Penny Jordan

Te vagy az első

Leonora Thaxton szinte bármire hajlandó, hogy megszerezze álmai állását. Még arra is, hogy ujjat húzzon a dúsgazdag és befolyásos Alessandro Leopardival, az Avanti Airlines tulajdonosával. Ám nagy árat fizet a merészségéért, az egész világ előtt el kell játszania a férfi barátnőjét…

1. FEJEZET

A széles franciaágyat takaró hűvös selyem lágyan simogatta a lány karcsú testét, de a zizegő anyag cirógatásánál is izgatóbb volt a férfi érintése, és még izgatóbb a csókjaiban izzó szenvedély.

A szeretője arcára most árnyék borult, de a lány minden vonását jól ismerte. Most azonban csak a sötéten csillogó szempárt, az erőszakos profilt, az érzéki ajkat látta, és a teste megfeszült a kéjtől. Elég volt egyetlen pillantást vetnie erre a férfira, hogy felébredjen a benne szunnyadó, csábító szirén. Ilyesmi azelőtt sosem történt vele. Szinte úgy tűnt, mintha ez a férfi lenne a másik fele. Tökéletesen összeillettek, mintha egymásnak teremtették volna őket, és ezt mindketten tudták. Csak e mellett a férfi mellett lehetett teljesen önmaga, és feledkezhetett meg az állandó éberségről, amely oly régóta a második természetévé vált.

Ezernyi, nem, százezernyi módon sóvárgott utána. Kedvese szája sarkában sokatmondó mosoly játszott, jelezve, hogy ismeri a lány legtitkosabb vágyait, és tudja, mennyire élvezi a becézgetéseit.

Leonora felsóhajtott, és behunyta a szemét. Az ujjbegyek, amelyek az imént lassan, és szinte áhítatosan cirógatták a mellét, lejjebb siklottak a hasára, és…

Bűntudatosan összerezzent. Elég az álmodozásból! Ha nem zuhanyozik le azonnal, a végén még elkésik!

Milyen ostoba is volt! Legalábbis a fivérei, a nála másfél évvel idősebb Piers és az egy évvel fiatalabb Leo biztosan ezt mondanák. És hahotázva a combjukat csapkodnák, ha sejtenék, hogyan és miről fantáziál.

Na, igen, nem könnyű egy lány élete, aki két fiútestvér mellett nőtt fel!

Az édesanyjuk autóbalesetben vesztette életét, amikor értük indult az iskolába. Ez nemcsak nekik, hanem az édesapjuknak, a hajdani élsportolónak is szörnyű csapást jelentett. Hogy többet lehessen velük, a felesége halála után felhagyott a profi sporttal, és beszállt egy sportcikkeket forgalmazó cégbe, amelynek később teljesen átvette a vezetését. Ízig-vérig sportember lévén szentül hitte, hogy helyes, sőt okos dolog a Leonora és a fivérei közt létező természetes rivalizálást tovább táplálni, mert így készítheti fel legjobban a gyermekeit a felnőtt lét kihívásaira.

Leonora mindig úgy érezte, hogy az apja kedvéért még jobban kell igyekeznie, hogy olyan legyen, mint „a fiúk”, és sosem engedte meg magának, hogy sírjon, mint egy lány.

Noha az édesapjuk mindegyik gyermekét egyformán szerette, ritkán mutatta ki az érzéseit. Leonora ezért nem haragudott rá, épp ellenkezőleg. Szenvedélyesen a védelmébe vette őt és a fivéreit is minden kritikával szemben, s ők négyen mind a mai napig nagyon közel álltak egymáshoz.

Aztán az apjuk három éve újra megnősült, és az érzelmi másodvirágzása megint ráébresztette Leonorát arra, hogy milyen sokat veszített az édesanyja halálával. Egyre gyakrabban sóvárgott arra, hogy olyan nő lehessen, amilyenné akkor válhatott volna, ha nem anya nélkül nő fel. Ám a büszkesége nem engedte, hogy kilépjen a becsvágyó vadóc szerepéből, amelybe az apja - tudtán kívül - belekényszerítette. Olykor kimondhatatlanul elveszettnek, egészen tehetetlennek érezte magát. Attól félt, sosem deríti ki, kicsoda is valójában, de ha egy-egy gyenge pillanatában az ösztöneit követte, a fivérei kinevették, és ilyenkor gyorsan visszatért a régi, jól bevált viselkedéshez. Vagy romantikus álmodozásokba menekült… mint az imént is.

Azt, hogy kénytelen volt saját tapasztalatok híján megelégedni holmi képzelgéssel, szintén a testvéreinek köszönhette. Mintha csak tegnap lett volna, hogy a fivérei, még kamaszként folyton a lányokat bámulták és osztályozták elérhetőség, szépség és tapasztaltság szerint.

Leonorát annak idején felháborította az érzéketlenségük, és megfogadta, hogy róla ugyan egy fiú sem fog ilyen lekicsinylően beszélni. Ami azzal a következménnyel járt, hogy elfojtotta és fiús viselkedéssel leplezte bimbózó nőiességét. Míg a többi lány már bakfisként megtanulta, hogyan birkózzon meg a saját szexualitásával, Leonora félt az érzékiségtől.

De ez már a múlt. A fivérei ma huszonhét, illetve huszonnégy évesen már nem tárgyalták ki a barátnőiket és a szexuális életüket, s Leonora is felnőtt. Egyetlen gondja az volt, hogy huszonöt évesen még mindig szűz volt. Szerencsére ezt senki más nem tudta, és ő maga is ritkán foglalkozott ezzel a témával.

Vannak ennél sokkal fontosabb dolgok is az életben, gondolta most, ahogy a zuhanyrózsa alá lépett, és megengedte a vizet. Például az, hogyan szerezheti meg álmai állását.

Gyerekkorukban mindhárman magasak és soványak voltak. Később Piers és Leo lenyűgözően erős, széles vállú férfi lett, Leonora azonban továbbra is karcsú maradt és törékeny. A melle apró volt, de nem annyira, hogy lemondhasson a melltartó-viselésről, és a hegyes bimbók mindig pimaszul ágaskodtak. A bőre, bár a Kanári-szigeteken töltött vakációja óta több hónap eltelt, még mindig aranybarnán csillogott.

Miután lezuhanyozott, kilépett a fürdőszobából, és a testét erőteljesen dörzsölgetve a törülközővel, átvágott a hálón. Kusza, sötét sörénye nedvesen szétterült a vállán. Ahogy a szeme az ágyán kiterített pilóta-egyenruhára esett, a szíve nagyot dobbant. Annak idején biztosra vette, hogy ő lesz a fő gyanúsított, amikor Leo karácsonykor arról panaszkodott, hogy eltűnt a tartalék egyenruhája. Szerencsére azonban senkinek sem jutott eszébe, hogy neki bármi köze lehet a dologhoz.

Szegény Mavis, a lakásától néhány utcányira fekvő szabóságból először kategorikusan megtagadta, hogy átalakítsa az egyenruhát. Az lehetetlen, állította mély meggyőződéssel. Az egyenruha túl bő, sosem illene Leonorára, még ha bevenne belőle, akkor sem. És a sapka! Azt végképp nem lehet átszabni. De Leonora megmakacsolta magát, azt mondta Mavisnek, hogy teljes mértékben megbízik benne, és ez a bizalom meghozta a gyümölcsét.

Leonora tudta, hogy sokan irigylik a szakmai függetlenségét. És ez érthető is, elvégre élvezi a munkáját. Csak éppen… sosem tervezte, hogy ambiciózus üzletemberek gyermekeinek tart majd nyelvórákat, amikor a francia- és olasztudását orosszal és kínai mandarinnyelvvel egészítette ki.

Ám az élet nem mindig igazságos, és hozzá egyáltalán nem volt az. Ő találta ki először, hogy pilóta akar lenni, az öccse utána jutott ugyanerre az elhatározásra, mégis elhalászta az orra elől álmai állását. Így aztán míg Leo egy olasz magán-légitársaság pilótájaként járja a világot, ő a kiváló minősítése ellenére még mindig csak nyelvtanárként dolgozik. De úgy kell neki! Miért választott olyan hivatást, amelyben egy nő mindig nehezebben boldogul, mint egy férfi?! Legalábbis Leo véleménye szerint.

Természetesen vannak női pilóták is, de Leonora nem akart valami unalmas munkát vállalni, például azt, hogy belföldi repülőterek között ingázik. Ennél többre vágyott.

Már gyermekkorában megtanulta, hogy harcolnia kell, ha azt akarja, hogy észrevegyék és meghallgassák. Nos, ma pontosan ezt fogja tenni, amikor Leo helyett ő vezeti majd az Avanti Airlines tulajdonosának gépét.

Leo persze megpróbálta lebeszélni az ötletről, de tőle nem is várt mást. Úgyhogy kénytelen volt emlékeztetni rá, hogy tartozik neki egy születésnapi ajándékkal, és az adósa azért is, mert ő mutatta be gyönyörű barátnőjének, Angelicának.

Az öccse mégis tovább tiltakozott.

- Légy okos! - mondta. - Nem fog menni! Én kerülök bajba, ha hagyom, hogy helyettem te vezesd a gépet.

De Leonora nem akart okos lenni. Azok az érett, öntudatos nők az okosak, akiket a férfiak körüludvarolnak. Egy olyan nő, mint ő, aki még mindig a „fiús lányt” alakítja, készen áll minden kihívásra, mert fűti a bizonyítási vágy. Még ha olykor szeretne is megváltozni.

Alessandro komoran, összehúzott szemöldökkel lépett ki a teremből. Ezért a tárgyalásért jött Londonba. Amikor húsz perccel később kiszállt a limuzinból a Carlton Tower szállodánál, a mély ránc a két szemöldöke között még mindig nem simult el, pedig a találkozó igazán jól alakult.

Alessandro magas férfi volt, olyan testtartással, amelyet, különösen a vele azonos neműek, többnyire az arrogancia kifejezésének tekintettek, míg a nők az öntudat jelének. Az ilyen férfi nemcsak ahhoz ért, hogy érzéki gyönyört nyújtson, hanem ezt maga is élvezi. Határozott arcvonásai büszkeségről és megingathatatlan önbizalomról tanúskodtak. Sötét, göndör haját olyan rövidre nyíratta, hogy már nem látszott hullámosnak, sűrű, fekete szemöldöke alatt a szeme szokatlan, sötétszürke színben ragyogott. Ruganyos járásában volt valami párducszerű. A férfiak tisztelettel, de óvatosan kezelték, a nőket azonban első látásra lenyűgözte és meghódította.

A bejáratnál a portás a nevén szólítva üdvözölte a vendéget, az előcsarnokban, a fogadópultnál ülő csinos alkalmazott lopva figyelte, ahogy a felvonókhoz siet.

Alessandro bosszúságának oka az öltönye zsebében lapult. Egy meghívó volt az a bátyja néhány odavetett szavával, amelyben emlékeztette, hogy a megjelenése a kilencszázadik évfordulós hétvégén a szicíliai családi hajlékban feltétlenül kívánatos. Teljesen elképzelhetetlen volt, hogy elmulassza ezt az eseményt, mivel az öccsével együtt mindig a kötelességének tartotta, hogy támogassa a bátyját, ahogyan Falcon támogatta őket gyermekkorukban.

Igaz, Rocco, a család Benjáminja ezúttal megússza a részvételt, mert senki sem várhatta el tőle, hogy a mézesheteiről idő előtt hazatérjen. Alessandro abban reménykedett, hogy valami ürüggyel szintén távol maradhat, de Falcon hivatalos meghívója jobb belátásra bírta.

Mivel Antonio, a féltestvére, aki az apjuk kedvence volt, meghalt, és Rocco elutazott, ő és Falcon lesznek az egyedüli Leopardi fiúk az ünnepségen. Antonio autóbalesetben vesztette az életét, és ezt a csapást az apjuk sohasem heverte ki. Súlyos szívbeteg lett, és az orvosok nem sok reményt fűztek ahhoz, hogy megéri az év végét.

Hogy miért nem szomorította el őt az apjuk hamarosan bekövetkező halála, azt csak a fivérei tudták, akik gyermekként osztoztak a sorsában. Mert Antonióval ellentétben nekik szeretet nélkül kellett felnőniük, miután az édesanyjuk nem sokkal Rocco születése után meghalt.

Alessandro kinézett az ablakon, de nem a parkot látta. Lelki szemei előtt megjelentek a Leopardi kastély sötét falai, aztán a szoba, ahol annak idején a semmibe bámulva feküdt, miután az apja kinevette őt, amikor megsiratta az édesanyját.

- Csak egy puhány bolond sír egy halott nő miatt, de hát te éppen az vagy! - mondta. - Egy semmirekellő másodszülött, az örök vesztes. Ezt sose felejtsd el, akkor se, amikor felnőttél, Alessandro!

Semmirekellő. Örök vesztes. Ezek a szavak egész életében kísértették és nagyobb teljesítményre sarkallták.

Az apjuk azonban az elsőszülöttjét, Falcont sem szerette. Nem, minden szeretetét a második házasságából született, egyetlen fiára pazarolta. Nem sokkal az első felesége halála után elhatározta, hogy elveszi a nőt, aki évek óta a szeretője volt, és akinek a létezéséből sosem csinált titkot, mélyen megalázva ezzel Alessandro édesanyját. Ebből a frigyből született Antonio.

A féltestvérük pontosan tudta, hogy hatalma van az apja fölött, és szégyentelenül visszaélt vele. De ez csak az egyik ok volt a sok közül, amiért nem szerették. Noha valószínűleg neki, Alessandrónak volt a legtöbb oka arra, hogy gyűlölje.

A gyermekkor mély sebeket hagyott Alessandro lelkében, amelyek olykor még ma is sajogtak, és a férfi sokszor érezte úgy, mintha igazolnia kellene a létezését, és bizonyítania, hogy értékes ember.

Ezért fordított hátat a családi hajléknak, és állt hamar a saját lábára. Ahelyett, hogy ottmaradt volna az apja feudális világában, a modern világot választotta, amelyben az embert nem a származása, hanem a teljesítménye és az eredményei alapján ítélik meg. Felvette az édesanyja leánykori nevét, egy nevet, amely ma nagy betűkkel díszeleg a légitársasága gépeinek oldalán, noha időközben már elég magabiztos volt ahhoz, hogy mindkét nevét használja.

Kétségkívül bebizonyította a világnak, hogy nem szorul az apjára vagy a nevére ahhoz, hogy sikeres legyen. Amit elért, a saját erejéből érte el. Manapság már nem zavarta a Leopardi név, mert nem azonosult vele. Egyenlő volt az egyenlők között, nem egy potenciális örökös, és főleg nem egy szánalmas másodszülött.

Mégsem irthatja ki a saját gyökereit, mint egy ártalmas gyomnövényt. Leopardi volt, és az is marad, ami Falcon szemében azt jelentette, hogy a családjával szemben vannak bizonyos kötelességei. A bátyjának ezt a nézetét Alessandro csak vonakodva fogadta el. Jóllehet tisztelte Falcont, a kapcsolatukra árnyékot vetett a gyermekkoruk, az apjuk - és a Sofia-ügy.

Korábban Alessandro semmilyen harc elől nem tért ki, és ez vezetett végül oda, hogy ugyanannak a nőnek a kegyeiért versengtek, és a párviadalból Falcon került ki győztesen.

Alessandro homlokán elmélyültek a redők. Mindez már a múlt. Már nem huszonhat éves, ma már senkinek sem kell bizonyítania, Falconnak sem, és önmagának végképp nem.

Mégis… Nem azért fogadta többek között olyan mogorván ezt a meghívást - jobban mondva idézést -, mert az állt benne, hogy „a kísérőjével” együtt várják? Most mit csináljon?

Ha partner nélkül jelenik meg a kastélyban, az apja ebben megint a gyengeség jelét látja majd. Ám még ha lett volna is most barátnője, akkor sem szívesen vinné magával a Sofia-ügy után.

Mennyire hízelgett a hiúságának, amikor Sofia, a gyönyörű modell, akit Milánóban ismert meg egy partin, kikezdett vele! Nem sokkal később büszkén bemutatta a bátyjának. Az, hogy Sofia karrierje már leszállóban van, éppúgy elkerülte a figyelmét, mint az, hogy a nő csak egy gazdag és előkelő férjre vadászik.

Ma már nem esett nehezére beismerni, hogy az, amit hajdanán szerelemnek hitt, csak szexuális vonzalom volt. De még mindig bántotta, hogy ezt a felismerést Falconnak köszönhette, aki megóvta a legrosszabbtól, amikor eléje tárta Sofia igazi természetét.

Falcon mindig felelősnek érezte magát érte és Roccóért, s ezt a felelősséget nagyon komolyan vette. De a módszereit Alessandro gyakran találta megalázónak. És a Sofiával szerzett rossz tapasztalata mintha csak alátámasztotta volna az apja állítását, hogy ő mindig csak a második lehet a sorban. Ami még rosszabb, gyökeret vert benne a gondolat, hogy a nők kizárólag a saját érdeküket nézik, és megbízhatatlanok. Ez bírta rá végül, hogy elhatározza, a maga erejéből boldogul, és nem fecsérli arra az életét, hogy a családjának bizonygassa, ő is értékes ember. Milánóba utazott, ahol alapított egy kis teherszállító repülőgép-társaságot, amelyet apránként bővített utasszállító- és luxusgépekkel, és amely ma már a modem légi közlekedés minden területét felölelte.

Sikeres üzletember lett anélkül, hogy felhasználta volna az apja kapcsolatait, de a lelke mélyén még mindig az örök másodiknak látta magát, akinek a létét kizárólag az igazolja, hogy szükség esetén az elsőszülött helyére léphet. Ez az egyetlen értéke. Szerencsére ezt rajta kívül senki sem tudta.

Alessandrónak elő sem kellett vennie Falcon levelét, anélkül is emlékezett rá, mi áll benne.

Alessandro Leopardi és kísérője.

Ez talán valami kihívás akar lenni? Alessandro szíve összeszorult. A gondolat, hogy vissza kell térnie a castellóba, szorongással töltötte el.

A karórájára pillantott, erre az egyedi darabra, melyet külön neki készítettek. Nemsokára indul Firenzébe, ahol a nemrég restaurált palazzóban fogja tölteni az éjszakát, amely korábban az édesanyja családjáé volt.

- Szerintem ez nagyon rossz ötlet, Leonora!

A lány megsemmisítő pillantást vetett az öccsére.

- Szerintem nem az, és egyébként is megígérted!

Leo idegesen beletúrt barna hajába, és felugrott.

- Mert nem hagytál választási lehetőséget! - Noha magasabb volt a húgánál, most tényleg úgy nézett ki, mint egy kisfiú, akinek az eszén túljárt a ravasz nővére.

És pontosan ezt tettem, gondolta diadalmasan Leonora.

- Azt mondtad, hogy legközelebb, amikor Londonba hozod a főnöködet, én vihetem őt vissza Milánóba - kötötte az ebet a karóhoz a lány.

- Miért ragaszkodsz ehhez ennyire? Tudod, milyen rossz a véleménye a női pilótákról.

- Persze hogy tudom. Egyébként nem pályáztam volna annyiszor sikertelenül erre az állásra.

Leo elfintorodott.

- De nem tervezel semmi őrültséget, ugye? Például olyasmit, hogy besétálsz az irodájába, és felszólítod, hogy adjon munkát. Annyi esélyed sem lenne, hogy elérd a célod, mintha megpróbálnád elcsábítani - közölte nyersen.

Leonora tudta, hogy az öccse milliárdos munkaadójának milyen barátnői vannak, mégis bántotta Leo megjegyzése. Mintha teljességgel elképzelhetetlen volna, hogy egy magafajta nő felkelthesse egy olyan férfi érdeklődését, mint Alessandro Leopardi. Nem mintha vágyat érzett volna, hogy csatlakozzon a férfi szeretőinek végtelen sorához. Ő csak pilótaként akart dolgozni nála, és ezért kész bármilyen kockázatot vállalni.

- Nem, természetesen nem - felelte. Mindent pontosan kigondolt, és egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a terve beválik. Be kell válnia.

Ez egyszerűen nem igazság! Ő éppen olyan jó pilóta, mint az öccse, ha nem jobb. És ha Alessandro Leopardi ezt maga is megtapasztalja, biztos alkalmazni fogja. A férfi elegáns luxusgépei a világ minden pontjára szállítanak utasokat, és Leonora leghőbb vágya az volt, hogy ő is a pilóták közé tartozzon.

- Ugye egy percig sem hiszed, hogy megúszod? - próbálkozott újra Leo.

- Nem hiszem, hanem tudom - vágta rá Leonora. - Vettem még néhány repülési órát is. - Arra, hogy mindez mibe került, vagy hogy hány kínainyelv-órát kellett adnia cserébe, inkább bele sem akart gondolni.

- Sosem vonnám kétségbe a hozzáértésedet, de még egyenruhád sincs! - érvelt Leo, mint aki biztos a győzelmében.

- Csiribí-csiribá! - Leonora széttárta a ballonkabátját, és büszkén megmutatta az új egyenruháját, aztán elővette a pilótasapkáját egy műanyag táskából.

Leo megrökönyödve nézte.

- Ha lebuksz, búcsút mondhatok a munkámnak, ezt ugye tudod? - kérdezte.

- De miért buknék le? - Leonora levetette a ballonkabátját, hosszú sörényét gondosan begyömöszölte a sapka alá, és vidáman tisztelgett. - Leo Thaxton kapitány szolgálattételre jelentkezik!

Leo megint felnyögött.

- Egek, hát nem elég, hogy elcsórtad az egyenruhámat? Még a nevemet is ellopod?

- Semmi ilyesmit nem teszek, elvégre ez az én nevem is. Ma először örülök annak, hogy a nevünk majdnem egyforma. Jaj, Leo, ne vágj már ilyen képet!

- És mi lesz a másodpilótával?

- Mi lenne? Paul Watson az, nem? Nem ő volt az, aki nemrég az egyik stewardessetekkel randizott, bár ezt tiltja a szolgálati szabályzat?

- Istenem! Miért is nem tudom befogni a számat? Paul meg fog ölni.

Leonora azonban csak legyintett.

- Gyere már! - sürgette az öccsét. - Igyekezz! Ki kell vinned a reptérre, és át kell juttatnod a biztonsági ellenőrzésen.

- Még sosem találkoztam ilyen csökönyös némberrel - zsörtölődött Leo.

- Örülj neki - mondta vidáman Leonora.

Ha nem lennék ilyen csökönyös, gondolta, sosem kapnék munkát az Avanti Airlinesnál, pedig ez az, amire a világon a legjobban vágyom.

2. FEJEZET

A repülőút kellemes és eseménytelen volt, de hát Alessandro nem is várt mást. Elvégre már maga is vezette az új gépet, és tudta, milyen könnyen kezelhető.

Nem volt saját pilótája, jobban szerette cserélgetni őket. Mindig valamelyik luxusgépe pilótájával repült, mert így azt is ellenőrizhette, hogy az alkalmazottai valóban megfelelnek-e a velük szemben támasztott magas követelményeknek.

Leo Thaxtont nemrég vette fel, és a férfi igazán jól végezte a dolgát. Amikor félúton légörvénybe kerültek, mesterien megbirkózott a helyzettel: feljebb vitte a gépet, remek ítélőképességről téve tanúbizonyságot.

Amikor leszálltak, Alessandro fogta a kabátját és a laptopját, és elhagyta a gépet. Hátra sem pillantva a limuzinhoz sietett, amely a leszállópályán várta.

Sikerült! Megcsinálta! Ezek után Alessandro Leopardi soha többé nem mondhatja, hogy ő nem elég jó, ezért nem vezetheti a gépeit - gondolta Leonora büszkeségtől dagadó kebellel. Csak azt sajnálta, hogy senkivel sem oszthatta meg az örömét, mert Paul lelépett a személyzet többi tagjával együtt, mihelyt Leopardi elszáguldott.

Leonora egy kis firenzei szállodában foglaltatott magának szobát két éjszakára. Azt tervezte, hogy sétál egyet a városban, megnéz néhány múzeumot, és két nap múlva egy rendes, menetrend szerinti géppel visszatér Londonba. Aztán jöhet a terve második fázisa: felkeresi Leopardit az irodájában, és rábeszéli, hogy alkalmazza. Ez most már nem lesz olyan nehéz, mert nemcsak hogy minden szükséges minősítéssel rendelkezik, hanem a gyakorlatban is bemutatta a képességeit. És ha a férfi továbbra sem áll kötélnek, akkor sajnos emlékeztetnie kell az egyenlő bánásmód szabályaira, amely rögzíti, hogy a nők a nemük miatt nem kerülhetnek hátrányos megkülönböztetésbe.

Nem sokkal azelőtt, hogy a limuzin a magánparkoló előtti sorompóhoz ért volna, Alessandrónak eszébe jutott, hogy a mobilját a gépen felejtette, ezért szólt a sofőrjének, hogy forduljon vissza.

Leonora a gondolataiba mélyedve ballagott le a lépcsőn, gépiesen levéve a sapkáját, és hátrarázva hosszú haját. Nem látta, hogy a kocsi visszatért, és Alessandro kiszállt. Csak akkor vette észre, amikor leért a lépcső aljára, ahol a férfi elállta az útját.

Egy pillanatig némán méregették egymást. Noha Leonora nyúlánk nő volt, és a legalsó lépcsőfokon állt, a férfi kicsit így is magasabb volt nála, ezért hátra kellett hajtania a fejét, hogy a szemébe nézhessen.

- Ez meg mit jelentsen? Hol a pilóta? - kérdezte Alessandro olyan jegesen, hogy Leonorának egyáltalán nem volt könnyű a szokott, kissé pökhendi módján válaszolnia.

- Itt áll, ön előtt - közölte pimaszul.

A férfi tudta, kicsoda a nő, elvégre számtalanszor a kezében tartotta a jelentkezési lapját, nem csoda, hogy emlékezett az arcára. Bár az életben sokkal érzékibbnek tűnt, mint a fényképen, talán a kibontott haja miatt.

Legnagyobb meglepetésére a látvány felizgatta. Ez meg hogy lehet? Talán már korábban is sejtette, hogy ez a nő ilyen hatással lehet rá, ezért nem akarta alkalmazni? Nem, dehogy, szó sincs erről. Elvből nem foglalkoztatott női pilótákat, egyenlő bánásmód ide vagy oda. Meg aztán szicíliai volt, és a szicíliai férfiak köztudomásúan a saját szabályaik szerint élnek.

Alessandro szeme olyan sötéten csillogott, hogy lehetetlen volt meghatározni a színét, vagy olvasni belőle, csak az orrcimpái enyhe remegése árulta el a haragját.

Talán elszálltam egy kicsit? - tűnődött Leonora. Nemcsak konkrét, de átvitt értelemben is? Mindenesetre a levegő mintha aggasztóan jeges lett volna. Vagy csak a félelem fojtogatja a torkát?

- Ha ez igaz, most nagy bajban van. És Leo Thaxton is.

- Leo semmiről sem tehet - vette a lány azonnal a védelmébe az öccsét. - Én beszéltem rá. Be akartam bizonyítani magának, hogy nem végzem rosszabbul a dolgomat, mint egy férfi, és megérdemlem ezt az állást. Tulajdonképpen minden a… - elakadt. A maga bűne, akarta mondani, de még idejében észbe kapott, és a nyelvébe harapott.

- Fel kellene jelentenem mindkettőjüket - mondta hidegen a férfi. - Az öccse más munka után nézhet.

Ó, egek! Ez egyáltalán nem úgy alakult, ahogy Leonora elképzelte.

- Nem bocsáthatja el Leót! Nem az ő ötlete volt…

- Nem? Akkor kié?

- Ha maga hajlandó lett volna esélyt adni nekem, sosem szántam volna rá magam ilyen lépésre - válaszolta dacosan a lány.

Alessandro leesett állal bámult rá. Pökhendi, pimasz nőszemély! Térden állva kellene a bocsánatáért könyörögnie, ehelyett provokálja és vitatkozik vele!

Dühösen áthelyezte a testsúlyát a másik lábára, és közben valami kemény a combjának nyomódott.

A meghívó a nadrágzsebében… Várjunk csak…

Az elméjében lassan körvonalazódott egy terv. Leonora egész tűrhetően fest, már ha valaki szereti ezt a típust, amit róla nem lehet elmondani, mert az ápolt, elegáns nőket kedveli, nem az ilyen kócos, hosszú hajú lányokat, akik túl szemtelenek és nem elég érzékiek, de ez most lényegtelen.

- Értem - mondta ádázul -, de azért én mégis kirúgom a fivérét, erre mérget vehet.

Leonora látta a férfin, hogy minden egyes szavát komolyan gondolja. A tette súlyos következményekkel járhat Leóra nézve. Az öccse elveszítheti a munkáját, és a fivérei ezt egész életében az orra alá fogják dörgölni. Ráadásul minden reménye szertefoszlott, hogy az Avanti Airlines valaha is alkalmazni fogja.

Mi a rosszabb? Félretenni a büszkeségét, és megkérni a férfit, hogy ne rúgja ki Leót, vagy a rossz hírrel az öccse elé állni?

Leonora mély lélegzetet vett.

- Sajnálom. Hibát követtem el. De nagyon kérem, ne bocsássa el Leót!

Alessandro elégedetten összepréselte az ajkát. Ez már jobban hangzott. A lány úgy adta elő a mondókáját, mintha minden egyes szó megakadna a torkán, de a testvére nyilván sokat jelent a számára.

- Hát… talán meggondolom magam, ha…

Leonora bármire hajlandó lett volna azért, hogy Leónak ne kelljen miatta szenvednie.

- Mondja meg, mit akar, és teljesítem a kívánságát, bármi legyen is az, csak ne rúgja ki az öcsémet! - hadarta szelesen, aztán a szégyen pírja öntötte el az arcát. Egek, hogy mondhatott ilyet? És ha a férfi félreértette a szavait?

De mielőtt alkalma lett volna kiköszörülni a csorbát, Alessandro nyugodt hangon befejezte az elkezdett mondatot:

- Ha maga elkísér egy családi ünnepségre.

- Mi jut eszébe? - fortyant fel a lány. - Forduljon egy partnerszolgálathoz. Vagy ezt nem engedheti meg magának? - kérdezte élesen, és csak akkor eszmélt rá, hogy megint rosszat mondott, amikor látta, hogy a férfi elvörösödik, és a szeme haragosan megvillan.

- Hogy mit engedhetek meg magamnak és mit nem, csak rám tartozik, de hadd emlékeztessem valamire: maga nem teheti meg, hogy visszautasítsa az ajánlatomat. Ha nem akarja, hogy a fivére elveszítse az állását.

Leonora dühösen a férfira meredt, elbiggyesztette az alsó ajkát, mint egy durcás bakfis, akit csak egy felnőtt makacssága akadályoz meg abban, hogy elérje az áhított célt.

- Rejtély a számomra, miért épp engem szúrt ki - dünnyögte morcosan. - Elvégre nem vagyok se modell, se… egy harmadosztályú sztárocska.

Alessandro feje még sötétebb színt öltött. Leonora arra gondolt, nem ő tehet róla, hogy a bulvársajtóban rendszeresen beszámolnak a férfi kalandjairól. Bár ő maga nem olvasott ilyen szennylapokat, Leo mindig lelkesen tájékoztatta mindenről, amit a főnökéről megtudott.

- Az oknak, amiért magát szúrtam ki, ahogy fogalmazott, semmi köze a külső adottságaihoz, vagy azok hiányához - felelte Alessandro nyersen.

Ezúttal nem sétál bele a csapdájába, fogadkozott Leonora. Elvégre felnőtt nő, jól képzett pilóta. Miért hagyná, hogy a férfi addig provokálja, amíg lázadó kamaszként nem viselkedik?

- Valamiért mégis olyan fontosnak tartja, hogy elkísérjem, hogy még a zsarolástól sem riadt vissza - szaladt ki a száján.

- Valóban - ismerte be Alessandro. Váratlan, megnyerő mosolya furcsán hatott a lányra: még a lábujjai is belebizseregtek.

A férfi személyes kisugárzása, sötét szeme, erélyes, konok szája egyébként is új, ellentmondásos érzéseket ébresztettek benne, amelyek megrendítették az önuralmát és megingatták az elszántságát. Volt valami Alessandro testtartásában, tekintetében, arckifejezésében, ami összezavarta, megnehezítette, hogy logikusan gondolkozzon.

- Így megoldhatok egy gondot anélkül, hogy tartanom kellene bármilyen kínos következménytől. Vagy a bosszúvágytól, amit a női nem kevésbé rokonszenves tulajdonságai közé sorolok.

- Ha valaki olyan igényeket támaszt magával szemben, amelyek nincsenek az ínyére, miért hibáztatja az egész női nemet? Sok nő semmit sem vár el a férfiaktól, sőt semmit sem akar tőlük.

- Ez tévedés. Minden nő akar valamit, pénzt, érzéseket vagy szexet, gyakran mind a hármat. Én azonban csak azt kérem, hogy egy hétvégén a nyilvánosság előtt játssza el a partnerem szerepét… és hogy ebből a jövőre nézve ne vonjon le semmilyen következtetést, és kezelje bizalmasan az ügyet!

- Hát… ha csak ennyiről van szó… - motyogta Leonora.

A férfi gőgös pillantást vetett rá.

- Ennyiről. És ezzel megmenti az öccse karrierjét. Csak azt kívánom, hogy egy hétvégén a rendelkezésemre álljon.

- Ez mégiscsak zsarolás - dohogott a lány.

- Maga talán így látja, én inkább jóvátételnek tekintem azért, hogy megfosztottak attól, ami jog szerint jár nekem, mégpedig az egyik alkalmazottam munkájától.

- Éppolyan jó pilóta vagyok, mint Leo, sőt még jobb!

- Mindegy. A lényeg, hogy nem magát alkalmaztam. És ha azt akarja, hogy ne rúgjam ki az öccsét, feltétlen engedelmességgel tartozik nekem…

Feltétlen engedelmesség… Leonora felháborodottan szóra nyitotta a száját, de aztán Leóra gondolt, és gyorsan becsukta. Hallgatott. Valamit azonban még tisztázni kell.

- Ha az alku kiterjed valamilyen szexuális szolgáltatásra is, előre közlöm, hogy erről szó sem lehet! Akkor inkább rúgja ki Leót.

- Komolyan azt feltételezi rólam, hogy tisztességtelen ajánlatot tettem? - kérdezte Alessandro megrökönyödve.

- Nem, egyáltalán nem. Csak nem akarom, hogy hiú reményeket tápláljon.

Alessandro annyira megszokta, hogy a nők a lábai előtt hevernek, hogy fel sem merült benne, valamelyikük esetleg terhesnek vagy kínosnak találná a közeledését. Ez a lány azonban nyilvánvalóan nem kér belőle.

És ez felébresztett benne valamit: kíváncsiságot? Férfibüszkeséget? Vagy a Leopardik természetes arroganciáját? Maga sem tudta. Talán a mélyen gyökerező macsóösztöne volt az, amely kihívásként értelmezte a lány szavait. Na és? Elég érett és civilizált volt ahhoz, hogy felülemelkedjen az ilyesmin.

- Nos, megnyugtatom, hogy nincs semmiféle hátsó szándékom. Egyébként hadd jegyezzem meg, hogy maga egyáltalán nem az esetem, és aligha felelne meg az igényeimnek, de ez most mellékes. - A szája sarkában ádáz mosoly játszott. - Lehet, hogy csak másodszülött vagyok, de nem fogom valami másod-, vagy pláne harmadosztályúval beérni. Most pedig, ha megengedi, elmagyaráznám, pontosan mit várok magától.

Hiába sérteget, nem bánthat meg, gondolta Leonora. Nem izgatta, hogy a férfi nem tekinti potenciális szexuális partnernek, sőt megkönnyebbüléssel töltötte el.

Ezt meg miért mondtam? Miért sértegettem? - tűnődött Alessandro, ahogy felhúzta az inge ujját, és megnézte az óráját. Nem kell igazolnia magát ez előtt a bosszantó teremtés előtt, akit rendes körülmények között sosem választott volna a kísérőjének. De hát ami történt, megtörtént.

Természetesen még mindig megteheti, hogy egyedül megy el az ünnepségre, de az a dacos büszkeség, ami egész életében hajtotta, azt követelte, hogy vegye fel a kesztyűt, melyet a bátyja eléje hajított. És erre a célra Leonora Thaxton tökéletesen megfelel.

Ahogy azonban a lányt mustrálgatta, elfintorodott. Igen, a nyersanyag megfelelő: Leonora haja dús és fényes, a bőre hibátlan, az arca szép. De a megjelenésén még sokat kell csiszolnia, ha azt akarja, hogy Falcon ne húzza fel rosszallóan a szemöldökét, mihelyt megpillantja.

- Induljunk - mondta. - Pietrót, a sofőrömet már rég el kellett volna engednem. Otthon biztos hiányolják, ráadásul farkaséhes lehet. Ott áll a kocsim.

Mit érdekel engem a sofőrje? - dohogott magában Leonora, miközben szinte futólépésben követte a férfit a limuzinhoz. Mire odaértek, a kocsi ajtaja már nyitva volt, és Leonora beletörődött, hogy meg kell osztoznia Alessandróval a széles hátsó ülésen.

Miután beültek, a férfi feléje fordult.

- Adja oda Pietrónak az útlevelét, hogy az útlevél-ellenőrzésnél bemutathassa. - Azzal kinyitotta a laptopját, és többé nem vett tudomást a lányról. De az útlevelét később sem adta vissza, hanem minden magyarázat nélkül a belső zsebébe süllyesztette.

3. FEJEZET

- Caterina megmutatja a vendégszobát, ott felfrissítheti magát, és később, vacsora közben majd elmagyarázom, pontosan mi lesz a feladata. Holnap pedig reggeli után beszerzünk néhány ruhát, minthogy már délután elrepülünk.

- Hoztam magammal ruhákat - intett Leonora az állával a kis bőröndre, melyet a sofőr letett a XVIII. századi palota halljában.

Alessandro követte a tekintetét, aztán tetőtől talpig végigmérte a lányt.

- Valóban? Kitalálom. Farmert és pólót, igaz? - A hangja bántóan gúnyos volt.

- Na és, mi a baj ezzel? Hogy mit veszek fel, csak rám tartozik.

- Sokat segítene, ha felfogná, hogy nem diszkóba viszem. Kilencszáz éve adományozták a családunk akkori fejének a hercegi címet, ezt az évfordulót ünnepeljük most. Ehhez megfelelő ruhatárra lesz szüksége, a kiválasztásában szakember lesz a segítségére.

Leonorát lenyűgözte, ahogy Alessandro gesztikulált. Nem tudta levenni a tekintetét napbarnított, férfias kezéről, hosszú, vékony ujjairól, gondosan manikűrözött körmeiről.

- Holnap este koktélpartin veszünk részt, szombaton díszebéden, este pedig jelmezbálon. Az ünnepségsorozat a vasárnapi istentisztelettel fejeződik be a családi kápolnában.

Koktélparti, díszebéd, jelmezbál… minden egyes program fokozta Leonora szorongását. Nem is kellett az emlékeiben túl mélyre ásnia, hogy felidézze az első és utolsó próbálkozását, amikor „káprázatosan” akart kinézni. Szinte most is hallotta, hogyan hahotáztak a fivérei, amikor meglátták az estélyi ruhában, amit egy barátnője tanácsára vett az egyetemi diákbálra. Ő egyáltalán nem volt az az elegáns fajta, a csodás báli ruhák nem illettek hozzá. Azóta nagy ívben elkerülte az efféle rendezvényeket, és ha mégis kénytelen volt részt venni valamelyiken, általában beérte egy nadrágkosztümmel és selyemblúzzal.

- Okosabb lenne, ha más kísérőt keresne - mondta a férfinak.

Alessandro rámeredt, és a lány érezte, hogy elvörösödik.

- Örülne, ha ezt tenném, igaz? Nos, most már végig kell csinálnia - válaszolta a férfi szárazon.

- De hát biztos rengeteg nőt ismer, aki nálam sokkal alkalmasabb erre a szerepre - mondta a lány, egyre növekvő kétségbeeséssel.

- Igen, jó néhányat ismerek, aki elég kulturált, vonzó, s hiteles alakítást nyújtana, csak éppen nem vagyok hajlandó teljesíteni az esetleges kívánságaikat. Egyébként sem tartozom magának magyarázattal. Beleegyezett, hogy elkísér, és elvárom, hogy megtegye. És főleg, hogy ne felejtse el, tökéletes engedelmességet fogadott nekem!

- Tökéletes engedelmesség! Hol van ilyen manapság? - motyogta Leonora. - Igazán nem értem, miért ragaszkodik a személyemhez.

- Megvannak az okaim, amelyeket nem fogok az orrára kötni - mondta a férfi.

- Talán elfogytak az üres fejű szexbombák, akik nem bánták, ha madzagon rángatta őket? - csúszott ki Leonora száján.

- Látja, épp az ilyen közönséges kifejezéseket kellene legalább ezen az egy hétvégén száműznie a szótárából - jelentette ki hűvösen a férfi. - És az alantas gondolkodásmódját, amely efféle megjegyzésekre sarkallja. - Fürkésző pillantást vetett a lányra. - De legalább elég intelligens ahhoz, hogy szellemes társalgást folytathasson. Ha megkérdezik, hogyan ismerkedtünk meg, mondja azt, hogy az öccse az egyik pilótám. Falcon, a bátyám biztos vallatóra fogja majd, talán még próbára is teszi, hogy kiderítse, méltó-e hozzám. Szóval legyen résen!

Látva, hogy Leonora szeme haragosan felvillan, Alessandro megrázta a fejét.

- Nem, nem, nem úgy van, ahogy gondolja. Ennek semmi köze a társadalmi rangjához. A bátyám csak biztos akar lenni benne, hogy nem okoz majd nekem fájdalmat.

Alessandro mobilja ciripelni kezdett, mire összeráncolta a homlokát.

- A többit majd vacsoránál megbeszéljük - mondta kurtán, azzal elfordult, hogy fogadja a hívást.

Mialatt beszélt, Leonora szemügyre vette a kovácsoltvas korlátos, pompás márványlépcsőt, amely az emeletre vezetett.

- Igen, Falcon, hozok magammal valakit. Hogy mi a partnerem neve? - Alessandro a lányra pillantott. - Leonora Thaxton.

A lány szíve vadul kalapálni kezdett. Csak éhes vagyok, próbálta bemesélni magának. Igen, éhes, ennyi az egész.

Megint a csillogó márványra nézett, amely érdekes módon egyáltalán nem hatott hidegnek, inkább olyan érzékien simának, hogy szerette volna végighúzni rajta a tenyerét. És miért jutott erről az eszébe Alessandro teste?

Leonora riadtan pislogott. Miért akarná megérinteni a férfit, amikor azt is alig bírja elviselni, hogy egy helyiségben kell tartózkodnia vele?

Az előcsarnokban az egyetlen bútordarabon, egy hatalmas, aranyozott lábú ónixasztalon hófehér alabástromvázában fehér liliomok pompáztak; édes illatuk betöltötte a levegőt.

Ez a környezet teljesen elbátortalanította a lányt, mert ráébresztette a saját jelentéktelenségére. Szerencsére a bizonytalansága hamar elszállt, és mire a „munkaadója” befejezte a telefonbeszélgetést, helyreállt a lelki egyensúlya.

Ekkor az előcsarnok végében kinyílt az egyik ajtó, és megjelent egy asszony. Ő lehet Caterina, gondolta Leonora. Miután Alessandro bemutatta őket egymásnak, a házvezetőnő végigmérte Leonorát. A tekintete nem volt barátságos, de ellenségesnek sem lehetett nevezni.

Alessandro olaszul utasította, hogy mutassa meg Leonorának a vendéglakosztályt. Noha a lány minden szót értett, felmerült benne, hogy tehetne úgy, mintha nem tudna olaszul. De mielőtt elhatározásra jutott volna, Alessandro odafordult hozzá.

- Folyékonyan beszél olaszul, vagy rosszul emlékszem?

Szóval tényleg olvasta a pályázatát! És mégsem akarta alkalmazni? Mert nő?

Leonora számára nem volt ismeretlen az efféle mentalitás. A fivérei is azt hitték, kihagyhatják mindenből, csak mert lány. Elfojtva a bosszúságát, barátságosan üdvözölte olaszul Caterinát, aki azonnal sugárzó mosolyt villantott rá.

Öt perccel később Leonora kíváncsian nézett körül a lakosztályában, amelyet - a palazzo többi részével együtt - nemrég újítottak fel. A nagy belmagasságú szobákat összekötő széles, szárnyas ajtók mind tárva-nyitva álltak. A mennyezet stukkói és az ajtók művészi intarziái eredetinek tűntek, de a falakat újravakolták, és meleg, elefántcsontszínű árnyalatra festették, amely a fényviszonyok szerint változott.

A nappaliból üvegajtó vezetett a kovácsoltvas korláttal övezett erkélyre, amely a zöld pázsittal borított belső udvarra nézett. Az ezüstszürke parketta visszatükrözte a fényt. A gondosan összeválogatott antik és modern bútorok otthonos légkört kölcsönöztek a szobáknak.

Caterina megnyomott egy gombot egy távirányítón, mire félresiklott egy fal, amely mögött nemcsak egy LCD-tévé és hifi-rendszer rejtőzött, hanem egy kihúzható íróasztal is, számítógéppel.

- Szép, si? - kérdezte Caterina büszkén, félig angolul.

- Csodálatos - válaszolta Leonora, és olaszul hozzáfűzte: - Tökéletes keveréke a múltnak és jelennek. A legapróbb részletre is gondoltak.

Az asszony arca felragyogott, mintha személy, szerint őt dicsérte volna meg.

- A palazzo Alessandro édesanyjának a családjáé volt, ahogyan sok más épület is a városban. Mindet Alessandro és a fivérei örökölték. A restaurálásnál nagy súlyt fektettek arra, hogy megőrizzék mindazt, ami régi és értékes, de az itt élőknek mégse kelljen lemondaniuk a modern kor kényelméről.

- Hány testvére van Alessandrónak? - kérdezte Leonora.

- Kettő. Egy öccse és egy bátyja.

Szóval középső gyerek, ahogyan ő is. Leonora összeráncolta a homlokát. Nem mintha szeretett volna valami közös vonást felfedezni kettőjük között. Épp ellenkezőleg, de nem hunyhatott szemet a tény fölött, hogy a férfi, másodszülöttként és középső testvérként valószínűleg gyakran került olyan helyzetbe, mint ő, vagyis sokszor kényszerült védekezésre. Jobban örült volna, ha továbbra is haragudhat rá, de ezek után már nem volt olyan könnyű, még akkor sem, ha neki, egyetlen lányként, valószínűleg kétszer olyan nehéz dolga volt, mint a férfinak.

Vagy talán Alessandrónak még jobban meg kellett harcolnia az elismerésért? És ha igen, az min változtat? Talán sajnálja őt? Azt már nem! - gondolta dühösen. Ha eszébe jutott, hogyan bánt vele a férfi… Megfenyegette és megzsarolta…

Caterina időközben visszavonult, hogy Leonora felfrissíthesse magát, mielőtt lemegy vacsorázni.

A vendéglakosztály nappaliból, hálószobából, gardróbból állt, meg egy tágas fürdőszobából, négyszögletes, süllyesztett fürdőkáddal, amely akkora volt, mint egy közepes méretű jacuzzi, melyhez még egy nyitott zuhanyzó is tartozott.

Mivel Leonora tudta, hogy néhány perc alatt végez a tusolással és öltözéssel, kiment kicsit levegőzni az erkélyre.

Firenze… Tulajdonképpen most azon kellene gondolkodnia, hogy holnap a város melyik nevezetességét csodálja meg, ehelyett itt áll egy erkélyen, egy férfi foglyaként.

Időközben besötétedett, és a lány a belső udvarból nem sokat látott, csak az öntözőrendszerrel behálózott gyepet, a kavicsos utakat és a bokrokat, amelyeket megvilágítottak a különböző pontokon elhelyezett fényszórók. Az erkélyéről lépcső vezetett le a kertbe, ahonnan édes virágillat áradt.

Félórával később a lány az ágyon ült, farmerban meg pólóban, és éppen Leo sms-ére válaszolt. Azt írta az öccsének, hogy nincs oka aggodalomra - noha ez nem felelt meg teljesen az igazságnak -, és hogy ki akarja élvezni a firenzei tartózkodása minden egyes pillanatát.

Alighogy elküldte az üzenetet, megjelent Caterina, hogy lekísérje a vacsorához. A hosszú folyosó falain különböző évszázadokból származó, más-más stílusban készült festmények függtek. A végén egy szárnyas ajtó nyílt a félig üvegezett, loggia-szerű teraszra. Alessandro itt várta őket. Időközben ő is átöltözött.

Hogy tűnhet egyszerre fesztelennek és mégis ijesztően szigorúnak? Régi pénzérméken látott ilyen nemes vonású profilt. Könnyen el tudta képzelni ezt a fejet babérkoszorúval díszítve. Hirtelen úgy érezte, megfullad, mintha nem jutna elég oxigén a tüdejébe.

Mélyeket lélegzett, és elhatározta, hogy résen lesz. De miért kellene óvatosnak lennie? Alessandrótól nincs miért félnie, számára teljesen közömbös ez a férfi. Közömbösnek kell lennie. Ez az acélszürke szempár nem láthat bele a legtitkosabb gondolataiba.

- Grazie, Caterina - mosolygott kedvesen Alessandro a házvezetőnőre.

Leonora meglepődött. Nem hitte volna, hogy a férfi ilyen szívélyes a személyzettel. Azt sem értette, miért érez emiatt féltékenységet. Miért bántja, hogy Alessandro rá még egyszer sem mosolygott így?

- Megmondtam Caterinának, hogy egyedül is boldogulunk, mert amiről most beszélni fogok, annak kettőnk között kell maradnia - közölte a férfi, miután a házvezetőnő magukra hagyta őket. - A tálalóban talál meleg ételt - mondta, odalépve a fal mellett álló, fehér abrosszal leterített asztalhoz, amelyen a hideg előételek és saláták sorakoztak. - Ismeri a firenzei konyhát?

- Ezt mind Caterina készítette? - kérdezte Leonora álmélkodva.

Alessandro megrázta a fejét.

- Nem. Általában a városban étkezem, amikor itt vagyok, vagy gyorsan összeütök valamit magamnak. Ezeket egy közeli étteremből rendeltem.

- Tud főzni? - csodálkozott a lány, de amikor a férfi gúnyosan felhúzta a szemöldökét, azt kívánta, bárcsak egy szót se szólt volna.

- A bátyánk gondoskodott róla, hogy képesek legyünk ellátni magunkat.

Ez úgy hangzott, mintha a bátyja nevelte volna fel Alessandrót és az öccsét, de Leonora nem akart kérdezősködni.

Amikor nem sokkal később asztalhoz ültek, sorra szemügyre vette a bistecca alla fiorentinát, az olajbogyót, a zöldséges aszalt paradicsomos salátát meg a poharában csillogó fehér bort, és összefutott a szájában a nyál. De mihelyt Alessandro körvonalazta, mit vár tőle, egykettőre elment az étvágya.

- A hétvégi ünnepség, mint említettem, nagyon szigorú előírások szerint zajlik, és elvárják tőlem, hogy eljátsszam a nekem szánt szerepet. Olaszországban a család az egyik legfőbb érték, a szicíliaiak számára pedig gyakorlatilag szent. Az apánk, legalábbis ami az első házasságát és az abból született gyermekeit illeti, a kivétel ezen szabály alól. Az anyám és mi semmit sem jelentettünk neki. - A férfi hangja megvetően csengett. - Sajnálatos módon ő, aki világéletében elnyomott másokat, még bennünket, a fiait is, most, hogy az élete végéhez közeledik, elvárja, hogy azzal a szeretettel és tisztelettel bánjunk vele, amit ő mindig megtagadott tőlünk, míg a második feleségét és a második házasságából származó fiát ajnározta. A sors büntetése, hogy elvesztette mindkét embert, aki közel állt hozzá.

- Maga és a testvérei sokat szenvedhettek - szaladt ki Leonora száján.

- Valaki, aki semmit sem jelent az embernek, nem okozhat fájdalmat - vágta rá nyersen a férfi, de Leonora biztos volt benne, hogy sokat gyötrődhetett az apja közönye miatt.

- Mindezt azért említem, hogy legyen valami fogalma a családi hátteremről, különben az alakítása nem lehet hiteles. És még valamit tudnia kell: a mostohafivérünk, Antonio, amikor a halálos ágyán feküdt, megpróbálta elhitetni az apánkkal, hogy született egy házasságon kívüli gyermeke. Antonio halála után az apánk azt követelte tőlünk, hogy kutassuk fel ezt a gyermeket, és hozzuk Szicíliába. Falcon végül talált egy nőt, akinek Antonióval a kérdéses időpontban viszonya volt, és aki kilenc hónappal később egy gyermeket hozott a világra.

- És mi történt? - kérdezte Leonora.

- Kiderült, hogy a fiú, akit Szicíliába hoztunk, mégsem Antonióé, noha az anyjával valóban volt egy futó viszonya. A gyermeket a nagynénje, akit kezdetben az édesanyjának hittünk, vette magához, miután a szülei tragikus balesetben életüket vesztették. Ma ez a kisfiú mégis a családunk tagja, mert a nagynénje, aki elkísérte Szicíliába, nemrég feleségül ment az öcsémhez. De ez egy másik történet. Mindenesetre az apánk nehezen fogadta el, hogy a fiú nem az unokája. Noha a gyerek szempontjából ez kész szerencse - fejezte be Alessandro keserűen.

Leonora csodálta a férfi önfegyelmét, mert a szeme elárulta, hogy megsebzett ember, s annak idején ő is elveszett, riadt kisfiú volt, aki csak arra vágyott, hogy szeressék és védelmezzék.

- Ma már örülök annak, hogy az apám engem szeretett legkevésbé a fiai közül, mert ez sok mindenre megtanított - folytatta higgadtan a férfi. - Élvezetét lelte abban, hogy megalázzon, és gyakran emlékeztetett rá, hogy a legjobb esetben is csak annyi a szerepem, hogy szükség esetén az elsőszülött helyébe léphetek.

Leonora azt hitte, tudja, milyen érzés mindig másodiknak lenni, de ezt a nyugodt hangon tett megállapítást olyan szörnyűnek találta, hogy vigasztalóan meg akarta érinteni a férfi karját. Ám még idejében ráébredt, mire készül, és gyorsan ökölbe szorította a kezét. Alessandro gúnyos pillantása az arcába kergette a vért.

- Falcon mindent elkövetett, hogy védelmezzem engem és az öcsémet, és ezért életem végéig hálás leszek neki. Bár ő maga is fiatal volt, elérte, hogy mi hárman véd- és dacszövetséget alkossunk, és ez a mai napig megvan köztünk.

Leonora nagyot kortyolt a borából, igyekezett leplezni az együttérzését. Alessandro hallgatott egy darabig.

- Az apám csak azt tartja igazi férfinak, aki minden téren sikeres. Én ugyan szakmailag az vagyok, de még mindig nincs saját családom, és ez a szemében újabb bizonyítéka annak, hogy semmit sem érek. Ennek természetesen hangot is adna, ha holnap egyedül jelennék meg az ünnepségen. Ezért van szükségem magára. Ezzel kifogom a szelet az apám vitorlájából, és elkerülök egy újabb megaláztatást.

Leonora bólintott.

- Csakhogy… az apja tőlem aligha lesz elbűvölve - jegyezte meg.

- Ne becsülje alá magát!

Leonora megrökönyödve meredt a férfira.

- A szépségnek ennek semmi köze - magyarázta Alessandro. - Bárki képes manapság megvenni egy csinos nő kegyeit. De maga olyan igazi. Azonkívül van egy hivatása, ami még valószínűbbé teszi a kapcsolatunkat. Csak a bátyám jelenthet gondot, mert őt nem könnyű becsapni. Ezért azt akarom, hogy mindig maradjon a közelemben, és ne hagyja, hogy Falcon vallatóra fogja.

- Ha azt várja, hogy a karjába csimpaszkodva csüngjek az ajkán… nos, ez nem az én stílusom - tiltakozott a lány.

- Azt várom, hogy viselkedjen intelligens, kifinomult, magabiztos hölgy módjára, aki tapintatosan, de félreérthetetlenül a külvilág tudomására hozza, hogy száz százalékig elkötelezte magát mellettem. Például fogja meg a karomat, és nézzen mélyen a szemembe, hogy mindenki számára világos legyen: a szívében soha senki más nem foglalhatja el a helyemet.

Alessandro kérdő tekintettel felemelte a borosüveget, de Leonora megrázta a fejét. Nem akart többet inni, félt, hogy akkor kiböki, mi a véleménye erről a százszázalékos elkötelezettségről, és Leo búcsút inthet az állásának.

- Aha. Tényleg semmiség! Gyerekjáték lesz - mondta maró gúnnyal.

- Maga miatt került a fivére állása veszélybe - emlékeztette Alessandro, mintha olvasna a gondolataiban.

- És ezért most el kell játszanom egy szerepet, amitől viszolygok - felelte Leonora. - De nem az a fajta nő vagyok, aki istenít egy férfit. Ha szeretnék valakit, a szerelmem kölcsönös tiszteleten és elkötelezettségen alapulna, az efféle nevetséges rajongás nem nekem való… - Rövid szünet után mély lélegzetet vett. - De ha tényleg azt kívánja, hogy az odaadó szeretőt játsszam, magának is úgy kell tennie, mintha szerelmes lenne belém.

- Elég annyi, hogy magammal hoztam.

Leonora nem hitt a fülének. Arcátlan, pökhendi alak!

Egy éjszakai madár odakint dalra fakadt, és a lány félrebillentette a fejét.

- Gyönyörű ez a kert - jegyezte meg.

- Ennek ellenére nem ajánlom, hogy felfedezőútra induljon benne - válaszolta a férfi. - Nos, most már tudja, mik az elvárásaim. Holnap reggeli után magáért jön a stylist, és segít összeállítani a ruhatárát.

- Hogyan magyarázza majd meg a családjának, hogy rögtön a hétvége után szakít velem? - kíváncsiskodott Leonora.

- Ó, ennél mi sem egyszerűbb! Majd azt mondom, hogy sajnos, vagy inkább szerencsére, a hétvégén rájöttem, hogy unom magát.

- Nem lenne meglepő - motyogta Leonora. - Én is unnám magamat, ha tényleg az az ostoba liba lennék, akinek be akar állítani.

4. FEJEZET

Éjféltájt Leonora még mindig álmatlanul forgolódott az ágyában. Csábította a kert, annál is inkább, mert Alessandro gyakorlatilag kitiltotta onnan.

Szóval… miért ne nézhetné meg? Mi baja származhatna ebből? Semmi. Alessandro valószínűleg csak szeret basáskodni, mert az a fajta férfi, aki mindig mindent az ellenőrzése alatt akar tartani. Nyilván megszokta, hogy az emberek meghajolnak az akarata előtt.

A lány úgy vélte, hogy a pizsamájában, amely lenge, ujjatlan felsőrészből és halásznadrágból állt, nyugodtan lemehet a kertbe. És ha Alessandro rajtakapja… nos, az sem baj. Ugyan mit csinálna vele? Talán valami sötét tömlöcbe vetné? Aligha, hiszen a hétvégén szüksége lesz rá.

Ahogy óvatosan lesétált a keskeny, kovácsoltvas lépcsőn, azon tűnődött, Alessandro miért nem bizalmas a bátyjával, akit a szavaiból ítélve kimondottan csodál. Elvégre nyilvánvaló, hogy kizárólag az apja miatt vállalkozott a komédiázásra.

A legalsó lépcsőfokon a lány megállt, körülnézett, aztán elindult az egyik kerti ösvényen.

- Juj!

A jéghideg vízsugarak több irányból fröcskölték le, és teljesen váratlanul érték. Megtorpant, és megpróbált kitérni előlük, de addigra már bőrig ázott.

- Látja? Figyelmeztettem, hogy ne menjen a kertbe! Miért nem hallgatott rám?

Erős kéz ragadta meg a karját, és húzta magával egy másik lépcsőfeljáróhoz. Leonora, a hidegtől remegve azonnal támadásba lendült.

- De azt egy szóval sem mondta, hogy csapdát állított.

- Ne beszéljen badarságokat! Az öntözőberendezést éppen javítják, ezért nem lehet kikapcsolni.

- És ezt miért nem említette?

- A figyelmeztetésemnek elégnek kellett volna lennie. És mindenki más meg is fogadta volna az intelmemet, csak maga nem, aki azt hiszi, hogy dacos kisgyerekként kell viselkednie.

Leonora dühösen kitépte a karját a férfi szorításából, de a riasztórendszer érzékelte a hirtelen mozdulatot, kigyulladtak a fényszórók, és vakító fény árasztotta el a lépcső előtti, márványlapos területet. A lány a közelben észrevett egy kőszobrot, a karcsú nőalak szőlőskosarat tartott a karján. Aztán a tekintete Alessandróra esett, akinek az inge vizesen a mellkasára tapadt. Végignézett magán, és elszörnyedve felnyögött. A pizsamája vizesen teljesen átlátszóvá vált! Leonora el akart menekülni, de. Alessandro ingerülten ráförmedt:

- Ne játssza meg magát! Még ha egész este azon törtem volna is a fejem, hogyan tudnám a leggyorsabban ágyba vinni, a mostani látvány, higgye el, elvette volna a kedvemet. Az ég szerelmére, mi ez a borzadály magán?

- Pizsama - válaszolta Leonora mogorván.

- Rémes! Egy nőnek az ágyban semmit sem kellene viselnie.

Leonora megborzongott. Szinte fájdalmas sóvárgással gondolt a lakosztályában lévő nagy, bolyhos fürdőlepedő után.

- Jó, akkor egyetértünk abban, hogy nem hozzuk lázba egymást - vacogta, mert úgy remegett a hidegtől, hogy a fogai összekoccantak.

A legnagyobb igazságtalanságnak azt tartotta, hogy az átázott ing csöppet sem csökkentette a férfi vonzerejét, épp ellenkezőleg. Alessandro ragadozóra emlékeztette, aki félig behunyt szemmel lesi a zsákmányát. Az éles fény kiemelte magas arccsontját, erélyes állát, és Leonora szívét furcsa, megnevezhetetlen érzés szorította össze…

- Erre - intett Alessandro a lépcső felé. - Ez ugyan kerülő, de legalább száraz.

A lépcső egy erkélyre vezetett, amely sokkal nagyobb volt, mint Leonoráé, és egy hálószobához tartozott, amelynek ízléses berendezése kifejezetten férfi lakóra utalt.

A lány megtorpant, Alessandróra bámult, aztán benézett a szobába, és megint a férfira meredt.

- Ez a maga hálószobája!

- Pontosan. És ha nem akar megint elázni, kénytelen lesz errefelé visszatérni a sajátjába. - Alessandro bosszúsan előretuszkolta a lányt.

Ahogy Leonora megérezte a hátán a tenyerét, forróság öntötte el a testét.

- Ez mind a maga hibája! - mondta vádló hangon. És ez igaz is volt. Még soha életében nem sóvárgott így egyetlen férfi érintése után sem. Soha.

- Én másképp látom.

Leonora megpördült.

- Tessék? - kiáltotta felháborodottan. - Elvégre a maga keze van az én hátamon, és… óóó!

Leonora arca égni kezdett, ahogy a férfi szeme hirtelen a mellére szegeződött. Elszörnyedve érezte, hogy a bimbók megkeményednek. Szerette volna összefonni a karját, de az egyenlő lett volna a megfutamodással.

Szedd össze magad! - figyelmeztette magát Alessandro. Ez a lány nem az eseted. Az embernek szigorúan szét kell választania az üzleti és a magánéletét. Mindig ez volt a hitvallása, ám Leonora valami megmagyarázhatatlan okból szinte ellenállhatatlan kísértést jelentett a számára, és majdnem elérte, hogy sutba dobja ezt a szabályt. A melle igazán kívánatosan gömbölyödött az átázott pizsamafelső alatt. Elképzelte, amint a tenyerébe fogja a feszes halmokat, az ajkával és nyelvével becézgeti a pimaszul ágaskodó bimbókat és… és… Miért is ne tehetné meg? Némi intimitás csak még hitelesebb színezetet kölcsönözne a komédiázásuknak…

Alessandro mindjárt átöleli és megcsókolja, döbbent rá Leonora. És talán még mást is csinál! Rémülten hátrált be a hálószobába, és a férfi követte.

- Azt mondta… azt mondta, hogy nem kíván - dadogta, amikor Alessandro a karjába vette, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Azt mondta, hogy nem kíván engem - mondta a férfi csúfolódva, miközben az orrát érzékien az övéhez dörzsölte. Az ajka puha volt és forró, s úgy cirógatta a száját, mint egy vattapamacs. Aztán mély meggyőződéssel hozzátette: - De hazudott.

Leonora ellenkezni akart, ám ekkor Alessandro a nyelve hegyével körbesimogatta a száját. A lány lélegzete elakadt, a szíve vadul kalimpált. Már semmi kedve nem volt ellenkezni, a gondolatai összekuszálódtak. Hagyta, hogy az a tapasztalt férfinyelv a szájába furakodjon, és ösztönösen Alessandro vállába kapaszkodott.

Hogy lehet, hogy ez a harcias, bosszantó nőszemély úgy markolja a vállát, mint fuldokló a mentőövet, mintha attól félne, hogy elsodorják a szenvedély hullámai? - tűnődött Alessandro. És hogy lehet, hogy szinte elolvad a csókjától, és úgy simul a karjába, mintha öröktől fogva ott lenne a helye? És ő miért érzi úgy magát a közelében, mint egy felhevült kamasz, aki még sosem hált nővel?

Alessandro nem értette a dolgot, de már nem is érdekelte, inkább cselekedett. Felhúzta a lány pizsamafelsőjét, átölelte karcsú derekát, majd feljebb, és előre araszolva az ujjaival ingerelni kezdte a bimbókat.

Érezte, hogy Leonora összerezzen, hallotta halk nyögését, és egyre jobban eluralkodott rajta a vágy. Többet akart, sokkal többet… De le kellett győznie a kísértést. Az életében nincs hely Leonora Thaxton számára! Különben sem hagyhatja, hogy az ösztönei irányítsák.

Alessandro hirtelen elengedte a lányt, aki megtántorodott, majdnem összeroskadt.

- Remek! - mondta a férfi meglepő nyugalommal. - Most, miután sikerült kielégítened a szexuális kíváncsiságodat, hadd emlékeztesselek arra, hogy a szerepedhez nem tartozik hozzá, hogy ágyba bújj velem!

Leonora elvörösödött.

Hogy merészeli…? Alessandro csókolta meg! Alessandro simogatta a mellét! Ő csak… ő csak viszonozta a csókját… remegve és nyögdécselve…

- Te kezdted!

- Te meg ki akartad elégíteni a kíváncsiságodat.

Leonora nem tiltakozott. Igen, így történt, de érthető, nem? És ez még nem jelenti, hogy meg akarta csókolni a férfit. Vagy igen? Eleinte biztosan nem, de később…

- Elárulnád végre, hogyan juthatok vissza a szobámba? - kérdezte nyersen, mert minél előbb szabadulni szeretett volna a kínos helyzetből.

- Erre - intett Alessandro a fejével. Nagy léptekkel átvágott a hálószobán, de a nappaliban megfordult, és homlokráncolva végigmérte a lányt. - Várj egy kicsit!

Leonora engedelmeskedett, mivel nem tartotta jó ötletnek, hogy nedves hálóruhában bolyongjon a palazzóban. A férfi egy pillanattal később visszatért egy homokszínű fürdőlepedővel, amit odahajított neki.

- Hogy meg ne fagyj! - dörmögte, azzal lecövekelt az ajtónál.

- Menj végig a folyosón, a lépcsőnél fordulj be! - mondta, amikor a lány melléje ért. - Jobbra az első ajtó a lakosztályodé.

Leonora halkan köszönetet mondott, beburkolózott a törülközőbe, és elsietett.

5. FEJEZET

Leonora lassan és vonakodva ébredezett. Tudatalattija egyre növekvő szorongással küzdött. Aztán, ahogy a szemhéja felpattant, és minden az eszébe jutott, elfogta a rémület. Az órára nézett. Micsoda, már fél kilenc? Gyorsan felült, és hátrasimította kócos tincseit. Sosem szokott így elaludni. Ez most is csak azért történhetett meg, mert annyira tartott a mai naptól.

Azon tűnődött, mikor érkezik meg a stylist, aki majd elviszi vásárolni. Kedvetlenül elbiggyesztette az ajkát. Utálta az alkalmi ruhákat, mindig csak kényelmes, hétköznapi holmikat hordott.

Amikor kevéssel később kinyílt a lakosztálya ajtaja, megdermedt, de az izgalma fölöslegesnek bizonyult, mert csak Caterina hozta be a reggelijét.

Miközben a müzlijét kanalazta, Leonora azon töprengett, milyen lehet a nő, akit Alessandro rá akar szabadítani. Sovány divatbolond, mint a Szex és New York főszereplőnője? Vagy azok közé az irritálóan elegáns nők közé tartozik, akik London legdrágább negyedeiben vásárolnak, és akikkel gyakran összefutott, amikor valamelyik gazdag tanítványához igyekezett?

Nos, majd meglátjuk, gondolta. Tulajdonképpen nem izgatta, milyen lesz, amit az este történtekről nem állíthatott. Hogyan fajulhatott el a helyzet? Leonora nem talált rá magyarázatot. Rejtély volt a számára, miért viszonozta olyan szenvedélyesen Alessandro csókját, amikor a férfi pontosan az a típus, akit rendes körülmények között nagy ívben elkerül.

Ők ketten nem voltak és soha nem is lesznek azonos súlycsoportban. Leonora mindig attól tartott, ha egy férfi rájön, hogy még ártatlan, nevetség tárgyává teszi. Ezért, ha valaki érdeklődést tanúsított iránta, inkább elüldözte az illetőt.

Miért is nem követte a kortársai példáját? Legkésőbb az egyetemen megszabadulhatott volna a szüzességétől, de őt túlságosan lefoglalta, hogy a fivéreivel versengjen, és ez lett az eredménye!

Eddig Leo volt az, akinek a gúnyolódásától a legjobban tartott, de most Alessandro lépett a helyére. Vajon mi lett volna, ha nem állnak meg? Elárulta volna valamivel a tapasztalatlanságát, vagy a férfi csak akkor jött volna rá a valóságra, amikor már késő?

Mindenesetre nem sok képzelőerőre volt szüksége, hogy kitalálja, mit szólt volna. Alighanem méltóságán alulinak tartaná, hogy olyan nővel szeretkezzen, akit előtte még senki más nem kívánt meg. Lenézné őt, fura, hóbortos nőszemélynek nevezné… Az ilyen férfiak mindig csak azt akarják, ami másnak is kell.

Mindkettőjükben erős volt a bizonyítási vágy. Az egyetlen különbség köztük valószínűleg az, hogy ő egyre gyakrabban szerette volna letenni az álarcot, amit a nyilvánosság előtt viselt, míg Alessandro feltehetőleg szerette a második énjét.

Leonora csak ritkán engedett meg magának efféle mélyenszántó gondolatokat, mert az ilyen elmélkedést túl fájdalmasnak találta. Annak idején azért játszotta a vadócot, mert ez kellett ahhoz, hogy ne maradjon le a fivérei mögött. A testvérei öntudatlanul mindig megerősítették ebben a szerepben, amelynek végül a foglya lett. Merő büszkeségből a mai napig ragaszkodott ahhoz a képhez, amelyet valamikor kialakított magáról. Bár régóta sóvárgott arra, hogy végre nőként kezeljék, valamiért ezt még a családja előtt sem merte bevallani. Pedig a szíve mélyén vágyott rá, hogy normális nő lehessen.

Gyorsan elhessegette a fájó gondolatokat. Ideje felöltözni, gondolta. Azon, hogy mit vesz fel, nem kellett sokat törnie a fejét; csak a farmer jöhetett szóba. A szakértő aligha lesz elbűvölve a megjelenésétől, de annyi baj legyen!

Alessandro az előcsarnok egy rejtett fülkéjéből figyelte, amint Leonora lejön a lépcsőn. Ostoba módon a teste nem hallgatott az eszére, a férfiassága fájón a nadrágjának feszült. Talán mert tudta, hogy az esetlen farmer és bő póló alatt nemcsak izgalmasan telt idomok rejtőznek, hanem egy karcsú derék is, amelyet bármely férfi boldogan átölelne. És Falcon biztosan sóváran legeltetné a szemét a lány hosszú lábán, villant át az agyán.

Aznap reggel Leonora vastag copfba fonta hosszú, göndör haját, és ez a frizura ráirányította a figyelmet az ajkára, amely szép volt… és érzéki. Furcsa, hogy ezt eddig észre sem vette, bár a teste nyilván ezt is érzékelte…

Ami elég nagy baj. Még akkor is, ha nem akar viszonyba bonyolódni a lánnyal. Szerencsére az önuralma még sohasem hagyta cserben. És ha Leonora tegnap este nem bosszantja fel, semmi sem történt volna köztük.

A lány leért a földszintre, és körülnézett. A várt stylist helyett azonban Alessandro lépett oda hozzá.

- Jó reggelt! Változott a program. Én kísérlek el.

Leonora élesen beszívta a levegőt, és máris érezte, hogy elvörösödik. De tudta, hogy hiába is ellenkezne. Még az is megfordult a fejében, hogy a stylist megfutamodott, miután Alessandro elmesélte neki, hogy ő milyen reménytelen eset.

- A legnépszerűbb és legelegánsabb butikok a Via Tornabupnin vannak, és okosabb, ha gyalog megyünk, így elkerüljük a dugókat - magyarázta a férfi.

Leonora beletörődött a megváltoztathatatlanba. Noha még csak kilenc óra múlt, a nap ragyogóan sütött. A Via Tornabuoni egy forgalmas, óvárosi bevásárlóutca volt, szép, régi épületekkel, sok csillogó-villogó kirakattal. Ezek még mind zárva voltak, de Alessandro kedvéért a jelek szerint kivételt tettek. Legalábbis Leonora erre a következtetésre jutott, amikor a férfi az egyik üzletnél megállt, elővette a mobilját, küldött egy sms-t, aztán feléje fordult.

- Azt mondtam Cristinának, aki hamarosan a gondjaiba vesz, hogy velem jössz Szicíliába, de a bőröndjeid elkeveredtek a repülőtéren…

Elhallgatott, mert az ajtó kinyílt, és a küszöbön megjelent egy elegáns nő.

- Ciao, Alessandro!

A férfi megpuszilta.

- Az adósa vagyok, Tina.

Vajon hány barátnőjét hozta már ide, hogy ilyen különleges bánásmódot érdemel? - tűnődött Leonora. És miért izgatja ez őt? És miért haragszik? Mert haragszik, és nem féltékeny, próbálta meggyőzni magát.

- Nem, Sandro, én vagyok a maga lekötelezettje. Sosem felejtem el, milyen kedves volt, amikor elintézte, hogy a modelljeink még időben megérkezzenek a New York-i bemutatóra.

Nos, talán igazságtalanul gyanúsítottam, gondolta a lány.

- Az ifjú hölgy Leonora, Tina - mondta Alessandro. - Szeretném a gondjaira bízni.

Miután újra megölelte Cristinát, biccentett a lánynak, és távozott. Leonora nem örült, hogy megszabadult tőle, hanem csak furcsa ürességet érzett. Ám erről nyomban megfeledkezett, amikor Cristina betessékelte az üzletbe, és bezárta mögötte az ajtót.

- Ez minden nő rémálma, igaz? Hogy a repülőtéren elkallódik a poggyásza - villantott rá egy cinkos mosolyt. - Mielőtt átszerződtünk volna Alessandro légitársaságához, minden nemzetközi divatbemutató előtt… hogyan is mondják önök, angolok? Tüskéken ültem.

- Tűkön - javította ki Leonora mosolyogva.

- Tűkön - bólintott Cristina, és visszamosolygott rá. Idősebb volt, mint ő, a harmincas évei végén, vagy talán a negyvenes évei elején járt, de olyan ápolt és elegáns volt, hogy nehezen lehetett meghatározni a korát. - Természetesen az ember mindig a lehető legrosszabbat képzeli. Például, hogy a legszebb modellje fog elveszni, és a többi, és a többi… Nos, ma már nincs ilyen gondunk. Elhoztam néhány darabot a milánói kollekciónkból, azonkívül idehívtam egy fodrászt és egy sminkest is. Alessandro említette, hogy nagyon elfoglalt, ezért hónapok óta nem jutott el egy rendes fodrászhoz.

Ha Cristina rendes fodrászon olyat értett, aki vagyonokba kerül, és akitől egy hétköznapi halandó még időpontot sem kaphat, hát a hónapok helyett inkább sohát kellett volna mondania. Leonora egyébként úgy vélte, kár a fáradságért, egy jó hajvágástól vagy egy elegáns ruhától sem változik majd olyan nővé, amilyet Alessandro szeretne.

Na és? Hiszen semmit sem akar a férfitól, emlékeztette magát, miközben végigmentek egy hosszú folyosón, és beléptek egy helyiségbe, ahol egy fekete asztal és néhány alacsony támlás, fekete szék állt.

Mintegy varázsütésre ott termett két fiatal, fekete ruhás eladónő. Egyikük eltolt egy mozgatható falat, amely mögött gördíthető állványokon rengeteg ruha lógott.

- Kezdjük az alapoknál! - javasolta vidáman Cristina. - Először is szüksége lesz egy farmerre, főleg ha kirándulni akar az Etnára. Ehhez kell egy könnyű blézer, egy selyemblúz vagy néhány póló.

Miközben beszélt, a fiatal nők leemelték a megfelelő fogasokat a ruhaállványokról, és a holmikat egy karosszékre fektették.

- Fontos, hogy már a megérkezésekor jó benyomást keltsen. Mivel nyúlánk termetű, a nadrágok jól állnak magának. Ez a krémszínű pantalló szerintem tökéletes lesz, főleg egy könnyű, kötött kabáttal, az együttest ez az ezüst nyaklánc és a hozzáillő karperecek teszik különlegessé. Nos, ez volt a könnyebbik rész, most térjünk rá a koktélpartira. Ez a milánói kollekcióm egyik darabja. Hogy tetszik?

Leonora szeme elkerekedett, amikor meglátta a rövid, váll nélküli, lila és szürke selyemruhát, a redőzött szegélyt, a szűk felsőrészt, amelyet egy testhez simuló, derékig érő kiskabát egészített ki. Nem, ő nem az a fajta, aki ilyet hord.

- Álomszép, de egyáltalán nem illik hozzám - ingatta a fejét sajnálkozva.

- Ebben nem értünk egyet - közölte mosolyogva Cristina. - Ugye hajlandó felpróbálni?

Két órával később Leonora kimerülten és hitetlenkedve bámulta magát a hatalmas tükörben. Dús, göndör haj helyett most fényes, lépcsőzetesen nyírt tincsek keretezték az arcát. Az új frizura kiemelte finom arccsontját, és nagyobbnak tüntette fel a szemét. A selyemruhában az alakja törékenynek és szokatlanul nőiesnek tűnt.

- Tökéletes - mormolta Cristina elégedetten. - Rögtön tudtam, hogy ez kell magának, amikor Alessandro leírta a színeit. Meg a krémszínű, földig érő, selyemszatén estélyi. Valamint a farmer és a pantalló.

Leonora nem vitatkozott. Legmerészebb álmában sem gondolta volna, hogy ilyen nőiesen is festhet. Még a könnyű, citromsárga kis ruhában is jól érezte magát, amely, a szűk, feltűrt szárú farmerrel együtt - Cristina szerint - ideális viselet lesz a szicíliai kirándulásokhoz.

Cristina rátukmált néhány méregdrága pólót is, egy ónszürke selyempárkát, egy puha bőrtarisznyát nappalra, s természetesen megfelelő táskákat meg cipőket a koktél- és az estélyi ruhájához. A sminkes pedig ellátta jó tanácsokkal.

Miután Cristina és az eladónők magára hagyták, Leonora öntudatlanul húzta az időt. Még mindig a tükör előtt állt, és hitetlenkedve tanulmányozta magát. Első ízben látta azt a nőt, aki lehetne, aki titokban oly régóta lenni akart. Mint amikor a hernyóból gyönyörű pillangó válik, úgy lett a vadócból öntudatos, fiatal nő.

Egy fiatal nő, aki tudja, hogy lehet erős, de aki mégis sebezhető, nőies, ugyanakkor sikeres egy olyan szakmában, amit sokan még manapság is jellemzően férfifoglalkozásnak tartanak.

Alessandro az egyik fiatal eladónőtől kérdezte meg, hol találja Leonorát. Belépett az öltözőbe, és a puha, szürke szőnyegpadló elnyelte léptei neszét.

Leonora nem vette észre a férfit, aki egy darabig figyelte őt, aztán összevonta a szemöldökét.

A tükörben egy gyönyörű, elegáns fiatal nőt látott, de nem a nő szépsége, hanem az arckifejezése volt az, ami meglepte. Leonora úgy nézett ki, mint egy kislány, aki alig mer hinni a szemének. Egyszerre betolakodónak érezte magát, mintha olyasminek lett volna a tanúja, amit nem az ő szemének szántak. A helyzetben volt valami bensőséges és megindító, s Alessandro csak most kezdte sejteni, hogy min megy keresztül a lány.

Leonora szemét könnyek égették. És amikor rájött, hogy nem törölheti le őket anélkül, hogy elkenné az új sminkjét, majdnem felnevetett. Ekkor eszébe jutott, hogy kinn az előtérben egy asztalon látott egy kozmetikai kendős dobozt. Ám ahogy a ruháját, amely hátul szétnyílt, két kezével a melléhez szorítva megfordult, megdermedt, és az arca tűzpiros lett.

Vajon mióta áll itt Alessandro? Nem, nem láthatta, hogyan nézi magát a tükörben! Ehhez senkinek nincs joga, neki a legkevésbé.

- Bocsáss meg, azt hittem, végeztél! - mormolta a férfi. Bár általában nem lehetett azt állítani róla, hogy tekintettel lenne mások érzéseire, a hangja most lágyan csengett, és ezzel önmagát is meglepte. A következő pillanatban sietve elhagyta az öltözőt.

Leonora megkönnyebbülten felsóhajtott. Hála az égnek, a férfi semmit sem vett észre, különben biztos tett volna valami gúnyos megjegyzést. Ebben a pillanatban Cristina visszatért, és elégedetten csettintett, amikor látta, hogy Leonora még mindig viseli a koktélruhát.

6. FEJEZET

Lehetséges, hogy még huszonnégy óra sem telt el, amióta ezt a repülőgépet elhagyta? Nehéz elhinni, talán mert azóta annyi minden történt, gondolta Leonora.

Ezúttal pilóta-egyenruha helyett az új farmernadrágját viselte, magas sarkú szandállal és divatos, fehér pólóval. Mivel úgy vélte, hogy az anyag túlságosan a melléhez tapad, a hőség ellenére a vállára terített egy puha bőrdzsekit. Az együttest elegáns, divatos napszemüveg, valamint az új válltáskája egészítette ki.

Ahogy lenézett, látta, hogy az alkalmazottak éppen bepakolják a poggyászokat a gépbe. Az új bőröndje puha bőrből készült barna hevederekkel, és a márkajelzése olyan parányi volt, hogy szinte csak nagyítóval lehetett felfedezni. A másik két bőrönd férfiasabbnak hatott, és láthatóan elnyűtte a sok utazás.

A lány meglepődött, amikor Alessandro közölte, hogy ő maga vezeti a gépet. Hát még amikor azt is hozzátette, hogy Leonora lehet a másodpilótája!

- Csak mert egybevág a szerepeddel - hangsúlyozta. - Természetesen semmit sem kell tenned.

- Miért nem? A firenzei úton nem lehetett okod panaszra. Jól képzett pilóta vagyok - emlékeztette a lány.

- Szerencséd volt. De ha útközben valami baj történt volna, a biztosítótól egy vasat sem kaptunk volna, te pedig hosszú időre elbúcsúzhattál volna az engedélyedtől.

Ezzel Leonora sem szállhatott vitába. Tudta, hogy túllőtt a célon, de ezt esze ágában sem volt elismerni.

Ahogy felmentek a lépcsőn, Alessandro élvezettel legeltette a szemét a lány formás hátsóján. Leonora most teljesen máshogy festett, mint tegnap, az esetlen egyenruhájában.

A férfi azért döntött úgy, hogy maga vezeti a gépet, mert nem akarta, hogy a pilótái pletykáljanak róla és Leonoráról, aki mégiscsak a kollégájuk testvére. Döntésének okát azonban nem árulta el a lánynak, elvégre nem tartozott neki számadással.

Ha Leonorának valaki huszonnégy órával ezelőtt azt mondja, hogy alig egy nap múlva Alessandro másodpilótája lesz, valószínűleg diadalmasan a levegőbe öklözött volna. Huszonnégy órával ezelőtt ugyanis még nem ismerte a férfit, és nem sejthette, mi vár rá.

Most már tudta.

A szeme sarkából figyelte, amint Alessandro ellenőrzi a műszereket és felkészül a felszállásra. A szíve egyre gyorsabban kalapált. Végül levette a tekintetét a férfi arcáról, és a kezére nézett, de ekkor azonnal eszébe jutott az előző este, amikor ezek a hosszú, vékony ujjak a mellét cirógatták.

Leonora erélyesen rendre utasította magát. Persze, nem árt, ha kicsit beleéli magát a szerepébe, csak nem szabad túlzásokba esnie. Gyorsan feltette a fejhallgatóját, és szintén az indulási előkészületekre összpontosított.

Igazam volt, amikor nem akartam női pilótákat alkalmazni, gondolta Alessandro, mert Leonora illata minduntalan elterelte a figyelmét. Es nemcsak az illata, hanem - miután a lány levette a bőrdzsekijét - a melle is. Pedig semmi oka nem volt rá, hogy épp most kezdjen tűnődni azon, miért izgalmasabbak a természetesen ringó keblek a mozdulatlan, kemény szilikonmelleknél.

De ha ez csak egy trükk, ha a nő a bájaival akarja meglágyítani a szívét, és állást kapni tőle, hát elszámította magát. Ebbe a csapdába nem sétál bele! Kötelessége megvédeni a pilótáit, főleg a saját, mostani tapasztalatai után. Egy repülőgép kapitányának a feladatára kell összpontosítania, minden figyelem-elterelés életveszélyes lehet.

A pilótafülkében meleg volt, és Alessandro levette a vászonzakóját. Alatta rövid ujjú inget viselt, amelynek kigombolta a gallérját. Amikor előrehajolt, a puha szövet megfeszült a hátán.

De miért akad el ettől a látványtól a lélegzetem? Milyen idióta vagyok! - mérgelődött magában Leonora. Hirtelen elképzelte, hogy újra a tenyere alatt érzi ezt az izmos vállat, és máris bizsergés támadt a hasában. Aztán arra gondolt, hogy a férfi szőrös mellkasa milyen tisztán kirajzolódott az átázott ing alatt az este… és bűntudatosan lesütötte a szemét. Csakhogy így meg egyenesen a férfi ölébe bámult, és forróság árasztotta el a testét. Nem mintha bármit látott volna… azon kívül, hogy az anyag kicsit kidudorodott. De milyen illetlenség bámulni! Ilyet nem tesz az ember! Azaz ő nem tesz, legalábbis rendes körülmények között nem.

- Meddig tart a repülőút? - nyögte ki, amikor sikerült valamennyire összeszednie magát.

Túl sokáig. Alessandro nyugtalanul fészkelődött, azt remélve, hogy egy kicsit lehiggad.

- Egy óra, hátszéllel kevesebb.

Leonora bólintott, hogy leplezze, mennyire zavarba jött, amikor látta, hogy Alessandro odébb csúszik a székén. Mintha megérezte volna, hogy a lány bámulja őt.

Mikor már tizenöt perce a levegőben voltak, Leonora kénytelen-kelletlen elismerte, hogy a férfi remek pilóta. Hamarosan feltűnt előttük Szicília. A lányt elbűvölte a sziget szépsége. Amikor megpillantotta az Ernát, amely félelemmel töltötte el, mégis vonzotta, önkéntelenül párhuzamot vont Alessandro és a szülőföldje között.

- Keleten már látni a castellót.

Leonora megfordult, és elakadt a lélegzete. A tengerbe nyúló sziklatetőre épített, a csipkés védőbástyás várat csak egy olajfaliget választotta el egy szintén középkori fallal övezett városkától. A városka mögött a talaj meredeken emelkedett a hegyek felé, melyek oldalában itt-ott kisebb települések bújtak meg.

Alessandro összevonta a szemöldökét. Az apja a Leopardik földjén élőket még mindig a jobbágyaiként kezelte. Afféle hűbérúrnak, a jótevőjüknek képzelte magát, pedig csak zsarnok volt. A hegyi falvakban koldusszegény emberek éltek, és ma is majdnem ugyanolyan kezdetleges körülmények között, mint a középkorban. A kicsiny településeken nem voltak iskolák, és a családok nem engedhették meg maguknak, hogy a gyermekeiket a városba küldjék, mert szükség volt minden segítő kézre a földeken. Annál is inkább, minthogy a földhasználatért meg kellett fizetniük a tizedet Alessandro apjának.

Falcon megfogadta, hogy az apjuk halála után felszámolja a nyomort, de mindaddig számolniuk kellett az emberek elégedetlenségével. Alessandro együtt érzett a falusiakkal, jogosnak találta a tiltakozásukat, de most sokkal jobban foglalkoztatta Leonora elbűvölt tekintete, ami arra késztette, hogy nagy kört írjon le a géppel, hogy a lány még jobban szemügyre vehesse a vidéket. Az út során a meglehetősen szűk pilótafülkében egész jól kijöttek egymással, amit Alessandro jó előjelnek tekintett.

Az első, ami Leonorának feltűnt, amikor kiszállt a gépből, és megállt a lépcsőn, amelyet az Avanti Airlines egyenruhás földi személyzete a géphez gurított, a levegőben úszó citrom- és narancsillat volt, amely összekeveredett a kerozin és az égéstermékek bűzével meg a forró fém szagával.

A hőség szinte mellbe vágta, és a nap olyan vakítóan sütött, hogy azonnal előhalászta az új napszemüvegét. Milyen szerencse, hogy Cristina figyelmeztette, hogy kalapot is hozzon!

Miközben a személyzet kirakta a csomagjaikat, Alessandro követte a lányt, és megállt mellette a lépcső tetején. Ebben a pillanatban egy csillogó limuzin fékezett le előttük. A sofőr kiugrott a kocsiból, és kinyitotta a hátsó ajtót. A limuzinból kiszálló magas, sötét hajú férfi szembetűnően hasonlított Alessandróhoz, a lényéből tekintély sugárzott.

Leonora elbizonytalanodva Alessandróhoz fordult. A férfi mély lélegzetet vett, aztán rosszkedvűen megszólalt:

- A jelek szerint Falcon a kötelességének érezte, hogy személyesen fogadjon bennünket.

Falcon, azaz sólyom. Falcon olyan embernek tűnt, akit nem tanácsos felbosszantani. Őrülten jóképű volt, de Leonora szíve mégsem vert gyorsabban. Nem úgy, mint amikor Alessandróra nézett.

A lánynak nem akarózott lemenni a lépcsőn. Mert nem önszántából jött ide? Vagy mert attól tart, hogy Alessandro bátyja átlát a komédiázásukon?

Ösztönösen hátralépett, és beleütközött Alessandróba, aki megtartotta, míg vissza nem nyerte az egyensúlyát. Aztán hátulról átölelte a derekát, és a combját a combjai közé nyomta.

Leonora levegő után kapott. Hogy merészeli? Ki akarta tépni magát a férfi szorításából, ugyanakkor - döbbenetes! - szeretett volna még jobban hozzásimulni, hogy kitérjen Falcon átható tekintete elől.

- Ez… nekem nem fog menni - suttogta, és egyre jobban eluralkodott rajta a pánik. - A… a bátyád biztos észrevesz valamit. Én…

Válasz helyett a férfi csak még jobban magához szorította.

Alessandro régóta tudta, hogyan hat Falcon a nőkre, ezért nem is értette, miért fogta el ez a primitív birtoklási vágy. Elvégre nem akar semmit Leonorától, akinek bizonyára több esze van annál, semmint hogy Falconnal flörtöljön, és így veszélybe sodorja az öccse állását.

- Falcon nem látnok, hanem hétköznapi ember - súgta a lány fülébe. - Nem lát bele se a szívekbe, se a fejekbe, még ha olykor úgy is tesz, mintha képes lenne erre. Ahogy mindenki más, ő is a szemének fog hinni, szóval kezdődjön a komédia!

Amikor Leonora oldalra fordította a fejét, és felnézett rá, kiolvasta a néma kérést a szeméből. Azt akarja, hogy megcsókolja? Alessandro az egyik tenyerével félig eltakarta az arcát - hogy a naptól védje, vagy Falcon pillantásától? Nem tudta, és mihelyt az ajkuk összetapadt, már nem is érdekelte.

Ez nem igazi csók, csak színjáték, gondolta Leonora, de a teste ösztönösen válaszolt a férfi szenvedélyére. Pedig Alessandro valójában nem kívánja őt, és neki nem lenne szabad szétnyitnia az ajkát, sem hagynia, hogy a testük összesimuljon. Nem kellene olyan helyzetbe hoznia magát, amelyben megalázhatják és megsebezhetik.

Megsebezhetik!

Alessandro csak akkor tért észre és eresztette el a lányt, amikor érezte, hogy Leonora remegve megpróbálja eltolni magától.

Mihelyt a férfi elengedte, a lány sietve elfordult. Megrázta a felismerés, hogy Alessandro megsebezheti. Hogyan lehetséges ez? Hogyan érezhet valamit egy ember iránt, akit alig egy napja ismer? Fogalma sem volt róla, csak azt tudta, hogy Alessandro mintha mindenki másnál közelebb került volna hozzá.

És mivel még mindig ez a felfedezés foglalkoztatta, elfelejtette, hogy magas sarkú cipő van rajta, mindaddig, amíg a legutolsó lépcsőfokba bele nem akadt a sarka.

Elvesztette az egyensúlyát, de mielőtt elesett volna, erős karok ölelték át. Nem Alessandro karjai, ahogy nyomban megállapította.

Falcon hasonló testalkatú volt, mint az öccse, de az Alessandróra oly jellemző érzékiség helyett megingathatatlan magabiztosság áradt belőle, s ebben Leonorát a saját fivéreire emlékeztette. Úgy tűnt, tökéletes harmóniában van önmagával és a világgal. Most tetőtől talpig végigmérte őt, de nem úgy, mint egy férfi, aki megbámul egy nőt, inkább mint egy aggódó báty, aki igyekszik képet alkotni az öccse barátnőjéről.

- Elfelejtettem, hogy a cipőm magas sarkú - mondta Leonora, zavartan hátralépve.

- Micsoda meglepetés! Hogyhogy személyesen te magad jöttél ki elénk? Mivel érdemeltem ki ekkora figyelmet? - szólalt meg Alessandro a háta mögött, és a gúnyos hangra Leonora szívverése felgyorsult.

- Miért ne lehetnék én az első, aki üdvözöl téged és Miss Thaxtont? - Falcon barátságosan elmosolyodott. - Alessandrót ugyancsak lenyűgözhette a képességeivel, ha elfogadta másodpilótájának.

- Leonorának nem kell lenyűgöznie engem. A legjobban az irántam tanúsított teljes lojalitását értékelem - szögezte le Alessandro, és megint átölelte a lány derekát, majd kisimított egy tincset a homlokából.

Leonora úgy vélte, egész jól játssza a szerepét. Mindenesetre nyilvánvalónak tűnt, hogy a két fivér rivalizál egymással. Ezért követel tőle Alessandro feltétlen engedelmességet? Ezért zsarolta meg?

- Remélem, az öcsém elmagyarázta, hogy ez az ünnepségsorozat mit jelent a családunk számára, és mi lesz a program.

- Ó, igen! - vágta rá gyorsan a lány.

- Kedves tőled, bátyó, hogy vetted a fáradságot, és kijöttél elénk, de csak az idődet vesztegetted. Az én kocsimmal megyünk a castellóba. Megígértem Leonorának, hogy megmutatom neki a környéket, ezért szükségem lesz az autóra a hétvégén.

Ez újdonság volt a lánynak, de leplezte a meglepetését.

- Ne aggódj, már intézkedtem, hogy a kocsidat vigyék haza.

Gyámkodni próbál az öccse fölött, azért éreztette, hogy egy lépéssel előtte jár, vagy félreértelmezi a szavait? - tűnődött a lány.

- Arra gondoltam, hogy útközben Leonora és én kicsit jobban megismerkedhetünk - folytatta Falcon, majd a lányhoz fordult. - Jól tudom, hogy a fivére Alessandro egyik pilótája?

- Igen, az öcsém. Középső gyerek vagyok én is, mint Alessandro. A repülés imádatán kívül ez is összeköt bennünket - hadarta a lány, aztán zavartan nyelt egyet. Egek, ezt meg miért mondta? Miért érezte úgy, mintha támogatnia kellene Alessandrót?

Alessandro a homlokát ráncolta, mire Leonora az ajkába harapott. Falcon elgondolkodó pillantást vetett az öccsére, akinek a homlokán még jobban elmélyültek a ráncok.

Miután beszálltak a kocsiba - Falcon a sofőr mellé ült, Leonora és Alessandro hátra -, Falcon hátrafordult.

- Az öcsém bizonyára azt is említette, hogy mivel szűk családi körben a hétvégén maga lesz az egyetlen nő, a vendégeink többsége valószínűleg egyfajta háziasszonyként tekint majd magára.

Leonora elszörnyedve Alessandróra bámult. Nem, a férfi erről egy szót sem szólt!

Alessandrónak arcizma sem rezdült.

- Leonora megbirkózik a feladattal - jelentette ki, és megfogta a lány kezét.

Kívülállók számára ez talán, vigasztaló gesztusnak tűnhetett, de Leonorát inkább arra emlékeztette, hogy a férfi teljes együttműködést és feltétlen engedelmességet kívánt tőle.

Az autóút túl rövid ideig tartott ahhoz, hogy Leonora képet nyerjen a környékről. Több olajfaliget mellett is elhaladtak, aztán az út felfelé kanyarodott, és a vidék egyre kopárabb lett; egyik oldalon a tenger ostromolta a sziklafalat, a másikon hegyek emelkedtek. Miután megkerülték az egyiket, úgy rajzolódtak ki előttük az égboltra a castello körvonalai, mint egy, a zsákmányát a karmai között szorongató ragadozó madáré. A hőség ellenére Leonora hátán végigfutott a hideg.

Valamiért úgy tűnt neki, mintha a vár valamiféle sötét hatalom, az ellenségeskedés és elnyomás megtestesítője lenne.

De miután áthajtottak egy kőből készült kapuív alatt az impozáns, fellobogózott belső udvarra, melynek közepén hatalmas, gazdagon díszített szökőkút csobogott, nem egy középkori várbelsőt látott, ahogy várta, hanem egy lenyűgözően elegáns, tizennyolcadik századi kastélyhomlokzatot.

Falcon észrevette a meghökkenését, és mosolyogva hátrafordult.

- Egyik ősünknek az a remek ötlete támadt, hogy átalakítja a régi épületet. Az eredeti castellóból csak a külső falak és az őrtornyok maradtak fenn. Erről jut eszembe - nézett az öccsére -, a nyugati toronyban szállásoltalak el benneteket. A ház dugig lesz vendégekkel, és biztos kényelmesebben érzitek majd magatokat ott, a régi szobádban.

Leonora Alessandro tekintetét kereste, de a férfi nem nézett rá. És nem ez volt a megfelelő alkalom, hogy kifaggassa, miként képzeli az együtt töltött éjszakákat.

Leonora megbotlott, amint felfelé haladtak a meredek márványlépcsőn, és majdnem kifordult a bokája. Alessandro szó nélkül megfogta a könyökét.

- Ti vagytok az első vendégek - újságolta Falcon. - A koktélparti hivatalosan hétkor kezdődik, a vacsora tízkor, de apa hatkor fogadni szeretné a vendégeket, noha ez az ő egészségi állapotában bűnös könnyelműség. Nekem kell majd a házőrző kutya szerepét alakítanom, és ügyelnem rá, nehogy túlságosan kifárassza magát.

- Tényleg annyira beteg, vagy csak szokásához híven megpróbál manipulálni bennünket? - kérdezte Alessandro.

Leonora hallotta a keserűséget a férfi hangjában, és ösztönösen közelebb húzódott hozzá, ám aztán észbe kapott, és rosszallóan összepréselte a száját. Mintha Alessandrónak szüksége lenne a vigasztalására!

Szerencsére együtt érző gesztusa elkerülte a férfi figyelmét, ugyanakkor a keze, amellyel a karját tartotta, lejjebb csúszott, a csípőjére.

- A szíve nagyon gyenge - felelte Falcon. - Kértem, hogy mondja le az ünnepséget, de kategorikusan megtagadta.

- És a szava persze törvény - fűzte hozzá maró gúnnyal Alessandro.

- Megfenyegetett, hogy ha én nem teszem meg az előkészületeket, ő veszi kézbe a dolgot. Ő a család feje, és nekünk viselnünk kell minden felelősséget, amely a Leopardi névvel jár. Nem is annyira magunk vagy az apánk miatt, inkább az emberekért, akik itt élnek, és azt akarják, hogy őrizzük meg a régi hagyományokat, mert azok az övéik is.

Közben felértek a márványlépcső tetejére, és megálltak. Alessandro még mindig átölelte Leonora derekát, és a lány igyekezett meggyőzni magát, hogy nem söpörheti félre a kezét.

- Jóságos ég, éppúgy beszélsz, mint az apánk! - horkantotta Alessandro. - Tudod, hogy nekem más a véleményem.

- Persze, és ehhez megvan minden jogod. Szabad ember vagy, senki előtt nem kell hajbókolnod, ahogy előtted sem teszi ezt senki. De az itteniek, akikért felelősek vagyunk, másképp gondolkoznak. És ha nem veszünk tudomást az örökségünkről, és megsértjük a hagyományokat, őket is megsértjük.

- Az apánk jobbágyként kezeli az embereket! Miatta élnek még ma is gyakorlatilag a középkorban. Bennünket annak idején ugyanígy elnyomott. Szerintem inkább az a kötelességünk, hogy az embereket felszabadítsuk. Az, amit az apánk művelt velük és a családjukkal, szégyen.

- Ebben egyetértünk, de sokan, leginkább az öregek, félnek a szabadságtól, mert az felelősséggel és változással jár.

- Ilyenkor örülök csak igazán, hogy nem vagyok a helyedben, Falcon. Tőlem szerencsére senki sem várja, hogy helyrehozzam az apám hibáit. Hála az égnek!

- Az elsőszülöttek büntetése. Mindannyian kénytelenek vagyunk eljátszani azt a szerepet, amelyet ránk mér a sors, de az rajtunk múlik, hogyan tesszük. Te nem tűröd a korlátokat, mégis Leopardi vagy és maradsz. Az ereidben ugyanaz a vér csörgedezik, mint a mienkben…

- Az apánk vére - szakította félbe keserűen Alessandro.

- Az őseink, sok más Leopardi vére - pontosította Falcon. - Te vagy a legjobb példa arra, hogy az ember ledobhatja a láncait, míg az én kötelességtudatom az apám iránt megtanítja a fiatalokat arra, hogy legyenek tekintettel az idősebb nemzedék szükségleteire, tiszteljék a tapasztalataikat, és ne tiporják lábbal a hagyományokat. Még akkor sem, ha ma már egy más világban élünk. Azt szeretném, ha ezen a hétvégén megmutatnánk, hogy a Leopardiknak is vannak érdemeik.

Falcon nem beszélt olyan ellentmondást nem tűrően, mint Alessandro, de az eltökéltségéhez kétség sem férhetett. Ő volt a legidősebb testvér, és világossá tette, hogy keresztülviszi az akaratát. Ugyanakkor a viselkedése Alessandróval tiszteletről és testvéri szeretetről árulkodott. De vajon megelégszik-e ezzel olyasvalaki, mint Alessandro, akinek egész életét megkeseríti a tudat, hogy ő mindig mindenben csak a második?

Beléptek az előcsarnokba, és Alessandro még szorosabban magához húzta a lányt.

Leonora szeme elkerekedett, amikor meglátta a sok aranyozást, a rokokó bútorokat, a tarkára festett, stukkós mennyezetet, a nehéz kristálycsillárt, a széles márványlépcsőt.

Egy szárnyas ajtón át szobák sora látszott, a tükörfényes parkettán táncot járt a napsugár.

Ez nem egy otthon, villant át a lány agyán. Ez egy királyi rezidencia. Falcon az órára pillantott.

- Mindjárt négy. Bizonyára szeretnétek felfrissíteni magatokat és egy kicsit pihenni, amíg még lehetséges - mondta Falcon. - Azt javaslom, Sandro, találkozzunk fél hatkor a könyvtárszobában, hogy tisztázzuk, amit még tisztázni kell.

- Erre - fordította meg Alessandro Leonorát, és együtt elhagyták a házat. - Az épületen át is mehetnénk, de erre rövidebb - magyarázta, ahogy átvágtak az udvaron, és odamentek az egyik toronyhoz, amelynek kinyitotta az ajtaját.

A lány kétkedő pillantást vetett a meredek csigalépcsőre, amelyet alig világított meg a lőrésszerű hasadékokon besütő nap, aztán felsóhajtott, és levette a szandálját.

- Inkább legyen piszkos a lábam, mint hogy kitörjön a bokám - válaszolta Alessandro kérdő tekintetére.

Valójában a lépcsőfokok makulátlanul tiszták voltak, de olyan keskenyek, hogy csak egymás mögött haladhattak. Alessandro előreengedte a lányt, és szorosan mögötte lépkedett. Ám ezúttal nem a közelsége miatt gyorsult fel Leonora szívverése, hanem mert mire a meredek lépcső tetejére ért, teljesen kifulladt.

Odafenn egy kerek, üres, fehérre meszelt falú helyiségben találta magát, amelynek fapadlója az idők folyamán megsötétedett.

Alessandro odalépett egy ajtóhoz, és kitárta.

Leonora nem tudta, mit várt, de biztos, hogy nem ezt. A toronylakosztály egyszerűsége éles ellentétben állt a castello előcsarnokának hivalkodó pompájával. A meglepően modern és ízléses előtér Alessandro firenzei lakhelyére emlékeztette. Ezt is ugyanolyan gonddal restaurálták, egy fali fülkében egy absztrakt szobor állt, a csillár modern volt, a világos parketta szépen fénylett. Az ablakokat egyszerű, fehér vászonfüggönyök takarták, és az ablaknál álló karosszéket, fekete-szürke-fehér csíkos szövettel kárpitozták. Intarziás szárnyas ajtó vezetett a tágas hálóba, amelyet hasonló stílusban rendeztek be, de Leonora ebből már semmit sem látott; mert elszörnyedve bámulta a franciaágyat.

- Nem ez az egyetlen hálószoba, ugye? - kérdezte ijedten.

- A castellóban nem, de itt igen.

Leonora gyomra összeszorult.

- De nem alhatunk közös szobában! - tiltakozott.

A férfi hideg pillantást vetett rá.

- Nincs más lehetőségünk.

- De itt csak egyetlen ágy van.

- Ami majdnem három méter széles. És biztosíthatlak, nem áll szándékomban közeledni hozzád. Azt hittem, ezt már tisztáztuk. Vagy olyan ellenállhatatlannak tartod magad, hogy…

- Nem! - szakította félbe gyorsan a lány. - Dehogy!

- Akkor pedig nyugodt lehetsz - mondta a férfi leereszkedő vállrándítással. -Természetesen a helyzet kicsit kényelmetlen, de hát felnőttek vagyunk, és majdcsak megtaláljuk a módját, hogy megvédjük az intim szféránkat.

Leonora nem mert semmit sem válaszolni, attól félve, hogy a hangja megbicsaklana, az ablakhoz lépett. Körös-körül csak a tengert látta.

- Régen ez őrtorony volt, amelynek csak a külső falai maradtak fenn. A restaurálásnál megtartottak három tornyot, és ez az egyik. Egy hosszú folyosó - bökött a férfi egy ajtóra - köti össze a főépülettel. Az ágytól jobbra találod a gardróbot, balra a fürdőszobát. Lefogadom, hogy a csomagjainkat már felhozták, és a holminkat kipakolták.

- Nem alhatok veled egy szobában - makacsolta meg magát Leonora, aki csak most fogta fel, mire vállalkozott. Nemcsak az ágyon, hanem a fürdőszobán is meg kell osztozniuk…

- Nincs más választásod - jelentette ki szárazon Alessandro.

7. FEJEZET

Végül sokkal jobban boldogultak, mint ahogy a lány várta. Alessandro átköltözött a laptopjával az előtérbe, míg Leonora lezuhanyozott a nagy, modern fürdőszobában. Utána a lány visszavonult a gardróbba, Alessandro pedig szintén lezuhanyozott, és a hálóban átöltözött.

Leonora új frizuráját elképesztően könnyű volt kezelni, és a lány ügyesen hasznosította a sminkes tanácsait is, csak a koktélruhája hosszú cipzárjával gyűlt meg a baja. Minden igyekezete dacára sem sikerült teljesen felhúznia, és nem tudta beakasztani a kis kampót sem a végén. Persze, segítséget kérhetett volna Alessandrótól, de ettől ódzkodott, mert semmit nem akart kérni tőle, és mert nem akarta, hogy a férfi a kérését valamiféle ügyetlen közeledési kísérletnek vegye.

- Kész vagy? - kiáltotta Alessandro.

- Igen. - Leonora kilépett a gardróbszobából, és végigmérte a férfit.

Alessandro farmerben és ingben is jól festett, de szmokingban egyenesen lélegzetelállító volt. A lány szíve a torkában dobogott. A ruhája selyme minden mozdulatánál lágyan simogatta a bőrét, amely egyre jobban bizsergett. Talán Alessandro tekintetétől?

Ahogy a férfi előrement, és a kilincsért nyúlt, felszikráztak arany mandzsettagombjai.

Leonora halkan felsóhajtott. Vajon mi lett volna, ha korábban találkozik egy olyan férfival, mint ő? Akkor is szűz lenne még? Egy olyan férfival, mint Alessandro? Micsoda ostobaság! Ilyen nincs több! Leonora abból merített némi vigasztalást, hogy az ilyen férfiak egy magafajta nőre rá sem néznek. Másról már nem is beszélve…

Elvégre Alessandro kerek perec kijelentette, hogy esze ágában sincs még egyszer megcsókolni őt. Bár… aztán mégis megtette. Igaz, csak a látszat kedvéért.

Mindenesetre most az a legfontosabb, hogy ne mutassa ki a gyengeségét, és ne tegye nevetségessé magát. Alessandro nem sejtheti, milyen érzékenyen érintette, hogy diadalmaskodott fölötte. Ami soha többé nem történhet meg.

A férfi végigvezette Leonorát egy végtelenül hosszú, csupasz falú folyosón, amely sötét faburkolatos galériába torkollott, ahol a falakon nehéz, díszes arany keretekben az ősök portréi függtek.

- Ez a folyosó pontosan negyed mérföld hosszú. Gyermekkorunkban esős időben bicikliversenyeket rendeztünk itt - törte meg a csendet Alessandro. - De jaj volt annak, aki nem tudott a végén időben lefékezni! Az jól kikapott. Ugyanis a legszigorúbban megtiltották nekünk, hogy az apánkat zavarjuk a munkájában, noha a munka nem a legjobb kifejezés a pásztorórára.

Leonora megrökönyödve nézett rá, aztán ő is mesélni kezdett:

- Az apánk sosem ütött meg bennünket, egyikünket se - mondta. - Ha vita támadt közöttünk, inkább tovább szította az ellentéteket, és meg sem próbált megbékíteni bennünket egymással. Korábban hivatásos sportoló volt, és imádta a versenyeket, de főleg imádta a győzteseket. Ez a mai napig sem változott.

Alessandro figyelmesen hallgatta. A bosszúsága, amiért elmesélt a lánynak valami intim dolgot a gyermekkorából, elpárolgott. Jóllehet Leonora apja nem verte a gyermekeit, a testi fenyítésen kívül más léleknyomorító módszerek is léteznek. Nyilvánvaló, hogy Leonora élete sem volt csupa móka és kacagás, ha a lány a mai napig úgy érzi, versenyeznie kell a fivéreivel, Mert úgy érzi, különben miért akarta volna olyan kétségbeesetten meggyőzni őt arról, hogy jobb pilóta az öccsénél?

Leonora persze felháborodottan visszautasítaná a feltételezését. Tudta jól, mert a helyében ő is így tenne. De előtte nem színlelhet, úgy olvas benne, mint egy nyitott könyvben. Vajon miért? Mert gyermekkorukban hasonló tapasztalatokat szereztek?

Alessandro életében először érezte úgy, mintha a tükörbe nézne, mintha valaki másban fedezné fel ugyanazokat az érzéseket, amelyek őt vezérlik, és ezt csöppet sem találta kellemesnek.

Nem akarta a saját sebezhetőségét a lányban viszontlátni. Nem akarta elismerni, hogy a gyermekkori lelki sérülések következtében hasonlóképpen cselekszenek bizonyos helyzetekben. Persze akadtak azért jelentős különbségek is köztük. Elsősorban az, hogy bár mindketten középső gyermekek, Leonora lány. Vajon milyen hatással lehetett rá ez a körülmény? Úgy érzi, minden hím a vetélytársa, vagy csak a fivéreit akarja legyőzni? Az első esetben nem riadt volna vissza attól, hogy bevesse ellene a szexet, mint fegyvert, de ezzel eddig nem próbálkozott. Miért nem?

Alessandro éles eszű férfi volt, és utálta, amikor valamit nem értett. Márpedig Leonora Thaxtont nem értette. Egyszerűen nem állt össze a kép…

Épp amikor Leonora arra gondolt, hogy ehhez az erőltetett menethez inkább lapos sarkú cipőt kellett volna vennie, Alessandro kitárt előtte egy szárnyas ajtót, amely egy boltozatos mennyezetű, nehéz, sötét bútorokkal telezsúfolt szalonba nyílt. Olyan nyomasztó helyiség volt, hogy Leonora örült, amikor maguk mögött hagyták, noha a szomszédos könyvtárszoba egy fikarcnyival sem tűnt barátságosabbnak.

Miután átvágtak két, még sötétebb helyiségen, megint kiértek egy folyosóra. Innen széles lépcső vezetett le az előcsarnokba.

Alessandro ekkor karon fogta a lányt, aki egyszerre szokatlanul törékenynek és nőiesnek érezte magát annak ellenére, hogy az új cipőjében hét centivel magasabb volt, mint egyébként. Ám ami a legjobban megriasztotta, az volt, hogy a lépcső aljára érve szeretett volna Alessandróhoz simulni.

Amikor Leonora csípője hozzáért, a férfi igyekezett bemesélni magának, hogy ez is a szerepjáték része. Az, hogy most nincs közönségük, nem számít. Hamarosan emberek veszik majd körül őket, és ahhoz, hogy meggyőzőek legyenek, nem árt egy kis gyakorlás.

Az előcsarnokból Alessandro egy elegáns szalonba kormányozta a lányt, amelyet aranyozott, észben keleties jellegű bútorokkal rendeztek be. Némelyik karosszék és kanapé lila, kifakult selyemkárpitjába arany címert hímeztek. A Leopardik családi címerét?

A két hatalmas csillár fénye visszatükröződött az aranyozott keretű falitükrökben.

- A berendezési tárgyak egy része még Napóleon korából származik - magyarázta Alessandro. - A lyoni selyembe a családi címert szőtték bele. Az egyik ősünk a legidősebb fiát állítólag össze akarta házasítani Napóleon testvérével, Paulinával. Végül ebből semmi sem lett. Hála istennek!

A következő szalonban a halványsárga szín volt az uralkodó. Miután ezen is átvágtak, hangzavar ütötte meg Leonora fülét. Hirtelen olyan izgatott lett, mintha valóban az a fiatal nő lenne, aki először találkozik a szerelmese apjával.

Az ajtónál tétován megtorpant, de ekkor mellettük termett Falcon.

- Remek! Hát itt vagytok! - mondta kedvesen, elűzve Leonora szorongását.

A lánynak már nem okozott gondot, hogy Alessandro karján belépjen a terembe. Falcon előrement, utat tört magának a vendégek között. Egyelőre túlnyomórészt az idősebb korosztály volt még csak jelen. A férfiak szmokingján rendjelek csillogtak, az asszonyok keblén, nyakában és fülében súlyos arany ékszerek.

Alessandro apja úgy ült a tolószékében, mint egy trónon. A vonásai éppoly büszkék és határozottak voltak, mint a másodszülöttjéé. Még mindig dús haja ezüstösen ragyogott. Jobbjával görcsösen markolta a mankója ezüst fogantyúját, és Leonora látta, hogy az ujjízületei erősen duzzadtak.

Az első pillanatban lenyűgözte a férfi személyes kisugárzása, de mihelyt az^-öreg feléje fordult, már csak viszolygást érzett. A herceg apró szeme szúrósan, megvetően nézett a világba. Ez a szempár egy hideg szívű, gőgös és elbizakodott emberé volt, aki soha semmit nem tagadott meg magától.

Leonora első gondolata az volt, hogy a herceg nem méltó arra, hogy Alessandro apja legyen, a második az, hogy nincs joga ilyen gyorsan véleményt alkotni egy ismeretlenről.

A teremre várakozásteljes csend borult. A vendégek félrehúzódtak az útból, hogy Alessandro az apja színe elé vezethesse Leonorát. A lánynak valami azt súgta, hogy az apa és a fia közti ellenséges viszony nem titok a jelenlévők számára.

- Látom, elhoztad a barátnődet, Alessandro. Tudod, hogy ezzel mekkora kockázatot vállalsz? Elvégre a másodszülött könnyen háttérbe szorulhat az elsőszülött mellett. Minden tekintetben… Vagy ezt még mindig nem értetted meg? A nők ösztönösen a legjobb apát keresik a gyermekeiknek, ezért a másodszülöttek kénytelenek beérni azzal, amit az elsőszülöttek meghagynak nekik.

Alessandro apja nemcsak gúnyos és kegyetlen, hanem kimondottan gonosz is, állapította meg magában Leonora felháborodottan. Hogy mondhat valaki ilyet a saját fiának, méghozzá mások füle hallatára? Az öreg herceg világossá tette, hogy szerinte minden nő az idősebb fivért választaná, és ezzel nemcsak Alessandrót sértette meg, hanem őt is.

Leonora kihúzta magát.

- Alessandro pontosan tudja, hogy soha senki más nem foglalhatja el a helyét a szívemben. - Hallani vélte, hogy a vendégek visszafojtják a lélegzetüket. - És én nem annak ellenére szeretem őt, hogy másodszülött, hanem éppen ezért!

- Ne beszéljen badarságokat! - utasította rendre hűvösen a herceg. - Egyetlen nő sem mondana le önszántából a születési előjogokról. A rangért a nők mindenre képesek: hazudnak, csalnak, még gyilkolnak is.

- Régen talán így volt, de szerencsére azok az idők már elmúltak. Egy mai nő felelősségteljes és szerető apát kíván a gyermekének, és a lehetőséget, hogy a fia vagy lánya szabadon nőjön fel anélkül, hogy meg kellene felelnie olyan elvárásoknak, amelyek teherként nehezednek rá. Alessandro sokkal többet adhat egy gyermeknek egy üres címnél.

Suttogás futott végig a teremben. A lány Alessandro ádáz arcába nézett, és a diadalérzete azonnal elszállt. Úgy tűnt, a szavai a hercegre sem tettek különösebben mély benyomást.

- Eh! - kiáltotta az öreg. - Talán most így képzeli, de sokáig egyetlen nő sem elégszik meg olyan férfival, aki némán ácsorog mellette, míg ő a védelmébe veszi. De te mindig szívesen bújtál a nők szoknyája mögé, ugye, Alessandro? Csöppet sem változtál.

- Ahogyan te sem, apa - felelte metsző hangon a férfi. - De nem fogok vitatkozni egy beteg öregemberrel, akinek már nincs sok hátra, még ha te ezt szeretnéd is.

Azzal Alessandro hátat fordított az apjának, és bemutatta Leonorát a mögöttük álló házaspárnak. Restaurátorok voltak, Alessandro viselkedéséből nyilvánvaló volt, hogy nagyra becsüli őket.

Egy kicsit elbeszélgettek, aztán Alessandro kimentette magukat, mondván hogy Leonorát még másoknak is be szeretné mutatni. De nem ezt tette, hanem egy sarokba tuszkolta a lányt, és szorosan eléje állt.

- Ha az apám fizetett volna, hogy megalázz, akkor sem végezhettél volna jobb munkát! - förmedt rá dühösen.

- Mit beszélsz? Hiszen éppen hogy megvédtelek!

- Megvédtél? Te, engem? És miért, ha szabad kérdeznem? Fordítva kellene lennie. Nekem kellene téged megvédelmezni, ez az én dolgom. Egy férfi megvédi magát és mindazokat, akik a védelmére szorulnak. Egy asszony legfeljebb a gyermekét védi. De neked persze megint át kellett venned az irányítást! Nem érdekel, hogy ezzel megaláztál.

- Ezt épp te mondod? Te, aki annyira szeretnél mindig mindent kézben tartani? Ez már több a soknál! És még csak észre se veszed, milyen ostobaságokat beszélsz, mert csak az izgat, hogy bebizonyítsd az apádnak: te is érsz annyit, mint a bátyád!

- Senkinek semmit nem akarok bebizonyítani, főleg nem az apámnak. A saját mércémmel mérem magam, és fütyülök mások véleményére.

Dühösen nézték egymást.

- Csak képzeled - suttogta Leonora. - Ha így lenne, sosem zsaroltál volna meg, és nem hurcoltál volna ide. Tudod, mi a te bajod?

- És te tudod, mi a tiéd? - sziszegte Alessandro. - Nem engeded, hogy egy férfi legyen melletted, mert te akarsz mindenben az első lenni. Annyira megszállottja vagy ennek a gondolatnak, hogy lemondasz a nőiességedről, és komolyan azt hiszed, a férfiak szeretik a rettenthetetlen amazonokat.

- Nem igaz! - tiltakozott Leonora, de a hangja megremegett, mert a férfi fején találta a szöget.

Hányszor ugratták a fivérei, hogy elriasztja magától a férfiakat? Bántotta a gúnyolódásuk, de nem mutatta, mert nem tudta, hogyan kellene megváltoznia. Alessandro azonban valamiben tévedett: ő nem akart a férfiak fölé kerekedni. Sőt. Sokszor vágyott arra, hogy gyenge lehessen, hogy találjon valakit, aki megérti és segít felfedezni a nőiességét. De hogyan ajándékozhatna meg bárkit is a bizalmával, amikor örökké attól retteg, hogy visszautasítják?

Alessandro tudta, hogy elvetette a sulykot, de Leonora heves védőbeszéde túl sok fájdalmas gyermekkori emléket ébresztett fel benne. Annak idején az édesanyja és Falcon igyekeztek őt megvédeni az apjától, mert még túl kicsi volt ahhoz, hogy kiálljon önmagáért. De ma már képes erre, és Leonora épp ebben akadályozta meg. Sőt megalázta őt az apja előtt azzal, hogy a védelmébe vette.

- Ne felejtsd el, miért vagy itt! - mondta hidegen, és hátralépett. - Gondolj az öcsédre, és viselkedj úgy, ahogy elvárom!

A terem lassan megtelt vendégekkel. Alessandrót kisajátította egy gyönyörű, barna nő, aki megkérdezte Leonorát, hogy elrabolhatja-e néhány pillanatra a férfit, hogy bemutassa a férjének. Percekkel később az említett férjnek híre-hamva sem volt, de a nő még mindig Alessandro karjába csimpaszkodott, és szomjasan itta a szavait.

Nem mintha ez izgatta volna a lányt. Ellenkezőleg, örült, hogy megszabadult a férfitól. Ennek ellenére gombócot érzett a torkában, bár igyekezett nem gondolni rá. Egy tolakodó alak az imént jól felidegesítette, mert egyfolytában arról faggatta, mikor hozzák nyilvánosságra az eljegyzésüket.

Egy pincér pezsgővel kínálta, de Leonora megrázta a fejét. Nem szokta meg, hogy ilyen későn vacsorázik, és már szinte szédült az éhségtől. A karórájára pillantott, látta, hogy még csak kilenc, vagyis még egy órát várnia kell az étkezésig.

A talpa égett, a bokája sajgott a magas sarkú szandálban, és ahogy óvatosan kibújtatta a lábát belőle, a cipő eldőlt. Lehajolt, hogy megigazítsa, de ekkor meg a hátán szaladt le a cipzár. Gyorsan felegyenesedett, rémülten a melléhez szorította a felsőrészt, és a falig hátrált.

Mi a csudát csináljon? Nem tudta, hol a legközelebbi mosdó, és ahhoz, hogy itt felhúzza a cipzárt, két kézre és sok időre lett volna szüksége, arról nem is beszélve, hogy a kis horoggal már korábban sem boldogult.

Dermedten állt, a mellén összefont karral, azon tűnődve, mitévő legyen.

- Fázik?

Leonora összerezzent. Falcon! Ahogy megrázta a fejét, egy másodpercig nem vigyázott, és a ruhája még lejjebb csúszott. Egek!

- Nagyon szenvedélyes védőbeszédet tartott - jegyezte meg mosolyogva a férfi.

- Csak hangosan kimondtam, amit érzek - felelte a lány. - De Alessandro most haragszik rám. Szerinte megaláztam. - Maga sem tudta, miért mesélte ezt el, talán mert Falcon olyan higgadt, józan, bizalomgerjesztő embernek tűnt.

- Az öcsém büszke ember.

- Igen.

A férfi áthatóan vizsgálgatta.

- Biztos, hogy nem fázik?

Leonora megrázta a fejét, aztán összeszedte minden bátorságát, és bevallotta az igazat.

- Akadt egy kis gondom a ruhámmal. A cipzárja lecsúszott, és attól félek, ha megmozdulok, leesik rólam.

- Ó, már értem! - Falcon felnevetett. - Mivel Alessandro nincs itt, talán megengedi, hogy átvegyem a szerepét?

Különös módon Leonora megkönnyebbült. Úgy érezte, mintha Alessandro tényleg a kedvese lenne, Falcon pedig a tiszteletbeli bátyja.

- Megtenné? Nagyon hálás lennék… bár fogalmam sincs, hogyan tudna segíteni úgy, hogy senki ne vegye észre.

- Akkor figyeljen!

Falcon még beszéd közben megfogta a lány kezét, behúzta egy beugróba, és a testével takarta el a vendégek elől, amíg felhúzta a cipzárt, és beakasztotta a horgocskát is. Gyorsasága és „szakértelme” arra vallott, hogy remekül ért a női ruhák cipzárjához. Leonora megfordult, és hálásan mosolygott fel rá.

Alessandro a terem túlsó oldaláról egyre növekvő bosszúsággal figyelte Leonorát és a bátyját. Hogy merészel a lány Falconnal flörtölni azok után, hogy ő ezt kifejezetten megtiltotta? Fesztelenül nevetgél és tréfálkozik a testvérével, aki túl közel áll hozzá. Alessandro érezte, hogy egyre dühösebb. Nem, nem féltékeny, hanem dühös, hitegette magát. Igen, majd szétveti a düh.

Leonora szándékosan bosszantja! Nos, majd hamarosan megtanulja, hogy őt senki sem teheti büntetlenül nevetségessé! Főleg nem egy jelentéktelen nő!

8. FEJEZET

- Remélem, élvezted a flörtölést a bátyámmal. Kár, hogy az öcséd issza meg a levét - mondta Alessandro, miközben a büféhez kísérte a lányt.

- Senkivel sem flörtöltem - torpant meg Leonora.

- Hazudsz! Nem vagyok vak! És ne hidd, hogy nem tudom, miért nem tartod magad az utasításaimhoz. Mert neked mindig győznöd kell, igaz? Velem szemben azonban semmi esélyed.

- Teljesen félreértetted a helyzetet! - tiltakozott a lány. - Tudod, mi a te bajod? Szinte már üldözési mániává fajult nálad, hogy te mindig mindenben csak a második lehetsz.

Ez fájt! Alessandro megragadta a lány karját, és bevonszolta egy kis szobába, amelynek bezárta az ajtaját.

- Még ha Falcon úgy is tesz, mintha érdekelnéd, biztosíthatlak, hogy erről szó sincs. Egyszerűen csak azt hiszi, hogy megint meg kell védenie engem, de erre semmi szükség, mert sosem követném el kétszer ugyanazt a hibát. Egyszer hagytam, hogy egy nő, aki valójában Falconra pályázott, kihasználjon, de többször ez nem fordulhat elő. Hidd el, jó lecke volt, és nagyon fájdalmas.

- Még mindig szereted azt a nőt? - szaladt ki a száján.

Dühös hitetlenkedés suhant át a férfi arcán. Hogy mer Leonora ilyen kérdéseket feltenni neki?

- Sosem szerettem - felelte élesen. - De esküszöm, soha többé nem tűröm el, hogy egy nő megalázzon, főleg nem Falcon előtt. Még ha a bátyám jót is akar. És ezért…

- Ezért zsaroltál meg, hogy jöjjek ide veled.

- Ezért kerül a viselkedésed az öcséd állásába.

- Hiszen nem flörtöltem a bátyáddal! Kérdezd meg őt, ha nekem nem hiszel!

- Arra semmi szükség. Láttam, amit láttam.

- És félreértetted. A ruhám cipzárja lecsúszott, mert amikor felöltöztem, nem tudtam beakasztani hátul a kis kampót. Egyedül nem boldogultam volna vele, ezért húzódtunk félre. Falcon segített egy kínos helyzetben, ez minden.

Alessandro kénytelen volt elismerni, hogy a történet hihetően hangzik.

- Ha ez igaz, miért nem szóltál nekem még a szobában, hogy segítsek?

Leonora habozott. Vallja be az igazat? Hiszen sosem hazudott valami jól.

- Mert… mert féltem, hogy azt hiszed, ki akarok kezdeni veled - suttogta végül.

Alessandro megcsóválta a fejét.

- És még te mondod, hogy üldözési mániában szenvedek? - kérdezte élesen. - Rendben, elfogadom a magyarázatodat.

- Most érezzem megtisztelve magam? - motyogta a lány.

Nem hitte volna, hogy Alessandro meghallja a szavait.

- Igen, érezd - felelte a férfi, ahogy kinyitotta az ajtót. - És jól vigyázz! Legközelebb nem leszek ilyen elnéző.

Az este a vége felé közeledett, és Leonora egyre gyakrabban fojtotta el az ásítását. Alessandro nyilván észrevette, mert hirtelen odahajolt hozzá.

- Menj csak fel, ha elfáradtál! Hamarosan én is jövök.

Leonorát meglepte a figyelmessége és a tapintatossága. Hálásan bólintott. Amikor felállt, Falcon, aki néhány székkel feljebb ült, követte a példáját, és odalépett hozzá.

- Visszavonul? Akkor engedje meg, hogy jó éjt kívánjak!

Leonora megdermedt a rémülettől, amikor a férfi átkarolta, és megpuszilta az arcát.

De hát végtére is szicíliai, gondolta, és a gesztusban nem volt semmi érzékiség. Ami nem is meglepő, hiszen azt hiszi, hogy ő az öccse kedvese. A lány mégis zavartan elfordult, amikor Falcon elengedte. Nyomban észrevette Alessandrót, aki fenyegető arccal állt előtte. Ki akarta kerülni a férfit, de az elkapta a kezét, és magához rántotta.

Mire ráeszmélt, mit tervez, már késő volt. Ahogy az ajkuk összeért, Leonora szája lágyan szétnyílt, jóllehet tudta, hogy ez a csók bosszú a férfi részéről. Mikor aztán Alessandro felemelte a fejét, Leonora gyorsan kibontakozott a karjából, de még mindig a csók hatása alatt állt.

Megkönnyebbülten követte az inast, akit azzal bíztak meg, hogy a lakosztályukba vezesse. Útközben arra gondolt, hogy tulajdonképpen élvezte az estét. Megismert néhány érdekes embert, és sokat megtudott Alessandróról, a gyermek- és ifjúkoráról, még az apja régi szeretőjéről is, akit a herceg az első felesége halála után elvett. Valamint Alessandro féltestvéréről, akit szemlátomást nemigen kedveltek.

A toronylakosztály ajtajánál az inas meghajolt, és elköszönt. Leonora becsukta az ajtót, elégedett sóhajtással lerúgta a cipőjét, és megmozgatta fájó lábujjait. Nagyon vágyott egy kiadós fürdőre, de nem tudta, mennyi ideje van Alessandro visszatértéig, ezért úgy döntött, inkább lezuhanyozik. Levetkőzött, a gardróbban felakasztotta a ruháját, és egy szál bugyiban, mezítláb átment a fürdőszobába.

Alessandro összeráncolta a homlokát, és Falconra pillantott, aki nem messze tőle élénken csevegett az egyik vendéggel. Még mindig gyötörte a féltékenység. Önkéntelenül elszorult a szíve, amikor látta, hogy a bátyja megpuszilja Leonorát. Pedig nem is érdekli ez a lány! De akkor miért akarja mindenki számára világossá tenni, hogy hozzá tartozik? Az ösztön hajtja, a primitív, birtoklási ösztön, semmi más.

Bosszúsan hátralökte a székét, mindenkinek jó éjszakát kívánt, és távozott.

Leonora levette a bugyiját, és beállt a zuhany alá. Csodálatos érzés volt, ahogy a meleg víz a bőrére záporozott.

Annyira kimerítő volt ez a nap! Biztos volt benne, hogy mihelyt ágyba bújik, elnyomja az álom. Alessandro közeledésétől szerencsére nem kell tartania. Igaz, a férfi megcsókolta őt, de csak színjáték volt az egész.

Épp elzárta a csapot, és ki akart lépni a fülkéből, amikor a szeme megakadt a legnagyobb pókon, amit valaha látott. A szörnyeteg pontosan a tusoló előtt gubbasztott, így ha vissza akart térni a hálószobába, át kellett volna lépnie rajta.

Leonora, amióta csak az eszét tudta, rettegett a pókoktól. A fivérei kárörvendően dörzsölték a tenyerüket, amikor felfedezték ezt a gyengeségét, és halálra cukkolták vele. Egészen addig, amíg egy nap Leo meg nem próbált egy pókot a nővére pólójába gyömöszölni. Leonora elájult, és attól fogva a testvérei megkímélték az efféle kegyetlen tréfáktól.

Most mit csináljon? Mi lesz, ha a pók bemászik a zuhanyozóba?

Leonora reszketett félelmében, nem volt egyetlen tiszta gondolata sem. Remélte, hogy nem ájul el megint.

Mereven bámulta a pókot, amely - erre esküdni mert volna! - viszonozta a pillantását.

A lány gyomra felkavarodott. Hiába győzködte magát, hogy a rettegése ésszerűtlen, képtelen volt úrrá lenni rajta.

A pók megmozdította az egyik lábát, aztán egy másikat. Leonora szíve egyre jobban zakatolt. Nem ájulhatok el, hajtogatta magában, mert akkor a pók a végén még rám mászik.

Erre a gondolatra kirázta a hideg.

Alessandro még jóformán be sem csukta a hálószoba ajtaját, máris kibújt a szmokingkabátjából. A szobában égett a villany, de Leonorának nyomát se látta. Pedig biztosra vette, hogy már lefeküdt.

A férfi gyorsan megszabadult a csokornyakkendőjétől is, és kigombolta az ingét. Utálta az estélyeket és az estélyi öltözéket. A gardróbba menet kivette a mandzsettagombját. Az ajtó nyitva állt, de ez a helyiség is üres volt. Az utolsó lehetőség a fürdőszoba maradt.

Alessandro az ajtóhoz ment, és megkocogtatta.

- Leonora? - kiáltotta.

Alessandro!

A lány megkönnyebbülten felsóhajtott. A tekintete az ajtóra röppent, de aztán azonnal visszatért a pókra, amely megint megmozdult. Hamarosan a zuhanytálcához ér, és… és…

Amikor Alessandro meghallotta a sikolyt, belökte az ajtót. Leonora anyaszült meztelenül kuporgott a zuhanyfülke sarkában, a szeme tágra nyílt, az arca holtsápadt volt a rémülettől, a két kezével igyekezett eltakarni a mellét és az ölét.

- Mi a baj? - kérdezte elképedve a férfi.

Leonora elvette a kezét a melléről, amely éppolyan gömbölyű és telt volt, mint ahogy Alessandro képzelte, hetykén ágaskodó bimbókkal. Másik kezének széttárt ujjai közül kikandikáltak a vénuszdombját borító sötét pihék. A szemérmessége sokkal izgatóbb volt, mintha pucéron állt volna előtte. A szép test látványát Alessandro teste azonnal látható lelkesedéssel fogadta.

- Ott… ott egy pók - nyögte a lány cérnavékony hangon, és megborzongott. Aztán megint a padlóra szegezte a tekintetét, és levegő után kapkodva még jobban a csempefalhoz simult. - Megmozdult… Jaj, istenem! Ne…

Alessandro sosem gondolta, hogy a hős megmentő szerepe neki való, ehhez túlságosan cinikus volt, de a lány rémülete arra késztette, hogy most úgy viselkedjen, mint James Bond.

Felkapott egy törülközőt, a pókra dobta, aztán kiemelte Leonorát a zuhanyfülkéből, és fürdőlepedőbe bugyolálta. Majd a hálóba vitte a hisztérikusan zokogó lányt, leültette egy székre, majd sietve visszatért a fürdőszobába. Épp leguggolt, hogy a törülközővel felemelje a pókot, amikor meghallotta Leonora remegő hangját.

- Kérlek, ne öld meg szegényt! Nem ő tehet róla, hogy félek tőle.

Egy nő, aki iszonyodik a pókoktól, de nem akarja, hogy a rémülete okozóját elpusztítsák? Meglehetősen szokatlan, gondolta Alessandro, ahogy óvatosan kirázta az ablakon a törülközőt. Mihelyt meggyőződött róla, hogy a pók leesett, becsukta az ablakot.

Amikor visszatért a hálóba, Leonora még mindig riadtan pislogott.

- Mit csináltál vele?

- Ne aggódj, nincs semmi baja. Kidobtam az ablakon.

- Most biztosan dilisnek tartasz.

- Nő vagy - válaszolta a férfi. - A nőknek szabad…

- Ostobán viselkedniük?

- Félniük a pókoktól.

- Köszönöm a megértésedet. A fivéreim a hasukat fogták volna nevettükben.

Miután a pók és vele együtt a félelme is eltűnt, Leonora egyszerre nagyon sebezhetőnek érezte magát. Elvégre a férfi meztelenül emelte ki a zuhanyfülkéből és…

- Csuromvizes lettél. Az inged… - A hangja rekedten csengett, és hiába próbálta elfordítani a tekintetét Alessandro ingmelléről. A szíve összevissza vert, borzongás futott végig a testén.

Alessandro lenézett a lányra, aki a fürdőlepedőbe burkolózva, kócosan, vacogva is csábító látványt nyújtott. És amikor a nyelve hegyével az ajkát is megnedvesítette, érezte, hogy kezdi elveszíteni az önuralmát. Talán ha Falcon nem puszilta volna meg Leonorát…

- Le kellene vennem… Esetleg… segítenél? - kérdezte rekedten Alessandro.

Leonora megremegett. Nem tudta, hogy jutottak idáig, de nem akart visszakozni.

- Az ilyesmiben nem vagyok elég jártas - mondta, mert kötelességének érezte, hogy figyelmeztesse a férfit.

Alessandro fürkésző tekintetet vetett rá.

- Hazudsz - mondta végül lágyan, és közelebb lépett hozzá. - A testem az ellenkezőjét mondja.

Fölemelte a székről a lányt, a fürdőlepedőt egyszerűen hagyta lecsúszni. A keze meleg volt, és a magabiztosságától Leonora kétségei elpárologtak, mint harmatcseppek a napon. Egyik karja a férfi nyakára fonódott, a másik besiklott a gallérja alá. Ahogy az ujjai lejjebb araszoltak az izmos mellkason, az ágyéka bizseregni kezdett, a mellbimbói megkeményedtek.

A férfi szájára nézett, és az ajka szétnyílt. Alessandro bőrének fanyar illata megrészegítette.

Alessandro megborzongott Leonora pillantásától. Úrrá lettek rajta primitív ösztönei, amelyek arra késztették, hogy döntse le a köztük emelkedő korlátokat.

Még mindig a karjában tartva a lányt leült vele az ágy szélére, és az ajkuk összetapadt. A nyelve csábos játékba kezdett, míg a keze felfedezőútra indult Leonora testén.

A lány megborzongott, és követelődzően Alessandrónak feszült. A néma kérésre a férfi rekedten felhördült, és felhagyva a mellbimbó becézgetésével, a lány combjai közé csúsztatta a kezét.

Leonora csak ködösen érzékelte, mi történik, csak azt tudta, hogy a férfi kezének súlya az ölében fokozza a vágyát.

Alessandro felemelte a fejét, és a tekintetét végighordozta a lány meztelen testén. Leonora mellbimbói szinte könyörögtek az ajka érintéséért, széttárt combjai arra buzdították, hogy óvatosan hajtsa szét a bársonyos szirmokat, és az ujját merítse meg a meleg nedvességben.

Leonora felnyögött. Elviselhetetlen, édes sóvárgás gyötörte. Végre! - gondolta a boldogságtól szédülve. Végre azzá a nővé lesz, aki olyan régóta lenni akart. Asszonnyá, aki tudatában van saját érzékiségének. És ezt Alessandrónak köszönheti, ő lesz az, aki megszabadítja a szüzessége nyűgétől.

De Alessandro nem tudhatja meg, hogy ő még szűz! - gondolta kétségbeesetten. Ennél nagyobb megaláztatást el sem tudna képzelni. Vagyis meg kell állítania a férfit…

Megpróbált elhúzódni.

Mihelyt Alessandro megérezte az ellenállását, elengedte. Csalódottan, amiért a lány ilyen váratlanul meggondolta magát.

- Megfogadtad… hogy ez nem fog megtörténni - motyogta Leonora. Alig állta meg, hogy újra a férfihoz ne simuljon.

Alessandro a székhez sétált, amelyen ott hevert a fürdőlepedő, amit most odahajított a lánynak, aztán tapintatosan elfordult, hogy Leonora maga köré csavarhassa.

A lány szavai szíven ütötték. Tényleg megígérte, hogy nem közeledik hozzá… de az még azelőtt volt, hogy… Mi előtt? Mielőtt Falcon búcsúzóul megpuszilta Leonorát? Mielőtt meglátta pucéran a fürdőszobában, és ellenállhatatlan erővel ragadta magával a vágy?

- Férfi vagyok - vont vállat színlelt közönnyel, amikor sikerült némileg visszanyernie az önuralmát. - És te behívtál a fürdőszobába.

- Annyira megijedtem a póktól - védekezett a lány. Érezte, hogy a maga köré emelt védőfal Alessandro átható tekintetétől repedezni kezd.

- Nem a félelem miatt bújtál hozzám. Felkínálkoztál, ahogy ezt egy szexuálisan felajzott nő teszi. És ha akarnám, könnyen rábírhatnálak, hogy megint ezt tedd. Ha akarnám. De nem akarom.

Szavaira Leonora mélységesen elszégyellte magát. Hogyan utasíthatná vissza a vádakat? Alessandrónak igaza van, ő hívta be, ő akarta, hogy simogassa és csókolja, mert a karjában úgy érezte, mintha a tökéletes szeretőről szőtt álmai hirtelen valósággá válnának. Az álmai lovagját látta maga előtt, nem Alessandrót. Alessandrót nem kívánhatta, ez túlságosan veszélyes lenne, mert… Mert… a végén talán beleszeretne?

Beleszeretni? Nevetséges gondolat…

Alessandro tudta, hogy nem viselkedett valami lovagiasan. Rendes körülmények között sosem jutott volna eszébe így beszélni egy nővel, de Leonorában volt valami, ami minduntalan arra késztette, hogy tegye félre az elveit, ugyanakkor felszította benne a szenvedély tüzét. És ez dühítette, mert visszaröpítette a múltba, egy olyan időbe, amikor állandóan a szükségét érezte, hogy bizonyítson.

Mialatt Alessandro a fürdőszobában tett-vett, Leonora felvette új selyem hálóingét, amely a „jelmezéhez” tartozott, bemászott a hatalmas ágyba, és egészen a szélére húzódott.

Alessandrónak igaza volt, kívánta őt. Ez baj, de még nagyobb baj, hogy még mindig kívánja. Mégis örült, hogy megállította. Elvégre a saját fülével hallotta, mennyit panaszkodtak a fivérei arról, milyen borzalmas az ágyban rájönni, hogy egy lány még érintetlen. Manapság minden modern férfi érett, szexuálisan tapasztalt partnert keres. Egy magafajta, szánalomra méltó szűzlány senkinek sem kellene, olyasvalakinek pedig végképp nem, mint Alessandro. Erre a fivérei tanították meg Leonorát.

Alessandro halkan szitkozódott, amíg arra várt, hogy a hideg zuhany enyhítse a vágyát. Hogyan feledkezhetett meg magáról? És most, miután az, ami elkerülhetetlennek tűnt, mégsem történt meg, miért nem képes lehiggadni?

Leonora csak egy hétköznapi nő, és neki még soha nem jelentett egyetlen nő sem annyit, hogy úgy érezze, feltétlenül meg kell szereznie. Soha!

Valószínűleg csak azért ilyen feldúlt, mert a lány éppen itt, a kastélyban utasította vissza, ahol már annyi kudarcban volt része.

De vajon miért gondolta meg magát? Hiszen kívánta őt, Alessandro ebben teljesen bizonyos volt. Mit remélt, mi volt a célja? Hogy nagyobb hatalomra tegyen szert fölötte? Ezért korbácsolta fel a vágyát, aztán visszakozott?

Erre a gondolatra megszólalt a fejében a vészcsengő. Senki nem játszadozhat vele! Ha Leonora efféle hatalmi játszmába kezdett, ha azt hiszi, átveheti az irányítást a szexben, a lelke rajta! De ezt a csatát ő nyeri meg, neki kell megnyernie, már csak a büszkesége miatt is.

9. FEJEZET

Leonora arra ébredt, hogy az öle fájón lüktet. Álmában nyilván átfordult a másik oldalára, és nem is egyszer, mert most majdnem az ágy közepén feküdt.

A sötétben is jól látta Alessandro vállának körvonalait. Mi lenne, ha észrevétlenül közelebb csúszna hozzá…

Bosszúsan rendreutasította magát, visszaaraszolt az ágy szélére, és megnézte az éjjeliszekrényen a karóráját.

Hajnali fél három múlt, állapította meg. A szobában tökéletes csend uralkodott, de a függönyök olykor meglibbentek.

Leonora megremegett. Talán nyitva maradt az ablak? És ha a pók…

Szinte látta, ahogy a szörnyeteg átmászik a kereten, a padlóra pottyan, és az ágyhoz szalad. Hideg borzongás futott végig a testén. Arra gondolt, hogy felkel, és ha nyitva találja, becsukja az ablakot, de végül nem mert megmozdulni, inkább igyekezett elterelni a figyelmét. Alessandróra gondolt, és arra, hogy mennyire szerette volna, ha az este másképp ér véget.

Ami tulajdonképpen azt jelentette, hogy ő maga szeretett volna más lenni: öntudatos nő, aki ahelyett, hogy riadtan meglapul, nem fél megízlelni Alessandróval a gyönyört, megmerítkezni az érzéki örömökben. Akkor most valószínűleg kimerülten és kielégülten szundítana a férfi karjában, és nem holmi pókokkal foglalkozna.

Tudta, hogy hibázott. Természetesen sokkal előbb meg kellett volna állítania a férfit, de… meglepték a saját érzései. Ez teljesen új helyzet volt a számára, hogyan is viselkedhetett volna ésszerűen? A legfőbb gond a tapasztalatlansága…

A függöny újra meglibbent, és a lány rémülten felsikkantott.

Alessandro felriadt, és felkapcsolta az éjjeli lámpát. Meleg fény ömlött szét a szobában, megvilágította Leonora rémült arcát.

- Lehet, hogy nyitva maradt az ablak? - kérdezte a lány elcsukló hangon. - Mert akkor a pók visszajöhet.

Leonora megsértette a büszkeségét, és ezért meg kellene büntetnie, gondolta Alessandro. De nem úgy, hogy kihasználja a nagyon is valóságos félelmét. Nem, ilyen mélyre sohasem süllyedne! Az apja persze habozás nélkül megtenné, de ő más, ember, a saját erkölcsi elveit követi, és képes megfeledkezni a sértett büszkeségéről.

- Becsukjam az ablakot? - kérdezte nyugodtan.

- Megtennéd a kedvemért? - Leonora hangjából reménykedés és hitetlenkedés csendült ki. Meglepte, hogy egy férfi - főleg olyasvalaki, mint Alessandro - kész segíteni neki. Igaz, hogy Alessandro, rövid ismeretségük alatt, már többször okozott neki hasonlóan kellemes meglepetést.

Mindenesetre a történtek után az ajánlata több mint nagylelkű volt, és Leonora fölöttébb méltányolta. Ugyanakkor elfogta a lelkifurdalás. Zavarodott volt és bizonytalan, mert számára idegen közegben mozgott. Sosem képzelte volna, hogy valaki ilyen nagy hatással lehet rá, azt meg pláne nem, hogy kiszolgáltatott lehet a saját érzéseinek.

Tény, hogy a férfiról kialakított képét alapjában kell módosítania. Annak a fickónak, akit Leo elmondásából ismert, aki újra és újra elutasította az álláspályázatát, semmi köze nincs ahhoz a férfihoz, aki tegnap megcsókolta, és aki most mellette fekszik.

Az apja és a fivérei tudták, hogy Leonora retteg a pókoktól, mégis elképzelhetetlen lett volna, hogy efféle ajánlatot tegyenek. A testvérei szeretik, de az örökös rivalizálás, amit az apjuk beléjük nevelt, károsan hatott mindannyiukra, ahogy Leonora időközben megértette. Az apjuk nem tűrt semmiféle gyengeséget.

Azt azonban a javára lehetett írni, hogy nem kivételezett egyikükkel sem. Megtette, ami tőle telt, hogy tisztességesen felnevelje őket, ami nem lehetett egyszerű, miután nagyon korán elveszítette a feleségét. Ezt a veszteséget mind megszenvedték, de Leonora úgy vélte, ő járt a legrosszabbul, mert női minta nélkül kellett felnőnie.

Alessandro látta a lány szemében az árnyakat, és szerette volna tudni, mi okozta. Ellentétben a legtöbb nőismerősével, Leonora szinte semmi személyeset nem árult el magáról. Olvasta ugyan az önéletrajzát, de abban csak a szakmai ambícióiról írt.

Tegnap este aztán találkozott egy másik, szenvedélyes oldalával is. Jóllehet a lány viselkedése meglepte, mert nem próbálta magához ragadni az irányítást. Miért? Mert azt remélte, ha simulékonyabb, könnyebben eléri a célját?

Ha azt hitte, hogy ő meggondolja magát, és mégis alkalmazza, tévedett. Leonora ugyan jobb minősítéssel rendelkezik, mint sok pilótája, ám a neme leküzdhetetlen akadályt jelent. Már a jelenléte a pilótafülkében elég lenne ahhoz, hogy viszályt szítson a legénység tagjai között.

Alessandro félrehajtotta a takarót, és felkelt. Általában meztelenül aludt, de aznap zuhanyozás után felvett egy tiszta bokszeralsót.

- A pókiszonyodat nem említetted egyik önéletrajzodban sem - jegyezte meg mintegy mellékesen, ahogy az ablakhoz menet megállt a lány mellett.

- Mert emiatt egész életemben tűrnöm kellett a fivéreim gúnyolódását, és kifejlődött egy második fóbiám is, amely nem engedi, hogy az elsőt beismerjem - próbált tréfálkozni Leonora.

Felült az ágyban, és felhúzta a térdét, hogy végszükség esetén így tartsa távol a pókot magától. Egyébként nehezére esett a beszédre összpontosítania, amikor a férfi ilyen közel volt hozzá.

Alessandro izmos mellkasát sötét szőrzet borította. Leonora ezt már tudta, de azt csak most látta, hogy a szőrzete lefelé elkeskenyedik, és eltűnik az alsónadrágja alatt. Amely elöl természetes módon kidudorodott.

Leonora arca égni kezdett. Remélte, hogy a férfi nem vette észre, hogy megbámulta.

Ez hiú reménynek bizonyult, noha Alessandrót ennél sokkal jobban foglalkoztatta az, ahogyan a saját teste válaszolt a lány sóvár pillantására. Hogyan jöhetett izgalomba, amikor nyilvánvaló, hogy Leonora csak szórakozik vele?

- Bizonyos életkorban a fiúk előszeretettel ugratják a lányokat - mondta, az ablak felé fordulva. - A szüleid, gondolom, igyekeztek leszoktatni őket a csúfolódásról. Főleg a mamád.

- Az édesanyánk egy autóbalesetben meghalt, amikor nyolcéves voltam. És apa valószínűleg azt gondolta, hogy úgy növöm ki a leggyorsabban a félelmemet, ha minél többször szembesülök vele. Állandóan egymás ellen hergelt bennünket, engem és a testvéreimet, azt feltételezve, hogy így tanulunk meg küzdeni. Mindent meg is próbáltam. - Leonora vállat vont. - De hiába, a fóbiám megmaradt.

Alessandro örült, hogy az előbb elfordult, nemcsak azért, mert a merevedése még mindig nem múlt el, hanem mert a lány így nem láthatta, mennyire együtt érez vele, ugyanakkor dühös szívtelen apjára. Csak akkor fordult meg, amikor sikerült visszanyernie az önuralmát.

- Nehéz lehetett anya nélkül felnőni - mormolta.

- Nem nehezebb, mint neked volt és a testvéreidnek.

Mélyen egymás szemébe néztek. Alessandro megértette a lány érzéseit, és valami, számára is megmagyarázhatatlan okból elszorult a szíve. Nem azért, mert gyengéd érzelmeket táplált volna Leonora iránt. Nem, erről szó sincs! Hanem mert önmagának tartozott annyival, hogy ne éljen vissza a lány sebezhetőségével. Elképzelte Leonorát mint bakfist, akinek meg kell küzdenie mindenért, és őszintén sajnálta az egykori kislányt. Nem szabad részvétet éreznie iránta, Leonora valamikor biztos megtanulta kezelni a családja férfi tagjait. Mégis… valami azt súgta neki, hogy nagyon nehéz volt a gyermekkora. Mint az övé? Ugyan már! Kettőjükben nincs semmi közös. Jó, jó, vitázott önmagával. Bár… mindketten középső gyerekek és félárvák… de ez lényegtelen!

Alessandro elhúzta a függönyt, alaposan megvizsgálta a párkányt, de pókot sehol sem látott. Becsukta tehát az ablakot, szemügyre vette a falat meg a padlót az ágy és az ablak között, majd a lányhoz fordult.

- Nyugodtan alhatsz, nincs semmi veszély.

Leonora megkönnyebbülten fellélegzett.

- Köszönöm! Most bizonyára bolondnak tartasz.

- Mert félsz a pókoktól? Nem. De más szempontból talán…

Ennél világosabban nem fejezhette volna ki magát. Ha a lánynak van egy csöpp esze, be kell látnia, hogy kettőjük küzdelmében nem nyerhet.

Más szempontból talán? Mire gondolhatott Alessandro? Leonora nem tudta, de abban biztos volt, hogy a szavait nem bóknak szánta. A régi, vadóc énje azonnal támadásba lendült volna, de a másikat, a sebezhetőt, nagyon érzékenyen érintette a férfi megjegyzése.

- Pókot ugyan sehol sem láttam - mondta Alessandro, ahogy visszatért az ágyhoz -, de ha akarod, helyet cserélhetünk. Úgy talán nyugodtabban alszol.

Ezt meg miért ajánlotta fel? A lány a végén még azt képzeli, hogy a kedvében akar járni.

Leonora nem szokott hozzá az ilyen figyelmességhez.

- Komolyan mondod? Ez igazán kedves tőled. Nagyon köszönöm. - Az arca ragyogott.

Alessandro a legszívesebben visszakozott volna, annyira eltúlzottnak találta alány hálálkodását, de mivel ezt már nem tehette meg, hanyagul vállat vont.

- Szeretnék aludni még egy kicsit, ez minden - morogta.

Zord hangja visszahozta a lányt a valóság talajára. Hát persze hogy nem miatta ajánlotta fel a cserét a férfi, hanem a saját nyugalma miatt. Hogyan is feltételezhetett mást? Attól félve, hogy a hangja elárulja a csalódottságát, nem szólt semmit, csak átmászott az ágy másik oldalára. De ahogy a langyos ágyneműből felszálló férfiillat megcsapta az orrát, a teste megfeszült.

És most aludnia kellene? Ajjaj!

Behunyva a szemét hátat fordított a férfinak, és igyekezett megfeledkezni a jelenlétéről. Csakhogy erre képtelen volt. Először is, mert a matrac besüppedt, ahol Alessandro korábban feküdt, aztán meg a férfi közelebb csusszant hozzá.

Leonora visszafojtotta a lélegzetét. Vajon miben sántikál? Érezte a másik testének melegét, és ahogy a lába súrolja az övét. A szíve kalapálni kezdett.

A férfi föléje hajolt, felemelte a karját… Hogy átölelje? Leonora izgalomtól remegve feléje fordult, és…

- Te talán szeretsz villanyfényben aludni, de én nem tudok - mormolta ekkor Alessandro, azzal lekapcsolta az éjjeliszekrényen álló lámpát, és visszahanyatlott a párnára.

Ez rosszabbul is elsülhetett volna, gondolta a lány. Mi lett volna, ha a férfi rájön, hogyan érez iránta? Milyen megalázó lett volna!

Így viszont, ha a saját, csillapíthatatlan sóvárgásával meg is kell küzdenie, legalább nem törték össze a szívét! A szívét? Mégis, hogyan törhette volna össze a szívét Alessandro? Ez a férfi semmit sem jelent a számára. Vagy mégis? Nem, természetesen nem.

De a vágya csak nem enyhült, és újra meg újra eszébe jutott, milyen lenne szeretkezni a férfival, és utána a karjában elaludni.

Mi ütött belé? Nem lenne szabad ilyesmiken töprengenie. Ez túlságosan veszélyes…

Mi ütött belé?

Alessandro dühösen bámulta a sötétséget. Nem szívesen ismerte be, de szinte éhezett arra, hogy a lányt újra a karjában tartsa, és úgy simogassa, mint előző este. Meglepte ez a heves vágy. Elvégre már rég kinőtt a kamaszkorból! Hogy egy ágyban alszanak, még nem jelenti azt, hogy kívánnia kell ezt a nőt. Valószínűleg az a baj, hogy túlságosan régóta él önmegtartóztató életet. Nem, Leonorának ehhez semmi köze… Az utóbbi időben sokat dolgozott és keveset lazított. S úgy akarta betölteni az életében keletkezett űrt, hogy feltámadt benne a kíváncsiság Leonora iránt. Rendes körülmények között sosem engedte volna, hogy ez megtörténjen. Ha a kötelességtudata nem kényszerítette volna arra, hogy részt vegyen a családi ünnepségen.

Visszatért ide, és ez a hely túl sok fájó emléket ébresztett fel benne. Ezért is sajnálta meg Leonorát, akinek a sorsa sokban hasonlított az övére. De a lányt legalább az apja szerette - jóllehet a maga módján -, míg ő ezt nem mondhatja el magáról. És ez az évek során mit sem változott. Az apja most is ellenségesen, megvetően bánik vele.

Ő másképp fog viselkedni a gyermekeivel. Egyformán fogja szeretni őket, és értékeli majd az egyéniségüket. Legyenek akár lányok, akár fiúk.

Fiúk? Lányok? Mióta tervezi, hogy családot alapít, amikor már régen beletörődött, sosem fog olyan nővel találkozni, akit méltónak talál arra, hogy a gyerekei anyja legyen? Talán régimódi elképzelés, de ragaszkodik a házassághoz, és azt akarja, ha egyszer elkötelezi magát, az a kapcsolat örökké tartson, elsősorban a gyermekei érdekében.

Szereti a szép nőket, de a mai lányok árucikknek tekintik a szépségüket, és annak adják el, aki a legtöbbet kínálja érte. Sőt újra és újra hasznot akarnak húzni belőle. Sofia is ezt tette.

Leonora Thaxton talán nem ilyen számító, ő valószínűleg megelégedne azzal, ha vezethetné az egyik repülőgépét. Annyira kívánja, hogy talán érdemes lenne megfontolnia, hogy alkut köt vele. De nem, ezt nem teheti meg. Nem engedi a büszkesége és a kötelességtudata. Felelős az utasaiért és az embereiért. Nem fekhet le egy olyan nővel, akiről tudja, hogy befolyásolni próbálja őt.

10. FEJEZET

A széles franciaágyat takaró hűvös selyem lágyan simogatta a lány karcsú testét, de a zizegő anyag cirógatásánál is izgatóbb volt a férfi érintése, és még izgatóbb a csókjaiban izzó szenvedély.

A szeretője arcára most árnyék borult, de a lány minden vonását jól ismerte. Most azonban csak a sötéten csillogó szempárt, az erőszakos profilt, az érzéki ajkat látta, és a teste megfeszült a kéjtől.

Ezernyi, nem, százezernyi módon sóvárgott utána.

Kedvese szája sarkában sokatmondó mosoly játszott, jelezve, hogy ismeri a lány legtitkosabb vágyait, és tudja, mennyire élvezi a becézgetéseit.

Leonora felsóhajtott, és behunyta a szemét. Az ujjbegyek, amelyek az imént lassan és szinte áhítatosan cirógatták a mellét, lejjebb siklottak a hasára, és…

A férfi feléje fordította a fejét. Mély boldogság járta át a lányt, ahogy a kedvese felé nyújtotta a kezét.

- Alessandro… - suttogta, és felriadt a saját hangjára. Alessandro lenne álmai lovagja? Egyszerűen lehetetlen.

Az ágy másik oldalára pillantott, amely üres volt, aztán az órára, és megállapította, hogy tovább aludt, mint szokott. Már magában véve az is meglepte, hogy egyáltalán elaludt.

Se a fürdőszobából, se a gardróbból nem szűrődött ki semmi nesz. Úgy tűnt, egyedül van… Hála az égnek! De miért álmodott Alessandróval? Sohasem fantáziált valóban létező férfiról.

Nem számít, gondolta, miközben felkelt az ágyból. Különben is, az előző este után nem csoda, hogy Alessandro sokat foglalkoztatja. Mégis ostobaság lenne feltételezni, hogy valamilyen lelki rokonság fűzi össze őket.

Zuhanyozás közben minduntalan a falat és a padlót fürkészte, de szerencsére sehol sem látott pókot. Utána felvette az új farmerét és a szintén új pólóját, megfésülködött, finoman kisminkelte magát, aztán a kerten át a castello főbejáratához sétált. Az előcsarnokban tétován megtorpant. Ekkor, mintegy varázsütésre, megjelent Falcon. Farmernadrágban fiatalabbnak és kevésbé szigorúnak hatott.

- Hol hagyta Sandrót? - tudakolta mosolyogva.

- Az éhség már valószínűleg rég kiűzte az ágyból, és nem volt türelme megvárni, amíg én is felkelek.

- Milyen udvariatlan fickó! De az ő vesztesége az én nyereségem. Így legalább én kísérhetem a reggelizőszobába. A nagy felfordulás miatt ma csak szerény reggelivel szolgálhatunk, de ha igazán éhes…

- Nem, köszönöm, egy könnyű reggeli tökéletesen megteszi - mondta Leonora.

Falcon kedves volt és jóképű, és a társaságában Leonora sokkal fesztelenebbül érezte magát, mint Alessandróval. Mégis Alessandro az, aki megdobogtatja a szívét, elég csak gondolnia rá.

- A castello olyan hatalmas, hogy könnyű eltévedni benne - jegyezte meg.

- Ha szeretné, hogy körülvezessem, csak szóljon. Boldogan a rendelkezésére állok.

- Ó, nem! Nem így értettem… - hárította el az ajánlatot zavartan a lány. Semmiképp nem akart a férfi terhére lenni.

Falcon azonban csak nevetett.

- Á, értem! Előnyben részesíti Sandro társaságát. Nem, ne is tagadja, ez így helyes!

Alessandro, aki kicsit távolabbról, homlokráncolva figyelte őket, úgy vélte, hogy Falcon túlságosan bizalmasan nevet Leonorára. Aztán amikor látta, hogy a lány visszamosolyog a bátyjára, aki megfogja a karját, a szívét mintha vasököl szorította volna össze.

Leonora az enyém! - dübörögte a fejében egy hang.

Dühösen elindult feléjük, de néhány lépés után észhez tért és megállt. Falcon és Leonora azonban már észrevették, így többé nem vonulhatott vissza, sem szó szerint, sem átvitt értelemben.

- Hát itt vagy, Alessandro! Az előcsarnokban futottam össze Leonorával. Éhesnek és magányosnak látszott. Felajánlottam, hogy körbevezetem a kastélyban, de ő csak téged akar.

Alessandro most először pillantott a lányra. Úgy tűnt, mintha zavarban lenne, de a férfi szinte teljesen biztos volt benne, hogy féltékennyé akarja tenni őt. Mindenesetre elhatározta, hogy többé nem hagyja kettesben Falconnal… sem mással.

Aznap reggel a nyugtalan éjszaka után korán ébredt, és bosszúsan állapította meg, hogy az éjszaka folyamán közel bújt a lányhoz. Még át is vetette az egyik lábát az övén, és az úgy begörcsölt, hogy még most is sajgott. Reggel persze azonnal visszatért a saját térfelére, de ettől sem lett jobb a közérzete. Csak azért kívánja ennyire ezt a lányt, mert Leonora felizgatta, aztán visszautasította, próbálta meggyőzni magát.

- Ha akarod, most megnézhetjük a környéket. A helikopterrel tehetünk egy kört, hogy képet kapj a szigetről, de akkor egy fél óra múlva indulnunk kellene - közölte. - Természetesen mindent nem mutathatok meg, de ha beéred néhány nevezetességgel…

Leonora arca felragyogott.

- Csodálatos lenne! - lelkendezett. - Még sosem vezettem helikoptert…

- És most sem fogsz - vágott á szavába Alessandro. - Nincs engedélyed.

- És neked van?

- Magától értetődik - válaszolta a férfi hanyagul. - Eszel most néhány falatot, vagy inkább velem villásreggelizel egy tengerparti szállodában?

- Szegény lány legalább egy kávét hadd igyon meg! - tiltakozott Falcon, de Leonora megrázta a fejét.

- Felőlem azonnal indulhatunk! - kiáltotta boldogan.

Végül Leonora nemcsak kávét ivott, de egy vajas, vadvirágmézes kiflit is elmajszolt, mert miután felment a lakosztályukba, hogy magához vegyen néhány apróságot, megjelent Alessandro a kezében egy tálcával.

Farmert és könnyű, rövid ujjú inget viselt, amely kiemelte széles vállát. Vajon mit szólna, ha bevallaná neki, hogy folyton csak rá gondol, és hogy le szeretne feküdni vele? - tűnődött Leonora. Tudta, hogy Alessandro a múlt éjjel kívánta őt. De vajon még mindig kívánja?

Egek, mi ütött belé? Természetesen szerette volna minél előbb elveszteni az ártatlanságát, de ez nem ok arra, hogy így érezzen. Érthető, hogy sóvárog a férfi után, de miért vágyik érzelmi kötődésre? Talán mert hasonló gyerekkoruk volt?

- Tessék! - mondta Alessandro.

A lány alig vette észre, hogy kitöltötte a kávéját, annyira elmerült a gondolataiban. Amikor a csésze után nyúlt, az ujjaik összeértek. Leonora szerette volna elnyújtani a pillanatot, de ez bolondság lett volna, ráadásul veszélyes, ezért inkább érdeklődő arccal kibámult az ablakon.

Aligha ő az első nő, aki így érez Alessandro iránt. Csak a többiek, tőle eltérően, elég önbizalommal rendelkeztek ahhoz, hogy ne titkolják el az érzéseiket.

Mit szólna a férfi, ha tudná róla az igazat? Jól sejti, hogy viszolyogna? Vagy talán kinevetné? Leonora nem tudta, de nem vállalhatta a kockázatot.

- Biztos, hogy az állást akarod megszerezni, és nem a repülőtársaság tulajdonosát? - ugratta egyszer Leo, ő pedig felháborodottan utasította vissza a feltételezést.

- Esküdj meg - követelte az öccse. - Elvégre számtalan légitársaság van, amely boldogan alkalmazna egy magadfajta, jól képzett pilótát. Ám számodra csak az Avanti Airlines létezik. Nem csoda, ha az ember ebből levon bizonyos következtetéseket…

Nem Alessandro miatt makacsolta meg magát, felelte akkor Leonora, hanem mert be akart bizonyítani neki valamit. Rá szerette volna kényszeríteni Alessandrót, hogy gondolja meg magát és alkalmazza, mert sértette az önérzetét, hogy nem értékeli kellőképp a szakmai rátermettségét.

- Egyél valamit, vagy te is azok közé a nők közé tartozol, akik elvből nem reggeliznek? - zökkentette ki a gondolataiból Alessandro hűvös, rosszalló hangja.

- Nem. - Leonora engedelmesen az asztalhoz sétált, és megkent mézzel egy kiflit. - Én sem repülnék olyan géppel, amely nincs feltöltve üzemanyaggal, és ugyanez az elv érvényes a szervezetemre is. Meg aztán ha egy lány két fiú mellett nő fel, korán megtanulja, hogy ne hagyja ki a reggelit - fűzte hozzá szárazon. - Télen reggelente az apánk csak akkor engedett ki bennünket játszani, ha előbb mindannyian elpusztítottunk egy nagy tányér zabkását. Még ma is zabkását eszem, ha valami bajom van. - Zavartan elhallgatott, mert ráébredt, hogy elárult magáról valamit, amit nem akart.

- Én olyankor paradicsommártásos spagettit eszem. A mostohaanyánk gyakran vacsora nélkül küldött ágyba bennünket, de az öreg szakácsnőnk megtanította Falcont, hogyan kell néhány egyszerűbb ételt elkészíteni - mesélte a férfi.

Ahogy a tekintetük találkozott, mindketten azt kérdezték maguktól, mi indította őket ezekre az őszinte vallomásokra.

Alessandro megpróbálta bemesélni magának, hogy csak biztonságba akarta ringatni a lányt, amíg el nem jön az ideje, hogy megmutassa neki, melyikük a „főnök”.

- Meglep, hogy nem tanultál meg helikoptert vezetni.

Ezt meg miért mondta? Hogy bosszantsa? Ha igen, akkor elérte a célját! - füstölgött magában a lány. Elvörösödött, de állta a férfi tekintetét.

- Szerepelt a terveimben, de egy ilyen vezetői engedély drága, és én nem születtem ezüstkanállal a számban, mint te. Mivel nem dolgozom pilótaként, mindig teljesítenem kell a kötelezően előírt repülési órákat, ha meg akarom tartani az engedélyemet. És a repülés drága mulatság.

- Szóval mindennek én vagyok az oka? - kérdezte gúnyosan a férfi. - Hadd emlékeztesselek, hogy nem az enyém az egyetlen légitársaság a világon!

- Számomra igen. Számomra csak te létezel… izé… úgy értem, számomra csak az Avanti létezik.

Milyen kínos elszólás! Leonora égő arccal figyelte a férfit. Alessandro szórakozottan kavargatta a kávéját. Talán nem is jutottak el a tudatáig a szavaim, gondolta reménykedve a lány.

Rafinált bestia! Alessandro szándékosan elengedte a füle mellett Leonora vallomását. Természetesen keresztüllát rajta. A lány megpróbálja a hiúságát legyezgetni, de Alessandro rég - méghozzá a saját kárán - megtanulta, hogy ne higgyen a hízelgésnek.

- Tudomásom szerint a kínai órák sem éppen olcsók - mormolta. - Szabadúszóként szépen kereshetsz.

Leonora megint elvörösödött, ezúttal haragjában. Igen, a munkáját jól megfizetik, de csak azok, akik ezt könnyen megengedhetik maguknak. Ám vannak jó képességű, szorgalmas tanítványai is, kevésbé jómódú szülőkkel, akiktől sokkal kevesebbet kér az órákért. Ő és a fivérei gyermekkorukban megtanulták, hogy abból, amit kaptak, vissza kell adniuk valamennyit a társadalomnak. Ez azonban nem tartozik Alessandróra. Mivel a pályázataiban nem említette, most sem fogja megtenni. Hacsak nem szeretné, hogy a férfi előnyösebb színben lássa…

És ugyan mi oka lenne erre? Talán az, hogy róla álmodott? Hogy a lelki társát vélte felfedezni benne? Semmi jelentősége. Nem gondolhat így a férfira, különben a végén még elhiteti magával, hogy beleszeretett!

Az ijedségtől megállt a szívverése. Beleszeretni Alessandróba? Jó ég! Ez lenne az év vicce! Mindenki rajta nevetne.

A torka elszorult, és gyorsan letette a kiflijét, mert egyszerre elment az étvágya.

Nem, természetesen nem szerelmes a férfiba. Semmi oka a pánikra.

És ha mégis…? Ha tényleg közel jár ahhoz, hogy beleszeressen? Vagy ha, ami még rosszabb, már bele is szeretett?

Ostobaság! Csak mert szívesen lefeküdt volna vele, még nem jelenti azt, hogy szereti. Ő csak arra vágyott, hogy…

- Indulnunk kell - törte meg Alessandro a csendet.

- Tudod mit? - Leonora mosolyt erőltetett az ajkára. - Szívesen itt maradok, ha van valami elintéznivalód - mondta, mert meggyőzte magát, hogy okosabb, ha nem töltik együtt a napot, még akkor sem, ha nem szerelmes a férfiba.

Alessandro gyanakvó pillantást vetett rá, és haragosan összepréselte az ajkát. Szóval szeretne Leonora itt maradni? Ennyire ostobának tartja őt? Komolyan azt hiszi, van esélye Falconnál? Vagy csak őt akarja féltékennyé tenni?

- Mi ez a nagy pálfordulás? Talán azt reméled, hogy a bátyám megismétli az ajánlatát, hogy megmutatja a castellót?

- Nem, dehogy! - tiltakozott Leonora.

- Rendben. Akkor gyere!

A leszállópályához menet elhajtottak egy nyitott hangár előtt, itt állt Alessandro magánrepülőgépe. Az aszfalton már várt rájuk a helikopter; a napfényben megcsillant az oldalára festett, ezüstös Avanti Airlines márkajel.

Alessandro zöld Maseratiját egy csupa acél és üveg épületnél állította meg, amely modern jellege dacára tökéletesen illett a környezetbe. Elégedetten nyugtázta, hogy Leonora nagy érdeklődéssel szemléli az építményt.

Az építész végzettségű Falcon sokat merített Alessandro ötleteiből, amikor megtervezte ezt a kis légikikötőt, amely saját irányítótoronnyal is rendelkezett. Mivel Alessandrónak számos helyi üzletben volt érdekeltsége, megérte saját repülőteret fenntartania. A helikopteren kívül, amely mindig a szigeten állomásozott, a férfi egy légimentő-szolgálatot is létesített. Ő és a fivérei mindent, ami a hatalmukban állt, meg akartak tenni azért, hogy az embereknek, akik még ma is szenvednek az apjuk zsarnoksága miatt, megkönnyítsék az életét.

- Ellenőrzöm, hogy minden rendben van-e - közölte Alessandro, és kiszállt.

Ekkor a kocsi mellett termett egy alkalmazott, és kinyitotta a másik ajtót. Leonora habozott. Nem tudta, hogy Alessandro mit szeretne: hogy itt várja meg, vagy hogy kövesse. Végül az utóbbi mellett döntött. Szinte szaladnia kellett, hogy utolérje a férfit, aki öles léptekkel elindult az épület felé.

A terminálon, ahol egy csinos, mosolygós alkalmazott fogadta Alessandrót, klímaberendezés gondoskodott a kellemes hőmérsékletről. Leonora tekintete azonnal a Leonardo da Vinci-nyomatokra esett, amelyek a kis előcsarnok másik oldalán a fehér falat díszítették.

- Ezek Leonardo repülő szerkezeteiről készített rajzainak a másolatai - magyarázta Alessandro.

- Tudom - válaszolta a lány. - Ismerem őket. Míg az osztálytársnőim popsztárok képeivel tapétázták ki a szobájukat, én ezeket gyűjtöttem. Véletlenül fedeztem fel egy sorozatot az egyik antikváriumban, és addig nyaggattam a tulajt, míg meg nem egyeztünk, hogy megkapom a képeket, ha cserébe szombatonként nála dolgozom.

- Az első sorozatomat Firenzében vásároltam, ahol az édesanyám rokonait látogattam meg, és szörnyen büszke voltam rá - mesélte Alessandro anélkül, hogy a lányra pillantott volna. - A mostohaanyám azonban letépte őket a szobám faláról, és kidobta a szemétbe, bosszúból, mert a féltestvéremnek, Antoniónak nem hoztam semmilyen ajándékot.

- Micsoda kegyetlenség! - kiáltotta Leonora felháborodástól remegő hangon, és önkéntelenül megérintette Alessandro karját, de aztán elkapta a kezét, mintha megégette volna.

A férfi elfordult. Tényleg azt hiszi a lány, hogy bedől a színlelt együttérzésének?

Igyekezett tudomást sem venni róla, hogy a szíve a normálisnál gyorsabban ver, és elhessegetni a gondolatot, hogy ez a viselkedés nemcsak ostoba, hanem veszélyes is.

11. FEJEZET

Már majdnem két órája a levegőben voltak. Az Etna fölött repültek, és Leonora visszafojtotta a lélegzetét, amikor Alessandro lejjebb ereszkedett a helikopterrel, hogy közelebbről szemügyre vehesse a vulkánt és a különböző épületek romjait. A férfi tartott egy rövid történeti összefoglalót a sziget gazdag kultúrájáról. A hangjában némi cinizmus csengett, amikor arról beszélt, milyen szerepet játszott a családja Szicília feudális múltjában.

Átrepültek Palermo fölött, amely citrom-, narancs- és olajfaligetektől övezve terült el alattuk, és most a part mentén a hotel felé tartottak, ahol majd a villásreggelijüket fogyasztják el.

- Falcon a főépítész, míg az öcsém, Rocco az építési vállalkozó - magyarázta Alessandro. - Ez a szálloda egy új, közös nagyberuházásunk része. Luxus üdülőközpontot létesítünk Capo d'Orlandóban, Cefalú közelében, közvetlenül a Tirrén-tenger partján. Én terveztem meg a helikopter-leszállóhelyét, hogy a vendégek a sziget központi repülőteréről könnyen és gyorsan elérhessék az üdülőközpontot. Jobbra lent láthatod a földnyelvet:

- Gyönyörű! - kiáltott fel Leonora, ahogy megpillantotta a fehér homokos, kis földnyelvet, amelynek partjait türkizkék hullámok nyaldosták.

Cefalú festői városka volt, pasztellszínű, napsütötte házakkal.

- Számos civilizáció nyoma felfedezhető itt, de mi a mór stílus mellett döntöttünk - magyarázta Alessandro, miközben a leszállási engedélyre vártak.

Körberepülte az irányítótornyot, aztán egy másodpercig mozdulatlanul állt a levegőben, mielőtt letette a gépet. Egy perccel később már a földre is ugrott. Mielőtt Leonora követhette volna a példáját, Alessandro megkerülte a gépet, és odanyújtotta a kezét.

Régi szokásához híven a lány vissza akarta utasítani a segítséget, de aztán eszébe jutott, hogy Alessandro barátnőjét alakítja. Csak ezért fogta meg a férfi kezét, csak ezért hagyta, hogy Alessandro leemelje és magához ölelje, nem azért, mert vágyott az érintésére. Szó sincs róla.

De akkor miért simul úgy a karjába, mintha megpróbálná elodázni az elválásuk pillanatát?

Őszintén szólva ebben a percben semmit sem kívánt jobban, mint hogy Alessandro örökké így szorítsa magához, hogy beszívhassa az illatát, hogy érezhesse egyenletesen dobogó szívét.

Egy nő, ha valóban szeret egy férfit, semmire sem vágyik jobban, mint hogy a közelében legyen, hogy egyesüljön vele. Eggyé válni azzal az emberrel, akinek soha senki más nem foglalhatja el a helyét…

De ő nem szereti Alessandrót!

Hogyan is tudta Leonora ilyen észrevétlenül belopni magát a szívébe? - tűnődött Alessandro. Miért sajnálja, hogy a repülőútjuk máris véget ért? Miért élvezte annyira a társaságát?

- Erre gyere - mondta, elfojtva egy sóhajt.

Alessandro már nem ölelte át a lányt, de a kezét még mindig fogta, ahogy a lépcsőhöz vezette, amely a helikopter-leszállóhely szintjéről a szálloda előterébe vezetett.

Nem sokkal később Leonora egy ízlésesen berendezett előcsarnokban találta magát, amelynek a legtávolabbi végében felfedezett egy elegáns éttermet, koktélbárral. A mögötte húzódó, nagy teraszról csodálatos kilátás nyílt a tengerre.

Bár odakinn a legtöbb asztal foglalt volt, nekik fenntartották az egyiket. Ahogy arrafelé lépkedtek, Leonora felfigyelt egy vékony, csinos, de túlságosan felékszerezett nőre, aki úgy bámulta Alessandrót, hogy majd kiesett a szeme. A nő most felállt, és odalépett hozzájuk.

- Alessandro! - kiáltotta mosolyogva. - Milyen kellemes meglepetés! Lucával éppen rólad beszéltünk. Épp meséltem, mennyire örülök, hogy ma este viszontlátlak. És lám, meg sem kell várnunk az estét!

A nő, Leonorát a pillantására se méltatva, túláradó lelkesedéssel megölelte a férfit, és megcsókolta mindkét arcát, de a karját utána sem engedte el.

- Nem is képzeled, hogy örülök az édesapád meghívásának! Hát nem szép tőle, hogy gondolt rám? Lucát, az unokatestvéremet már ismered, ugye?

Úgy tűnt, Alessandro egyáltalán nem osztja a nő örömét, és csak mereven biccentett. Miért kellett ennek éppen most megtörténnie? - gondolta bosszúsan. Miért kellett itt összefutnia Sofiával? Jellemző az apjára, hogy meghívta ezt a nőt a bálba! Nyilván fel akarta tépni a régi sebet, és nem tudta, hogy csak az idejét vesztegeti.

Alessandro most már nem értette, valaha miért találta Sofiát olyan ellenállhatatlannak. A nő szeméből sütött a kapzsiság.

És az unokatestvére? Luca játszotta a kísérője szerepét, amikor Sofiának éppen nem volt barátja, és a rossz nyelvek szerint néha még ágyba is bújtak. A szoláriumbarna Luca legalább tíz évvel volt fiatalabb, mint Sofia. Amikor Alessandro észrevette, milyen érdeklődéssel mustrálgatja Leonorát, gyorsan a lány felé lépett, lerázva Sofia kezét a karjáról.

- Bocsáss meg, Sofia, de fárasztó délelőttünk volt, és tudom, hogy Leonora alig várja, hogy ebédeljünk - mondta.

- Leonora? - ismételte meg a nő csodálkozva, mintha eddig észre sem vette volna a másik nőt.

- Igen. A… a partnerem - válaszolta hűvösen Alessandro.

Szóval ő a partnere? Ugyan miben? Az emberek becsapásában? - füstölgött magában a lány. Mert ez volt köztük az egyetlen kötelék.

De miután a haragja enyhült egy kicsit, összeállt előtte a kép. Sofia és Alessandro valamikor nyilván egy pár voltak, sőt valószínűleg Sofia volt a férfi nagy szerelme, az a nő, aki elhagyta Falcon miatt.

Hát erről van szó! Alessandro az ő segítségével akarja féltékennyé tenni Sofiát, és megbosszulni a régi sérelmet. Vajon tényleg véletlenül futottak össze? Vagy Alessandro kezdettől fogva tudta, hogy Sofia részt vesz a bálon, és ezért kényszerítette őt, hogy elkísérje?

Leonora igyekezett megőrizni a nyugalmát. Miért is izgatnák Alessandro indokai? Csak az számít, hogy a férfi az akarata ellenére hurcolta őt ide. Hogy miért, igazán nem fontos, próbálta meggyőzni önmagát, de nem sok sikerrel. Mert neki fontos volt.

Önkéntelenül összehasonlította magát a magabiztos és szép Sofiával, aki ismét megragadta Alessandro karját. Sofia szexuális téren nagyon tapasztalt lehet, gondolta irigykedve, és pontosan az a típus, akit Alessandro szívesebben látna az ágyában, mint egy magafajta „kezdőt”.

- Leonora biztos nem bánná, ha csatlakoznánk hozzátok. Ez a hotel igazán gyönyörű. Az apád ajánlotta, hogy itt szálljunk meg. Említette, hogy a tiéd és a testvéreidé.

Alessandro a szálloda egyik tulajdonosa? Leonora meglepődött, de csak egy pillanatra. Tulajdonképpen sejthette volna, hiszen a férfi mesélt a fivéreivel közös beruházásáról.

Alessandróban forrt a méreg. Hogy élvezné az apja ezt a fordulatot! Régóta tudta, hogy annak idején ostobán viselkedett, de hogy mennyire, azt csak most értette meg. Hogyan vonzódhatott ehhez a nőhöz? Sofia Leonora mellett éppolyan olcsónak és hamisnak hatott, mint a divattáskák, amelyeket a firenzei utcai árusok kínálnak a turistáknak. És hogy unta a felső tízezerről szóló pletykákat, amelyekkel Sofia traktálta őket, amíg arra vártak, hogy a pincérek két újabb terítéket tegyenek az asztalra!

Mennyivel szívesebben beszélgetett volna Leonorával!

- Mióta ismeri Sandrót, Leonora? - fordult hirtelen Sofia a lányhoz. - Mi jó ideig voltunk együtt, és nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el, ha elmondom, hogy hajszál híján megkérte a kezem. Bizony, ha bátorítom, házassági ajánlatot tett volna. De akkor még nagyon fiatalok voltunk, túl fiatalok, hogy tudjuk, milyen szerencsések vagyunk, hogy egymásra találtunk. Ráadásul én modellként rengeteget utaztam, és szegény Alessandro állandóan féltékenykedett, mert szinte ragadtak rám a férfiak. Igaz, Alessandro?

- Attól tartok, már nem emlékszem - felelte a férfi közönyösen. - Rég volt.

- Azért nem annyira régen! - tiltakozott Luca. - Majd megőrültél Sofiáért. Egyszer még egy briliáns karkötőt is vettél neki, méghozzá Cartiernél. A hozzá illő jegygyűrűt is neki akartad ajándékozni, de én azt tanácsoltam, hogy előbb kérdezd meg, egyáltalán a feleséged akar-e lenni.

Leonorának egyszerre elment az étvágya, pedig nevetséges volt féltékenységet érezni valami olyasmi miatt, ami ezer éve történt. Ráadásul semmi esélye a férfinál. De a szíve mégis nagyon fájt.

Alessandro elengedte a füle mellett Luca megjegyzését, és Leonorához fordult.

- A friss halat ajánlom.

A karkötőt teljesen elfelejtette, de most már emlékezett rá, hogy nem holmi szeszélyből vásárolta meg az ékszert, hanem mert Sofia annyira vágyott rá. Gyűrűről pedig szó sem volt. Nem mintha nem vett volna a nőnek, ha megkéri rá, hiszen annyira bele volt habarodva!

- Milyen jelmezt fogsz viselni, Sandro? Annyira örülök, hogy részt vehetek ezen a különleges társasági eseményen!

- Ki kell ábrándítsalak, Sofia, ez nem a hírességek bulija lesz, hanem egy történelmi családi évforduló megünneplése.

Sofia duzzogva elbiggyesztette az ajkát.

- Miért szerénykedsz, caro? Ha jól tudom, az apád meghívta legalább két társasági magazin főszerkesztőjét.

Alessandro ezt most hallotta először, és nem örült a hírnek. Azt is sejtette, hogy Falcon sem lesz elragadtatva tőle. Az apjuk ezek szerint még mindig előszeretettel manipulálja a környezetét. Figyelmeztetnie kell a bátyját, hogy ellenőrizze a vendéglistát, nehogy újabb kellemetlen meglepetésekben legyen részük.

- És te kinek öltözöl? - kérdezte Sofiától, aztán sietve hozzátette: - Nem, várj, kitalálom! Lucrezia Borgiának?

- Ne légy undok, Sandro! - nevetett fel élesen Sofia. - És nem találtad el. Napóleon húga leszek, Paulina, akivel az egyik ősöd össze akarta házasítani a fiát. Alessandro mesélte a családja történetét, Leonora?

- Részben… - felelte a lány, de Alessandro félbeszakította.

- Tulajdonképpen nem sok alkalmunk volt a múltról beszélni, mert lefoglalt bennünket a jövőnk tervezgetése.

- Á, caro, emlékszel? Mi is mennyi tervet szőttünk! - Sofia bizalmas mozdulattal megint Alessandro karjára tette a kezét.

Megérdemlik egymást, gondolta Leonora egy órával később, miközben kedvetlenül turkált az ételben. Rettenetesen sajnálta magát. Alessandro hűvös, elutasító viselkedése ellenére Sofia nyilván még mindig azt hiszi, hogy jelent valamit a férfinak, és Leonora a lelke mélyén osztotta ezt a meggyőződését.

Sofia minduntalan marasztalta Alessandrót, így végül ők voltak az utolsó vendégek, akik távoztak az étteremből. Már jócskán benne jártak a délutánban. Az asszonynak egyébként minden rábeszélő művészete ellenére sem sikerült rávennie a férfit, hogy hívja meg őket éjszakára a castellóba.

A helikopterben Leonora is, Alessandro is hallgatásba burkolózott. Mihelyt hazaértek, a férfi, azzal az ürüggyel, hogy valamit meg kell beszélnie a bátyjával, eltűnt a hatalmas kastélyban. Leonora csak örült ennek, és sietve visszavonult. Még mindig nem birkózott meg az ijesztő felfedezéssel, amit nem sokkal a szálloda elhagyása előtt tett.

Ebéd után, amikor a hotel előcsarnokában elköszöntek egymástól, Sofia Alessandro nyakába ugrott, és szájon csókolta. Leonora látta, hogy a férfi milyen görcsösen szorítja a nő karját. Ebben a pillanatban döbbent rá, hogy menthetetlenül szerelmes a férfiba. Mikor szeretett bele, arról fogalma sem volt, de el kellett fogadnia a tényt, hogy Alessandro egy óvatlan pillanatban elrabolta a szívét, ugyanolyan észrevétlenül és könyörtelenül, ahogyan az ősei a szicíliai parasztok földjeit.

Leonora mindig józan, határozott nőnek tartotta magát, de most képtelen volt visszatartani a könnyeit. Hevesen zokogva összegömbölyödött az ágyon, amit kényszerből osztott meg a férfival, és amelyben sosem fog az asszonyaként és szeretőjeként vele hálni.

Miután egy kicsit megnyugodott, úgy döntött, kihasználja, hogy egyedül van: lezuhanyozik, és megmossa a haját. Vajon hogyan alakul a nap? Üres marad mellette az ágy, mert Alessandro Sofiával tölti az éjszakát?

12. FEJEZET

Útban a lakosztálya felé Alessandro még mindig a Falconnal folytatott beszélgetése hatása alatt állt. Amikor figyelmeztette a bátyját, hogy az apjuk meghívta Sofiát is, Falcon éppúgy felháborodott, mint ő.

- Nem akarom, hogy Sofia itt legyen - jelentette ki Alessandro határozottan. - Ha tudom, hogy apa meghívja, családi ünnep ide vagy oda, nem jöttem volna el. De nem szólhatok egy szót sem, mert apa azt hinné, hogy még mindig szeretem azt a nőt. Pedig… ma már fel nem foghatom, miként hálózhatott be, és sérti az önérzetemet, hogy annak idején te akadályoztad meg, hogy elkövessem életem legnagyobb hibáját.

- Megértelek - válaszolta Falcon, meglepve Alessandrót, de a folytatás is meghökkentő volt. - Nem is sejted, utólag mennyire szégyelltem, amiért úgy viselkedtem, mintha tudnám, mi a legjobb neked. Pedig hármunk közül te vagy a legjobb emberismerő. Biztos, hogy tudat alatt keresztülláttál Sofián, csak én képtelen voltam kivárni, amíg a megfelelő következtetésre jutsz. Azt hittem, idősebb testvérként be kell avatkoznom, és intézkednem kell helyetted. Valójában csak meg akartam őrizni a mindentudó, védelmező testvér szerepét. Rocco és te mindig nagyon sokat jelentettetek nekem, és csak miattatok szálltam szembe az apánkkal. Minél idősebbek és önállóbbak lettetek, annál inkább elbizonytalanodtam. Lassanként elvesztettem az életem célját, és végül eljött az idő, amikor már csak az elsőszülöttet és örököst láttam magamban. - Testvéri szeretettel Alessandro karjára tette a kezét. - Mindezt eddig nem ismertem be, Sandro, noha rég meg kellett volna tennem, de egyszerűen nem volt hozzá bátorságom. Végtelenül fontos voltál nekem, és féltem, hogy elveszítelek, ami persze bolondság, mert bennünket annyi minden kötött és köt össze a mai napig, még ha nem is beszélünk róla. Mindenesetre még mindig úgy gondolok rád, mint a jobbkezemre, benned rejlik az igazi erőm.

Ahogy Alessandro az emlékezésben idáig ért, éppúgy meghatódott, mint amikor először hallotta ezeket a szavakat.

- Egész életemben csodáltalak, Falcon - válaszolta, miután önkéntelen mozdulattal megölelték egymást. - Csodáltalak, és… igen, irigyeltelek. Nem azért, mert te vagy az elsőszülött, hanem a bátorságodért, a felelősségtudatodért, a határozottságodért. Te voltál számomra a hős, a példakép. Mindig olyan akartam lenni, mint te.

- Nem hiszem, hogy a te Leonorád örülne egy ilyen személycserének. És ez az, amiért viszont én irigyellek téged. Találtál egy nőt, aki önmagadért szeret, nem a rangodért vagy a vagyonodért, valakit, akivel annyi minden köt össze, hogy együtt leélhetitek az életeteket. Tiszta szívemből kívánom, hogy légy boldog! A boldogság a legnagyobb ajándék, amit az élettől kaphatunk, és te igazán megérdemled. Nem szabad megismételnünk az apánk hibáit, mert az ő lelkét megmérgezte a keserűség és a gyűlölet.

- Elfogadta már, hogy Antonio utód nélkül halt meg? - kérdezte Alessandro, nem annyira őszinte érdeklődésből, mint inkább azért, hogy témát váltson.

- Fogcsikorgatva. Tudod, hogy ellenőriztem Antonio minden kapcsolatát, de nyoma sincs annak, hogy gyermeke született volna.

Mielőtt elváltak, még egyszer megölelték egymást, noha még továbbra is maradtak köztük tisztázatlan kérdések. Alessandro például nem mondta el a bátyjának, hogy téved, Leonora nem szereti őt, bár valószínűleg kívánja.

Vajon mit szólna a lány, ha azt javasolná, hogy tegyenek úgy, mintha most ismerkedtek volna meg egymással? Mint két ember, akiknek közös a hobbijuk - a repülés, és vonzódnak egymáshoz? Talán kiderülne, hogy ennyi is elég egy tartós kapcsolathoz…

Alessandro elképzelte, amint Leonora meztelenül fekszik a karjában, hosszú haja legyezőként szétterül a mellkasán, és a szeme szerelmesen ragyog. Hirtelen elöntötte a szabadság és a boldogság érzése, kiszorítva a szívéből a bizalmatlanságot és a gyanakvást.

Igen, miért is ne lehetnének ők egy pár? Szeretők, egyenrangú partnerek, akik mindent, ami elválasztja őket, félresöpörnek az útból. Ehhez persze nyíltan kell beszélnie az érzéseiről és a vágyairól, ám az efféle őszinteség sebezhetővé teszi az embert. Alessandro mégis úgy döntött, hogy vállalja a kockázatot.

Leonora félt az estétől, félt, hogy elárulja magát, és a férfi rájön, hogy szereti.

A féltékenység, amely egész délután kínozta, még mindig nem múlt el teljesen. Hogyan is múlhatott volna el, amikor Sofia az orra előtt kacérkodott Alessandróval, s végig kellett néznie, hogyan próbálja visszahódítani. Ráadásul tudta, hogy Sofia korábban Alessandro szeretője volt, és hogy a férfi valószínűleg még ma sem közömbös iránta.

Sajnos nem utazhat el, de legalább meghozott egy fontos döntést: nem akar Alessandro légitársaságánál dolgozni. Mert hogyan is dolgozhatna a férfinak, amikor szerelmes belé? A közelében képtelen lenne a munkájára összpontosítani, márpedig ezt egyetlen pilóta sem engedheti meg magának. Ez a keserű igazság, amit el kell fogadnia, de még ennél is keserűbb az, hogy egy olyan férfit szeret, aki nem viszonozza a szerelmét.

Amikor Alessandro belépett a lakosztályba, Leonora az ablaknál állt, és a tengert csodálta.

- Mi az, talán a pókot keresed?

A lány némán megrázta a fejét. Megfordulni nem mert, nem akarta, hogy a férfi meglássa a könnyeit.

- Beszélnünk kell - mondta Alessandro. - Tudom, mennyire szeretnél az Avantinál dolgozni… - És hogy kívánsz, szerette volna hozzátenni, de nem akart ajtóstul rontani a házba.

- Már nem. Tekintsd tárgytalannak a pályázatomat - vágott közbe Leonora. - Máshol keresek állást.

Alessandro meghökkent. A lány hangja határozottan csengett, de ahogy a férfi közelebb lépett hozzá, látta, milyen sápadt.

- Miért gondoltad meg magad?

- Legyen az én titkom.

- De… szeretném megérteni. Két éve bombázol a pályázataiddal, aztán hirtelen visszakozol, és még csak meg sem indoklod? - Alessandro tanácstalanul ingatta a fejét. - Ha ez egy újabb taktika…

- Nem, nem az.

Leonora hangja furcsán csengett. A férfi szeme gyanakvóan összeszűkült. Valami itt nincs rendben, gondolta.

- Nem vagy valami jó színben - jegyezte meg. - Mi a baj?

- Semmi.

- Hazudós. - Alessandro megfogta a lány vállát. A fény felé akarta fordítani, de Leonora kitépte magát a kezéből.

- A jelmezek a gardróbban vannak - hadarta. - Én szaracén hercegnő leszek, te pedig… normann lovag?

- Úgy van. Az őseim normann lovagok voltak, aztán Szicíliába jöttek, és egyikük meghódította egy szaracén hercegnő szívét. Még azelőtt, hogy a szaracéneket legyőzték volna a normannok.

Leonora futólag ránézett, aztán elfordult, de Alessandro már felfedezte a vágyat a szemében.

- Szeretném, ha mindent elölről kezdenénk - mondta óvatosan. - Ha nem csak színlelnénk, hogy szerelmespár vagyunk.

A lány szívébe fájdalom nyilallt. Hogyan utasítsa vissza azt, amire a leginkább vágyik? De nincs más választása.

- Nem.

- Kívánsz engem, ne is próbáld tagadni!

- Nagy megrázkódtatás lehetett a számodra viszontlátni Sofiát - mondta a lány rekedt hangon.

- Az apám legalábbis erre számított… De az az igazság, hogy semmit sem éreztem, legfeljebb közönyt.

- Sofia az a nő, akiről annak idején meséltél nekem, ugye? A nagy szerelmed, aki kihasznált, és aki valójában a bátyádat akarta behálózni.

Alessandro összehúzta a szemöldökét. Nem akart Sofiáról beszélni, Leonorát szerette volna végre magához ölelni.

- Talán valamikor azt hittem, hogy szeretem őt, de annak már jó ideje, és különben is, tévedtem. De ne foglalkozzunk Sofiával, hiszen a karomban is tarthatnálak!

Leonora behunyta a szemét.

- De én nem akarom - suttogta, ám Alessandro rá sem hederített a tiltakozására.

Két kezébe fogta a lány arcát, és óvatosan, de alaposan megcsókolta. Amikor érezte, hogy a lány megremeg, benne is fellángolt a szenvedély.

Kérlek, ne sajnáld tőlem ezt a néhány pillanatnyi gyönyört! - fohászkodott Leonora a sorshoz. Csak néhány csók és érintés. Amikor a férfi a falhoz préselte, a combjai ösztönösen szétnyíltak. Karja Alessandro nyakára fonódott, miközben a férfi keze a keblére siklott. Hosszan simogatta a puha halmokat, és Leonora alig várta, hogy az ujjait a meztelen bőrén érezze… De képtelen volt szavakba foglalni a kívánságát.

Végül remegő ajkát Alessandro nyakához szorította, és hangosan felsóhajtott. A nyelve hegyét végighúzta a férfi bőrén, körülrajzolta az ádámcsutkáját, ujjai besiklottak az inge alá, végigszántottak a hátán. Szerette volna örökre az emlékezetébe vésni az ölelkezésük legapróbb részletét is.

Az ajkát mohón megint a férfi nyakára szorította, oda, ahol az inge gallérja szétnyílt, aztán a vágytól remegve a mellkasába fúrta az arcát. Alessandro kemény hímtagja a hasának feszült, és ahogy elképzelte, hogyan hatol belé a férfi, és hogyan mozog, eleinte lassan, majd mind gyorsabban, majdnem eszét vesztette a szenvedélytől…

Alessandro… ez a férfi a lelki társa. Nem a képzelete szüleménye, hanem egy hús-vér ember, aki sokkal tökéletesebb, mint az álmai férfija, tökéletes minden téren.

Leonora türelmetlen ujjai és forró szája egy másik dimenzióba röpítették át Alessandrót, ahol olyan, azelőtt nem ismert kéj várta, amilyenről soha még csak nem is álmodott.

Kapkodó mozdulatokkal lerángatta a lány pólóját, és az ajka rátapadt az egyik kemény bimbóra. Addig szopogatta, cirógatta, szívogatta, míg Leonora fel nem sikoltott a kéjtől; ekkor a másik mellét kezdte becézgetni, közben pedig kigombolta a farmerét, és lehúzta a cipzárját.

Amikor Alessandro keze megindult lefelé a lány remegő hasán és eltűnt a bugyijában, Leonora tudta, hogy véget kell vetnie az ölelkezésüknek. Most, azonnal, ha nem akarja, hogy kiderüljön szégyenletes titka.

Állj! - figyelmeztette egy belső hang. Le kell állítania a férfit… de talán mégsem ebben a pillanatban, amikor olyan érzékien simogatja, amikor az ujjai rátaláltak érzékisége középpontjára.

Bársony és rózsák, az éjszaka bódító illata, az apály és a dagály örök csábítása, igen, mindez megtestesül Leonorában. Ő az asszonya, akit a világon mindenkinél jobban szeret, gondolta Alessandro kábultan.

Ó, egek! Elég! Ha nem cselekszik nyomban, később már nem lesz képes rá? -gondolta Leonora, és megpróbálta eltolni magától a férfit.

Leonora le akarja állítani. Mert nem szereti.

Alessandro azt hitte, tudja, mi az a kétségbeesés, de most rájött, hogy eddig fogalma sem volt róla. Remegő keze lehanyatlott, és amikor megszólalt, a hangja rekedten csengett:

- Miért utasítasz vissza? Hiszen kívánsz! Tudom, hogy kívánsz! Ha ez valami hatalmi játszma…

Leonora a fejét rázta. Tulajdonképpen nem akart magyarázkodni, de az előbb közösen átélt intim pillanatok után úgy érezte, tartozik ennyivel a férfinak, ráadásul menthetetlenül becsületes ember volt.

- Ez nem játék. És igen, kívánlak, de ha tudnád az igazat, te aligha kívánnál engem. Fogalmad sincs, milyen kínos ez nekem… mennyire szégyellem. Nincs az a férfi, akinek kellene egy olyan nő, mint én… - A hangja elcsuklott.

Alessandro legyintett.

- Teljesen normális dolog, hogy előttem voltak más férfiak is az életedben. De…

Leonora hisztérikusan felnevetett.

- Éppen ez az! Nem volt más, mert én nem vagyok normális. Valami nem stimmel velem, különben hogyan lehetnék még mindig szűz?

A levegő megtelt elektromossággal, az idő mintha megállt volna. Alessandro Leonorára bámult. A szíve, amely az imént még az izgalomtól kalapált, most egyszerre kihagyott egy ütemet.

- Micsoda? Még szűz vagy?

- Igen - vallotta be rekedten a lány, aztán dacosan felszegte az állát. - Nevetséges, mi? Talán egy figyelmeztető táblát kellene a nyakamba akasztanom, Vigyázat, szűz! vagy valami hasonló felirattal. Nem, ne mondj semmit, tudom, mit érzel! Egy magadfajta férfinak semmi kedve egy szűzzel vesződni, főleg ha az illető szavatossági ideje már rég lejárt. Tapasztalt partnert akarsz, akivel élvezheted a szexet…

Jóságos ég! Leonora szűz. És szenved emiatt. Attól fél, hogy kigúnyolja és visszautasítja őt…

- Igazad van - mondta a férfi lágyan. - Valóban élvezni akarom a szexet, olyan nőt akarok, aki éppannyi gyönyört nyújt nekem, mint én neki, aki viszonozza a szerelmemet és a vágyamat. - Megfogta Leonora kezét. - És ez a nő te vagy - folytatta lágyan. - Nem akarok mást, csak téged.

- Hazudsz! - tiltakozott a lány. Szentül hitte, hogy a férfi csak kegyetlen tréfát űz vele.

- Nem hazudok - felelte nyugodtan Alessandro.

- De Sofiához képest én reménytelen eset vagyok! Meg sem közelítem őt érzékiség és tapasztaltság terén!

Alessandro megvetően fújt egyet.

- Sofia rideg szívű, és csöppet sem érzéki. Az igazi érzékiségnek semmi köze a technikához és a tapasztalathoz, az belülről jön. A partnerek összhangján múlik, mennyire illenek össze. Falcon épp ma este beszélt arról, mennyire irigyel engem, amiért rád találtam. Én nem vagyok tapasztalatlan, de csöppet sem zavar, hogy te még az vagy, épp ellenkezőleg. Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, felemelő érzés tudni, hogy előttem még senkinek sem adtad oda magad. De ha tíz vagy akár száz szeretőd lett volna, az sem változtatna azon, hogy szeretlek. Mégis csodálatos ajándék, hogy én lehetek az első, hogy csak az enyém leszel. Balzsam a sebeimre, amelyek létezését a mai napig önmagam előtt is tagadtam. Nagyszerű érzés, hogy nincs vetélytársam, nincs senki a múltadban, akivel összehasonlíthatsz. - Alessandro megrázta a fejét. - Szégyellnem kellene magam, de így van.

- Nem, neked aztán semmi okod a szégyenkezésre! - szögezte le Leonora nyomatékosan.

A lány megérti őt. Valóban megérti! Tudja, hogy a vallomásának semmi köze a hiúsághoz, hanem sokkal mélyebbről fakad. És a sebezhetősége, amit sokan gyengeségnek tekintenek, a jelek szerint a szemében csak még emberibbé és szerethetőbbé teszi.

- Mégis félek, hogy csalódást okozok - motyogta zavartan Leonora.

- Sosem okozhatsz csalódást nekem - biztosította Alessandro, aztán lassan és végtelenül gyengéden levetkőztette, és arra kérte, hogy tegye ő is ugyanezt vele, hogy nyugodtan érjen hozzá. Leonora végül annyira felbátorodott, hogy átvette a kezdeményezést, nyögdécselve a férfinak feszült, és a csípője köré fonta a lábát.

Alessandro óvatosan belehatolt, miközben az ujjaival ingerelte a legérzékenyebb pontját, és egyre gyorsabban mozgott.

- Mélyebbre, Alessandro, mélyebbre, és erősebben! Igen, ó igen, nagyon jó! - lehelte Leonora, és szinte másodpercekkel később a csúcspontra ért, ahová hamarosan a férfi is követte.

Miután a lélegzetelállító tűzijáték befejeződött, a lány lihegve, kielégülten, diadalmasan átölelte Alessandro izzadságban úszó nyakát, és a fejét a vállára hajtva hallgatta a szíve dobogását.

Sosem hitte volna, hogy valaha ilyen boldog lehet, hogy ilyen teljesnek és szabadnak érzi majd magát. Ebben a pillanatban nem létezett a számára sem a múlt, sem a jövő, nem érzett semmi félelmet, csak a rendíthetetlen bizonyosságot, hogy megtalálta a helyét, és hogy minden tökéletesen alakult.

Kinyújtotta a kezét, és gyengéden megérintette a férfi arcát.

- Köszönöm - suttogta.

Alessandro lenézett rá.

- Öltöznünk kellene, különben elkésünk a bálról - mondta, és elhúzódott. Tudta, ha most nem kel fel, később képtelen lesz rá. - És nem szeretném cserbenhagyni Falcont.

- Én sem - bólintott Leonora.

Csalódottságot érzett. A férfi ugyan szerelmet vallott neki, de egyetlen szót sem szólt a jövőről. Be kell érnie azzal, hogy Alessandro szereti őt, nem szabad olyasmire vágyakoznia, ami nem lehet az övé, gondolta.

Amikor Leonora két órával később Alessandro, a férfi apja és Falcon mellett állva fogadta az érkezőket, egyszerre érzett büszkeséget és fájdalmat.

Büszkeséget, amiért Alessandro asszonya lett, és fájdalmat, mert az együtt töltött idő nagy valószínűséggel hamarosan véget ér.

Végre minden vendég megérkezett. A négy muzsikus, akik eddig halkan játszottak a háttérben, most csatlakoztak a zenekarhoz a gyönyörűen kivilágított bálteremben. A cizellált, ezüstkeretes tükrök között ezüst kandeláberekben gyertyák égtek, és a levegőben a fehér liliom bódító illata úszott.

Amint felcsendültek egy keringő első taktusai, a vendégek a falhoz húzódtak, és várakozásteljesen a vendéglátóikra néztek. Leonora meglepetésére Alessandro ekkor eléje lépett és meghajolt.

Lélegzetelállítóan festett a bíborszínű tunikában, amelybe belehímezték a Leopardik címerét. Alatta szürke páncélinget viselt, fölötte egy rövid, aranyszín bélésű, skarlátvörös köpenyt. Egy kevésbé férfias, kevésbé atletikus alkatú emberen nevetségesen hatott volna ez a viselet, de Alessandro lenyűgözően nézett ki benne. Ő volt az első Leopardi, a nagy hatalmú hódító, aki elrabolta a szívét, és magáénak követelte a testét.

Amikor a férfi megfogta a kezét, Leonora lélegzete elakadt. A jelmeze, egy művészi ruhaköltemény, amely az arany és a bronz különböző árnyalataiban pompázott, mintha minden szívdobbanásra megmozdult volna. Lesütött szemmel hagyta, hogy Alessandro a táncparkettre vezesse, és csak egy pillanatig habozott, amikor a férfi magához húzta. Felnézett rá, és megborzongott, mintha valóban ő lenne az a szaracén hercegnő, akinek a normann lovag elrabolta az ártatlanságát. És mintha azzal, hogy a kezét nyújtotta a férfinak, az egész világ előtt elismerte volna, hogy hozzá tartozik.

Rajtuk kívül senki más nem táncolt. Leonora meg sem hallotta a körülöttük állók suttogását. Tekintete a férfi arcára tapadt, minden gesztusa arról beszélt, hogy nemcsak a testét, de a lelkét is nekiajándékozta.

Alessandro szorosan magához ölelte a lányt. Leonora az enyém, gondolta. Az ágyban és az egész világ előtt is.

Miután befejezték a táncot, a vendégek lelkesen megtapsolták őket. Aztán a zenekar újabb számba kezdett, és a parkettra tódultak a táncolók. Alessandro váltott néhány szót pár vendéggel, de egy pillanatra sem engedte el Leonorát.

A lány később nem sokra emlékezett az estéből, csak néhány bensőséges pillanatra, amelyeket gondosan megőriz majd élete végéig. Csak remélni tudta, hogy normálisan viselkedett; beszélgetett, evett, és ivott egy-két korty pezsgőt, de a tekintete mindvégig Alessandrón függött.

- Mindjárt éjfél, és Falcon fontos bejelentésre készül - szólalt meg váratlanul a férfi. - Erről jut eszembe, már időtlen idők óta nem csókolóztunk. Mi lenne, ha kimennénk a teraszra, vagy szerinted túl hideg van?

Leonora megrázta a fejét. Hogyan is fázhatna, amikor Alessandro csókjának már a gondolatára is elönti a forróság?

A teraszajtó zárva volt, de a férfi a zsebéből előhalászta a kulcsát. Leonora hallotta, hogy mögöttük újra bezárja az ajtót. Nyilván nem akarja, hogy megzavarják őket.

Felnézett az égboltra, amely olyan közelinek tűnt, hogy úgy érezte, csak ki kellene nyújtani a kezét, és leszakíthatna egy csillagot.

- Gyönyörű vagy, Leonora. És mérhetetlen büszkeséggel tölt el, hogy ma este magam mellett tudhatlak - mormolta a férfi.

- Nem, én vagyok a büszke rád - ellenkezett a lány.

Alessandro mosolyogva magához húzta, és hosszan, nagyon gyengéden megcsókolta.

- Bár felmehetnénk a szobánkba - suttogta Leonora vágyakozva.

- Nagy a kísértés, ugye tudod? - mondta rekedten Alessandro. Megszorította a lány kezét, majd szinte félénken folytatta. - Emlékszel arra az ősömre, akiről meséltem? Aki elcsábította a szaracén hercegnőt?

Leonora bólintott.

- De azt nem meséltem el - Alessandro úgy fordította a lányt a karjában, hogy az arcába nézhessen -, hogy nemcsak elcsábította, hanem feleségül is vette. Mert őrülten beleszeretett, ahogyan én is őrülten beléd szerettem. Légy a feleségem!

- Tessék? - Leonora lélegzete elakadt. - El akarsz venni?

- Igen. És pontosan öt perc gondolkodási időt kapsz. Mert ha kikosarazol, szólnom kell Falconnak, hogy éjfélkor mégse hirdesse ki az eljegyzésünket. Megmondtam neki, hogy szeretlek, és feleségül akarlak venni, és hogy szeretném még ma este bejelenteni. Mármint, ha hajlandó vagy hozzám jönni. Hozzám jössz?

Leonora elkomolyodott.

- Egy feltétellel - jelentette ki.

Alessandro bólintott. A lány minden kérését hajlandó volt teljesíteni. Ha ragaszkodik hozzá, akár ő lehet a pilóta, amikor elrepülnek nászútra. Csak az számít, hogy végre az övé, és csak vele teljes az élete. Bolond volt, hogy nem jött rá erre azonnal, amikor először a kezébe vette a pályázatát, és meglátta a fényképét.

- Hm - mormolta, az ajkához emelte Leonora kezét, és megcsókolta a tenyerét, majd egyenként az ujjait. - És mi az a feltétel?

- Esküdj meg, hogy a fivéreimnek soha, de soha nem mesélsz arról a pókról!

- Miféle pókról?

- És azt akarom, hogy páros számú gyermekünk szülessen, hogy ne legyen középső a családunkban.

- Kettőt akarsz?

- Vagy négyet. Vagy hatot.

Éjfélig már csak két percük maradt, de ez éppen elég volt arra, hogy Alessandro szenvedélyesen megcsókolja Leonorát, aztán a zsebéből előhúzzon egy kissé kopott ékszeres dobozkát.

- Kérlek, mondd meg, ha nem tetszik, akkor kapsz másikat, amit te választasz ki - mondta. - Ez a gyűrű az édesanyám dédanyjáé volt, aki nagyon boldog házasságban élt.

A sima aranykarikán csillogó hibátlan gyémánt összegyűjtötte és foglyul ejtette a fénysugarakat.

- Gyönyörű, és én máris imádom - suttogta Leonora.

Még egyszer gyorsan megcsókolták egymást, aztán visszasiettek a bálterembe, ahol Falcon már várta és a helyiség közepére kísérte őket.

- Hölgyeim és uraim! - kezdte. - Kedves barátaim, tisztelt vendégek! Nagy boldogság és megtiszteltetés számomra, hogy én jelenthetem be, hogy az öcsém, Alessandro Leopardi a mai napon eljegyezte Miss Leonora Thaxtont. Kérem, igyanak velem a jegyespár egészségére!

Alessandro felemelte a poharát, és Leonora megremegett a boldogságtól.

- Az apád figyel bennünket - súgta oda a férfinak.

Alessandro elfordította a fejét.

- Olyan öregnek és magányosnak látszik - folytatta a lány.

- Igen, de ezt csak magának köszönheti. Most nem akarok a múltra gondolni, élvezni akarom a jelent, és örülni akarok a jövőnek, a közös jövőnknek. Fogalmad sincs, mennyire szeretlek.

- Én is szeretlek téged.

Leonora lélegzete felgyorsult. Hirtelen azt kívánta, bárcsak megszökhetnének, visszavonulhatnának a lakosztályukba, hogy örök szerelmet és hűséget fogadhassanak egymásnak.

Falcon tűnődve figyelte az öccsét és Leonorát. Milyen szerelmesek! - gondolta. Mindkét öccse megtalálta az élete párját, de Falconnak nehezére esett elképzelnie, hogy valaha ő is szerelmes lesz… Jóllehet természetesen tudta, hogy kötelessége családot alapítani és utódokról gondoskodni…

Penny Jordan Te vagy az első (JKSZ/2011/45/1.)

2

---