GÁSPÁR MARGIT

A Fekete Császár

FANTASZTIKUS REGÉNY

(majdnem olyan fantasztikus, mint a valóság)

SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST

© GÁSPÁR MARGIT, 1983

FELELŐS VEZETŐ ILLÉS ENDRE IGAZGATÓ

A KIADVÁNY A PÉCSI SZIKRA NYOMDÁBAN

KÉSZÜLT PÉCSETT, 1983-BAN

MUNKASZÁM: 82-3696

FELELŐS VEZETŐ SZENDRŐI GYÖRGY IGAZGATÓ

FELELŐS SZERKESZTŐ FÁBIÁN KATALIN

KÉPSZERKESZTŐ ZSOLDOS VERA

MŰSZAKI VEZETŐ GINACS LÁSZLÓ

MŰSZAKI SZERKESZTŐ TÓTH ATTILA

A BORÍTÓ- ÉS A KÖTÉSTERV

URAI ERIKA MUNKÁJA

MEGJELENT 6,32 A/5 ÍV TERJEDELEMBEN

ISBN 963 15 2375 6 / SZ 3780-1-8384

Mottó:

Csak a halál halandó,

az élet halhatatlan.

(Szűcs László)

1

Délután kisütött a nap. Fénye Velencét egyszerre olyanná fürösztötte, amilyennek nászútra készülődök álmodják: csupa aranyragyogás, csupa galambszárny-suhogás. A sűrű köd, amely két napon keresztül úgy fedte be a várost, mint régimódi háziasszonyok bútorát a szürke vászonhuzat, nyomtalanul szétfoszlott. Európa legszebb szalonja, ahogy Napóleon nevezte a Szent Márk teret, készen állt vendégek fogadására.

Látogató akadt bőven, mert valamiféle nemzetközi fesztivált rendeztek, és ráadásul karnevál ideje volt. A Riván, a Piazzán és a Merceriában álarcos-jelmezes figurák tolongtak, lökdösődtek és kiáltoztak egymásnak olaszul-tudók számára is érthetetlen velencei nyelven.

Nyugdíjukból utazgató, hófehér vászonruhás angol hölgyek (abból az elnyűhetetlen fajtából valók, amely mintha hetvenévesen jönne a világra, de utána soha egy napot se öregednék) és érzelmes Elba-parti tanár házaspárok borzongva szemlélgették a maskarákat. "Ez hát az a híres velencei karnevál, ahol álruhás hercegnők dobják magukat éhenkórász piktorok karjába, de reggel kiebrudaltatják az egyetlen-éjszakai szeretőt… és ahol főurak rabolják el gondolás mezben hiszékeny polgárlánykák ártatlanságát…"

A valóságban a romantika rég elherdált pompájának deklasszált örököse manapság a velencei farsang. Bolti lányok, borbélysegédek, hordárok, kiscselédek öltik magukra a kölcsönzőkből guberált jelmezeket, és mímelik a karneváli kicsapongást a külföldiek ("i forestieri") kötelező szórakoztatására.

Hanem azért akadnak veszedelmesebb figurák is. Például az a feketére mázolt képű ördögfajzat, szigonyával fenyegetődző Belzebub, aki odalép a Piazzettán egy Dottore jelmezes-parókás-álarcos úrhoz. Kis ideig némán támasztja mellette a falat. Aztán fojtottan, mintegy maga elé mondja:

- Van ám egzotikus virágom. Ha érdekli. A Dottore úgy veti oda a választ a foga közül, hogy közben rá se néz Belzebubra:

- Félig nyílott nem kell.

- Bimbó még. Zöld bimbó. A Dottore pár pillanatig hallgat.

- Mehetünk - mondja aztán.

Belzebub utat tör a tömegben a Riva felé. A Dottore megfigyeli, hogy kísérőjét senki se köszönti, ő se köszönt senkit. Pedig a helybéli maszkák az álcázás ellenére többnyire felismerik egymást.

Gondolába szállnak. A Canal Grande fordulójánál mellékágra térnek, elvágják a nagy kanyart, és a Rio San Polón jutnak ki ismét a főcsatornára. A gondola kiköt az egyik palota vízi kapujánál. Belzebub kiszáll, kisegíti az utast, és kulccsal kaput nyit.

- Palazzo Bovolo - mormogja maga elé a Dottore. A palota megérdemli nevét, valóban "csigaház". Tekervényes lépcsői hol felfelé, hol lefelé csavarodnak, végül pincejáratba vezetnek. A Dottore úgy érzi, hogy több mint tíz emeletet mászott már meg, és talán nem is ugyanabban a palotában botorkál, amelynek a kapuján beengedték. A pincerendszer szétágazó. Kovácsolt vasajtóhoz érnek. Belzebub ütemesen kopogtat. Az ajtó kinyílik. Mögötte komornyik áll. Olyan kifogástalan öltözetű, hogy már szinte valószínűtlen, mint inasszerepet játszó színész fehér kesztyűs eleganciája.

- Elmehet - mondja Belzebubnak. Az visszalép a pincébe. A vasajtó becsukódik.

- Tisztelettel kérem - fordul a komornyik a Dottoréhoz, mikor egyedül maradtak -, vegye le egy pillanatra az álarcát.

Megtörténik. A komornyik bólint. Nincs szükség rá, hogy fotográfiával hasonlítsa össze a látott arcot. A nemzetközi magazinok minden olvasója ismeri. A komornyikról pedig nehezen feltételezhető, hogy nem tartozik a világsajtó lapozgatói közé.

- Méltóztassák az álarcot újra feltenni - kéri a Dottorét, kis meghajlással.

Pedig az óvatoskodás jóformán felesleges. A lépcsőház (ismét több emelet lefelé, majdnem teljes sötétben, majd felfelé) tökéletesen kihalt, mintha egy nagy palota lakatlan mellékszárnya volna. Végre kis ajtón túl, amelynek biztonsági zárját a komornyik különös formájú kulccsal nyitja ki, puha szőnyeges előszoba következik.

A komornyik előre megy, kopogtat.

- Tessék - hallatszik a belső helyiségből.

A komornyik ismét ajtót nyit, utat enged a Dottorénak, aztán eltűnik.

Kis méretű dolgozószoba. A nagy íróasztalon, a dohányzóasztalkán és néhány öblös karosszéken kívül más bútor számára nincs is hely. Muránói csillár világít, a zsalugáterek zárva.

- Üdvözlöm, professzor - áll föl az íróasztal mögül a házigazda, és mindkét kezét az érkező felé nyújtja. Koros férfi, sötét arcszíne elárulja, hogy nem a fehér faj szülötte. Bölcsője valahol a Himalája tövében ringott.

Az ő képmását is jól ismerhetik, akik világmagazinokat lapozgatnak.

- Üdvözlöm, főtitkár úr - szorítja meg a feléje nyújtott két kezet egybefogva a Dottore. Régi ismerőse a Nemzetek Szövetségének főtitkára. Ott volt Stockholmban, mikor neki másodszor adtak át Nobel-díjat. - Gondolom, itt végre letehetem ezt a szörnyűséges parókát és lebernyeget.

- Találó jelmezt választott, professzor - mosolyodik el a főtitkár. - A "Dottore" tudtommal a commedia dell'arte tudósfigurája.

- A sarlatáné - feleli fanyarul a professzor -, aki csak hadarja a latin és görög szakkifejezéseket, de állítólagos tudományának semmi haszna. Vagyis - teszi hozzá - a jelmezem valóban élethű.

- Vagyis - ismétli kicsit gúnyosan a főtitkár -máris felpattant a vesszőparipájára. Bevezetésre nincs szükség.

- De, van. Meg kell köszönnöm, hogy olyan körülményes úton vezettetett ide.

- Kívánsága szerint. Bevallom, kicsit feszélyezett ennek a mi… pótkarneválunknak a megrendezése. A legjobb szakembereket kellett igénybe vennem. Tökéletesen megbízható szakembereket. Nem kétlem, hogy okkal támasztott ilyen sajátságos követelményeket, de számomra mindez meglehetősen szokatlan.

- Feltűnést kelthetett volna, ha egyenesen besétálok ide, a Palazzo Dandolóba.

- Ugyan miért? - A főtitkár hangja enyhén ingerült. - Köztudott, hogy nemzetközi konferenciára érkeztem Velencébe, nem az ön kedvéért. Bocsánat, úgy akartam mondani: nem elsősorban az ön kedvéért, bár valóban örülök, hogy megtisztel a bizalmával.

- Ha megtudja, miről van szó, többé nem fogja túlzottnak ítélni az óvatosságomat.

- Semmit sem áhítok inkább, mint hogy végre elárulja, mit óhajt. - A főtitkár fegyelmezett diplomatamosolya türelmetlenséget palástol.

A professzor közelebb hajlik hozzá, és lehalkítja a hangját.

- Mi, tudósok, visszavonjuk az atomtitkot.

- Hogy?! Nem jól értettem! - A főtitkár elsápad, ami az ő esetében azt jelenti, hogy olajbarna bőre sárgásra fakul.

- Jól értette. Visszavesszük az emberiségtől a nukleáris erő ismeretét, mert még nem elég érett arra, hogy birtokolja.

- Hát… ez kicsit meglepő közlés. Beláthatja, hogy így, első hallásra…

A főtitkár gyakorlott politikus, nem szokta önuralmát elveszteni. De most hebeg, dadog és bal keze feltűnés nélkül próbál az íróasztal lapja alá siklani. A vészcsengő gombját keresi.

A professzor kicsit elmosolyodik.

- Nem vagyok őrült, főtitkár úr, bár elismerem, a látszat ellenem szól. Megnyugtatására egy írással igazolom magam.

Átnyújtja. A főtitkár belepillant, és felkiált: -Ezek mind?!

A papíron egyetlen mondat: "Amennyiben Stoewesand professzor úr kísérletei sikeres befejezést nyernek, az új biokémiai eljárás alkalmazásával egyetértünk." Az aláírók atomfizikusok, biokémikusok és biofizikusok. Különböző nemzetiségűek. Többségük Nobel-díjas.

Szerencsés véletlen, hogy a főtitkár hobbyja a kéziratgyűjtés. A szakember hozzáértésével rögtön látja, hogy az aláírások hitelesek. Nincs szükség hosszadalmas vizsgáztatásra.

- Nem tudom, mit mondjak - vallja be tökéletes agyrövidzárlatát.

- Pihentetőül hadd említsek egy trükkfilmet. Ismételten megnyugtatom, hogy ez sem az elmebaj tünete! Ön is láthatta valamikor a bájos mozgó rajzocskát. Úgy hiszem, Disney készítette. A filmen egy emberke szalad-szalad, olyan sebesen, hogy leválik a feje, és már messze előtte gurul, de ő csak fut tovább fej nélkül. Aki ezt a filmet tervezte (évtizedekkel ezelőtt!) látnok volt. Az előregördült feje után fejetlenül loholó figura az atomkor embere.

- A technika előrehaladt, az ember fejlődése lemaradt - fogalmazza át az elmondottakat a főtitkár. - Erre utal, ugye?

- Beszélgetésünk kezdetén célzott rá, hogy ez a vesszőparipám. Igaza volt. Csak annyiban tévedett, hogy nem felelőtlen gyerek módra nyargalászom rajta. Sikerült valamit létrehoznom, ami új korszakot nyithat a történelemben. - Kicsit hallgat, aztán hozzáteszi: - Feltéve, ha segítséget kapok. Támogatást. Ezért jöttem önhöz.

- Fogalmam sincs, hogy az én feladatkörömet betöltő embernek mi szerepe lehet egy biokémiai kísérlet megvalósítása körül.

A főtitkár mintha végre rátalálna a helyzetnek megfelelő hangvételre. De a professzor nem engedi ki a bűvös körből.

- A legfontosabb szerep az öné. Annak biztosítása, hogy a találmányom ne kerülhessen illetéktelen kezekbe. Vagyis semmiféle manipuláció eszköze se lehessen.

- Vagy az én felfogóképességem korlátolt, vagy ön rejtélyeskedik túlzott mértékben. - A főtitkár most már nagyon ideges.

- Megértem a türelmetlenségét. Én viszont annak megértésére kérem, hogy egy merőben új elvű tudományos koncepciót bajos dolog laikusnak (elnézést a szóért) röviden elmagyarázni.

- Nem is a képletei és a szorzószámai érdekelnek…

- Kérem, ne indulatoskodjék. Tudjuk, ugye, hogy a szürke állományt alkotó idegsejtek funkciója kémiailag befolyásolható. Az én biokémiai kísérleteim lényege: a földön élő emberek agyműködésének olyan mérvű befolyásolása, a kérgi asszociációs mezők olyan integratív áthangolása, hogy amit a magerőről tudnak, tanultak, tökéletesen elfelejtsék. És bizonyos (elég huzamos) ideig ne is legyenek képesek a maghasadás újra felfedezésére.

- Hadd kérdezzem meg, ezúttal indulatmentesen, hogy mennyi ideig?

- Amíg fel nem nevelődik olyan józan emberfajta, amely a tudomány felfedezéseit saját javára és nem mások kárára használja. Amely nem "őrült majom", hogy Szent-Györgyi Albert kifejezését használjam, és nem kész akár a földgolyót is felrobbantani.

A főtitkár egy idő óta gyanúsan fegyelmezett.

- És ki vagy kik állapítják meg majd, hogy itt a józanság kora, vége lehet már az atommoratóriumnak?

- Nemzetközi tudományos szervezet, amelyben minden nemzet, mindenfajta társadalmi berendezkedésű állam egyenlő jogokkal vesz részt.

- Egyszóval valamiféle világkormány?

- Nem. A nemzetközi szervezet teendői csakis az említett tudományos eljárássorozatra szorítkozhatnak. Talán érthetőbb a gondolat, ha a hadászat nyelvén fogalmazok: általános szellemi leszerelésről van szó, az atomháború lehetőségének kiiktatásáról az emberi tudatból. Egyidejűleg persze az atomfegyverzet megsemmisítéséről is, hiszen úgyse tudná többé senki sem használni.

- A nukleáris energia békés használata is megszűnne?

- Időlegesen.

- És mi történne a szakirodalommal, amely a nukleáris kutatás előzményeivel és eredményeivel foglalkozik?

- Zárolnák. Ugyancsak időlegesen.

- Az említett nemzetközi szervezet tagjai se lehetnének többé az atomtitok birtokosai?

- Bizonyos biztonsági intézkedésektől korlátozottan birtokukban maradna.

- Mint ahogy valamikor az egyiptomi papok néma tudói voltak a természet titkainak?

- Ne vegye zokon, de nem óhajtom ezt a kérdést humorosan tárgyalni. A tudomány már éppen eleget ráfizetett arra, hogy bízott az emberiség lelkiismeretében. Igaza lett Nehrunak: "A palack szelleme legyőzte az embert, aki őt kiszabadította." Nekünk most az a feladatunk, hogy visszaterelgessük a démont a palackba, és ott őrizzük mindaddig, amíg engedelmes szolgánk nem lesz.

- Állandóan az az érzésem, hogy sci-fi filmben szerepelünk. Hogyan képzeli az emberiség agyzsugorítását?

- Szó sincs zsugorításról, csak bizonyos sejtcsoportok blokkolásáról. Talán világosabb, ha így írom körül: a korszakunkra jellemző, domináns matematikai beállítottság korlátok közé szorításáról.

- De hát milyen módon? A földön tudtommal négymilliárd ember él. Egyenként kötelezhetők lesznek arra, hogy valami (gondolom, az elektrosokkoláshoz hasonló) felejtető eljárásnak vessék alá magukat?

- A Kettős Alfa gázt (így neveztem el) műholdak juttatnák el a világ minden tájára. Hatását a légkör bizonyos kondicionálásával fejtené ki. Az emberi szervezetre egyébként tökéletesen ártalmatlan.

A főtitkár felugrik. Szokása ellenére kiáltozni kezd:

- Műholdakról permeteznék a földre a tudatlanságot?!

Csöndes a válasz:

- Csak a halált szabad?

A főtitkár hirtelen az asztal szélébe kapaszkodik, mintha megszédült volna.

- Nem veszi észre, hogy halmozza az abszurditásokat?!

- És ön még nem vette észre: jelenlegi életünknek az a legfőbb abszurditása, hogy képtelen dolgokba úgy törődünk bele, mintha természetes jelenségek volnának?

- No jó. - Kis csönd, utána rekedtes a megszólaló hangja. - Hiszen van valami igazság abban, amit mond. De próbálna nemzetközi fórumokon arról beszélni, hogy vissza kell fejleszteni az emberi tudást, mert veszélyezteti a világbékét. Rögtön kényszerzubbonyba bújtatnák.

- És azokat mért nem bújtatják kényszerzubbonyba - kérdi bárányszelíden a professzor -, akik hasonló fórumokon komolyan mérlegelik, hogy az atomháború első csapásának kétszáz millió, vagy ennél is több halálos áldozata lenne-e? És hogy csak a köztudottan védhetetlen Európára vár-e teljes pusztulás vagy az egész világra? Vannak, akik azt állítják: "mégis meg kell kockáztatni". És magán atomóvóhelyeket építtetnek óriási pénzeken, ólomfalú föld alatti városokat létesítenek, ahol tíz évig is el lehet éldegélni, kivárni, míg a légkör sugárfertőzése megszűnik.

Hirtelen felcsap a hangja:

- Mert az őrült majom nemcsak őrült! Hülye is! Idióta! Ki kell csavarni a kezéből az átkozott játékszert! El kell venni tőle, mielőtt kiégett bolygóvá robbantaná a Földet!

- Közhelyeket sorakoztat fel, de ezek a közhelyek valóságfedezetűek. Sajnos. - A főtitkár szaggatottan beszél, kissé nehezen szedi a levegőt.

- Mélyen az agyamba vésődött néhány szó -kezdi újra a professzor -, amit egy orosz atomtudóstól hallottam. A Béke Világtanács egyik összejövetelén mondta: "Nemcsak az a probléma, hogy mennyien maradnának életben. Az élők irigyelnék a halottakat."

- Bár ki lehetne törölni valóban az emberiség emlékezetéből az atombombát, a neutront meg a többi iszonyatot - sóhajtja a főtitkár. - De mindez jámbor utópia.

- És az, hogy "robbantsunk bátran, marad még mindig elég kenyérpusztító", tán nem utópia?! A legprimitívebb tényt, a láncreakció kiszámíthatatlan voltát is figyelmen kívül hagyja! Pedig ma már a kisiskolást is megbuktatják, ha nem ismeri ezt a fogalmat! Utópia! Jusson eszébe, a nukleáris energiatermelés lehetősége is utópiaként szerepelt a tudományos világban még nem olyan régen. Maga Rutherford azt vallotta alig ötven évvel ezelőtt, hogy gyakorlatilag hasznosítható magenergia termelésére valószínűleg sosem leszünk képesek. "Az, aki ilyen terveken töri a fejét, a holdban él!" Szó szerint így mondta.

- Én nem is az ön találmányát szándékoztam utópisztikusnak nevezni. Az utópia határa ott kezdődik, ahol gyakorlati megvalósításra kerülne a sor. - A főtitkár kis ezüstdobozból pasztillát vesz elő és a nyelve alá teszi. - De hát jó… mondjuk, hogy az elképzelése keresztülvihető. Amit nem hiszek. Azonban nem tagadom meg öntől és… - egy pillantást vet az előtte heverő írásra -ezektől a kiváló koponyáktól, hogy figyelmet szenteljek az elmondottaknak. Mi az tehát, amit kutatásai jelenlegi stádiumában igényel?

A professzor mélyen fellélegzik.

- A Kettős Alfa gázt a Nemzetek Szövetsége védnöksége alá kell helyezni, mint "a legjobban megőrzött titkot", minden népek legmorálisabb szakembereinek közös titkát. Ezek a szakemberek - a már említett nemzetközi bizottság tagjai - együtt élnének afféle "Nobel-díjas karanténban", míg a terv megvalósításának tárgyalásai be nem fejeződtek. Most már talán érti, mért ragaszkodtam találkozásunk bonyolult körülményeihez. Világkatasztrófa származhatna Kettős Alfa gáz egyoldalú kisajátításából bármely hatalom részéről. Az óvatos előrelépés, az alkalmazás lehetőségének szondázása csakis a legfelső nemzetközi fórumra várhat. És addig a titok - titok.

- Tehát mostanáig csak az egymondatos nyilatkozat aláírói ismerik a… hogy is nevezzem… találmányát?

- Ők is az alapelvet csupán és egyes kísérletlépcsők eredményeit. Az eljárás bizonyos gyökeresen új elvű részleteit egyelőre nem közöltem velük. Ez mindnyájukkal egyetértésben történt így, éppen a szigorú titkosság érdekében. A tudomány nemcsak azt elégelte meg, hogy felfedezéseivel visszaélnek, de maga sem akar többé kísértésbe esni.

A főtitkár elgondolkodva nézegeti az írást.

- Mit jelent az "amennyiben"? Bizonyos fenntartást? Tudós társai még nem tekintik végleg megoldottnak a problémát?

- Ön nyilván tudja: minden biokémiai felfedezés teljes hitelének két tényezője van. Első az alaptétel elvi és gyakorlati megoldása. Ez megtörtént. Második a bizonyítási eljárás, vagyis előbb a laboratóriumi, aztán a klinikai kísérletezés és az eredmények huzamosabb időn keresztüli ellenőrzése. A laboratóriumi, főként majmokon végzett kísérletek teljes mértékben igazolták az elméleti feltevést. De hát más feladat az állati és más az emberi agy részleges blokkolása. Erre utal az "amennyiben".

A professzor elhallgat, és mintha nem nagyon akarna újra megszólalni.

- De hiszen akkor nincs is érvényes tapasztalat - kiált fel meglepetten a főtitkár.

A professzor merőn nézi a padlót borító kínai szőnyeget. Szórakozott tekintetével utánarajzolgatja a nemes vonalú mintázatot.

- De van - feleli aztán tompán. - Persze, ami az embereken végzett kísérleteket illeti, csak önkéntes jelentkezők jöhetnek számításba. Ilyen eddig egy akadt. Kitűnő matematikus. Részleges emlékezetblokkolása, az afferens beidegzés és az agyi elektromos tevékenység áthangolása tökéletesen sikerült. Agyműködésében egyébként semmiféle károsodás se történt. Egészsége kifogástalan maradt. Azonban a tudományos gyakorlatban egyetlen sikeres kísérlet még nem érvényes bizonyíték.

- Ki az a kitűnő matematikus?

- A lányom volt.

- Volt?!

- Fél évvel ezelőtt megmérgezte magát. De öngyilkossága nem függ össze a kísérlettel. Más okból történt, és jóval később. Kérem, ne beszéljünk erről.

Nehéz csend súlyosodik a szobára.

- Azt hiszem, természetesnek találja, hogy semmi, de semmi konkrétumot se mondhatok önnek - szólal meg végre a főtitkár. - Gondolkodnom kell. Hiszen itt, ennél az íróasztalnál most csak egy magánember ül, ön pedig a legmagasabb nemzetközi testület válaszát várná. Hogyan vigyem tovább, és egyáltalán továbbvigyem-e, amit megtudtam… ezt nagyon meg kell gondolnom. A hét végéig Velencében maradok.

- Én is.

- Megüzenem ugyanazon a módon, mint ma, hogy mikor beszélgethetünk tovább. Felállnak.

- Késő lett. Úgy tudom, a Lidón lakik. Intézkedem, hogy a motorosom vigye oda. Jó éjszakát.

- A viszontlátásra, főtitkár úr.

A két férfi erősen megszorítja egymás kezét. Ahogy összenéznek, mindkettőjük szemében ugyanaz a szorongás tükröződik.

A kis ajtó máris feltárult. A komornyik visszafelé kíséri a vendéget, lépcsőkön föl, lépcsőkön le, pincejáratokon keresztül, a lakatlan Bovolo palota vízi kapujáig.

Ott kis, motoros jacht várakozik a távozóra.

2

Úgy fáj a feje, mintha satuba szorították volna. És mikor megpróbálja felemelni, nagyot fordul vele a szoba.

De miféle szoba ez? Idegen ágyban fekszik. Hol? Az istenért, hol?

- Felébredt, professzor úr?

Fehér fityulás ápolónő hajlik fölébe.

- Hol vagyok? - Előbb könyörgő hangon kérdi. Aztán haragos-követelőn: - Hol vagyok?

- Nagyon kérem, ne izgassa magát. És lehetőleg ne mozogjon. Veszélyes állapotban került ide. De most már jobban van, hála istennek.

- Nem tudok… gondolkodni… egy… egy kávét…

- Rögtön hozom.

A professzor elnyúlik a paplan alatt. Valami tisztulni kezd nagyon lassan az agyában. A motoros jacht. Igen. Az utolsó, világos pillanat: a steward vacsorát szolgait fel, mondván, későre jár, bizonyára megéhezett.

Nem kínáltatta magát, hiszen reggel óta nem evett. Nehéz vörös bort ivott. Aztán… zuhanás a sötétségbe. Semmire sem emlékszik.

- Itt a jó kis kávé - gügyögi az ápolónő a hivatásos beteggondozók selypegésével. Csőrös csészéből akarja itatni. A professzor haragosan félrelöki a kezét.

- Nem vagyok se pisis kisgyerek, se betojt aggastyán! Poharat adjon! - Látszólag indokolatlan dühöngésének valódi oka: felismerte a gyöngédeskedő hangot. Ugyanígy duruzsolt a fülébe, mikor ébredezni kezdett… de hol?… valahol a magasban… mintha repülőgép zúgott volna… akkor azt susogta a hang, hogy aludni kell még, aludni, aludni. Közben szúrás a keze fején. Vagy csak álmodta?

Bal kezére pillant. Az ér körül sötét véraláfutás. Vénás injekció? De minek? Nem érzi magát betegnek.

Kiáltozni kezd.

- Hová hoztak? Miért? Mit akarnak?

Az ápolónő kezében pravaz csillan.

- Ha nem fekszik nyugodtan, kénytelen leszek…

Megint elaltatná?! Rémes gondolat: hátha a főtitkár mégis elmebetegnek nézte, és kórházba szállíttatta?!

- Nem vagyok őrült - ordítja torkaszakadtából -, engedjenek ki innen! Semmi bajom!

- Semmi, csak az, hogy meghalt - nevet nagyot valaki a szoba mélyén.

A professzor hirtelen felül. Szemét a hahota irányába mereszti, de nem lát senkit. A háttér sötét, a lámpa csak az ágyra világít.

- Ki hülyéskedik itt?! Feleljenek! Ki röhögött az előbb?! Feleljen!

Szokatlan az ő szájából a durva beszéd. De szokatlan a helyzet is.

- Kérem, nővér - rendelkezik a láthatatlan ember -, mutassa meg a professzor úrnak a ma reggeli olasz sajtót.

Már messziről szemébe vágnak a vastag plakátbetűs főcímek: "Kétszeres Nobel-díjas tudós halálos balesete Velencében!" A tudósításokat átfutva megtudja, hogy motoros jachtja összeütközött egy chioggiai halászbárkával. Mégpedig olyan szerencsétlenül, hogy a motoros is, a bárka is rögtön elsüllyedt. Az ő felismerhetetlenségig összeroncsolt holttestét órák múlva fogták ki a lagúnából. Iratai segítségével azonosították.

Dermesztő, jeges bizonyosság.

- Egyszóval elraboltak. - A professzor minden erejét összeszedi, hogy uralkodjék az idegein. - Kinek a megbízásából?

- Mért gondolja, hogy megbízásból?

- Ez a "halálos baleset" a felismerhetetlen hullával, tipikus gengszterkomédia.

- A komédia néhány értékes emberem életébe került. Sajnos.

- De hát kicsoda ön?!

Karosszék reccsen a sötétben, nehéz test emelkedett ki belőle. Lépés csosszan. Öreg vagy nagyon kövér ember lépése.

- Jobb volna, ha estig pihenne. Tiszteljen meg azzal, hogy velem vacsorázik. Lesz éppen elég megbeszélnivalónk.

- Kicsoda ön?!

A láthatatlan ember a fénykör felé közeledik. Valóban öreg. Nyolcvanesztendősnél is idősebb. Hatalmas testű hús- és izomkolosszus.

- Tehát várom vacsorára. - A fény az arcára esik. A professzor torkából döbbent kiáltás szakad fel:

- A Fekete Császár!

- Ne szégyenítsen meg azzal, hogy nem nyúl az ételhez. Ha valamilyen szerzeményemre büszke vagyok, hát az a szakácsom. Világsztár a maga szakmájában. Ön nem szeret enni? Öreg hiba. Bizonyos koron túl nincs más felhőtlen örömünk.

- Egy korty vizet se nyelek le, míg meg nem mondja, hol vagyok, és mit akar tőlem.

- Nem is sejti, ugye? - A húskolosszus félrebillenti nagy, busa fejét, és kötekedőn kacsint a professzorra. - Ej, ej, ilyen kevéssé találékony? Pedig mikor meglátott, a nemzetközi becenevemet kiáltotta. Persze, tudom, akik "fekete császárnak" kereszteltek el, megbélyegzésnek szánták ezt. Szerintük "fekete" vagyok "sötét" üzelmeim miatt, és császár, mert teljhatalom birtokosa ugyanazoknak az üzelmeknek a világpiacán. Az utóbbi egyébként igaz.

Elégedetten kortyol a bordói borból.

- Én tehát szeretem ezt a kitüntető titulust. Kiérdemeltem, egy élet munkájával.

- És hány millió emberélet árán?!

- Tudtam, hogy ön a maga meggyőződésének fanatikusa, de nem gondoltam volna, hogy szentimentális.

- Szentimentális, aki hányingert kap attól, hogy valaki képes a hol itt, hol ott megrendezett rendszeres népirtást élete dicséretes művének tekinteni?!

- Ezt a homárt biz' isten vétek meg nem kóstolni. A mártást megvetni ugyancsak bűn. Ugye, mondtam már, milyen kitűnő a szakácsom? Szóljon, ha ismétlem magam, az én koromban ez sajnos előfordul. De az orvosomat még nem említettem. Őt se volt könnyű rábeszélni, hogy költözzék ide, hozzám. Most az egészségem karbantartása mellett érdekes tudományos munkán dolgozik: a mesterséges táplálás tudományos tapasztalatait összegzi. A pástétomot is teljes felelősséggel ajánlhatom…

- Elég, elég! Hol vagyok, és mit akar tőlem?!

A professzor mindkét kezével az asztal lapjára tenyerel, és félig felemelkedik.

- Hol van? Hát nálam. A birtokomon, mondjuk. De hogy ez a birtok (nevezzük így) hol található a térképen? A világ melyik táján? Ezzel egyelőre ne foglalkozzék. A másik kérdésére könnyebb válaszolnom. Mit akarok öntől? Természetesen a találmányát.

A professzor mélyet lélegzik.

- Hogyan szerzett róla tudomást?

- Ez kicsit naiv kérdés. Én mindent megtudok, ami a világban "szigorúan titkos" jelzéssel történik. Mondjuk: a világ nagyobbik felén. - Elmosolyodik. - Mindenesetre előbb szerzek tudomást az ilyesmiről, mint a Világszervezet főtitkára. Hiba volt, hogy ön eljuthatott hozzá, és mi csak aztán intézkedhettünk. A legtökéletesebb gépezetben is előfordul olykor üzemzavar.

- Ennyire kiterjedt a kémszervezete?

- Fogalmazzunk szabatosabban: az információs hálózatom. Unalmas volna felsorolni, hol mindenütt vannak jelen a megbízottaim. Kormányszinteken is… ugye, mondanom sem kell. És hogy ez a multinacionális érdekszálaknak milyen bonyolult szövevényét hozza létre.

- Gengszter! - A professzor úgy vágja a szót a vele szemben ülő ember képébe, mint aki provokálni akarja, hogy itt, most, rögtön lövesse főbe. Mert hát az adott helyzetben nem a gyors, sima halál a legfélelmesebb lehetőség.

A Fekete Császár mosolyogva bólogat.

- Azt hiszi, halálra sértett? Egy meglehetősen rangos író most dolgozik az életrajzomon. Ráparancsoltam: el ne titkolja, hogy már tízéves koromban azzal kerestem a kenyeremet, hogy gyújtogattam, aztán szaladtam tüzet locsolgatni pénzért mint önkéntes tűzoltó. Isztambulban, mert ott születtem. De hogy török szülőktől-e vagy görögöktől, sose sikerült kiderítenem. A felvett nevem mindenesetre fennkölten görögös: Xavér Ypsilantos. Eleinte kinevettek érte, aztán az egész világ megtanulta. Persze rövidítve. Mindig is erre számítottam, hogy a két kezdőbetűt nem lehet meg nem jegyezni: XY. Még a Who is Who is feltünteti a teljes nevem mellett, mint általában használatost.

- A gyerekkori találmányát (azért gyújtogatni, hogy legyen mit oltani) valósítja meg azóta nagyban, a hadiiparban?

- Látja, erre még nem gondoltam, pedig világos a párhuzam! Felhívom rá életrajzíróm figyelmét. De hadd jegyezzem meg: szimplifikálja a világban játszott szerepemet, ha egyszerűen piff-puff gyárost lát bennem. Én (és hangsúlyozom az egyes szám első személyt, a benne rejlő korlátlan önállóságot), én nemcsak ilyen-olyan nagyságrendű gyilkokat szállítok, megrendelésre. Történelmet csinálok a magam úri kedve szerint. Igenis, én, a gengszter. Mert valóban afféle húszas évekbeli koszos kis szeszcsempészből lettem végül egyszemélyes világhatalom. És munkatársaim közül ma is közelebb állnak hozzám az egyszerű, becsületes bérgyilkosok, akiknek azt lehet mondani, itt a guba, ezért öld meg ezt vagy azt, mint a szemforgató politikusok, akik álszent ürügyek mögé rejtik határtalan pénz- és hataloméhségüket. Sokat fecsegek, mi?! Vénemberszokás.

A professzor nem megy bele a tréfálkozásba:

- Mindent megértettem. Felfedezésem veszélyezteti förtelmes iparágának érdekeit. Elraboltatott, hogy megakadályozza a kísérletek folytatását.

- Semmit sem értett meg. Elraboltattam (milyen illetlen szó!), hogy itt, nálam teljes biztonságban, zavartalanul fejezhesse be a kísérletezést.

- Úristen! - A professzor visszazökken a székre, és a vele szemben ülő férfi arcába mered. Ez a legrosszabb, amire számíthatott. De úgy tesz, mintha nem fogná fel, miről van szó:

- Miért akar nekem segíteni?

- Ilyen nehezen forognának egy Nobel-díjas tudós agyának kerekei? Nukleáris encsembencsemmel telített a piac. Ráadásul a fegyver romlandó áru, akár a déligyümölcs. A válság túl régóta húzódik. Komoly üzletet csinálni már csak új árucikkel lehet. Atom helyett Kettős Alfával. Azé lesz a monopólium, aki többet fizet érte, hogy egészen szatócs módra fejezzem ki magam. Mért vág olyan elszörnyedt képet, mintha valami merőben új dolgot hallana? Hiszen maga figyelmeztette a főtitkárt, hogy ez a legfőbb veszély! Hogy is mondta: "Biztosítani kell, hogy az emberiség jövőjét döntően befolyásoló felfedezés ne kerülhessen illetéktelen kezekbe. Vagyis semmiféle nemzetközi politikai manipuláció eszköze se lehessen." Pontosan idéztem?

- Honnan tudja…?!

- Csak nem képzeli, hogy a főtitkár "megbízható szakemberei" közé nem csúsztak be olyanok, akik az én számomra még megbízhatóbbak? Hopp, egy mulatságos részlet: a miniatűr lehallgatókészülék az ön farsangi parókájában volt. A "komornyik" nyomta bele észrevétlenül, mikor a pincében botorkáltak, és megbotlott. Emlékszik?

- Sátán! - A professzor nem tud magán tovább uralkodni. Felugrik és fel-alá rohan a teremben.

- Újabb, kitüntető cím? Köszönöm! - nevet rá vendéglátója, és elégedetten hajt fel még egy pohár bort. - Ma olyan virágos a kedvem, hogy rágyújtok egy havannavirzsiniára. El ne áruljon a doktornak, ha találkozik vele. Kikapnék tőle.

A professzor végtelen erőfeszítéssel nyugalmat kényszerít magára. Odaáll a húskolosszus elé:

- Hadd mondjam meg, hogy elképzelése agylágyult képtelenség. Most már valóban kezdem azt hinni, hogy szenilis. Van fogalma arról, milyen bonyolult eljárás az én kísérletezésem, milyen különlegesen felszerelt, új típusú eszközökkel felszerelt laboratórium szükségeltetik hozzá?

- Van - feleli flegmatikusan az öregember. - Minden megvan. Berendeztük. Működik.

A professzor nevetni kezd.

- Hogy a munkámhoz mi kell, azt rajtam kívül még csak két ember tudta. Akik részt is vettek a kísérletezésben, kezdettől fogva. Ma már egyikük sem él. Annak a népes teamnek tagjait, amely együtt dolgozott velem, hiába próbálta volna megvesztegetni. Mindegyikük csak a saját reszortfeladatát ismerheti, az egész koncepcióról hármunkon kívül gőze se volt soha senkinek. És hármunk közül, mint mondtam, sajnos már csak én vagyok életben.

- A főmérnök, akit az itteni laboratórium megszervezésével bíztam meg, pontosan tud mindent.

- Ha ezt állítja, szélhámos. Ohó, most már kezdem érteni, miért van itt énrám sürgősen szükség. Megtudták, mivel foglalkozom, de megfelelő szakember híján nem boldogultak a kísérletezéssel. Ami várható volt. Hát vegye tudomásul: én nem húzom ki a kátyúból. Inkább meghalok, de nem adom a találmányomat gengszter kezére.

- Érdekes - nézegeti kedvtelve szivarja hosszú hamuját az öregember -, maguk, tudósok, nem voltak mindig ilyen kényesek.

- Kíméljen meg Hirosima és Nagaszaki szokványos felemlegetésétől!

- Nem az "eredeti bűnre" gondolok, hanem annak következményeire. Nem a maguk lelkiismeretén szárad-e, hogy ma már nemcsak a nagyhatalmak rendelkeznek atomfegyverzettel?! Hiszen azokról még feltételezhető, hogy felelősséget éreznek. De a sok, hisztériás törzsecskéről ki tudhatja, hogy mikor próbálja a másik hisztériás törzsecskét afféle kétlábúaknak szánt rovarirtóval kipusztítani? A szükséges, legmodernebb szereket mi minden mennyiségben szállítjuk. Miért ne, ha egyszer a bomba bombabiztos üzlet?! Nekünk ez az erkölcsünk. Boltos erkölcs. De a világmorált maguk rontották meg a híres tudományukkal. Maguk teremtették meg annak a lehetőségét, hogy (nem is távoli időben) magamfajta "gengszter" akár mint magánszemély is szert tehessen atombombára. Akkorára, mint egy futball-labda, de azt oda hajíthassa, ahová az érdeke kívánja, és több embert pusztítson el, mint a harmincéves háború.

- A Fekete Császár nevetségesen hat a moralizáló filozófus szerepében - vágja oda indulatosan a professzor.

- Szeretek olykor az ellenfél fejével gondolkodni. Egyébként amit az előbb elszavaltam, kitűnő reklámszöveg volna közös Kettős Alfánk forgalmazásához.

- Köztünk semmi se lehet közös. Semmilyen körülmények közt. Azt is vegye tudomásul: bármiféle módon próbál engem együttműködésre rábírni, siralmas lesz az eredmény. Kínzással (sejtem, hogy az emberei jól értenek az ilyesmihez) sok mindenre lehet kényszeríteni valakit. Csak arra nem, hogy alkosson. Az én munkám pedig alkotómunka, és ahhoz, hogy elérje a teljességet, egy láncszem még hiányzik.

- Ugyanezt mondja a főmérnököm is. Ezért kellett ont idehozatnom. Bevallom, eredeti tervem az volt, hogy egyszerűen kiiktatom az élők sorából. De a főmérnököm erősködött, hogy feltétlenül konzultálnunk kell.

- Ezek után már igazán kíváncsi vagyok a szélhámosára.

A Fekete Császár megnyom egy gombot a mellette lévő asztalkán.

- Kéretem a főmérnök urat - szól a készülékbe. Aztán megint a professzorhoz fordul:

- Készüljön föl nagy meglepetésre. Még nagyobbra, mint mikor megpillantott engem az ágya mellett. Hiába, ez a meglepetések háza.

Az ajtó máris feltárul. Fiatal férfi lép be, keskeny arcú, rendkívül sovány.

A Fekete Császár jóslata beválik. A professzor úgy kiált fel, mintha kísérletet látna:

- Thin Man!

Valóban kísérletet lát: olyan embert, akit a hullaházban vele agnoszkáltattak, mikor autószerencsétlenség következtében életét vesztette. Az arca felismerhetetlen volt, de ruhája, személyi tárgyai, iratai alapján azonosítani lehetett.

"Thin Man". Így nevezte el tréfásan még valamikor a közös munka legelején Esther a vékony-dongájú fiatal mérnököt. Aztán rajtaragadt a név. Az első nukleáris bomba neve, amely Hirosimára hullott.

Thin Man. Esther öngyilkossága óta az egyetlen ember, aki a kísérletezésben kezdettől fogva részt vett.

A professzor első asszisztense volt.

3

A professzor ököllel döngeti a homlokát.

- Hogy tehetted ezt, Gabriel? Eladtad magad? Hogy tehetted, fiam…

- Mindenekelőtt arra kérlek, ne szólíts fiadnak - szól a fiatal mérnök. - Nem vagyok semmiféle hozzátartozód, szerencsére. Maradjunk csak annál a találóan gyilkos névnél, hogy Thin Man.

Egyedül vannak a lakosztályban, amelybe a professzort telepítették. A Fekete Császár idegesítőn udvariaskodva "engedélyt kért, hogy visszavonulhasson".

- Öregembernek jobb, ha korán tér nyugovóra - szórakozott már megint a szenilitás mímelésével. - És az uraknak úgyis sok mondanivalójuk lehet egymás számára.

- Hogy tehetted ezt? - ismételgeti a professzor.

- Átjönnél velem a szomszéd szobába? - kérdi Gabriel.

A szomszéd szoba a lakosztály szalonja. Thin Man felgyújtja a csillárt. Az ajtóval szembeni falon nagyméretű olajfestmény. Ótestamentumi tárgyú kép.

- Tudod, mit ábrázol? - hangzik a kérdés. A professzor, bibliás kálvinista ősök ivadéka rögtön rámondja:

- Jefta lánya a máglyán.

- Hát ezért tettem - szól Thin Man színtelen, majdnem közömbös hangon. A professzor rámered.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy én Esthert…

- … feláldoztad. A ganéj istenednek. Az úgynevezett tudománynak.

- Hazug vádaskodással próbálod jogossá hamisítani az árulásodat?!

- A lányoddal kísérleteztél. Ilyet még a nácik se csináltak.

- Elment az eszed?! Te tudod legjobban, hogy Esther maga akarta… követelte, hogy rajta próbáljuk ki a Kettős Alfa hatását. Én körömszakadtáig elleneztem…

- Végül belenyugodtál.

- Te is.

- Mert pontosan tudtam, hogy a kísérlet az általános kondíciót nem befolyásolja.

- Én talán nem azért? Nagy nehezen beláttam, hogy nincs más megoldás. Az én agysejtjeim működőképességére nyilvánvalóan szükség volt. Te pedig…

- Csak azt ne merd mondani, hogy azért választottad őt, mert engem tehetségesebbnek tartottál! Értékesebbnek az átkozott munkád szempontjából!

- Pedig ez az igazság.

- Ember vagy te?!

- Képtelenség, hogy az öngyilkosságát összefüggésbe hozod a kísérlettel. Utána még fél évig makkegészséges volt. Szebb, mint valaha.

- És milyen szomorú.

- Én ezt nem vettem észre.

- El voltál foglalva az emberiséggel. Hogy értél volna rá egyetlen emberrel törődni? Még akkor is, ha a lányod.

- Offenzív védekezésed nemcsak felháborító, de unalmas is. Arra felelj: volt köztetek valami? Itt rejlik a halálának az oka?

- Ez a kérdés nem méltó az emlékéhez.

- Tudom, hogy szerelmes voltál Estherbe.

- Nem mindegy már? Ő nem szeretett.

- Mindig reméltem, hogy összeházasodtok.

- Bizalmas barátok voltunk. Tréfásan mondogatta, hogy én vagyok a legjobb barátnője. Ennyire nem tekintett lehetséges partnernek.

- De hát akkor ki miatt… hiszen minden jel arra vall, hogy szerelmi bánata volt. Ezt bizonyítja a két szóból álló, címzés nélküli, érthetetlen búcsúlevél is: "Elvesztettelek, mindenségem." Megint csak hiába faggatlak, mint akkor?! A szörnyűség után?

- Most nem hiába. Most felelni fogok.

- Esther tehát reménytelenül szeretett valakit?

- Teljesen reménytelenül.

- Kit?! Mondd meg végre!

- Téged.

- Elment az eszed?!

- Ez az igazság.

- Hazudsz! Hazudsz, Thin Man!

- Most különösen rám illik a név - bólint Gabriel. - Itt a zéró pillanat. A robbanásé. Régóta várok rá. Megérdemled azt, ami ezentúl úgy fog mardosni, mintha veszett patkányt varrtak volna be a felhasított testedbe. Halálodig kínozni fog. Megérdemled.

- Hazudsz! - kiáltozza a professzor. - Esther szerelmes lett volna belém? Az apjába?!

- Nem olyan köznapi módon, ahogy ezt a szót használni szokás. Durván kimondom: nem arról van szó, hogy le akart feküdni veled, dehogyis arról. Sajnos, a mi primitív kultúránkban a nagy szenvedélyek gyűjtőfogalmak szűk celláiban szoronganak. Ilyen ostoba gyűjtőnév az is, hogy szerelem. Otromba és megbízhatatlan érzelmi értékrendszerünkben azt, ami a lányodat hozzád fűzte, szerelem címszó alatt szokás szerepeltetni. De ennek a szerelemnek semmi köze se volt a szexualitáshoz. Egyszerűen te voltál az ő szemében a világ közepe. Ha történetesen férjhez megy, és gyerekeket szül, akkor is mindig te maradtál volna számára a nagy egyes szám.

- Nem az a természetes, hogy a gyermek ragaszkodik szülőjéhez?

- Ez nem ragaszkodás, imádat volt. - Gabriel felnéz a festményre. - Jefta lánya elégett az oltáron. Önként, de a te bálványod oltárán. Szép ez a festmény, ugye? Még odahaza vásároltam, akkor.

- Összevissza fecsegsz, nem tudom, mi ezzel a célod. De tegyük fel, hogy igaz, amit állítasz… akkor hát mért nem figyelmeztettél? Idejében?

- Feleljem azt, hogy féltékeny voltam? Egy bárgyú gyűjtőfogalommal több volna. Megszakadt érte a szívem, ez az igazság. Mikor leste a szavadat, mint az orákulumot, és belepirult, ha a munkáját megdicsérted. Nagy ritkán. Mért fukarkodtál az elismeréssel? Nem láttad, hogy lesi, várja?

- Tudós volt vagy iskolás lány?!

- Nálad mindenesetre gyakran beszekundázott. Ha türelmetlenül elvettél tőle egy feladatot, és nekem dobtad oda, gazembernek éreztem magam. Amiért helyette megoldom.

- Már csak azért is hazug minden szavad, mert kitűnő matematikus volt. Te még kitűnőbb, ezt már elismertem. Ti ketten, együtt, a jobb és bal kezem.

- Mindig érezte, hogy ő a bal. Szükség van rá, de ha megvan a jobb kéz, a bal esetleg nélkülözhető. Ezért ajánlkozott a kísérletre.

- Mert feleslegesnek érezte magát?

- Mert azt akarta, hogy legyen köztetek olyan kötelék, amilyen téged senki máshoz sem fűzhet. A világon senki máshoz. Valami, amiben végre ő lehet számodra az abszolút egyes szám. Aki a bizonyítékot szolgáltatta. Visszataszító ezt az ő viráglényével kapcsolatban szabatosan megfogalmazni: akinek az első, emberen végzett kísérlet sikerét köszönheted.

- Én nagyon hálás voltam neki, ezt gyakran hangoztattam, és ő tudomásul vette. Együtt örvendezett velem, mikor a tesztek…

- Ez is milyen embertelen dolog volt! Tesztekkel ébreszteni rá, hogy mit nem tud már, mit nem fog tudni soha többé!

- Mindig hangsúlyoztam, hogy nem végleges az állapota. Magyarázgattam (bár sajnos nehezen értette), hogyan képzeljük a blokkolás feloldását, és hogy az ilyen irányú kísérleteink reménnyel kecsegtetnek.

- Egy percig se hitte el. Csak azt látta egyre világosabban, hogy igazi munkatársad többé nem lehet.

- Ezt a pesszimizmust nyilván te tápláltad belé, szándékosan!

- Ne áltasd magad. Mindenben te vagy a bűnös. Gyakran hangoztattad, hogy hálás vagy? Igen, eleinte. Aztán idegesíteni kezdett szegénykének a tudatlansága. És hogy mégis mindenben részt akar venni. Azok a megvertkutya-szemek, ahogy rád nézett, mikor ingerülten leintetted egy-egy ügyetlen kérdését!

- Sosem intettem le!

- Sose vetted észre, hogy megbántod.

- Lehet, hogy ez olykor akaratlanul megtörtént. De mégiscsak nehéz a mi óriási koncentrációt követelő munkánkat úgy végezni, hogy az ember közben folyton figyelembe vegye a munkatársai szuperérzékenységét.

- Hihetetlen, mennyire nem érted még most sem, miről volt szó. Megpróbálom világossá tenni. A kísérletig Esther úgy érezte, hogy a te rideg várfaladon belül él. Scientista gőgöd várfalán belül.

- Helyben vagyunk.

- Valóban sokszor lobbantottam a szemedre, hogy csak a mi szintünkön gondolkodókat tekinted teljes értékű lényeknek.

- Nem igaz, mindig szerettem az embereket.

- Az ám. Szellemi fölényed szédítő magaslatáról időnként kegyesen lehajoltál, és vállon veregetted őket. Esther rögtón kardot rántott melletted, ha kifogásolni mertem, hogy privilégiumnak tekinted a tudományt, olyasminek, amihez a szürke tömegnek semmi köze. "Majd mi gondolkodunk helyettük." Esther csillogó szemmel vállalta melletted "a felsőbbrendűség terhes kötelességeit". Míg rá nem döbbent szegény kis lélek, hogy lehullott a magasból, a szürkék közé. Legalábbis: a te rettenetes igényeid mértékének nem felelhetett meg többé. Így hát nagy áldozata nem azt eredményezte, hogy "egyes szám" lett számodra, hanem "nulla". Most valóban kicsit túlzók. De ő is ilyen túlméretezetten észlelte a változást. És utolsó délután…

- Akkor is én követtem el valamilyen borzalmat?!

- Objektív próbálok lenni: jót akartál. Az előbb említetted, hogy remélted, idővel összeházasodunk. Aznap célozgatni is kezdtél, hogy egy nő igazi hivatása mégiscsak az anyaság. Véletlenül terelődött ilyen vágányra a beszélgetés. Neki mondtad, és közben fél szemmel rám néztél. Szokatlanul jó kedvű voltál.

- Hiszen tudod, délelőtt sikerült végre izolálni a…

- Mindegy, mit. Ő szó nélkül felállt, és kiment a laborból. Ezt sem vetted észre?

- Nem emlékszem.

- Este beszéltem vele. Először vallotta be, hogy éjszakákon át kínlódva próbál tanulni, újratanulni, amit elfelejtett, de nem fog az agya. "Mintha egy botfülű mindenáron koloratúrát akarna énekelni", így jellemezte az állapotát. És nyíltan kimondta, hogy az élete nem más, mint "csődtömeg". Megérti, hogy te már csak úgy akarsz gondoskodni róla, ahogy "eladó sorba került úrilányokról szokás". Egy jónak ígérkező házassággal "végkielégíted", "túladsz rajta." Így mondta.

- Micsoda esztelenség! - A professzor eddig csak kiabált, dühöngött. Az első, nagy könnycsepp most gördül végig az orcáján. És aztán már nincs megállás. Az arca gyerekesen elbambul a sírás szokatlan izomgörcseitől. Thin Man úgy tesz, mintha nem venné észre.

- Sokszor töprengtem azóta is, hogy Esther milyennek álmodhatta a jövőjét. Nyilván úgy képzelte, hogy tíz, húsz, de harminc év múlva is ő lesz az elválaszthatatlan árnyékod. Az a bizonyos finom, őszülő tudóskisasszony, akinek szép arcát bepókhálózza az idő, de szeme mindig ragyog, ha halványáról gondoskodhat… beosztja idejét, megválogatja látogatóit, és szükség esetén még az akadémiai előadást is megtartja helyette, ha a bálványnak fontosabb teendője akad… hiszen a tudóskisasszony a papa második énje, ezt mindenki tudja…

- Hagyd abba! - jajdul fel a professzor.

- Hát így képzelte szegényke - fejezi be szárazon Thin Man. - És mert belátta, hogy ez nem lesz így, éjszaka bevette azt a rengeteg altatót.

- Ezért lettél áruló? Engem akartál büntetni? - A professzor hangja rekedt a sírástól.

- Kicsit gyermeteg fogalmazás. Többről van szó.

- "Velük" hogyan kerültél kapcsolatba?

- Régóta kerülgettek. Nemcsak engem, más munkatársainkat is, de azokkal persze nem sokat értek volna. A nagy hal én voltam. Esther öngyilkossága után tudták, hogy mindenre kapható leszek, így került sor a "végzetes karambol" megrendezésére.

- Ismerték az érzelmeidet iránta… és irántam?

- A Fekete Császár mindig, mindent megtud, ami hasznára lehet.

- Egyet nem értek. Mi szükséged van itt rám? Akit gyűlölsz?

- Tovább akarok lépni és nélküled nem megy.

- Továbblépni?!

- Tulajdonképpen már nem is gyűlöllek. Azt gyűlölöm, amit képviselsz. Veled elvégeztem a számadásomat, a többit elintézi a veszett patkány a zsigereidben.

- A "bűnös tudományt" gyűlölöd? Divatos jelszó!

- Szerinted tán nem bűnös?! - Thin Man keskeny arca kísértetiesen világít. - Ugyanolyan lelkiismeretlenül kísérletezik a természettel, ahogy te kísérleteztél Estherrel. Kiforgatja valójából, tönkreteszi, megrontja, és mikor már a levegőjét is megmérgezte, értetlenül, tehetetlenül nézi pusztulását.

- De hát mit akarsz tenni? - A professzor döbbenten veszi át a cédulát, amelyre Thin Man néhány szót firkantott, miközben ujját ajkához illesztve hallgatást intett.

Hangosan azt mondja:

- Teljesítem a Fekete Császár parancsát. A te segítségeddel megkezdjük a Kettős Alfa gáz tömegtermelését.

A cédulára azonban ezt írta:

- Ne felelj, lehallgatnak! Én minden tudományos ismeretet ki akarok irtani az emberiség emlékezetéből.

4

Sixtus főorvos a modern doktoroknak abból a fajtájából való, akik szerint okos gépek adatszolgáltatásain kívül még sok minden egyebet is figyelembe kell venni a vizsgálatok során. Például a zajártalmak és a levegőben diszpergált szennyező anyagok hatását a szervezetre, termesztésen a génmanifesztálódás szerepét… és így tovább. Csupán egyre nem szabad odafigyelni semmi körülmények közt: arra, amit a páciens mond saját állapotával és közérzetével kapcsolatban. Mert az csakis baromság lehet.

- Gyerekkori bárányhimlőn kívül sose voltam beteg - bizonykodik idegesen a professzor, mikor már a jóég tudja hányadik szerkentyűs mérést hajtották végre rajta és táplálták be a komputerbe.

- Jó, jó, majd kiderül - feleli a főorvos, és megnyugtatóan bólogat. Szerinte a Nobel-díjas tudós is hülye kisgyerekké taknyosodik abban a pillanatban, amint átlépte az orvosi rendelő küszöbét.

- Mire jó ez a vizsgálgatás? - fakad ki az áldozat. - Elraboltak, és kész.

A főorvos most először néz rá figyelmesebben:

- Mikor részesült utoljára pszichiátriai kezelésben?

- Soha! Soha!

- Öreg hiba - veti oda a főorvos. Megint méricskél, morog:

- A vérnyomás felfelé tendál, ötvenéves, azt mondja? Felső érték 170. Sok. Az alsó ugyan csak 90… Nem volt valami izgalma az utóbbi időben?

- Volt - kiáltja magából kikelten a professzor. - Volt, a kutyaúristenit! Megszámláltam a hajszálaimat, és rájöttem, hogy három hiányzik!

A főorvos némán elfordul tőle, és valamit feljegyez. Nyilván újabb vizsgálatot lát szükségesnek.

A professzor folytatni akarja a gorombáskodást, de torkán akad a szó. Egy távoli helyiségből állati üvöltés hallatszik be, többször ismétlődik, majd zokogásba csuklik. A professzor felkiált:

- Mi ez?

- Valaki ordít - feleli flegmatikusan a főorvos. Egyidejűleg kicsapódik az ajtó, és az asszisztensnő siet be: a gügyögő nővér. Félrevonja a főorvost, fülébe suttog. - Nem - felel keményen a doktor. - A nővér újra suttog. - No jó - bólint végre a főorvos -, de csak minimális fokozást engedélyezek.

Közben messziről tovább hallatszik a csukladozó zokogás.

A nővér elsuhog.

- Mintha a főmérnök hangja lett volna. - A professzor dermedten fülel, de az üvöltő sírás hirtelen elnémul.

- Hisztériás rohama volt. - A főorvos jelzi, hogy az intermezzo szóra sem érdemes. - Túl sokat dolgozik, és gyakran veszik elő fejgörcsök. Ilyenkor marokszámra zabálná a csillapítót, ha engedném.

- De így jajgatni, mert a feje fáj!

A főorvos feláll.

- A vizsgálatok eredményét holnap közlöm. -Aggályos arcot vág: - Nem szeretem, hogy eddig minden negatív. Bizalmatlan vagyok, mikor az összes gépek azt jelentik: "rendben". Tökéletes szervezet nem létezik. - Vigasztalóan teszi hozzá: - No de hiszen folytatjuk még. - Gyógyszeres tubust ad át. - Ezt addig is szedje háromszor naponta. Európai ember nehezen tűri a nedves-meleg klímát.

- Persze, hiszen… hol is vagyunk? A főorvos most először veti le jóindulatúan közömbös álarcát. Nagyon keményen feleli:

- Ez itt nem információs iroda. Volt szerencsém.

- Időt kell nyerni - ismételgeti magában századszor is a professzor. De mihez. A helyzet kilátástalan.

- Ha a Kettős Alfa gyilkos kezekbe kerül, Esther hiába halt meg. - Ez lüktet folyton az agyában körvonalak nélkül, megfoghatatlanul. De az önfeladástól visszatartja. Küzdeni fog eszmélete végső pillanatáig.

Már több mint két órája vár Thin Manre, akinek kalauzolásával meg kellene tekintenie a központi laboratóriumot. Hol marad? Mi érhette? Miért jajveszékelt? Megkeményíti magát: ha a meg nem fejthető rejtélyeken töpreng, elfecséreli az erejét. Pillanatról pillanatra kell majd rögtönözve reagálnia, amint váratlan jelenségekkel találkozik. Számára ez nem szokatlan technika. Kísérletezés közben gyakori a bitang meglepetés.

Thin Man nagy késéssel jelenik meg. Sovány arca sima, hangja nyugodt, mintha nem is ő ordított volna az orvosi rendelőben olyan félelmetesen.

- Jobban vagy? - A professzor szeme gyanakvón fürkészi.

- Miért ne volnék jól? - Thin Man válasza félreérthetetlenül rendreutasító. - Indulhatunk -teszi hozzá. - Nem bánod, ha kutyagolunk? Csak negyedóra az út gyalog, és ma kivételesen páramentes a levegő.

Indiai nyersselyemből készült öltönyt visel. Ugyanilyet készítettek ki reggel láthatatlan kezek a professzor számára is.

- Trópusi klímához ilyen öltözet kell, ugye? -utal a ruházatra.

- Ne tegyél fel csapdakérdéseket, úgyse tudhatod meg tőlem, hol vagyunk - vágja rá nyersen a főmérnök. - De ne aggódjál - folytatja gúnyosan -, a védőruháról is gondoskodtunk számodra. A kísérletezéshez. Pontosan olyan, mint a te otthoni Kettős Alfa szkafandered. Figyelmesek vagyunk, nemde?! Induljunk végre!

Mikor a szabadba lépnek, a professzor első ízben nézhet körül alaposabban fogsága színhelyén. Az orvosi rendelő ugyanis az egyemeletes, de rendkívül nagy kiterjedésű épülettömb egyik oldalszárnyában helyezkedik el. Hosszú, tekervényes folyosókon keresztül vezették őt oda.

Szemébe ötlik, hogy a ház külső fala ugyanolyan zöld színű, mint a környező növényzet: a dús lombú tropikus fák körülölelik, elrejtik, magukhoz hasonítják. Nyilván légi felderítés ellen álcázzák a Fekete Császár "haciendáját".

A spanyol kifejezés véletlenül ötlik a professzor eszébe, de szikraként pattantja ki a gondolattársítást:

- Dél-Amerikában vagyok. Vajon melyik részén? Az ösvényt emberkezek vágták, de őserdőn vezet keresztül. Paraguay? Chile? Brazília? Talán. Miért is nem érdekelt soha a földrajz? Átkozott specializálódás! Egy növénytanszakos tanár rögtön tudná, hol nőnek ilyen furcsa formájúra a törpepálmák. Ez a madár mintha gúnyosan hahotázna… hol is van otthon az effajta? Bár eszembe jutna. És a sok röpködő színes virág. Persze, élőlények, kolibrik.

Hosszú utat tettek meg némán az ösvényen, mikor Thin Man egyszercsak megáll:

- Beszélgethetünk. Túl vagyunk a lehallgatási zónán. Én szakítottam meg itt a kapcsolatot. Eddig nem vették észre. Nos, mit szólsz ahhoz, amit a cédulára írtam?

- Megdöbbentett.

- Szóval: maradjon a tudomány, pusztuljon az emberiség?

- Képtelenség, hogy így teszed fel a kérdést. -A professzor igyekszik óvatosan fogalmazni. "Időt kell nyerni!"

- Nincs más alternatíva.

- De hiszen a Kettős Alfa éppen azt a célt óhajtja szolgálni, hogy legyen!

- A Kettős Alfa éppen olyan szennyes érdekek szolgálatába fog kényszerülni, mint minden elődje. A kisajátítást sosem lehet megakadályozni.

- Éppen te mondod ezt? Aki odaadtad magad a kisajátítás eszközéül?

- Hogy meggátoljalak téged és minden bűntársadat az ember világának továbbrombolásában. Vissza kell varázsolni a természet arcára az ártatlan mosolyt.

- És megsemmisíteni mindent, amit haladásnak nevezünk?

- Hazug módon. Induljunk tovább, menet közben is vitázhatunk. Feltűnik, ha késünk.

Thin Man kicsit feltűri kabátja ujját, hogy az órájára pillantson. Alsó karja pár másodpercig fedetlen, de gyorsan visszahuzigálja rá a selymet. A professzor megdermed. A csupasz bőrön apró, piros pontokat vett észre. Tűszúrások helyét. Jégdarabként siklik végig gerincén a rémület. Ez az ember narkomániás! Visszacseng fülébe a reggel hallott üvöltő jajgatás, de most más tartalmat érez mögéje: rögeszmés követelődzést.

Nagyon óvatosan szólal meg újra.

- Még mindig nem értem, milyen szerepet szántál nekem.

- Eszerint tévedtem, mikor azt hittem, hogy a lelki megrázkódtatás átlódíthat az én oldalamra?

- Magam sem tudom, hogy tévedtél-e. Zavarosan gomolyog bennem minden. - A professzor már nem érzi kötelezőnek az őszinteséget.

- Sírtál. Láttam. Nem szokásod. Öt is mozdulatlan arccal temetted. Akkor határoztam el, hogy minden maró cseppet kifacsarok azokból a kiszáradt könnycsatornáidból.

- Nos, ez sikerült. De miért képzeled, hogy most már mindennel szembefordulok, amiért eddig éltem?

- Mert nincs más választásod. A Kettős Alfát a rablók kezéből többé ki nem csavarhatod. Agybénító erejét minden korábbinál félelmesebb fegyverként használhatják. És a te teremtményed. Csak egy módon akadályozhatod meg, hogy pusztítson. Ha megölöd. Minden elődjével együtt. Hogy soha újjá ne születhessen.

- Tehát egy újabb szer létrehozásához igényled a segítségemet? Amely ezer vagy kétezer évvel fejleszti vissza az emberi tudást?!

- Az újabb szer nem más, mint a Kettős Alfa elvének továbbfejlesztése. Hogy milyen fokig, azt veled egyetértésben akarom eldönteni. És nem évezredeket méricskélve. A cél: az ember és a környezet közt eltorzult kapcsolat helyreállítása. Érted-e már? És mit felelsz?

- Gondolkodnom kell.

- Lesz rá időd, míg a kísérleti telepet bejárjuk. Most ne beszéljünk tovább. A következő kanyarulatnál már a Léthé Művek lehallgató sávja kezdődik.

- Léthé Művek?

- Így neveztük el az üzemet. - Hirtelen elneveti magát. - A Fekete Császár csak hadd higgye, hogy az ő céljai érdekében dolgozunk ott! Együttes erővel!

A professzor egy pillanatra megáll.

- Valóban azt hiszed, hogy a tudatlan emberiség aranykorban élt?

- Az atomkorhoz képest feltétlenül. Megérkeztünk, professzorom.

Az őserdei ösvény végén váratlanul tornyosul a kilépő elé egy sziklacsoport. Mindenfelé elzárja a kilátást. A szeszélyesen lejtő-emelkedő kőtömbök középtájon a magasba tornyosulnak. A vulkáni eredetűnek látszó kúp legtetején furcsa alakzat. Mintha két óriás zápfog meredezne ott az ég felé, az egyik kicsorbult, a másik odvas.

- Megérkeztünk - ismétli Thin Man, és a sziklafalhoz lép. Kis vasajtó nyílik. Mögötte félhomályos folyosó. A folyosó végén felvonó. Beszállnak. Lefelé ereszkednek körülbelül kétemeletnyi mélységbe.

Mikor a felvonó megáll, és ajtaja önműködően kinyílik, a professzor majdnem felkiált a meglepetéstől.

- És ezeknek magyaráztam én fölényeskedve, hogy a kísérleteimhez milyen bonyolult berendezésre van szükségem!

Ami ott a mélyben feltárul előtte, minden tudományos kutató paradicsoma lehetne.

A fényesen kivilágított termek a hegység messze szétágazó, hatalmas barlangrendszerébe épültek be.

- A villanycentrálé is itt van, a föld alatt? -kérdi a professzor a kísérőjétől hidegvérű közömbösséget színlelve.

- Persze. A villamos energiát törpe atomerőmű állítja elő. Egyik oldalbarlangban. Kedvező ott az ólomkamra elhelyezése, a vastag falak leárnyékolják a sugárzást. A központi vezérlőterem erre, jobbra van, később majd oda is benézünk. De most először a "szentélybe" vezetlek, a Kettős Alfa laboratóriumba.

Fehér köpenyes alakok suhannak el mellettük nesztelenül, miközben Thin Man nagy acélajtó felé irányítja a professzort.

- Elektronikus kóddal működik - magyarázza. - A kódjelet rajtam kívül csak azok ismerik, akik a vezérlőteremből a nyitás-csukást kezelik. Az ajtó akkor nyílik, ha én megadom a komputernek a megfelelő kódjelet…

- … és azt mágneses adatrögzítő regisztrálja a vezérlőterem képernyőjén, láttam már ilyet - vág közbe türelmetlenül a professzor, mert idegesíti, hogy egykori asszisztense kioktatja. - Hogy élvezi a fölényét! - gondolja magában. Nyersen rászól: - Szíveskedjél végre ajtót nyitni.

A legnagyobb meglepetés most éri. Az ajtón túl otthoni laboratóriumának pontos mását látja. Aprólékosan rekonstruálva, az ő legsajátosabb kutatóeszközeivel felszerelten.

- A munkatársak azért nincsenek itt - folytatja a felvilágosítást Thin Man -, mert ide csak én engedhetem be őket. Veled lévén elfoglalva, mára szabadnapot adtam nekik. Összesen hatan vannak, egy tehetséges fiatal mérnökasszisztens, három laborasszisztens, két technikus. Különböző nemzetiségűek. Holnap majd bemutatom őket.

- Hogy kerültek ide?

- Ahogy te meg én. No, a nagy laboratóriumot legalább működésben láthatod. Ott bent van mindenki. Kísérleteket készítenek elő.

Miután gondosan lezárta maguk mögött az elektronikus biztosítású ajtót, a fényesen kivilágított előcsarnok másik végéhez vezeti a professzort. Hosszú folyosó nyílik innen, két oldalán kutatóhelyiségek.

- Itt persze nagyobb a létszám - játssza tovább a ciceronét Thin Man. - Egy vegyészmérnök, egy elektromérnök, egy számítógépes, három technikus, hat laboráns, három laborasszisztens… nem felejtettem ki valakit? Azt hiszem, jobb, ha ma még nem ismerkedel velük.

A professzor az ajtó fölé erősített táblát nézi.

- Mit jelent az, hogy "fiziológiai laboratórium"?

- Itt végezzük majd a sorozatos humán kísérleteket.

- Mit?! - hördül fel a professzor, de máris visszafogja magát. Tárgyilagosan kérdi: - Honnan kerülhetnek ide önkéntes jelentkezők?

Thin Man nem néz rá.

- XY kiterjedt szervezete számára igazán nem probléma, hogy kísérleti anyagról gondoskodjék. Ha nem is önkéntesekről.

- Most én kérdem - kiáltja a professzor -, ember vagy te?!

Thin Man vállat von.

- Tehetek arról, hogy a ti tudományotok előbb-utóbb ide vezet?

A professzor akarata ellenére belekarol Thin Manbe, mert hirtelen elszédült.

- Menjünk vissza a nagy házba. Nekem mára ennyi éppen elég volt.

5

- Időt nyerni, időt nyerni - dobol a professzor koponyájában az egyetlen ép gondolat.

Időt kell nyerni. Mindenáron. Amíg nem látta a Léthé művek tökéletes felszereltségét, korlátlan lehetőségeket biztosító méreteit, hajlamos volt Thin Man riasztó agyszüleményeit beteges fantazmagóriának minősíteni. Most meggyőződött róla, hogy a föld alatti pokolgépezetben a legembertelenebb téboly is realitássá szervezhető. És ez a példátlan hatalom egy gengszter és egy narkomániás kezében van.

- Nincs-e mégis azoknak igazuk, akik a tudományt bűnösnek nyilvánítják? - villan át az agyán. - Nem a mi bűnünk-e, hogy ilyen helyzet adódhatott?

- Nem is egyszeri helyzet. - Eszébe jut egy bizalmas jelentés bizonyos felmérésről, amelyet bizonyos nagyhatalom rakétatámaszpontjain végeztek. A jelentés kimutatta, hogy a személyzet több mint negyven százaléka kábítószerrel él. Köztük a jelzőkészülékek és a célzó berendezések kezelői is.

- A tudomány bűne ez? - tépelődik tovább. Megrázkódik: most nincs helye töprengésnek. -Időt kell nyerni. Időt kell nyerni.

Thin Man máris sürgeti válaszát, mert visszafelé az úton túljutottak a lehallgatási zónán.

- Nos? Velem vagy ellenem?

A professzor mindenekelőtt azt próbálja kifürkészni, mennyire korlátozott Thin Man ítéletalkotó képessége.

- Nem tartasz attól, hogy a Fekete Császár a te minden eddiginél elementárisabb hatású vegyületedet biológiai fegyvergyártásra fogja használni? Azt is kisajátítja? Hiszen az ő üzemében végzed a kísérleteket!

- Attól ne féltsél! - nevet elbizakodottan a fiatal mérnök. - Mindvégig nem tudja meg, mire készülök!

- Akkor hát hogyan fogod a… a szert világméretekben alkalmazni? Hiszen ez a végső célod, ugye?

- Hagyjuk most a részleteket - legyint fölényesen Thin Man. A professzor magában sorolja az észlelt tüneteket: "korlátolt ítélőképesség. Az önérzet szertelen felfokozódása. Logikai következetlenségek."

- Nem feleltél a kérdésemre.

- Mert nehéz válaszolni - kezdi vontatottan a professzor. - Lehet, hogy neked van igazad. Lehet, hogy az általad tervezett (nem nevezhetem másként) totális agymosás irgalmas cselekedet ahhoz mérten, amivel a tudomány kisajátítói fenyegetik az emberiséget.

- Ne téveszd szem elől, hogy az én koncepcióm nem más, mint a te koncepciód logikus továbbfejlesztése!

- Ezzel tisztában vagyok. - A professzor nagyot sóhajt. Ezúttal őszintén átérzi, amit mond. - Felelős vagyok érte, mint… mint mondjuk, Fermi a neutronbombáért, noha az már nem közvetlenül az ő műve.

- Nem szerencsés a hasonlatod. És ne kertelj. Felelj.

- Szövetkezem veled. Egy feltétellel. - Nagyot lélegzik. - Még a Kettős Alfa természetét sem ismerjük eléggé. A veszélyeit, például. Vagy a "szeszélyeit", ahogy ezt a maghasadással kapcsolatban szoktuk emlegetni.

- Hiszen Esther tökéletesen egészséges maradt.

- Egyetlen kísérlet semmit se bizonyít. Egyelőre nem tudhatjuk, hogy a gáz más esetekben nem okoz-e súlyos károsodást. Amíg nem szerzünk több tapasztalatot…

- Nos, ebben nem lesz hiány. Rövidesen nagyobb mennyiségű kísérleti anyaghoz jutunk.

"Nagyobb mennyiségű kísérleti anyag". Emberek. Elrabolt, elhurcolt emberek. A professzor megfeszíti a térdét, hogy ne remegjen.

- Szóval, a feltételem: először a Kettős Alfa hatását kutassuk tovább. Csak aztán térjünk át a te sokszorosan nagyobb hatóerejű és ezért nyilván sokszorosan veszélyesebb… hogy nevezzem…

- Super Alfa.

-… szóval, a Super Alfa kísérleteire. Ha előbb megnyugtató tapasztalatokat szereztünk.

- Elfogadom a feltételt. Engem ugyanis nem szükséges humanizmusból kioktatni. És te aztán igazán nem vagy erre hivatott. - Kicsit elgondolkodik. - Ha megpróbálsz kijátszani… ha elárulod a Fekete Császárnak, mire készülök…

- Képtelen ötlet!

- Esküdj! Esther emlékére esküdjél!

- Esther emlékére esküszöm - mondja ki nagy nehezen a professzor, és akarata ellenére megint kicsordul a könnye.

- Jól van. Úgy látom, egész szépen belejöttél a nedvesedésbe. Tíz napon belül már többet fogunk tudni a Kettős Alfa tömeghatásáról.

- Tíz napon belül? Miért?

- Holnapután érkezik a kísérleti anyag.

- - - A professzor a beszélgetés minden szavát elismételgeti magában, és töpreng, töpreng. Felöltözötten fekszik ágyán, mozdulni sincs ereje. Közben a Fekete Császár már kétszer küldött érte. Először a szolgálatára rendelt nesztelen léptű boyjal üzente, hogy szívesen látná villásreggelire. Aztán egyik "gorillája", hatalmas termetű, fekete testőre jött a meghívást megismételni. Mindkettőjükkel azt üzente vissza, hogy elnézést kér, az üzemlátogatás kimerítette.

Csak akkor terem végre talpon, mikor a nővér lép a szobába, gügyögve érdeklődik hogyléte iránt, és felajánlja, hogy koffeininjekcióval erőre serkenti.

A professzorból még soha senki se váltott ki olyan fokú ingerültséget, mint ez a negédeskedő nő. Ordítva közli vele, hogy mit, hová és milyen eszközzel fecskendeztessen be magának. Mikor erre a nővér méltatlankodva elmenekül, végre elhatározza, hogy nem huzakodik tovább elrablójával.

X. Y. tágas, nagy dolgozószobájában fogadja.

- Örülök, hogy jobban érzi magát - mosolyog rá házigazdái előzékenységgel, mintha csak víkendre látná vendégül. - A légkondicionálás ellenére szörnyű ez a fülledt hőség. Javasolom, hogy a folyóparton löncsöljünk, ott frissebb a levegő.

- Folyó is van errefelé? - kap a szón a professzor. Hátha eligazodhat végre, hová került.

- Itt minden van. - Megint csak orrakoppintás. - Ha úgy tetszik, indulhatunk.

Terepjáró dzsip vár rájuk a bejárat előtt. A volánhoz egyik gorilla ül. Másik dzsip nyomon követi őket. Azon viszi utánuk a Fekete Császár olasz szakácsa (a "világsztár") az elemózsiás kosarakat. A boy is ott kucorog mellette.

A dzsipek nem a Léthé művek ösvényén, hanem ellenkező irányba indulnak el. Széles, nagy tisztáshoz érnek.

- Itt szállnak le a helikoptereim - magyarázza szokatlanul közlékenyen X. Y.

- Légi úton szállíttatja az üzem ellátmányát? Messziről? - kérdi gyorsan a professzor, hátha támponthoz jut.

- Ugyan, hogy képzeli! Nem mutatta a főmérnök a mi óriási hűtőkombinátunkat? A telep élelmezését hosszú hónapokra biztosítja. A helikopterek csak az… apróbb szükségletek utánpótlására valók. Fél évenként repülőraj hozza a komolyabb szállítmányokat… no de mit untassak ilyen technikai szamárságokkal egy komoly tudóst!

Mintha úgy erezné, hogy máris túl sokat árult el, többé a száját se hajlandó kinyitni, míg le nem értek a folyóhoz.

Inkább patak. Elég keskeny, de sebes sodrú és tiszta vizű. Partja mellett szellős bungaló. A bungaló mögött nyári konyha. A szakács rögtön sürgölődni kezd a tűzhely mellett. A boy segédkezik.

- Szeretem itt kicsit elengedni magam, természetes emberek módjára, parasztos-egyszerűen - ásít nagyot X. Y., és elnyújtózik az egyik fekvőszékben. Minél lazábban viselkedik, annál inkább megfeszülnek a professzor idegszálai. Most, most nagyon résen kell lennie.

- Azt javaslom - szólal meg újra a házigazda -, hogy ne kezdjünk éhgyomorral üzleti tárgyalásba.

"Üzleti tárgyalás!"

- Ni, hisz az én derék világsztárom már fel is melegítette az ebédet!

Mikor asztalhoz ülnek, a Fekete Császár odainti maga mellé a boyt. Mielőtt megízlelné az ételeket, egy kanálnyit, villányit feléje nyújt:

- Kóstold!

A fiú kötelességtudóan nyeldes. Végre kimegy a konyhába. A házigazda ránevet vendégére:

- A fiú a szakácsom fia.

- És ezért? - A professzor döbbenten teszi le villáját. - Hát nem bízik a "világsztárban"?

- Senkiben sem bízom. A pénz félelmes kísértő. És vannak, akiknek megérne jó pár millió cruzeirót, ha engem megmérgezhetnének.

A cruzeiro brazil pénzegység. A professzor úgy tesz, mintha nem figyelt volna oda. De X. Y. rögtön helyreüti az elszólást:

- Vagy több millió dollárt. Vagy rubelt. Bármilyen pénznemet mondhatnék.

A professzor szándékosan másra tereli a szót:

- A szakácsa tipikus délvidéki olasz. Majdnem negroid. A fia viszont feltűnően világos bőrű. És mintha nehezére esne a beszéd.

- Mondja csak bátran: gügye. Az anyja magyar volt. Evett már magyar ételt? Pompás. Szerintem világsztárom, Tonio nem is a kis nőbe habarodott bele, hanem a borjúpaprikásba, amit a nagyszülei híres kocsmájában főzött. Nem sokáig éltek együtt. Az asszony belehalt a szülésbe. A fiú nyilván megsínylette a fogós műtétet, attól ilyen félkegyelmű. És döglusta. Semmire se használhatnám, ha nem volna az apja szeme fénye. - Göcögve nevet. - Jó és biztonságos dolog, hogy a szakácsom annyira félti a kölykét. Örülök, hogy végre megjött az étvágya. Netán a tárgyalókedve is?

A professzor nem látja értelmét, hogy a szót szaporítsa. - Vállalom a kísérletezés folytatását.

X. Y. nem árul el meglepetést.

- Hát igen - szól kis hallgatás után. - Úgy látszik, megtaláltam a vöröshangyáját.

- Mit?!

X. Y. maga elé néz.

- A főtitkárnak Velencében egy trükkfilmet emlegetett. No hiszen tudja, hogy szalagról lehallgattam a beszélgetésüket. Hadd emlékeztessem én is egy régi filmre. Viva Villa. Emlékszik rá? Már nem tudom, ki játszotta a mexikói felkelővezért. Jó színész volt. Jó történet. Villa elfogta legádázabb ellenségét. Az gőgösen a szemébe vágta: "Akárhogy kínoztatsz, engem nem fogsz megtörni!" "Egy ujjal se nyúlok hozzád!" - felelte Villa. Csak éppen mézzel kenette be a meztelen testét tetőtől talpig. Aztán mosolyogva mutatott egy vöröshangya-bolyra. Nagy fa tövében vonultak az óriás hangyák. Oda fektették a megkötözött embert. "Ne, Villa! Csak ezt ne!" üvöltötte a fogoly. Iszonyatosan üvöltött a rettenthetetlen hős. És Villa csak mosolygott.

- Mert mindenkinek megvan a maga vöröshangyája - folytatja később X. Y. - A személyiségéhez szabott rém, amelytől szűkölve retteg. Egyénenként más és másmilyen ez a vöröshangya. A sokféle közt csak egy a közös vonás: a legerősebb lélekben is legyőzhetetlen iszonyatot kelt. Tehát egyszerű a dolog. Tudni kell, kinek mi a vöröshangyája, és máris kezünkben van a tévedhetetlen kínzóeszköz. Tonio vöröshangyája például a fiáért való aggódás.

- És az enyém?

- Az önvád a lánya öngyilkosságáért. Ez roppant bonyolult módon egybefonódott az emberiség sorsáért érzett felelősséggel. Amint látja, pszichológiával is foglalkozom. Az én mesterségem magasabb fokán nélkülözhetetlen a lélektan ismerete.

- Önnek is van vöröshangyája?

Az öregember rezzenés nélkül fogadja a nekiszegezett kérdést.

- Volt - bólint rá. - Szerencsére csak volt. Úgy is mondhatnám: kimúlt. Azóta semmitől sem félek, mert senkit se féltek. Ez a tökéletes szabadság, ha nem tudná.

Megint hallgat egy kicsit, aztán elmosolyodik:

- Thin Mant tehát tekintse az én vöröshangya-megbízottamnak.

- Nincs itt ellentmondás? Ha az én "vöröshangyám" az emberiség féltése, mért lennék arra kapható, hogy a Léthé Művekben önnek dolgozzam?

- Mert időt akar nyerni. - A professzort fejbevágásként éri, hogy X. Y. belelát.

- Ha nem működik együtt velem - folytatja az öregember -, vagy ha nagy jellemesen öngyilkosságot követ el, ezzel átengedi a teret Thin Mannek. És akkor én gátlástalanul azt csinálok a Kettős Alfával, amit akarok. Míg a maga kezében van, még azt is képzelheti, csoda történhet. Hogy miféle csodát remél? Mit tudom én. Nem is érdekel. Amíg dolgozik, és nekem dolgozik, fütyülök az ábrándjaira. Hogy nem szabotál-e a munka során, annak az ellenőrzésére ott a tudományos szakember: Thin Man.

Halkan nevet.

- Hát nem mulatságos? Ugyanazt a szekeret húzzuk, és közben mindketten túl akarunk járni a másik eszén. Egyébként az én szakmámban ez nem szokatlan viszonylat.

A professzort feszélyezi, hogy ennek az iszonyatos aggastyánnak a kétségkívül jelentős egyénisége valamiféle tiszteletet ébreszt benne. "Ez valaki" - szólal meg benne egy hang. "Nem is akárki." Szinte megmagyarázhatatlan módon azt sem érzi képtelenségnek, hogy egyes vonatkozásokban szövetkezzék vele. A Thin Man részéről fenyegető veszély ellen például.

- Hadd említsem egy újabb keletű "vöröshangyámat" - szólal meg majdnem bizalmas hangon. X. Y. kicsit meglepetten néz rá, aztán elmosolyodva közelebb hajlik hozzá.

- Bármilyen szörnyűség, hogy egy véletlenül elszabadult bomba a világ pusztulását okozhatja, ezt a gondolatot már megszoktuk, együtt élünk vele. De hogy ne csak egyetlen rakétától függjön az emberiség sorsa, hanem esetleg egy pravaztól - ebbe nem tudok beletörődni.

X. Y. sűrűn bólogat.

- Arra céloz, hogy a főmérnök narkomániás?

- Hát tud róla?

- Feltételezheti, hogy nem tudom?

- És tűri? Van fogalma arról, milyen gyilkos anyagokkal dolgozik?!

- Állandó orvosi ellenőrzés alatt tartom. Őt is és a kábítószer adagját is.

- Nem lehetne elvonókúrára fogni?

- Minek? A főorvos szerint az a kis dopping remekül fokozza a teljesítőképességét. Különben is - X. Y. elmosolyodik - eddig szó se lehetett elvonókúráról, mert leállt volna a munka. Ezután nem lehet, mert akkor ki ellenőrzi magát.

- Higgye el, kérem, nem furfangoskodom. Az aggályom nagyon megalapozott. Én is mást akarok, ön is. Ez tény, letárgyaltuk. De hátha Thin Man valami… harmadik dolgot akar?

X. Y. hirtelen elkomolyodik.

- Nem jó evés után üldögélni - mondja csöndesen. - Magamfajta testes embernek különösen nem jó. Jöjjön, sétáljunk egyet a parton.

Mikor már jó néhány lépést tettek némán a szabadban, a professzor gúnyosan kérdi:

- Még ön is attól tart, hogy zárt helyiségben lehallgatják?

- Talán csak megszoktam az óvatosságot. Mindenesetre, főmérnökünk jobban ért mindenfajta elektronikus mütyürhöz, mint ahogy az kívánatos. Mondott valamit, amiből arra következtet, hogy külön úton akar járni?

A professzor jól megfontolja a választ:

- Nem olyasmiről van szó, amire gondol. Nem arról, hogy valaki megvesztegette. Egy másik érdekeltség, például. A pénz egyáltalán nem érdekli, úgy látom. Annál inkább bizonyos… hogy is mondjam… bizonyos tudományos hipotézis, amelyet én rendkívül veszedelmesnek tartok. De szerencsére még valóban csak hipotézisről van szó.

- Nem hajlandó erről többet mondani?

- Nem!

- De miért, ha egyszer…

- Megesküdtem a lányom emlékére.

X. Y. felsóhajt.

- Akkor hiába erőltetem. Vöröshangyával nem viaskodom.

- Azt viszont megígérem, hogy ebben a vonatkozásban, ahol közös a kettőnk érdeke, én fogom őt ellenőrizni - mondja a professzor. Hogy másra terelje a szót, vékony kis ágat tör le egy karcsú fáról:

- Ezt legalább ismerem. Olajcserje. Mit is olvastam valahol? Hogy Ribero honosította meg Dél-Amerikában. Peruban… vagy Chilében…?

X. Y. elneveti magát.

- A növényzetet faggatja, hogy hová került?

- Hiába. Nem értek a növénytanhoz. Erről az ágacskáról is csak annyit tudok, hogy ha ártéren leszúrják, pár nap múlva gyökeret ereszt.

- Egy letört ág?! Ami egyszer meghalt, többé nem élhet.

- "Csak a halál halandó, az élet halhatatlan", - idéz halkan a professzor egy régen hallott mondást.

- Babona! - fortyan fel X. Y. szinte érthetetlen indulattal.

- A meggyőződésem.

- No, várjon, lássuk, melyikünk oldalán az igazság. Életet még úgysem ajándékoztam soha, senkinek és semminek!

Annál több halált - gondolja borzongva a professzor. Elnézi a behemót aggastyánt, amint majdnem gyerekesen leguggol, leszúrja a puha, vizes homokba az ágacskát, jól benyomkodja, és még kis árkot is húz köréje sétabotja hegyével:

- Hogy ráismerjek!

Hány lelke van egy embernek? - suhan át a gondolat a professzor agyán.

- Induljunk hazafelé. - X. Y. feltápászkodik. - És ne aggódjék - teszi hozzá majdnem barátságosan -, a doktor fokozatosan csökkenti a főmérnök kábítószeradagját. A fecskendőben egyre kevesebb a drog, és egyre több a hozzákevert… hogy is nevezi az én nagyképű gyógyászom? Igen, a placebo. Au!

Nagyot kiált, és a bokájához kap. A szandál fölött csupasz a lába.

- Mi történt?

- Valami belém szúrt. Szúnyog vagy légy. Fenemód viszket!

Máris véresre kaparta a csípés helyét.

- Ez jólesik - sóhajtja. - Hiába, még az én koromban is vannak az embernek apró örömei. Például, hogy vakarózhat.

Rákacsint a professzorra.

- És az is boldogság, hogy engem már semmiféle vöröshangya se mardoshat.

- Pedig ez az volt. Óriáshangya - mondja csöndesen a professzor. - Nézze. Most tapostam el.

6

Az egész házban olyan a légkör, mint túlfűtött kazánban. A személyzet sápadtan jár-kel, reszketve teszi a dolgát. Még a gorillák is súgva figyelmeztetik egymást: "Vigyázat, a nagyfőnök zabos!"

A professzor elkáromkodja magát, mikor a boy késő este azzal kopogtat be hozzá, hogy X. Y. hívatja.

- Hát nem volt elég a mai nap? Kora reggeltől estig robot a laboratóriumban, és közben az állandó, idegőrlő vita Thin Mannel. Közelharc egy narkóssal!

Ezt persze magában gondolja. A fiúra csak öltözködés közben förmed rá, mert fordítva akarja lábára húzni a szandált:

- Ehhez nekem nem kell segítség, mit ügyetlenkedel. Hány éves vagy?

- Apám azt mondja, tizenhét.

- És nincs rendes neved? Téged csak úgy hívnak, "a boy?"

A fiú lehajtja a fejét.

- A keresztnevemet nem tudják itt kimondani. Anyám adta, halála előtt. Magyar név, mert hogy anyám magyar volt. Biztosan tetszik tudni: az egy kis nép valahol… valamerre… nem is tudom, merre…

- No, belőled se lesz Szent-Györgyi Albert -mormogja a professzor.

- Ki nem leszek? - A fiú eltátja a száját.

- Mindegy, úgyse tudod, ki az.

- Az én nevem Laci. - Betűzni próbálja, kiejtés szerint: - Lat-zi.

- Elég fura név. Mehetünk.

X. Y. karosszékben ül a hálószobájában. Egyik lába felpolcoltan zsámolyon nyugszik. A főorvos fölébe hajolva vizsgálgatja duzzadt bokáját.

- Üljön le - mordul rá X. Y. a professzorra. Aztán folytatja a doktorral az ordítozást: - Adjon már tetránt, nyomorult sintér!

- Étlapról a szakácsnál rendeljen. Én orvos vagyok.

- De mikor fáj a patám! És tudom, hogy az a… rovar vagy mi az ördög megfertőzött.

- Agyúval nem lődözök verébre. - A főorvos felegyenesedik. - Piszkos körömmel kaparta a bőrét, és ettől begyulladt. Ez az egész. Ultraszeptil hintőpor rendbe hozza. A duzzadás oka más: kezdődő tromboflebitis. Az is enyhe eset. Az eddigi kezelés marad.

Már az ajtóból szól vissza:

- Az ön korában csínján kell bánni az antibiotikumokkal.

- Itt alhatna ma éjjel a benyílóban. Hátha erős fájdalmaim lesznek.

- Mitől? De ha óhajtja, itt alszom. Később visszajövök.

- Látta, milyen pofával ment ki innen? - fordul a professzorhoz dühösen X. Y. - Rá volt írva: ekkora nagydarab barom hogy lehet ilyen fájvirág? - Hirtelen elmosolyodik: - Remek fickó. Még tőlem se fél.

- Nincs vöröshangyája?

- Dehogynem, mondtam már, hogy vöröshangyája mindenkinek van. Az övé a nővér. A szeretője. Szigorú erkölcsű egyetemén megfosztották a katedrájától, mert botrányos körülmények közt vált el a feleségétől, aki ráadásul a rektor lánya volt. A paciensei is bojkottálták. Itt senki se törődik vele, kivel hentereg éjszaka, ha nappal jól dolgozik. De hát nem azért hívattam, hogy pletykákkal szórakoztassam. Miért késlelteti a munkát?

A professzort nem éri váratlanul a vád.

- Mindenben tartom magam az egyezségünkhöz - feleli kimérten.

- Az emberekkel való kísérletezést nem hajlandó elkezdeni. Tegnapelőtt óta a napot lopja!

- Kikérem magamnak!

- Visszapofázáshoz csak a doktornak van joga.

- Közölték velem, hogy a humán kísérletekhez való vizsgálati anyag helikopteren érkezik. Eddig nem érkezett meg.

- Nem tartozik magára, miért nem tartom időszerűnek, hogy bármiféle légi jármű keringjen felettünk.

A professzor szíve nagyot dobban. Ez a fokozott elővigyázatosság… hátha rájöttek, hogy ő nem halt meg, csak eltűnt? Hátha keresik? Hátha…

- Viszont elrendeltem, hogy addig válasszanak ki itt, nálunk néhány kísérleti alanyt. A választás megtörtént, hat nélkülözhető embert a Léthé Művekbe szállíttattam. Thin Man előkészítette a kísérleteket. Maga leállította.

A professzor most már reszket a visszafojtott dühtől.

- Leállíttattam, mert a főmérnök olyan felfokozott idegállapotban volt, hogy egy macska szülésénél se vettem volna igénybe az asszisztenciáját! Nemhogy hat emberéletet kockáztassak miatta! Hat szerencsétlen életét, akinek fogalma sincs róla, mért rendelték a fiziológiai laboratóriumba!

- Nagyra volt vele, hogy a szer veszélytelen.

- Attól függ, kinek a kezében! Ha egy narkomániás pancsol bele a kísérletbe eufóriás állapotban…

X. Y. kicsit elgondolkodik.

- Valóban, a doktor említette, hogy a főmérnökre a jelenleg alkalmazott "koktél" is túl erősen hat. De a drog-adag hirtelen csökkentését semmiképpen sem javasolja.

- Márpedig én közel sem engedem a kísérletekhez, amíg józannak nem látom.

- Ezt ultimátumnak fogjam fel?

- Többet mondok: holnap kizárom a Kettős Alfa laboratóriumból.

- Akkor maga nemcsak tudós, de bűvész is -neveti el magát X. Y. - Hiszen az ajtó kódjelét rajtam kívül csak Thin Man ismeri.

- Mindnyájunk érdekében kérem, adja meg nekem is!

- Nem! - A szó úgy süvít a professzor felé, mint egy ostorcsapás. - Elegem volt a ravaszkodásából! Teljesítse a parancsaimat! - Kicsit csöndesebben: - Most menjen aludni. Szóljon odakint, küldjék be a nővért. Megbeszélem vele, hogy kevesebb drogot keverjen a főmérnök ma esti adagjába. A holnapi munka érdekében.

- A főorvos tilalma ellenére?

- Hallotta: a doktor ma éjjel a szobámban alszik. Semmit se fog megtudni.

- A nővér nem meri megszegni az utasítását.

- Ha én parancsolom?! Gondoljon a vöröshangyára!

- Ki az? - A professzor jajdulva ébred: éles fény lőtt a szemébe.

Thin Man áll az ajtóban. Arcán lárvamosoly. A hálószoba minden villanykapcsolóját felkattintotta.

- Mi van veled? - A professzor kiugrik az ágyból.

Thin Man mereven vigyorog, és furcsán bólogat.

- Ugye, mondtam már, hogy nem gyűlöllek. Nem is haragszom rád.

- Jó, jó, de ezért versz fel éjnek idején? Hogy ezt közöld velem?

Thin Man meg se hallja a kérdést:

- Mért haragudnék? Mert Esther meghalt? Az ő halála nem több, mint egy pillangóé. Vagy mintha egy fiatal fát döntött volna ki a szél. És nem fáj jobban. A természet - kitárja két karját -, a szent természet észre se veszi, hogy egy pillangó meghalt, öt mért siratná? És én - miért?

Rajongva kiáltja:

- Boldog vagyok! Lebegek a mindenségben, eggyé váltam vele! Mindenkit magamhoz ölelek! Téged is! Szeretlek! Szeretlek!

Boldog sírásba csuklik a hangja. A professzor fél rákiáltani, mint háztető szélén lépkedő holdkórosra. Elfojtja hangja remegését.

- Én ezt mindig tudtam. De most mért mondod?

Thin Man ujjong.

- Mert ma éjszaka mi ketten együtt megforgatjuk a világ kerekét! Meg ám! Mi ketten, együtt! Siessünk a laboratóriumba!

A professzor reszketve kapkodja magára ruháját, szandáljába lép, és közben úgy beszél, mintha Thin Mant józannak hinné:

- Nem gondolod, hogy várni kéne reggelig? Éjszaka alszik ott mindenki.

- Senki se kell! Senki! Csak mi ketten! Két lángelme, két óriás!

- De hiszen tudod, hogy a segéderők nélkülözhetetlenek a munkánkhoz… Az egész apparátus…

A professzor óvatosan oldalaz, hogy az ajtóhoz közelítsen.

- Te nem hiszel bennem! - sikolt Thin Man. - Nem hiszel a határtalan zsenimben! Sose hittél, soha…

Megint sírásba csuklik a hangja.

- Tudod, hogy mindig tehetségesnek tartottalak…

Thin Man hirtelen váltással gyűlölködve horkan:

- Roggyant vénember, azt hiszed, magömlést kapok a gyönyörűségtől, ha dicsérgetsz? Hol vagy te már? Öreg törpe, impotens vén törpe, irigy az én hatalmas erőmre! Tudd meg, nincs rád szükségem! Elég vagyok magamnak! Elég! És elvégzem a munkát egyedül!

Sarkon fordul, futásnak ered. A professzor kiáltozva utána:

- Nővér! Nővér!

A vigyorgó lárvaarc visszamered:

- Azt ugyan hívhatod! - Thin Man megáll, és nevetni kezd. Úgy nevet, hogy a könnye is kicsordul. Hahotázva törülgeti: - Azt ugyan hívhatod!

A professzor végiglohol a hosszú folyosón az orvosi rendelő irányába. Megtalálja a nővér szobáját. Benyit.

A nővér felöltözve fekszik az ágyon, arccal a fal felé. Nem mozdul.

A professzor odaugrik, megrázza. Az ápolónő feje előrecsuklik.

Az asszociációk ellenőrizhetetlenek: a professzor agyán átcikázik, milyen dekoratív Desdemona halála a színpadon, és milyen ronda látvány a valóságban a megfojtott ember.

- Már én is őrült vagyok? - öklendezik fel benne a rémület. - Mit tettél Gabriel, mit tettél?

Thin Man kényelmesen sétált utána, és most úgy szájaskodik, mint az iskolás gyerek, akit radírlopással vádolnak:

- Ő az oka! Ez a szemét! Be akart csapni! Valami pocsék lőrét fecskendezett belém, pedig tudta a dög, hogy ami jár nekem este és reggel az jár. És én meg csak vacogtam egész testemet rázta a reszketés és csurgott rólam a víz és rohantam ide-oda és ordítottam és egyszerre rájöttem, hogy meglopott, a büdös tehén kevesebbet adott sokkal kevesebbet és akkor berontottam és követeltem ami jár és ő hazudozott és gügyögött és hercigeskedett és a nagyfőnököt emlegette és már fogtam a nyakát ide a kulcsot a gyógyszerkamráét és nem adta és én szorítottam aztán már adta volna a kulcsot és én elengedtem és rohantam a kamrába és megtaláltam ami kellett és mind elvettem és többé nem ő osztja be és már beadni sem tudta én adtam be magamnak és most jó - jó minden jó…

Fel-alá lejtő hangon hadar.

Váratlanul elakad, elhalkul:

- Én nem akartam, hogy ez történjen. Nem adta a kulcsot. Csak sokára. Mindennek ő az oka.

A következő pillanatban megint görcsösen hahotázik:

- Nem tudta a vén barom, hogy én erős vagyok. Erős! A világon a legerősebb!

Kiront a szobából, ki a házból. A professzor hiába próbálja utolérni. A bejárat előtt beugrik egy dzsipbe, és elrobog az erdei úton. Daloló nevetése egyre messzebbről hallatszik.

- Engedjenek be! - követelődzik a professzor.

- A nagyfőnök megtiltotta, hogy éjszaka zavarják - feleli újra és újra tébolyító konokul a testőrök parancsnoka.

A professzor már tombol.

- Élet-halálról van szó! Nem értik? Sokak életéről!

- A nagyfőnök megtiltotta, hogy zavarják.

- Betörök hozzá! - döngetni kezdi az ajtót. Két gorilla elkapja, lefogja. Kiáltozva vergődik a hatalmas markokban.

- Mi történik odakint? - hallatszik bentről X. Y. hangja.

- A professzor…

- Mit akar?

- Bemenni!

- Engedjék!

A professzor végre, nagy sokára ott áll a Fekete Császár ágya mellett. Egész testében reszket.

- Mi lelte? Berúgott?

- A főmérnök narkós önkívületben…

- Már megint a rögeszméjével zaklat?!

- … megfojtotta a nővért. Aztán a laboratóriumba száguldott.

Artikulálatlan üvöltés a benyíló felől.

- Mi történt a nővérrel?!

A professzor megfeledkezett a doktorról. Akinek a nővér volt a "vöröshangyája". A gyors észjárású X. Y. rögtön tudja, mi játszódhatott le.

- Egy szót se a doktornak a parancsomról -súgja a professzornak. Az csak ennyit mond a rémült embernek:

- A nővért a szobájában találja, A doktor kivágódik az ajtón.

- Most számoljon be értelmesen mindenről.

- Azonnal intézkedjék! A főmérnököt ne engedjék be a laborba!

- Ó, hát erre megy a játék?! Gondolhattam volna!

- Az isten verje meg, nem érti? A legrosszabbtól félek! Máris rengeteg idő veszett el a hülye gorillái miatt!

X. Y. egy másodpercig merőn nézi a feldúlt arcot. Aztán megnyom egy gombot. Kiadja az utasítást:

- Továbbítani a vezérlőteremnek! A főmérnök nem mehet be a központi laborba! Fél perc múlva érkezik a válasz:

- Ott van már.

- Mindennek vége. - A professzor egy székre roskad.

- Ne hisztériázzon! - förmed rá X. Y. - Nem elég a lábfájásom, most még a rémlátásaival is gyötör! Majd kialussza magát a főmérnök úr, szokása szerint.

- Gyilkolt!

- Ilyesmi előfordult már a világtörténelemben. Csak a doktor miatt rühellem. Meg ne tudja, hogy a spiné kinyírását én okoztam.

Ha emberölésről van szó, a Fekete Császár rögtön gengszterül kezd beszélni. Újabb gombnyomás:

- Riadó! Testőrök, műszakiak, egészségügyiek velem jönnek! Sínautókat kifutásra előkészíteni! Kapcsolják a központi laboratóriumot!

Harsogó hangja máris dorombolóvá kedvesedik:

- Halló, Thin Man, drága barátom, még éjszaka is dolgozik? Hogyan háláljam meg? Ugye valami nagy meglepetést készít alázatos tisztelőjének? Árulja el, mit talált ki - vagy odamenjek? Beavat a titkába? Hogy?! Nem értem! Ne nevessen! Ne nevessen folyton! Ne nevessen!

A fülhallgatóból föl-alá futamozó hahotát most csukladozó szavak szaggatják:

- Ne berregj… mit berregsz folyton… kéken berregj, a méregzöld fáj, fáj, nem érted… ez most jó berregés, aranysárga, lila - jaj, megint méregzöld ne! ne! Jaj, ne!

X. Y. kezéből kiesik a kagyló.

- Itt valóban baj van. Nagyot kiált:

- Öltöztessenek fel! - Kiveti magát az ágyból. De ahogy lépni akar, feljajdul: - Papucsot hozzanak!

Bal lábára a bő papucs is alig megy rá. Lábfeje vastagra duzzadt. - Marha doktor!

- Vigyetek - adja ki a parancsot két gorillának, akik "gólya viszi a fiát" módra futva elindulnak vele. - A boy hozzon magával pár üveg konyakot!

- Maga is jön - szól hátra a professzornak.

De nem mennek ki a szabadba. Felvonó süllyeszti őket kétemeletnyi mélységbe. Széles vasajtó nyílik. A professzor rádöbben, hogy a lakóházat alagút köti össze a negyedórányira fekvő Kutatóintézet barlangrendszerével. Az alagútban sínautók várakoznak. Villámgyorsan száguldanak velük és mindazokkal, akiket X. Y. mozgósított egy második, majd a harmadik légmentesen záródó acélkapu felé. Ez már az üzem titkos bejárata.

- Tehát veszély esetén a szabadba nyíló kapu légmentesen zárva lehet - következteti a professzor. - Erről az alagútról talán még Thin Man sem tud?!

- Szkafandereket feladni! Nekem és a professzornak! - X. Y. most először szól hozzá: - Csak mi ketten léphetünk be a Kettős Alfa laboratóriumba.

De alighogy beöltöztek, és megnyílik előttük az acélkapu, robbanás rázkódtatja meg a barlangot. Bentről sikoltozás, jajgatás követi a detonációt.

- A labor! - kiáltja a professzor.

- Előre mindenki, oltani! - X. Y. máris a két gorilla nyakába kapaszkodik, hogy vigyék. A különlegesen vékony anyagból készült, de különféle felszerelésekkel nehezített szkafanderben az izmos négereknek se könnyű teher a mázsás aggastyán.

A professzor váratlanul átveszi a parancsnokságot:

- A sínautókezelők maradjanak az alagútban! Kaput mögöttünk légmentesen zárni!

X. Y. meglepetten fordul feléje, de aztán csak annyit kiált emberei felé: - Teljesíteni!

Belátta, hogy itt most a szakértelemre vár a vezetés.

A professzor maga sem értette utóbb, hogy tudott olyan hidegvérűen intézkedni, nem is sejtve, mi lesz a robbanás folytatása. Úgy emlékezett vissza a következő félórára, mint egy rémálomra. A központi laboratórium lángokban. Aki él és mozog, mind az oltásnál, félig öltözötten, hálóruhában. Ahogy a detonációra kiugráltak az ágyból és összefutottak. Még a vezérlőterem ügyeletesei is a tűzoltóknak segítenek. A kódjeles ajtót úgysem kell nyitni, a robbanás kivetette keretéből. Az egészségügyi állomás orvosai, ápolónői a lángok közül kihurcolt Thin Man körül csoportosulnak.

- Ez megkapta, amit megérdemelt. - A főorvos, akit X. Y. hozott magával, csak ennyit közöl, hideg gyűlölettel.

- Exitált? - kérdi a professzor.

- Mondja bátran, hogy megdöglött.

A tüzet közben sikerült lokalizálni. A robbanásveszélyes oldószereket messzire hordták.

A professzor a legtöbb gondot egy Alfa jelzésű nagy ólomtartályra fordítja. Távol a kilobbanó lángoktól aprólékos alapossággal vizsgálgatja.

- Hogyan történhetett - töpreng közben. - Berregést emlegetett a szerencsétlen, kék és méregzöld berregést. Szinesztezia, a hangot színnek érzékelte, tipikus tünet. De miféle hangot hallott? A motor. Persze! Az elszívó fülke motorja! Az berreg! Zavarta. El akarta némítani. Tudatfegyelme régen odavolt. Eszébe se jutott, hogy a bürettából állandóan csepeg a benzol. Felcsavarta a törhetetlen üvegfalat, és benyúlt. Cigarettázott? Meglehet, hiszen tegnap is rá akart gyújtani a laborban, úgy ütöttem ki a kezéből. Ordítottam vele: "a legprimitívebb tudományos morál…" Morál? Nem volt már eszénél.

Közelebb akar menni a Kettős Alfa laborhoz, pontosabban a romjaihoz. A tűzvészt már elfojtották. Az orvosok, ápolónők néhány könnyű sebesültet látnak el, akik oltás közben sérültek meg.

A professzor hirtelen felkiált. Nem messze tőle, a földön kis méretű ólomtartály. Ráismer, ő töltötte meg, hogy ne kelljen a nagy tartályt nyitogatni. A robbanás ereje gurította ilyen messzire? Megvizsgálja, és először azt reméli, hogy teljes épségben maradt. Aztán észreveszi, hogy a zárófej megsérült. Pici repedés, de elég a szivárgáshoz. A robbanás óta félóra telt el. Tehát félórája szivárog a Kettős Alfa gáz. Ez elég idő ahhoz, hogy az emberekkel teli csarnok levegőjét áthassa.

És csak ketten viselnek szabályos védőruhát.

A Fekete Császár, meg ő.

7

- És más hatása nem lesz a gáznak?

- Semmi más - feleli a professzor X. Y. faggatására. "Bárcsak tudnám - gondolja közben magában -, hiszen ezt így még sose próbáltuk ki. Ez az első tömeges humán kísérlet. Amit annyira áhítottunk" - ötlik az eszébe, és keserűen elmosolyodik.

Az alagútban állnak, a légmentesen zárt ajtó előtt. A teremből észrevétlenül jutottak ki, mert a páncélajtó belül álcázott.

- Vitesse magát haza, nekem vissza kell mennem a laborba. Félóra múlva küldje értem a sínautót.

"Még szerencse, hogy a sofőröket nem engedtem velünk jönni." Ezt megint csak magában gondolja a professzor.

- Mért megy vissza?

- Be kell kapcsoltatnom az elszívó-berendezést.

- És engem mért hozatott ki?

- Rossz néven veszi, hogy féltem?

- Furcsállom.

- Ön nélkül sose tudhatom meg, hol vagyok és hogyan szabadulhatok. De most nincs idő magyarázkodásra. Egyik testőrét hagyja mellettem. Induljon!

- Mért sürget?

- Mert nem tudom, meddig lesz áram. Én még gyalog is elbotorkálok az alagútban a nagy házig, de ön, a dagadt lábával…

- Mért nem lesz áram?

- Fogja be már a száját! Ajtót!

A Fekete Császárnak újdonság, hogy ráordítanak. Elmosolyodik, és int a testőröknek, hogy fogadjanak szót a professzornak. Csak egyet kérdez még:

- Akik velünk jöttek?

- Holnapig itt maradnak. Álmosak lesznek, nehezen szállíthatók.

X. Y. villámgyorsan átgondolja: elég testőr van körülötte. A többi nem fontos.

- Jó, csak a doktoromat hozza magával és a rádiósomat.

A professzor vállat von.

- Rendben. Szóljon otthon Toniónak, hogy főzzön rengeteg kávét!

- Meglesz! - lép elő a gorillák mögül az olasz szakács.

- Hát te hogy kerülsz ide? - förmed rá X. Y.

- Én cipeltem a fiú helyett a sok konyakosüveget.

A professzor áldotta az eszét, hogy már az első napon alaposan végigvizsgálta a vészberendezést. Most tehát utasítja a vezérlőtermet, hogy programozzák a klímaberendezést az egész üzem területén gázelszívásra. Egyidejűleg állítsák a legmagasabb fokozatra a levegőcserét. Okos megoldás (a professzor előző nap meg is dicsérte érte a tervezőket), hogy az esetleg elszabadult gázt egy légmentesen zárható távoli barlangba vezetik, és ott neutralizálják. Így nem szennyezheti a külső környezetet.

- Meddig működik a vezérlőberendezés, ha nem kap utasítást? - kérdezi a professzor az egyik, számítógépmérnöktől.

- Hat óra hosszat. De mért ne kapna újabb impulzust?

- Esetleg áramszünet miatt.

- Természetesen az áramszolgáltatást is mi irányítjuk, innen - jegyzi meg kicsit kioktatón a kibernetikus.

A professzor zavartan fordul el tőle:

- Kérjék meg mindazokat, akik az üzem területén dolgoznak, hogy gyűljenek össze az előcsarnokban.

Elég sokáig tart, amíg az emberek összeverődnek, mert mindenki holtfáradt.

- Álmos? - szólít meg a professzor egy fiatal asszisztenst, aki egyre ásítozik, és alig áll a lábán.

- Nem csoda, nehéz éjszaka volt ez - feleli kicsit bántódottan a kérdezett.

- Valóban nem csoda - jegyzi meg szárazon a professzor.

Nézi a gyülekezőket, és összeszorul a szíve. Mikor beszélni kezd, még maga sem tudja, mit fog mondani:

- Tisztelt kollégák, szeretném önöket megnyugtatni, hogy a megmagyarázhatatlan gondatlanság miatt bekövetkezett robbanás, amely szerencsétlen barátunk életébe került, további veszélyes következményekkel nem járhat. Mindössze…

A gyülekezeten mozgás fut végig, mint mikor egy nagy test hirtelen megremeg. A professzor rádöbben: itt eddig senkinek se jutott eszébe, hogy "további veszélyes következményekkel" is számolni kell. Kapkodva beszél tovább:

- Mindössze egyetlen, kis méretű kísérleti gáztartály sérült meg, de annak tartalma az emberi szervezetre tökéletesen ártalmatlan. És az elszívó berendezés máris működik, perceken belül tiszta lesz a levegő.

Rosszul szövegezte a mondókáját, ezt rögtön érzi. Kitör a pánik. Nők sikoltoznak, férfihangok követelőzve kiáltoznak:

"Miféle gáz? Engedjenek ki minket! Azonnal nyissák ki a kaput"!

A professzor túlkiáltja a lármát:

- Mondom, hogy a szivárgás nem jár veszéllyel! Ez a gáz csupán álmosságot okoz. Igen kellemesen fognak tőle aludni néhány órán keresztül. Utána frissen ébrednek. Ez minden.

A zaj csökken. Általános bizonytalanság. De egy köpcös, kopasz férfi, akinek tar koponyája olyan simán fénylik, mint a lakkozott padló, dühösen felhorkan:

- Ha olyan ártalmatlan a gáz, tegye le a maszkot!

Helyeslő zúgás.

- Nem tehetem le, mert én nem alhatok! - vágja rá a professzor. Fenyegető moraj:

- Ki ez az ember? Honnan került ide? A fiatal laborasszisztens közbekiált:

- Stoewesand, a biokémikus! Kétszeres Nobel-díjas!

A lárma hirtelen elnémul. Pillanatnyi döbbent csend. Aztán újra kezdődik a kiáltozás:

- Kísérleti nyulaknak néz minket?

- Bizonyos mértékig igen - feleli a professzor, és maga is meglepődik attól, amit mond. - Szakemberekkel szemben kötelező az őszinteség. Ismétlem: a gáz teljesen veszélytelen. De ha nem történik a szerencsétlenség, eszembe se jutott volna a hatását önökön, kollégákon kipróbálni. A véletlen azonban egyedülálló próbalehetőséget teremtett olyan találmány számára, amely döntő változást idézhet elő az emberiség történelmében. Ismét a tarfejű hangja reccsen:

- Hallja-e, Stoewesand, én is szakmabeli vagyok. Többé-kevésbé mindnyájan azok vagyunk. Kártyákat az asztalra: mi van a kotyvalékában?!

- Sajnálom, kolléga, egyelőre nem részletezhetem. Bízniuk kell bennem.

- Ön talán vakon bízott annak idején? Nem emlékszik rám? Van der Osten a nevem.

"Van der Osten!" A professzor nagyot nyel. Még csak ez hiányzott. "Osten-tabletták: karcsú terhesség. Osten-tabletták: fájdalommentes szülés". Világszabadalom, sok millió dolláros üzlet. Aztán… néhány szörnyű eset. Nemzetközi bizottság vizsgálja az ügyet, ő arra szavazott, hogy a szert ki kell vonni a forgalomból. Nagy pénzek forogtak kockán… a többség a továbbforgalmazás mellett döntött. Évek múltán a klinikai tapasztalatok neki adtak igazat. Az Osten-tabletták gyártását be kellett tiltani.

- Az idő az én aggályaimat igazolta - veti oda nyersen Van der Ostennak.

- És ki biztosít, hogy most nem az én aggályaim jogosak?

Körös-körül fenyegető moraj. A professzor összeharapja a fogát. Megalázó volna, ha éppen ez a szélhámos teperné le.

Egy majdnem bocsánatkérőn csöndes hang siet a segítségére:

- Nem tartom illőnek, hogy olyan világszerte humánusnak ismert tudós szavában kételkedjünk, mint amilyen Stoewesand professzor.

Ki is ez, aki ilyen szerényen szólal meg, és mégis, rögtön mindenki hallgat rá? Persze… Neuwald, a vezérlőterem főmérnöke. Tegnap futólag váltottak néhány szót.

Neuwald vastag lencséjű pápaszemén keresztül a professzorra szegezi tekintetét:

- Én azzal is beérném, ha közölné velünk, hogy ez az új, ismeretlen (és ha ön mondja, nyilván nem egészségrontó) gáz milyen célt szolgál? Mi a találmány lényege?

A professzor hálásan bólint, de mikor válaszolni próbál, mintha sötétbe ugrana:

- A lényeg az - kezdi vontatottan -, hogy bizonyos fokig blokkolja… - szent isten, döbben rá rémülten, ha megmondom az igazat, ki tudja, hogyan hat rájuk. Hirtelen, mintegy sugallatra rögtönöz: - … blokkolja az emberben lakó agresszivitást!

Döbbent csend fogadja a közlését, ő maga is döbbenten fülel arra, amit mondott. "Hogyan jutott eszembe? Nem is buta ötlet. Nem kellett volna-e ilyesmivel is kísérletezni?" Gondolatai egy pillanatra elkalandoznak. Majdnem megfeledkezik az adott helyzetről. Pedig az változatlanul súlyos.

- Meglepő fordulat - szólal meg újra ádáz-gúnyosan Van der Osten. - Tehát a Fekete Császár ki akarja ölni az emberekből az agresszív ösztönt? Éppen ő? Mert hiszen nyilván nagyfőnökünk megbízásából végzi a kísérleteket!

- A Nobel-békedíjat ugyan ki alapította? Nem robbanóanyag-gyáros? A kurva, ha megöregszik, megtér és kolostorba vonul.

A professzor nevetése ragályos. Csak egy fiatal technikusnő hisztériás sikoltozása kavarja fel újra a már-már megnyugvó kedélyeket:

- Engedjenek ki! Én itt nem maradok!

- Semmi akadálya, hogy kiengedjük, kedves kolléganő, de nem hinném, hogy kellemes az éjszaka az őserdő szélén, pumák és leopárdok társaságában.

A nő zokogni kezd.

- Kérem, doktor, adjon a hölgynek idegcsillapítót - fordul a professzor a főorvoshoz. - Bár azt hiszem, felesleges. Tíz percen belül aludni fog. Egyébként a levegő már teljesen tiszta.

- Nos, hölgyeim és uraim - fordul a többiekhez -, mit határoztak?

Kis csönd után Neuwald szólal meg újra:

- Azt hiszem, helyénvaló, hogy bizalmunkról biztosítsuk Stoewesand professzort. Legokosabb, ha maradunk, és egyelőre nyugovóra térünk.

- Köszönöm, uram! - A professzor hálásan szorítja meg a kibernetikus kezét. - Most pedig kérem a központi távírda vezetőjét és a főorvos urat, hogy tartsanak velem. A nagyfőnök utasítására hozzá kell kísérnem őket…

- Gyalog, az őserdőn kérészül? - veti közbe gyanakodva a tarfejű. A professzor zavartan üti el a kérdést.

- Akárhogyis, ez a parancs. A többieknek azt tanácsolom, aludjak ki az izgalmakat. Holnap reggel, ha felébredtek, együttes erővel megindítjuk újra a munkálatokat.

Egyesek még vitatkoznának, de most hirtelen mindnyájukat letaglózza a leküzdhetetlen álmosság. Szinte támolyogva oszlik szét a gyülekezet.

- A rádiós hasznavehetetlen - közli a professzor X. Y.-nal a házba visszatérve. - A gorillái alig tudták őt és a főorvost a sínautótól a konyháig cipelni. Rengeteg kávét töltöttek beléjük, a doktor fel is ébredt valamelyest. A rádiós egetverően hortyog. Becslésem szerint holnap délig aludni fog.

- Nem baj, az ő munkája nem sürgős. A doktor jöjjön be.

Két gorilla támogatja, vonszolja a főorvost X. Y. ágyához.

- Adjon végre tetráninjekciót - ordít rá X. Y. -, förtelmes a lábam.

Mutatja. Valóban, most már nemcsak duzzadt a bokája. Vörösen belövellt.

- Nincs injekció - motyogja maga elé a főorvos. - Nincs nővér, nincs injekció. Az őrült… az őrült mindent szétrombolt.

- Bolonddá tart? - kiáltja magából kikelten X. Y. - Megnyúzatom, biz' isten…

- Stop - vág közbe gyorsan a professzor, aki állandóan szemmel tartotta a kókadozó doktort.

- Utánanézek, mi történt.

Az egyik testőrrel a gyógyszerkamrába vezetteti magát. Már messziről érzi az átható orvosságszagot. Thin Man alapos munkát végzett. Az üvegszekrényeket összevissza zúzta, felborítgatta, az egész gyógyszerkészlet a földre zúdult, a polcokról, fiókokból kihullott fiolák ripityára törtek, mindenfelé szérumpatakok csordogálnak.

A professzornak sikerül a romhalmazban néhány épségben maradt tubust felfedezni.

- Fájdalomcsillapító tablettákat hoztam - ezzel tér vissza X. Y.-hoz. - Holnapig ez is megteszi. Aztán majd meglátjuk. Az üzem házipatikájában akad nyilván valamiféle antibiotikum.

- Antibiotikum - dünnyögi maga elé az orvos, mintha csak álmában beszélne -, antibiotikum… mi is az?

8

- Megbolondultál? - ordít rá a Fekete Császár a rémülten toporgó Tonióra. - Miféle étlap ez? Miféle választék? Makaróni milánói módra, bolognai módra, szicíliai módra, romagnai módra, toscanai módra, génuai módra… Ezt zabáljam ebédre? És hozzá polentát?! Hát digo vagyok én?!

A világsztár homlokáról patakokban ömlik a verejték.

- Ne tessék haragudni - könyörög -, nem tudom, mi van velem. Ma semmi más se jut az eszembe.

- Majd észhez térsz, ha a boyt kiköttetem!

Tonio felzokog.

- Ne, kérem, kérem! Máris javasolok valami finomságot…

- És mi az?

- Borjúpaprikás! - leheli a konyhaművész az emlékezés gyönyörétől tikkadtan. - A feleségem receptje szerint! - Aztán gyorsan hozzáteszi: - Köretnek persze sajtos makaróni. Ahogy anyám főzte kilencünknek. Mert annyian voltunk testvérek.

X. Y. nagyot káromkodik. A professzor a karjára teszi a kezét.

- Ne bántsa - szól halkan -, a Kettős Alfa hatása alatt áll. Nem tehet róla.

- Arról se tehet, hogy odadugta az orrát, ahol semmi keresnivalója se volt? Azt parancsoltam, hogy a boy hozza utánam a konyakot!

- De én féltem, hogy baj éri - zokogja Tonio -, inkább magam mentem, Madonna Santissima, hogyan magyarázzam meg ezt valakinek, akinek sose volt gyereke?!

- Megszegted a parancsomat!

- Pár percig voltam csak a nagyteremben, pár percig!

- Talán akad még valaki abban az átkozott konyhában, aki ebédet készíthet önnek Tonio helyett? - fortyan fel a professzor. - Ezt az embert pedig hagyja békén. Fontosabb dolgokat kell megbeszélnünk.

- Ott fogsz strázsálni a helyettesed mellett, és minden ételt még készülés közben megkóstoltatsz a boyjal! - adja ki nagy dühösen a parancsot X. Y.

- Már igazán megtaníthattad volna a lusta kölyködet főzni, hányszor mondtam!

- Hiszen tanítgatom, uram, de ügyetlenke, ki tehet róla. Minden rendben lesz, a Madonnára esküszöm, minden rendben lesz!

Tonio majdnem térdre veti magát, hogy kezet csókolhasson a Fekete Császárnak. A boy észrevétlen mozdulattal félrerántja. Szeme sarkából úgy cikázik a Fekete Császár felé a gyűlölet, mint szisszenő kígyó. De ezt a pillanatnyi villanást csak a professzor veszi észre. Elteszi az emlékezetében ma délelőtti, többi megfigyelése mellé.

No hiszen van mire emlékeznie. És tépelődnivalója is akad bőven.

- Remélem, a doktor már nem alszik, és hozott az üzemből antibiotikumot - dörmögi X. Y. - Cudarul fáj a lábam. Csöngessen, kérem.

- A csengő nem szól!

- Mért nem szól?!

- Mert nincs villanyáram.

- Mért nincs?

- Mert a szolgáltatás leállt.

- Viccel, kérem?! Azért ment az üzembe reggel, hogy megindítsa a munkát.

- Nem sikerült.

- Hogyhogy?!

- Senki sincs, aki a berendezést kezelni tudná.

- Elment az esze?! Amerika egyik legjobb kibernetikusa nem tudja a vezérlőberendezést kezelni?!

- Nem tudja. Se ő, se a munkatársai. Ettől eltekintve semmi bajuk.

- Tőlem felfordulhatnak! De a törpe erőmű…

- Nem működik. És ezért nincs se villanyszolgáltatás, se légkondicionálás, mit soroljak még? Rövidesen a víz is kifogy a vezetékekből. Ez a helyzet. A telefon is néma - teszi hozzá gyorsan, mikor X. Y. a kagylóért nyúl.

- Átkozott bolond! Hívassa ide a rádióst!

- A távírda csak akkor funkcionálhat, ha gondoskodtak akkumulátorokról.

- Világos, hogy gondoskodtunk. Mit képzel, én is olyan felelőtlen bolond vagyok, mint maga? Meghülyítette az egész környezetemet!

- Idejében figyelmeztettem, hogy egy narkomániás a központi laboratóriumban katasztrófát okozhat.

- Erről ne halljak többé! Jöjjön a doktor! És a rádiós! - kiáltja oda a mellette strázsáló gorillának. Aztán visszafordul a professzorhoz:

- Maga itt marad! Hogy megmagyarázza a sok badarságot, amit összehordott!

A professzor agyában mintha éles üvegszilánkokat kavarna valamilyen könyörtelen forgószél. Amint azt hiszi, végre leülepednek, megint meggomolyodik minden.

- Hogy még a szakács is elfelejtett főzni! És a Hilton receptjei helyett csak a mama kosztjára emlékszik!

Ezen önkéntelenül elmosolyodik, pedig igazán nincs tréfás kedvében. A véletlenül született tömeges kísérlet túl jól sikerült. Jól? Ami a tapasztalatok széles skáláját illeti, mindenesetre hasznosan. Bár még mindig nem érti a dolgot… Lehetséges-e, hogy a Kettős Alfa ilyen brutálisan hat az emlékezetre? És nemcsak körülhatároltan, mint Esther esetében?

Az első döbbenet reggel, a vezérlőteremben érte. A kibernetikusokat zavart hangulatban találta. Borús arccal sugdolóztak, és mintha gyanakodva méregették volna egymást. Mikor udvariasan megkérdezte, hogyan töltötték az éjszakát, vállvonogatva felelték, hogy jól aludtak, és hümmögve elfordultak.

A főmérnök a központi kapcsolótáblához vezette.

- Természetesen első dolgunk volt, hogy itt keressük a hibát. Felnyitottuk a fedőborítókat. És akkor felfedeztük… de hiszen láthatja… az elektroncsövek eltűntek.

A professzor nem hitt a fülének.

- Mik tűntek el?

- Ezt valóban nehéz laikusnak magyarázgatni. De hát… elektroncsövek nélkül nincs elektronika.

A professzor pár pillanatig hallgatott. Közben úgy nézte kutató szemmel a főmérnököt, mint diagnoszta a beteget, akin valamiféle rendkívül bonyolult kór tüneteit észleli.

- Nem gondol arra - kezdte aztán nagyon óvatosan -, hogy ezt a berendezést talán (hangsúlyozom, talán) nyomtatott áramkör működteti?

- Micsoda?

- Laikus létemre úgy vélem, hogy ez a fémlap itt, amely olyan, mintha vésett betűk volnának rajta, erre vall…

- Fogalmam sincs, miről beszél!

- Félvezetők… ez a szó mit jelent?

- Azok az anyagok, amelyek átmeneti helyet foglalnak el az elektromos áramot jól vezető anyagok és a jó szigetelők közt… de miért kérdi?

- Ez kicsit… régies meghatározás, nem?

- Ne vegye zokon a kérdést: vizsgáztat?!

- Ó, dehogy, csak nem képzeli…

"Mikor is forradalmasították a japánok a félvezető, nyomtatott áramkörökkel az elektronikát? Valamikor a negyvenes években… az emlékezettörlés tehát csaknem fél évszázad szakmai fejlődését blokkolta ebben a kitűnő koponyában… tegnap estig játszva működtetett ultramodern berendezésében a vastag elektroncsöveket keresi. És ha azt mondanám, mért nem vizsgálja végig mikroszkóppal a nyomtatott áramköröket, csak állna, mint hieroglifák előtt… nem tudná a jeleket a maga idejétmúlt nyelvére lefordítani…"

A professzor cigarettára gyújtott, hogy zavarát leplezze, és időt nyerjen. Lopva körülnézett: a főmérnök munkatársai éppen olyan tanácstalanul tébláboltak a "talány" előtt, mint főnökük. A hatás tehát valamennyiüknél hasonló lehetett.

A professzor mellékesen elejtett kérdésekkel próbálta kifürkészni, kinél milyen mértéket ért el az emlékezettörlés. De nem sok ideje volt erre, mert kivörösödött arcú fiatal férfi rontott be a vezérlőterembe, és izgatottan kiáltotta:

- Mért nincs áram? Az erőmű leállt!

- Úristen! - A professzor alig tudta a rémült felhördülést elfojtani. - Ön az erőmű mérnöke?

- Az vagyok, de fogalmam sincs, hogy ön kicsoda - felelte bosszúsan a nagydarab fiatalember.

- Eszerint nem volt itt a teremben éjszaka, mikor a robbanás történt?

- Magára hagytam volna az erőművet?! Csak két emberemet szalasztottam ide.

- És azok most ott vannak, az ólomkamrában?

- Hol lennének? És miért vallat?

- Azonnal hívja ide őket. Nehogy kárt okozzanak!

- Ezt a gyanúsítást kikérem magamnak, az én embereim nem szabotőrök!

- Kérem, sürgősen intézkedjék! Égy pillanatot se veszthetünk!

A mérnök tanácstalanul nézett Neuwaldra. Az a maga csöndes módján csak annyit mondott:

- Azt hiszem, jobb, ha szót fogad a professzornak, ő tudja, mit miért tart szükségesnek.

A fiatalember elsietett, miután tudomásul vette a további utasításokat: zárja le a törpe erőmű ólomkamráját, és addig, míg a helyzet nem tisztázódik, egy élő lelket se engedjen a közelébe.

- A munkatársaimat mért ne?! Azok csak igazán tudják, hogyan kell a sugárzás lehetőségét kizárni! - fordult vissza még az ajtóból is bosszús képpel a mérnök.

- Ebben nem volnék ilyen biztos - mormogta maga elé a professzor.

A sors kaján tréfája - szőtte tovább magában a gondolatot -, hogy egyedül az atomfizikus őrizte meg teljes épségben a tudományát. Véletlen folytán, mert nem volt a nagyteremben. De mihez kezd vele? A társtudományok segítsége nélkül ő is csak olyan, mint a szárazra, vetett hal.

Villanyütésként érte Neuwald nézése. Pedig az nem volt számon kérő, csak némán kérdő. Éppen ezért érezte, hogy ennek az embernek, aki olyan becsületesen bízik benne, magyarázattal tartozik.

- Négyszemközt kell beszélnünk.

A vezérlőterem melletti irodában ültek le.

- Kávét? - kérdezte a főmérnök, de rögtön utána félretolta a kis eszpresszómasinát. - Ostobaság, hiszen nincs áram.

- És nem is lesz, amíg külső segítség nem érkezik. Ön ugyanis… önök mindnyájan…

Elakadt. Neuwald két szemgolyója ide-oda rebbent a pápaszem vastag üvege mögött.

- Beszéljen csak bátran. Ne tartson attól, hogy hisztériázni fogok. Én már annyi mindent kibírtam. Elmondhatnám a szokott hitleri lágerhistóriát, amely már mindenkit untat. A fiatalok azt mondják rá: egy szó sem igaz belőle. Pedig nekem bizonyítékom is van. Ez itt, látja. - Félig elszívott cigarettáját mutatta, és rögtön utána elnyomta a hamutartóban. - Képtelen volnék egy cigarettát végigszívni, mert amíg közös lágerben voltam a feleségemmel, minden este együtt cigarettáztunk a férfi és a női rabokat elválasztó drótsövény két oldalán. Egy szippantás az övé, egy az enyém. Hogyan szereztem azt a napi egy szál cigarettát, amit ide-oda adogattunk reszkető-óvatosan, hogy az őrök észre ne vegyék? Az élelemadagom egy részére cseréltem, mert ő imádott füstölni. Orvos volt. Arra akarták kényszeríteni, hogy hajtson végre petefészekirtást fogoly nőkön. "Tudományos kísérleti célból." Érzéstelenítés nélkül, persze, mert drága orvosszereket nem pazaroltak deportáltakra. Megtagadta a parancs teljesítését. Egy másik orvosnő vállalta az operációkat. És természetesen a parancsmegtagadó lett az első áldozat. Büntetésből. Én mindezt jóval később tudtam meg. Mikor ő már nem élt. Kicsit hallgatott.

- Kérdi, hogy lehetett ezt túlélni? Hittem a tudományban, hittem, hogy csak gazemberek élnek vissza vele, hittem, hogy valójában mégis az emberiséget szolgálja, és hogy az én kis szolgálataimra is szükség van. Hirosima persze meglehetős kétségeket ébresztett bennem. De az Államokban (a háború után oda kerültem) szépen haladtam a pályámon. Kibernetikai kutató intézetet vezettem, és hasznosnak éreztem a munkámat. Az Intézet főpatrónusa Ypsilantos volt, a nemes emberbarát. Csak akkor tudtam meg, hogy ő a Fekete Császár, mikor megkért, hogy "tanácsadóként" kísérjem el egy hosszabb útra. Az út végcélja (persze csak a helyszínen derült ki) ez a barlangrendszer volt, amelynek elektronikus berendezése rám várt. Tudom, hogy innen élve többé ki nem kerülhetek.

Levette és megtörülgette a szemüvegét.

- Hogy mindezt mért mondtam el önnek ilyen bőbeszédűen, mikor láthatóan tűkön ül, és sürgős a közölnivalója? Azt akartam, hogy tudja: bátran kitálalhat bármiféle borzalmat. Engem szeretve tisztelt századunk részéről már semmiféle meglepetés sem érhet.

- Nincs szó borzalomról! - A professzor gyöngéd mozdulattal tette kezét Neuwald karjára. -Kétségkívül bizonyos műhiba történt. De szent igaz, amit tegnap este mondtam: az ittlévők életét, egészségét nem fenyegeti veszély. Legfeljebb… az emlékezetüket. Hozzáteszem: a szakmai emlékezetüket. Nem tudom, milyen mértékben. Hiszen ez az első (és akaratlan!) tömeges kísérlet. Néhány váratlan tapasztalattal máris szolgált.

A főmérnök pupillája természetellenes nagyra tágult a vastag szemüveglencse mögött.

- Azt akarja mondani, hogy azért nem tudjuk a vezérlőberendezést beindítani, mert elfelejtettük, hogyan kell kezelni?

- Az ön emlékképzetei visszacsatolódtak az elektronika fejlődésének egy korábbi korszakához. A többiek szakmai memóriájából szerintem még az alapelemek ismerete is kiesett.

- De hát miért csinálták ezt velünk?! - A főmérnök most először vesztette el az önuralmát.

- A Kettős Alfa gáz igazi célja, hogy blokkolja az emberiség agyában a nukleáris ismereteket. Ne kívánja, hogy ezt most részletezzem. Váratlan mellékhatás az agyban mutatkozó… hiába, nem tudom másként nevezni… az agyban mutatkozó láncreakció.

- Teremtőm, mi lett volna, ha Thin Man még dúsítja is a Kettős Alfát, ahogy tervezte - cikázik át agyán a rémület.

- Ez a láncreakció - folytatta hangosan - az összes "beérkezett" tudáselemeket kisebb-nagyobb hatékonysággal blokkolja. Elsősorban, úgy látszik, a csúcsok épülnek le: a sajátos szakmai képességek időlegesen elvesztik kreativitásukat és ezzel együtt a tudományos jelennel való kapcsolatukat.

- Időlegesen?!

- Látom, sajnos, nagyon felindult.

- Nem jobban, mintha azt közölte volna velem, hogy ezentúl nem lesznek végtagjaim, és csak a földön gurulva közlekedhetek. - A főmérnök már visszanyerte hidegvérét, de a hangja ellenséges.

- Bízott bennem és csalódott - néz rá szomorúan a professzor. - Én mégis arra kérem, higgyen nekem továbbra is! Olcsó dolog volna most bizonykodnom, hogy nem tehetek arról, ami történt, így is felelősnek érzem magam, és mindent elkövetek, hogy jóvátegyem. Napokról van csak szó! Külső segítséget kérünk! Igenis, kitörünk innen, ebből a csapdából! Az emlékezetkiesés, remélem, átmeneti tünet. Megszüntethető! Ismétlem: higgyen nekem!

- Nehezemre esik, de nincs más választásom - feleli szárazon Neuwald. - Tulajdonképpen mért éppen engem tisztelt meg a közlésével? Mért nem például az atomszakértőt, akinek az emlékezete, bár ez volt a fő cél - itt gúnyosan elhúzta a száját -, úgy látszik, nem blokkolódott?

- Viszont az adott helyzetben semmire se használható. És a mérnök hebehurgya, erőszakos fráternek látszik. Fellármázná a többieket, pánikot keltene.

- Tehát azt akarja, hogy senki se tudja meg, mi történt valójában?

- Senki. Azt kell mondanunk, hogy olyan súlyos hiba támadt a berendezésben, amit csak fontos alkatrészek cseréjével lehet rendbe hozni. Azokat viszont helikopterek szállítják ide pár napon belül. Míg meg nem érkeznek, mindenki kedvére pihenhet, élelem van elég, a táj szép, a klíma nappal enyhe. Tekintsék az egészet soron kívüli, kellemes víkendnek.

- Elég fantasztikus mese. És ezt éppen én adjam elő?

- Ön itt, megítélésem szerint, a leghiggadtabb és legjózanabb ember. A legértelmesebb is, a szakmai emlékezetkihagyás ellenére. Ezért választottam egyetlen szövetségesemül. Kezet rá!

A főmérnök kicsit tétovázva szorította meg a feléje nyújtott jobbot.

- Komolyan gondolja, amit mondott? Hogy kitörhetünk innen?

- Tisztességesebb, ha azt mondom: komolyan remélem. A rádióadó működtethető. Megtudtam, hogy a távírda akkumulátorokat tartalékolt. Ha kell, erőszakkal kényszerítem a rádióst, hogy közvetítse S. O. S.-emet a Nemzetek Szövetsége főtitkárához.

- Hát akkor hívjuk össze az embereket - sóhajt fel Neuwald.

Mikor kiléptek a vezérlőterembe, senkit se találtak ott. Neuwald munkatársai szétrajzottak, és a nagyteremben sugdostak a többiekkel.

Éppen ideje volt a társaságot szép, hazug szavakkal megnyugtatni.

De még mielőtt nekiindultak volna, Neuwaldon erőt vett a sokáig visszafojtott indulat.

Odaugrott az egyik számítógéphez, belerúgott, és leköpte.

- Te dög, te rohadt dög - mormolta fogcsikorgatva -, rád tettem fel a maradék életemet. És mi vagy nélkülem? Mi vagy, ha én nem dirigállak? Ócskavas.

- Tulajdonképpen örülnöm kell annak, amit elmondott - szól X. Y., mikor a professzor befejezte részletes beszámolóját. - Minden jel arra vall, hogy ez a maga Kettős Alfája kitűnően beválik. Nem értem, miért sápítozik azért, mert egy maroknyi hülye az előre tervezettnél szaporábban hülyült tovább.

- Ha én is gengszter volnék, én is így beszélnék - fakad ki féktelen dühvel Stoewesand.

- Már megint azt képzeli, hogy megsérthet -, mosolyog elnézőn a Fekete Császár. - Ahhoz maga kisnyuszi, kedvelt Nobel-díjasom. Most különben is inkább dicsérgetni volna kedvem. Csak egy bosszant, hogy Thin Man kinyiffant, így nincs, aki a további munkáját ellenőrizze. No de majd gondoskodom a pótlásáról…

- Nem érti, hogy a labor tönkrement, és itt nem lehet szó kísérletezésről?

- És maga nem érti, hogy amit én akarok, azt mindig "lehet", sőt "muszáj" végrehajtani? Egyetlen rádióüzenetembe kerül, és kirámolják, elszállítják ide otthoni laboratóriumának teljes berendezését. Az utolsó szögig. Abban csak menni fog a munka?!

- Hacsak dzsinnek nem állnak a szolgálatában…

- De, jól sejti, dzsinnek. Nagyon magas hetibéres dzsinnek. Akiknek számára nincs lehetetlen. Végre! Kialudta magát? - Ez már a rádiósnak szól, aki a szobába lépett.

A rádiós hebeg valamit, de a szeme zavaros.

- Igyon gyorsan még egy kávét, Reynolds, és adja fel ezt a rádiógramot. Sifrekulcs az e heti. Utána jelentkezzék.

- Igenis. - Reynolds átveszi a feljegyzést, és pár pillanatig úgy nézegeti, mintha furcsa állatot nyomtak volna a markába, amelyről nem tudja, pézsmapatkány-e vagy ebihal. De aztán megint csak ennyit mond, "igenis", és elhagyja a szobát.

- Küldje be a testőrparancsnokot! - szól utána kicsit késetten X. Y., aki még nem szokta meg a gondolatot, hogy nem csöngethet, és nem telefonálhat.

Egyébként a professzornak most módja van meggyőződni róla, hogy rabtartója mért lett "Fekete Császár". Szervezőképessége, mindenre kiterjedő figyelme páratlan. Attól kezdve, hogy az egyik dzsipet állandó vízhordásra állítja be a pataktól a Léthé üzemig, hogy szükségvilágításról gondoskodik ("van elég bányászlámpa, de készítsenek mécseseket is, nem akarom, hogy éjszaka pánik törjön ki odalent"), egészen az élelemkészletek, főként a hús háziszeres konzerválásáig ("hiszen a hűtőház se működik") mindenre van gondja, utasításai a legkisebb részletre is kiterjednek.

Miután a testőrparancsnok elrohant a megbízásokat továbbadni, könnyedén vállat von, és csak úgy mellékesen odaveti a professzornak:

- Végül is mindezekre a rendszabályokra csak rövid ideig lesz szükség. A központomból huszonnégy órán belül minden segítséget megkapunk. A vezérlőterem személyzetét kicserélem a többi, használhatatlanná vált mamlasszal együtt, és minden megy tovább problémátlanul.

- És a sok "használhatatlanná vált mamlasszal" mi lesz?

X. Y. bosszúsan legyint.

- Már megint a humánum bajnoka! - Hirtelen felragyog az arca. - Hoppá! Köszönöm, drága professzor, a ragyogó ötletet!

- Miféle ötletet?!

- Már attól tartottam, hogy ezentúl nem lesz vöröshangyája! Most megvan! Azoknak az embereknek az életben maradása, akiket maga tett használhatatlanná…

- Nem én! Nem én!

- … mindenesetre a találmánya. Szóval, addig maradhatnak életben, amíg maga tisztességesen végzi a munkát, amellyel megbíztam. És nem próbál valamiféle tudományos fortélyoskodással kijátszani. A legkisebb gyanús mozzanat esetén megkezdem a "túszok" kivégeztetését… óránként egyet, a maga szeme láttára.

- Szörnyeteg! - A professzor torka görcsösen összeszorul.

- Az újabb megtisztelő cím arról tanúskodik, hogy megegyeztünk - bólint barátságosan X. Y. -De kerítsék elő végre azt a bitang doktort! Piszokul fáj a lábam!

- A doktor - jelenti a boy, akire a telefon szerepét bízták, (az agya legalább olyan idegesítő-lassan kapcsol, mint egy igazi telefon) -, a doktor a nővérnél van.

- Mi a fenét csinál vele? Hiszen az már nem él!

- Temeti. Igen. Temeti.

- Jöjjön ide azonnal! Reynoldsnak is nézz utána! Ha végzett, jelentse! No, végre, a doktor! Magához tért már?!

A főorvos talpig feketébe öltözve olyan, mint egy óriási svábbogár. Az arcán bántódott kifejezés. Valószínűleg azért, mert X. Y. nem részvétnyilatkozattal fogadta.

- A csapás, amely ért, olyan súlyos, hogy igazán nem volt könnyű magamhoz térnem. De mindenesetre szolgálatára állok - feleli fagyosan.

- Nézze meg a csülkömet.

Ledobja a takarót. A lába most már a térde körül se kellemes látvány.

A főorvos hosszasan vizsgálgatja.

- Hát igen - mondja, miközben felegyenesedik.

- Mit igen?

- Le kell vágni. Sürgősen.

- Mi-i-it?!

- A lábát. Nincs más megoldás. Különben tovább terjed a vérmérgezés.

Nem szepszist mond.

- Hallja-e - ordít rá X. Y. -, én magát vágatom rögtön apró gerezdekre! Antibiotikumot adjon! Akármilyet!

"Ennek ugyan beszélhetsz" - gondolja magában kárörvendezve a professzor. Hová is csatolódhatott vissza az emlékezete? A búr háború idején tarthattak ott a felcserek, ahol ez most. Vagy még régebben.

A doktor egyébként hajmeresztő tudatlanságában éppolyan öntelt, amilyen komputeres főorvos korában volt.

- Ha ön jobban ért az orvostudományhoz, mint én - üti meg a szokott fölényes hangot -, rakasson egy javasasszonnyal penészes pókhálót a lábára!

- Világos, hogy Flemingre sem emlékszik, különben nem éppen penészt emlegetett volna - mérlegeli magában a professzor. - Penicillin, 1929… de ennek az emlékezet-kihagyása sokkal távolabbra nyúlik vissza. Klistérozás, érvágás, amputálás -ennyi lehet a tudománya.

- Kuss, és mars innen! - üvölti el magát X. Y., pontot téve a tudományos eszmecsere végére. De miután a doktor sértődötten elvonult, sokkal nyugodtabbnak mutatkozik, mint ahogy a professzor várta.

- Még szerencse - kacsint rá -, hogy orvosokat is kértem rádión. Gyanítottam, hogy ez a tökfilkó is bekapta a legyet… illetőleg a gázt.

Ezzel, mint akit üszkösödő lába nem is érdekel, hiszen rövidesen a leghíresebb gyógyászok fogják kezelésbe venni, megint csak a rádiós miatt türelmetlenkedik.

Reynolds végre megjelenik az ajtóban. Holtsápadt, alig áll a lábán. A boy gyöngéden támogatja.

- Leadta? - kérdi X. Y. türelmetlenül.

- Nem tudtam - dadogja Reynolds.

- Csak nem az áramszünet miatt? - csattan fel a Fekete Császár. - Elfelejtette, hogy van akkumulátora? Eszébe kellett volna juttatnom.

- Azt éppen nem felejtettem el. - A rádiós foga hallhatóan vacog.

- Hát? Tán a sifrekulcsot? Majd megint a fejébe verem.

- Nem, kérem - nyöszörgi Reynolds. - Akárhogy töprengek… nem jutnak eszembe a morzejelek.

9

- A rövidhullámú kapcsolat létesítése még reménytelenebb - gondolkodik hangosan X. Y., de közben meglepően nyugodtnak látszik.

- Ennyi ember közt nincs még valaki, aki a rádiózáshoz ért? - kérdi felindultan a professzor, mert most már a saját reményeit is veszélyeztetettnek látja.

- Maga ért hozzá?

- Nem az én területem.

- Szép kis tudósok. Mihez értenek tulajdonképpen? Itt a sok méregdrága gép, de ha történetesen "más a területük", csak állnak előttük bambán, mint a vademberek, és nem tudnak mihez kezdeni. Akár az ókorból kerültek volna a mába.

- Filozofálás helyett okosabb volna az üzembeliek közt keresni olyan embert, aki esetleg használható.

- Van ott rádiós is, távírdász is, de ad egy: miért emlékezne többre, mint Reynolds, aki az elsők közt került ki a nagyteremből. Ad kettő: nem bízom a sifre-könyvet, vagy a titkos adóm hívójelét olyanra, akinek nem ismerem biztosan a vöröshangyáját.

- Reynoldsnak ki vagy mi a vöröshangyája?

- Meg fog lepődni. Az övé is a boy. Imádja ezt a mihaszna, lusta, együgyű kölyköt, akit igazán csak az apja miatt tűrök meg a közelemben. A fiú viszonozni látszik érzelmeit. Nem vette észre, milyen gyöngéden ölelgette? Az apjára jóval hűvösebben néz.

"Igaz, és kicsit megvetőn - gondolja a professzor - de mért fontos ez most?"

- Tehát teljesen el vagyunk vágva a külvilágtól?

- Ej, ej - csóválja fejét mosolyogva a Fekete Császár -, hát még mindig nem tanulta meg, hogy én mindig minden eshetőséget előre számba veszek? Ha a központi irodám nem kapja meg ma este a mindennapi O. K. jelzést, holnap egész helikopterraj száll le a platón, itt, a közelünkben. Orvost is hoznak, bizonyára - teszi hozzá, mert most azért megfordul a fejében, hogy nem várna szívesen még egy napig a lába istápolására.

- Azt hiszem, fogalma sincs róla, hogy mi ketten milyen régi ellenfelek vagyunk, és hányszor kerültünk már szembe egymással.

- Sejtem, hogy a Béke Világtanácsban elhangzott felszólalásaimra gondol. Sokszor próbáltuk keresztezni azokat az embertelen nemzetközi mesterkedéseket, amelyekhez nyilván nagy anyagi érdekei fűződtek.

- Ez az ellentét túlságosan kézenfekvő. Nem erre célozok.

X. Y. lábfájása estére erősen fokozódott. Türelmetlenül várta a másnapot. Hogy az időt agyoncsapja, hálószobájába rendelte a professzort. "Magánbeszélgetésre." Szórakoztassa, míg elalszik. A professzor morcosan engedett a "meghívásnak".

- Egyáltalán nem erre célozok. Említett szembekerüléseink alkalmával én mindig láthatatlan voltam, és maga úgy érezhette, a megfoghatatlan semmivel hadakozik. Hallom, találkozott az üzemben Van der Ostennal.

- Az Osten-tabletta is az üzlete volt?

- Ne becsüljön le, nekem bagatell mellékágazat az ilyesmi. De a gyógyszertrösztöt, amely a pirulát forgalomba hozta, elég jelentősen finanszíroztam. Ezért kicsit bosszantott, mikor maga a szakértői bizottságban a betiltásra szavazott. Persze, az én érdekeltségem képviselői többségben voltak.

- Így aztán a tablettát csak három év múlva tiltották be, mikor már sorra születtek a kar és láb nélküli, nyitott gerinces csecsemők!

- Valahol hiba csúszott az egyébként tehetséges feltaláló számításaiba. Azt állítja, rájött, mi volt a baj, és korrigálni fogja.

- Csak nem szándékozik azt a pokoli szemetet újra forgalmazni?

- De. Más néven. Azért van itt nálam. Szorgalmasan kísérletezik.

- Gonosztevő!

- Ne dühöngjön. Folytatni szeretném: a Thegeia 24 ügyében semmiképpen se volt igaza.

- Igazam van, csak még nem sikerült bebizonyítanom! Kezdem sejteni, miért.

- A Thegeia-permetezés minden kártékony rovart kiirt.

- De a hasznosakat is. És főleg! Az emberi szervezetre ártalmas. Mikor pedig vannak megbízható szerek…

- Azok más trösztök cégérei alatt futnak.

- Várjon, most majd én kérdezek: az olcsó "népolajban" is érdekeltsége volt? Amitől annyian haltak meg "fertőző tüdőgyulladásban"?

- Azt hiszem. Már nem is emlékszem.

- És abban, hogy a dél-olaszországi koleraesetek ellenére se lehetett ott az osztrigahalászatot betiltani? És hogy az északi szigetek mellett kipusztulnak a halak, életveszélyes a fürdőzés, mert túl költséges volna a nagyüzemek szennyvizét fertőtlenítve elvezetni? Amit én az Unesco bizottságban indítványoztam? Csatok, pontos megvalósítási javaslattal?

- Lassan a testtel, azért nem mindenért vagyok egy személyben felelős, amivel az ember a környezetét rontja.

- Nem egy személyben.

- Csak mint prototípus? Így gondolja? Igaza lehet. Itt van köztünk a legtöbb ellentét. Maga szerint az a jó tudomány, ami az embereknek hasznára van. Szerintem az a jó tudomány, ami nekem hoz hasznot. A többi sosem érdekelt.

- Csak a pénz.

- No látja, most értünk a döntő ponthoz. Itt a bökkenő.

Megigazítja lábán a takarót. Fájdalmasan felszisszen, amit láthatóan restell. Hogy gyengeségét palástolja, szivarra gyújt.

- Az a baj, hogy egy idő óta már a pénz sem érdekel.

- Ezt nem hiszem.

- Mert nincs elég fantáziája elképzelni, hogy aki világméretekben dolgozik, mint én, mennyire elveszti érzékét a transzmissziós eszközök értéke iránt. Ha most megkérdeznének, hányféle mozgást dirigál az öt világrészben az én jól álcázott központom, nem tudnék felelni. Komputer igénybevétele nélkül semmi esetre sem. Ilyen, csillagászati számokkal működő szervezetben már nemcsak pénzről van szó, vagyis nem elsősorban pénzről.

- Hanem?

- Hatalomról. - A Fekete Császár áhítattal ejti ki a szót. A professzor még valami kis megilletődést is kiérez a hangjából. Óvatosan kérdez tovább:

- És a hatalmat, az ilyen világokat behálózó hatalmat nem lehetne jóra is fordítani? A Fekete Császár sokáig hallgat.

- Volt idő, mikor már-már azt hittem, hogy lehet - mondja aztán nagyon csöndesen. - Furcsa, hogy éppen magának beszélek erről. De talán nem is furcsa. Az adott helyzetben összenőttünk, mint a sziámi ikrek. Vagy ez az összetartozás régebbi keletű? Eredendő? Bolondságokat fecsegek, úgy látszik, lázam van.

A csuklóját tapogatja.

- Maga innen soha ki nem kerül, ha én, tegyük fel, elpatkolok. Még azt se tudhatja meg, hol, milyen országban került pont az élete végére.

- Valahol Dél-Amerikában.

- Erre egy iskolás gyerek is rájönne. De aztán nincs tovább. Szerencsére elég értelmes ahhoz, hogy kettőnk sorsának ezt az összeszövődését világosan lássa. Rám van utalva, mert élni akar. Én rá vagyok utalva magára, mert feltétlenül akarom a találmányát. És annak titkát most már egyedül őrzi. No de visszatérek egy korábbi témára. Lent, a folyóparton azt kérdezte: "önnek nincs vöröshangyája?"

- Azt felelte rá, volt, de szerencsére kimúlt.

- Mikor volt, hinni kezdtem, hogy jó dolog jónak lenni.

A professzor érzi, hogy most nem szabad közbeszólnia.

- Elmondtam, ugye, milyen csatornajáratokon keresztül vergődtem fel a kis patkányok közül a nagy ragadozók közé. Veszedelmes gengszternek lenni, ez már rang. Mindenkinél veszedelmesebbnek - társadalmi pozíció. Én elég rövid idő alatt lettem elismerten a legveszedelmesebb, és akkor többé nem emlegették, hogy gengszter vagyok, voltam. Ilyen trösztvezérnek tituláltak meg olyan iparmágnásnak, ilyen elnökségbe, olyan kormánybizottságba hívtak meg, és multinacionális fórumokon is egyre súlyosabban esett latba a szavam. Miután összebékítettem két kis közel-keleti országot, amelyeknek lakói miszlikbe aprították egymást (természetesen mindkét félnek én szállítottam a fegyvert), a nemzetközi sajtóban megkaptam a "nemes emberbarát" címet. Akkor ismertem meg Consuelót.

A szoba sötét hátterébe mered, mint aki attól retteg, hogy egy név kimondása babonás erőket szabadíthat fel, és megidézhet egy szellemet.

- Spanyol hercegnő volt. Az a fajta főúri sarj, aki dölyfösen viseli a híres családi gyémántokat, de ha történetesen nem hívják meg valahová estélyre, otthon titokban rántottát vacsorázik. Az anyja rendkívül gőgösen árusította: míg nem voltam a francia becsületrend lovagja, nem is remélhettem, hogy betehetem a lábamat madridi palotájukba. Én viszont pontosan tudtam, hogy azon a palotán annyi az adósság, mint utcagyerek koromban fejemen a tetű.

- Addig nem törődtem a nőkkel. Csak úgy kellettek, mint a húsétel… az ember zabálja, mert a szervezetének szüksége van rá, de közben legszívesebben újságot olvasna, akár a W. C.-n.

- Gondolom, komikusan hangzik, ha azt mondom, hogy Consuelo volt az első szerelmem, hiszen találkozásunk idején jócskán túlléptem a fél század küszöbét. Ő 25 éves volt. Nem akartam megvásárolni. Az volt a rögeszmém, hogy meghódítom. Csak akkor szakítom le ezt a gyöngédszép virágot, ha úgy érzem: belém szeretett. És végül azzal áltattam magam, hogy elértem a célomat.

- Talán nem is volt ez mindig önáltatás? Öt évig éltünk együtt, és a feleségem tökéletesen boldognak látszott. Akkoriban igen, akkor szerettem a pénzt, de a legjobb értelemben; jólesett, hogy olyan rengeteget költhetek rá. Benne pedig megvolt az örülni tudás elragadó tehetsége. Tapsolva élvezte, hogy az ő naptárának minden napja piros betűs ünnep. Szívesen jótékonykodott, és a világmagazinok gyakran hozták a képét, amint árváknak vagy lelenceknek ajándékot osztogat. Egy időben fontolgattuk, ne fogadjunk-e örökbe egy vagy két vagy akár tucatnyi porontyot, mert saját gyereket sehogy se sikerült összekalapálnunk.

Már megint érdes a hangja.

- Jónéniskedése átragadt rám. Jóbácsi akartam lenni. Egész sor nem kifogástalanul szobatiszta kezdeményezést sztorníroztam. Világcégemet világmegváltásra próbáltam profilírozni. Akkoriban jutott eszembe, hogy nem árt, ha van a háznál Béke Nobel-díj. Mérget vehet rá, ha nagyon nekidurálom magam, beseperhettem volna. Megvoltak hozzá az összeköttetéseim. A sok firkásznak, akik legendákat gyártottak pályafutásomról, magam is kezdtem elhinni, hogy hátulgombolós koromtól kezdve mindig gáncs nélkül lovagoskodtam. Ez kárpótolt iszonyatos múltamért. De legfőbb vigaszom minden régi kínlódásért, megaláztatásért mégis ő volt, akinek a neve is vigaszt jelent: "Consuelo".

Megint utána hallgatódzik a névnek, mintha az olyan visszhangot keltene, amelyet csak ő hall.

- Talán az volt a baj, hogy nem rejtettem véka alá a vöröshangyámat. Nyílt és titkos ellenségem pedig légiónyi. Ez már a szakmával jár. Nem tudom, hogy ki hogyan vette fel, vagy szerezte meg és küldte el nekem postán azt a bizonyos fényképet. Színes kép volt, szépen érvényesültek rajta a kontrasztok. Rendkívül plasztikusan hatott a rózsaszínű és a fekete test egybefonódása. Consuelo és egy néger bokszbajnok.

Mélyet lélegzik.

- Telibe talált a bitang, aki a fotográfiával megajándékozott. Szobámba zárkózva úgy üvöltöttem, mint az a fogoly, akit Villa az óriáshangya-bolyba fektetett. Aztán lenyeltem egy marék idegcsillapítót, és Consuelo semmit se vett észre.

- A következő héten Rio de Janeiróba utaztunk. Járt ott? A világ legszebb, legfurcsább városa. A Copacabana csodálatos strandja mögött luxusvillák és felhőkarcolók. De a milliárdosok lakhelyétől nincs messze a Morro Preto, a nyomornegyed. A deszka- és bádogkunyhókban, a favellákban néger és mulatt koldusok tengődnek. Ha időnként már túl erőszakosan, tolakodón koldulnak, és zavarják a fürdőzők szórakozását, éjszakai razziákon összefogdossák őket, a Parana folyóhoz szállítják és a vízbe hajigálják. A Paranában vérszomjas ragadozó halak rajzanak, a piranhák. A folyóba esett áldozatokról percek alatt leszedik éles fogaikkal a húst.

X. Y. nehezen lélegzik. A láztól?

- Mikor elmondtam ezt Consuelónak, szörnyen felháborodott. Azon törte a fejét, milyen akciót kellene szervezni a koldusok védelmére. Este elmentünk a Parana partjára. A kocsit távolabb állítottuk le. Sétáltunk. Ekkor történt. Valahogy megcsúszott. A folyóba zuhant.

- És a piranhák…?

X. Y. bólint.

- Az a szép, rózsaszínű test… csúnya halál, ugye?

A professzor dermedten mered a mozdulatlan arcba.

- És ön ott állt? Nézte?

- Mi mást tehettem volna. - Tárgyilagosan, hűvösen hangzik a válasz.

- A bokszbajnok…?

- Kit érdekelt. Kis ügyintézők reszortja.

Sokáig hallgatnak. A professzor az iszonyattól. A Fekete Császár, mert mintha megint a felidézett szellem megjelenését várva kémlelné a szoba sötétjét.

Mikor újra megszólal, nagyon kemény a hangja:

- Akkor dőlt el számomra végleg, hogy a régi énem volt az igazi. A puha jóságigénytől elfajzottam. Az emberek nem érdemelnek mást, mint amit azelőtt kaptak tőlem. És azóta is, mindig. Mióta ismét magamra találtam. Taposni kell rajtuk. És ha sírnak, jajgatnak, közömbösnek maradni. Olyan közömbösnek, amilyen az isten.

Most először lobog fel a szemében emberi fájdalom. Talán a saját jajszavára emlékszik, és hogy az isten nem figyelt oda?

- De hiszen nincs isten. Előttem bebizonyosodott - suttogja aztán. A professzor közelebb hajlik, mert alig hallja a szavát. Megcsapja a forró test kigőzölgése. "Magas láza lehet" - állapítja meg magában.

- Egyetlen vágyam maradt. - A suttogás nem marad abba. - Én akarok isten lenni. Ne vágjon olyan rémült képet, nem őrültem meg. Azt szeretném egyszer átélni, hogy ha mégis volna isten, mit erezne? Mit érezhet az isten, ha nézi a földön nyüzsgő férgeket, és mérlegeli: "megsemmisítsem mind? Vagy hagyjam tovább férgeskedni?" Nekem sok hatalmam van. Sok, szétágazó hatalmam, az egész földgolyót behálózó. De a sok kevesebb, mint az egy. A teljes. Azt akarom, hogy az egész világon csak nekem legyen hatalmam, senki másnak! Tőlem függjön, hogy az élők megmaradnak-e, vagy szétpattan a föld, mint egy léggömb. Egyedül az enyém legyen az ítélet vagy a kegyelem joga. Az egész világon egyedül az enyém. Mert a titkot csak én ismerem. Rajtam kívül senki.

- Ezért kell nekem a maga találmánya.

- Megértette végre?!

"Tébolyult ez az ember?" - töpreng a professzor, miközben lábujjhegyen kilopódzik a Fekete Császár hálószobájából. A beteg végre elaludt. Szaggatottan lélegzik, és gyakran felnyög álmában. Nagy fájdalmai lehetnek. "A rögeszme, amely megszállottá, nem logikus következménye-e annak, hogy olyan korlátlan hatalom összpontosult a kezében, amit ember el nem tud viselni? Ép ésszel aligha?!"

"Kár ezt most elemezgetni" - igyekszik magát fegyelmezni, "hiszen a helyzeten nem változtat, ha a Fekete Császár szellemi állapotán töprengek. Cselekedni kell. De mit? A mozgástér oly csekély."

A rádióst akarja megkeresni. Hátha sikerül valahogy eszméletre téríteni. Persze, nagyon kevés reménnyel kecsegtet a próbálkozás.

Benyit a rádióshoz. Az ágyát üresen találja. Vár egy darabig. Hiába. Csalódottan indul saját szobája felé. De amikor elhalad a kis távírda ajtaja mellett, bentről különös halk neszezés üti meg a fülét. És az ajtórésen mintha némi fény szűrődnék ki - gyertyavilágé talán? A professzor szívdobogva nyomja le a kilincset. Az ajtót belülről kulcsra zárták. És a neszezés máris abbamaradt. Hogyan érje el, hogy beengedjék? Hirtelen eszébe jut a nemzetközi jel, aminek az ismeretéhez nem kell rádiós szaktudás. Három rövid, három hosszú, három rövid. S. O. S. Máris kopogja. Semmit se kockáztat. Legfeljebb nem kap választ.

De belülről a zárban fordul a kulcs. Az ajtó résnyire nyílik. Keretében ott áll a boy.

- Te! - kiált fel a professzor.

A fiú csendet int, behúzza a szobába, és bezárja mögötte az ajtót. A professzor a halvány gyertyafénynél megpillantja a rádióst, aki egy karosszékben alszik, olyan mélyen, mintha tökrészeg volna.

- Elárul? - kérdi halkan a fiú. A professzor legyűri döbbenetét. Logikusan próbál gondolkodni.

- De hiszen csakis egyet akarhatunk! - szól tétován.

- Csakis. - Röviden, szárazon hangzik a válasz.

- Te kezeled az állomást? Értesz hozzá?

- Ő tanított meg rá. - Fejével a rádiós felé int. - Már régen.

- És mit adsz le?

A fiú szája olyan keskenyre zárul, mint egy késpenge.

- Amit kell. Minden este. Hogy O. K. Hiszen tudja. O. K. Mert ha ez a jel egy este nem érkezik meg a Központba, jönnek a Nagyfőnök emberei.

- És így… nem fognak jönni?

- Amíg megkapják az O. K. jelet az e heti kulcs szerint, addig nem. Ez a megállapodás. A Nagyfőnök nem akart itt fölösleges röpködést, nehogy a gépek feltűnést keltsenek. Mert az Interpol keresi önt. Fogtuk az adást, mikor Reynolds még dolgozni tudott.

- Keresnek! - A professzor a melléhez nyúl. "Csak most ne érjen infarktus" - ötlik az eszébe.

- És a mai O. K.-t már leadtad?

- Természetesen.

Bámulatos a fiú. A gügyeség álcáját eldobva csupa keménység, nyugodt céltudatosság.

- Hogy tudott Reynolds mindenre megtanítani, amit a rádiózáshoz tudni kell?

- Kiskölyök korom óta az volt az álmom, hogy fizikus leszek. Tanultam is éjjel-nappal. Amíg csak a Fekete Császár ide nem hurcoltatta az apámat. Vele kellett jönnöm. Hogy itt én legyek "a boy". Ez a nagyszerű ember - a rádiós felé int - titokban tovább tanítgatott. Már amire tanítani tudott. Minden kis időben, amit a napi robotból le tudtunk csípni, oktatgatott.

- Tehát ez volt kettőtök közt a kapcsolat!

- A Nagyfőnök nyilván mást mondott önnek. Valami undokságot. Tudom, mivel szokta ugratni Reynoldsot.

A fiatal arc haragospirosra gyullad.

- Mondd - kérdi a professzor -, gondoltál arra, hogy ha X. Y. napokig nem jut orvosi kezeléshez, el fog pusztulni?

- Persze hogy gondoltam.

- És nem bánod? Mégiscsak ember.

- Ember? - ismétli megvetőn a fiú. - Nem ember. Meg kell halnia.

A professzor elgondolkodva néz a tiszta, hideg szemekbe. - Könyörtelen, mint az arkangyalok -ötlik fel benne a gondolat. - Én ma éjjel már majdnem emberré szántam a szörnyeteget. Az erek meszesedésével együtt jár a szentimentalizmus. Az igazi humánum az övé. Az irgalmatlan.

- Két napja azon töröm a fejemet, hogy adhatnék élet jelet az ön nevében, - szólal meg újra a fiú, nagyon higgadtan. - Nyilván nincs senkivel semmiféle kódmegállapodása. És ha nyíltan adjuk le az S. O. S.-t, a Központ is felfoghatja.

- De van! - kiáltja el magát olyan hangosan a professzor, hogy a rádiós riadtan felhorkan álmában. - Mikor Velencében találkoztunk a Nemzetek Szövetsége főtitkárával, néhány jelszót beszéltünk meg!

- Hiszen azokat használhatjuk!

- Persze lehet, hogy a Fekete Császár emberei is ismerik a tolvajnyelvet, mert lehallgattak minket. Csak azt nem tudom, mikortól kezdve. A komornyik később kezdett kísérgetni, tehát van rá remény, hogy… minden esetre kockázatos a dolog.

- Mit veszthetünk? - kérdi hidegen a fiú. - A nagyobb kockázat különben is az enyém. Önt nem fogják bántani, amíg X. Y.-nak szüksége van a munkájára. Akkor se, ha kiderül, hogy szökni próbált. De én - a kék szemek most nagyon sötétek -, én semmiképpen se fogom eltűrni, hogy Reynoldsot kínozzák halálra helyettem.

Sugárzik belőle a zsenialitás - gondolja a professzor. Megkérdi: - Miért játszottad a félkegyelműt?

- Nem azért akarok tanulni, hogy a Fekete Császár rabszolgája legyek. Diktálja, kérem, a szöveget.

- Te tudod, hol vagyunk?

- Senki se tudja pontosan, akit ide hurcoltak. Csak annyit adhatunk meg: "valahol Brazíliában". És leírjuk a folyót, a platót, az erdőt, de főként a hegyet.

- Az valóban jellegzetes formájú. A kúp tetején mintha két nagy kiálló fog ágaskodnék, egy csorba és egy odvas.

- Én is így jellemezném.

Aztán működni kezd a gép. "S. O. S.! Az ENSZ főtitkárának! Egzotikus virág, zöld bimbó S. O. S.!!!"

A fiú többször leadja a megbeszélt szöveget.

- Reggelig óránként megismételjük - szól a professzor. - És holnap éjjel is. Vajon ki fogja fel? Barát? Ellenség? Mindenesetre van némi alapunk a reménykedésre.

- Nem sok, de ez is több, mint semmi -, jegyzi meg tárgyilagosan a fiú. Most először csillan fel a szeme gyerekes-pajkosan. - Ezekután talán elhiszi, hogy tudom, kicsoda Szent-Györgyi Albert. Anyám után honfitársam. És én erre nagyon büszke vagyok.

10

A Fekete Császárt nagy pálmalevelekkel legyezgetik. Egyik oldalról a boy, másikról egy testőr.

- Elviselhetetlen a hőség - suttogja. Ajka láztól cserepes.

- Hát bizony - jegyzi meg szárazon a professzor -, légkondicionálás nélkül a klíma európai ember számára kibírhatatlan.

- De miért nem jönnek már a helikopterek, miért nem jönnek - tör ki váratlanul a beteg. A kín egy pillanatra legyűrte önfegyelmét. Rögtön erőt vesz magán. Higgadtan jelenti ki:

- Holnap reggel kiköltözöm a bungalóba. Ott mégis mozog a levegő. Közel a víz… És közelebb a plató is, ahol estig biztosan leszállnak.

- Intézkedjél - utasítja a gorillát. - A testőrök mind velem jönnek. A szakács is. És a boy…

- A boy hadd maradjon velem - szól közbe a professzor.

- Maga mért akar itt maradni?!

- Kísérletezni próbálok a rádióssal. Kokaint találtam a gyógyszerkamrában. Hátha sikerül felcsigáznom az agyműködését.

- A törekvését helyeslem, de ha valami fondorlatot eszelt ki, nagyon ráfizethet. Ugye, tudja, hogy a központom minden innen eredő adást felfog?

- Tudom - feleli tompán a professzor. Nem mer a boyra nézni, akinek a kezében rezzenéstelen, nyugodt ritmusban mozog a pálmalegyező. Hajnaltájban egy rövidhullámú adást fogtak, amely így szólt: "Zöld bimbó! Egzotikus virág! S. O. S.-t vettük!"

Kitől származhatott az adás? Attól, akinek ők szánták a vészjelet, vagy a Fekete Császár embereitől? Ki tudja?!

- És minek magának a boy? - gyanakodik X. Y.

- Hiszen tudja, milyen erős hatással van a rádiósra. Ő az egyetlen, aki segítségemre lehet.

- Nem is buta ötlet - vigyorodik el a Fekete Császár. - Kóstolgatóra ma úgysincs szükségem. Rosszul leszek, ha ételre gondolok. De azért a szakácsot viszem - élénkül fel újra -, az érkezőket meg kell vendégelnem. Most meg vacogok -teszi hozzá hirtelen. - Látott már ilyet? A hideg ráz.

"Szepszis - mondja magában a professzor. - Rendkívül virulens fertőzés".

Éppoly világosan látja a kórképet, mint az üzem mentőállomásának két orvosa és három ápolónője, akiket X. Y. kora reggel dzsipen a nagy házba hozatott. Azok csak álltak tanácstalanul a Nagyfőnök sötétre színeződött, már combtőig dagadt lába láttán, és borogatáson kívül semmit se mertek ajánlani. Hallották, hogy a főorvos, aki az ősi műtétet merte javasolni, azóta étlen-szomjan senyved szobájába börtönözve. Hát csak hümmögtek. X. Y. visszakergette őket a Léthé üzembe. Természetesen gyalog. Az őserdőn keresztül. Büntetésből.

- De talán jobb lesz, ha a Léthé üzembe szállíttat minket - gondolja meg magát hirtelen a professzor. Eszébe jut, hogy ott könnyebb a többiekkel összefogva esetleg védekezésre berendezkedni, mint egyedül a boyjal a nagy házban. - Rádiószoba ott is van, és ideje, hogy utánanézzek a Kettős Alfa további hatásának.

- Gyönyörködni óhajt az áldozataiban? Hogy még jobban elhülyültek-e? - kérdi gonoszul X. Y. A professzor már nem érzi szükségesnek a tiltakozást.

- Nem bánom, beleegyezem. De figyelmeztetem - emeli fel az ujját fenyegetőn X. Y. -, hogy mi kettőnknek csak egy életünk van. Egyetlen, közös életünk.

A professzor bólint. "Talán valóban így igaz - gondolja magában -, meg se tudnám magyarázni, miért. De talán kezdettől fogva így volt".

- Mondd, te nem szereted az apádat? - kérdi a boytól, miközben mécsessel a kezükben kutyagolnak a nagy házból a Léthé üzem felé. A Fekete Császár nem volt hajlandó dzsipen szállíttatni őket, nem akart még egy testőrt nélkülözni, aki autót tud vezetni.

- Elég baj, hogy egy közülük állandóan vizet hord, egy másik pedig használhatatlanná vált!

Az a "másik" X. Y.-t kísérte a gázömléskor. Utána az emlékezetzavar súlyos tünetei mutatkoztak nála. Visszaküldték a Léthé üzembe.

A professzorékat a Fekete Császár csak annyiban kíméli, hogy megnyittatta számukra az alagutat, ne kelljen az őserdőn át gyalogolniuk, így is fáradságos az út, mert a rádióst felváltva vonszolják. Most is tökrészeg.

- Szeretem, persze hogy szeretem - feleli a kérdésre a fiú. Visszagondol, milyen sírva-jajveszékelve búcsúzott tőle az apja. Már bánja, hogy olyan nyers-ridegen hárította el magától: "De papa, meglehetsz nélkülem egy napig!"

- Szeretem - ismétli elgondolkodva -, de ha szabadon választhatnék, ki legyen az apám, azt hiszem, inkább Reynoldsra szavaznék.

- Miért?

- Mert a babbo - így mondja, olaszosan - mindig arra oktatott "ami sosem változhat, abba bele kell törődnöd". Reynolds viszont arra tanított: "amibe beletörődöl, az sosem változhat".

- Ne higgye ám - folytatja kicsit később -, hogy Reynolds iszákos. Én diktálom belé a pálinkát, mert annyira kétségbeejti a feledékenysége. Ha józan, öngyilkossággal fenyegetőzik.

A professzor szívébe szúr a szó. Lehetséges volna, hogy az önpusztítás vágya a Kettős Alfa hatásának kísérő tünete?! Hiszen akkor Esther…

Nem akarja végiggondolni.

A Léthé üzemben Neuwald fogadja őket.

- Egyre nehezebb a rendet fenntartani - közli borús arccal. - Az emberek nyugtalanul faggatnak, mikor ér már véget a kényszerszünet. Zúgolódnak, hogy nem működik a világítás és a klímaberendezés, hogy langyos lötty az italuk, és fürdéshez nincs elég víz, de már a W. C.-ket se lehet lehúzni, mindenféle szükségmegoldásokat kell keresni - egyszóval hiányzik a kultúra. Az idegességtől minduntalan hajba kapnak. Érzi ezt a szörnyű szagot? Rohamosan romlik az élelem, ilyen rövid idő alatt a húskészletnek csak kis részét lehetett sóba áztatni, ecetbe mártani, meg mit tudom miféle középkori háziszerekkel konzerválni. A nők nem mernek a szabadba menni: körös-körül a fákon dögkeselyűk gubbasztanak, a rothadás bűze csalta ide őket. És semmivel se lehet elterelni a sopánkodók figyelmét, mert természetesen a televízió és a rádió is néma…

- Nincs akkumulátor? - szól közbe lélekszakadva a boy.

Neuwald meglepetten pillant rá.

- De, van! Ez senkinek se jutott az eszébe! Nekem sem!

- Szerencsére! - A boy már rohan is a rádiószobába.

- Érdekes - mormogja a professzor, és merőn nézi a kibernetikust -, ön az egyetlen, akire a Kettős Alfa szabályosan hatott. Csak egyetlen képzetcsoportot blokkolt. Mint… ne haragudjon, ha furcsát kérdezek - folytatja hirtelen, megremegő hangon. - Ugye, önt nem kísérti az öngyilkosság vágya? Úgy értem, mióta a Kettős Alfa hatása érte.

- De - feleli mereven Neuwald. - Egyébre se gondolok azóta. És ha tudni akarja, milyen érzés ez: olyan, mint mikor egy férfi váratlanul impotens lesz, és nincs is reménye a gyógyulásra. Megszégyenítő, kétségbeejtő a gondolati tehetetlenség. Nézni az okos gépeket, amelyek felett elvesztettem az uralmat, egyszerűen elviselhetetlen. Hogy is fejezzem ki magam? Úgy érzem, mintha személyemen keresztül az alkotó szellemet alázták volna meg. Ne vegye ezt szemrehányásnak, csak azért mondtam el, mert kérdezte. Nem leszek öngyilkos. Életben tart az aggódás a sok gyanútlan emberért. Aki még nem tudja, hogy kiherélték az agyát.

- Elvégeztetett - mondja maga elé tompán a professzor.

- Sajnálom, ha megbántottam - fürkészi az arcát pápaszeme vastag lencséin keresztül a kibernetikus.

- Most nincs idő érzelegni - fakad ki nyersen a professzor. - Folytassa, amit mondani kezdett. Szóval, növekszik a fejetlenség?

- Verekedés is előfordult már. A törpe erőműnél. A mérnököt két beosztottja véresre verte.

- De miért?

- Közölte velük, hogy a kényszerpihenő alatt folytatni akarja tanulmánya kidolgozását. Témája a radioaktív porhullással kapcsolatos tapasztalat. Mikor fejtegetni kezdte néhány figyelemre méltó gondolatát, társai harsogva kinevették. Ezen dühbe gurult, és lehülyézte őket. Visszafeleseltek, hogy ne halandzsázzon, mi az, hogy radioaktív porhullás? A szerencsétlen nem képzelhetett mást, mint hogy ugratják. Kikérte magának. Szó-szót követett, végül is ketten egy ellen, agyba főbe püfölték. Még most is az ágyat nyomja.

- A fiatalembert ritka kitüntetés érte - jegyzi meg fanyarul a professzor. - Érdemtelenül jutott olyan pofonokhoz, amelyek csak nagy feltalálókat szoktak megilletni.

- Ez itt mintha teljesen meghülyült volna -súgja Neuwald, és az üzemben hagyott testőr felé int, aki bambán maga elé bámulva támasztja a falat.

Ebben pillanatban kicsapódik a fiziológiai laboratórium ajtaja. Van der Osten ront ki a nagyterembe.

- Meghallottam a hangját! - kiált rá a professzorra. - Most aztán számolunk!

- Mi lelte?!

- Rájöttem, miért van itt! Megorrintotta, hogy Ypsilantos finanszírozni akarja a tablettáimat! Utánam jött, hogy másodszor is tönkretegyen! De ezúttal nem fog sikerülni!

Ráveti magát a professzorra. Rugós kés villan a kezében. A kibernetikus közbeveti magát, de már késő. A professzor vállából vastag sugárban szökik fel a vér. A szúrás ütőeret talált.

Van der Osten másodszor is döfni próbál. Nincs rá ideje. Lövés dördül és a földre teríti. A bamba testőr revolverrel a kezében közömbösen néz le áldozatára.

- Úgy látszik, ezt a mesterséget nem lehet elfelejteni - ötlik fel a professzorban a gondolat. Aztán eszméletét veszti.

- A krími háború idején se kötözhettek volna be szakszerűbben - állapítja meg kesernyésen, amint kissé magához tér. Nyaka és válla körül vastag pólya. A nővérek, akik riadt fehér madarakként suhogják körül, aggódva lesik ébredését. Szeretné, ha békében hagynák. - Rengeteg vért veszthettem. Vérátömlesztés kéne… jó vicc! Mért nem mindjárt lépegető exkavátor málnaöntettel?!

Körüljártatja tekintetét az orvosi szoba berendezésén. Van ott minden, ami kell. Vágyakozva nézi a transzfúziós készüléket. Világos, hogy senki se tudja kezelni.

- Nyilván tartalékoltak vérplazmát - suttogja az ágya fölé hajló Neuwaldnak.

- Biztosan, de ne beszéljen, a beszéd erőlteti, - szól rá a kibernetikus.

A professzor azonban nem hajlandó hallgatni. Az, hogy szemébe nevet a sorsának, megkönnyíti az elviselését.

- Van vérplazma - formálja majdnem hangtalanul a szavakat -, csak éppen a hűtőkészülék nem működik napok óta. Tehát: akárha nem volna.

- Hiszen adunk vért mindnyájan, szívesen! -kiáltja a boy, aki a rádiószobából jött sietve.

- Köszönöm - suttogja a professzor -, de ki állapítja meg a vércsoportot? Landsteiner…

- Mit mond? - A boy is fölébe hajlik.

- Landsteiner, Nobel-díj, 1930 - motyogja kimerültén a sebesült. Ezek - int a nővérek felé -még Semmelweis nevére se emlékeznek. Szerencsére nincs gyermekágyi lázam. Szóljon, hogy menjenek a fenébe. Orvost se lássak.

Eszméletét veszti. Vagy csak elaludt?

- A rádió? - A kibernetikus reménykedve ragadja meg a boy kezét.

- Újra leadtam az S. O. S.-t. És újra kaptam választ. Csak azt nem tudom, kitől. A válasz mindig: "keressük!"

Neuwald lehajtja a fejét.

- Szörnyűséges időkben megfigyeltem, hogy az marad meg, aki nem adja fel az ellenállást.

- Én érzem, hogy túlélem az egészet. Túl akarom élni.

Neuwald tekintete végigsiklik a boy arcán.

- Azt hiszem, sikerülni fog. Ez nemcsak szerencse dolga: alkati kérdés is. Neked tehetséged van a megmaradáshoz. Én már… elhasználtam a tartalékaimat,

A fiú hirtelen rádöbben, hogy ez a megtört ember nem sugározhat életerőt a sebesült felé. Pedig arra most mindennél nagyobb szükség van.

- Kérem, menjen ki a nagyterembe, és nyugtassa meg a rémüldözőket - veszi át a parancsnokságot, és a kibernetikus gépiesen engedelmeskedik. - Én itt maradok egy kicsit a professzor mellett.

A sebesült hallja a beszélgetést, de gondolatai elfoglalják. A Fekete Császárra gondol.

"Hát nem furcsa, hogy valóban egy a sorsunk? Ő is, én is olyasmibe fogunk belehalni, amibe manapság már nem szokás. Szinte nem is illik. Ő nem kapott idejében antibiotikumot, én nem kapok transzfúziót… ennyi az egész."

Mintha kicsit erősebbnek kezdené magát érezni.

"Talán mégis megmaradok. De minek? Kínos lesz odaállni a grémium elé, és azt mondani: uraim, nagy marha voltam. Önök megbíztak a tudásomban, még az aláírásukkal is hitelesítették szörnyűséges tévedésemet. Szégyenkezem. Hát el lehet képzelni, hogy az idő óráját visszaigazíthatjuk? Büntetlenül? Még egy vacak kis vekker is megbokrosodik, ha a mutatóját ellenirányba forgatják. Amit az emberi elme egyszer már megszült, az él. És joga van élni. Akár szeretjük, akár nem. Fütyül az érzelmeinkre."

- Mindent elhibáztam - nyílik ismét szóra a szája. A fiú hiába kérleli, hogy hallgasson. - Mikor a katasztrófa történt, rádöbbentem, hol a hiba… Nem a szellemet kell gúzsba kötni…

- Ne beszéljen - könyörög a fiú.

- … fel kell kutatni, egészségügyi kordonnal körülzárni és felperzselni a Fekete Császár birodalmát.

- De hiszen a Fekete Császár meghal!

- Akire te gondolsz, csak egy ember. Szétmálló idegzsák. A birodalom él… Láthatatlanul éli a maga irgalmatlan és bonyolult alvilági életét… Onnan rajzanak elő az Apokalipszis lovasai.

Megdöbbenti, hogy éppen ez a fogalom ötlött az eszébe. Természetelvű tudós emlékezetébe a Jelenések Könyve. "Ősök árnyai vesznek körül. Búcsúzik tőlem az élet." A felismerés nem okoz fájdalmat, inkább megkönnyebbülést. A maga módján tovább formálja a jelképet:

- A négy lovas a birtoklás tébolya, a hatalomvágy, az agresszió és az embertelenség. Nyomukba jár az emberi minőség romlása.

Megint más gondolat keríti hatalmába:

- Pontosabban, a minőség leértékelése. Itt a gyökér! Nem az a baj, hogy az agyunk egyre inkább a számok bűvölete alá kerül. Hanem hogy maga az ember is sorszámmá kezd minősülni. És számokat halomra öldösni, számoszlopokat megsemmisíteni egyszerű matematikai művelet. Hideg fővel végezhető. Ettől a közömbössé fagyástól terjed a világ sejtjeinek rákosodása.

- Ne beszéljen, kérem!

- Figyelj arra… amit mondok. Ha… még élhetnék, az erőszak biokémiáját kutatnám. A világméretű és… és a hétköznapi erőszakét. Ezt kell a tudomány napirendjére tűzni… "sürgős" jelzéssel. Megakadályozni a kóros terjedést, segíteni az egészséges sejtek ellenállását…

Egyre nehezebben lélegzik.

- Meg kell… hirdetni az emberiség életösztönének általános… mozgósítását…

- Kérem, hallgasson!

- Ne vágj a… szavamba… nincs fontosabb, mint hogy… a homo sapiens… végre… emberré… szelídüljön… érted? Értsd meg, hogy minden jó erőt… és tudást… erre kell… összpontosítani, míg nem késő… érted?

A fiú közel hajlik hozzá.

- De hogyan? - kérdezi szorongva.

A professzor felnéz rá. Halványan elmosolyodik. Mosolyának vegyelemzése az ő számára is nehéz volna, mert van abban minden: szeretet, biztatás, aggodalom és… igen… még egy parányi irigység is.

- Ez már a ti gondotok, fiam - suttogja, és lehunyja a szemét.

Nagyon elfáradt.

Alkonyattájban elcsendesült a Fekete Császár. Délelőtt még ordított, dühöngött. Fájdalmait azzal palástolta, hogy szörnyűséges fenyegetésekkel ijesztgette környezetét, hogyan tépeti őket darabokra, amint megérkeznek a helikopterek, ha nem figyelnek minden szemrebbenésére. Az egyik testőrét minduntalan felzavarta a platóra, figyelje, közelednek-e már a várva vártak.

Kora délután a professzort kezdte átkozni. Ki tudja, miben mesterkedett, hogyan akadályozta meg a felmentő csapat érkezését. "És én, állat, még szabadjára is engedtem a Léthé üzemben!"

Aztán megjött a vízszállító dzsip és vele a hír, hogy a professzort leszúrták, alighanem halálán van.

Akkor megnyugodott a másik haldokló.

Bár nem tudta volna pontosan megfogalmazni, homályosodó öntudatával valahogy úgy érezte, hogy itt most egy törvény teljesedik be. Igazságos törvény. "Mind a ketten megérdemeltük a büntetést."

Már nem lázongott. Átadta magát a magas láz eufóriás kábulatának.

Testőreivel levitette fekvőszékét a folyóhoz, az ártér széléig. A vízszag jólesett, mert üszkösödő testének bűzétől nagyon szenvedett. Észrevette, hogy gorillái is irtóznak tőle. Minél szélesebbre vonják körülötte az őrködés körét. Még az is, aki pálmalegyezővel hessegette felőle a moszkitókat, az is elfordította a fejét. Nem szólt rá. Fáradt volt porolni.

"És a helikopterek csak nem jönnek. Minek is? Már úgyis késő volna."

Hályogosodó szemmel nézi a vizet.

"Adjak parancsot, hogy hajítsanak a folyóba? De hisz itt nincsenek piranhák. Ez is lassúbb halál volna, mint… mint az övé."

Elhessenti magától az emlékezést. "Nem akarok rád gondolni, Consuelo. Nem akarom, hogy te légy az utolsó gondolatom".

Nagy erőfeszítéssel előrehajlik, mert maga előtt, az ártér szélén vékonyka, leszúrt ágat vesz észre.

- Nini - mondja félhangosan -, hiszen ezt én ültettem. Még meg is jelöltem, hogy ráismerjek. És megfogant?

Hozzányúl, huzigálni próbálja. A kis növény dühösen kapaszkodik apró gyökereivel a talajba. Mintha feleselne a haldoklóval:

- Mit akarsz tőlem? Élek. Mit akarsz tőlem?

- De hiszen csak egy letört ágacska voltál.

- Most már élek. Nem érted?! Élek.

A Fekete Császár tekintete végigcirógatja a facsemetét. Különös érzés lopódzik a szívébe. Az, amit mindennél jobban áhított, de nem ismerhetett meg soha. Mert ő mindig csak halált osztott. Most először született a keze nyomán élet.

Satnya, semmi kis élet. És mégis ahogy sarjadni látja, egy pillanatra, egyetlen illő pillanatra istennek érzi magát.

---