Egy név, amely fogalommá vált:

a romantikus szerelmi történetek koronázatlan királynője

Hedwig Courths-Mahler (1867-1950) szegénységben nőtt fel, és cselédlányként kemény munkával kereste kenyerét. Fiatalon férjhez ment, két gyermeket szült. A család boldogságban, de nagyon szegényen élt. Küzdelmes út vezetett a felemelkedéshez... Érett asszony korában kezdett el írni, és hihetetlen termékenységgel ontotta elbűvölő történeteit. 204 regény és 3 elbeszéléskötet született tollából hosszú élete során.

Azoknak írt, akiknek a szívében nem keseredtek meg a szerelemről és boldogságról szőtt álmok. Regényeit úgy ajánlotta olvasóinak, mint felnőtteknek szóló szép meséket, amelyek fényt és reménységet lopnak a mindennapok szürkeségébe.

Ha Ön már olvasta, most újra felfedezheti és átélheti a Courths-Mahler-regények elévülhetetlen varázsát – ha még nem ismeri, engedje, hogy az Ön szívét is meghódítsa a felejthetetlen írónő!

Hedwig Courths-Mahler

Anyai szív

A bűnös megoltalmazza az ártatlant

Amikor olyan magasra kaptatott a hegyen, hogy a hátas már nem bírt tovább menni, Gerlinde Olden megállította a lovát. Az alant elterülő völgyet nézte.

Mélyen belélegezte a friss levegőt. Amikor idefent volt, a kedvenc helyén, és kedvére fürkészhette a távolt, könnyebb lett a szíve. Itt nem érezte olyan nehéznek, mint a Ringberg tanyán, hogy fiatal kora ellenére a világtól elzárva kell sorvadoznia.

Amikor kis idő múlva megfordította a lovát, hogy újra leereszkedjék, váratlanul hangos kiáltásra lett figyelmes. A férfihang felülről, a meredek, csipkézett szélű sziklafal irányából jött. Gerlinde ijedten fülelni kezdett, és a hang forrását kereste. Végül észrevett valakit, aki lassan és óvatosan haladt lefelé, a férfialakot alig lehetett kivenni, mert szürke felöltője szinte teljesen beleolvadt a sziklafal színébe.

Gerlinde látta, hogy a férfi izgatottan integet, miközben tovább ereszkedik lefelé a nyaktörő meredélyen.

– Várjon! Segítsen ellátni egy sebesültet! – kiáltotta tölcsért formálva a kezéből az ismeretlen.

A leány olyan közel ügetett a sziklafalhoz, amennyire csak lehetett, és a férfi merész mutatványát figyelte. Félénken pillantott körbe. Magányosan nőtt fel, így ritkán találkozott emberekkel. Noha édesapja megparancsolta neki, hogy kerülje mások társaságát, úgy érezte, ezúttal kivételt kell tennie. Lehet, hogy valakinek az élete forog kockán. Kíváncsian nézte az idegent, aki minden erejét megfeszítve, ügyesen mászott le a sziklán. Hirtelen elfogta a balsejtelem, mert eszébe jutott, hogy az édesapja ugyanezen a sziklán indult útnak kora hajnalban.

Az idegen is valami sebesültet említett! Remélhetőleg nem édesapáról van szó! Gerlinde szíve elszorult. Az idegen egy utolsó ugrással a ló előtt termett. Gerlinde látta, hogy a férfi sápadt és kimerült.

– Köszönöm, hogy megvárt, nagyságos kisasszony! – mondta az idegen. – Bocsássa meg, hogy feltartottam és talán meg is ijesztettem! De ahogy mondtam, sürgős segítséget kell vinnem egy sebesültnek, akire odafent bukkantam egy szurdok alján. Nem ismerem az urat, aki valószínűleg elvétette az ugrást a szurdok fölött, vagy váratlanul rosszul lett. Egy magas, jókötésű, idősebb úr, deresedő hajjal.

A levegőért kapkodó férfi beszámolóját Gerlinde kiáltása szakította félbe.

– Édesapa!

A férfi együtt érzőn figyelte a leányt, akinek üde, hamvas szépsége mélyen megérintette.

– Azt hiszi, hogy a sebesült a kegyed édesapja?

– Lehet, hogy ő – felelte Gerlinde reszkető kézzel. – Ma hajnalban is útnak indult a hegyekbe, amint azt gyakran megtette. Mostanában kellett volna visszaérkeznie. Hol van? Kérem, vezessen azonnal hozzá!

– Lecipeltem a sebesültet egy olyan helyre, ahol fekhelyet készíthettem neki. Valószínűleg eltört a jobb lába. A nagy sietségben nem tudtam megállapítani, van-e más sérülése; a horzsolás a homlokán ártalmatlannak látszik. Remélhetőleg nem súlyos az állapota. Mindenesetre elvesztette az eszméletét. A kalapját és a hegymászó botját a sziklahasadék peremén találtam meg. Lenéztem, és megláttam a sziklapárkányon fekvő sebesültet. Attól féltem, hogy alázuhan a mélybe, ezért először biztonságba helyeztem, amennyire tudtam. Tovább azonban képtelen voltam vinni, mert nagyon nehéz volt, és...

Az idegen ismét elsápadt, életteli arca kifakult, és fájdalmasan összerándult. Gerlinde csak most vette észre, hogy a férfi nadrágja térd fölött vértől piroslik.

– Hiszen maga megsérült! – kiáltotta aggódva.

A férfi úrrá lett fájdalmán, és büszkén kihúzta magát.

– Bizonyára a mentés közben szereztem egy-két horzsolást. Most azonban mindenekelőtt segítenünk kell a sérültön. Nem sok értelme lenne, ha kegyed velem együtt visszajönne a hegyre. Csak az időt fecsérelnénk. Kérem, gyorsan szálljon nyeregbe, és küldjön ide embereket! Egy erős kötélre és hordágyra is szükség lesz. Talán még egy korty borra is. Én addig visszamegyek az édesapjához, és ott várom be a segítséget.

A férfi pontosan leírta a helyszínt, ahol a sebesültet hagyta. A falfehér Gerlinde szótlanul bólintott.

Amennyire csak a meredek úton lehetett, gyorsan leügetett a félúton fekvő Ringberg majorba. Ezalatt a férfi nehézkesen újra nekivágott a meredélynek.

Martin Olden ólmosan nyitotta ki a szemét, amikor a megmentője visszaérkezett. Visszanyerte az eszméletét, és összeszorított foggal igyekezett felülkerekedni a fájdalmon.

Az idegen, dr. Normann Verden a sebesült fölé hajolt.

– Hogy érzi magát? – kérdezte.

– Nem valami jól – legyintett Olden kimerülten. – Hogy kerültem ide?

– Egy szurdokban akadtam magára. Egy sziklapárkányon feküdt, amely felfogta a zuhanását. Onnan cipeltem ide.

– Nagyon köszönöm! Jól tudom, milyen fárasztó lehetett. Most már én is emlékszem. Át akartam ugrani a hasadék fölött, hogy lerövidítsem az utat. Úgy látszik, elvétettem az ugrást.

– Lemásztam a sziklafalon, hogy segítséget hozzak, mert egyedül nem tudtam volna levinni magát – folytatta Verden. – Nagyon megörültem, amikor a közelben, alig száz méterrel lejjebb egy fiatal hölggyel találkoztam a lankán, aki lóháton ült.

– A lányom volt az – hadarta a sérült nyugtalanul.

– Így van. A kisasszony attól tartott, hogy talán az édesapja a pórul járt férfi. Jól ismeri ezt a helyet, és én is pontosan leírtam neki. Így egykettőre megérkezik a segítőkkel és a hordággyal, hiszen ön nem tud lemenni a saját lábán.

– Bizony. Azt hiszem, eltört a jobb lábszáram.

– Ezt már én is megállapítottam. Jókora zúzódást szerzett a halántékára is, de az valószínűleg nem veszélyes. Ha megengedi, teszek rá egy átmeneti kötést. Van nálam szükséges felszerelés.

– Roppantul lekötelez.

– Szóra sem érdemes! A lábához sajnos nem nyúlhatok. Többet ártanék, mint használnék. Majd rögzítjük, amennyire lehet, mihelyt megérkezik a hordágy. Remélhetőleg a kisasszony elküld orvosért is – mondta Verden, és gondosan bekötözte a fejsebet.

Amikor Verden a leányt említette, az idős férfi a homlokát ráncolta, és nyugtalan, szinte rosszalló pillantást vetett a megmentőjére. Olden aggódva rejtegette gyermekét a nagyvilág elől. Nem akarta, hogy Gerlinde találkozzon másokkal, főképpen nem fiatalemberekkel. Sejtelme sem volt róla, hogy ezzel mennyit árt a leánynak. Attól félt, hogy Gerlinde talán az édesanyja temperamentumát örökölte. Ez a rettegés gyanakvóvá tette a máskor oly józan és okos férfit. Ez a félelem hajtotta a világtól elzárt Ringberg tanyára, amelyet tizenhat évvel korábban vásárolt, hogy háborítatlan magányban élhessen. Még most, törött lábbal is, azon emésztette magát, hogy Gerlinde összetalálkozott a fiatalemberrel. Verden nyílt arcát, acélkék szemét nézte. A fiatalembernek határozott, keskeny ajka volt, erőteljes vonásai, és magas, tiszta homloka. A daliás termet, a céltudatos, ruganyos mozdulatok láttán mély sóhaj szakadt fel Olden ajkáról.

♣ ♣ ♣

Gerlinde Olden a lehető leggyorsabban lovagolt a Ringberg majorba. Zakatoló szívvel száguldott keresztül a kapun, és a cselédekért kiáltott. A szolgálók mind odahaza voltak, éppen ebédeltek. Ifjú úrnőjük hívására kiszaladtak az udvarra.

A konyhából egy kék vászonruhás, ősz hajú asszonyság közeledett. Régen ő volt Gerlinde dajkája, ma pedig a birtok háztartását vezette, és egy asztalnál étkezett a gazdáival. Riadtan nézte Gerlinde zavart, sápadt arcát.

– Mi történt, gyermekem?

– Édesapát baleset érte, Brigitte! Törött lábbal fekszik fent a sziklán. Gyorsan segítenünk kell rajta! Michael, te autóba ülsz, és elmész a faluba az orvosért! A többiek pedig készítsenek hordágyat, és siessenek a sérülthöz!

Miközben Gerlinde szaporán parancsokat osztogatott, leszállt a nyeregből, és a dajkához lépett.

– És most meséld el, hogyan történt – kérte Brigitte Stangel, és kézen fogta a leányt.

Gerlinde gyorsan elmondott mindent, amit tudott.

– Mindjárt visszalovagolok a szikla tövébe, és otthagyom legelni a lovat. Felkapaszkodom a sziklára, hogy elsőként érjek édesapához. Ügyelj rá, Brigitte, hogy a cselédek magukkal hozzanak minden szükséges dolgot. Keríts egy kis bort, hogy rögtön elvihessem. Édesapának szüksége lehet rá. Hozz gyorsan egy üveg burgundit a pincéből. Jót fog tenni neki. Meg a megmentőjének is, aki szintén megsérült. Csupa vér a nadrágszára, hiába igyekszik palástolni a fájdalmát. Akkor sérült meg, amikor édesapát kimentette a szurdokból, aki segítsége nélkül lezuhant volna a szakadékba.

– Uramisten! Mondd csak gyermekem, miféle szerzet ez az idegen? Fiatal vagy öreg? – faggatózott Brigitte nyugtalanul, hiszen jól tudta, hogy Olden mennyire óvja a leányát a fiatalemberek társaságától.

Gerlinde levette a kalapját, és végigsimított a homlokán.

– Hogy fiatal-e? Nem kimondottan, de nem is öreg. Talán a harmincas éveiben járhat.

A házvezetőnő aggódva tördelte a kezét.

– Hogy néz ki? Mesélj már, Gerlinde!

– Magas, mint édesapa, és daliás. Barátságos a tekintete – mondta a leány álmatag mosollyal. – De most vissza kell indulnom. Az orvos itt várjon a majorban! Mire megérkezik, mi is leérünk apával. A többi az orvos dolga. Te pedig, Brigitte, készítsd el édesapa betegágyát! Esetleg berendezhetnél egy szobát az idegennek is, ahol kipihenheti magát és elláthatja a sérüléseit.

– Szó sem lehet róla, gyermekem! – tiltakozott felemelt kézzel az asszonyság. – Egy férfi a tanyánkon? Édesapád nem fogja eltűrni!

– De Brigitte! Édesapa az életét köszönheti neki! Csak nem bocsátjuk sebesülten az útjára? Ezt apa sem akarhatja. Lehet, hogy az orvos itt helyben megvizsgálja és bekötözi a fiatalembert. Bátran készíts neki is szállást. Biztosra veszem, hogy apa is így cselekedne.

Brigitte azonban más véleményen volt. Jól tudta, hogy Martin Olden szinte betegesen retteg attól, hogy Gerlinde megismerkedik egy fiatal férfival. Azt is tudta, mi táplálja ezt a félelmet. A dajka több mint húsz évvel ezelőtt került Martin Olden házába. Akkoriban Oldennak volt egy villája Münchenben, ahol boldogan élt a gyönyörű hitvesével. Brigitte, mint a házmester újdonsült felesége került az Olden-villába. Szinte Gerlinde születésével egy időben adott ő is életet a gyermekének: ám a csecsemő néhány hét múlva meghalt. Amikor Gerlinde megszületett, Brigitte lett a dajkája. Az asszony elhalmozta gazdája kislányát azzal a szeretettel, amit saját gyermekének már nem adhatott. Ezzel nagy jót tett Gerlindének, mert a szép Oldenné annyira elmerült a szórakozásban, hogy alig törődött a gyermekkel. Brigitte szívesen nevelgette a kislányt, de felháborítónak találta, hogy Gerlinde az édesanyjától vajmi kevés szeretetet kap.

Nehéz idők köszöntöttek a családra. Oldennét udvarlók hada vette körül. Brigittének is feltűnt egy és más. Bár senkinek nem beszélt róla, érezte, hogy viharfelhők gyülekeznek az Olden-villa felett. Egy alkalommal hallotta, amint Oldenné azt mondja az egyik ifjú rajongójának, hogy csak a vagyona miatt ment férjhez Martin Oldenhez. Soha nem szerette, sőt, most már ellenszenvesnek találja. Mennyire elszörnyedt a tiszta szívű Brigitte ezeknek a szavaknak a hallatán! Szorosan magához ölelte a kislányt, mintha így akarná megóvni lelketlen édesanyjától. Aggódva figyelte a jóhiszemű Oldent, akinek sejtelme sem volt a felesége csalfaságáról. A férfi a csillagokat is lehozta volna az égről, hogy imádott, ifjú felesége kedvében járjon.

Azonban nemsokára bekövetkezett a katasztrófa. Egy üzleti útról gyanútlanul hazatérve Martin Olden a szeretője karjában találta a hűtlen feleségét. Az asszonynak még aznap el kellett hagynia a villát. A becsületében sértett Olden napokig ki sem mozdult a szobájából. Elvált a feleségétől, akinek jelentős összeget fizetett, és átvállalta az adósságait, azzal a feltétellel, hogy az asszony lemond a gyermekről. A feleség bele is egyezett, hiszen soha nem szerette a gyűlölt férj kislányát. Nemsokára a szeretőjével együtt külföldre utazott. Amikor Gerlinde kezdett felcseperedni, Olden azt mesélte neki, hogy az édesanyja meghalt. Brigittének fogalma sem volt, mi lett a házasságtörő asszony sorsa. Martin Olden sem hallott hírt a hűtlen feleségről. Nemsokára eladta a müncheni villát, és visszavonult a csendes Ringberg tanyára.

Olden elmondhatatlanul szerette a leányát. Ám ugyanakkor szűnni nem akaró félelem fészkelte magát a szívébe, hogy Gerlinde az édesanyja könnyelmű természetét örökli. Ez a majdnem beteges rettegés volt az oka, hogy Gerlindét elzárta a külvilágtól.

Erre fel váratlanul egy fiatalember kap szállást a Ringberg majorban? Brigitte nyugtalanul figyelte, amint Gerlinde újra kilovagol.

Aztán mély lélegzetet vett, és suttogva megszólalt:

– Itt az ideje, hogy Gerlinde megismerkedjék egy fiatalemberrel. Elvégre már húszesztendős. A kegyelmes úrnak sem kell aggódnia, hiszen a leányt más fából faragták, mint az anyját. Hála Istennek, teljesen az apjára üt, bár a szépségét az édesanyjától örökölte – nyugtázta, majd besietett a házba.

Eközben Gerlinde a lehető leggyorsabban vágtatott a hegynek fel. A kedvenc helyén egy fához kötötte a lovát, majd azonnal nekivágott a sziklafal megmászásának. Ügyesen haladt előre. Amikor felért, zokogva borult a szerencsétlenül járt édesapja mellé.

Olden csukott szemmel feküdt. Ám amikor megérezte a leány közelségét, azonnal felpillantott.

– Te vagy az, Linda?

Gerlinde gyengéden megcsókolta, nehogy fájdalmat okozzon.

– Drága édesapám! Hogy érzed magad?

– Ne aggódj, gyermekem, nincs semmi baj. Bár egy puhább fekhely jól jönne.

Gerlinde dr. Verdenre pillantott. A férfi biztatón visszamosolygott.

– Sajnos nem tudtam puhább fekhelyet eszkábálni a kegyed édesapjának, nagyságos kisasszony. De azt hiszem, más miatt nem kell aggódnia. Amennyire meg tudom ítélni, egyszerű sípcsonttörésről van szó. A fejsérülés egyáltalán nem veszélyes, noha fájdalmas. Remélem, hogy az édesapja jobban érzi majd magát, ha már kényelmesen fekszik, és az orvos sínbe rakta a lábát.

Gerlinde barátságosan kezet nyújtott.

– Hálásan köszönöm, hogy ilyen önfeláldozón gondoskodott az édesapámról. Remélem, hogy ön is egykettőre rendbe jön – mondta szívélyesen.

Olden gyanakvón méregette a fiatalokat.

– Miattam felesleges aggódnia, kisasszony! – felelte Verden. – Most csak az a fontos, hogy az édesapja mielőbb hazajusson. Számíthatunk segítségre?

– Már úton vannak a szolgálók. Csak kicsit később érnek ide, mint én, ugyanis ők gyalogszerrel jönnek. A lovamat lent hagytam a legelőn. Nézd, édesapa, hoztam neked bort! Igyál egy kortyot, hogy erőre kapj! Igyon ön is...

Gerlinde habozása láttán a fiatalember udvariasan meghajolt.

– Verdennek hívnak, nagyságos kisasszony. Az édesapjának már bemutatkoztam.

– Nos, Verden úr, önre is ráfér némi szíverősítő.

– Nem közelednek még a szolgálók? – vágott közbe Olden rekedten.

Gerlinde megitatta az édesapját, majd elszaladt, hogy megnézze, jön-e már a segítség. Normann Verden elgondolkozva nézett utána. Az ifjú hölgy elbűvölte. Nem tudta, mi tetszett meg a leányban: a szép szeme, a karcsú, hajlékony alakja, a csodás barna haja, a mesterkéletlen természetessége, vagy az az odaadás, ahogyan az édesapját ápolta. Mindenesetre kedvtelve figyelte az üdítő látványt. Páratlanul szépnek találta Gerlindét.

A leány a lenti legelőn megpillantotta a hordágyat cipelő szolgálókat, és odakiáltott nekik, hogy mihamarabb megtalálják a helyes ösvényt. A szolgálók visszakiáltottak, majd a hordággyal, a kötelekkel és egyéb felszereléssel együtt rögtön nekiláttak megmászni a sziklafalat.

Gerlinde némileg megilletődve dr. Verdenhez fordult.

– Kicsit nyugtalanít, hogyan fogjuk édesapát levinni. Nem lesz könnyű feladat.

– Ne aggódjék, nagyságos kisasszony! Ha már idefenn van a hordágy, és ráfektettük az édesapját, könnyebb dolgunk lesz, mint gondolná.

Gerlinde hálásan pillantott a férfira. Anélkül, hogy tudatában lett volna, nagy bizalom ébredt benne Verden iránt. Újra letérdelt az édesapja mellé, és megsimogatta a homlokát.

– Hallod, apa? Verden úr azt mondja, hogy nem lesz semmi baj.

Martin Olden is nagyon megbízhatónak találta a fiatalembert. De őrlődött az iránta érzett hála, és a félelem között, hogy Verden veszélyt jelenthet Gerlindére. Pillanatnyilag semmiképpen nem tudta távol tartani Verdent a leánytól, de elhatározta, hogy a férfit azonnal visszaküldi a faluba.

Örökkévalóságnak tűnő, keserves várakozás után végre megérkezett a segítség. Normann Verden természetes könnyedséggel átvette a mentés irányítását. Óvatosan segített felemelni a sebesültet, és úgy állította fel az embereket, hogy Olden a lehető legkevesebb fájdalmat érezze. A vezényletével ment minden, mint a karikacsapás. Alig fél óra múlva a hordágy és a sérült megérkezett a legelőre, Gerlinde lovához.

A mentés nehezén túl voltak. Innen már gyorsan haladtak a Ringberg tanya felé.

Odalent az orvos sietett elébük. Már mindent előkészített a betegszobában, ahová Oldent fektették.

Gerlinde segíteni akart neki, hiszen gyakran töltötte be az ápolónő szerepét, ha kisebb baleset történt a tanyán. Ám az orvos határozottan kiküldte a szobából.

– Brigitte asszony most a legmegfelelőbb segítség. Ez a látvány nem önnek való, Olden kisasszony. Rögvest visszajöhet, ha már bepólyáltuk a sérülést.

Olden is ragaszkodott a leány távozásához. A dajka eközben felkészült. Gerlinde kiment az udvarra, hogy megkeresse dr. Verdent. Legnagyobb rémületére észrevette, hogy a fiatalember már jócskán eltávolodott a háztól, és ólmosan vánszorgott a lenti faluba vezető úton. Gerlinde szívében különös érzés támadt. Szaladni kezdett a férfi után.

– Doktor úr!

Verden megfordult, és meglátta a sápadt, felindult leányarcot.

– Parancsoljon, nagyságos kisasszony!

– Hová megy, Verden úr?

– Le, a faluba. Most már nincs szükségük a segítségemre.

Gerlinde szemrehányón pillantott rá.

– Remélhetőleg nem feltételezi rólunk, hogy engedjük elmenni! A falu jó órányi járásra fekszik innen. Ráadásul az út sem könnyű. Semmi esetre nem mehet tovább ilyen állapotban! Ha az édesapám elfelejtette önt a majorban marasztalni, ez csak a rosszullét számlájára írható. Magától értetődik, hogy ön addig a Ringberg birtok vendége, amíg meg nem gyógyul annyira, hogy gond nélkül folytathassa az útját.

– Nem akarok a terhükre lenni – felelte Verden a leányra nézve, akit megigézett a pillantás.

– Hogy mondhat ilyet! Az édesapám megmentője, akinek én is ugyanannyi hálával tartozom, mint apa, soha nem lehet a terhünkre!

Gerlinde a nagy igyekezetben megragadta a fiatalember kabátját, és vonszolni kezdte vissza a tanyára. Verden valóban rosszul érezte magát. Arra vágyott, hogy levethesse a ruháit, és nyugodtan végigheveredjen egy tiszta ágyon. Némileg talán vonzotta a lehetőség, hogy jobban megismerheti a Ringberg tanya lakóit, főképpen ezt a bájos, ifjú hölgyet. Nem sejtette, hogy a ház urának cseppet sincs ínyére az ötlet.

– Valóban elfogadhatom a szívélyes marasztalást? – kérdezte, miközben már a leány mellé is szegődött.

– Persze! Felesleges is megkérdeznie!

Gerlinde hívta az egyik cselédlányt, és megkérdezte tőle, hogy Brigitte melyik szobát készítette elő a vendégnek. A szolgáló közölte, hogy a nevelőnő egykori hálószobáját bocsátják Verden rendelkezésére. Gerlinde felkísérte a fiatalembert az első emeletre. Kinyitott egy világos szobát, amelyhez apró fürdőszoba is tartózott.

– Parancsoljon, doktor úr, fáradjon be! Felküldöm önhöz Michaelt, az egyik sofőrt, aki majd gondoskodik a kényelméről. Az édesapámnak is gyakran segít.

– Talán Olden úrnak nagyobb szüksége van rá.

– Pillanatnyilag biztosan nem. Brigitte és az orvos mellette vannak. Kérem, helyezze magát kényelembe! A fürdőszoba a szomszédban van. Michael majd mindent elrendez. Ha a sofőr végzett a munkájával, hozasson vele ételt és italt a földszintről!

♣ ♣ ♣

A vizsgálat során az orvos megállapította, hogy egy sima csonttörésen és egy halántéki horzsoláson kívül nem érte komolyabb sérülés Oldent. Azonnal sínbe rakta, és bepólyálta a törött lábat. Brigitte ügyesen segített neki, így a sebesült nemsokára túl volt a nehezén, és elégedetten hajtotta fejét a párnára.

– Nem fájt nagyon, édesapa? – tudakolta Gerlinde gyengéden.

– Egyáltalán nem, kislányom – mosolygott Olden. – De elfáradtam, és szeretnék aludni. Az orvos kevert nekem altatót.

Az orvos újra kitessékelte a leányt a szobából.

– Az édesapjának most nyugalomra van szüksége, Olden kisasszony!

Gerlinde vetett még egy gyengéd pillantást a betegre, majd engedelmesen elhagyta a helyiséget. Brigitte asszonyság szaporán összetakarította a maradék kötszert, majd ő is kiment a tágas előtérbe.

Odakint Gerlinde átölelte.

– Brigitte, mondd el, kérlek, nagy fájdalmai voltak apának? Nekem nem hajlandó elárulni!

– Nyugodj meg, gyermekem, minden rendben zajlott. Adjunk hálát az Úrnak, hogy nem történt nagyobb baj!

– Az Úrnak és édesapa megmentőjének! Dr. Verdennek köszönhetjük, hogy apa élve megúszta.

– Nem tudom, Gerlinde, mit szól majd hozzá édesapád, hogy befogadtál a tanyára egy idegent.

A leány tűzpiros lett.

– Hagynom kellett volna, hogy apa megmentője sebesülten távozzon? Verden úr már úton volt, amikor visszahoztam. Édesapának sincs kőből a szíve, így nem akarhatja, hogy hálátlanok legyünk a férfihoz, akinek az életét köszönheti.

– Igazad van. De jól tudod, hogy édesapád egy kérdésben hajthatatlan. Nem tűri el, hogy fiatalemberekkel ismerkedj.

– Miért nem? Miért ilyen makacs ebben?

Brigitte zavartan vonogatta a vállát. Az valódi okot nem fedhette fel, más magyarázat pedig nem lenne hihető.

– Édesapád roppantul félt téged, Gerlinde. Rajtad kívül nincs senkije. Attól tart, hogy bántódásod eshet, ha idegenekkel találkozol. Ezért élünk ilyen elszigetelten.

– Nem élhetek örökké a hegyek fogságában! – sóhajtotta panaszosan. – Világot akarok látni!

Brigittét megrémítette a váratlan kitörés. Mélyen átérezte Gerlinde helyzetét, ám ez volt az első alkalom, hogy a leány hangot adott az elégedetlenségének.

Az orvos ebben a pillanatban lépett ki a betegszobából a kötszeres ládával. Nesztelenül becsukta maga mögött az ajtót.

– Az édesapja alszik. Hadd pihenjen nyugodtan, jót fog neki tenni. Ma este újra visszajövök.

Gerlinde megragadta az orvos kezét.

– Kérem, lássa el előbb a másik sebesültet is, doktor úr!

– Ó, tényleg, a fiatalember, aki megmentette Olden úr életét! Róla meg is feledkeztem. Hol találom?

– Kövessen, doktor úr! – mondta Brigitte.

Gerlinde az előtérben maradt, és aggódó pillantásokkal követte őket. Bánatos volt a szíve.

Eközben a dajka és az orvos betoppantak a vendégszobába. Brigitte örült is, meg nem is a vendégnek. Megköszönte a férfinak, hogy megmentette Olden úr életét. Verden zavartan hárította el a köszönetet, miközben a sebeit kötöző orvost figyelte.

– Kedves uram, mondhatom, magának is alaposan kijutott – mondta az orvos. – A nemjóját! Sikerült begyűjtenie egy-két kiadós sérülést! Sajnos a sebek környéke már begyulladt. Na, de ön még fiatal és makkegészséges, úgyhogy egykettőre felépül. Vért is jócskán vesztett. Sajnos, legalább nyolc napig nyomnia kell a betegágyat.

– Szó se lehet róla, doktor úr! – tiltakozott Normann. – Nyolc, pontosabban tíz nap van hátra a szabadságomból. Csak nem fogok ágyban feküdni ahelyett, hogy a csodálatos hegyekben barangoljak!

– Pedig a következő napokban biztosan nem megy kirándulni. Nem is fog erre vágyni. Nézzen csak ki az ablakon, gyönyörű kilátás nyílik a hegyekre!

– Semmiképpen nem akarok nyolc napig visszaélni a birtok vendégszeretetével.

– Nos, mivel a mentés közben sérült meg, valószínűleg megakadályozva a még súlyosabb tragédiát, magától értetődik, hogy az Olden család befogadja egy kis időre.

Brigitte már nem félt attól, mit fog szólni a ház ura a vendéghez. Biztos az ég akarta, hogy így történjen.

Szemügyre vette Verden sebeit, kihúzta magát, és így szólt:

– Egy szó, mint száz, doktor úr, a fiatalembert nem engedhetjük el ilyen állapotban. Gerlinde kisasszony sem egyezne bele. Elmondhatatlanul hálás Verden úrnak, hogy megmentette az édesapja életét.

– Látom, nem érdemes erősködnöm – felelte Normann mosolyogva.

Az orvos megtisztította és néhány öltéssel összevarrta a sebeket, majd gyorsan kötést is tett rá.

– Egy-két heg maradni fog, de szerencsére nem látható helyen.

– Attól félek, hogy nem tudom majd a térdemet úgy hajlítani, mint eddig – aggályoskodott Verden.

– Nem lesz semmi gond, ha hagyja meggyógyulni. Ha ezt nem tartja be, akkor semmiért nem kezeskedem.

– Szófogadó leszek, mint egy papnövendék, ha ezt akarja – nevetett Normann, miután túlesett a kissé fájdalmas kezelésen.

– Rendben van. Akkor fog még hegyet mászni, ha nem is máról holnapra. Nos, most bizonyára már jobban érzi magát. Van még egyéb kívánsága? Ha táviratozni akar a rokonainak vagy a feleségének, szívesen feladom a sürgönyt.

E szavak hallatán Brigitte a fiatalember vonásait fürkészte.

– Nőtlen vagyok, doktor úr – mosolygott Normann bágyadtan. – De a nővéremmel szívesen tudatnám, hogy hol vagyok. Ám a balesetről egy szót sem! Nem akarom, hogy feleslegesen nyugtalankodjék.

Rövidke üzenetet írt egy jegyzetlapra, és odaadta az orvosnak, aki zsebre tette.

Az orvos elbúcsúzott, miután megígérte, hogy este ismét meglátogatja Verdent is.

Az előtérbe vezető lépcső aljában Gerlinde türelmetlenül várta a doktort.

– Hogy van Verden úr? Mennyire súlyosuk a sebei? – kérdezte.

– Éppen ideje volt, hogy bekötözzem. A fiatalember sok vért vesztett, és az egyik sebe különösen mély. Össze kellett varrnom. Szóba sem jöhet, hogy Verden úr felkeljen. Meghagytam neki, hogy nyolc napig ágyban kell maradnia. Azt mondta, ki fogja bírni, ha az ablak melletti kereveten feküdhet. Ott készítettük el neki Brigitte asszonnyal a betegágyat. Szerencse, hogy nem gyalogolt le a faluba. Könnyen pórul járhatott volna, mert a sebei már begyulladtak. Hála Istennek erős, fiatal a szervezete. Meg fog gyógyulni, ha rendesen kipiheni magát. Kérem, hogy addig fogadják be! Egy picit aggódik is emiatt, de Brigitte asszonyság elmagyarázta neki, hogy Olden úr megmentőjének kijár a különleges bánásmód.

Gerlinde megkönnyebbülten fellélegzett.

– Igaz beszéd, doktor úr! Verden úr lekötelezett bennünket. Apának bele kell törődnie, hogy a fiatalember a vendégünk lesz, amíg fel nem épül.

– Gondolja, hogy Olden úr nem helyesli a dolgot?

– Ön is tudja, hogy apa milyen szigorúan ragaszkodik elszigetelt magányunkhoz.

– Bizony, ez a vesszőparipája. Mindannyiunknak megvan a saját rögeszméje. De Olden úrnak ebben az esetben kivételt kell tennie. Majd én elmagyarázom neki ma este, ha esetleg berzenkedne ellene.

Gerlinde megragadta az orvos kezét.

– Kérem, tegye meg, drága doktor úr! Akkor mi nem is teszünk említést édesapának Verden úr jelenlétéről.

Brigitte is lejött az emeletről. Gerlinde beszámolt neki az orvos javaslatáról.

– Rendben, gyermekem, akkor jelentse be a doktor, hogy Verden úr a házunk vendége. Kegyetlenség lett volna, ha elküldjük. Egyébként az orvos egy táviratot ad fel a postán, amelyben a fiatalember megadja a Ringberg tanya címét a rokonainak, hogy ne aggódjanak érte.

Gerlinde feszülten felkapta a fejét.

– A rokonainak? Talán van felesége is? – kérdezte lélegzetvisszafojtva. Brigitte aggódva figyelte.

– Nem, nem, Verden úr nőtlen. De van egy nővére, és nem akarja, hogy nyugtalankodjék. De most mennem kell, hogy felszolgáljam az ebédet. Mindjárt készen van.

– Küldess fel Verden úrnak is valami finomságot, hogy erőre kapjon! – mondta Gerlinde megkönnyebbült sóhajjal.

♣ ♣ ♣

Gerlinde a házat megkerülve, lassan lépkedett a kertben. Arrafelé vette az útját, ahová Normann Verden szobájának ablakai nyíltak. A szíve a torkában dobogott, maga sem tudta, miért. Felpillantott az ablakra, és látta, hogy odabent a férfi lehunyt szemmel, fejét egy párnára hajtva üldögél a nyitott ablak mellett. Verden arca egy kissé még mindig sápadt volt. Vajon aludt? Gerlinde nem akarta felébreszteni. Nesztelenül vissza akart vonulni, amikor Verden felegyenesedett, és lenézett a kertre. Talán megérezte a leány pillantását.

– Ó, nagyságos kisasszony! – kiáltotta jókedvűen.

Gerlinde elpirult, de nyugalmat erőltetett

– Azt hittem, hogy alszik, és éppen indulni készültem. Brigitte kért meg rá, hogy nézzem meg, jól van-e.

– Nagyon kedves tőle.

– Ó, Brigitte mindig ilyen kedves. Hogy érzi magát, Verden úr?

– Most már kitűnően. Csak az a baj, hogy az orvos tétlenségre kárhoztatott.

– Csak jót akar önnek.

– Tudom, de akkor sem bírok egy helyben ülni. Ha gyermekkoromban rossz fát tettem a tűzre, büntetésből öt percig csendben kellett kuporognom egy széken.

Gerlinde gyöngyözőn felnevetett, Normann pedig elbűvölve nézte.

– Nem valami szigorú büntetés, mondhatom! – kacagott a leány.

– Csak az apróbb csínytevésekért kaptam. Pedig szívesebben vállaltam volna bármilyen más fenyítést. Hogy érzi magát a kegyed édesapja?

– Alszik.

– Ó, remélem, hogy nem zavarjuk a nyugalmát. Szívesen csevegek önnel, ám Olden úrnak szüksége van az alvásra.

– Az épület túlsó felén van a szobája, így nem zavarjuk.

– Pompás! Kegyed azonban egykettőre el fog fáradni a beszélgetéstől, hiszen odalentről kell felnéznie az ablakra.

– Ennyit igazán megtehetek önért! Egyébként is kényelmesen állok.

– Nem óhajt legalább egy karosszéket hozni? Kellemetlen érzés nézni, ahogy a kisasszony a kertben ácsorog, mialatt én kényelmesen üldögélek.

– De ön most gyengélkedik.

– Ennek ellenére kérem, hogy kerítsen egy széket.

Gerlinde határozatlanul, bár kissé cinkosan pillantott a férfira.

– A karosszék sem könnyítené meg a helyzetemet, hiszen hamar elgémberedne a nyakam. Tudnék azonban egy kényelmesebb helyet, de ön bizonyára megmosolyogna, ha megmutatnám.

– Eszembe se jutna! A szavam rá!

A leány zavartan méregette a közelben álló körtefát.

– Az ön szobájában régebben a dajkám lakott. Ha beszélgetni akartam vele, felmásztam a körtefára. Ezt most is megtehetem, ha önt annyira zavarja, hogy kényelmesebb helye van, mint nekem. De ugye, nem fog kinevetni? Végtére is nem vagyok már gyerek.

– De úgy mászik hegyet, mint egy zerge. Ma reggel volt alkalmam tapasztalni.

Gerlinde még mindig lovaglóruhát viselt, csak a mellényt vette le. Mielőtt Normann Verden szóhoz juthatott volna, már fel is kapaszkodott egy vastag ágra, és kényelmesen elhelyezkedett, hátát egy másik ágnak támasztva.

Zavart mosollyal figyelte a szemközt ülő férfit.

– Nos, megnyugodott, hogy kényelmesen ülök?

– Azt hiszem, fontos, hogy az életben megpróbáljunk legyőzni minden akadályt – felelte a megigézett Verden. – A városi hölgyeknek nem is igen nyílik rá alkalmuk. Kegyed az egész évet a Ringberg tanyán tölti?

– Igen – sóhajtott a leány vágyakozva, miközben tekintete a távolt fürkészte. – Mindig ugyanitt, amióta csak az eszemet tudom. Magányosan éldegélünk itt: édesapa, és Brigitte és természetesen a cselédek. Minden második vasárnap meglátogatnak bennünket a lelkészek a faluból. A lelkész két lánya barátnőm, és sokat mesélnek a nagyvilágról. Mindketten hosszabb időt töltöttek Münchenben.

– A kegyed édesanyja nem él már?

– Nem. Egyáltalán nem ismertem, mert nagyon korán halt meg. Édesapa pedig nem szereti, ha szóba hozom. Nincs senkim édesapámon kívül, de néha nagyon hiányzik az elhunyt édesanyám – merengett Gerlinde.

Verden együtt érzőn figyelte.

– Én is húsz éve veszítettem el az édesanyámat. Akkor halt meg, amikor megszületett a húgom. Van egy nővérem is, aki hét esztendővel idősebb nálam, és már régóta férjnél van. A húgom is nála lakik, ezért nekem is van hova mennem, ha család után vágyakozom. Így sokkal könnyebben elviselem a szüleim hiányát.

– Nagyon szereti a testvéreit, ugye? – kérdezte Gerlinde érdeklődve.

– Bizony. Nagy köztünk a szeretet, bár nem mindig bánunk kesztyűs kézzel egymással. A nővérem néha túlzásba viszi az anyáskodást a húgommal, esetenként még velem is. De alapjában nagyon szeretjük egymást.

– Ó, akkor bizonyára sohasem unatkoznak! – mondta a leány csillogó szemmel.

– Hát, a jókedv nem kerül el bennünket – nevetett a férfi.

– Ön is a testvéreivel a lakik?

– Nem, én a vállalatunk közelében lakom, a testvéreim pedig a szülői házban, Münchenben. A sógorom a cégünk kereskedelmi igazgatója, én pedig a műszaki igazgató vagyok.

– Megkérdezhetem, mivel foglalkoznak?

– Bármit kérdezhet a kisasszony. Én itt csupán vendég vagyok, kegyednek pedig tudnia kell, kit fogad be az otthonába.

– Nem ezért kérdezem – felelte Gerlinde elpirulva. – Lehet, hogy ön meg sem érti, milyen nagy hatással van rám, ha a nagyvilágról és az ott lakó emberekről hallok. A barátnőimmel is mindig elmeséltetem a müncheni élményeiket. Münchent is csak képekről ismerem. Brigitte időnként odautazik, én meg a legapróbb részletekig kifaggatom mindenről. De ezt csak titokban tehetem. Édesapám nem tudhatja meg, mennyire vágyódom a nagyvilág és az emberek után.

Verden mély együttérzéssel figyelte a megindult leányarcot.

– Egyszer kegyed is meg fogja ismerni a nagyvilágot. Az édesapja nem tarthatja örökké elzárva az emberektől. Szabad megkérdeznem, mennyi idős a kisasszony?

– Kis híján húszéves vagyok.

– Fiatalabbnak tűnik. Higgye el, alapjában hálás lehet az édesapjának. A nagyvárosban egy fiatal hölgyre ezer veszély leselkedik. Ettől óvja meg önt Olden úr. A kegyedéhez hasonló romlatlanság és természetesség a hasonló korú nagyvárosi hölgyekről már régóta lekopott. Kegyedben még megvan ez a báj. Kár lenne, ha elvesztené.

Gerlinde arca lángra gyúlt.

– Még mindig nem árulta el, mivel is foglalkozik – jegyezte meg évődve.

– A vállalatunk hidakat és vasutakat épít, főképpen a hegyekben. Azt is elárulom, hogy még az idén építünk a közelben egy függővasutat, amely a környező hegyek legmagasabb csúcsára vezet.

Gerlinde hirtelen felegyenesedett. A férfi megrémült, mert azt hitte, hogy Gerlinde menten leesik a fáról. Ám a következő pillanatban a leány ismét biztonságosan ült.

– Ó, erről már én is hallottam – mondta élénken. – Ön személyesen is részt vesz az építkezésben?

– Legalábbis gyakran megfordulok majd itt, hogy ellenőrizzem a munkát.

– Ez nagyszerű! – kiáltotta Gerlinde lelkesen, ám a Verden felcsillanó tekintete láttán azonmód elpirult.

– Remélem alkalmanként újra találkozhatok kegyeddel – mondta Normann lágyan.

Egy pillanatra cinkosan összenéztek.

– Bárcsak édesapa megengedné! – mondta Gerlinde halkan.

– Meg kell engednie! Talán én meg tudom győzni róla, hogy nem zárhatja el a kisasszonyt örökre a társaságtól.

– Attól tartok, hogy édesapa nem fog beleegyezni – sóhajtotta.

– Kegyed sajnálná, ha nem találkozhatnánk újra?

– Nagyon is!

Verden nagyon örült a mesterkéletlen válasznak, amely elárulta, mennyire őszinte és természetes a leány. Rádöbbent, milyen csodálatos lenne, ha mellette virágozna ki Gerlinde bimbózó szépsége.

– Valóban? – kérdezte halkan.

Gerlinde rájött, hogy nem lett volna szabad ily nyílt választ adnia, ezért igyekezett ezt gyorsan jóvátenni.

– Ön megmentette az édesapám életét, így semmi okom rá, hogy ne akarjam viszontlátni.

– Csak ezért? Én meg azt képzeltem, hogy a kisasszony némileg rokonszenvesnek talál.

– Hát igen, ez is igaz – mondta Gerlinde zavartan.

– Örömmel hallom! Én már az első pillantásra roppant bájosnak találtam kegyedet.

Gerlinde arca újra lángra gyúlt. Zavartan fészkelődött a faágon, majd kapkodva megszólalt:

– Sajnos el kell most mennem, hogy átöltözzek az ebédhez.

– Milyen kár, hogy ilyen rövidre sikeredett a beszélgetésünk.

– Ebéd után visszajöhetek, hogy ne unatkozzék.

– Bizony, borzasztó lassan telik az idő! Szóval, reménykedhetek a viszontlátásban?

Gerlinde bólintott. Majd fürgén lemászott a fáról. Normann örömmel figyelte a karcsú leányt, aki odalent újra bólintott, majd elsietett. Verden hosszasan nézett utána, és hallgatta a távolodó léptek neszét.

♣ ♣ ♣

Gerlinde betartotta az ígéretét. Ebéd után rögtön visszatért Normann Verdenhez. Mindenféléről beszélgettek, amikor Brigitte kereste a leányt.

– Olden úr felébredt – közölte a nevelőnő.

Gerlinde kissé elsápadt, és furdalni kezdte a lelkiismeret.

– Megnézem az édesapámat, Verden úr – mondta a férfira pillantva.

– A viszontlátásra, nagyságos kisasszony!

– A viszontlátásra, Verden úr!

Brigitte asszonyság a nyomában Gerlindével belépett a betegszobába. Olden kissé bágyadtan, de látható jókedvvel fogadta őket.

– Sokáig aludtam ugye, kislányom?

Gerlindét ismét mardosni kezdte az önvád, mert tudta, hogy az édesapja nem engedte volna, hogy ilyen sokáig beszélgessen Verdennel.

– Remélem, hogy az alvás jót tett, drága édesapám. Vannak még fájdalmaid?

– Nem nagyon. Ezek inkább kellemetlen nyilallások, de biztosan nemsokára elmúlnak. Éhes és szomjas vagyok. Brigitte már el is ment, hogy hozzon egy kis ennivalót.

– Először eszel, édesapa, azután újra eljön a kedves doktor, hogy még egyszer megvizsgáljon.

Gerlinde gondosan megigazította a párnát. Eközben a torkában dobogott a szíve. Vajon mit szól majd az apja, ha megtudja az orvostól, hogy Verden úr még a tanyán van? Csak addig ne kérdezze meg, mielőtt az orvos megérkezik!

Brigitte visszatért, és tartalmas levest hozott a betegnek. Olden jó étvággyal kanalazott. Éppen befejezte az étkezést, amikor betoppant az orvos. Brigitte odaintett a leánynak:

– Menj most ki, leányom, és várakozz odakint, amíg szólítlak. Nincs rád szükség, amíg a doktor úr az édesapádat vizsgálja.

Gerlinde megkönnyebbülten hagyta el a szobát, bár szégyenkezett a gyávasága miatt. Az orvos elégedetten nyugtázta, hogy a beteg eddig aludt, majd jó étvággyal falatozott. Meggyőződött róla, hogy helyükön vannak-e a kötések, és rendben van-e Olden pulzusa.

– Nos, kedves Olden úr, hála megmentőjének és a gyors segítségnek, rendbe fog jönni – kezdte az orvos a mondandóját, miközben jelentőségteljes pillantást váltott a nevelőnővel.

– Az ám! – felelte Martin Olden. – Micsoda hálátlanság tőlem, hogy teljesen megfeledkeztem a fiatalemberről, aki oly önfeláldozón a segítségemre sietett.

– Ebben egyetértünk. Az önzetlen segítség kis híján a lába épségébe került. Meglehetősen csúnya sebeket szerzett, amikor leugrott önhöz a szurdokba, mert csak arra ügyelt, nehogy önnek még nagyobb baja legyen.

Olden nyugtalanul pillantott az orvosra.

– Remélhetőleg azonnal levitte az autón a faluba, nehogy gyalog kelljen megtennie a hosszú utat.

– Mi jut eszébe! – méltatlankodott az orvos. – A mentés hevében kimerült embert, akinek tűzként égnek a sebei, nem lehet csak úgy elszállítani a legközelebbi faluba! Az egészsége függött az azonnali pihenéstől. Őszintén szólva, a sérülései a késedelmes kezelés miatt aggasztóbbak voltak, mint az önéi. Bár az ön ellenkezésétől tartva Brigitte és Olden kisasszony hallani sem akart róla, hogy a fiatalember itt maradjon a Ringberg tanyán, ragaszkodtam hozzá, hogy Verden urat helyezzék el az egyik szobában.

– Verden úr itt van a házban? – fortyant fel Olden.

– Természetesen.

– De drága doktor úr! Jól tudja, hogy soha nem fogadunk vendégeket! Ez egyszerűen lehetetlen!

– Nézze, mélyen tisztelt Olden úr! Ezúttal igazán nem lehettem tekintettel az ön szeszélyeire. Az orvosi kötelességem azt diktálta, hogy azonnal kötözzem be a fiatalember sebeit, és fektessem betegágyba. Nyolc napig kénytelenek lesznek eltűrni a jelenlétét.

– Ezzel fittyet hányt az érdekeimre!

– Micsoda? – kiáltotta az orvos felháborodva. – Ugye nem akarja elhitetni velem, hogy ha előtte megkérdezzük, képes lett volna nemet mondani annak az embernek, aki a lehető legnagyobb szolgálatot tette önnek? Nem lehet ennyire hálátlan!

– De mi lesz a kislányommal? Szó sem lehet róla, hogy Gerlinde egy fedél alatt lakjon egy vadidegen férfival!

– Miért nem? Nem kell, hogy találkozzanak. A fiatalember a betegágyhoz van kötve, Gerlinde pedig természetesen a lábát sem teszi be abba a szobába.

Félelem és nyugtalanság tükröződött Olden arcán.

– El sem tudja képzelni, doktor úr, mekkora terhet rakott a vállamra. Brigitte, azonnal küldje be a leányomat!

A nevelőnő hálásan pillantott az orvosra. Kisietett, és elmesélte a nyugtalanul várakozó Gerlindének, miképpen magyarázta meg az orvos Verden jelenlétét.

A leány megkönnyebbültem sóhajtott, és követte Brigittét a szobába. Időközben Olden számon kérte az orvoson, hogy melyik szobában helyezte el a sebesült fiatalembert.

A doktor elmondott mindent, amit tudott, majd hozzátette:

– A legcsekélyebb aggodalomra sincs oka. Verden úr roppant tisztességes fiatalembernek látszik. Ezt bizonyára ön is észrevette odafent a sziklafalnál.

– Igen, igen. Hálátlan szörnyetegnek is tartom magamat. De ön is tudja, hogyan ment tönkre az életem. Csak maga, öreg barátom, és Brigitte ismeri a szerencsétlenségem történetét. Ezért megértik, miért féltem és óvom Gerlindét.

– Már gyakran mondtam önnek, hogy túlzottnak találom az aggodalmát. Hogyan képzeli el a leánya jövőjét, ha továbbra is elzárja a világtól? Gerlinde maholnap eladósorba kerül. Hogy talál majd kérőt, ha nem találkozik udvarlókkal?

– Ne is menjen férjhez! Mi rá a biztosíték, hogy nem az anyja természetét örökölte?

– Reméljük, hogy nem így van. De legrosszabb esetben, ha mégis így történt, aminek szerintem kicsi az esélye, örök magányra és sorvadásra akarja Gerlindét kárhoztatni? Ez a rögeszme már beteges, kedves Olden barátom. Nem szabad, hogy a leány emiatt szenvedjen egész életében. Hiszen ön is szereti Gerlindét!

– Isten rá a tanúm. Ezért féltem és óvom ennyire.

– Ezt egyszer és mindenkorra verje ki a fejéből! Nem mehet így tovább! A legtöbb, amit beteges aggódásában tehet, hogy ha Gerlindének megkérik a kezét, elmeséli a vőlegénynek, hogy a leány hűtlen édesanyja megcsalta a férjét. A kérő ebből leszűrheti a tanulságot, ön pedig mentesül a további felelősség alól. Egyébként biztosra veszem, hogy Gerlinde kisasszony roppant rendes és megbízható teremtés, akire mindig lehet számítani. Végül is, az ön leánya is.

– De nagyon hasonlít az édesanyjára.

– Valószínűleg csak külsőleg. A jelleme ettől még lehet teljesen más. De nem akarom tovább fárasztani önt. Először gyógyuljon meg, aztán talán majd visszatérünk erre a kérdésre. Ó, már jön is Gerlinde, Brigittével együtt.

A két nő belépett a szobába.

Gerlinde odament a betegágyhoz, és kissé aggódva nézett az édesapja szemébe.

– Hívattál, drága édesapám.

– Igen, Linda. Beszédem van veled. Szörnyülködve hallottam, hogy ez a doktor Verden itt van a házban.

– Kénytelenek voltunk befogadni, hiszen megsebesült.

– Tudom, és ezen már nem is változtathatunk. Mostantól fogva itt maradsz a közelemben, vagy a szobádban tartózkodsz, amíg Verden úr el nem megy. Mivel a fiatalember ágyhoz van kötve, természetesen elmehetsz sétálni, és kilovagolhatsz, de lehetőleg kerülj mindenfajta érintkezést a vendégünkkel!

– Nyugodj meg, édesapa! A megmentőd oldaláról nem fenyeget engem semmilyen veszély. Verden úr azonnal elhagyja a birtokot, mihelyt felépül annyira, hogy lábra tud állni.

Gerlinde szavai némileg megnyugtatták Oldent.

Az orvos eközben indulni készült.

– Nos, akkor megnézem, mi a helyzet a másik betegemmel. Remélem, a körülményekhez képest, ő is jól érzi magát.

– Jól van, kedves doktor úr. Kérem, kövessen el mindent, hogy a fiatalember visszanyerje egészségét. Fejezze ki neki őszinte hálámat, és mondja meg neki, hogy érezze otthon magát a Ringberg tanyán. Az inasom is a rendelkezésére bocsátom, és Brigitte is szívesen segít neki bármiben. – Ezek a szavak voltak méltók az igazi Martin Oldenhoz. Az orvos elégedetten távozott.

Brigitte és Gerlinde megkönnyebbült pillantást váltottak. Brigitte is kiment az orvos után, hogy hozzon még valami tápláló ételt Oldennak.

Gerlinde leült a betegágy mellé, és megfogta az édesapja kezét. Olden nyugtalanul fürkészte a leányarcot, mintha Gerlinde gondolataiban akarna olvasni.

– A doktor alaposan leteremtett, mert nem akartam befogadni Verden urat az otthonunkba. Igaza is volt, nagyon hálátlanul viselkedtem, mert féltelek téged.

– Mitől, édesapám? Hiszen nincs rá semmi okod. Verden úr biztosan nem fog nekem ártani.

– Ezt te nem érheted, gyermekem. De talán valóban túlzott az aggodalmam. Mondd meg nyíltan, Linda, szenvedsz valamiben hiányt a Ringberg tanyán? Vágysz arra, hogy világot láss? Húsz évet töltöttél el velem ebben a magányban. Azt hiszem, valóban barátkoznom kellene a gondolattal, hogy időnként társaságba jársz! De kérlek, légy türelmes! Nem lesz könnyű nekem sem visszaszoknom az emberek közé!

– Van időnk bőven, édesapa! Verden úr miatt pedig felesleges nyugtalankodnod. Váltottam vele néhány mondatot. Az ablak mellett fekszik a kereveten, és elemészti az unalom. Hidd el, biztosan nem forral semmi rosszat ellenem!

Gerlinde megkönnyebbülten sóhajtott, hogy kiönthette a szívét, mert nem szokott a titkolózáshoz. Örült, hogy az édesapja nem haragudott meg rá, és nem gúnyolta ki. Boldog reménnyel töltötte el a családfő ígérete, hogy egy napon megmutatja neki a nagyvilágot.

♣ ♣ ♣

Az orvos naponta ellátogatott a Ringberg tanyára, és mindent megtett, hogy Martin Oldent meggyőzze az igazáról. Egyre nyomatékosabban óvta a ház urát, hogy a leányát teljesen távol tartsa a társaságtól, és elismerőleg szólt Verden úrról. Elmesélte, hogy a fiatalember egy függővasutat fog építeni a hegyekben, és ezért gyakran megfordul majd a környéken. Rábírta az öregurat, hogy próbáljon meg beszédbe elegyedni Verdennel, bizonyára nem fog csalódni.

Gerlinde egyre gyakrabban mászott fel a körtefára. Édesapjának nyíltan bevallotta, hogy egy ideje az ablakon át beszélget a fiatalemberrel. Mivel Olden nem ellenezte a dolgot, Gerlindét sem bántotta a lelkiismeret.

Hamar eltelt a nyolc nap.

– Csodálatos gyorsasággal gyógyultak be a sebei, Verden úr – jelentette ki az orvos. – Holnap leszedem a kötéseket, aztán felkelhet a betegágyból. De legyen óvatos! Ne kezdjen el rögtön hegyet mászni, inkább várjon azzal még egy kicsit!

– Münchenben nincsenek is hegyek! – nevetett Verden. – Jó néhány nap telik majd el, amíg ide visszatérek.

Az orvos bólintott, és eltávozott.

Normann kisvártatva közeledő lépteket hallott odalentről. Az ismerős nesz hallatán mindig hevesebben kezdett verni a szíve.

– Jó reggelt, nagyságos kisasszony! – kiáltotta az ablakból kihajolva.

– Jó reggelt, Verden úr! Hogy aludt?

– Kitűnően! Holnap az orvos leveszi a kötéseket.

Gerlinde kissé elsápadt.

– Ó, tehát begyógyultak már a sebei?

– Úgy bizony. Ha lekerül a kötés, fel is kelhetek.

A leány gyorsan elfoglalta a helyét a körtefán.

– Ezek szerint nemsokára elhagyja a Ringberg tanyát?

Normann örömmel látta, hogy Gerlinde elszomorodik a hír hallatán.

– Igen. Holnapután elmegyek. Feltéve, ha kegyed édesapja a rendelkezésemre bocsátja az autóját, amely levisz a faluba, az állomásra.

– Bizonyára így lesz – felelte halkan Gerlinde, és arcából teljesen kiszaladt a vér.

– Úgy gondolja, hogy az édesapja mihamarabb meg akar szabadulni tőlem?

– Dehogyis! – tiltakozott hevesen. – Hála Istennek, édesapa aggodalma elpárolgott.

– Ön szerint reménykedhetek, hogy Olden úr megengedi, hogy viszontlássam a kisasszonyt?

Gerlinde a férfira pillantott.

– Valóban vissza fog térni?

– Remélem, nem kételkedik a szavamban. Az első adandó alkalommal visszajövök. És személyesen fogom kérni ehhez Olden úr beleegyezését.

– Nem is merek előre örülni a viszontlátásnak – mondta Gerlinde a kezét tördelve.

– De boldog lesz, ha újra eljövök? – kérdezte Normann csillogó szemmel.

– Ó, de még mennyire!

– Milyen jó ezt hallanom! – mondta megindultan.

Gerlinde arca lángra gyúlt. Tekintete a távolt kutatta, mert nem volt képes a fiatalemberre nézni.

– Szóval, holnapután indul? El sem tudja képzelni, milyen szomorú leszek. Nem is sejti, milyen sokat jelentett nekem az ön társasága. Elhozta nekem a nagyvilág csodálatos üdvözletét. A Ringberg birtok önnek nemsokára pusztán halvány emlék lesz. Ismét visszatér a városba, a testvéreihez, a munkájához. De a látogatása mély álomból ébresztett fel. Ha elmegy, valószínűleg újra elalszom.

– Ne tegyen ilyet! Ígérje meg, hogy gondolni fog rám! – kérlelte Verden.

– Nem felejtem el önt, akár megígérem, akár nem.

– Elszomorít, ha ezt ilyen bánatosan mondja!

– Nem akartam lehangolni! – riadt meg a leány.

– Tudom. De úgy akarok emlékezni kegyedre, amilyennek megismertem: boldog, vidám teremtésnek, aki biztos benne, hogy viszontlátjuk egymást.

Gerlinde elmosolyodott.

– Igyekszem ilyennek maradni, amíg ön a birtokon van.

– Később is, ha távol leszek!

Gerlinde átölelte az egyik ágat, és a karjára hajtotta a fejét, Normann észrevette, hogy a leány vállát zokogás rázza.

– Linda, drága Linda! Tudja, mit érzek, amikor tehetetlenül kell néznem, hogy kegyed sír? – kiáltotta.

– Nem is sírok – felelte csendesen.

– Nézzen rám!

Gerlinde felemelte a fejét.

– Nyugodtan nevessen ki! Ugye, csak megnehezítem a búcsúzást? Milyen buta vagyok! Hiszen ön az előbb azt mondta, visszajön, semmi okom, hogy kételkedjek a szavában.

– Bizony nincs. Ám ha azonnal nem kezd el mosolyogni, leszaladok a kertbe, felmászom a körtefára, hogy jól kigúnyoljam kegyedet!

– Az ég szerelmére! A beteg térdével? – rémüldözött Gerlinde.

Normann a leányra nézett, és a tekintetük összekapcsolódott. Édes, titokzatos borzongás kerítette hatalmába Gerlindét. A bűvös érzés hatása alatt hirtelen lesiklott a fáról, és elszaladt. Verden mosolyogva nézett utána.

♣ ♣ ♣

Másnap az orvos levette Normann kötéseit.

– Íme, az orvosi kezelés csodája! – nevetett. – Még nem találkoztam ilyen tökéletes gyógyulással.

– Nekem is kijár némi dicséret, hiszen ki sem mozdultam az ágyból.

– Rendben van, ezen ne múljon! Remélem, meglátogat bennünket, ha elkezdi építeni a függővasutat. A feleségem alig várja, hogy megismerhesse magát!

Normann kezet nyújtott az orvosnak.

– Ígérem, felkeresem önöket. Köszönöm a fáradozását, és mindazt, amit értem tett!

– Nincs mit! Örülök, hogy ismét makkegészséges! A viszontlátásra!

– A viszontlátásra, doktor úr!

Amikor Normann ismét egyedül maradt, fel és alá járkált a szobában, ahogy azt az orvos jelenlétében is tette. Örült, hogy teljesen meggyógyult a lába.

„Kár is lett volna, ha nem jön rendbe! Ráadásul pont most!” – gondolta felcsillanó tekintettel. Gerlinde Olden járt az eszében. Gondosan felöltözött. Amikor elkészült, lement a földszintre. A hallban Brigittével és egy szobalánnyal találkozott, akik éppen takarítottak.

– Brigitte asszony! Legyen szíves, jelentsen be Olden úrnál!

A nevelőnő bólintott. Látszott rajta, hogy roppant rokonszenvesnek találja a fiatalembert.

– Máris megyek, Verden úr!

Elégedetten indult Olden szobája felé. Odabent Gerlinde üldögélt az ágy mellett, és egy újságból olvasott fel.

– Nagyságos úr, Verden úr óhajtja tiszteletét tenni önnél!

Gerlinde talpra szökkent, és elpirult. Szerencsére az öregúr nem vette észre. Kelletlen arcot vágott, majd a leányára pillantott.

– Linda! Menj át a szomszédos szobába, hogy ne kelljen Verden úrral találkoznod! – parancsolta.

A leány engedelmeskedett.

Amikor kettesben maradt a nevelőnővel, Olden halkan megszólalt.

– Hogy nézek ki, Brigitte? Vagyok oly állapotban, hogy látogatót fogadjak? – kérdezte, és abban reménykedett, hogy az asszony nemmel fog felelni. Ám Brigitte csak a párnát igazította meg.

– A kegyelmes úr most beteg, úgyhogy a kinézet egy cseppet sem számít. Michael úgyis megborotválta önt kora reggel, mert tegnap már kissé kiütközött a szakálla – válaszolt látszólag egykedvűen, de a hangja megremegett.

Olden kissé gyámoltalanul figyelte.

Brigitte elégedetten távozott, és elment Verdenért. Olden nyugtalanul méregette a belépő magas, daliás fiatalembert. Különös érzése támadt. Úgy látta, hogy Verden komoly arcából és tiszta tekintetéből sugárzik a nyugalom. Kezet nyújtott a vendégnek.

– Végre újra személyesen mondhatok önnek köszönetet mindazért, amit értem tett.

Normann barátságosan kezet rázott az öregúrral.

– Természetes, hogy így cselekedtem, nem illet érte köszönet, Olden úr.

– Nos, nem mindenki gondolkozott volna hasonlóképpen. Az orvos elmesélte, hogy ön kockára tette az egészségét, hogy megmentsen. Nem tudom, hogy régi, tapasztalt hegymászó létemre miképp zuhanhattam le.

– Az orvos szerint nemsokára összeforr a törése. Látom, hogy a halántékán már be is gyógyult a seb.

– Hála Istennek. Kérem, foglaljon helyet. Egyelőre kímélnie kell magát.

– Csak elköszönni jöttem. A legfőbb ideje, hogy hazatérjek. A családom nem is sejti, mi tartott itt eddig. Azt hiszik, hogy még mindig a hegyeket járom. Szerencsére mindennap írtam levelet, és a legfontosabb munkámat is elvégezhettem.

– Tehát még ma elhagyja a Ringberg majort?

Verden elmosolyodott, mert érezte, hogy Olden alig várja, hogy távozzon.

– Igen. A délutáni vonattal Münchenbe utazom. Tudom, hogy hívatlan vendég voltam, de még annyit kérek, hogy a sofőrje vigyen le az autón az állomásig.

– Természetesen! Kérem, ne nehezteljen, hogy csak vonakodva fogadtam be. Tudja, kissé különc lettem, és hosszú éveken át nem járt vendég az otthonomban. Talán helytelenül cselekedtem, mert a visszavonultságommal egyben a leányomat is elzártam a külvilágtól és az élettől. Azt hittem, számos veszélytől megóvhatom Gerlindét, ha távol tartom az emberektől.

– Biztos vagyok benne, hogy jót akart, és ezáltal talán valóban megkímélte a leányát néhány kellemetlenségtől. Mindenesetre Gerlinde bájos teremtéssé cseperedett.

Olden nyugtalanul méregette a látogatóját. Feltűnt neki, milyen meleg, elismerő szavakkal beszél Verden a leányról.

– Remélem, hogy mindezek ellenére nem ártottam Gerlindének, hiszen tiszta és romlatlan maradt, és nem mételyezte meg a külvilág.

– Kész csoda, Olden úr, hogy a mai világban még akad ilyen ártatlan, őszinte leány. De az ön túlzott féltése ugyanakkor sebezhetővé tette bizonyos dolgokkal szemben, amelyekkel egy nap talán kénytelen lesz szembenézni. Könnyen kerülhet mások befolyása alá, akikkel önön kívül találkozik.

– Ne mondjon ilyet, mert még megrémít!

– Nem akarom ijesztgetni, csak a szemét szeretném felnyitni. Őszintén meg kell vallanom, hogy beleszerettem Gerlindébe.

Az öregúrba belehasított a rémület.

– Ez lehetetlen! Ilyen rövid idő alatt!

– Gyakran elég egy pillanat is. Nem akarok anélkül távozni, hogy el ne mondjam, feleségül szeretném venni Gerlindét. Nem számít, hogy gazdag-e vagy szegény. Én rendezett, biztos anyagi körülmények között élek. A nővéreimmel együtt a Verden és Társai Hegyivasút-építő Vállalat tulajdonosa vagyok. Édesanyánktól, aki svájci volt, tekintélyes vagyont örököltünk, és ezt biztonságos svájci értékpapírokba fektettük. Hála Istennek, egészséges vagyok. Azt pedig, hogy tisztességes ember vagyok, remélem, már bebizonyítottam. Gerlinde még nem sejti, hogyan érzek iránta. Nem akartam felkavarni a lelkét, mielőtt nem beszéltem önnel. Talán jobb is, ha Gerlinde először megismeri a valós életet, mielőtt megpróbálom meghódítani a szívét, ígérem, hogy semmi szín alatt nem fogom megbolygatni Gerlinde nyugalmát, de közölni szerettem volna önnel, hogy feleségül akarom venni a leányát. Nagyon kérem, engedje meg, hogy visszatérjek, és megpróbáljam gyengéden megnyerni Gerlindét.

Martin Olden izgatottan hallgatta a fiatalembert,

Kis idő múlva összeszedte magát, és rekedten megszólalt.

– Nagyon meghat, amit mond, és ahogy mondja, de rendkívül váratlanul ér. Nem is sejti, mit érzek most.

– Megértem, hogy egyelőre nem akarja senkinek sem adni Gerlinde kezét, főképen nem egy idegennek.

– Nem erről van szó! – tiltakozott Olden. – Vagyis nem kizárólag erről. Még más is aggaszt, amiről azonban egyelőre nem beszélhetek önnek.

– Azt mondja, egyelőre. Tehát remélhetem, hogy beleegyezik a visszatérésembe? Nyugodtan gondolja meg a dolgot, nem akarom siettetni. Csak nyíltan és őszintén elmondtam, mi az, ami visszahúz a Ringberg tanyára.

– Ön is vegye alaposan fontolóra a szándékát. Talán megváltozik a véleménye, ha az élete visszatér a megszokott kerékvágásba. Lehet, hogy a betegség magányában csupán futólag lobbant lángra az egyetlen fiatal leány iránt, akivel találkozhatott.

– Úgy érti, hogy ez csak szalmaláng? Ó, milyen rosszul ismer engem! A nők, akikkel eddig összehozott a sors, valóban csak múló érdeklődést váltottak ki belőlem. Ám egyiküket sem akartam feleségül venni. Az ön leánya pontosan azért bűvölt el már első látásra, mert gyökeresen különbözik a mai hölgyektől. Megragadott és elkápráztatott az őszintesége és tisztasága. Higgye el, hogy nem használtam ki Gerlinde jóhiszeműségét, csupán észrevettem, hogy vonzódik hozzám.

Olden meghatottan hallgatta a fiatalember szavait. Érezte, hogy Verden a legjobb feleséget érdemelné. Nyugodt szívvel neki adta volna Gerlinde kezét, ha nem félt volna attól, hogy a leány az édesanyja természetét örökölte.

– És ha Gerlinde rossz hitvesnek bizonyulna? Ha a nagyvárosban olyasvalaki hatása alá kerül, aki elrontja?

– Kezeskedem érte, hogy az nem fordulhat elő, tisztelt Olden úr! Gerlinde pedig a tapasztalatlansága ellenére is olyan megfontolt és lelkiismeretes, hogy nincs mitől tartanom.

– A nőket nem lehet kiismerni! Ki tudja, milyen érzések támadnak bennük még a házasság előtt? – kérdezte Olden komoran.

Bár Normann teljesen megbízott Gerlinde romlatlanságában, az öregúr keserű szavai megingatták. Ám hirtelen elszégyellte magát a kishitűsége miatt, és határozottan kihúzta magát.

– Lehet, hogy a férj hibája, ha a feleség hűtlenkedik. Ha ön is beleegyezik, akkor vigyázni fogok Gerlindére, és megnyerem a szívét.

Martin Olden az érzéseivel viaskodott. Talán már most el kellene árulni a fiatalembernek, hogy Gerlinde esetleg az édesanyja jellemét örökölte? Ám elvetette az ötletet. Nem, még korai lenne. Először meg kell várnia, hogy Verden valóban visszatér-e, és megkéri Gerlinde kezét. Akkor azonban mindent el kell mesélnie a fiatalembernek, hadd tudja meg, hogy Gerlinde édesanyja még él, bár ki tudja, hol és milyen körülmények között. Verdennek mindenre fel kell készülnie, ezért azt is tudnia kell, hogy az anya pénzért lemondott a gyermekéről.

Olden megkönnyebbülten nyújtott kezet Normannak.

– Köszönöm, hogy elmondta nekem, mik a tervei. Érzem, hogy jobb és megbízhatóbb férjet keresve sem találnék a leányomnak. Ám mielőtt kimondjuk ez ügyben a végső szót, tartson önvizsgálatot, ahogyan Gerlindének is tisztába kell jönnie az ön iránti érzéseivel. Várni fogunk, amíg ön visszatér, Gerlindét pedig egyelőre ne avassuk be a dologba. Fontos az is, hogy a leányom körülnézzen a világban, mielőtt leköti magát. Télen néhány hónapra Münchenbe utazom vele.

Verden udvariasan meghajolt.

– Köszönöm. Többet egyelőre nem is kérhetnék öntől. Azonban azt szeretném, hogy Gerlinde úgy ismerje meg a nagyvilágot, hogy közben megőrizze a tisztaságát. Javasolhatnám, hogy bízza Gerlindét a nővérem gondjaira? A nővérem olyan jó hatással volt a nála tizenhét évvel fiatalabb húgára, hogy húgunk modern nézetei ellenére is megmaradt tiszta, romlatlan leánynak. Gerlinde biztosan jól érezné magát az Isar-parti, szép müncheni házunkban, amelyet a szüleinktől örököltünk. Kérem, fogadja el a meghívásom a téli hónapokra mindkettejük számára!

– Nagyon csábító az ajánlata, hiszen annyira elszakadtam a nagyvárostól, hogy csapnivaló idegenvezető lennék. Gerlinde kedvéért elfogadom a meghívást. Feltéve, hogy ön sem gondolja meg magát. Én azonban egy szállodában fogok lakni Münchenben. Egyrészt unalmas társaság vagyok, másrészt szükségem van a függetlenségre. Nagyon hálás lennék, ha a nővére megtenné ezt a lekötelező szívességet. Először azonban önnek kell vele ezt megbeszélnie. Ha mindent tisztáztak, és ön visszajön hozzánk, akkor mi is tovább léphetünk.

– Tehát mindenképpen visszatérhetek. Többet most nem is kívánhatnék! Kérem, egyelőre ne említse a leányának, hogy meg akarom kérni a kezét! Azt akarom, hogy tőlem tudja meg, ha eljön az ideje. Megígéri ezt, Olden úr?

Az öregúr ismét kezet nyújtott.

– Egy szót sem szólok! A szavamat rá!

– Megengedi, hogy elbúcsúzzam Gerlindétől?

Olden egy pillanatig habozott, majd határozottan megszólalt:

– Igen. Talán úgy helyes, ha ma a leányommal és Brigittével ebédel. Igaz, hogy Brigitte nem családtag, de ő volt Gerlinde dajkája, és mindig egy asztalnál étkezik velünk. Kifogástalan a modora, és aranyból van a szíve. Azonkívül nagyon szereti a leányomat, Gerlinde pedig második édesanyjának tekinti. Szóval, költse el velük az ebédet! Pontosan két órakor előáll az autó, hogy időben levigye önt az állomásra.

– Boldoggá tesznek a szavai.

A két férfi váltott még néhány szót, majd határozott kézfogással búcsút vettek egymástól.

♣ ♣ ♣

Normann Verden boldog izgalommal lépett ki a házból, és komótosan átvágott a kerten. Amikor a szobája ablakában türelmetlenül várakozó Gerlinde meglátta a fiatalembert, nyomban az édesapjához sietett.

– Most már egyedül vagy, drága édesapám. Láttam, hogy Verden úr már a kertben sétál.

– Igen, Linda.

– Ugye, nem civakodtatok?

– Dehogyis! Higgadtan és józanul beszélgettünk. Verden úr ma délben veled és Brigittével fog ebédelni. Én sajnos nem kelhetek fel, hogy csatlakozzam hozzátok.

Gerlinde nem akart hinni a fülének.

– Megengedted Verden úrnak, hogy velünk étkezzen? Ezek szerint végre megbizonyosodtál róla, hogy nem árthat nekem?

– Kétségkívül. Verden úr nem fog bántani téged, ha te sem bántod őt.

– Én? Hogy gondolhatsz ilyet? Soha nem tudnék ártani neki! Hiszen megmentette az életedet!

– Persze. Csak úgy kiszaladt a számon. Most pedig szeretnék egy kicsit pihenni ebédig. Te meg csatlakozhatnál a vendégünkhöz, ha van hozzá kedved. Verden úr már két órakor útnak indul. Úgyis eleget kellett miattam a szobájában gubbasztania. Nos, indulj, leányom.

Gerlinde hitetlenkedve hallgatta, és elárasztotta a boldogság.

– Milyen jó ember vagy! – borult zokogva az édesapja nyakába.

Olden megsimogatta a leány homlokát.

– Ennyire örülsz, hogy beszélgethetsz Verden úrral? – kérdezte, hogy palástolja a meghatottságát.

– Ó, apa! Verden úr nagyon rendes ember!

– Igen? Magam is azt hiszem. Ezt jól tartsd észben!

– Úgy lesz! Tényleg azt szeretnéd, hogy hagyjalak most magadra?

– Igen. Menj ki a kertbe, és mondd meg Verden úrnak, hogy én küldtelek!

– Megmondom. Kényelmesen fekszel, édesapa?

– Igen, csak indulj már!

Gerlinde kilibbent a szobából, és a kertbe szaladt. Kisvártatva lángra gyúlt arccal állt Normann előtt.

– Verden úr! Mit tett az édesapámmal? Mintha kicserélték volna, miután ön meglátogatta. Kiküldött, hogy szórakoztassam önt, és ebédeljünk együtt. Ez kész csoda! Hogy sikerült ezt elérnie?

Verden elérzékenyülten pillantott a leányra.

– Meggyőztem az édesapját, hogy soha nem tudnék kegyednek ártani.

– Milyen jó, hogy hitt önnek! – sóhajtotta. – Nekem nem hitte el.

– Szóval kegyed is megpróbálta meggyőzni? Úgy érzi, hogy nem lennék képes bántani önt?

– Soha meg sem fordult a fejemben! Akkor sem hinném, ha ön vagy bárki más mondaná, hiszen ön oly jó hozzám!

Normann megfogta Gerlinde kezét.

Kéz a kézben álldogáltak, miközben tekintetük összekapcsolódott. Normann érezte a leány reszketését.

– Soha ne is higgye el, Linda kisasszony! Ugye, szólíthatom így?

Gerlinde némán bólintott, és minden bátorságát összeszedve viszonozta a férfi pillantását. Nem tudta, mi történik, miért ver oly vadul a szíve, és miért pirul el a feje búbjáig.

Normann figyelmét nem kerülte el a leány felindultsága.

– Régóta vártam már a percet, amikor megérinthetem a kezét. Végre eljött a pillanat – mondta gyengéden.

Gerlinde összerezzent, és igyekezett összeszedni magát.

– Annyira örültem, hogy édesapám kiküldött a kertbe, hogy teljesen elfeledkeztem róla, hogy ön nemsokára hazautazik.

– Emiatt ne szomorkodjék! Nemsokára újra találkozunk. Olden úr megengedte, hogy visszatérjek.

– Valóban? – csodálkozott a leány.

– Igen. Sőt, sok minden mást is megígért. Jövő télen kegyeddel együtt ellátogat Münchenbe. Beleegyezett, hogy a kisasszony a nővéreimnél lakjon, ő pedig egy szállodába költözik.

– Találkozhatunk Münchenben is, a testvéreinél? – kérdezte izgatottan.

– Mindennap!

Gerlinde váratlanul könnyekre fakadt.

– Miért sír, Linda kisasszony – kérdezte aggódva. – Ne sírjon, hiszen tudja, hogy ezzel engem is elszomorít.

A leány gyorsan felitatta a könnyeit.

– Csupán örömömben sírok.

– Azért, mert mindennap találkozhatunk?

– Igen – felelte elpirulva. – És megismerhetem Münchent, meg az ön nővéreit is – tette hozzá sietve.

Beszélgetés közben lassan végigsétáltak a kerten. Verden ügyelt rá, hogy Gerlinde visszanyerje a nyugalmát. Az egyezség kivételével elmesélte, miről beszélgetett a családfővel. Gerlinde meglepetten hallgatta, mi mindenbe egyezett bele az édesapja.

– Maga kész varázsló, Verden úr!

– Ki tudja, lehet, hogy tényleg varázsoltam – nevetett Normann.

Gerlinde megkérdezte, mikor találkozhatnak újra, a férfi pedig megmondta.

– Számolni fogom a napokat! – jelentette ki Gerlinde. Normannt meghatotta az őszinteség. A leány viselkedésében nem volt semmi kimódoltság; nyíltan kimutatta az érzelmeit, Verden pedig egyre jobban megszerette.

Sajnos gyorsan telt az idő. Brigitte máris ebédhez hívta a fiatalokat. Olden már elmondta neki, amit tudnia kellett.

– Brigitte! Télen Münchenbe utazom édesapával! – lelkendezett Gerlinde. – Verden úr pedig visszatér a Ringberg tanyára! – ujjongott, és átölelte a nevelőnőt.

– Végre megérjük ezt is! – nevetett az asszony elégedetten. – Édesapád már elmesélte nekem. Én is nagyon örülök neki.

– De te egyedül maradsz idehaza!

– Sebaj! Én már öreg vagyok, és évente egyszer elmegyek Münchenbe bevásárolni.

Asztalhoz ültek. Brigittének feltűnt, hogy a fiatalember milyen gyengéden néz Gerlindére, aki boldogan viszonozza pillantását. Hamar véget ért az ebéd, és előállt az autó.

Normann először Brigittétől vett búcsút, és üdvözletét küldte Oldennak. Ezután Gerlindéhez fordult. A leány szemébe könnyek gyűltek, ajka sírásra görbült. Ám igyekezett uralkodni magán. Amikor Verden melegen kezet szorított vele, Gerlinde biztosan érezte, hogy a búcsú nem örökre szól, és a férfi vissza fog térni.

Brigitte vigasztalta a leányt, miközben a házba kísérte. Odabent Gerlinde lassan visszanyerte az önuralmát. Ám úgy érezte, hogy a férfi távozása óta a ház kong az ürességtől. Még soha nem kínozta ennyire a magány; felment a szobába, ahol Verden lakott. Normann megsejtette, hogy Gerlinde itt keres enyhülést az elválás fájdalmára, hiszen az asztal közepén egy havasi gyopár feküdt, melyet Normann a baleset előtt szedett, alatta pedig egy cédula:

„Nemsokára találkozunk!”

♣ ♣ ♣

A következő hetekben nyugtalanság vett erőt Gerlindén. Állandóan azt kérdezgette magától, vajon Verden valóban visszatér-e, és nem felejti-e el őt. A havasi gyopárt bekeretezte, és az éjjeliszekrényre tette. Újra és újra álmodozva végigsimogatta a kis cédulát, amelyet Normann hagyott hátra búcsúzóul.

Nem törte azon a fejét, mit érez a férfi iránt. Természetesnek vette, hogy vágyódik utána, és reménykedik a visszatérésében, hiszen ez számára maga lesz a boldogság. Teljes szívéből kívánta, hogy soha többé ne kelljen elválnia Normanntól. Olden éberen figyelte Gerlindét, és néha megkérdezett tőle ezt-azt Verdennel kapcsolatban. Észrevette, hogy a leány arca lángra gyúl, szeme felcsillan, akárhányszor Normann neve szóba kerül.

Martin Olden igyekezett megbarátkozni a gondolattal, hogy megmutatja Gerlindének a nagyvilágot, és feleségül adja Verdenhez. Azt azonban jól tudta, hogy figyelmeztetnie kell Normannt, mielőtt kimondják a végső szót. Az meg sem fordult a fejében, hogy ezzel beárnyékolhatja Gerlinde majdani boldogságát. Egyre csak azt hajtogatta magában, hogy becsapná Verdent, ha elhallgatná az igazságot. A fiatalembernek jól fel kell vérteznie magát, hogy vigyázhasson Lindára. Meg azért is, hogy ne kérhesse számon, ha a dolgok rosszra fordulnak, és Gerlindén kiütközik az édesanyja természete.

Teltek-múltak a napok. Gerlinde gyakran ellátogatott a kedvenc helyére, mert a magas hegy tetejéről biztosan észreveszi, ha Verden nekifog a függővasút építésének. Magával hozta az édesapja messzelátóját is, és végigpásztázta a környező hegyeket, vajon nem kezdődött-e el már a munka.

Egy alkalommal ugyanígy fürkészte a környéket a távcsövön keresztül, ezért nem vette észre a hegyoldalon leereszkedő férfialakot. Normann Verden volt az, aki az előző este érkezett a munkásokkal. Az első adandó alkalommal elindult, hogy felkeresse a Ringberg tanyát. A hegy túloldaláról érkezett, és abban a reményben mászott le a sziklafalon, hogy talán Gerlindét a kedvenc helyén találja. Meghatottan elmosolyodott, amikor meglátta, hogy a leány éppen azt a hegyet keresi, ahol a vasút fog épülni. Fürgén leereszkedett a sziklafalról, és nesztelenül Gerlinde mellé lépett. A leány azt hitte, hogy a közelben legelésző lova csapja az apró zajt.

– Adjon Isten, Linda kisasszony!

A leány összerezzent a hang hallatán, és elsápadva fordult meg.

– Ön az, Verden úr? – hebegte döbbenten.

Normann üdvözlésre nyújtotta a kezét

– Igen. Kegyed varázsolt ide a messze látójával – tréfálkozott, hogy Gerlinde visszanyerje az önuralmát. Feltűnt neki, hogy a leány lelkét alaposan felkavarta a váratlan találkozás. Ha eddig netán élt volna benne egy szikrányi kétség, hogy érzelmei viszonzásra találnak-e, Gerlinde hirtelen ijedtsége és sápadtsága egy csapásra kioltotta azt. Gerlinde a férfi tenyerébe tette reszkető kezét. Arca ismét lángra gyúlt, szeme felragyogott.

– Ó, Verden úr! Hát valóban visszatért?

– Csak nem kételkedett benne? Nem találta meg a cédulát?

– De igen! Ó, mennyire örülök, hogy újra látom! Minden nap ellenőriztem a messzelátóval, hogy nem látszanak-e az építkezés nyomai.

Normann boldog volt, mert a leány nem is titkolta, hogy őt kereste.

– Erről az oldalról nem látható a függővasút, hiszen a hegy túlsó lábától indul. De ha kíváncsi a munkálatokra, szívesen odaviszem. De mondja csak, hogy van az édesapja? – Verden még mindig Gerlinde kezét fogta.

– Köszönöm, jól van. Tegnap már fel is kelt néhány órára. Már kifekhet a nyugágyra is.

– És milyen a hangulata?

Gerlinde mély lélegzetet vett, majd halványan elmosolyodott.

– Változékony. Néha nyugodtan és bizakodón beszél a müncheni utunkról, máskor meg az az érzésem, mintha félne az elhatározástól. De Brigitte mindig segít megnyugtatni.

– Hogy megy a sora Brigitte asszonynak?

– Reggeltől estig jó tanácsokat osztogat, hogy mit szabad csinálnom Münchenben és mit nem. Néha megrémít a küszöbönálló változás. Ám ilyenkor mindig arra gondolok, hogy maga mindig a közelemben lesz, és segít beilleszkednem.

– Bátorság! Minden rendben lesz – biztatta gyengéden. – A testvéreim előre örülnek a kegyed látogatásának. Kora, a legidősebb, különösen boldog, hogy lesz, aki felett anyáskodhat. Eva, a húgom pedig alig várja, hogy együtt kacagjon és mókázzon önnel.

– Mennyire örülök, hogy ilyen kedvesek hozzám! – sóhajtotta meghatottan. – De nem leszek a terhükre?

– Hogy jut ilyesmi eszébe! A testvéreimet csupán egyetlen dolog bosszantja. Az, hogy olyan sokáig kell még várniuk a találkozásig.

– Milyen kedvesek!

Egy ideig szótlanul nézték egymást.

Végül Gerlinde visszahúzta a kezét.

– El kell jönnie velem a Ringberg tanyára!

Egymás mellett lépdeltek. Gerlinde a kantárnál fogva vezette a lovat.

– Váratlan felbukkanása annyira meglepett, hogy még meg sem kérdeztem, hogy megy a sora. A sziklafalon ereszkedett le? Ezek szerint újra tud hegyet mászni?

– Méghozzá kitűnően. Hála Istennek. Ki is akartam próbálni, mielőtt meglátogatom a Ringberg tanyát, mert gondoltam, hogy kegyed úgyis meg fogja kérdezni.

– Örülök, hogy újra egészséges – mondta Gerlinde. Megcirógatta a lova nyakát, mert úgy érezte, hogy a túláradó boldogságát meg kell osztania más élőlénnyel is. Mennyire szerette volna Verden, ha a leány őt is megsimogatta volna! Nagyon vágyott már erre a találkozásra. Amíg Münchenben volt, világossá vált számára, hogy fülig beleszeretett a leányba, és nem tudja nélküle elképzelni az életét. Időközben vett egy villát az Isar-parton, és roppantul elégedett volt a vétellel. Még egy kicsit ki is bővíttette, és rendbe hozatta.

Erről most azonban nem beszélt. Azt sem árulta el, hogy gondolatait csak a Gerlinde utáni vágyakozás töltötte ki. Ám miközben egymás mellett haladtak, érezte, hogy a leány hozzá tartozik. Nem is tudott magának más feleséget elképzelni.

Így érkeztek meg a majorba. Brigitte a házból kilépve éppen a konyhába indult. Gerlinde odakiáltott neki. Brigitte a szeméhez emelte a kezét, mert elvakította a nap, és meglátta a közeledő fiatalokat. Sugárzó arccal szaladt elébük.

– Mérnök úr! Hát újra eljött? Micsoda öröm!

Verden kezet nyújtott.

– Linda kisasszonyhoz hasonlóan ön is kételkedett benne?

– Nos, néha kicsit elbizonytalanodtam. A lényeg az, hogy most itt van. Menjen át Gerlindével Olden úrhoz! A nappaliban üldögél, és szörnyen unatkozik, mert csak néhány órára szabad felkelnie.

Gerlinde az édesapjához vezette a vendéget.

Az öregúr meglepetten és bizonytalanul méregette a fiatalokat, akik egymás oldalán léptek a szobába.

– Verden úr váratlanul felbukkant odafent a sziklán. Én éppen a függővasutat kerestem a messzelátóval. Nos, erre fel idevezettem hozzád Verden urat. Szólhatok Brigittének, hogy a vendégünk ebédre is marad?

– Igen, Linda, tudasd Brigittével, kérlek.

A leány kiment.

– Szóval visszatért? – kérdezte Olden, miközben kezet nyújtott. – Kitart az elhatározása mellett?

– Igen, Olden úr. Egyre inkább meg vagyok róla győződve, hogy Linda nélkül nem lehetek boldog. Amikor az előbb a hegytetőn álldogáltunk, Linda akaratlanul is elárulta, hogy viszonozza az érzelmeimet.

– Ezt már én is észrevettem. Az elmúlt hetekben alaposan megfigyeltem Gerlindét. Ám a leány még nem tudja, mi az, amit ön iránt érez. Ön is hallotta az imént, milyen nyíltan bevallotta, hogy a függővasutat, pontosabban önt kereste a messzelátóval.

– Ezt a hegyen sem titkolta, bár a váratlan megjelenésem alaposan elképesztette. Egészen belesápadt. Remélem, ön megengedi, hogy megkérjem Linda kezét. Azt szeretném, ha a menyasszonyomként mutathatnám be a testvéreimnek Münchenben. – Verden elmesélte, hogy időközben vett egy villát Münchenben, az Isar partján, ahol a jövendő feleségével lakik majd.

Martin Olden arca fájdalmasan megrándult.

– Ennyire eltökélte magát?

– Kétségbe vonta?

– Ám legyen, ha ez a sors rendelése! – sóhajtott. – Tud ma időt szakítani rám? Mondjuk, ebéd után?

– Természetesen. – Állok rendelkezésére, mert látom, hogy valami nyomja a lelkét. Ám bármi is legyen az, nem tarthat vissza attól, hogy feleségül vegyem Lindát.

Gerlinde visszatért, és helyet foglalt az urak mellett.

Semleges témákról beszélgettek.

Normann beszámolt a vasútépítési munkákról.

– Idejében végeztünk az előkészületekkel, így rögtön hozzáfoghatunk a műszaki kivitelezéshez. Ősszel már járni fog a vasút. Lenne kedve hozzá, Linda kisasszony, hogy elkísérjen az első útra?

– Ha meghív, nagyon szívesen – bólintott boldogan.

– Akkor megismerkedhet a testvéreimmel, akik a sógorommal együtt eljönnek Münchenből a megnyitóra.

– Alig várom! Bár kicsit félek, hogy a testvérei nem tudnak mit kezdeni egy butácska, vidéki leánnyal.

– A beszélgetéseink során észrevettem, hogy kegyed szerfelett okos és művelt ifjú hölgy. Ebben a tekintetben cseppet sem marad el a testvéreim, vagy bárki más mögött. Csak kevesebbet tapasztalt az életből. Ám ez idővel, évek múltával pótolható. Ha megengedi, szívesen segítek önnek.

Gerlinde a fiatalember szemébe nézett.

– Senkitől sem tanulnék olyan szívesen, mint öntől, Verden úr!

Vidáman társalogtak, amíg Brigitte ebédhez nem szólította őket. Normann igen elcsodálkozott Gerlinde szerteágazó érdeklődésén.

Étkezés közben folytatták a beszélgetést, de Olden csak ímmel-ámmal vett benne részt. A gondolataiba mélyedve üldögélt, és csak néha riadt fel, amikor kérdeztek tőle valamit.

Olden az ebéd végeztével kiküldte Gerlindét, mert négyszemközt akart beszélni a fiatalemberrel. Normann mosolyogva bólintott a kissé meglepett leányra.

Amikor Gerlinde kiment, Olden megkérte a fiatalembert, hogy foglaljon helyet vele szemben.

Egy ideig szótlanul üldögéltek. Az öregúr némi tépelődés után belevágott:

– Kedves Verden úr, egy vallomással tartozom. Ön úgy tudja, hogy Gerlinde édesanyja, az egykori feleségem meghalt. Gerlinde is így hiszi, pedig nem ez az igazság. Hosszú évekkel ezelőtt elváltam a feleségemtől. Linda abban a hitben nőtt fel, hogy az édesanyja halott. Az egykori feleségemtől pénzért megvásároltam a jogot, hogy a leányom kizárólag az enyém legyen. Magamra vállaltam, hogy a válás az én hibámból történt. Egy összegben kifizettem a feleségtartást, azzal a feltétellel, hogy a feleségem örökre távol tartja magát Gerlindétől.

Normann együtt érzőn figyelte Martin komor vonásait.

– Erről valóban nem tudtam, Olden úr. De biztos vagyok benne, hogy nyomós oka volt rá, hogy elszakítsa egymástól az anyát és leányát.

– Sajnos igen! Hadd meséljem el az életem és a szerencsétlen házasságom történetét. Ezt kötelességemnek érzem, hiszen ön a leányom kérője. Szüleim egyetlen gyermeke voltam, gazdag, életerős, egészséges és elégedett. Aztán megismerkedtem a feleségemmel. Lélegzetelállítóan szép volt, de szegény. Ezzel nem is törődtem, így fogalmam sem volt róla, hogy csak a pénzért nyújtotta nekem a kezét. Elhitette velem, hogy szeret, és talán ő is vonzódott hozzám egy kicsit, mert szinte a tenyeremen hordoztam. A boldogságom felhőtlen volt Linda megérkezéséig. Már a kislány születése előtt megismertem a feleségem árnyoldalait. Szeszélyessé és ingerlékennyé vált. Felületesnek találtam. Bántott, hogy nem örült a születendő gyermeknek; engem meg szemrehányásokkal illetett, hogy kisbabát várt. Én mindezt a másállapot számlájára írtam, és bárhogy is fájt, abban reménykedtem, hogy a gyermek világra jötte után minden megváltozik. Elmondhatatlanul vártam a kisgyermeket, és ezernyi figyelmességgel halmoztam el a feleségemet, hogy megkönnyítsem számára a nehéz időszakot. Aztán megszületett Linda, és az első pillanattól kezdve a szemem fénye lett. Nem is tudtam, miképpen háláljam meg a feleségemnek. Egy müncheni villában laktunk. Bár az utolsó hónapokban kissé visszavonultan éltünk, a feleségemnek mindig volt társasága. Linda megszületése után, mihelyt visszanyerte sugárzó szépségét, habzsolni kezdte az életet. Egyik mulatságból a másikba vetette magát, kislánya pedig szinte semmit sem jelentett neki. Lindát a világra jöttétől kezdve a házmester felesége, Brigitte Stangel nevelte. Engem nagyon letört a feleségem viselkedése, különösen, amikor észrevettem, hogy szégyentelenül kacérkodik a férfiakkal. Mindent megígértem neki, és könyörögve kértem, legyen újra jó hozzám, és ne kacérkodjék, mert azt nem bírom elviselni. Egyszerűen kinevetett.

– Hiába könyörögtem és tiltakoztam, minden maradt a régiben. Akkoriban felbukkant a társaságában egy férfi. Különös hatással volt a feleségemre, aki végleg eltávolodott tőlem. Sülve-főve együtt volt a fiatalemberrel, aki katonatiszt volt, gyakran megfordult nálunk, és tette a szépet a feleségemnek. Roppant könnyelmű és lelkiismeretlen férfinak látszott. Egy napon torkig lettem az egésszel, és azonmód megtiltottam neki, hogy átlépje a házunk küszöbét, és a feleségemnek csapja a szelet. Gúnyos mosollyal távozott, de a feleségem tombolni kezdett. Azt vetette a szememre, hogy határtalan féltékenységemben még a legártatlanabb szórakozást is sajnálom tőle.

– Egyszer aztán üzleti ügyben el kellett utaznom. Hosszas kérlelés után sikerült kibékülnöm a feleségemmel. Nem is sejtettem, hogy titokban továbbra is találkozott a katonatiszttel. Mivel az üzletet a vártnál hamarabb nyélbe ütöttem, két nappal korábban érkeztem haza. Késő este volt. Halkan belopóztam a házba, felmentem a lépcsőn. A hálószobából fény szűrődött ki. A feleségem elalvás előtt szokott egy félórát olvasgatni. Azt hittem, hogy ezúttal is így van. Gyanútlanul benyitottam a szobába, és megálltam a küszöbön. Odabent a feleségemet annak a gazembernek a karjaiban találtam.

Martin Olden a tenyerébe temette az arcát, és fájdalmasan felsóhajtott. Verden megrendülten nézte. Mozdulni sem mert, nehogy megzavarja a bánkódó Oldent. Az öregúr nemsokára összeszedte magát.

– Látja, még ma sem tudok nyugodtan beszélni róla. Csúnyán visszaéltek a bizalmammal. A gaz csábítót leütöttem úgy, hogy a padlóra esett, és nem törődtem többet vele. A feleségemmel pedig közöltem, hogy még azon az éjszakán örökre távoznia kell a házamból. Költözzön szállodába, és ott várja a további utasításaimat. Utána visszavonultam a szobámba, mint egy sebzett vad, és napokig ki sem mozdultam. Kis híján megháborodtam. Brigitte és férje később elmesélték, hogy felmosdatták a leütött gazembert, és kitámogatták a házból. A feleségem még aznap éjjel elköltözött. Kegyelemért és bocsánatért esedezett. Ám abban a pillanatban, hogy egy másik férfi karjaiban találtam, megszűnt számomra létezni. Mihelyt újra képes voltam gondolkozni, megindítottam a válópert. Megüzentem a feleségemnek, hogy hajlandó vagyok fizetni azért, hogy nálam maradhasson a gyermek. A feleségem beérte azzal, hogy ha nem is az eddigi színvonalon, de gondtalanul élhet. Könnyű szívvel lemondott a gyermekről. A szeretője nyakig ült az adósságban, és nemsokára le is kellett szerelnie, mert gyanús ügybe keveredett. A feleségemmel együtt utazott el Münchenből. Egy évvel később véletlenül újra hallottam felőlük. Egykettőre nyakára hágtak a pénznek, majd összeházasodtak, de nem volt nyugodt az életük. Azt rebesgették, a gazember odáig süllyedt, hogy kémkedésre adta a fejét, és magával rántotta a feleségét is. A válás után néhány esztendővel levelet kaptam Monte-Carlóból. Biztos voltam benne, hogy Gerlinde anyja kér pénzt. Felbontatlanul visszaküldtem a borítékot. Azóta nem hallottam a párról. Derékba törték az életemet, és miattuk lettem emberkerülő. A kislányommal együtt a magányba menekültem. De a mondandóm lényege most következik. Attól kezdtem rettegni, hogy Gerlinde az anyja természetét örökölte, és egy nap megcsalhatja a férjét. Ez a félelem ma is él bennem, és kötelességemnek tartom figyelmeztetni önt, hogy Gerlinde ereiben egy házasságtörő vére csordogál. Olyan nőé, aki eladta a gyermekét annak a megcsalt férfinak, hogy a pénzen gondtalan életet vásároljon a szeretőjének. Igaz, Lindát úgy neveltem, hogy nyoma sincs benne az átkos örökségnek. Brigitte váltig bizonygatja, hogy Gerlindét egészen más fából faragták, mint az anyját. Sokkal megbízhatóbb, hűségesebb, ragaszkodóbb és kedvesebb. Mindig azzal vigasztalom magamat, hogy Linda rám hasonlít. Bár külsőleg az anyjára emlékezet, tőle örökölte a szépségét és a csodálatos haját. A tiszta, őszinte tekintete azonban legnagyobb örömömre az édesanyámra emlékeztet. Amióta Linda felcseperedett, rettegve vártam azt a pillanatot, amikor megkérik a kezét. Ezért zártam el mindenféle társaságtól – fejezte be Olden, és kimerülten roskadt a karosszékbe.

Verden lélegzetvisszafojtva hallgatta. Szívébe befészkelte magát a félelem, hogy egyszer neki is hasonló sors jut osztályrészül. De ez nem tartott sokáig, Lelki szemei előtt megjelent Gerlinde tiszta, ártatlan alakja, és a félelme egy csapásra szertefoszlott.

Kihúzta magát, a komor Martin Oldenra nézett, és elmosolyodott.

– Azt hiszem, jobban ismerem a leányát, ezért nem riaszt el a történet. Linda kisasszony sokkal többet örökölt az ön komoly természetéből. Ha úgy szeret, ahogy remélem, akkor nem kell az anyja hűtlensége miatt aggódnom. Mindenesetre köszönöm önnek, hogy megosztotta velem a titkát. Ezután különösen gondját fogom viselni az ifjú asszonykámnak. De ön szerint nem kellene elmondani Lindának, hogy az édesanyja életben van?

– Nem. Csak felkavarnánk vele. Az a nő örökre halott mindannyiunk számára. Soha többé nem fogja az útjainkat keresztezni. Nos, ezek után sem gondolta meg magát, Verden úr?

Normann arca boldog, jóságos mosolyra derült.

– Micsoda szánalmas szerelem az, amelyet kiolthat egy hűtlen asszony emléke!

♣ ♣ ♣

A következő hetekben Normann Verden gyakran ellátogatott a Ringberg tanyára. Gerlinde mindig kitörő örömmel fogadta. A férfi gyengéd türelemmel udvarolt, és egyre tisztábban érezte, hogy megnyeri Linda szívét.

Olden és Verden között baráti viszony alakult ki. Az öregúr fenntartás nélkül bízott Normannban. Nagyon megkönnyebbült, hogy kiönthette a lelkét, és mégsem riasztotta el a leánya kérőjét.

Így telt el a július és az augusztus, majd beköszöntött az első szeptemberi vasárnap. Ebéd után Olden lefeküdt szunyókálni, Normann pedig sétálni hívta a leányt. Linda boldogan beleegyezett, hiszen a fiatalember társaságában mindig jól érezte magát. Bár az utóbbi időben gyakran hevesen verni kezdett a szíve Verden gyengéd pillantásai láttán. Amikor felértek a sziklára, és a távolt fürkészték, Normann felsóhajtott. Úgy érezte, hogy többé nem képes szertartásos udvariassággal közeledni a leányhoz. Gerlinde meghallotta a sóhajt.

– Ez bizony panaszos sóhaj volt – mondta pajkos mosollyal.

– Nem is tagadom, Linda kisasszony – felelte komolyan. – Tudja, hogy a jövő vasárnap jövök utoljára a Ringberg birtokra? Szerdához egy hétre átadják a vasutat, aztán visszamegyek Münchenbe.

Linda elsápadt, szíve a torkában dobogott.

– Ilyen gyorsan? És nem is tér többé vissza?

– Egyhamar nem.

Verden észrevette, hogy Linda a kezét tördeli, és kis híján elsírja magát.

– Ó, milyen szomorú leszek! Nem lesz senkim, akivel beszélgethetnék, vagy sétálhatnék – mondta Gerlinde reszkető hangon.

– Én is szívesebben maradnék, kegyeddel, drága Linda.

– Én is önnel! Miért nem lehet ez így? Miért van az, hogy az összetartozó szíveknek mindig el kell válniuk?

Normann megfogta a leány kezét.

– Meg kellene ezt akadályoznunk, hogy örökre együtt maradhassunk!

– Nem tehetünk semmit – vont vállat Linda gyámoltalanul. – Ön visszautazik a városba, Igaz, hogy októberben én is ellátogatok Münchenbe. De az nem lesz olyan varázslatos, mint itt, mert soha nem leszünk egyedül.

– Szívesebben maradna velem kettesben? Én is erre vágyom, Linda!

– De nincs rá megoldás! – kiáltott kétségbeesve.

– De van, ha kegyed is úgy akarja!

Linda hitetlenkedve meredt a férfira, és megriadt a forró pillantásától.

– Ha én is úgy akarom? Ó, Istenem, ez a leghőbb vágyam!

Verden lassan magához vonta Gerlindét.

– Csak akarni kell, drága, édes Linda, és velem maradhat örökre!

Arcuk csaknem összeért, lázas tekintetük összekapcsolódott.

– Drága Linda! Soha többé nem engedlek el! Légy az enyém!

Gerlinde reszketni kezdett. Magával ragadta az a titokzatos vonzerő, amely férfit és nőt összeköt. Arca falfehér lett a meghatottságtól.

– Igent mondasz, Linda? Hozzám jössz feleségül, és az enyém leszel örökre? Teljes szívemből szeretlek! Te is megajándékozol a szerelmeddel?

A leány Normann vállára hajtotta a fejét, mert nem tudta tovább állni a pillantását. Leírhatatlan boldogság töltötte el. Ezzel a néma, megadó mozdulattal örök hűséget fogadott a férfinak. Képtelen volt megszólalni, egyre csak Verden kezét szorongatta.

Normann elérzékenyülten ölelte át a kedvesét, aki érezte a férfi szívverését, és elmerült a határtalan boldogságban. Végül forró, szenvedélyes csókban forrt össze az ajkuk. Gerlinde a férfihoz simult, és mohón itta a csókjait. Azt sem tudta, mi történik vele. Úgy érezte, felemelkedik a talajról, és a férfi karjaiban szabadon szárnyal a végtelen égbolton.

Verden gyengéden megsimogatta a leányarcot, és megkérdezte:

– Elárulod végre, hogy örökre velem maradsz-e, Linda?

– Igen! – suttogta alig hallhatón. – Soha ne hagyj el! Ezek után a percek után belehalnék, ha elveszítenélek!

– Ennyire szeretsz, egyetlenem?

– Igen. Úgy szeretlek, hogy szinte fáj.

– Ne fájjon a szerelem, hanem tegyen boldoggá!

– Boldog vagyok, és szerencsés is. Hívhatlak ezentúl Normannak? Képzeld, gondolatban mindig így neveztelek.

Verden újra megcsókolta, amíg el nem fogyott a lélegzetük.

– Normann! Mi lesz édesapával! – kiáltotta hirtelen riadtan Gerlinde. – Mit fog szólni? Most már tudom, milyen veszélytől igyekezett megóvni! Csak azt nem értem, miért féltett. Hiszen mindez oly gyönyörű!

Verden megsimogatta Gerlinde haját.

– Igen,– kedvesem, ez volt a nagy veszély. Olden úr attól félt, hogy egy férfi annyira a hatalmába keríthet téged, hogy elfelejted és elhagyod az édesapádat. De én megnyugtattam. Elmondtam neki, hogy mindig szeretni fogod, és a kislánya maradsz.

– Hogy juthatott ilyesmi az eszébe? Amit irántad érzek, az nem vesz el tőle semmit. Édesapa mindig is édesapa marad nekem!

– Igen. És most már azt is tudja, hogy a leánya mellett lesz egy fia is.

– Hogyhogy tudja? Elárultad neki?

– Már akkor, mielőtt Münchenbe mentem. Elmondtam neki, hogy szeretlek, és feleségül akarlak venni. Csak először neked is rá kellett jönnöd, hogy valóban jobban szeretsz, mint bárki mást.

Gerlinde átölelte Normannt.

– Jobban szeretlek, mint saját magamat. Már régóta éreztem, csak nem tudtam.

– Én viszont a lelkedbe láttam, kiolvastam a szemedből. Mindez boldoggá és türelmessé tett. Tudtam, hogy ki kell várnom, amíg ráébredsz az érzéseidre. Gyere, siessünk az édesapádhoz, és kérjük az áldását!

Kéz a kézben indultak vissza a tanyára.

Martin Olden könnyekig meghatódott, amikor Verden a menyasszonyaként mutatta be neki Gerlindét. A leány boldogan borult az édesapja nyakába.

– Légy nagyon boldog, kislányom! – mondta Olden ünnepélyesen. – Soha ne feledd, hogy örök hűség köt a férjedhez, akinek a nevét viselni fogod.

– Hiszen jobban szeretem Normannt, mint saját magamat – felelte a leány fátyolos tekintettel. – Hogyan lehetnék hozzá hűtlen!

♣ ♣ ♣

Gyorsan eltelt az idő a függővasút beszenteléséig. Gerlinde nagyon izgatott volt, hiszen első alkalommal vett részt ilyen rendezvényen. Verden megbeszélte Oldennal és a leányával, hogy tizenegy órakor találkoznak a függővasútnál. Brigittét is ünnepélyesen meghívták. A nevelőnő a néhány éve vásárolt, de még mindig jó állapotban lévő fekete selyemruhájában feszengett.

Martin Olden nagyon elegáns jelenség volt. Látszott rajta, hogy régi, előkelő családból származik. Gerlinde a fehér ruhájában elragadóan festett.

Normann Verden csak úgy sugárzott a büszkeségtől. Linda is észrevette, hogy a vőlegénye elégedett a megjelenésével. Normann kézen fogta a mátkáját, és a szálloda dísztermébe vezette, ahol a rokonok és az ünneplők gyülekeztek.

Gerlinde görcsösen kapaszkodott Verden karjába.

– Ó, Normann! Legalább az első öt percben ne hagyj magamra! – suttogta.

Természetesen minden tekintet az ifjú párra szegeződött. Ám az előkelő, jól öltözött Martin Olden is feltűnést keltett. Brigitte asszony szerényen meghúzódott a háttérben, de Normann őt is bemutatta a jelenlévőknek, mint Olden úr házvezetőnőjét és Gerlinde nevelőnőjét.

Normann testvérei először csak Gerlindével foglalkoztak.

Eva barátságosan átölelte a leányt.

– Azt hiszem, jól ki fogunk jönni egymással, Linda. Remélem te is rokonszenvesnek tartasz engem.

Gerlinde viszonozta a kedves ölelést.

– Máris a szívembe zártalak.

Eva elérzékenyült. Hogy meghatottságát leplezze, gyorsan a nővéréhez tessékelte Gerlindét.

– Nővérkém, van itt valaki, akit kényeztethetsz és nevelhetsz.

Kora is átölelte Lindát.

– Vigyázz Normannra, hiszen a boldogságának a kulcsa a te kezedben van – mondta ünnepélyesen.

– Isten segítsen ebben, mert Normann boldogsága egyben az enyém is.

– Azt hiszem, helyesen választottál – fordult Kora Normannhoz.

Tovább nem tudtak beszélgetni, mert elkezdődött a megnyitóünnepség. Gerlindét és az édesapját még egy sereg embernek mutatták be. De ez csak egy csepp volt az események tengerében. A megértő Kora maga mellé vette Brigittét, és barátságosan csevegni kezdtek. Kora férje a vállalat kereskedelmi igazgatója volt, így állandóan elszólította a kötelesség. Eva Martin Olden mellé szegődött, és szélesen rámosolygott.

– Kérem, legyen ma a lovagom, Olden úr! – mondta mesterkéletlen könnyedséggel. – Szilárdan eltökéltem ugyanis, hogy összebarátkozom önnel.

Az öregúr szája sarkában mosoly bujkált. Az ifjú hölgy merész, magabiztos fellépése gyorsan eloszlatta kezdeti bizonytalanságát, amit a hosszú szünet után újra kezdett társasági élet keltett benne.

Udvariasan meghajolt, és a karját nyújtotta Evának.

– Sajnos, nagyon unalmas kísérőt szemelt ki a nagyságos kisasszony.

– Kötve hiszem. Önnek érdekes arca van, és biztonságban érzem magam a társaságában. De kérem, szólítson nyugodtan Evának, hiszen most már rokonok vagyunk.

– Megengedi?

– Sőt, kérem, hogy ne feszélyezze magát.

Olden felnevetett. Gerlinde csodálkozva figyelte a jelenetet.

A megnyitó véget ért. Felhőtlen, kék ég és ragyogó napsütés tette kellemessé a szabadban folytatódó ünnepséget. Ezután következett a függővasút első útja fel a hegyre. Martin Olden és néhány úr szívesebben maradt odalent.

Gerlinde azonban a vőlegényével tartott.

A hegycsúcson Verden rövid, de hatásos beszédet tartott, majd átadta a vasutat a megrendelőinek.

Ezután a társaság lesétált a völgybe, és a szállodában elköltötték a díszebédet. Az étkezés után kávéztak, majd véget ért az ünnep, és szétszéledt a társaság.

Testvérei megkérdezték Verdent, hogy velük utazik-e vissza Münchenbe. Normann azt felelte, hogy először még visszakíséri a menyasszonyát a Ringberg tanyára.

Martin Olden, aki évek óta nem volt ilyen vidám, váratlanul megszólalt.

– Tisztelt hölgyeim és uraim! A birtokom nem esik messze a Münchenbe vezető úttól. Leköteleznének, ha betérnének hozzánk egy órácskára. Együtt teázhatnánk, és futólag megmutatnám Ringberg tanyát, Normann menyasszonyának eddigi otthonát. Nagyon örülnénk, ha elfogadnák a meghívást.

Gerlinde boldogan megszorította Normann kezét. Verden is örült a váratlan meghívásnak, amely elárulta, hogy Olden rokonszenvesnek találja a rokonait is.

Mindenkinek kedvére volt a javaslat. A vendégek mind elragadónak találták a birtokot; Eva azonnal meg is hívatta magát a következő nyárra. Az idő gyorsan elszállt, és a vendégek a tervezettnél jóval később kerekedtek fel München felé. Normann ezúttal kénytelen volt velük tartani, de a megértő Eva gondoskodott róla, hogy Verdennek legyen ideje zavartalanul búcsút venni a menyasszonyától.

Kora és Eva az első pillanatban megkedvelték a jövendő sógornőjüket. Ám miután Normann Münchenbe hozta a leányt, és a testvérek közelebbről megismerték, elcsodálkoztak Linda műveltségén, természetes kedvességén és kifinomult ízlésén.

A három hölgy rövid időn belül elválaszthatatlan barát lett, Linda egykettőre otthon érezte magát a Verden nővérek házában, akik egymással versengve igyekeztek a kedvében járni. Eva múzeumokba és üzletekbe vitte. Kora megmutatta neki Nymphenburgot. Esténként színházba vagy hangversenyre jártak, ahol Gerlinde sok emberrel ismerkedett meg. Eközben Kora a mátkapár hivatalos eljegyzését szervezte, így Gerlindét többnyire Eva gondjaira bízta.

A nap végén Eva nevetve Lindához fordult:

– Most pedig meglátogatjuk édesapádat a szállodában, és felvidítjuk. Már észrevettem, hogy nem tesz neki jót, ha sokáig egyedül hagyjuk.

Martin Olden mindig örült Linda és Eva látogatásának. Ilyenkor meghívta őket reggelire vagy délutáni teára. A szálloda elegáns szalonjában üldögéltek. Az öregúr figyelmes vendéglátónak bizonyult. Eva rajongott érte.

– Milyen kár, Linda, hogy az édesapád nem fiatalabb tíz-tizenöt évvel! Boldogan feleségül mennék hozzá. Manapság divatba jöttek az idősebb férfiak.

Egy nap az ifjú hölgyek ismét megérkeztek a szállodába, és Martin Oldent keresték. A portás azt mondta nekik, hogy Olden úr a szobájában van.

– Kérlek, Eva, várj meg itt, az előcsarnokban. Felmegyek édesapához, és szólok neki, hogy megjöttünk teázni – javasolta Gerlinde.

Eva bólintott, és letelepedett egy karosszékbe. Gerlinde beszállt a felvonóba, és bekopogott az édesapjához, aki éppen a szalonba indult. Linda belekarolt, és együtt mentek a liften a földszintre.

Mialatt Olden mosolyogva üdvözölte Evát, újabb vendégek érkeztek a szállodába: egy hölgy és egy úr. Mindketten jól öltözöttek voltak.

A nő meglátta, hogy Martin Olden egy ifjú hölggyel beszélget. Összerezzent, és a szeme elkerekedett. Villámgyorsan egy oszlop mögé vonszolta a kísérőjét, ahol Olden nem láthatta őket.

– Mi ütött beléd, Milly? – kérdezte a férfi döbbenten.

– Menjünk innen gyorsan, Alfred! Látod amott azt a férfit? Vigyázz, nehogy észrevegyen!

A kísérő lopva kinézett az oszlop mögül. Meglátta Oldent, és kissé vonakodva fordult a nőhöz.

– Valóban Olden az?

– Úgy látszik, itt lakik a szállodában – bólintott a nő. – Nem maradhatunk itt. Ha sejtettem volna, hogy Olden Münchenben van, nem jöttem volna ide.

– Badarság! Nem volt más választásunk. Természetesen észrevétlennek kell maradnunk.

A nő Oldenék felé sandított. Arca idegesen összerándult.

– Alfred, lehet, hogy az egyik hölgy a leányom? – suttogta izgatottan.

A férfi gúnyosan felnevetett.

– Halkabban! Nem kell világgá kürtölni, hogy idősebb vagy annál, amennyinek látszani szeretnél!

– Az Olden mellett álló leánynak olyan a haja, mint az enyém. Érzem, hogy ő a leányom.

– Eszedbe ne jusson most érzelgősködni! Még csak az hiányozna! Gyere, keressünk egy másik szállodát!

– Várj egy pillanatot. Látod, már mennek is! Bizonyára teázni indulnak. Kérlek, kérdezd meg a portástól, ki ez a három vendég!

Alfred Kertau, Olden egykori feleségének második férje, kelletlenül ráncolta a homlokát. Ám attól tartott, hogy Milly megmakacsolja magát. Odalépett a portáshoz.

– Az imént Martin Olden urat láttam két hölgy társaságában. Itt lakik a szállodában?

– Így van, uram. Az egyik hölgy a leánya volt, a másik pedig a leány vőlegényének, Verden úrnak a húga.

– Lám, lám. Köszönöm szépen. Szóval Olden kisasszony jegyben jár?

– Pontosan. Holnap lesz a hivatalos eljegyzés a Verden-villában. Fontos társasági esemény lesz, hiszen a vőlegény a Verden Vasútépítő Vállalat igazgatója.

Kertau térde kissé megroggyant. A jó nevű cég híre az ő fülébe is eljutott.

– Ez aztán az érdekes hír. Még egyszer köszönöm.

Borravalót nyomott a portás kezébe.

– Tehetek még valamit az úrért? – hajlongott a portás.

– Nem, köszönöm. Az ismerőseimre várok, de úgy látszik, nem jöttek el. – Alfred Kertau megbillentette a kalapját, és visszament a feleségéhez.

– Igazad volt – suttogta. – Gyere csak! Odakint elmesélem, amit megtudtam.

Milly rögtön követte a férjét. A szálloda előtt Kertau leintett egy taxit, és udvariasan besegítette az asszonyt. Ám előtte hangosan odakiáltott a sofőrnek: „A Hotel Excelsiorba”!

– A leányom volt az? – tudakolta Milly türelmetlenül, miután elindult az autó.

– Igen. A portás elmondta, hogy az egyik hölgy Olden leánya, a másik meg a leány vőlegényének a húga.

– Gerlinde jegyben jár? – kérdezte az asszony sápadtan.

– Igen. Holnap lesz az eljegyzése a Verden-villában. A lányod ugyanis a Verden Vasútépítő Vállalat igazgatójának a menyasszonya. A lényeg az, hogy Verden dúsgazdag, a leány pedig egyébként is jókora örökség várományosa, így úszni fog a pénzben. Nem gondolod, hogy ezt a javunkra kellene fordítanunk?

Kertauné falfehér arccal és lehunyt szemmel dőlt hátra az ülésen.

– Hogy képzeled? – legyintett bágyadtan. – Nincs semmiféle kapcsolatom a lányommal.

– Ugyan már! Egy minden földi jóban dúskáló leány nem engedi, hogy az anyja nélkülözzön.

– Hagyd ki a lányomat a játékból! – tiltakozott erélyesen. – Eléggé mélyre süllyedtem, de annyira nem, hogy kolduljak a leányomtól, aki nem is ismer. Inkább a halál!

– Hagyjuk a fennkölt szavakat, kedvesem! – gúnyolódott Kertau. – Nem olyan könnyű meghalni. Ha lesz más lehetőségünk, nem foglak ezzel nyaggatni. Törődjünk most azzal, hogy sikerre vigyük a jelenlegi üzletünket. Ha kudarcot vallunk, akkor a sajnálatra méltó Oldennal és a lányával való találkozást a sors kegyének tekintem.

A rideg, számító szavak hallatán az asszony megborzongott, és némaságba burkolózott. Leírhatatlan pillantással meredt a mellette ülő férfi vonzó, de kiélt arcára.

A házaspár szótlanul ült a tovagördülő taxiban. Mindketten gondolataikba merültek. Alfred Kertau terveket szőtt, miképpen kaparinthatná meg Gerlinde vagyonát. Milly az életén töprengett. Iszonyattal gondolta végig, milyen sors jutott neki, amióta elvált Oldentól. Az előkelő Olden-villából, ahol a férje elhalmozta ajándékokkal, először külföldre ment Alfreddal. Nagyvonalúan éltek az Oldentól kapott pénzből, amelyért cserébe Milly lemondott a leányáról. Hamar a nyakára hágtak a pénznek. Azután Kertau Monte-Carlóban próbált szerencsét. Nyert is egy jelentősebb összeget, amit ismét eljátszott. Nemsokára titkos ügynöknek állt. A feleségét is erre a sorsra kárhoztatta, és apróbb feladatokat adott neki. Az asszony egyre jobban férje befolyása alá került. Jó néhányszor kerültek veszélyes helyzetbe, de elég jól kerestek ahhoz, hogy folytassák a fényűző életet. Még politikai ügynök korában, ahogy magát titulálta, Kertau egy sor, különböző útlevélre tett szert, hogy szükség esetén akadály nélkül átjuthasson a határokon. Amikor nem volt már szükség a szolgálataira, elbocsátották. Ezután csempészetre adta a fejét. Egyébként mindig is csak tisztességtelen úton próbált pénzhez jutni. Nemegyszer a szép feleségét használta csalétkül.

♣ ♣ ♣

Másnap Alfred Kertau egy üzleti megbeszélésen vett részt. Így Millynek bőven maradt rá ideje, hogy végiggondolja, hűtlenségével mennyire elrontotta az életét. Bárhogy is küzdött ellene, feltámadt benne a féltékenység Gerlinde iránt. Tudta, hogy Kertau csak éjszaka érkezik vissza a szállodába. Hasztalan próbálta száműzni a fejében megfogant komor gondolatot. Egyre csak ez járt az eszében, hogy Gerlindének aznap van az eljegyzése. A reggeli újság is hírül adta, hogy Normann Verden, a Verden és Társai Vállalat ismert igazgatója és a Ringberg birtok urának a leánya a Verden-villában tartják az ünnepélyes kézfogót. Később Milly a folyóiratokat lapozgatta, és az egyik képes újságban talált egy felvételt a jegyespárról. A szíve a torkában dobogott, amikor meglátta a hasonmását. A fiatal hölgyet ábrázoló kép akár Martin Olden esküvőjén is készülhetett volna. Millyben feltámadtak az anyai érzések; kivágta a képet az újságból, és a táskájába rejtette. Később, amikor egyedül volt, elővette, és az ajkához emelte.

Késő délután kért egy müncheni utcanévsort, és keresni kezdte a Verden-villa címét. Meg is találta, felírta egy jegyzettömbre, majd visszaadta a címlistát. Alkonyatig nyugtalanul járkált fel és alá a szobában. Tétován álldogált egy darabig az ablaknál, majd az órára pillantott. Fél nyolc volt. Lement a szálloda éttermébe, és vacsorát rendelt. Étkezés után sétához készülődött. Alfrednek azt mondta, hogy mivel egyedül lesz egész este, valószínűleg beül egy moziba. Ám sem kedve, sem türelme nem volt hozzá. Ismeretlen vágy hajtotta. Hirtelen ötlettől vezérelve kilenc óra körül taxit rendelt, majd megadta a sofőrnek a jegyzettömbre írt címet, és megkérte, hogy a házhoz legközelebbi sarkon álljon meg.

Így is történt. Kifizette a sofőrt, kiszállt az autóból és lassan elindult a Verden-villa felé. A ház ünnepi fényben úszott. Odabent Gerlinde eljegyzését ülték, miközben Milly kitaszítva, elfeledve, magányosan és boldogtalanul álldogált az utcán. Igen, teljes lényét átjárta a boldogtalanság. Ha annak idején nem engedett volna a csábításnak, akkor most nem kellene sóvárogva az utcáról bámulnia a kivilágított ablakokat, hátha sikerül a finom csipkefüggönyök mögé pillantania.

Az előkelő utca csendes és elhagyatott volt. Milly sóhajtva támaszkodott a kertet övező vaskerítéshez. Égő szemmel figyelte az ablakokat. Az elsuhanó árnyak láttán azon töprengett, melyik lehet a leányáé.

Zene hangjára lett figyelmes. Egy lakáj kinyitotta az egyik, teraszra vezető ajtót. Bizonyára az ebédlőét, ahol az ünnepi vacsoraasztal állt. Milly nyugtalanul és vágyakozva fürkészte a nyitott ajtót. Hirtelen észrevett egy párt. A daliás férfi gondosan szőrmebundát terített a fiatal nő vállára. Milly tudta és érezte, hogy a jegyespárt látja. A fiatalok rövid időre kettesben akartak maradni, ezért kijöttek a teraszra. Az ezüstös holdfény megvilágította az arcukat. Nagyon boldognak látszottak, ahogy egymásra néztek. Sejtelmük sem volt róla, hogy a kerítés túloldaláról, a bokrok mögül egy minden ízében reszkető asszony figyeli őket. Normann átölelte a menyasszonyát, aki a nyakába borult, és csókra nyújtotta az ajkát. Hosszú ideig álltak, egybeforrva az ölelésben. Milly arcán forró könnyek peregtek, és összetört szíve mélyén fohászt rebegett a gyermeke boldogságáért. Az ég ajándékának tekintette, hogy tanúja lehetett e jelenetnek. Úgy érezte, hogy a lelkében támadt érzés megtisztítja a bűnétől. Hangtalanul zokogva megvárta, amíg az ifjú pár visszatért a házba, és a lakáj becsukta az ajtót.

A boldogtalan Milly halkan odébbállt. Amikor forgalmasabb környékre ért, leintett egy taxit, és visszament a szállodába. Meggyötörten feküdt le, de nem jött álom a szemére. Kertau két óra körül érkezett vissza a szállodába. Milly alvást színlelt, mert képtelen lett volna szóba állni vele.

A férfi halkan az ágyhoz lopózott, nehogy felébressze a feleségét. Sikerült az üzletet nyélbe ütnie. Ha úgy mennek a dolgok, ahogy a megbízói kívánták, megint lesz elég pénze egy ideig. Biztos megélhetésre persze nem futotta belőle. Micsoda cigányélet! Egyik helyről a másikra vándorolnak, mint a búcsúsok. Állandó otthonra, nyugodt jövőre semmi esély. Itt az ideje, valami más pénzforrás után nézni. Miért is ne gondoskodhatna a dúsgazdag Gerlinde Olden a szegény édesanyjáról? Csak a szívére kell hatni. De először csak menjen feleségül Normann Verdenhez. Kertau a nap folyamán nyomozást folytatott. Az eredmények megnyugtatóak voltak, és megerősítették a tervét.

Másnap reggel ébredés után Kertau a feleségét kereste az ágyban. Ám az asszony már felöltözve ült az ablak előtt.

– Jó reggelt, Milly? Már felkeltél?

– Mindjárt tíz óra van. Teljesen kialudtam magam – felelte az asszony egykedvűen. Egy vonása sem árulta el, hogy hol járt az előző este, és hogy egy szemhunyásnyit sem aludt.

– Ugye szeretnél már reggelizni, Milly. Várj néhány percet, azonnal elkészülök!

Felkelt az ágyból, és sietve felöltözött. Az apró fürdőszobában hideg, frissítő fürdőt vett. Mosolyogva tért vissza a hálószobába. Öltözködés közben mellékesen megjegyezte:

– Képzeld el Milly, az üzlettársaimtól véletlenül rengeteg érdekességet tudtam meg a volt férjedről és a lányáról. Valóban tegnap tartották az eljegyzést, és húsvétra tűzték ki az esküvőt. Miután a fiatalok összeházasodnak, az öreg Olden ismét visszatér a Ringberg birtokra.

– Sikerült elintézni az üzleti ügyeidet? – kérdezte az asszony, csakhogy másra terelje a szót.

– Igen, mind egy szálig. Egy ideig nem lesznek gondjaink, ha minden simán megy. A hosszú távú gondjaink természetesen nincsenek ezzel megoldva.

– Meddig kell még erre várnunk, Fred?

– Kérlek, Heinznek szólíts! – monda Kertau bosszúsan. – Ám azonnal negédes mosolyt erőltetett az arcára, odahajolt az asszonyhoz, és megölelte

– Elalvás előtt az járt az eszemben, hogy az utóbbi időben milyen küzdelmes és megpróbáltatásokkal teli volt az életed. Meg az enyém is. Tudod, lassan elérjük azt a kort, amikor nyugalomra vágyunk. Egy békés, csendes kis házat szeretnék, valahol a zöldövezetben. Nem örülnél neki?

– Ó, de még mennyire! Másról sem álmodom – sóhajtott. – Ám attól tartok ez örökké csak álom marad.

– Ki tudja, Milly. Talán ránk mosolyog a szerencse. Akkor majd elővesszük a józan eszünket, és takarékosan, szerényen élünk, mint egy hétköznapi házaspár. Ma pedig átköltözünk egy takaros panzióba, ahol kényelmesebben lakhatunk, mint ebben a szállodában. De először harapjunk valamit reggelire!

♣ ♣ ♣

Egész tél egyetlen hatalmas ünnep volt Gerlinde számára. Reggelente, ébredés után azt találgatta, vajon mit hoz az új nap. És valóban, mindig akadt újabb meglepetés. A villát, amelybe az ifjú pár az esküvő után beköltözik, felújították; és a munkák szaporán haladtak. Martin Olden nagylelkűen, komoly összeget adott Gerlindének, hogy rendezze be a házat, és költsön magára is. Bőven akadt munka és tennivaló, ezért Kora és Eva örömmel segítettek Lindának a bevásárlásban. Emellett moziba, színházba, hangversenyre és más rendezvényekre jártak. Gerlindét bemutatták Verden társaságának, amely a legelőkelőbb családok tagjaiból állt. Az elbűvölő leányt mindenhol szívesen fogadták. Mindenki roppant szerencsésnek tartotta Normannt. A jegyespár is közelebb került egymáshoz: boldogan érezték, hogy egymásnak teremtette őket a sors; hasonlóan vélekedtek a világról, és tökéletesen kiegészítették egymást.

Eközben Eva megismerkedett egy fiatal építésszel, aki a jegyespár villáját építette át, és rendezte be. Bár állandóan vitatkozott az építésszel, mégis határozottan vonzódott hozzá. Klaus azok közé a ritka fiatalemberek közé tartozott, akik könnyedén szót értettek Evával. Ráadásul értett hozzá, hogyan nyerje el a leány rokonszenvét, de ezt Eva még magának sem vallotta volna be. Ám a leány váratlanul élénken érdeklődni kezdett az építési munkálatok iránt, és gyakran elkísérte a jegyespárt a villába. Legtöbbször olyankor, amikor Klaus Herbig, a fiatal építész is ott volt.

A tél így Eva és Klaus számára is izgalmasan alakult. Az építész még azután is gyakran vendégeskedett Verdenéknél, hogy átadta Gerlindének és Normannak a kulcsrakész villát.

Hamar elérkezett az esküvő napja. Minden pompásan sikerült. Gerlinde gyönyörű menyasszony volt, Eva volt a koszorúslány, Klaus Herbig pedig a vőfély. Kora barátnőjének a gyermekei virágszirmokat szórtak az útra az ifjú pár elé. A templom csordultig megtelt vendégekkel, így senkinek sem tűnt fel a jól öltözött, sűrű fátyolt viselő hölgy, aki egy oszlop mögé rejtőzött. Mihelyt véget ért az esküvő, elsőként hagyta el a templomot. Gerlinde édesanyja volt az.

A lakodalmat az egyik legnagyobb szállodában tartották, a szokásos ünnepélyes keretek között.

Eva és Klaus Herbig egymás mellett ültek az ünnepi asztalnál. Az építész időnként szomorúan felsóhajtott. Eva csodálkozva figyelte. Észrevette, hogy a férfi dús, szőke haja minduntalan kibújik illedelmes és rendezett formájából, Klaus pedig kényelmetlenül feszeng a frakkban.

– Tudom ám, miért sóhajtozik olyan keservesen! – mosolygott Eva az építészre.

– Fogadjunk, hogy nem tudja!

– Dehogynem! Azért sóhajtozik, mert kényelmetlenül érzi magát a frakkban, és legszívesebben azonnal levetné.

– Meg fog lepődni, ha elmondom, hogy azért bánkódom, mert alig győzöm kivárni, mikor ölthetek újra frakkot – felelte Klaus különös mosollyal.

Eva meghökkent.

– Lehetetlen! Egyetlen férfi sem szeret frakkot viselni.

Klaus rejtélyesen elmosolyodott, és ismét sóhajtott.

– Akkor én vagyok a kivétel. Főképpen azért, mert ha rajtam múlna, akkor az életben már csak egyszer bújnék frakkba.

– Miért csak egyszer?

– Mert a menyasszonyom nem hajlandó az oltár elé járulni velem, ha nem vagyok tisztességesen felöltözve.

Eva kissé elsápadt.

– A menyasszonya? – kérdezte rekedten.

– Igen. Menyasszony nélkül nem lehet megnősülni.

Eva hirtelen kihúzta magát, elfordította a tekintetét, és színlelt közönnyel megszólalt:

– Nem tudtam, hogy ön vőlegény.

– Mert nem is vagyok az.

– Hiszen az imént a menyasszonyáról és a házasságról beszélt!

– Persze. Bárcsak lenne már menyasszonyom, hogy mielőbb kövessem Verden úr példáját. Gondolja, van olyan nő, aki rám vár?

Eva szívéről mázsás kő gördült le. Hátradőlt a széken, és végigmérte a férfit.

– Hát, ha nem túl igényes a hölgy...

– Azt hiszem, hogy nagyon is igényes – sóhajtotta. – Meg is van rá minden oka.

Eva hirtelen rájött, hogy Klaus róla beszél. Egyszeriben visszatért a jókedve, és csipkelődve megszólalt.

– Akkor önnek nincs semmi esélye – nevetett.

– Én is ugyanezt mondtam magamnak – mondta lehorgasztott fejjel. – Bár az előbb némi reményt véltem megcsillanni. A kiszemelt hölgy ugyanis kissé elsápadt, amikor a menyasszonyomat említettem.

– Ki az a hölgy? – adta Eva az ártatlant.

– Álmaim asszonya, aki után sóvárgok. Kár, hogy nem vagyok varázsló.

– Miért?

– Mert akkor háromig számolnék, és mindenestől eltüntetném az ünnepi asztalt és a menyegzői sereget.

– Velem együtt? Nagyon kedves.

– Nem, kegyed itt maradna.

– Miért?

– Mert szeretnék eljegyzési csókot nyomni az ajkára.

Eva szemébe könny szökött.

– Akkor miért nem teszi meg most? – kérdezte halkan.

– Igaz, miért is ne? Kockázat nélkül nincs siker. Különben is, kegyed kereste a bajt!

Mielőtt a leány megsejthette volna, mi következik, Klaus odahajolt hozzá, és szenvedélyesen megcsókolta. A teremben minden tekintet rájuk szegeződött. Klaus legnagyobb örömére a leány nem tiltakozott, hanem viszonozta a forró csókot. Mindketten megfeledkeztek a külvilágról.

Ezután a férfi kézen fogta Evát, felállt, és boldogan megszólalt:

– Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim! Ilyen rendhagyó módon van szerencsém a tudtukra adni, hogy Eva Verden kisasszony az imént engedte meg, hogy bejelentsem eljegyzésünket. Elnézésüket kérem, hogy megzavartam az ünnepséget, de nem volt más választásom. Egyébként is azt tartja a mondás, hogy a lakodalmi asztal mellett új házasságok születnek. Elhatároztuk, hogy így is lesz. Kora asszony áldását kérjük a frigyre, és a tiédet, kedves Normann. Kérlek, bocsásd meg ezt a viharosan gyors eljegyzést, de ha nem így történik, akkor talán sosem szedtem volna össze a bátorságom a leánykéréshez.

Eva hangosan felkacagott.

– Szemenszedett hazugság! – mondta Korának. – Nem is kérte meg a kezemet! Az eljegyzés bejelentése engem lep meg a legjobban!

– De azért igen mondasz, ugye?

– Mi mást tehetnék? – vont vidáman vállat. – Nem állhatok ellen a kényszernek. De nyugodjatok meg, négyszemközt rendesen meg kell kérnie a kezemet – súgta.

Klaus azonban meghallotta.

– Kegyelem! Különben sor kerül az első civakodásra. Tudod, milyen kötekedő alak vagyok.

– Az első civakodás? Azt hittem, az már rég megvolt. Ám az utolsó messze van még!

– Akkor ezen már semmi nem múlik – kiáltotta Klaus jókedvűen, majd újra átölelte a leányt, és mindenki szeme láttára megcsókolta.

– Ez hallatlan! – méltatlankodott a leány, miután újra levegőt kapott.

– Ennyire szeretlek, kedvesem – suttogta Klaus.

Lassan megnyugodtak a kedélyek, és folytatódott a lakodalom.

Vacsora után az ifjú pár visszavonult, hogy felkészüljön a nászútra. Az észak-olaszországi tavakhoz utaztak, ahol feledhetetlen napokat töltöttek. Ám Verdennek vissza kellett térnie az üzlethez, amit Gerlinde meg is értett. Hazafelé átkeltek a Brenner-hágón. Münchenben beköltöztek a villába, amelyet Eva virágokkal díszített fel.

– Puszta önzésből tettem – hárította el nevetve Gerlinde köszönetét. – Cserébe majd te is feldíszítheted az új otthonomat, amíg nászúton vagyok.

– Abban nem lesz hiba. Mikor fogtok megesküdni?

– Klaus nem hajlandó pünkösdnél tovább várni.

– Klaus szájából pedig az Úr szól! – csipkelődött Verden.

– Ó, Linda, nagyon elkényeztetted Normannt, ha ily eretnek nézeteket vall. A nő és az ég akarata egybeesik, tartja egy francia közmondás.

Kisvártatva betoppant Kora is, hogy üdvözölje a hazatérőket. Megölelte Gerlindét, majd a kölcsönös üdvözlés után elmondta, hogy levelet kapott Oldentól. Az öregúr azt írta, hogy szerencsésen hazaérkezett a Ringberg tanyára. A leányának azt üzente, hogy hívja fel, ha lesz egy kis ideje.

– Drága édesapám! Milyen magányos lehetsz! – mondta Linda könnyes szemmel. – Azonnal felhívlak.

Így is tett, miután hazamentek a Verden nővérek. Hamar kapott vonalat, így nemsokára meghallotta Olden hangját.

Az öregúr nagyon megörült Gerlinde hívásának. Egy darabig beszélgettek, majd Olden elégedetten kijelentette:

– Most már értem, mekkora áldás a telefon! Legalább a hangodat hallhatom, ha nagyon hiányzol.

– Eljössz Eva esküvőjére, apa?

– Nem, kislányom, Evának már mondtam, hogy legközelebb csak télen utazom Münchenbe. Remélem, hogy nyáron mindnyájan ellátogattok a Ringberg birtokra.

– Normann megígérte, hogy pünkösdhétfőn beugrunk hozzád néhány órára.

– Köszönöm. Add át neki üdvözletemet. És te boldog vagy, kislányom?

– Határtalanul! Csak az aggaszt, hogy te egyedül vagy.

– Miattam ne aggódj! A telefon elviselhetővé teszi a magányomat.

– Hála Istennek! Hogy van Brigitte?

– Kitűnően. Csak hiányzol neki. Néhány hét múlva Münchenbe megy bevásárolni. Biztos lehetsz benne, hogy meglátogat.

– Zokon is venném, ha nem jönne el hozzánk! Add át neki az üdvözletemet, és mondd meg, sok szeretettel várom!

A telefonbeszélgetés után bejárta a házat, hogy megismerkedjen háziasszonyi kötelességeivel.

♣ ♣ ♣

Gerlinde és Normann boldog házasságban éltek. Csodálatosan kiegészítették egymást. Verden elismeréssel nyugtázta, hogy Linda milyen gyorsan megszokta az új otthonát, és milyen lelkiismeretesen vezeti a háztartást.

Egy este a szokásosnál kissé korábban érkezett haza. Linda boldogan sietett elébe.

– Ó, ma egy negyedórával korábban itthon vagy! – lelkendezett.

Verden megölelte a feleségét.

– Üzleti tárgyaláson voltam a városban, és nem volt értelme, hogy visszamenjek az irodába. De az üzletfeleim alig akartak elengedni. Azt akarták, hogy töltsük együtt az estét.

– Néha bizonyára elő fog fordulni, hogy nem tudsz hazajönni. De ugye megérted, ha emiatt egy picit szomorkodni fogok.

– Tudod, hogy azonnal hazajövök, ha egy mód van rá – mondta gyengéden. – Az urak mindenáron be akartak mutatni Hallerbrunn bárónak, akivel este találkozójuk volt. A báró meg akarja ismerni a függővasút építőjét. Már többször utazott a vasúttal. Nagyon örült neki, mert a háborúban ellőttek egy inat a lábában, így nem tud többé hegyet mászni. Nem térhettem ki udvariatlanul a találkozó elől, de szerencsére a báró korábban érkezett. Összeismerkedtem vele, és elmondtam neki, hogy a mai estém már foglalt, de a többi úrral együtt szívesen látom az otthonomban ebédre. Azt hiszem, hogy ki fogjuk bírni, ha néha vendégeket fogadunk. Különben is, szívesebben hívok vendégeket, minthogy nélküled töltsem el az időt.

Gerlinde megcsókolta férjét.

– Drága Normann, tedd, ahogy jónak látod! Mikorra hívtad meg az urakat?

– Még nem állapodtunk meg. Időben szólok majd, hogy mindent előkészíthess. Talán meghívjuk Korát a férjével és Evát a vőlegényével. Akkor nem csak férfiak lesznek a társaságban.

– Ne hívjuk meg az urak feleségét is?

– Az egyikük özvegy, a másiknak meg elutazott a felesége. A báró úgy fest, mintha nőtlen lenne. Egyébként is csak átmenetileg tartózkodik a városban. Elmesélte, hogy egy panzióban lakik, mert túl zajosnak találja a szállodákat. Ha nős is, a feleségét nem hozta magával.

Vajon mit szólt volna Linda, ha sejtette volna, hogy Hallerbrunn báró felesége nem más, mint Milly, az édesanyja?

Verdennek fogalma sem volt róla, hogy az állítólagos Hallerbrunn báró mesterkedése áll a találkozó mögött. De Milly sem tudott semmit a dologról.

Kertau sikeresen lebonyolította az üzleteit, így egy-két évre megint volt elegendő pénze. De mi lesz azután. Elhatározta, hogy valahogy a maga javára fordítja azt a tényt, hogy Verden feleségül vette Milly leányát.

A felesége előtt továbbra is a figyelmes férj szerepét játszotta. Csinos ruhákat vett neki, kirándulni vitte a hegyekbe és München környékére. Milly gyanútlan volt, hiszen ha a sötét ügyletei úgy kívánták, Kertau hol a házasember, hol az özvegy, hol pedig az agglegény szerepét öltötte fel. Ezért elég volt, ha Millynek csak ennyit mondott: „Mostantól óvatosnak kell lennünk, és nem szabad a nyilvánosság előtt együtt mutatkoznunk.”

Martin Oldent és leányát a felesége legnagyobb örömére nem is hozta szóba. Milly azt hitte, hogy Kertau meg is feledkezett róluk. Ő viszont egyre többet gondolt Gerlindére, és ha tehette, figyelemmel kísérte a sorsát. Tudta, hogy mikor volt az esküvő, és titokban részt vett a templomi szertartáson. Arról is értesült, hogy Martin Olden rögtön az esküvő után visszatért a hegyi birtokra. Még azt is kiderítette, hogy Normann Verden húga az esküvőn Klaus Herbig menyasszonya lett, és pünkösdkor egybe fognak kelni. Ám mindezt gondosan titkolta Kertau elől, aki szintén hallgatott a Gerlindével kapcsolatos terveiről.

Így álltak a dolgok, amikor Alfred Kertau felvette a Hallerbrunn álnevet, hogy Verden közelébe férkőzzön, és behízelegje magát. Szerencsével járt, mert Verden meghívta az otthonába. Ez komoly siker volt, hiszen ha bejárása van a Verden-villába, jóval közelebb kerül terve megvalósításához.

Amikor Hallerbrunn báró néhány nap elteltével bejelentkezett Gerlindénél, tudta, hogy másnap már egy asztalnál ülhet a leánnyal. Igaz, hogy Gerlinde nem fogadta, mert egyedül volt odahaza, de a névjegykártyáját átvette.

A következő délelőtt, a látogatás előtt az illemszabályok szerint virágot küldött Gerlindének. Normann viccesen szóvá is tette a dolgot. Mialatt az ifjú pár évődött, megérkeztek Normann testvérei és Peter Wegner, Kora férje. Kisvártatva pedig a villa elé gördült a meghívott vendégek kocsija. Mindhárman ugyanazzal az autóval jöttek.

Gerlinde első alkalommal fogadott háziasszonyként vendégeket, ezért egy kissé izgatott volt, hogy minden rendben lesz-e. Szerencsére Kora kitűnő személyzetről gondoskodott, a házvezetőnő remekül kézben tartotta a dolgokat, így Linda is hamarosan megnyugodott.

Gerlinde az egyik üzletember és Hallerbrunn báró között ült.

A báró értette a módját, hogyan szórakoztassa a leányt, és bilincselje le a figyelmét. Gerlinde gyanútlanul elárulta, hogy aznap fogadott először vendégeket, mivel nemrég ment férjhez, és előtte visszavonultan élt.

– Ha Kora, a sógornőm nem készített volna fel, valószínűleg felsültem volna – magyarázta, és hálásán Korára pillantott.

A sötét szemű Hallerbrunn csodálattal figyelte Gerlindét. Normann, akit enyhe féltékenység gyötört, kihívónak találta Hallerbrunn pillantását. Noha önmaga is nevetségesnek találta a féltékenységét, legszívesebben minden férfinak megtiltotta volna, hogy Gerlindére nézzen.

Lindának is feltűnt Hallerbrunn viselkedése, de túl ártatlan volt ahhoz, hogy rosszat feltételezzen.

– Az ifjú asszonykák általában az édesanyjuktól tanulják el a háztartás csínját-bínját – jegyezte meg a báró.

– Nekem sajnos nincsen édesanyám. Soha nem is ismertem. Kisgyermekkoromban meghalt, így nem is emlékszem rá.

Hallerbrunn rögtön rájött, hogy Gerlindének azt mondták, nem él az édesanyja.

– Bocsásson meg, ezt nem tudtam – szabadkozott együtt érzőn. – Remélem, nem érintettem fájó pontot.

– Ne tegyen magának szemrehányást, báró úr! Mivel nem ismertem az édesanyámat, nem fogom fel, mit veszítettem a halálával – hadarta, és gyorsan más mederbe terelte a beszélgetést.

Ebéd után a szomszédos szalonban szolgálták fel a kávét.

Eva Verden és Klaus Herbig elmesélték Hallerbrunn-nak a küszöbönálló esküvőjüket. A báró igyekezett a fiatalember bizalmába férkőzni.

Addig mesterkedett, amíg a gyanútlan, nyíltszívű fiatalember azon vette észre magát, hogy meghívta a bárót az esküvőjére.

♣ ♣ ♣

Eva és Klaus pünkösdvasárnap keltek egybe. Egyelőre nem utaztak nászútra, mert Klausnak sok munkája akadt, ahhoz pedig túlságosan lelkiismeretes volt, hogy elhanyagolja a kötelességét. Martin Olden meghívta őket, hogy töltsék a nyarat a Ringberg birtokon. Örömmel mondtak igent, hiszen legrosszabb esetben Klaus időnként beutazhat Münchenbe, hogy felügyelje a munkát.

Az esküvőre egybegyűlt az egész család. Szinte ugyanazok voltak a meghívottak, mint Normann lakodalmán. Csak Martin Olden hiányzott, aki azonban értékes nászajándékot küldött a fiataloknak.

Egy vendég kivételével mindnyájan roppantul sajnálták az öregúr távollétét. Ez a vendég Hallerbrunn báró volt, aki nem jöhetett volna el, ha Olden is részt vesz az ünnepségen, mert az öregúr bizonyára felismerte volna.

Vacsora után táncoltak, és a báró is felkérte Gerlindét. A férfi kitűnően táncolt. A kissé félénk Gerlindének nagyon tetszett, hogy a báró biztosan vezeti.

Tánc közben a báró váratlanul megszólalt:

– Nagyságos asszonyom, szíves engedelmével megszakítom a táncot, és átkísérem kegyedet egy csendes helyiségbe. Fontos hírt kell önnel közölnöm.

Gerlinde csodálkozva figyelte a férfi komoly tekintetét. Azon tépelődött, kövesse-e a férfit. Mi rossz származhat abból, ha néhány percre átmegy a szomszédos helyiségbe? A termek egymásba nyílnak, így ha követi a férfit, kettesben lehetnek, mégsem lesz egyedül.

– Mi fontosat mondhat ön nekem?

– Hírt hozok egy hölgyről, aki nagyon közel áll kegyedhez.

A férfi oly különös hangsúllyal mondta a szavakat, hogy a leány beleegyezett a kérésbe.

Elhagyták a táncparkettet, és átmentek egy üres szobába, amelyet korábban Hallerbrunn gondosan kiválasztott.

Gerlinde megállt a szoba közepén a férfival szemben.

– Kérem, mondja el, kitől és milyen üzenetet hozott!

– Azonnal, nagyságos asszonyom! De a mondanivalóm a kegyed édesapjának egy titkával kapcsolatos. Először adja a szavát, vagy inkább esküdjön meg a férje életére, hogy senkinek nem fogja továbbadni, amit el kell mesélnem kegyednek.

Gerlinde hátralépett, és kezét védekezőn maga elé kapta. Veszélyt érzett. De a báró pillantása lefegyverezte. Mélyet sóhajtott. Miféle titokról van szó? Csak nem került bajba édesapa?

– Kérem, esküdjön meg! – követelőzött a báró.

Gerlindének nem volt más választása.

– Rendben – mondta reszkető hangon. – Esküszöm a férjem életére, hogy egy szót sem szólok a hírről, amennyiben az édesapám titkával kapcsolatos.

– Köszönöm, nagyságos asszonyom – hajolt meg udvariasan. – Gyorsan elmondom, mert sürget az idő. Kegyed úgy tudja, hogy az édesanyja meghalt. Olden úr eltitkolta ön előtt, hogy eltaszította magától a feleségét, aki még mindig életben van. Elemészti a gyermeke utáni vágy, akit szörnyű módon szakítottak el tőle.

Gerlinde hátrált egy lépést, és holtsápadt lett.

– Nem igaz! – kiáltotta magából kikelve.

– A becsületszavamat adom rá! A kegyed édesanyja él, és kínok kínját állja ki a gyermeke elvesztése miatt. Egyébként is nélkülözésben él. Sok esztendő után visszatért Münchenbe, mert meghallotta, hogy leánya kiszabadult a Ringberg tanya fogságából. Meglátta önt a szállodában Olden úr mellett, és az anyai ösztöne felismerte a kislányát. Ugye, nem akarja fokozni a szerencsétlen asszony szenvedését azzal, hogy továbbra is távol tartja magától? Megmondhatom neki, hogy ön nagylelkűen kegyeskedik felkeresni?

Gerlinde krétafehér arccal, elkerekedett szemmel hallgatta, és a szívéhez kapott.

– Édesapa azt mondta, hogy az édesanyám meghalt. Brigitte is ezt mesélte.

– Brigitte? Ő volt a kegyed dajkája, nemde?

– Igen – bólintott. – A Ringberg tanyán töltött évek alatt ő nevelt fel. De mindig az mondta, hogy az édesanyám meghalt.

– Bizonyára Olden úr parancsára cselekedett.

– Miért titkolták előlem, hogy az édesanyám életben van? Miért tették ezt velem?

– A kegyed édesanyja nagyon fiatalon, szinte gyerekfejjel ment férjhez. Azt sem tudta_; mi fán terem a szerelem. Soha nem szerette Olden urat. Amikor találkozott az igazi szerelemmel, nem tudott neki ellenállni. Olden úr azután elvált tőle, mert nem tudta megbocsátani, hogy a felesége mást szeret. A kegyed édesapja elszakította az édesanyát a gyermekétől, és ezzel pokollá tette az életét.

– Hol van most az édesanyám? – kérdezte meghatottan.

– Itt, Münchenben. Megmondhatom neki, hogy kegyed meg fogja látogatni?

– Igen – suttogta Gerlinde. – Nem akarom, hogy hiába várjon. De, kérem önt, engedje meg, hogy legalább a férjemmel megosszam a titkot! Csak vele, senki mással!

– Szó sem lehet róla. Kegyed esküt tett. Az édesanyja akarja így. Olden úr nem tudhat róla. Ha Verden úr fülébe jut a dolog, Olden úr előtt sem marad rejtve.

Gerlinde a kezét tördelte.

– Úristen! Oly váratlanul ért a hír! Adjon gondolkodási időt!

– Mennyit?

– Mindössze néhány napot. Pünkösd vasárnap otthon van a férjem, így nem tudok észrevétlenül távozni. Pünkösd hétfőjén elutazunk a Ringberg birtokra, és csak este jövünk haza. De kedden, mondjuk, délután négy órakor szabad leszek. Hol találkozhatok az édesanyámmal?

– Kérem, hogy legyen négykor a Marienplatzon, az óra alatt. De ne a saját autóján jöjjön! Ott fogom várni egy autóban. Beszáll mellém, és elviszem az édesanyjához.

– Mi a biztosíték arra, hogy valóban az édesanyámhoz visz?

– Remélem, bízik bennem – mondta szemrehányón. – Hogy megnyugtassam kegyedet, elárulom, hogy én vagyok az édesanyja második férje, akit jobban szeretett Oldennál. Álnéven férkőztem az ön közelébe, hogy elmesélhessem ezt a történetet. Nem bírtam tovább nézni a feleségem szenvedését. Olden úr tudja a nevemet, ezért rejtőztem álnév mögé.

– Alaposan felkavart engem ez a különös történet. Kérem, adja át az üdvözletemet az édesanyámnak. Mondja el neki, hogy halottnak hittem. És most hagyjon magamra, hogy megnyugodhassak.

– Köszönöm, hogy meghallgatott. Most feltűnés nélkül távozom, hiszen nincs itt már semmi dolgom. Ó, látom, éppen jön Verden úr. Az ég szerelmére, szedje össze magát! Mondja azt, hogy éppen elbúcsúztam kegyedtől.

Gerlinde összerezzent, és riadtan nézett az ajtón belépő Normannra. Minden erejét összeszedve igyekezett nyugalmat színlelni, és kényszeredetten elmosolyodott. Normann gyanakvóan lépett közelebb, és a felesége bűntudatos arca azonnal felébresztette a féltékenységét. Jól látta, amint a báró tánc közben átkísérte Gerlindét ebbe a terembe. Azt is észrevette, hogy sokáig kettesben maradt vele. A tánc végeztével azonnal utánuk jött. Mit jelentsen Gerlinde bűntudatos, bizonytalan viselkedése?

A báró igyekezett elterelni Verden figyelmét Gerlindéről. Normannhoz fordult, és nyugodt hangon elmagyarázta, miért kísérte ide Gerlindét, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

– A legjobbkor jön, Verden úr! A kedves felesége rosszul lett a tánc közben. Áthoztam ide, mert itt hűvösebb van. Bizonyára a hőségtől szédült el. Az ön gondjaira bízom a nagyságos asszonyt. Úgyis éppen indulni akartam. Van még egy megbeszélésem, hív a kötelesség.

Hangosan és vontatottan beszélt, hogy Gerlinde jól halljon minden szót. Gerlinde eközben összeszedte magát. Normann féltékenységét rögtön felváltotta az aggódás. Gerlinde időközben egy karosszékbe rogyott. A föléje hajoló Normann nyugtalan, gondterhelt tekintete láttán, kis híján könnyekre fakadt.

– Rosszul érzed magad, Linda? – aggodalmaskodott Verden.

– Semmiség az egész. Ne aggódj, csak túl meleg van odaát. Mindjárt jobban leszek.

A hazugság szinte égette Linda ajkát. Normann el is hitte volna, ha nem veszi észre Hallerbrunn figyelmeztető pillantását, amely újra lángra lobbantotta a féltékenységét. Komoran méregette a félelmében reszkető Gerlindét.

A báró szertartásos búcsúzás után távozott. Fogalma sem volt róla, hogy Verden féltékeny rá.

Amikor kettesben maradtak, Normann kérdőre vonta a feleségét:

– Mit akart tőled a báró, Linda? Miért cipelt ide?

Gerlindét megrémítette a férfi sötéten izzó tekintete. Milyen szívesen kiöntötte volna a szívét! Miért is egyezett bele könnyelműen, hogy esküt tegyen a férje életére! De ezen már nem lehetett változtatni.

– Mondtam már, Normann, hogy megszédültem odabent a nagy melegtől – magyarázkodott, hogy megnyugtassa a férfit. – Kénytelen voltam abbahagyni a táncot, és megkértem a bárót, hogy kísérjen ide.

Verden haragudott magára, mert még mindig kételkedett Linda magyarázatában.

– Most már teljesen rendbe jöttél?

– Sokkal jobban vagyok, Normann – felelte bágyadt mosollyal. – Ne aggódj miattam! Gyere, menjünk vissza a táncterembe!

Verden tudta, hogy Linda mindig szívesen marad vele négyszemközt, ezért a javaslat újra felkeltette a gyanakvását.

Gerlinde megkönnyebbülésére az ifjú házasok éppen akkor léptek a szobába, hogy befejezzék az ünneplést. Így is sokáig maradtak, hiszen nem terveztek nászutat. Klaus azonban észrevétlenül akart távozni a feleségével. Nem jöttek zavarba attól, hogy Gerlinde és Normann észrevette őket. Verdenek is nemrég keltek egybe, így bizonyára megértik a helyzetet.

– Akkor el is búcsúzunk tőletek. Viszontlátásra, Linda! Viszontlátásra, Normann!

Eva megölelte Gerlindét, és kezet nyújtott Normannak. Klaus is elköszönt, majd átölelte Eva derekát, és már el is tűntek. Ezekben az órákban csak egymással törődtek. Verdenék hosszan néztek utánuk. Ezután Gerlinde belekarolt a férjébe, hozzásimult, és ártatlan, ragyogó tekintettel nézett fel rá.

Verden meghatódott. Ismét megneheztelt magára az előbbi féltékenységéért.

♣ ♣ ♣

Verdenék mindig két órakor ebédeltek. Normann pontban fél négykor indult vissza az irodába. Így történt kedden is.

Röviddel Normann távozása után Gerlinde is elindult a Marienplatzra, hogy találkozzon Hallerbrunn-nal.

Alfred Kertau úgy döntött, hogy csak ezen a reggelen értesíti Millyt a leánya látogatásáról. Természetesen ezt is nagyon fondorlatosan jelentette be. A közös reggeli után leült a karosszék karfájára, amelyben a felesége helyet foglalt. Milly mostanában gyakran révedt maga elé a gondolataiba merülve. A számító Kertau ezt is a maga javára akarta fordítani. Gyengéden végigsimított az asszony haján.

– Tudom, hogy mi jár a fejedben, szegény drágám – szólalt meg, nem is sejtve, mily közel jár az igazsághoz.

– Ezt meg hogy érted? – kapta fel Milly a fejét.

– Azt hiszed, eltitkolhatod előlem. Hiszen jól ismerlek. Tudom, hogy szüntelenül a leányod körül forognak a gondolataid. Régóta érzem, hogy vágyódsz utána.

Milly meglepődött. Azt hitte, hogy gondosan sikerült az érzelmeit palástolnia. De a fájdalmas, szomorú hangulatban, amely eluralkodott rajta, képtelen volt hazudni. Örült neki, hogy Alfred kitalálta az érzéseit.

– Igazad van. A müncheni levegő egészen gyengévé és érzékennyé tett.

– Nemcsak a levegő az oka, hanem az anyai ragaszkodás, amely a leányod láttán felébredt benned. Addig nem akartam szóba hozni a dolgot, ameddig nem segíthettem rajtad. De nemrég sikerült bejutnom a leányod otthonába. Természetesen Hallerbrunn báróként. Egy ideje már bejáratos vagyok Verdenékhez, de csak mostanában sikerült négyszemközt beszélnem a leányoddal. Elmondtam neki, hogy az édesanyja a híresztelésekkel ellentétben, életben van, átmenetileg Münchenben lakik, és elemészti a vágy a gyermeke után. Gerlinde ma meg fog látogatni, drága Milly. Én fogom neked elhozni. Mit szólsz hozzá? Milyen jutalmat kapok a fáradozásomért?

Milly összerezzent. Egy pillanat alatt fény gyúlt az elméjében, és átlátott a hazug színjátékon. Rájött, hogy hiába reménykedett, Kertau nemhogy nem adta fel az eredeti tervét, hogy pénzt csikarjon ki Gerlindéből, hanem következetesen meg is valósította.

– Mit akarsz a leányomtól? – kérdezte hűvösen.

– Mit akarnék? Eléd vezetem, hogy a kebledre ölelhesd. Ez minden anya joga.

– Jól tudod, hogy ezt a jogot én már eladtam, hogy pénzt szerezzek kettőnk számára, Alfred – csattant fel.

– Mint ahogy te is tudod, mennyi mindent tettem én is azért, hogy ne kelljen nélkülöznünk!

– Azért hozod ide a lányomat, hogy megzsarold!

Kertau megvonta a vállát.

– Ezért is, drágám. Emlékeztetlek rá, hogy fogytán a pénzünk, és egyáltalán semmi kilátás nincs új jövedelemre. Zsarolásról természetesen nincs szó. Pusztán felhívom a leányod figyelmét, hogy egyik napról a másikra tengődünk, amíg ő dúskál a jóban. Ennélfogva kötelessége, hogy lehetősége szerint támogasson téged.

Milly magába roskadt. Rájött, hogy Alfred eltökélte magát. Bár ebben a pillanatban semmit nem tehetett ellene, megfogadta, hogy inkább meghal, mint hogy megalázkodjon Gerlinde előtt. Elmondja a leánynak, hogy csak Kertaunak kell a pénz, és megkéri, hogy semmiképpen ne adjon neki. Még nem tudta, miképpen figyelmeztesse Gerlindét, de majd csak kitalál valamit. A legfontosabb az, hogy Kertau ne vegye észre, miképp határozott.

– Valóban azt hiszed, hogy rábírhatjuk Gerlindét, hogy segítsen rajtunk? – kérdezte, mintha beleegyezne a férfi tervébe.

– Ezt legyen az én gondom! – felelte Kertau boldogan, amikor látta, hogy az asszony beadja a derekát. – Engedd, hogy én beszéljek, amikor ma délután négy óra körül megérkezik a leány. Gerlinde egy kezes bárány. Meglásd, egykettőre meglágyítom a szívét. Tudom, hogy tekintélyes bankszámlája van. Ha megkaparintjuk a felét, új életet kezdhetünk. Szóval bízd csak rám a dolgot, és ne légy érzelgős! Eddig mindig olyan talpraesett voltál!

– Rendben van, úgysincs más választásom. Tudom, hogy ez az egyetlen kiút. Kérlek, hagyj most magamra, hogy megnyugodhassak, és felkészülhessek a találkozásra. Nem akarom, hogy a zilált külsőm elriassza a leányomat.

Kertau kiment, és örült a könnyen kivívott győzelemnek. Nem is sejtette, hogy elvesztette a hatalmát az asszony felett, akinek a szívében felülkerekedett az anyai szeretet.

♣ ♣ ♣

Gerlinde gyalog indult el, majd taxiba ült. A Marienplatzra vitette magát, és kiszállt egy üzlet előtt, ahol gyakran szokott vásárolni. Kifizette a sofőrt, majd átvágott a téren, és a megbeszélt helyre ment. Eközben nem vette észre, hogy a városháza előtt Normann szállt ki egy autóból. Gerlinde azt hitte, hogy a férje az irodában van. Verden éppen be akart menni a városházára, amikor meglátta Lindát. Mosolyogva indult feléje. Abban a másodpercben rájött, hogy Gerlinde egy autó felé tart. Normannban meghűlt a vér, amikor meglátta az autó előtt álldogáló Hallerbrunnt. A báró Gerlindéhez lépett, üdvözölte, és előzékenyen besegítette a járműbe, majd ő is beszállt.

Normann sóbálvánnyá merevedett. Mielőtt a sofőrje elhajthatott volna, beugrott az autóba.

– Kövesse azt a taxit feltűnés nélkül! – kiáltotta rekedten. – Semmiképpen ne tévessze szem elől!

Porig sújtva roskadt a kárpitozott ülésre, és égő szemmel nézte az autót, amelyben Gerlinde és a báró ült. Úgy érezte, rászakadt az ég. Biztosra vette, hogy Gerlindének találkája van Hallerbrunn-nal, és együtt mennek a titkos találkahelyre. A felesége, akit mindennél jobban szeret, megcsalja!

Perzselő fájdalom járta át a lelkét. Felnyögött fájdalmában, és azt gondolta: „Olden nemhiába figyelmeztetett! Gerlinde házasságtörő, mint az anyja! Követni fogom Olden példáját. Kitaszítom a feleségemet a szívemből és az otthonomból.”

Egy pillanatra sem vette le a szemét az előttük haladó autóról. Fájdalmasan felsóhajtott, amikor a taxi befordult az egyik utcába. Tudta, hogy Hallerbrunn ott lakik egy panzióban.

– Hallerbrunnhoz mennek! Gerlinde a férfi lakására tart! Ez nem történhet meg! Közbe kell lépnem! – mondta fogcsikorgatva.

Aztán a fájdalmát legyűrve visszahanyatlott az ülésre.

– Nem! Hadd menjen Gerlinde, ahová csak akar. Számomra nem létezik többé. Rendezzük a közös dolgainkat, aztán vége köztünk mindennek!

Normann sejtelme beigazolódott. A taxi a panzió előtt állt meg, amelyben Hallerbrunn lakott. Verden alig bírta megállni, hogy ki ne ugorjon az autóból, hogy kimenekítse Gerlindét a csábító karmai közül.

Ám Hallerbrunn és Gerlinde már bementek az épületbe.

Linda nem sejtette, hogy a férje követi. Zakatoló szívvel kapaszkodott fel a lépcsőn, de a keze jéghideg volt.

Kertau kinyitott egy ajtót, és betessékelte Lindát. Ebben a pillanatban Milly reszkető térdekkel indult a leánya felé, és elkerekedett szemmel nézte. Látszott rajta, hogy valóban szenved. Gerlinde is érezte, hogy Milly az igazi édesanyja. Együtt érzőn nézett rá. Akármit is követett el az asszony, mégiscsak az édesanyja!

– Anyám, drága édesanyám! – suttogta meghatottan.

Milly felzokogott, és a leányhoz támolygott.

– Gyermekem, köszönöm, hogy megszántál, és eljöttél hozzám!

Anya és leánya összeölelkezett.

A szobába belépő Kertau elégedetten figyelte Milly „tökéletes alakítását”. Egyedül hagyta a nőket, és átment egy percre a hálószobába. Fel sem merült benne, hogy a felesége keresztülhúzhatja a számításait.

Épphogy kitette a lábát a szobából, Milly odasúgta Gerlindének:

– Drága kislányom! A férfi, aki idevezetett téged, a férjem, és uralkodik felettem. Engem akar felhasználni, hogy pénzt csikarjon ki tőled. Szeretlek téged, és inkább meghalok, mint hogy idáig süllyedjek.

Gerlinde döbbenten meredt az édesanyjára. Ám Milly tekintetében csak aggódó szeretetet látott.

Kisvártatva visszatért Kertau, és színlelt együttérzéssel ölelte át a felesége vállát.

– Nos, kedvesem, teljesült a szíved vágya?

– Kérdezd meg a leányomat! – mondta különös hangsúllyal.

Kertau Gerlindéhez fordult.

– Nem is sejti, mily hálás vagyok kegyednek, hogy eljött, és elhozta nekünk a remény sugarát. Őszintén megvallom, azért szerveztem ezt a találkozót, hogy meggyógyítsam a feleségem lelkét. De a szívem szakad bele, hogy a nélkülözés okozta szenvedését nem tudom orvosolni. Kegyed valószínűleg nem tudja, mit jelent a szegénység. De az édesanyja annál inkább. Mondtam Millynek, hogy ha a leánya hajlandó lesz eljönni hozzánk, és meglátja, hogyan élünk, biztosan önszántából felajánlja majd önzetlen és bőkezű segítségét.

Gerlinde az édesanyja kezét fogta, miközben Kertau beszélt. Érezte, hogy Milly reszket, és ez erőt adott neki. Megszorította az asszony kezét.

– Természetesen nem tűrhetem, hogy édesanyám nélkülözzön. Ön szerint miképpen segíthetek?

Kertau megkönnyebbült. Azt hitte, hogy megnyerte az ütközetet.

– Rögtön elmondom. Milly és én békére és nyugalomra vágyunk. Szívesen visszavonulnánk egy vidéki házba, ahol gond nélkül éldegélhetnénk. Ehhez mindössze százezer márkára van szükségünk, amelyről kegyed könnyedén kiállíthat egy csekket. Tudomásom szerint ön roppant vagyonos. A hitvesemmel vehetnénk egy házat, a maradék pénzből pedig berendeznénk.

Milly aggódva szorította meg Gerlinde kezét.

– Ez megoldható – mondta Gerlinde higgadtan. – Megírhatom a csekket. Azonban jelentősebb kiadások esetén ki kell kérnem a férjem véleményét is. Kérem, oldozzon fel az esküm alól, hogy megbeszélhessem a dolgot az urammal!

Milly elszörnyedt. Rájött, hogy Kertau megeskette az ártatlan leányt, hogy hallgasson a dologról.

Kertau tisztában volt vele, hogy Normann nem egyezne bele ennyi pénz kifizetésébe.

– Semmiképpen nem áll módomban feloldozni az esküje alól.

– Roppantul elkeserít. Soha nem volt titkom a férjem előtt. Sajnálom, hogy hallgattam önre, és esküt tettem a párom életére, hogy senkinek nem mesélem el a történetet. Kérem, engedje meg, hogy legalább a férjemmel hadd osszam meg!

– Sajnálom, de nem tehetem. Legalábbis egyelőre.

– Hogyan kényszeríthetted a leányomat ilyen tisztességtelen esküre? – kérdezte Milly vádlón.

– Most akarsz ezért szemrehányást tenni? – vont vállat Kertau egykedvűen. – Gondolod, hogy létrejöhetett volna a mai találkozó, ha a lányod bárkinek elmondta volna, hogy hozzád indul?

– Nem – mondta Milly lehorgasztott fejjel. – Nem engedték volna el, és igazuk lett volna.

– Szegény édesanyám! – kiáltotta Linda.

A szerencsétlen Milly meghatottan megcsókolta Gerlinde kezét.

– Miattam ne aggódj! Végre mellettem vagy, megérinthetlek, és hallhatom a hangodat! Ez mindenért kárpótol. Soha ne bánd, hogy eljöttél hozzám, drága kislányom!

Kertau türelmetlenül az asztalra csapott.

– Ne zavarj most bennünket, Milly! Szóval, nagyságos kisasszony, hajlandó segíteni az édesanyjának feloldozás nélkül is, és elküldi mihamarább a csekket?

– Rendben van, kiállítom a csekket az édesanyámnak, mihelyt alkalmam nyílik rá a következő napokban.

Kertau fellélegzett, de már meg is bánta, hogy nem kért többet.

– Megtaláljuk a módját, hogy közöljük kegyeddel, hová fogunk költözni – tette hozzá gyorsan. – Remélem, hogy a jövőben is küld támogatást az édesanyjának, hogy megkönnyítse az életét.

Gerlinde mélységes megvetést érzett a férfi iránt, aki nyomorba és szégyenbe taszította az édesanyját. Most meg pénzt akar kizsarolni, amelyet bizonyára nem a feleségére, hanem magára fog költeni.

– Ezt még meg kell gondolnom – felelte hűvösen. – Majd értesítem az elhatározásomról.

E szavak hallatán Kertau rájött, hogy a leányt mégiscsak kemény fából faragták. Ám ha segít az anyjának, abból neki is jut. Milly úgysem meri elrejteni a pénzt.

– Ahogy óhajtja, nagyságos asszonyom – hajolt meg Kertau.

– Nem időzhetek tovább – állt fel Gerlinde. – Kérem, hagyjon magunkra, hogy elbúcsúzhassam az édesanyámtól!

– Máris megyek! – hajlongott újfent, és átment a hálószobába.

Ám ezúttal nyitva hagyta az ajtót, mert attól félt, hogy a két nő kitalál valamit, amivel tönkretehetik a tervét.

Gerlinde átölelte Millyt, mihelyt kettesben maradtak.

– Isten veled, édesanyám! Remélem, hogy még látjuk egymást! – kiáltotta, majd alig hallhatóan odasúgta:

– G.V. monogrammal tértivevényes levelet hagyok a postán. Egyedül menj érte!

Eva mesélte a minap, hogy egyik barátnője így levelez az udvarlójával. Gerlinde remélte, hogy ily módon sikerül egy találkozót megbeszélnie az édesanyjával. Milly bólintott, és még egyszer szemügyre vette a leánya bájos vonásait. Fájdalmas búcsúcsókot váltottak.

Ekkor tért vissza Kertau a szobába.

– Kikísérem a kisasszonyt, és hívok egy taxit.

Gerlinde nem ellenkezett, hiszen mindegy volt neki, hogy a férfi kikíséri vagy sem. Nem sejtette, hogy a haragvó Normann az utcán várakozik, és forr benne a féltékenység. Még egyszer visszanézett az édesanyjára, aki szomorúan integetett, mintha áldást osztana. Gerlinde elérzékenyülten távozott.

Alfred Kertau némán kísérte le a lépcsőn. Kinyitotta a kaput, és Gerlinde mögött kilépett a csendes utcára. Ebben a pillanatban előttük termett Verden, mintha az égből pottyant volna le. A férfi feldúlt, sápadt arca láttán Linda ijedten sikoltott fel.

– Itt vártam rád, hogy közöljem veled: nem lépheted át többé a házam küszöbét. Egy házasságtörőnek nincs ott semmi keresnivalója. Visszamehetsz az apádhoz. A holmijaidat majd utánad küldöm – mondta Verden fagyosan.

Gerlinde holtsápadt lett.

– Istenem! Normann! Miket beszélsz? Mit rontottam el?

– Egy szót se többet, ha kérhetem. Végeztünk egymással. Maga, gazember, még hallani fog rólam – mondta, és öklével Kertau arcába sújtott, aki bezuhant a kapualjba. A kapu döngve csukódott be mögötte.

Verden megfordult, és Gerlindét figyelemre sem méltatva elsietett. Linda botladozva futott utána néhány lépést.

– Normann! Hallgass meg, az ég szerelmére!

A férfi hátra sem nézett, hanem megszaporázta lépteit. Gerlinde földbe gyökerezett lábbal álldogált, és hitetlenkedve dörzsölgette a szemét. Megpróbálta józanul átgondolni a történteket. Felidézte a férje szavait: „Egy házasságtörőnek nincs ott semmi keresnivalója. Visszamehetsz az apádhoz. A holmijaidat majd utánad küldöm.”

– Jóságos Isten! Mit gondol rólam Normann? – kiáltotta döbbenten. Rájött, hogy Normann azt hiszi, megcsalja azzal a férfival, aki az édesanyját is tönkretette. Házasságtörőnek nevezte, anélkül hogy meghallgatta volna. Gerlinde el sem tudta képzelni, hogy került ide Verden. Aztán arra a következtetésre jutott, hogy a férje véletlenül látta meg őt Hallerbrunn társaságában. Úristen! Normann tudta, hogy a báró ebben a panzióban lakik! Arról azonban fogalma sincs, hogy Hallerbrunn nős, és itt lakik a felesége is! Biztos azt hiszi, hogy kettesben voltam odafent a báróval, és megcsaltam!

Hogy juthatott ilyesmi Normann eszébe? Minden látszat ellenére is hinnie kellett volna a hitvesi hűségben, hiszen Gerlinde az életénél is jobban szerette a férjét!

Normannak már nyoma sem volt. Linda újra futásnak eredt, hogy utolérje. Ám néhány lépés után megállt, és büszkén felszegte az állát.

„Nem addig van az! Normann hazaküldött az édesapámhoz. A büszkeségem nem engedi, hogy visszakönyörögjem magamat a Verden-villába. Visszamegyek a Ringberg tanyára! Édesapa nem fog kételkedni az ártatlanságomban.”

Sarkon fordult, és elindult az ellenkező irányba, addig ment, amíg elért egy omnibuszmegállóhoz.

Miután az ütéstől felocsúdott, Alfred Kertau a dühtől fuldokolva tért vissza az emeletre. Milly kimerülten és mozdulatlanul ült egy karosszékben. Kertau levetette magát a szemközti fotelba, és gúnyosan felnevetett. Idegesen tördelte a kezét, és szörnyen szitkozódott. Milly felriadt a bánatos töprenkedésből.

– Mi ütött beléd? Valami baj történt? – kérdezte aggódva.

Kertau a dühtől rekedten ismét felnevetett.

– Hogy mi történt? Rögtön elmondom. A pompás tervünk meghiúsult a lányod miatt. Az ostoba liba nem volt eléggé óvatos. Amikor lekísértem a kapuba, hirtelen megjelent a férje. Úgy festett, mint egy őrült. Házasságtörőnek nevezte a feleségét, és azt mondta neki, hogy költözzön vissza az apjához. Aztán meg az arcomba vágott a félkegyelmű, és azt kiáltotta, hogy még hallani fogok felőle. Vagyis ki akar hívni párbajra. Azt hiszi a bolondja, hogy a felesége pásztorórára jött hozzám. Dühöngve elrohant, faképnél hagyva a feleségét, akinek még magyarázkodni sem volt ideje.

– Nem is tudott volna mit mondani, mert köti az esküje! – kiáltott Milly haragosan. – Az olyan nők, mint Gerlinde inkább szenvednek, de minden körülmények között megtartják az adott szavukat.

Kertau ismét szitkozódni kezdett.

– Lehet, hogy igen, de lehet, hogy nem. Ki tudja? Mi mindenesetre alaposan pórul jártunk. Gerlindének most a legkisebb baja is nagyobb, mint hogy csekket állítson ki. Talán már nem is áll módjában. Már megint forró lett a talaj a talpunk alatt! El kell tűnnünk Münchenből! Gyorsan, szedd össze a holmidat! Verden legkésőbb holnap reggel elküldi a segédeit. Nem akarom, hogy rám találjanak!

Milly kábultan hallgatta, majd lassan felállt.

– Megyek csomagolni – mondta, és ólmosan elindult a hálószoba felé.

– Igyekezz! Én addig elmegyek, és megnézem, akad-e valami egyéb munka. Az asszony szótlanul bólintott, és leült az ablak elé. Merengve nézett le az utcára. Kis idő múltán meglátta a távozó Kertaut. Erre gyorsan felpattant, egyszerű, fekete kabátba bújt, és felvette a kalapját. Néhány sort vetett egy darab papírra, majd elment a panzióból.

A következő sarkon taxiba ült, és bemondta a sofőrnek a címet. Az autó elindult. Milly összekulcsolta a kezét, mintha imádkozna. Végre megérkezett a taxi a Verden-villa elé, ahol Normann lakott. Milly becsöngetett. A kapu nemsokára kitárult, mintha láthatatlan kezek nyitnák. Egy lakáj sietett a vendég elé, és megkérdezte, mi járatban van. Milly elmondta, hogy Normann Verden úrral szeretne beszélni.

Az inas sajnálkozva közölte, hogy Verden úr nem fogad senkit.

– És a nagyságos asszony idehaza van? – tudakolta Milly lélegzetvisszafojtva.

– Nem. Az úrnőm sietve és váratlanul elutazott az édesapjához.

Milly most már biztosan tudta, hogy Gerlinde nem jött vissza a villába. Mélyet sóhajtott, majd határozottan megszólalt:

– Feltétlenül beszélnem kell Verden úrral. Kérem, mondja meg neki, hogy roppant fontos ügyről van szó!

– Sajnálom, nagyságos asszony, de Verden úr gyengélkedik. Azt az utasítást kaptam tőle, hogy ne engedjek be a házba senkit. Még a testvéreit sem.

– De engem biztosan fogad a nagyságos úr! Kérem, vigye be neki ezt a levelet! Ha nem teszi meg, a súlyos következmények önt terhelik.

A súlyos szavak és egy ötmárkás bankjegy csodát tettek. A lakáj az előcsarnokba kísérte az ismeretlen hölgyet, és eltűnt a borítékkal. Óvatosan bekopogtatott Verden dolgozószobájába.

– Mérnök úr! Egy hölgy kíván beszélni önnel halaszthatatlan ügyben – kiáltotta.

Verden elgyötörten válaszolt.

– Egy hölgy? Ki lehet az?

Felkelt, és az ajtóhoz vánszorgott. Némi habozás után ajtót nyitott.

– Ki ez a hölgy? Mit akar?

– Egy borítékot küldött, méltóságos úr!

Verden átvette a levelet, és kinyitotta. Elkerekedett szemmel olvasta az aláírást: Hallerbrunn báróné. Mit jelentsen ez? Hallerbrunn-nak van felesége? Értetlenül futotta át a kurta üzenetet.

Bizonyítani tudom, hogy Gerlinde ártatlan. Feltétlenül beszélnem kell Önnel.

Normann szíve meglágyult. Nem álom ez csupán? Lehet, hogy mindjárt megtudja az örömhírt, amely Linda ártatlanságát bizonyítja?

– Vezesse elém a hölgyet! – mondta a lakájnak. Megigazította szétzilált haját, és már be is toppant a látogatója.

Amikor az inas becsukta az ajtót, Verden meghajlással üdvözölte a vendégét.

– Milyen hírt hozott, báróné?

Milly együtt érzőn pillantott a férfira.

– Örömhírt – suttogta. – Az ön felesége nem bűnös. Ön igaztalanul vádolta meg, mert a látszat ellene szólt.

Verden hellyel kínálta az asszonyt.

– Hogy értsem ezt? Honnan tud kegyed a dologról? Milyen kapcsolatban áll Hallerbrunn báróval? Abban biztos vagyok, hogy ismeri.

– Nem téved, Verden úr. Én vagyok a felesége annak a férfinak, aki a Hallerbrunn báró álnevet használva az ön közelébe férkőzött.

– Álnéven? Nem Hallerbrunn az igazi neve?

– Nem. A Hallerbrunn csak egy a számtalan fedőnév közül, amelyeket akkor használt, amikor besúgóként dolgozott. Valójában Alfred Kertaunak hívják. Nem tudom, mond-e ez a név önnek valamit. Én pedig Gerlinde édesanyja vagyok.

Verden teljesen elképedt.

– Linda édesanyja? – kiáltotta döbbenten.

– Igen. A leányom első ízben jött el hozzám, hogy segítsen, és ez kis híján tönkretette az életét. Hála Istennek, én mindent meg tudok magyarázni. A férjem a tudtom és beleegyezésem nélkül megismerkedett önökkel. Elmondta Gerlindének, hogy életben vagyok, és égek a vágytól, hogy viszontláthassam. Megeskette a leányt a férje életére, hogy titokban tartja a dolgot, így Gerlinde nem mesélhette el önnek, hogy engem készül meglátogatni. A férjem szántszándékkal csalogatta a panzióba. Én nem mertem volna Gerlinde szeme elé kerülni, Alfred azonban pénzt akart kicsikarni tőle. Ön valahogy rájött, hogy Gerlinde és Hallerbrunn a panzióba mennek. Aztán az ajtó előtt várakozott, hogy leleplezze őket. Amikor a férjem kikísérte Gerlindét, hogy taxit fogjon neki, ön házasságtörőnek nevezte a feleségét. Aztán eltaszította magától, ahogy egykor az én férjem tette velem. Csakhogy az én férjem jogosan cselekedett. Kérem, hallgassa meg a történetemet! Ha megtudja a részleteket, hinni fog nekem. – Milly mindent elmesélt töviről hegyire. Verden lélegzetvisszafojtva hallgatta. Együtt érzőn figyelte az asszonyt, aki súlyosan vétkezett, és még súlyosabban bűnhődött emiatt.

A történet végén a meghatott Verden kézen fogta a sápadt Millyt.

– Hálásan köszönöm, nagyságos asszonyom, hogy mindezt megosztotta velem. A kegyed segítsége nélkül tönkrement volna a házasságom. Engem elvakított a féltékenység, Lindáról meg biztosan tudom, hogy soha nem szegte volna meg az esküjét. Bizonyára nagyon megbántottam, és furdal a lelkiismeret, hogy igaztalanul megvádoltam. De remélem, hogy sikerül jóvátennem a hibámat. Addig nem lesz nyugodalmam, amíg Linda meg nem bocsát nekem. Nincs jogom kegyed fölött ítélkezni. Ön vétkezett, és meg is bűnhődött érte. Azt senkinek nem fogom elmondani, amit az imént önmagáról és a férjéről mesélt. Gerlindének és Olden úrnak is csak annyit mondok el, amennyi szükséges ahhoz, hogy elnyerjem Linda bocsánatát. Végül, ha kegyed nem hajlandó semmit elfogadni a leányától, engedje meg nekem, hogy megkönnyítsem a sorsát! Nem tudom, hogy mindezek után a férje mellett akar-e maradni. Akárhogy is dönt, számíthat a támogatásunkra. Ismerem a feleségemet, és tudom, hogy addig nem lesz nyugodalma, amíg nem biztos benne, hogy az édesanyjának jól megy a sora. Azért Gerlinde miatt kérem önt, tájékoztasson a döntéséről!

Az asszony kissé elpirult.

– Köszönöm, Verden úr! – mondta csillogó szemmel. – Boldog vagyok, hogy ilyen jószívű és hűséges férje van a leányomnak. Nemsokára értesül róla, miként határoztam. Egyelőre csak annyit árulok el, hogy Linda nem fog többé viszontlátni engem. Örökre eltűnök az életéből. Azt hiszem, a tervem meghozza számomra a nyugalmat. Miután megkapja a hírt, kérem, győzze meg Gerlindét, hogy ahová megyek, ott igazán jó lesz nekem. Köszönje meg neki még egyszer, hogy eljött hozzám, és nem fordult el tőlem megvetően! Ezzel olyan nagy örömöt szerzett nekem, amelyhez fogható nincsen a világon. Végül van önhöz még egy kérésem.

– Rendelkezzék velem, nagyságos asszony!

– Ugye, elmegy a Ringberg birtokra, és hazahozza a feleségét? – kérdezte, miközben két levelet vett elő a kézitáskájából.

Verden megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Igen. Még ma éjszaka útnak indulok, hogy hajnalra megérkezzek.

– Akkor kérem, vigye magával ezt a két levelet! Az egyiket Martin Oldennak írtam, és bocsánatot kérek tőle. A másik levél Gerlindének szól. De arra kérem önt, hogy olvassa el, mielőtt odaadja Lindának. Megígéri?

Verden eltette a két borítékot.

– Úgy lesz, ahogy óhajtja, nagyságos asszonyom.

♣ ♣ ♣

Gerlinde elkeseredett hangulatban érkezett meg a Ringberg tanyára. Semmi mást nem kívánt, csak azt, hogy egy órát pihenhessen. Brigitte forralt bort készített, és addig nem tágított, amíg Gerlinde meg nem itta. Linda abba a szobába vonult vissza, amelyben annak idején Normann lakott. Az ágyon fekve az asztalra tévedt a pillantása, amelyen egykor a havasi gyopár feküdt. Meg az üzenet, melyet Normann írt: „Nemsokára találkozunk!”

Gerlinde fohászkodni kezdett az Mindenhatóhoz: „Segíts, kérlek, mennyei atyám, hogy újra találkozhassak a hőn szeretett férjemmel! Add, hogy Normann rájöjjön, hogy ártatlan vagyok! Ne engedd, hogy úgy szenvedjen, mint én!”

Linda nemsokára kimerülten álomba zuhant. Ám nem aludt sokáig. A bánat felébresztette. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy az édesapja aggódva ül az ágy mellett.

– Nem csupán lidérces álom ez az egész?

– Nem tudom, miről beszélsz kislányom. Elmondanád végre, miért jöttél ilyen hirtelen vissza a birtokra?

– Igen, édesapa – mondta szomorúan. – Tudnod kell róla. Normann kidobott otthonról, és visszaküldött a tanyára. Azt mondta, hogy hűtlen voltam hozzá. Azonban ártatlan vagyok! Többet nem tudok és nem is szabad mondanom. Az a legrosszabb az egészben, hogy Normann is éppúgy szenved, mint én, és nem segíthetek rajta. Ez az én nagy bánatom, hiszen szeretem Normannt, és csakis őt! Kérlek, édesapa, hidd el, hogy nem vétkeztem! Ha bűnös lennék, neked bevallanám. Hiszen ismersz! De nem szabad Normann-ra sem haragudnod, mert ő is éppily bánatos. Ha a Jóisten nem segít rajtunk, életünk végéig boldogtalanok leszünk!

Olden gyengéden végigsimított a leánya haján.

– Már segített is, drága kislányom. Normann felhívott telefonon. Azt mondta, hogy minden tisztázódott. Holnap reggel érkezik.

Gerlinde képtelen volt felszabadultan örülni. Hogy lehetséges, hogy Normann tudja az igazságot? Lehetetlen! De akkor vajon mit derített ki?

Az éjszaka folyamán alig jött álom Gerlinde szemére. Félálomban mindig egy havasi gyopárt látott és egy cédulát, amelyre az volt írva, hogy nemsokára találkozunk.

Pirkadatkor felébredt. Olden is korán kelt, mert nem hagyta aludni a nyugtalanság. Aggódva töprengett, hogy mi is történhetett valójában.

Apa és leánya éppen reggeliztek, amikor odakintről dudálás jelezte, hogy Verden megérkezett. Gerlinde izgatottan felpattant, de nem mert a férje elé szaladni.

Ám az ajtó már fel is pattant, és Normann berontott a szobába. Odaszaladt Lindához és megölelte.

– Egyetlenem, meg tudsz bocsátani nekem? Nézz rám, és meglátod az arcomon, hogy mennyire szenvedtem! Nem lett volna szabad kételkednem a hűségedben, noha, a látszat ellened szólt.

Gerlinde reszketve simult a hitveséhez.

– Ó, Normann! Tudom, hogy a te gyötrelmed sem volt kisebb az enyémnél. Ez volt a legszörnyűbb az egészben, kedvesem! De még nem merem elhinni, hogy minden rendbe jött, és nem kételkedsz az ártatlanságomban.

– Nincs bennem egy cseppnyi kétség sem. Kérlek, légy belátó, és bocsáss meg nekem! Eleget bűnhődtem az ostobaságomért.

– Mondd csak, mi oszlatta el ilyen hamar a kétségeidet?

Verden Lindához hajolt, és a fülébe súgta:

– Az édesanyád járt nálam, és mindent elmesélt.

– Ó, milyen kedves tőle! – mondta, és sírva fakadt.

– Bizony, Linda. Ha nem lép közbe, akkor talán örökre elúszik a boldogságunk.

– Meg kell köszönnünk neki, Normann! Mennyire örülök, hogy mindent megtudtál anélkül, hogy meg kellett volna szegnem az eskümet.

Martin Olden szótlanul, meghatva figyelte a jelenetet.

– Megtudhatnám én is, mi történt valójában köztetek? – kopogtatta meg türelmetlenül Verden vállát.

Linda ijedten pillantott a férjére.

– Édesapádnak is tudnia kell, szívecském – mondta Verden.

– De felkavarja a lelkét, amit hallani fog!

– Nincs mit tenni. Kedves apa, különös történetet kell elmondanom. Egy kicsit te is hibás vagy benne, hogy a féltékenységtől elvakítva ostobaságokat műveltem, hiszen te hintetted el a lelkemben a féltékenység magját. De hála az égnek, rendbe jöttek a dolgok. Mindezt Linda édesanyjának köszönhetjük.

Az öregúr megtántorodott a döbbenettől.

– Micsoda? Mi köze ennek nőnek a házasságotokhoz?

– Kérlek, ülj le, és elmagyarázok mindent.

Olden egy karosszékbe rogyott, és meghallgatta, amit Milly elmesélt Verdennek. Normann azokat a részeket azonban kihagyta a történetből, amelyek rossz fényt vethettek volna az asszonyra.

Amikor Verden végzett az elbeszéléssel, előhúzta a két borítékot.

– Ezt a levelet neked kell átadnom, apa – fordult az öregúrhoz. – Gerlinde édesanyja küldi, és bocsánatot kér benne.

Olden remegő kézzel vette át a levelet.

– Valamennyire megnyugtat, hogy Milly képes volt még jót cselekedni – mondta rekedten.

Eközben Normann felbontotta a második levelet.

– Ez az üzenet neked szól, Linda. Az édesanyád azt kérte, hogy olvassam el, mielőtt átadom neked. Addig a türelmedet kérem.

Normann olvasni kezdett, ám már az első sorok után fájdalmasan megrándult az arca. A levél így szólt:

„Drága gyermekem!

Mire a férjed átadja neked ezt a levelet, már elvonultak a felhők boldogságotok egéről. Örülök, hogy segíthettem elűzni őket, mert ez volt életem utolsó öröme. A férjedet kértem meg, hogy olvassa el először a levelet, és közölje veled kíméletesen: amikor eljut hozzád az üzenetem, én már nem leszek, mert bevégeztem a dolgomat ebben a világban.

Élj boldogan, kislányom! Engedd, hogy békében nyugodjak, és bocsáss meg nekem! Ajkamon a boldogságodért mondott imával és abban a tudatban alszom el végleg, hogy legalább egyszer az édesanyádnak neveztél, legalább egyszer megölelhettelek, és a keblemre szoríthattalak. Isten veled! Maradj tiszta és becsületes! Ne bánkódj a halálom miatt, mert nekem már semmi nem fáj. Gondolj néha rám!

Szerető édesanyád”

Normann megrendülten meredt a papirosra. Átölelte a hitvesét, és mélyen a szemébe nézett. Aztán Oldenra pillantott, aki izgatottan nézett a Gerlindének küldött levélre. Normann tudta, hogy az öregúrnak szóló üzenet is Milly asszony halálát adja tudtul, így megpróbálta kíméletesen bejelenteni.

– Linda, kedves apa, szomorú hírt kell közölnöm. Linda édesanyja elhunyt. Olvasd el az üzenetet, drágám, és meg fogod érteni, hogy az édesanyád meglelte a békéjét. Drága apa, a te leveled is ugyanezt az üzenetet tartalmazza.

Apa és lánya lesújtottan álltak. Gerlinde zokogva borult Normann vállára, és úgy olvasta az édesanyja búcsúlevelét.

Martin Olden is reszkető kézzel nyitotta ki a második borítékot.

„Kedves Martin!

Engedd meg, hogy még egyszer így szólítsalak! A bűnhődésem jelentsen számodra elégtételt. A mai napon önszántamból véget vetek az életemnek, mert iszonyodom attól a férfitól, aki tönkretette az életemet. Nem tudok többé vele élni, amióta a gyermekem ártatlan csókja érintette az arcomat. Bocsáss meg nekem, ha tudsz, és engedd, hogy Gerlinde szeretettel gondoljon rám!

Milly”

Olden megrendülten olvasta e sorokat, majd szótlanul levelet cserélt Gerlindével. Hosszú ideig néma csend telepedett a szobára. Normann a karjaiban tartotta Lindát, Olden pedig fátyolos tekintettel nézett fel a hegyekre, amelyek már megannyi szenvedésnek voltak tanúi.

Gerlinde az édesapjával és a férjével délelőtt visszautazott Münchenbe. Az első útjuk a panzióba vezetett, ahol Gerlinde édesanyja lakott. Az ágyon megtalálták a halott Millyt.

A panzió tulajdonosától megtudták, hogy Hallerbrunn az éjszaka leple alatt halaszthatatlan ügyben elutazott. Valószínűleg a felesége akkor már nem élt, így Kertau jobbnak látta kereket oldani, hogy megússza a kérdezősködést. Martin Olden azonnal intézkedett a temetésről.

Mivel Milly búcsúleveléből egyértelműen kiderült, hogy önkezével vetett véget az életének, a hatóság nem vizsgálta tovább az ügyet. Milly Kertaut Hallerbrunn bárónő néven temették el. A sírkövére pedig később ez a felirat került:

„Itt nyugszik édesanyám.”

VÉGE