SOPHIE HANNAH

holtpont

Kossuth Kiadó

A kiadás alapja

Sophie Hannah: The Point of Rescue

Hodder & Stoughton, An Hachette Livre UK company,

London 2009

Fordította

Rindó Klára és Szabados Tamás

Szerkesztette

Hajnal Gabriella

Kiadói programvezető

Tímár Rita

Borítóterv

Kiss Áron

ISBN 978-963-09-7490-5

Minden jog fenntartva

© Sophie Hannah 2008

© Kossuth Kiadó 2013

© Hungarian translation Rindó Klára és Szabados Tamás

Felelős kiadó Kocsis András Sándor

a Kossuth Kiadó Zrt. elnök-vezérigazgatója

A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja

Műszaki vezető Badics Ilona

www.kossuth.hu / e-mail: [e-mail]

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint

négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Zrt. munkája Felelős vezető György Géza vezérigazgató

Susannak és Suzie-nak

1

2007. augusztus 6., hétfő

Vagy a családod!

A három utolsó szót nem mondta, hanem üvöltötte. Pam könyökkel tör utat a tömegben, így nem hallok mást, csak ezt az utolsó gonosz kirobbanását, gyilkos mondatát. Tulajdonképpen négy szótagot mondott öt helyett: „Vagy a csalá-dod”; négy ütés, ami az agyamon puffant, mint a bokszoló ökle.

Minek keveri bele a családomat? Mit ártottak ők Pamnek?

Mellettem többen megtorpannak, hogy megbámuljanak, várják, hogyan reagálok Pam kitörésére. Utánakiabálhatnék valamit, de úgyse hallaná. Túl nagy a zaj mindenfelől: buszok fékeznek csikorogva a sarkon, zene szivárog ki a boltok ajtaján, utcazenészek nyekergetik a gitárhúrokat a Rawndesley pályaudvarra ki-be járó vonatok mély, fémes dübörgése közben. Pam gyorsan távolodik tőlem, de még látom fehér edzőcipőjének sarkán a világító foltokat, masszív, szögletes testalkatát és rövid, padlizsánlila tüskés haját. Dühödt távozása hosszú, egyenes barázdát vágott a mozgó emberáradatban. Nem áll szándékomban utánamenni, vagy úgy tenni, mintha ezt akarnám. Egy középkorú nő, akinek nehéz bevásárlótáskái mély, vörös csíkokat vágtak karjának bőrébe, a helyszínre most érkező, shortot, nyakpántos topot viselő tizenéves lány kérdésére megismétli, amit Pam mondott nekem. Valószínűleg azt hiszi, hogy hangosan suttog.

Nem kellene törődnöm azzal, hogy sok ember hallotta, de nem tudom félvállról venni. Semmi baj a családommal, mégis a lila hajú törpe miatt idegenek állnak körül, és bizonyára meg vannak róla győződve, hogy valami baj van. Bárcsak leordítottam volna Pam fejét ahelyett, hogy hagytam, övé legyen az utolsó szó. Az utolsó három szó.

Mély levegőt veszek, belélegzem a forgalom bűzét és porát. Verejték csorog az arcomon. Képtelen vagyok hozzászokni a meleghez. Mintha valaki egy betongömböt pumpálna a mellkasomba; ezt teszi velem a düh. A hallgatóságomhoz fordulok, és kissé meghajlok:

– Remélem, élvezték az előadást – mondom. A nyakpántos felsőt viselő lány cinkosan rám mosolyog és kortyol egyet a kezében tartott műanyag pohárból. Legszívesebben képen törölném.

Mikor az utolsó bámészkodó is más felé néz, a Farrow and Ball felé veszem az irányt, igyekszem lecsillapítani indulataimat. Oda indultam, hogy festékmintákat nézzek, és kutya legyek, ha hagyom, hogy Pam hisztije eltérítsen ettől. Átverekszem magam a Cadogan Street mozgó embertömegén, könyökkel küzdőm magam előre. Talán kicsit túlságosan is élvezem. Magamra vagyok dühös. Miért nem kaptam el Pam röhejes grabancát és miért nem hordtam le úgy, ahogy ő engem? Még egy hervadt „baszd meg” is jobb lett volna a semminél.

A Farrow és Ballban túlságosan felcsavarták a légkondit; mintha hűtőszekrényben lennénk. Rajtam kívül csak egy anya vásárol a lányával. A lány méretes fém fogszabályzót visel alsó és felső fogsorán. Ragyogó rózsaszínűre akarja festeni a szobáját, de az anyja szerint a fehér vagy annak egy árnyalata jobban megfelelne. A bolt hátsó sarkában vitatkoznak. Így kell nyilvános helyen vitatkozni; csöndben, olyan halkan, amennyire csak lehet.

Azt mondom a felém közeledő eladónak, hogy egyelőre csak nézelődöm. A színmintákat nézegetem a falon: Tallow, String, Cord, Savage Ground. Azon töprengek, hogy kifesteni a hálószobánkat. Tallow, String, Cord… Csak állok, és túlságosan dühös vagyok ahhoz, hogy megmozduljak. Ragacsos csíkokban szárad rám az izzadság.

Ha meglátom Pamet, mikor kilépek innen, leütöm, mint a nyulat, és rátaposok a fejére. Nem csak ő tud indulatosan reagálni. Ebben én is nagyon jó vagyok.

Sajnos kizárólag akkor tudok vásárolni, ha megfelelő a hangulatom, és most határozottan nem olyan. Otthagyom a Farrow and Ball fagyos légkörét és újból kilépek a forróságba. Zavar, hogy ennyire megrendített a dolog. Alaposan végigpásztázom a Cadogan Streetet, de Pamnek semmi nyoma. Valószínűleg nem ütném le – tényleg nem –, ám jobban érzem magam attól, hogy elképzeltem pár másodpercre, hogy olyan ember vagyok, aki gyorsan és kegyetlenül megtorolja az őt ért sérelmet.

A többemeletes parkoló a város másik végén, a Jimmison Streeten van. Felsóhajtok, tudom, hogy csöpögni fog rólam az izzadság, mire odaérek. Menet közben áttúrom a táskámat a jegyért, amit érvényesíttetnem kell az automatában. Nem találom. Megpróbálom az oldalzseb cipzárját kinyitni, de ott sincs. És megint elfelejtettem felírni, hogy hol hagytam a kocsimat, melyik szinten és milyen színű zónában. Mindig sietek, igyekszem bezsúfolni az időmbe a folyton elhalasztott vásárlásokat is, míg végül sürgősen meg kell oldani a munka és a gyerekek begyűjtése között. Van valami a munkával kapcsolatban, amit nem szabad elfelejtenem? Valami, amit el kell intézni? Az agyam előreszalad, már az előtt pánikba esem, mielőtt kiderül, van-e rá okom. Emlékszem vajon, hova tettem a Gilsenennek készített tanulmányt? Elfaxoltam az üledékeróziós diagramokat Ana-Paolának? Azt hiszem, mindkettőt megtettem.

Valószínűleg nem felejtettem el semmi fontosat, de jó lenne biztosan tudni, mint rendesen. Mióta két kisgyerekem van, a munkámnak van egy hozzáadott személyes rezonanciája: valahányszor arról írok, hogy Velence lagúnái veszélyes mennyiségű üledéket vesztenek, ami pedig szükséges lenne ahhoz, hogy egészségesek maradjanak, azon veszem észre magam, hogy megszemélyesítem a dolgokat. A két erős áramlás, amelyet Zoénak és Jake-nek hívnak, az egyik négy-, a másik kétéves, olyan fontos dolgokat mos ki az agyamból, amiket soha nem leszek képes újból beszerezni, hogy Barbie-val és Coldrexszel kapcsolatos gondolatokkal helyettesítsék. Talán meg kéne írnom a dolgozatot, tudományos diagramokkal kiegészíteni, hogy az agyam megtelt iszappal és ki kell tisztítani, aztán elküldöm Nicknek, aki képes tökéletesen elfeledkezni a családjáról, miközben dolgozik. Mindig azt tanácsolja, hogy kövessem a példáját.

Csak negyven percem van, hogy odaérjek az óvodába, mielőtt bezár. Tizenötöt elfecsérlek azzal, hogy ide-oda szaladgálok a betonrámpákon, lihegek, a fogam között morgok a végtelennek tűnő kocsisorra, amelyek közül egyik sem hajlandó az én fekete Ford Galaxym lenni. Mivel elvesztettem a jegyemet, keresnem kell egy hivatalnokot, borravalót kell neki adnom, hogy emelje fel a sorompót és engedjen ki, és megint későn érkezem az óvodába, ahol megint morognak rám, festékmintát sem szereztem, tipegőhámot sem a Mothercare-től, amivel megakadályozhatom, hogy Jake kiszabaduljon a kezemből és fejest ugorjon a forgalomba. Legalább egy hétig nem jöhetek Rawndesley-be, mert Consorzio emberei holnap jönnek és túl sok munkám lesz…

Valami keményen nekem csapódik jobbról, a bordáimnak ütődik, és hirtelen balra pördít. Pörgök a járdán, igyekszem nem elesni, de elveszítem az egyensúlyomat. A beton ferdén megdől és közeledik. Mögöttem felkiált egy hang:

– Vigyázzon, kedvesem, vigyázzon…

Agyam, mintha megsejtene egy jövendőbeli katasztrófát, csikorogva megáll, miközben a testem zuhanni kezd. Látom, hogy jön a busz – már majdnem fölöttem van –, de nem tudok kitérni az útjából. Mintha mindez valahol távol történne, látom, hogy egy férfi előrehajol, az öklével a busz oldalára csap és azt kiáltja:

– Állj!

Nincs idő. A busz túl közel van, és nem lassít le. Összerándulok. elfordulok a hatalmas kerekek elöl, és minden erőmmel odébbgurulok. Eldobom a kézitáskámat, pár lépéssel előttem fekszik, én közte és a busz között, és eszembe jut, hogy ez jó – legalább nem törik össze a telefonom és a naplóm. Sértetlen marad a Vivienne Westwood-tükröm a rózsaszínű tokjában. De nem feküdhetek mozdulatlanul. Meg kell mozdulnom; a beton horzsolja az arcomat. Valami előrefordít. A kerekek nyomják a lábamat.

És akkor megáll. Megpróbálok mozdulni, és meglepetten látom, hogy tudok. Odébbkúszom és felülök, felkészülök a vér, a húsból kiálló csont látványára. Jól érzem magam, de nem bízom az agyam testemtől kapott információiban. Az emberek gyakran jól érzik magukat, aztán hirtelen meghalnak; Nick folyton ilyen típusú mesékkel szórakoztat.

A ruhám cafatokban lóg, poros és koszos. A térdem és a karom csupa horzsolás, vérzik. Egy férfi durván szidalmaz. Először úgy tűnik, mintha pizsamában lenne, fura jelvénnyel; pár másodpercbe beletelik, míg rájövök, hogy ő a buszvezető, aki majdnem a gyilkosom lett. Az emberek kiabálnak vele, mondják, hagyjon békén. Nézek és figyelek, alig érzem, hogy közöm van hozzá. Ma már kiabáltak velem az utcán. Ma délután nyilvános helyen megszokott dolog a kiabálás. Mosolyogni próbálok a két nőre, akik igyekeznek segíteni nekem. Fel akarnak állítani, és fogják a karomat.

– Jól vagyok, tényleg – mondom. – Azt hiszem, jól vagyok.

– Nem ülhet az úton, kedvesem – mondja egyikük.

Még nem vagyok képes arra, hogy megmozduljak. Tudom, hogy nem ülhetek örökké az úton, jön a csapat a Consorziótól, és vacsorát kell főznöm Nicknek és a gyerekeknek, de mintha a betonhoz ragadtak volna a végtagjaim.

Kitör belőlem a kuncogás. Mostanra már könnyedén halott lehetnék, de nem vagyok.

– Csak elsodortak – mondom. – Bizonyára ülhetek itt még pár pillanatig.

– Valakinek kórházba kellene vinnie – mondja a férfi, aki a busz oldalára csapott.

A háttérből egy ismerős hang hallatszik:

– A férje a Culver. Valley Generalnál dolgozik.

Megint nevetek. Ezek az emberek azt hiszik, van időm kórházba menni.

– Jól vagyok – nyugtatom az aggódó férfit.

– Mi a neve, kedvesem? – érdeklődik a jobb karomat tartó nő.

Nem akarom nekik megmondani, de nagyon bunkó dolog lenne álnevet mondani. Tudom, milyen nevet mondanék: Geraldine Bretherick. Nemrég használtam, mikor egy taxisofőr túlzottan érdeklődött utánam, élveztem a kockázatot, egy kicsit kísértettem a sorsot.

Már majdnem megszólalok, mikor azt az ismerős hangot hallom megint.

– Sally. Sally Thorning a neve.

Fura, de csak akkor jut eszembe az az erős, lapos valami, ami a bordámnak ütődött, mikor megpillantom Pam arcát. Ezért estem az útra. Pamnek olyan az arca, mint a buldogé: minden vonása középre zsúfolódik. A kemény lapos valami lehetett egy tenyér?

– Sally, nem tudom elhinni – guggol le mellém Pam. A dekoltázsánál ráncosodik a bőr. Sötét és kérges, mint az idősebb nőké; Pam még negyvenéves sincs. – Hála istennek, jól vagy. Meg is halhattál volna. – Elfordul tőlem. – Elviszem a kórházba – mondja a fölém hajló, aggodalmas arcú embereknek. – Ismerem.

A távolban hallom, hogy valaki azt mondja:

– A barátnője – és valami felrobban az agyamban. Felállok, hátrébb lépek, hogy távolabb legyek Pamtől.

– Te képmutató! Nem vagy a barátom. Ocsmány, gonosz kis görcs vagy. Szándékosan löktél le az útra?

Ma teljesen normális sértegetni az embereket az utcán. De a bámészkodók, akik eddig segítő szándékkal voltak irányomban, mintha nem tudnák. Megváltozik az arckifejezésük, mintha hirtelen ráébrednének, hogy valami rosszba keveredtem. Ártatlan emberek nem esnek ok nélkül a busz elé.

Fölveszem a táskámat és a parkoló felé bicegek, a meglepett arcú Pamet magam mögött hagyva.

Mikor egy órával később, a gyerekekkel súlyosbítva bekanyarodom a Monk Barn Avenue-re, mint rendesen, még mindig megvan a „de jó, hogy élek” érzésem, valószínűtlen ragyogásba öltözteti a bőrömet, még a lüktető foltokat is, ahol a vér varrá állt össze. Hasonló érzés, mint mikor Zoe született. Diamorfin zubogott az ereimben: nem tudtam elhinni, ami történt.

Először nézek a házra elégedetten, mióta megvettük. Megkönnyebbülök. Ha választani lehet a halál és az itt lakás között, az utóbbira szavazok. Ne felejtsem el megmondani Nicknek legközelebb, mikor azzal vádol, hogy túlságosan negatív vagyok. Még mindig az új otthonunkként gondolok rá, bár már hatodik hónapja lakunk itt; csupán egy lakás, amely egy valaha minden bizonnyal tágas, elegáns ház része, amit bizonyosfajta megközelíthetetlenség lengett körül. Valamikor egy csapat vandál filiszteus építész három részre osztotta, de rosszul. Nick meg én megvettünk egy harmadot. Mielőtt beköltöztünk, egy háromszáz éves, háromszobás házikóban éltünk Silsfordban, amelyhez egy zárt kert – Zoe és Jake kedvence – is tartozott hátul. Nick és én is szerettük. A járda mellé kanyarodom, olyan közel a házunkhoz – lakásunkhoz – amennyire csak lehet. Ez a táv ésszerű közelségnek tűnik; innen nem lesz nagy kín bejutni a gyerekekkel, a táskáikkal, játékaikkal, vigasztaló takaróikkal és üres üvegeikkel a bejárati ajtón. Monk Barn Avenue két sor négyemeletes viktoriánus sorházból áll, középen egy keskeny utcával. Nem lenne olyan keskeny, ha nem parkolnának kocsik végig mindkét oldalon, az ütközőjüket a másik kocsi fenekébe tolva, de nincsenek garázsok, így mindenki az utcán parkol. Ez az egyik kifogásom a sok közül ezzel a hellyel kapcsolatban. Silsfordban volt egy dupla garázsunk helyes kék ajtóval…

Ne légy ilyen lehetetlenül szentimentális, mondom magamnak – garázsajtók, te jó ég! –, és leállítom a kocsit. A motor és a rádió elnémul, majd a csöndben megrohan a gondolat: Pam Senior ma megpróbált megölni. Nem. Ez nem lehet. Ennek nincs értelme. Ugyanolyan értelmetlen, mint az, hogy ordítozott velem az utcán.

Zoe és Jake alszik. Jake szája nyitva, miközben halkan horkol és nyögdécsel, dundi pofija rózsaszínű, izzadt barna fürtjei a homlokához tapadnak. Narancssárga pólóján virítanak a napközben elfogyasztott ennivaló foltjai. Zoe, mint mindig, csinosabban fest, a feje lecsuklik, két keze összefonva pihen az ölében. Göndör, szőke haja kinyúlt a melegben. Minden reggel csinos copfba kötött hajjal küldöm az óvodába, de mire érte megyek, a gumi eltűnik és a haja habos, aranyszínű felhőként ragyog a feje körül.

A gyerekeim szívszaggatóan gyönyörűek, ami furcsa, mivel egyik szülőjük sem az: se Nick, se én. Aggodalmaskodni szoktam szembeszökő szépségük miatt, mintha fennállna a veszélye, hogy valami féltékeny szülő elragadja őket, de Nick biztosított róla, hogy a Huncutgyerek óvoda pattanásos képű, takony borította kisfickóit a szüleik ugyanolyan ellenállhatatlannak tartják, mint mi Zoét és Jake-et. Nehezen tudom elhinni.

Megnéztem az órámat: hét tizenöt. Az agyam üres, és nem tudom eldönteni, mit tegyek. Ha felébresztem a gyerekeket, vagy megörülnek a kora esti pihenéstől, és tízig rendezik a fesztivált, vagy kótyagosak lesznek, nyafogósak és egyenesen az ágyukba kell tenni őket, ami azt jelenti, hogy kihagyják a vacsorát. Viszont így fél hatkor már talpon lesznek, és azt kiabálják: „To-JÁÁSKA!” – így nevezik a sült tojást –, egészen addig, amíg kivonszolom kimerült testemet az ágyból, és meg nem etetem őket.

Előveszem a mobilomat a táskámból, és az otthoni számunkat tárcsázom. Nick felveszi, de eltart egy ideig, amíg beleszól: „Igen?”. Máshol jár az esze.

– Mi van? – kérdezem. – Zaklatottnak tűnsz.

– Én csak… – Bingó. Nick annyira feldúlt, hogy még a mondatot sem tudja befejezni. Hallom a háttérben a tévé hangját. Várom, hogy megkérdezze, miért késtem, hol vagyok, hol vannak a gyerekek, de egyik kérdést sem teszi fel. Ehelyett felnevet, majd azt mondja:

– Ekkora ökröket! Mintha bárki is bevenné ezt!

Hosszú évek tapasztalatából tudom, hogy a Channel 4 News híradóhoz beszél, nem hozzám. Vajon Jon Snow is ugyanolyan dühítőnek találja, mint időnként én?

– Itt vagyok kint a kocsiban – mondom neki. – Mindkét gyerek elaludt. Kapcsold ki a híreket és gyere segíteni.

Nick helyében dührohamot kapnék, ha nekem címeznék ezt a parancsot, de ő túl jó természetű ahhoz, hogy megsértődjön az ilyeneken. Mikor megjelenik a bejárati ajtónál, látom, hogy sötét, göndör haja az egyik oldalon lelapult, ami azt jelenti, hogy a díványon feküdt azóta, hogy hazajött. A telefonomban még mindig hallom Jon Snow hangját.

Leeresztem az ablakot és odaszólok neki:

– Elfelejtetted letenni a telefont.

– Jézusom, mi történt az arcoddal? És a ruháddal? Sally, csupa vér vagy!

Most tudom, hogy hazudni fogok. Ha megmondom az igazat, Nick megtudja, hogy aggódom. Akkor ő is aggódni fog. Nem lehet úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.

– Nyugi, jól vagyok. Elestem a városban, és egy kicsit megtapostak, de semmi komoly. Pár karcolás meg zúzódás.

– Egy kicsit megtapostak? Micsoda, az emberek tényleg átsétáltak rajtad? Rettentően festesz. Biztos, hogy jól vagy?

Bólintok. Hálás vagyok, hogy Nicknek nem jut eszébe kételkedni a szavaimban.

– A francba! – Még aggodalmasabb lesz a hangja, mikor a hátsó ülésre pillant. – A gyerekek. Mit tegyünk?

– Ha hagyjuk őket aludni, kilencig ülhetünk a kocsiban, aztán a díványpárnákon ugrándoznak éjfélig.

– Ha meg felébresztjük őket, az rémálom lesz – jelenti ki Nick.

Nem válaszolok. Inkább most legyen rémálom, mint kilenckor, de ez egyszer nem akarok dönteni. A legfőbb különbség köztem és Nick között az, hogy ő mindig mindent hárít, ami kellemetlen, míg én szeretek túl lenni a nehézségeken. Mint mondani szokta, ez azt jelenti, hogy én keresem a bajokat, ő pedig igyekszik elkerülni őket.

– Rendelhetünk valami ennivalót, kihozunk egy üveg bort, és eszünk a kocsiban – könyörög Nick. – Meleg az este.

– Te megteheted – javítom ki. – Sajnálom, de olyasvalakit vettél el, aki túl öreg és leharcolt ahhoz, hogy pizzát egyen a kocsiban, mikor a konyhaasztal egy karnyújtásnyira van. És miért csak egy üveg bort?

Nick elvigyorodik.

– Hozathatok kettőt is, ha ezen múlik.

Megrázom a fejem: én leszek a buli réme, az unalmas felnőtt, akinek a munkaköri leírásában mások örömének tönkretétele is szerepel.

– Szóval azt akarod, hogy felébresszem őket – sóhajtja Nick. Kinyitom a kocsi ajtaját és óvatosan kikászálódok. – Jézusom! Hogy nézel ki? – kiált fel, mikor meglátja a térdemet.

Kuncogok. Valahogy jobban érzem magam attól, hogy ennyire túlreagálja a dolgot.

– Hogy képes egy hozzád hasonló vészmadár kórházban dolgozni?

Nick röntgenorvos. Feltehetőleg mostanra már kirúgták volna, ha minden betegre rácsodálkozik: Jézusom! Még soha nem láttam ekkora nagy tumort!

Kinyitom a csomagtartót és összeszedem a gyerekek holmiját, míg Nick az első kísérleti lépéseket teszi Zoe irányába, gyöngéden ébresztgetve. Természettől pesszimista vagyok, és arra tippelek, nagyjából húsz másodpercem van, hogy bejussak a bejárati ajtón, és kikerüljek a veszélyzónából, mielőtt felrobban a két gyerek. Fogom az összes cuccot, a ház kulcsát (Nick, természetesen nem hagyta kint a zárnyelvet, az ajtó pedig becsukódott), és fedezéket keresek. A gyerekek táskáit, takaróit magam után húzva átvágok a járdán, kinyitom a kulccsal a bejárati ajtót és összeszorítom a fogamat, mert már előre érzem, mennyire fog fájni, amikor a lépcsőn fölfelé megpróbálom meghajlítani és kiegyenesíteni nyilalló térdemet, majd elindulok.

A Monk Barn Avenue 12A. különösen fest: csaknem teljes egészében lépcsőből áll. Ó, és van egy keskeny előszoba, egy szűk lépcsőpihenő, és ha különösen szerencsés az ember, akkor rábukkanhat egy-egy szobára is, de alapvetően kitűnő fekvésű lépcsőket vettünk. Viszont az, hogy itt lakunk, garantálja Zoe és Jake helyét a Monk Barn Általános Iskolában.

Furcsa módon neheztelek az iskolára, hogy el kellett miatta költöznünk, úgyhogy jól teszi, ha beválik. Tavaly ment a tévében egy dokumentumfilm, amelyben kijelentették, hogy három állami általános iskola van – a Monk Barn, egy Guildfordban és egy Exeterben – amelyik legalább olyan jó, mint akármelyik fizetős iskola az országban. Persze dönthettem volna úgy is, hogy kiköhögöm a tandíjat, és a régi házunkban maradunk, de Nicknek rettenetes élményei voltak tinédzserkorában egy nagyon drága fizetős iskolában, így nem volt hajlandó ilyen helyre adni a gyerekeinket.

A fürdőszobánk ablakából jó kilátás nyílt a Monk Barn Általános Iskola játszóterére. Először csalódottan láttam, hogy nincs rajta semmi különös; ha már egyszer gyökerestül felforgattam a családom életét, csak azért, hogy ennek a helynek a vonzáskörzetében lehessek, elvárom, hogy legalább valami bölcs latin mondást véssenek a betonba.

Meg-megránduló arccal vonszolom megtört, fájó testemet az első lépcsőfordulóig, elhaladok a földszinti klotyó, Zoe és Jake hálószobája és a fürdőszoba mellett. Lakásunk középpontjában egy nagy, téglatest alakú akadály tornyosul, ami úgy fest, mintha Rachel Whiteread egyik szobra lenne. A fehér falú akadály mögött húzódik a ház eredeti lépcsője, amelyik most a 12B és a 12C lakásokhoz vezet. Dühít, hogy van egy nagy doboz az otthonom közepén, amelyben a szomszédos lakásokhoz vezető lépcső van. Rengeteg helyet foglal el, és folyton kerülgetnem kell a sarkokat. Mikor ideköltöztünk, eleinte folyton talpra ugrottam, mert mindig azt hittem, hogy bölénycsorda dübörög a lépcsőfordulóban. Nemsokára rájöttem, hogy a szomszédokat hallom, amint ki-be járnak, és a dübörgés nem az én új otthonomból jön – csak éppen úgy hangzik.

Elbicegek a konyha mellett, az út felől visítást hallok. A gyerekek felébredtek. Szegény Nick; nem is sejti, hogy én azért rohantam be, hogy ne kelljen megküzdenem azzal, aminek a bekövetkeztével tisztában voltam. Újabb sarkon fordulok be. Közös hálószobánk Nickkel pár lépésre van balra. Olyan kicsi, ha megállok az ajtajában, és előrezuhanok, az ágyon fogok kikötni. Tetszik az ötlet, de továbbmegyek, míg a nappaliba érek, mert ez az egyetlen helyiség, ahonnan az utcára látni, és meg akarom nézni, Nick hogyan tartja magát Zoe és Jake egyesített haderejével szemben.

Rá se rántok a barnuló banánhéjra, ami polipként terpeszkedik a dívány karfáján, odamegyek az ablakhoz. Nick a járdán térdel a bömbölő Zoéval a hóna alatt. Jake az úton fekszik, hogy pontos legyek, a csatornában, és vörös arccal bőg. Nick megpróbálja felnyalábolni, de nem sikerül, közben majdnem elejti Zoét, aki azt kiabálja „Apuuu! Majdnem elejtettééél!” Nemrég tanulta meg, hogyan jelentse ki azt, ami nyilvánvaló, és szorgalmasan gyakorolja.

A szomszédaink, Fergus és Nancy ezt a pillanatot választják, hogy bekanyarodjanak csillogó, vörös, kétüléses Mercedesükkel. A tető, természetesen leeresztve. Fergus és Nancy birtokolja az egész Monk Barn Avenue 10-est eredeti formájában. Mikor egy kemény munkanap után bekanyarodnak sportkocsijukon, bemennek a házba, töltenek maguknak egy pohár bort, és elnyúlnak. Nick és én erről nem is álmodhatunk.

Kinyitom a nappali ablakát, beengedek egy kis levegőt, visszateszem a telefont, és kikapcsolom a tévét. Sebzett bőröm akkor fáj a legkevésbé, ha mozgásban vagyok – ezt mondogatom magamban, ahogy gyorsan rendbe teszem a nappalit: a párnákat vissza a díványra, lerohanok a konyhába a banánhéjjal. Ha valaha elhagyom Nicket egy másik férfiért, az biztosan végtelenül pedáns lesz.

Visszamegyek a nappaliba – a legnagyobb szobánkba –, kipakolom a gyerekek óvodástáskáját, a szokásos öt kupacba gyűjtöm a holmit: üres tejesüvegek és dzsúszos poharak, piszkos ruhák, levelezés, amivel foglalkozni kell, szemét, amit ki kell dobni és műalkotás, amit meg kell csodálni. A gyerekek még mindig üvöltenek. Hallom, hogy Nick – olyan tapintatosan, amennyire csak lehet – igyekszik elhárítani Fergus és Nancy próbálkozását, akik mindig meg akarnak állni egy kis csevegésre.

– Bocs, de jobb lenne, ha…

Jake ordítása elfojtja a többit.

– Ó, istenem. Szegény – mondta Nancy.

Nicknek vagy a gyerekeknek is címezhette, ő és Fergus gyakran nézegették aggodalmasan, hogyan küzdünk Zoéval és Jake-kel. Bizonyára azt gondolják, valami rettenetes dolog történt az óvodában – talán elszabadult egy őrjöngő kutya, vagy valami ilyesmi. Mélységesen megdöbbennének, ha elárulnám, hogy ez a normális, és naponta legalább kétszer bekövetkezik.

Mire Nicknek sikerül felvonszolni a gyerekeket a konyhába, én már betettem a mosást, letöröltem az összes vízszintes felületet, két tálba kanalaztam egy kis pásztorpitét és betettem a mikroba. A gyerekeim úgy botladoznak be a konyhába, mint a Titanic túlélői: nedvesen, elhanyagoltan, és ömlik belőlük a panasz. Csengő hangon újságolom nekik, hogy pásztorpitét melegítek, a kedvencüket, de mintha nem is hallották volna. Jake arccal lefelé elterül a padlón és az égnek emeli a fenekét.

– Üveg! Kiságy! – sírja. Nem veszek róla tudomást, tovább csicsergek a pásztorpitéről.

– Anyu, nem akarok pásztorpitét vacsorára. Pásztor pitét akarok! – szipogja Zoe.

Nick kikerüli, és elverekszi magát a hűtőszekrényhez.

– Bort! – hörgi.

– Pásztorpitét fogsz kapni, drágám – mondom Zoénak. – És te is, Jake. Most gyerünk, mindenki üljön asztalhoz!

Jake, látva, hogy Nick bort tölt két pohárba, felül és mutogat.

– Nekem! – mondja. – Nekem is!

– Jake, te nem kaphatsz bort – mondom neki. – Szörpikét? Narancslevet? Zoe, nem kérsz pásztorpitét? Akkor mit? Virslit és sült babot?

– Neeem! Mondtam, anyu, figyelj. Mondtam, hogy nem pásztorpitét kérek, hanem pásztor pitét.

A lányom négyéves, de szerintem sokkal fejlettebb a kortársainál. Biztos vagyok benne, hogy a többiek nem képesek egy ilyen egyszerű, mégis briliáns módon őrületbe hajszolni a szüleiket.

– Az kő! – mutat Jake megint Nick borára. – Amit apa iszik! Skulli!

Összenézünk Nickkel. A világon csak mi értjük meg Jake minden szavát. Fordítás: a díványra akar ülni egy pohár borral és megnézni a Stuart Little, kisegér című filmet. Mélységesen megértem. Majdnem pontosan ugyanazt szeretném én is tenni egy-két apró részlettől eltekintve.

– Vacsora után megnézheted a Stuart Little-t – mondom neki határozottan. – Most pedig Zoe, Jake, üljünk asztalhoz, egyétek meg szépen a pásztorpitét, és elmondjátok nekem és apunak, mi történt ma az óvodában. Szép családiasan elbeszélgetünk.

Még az én fülem is hallja, milyen naiv, idióta ez a szöveg. Azért egy próbát megér.

Nick felszedi Jake-et a padlóról és beteszi a székébe. Jake igyekszik kiszabadulni, izeg-mozog és az összes taknyot Nick nadrágjába törli. Zoe az én lábamba kapaszkodik, még mindig határozottan állítja, hogy akar, és nem akar pásztorpitét.

– Rendben – adom meg magam, és áttérek a B tervre. – Ki akarja megnézni Stuart Little-t? – Ez a javaslat elragadtatott örömujjongást vált ki a család ifjabb tagjaiból. – Rendben. Menjetek, üljetek a díványra, és odaviszem a vacsorát. De az egészet meg kell enni, rendben? Különben kikapcsolom a tévét.

Zoe és Jake beszalad a szobába és elkezdik széttúrni a nappalit. Kacagva.

– Nem eszik meg – mondja Nick sötéten. – Zoe az ölében tartogatja majd és nyomkodja a villájával, Jake a padlóra ejti a magáét.

– Egy próbát megér – szólok hátra a vállam fölött, miközben felszaladok egy-egy pásztorpitével a kezemben.

Jake ér fel elsőként a lépcsőn. Mikor Zoe feje megjelenik egy-két másodperccel később, kissé orron csapja. Zoe visszaüt, és Jake nekem esik. Én is elesem, és mindkét edény kiborul. Mikor Nick jön és látja, mi történt, Zoe bömböl a lépcsőn, Jake bömböl a nappali ajtajában, én meg négykézláb a szőnyegen gyűjtöm össze a húsdarabokat, répákat, gombát és egy kis krumplit, hogy visszategyem az edénybe.

– Rendben – jelenti ki Nick. – Ha valaki abbahagyja a sírást, most, e percben… az kap egy csokit.

Van nála egy félig kibontott csokiszelet, úgy tartja, akár egy útonálló a pisztolyát a gyerekekre irányozva. Kőkemény elszántság villan a szemében.

Zoe és Jake a padlón fészkelődik, a csokit és a Stuart Little-t követelve.

– Nincs csoki – mondom. – Ágyba! Most rögtön!

Abbahagyom a pásztorpite-takarító hadműveletet, felnyalábolom a gyerekeket és leviszem őket a szobájukba.

Rettenthetetlenül haladok a kitűzött cél felé, nem számít, hány akadállyal kell szembenéznem. Végül sikerül Zoéra rászenvedni a hálóingét, Jake-et betölteni a pizsamájába és a hálózsákjába, Mondom nekik, hogy várjanak, majd hozom az esti tejet, és mikor visszajövök, mindketten Zoe ágyán ülnek egymás mellett. Zoe átöleli Jake-et. Mindketten rám mosolyognak.

– Megmostam a fogam, és Jake-ét is, mami – újságolja Zoe büszkén. Rózsaszín és kék fogkefe lóg ki Jake kiságya alól, nagy fehér foltok vannak a szőnyegen és Jake bal arcán.

– Nagyszerű, drágám.

– Metye? – kérdezi Jake reménykedve.

– Milyen mesét szeretnél?

Leveszem Dr. Seuss Dilinyós számok című könyvét a polcról és leülök az ágyra. Végigolvasom, Zoe és Jake felhajtja a füleket és megkeresi a rejtett képeket. Mikor befejezem, Jake megszólal:

– Gint – úgyhogy megint végigolvasom. Aztán beteszem Zoét az ágyába, Jake-et a kiságyba és eléneklem az altatódalt. Akkor találtam ki, mikor Zoe kisbaba volt, most aztán Nicknek meg nekem ezt kell énekelnünk, míg a gyerekek ki nem nevetnek bennünket, hogy micsoda egocentrikus vén bolondok vagyunk, olyan dalocskát énekelünk, ami a nevükből meg egy csomó nem létező szóból áll.

Megkapják a jó éjt puszit, és becsukom az ajtajukat. Nem értem a gyerekeket. Ha fáradtak és le akarnak feküdni, miért nem ezzel kezdik?

Nick a padlón ül törökülésben, az ölében szemétlapát és a kefe. Megint a híreket nézi, issza a borát, körülötte a pásztorpite kihűlt darabkái. Nick az összes hírműsort imádja: a 24-et, a Channel 4-et, a CNN-t. Függő. Még ha semmi érdekes sem történik, arról is tudni akar.

– Hogy ment? – kérdezi.

– Jól – válaszolom. – Kedvesek. Nem fogsz… – mutatok a rumlira.

– Egy pillanat. Csak még ezt megnézem.

Ez nem elég jó. Most nem, nem ezen a napon, mikor valaki megpróbált megölni. Lehetséges valakit a busz alá lökni, ha nem akarja megölni az ember?

– Csinálhatod egyszerre is a kettőt – mondom. – Nézd a híreket, és közben takarítsd el a rumlit.

Fölösleges; az ilyesmit a Nick-félék nem értik.

Úgy néz rám, mintha megőrültem volna.

– Csak mondom, úgy gazdaságosabb lenne.

Mikor látja, hogy komolyan beszélek, felnevet.

– Miért nem jön el egész egyszerűen életem utolsó napja – mondja. – Az lenne tényleg gazdaságos.

– Felhívom Esthert – sziszegem összeszorított fogaim között, veszem a telefont, megyek a fürdőszobába. Egy forró levendula illatú habfürdő mindent helyre tesz.

– Ne felejts el vacsorát csinálni, aludni és holnapra reggelit készíteni egyszerre – szól utánam Nick. – Sokkal gazdaságosabb.

Tréfál, és fogalma sincs, milyen gyakran főzök és telefonálok szimultán. Fél kézzel csinálom az összes fogást, vagy úgy, hogy az állammal tartom a telefont.

Kinyitom a meleg vizes csapot és Esther számát hívom. Mikor meghallja a hangomat, ugyanazt mondja, mint mindig.

– Megmentetted már Velencét?

– Még nem – válaszolom neki.

– A francba, olyan lassú vagy! Kapd össze magad. Szárítsd már ki azokat a sós mocsarakat.

Hetente három napot az Óvjuk meg Velencét Alapítványnál dolgozom, ami Esther szerint fantasztikus és szenzációs név egy szervezet számára. Iskolás korunk óta a legjobb barátnők vagyunk.

– A lassúságról jutott eszembe… – felnyög. – Az Imbecillis annyira imbecillis. Tudod, mit művelt ma? – Esther a Rawndesley Egyetemen dolgozik. A történelmi tanszék titkárnője. – Egy halom e-mail érkezett be rajtam keresztül, amit meg kellett volna néznie és megválaszolnia. Egészen pontosan hat. Én meg továbbítottam neki, és mert tudom, milyen imbecillis, két választási lehetőséget kínáltam fel: vagy közvetlenül válaszol, vagy tudatja velem, hogy mit válaszoljak a nevében. Két világos választási lehetőség, nem?

Mondom, hogy igen, és remélem, nem tart túl sokáig a történet. Szeretném, ha engem hallgatna, nem pedig beszélne. Ez vajon azt jelenti, úgy döntöttem, elmondom neki?

– Három óra múlva hét e-mail érkezett az Imbecillistől a postaládámba. Az egyikben azt írta, hogy maga válaszol az üzenetekre. Nagyszerű, gondoltam. A másik hat a történelmi akadémiák mindenféle fontos fejeseinek szól szerte a világon, azt hitte, hogy nekik küldte el a levelet, pedig valójában nekem. Egyszerűen a Válaszol gombra kattintott, amivel a továbbítónak, nem pedig az eredeti üzenet küldőjének válaszolt. És ez a fickó a történelem tanszék vezetője!

Az ingerült hangjától fáradt leszek. Dühösnek kéne lennem, de ehelyett megnémulok.

– Sal? Ott vagy?

– Igen.

– Mi a baj?

Mélyet sóhajtok.

– Azt hiszem, a Pam Senior nevű gyermekfelügyelő ma délután megpróbált megölni.

Pam nem Zoe és Jake gyermekfelügyelője, csupán a rendszeres bébiszitterek egyike. Segített Nicknek, mikor tavaly elutaztam egy hétre. Általában kedves volt és fecsegős, kicsit merev bizonyos dolgokban, például a cumival és a védőoltással kapcsolatban. Mikor megláttam Rawndesley-ben, megörültem; arra gondoltam, megspórolok egy telefonhívást. Hétköznap esténként, mire megfőzöm a vacsorát, gyakran olyan fáradt vagyok, hogy nehezen tudok összefüggő mondatokban beszélni.

Pam után kiáltottam, ő megállt, láthatóan örült, hogy lát. Zoe és Jake felől érdeklődött, akiket „gyerkőcöknek” nevezett. Mondtam neki, hogy jól vannak. Aztán megkérdeztem:

– Nincs akadálya, hogy elvállald Zoét az őszi szünetre?

Anyámat és Nick mamáját betábláztam az iskolai szünetek jó részére, de azon a héten októberben egyikük sem ér rá.

Pam úgy nézett, mint aki nem mondott el mindent. Az arckifejezésem bizonyára a munkában tragikusan lestrapált anya benyomását keltette. És tényleg az voltam.

A Monk Barn Általános Iskola őszi szünete egybeesett egy konferenciával, amire el kellett mennem. A velencei környezetvédő tudósok jó része, valamint a világ minden tájáról összesereglett szakértő Velence lagúnáinak megóvásán dolgozik öt napig Cambridge-ben. Mint a szervezők egyikének, nekem is ott kell lennem, ami azt jelenti, hogy találnom kell valakit, aki vigyáz Zoéra. Először az óvodát próbáltam, reménykedtem, hogy egy hétre visszaveszik, de nem volt helyük. Mikor Zoe szeptember elején elmegy, egy másik gyerek foglalja el a helyét. Így Pamre gondoltam, aki már korábban is segített.

– Nem gond – mondta, mikor három hónappal ezelőtt megkérdeztem. Beírtam a naptárba.

Nem volt benne bizonytalanság, semmi jele annak, hogy később még tisztázni kell a kérdést. Megbízható, így jellemeztem volna Pamet a mai napig. Tengerkék színű NatWest naptára sokáig állandóan a keze ügyében volt.

Úgy tűnt, Pamet semmi sem érdekli különösebben. Szingli, és a társasági élete, már amennyire én meg tudom ítélni, a szülei körül forog, akikkel minden évben együtt jár nyaralni. Ugyanahhoz a lánchoz tartozó szállodákban laknak, és bónuszpontokat kapnak, amire Pam nagyon büszke. Valahányszor beszélgetünk, mindig értesít a legutóbbi pontjáról, én meg igyekszem úgy tenni, mintha le lennék nyűgözve. Még azt is eldicsekszi, hogy ő és a mamája mindig kifogástalan állapotban hagyják el a hotelszobákat: „Semmi dolga nincs utánunk a szobalánynak!”

Nem olvas könyveket, nem jár moziba vagy színházba, nem néz televíziót. Nem végez semmiféle testedzést, bár mindig lila és halvány rózsaszínű sportruházatot visel: jogging alsót vagy biciklisnadrágot, szűk lycra topot a cipzáras felsőrész alatt. A művészet nem érdekli: egyszer megkérdezte, hogy miért rakom ki a falra azokat a „pacás képeket”. Nem talál örömet a főzésben, az étterembe járásban, nem szereti a kézműves munkát, sem a kertészkedést. Tavaly mondta, hogy a hétvégeken nem vállal bébiszitterkedést, mert többet kell magával foglalkoznia. Egyszer azt is mondta, hogy ő meg a szülei elmentek egy tanfolyamra, hogy megtanulják a mart üveg készítését, de soha többé nem említette, soha semmi nem sült ki belőle.

Ma az őszi szünettel kapcsolatos kérdésemre azt mondta: „Már fel akartam hívni, de nem volt rá időm.” Igyekezett természetesnek hangzani, de a szorongása elárulta.

– Ugye, nincs semmi baj? – kérdeztem.

– Nos… van egy kis bökkenő, igen. Arról van szó, hogy az egyik szomszédomnak azon a héten kórházba kell mennie, és… hát szörnyen érzem magam, hogy le kell mondanom, de valójában megígértem neki, hogy vigyázok az ikreire azon a héten.

Ikrek. Az anyjuk kétszer annyit fizet Pamnek, mint én Zoéért. Komolyan beteg? Meg akartam kérdezni. Egyedülálló anya? Tudnom kell, hogy Pam jó okkal hagyott-e cserben.

– Azt hittem, megállapodtunk – mondtam. – Azt mondtad, hogy beírod a naptárba.

– Tudom. Tényleg sajnálom, de ahogy mondtam, ez a hölgy kórházba megy. Talán kereshetek valakit. Tudod, mit? Megkérdezem anyámat. Lefogadom, hogy nem lesz gond.

Hümmögtem és aháztam. Szívesen azt mondtam volna: „Igen, kérlek”, mert legszívesebben minden kellemetlen részleten átsiklottam volna azért, hogy elintézettnek vehessem a kérdést. Néha – nem, gyakran – úgy érzem, hogy az agyam és az életem apró darabokra hullik, ha még egy dolgot el kell intéznem. Jelen pillanatban minden napnak harminc-negyven elintéznivalóból álló listával vágok neki, mindegyik olyan igével kezdődik, amitől máris kidöglöm: hívd fel, hívd meg, számlázd, faxold el, rendeld meg, foglald le, intézd el, vedd meg, csináld meg, készítsd elő, küldd el…

Nagy megkönnyebbülés lenne azt mondani: „kösz, Pam, a mamád igazán megfelel”. De találkoztam Pam anyjával. Alacsony termetű, nagyon kövér, dohányzik, lassan, nehézkesen mozog. Végül megköszöntem, és nemet mondtam, hogy majd találok valakit magam. Nem bírtam megállni, hogy meg ne jegyezzem: remélem, Pam szomszédja hamarosan felépül.

– Ó, nem beteg – magyarázta Pam, mintha közöm lenne hozzá. – Csak felvarratja a melleit. Pár nap alatt túl lesz rajta és kieresztik a kórházból, de az a helyzet, hogy a férje távol lesz azon a héten, és a nővére is, nincs segítsége, és az ember a mellfelvarrás után nem emelgethet nehéz holmit, úgyhogy az ikreket sem. Csak hat hónaposak.

– Mellfelvarrás? Ez komoly?

Pam bólintott.

– Mikor kért meg erre? – Biztosan lemaradtam valamiről, gondoltam.

– Pár hete. Mondhattam volna, hogy ott van Zoe is, és egyszerre nem vigyázhatok háromnál többre, és már van egy másik gyerek is arra a hétre.

– Nem értem – mondtam nyugodt hangon. – Egy hónapja telefonáltam, hogy rendben van-e minden. Azt mondtad, hogy beírtad a naptáradba. Mikor a szomszéd megkért, miért nem mondtad egyszerűen, hogy már foglalt vagy?

Pam szája eltorzult. Nem szerette, ha felelősségre vonják.

– Nézd, én azt hittem, hogy rendben lesz a négy, csak arra az egy hétre, de anyukám mondta – és igaza van – nem érdemes megszegni a szabályokat. A gyermekfelügyelőknek nem szabad egyszerre háromnál több gyerekre vigyázniuk. Nem akarok bajba kerülni.

– Tudom, de… elnézést, ha szőrszálhasogatásnak tűnik, miért tőlem kérsz bocsánatot és nem a szomszédodtól, vagy a másik gyerek anyjától?

– Azt gondoltam, hogy te jobban megérted majd, mint a többi anya. Te sokkal megértőbb vagy.

Nagyszerű, gondoltam: megbüntet, amiért normális vagyok vele.

– Megváltozna a helyzet, ha dupla bért fizetnék? Ha annyit fizetnék, amennyit az ikrek mamája, vigyáznál Zoéra?

Mocskosul nem kéne! Ez felháborító – kiabálta egy hang a fejemben. Bátorítóan mosolyogtam Pamre.

– Pam, kétségbe vagyok esve. Kell valaki, aki vigyáz Zoéra azon a héten, és téged ismer, és nagyon szeret. Nem hiszem, hogy boldog lenne, ha olyasvalakihez kellene mennie, akit nem ismer…

Minden melegség lefagyott Pam arcáról, miközben beszéltem. A szemét nézve úgy éreztem, mintha valami undorító izévé változtam volna a szeme láttára, a bőröm meg zöld takonnyá.

– Nem akarlak megkopasztani – mondta. – Nem akarok több pénzt. Mit képzelsz, mi ez, valamiféle disznóság?

– Nem, természetesen nem. Én csak… nézd, sajnálom, Pam. Nem akarok panaszkodni, de egy kissé fel vagyok dúlva ettől. El sem hiszem, hogy nem érted meg a helyzetemet. Nagyon fontos konferencián kell részt vennem, el kell rá mennem. Hónapokig szerveztem. Nem tehetem meg, hogy nem megyek el, és Nicknek is dolgoznia kell – az összes szabadságát felhasználta már ebben az évben. És te cserbenhagysz valami nőért, aki nagyobb ciciket akar? Nem tehetnék be azokat az implantátumokat valamikor máskor?

Nem emeltem fel a hangomat.

– Nem akar nagyobb ciciket! Mellkisebbítést végeznek rajta, ha tudni akarod. Mert krónikus hátfájásban szenved, tönkreteszi az életét, meg a gyerekeiét is, mert bizonyos napokon az ágyból sem tud felkelni, olyan nagyon szenved.

Azonnal visszakoztam, és bocsánatot kértem – mintha félreértés történt volna, mintha valódi orvosi problémáról lenne szó –, de Pam nem figyelt rám. Szemét sznobnak nevezett, és kijelentette, hogy mindig tudta, hogy keverőgép vagyok. Aztán elkezdett kiabálni, hogy takarodjak a szeme elől, hagyjam békén, hogy soha nem kedvelt, és nem akar tőlem semmit, soha nem akar látni, míg csak él. Vagy a családomat.

El sem tudom képzelni, hogy valaha úgy kiabáljak vele, ahogy Pam ordítozott velem, hacsak nem a gyerekeimet bántaná, vagy felgyújtaná a házat, mondtam Esthernek. Erre ő azt felelte: vagy a busz elé nem lökne.

Vihog.

– Nem lökött. – Felsóhajtok, a hajamat eligazítom a nyakamból, így a nyakam a fürdőkád hűvös széléhez támaszkodik. A víz nem olyan meleg, mint amilyet szeretek, mert a meleg vízben fájnának a sérüléseim. – Ha ő lökött volna a busz elé, nem jött volna oda, és nem segített volna föl, nem igaz?

– Miért ne? – veti ellen Esther. – Az emberek sokszor csinálnak ilyet.

– Milyet? Milyen emberek? – A gőzölgő vizet kavargatom a lábujjaimmal és dühít, hogy nincs több hab; ki kellett volna ürítenem a flakont. A fürdőszoba a másik, ami dühít ebben a lakásban. Ha az ember a klotyón ülve előrehajol, az orra hegyével eléri a szekrényajtót.

– Fogalmam sincs, milyen emberek – feleli Esther türelmetlenül. – Csak azt tudom, hogy már hallottam ilyesmiről: az elkövető bűntudattól vezérelve segít az áldozatnak, hogy ártatlannak lássék.

A háttérben hallom a mikro csipogását. Kíváncsi vagyok, ma este mit melegít föl magának – készételt vagy valami maradékot. Múló irigység fog el Esther szingli, bonyodalommentes élete miatt, és lehunyom a szemem. Egy tágas, jól tervezett lakásban lakik, egy lekerekített, építészeti díjas toronyházban Rawndesley-ben, hatalmas erkélye a város két folyójára néz. Nappalijának két egész fala üvegből van, és – amit a legnehezebben viselek – nincs a lakásában lépcső.

– Egyébként kétlem, hogy meg akart ölni. Valószínűleg látta, hogy előtte mész, látta, hogy jön a busz, és olyan dühös volt, hogy nem tudta kihagyni. Ez megmagyarázza, miért mosolygott, mikor látta, hogy megsérültél – rájött, hogy a bosszúról szőtt fantáziája valósággá vált, és megbánta.

Esther bármit lelkesen elképzel. Szerintem csak az idejét vesztegeti a Rawndesley Egyetemen; filmrendezőnek kellett volna mennie. Az évek során arra a meggyőződésre jutott, hogy a főnöke Jehova tanúja, hogy szerelmes belé, hogy szcientológus, szabadkőműves, bulímiás és a szélsőjobboldali Brit Nemzeti Párt tagja. Általában szórakoztat csapongó fantáziája, de ma este komolyságra és józan észre vágyom. Kimerült vagyok, össze akarom szedni az energiámat, hogy kimásszak a kádból.

– Rawndesley undorító volt ma – mondom. – Valaki tévedésből kinyírhatott volna.

– Szerintem is – ismeri el Esther vonakodva.

– Ó, istenem. Nem tudom elhinni, hogy ocsmány kis görcsnek neveztem Pamet. Gonosz dög. Azt hiszem, ezt is a fejéhez vágtam. Fel kell hívnom, hogy bocsánatot kérjek.

– Ne strapáld magad. Soha nem fog megbocsátani, egymillió év múlva sem – kacag Esther. – Tényleg így nevezted? Nehéz elképzelni. Te olyan kis tüchtig vagy.

– Ééén? – kérdezem fáradtan. Azért van pár dolog, amit Esther nem tud rólam. Pontosabban egyetlenegy. Egyszer figyelmeztetett, hogy ne mondjak neki semmi olyat, amit tényleg titokban akarok tartani: „Ha jó sztori, nem tudok ellenállni, és mindenkinek elmesélem.” Az a benyomásom, hogy a „mindenkit” a szó legszorosabb értelmében használta.

– Szóval, szerinted nem kell… szólnom a rendőrségnek, vagy valami?

Esther vinnyog a nevetéstől.

– Mit tehetnének? Tanúkat keresnek? Már látom is a szalagcímeket: 2007 hírhedt buszalálökéses esete.

– Még Nicknek sem mondtam el.

– Istenem, ne is mondd el neki! – horkan föl Esther, mintha csak az ablaktisztítóról lenne szó: olyasvalakiről, aki teljesen érdektelen. – Egyébként mi az a sztori a hátfájós szomszédról? Totál hülyeség. A nőnek hat hónapos ikrei vannak, nem?

– Igen.

– Szoptat, mint a vöcsök és lehervadtak a mellei. Fel akarja őket turbózni, hogy megint ágaskodjanak. Az orvosi duma csupán az érzelmi zsarolás eszköze, hogy rákényszerítse a férjét, hogy szívesebben váljon meg a pénzétől.

Hallom, hogy Nick a nevemet ordítja. Nem veszek róla tudomást, de nem hagyja abba, pedig rendszerint csaknem azonnal feladja.

– Jobb, ha megyek – mondom Esthernek. – Nick akar valamit Sürgősnek tűnik.

– Nicknek? Sürgős?

– Valószínűtlen, de igaz. Majd visszahívlak.

– Nem, vigyél magaddal – mondja Esther. – Tudod, milyen kíváncsi vagyok. Hallani akarom, mi folyik.

Vágok egy grimaszt, aztán a kád szélén egyensúlyozom, miközben törülközőt tekerek magam köré. Túl késő, rájöttem, hogy fehér, és lehet, hogy vérfoltok lesznek majd rajta. Tudom, hogy kifogytunk a Vanishből, úgyhogy két újabb tétel szerepel a listámon: folttisztítót venni, és kimosni a vért a törülközőből.

Beviszem a telefont a nappaliba. Nick még mindig a pásztorpite-halmok mellett ül a szőnyegen, és a BBC News 24-et nézi.

– Ezt láttad? – kérdezi a képernyőn látható nőre és kislányra mutatva. Anya és lánya. A kép alján a felirat a nevükkel. Már nem élnek; a felirat közli ezt is. Megpróbálom összeilleszteni a kettőt, a szavakat és a képet. A jelentését. – Már napok óta benn van a hírekben. Csak elfelejtettem mondani. Spilling nem mindennap kerül be az országos hírek közé.

Döbbenten veszek tudomásul egy csomó dolgot. A nő úgy néz ki, mint én. Riasztó, milyen nagy a hasonlóság. Ugyanolyan sűrű, hosszú, hullámos barna haja van, olyan barna, hogy csaknem fekete. Az enyém, ha túlságosan kiszárad, olyan, mint a birkagyapjú, és tuti, hogy az övé is ilyen. Arca hosszú és ovális, mint az enyém, nagy, barna szemű, hosszú szempillájú. Orra kisebb, mint az enyém, szája kicsit szélesebb, és csinosabb is nálam, de mégis, az összhatás…

Nicknek nem kell magyaráznia, miért akarta, hogy megnézzem.

– Nagyjából tíz percre laktak innen. Még a házat is ismerem – mondja Nick.

– Na, mi van? – Esther hangja megriaszt. Elfelejtettem, hogy a fülemhez szorítom a telefont. Képtelen vagyok válaszolni neki. Túlságosan leköt, hogy a képernyőn megjelenő szöveget olvassam: „Geraldine és Lucy Bretherick halála: a rendőrség gyanítja, hogy az anya előbb megölte kislányát, majd magával is végzett.”

Geraldine Bretherick. Nem, ez nem lehet ő. És mégis tudom, hogy lehetséges. A lányt Lucynak hívták, ő is meghalt. Ó, istenem, istenem. Hány Geraldine Bretherick él Spillingben, akinek Lucy nevű lánya van? Geraldine Bretherick. Majdnem azt hazudtam, hogy ez a nevem, amikor a mai baleset után nem volt merszem megmondani a nőnek, aki segített, hogy szeretném, ha békén hagyna.

– Jól vagy? – kérdezi Nick. – Furán nézel ki.

– Sally mi folyik ott? – követelőzik Esther hangja a fülemben. – Nick azt mondta, hogy furán nézel ki? Miért festesz furán?

Meg kellett magam erőltetni, hogy meg tudjam mondani Esthernek, hogy minden rendben van, de mennem kell – a gyerekek után kell néznem. Akinek nincs gyereke, nem tud mit mondani erre a kifogásra; gyorsabban befogja a száját, mint a finnyás hímsoviniszták a „női bajok” emlegetésére. Mind, kivéve Esthert. Félbeszakítottam a tiltakozását, és kivettem az elemet a telefonból, hogy ne tudjon visszahívni.

– Sally, ne… Miért csináltad? Várok egy hívást a szombati bicajozással kapcsolatban.

– Sss! – pisszegem le a tévére meredve, igyekszem figyelni a hírközlőt, amint arról beszél, hogy Mark Bretherick, Geraldine férje, Lucy apja találta meg a holttesteket, miután hazatért üzleti útjáról. Őt nem gyanúsítják.

Nick visszafordult a képernyő felé. Azt hiszi, azért figyelek ilyen intenzíven, mert ez olyanfajta hír, amit „szeretek”, mert hétköznapi, nem pedig politikai, mivel a halott anya rám hasonlít, mintha csak az ikertestvérem lenne, és itt lakik a környéken. És a halott kislány… újból megnézem a képaláírást, igyekszem annyi tényt összeszedni, amennyit tudok, hogy az agyamat elhomályosító rettenetes ködöt eloszlassam. Talán rosszul értettem, talán a sokk… de nem, határozottan azt állítja „halál”. Lucy Bretherick is halott.

A kislány a képen egyáltalán nem olyan, mint Zoe, és el nem tudom mondani, mennyire megkönnyebbülök. Lucynak hosszú, sötét haja van, mint az anyjának, és két vastag hajfonata. Két hajgumiját két mosolygó arc díszíti. Mosolya két egyenletes, bár kissé előreálló fogsort mutat. Geraldine is mosolyog a képen, és átfogja Lucy vállát. Egy, két, három, négy mosoly – kettő az arcokon és kettő a hajgumi díszén. Rosszul vagyok.

Geraldine. Lucy. Gondolatban kicsit több mint egy éve vagyok velük olyan viszonyban, hogy a keresztnevükön emlegetem őket, bár ők soha nem hallottak rólam. Még csak nem is találkoztunk.

A hang a tévében más öngyilkossággal végződő gyilkosságokról beszél. Szülőkről, akik elvették gyermekük életét, majd a sajátjuktól is megszabadultak.

– A kislány csak hatéves volt – mondja Nick. – Elgondolni is rettenetes. Az anya biztosan megzakkant. Sal, tedd vissza az elemet a telefonba, jó? El tudod képzelni, mit érez annak a gyereknek az apja?

Pislantok és félrenézek. Ha nem vigyázok, elkezdek sírni. Érzem a nyomást a szemem mögött, az orromban. Ha meg is teszem, Nicknek fel sem tűnik, hogy soha nem szoktam könnyezni a híreken. Amikor gyerek keveredik bele, általában megvonom a vállamat és megkérem, hogy váltson csatornát. Könnyű nem foglalkozni a szörnyűségekkel, ha az ember nem érintett személyesen.

Végre eltűnik a kép. Nem tudtam róla levenni a szemem, és örülök, hogy eltűnt, nem akarom látni azokat az arcokat, most, hogy tudom, mi történt. Majdnem megkérdeztem Nicket, hogy megmagyarázták-e valamelyik riportban, hogy Geraldine Bretherick miért tette, amit tett? A rendőrség tudja? De nem kérdeztem meg; ebben a pillanatban semmilyen további információt se tudnék befogadni. Még mindig csak arra tudok gondolni, hogy Mark Bretherick felesége és a lánya meghalt.

Ó, Mark, mennyire sajnálom. Hangosan ki akarom mondani ezeket a szavakat, de persze nem teszem.

Mikor legközelebb a képernyőre figyelek, három férfi és egy nő beszélget a stúdióban. Az egyik férfi folyton a „családirtás” kifejezést használja.

– Kik ezek? – kérdezem Nicket. Ünnepélyes arckifejezéssel ülnek, de látszik, hogy élvezik a beszélgetést

– A nő az országgyűlési képviselőnk. A kopasz tag valami fontoskodó béna szociológus, a rendőrségnek segít. Írt egy könyvet a családjukat kiirtó emberekről. A történtek óta minden este megjelenik a tévében. A szemüveges fickó pszichomókus.

– A… a rendőrség biztos a dolgában? Az anya tette?

– Azt mondták korábban, hogy még nyomoznak, de úgy vélik, hogy a gyilkosságot az anya követte el, aki aztán öngyilkos lett.

A kopasz szociológust nézem, miközben beszél. Azt mondja, hogy a „családirtás” – és macskakörmöket mutat a levegőben az ujjaival – nagyon ritka volt mostanáig, de bizonyos benne, hogy több is lesz, egyre több asszony, aki megöli a gyermekét, aztán magát. A mellkasán keresztben megjelenik a felirat: Keith Harbard professzor, University College London, az Otthonrombolók: végletes gyilkosságok a családon belül című könyv szerzője. Többet beszél, mint bárki más; a többiek hiába igyekeznek, nem tudják félbeszakítani a szóözönt. Azon töprengek, vajon ő mit ért rendes gyilkosságok alatt.

A mellette ülő nő, a képviselőnőnk, pánikkeltéssel vádolja, azt mondja, nincs joga mindenféle alap nélkül ilyen kegyetlen jóslatokat mondani. Tudja egyáltalán, mennyire az ösztönei ellen való egy nőnek megölni a gyermekét? Ebben az esetben, mondja, ha valóban kiderül, hogy gyilkosság és öngyilkosság történt, annak biztosan a nő pillanatnyi elmezavara az oka. Mindig a tettes elmezavara az ok.

– Az anyák igenis meg tudják ölni a gyerekeiket – csatlakozik Nick a vitához. – És mi van azzal a csecsemővel, akit a kilencedik emeleti erkélyről dobtak le?

Igyekszem fékezni magam, hogy ne kiabáljak rá, hogy fogja be. Valamennyien. Egyikük sem tud erről semmit. Én sem tudok semmiről semmit. Kivéve…

Nem szólok semmit. Nick soha nem gyanakodott rám, és soha nem is fog. Megborzongok, mikor elképzelem, hogy valami rettenetes történik a saját családommal. Nem ilyen rettenetes, mint ez a hírekben, de elég rossz: Nick elhagy, néhány hétvégén elviszi a gyerekeket, bemutatja őket az új feleségének. Nem. Ez nem történhet meg. Úgy kell tennem, mintha a kapcsolatom ezzel a történettel ugyanolyan lenne, mint Nické: mindketten aggodalmas idegenek vagyunk, akik nem ismerik személyesen Bretherickéket.

Hirtelen véget ér a beszélgetés, és egy férfi látható a képernyőn, egy idősebb férfivel és egy nővel a két oldalán. Mindhárman sírnak. A középső férfi beszél a mikrofonba a sajtótájékoztatón.

– Ők a rokonok? – kérdezem Nicktől. Mark túlságosan feldúlt lenne, hogy a felsége és a lánya haláláról beszéljen. Bizonyára ezek az emberek közeli barátok, talán Mark szülei és a fivére. Tudom, hogy van egy fivére is. Egyébként nem hasonlít rájuk. Ennek a férfinak sötétbarna a haja, ősz csíkokkal, sárgás az arcbőre. Kék a szeme, súlyos szemhéját félig leereszti, az orra nagy és hosszú, keskeny az ajka. Fura külsejű fickó, de nem taszító. Talán Geraldine rokona.

– Teljes szívemből szerettem Geraldine-t és Lucyt – mondja a fiatalabb férfi –, és mindig szeretni fogom őket, akkor is, ha már nincsenek köztünk.

Miért nem mondta Mark, hogy a felesége hasonlít rám? Azt hitte, dühös leszek majd? Vagy úgy érzem, kihasznál?

– Szegény fickó – mondja Nick.

A mikrofon előtt álló ember felzokog. Az idősebb férfi és a nő átöleli.

– Ki ez? – kérdezem. – Hogy hívják?

Nick furcsán néz rám.

– Ez a megőrült nő férje.

Már majdnem kibököm, hogy téved – ez az ember nem Mark Bretherick, egyáltalán nem úgy néz ki –, de rádöbbenek, hogy ezt én nem tudhatom. A hivatalos verzió szerint, amit Mark meg én állítottunk össze, mi soha nem találkoztunk. Emlékszem, nevettünk rajta, mikor Mark megjegyezte: „Bár nyilván nem fogok körbejárni és nem teszem közhírré, hogy soha nem hallottam Sally Thorning nevű nőről, mert az kissé árulkodó lenne!”

A megőrült nő férje. Nick általában laza a hétköznapi dolgokban, de még soha nem találkoztam senkivel, aki hajlamos lett volna nála jobban fekete-fehérben látni a fontos dolgokat. Egyáltalán nem értené, ha megmondanám neki, de ki hibáztatná?

Csöndesen annyit mondok:

– Ez nem a férj, ugye?

Tárgyilagosan, távolságtartón.

– De igen, ez a férj. Szerinted kicsoda? A tejesember?

Miközben Nick beszél, újabb felirat jelenik meg, fekete betűkkel a kék csíkon, amely félbevágja a hosszú orrú, súlyos szemhéjú férfit. Nyílik a szám, miközben olvasom a szavakat: Mark Bretherick, Geraldine férje, Lucy édesapja.

Ezzel csak egy gond van: hogy nem ő az. Nem lehet az. Tudom, mert egy hetet töltöttem tavaly Mark Bretherickkel. Hányan lehetnek Spillingben, akiknek a feleségét Geraldine-nak, a lányukat meg Lucynek hívják?

– Hol laknak? – kérdezem Nicktől vontatott hangon. – Azt mondtad, ismered a házukat.

– Con Mill House, Malomház. Tudod, az a masszív udvarház Spilling Velvets mellett. Sokat járok arra biciklivel.

Szédülök, mintha minden csepp vér a fejembe szaladt volna, kinyomva onnan minden levegőt.

Csaknem szó szerint emlékszem a történetre. Jó a memóriám, ha szavakról, nevekről van szó. Még csak nem is volt malom. A malom a közelben állt, és az előző tulajdonosok alapvetően felvágósak voltak. Geraldine szereti ezt a nevet. Nem hagyta, hogy megszabaduljak tőle, pedig, hidd el, megpróbáltam.

Ki mondta ezt nekem?

Egy hetet töltöttem Mark Bretherickkel tavaly, és ez a férfi a tévében nem ő.

Rendőrségi bizonyíték hiv. szám: VN8723

Eset hiv. szám: VN87

Nyomozás vezetője: Samuel Kombothekra őrmester

GERALDINE BRETHERICK NAPLÓJA, 9/1. KIVONAT (Toshiba Laptop merevlemezéről készült kivonat, Corn Mill House, Castle Park, Spilling, RY29 OLE)

2006. április 18., este 10 óra 45 perc

Nem tudom, kinek a hibája, de a lányom hisz a szellemekben. Itthon soha nem beszéltünk erről, úgyhogy csak az iskolában szedhette össze, mint Istent (akiről olyan keveset hallott itthon, hogy az első hónapokban csak Stennek nevezte – Mark szenzációsnak találta) és a rózsaszín iránti mániáját Az iskoláztatás, még a csaló (elnézést, kreatív) Montessori változatában is, amiért a gatyánkat is kifizetjük, gyakorlatilag agymosás – szó sincs arról, hogy a gyerekeket önállóságra nevelnék. Egyébként Lucy most a szörnyektől retteg, és ragaszkodik hozzá, hogy nyitva maradjon a hálószobája ajtaja, és égjen az éjjeli lámpa.

Tegnap szereztem erről először tudomást nyolc harminckor, mikor lekapcsoltam a lámpát, mint rendesen, és becsuktam az ajtót. Éreztem az egész testemet átható megkönnyebbülést (nem hiszem, hogy meg tudom magyarázni bárkinek is, milyen fontos, hogy be tudjam csukni az ajtót), és diadalmasan a levegőbe csaptam, amit gyakran teszek, ha Mark nem látja. Nem szándékos, de a karom magától mozdul, még mielőtt az agyam megállíthatná. Úgy érzem, mintha börtönből szabadultam volna – minden félelmem eltűnik, és még az a bizonyosság sem tudja elfojtani az örömömet, hogy holnap újra kezdődik. Mikor Lucy lefekszik, az életem és az otthonom megint az enyém lesz, és megint önmagam lehetek. Szabad. Kedvemre azt tehetek, amit akarok, pár értékes órán keresztül arra gondolok, amire csak akarok.

Tegnapig így történt. Becsuktam az ajtót, és a levegőbe csaptam, de még mielőtt pár lépést tehettem volna a szabadság felé, hangos visítást hallottam, ő az. Megdermedtem, és megpróbáltam becsukni a fülemet. De ezúttal nem tévedtem, nem egy macskát hallottam kintről vagy az ösvényen közeledő autó hangját (bár valóságos áldás, ha ilyesmi történik: halk sírást hallasz vagy valami magas, éles hangot, amiről biztosan tudod, hogy a gyereked hangja, aki figyelmet akar, még több figyelmet, és aztán – ó, hála a Mindenhatónak! – kiderül, hogy csak egy kocsi riasztója, és te megmenekültél). Most nem ez történt, mivel a rettenetes visítás forrása a lányom volt.

Volt egy szabály, amit én állítottam föl, és ez a jöjjön, aminek jönnie kell: bármit érzek belül, akárhogyan érzek Lucy iránt, az ellenkezőjét csinálom. Így, amikor meghallottam, hogy sírt, miután becsuktam az ajtót, visszamentem a szobájába, megsimogattam a haját és megkérdeztem: „Mi a baj, drágám?”, mert legszívesebben kirángattam volna az ágyból, és jól megráztam volna.

Biztosan vannak olyan szülők, akik szigorúak és úgy megfélemlítik a gyerekeiket, hogy biztosan ne dühítsék föl vagy hozzák kellemetlen helyzetbe őket. Ezeket az embereket egyszerre irigyeltem és megvetettem. Bizonyára kegyetlenek, elvetemült, félelmetes ogrék és mégis szerencsések – a gyerekeik lábujjhegyen közlekednek, és vigyáznak, hogy ne zavarják a szüleiket. Mivel a lányom nem retteg tőlem, nyugodtan sikoltozhat, miután becsuktam az ajtót, annak dacára, hogy tökéletesen jól van: megfürdetve, megetetve, megpuszilva, megölelve és legalább három esti mesével szórakoztatva a boldog befejezésig.

Szükségem van rá, hogy esténként ne legyen láb alatt. Legalább esténként ne! Mindenki úgy gondolja, hogy hattól éjfélig gondolom, vagy ehhez hasonló lehetetlen módon. De nem, csupán két és fél óráról van szó, nyolc harminc és tizenegy között. Fizikailag képtelen vagyok tovább fennmaradni, mert a nap minden perce kimerít. Rohangálok, mint a beszpídezett rabszolga, hamis mosoly tapad az arcomra, olyasmiket mondok, amiket nem gondolok komolyan, olyan műalkotásokért lelkesedem, amelyek csak arra jók, hogy fölvagdossák és a szemétkosárba dobják őket. Ilyen egy átlagos napom – milyen szerencsés vagyok. Ezért kell a nyolc harminctól tizenegyig tartó óráknak érinthetetleneknek lenniük, különben elvesztem a józan eszemet.

Mikor Lucy azt mondta, hogy fél a szörnyektől, amik elkapják a sötétben, ésszerűen és kedvesen, ahogy tudtam, megmagyaráztam neki, hogy nincsenek szörnyek. Megint megpusziltam, becsuktam az ajtót, és a lépcsőpihenőn vártam. A sikoltozás még hangosabb lett. Nem tettem semmit, csak hallgattam vagy tíz percig. Részben Lucy kedvéért tettem – tudtam, hogy fennáll a veszélye (soha ne becsüljük le annak a veszélyét, hogy valami rettenetes történhet), hogy a falhoz verem a fejét, mert olyan dühös vagyok, amiért elvesz tőlem tíz percet, azokat a perceket, amelyek az enyémek, és nem az övé. Nem pazarolhatok rá több időt, mint amennyit már eddig neki adtam: egy másodperccel sem adhatok többet. Nem érdekel, hogy rosszul hangzik – ez az igazság. Fontos, hogy kimondjuk az igazságot, még ha csak magunk előtt tesszük is, nem igaz?

Mikor megbizonyosodtam róla, hogy uralkodni tudok az indulataimon, visszamentem a szobájába, és újból megnyugtattam, hogy nincsenek szörnyek. De – mondtam, én, a mindig megértő, józan mami – égve fogom hagyni a folyosón a lámpát. Becsuktam az ajtót, és ezúttal félig lejutottam a lépcsőn, mielőtt megint elkezdett sikoltozni. Visszamentem és megkérdeztem, mi a baj. A szoba még mindig túl sötét, mondta. Ragaszkodott hozzá, hogy égjen a villany a folyosón és hagyjam nyitva az ajtót.

– Lucy – mondtam neki a leghatározottabb de azért kedves hangon –, csukott ajtónál alszol. Rendben, drágám? Mindig így aludtál. Ha akarod, széthúzom a függönyt egy kicsit, így kintről beszűrődik egy kis fény.

– De nemsokára sötét lesz idebenn! – sikoltotta, és hisztérikus rohamba hergelte magát. Kivörösödött arcát takony csíkozta. A tenyeremen és az ujjaim között viszketni kezdett a bőr, ökölbe kellett szorítanom a kezem, nehogy megüssem.

– Ha sötét is van, valami fény beszivárog, ígérem. A szemed hozzászokik, és aztán már nem látszik olyan feketének.

Hogyan magyarázza meg az ember egy gyereknek az éjszakai ég szürke fényét? Mark a művelt a családban, rá érdemes hallgatni. (Mit tud a mami bármi fontos dologról? Mami eladta a lelkét. Nem járul hozzá semmi hasznos dologgal a társadalom működéséhez.)

– Nyisd ki az ajtót! – üvöltötte Lucy. – Nyisd ki! Nyisd ki!

– Sajnálom, drágám – mondtam. – Tudom, hogy félsz, de erre tényleg nincs szükség. Jó éjszakát! Reggel találkozunk.

Odamentem az ablakhoz, félig széthúztam a függönyt, kimentem a szobából és becsuktam az ajtót.

A sikoltozása erősödött. Ok nélkül sikoltozott; már nem volt sötét a szobájában. Leültem a lépcsőfordulóban, és fortyogott bennem a düh. Nem tudom jobban megnyugtatni Lucyt, mert szerintem már nem arról van szó, hogy retteg. A sikolya inkább már fegyver. Én voltam az áldozat, ő meg a kínzóm. Tönkreteheti az estémet, ezt pontosan tudta. Az egész életemet tönkreteheti, ha akarja, míg én nem tehetem tönkre az övét, mert a) Mark megakadályozná, b) szeretem. Nem akarom, hogy boldogtalan legyen. Nem akarom, hogy rettenetes anyja legyen, hogy elhanyagolt, bántalmazott gyerekként élje le az életét, úgyhogy csapdába estem, ő annyi szenvedést okoz nekem, amennyit akar, én viszont képtelen vagyok megtorolni. Nincs hatalmam az események felett, és ezt mindennél jobban gyűlölöm.

A sikoltozás nem akart abbamaradni. Ha nem tudnám, mi történt, a műsorból, amit rendez, azt hihetném, hogy Lucyt elevenen égetik a szobájában. Nemsokára kiszállt az ágyból és megpróbálta maga kinyitni az ajtót. Kívülről fogtam a kilincset, hogy ne nyíljon ki. Akkor tényleg kezdett pánikba esni. Nem szokott hozzá, hogy nem nyílnak ki az ajtók. Én még mindig csak dühöt éreztem, bár tudtam, hogy várnom kell, úgyhogy addig ültem ott, míg Lucy hangja rekedt lett, míg könyörögni nem kezdett, hogy menjek be, ne hagyjam egyedül. Nem tudom, mennyi ideig tartott – talán fél óráig –, míg elkezdtem jobban sajnálni őt, mint magamat. Felálltam, kinyitottam az ajtaját és beléptem a szobájába. A padlón kuporgott, és mikor meglátott, elkapta a bokámat, és összefüggéstelenül motyogta:

– Köszönöm, mami, köszönöm, ó, köszönöm!

Felemeltem, az ölembe ültettem az ablak melletti széken. Verejték gyöngyözött a homlokán, megnyugtattam, elringattam, simogattam a haját. Amikor feldühít, csak akkor tudok ilyen kedves lenni, ha ő eljut a végső kétségbeesésig, és minden dac kiszáll belőle. Ha nem jut el idáig, nehéz olyannak látnom, mint aki megérdemli az együttérzést, akkor jól táplált, szeretett gyerek, akinek mindene megvan, amit egy lány az ő korában csak kívánhat – biztonságos otthon, költséges iskoláztatás, szép ruhák, mindenféle játék, könyv és DVD, barátok, külföldi nyaralás –, és aki mégis, mindezek ellenére panaszkodik és sír.

Mikor Lucy teljesen kétségbeesik, hálás és erőtlen, amikor megkönnyebbül, hogy megbocsátottak neki, könnyű úgy érezni iránta, ahogyan egy anyának kell. Bárcsak könnyebben fel tudnám éleszteni magamban ezt az anyáskodó érzést. Egyszer megbetegedett, még mielőtt rá tudtam volna venni magam, hogy megvigasztaljam, és akkor megesküdtem, hogy soha nem hagyom idáig fajulni a dolgokat.

Megveregettem a hátát, és nemsokára elaludt az ölemben. Betettem az ágyába, és betakartam. Aztán kimentem a szobából és becsuktam az ajtót. Győztem, bár eltartott egy ideig.

Nem szóltam semmit Marknak arról, ami történt, és biztos voltam benne, hogy Lucy sem fog.

– Apu – mondta ma reggel –, félek a szörnyektől, de a mami nem hagyta nyitva az ajtót tegnap, és féltem.

Reszketett a szája. Megbántottan bámult rám, és rájöttem, hogy a kínzóm, a hóhérom egy gyerek, egy naiv kislány, aki nem fél annyira tőlem, mint ahogy én hiszem, vagy ahogy én magamtól, vagy ahogy kellene. Nem az ő hibája. Még csak ötéves.

Apu, persze, a drágalátos lánya mellé állt, és íme az új rend: ajtó nyitva, megfelelő éjszakai világítás elhelyezése (nem túl fényes, de világos). Nem tudok ellenkezni anélkül, hogy saját irracionalitásomat fel ne fedném.

– Mindegy, hogy nyitva van-e az ajtaja, vagy sem – mondta Mark, mikor próbáltam meggyőzni, hogy gondolja meg magát. – Mit számít?

Nem szóltam semmit. Számít, mert be kell csuknom azt az ajtót. Ma este ahelyett, hogy azt érezném, hogy sikeresen lefektettem Lucyt fél nyolckor, lábujjhegyen közlekedem a lakásban, és azt képzelem, hogy hallom a lélegzetvételét és szuszogását. Érzem a jelenlétét testem minden porcikájában, hogy elfoglalja az én jogos területemet.

Mégis, nem olyan rossz. Ahogy – a csak időnként kedves – anyám szokta kijelenteni, mikor panaszkodni merészelek: szerencsés vagy, mert Lucy alapvetően jó kislány, és itt van Michelle, aki segít, bár nem könnyű, de megéri, és valójában minden csodás. Akkor miért ébredek úgy minden szombat reggel, mint aki negyvennyolc órán keresztül fuldokolni fog, és azon töpreng, túléli-e a hétvégét.

Cordyval beszéltem ma telefonon, és azt mondta, hogy Oonagh is szörnyekkel van elfoglalva. Cordy a Lucy és Oonagh csoportjába járó gyerekeket hibáztatja, akik a „bot másik végén” vannak (az ő kifejezése, nem az enyém).

– Lefogadom, hogy a dagadt szüleik tömik tele a fejüket mindenféle ostobasággal tündérekről meg ördögökről, és ők adják tovább a mi gyerekeinknek – mondta. Egészen dühösnek tűnt. Azt mondja, hogy a gatyáját is kifizeti az ember, hogy a lányát magániskolába járassa, ahol biztos lehet benne, hogy nem fog érintkezni azzal a szemét fehér réteggel, amelyik a „barnító stúdióláncokból és az intim szőrtelenítő emporiából tollasodott meg”, jegyezte meg Cordy keserűen. Nem kérdeztem rá, mi az az emporia.

Mi van még? Ó, igen, egy William Markes nevű ember nagy valószínűséggel tönkreteszi az életemet. De még nem tette, és bevallom, ebben a pillanatban nem vagyok a legpozitívabb lelkiállapotban. Majd meglátjuk, várjuk ki a végét.

2

2007. 08. 07.

Simon Waterhouse rádöbbent, hogy minden vakvágányra futott, mint rendesen. Legalábbis az utóbbi időben egyre inkább ez volt az érzése. Rémes ez az utca, rémes a ház – a neve is az –, a kert, és Mark Bretherick munkája. Még az a tény is zavarta Simont, hogy itt ült Sam Kombothekrával, Kombothekra halk, jó szagú kocsijában.

Simonnak mindig több dologgal volt baja, mint az emberek jó részének, de az utóbbi időben észrevette, hogy majdnem mindennel gondja akadt, amivel kapcsolatba került – a környezetével, barátaival, kollégáival, családjával. Az utóbbi időben leginkább undort érzett; torkig volt. Mikor először látta Geraldine és Lucy Bretherick holttestét, igazi hányinger kerülgette, de haláluk mégsem viselte meg annyira, mint ahogy kellett volna. Minden nap, valahányszor ezen az ügyön dolgozott, felfordult a gyomra a saját érzéketlenségétől.

– Simon? Jól vagy? – kérdezte Kombothekra, mikor a kocsi megbillent a Corn Mill House-hoz vezető utca mély kátyúi fölött. Kombothekra volt Simon új főnöke, úgyhogy nem lehetett válasz nélkül hagyni, és az anyjába sem lehetett elküldeni. Már az a vágy is rossz érzést keltett benne, hogy elküldje melegebb éghajlatra, mivel Kombothekra tisztességes, jó fiú volt.

A West Yorkshire-i nyomozó osztályról hozták át egy évvel ezelőtt, miután Charlie dezertált. Önző módon nem lépett ki – még mindig ott dolgozik a „dutyiban”, így aztán Simon óhatatlanul is találkozik vele az épületben, szenved a mesterkélt, udvarias köszönéseitől, és attól, hogy álságos hangon érdeklődik a hogyléte iránt. Inkább sose lássa, ha már a dolgok nem lehetnek olyanok, mint régen.

Charlie új munkája siralmas volt Ezt ő is ugyanúgy tudja, mint én, gondolta Simon. Szociális szolgálatot ellátó rendőrtisztek vezetője volt, akik azt a feladatot kapták, hogy pozitív környezetet teremtsenek a helyi söpredék számára a társadalomba való beilleszkedéshez, illetve elvegyék a kedvüket az ismételt bűnelkövetéstől. Simon olvasott róla, mi mindent vitt véghez Charlie: a beosztottjaival együtt vízforralót, mikrohullámú sütőt vett a heroinfüggőknek, meg elmetágító elfoglaltságot talált a kokódílereknek. A helyi sajtóban Barrow szuperintendánst idézték a gondoskodó rendőrségről, és Charlie-t – az új, hamis fényképmosolyával – mint a nevelőtisztek vezetőjét. Ő intézte, hogy az összes börtöntöltelék extrapuha klotyópapírral törölhesse ki a seggét, abban a reményben, hogy ettől jobb emberek lesznek. Mindez lószar. Simonnal kellett volna dolgoznia. Úgy kellene lenniük a dolgoknak: ahogyan voltak. Nem így, ahogyan mostanra lettek.

Simon gyűlölte, hogy Kombothekra a keresztnevén szólítja. Mindenki más Waterhouse-nak nevezte: Sellers, Gibbs, Proust felügyelő. Csak Charlie hívta Simonnak, ő sem hívta Kombothekrát Samnek. Sőt „őrminek” sem.

– Ha valami bántja, itt vagyok, mondja el – próbálkozott újból Kombothekra. Eljutottak arra a pontra, ahol a gödrös út elágazott. A jobb oldali ága egy Spilling Velvets nevű, szürke ipari épületegyüttes felé vezetett. A bal oldali ösvény túl keskeny volt, és még több kátyút tartalmazott, mint a szélesebb. Corn Mill House felé tartva, kétszer jött vele szemben kocsi, és mind a két esetben vissza kellett tolatnia a Rawndesley-be vezető útra; olyan érzés volt, mintha durva kövekből épített hullámvasúton menne.

Simon Charlie miatt volt boldogtalan. Mióta nem dolgoztak együtt, egyre inkább úgy érezte, hogy elszakad mindentől, bezárkózik saját világába. Ő volt az egyetlen, akihez valaha közel került, és ami a legrosszabb, nem értette, miért veszítette el. Simon biztosra vette, hogy a lány miatta hagyta el a központi nyomozó osztályt. Ő viszont kockára tette az állását, hogy védje a lányt, a francba, akkor meg mi a problémája?

Mindez nem tartozik Kombothekrára. Simon kényszerítette magát, hogy a munkájára figyeljen, bár az is számos negatív érzés forrása. Úgy vélte, Geraldine Bretherick nem ölte meg a lányát, sem magát. Teljesen megdöbbentette, hogy a csoport többi tagja elfogadta ezt a feltételezést. De a múltban már tévedett – méghozzá látványosan –, és Bretherickék gondolkodása és élete nagyon idegen volt számára.

Mark Bretherick és Geraldine – Simon feltételezése szerint – úgy döntött, hogy egy hosszú dűlőút végén vesznek házat, amit csaknem lehetetlen megközelíteni. Simon soha nem venne meg olyan házat, ahova csak ilyen nehézségek árán lehet elvergődni. Az is zavarná, ha a háznak neve lenne, nem pedig házszáma; úgy érezné, arisztokratát játszik, és vonzza a bajt. Az ő háza egy rendes négyszögletes, kétszintes ház – két szoba lenn, kettő fönn –, mint a többi hasonló kis kockaház az utcában. A kertje is négyzet alakú, a füvet keskeny földcsíkok határolják, és van egy kis négyzet alakú terasza is.

A Bretherickékéhez hasonló nagy kert Simont megriasztaná. Túl sok elemből áll; ha kinéz az ember az ablakon, nem látja be az egészet. Minden oldalról fákkal, bokrokkal és dísznövényekkel zsúfolt lejtős teraszok vették körül a házat. Bár sok növény éppen virágzott, a színek is szomorú, nemtörődöm hangulatot árasztottak a túl sok, burjánzó zöld között. Valami sötét és tapadós növény mászott a falakra, eltakarva néhány földszinti ablak kilátását, és elmosva a határt a kert és a ház között.

A teraszok egy nagy, négyszögletes füves területre vezettek hátul, amely a kert egyetlen gondozott része volt. A füves rész alatt egy elhanyagolt gyümölcsös húzódott, úgy tűnt, évek óta senki be nem tette oda a lábát, mögötte egy patak és egy túlnőtt rét. A ház oldalánál egy dupla üvegház állt, ami Simon szerint leginkább egy összevissza nőtt, zöld indákkal és sötét vízzel teli vályúra emlékeztetett. A növények szárai kígyókként tapadtak az üveghez. A széles kocsibejáró mellett, a ház oldalánál két, láthatóan elhagyatott, szabadon álló kőépület állt. Mindegyik elég nagy volt ahhoz, hogy három személy ellakjon benne. Az egyik építmény egy poros, régóta nem használt vécé volt, repedt fekete ülőkével. A másik, ahogy egy fiatal rendőr a helyszíneléskor elmondta Simonnak, széntároló volt. Simon nem tudta elképzelni, hogyan lehetséges, hogy valakinek két kihasználatlan épület is áll a telkén. Pazarlás, gondatlanság, elhanyagoltság: mindez visszataszító volt.

A két melléképület között egy kő lépcsősor vezetett fel a garázsig, ahonnan kijárat nyílt a Castle Park Lane-re. Ha az ember felmászott a lépcső tetejére és lenézett, úgy tűnhetett, mintha a Corn Mill House leesett volna az útról, és a növényzet indái között maradt volna állva. Maga a ház fekete zsindelyes kontyolt tetejű, de a tető nagyobb része szürke volt. Nem egyenletes szürke, mint a nyomozó osztályon az irattartók, hanem kifakult, földöntúli, mint a nyomasztó, ködös ég. Az ablakok nincsenek egy vonalban, ráadásul mind fura alakú, és zörögtek a szélben. Fekete ólomcsíkok osztották őket kisebb táblákra. A hatalmas nappalit és a valamivel kisebb előcsarnokot fatáblák borították, amitől sötét, komor hangulatot árasztottak.

Az ablakok a kőfal síkjába simultak, nem voltak ablakmélyedések, ami zavaróan hatott. Simon szerint ettől az épület börtönre hasonlított. De ha őszinte akart lenni, be kellett vallania, hogy nem a legmegfelelőbb körülmények között ismerkedett meg a hellyel; az után hívták ide, hogy fellőtték a vörös rakétát, és úgy érkezett meg, hogy tudta, a halott anyát és a leányát találja itt. Feltételezte, hogy erről nem a hely tehet.

Mark Bretherick a spillingi Mágneses Hűtőgépgyár nevű cég igazgatója volt, amely hűtőegységeket készít alacsony hőmérsékleten kísérletező fizikusoknak. Nem mintha Simonnak fogalma lenne, mivel foglalkoznak, ám lelki szemei előtt nagy csapatnyi vékony, fehér köpenyt viselő, vacogó fogú, reszkető tudós jelent meg. Mark kigondolt és létrehozott egy egyszemélyes céget, és most már hétfős munkacsoport dolgozik neki. Egészen más – vélte Simon – feladatot és utasításokat elfogadni olyasvalakitől, akinek jóval többet fizetnek, mint neki. Féltékeny vagyok Bretherickre? – töprengett. Ha igen, jobban megbuggyantam, mint valaha.

– Szerinted ő tette, ugye? – kérdezte Sam Kombothekra, miközben leparkolt a Corn Mill House előtti betonozott udvaron. Húsz kocsinak is elég volt a hely. Simon gyűlölte azokat, akik a vagyonukkal akartak lenyűgözni másokat. Mark Bretherick vajon olyan nagy ember, akinek ilyen sok parkolóhely kell? Vajon úgy érzi, hogy ő többet érdemel másoknál? Mondjuk, Simonnál?

– Nem – mondta Kombothekrának. Ne agyalj ki ostoba elméleteket, és főleg ne kend őket rám. – Tudjuk, hogy nem ő tette.

– Pontosan. – Kombothekra mintha megkönnyebbült volna. – Mikroszkóppal vizsgáltuk át: a tevékenységét, a pénzügyeit; nem fogadott fel profit a munkára. Vagy ha igen, nem fizetett neki. Tiszta, ha csak ki nem derül róla valami közben.

– Nem fog.

Egy William Markes nevű ember nagy valószínűséggel tönkreteszi az életemet. Ezt írta Geraldine Bretherick a naplójába. Pontosabban gépelte. A naplót Geraldine laptopján találták meg egy antik asztalkán, a nappali sarkában. Mark az emeleti irodájában tartja a saját gépét. Lucy születése előtt Geraldine informatikusként dolgozott, így egyértelmű, hogy a számítógép az övé, de azért… Miféle nő az, aki laptopon írja a naplóját?

Kombothekra behatóan figyeli Simont, várja a továbbiakat, így aztán a nyomozó hozzáfűzi:

– William Markes tette, ő gyilkolta meg őket. Akárki is legyen.

Kombothekra felsóhajtott.

– Colin és Chris utánanéztek, de nem jutottak semmire. – Simon elfordult, hogy ne látszódjon, mennyire utálja a dolgot. Mikor Kombothekra először nevezte Sellerst és Gibbset „Colinnak és Chrisnek”, Simon nem tudta, kikről beszél. – Hacsak nem találunk egy William Markest, aki ismerte Geraldine Brethericket…

– Nem ismerte – jelentette ki Simon türelmetlenül. – A nő nem ismerte. Különben nem nevezte volna egy William Markes nevű embernek, csak azt mondta volna „William Markes” vagy „William”.

– Ezt nem tudhatod.

– Gondolj csak az általa említett összes többi névre, olyanokra, akiket jól ismert: Lucy, Mark, Michelle, Cordy. Nem pedig „egy Cordelia O’Hara nevű nő”. Simon két órát töltött azzal, hogy Mrs. O’Harával beszélgetett, aki ragaszkodott hozzá, hogy hívja Cordynak. Határozottan állította, hogy Geraldine Bretherick nem ölt meg senkit. Simon azt mondta neki, hogy személyesen kell beszélnie Sam Kombothekrával. Nem bízott benne, hogy képes lesz érzékeltetni főnökével, milyen meggyőzően képes Cordy O’Hara érvelni amellett, hogy Geraldine Bretherick soha nem követett volna el sem gyilkosságot, sem öngyilkosságot. Sokkal érzékletesebben és részletesebben fejtette ki véleményét, mint a hasonló esetekben kihallgatott szörnyülködő tanúk: „Nem tudom elhinni – olyan normálisnak látszott”, amivel már minden nyomozó elégszer találkozott.

De vagy Mrs. O’Hara nem kereste fel Kombothekrát, és közölte vele is a meglátásait, vagy egész egyszerűen nem sikerük meggyőznie az őrmestert, aki továbbra is úgy vélte, hogy Geraldine a felelős mindkettejük haláláért. Simon rájött, hogy Kombothekra halk udvariasságba öltözteti azt, hogy önfejű barom. Vélhetőleg közel sem érné el olyan gyakran a célját, ha ez mindenki számára nyilvánvaló lenne.

– Geraldine Bretherick nem ismerte valami jól Michelle Greenwoodot. – Kombothekra szinte bocsánatot kért, hogy ellentmond Simonnak. – Ő vigyázott Lucyre időnként, ez minden. És valóban, a férjére és a lányára „Lucyként” és „Markként” hivatkozott, de mi van a „csak időnként kedves anyám” kifejezéssel?

– Szerintem egyértelmű különbség van aközött, ha az ember a saját maga által kitalált jelzővel látja el a barátait és a családját, és aközött, hogy azt mondja: „egy William Markes nevű ember”. Ne mondd, hogy nem látod. Mondanád valaha a Hóemberről, hogy „egy Giles Proust nevű ember”? Egy olyan naplóban, amit kizárólag magadnak vezetsz?

Bár, ha jobban belegondol, Simon soha nem hallotta, hogy Kombothekra Proust felügyelőt valaha is „Hóembernek” nevezte volna. Ezzel szemben Simon, Sellers és Gibbs gyakran elfelejtették, hogy a szent keresztségben nem ezt a nevet kapta.

– Rendben, jó meglátás – bólintott Kombothekra bátorítólag. – Szóval hova vezet ez bennünket? Mondjuk William Markes olyasvalaki, akit Geraldine nem ismert. De tudott róla…

– Nyilván.

– …akkor hogyan kerülhetett valaki, akit nem is ismert, akivel soha nem találkozott olyan helyzetbe, hogy tönkretegye az életét?

Simon megsértődött, hogy ilyen magától érthető kérdésre kell válaszolnia.

– Nyomorék, homokos, zsidó kommunista vagyok, és Németországban élek az 1930-as évek végén – mondta elgyötörten. – Soha nem találkoztam Adolf Hitlerrel, és nem is ismerem személyesen…

– Rendben – adta meg magát Kombothekra. – Szóval, hallott valamit erről a William Markesről, és úgy gondolta, lehet, hogy tönkreteszi az életét. Csakhogy nem találjuk a fickót. Nem találjuk William Markest – akárhány lehetséges változatban betűzzük is a családnevét – pontosabban nem találunk olyat, aki kapcsolatban állhatott Geraldine Bretherickkel.

– Ez nem jelenti azt, hogy nem létezik – szögezte le Simon, miközben kiszállt a kocsiból. Mark Bretherick a verandán állt, tágra nyílt szemmel nézte őket. Kivágta az ajtót, míg ők a biztonsági öveikkel szöszmötöltek. Tegnap centire ugyanez történt. Vajon az előcsarnokban várt, és az ólomüveg ablakon lesett kifelé? – töprengett Simon. Körbemászkál a hatalmas házban, minden szobát végigkutat eltűnt felesége és lánya után, akik még elevenen élnek az emlékeiben? Ugyanaz a halványkék ing és fekete kordnadrág volt rajta, amiket akkor viselt, mikor Geraldine és Lucy holttestét megtalálta. Az inge hónaljában foltot hagyott a megszáradt verejték.

Bretherick kilépett az ajtón, elindult a kocsibejáró felé, aztán hirtelen, mintha csak meggondolta volna magát, visszahátrált a verandára, mert rájött, mekkora távolság van közte és a látogatói között, és elfogyott az energiája.

– Búcsúlevelet is irt. – Kombothekra halk hangja követte Simont a ház felé. – A férje és az anyja megerősítette, hogy az ő keze írása, és ezt a vizsgálat is igazolta. – Kombothekra folyton ezt csinálja: a legjobb találatot akkor viszi be, mikor tudja, hogy az ember nem tud rá válaszolni.

Simon közben kinyújtotta a kezét Mark Bretherick felé, aki soványabbnak tűnt, mint előző nap. Csontos keze összezárult Simoné fölött és mereven szorította, mintha ellenőrizni akarná, hogy minden csont a helyén van-e.

– Waterhouse nyomozó, őrmester. Köszönöm, hogy eljöttek.

– Nem gond – mondta Simon. – Hogy viseli?

– Nem hiszem, hogy sikerül. – Bretherick félreállt, hogy be tudjanak menni. – Nem tudom biztosan, mit teszek. – Dühösnek tűnt; nem azon a megriadt hangon szólalt meg, amihez Simon hozzászokott. Bretherick folyékonyan beszélt; nem kellett minden szóért megküzdenie.

– Biztos, hogy jó itt magának? Egyedül? – kérdezte Kombothekra. Soha nem adja fel. Bretherick nem válaszolt. Hajlíthatatlan volt, azonnal haza akart menni, amint a helyszínelők befejezték a munkát a Corn Mill House-ban, és visszautasította a rendőrség által felajánlott családsegítő rendőrt.

– A szüleim később átjönnek, és Geraldine anyja is – felelte Bretherick. – Menjenek be a nappaliba. Kérnek egy italt? Sikerült kiderítenem, hol a konyha. Ez van, ha az ember reggel csupán fél és este egy órát tölt az otthonában. Kár, hogy szinte soha nem voltam itt, amikor még élt a feleségem meg a lányom.

Simon úgy döntött, hogy Kombothekrára hagyja a választ, és az őrmester máris mondta, mintha csak könyvből olvasná:

– Ami történt, az nem a maga hibája, Mark. Senki se felel a másik ember öngyilkosságáért.

– Azért vagyok felelős, mert hiszek a maga meséiben, ahelyett, hogy elgondolkodnék. – Mark Bretherick keserűen felnevetett. Állva maradt, miközben Simon és Kombothekra leült egy nagy szófa két végére, amely egy francia palotában is jól nézett volna ki. – Öngyilkosság. Az lett volna? Maga eldöntötte.

– A nyomozás végeredményét addig nem tudni, míg az összes lényeges bizonyíték össze nem gyűlt – válaszolta Kombothekra. – De igen, jelen pillanatban öngyilkosságként kezeljük a felesége halálát.

A nappali egyik falán huszonvalahány bekeretezett rajz és festmény lógott a faburkolatról. Lucy Bretherick munkái. Simon újból végignézte a mosolygó arcokat, a napokat, a házakat. Az alakok gyakran fogják egymás kezét, néha hárman egy sorban. Némelyiken felirat – „mami”, apu” és „én” – úszott a közelükben a levegőben. Ha ezekből a rajzokból kell kiindulni, Lucy egy normális, boldog családban élő normális, boldog gyerek volt. Hogy mondta Cordy O’Hara? Geraldine nemcsak elégedett volt, hanem sugárzóan boldog. Nem az ostoba, naiv módon gondolom. Realista, földhözragadt volt az élet dolgaiban – folyton tréfált. És Mark – Istenem, rajta tudott csak igazán viccelődni! De szerette az életét – még az apró, hétköznapi dolgok is izgatták: az új cipők, új habfürdő, bármi. Ebben a tekintetben olyan volt, mint egy gyerek. Azon ritka emberek egyike volt, akik minden nap minden percét élvezték.

A tanúk, különösen azok, akik közel álltak az áldozathoz, sokszor nem igazán megbízhatók, de mégis… Kombothekrának hallania kellett, amit Simon hallott. Cordy O’Hara szavai valóságosabbnak tűntek neki, mint Geraldine Bretherick búcsúlevele.

Bretherickék három héttel Geraldine és Lucy halála előtt ünnepelték a tízéves házassági évfordulójukat. Simon észrevette, hogy a meghívók még mindig a kandallópárkányon vannak. Vagy inkább újból a kandallópárkányon vannak, mivel a helyszínelő csapat biztosan elmozdította őket. Nincs értelme Kombothekrával erről beszélni.

– Az egyik öltönyöm hiányzik – jelentette ki Bretherick összefonva a karját, válaszra várva. Dacosnak tűnt, mintha arra várna, hogy ellentmondjanak neki. – Ozwald Boateng Volt, barna, duplasoros. Eltűnt.

– Mikor vette észre, hogy eltűnt? – kérdezte Simon.

– Ma reggel. Nem tudom, miért néztem meg, de… Nem hordom túl gyakran. Jószerint soha. Úgyhogy nem tudom, milyen régóta nincs ott.

– Mark, nem értem – mondta Kombothekra. – Arra céloz, hogy a hiányzó öltönynek köze van ahhoz, ami Geraldine-nal és Lucyvel történt?

– Nem csak célzok. Mi van akkor, ha az, aki megölte őket, összevérezte a ruháit, és ahhoz, hogy el tudja hagyni a házat, ruhára volt szüksége?

Simon ugyanerre gondolt. Kombothekra nem értett ezzel egyet; túlságosan együtt érző hangja legalábbis ezt sugallta Simonnak. – Mark, megértem, hogy Geraldine öngyilkosságának gondolata nagyon lesújtó…

– Nem csak öngyilkosság – gyilkosság. A lányunk meggyilkolása. Ne fáradjon azzal, hogy tapintatoskodik, őrmester. Nem felejtem el Lucy halálát, ha nem mondja is ki hangosan. – Bretherick teste elernyedt. Karját a feje köré fonta, mintha ütésektől védelmezné, aztán csöndes sírásra fakadt, előre-hátra hajlongva. – Lucy… – zokogta.

Kombothekra odalépett hozzá és megveregette a vállát.

– Mark, miért nem ül le?

– Nem! Hogyan magyarázza ezt, őrmester? Miért tűnt el az öltönyöm, ha nem amiatt, amit mondtam? Eltűnt. Az egész házat átkutattam. – Bretherick megfordult, hogy szembenézzen Simonnal. – Maga mit gondol?

– Hol tartja egyébként az öltönyét? A hálószobái gardróbban?

Bretherick bólintott.

– És maga biztosan nem vette ki onnan? Nem hagyta egy szállodában vagy egyik barátja házában? – kérdezgette Simon.

– A szekrényemben volt – bizonygatta Bretherick dühösen. – Nem veszítettem el, nem képzelődöm és nem is adtam oda jótékony célokra. – Inge ujjával törölte le nedves arcát.

– Lehetséges, hogy Geraldine elvitte a tisztítóba, még a… múlt héten? – folytatta Kombothekra.

– Nem. Csak akkor vitt ruhát a tisztítóba, ha megkértem rá. Amikor szóltam neki, mert túlságosan elfoglalt vagyok ahhoz, hogy a saját ruháim tisztításával foglalkozzam. Szomorú, nem? Nos, már nem tiszták. – Bretherick felemelte a karját, hogy megmutassa a megszáradt izzadságfoltokat átitató, új nedves foltokat az ingén. – Talán csodálkoznak azon, hogy miért vagyok annyira feldúlt. – Szavait a plafon felé intézte. – Alig láttam a feleségemet és a lányomat. Bár itt voltak, de én nem figyeltem rájuk. Az újságot vagy a tévét néztem, esetleg a BlackBerrymet. Ha nem haltak volna meg, valaha is töltöttem volna velük elegendő időt? Valószínűleg nem. Ha így nézem, akkor nem is nagyon hiányoznak, nem igaz? Most, hogy meghaltak.

– Minden szombatot és vasárnapot velük töltött – vetette ellen Kombothekra türelmesen.

– Mikor nem voltam éppen konferencián. Soha nem öltöztettem Lucyt, tudja. Egyszer sem, élete hat éve során. Soha nem vettem neki még egy pár cipőt vagy egy kabátot sem. Geraldine intézett mindent…

– Vett neki ruhát, Mark – nyugtatta Kombothekra. – Keményen dolgozott, hogy eltartsa a családját. Magának köszönhetően Geraldine-nak nem kellett dolgoznia.

– Azt hiszem, ő akart! Mondta, hogy akar, de azt hittem, boldog. Itthon van, neveli Lucyt, rendben tartja a házat, ebédel a többi anyukával az iskolából… Egyikük nevét sem tudtam. Cordy O’Hara, csak most ismertem meg. Csak most tudtam meg sok mindent a feleségemről, miután olvastam azt a naplót.

– Geraldine melyik tisztítószalonba járt? – kérdezte Simon.

Bretherick nyersen felnevetett.

– Honnan tudjam? Vele voltam napközben?

– Spillingben vagy Rawndesley-ben szokott vásárolni?

– Nem tudom. – Arckifejezése egészen csüggedt lett. Folyton megbukott a teszteken, fogalma sem volt a válaszokról. – Azt hiszem, mindkét helyen.

Egy székbe süppedt, magában kezdett motyogni. Alig lehetett hallani, mit mond.

– Szörnyek. Lucy félt a szörnyektől. Emlékszem, Geraldine mondott valamit az éjszakai világításról – én meg nem is figyeltem rá. Túlságosan el voltam foglalva a munkámmal és azzal, hogy pénzt keressek. Mindenre ez volt a válaszom.

– A naplóban nem ez áll – jegyezte meg Simon. – Geraldine azt írja, hogy meggyőzte őt, hagyja nyitott ajtónál aludni Lucyt.

Bretherick dühösen fújt egyet.

– Higgye el, eszembe sem jutott a lányom félelme a szörnyektől, úgy gondoltam, nem érdekes.

– A gyerekeknek sok ilyen bajuk van, természetes, hogy az ember elfelejti őket, ha elmúltak.

Kombothekrának egy hét- és egy négyéves fia volt. A tárcájában hordta a képüket, ugyanabban a rekeszben, ahol a pénzét. A képek kiestek, valahányszor kihúzott egy bankjegyet; Simonnak gyakran kellett összeszednie őket a padlóról.

– Nem Geraldine írta azt a naplót, őrmester. Tudom.

– Tessék?

Simon látta, amint Kombothekra szeme tágra nyílik: megfordult a fejében, hogy talán rosszat fog álmodni.

– Az az ember, aki ezt írta, eleget tudott az életéről, hogy meggyőzővé tegye. Meg kell hagyni, többet tudott Geraldine és Lucy életéről, mint én.

– Mark, maga hagyja, hogy…

– Sok téren cserbenhagytam a családomat, őrmester. Meg sem lehet számolni, annyiszor, el sem lehet viselni, annyira. Most már nem tehetek értük sokat, de egyet megteszek, ami a hatalmamban áll. Egy gyilkos jár szabadon. Ha úgy gondolja, hogy nem tudja megtalálni, mondja meg, akkor megfizetek valakit, hogy megkeresse.

Kombothekra kezdte kényelmetlenül érezni magát. Soha nem hívott ki senkit közvetlenül, és ennél jobban csak azt utálta, ha őt érte kihívás.

– Mark, megértem az érzéseit, de talán túlzás lenne egy hiányzó öltöny miatt nagyszabású gyilkossági nyomozást indítani, mikor nincsenek se egyértelmű nyomok, se gyanúsítottak, és búcsúlevelet találnak a helyszínen. Sajnálom.

– Megtalálták már William Markest?

Simon ideges lett. Ez lett volna az ő következő kérdése is. De nem tetszett neki, hogy hirtelen egy csapatban találja magát Bretherickkel, míg Kombothekra átkerül a másik térfélre. Tudta, hogy Bretherick lelki szemeivel látja William Markest – már amennyire az ember el tud képzelni egy vadidegent –, amint egy csomó véres ruhát cipelve a barna Ozwald Boateng-öltönyben elhagyja a Corn Mill House-t. Mint Simon. Legalábbis az öltöny barna. A fellengzős márkanév semmit se mondott Simonnak, csupán azt, hogy „biztosan nevetségesen drága”.

– Tudni akarom, hogy kicsoda – mondta Bretherick. – Ha Geraldine… találkozott vele…

– Nem találtunk semmit, ami arra utalt volna, hogy Geraldine-nak kapcsolata lett volna bármilyen más férfival. – Kombothekra mosolygott, igyekezett kihasználni a lehetőséget, hogy olyasmit mondjon, ami igaz és egyben bátorító. – Eddig semmi sincs, ami kapcsolatba hozható lenne a William Markes névvel, de… minden tőlünk telhetőt megteszünk, Mark.

Megteszünk, vagy megtettünk? Simon eltöprengett. Eredetileg három csoport dolgozott az eseten. Most, hogy Mark Bretherick kiesett a gyanúsítottak közül, semmi nem jelezte, hogy nem Geraldine a felelős mindkét halálesetért – a búcsúlevél viszont arra utal, hogy ő tette. Ezért csökkentették a nyomozók létszámát: már csak Simon, Sellers, Gibbs és Kombothekra dolgozott az ügyön. Közben Proust csak arra várt, hogy elmarasztalhassa őket, amikor a legkevésbé érdemlik meg – ő így képzeli a csoportvezetést. Simon kételkedett benne, hogy le fogják nyomozni a naplóban említett William Markest.

Pisilnie kellett, már éppen elnézést akart kérni, mikor eszébe jutott: Corn Mill House földszintjén nincs vécé, csak fönt van kettő. Simon egy korábbi látogatása alkalmával megkérdezte Brethericket, és ő azt mondta, hogy az alsó szinten a mosókonyha melletti nagy éléskamrát akarják átalakítani zuhanyzóvá a felújítás következő lépéseként. De most már minek? – sóhajtotta Bretherick.

Geraldine holttestét a nagy, süllyesztett fürdőszobában találták meg, amelybe a hálószobából pár lépcsőn kellett leereszkedni, Lucyét meg a másikban, egy kisebb – de még mindig elég nagy – fürdőszobában, amely a szobája melletti folyosóról nyílt. Simon elgondolkodott az ellentéten: a lakosztály fehér márvány fürdőszobájában a fürdőkádban lévő véres víz olyan vörös volt, hogy akár tiszta, hígítatlan vér is lehetett volna, és a másikban, a tiszta vízben Lucy érintetlen teste, alámerült arca. A lebegő hajtincsek fekete hínárként úsztak a vízben. Fényezett mészkő lépcső vezetett az egyik fürdőbe, a másik az emelet közepén… Mindkettő fókuszpontban. Mintha a szobák színpadok lettek volna, amelyeket arra terveztek, hogy elsöprő drámai erővel mutassák be ezt a két rettenetes halálesetet.

Simon úgy döntött, hogy vár. Nem akart bemenni egyik fürdőszobába sem, ha csak nem nagyon muszáj.

– Az anyósom, Geraldine anyja… szeretné elolvasni a naplót – mondta Bretherick. – Én nem szeretném. Nem mondtam neki, milyen rossz érzés. Tönkretenné. Velem ellentétben ő elhinné, hogy Geraldine írta ezeket a dolgokat, ahogyan a rendőrség is azt hiszi. – A hangja tele volt szemrehányással. – Mit mondhatnék? Az ilyen esetekben mi a normális?

Nincs még egy ilyen eset – gondolta Simon. Mindenesetre ő még nem látott. Pedig rengeteg késelést látott már az éjszakai klubok előtt, de anyát és lányát még nem, ahogy holtan lebegnek a fehér, lehajtó peremű, aranykarmos lábakon álló fürdőkádakban… mintha a fürdőkád hirtelen elindulna felé, hogy rázúdítsa a tartalmát…

– Nehéz a döntés – Kombothekra megint vállon veregette Brethericket. – Erre nincs bevett gyakorlat. Tegye azt, amiről tudja, hogy a legjobb magának és Geraldine édesanyjának.

– Ebben az esetben nem mutatnám meg neki – felelte Bretherick. – Nem zaklatnám föl feleslegesen, mert tudom, hogy nem Geraldine írta. William Markes írta. Akárki legyen is az.

– Tudtam, hogy baj lesz – mondta Phyllis Kent. – Az első összejövetelen megmondtam a felügyelőnek. Odafordultam hozzá, és a szemébe mondtam: „Ebből csak baj lehet.” Persze nem neki és nem maguknak, úgyhogy ezért nem is foglalkoztak vele. Nekem lesz bajom belőle. És persze igazam lett, ugye?

Charlie Zailer rezignáltan várta, hogy a spillingi postahivatal vezetője befejezze a tirádáját. Egymás mellett álltak, és az egyenruhában vigyorgó Robbie Meakin képét nézték. A kép a postahivatal fogadópultjától jobbra, egy kis piros levélszekrényhez volt erősítve a falon, és a spillingi közösségi rendvédelmi csoportot népszerűsítette Meakinnel. „A Culver Valley Rendőrség – a biztonságosabb közösségek építésén fáradozik.” A nagy, vastag betűkkel írt szlogen kissé fenyegetőnek tűnik, gondolta Charlie. Meakin telefonszáma is ott virított a kép alatt, illetve az, hogy a közösség tagjai bármilyen témában kapcsolatba léphetnek vele, ha valami aggasztja őket.

– Odafordultam hozzá és a szemébe mondtam a felügyelőnek: „Miért muszáj ennek pirosnak lennie? A rendes levelek számára fenntartott postaládáink is pirosak. Az emberek összekeverik őket.” És így is lett. Aztán engem nyaggatnak: „Azt hiszem, a rossz ládába dobtam a levelemet.” Persze, addigra már késő. A maguk mindenese már jön is, elvisz mindent, és bottal üthetik a levelük nyomát.

– Ha bármi tévedésből hozzánk fut be, biztos vagyok benne, hogy mindent megteszünk, hogy továbbítsuk – válaszolta Charlie. Miféle idióta nem veszi észre a nagy rendőrségi lógót a ládán, ami egyértelműen megkülönbözteti a rendes postaládától? – Majd beszélek Meakinnel és a csapat többi tagjával, hogy ellenőrizzék, hogy…

– Egy hölgy jött be ma reggel – folytatta Phyllis. – Izgatott volt. Küldött egy levelet a barátjának, de az sose kapta meg. Én természetesen a szemébe néztem, és közöltem vele: „Ez nem az én hibám, drágám. A rendőrségen érdeklődjön felőle.” Mégis nekem kell elvinnem a balhét. Miért nem a felügyelő jön ide és beszéli meg velem? Miért magát küldi ide nekem? Túlságosan szégyelli magát? Rájött már, milyen rossz ötlet volt? Még jó, hogy maga idejön, aztán a szemembe mondja…

És így tovább. Charlie ásított, anélkül, hogy kinyitotta volna a száját, és azon töprengett, miért mond Phyllis Kent mindenkinek mindent kényszeresen a szemébe… Charlie tudomása szerint a silsfordi postahivatalban is volt egy rendőrségi postaláda, azzal kapcsolatban mégsem érkezett panasz. Az előző évben rendezett közvéleménykutatás egyértelműen bizonyította, hogy az emberek igénylik, hogy a rendőrség folyamatosan kapcsolatot tartson velük – minél egyszerűbben, minél hozzáférhetőbben és minél több helyen. Charlie gyanította, hogy Phyllis Kent alapvetően sértett személyiség, aki végre hallgatóságot talált. Ha el akarja kerülni, hogy ez a nő belekapaszkodjon a gomblyukába, és leckéztesse, akkor át kell mennie a szupermarket részbe. Szégyen; a spillingi postahivatal egyben vegyesbolt is – méghozzá meglehetősen forgalmas is, gondolta Charlie. Kis, L alakú helyiség volt, és mindenből egyfélét árult, legalábbis abból, amire Charlie-nak szüksége volt, ezért nem kellett azzal vesztegetnie az idejét, hogy az ugyanolyan holmik halmából válogat. A szeletelt fehér kenyér és a lágy cheddar sajt a legváratlanabb holmik között bukkant fel, mint például konzervpolip, fácánpástétom. Ráadásul útba esett Charlie-nak hazafelé a munkából. Csak be kellett kanyarodnia az út mentén, kiszállni a kocsiból, és ott volt előtte a posta ajtaja. Nem is lehetett volna kényelmesebb. Charlie kezdte a Phyllisnel kapható dolgok köré szervezni a mindennapjait: Cheerios reggelire, egy üveg Gordon gin és egy doboz Guylian csokoládé születésnapi ajándékként a húgának, Oliviának. A fürdéshez Radox Milk and Honey – az egyetlen fürdőolaj, amit Phyllis árult. A hűtőszekrény mellett, lentről a harmadik polcon volt, a Colgate Total fogkrém és az Always extrahosszú szárnyas tisztasági betét mellett.

– Biztosítom, hogy Meakin rendőr minden küldeményt visszaad, ha tévedésből hozzánk kerül – ígérte meg Charlie, mikor Phyllis szóáradata egy pillanatra megtorpant.

– Nos, nem jó, ha nekem hozzák vissza. A megfelelő postaládába kell tenni, mint amilyen az is, ott kint.

– Nyilvánvaló, hogy mindaz amin bélyeg és címzés van, nem nekünk szól, és szavatoljuk, hogy elküldjük a jogos tulajdonosához.

Charlie nem tudta, mit mondhatna még. Az összes kártyáját kijátszotta, így csak reménykedhetett, hogy Phyllis ennyivel megelégszik.

Ám a posta vezetője nem olyan asszony volt, aki könnyen beadja a derekát.

– Ugye, még nem megy? – kérdezte, mikor Charlie az ajtó felé kezdett araszolni. – És mi van a hölggyel?

– A hölggyel?

– Azzal, aki ma reggel jött be. Azt állítja, hogy a maguk ládájában van a barátjához írt levele. Napok óta senki sem ürítette ki, és vissza akarja kapni a levelet. Mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam: hagyja csak rám, kedvesem. Ha jön az a főfelügyelő, visszaszerzem a levelét. Ez a kavarodás elsősorban az ő hibája.

Charlie elnyelt egy sóhajt. A Phyllis által említett hölgy miért nem telefonált a barátjának? Miért nem küldött neki e-mailt? Vagy miért nem dobott be egy téglát az ablakán – az elküldendő üzenet természetétől függően.

– Intézkedem, hogy Meakin rendőr jöjjön, amilyen hamar csak lehet.

– Miért, maga nem tudja kinyitni a levélszekrényt? – kérdezte Phyllis. – Azt hittem, azt mondta, hogy maga őrmester.

– Nincs kulcsom – Charlie úgy döntött, kockáztat, és őszinte lesz. – Ez a levelesláda valójában nem hozzám tartozik. Csak azért ajánlottam, hogy eljövök, mert Robbie Meakin eltávozást kapott a hétre családi ügyekben és… nos, be is kellett vásárolnom.

– Nekem van kulcsom – mondta Phyllis diadalmasan. – Itt tartom a pult mögött. De nem szabad kinyitnom a dobozt. Kizárólag rendőr nyithatja ki.

Charlie nem bírta tovább tartani a két dugig tömött bevásárlótáskát. óvatosan leengedte őket a padlóra, nehogy összetörjenek a tojások vagy az égők. Szóval Phyllisnek van kulcsa. Miért kell neki ilyen dühítően törvénytisztelőnek lennie? Könnyedén kinyithatta volna a ládát, hogy kihalássza a baráthoz írt levelet, miközben nem nyúl a többihez. Miért ugrasztotta Charlie-t, mikor maga is elintézhette volna?

És ha Phyllis nem ragaszkodott volna ennyire a szabályokhoz… Semmi se lenne, ami megállítana egy kevésbé lelkiismeretes embert, hogy belekukkantson a dobozba, amikor csak neki tetszik, talán még leveleket is lopna, mikor a rendőrség nincs a közelben – ami, valljuk be őszintén, az esetek többségében így van. Kinek a nevetséges ötlete volt, hogy a postán hagyják a kulcsot? Charlie legszívesebben mondott volna pár keresetlen szót annak az embernek, aki ezt a döntést hozta. Mélyen az illető szemébe nézve.

Zsibbadt kezét dörzsölgette, mialatt Phyllis elment a kulcsért. Várakozás közben előhúzta a telefonját a táskájából és kiütött egy tucat elmentett szöveges üzenetet, amelyeket egy tökéletes világban szívesen megtartott volna. De muszáj volt valamit csinálnia. Rettegett attól, hogy egyszer csak nem lesz mit tennie, nem tudja elfoglalni magát. A munkahelyén vagy otthon nem fenyegetett ez a veszély, mióta beleugrott a lakásfelújításba. Charlie nagyjából egy évvel ezelőtt lecsupaszította a falakat és fölszedte a padlót a házában, és most egyenként pofozza ki a szobákat. A tapéta levakarásával kezdte. Hosszan tartó, keserves művelet volt. Mostanra végzett a konyhával és belefogott a hálószobába. A ház többi részében gipszkartonok és padlólapok várakoztak. Elhagyatottnak tűnt, mintha csak arra várt volna, hogy beköltözzenek a csavargók és a patkányok.

– Nem tarthattad volna meg a régi bútorokat, míg újakat veszel? – morgott menetrendszerűen a húga, miközben a kemény konyhaszéken fészkelődön, amely nem tudta maradéktalanul pótolni a kényelmes karosszéket, amit Charlie majd egy szép napon megvesz a nappaliba. Olivia elméleti alapon ellenezte a lepusztulást. Alakjának kerekdedsége nem illett a kemény ülőkék szögleteihez.

– Magamat sem tartottam volna meg, ha lehetőségem lett volna rá – válaszolta panaszosan Charlie. – Lecseréltem volna magamat egy jobbra.

– Jelöltekben sosincs hiány – vágott vissza Olivia vidáman. Szerette volna arra ösztönözni Charlie-t, hogy kapja össze magát.

Az az igazság, hogy Charlie valójában nem akarta, hogy elkészüljön a ház; mert mi lesz utána? Mi lesz a következő projektje? Talál olyan feladatot, ami nem hagy helyet a gondolkodásnak vagy az érzéseknek? A régi tapétát könnyű letépni és valami vidámabbal helyettesíteni; a kétségbeesést nem.

Phyllis Kent egy kulccsal a kezében jött vissza a hátsó helyiségből. Átnyújtotta Charlie-nak, és hátrébb lépett, készen arra, hogy valami dühös megjegyzést tegyen, ha eszébe jut. Charlie azon töprengett, vajon Phyllis olvasott-e róla tavaly az újságokban. Volt, aki olvasott. Néhányán tudták, ki ő, mások nem. Charlie nem akarta abban a hitben ringatni magát, hogy megszabadult. Már túl sokszor megtörtént ezelőtt, és aztán torkára fagyott a szó, amikor az, akivel beszélt, hirtelen előhozta. Mintha hátba lőnék az embert – legalábbis érzelmileg.

Charlie ismerősei közül a legtöbben megértők voltak, és nem ítélték el a történtek miatt. Biztosították, hogy nem az ő hibája, és az eset egyre halványult benne. Még annyit sem törődtek a dologgal, hogy azt mondják: „Hogy az ördögbe tudtál ilyen ostoba lenni?” Charlie viszont tudta, mit gondoltak valamennyien: Most már úgyis késő, lehetünk akár kedvesek is.

Kinyitotta a levelesládát és egy összehajtott, vonalas papírdarabot meg négy borítékot vett ki belőle. Két borítékot Robbie Meakinnek címeztek, egyen nem volt sem név, sem cím, és volt egy vastag boríték, ami úgy nézett ki, mintha szét akarna pattanni a ragasztásoknál: Timothy Lushnak szólt, és bélyeg is volt rajta.

– Itt van a hölgy levele – mondta Charlie, aki megsajnálta szegény Lush urat. Végig kell gázolnia legalább hétoldalnyi – ne vonj le elhamarkodott következtetéseket, Charlie – céltalan, érzelmes nyafogáson. Charlie a múlt tavasz óta már sokszor kísértésbe esett, hogy pontosan ugyanilyen levelet írjon Simonnak. Hál’ istennek, visszafogta magát. Nem jó ötlet, ha elmondjuk az embereknek, mit érzünk. Elég pocsék, ha tombolnak bennünk az érzelmek, minek őket szabadjára engedni a világban?

Phyllis kikapta Charlie kezéből a borítékot, és a pult üvegablaka alatt lévő fémtálcára dobta, mintha az emberi bőrrel való huzamos érintkezéstől lángra kaphatna a levél. Charlie visszatette a levelesládába a két Meakinnek címzett borítékot, és kinyitotta az összehajtott vonalas papírt. Ez is Meakinnek szólt. Dr. Maurice Gidley, a Brit Királyt Akadémia Tagja, a Brit Birodalom Érdemrendjének tulajdonosa írta, aki a spillingi Bay Tree-nél étkezett a műit héten, és míg a kocsijához ment, tizenévesek kellemetlenkedtek neki. A fiatalok nem támadták meg, de olyan modorban gúnyolták, amit ő „elfogadhatatlannak és megfélemlítőnek” nevezett. Tudni akarta, mit lehet tenni annak érdekében, hogy megelőzzék, hogy mihaszna suhancok garázdálkodjanak a kedvenc éttermei, a Bay Tree, a Shillings Brasserie és a Head 13 környékén.

Igen, doktor, természetesen. A 2006-os mihaszna-törvény… mosolyodott el Charlie. Szerette volna elmondani Simonnak Dr. Gidley abszurd megjegyzését, de már nem voltak ilyen viszonyban. És most már a szöveges üzenetei sem voltak meg. Sajnálta már, hogy kitörölte őket, még akkor is, ha sokukra szó szerint emlékezett: „Ez komoly. Ideje kijózanodni és szembenézni a zenével.” Simon ezt írta, amikor Charlie érdeklődött, mennyire másnapos egy különösen görbe este után. „Séta, lebegés, levegő, ég, holdfény stb.”, ez volt Charlie kedvenc üzenete Simontól. Misztifikálta, mikor megkapta, és egyáltalán nem értette. Később megkérdezte, mit jelent.

– A Hóember keresett. Ez a Hóember szövegéből van. Tudod, Aled Jones, összekevertem a szavakat, hogy talányos legyen, arra az esetre, ha idegen kezekbe kerülne a telefonod.

Charlie kitörölte. Ostoba idióta. Hülye, hogy megnyom egy gombot, ami eltüntet valamit, amit eredetileg meg akart tartani. Simon egyszerű, most már semmit se számító szavai egy évvel ezelőttről. Istenem, milyen érzelmes tehén vagyok!

Charlie visszatette dr. Gidley levelét a levelesládába és felnyitotta a körmével a negyedik borítékot, azt, amelyiken nem volt címzés. Valószínűleg mocskolódás vagy pornó van benne, gondolta. A sima, lezárt levelek általában rossz hírt hoznak.

– Magának van felhatalmazása kinyitni? – hallotta a háta mögül Phyllis hangját.

Charlie nem válaszolt. A rövid, géppel írt levélre meredt, és először nem is tudatosult benne más, csak az, hogy itt a lehetőség. Hogy újból felvegye a kapcsolatot. Túl jó ahhoz, hogy elszalassza. Charlie pislantott egyet, és a „Geraldine és Lucy Bretherick” szavak még mindig ott voltak. Nem tűntek el. Ezen az ügyön dolgozik jelenleg Simon és a csapat többi tagja.

Charlie-nak mindegyikük hiányzott Még Proust is. Ott áll az irodájában és hagyja, hogy a főnöke lekezelje és leordítsa a fejét… Néha, mikor elment a nyomozó osztály előtt, érezte, hogy a szíve arra húzza, hogy menjen be, menjen vissza.

„Kérem, továbbítsa annak, aki Geraldine és Lucy Bretherick halála ügyében nyomoz” – kérte a levél. Csupán egy bekezdés volt, hétköznapi, kis talp nélküli betűtípussal írva. „Lehetséges, hogy a férfi, aki a hírekben tegnap este Mark Bretherickként szerepelt, nem Mark Bretherick. Meg kellene vizsgálniuk és megbizonyosodni róla, hogy az-e, akinek mondja magát. Sajnálom, nem mondhatok többet.”

Ennyi. Nincs magyarázat, se név, se aláírás, se elérhetőség.

Charlie kivette a telefonját a táskájából. Megkereste Simon számát, ujja elidőzött a „hívás” gomb felett. Csak le kell nyomni. Mi rossz történhet?

Charlie a múlt tapasztalataiból tudta a választ: lehet rosszabb, mint amit el tud képzelni, úgyhogy semmi értelme megpróbálni. Felsóhajtott, másik számot keresett, és hívta Proustot.

3

2007. augusztus 7., kedd

Valaki követett ma reggel. Vagy megőrültem.

Lesütött szemmel indulok az íróasztalom felé, és igyekszem mélyeket lélegezni, miközben átszelem a nagy, egyterű irodát Az az előnye, hogy mindenki látható, hogy hajlamosak vagyunk kitérni az útból, nem vesszük észre egymást, úgy teszünk, mintha mindannyian a saját, zárt szobánkban lennénk.

Bekapcsolom a számítógépemet, nyitok egy fájlt, így úgy látszik, mintha dolgoznék. Ez az egyik tanulmányom régi vázlata, amit jövő hónapban mutatok be Lisszabonban: „Sósmocsári élőhelyek létrehozása kotrott iszap segítségével.” Ez jó lesz.

Van bármilyen bizonyítéka, hogy aki mélyeket lélegzik, jobban érzi magát?

Valaki egy piros Alfa Rómeóban követett. Megjegyeztem a rendszámát: YF52 DNB. Esther azt mondaná, hogy hívjam a gépjármű-nyilvántartót, és muzsikáljam ki belőlük a kocsi tulajdonosának nevét, de nem vagyok ebben valami jó. Bár minden hollywoodi filmben szerepel legalább egy olyan hivatalnok, aki megszegi a vállalati szabályzatot és bizalmas információkat ad ki idegeneknek, a valóságban – legalábbis az én tapasztalataim szerint – a legtöbb alkalmazott nem erőlteti meg magát, hogy elmondja azt a keveset, amivel szemernyit is megkönnyítenék az életedet.

Jobb ötletem van. Felveszem a telefont, nem foglalkozom a tárcsahanggal, amely arról értesít, hogy üzenetet kaptam, tárcsázom az 118118-at és kérem a Seddon Hall Hotel és Spa-t. Egy északír akcentussal beszélő férfi azt kérdezi, hogy melyik városban.

– Yorkban – válaszolom neki.

– Rendben, értem.

Visszatartom a lélegzetemet, hangtalanul könyörgök, hogy ne tegyen fel több kérdést, mert a legszívesebben már így is a falba verném a fejemet. De felteszi.

– Szeretne kapcsolatba lépni velük?

– Igen. Azt mondtam: kapcsolatba szeretnék lépni velük. – Nem tudom megállni, hogy hozzá ne tegyem. Kapj már a fejedhez, idióta. Ne csak az előírásokba kapaszkodj, mert valahányszor ezt teszed, valahányszor valamelyik kollégád ezt teszi, öt másodpercet elpazarol az életemből.

Még akkor sincs eltékozolni való időm, ha valaki éppen megpróbál megölni. Megpróbálom humorosan felfogni.

A következő hang egy nőé. A már sokszor hallott szívélyes-csevegő hangon üdvözöl. Megkérem, nézze meg, hogy egy Mark Bretherick nevű ember lakott-e a Seddon Hallban 2006. június 2-a, péntek és június 9-e, péntek között.

– A tizenegyes szobában lakott az első két éjszakán, aztán a tizenötösben.

Mindkét szobát világosan magam előtt látom, a legfelső emeleten, az udvari részen, a lépcsőpihenőnél.

A szünet, mielőtt megszólal, arra enged következtetni, hogy talán nézte a híreket az utóbbi időben.

– Megkérdezhetem a nevét?

– Sally Thorning. Én is ugyanakkor laktam a szállodában.

– Megkérdezhetem, miért van szüksége erre az információra?

– Csak ellenőrizni akarok valamit – válaszolom neki.

– Attól tartok, rendes körülmények között…

– Nézze, felejtse el Mark Brethericket – szakítom félbe. – Valószínűleg nem az volt a neve. Volt egy férfi, aki a Seddon Hallban lakott tavaly június másodikétól kilencedikéig, és tudnom kell, ki volt az. Lefoglalta a tizenegyes szobát egész hétre, de volt valami probléma a forró…

– Sajnálom, asszonyom – a puha hangú recepciós félbeszakít. Hallom, hogy zümmög a számítógépe; valószínűleg éppen a férfi nevét nézi. – Nem szeretném, ha azt hinné, nem vagyok segítőkész, de alapos ok nélkül nem adhatjuk ki a vendégeink nevét.

– Nekem jó okom van – vágok vissza. – Akárki is ez az ember, egy hetet töltöttem vele. Azt mondta, ő Mark Bretherick, de nem ő volt az. És bizonyos ok miatt, amit magántermészetű okokból nem akarok részletezni, tényleg tudnom kell a nevét. Sürgősen. Ha meg tudná nézni a nyilvántartását…

– Asszonyom, nagyon sajnálom. Attól tartok, nem valószínű, hogy ilyen hosszú időre visszamenőleg megőrizzük az adminisztrációt.

– Igen, igaz. Hát persze, hogy nem.

Lecsapom a telefont. Nos, ennyit az információk kimuzsikálásáról. Túlságosan őszinte voltam, vagy nem voltam elég őszinte? Vagy inkább erőszakoskodó tehénnek tűntem? Nick azt mondja, néha úgy teszem fel a kérdéseket, hogy az emberek azon imádkoznak, bárcsak ne tudnák a választ.

Tegnap este – mivel tennem kellett valamit – megvártam, amíg Nick lefeküdt és írtam egy levelet a rendőrségnek Bretherickékről. Információ alig volt benne, csak az, hogy az az ember, aki a hírekben Mark Brethericknek mondja magát, lehet, hogy valaki más. A munkahelyemre menet megálltam a spillingi postahivatalnál, és betettem a rendőrségi levelesládába. Mostanra lehet, hogy valaki elolvasta.

Azt hiszik majd, hogy megbuggyantam. A lehető legkevesebbet közöltem magamról. Bárki írhatta a levelet, a hecc kedvéért, vagy, hogy bajt keverjen – részeg kamasz, unatkozó panziós, bárki. Egyenesen a vidéki bunkó kategóriába fogják tenni.

De az a lényeg, amit a Seddon Hall recepciósának mondtam: akárki is az az ember, egy hetet töltöttem vele. Ezt leírhattam volna a rendőrségnek írt levelemben anélkül, hogy elárultam volna a kilétemet. Mi az ördögért nem tettem? Minél több részletet árulok el, annál valószínűbb, hogy hisznek nekem. Ha elmesélnék mindent, hogyan és miért történt… Hirtelen izzó vágyat éreztem, hogy megosszam az igazságot valakivel. Még akkor is, ha ez csak a rendőrség, még ha csak névtelenül is. Több mint egy éve teljes titokban tartom, csupán én ismerem a történetet, senki más.

Kijelölöm a sósmocsaras élőhelyekről szóló cikk vázlatát, és kitörlöm, csak a címét hagyom meg, arra az esetre, ha valaki belenézne a hátam mögött.

2007. augusztus 7.

Annak, akit érdekelhet

Már írtam maguknak egyszer Bretherickékről. Ma reggel küldtem el az első levelem, úgy fél kilenc körül, mikor munkába mentem. Ehhez a levélhez hasonlóan az is névtelen volt. Újból írok, miután az előző levelem után rájöttem, hogy könnyen azzal lökhették félre, hogy csak az idejüket pocsékolom.

Nem árulhatom el a nevemet. Mire elolvassák a levelet, tudni fogják, miért. Harmincnyolc éves nő vagyok, férjezett és családanya. Van szakmám, és teljes állásban dolgozom. Egyetemet végeztem és ledoktoráltam. (Ezt azért árulom el, mert azt gondolom, hogy így komolyabban vesznek, persze lehet, hogy kicsit sznobnak tűnök emiatt.)

Mint ti előző levelemben írtam, okkal hiszem, hogy Mark Bretherick, akit tegnap este a hírekben láttam, talán nem az igazi Mark Bretherick. Ez a történet először érdektelennek tűnik, de várják ki a végét.

2005 decemberében a főnököm megkérdezte, hogy el tudnék-e menni külföldre dolgozni egy hétre, 2006. június másodika, péntektől június kilencedikéig. Akkor még nagyon kicsik voltak a gyerekeim, és teljes munkaidőben dolgoztam, számos különböző projektet vittem és nem aludtam túl sokat. Minden nap végeérhetetlen küzdelemnek tűnt. Mondtam a főnökömnek, nem hiszem, hogy meg tudom oldani. A második gyermekem megszületése után egy éjszakánál többet nem töltöttem távol a családomtól. Az, hogy egy hétre elmenjek, nem tűnt tisztességesnek a férjemmel és a gyerekeimmel szemben, és egyáltalán nem ajzott fel, mikor elképzeltem, hogy miután hazajövök, el kell takarítanom a távollétemben felgyűlt káoszt. Egyszerűen nem érte volna meg. Kicsit sajnáltam, hogy cserben kell hagynom a munkámat, mert érdekes projektnek tűnt, bár alig gondoltam rá, mert biztos voltam benne, hogy szó sem lehet róla.

Azért elmondtam a férjemnek, és azt vártam, hogy azt mondja: kizárt, hogy elmenj – de nem ez történt. Rám nézett, mintha megőrültem volna, és megkérdezte, miért mondtam nemet.

– Kihagyhatatlan lehetőségnek hangzik. Ha engem kérne valaki, mennék, mint a pinty – mondta.

– Nem tehetem. Lehetetlen – mondtam neki, mert azt gondoltam, biztosan megfeledkezett a gyerekeinkről.

– Miért nem? Én itt leszek. Jól elboldogulunk. Lehet, hogy nem maradok fenn éjfélig minden este zoknit meg zsebkendőt vasalni, mint te, de kit érdekel?

– Nem tehetem – mondtam. – Ha elmegyek egy hétre, két hétig tart, míg mindent rendbe teszek, mikor hazajövök.

– Úgy érted, a munkahelyeden? – kérdezte.

– Otthon – válaszoltam. – Ráadásul nagyon fogok hiányozni a gyerekeknek.

– Remekül meglesznek. Jól fogjuk érezni magunkat. Hagyom, hogy csokit egyenek, és későn feküdjenek le. Nézd, én nem tudok a gyerekekkel foglalkozni és rendben tartani a házat – mondta (persze tudná, de már eleve elhiszi, hogy nem sikerülne) –, de felvehetünk valakit, aki segít.

Bedobta a nő nevét, aki vigyázni szokott a gyerekeinkre.

Ahogy körvonalazta a lehetséges tervet – úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna –, fura érzés kezdett bennem éledni. Lehet, hogy melodramatikusnak tűnik, de valamiféle robbanásszerű áttörést vagy megvilágosodást éreztem: elmehetek. Lehetséges. A férjemnek igaza volt, a gyerekek remekül meglesznek vele. Minden reggel és este felhívhatom őket, hallhatják a hangomat és megnyugtathatom őket, hogy nemsokára visszajövök.

Akárki is olvassa ezt: sajnálom, hogy ilyen személyesre sikerült. De ha nem mondom el mindezt, a többinek sem lesz értelme. Ez nem mentség, csupán magyarázat.

Egyheti szabadság, gondoltam. Egy egész hét. Hét egész éjszaka. Végigalhatom. Akkoriban én meg a férjem háromszor-négyszer keltünk fel éjszakánként, néha egy órára is vagy még többre, és próbáltuk megnyugtatni az élénk gyerekeket. Mindketten teljes munkaidőben dolgoztunk. A férjemnek meg sem kottyant.

– Mi a legrosszabb, ami történhet? – szokta mondani. – Csak elfáradunk, ez minden. Ez még nem a világ vége. (A férjem ugyanezt mondaná, ha egy atombombát cipelő emberrel találkozna, akinek a névtábláján az állna, hogy „Nostradamus”.)

Felhívtam a főnökömet és megmondtam neki, hogy el tudok menni. Felfogadtam a férjem által említett bébiszittert és pár nap alatt elintéztem az utat. Egy ötcsillagos szállodában fogok lakni egy olyan országban, ahol még sosem jártam. Egyre többet álmodoztam az utazásról. A munkát elvégzem napközben, az estéim szabadok lesznek. Hosszú, forró fürdőket vehetek, és a szobaszerviz kilenc harminckor vacsorát hoz, és nem nekem kell főznöm. Kilenc harminckor lefekhetek és másnap reggel hétig alhatok – ez a legvonzóbb az egészben. Valószínűleg – anélkül, hogy tudatosult volna bennem – a nyugodt alvás hiányzott a legjobban.

Ami tehát első hallásra lehetetlennek tűnt, éltető reménnyé vált. Valahányszor stresszes napom volt vagy rosszul aludtak a gyerekek, csak elismételtem magamban a szálloda és a város nevét, ahová készültem. Ha addig kibírom, minden jóra fordul. Azt a hetet szellemi, testi felfrissüléssel fogom tölteni, orvosolom a hosszú évek túlhajtott munkája által okozott károkat. (Egyébként munkamániás vagyok. Akkor is dolgoztam, mikor a gyerekeim megszülettek – az első hat hónapban otthonról végeztem a munkát, amennyire tudtam. A számítógép előtt ültem, míg ők az íróasztalom mellett aludtak a kiságyban.)

Az utazás tavaly júniusban lett volna. Márciusban a főnököm közölte, hogy törölték a projektet. Az utazásomnak annyi. Akkor és ott csaknem elbőgtem magam. Azt hiszem, a főnököm látta, mekkora csalódás ért, mert folyton azt kérdezgette, minden rendben van-e otthon.

Legszívesebben rákiabáltam volna. „Minden k…a jól menne otthon, ha el tudnék szabadulni egy hétre!” El sem tudtam képzelni, hogyan bírom tovább a betervezett szünet nélkül. Azzal nyugtatgattam magam, hogy nem igaz, hogy ennyi volt, és kész. Kell kapnom valami kárpótlást. Megkérdeztem a főnökömet, nem tudna-e valahova máshova elküldeni. A cég, amelyiknek dolgozom, számos más szervezetnek végez hasonló munkát, így nem tűnt a valóságtól elrugaszkodott ötletnek, hogy valahova elküldjenek. Sajnos a főnököm nem tudott más lehetőséget ajánlani.

Szerencsétlennek éreztem magam, már éppen ki akartam menni az irodából, mikor a főnököm utánam szólt.

– Ha muszáj, akkor menjen el. Vegyen ki egy hetet és menjen el valahová.

Pislogtam rá, és azon töprengtem, hogyan nem jutott magamtól is eszembe a dolog. Aztán az egészet elrontotta, mert hozzáfűzte: Vigye el a gyerekeket a tengerpartra.

De tudom, hogy mosolyra húzódott az arcom. Bogarat tett a fülembe.

Úgy döntöttem, elmegyek a magam szakállára, anélkül, hogy bárkinek elmondanám. Úgy tettem, mintha nem mondták volna le az utazást és bejelentkeztem egy spa hotelbe, biztonságos távolságra az otthonomtól. Kikapcsolódom, összeszedem magam, és más emberként térek vissza. Nem éreztem magam bűnösnek amiatt, hogy hazudok a férjemnek, ekkor nem. Meggyőztem magam, hogy ha tudná, biztosan helyeselné. Egyszer-kétszer eljátszottam a gondolattal, hogy megmondom neki. „Egyébként lemondták az utat, de úgy döntöttem, mégis elmegyek, és egy hétig döglöm a medence mellett fehér, bolyhos fürdőköpenyben, Ó, és nagyjából két és félezer fontba kerül – rendben?”

Talán nem bánta volna, de nem kockáztattam. És ha végül azt mondta volna, „rendben, eredj csak”, talán nem tudtam volna megtenni. Nem tudtam volna nyíltan megtenni – otthagyni a gyerekeket, egy hétre elvitorlázni, hogy narancsvirág-olajjal kenegettessem a hátamat. Hazudnom kellett, mert frivolnak és teljességgel lehetetlennek tartottam. És mégis – nem tudom, hogyan mondhatnám el, hogy mennyire – szükséges lépés volt életemnek azon a pontján. Úgy éreztem, meghalok, ha nem megyek el.

Június 2-án, pénteken reggel indultam útnak, még azzal sem foglalkoztam, hogy összecsomagoljam mindazt, amit a munkával kapcsolatos utalásokra vinni szoktam. A férjem ezer évig sem veszi észre, hogy valamit otthon hagytam, és észtbe sem jut, hogy hoppá, miért nem vitte magával? Semmit se vesz észre, és ezért könnyű hazudni neki.

A hotel hihetetlenül gyönyörű volt. Az első ott töltött délutánomon teljes testmasszázst kértem (még soha nem volt benne részem), ilyet még soha életemben nem tapasztaltam. Elaludtam az asztalon. Hat órával később ébredtem föl. A terapeuta elmondta, hogy megpróbált felébreszteni, csengőket rázott az arcom előtt, és a nevemen szólított, de én csak aludtam. Aztán elolvasta a nyomtatványt, amit ki kellett töltenem a spa recepcióján, és látta, hogy a stressz-szintemet az egytől tízig tartó skálán húszasra értékeltem, ezért úgy döntött, hagy aludni.

Mikor felébredtem, csodálatosan éreztem magam. Egyáltalán nem voltam fáradt. Nem is emlékszem, mikor történt ilyen, talán utoljára egyetemista koromban. Agyam minden zuga kitisztult, hatékony lett, újra működésre készen állt. Aznap este a szálloda bárjából felhívtam a férjemet. Elújságoltam, hogy megérkeztem a szállodába. Elfelejtette a nevét. Mondtam neki, hogy az idő legnagyobb részében kinn leszek a terepen, és ha kapcsolatba akar velem lépni, legegyszerűbb, ha a mobilomon hív. De nem kerülhettem el, hogy megmondjam a szálloda nevét, ahol laknom kellett volna, a szállodáét a világ másik végén. És egy férfi kihallgatta a beszélgetésünket.

Miközben visszatettem a telefonomat a táskámba, felpillantottam, és megláttam, hogy engem figyel. Sötét vörösesbarna haja, zöld szeme, halvány, szeplős bőre volt. Az arca fiús, olyan fajta, aki sosem öregszik. Előtte állt az itala – valami rövid és színtelen. Észrevettem a szőke szőrt az alkarján. Emlékszem, kék-lila csíkos inget viselt feltúrt ingujjal, fekete nadrágot, azt hiszem, pamutbársonyt. Elmosolyodott.

– Bocsánat – mondta. – Nem kellett volna hallgatóznom.

– Nem, nem kellett volna – értettem egyet vele.

– Nem is tettem – magyarázkodott gyorsan, egy kicsit izgatottnak látszott. – Mármint, nem volt szándékos.

– De hallotta, és azon gondolkodik, miért hazudtam arról, hol vagyok.

Nem tudom, miért meséltem el neki a lemondott utazást, a masszázst, a hat óra alvást. Többször mondta, hogy nem kell magyarázkodnom, de belőlem megállíthatatlanul folyt a szó, mert azt gondoltam, nem rosszból hazudtam. Ha nem teszem meg, összeomlok. Tényleg úgy gondoltam, és még most is úgy hiszem, ő nevetett, és azt mondta, tudja, milyen nehéz lehet. Neki is van egy lánya: Lucy.

Beszélgetni kezdtünk. Mark Bretherickként mutatkozott be. Csaknem kilenc éve házas, a feleségét Geraldine-nak hívják. Elmondta, hogy egy mágneses hűtőgépgyár igazgatója, tudósok számára készít hűtőszekrényeket, amelyek a normál hűtőszekrényeknél jóval hidegebbek – nulla Kelvin-fokosak, ami a lehető leghidegebb hőmérséklet. Megkérdeztem, hogy hasáb alakúak-e és fehérek-e, van-e az ajtajukban tojástartó. Nevetett és azt mondta, hogy nincs. Nem emlékszem pontosan, mit mondott azután, de valamit a folyékony nitrogénről. Ha látnám a hűtőit, mondta, nem jönnék rá, hogy hűtőszekrények.

– Nincs rajtuk Smeg vagy Electrolux felirat. Nem lehet beletenni a töltött olívabogyót, sem a sajtot.

Miután beszélgettünk egy darabig, kiderült, hogy Spillingben lakik. Akkor én Silsfordban éltem – rövid autóútnyira van Spillingtől –, nem tudtunk napirendre térni a véletlen felett. Meséltem neki a munkámról, ő érdekesnek találta – sok kérdést tett fel ezzel kapcsolatban. Folyton a feleségét, Geraldine-t emlegette, úgy tűnt, nagyon szereti. Nem mondta ki, de világos volt, hogy nagyon fontos számára a felesége. Magamban mosolyogtam, mert bár nagyon intelligens volt, azok közé az emberek közé tartozott, akik képtelenek voltak kimondani úgy egy mondatot, hogy abban ne szerepeljen a feleségük neve. Ha azt kérdenem tőle, mit gondol erről vagy arról a dologról (ahogy többször megtettem, nem csak aznap este, hanem az együtt töltött hét alatt is), megmondta, és rögtön azután azt is, Geraldine mit gondolna róla.

Megkérdeztem, hogy dolgozik-e a felesége. Elmondta, hogy évekig egy IT helpdesket működtetett a Garda Lorca Intézetben Rawndesley-ben, de mindig abba akarta hagyni a munkát, ha gyermeket szül, és így is tett Lucy születésekor.

– Milyen szerencsés – mondtam. Bár utálnék nem dolgozni, irigykedni kezdtem, mikor belegondoltam, milyen könnyű és nyugodt lehet Geraldine élete.

Azon az első estén a bárban Mark Bretherick tett egy fura kijelentést, ami megragadt a fejemben. Mikor megkérdeztem, erkölcstelennek gondol-e azért, mert hazudtam a férjemnek, azt mondta: Ahol én ülök, onnan az látszik, hogy maga egész közel áll a tökéleteshez.

Az arcába nevettem.

– Komolyan mondom – válaszolta. – Maga tökéletlen, és ez a tökéletes magában. Geraldine tradicionális értelemben tökéletes feleség és anya, és ez néha… – Hirtelen elhallgatott, és a beszélgetés visszakanyarodott hozzám. – Maga önző. – Ezt úgy mondta, mintha elbűvölőnek találná. – Gyakorlatilag egész este csak arról beszélt, hogy mire van szüksége, mit akar, hogyan érez.

Mondtam neki, hogy duguljon el.

Minden teketóriázás nélkül azt mondta: – Ide hallgasson! Töltse velem ezt a hetet! – Elakadt a szavam, csak bámultam rá. A hetet? Azt is meggondolom, hogy a következő tíz percet vele akarom-e tölteni Ráadásul azt sem tudtam, mire gondol egész pontosan. Egészen addig, míg hozzá nem tette: – Úgy értem, rendesen. A szobámban.

Közöltem vele, hogy elképesztően pofátlan. Nem fogtam vissza magamat.

– Egy hét szexet akar olyasvalakivel, akit értéktelennek tart, mielőtt visszatér a tökéletes életéhez a tökéletes Geraldine-nal. Húzzon a francba! – Szó szerint ezt mondtam neki.

– Nem! – fogta meg a karomat. – Nem erről van szó. Valószínűleg rosszul fogalmaztam, de… amit maga mondott arról, hogy muszáj volt eljönnie, aludni, pihenni, amire nem volt lehetősége azelőtt és nem lesz még egyszer, hát… – úgy festett, mintha keresné a megfelelő szót. Nem találta meg. Végül az arca valahogyan összeesett, és elfordult tőlem. – Lehet, hogy igaza van. Jobb lesz, ha elhúzok.

Megdöbbentett a hirtelen érzelemkitörése, és az azt követő levertsége. Úgy látszott, mintha sírva fakadna; bűntudatot éreztem. Talán rosszul ítéltem meg.

– Tessék? – kérdeztem

Felsóhajtott, az itala fölé hajolt. – Azt akarom mondani, hogy nem az alvás és a pihenés az egyetlen dolog, ami hiányzik az embernek, miután gyereke születik.

– A szexre gondol?

– Nem. – Csaknem elmosolyodott. – A kalandra, örömre. Arra a helyzetre, amikor az ember nem tudja pontosan, mi fog történni.

Nem jutottam szóhoz. Ha bármi mást mondott volna, nem zavarodok meg. Simán megállom.

– Tudja, sokat vagyok távol a munkám miatt – folytatta. – Éjszaka is. Gyakran. Egy-két éjszaka, egyszer-kétszer havonta. Ezúttal egy hét. És valahányszor bejelentkezem egy szállodába egymagam, és ledobom az utazótáskát az ágyra, arra gondolok, nem is tudom, mire vágyom jobban: alvásra vagy kalandra. A szobámba rendeljem a vacsorát, nézzem a tévét, tegyem le korán a fejemet, vagy menjek le a bárba és próbáljak felszedni valami egzotikus nőt.

Felnevettem.

– Akkor ma az utóbbit választotta, – Bár én aligha lehettem neki egzotikus. Alig fél óra autózásra lakom tőle. – Nem azt mondta, hogy Lucy ötéves? Már bizonyára alszik.

Elkeseredetten nézett rám, mintha azt kívánta volna, bárcsak ne mondtam volna ezt.

– Nem is emlékszem, mikor kívántam neki utoljára jó éjszakát – felelte. Egyszerre látszott szánalomra méltónak, és ugyanakkor erősnek és elszántnak. Csaknem dühösnek. Azt hiszem, érdekesnek találtam.

– A francba – mondtam. – Senki nem figyelmeztetett, hogy rosszabb is lehet.

– Lehet. – Váratlanul elmosolyodott. – De jobb is lehet. Egy kis időre. Mondjuk, erre a hétre. Nem igaz?

Még soha nem voltam hűtlen a férjemhez korábban. Soha nem is leszek. Nem vagyok hűtlen alkat. Az egész hűtlenség dolgot utáltam.

– Csak az idejét vesztegeti – mondtam neki.

– Nem mondhat nyugodt lelkiismerettel nemet – válaszolta. – Túlságosan zavarba jönnék. Egyetlen módja, hogy megmentsen a teljes megaláztatástól, ha igent mond.

Tudtam, hogy minden perccel egyre jobban az idegeimre megy, de kezdtem megkedvelni.

– Bocs, nem tehetem, már mondtam. Pihennem kell. Ha egy hetet töltenék egy másik férfival, az komoly érzelmi terhet jelentene számomra. Pánikfokozatra kapcsolnék, és rosszabb állapotban mennék haza, mint ahogy eljöttem.

Alig tudtam elhinni, hogy ilyen megfontolt választ adok neki.

– Csak erről a hétről lenne szó – győzködött. – Nem maradnánk kapcsolatban. Mindketten boldog házasságban élünk, egyikünk sem akarja felbontani a házasságát. Mindketten sokat veszíthetünk. Szülők vagyunk, más szóval, senki se várja el tőlünk, hogy valami titkosat vagy izgalmasat csináljunk.

Igaza volt. A legjobb barátnőm, aki mindig és most is szingli, szokta mondani, hogy olyan kis tüchtig vagyok, mert látta, hogyan próbálom meggyőzni a gyerekeimet, hogy egyenek brokkolit, vagy váltsanak tévécsatornát, ha a képernyőn éppen darabokra kaszabolnak valakit. Úgy gondolja, hogy unalmas anyuka lett belőlem, és ettől a falra mászom. Ezt a férfit – Mark Brethericket – fizikailag vonzónak találtam, különösen, mikor felajánlotta, hogy kalandos tevékenységünket – ahogy ő nevezte – napközben és kora este űzzük, hogy hét éjszaka háborítatlanul alhassak.

Nem költöztünk közös szobába. Nem töltöttünk egyetlen éjszakát sem közös ágyban. Legkésőbb tíz harmincra minden este visszatértünk a saját szobánkba. De együtt étkeztünk, együtt masszíroztattuk magunkat, együtt ültünk a kinti meleg vizes medencében, együtt mentünk gőzfürdőbe – és magától értetődően tettük a magától értetődőt.

Egyik este az étteremben Mark sírva fakadt. Úgy tűnt, minden ok nélkül. Zavartan kirohant, és mikor visszatért, megkért, hogy felejtsem el, ami történt. Aggódtam, hogy kezd belém esni, esetleg szeretne a közösen eltöltött hét után is találkozni, de úgy tűnt, ezután minden rendbe jött, úgyhogy én sem aggodalmaskodtam tovább.

Akármilyen szörnyen is hangzik, nem éreztem bűntudatot. Egy serdülőkoromban olvasott könyv jutott eszembe, a Virágot Algernonnak. Nem emlékszem, ki írta. Egy fogyatékos férfiről szól, aki (már nem tudom, hogyan) hirtelen okos lesz és mindent megért. Talán valami drogot használ, vagy valaki kísérletezik rajta. Mindenesetre egy darabig elég okos ahhoz, hogy rájöjjön, hogy fogyatékos volt, és már nem az. Úgy érzi, mintha csoda történt volna. Szerelmes lesz, és teljes, boldog életet kezd élni. És ahogy a drog vagy a kísérlet hatása kezd múlni, rájön, hogy nemsokára megint fogyatékos lesz, nem tud majd világosan gondolkodni, elveszíti csodálatos új életét, amihez annyira ragaszkodik.

Én is így éreztem, mint az az ember, akárhogyan is hívták. Tudtam, hogy csak egy hetem van, abba kell bezsúfolnom mindent, ami hiányzott az életemből – a pihenést, a kalandot, azt, hogy koncentrálni tudjak magamra, a szükségleteimre. Ami még fontosabb, úgy éreztem, hogy mikor hazamegyek, mindent meg tudok csinálni, amit kell: boldogabb és hatékonyabb leszek ezután. Biztos voltam benne, hogy a férjem soha nem jön rá, és így is lett.

És akkor tegnap este megláttam a híreket. Láttam azt a férfit, akinek Mark Brethericknek kellett volna lennie, de az nem ugyanaz a személy volt. Talán az a férfi, akivel találkoztam, azokat a dolgokat, amiket tett – amiket tettünk – álnéven csinálta, ami valahol érthető lenne. De akárki volt is, jól kellett ismernie a Bretherick családot, mert sokat tudott róluk – mindenesetre eleget, hogy engem meggyőzzön, hogy ő az, akinek mondja magát.

A fenti történetnek talán semmi köze Geraldine és Lucy Bretherick halálához. Ha nincs, akkor elnézést kérek, hogy az idejüket raboltam. De nem megy ki a fejemből, hogy a két dolog közt valami összefüggés lehet. Geraldine és Lucy Bretherick több napja halott, és a férjem azt mondja, minden nap szerepelnek a hírekben és az újságokban is. Nem tudom – azt hiszem, az első gyerekem megszületése óta egyszer sem olvastam újságot –, de ha ez igaz, akkor az a férfi, akivel tavaly a szállodában találkoztam, biztosan látta a riportokat. Gyanítani fogja, hogy mostanra tudom, hogy ő nem az, akinek mondta magát. Tudom, hogy totál őrültségnek hangzik, de tegnap valaki megpróbált lelökni az útra, és majdnem áthajtott rajtam egy busz. Ma egy piros Alfa Romeo követett, a rendszáma: YF52 DNB.

Sajnálom, hogy nem mondhatom meg a szálloda nevét és az enyémet, illetve nem árulhatok el többet, mint amennyit már eddig is mondtam. Ha véletlenül rájönnének, ki vagyok, kérem, a munkahelyemen keressenek, és ne engedjék, hogy a férjem tudomást szerezzen arról, amit leírtam maguknak. A házasságom felbomlana, ha mindez kiderülne.

Mély, reszelés hang riasztott fel a székemből.

– Holtakat látok – mondja. Ahogy megfordulok, felnyögök, és megnézem, ki áll mögöttem.

Owen Mellish, az a munkatársam, akit a legkevésbé kedvelek. A testem összerándul, mintha csak tűvel szúrtak volna meg. Visszafordulok a monitoromhoz, és gyorsan a „fájl bezár” gombra kattintok. Owen harsányan felnevet, a térdét csapkodja, nagyon örül, hogy megijesztett. Ma szűk zöld pólóba és szakadt farmershortba préselte alacsony, pocakos testét. Eldobta magát a forgószékben, amit előre-hátra ringatott oszlopszerű, szőrös lábával.

– Halottakat látok – mondja újfent, hangosabban, abban reménykedve, hogy a környéken ülő munkatársak felnevetnek. A legszívesebben szálanként tépkedném ki a hülye kecskeszakállát.

Senki sem reagál.

Owen kezdi elveszíteni a türelmét.

– Senki se látta a Hatodik érzéket?

Mondjuk neki, hogy láttuk.

– Az a nő a hírekben… Bretherick. Az, aki megölte a kölykét, aztán magával is végzett – tök olyan, mint Sal. Nem? Kísérteties!

Nem találkoztam még irritálóbb hangú emberrel. Mintha sürgős szüksége lenne egy erőteljes torokköszörülésre. Valahányszor megszólal, szinte hallja az ember a slejm reszelését a hangjában. Undorító.

– Nemsokára úgyis halott leszek ha nem tanulsz meg vezetni – mondja nevetve. – Mint nemrég, az úton. Az meg mi volt?

A hallgatóságára néz, nem rám. Engem akar megalázni mindenki előtt. Mint Pam Senior tegnap, amikor kiabált velem az utcán. Bizonyára Owen dudált rám, mikor leparkoltam az épület előtt.

– Sajnálom – motyogom. – Fáradt vagyok, ennyi az egész.

– Rendben – veregeti meg Owen a vállamat. – A helyedben én izgulnék. Tudod, azt mondják, ha a hasonmásod meghal, te is meghalsz.

– Ez biztos? – vigyorgok rá, hogy bizonyítsam, mennyire nincsenek rám hatással a szavai. Valójában ez nem igaz. Egyre erősebbnek érzem magam. Owen nem tudja megállni, hogy ne legyen közönséges. Mikor hallom, hogy a hasonmásokról locsog, ez arra ösztönöz, hogy kapjam össze magam. Mi van abban, hogy Geraldine Bretherick úgy néz ki, mint én? Egy csomó ember hasonlít valaki másra. Ebben nincs semmi baljóslatú.

Nem utálok sok embert, de Owen Mellisht utálom. Azt képzeli, szellemes, de a tréfái mindig mások ellen irányulnak. Vékony humorfátyol alól szúrnak. Egyszer, mikor felhívtam az irodát, hogy megmondjam, hogy beragadtam a forgalomba, és majdnem egy órája lépésben vánszorgok, kinevetett és diadalmasan azt mondta: Én korán jöttem, és alig volt kocsi az utakon.

Owen üledékmodellező, és sajnos csaknem minden projektben, amiben részt veszek, kénytelen vagyok vele együtt dolgozni. Az üledékstruktúrák számítógépes hidrodinamikai modelljeit készíti, és ezek nélkül semmit se tudnék csinálni. Az általa írt programok minden elképzelhető árapály- és vízállásváltozást képesek modellezni, természeteset és mesterségeset egyaránt, bármiféle arányú üledéket, bármiféle méretű homokszemcsét, tapadó iszapot. Kifejezetten dühít, ha arra gondolok, hogy Owen és a számítógépe nélkül sokkal pontatlanabb lenne a munkám.

Jelenleg egy megvalósíthatósági tanulmányon dolgozunk együtt a Gilsenen Ltd., egy nagy multinacionális cég számára, amely egy erőművet akar építeni a Culver folyó torkolatánál. Az a munkánk, hogy előre megadjuk a szennyezőanyag koncentrációját és az ipari dúsítás mértékét arra az esetre, ha az erőmű felépül. Két hét múlva kell leadnunk a végső jelentést, és a Gilsenennek úgy kell tennie, mintha érdekelné a dolog; a cég imázsa szempontjából létszükséglet, hogy ökológiai szempontból felelősségteljes vállalatnak tűnjenek. Így aztán gyakran kell Owennel beszélnem, hallgatni reszelős hangját, és nem tudom kiverni a fejemből, hogy a felesége csak négy hónapja adott életet az első gyereküknek, és két hónappal később Owen már elhagyta egy másik nő miatt. Most a barátnője lányait viszi a parkba minden hétvégén, még a fényképüket is kitette az irodájában, de a saját fiáról, aki komoly szívelégtelenséggel jött a világra, szót sem ejt. Kár, hogy számítógépes ismeretei nem terjednek odáig, hogy olyan matematikai modellt készíthessen, amely megmutatja, milyen hatással van egy gyerekre, ha elhagyja az apja.

– Annak, akit érdekelhet – Owen a monitoromat bámulja, és hangosan olvassa a szavaimat. – Mi ez? Végrendelet? Nagyon okos. Mi történt az arcoddal? Megint megagyalt apu?

Elkapom az egeret és olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudom, lezárom a fájlt, amiről azt hittem, hogy már bezártam. Menteni akarom a változásokat? Izgalmamban tévedésből a „nem” gombra kattintok.

– A francba! – megint megnyitom a fájlt, és fohászkodom. Kérlek, kérlek…

Nincs isten. Elszállt. A sósmocsár-cikkem piszkozata viszont feltámadt.

Kifurakodom Owen mellett az irodából a folyosóra. Minden erőfeszítésem elszállt egy gombnyomásra. A francba. Elküldtem? Kétlem, hogy bármelyik rendőr a világon kapott már ehhez hasonló levelet, de nem érdekel – minden szava igaz volt, és hogy leírtam, már attól jobban éreztem magam, míg írtam. Vissza kell mennem a számítógéphez, és újból elindulni a startvonalról, de jelen pillanatban képtelen vagyok szembesülni ezzel.

Igyekszem Owen iránti megvetésemre koncentrálni, de hirtelen újból eszembe jut a piros Alfa Romeo. Míg a rendőrségnek írtam, sikerült háttérbe szorítanom a problémát. Most viszont már nem térhetek ki előle.

Először az óvoda felé menet vettem észre. Csaknem folyamatosan mögöttem jött, és én tehetetlenül bámultam. Általában az autóút alatt szedem rendbe magam és reggelizem, ilyenkor van módom megfésülködni, parfümöt tenni magamra, és megenni egy banánt. Ma úgy éreztem, figyelnek, és képtelen voltam bármit is csinálni a fentiek közül.

Nem láttam az Alfa Romeo vezetőjét, mert a napfény visszaverődött a szélvédőjéről. Vagy a vezetőnőjét. Arra gondoltam, hogy esetleg Pam lehet, de tudtam, ez nem az ő kocsija. Neki fekete Renault Cliója van. Mikor balra fordultam a Bloxham Roadra, ahol a gyerekek óvodája áll, az Alfa Romeo egyenesen továbbment. Megkönnyebbültem, és még nevettem is magamban, miközben kiemeltem Jake-et a gyerekülésből, és Zoe türelmesen várakozott a járdán kék és rózsaszín pillangókkal díszített, csillogó, rózsaszínű retiküljével a kezében. A lányom odavolt a retikülökért; a világért el nem hagyta volna a házat retikül nélkül. Ma ötven penny volt benne tíz- és húszpennysekben, egy rózsaszínű műanyag kocsikulcs és fityegő és egy többszínű, műanyag gyöngykarkötő.

– Senki nem követett bennünket, látod, milyen buta a mami – mondtam.

– Szerinted ki volt? – kérdezte Zoe az üres utat fürkészve, aztán engem vizsgált meg közelebbről.

– Senki – jelentettem ki határozottan. – Senki sem követ bennünket.

– De akkor miért gondoltad úgy? – követelőzött. Büszkén rámosolyogtam, mert tetszett az érvelése, ám semmit se szóltam.

Leadtam a gyerekeket, de mikor kifelé mentem az épületből, belebotlottam Antheába, az igazgatóba. Jóval ötven fölött járhat, de mégis úgy öltözködik, akár egy tinédzser. Most is kilátszott a hasa a pólóból, és a melltartója pántjai is kilógtak. Természetesen jól megmosta a fejemet. Miközben beszélt, hosszú, csíkozott haját a mutatóujja köré csavarta. Az elmúlt két hétben négyszer mentem késve Zoéért meg Jake-ért, és elfelejtettem új adag pelenkát vinni Jake-nek, így a lányok kénytelenek voltak az óvoda tartalékait használni, mikor átöltöztették.

Rettenetes bűn mindkettő. Bocsánatot kértem, és gondolatban hozzátettem a listámhoz: „Vegyél pelenkát, igyekezz jobban, hogy ne késs el”, majd magamban szentségelve szaladtam vissza a kocsihoz. Rengeteg dolog várt a munkahelyemen, nem volt időm Anthea szemrehányásait hallgatni. Miért nem számítja föl a Jake által felhasznált pelenkákat? Miért nem számol föl különdíjat, ha a személyzetnek tovább bent kell maradnia azokon a napokon, amikor később jövök? Boldogan fizetnék nekik kétszeres, sőt háromszoros díjat is ezért a plusz óráért. Csak egy csekket kellene írnom a hónap végén. Nem érdekel, mennyibe kerül, de a gondolatra is ideges leszek, hogy akár egy percet is elvesztegessek a drága időmből.

Míg a postára mentem, hogy feladjam a névtelen levelet a rendőrségnek, folyton a visszapillantó tükörbe nézegettem. Semmi. Félúton voltam Silsford felé, mikor újból megpillantottam az Alfa Rómeót. Ugyanaz a rendszámtábla. A napfény megint úgy esett a szélvédőre, hogy nem láthattam a sofőrt; csak egy sötét alakot tudtam kivenni. Keserű kávé és epe tolult fel a torkomban.

Lehúzódtam az út szélére és figyeltem az Alfa Rómeót, amint felgyorsít és eltűnik. Lehet, hogy véletlen, mondtam magamban: valószínűleg nem én vagyok az egyetlen ember, aki Spillingben él és Silsfordban dolgozik.

Igyekeztem megnyugodni, és újból beindítottam a kocsit. Útban a munkahelyemre pár másodpercenként a visszapillantóba néztem, mint a tanulóvezetők. Nyoma sem volt az Alfa Rómeónak, és mire Silsfordba értem, úgy döntöttem, minden rendben van. Aztán befordultam a sarkon, hogy beálljak a silsfordi parkolóba, és megpillantottam a piros Alfa Rómeót. Az út túloldalán, kicsit jobbra parkolt. Mély levegőt vettem, a szívverésem felgyorsult, hogy lépést tudjon tartani az agyammal. Ez nem lehet igaz. Gázt adtam, de az Alfa kilőtt, mikor közeledtem, bekanyarodott és eltűnt szem elől még mielőtt megpillanthattam volna, ki vezeti.

Hirtelen fékeztem, ököllel rácsaptam a kormányra. A rendszám. Annyira megdöbbentett a piros kocsi látványa, hogy nem néztem meg a rendszámát. Mozdulatlanul ültem a vezetőülésben, nem tudtam elhinni, hogy ennyire ostoba voltam. Ugyanannak kell lennie, gondoltam. Hány embernek van Alfája? Hangosan dudált valaki mögöttem. Rájöttem, hogy az út közepén állok, akadályozom a közlekedést. Elnézést kérve intettem annak, aki mögöttem jött, akárki legyen is az – mint később kiderült Owen Mellish volt –, és jobbra kanyarodtam az ÁM Silsford föld alatti parkolójába.

A cég nevében az ÁM az „áramlástani megoldások” kifejezés rövidítése volt. Egy alacsonynak és zömöknek tűnő, négyszögletes toronyház legfelső öt emeletét foglaltuk el. Kívülről csupa fém és üveg, belül bézs és fehér, szögletes barna bőrkanapékkal, cserepes növényekkel és kis szökőkutakkal a recepció területén.

Hetente két napot itt dolgozom, hármat pedig a Mentsük meg Velencét Alapítványnál. A Mentsük meg Velencét három évre akart valakit részmunkaidőben az ÁM Silsfordtól. Csaknem mindenki jelentkezett a cégtől a munkára, az embereket vonzotta a lehetőség, hogy fizetett kiküldetésre lehet menni Velencébe. Nem tudom bebizonyítani, de biztos vagyok benne, hogy Owen is megpályázta, és soha nem bocsátja meg, hogy engem választottak helyette. Mindennap megfogadom, hogy nem hagyom, hogy kihozzon a sodromból.

Ezúttal nem foglalkoztam azzal, hogy mély levegőt vegyek, megacéloztam magam és visszamentem az íróasztalomhoz.

– Madam Cserpák most keresett telefonon – szólt utánam Owen abban a pillanatban, hogy meglátott. – Nem volt boldog, mikor mondtam neki, hogy valahol kint kavarsz, és nem az íróasztalodnál vagy.

– Kedden és szerdán nem neki dolgozom – vetem oda.

– Ó, bocsi – vigyorog. – A helyedben én meghallgatnám a hangpostámat. Tudom, hogy valójában rettegsz tőle.

Két üzenet érkezett Natasha Prentice-Nashtől, vagy Madam Cserpáktól, ahogy Owen nevezi. Ő az Óvjuk meg Velencét Alapítvány igazgatója, és ragaszkodik a címhez, mert szerinte olyan szó, hogy „igazgatónő” nem létezik. Esther is hagyott két üzenetet – 7.40-kor és 7.55-kor ma reggel –, amiket kitörlök, és nem foglalkozom velük. A többit hallgatom: egy jött a Monk Barn Általános Iskolától 8.15-kor, és egy Nicktől, aki csak annyit mond:

– Szia, ööö, én vagyok. Nick. …Szia.

Nem mondja, mit akar, azt sem, hogy visszahív. Arra sem kér, hogy én hívjam vissza.

Nick után egy mély, affektált, ismeretlen férfihang következik. Kövérkés arcot, fehér fogsort és vastag, rózsaszín nyelvet képzelek valamiféle kravátli fölé. Nem mintha tudnám, mi az a kravátli.

– Üdv, ez az üzenet Sallynek szól, Sally Thorningnak. – Akárki is a férfi, nem tudja, hogy kedd reggel 8.35-kor kell hívni. – Üdv, Sally, Fergus vagyok. Fergus Land. – Gondolkodom, ki lehet Fergus Land. Aztán eszembe jut: a szomszédunk, a nyitható tetejű sportkocsis Fergus-Nancy páros férfitagja. Elmosolyodom. Tényleg kövérkés az arca. Eltaláltam.

– Kicsit fura – mondja Fergus kimért hangon. – Nehéz lehet elhinni, de biztosíthatom, hogy igaz.

Megáll bennem az ütő. Nem bírok elviselni még egy furcsaságot, ma nem.

– Most telepedtem le egy könyvtári könyvvel, amit a múlt héten kölcsönöztem Spilling Város Könyvtárából. A Tour de France-ról. Tudja, most vettem egy új montain bike-ot.

Mi közöm nekem mindehhez, töprengek.

– Egyébként, akármilyen hihetetlen is, megtaláltam Nick vezetői engedélyét ebben a könyvben. Tudja, azt a kis rózsaszín fényképes lapocskát. Nyilván ő is kikölcsönözte – tudom, hogy ő is kerekezik –, talán a jogsiját használta könyvjelzőnek, vagy valami, de egyébként… itt van nálam. Nem akartam bedobni a postaládába, mivel tudom, hogy mások is laknak a maguk házában, de ha be tudna ugrani később érte…

Elönt a megkönnyebbülés, és úgy döntök, eltekintek Fergusnak az otthonom nem megfelelő méretére és fekvésére vonatkozó megjegyzésétől. Nick egy könyvtári könyvben hagyta a jogsiját. Ez jellemző, de kár lenne kedvezőtlen előjelnek venni. Igyekszem nem felhúzni magam, amint elképzelem, hogy Fergus otthon felrakott lábbal olvas.

Nincs energiám Natasha Prentice-Nashsel beszélni, úgyhogy felhívom Nicket a mobilján.

– A szomszédunk, Fergus megtalálta a jogsidat – mondom neki.

– Elvesztettem volna?

– Igen. A Tour de France-ról szóló könyvtári könyvben volt.

– Ja, igen. – A hangjából szinte süt az elégedettség. – Könyvjelzőnek használtam.

– Hagytál üzenetet – mondom. – Mit akartál?

– Tényleg?

– Igen.

– Ó, igen. Az óvodából hívtak. Azt mondták, nem vetted fel a telefont.

– Lehet, hogy lemaradtam egy-két hívásról – mondom. – Kicsit zűrösek ma a dolgok.

A mobilomat nem veszem föl, mert Esther már négyszer próbált meg hívni ma reggel hat és fél hét között. Tudja, hogy van valami, és elszánta magát, hogy kideríti.

– Mit akart az óvoda?

– Jake megsértette a fülét.

– Micsoda? Csak most adtam le. Komoly a dolog?

A férjem eltöpreng ezen.

– Azt nem mondták.

– Azt mondták, hogy nem az?

– Hát… nem, de…

– Pontosan mi történt?

– Nem tudom.

– Valamit csak mondtak!

– Azon kívül, amit neked mondtam, semmit – válaszolja Nick. – Csak azt mondták, Jake megsértette a fülét, de most már jól van.

– Nos, ha jól van, miért hívtak? Nem lehet jól. Legjobb lesz, ha felhívom őket.

Leteszem Nicket és hívom Antheát, aki közli, hogy Jake olyan vidám, mint mindig. Megkarmolta a fülét, ez minden, sírt egy kicsit, de nem sokkal azután már felderült a kedve.

– Észrevettük, hogy körömvágásra lenne szüksége – teszi hozzá Anthea bocsánatkérő hangon, mintha nem szívesen avatkozna be.

– Valahányszor levágjuk, úgy sikoltozik, mintha guillotine alá tennénk a nyakát. – Tudom, úgy tűnik, mintha védekeznék. – Gyűlölöm ezzel kínozni.

Guillotine alá tenni a nyakát? Tényleg ezt mondtam? Anthea hallott már egyáltalán a guillotine-ról? A történelemről valószínűleg a Big Brother tavalyi kiadása jut az eszébe.

– Szegény kicsike – feleli, és én bűntudatot érzek, mert ilyen sznob vagyok. Tinédzserkoromban a sznobéria minden formája vad felháborodást váltott ki belőlem. Mikor anyám azt merte mondani, hogy nem kellene Wayne Moscorppal randiznom, mert az apja börtönben ül, hetekig kiabáltam vele. „Rendben! Tegyük fel, hogy csak olyan emberekkel randizhatok, akiknek az apja nem ül börtönben, erről van szó? Ezt mondtad? Nyilván ha Nelson Mandelának lenne egy fia, még ha az apartheid elleni harc élén menetelne is, te akkor sem szeretnéd, hogy vele járjak!”

Ha Zoénak valaha olyan barátja lenne, aki a büntető-nevelő intézettel bármi kapcsolatban is állna, én fizetnék neki, hogy felejtse el a lányomat és tapintatosan lépjen le. Ha nemes és elvhű lenne, mint Nelson Mandela képzeletbeli fia, akkor nem adná föl, akármennyit is ígérek neki.

– Vagy úgy… akkor nem értem – mondom Antheának. – Ha Jake-kel minden rendben van, miért hívta Nicket? És miért hagyott nekem üzenetet?

– A legapróbb sérülésről is értesítenünk kell a szülőket. Ez a szabály.

– Szóval nem kell odamennem és elhozni Jake-et?

– Nem, nem, nagyon jól van.

– Remek. – Beszélek Antheának az októberi negyedévi szünetről, és felajánlom, hogy hajlandó vagyok tetszőleges számú gyémánttal kivarrt ágyékkötőt vásárolni, ha úgy igazítja a szabályokat, hogy helyet szorítson Zoénak egy hétre. Azt mondja, megnézi, mit tehet.

– Köszönöm – szakad ki belőlem. – És tényleg biztos benne, hogy Jake jól van?

– Valójában csak egy kis karcolás. Nem is nagyon sírt. Kis rózsaszín folt van a fülén, valószínűleg észre sem fogja venni.

Elcsigázottan megköszönöm, és felhívom Pam Seniort. Nincs otthon, úgyhogy üzenetet hagyok neki – megalázkodva bocsánatot kérek. Megkérem, hívjon fel, és remélem, ha meghallom a hangját, rögtön tudni fogom, hogy nem ő próbált megölni tegnap. Azt morgom magamban, hogy inkább neki kellene bocsánatot kérnie tőlem, és közben a Monk Barn Általános Iskolát hívom. A titkárnő rákérdez, hogy miért nem töltöttem ki az új tanulók regisztrációs nyomtatványát, és a nyomtatványt arról, hogy kit kell értesíteni sürgős esetben. Mondom neki, hogy semmiféle nyomtatványt nem kaptam.

– A férjének adtam, mikor behozta Zoét a nyílt napra.

Júniusban. Két hónappal ezelőtt. Megkérem, hogy küldjön egy másikat, és ügyeljen rá, hogy nekem címezzék a borítékot.

– A hét végéig visszajuttatom önökhöz.

Töltsd velem a hetet. Ezt mondta azon az estén a bárban Mark Bretherick, vagy akárki is, miután megmondtam neki, mennyi ideig maradok, ő is egy hétig maradt. Ezúttal egy hét, mondta. Üzleti út. De nem hallottam, hogy lemondott volna bármiféle találkozót, és az bizonyos, hogy nem is ment el egyre sem. Feltételeztem, hogy úgy döntött, a kedvemért hanyagolja a munkáját, de időnként lennie kellett telefonhívásnak is… Láttam a mobilját a szobájában, de azt, hogy használta volna, egyszer sem.

Ó, Istenem! Két kézzel megkapaszkodom az íróasztal szélében. Szobát cserélt. A tizenegyesből a tizenötösbe költözött. Azt mondta, nincs meleg víz a fürdőszobájában, de mennyire hihető ez egy olyan szállodában, ahol háromszáz fontot kérnek egy éjszakáért? Nem hallottam, hogy a személyzet bármelyik tagjával beszélt volna erről. Egyik reggel azt közölte, hogy átköltözött. „Felsőbb kategóriába. Eddig a »Klasszikus« lakosztályban voltam. Most a »Romantikusba« költöztem”, mondta.

Mi van, ha csak azért kötött ki Seddon Hallban, mért követett engem? Mert annyira hasonlítottam Geraldine-ra. És aztán, mivel sürgetett az idő, nem kapta meg ugyanazt a szobát egész hétre…

Nem bírom tovább, hogy nem tudok semmit, nem csinálok semmit. Kikapcsolom a számítógépet, fogom a táskámat és kiszaladok az irodából.

Mikor a kocsiban ülök, bezárom az ajtókat és felhívom Esthert.

– Éppen időben – mondja. – Most döntöttem úgy, hogy véget vetek a barátságunknak. Egyetlen esetben gondolom meg magamat, ha megmondod végre, mi folyik itt. Tudod, milyen kíváncsi vagyok…

– Esther, pofa be.

– Mi van?

– Figyelj, ez fontos! Rendben? Elmondom, de nem most. Elmegyek egy Corn Mill House nevű helyre, hogy egy Mark Bretherick nevű fickóval találkozzam.

– Azzal, aki a hírekben szerepelt, akinek meghalt a felesége és a lánya?

– Igen. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi bajom, minden esetre, ha két órán belül nem telefonálnék, hogy biztonságban vagyok, akkor hívd a rendőrséget, rendben?

– Nincs rendben, Sal. Mi az ördög folyik itt? Ha azt hiszed, hogy lerázhatsz ezzel a…

– Ígérem, hogy később mindent megmagyarázok. Csak kérlek, kérlek, tegyél meg nekem valamit.

– Van ennek köze Pam Seniorhoz?

– Nincs. Talán. Nem tudom.

– Nem tudod?

– Esther, erről nem szabad szólnod Nicknek. Esküdj meg, hogy nem szólsz.

– Hívj fel két óra múlva, különben hívom a rendőrséget – jelenti ki, mintha az ő ötlete lett volna. – És ha nem tudod megmagyarázni részletekbe menően, akkor én löklek a busz alá. Rendben?

– Szuper vagy.

Az utasülésre dobom a telefont és elindulok a Corn Mill House felé.

Rendőrségi bizonyíték hiv. szám: VN8723

Eset hív. szám: VN67

Nyomozást vezeti: Samuel Kombothekra őrmester

GERALDINE BRETHERICK NAPLÓJA, 9/2. KIVONAT (Toshiba Laptop merevlemezéről készült kivonat, Corn Mill House, Castle Park, Spilling RY29 OLE)

2006. április 20., este 10 óra

Nem hiszem, hogy túl hosszú ideig fogok barátkozni Cordyval. Kár, mert ő azon kevesek közé tartozik, akiket szeretek. Pár órával ezelőtt hívott, és elmondta, hogy beleszeretett egy férfiba, akivel már két hétvégét együtt töltött. Tudja, hogy őrültség, mondta, de csak egy élete van, és azt vele akarja tölteni. Dermot minden bizonnyal tud róla, és kétségbe van esve. Nem hibáztatom, mondtam Cordynak. Tavaly ő ragaszkodott hozzá, hogy a férje végeztessen magán vasectomiát. Dermot nem szívesen, de megtette Cordy kedvéért, hogy ne kelljen neki folyton tablettát szednie.

Cordy kijelentette, hogy nem képes Dermot-val együtt maradni, csak azért, mert „elnyisszantották”.

– Nem vagyok ennyire önfeláldozó – mondta. – Te az lennél?

Nem tudtam, mit mondjak. Gondolkodtam. Talán, igen. Az elmúlt öt évben úgy éreztem, hogy csapdába estem egy tengeralattjáró egyik apró helyiségében, és fogy az oxigén, és én semmit se tettem ellene. Továbbra sem teszek. Ma este a konyhában aprítottam a kolbászt a vacsorához, Lucy odajött mögém, átölelte a lábamat és elkezdte énekelni az iskolában tanult dalt. Megint izgatott pánik szorította a mellkasomat, mintha egy vastag, zárt ökölből menekülni akaró pillangó lennék. Mindig ezt éreztem, mikor Lucy váratlanul átölelt.

– Szervusz, drágám, milyen szép dal – mondtam, miközben az ismerős sikolyt hallottam a fejemben: nincs tér, nincs nyugalom, nincs választás, és ez így megy örökké…

Végül azt mondtam Cordynak, hogy igen, az ő helyzetében én feláldoznám magam és maradnék. A válasza egy gyötrelmes nyögés volt. Sajnáltam, és már éppen vissza akartam szívni a szavaimat – honnan is tudnám, mit tennék –, mikor azt mondta:

– Én nem hiszem, hogy maradni tudnék. De… ha arra gondolok, hogy ezentúl csak hétvégenként láthatom Oonagh-t, megszakad a szívem.

Az enyém megdermedt, mikor meghallottam ezeket a szavakat.

– Úgy érted, hogy… ha elmész, Oonagh-t nem viszed magaddal? – igyekeztem közömbösnek tűnni. Aztán kiderült a „mesterterv”. Cordy azt mondta, ha elhagyja Dermot-t, akkor nála hagyja Oonagh-t. – Nem bírnám ki, ha elvenném tőle – mondta Cordy. – Úgy értem, ez nem ugyanaz, mintha lehetne még gyereke, nem? És ez az én hibám. Én törtem össze a házasságot.

Akkor sírva fakadt.

Cordy nem buta. Biztos vagyok benne, hogy mindenkit bolonddá tesz, kivéve engem. Ha elmegy – ami kétségtelenül megtörténik –, annak semmi köze nem lesz ehhez az új fickóhoz, de annál több ahhoz, hogy lerázza a gyerekét, és újra szabad legyen. Az emberek arról beszélnek, hogy „le vannak kötve” a házassággal, vagy ha valakivel együtt élnek, de ez hazugság. Mielőtt Lucy megszületett. Mark és én tökéletesen szabadok voltunk.

Az benne a csavar, hogy senki sem ítéli majd el Cordyt, mert elhagyta Oonagh-t. Úgy tesz majd, minta önfeláldozásból tenné, a sajátja elé helyezné Dermot érdekét, és megszakad a szíve, hogy el kell válnia drága gyermekétől.

– Biztos vagyok benne, hogy Dermot engedi, hogy sokat lássam Oonagh-t – szipogta. – Minden hétvégét és szünetet nálam tölthet. Talán felesben is csinálhatjuk, és Oonagh-nak két otthona is lehet.

– Sok férfi nem akar felelősséget vállalni a gyerekért – mondtam neki, mert Markra gondoltam, aki reménytelen lenne. Nem hiszem, hogy valaha is készített ennivalót Lucynek. Vagy bárkinek, ha belegondolok. – Biztos vagy benne, hogy Dermot képes rá? Talán jobban tetszene neki, ha Oonagh veled élne, és ő meg akkor jönne, amikor akar.

– Nem, Dermot nem ilyen – felelte Cordy. – Ő remek apa. A kezdetektől mindent megcsinált. Megosztoztunk a gyerekgondozáson, mindenben. Tudom, hogy azt szeretné, hogy Oonagh vele maradjon.

– Rendben – mondom, és izzó irigység mardos. Már akkor tudtam, hogy nem bírom ki. Ha Cordy elmenekül, és egészen új életet kezd, ha sikerül neki megszabadulnia Oonagh-tól, és közben mártírnak tűnni, akkor képtelen leszek ismét szóba állni vele.

4

2007.08.07.

– Újabb fejlemény történt – Sam Kombothekra az egész csoporthoz intézte szavait, de tekintete folyton visszatért Simonra. – Most hívott Sue Slater, egy Rawndesley-ben található ügyvédi iroda képviselője. Két héttel Geraldine és Lucy Bretherick holttestének megtalálása előtt Mrs. Slatert felhívta Geraldine Bretherick, aki bemutatkozott, és egy ügyvéddel szeretett volna kapcsolatba lépni. Mrs. Slater nem gondolt semmi rosszra egészen addig, míg a híradóban nem hallotta a nevét. Szokatlan név, úgyhogy megmaradt a fejében.

– Szerintem Kombothekra sokkal furább név – jelentette ki Giles Proust. – Bretherick több száz is lehet.

Az őrmester idegesen nevetett, és Proust elégedettnek látszott.

– Mrs. Bretherick látszólag azt kérte, hogy „olyasvalakivel beszélhessen, aki válásokkal, szülői felügyelettel és ilyesmikkel foglalkozik” – most szó szerint idéztem őt. Mikor Mrs. Slater megkérdezte, hogy neki magának van-e szüksége az ügyvéd segítségére, mintha kijött volna a sodrából. Azt mondta, nem számít, és letette a telefont. Mrs. Slater elmondta, hogy eredetileg nem akart szólni nekünk, de végül megfontolta, és úgy döntött, talán fontos lehet.

– Ez felettébb közösségi szellemű gondolkodásra vall.

A Hóember a falnak támaszkodott, a mobilját egyik kezéből a másikba vette. Minden pár másodpercben megnézte a kijelzőt. A felesége, Lizzie egész héten egy főzőtanfolyamon vett részt. Proust elengedte – harminc év útin először hagyta el egy éjszakánál hosszabb időre a családi fészket, ahogy Simonnak elmondta –, azzal a feltétellel, ha „kapcsolatban maradnak”.

– Bizonyára így lesz, uram – mondta Simon, és igyekezett, nehogy hozzátegye: „remélem Harrogate-ben működnek a telefonvonalak”. Lizzie előző nap reggel utazott el, a Hóember azóta folyamatosan kapcsolatban áll vele, ami Simon megítélése szerint bőven kimerítette a megfigyelés fogalmát. Előző nap ötször hívta, ma háromszor. És ezek csak azok a hívások voltak, amelyeknél Simon jelen volt, és ha jól ítélte meg, nem volt más céljuk, mint hogy a Hóember kövesse Lizzie mozgását. „A szállodai szobájában van”, morogta időnként Proust sötéten, vagy „A boltban van és pólót vesz. Nyilván hideg van arrafelé.” Mivel Proust Proust volt, a válaszként megfogalmazódott „Ki nem szarja le” mondat nem hangzott el, csupán gondolat maradt.

A felügyelő kopasz fejétől balra egy nagy négyszögletes tábla látszott Geraldine Bretherick búcsúlevelének átiratával. Alatta fekete kijelző tollal valaki kimásolta azt a levelet, amelyet Robbie Meakin rendőrnek címeztek a spillingi postahivatalban. „Kérem, továbbítsa annak, aki Geraldine és Lucy Bretherick halála ügyében nyomoz. Lehetséges, hogy a férfi, aki a hírekben tegnap este Mark Bretherickként szerepelt, nem Mark Bretherick. Meg kellene vizsgálniuk és megbizonyosodni róla, hogy az-e, akinek mondja magát. Sajnálom, nem mondhatok többet.”

Proust nem volt benne biztos, hogy a spillingi postahivatalból az íróasztalára került levél valódi-e. Simonnak nem volt kétsége afelől, hogy a levelét Charlie kézbesítette. Ez azt jelentette, hogy úgy döntött, Prousthoz, és nem hozzá fordul. Simon a lány kivételével az egész világot kimondhatatlanul gyűlölte ebben a pillanatban.

– Nos, őrmester? – kérdezte Proust Kombothekrát. – Maga szerint fontos a Mrs. Slatertől kapott információ?

– Igen, uram. Legalábbis azt hiszem. Lehetséges, hogy Geraldine Bretherick el akarta hagyni Mark Brethericket, és azért hívta fel az ügyvédi irodát – Ellingham Sandlert –, mert meg akarta tudni, még mielőtt bármibe fog, hogy milyen esélyei vannak Lucy szülői felügyeletének megszerzésére.

– Felügyeletet akart? – kérdezte Proust. – A napló alapján én nem mondanám.

– Arról beszél, hogy a barátnője, Cordy elhagyja a férjét, és hagyja, hogy a férj kapja meg a kislányuk feletti felügyelet jogát – mondta Chris Gibbs, vastag arany karikagyűrűjét dörzsölgetve. – Lehet valamiféle kapcsolat a két ügy között?

– Gibbs alig több mint egy éve nősült. Azóta vastag sötét hajában minden nap egy fura csíkkal jelent meg, és Simon szerint úgy bűzlött a ruhája, mint azok az illatosítók, amiket néha a vécécsészéken lehet látni, és arra szolgálnak, hogy elnyomják a szagokat, de általában csak még intenzívebb lesz tőlük a bűz.

– Úgy érted, hogy Geraldine Cordy miatt telefonált? – kérdezte Colin Sellers bozontos oldalszakállát vakargatva. Ha nem vigyáz, az egész arcát benövi. Simont a Corn Mill House faláról lecsüngő zöld növényekre emlékeztette.

– Maga beszélt Mrs. O’Harával, Waterhouse?

Simon Proust felé fordult. Mióta Kombothekra átvette Charlie helyét, Simon igyekezett olyan keveset beszélni a csoport megbeszélésein, amilyen keveset csak lehetett. Senkinek nem tűnt fel, de ezt a csendes tiltakozást nem is a nagyközönségnek szánta, csupán magának tartozott vele.

– Beszéljen vele újból. Tudja meg, hogy nem bánta-e meg, hogy bűntudatát enyhítendő a férjénél készült hagyni a lányukat, és megkérte-e Geraldine Brethericket, hogy keressen neki ügyvédet.

Simon hagyta, hogy kiüljön a megvetés az arcára. Cordy O’Hara nem volt sem félénk, sem lusta. Ha úgy döntött volna, hogy ügyvédre van szüksége, ő maga hívja fel.

– Nem hiszem, uram – mondta Gibbs. – Geraldine irigyelte Mrs. O'Harát, mert meg tudott szabadulni a lányától – kifejezetten erről írt a naplójában. Talán ez ösztönözte arra, hogy ő is megpróbálja.

– Ez kissé extrém lenne, nem igaz? – mondta Sellers. A csoport többi tagjának arckifejezését látva feltartotta a kezét. – Tudom, tudom.

Minden szem a bűntény helyszínén készült, a fal egynegyedét elfoglaló, nagyított fényképekre tapadt: két fürdőkád, aranykarmos lábakkal, az egyik kádban tiszta víz, eleven piros a másikban, a nedves haj indái, amelyek halott napok fekete sugaraiként fogták körbe a két arcot. Simon nem tudta magát rávenni, hogy a két arcra nézzen. Különösen nem a szemekbe.

– Talán annyit mondhatnék… – pillantott Kombothekra a jegyzeteibe –, már nem nevezik felügyeletnek. Mrs. Slater információi szerint a jogászok manapság elhelyezésről és elsődleges gondviselőről beszélnek. A bíróságok mindent a gyerek szempontjából néznek.

– Ez elég ostobaságnak tűnik – jegyezte meg Proust.

– Az a lényeg, hogy a szülők egyike nem nyer, és a másik nem veszít, hanem a gyerek érdeke fontos. Amennyiben lehetséges, közös elhelyezésre törekszenek.

– Őrmester, elbűvölő, ahogy megpróbál bevezetni bennünket nemzetünk szociális hálózatának és jogi rendszerének finomságaiba, de talán…

– Mindjárt a lényegre térek, uram – mondta Kombothekra. Az ádámcsutkája eszelősen dolgozott, mint mindig, ha ellenséges légkörben kellett beszélnie. – Ez csak feltételezés, de… Geraldine Bretherick nem dolgozott a lánya megszületése óta. Nem voltak megtakarításai; a férje kereste az összes pénzt. A pénz egyenlő a hatalommal, és a nő, aki nap mint nap egyedül van otthon egy kisgyerekkel, gyakran elveszíti az önbizalmát.

– Ez igaz – szúrta közbe Sellers. – Stacey is mindig ezen lovagol. Most éppen arról győzködött, hogy franciául akar tanulni, így kénytelen vagyok heti két órát leszurkolni. Azt mondja, beiratkozna egy végzős gimnáziumi osztályba, hogy letegye a haladó szintet. Nem értem, miért lenne ettől több az önbizalma, hacsak nem tervezi azt, hogy Franciaországba költözik, de… – vonta meg a vállát.

– Felnőttkori válság – adta meg a diagnózist Gibbs.

Simon a tenyerébe mélyesztette a körmét. Hányingere lett a társa ostobaságától. Ha Stacey Sellers önbizalomhiányban szenved, ennek valószínűleg semmi köze ahhoz, hogy nem beszél még egy nyelvet, sokkal inkább a férje Suki Kitsonnal folytatott hosszútávú viszonyából fakad, aki sokkal fiatalabb nála, és énekesnőként keresi a kenyerét éttermekben, bárokban és időnként kirándulóhajókon. Ha Sellers pénzt akarna spórolni, meg kellene próbálnia leépíteni Sukit, és megfigyelhetné, milyen eredménnyel jár. Talán Stacey is úgy döntene, hogy megvan franciatanulás nélkül.

– Sok gyermeket nevelő anyuka érzi úgy, hogy elszakadt a külvilágtól, ha tetszik… – folytatta Kombothekra.

– Nem tetszik. – Proust előrebillent, kirázva a két karját, mintha hirtelen rájött volna, hogy túl sokáig maradt mozdulatlan. Felmutatta Kombothekrának a mobiltelefonját. – Ha a társadalmi normákról akarnék kommentárt hallgatni, akkor Emile Durkheimet hívnám. Egy franciát. Sellers, semmi kétség, hogy a maga felesége ismeri. Elég szomorú, hogy azt az önreklámozó hülye Harbardot meg kell hallgatnom, úgyhogy semmi szükségem sincs rá, hogy maga is szociológust játsszon, őrmester. Szorítkozzon a tényekre, és térjen a lényegre.

A csoportban senki sem szeretett Keith Harbard professzorral dolgozni, de Barrow főfelügyelő ragaszkodott hozzá, így a nyomozó osztály kénytelen volt külsős szakértőt alkalmazni. Családirtás, ahogyan néhány újság és televíziós kommentátor nevezi, túlságosan érzékeny téma, ráadásul a sajtó is figyelemmel kíséri a fejleményeket, ezért nem lehet a szokványos módon foglalkozni vele. Különösen, hogy egy nő, az anya a gyilkos.

– Szükségünk van minden segítségre – mondta a főfelügyelő. Ez a gyakorlatban egy kövér, kopaszodó tudóst jelentett, aki előszeretettel használta a „család megsemmisítése” kifejezést, különösen, ha kamera volt a közelben, és folyamatosan a saját könyveire és cikkeire hivatkozott; láthatóan azt hiszi, hogy ő fújja a passzátszelet, ahogy Sellers találóan megjegyezte.

– Annak ellenére, ami a számítógépes naplóban áll, a legtöbb anya nem mond le a gyerekéről, ha arra kerül a sor – mondta Kombothekra. – Ha Geraldine megölte Lucyt, majd magát – ahogy mi gondoljuk –, az azt sugallja, hogy a lányára még halálában is szüksége volt. Lehet, hogy futólag megirigyelte Cordy O’Harát, de ez nem jelenti azt, hogy komolyan el akarta hagyni Lucyt. Ha így lett volna, bármikor megtehette volna. Mi tarthatta volna vissza?

Nem várta meg, hogy bárki válaszoljon a feltett kérdésre, hanem azonnal folytatta:

– Mark Bretherick gazdag, sikeres ember. Gazdagság és siker hatalmat jelent. Lehetséges, hogy Geraldine attól félt, hogy a bíróságon nem nyerhet ellene. – Kombothekra aggodalmasan mosolygott Simonra, aki gyorsan félrenézett. Nem akarta, hogy az őrmester a szövetségesének tartsa. Szerette volna, ha Sellers és Gibbs időnként meghívja Kombothekrát egy kocsmába. Ez levenné a terhet Simonról, végre nem érezné úgy, hogy szerepet kell játszania. Ráadásul Sellers és Gibbs nem Charlie miatt volt barátságtalan az őrmesterrel. Egész egyszerűen nem bírták Kombothekra udvarias stílusát. Simon hallotta, hogy a háta mögött Stepfordnak nevezik. Sellers és Gibbs csak olyankor voltak hajlandók civilizáltan viselkedni, amikor féltek magukat kitenni a Hóember jeges szarkazmusának.

– Emlékszik Salamon király történetére, őrmester? – kérdezte Proust. – A valódi anya úgy döntött, hogy inkább tartsa meg a másik nő a gyereket, mint hogy kettévágják. – Mikor a felügyelő rájött, hogy beosztottjainak háromnegyed része értetlenül bámul rá, gyorsan témát váltott – Ez a dolog a nők csökkenő önbizalmával ostobaság! A feleségem évekig nem dolgozott, mikor a gyerekeink kicsik voltak, és soha nem ismertem magabiztosabb nőt. Igen, én voltam a kenyérkereső, de Lizzie úgy viselkedett, mintha minden penny, amit hazahoztam, az ő kemény munkájának eredménye lenne. Rendszerint hajnalban értem haza, miután egész este közösségünk legkevésbé megnyerő figuráival dulakodtam, csak azért, hogy a fejemhez vághassa, hogy az én munkám nem lehetett fárasztóbb, mint az övé. Mind a mai napig ő uralkodik a családon. Ijesztő. – A felügyelő a mobiljára pillantott. – Ennyit arról, hogy a nők elveszítik az önbizalmukat. Bárcsak igaz lenne.

Tekintete találkozott Simonéval. Simon tudta, hogy ugyanarra gondolnak; Proust vajon akkor is ilyen keményen fogalmazna, ha még mindig Charlie lenne a főnök?

Simon nem bírta tovább.

– Beszéljen a saját nevében – mondta Kombothekrának. – Csak, hogy tisztázzuk: maga azt hiszi, hogy Geraldine Bretherick megölte Lucyt, és utána magát. Én nem.

– Csak idő kérdése volt… – morogta Proust.

– Ugyan már – kételkedett Sellers. – Ki más tehette volna? Nem volt betörés.

– Geraldine nyilván beeresztett valakit a házba. Több azonosítatlan ujjlenyomatunk van.

– Ez szinte minden helyszínen így van. Te is tudod. Lehetnek bárkié – valakié, aki mértéket vett az új függönyökhöz, vagy akárkié.

– Mark Brethericken kívül kinek lett volna indítéka, hogy megölje mindkettőjüket, anyát és lányát? – kérdezte Gibbs. – És ő tisztázta magát

Kombothekra bólintott:

– Tudjuk, hogy Geraldine és Lucy Bretherick augusztus elsején vagy másodikán halt meg, valószínűleg elsején, és van tizenöt tudós a LosAlamos-i Nemzeti Laboratóriumban New Mexicóban, akik elmondták, hogy Mark Bretherick július huszonnyolctól augusztus harmadikáig ott volt. El van látva alibivel kötésig, Simon, és rajta kívül nincs más gyanúsított.

Kombothekra elmosolyodott, sajnálta, hogy ő a rossz hír hozója.

– Van egy – jelentette ki Simon. – Az a valaki, akit még nem sikerült megtalálnunk. William Markes.

– Ne kezdje megint, Waterhouse. – Proust a falra csapott. – És ne képzelje, hogy azzal a „méggel” hagyom elsiklani. „Még”… mintha már majdnem megtalálta volna. Geraldine Bretherick életének minden elképzelhető részletét felforgattuk, és sehol sem találkoztunk William Markesszal.

– Nem hiszem, hogy fel kellene adnunk a keresést.

– Nem arról van szó, Simon, hogy feladtuk. Kifogytunk a helyekből, ahol kereshetnénk. Geraldine egyetlen barátja vagy családtagja sem hallott róla. Megpróbáltuk a García Lorca Intézetet, ahol dolgozott…

– Talán Williamo Marco néven szerepel valamelyik könyvben – vihogott Gibbs.

– …és ők sem tudtak segíteni – folytatta Kombothekra. – Minden William Markest megnéztünk a választójegyzékben…

– Talán az egyikük hazudott – mondta Simon. – Ez elképzelhető, ha Geraldine kivételével senki se tudott a kapcsolatukról.

– Waterhouse, mit javasol, mit tegyünk? – Proust lassan és tisztán érthetően beszélt.

– Menjünk végig az összes William Markeson. Nyomozzuk le őket úgy, ahogy Mark Brethericket lenyomoztuk. És terjesszük ki a nyomozást mindenkire, akit William Marxnak hívnak, M-a-r-x. M-a-r-k-snak, e nélkül.

– Kitűnő ötlet – bólintott a Hóember. Jeges volt minden szava. – Ne hagyjuk ki Gibbs Williamo Marcóját sem, bár az inkább minden bizonnyal Guillermo lenne. És mi legyen a William Markham vagy Markey nevű emberekkel, ők megúszhatják?

– Nem tudjuk megtenni, Simon – robbant ki Kombothekra; Simon észrevette, hogy az őrmestert felidegesítette Proust stílusa. – Nincs időnk, és az ehhez szükséges anyagi forrásaink is hiányosak.

– Pénz mindig van, ha egy döntéshozó fontosnak gondol valamit – vágta rá Simon, és igyekezett legyűrni az egyre fokozódó haragját. – Markham, Markey, igen. Marks & Spencer vagy akármi is a neve, az a férfi, aki tönkretette Geraldine Bretherick életét. – Simon mély lélegzetet vett. – Addig kell folytatnunk a keresést, amíg meg nem találjuk.

Proust úgy jött előre, mintha húznák. Olyan közel lépett, amennyire csak tudott, aztán tekintetét Simonra szegezte. Simon továbbra is a szemközti táblát nézte.

– Szóval elképzelhető, hogy Mrs. Bretherick rosszul írta a nevet – mondta a Hóember olyan hangon, amely alig volt több a suttogásnál.

– ”Egy William Markes nevű embernek” nevezte – jelentette ki Simon. – Mint már többször mondtam, szerintem ez azt jelenti, hogy az asszony nem ismerte valami jól, ha egyáltalán ismerte. Lehet, hogy rosszul tudta a nevét.

– Egyetértek – mondta Proust. – Akkor hol kezdjük? Kezdjük először a Peter Parkerseknél vagy talán vegyük elő az összes Cyril Billingtont, aki csak a kezünk közé kerül?

– Ezek a nevek még a legtávolabbról sem hasonlítanak… – kezdte Simon.

– Szóval az asszony tévedhetett a névvel kapcsolatban, és Waterhouse nyomozó dolga – aki mindent lát, mindent tud –, hogy eldöntse, mekkorát tévedett! – üvöltötte Proust magából kikelve. Nyála Simon arcára fröccsent. Kombothekra, Sellers és Gibbs megdermedt. Sellers abbahagyta oldalszakálla birizgálását, és keze megállt a levegőben. A három nyomozó úgy bámult, mintha csak arra várnának, hogy valaki bespriccelje őket fagyállóval. A Hóember újból rászolgált a gúnynevére.

– Ide hallgasson, nyomozó, de nagyon, nagyon figyelmesen – Proust a mutatóujját Simon torkának szögezte. Ez először fordult elő. A szóbeli megaláztatáshoz már hozzászokott Simon; a bökdösés viszont új elem volt a Hóember fegyvertárában. – Peter Parkers a szerelőm és Billington a nagybátyám. Mindketten rendes, törvénytisztelő állampolgárok. Biztos vagyok benne, hogy nem kell mondanom, miért nem kezdünk el szaglászni a magánügyeik körül csupán azért, mert Mrs. Bretherick esetleg hibát vétett, mikor legépelte a William Markes nevet. Világosan fejeztem ki magam?

– Igen.

– Nagyszerű.

– Mi van a spillingi postahivatal levelével? – tette fel a kérdést Simon a felügyeld hátának. – Azzal a levéllel, amelyet valaki eljuttatott önhöz. Hogy meglehet, Mark Bretherick nem Bretherick. Utánanézett ennek az információnak?

– Elmúltak azok az idők, Waterhouse, mikor a rendőrség le tudta rázni a figyelemre éhes diliseket, mint a gyümölcsevő denevéreket, amiknek végül is bizonyulnak. A felettese teljes figyelmet fog szentelni az új információnak, igaz, őrmester?

Pár másodperc eltelt, míg Kombothekra megtalálta a hangját.

– Már tettem lépéseket. Eleddig olybá tűnik, hogy Bretherick az, akinek mondja magát.

– Waterhouse talán úgy hiszi, hogy William Markes a valódi neve – sziszegte Proust. – Nos, Waterhouse?

– Nem, uram.

Simon a két tízéves házassági évfordulós kártyára gondolt, amelyeket a kandalló párkányán látott Corn Mill House-ban. Világosan maga előtt látta őket. Mindkettő elég nagy, A3-as méretű. Az egyiknek felkunkorodtak a szélei, ez áll rajta kacskaringós, ezüstszínű írással, egy sárga virágot ábrázoló kép fölött: „Drága férjemnek az évfordulónkon”. A másik rózsaszínű volt, és mappaszerű, az első lapon a 10-es számmal és egy rózsacsokorral. A rózsák rózsaszínű masnival voltak összekötve. Simon megjegyezte, mi volt a kártyák belsejére írva. Miért? Hogy meg tudja vitatni Sellersszel és Gibbsszel, hogy lássa, mire gondolnak? Prousttal? Egészen a műszak végéig röhögnének. Még a különben jóindulatú Sam Kombothekra is.

Nem, azt nem gondolta, hogy Mark Bretherick William Markes volt, nem szükségszerűen. De azok a kártyák…

– Ha rajtam állna, én küldenék valakit, hogy figyelje a spillingi postahivatalt – mondta. – Akárki írta azt a levelet, nem mondott el mindent. Lehet, hogy a napokban küld majd egy hosszabb levelet. Ha ezt a személyt megismerjük, talán egy lehetséges gyanúsított nyomára bukkanunk.

– En legszívesebben magát küldeném el, Waterhouse – válaszolta Proust. – De nem a postahivatalba.

– Simon, van egy búcsúlevelünk – mutatott Kombothekra a táblára –, és egy napló, amiből világosan kiderül, hogy Geraldine Bretherick depressziós volt.

– Egy napló, amit egy számítógépben találtunk – Simon még a maga számára is olyannak tűnt, mint egy durcás gyerek. – Nem papírmásolat, nem feljegyzés. Ki gépeli a naplóját egyenesen a számítógépbe? És miért csak kilenc bejegyzés van, mindegyik tavalyról? Nem kilenc összefüggő, közelmúltbeli írás, hanem kilenc, véletlenszerűen kiválasztott napon íródott, 2006 áprilisából és májusából. Miért? Meg tudja valaki mondani nekem?

– Waterhouse, kényelmetlen helyzetbe hozza magát – böffent ki Proustból, aztán Kombothekrára pillantott, mintha azt várta volna, hogy megbünteti a neveletlensége miatt.

– Van egy példányom ebből a cikkből valamennyiőtök számára. – Kombothekra felvett egy köteg papírt, amit az egész eligazítás alatt maga mellett tartott az íróasztalán. Úgy tett, mintha Simon meg sem szólalt volna. Miért foglalkozna vele? – Ez Harbard professzor legújabb cikke – tette hozzá Kombothekra.

– Már tudjuk, mit gondol ez az egomániás – vetette oda Proust. – Hogy Geraldine Bretherick a felelős mindkét halálesetért. Én azon az állásponton vagyok, amit mindig mondok: ő nem tud többet, mint amennyit mi felderítünk. Kevesebbet tud, mint amennyit mi. Ő azt akarja, hogy család-megsemmisítés legyen a megoldás – ugyancsak ellentmondásos kifejezés, amit valószínűleg ő maga alkotott –, mert akkor megszellőztetheti ostoba előfeltételeit a nemzeti tévében: öt éven belül az országban minden anya a legközelebbi sziklához kormányozza majd a kocsiját az ivadékával együtt, vagy valami hasonlót.

– Ő sok ehhez hasonló gyilkossági-öngyilkossági esetet tanulmányozott, uram – ellenkezett Kombothekra. A hangja olyan jóindulatú volt, mintha a Hóember most kínálta volna meg egy teasüteménnyel. Kombothekra sajnálta Harbard professzort; volt olyan jó, hogy bevallotta Simonnak egyik kínos, leginkább csöndes autóútjuk során Corn Mill House-ba. – Nem lehet könnyű a pasasnak. A főfelügyelő meghívja szakértőnek, mi meg úgy kezeljük, mintha betolakodó vagy kretén lenne – mondta, Simon pedig azon töprengett, hogy Kombothekra vajon nem magáról, a saját tapasztalatairól beszél-e. A maga részéről olyan érzékenynek tartotta Harbardot, akár egy kaktuszt. Rossz hallgatóság volt. Mikor a másik ember beszélt, türelmetlenül bólogatott, nyalogatta a szája szélét, „igen, igen, rendben, igen”, mormolgatta, miközben egyre jobban fölpörögve várta, mikor kerülhet ismét reflektorfénybe. Az egyetlen alkalom, amikor feszülten figyelt, az volt, mikor Barrow főfelügyelő rövid eligazítást tartott arról, milyen kitűnő szakember Harbard professzor, és milyen szerencsések, hogy felajánlotta a segítségét.

– Aláhúztam azt a bekezdést, amely szerintem új információt rejt – mondta Kombothekra. Simon kezébe nyomta az összekapcsolt cikk egy példányát, és ezzel lehetősége nyílt arra, hogy újabb mosollyal ajándékozza meg. – Mindenesetre arra nem emlékszem, hogy Harbard professzor személyesen is elmondta volna ezt. A hatodik bekezdésben azt állítja, hogy a családirtás olyan bűntény, amelyet nem lehet a társadalmi kirekesztettséggel vagy a szegénységgel társítani. Általában a jó körülmények között élő felső középosztálybeliekre jellemző. Harbard úgy érvel, hogy ez abból fakad, hogy fenn kell tartaniuk a tökéletes család látszatát, hogy boldogok és sikeresek. Minél magasabban állnak a társadalmi-gazdasági hierarchián, annál fontosabb a látszat…

– Kérem, ne beszéljen nekem hierarchiáról, őrmester – mondta Proust.

– …az emberek azt szeretnék, ha a barátaik irigyelnék őket, ezért képmutatók. És néha, mikor az túl bonyolult, fájdalmas, a való élet közbelép…

– Ez hülyeség – szakította félbe Simon. – Vagyis, mivel Bretherickék a felső középosztályhoz tartoztak, és volt pénzük, ez azt jelenti, hogy Geraldine gyilkos, és öngyilkosságot követett el?

Proust szúrós pillantást vetett Kombothekrára, összecsavarta Harbard cikkének fénymásolatát, és a szoba sarkában álló szemétkosárba dobta. Elhibázta.

– Mi van a GHB-val? – Simon azon töprengett, vajon tudna-e valamivel többet elérni, mint a kisebbik rosszat, most, hogy a Hóember dühös Kombothekrára. – Miért vette be Geraldine Bretherick a drogot? Honnan szerezte?

– Szintetikus kábítószert lehet szerezni az internetről – szólt közbe Gibbs. – Nem nehéz. Egyébként a GHB az országban gyorsan a Rohypnol helyére lépett. Ma már ez a legnépszerűbb randi drog.

– Egy olyan nő, mint Geraldine Bretherick, tekintve mindazt, amit tudunk róla, képes lenne illegális drogot vásárolni az interneten? – tette fel a kérdést Simon. – Ő vezette a Szülők és Barátok Tanácsát a lánya iskolájában, a konyhai könyvespolca pedig olyan könyvekkel volt tele, mint A gyermek agyát fejlesztő halételek meg hasonló marhaságok. – önkéntelenül Kombothekrára pillantott. – A számítógépével kapcsolatban jelentkezett már a HTCU?

A high-tech bűnügyi egységet csak „Hitcoo”-nak rövidítették a bűnügyi nyomozó osztályon. Csak Proust nem követte a szokást.

Az őrmester a fejét rázta.

– Folyton sürgetem őket. Nem mondják, mi tart nekik ennyi ideig.

– Lefogadom, hogy nem találunk GHB-rendelést Geraldine Bretherick laptopján. És nem arra gondolok, hogy miért GHB Rohypnol helyett, hanem arra, hogy miért drog? Lucy esetében megértem – azt akarta, hogy Lucy kiüsse magát, és ne kelljen mást tenni, csak lenyomni a víz alá. Így Lucy nem érzett semmi fájdalmat. De ő miért vette be? Gondoljunk csak bele, mennyi dolga volt, és milyen hatékonyan kellett cselekednie: meg kellett ölnie a lányát, írnia kellett egy búcsúlevelet, be kellett kapcsolnia a számítógépet, kinyitni a napló fájlt, hogy mi megtaláljuk, majd meg kellett ölnie magát… ehhez tiszta fejre volt szüksége, vagy nem?

– Ha felvágja az ember az ereit, az fáj – mondta Sellers. – Talán a saját fájdalmát akarta tompítani. Több GHB volt Lucy vizeletében, mint az anyjáéban, sokkal több. Úgy tűnt, mintha Geraldine csak egy keveset vett volna be, hogy a félelmét tompítsa, talán, hogy minden homályos legyen egy kicsit. És pontosan ez történik, ha kis adag GHB-t fogyaszt az ember.

– Igen, de hogyan csinálta? – vágott vissza Simon. – Begépelte, hogy „randidrog” a Google-ba és onnan vette? Nem tudom elképzelni. Honnan tudta, mennyit kell bevennie?

– Nincs értelme a spekulációnak – vágott közbe élesen Proust. – A számítógépes fickók megmondják, mit tett és mit nem tett Geraldine a laptopjával.

– Azt is meg kell mondaniuk, hogy mikor nyitották meg először a napló fájlt – jelentette ki Simon. – Vajon azon a napon nyitották meg, amikor meghalt? Ez esetben a bejegyzések fölött szereplő dátumok hamisak.

– Ezt idejében meg fogjuk tudni. – Proust felvette „A világ legszuperebb nagypapája” feliratú bögrét, beleejtette a mobilját és az irodája felé pillantott. Ennyi elég volt neki. – Mi van Bretherick eltűnt öltönyével, őrmester?

– Ez az én asztalom – mondta neki Sellers. – Szerencsére az összes vegytisztító ötven kilométeres sugarú körben van a Corn Mill House-tól.

– A jótékonysági boltok úgy szintén – emlékeztetett Kombothekra. – A feleségem néha fogja a régebbi ruháimat és eladományozza anélkül, hogy szólna nekem.

– Az enyém is csinálta, míg hangot nem adtam a nemtetszésemnek – jegyezte meg Proust. – Teljesen jó pulóvereket szokott odaadni.

– És ha kiderül, hogy az öltönyt nem adták be egyik vegytisztítóba sem és egyik jótékonysági boltba sem? Akkor mi van? – kérdezte Simon.

Proust felsóhajtott.

– Akkor az eltűnt kabát megoldatlan rejtélyével állunk szemben. Remélem, érzi, hogy ez mennyire egy ifjúsági detektívregény lapjaira való. A bizonyítékok még mindig arra mutatnak, hogy Geraldine Bretherick felelős a lánya és a saját haláláért. Nekem sem tetszik jobban, mint magának, de sok mindent nem tehetek. Csak azért követjük ezt az Oswald Mosley-szálat az öltönnyel, mert Mr. Bretherick elég fontos személy. Sajnálom, ha csalódást okoztam, Waterhouse.

Proust fogta az üres bögrét meg a mobilt, és elindult a terem sarkában lévő kis kuckója felé, amelynek három oldala deréktól fölfelé üveg volt. A felügyelő bement és becsapta maga mögött az ajtót.

Simon igyekezett elkerülni a Kombothekra tekintetében tükröződő együttérzést, ezért a tábla felé fordult. Betéve tudta Bretherickék tízéves évfordulós kártyájának szövegét, de Geraldine búcsúleveléét nem. Valahogy jelentéktelennek érezte, túlságosan csúszósnak ahhoz, hogy megragadjon az elméjében. Újból elolvasta:

Sajnálom. A legtávolabbról sem szeretnék senkinek fájdalmat okozni, vagy bárkit felzaklatni. Azt hiszem, jobb, ha nem bonyolódom hosszú és részletes magyarázkodásba – nem akarok hazudni, és nem akarom, hogy a dolgok még rosszabbra forduljanak. Tudom, hogy úgy fog tűnni, mintha rettentően önző volnék, de arra kell gondolnom, ami Lucy számára a legjobb.

Tényleg nagyon sajnálom. Geraldine

Simon elméjében Geraldine szavait barátnőjének, Cordy O’Harának szavai írták felül: Geraldine mindig tervezett, rendezkedett, előrántva a határidőnaplóját. Alig egy héttel a halála előtt találkoztam vele, és arról próbált meggyőzni, hogy én meg Oonagh menjünk el vele és Lucyvel a jövő félévben az EuroDisneybe.

Simon Kombothekrához fordult, Sellers és Gibbs a Hóember ketrece felé tartottak. Nekik még jelenésük volt.

Proust felpillantott és elmosolyodott, mikor Simon megjelent az irodájában, mintha hívta volna.

– Áruljon el valamit, Waterhouse – kezdte. – Mi a véleménye Kombothekra őrmesterről? Milyennek találja a vele való együttműködést?

– Jó kolléga. Remek.

– Zailer őrmestert helyettesíti, és maga arra is nehezen veszi rá magát, hogy ránézzen. – Simon hazugságát csapta le az igazsággal. – Kombothekra jó zsaru.

– Tudom.

– A dolgok változnak. Alkalmazkodnia kell.

– Igen, uram.

– Alkalmazkodnia kell – ismételte Proust ünnepélyesen a körmeit vizsgálva.

– Hallott már olyat, hogy valaki egyenesen a számítógépbe írja a naplóját? Még csak nem is védte jelszóval a fájlt.

– Hallott már olyasmiről, hogy valaki Tabasco szószt tesz a bolognai spagettire? – kontrázta Proust kedélyesen.

– Nem.

– A sógorom ezt teszi.

Mit mondjon erre Simon?

– Valóban?

– Nem arra akarom bátorítani, hogy a sógorom étkezési szokásai iránt érdeklődjön, Waterhouse. Csak arra akarok utalni, hogy az, hogy hallott-e már ilyet vagy sem, az irreleváns.

– Tudom, uram, de…

– A technológia korát éljük. Az emberek egy csomó dolgot csinálnak számítógépen.

Simon leereszkedett az egyetlen szabad székbe.

– Azok az emberek, akik öngyilkosok lesznek, búcsúlevelet hagynak. Vagy néha nem – mondta. – Nem hagynak búcsúlevelet és naplóbejegyzéseket, hogy sulykolják az álláspontjukat. Ez túlzás.

– Azt hiszem, rátapintott a lényegre, Waterhouse, amikor Geraldine Bretherick cselekedeteit leírta: túlzás.

– A búcsúlevél és a napló… két külön hangon szól – mondta Simon tétován. – Az az ember, aki a búcsúlevelet írta, nem akart senkit megbántani, azt szeretné, ha megbocsátanának neki. A naplóírót ez nem zavarja, bárkit megbánt. Tudjuk, hogy a búcsúlevél Geraldine kézírása. Azt mondom, hogy ez azt jelenti, hogy nem ő írta a kilenc naplóbejegyzést.

– Ha megemlíti William Markest, Waterhouse…

– A napló hangja elemző, megpróbálja megérteni és leírni a nap nap utáni szörnyű tapasztalatait olyan pontosan, amilyen pontosan csak lehet. A búcsúlevélben csak egyik közhely követi a másikat. Egy határozatlan elme határozatlan hangja.

Proust az állát dörzsölgette egy darabig.

– Akkor miért nem jutott ez eszébe annak a William Markesnak? – kérdezte végül. – Ha ő hamisította Geraldine Bretherick naplóját, miért nem vette a fáradságot, hogy megtalálja a megfelelő hangot? Talán nem rendelkezik megfelelő szellemi képességekkel?

– A hang megtalálása nehezen megfogható dolog – felelte Simon. – Bizonyos emberek nem veszik észre. – Mint Kombothekra. És Sellers és Gibbs. – Nincs említés a búcsúlevélben az öngyilkosságról, uram. Vagy Lucy meggyilkolásáról. Nem is címezték senkinek. Nem kellett volna azzal kezdenie, hogy: „Kedves Mark”?

– Ne feszítse túl, Waterhouse? Hányszor látott holttestet himbálózni a gerendán, miután kihívták? Mikor közrendőr voltam, elég gyakran előfordult. Jócskán kivettem a részem a búcsúlevél-olvasásból, még olyat is olvastam, amelyben ez állt: „Bocsánat, hogy felvágom az ereimet, kérem, bocsássatok meg, hogy öngyilkos lettem.” Az emberek hajlamosak megkerülni a hátborzongató részleteket. Csak áttételesen beszélnek arról, amit tettek. Ennyit a „Kedves Markról”. Ugyan már!

– Tessék?

– A világhoz írta a levelet, amit itt akart hagyni, nem csupán a férjéhez. Az anyjához, a barátaihoz… Ha azt írta volna, hogy „Kedves Mark”, az túl nehéz, túl specifikus lett volna neki. Egyedül őt kellett volna maga elé képzelnie, reményvesztetten… – Proust összevonta a szemöldökét és várta Simon válaszát. – Van még valami, amire nem gondolt: ha William Markes a gyilkos, miért hagyta, hogy megtaláljuk a nevét a számítógépen? Világos, mint a nap. Nem tette volna.

Megpróbál meggyőzni.

– Nem értem magát, Waterhouse. Miért gondolta meg magát?

– Uram, sosem gondoltam, hogy Geraldine Bretherick…

– Egyik pillanatban Charlie Zailer az utolsó ember, aki iránt érdeklődést mutat, a másikban meg csorog a nyála utána, valahányszor elmegy maga mellett a folyosón. Mi változott?

Simon a szürke bordás szőnyeget bámulta, csapdát szimatolva.

– Miért vágta föl az ereit Geraldine Bretherick? – kérdezte makacsul. – Volt GHB-je, amit megvásárolt. Az interneten. Eleget adott Lucynek, hogy kiüsse, úgyhogy minden gond nélkül meg tudta fojtani egy kád vízben. Miért nem tette ugyanezt, mikor maga ellen fordult?

– Mi van, ha elfuserálta? – kérdezte a Hóember. – Rosszul számított, és pár órával később felébredt – nedvesen, kóválygó fejjel – egy zaklatott férjjel és egy halott lánygyerekkel? Azt hiszem, egyetértünk abban, hogy Geraldine Bretherick csuklóját olyasvalaki vágta fel, akinek egyértelműek voltak a szándékai. Lefelé vágták, nem keresztbe. Erre mit mondunk?

– De…

– Nem, Waterhouse. Mit szoktunk mi erre mondani? Ismételje el nekem.

– Keresztbe figyelemfelkeltés, lefelé halál – szavalta Simon és a világ legnagyobb barmának érezte magát. Miközben beszélt, Proust úgy tett, mintha karmester lett volna, az egyik kezében lengette képzeletbeli pálcáját. Taram!

Simon már menni készült, amikor rájött, mit mondott a Hóember: vágták, és nem vágta.

– Egyetért velem – mondta szédülő fejjel. – Maga sem hiszi, hogy az asszony tette, de nem akarja kimondani, mert fél, hogy talán téved. Nem akarja, hogy elmérgesedjen a viszony maga és a puccos új őrmestere között. És nem is kell vállalnia kockázatot – hajolt rá az íróasztalra Simon –, mert itt vagyok magának én szócsőnek. Milyen kényelmes…

– Kényelmes? Maga? – Proust felnevetett, végigsimítva az íróasztalon fekvő papírokon. – Azt hiszem, rossz ajtón nyitott be, Waterhouse.

Simon visszagondolt az elmúlt órára: saját nehézkességére. A káromkodására, ami megjegyzés nélkül maradt. Arra a rengeteg időre gondolt, amit elvesztegetett, míg előjött az ostobának titulált elméleteivel, és Colin Sellers bolyongásaira a Corn Mill House körül 45 kilométeres körben elhelyezkedő vegytisztítók környékén…

– Egyetért velem – mondta ismét, immár határozottabban. – És ismer engem: minél jobban gúnyol, annál inkább kötöm az ebet a karóhoz, és bizonygatom, hogy valamennyien tévednek. Vagy inkább azt bizonyítom, hogy magának van igaza. Eddig hogy teljesítettem?

– Waterhouse, maga tudja, hogy soha nem káromkodom, igaz?

Simon bólintott.

– Húzzon a büdös francba az irodámból, Waterhouse.

5

2007. augusztus 7., kedd

Corn Mill House-ban megvan mindaz a nagyvonalúság, jellegzetesség és atmoszféra, ami az én lakásomból hiányzik. Nem tudom eldönteni, hogy gyönyörű vagy inkább félelmetes. Olyan, mint egy boszorkány halványszürke mézeskalácsból készült otthona, olyan, amilyenbe egy erdei tisztáson bukkanhat az ember, kora hajnali ködben vagy esti félhomályban.

Az osztott ólomüveg ablakok apró szemei repedezettek. Az épület nagyon nagy, arts and crafts stílusú, és kívülről úgy néz ki, mintha az 1900-as évek óta hozzá sem nyúltak volna. Egy régi ékszerre emlékeztet, amelyre ráférne egy kis leporolás. Akárki építette, törődött azzal, hogy tökéletes fekvése legyen a Blantyre Moor egyik meredek oldalának tetején. Ahol én állok, onnan a Culver Valley-re lehet látni. A ház valaha fényűző volt. Most úgy fest, mintha a jobb napokra emlékezve a falakra felkúszó növényzetbe rejtené az arcát.

Kanyargó lépcsők, és rejtett szobákba vezető titkos átjárók képe jelenik meg az agyamban. Tökéletes ház egy gyerek számára… Egy pillanatra megtorpan a képzeletem, mert eszembe jutott, hogy Lucy Bretherick sose fog felnőni. Nem tudok Lucy halálára gondolni anélkül, hogy ne rettegjek attól, hogy valami szörnyűség történik Zoéval vagy Jake-kel, ezért Geraldine-ra terelem a gondolataimat. Szerette ezt a házat vagy gyűlölte?

Csak menj végig a kocsibejárón és csöngess be.

Úgy tűnik, mintha rossz ötlet lenne. Újra meg újra végiggondoltam vezetés közben, és egyetlen dolog sem jutott eszembe, hogy miért lesz ez jó, de mindegy. Tudtam, hogy meg kell tennem. Még mindig így érzem, miközben a hepehupás ösvényen állok és bámulom Corn Mill House-t. Beszélnem kell Mark Bretherickkel, vagy azzal, akit a hírekben láttam. Azért kell megtennem, mert ez a következő lépés; nem számít, hogy értelmetlen. Esther mindig azzal vádol, hogy tüchtig vagyok, de szerintem a lelkem mélyén sokkal inkább kalandor vagyok, mint ő. Az ésszerűség csak egy álruha, amit az idő legnagyobb részében viselek, mert ez illik ahhoz az élethez, ahol végül is kikötöttem.

A ház felé indulok, a kavics ropog a lábam alatt. Az éjszaka esett az eső, és mindenütt csigaházakat látok a rózsaszínű és fehér köveken. Folyton azt mondogatom magamban, hogy miután túl leszek ezen, világosabban látok majd, és kevésbé fogok félni.

Az út végén, látótávolságon kívül hagytam a kocsimat. Hiába használok álnevet, ha leolvassák a rendszámomat. Miközben megnyomom a csengőt, azon gondolkodom, mit fogok majd mondani, de folyton elkalandoznak a gondolataim. Nem igazán tudom elhinni, hogy ez valóságos. A Corn Mill House piszkos verandájának padlója összefolyik a szemem előtt, mint a kaleidoszkóp mintázata, egymásba fonódó kék, gesztenyebarna, mustársárga, fekete és fehér mozaikká.

Lehet, hogy nincs itt. Talán dolgozik. Nem, túl korai lenne. Megint megnyomom a csengőt, erősebben. Ha senki nem nyit ajtót, fogalmam sincs, mit csináljak. Várjam meg, amíg visszajön? A rokonoknál lehet…

Nem. Bent kell lennie. Ott van. Most jön az ajtóhoz. Talán annak a férfinak volt igaza, akivel a Seddon Hallban találkoztam: talán önző vagyok, mert ebben a pillanatban szilárdan hiszem, hogy Mark Bretherick fogja kinyitni az ajtót, mert azt akarom, mert erre van szükségem.

Nem történik semmi. Pár lépést teszek hátra, eltávolodom a verandától, körülnézek a kertben, amely lejt a ház három oldalán, kivéve a negyediket, amely oldalról a felette levő út határolja. A „kert” szó nem megfelelő kifejezés, ez inkább telek.

Nincs itt, mert ő nem Mark Bretherick, hazudik, és ez nem az ő háza.

Valami megérinti a váltamat. Miközben megfordulok, elveszítem az egyensúlyomat, egy homályos arcot látok, rettenetes reccsenést hallok a lábam alól. Ez ő, az a férfi, akit tegnap este a tévében láttam. És ráléptem egy csigára és összetörtem a házát.

– Elnézést, én… eltapostam az egyik csigáját – mondom. – Nos, nem a magáé, de tudja, mire gondolok.

Feltételeztem, hogy a megfelelő szavak jönnek a nyelvemre; ostobának érzem magam.

Felpillantok rá. Sáros kerti kesztyűt visel, és az egyik kezében piros, rövid nyelű kerti ásót tart. Furcsán fest keménygalléros, kék ingében. Az ilyesmit az ember irodai munkához tartogatja. A hóna alatt izzadságfoltok vannak, a farmernadrágja térdén barna foltok, valószínűleg a földön térdelt. Közel áll, és vigyáznom kell, nehogy elfintorodjak: áporodott szagot áraszt, mintha napok óta nem fürdött volna. A haja csaknem nedvesnek tűnik a zsír miatt.

Már majdnem magyarázkodni kezdek, hogy miért vagyok itt, mikor észreveszem, hogy meredten bámul rám. Mintha képtelen lenne levenni rólam a tekintetét, mert attól fél, eltűnök. Nem tudja elhinni, hogy ott állok előtte… Szédítő, felkavaró érzés fog el, mikor rádöbbenek, milyen mély fájdalmat okozhatok ennek az embernek. Nem sejtettem, hogy így fog reagálni. Meg se fordult a fejemben ez a lehetőség.

– Bocsánat – mondom. – Bizonyára megdöbben. Tudom, hogy nagyon hasonlítok a feleségére. Én is megdöbbentem, mikor láttam a hírekben… mikor hallottam, mi történt. Valahogy ezért vagyok itt. Remélem… ó, istenem, milyen szörnyen érzem magam.

– Maga ismerte Geraldine-t? – Remeg a hangja. Közelebb lép, a tekintete ízekre szed. Csak egy dolgot tudok határozottan: nem kell tőle félnem. Ha valaki fél, akkor az ő. – Miért… miért néz ki pont úgy, mint ő? Ki maga?

– Nincs hozzá semmi közöm. Egyáltalán nem ismertem. Véletlenül úgy nézek ki, mint ő, ez minden. És végül is nem ezért vagyok itt. – Nem tudom, miért mondtam ezt.

– Annyira hasonlít rá. Annyira hasonlít.

Bizonyos vagyok benne, hogy ez a férfi most néz először az arcomba. Fogalma sincs, hogy ki vagyok. Ez pedig azt jelenti, hogy nem ő követett a piros Alfa Rómeóban; nem ő lökött a busz elé tegnap.

– Jól van? – kérdezi végül. Leejtette a kerti ásót az útra, és levette a kesztyűjét. Észre sem vettem.

Rájöttem, úgy állok itt, mint egy szobor, egy szót se szólok.

– Mi a neve? – kérdezem. – A hírekben azt mondták, hogy Mark Brethericknek hívják.

– Mit ért azon, hogy a „hírekben azt mondták”?

– Biztos, hogy maga Mark Bretherick?

– Igen.

A tekintete rám tapad. A transzba esett emberek néznek így.

Mit mondjak neki? Hogy nem hiszek neki? Hogy bizonyítékot akarok?

– Bejöhetek? Beszélnem kell magával egy nagyon bonyolult dologról.

Annyira hasonlít Geraldine-ra – mondja újból. Nem mozdul a ház felé.

Eltelik jó pár másodperc Hat, hét, nyolc. Ha nem veszem át a kezdeményezést, lehet, hogy sötétedésig itt áll és bámulja az arcomat.

– Mi történt magával? – mutat az arcomon a zúzódásokra.

– Be kell mennünk – mondom. – Jöjjön. Adja ide a kulcsot.

Furcsa, de nem érzem vakmerőségnek, még furcsának sem a dolgot. Képtelen levenni a szemét rólam.

Átkutatja a zsebeit, még mindig engem bámul. Megkönnyebbülök, amikor átadja a kulcsot, és végre elfordulok tőle.

Kinyitom a bejárati ajtót és egy nagy, sötét, fényezett padlójú és faborítású helyiségbe lépek, amely csaknem olyan magas, mint amilyen széles. A tiszteletet parancsoló, díszes kék stukkóval fedett mennyezet komoly hatást gyakorol rám. Két nagy ablakát jórészt a falakat is benövő növények borítják. A bejárati ajtó ki van tárva, de a szoba olyan sötét, mintha a föld alatt lenne. Az alacsonyan függő csillár ég, de alig számít. Mintha a padló és a sötét falak elnyelnék a fényt.

Egy hatalmas kandallóban ég a tűz, bár augusztus van. A hall ennek ellenére hideg. A szoba közepén, a tűzhely előtt két összeillő, selyemhuzatú, antiknak látszó szék: karcsú, karfátlan, S alakú, amely követi a test vonalát. Jobbra tőlem egy lépcsősor indul felfelé, tömör fakorláttal mindkét oldalán. Nyolc lépcső vezet a kis négyzet alakú lépcsőfordulóig, ahonnan aztán jobbra és balra ágazik. Az egyik ablak öblös, ülőkéje is van, félbevágott hatszög alakú, és kopott burgundivörös bársonypárna van rajta. Mögöttem, a fal mentén nagy akvárium és egy heverő áll.

Mark Bretherick – hogyan máshogyan gondolhatnék rá? – elmegy mellettem és leül a két szék egyikére a kandalló előtt.

– A nappali tele van szemeteszsákkal – mondja mentegetőzve.

Leereszkedem a mellette álló székre. Nem néz többé rám. Az izzó szenet bámulja és a rönköket a kandalló ajtaján keresztül. Még mindig fázom, most is, hogy már érzem az arcomon a meleget. A hozzám legközelebbi ablakot nézem, és egy csepp vizet látok az üveg mellett, mintha egyetlen könnycsepp csordult volna be a szobába.

– Hideg – mondja a férfi. – Vén rom. Ez a szoba mindig jégverem.

– Ma hűvösebb van, mint tegnap volt – mondom. – Tegnap tikkasztó hőség volt.

Haszontalan szavakkal töltöm ki a közöttünk támadt űrt, hogy kevésbé tűnjön bizarrnak a találkozásunk.

– Ezt a nevet Geraldine aggatta a házra: vén rom. Először a hálószobánkat és a fürdőszobákat csináltattuk meg, mikor megvettük, semmi mást. Minden más várhat, mondta Geraldine.

– Gyönyörű a ház.

– Rengeteg időnk van, mondta Geraldine. Harmincezer fontba került mindegyik fürdőszoba. Geraldine szerint ezek a legfontosabb helyiségek a házban. El kellett fogadnom, amit mondott. Én soha nem voltam a házban.

– Mit ért ezen?

Felém fordul.

– Alig bírom elviselni a látványát.

– Sajnálom.

Megrázza a fejét. Valahányszor megmozdul, súlyos, szúrós szag árad felém.

– Ott találtam meg a holttestüket. Tudta?

– A fenti fürdőszobákban. Az egyikben Geraldine-t, a másikban Lucyt. Nem tudta?

– Nem. Csak annyit tudok, amit tegnap este láttam a hírekben.

– Tudja, mi az a GHB?

– GHB? Nem, nem tudom, mi az.

A szája nevet, bár a tekintete tivoli, üres.

– Az ember hall dolgokról, amelyek olyan… és az ember csodálkozik, hogyan lehet élni azok után, amik megtörténtek. Hogyan lehet valaki éhes vagy szomjas? Hogyan kötheti meg a cipőfűzőjét vagy fésülheti meg a haját?

– Tudom. Végiggondoltam.

– Mikor csöngetett, a virágágyásokat rendezgettem.

Mellette ülök, de fényévekre vagyok a szomorúságától. Szinte vaskorlátként húzódik közöttünk.

Megint rám néz.

– Várjon itt. Valamit meg akarok mutatni magának.

Felpattan a székről. Ettől én is összerezzenek. Kiszámíthatatlan; nem szeretem a kiszámíthatatlanságot. Tudom, hogy képtelen lennék elviselni, ha valami olyasmit mutatna, ami Geraldine és Lucy halálával kapcsolatos. Mi van, ha felmegy az egyik fürdőszobába? Mi lesz a kezében, mikor visszatér? Kést, fegyvert, üres gyógyszeres dobozt képzelek el.

Nem tudom, hogyan ölte meg Geraldine a lányát és magát. Nem hiszem, hogy képes leszek feltenni ezt a kérdést.

Végigsimítom a hajamat. Mi az ördögöt művelek én itt? Mit akarok elérni? Nem segédkezhetek abban, hogy itt tartson. Ki kéne nyitnom az ajtót és elszaladni.

Megszólal a telefonom, és összerezzenek. Gyorsan előszedem, hogy elhallgattassam a gyászos csöndet megzavaró mondén trillát. Owen Mellish a munkahelyemről.

– Csúnya kislány – mondja. – Hová tűntél?

– Most nem beszélhetek – mondom neki. – Valami baj van?

– Nincs. De gondoltam, tudatom veled, hogy Madame Cserpák kétszer keresett azóta, hogy elhagytad az irodát. Nem volt túl elégedett, mikor hallotta, hogy kivetted ezt a napot. Mondtam neki, hogy valószínűleg vásárolni mentél.

– Felhívom. Kösz, hogy szóltál.

Megszakítom, még mielőtt módja lenne egészen feldühíteni. A fejem fölül vészjósló recsegést hallok. Nem tudom, lesz-e időm felhívni Natasha Prentice-Nasht, mielőtt Mark Bretherick újból előkerül vagy, hogy megtehetem-e anélkül, hogy meghallaná, de abban biztos vagyok, hogy csak akkor tudok megmaradni, ha valami hétköznapi dolgot csinálok. El kell szakadnom gondolatban az emeleten lévő férfitól és halott családjától, és attól, amit meg akar mutatni nekem.

Olyan messze állok a lépcsőtől, amennyire csak lehet, kikeresem Natasha számát a telefonomban és megnyomom a hívás gombot. Két csöngetés után felveszi, mondja a nevét, szívét-lelkét beleadja a magánhangzókba, mint mindig.

– Sally vagyok – suttogom.

– Sally! Végre. Attól tartok, van egy kis gondunk. A Consorzio banda megérkezett.

– Ó. Rendben.

– Nos, valójában nincs rendben. Volt néhány félreértés a részükről a dokumentációval kapcsolatosan.

– Ne mondd, hogy leállították. – Lehunyom a szemem és azt kívánom, bárcsak mondhatnám „valójában nem is vagyok Sally Thorning. Én csak magamra vettem életének könnyebbik részét.”

– Beszéltem ma a producerrel – mondja Natasha. – Még mindig dühös.

– Nagyszerű. Szóval… – Kínosan zavarban vagyok. Balra tőlem van egy ajtó. Olyan halkan, ahogy csak lehet, kinyitom, és besurranok egy hatalmas szobába. Ez a nappali, bar semmiben sem hasonlít az enyémhez. A „nappali” túlságosan hétköznapi szó, hogy leírja – a „szalon” jobban megfelelne. Ez is sötét, mint az előcsarnok, és a falakat fa borítás fedi. Olyan, akár egy vidéki földesúr számára épített, túlméretezett barlang, amely időlegesen egy bujdosó királynak is otthont adhat. Nincs időm komolyan körülnézni, mert fekete szemeteszsákok vonják magukra a figyelmemet. Legalább egy tucat van belőlük egy kupacban a kandalló előtti perzsaszőnyegen.

– Vittorio úgy gondolja, hogy őt meg Salvót kellene meginterjúvolni, de Salvo azt mondja, hogy veled megegyezett, hogy csak őt interjúvolják meg – mondja Natasha. – Azzal vádol bennünket, hogy mindent összezavarunk.

Felsóhajtok.

– Ő és Vittorio együtt nyilatkoznak. Végig ez volt a terv. Salvónak nem tetszik, de idődén idők óta tud róla.

– Fel tudnád hívni, hogy elsimítsd a dolgokat? Elmondani, mennyire fontos a személye? Te tudod, mivel lehet lecsillapítani.

Legszívesebben azt mondanám el Salvónak, mennyire dühítő. Natashának azt válaszolom, hogy mindent megteszek, hogy Salvót megnyugtassam, erre ő egy kurta csáóval elbocsát. Kikapcsolom a telefonomat, beteszem a táskámba, aztán kiosonok a hallba. Marknak még semmi nyoma, fentről egy hang sem hallatszik. Mit tegyek, ha nem jön vissza hamarosan? Meddig várjak, mielőtt megnézem, nincs-e valami baj? Vagy menjek el? Nem valószínű, hogy akármelyiket is megteszem.

A szemeteszsákok halma felé óvakodom, az igényes mintázatú szőnyegre. Az egyik legközelebb állót kinyitom, óvatosan, nehogy zajt csapjon a műanyag. A tetején lévő kisméretű, rózsaszín lovaglócsizmától eltekintve női ruhákkal van tele. Geraldine tulajdona: egy csomó fekete nadrág – bársony, bőr, kord, farmer nincs – és kasmírpulóverek mindenféle színben. Gyűjtötte a kasmírt? A másik zsákban több tucatnyi üveget, tubust és sprét találok, és vagy húsz puhafedelű könyvet, a legtöbb pasztell borítójú – barackszín, citromsárga, mentazöld. Ezek alatt valami kemény szélű tárgy, valami, amibe beütöm a bokám, miközben elhúzom a műanyag zsákot, összeszorított szájjal felnyögök.

Hátrapillantok, hogy ellenőrizzem, biztonságban vagyok-e, aztán lenyúlok a zsák aljába és két vastag fakeretet húzok elő. Geraldine és Lucy fényképei. Gyorsan eltartom őket magamtól, nem vagyok felkészülve arra, hogy ilyen közelről lássam őket. Geraldine mosolyogva, fejét félrebillentve áll. Fehér, kivágott pólót visel, fekete húzott szoknyát, ezüstszínű szandált, amelyet a bokánál és a saroknál pántok rögzítenek, fekete napszemüvege hajpántszerűen a homloka fölé tolva, az ezüstszürke pulóver két ujja csomóba kötve pihen a derekán. Mögötte virágzó cseresznyefa áll, mellette zömök, lapos tetejű, kékre festett fehér zsalugáteres épület. Vörös téglafalhoz támaszkodik.

Ahogy közelebbről megnézem a képet, a fülemben érzem a szívverésemet. Reszket a karom. Ismerem ezt a helyet, azt a zömök, kék épületet. Már láttam. Biztos vagyok benne, hogy álltam ott, ahol Geraldine ezen a képen, de nem emlékszem rá, hogy mikor. Nem akartam még egy összefüggést találni Geraldine és köztem. De mi ez? Hol van? Körbe-körbe jár az agyam, de nem jutok el sehova.

Lucy képének, amelyre csak egy futó pillantást vethettem, ugyanez a háttere. Lucy a téglafalon ül, sötétzöld kötényruhát, zöld-fehér csíkos blúzt, fehér bokazoknit és fekete cipőt visel, két vastag copfja a feje két oldalán. Integet a kamerának. Akárki is tartja a kamerát…

Az apjának. A szavak hideg tűként fúródnak belém. Az a férfi odafönt, akárki is az, kidobta a felesége és lánya fényképeit. Mark Bretherick feleségének és lányának fényképeit. Jézusom! És én még biztonságban éreztem magam mellette a házában.

Folyamatosan jár az agyam. Behúzom a szemetes zsák sárga zárózsinegét. A fényképeket magammal viszem. Az ajtóhoz sietek, aztán ki a hallba, megdermedek, csaknem elejtem a képeket. Ott a férfi, ott ül a székén a kandalló előtt. A fejét előrehajtva bámul az ölébe. Elfelejtette, hogy itt vagyok? Rémülten meredek a kezemben lévő fényképekre. Ha megfordul, meglátja. Kérlek, ne tedd!

Kinyitom a táskámat és beletömöm a fotókat, és előveszem a telefont.

– Bocsánat – mondom, és olyan mozdulattal lengetem meg, amilyet csak a rajzfilmekben lehet látni. – A mobilom megszólalt, és… arra gondoltam, hogy bemegyek vele a másik helyiségbe. Nem akartam… tudja…

Ezt nem tehetem. Nem ácsoroghatok itt Geraldine és Lucy fényképével a táskámban, mintha mi sem történt volna.

Ujjaim a cipzáron matatnak, de a táska nem akar becsukódni. Úgy tartom, hogy a hátam mögött lógjon. Ha nagyon megnézi, láthatja, hogy a keretek széle kinyomja, de nem néz felém. Egy halom A4-es papír van az ölében. Valami van rá nyomtatva. A lapokat nézi.

– Szeretném, ha ezt elolvasná – mondja.

– Mennem kell.

– Geraldine naplót vezetett. Én nem tudtam róla, csak a halála után láttam. Muszáj elolvasnia.

Meghökkenek a „muszáj” szón. Így, a székben ülve, két hosszú lábát bokában keresztbe téve, a papírokkal a térdén újból ártalmatlannak látszik. Törékenynek, mint egy pók, amit az ember bármikor lesöpör a kezével a földre.

– Azt nem kérdezte meg tőlem, hogy én mit akarok – vetem közbe, remélve, hogy ésszerű mennyiségű gyanú is érződik a hangomon. – Hogy miért vagyok itt.

Pillantása a padlóra siklik.

– Elnézést – mondja. – Rossz a modorom. Rossz házigazda vagyok.

– Tavaly találkoztam egy férfival, Mark Brethericknek hívták. Azt állította, hogy Corn Mill House-ban lakik, a felesége neve Geraldine és a lánya Lucy. Azt mondta, saját cége van, a Spilling Mágneses Hűtőgépgyár…

– Ez az én cégem – suttogja. A tekintete hirtelen élesebb lesz, míg felém fordul. – Ki… ki volt az? Mit ért azon, hogy „mondta magának”? Úgy tett, mintha én lennék? Hol találkozott vele? Mikor?

Mély lélegzetet veszek és elmondom a történet alaposan szerkesztett változatát. Leírom a férfit, akivel Seddon Hallban találkoztam, amilyen részletesen csak tudom. Kihagyom a szexet, mert annak nincs jelentősége. Csak valami csúnyát és rosszat kellett tennem, hogy hazajöhessek, és megint jó legyek.

Mark Bretherick figyelmesen hallgat, miközben beszélek, időnként megcsóválja a fejét. Nem kétkedésként; inkább mintha valami olyasmit állítottam volna, amit már egy ideje gyanított. Gondol valakire. Egy névre. Remény keveredik bennem a felébredő félelemmel. Most már nem lehet megúszni; most olyasmit fog nekem mondani, amit jobban szeretnék nem hallani. Valamit, ami egy asszony halálához, és egy kislány meggyilkolásához vezetett.

Befejezem a történetemet, ő gyorsan elfordul tőlem, hüvelykujjával dörzsölgeti az állát. Semmi. Csönd. Nem bírom sokáig.

– Maga tudja, hogy ki ez, igaz? Ismeri.

A fejét rázza.

– De gondol valamire. Mi az?

– Tud erről a rendőrség?

– Nem. Ki az? Tudom, hogy tudja.

– Nem tudom.

Hazudik. Úgy néz, mint ahogy Nick szokott, mikor új biciklit vesz ezer fontért, és úgy tesz, mintha csak ötszáz lenne. Szeretnék rákiáltani, hogy mondja meg az igazat, de tudom, hogy csak annyit érnék el, hogy még inkább megmakacsolná magát.

– Van valaki, akiről úgy gondolja, hogy irigykedik magára, akinek volt valami dolga Geraldine-nal? Valaki, aki el akarta hitetni, hogy azonos magával?

Odanyújtja nekem a papírokat.

– Olvassa el ezeket – mondja. – Akkor annyit tud majd, amennyit én.

Amikor végül felpillantok, addigra már kétszer elolvastam mind a kilenc naplóbejegyzést, és annyit fogadtam be belőlük, amennyit csak tudtam, egy bögre fekete tea van mellettem a rácsos asztalkán, a székem mellett. Észre sem vettem, mikor hozta oda. Fel-alá járkál előttem. Igyekszem, nehogy észrevegye a bennem lejátszódott fordulatot; végül is ez a nő a felesége.

– Mit gondol? – kérdezi. – Ezt a naplót olyasvalaki írta, aki megöli a lányát, aztán önmagával is végez?

A teáért nyúlok, már majdnem kérek bele tejet is, de úgy döntök, mégsem. Kortyolok egyet, leforrázva a számat és a torkomat. A bögrére ezt írták: SzKE ’04, Szorosan Kapcsolódó Elektronrendszerek Nemzetközi Konferenciája 2004. július 26-30. Universitat Karlsruhe (TH) Németország.

– Aki ezeket írta, az nem az a Geraldine, akit én ismertem. De aztán kimondja, nem? Azt a részt nem fedi fel. „Akármit érzek belül, az ellenkezőjét teszem.”

– Nem írt mindennap – mondom. – A dátumokból gondolom. Ez csak kilenc nap összesen. Talán csak akkor írta, mikor tényleg elkeseredettnek érezte magát, és a többi napon egyáltalán nem így érzett. Az idő nagyobb részében boldog volt.

A férfi haragja megdöbbent. Kiüti a teát a kezemből, és az átrepül a hallon. Minden teás lesz. Nézem, ahogy az ablakülésre esik, miközben a férfi ordít.

– Ne bánjon úgy velem, mintha szellemileg visszamaradott lennék!

Elhajolok, megfeszítem minden izmomat, hogy kivédjem a támadást, de már ott térdel mellettem és bocsánatért esedezik.

– Ó, istenem, sajnálom. Rettentően sajnálom, rendben van? Jézusom! Harmadfokú égést is szenvedhetett volna!

– Jól vagyok, Komolyan. Jól. – Hallom, hogy remeg a hangom, és azon töprengek, miért sietek megnyugtatni őt. – A padlóra ömlött, nem rám.

– Nagyon sajnálom. Nem is tudom, mit mondjak. Isten tudja, mit gondolhat most rólam.

Szédülök, csapdában érzem magam.

– Nem akartam feldühíteni. Valami pozitívot akartam mondani. A napló szörnyű. Nyilván tudja, és nem akartam, hogy még rosszabbul érezze magát

– Az lehetetlen.

A szeme mintha kihívást rejtene.

– Akkor jó. – Reménykedem, hogy nem döntöttem meg saját személyes ostobasági rekordomat. – Igen, azt hiszem, hogy ezt a naplót olyasvalaki írta, aki talán képes megölni a lányát. De azt nem gondolom, hogy olyasvalaki írta, aki meg akarta ölni magát.

Alaposan megvizsgál.

– Folytassa.

– Az író… a hangja… mintha önmagán kívül semmi se lenne fontos neki. Ha ki kellene találnom, miféle nő írta, azt mondanám… nézze, ez rettenetesen fog hangzani.

– Mond ja ki.

– Narcisztikus, elkényeztetett, fensőbbséges – úgy véli, mindenki másnál jobb… – az ajkamba harapok. – Bocsánat. Nem vagyok valami tapintatos. Könyörtelen – teszem még hozzá csendesen. – Olyasvalaki, aki abban a pillanatban értéktelennek és jelentéktelennek tekinti a többi embert, amikor úgy érzi, hogy bármiben megakadályozzák.

– Rendben van – mondja Mark Bretherick. – Az igazat mondja nekem. Ahogyan maga látja.

Most először érzem hangjában a harag árnyékát.

– Bizonyos része az írásnak olyan, mint amit vártam – mondom. – Ha szülő az ember, az eléggé frusztráló tud lenni.

– Geraldine sohase mondta, hogy elege van, hogy szeretne egy kis szünetet tartani.

– Mindenki szeretne egy kis szünetet tartani. Nézze, ha én folyton a gyerekeim gondozásával lennék elfoglalva, erős nyugtatókra lenne szükségem, hogy túléljek minden egyes napot. Megértem a kimerültségét, és az igényét egy kis időre és helyre, ahol csak ő a fontos, de… bezárni egy gyereket egy sötét szobába, és órákig hagyni, hogy kiabáljon, bezárni az ajtót, hogy ne tudjon kijönni, és az, hogy hagyta szenvedni, azért, hogy aztán védelmező és szerető érzések ébredjenek benne; ez beteges.

– Miért nem kérte, hogy fogadjunk segítőt? Megengedhettünk volna magunknak egy dadát – két dadát is megengedhettünk volna! Geraldine-nak nem kellett volna ezt csinálnia, ha nem akarja, ő mondta, hogy akarja. Azt hittem, élvezi.

Félrenézek, képtelen vagyok állni a szeméből áradó dühöt és haragot. Én nem válaszolhatok neki. Geraldine helyében, ha egy gazdag cég igazgatójához mentem volna feleségül és egy kastélyban laknék, én egy egész falka szolgát kérnék a férjemtől, már abban a minutumban, amikor kiléptem a szülőszobából.

– Egyesek ki tudják mondani, amire szükségük van – mondom neki –, de ez nem minden nőnek sikerül.

Elfordul tőlem, mintha nem érdekelné, amit mondok.

– Ha az a férfi tudott úgy tenni, mintha én lennék, akkor úgy is tudott tenni, mintha Geraldine lenne – mondja összefogott két tenyerébe fújva. – Geraldine nem volt narcisztikus. Épp ellenkezőleg.

– Úgy gondolja, hogy valaki más írta a naplót? De… tudná, ha nem Geraldine kézírása lenne, igaz?

– Ez a fekete nyomtatás magának kézírásnak tűnik?

– Nem, de feltételeztem…

– Sajnálom. – Megalázottnak és meggyötörtnek látszik, hogy megint bocsánatot kell kérnie az előzőek után nem sokkal. – A naplót Geraldine számítógépében találták. Nincs kéziratos változat.

Savanyú ízt érzek a számban.

– Ki az a William Markes – kérdezem –, aki lehet, hogy tönkreteszi az életét?

– Jó kérdés.

– Miért? Nem tudja?

Kirobban belőle a nevetés, de nem mosolyog.

– Ahogyan a dolgok állnak, maga többet tud róla, mint én.

Elakad a lélegzetem.

– Azt akarja mondani…?

– Amióta elolvastam azt a naplót, itt ez a név a fejemben, amelyhez nem tudtam senkit társítani: William Markes. Aztán, mint derült égből a villámcsapás, egyszer csak felbukkan maga. Maga külsőleg Geraldine hasonmása, és azt mondja, hogy találkozott egy férfival, aki úgy mutatta be magát, mintha én lennék. De tudjuk, hogy ez hazugság. Ebben a pillanatban nem tudunk nevet társítani ahhoz a férfihoz, akivel maga találkozott a szállodában. Megvonja a vállát – Tudós vagyok. Ha összeteszem ezt a két tényt…

– Arra a következtetésre jut, hogy az a férfi, akivel tavaly találkoztam, William Markes lehet.

Néha a kényelem a logika köntösében jelenik meg: összekapcsol az ember két dolgot, mert megteheti, nem pedig azért, mert muszáj. Én is tudós vagyok. Mi van, ha a két ismeretlen nem áll kapcsolatban? Mi van, ha az a férfi a Seddon Hallban azért hazudott, mert megszegte egy hétig a szabályokat, és álcázni akarta magát, nem pedig azért, mert pszichopata, aki gyilkosságra is képes?

Ha William Markes, akárki legyen is, Geraldine naplóját a meggyilkolása után hamisította, miért hagyta benne a saját nevét? Valamiféle sürgetést érzett, hogy megvallja? Tudós vagyok, nem pszichológus, fogalmam sincs, hogy mindez hihető-e.

– El kell mondania a rendőrségnek. Abbahagyták a nyomozást William Markes után. Ha meghallják, amit most elmondott nekem…

Talpra ugrom.

– Mennem kell – hadarom, és előhúzom a táskát onnan, ahol hagytam, a szék mögül. – Elnézést, de… el kell mennem a gyerekeimért az óvodába ma délben, és előtte még vásárolnom kell. – Hazudok. A kedd és a csütörtök Nick napja, ezeken a napokon a szatyrok felszívódnak és a számlák, meghívók köddé válnak.

Soha, egyetlenegyszer sem hoztam el Zoét és Jake-et ebédidőben. A rémes óvodájuk a sok dolog egyike, amiért bűntudatot érzek.

– Várjon – Mark utánam jön a hallban. – Melyik szálloda volt? Hol van?

Kinyitom a bejárati ajtót, és sokkal valóságosabbnak érzem magam, hogy friss levegő csapódik az arcomba. Odakint süt a nap, csak pár lépésre onnan, ahol most vagyok, de a fény nagyon távolinak látszik.

– Nem emlékszem a szálloda nevére.

– De emlékszik. – Szomorúnak látszik. – Elmondja a rendőrségnek, ugye?

– Igen.

– Mindent? A szálloda nevét is?

Bólintok, a szívem elszorul, mert félrevezetem. Nem tehetem.

– Visszajön? – kérdezi. – Kérem!

– Miért?

– Beszélni szeretnék magával megint. Maga az egyetlen ember a rendőrségen kívül, aki olvasta a naplót.

– Rendben.

Ezen a ponton mindent megígérek, amit csak kell, ha ez azt jelenti, hogy elmehetek. Elmosolyodik. Kemény a tekintete: nincs benne semmi öröm, csak elszántság.

Soha többé nem szándékozom visszatérni Corn Mill House-ba.

Rawndesley-be hajtok, mintha gránátnyomást kaptam volna a Markkal folytatott beszélgetéstől. Szükségét érzem, hogy elfeledjek minden vele kapcsolatos dolgot. Az óvjuk meg Velencét Alapítvány irodájában több órát töltök azzal, hogy igyekszem kibogozni azt a gubancot, amit Salvo, Vittorio és a tv-producer kavart, de nem járok sikerrel. Natasha Prentice-Nash nem tesz megjegyzést az arcomon lévő zúzódásokra. Meg sem köszöni, hogy kedden is bejöttem, nem kér elnézést, hogy olyasmit sózott a nyakamba, ami nem is a munkám része, és csupán azért csinálom meg, mert alapvető szociális érzékkel vagyok megáldva. Öt órára már elegem lett, úgyhogy hazaindulok.

Senki nincs otthon, mikor hazaérek. Felpillantok a kocsi ablakán keresztül, látom, hogy a nappali függönye be van húzva. Ilyenkor rendszerint be van húzva, hogy Zoe és Jake nézhesse a gyerekcsatornát anélkül, hogy a napfény zavarná a képet.

A kézitáskámat magam után húzva kikászálódok a kocsiból. Nick kocsiját keresve végignézek az utcán mindkét irányba. Nem látom. Még így is kiabálom a neveket, miközben bemegyek a lakásba. Az órámra pillantok: háromnegyed hat. Talán a gyerekek még mindig az óvodában vannak. Nick esetleg későn szabadult a munkából. Nem mintha ez előfordult volna az évek során, amióta ismerem. Biztosan nagyon jó dolog, ha az embernek ilyen munkahelye van.

Rettenetes lehetőség jut eszembe. Mi van, ha Nick elfelejtette, hogy neki kell mennie a gyerekekért? Nem, akkor már itthon lenne. Harminc percnél nem tart tovább az út. Csak azt szeretném, ha a megszokott, rumlis, zajos házunkba érnék haza, ahol két lármás gyerek és egy férj fogad, aki egy pohár bort nyújt felém. Hol lehetnek?

Fölszaladok a konyhába: A gyomrom összeszorul az izgalomtól, mikor látom, hogy nincs üzenet az asztalon. Nick mindig hagy üzenetet; végre sikerült belevernem, hogy aggódom, ha nem tudom, hogy hol van. Először ilyesmiket mondott: „Miért kéne aggódnod? Úgy értem, nyilván vagyok valahol, nem igaz?” Zoe és Jake is van nyilván valahol, de az a probléma, hogy nem tudom, hogy hol van az a valahol, és ez nem jól van így.

Hol lehetnek?

Mikor megfordulok, hogy végigkutassam az összes többi szobát és a sok, szőnyeg borította lépcsőnket Nick üzenetéért, hogy hol a francban hagyta, felvillan egy szín, amit a szemem sarkából észlelek. A mosogató mindkét oldalán élénkvörös foltokat pillantok meg a munkalapon, egy kisebbet és egy nagyobbat. Vörös foltok vannak a konyha falán is. Vér. Ó, nem. Ne, kérlek…

A fény apró foltokban megcsillan a padlón. Törött üveg.

Hármasával veszem a lépcsőfokokat, hogy minél gyorsabban a nappaliba érjek. Felkapom a telefont, és már majdnem hívom a rendőrséget, amikor egy darab papírt veszek észre a tévé tetején. „Anyához és apához mentem teázni – írja Nick. – Nyolc körül jövök. Spagettit akartam csinálni a kölyköknek, de eltört a szószos üveg. Később feltakarítom.” Már kétszer megnyomtam a kilences gombot, mielőtt Nick szavainak jelentősége eljutott az agyamba. A kanapéra dobom a telefont és visszaszaladok a konyhába, ahol kirobban belőlem a nevetés. Szósz. Hát persze. Mindenütt, az egész helyiségben. A rendőrségnek szerencséje volt; biztosan én lettem volna a leghisztisebb betelefonálójuk a mai nap során.

Lerogyok az asztalhoz és kirobban belőlem a sírás, nem szűnik egyhamar, de nem baj. Olyan hosszan sírok, ahogy akarok. Két szipogás között hangosan kiabálok, hogy micsoda elkényeztetett bolond vagyok.

Miután egy kissé megnyugodtam, töltök magamnak egy pohár bort. Nincs energiám összetakarítani a rendetlenséget. A rémület elmúlt, de még érzem a lyukat, amit bennem ütött. Mark Bretherick bizonyára ugyanezt érzi, kivéve, hogy az ő rémálma nem ér véget. Helyette ez lesz az élete, a pánik nem tarthat a végtelenségig. Egyszer véget ér, utána csak a döbbenet marad.

Megborzongok. A gondolat elviselhetetlen. Hála istennek nem tudom, milyen érzés. Hála istennek nem történt annál szörnyűbb Zoéval és Jake-kel, mint hogy meg kell enniük Nick anyjának förtelmes főztjét.

Felhozom a hallból a táskámat, kiveszem a két bekeretezett fényképet és felviszem a nappaliba, de közben megállók a konyhánál, hogy magamhoz vegyem a boromat. Most, hogy tudom, a gyerekek és Nick biztonságban vannak, megkönnyebbülök, hogy egyedül vagyok. Leülök a kanapéra, és magam mellé fektetem a képeket. Az az alacsony téglafal, a virágzó cseresznyefa, a zömök kék épület a fehér zsalugáterrel… tudom, hogy már láttam ezeket azelőtt, de hol? Mintha egy szikra pattanna az emlékezetemben: hallom, amint azt mondom, „kicsit fura, hogy a külsejét festették kékre, nem igaz? Nem igazán illik a környezetbe.” Kihez beszélek? Az agyam lassan működésbe lép, tompán és lassan, kétnapos böjt és csaknem szüntelen működés után, két nap, amikor egyik sokk érte a másik után.

„A British Telecom a tulajdonosa, azt hiszem, telefonátjátszó. Engem nem zavar, hogy kék. Legalább nem szürke.” Nick. Nick mondta ezt. Hirtelen megjön a teljes felismerés: ez a Silsford Castle-i bagolymenhely. A British Telecom épülete mögött van, egy kis mezőn túl. Kétszer voltunk a bagolymenhelyen a gyerekekkel, egyszer, mikor Jake még kisbaba volt és nagyjából három hónappal ezelőtt. Második látogatásunk elég ellentmondásos volt. Zoe örökbe akart fogadni egy baglyot, azután Jake is, mindketten tíz percig sírtak, mikor mondtam, hogy meg kell osztozniuk. Mindketten saját baglyot követeltek. Végül Nick agya beindult és elmagyarázta, hogy a baglyoknak, ahogy a gyerekeknek is, sokkal jobb, ha két szülőjük van: mamájuk és papájuk, és úgy helyes, ha Oscarral, a macskabagollyal is ez történik.

Felveszem Lucy Bretherick fényképét. A fal, amin ül, nagyjából húsz méterre van Oscar ketrecétől. Ha ez az. A karomat szorosan a testem köré fonom, megpróbálom kiszorítani magamból a bennem rágó félelmet. Nem tudom, mit jelent ez. Csak azt tudom, hogy Bretherickék egyre közelebb jönnek.

Leszaladok a hat lépcsőfokon a hálószobánkba, kinyitom a szekrényajtót, kirángatom a ruhákat a legfelső polcról, míg meg nem találom a fekete, vasalatlan holmit, amit keresek – egy póló egy fehérrel rárajzolt bagolykarikatúrával. Alatta fehér dőlt betűkkel: „Bagoly Menhely Silsford Castle”. Semmi kétség. Mindenki, aki látta rajtam ezt a pólót, tudja, hogy ott voltam.

Ezt viseltem, amikor elkaptam a vonatot Yorkba, mikor Seddon Hallba mentem. Mindig ezt viselem, ha nyár van és utazom; ez az egyetlen pólóm, amit nem sajnálok utazáskor felvenni, és esetleg otthagyni a házban.

Meg kell tudnom, hogy Geraldine és Lucy képe az én Seddon Hall-i utam előtt vagy után készült.

Nagyszerű, Sally. Egészen pontosan hogy csinálod? Felhívod Mark Brethericket, és kifaggatod arról a képről, amit a házából elloptál?

Visszaszaladok a nappaliba, felveszem az egyik képet, és megpróbálom kiszedni a keretből. Vannak, akik ráírják a dátumot a képeik hátuljára – ez az egyetlen reményem. Még akkor is, mikor felsértem a kis fémszorítóval az ujjamat, azon töprengek, miért számít mindez. Mi van, ha a képek a második látogatásom előtt készültek, tavaly júniusban? Az agyam összezavarodott; nem tudom megmagyarázni, miért fontos.

Végre meglazul a keret hátulja. Ledobom a padlóra és a fehér négyszögre bámulok. Nincs dátum a kép hátulján. Hát persze, hogy nincs. Geraldine Bretherick anya volt. Nekem sincs időm a képeket keretekbe vagy albumokba rakosgatni, csak felcímkézem az utókornak – egy dobozban vannak a ruhásszekrényemben. A doboz rendszerezése két éve folyamatosan az újévi fogadalmaim között szerepel. Talán harmadjára szerencsével járok.

Újból vissza akarom tenni a keretet, mikor észreveszek valamit a kép fehér oldalán: a szélén végigfutó nagyon halvány vonalat. Középső ujjam hosszú körmét – az egyetlen körmöt, ami még nem hullott el a háztartási munkálatok csataterén – a keret sarkába akasztom, hogy kiszedjem a fényképet.

Két fénykép esett ki a keretből a szőnyegre. Megdermedek, mikor megpillantom a másodikat. Geraldine képe mögé volt dugva, és csaknem pontos másolata annak. A nő a vörös téglafalnál áll egy cseresznyefa alatt, a telefonátjátszó előtt. Kopott farmernadrágot visel és krémszínű inget. Geraldine-tól eltérően nem mosolyog. Másban is különbözik. Ennek a nőnek szögletes és kicsit tompa az arca. Nem olyan vonzó, mint Geraldine. Sötét a haja, de rövid, szándékosan féloldalasra nyírták, az egyik oldalon hosszabb, mint a másikon – divatos. Magas sarkú bőrcsizmát visel, a száján mélyvörös rúzs virít Láthatóan pózol a kamera előtt.

Csak ámulok-bámulok. Felveszem Lucy bekeretezett képét, és nagyon lassan elkezdem kioldani a hátsó kapcsokat. Őrültség. Persze, nem lesz ott semmi.

De van.

Még egy másolat: egy fiatal lány, nagyjából Lucyvel egykorú, ő is a falon ül. Lucyhez hasonlóan ő is integet. A lány nagyon sovány, a haja egérszínű. Olyan sovány, hogy a térdei mintha dudorok lennének botszerű lábain. És a ruhái… nem, ez nem lehet…

Felhorkanok, mikor meghallom, hogy valaki fejvesztetten rohan fölfelé a lépcsőn. Nem csak egy valaki, többen is vannak. Pánikba esem, azon töprengek, hova rejtsem a fényképeket, a kereteket és hogyan magyarázzam ki magam, amikor rájövök, hogy nem lehet Nick a gyerekekkel; nem hallottam a bejárati ajtó nyitódását, sem a türelmetlen hangokat. Megmasszírozom a nyakamat hátul, a gerincemen sorakozó, görcsös izmokat próbálom kisimítani. Kapd össze magad, Sally. Ez legalább kétszer megtörténik naponta. A hangok a lakás sajátos jellegéből fakadnak. A fölöttünk lakók a mi lakásunk közepét elfoglaló főlépcsőn vágtatnak haza.

A sovány lány a képen Lucy Bretherick ruháját viseli. Ugyanazt a blúzt, ugyanazt a ruhát. Még a zokni és a cipő is ugyanolyan. Teljesen egyforma, még a csipkedísz is ugyanaz a zoknin.

Lüktet a fejem. Ez túl sok. Lesöpröm a képeket a kanapéról a szőnyegre és a kezemet a szám elé teszem. Ennem kell valamit, vagy rosszul leszek.

Megszólal a telefon. Felveszem, sikerül egy nyögésnél többet kipréselnem magamból.

– Kikapcsoltad a mobilodat? – követelőzik egy dühös hang.

– Esther, sajnálom – mondom lazán. Elfelejtettem visszakapcsolni, miután elhagytam a Corn Mill House-t.

– Szerencse, hogy soha nem hallgatok rád. Ha azt tettem volna, amit mondtál, mostanra már fel kellett volna hívnom a rendőrséget, és komplett idiótát csináltam volna magamból. Mi van azzal, hogy két óra múlva visszahívsz?

– Majd visszahívlak – mondom neki és lecsapom a kagylót.

– Szóval azt akarod tudni, hogy mit gondolok az egészről a hűtlenségi rész kivételével. Igaz?

Újabb falat szósz nélküli spagettit lapátolok magamba, és csak egy hangot adok ki Esthernek válasz gyanánt. Tizenöt percig tartott, míg elmondtam neki mindent, aztán újabb tíz, míg meghallgattam, hogyan esküdözik, hogy senkinek nem mondja el, akármi is történik.

– Fura, leginkább épp a hűtlenségről akartam beszélni.

– Esther…

– Mi az ördögnek játszod meg magad? Ennek meg kellett történnie, Sal… a házasságodnak vége, boldog otthonod romokban, és miért? Pár kettyintésért egy olyan pasival, akit alig ismersz? A gyerekeid élete tönkretéve…

– Megyek – figyelmeztetem.

– Jól van, jól van. Majd máskor megbeszéljük, de feltétlenül.

– Ha te mondod. – Tudom, hogy Esther meglátása korrekt. Könnyed, konvencionális, és halálra untat. – Mindig tudtam, hogy neked több eszed van, mint nekem. – Igyekszem könnyűvé tenni az imént bevallott bűnt. – Bizonyítsd be, ha kell bizonyíték.

– Ez nem vicc, Sal. Tényleg meg vagyok döbbenve.

Jó.

– Van valami mondanivalód a többiről is, amit elmondtam? Vagy hagyjalak békén, míg felépülsz az erkölcsi felháborodás okozta sokkból?

Szünet következik. Aztán megszólal.

– Elképzelhető, hogy az a nő és a lány a képeken William Markes felesége és lánya?

A szavaitól kábult leszek és bizonytalan, mintha sötétben szálltam volna le a hullámvasútról.

– Miért?

– Nem tudom. – Hallom, hogy Esther a körmét rágja. – Csak azon töprengek… arra gondolok, hogy egy család, Markesék, megpróbálja eljátszani egy másik szerepét. Nem tudom. Két hét kéne egy lakatlan szigeten, hogy végiggondoljam.

– Mark Bretherick úgy gondolja, hogy nem a felesége írta a naplót.

– Igen. Ezt mondtad. – Esther felsóhajt. – Sal, hát nem nyilvánvaló? Te meg én nem oldhatjuk meg ezt telefonon. El kell menned a rendőrségre.

– A képek nem szükségszerűen voltak elrejtve – mondom akadozva –, új képet tettél egy keretbe és túl lusta voltál hozzá, hogy kivedd a régit. Így aztán az újat az üveg alá teszed, és a régit a helyén hagyod.

– Nem – jelentette ki Esther kereken. – És különösen nem akkor, ha a másik lány az én gyerekem ruháját viseli. Biztos vagy benne, hogy ugyanaz? Nem csak hasonló?

– Csak annyit tudok, hogy mindketten sötétzöld ruhát, zöld-fehér csíkos blúzt és kerek nyakú gallér…

– Várj csak. A ruha rövid ujjú? A blúz meg alatta van?

– Igen, mintha valami tunika vagy kötényruha lenne.

– Iskolai egyenruhának tűnik – mondja Esther. – Milyen színű a cipő, a zokni? Fekete? Sötétkék?

– Fekete cipők, fehér zoknik – mondom elakadó lélegzettel.

– Aligha szokványos szombat délutáni bagolymenhely-látogató összeállítás. Bár nem vagyok szakértő – teszi hozzá Esther enyhe undorral.

Leteszem a tál spagettit, fölveszem a képeket a padlóról, és újból megszemlélem őket. Igaza van. Mi történt velem? Hát persze, hogy egyenruha, a zöld ruha volt az, ami félrevezetett – egyáltalán nem hasonlít azokhoz az intézeti, nagyon iskolai jellegű egyenruhákhoz. Rövid ujja fodros, a nyaka formás, és van egy öve csinos ezüst masnival. Egyenruha. Ráadásul így minden a helyére kerül. Minden iskola az országban, miként minden szülő az országban elviszi a gyerekét Silford Castle-be, a bagolymenhelyre.

– Sally? Halló!

– Itt vagyok. Igazad van. Nem tudom, hogyan nézhettem el.

– Akkor is fel kell hívnod a rendőrséget.

– Képtelen vagyok. Nick megtudja a tavalyi dolgot El fog hagyni. Nem kockáztatom meg.

Kérlek, ne mondd. Kérlek.

Esther kimondja.

– Azelőtt kellett volna erre gondolnod, mielőtt azzal a vadidegennel töcsköltél. Egy egész álló hétig. – Mintha egy nap hűtlenség kevesebbet számítana. – Nem csak rólad van szó, Sally.

– Szerinted én nem tudom?

– Akkor hívd a rendőrséget! Ma követtek, tegnap valaki a busz alá lökött. Szerinted Pam Senior volt?

– Nem tudom. Folyton mást gondolok erről. Egyik percben őrültségnek tűnik, a másikban meg… Olyan készségesen segített a történtek után. Ettől fogtam gyanút. Tíz perccel korábban még egészen világosan értésemre adta, hogy gyűlöl.

– Ugyan már – korhol Esther. – Nincs itt semmi rejtély. Dilis, nem? Úgy hangzik mindabból, amit elmeséltél róla. Egy dilis mindig rögtön megbocsát az ellenségének, aki majdnem meghalt.

– Tényleg?

– Igen. Az érzelmek diadalt aratnak az értelem fölött. „Majdnem meghalt, úgyhogy most szeretnem kell”, ezt gondolhatta Pam. A normális emberek a pillanatnyi helyzettől függetlenül gyűlölik azokat, akik megérdemlik, hogy gyűlöljék őket. – Esther hangja tele van büszkeséggel, és tudom, hogy a főnökére, az Imbecillisre gondol. Hallom, hogy mélyeket lélegezve próbál megnyugodni. Gyűlöli, ha nem ő van a középpontban. – Nézd, Nicknek nem kell szükségszerűen megtudnia – mondja. – Mint köztudott, a rendőrség védelmezi a házasságtörőket. – Gyorsan pergő szavai elnyomják a hitetlenkedő felhördüléseimet. – Ez igaz! A legtöbbjük maga is érintett. A zsaruk csaló gazemberek – mindenki tudja. Semmi bajuk a házasságtörőkkel. Csak az érdekli őket, hogy hozzájussanak a munkájukhoz szükséges tényekhez. Ha elmondasz nekik mindent, amit tudsz, mindent megtesznek, hogy ne keverjék bele Nicket.

– Te ezt nem tudhatod – mondom és leteszem a telefont, mielőtt vitába szállhatna velem. Várom, hogy visszahívjon, de nem teszi. Ez a büntetésem. Csak az érdekli őket, hogy hozzájussanak a tényekhez. Mi volt az Alfa Romeo rendszáma? Ma reggel még tudtam. Memorizáltam.

Elfelejtettem. Az akkor és a most között kicsúszott az emlékezetemből. Hülye, hülye, hülye.

Felveszem a négy fényképet, leviszem őket és beteszem a táskámba. Aztán visszamegyek a nappaliba és a két fakeretet bedobom a szemétkosárba. Nulla az esélye, hogy Nicknek feltűnik; most az egyszer örülök, hogy nem szemfüles, mindenre figyelő férjem van.

Fontolgatom a rendőrséget. Csaló gazemberek. Hogyan lehetnének körültekintők, ha még a két elrejtett fényképet sem vették észre? Mármint, ha egyáltalán el voltak rejtve. Minden bizonnyal átkutatták a házat Geraldine és Lucy halála után. Miért nem találta meg senki ezeket a képeket?

Tudom, melyik iskolába járt Lucy Bretherick: a St. Swithunba, egy magán Montessori általános iskolába, North Spillingben. Mark…, az a férfi Seddon Hallban, mondta nekem. Hallottam már a Montessoriról, tudom, hogy megvannak a sajátos nevelési elveik, de nem voltam benne biztos, mit jelent ez pontosan, és nem kérdeztem rá, mert látszott, hogy feltételezte, hogy középosztálybeli szülő létemre tudom.

Nem tudom, de tervezem, hogy megtudok róla annyit, amennyit csak lehet – az iskoláról, mindkét lányról, akiknek a képe a táskámban lapul, és a családjukról is. Holnap reggel, ahogy beadtam Zoét és Jake-et az óvodába, elmegyek a St. Swithunba.

Rendőrségi bizonyíték hiv. szám: VN8723

Eset hiv. szám: VN87

A nyomozást vezeti: Samuel Kombothekra őrmester

GERALDINE BRETHERICK NAPLÓJA, 9/3. KIVONAT (Toshiba Laptop merevlemezéről készült kivonat* Corn Mill House, Castle Park, Spilling, RY29 OLE)

2006. április 23., hajnali 2 óra

Ma este Michelle vigyáz Lucyre, míg Mark és én elmegyünk vacsorázni. Nem nekem kell vitatkozni a lefekvési időről, arról, hogy hány mese legyen, és a fogmosásról. Nem nekem kell felkapcsolni az éjszakai világítást, vagy a megfelelő szögben nyitva hagyni az ajtót. Mindez Michelle felelőssége, és rendesen meg is fizetjük érte.

– Mark elvisz a Bay Tree-be, ez a legjobb étterem a városban – újságoltam anyának korábban. – Szerinte stresszes vagyok, és kell egy kis kényeztetés, hogy felviduljak.

Volt egy kis dac a hangomban, biztos vagyok benne, és miután közöltem a hírt, hátradőltem, és vártam, hogy anya egyetért vele, vagy nem.

A szokásos kérdést tette föl.

– Ki vigyáz Lucyre? – A hangja tele volt aggodalommal.

– Michelle – válaszoltam. Mindig ő vigyáz azon ritka alkalmakkor, mikor Mark és én nem vagyunk túl kimerültek, hogy elmenjünk szórakozni. Anya tudja ezt, és mégis minden alkalommal megkérdezi, hogy ellenőrizze, nem fogom-e azt mondani, hogy „Michelle nem ér rá ma este, de ne aggódj, találtam egy csavargót az utcán, aki beleegyezett, hogy egy üveg denaturált szeszért cserébe elvállalja, és még haza sem kell vinni utána”.

– Nem maradtok el későig, ugye? – kérdezte anya.

– Még nem tudom – mondtam –, de lehet. Nem valószínű, hogy fél kilencnél előbb el tudunk indulni. Miért? Mit számít, hogy mikor jövünk meg?

Valahányszor Mark és én el merészelünk menni este, eszembe jut az a vers, amit az iskolában tanultam: „Fénytelen éjszakában, szerelem vágyától lángokban égve, én boldog, messze jártam! Nem vette senki észre, csöndes volt házam, elpihent a népe.” Anya azt válaszolta:

– Csak arra gondoltam… Lucy kicsit furcsán viselkedik esténként az utóbbi időben. Ez a félelem a szörnyektől… Minden rendben lesz, ha felébred és csak Michelle lesz ott?

– Ha arra gondolsz, hogy jobban szeretné, ha ezen a késői órán táncbemutatót rendeznék neki, igen, valószínűleg jobban szeretné. Ha arra gondolsz, hogy túléli-e az éjszakát, akkor ismét igen, „valószínűleg” a válasz.

– Szegény kicsikém! – sóhajtotta anya elcsukló hangon.

– Mark és én mindig csak egy előételt eszünk és egy pohár csapvizet iszunk, és fél tízre hazaérünk – mondom. Újabb teszt, amin elbukhat.

– Olyan korán jöttök, amennyire csak lehet, ugye? – kérdezte.

– Mark szerint kikapcsolódásra van szükségem – mondom hangosan. Közben azt gondolom. Ez abszurdum. Ha félszívvel túladagolom magam, mindenki sietve megállapítja, hogy ez „segélykiáltás” volt. De mikor ténylegesen segítségért kiáltok, szó szerint, a saját anyám sem érti meg. – Szerinted is szükségem van kikapcsolódásra, anya?

Több mint harminc évig én voltam az az ember, aki a legtöbbet jelentett neki; most pusztán a drágalátos unokájához vezető ajtó előtt álló kapuőrnek tekint.

– Nos… – elkezdett harákolni és a torkát köszörűlni, hogy ne kelljen válaszolnia. Azt gondolja, hogy anya létemre nem kéne a saját szükségleteimmel foglalkoznom.

Nem élveztem a vacsorát, mint kiderült. Nem anya miatt. Soha nem élveztem ezeket az alkalmakat, akár rövidek voltak, akár hosszúak, amikor megszabadulhattam Lucytől. Nagyon vártam őket, de alighogy megkezdődtek, úgy éreztem, mintha máris mindjárt végük lenne. Érzem, hogy időleges ez a szabadság, és nehezen tudok másra gondolni, mint arra, hogy elfolyik. Az igazi szabadságot meg lehet tartani. Ha úgy kell megvenni (Michelle-től), és ha csak valakinek kedves engedélyétől függ (iskola, Michelle), akkor értéktelen.

Ha nem vagyok Lucyvel, csaknem rosszabb, mint amikor vele vagyok. Különösen a tőle távol eltöltött időszak vége felé, a „crunch time” idején. Rettegek a pillanattól, mikor először megpillantom, mikor meglát engem, akkor rosszabb, mint előtte bármikor. Néha jól megy minden, olyankor elmúlik a rettegés. Ülök Lucy mellett a kanapén, fogjuk egymás kezét és tévét nézünk, vagy könyvet olvasunk, és azt mondom magamban: „Nézd, milyen jó. Jól csinálod. Minek annyira félni?” De máskor nem jó, olyankor körbefutok a házban, mint egy rabszolga, akit a gazda korbáccsal kerget, hogy megtaláljak egy játékot, egy társasjátékot vagy egy hajcsatot, ami megbékíti. Mark azt mondja, hogy túl magasra teszem a mércét, mikor azt szeretném, hogy mindig boldog legyen. „Senki nem boldog minden percben – mondja. – Ha sír, akkor sír. Néha megpróbálhatnád azt mondani: pech!, és várni, mi történik.”

Mark egyáltalán nem érti. Nem akarom megvárni, mi történik majd. Én előre akarom tudni, mi következik. Ezért nem tudok kikapcsolódni Lucy jelenlétében, mert úgy látszik, nincs semmilyen ok-okozati összefüggés a cselekedeteim és azok eredménye között. Minden egyes pillanatban a legeslegjobbat nyújtom, amikor vele vagyok, ez néha jól működik, máskor katasztrófa – felteszem a kedvenc DVD-jét, és sikítozik, mert nem a Charlie és Lola megfelelő epizódja az.

Ha sikerül a kedvében járnom, arcomra fagyott, feszült mosollyal ülök le mellé, igyekszem nem tenni olyasmit, ami megváltoztatná a hangulatát. Túlságosan szeretem Lucyt – nem tudom a saját hangulatomat függetleníteni az övétől, és független lelkem lázad ez ellen. Alig tudom kifejezni, mennyire rosszulesik, mikor elégedetlenségének horgát az agyamba mélyeszti. Egy apró tett is elég, hogy véget vessen a jó hangulatomnak. Az elégedetlenségtől eltorzult arcára nézek, és arra gondolok, hogy nem tudom magamat elválasztani ettől az embertől. Nem feledkezhetek meg róla. Az övé vagyok, mindörökre. Aztán arra gondolok, hogy mennyit vesz el tőlem nap mint nap energiában, erőfeszítésben, még a lényegemet is, azt a picit is, amitől az vagyok, aki vagyok – mindezt elveszi minden nap minden percében anélkül, hogy értékelné, és aztán mikor mindezek ellenére úgy dönt, hogy még rosszabbá teszi számomra a dolgokat, akkor nyafog, ha nincs is semmi oka rá, hogy boldogtalan legyen. Akkor döbbenek rá a veszélyre.

Valójában soha nem csináltam semmit. Az egyetlen szándékosan rossz dolog az volt, amikor egyszer elhajtottam kocsival Lucytől hároméves korában. Szombat reggel volt és a könyvtárba mentünk. Nem volt kedvem odamenni. Szívesebben mentem volna szaunába vagy manikőröztetni – valami olyan helyre, ahol én vagyok a központban. De Lucy unatkozott, úgyhogy lecsendesítettem a hangot a fejemben, amely azt kiabálta „valaki legyen szíves és lőjön főbe. Már nem bírom soká ezt az egyhangúságot!” – és elvittem a lányomat a könyvtárba. Több mint egy órát töltöttünk a mesekönyvek között, olvastunk, válogattunk. Lucy remekül érezte magát, és én is kezdtem megnyugodni és élvezni egy kicsit (bár állandóan tudatában voltam, hogy az emberek, akiknek nincs gyerekük, a szombat délelőttjüket ennél sokkal remekebb dolgokkal töltik). Akkor kezdődött a baj, mikor azt mondtam, ideje hazamenni,

– Ó, mami, ne! – tiltakozott Lucy. – Nem maradhatnánk még egy kicsit? Kérlek?

Az ilyen pillanatokban – és sok ilyen van, ha az embernek gyereke van – úgy érzem magam, mint egy rettenetes dilemmával birkózó politikai vezető. Békítsem meg és reméljem, hogy elnézően bánik velem? Ez soha nem működik. Ha egy despotát megbékít az ember, akkor még jobban elnyom, mert tudja, hogy megúszhatja. Vértezzem fel magam a harcra, tudván, akár nyerek, akár veszítek, mindkét oldalon rettenetes lehet a veszteség?

Tudtam, hogy Lucy nemsokára éhes lesz, úgyhogy határozott voltam és kijelentettem, hogy haza kell mennünk ebédelni. Megígértem, hogy újból elhozom a könyvtárba a következő hétvégén. Úgy kiabált, mintha a szemét vájtam volna ki, és nem volt hajlandó beszállni a kocsiba. Mikor megpróbáltam fölemelni, küzdött, rúgott, ütött, ahogy csak bírt. Én nyugodt maradtam és mondtam neki, ha nem működik velem együtt, és nem száll be az autóba, nélküle megyek haza. Nem figyelt rám. Azt sikoltozta: „Nem szeretlek, mami, nagyon feldühítesz!” Így aztán beszálltam a kocsiba és elhajtottam.

Nem tudom leírni, mennyire izgatott lettem. Gondolatban már ünnepeltem: „Megtetted! Sikerült! Hurrá!” Lassan hajtottam, úgyhogy láttam Lucy arcát a visszapillantó tükörben. A dühös kiabálás hirtelen abbamaradt, és figyeltem, ahogy az arcán a megdöbbenés pánikba fordult. Nem mozdult, nem futott a kocsi után, de kinyújtotta a két karját, ujjait kinyitotta és összezárta, mintha meg tudna fogni, és vissza tudna húzni. Láttam, hogy mozog a szája, és le tudtam olvasni, hogy azt mondja „Mami!”, sokszor egymás után. Soha nem hitte volna, hogy elmegyek nélküle.

Valószínűleg ekkor kellett volna megállítanom a kocsit, még mikor látott, de tele voltam lelkesedéssel, és csak pár pillanatig azt akartam érezni, hogy örökké tart. Úgyhogy gyorsan megkerültem az épülettömböt. Nagyjából fél perccel később beálltam a könyvtár elé. Lucy a földön ült és üvöltött. Egy nő megpróbálta megvigasztalni, és megtudni, mi történt, hol a mamája. Kiszálltam a kocsiból, felkaptam Lucyt, és odavetettem a döbbent nőnek egy „nagyon köszönöm”-öt, aztán hazahajtottunk.

– Lucy – mondtam neki nyugodtan. – Ha rossz kislány leszel, és nem teszed azt, amit a mami mond, ha megnehezíted a mami életét, ilyen dolgok fognak történni. Megértetted?

– Igen – hüppögte.

Gyűlölöm a hangját, amikor sír.

– Lucy, hagyd abba a sírást, vagy megállítom a kocsit, és megint kiraklak, és legközelebb nem jövök vissza érted.

Rögtön abbahagyta a sírást.

– Most már jobb – mondtam. – Most, hogy jó kislány vagy és megkönnyíted a mami életét, a mami boldog lesz, és jól érezzük magunkat. Megértetted?

– Igen, mami – mondta komolyan.

Diadal és bűntudat keveredett bennem. Tudtam, hogy valami rosszat tettem, de azzal is tisztában voltam, hogy nem tehettem másként. Elég nehéz jól viselkedni, ha a körülöttünk lévő emberek mind jók, és mindenki csak jó példát mutat Néha azt gondolom, hogy ma valami rossz, önző dolgot akarok tenni, de nem tehetem, mert mindenki más olyan dühítően illedelmes. De ha az ember robbanásközeli helyzetbe kerül valakivel, aki elszánta magát, hogy a szörnyű viselkedés minden rekordját megdönti, kedves Mindenható, hogyan őrizze meg az ember a higgadtságát, és csinálja jól a dolgát?

Nem csak Lucy indított be. Gyakran kellett a kezemre ülnöm, annyira kísértett, hogy odasózzak az egyik barátom gyerekének. Mint például Oonagh O’Harának, akinek elég volt elnyiffantania magát vagy toppantani a lábával, hogy mindkét szülője rohanjon: „édeske, gyere egy nagy ölelésért”. Mindenható, mennyire szerettem volna Oonagh képébe vágni. Ha egyszer megtehetném, örökre boldog lennék.

6

2007.08. 07.

Colin Sellers megszagolta a kabátja hónalját, miután megbizonyosodott róla, hogy senki sem látja. Nem meggyőző. Újból szaglászott, de nem tudta megállapítani, hogy a ruhája vagy a környezete bűzlik. Mi van ezekkel a turkálókkal? Megfogadta, hogy soha nem mondja többé Stacey-nek, hogy az Oxfamban vásároljon a Next helyett. Sellers évek óta nem járt turkálóban, és fogalma sem volt, hogy ezek a helyek úgy bűzlenek, mint az állott pörkölt. Egyik dohos szagú ruharéteg a másikon, akár a csalódást okozó évtizedek az ember életében.

Sellers általában nem hajlott az iróniára, de ez a bolt kihozta belőle. Először a tisztítószalonokat járta végig – a tisztítók bűze már magában is elég lett volna –, és azt kívánta, bár előrelátóbb lett volna, hogy a jobbat hagyja utoljára. A turkálóknál minden jobb.

Pillanatnyilag a spillingi Age Concern Hildred Street-i fiókjában tartózkodott, amely hála istennek az utolsó volt. Ma este közli Stacey-vel, hogy extra hőfokon mossa ki a ruháit. Vagy egyszerűen hajítsa ki őket. Egyetlen dolgot nem állt szándékában tenni: odaadni valami használtruha-kereskedésnek, nehogy valamelyik szerencsétlen szegény főszer megvegye. Ettől a naptól kezdve Sellers a használtruha-boltok esküdt ellenségévé vált. Az ember inkább adjon pénzt a jótékonysági szervezeteknek, gondolta. Egy szép, tiszta csekk, ami nem bűzlik a vegytisztítástól, a haláltól vagy a kudarctól.

Sellersnek eszébe jutott, hogy még soha életében nem adott pénzt jótékony célra. Mert nem engedhette meg magának, mivel ott volt Stacey és a gyerekek, akikre költeni kellett, valamint biztosítani kellett Sukinak, a barátnőjének a megélhetését is, akivel mindig jól el lehetett ütni az időt, soha nem unatkozott mellette az ember. Azon kívül még ott voltak Stacey franciaórái is, ami kimondhatatlanul dühítette. S’il vous plaît. Ha meghallja még egyszer, hogy Stacey kimondja, egyszerűen legyömöszöli az egész cigis doboz méretű francia szótárát a torkán.

Idővel egy lila, kivágott nyakú pólót és a nyakában hamis gyöngyöket viselő öregasszony bukkant elő a gyöngyös függöny mögül, kezében két kinyomtatott képpel. Ezeket Sellers nem sokkal előbb adta az idős nő sokkal fiatalabb és vonzóbb munkatársának. Az egyik Geraldine Brethericket ábrázolta, a másik a barna Ozwald Boateng-öltönyt, amely hasonlított Mark Bretherick eltűnt öltönyére.

– Maga rendőr?

Az idős hölgy mindent megtett, hogy lenézzen Sellersre, bár eltörpült a férfi mellett. Hetven év körülinek látszott, hullámos, fehér haja, görbe sasorra volt, és egy csomó barna anyajegy ült az arcán. A szemhéján nagyjából tízszer annyi bőr gyűlt össze, mint amennyire az embernek egyáltalán szüksége lehet.

– Azt akarja tudni, hogy hozott-e be valaki ilyen öltönyt, mint ez?

– Így igaz.

– Nem. Emlékeznék rá. Fura hajtókája van. – Sellersre néz, hogy ellent mer-e mondani. – Nem hiszem, hogy a mi vásárlóinknak tetszene.

– És mi van a nővel? Emlékszik, hogy látta az elmúlt pár hétben?

– Igen.

– Tényleg? – élénkült fel Sellers. Eddig erre a kérdésre csak „nem” volt a válasz. Culver Valley minden vegytisztítójában és használtruha-boltjában járt már, és nem számított másra.

– Behozott valamit?

– Nem. – Az öreg hölgy feléje fordult. – Azt kérdezte, emlékszem-e rá, hogy láttam. Igen. Gyakran járt a szemközti képkeretezőhöz. Mindig láttam, mikor kiszállt a kocsijából, itt, az üzlet előtt, a dupla sárga vonalon parkolt, olyan egyszerű ez, mint az ember arcán az orr. – Sellers igyekezett nem nézni a nő orrára, mert attól tartott, kirobban belőle a nevetés. – Általában valami rettenetes képet cipelt – csupa folt meg kaparás, mintha valami gyerekrajz lett volna. Mondtam is Mandynek, hogy az a nő jobban tenné, ha megvizsgáltatná magát. Az egy dolog, hogy az ember kirakja azokat a képeket a hűtő ajtajára, de bekeretezni őket… És miért nem várta meg, amíg összegyűlnek? Nem volt jobb dolga?

– Mandy? Ő a munkatársa? – Sellers a gyöngyös függöny felé pillantott, de nyoma sem volt a csinos, fiatal lánynak, aki kiszolgálta. Már van egy csinos fiatal lány az életemben, figyelmeztette magát Sellers: Suki.

– Ha van ideje minden ceruzával húzott krikszkrakszot egyenként elhozni a képkeretezőhöz, akkor arra is kellene időt fordítania, hogy szabályosan parkoljon – mondta az öregasszony. – Semmi kétség, arra gondolt, hogy csak kiugrik, és már megy is tovább, de az arra nem mentség, hogy a dupla sárga vonalon parkol. Mindenkinek be kell tartani a szabályokat, nem igaz? Nem vonhatjuk ki magunkat alóluk, valahányszor csak nekünk tetszik.

– Igaz – mondta Sellers, mert ő sem mondhatta volna másként. Így aztán egyetértett. Nagy vonalakban. Kivéve, amikor a szív játszott főszerepet. A szív és más fontos szervek.

– Meghalt, igaz? – A bőrredők máshogyan rendeződtek el az öregasszony szeme körül, miközben felpillantott Sellersre. – Láttam a hírekben.

– Igen.

És te még mindig a nem megfelelő parkolás miatt rugózol? Lépj már túl rajta, öreg varjú.

– Hány óra van?

– Mindjárt hét.

– Jobban teszi, ha igyekszik. Mindjárt kezdődik az esti rendezvényünk.

– Már végeztem.

– Már én is befejeztem.

Sellers végignézett a bolt közepén három, félkör alakban elhelyezett műanyag széksoron. Nem nézte ki belőle, hogy itt valamire készülődnek.

– Délután kellett volna jönnie.

– Akkor jöttem. Zárva voltak.

– Mandy egész délután itt volt – mondott neki ellent az öregasszony. – Minden hétköznap kilenc harminctól délután öt harmincig vagyunk nyitva. És amikor este rendezvényünk van.

Sellers bólintott. Szóval Mandy meglépett délután. Egyre jobban a szívébe zárta. Azon töprengett, vajon részt vesz-e majd az esti rendezvényen, és már majdnem megkérdezte, hogy mit ajánl a Spilling Age Concern ma estére, ám még idejében észhez tért. Megköszönte az idős hölgynek a segítségét és távozott.

A Barna Tehén kocsma, ahol fél órával azelőtt kellett volna találkoznia Gibbsszel, gyalog alig öt percre volt. Miközben átvágott a High Streeten, rámosolygott minden hosszú lábú, nagy mellű csajra, akiről úgy vélte, hogy nem bánja. Sellers elismerte, hogy az utóbbi időben sokat gondol más nőkre. Ami annyit jelentett, hogy mohó disznó. Már volt két nője; nem elég az? És mennyi idő múlva lesz képes abbahagyni ezt a gondolkodást? Mikor adja be a derekát a benne gyülekező vágynak?

Sellers nem szokta megtagadni magától azokat a dolgokat, amelyekre vágyott. Rögtön és boldogan adta át magát a kísértésnek, és erre büszke volt. Sokkal jobb a pillanatnak élni, mint olyan puritánnak lenni, mint Simon Waterhouse, elkerülni mindent, ami örömtelinek ígérkezik. Az volt a baj, hogy Sellers nem akarta, hogy egy újabb nő akaszkodjon a nyakába, aki aztán feljogosítva érzi majd magát, hogy követelőzzön, mint ahogy Stacey és Suki teszi. A harmadik csajnak – nem mintha túl sokat gondolkodott volna rajta – engedelmesnek kellene lennie, gyakorlatilag némának és ne akarjon tőle egyebet a szexnél. Az Age Concern Mandyje nem ilyennek tűnt. Bár rajta volt, hogy találjon magának valami új csajszit, Sellers nem akarta esténként turkálókban tölteni az idejét, szürke iskolaszékeken üldögélve, hogy valami szakállas vega lúzer Afrikáról szóló előadását hallgassa.

A kocsmaajtóban Gibbsbe ütközött.

– Már azt hittem, átejtettél.

– Bocs. Tovább tartott, mint gondoltam.

– Akkor igyunk egy kört.

Sellers rendelt két Timothy Taylor Landlord sört. Legalább Gibbs ízlése nem változott meg az esküvője óta. Minden más igen, bár erről Gibbsnek fogalma sem volt, vagy csak úgy döntött, nem beszél róla. Sellers előkészítette a pénzt, aztán odapillantott a kis asztalhoz, ahová Gibbs visszavonult, mivel soha nem kísérte el a haverját a bárpulthoz. Két üres pintes korsó állt előtte, a kiloccsant sörfoltot piszkálgatta a mutatóujjával az asztal tetején, az alakját igyekezett megváltoztatni. Rendben, a viselkedése ugyanolyan, mint lenni szokott, de ahogy néz… a kibaszott életbe, olyan, mintha Christopher Gibbs viaszfigurája lenne Madame Tussaud panoptikumából – ragyogó, makulátlan. Vajon mit csinált vele Debbie, betette a mosógépbe?

A kocsma is megváltozott. Valamikor fenntartottak egy nemdohányzó részt; most az egész kocsmában tilos a dohányzás. Ráadásul a tulaj bedőlt valami dörzsölt halandzsának a szantálfa hasábokkal kapcsolatban, és nem is merészel normális farönköket tenni a tűzre, úgyhogy az egész helyiség olyan illatos volt, mint Gibbs csillogó haja.

– Az öltönyről semmi hír – mondta Sellers, és letette az italokat az asztalra. A pintes korsókat szándékosan Gibbs ujjára tette, majd bocsánatot kérve odébb rakta.

– Találkoztam ma délután Normannal.

– Norman Batesszel? Hogy van az anyja? – szellemeskedett Sellers.

– A számítógépes Normannal, ő vizsgálja Geraldine Bretherick laptopját.

– Ja, igen?

– Azt mondja, ha a nő drogot rendelt az internetről, akkor valahonnan máshonnan tette.

– Ez elképzelhető. Talán egy internetkávézóba ment, vagy egy barátja gépét használta. Bár nem szabad elfelejteni, hogy Spillingben nincs internetkávézó, és Rawndesley-ben is csak egy akad. Persze még mindig ott vannak a könyvtárak.

Gibbs nyugtalannak látszott.

– Mi van? – kérdezte Sellers.

– Norman szerint a naplóbejegyzés fájlját ez év július 11-én nyitották. Waterhouse, az a seggfej, rámutatott, hogy július 11-én volt Bretherickék tizedik házassági évfordulója.

– Mióta lett seggfej? – Sellers összezavarodott

– Amióta ezt kiszúrta. A Hóember szerint.

– Nekem nem ugrott volna be a kapcsolat – jegyezte meg Sellers. – Waterhouse ebben verhetetlen.

– Azért, mert soha nem randizott. Igazi, hamisítatlan fatökű.

– Ja – mondta Sellers elgondolkodva. – Geraldine hamis dátumokat írt a bejegyzésekhez. Vagy ez történt, vagy kézzel írta őket akkor, aztán egy év múlva felvitte őket a számítógépre.

– Miért tette volna? És hol van az eredeti kézirat? A házban nem találtuk.

– Eldobhatta őket, vagy el is rakhatta valahova.

Gibbs beleprüszkölt a sörébe.

– Láttad milyen hatalmas az a ház. Egy elefántokból álló futballcsapatot is el lehet ott rejteni.

– Rendben, akkor július 11-én, szerdán írta a bejegyzést és aztán tette hozzá a több mint egy évre visszamenő dátumokat. Miért? – Sellers elkezdte megválaszolni a saját kérdéseit: – Talán így akarta tudatni a férjével „Időtln idők óta így érzek, és te még csak észre sem vetted”. Akkor miért egy évvel korábbi dátumot választott? Az első bejegyzés 2006. április 18-ra datálódott, az utolsó 2006. május 18-ra. Nem túl nagy a szórás. Miért egy hónapra terítette szét a hamis bejegyzéseket, miért nem mondjuk, három évre?

– Honnan a francból tudjam? – Gibbs széttépte a söralátétet, és a kis papírtörmelékek az asztalon lévő sörtócsában úsztak. – Talán valaki más írta a naplót.

– Valaki, aki megölte Geraldine-t és Lucyt? Ki?

– Waterhouse azt mondja, hogy William Markes.

– Ugyan már, miért…

– Stepford is csak forgatta a szemét, felteszem, nem igazán hisz a dologban.

– Még ideges, mert új. Ez a zűr a dátumokkal még nem jelenti azt, hogy hamisították őket. Gondolj csak bele: ha megölnél két embert, és naplót akarnál hamisítani a nevében, nem veszkődnél feleslegesen azzal, hogy több mint egy évvel korábbra keltezd, nem igaz? Sokkal frissebbnek akarnád feltüntetni. Miután boldogtalan házasságban élő nő vagy, aki berágott a férjére, a tizedik házassági évfordulótokon akarsz neki a legnagyobbat behúzni, nem? Tíz hosszú év ebben a szarságban: itt az ideje, hogy naplót írjon az ember lánya és kieressze a méregfogát… – Sellers Gibbs arcára pillantott, majd hirtelen elhallgatott. Elvörösödött. – Közeledik a házassági évfordulótok Debbie-vel, igaz?

Gibbs nevetett.

– Semmi esély rá, hogy Debbie tíz év múlva így érez majd irántam. Mintha egészen más nő lenne, mióta összeházasodtunk. Nem bír betelni velem.

Sellersnek semmi kedve nem volt végighallgatni, mennyire kapós Gibbs.

– Volt még valami a laptopon? – kérdezte.

– Norman még dolgozik rajta.

A kocsma ajtaja kitárult és két fiatal lány jött be pántos felsőben és miniszoknyában. Az egyiknek lila ékszer volt a köldökében. Sellers Gibbs könyökét érezte az oldalában.

– Elég fiatalok?

– Meglehetősen.

– Menj oda és dorombold őket körbe. Colin Sellers, a dumakirály, stílusos retró pofaszakállal. „Rendben, szivi, kapd össze magad, itt a taxid. Hajnali négy van, fizesd ki a fogyasztásodat, ha megbocsátasz, szivi.”

Megdöbbentően utánozta a doncasteri tájszólást; sokkal walesibbnek tűnt, mint az eredeti. Gibbs hirtelen komikusnak képzeli magát?

– Barom – vetette oda Sellers. Mandyre és az Age Concern bolt esti rendezvényére gondolt, és rájött, hogy rosszul döntött. Ahogy ebben a pillanatban érezte magát, inkább boldogan ült volna egy büdös boltban egy szürke műanyag székben egész életében, csak Gibbs ne üljön mellette.

Mikor Charlie kinyitotta a bejárati ajtót és meglátta Simont, úgy érezte mintha a szíve ki akarna ugrani a helyéről. Simon itt van; eljött hozzá. Éppen ideje volt.

– Szia – mondta. A férfi valamit tartott a háta mögött. Virágot? Nem valószínű, ha csak nem fogadott fel egy illemtanárt, amióta Charlie utoljára beszélt vele.

– Mi történt itt? – kérdezte a lány mögött lévő csupasz falakat nézve.

– Lakásfelújítás.

– Ja, rendben. Bocs, én… – A nyakát nyújtogatva kereste a festéket és a takaróponyvát, amit Charlie még meg sem vett.

– Nem ebben a szent pillanatban. Most éppen kanalat akartam ragadni, hogy valami hideg, konzervcsilit tegyek az üvegből a vacsorámra. Kérsz te is?

– Miért nem melegíted föl? – csodálkozott Simon. – Van mikród.

– Felteszem, te jobban szereted a házi kosztot. Eredeti marhahússal.

El fogod riasztani, még mielőtt belépne az ajtón.

– Miért nem nekem adtad azt a levelet? – Simon ugyanolyan ellenséges volt, mint Charlie. – Azt, amelyikben az van, hogy Mark Bretherick nem az, akinek mondja magát. Miért Proustnak adtad?

Farkasszemet néztek; mint a régi szép időkben. Furcsa, milyen gyorsan visszazökkentek a régi kerékvágásba.

– Tudod a választ.

– Nem tudom. Semmire sem tudom a választ. Nem tudom, miért nem beszélsz velem, vagy miért hagytad ott a nyomozóosztályt. Azért, mert engem hibáztatsz a tavaly történtekért?

– Erről nem akarok beszélni. Komolyan mondom. – Charlie megragadta a kilincset, készen rá, hogy becsapja az ajtót. Persze túl késő volt – a szégyen már elérte a házat. Már azelőtt ott volt, hogy Simon kimondta volna a „tavaly” szót; Charlie tudta, hogy Simon tudja, és ennyi bőven elég.

Simon a cipőjét bámulta.

– Rendben, szóval büntiben vagyok – mondta csöndesen. – Talán sejtem, miért.

Hogyan mondhatná el neki Charlie, hogy iránta való tisztelete csak nőtt azóta, amióta kizárta magát Simon életéből? Kezdetben Simonnak volt annyi esze, hogy távol tartsa magát tőle, tudta, hogy a lányban van valami romlottság, csak ki kell várni, míg előbukkan.

– Tehát elcseszted a karrieredet, mert dühös vagy rám – folytatta gúnyosan Simon. – Le vagyok nyűgözve.

Charlie felnevetett.

– Tudod, a világ nem a nyomozóosztályon kezdődik és végződik. A te karriereddel mi van? Nem gondolod, hogy itt lenne az ideje letenni az őrmester vizsgát?

– Egy nap majd valaki rájön, hogy milyen nevetséges, hogy még csak nyomozó vagyok, és majd tesz ellene valamit. Én nem folyamodok semmiért.

– Mi a szar ez? – Charlie alig bírta magában tartani a káromkodást. Hogyan csinálja ezt Simon? Hogyan sikerül neki minden alkalommal így felbőszítenie? – Csak akkor lehetsz őrmester, ha leteszed a vizsgát, és ezt te is nagyon jól tudod.

– Azt tudom, hány ember ég a vágytól, hogy kirúgja a fogaimat. Szó sem lehet róla, hogy nekik könyörögjek az előléptetésért. Inkább nyomozó leszek egész életemben, és mindenkit zavarba hozok azzal, hogy jobb vagyok nála. A fizetésem bőven elég.

Charlie tudta, hogy ezt kizárólag Simon gondolja így, viszont ő ragaszkodik is hozzá. Komolyan gondolja. Sírni szeretett volna.

– Nézd, nem beszélgethetünk az ajtóban. Gyere be, ha el bírod viselni a házamat. De komolyan gondolom, amit mondtam: bizonyos témákat lezártunk. – Megfordult és elindult a hosszú, keskeny folyosón a konyha felé. – Egyébként mit rejtegetsz? Ha bor, akkor elő vele.

Kivett egy üveg csilit a szekrényből. Nem volt semmi hozzá, kivéve néhány tojást, sült rizst, ami a két nappal ezelőtti gyorskajából megmaradt. Ez megteszi.

Műanyag zörgött, olyan hangja volt, mintha valamit elővettek volna egy zacskóból. Charlie megfordult és két ronda üdvözlőkártyát látott felállítva a konyhaasztalon. Mindegyik gyűrött volt, és úgy nézett ki, mintha Simon nadrágzsebében érkezett volna. Charlie megnézte a pasztellszínű virágokkal díszített, kacskaringós aranybetűkkel írt lapot.

– Mik ezek? – kérdezte közelebb lépve.

– Esküvői évfordulóra készült képeslapok.

Fura, de igaz. Charlie felnevetett.

– Drágám, ne mondd, hogy elfeledkeztem az évfordulónkról.

– Olvasd el őket – mondta Simon mogorván.

Charlie mindkettőt kinyitotta, s egyikről a másikra pillantott Összevonta a szemöldökét

– Ne aggódj, nem a bizonyítékok közül loptam el őket – mondta Simon. – Az eredetiek ott vannak Bretherickék házában. De szóról szóra ugyanez van rájuk írva.

– Sam vetetett veled két kártyát és lemásoltatta az üzeneteket?

Simon arca kipirult.

– Nem akartam fotókópiákat hozni. Azt akartam, hogy lásd a képeslapokat. Ahogyan én láttam őket Corn Mill House kandallójának párkányán.

Charlie igyekezett komoly képet vágni. Ki más foglalkozna ezzel? A nagyobb pontosság kedvéért Simon még arról is gondoskodott a képeslapok rekonstruálása során, hogy pontosan a tízéves évfordulóra készültek legyenek – mint Bretherickéké, feltételezte Charlie. Mindkettőnek a tízes szám virított az elején.

– Hol vetted őket?

– Egy garázsban az út mentén.

– Egyszerűen kinyikkanok ettől a románctól.

– Ne nevess rajtam, rendben?

A tekintetéből áradó figyelmeztetés túlment azon, amit mondott. Charlie-ban valami összezsugorodott és eloldalgott. Simon vajon arra emlékeztette, hogy már nincs abban a helyzetben, hogy fölötte állónak érezze magát? Vagy valami mást jelent? Nem számít, hogy Simon ezt tette vagy nem, Charlie csak egyszerűen visszavett kicsit.

Felvette az üveg csilit, letekerte a tetejét és egy kis narancssárga serpenyőbe kotorta a masszát. Üdvözöljük a világ legszánalmasabb vacsorapartiján.

– Beszélni akarok veled erről. Geraldine és Lucy Bretherickről – mondja Simon. – Te vagy az egyetlen ember, akivel beszélni akarok erről. Nem ugyanaz nélküled. Mármint a munka. Jó szar.

– Sam naprakészen informál – mondta Charlie.

– Sam? Kombothekra?

– Igen. Semmi szükség, hogy így bámulj.

– Te találkozol vele? Mikor? Hol?

Simon nem is tett kísérletet, hogy leplezze neheztelését.

– A feleségével időnként meghívnak vacsorázni.

– Minek?

– Nagyon köszönöm, Simon.

– Tudod, mire gondolok. Minek?

Charlie megvonta a vállát

– Újak még itt. Csak nemrég jöttek. Nem hiszem, hogy sok barátjuk lenne.

– Engem sose hívtak.

– Miért nem hívod fel anyukádat, hogy elpanaszold? Ne légy nevetséges, Simon!

– Miért mentél el?

– Ingyen kaja, ingyen pia. Ráadásul nem is várják, hogy visszahívjam őket, mert egyedülálló vagyok, olyasvalaki, akiről gondoskodni kell. Kate Kombothekra úgy véli, hogy az összes egyedülálló nő harmincon túl konyha nélküli kupiban él.

Simon kihúzott egy széket az asztal alól, és végighúzta Charlie új padlócsempéin. Letelepedett, előredőlt, nagy kezét a térdére támasztotta, s úgy nézett, mintha le akarna csapni.

– Egy éve nem beszélsz velem, de elmész Kombothekráékhoz vacsorázni.

Charlie abbahagyta a csili kavargatását. Felsóhajtott.

– Te voltál az az ember, akihez legközelebb álltam. Azelőtt. És úgy találom – még mindig úgy találom –, hogy könnyebb olyan emberekkel, akik…

– Micsoda?

Simon szája összeszorult; lehet, hogy a következő pillanatban megüti. Folyton verekszik. Férfiakkal. Charlie abban reménykedett, hogy nem felejti el, hogy ő nő; ámbár Simonnál sosem lehet tudni.

– Az olyan emberekkel, akiket nem ismerek olyan jól – válaszolta. – Olyan emberekkel, akikkel kikapcsolódhatok, és nem kell amiatt aggódnom, hogy pontosan tudják, mit érzek.

A harag elszivárgón Simon arcáról. Akármi is kínozta belülről, Charlie szavaira, úgy látszott, megnyugodott.

– Fogalmam sincs, hogyan érzel – morogta pár pillanat múlva, a tekintetével követve a kis helyiségben fel-alá járó lányt.

– Baromság! Ahogy azt mondtad: „tavaly”, amikor felbukkantál itt.

– Charlie, fogalmam sincs, miről beszélsz. Csak azt akarom, hogy a dolgok megint olyanok legyenek, mint voltak, ennyi.

– Amilyenek voltak? Ezt szeretnéd? Rettenetesen érzem magam, amióta csak találkoztunk, tudod? Túl sok mindent érzek veled kapcsolatban. És ennek semmi köze a „tavalyhoz”. – Charlie már kiabált. – Azt akarod elérni, hogy lezárjak… hogy robot legyek! – A kezébe temette az arcát, körmét a homloka bőrébe vájta. – Sajnálom. Kérlek, felejtsd el, amit mondtam.

– A szósz ég? – Simon megfordult a székén, és nem nézett Charlie-ra. Valószínűleg igyekszik eloldalogni. Vissza a Barna Tehénbe, ahol előadhatja Sellersnek és Gibbsnek, hogy Charlie mennyire bepipult. A régi Charlie sosem hagyta volna, hogy az igazságból ennyi kibukkanjon; túl sok vesztenivalója lett volna.

A konzervcsili azt kapta, amit megérdemelt. Charlie levette a serpenyőt a tűzről és beleejtette a mosogatóba. Mosogatószeres víz ömlött bele minden oldalról. Állt, és nézte, ahogy a serpenyő elsüllyed, figyelte, ahogy az összesült hús és a szósz eltűnt a hab alatt, míg végül láthatatlanná vált.

– Szóval Kombothekra elmondta neked, mit gondol Geraldine és Lucy Bretherickről?

– Van valami kétség? Az anya ölte meg a gyereket, majd magával is végzett, nem?

– Proust nem így gondolja, és én sem.

– Miért? A levél miatt, amit a postán találtam? Valami hülye tréfának tűnik.

– Nem csak erről van szó. Kombothekra beszélt neked William Markesről?

– Nem. Ó, igen. Az a név a naplóban? Simon, az akárki lehet. És lehet… nem tudom, valaki, akivel egyik nap találkozott és feldühítette.

– És képeslapok?

Simon az asztal felé intett a fejével.

Charlie leült vele szemben, és újból megnézte őket.

– Sam nem említette a képeslapokat.

– Sam nem nyomozó. Nem talált bennük semmi rosszat, és én nem mondtam el neki, mit gondolok erről. Senkinek nem mondtam el.

Tekintetük találkozott; Charlie megértette, hogy Simon ezt neki tartogatta.

Megint kinyitotta az első képeslapot. Furcsa volt látni az üzenetet – Geraldine Bretherick üzenetét a férjének – Simon apró, pedáns kézírásával.

„Az én drága Markomnak! Köszönöm a tízévi csodálatos házasságot. Biztos vagyok benne, hogy a következő tíz még jobb lesz. A legjobb férj vagy a világon. Szerető feleséged, Geraldine.” És három csók. A második képeslap – ismét Simon kézírásával – így szólt: „Szeretett Geraldine-omnak! Boldog tizedik házassági évfordulót! Olyan boldoggá tettél házasságunk első tíz évében! Várom a közös jövőnket, amiről tudom, hogy ugyanolyan nagyszerű lesz, mint ami már mögöttünk van. Szeretettel mindörökre, Mark.” Ezúttal négy csók; Mark Bretherick túlcsókolta a feleségét.

– Nem furák az emberek? – kérdezte Charlie. – Persze az nem segít, hogy a te kézírásoddal van. Képzeld el, ha te írnál valami ilyesmit – kuncogta.

– Mit írnék?

– Hé!

– Ha tíz éve lennék házas. Mit írnék?

– Valószínűleg „Akárkinek” címeznéd, aztán az aljára „Szeretettel Simon”, vagy talán csak „Simon”. – Charlie összehúzta a szemét. – Vagy egyáltalán nem is küldenél képeslapot, úgy döntenél, hogy ciki lenne.

– És te mit írnál?

– Simon, hova akarsz kilyukadni?

– Gyerünk, válaszolj.

Charlie felsóhajtott és egy grimasz kíséretében égnek emelte a pillantását.

– „Akárkinek! Boldog évfordulót, el sem tudom képzelni, hogy miért nem váltam még el tőled a játékszenvedélyed/ lustaságod/ a rettenetes szexuális szokásaid miatt. Marhára szeretlek, Charlie.” – Megvonta a vállát. – Úgy érzem, mintha megint drámaórán vizsgáznék. Mire akarsz kilyukadni?

Simon felállt és az ablak felé fordult. Mindig ideges lett, ha a lány a szexről beszélt. Mindig az lett.

– Boldog évfordulót – ismételte. – Nem boldog tizedik évfordulót?

– Írhatnám azt is, feltehetőleg.

– Marknak és Geraldine-nak is rögeszméje a tízes szám. Ez van nyomtatva mindkét képeslapra, és mindegyikük kétszer is említi.

– A tíz év nem valamiféle jelentős mérföldkő? – tette föl a kérdést Charlie. – Talán büszkék voltak rá.

– Olvasd el a szöveget – mondta Simon. – Miféle pár ír ilyen dolgokat egymásnak? Olyan formális, olyan kimódolt. Mintha a viktoriánus korszakból származna. Úgy hangzik, mintha alig ismernék egymást. A te képeslapodon, a képzeletbeli képeslapon vicceltél a játékszenvedéllyel, a…

– Ne feledkezzünk meg a szexuális szokásokról.

– Tréfa. – Simon nem hagyta magát mellékvágányra terelni. – Mikor az ember közel áll valakihez, tréfál, kis megjegyzéseket tesz, amit a többiek nem értenek. Ezek olyanok, mintha hamisak lennének, mint amilyen köszönőleveleket gyermekkoromban a nagynéniknek, nagybácsiknak kellett írnom. Igyekeztem a megfelelő dolgot mondani, próbáltam húzni egy kicsit, hogy ne legyen túl rövid…

– Nem gyanakodhatsz pusztán azért, mert nincs benne poén! Talán Bretherickéknek nem volt humoruk.

– Ez úgy hangzik, mintha nem is lettek volna házasok! – Simon válla megereszkedett. Testtartása lazább lett, mintha valami feszültség hagyta volna el, amint kimondta a gyanúját. – Ezek a képeslapok kirakatnak készültek. Biztos vagyok benne. A kandallópárkányra kerülnek, és mindenki, aki látja, át van verve. Kombothekra át van verve…

– Azt akarod mondani, hogy a házasságuk látszat? – Charlie egyre éhesebb lett. Ha Simon nem lenne itt, már kivette volna a serpenyőt a mosogatóból, a csilit egy másik edénybe töltötte volna, felmelegítette volna, igyekezvén eltekinteni az égett daraboktól meg a mosogatószertől. – Felhívok egy házhoz szállító éttermet – mondta. – Te kérsz valamit?

– Curryt és sört. Szerinted tévedek?

Charlie megfontolta.

– Millió év alatt sem írnék ilyen képeslapot. Igazad van, ez tényleg egy udvarias köszönőlevél. Gyűlölnék olyasvalakivel házasságban élni, aki így fejezi ki az érzelmeit, de hát az emberi kapcsolatok különösek. Milyen újságot olvasol?

Simon elkomorodott.

– A Telegraphot.

– Mindennap kihozzák?

– Ja.

– Na, ez az. Lucyt valószínűleg megkeresztelték, bár soha nem jártak templomba, és Mark valószínűleg megkérte Geraldine kezét az apjától és gratulált magának, hogy mennyire tiszteli a hagyományokat. Sok ember félelmetesen képes ragaszkodni a formalitásokhoz, különösen az angol felső középosztálybeliek.

– A te szüleid is a felső középosztályba tartoznak – mondta Simon, aki csak egyszer találkozott Charlie szüleivel.

Charlie elutasítóan legyintett.

– Anyám és apám Guardian-olvasó exhippik, akik hétvégeken még mindig a régi jó Nukleáris Leszerelési Kampánytüntetésekre járnak. Ez egészen más. – Kinyitott egy fiókot, indiai rendelhető menüt keresett. – Ami a tízes számot illeti… Találtatok sok házi készítésű filmet a házban: Lucy elfújja a gyertyákat a születésnapi tortán, Lucy a hintaszéken?

– Igen. Egy csomót. Mindet végig kellett néznünk.

– Néhány család odavan azért, hogy mindent megörökítsen, jobban érdekli őket az életük lefilmezése, mint az, hogy éljék. Bretherickék valószínűleg a képzeletbeli emlékkönyvük számára írták az esküvői évfordulós képeslapjaikat.

– Lehet – bólintott Simon, a legkevésbé sem meggyőzve.

– Egyébként nem tartom túl sokra a szakértőtöket.

– Harbardot?

Charlie bólintott.

– Ma este megint volt a tévében.

– Kombothekra szégyenlős – morogta Simon. – És megszabadulhat a médiától, ha Harbard mindennap szerepel a tévében. Ő a nyomozó osztály ölbeli professzora.

– Olcsó mocsadéknak tűnik – mondta Charlie. – Már szinte látja az ember feltűnni a Big Brother celebek között pár év múlva, ha zátonyra fut a karrierje. Úgy néz ki, mintha Proust dagadt változata lenne, észrevetted?

– Anti-Proust – mondta Simon. – Kombothekra nem szakértő, az biztos. Vehetne pár leckét tudományos szövegek olvasásából és értelmezéséből. – Charlie úgy tett, mintha felhúzná az orrát, de Simon nem vette észre. – Mindent összekapar, ami az elméletét támogatja. Ma kiosztott egy cikket, Harbard legújabb művét, és nagy feneket kerített egy bizonyos passzusnak, amely azt állítja, hogy a családirtás főként a középosztályra jellemző, mert a középosztály többet törődik a külsőségekkel, mint a tisztességgel. Megpróbálta elbagatellizálni az összes, Geraldine barátnőivel készült kihallgatást, pedig azok esküdöztek, hogy soha nem lett volna képes megölni a gyermekét vagy magát – ők tudták, hogy az asszony boldog. Kombothekra ezt a passzust idézte és azt akarta vele bizonyítani, hogy a boldogság csak a felszín volt, az asszony meg olyan eset, ami a nagykönyvben meg van írva: olyasvalaki, akinek kívülről tökéletesnek látszik az élete, de akinek a boldogtalansága belül egyre súlyosabb lesz, míg eljut addig a pontig, hogy megöli a saját gyerekét…

– Várj, itt két dolog ellentmond egymásnak – szakította félbe Charlie. – Vagy szerinted Geraldine boldogsága nem volt hamis, csak az évfordulóra készült képeslapok?

– Már nem arról beszélek – mondta Simon türelmetlenül – Azt mondom, hogy Kombothekra félreértette a cikket. Szándékosan, mert ez alátámasztja az elméletét. Majd küldök neked egy példányt, úgyhogy elolvashatod magad.

– Simon, én nem dolgozom a…

– Mi ez a dolog a gazdag középosztálybeliekről, akik azért ölik meg a családjukat, mert nem tudják fenntartani a tökéletesség illúzióját? Később, abban a kibaszott cikkben, világossá válik, hogy ezekben az esetekben mindig fontos szerepet tölt be a pénz: a férfiak, akik felépítették a saját álomvilágukat, hisznek a gazdagságban és a sikerben, és a családjukkal is elhitetik, hogy megy a szekér, de túl nagy lábon élnek, és hirtelen már nem tudnak tovább tettetni; a dolgok kicsúsztak az ellenőrzésük alól, és nem tudják fenntartani a mesevilágot, akármennyire is igyekeznek. Ahelyett, hogy szembenéznének az igazsággal, beismernék a kudarcukat és a pénzügyi összeomlást, megölik magukat, és a gyerekeiket is magukkal viszik.

– Szép – morogta Charlie.

– Ezek az emberek szeretik a családjukat, de végül úgy hiszik, jobb, ha meghalnak. A cikk ezt „patológiás altruizmusnak” nevezi. Szégyellik magukat, mert képtelenek eltartani a feleségüket és a gyerekeiket, akiket önmaguk kiterjesztésének, és nem önálló lényeknek tekintenek. A gyilkosságok, amiket elkövetnek, egyfajta helyettes öngyilkosságok.

– Hűha. Harbard professzor babérokra tör.

– Én mindezt a cikkből olvastam – mondta Simon. – Kombothekrának is ezt kellett volna tennie. Egyik sem alkalmazható Geraldine Bretherickre. Nem férfi…

– A cikk azt állítja, hogy mindig férfiakról van szó?

– Hallgatólagosan. Geraldine nem dolgozott, tehát nem volt pénzügyileg felelős a családért. Mark Bretherick tartotta el a családot. A fülükön is pénz folyt ki.

– Lehettek más okok, ha nem illettek ebbe a mintába – mondta Charlie. – Olyan emberek, akik más okból irtják ki a családjukat.

– Az egyetlen más említett ok a cikkben a bosszú. Ha a férfit el akarja hagyni a felesége, vagy általában egy új partner miatt elhagyja. Ezekben az esetekben inkább helyettes gyilkosság, mint helyettes öngyilkosság történik. A férfi a gyerekeket a nő meghosszabbításának látja, a hűtlen feleségének, és megöli őket bosszúból, és ez még annál is jobb, mintha magát a feleséget ölné meg. Ugyanis a nőnek azzal a tudattal kell tovább élnie, hogy a gyerekeit a saját apjuk ölte meg. És a férfi, természetesen, magát is megöli, hogy elkerülje a büntetést és feltehetőleg – és ezt már én mondom, nem a cikk –, feltehetőleg az áldozatokhoz kapcsolja magát szimbolikusan, mert áldozatnak érzi magát. Azt mondja: „Nézd, valamennyien halottak vagyunk, én és a gyerekek is, és mindez a te hibád.”

– Szóval azt mondod, hogy helyettes gyilkosság, de a férfi nem érzi úgy, hogy gyilkos lenne?

– Pontosan. A gyilkosság valódi áldozata a boldog család, és a hűtlen asszony ölte meg – a férj így látja.

Charlie megborzongott.

– Durva – mondta. – Egyébként nem tudok ennél rettenetesebb bűntényt elképzelni.

– Ezt az utolsó részt magam gondoltam ki – közölte Simon. – Ettől már szociológus vagyok? – Fölvette a két képeslapot és visszatömte a nadrágja zsebébe, mintha hirtelen zavarba jött volna. – Mark Brethericknek nem volt másik nője – folytatta. – Ha volt, megtaláljuk. Nem akarta elhagyni Geraldine-t. Úgyhogy ez sem passzol a bosszú-modellbe.

– Rendben. – Charlie nem volt benne biztos, mihez akar kezdeni mindezzel az információval. – Szóval, beszélj Sammel.

– Próbáltam és kudarcot vallottam. Holnap beteget jelentek és elmegyek Cambridge-be, hogy találkozzak Harbard cikkének társszerzőjével, Jonathan Hey professzorral. Ma reggel beszéltem meg vele találkát. Többet akarok tudni.

– Akkor miért nem beszélsz Harbarddal? Nem azért van itt?

– Túlságosan el van foglalva azzal, hogyan púderezik a fejét a BBC sminkesei, minthogy a hozzám hasonlókkal beszélgessen. Egyébként is beleragadt egyetlen dologba, de csak egybe: azt jósolja, hogy egyre több nő fog majd családirtásba. Ez olyan téma, amiért az emberek beírogatnak az újságokba, hogy panaszkodjanak rá vagy megdicsérjék, hogy milyen bátor – ettől szerepel a neve a hírekben, ráirányítja a média figyelmét, és őt ez élteti.

– Miért öli meg egyre több nő a gyerekét? – kérdezi Charlie. – Hogy mondhat ilyet?

– Próbáld csak megakadályozni. Az érve egyszerű: a nők az élet legtöbb területén elkezdtek olyasmiket tenni, amiket eddig csak férfiak tettek. Ezért a nők is elkezdik kiirtani a családjukat. Így hát Geraldine Bretherick is biztosan megölte a lányát, aztán magát. Szerinted foglalkozik azzal, hogy összeegyeztesse mindezt a saját cikkével, az egészet a pénzügyi faktorral és a bosszúval? Nagy frászt. Az érvelése marhaság. Szóval azt akarom megtudni, hogy a haverja is ilyen szarjankó-e, vagy igazi szakértő, akinek azért más a nézőpontja. Akarsz velem jönni?

– Hova?

– Cambridge-be.

– Holnap dolgozom.

– Francba a munkával. Azt kérdeztem, eljössz-e velem.

Charlie hitetlenkedve nevetett.

– Nézd, miért telefonálnál be, hogy beteg vagy? Mondd meg Samnek, hogy beszélni akarsz ezzel a Jonathan Heyjel – talán ő is jó ötletnek tartja. Minél több szakértő véleményét hallgatjátok meg, annál jobb.

– Aha, persze. Mikor volt ez valaha irányadó? A mi kijelölt professzorunk Harbard. Hosszas kioktatásban lesz részem munkaerő és emberi források témakörében, ha mohó leszek, és új szakértőért folyamodok.

– Hey nem azt fogja mondani, amit Harbard mondott?

Simon elszántsága kiült az arcára.

– Talán igen. Talán nem. Harbard egyedül él. Hey fiatalabb, házas, apa…

– Honnan tudod?

– Ez a Google…

Charlie bólintott. Nem volt értelme lebeszélni Simont. Charlie nem fogja elmondani Samnek. Nem volt mit elmondania, míg Simon nem avatta be a terveibe. Most bűnrészessé tette. Ez valamiféle teszt volna?

– Éhen halok – mondta Charlie. – Megrendelem azt a curryt, mielőtt elájulok. Legalább fél órába telik, míg ideér, és nincs egy szem mogyoró sem a házban, attól tartok. Csak tojás, konzervdobozba meg üvegekbe eltett holmi, meg egy csomag feldarabolt csirke.

Simon nem szólt semmit. Verejtékcseppek jelentek meg a haja tövénél.

– Meg akarod nézni a menüt? – próbálkozott újból Charlie.

– Azt akarom, hogy gyere hozzám feleségül.

Mereven ült, a lányt figyelte, mintha csak most vallotta volna meg, hogy végzetes betegségben szenved, és mintha azt várná, hogy a lány rémülten hátrahőköl.

– Nos – köhentett. – Most már tudod.

– Ez a legjobb dolog, ami történhetett – mondta Mark Bretherick Sam Kombothekrának. Sam biztosan tudta, hogy a férfi, aki előtte áll, valóban Mark Bretherick. Követte Proust utasításait, és többször ellenőrizte, mintha kényszeresen tenné, ráadásul többféle módon is. Nem volt kétség. Mark Howard Bretherick, 1964. június 20-án született Sleafordban, Lincolnshire-ben. Szülei Donald és Anne, a bátyja neve Richard Peter. Sam aznap délután beszélt Bretherick egy általános iskolai tanítónőjével, aki tisztán emlékezett rá, és kijelentette, hogy az a férfi, akinek a képe a hírekben és az újságokban is szerepelt, valóban az a kisfiú, akit ő tanított.

– Szomorú a szeme, mindig ezt gondoltam. Bár elég boldog gyerek volt. És rendkívül okos is. Nem lepett meg, mikor hallottam, hogy sokra vitte.

Sam tudta, mire gondolt a tanítónő, mikor Mark szeméről beszélt. Gibbsnek sikerült kitúrnia egy képet a tizenegy éves Bretherickről. Iskolai úszóbajnokságot nyert és a képe szerepelt a helyi újságban. A férfi, aki Sam előtt ült, ugyanaz a fiú volt harminckét évvel később.

Bretherick hangja a telefonban, mikor meghívta Samet, kicsit sürgető volt, mint az iskolásfiúké: tele valami anarchikus, magas hangfekvésű energiával, amitől a felnőttek azonnal vészjelzésre kapcsolnak. Bretherick határozottan kijelentette, hogy „valami jó” történt, és Sam Corn Mill House-ba sietett, remélve, hogy a helyzet nem romlott – bár be kell vallani, nehéz volt elhinni, ha az ember Bretherick szemszögéből nézte –, de valahogyan tartva tőle.

Az utolsó megjegyzése nem váltott ki reakciót Samből, így aztán Bretherick újból próbálkozott.

– Én nem fogadtam el kétely nélkül az elméletüket – mondta. – Mivel úgy tűnt, magának egyáltalán nincsenek kétségei. A feleségemben kellett volna bíznom, nem egy idegenben. Ne sértődjön meg.

Samnek jólesett hallani, hogy Bretherick egyáltalán bízott benne, ha csak futólag is – mikor? Ma délután egy órán keresztül, talán a távollétében? – bár ez az idő elmúlt. Bretherick bőre szürke, a szeme fehérje vörös volt a kialvatlanságtól, ő és Sam a ház konyhájában ültek egymással szemben egy nagy fenyőasztalnál. A padlót borító zöld szőnyeg zavarta Samet. Ettől az egész helyiség nem tetszett neki. Ki tesz szőnyeget a konyhába, töprengett. Geraldine Bretherick biztosan nem. A szőnyeg foltos volt és legalább húszévesnek tűnt.

Hajlott arra, hogy elhiggye Bretherick sztoriját. Hazugságnak túl bonyodalmas volt; egy Bretherickhez hasonlóan intelligens ember valami egyszerűbbet talált volna ki. Szóval vagy megtörtént, vagy Bretherick hirtelen hazudni kezdett. Sam az elsőre tippelt.

– Mark, ha jól értem, azt akarja mondani, hogy az a nő, aki úgy nézett ki, mint a felesége, ellopott két fényképet a házából – mondta óvatosan Sam. – Csak azt nem értem, miért boldog emiatt.

– Nem vagyok boldog! – Bretherick sértve érezte magát.

– Rendben, rosszul fogalmaztam. Elnézést. De a telefonban is és pár perccel ezelőtt is azt mondta, ez a legjobb dolog, ami történhetett. Miért?

– Maga azt mondta, hogy Geraldine megölte magát és Lucyt, mert nincs más gyanúsított…

– Én nem ezt mondtam. Amit én…

– Van más gyanúsított. Egy férfi, aki úgy tett, mintha én lennék. Az a nő, aki itt volt, azt mondta, hogy egy kis időt töltött vele tavaly. Azt nem tudom, hogy mennyi időt, de az a benyomásom, hogy meglehetősen hosszú időről volt szó. Nem mondta, de az az érzésem, hogy viszonya is volt vele, bár jegygyűrűt viselt. Azt mondta, hogy részleteket mesélt az életemből, hosszan mesélt Geraldine-ról és Lucyről, a munkámról. Miért hazudott volna az a nő? Nem hazudott. Semmi oka nem volt rá, hogy idejöjjön, és kitalálja ezt az egészet.

– Ha lop, akkor hazudik is – mondta Sam gyengéden. – Bizonyos benne, hogy elvitt két fényképet?

Bretherick bólintott.

– Egyet Geraldine-ról, egyet Lucyről. összepakoltam. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy eldobjam őket, de együtt sem bírtam velük lenni. Jean azt mondta, hogy elviszi az összes holmit, mindent, amíg vissza nem kérem.

– Geraldine édesanyja?

– Igen. Az egyik zsákba tettem a két képet. Ezek voltak a kedvenceim Geraldine-ról és Lucyről. A Silsford Castle-i bagolymenhelyen készültek. Az íróasztalomon tartottam őket a munkahelyemen, mivel ott több időt töltöttem, mint itthon. – Bretherick megdörzsölte az orrnyergét a hüvelykés mutatóujjával. Talán így leplezte, hogy a szemét törölgeti. Sam nem tudta biztosan. – Tegnap hoztam haza őket. Nem tarthattam őket elöl, ahol láthattam. Valahányszor rájuk pillantottam… mintha áramütésszerű fájdalom csapott volna belém. Nem tudom leírni. Jean pont fordítva van vele. Ha lehet, még több fényképüket kirakta most, hogy már nem élnek. Lucy összes bekeretezett képét, amik itt szoktak lenni a falon…

– Bement a munkahelyére? – kérdezte Sam.

– Igen. Valami gond van ezzel?

– Nem. De nem tudtam, hogy így történt.

– Tennem kell valamit. Ki kell töltenem a napjaimat. Nem dolgoztam. Csak bementem az irodába, leültem a székemre. Elolvastam a kondoleáló leveleket. Aztán hazajöttem.

Sam bólintott.

– Volt valaki más is a házban, bárki, aki elvihette a fényképeket?

Bretherick előrehajolt, pillantását Sam tekintetébe fúrta.

– Ha kérhetem, ne kezeljen gyengeelméjűként – jelentette ki. Sam most tudta először elképzelni róla, hogy parancsokat osztogat az alkalmazottjainak az üzemében. – Én sem tekintem magát annak, bár tehetném. Az a nő, aki úgy nézett ki, mint Geraldine, és aki itt járt ma délután, ellopta a fényképeket. Nagyjából egy órával azelőtt tettem be a zsákba, hogy a nő fölbukkant, és azóta nem járt itt senki, hogy ő elment – kivéve az anyósomat, és most magát. Lehet, hogy reményvesztett vagyok, de nem hülye. Ha itt lett volna valaki, aki ellophatta volna a képeket, gondolja, hogy nem mondanám?

– Mark, sajnálom. Meg kellett kérdeznem.

Bretherick fészkelődött a székén.

– Egy férfi, aki úgy tesz, mintha én lennék, aki kapcsolatba lép egy nővel, aki pontosan úgy néz ki, mint a feleségem – egy nő, aki ma délután idejön, nem hajlandó válaszolni a kérdéseimre, nem mondja meg a nevét, és ellopja Geraldine és Lucy fényképeit. Hallani akarom, hogy azt mondja, hogy ez megváltoztat mindent. Mondja.

Ez az ember remekül képes irányítani a beszélgetés menetét. Nem sok ember dicsekedhet ezzel, ha csak nem képezték ki rá. Sam tudta, hogy a kihallgatás nyomozóként nem az erőssége. Utálta rövid úton elintézni az embereket, de még ennél is jobban utálta, ha vele bántak így.

– Nem tudja biztosan, hogy ennek a nőnek kapcsolata volt a…

– Lényegtelen – szakította félbe Bretherick, ujjával dobolni kezdett az asztalon, mintha zongorázna.

Samnek melege lett. Hirtelen elfogta az idegesség. A fordulat azt jelentette, hogy Bretherick be akarja bizonyítani, hogy ő az okosabb, ami valószínűleg igaz. Talán. Vele beszélni olyan volt, mint Simon Waterhouse-zal, aki – erről Sam meg volt győződve – ugyanúgy látja a helyzetet, mint Bretherick.

– Hány öngyilkossággal volt dolga, őrmester?

Sam mély lélegzetet vett.

– Néhánnyal. Talán néggyel, öttel.

De azóta eggyel se, hogy nyomozó lett belőle. Eggyel, javította ki magát: Geraldine-nal.

– Felvetett az a négy vagy öt eset ilyen sok kérdést, ilyen sok különös, megmagyarázhatatlan részletet?

– Nem – ismerte el Sam. A feléről sem tudsz. Nem beszélt Brethericknek arról, hogy a Geraldine laptopján készült bejegyzést a legutolsó bejegyzés dátuma után egy évvel nyitották. Még mindig nem tudta, mi a véleménye arról az emberről, aki már bement az irodájába, és összecsomagolta a felesége és gyermeke holmiját

Egyetlen részlet zavarta Samet kezdettől fogva, bár úgy vélte, tévesen aggódik miatta, mivel Simon Waterhouse láthatóan nem tulajdonított jelentőséget neki: mikor Mark Bretherick először felhívta a rendőrséget, azt mondta: „Valaki megölte a feleségemet és a lányomat Mindketten meghaltak.” A szavai tisztán érthetőek voltak. Mikor később kihallgatták, Bretherick kijelentette, hogy nem olvasta és nem látta Geraldine búcsúlevelét a nappaliban. Kulcsával bejött a házba, miután hosszú, fárasztó külföldi útjáról hazatért, egyenesen felment a hálószobába és megtalálta Geraldine testét a fürdőszobában. A felesége holttestét a vérrel teli fürdőkádban. A borotvapenge a hasán feküdt; Bretherick nem nyúlt semmihez, mindent érintetlenül hagyott a helyszínelőknek. Miért nem hívta azonnal a rendőrséget az ágy melletti telefonról? Ehelyett egyenesen Lucy szobájába ment, hogy megnézze, jól van-e. Mivel ott nem találta, a többi szobában is kereste, és odafönt, a másik fürdőszobában találta meg a holttestét.

Talán meg lehet magyarázni, gondolta Sam. Amikor felfedezzük, hogy az a személy, akiről feltételezzük, hogy vigyáz a gyerekre, már nem él, talán az első dolog, hogy végigkutatjuk a házat a lányunk után. Sam kétszázadszor próbálta elképzelni, mit tett volna Bretherick helyében. Kételkedett benne, hogy képes lenne egyáltalán megmozdulni, ha holtan találná Kate-et. Képes lenne felvenni a telefont? Gondolna arra, hogy hol lehetnek a fiai?

Nem volt értelme a spekulációnak. Mark Bretherick nem ölhette meg Geraldine-t és Lucyt. Új-Mexikóban volt, mikor meghaltak.

– Megígérte, hogy újra meglátogat, de nem hiszem, hogy betartja az ígéretét – mondta Bretherick. – Elég ostoba voltam, és elengedtem. Meg kellett volna tudnom, hogy kicsoda.

Samnek eltartott pár pillanatig, míg rájött, hogy a délutáni látogatóról, nem pedig a feleségéről beszél.

– Minden tőlünk telhetőt megteszünk – mondta Sam.

– Könnyű lesz megtalálniuk. Forduljanak a televízióhoz. Geraldine ikertestvére is lehetne, annyira hasonlít rá. Férjezett… és a mobiltelefonja úgy csukódik, mint egy kagylóhéj. Ezüstszínű, az elején ékszer van, olyan, mint egy kis gyémánt. Meg kell találniuk.

Sam hosszú, lassú sóhajt eresztett meg, reménykedett, hogy Bretherick nem veszi észre az ereszkedő vállát. Televíziós felhívás? Ez Proust asztala, és Sam gyanította, mit mondana a felügyelő, szinte már hallotta is: „Mark Bretherick többször megjelent a hírekben az elmúlt pár napban. Olyanfajta tragédia érte, amely nagy port ver fel, és emiatt esetleg rászabadulnak a környékbeli dilinyósok. Ez a nő, akárki legyen is, könnyedén hazudhat.” Javasoljon Sam tévés felhívást? Lobbizzon, mint Simon Waterhouse? Talán, ha régebb óta dolgozna itt.

Sam még mindig idegennek érezte magát a munkahelyén. Testének minden molekulája visszavágyott West Yorkshire-be, a Leeds-Liverpool-csatorna melletti, lila akácokkal befuttatott falú házikóba, amit annyira szerettek Kate-tel. Samnek fogalma sem volt, hogy hívják azt a növényt, de Kate teljesen odavolt érte, mikor először meglátták. Ám Kate szülei Spilling környékén laktak, és a felesége bevallotta, hogy segítségre lenne szüksége a fiúk körül, úgyhogy semmi esély sincs rá, hogy visszamennek Bingley-be. Végül, gondolta Sam büszkeséggel vegyes szégyenkezéssel, kiderül, hogy érzelmesebb vagyok, mint a feleségem.

– Ha nem Geraldine követte el, ha ezt maga be tudja bizonyítani, akkor képes leszek elviselni – mondta Bretherick. – Az ő és Lucy kedvéért. Elhiszem, hogy furcsán hangzik, őrmester. – Szája fanyar mosolyra húzódott. – Bizonyára én vagyok az első ember a világtörténelemben, aki megkönnyebbül, hogy meggyilkolták a családját.

7

2007. augusztus 8., szerda

A St. Swithun Montessori Iskola egy óratornyos viktoriánus épületben székel. Zöldre festett vaskorlát választja el a szomszédos öregotthon hatalmas angolkertjétől. A nyitott ablakon át hallom a gyerekzsivajt, ahogy a bejárat felé közeledem – éneklést, kántálást, nevetést, kiabálást. Olyan, mintha minden teremben buli lenne.

Zavartan megállók. Nyári szünet van. Arra számítottam, hogy üresen találom az épületet, és csak egy titkár lesz itt. Az ajtón felirat: „Első akciós hét – augusztus 6. (hétfő) – augusztus 10. (péntek)”. Azon töprengek, hogy vajon ez most a gyerekeknek tartott szünidei foglalkozás-e, majd automatikusan arra gondolok, mit csinálnak a szülők a szünidő többi részében?

Bemegyek, és egy kis négyzet alakú, kockaköves hallban találom magam. Osztálytablók borítják a falakat: gyerekek hosszú sora zöld ruhában. Ez megdöbbent; úgy érzem, hogy apró arcok lesnek rám mindenhonnan. Minden kis arc alatt név és dátum. Az egyik, tőlem balra, 1989-ből való. Lucy Bretherick zöld ruháját látom mindenütt.

Hirtelen rám tör a gyerekeim utáni vágyakozás. A szokásosnál is nehezebben tudtam őket otthagyni az óvodában ma reggel. Nem akartam, hogy kikerüljenek a látókörömből. Folyton újabb utolsó puszit kértem, míg végül Jake megjegyezte:

– Menj dolgozni, mami. Finlay-vel akarok játszani, nem veled.

Erre felnevettem; láthatólag az apja diplomáciai érzékét örökölte.

Nem mentem dolgozni. Felhívtam az AM Silsfordot, hazudtam az undorító Owen Mellishnek, és ide jöttem. Eddig még sose jelentettem beteget, sem okkal, sem ok nélkül.

– Segíthetek?

Enyhe skót tájszólás üti meg a fülem. Megfordulok, és egy magas, karcsú nő áll mögöttem. Korombéli, de jobban kozmetikázott. A bőre, mint a porcelánbabáé, és rövid, fényes, fekete haja úszósapka módjára fedi a fejét. Szoros blézert, egészen szűk ceruzaszoknyát visel, hozzá tűsarkú szandált. A gyűrűs ujján arany- és gyémántgyűrűk tömege csillog: csaknem az ujjpercéig érnek.

Elmosolyodom, kinyitom a táskámat és előhúzom a két fényképet, amit Geraldine és Lucy képei mögé rejtve találtam. Mikor felpillantok, látom, hogy a skót nő arca megdermed a döbbenettől, de nem a zúzódásaimon lepődött meg.

– Tudom – mondom gyorsan. – Úgy nézek ki, mint az a hogyishívjákné a hírekben, aki meghalt. Mindenki mondja.

– Maga… – szünetet tart, megköszörüli a torkát, aggodalmasan méreget. – Maga tudja, hogy a lánya a tanítványunk volt?

Most az én dolgom a megdöbbenés.

– Tényleg? Nem, nem tudtam. Sajnálom. – Nem volt egyéb tervem, mint hazudni egészen addig, míg elő nem jöhetek valami jobb stratégiával. – Sajnálom, hogy tiszteletlennek tűntem – mondom. – Nem tudtam, hogy személyesen ismerte a családot.

– Szóval, a tragédiával kapcsolatban keresett fel minket?

– Ezek miatt vagyok itt – mondom, s átadom neki a két fényképet.

Kissé távol tartja őket magától, és hunyorítva nézi.

– Kik ezek az emberek?

– Reméltem, hogy ön meg tudja mondani. Nem tudom. Csak felismertem az iskolához tartozó egyenruhát. – Hirtelen ötlettel kivágtam magam. – Találtam egy kézitáskát az utcán és ezek a képek voltak benne. Volt egy irattárca is elég sok pénzzel, úgyhogy igyekszem megtalálni a tulajdonosát.

– Nem volt hitelkártya? Cím?

– Nem – mondom gyorsan, türelmetlenül. – Ismeri a kislányt? Vagy a nőt?

– Elnézést, mielőtt tovább mennénk… – felemeli a kezét. – Jenny Naismith vagyok, az igazgatónő titkárnője.

– Ó, én… Esther, Esther Taylor vagyok.

– Örülök, hogy találkoztunk, Mrs. Taylor – mondja a jegygyűrűmre pillantva. – Ez kissé talányos. Minden gyereket ismerek a St. Swithunben és minden szülőt – olyanok vagyunk itt, mint egy nagy család. Ez a lány nem a mi növendékünk. Ezt a nőt sem láttam még soha.

Megszólal a csengő, az egész testem megremeg, mintha áramütés érte volna. Jenny Naismith mozdulatlanul áll. Az ajtók kinyílnak, és gyerekek áramlanak ki a termekből. Nem a zöld egyenruhát viselik. A hétköznapi színes, mindenféle mintákkal díszített ruháikban vannak. Pár pillanatra, talán fél percig is, színörvénynek látszanak, ahogy elviharzanak mellettünk a játszótérre. Mikor már nem nyomja el a gyerekzsivaj a hangomat, megkérdezem.

– Biztos ebben?

– Egészen biztos.

– De… miért viseli egy gyerek a St. Swithun egyenruháját, ha nem ide jár?

– Nem lenne neki szabad – csóválja Jenny Naismith a fejét. – Nagyon furcsa. Várjon itt. – Egy barna karosszékre mutat az egyik fal tövében. – Legjobb lesz, ha megmutatom Mrs. Fitzgeraldnak.

– Kinek? – szólok utána.

– A főnökömnek.

Elindulok utána, de a gyerekek még mindig özönlenek ki az osztályokból, és mire kikerülgetem őket, elveszítem a nyomát

Leülök pár pillanatra a bőrszékbe, aztán fölállok, leülök, majd újból fölállok. Valahányszor nyílik az ajtó, félig-meddig azt várom, hogy egy csapat rendőr jelenik meg. De nem történik semmi. Az órámat nézem, és meggyőzöm magam, hogy egyáltalán nem mozdulnak a mutatók.

Végül újból megszólal a csengő, s ugyanúgy megriadok, mint az első alkalommal, és a gyerektenger visszaáramlik az osztályokba. A lábamba annyiszor belerúgnak, hogy végül csaknem felhúzom magam alá a székre. A St. Swithun tanulóinak mintha szelektív látásuk lenne; egymást látják, de engem nem. Láthatatlan is lehetnék.

Megint az órámra pillantok, magamban szentségelek. Miért hagytam, hogy Jenny Naismith elvigye a fényképeket? Vele kellett volna mennem.

Fogom a táskámat, és elindulok a gyerekek vízfestményeivel díszített folyosón. Geraldine naplójának egy része jut eszembe. Nem emlékszem pontosan, de arról szól, hogy azzal tölti a napjait hogy olyan képeket dicsérget, amik megérdemelnék, hogy darabokra tépjék őket. Hogyan tud így beszélni a gyereke rajzairól? Én Zoe és Jake minden művét megtartottam. Zoe rendezett és képzeletgazdag, tényleg van érzéke a színekhez és a kompozícióhoz. Jake hétköznapibb festékfoltjai nem kevésbé vonzók, már amennyire én látom.

Egyre elveszettebbnek érzem magam, ahogy a folyosókon kevergek. A St. Swithun valóságos labirintus. Milyen soká tart egy gyereknek, míg megismeri a járást? Egy nagy teremhez lyukadok ki, fehér szalagot ragasztottak a padlójára és bordásfal borítja az egyik hosszú oldalát. Kék szőnyegek vannak elhelyezve sorban, kissé rézsútosan, mint a lépőkövek. Ez a tornaterem. Ez is zsákutca. Megfordulok, hogy visszamenjek oda, ahonnan jöttem, és egy piros melegítőalsót, fehér cipőt és fekete Lycra trikót viselő fiatal nőbe ütközöm.

– Oppá, elnézést – mondja idegesen, a kezével csavargatva a magasra kötött lófarkát. Magas homloka komoly külsőt ad neki, de egészében csinos az arca. Lehelete mentaillatú. Mikor az arcomba néz, hátrahőköl.

Nincs energiám előadni a műsort, úgyhogy azt mondom.

– Jenny Naismitht keresem.

Nem szól semmit. Aztán:

– Próbálta az irodájában?

– Nem tudom, hol van. Azt mondta, hogy megkeresi a főnökét, Mrs. Fitzgeraldot. Ez úgy tíz perccel ezelőtt lehetett. Nála van két fényképem, amit vissza kell kapnom.

– Fényképek? – mondja olyan halkan, hogy majdnem a szájáról kell leolvasnom. – Maga rokon?

– Bretherickéké? Nem. Tudom… nagy a hasonlóság. De csak véletlen.

– Nyilván tudja, mi történt. Maga újságíró? Rendőr?

Halk hangja ellenére határozott a hangja.

– Egyik sem – mondom neki.

– Ó – csalódás ül ki az arcára, nem lehet eltéveszteni.

– És ön? Kicsoda? Ha nem bánja…

– Sian Toms. Nevelési asszisztens. Két fényképről beszélt?

Bólintok.

– Lucyről… és a mamájáról?

– Nem. Egy másik nőről és egy kislányról. Nem tudom, kik ők. A lány a St. Swithun egyenruháját viselte, és Jenny Naismith határozottan kijelentette, hogy nem az iskola növendéke.

Egy villanást – diadalt? – látok Sian Toms tekintetében.

– Jenny semmit se fog magának mondani. Azt hitte, hogy maga újságíró. Rengetegen rohanták meg az intézményt, képzelheti. Mind azt akarták, hogy beszéljünk Lucyről és a családjáról.

– És beszéltek?

– Engem senki nem kérdezett.

– Mit mondott volna nekik?

Visszatartottam a lélegzetemet. Vajon szerette-e valaha valaki annyira hallani, hogy mit mond Sian Toms, mint ahogy én szeretném, és vajon ő is ugyanerre gondol? – töprengtem.

– Csak egyetlen dolgot. – A hangjában elnyomott feszültség érződik. – Geraldine nem ölte meg Lucyt – olyan nincs a földön, hogy megölte volna. – Végigsimítja a lófarkát. Pár hajtincse kiszabadul. – Nem számít, mennyire sajnáljuk, milyen nagy veszteség ez az iskolaközösségnek, de a tények már senkit se érdekelnek? Sajnálom. Mit művelek?

Láthatóan őt is meglepi, hogy könnyekben tör ki egy nő előtt, akit sose látott azelőtt.

Tíz perccel később Siannel a tornaterem poros, kék matracain ülünk.

– Van néhány gyerek – nem sok –, akiket álom tanítani – mondja. – Lucy ilyen volt, mindig lelkes, akármit is csinált. Mindenre önként jelentkezett, segített munkára fogni a többi gyereket: irányította őket, utánozta a tőlünk hallott szavakat és az utasításokat. Megnevettetett bennünket – hatévesen olyan volt, mintha negyvenhat lett volna. Azt szoktuk mondani, ha megnő, biztosan miniszterelnök lesz belőle. Miután meghalt, az emlékére összejövetelt tartottunk. Mindenki zokogott. Lucy osztálytársai róla szóló verseket és történeteket olvastak fel. Rettenetes volt. Szóval… nem úgy értem, hogy nem akartam emlékezni Lucyre, de… olyan volt, mintha csak szép dolgokat lett volna szabad mondani róla, és hogy milyen sokat jelentett nekünk. Geraldine nevét meg sem említettük. Senki sem beszélt arról, ami történt.

Sión előhúzott egy zsebkendőt, és a szeme sarkához tette.

– Lucy akár valami betegségben is meghalhatott volna, vagy mit tudom én… mármint abból ítélve, ahogy a többiek beszéltek róla. Úgy értem, hogy a tanárok. Tényleg felháborító. Tapintatosak igyekeznek lenni, de látni lehet, hogy valamennyien elhiszik, amit a hírekben hallanak. Elfelejtették, hogy évek óta személyesen ismerték Geraldine-t. Hová tették a józan eszüket?

– Az emberek többsége nem gondolkozik – felelem. Estherre gondolok, az ő automatikus ítéletére, ahogy nem is kíváncsi a magyarázatomra. – Hogy lehet benne biztos, hogy nem Geraldine ölte meg Lucyt? Jól ismerte?

– Nagyon. Én vezetem a Szülők és Barátok találkozóit. Geraldine akkor csatlakozott a közösséghez, mikor Lucy elkezdte az iskolát – csaknem négy évvel ezelőtt. Mindig elmentünk egy italra utána, néha ettünk is valamit. Tényleg jól ismertük egymást. Csodálatos személyiség volt. – Sian megint a szeméhez nyomta a zsebkendőt. – Ez jár a fejemben. Nem mondhatom el, mennyire feldúlt, hogy Geraldine meghalt, mert a többiek azt gondolnák, hogy elárulom Lucy emlékét. Sajnálom. – Kezével eltakarja a száját. – Miért mondom mindezt el magának? Még csak nem is ismerem. Annyira hasonlít rá…

– Talán beszélnie kellene a rendőrséggel – vetem fel. – Ha ennyire biztos a dolgában.

Sian megvetően fúj egyet.

– Észre sem vették, hogy létezem. Csak nevelési asszisztens vagyok. Lucy tanáraival, Sue Flowersszel és Maggie Gough-val beszéltek. Az nem számít, hogy én is hetente öt napon keresztül ott vagyok az osztályban. Én is olyan keményen dolgozom, mint más. Talán még keményebben is.

– Maga Lucy osztályának nevelési asszisztense?

A lány bólint.

– Mit is mondhatnék nekik? Meg sem értenék. Nem látták, hogyan ragyogott fel Geraldine szeme, valahányszor Lucy jelen volt. Én láttam. Van néhány szülő, aki… – abbahagyja.

– Igen? Folytassa.

– Általában az anyák, különösen azok, akik az iskola utáni klubot használják – mondja. – Látja őket az ember, amint ott várakoznak, beszélgetnek, és mikor kiengedjük a gyerekeket, egyszerre észre lehet venni az arcukon a hajszoltság jeleit, mintha nagyobb sebességre kéne kapcsolniuk… Ne értsen félre, örülnek a gyereküknek, de sose egyszerű betuszkolni őket a kocsiba.

Lelkesen bólogatok. Ismerősen hangzik.

– A gyerekek könnyen ingerlékenyek lesznek. Nem akarják, hogy az anyukájuk fáradt legyen, azt szeretik, ha izgatott és energikus. Nos, Geraldine mindig ilyen volt. Lelkes, mintha Lucy adott volna neki energiát. Mindig korán jött érte; általában három húszra megérkezett, az osztály előtt ugrált, így be tudott kukkantani az ablakon, integetett, kacsintgatott, mint egy szerelmes tinédzser, vagy mi. Aggódni szoktunk, vajon hogyan viseli majd el, ha Lucy elmegy otthonról. Néhány anyuka összeomlik.

– Elmondhatná mindezt a rendőrségnek – mondom. – Miből gondolja, hogy nem fogják meghallgatni? Úgy hangzik, nagyon is tudja, miről beszél.

Sian megvonja a vállát.

– Biztosan megvan az oka, amiért azt gondolják, amit gondolnak. Aligha tudom megváltoztatni a gondolkodásukat, nem igaz? – Az órájára pillant – Egy perc múlva indulnom kell.

– A képek, amiket Jenny Naismithnek mutattam, Lucy Bretherickék házából származnak.

Kitör belőlem, nem akarom, hogy még elmenjen.

– Micsoda? Mire gondol?

Elmondom Siannak a történet szerkesztett változatát: a férfit a szállodában, aki azt játszotta, hogy ő Mark Bretherick, a látogatásomat Corn Mill House-ban, hogyan találtam meg a két fényképet Geraldine és Lucy fényképe alá rejtve. Remélem, mondtam neki annyit, hogy fontosnak érzi magát, maradni akar, és tovább beszélget velem. Azt nem árultam el, hogy a képeket loptam.

– Lucy osztálya járt a bagolymenhelyen Silsford Castle-ban? – teszem fel a kérdést. Nem jutott eszembe Jenny Naismithnek is feltenni.

Egy ideig eltart, míg megkapom a választ. Sian még igyekszik megemészteni a hallottakat.

– Igen, tavaly. Minden évben elvisszük az elsősöket. – Rám pillant. – Nem akarok viccelni, de… még ha Jenny tudná is, hogy ki az a másik lány, akkor sem mondaná meg magának.

Mert azt hiszi, hogy sajtópatkány vagyok. Nagyszerű. Iskolatitkár létére Jenny Naismith nem akármilyen színésznő. Ha azt gondolja, hogy én egy nagy, érzelmes történetet írok az egyik képes újságba, és talán közlöm a St. Swithun egyik tanulójának a képét, vajon mit tesz? Lehunyom a szememet Elvitte a két képet, elzárja valahol, aztán közli, hogy nincs is olyan.

Nincs bizonyítékom, hogy azok a képek léteztek, hogy valaha is a birtokomban voltak.

– Szóval, ha ez a lány a St. Swithun tanulója, valószínűleg Lucy osztályába jár – mondom.

– Nem szükségképpen – mondja Sian. – A másik lány képe az előző évben is készülhetett. Valójában akármelyik évben. Milyen idősnek látszott az a kislány?

– Nem tudom. Feltételezem, hogy Lucy korabeli, amiatt, ahol találtam a képet, és mert a nő nagyjából Geraldine-nal egy idős. – Hallom magamat, amint elismerem, hogy egyáltalán nem a tényekre alapozva vonok le következtetéseket, valószínűleg nem létező kapcsolatokat tételezek fel, és zavarba jövök. – Van olyan lány a St. Swithunben, akinek Markes a családneve? – kérdezem. – Akinek az apját William Markesnak hívják?

– Nem. Nem hiszem.

Miért is lenne? Az agyam előreszalad, anélkül beszélek, hogy meggondolnám.

– Bretherickék boldog családnak látszottak?

Sian bólint.

– Azért nem megy a fejembe ez a dolog a fotókkal. Mark soha nem… ő és Geraldine olyan édesek voltak együtt. Még a szülői értekezleteken is fogták egymás kezét. – Kínosan összerezzenek. Édes? A jelző nem látszik alkalmasnak két felnőtt kapcsolatának leírására. – A legtöbb szülő összefont karral, halálosan komolyan ül, mintha valami rosszat tettek volna. Néhányan még jegyzeteket is készítenek, miközben mindenről kérdezősködnek tőlünk. Bocs, ezt nem kellett volna mondanom, de folyton ugyanazon lovagolnak: az ő gyerekük vajon az átlagosnál kreatívabb-e, mindent megteszünk-e, hogy motiváljuk őket, milyen különleges tehetséggel megáldott a gyerekük, amivel a többi gyerek nem? Meg az összes többi versengős hülyeség.

– De Mark és Geraldine Bretherick nem ilyen volt?

Sian a fejét rázza.

– Ők azt kérdezték, Lucy boldog-e az iskolában, és ennyi. Vannak-e barátai, jól érzi-e magát.

– És voltak? Voltak barátai?

– Igen. Ebben az évben az osztály, Lucy osztálya, barátságos osztály lett, ami jó. Mindenki játszott mindenkivel. Tavaly több klikk volt. Lucy a három legidősebb lány egyike volt az osztályban, és ők szerettek együtt lenni. Lucy, Oonagh…

– Várjon – rögtön felismertem a nevet; szerepelt a naplóban, amit Mark Bretherick adott elolvasni. Oonagh Cordy lánya. Lehetséges, hogy az a lány a képen? Kinyitom a táskámat és kiveszem a jegyzetfüzetemet és egy tollat. Leírom a neveket, amiket Sian mond, Lucy tavalyi csapatának tagjait: Oonagh O’Hara és Amy Oliver. Geraldine naplójában nincs említés Amyről.

– Sovány valamelyikük? – kérdezem, mert eszembe jut a daganatnak látszó két térd és a csupa csont lábak.

Sian megdöbben.

– Mind soványak. De…

– Igen?

Először látszik úgy, hogy eltitkol valamit.

– Az a nő… hogy nézett ki?

Leírom neki: rövid, barna haj, szögletes arc, tompa arckifejezés. Bőrdzseki.

– Miért? Mondja el – biztatom.

– Egy perc múlva tényleg mennem kell. – Sian az ajtóra néz. – Azt hiszem, hogy a képek, amiket talált, Amyt és a mamáját ábrázolják. Amy fájdalmasan sovány. Aggódtunk miatta.

– Aggódtak?

– Tavaly itt hagyta a St. Swithunt. Elköltöztek.

Elköltöztek. Valamiért libabőrös lettem ettől a szótól.

– Ezért nem ismerhette fel Jenny Naismith – mondta Sian. – Jenny január óta dolgozik itt.

Hevesen ver a szívem.

– Meséljen nekem Amy családjáról – mondom, és igyekszem, hogy ne tűnjön utasításnak. – És O’Haráékról is.

A képen látható kislány vélhetőleg Amy Oliver, de Geraldine naplója Oonaghot említi, és nem engedhetem meg magamnak, hogy valamit elhanyagoljak vagy valamin átlépjek. Ugyanezért nem megyek el egy nyitva hagyott szekrényajtó vagy fiók mellett, miután Nick ágyba bújt, akármilyen kimerült is vagyok. „Túl pedáns vagy”, szokta mondani, „könnyű elaludni, még ha a hálószoba csatatér is – nézd csak meg.” Három másodperc múlva már horkol.

Sian az órájára pillant és felsóhajt.

– De nem tőlem tudja ezeket, rendben? O’Haráék tavaly elváltak. Oonagh mamája elment egy másik férfival. – A szemét forgatva jelzi, hogy nincs ideje ilyesmire. Rögtön együttérzés fog el Cordy O’Hara iránt, akivel soha nem találkoztam. – Amy szüleivel – vonja meg a vállát Sian – nem sokat találkoztunk, hogy őszinte legyek. Amyt mindig dadusa hozta-vitte. De szerintem ők is külön élnek. Mindenesetre nem vagyok benne biztos. Tudja, milyenek az iskolák, milyen pletykásak. Nem lennék meglepve, ha külön élnének.

– Miért?

Sian az órája szíját dörzsölgeti, már másutt kellene lennie.

– Megyek magával, bárhová is kell mennie – mondom. – Kérem. Fogalma sincs, ezzel mennyit segít nekem.

Az örömtől kipirul az arca, én meg csak remélni tudom, hogy Zoe soha nem lesz ilyen hálás egy idegentől kapott dicséretmorzsáért. Ha valamit biztosítani tudok a gyerekeimnek, akkor az az önbizalom. Az önbizalom, hogy hazudni tudjanak, megcsalják a partnerüket, lelépjenek a munkából, olyasmibe üssék az orrukat, amihez nincs közük? Igen, mondom csendesen. Ha szükséges, akkor igen.

Kimegyünk Siannal a tornateremből, és a folyosólabirintus felé vesszük az irányt.

– Amy apja helyes, de az anyja egy kicsit fura – mondja nekem lelkesebben, miközben megyünk. – Olyan különös dolgokat íratott Amyvel a miújság-füzetébe, ami semmiképpen nem származhatott Amytől. A miújság-füzetet a gyerekeknek egyedül kellene vezetniük az év elejétől kezdődően – félbeszakítja a mondókáját, mivel látja az értetlenséget a szememben. – Olyan, mint egy kis jegyzetfüzet. Minden gyereknek van – az iskolától kapják a tanév kezdetén. Minden hétvégén ki kell tölteniük. Hétfőn reggel behozzák és felolvassák az osztálynak; mit csináltak a hét végén meg ilyesmik.

– Milyen furcsa dolgokról van szó? – kérdezem.

Elfintorítja az arcát.

– Valójában nehéz leírni. Látnia kéne.

– Megnézhetném? Itt van az iskolában, vagy talán Amy magával vitte, mikor elment?

– Nem tudom biztosan…

– Ha itt van, meg kell találnia, és elküldeni nekem.

Megtorpanok, kitépek egy lapot a jegyzetfüzetemből, leírom Esther nevét és a saját címemet. Bár Sian siet, panaszkodás nélkül megvárja, míg végzek. Átnyújtom neki a papírlapot

Alig tudom elhinni, hogy megköszöni.

– Ha megtalálom is Amy miújság-füzetét, akkor nem tőlem kapta, rendben?

– Természetesen.

Sión meghúzza a lófarkát és kirázza a haját.

– Ami a lényeg, nem nagyon szerettem Amy mamáját. Egy bankban dolgozott. Londonban – teszi hozzá, mintha ez a részlet csak rontana a dolgokon. Vajon Sian Spillingben született és nevelkedett? Sok spillingi utálja Londont. – Miként Amy, ő is nagyon könnyen dühbe gurult ok nélkül.

– Mi dühítette föl Amyt? – kérdezem.

Sian ellibben mellettem, szívesen menne már. Aztán hirtelen megáll, mintha most értene meg valamit.

– Lucy – mondja. – Fura, de csak most jutott eszembe. Jó barátok voltak, ne értsen félre, de alaposan fel tudták egymást ingerelni. Amy kissé álmodozó és túlérzékeny, Lucy egy kicsit… szóval zsarnokoskodó volt. Néha összekaptak.

– Min? – tettem fel még egy gyors kérdést.

– Ó, hát, tudja, Amy kijelentette: varázshatalmú hercegnő vagyok, erre Lucy azt válaszolta, hogy nem, te egyszerűen csak Amy vagy. Aztán Amy sikoltozni kezdett és Lucy arról árulkodott, hogy Amy úgy tesz, mintha hercegnő lenne, mikor nem is az. Nézze, komolyan mennem kell – mondja Sian.

Vonakodva bólintok. Ha egymillió évig itt tartanám, akkor sem tudnám feltenni az összes kérdést, ami érdekel.

– Csak még egyet: mikor hagyta el Amy a St. Swithunt?

– Nos… úgy emlékszem, tavaly május végén. Nem jött vissza a szünet után.

Tavaly május végén. Június 2-ától 9-ig voltam azzal a magát Mark Brethericknek nevező férfival Seddon Hallban. Lehet, hogy véletlen?

Sian kinyitja szürke táskáját és egy nagy, régimódi, tégla alakú mobiltelefont vesz elő belőle. Megnyom pár gombot.

– Írja le ezt a számot – mondja. – 07968 563881. Ez Amy régi dadusának a száma, ő vezeti az iskola utáni klubunkat, ő többet tud nálam a családról, sokkal többet.

Míg én írok, Sian kihasználja az alkalmat, hogy elmeneküljön. Mentében felemeli a karját, és búcsút int felém.

Egy óra múlva már nem vagyok elveszett. Úgy érzem, úgy ismerem a St. Swithunt, mint akármelyik tanára vagy tanulója – részletes térképet is tudnék róla rajzolni, és nem hagynék ki egyeden nyílást, egyetlen átjárót sem. Viszont Jenny Naismitht nem sikerült megtalálnom. Akárkit kérdezek „épp most ment el, egy perce”. Az igazgatónőt, Mrs. Fitzgeraldot sem találom. Olyan dühös vagyok magamra, hogy odaadtam azokat a képeket, hogy alig kapok levegőt.

A torkom száraz, a lábam is elkezd fájni. Úgy döntők, nem lesz baj, ha visszamegyek a kocsihoz, ahol biztosan van egy üveg víz a lábtartónál vagy az ülés alatt. Legalább három ember biztosított, hogy Jenny Naismith négy óráig nem megy el, úgyhogy megengedhetek magamnak egy kis szünetet.

Kint bekapcsolom a mobilomat és meghallgatom a négy üzenetet, kettőt Esthertől, kettőt Natasha Prentice-Nashtől. Mindet kitörlöm, aztán beütöm azt a számot, amit Sian adott. Csicsergő női hang szólal meg birminghami akcentussal: „Szia, most nem tudom felvenni, de hagyj üzenetet, és visszahívlak.” Szentségelek egyet és visszahajítom a telefont a táskámba. Képtelen vagyok tétlenül várakozni. Az események sodrában akarok lenni.

Sian szavai ott zizegnek a lestrapált agyamban. Igyekszem, de nem találok értelmet mindabban, amit megtudtam: zsarnoki hajlamú, fantáziátlan Lucy Bretherick a tökéletes családjával, szerető szüleivel, akik nem akarnak mást, csak hogy boldog legyen, és akik még a szülői értekezleteken is fogják egymás kezét; és Lucy két barátnője, mindketten olyan családból, amelyek egyáltalán nem tűnnek olyan tökéletesnek… Mégis Lucy hal meg a végén. Meggyilkolta az anyja. Gondolkodom, hogy az irigységet mennyire táplálja az egyenlőtlenség.

Amy régi dadája vezeti az iskola utáni klubunkat. Ezt mondta Sian. A régi azt jelenti, hogy már nem Amy dadusa? Miért nem az? Ha Oliverék elköltöztek, miért nem vitték őt is magukkal? Vannak barátaim és kollégáim, akik inkább levágatnák kezüket-lábukat, minthogy elveszítsenek egy megbízható dadust.

Bárcsak megkérdeztem volna Amy anyjának nevét, és a bankot, ahol dolgozik. Amy anyja, Oonagh anyja – vajon Sian név szerint említette őket? Zoe születése után megőrültem attól, hogy Zoe mamája lettem, mintha nem lenne saját személyiségem. Hogy feldühítsem a dajkát és a védőnőt, hangsúlyosan elkezdtem Zoét Sally lányának nevezni. Fogalmuk sem volt, miért teszem ezt, és úgy néztek rám, mintha megzakkantam volna.

Sian azt mondta, „dolgozott”, és nem azt, hogy „dolgozik”. Amy anyja egy londoni bankban dolgozott. Ezt mondja az ember, ha nem lát valakit egy jó ideje, mikor elmeséli, mit tettek, vagy hogy mi volt velük, mikor utoljára találkoztak. Nincs ebben semmi szokatlan. Akkor miért félek attól, hogy az Oliver család eltűnt a föld színéről?

Félúton vagyok a parkoló felé, mikor megpillantom a Ford Galaxymat. Egyenetlen ezüst csík fut végig a festésen, a kocsi egész hosszában. Látom, hogy a két gumi lapos, és az egyik kerék mögött valami narancssárga hever. Megfordulok, mélyeket lélegzem, azt várom, hogy megpillantsam a piros Alfa Rómeót, de csak a többi látogató autói állnak a parkolóban: három BMW, két Land Rover, egy zöld VW Golf és egy ezüst Audi.

Közelebb megyek. A narancssárga kupac egy vörös macska. Döglött. Nyitva van a szeme, a feje féloldalra billen. A nyaka tiszta vér. Téglalap alakú, barna ragasztószalag tapasztja be a száját. Összegörnyedek, öklendezem, de semmi nem jön föl; nincs semmi bennem a metsző félelmen kívül. Sötét foltok vibrálnak a szemem előtt.

Ekkor döbbenek rá: valaki célpontnak tekint, Ó, istenem, istenem. Sistergő pánik zubog át rajtam. Valaki meg akar ölni, de nem tehetik, egyáltalán nem tehetik meg, mert két kicsi gyerekem van. Pár pillanat múlva elcsitul a magas frekvenciájú rémület hulláma, és csak tompa hitetlenség marad bennem.

Vízre van szükségem. A kocsikulcsot keresgélem, aztán rájövök, hogy elfelejtettem bezárni ezt a rohadt izét, és visszaejtem a táskámba. Elfordítom a fejemet, hogy ne lássam a macskát, nagy nehezen kinyitom a vezetőülés ajtaját. Alig van erő a karomban; a harmadik próbálkozásra sikerül. Mikor kész, a vezetőülés alá nézek, majd az első utasülés alá a vizesüvegemért. Nincs ott. Már be akarom csapni az ajtót, amikor észreveszem, hogy az utasülésen van. Pislogok, félig azt várom, hogy eltűnjön. Hál’ istennek nem teszi. A fejemet hátrahajtom, a maradék vizet a számba töltöm, lenyelem, egy kicsi a nyakamra és blúzomra folyik. Aztán becsukom a kocsi ajtaját anélkül, hogy a macskára néznék, és futva indulok a városközpont felé.

Barna ragasztószalag a száján. Figyelmeztetés, hogy hallgassak. Mi mást jelenthetne?

Addig futok, amíg Marióhoz nem érek, Spilling egyetlen megmaradt olcsó és barátságos kávézójába. A tulajdonosnőnek kétszínű, fekete-fehér a haja, mint a szkunknak, egész nap operaáriákat énekel teljes hangerővel, és úgy hiszi, hogy „valaki”. Emiatt legtöbbször úgy érzem, nyugodtan kérhetnék árengedményt, de ma hálás vagyok a dallamtalan produkcióért. Mosolyt erőltetek felé, miközben belépek, rendelek egy dobozos kólát, és keresek egy asztalt, amit nem lehet látni az utcáról.

Először is felhívom az óvodát, hogy ellenőrizzem, Zoe és Jake jól van-e. Alig bírok nyugodtan ülni, míg kicseng a telefon. Végül az egyik lány fölveszi, és biztosít, hogy a gyerekeim jól vannak – miért ne lennének? Már majdnem megkértem, nézze meg, nincs-e döglött macska az utcán, de sikerül magam visszafogni.

Nem félek tőled, te szemét.

Kinyitom a kólámat, és nagy kortyokban iszom; megtöltöm a gyomromat levegővel. Aztán kitépek két oldalt a jegyzetfüzetemből, és újabb levelet kezdek írni a rendőrségnek. Gyorsan körmölök, automatikusan, nem engedem meg magamnak, hogy megállják és gondolkozzam. Le kell írnom mindent a papírra, mielőtt hatalmába kerít valamiféle kábultság. Megkapaszkodom az asztal szélébe, úgy érzem, mintha ezer tű döfködne. Fogom a levelet és a táskámat, beszaladok a női mosdóba, és az összes kóla, amit megittam, kijön belőlem. Mikor már üres a gyomrom, lecsukom a vécé fedelét, ráülök, és a válaszfalnak támasztom a fejemet. Eszembe jut, hogy ma korán mehetek Zoéért és Jake-ért. Nem dolgozom; elmehetek értük.

Nem fejeztem be a levelet. Még mást is akarok írni, de nem emlékszem, mit. Furcsa, sötét árnyékok vannak a szemem előtt, zavarnak a látásban. Kinyitom a táskámat, egy fehér borítékot húzok ki belőle. Legalább egyéves, egy szőnyeggyártó cégnek, a Crucial Tradingnek van címezve. Ki akartam tölteni nekik egy vásárlói kérdőívet, hogy mennyire vagyok elégedett a termékükkel, és el akartam küldeni. Nick és én hétezer fontot költöttünk új gyapjú- és szizálszőnyegekre meg bőrökre, mielőtt megőrültünk és úgy döntöttünk, hogy a Monk Barn Általános Iskola szomszédságába költözünk. Eszembe jut a gyönyörű, régi házunk, és ettől elsírom magam. Aztán rájövök, hogy nem tudom elhozni Zoét és Jake-et, mert kiszúrták a gumimat, és még keservesebben zokogok.

Kiveszem a befejezetlen kérdőívet a borítékból, kihúzom a Crucial Tradinget a címzett helyéről, és csupa nagybetűvel ráírom, hogy RENDŐRSÉG. Többet nem tudok leírni ennél az egy szónál. Visszabotorkálok az asztalomhoz, izzadok. Bevallom magamnak, hogy komolyan rosszul vagyok. Lehet, hogy a sokktól. El kéne hozni a gyerekeket és hazamenni, mielőtt még rosszabbul leszek.

– Taxira van szükségem – mondom az áriákat éneklő szkunknak. Gyanakodva méreget.

– Az állomás ott van a biobolt előtt – mondja. – Nem eszik?

– Sally? – egy mély férfihang szólal meg mögöttem. Megfordulok és a szomszédunkat, Fergus Landet pillantom meg. Szélesen mosolyog rám, vidám, mint mindig, és én egyre gyöngébbnek érzem magam. – Elvihetem – mondja. – Haza igyekszik? Ma nem dolgozik?

– Nem. Köszönöm – kényszerítenem kell magam, hogy beszélni tudjak. – Köszönöm, de… inkább fogok egy taxit.

– Jól van? Istenem, milyen sápadt. Kicsit elszaladt a ló? Tegnap este ünnepelt egy kicsit?

Olyan kedvesnek, aggodalmasnak látszik. Ha azt ajánlaná, hogy csöndben elvisz az óvodába, aztán haza, boldogan elfogadnám, de képtelen lennék vele beszélgetni.

– Szólt Nicknek, hogy nálam van a jogosítványa? Még nem…

– Fergus – elkapom a kezét és belenyomom a borítékot. – Megtenne nekem egy szívességet? Fontos. Adja ezt föl nekem. Ne szóljon semmit Nicknek, vagy bárki másnak, és ne olvassa el. Csak adja fel, kérem!

– A rendőrségnek? – Hangos suttogással ejti ki, mintha rosszhírű titkos társaságról lenne szó, amit rendes társaságban nem emlegetnek.

– Most nem tudom megmagyarázni. Kérem… – teszem még hozzá kifelé az ajtón.

– Sally nem vagyok benne biztos…

Kiszaladok az utcára, és arra gondolok, hogy ha eljutok Nick munkahelyére, minden jóra fordul. Beszélnem kell vele. El kell neki mondanom, hogy valaki lefejezett állatokat hagy a kocsim mellett. Amilyen gyorsan csak tudok, a biobolt melletti taxiállomáshoz sietek, sűrűn tekingetek hátra, hogy nem követnek-e, és úgy teszek, mintha nem hallanám Fergust, aki a kávézó előtt áll és kiabál:

– Sally! Sally, jöjjön vissza!

A járdán botladozom. Úgy érzem, mintha rongyból lenne a lábam. Nincs piros Alfa Romeo sem. Bár más piros autók vannak, ragyogó színük bántja a szemem. Egy zöld VW Golf jött szorosan mögöttem. A sétálóutca részén megtorpanok, visszafordulok a kávézó felé. Fergus elment.

A zöld VW megáll, és kinyílik a vezetőülés melletti ajtó.

– Sally – hallom megkönnyebbülten. – Jól van?

Olyan, mintha folyóvízen keresztül nézném, de bizonyos vagyok benne: ő az a férfi Seddon Hallból.

– Mark – mondom halkan. Az utca forog velem.

– Sally, rettenetesen néz ki. Szálljon be.

Egyáltalán nem változott. Kerek és ránctalan, egy csínytevő iskolásfiú arca. Mint Tintin. Jóllehet aggodalmas.

– Sally, maga… beszélnem kell magával. Veszélyben van.

– Maga nem Mark Bretherick – pislogok, hogy javuljon a látásom, de nem használ. Minden bizonytalan.

– Nézze, nem beszélgethetünk itt. Mi a baj? Beteg?

Kiszáll a kocsiból. Az előttem lejátszódó jelenet beszürkült a széleknél; minden bolt eltorzulva remeg. Ennek ellenére félig-meddig magamnál vagyok – mintha álmomban valaki más álmát nézném –, felpillantok Mark Bretherickre, a karjára, amely engem támogat. Nem az igazi Mark Bretherick. Az én Mark Bretherickem. El kell tőle távolodnom. Nem tudok megmozdulni… Biztosan ő az – a macska, a busz, minden. Annak kell lennie.

– Sally? – mondja, és megsimogatja az arcomat. – Sally, hall engem? Ki volt az a férfi, aki a nevét kiabálta a kávéház előtt? Ki volt az?

Próbálok válaszolni, de már nincs ott senki. Nincs sehol senki rajtam kívül, és én is csak a fejemben létezem, ami egyre kisebb és kisebb. Hagyom, hogy a semmi lehúzzon magába.

Rendőrségi bizonyíték hiv. szám: VN8723

Eset hiv. szám: VN87

A nyomozást vezeti: Samuel Kombothekra őrmester

GERALDINE BRETHERICK NAPLÓJA, 9/4. KIVONAT (Toshiba Laptop merevlemezéről készült kivonat, Corn Mill House, Castle Park, Spilling, RY29 OLE)

2006. április 29., este 11 óra

A ma esti hírekben volt egy riport két ruandai kisfiúról. A szüleiket pár évvel ezelőtt meggyilkolta egy ellenséges törzs. A fiák hét- vagy nyolcévesek voltak, és évekig bányában dolgoztak, nehéz, kétkezi munkát végeztek, hogy életben maradjanak. Ellentétben velünk, elkényeztetett nyugatiakkal, nekik nincs szabadnapjuk. Azért kerültek be a hírekbe, mert végül (talán valamiféle jótékonysági kezdeményezésre, nem hallottam, mert anyám éppen akkor telefonált) nem kellett tovább dolgozniuk, és a közelben megnyílt új iskolába kerültek. A BBC riportere megkérdezte, hogyan élik meg az életükben bekövetkezett változást, és mindketten azt mondták, hogy el vannak ragadtatva: szorgalmasan tanulnak és hálásak a lehetőségért, amire nem is számítottak.

Miközben Mark folyamatosan morgott mellettem – felsorolta az összes előre kitalálható választ: milyen szomorú, milyen megdöbbentő, milyen megható –, azt gondoltam magamban: igen, de nézzük meg, milyen civilizáltak, mennyire felelősen gondolkoznak. Sajnálhatnánk őket, persze, de csodálhatjuk is, amivé váltak: két okos, udvarias, érzékeny, értékes ember. Csak rájuk kell nézni, és az ember látja, milyen öröm lehet őket tanítani, nem okoznak senkinek semmi problémát. Nehéz volt nem észrevenni, milyen hatalmas szakadék tátong a két csodálatos, tisztelettudó fiú és a két lányka között, akikkel a délutánt töltöttem: a saját lányomról és Oonagh O’Haráról beszélek. Vajon hasznukra válna pár hetes kényszermunka a ruandai bányában? Nos, tudom, hogy eléggé rettenetes az ötlet, de úgy gondolom, hogy igen, és nem fogom az ellenkezőjét mondani.

Szóval a mai szombat délutánon Cordy házában vagyunk, és megpróbáljuk meggyőzni a gyerekeinket, hogy egyenek kolbászt és sült krumplit, ami a kedvencük. Oonagh nem ette meg a sajátját, mert egy kis ketchup került az egyik krumplira, Lucy meg azért nem ette meg a sajátját, mert a kolbászok összekeveredtek a krumplival, ahelyett, hogy a tányér két oldalán lennének. Mire a tárgyalások lezajlottak, és minden szükséges módosítás megtörtént, az étel kihűlt. Oonagh nyafog.

– Nem tudjuk megenni az ennivalót, mami. Hülye vagy! Kihült.

Cordynak láthatóan rosszulesett, de nem mondott semmit. Ő úgy képzeli a fegyelmezést, hogy „gyere ide édes, megölellek”. Ha Oonagh mocskos ringyónak nevezné az angol királynőt, akkor Cordy megdicsérné demokratikus gondolkozása miatt és magabiztos nyelvhasználatáért.

Kidobta a kolbászokat meg a sült krumplit, és új uzsonnát készített. Megszámoltam, hogy a második adagból mennyit ettek: négy kis szelet kolbászt, nyolc hasáb krumplit. Ketten együtt. Ha annak a két jól nevelt ruandai fiúnak szolgálták volna föl ugyanezt a fogást, ők tisztára nyalták volna a tányérjukat, és felajánlják, hogy mindent beraknak a mosogatógépbe – efelől semmi kétségem.

Később, amíg Cordy az emeleten megpróbálta rábeszélni Oonagh-t, hogy engedje meg, hogy Lucy fölvegye valamelyik fodros rózsaszínű ruháját, úgy döntöttem, muszáj megbüntetni. Egyetlen gyerek sem nevezheti hülyének az anyját büntetlenül. Kiosontam a nappaliba és kivettem Oonagh Annie című DVD-jét a dobozából. Az Annie-imádat futótűzként terjedt Lucy osztályában a lányok között. Hányingerem lesz attól, ahogy rajonganak érte, mintha bármelyiküknek oka lenne magát azonosítani olyan gyerekkel, aki a történet kezdetén egy árvaházban rohad. Be kell vallanom, hogy Lucyvel kezdődött a dili. Anyám hibája, ő vette meg Lucynek a DVD-t. Úgy gondoltam, helyénvaló elkobozni Oonagh példányát, de menet közben úgy döntöttem, hogy nem elég eltüntetni: el is akartam pusztítani.

(Végül hazahoztam, bezárkóztam a fürdőszobába, és nekiestem azzal a kis késsel, amivel fokhagymát szoktam tisztítani Kis bűntudatom lett, mikor eszembe jutott, hogy Miss Hannigant is elpusztítom – az egyetlen szereplőt a filmben, akit csodálok –, úgyhogy tiszteletem jeléül az ő dalát énekeltem magamban, azt, amely arról szól, mennyire utálja a kislányokat. A szöveg magán viseli egy zseni kéznyomát: elsődlegesen a „dúlás” és a „megszabadulás” rímpárra gondolok. Kétségtelen tény, hogy nem vagyok tipikus nézőnek mondható, de kifejezetten élvezném, ha Miss Hannigan kitekerné azoknak az árváknak a nyakát. Valahányszor végigülöm Lucyvel a filmet, titkon azért imádkozom, hogy égjen le az árvaház és süljenek ropogósra azok a nyafka hangú nyomoroncok.

A legszívesebben elloptam volna Cordy Seinfeld DVD-gyűjteményét is, hogy apróra tördeljem, mikor elmondta, hogy terhes.

– Totál véletlen volt, de most már tényleg örülünk neki – mondta. Csak pár hete jött össze az új barátjával, ő és Dermot még ugyanabban a házban laknak, bár külön ágyban alszanak. Amikor legutóbb beszéltünk, még ott tartottak, hogy megpróbálják megoldani a dolgokat.

Dühösen mosolyogtam.

– Mi? – kérdeztem. – Úgy érted, hogy te és Dermot, vagy te meg az új pasi? Vagy mindhárman?

Cordy valósággal magába zuhant.

– Baleset volt – mondja elveszett hangon.

Baleset! Hogyan is történt az a baleset egészen pontosan? Legszívesebben megkérdeztem volna. A helyi íjásztársulat egy tagja kilőtt egy nyílvesszőt, amely a távolból véletlenül átlyukasztotta Újpasi kotonját? Vagy egy ragadozó madár lecsapott éles csőrével és kicsípte Cordy pesszáriumát, mikor nem nézett oda? Természetesen nem. Ha az ember úgy dönt, nem használ fogamzásgátló eszközt és terhes lesz, az nem baleset: nagyon nehéz „véletlenül” teherbe esni, ha az ember mindent megtesz annak érdekében, hogy elkerülje.

Csaknem kiszaladt a számon, ha az ember nem akar teherbe esni, akkor extra biztonságos Durex gumit használ minden alkalommal, kivétel nélkül, és azon túl minden kettyintés után elmegy a gyógyszertárba esemény utáni tablettáért a teljes biztonság okán. Soha nem mondtam senkinek és talán soha nem is fogom (hacsak egy napon nem érzek aggodalmat anyám miatt, mint rendesen), de azt hiszem, úgy rá vagyok kattanva az esemény utáni Levonelle-re, mint ahogy bizonyos emberek a fájdalomcsillapítókra. A hormonjaim bizonyára jó alaposan tropára mentek, de nem bánom; nevezzük ezt az én áldozatomnak a gyermektelenség nagy hatalmú istenségének oltárán.

Nem csak a terhesség elkerüléséről van szó, mivel a Mindenható tudja, hogy én alapos vizsgálatnak vetek alá minden gumit, mielőtt a közelembe engedem. Azt is tudom, hogy szedhetnék tablettát ingyen, és egy vagyont spórolnék meg, de ez nem lenne olyan kielégítő, nem adná meg a megfelelő pszichológiai izgalmat. Számomra fontos, hogy kifizessem azt a huszonöt fontot, mint az is, ahogy egyik gyógyszerésznek hazudok a másik után arról, hogy mikor használtam utoljára Levonelle-t, és komolyan bólogatok, miközben figyelmeztetnek a hányingerre és a többi lehetséges mellékhatásra. Valahányszor átadom a pénzt, úgy érzem, hogy a világ egyetlen olyan klubjába jelentkezem, amelyhez tartozni akarok.

Gyakran gondoltam, hogy jelentkeznem kellett volna (nem mintha időm lett volna rá), önkéntes meddőségi tanácsadónak. A meddő nők bánata, már ahogyan én látom, nagyon valódinak tűnik, és senkinek nem jut eszébe, hogy az együttérzésen túl másként is támogassák őket érzelmileg. Adjanak nekem egy-két órát, meg fogom győzni őket, milyen szerencsések. Például mondta nekik valaha valaki, hogy gyerekkel vagy gyerekekkel gyermektelen nők társaságában lenni valóságos tortúra? Olyan, mintha az ember a világ legjobb partiján venne részt, de arra kényszerítenék, hogy egy széken álldogáljon a szoba közepén, hurokkal a nyakán, hátrakötött kézzel. Körben mindenki pezsgőt iszogat, és rohadt jól érzi magát. Látod az örömüket, szagolod, kóstolod, egy kis örömöt te is szerezhetsz, ha nagyon vigyázol, nehogy elveszítsd az egyensúlyodat. Amíg valaki föl nem rúgja a székedet.

8

2007. 08. 08.

Simon félúton volt a keskeny csigalépcsőn, és közben azon töprengett, ki tervezhette ezt emberi használatra. Ekkor találta magát szembe Keith Harbard professzorral.

– Simon Waterhouse! – ragyogott fel Harbard. – Csak nem maga Jon vacsoravendége? Nekem nem árulta el. – A professzor lehelete vastag, állott vörösborszaggal töltötte meg a homályos lépcsőházat.

Simon nem sok mindent mondhatott. A törpék számára készült lépcső egyenesen Jonathan Hey professzor lakrészébe vezetett.

Harbard állkapcsa megmozdult, mintha alaposan meg akarná rágni a dolgot.

– Jonathannal konzultál?

– Van pár dolog, amit meg akarok tőle kérdezni.

„Én”, nem „mi”. Simon nem akart határozott kijelentéseket tenni. Nem kérheti meg Harbardot, hogy ne említse meg Kombothekrának vagy Proustnak, hogy itt volt. A francba. Legalább nem jelentett beteget. Charlie válaszából a házassági ajánlatára, gyorsan rájött, hogy nem úszhat meg mindent szárazon. Ha a lány igent mondott volna, akkor most ugyanolyan legyőzhetetlennek érezné magát, mint tegnap. Így viszont kiábrándultan ébredt, és úgy döntött, nem kockáztat. Telefonált Hey professzornak, s megkérdezte, nem bánná-e, ha csak később tudna Cambridge-be menni, mint tervezték, munkaidő után.

– Hívjon nyugodtan Jonathannak – felelte Hey, aztán egy kis köhintés után hozzátette: – Bocs. Nem muszáj. Hívhat Hey professzornak is, de ha akar, hívhat Jonathannak.

Ez túl zavaros volt Simonnak, ezért úgy oldotta meg a kérdést, hogy egyáltalán nem ejtette ki a professzor nevét.

Hey meghívta Simont a Whewell College-ba vacsorázni a találkozójuk után. Valami oknál fogva Simon úgy érezte, nem tudja udvariasan elutasítani. Rettegett tőle; az anyja folyton azt sulykolta belé, hogy csak szűk családi körben illendő étkezni. Mivel Heynek fogalma sem volt Simon gátlásairól, abban reménykedett, így könnyebben egymásra tudnak hangolódni.

– Vicces kis college ez – Harbard kezével kétoldalt a kőfalnak támaszkodott. Úgy nézett ki, mintha arra készülne, hogy lerúgja Simont a lépcsőn. – A University College Londonhoz képest itt mintha megállt volna az idő. Mégis úgy tűnik, Jon szereti ezt a helyet. Én nem kedvelem. Én szőröstül-bőröstül londoni fiú vagyok. És az a fajta munka, amit Jon meg én csinálunk… nos, nem akarok száműzött lenni a kiváltságok szűk területén. Ez a gond Cambridge-dzsel.

– Jobb, ha megyek – szakította félbe Simon. – Nem akarok elkésni.

Harbard látványosan az órájára pillantott.

– Hát persze – mondta. – Gyanítom, még találkozunk.

Simon nem szerette a professzor tengerentúli akcentusát, ahogy azt is utálta, ahogy italt rendelt: „Kaphatok egy üveg ausztrál vöröset? És még egy üveg buborékos vizet? Jéggel esetleg?” Mikor már nem hallotta a professzor nehéz lépteit, Simon megállt és előhúzta a mobilját. Mark Brethericket akarta felhívni, mielőtt Charlie váratlan dühkitörése miatt megbánt mindent, amit el sem követett. Szard le, Bretherick meg fogja tenni. Egyébként is mindegy, most, hogy Harbard meglátta, nyugodtan teheti azt, amit jónak lát.

Bretherick a második csöngetésre felvette.

– Halló? – mondta, mintha órákon keresztül visszatartotta volna a lélegzetét.

– Itt Waterhouse nyomozó.

– Megtalálták a nőt?

Simon valami kényelmetlenséget érzett a mellkasában, mintha valami nem lenne egészen a helyén. Ha nemmel válaszolna, az félrevezető lehetne; Bretherick esetleg úgy gondolná, hogy a rendőrség keresi azt a nőt, aki szerinte ellopta Geraldine és Lucy fényképét Corn Mill House-ból. Simon viszont nem volt biztos benne, hogy a nő valóban létezik, és ezért egyre többet töprengett az eltűnt barna öltönyön.

– A felesége naplója miatt hívom – mondta Simon. – A múltkor azt kérdezte, hogy megmutassa-e az anyósának. Hogy döntött?

– Meggondoltam magam.

– Hagyja, hogy elolvassa – mondta Simon. – Amilyen hamar csak lehet

Bretherick megköszörüli a torkát.

– Meg fogom ölni vele.

– Nem fogja.

– Biztos benne?

– Mutassa meg Geraldine anyjának a naplót.

Simon döbbenten hallotta saját hangját. Egy idősödő asszonynak fájdalmat okoz, ráadásul nagy valószínűséggel semmi sem sül ki belőle.

Rövid búcsút vett Brethericktől, és felmászott a maradék lépcsőn Jonathan Hey lakrészébe. A fehér külső ajtó, amelyen fekete festékkel Hey neve állt, nyitva volt, miként a belső faajtó is. Zene szűrődött ki a lépcsőházba. Country- és westernzene: egy női hang énekelt déli tájszólással. A dal az emberét váró nőről szólt. A férfi szerencsejátékos egy hajón, azt ígérte, hogy visszajön, de nem tette. Simon összeszorította a fogát. Az összes szociológiaprofesszor szükségét érzi, hogy úgy tegyen, mintha amerikai lenne? Heyt a kiejtése után jó házból való vidéki angolnak gondolta; hogy képes egy Hampshire-ből vagy Surrey-ből származó ember a hatalmas Mississippiről és a mocsárvidékről szóló dalokat hallgatni anélkül, hogy seggfejnek érezné magát?

Simon kopogott az ajtón.

– Jöjjön be – szólt ki Hey. Szerencsére lekapcsolta a búbánatos amerikai nő dalát. Simon egy tágas, nagy belmagasságú szobába lépett. Tekintete körbeszaladt a fehér falakon és a kopott bézs padlószőnyegen, amelynek jó részét piros-fekete mintás szőnyeg borította. A minta a Space Invaders nevű számítógépes játék folyton mozgó figuráira emlékeztette Simont. Ez volt az első és egyeden számítógépes játék, amit Simon valaha játszott. A szoba egyik oldalán borszínű, háromdarabos ülőgarnitúra állt, a másikon pedig egy fehér asztal, és körülötte hat, faülőkéjű fehér szék.

Heynek semmi nyoma, bár a hangját tisztán lehetett hallani.

– Egy pillanat és megyek! – kiáltotta. – Foglaljon helyet!

Simon nem tudta megmondani, vajon Hey a konyhában vagy odafönt van. A félig nyitott ajtón keresztül egy régi típusú tűzhelyet látott; hajdani kollégiumi szobájára emlékeztette, amit négy másik fickóval osztott meg. Sose kedvelte őket. Egy másik ajtó a konyha mellett a lépcsőre nyílt.

Simon nem ült le. Várakozás közben Jonathan Hey üvegajtós könyvespolcait böngészte. Néhány címet elolvasott: Népi ördögök és erkölcsi pánik. Az emberi szükségletek teóriája. A nőkről. Hogyan vizsgáljuk az erkölcsöket és a modort. Nézte a neveket, semmit sem hallott róluk, és utálta saját tudatlanságát. Szexista lévén feltételezte, hogy a szociológusok főként férfiak, de láthatóan nem így volt: néhányukat Harrietnek, Hannahnak, Rosának hívták.

Hey egy egész polcot szentelt saját publikációinak. Simon végigfutotta a címeket, amelyek egy téma variációi voltak; újra meg újra a „bűntény” és a „deviancia” szavak fordult elő bennük. Megnézte, hogy Hey irt-e arról a témáról, amit Harbard családirtásnak nevez. Nem talált egyet sem; talán az a cikk, amelynek társszerzője volt Harbarddal, az egyetlen munkája ebben a tárgyban.

Volt ott egy bekeretezett poszter, amely az Apokalipszis mostot reklámozta. Mellette újabb poszter: egy fekete, fejkendős nő képe, karján gyerek, felirattal: „A kéz, amely a bölcsőt ringatja, a világot is igazgatja”. A szlogen valami oknál fogva bosszantotta Simont, de nem akart belegondolni, hogy miért. A falon nem volt más, csak Hey bekeretezett diplomája és PhD oklevele, valamint egy tényleg visszataszító festmény, amely eredetinek látszott: egy fehér, csipkés babakalapot viselő, csúnya arcú groteszk bohóc portréja.

– A kép. – Hey megjelent a szobában. Kellemes, kövérkés arca volt, nagyjából húsz évvel lehetett fiatalabb Harbardnál. Simon megfigyelte a ruháját: ing, elegáns zakó, kopott farmer és kékesszürke sportcipő – furcsa kombináció. – Befektetésnek szántam, de a művész eltűnt nyom nélkül. Ki volt az, aki verset írt arról, hogy a pénz beszél? „Hallottam egyszer – azt mondta: viszlát”. Ismeri?

– Nem – mondta Simon.

– Elnézést, csak járatom a számat – kinyújtotta a kezét. – Örülök, hogy találkoztunk. Köszönöm, hogy eljött ide.

Simon azt felelte, hogy nem okozott problémát.

– Fontolgattam, hogy kapcsolatba lépek önnel. Valószínűleg nem tudtam összeszedni a bátorságomat, vagy inkább túl lusta voltam, arai nem vet jó fényt rám.

Simon lélekben felkészült, hogy mélyreható tájékoztatást kap a Whewell Collage riasztórendszeréről, esetleg az egyházi zenekutatók kocsijainak vandál megrongálásáról fog hallani. Sok civil gondolja úgy, hogy egy rendőrtiszt bármilyen bűnügyet képes megoldani, a helyszíntől, a bűncselekménytől és az elkövetés módjától függetlenül. Simon igyekezett nem unott képet vágni.

– Aggódom Keith készülő könyve miatt – mondta Hey, miközben helyet foglalt az egyik karosszékben. Simon rögtön jobb véleménnyel lett róla. – Tudom, hogy Keith Harbard magukkal dolgozik. Maga előtt járt itt éppen. Megpróbáltam ismét lebeszélni, hogy…

– Könyvet ír? – Simon ekkor hallotta először. – A családirtásról?

– Azt tervezi, hogy a Bretherick-ügyre építi a tanulmányt.

– Mark Bretherick mindent meg fog tenni, ami a hatalmában áll, hogy megakadályozza – válaszolta Simon, és remélte, hogy nem téved.

Hey bólintott.

– Ez a baj az olyan emberekkel, mint Keith meg én. A családirtással foglalkozunk, és természetesen publikálni akarjuk a kutatásaink eredményét. De azok a nők, akiknek a férjei megölték a gyermekeiket, aztán öngyilkosságot követtek el, nem akarják, hogy holmi tudósok írjanak róluk. Karrieristáknak, mások nyomorúságán élősködő férgeknek tartanak bennünket.

– Nem hibáztatom őket – bólintott Simon.

Hey előrébb hajolt a székén.

– Én sem – mondta –, de ez nem jelenti azt, hogy felhagynék a kutatásaimmal. A családirtás rettenetes bűntény, az egyik legrosszabb, amit ember el tud követni. Fontos, hogy az emberek gondolkozzanak erről.

– Különösen azok, akik ennek köszönhetik a karrierjüket?

– Már jóval azelőtt professzor voltam, hogy elkezdtem volna foglalkozni a témával. Nincs hova előrelépnem. Azért kutatom a családirtók motivációit, mert meg akarom érteni, mert azt szeretném, ha többé nem történne ilyesmi. Minden publikációmban erre törekszem.

Simon nem tehetett róla, de lenyűgözte Hey komolysága.

– Rendben. Akkor nem a karrierje miatt érdekli a téma. Harbardról is elmondható ugyanez?

Hey arca megváltozott. Úgy nézett, mintha hirtelen belehasított volna a fájdalom.

– Keith a mentorom volt egész karrierem során, ő volt a doktori vizsgán a külső vizsgáztatóm, ennél a munkánál ő adott rólam referenciát. A kezdetektől a szárnyai alá vett. Tudom, hogy egy kicsit el van telve magától…

– Maga védelmezi – mutatott rá Simon. – Én nem támadom.

Hey felsóhajtott

– Nem, de én fogom. Csak nagyon utálom ezt tenni. – Tétovázott. Simon igyekezett nem túlságosan figyelmesnek tűnni, ez olyan taktika volt, ami hol bejött, hol nem. – Attól tartok, hogy elveszítette a kontrollját.

– A kontrollját?

Simon nem erre számított, ő olyannak látta Harbardot, aki hűvös, tiszta fejjel építi a karrierjét, sokkal hatékonyabban, mint bármiféle PR-os tenné.

– Tölthetek egy italt, mielőtt belekezdek? – kérdezte Hey. – Sajnálom, már korábban is ajánlhattam volna.

Simon a fejét rázta.

– Tényleg nagyon nem szeretném, ha Keith rájönne, hogy… hangot adtam bármiféle fenntartásomnak. Biztosítani tudja, hogy ne jusson vissza hozzá?

– Megpróbálhatom.

– Kedves fickó. Nem mondhatom, hogy közeli barátok vagyunk, de…

– Miért nem? – szakította félbe Simon.

– Tessék?

– Azt mondja, hogy egész karrierje során ismerte, Ő volt a mentora, azt hittem, hogy barátok is.

– Ez mindig szakmai kapcsolat volt. Nem jártunk össze. Bár… néha Keith beszél nekem a magánéletéről. – Hey kissé zavartnak látszott. – Azt hiszem, egészen gyakran.

– De soha nem kérdez rá a magáéra?

Hey bűntudatos mosolya elárulta Simonnak, hogy jól tippelt.

– Tudja az összes könyvnek és cikknek a címét, amit írtam, de időnként elfelejti a nevemet – Joshuának hív. Kétlem, hogy tudja, hogy megnősültem és van két gyerekem.

– Ikrek? – Simon úgy érezte, meg kell kérdeznie, tudatában volt ismét a tompa űrnek, ahol az érzéseinek kellett volna lenniük. Vajon neki lesz valaha gyereke? Egyre kevésbé volt valószínű.

– Nem, nem – nevetett Hey. – Hála istennek. Nem, egy már kikelt a tojásból, a második most van útban.

– Gratulálok.

– Inkább ne – emelte fel a kezét tiltakozva Hey. – Elnézést. Kissé babonás vagyok. Nem szoktam gratulációt fogadni, mielőtt tudnám, hogy minden rendben van-e? Hiszen maga is tudja… Addig még nagy utat kell megtenni. Maga hisz a kísértő végzetben?

Simon hitt. Úgy gondolta, hogy valaki kihívta a sorsot vele kapcsolatban – engesztelhetetlenül –, még mielőtt megszületett. Ez megmagyarázza, miért alakult így az élete.

– Úgy érzem, én vagyok az oka – sóhajtotta Hey. – Én keltettem fel Keith érdeklődését a családirtás iránt. Beszélt erről magának?

– Nem.

Simon ellenállt a kísértésnek, hogy elárulja Heynek, hogy Harbard egyszer sem említette a nevét.

– A bűnöző és a társadalom kapcsolatán dolgoztam, a bűnözők társadalmi rehabilitációján, a visszaesésen és hasonlókon. Volt egy Billy Cass nevű fickó, akit sokszor meglátogattam a börtönben. Egészen közel lehet jutni ezekhez az emberekhez a munka során. Minden szociológiai kutatásnak ez az alapja.

Simon nem szólt semmit, ő soha nem került közel a sittesekhez másként, csak fizikailag és földrajzilag. Ez is éppen elég pocsék volt.

– Billy ki-be jár a börtönbe. Most éppen kint van, de nemsokára megint bekerül. Ilyen az élet, mármint az ő élete. Nem érdekli különösebben.

Simon bólintott. Ismerte ezt a típust. Billy, gondolta. William. De a családneve Cass, nem pedig Markes.

– Az egyik börtönben volt egy férfi, akire mindenki rászállt, ütötték, kínozták. Az őrök is. A férfi azért került be, mert megölte három lányát. A felesége elhagyta a családját, és a férfi meg akarta bosszulni. Megölte a saját gyerekeit, aztán megpróbálkozott az öngyilkossággal, de megmentették az életét. Képzelje csak el!

Szünetet tartott, hagyta, hogy Simon megeméssze a hallottakat.

– Nem tudja elképzelni – folytatta. – Ez az ember más volt, mint Billy, ő gyűlölt a börtönben lenni, sőt egyáltalán nem akart élni. Meg akart halni, mármint tényleg meg akart, de elbaltázta. Újra meg újra megpróbálta megölni magát a börtönben – késsel, kötéllel, a munkadarabokkal. Még a fejét is megkísérelte szétverni a cellája falán. Az őrök boldogan hagyták volna, de éppen más irányú felsőbb utasítást kaptak. Azt mondták, hogy nagyon magas az öngyilkossági rátájuk. Ezért aztán egyfajta kínzássá fajult a dolog. – Hey összevonta a szemöldökét, és a saját lábára meredt. – Iszonyatos, még sose hallottam ehhez foghatót. Muszáj volt tenni valamit.

Simon a homlokát ráncolta.

– Nem gondolhatja komolyan, hogy a maguk által írt könyvek és cikkek megakadályozzák az ilyesmit? Vagy könnyebbé teszik a hátramaradottaknak, hogy feldolgozzák a történteket?

– Nyilván nem hozhatom vissza az embereket a halálból – mondta Hey. – De megkísérelhetem megérteni az indítékaikat, és a megértés mindig segít egy probléma megoldásában, nem igaz?

Simon kételkedett. Jobban érezné magát, ha megértené, hogy Charlie a házassági ajánlata hallatán miért tört ki könnyekben, üvöltözött trágárságokat, és hajította ki a lakásából? Sokkal jobb az örök bizonytalanság; bizonyos dolgok túl súlyosak ahhoz, hogy szembenézzünk velük.

– Mindegy, hogy egyetért vagy nem – mondta Hey apró, bocsánatkérő vállrándítással. – Keith és én úgy döntöttünk, hogy a családirtással fogunk foglalkozni. Ebben a pillanatban mi ketten vagyunk a téma szakértői az Egyesült Királyságban. Annak alapján, amit Geraldine és Lucy Bretherick haláláról tudok, ez az eset egyetlen olyan családirtási modellbe sem illeszkedik, amivel az eddigi kutatásaink során találkoztunk. Egyáltalán nem.

– Tessék? – Simon a zsebében kereste a jegyzetfüzetét és a tollát. – Azt akarja mondani, hogy maga szerint nem Geraldine Bretherick felelős a két halálesetért?

– Nem – jelentette ki Hey egyértelműen.

– Harbard nem ért ezzel egyet – mondta ki Simon.

– Tudom. – Egy pillanatra Hey sebzettnek tűnt – Akárhogy próbáltam, nem tudtam vele értelmesen beszélni. Olyan könyvet akar írni, ami teljesen félrevisz, és ez az én hibám.

– Hogyhogy?

Hey két kezével megtörölte az arcát, mintha csak mosakodna.

– A családirtás más, mint a többi gyilkosság, ez az első dolog, amit meg kell értenie. Az emberek különböző okokból követnek el gyilkosságot – ennek a bűnténynek rendkívül kiterjedt a motivációs bázisa. Ezzel szemben a családirtásnak meglepően kevés prototípusa van. Olyan kevés, hogy vacsora előtt bőven átfuthatjuk. – Hey az órájára pillantott. – Először itt vannak azok a férfiak, akik az egész családjukat kiirtják – feleséget, gyerekeket, aztán magukkal is végeznek –, mert anyagi összeomlás elé néznek. Nem bírják elviselni a szégyent, a kudarcot, a csalódást és megaláztatást, és ügy érzik, hogy a családjuk is ugyanígy van ezzel. Ők ezt érzik a legjobb megoldásnak. Olyan emberek, akikről a környezetük úgy tudja – és ebben nem is tévednek –, hogy szerető, gondoskodó férjek. Nem képesek tovább folytatni – az énképük elkerülhetetlen megváltozása túlságosan fájdalmas lenne –, és nem akarják, hogy a családjuknak rosszabb élete legyen. A gyilkosságokat – ha úgy tetszik – végső gondoskodásnak és védelemnek vélik.

– Általában középosztálybeliek?

– Igen, közép- és felső középosztály. Jól tippelt.

– Nem. A Harbarddal közösen írt cikkében olvastam.

– Ó, igen. – Úgy látszott, Heyt meglepte, de ugyanakkor elégtétellel töltötte el a dolog. – Rendben, második modell: az olyan férfiak, mint Billy börtönbeli társa, akik megölték a gyermekeiket, hogy bosszút álljanak korábbi partnereiken, akik elhagyták őket, feleségükön, akik tervezték, hogy elhagyják őket vagy hűtlenek voltak. A családirtásnak ez a válfaja általában a társadalmi spektrum ellenkező oldalán tapasztalható – az alacsony jövedelmű férfiakra, kétkezi munkásokra jellemző, már ha egyáltalán van munkájuk.

– Úgy hangzik, mintha rengeteg esetet dolgoztak volna fel. Pedig a családirtás bizonyára ritka bűneset.

– Az Egyesült Királyságban átlagosan hathetente történik egy családirtás. Nem olyan ritka, mint gondolná. – Hey elkezdett járkálni fel-alá a Space Invader szőnyegének egyik végétől a másikig. – A második prototípus (a gyűlölködő, bosszúálló családmegsemmisítő) néha a nőket is megöli. A gyerekeket és a feleséget vagy a partnerét. Ez változó. Attól függ, úgy gondolja-e, hogy a nő meggyilkolása a nagyobb büntetés, vagy életben hagyni, miután a gyerekek meghaltak. Ha egy másik férfi is belekeveredik, lehet, hogy nem akarja, hogy a riválisa rátegye a kezét a nőre, akit a saját tulajdonának tekint, ugyanúgy, ahogy azt sem akarja, hogy a gyerekei egy másik férfit nevezzenek apának. Más esetekben ki akarja irtani a felesége vagy a barátnője vérvonalát: nem akarja, hogy a nő bármiféle módon tovább éljen, ezért öli meg a gyerekeket is.

– Folyton férfiakról beszél. A családirtók minden esetben férfiak? – kérdezte Simon.

– Csaknem mindig. – A professzor a kanapé egyik karfájára telepedett. – Valahányszor nő a tettes – az hagyományosan –, egészen más okból történik. A nők nem azért ölik meg a gyerekeiket, hogy elkerüljék a pénzügyi összeomlást – amennyire tudjuk, ez egyszer sem fordult elő. A bosszú motiválta családirtás is férfi dolog, nem női. Egyszerű az ok: a gyerekek még az egyenlőnek tartott modern társadalmunkban is inkább az anyához, mint az apához tartoznak. A férfi azért öli meg őket, hogy elpusztítson valamit, ami a nőé. Nagyon kevés nő tekint úgy a gyerekére, hogy az inkább az apjáé, mint a sajátja, ezért nem a férjük saját értékes tulajdonát pusztítanák el, hanem a sajátjukat. Érti, mire gondolok?

– Akkor mi a motivációja, ha egy nő követ el ilyesmit? – kérdezte Simon. – A depresszió?

Hey bólintott.

– Keith beszélt nekem a Geraldine Bretherick által hátrahagyott naplóról, és ebből kitűnik, hogy az asszony komolyan elégedetlen volt. De nem volt téveszméje, míg a legtöbb anyának, aki megöli a gyermekét, van. Általában a gyermekkorukig nyúlik vissza a depressziójuk, gyakran katasztrofális családi háttérrel és a támogatói háttér teljes hiányával párosul.

– Miféle téveszme? – kérdezte Simon. William Markeson gondolkodott, a férfin, akit senki nem tud megtalálni.

– Sokféle. Néhányan úgy hiszik, hogy a gyerekük végzetes betegségben szenved – mondta Hey. – Gyilkosság és öngyilkosság az egérút, hogy elkerüljék a hosszas kínszenvedést. Természetesen egyáltalán nem betegek, de meg vannak róla győződve, hogy igen. Vagy előfordul, hogy az asszony öngyilkosságra hajlamos, és annyira ragaszkodik a gyerekeihez, hogy nem bírja elviselni a gondolatot, hogy amikor ő megöli magát, a gyereke életben marad: ez olyan lenne, mintha elhagyná.

Simon szorgosan jegyzetelt.

– Nem láttam Geraldine Bretherick naplóját, de Keith beszélt nekem róla, és mutatott belőle részleteket. Tele van a lányával kapcsolatos panasszal, igaz?

– Meglehetősen.

– Azok a nők, akik megölik a gyerekeiket, aztán öngyilkosságot követnek el, nem táplálnak negatív érzelmeket irántuk. A szeretet motiválja őket, bár torz szeretet. De sosem neheztelnek rájuk. Legalábbis azokban az esetekben nem, amelyekről én hallottam.

– Szóval… – Simon elgondolkodva ütögette a tollat a lábához. – Harbardnak tudnia kell mindezt, ő mégis meg van győződve róla, hogy Geraldine…

– Azért van meggyőződve róla, mert azt hiszi, kitörési pontot talált – megint visszatért Hey fájdalmas arckifejezése. – Ez az én hibám.

– Hogyan?

– Volt egy eset nemrégiben Kenilworthben, Warwickshire-ben – egy férfi, akinek széthullott az üzleti birodalma. Milliókkal tartozott. Közben a feleségének és négy kamasz gyerekének fogalma sem volt róla, hogy bajok vannak, és boldogan szórták a pénzt a hitelkártyájukról, nyaraltak, kocsikat vettek, gazdagságukat és előjogaikat adottnak vették. A feleség nem dolgozott, nem gondolta, hogy szükség lenne rá. Úgy hitte, gazdag a férje.

– Valamennyiüket megölte? – tippelt Simon.

– Leszúrta őket az ágyukban, miközben aludtak. Énképe összeomlott, mikor kénytelen volt azzal szembenézni, hogy nem tud gondoskodni a családjáról. Keith és én egy éjszaka erről beszélgettünk, én egy kicsit sokat ittam… Azt mondtam, hogy egyre elterjedtebb, hogy a nő lesz a családfenntartó. Nem csupán családfenntartó, hanem ő felelős a család pénzügyeiért. Hangosan töprengtem azon, bár ne tettem volna, hogy egy napon kezdhetjük várni az olyan eseteket, ahol a nők ölik meg a férjüket és a gyerekeiket ugyanazért.

– Valószínűnek tartja? – kérdezte Simon.

– Nem! – Hey zavartan nézett. – Nem. Ha ez így lenne, akkor már megtörtént volna. Ez az én bűnöm. Ez csak üres spekuláció volt. De Keithnek felragyogott a szeme. Azt mondta, biztos, hogy igazam van, ez be fog következni. Mintha… mintha kívánta volna, hogy megtörténjen. Nem, ez rettenetes, természetesen nem akarta… de azt bátran állíthatom, hogy rámozdult az ötletre. A háztartás terhe általában a nők vállára nehezedik, mondta. Ez még a mi úgynevezett felvilágosult társadalmunkban is igaz. A nők vállalják az otthon és a gyerekek felelősségét, és rendszerint a férjüket is gyerekként kezelik, akivel törődni kell. Eddig férfiak tartották el a családot, de most már ez is változik. A nők többségének ma már önálló munkahelye van, ami azt jelenti, hogy a férfiaknak még könnyebb. Egyre többen nősülünk úgy, hogy a feleségünk többet keres, mint mi… – hirtelen abbahagyta. – Nős? – kérdezte.

– Nem. – A szó Simon fülébe csengett.

– Barátnő?

– Van. – Még egy „nem”-et kimondani túlságosan nehéz lett volna.

– Többet vagy kevesebbet keres, mint maga?

– Többet – mondta Simon. – Őrmester.

– Az én feleségem is többet keresett, mint én. Zavaróan többet – az én jövedelmem zsebpénz volt csupán. – Elmosolyodott. – De nem zavart a dolog. És magát?

– Engem sem. – Simont zavarta a dolog. Csak egy kicsit, de zavarta.

– Mindez gyakran megváltozik, ha az embernek gyerekei lesznek. Most én vagyok a családfenntartó. – Hey úgy beszélt, mintha kis bűntudata lenne. – Egyébként a nők gondoskodóbbak és védelmezőbbek, mint a férfiak. Inkább meggörnyednek a vállukra nehezedő súlyok miatt, minthogy a férjükre vagy partnerükre hárítanák. Gyakran feltételezik, hogy egy férfi nem lenne képes megbirkózni velük úgy, ahogy ők. Ráadásul azt szeretnék, ha mindenki boldog lenne, még ha saját kárukra is megy – tudja, a mártír mentalitás. A „férfinak megvan mindene?” mentalitás.

Simonnak fogalma sem volt, miről beszél Hey.

– Egyébként a férfiak – ez persze megint csak általánosítás – hajlamosak kizárólag a saját boldogságukat keresni. Mi tagadhatatlanul önzőbbek vagyunk.

– Kivéve azokat a férfiakat, akiket annyira nyomaszt, hogy nem tudják eltartani a családjukat, hogy megölik őket – emlékeztette Simon.

– Ó, csak a saját egójukkal törődnek. Nem a feleségükkel, és nem a gyerekükkel. Ezért ölik meg őket. És végül is ezért nem gondolom, hogy a nők ugyanolyan arányban lesznek családirtók, mint a férfiak. A nőknek sokkal fontosabb a családjuk, mint a saját hiúságuk megőrzése.

– Nincs túl jó véleménnyel a férfiakról – mondta Simon sértetten, ugyanakkor lenyűgözve Hey őszinteségétől.

– Néhányunkkal azért minden rendben van. Mármint szerintem – mosolygott Hey zavartan. – Csak hangosan gondolkodom. Látja, most is ebből fakadt a baj. Csupán annyit mondtam Keithnek, hogy azon töprengek, vajon eljutunk-e oda, hogy egyes esetekben olyan nők irtják ki a családjukat, akiknek összeomlik a vállalkozásuk, és képtelenek szembenézni azzal, hogy már nem tudják az általuk elképzelt szinten eltartani a családjukat… – Pár pillanatig a szája belsejét rágta. – Két héttel később Keith megjelentetett egy cikket, amelyben megjósolta, hogy a gazdasági életben bekövetkezett változások miatt nőni fog a családirtó nők száma.

– És akkor megtalálták Geraldine és Lucy Bretherick holttestét. – Simon felállt, nem bírt nyugton maradni, miközben járt az agya. – Azt mondja, hogy Harbard erre a gyilkosságra alapozza az elméletét. Azt reméli, hogy Geraldine Bretherick esete bebizonyítja, hogy neki van igaza.

Hey bólintott. Vörös foltok jelentek meg az arcán.

– Nem hiszem, hogy bármit is bizonyítana – mondta. – Geraldine Bretherick gyermekét nevelő, otthonteremtő, főállású anya volt. Nem rajta múlt a család anyagi helyzete, ráadásul tudta, a férje gazdag, és egyre gazdagabb lesz. Így aztán az első modell nem húzható rá. És a bosszúálló, gyűlölködő se; Keith azt mondja, semmi bizonyíték sincs rá, hogy Mark Bretherick el akarta volna hagyni. Vagy volt valakije?

– Nem – válaszolta Simon.

Hey feltartotta a kezét.

– Egyszerűen nem értem. Folyton azt magyarázom Keith-nek, hogy a cikkben leírt feltevését egyáltalán nem igazolja ez az eset, de ő szívósan ragaszkodik az igazához: megjósolta, hogy több nő öli majd meg a gyermekét, és most Geraldine Bretherick megtette. Biztosra veszi, hogy ő volt a gyilkos: úgy látszik, eldöntötte, hogy nem foglalkozik a részletekkel. Olyan ez, mintha mindazt, amit együtt fedeztünk fel, a több éves közös munkánk eredményét egyszerűen kitörölte volna.

Simon felpillantott a jegyzeteiből.

– Elnézést – morogta Hey. – Nézze, nem a saját karrierem miatt aggódom. Felelősnek érzem magam. Annak a pár embernek az egyike vagyok, aki ugyanannyit tud a témáról, mint Keith. Most elmondtam magának a véleményemet… nos, legalább a rendőrség tudja, hogy van egy másik nézőpont is.

– Nagyon sokat segített – mondta Simon.

Hey az órájára pillantott.

– Legjobb lesz, ha elindulunk vacsorázni.

Simonnak nem volt étvágya.

– Inkább kihagynám, ha nem bánja – mondta. – Fárasztó napom volt, és holnap ugyanilyennek nézek elébe. Vissza kell indulnom.

– Ó! – Hey csalódottnak tűnt. – Nos, ha ragaszkodik hozzá… Nem muszáj erről beszélnünk, úgy értem, nem szeretném, ha a beszélgetésünk leszűkülne erre a…

– Nem erről van szó – biztosította Simon. – Tényleg vissza kell mennem Spillingbe.

Hey az ajtóhoz kísérte.

– Ha nem Geraldine tette… – mondta töprengve. – Elnézést, megint hangosan gondolkodtam.

Simon megtorpant, már kint, a lépcső tetejénél.

– Nincs még gyanúsítottunk. Ezért ugrott rá mindenki Harbardra meg az elméletére a rendőrségen.

– A férj? – kérdezte Hey.

– Alibije van – mondta Simon. – És indítéka sincs. Boldogok voltak. Bretherickre nem várt senki más.

– Van valami, amit el kell mondanom – vonta össze a szemöldökét Hey. – Aggasztana, ha hagynám úgy elmenni, hogy ezt nem osztottam meg magával. Amikor a férfiak megölik a feleségüket… nos, az esetek többségében a feleség nem dolgozik, és gyakorlatilag nincs semmiféle társadalmi státusa. Sokkal ritkább, ha egy férj vagy partner olyan nőt öl meg, akit egyenlőnek tart magával. Akit mások is becsülnek.

Simon ezen töprengett, miközben visszafelé ballagott a kocsijához. Amit az imént hallott, elég ahhoz, hogy hivatást gyakorló állapotos nők megszüljenek tőle a bizottsági üléseken, gondolta. Geraldine Brethericket nagyra becsülték a barátai, de vajon szerették is? Szükségük volt rá? Cordy O’Hara élete megy tovább nélküle. Természetesen ott volt a férje, de Simonnak volt egy olyan érzése, hogy Hey azt mondaná, hogy ebben az összefüggésben mindez nem számit.

Markon kívül talán csak Lucy Brethericknek volt szüksége Geraldine-ra. Lucynek, aki szintén halott.

Mikor Charlie ajtót nyitott a testvérének, először egy nagy doboznak látszó valamit pillantott meg Olivia kezében. Mérete és vastagsága nagyjából megegyezett Spilling és Rawndesley telefonkönyvével. Olivia a magasba tartotta, mintha egy mindent eldöntő érvet mutatna; Laura Ashley 2007-es tavaszi/nyári katalógusa volt

– Mielőtt még sopánkodni kezdenél, egészen rendes áraik vannak. Meg fogsz lepődni. Tudom, milyen smucig vagy, de ismersz: csak a legjobbal érem be. Laura Ashley tökéletes – olyan tervező, akit még te is megengedhetsz magadnak.

Charlie várta, hogy Liv észreveszi-e a vörös orrát és dagadt szemét, de testvére egyenesen a hallba ment. Amikor a radiátorhoz ért, megtorpant, végigmérte a körülötte lévő foltos vakolatot.

– Tudom, milyen látványra hajtok – jelentette ki. – Sokat töprengtem rajta, és kiválasztottam pár dolgot, szép anyagot, meg mindenfélét. A végső döntés nyilván a tied…

– Liv. Leszarom az anyagokat

– …de azért majdhogynem ragaszkodom az Allegra Gold tapétához a hallban, és a szövött mogyorószín szőnyeghez. És a nappaliba feltétlenül kell egy Burlington bőrgarnitúra. Laura Ashley, mint bizonyára jól tudod, nem csak virágos, vidéki, nyomott pamutszövetet használ. Tartós, komoly darabjai is vannak. Mindent meg tudnak csinálni – szó szerint mindent –, és az a legszebb, hogy mindent egy helyről be lehet szerezni…

Charlie félretolta a testvérét és felszaladt a lépcsőn. Becsapta maga mögött a hálószoba ajtaját és nekidőlt. Vénlány. Az volt és az is marad. Hallotta, amint Liv dohogva jön fölfelé a lépcsőn; évek óta valószínűleg ez a legkeményebb fizikai terhelés, amiben része volt. Charlie a csupasz, függönytelen ablakhoz lépett. Megfogta a függönyhúzó végét és letépte a falról. Ez az. Most aztán Liv nem aggathat fel semmiféle Laura Ashley-függönyt rá.

– Char? – Halk kopogás hallatszott az ajtón. Olivia úgy tett, mintha tiszteletben tartaná Charlie magánéletét. – Nézd, ha nem akarod, hogy beleszóljak, miért nem rendezed be magad? Nem élhetsz csupasz padlódeszkán egész életedben.

– Trendi – válaszolta Charlie. – Nem kell szőnyeg. Tök jó fapadlóm van.

Olivia szélesre tárta a hálószoba ajtaját. Arca tökéletesen illett rózsaszínű kardigánjához.

– A megfelelően csiszolt, lakkozott igen. – Nem az olyan, mint ez. Még ágyad sincs.

– Van matracom. Dupla.

– Úgy élsz itt, mint… mint aki illegalitásba vonult és terroristatámadásokat szervez. Emlékszel arra a hosszú hajú, krumpliorrú terroristára, aki a cipőjébe rejtett bombával akart felrobbantani egy repülőgépet? Lefogadom, hogy a hálószobája barátságosabban nézett ki, mint a tied.

– Liv, ki vagyok borulva. Azért kértem, hogy gyere át. Nem azért, hogy a padlódeszkáról vagy a terroristákról beszélgessek veled.

– Tudom, hogy fel vagy dúlva. Egy éve fel vagy dúlva. Hozzá vagyok szokva. – Liv felsóhajtott. – Nézd, tudom, miért belezted ki a házadat, és megértem, ha nem akarod rendbe tenni. Boldogan elvállalom a projekt menedzselését, őszintén hiszem, hogy jobban fogod magad érezni, ha…

– Nem, nem fogom! – ordította Charlie, ahogy a torkán kifért. – Akkor sem érezném jobban magam, ha lenne egy Allagra Burlingtonom, amire leüljek, akármi a szar is az! És ennek semmi köze ahhoz, ami tavaly történt – semmi! Szerinted azért vagyok ilyen állapotban?

Olivia zavartan nézett jobbra-balra, mint akinek fogós kérdést tettek föl.

– Nem azért?

– Nem! Simonról van szó. Szeretem, és ő megkért, hogy legyek a felesége, mire elmondtam mindennek és kihajítottam.

– Ó, remek. – Olivia láthatóan megkönnyebbült.

– Igen, ez az igazság. Unalmas, nem? Megint Simon Waterhouse.

– De abból, amit a telefonban mondtál, azt gondoltam, hogy minden rendben van. Ő megkért, te nemet mondtál…

– Hát persze, hogy nemet mondtam! Simonról beszélünk! Ha igent mondtam volna, az érzései mostanra kissé langyosabbak lennének, mint mikor megkért. Mire bejelentenénk az eljegyzésünket, még tovább halványodna ez az érzés. Az esküvőnk napjára közömbös lenne, és mire a nászutas lakosztályba érnénk, bennem testesülne meg minden szorongása és rémálma. Na, nem!

Olivia kissé elgondolkodva folytatta:

– Úgy tűnik, van valami, amiről lemaradtam – mondta. – Simon tudtommal soha nem hívott meg vacsorázni. Még csak nem is csókolóztatok.

Charlie morgott valamit. Ő megcsókolta Simont, Sellers negyvenedik születésnapi partiján, nem sokkal azelőtt, hogy Simon úgy döntött, mégse érdekli a dolog, és a lehető legmegalázóbb helyzetben faképnél hagyta. Ezt Charlie soha nem említette Oliviának. Még most is képtelen lenne rá. Alig bírt arra a bulira gondolni.

– Tragédia-fétise van – préselte ki magából. – Sajnál a tavaly történtek miatt.

– És azért, mert olyan a lakásod, mint egy terroristáé – emlékeztette Olivia.

– Nem elképzelhetetlen, hogy szeret engem. Csak valami folyton vakvágányra viszi. – Charlie hangja megbicsaklott. – És ha szeret, és én igent mondok, akkor kiszeret belőlem. Nem abban a percben, de lassanként elveszíti az érdeklődését irántam – nyögte kétségbeesetten.

– Char… te… Kérlek, mondd, hogy nem akarsz igent mondani?

– Persze hogy nem! Mit képzelsz, megőrültem?

– Jó – jelentette ki Olivia elégedetten. – Akkor semmi gond.

– Jó, felejtsd el. Akár el is mehetsz.

– De hoztam pár anyagmintát…

– Van egy ötletem: dugd fel a mintáidat a fenekedbe, és húzz vissza a retekbe, Londonba! – Charlie a testvérére meresztette a szemét, és elhatározta, nem fog pislogni, hogy ne veszítse el a harcot, míg lecsukja a szemét.

Olivia határozottan nézett vissza.

– Addig nem megyek sehová, amíg legalább azt a Villandry Duck Egg anyagot meg nem nézed – jelentette ki hűvösen és méltóságteljesen. – Szövött bársony. Nézd meg, tapintsd meg! Itt hagyom a bejárati ajtónál, kifelé menet.

Erre mit lehet mondani?

Megcsörrent a telefon, így megúszta, hogy dönteni kelljen.

– Halló? – mondta Charlie hamisan csengő, vidám hangon.

– Charlie? Stacey Sellers, Colin Sellers felesége vagyok.

– Ó! – A francba. A hívás csak egy dolgot jelenthet: Stacey tudomást szerzett Sellers szeretőjéről, Sukiról, és azt akarja, hogy Charlie megerősítse, hogy igaz a hír. Charlie évek óta rettegett ettől a pillanattól. – Most nem beszélhetek, Stacey. Épp fülig vagyok valamiben.

– Átmehetnék valamikor. Nemsokára. Mutatnom kell neked valamit.

– Most tényleg nem jó az időpont, és nem tudom, mikor bukkanok ki a habokból – hadarta Charlie. Kegyetlen? Talán. De hazug? Nem. – Bocs.

Letette a kagylót, és rögtön meg is feledkezett Stacey Sellersről. – Laura Ashley volt – mondta Oliviának. – Be akart ugrani pár anyagmintával. Azt mondta, hogy a rosszakat hoztad el.

– Várj csak, míg megfogod azt a Villandry Duck Egg pamutbársonyt. Mennyei.

– Csak vicceltem – magyarázkodott Charlie. – Bocs, hogy a torkodnak ugrottam.

– Semmi baj – felelte Olivia gyanakodva. Bár a nővére igyekezett normálisnak tűnni, mégis minden jel az ellenkezőjére utalt. – Nézd, én tényleg megértem. Képes lettél volna igent mondani Simonnak, igaz?

– Egy tökéletes világban igen – sóhajtott fel Charlie. – Ha nagyjából minden körülmény más lenne.

Megszólalt a csengő. Charlie lehunyta a szemét.

– Stacey – mondta.

– Kicsoda?

– Hogyan érhetett ide ilyen hamar?

Lerohant a lépcsőn, kinyitotta az ajtót, közben felkészült, hogy információkkal és tanácsokkal szolgál majd. De nem Stacey állt az ajtóban, hanem Robbie Meakin.

– Ó – lepődött meg Charlie. – Neked nem apasági szabadságon kellene lenned?

– Á, korábban visszajöttem – mondta Meakin. – Nem ment. Nem bírtam elszakadni a gyerektől, aludni sem tudtam rendesen…

– Majd idővel menni fog – mosolygott Charlie. Megnyugtató volt tudni, hogy más emberek élete ugyanolyan nehéz, mint az övé. – Attól tartok, ide azért nem költözhetsz.

Meakin felnevetett.

– Bocs, hogy ilyen későn zavarlak – mondta. – Azt gondoltam, talán rögtön látni akarod. Valaki személyesen hozta ezt be a dutyiba ma kora este.

Átadott Charlie-nak egy összehajtott darab papírt. A kisméretű lap tele volt írva, és úgy festett, mintha egy jegyzetfüzetből tépték volna ki.

– Egyébként hogy van a kicsi? – kérdezte Charlie, miközben szétnyitotta a lapot.

– Jól. Folyton éhes, folyton sír. A nejem mellbimbói olyanok, mint két óriási hegedő seb. Ez normális?

– Nem tudom, bocs.

– Normális – kiáltott le Olivia az emeletről. – Mondja meg neki, idővel jobb lesz.

– A húgom – értesítette Charlie némán tátogva Meakint. – Semmit sem tud.

Meakin elvigyorodott.

– Rendben. Már megyek is. Azt gondoltam, át kell adnom neked, amilyen gyorsan csak lehet. Hallottam, hogy te találtad meg a legutóbbit.

– A legutóbbit?

– A Geraldine és Lucy Bretherickről szóló levelet. Nem így volt?

Charlie bólintott.

– Már nem a nyomozóosztályon dolgozom, Robbie.

– Tudom, de… Tudod, te voltál az egyetlen, aki üdvözlőkártyát és ajándékot küldött a kicsinek. Waterhouse nem küldött. Sellers se, Gibbs se.

– Ők férfiak, Robbie. Te küldesz üdvözlőlapot?

Meakin elvörösödött.

– Mostantól fogok, őrmi.

Charlie felsóhajtott és elkezdett olvasni. Sokkal érdekesebb volt, mint amire számított. Kissé hisztérikus, de érdekes.

Alig volt képes nyugodtan megvárni, hogy Meakin végre elköszönjön. El akarta olvasni az egész levelet. Simon szemüvegén keresztül vizsgálta, egyre csak az járt a fejében, hogyan fog a férfi erre reagálni.

– Én vettem és küldtem azt az ajándékot – dohogott Olivia, miután Meakin elment. – És kaptam érte köszönetét?

– Liv, hozd ide a telefont! – Charlie kinyújtotta a kezét, és közben a levelet bámulta. Nem vett tudomást a hatalmas sóhajról, amivel a telefon megérkezett. Felhívta a nyomozóosztályt. Proust az első kicsengésre felvette.

– Uram, itt Charlie. Itt van még egy levél Bretherickékről. Megint névtelen, de sokkal részletesebb, mint az előző. Látnia kell.

– Mire vár, őrmester? Hozza be. És őrmester?

– Uram?

– Mondja le, bármit tervezett is ma estére.

– Egy kiadós alvást terveztem. Csak hétkor fejeződött be a műszakom.

– Felejtse el! Szükségem van a segítségére. Én alszom?

– Nem, uram.

– Pontosan – mondta Proust. Elégedettnek tűnt, hogy ilyen meggyőzően sikerült érvelnie.

Annak, aki Geraldine és Lucy Bretherick halála ügyében nyomoz: Már írtam, és azt állítottam, hogy Mark Bretherick talán nem az, akinek mondja magát. Épp most találtam egy döglött, vörös macskát a kocsim kerekénél. Ragasztószalaggal volt beragasztva a szája. Akárki tette is oda, kiszúrta a kocsim gumiját. Veszélyben vagyok, figyelmeztettek. Két nappal ezelőtt valaki Rawndesley központjában egy busz alá akart lökni, és tegnap egy kocsi követett – egy piros Alfa Romeo, a rendszáma Y-nal kezdődik.

Tavaly, egy szállodában találkoztam egy férfival, aki azt mondta, hogy ő Mark Bretherick. A valódi neve lehet, hogy William Markes. Lehet, hogy ő vezette azt a kocsit is, amelyik követett.

Corn Mill House-ban két képet találtam: egyet a St. Swithun Általános Iskola egyenruháját viselő lányról, és egy nő képét is – Geraldine és Lucy fényképe alá rejtve két fakeretben. A szemetesben voltak. Mark Bretherick ki akarta őket dobni. Mind a négy kép a Silsford Castle-i bagolymenhelyen készült. Most Jenny Naismith, aki a St. Swithunben az igazgatónő titkárnője, őrzi ezeket a képeket. Volt egy lány Lucy Bretherick osztályában tavaly, a neve Amy Oliver – elképzelhető, hogy a kép őt és az édesanyját ábrázolja.

Beszéljenek azzal a nővel, aki Amy dadája szokott lenni: a száma 07960565681. Meg kell róla bizonyosodniuk, hogy Amy és az édesanyja még élnek. És az apja. Beszéljenek olyanokkal, akik tudnak a Bretherick és az Oliver család kapcsolatáról. Cordy O'Hara Oonagh mamája. A kislány Amy és Lucy legjobb barátnője volt, bizonyára tud valamit, beszéljenek Sian Tomsszal, a St. Swithun nevelési asszisztensével. Keressenek még több holttestet Corn Mill House-ban és környékén – a kertben. Mikor Corn Mill House-ba mentem, Mark Bretherick a kertben volt egy ásólapáttal a kezében. Miért kertészkedne, ha a felesége és a lánya nemrég halt meg? Kutassák át a munkahelyét is. Kérdezzék meg, miért rejtette Mrs. Oliver és Amy fényképét a felesége és a lánya képe mögé.

* * *

Jean Ormondroyd, Geraldine Bretherick anyja hosszú nyakú és keskeny vállú, apró termetű nő volt. Acélszürke, rövidre vágott haja függönyként lógott az arca mellett. A vége felkunkorodott. Charlie a faltól, ahol ült, csak a haját és időnként az orra hegyét láthatta. Jean kizárólag Proustra és Sam Kombothekrára figyelt, csak hozzájuk beszélt. Senki nem mondta neki, kicsoda Charlie, és ő nem kérdezte.

– Szeretném, ha elmondaná a felügyelőnek is, amit nekem elmondott, Jean – biztatta Sam. – Ne zavarja, ha ismételnie kell magát. Szeretném, ha megtenné.

– Hol van Mark?

– Ő Sellers és Gibbs nyomozókkal van. Nem megy el maga nélkül.

Charlie-nak nem kellett kérdeznie, fontos-e az új információ, amit szereztek; Proust csak rendkívüli esetben ül be a kihallgatásokra. Ha nem Geraldine Bretherick követte el a két gyilkosságot Corn Mill House-ban augusztus 1-jén vagy 2-án, akkor az elkövetőnek hat vagy hét napja volt arra, hogy eltüntesse a nyomokat. Hat vagy hét napig a rendőrség úgy hitte, hogy a gyilkos megölte magát. Mindez megmagyarázta a Hóember jelenlétét.

Jean Prousthoz intézte a szavait

– Mark megmutatta nekem Geri naplóját. Azóta kértem, hogy először hallottam róla, és végül, hála istennek, megmutatta. Azt a naplót nem a lányom írta.

– Mondja el Proust felügyelőnek, miért ilyen biztos ebben – mondta Sam. Vajon Sam eltöprengett azon, hogy Proust miért ragaszkodott ahhoz, hogy Charlie is jelen legyen? Nem lehet könnyű Samnek, gondolta Charlie, megpróbálja végezni a munkámat, én meg felbukkanok, és nézem, hogyan boldogul.

– Lucy éjjeli lámpája – mondta Jean –, ahogy a napló beszél róla – az nem jó. Lucynek volt éjjeli lámpája, igen, de az dugaszos volt, Micimackós. A hálószobájában volt bedugva a konnektorba az ágya mellett. Nagyjából akkora, mint egy rendes dugasz, de kerek és nem szögletes.

– A napló nem részletezi, hogy miféle éjjeli lámpa ég, igaz? – kérdezte Proust Samet.

– Hadd fejezzem be – mondta Geraldine anyja. Mindkét férfi feléje fordult. – A naplóban az áll, hogy Lucy azt akarta, hogy az ajtó nyitva legyen, mert félt a szörnyektől, és ugyanezért akarta, hogy világos legyen. Azt írja, hogy az első alkalomtól kezdve, amikor a szörnyekről kezdett beszélni… – Jean vett pár mély levegőt, majd folytatta: – A naplóban az áll, hogy ezután Lucy minden este nyitott ajtónál aludt és égett a lámpa. De miért kellett volna nyitva hagyni az ajtót, hiszen az éjjeli lámpa a szobájában volt?

– Mi úgy gondoltuk, hogy a lámpa Lucy szobáján kívül volt, és azért kellett nyitva hagyni az ajtót, hogy bejusson a fény – mondta Sam.

– Látta Lucy micimackós lámpáját? Nem találta meg? – Jean hangjából sütött a megvetés.

– Megtaláltuk, de nem tudhattuk, hogy Lucy lámpája a szobájában volt-e vagy kint, mondjuk a folyosón.

– És nem dugták be? Nem látták, milyen halvány a fénye? Csupán gyönge, aranyos ragyogás. Az ilyen lámpákat a gyerekszobákba tervezik. Kifejezetten erre a célra gyártják őket. Tudniuk kellett volna.

– Sajnálom – mondta Sam. – Nem tudtam.

– Valakinek tudnia kéne! Hány nyomozó látta azt a fényt? Maguknak nincs gyerekük? Nekik nincs éjszakai lámpájuk?

Hány rendőr cserélt már égőt? – töprengett el Charlie.

Proust Samre nézett, és várta, hogy válaszoljon.

– A fiaim nyitott ajtónál alszanak a hálószobájukban, és a fürdőszoba lámpáját hagyjuk égve.

– Mark sem vette észre a hibát – mondta Jean. Érezhetően engedékenyebb lett. – Persze tudta, hogy Lucynek van éjjeli lámpája, de fogalma se volt, hogy néz ki, vagy hogy hol van. Mindig Geri fektette le, és ment be hozzá éjszakánként.

– Mondhatjuk úgy, hogy Mark jó apa volt? – kérdezte Proust

– Természetesen az volt! Csak éjt nappallá téve dolgozott. Erre utaltam. Mint sok más apa is. Ő Lucyért dolgozott. Imádja azt a gyereket. – Jean lehajtotta a fejét. – Még mindig nem hiszem el, hogy meghalt. Édes Lucym.

– Nagyon sajnálom, Jean. Nagyon sajnálom, hogy ezen a második kihallgatáson is végig kell mennünk.

– Ne tegye – mondta Jean. – Beszélnie kell valakivel, aki még Marknál is jobban ismerte Gerit és Lucyt. És az én vagyok. Nem tudom elhinni, hogy maga nem mutatta meg nekem azonnal a naplót. A maga helyében én ezt tettem volna. Sokkal korábban segíthettem volna.

– A döntés nem az én…

– Nem vasárnapi nagymama voltam – szakította félbe Jean Ormondroyd dühösen Samet. – Mindennap beszéltem Gerivel és Lucyvel telefonon. Lucy életének minden részletét ismerem: mit evett, mi volt rajta, kivel játszott. Geri mindent elmondott. Az az éjjeli lámpa bent volt Lucy szobájában, és az ajtó be volt csukva – ehhez Lucy ragaszkodott. Így nem tudtak bejutni hozzá a ház sötét részeiben lakó szörnyek.

Jean Charlie-ra pillantott, nem volt elégedett a reakciókkal, amit Prousttól és Samtől kapott: az ünnepélyes csenddel. Charlie együtt érzőn mosolygott.

– Mikor Geri és Lucy eljött hozzám, hogy nálam aludjanak, ami gyakran megesett, ha Mark üzleti ügyben távol volt, mindig hozták a Micimackó lámpát is. És Lucy ajtaját be kellett csukni, ha túl sokáig tartott a becsukás, mondjuk öt másodpercig kettő helyett, akkor pánikba esett. Be kellett fejeznünk az esti mesét, jóéjt puszit adni és kirohanni, az ajtót becsukni, mielőtt bekúsznak a szörnyek.

Proust előrehajolt, jobb kezével a bal ujjperceit dörzsölgette.

– Azt mondja, hogy Mark soha nem fektette le a lányát? Egyszer sem? Hétvégeken vagy ünnepekkor? Nem tudta, hogy volt egy lámpa a szobában és az ajtót be kellett csukni?

– Lehet, hogy volt homályos elképzelése, de mindig Geri dugta ágyba Lucyt. Ha Mark otthon volt, ő lenn mondta el a mesét. Mindig annyi mesét olvasott neki, amennyit csak akart. De a fürdetés és a lefektetés Geri dolga volt. Felosztották egymás közt a teendőket, ahogy a legtöbb családban szokták.

– Mindazonáltal – kezdte Proust, és előhúzta szürke mobilját az inge zsebéből, rápillantott, aztán visszaejtette –, furcsának találom, hogy ő és Geraldine nem vitatták meg Lucy szörnyekkel kapcsolatos félelmeit, és hogy nyitva kell-e hagyni az ajtót vagy sem.

– Megvitatták – mondta Jean. – Mark mondta idefelé jövet: tudta, hogy gond van a szörnyekkel, és tudta, hogy Lucy nyűgös a lámpa és az ajtó miatt, de nem emlékszik erre részletesen. Ő nagyon elfoglalt ember, és… nos, a férfiak nem foglalkoznak annyit a gyerekek problémáival, mint a nők.

Charlie kezdte csodálni Jean Ormondroydot, aki elhatározta, hogy nem sír. Azt akarta, hogy az általa adott információra koncentráljanak, ne az érzéseire.

– És nem csak az éjjeli lámpa a tévedés – folytatta. – Más pontatlanságok is vannak. Lucynek megvolt DVD-n az Annie című musical, de nem én vettem neki. Geri vette. És azok a beszélgetések, amiket a napló szerint Gerivel folytattam, soha nem történtek meg. Nem vettem neki könyvcím-feliratos bögrét – ez sem történt meg.

Bögre könyveimmel? Charlie-nak bele kellett volna néznie abba a naplóba; fogalma sem volt, miről beszél Jean. Én nem itt dolgozom, emlékeztette magát. Nem kell értenem.

– Jean, maga szerint ki írta a naplót, ha nem Geri? – kérdezte Sam.

– Nyilván az az ember, aki megölte őt. De nem hiszem, hogy ezt nekem kell kimondanom. Ennek utána jártak? Ő íratta Gerivel, mielőtt megölte. És a búcsúlevél. Kényszerítette, hogy naplót írjon, hogy a rendőrség elhiggye, hogy ilyen szörnyeteg, de ő persze nem volt az. Ezért tette Geri ezeket az apró hibákat a szövegbe, hogy jelezze, hogy nem jószántából írta, Mark és én úgyis tudjuk.

Charlie szerint ez túlzás volt. Ha Geraldine jelezni akarta volna a férjének vagy az anyjának, hogy nem a saját akaratából írta a naplót, erre tényleg az éjszakai lámpa helye a legjobb eszköz? Vagy azt írta volna, hogy Jean vette Lucynek az Annie DVD-I, mikor nem ő vette? Mark még azt sem tudta, miféle lámpája van Lucynek. Azt honnan tudta volna, kitől származik az Annie című DVD? Nem valószínű, hogy tudta. Geraldine írhatott volna valami hibás adatot Mark munkájával kapcsolatban, ha fel akarta volna hívni a figyelmét, hogy valami baj van.

– Jean, meg kell kérdeznem valami mást is – mondta Sam. – Hallott azelőtt Amy Olivérről?

– Igen. Ő volt Lucy barátnője az iskolában, a két legjobb barátnőjének egyike. Természetesen hallottam Amyről.

– Lucy mikor találkozott vele utoljára?

– Azóta, amióta Amy elhagyta a St. Swithunt, ami tavaly történt valamikor, nem találkoztak. Tavasszal vagy nyáron. Amy elköltözött.

– Tudja, hova ment?

Jean a fejét rázta.

– Megkönnyebbültem, hogy egész őszinte legyek. Geri is. Ő úgy gondolta, hogy Amy… nos, kissé instabil. Szeszélyes. Gyakran felzaklatta Lucyt. Sokat veszekedtek, és Amy végül mindig sikoltozott és sírt.

– Min veszekedtek?

Jean felsóhajtott.

– Lucy… Lucy nagyon ragaszkodott a részletekhez. Tudta mi a különbség az igazság és a fantázia között.

– Azt akarja mondani, hogy Amy hazudott? – kérdezte Proust

– Geri szerint folyton. Lucy, aki, isten áldja a lelkét, nem bírta elviselni, ha valaki nem mondott igazat, igyekezett kijavítani Amyt. Ahogy hallottam, Amy fantáziavilágban élt, és túlérzékeny volt. Amolyan városi virágszál. – Jean elutasító hangot hallatott. – Tudják, milyenek a kislányok – a dzsungel törvénye uralkodik, nem igaz? Rossz világ jár a félénk kisegerekre.

– Oonagh O’Hara hogyan illeszkedett be? – kérdezte Sam. Proust csöndben fújt egyet. Charlie tudta, sok dolog van, ami iránt a felügyelő egyáltalán nem érdeklődik. Az általános iskolás kislányok komplex kapcsolatai nyilvánvalóan ide tartoztak.

– Még egy dolog Amyről – folytatta Jean. – Azt akarta, hogy Oonagh az ő legjobb barátja legyen, ne Lucyé. Szándékosan igyekezett kizárni Lucyt, mindenféle titkot mondott Oonagh-nak, és megígértette vele, hogy nem mondja el.

– Miféle titkokat? – kérdezte Sam.

– Butaságokat, még csak titkoknak sem nevezném. Azt akarta, hogy Lucy úgy érezze, kihagyták valamiből, ennyi. Azt súgta Oonagh-nak: A kedvenc színem a rózsaszín, ne mondd meg Lucynek. Azt szokta mondani, hogy ő hercegnő, és az anyja királynő. Geri mondta… – Jean szavai elhaltak.

– Folytassa – bátorította Sam.

– Geri azt mondta, olyan volt, mintha… Amy meg akarta volna büntetni Lucyt, amiért átlát rajta, amikor ragaszkodik az igazsághoz, valahányszor Amy valami ostoba történetet adott elő.

– Geraldine boldog házasságban élt? – kérdezte Proust türelmetlenül, mintha demonstrálni akarná a helyénvaló és az értelmetlen kérdés közötti különbséget. – Mark jól bánt vele? Szerették egymást?

– Miért nem Markot kérdezi? – mondta Jean. – Nem ajánlom, hogy bármi módon megpróbálja Markot bűnösnek beállítani. Csodálatos ember és imádta Gerit. Soha nem emelte fel a hangját, míg együtt voltak. Maga most megpróbál benne hibát találni, mert muszáj valakit gyanúsítania, és más nem jut az eszébe.

– Folytassuk tovább a kesztyűvel – mondta Sam. – Jean, mondja el Proust felügyelő úrnak…

– Mondja el maga. Nyilván már elmondta. Miért kell nekem megismételni?

– Magától fogom hallani – mordult rá Proust úgy, hogy a kis nő hátrahőkölt a székén. Jean Ormondroyd most a saját bőrén tapasztalja, mit jelent a dzsungel törvénye, gondolta Charlie.

– Gerinek volt egy pár sárga gumikesztyűje a mosogató alatti fiókban, arra az esetre, ha olyan dolgokat kellett elmosogatnia, amik nem fértek bele a mosogatógépbe. Mindig mondtam neki, miért veszel olyan dolgokat, amik nem férnek bele, mikor olyan könnyű… – Hirtelen elhallgatott. – A kesztyűk már nincsenek ott. El akartam mosni pár poharat, hogy segítsek Marknak, de a kesztyű eltűnt. Marknak fogalma sem volt, hogy egyáltalán ott voltak, úgyhogy hozzájuk sem ért. Mindig ott voltak.

– Lehet, hogy Geri dobta el őket? – kérdezte Sam.

– Nem. Újak voltak. Sokáig használta őket, mielőtt kidobta volna. Az a férfi, aki megölte, ő viselte őket, hogy ne hagyjon ujjlenyomatot. – Előrébb húzta ültében a széket a padlón. – Nem vagyok bogaras, mielőtt még kijelentenék, hogy az vagyok. Mi más magyarázat lehetne azon kívül, amit mondtam?

Sam Proustra nézett Egyikük sem válaszolt. Jean Ormondroyd szeme Charlie-n pihent meg, tekintette vad volt és követelő. Eszébe jutott vajon, töprengett Charlie, hogy ha tudjuk a választ – még ha az helyes is –, lehet, hogy rosszabb, mintha nem tudnánk?

9

2007. augusztus 9., csütörtök

Nem emlékszem rá, hogy elaludtam, de bizonyára így történt, mert azt tudom, hogy most felébredtem. Ismeretlen szobában vagyok, hosszú, keskeny, és alacsony a mennyezete. Még sose voltam itt azelőtt, és hirtelen bevillan: fogalmam sincs, hol vagyok. Tehát biztosan aludtam. A ruhám rám tekeredett, mintha valaki megcsavarta volna a testemet, mint egy ugrókötelet. A bőröm ragadós, különösen a hátam és a lábam hátsó része. Kinyújtom a karomat, megtapogatom az alattam lévő felületet – vastag és bolyhos anyag.

Megpróbálok felülni, körülnézek, de túlságosan fáj a fejem. Miközben mozdítom, vad fájdalom nyilall a nyakamba és a hátamba. Finoman, centiről centire eresztem le az ágyra. Ismét lehunyom a szememet, a mennyezeti lámpa fényétől ugyanis pár pislantás után lüktetni kezd a homlokom.

A torkom kiszáradt, fáj. Hol vagyok? Mi az ördög történt velem? Voltam másnapos időnként, de soha nem volt ennyire pocsék. És nem is ittam. Félelem árasztja el a fájdalompontokat a testemben, elsüllyeszti őket, mint a bejövő dagály az apró szigeteket. Új festék szagát és erős, ismerős gyümölcsszagot érzek. Nemrég éreztem, ebben biztos vagyok.

A gyerekek. Hány óra van? El kell hoznom Zoét és Jake-et. Ez fontosabb, mint az, hogy hol vagyok. Szinte látom izgatott, kandikáló fejüket az óvoda ablakában, amint ragyog a szemük az örömtől, mikor meglátnak. Ülő helyzetbe tornászom a testem, nem törődve azzal, mennyire fáj.

Az órámra nézek. A kijelző 00:10-et mutat. Tíz perccel múlt éjfél – ó, istenem! A gyomrom és a szívem egyszerre szorul össze, mintha valaki vastag kötelet kötött volna köréjük, és alaposan megrántaná. Ekkor eszembe jut: Mark. Elájultam az utcán, ő segített. Nem Mark, javítom ki magam. Mark Bretherick az valaki más.

– Mark! – kiáltom, mert a hangom jobban működik, mint a testem. Tudom, hogy nem tudnék elég gyorsan mozogni. Áthúzom nehéz, reszkető lábamat az ágy szélén, és akkor látom, hogy nem is ágy, hanem valamiféle fehér törülközővel leterített, magas pad.

– Mark – kiáltom újból. Mi másnak nevezhetném? Az ajtó nyitva. Miért nem hall engem? Tíz perccel múlt éjfél. Nick biztosan kapott telefonhívást az óvodából, mikor nem bukkantam föl. Mostanra biztosan magánkívül van.

Kell a telefonom. A táskám a szoba másik felén van egy kis domború felületű ablaknál. Megpróbálok lekászálódni a padról és felállni. Miért fekszem fehér törülközőn? Botladozom, megpróbálok feltápászkodni a padról, és megint visszahuppanok.

– Ó! – Felnyögök, arccal esek a csíkos szőnyegre. Sárga, zöld és narancssárga színekben pompázik. Kavarog velem a világ, de sikerül a hátamra fordulnom. A lámpába bámulok. Átlátszó égő egy harang alakú, rózsaszínű üveg lámpaburában.

Hirtelen döbbenek rá: az ő házában vagyok. Nem Mark házában. Hazahozott.

A térdemre támaszkodom.

– Mark! Mark! Hol vagy?

Kiáltok, de hangom elveszítette az erejét. A kézitáskám mintha száz mérföldre lenne. Rosszullét hulláma csap át rajtam. A vörös macska fejére gondolok, a vérre a feltépett nyaka körül, és a szám elé kell tennem a kezemet, nehogy elhányjam magam.

Négykézláb húszig számolok és addig nyeldekelek, amíg elmúlik a hányinger. Kerek bolyhok vannak a szőnyegen. Mint a mienken otthon, miután lecseréltük a pirosat a megnyugtatóbb szürkészöldre. Ez a szőnyeg új. Sárga, zöld, rozsdabarna, szürkésbarna. És narancsszínű, mint a macska feje. Csíkos. Biztos, hogy nő választotta.

– Sally? – Itt van: a férfi, akivel tavaly egy hetet töltöttem. A férfi a szállodából. Tétován mosolyog, mielőtt belép a szobába, mintha vonakodna belépni az én területemre. Barnásvörös haja nedves, három kis csiga ragadt a homlokához. Megismerem a vörös szvettert, amit visel, Seddon Hallban is ez volt rajta. Nem veszem be azt az egész mit-viselhetnek-a-vöröshajúak filozófiát: ezt mondta. Egy pohár vizet tart a kezében. – Itt van, igyál egy kortyot belőle. Jobban érzed majd magad.

– A gyerekeim… – kezdem mondani.

– Jól van. – Talpra segít, támogat, mikor látja, hogy el akarok esni. – Nick elhozta őket az óvodából. Jól vannak.

Megiszom a vizet. Túl gyorsan ment le. Még szomjas vagyok.

– Te… – Beszélt Nickkel. Lehunyom a szemem, fénykitöréseket látok, amiket gyorsan elnyel a sötétség. – Ki vagy te? – Érzem, hogy minden, ami kedves nekem, elúszik. Nem hagyhatom, hogy elmenjen.

– Le kell feküdnöd – mondja. – Később majd beszélünk.

Felemel, és a pad felé visz.

– Beszélnem kell Nickkel – mondom. – Lüktet a fejem. Muszáj ennem valamit.

– Hozok neked valami ennivalót. És egy párnát is. Úgy sokkal kényelmesebb lesz. – Fura zajt hallat, mintha kuncogna. – Sally, hogy jutottál ilyen állapotba? Mi történt az arcoddal? Mi… tudod, hogy mi van az arcoddal?

– Ki vagy te? – kérdezem újból rémülten, mert nem tudok válaszolni a kérdésére. Fogalmam sincs, miért érzem magam ilyen gyengének. – Hozd ide a telefonomat. Most – mondom olyan határozottan, amennyire csak tudom.

– Pihenned kell…

– Beszélnem kell a családommal! – Adrenalin pörgeti az agyamat. – Ki vagy te? Mondd meg! Te hagytad a döglött macskát a kocsimnál?

– Micsodát? Összevissza beszélsz. Feküdj le. Vegyél egy mély lélegzetet.

Könnyű visszaesnem a hátamra. Mélyeket lélegzek, az segít. Szilárdabbnak, tudatosabbnak érzem magam. Érzékelem, hogy éhes vagyok. Kell valami a gyomromba hamarosan, vagy teljesen bezáródik az agyam.

– Lucy és Geraldine Bretherick – suttogom. – Meghaltak.

– Tudom – mondja.

– Te nem Mark vagy.

– Nem.

Kinyitom a szememet, de ő félrenéz. Zavartan.

– Hazudtál.

Felsóhajt.

– Sally, még nem vagy elég erős ahhoz, hogy lefolytassuk ezt a beszélgetést. Hadd hozzak neked egy kis ennivalót. Csak feküdj itt és pihenj, rendben?

– Beszélnem kell Nickkel.

– Előbb egyél.

– Nem, én… – megpróbálok felülni, és csaknem lezuhanok a padról, ő már elindult az ajtó felé, oda kell ugrania hozzám, hogy elkapjon. A szemem nehéz és dagadt; muszáj lehunynom. Egy kérdés fogalmazódik meg a fejemben: Biztos vagy benne, hogy Nick és a gyerekek jól vannak? De már nem maradt erőm mozdulni, se beszélni. Olyan, mintha lassan eltávolodnék önmagamtól. Küzdök az ellen, hogy itt maradjak azzal a férfival, aki azt mondta, hogy Mark Bretherick, de lassan feladom. Megtörik az ellenállásom, elhalványodik, és nyugalommá simul.

Messziről hangot hallok. Megnyugtatót, mint valami zeneszám részletét.

– Emlékszel, mit mondtam neked Seddon Hallban? Amikor arról beszéltél, milyen kiégettnek és leharcoltnak érzed magad minden nap végére. Azért küzdesz egész nap, hogy kielégítsd a családod szükségleteit, és ugyanakkor százötven százalékra végezd el a munkádat, úgy keringsz körbe-körbe, mint a mániás, és igyekszel mindent teljesíteni. Emlékszel? Még mindig eszemben van, amikor azt mondtad, hogy az a legnehezebb, mikor olyan kimerült az ember, hogy csak összeesni képes, ám úgy kell tenni, mintha egyáltalán nem is lenne fáradt. Úgy kell csinálni, mintha fel lennél dobva, tele energiával, és Nick is mindenben segítene.

Én mondtam ezt neki? Ilyesmiket rendesen csak a barátnőimmel osztok meg, akiknek szintén van gyerekük. De ez ettől függetlenül igaz. Meg akarom magyarázni, de nem jön ki hang a torkomon. Nick aggódna, ha tudná, hogy szerintem milyen az életem, mert ő törődik velem. „Miért nem mész fél állásba? – mondaná. – Heti három nap vagy még inkább kettő.” Ezt mondta, miután Zoe megszületett, mielőtt megtanultam úgy tenni, mintha tele lennék energiával egészen addig, míg le nem fekszem, és az esetek többségében lefekvés után is. – „Én is dolgozhatnék csökkentett munkaidőben, kipihenhetném magam a családban.” De én nemet mondtam, megvitatni sem voltam hajlandó a dolgot, mert akkor meg kellett volna mondanom az igazat: túlságosan imádom a munkámat. Egy kicsivel sem akarok kevesebbet dolgozni, még ha ez azzal jár is, hogy addig hajtom magam, míg kinyikkanok. Vállalom a kockázatot. Attól az ötlettől, hogy Nick esetleg kevesebbet dolgozik, és kevesebbet keres, hogy többet pihenhessen, jeges borzongás futott végig rajtam.

– A tested elárulja, hogy még nem állsz készen rá, hogy hazamenj – folytatta halkan a hang. – Hallgass rá. Emlékezz rá, mit mondtál, mi a legrosszabb a hazaérkezésben egy üzleti utazás után?

De én nem voltam üzleti úton. Megint nem mozog a szám. Nem tudok érvelni.

– Az, hogy mindjárt összeesel; nem akarsz mást, csak belépni a bejárati ajtón, egyenesen odamenni az ágyhoz és huszonnégy órán át ott maradni. De Zoe és Jake hiányol már, és Nicknek egyedül kellett állnia a távollétedben a sarat, úgyhogy most neked kell átvenned a helyét. Neked kell akcióba lendülnöd, mint a bohócnak a gyerekzsúron, és megengedned Nicknek, hogy végigpihenje a nap további részét, biciklizzen, vagy találkozzon a haverjaival a kocsmában. És mivel bűntudatot érzel, hogy többször elmész éjszakára, míg Nick nem, úgy teszel, mintha nem is lenne jelentősége. Rettegsz hazamenni az üzleti utak után, mert tudod, hogy többet kell dolgoznod, mint rendesen, a kényelmetlenség miatt, amit az elutazásod jelentett – mintha extra erőfeszítéssel tartoznál a családnak egyfajta penitencia gyanánt.

Még mindig itt van? Ő beszél, de ezek az én szavaim. Akkor mondok ilyeneket, amikor a legjobban le vagyok lombozva. De ez nem az, amit tényleg gondolok, ahogyan valójában érzek. Nem. Ez nem olyan. Hagyd abba!

– Kérdeztem tőled, hogy miért nem mondod el ezeket Nicknek. Emlékszel? Azt felelted, úgysem értené meg. Ő úgy hiszi, hogy alaposan kiveszi a részét mindenből. Ezért nem veszi észre a többi dolgot, mindazt, amit te csinálsz, mert föl se fogja, milyen teher nyomja a válladat.

Gondolkodni próbálok, de mintha szűk anyagba csomagolták volna az agyamat.

– Váltóműszakot állítottatok össze a gyerekekkel a hétvégekre, de te csaknem minden szombaton és vasárnap korán kelsz – folytatja a hang. Az én szavaim, az ő hangja. Emlékszik minden szóra, amit kimondtam. – Te nem maradhatsz ágyban. Nick igen. Amikor rád kerül a sor a reggeli műszakban, ő tízkor kel, a lakás makulátlanul ragyog, a gyerekek felöltöztetve, megetetve boldogan játszanak – a foguk megmosva, a hajuk megfésülve –, és te még mindig pongyolában vagy, éhesen. Akkor kezdesz el gondolkodni azon, hogy összeütsz valami reggelit meg kávét magadnak.

Amikor Nick az ügyeletes, én kilenckor kelek, a gyerekek nyafognak és éhesek, még mindig pizsamában vannak, az összes játékuk szétdobálva a szőnyegen. Egy halom mosatlan edény tornyosul a mosogatóban, Nick pedig a konyhaasztalnál ül a kávéja és az újságja mellett…

– Emlékszem másra is, amit Seddon Hallban mondtál. – A férfi hangja félbeszakítja a gondolataimat. Most már tudom, hogy tényleg itt van. Kattog az agyam. Mit mond? Nicket áztatja. Nem bízom benne. Valami drogot adott? Ezért érzem magam így? – Azt mondtad, nem bánod, hogy hazudtál, nem bánod az együtt töltött hetet. Azt mondtad: „ha azt látod, hogy senki nem törődik veled, akkor neked kell törődnöd magaddal”.

Szavai egy keskeny alagútba potyognak a fejemben, aztán nemsokára rám csukódik a sötétség.

Mire felébredek, már elment. Az órámra nézek. Hajnali háromnegyed négy. Fáj a gyomrom, rettentően félek, és zavarban vagyok, de nem tudok könnyebben mozogni, mint azelőtt. Leugrom a padról és csörrenést, fémes koppanást hallok. Mi ez, amin fekszem? Egyetlen széles, ezüstszínű lába van, középen kerek talppal. Eszembe jut, hogy láttam, de nem figyeltem rá, mikor a szőnyegen feküdtem korábban. Lehajolok, és újból megnézem, hogy ellenőrizzem, jól emlékszem-e. Nem. Újabb erős, fémes hangot hallok, csöndesebbet az előzőnél.

Elhúzom az egyik törülközőt, aztán a másikat és a bézsszínű bőrre bámulok. Kétségbeesetten próbálom felidézni az emléket. Egy orvosi vizsgálóasztal? Aztán elakad a lélegzetem, és az összes törülközőt a padlóra söpröm. Valami kinyúlik a hosszú, vékony bőrasztal egyik végéről: egy nagy vízszintes, kör alakú hurok, amit ugyanolyan bézsszínű bőr borít. Tudtam, hogy az lesz ott. Mégis összeszorul a gyomrom.

Ha nem tudnám, mi ez, a hurok alakja megijesztene. De a felismerés nem csökkenti a félelmemet. Mert ennek a dolognak nem kellene itt lennie. Nem tartozik ide; valami rettentően félresiklott. Ez olyan masszázsasztal, amilyen Seddon Hallban volt, amilyenen az alatt a három-négy masszázs alatt feküdtem, míg azt a hetet Markkal töltöttem.

Valakivel, aki nem Mark volt. Valakivel, aki hazudott.

Megfordulok, az ajtóhoz futok, tudva, hogy ezúttal sem ennivaló, sem pihenés ígérete nem akadályozza meg, hogy elmenjek. Semmi sem akadályozhatja meg, hogy hazamenjek Nickhez és a gyerekekhez.

Valami mégis megakadályozza, és vad sikoly tör fel a torkomból, mikor eszembe jut a második fémes kattanás, a hang, amiről azt hittem, a padból jön – az asztalból –, nem változtatja meg a tényt: az ajtó zárva van.

Rendőrségi bizonyíték hiv. szám: VN8723

Eset hiv. szám: VN87

A nyomozást vezeti: Samuel Kombothekra őrmester

GERALDINE BRETHERICK NAPLÓJA, 9/5. KIVONAT (Toshiba Laptop merevlemezéről készült kivonat, Corn Mill House, Castle Park, Spilling, RY29 OLE)

2006. május 3., este 9 óra

Az anyaság egyik mellékhatása, hogy bizonyos szempontból immúnis lettem a félelemre, ami kimondottan felszabadító dolog. Annyira hatalmukba kerítenek a saját érzéseim, hogy nem tudom elhinni, hogy mások másként érezhetnek. A legjobb példa: szombaton Cordy és én elvittük Oonagh-t és Lucyt úszni. Visszafelé megálltunk a szupermarketnél. Mindkét lány elaludt. Javasoltam Cordynak, hogy ugorjunk be, és zárjuk be a gyerekeket a kocsiba a parkolóban. Én folyton ezt csinálom Lucyvel, de Cordy megdöbbent.

– Nem tehetjük – mondta. – Mi lesz, ha felrobban a kocsi? Már megtörtént egyszer, hallottam a hírekben. Néhány gyerek meghalt, mert a kocsiban hagyták őket, és felrobbant a benzintartályuk.

– Mi lesz, ha magunkkal visszük őket, majd lezuhan a szupermarket teteje, és halálra zúzza őket? – kérdezek vissza.

– Nem hagyhatjuk magukra őket – erősködön. – Valami elmebeteg elrabolhatja őket.

– Fáradtak – mondom. – Hagyjuk őket aludni. A kocsi zárva lesz.

Ez, tudtam, még az előző érvemnél is gyengébb volt. Az elmebeteg betörheti az ablakot, és könnyedén elrabolhatja a lányokat. Persze a legszívesebben megkérdeztem volna, hogy mi az ördögnek akarna magával hurcolni valaki két ötévest, ha nem muszáj. Tudtam, hogy amikor Cordy elmebeteget mond, azon pedofilt keli érteni. Megpróbáltam magam beleélni egy pedofil lelkivilágába. Lehetetlennek tűnt, és nem csak az elsődleges ok miatt. Nehezen tudok együtt érezni egy olyan felnőttel, aki a gyerekek társaságát keresi. Tudom, hogy az emberek folyton ezt teszik, gyakran ártatlanul, mindenféle hátsó szándék nélkül, de ennek ellenére valószínűtlennek tartom. Ha az ember nem tud elképzelni valamit, attól félni se tud.

Azt is felfedeztem a múlt este, mikor Mark azt javasolta, hogy menjünk Lucy iskolaszünetében külföldre, hogy már nem félek a repüléstől. Abszolút bizonyossággal tudom, hogy egyetlen repülőgép sem zuhan le, amelynek én a fedélzetén vagyok, mert ha repülőszerencsétlenség következtében meghalnék, akkor megmenekülnék minden további szülői kötelezettségemtől, és Murphy törvénye szerint nem úszom meg ilyen könnyen. Ha meghalnék repülőszerencsétlenségben, nem töltenék még tízezer szombat délutánt hányás és büdös zokni szagú ugrálóvárak mellett, vagy a szeméthalom közepén ülve az „Add tovább a csomagot!” nevű játékot játszva, mint valami csavargó a papírból készült fekhelyén, miközben Lucy nedves, félig megrágott szendvicsdarabokat köp a kezembe. Nem azt mondom, hogy meg akarok halni – egyszerűen csak tudom, hogy nem fogok.

Mondtam Marknak, nem hagyom magam kitoloncolni az otthonomból és az országból egy mindenre alkalmatlan időpontban csak azért, mert a St. Swithun úgy döntött, hogy extra hosszú szünettel jutalmazza meg a tanárait. Nagyon dühös lettem, amikor kiderült a dolog: az ember egy vagyont fizet a magániskoláért és hosszabb a szünet, mint az állami szektorban. Ezt nevezem csalásnak.

Michelle világossá tette, hogy többé nem számíthatok rá. A kövér, ronda barátjával megy nyaralni, aki soha nem szólal meg – az utat már lefoglalták. Rengeteg pénzt ígértem neki, hogy mondja le, de szerelmes (a Mindenható tudja, hogyan és miként, tekintve, hogy szerelme tárgyától semmiféle ingert sem kap), és úgy tűnik, jelenleg teljesen immúnis az anyagi ösztönzésre. Végső esetben megkérhetem az egyik mamát az iskolából, hogy fogadja be Lucyt a szünetre. Valamelyikük biztosan azt tervezi, hogy hazavágja életének azt a két hetét azzal, hogy úgymond a gyerekére szánja, úgyhogy az én gyerekemet is befogadhatja. Vehetek neki egy új porszívót vagy kötényt köszönetképpen. Lucy meg a két hét alatt remek ötleteket gyűjthet a miként áldozzuk fel magunkat és legyünk a családunk rabszolgái témakörben, mert azoknak a nőknek, akik mindezt jól megtanulták, annyival könnyebb az életük, és nem is kérdőjelezik meg a dolog igazságát.

Anyám, akinek segítenie kéne, szóba sem jöhet. Tegnap hívtam föl, de nem tudtam meg, hogy maradhatna-e nála Lucy két hétre vagy sem, mert el se jutottunk odáig a beszélgetésben. Kijelentette, hogy az iskolai szünetek alatt nekem kellene foglalkoznom a lányommal.

– Tényleg? – kérdeztem. – Hát én nem fogok. Nem vagyok hajlandó két hétig cselédet játszani. Inkább dugjanak két hétre egy cellába összekötözve, kipeckelt szájjal.

Időnként olyasmit is mondok, amit nem gondolok komolyan: „amelyik kutya ugat, az nem harap”. Ez egyfajta szelep, ahol kiengedhetem a gőzt. Ilyenkor úgy érzem, hogy még mindig én irányítom az életem. Anyámnak örülnie kéne, hogy képes vagyok humorosan kezelni a szorongásaimat. Azért mondok időnként szörnyűségeket, hogy megőrizzem az ép eszemet. Ha anyám csak egyszer is azt mondaná „szegénykém, két hét anyaszolgálat, micsoda rémálom”, nem érezném annyira nyomorultul magam. Esetleg mondhatná ezt is: „Magaddal kellene törődnöd – miért nem küldöd Lucyt bentlakásos iskolába?” Soha nem tenném, a Mindenható őrizzen. Szeretem, ha Lucy a kőzetemben van, de nem egész álló nap. A bentlakásos iskola emlegetése felélesztené bennem az anyai odaadást, ami valljuk be, nem ártana.

Sajnos, anyám nem érti a fordított motivációt. Elsírta magát, és ezt hüppögte a telefonba:

– Nem is értem, miért van gyereked. Nem tudtad, mivel jár? Nem tudtad, hogy milyen nehéz munka?

Mondtam neki, hogy fogalmam sem volt. És emlékeztettem, hogy hazudott nekem. Azt mondogatta, míg terhes voltam, hogy anyának lenni kemény munka, de az ember nem bánja, mert imádja a gyerekét.

– Ez ostobaság – mondtam neki. – Az ember szereti őket, ami rendben van, de közben százszor is megbánja. Az, hogy szeretünk valakit, miért jelentené azt, hogy fel akarjuk érte áldozni a szabadságunkat? Miért jelentené, hogy örülünk annak, hogy az életünk csaknem minden téren rosszabb lett, mint amilyen volt

– Neked nem rosszabb az életed – ellenkezett anyám. – Gyönyörű, aranyos kislányod van.

– Neki tökéletes élete van – válaszoltam. – De ez Lucy élete, és nem az enyém – Mivel olvastam egy cikket előző nap, még hozzátettem: – „Csöndes konspiráció” hallgatja el, hogy valójában milyen az anyaság. Senki nem mondja meg az igazat.

– Csöndes konspiráció! – sivította anyám. – Folyton azt mondogatod nekem, milyen borzasztó lett az életed, amióta megszületett Lucy. Most már azt szeretném, ha tényleg csöndes konspiráció lenne. Sokkal boldogabb lennék.

Lecsaptam a telefont Csöndet akar, hát kapja meg. Eldönthettem volna a vitát azzal, hogy rámutatok, hogy azért vagyok önző, azért vonakodom alávetni saját szükségleteimet valaki másénak, mert születésem pillanatától kezdve úgy kezelt, mintha aranyból volnék. Anyám szemében valóságos gyermekistennő voltam. Elég volt egyet nyikkannom, ha akartam valamit, soha nem büntetett; csak azt kellett mondanom, bocsánat, és megbocsátottak, és megjutalmaztak a bocsánatkérésért. Lucy körültekintőbb nővé fejlődik, mint én, efelől semmi kétségem, mert ügyelek rá, hogy ne úgy nőjön fel, mintha ő lenne „az egyetlen kavics a tengerparton”.

Az anyámmal való kapcsolatom a Hosszú álom óta nem állt helyre. A Lucy születését követő karácsonykor Mark egy konferencián vett részt. Anyám átjött hozzánk. Vett nekem egy bögrét, amelyen egy könyv borítója volt látható: Raymond Chandler Hosszú álom című regényéé. Karácsony másnapján, négy egyhuzamban átvirrasztott éjszaka után kibontottam a csomagot. Előtte négy éjszakán át élőhalottként vonszoltam magam a házban, Lucyvel a vállamon, veregettem a hátát, próbáltam meggyőzni, hogy hunyja le a szemét, hogy én is le tudjam hunyni az enyémet.

– Hosszú álom?– vetettem oda anyámnak, mert képtelen voltam elhinni, hogy ilyen kegyetlen. – Ez nagyon beteg tréfa.

Igyekezett ártatlannak tűnni.

– Mire gondolsz, kedvesem? – kérdezte.

Elvesztettem a türelmemet és elkezdtem kiabálni.

– Hosszú álom? Kibaszottul hosszú álom? Tíz hete nem aludtam még egy óránál többet egyfolytában!

Belehajítottam a bögrét a kandallóba, és darabokra tört. Anyám elsírta magát, és esküdözött, hogy eszébe se jutott bármire célozni. Visszanézve nem valószínű, hogy bántani akart. Nem szemét, csak tapintatlan – túl okos ahhoz, hogy érzékeny legyen.

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy miután szóltam, hogy kellene valaki, aki vigyáz a szünetben Lucyre, anya nem hívott vissza, nem ajánlotta, hogy vigyáz rá, mint ahogy sok anya tette volna az ő helyében. Egyre inkább meg vagyok győződve róla, hogy csak azért aggódott annyit Lucy miatt, mert bár megígérte, hogy segít, valójában keveset tett.

10

2007. 08. 09.

– Ez nem rólam szól – mondta Mark Bretherick. – Maguk persze azt mondják, de nem igaz. Tudja, mit művelnek az embereik a kertemből kiásott földdel?

Kimutatott a nappali ablakán az overálos rendőrök csoportjára. Sam Kombothekra csöndesebben és komolyabban, mint ahogy Simon valaha látta, zsebre dugott kézzel, meggörnyedt vállal állt őrt mellettük. Simon tudta, abban reménykedik, hogy nem találnak semmit. Kombothekra gyűlölte a nyomozással járó kellemetlenségeket, a kínos helyzetet, hogy le kell tartóztatni egy embert, bele kell nézni az arcába és azt mondani neki, hogy úgy hiszi – vagy tudja, gyakrabban, mint nem –, hogy valami rettenetes dolgot követett el. Különösen nehéz, ha olyan illetőről van szó, akit másként szokott az ember kezelni.

Csak magának köszönheti. Kicsit kevesebbet kellett volna mondogatni, hogy „Mark, megértjük, min megy keresztül”, és jóval könnyebb lenne a mai nap.

– Az embereink, amennyire lehet, visszaállítják az eredeti állapotokat – mondta Simon Brethericknek.

– Nem erre gondoltam. Maga pontosan tudja. Úgy látszik, mintha kiásnának valamit, pedig valójában betemetnek! Ezért dolgoznak olyan szorgalmasan.

Bretherick végre lecserélte a napok óta hordott verejtékfoltos, kék ingét egy tiszta, arany mandzsettagombos mustárszínűre.

– Mit temetünk el? – kérdezte Simon.

– A helyzet realitását. Ezt nekifutásból elcseszték, igaz? Amikor rájöttek, hogy mellényúltak, úgy döntöttek, hogy rám verik, én vagyok a hunyó, mert az könnyebb, mint elismerni, hogy nekem volt igazam: hogy az a férfi, akit William Markesnek hívnak, akit maguk még mindig nem találtak meg, megölte a feleségemet és a lányomat.

– Nem mi döntjük el, ki a hunyó. Bizonyítékokat keresünk, és azok vagy rá vallanak valakire, vagy tisztázzák.

Megvetés torzította el Bretherick vonásait.

– Szóval azt remélik, a begónia alatt bizonyítékot találnak arra, hogy nem követtem el semmilyen bűntényt?

– Mr. Bretherick…

– Valójában Dr. Bretherick, és még mindig nem válaszolt a kérdéseimre. Miért túrják fel a kertemet? Mit keresnek ezek az emberek az irodámban, miért zavarják az embereimet, néznek át minden papírt? Nyilván arra keresnek bizonyítékot, hogy én öltem meg Geraldine-t és Lucyt. Nos, semmilyen bizonyítékot se fognak találni, mert nincs ilyen.

Simon és Kombothekra valami hasonlót mondott Proustnak előző nap: Bretherick már jó ideje ártatlannak mutatkozik abban a bűnügyben, amit itt elkövettek. Egészen pontosan miért vagyunk itt?

– Igaza van, Waterhouse – jelentette ki Proust első ízben az írott történelem során. Ha Simon hallókészüléket viselt volna, levette volna, alaposan megrázza, hogy ellenőrizze, megfelelően működik-e. – Legyen hálás, hogy nincs az én bőrömben. Választanom kellett: vagy nevetség tárgya leszek, mert beugrottam, és elköltöttem több ezer fontot valami névtelen fantaszta döglött macskákról, piros Alfa Rómeóról és szomorú férjek alkalmatlan időben folytatott kertészkedéséről szóló meséje nyomán, vagy végigmegyek a történeten, ahogy egy rendes detektívfelügyelőhöz illik, aki elnézett egy fontos nyomot, és nem talált holttestet abban a nyavalyás üvegházban. Az ember aztán nyugodtan lefogadhatja a rendőri fizetésébe, hogy öt év múlva egy mitugrász utcai járőr fedezi majd fel a szabadnapján, napfürdőzés közben.

– Uram, vagy van több holttest, amit megtalálunk, vagy nincs – mutatott rá Simon. – Nem úgy van, hogy csak akkor lesznek ott, ha nem keressük őket.

A Hóember dermesztő hideget árasztott.

– Ne fontoskodjon, Waterhouse. Aki fontoskodik, fontoskodó választ kap. Arra céloztam – amit mindenki, akinek megfelelő módon működik az agya, képes felfogni –, hogy attól tartok, a kutatásaink nem járnak eredménnyel. És ugyanúgy félek attól, hogy ha nem veszem figyelembe a névtelen levélben foglalt információt…

– Tökéletesen megértjük, uram – szúrta közbe Kombothekra készségesen. Vajon miért lesz nyomozó az, aki ennyire igyekszik kerülni a bajt?

– Mond magának valamit az a név, hogy Amy Oliver? – kérdezte Waterhouse Brethericktől.

– Nem? Ki ő? Ő az a nő, aki idejött, és úgy néz ki, mint Geraldine?

– Egy kisgyerek. Tavaly Lucy osztálytársnője volt.

Simon látta, hogy Bretherick haraggal leplezi a csalódását.

– Hát nem figyelnek arra, amit mondok? Geraldine foglalkozott minden iskolai dologgal.

Simon háta mögött megszólalt egy csöndes hang:

– Maga Lucy egyetlen barátnőjének sem ismerte a nevét? – Kombothekra csatlakozott a kihallgatáshoz.

– Azt hiszem, volt egy Urna nevű. Valószínűleg mindegyikükkel találkoztam egyszer-kétszer, de…

Megszólalt a telefon.

– Felvehetem?

Simon bólintott, aztán hallgatta, hogy Bretherick rövid, érthetetlen kirohanást intéz a telefonba.

– Kliensszerver-bázisúnak kell lennie, és multi-level BOM-mel is kell rendelkeznie – foglalta össze végül.

– Munka? – kérdezte Simon, mikor véget ért a beszélgetés. Hogyan képes ilyen rövid idő után Bretherick átváltani munkahelyi üzemmódba?

– Igen. Feltételezem, lehallgatják a telefonomat, nem? Ha tudni akarják, hogy mi mit jelent, nyugodtan kérdezzenek.

Nagyképű szarházi, gondolta Simon.

– Beszéljünk a két fényképről, amiről azt állította, hogy ellopták – mondta, mert úgy döntött, ideje visszavágni. – A keretekben Geraldine és Lucy képei mögött két másik fénykép volt, amelyek talán Amy Olivért és az édesanyját ábrázolják.

Bretherick lassan engedte ki a levegőt, összevonta szemöldökét.

– Micsoda? Miről beszél? Nekem nem volt képem, ami… Nem is ismertem Amy Olivért és az anyját. Ki mondta ezt maguknak?

– Honnan származik Geraldine és Lucy bagolymenhelyen készült képe? Maga készítette?

– Nem. Nem tudok róluk semmit. Egy napon egyszer csak ott voltak a kandalló párkányán. Ennyi.

Simon hitt neki, de akkor is furán hangzott.

– …Geraldine intézett minden ilyesmit, bekeretezte a kedvenc fényképeit, Lucy rajzait és feltette őket. Megláttam azt a kettőt, megtetszettek és elvittem őket az irodába, ennyit tudok róluk. De miért tette ennek az Amy Olivernek és az anyjának a képét a keretekbe? Ennek semmi értelme.

– Oliverék fontosak voltak Geraldine számára, tud róla?

Bretherick kérdéssel felelt.

– Honnan tudja? A fényképekről? Vagy megtalálta a nőt, aki ellopta? – Előrehajolt. – Ha tudja, hogy ki az, mondja meg nekem is.

– Mark, miről szoktak maguk ketten Geraldine-nal beszélgetni? – kérdezte Kombothekra. – Tudja, este, vacsora után.

Simon elhatározta, hogy később majd felhívja az őrmester figyelmét az esküvői évfordulós képeslapokra, a rajtuk szereplő rettentően udvarias üzenetekre.

– Nem tudom! Mindenféléről. Micsoda ostoba kérdés ez? Az én munkámról, Lucyről… Maga nős?

– Igen.

– Nem – mondta Simon gyorsan. Nem akart ott ücsörögni azon aggódva, hogy neki mikor teszik fel ugyanezt a kérdést. Jobb, ha túlesik rajta.

Bretherick bámult rá.

– Nos, akkor maga nem tudhatja, mit jelent, mikor valaki meggyilkolja a feleségét.

Simon arra gondolt, ez aztán sokat segít abban, hogy nézzük mindig az élet napos oldalát.

– Én ismerem a fiaim minden egyes barátját, a nevüket és a szüleikét is – mondta Kombothekra.

– Remek – nyugtázta Bretherick. – És azt tudja, hogyan kell a startvonaltól megépíteni egy hűtőanyag-mentes, nitrogén-visszakeringtetéses hűtőegységet, amire a világ minden valamirevaló laboratóriumában szükség van? Hogy egy vagyont keressen vele?

– Nem – mondta Kombothekra.

– Én tudom – vonta meg a vállát Bretherick. – Mindenkinek megvannak az erősségei és a gyengéi, őrmester.

Simon kezdte magát alkalmatlannak érezni; nem kellett sok hozzá.

– A maga anyósa azt állítja, hogy bizonyos tények Geraldine naplójában nem felelnek meg a valóságnak. Például, Jean nem vásárolt a Hosszú álom képével díszített bögrét. Geraldine nem lobbant haragra, nem törte össze a bögrét, nem vádolta érzéketlenséggel az anyját kialvatlan állapotában.

Bretherick bólintott.

– Nem Geraldine írta azt a naplót. Aki megölte, az írta.

– Mégis csak most lett benne bizonyos, mikor hallotta, hogy mit mondott Jean. Nem igaz? – Bretherick azt kérdezte, miért lett gyanúsított; Simon remélte, hogy most már világosabb neki. – Sokkal korábban olvasta azt a naplót, mint Jean. Gondolom, többször is, jól mondom?

– Újra és újra. Nagyobb részét emlékezetből fel tudom mondani, hogy feldobjam vele a partyt, ha leül a hangulat. Népszerű vendég lennék.

– Miért nem mondta rögtön „Ez nem történt meg, ez nem igaz, a feleségem nem írhatta ezt”?

Simon zavartan figyelte, ahogy Bretherick arca elsápad.

– Ne engem hibáztasson! Maguk mind azt mondták, hogy Geraldine megölte magát és Lucyt. Folyton ezt mondogatták. Nem, az a napló nem tűnt olyannak, mintha Geraldine-é lenne, egyáltalán nem, de maguk mondták, hogy az az ő naplója.

– Nem a benne kifejezett érzésekről és a viselkedéséről beszélek, olyasmikről, amiket esetleg elhallgatott maga elől – mondta Simon. – Tényekről beszélek: a bögre összetöréséről, olyan dolgokról, amelyek egyszerűen nem történhettek meg.

– Semmit sem tudtam a bögréről! Honnan tudhattam volna, hogy megtörtént-e vagy nem? Az a napló tele van… ferdítésekkel és hazugságokkal. Mondtam maguknak, hogy valamiért fals az egész. Mondtam, hogy valaki más írhatta. Nem ismerek rá Geraldine hangjára, a gondolataira vagy az életünk leírására. És az a dolog, hogy Istent Mindenhatónak nevezi. Soha nem hallottam, hogy Geraldine vagy Lucy így mondta volna, soha.

Kopogás hallatszott a nappali ablakán kívülről. Kombothekra, aki az üvegnek támaszkodott, megfordult, eltakarta az ablakot. Simon az őrmester hátát nézte, ahogy megmerevedett, és feltűnt neki a háttérzajok hiánya. Nem hallatszott több hang, ásó sem fúródott a földbe. Emelkedett a pulzusa.

– Mi van? – Bretherick meglátta Kombothekra arckifejezését. – Mit találtak?

– Mondja meg maga – nézett rá Kombothekra. – Mit találtunk?

Biccentett Simonnak és alig észrevehetően felemelte két ujját egy képzeletbeli fegyver két csöve gyanánt. Vagy Simont hagyta el a jelolvasó képessége, vagy újabb két holttestet találtak Mark Bretherick gyepszőnyege alatt.

Amit a biccentés nem tudott elmondani – mivel Kombothekra sem tudhatta a dolgoknak ebben az állapotában –, hogy vajon Amy Oliver és anyjának holtteste került-e elő. Új kérdés ugrott Simon listájának élére. Mindennél jobban szerette volna megtudni az ismeretlen levélíró nevét.

Honnan tudott ilyen sok mindent, és hol a francban fogja megtalálni?

– Amy Oliver – mondta Colin Sellers átnézve Chris Gibbs válla felett egy esetlen, okos szemű kislány fényképére, amint iskolai egyenruhában ül egy falon. Eddig a napig egyik nyomozó sem járt iskolában tizenéves kora óta, és egyikük sem érezte túl kényelmesen magát. Gibbset utálták a tanárai, Sellerst pedig, bár kedves és népszerű volt, naponta lehordták, mert a barátaival fecsegett tanulás helyett.

– Nem túl boldog a kislány – morogta Gibbs.

– A francba – dörmögte Sellers olyan halkan, hogy Barbara Fitzgerald és Jenny Naismith, a St. Swithun Montessori Általános Iskola igazgatónője és titkára ne hallja meg. Nem akarta őket megbántani, és úgy képzelte, mivel gyerekekkel dolgoznak, könnyen megsértődnek.

Sellersnek egyikük sem tetszett Mrs. Fitzgerald öreg volt, szürke haja a derekáig ért, és az arcához képest túl nagy szemüveget hordott. Jenny Naismith kora megfelelő lett volna, csinos arca, szép bőre volt, de túlságosan elegánsan öltözött és túlságosan kimérten viselkedett: biztosan kemény kézzel bánik a férfiakkal.

Mindkét nő felettébb segítőkésznek bizonyult. Sellers és Gibbs érkezése után néhány perccel máris előadták a két fényképet, megerősítették a rajtuk láthatók személyazonosságát. Mrs. Fitzgerald egy iratszekrényben kutatott a tavalyi évben a Silsford Castle-i bagolymenhelyre tett kirándulás résztvevőinek listája után. Sellers nem bírta elképzelni, miért tart ez ennyi ideig.

– Mindent megtartunk – jelentette ki Jenny Naismith büszkén.

– Mit francozol? – kérdezte halkan Gibbs Sellerst

– Semmit. Egy pillanatra azt gondoltam, hátha beugrik Amy Oliver neve.

– Honnan?

– Ne légy izgatott – Sellers nevetett zavarában. – Jamie Oliverre gondoltam. Ezért tűnt ismerősnek.

– Utálom azt a seggfejet – mondta Gibbs. – Valahányszor reklám jön, ő ott van és közli, mit egyek: „Próbáljon vajat tenni a kenyerére. Próbáljon egy kis sült krumplit enni a kolbászához” – Gibbs utánozta Jamie jellegzetes tájszólását. – Mintha ő találta volna föl.

– Másként írják a nevét. – Barbara Fitzgerald kibújt az iratszekrényből. – Amy neve O-L-I-V-A. Oliva. Spanyol.

Gibbs megnézte a jegyzetfüzetét.

– Azért hívják az anyját… – nem tudta elolvasni a saját írását. – Cantonának?

Tudta, hogy Sellers ott áll mellette és igyekszik nem röhögni. Túl késő, jött rá, miután kimondta.

– Encarna – Barbara Fitzgerald nem nevetett, hanem magától értetődően kijavította, mintha csak könnyen elkövethető hiba lenne. – Az Encarnacion rövidítése. Spanyolul megtestesülést jelent. Sok spanyolnak van vallásos eredetű neve. Mondtam maguknak, hogy Amy Spanyolországba költözött.

– Mrs. Fitzgeraldnak csodálatos az emlékezőtehetsége – jegyezte meg Jenny Naismith. – Mindent tud az iskola tanulóiról, beleértve a legapróbb részleteket is.

Gibbs átírta Amy családnevét. A névtelen levélíró nyilvánvalóan rosszul tudta; vajon nem látta leírva? Esther Taylor: ez volt annak a nőnek a neve, aki felbukkant a St. Swithunban a két fényképpel. Vagy legalábbis ezt a nevet adta meg Jenny Naismith. Taylor hétköznapi név, de az Esther már szokatlanabb. És ha úgy néz ki, mint Geraldine Bretherick… nos, nem lesz túl nehéz lenyomozni.

– A listát sajnos nem találom – mondta Mrs. Fitzgerald bocsánatkérően. – Később majd megkeresem, és beviszem a rendőrségre, amint a nyomára bukkanok. – Összefonta vastag, lebarnult két karját. – Valójában én is részt vettem azon a kiránduláson, és bizonyos vagyok benne, hogy a legtöbb nevet le tudnám diktálni maguknak, óhajtják, hogy megtegyem?

– Igen, kérem – mondta Sellers.

– Nem jegyezte meg véletlenül, hogy ki készítette ezeket a fényképeket? – kérdezte Gibbs. – Vagy azokat, amelyeken Geraldine és Lucy Bretherick látható?

Barbara Fitzgerald a fejét rázta.

– Mindenki kattintgatott, mint mindig az iskolai kirándulásokon.

Most említették először a Bretherick nevet. Az igazgatónő nem jött zavarba, mikor felbukkant a beszélgetésben. Jenny Naismith még mindig az iratszekrényt kutatta. Sellers nem láthatta az arcát.

– Mit tud nekünk mondani Encarna Oliváról? – kérdezte.

– Egy bankban dolgozott Londonban.

– Tudja, hogy melyikben?

– Igen. A Leyland Carverben. Encarnának hála, minden évben ők szponzorálják a tavaszi vásárunkat.

– Tudja, hol lehet elérni a családot Spanyolországban?

– Nem hiszem, hogy akár egy e-mail címet is kaptunk volna – közölte Mrs. Fitzgerald –, de küldött egy elektronikus üzenetet nem sokkal azután, hogy Amy elhagyta a St. Swithunt, amelyben értesít, hogy új otthona Nerja.

– Nerja. – Sellers lejegyezte. Nem feltételezem, hogy még megvan a…

– Nem, de emlékszem az e-mail címre – Mrs. Fitzgerald ragyogott. – [e-mail]. Aposztróf nélkül. A titkárnőm és én hosszan vitatkoztunk ezen. Nem Jennyvel, hanem az előző titkárnőmmel, Sheilával. Zavart a hiányzó aposztróf. Sheila azt mondta, hogy soha nem látott még e-mail címet aposztróffal, én azt mondtam, ha az ember nem tud használni aposztrófot a Hotmail-címben, akkor miért nem olyan címet használ, amibe nem kell aposztróf?

– Van itt egy számítógép, amit használhatnék? – kérdezte Gibbs. Jenny Naismith bólintott és egy íróasztalhoz vezette. – Megér egy próbát – mondta Sellersnek.

– Mi van Amy régi címével? – kérdezte Sellers az igazgatónőt. – Akik ott laknak, esetleg tudják Oliváék új címét.

– Lehetséges – értett vele egyet Mrs. Fitzgerald. – Jó ötlet. Biztosan elő tudom ásni magának.

Sellers megkönnyebbült, hogy ezt nem tudta fejből. Már kezdett azon gondolkodni, hogy az igazgatónő földöntúli képességekkel rendelkezik. Mikor a hölgy ismét felé fordult, egy A4-es lappal felfegyverkezve, aggodalmas kifejezés ült az arcán.

– Amy… jól van?

Sellers már valami megnyugtatót készült mondani, mikor Gibbs megszólat.

– Éppen ez az, amit megpróbálunk megtudni. – Föl sem nézett a klaviatúráról.

– Abból a feltevésből kell kiindulnunk, hogy jól van, míg olyan bizonyítékot nem találunk, ami arra utal, hogy más a helyzet. Amire remélhetőleg nem kerül sor. – Sellers elmosolyodott.

– Tudatnák velem, ha van valami újság róla? – kérdezte Mrs. Fitzgerald.

– Természetesen.

– Kedveltem Amyt. Aggódtam is miatta. Nagyon okos, nagyon szenvedélyes, nagyon kreatív gyerek volt, de mint sok érzékeny, kreatív gyerek, hajlamos volt túlreagálni a dolgokat. Néha hisztérikusan. Azt hiszem, azért tette, hogy érdekes legyen az élete. Ha felnő, biztos vagyok benne, hogy olyan nő lesz, aki akárhova megy, drámai helyzeteket teremt. Egyszer azt mondta nekem: „Mrs. Fitzgerald, az életem olyan, mint egy regény, ugye? És én vagyok a főszereplője.” – Azt mondtam: „Igen, ez így van, Amy.” Erre ő azt felelte: „Ez azt jelenti, hogy én találhatom ki, mi történik velem.”

– Spilling, Belcher Close 2. – olvasta Jenny Naismith a főnöke kezében tartott papírról. – Amy régi címe.

– Meg akarja nézni a térképen, vagy van szat navja?

Sellers a szája elé tette a kezét, hogy elrejtse a vigyorgását. Barbara Fitzgerald úgy ejtette ki a szót, mintha keleti istenség lenne: őszentsége a műholdas navigáció istene, I. Szat Nav.

– Meg fogjuk találni – mondta.

Egy spanyolországi út pottyan az ölébe? Miért nem lehet inkább Franciaország? Vihetné Stacey-t; legalább gyakorolhatná a franciát – semmi kétség, szüksége lenne egy kis gyakorlásra. Sellers tanult kezdő szinten franciát, négyest kapott, és le merte volna fogadni, hogy Stacey az a fajta ember, aki képtelen megtanulni egy nyelvet. Egyszerűen nem sikerül neki. Pocsékul teljesített. Ha elvinné Franciaországba, az talán segítene. Lehet, hogy a spanyol könnyebb. Elképzelhető, hogy meg tudja győzni, váltson át arra. Még jobb, ha Sukit viszi Spanyolországba…

Barbara Fitzgerald egy névsort adott át Sellersnek. A nyomozó megszámolta a neveket. Huszonhét. Nagyszerű. Vajon Kombothekra elvárja, hogy a bagolymenhely mind a huszonhét látogatóját begyűjtse, abban a reményben, hogy valaki emlékszik, ki fényképezett? Ez lesz csak a móka. Sellers már fél lábbal kint volt az igazgatói irodából, mikor eszébe jutott, hogy Gibbs ott maradt. Megfordult.

Jenny Naismith föl-alá sétált az íróasztala mögött, túlságosan udvarias volt, hogy megkérdezze, mikor használhatja ismét a számítógépét. Gibbs abbahagyta a gépelést és a Yahoo inboxát nézte.

– Kész vagy? – kérdezte tőle Sellers. Hogyan legyünk elbűvölőek és méltóságteljesek Christopher Gibbs-módra. – Ugye, azt nem várod meg, hogy Amy Oliva válaszoljon is? Iskolában van.

– És az miért probléma? Minden iskolában számítógépek előtt ülnek a gyerekek, hogy legyen mivel játszaniuk…

– Ebben az országban, sajnos ebbe az irányba mennek a dolgok – mondta Barbara Fitzgerald az ajtóból. – Ha az állami szektorról beszélünk, akkor kétségkívül ez az igazság. Persze, lehet, hogy Spanyolországban más a helyzet. De, tudják, nincs értelme itt ülni és várni. – Kedves mosolyt vetett Gibbsre; Sellers azon vette észre magát, hogy teljesen lenyűgözte a nő. – Szerintem felejtse el egy kis ideig, és próbálja meg később.

Gibbs mordult egyet, és elszakadt a klaviatúrától és az egértől.

Visszafelé a kocsihoz menet, Sellers kijelentette:

– Milyen bölcs ez a nő, haver. Ezt szokta Debbie is mondani, mikor nem tudod felállítani? Felejtsd el egy kis ideig, és próbálkozz később.

– Nincs ilyen problémám – mondta Gibbs unottan. – Rendben, most mit csináljunk?

– Jobb lesz, ha bejelentkezünk Kombothekránál. – Sellers előhúzta a telefonját.

– Ázsiai ez a Stepford? – érdeklődött Gibbs.

– Természetesen nem, te balfék. Félig görög, félig felső oszlásbeli angol.

– Görög? Ázsiainak néz ki.

– Őrmi, én vagyok – szólt Sellers a telefonba. – A fényképek Amy Olivát és az anyját ábrázolják. Ellenőriztük. Oliva, betűzve O-L-I-V-A. Egy nő hozta be az iskolába a képeket, aki Esther Taylornak nevezte magát… tessék? Micsoda?

– Mi van? – érdeklődött néma gesztusokkal Gibbs, mikor a csöndes bólogatás túl sokáig tartott.

– Rendben, őrmester. Megteszem.

– Mi a franc van?

Sellers megdörzsölte a mobilja kijelzőjét a hüvelykujjával. Azokra a héliumos léggömbökre gondolt, amiket a gyerekei a partikon és az éttermekben kaptak. Igyekeztek szorosan fogni a zsineget, de egy idő után elfáradtak, és a léggömb végül felröppent, és már nem tudták elérni. Nem lehetett mit tenni, csak nézni, ahogy elszállnak. Sellers pont ezt érezte ezzel az üggyel kapcsolatban.

– Corn Mill House-ban, a kertben újabb két holttestet találtak. Az egyik gyerek.

– Fiú vagy lány? – kérdezte Simon, tudván, hogy ezt a kérdést rendszerint örömtelibb helyzetekben szokták föltenni. Ő, Kombothekra és Tim Cook, a patológus az üvegház ajtajánál álltak, kicsit messzebb a többi embertől. Kombothekra nem dolgozott még azelőtt Cookkal. Simon már sokszor, ő, Sellers és Gibbs Cookie-nak hívták, és néha együtt ittak a Barna Tehénben. Simont zavarta volna, ha Kombothekra megtudja; egyébként is utálta a Cookie becenevet, nem tartotta felnőtt emberhez méltónak.

– Nem tudom biztosan – Cook legalább öt évvel fiatalabb volt, mint Simon, magas, vékony, sötét, tüskés hajú férfi. Simon tudta, hogy a barátnője ötvenkét éves, és egy helyi tollaslabdaklubban találkoztak. Cook hihetetlenül unalmas tudott lenni, amikor szóba került a tollaslabda, de szerencsére csak keveset mesélt – bár Sellers és Gibbs gyakran nógatta – az idősebb partneréről.

Simon nem tudta elhinni, hogy a nagy korkülönbség nem zavarja Cookot. Ő, Simon soha nem tudna olyasvalakivel kapcsolatba lépni, aki húsz évvel idősebb nála. Vagy húsz évvel fiatalabb. Vagy bárkivel. Elhárította a kellemetlen gondolatot. Részint azért imádkozott, hogy Charlie gondolja meg magát, részint meg hálás volt, hogy a józan eszére hallgatva kirúgta.

– Nem vagy biztos? – kérdezte türelmetlenül. – Ilyen szakértői véleményt én is adhattam volna.

– Lány. – Sam Kombothekra mélyen felsóhajtott. – Amy Oliva. És a nő az anyja, Encarna Olíva. – Megfordult, az elkészített sírra pillantott maga mögött, aztán visszafordult. – Minden bizonnyal ők azok. Kettes számú családirtás. Trade Mark. Valóságos rémálom lesz kordában tartani a médiát.

– Nem tudunk semmit – közölte Simon. Néha hallott egy kifejezést, amiről rögtön tudta, hogy nem tudja majd kiverni a fejéből. Kettes számú családirtás. – Akárkik is ők, ez nem lehet családirtás. – Megsértődött, amiért Harbard professzor durva meghatározását használják. – Mrs. Oliva nem temethette el saját testét, nem igaz? Nem egyengethette el maga fölött a gyepet? Vagy azt mondod, hogy a férje ölte meg őket? Mr. Oliva? Mi a keresztneve?

Kombothekra megvonta a vállát:

– Akármi is a neve, a holtteste itt van valahol eltemetve a közelben, és az embereink akármelyik pillanatban megtalálhatják. Mark Bretherick ölte meg mindhárom Olivát, Geraldine-t és Lucyt.

Simon azt kívánta, bárcsak itt lenne Proust, és leordítaná a fejét ahogy megérdemli.

– Mi a franc? Tudom, hogy nem kerülhetjük el, hogy vádat emeljünk ellene, de… Tényleg azt hiszed, hogy ő a gyilkos? Azt hittem, kedveled.

– Miért? – vetette oda Kombothekra. – Mert udvarias vagyok vele?

– Szerintem ő a gyilkos – szúrta közbe Cook. – Négy holttest került elő a birtokán alig pár nap leforgása alatt. – Simon és Kombothekra hallgatott. Simon a Bretherick arcán megjelenő döbbenetre és dühre gondolt, amikor besegítették a rendőrautóba, hogy a dutyiba vigyék előzetes letartóztatásba. Kombothekra a lábát bámulva morgott valamit, amit Simon nem értett. – Egyébként mondtam olyasmit, hogy a felnőtt csontváz nő lenne?

A patológus visszatért a szakterületére, emlékeztette a másik két embert, hogy szükségük van rá.

– Eddig még semmit se mondtál – vicsorgott rá Simon.

Kombothekra felpillantott.

– Azt állítod, hogy a felnőtt csontváz férfié? Akkor ez Amy apja.

– Nem. Valójában nő. – A felfedezés nem váltott ki reakciót. Tim Cook zavarba jött, majd csalódott lett. – Könnyű azonosítani egy felnőtt női medence szerkezetét. De egy fiatal gyerekét…

– Milyen fiatal? – kérdezte Simon.

– Négy- vagy ötévesnek gondolom.

Kombothekra bólintott.

– Amy Oliva ötéves volt, mikor elhagyta a St. Swithun iskolát, és feltételezhetően Spanyolországba távozott

– Szerezzétek meg a fogorvosi jelentéseket – mondta Cook. – Ne adjatok neveket a holttesteknek, míg nem vagyunk bennük biztosak.

– Igaza van – mondta Simon.

– Milyen régen haltak meg? – követelőzött Kombothekra. Szokásos bája és tapintata elhagyta.

– Most nem tudom megmondani. Nagyjából tizenkét és huszonnégy hónap között gyanítom – mondta Cook. – Vannak ín- és ínszalagmaradványok, de nem sok.

– Hogyan haltak meg?

Cook elfintorodott.

– Bocs. Ha több lenne a lágy szövet, talán meg tudnám mondani, de csak csontok és fogak maradtak. Hacsak a gyilkos fegyver nem hagyott nyomot a csonton… Alaposan meg kell néznem, ha majd a boncasztalon lesznek, de ne számítsatok rá, hogy biztosan meglesz a halál oka.

Kombothekra eltolta a patológust az útból és elindult a ház felé.

– Mindig ilyen? – kérdezte Cook.

– Soha. – Simon Jonathan Heyjel akart beszélni, de érezte, nem mehet el olyan hamar Kombothekra után, mert akkor cserbenhagyná Cookot. Amikor meglátogatta Heyt Cambridge-ben, a professzor megkérdezte tőle, hogy biztos-e benne, hogy Mark Bretherick nem ölte meg Geraldine-t és Lucyt. Mit is mondott pontosan? Valamit a férjekről, akik nagyobb valószínűséggel ölik meg a feleségüket, ha az teljesen tőlük függ, és nincs munkahelye.

Encarna Oliva, amint ezt Simon másodkézből megtudta Kombothekrától és Sellerstől, bankár volt a Leyland Carverben. Szakmailag nem is lehetett volna magasabb beosztása. Valóságos kis vagyont kereshetett. A holttestét Mark Bretherick kertjében találták meg, aki nem volt a férje.

Semmi sem illett össze. Sok részletet ismertek, de Simon nem talált olyan vezérfonalat, amire felfűzhette volna az eseményeket.

– Legjobb lesz, ha itt hagyom – mondta Cook. – Minek csináljuk ezt? Miért nem vagyunk postások vagy tejesemberek?

– Egyszer dolgoztam a postán két hetet, karácsonykor – mondta neki Simon. – Kirúgtak.

Cook kelletlenül visszaballagott a csontokhoz, Simon pedig előhúzta a mobilját és a jegyzetfüzetét. Van idő, gondolta, mielőtt Kombothekra visszatér, akárhová is tűnt el. Jonathan Hey nem vette fel az irodájában a telefont, így aztán Simon a mobilján hívta. Hey a harmadik kicsengésre felvette.

– Simon Waterhouse vagyok.

– Simon – elégedettnek tűnt, hogy hallja a hangját. – Újból Cambridge-ben van?

– Nem. Mark Bretherick házában vagyok Spillingben.

– Hát persze. Miért is lenne Cambridge-ben?

– Újabb két holttestet találtunk a birtokon – egy felnőttét és egy gyerekét

– Micsoda? Ez biztos? – hebegett. – Bocsánat, ez hülye kérdés. Úgy értem, azt mondja, hogy még két ember halt meg Bretherickék házában Geraldine Bretherick és lánya halála után?

– Nem, ezek a holttestek legalább egy éve itt vannak – mondta Simon. – Egyébként szigorúan bizalmas.

– Természetesen.

– Nem, tényleg. Nem is kellene elmondanom.

– Akkor miért tette? – kérdezte Hey. – Nem vagyok tapintatlan, csak…

– Tudni akarom, mi erről a véleménye. Az őrmesterem azt mondta, amikor kiástuk a holttesteket: „Kettes számú családirtás”, és arra gondoltam…

– Kiásták?

Hey hangja elvékonyodott a hitetlenkedéstől

– Igen. A kertben voltak eltemetve. A sima, zöld gyep alatt – bár most már nem olyan sima.

– Ez borzalmas. Rettenetes lehet ilyesmit megtalálni. Jól van?

– Nyilván nem természetes halállal haltak meg. Az áldozatokon nem voltak ruhamaradványok. Vagy mezítelenül gyilkolták meg őket vagy post mortem vetkőztették le őket.

– Simon, én nem vagyok zsaru. – Hey hangja bocsánatkérőnek tetszett. – Ez messze esik az én szakterületemtől.

– Valóban? – Ez volt az a rész, ami a legjobban érdekelte Simont. – Bár egyelőre semmilyen bizonyítékunk sincs rá, azt gondoljuk, hogy a megtalált maradványok Lucy Bretherick osztálytársáé és az ő anyjáé lehetnek. Újabb anya és lánya, ugyanott ölték meg őket, vagy legalábbis a holttestüket majdnem ugyanazon a helyen találtuk meg…

– Geraldine és Lucy Bretherick holttestét két fürdőkádban találták meg, nem?

– De igen.

– Vagyis ők is mezítelenek voltak.

– Így van. – Simonnak fogalma se volt, mit jelentett ez, de ez újabb kapcsolat lehet az első a második eset között.

– Talán, nincs ok feltételezni, hogy a szerencsétleneket, akiket ma találták meg, szintén fürdőkádban gyilkolták meg. És aztán… Simon, nem igazán tudom elhinni, hogy erről beszélgetünk. Most mit tudok ebben segíteni?

– Mit ért azon, hogy most?

– Most, hogy a családirtást ki lehet húzni.

– Így lenne? Ezért hívtam.

– Nem tartottam soha valószínűnek, hogy Geraldine Bretherick megölte magát és a lányát. Most, hogy egy másik nő és gyermek holttestét is felfedezték, gyakorlatilag biztos, hogy a két Bretherick halála nem családirtás volt, és nem Geraldine Bretherick a tettes.

– Akkor mi volt? Maga szerint mi történt?

– Fogalmam sincs. Lehet… nos, valószínű, hogy ugyanaz a személy ölte meg mind a négy áldozatot?

– Azt hiszem. Igen.

– Azt mondta, hogy Lucy Bretherick osztálytársa; fiú volt vagy lány?

– Úgy hisszük, lány, de még nincs megerősítve.

– Nos, ha kiderül, hogy lány, akkor kilencven százalékig biztos, hogy a gyilkos férfi.

– Miért? – kérdezte Simon.

– Mert nőket és kislányokat gyilkol, anyákat és lányaikat.

– Nem tudná ezt egy nő is megtenni?

Hey felnevetett.

– Miként a családirtás bűntettében, a sorozatgyilkosságok esetében is csaknem mindig férfiak az elkövetők.

– Ne mondja ezt.

– Mit? – Hey aggodalmasnak tűnt.

– Sorozatgyilkos. Lehetőleg kerüljük ezt a szót. – Simon lehunyta a szemét. Kombothekra azt várta, hogy Amy Oliva apjának holttestét is megtalálják; most Jonathan Hey azt sugallja, hogy egy újabb anya és lánya holttestét is megtalálhatják. Simon nem volt benne biztos, hogy el tudja fogadni ezt a helyzetet.

– Arra is gondoltam… úgy értem, képes lenne egy nő kiásni elég földet ahhoz, hogy eltemessen két holttestet?

– Egy erős testalkatú nő esetleg – mondta Simon. – Ha magának van igaza, és egy ember felelős mind a négy halálesetért, lehetséges, hogy az az ember Mark Bretherick? Akkor Geraldine és Lucy esetét még mindig lehetne családirtásnak tekinteni.

Amint kimondta, Simon rögtön tudta, hogy rossz nyomon jár. Egyre inkább hitt Mark Bretherick ártatlanságában.

– Azt mondta, van alibije – mondta Hey. – De ezt félretéve… Nem. A szociológusok, mikor családirtásról beszélnek, nagyon különleges bűntényről beszélnek, arról a bűntényről, amit részletesen megvitattunk, mikor itt járt nálam Cambridge-ben. A férfi családirtók csak a feleségüket, a gyerekeiket és néha önmagukat ölik meg.

– Milyen önmegtartóztatók – morogta Simon.

– Nem ölik meg a gyerekük iskolai barátait és a barátaik anyját. – Hey felsóhajtott. – Nem áll szándékomban beleavatkozni a munkájába, de egyetlen részlet sem illik a képbe. Úgy értem, néha olyan az emberünk, hogy lecsap, majd odébbáll egy rövid, lokalizált gyilkos támadás után. Ezek boltokban, éttermekben nyitnak tüzet, valamilyen nyilvános helyen. Idegeneket ölnek, aztán hazamennek és megölik a családjukat és magukat, de mindezt huszonnégy óra vagy legfeljebb hetvenkettő leforgása alatt. Ha ez a két holttest tényleg egy éve ott van… Sajnálom, de ez nem vág egybe azzal, amit én tudok, vagy amivel valaha találkoztam. A családirtást elkövető férfiak nem ölnek meg először két idegent, majd várnak egy évet, hogy aztán a hozzá legközelebb állókkal végezzenek. Egyszerűen nem teszik.

– Igen, igen. Értem.

– Simon? Akármit is mondok magának, azt nagy körültekintéssel kezelje, rendben? Nem vagyok sem pszichológus, sem nyomozó.

– Csak mondja el, mit gondol. Maga intelligens ember – az ilyenből kevés van.

– Ha csak ki nem derül Mark Bretherick alibijéről, hogy hamis, nem hiszem, hogy bárkit megölt volna – mondta Hey. – Bárki ölte meg az első anyát és a lányát, ő ölte meg a másik kettőt is. Ha rendőr lennék, és ez az én esetem lenne, ebből a feltevésből indulnék ki.

Simon megköszönte neki, és megígérte, hogy beugrik, ha legközelebb Cambridge-ben jár. Hey úgy beszélt, mintha Simon legalább hetente egyszer a Whewell College előtt kerekezne el. Simon azon töprengett, hogy ez vajon az-e, amit ő London-szindrómának nevez: azok, akik Londonban laknak, elvárják, hogy te menj hozzájuk, ők nem jönnek hozzád. Volt az egyetemen egy haverja, aki folyton ezt csinálta. „Időtlen idők óta nem láttalak”, szokta mondogatni. „Mikor jársz legközelebb Londonban?” Mintha kifelé nem is járnának a vonatok.

Miután elköszönt Heytől, Simon Kombothekra felkutatására indult. Tim Cook és két asszisztense a csontokkal szorgoskodott. Simon körbekerülte a kordonnal elzárt területet, és azon töprengett, hogy ha nem Bretherick a gyilkos, vajon elképzelhető-e az, hogy nagyon érdekelhette a személye a gyilkost, talán ő volt a rögeszméjének tárgya. Mi másért ölte volna meg Bretherick családját, és temetett volna el két embert a földjén?

Kombothekra egy nagy faasztal mellett ült a konyhában, két karját kinyújtotta maga előtt.

– Jól vagy? – kérdezte Simon.

– Voltam már jobban is. Úgy gondoltam, meg kell mondanom Proustnak, meddig jutottunk.

– Mit mondott?

Kombothekra arckifejezése mindent elárult.

– Nem kellett volna ennyire szörnyűnek lennie, de az volt – mondta csöndesen.

– Micsoda?

– Egy gyerek csontvázát megtalálni. Nem kellene, hogy ilyen nehéz legyen, mint… mondjuk, amilyen Lucy Brethericknél volt. Úgy értem, az is borzasztó volt, de ez… – A fejét csóválta. – Ha egy csontvázat lát az ember, arra gondol, aminek ott kellene lennie, de nincs ott. A csontvázak olyan… kiszolgáltatottak.

– Tudom.

– Lucy Bretherick halott volt, de fel lehetett ismerni.

Simon bólintott.

– Sam…

– Mi van?

– Elképzelhető, hogy két gyilkos van. Talán. – Még az olyan kitűnő szakértő, mint Jonathan Hey is tévedhet. – Mi van, ha Mark Bretherick megölte Amy és Encarna Olivát, és ezért ölték meg Geraldine-t és Lucyt – viszonzásképpen?

– Amy apja? – Kombothekra szája eltorzult. – Nehogy felvesd Proustnak. Most nem szabad találgatni. Meg kell bizonyosodnunk, mi történt, mielőtt bezárjuk a boltot.

– Proust ennyire pocsék hangulatban van?

– Még csak gondolnom sem volt szabad arra, hogy a két holttest Amy Oliva és az anyja lehet. Nem volt szabad kimondanom, de még azt is megtiltotta, hogy akár csak gondoljak rá. Azt mondta, hogy az arckifejezésemből tudni fogja, amikor találkozunk, hogy még mindig ezt gondolom, és ha így van, akkor „megkeserülöm”.

Kombothekra idézőjeleket rajzolt a levegőbe.

Simon vigyorgott

– Ha megkapjuk a fogászati jelentést, biztosra megyünk.

– Remélem, megtalálják a halál okát is – Kombothekra a kert felé biccentett. – Egy nagy késtől származó bevágások vannak a csonton, vagy… valami nagy, elcseszett, világosan azonosítható fegyvertől származó jel. Jó lenne tudni, hogy halottak voltak-e akkor, mikor a gyilkos eltemette őket.

– Felpillantott Simonra. – Ne mondd, hogy nem jutott eszedbe. Lehet, hogy élve temette el őket?

Simon szinte fel sem fogta, mit mond az őrmester; csak annyi tudatosodott benne, hogy Kombothekra valamit beszél. Simon agya hirtelen zakatolni kezdett. Egy világosan azonosítható fegyvertől származó jel. Még egyszer végigment a gondolatmeneten, hogy ellenőrizze, jó-e. Az érthetetlenség gubancos csomója kezdett szálakra bomlani. Látott egy lehetőséget, amelyben a látszólag lehetetlen dolgok értelmet kezdtek nyerni – az egyetlen lehetőséget.

Villámgyorsan kirohant a konyhából, és már húzta is elő a mobilját a zsebéből.

11

2007. augusztus 9., csütörtök

Nick a kanapén fekszik, ami valamiért a plafonon van a padló helyett. Paradicsomszósz folyik végig az arcán. Zoe a térdén ül, és a lámpaburát rugdalja. A tévé is fejjel lefelé állva ordít. Valami hírműsor megy. Gyerekjátékok keringenek a levegőben. Jake bejön, átmegy a plafonon és megkérdezi Nicket:

– Hova ment a mami? – A tenyerét fölfelé, vagy inkább lefelé tartja, arca kíváncsi fintorba torzul, a felnőttek arcáról ellesett töprengő kifejezést próbálja utánozni. – Londonba ment, apa? Hamar hazajön?

Hirtelen felébredek, és elönt a rémület. Nem fokozatosan tért vissza a tudatom – egyszerre csap le rám. Még mindig itt vagyok bezárva a szobában. Hogyan tudtam elaludni? Emlékszem, hogy sírok, könyörgök, hogy engedjen el, végül a padlóra esem, éhesen, kimerülten…

Bedrogozott. Minden bizonnyal. Egy üveg víz volt a kocsim utasülésén, nem a lábtartóban, ahol számítottam rá… és az a víz, amit akkor hozott, mikor először jött be a szobába.

Az ajtóhoz szaladok. Még mindig be van csukva. Dörömbölni és kiabálni kezdek. Amikor úgy ítélem meg, hogy az öklöm nem kelt elég nagy zajt, az egész testemmel verem az ajtót újra meg újra. Ha fáj is, nem vagyok tudatában. Egyetlenegy gondolat foglalkoztat: ki kell jutnom innen.

A táskám még mindig ott van az ablaknál. Odarohanok, felkapom, kiöntöm a tartalmát a padlóra. Eltűnt a telefonom. Az órám is. Akkor veszem észre, mikor meg akarom nézni, hány óra van. Bent járt, míg aludtam. Nem tudom, mennyi ideig aludtam, de eltarthatott egy ideig. A függönyön beszűrődő fény azt jelenti, hogy most nappal van.

Szétrántom a függönyöket. Kis, kövezett udvar látszik odakint, meg mindenféle méretű és stílusú cserepes növény – jó sok. Legalábbis ahhoz elég, hogy akadályt jelentsenek annak, aki a házból az udvart két oldalról lezáró magas, sűrű sövényhez akarna eljutni. Az udvarnak nincs harmadik fala, így tehát biztosan körbefogja a házat. A virágedények között – középtájon – kis szökőkút áll, egy elefántfej egy tálcán. Az ormányából víz folyik. Az udvar egyik sarkában egy fából készült kerti pavilon van, amelynek padjáról hiányzik egy-két deszka. Mellette tömör, feketére festett, fából készült kapu, ugyanolyan magas, mint a sövény. Lakat van rajta.

Semmi nem utal arra, hol lehet ez a ház. Nincs rá mód, hogy egy járókelő észrevegyen, akármeddig állok is az ablakban.

Visszafutok az ajtóhoz, két kézzel rázom a kilincset, és a maradék erőmmel igyekszem a leghangosabb sikolyt kiadni, amit csak tudok. Semmi válasz. Hallgatózom. Csend honol az egész házban, vagy mégis hallok valamit? A férfi kiment, vagy az ajtó másik oldalán vár, hallgatja a szenvedésemet, és nem vesz róla tudomást? Már nem érzek éhséget, csak üresebbnek érzem magam, mint valaha bármikor. Úgy érzem, lüktet a levegő, és valahányszor elfordítom a fejemet olyan, mintha valami vastag, átlátszó folyadék lenne.

– Sally?

– Nyisd ki az ajtót, engedj ki!

Utálom magam, mert a könyörgés érződik a hangomban.

– Rendben. De… Sally, nem akarom, hogy megdöbbenj. Figyelsz rám?

Vajon miről beszél?

– Egy fegyver van a kezemben. Mikor kinyitom az ajtót, rád fogom szegezni.

– Telefonálnom kell Nicknek. Kérlek. Add vissza a telefonomat.

Kinyílik az ajtó. Ugyanúgy néz ki, ugyanaz a segítőkész, érdeklődő arc. Csak most fegyver van a kezében.

A valóságban még soha nem láttam fegyvert. Filmekben, televízióban igen, de az nem ugyanaz. Maradj nyugodt. Gondolkodj. A fegyver kicsi, szürke, sima.

– Nem akarok semmi ostobaságot elkövetni – mondom neki. – De telefonálnom kell Nicknek, amilyen hamar csak lehet. Nem akarom, hogy aggódjon miattam.

– Nem fog. Nem aggódik. Nézd. – Előhúzza a telefonomat a zsebéből és átadja. Üzenet Nicktől: Igen, el tudok menni a gyerekekért, ha kell. Gyere haza hamar. Hívj, ha tudsz, a gyerekek beszélnének veled.

Aztán azt az üzenetet olvastam el, amit feltételezhetően az én nevemben írt, azt, amire Nick válaszolt. Rövidebb és kevésbé informatív, mint amiket én szoktam írni. Az áll benne, hogy sürgősen el kellett utaznom Velencébe, válsághelyzet van, és olyan hamar jövök, amilyen hamar csak lehet.

Az ég szerelmére, Nick! Mikor küldtem ilyen üzleties hangú üzeneteket? Mikor fordult elő a munkám során olyan sürgős válság, ami miatt külföldre kellett mennem anélkül, hogy előbb beszéltem volna veled? Mikor írtam alá S-sel és három csókkal az üzenetet?

Megköszörülöm a torkomat, igyekszem megtalálni a hangomat.

– Ezt te írtad? A nevemben?

A férfi bólint.

– Mindennek ellenére nem akartam, hogy Nick aggódjon.

– Mikor engedsz haza? – kérdezem könnyek között. – Mikor lesz az a nemsokára?

Leengedi a fegyvert, elindul felém. Visszahőkölök, de nem bánt. Pár pillanatra magához ölel, majd elenged.

– Bizonyára sok kérdésed van – mondja.

– Te ölted meg Geraldine-t és Lucyt? William Markes a valódi neved? – kérdezem, mert úgy hiszem, ezt szeretné, de ebben a pillanatban csak az érdekel, hogy mikor látom a családomat; ez a kérdés tölti be az agyamat az összes lehetséges válasszal együtt.

– Kicsoda? – megmerevedik a teste. A fegyver megint fölemelkedik. Dagad közöttünk a csönd.

– William Markes – ismétlem. Nem ismeri a nevet. Ez megijeszti. Megijed attól, ha nem tud valamit.

– Nem – feleli végül. – Nem William Markes a nevem.

– Azt mondtad, „mindennek ellenére nem akartam, hogy Nick aggódjon”. Minek az ellenére?

– Annak ellenére, hogy rosszul bánt veled.

– Micsoda?

– Úgy bánik veled, mint egy cseléddel.

– Nem, az nem igaz.

– „Helyiségről helyiségre járok, rendet rakok, és még mielőtt a végére érnék, Nick körbejár a házban, és megint mindent széthány, én meg kezdhetem elölről.” Emlékszel, ezt mondtad nekem?

– Igen, de…

– Ez az az ember, akihez vissza akarsz menni?

– Örült vagy.

Ha nem szegezne rám fegyvert, elküldeném a fenébe.

Felnevet.

– Én vagyok őrült? Te mesélted nekem, hogy mit tennél, ha nyernél a lottón. Mindent tőled tudok.

– Nem mondtam semmit a…

– Fölvennél valakit főállásban, aki körbejár a házadban a hét hét napján, és rendben tartaná a szobákat úgy, ahogy szeretnéd. Így soha nem kellene szembesülnöd azzal, hogy Nick mekkora kupit hagyott, bemehetnél bármelyik szobába, és le tudnál ülni úgy, hogy semmit ne kelljen a helyére tenni.

Igaza van. Elfelejtettem a lottós részt; a többi ismerős. Az én szavaim. A saját szavaimat fordítja ellenem.

– Szeretem Nicket és szeretem a gyerekeimet – sírom el magam. – Kérlek, engedj el! Tedd le a fegyvert.

– Nehéz Nicknek, mikor te távol vagy, igaz? Fel kéne venned egy bejárónőt, hogy törődjön vele és a gyerekekkel, különben ki fognak csúszni a dolgok a kezedből.

Pam Senior. Pam segített Nicknek azon a héten, amikor Seddon Hallban voltam. Mi köze van neki ehhez?

– Ellenben ha ő elmegy – ezt nem teszi túl sűrűn. Szeretnéd, ha gyakrabban menne el. Ha Nick távol van, könnyebb az életed. Ott vannak a gyerekek, akikkel törődni kell, igen, de nincsenek szétszórt újságok és elhagyott banánhéj…

– Állj! – Lüktet a fejem. Legszívesebben összegömbölyödnék a szőnyegen, de nem tehetem. Meg kell próbálnom kijutni innen. – Kérlek, hagyd abba! Nem hiheted komolyan, hogy…

– Mit gondolsz erről a szobáról?

Kiveszi a telefont a kezemből, visszacsúsztatja a zsebébe, és a mellkasomra irányítja a fegyvert.

– Tessék?

– Elég rendes? Aligha lehetne rendetlen. Nincs benne semmi a masszázsasztalon, rajtad és a táskádon kívül. A többi bútor már úton van. Könyvespolc, lámpa. Nem tetszik, igaz? – megremeg a hangja. – Alig várod, hogy kijuss innen. Kifejezetten neked hoztam össze. A masszázsasztal nem volt olcsó, de tudom, mennyire szereted a masszázst. És a szőnyeg és a lámpaernyő. Mindent neked választottam.

– Beleértve a lakatot is az ajtón?

A tenyerembe vájom a körmömet, nehogy üvöltsék.

– Sajnálom – mondja. – És sajnálom a stukit is.

– Micsodát?

– A fegyvert. – Int vele felém. – Remélem, már nem sokáig kell.

Túlságosan összetört vagyok a rémülettől, hogy rájöjjek, ez vajon fenyegetés.

– Miért? – kérdezem. – Mi történik?

– Az rajtad múlik. Tudod, hányszor festettem be ezeket a falakat? Először halvány barackszínre, de az túl émelyítő volt. Próbáltam a sárgát, az meg túl vakító. És pár héttel ezelőtt eszembe jutott a nyilvánvaló megoldás – a fehér. Tökéletes.

Ez lehetetlen. Nem lehet, hogy ez az őrült berendezett nekem egy szobát, hogy bebörtönözzön, miközben én éltem az életemet anélkül, hogy bármit sejtettem volna a dologról. Hirtelen felélénkülök, mert rájövök, hogy amit mond, nem lehet igaz. Pár hét? Két hete Geraldine és Lucy Bretherick még élt. De… a szőnyeg új és a szoba festékszagú. Nem rendelhette a szőnyeget azóta, hogy Geraldine és Lucy meghalt. Az több időt vesz igénybe…

Mintha olvasna a gondolataimban:

– Annak, hogy itt vagy, nincs semmi köze azoknak a halálához, akiket a hírekben láttál – mondja. – Talán az időzítést befolyásolta kissé, de…

– Tudom, ki vagy – mondom neki. – Amy Oliver apja. Hol van Amy és az anyja? Őket is megölted? – Nem tudok semmit; találgatok. De lassacskán tudni akarom. Talán az igazság megismerése az egyetlen módja, hogy megértsem őt, az egyetlen esélyem, hogy kikerüljek innen.

– Megöltem őket? – Láthatóan feldühítettem. – Nézz rám! Úgy nézek ki, mint aki megölte a feleségét és a lányát? – Nézi, ahogy a fegyverre meredek. – Ne foglalkozz ezzel… – Megrázza a fegyvert a levegőben, mintha az akarata ellenére lenne a kezében. – Az arcomat nézd. Ez egy gyilkos arca?

– Nem tudom.

Felemeli a fegyvert, megtámasztja a karját, így az közelebb kerül az arcomhoz.

– Nem – nyögöm ki nagy nehezen. – Nem vagy gyilkos.

– Tudod, hogy nem vagyok az.

– Tudom, hogy nem vagy az.

Elégedettnek látszik és leengedi a fegyvert

– Biztosan mindjárt éhen halsz. Együnk, és aztán körbevezetlek.

– Körbe?

Elmosolyodik.

– A házban, te buta.

Már megterítette az asztalt Az étel szürke, zselés trutymóval borított tészta, ugyanolyan színű, mint a fegyver. Zöld darabkák is vannak a szószban, fura, egyenes darabkák, mint a fenyőtűk, összeszorul a torkom. Alig tudok levegőt venni.

A férfi azt mondja, hogy üljek le. A konyha másik végében van egy kerek asztal és két szék. Valaki, aki valamikor itt lakott, beleszeretett az apró, mozaikkockás csempébe. Olyan ez a helyiség, mintha a tévé egyik gyerekprogramjának díszlete lenne.

– Linguini póréhagymával és szardellamártással. – A póréhagymaspirál, mint valami zöld kígyó kiáll a zöld trutymóból. A hal citromos szagától öklendeznem kell. – Petrezselyemmel és rozmaringgal. Nagyon tápláló.

Leül mellém.

Szóval a fenyőtű a rozmaring. Látom a szakácskönyvet kinyitva a mosogató melletti pulton. Egy bojtos bőr könyvjelző fekszik a kinyitott könyvben.

A hátsó ajtó üvegtáblás, de nem látok semmit, amivel be lehetne törni – se egy nehéz markolatú kés, se egy erős vágódeszka. Az összes felület makulátlan, és a szakácskönyvtől eltekintve, üres. A fegyver az asztalon a férfi jobb könyökénél fekszik.

– Most inkább nem kínállak meg egy pohár borral. Én sem fogok inni.

Legyűröm a feltolulni készülő sikolyt, és sikerül bólintanom. Miről beszél? A szavainak van értelme, de ugyanakkor teljesen összefüggéstelenek. Az ajtó üvegén át egy nagy, fából készült pajtát látok és még több cserepes növényt, főleg kaktuszokat. A magánszférát egy magas sövény és egy még magasabb téglafal zárja el.

Olyan házban vagyok, ahonnan csaknem lehetetlen elmenekülni.

– Jó az étel?

Bólintok.

– Nem is ettél valójában.

Hangosan rág és nyel, és tele szájjal kérdezget. Felkavarodik tőle a gyomrom. Végül mindent legyűrök a tányéromról, hogy meggyőzzem a hálámról.

Amikor mindketten befejezzük, megszólal.

– Nincs desszert, csak olyan, ami egészséges. Ha még éhes vagy, ehetsz gyümölcsöt. Van alma, körte és banán.

– Jóllaktam. Köszönöm.

Rám mosolyog.

– Mikor törődött veled valaki utoljára, Sally?

– Jól vagyok.

– Emlékszem, hogy azt mondtad, hogy neked az ideális étkezést a behajtós McDonald’s jelenti. Emlékszel, mit mondtál?

– Nem.

– Én nem hittem el, hogy komolyan mondtad, hogy a McDonald’s burgerek ízlenek! De te azt válaszoltad: Számomra fantasztikus az ízük, főleg, mert gyorsak és egyszerűek. Még csak ki sem kell szállni a kocsiból. Az ízlelőbimbóimat könnyű befolyásolni.

Az ostoba kis McDonald’s-dicsőítő dumám. Oly sokszor, oly sok embernek adtam elő.

– Emlékszel, mikor azt mondtad, hogy valahányszor Nick főz, romba dönti a konyhát, és legalább két óra, míg utána rendet raksz?

Visszaszorítottam a könnyeimet. Fogalmam sincs, meddig bírom anélkül, hogy elbőgném magam.

– Velem nem kell aggódnod a rendetlenség miatt. – Körbemutat a helyiségen. – Egyáltalán semmit nem kell csinálnod.

– Mikor hívhatom föl a gyerekeimet?

Megmerevedik az arca.

– Később.

– Most szeretnék velük beszélni.

– Nincs is ebédidő. Még az óvodában vannak.

– Felhívhatom Nicket?

Felveszi a fegyvert.

– Még körbe sem vezettelek. Láthatóan ez a konyha. Általában itt étkezem, de van egy külön étkező is. Praktikus, hogy két étkező van, különösen, ha gyerekek is vannak.

Egy gyors pillantás az arcára elárulja, hogy komolyan gondolta.

Azt hiszi, hogy bemutatja nekem az új otthonomat.

– Vannak gyerekeid? – megpróbálok természetesnek tűnni.

Hirtelen zárkózott lesz.

– Nincsenek – feleli kurtán, és félrenéz.

Félelem szorítja össze a szívemet. Eltart egy ideig, amíg lábra állok. Úgy tesz, mintha nem venné észre, milyen állapotban vagyok, miközben egyik kezét a karomra téve körbevezet a házon. Időről időre azt mondja, „Fel a fejjel”, egyáltalán nem meggyőző, szívélyes hangon, mintha a fájdalmam zavarba ejtené, és nem tudná, hogyan reagáljon rá.

Visszatérünk a szobába, ahova bezárt, miután kitaposta belőlem, hogy megdicsérjem a keskeny, bézsszínűre hangolt étkezőjét. Folyton kérdezgette: „Mi a baj? Nem tetszik? Úgy látszik, nem nyerte el a tetszésedet”, közben a lábához ütögette a fegyvert

Elmondta, hogy a csíkos szőnyeges helyiség valaha garázs volt.

– Van egy másik garázs is – tette hozzá gyorsan, mintha azt képzelné, hogy ennek hiánya aggodalommal tölt el. – Dupla, és a kertben áll. Mivel nem kellett kettő, úgy döntöttünk, hogy játékszobává alakítjuk. – A megdöbbenésemet látva felsóhajt. – Nem szeretném, ha azt gondolnád, hogy nem bízom benned – mondja. – Tudom, talán úgy fest, hogy sok mindent nem tudsz rólam, de ígérem, majd mindent elmesélek. Te vagy a legfontosabb, Sally. Te vagy az egyetlen ember, aki iránt érdeklődöm, legalábbis jelenleg. Nem leszel dühös, ha a múltat emlegetem, ugye?

– Nem – hallom magam. Bárcsak vissza tudnék menni az időben a saját múltamba és rákiabálhatnék magamra, hogy meneküljek ettől az embertől. Hogyan lehettem ilyen ostoba? Ha dilis most, minden bizonnyal tavaly is dilis volt, mikor először találkoztam vele. Miért nem szúrtam ki? Mi a baj velem? Ez a büntetésem? Most már nem is tetszik annyira. Annyira kétségbeesetten szükségem volt egy kalandra, hogy kihozzam a legtöbbet a szabadság egyetlen hetéből, hogy nem vettem észre a nyilvánvaló figyelmeztető jeleket? Elveszíthetem Nicket, a gyerekeimet, az egész életemet, mert úgy döntöttem, hogy pont ezzel az emberrel rúgok ki a hámból a sok közül.

Megszilárdul az elhatározásom. Ki kell innen jutnom, akármibe is kerül.

– Mutasd meg a ház többi részét – mondom.

Azonnal engedelmeskedik. Miközben végigvonul velem a szobákon, folyamatosan fogja a karomat, én meg olyasmi után kutatok, amit felkaphatok, hogy lecsapjak rá. Van egy kovácsoltvas levéltartó a hallban álló asztalon egy kis lámpával mellette. Bármelyik jó lenne, ha csak egy pillanatra levenné rólam a szemét.

A nappali a legnagyobb helyiség, amit eddig láttam, tele testes kopott barna bőrrel behúzott fotelekkel és kanapékkal. A szőnyeg bársonyhatású bézs. A falak, ahol nem borítja könyvespolc, fehérek. Miután kimegyünk a helyiségből, rájövök, hogy egyetlen könyv címét sem olvastam el, pedig rengeteg volt ott. A falon lógott még valami – egy keretezett, élénk színű poszter, valami feliratot is olvastam rajta El Salvadorról.

Meg kellett volna figyelnem. Ha kijutok innen, pontosan le kell majd írnom a házat a rendőrségnek.

Félúton fölfelé a lépcsőn megáll, és azt mondja:

– Gondolom, észrevetted, hogy nincs televízió a nappaliban. Ha televízió van a nappaliban, az megöli a beszélgetést, de vihetek a szobádba, ha szeretnéd.

Ez nem az én szobám, szerettem volna kiabálni. Itt semmi nem az enyém.

Fönn hat szoba található, ötnek nyitva áll az ajtaja. Mindegyikbe bemegy, aztán szinte rögtön ki is jön. Az egyikben sportszerek vannak – súlyok, multifunkciós erőgép, futópad, szobabicikli –, valamint sztereo berendezés, egy burgundivörös bőrrel bevont hintaszék és két hangfal – a legnagyobb, amit eddig láttam. A második hálószoba fala halványkék, kék a szőnyeg, a függöny sötétkék, fehér szegéllyel, a dupla ágyon kék az ágynemű is. Két kék törülköző van összehajtva az ágyon.

– Ez a vendégszoba – mondja –, de csak kék szobának nevezzük.

A következő hálószobában, ahova belépünk, minden rózsaszín és virágos. Egy kislány szobája. Úgy érzem, mintha elájulnék. Egyszemélyes ágy áll a falnál. Mellette két bababölcső és egy műanyag babakád. Csak futó pillantást enged a családi hálószobába, majd berángat a fenti szobák legkisebbikébe, egy kis dolgozószobába, amit fehér pöttyökkel tarkított padlizsánszínű szőnyeg borít, a falak sárgák, a mennyezetvilágítás alatt íróasztal és újabb, könyvekkel megrakott könyvespolcok sorakoznak. Megakad a szemem az egyik köteten, amit egyetemista koromban én is olvastam: Joseph Conrad A titkosügynök című könyve. Gyűlöltem. Vannak egyéb könyvek is Conradtól – nyolc vagy kilenc, amikről nem hallottam: valami Almayer. Tekintetem a polc fölé siklik, túl türelmetlen vagyok, hogy elolvassam az egész címet.

Mi a baj ezzel a szobával?

Fájdalom hasít a karomba, és kihúznak a folyosóra. Láttam valamit? Min akadt meg a szemem, amit nem láttam jól?

A férfi a folyosón található hatodik ajtó felé húz, amely be van zárva. Lenyomja a kilincset.

– Be van zárva, látod? Eldugult a csatorna, és én nem akarom, hogy elöntse a víz a házat. – A fényes lakatra nézek. Újnak látszik. Mikor tehette föl? – Megmutatom a fürdőszobát, amit használhatsz.

A fegyverrel terelget lefelé; érzem a hátamban.

Félúton megbotlom és elesek, megütöm az oldalamat a lépcsőben.

– Óvatosan! – mondja. Pánikot érzek a hangjában. Úgy képzeli, hogy törődik velem? Ezt mondja magának, önigazolásképpen?

Felállok. Mostanra szinte teljesen kifulladtam, de elhatároztam, nem hagyom, hogy lássa, mennyire megvisel ez a dolog. Lelkesen mutogatja azt, amit az én „külön bejáratú fürdőszobámnak” nevez. A hallban, a konyha bejáratával szemben, a lépcső alatt egy ferde tetejű ajtót látok, ami a lépcső vonalát követi. Eddig nem vettem észre. A férfi benyit. Bent vécé, zuhany és kézmosó, mindegyik pár centire egymástól. Biztos vagyok benne, hogy a kézmosó előtt csak úgy lehet elférni, ha csukva van az ajtó.

– Aranyos, azt hiszem, ez a megfelelő szó – mondja. – Ez egy lépcső alatti szekrény volt. Nem akartam fürdőszobává alakítani, a családi hálószobában van egy beépített fürdőszoba… – Összevonja a szemöldökét, mintha kellemetlen emlék jutott volna eszébe. – Azt hiszem, jobb, hogy alul maradtam a vitában.

– Kivel vitáztál? – kérdezem, de nem figyel rám. Morog valamit, ami „kiegyenlített diffúziónak” hangzik.

– Tessék? – kérdezem.

– Kiegyenlített diffúzió.

– Mi az?

Mark Bretherick tudós. Lehet, hogy ez a férfi is az? Lehet, hogy onnan ismerik egymást?

– Beépített fürdőszobák. Külföldi nyaralások is. Nem számít. – Int a fegyverrel, mintegy elhessegetve a témát Majdnem az arcomba csap vele. Mark Bretherick mondta, hogy Geraldine és Lucy holttestét egy-egy fürdőszobában találták meg Corn Mill House-ban. Ennek a férfinak a házában az egyik fürdőszoba ajtaja le van lakatolva. Vajon összefügg ez a két dolog?

– Nem értem.

A szemébe nézek, azt keresve, mi módon férhetek hozzá. Vajon hogyan tudom meggyőzni, hogy hagyjon elmenni?

– Akarsz most telefonálni Nicknek? – kérdezi.

– Igen. – Igyekszem nem úgy válaszolni, mintha nem könyörögnék.

Átadja a telefont.

– Ne beszélj túl sokáig. És ne mondj semmi árulkodót. Rólam. Ha csak próbálkozni merészelsz, meg fogom tudni.

– Nem fogok.

– Mondd azt, hogy sok a dolgod, és nem tudod, mikor érsz haza.

A halántékomhoz tartja a fegyvert.

Nick a harmadik csengetésre felveszi.

– Én vagyok – szólok bele.

– Sal? Már azt hittem, elfelejtetted, hogy létezünk, én meg a gyerekek. Miért nem hívtál tegnap este? Mondtam nekik, hogy majd telefonálsz. Nagyon csalódottak voltak.

– Bocsáss meg, Nick…

– Mikor jössz vissza? Beszélnünk kell a munkádról. A Mentsük meg Velencét nem várhatja el, hogy csapot-papot ott hagyj és rohanj, ahová küldenek.

– Nick…

– Ez nevetséges, Sal! Még felhívni sem volt időd? Az nem lep meg, hogy a munkaadódat nem érdekli, hogy két kisgyereked van, de te is úgy viselkedsz, mintha megfeledkeztél volna róla.

Sírva fakadok. Ez nagyon igazságtalan. Nick ritkán gurul dühbe.

– Most nem tudjuk megbeszélni – mondom neki. – Tele van a hűtő, Zoe és Jake nem fog éhen halni.

– Mikor jössz haza?

A kérdést hallani és válaszolni rá éppolyan fájdalmas, mint ahogy képzeltem.

– Nem tudom. Nemsokára, remélem.

Szünet

– Sírsz? – kérdezi Nick. – Nézd, ne haragudj, hogy morogtam. Rémálom egyedül csinálni, ez minden. És… néha aggódom, hogy a munkád rátelepszik az egész életedre. Sok nő visszavesz a munkahelyi tempóból, amikor kisgyereke születik; talán neked is meg kellene fontolnod.

Csöndben számolok ötig, mielőtt válaszolnék.

– Nem. – Nem, nem nem. – Nem fogok félállásba menni. Ez csak kivételes alkalom. Owen Mellishnek és nekem mindent félbe kellett hagynunk és átjönni ide, rendbe tenni a dolgokat. – Gyerünk, Nick. Gondolkodj. Owennek semmi köze Velencéhez – ő az A.M. Silsfordnál dolgozik velem. Sokszor mondtam Nicknek, hogy szerintem féltékeny, mert én kaptam a velencei melót nem ő.

– Owen Mellish? – kérdezi Nick. Hála az égnek. – Az a rekedt hangú balfék?

– Igen.

– Rendben – mondja a férjem titokzatosan. Várok. Csak arra várok, hogy megkérdezze, van-e valami baj. Még ha nem is mondhatok neki részleteket, válaszolhatok neki igennel és nemmel, ami elég lenne, hogy felkeltse a figyelmét. Kapcsolatba léphetne a rendőrséggel.

Várok, szaggatott a lélegzetem, bólogatok, mintha Nick beszélne, nehogy gyanút keltsek. A fegyver a bőrömhöz ér.

– Nagyszerű – mondja Nick pár másodperc után. Valami félresiklott: derűs a hangja, nem aggodalmas. – A feleségem lelépett Velencébe Mr. Reszelőshanggal. Most mennem kell. Hívj ma este, jó?

Kattanást hallok.

– Minő csalódás – mondja Mark. Az a férfi, aki nem Mark. – Olyan férfihoz kellett volna hozzámenned, aki karriert akar építeni, és nem olyasvalakihez, akinek csak munkája van. Nick soha nem fogja megérteni.

Nem tudok beszélni vagy abbahagyni a sírást.

– Olyan ritkán van szükséged vigasztalásra, olyan erős, dinamikus és tettre kész vagy… mindjárt összeszeded magad.

– Hagyd abba, hagyja abba!

Fel akarom hívni Esthert, de úgy sem engedné. Esther rögtön tudná, hogy bajban vagyok.

– Emlékszel, Seddon Hallban azt mondtad, kizártnak tartod, hogy családi életre lettél teremtve?

Hűtlen. Hűtlen lettem Nickhez és a gyerekekhez, és megbűnhődök érte.

– Szerintem nem igaz. – A vállamra teszi a kezét és megszorítja. – Akkor is mondtam neked. Az a baj, hogy nem a megfelelő családban élsz.

– Az nem igaz…

– Tökéletes feleség és anya vagy, Sally. Erre csak az utóbbi időben döbbentem rá. Tudod, miért? Mert tudod, hogyan teremts egyensúlyt. Ragaszkodsz Zoéhoz és Jake-hez, imádod és csodálatosan ellátod őket. De van egy életed és van egy célod is. Ettől vagy tökéletes szerepmodell. – Elmosolyodik. – Különösen Zoe számára.

Megpróbálom elhúzni tőle a testemet. Hogyan merészel úgy beszélni a lányomról, mintha ismerné és törődne vele, mintha a közös gondunk lenne.

– Ne hagyd, hogy Nick bebeszélje neked, hogy áldozd fel magad, hogy az ő élete még könnyebb legyen. Sok férj teszi ezt a feleségével. Ez nem egészséges. – A nadrágja zsebébe dugja a fegyvert, és összedörzsöli a két kezét. – Rendben – mondja. – Vége az órának. Menjünk vissza a szobádba.

Rendőrségi bizonyíték hív. szám: VN8723

Eset hív. szám: VN87

A nyomozást vezeti: Samuel Kombothekra őrmester

GERALDINE BRETHERICK NAPLÓJA, 9/6. KIVONAT (Toshiba Laptop merevlemezéről készült kivonat, Corn Mill House, Castle Park, Spilling, RY29 OLE)

2006. május 9., este 10 óra 30 perc

Ma megtettem, amiről gyakran fantáziáltam, de sosem hittem, hogy megteszem. Alábecsültem a saját bátorságomat Ma reggel tízkor csörgött a mobilom. Mrs. Flowers hívott, hogy közölje: Lucy beteg. Azt mondta, menjek érte az iskolába, és vigyem el. Úgy éreztem, mintha betontömbként zuhant volna a mellkasomra mindaz, amit nem tudok megtenni, ha elmegyek a St. Swithunbe, ahogy felszólítottak rá.

A gyerekek folyton megbetegednek; általában nincs jelentősége. Megkérdeztem, most hogy van Lucy.

– Levert – mondta Mrs. Flowers. – Miss Toms térdén ül, és mesét olvasnak. Biztos vagyok benne, hogy rögtön felvidul, ha meglátja a mamáját.

Hallottam, amint kimondom:

– Nagyon szívesen elmennék érte, de sajnos Prágában vagyok. – Nem tudora, honnan szedtem ezt a Prágát. Talán, mert rövid és tömör név, könnyű odavetni, mikor rossz hangulatban van az ember. – Még ha az első géppel vissza is mennék… – elhallgattam, mintha igyekeznék megoldást találni. – Nem, legjobb lesz, ha felhívja Markot – mondtam.

– Már megtörtént – mondta Mrs. Flowers. – A hangpostáján azt az üzenetet hagyta, hogy ebéd utánig nem érkezik vissza.

– Ó, istenem – megpróbáltam aggodalmasnak tűnni. – Meg tudna addig birkózni vele?

Mrs. Flower felsóhajtott.

– Mi meg tudunk vele birkózni. Én csak Lucyre gondolok. Ne aggódjon. Sokat babusgatjuk és igyekszünk jó hangulatban tartani, míg apu megérkezik.

Próbáld meg, és sikerülni fog, gondoltam, mert remekül bánsz a kisgyerekekkel. Én is Lucyre gondoltam, hogy mennyire önző anya vagyok. Legutóbb, mikor korábban elhoztam Lucyt az iskolából, mert beteg volt, odáig jutottunk, hogy fenyegettem, és sírtam dühömben.

– Rosszul voltam az iskolában, apu – mondta később Marknak. – És ettől mami is rosszul lett – sírt egész úton hazafelé. Nem igaz, mami?

Szerencsére nem mondta el Marknak a többit: hogy az ujjamat ráztam az arca előtt, és azt rikácsoltam: „Ha beteg vagy, akkor amint hazaérünk, nyomás az ágyba, aztán a továbbiakban hosszú alvás, mert hagynod kell, hogy a mami csinálja a dolgát. Ha nem akarsz aludni, az azt jelenti, hogy elég jól vagy, hogy az iskolában maradj, és rögtön vissza viszlek.” Rettenetes, tudom, de hétfő volt. Úgy vártam a hétfőket, ahogy azt senki se tudja képzelni. Minden hétvége után elsöprő vágy élt bennem, hogy megszabaduljak Lucytől, és legyen egy kis időm a magam számára. Szeretem a lányomat, de rémes anya vagyok. Az ehhez szükséges áldozatvállalás a természetem ellen való, és itt az ideje, hogy a világ – Mrs. Flowert is beleértve – kezdje tudomásul venni ezt a velem született tökéletlenséget. Ha azt mondanám, rettenetesen teniszezem, senki sem noszogatna, hogy csak igyekezzek, míg úgy nem játszom, mint Martina Navratilova.

Valamennyiünknek „a saját erőnkhöz mérten” kell tevékenykednünk. Ezért éreztem úgy, hogy Cordy elárult, mikor elújságolta, hogy azt tervezi, otthagyja a munkáját, amint az új babája megszületik. Ennyit arról az elméletemről, hogy elhagyja Dermot-t, hogy képes legyen megszabadulni Oonagh-tól és az anyaságtól.

– Megengedhetem magamnak, hogy ne dolgozzam – felelte válaszul a kérdésemre, hogy miért csinálja. – Egész szép kis megtakarításaim vannak. És nem is igazán élveztem a dolgozó anyuka szerepét. Ott akarok lenni a gyerekeim mellett, nem támaszkodhatok az öregedő szüleimre és valami félanalfabéta bébiszitterre. Én akarom csinálni azt az egész mami-dolgot. Ahogy kell.

Éreztem, hogy kötekedő hangulatban vagyok, és meg se szólaltam, amíg az érzés alább nem hagyott. Szóval erről van szó, gondoltam: vége az egyik legragyogóbb nő karrierjének, akit ismertem. Cordy bármilyen foglalkozásban a csúcsra jutna, amit csak választ. Ha nem szeretne pénzügyi tanácsadó lenni, valami mást is csinálhatna – kitanulhatná a jogot, lehetne orvos, írhatna könyvet, akármit. Mindig sokkal nagyobb tisztelettel viseltettem iránta, mint azok iránt, akik csak ezt az általa „mami-dolognak” nevezett valamit űzik, akik csak azért jó anyák, mert kénytelenek vele, mert félnek a megmérettetéstől, attól, hogy kitegyék a lábukat a házuk ajtaján kívülre, és ehhez tökéletes alibire van szükségük. Nem birkózunk meg a való világgal? Szüljünk egy gyereket, és hagyjuk, hogy mindenki dicsérjen, hogy a gyerekedet mindenek fölé helyezed. Legyél magadra büszke, hogy teletömöd a gyereked uzsonnacsomagját papayával és kivivel uzsonnára ahelyett, hogy a dolgozó anyukák ütődött kis almáit tennéd a csomagba. Állj az iskola kapujában csicseregve: én mindig csak anya akartam lenni

A gyermekteleneknek nem kell ilyen kijelentéseket tenniük, ugye? „Elnézést, asszonyom, miért ül otthon egész nap és szart se csinál?” „Ó, ez azért van, mert úgy döntöttem, főállású unokahúg leszek. Tudja, van egy nagynénim. Ezért döntöttem úgy, hogy nem csinálok soha semmit. Minden időmet és energiámat az unokahúg-létnek szentelem.” Az emberek kereken megmondanák: „Nem gondolod, hogy más is lehetnél az unokahúg léten túl?” Persze, tudom a magától értetődő választ: „A babák és a kisgyerekek sokkal több időt igényelnek, mint a nagynénik.” De azért alapvető igazság van abban, amit mondok.

Megkérdeztem Cordyt, hogy ismeri-e a majomlábról szóló kísértethistóriát. Nem ismerte. Nem tett jót, hogy a történet nem minden részletére emlékeztem, és a rövidített változatot adtam csak elő.

– Egy idős pár majomlábat talált, ami azt mondta nekik, hogy kívánjanak valamit. Akármit kívánhattak, az valóra vált – meséltem. – Tragikus körülmények között vesztették el a fiukat; egy gép belsejébe esett a munkahelyén, és úgy összeroncsolódott, hogy meghalt.

– Azt kívánták, hogy ne legyen halott? – találgatta Cordy.

Elmosolyodtam. Pontosan a megfelelő módon kell elmondani, mert különben nem működik a történet.

– A pár lehunyta a szemét, a kezükbe fogták a majomlábat és azt kívánták: kérlek, kérlek, majomláb, hozd vissza az egyetlen fiunkat – ez volt a kívánságunk. Aznap este kopogtak az ajtón. Szaladtak kinyitni, és ő állt ott. De nem úgy, amilyen lenni szokott: járó, lélegző, véres összezúzott roncs volt, groteszk módon összecsavarodott hústömeg kelt életre, nem is lehetett ráismerni…

– Hű! – Cordy oldalba bökött. – Fogd be.

– Mindig ez a történet jut eszembe, valahányszor a dolgozó anyákra gondolok.

– Az ég szerelmére, miért? – kérdezte Cordy.

Elmondtam neki: mert a Mindenható szerelmére, mikor egy nő visszatér a munkába a gyerekszülés után, akkor már nem ugyanaz a nő. A félig elpusztított változata a korábbi önmagának. Összekaszabolt, gyakorlatilag széthullott. Visszamegy a munkahelyére, bekopog az ajtón, és a kollégái megrémülnek, hogy mennyire megváltozott

– Jézus a biciklin – mormolja Cordy. – Talán most rögtön ott kéne hagynom a munkámat

– Nem! – vetettem oda neki. Teljesen rosszul értelmezte a dolgot. – Az ilyen majomláb anya nem törődik vele, hogy néz ki. Nem foglalkozik vele. Tudja, hova tartozik, és elszántan vissza is megy oda, nem számít, milyen kellemetlen ez mindenki más számára.

Cordy rám pillant, mintha megbuggyantam volna.

– Ne áldozd fel a karrieredet – könyörögtem neki. – Gondolj a többi majomláb anyára, akik tovább küzdenek, bár kifordultak magukból, de még küzdenek. Ha feladod, őket hagyod cserben.

Mondta, hogy majd meggondolja, de olyan érzésem volt, hogy csak azért mondja, hogy megbékítsen. Később rájöttem, hogy kis prédikációm hatástalan volt. Fölösleges bárkit is győzködni; senki nem figyel. Vegyük csak Markot meg engem, ő úgy gondolja, hogy eladtam magam, minden tehetségemet sárba dobtam. Szerintem téved. Azt szeretné, ha festenék vagy mintáznék. Azt mondja, jobban kiteljesednék, de ez marhaság. Nem miattam akarja, hogy ezt tegyem, hanem azért, mert jobban érezné magát, ha annyit keresnék, ami csak „zsebpénznek” jó.

12

2007. 08.09.

– Túl van árazva és ronda – jelentette ki Sellers, felpillantva a Belcher Close 2-es számú házra. – Utálom ezeket az újfajta babaházakat.

Tudta, hogy a barátnőjének, Sukinak ez lenne a véleménye. Suki jobban szereti az elhagyott templomokból vagy istállókból átalakított házakat – legyen több évszázados az épület és szokatlan.

– Engem nem zavar – mondta Gibbs. – Jobbak, mint amilyenben te laksz. Debbie egy időben azt akarta, hogy vegyek egyet. Mondtam neki, hogy ne álmodozzon. Egy négy hálószobás nagyjából félmillió körül van.

Megszólalt Sellers mobilja. Gibbs mormolni kezdett mellette: Jól van, szerelmem, kapd össze magad, itt a taxid… – Mostanában rákapott, hogy Sellers faragatlanságán poénkodjon.

– Adsz egy kis időt? Bocs, Waterhouse – Sellers elfordult. – Igen, nem gond. Ha tudják.

– Mit tudnak?

– Azt akarja, hogy tudjuk meg Amy Oliva apjának keresztnevét.

– Miért nem hívja föl a St. Swithunt?

– Bezárt az iskola, seggfej.

Sellers megnyomta a csengőt. Egy férfihang szólt ki:

– Jövök.

Vártak.

Az ajtót nyitó férfinak vörös volt a feje, és éppen a nyakkendőjét csomózta ki. Kócos haja a legfurcsább helyeken tapadt össze. Sellers szerint harminc év körüli lehetett. A zakója kupacba gyűrve hevert a mögötte lévő lépcsőn és az aktatáskája nyitva állt a hall közepén, a tartalma kiszórva körülötte.

Jóindulatú, de abszolút használhatatlan fickó – állapította meg Gibbs.

– Bocsánat. Most értem haza a munkából és sikerült elhagynom az irattárcámat. Fönn kerestem az emeleten. Ez egy ilyen nap, attól tartok. Biztos vagyok benne, hogy hazahoztam, de… – Lepillantott a lábára, aztán hátrafordulva megnézte a hall közepén lévő felfordulást. – Egyébként…

– Sellers nyomozó és Gibbs nyomozó, Culver Valley Központi Nyomozó Osztály – mondta Sellers, és megmutatta a férfinak az igazolványát.

– Központi Nyomozó Osztály? Mi… jól vannak a gyerekeim?

– Ne aggódjon, nem hoztunk rossz híreket – mondta Sellers. – Megpróbálunk az Oliva család nyomára jutni. Tőlük vették meg ezt a házat?

– Huh! – mondta a férfi. – Várjanak. Csak egy pillanatot.

Átszaladt a hallon és eltűnt a helyiség végéből nyíló ajtón. Mikor visszajött, egy halom boríték volt a kezében. – Ha megtalálják őket, átadhatják nekik ezeket is. Miután elköltöztek, az első évben átirányíttatták a postájukat, de a továbbiakban bizonyára nem újították meg a szolgáltatást, mert…

Megpróbálta átadni a leveleket Gibbsnek, aki hátrébb lépett, hogy ne kelljen átvennie őket.

– Van cím, ahova továbbítani lehet ezeket?

A férfi mintha duzzogott volna.

– Hagytak egyet és egy telefonszámot, de arról kiderült, hogy hamis.

– Hamis? – Sellers kis izgalmat érzett Itt kezdődik valami. Gyakran érezte ezt, mielőtt megtörtént volna. Suki szerint nagyon intuitív.

– Felhívtam a számot, és aki felvette, soha nem hallott Oliváékról. Még pár kérdést feltettem, és kiderült, hogy a telefonszám nem ahhoz a címhez tartozik, amit megadtak. Szóval, vagy a szám volt rossz, vagy hazudtak, vagy nem akarták, hogy tudjuk, hova mentek. – A férfi megvonta a vállát. – Az ég tudja, miért. Az eladás meglehetősen barátságos hangulatban zajlott. Mi nem huzakodtunk a függönyökön és a lámpaburákon, mint ahogy másokkal előfordul.

Sellers átvette tőle a leveleket. A legtöbbje Encarna dívának, Encarnacion Olivának, Mrs. vagy Ms. Olivának címzett reklámlevél volt. Pár boríték Amynek címezve. Az apának egy sem, ahogy Sellers megjegyezte.

– Mr. Olivának mi volt a keresztneve?

– Hát… hm… várjon.

Az ajtóban álló férfi a hüvelykujja körmét rágva gondolkodott

– Spanyol neve volt? – kérdezte Gibbs.

– Igen! Honnan… ó, igen, hiszen spanyolok voltak és Spanyolországba mentek. – A férfi zavartan nevetett – Ezért dolgozik maga a nyomozóosztályon és nem én. És ezért vesztettem el az irattárcámat. Ó, megvan! Angel. Angyal, spanyolul Ann-hell. Más ország, más szokások, valószínűleg. Nem szeretnék Angyal nevű angol fickó lenni.

– Tudja, mi volt a foglalkozása? – kérdezte Sellers.

– Szívsebész volt a Culver Valley Kórházban.

– És a maga neve?

– Harry Martineau. A végén e-a-u-val.

– Mikor vásárolta ezt a házat Oliváéktól?

– Ó… istenkém, a feleségemet kellene megkérdezni. Hát… tavaly, valahogy májusban, azt hiszem. Igen, májusban. Nem sokkal a labdarúgó bajnokság döntője után. Még a régi házunkban néztük, de már kezdtünk csomagolni. Bocs, ha nagyon sekélyes vagyok – nevetett.

Gibbsnek nem tetszett Martineau. Nincs semmi sekélyes abban, ha az ember emlékszik rá, hol volt a focibajnokság döntőjének idején. Gibbs élete során most először maradt le róla. Debbie elvetélt; az egész napot és az éjszakát a kórházban töltötték. Gibbs nem árulta el senkinek a munkahelyén, és Debbíe-nek is megmondta, hogy Sellers és a többiek előtt ne beszéljen róla. Az nem zavarta, ha Debbie munkatársai tudják, de azt nem akarta, hogy a dutyiban az ő történetükén csámcsogjanak

– Megvan még a cím és a telefonszám? – kérdezte Sellers Martineau-t.

– Valahol, de… nézzék, be tudnának ugrani holnap nagyjából ez idő tájt? A feleségem tudja, hol van. Vagy, tudják mit? Miért nem jönnek be és várják meg? Nemsokára megérkezik. Vagy beugorhatnának holnap kora reggel. Nem megyünk el…

– Ha megtalálja, hívjon fel – Sellers átadta Martineau-nak a névjegyét, hogy gátat szabjon a további, egyáltalán nem vonzó ajánlatoknak.

– Úgy lesz.

– Szarházi – morogta Gibbs visszafelé a kocsihoz.

Sellers addigra már beszélgetésbe mélyedt Waterhouse-zal. Gibbs hallgatta a beszélgetés egyik felét, és hallotta, ahogy Sellers elégedettsége zavarra változott.

– Hogy lehet ez? – csodálkozott Sellers hangosan, az állához ütögetve a telefont, míg beszállt a kocsiba. Hol van most az intuíciója? Talán nincs is neki; Stacey soha nem említette, hogy lenne. Talán Suki csak udvarolt neki egy kicsit. – Waterhouse azt mondta, már hallotta a fickó nevét valahol – mondta Gibbsnek. – Nemrég. Izgatottnak tűnt, tudod, ahogy szokott, amikor szagot fog.

Sellers előhúzta a zsebéből a Barbara Fitzgeraldtól kapott névsort: a bagolymenhelyre kirándulók listáját. Nem, nem lesz itt. Valahogy a listán szereplő összes név hirtelen ismerősnek tűnt. Megőrült? Vagy azért érzi így, mert már olvasta a listát, mikor az igazgatónő átadta neki?

– Waterhouse hallotta már az Ann-hell nevet? – kérdezte Gibbs. – Akkor mi a fenének…

– Nem – Sellers közbevágott. – Harry Martineau. E-a-u-val a végén. Ezt mondta – pontosan, ahogy Martineau is. Szóról szóra.

Charlie Zailer törökülésben ült a nappalija padlóján. Két szövetminta feküdt előtte: a Villandry Champagne és a Caitlyn Biscuit. Az egyik bordázott világos aranyszínű volt, a másik pazar zsugorított bársony, szintén aranyszínű. Charlie csaknem egy órája nézte őket, de nem sikerült döntenie. Hogyan dönti el az ember ezeket a dolgokat? Kint sötét volt, de nem érdekelte, ha belátnak. Semmi kedve se volt felkelni és behúzni a függönyöket.

Nem csupán az nyomasztotta, hogy melyiket válassza a húga által hozott két anyagminta közül. Legalább ekkora kihívást jelentett a behúzandó szék és kanapé kiválasztása. Egy Winchester-fotel legyen? Egy Burgess-kanapé? Charlie az este nagyobb részét az Olíviától kapott Laura Ashley-katalógus lapozgatásával töltötte. Ideges volt, mert nem tudott választani. A kezdeti ellenállása dacára elbűvölte a katalógus. Alig győzte nézni a rózsaszíneket, a mályvákat, a bojtokat, az üveggyöngyöket és flittereket – mindazt, amit valaha gyűlölt. Az „Inspirációk” cím alatt sorakozó képek csillogó, luxus szobáit mintha olyan nők rendezték volna be, akiket a férfiak szívesen vesznek el feleségül.

Charlie felnyögött az undortól, és elborzadt a gondolattól. Miféle nyálas, affektált, húgyagyú libává változott? Mégis, megragadt fejében a gondolat: ha így nézne ki a hálószobám, hozzámehetnék Simonhoz és biztos lehetnék benne, hogy működni fog. A karamellaszínű, szatén ágytakarót használó nőket nem szokták kirúgni.

Milyen zavarba ejtő, hogy harminckilenc évesen sokkal érzelgősebb, mint tizenhat éves korában. Caitlyn Biscuit, Villandry Champagne. Mindkettő megfelel. Charlie-nak megfájdultak a csontjai, mert túl sokat ült egy helyben.

Megszólalt a csengő. Talpra ugrott, mintha tetten érték volna. Akárki áll is az ajtó előtt, ha benézett az ablakon, meglátta, ahogy két aranyszínű anyagdarab fölött görnyed. Remélhetőleg nem. Az órájára pillantott. Tíz perc múlva tizenegy. Simon. Biztosan ő az. Hagyom, hogy ő válasszon, gondolta. Az orra alá nyomom a két mintát és adok neki öt másodpercet, hogy válasszon. Lássuk, mit hoz ki belőle.

Nem Simon volt. Stacey. Colin Sellers felesége. Charlie mosolya lekonyult. Stacey pizsamát viselt – fehér alapon rózsaszínű malackákkal –, fölötte egy fekete övvel összefogott esőkabátot. Az egyik lába mezítelen, a másikon papucs. A leesett papucs mögötte hevert az előkertben. Stacey reszketett, és nagyon zokogott.

Charlie bevezette a hallba, aztán hátrébb lépett, figyelt, és azon töprengett, mitévő legyen. Stacey bugyborékoló hangot adott és mindkét karjával átölelte magát. Könnyű lesz, gondolta Charlie; nem tudsz semmit Suki Kitsonról. Nem tudsz Sellers hűtlenségéről. De ugyanakkor nem mondod, hogy nem tett ilyesmit; egyszerűen nem tudod. Nem tudod, és nincs véleményed. Csak vodkád meg Marlboro Lightsod van, és csak fél órád erre a dologra.

A konyhába vezette Stacey-t, két nagy italt töltött és rágyújtott egy cigarettára. Már csak három maradt, így nem kínálta meg Stacey-t.

– Mi történt? – kérdezte. Nehéz volt együtt érző hangon megszólalni, mert csak dühöt érzett. Stacey valószínűleg nem tudta, hogy nevének puszta említése is milyen hatással volt Charlie-ra Sellers negyvenedik születésnapja óta. Emlékszik erre egyáltalán ez az asztalra omlott, bőgő, szitkozódó teremtés?

Charlie emlékezett, és csak ez számít. Stacey és két barátnője bekukucskált a nyitott ajtón a hálószobába, ahol Charlie anyaszült meztelenül térdelt a szőnyegen, miután Simon öt másodperccel korábban faképnél hagyta. Azon voltak, hogy első alkalommal közösen ágyba bújjanak, mikor Simon egyszer csak szó nélkül kirohant, és azóta sem beszélték meg. Charlie túlságosan meg volt döbbenve, hogy odafusson és becsukja az ajtót, vagy lepedőt tekerjen maga köré. Simon távozása a padlóra küldte, úgyhogy ott gubbasztott a szőnyegen, mikor Stacey és becsípett barátnői úgy döntöttek, hogy alaposan megbámulják. A két barátnő zavarba jött, és rögtön vissza is vonult, de Stacey, aki ismerte Charlie-t, tudta, hogy ő Sellers főnöke, vihogott és annyit mondott, „Hoppá!”, mielőtt eltűnt. Charlie soha nem fogja megbocsátani neki.

Charlie ott maradt a buliban, míg Sellers mindenkit ki nem rúgott. Úgy döntött, bebizonyítja, hogy képes jól érezni magát Simon távollétében is. Később, hajnal felé meghallotta, hogy Stacey pletykál arról, amit látott. Stacey nem vette észre, hogy Charlie a pamlagon ül, aminek az asszony éppen nekitámaszkodott, és lelkesen mesélte a barátainak, hogy Charlie már jó ideje üldözi Simont. Azt mondta: képzeljék el, milyen szörnyű, ha az ember lánya végre elkapja álmai férfiját, aki abban a pillanatban elfut, amikor levetkőzik. Charlie maga sem tudta volna jobban megfogalmazni.

Rájött, hogy Stacey kérdezett tőle valamit. Azt akarta tudni, beszél-e franciául. Franciául? Mi köze ennek ahhoz, hogy Sellers Suki Kitsonnal kavar?

– Vizsgáztam belőle, de nem mondhatnám, hogy jól tudok.

– Azt hittem, hogy Cambridge-ben voltál nyelvtanár.

– Angol-szász, norvég és kelta. És inkább irodalmat és történelmet tanítottam, nem nyelvészetet. Miért?

Stacey elővett az esőkabátja zsebéből egy darab papírt és áttolta az asztalon. Charlie ott maradt, ahol állt, túl messze, hogy elolvassa. Annyit látott, hogy két szövegrészletről van szó.

– Mi ez?

– Ez a francia házi feladatom, amit a nyári szünetben kell megcsinálnom.

Eljöttél ide éjszaka, pizsamában, hogy a házi feladatról beszélj? Kapj a fejedhez, ostoba tehén.

– Tudtad, hogy franciául tanulok?

Mintha bemondták volna a tízórás hírekben.

– Most már tudom.

– Ezt a tanárunk adta fel. – Stacey szünetet tartott, hogy igyon egy kis vodkát. Lecsöpögött az állán. – Ez egy dal szövege, ugyanaz a szöveg franciául és angolul. Ki kell találnunk, hogy a dalt francia vagy angol ember írta. Ez lehetetlen! – szipogott Stacey. – Úgy értem, én is vagyok olyan okos, mint akárki, és egész jól haladtam a szótanulással meg az igékkel, de… Egyszerűen nem tudom, honnan lehetne ezt kitalálni. Felőlem egy… külső-mongóliai is írhatta. És Colin – gyűlölöm őt! – nem segít nekem! Megkérdeztem a barátaimat, de senkinek sincs fogalma róla. Rád gondoltam. Arra gondoltam, te biztosan tudsz rajtam segíteni.

Charlie-ban feléledt a kíváncsiság. Felvette a papírlapot és először az angol szöveget olvasta el:

Barátom, François

Barátom, François marha jópofa.

Barátom François dalra fakadt.

Kértük: dugulj el!

Csigavér – mondta, és ledöntött egy házmestert.

Ettől aztán kiborult a bili.

Ő a barátom, François.

A francia változat „Mon Ami François-val” kezdődött, és attól eltekintve, hogy más nyelven íródott, pontosan ugyanaz állt benne. Charlie majdnem felnevetett. Nagyszerű, tanár úr! Bárki megtanulhat egy csomó szót, de nem mindenkinek van érzéke a nyelvek logikája iránt.

– Biztos vagyok benne, hogy nem te leszel az egyeden, aki nem tudja megválaszolni. Mondd a tanárodnak, hogy túl nehéz volt.

– Colin tudja a választ, de nem árulja el nekem! Azt mondja, ha nem tudom megoldani, olyan vagyok, mint egy pár rendőrcsizma és kár az időt pazarolni, hogy tökéletesítsem a nyelvtudásomat. Olyan utálatos tud lenni néha!

– Mikor együtt dolgoztunk, én ennivalónak tartottam – mondta Charlie. – Aztán túl sokat tartózkodott Chris Gibbs társaságában.

– Szokott valaha… emlegetni? Mondjuk, hogy szeret, vagy hogyan érez irántam? Arra gondoltam, talán neked… mert te nő vagy…

– Nem – jelentette ki Charlie kereken, mivel érezte, hogy lassan közelednek Stacey jövetelének valódi célja felé.

– Itt maradhatnék éjszakára? – kérdezte Stacey.

– Sajnálom. Nincsen ágyam. Csak egy matrac a padlón. Azon alszom.

– A padlón is elalszom. Nem számít.

– Nem, nem lehet. Egyáltalán nem.

Megszólalt a csengő. Stacey ráordított Charlie-ra, hogy ne mondja meg Sellersnek, hogy itt van.

– Kinn parkol a kocsid, te ostoba tyúk – mormogta maga elé Charlie, miközben kiment ajtót nyitni. Mivel fel se merült benne, hogy a késő esti látogatója más is lehet, mint Colin Sellers, valósággal megnémult, mikor meglátta, hogy Simon Waterhouse áll az ajtóban, kissé csodálkozó mosollyal, mintha meg lenne lepve, hogy itt találja magát.

Charlie két kézzel megragadta, és betolta a konyhába.

– Most el kell menned – mondta Stacey-nek. – Simonnak és nekem beszélnünk kell. Ugye, Simon?

Simon mélyre süllyesztette a kezét a nadrágja zsebében, és zavartnak látszott.

– De nem mondtad meg a választ! – mondta Stacey, még mindig könnyes arccal.

– Nem lenne okos, ha megmondanám – mondta Charlie. – A tanárod azt akarja tudni, hogy ki tudod-e találni, és te nem tudod.

Nézte amint Stacey végigbotorkál a hallon, ki az esőbe, elbiceg a másik papucsa mellett anélkül, hogy megállna és felvenné. Semmi nem töltötte el nagyobb megelégedéssel Charlie-t, mint mikor becsukta utána a bejárati ajtót.

– Mi volt ez az egész? – kérdezte Simon.

Miközben Charlie elmagyarázta, a férfi felvette a darab papírt, amit Stacey zavarában ott hagyott. Föl-alá járkált, miközben olvasta.

– Angol írta. Igaz?

– Nyilván.

– A François név azt jelentené, hogy egy francia írta, de így túl könnyű lenne.

– Tessék? Te tréfálsz?

Simon nem tréfált.

– Gyerünk, annyira nyilvánvaló.

– Nekem nem – mondta a férfi.

– Akkor te is olyan sötét vagy, mint Stacey Sellers – mondta Charlie. – Egyébként mit akarsz?

Igyekezett természetes lenni.

– Hallottad, mit találtunk Corn Mill House-ban?

– Munkáról akarsz beszélni? A te munkádról? Menj, és verd föl Sam Kombothekrát. Én megyek lefeküdni.

– És az is érdekel… mit gondolsz a másik dologról.

– Másik dologról? A másik dologról? – Nekiesett, a mellkasára csapott a kezével úgy, hogy a férfi hátratántorodott a szobában. – Kimondani is képtelen vagy, igaz? Mert nem gondolod komolyan! Nem szeretsz engem – legalábbis még sosem mondtad. Igaz?

Rájött, hogy el kell hallgatnia, ha azt akarja, hogy Simon válaszoljon.

– Lehetetlenné teszed, hogy elmondjak bármit, amit akarok mondani – nyögte ki végül.

– Kegyetlen vagy – vetette oda Charlie. – Úgy viselkedtél velem, mintha leprás lennék, és most meg el akarsz venni, mikor még le sem feküdtünk, még csak nem is randiztunk? Mi változott?

– Te.

Charlie várt

– Most szükséged van rám. Azelőtt nem volt. Bár akkor is jobban törődtem veled, mint bárki mással, csak talán nem mutattam.

Charlie a cigarettacsikket beledobta Stacey vodkájának maradékába.

– Lehet, hogy ki kéne eveznem a tengerre és felvágni az ereimet – mondta. – Hogy véglegesen ellenállhatatlannak találj.

Simon a fejét rázta.

– Nincs értelme, igaz? El is mehetek.

– Nem. Maradj. Mondd el az esetet.

Charlie-nak időre volt szüksége, hogy végiggondolja, amit Simon mondott.

– Mi van, ha nincs hozzá kedvem?

– Nem szerelmi vallomást várok tőled – somolygott Charlie. – Ehhez nem kell, hogy megfelelő hangulatban légy.

Simon felsóhajtott.

– Úgy gondoljuk, hogy a névtelen levelek íróját Esther Taylornak hívják. Már találtunk egy Esther Taylort, azonban ő a legtávolabbról sem hasonlít Geraldine Bretherickre. Viszont vannak páran, akiket eddig még nem sikerült lenyomoznunk, úgyhogy remélhetőleg megtaláljuk az emberünket. Egyébként a képkeretekben elrejtett fényképek, amiket ez a nő elvitt Corn Mill House-ból, Amy Olivát és az anyját, Encarnát ábrázolják. Az iskolában megerősítették.

– Encarna?

– Encarnacion. Spanyol. Bankár volt a Leyland Carvernél Londonban, Amy apja, Angel Oliva pedig szívsebész a Culver Valley Kórházban. Feltehetőleg Spanyolországba költöztek. Arról a címről, amelyet Harry Martineau-nál meghagytak, leléptek, ő az a fickó, aki megvette a házukat. Mostanra már Spanyolországban lehetnék, de a Hóember azt akarja, hogy ássunk föl minden négyzetcentimétert Mark Bretherick kertjében, mielőtt leperkálja a repjegyet, amilyen zsugori. Meg van róla győződve, hogy megtaláljuk Angel Oliva holttestét is. Kombothekra úgyszintén.

– Te nem értesz velük egyet?

Simon félre nézett.

– Az a Harry Martineau név nem ismerős neked? – kérdezte.

– Nekem? Nem.

Simon lehunyta a szemét, a feje mögött az összefont két keze hüvelykujjaival a nyakát masszírozta.

– Láttam valahol korábban, tudom. Vagy hallottam.

– Van egy elméleted, igaz? – kérdezte Charlie.

– Normanra várok, hogy erősítsen meg valamit

– A technikus Norman a HTCU-tól?

Simon bólintott.

– Szóval valami számítógépes ügy Geraldine laptopjával?

– Elmondom, ha megerősítést nyert.

Semmi kétség, hogy megerősítést fog nyerni; Simon biztos benne, hogy igaza van. Mint mindig. Charlie nem tudta megállni, hogy ne próbálkozzon.

– Ha a feleséged lennék, elmondanád azokat a dolgokat is, amik nem nyertek megerősítést?

– Megmondanád Stacey Sellers francia feladványának megfejtését?

Charlie elmosolyodott. Simon kicsit vonakodott, de végül ő is elvigyorodott

– Tudod, mit? – mondta Charlie. – Ha egyedül megoldod, hozzád megyek.

Simon furcsán nézett.

– Komolyan? Ha megfejtem, igent mondasz?

Ha megfejtem. Hihetetlen a pasas. Charlie-nak nem maradt energiája arra, hogy ünnepélyes legyen vagy aggódjon emiatt. Nem maradt energiája elfogadni vagy elutasítani Simon házassági ajánlatát, akár az egyik, akár a másik döntés mellett, a kellő komolysággal, az esélyek aprólékos latolgatásával – amelyekben a remény és félelem szavak körvonalazódnak – letenni a voksot. Ha fontolóra veszi Simon ajánlatát és annak alapján mond igent vagy nemet, csak kínt okoz magának: efelől Charlie biztos volt. Ezért múljon valami abszurd dolgon. Legyen könyörtelen. Így nem számít majd a végeredmény.

– Komolyan – mondta. – Vraiment. Ez azt jelenti „tényleg” franciául.

Mark Bretherick ügyvédje, Paula Goddard az őrizetes cella előtt várt Sam Kombothekrára.

– Szóval itt van – mondta. – Szeretnék pár szót váltani magával, mielőtt bemegyünk.

Sam ment elöl, a nő követte, s igyekezett lépést tartani vele. Rövidebb volt a lába, a cipője meg valóságos kínzóeszköz.

– Nem kellene még egyszer konzultálnia az ügyfelével?

Goddard megtorpant.

– Nem ficamítom ki a bokámat csak azért, hogy lépést tartsak magával.

Sam megfontolta, megálljon-e; elmúlt tizenegy. Két napja nem volt otthon a fiai esti lefektetésekor. Túl kicsik voltak, hogy ezt megértsék, de ahhoz már elég nagyok, hogy fegyverként használják a csalódásukat. Mikor legutóbb találkoztak, a négyéves határozottan közölte véleményét apjának a családi hierarchiában elfoglalt új pozíciójával kapcsolatban.

– Téged már nem szeretlek, apa. Csak a mamit szeretem. – Vagy valami ilyesmit.

Sam lelassított.

– Elnézést – mondta. Nem Paula Goddard hibája, hogy mikor meglátta, és felkiáltott, „Szóval itt van!”, Samet a feleségére emlékeztette, akinek „szóval-itt-vagyai” ilyesmit jelentettek: „Ne sunnyogj az újságod mögött a nappaliban, mikor el kell pakolni a legókat.”

Goddard összefonta a karját.

– Hadd szögezzem le az elején: nincs időm a rendőrök és az ügyvédek között szokásos értelmetlen csatározásba bonyolódni. Én nem vagyok a maga ellensége, és maga sem az enyém, igaz? Tudom, hogy két holttestet találtak az ügyfelem kertjében…

– Ne feledkezzünk meg a másik kettőről a házban.

– …és tudom, ez milyen rosszul veszi ki magát. Azt viszont maga is tudja, hogy ügyfelem Új-Mexikóban volt, mikor a felesége és a lánya meghalt; ezeket mindenki megelégedésére kijelenthetjük, nem?

Sam a falnak támaszkodott. Ebben az ügyben semmi ok nem volt a megelégedésre, egyáltalán semmi.

– Nem régóta vagyok Bretherickék ügyvédje – mondta Goddard. – Kevesebb mint tizenkét órája. A családja kőrbeérdeklődött, és valaki engem ajánlott.

– Kellett volna magáról hallanom?

– Attól függ, milyen jól informált. Az a lényeg… Képviseltem olyan embereket, akiket gyilkosságban bűnösnek találtak, és olyat is, akit ártatlannak. Mindkettőért ugyanolyan keményen dolgoztam. Én soha nem láttam még ártatlanabb embert Mark Brethericknél.

– Lehet, hogy csak jól hazudik – mondta Sam. – Akármilyen jó a maga ítélőképessége, akármilyen tapasztalt is, lehet, hogy téved vele kapcsolatban.

– Nem tévedek. – Goddard elindult. Samnek nem maradt más választása, mint követni. – Csak annyit mondott, hogy nem ölt meg senkit, mikor őszintén rákérdeztem. Úgy hiszi, annyira nyilvánvaló, hogy nem is gondol rá, hogy hangsúlyoznia kéne. Ráadásul azt sem mondta, hogy vigyem ki innen. Nem akar sehova menni.

– Meg tudom érteni. Én sem akarnék visszamenni abba a házba, ahol legalább négy embert meggyilkoltak. – Mivel sejtette, mi lesz a következő pont, kijelentette: – Különösen akkor nem, ha én öltem meg őket.

– Nem azért – mondta Goddard élénken. Vagy nagyon tehetségesen állította be tényként a meggyőződését, vagy tudott valamit, amit Sam nem. – Ügyfelem úgy gondolja, hogy nem megfelelő módon nyomoznak az ügyben; meg van róla győződve, hogy Geraldine-t és Lucyt egy harmadik személy ölte meg. Nem Geraldine. Ki akar tartani és elérni, hogy hallgassanak rá. Ha tehetné, huszonnégy órára magához kötözné magát, őrmester.

– Talán bűntudata van, ezért örül, hogy előzetes letartóztatásban lehet – válaszolta Sam. – Megnyugvást jelenthet neki, hogy elkapták és bezárták – már nem kell menekülnie. Ráadásul főtt ételt is kap.

Goddard hitetlenkedve nézett rá.

– Mióta dolgozik ebben a szakmában?

– Huszonkét éve.

– Hány embert ismert, aki szeretett bezárva lenni?

Sam bólintott, és fontolóra vette a kérdést.

– A legtöbb ember jobban szereti a szabadságot, még akkor is, ha az azt jelenti, hogy neki kell megfőznie a saját teáját, az ég szerelmére – morogta dühösen Goddard. – Egyébként hagyom, hogy kiálljon magáért, de… figyelmeztetni akartam magát, hogy csak az idejét vesztegeti, ha ő a fő gyanúsítottja. Mark Bretherick senkit sem ölt meg.

Sam nem feltétlenül gondolta másként. Inkább az érdekelte, amit Mark tudott, hogy miféle információval szolgálhat, aminek segítségével aztán ő akcióba lendülhet. Beszélt Cordyval és Oonagh O’Harával, és Samben új kérdések merültek fel, ezeket akarta feltenni Brethericknek, de esze ágában se volt megosztani ezeket Paula Goddarddal. A nő kisded szónoklata arról, hogy az ügyvédek és a rendőrök nem ellenségek, klasszikus manipuláció.

Goddard volt a második nő aznap, aki elvárta volna Samtől, hogy hanyatt dobja magát és gondolkodás nélkül egyet értsen azzal, amit mondanak neki. Cordy O’Hara is megingathatatlanul hitt abban, hogy sem Geraldine, sem Mark Bretherick nem ölt meg senkit.

– Amy Oliváról kérdezett – mondta Cordy. – Amy anyja, Encarna például olyan nő, akiről el tudom képzelni, hogy ámokfutásba kezd egy machetével. A magam részéről kedvelem a társaságát – az biztos, hogy soha nem unalmas –, de tudom, hogy ezzel csak kevesen vannak így. Fékezhetetlen is tud lenni.

Sam elraktározta magában az információt. Tetszett neki Cordy lakása a csupasz téglafallal, a színes szövött szőnyegekkel és a magas, dzsungelszerű növényekkel. Tetszett neki, ahogy a gyermekét magára kötve hordozta, és a baba neve is: Ianthe. Cordy nappalijának közepén egy bronzszobor állt, amelynek egy lapos bronzkor volt az alapja. A zöld selyem – függöny, amelyben rózsaszínű szálak futottak végig, egészen a földig ért, és szétterült a sötét deszkapadlón. Semmi nem illett össze semmivel úgy, ahogyan az ő felesége, Kate szerint a dolgoknak lenniük kell egy háztartásban, de valahogy mégis működött az egész.

A hatéves Oonagh O’Hara sok anyai bátorítás után komoly képpel elmondott egy titkot Samnek, egy olyan titkot, amit Lucy Bretherick mondott neki. Sam nagyon kíváncsi volt, mennyi ebből az igazság Remélte, hogy meg fogja tudni.

Mark Bretherick felállt, amikor Sam belépett a kihallgatószobába Paula Goddarddal.

– Mi történt? – kérdezte.

– Azon túl, hogy két holttestet találtunk a kertjében?

– Úgy értem, mi történt azóta? Tudják, kiknek a holttestei?

– Még nem – mondta Sam.

– A nyomozó, aki korábban kihallgatott, Gibbs, folyton Amy Oliváról, Lucy osztálytársnőjéről faggatott, és az anyjáról. Maga szerint ők azok?

– Nem tudjuk.

– Azt hiszem, ők azok – mondta Bretherick a jogi képviselőjéhez fordulva. – Waterhouse nyomozó beszélt nekem Geraldine és Lucy képe mögött a képkeretekbe rejtett fényképekről.

Bretherick majdnem olyan jól informált volt, mint a nyomozócsoport.

– A St. Swithun igazgatónője látta a képeket és megerősítette, hogy Encarna és Amy Olivát ábrázolják – mondta neki Sam. – Most én szeretnék néhány kérdést feltenni magának. Mark.

– Figyeljen, ha azokról a holttestekről kiderül, hogy Amy és az anyja, akkor megint el kell kezdeniük keresni William Markest. Azért nem találták meg, mert Geraldine nem ismerte. Talán azzal a másik nővel, Encarnával, állt kapcsolatban.

Sam udvariasan mosolygott, hogy legyűrje ingerültségét. Colin Sellers is hasonló javaslatot tett fél órával korábban.

– Darabokra kell szedniük azt az iskolát. Markes valamiféle kapcsolatban áll az iskolával, és úgy tűnik, hogy a Lucy osztályába járó lányokat és az anyjukat vette célba. Tettek már valamit, hogy figyelmeztessék a családokat? Én elvárnám a helyükben, hogy figyelmeztessenek.

Sam Paula Goddardhoz fordult.

– Nem akar tőle megszabadulni, hogy engem fogadjon ügyfelének? Itt úgy tűnik, mintha engem hallgatnának ki.

– Rendben – Bretherick feltartotta a kezét. – Kérdezzen.

– A tavalyi évről szeretnék magával beszélni, a májusi szünidőről.

– Mi van vele?

– Az iskola bezárt május tizenkilencedike, péntek és június ötödiké, hétfő között.

– Tényleg?

– Maga és a családja Floridába ment – mondta Sam.

– Nem vagyok biztos a dátumokat illetően, de… igen, tavaly Tallahassee-be mentünk, tavasszal. Két hétre kibéreltünk egy apartmant. És Lucy is jött, úgyhogy bizonyára iskolai szünidő volt. Úgy értem… – Elpirult. – Nem úgy értem, hogy nélküle elmentünk volna. Geraldine soha nem tett volna ilyet.

– Gyakran vitte nyaralni a családját?

– Nem. Jószerint soha.

Goddard az égre emelte a tekintetét és hátradőlt a székén.

– Én folyton utaztam a munkám miatt, soha nem adtam magamnak szabadságot. Nem szeretek szabadságon lenni, utálom az egészet. Nem hiszem, hogy az ember egy csettintésre képes kiengedni a gőzt. Geraldine pedig nem dolgozott, neki nem kellett semmit kipihennie, nagyon szerette a házunkat, mint mondta, nem zavarta, ha otthon kellett maradnia…

– Mégis elmentek nyaralni Floridába két hétre – szakította félbe Sam az önigazolást.

– Igen. – Bretherick összevonta a szemöldökét, mintha aggódna az ellentmondás miatt. – Ez számomra nem volt nyaralás. A Nemzeti Mágneses Mező Laboratóriumban dolgoztam; várjon csak egy kicsit. – Lehajtotta a fejét. – Igaz. Az én utazásom már el volt intézve, mikor Geraldine mondta, hogy ő és Lucy is el akar jönni.

– Rendszerint nem csatlakozott az üzleti útjaihoz?

– Nem. Ez volt az első és egyetlen alkalom – Bretherick meghökkent. Az „egyetlen” szó visszhangzott a levegőben.

– A lényegre térhetnénk, őrmester?

– Miért volt ez olyan különleges? – kérdezte Sam.

– Nem tudom. Florida, tudja… Disneyland. Geraldine elvitte Lucyt Disneylandbe.

– Lucy egyik osztálytársa azt állítja, hogy Lucy azt mondta neki, hogy azért megy Floridába, mert Geraldine nem akarja, hogy Amy Olivával játsszon a szünidőben.

Mark Bretherick és Paula Goddard egyszerre kérdezte:

– Micsoda?

– Hárman szoktak együtt játszani az iskolai szünetekben – mondta Sam Goddardnak. – Lucy, Amy Oliva és Oonagh O’Hara. Oonagh tavaly a nagyszüleihez ment a májusi szünetben. – Bretherickhez fordult. – Ha Geraldine és Lucy nem mentek volna magával Floridába, Lucy és Amy az idő nagy részében feltehetőleg együtt játszott volna?

– Fogalmam sincs – mondta Bretherick. – Csak annyit tudok, hogy Geraldine megkérdezte, hogy ő és Lucy eljöhetnek-e velem, és én megörültem. Sokkal jobb volt, mint egyedül menni.

– Úgy tudjuk, Lucy azt mondta az egyik barátnőjének: „Anyukám utálja, ha Amyvel játszom, ő és a nagymama úgy gondolja, hogy Amy nagyon rossz.” Feltehetőleg azt is mondta: „Amy nem mindig rettenetes, de örülök, hogy anyukám nem szereti, mert most elmehetünk Disneylandbe.”

– Lehetséges – vonta meg a vállát Bretherick. – Lucy a korához képest… egész jól átlátta mások mozgatórugóit.

– Geraldine nem dolgozott – mondta Sam Brethericknek és Goddardnak. – Megállapítottuk, hogy ritkán mentek nyaralni. Valaki megkockáztatta volna, hogy eltemessen két holttestet a kertjében, miközben a ház asszonya vásárolgat vagy egy barátja házában időzik? Órákon át ásni kellett, és utána új gyeptéglát lefektetni.

Bretherick szeme csillogott az izgalomtól.

– A holttestek a kertben: mennyi ideje voltak ott? Tudják?

– A patológus nem tudja pontosan megmondani, de…

– Azalatt temették el őket, míg mi Floridában voltunk, igaz? Akárki ölte meg őket, tudta, hogy mi elmegyünk, tudta, hogy lesz ideje, hogy… És a kertnek arra a részére, ahol megtalálták őket, nem lehet odalátni az utcáról.

Volt valami, ami nem jutott Mark Bretherick eszébe, és talán sosem fog: azok között az emberek között, akik tudtak a floridai utazásról, ott volt Geraldine maga is. Azért rendezte úgy, hogy elmenjen a férjével és a lányával külföldre, hogy szabadon hagyja a terepet egy kettős gyilkosságnak és a temetésnek? Vagy csupán a temetésnek – a gyilkosságokat már lehet, hogy addigra elkövették. Ebben az esetben Geraldine-nak volt egy tettestársa, vagy ő maga volt a tettestárs.

– William Markes – csapott az asztalra Bretherick. – Tudják meg, melyik gyerek apját hívják így a St. Swithunben.

– Már ellenőriztük – mondta Sam. – Nincs Markes családnevű gyerek az iskolában.

– Magának valami baj van az agyával? Mi van az egyedülálló anyákkal vagy az elváltakkal, akik megváltoztathatták a nevüket és a gyerekükét? Mi van azokkal a gyerekekkel, akik az anyjuk nevét viselik? Vagy azokkal az anyákkal, akiknek új barátjuk vagy partnerük az apahelyettes? Kezdjék Lucy osztályával és meg se álljanak addig, amíg az iskola összes gyerekének hátterét föl nem derítették. Aztán ellenőrizzék a tanárokat, a férjüket és a partnerüket.

Cordy O’Harának új barátja van, a csecsemő Ianthe apja. Mi a neve? Sam látta, hogy Paula Goddard derülten figyeli. Most vessen véget a kihallgatásnak, töprengett, vagy várja meg, míg Mark Bretherick elbocsátja?

Nem kellett sokáig várnia.

– Jöjjön vissza, és értesítsen, ha megtalálták Markest – mondta Bretherick. – És maga… – megfordult ültében, hogy szembenézhessen Goddarddal – nézzen utána, hogy rendesen ellenőrzik-e. Kezdettől fogva mondom: William Markes ölte meg Geraldine-t és Lucyt.

13

2007. augusztus 10., péntek

Csengő hangot hallok, mint amikor két üveg összekoccan. Csirió. Ezt a hangot már hallottam máskor is. Ahogy kinyitom a szemem, újra a fejembe hasít a fájdalom. Inkább lehunyom.

A homlokomhoz szorította a fegyvert, és lenyeletett velem egy pirulát. Mikor volt ez? Múlt éjjel? Két órája, vagy tizenkettő? Azt mondta, vitamintabletta, és jót tesz nekem. Az íze ismerősnek és biztonságosnak tűnt. Nem bántam, hogy be kell vennem, nem annyira, mint oly sok mást. Bizonyára kiütött.

A lábam össze van kötve? Nem tudom őket megmozdítani. Kinyitom a szememet, most már óvatosabban, és érzékelem, hogy arccal lefelé fekszem a bőrrel bevont masszázsasztalon. Felkönyökölök, megfordulok, végignézek magamon, és rájövök, mi gátolja a lábamat a szabad mozgásban: az a kemény hurok az asztal végén. Rossz oldalról fekszem, a fejem az asztal másik végén van. Bizonyára ő helyezett el így, a lábamat beakasztotta a merev hurokba. Miért? Van valami oka bárminek, amit csinál?

Zoe és Jake. Beszélnem kell velük. Meg kell győznöm a férfit, hogy adja ide megint a telefonomat. Aprónak, távolinak tűnnek, két kicsi színes jelzőfény, remény a sötétségben: a drága fiam és lányom, Ó, Istenem, kérlek, kérlek, szabadíts ki innen!

Az a csengő hang… Amikor a gyerekeimre gondoltam, megjelent előttem az otthonom képe: ez az a hang, amikor a tejesember leteszi az üvegeket, biztos vagyok benne. Zoe és Jake tejfüggők, hozzánk naponta másfél liter tejet szállítanak. A mi tejesemberünk később jár, mint a többi, hét és fél nyolc között. Mikor Nick meg én meghalljuk az üvegek koccanását – ugyanazt a hangot, amit most hallottam a szoba ablakán át, egymásra vigyorgunk és megkérdezzük: ki a soros? Ha én, akkor mindhárom üveget behozom és beteszem a hűtőszekrénybe. Mikor Nick, ő egyszerre csak egy üvegért megy le, mert egy üveget felhozni könnyebb, mint hármat. Télen, dühítő módon még naponta meg is jegyzi, hogy olyan hideg van odakint, mint a hűtőszekrényben, úgyhogy az üvegek nyugodtan kint maradhatnak, hiszen senki sem fogja ellopni őket. – Egyszer hozzátette. – Ez Spilling, nem pedig Hackney.

– Miért pont Hackney? – mordultam rá.

– Nem tudtad? Az az Egyesült Királyság tejesüveglopásainak fővárosa.

Félig felülök, igyekszem úrrá lenni a bensőmben dúló pánikon. Szeretem Nicket. Szeretem a lakásunkat a sok-sok lépcsővel együtt. Szeretek mindent az életemmel kapcsolatban, még a rossz tapasztalatokat is, attól eltekintve, ami most történik velem.

A vállamnál három helyen fáj a hátam. Valami éles vagy hegyes felületnek estem? Talán a korlátnak? Nem tűnik valószínűnek. Nevetséges. Nem tudok gyorsan mozdulni és gondolkodni, de tisztában vagyok vele, hogy mindkettőre szükség van, ha el akarok menekülni. Az ingem alatt viszket a mellkasom, a ruháim ugyanúgy meg vannak rajtam csavarodva és ugyanolyan kényelmetlenek, mint legutóbb, mikor felébredtem ebben a szobában.

Felveszem a masszázsasztalra terített törülközőt, és beleszagolok. Megint az a gyümölcsös illat, de erősebb. És – ó, istenem, most már megismerem – narancsvirág. A masszőröm használta Seddon Hallban. Elmondtam Marknak… Elmondtam annak a férfinak, aki bezárt, hogy szeretem a narancsvirágillatot.

Emlékezett rá, és vett nekem, mint ahogy masszázsasztalt is vett…

Talpra ugrom, leveszem az ingemet, egy gomb le is esik közben, és beleszagolok: narancsvirág. Nem, nem, nem! Hátranyúlok és megérintem a vállamat. Míg öntudatlan voltam, ő gyúrta, dagasztotta a bőrömet az ujjaival. És a… viszketés a mellkasomon. Lepillantok. A melltartóm rosszul van rajtam: a rávarrott rózsaszínű virágok dörzsölik a bőrömet.

Elnyomok egy sikolyt. Nem akarom felébreszteni. A sötétség még mindig csak oszladozik odakint, nemrég volt itt a tejesember, 4 vagy 5 óra körül járhat. Ez azt jelenti, lehet, hogy még alszik. Ha nem ébred föl, mondjuk hétig, akkor van két órám.

Mit csináljak?

Sírok, leveszem a melltartómat és megnézem a bőrömet alatta. Nem találok olajat. Azután leveszem a nadrágomat és végigtapogatom a lábamat elől-hátul és a térdemen a zúzódásokat. Semmi nyoma az olajnak, de… a bugyim is rosszul van rajtam. Az öklömet a számba tömöm, nehogy egy hang is kiszakadjon belőlem. A könnyeim lefolynak az ujjaimon és a karomon. Mit tett velem?

Végül kényszerítem magam, hogy mozduljak. Visszaveszem a ruháimat, és elkezdek föl-alá járkálni a szobában, megpróbálom kitisztítani a gondolataimat. Nick mindig azzal vádol, hogy addig dolgozom, amíg egy csapásra minden problémát meg nem oldok. Mit tenne ő?

Behozná a tejet, de egyszerre csak egy üveggel.

Odaszaladok az ablakhoz és elhúzom a sárga selyemfüggönyt. Semmi se változott.

Nem látom a tejesüvegeket, csak a virágládákat, a vastag sövényt, a kaput a lakattal, az elefántos kutat. Hogyan jut be a tejesember az udvarra? Ha csak nem… talán be lehet jutni az utcáról a kert másik részébe, a sarkon túl, és a tejesember körbejárta a házat. Az udvar betonján a fal mellett nedves foltok vannak, folyadék, talán tej. Az udvar többi része száraz. Homályos foltok, aztán kisebb cseppek, amelyek oda vezetnek, ahová már nem látok el, közvetlenül az ablak alá.

Nehezen veszem a levegőt, megragadom a masszázsasztal egyik végét, odahúzom a falhoz, és felmászok rá. A függönyrúdba kapaszkodom az egyik kezemmel, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat, az egyik térdemet a masszázsasztalra támasztom, a másikat a keskeny ablakpárkányra és az arcomat az ablaküveghez nyomom.

– Igen – sziszegem, mikor megpillantok két, pirosan és kéken csillanó, eldobott tejesüvegtetőt. Ezek szerint nem áthatolhatatlan a fal.

Lemászom, és újból fel-alá járkálok. Holnap. Holnap megint jön a tejesember. Ha én hallom az üvegek csilingelését, az azt jelentheti, ő is meghallja, ha segítségért kiabálok. Csak nem szabad elveszítenem az öntudatomat. Nem szabad még egy tablettát lenyelnem…

Összevonom a szemöldökömet. Ha a férfi tablettákat használ, hogy kiüssön, hogyan kábított el legelőször? Nem vettem be semmiféle tablettát…

A szoba összezáródik fölöttem, és egy újabb részlet ugrik a helyére: a tabletta, amit adott, vitamin volt – olyan is volt az íze, ilyet már ettem. A drog a vízben volt, amivel bevettem.

„Rohypnol.” Hangosan mondom ki a szót, amit már hallottam a hírekben, de soha nem hittem volna, hogy az életem része lesz.

Odamegyek az ajtóhoz és belenyomom a kisujjamat a zárba. Csak a vége megy bele. Fogom a táskámat. Előveszem a bank- és a hitelkártyáimat a pénztárcámból. Egyik sem elég vékony, hogy be tudjam csúsztatni a hasadékba az ajtó és a fal közé. Hülye. Az ilyen záraknál ez amúgy se működik. Nevetséges, Sally, hogy félsz megpróbálni bizonyos dolgokat, mert rettegsz attól, hogy nem sikerül, és el kell ismerned, tehetetlen vagy. Miért nem próbálod mega kilincset? Ököllel rácsapok a fémre. Kattan, és az ajtó lassan résnyire kinyílik. A szám élé kapom a kezemet. Nem csukta be. Pislogok egyet, hogy nem hallucinálok-e, mivel nem tudom elhinni, hogy valami jó történt velem.

Amilyen csöndben csak tudok, kióvakodom a szobából és végigmegyek a folyosón. A verandára vezető ajtó kissé nyitva áll, bár a bejárati ajtó csukva van. Ha elfelejtett bezárni engem, lehet, hogy a bejárati ajtóról is megfeledkezett?

Ez valami teszt? Kint vár vajon az udvaron egy fegyverrel?

Felnézek, és látom, hogy az ajtó tetején valami egyensúlyoz, egy kis szürke tárgy. A fegyver. Nem, a mobilom. Reszketek a dühtől. A beteg balfék csapdát állított a verandára vezető ajtónál. Szándékosan hagyta nyitva a cellám ajtaját – tudta, hogy megpróbálok kijutni. Lefogadom, hogy szórakozik az ötletén, hogy a mobilom a fejemre esik, miközben a bejárati ajtóhoz szaladok. Az pedig be van zárva; meg sem fog mozdulni.

Felnyúlok a telefonomért. Kivette a SÍM kártyát. Hát persze. Ostoba. Elszégyellem magam, hogy elhittem, kiszabadulhatok. Visszateszem a mobilomat oda, ahol találtam. Ha nem tudok elmenekülni, nem akarom, hogy rájöjjön, megpróbáltam, de kudarcot vallottam.

Egyik szobát a másik után kutatom át, hogy vezetékes telefont találjak. Nincs, legalábbis lent nem találok. Benézek a nappaliba, az étkezőbe és a hallba, keresek valami számlát, borítékot bármit, amire a neve és a címe le van írva. De nincs szerencsém. A nappaliban van pár regény és egy csomó könyv a növényekről és a kertészkedésről. Egy egész polcot kitölt a kaktuszokról szóló szakirodalom – ebben a szóbában ez az egyetlen polc, ami tele van. Kiveszek néhány könyvet találomra, hátha találok valami nevet valamelyik belső borítóján, azonban hiába reménykedem.

A tegnap látott bekeretezett poszteren, amire csak félig emlékeztem, egy térkép van, ragyogó sárga háttér előtt, az ország körvonalait zöld vonal jelzi. Két rajzfilmszerű kar nyúlik felé, mintha megpróbálná kiragadni az országot a szomszédjai közül. „El a kezekkel El Salvadortól”, ez van nagy, piros betűkkel nyomtatva az aljára. Feltételezem, hogy a zölddel körülrajzolt ország El Salvador; mindig reménytelen voltam földrajzból.

A nappali polcairól a fenti kis dolgozószoba jut eszembe, és amit ott láttam. Valami nincs rendben. Egy sor Joseph Conrad-regény, egy sor komoly küllemű, bonyolult című keménytáblás, túl bonyolult ahhoz, hogy pánikszerű állapotomban be tudjam fogadni, és… üres könyvespolcok. Rengeteg. Az íróasztal is teljesen üres. Nincs rajta se számítógép, se toll, se cellux, semmi. Kinek nincs számítógép az íróasztalán?

Az étkező… végigfutok a hallon. Az egyik falat teljes egészében polcok borítják. Jó minőségűek, valószínűleg tölgyfából készítették őket. Mind üres. Hideg járja át a testemet, a konyhába szaladok, kinyitom a munkalap alatti hat keskeny fiókot. Az egyikben találok evőeszközt, de ettől eltekintve semmit. Ha valaki kinyit egy fiókot a konyhámban, ceruzákat, kifizetetlen számlákat, zsineget, aszpirint, nagyjából mindenfélét talál ott.

Igyekszem visszagondolni arra, amikor a férfi körbevezetett a lakásban. A fenti hálószobában nem volt lámpa, se szőnyeg, semmi az ablakpárkányon. Se fénykép, se óra, se képek a falon, se hajkefe, se fésű, se vizespohár.

Senki se lakik itt.

A férfi nem az otthonába hozott. Talán valamikor itt élt a családjával, de már nem lakik itt. Egy tökéletesen kihalt házba hozott, ahol elhelyezett néhány tárgyat, amitől úgy tűnt, itt lakik: az az öntöttvas levélnehezék a hallban… úgy képzelte, hogy ez elég, hogy átverjen engem?

Ha nem itt él, akkor hol? Hol van a többi holmija? Talán most nincs itt, vagy fenn alszik. Bedrogozott engem, és viszzament a feleségéhez és a gyerekeihez? Talán ez a második otthona, amiről a családja nem is tud. Amit csak azért vásárolt, hogy engem itt tartson örökre.

A receptkönyv, amiből a szürke szószos, undorító ennivalót főzte, még mindig ott van kinyitva a konyhapulton, a könyvjelző is ott fekszik. Egyéb szakácskönyvet is keresek, de nem találok. A nyitott lapok csillognak, vadonatújak. Vett egy könyvet, hogy nekem főzzön. Akkor használta először.

A konyhaablak párkánya még a régi, makulátlan fehér. Négykézlábra ereszkedem és kinyitogatom az egyik fal mellett végigfutó szekrény ajtajait. Három serpenyő, két Tupperware tárolóedény és egy szűrő kivételével teljesen üres. A szűrőben átlátszó műanyag fecskendő, az egyik oldalára rányomtatták a mérőskálát.

Vadul ver a szívem. Letépem a serpenyők tetejét, üvegeket keresek, amiknek tartalmával kiütött. Rohypnol. Ezt is üvegben adják? Valószínűleg a fecskendő közelében tartja. A mérőskála jobban megborzongat, mint bármi más: az, hogy semmit nem bíz a véletlenre. Tudja, hogy mit csinál, pontosan tudja, mennyi ideig akarja, hogy öntudatlan legyek, és mennyi drog kell ahhoz, hogy ezt elérje.

Jobban gyűlölöm, mint ahogy valaha hittem, hogy gyűlölni tudok. Nagy nehezen talpra állok, közben a dühtől zihálva leverem a könyvet és a könyvjelzőt a pultról a padlóra. A könyv becsukódva ér földet. Elolvasom a címet a borítón: 100 recept az egészséges terhességért.

– Ma estére melyiket választod?

Rám szegezett fegyverrel kényszerít, hogy visszamenjek a csíkos szőnyeges szobába. Sötétzöld pizsamát visel.

– Feküdi le – mondja, és lenyom a masszázsasztalra. – A hátadra.

A hangja szigorú. Nem néz rám, miközben beszél.

– Mit tettél velem? – suttogom, és nem merem felemelni a hangomat, nehogy dühbe guruljon.

Odatolja a falhoz az asztalt

– Hogyan fogok tiszta fejjel dolgozni, ha hajnali negyed ötkor felébresztesz? – kérdezi.

Elnézést kérek tőle.

– Rendben van – mondja. – Sss. Hagyd abba a sírást, nincs miért sírni. Most csússz odébb és lejjebb – erre, így jó – és támaszd a lábad a falhoz, hogy a megfelelő szögbe kerüljön a tested. Jól van. Most maradj ebben a helyzetben. Olyan kényelmesen helyezkedj el, amennyire csak lehet. Azt akarom, hogy nagyjából egy óráig így maradj.

Könnyek záporoznak az arcomon, összegyűlnek a fülemnél. Nem tudok megszólalni.

Odalép az ablakhoz, közben nyitott tenyeréhez ütögeti a fegyvert.

– Mivel láthatólag rájöttél, semmi értelme tovább titkolózni. Láttad a szakácskönyv címét.

– Nem vagyok terhes!

– De még lehetsz. Lehet, hogy már az is vagy, ha szerencséd van.

A vitamintabletta: folsav volt. Azért volt olyan ismerős az íze. Mindkét terhességem alatt ezt szedtem.

– Megerőszakoltál? Hányszor?

Megvető hangot hallat.

– Kösz – mormolja. – Kösz, hogy ennyire bízol bennem.

– Elnézést…

– Nem vagyok állat. Fecskendőt használtam. – Kurtán felnevet. – Nincs lombikom a bébihez, és nem is vagyok valami jó szakács. Valójában te vagy az első ember, akinek főztem.

– Bedrogoztál, levetkőztettél és befecskendezted a… a…

Felveszi a kezemet és megdörzsöli.

– Sally, azt szeretném, ha rendes család lennénk. Jogom van hozzá… – remeg a hangja. – Mindenkinek joga van a megfelelő, boldog családhoz. Nekem soha nem jutott ilyen, Sally. Nem hiszem, hogy neked volt valaha részed benne.

– Ez nem igaz, nem igaz!

– Tudom, hogy idő kell hozzá, hogy megszokd. Nem álmodom arról, hogy együtt aludjunk, még nem. Soha nem fogunk, ha te nem akarod. Nem vagyok vadállat.

A lábamba vájom az ujjaimat. Ha tudnám, kitépnék magamból mindent, míg semmi nem marad belőlem.

– Tudom, hogy beszélnem kellett volna neked a babáról, de… csak azzal voltam elfoglalva, hogy működjenek a dolgok. Sajnálom.

– Hányszor… fecskendeztél belém? – nagy nehezen sikerül kimondanom.

– Csak kétszer. És jó érzésem támadt másodszor.

Összefonja az ujjait, és az arcom elé tartja őket

Sírok, miközben simogatja és veregeti a kezemet, csitítgatni próbál. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mennyit vesztegettem el az életemből ebben a szobában: fél órát, vagy talán többet, mióta utoljára megszólalt.

– Miért masszíroztál meg?

– Hogy jól érezd magad. Szereted a masszázst.

– Eszméletlen voltam!

– Arra gondoltam, lehet, hogy megnyugtat, tudat alatt. Néha a test jobban tudja a dolgokat, mint az agy. Minél jobban ellazulsz, annál valószínűbb, hogy megfogansz.

Háborog a gyomrom, csaknem felböffen az epe, ami betölti a torkomat.

– Azt hiszed, azt akarom, hogy rémesen érezd magad, Sally? Nem. Tényleg nem.

– Tudom.

Meg fogom tőled szerezni azt a fegyvert, megöllek, te beteg fasz.

– Meg kell próbálnod, hogy azt akard, amit én akarok. Emlékszel, Seddon Hallban azt mondtad, eleged van abból, hogy mindig mindent neked kell elintézned: a Valentin-napi vacsorákat, még a saját születésnapi bulidat is?

– Úgy csinálsz, mintha gyűlölném az életemet! – robban ki belőlem zokogva. Nem bírok odafigyelni rá. – Szeretem az életemet, csak panaszkodtam!

– Jó okkal – mondja, a fegyvert a masszázsasztal széléhez kopogtatva. – És mi van azzal a karácsonnyal, mikor úgy döntöttél, megveszed magadnak az ajándékot Nick helyett, mert nem bízol benne, hogy megfelelőt vesz neked: Boudoir eau de parfümöt Vivienne Westwoodtól. Még be is csomagoltad magadnak és ráírtad: „Sallynek szeretettel, Nick”. Emlékszel, hogy erről meséltél? Mert attól rettegtél, Nick elfelejti időben becsomagolni karácsonyra.

Miért kellett neki ennyi mindent elmondanom?

– Meg… megkaphatnám a telefonomat, kérlek, csak pár percre? Beszélnem kell Zoéval és Jake-kel.

Rosszat mondtam. Elejti a kezemet. Megkeményedik az arca, mintha maga a gonosz képmása lenne.

– Zoe és Jake – mondja fahangon. – Az a baj veled, Sally, hogy soha nem tudod, mikor van vége a bulinak.

Rendőrségi bizonyíték hiv. szám: VN8723

Eset hív. szám: VN87

A nyomozást vezeti: Samuel Kombothekra őrmester

GERALDINE BRETHERICK NAPLÓJA, 9/7. KIVONAT (Toshiba Laptop merevlemezéről készült kivonat, Corn Mill House, Castle Park, Spilling, RY29 OLE)

2006. május 17., hajnali 5 óra 10 perc

Csodálatos dolog történt ma este – egy darabig úgy gondoltam, megtaláltam a megoldást. Nos, a múlt este egy szemhunyásnyit sem aludtam. Úgy járok majd, mint az a férfi, akit a Sokk-dok című dokumentumfilmben láttam, aki olyan sokáig szenvedett álmatlanságban, hogy állandó fejfájással küzdött. Amikor elment az orvoshoz, azt mondták neki, hogy a nem alvás gyógyíthatatlan károsodást okozott az agya idegvégződéseiben. Az orvos gyógyszert adott neki a fejfájás enyhítésére, de attól meg úgy reszketett, mintha Parkinson-kóros lenne. A dokumentumfilmből kiderült, hogy a férfi ügyvéd egy városban, az viszont nem, hogy vannak-e gyermekei, de én biztosra veszem, hogy vannak. Szerintem három öt év alatti gyereke van, és a felesége teljes állásban dolgozik.

Tegnap este színházba vittem Lucyt. Nem a matinéra, mint amikor elmentünk a Mungo Magic Show-n és csupa kölyök vett bennünket körül, Lucy meg kiabált, mert nem hagytam, hogy két Cornettót egyen. Ezúttal este vittem el, mint egy felnőttet. Két jegyet vettem az Oklahoma! című musicalre a spillingi Kis Színházba. Mark megint konferencián volt. Mondtam Lucynek, hogy egy különleges estére megyünk, de csak akkor, ha jó lesz. Izgatott lett, boldogabb, mint amilyennek valaha láttam, és tényleg nagyon igyekezett. Mondtam neki, hogy először vacsorázni megyünk, és ettől még lelkesebb lett. Még sose volt étteremben, és tudta, hogy ez valami felnőtt dolog, úgyhogy természetesen akarta.

Orlandóhoz mentünk, a Bowditch Streetre, és Lucy bolognai spagettit evett. Ezúttal mindent megevett, ami a tányérjára került. Mikor kézen fogva elmentünk a színházhoz, az egész előadást mozdulatlanná dermedve ülte végig, moccanás nélkül, mint egy szobor, tágra nyílt szemmel. Utána azt mondta: „Nagyszerű volt. Köszönöm, hogy elhoztál a színházba, anyu.” Azt is mondta, hogy szeret, és én is mondtam, hogy szeretem, és megint fogtuk egymás kezét végig, míg visszamentünk a kocsihoz. Azt hittem, ez fordulópont lesz. Úgy döntöttem, felnőtt dolgokat csinálok vele, valahányszor módom lesz rá, megpróbálom inkább tizenkét évesként, mint ötévesként kezelni.

Bizonyára ostoba voltam, vagy kétségbeesett, vagy mindkettő, mikor azt hittem, működni fog. Egy órával ezelőtt, mikor forgolódtam az ágyamban, és azon töprengtem, Lucy meg én mit csináljunk együtt legközelebb – menjünk el manikűröztetni, vagy a Nemzeti Képtárba, vagy moziba –, éreztem, hogy valaki meghúzza a hajamat. Azt hittem, illetéktelen betolakodó, és felkiáltottam, de Lucy volt. Egyébként, ha máskor felébredt éjszaka, nem szállt ki az ágyából; kiabált értem és elvárta, hogy fussak hozzá. De most ott volt, és nem volt feldúlva. Mosolygott

– Anyu, elmehetnénk megint a színházba? – kérdezte.

– Igen, drágám – ígértem meg. – Nemsokára. De most menj vissza aludni. Még nincs reggel.

Csinálhattam volna valami mást? Anyám szerint: semmi kétség. Ha Lucy őt kérte volna, valószínűleg kipattan az ágyból, és hajnali négykor is keresett volna az interneten valami programot. Üveges, álmos szemmel is ragaszkodott volna hozzá, hogy úgy tűnjön, tele van energiával. Gyakran kérdeztem, hogy lehet, hogy ő nem érezte magát állandóan kimerültnek, mikor én kicsi voltam. Elégedett mosoly ült ki az arcára, elutasítóan intett a kezével, és azt mondta: „Még senki nem halt bele egy kis fáradtságba. Nem is tudod, milyen szerencsés vagy!” Aztán elmondott egy anekdotát, hogy találkozott valakivel a városban, akinek hármas ikrei voltak, férj sehol, és tizenhét rosszul fizető, kétkezi munkát végzett egyszerre, hogy el tudja tartani a családját. És én irigyeljem ezt a kiszipolyozott munkást, akit az anyám abból a célból talált ki, hogy engem megszégyenítsen, mert az ő élete mindig szörnyűségesnek tűnik. Nekem nagyszerű életem volt, mielőtt anya lettem: ezért tudok olyan nehezen alkalmazkodni a mostani helyzethez.

– Most akarok színházba menni – jelentette ki határozottan Lucy. – Megint el akarok menni vacsorázni veled.

Elismételtem, hogy most éjszaka van, sem a színházak, sem az éttermek nincsenek nyitva. Elkezdett sikoltozni és ordítani, nekem esett.

– MOST akarok menni, MOST akarok menni! – visította. A végén csak úgy tudtam elhallgattatni, hogy megfenyegettem. Azt mondtam: ha nem nyugszik meg, és nem megy vissza az ágyába azon nyomban, soha nem viszem sehova. Abbahagyta a csapkodást és a kiabálást, de arra nem tudtam rávenni, hogy abbahagyja a sírást, akármilyen türelmesen magyaráztam is neki a helyzetet. Végül ott kellett ülnöm az ágyán, és simogatni a haját, amíg álomba sírta magát, és én is sírtam, mert ez a hülye, különleges este több fájdalmat okozott, mintha nem tettem volna semmit.

Legalább tudom. Akár kedves vagyok, akár végzetesen önző, tökéletesen mindegy. Hiába erőlködöm, nem tudom elkerülni a szomorúságot, hogy ne érezzem magam alkalmatlannak, egyszóval a kisgyerekekkel kapcsolatos élmények kilenctizedét kitevő frusztrációt és a hiábavalóságot. Egyszerűen nem éri meg. Még befektetési szempontból sem, azért sem, hogy legyenek az embernek felnőtt gyerekei, akik meglátogatják, ha már szenilis vagy magányos. Nem éri meg, hogy az ember élete legjobb éveit azzal töltse, hogy vedd-fel-a-kabátód – nem- veszem-fel-a-kabátomat – de-hideg-van – nem-szeretem-ezt- a-kabátot-masik-kabátot-akarok – nincs-másik-kabátod – jó- akkor-akarok-másikat – de-el-kell-mennünk-szállj-be-a-kocsiba – nem-akarok-a-hátsó-ülésen-ülni-az-első-ülésen-akarok – nem-ülhetsz-az-első-ülésen… Ez a párbeszéd, vagy ennek valamelyik verziója folyik köztünk, amióta Lucy megtanult beszélni. Miért nem tudja egyszerűen azt mondani: igen, anyu, és teszi, amit mondok neki? Gyűlöli, ha dühös vagyok, és amikor újra és újra elmondom neki, hogy hogy lehet a mamit boldoggá tenni.

Sose ütöttem meg. Nem azért, mert helytelenítem a gyerekek megverését – többször megcsíptem és megpöccintettem Oonagh O’Harát anélkül, hogy Cordy észrevette volna –, néha szívesen megvertem volna Lucyt, de tudom, hogy csaknem rögtön abbahagynám, amint elkezdeném, akkor meg mi értelme lenne? Olyan lenne, mint kinyitni egy doboz finom csokoládét, és nem enni belőle.

Egy tökéletes világban a szülők alkalmazhatnának egy jól irányzott rúgást – egy tényleg alapos, katartikus fülest –, aztán csettintenének az ujjukkal, és az erőszak hatása máris elmúlna. Az is jó lenne, ha a gyerekek nem éreznének fájdalmat, míg verik őket; akkor nem kellene bűntudatot érezni emiatt.

Ehelyett kényesek és sebezhetőek, ami persze a leghatékonyabb fegyverük. Elérik, hogy akkor is védelmezni akarjuk őket, mikor éppen tönkretesznek bennünket.

14

2007.08.10.

Sellers kopogtatott a számítógépen, amit Gibbs éppen használt.

– Gyere, elkésünk.

– Ne várj rám, mert tényleg elkésel.

– Ezt nem hagyhatod ki.

– Miért? Mi történt?

– Most beszéltem Tim Cookkal – mondta Sellers.

– Még mindig azt az anyust prütyköli?

– Kétlem. Majdnem tíz éve élnek együtt. – Csönd. – Ezen most nevetned kéne. Persze, még nem vagy elég régóta házas. – Semmi válasz. Sellers új megközelítéssel próbálkozott. – A fogászati jelentés megerősítette a feltételezést. A két csontváz Encarna és Amy Oliváé. Volt – javította ki önmagát.

Gibbs felnézett. Ha Sellersnek igaza van, ő abba is hagyhatná, amit éppen csinál. De ha már idáig eljutott…

– Menj csak – mondta. – Majd utolérlek.

– Van még más is. Amy Oliva dadusa végre… Minek strapáljam magam? – tört ki Sellers türelmetlenül. – Ha érdekel, hagyd abba a szörfözést a pornóoldalakon és gyere az eligazításra. Azt ugye tudod, hogy úgyis megtalálják, milyen oldalakra jelentkeztél be?

– Jelen pillanatban a Yahoo Mail-en vagyok – vigyorgott Gibbs. – Pornóoldalak? Te meg honnan tudsz azokról?

Sellers feladta.

Miután elment, Gibbs begépelte az azonosítót és a jelszót. Amy Oliva meghalt. A holttestét megtalálták Mark Bretherick kertjében. Optimizmus feltételezni, hogy válaszolt arra az e-mailre, amit Gibbs küldött neki tegnap.

Nem válaszolt. Az egyetlen új üzenetet Gibbs nővére küldte. Kinyitotta, látta, hogy a karácsonyi készülődésről szól, és válasz nélkül becsukta. Augusztus volt. Karácsony meg decemberben lesz. Valahol meg kell húzni a határt.

Pornóoldalak. Megvetően fújt egyet. Sellers biztos olyan szexfüggő, mint akikről olvasott, mint… Kirk Douglas vagy Michael Douglas? A technikai részlegnek, a HTCU-nak valószínűleg fél méter magas dossziéja van Sellersről. Gibbs a folyton rózsaszín ingben, papucscipőben és keskeny csíkos sálban pompázó Norman Grace-re gondolt. Kombothekra Geraldine Bretherick laptopjának merevlemezét olyasvalakire bízta, aki úgy öltözik, mint egy nő. Egyszer Gibbs látta, amint Norman egy divatmagazint lapozgatott. Ha meleg lenne, még értené, de a seggfej heteró – egy csomó barátnője van –, mind igazi divatbaba. Akkor meg minek játssza meg magát?

Gibbs már éppen fel akart állni, mikor eszébe jutott valami. Még egy feladatot ad Normannek. Talán nem is kell hozzá Norman. Ő maga is megcsinálhatja. A Hotmail oldalára ment. Mikor megjelent a bejelentkező doboz, Amy Oliva e-mail címét gépelte be [e-mail]. Aztán az „Elfelejtette a jelszavát” gombra kattintott. Ha ez is olyan, minta Yahoo Mail…

Olyan volt. Gibbs elmosolyodott, mikor meglátta a biztonsági kérdést: Ki írta A sötétség mélyént? Begépelte, hogy Blondie, és káromkodott magában, mikor nem engedte be. Megpróbálta a Debbie Harry, Deborah Harry és a Debra Harryt, amikor eszébe jutott, hogy Blondie dalának más volt a címe. Marhaság. Ráment a Google-ra, begépelte A sötétség mélyént, és felfedezte, hogy az egy könyv, amelyet egy Joseph Conrad nevű csóka írt. Visszakattintott a Hotmailre és megpróbálkozott ezzel a névvel, amit soha nem hallott.

Eredményes volt. Új jelszót kellett megadnia, mivel kijelentette, hogy elfelejtette a régit. A Debbie mellett döntött. A felesége kedvéért, nem Debbie Harry miatt.

Amy Olivának három új üzenete volt. Gibbs a levelesládára kattintott és várt. Tágra nyílt a szeme, mikor bejött a következő oldal. Az el nem olvasott üzenetek sárgával voltak kiemelve, hogy megkülönböztessék a már olvasottaktól. Amy új üzenetei közül az első Oonagh O’Harától származott. A második és a harmadik egy szállodától és a Hallfax banktól jött – spam.

Gibbs üzenete, amelyet a St. Swithunból küldött, a negyedik a sorban. Nem volt sárgával megjelölve. Gibbs megborzongott, a nyakát masszírozta. Egy halott lánynak küldött e-mailt, mert azt hitte, életben van, és ő megnyitotta a levelet. Vagy valaki más nyitotta meg. Valószínűleg az, aki megölte.

Gibbs átfutotta a sajátja alatt sorakozó neveket Oonagh O’Hara Amy rendszeres levelezőpartnere volt, miként Silvia Ruiz Oliva is – feltehetőleg a lány rokona lehet. A többi spam.

Silviáról kiderült hogy Amy nagyanyja, mert a levelei alá Nagyi volt írva. Gibbs mindet elolvasta, összességében nagyon érdekesnek találta az innen nyert információkat. Nyilván volt egy családi veszekedés. Silvia folyton azt kérdezte, mikor láthatja Amyt. Az egyikben azt írta: „Kérlek, mondd meg a mamának, hogy ha dühös rám, nagyon sajnálom.” Gibbs lejjebb görgette a levelet, hogy lássa, van-e üzenet Amytől Silvia levelének végén. Nem volt. Az „Elküldött levelek” feliratú gombra kattintott. Semmi. Egyetlen üzenetet sem talált a mappában.

Kinyitotta Oonagh egyik üzenetét. Semmi, ami eltérne a hétköznapitól, ha nem vesszük figyelembe a tényt, hogy az, aki kapta, már nem élt, mikor megírták és elküldték neki. Elolvasta végig, és felszisszent, mikor látta, hogy Amy eredeti levelét nem törölték ki. Gibbs tovább görgette a levelet lefelé és Amy beírása alatt megtalált egy másik üzenetet Oonagh-tól, valószínűleg azt, amelyik a levelesládában is volt. Az alatt egy másik üzenet attól, aki Amynek adta ki magát. Egy hosszú levelezés, egyik üzenet a másik alatt. Oonagh e-mailjei, ahogy Gibbs észrevette, időnként rossz helyesírással íródtak. Amy szövege viszont hibátlan volt.

Stepford hallgatta ki Oonagh O’Harát előző nap, és ő azt mondta, hogy múlt május óta nem hallott Amyről. Láthatóan hazudott. Vagy inkább azt hitte, hogy hazudik. Valójában az igazat mondta: Amy gyilkosával levelezett, nem Amyvel.

Gibbs végigfutott az üzeneteken. Minden levele végén, mielőtt elbúcsúzott volna, Oonagh azt írta: Hogy van a mamád?, vagy: Jól van a mamád? Az egyikben még tovább is ment, és azt mondta: Hogy állnak a dolgok veled és a mamáddal? Kétszer, miután érdeklődött Encarna Oliva után, Oonagh azt írta: Hogvan Patrick? És egyszer: Hogvan Partick?

Oliva egy másik férfi miatt hagyta el a férjét? Vagy talán Patrick a férje egyik barátja volt, vagy kollégája, valaki, akivel együtt dolgozott a Culver Valley Kórházban? Gibbs ismert néhány nőt, akiket kizárólag az érdekelt, hogyan tudnának a férjük haverjaival kamatyolni. Gibbs arra is gondolt, hogy egy napon Sellers megpróbálja ágyba rántani Debbie-t; arra gyúrt, hogy már előre utálja Sellerst, így amikor bekövetkezik, ne érje váratlanul.

Amy válaszai Oonagh leveleire csevegősek voltak, nyájasak, tele olyasmivel, hogy bikaviadalt és flamencotáncosokat néz. Klisék Spanyolországról. Hazugság. Az e-mail címe ellenére Amy Oliva soha nem volt Spanyolországban. Nem jutott tovább Corn Mill House kertjénél. Érdekes módon soha nem válaszolt – mármint a gyilkosa – Oonagh Encarnával és Patrickkel kapcsolatos kérdéseire.

Miért hazudott Oonagh O’Hara arról, hogy mikor látta utoljára Amyt? Volt valami titkos és személyes ezekben az e-mailekben.

– Valami fura dolog folyik itt – mondta Gibbs hangosan.

Már éppen el akarta hagyni a nyomozóosztályt, mikor megszólalt a telefonja. Barbara Fitzgerald, a St. Swithun igazgatónője hívta.

– Üdvözlöm, Christopher – mondta melegen, mikor Gibbs bemutatkozott. – Csak azért telefonálok, hogy tudassam, hogy átküldtem e-mailben a listát mindenkiről, aki tavaly látogatást tett a bagoly menhelyen. Mint kiderült, kifelejtettem pár nevet.

Gibbs megköszönte.

– Van valami… újság?

– Nincs.

Gibbs nem akarta elmondani neki, hogy még egy diákját meggyilkolták. Beszélni sem akart, tudván, hogy nem lesz őszinte; így még mogorvább volt, mint amilyen rendesen szokott lenni, és végül Barbara Fitzgerald feladta.

Nyugtalanul, és saját gyávasága miatt szégyenkezve Gibbs visszament a Yahoo Mail oldalára. Beírta az azonosítóját és a jelszavát, majd várta, hogy a levelesládája megjelenjen, mikor rájött, hogy hibázott. Barbara Fitzgerald nem tudhatta a Yahoo-címét; a munkahelyi e-mail címére küldte a névsort, amelyről korábban levelezett. Faszfej. Már éppen ki akart jelentkezni a Yahoo accountjáról, mikor meglátta, hogy új üzenete érkezett. Amy Olivától. Hiába pislogott, nem tűnt el.

Gibbs duplán rákattintott a boríték ikonra. Az üzenet egy Hotmail-címről érkezett, de egy másikról: [e-mail]. Csak két szóból állt, de ez a két szó jobban aggasztotta Gibbset, mintha nyílt fenyegetést kapott volna. Felpattant és kirohant a szobából, ki se lépett a levelezőprogramjából.

Az egyes társalgóban lesz az eligazítás? Vajon mi a baj a nyomozóosztály helyiségével? Charlie mindig megfelelőnek tartotta. Amikor befordult a sarkon, futni kezdett. Mire odaért, levegő után kapkodott. Kopogtatott és benyitott. Kombothekra, Simon, Sellers és Keith Harbard professzor ült csöndesen a kényelmes kék bőrszékeken, mintha egy multiplex mozi díszpáholyában lennének. Harbard muffint evett, a morzsa a lábához potyogott a szőnyegre.

Proust felügyelő a helyiség sarkában állt a vízhűtőnél, és mobiltelefonon beszélt hangosan valami DVD-lejátszóról, ami valami oknál fogva „túl komplikáltnak” bizonyult. A világ másik végén található boltba telefonál?

– Mi folyik itt? – kérdezte Charlie.

– Gibbsre várunk – mondta Sam.

A Hóember félbeszakította a telefonhívást és megszólította:

– Lenne szíves nyakon csípni, őrmester?

Charlie rádöbbent, hogy neki szóltak. Szent szamóca.

– Nem tehetem, uram. Viszont egyiküknek velem kellene jönnie. Azt hiszem, van valami, ami segíthet önöknek.

Nem merte Simont kérni. Mindenki előtt nem.

– Menjen maga, Waterhouse – mondta Proust. Charlie legszívesebben megcsókolta volna ezért. – De ne tartson túl sokáig, őrmester.

– Úgy érzem magam, mint az a kölyök, akinek az anyja két órával korábban jelenik meg, hogy hazavigye a buliból.

Charlie rámosolygott a válla fölött.

– Az anyád ezt csinálta?

Semmi válasz.

– Ezt csinálta, ugye?

– Egyébként miről van szó?

– Mire elmagyarázom…

Az út további részét csöndben tették meg. Charlie megállt a hármas számú kihallgatószoba előtt, és Simon nekiütközött. A lány elmosolyodott, mikor Simon a váratlan testi érintkezéstől megriadva hátrahőkölt.

Charlie kinyitotta az ajtót. Egy szenvedő arcot vágó, széles vállú nő ült az asztal mögött. Rövid, tüskés, festett haja volt, rózsaszín csíkos fekete melegítőalsót viselt, rózsaszínű, csipkedíszítésű magas sarkú cipőt és szűk rózsaszínű garbót, ami középtájon ráfeszült a hurkáira.

– Ő Pam Senior – mondta Charlie Simonnak. – Miss Senior, ő Simon Waterhouse nyomozó. Szeretném, ha elmondaná neki, amit nekem is elmondott.

– Az egészet?

– Igen, kérem.

– De… Nem ülhetek itt egész nap, szabadúszó vagyok. Gyermekfelügyelő. Azt hittem, már elmondta neki.

Amikor Charlie nem válaszolt, Pam Senior felsóhajtott, és belekezdett a mondókájába. Egy ismeretlen nő jelent meg előző este a lakásánál. Későn, tizenegy órakor. Esther Taylorként mutatkozott be, és azt állította, hogy ő a legjobb barátnője annak az asszonynak, akinek a gyerekeire Pam néha vigyáz, őt Sally Thorningnak hívják. Esther Taylor felelősségre vonta, hogy mit művelt Sallyvel, és megpróbált behatolni Pam házába.

– Hazugnak nevezett, és mindenfélével vádolt: hogy a busz alá löktem Sallyt, pedig nem tettem, esküszöm! Sally biztosan azt mesélte neki, hogy én voltam, és a nő most azt állítja, hogy Sally eltűnt, és nekem biztosan közöm van ehhez. Azzal fenyegetett, hogy a rendőrségre megy. – Pam orrcimpája lángolt. Sűrűn fújtatott. – Úgy gondoltam, jobb lesz, ha én magam jövök ide, és elmondom, hogy nem tettem semmit, abszolút semmit. Amit mond, az rágalmazás, és törvényellenes, nem?

– Egy busz alá? – kérdezte Simon. – Biztos benne, hogy ezt mondta? Maga szerint honnan szedte?

– Sallyt baleset érte, föllökte egy busz Rawndesley-ben pár nappal ezelőtt. Ott voltam, láttam. Illetve, azt nem láttam, mi történt, csak annyit, hogy az emberek összegyűltek, és amikor odamentem megnézni, láttam, hogy Sally a földön ül. Megpróbáltam segíteni neki, felajánlottam, hogy elviszem a kórházba, hogy megvizsgálják, de nem akarta. Azzal vádolt, hogy én löktem a busz alá, és ott mindenki előtt kiabálni kezdett velem. – Pam arca kivörösödött, mikor eszébe jutott az incidens. – Azelőtt kissé összevesztünk, mert a gyermekfelügyelet kicsit összekutyulódott, és be kell vallanom, dühös voltam rá, de… mit képzel, ki vagyok én, hogy ilyesmit tegyek?

– Szóval nem lökte a busz alá? – kérdezte Charlie.

– Természetesen nem!

– És nem is látta, hogy valaki alálökte?

– Nem. Mondtam magának. Egész héten rémesen éreztem magam emiatt. Csak most kezdtem megnyugodni kicsit, erre tessék… Sally hagyott egy üzenetet, hogy sajnálja, és azt hittem, ezzel vége, és erre felbukkant ez az Esther Taylor nevű nő. Megpróbált behatolni a házamba. Nézzék. – Pam kinyújtotta a kezét, és Simon láthatta, hogy reszket. – Teljesen össze vagyok omolva.

– Folytassa.

– Sikerült a nőt kívül tartanom, rácsaptam az ajtót. – Pam a torkához kapta a kezét. – Erre elkezdett odakint kiabálni Mark Bretherickről, és azt kérdezte, hogy ő akarta-e holtan látni Sallyt. Alig bírom elmondani, olyan szörnyű. Olvasom a helyi lapot minden este, úgyhogy felismertem a nevet. Ez borított ki a legjobban. – Előhúzta PS monogramos zsebkendőjét a melegítője zsebéből. Ki volt vasalva és csinosan négyszögletesre hajtva. Charlie azonnal kiszúrta.

– Ismeri Mark Brethericket? – kérdezte Simon.

– Nem!

– Ismerte Geraldine és Lucy Brethericket?

– Nem, de tudom, hogy meghaltak, és nem akarom, hogy bármi közöm legyen a dologhoz.

Furán fogalmaz, gondolta Charlie.

– De maga szerint nincs köze hozzá – mondta. – Nem ismeri a Bretherick családot. Soha nem is ismerte.

– Nem, de ez az Esther nyilván tud valamit róluk, vagy esetleg Sally, és én nem akarom, hogy bármelyikükhöz is közöm legyen. Nem akarom, hogy megtámadjanak az éjszaka közepén, mikor egyáltalán nem tettem semmi rosszat!

– Rendben – bólintott Charlie. – Próbáljon megnyugodni.

– Hogy néz ki Esther Taylor? – kérdezte Simon.

– Nagyjából olyan magas, mint én. Rövid, szőke haja van. Szemüveges. Egy kicsit olyan, mint az a szőke nő az Amikor Harry találkozik Sallyvel című filmben. Csak rondább és szemüveges.

– Nem hasonlít Geraldine Bretherickre? Tudja, hogy nézett ki Geraldine Bretherick? Látta a fényképét az újságban?

Pam bólintott.

– Nem, ez a nő egyáltalán nem úgy néz ki.

Charlie figyelte Simont, amint Pamet figyeli. Mire vár? A nő válaszolt a kérdésére.

– Tulajdonképpen… – Pam a bal kezében tartott zsebkendőjét marokra fogta, és a jobbjával húzogatta. – Ó, istenem! Sally néz ki úgy, mint Mrs. Bretherick. Nem is gondoltam rá, míg nem mondta, hogy… Miért kérdezi ezt tőlem? Mi folyik itt?

– Sally címére és telefonszámára van szükségem, és annyi részletre, amennyit csak el tud mondani – jelentette ki Simon. Miközben Pam beszélt, Simon összevont szemöldökkel figyelt: az emlékezetébe véste, amit a nő mondott. Charlie jegyzeteket készített, Simon csak akkor lepődött meg, mikor Pam megemlítette, hogy Sally Thorning férje, Nick, a Culver Valley Kórház röntgenorvosa. Amikor minden információt kiszedett a nőből, amit lehetett, kiment a szobából.

Charlie követte, miután rácsukta az ajtót a türelmetlenül követelőző Pamre. Arra számított, üldözőbe kell vennie Simont, de ő mozdulatlanul állt a kihallgatóhelyiség előtt.

– Mi van? – kérdezte Charlie.

– Azt hiszem, láttam az Amikor Harry találkozik Sallyvel-t. Azt mondta: a szőke nő az Amikor Harry találkozik Sallyvel című filmből. Amin Sallyt kell érteni, mivel Harry férfi.

– Én is láttam. A reménytelen kezdés után összeházasodnak és élnek, míg meg nem halnak – mondta Charlie nyomatékosan.

– Téged Charlie-nak hívnak. Charlie lehet férfinév is.

– Simon, mi a szart…

– Tudom, hol láttam a Harry Martineau nevet.

– Azét a férfiét, aki most Oliváék régi házában él?

– Nem. Ő nem létezik. Ezért nem hallott senki Angel Oliváról a Culver Valley Kórházban, ott, ahol Nick Thorning dolgozik.

– Attól tartok, egy szót se értek – rázta meg a fejét Charlie.

– Jones a név. Jones, a világ legközönségesebb neve.

– Simon kezdek megijedni tőled. Ki az a Jones? A gyilkos? Az a férfi, akivel Sally találkozott a szállodában?

– Nem. Gyere, vissza kell mennünk az eligazításra.

– Nekem megvan a saját munkám! Nem hagyhatom itt Pamet…

Simon egyenletes léptekkel haladt tovább a folyosón. Charlie azon vette észre magát, hogy fut utána. Mint mindig, akart tőle valamit, amit a férfi nem volt hajlandó készségesen megtenni. Ez nem Charlie ügye volt, semmi köze nem volt hozzá, de meg akarta tudni, mire gondol a férfi.

Nem jutottak messzire, mert felbukkant Norman Grace, a technikai bűnügyi egységtől, és egyenesen feléjük tartott.

– Már kerestelek – mondta Simonnak.

– Mit találtál?

– Tévedtél…

– Az lehetetlen.

– …de igazad is volt.

– Norman, sietek.

– A név Jones – mondta Norman, és Charlie-t kiverte a víz.

– Tudom – mondta Simon, és futásnak eredt

Még annyit se mond, hogy köszönöm. Charlie bocsánatkérőn megvonta a vállát.

– Bocs – nézett Normanra. – Bogarat ültettek a fülébe.

– Meg tudod neki mondani, hogy jelenleg a Bretherick merevlemezen dolgozom? Több minden mást is találtam, de eltart egy ideig, míg be lehet mutatni az anyagot.

Charlie bólintott, és már menni készült, mikor Norman megérintette a karját.

– Hogy vagy, Charlie?

– Jól. Egészen addig, míg valaki meg nem kérdezi, hogy vagyok – válaszolta mosolyogva.

– Ugyan már. Nem akarhatod, hogy az embereket ne érdekelje, mi van veled.

Charlie végigszaladt a folyosón, remélte, hogy nem maradt le semmiről, és azon töprengett, vajon Normannek igaza van-e. Jobban szeretné, ha mindenki elfelejtené, mi történt tavaly? Hogy pontosan ugyanúgy kezeljék, mint azelőtt?

Simont a sarkon találta, a mobilján beszélt. Éppen azt mondta valakinek, hogy el kell jönnie Spillingbe, amilyen gyorsan csak lehet. A másik vélhetőleg beleegyezett, mert Simon megadta a dutyi címét. Charlie még soha nem hallotta ennyire lelkesnek és hálásnak. Fölösleges lett volna féltékenykednie, nyilvánvaló volt, hogy férfihoz beszél. Simon sokkal óvatosabban viselkedett, amikor nőkkel beszélt.

– Ki volt az? – kérdezte, mikor újból elindultak.

– Jonathan Hey.

– A cambridge-i prof? De… Simon, nem hívhatod meg csak úgy, hogy Sammel ne egyeztetnél. Mi lesz Keith Harbarddal?

Mikor Simon ilyen hangulatban volt, Charlie tudta, hogy nem érdemes neki ellentmondani. Ha azt gondolta, hogy Hey sokkal jobb, mint Harbard, valószínűleg igaza van. Ez persze nem fogja megakadályozni Proustot abban, hogy amikor a második szociológiaprofesszor landol a színe előtt, haladéktalanul vissza ne irányítsa Cambridge-be anélkül, hogy legalább egy üdítővel megkínálná, vagy bármilyen magyarázatot adna a döntésre.

Szegény Jonathan Hey. Micsoda bolond, hogy igent mondott Simon Waterhouse-nak.

– „Változtassák vissza”? – Proust a szoba másik végéből méregette Gibbst – Van ennek valami értelme? Mit kéne visszaváltoztatni? Mire?

– A jelszót – mondta Gibbs. – Muszáj. Hogy hozzáférjek Amy Hotmailjéhez, meg kellett változtatnom. Akárki nyitotta a fiókot, minden bizonnyal megpróbálta használni a régi jelszót és kudarcot vallott.

– És rájött, hogy megváltoztattad? Honnan tudta? – kérdezte Kombothekra.

– Mert okos. Küldtem egy üzenetet Amy Hotmail-címére, innen tudta, hogy én tudok a postafiókról. Azt akarja, lássuk, mennyire okos. Itt van az új e-mail cím, amit nem sokkal az után hozott létre, hogy feltörtem a régit: [e-mail]. Megpróbál szellemes lenni a fószer.

– Vagy a nő – mondta Keith Harbard. – Gibbs jól látja, hogy okos; ebből arra következtetek, hogy nő.

– Olvasta valaha Oscar Wilde-ot, professzor? – érdeklődött Proust.

– Annyira nem okos – vetette ellene Sellers, mintha Harbardról beszélt volna; Gibbs elnyomott egy mosolyt. – „Változtassák vissza”. Hogyan tehetnénk? Fogalmunk sincs, mi volt a régi jelszó.

– Ő tudja – mondta Gibbs türelmetlenül. – Ez fenyegetés, igaz? Tudja, hogy nem tudjuk megtenni.

Harbard bólintott.

– Ez a játszma része. Magában hordozza a büntetést egy kis pszichológiai tortúrával megspékelve. Úgy tűnik, mintha a nő adna maguknak egy lehetőséget, de ez csak trükk, mert valószínűleg nem tudják az eredeti jelszót, ugyanakkor felhívja magukat, hogy gondolkozzanak el azon, mi lehet az a jelszó. Talán a nő neve.

– Elképzelhető – bólintott Kombothekra. – Köszönjük, Keith. Éppen a Hotmailhez csatlakozom.

– Szerintem válaszoljon az üzenetre – mondta Harbard. – A nő le lesz nyűgözve. Mondja neki, hogy ez így túl nehéz, és szüksége van a segítségére, hogy meg tudja oldani a rejtvényt.

– A pszichológiai szakvélemény egyúttal szociológiai elemzés – morogta Proust. – Egyet vesz, kettőt kap. Önnel ellentétben, professzor, engem nem érdekelnek az elkövető belső motivációi, vagy hogy mitől kattant be. Mondja meg a nevét, mondja meg, hol találom, és boldog leszek. Koncentráljunk a tényekre, és ne vesszünk el a spekulatív elméletek végtelen tengerén. Azonosítottuk a két csontvázat – induljunk ki ebből.

– Harry Martineau és Angel Oliva kapcsolata szintén lényeges pont – csatlakozott Kombothekra. – A Culver Valley Kórházban senki sem emlékszik Angel Oliva nevű szívsebészre, és a jelentésekből úgy látjuk, hogy soha nem is dolgozott ott. Így vagy Martineau hazudott nekünk, vagy Oliva hazudott Martineau-nak.

– Még nem jelenthetjük ki százszázalékos biztonsággal – szólalt meg Sellers –, de nagyon úgy néz ki, hogy a St. Swithunban nincs olyan gyerek vagy tanár, aki ismerne egy bizonyos William Markest. Cordy O’Hara új pasiját Miles Parrynek hívják.

– A dada – szólt oda Kombothekra Sellersnek.

– Igen, beszéltem Amy Oliver dadájával. A névtelen levélben közölt telefonszám helyes volt. Azért nem hívott vissza bennünket korábban, mert Korzikán tölti a nászútját, holnap este érkezik vissza. De még mielőtt ezt mondta, felismertem a hangját a telefonban.

Sellers igyekezett leplezni büszkeségét.

– Megdöngetted? – kérdezte Gibbs a keze takarásában, hogy csak Sellers hallja, majd elkezdte suttogni: Rendben, drágám, törülközz meg, itt a taxid…

– Korzika? – kérdezte Proust. – Miért hangzik ez olyan ismerősen?

– Michelle Jones a neve – mondta Sellers. – Megismertem a hangját, mivel kihallgattam Geraldine és Lucy Bretherick holttestének megtalálása után. Akkor is Korzikán volt – telefonon beszéltem vele. A házasságkötése előtt Michelle Greenwood volt a neve.

– Bretherickék bébiszittere – mondta Proust. – Ő az, aki szabadságra ment a barátjával tavaly a májusi szünetben.

– Így van – bólintott Kombothekra. – Ő volt Amy Oliva részidős dadája is, ami azt jelenti, hogy még egy kapcsolat van a két család között.

– Sajnos, amikor Michelle-lel beszéltem, nem tudtam, hogy hoppon maradunk a Culver Valley Kórházban, úgyhogy nem kérdeztem ki Mr. Oliváról – sóhajtotta Sellers. – De már hagytam neki egy újabb üzenetet.

– Mi van a bankkal, ahol Mrs. Oliva dolgozott? – kérdezte Proust.

– Ma megyek oda – felelte Kombothekra. – Remélem, ott tud valaki mondani valamit Patrickről.

– Kérdezze meg őket William Markesről is – utasította a Hóember. – És Angel Oliváról is. Miért is ne? Lobogtassuk mindenfelé a neveket, ahova csak megyünk, és nézzük, mire jutunk. – Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Proust legfeljebb az irodájába fog visszajutni. Úgy képzelte, az már önmagában kimeríti a csapatmunka fogalmát, ha „mi”-t mond a „maguk” helyett.

– Ma reggel beszéltem Bretherickék postásával – folytatta Kombothekra. – Azt mondja, ő látott valakit a Corn Mill House kertjében tavaly tavasszal. Emlékszik, hogy akkor Bretherickék Floridában voltak, mert Geraldine szólt neki, hogy távol lesznek. Megpróbálta jobban szemügyre venni, hogy ki az, de mire a kertnek abba részébe ért, ahol az említett személyt látta, az illető férfi vagy nő eltűnt. A postásnak dolgoznia kellett, úgyhogy nem maradt tovább. Mikor Bretherickék visszatértek, elmondta Geraldine-nak, hogy látott valakit. Az asszony kicsit meghökkent, de azt felelte, akárki volt is, nem tett kárt semmiben – nem tört be a házba. De itt van egy nagyon érdekes dolog. Megkérdeztem, látott-e még mást is, valami szokatlant, amíg Bretherickék Floridában voltak. Először nemet mondott, de mikor biztattam, hogy gondolkodjon, akkor eszébe jutott valami: egy piros Alfa Romeo parkolt az út szélén a Corn Mill House kapuján kívül. Azt mondta, legalább háromszor látta a kocsit, míg Bretherickék távol voltak.

– Remek, és csak postás? – kérdezte Gibbs. – Nem kapcsolta össze a kocsit és az embert, akit látott?

– Nem – mondta Kombothekra. – Azon a napon, mikor a gyilkost látta, a kocsi nem volt ott.

– A férfi talán úgy döntött, hogy aznap gyalog megy.

– Személy – emlékeztette őket Harbard. – Ne feledjék, hogy a bizonyítékok arra utalnak, hogy nő volt a tettes.

Gibbs mogorván nézett rá. Ismertette már az álláspontját, miért kell folyton hangsúlyoznia? Miféle bizonyítékról beszél? A maga részéről képes felismerni a férfiak által elkövetett bűntetteket.

– Szóval Encarna és Amy Olivát akkor ölték meg és temették el, amikor Bretherickék Floridában voltak – foglalta össze Proust.

– Akkor temették el őket – pontosított Kombothekra. – Azt nem tudjuk, mikor gyilkolták meg őket, de tavaly május tizenkilencedike, péntek után történhetett. Amy aznap volt utoljára iskolában, és Encarnát is ekkor látták utoljára a munkahelyén. Egyikük sem szólt egy szót sem a kollégáknak vagy az osztálytársaknak arról, hogy elmennek. Aztán hirtelen, minden értesítés nélkül elköltöztek Spanyolországba, ami mindenkit meglepett.

Kombothekra felvonta a szemöldökét.

– A St. Swithun igazgatónőjét, Mrs. Fitzgeraldot e-mail-ben értesítették a költözés után – mondta Sellers. – Encarna Oliva elnézést kért, hogy nem szólt, és egy csekket mellékelt a félévi tandíjjal.

Proust morgott.

– Mikor repültek Bretherickék Floridába? – kérdezte dühösen.

– Tavaly május huszonegyedikén, szombaton – válaszolta Kombothekra.

– Rendben, őrmester. Encarna és Amy Olivát valamikor május tizenkilencedike, péntek este és június negyedike, szombat között gyilkolták meg, mielőtt Bretherickék visszatértek Floridából. Ha már szőrszálhasogatásba akarunk kezdeni.

Kombothekra úgy nézett, mint aki ki akar állni az igazáért.

– Mark Bretherick igazat mond – jelentette ki. – Két hetet töltött a Nemzeti Mágneses Mező Laboratóriumban Tallahassee-ben. Azt hiszem, elengedhetjük… folyton azon rugózik, hogy mi mindent csinálok rosszul.

– Ott van még az ügyvédi iroda, amelyiknek Geraldine telefonált, hogy válóperes és gyermekelhelyezéssel foglalkozó ügyvédet keres – szólalt meg Sellers. – Mi van akkor, ha nem Geraldine telefonált? Lehetett más nő is, aki nem akarta megmondani a valódi nevét.

Az ajtó kivágódott és Simon jelent meg Charlie Zailerrel a nyomában.

– Megjött a teljes lista a St. Swithunból, a bagolymenhelyes kirándulásról? – kérdezte.

Gibbs lehunyta a szemét. A francba. Barbara Fitzgerald e-mailje. Amy Olíva üzenete akkora megdöbbenést okozott hogy megfeledkezett a listáról.

– Megkaptam e-mailben – mondta. – Még nem volt módom kinyomtatni.

– Van rajta Jones?

– Michelle Greenwood jelenleg Jones – mondta Sellers Waterhouse-nak. – Lucy Bretherick bébiszittere. Most ment férjhez. Oliváéknál is ő volt a dada.

Waterhouse nevetett és tenyerével a falra csapott.

– Hát persze – mondta.

– Ötig számolok, Waterhouse… – kezdte a Hóember.

– Nincs időm, uram. Meg kell találnunk Sally Thorningot.

– Kicsodát?

– És Esther Taylort. – Charlie-hoz fordult. – Megtennéd?

– Nem valószínű, mert fogalmam sincs, hol lehet.

– Nekem van – mondta Waterhouse. – Pam Senior azt mondta, hogy a nő megfenyegette, hogy elmegy a rendőrségre, nem? Itt van. Talán nem jutott tovább a recepciónál, de itt kell lennie. A dutyiban.

15

2007. augusztus 10., péntek

Mikor meghallom a kulcsot a zárban, a masszázsasztalt magamhoz húzom, hogy közém és az ajtó közé kerüljön. A férfi mosoly nélkül, üres arckifejezéssel lép be a szobába. Bal kezében tartja a fegyvert, a jobbjában egy fecskendőt. Tele van.

– Nem – mondom. – Ne, kérlek. Túl hamar lesz az előző után…

– Miért nem feküdtél falnak támasztott lábbal, ahogy mondtam?

– Nem lett volna értelme – felelem. – Nem akartam mondani korábban, mert féltem, hogy dühbe gurulsz, de… nekem nem lehet több gyerekem.

– Micsoda? – Eltorzul az arca.

– Miután Jake megszületett, problémáim támadtak.

Tudom a szavakat, azokat a részleteket, amelyektől hihetőbb lesz a hazugság. Mindenféle nőgyógyászati szindróma nevét ismerem, egy csomó könyvet olvastam, mikor Zoéval terhes lettem. Miért ne emlékeznék valamelyikre?

– Meddő vagyok. Akárhogyan fekszem falhoz támasztott lábbal, nem leszek terhes. Sajnálom. Rögtön meg kellett volna mondanom.

Felnevet.

– Meddő. Esetleg nincs valami ritka genetikai rendellenességed, amit akármelyik gyereked örökölhetett? Persze Zoe és Jake miatt nem mondhattad.

– Nem hazudok, esküszöm az életemre.

– A gyerekeid életére esküdj.

Nem. Arra nem.

– Nem, azt soha nem tenném. Az igazat mondom, Mark.

– Ez nem az én nevem.

– Akkor hogy hívnak?

A karjára nézek. Mélyen lehajtja a fejét.

– William Markes. Jól tippeltél először.

Leereszti a fecskendőt a masszázsasztalra és az arcomra irányítja a fegyvert. Két kézzel tartja.

– Lelkiismeret-rulettet fogunk játszani – jelenti be. – Egy perc múlva megkérdezem, hogy meddő vagy-e. Ha az vagy, és igazat mondasz, szabadon elmehetsz. Visszatérhetsz az otthonodba. Családot akarok. Szükségem van rá, Sally. Egy boldog családra. Ha te nem tudod megadni nekem, akkor nem te vagy az én asszonyom. De hogyha nem vagy meddő, itt maradsz velem. És ha hazudsz, és azt mondod, hogy nem lehet gyereked, holott lehet, akkor megöllek. Megértetted? Tudom, mikor hazudsz. Már tudom.

A fegyver kattanó hangot ad.

– Nem vagyok meddő – szakad ki belőlem, mielőtt megkérdezné. – Sajnálom, képtelen vagyok hazudni.

– Miért sírsz? Nekem kéne sírnom – lassan ereszti ki a levegőt. – Feküdj a masszázságyra.

Minden energiámat összeszedem, és mondom:

– Kérlek… csinálhatnám én? – mutatok a fecskendőre.

– Szándékosan el fogod rontani.

– Nem fogom. Ígérem.

– Ha mégis, akkor használni fogom – int fejével a fegyver felé. – Nem öllek meg, hanem térden, vagy lábon lőlek.

– Esküszöm, hogy rendesen csinálom – dadogom kétségbeesetten.

– ló, mert nagyon figyellek. Nem vagyok hülye. Tudni fogom, mikor szabotálod el a családunkat.

– Nem! – Rám tört a pánik, testem minden idegvégződése kétségbeesetten sikoltott. Azt kívántam, bárcsak tovább maradtam volna eszméletlen, örökre. Azt mondta, megöl, ha hazudtam, akkor miért nem? Félelemből. Rémületben nem akarok élni, így nem. – Ne úgy, hogy nézel. Kérlek!

– Ne? – Az ablakhoz lép, hátat fordít nekem. – Ki akarsz használni. Mindenki mindig ezt tette, mert puhány vagyok. Nem állok a sarkamra. Azt hiszed, nem tudom, hogy a te kezedben van az összes nyerő lap? Azt hiszed, elkerülte a figyelmemet ez a tény, és neked kell beleverned az orromat?

– Én… én nem tudom, mire gondolsz – szipogom.

– Nekem nagyobb szükségem van rád, mint neked rám. Gondolj bele, hogyan éreznéd magad az én helyzetemben. Neked egyáltalán nincs rám szükséged, és nem is vágysz rám. Így fegyvert, fecskendőt, bezárt ajtókat kell használnom. És most arra kérsz, hagyjam el a szobát, és bízzam a számomra legfontosabb dolgot rád, rád, amikor attól a pillanattól kezdve hazudsz, hogy ide kerültél. Tisztességes ez? Jól van ez?

– Ha hagyod, hogy én csináljam magamnak, megpróbálom erősebben akarni, hogy sikerüljön. Ígérem. Ha azt akarod, hogy segítsek neked, el kell kezdened gondolkodni azon is, hogy mit szeretnék én, és nem csak arra figyelni, hogy te mit akarsz.

– Miért foglalkozol ezzel ennyit? – veti oda. – Mit számít ez az apró részlet? Már láttam korábban a tested, megérintettem minden négyzetcentiméterét.

Valami mindjárt elpattan bennem. Nem tudok tovább vitatkozni. Nincs értelme: magában már lejátszotta, és megnyerte minden lehetséges vitánkat.

– Legyünk ezen túl mindkettőnk érdekében – mondja és felveszi a fecskendőt.

A masszázsasztal felé indulok.

– Várj – állít meg. – Most nem az asztalon. Kicsit körülnéztem az interneten. Jobb pózok vannak a megtermékenyülésre, mint az, hogy az ember a hátán fekszik. Nézd. – A szőnyegre térdel előttem négykézlábra. A fecskendőt a foga közé fogja, míg tenyerét a padlóra teszi. – Csináld utánam – mondja és feláll. – Remek. Jó.

A csíkos szőnyegre meredek, gondolatban lajstromba szedem a színeket: szürke, zöld, rozsdabarna, arany, narancs. Szürke, zöld, rozsdabarna, arany, narancs. Nem történik semmi. Nem érzem, hogy a keze felemelné a pongyola alját, amit rám adott, miután a saját ruháimat nem ítélte megfelelőnek. Mi tart neki ennyi ideig?

Egy csodás pillanatig azt képzeltem, hogy meghalt: ha hátrafordulnék, üveges szemmel bámulna kifeküdve szürkén és hidegen.

– Ez így nem lesz jó – jelenti ki. Érzem a hangjában az ingerültséget. – Tudom, ezért improvizáljunk egy kicsit. Fond össze a karodat, és az alkaroddal támaszkodj a szőnyegre. Ne, ne… igen, ez az. Kitűnő. És most kússz előre az alkarodon, így kinyúlik a tested, a feneked magasabban lesz, mint a tested többi része. Ez az. Állj. Így tökéletes.

Szürke, zöld, rozsdabarna, arany, narancs. Szürke, zöld, rozsdabarna, arany, narancs.

Sötétség zuhan rám. Elfordítom a fejemet, hogy felnézzek. Légmozgást érzek a lábamon és a hátamon. Felhúzta a pongyolát, és a fejemre borította. Sírni kezdek.

– Várj! Keress rá a férfi termékenységre az interneten. – Könyörgök neki, de a szavak vastagon összefüggéstelenül jönnek ki belőlem. – Ha naponta négyszer próbálod, kevésbé valószínű a siker, mint ha minden második napon csinálod. Nem hazudok!

Nem válaszol.

Érzem, hogy valami hozzám dörzsölődik. Nem a fecskendő, valami lágyabb.

– Kérlek, hagyd abba – könyörgök. – Nincs értelme ilyen gyorsan az előző után. Nem fog működni. Figyelsz rám? Esküszöm, nem hazudok.

Mélyről jövő zihálást hallok a hátam mögül. Lehunyom a szememet, az arcomat a karomhoz szorítom, felkészülök a fecskendőre. Múlnak a másodpercek – nem tudom, hány. Nem mérem, hogy az életem milyen sebességgel távolodik tőlem. Semmi se történik.

Végül, mikor már nem tudom tovább elviselni, fölemelem a fejemet és megfordulok. A fegyvert a levegőbe tartja. Az inge alja véres.

– Mi…? – kezdem kérdezni.

Rám támad.

– Te kurva! – kiáltja. – Gonosz kurva!

Nincs időm arrébb mozdulni. A fegyver villámgyorsan lecsap a fejemre. Aztán egy rettenetes reccsenést hallok, és a fájdalom mindent elsöpör.

Mikor magamhoz térek, nyilall a karom és a lábam. Először ennek vagyok tudatában. Megtapogatom az arcomat és a fejemet. A szemem körül valami szokatlant érzek. A jobb szemöldököm fölött egy nagy dudor nőtt, mintha valaki szétvágta volna a koponyámat és egy krikettlabdát dugott volna a bőröm alá.

Nedvesek az ujjaim. Kinyitom a szememet: véres. Már emlékszem: megütött a fegyverrel. Körülnézek. A hála könnyei csorognak a szememből, mikor észreveszem, hogy nincs a szobában. Nem bánom, hogy ebben a szobában kell lennem, ha ő valahol máshol van.

Vér volt az ingén. De az azelőtt volt, hogy megütött engem. Megsérült? Hogyan? Lassacskán talpra állok. A csíkos szőnyegen, ahol feküdtem, még több vér van. De nem ott, ahol a fejem volt. Nem tudom ellenőrizni a leghétköznapibb módon, képtelen vagyok rá, főleg azután, amit művelt velem. A táskámhoz bicegek, előveszem a naplómat, megkeresem azt az oldalt, amelyiket csillaggal jelöltem meg, és számolom a napokat: huszonkilenc. Ó, Istenem!

Nem tudott várni. Azért dühös. Valamikor az életében együtt élt egy nővel és volt gyermekük; biztosan pontosan tudja, mit jelent a vérzés.

Még öt-hat napot sem tudott várni.

Feladta a velem való próbálkozást, és elment, hogy keressen egy másik nőt?

Lenyomom a kilincset. Zárva van. Szitkozódom magamban, bár tudom, milyen nevetséges sírva fakadni a csalódástól. Egy pillanatig abban reménykedtem, hogy dühében megfeledkezett a szokásos óvatosságról. Tudom, hogy elment Biztos vagyok benne. Nem bírja elviselni, hogy a közelemben legyen, most, hogy nem sikerült, amit eltervezett. Nem várhatok, míg megjön a tejesember holnap reggel. Valamit tennem kell.

Miért mondogatják az emberek olyan előszeretettel, hogy ahol kellő akarat van, ott meglesz a megoldás? A legtöbbjük nem kerül olyan helyzetbe, mint én, hogy kénytelen legyen emlékezni rá, hányszor hallotta ezt az idióta közhelyet.

Én még soha nem mondtam, mert nem hittem benne, de most muszáj. Meg kell csinálnom.

Lehetetlen feltörni az ajtót. Vastag, belül fém, tűzvédelmi ajtó. Nehéz csattanással csukódik be, ha csak nem tartja valaki – például William Markes. Marad az ablak. Dupla üvegezésű. Századszor nézem át, és úgy látom, nem tudom betömi.

Ennek ellenére meg kell próbálnom. A szoba másik oldaláról indulok, hatszor-hétszer nekivetem magam az üvegnek. Nem mozdul. Addig csinálom, amíg úgy érzem, leszakad a vállam és a karom. Az öklömmel verem az ablakot, és kiabálok, gyűlölöm, mert olyan erős.

Az egyik tábla homályos. Azóta ilyen, hogy itt vagyok. Ezen a kis folton alig lehet átlátni. Soha nem tisztul ki; fura, eddig nem törődtem vele. A két ablaktábla közé szorult a nedvesség. Ez azt jelenti, hogy valahol megsérült a szigetelés.

Felmászok a masszázsasztalra, kicsavarom a fehér műanyag armatúrát az égő fölött és kiszedem a lila üvegburát. Aztán meglendítem, és az üvegtáblába vágom, amilyen erősen csak tudom. Leugrom az asztalról, odafutok a halom üveghez és kiválasztok egy éles szilánkot. Átfut a fejemen, hogy meg kéne ölni magam, de azonnal elvetem az ötletet; ha meg akarnék halni, elég lett volna hazudni, és akkor William Markes egész biztosan lelő – az egyszerűbb lett volna.

Az üvegdarab legélesebb részével elkezdem vagdosni a szürke gumiszigetelést az ablak tetején. Szúr a talpam. Megállok és megvizsgálom; látom, hogy vérzik: ráléptem a lámpabura darabjaira. A fájdalommal nem törődve tovább szabdalom a vékony gumiszalagot. Nem érdekel, milyen sokáig tart. Nem fogom abbahagyni. Ha kell, életem további részét azzal töltöm, hogy kivésem ennek az ablaknak a sarkát.

Órák múlva hosszú gumiszalag kanyarog felém – én feszegettem le saját készítésű vésőmmel. Igen. Ledobom a lámpabura-darabot a szőnyegre, fogom a gumit és megrántom, amilyen erősen csak tudom. A szalag leválik, és az ablakban kissé elmozdul az üveg. Lehúztam a szigetelést.

Túlságosan elcsigázott voltam ahhoz, hogy bármit be tudjak törni a testemmel. Oldalára döntöm a masszázsasztalt és elkezdem kicsavarozni a központi fémlábat. Szilárdan áll, úgyhogy eltart egy ideig. Magamban énekelek. Ábécédé, rajtam kezdé… Ez Zoe ábécéországos dala, az óvodában tanulta. Mire a végére érek, végzek – mondom magamban.

Sikerült. Tartom a zömök fémlábat. Üreges, de így is elég nehéz. Jónak kell lennie.

A szemközti faltól indulva megcélzom a végével az ablak közepét. Az ablak megreped, aztán leomlik, mint valami kemény, opálos konfetti.

A táskámat a váltamra kapom és elindulok a szabadság felé.

Rendőrségi bizonyíték hiv. szám: VN8723

Eset hív. szám: VN87

A nyomozást vezeti: Samuel Kombothekra őrmester

GERALDINE BRETHERICK NAPLÓJA, 9/8. KIVONAT (Toshiba Laptop merevlemezéről készült kivonat, Corn Mill House, Castle Park, Spilling, RY29 OLE)

2006. május 17., este 11 óra 40 perc

Anya telefonált ma este. Olyan fáradt voltam, hogy alig tudtam beszélni.

– Mit csinálsz? – kérdezte. Mindig úgy tette föl a kérdést, mintha remélné, hogy azt felelem: „Épp babaházat faragok Lucynek gyújtósból. Jobb, ha megyek, mert vissza kell ülnöm a varrógéphez, és be kell fejeznem azt a kis helyes pamutfüggönyt a pici ablakokra.”

– Rendbe rakom a játékokat, amiket Lucy széthajigált a házban – mondtam neki.

– Bár ne tennéd – válaszolta. – Mindig arról panaszkodsz, milyen fáradt vagy. Lazítanod kéne egy kicsit.

Ez meglepett. Anya általában azt mondja, semmi okom a fáradtságra.

– Lucy ágyban van?

– Még nincs – ismerem el.

– Akkor várd meg, amíg lefekszik. Nincs értelme elrakni a játékokat addig, öt perc alatt újra előszedheti.

Anyám, megint tévedsz. Tiszta sor. A rendrakás nem csak az eredményről szól. Maga a folyamat legalább annyira fontos; néha úgy hiszem, ez az egyetlen dolog, ami miatt még nem bolondultam meg ebben a házban. Mikor Lucyvel mindketten itthon vagyunk, alig csinálok mást, mint egyik szobáról a másikra járok, és megszüntetem a rendetlenséget, amit csinált. Ott állok mögötte, és amint levesz valamit, én visszateszem a helyére. Valahányszor előhúz egy játékot vagy könyvet, vagy DVD-t a polcról, öt másik dolog zuhan le vele együtt, és landol a szőnyegen. Valahányszor felöltözik, az összes játszóruhája előkerül a szekrényből, és beteríti velük a hálószobát. Azokat a játékokat rühellem legjobban, amelyek sok darabból állnak: a teáskészleteket, fodrászkészleteket, a legót, a kirakós- és türelemjátékokat. Minden a padlón végzi.

Régebben anyám azon az állásponton volt, hogy el kell érnem, hogy Lucy pakoljon el maga után. Amikor megpróbáltam rávenni, dühbe gurult, és a lecsillapításához össze kellett szednem minden energiámat. Mégsem ez az egyetlen ok, amiért összepakolok utána. Lehet, hogy beteges, de valahol élvezem, hogy ott tornyosulok mögötte és visszateszem mindazt, amit ő előszedett. Tetszik a dolog jelképes volta. Be akarom bizonyítani mindenkinek, milyen nehéz dolgom van – pillanatról pillanatra, percről percre –, milyen iszonyatos erőfeszítést kíván, hogy elfogadhatóvá tegyem az életemet, hogy rendben tartsam, amivel együtt élek. Azt akarom, hogy mindenki számára világos legyen: Lucy folyton tönkretesz mindent, és én folyamatosan küzdök, hogy helyreállítsam életem romjait. És soha-soha nem adom föl. Talpon vagy négykézláb harcolok mindazzal, amit gyűlölök, mindaddig, amíg csak jártányi erőm marad.

Milyen lenne, ha csak olvasgatnék a kanapén vagy nézném a tévét, amíg Lucy szétteríti a játékai tömkelegét a szobán? Az emberek azt hinnék, hogy elfogadtam a status quót. Tudom, nem tehetem meg nem történtté, hogy van egy gyerekem, de vég nélküli, dühödt rendrakásom áll a legközelebb ahhoz, ami meg nem történtté teszi (úgy értem, ártalmatlanul).

Ezt sosem mondtam anyának, mert tudom, hogy rákezdené, hogy mit kellene tennem, és mit nem kellene gondolnom és éreznem. Mondtam anyámnak, hogy lehetne megértőbb is, de teljesen fölösleges. Láthatóan nincs birtokában ennek a képességnek.

– Kérlek, ne fáraszd ki magadat – fuvolázta. Valójában meghatott a figyelmessége, de aztán így folytatta: – Nem akarok beleszólni az életedbe. Csak Lucy miatt aggódom, ennyi az egész. Ha kimerült vagy, akkor nem tudsz róla megfelelően gondoskodni.

Csak Lucy miatt aggódom, ennyi? Nem tudta volna még jobban kihangsúlyozni ezt a kizárólagosságot?

Több mint harminc évig voltam a lánya, mielőtt Lucy megszületett.

Megmondtam neki, hogy ne telefonáljon többet.

16

2007. 08.10.

Sam Kombothekra rájött, hogy legjobb lesz, ha a lába elé néz, valahányszor lép egyet ebben a fura, többszintes lakásban, különben kitöri a nyakát. Meredek lépcsők indultak nagyjából minden sarokból, és úgy tűnt, mintha a hozzáépített kényelmetlen hall, a lépcsőfordulók és minden egyes lépcsőfok be lett volna szórva apró, színes golyókkal.

A kezében tartott borítékra meredt, és azon töprengett, mikor, és kinek mondjon valamit. Esthernek négyszemközt, Nicknek négyszemközt vagy mindkettőjüknek együtt? Talán semmiség az egész.

Rá se nézett volna Thorningék levelezésére, ha nem lettek volna szétszórva a küldemények a padlón. Felszedte a postát, és csinos halomba igazította őket, mielőtt fölment, hogy segítsen Nick Thorningnak, aki az otthona állapotából ítélve nem boldogult valami jól a felesége távollétében. A két gyereket, Zoét és Jake-et biztonságba helyezték Nick anyjánál. Ez Esther ötleté volt, ő javasolta épp akkor, mikor Sam is erre készült.

Simon Waterhouse-nak igaza volt Esthert illetően. Vagyis majdnem. Charlie Zailer találta meg a recepción a rawndesley-i dutyinál. Ott tajtékzott, mert úgy érezte, senki nem hiszi el neki, hogy bizonyos emberek meg akarják ölni a legjobb barátnőjét. Sam végighallgatta a hosszú történetet, amely egy állítólag szexuálisan frusztrált gyermekmegőrző körül forgott, aki szerint a kozmetikai mellplasztika fontosabb, mint Velence lagúnáinak megmentése.

Esther, bár hajlamos a túlzásokra, kotnyeles és fontoskodó, sok tekintetben segítőkésznek bizonyult. Nick Thorning föl sem fogta, hogy a felesége rejtjeles üzenetet küldött neki, hogy bajban van. Nem emlékezett rá, hogy Owen Mellish hol dolgozott, csak annyit tudott, hogy Sally sokat panaszkodott miatta. Esther rögtön tudta, hogy valami nincs rendben, amikor Sally telefonált, hogy Velencébe utazott Mellishsel. Mellishnek nincs köze a velencei projekthez, ő egy áramlástani tanácsadó cégben, az ÁH Silsfordban dolgozott együtt Sallyvel. Sam találkozott Mellishsel a férfi barátnőjének lakásán, hogy körülszimatoljon. Nem találta meg Sally Thorningot, vagy valamiféle bizonyítékot arra, hogy Mellish elrabolt vagy megölt volna bárkit. Viszont kiderült, hogy számos kokainnal teli zacskó van a lakásban, amiért Mellisht lazán lecsukhatták volna, ha Sam szívózik.

Felmászott a lépcsőn a nappaliba. Nick Thorning ült a pamlagon, mellette Esther Taylor, és fogta a kezét. Akár tetszett neki, akár nem, gondolta Sam. Simon és Charlie szemben ült a fotelokban.

– Mi van? – csillant fel Thorning szeme, mikor megpillantotta Samet. – Jutott valamire?

– Telefonáltam a hitelkártyát kibocsátó cégnek, aztán a szállodába. – Sam megpróbált olyan helyet találni a szőnyegen, amit nem borított újság, ceruza, partedli vagy pelenka. – Esthernek igaza van: Sally megszállt a yorki Seddon Hallban tavaly, június 2-a és 9-e között.

Simon kérdőn nézett fel, Sam biccentett. Igen: a második nevet is ellenőrizte, ugyanaz a dátum. Úgy látszott, Simon megkönnyebbült, aztán mintha kissé meglepődött volna. Mindig így néz, ha kiderül, hogy igaza van. Sam próbált nem belegondolni, hogy nagyjából milyen gyakran szokott Simonnak igaza lenni. Esetleg még beadja a lemondását, ha túl sokat rágódik ezen.

– Ne vedd a szívedre, Nick – Esther ritmikusan simogatta a férfi kezét, olyanformán, mintha az egymást követő bőrrétegeket távolítaná el. – Kikapcsolódásra volt szüksége, ennyi az egész. Mikor a munka nehéz. Ú… úgy értem, ezt inkább érted és a gyerekek miatt tette, nem magáért. – Esther körbenézett a szobában, próbált társakat toborozni, akik támogatják az álláspontját. – Teljesítőképessége határához ért. Kikapcsolódásra volt szüksége, hogy folytatni tudja. A maguk felesége dolgozik?

Határozottan nézett Samre és Simonra.

Kate, Sam felesége nem dolgozott, a nap végére mégis fáradtabb volt, mint Sam. Sam nem igazán tudta, miért.

– Waterhouse nyomozó felesége teljes munkaidőben dolgozik – jelentette ki Charlie. – De nincs gyerekük.

Sam képtelen volt rávenni magát, hogy Charlie-ra pillantson. Tudta, hogy az őrmester dühös, hogy őt küldték, mint valami cselédlányt, hogy gyűjtse be Esther Taylort Rawndesley-ből, és még dühösebb azért, mert nem volt idő tisztázni, hol tart a nyomozás.

– Sally élete olyan borzasztó? – kérdezte Nick csöndesen. – Azt hittem, boldog velem meg a gyerekekkel.

– Az is – jelentette ki Esther határozottan.

– Ha kikapcsolódásra volt szüksége, miért nem mondta?

Simon megköszörülte a torkát.

– Miss Taylor, pontosan mit mondott Sally arról az emberről, akivel Seddon Hallban találkozott?

– Már mondtam. Egyik este a bárban elkezdtek beszélgetni. A férfi úgy tett, mintha Mark Bretherick lenne, aki szintén Spillingben lakik, így volt közös témájuk – vagyis inkább Sally gondolta így –, így aztán beszélgettek egy darabig… tudja, a helyi nevezetességekről.

– A helyi nevezetességekről? – kapta fel a fejét Sam. – Mint például?

– Hát… én ezt nem tudom pontosan, ugyanis Rawndesley-ben élek, eredetileg Manchesterből származom, de…

– Talán a háborús emlékkeresztről? – próbálkozott Simon. – Esetleg a régi hajóépítő állványról?

– Nos, nem pont a helyi nevezetességekről. Egyszerűen a… helybéli dolgokról beszélgettek.

– Csak egyszer beszélgettek?

– Nem. – Esther most magabiztosabbnak tűnt. – Ott volt egész héten. Sally folyton belebotlott: a bárban, a fürdőben… Azt hiszem, párszor elbeszélgettek.

Sam egyre inkább bizonyos volt afelől, hogy Sally Thorning többet is tett, nem csak belebotlott abba a férfiba, akiről most azt feltételezik, hogy megölt négy embert. Ha valamiféle szexuális kapcsolat jött létre közöttük, lehetséges, hogy Esther tud róla és Nick Thorning nem. Esther el van szánva, hogy megvédi a barátnője titkát. Nem érdekes, gondolta Sam. Csak az számít, hogy megtalálják Sallyt, és letartóztassák a fickót, még mielőtt valakinek baja esik. Sellers és Gibbs már valószínűleg megtették mindkettőt; Sam remélte, hogy igen.

– Sally nem is említette nekem – vigasztalta Esther Nicket. – Csak most mondta, amikor Bretherickék megjelentek a hírekben.

– Persze, neked mondta el! Nekem kellett volna elmondania. Én vagyok a férje.

Nick Thorning körülnézett a szobában, mintha azt remélné, hogy valaki igazat ad neki.

– Nem akarta, hogy aggódj.

– De nem lesz semmi baja, ugye?

– Ezt látta? – Sam egy borítékot tartott Nick orra elé.

– Igen, ma reggel. Mi van vele?

Szóval ez nem jelent neki semmit. Ez most jó jel?

– Ezt Esthernek címezték – mondta Simon.

– Tudom.

– Esther nem itt lakik.

– Micsoda? – Esther kinyújtotta a nyakát, hogy lássa az írást a borítékon. – Nekem van címezve?

– Tudom, hogy Esther nem lakik itt – mondta Nick dühösen. – Nem vagyok ostoba. Feltételezem, Sally tudja, mi ez, és elintézi, mikor visszajön. Csak azt szeretném, hogy visszajöjjön. Visszajön, ugye?

– Mindent megteszünk, amit csak tudunk, hogy megtaláljuk, és biztonságban hazahozzuk – mondta Sam. – Esther, lenne szíves kinyitni ezt?

Kinyitotta a borítékot és kihúzott egy A6-os méretű kis zöld könyvet és egy levelezőlapot.

– Fogalmam sincs… – zavart arckifejezéssel pillantott fel Samre. – Nekem van címezve, de fogalmam sincs, mi ez és mit jelenthet.

Sam attól tartott, hasonlóan zavarban lesz, mint a nő, és nagyon megnyugodott, mikor rájött, hogy mindent ért. Felismerte Sian Toms nevét – ő a tanítási asszisztens a St. Swithunban. Sally Thorning Esther Taylornak adta ki magát, mikor meglátogatta az iskolát, és bizonyára a saját címét adta meg Sian Tomsnak.

„Kedves Esther – állt a levelezőlapon. – Itt van Amy Oliva miújság-füzete, amit említettem, mikor beszéltünk. Kérlek, ne mondd meg senkinek, hogy elküldtem – nagyon rossz fényt vetne rám az iskolában. És arra is kérlek, hogy küldd vissza, miután elolvastad, hogy vissza tudjam tenni. Kösz. Az otthoni címemre küldd: Sian Toms, Spilling, Lady Road 27, Syree Court, 33-as lakás.”

Sam kinyitotta a miújság-füzetet. Az első beírás 2005. szeptember 15-én készült, nem sokkal Amy utolsó iskolaévének kezdete után. A kézírás Amyé volt, vagy inkább láthatóan gyermekkéz műve: nagy és esetlen. Mikor Sam elkezdte olvasni a szavakat, megborzongott.

Ezen a hétvégén anya, apa és én elmentünk az Alton Tower kalandparkba. Többórás sorban állás után végigmentünk a rönkcsúszdán, ami nem volt túl érdekes. Volt egy Fekete Lyuk nevű szerkezet is, amire szerettem volna felülni, de anya azt mondta, még túl fiatal vagyok, és ez csak a felnőtteknek való. Megkérdeztem, hogy ő és apa nem akarnak-e felülni, de erre azt felelte: Nincs rá szükségük. Apa meg ő már így is benne vannak a fekete lyukban. Ez a szülői lét.

Sam a következő beíráshoz lapozott. A kézírás ugyanaz, csak ez sokkal hosszabb.

Ez a hétvége nagyszerű volt. Nem ettem mást, csak csokoládét - bonbont, Minstrelst, Milky Wayt. Reggelire, ebédre és vacsorára. Vasárnap délután rosszul lettem, de azt hiszem, megérte. Péntek este rosszabbul éreztem magam, mint máskor (azok, akik jól ismernek engem, alig tudnak elképzelni ilyesmit), így megkértem anyát, hadd dobjam ki a kukába a vacsorám egészséges részét – azt, amit anya gondosan megfőzött, aztán kis lila műanyag-edényekben lefagyasztott és megkérdeztem, megkaphatom-e helyette a desszertet, amit rendesen csak akkor kapok, ha megeszem előtte a rengeteg epezöld mindenfélét. Meglepetésemre és örömömre anya azt mondta: Tudod mit, Amy? Ezen a hétvégén azt csinálsz, amit akarsz, egészen addig amíg én is azt csinálhatok. Megegyeztünk? Természetesen igent mondtam, így ő elővette az összes csokoládét a szekrényből és az ölembe szórta, aztán keresett egy könyvet amit már régen akart olvasni. Megkértem, hogy tegye be nekem az „Annie” DVD-t, de ő emlékeztetett rá, hogy mindketten azt csináljuk, amit akarunk, és ő egyáltalán nem akar fölállni a székéből, hogy a DVD-vel szórakozzon, és nem akar rajzolni, sütni, rejtvényezni, fodrászkodni sem, és azt sem szeretné, ha telezsúfolnám a házat az Oonagh-hoz és Lucyhez hasonló, visító, rózsaszínbe öltöztetett Barbie-függő törpékkel. Tiszta sor! Ez a visszautasítás értékes meglátáshoz vezetett. Néha megkérem anyát, hogy csináljon nekem mindenfélét – például hozzon italt, amit aztán nem iszom meg, és játékokat és társasjátékokat, amelyekkel nincs igazán kedvem játszani –, nem azért, mert tényleg azt akarom, amit kértem, hanem egyszerűen azért, hogy csináltassak vele valamit, mert meg vagyok róla győződve, hogy ő azért van, hogy teljesítse a kívánságaimat. Ha nem várakozik úgy, mint egy cseléd, valami baj történt. Az összes nyugati gyerek ugyanolyan, mondja anya, mert a társadalom túlságosan védelmezi őket, és túlságosan elnéző velük szemben. Ezért vásárol meg minden olyan terméket, akármi legyen is az, amelyről azt hallja, hogy a gyártója gyermekmunkaerőt alkalmaz. Be kell vallanom, van igazság abban, amit mond. Ha kéményt sepernék, vagy ruhát varrnék egy gyárban hajnaltól sötétedésig, akkor megérteném, hogy az egész napi nehéz munka után az ember nem vágyik rá, hogy otthon ugyanezt folytassa.

Ez alatt a tiráda alatt piros tollal a következő állt: „Ebből nem kérünk többet, anya. Amyt felzaklatja, ha nem olvashatja föl az osztály előtt, hogy mi történt vele a hétvégén vagy nem írhatja bele a Tesz-vesz könyvbe. Kérjük, engedje Amynek, hogy a saját élményeit írja le, ahogy a többi gyerek teszi, és ne a saját véleményét diktálja le neki. Köszönöm.”

– Elárulja nekünk, hogy mi ez? – kérdezte Nick Thorning.

– Csak egy gyerek iskolai füzete – mondta Esther.

Sam a legszívesebben lekevert volna neki egyet. A következő, utolsó bejegyzést nézte a füzetben. A másik kettővel ellentétben ez már tartalmazott néhány helyesírási hibát.

Ezen a hétvégén a barátnőimel játszottunk és elmentünk megnézni a Mungo Magic Show-t a színházban. Szuper volt.

Amy kézírása alatt egy nagy, piros pipa virított. Egy tanár mellé írta: „Csodásán hangzik, Amy!”

Akárki volt az a tanár, Sam neki is szívesen behúzott volna egyet.

Minden nap tanul valami újat, gondolta Gibbs, miközben Cordy O’Hara nappalijában várta, hogy az anyja végre lehozza Oonagh-t. Művészeti bankár. Mielőtt idejött, fél órán keresztül beszélt telefonon a Leyland Carver bankkal, és megtudta, hogy Encarna Oliva az egyike volt a bank azon két munkatársának, akik arra specializálódtak, hogy tanácsokat adjanak az ügyfeleknek, melyik festménybe, szoborba, műalkotásba és „konceptuális darabba” fektessék a pénzüket. Gibbs remélte, hogy elég jól sikerült elrejtenie a megvetését. A gazdag csókák még azt se tudják eldönteni, melyik kép tetszik nekik? Mi célja az életnek, ha az ember minden apró döntést másokra bíz?

Gibbsnek tetszett az ötlet, hogy a gazdagságtól elhülyül az ember. Kicsit sértett volt, de nem zavarta, sőt… Nem értette miért, egyszerűen csak élvezte. Mikor meghallotta, hogy Encarna mennyit keresett ezzel a teljesen fölösleges munkával, amire még rájöttek a bónuszok… Gibbs remélte, hogy Lionel Burroway nem telefonál a Leyland Carver banktól és nem is panaszkodik senkinek a dutyiban Gibbs önkéntelen reakciója miatt, mert amikor meghallotta a számokat, kitört belőle az indulat.

– Ms. Oliva nagyon keményen dolgozott és gyakran túlórázott – mondta Burroway mentegetőzve. – A legtöbb prezentáció este volt, és gyakran kellett külföldre utaznia. A munkája tízszer, hússzor annyit hozott, mint amennyit fizettünk neki. Kitűnően végezte a munkáját.

– Rendben – morogta Gibbs. Új volt számára a gondolat, hogy az ember munkája pénzt termel. Rossz szakmát választottam, gondolta. Az ő munkája csak deviáns sitteseket eredményez, akiket senki se nézeget szívesen.

Megkérdezte Burrowayt, hogy Encarna Olivának volt-e egy Patrick nevű kollégája. Burroway azt mondta, hogy nem emlékszik, hogy valaha dolgozott volna Patrick a Leyland Carverben. Mikor Gibbs megemlítette, hogy Encarna megszökött vele Spanyolországba, Burroway hangja érezhetően hűvösebb lett

– Az a mód, ahogy elhagyott bennünket, nagyon furcsa volt – mondta. – Jobb szerettem volna, ha személyesen jelenti be, ahelyett hogy e-mailben mond fel, minden előzetes értesítés nélkül, de… remélem…

Ha meggyilkolták, nem duzzoghatsz a gorombasága miatt gondolta Gibbs vigyorogva. Burroway annak ellenére neheztelt Encarnára, hogy tudta, már nem él.

Cordy O’Hara hagyta, hadd szóljon a zene, de Gibbs egy idő után nem bírta tovább. Fölállt, odament a padlón álló kis ezüst zajládához és lehalkította. Megvizsgálta a gép tetején lévő CD-tartót: a Midlake együttes The Trials of Van Occupanther című albuma volt. Gibbs még sosem hallott róla.

Ragyogó, virágmintás anyaggal bevont, nagy padlópárnák hevertek mindenütt. Elvileg ütniük kellett volna egymást, de mégis jól mutattak együtt. Biztosan többe kerültek, mint Gibbs háromrészes öltönye. A párnák között drágának látszó, valószínűleg kézzel készült kerámiacsészék, bennük néhány cigarettacsikk. Pár sodrott cigaretta és néhány üres, házhoz szállított ételes doboz hevert a sarokban álló zöld üvegasztal alatt. Mintha betört volna egy csomó hajléktalan egy belsőépítész lakásába, hogy bulizzon egyet.

Amikor bejöttek a szobába, Cordy O’Hara Oonagh vállán tartotta a kezét, a nyakában, egy babahordozóban egy kisbaba lógott. Mintha eltörte volna a kezét.

– Elnézést – mondta. – Ianthét tisztába kellett tenni. És elnézést a rendetlenségért. Mióta megszületett a kettes számú kisbaba, hozzá kell szoknom a rumlihoz, mert sokszor túl kimerült vagyok, hogy kitakarítsam a lakást. Oonagh, ő Chris. Rendőr. Emlékszel a másik rendőrre, Samre? Chris Sammel dolgozik.

Gibbsnek nem tetszett ez a keresztnevezősdi – nem engedte meg, hogy Cordy O’Hara Chrisnek nevezze –, de nem szólt semmit. Azt tette, amit Sellers tett volna, ha itt lenne: elkezdte megnyugtatni Oonagh-t, hogy nincs miért aggódnia. Még csak hatéves volt, úgyhogy nem rohanhatta le azzal, hogy hazudott Kombothekrának, mikor kihallgatta, ezért csak ennyit mondott:

– Oonagh, te és Amy e-mailben leveleztek, amióta elment Spanyolországba, ugye?

Figyelmeztető pillantást lövellt Cordy O’Hara irányába. Az asszony tudta, hogy Amy meghalt; Oonagh nem tudta, és Gibbs nem is akarta, hogy ez most kiderüljön. A kislány igyekezett beleolvadni az anyja szoknyájába. Szemét a szőnyegre szögezte. Olyan volt, mint az anyja: sovány, szeplős, a haja répaszínű.

– Az apja segített neki begépelni az üzeneteket – mondta Cordy. – Mikor Oonagh azt mondta, nem áll kapcsolatban Amyvel, mióta Amy elhagyta az iskolát, nem tudtam, hogy füllent. Míg nem beszéltem Dermot-val.

– Nem számít – válaszolta Gibbs. Gyűlölte azokat a helyzeteket, amikor érzékenynek kellett mutatkoznia. – Oonagh, senki nem haragszik rád, de fel kell tennem néhány kérdést. Emlékszel, az egyik üzenetedben megkérdezted, hogy minden rendben van-e Amy és a mamája között?

Oonagh bólintott.

– Volt valami okod, hogy azt gondold, nincsen közöttük minden rendben?

– Nem.

Alig lehetett hallani a hangját.

– Nem gondolod, hogy furcsa, hogy Amy soha nem válaszolt a mamájával kapcsolatos kérdésekre?

– Nem.

– Oonagh, édesem, meg kell mondanod Chrisnek az igazat.

Gibbs rögtön gyanút fogott. Cordy O'Hara elnézést kérve megvonta a vállát.

– Megpróbálom kiszedni belőle. Amy azt szokta kérni tőle, hogy őrizzen meg egy csomó titkot. Ugye, édesem? – Oonagh mocorgott, egyik lábáról a másikra állt.

– Oonagh, Amynek segítesz, ha elmondod nekünk – mondta Gibbs. – Akármi is az.

– Légyszi, kérlek, elmehetek a vécére? – kérdezte a kislány az anyját.

Cordy bólintott, és Oonagh kiszaladt.

– Kérlek, édesem, rögtön gyere vissza! – kiáltott utána Cordy. – Most tanították nekik az iskolában; hogy hogyan kell kérni, de még nem tudja elhagyni a „légyszit”.

– Ha nem áll szóba velem, próbálja meg kikérdezni, miután elmentem.

– Folyamatosan próbálom – Cordy a füle mögé tűrte a haját. – Azt gondolja, hogy valami szörnyű dolog történik azokkal az emberekkel, akik elmondják a titkokat; bosszantó. Ha nagyon erőltetem, kitalál valamit. Egyszer, még régen, sírva találtam az ágyban az éjszaka közepén. Zaklatott volt. Lucy Bretherick – egy kicsit olyan tudott lenni ez a Lucy, mint a madam – kitaposta Oonagh-ból, hogy mondja el neki Amy egyik titkát. Szegény Oonagh rettegett, hogy Amy rájön, és ráküld éjszaka egy szörnyet.

– Mi volt a titok? – kérdezte Gibbs.

– Nem tudtam kiszedni belőle. Lucynek elmondta, és rettentően érezte magát emiatt. Nem akarta tetőzni a bűnét azzal, hogy nekem is elmondja, szegény kicsikém.

Gibbs nyomban elhatározta, ha neki és Debbíe-nek valaha gyereke születik, az első számú szabály az lesz, hogy nincs titok anyu és apu előtt Soha.

– Rettenetesen érzem magam – mondta Cordy. – Megkönnyebbültem, mikor Amy elköltözött. Miután elment, Lucy és Oonagh… szóval normális kislányok lettek. De amíg hárman voltak… – Megborzongott. – Nagyon gyáva voltam. Most már rettentően szégyellem magam. Nem kellett volna kitennem Oonagh-t ilyen jeleneteknek, összeomlott, mert Lucy addig üldözte, míg már nem bírta tovább, és elmondta neki Amy titkát.

– Miféle jeleneteknek? – kérdezte Gibbs.

– Valójában folyton ugyanaz történt. Lucy minden lehetőséget megragadott, hogy azt mondja Amynek: az én anyukám engem szeret a legjobban a világon, és Oonagh mamája is őt szereti legjobban a világon, de a te anyukád nem szeret téged, Amy. Ez szívszorító volt. – Cordy a mellkasához szorította a tenyerét. – És teljesen igazságtalan. Encarna szenvedélyesen szerette Amyt. Csak utálta az anyaságot, ami egyáltalán nem ugyanaz a dolog, őszintén kimondta, hogy milyen nehéz számára az anyaszerep – ez volt az egyik dolog, amit szerettem benne. Kimondta azokat a dolgokat, amiket senki más nem mondott ki.

– Hogyan reagált rá Amy, mikor Lucy azt mondta, hogy a mamája nem szereti?

– Elkezdett reszketni – szó szerint rázkódott –, kétségbeesetten jajveszékelte, hogy „De igenis szeret!”, és Lucy megpróbálta bebizonyítani, hogy téved. Mint egy ügyvéd, aki szétszedi a tanút a bíróságon. „Nem, nem szeret”, mondta önelégülten, és aztán hosszan sorolta a bizonyítékokat: „A mamád mindig dühös rád, nem mosolyog rád, és azt mondja, hogy gyűlöli a szombatokat és a vasárnapokat mert otthon vagy…” És ez így ment folyton.

– Maga előtt is?

– Nem. Oonagh szobájában, de sokszor meghallottam. Tudom, hogy Geraldine is hallotta, mert egyszer megpróbáltam neki felhozni, és rögtön bűntudatos lett és aztán bezárkózott; mintha semmit se mondtam volna. Geraldine egyetlen dolgot nem engedett meg magának: hogy elismerje, ha valamit elszúrt. Ő… – Cordy intett a kezével Gibbsnek, mintha az utolsó megjegyzést jobb lenne törölni. – Nem hiszem, hogy ez az ő hibája volt. A gyerekeknek a születésük pillanatától megvan a maguk személyisége, de Geraldine és Mark nagyon határozott szerepet játszottak a házasságukban, a családjukban. Mark dolga volt, hogy ragyogó és sikeres legyen, ő hozta a pénzt, Geraldine-nak pedig ott volt Lucy. Ha elismeri, hogy Lucy időnként gonosz, majdhogynem élvezi, hogy gonosz, akkor be kell vallania magának, hogy kudarcot vallott: nem sikerült tökéletes gyereket nevelnie. És Geraldine családjában mindennek tökéletesnek kellett lennie: könyörtelenül vidám volt, bármi történt is, egyáltalán nem volt hajlandó elismerni, hogy a lányának voltak hibái. Nem tudom, hogy valaki mondta-e, én sem terveztem, de… – Cordy mély lélegzetet vett – Lucy Bretherick nem volt jó kislány. Nem volt kedves. Okos, szorgalmas, ambiciózus, igen. Kedves? Határozottan nem. Mondtam már, hogy megkönnyebbültem, mikor Amy elköltözött?

Gibbs bólintott.

– És tisztában vagyok vele, hogy rettenetesen hangzik, és nagyon sajnálom, hogy meghalt, de… nagy kő esett le a szívemről, hogy tudom, Oonagh nem tölt több időt Lucy társaságában.

– Miután Amy elment, Lucy nem próbálta áldozattá tenni Oonagh-t?

Cordy a fejét rázta.

– Minden szépen alakult, mint mondtam. De ők csak hatévesek, és a hatalmaskodáshoz kell egy társ. Feltételezem, hogy ezt a pozíciót Lucy Oonagh-nak szánta – nekiállt finoman kiképezni.

Ez abszurdnak tűnt Gibbs számára, de nem kérdezett rá.

– Oonagh Patrickről érdeklődött néhány üzenetében – mondta.

Cordy bólintott.

– Minden lány szerette Patrickot. Játszani szokott velük. Csúcs cukinak tartották.

Az utolsó szavak nyugtalanná tették Gibbset. Szóval Oonagh O’Hara találkozott Patrickkal. Hol? Amy Oliváék házában? Encarna a férje orra előtt hencegett a szeretőjével?

– Tudja Patrick vezetéknevét? – kérdezte Gibbs.

Oonagh visszatért. Az ajtóban megállt, és megvetéssel nézett rá.

– Nincs neki, te buta.

– Édesem! Ne nevezd butának az embereket! Chris rendőr.

– Már neveztek rosszabbnak is – morogta Gibbs. – Patrick vezetékneve?

Cordy összevonta a szemöldökét.

– Lehetséges, hogy hivatalosan bejegyeztek valami nevet, esetleg egészségügyi megfontolásból. Jó kérdés. Talán Oliva, mint Amy.

Most már Gibbs is rájött, hogy valami nem stimmel.

– Hivatalosan bejegyezték? – kérdezte.

Derengett valami és Cordy O’Harán látszott, hogy zavarban van. Már-már bűntudata támadt.

– Ó, maga nem tudja! Patrick Amy macskája volt – mondta. – Egy nagy, kövér, vörös kandúr. Minden kislány imádta.

17

2007. augusztus 10., péntek

Miután kitörtem az ablakot a masszázsasztal lábával, felmásztam a párkányra, és kimásztam az udvarra. Ide-oda rohangálok, nyüszítek, mint egy sebesült állat, a sövényt, aztán meg a falat ostromlom. A napsütés dacára jéghidegnek érzem a testem. Megállok, magam köré csavarom a mocskos, foltos pongyolát, és szorosan megkötöm az övét.

Újabb csapdába estem, csak most a sövény és a ház közé vagyok zárva. Van itt egy második fakapu is, ezt nem láttam az ablakból; de mindkettőn lakat van.

Három kerekes kuka áll a fal mellett, egy zöld, egy fekete és egy kék. Megragadom a zöldet és odahúzom a sövényhez. Ha fel tudnék rá mászni… Megpróbálom, de az oldala túl sima. Nincs semmi, amin megtámaszthatnám a lábamat. Egyszer-kétszer megpróbálok felugrani, de elveszítem az egyensúlyomat. Gondolkodj. Gondolkodj. A fejemben ott lüktet a gondolat, hogy az az ember bármelyik pillanatban visszajöhet, hogy megöljön.

– Segítség! Valaki segítsen! – kiabálom olyan hangosan, ahogy csak bírom, de semmit se hallok. Senki se válaszol. Halálos csönd ölel körül; még a közlekedés zaja sem hallatszik.

Teljes súlyommal az egyik nagy, terrakotta növénytartónak feszülök, és a kuka felé tolom. Rettentő zajt csap, ahogy súrlódik a betonon. Zihálok az erőfeszítéstől, de végül sikerül felfordítanom az edényt. Felállok rá, és felmászom a kuka fedelére; a térdemre érkezem. Pár pillanatig ingadozom a kukatetőn, a karommal egyensúlyozok, félek, hogy leesek, de aztán a sövény felé lendülök, elkapom, és belekapaszkodom a vastagabb ágakba és a levelekbe.

Átnézek a sövény tetején, üres utcát látok, három utcai lámpát – a felvágósak, álantik lanternaszerűek – és a kis zsákutca végén a kanyarodót. Körülötte egyforma házak sorakoznak, egyforma hátsó kerttel. Megfordulok, megnézem a villát, ahonnan kimenekültem. Lapos, világos kővel borított homlokzata semmit sem árul el. Fogalmam sincs, hol lehetek.

Nem vagyok elég magas, hogy átmásszak a kukáról a sövény tetejére. Ha a kuka öt-tíz centivel magasabb lenne vagy a sövény egyenetlenebb, akkor talán sikerülne… Megpróbálom beledugni a meztelen lábamat, de túl tömör. Reményvesztetten nézem a lapos tetejét, nem tudom elhinni, hogy ilyen közel vagyok, és mégsem tudok fölmászni rá.

Mitévő legyek? Mitévő legyek?

Eszembe jutnak a tejesüvegek. Ha találok egy kis papírt meg egy tollat a táskámban, levelet írok és beledugom az üvegbe, vajon elég messzire tudom dobni, hogy valamelyik hátsó kertben érjen földet? És mennyi ideig kell vámom a segítségre, ha netán sikerül?

Leugrom a kukáról és visszafutok a házhoz, a betört ablakhoz. Pont alatta egy kis négyzet alakú alkóvot építettek a falba. Két teli üveg és egy üres áll benne. Az üres üvegből egy összetekert fehér papír áll ki.

A férfi, aki elrabolt, megerőszakolt, üzenetet hagyott a tejesembernek. Ő még mindig a hétköznapi világhoz tartozik, oda, ahova én nem tudok elérni.

Kihúzom az írást és elolvasom.

„Remélem, megkapta az üzenetet, hogy ne jöjjön. Ha nem, nem kérek több tejet, míg nem értesítem. Legalább egy hónapra elutazom. Köszönöm!”

Legalább egy hónapra elutazom… meghaltam volna, ha nem jutok ki. Úgy tervezte, hogy hagy meghalni abban a szobában. De… ha mindkét kapu belülről be van lakatolva, a tejesember hogyan tud… Ó, istenem! De hülye vagy, Sally! Még csak meg sem próbáltam kijutni. Láttam a lakatokat és feltételeztem…

A hátsó kapun lévő, amelyiket az ablakból láttam, be van zárva, de a másik, amelyik a ház másik oldalán van, az nincs. A lakat össze van zárva, ez tévesztett meg. De csak az egyik kapuszárnyról lóg a lánc, nincs összekötve semmivel. Meghúzom, és a kapu kinyílik. Egy másik csöndes, üres utcát látok.

Fuss. Fuss a rendőrségre.

Zakatol a szívem, megnyomom a kaput ugyanolyan erősen, ahogy kinyitottam. Nem jön vissza. Legalább egy hónapig nem. Ha valahogyan be tudnék jutni a ház többi részébe, megfürödhetnék; nem kellene az utcán szaladgálnom úgy, hogy, jó szerint semmi nincs rajtam, eltekintve a saját véremtől foltos pongyolától. Ha a rendőrség meglát így, tudni fogja, hogy William Markes levettette velem a ruháimat. Kérdéseket tesznek föl. Nick megtudja… Nem tudok vele szembenézni. Vissza kell mennem a házba.

Egy nehéz virágtartóval be tudom tömi a dupla üvegablakot. Megpróbálom fölemelni a legnehezebbet, de nem megy. Három kisebb edény sorakozik a fal mellett egy hosszú, téglalap alakú beton talapzaton. Kiszedem a növényeket és megfeszülök, hogy felszedjem a kaspót. Sikerül. Felemelem a két kezemmel, és olyan erővel lódítom neki a konyhaablaknak, ahogy csak bírom. Az üveg a másodszori kísérletre megreped. A harmadikra betörik.

Bemászom a házba, az üveg megvágja a kezemet, a térdemet, de nem érdekel. A receptkönyvet visszatették a pultra. Mellette ott a fegyver. Nem vitte el a fegyverét. Feladta. Feladta, és itt hagyott meghalni. Hátrébb húzódom, epe tolul a torkomba, mikor megpillantom a fecskendőt a mosogatónál.

Nem tudok ott maradni, most, hogy láttam, öklendezve futok el. Ruhák. Ruhákra van szükségem. A kék és a rózsaszín szoba szekrénye üres. Van pár ruha a hálószoba fogasán, de azok férfiruhák. Az ő ruhái. Egy öltöny, egy kabát, a karján festékfolt, az egyik zsebében sok kulcs, két ing és egy keki kordbársony nadrág.

Nem tudnám elviselni, hogy felvegyem a ruháit. Sírva fakadok, a saját ruháimat akarom. Hova tehette őket? Két ötlet jut eszembe egyszerre: a bezárt fürdőszobaajtó. Az egyik zsebben kulcsokat találok…

Kirázom mindet a folyosó szőnyegére. Néhány láthatóan túl nagy vagy túl kicsi, vagy nem megfelelő az alakja. Ezeket félretolom, öt maradt. A negyedik, amit kipróbálok, nyitja a bezárt ajtót. A fürdőszoba nagy, majdnem olyan nagy, mint a szülői hálószoba, az egyik sarokban süllyesztett kád. A fürdőszoba közepén, a padlón, mint egy máglya – valamiféle áldozati domb vagy rakás, ami arra vár, hogy meggyújtsák –, egy kupacban valakiknek az összes holmija hever. Ruhák, cipők, táskák, iskolai füzetek, Barbie babák, egy óra, egy pár sárga mosogatókesztyű, egy üveg Eau du Soir a Sisley-től, arany és gyöngy mandzsettagombok, dolgok százai. Minden, ami valaha egy nőhöz és egy kislányhoz tartozott. A holmijuk összehordva egy kupacba ebben a szobában, és a tetején ott az én ruhám és cipőm. Hála istennek.

Átgázolok a halmon, hallom, hogy a tetejéről néhány holmi a fürdőkádba potyog. A leghangosabban egy króm alapú, fekete, állítható asztali lámpa koppan. Megriasztott, amíg rá nem jöttem, hogy mi ez. Olyan, mintha valami teremtmény lenne – fekete a feje, ezüst a gerince. Az égője kiesett és összezúzódott a medencében.

A szívem erősebben dobog, mikor megtalálom a két útlevelet. Az elsőt kinyitom, és az utolsó oldalra lapozok, ő az: a lány a fényképről. Amy Oliva. A másik útlevél az anyjáé, az arca ugyanolyan ismerős, mint a lányáé. Encarnacion. Spanyol név? Igen. Pár perce lapoztam át egy idegen nyelven Irt könyvet.

Amy Oliva apja. De azt mondta, hogy William Markes a neve.

Egy műanyag szatyornak lazán van összekötve a teteje, valami nyálkásat és zöldet találok benne. Egyenruha. A St. Swithun egyenruhája. Amy iskolai egyenruhája. Miért nedves? Miért ilyen rossz a szaga. Vajon megfojtotta?

Nem tudok tovább halott emberek holmija között maradni. Tudom, hogy Amy és Encarnacion meghalt, olyan biztosan, mintha megtaláltam volna a holttestüket. Fogom a ruhámat, leszaladok, kinyitom a csapot az apró fürdőszobában és levetem a pongyolát. A dereka alatt nagy, sötétvörös folt van. Úgy fest, mintha egy levágott fejet csomagoltam volna bele.

Gyorsan megmosakszom, figyelem a vizet a lábam körül, ahogy rózsaszínből átlátszóra változik. Aztán fogok egy kék törülközőt, ami csinosan összehajtva hever a radiátoron, megszárítkozom és felöltözöm.

Most már hazamehetek, hívhatom a rendőrséget. Elhozhatom őket ide, és megtalálják… nem. Vannak dolgok, amiket nem hagyhatok, hogy megtaláljanak. Tovább kell élnem, ha már egyszer megmenekültem – az életemet akarom, azt, amit megszoktam –, vagy semmi értelme az egésznek.

Senki nem tudhatja meg, mit művelt velem.

Fölmegyek a fürdőszobába. Öklendezve kirázom Amy Oliva rossz szagú egyenruháját a műanyag zacskóból. Aztán lassan körbejárom a házat, összeszedegetem azokat a dolgokat, amelyeket nem hagyhatok itt: a pongyolát, a fecskendőt, a spanyol nyelvű könyvet.

Reszketek, miközben átvágok az udvaron és kilépek az utcára.

Rendőrségi bizonyíték hiv. szám: VN8723

Eset hiv. szám: VN87

A nyomozást vezeti: Samuel Kombothekra őrmester

GERALDINE BRETHERICK NAPLÓJA, 9/9. KIVONAT (Toshiba Laptop merevlemezéről készült kivonat, Corn Mill House, Castle Park, Spilling, RY29 OLE)

2006. május 18., este 11 óra 50 perc

Ma este, miközben a fürdőkádban olvastam, és próbáltam lazítani, szuszogást hallottam magam mögött. Lucy az. Mióta nyitott ajtónál alszik, szabadabban közlekedik éjszaka, hogy megkeressen. Mindennap megkérdezem, hogy még mindig fél-e a szörnyektől. Kijelenti, hogy igen.

– Akkor láthatóan még nem vagy nagylány – mondom. – A nagylányok tudják, hogy nincsenek szörnyek. A nagy, okos lányok csukott ajtónál alszanak.

Mikor megfordultam és megláttam a fürdőszoba ajtajában, így szóltam:

– Lucy, fél tíz van. Menj vissza az ágyadba és aludj. Most.

– Nem kéne ezt tenned, mami – mondta.

Megkérdeztem, mit nem kellene tennem.

– Az éjjeli lámpát a kád szélére tenned. Beleeshet a vízbe, megcsap az áram és meghalsz.

Túl kicsi, hogy megértse, mit jelent ez, de tudja, hogy valami rosszat. Talán azt képzeli, hogy ugyanolyan, mint amikor megsérül valaki, mikor például elesik a kertben és lehorzsolja a térdét.

– Ne aggódj – felelem. – Óvatos vagyok. Csak így van elég fény a fürdőben, hogy olvasni lehessen anélkül, hogy a ventilátor működjön, és muszáj olvasnom a fürdőben, mert ez megnyugtat.

Miért magyarázom? Semmi értelme magyarázkodni egy ötévesnek, vagy legalábbis az enyémnek nem. Nem lehet meggyőzni logikus érvekkel, de az azért mert-én-mondtam se lesz eredményesebb. Semmit sem érnek a szankciók, a játékok elkobzása is hatástalan, felesleges eltereléssel vagy a gyerek szórakoztatásával próbálkozni, az se ér sokat, ha hangsúlyosan nem veszünk tudomást a csemeténkről, még a megvesztegetés sem mindig jön be, vagy legalábbis csak addig hat, amíg a csokoládé-serkentőszer a szájban van. A gyermeknevelés aranyszabályai közül semmi sem működik. Akármit csinál az ember, akármilyen technikát választ, a gyerek darabokra zúzza a lelkét.

Most például megpróbáltam felnőttként kezelni, és értelmesen megvilágítani a kérdést, mire Lucy könnyekben tört ki.

– Akkor én is remekül elleszek! – kiáltotta. – Soha nem olvasok a fürdőkádban, úgyhogy engem nem is csap meg az áram. És nem megyek a mennyországba, mert te még százéves korodban sem juthatsz a mennyországba. Mrs. Flowers mondta!

Visszarohant az ágyába, elégedetten, hogy végérvényesen tönkretette a pihentető fürdőmet. Csak a Mindenható tudja, miféle szeméttel tömik a fejüket az iskolában. Lucy megkérdezte egyszer, hogy mi a mennyország. Mondtam neki, hogy egy jó thriller és egy Maldív-szigeteki hatcsillagos szálloda keveréke.

– Ide ment Jézus is, miután meghalt? – kérdezte.

– Kétlem – válaszoltam. – Abból a kevésből, amit róla tudok, szerintem legszívesebben kempingezni ment volna a Tóvidékre.

Senki sem vádolhat azzal, hogy nem foglalkozom a lányom spirituális nevelésével.

– Akkor ki megy a mennyei szállodába? – kérdezte Lucy.

– Emlegette valaki az iskolában az ördögöt?

18

2007. 08.10.

Amikor megbizonyosodott róla, hogy a Belcher Close 2. üres, Sellers előrehajolt, kezével a térdére támaszkodva várta, hogy rendeződjön a légzése. Világos, hogy mi történt: a férfi bezárta, az asszony meg kitörte az ablakot, hogy kijusson.

Bent kulcsok hevertek szétszórva a folyosón és végig a lépcsőn. Egy töltött fegyver maradt a konyhapulton. Mindenhol vérfoltok és színes üvegdarabok. Sellers igyekezett nem nyúlni semmihez, míg a helyszínelők érkezésére várt.

Ennyit az intuíciójáról. Tegnap a nem létező Harry Martineau olyan szörnyen segítőkész volt, átadta Oliváék postáját, megígérte, hogy igyekszik megtalálni a telefonszámot és a címet, amit megadtak. Gyűrött zakóban, nyitott aktatáskájával. Sikerült elhagynom az irattárcámat. Ideges volt, szétszórt, ártalmatlan. Sellers is, Gibbs is bevette.

Sellers megdermedt. A zakó. Az öltöny zakója. Egy öltöny lógott az egyik fenti szekrényben. Sellers megkönnyebbült, amikor megtalálta; már-már attól tartott, egy holttest is lesz benne.

Felszaladt a hálószobába, megint kinyitotta a szekrény ajtaját és az öltönyre bámult. Hogy az ördögbe nézhette el? A zakó az előző nap a hallban hevert, az orra előtt. Sellers órákat töltött azzal, hogy ennek a rohadt öltönynek a fényképével a zsebében járta a várost. Hányszor vette elő a képet, hogy megmutassa?

Belehajolt a szekrénybe, megnézte a címkét, hogy megbizonyosodjon arról, amit már úgyis tudott. Ozwald Boateng.

Ez volt az az öltöny, amelynek eltűnését Mark Bretherick bejelentette.

Michelle Jones szemben ült Sam Kombothekrával az egyes kihallgatóhelyiségben, az őrmestertől kapott zsebkendőbe zokogott, és ha kellett, ha nem, csóválta a fejét, mint akinek újabb vele történt szörnyűség jut az eszébe. Lesült bőrének egészséges ragyogását elhomályosította kivörösödött szeme. Kicserepesedett, hámló ajkát rágcsálta és közben hol keresztbe tette, hol szétbontotta a lábát.

Sam nem tartotta sokra Michelle nemrég beszerzett férjét, aki ahelyett, hogy elkísérte volna a rendőrségre, beültette egy taxiba és hazament lefeküdni. Elbájoló. Sam felesége, Kate, nyomban elvált volna tőle, ha ilyen tapintatlanul viselkedik. Sam fejében gyakran visszhangzottak Kate szavai, mint most is: No, ezt kapja az ember, ha olyasvalakivel házasodik össze, akit alig ismer.

Sam és Kate tizenegy évig éltek együtt, mielőtt egybekeltek. Michelle és a párja csak 2006 áprilisában találkoztak, tizenöt hónappal az esküvőjük előtt, a bolondok napján, mondta Michelle Samnek. Meglepte, hogy a férfit érdekli a dolog. Sam csak remélni tudta, hogy nem tették bolonddá a lányt, azután rájött, hogy talán kissé túlreagálja. Nem találkozott még Jonesszal, így nem kellene elhamarkodott következtetéseket levonnia.

Michelle kedvelte Amyt, de Encarnát „szerette”; ezt a szót használta folyton.

– Elnézést – mondta nagyjából tizenötödször. – Őrültség. Úgy értem, nem arról van szó, hogy Encarna a szerelmem lett volna vagy ilyesmi, nem voltam szerelmes belé. – Felpillantott – őszintén, semmi ilyesmi nem volt. Én csak… úgy éreztem, hogy a legjobb barátnők vagyunk. Nagyon jó barátnők – javította ki magát

Egy gazdag művészeti bankár vajon jó barátságban lehet egy dadával? Sam őszintén remélte, hogy nem sznob, de ez nem tűnt valószínűnek.

– Azt mondja, hogy Encarna dühös lett, mikor maga azt mondta neki, hogy nyaralni megy? – emlékeztette az asszonyt.

Michelle bólintott.

– Jött a szünet…

– Tavaly május végén?

– Igen, nagyjából. Encarna pánikban volt mert a szünet két hétig tartott, és dolgoznia kellett, és… nos, rám nem számíthatott. Azelőtt mindig számíthatott rám, amíg egyedülálló voltam. Nem nagyon éltem társas életet, és Encarna családja olyan volt, mintha az én családom lenne; mindig ezt mondta, hogy azt akarja, hogy családtagnak érezzem magam, és így is történt. – A zsebkendő már annyira átázott, hogy Sam látta a nő rózsaszín ujját az anyagon keresztül. – Mindig igent mondtam mindenre, és ő olyan jól fizetett – kilométerekkel jobban, mint amennyit a barátnőim, akik szintét dadák voltak, kapni szoktak. De minden megváltozott, mikor barátom lett. Egyszerűen pech volt, hogy azt javasolta, hogy menjünk el arra a két hétre. Olyan izgatott voltam, hogy igent mondtam, mielőtt megkérdeztem volna Encarnát, és rögtön lefoglaltuk… – Összerezzent. – Maga szerint le kellett volna mondanom?

– Számomra félreértésnek tűnik – tért ki Sam diplomatikusan.

– Nem tudtam lemondani! Volt egy olyan érzésem, hogy a barátom meg fogja kérni a kezemet, és így is történt. Olyan romantikus volt: csak nemrég találkoztunk, de azt mondta, ő tudta. Mindent megtettem, hogy segítsek Encarnának. Telefonáltam a mamájának Spanyolországba, és megkértem, hogy ha tud, jöjjön át, és ő tudott. Ő is boldog volt, de mikor megmondtam Encarnának, majdnem felrobbant. Tudnom kellett volna, hogy nincs jóban az anyjával, és nem akarja, hogy két hétig itt legyen. – Michelle lehunyta a szemét, még több könnyet préselt ki belőle. – Azt hittem, megöl.

– Bántalmazta magát?

– Nem. Csak felhívatta velem az anyját, és meg kellett neki mondanom, hogy hibáztam. Rettenetes volt. Azután még rosszabb lett. Mondtam neki, hogy nem értem, miért olyan rossz az a szünet. Amy apja vállalta, hogy kivesz egy hét szabadságot, ő mindig jó volt, és rendesen kivette a részét a gyereknevelésből – szó se volt arról, hogy mindent Encarnára hagyott volna…

– Milyen volt, írja le.

– Ó, nagyon édes.

Samnek nehezére esett, hogy ne undorodjon.

– Remekül bánt Amyvel. Encarna azt szokta mondani, hogy több anyai érzés szorult a férjébe, mint belé, és azt hiszem, igaza volt.

– A tavaszi szünetről beszél? A férje fölajánlotta, hogy kivesz egy hét szabadságot?

– Igen. Felajánlotta, hogy osszák meg az időt – mondta Michelle. – Mindegyikük otthon marad egy hetet Amyvel. Encarna, ebbe nem halt volna bele, nem igaz? Tudom, hogy nem akart a legjobb anyának járó díjért folytatott versenyen indulni, de nem értem, miért utált ennyire Amyvel lenni. Ő… – Michelle, úgy látszott, meggondolta magát.

– Tessék? Ha eszébe jutott valami, akármi is az, el kell nekem mondania.

– Nem gondolta komolyan. Azt mondta, ha végül ki kell vennie egy hetet, hogy vigyázzon Amyre, megöli, de csak túlzott. Kiengedte a dühét.

Sam előredőlt.

– Pontosan hogy mondta Encarna azt, hogy megöli Amyt?

– Nézze, csak azért mondta, hogy én rosszul érezzem magam. El akarta szúrni a szabadságomat. – Michelle a kezébe temette az arcát. – Tudta, hogy még soha nem voltam külföldön. Tudta, hogy addig csak apám és anyám hülye lakókocsijával mentem nyaralni.

– Szóval Encarnával soha nem volt külföldön, hogy vigyázzon Amyre?

– Nem. Mindig ugyanoda mentek Svájcba. Inder… Inter…

– Interlakenbe?

– Ez az, igen. Ott van egy Grand Hotel ezmegaz, és van ott egy gyerekklub, amely a hét hét napján nyitva állt. Volt bébiszitter is. – Michelle szorosan összehúzta a száját. – Nem akarom mondani, de sok minden volt Encarna körül, amit nem értettem, és talán azt szerettem benne a legjobban, hogy más volt. Úgy értem, a legtöbb ember azért megy nyaralni, hogy több időt töltsön a gyerekeivel, nem igaz? Ez az egésznek az értelme. Nem az, hogy ott hagyják a svájci dadákra.

Sam nem akart túlságosan belegondolni abba a lehetőségbe, hogy a fiait a svájci dadákra hagyja, ő meg Kate elnyúlnának a medence partján a napozóágyon, könyvet olvasnának, koktélt iszogatnának, mint a régi időkben. A Grand Hotel Ezmegaz Interlakenben. Semmi értelme megkeresni a Google-ben, Kate úgyis rögtön megvétózná a tervet, ráadásul jól leteremtené, hogy lehet ennyire szívtelen.

– Valójában azzal hízelegtem magamnak, hogy Encarna féltékeny volt – mondta keserűen Michelle –, mikor megmondtam neki, hogy most már van barátom, és nem leszek huszonnégy órában elérhető.

– Azt hittem, részmunkaidős volt – kapta fel a fejét Sam.

– Hivatalosan igen, de gyakran tovább maradtam; ez volt az egyszerűbb. És amíg egyedülálló voltam, nem törődtem vele. Egy csomó pénzt kerestem. Encarna egy kis edzőtermet is berendezett a házban nekem. Edzésfüggő vagyok. – Michelle felemelte izmos karját, és megmutatta Samnek, hogy megszemlélhesse. – Még egy kocsit is vett nekem. Nem csak olyan lóti-futit, mint amilyet az ismerőseimnek, akik szintén dadák, adni szoktak. Encarna hagyta, hogy válasszak.

– Egy piros Alfa Rómeót – mondta Sam.

– Így igaz. – Michelle nem kérdezte, honnan tudja. – Imádtam. Speedynek neveztem. De aztán…

Sam várt, amíg a nő összeszedi magát. Utálta azt a szokást, hogy neveket adnak a kocsiknak. A Kate-tel közös VW Passatjuknak is volt neve. Olyan zavarónak találta, hogy hosszú évekig úgy tett, mintha mindig elfeledkezne róla, hogyan hívják.

– Visszaadatta velem, mikor azt mondtam, hogy nem tudom lemondani a nyaralást. Azt mondta, hogy elárultam őt és már nem érdemlem meg többé, és kinyújtotta a kezét a kulcsokért. És én odaadtam neki! Az én autóm volt, és azt kellett volna neki mondanom, hogy csessze meg – elnézést a durvaságért –, de ez tényleg felháborító. Mindig olyan kedves volt, és akkor hirtelen gonoszabb lett velem, mint bárki más, és… Ha csak egy kicsit lett volna ésszerűtlen, akkor valószínűleg ellentmondok neki. Nem vagyok a lábtörlője. De olyan rémesen nekem támadt, hogy teljesen kiakadtam. Nem tudtam okosan gondolkodni. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. És… olyan magabiztos volt, hogy arra gondoltam, talán igaza van, talán megérdemlem.

– Michelle, Encarna szerette Amyt? – kérdezte Sam.

– Persze, hogy szerette. Csak azzal nem tudott mit kezdeni, hogy anya. Egész egyszerűen nem ment neki. Halálosan őszintén beszélt a dologról – tényleg csodáltam ezért. Tréfálkozott azon, hogy milyen pocsék anya. Azt szokta mondani, „Szent Michelle, kérlek, vidd el tőlem ezt a gyereket, vagy felakasztom magam a gerendára”.

– Tréfált valaha azzal, hogy megöli Amyt? – kérdezte Sam.

Szünet.

– Nem.

– Michelle?

– Már mondtam magának. Mikor azt mondta, hogy az lesz a vége, hogy megöli Amyt, ha a szünet felében neki kell rá vigyáznia. Amynek volt egy kis fekete-ezüst színű asztali lámpája, de az általában a fürdőszobában volt a padlón. A fürdőszobaajtó mellett, a folyosón volt egy aljzat, és a lámpa egész éjszaka világított. Amy ajtaját és a fürdőszobaajtót ki kellett nyitni annyira, hogy Amy szobája ne legyen se túl világos, se túl sötét. – Michelle mosolyogni kezdett, de abbahagyta. – Amy egészen különleges gyerek volt. Ki tudta verni a biztosítékot néha, de halálos pofa volt.

– Folytassa – mondta Sam.

– Mit? Ó, Encarna használta ezt az olvasólámpát, ha a fürdőben akart olvasni. Szerinte a fürdőszoba lámpája túl vakító, és ráadásul, ha felkapcsolják, automatikusan beindul a ventilátor is, ezért Amy éjjeli lámpáját használta. Mindig a fürdőkád szélére tette, és úgy olvasott.

Miféle agyatlan hülye vállal ekkora kockázatot, töprengett Sam. Aztán lassacskán derengeni kezdett, merre kanyarodik Michelle sztorija, és kezdte magát rosszul érezni.

– Azt mondta, hogy beledobja az éjjeli lámpát a vízbe, míg Amy fürdik? – kérdezte.

Michelle bólintott.

– Igen. „Ha elhagysz bennünket, pár napon belül úgyis belenyomom az éjjeli lámpát Amy fürdővizébe – mondta. – Mindenki azt mondja, hogy egyszer meg fog csapni az áram, de teszek róla, hogy ne így legyen!” Rettenetes volt. Amy ott állt mögötte. Hallott minden szót. Encarna először nem látta, és persze szörnyen érezte magát, mikor megpillantotta. Aztán Amy kapott egy nagy ölelést és… őszintén, egyáltalán nem úgy gondolta. Egyszerűen imádott drámázni. Amilyen az anya, olyan a lánya. Ezért nem is voltam nagyon feldúlva, amikor kiabált velem, kidobott, elvette a kocsimat. Azt gondoltam, pár nap múlva úgyis felhív és könyörög, hogy bocsássák meg neki, és azt mondja, hogy nem tud nélkülem élni. Mindig ezt szokta mondani. De… soha többé nem hallottam felőle. Megpróbáltam felhívni többször is, de nem vett tudomást az üzeneteimről. – Felnézett Samre. – Hogy jutott el onnan, hogy nem tud nélkülem élni, addig, hogy beszélni sem akar velem? Ennek semmi értelme.

Sam úgy gondolta tapintatlanság lenne megjegyezni, hogy Encarna halála és elföldelése sok mindenre magyarázatot adhat. Ebben a pillanatban úgy hitte, Encarna Oliva megérdemelte a halált. Kate is ugyanezt mondaná, és még csak bűntudatot sem érezne emiatt; sokkal kevésbé tudott megbocsátani, mint Sam.

– Michelle, emlékszik arra, mikor először beszélt Encarnának a barátjáról? Ha maguk ketten olyan jó barátságban voltak, biztosan megosztotta vele ezt is.

– Igen. Szinte rögtön elmeséltem.

– Ez tavaly április elején volt?

– Igen.

– És örült magának?

– Megölelt és… – Michelle sűrűn pislogott. – Miért van az, hogy a jó emlékek fájnak a legjobban? Encarna sírva fakadt, és mintha… belém kapaszkodott volna. Azt mondta: az a fiú el fog téged venni tőlünk.

– Maga erre mit válaszolt?

– Azt, hogy ez lehetetlen. Határozottan kijelentettem, hogy továbbra is dolgozni akarok, míg a saját gyerekem meg nem születik, és az még jó messze van.

– Erre ő mit mondott?

– Felvidult. Azt mondta: Michelle, nem mondtam neked, százszor, ezerszer, hogy nem kell neked saját gyerek, itt van neked Amy.

Sam érezte, hogy a nő még nem mondott el mindent

– És aztán?

– Aztán ajándékot adott: egy kétezer fontos csekket.

– Mi van? – Simon nem udvariaskodott mikor berontott Norman Grace irodájának ajtaján.

Norman arca kipirult az izgalomtól; akárcsak Simon, ő is képes volt helyből startolni.

– Fogalmam sincs, mit jelent ez, mielőtt megkérdezed. A te dolgod, hogy kitaláld.

Egy papírlapot tartott a magasba, amelynek Simon felé néző oldala üres volt.

– Mutasd.

Norman átadta a papírt és elkezdte hangosan olvasni a válla fölött.

– ”Szükséges nekem, hogy távol legyen esténként. Nem hosszú időt akarok ezzel, például hattól tizenkettőig – nem teszek úgy, mintha ilyen vad vágyaim lennének.”

– Állj – szakította félbe Simon. – Tudnom kell, hogy mi ez, mielőtt tovább olvasom.

– Megismered?

Simon átfutotta a sorokat

– Az érzéseket megismerem, igen. Geraldine Bretherick naplójából. De olyan fura. Mintha valaki begyógyszerezve írta volna, vagy… mintha száz évvel ezelőtt készült volna. Archaikusnak hangzik.

Norman elégedetten bólintott, hogy Simon is ugyanarra a következtetésre jutott, mint ő.

– Miután megkértél, hogy nézzek utána – azután, hogy megtaláltam azt a Jones dolgot, és rájöttem, hogy igazad van –, úgy döntöttem, megstírölöm a merevlemez többi részét is. Találtam egy kitörölt fájlt, amelynek szintén „napló” a neve. – Büszkén elmosolyodott. – Kisbetűvel. Annak a fájlnak a neve, amit néztünk, NAPLÓ a neve, csupa nagybetűvel.

Simon alig mert lélegezni.

– Ez ugyanaz a napló – mondta Norman. – Ugyanazok a dátumok, ugyanannyi beírás, és ugyanaz a tartalom. De a „napló” nevű kitörölt fájl írója megdöbbentően rosszul fogalmazott. Mintha olyasvalaki írta volna, akit nemrég fejbe vertek.

Simon újból elolvasta a szöveget. „Szükséges nekem, hogy távol legyen esténként. Nem hosszú időt akarok ezzel, például hattól tizenkettőig – nem teszek úgy, mintha ilyen vad vágyaim lennének. Ami engem boldoggá tesz, az két és fél óra. Nyolc harminctól tizenegyig. A testem nem marad ébren ez után az óra után, mert a másodpercek, amiket ébren töltök, minden nap úgy kifárasztanak. Úgy hajtom magam, mint a jó munkás az amfetaminokon, mosolygok, amikor nem akarok mosolyogni, kiejtek szavakat, amiket nem akartam mondani. Nem eszem. Tele vagyok a műtárgyak hangos dicséreteivel, amikről úgy gondolom, meg kéne tőlük szabadulni. Ez a leírása az életem szokványos napjának. Ennek következtében, senki nem szentségtelenítheti meg az időt nyolc harminc és tizenegy között a számomra. Ha ez megtörténik, a józan eszem elveszik a számomra.”

– „A józan eszem elveszik a számomra?” – morogta Simon.

– Tudom. Nézd, itt van a második verzió a NAPLÓ fájlból. Amit hat nappal később hoztak létre, mint a „napló” fájl utolsó változtatását. Azután a „napló” fájlt sokszor kinyitották – jelzem minden esetben, amikor az újabb NAPLÓ fájlt is –, de nem változtattak rajta. Nem kellett megváltoztatnia, igaz? Mert a kettes verzió külön dokumentum volt.

Simon elvette a papírt Norman kezéből. Ezúttal hagyta, hogy Norman hangosan elolvassa az egész szakaszt.

– Szükségem van rá, hogy esténként ne legyen láb alatt. Legalább esténként ne! Mindenki úgy gondolja, hogy hattól éjfélig gondolom, vagy ehhez hasonló lehetetlen módon. De nem, csupán két és fél óráról van szó, nyolc harminc és tizenegy között. Fizikailag képtelen vagyok tovább fennmaradni, mert a nap minden perce kimerít. Rohangálok, mint a beszpídezett rabszolga, hamis mosoly tapad az arcomra, olyasmiket mondok, amiket nem gondolok komolyan, olyan műalkotásokért lelkesedem, amelyek csak arra jók, hogy fölvagdossák és a szemétkosárba dobják őket. Ilyen egy átlagos napom – milyen szerencsés vagyok. Ezért kell a nyolc harminctól tizenegyig tartó óráknak érinthetetleneknek lenniük, különben elvesztem a józan eszemet.

– Újraírta, nem igaz? – kérdezte Norman. – A „csupán két és fél óra” és a „beszpídezett rabszolga” – szép kifejezések. És a „milyen szerencsés vagyok” a végén. Olvashatóbbá tette. Szellemesebbé, gördülékenyebbé és sokkal keserűbbé. Mintha átolvasta volna az első változatot, és miután túl vértelennek érezte a stílusát, úgy döntött, feldobja egy kicsit. Az egészet megnézheted, ha akarod: az eredetit és az újra írtat. Ki tudom nyomtatni mindkettőt.

– Nyomtasd ki a teljes eredetit, és küldd el nekem olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet – mondta Simon már útban az ajtó felé. – Egy csomó nyomtatott példányunk van az első naplóból.

– Úgy érted, hogy a másodikból – kiáltotta utána Norman. De Simon már elment.

Normannek leesett az álla. A saját csapdámba estem, gondolta, Bár azt mondta, Simon dolga, hogy kitalálja, mit jelent mindez, valójában egy vitára számított; azt hitte, hogy együtt próbálják összerakni a kirakós darabjait. Csakhogy amikor Simon elhagyta a szobát, egyáltalán nem látszott tanácstalannak. Ami elgondolkoztató volt.

– Miért akarná egy öngyilkosság gondolatával foglalkozó asszony feldobni a saját magának irt naplóját? – kérdezte Norman a számítógépétől. De ahogy Simon Waterhouse, a gép sem adott választ.

Simon a központi nyomozóegység irodája előtt Sam Kombothekrába ütközött.

– Van egy kis probléma – hadarta Sam. – Keith Harbard még mindig a recepción üdül. Még nem érkezett meg a taxija. Mikorra ér ide Jonathan Hey?

– Nem mondott időpontot. Csak annyit mondott, hogy amilyen hamar csak tud, itt lesz.

– A francba – nyögte Sam, és idegesen a hajába túrt. – Már csak ez hiányzott.

– Mit számít? – Simon követte Samet, miközben az őrmester a recepció irányába vágtatott a folyosón.

– Barátok. Harbard megkérdezi Heyt, hogy mit keres itt, mire Hey közli, hogy mi hívtuk be mint szakértőt, hogy legyen segítségünkre a tizenegyedik órában. Harbard erre azt fogja mondani, hogy ő a mi szakértőnk.

– Igen? Szabaduljunk meg Harbardtól olyan udvariasan, ahogy csak tudunk.

– Kizárt, hogy Harbard simán lelépjen, és hagyja, hogy más bitorolja a szakértői címet. Rögtön felhívja Barrow főfelügyelőt, aki még azt sem tudja, hogy ide kérettük Heyt.

– Ez Proust problémája, nem a mienk. Proust beleegyezett, hogy Hey bejöjjön; gondolom, meg tudja magyarázni Barrow-nak.

– El kellett volna mennünk Cambridge-be. Miért nem mi mentünk oda? – Sam Kate egyik kedvenc technikáját vetette be, válaszolt a saját kérdésére. – Mert te már meghívtad ide Heyt anélkül, hogy egyeztettél volna velem vagy Prousttal, vagy…

– Sam?

– Mi van?

– Hallasz valamit?

Miközben futottak, az emelt hangú vita egyre erősödött. Az egyik emelt hang tulajdonosa Harbard volt. Simon és Sam berontott a dupla ajtón át a recepcióra.

– Professzor urak… professzor urak – próbálkozott Sam kivörösödve. Furcsa mód kívülállónak érezte magát a vitában. Rámosolygott Jonathan Heyre, aki megkönnyebbült, hogy látja. Hey aggodalmasan figyelte Harbardot.

– Valami tévedés történt? – kérdezte Simont. – Keith azt mondta, végül is nincs rám szükség.

– Attól tartok, Keith téved.

Harbard Sam felé fordult.

– Mi folyik itt? Már nem vagyok elég jó? Kiadták az utamat, és behívták egy közeli barátomat és kollégámat anélkül, hogy értesítettek volna róla?

– Keith, fogalmam sem volt, hogy neked nem szóltak – mentegetőzött Hey, olyan szorongva, mint egy iskolásfiú, akit meg akar vesszőzni az igazgató. – Nézd, tényleg kínosan érzem magam emiatt. – Simonra pillantott, reménykedve, hogy ő majd megmenti.

Sam összeszedte magát.

– Erre legyen szíves, professzor – mondta, és kivezette Jonathan Heyt a recepcióról, a vállánál fogva irányította, megakadályozandó, hogy a professzor esetleg megfutamodjon a Harbarddal való szolidaritásból. Az ajtó becsapódott mögöttük.

– Hat-hat-három-nyolc-hét-nulla – mondta Simon Harbardnak. – Ez a taxi száma. Ha nem bukkan fel öt percen belül, csöngessen rájuk. Mondja, hogy írják a számlánkra.

Hátat fordított a dühös professzornak, majd Sam és Jonathan Hey után sietett. Az egyes számú társalgó felé félúton érte őket utol.

– Mit mondtál neki? – kérdezte Sam.

– Csak lesimítottam a felborzolt tollait, és lecsillapítottam a háborgó vizeket.

– Na, képzelem.

– Remélem, ezt tette, Simon. – Hey riadtnak tűnt. – Szegény Keith. Szeretnék neki telefonálni, amint lehetséges, ha nem gond. Nem örülök, hogy… hogy így alakultak a dolgok. Nem tudtak figyelmeztetni, vagy…

– Jonathan – Simon megnyugtatóan a karjára tette a kezét. – Tudom, hogy Keith a munkatársa, és nem akarja megsérteni, de ez fontosabb. Négy ember halt meg.

Hey bólintott.

– Bocsánat – mondta. – Tudják, örömmel segítek, ha tudok.

– Már eddig is sokat segített – mondta Simon. – Ezért szeretne a felügyelő úr találkozni magával. Kombothekra őrmester a megmondhatója, hogy Proust ritkán találkozik bárkivel. Igaz, Sam?

– Nos… hm… – köhintett Sam, hogy elkerülje a választ. Nem jó dolog kihúzni a gyufát a felügyelőnél egy kívülálló előtt. Jonathan Hey megint Simonra nézett megerősítésért. Sam is. Simon elgondolkodott, hogy milyen ritkán fordul elő, hogy az emberek hozzá fordulnak vigasztalásért. Általában nyugtalanítani szokta a körülötte lévőket a nyugtalanságával. Képtelen elrejteni a lelkében dúló indulatokat. Most az egyszer nincs zűrzavar a fejében. Idő hiányában nem volt módja elmondani sem Samnek, sem Norman Grace-nek, de pár perccel ezelőtt, Norman irodájában a kirakójáték utolsó darabkája is a helyére került. Most már mindent tudott. Charlie hozzá fog menni feleségül. Ha tényleg ezt akarom…

Megérkeztek az egyes számú társalgóba, ahol Proust már várta őket. A felügyelő természetellenesen udvarias volt, mikor megszorította Jonathan Hey kezét, és biztosította a tudóst, örömmel tölti el, hogy találkozhat vele. Furcsán hatott a teával, kávéval, cukorral, tejjel, csészékkel, kistányérokkal és számtalanféle keksszel megrakott tálca mellett. A tányért az a csipke alátétszerű dolog borította, aminek Simon sose tudta a pontos nevét. Proust kérte vajon? Vagy Sam? Simon mindkettejüknek elmondta, hogy Hey remekül fogalmaz, és hozzászokott a cambridge-i Whewell College-ban élők számára biztosított luxushoz.

– Teát, professzor? – kérdezte Proust. – Kávét?

– Általában nem… Ó, az ördögbe. Kávét kérek. Köszönöm. Tejjel, egy cukorral. – Elvörösödött. – Elnézést, ha balféknek tűnök. A túl sok koffein gyomorproblémákhoz vezet, de egy csésze nem árthat. A folytonos borsmentatea egy idő után depresszióra hajlamossá teszi az embert.

– Én magam a zöld teára szavazok – jelentette ki Proust – De mivel itt nincs, maradok a közönséges, hétköznapi teánál. Őrmester? Waterhouse?

Mindketten bólintottak. Proust tényleg teát fog tölteni nekik? Hihetetlen, de így volt. Simon figyelte, ahogy az első csészébe tejet tölt aztán teát mindháromba, egyikbe cukrot tesz, a negyedik csészébe kávét és cukrot. Tudja, hogy Sam nem cukorral issza, és én igen – biztosan megfigyelte, elraktározta az információt. Simont hirtelen elöntötte a Hóember iránti bizalom hulláma.

Miután elkészültek az italok, Proust a tálcán hagyta őket, hátrébb lépett, hogy megcsodálja a művét. Elégedett volt vele. Hey a Spillingbe vezető kocsiútról beszélgetett Sammel, hogy milyen hosszú volt az út Cambridge-ből. Sam kérdezett rá?

Simon nem hallotta, ha így is történt.

– Az A14-es tényleg gyilkos tud lenni – bólogatott Hey. – Hatalmas kocsisor araszol. Mindig van egy baleset.

– De ma sikerült elkerülnie az A14-est – szúrta be Simon.

Hey zavartnak látszott.

– Nem, én… – mikor meglátta, hogy Proust feléje indul, kinyújtotta a kezét és elmosolyodott, készen arra, hogy átvegye a csésze kávéját. Aztán, mikor meglátta, mit tart a kezében a felügyelő, egy lépést tett hátra.

Egy pár bilincs volt.

– Jonathan Hey, letartóztatom Geraldine és Lucy Bretherick meggyilkolása miatt – jelentette be Proust –, valamint Encarnacion és Amy Oliva, a felesége és a lánya meggyilkolásáért.

19

2007. augusztus 10., péntek

Csak megyek, megyek lehajtott fejjel, nem nézek azokra, akik mellett elhaladok, nem szólok senkihez. Külvárosi utcák végtelen hálózatán baktatok keresztül. Csak mikor a főúthoz érek, és a távolban meglátom a Képházat és az Alternatív Egészségcentrumot, jövök rá, hogy Spillingben vagyok.

A Képház előtt van egy lámpaoszlop, amelyre szemétkosarat erősítettek. Majdnem tele van, egy nagyobb konzervdoboz és kebab maradványai vannak a halom tetején. A műanyag zacskót a szemetes tetejére teszem, és az egészet lenyomom. A fecskendő, a vérrel átitatott lila pongyola – soha nem látom őket viszont.

Már mennék tovább, mikor eszembe jut a harmadik tárgy a zacskóban: a fekete borítós könyv. Spanyol. Megállók. Ott kellene hagynom, ahol van, tudom, de képtelen vagyok rá. Körülnézek, hogy figyel-e valaki, visszamegyek a szemeteshez. Figyel valaki: egy öregember ül egy padon, szemben az utcán. Bámul. Nem fog megmozdulni, vagy félrenézni. Pár másodpercig tétovázom, aztán úgy döntök, nem számit. Minden kis döntés egy küzdelem. Kihúzom a zacskót, és megmentem a könyvet. Kinyitom. Levél van benne, amit kis, vonalas papírlapra írtak, semmi érdekes, csak egy levél Encarnacion Olivának. Az írója részletesen megadja, hogy mikor szándékozik elutazni, mikor jön vissza, dátumok, klópontok, aztán valami Amy iskolájából, de az túl bonyolult ahhoz, hogy ebben a pillanatban felfogjam. A címzett „Kedves Encarna”, de azt nem tudom, kitől származik, mert nem írta alá. Furcsa.

Beteszem a levelet a könyvbe, a műanyag zacskót vissza a szemetesbe és elindulok haza. Fél órába telik majd. Tovább, hacsak nem megyek gyorsabban. Nehéz – a felsebzett talpam nagyon fáj. Van pénz a pénztárcámban, tudnék taxit fogni. Miért nem igyekszem haza olyan hamar, ahogyan csak tudok? Mi a baj velem?

Megtorpanok. Egy pillanatig azt hiszem, nem tudom megtenni; Nick. Otthon. Mondanom kell valamit. Soha senkivel nem tudok már beszélgetni. Egyszerűen el akarok tűnni.

Zoe és Jake. Megint nekiindulok. A gyerekeimet akarom. Egyre gyorsabban haladok, és nemsokára már észre sem veszem, hogy fáj a lábam. Rendben lesz. Minden olyan lesz, ahogyan lenni szokott.

Az utcánk ugyanolyannak látszik. Minden ugyanolyan, kivéve engem. Esther kocsija parkol a házunk előtt. Csak elő kell vennem a kulcsokat a táskámból és bemenni.

Félrekapom a fejemet, mikor meglátom Jake rózsaszínű labdáját a hallban. Elszorul a torkom. A labda rossz helyen van. Mindennek ott kell lennie, ahol a helye van. Jake labdájának a szekrényben a helye, a hálószobájában. Felveszem, ugyanakkor leejtem a spanyol könyvet. Most már határozottan túl sok könyv van a padlón: egy rózsaszín műanyag babacumi, a Private Eye magazin egy összetekert példánya. Nem tudom őket felvenni, de elmenni sem tudok mellettük.

– Sally? Sally, maga az? – Egy nő szólít. Felnézek, Esthert várom, de ez a nő magas, sovány, rövid, barna hajú. Még sohasem láttam. – Minden rendben, Sally. Biztonságban van. Zailer őrmester vagyok. Rendőr.

A „rendőr” szótól megijedek. Egy lépést teszek hátra. Mindenki tudja. Mindenki tudja, mi történt velem.

Kinyitom a számat, hogy megmondjam a rendőrnőnek, hogy menjen el.

– El fogok esni – csúszik ki a számon. Nem ezt akartam mondani. Megbicsaklik a térdem. Az utolsó dolog, amit látok, a fekete rajzfilmfigura Jake rózsaszínű labdáján, pont a szemem előtt. Hatalmas és ijesztő.

20

2007. augusztus 11., szombat

Kinyitom a szememet. Ezúttal talán nyitva akarom tartani egy kicsit, hogy megnézzem, mi a helyzet. Úgy tűnik, minden rendben van. Még mindig az ágyamban fekszem. A kedvenc képem még mindig ott lóg a kéménypilléren, velem szemben. Thai népi alkotás, ajándékba kaptam a cégtől, amelyiknek készítettem egy tanulmányt Bangkokban. Fakéregre festették, és egy dundi gyereket ábrázol, amint keresztbe tett lábbal ül színjátszó sárga háttér előtt, és egy halat tart az ölében. Nick nem kedveli – azt mondja, túl édeskés –, de én szeretem. A baba bőre dundi és rózsaszín. A kép az újszülött gyerekeimre emlékeztet.

– Jake… – mondom – Zoe? Még nem láttam őket, még nem hallottam őket kiabálni, énekelni és követelőzni. Aztán eszembe jut, hogy itt volt a rendőrség. Elküldték a gyerekeimet?

Már éppen kiabálni akarok megint, mikor hangokat hallok, egy férfiét és egy nőét. Nem Nickét. Nem Estherét. Pislogok párat, mikor a hangok közelednek, hogy ellenőrizzem, ébren vagyok-e. A szavaiknak semmi értelme.

– Nincs a családjával, nincs otthon, sem a munkahelyén, sem az anyósánál…

– Simon, nem vagy a bébiszittere. Szabad ember.

Simon? Ki az a Simon?

– Igazad van.

– Nem… nincs semmi ugye, amit nem mondtál el nekem? Ártatlan?

Azt hiszem, hogy a nő az a zsaru… amikor haza jöttem. Mennyi ideje történt?

– Sok minden van, amit nem mondtam el neked – feleli a Simon nevű ember. – Nem volt rá idő.

– Ez a pillanat sem megfelelő?

A nő fáradtnak tűnik. Mintha már semmivel se lehetne bosszantani.

– A francia-angol dalocska. Stacey házi feladata…

– Simon, az ég szerelmére! Tudni akarom, miért halt meg négy ember, nem…

– Egy angol írta. Az összes benne szereplő kifejezés angol szólás. Ha áttesszük őket franciára, mármint ha szó szerint lefordítjuk őket, nem ugyanaz az értelmük. Semmit se jelentenek. Halandzsa lesz az egész. Így a francia nem lehet az eredeti. Kétlem, hogy a „dugulj el” franciául is azt jelenti, hogy „hallgass”, mint itt.

– Aha, és valószínűleg a „ledöntött egy házmestert” se jelenti azt, hogy „ivott egy fröccsöt”.

Fogalmam sincs, miről beszélnek, összevissza beszélő emberek szállták meg az otthonomat.

– Pontosan – ért vele egyet Simon. – A „kiborult a bili” meg azt jelenti…

– Hogy „elege lett” valamiből? – a nő nevet. Tapsolást hallok. – Kitűnő, nyomozó.

Szóval ez a Simon is rendőr.

– Emlékszel arra, mit ígértél?

Újabb kuncogás a nő részéről.

– Cock Robint idézed?

– Micsoda?

– Cock Robin dala a „The Promis You Made”. Amit ígértél. A nyolcvanas években a slágerlisták élén volt.

Elkezdi énekelni. Egy rendőrnő énekel a hálószobám előtt.

Felzokogok. Eszembe jut a dal. Én is szerettem.

– A gyerekeimet akarom! – kiáltom.

A hálószoba ajtaja felpattan, és a nő bejön. Elfelejtettem, milyen őrmester.

– Sally, felébredt? Hogy érzi magát?

A férfi – Simon – is bejön a hálószobába, magas, izmos, kiugró álla egy rajzfilmfigurára, Desperate Danre emlékeztet, az orra olyan, mintha többször betörték volna, óvatosnak tűnik, mintha azt várná, hogy kiugrom az ágyból és rávetem magam.

– Hol vannak a gyerekeim? Hol van Nick? – kérdezem. Reszelősnek tűnik a hangom.

– Zoe és Jake jól van, Sally – válaszolja a nő. – Nick mamájánál vannak, Nick pedig vásárol. Bármelyik percben megjöhet. Elég erősnek érzi magát, hogy beszéljen velünk? Vagy szeretne előbb egy pohár vizet?

Hirtelen rám tör a pánik. Felülök.

– Kicsoda? – kapkodok levegő után.

– Tessék? Nyugodjon meg, Sally.

– Maguk beszéltek róla az előbb. Aki nincs a családjánál, sem a munkahelyén vagy otthon. Mondják meg!

A rendőrök összenéznek. Aztán a nő mondja:

– Mark Bretherick.

– Megölte! Vagy meg fogja ölni! Elkapta, tudom, hogy…

Simon kiviharzik, mielőtt még meg tudnám magyarázni. Hallom, hogy káromkodva dübörög le a lépcsőn.

Akármi őrmester rám pillant, aztán az ajtóra, majd megint rám. A férfival akar menni.

– Miért akarná Jonathan Hey megölni Mark Brethericket? – kérdezi.

– Jonathan Hey? Ki az?

Felpattan és a Sam nevet kiáltja.

21

2007.08.11.

Charlie megmarkolta az ülése alját, mikor Simon megelőzött egy Ford Focust és egy Land Rovert úgy, hogy balról kerülte meg őket, majd a sofőrök dühös dudálása közepette előreugrott a keskeny résen az oldaluk és a járda között. Charlie szinte hallotta, mit mondhatott a többi sofőr az utasaiknak: „Biztos, hogy a zsaruk üldözik őket.”

– Nem értem – mondta Charlie. – Hey előzetesben van, kérdezd őt.

– És ha nem mondja meg, vagy letagadja? Csak pocsékolnám a drága időt, ha azt akarom, hogy még életben lássuk Mark Brethericket. Hey bezárta Sally Thorntont egy szobába, és hagyta volna, hogy meghaljon. Mi van, ha ugyanezt tette Bretherickkel?

– Miért vagy biztos benne, ahogy Sally Thorning is, hogy Hay bántani akarja Brethericket?

– Hiszek neki. Ő együtt volt vele. Jobban ismeri a gondolkodását, mint én.

– De… ő ölte meg mind a négyüket, nem? Geraldine-t, Lucyt, Encarnát és Amyt?

– Igen. Valamennyiüket – mondta Simon.

– Miért? Lassíts!

Súrolták egy, a megengedett sebesség duplájával haladó teherautó oldalát.

– Nem tudom.

– Micsoda?

– Hallottad.

– Ha nem tudod, hogy miért, Simon, akkor azt sem tudhatod biztosra, hogy ő tette.

– Ott volt a szekrényében Bretherick öltönye, egy véres ing és egy nadrág a fürdőszobában – ezeket a ruhákat viselte, amikor felvágta Geraldine csuklóját. Ja, és bevallotta.

Simon játszadozik vele. Charlie nem volt hajlandó felhúzni magát ezen. Összerezzent, mikor egy piros Mercedes félrekapta a kormányt, hogy elkerülje őket.

– Mind a négy gyilkosságot beismerte. Csak azt nem mondta meg, miért tette.

– Honnan tudtad, hogy Hey az? Mielőtt Sellers meglátta az öltönyt, mielőtt lett volna bizonyítékod.

– Az ejtett gondolkodóba, amit Sam mondott Corn Mill House-ban, mikor megtaláltuk Encarnát és Amy Olivát. Mondott valamit, ami megragadt a fejemben. „Kettes számú családirtás. Trade Mark.” Fura, nem? Én sose fogalmaznék így. Valami oknál fogva megragadt az agyamban.

A sebesség lecsökkent kilencvenre. Jót tett neki a beszélgetés.

– Mint mikor én először hallottam az „éni-péni-jupinénit” – mondta Charlie.

– És az „epej-bepej guminénit”.

– Hónapokig nem bírtam kiverni a fejemből, évekig, miután hallottam. Megőrjített.

– Volt még egy dolog, amiért nem tudtam kiverni a fejemből; Geraldine naplója – folytatta Simon. – Az első perctől fogva biztos voltam benne, hogy valami nem stimmel vele. Tudtam, hogy nem Geraldine írta.

– Hey írta? – találgatott Charlie.

– Nem, ez is tévedés. Csak sokkal később jöttem rá, de valahogy nem hittem, hogy Geraldine gyilkosa írta a naplót. Nem tűnt… fikciónak. Mikor eszembe jutott, nem volt olyan érzésem, mintha hamisították volna. Olyan részletes volt, olyan meggyőző. A hangja… Egy egész személyiség, egy egész élet és világ sugárzott ezekből a kinyomtatott lapokból, valahányszor rájuk néztem. Hülyeségnek tűnik, de éreztem a… személyt az írás mögött, mégpedig sokkal inkább, mint a leírt szavakban. A gyilkos tényleg tudott ilyen illúziót kelteni? Ráadásul rájöttünk, hogy Geraldine és Lucy halála után is megnyitották a napló fájlt.

A sebesség nyolcvanra csökkent.

– Szóval kié volt a napló? – kérdezte Charlie.

– Encarna Oliváé – Simon összevonta a szemöldökét, mikor meglátta maga előtt a dugót. Spilling központja szombat délután mindig ugyanolyan.

– Amit Hey folytatott, miután megölte – állt össze Charlie-ban a kép. – És miután megölte Geraldine-t, begépelte Geraldine laptopjára Encarna naplóját… de azt mondtad, hogy a fájlt Geraldine halála után nyitották.

– Úgy igaz.

– Nem értem – Charlie a táskájában kotorászott a cigarettát és az öngyújtót keresve. – Geraldine írta a búcsúlevelet?

– Igen – Simon türelmetlenül dobolt a kormánykeréken. – Önként és szabadon. Csakhogy az egyáltalán nem búcsúlevél.

– Akkor micsoda? És mi köze van mindennek Sam kijelentéséhez, hogy „Kettes számú családirtás. Trade Mark”? Simon! – Charlie csettintett az ujjaival a férfi arca előtt.

– Emlékszel William Markesra? „Egy William Markes nevű ember nagy valószínűséggel tönkreteszi az életemet”?

A lány bólintott.

– Nem találtunk egyetlen Markest sem Geraldine Bretherick életében…

– Mert a napló nem Geraldine-é volt – mondta Charlie élénken. – William Markes olyasvalaki, akit Encarna Oliva ismert. A nyomára akadtatok végül?

– Nem. Nem létezik William Markes.

– Micsoda?

– Keresés és csere. „Kettes számú családirtás. Trade Mark” – a mark jelenthet márkát, de egyúttal név is: Mark, márka, jel – ugyanaz a hangalak. Mikor megtaláltuk Encarna és Amy holttestét, Sam abban reménykedett, hogy Cook olyan nyomokat talál a csontokon, amelyek megmutatják, hogyan haltak meg, és végre lesz valami kiindulópont, ahonnan elindulhatunk.

– Az segít, ha könyörgőre fogom? – Charlie cigarettára gyújtott. A forgalom lassan megindult.

– Megvan Encarna naplója Geraldine Bretherick gépén. Azt akarod, hogy az emberek azt higgyék, hogy Geraldine-é. Tele van panasszal és siránkozással, csupa olyasmivel, amiről azt képzeled, hogy alátámasztja Geraldine öngyilkosságát. De a panaszok nem Mark és Lucy Bretherickre vonatkoznak, igaz?

– Nem. Encarna… Jonathanról és Amyről panaszkodott. Ó, istenem!

Most már Charlie is megértette.

– A neveket meg kellett változtatni, hogy azt higgyük, Geraldine naplója van a gépben. Mi a leggyorsabb mód? Keresés és csere, mind. Minden hülye meg tudja csinálni egyetlen kattintással.

– Így az összes Jonathanból Mark lett. Amyből meg Lucy.

Simon bólintott és az előtte haladó Audival dodzsemezett

– Gyerünk! – morogta összeszorított fogai közül.

– De… hogy lett William Markes?

– Encarna Jonnak nevezte a férjét. És a „keresés és csere” kicsit többet csinált, mint amit Hey akart. Jont Markra cserélte, ahol szükséges volt, de Hey elfelejtette, hogy a j-o-n betűk, miként a m-a-r-k betűsor is, más kontextusban is előkerülhet.

Charlie a hüvelykujja körüli bőrt rágcsálta.

– Így hát William Markes… tulajdonképpen William Jones?

– Igen – mondta Simon. – Ő Michelle Jones férje. A nőt korábban Michelle Greenwoodnak hívták, ő volt Amy Oliva dadája. Amikor Michelle elmondta Encarnának, hogy van egy barátja, Encarna megrémült, hogy a fiú el akarja tőle venni a dadát; mint kiderült, igaza is lett. Attól félt, hogy Michelle-nek saját családja, saját élete lesz. Erre gondolt, mikor azt írta, hogy az a William Jones nevű ember – akivel még nem találkozott, csak Michelle-től hallott róla – valószínűleg tönkreteszi az életét.

– Simon, te vagy a modem világ csodája – Charlie mélyet slukkolt. Ez lesz élete legjobb slukkja, amit valaha leszívott, azt rögtön érezte. – De várjunk csak… Szóval te rájöttél, hogy valaki kicserélte a neveket, de honnan jöttél rá, hogy ez Jonathan Hey? Honnan tudtad, hogy Markra cserélték a Jont, és mondjuk nem Fredre a Pault?

– Először rossz úton jártam – morogta Simon zavartan. – Mikor Sellers azt mondta, hogy Amy Oliva apja Angel. Feltételeztem, hogy William Markes William Angels volt; hála az égnek, nem rohantam ezzel egyenesen a Hóemberhez. Talán valahol tudtam, hogy tévedek. Mert ez volt a helyzet. Hey átvert bennünket, úgy csinált, mintha az az ember lenne, aki megvette Oliváék házát, és Harry Martineau-nak adta ki magát. Kitalált egy apát Amynek, Angel Olivát, aki szívsebész a Culver Valley Kórházban.

– Ahol Sally Thorning férje dolgozik – mondta Charlie.

– Igen, Hey tudta ezt. Semmi kétség, Thorning ihlette a figurát. A francba! – Simon elrántotta balra a kocsit és elkezdte eszeveszetten nyomni a gázt.

– Simon, ne!

– Hey Geraldine Bretherick megszállottja volt. Úgy tett, mintha a férje lenne, mikor Sally Thorninggal találkozott Seddon Hallban. Az egyik oka, ha valaki másnak adja ki magát az irigység; ha kívánod felebarátod feleségét és lányát…

– Kívánod a felebarátod feleségét? Már megint bibliázol?

– De ő képes volt megölni Geraldine-t, talán azért, mert a nő nem akarta őt. Ki a második legjobb jelölt? Sally Thorning, a meggyilkolt szerelme tárgyának hasonmása, az a nő, akivel már egy évvel azelőtt is találkozott. Elrabolja, ezúttal nem kockáztatja meg, hogy visszautasítsák. Átviszi a fixációját Geraldine-ról Sallyre. És mikor legközelebb szüksége lesz egy személyiségre, aki mögé elbújhat, mikor Sellers és Gibbs kopogtat az ajtón, Hey Sally férje, Nick Thorning kollégájának adja ki magát.

– De… ha Harry Martineau Hey által kitalált álnév, miért tűnt mégis ismerősnek neked? – kérdezte Charlie zavartan.

– Arra gondoltam, találkoztam már vele, pedig nem. Férfinévként legalábbis nem – válaszolta Simon. – Akkor jutott eszembe, mikor Pam Senior elkezdett az Amikor Harry találkozik Sallyvel című filmről beszélni. Hey a Harry Martineau álnevet egyik bálványának tiszteletére vette fel: Harriet Martineau, a szociológus. Egy sereg könyvön láttam a nevét a Cambridge-i szobájában – róla szóló könyveken és az általa írt könyveken is. Ezért volt olyan ismerős a név.

Újból megindult a forgalom. Simon visszahajtott az útra és felgyorsult 95-re. Tíz másodperccel később rá kellett taposnia a fékre, mikor a vasúti kereszteződéshez értek.

– A kibaszott életbe! Gyerünk!

Charlie látta a feszültséget a vállában. A legszívesebben megmasszírozta volna a tarkóját az ujjaival. Lehetetlen.

– Tegyük fel, igazad van abban, hogy Hey azért ölte meg Geraldine-t mert a nő visszautasította, de miért ölte meg Lucyt?

– Fogalmam sincs. Csak tippelni tudok.

Charlie várt.

– Nem csak Geraldine-t akarta. Geraldine-t és Lucyt, az egész boldog családot, mindazt, ami Mark Brethericknek megadatott. Mint sokan mások, Hey Bretherickéket tökéletes boldog családnak, álomnak, ideálnak látta. Ha azért ölte meg a saját lányát és feleségét, hogy helyettesítse őket az ideállal, és aztán Geraldine visszautasította… – Simon megvonta a vállát – Csak egy elmélet – tette hozzá.

– A levél – mondta Charlie. – Azt mondtad, nem búcsúlevél volt.

Simon vállában láthatóan oldódott a feszültség. Megint biztonságos talajon járt: olyan kérdésről beszéltek, amire biztosan tudta a választ.

– Sally Thorning egy fekete borítós könyvet hozott, mikor visszaért a lakásába. Láttad?

– Nem. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy összeszedjem a padlóról a nőt.

– Találtam egy levelet a könyvben Geraldine Bretherick kézírásával. Ma reggel első dolgom volt összeilleszteni az úgynevezett búcsúlevéllel…

– Ugyanannak a levélnek a második lapja? – találgatott Charlie.

Simon bólintott.

– Geraldine két lapot használt, ahelyett, hogy az elsőt megfordította volna, és a hátuljára írt volna. Lemásoltam az egész levelet, az egyik példány ott van a hátsó ülésen. Hajolj hátra, éppen eléred.

Charlie már oldotta is ki a biztonsági övét. Cigarettával a szájában, a mutató- és hüvelykujjával sikerült elkapnia a papírt és újból visszaült a helyére.

Lehetett látni, ahol a két papírlapot egymás mellé tették, a szemcsés szürke vonalat a fotókópián.

Olvasni kezdte.

Kedves Encarna!

Kis híján nem írtam meg ezt a levelet. Nem mertem őszintének lenni, ahogy az emberek általában, de visszajutott hozzám a pletyka, hogy nem hiszed el, hogy tényleg elmegyünk, és ezt egyszerűen nem tudom válasz nélkül hagyni. Az egész szünidőre lefoglaltuk a helyet a floridai Tallahassee-ben. Heathrow-ról indulunk május 2-én szombaton délelőtt 11-kor. A járat száma, ha fel akarod őket hívni és ellenőrizni, a következő: BA 135. Június 4-én jövünk vissza, 7.30-kor indulunk, és a járat száma BA 136. Itthon vannak a jegyek és örömmel megmutatom őket, amennyiben ez megnyugtat.

Ha nem mennék el, és azt tervezném, hogy itt töltöm az egész szünidőt Spillingben, remélem, lenne annyi bátorságom, hogy megmondjam, hogy nem vállalom Amyt két hétre, függetlenül attól, mennyi ajándékot vagy fizetést ígérsz nekem. Az ajánlataid végtelenül nagylelkűek voltak, és le voltam nyűgözve, hogy rám gondoltál, és remélem, elhiszed, amikor azt mondom, nem viseltetek rosszindulattal irántad. Nem hibáztatlak semmiért – egyáltalán nem értek egyet ezzel az egész „biztosan a szülő a hibás” hozzáállással. Mindig kedveltelek és tiszteltelek, és fantasztikusan nyíltnak, bátornak és magabiztosnak tartottalak, amilyen én soha nem tudnék lenn, és ezért akarok teljesen őszinte lenni veled. Tudod, hogy az 1-es csoportban – sok más szülővel egyetemben – nekem is vannak bizonyos fenntartásaim Amy viselkedését illetően. Itt elsősorban az őszinteségre gondolok. Tudom, hogy a tanárok és néhány szülő beszélt veled ezzel kapcsolatban. Remélem, mostanra már megértetted, hogy ezek a problémák őszinték és komolyak, és nem mi, többiek vagyunk túlságosan védelmező tyúkanyók. Képzeld magad az én helyembe: hogyan tudnám figyelmen kívül hagyni az aggodalmaimat és mondhatnék igent? Mark és én arra neveltük Lucyt, hogy teljesen nyílt és őszinte legyen, és Amy társasága nagyon nyugtalanítólag hat rá.

A többit, a második oldalt Charlie már olvasta, de most újra elolvasta, tudván, hogy a szerzője nem szándékozott eldobni az életét. „Sajnálom. A legtávolabbról sem szeretnék senkinek fájdalmat okozni, vagy felzaklatni. Azt hiszem, jobb, ha nem bonyolódom hosszú és részletes magyarázkodásba – nem akarok hazudni, és nem akarom a dolgokat még rosszabbá tenni. Tudom, hogy úgy fog tűnni, mintha rettentően önző volnék, de arra kell gondolnom, ami Lucy számára a legjobb. Tényleg nagyon sajnálom. Geraldine.”

– Hey minden bizonnyal úgy érezte magát, mint a macska, mikor belenyal a tejfölbe, mikor rájött, hogy a levél második lapját felhasználhatja Geraldine búcsúleveleként – mondta Simon.

Charlie megint elolvasta.

– Encarna nyilván azzal vádolta Geraldine-t, hogy hazudott a floridai úttal kapcsolatban. Micsoda arcátlanság.

Simon befordult a Corn Mill House-hoz vezető utcába.

– Mindjárt megérkezünk – mondta. – Remélem, nem késtünk el.

Charlie felpillantott. Nem is vette észre, hogy már nem a vasúti átjárónál vesztegelnek. Simon úgy vezetett, mintha olimpiai akadálypályára gyakorolna.

– Vigyázz – kiáltotta. – Kerüld ki a kátyúkat! Használd a kormányt!

Simon mélyet sóhajtva tette, amit mondtak.

– A napló fájl – mondta Charlie, kidobva a cigarettacsikket az ablakon. – Geraldine laptopján volt, már mielőtt meghalt…

– Hetekkel előtte – mondta Simon. – És nem is egyszerre került rá. Nem csak egyszer nyitották meg a fájlt. Norman megadta a dátumokat. Az utolsó alkalmat kivéve Geraldine még élt, mikor megnyitották.

– De az utolsó alkalommal már nem?

– Nem. Az augusztus 3-án történt – Geraldine addigra már halott volt. Hey azután nyitotta ki, hogy megölte. Ó. nem, nem tudom elhinni! – Simon két kézzel csapott rá a kormányra. A posta szállítóautója jött feléjük, és nem fértek el egymás mellett.

– Gyűlölöm ezt a kibaszott utcát. Nem! Nem, te menj hátra, te seggfej!

– Nézd a képét! – mondta Charlie. – Ez nem fog meghátrálni. Nekünk kell visszamennünk. Most mit… Simon, mire kiszállsz, és elmondod nekik, hogy a nyomozóosztályról vagy… Gyorsabban odaérünk, ha hátramegyünk és kiengedjük őket!

Simon becsapta az ajtót és elkezdett rükvercbe menni a kátyús úton. Charlie már látta magát, ahogy egy nyakmerevítőben járul az oltár elé. Abban a reményben, hogy Simon abbahagyja a folyamatos káromkodást, újabb kérdést tett föl.

– De hát hogyan jutott hozzá Hey Bretherickék laptopjához, míg Geraldine életben volt? – A férfiak olyanok, mint a gyerekek? Jobb taktika elvonni a figyelmüket, mint arra kérni őket, hogy viselkedjenek ésszerűen? – És ez azt jelend, hogy Hey már hónapok vagy hetek óta tervezte Geraldine és Lucy meggyilkolását? Ha a napló fájlt sokkal előbb nyitotta meg, mint…

– Nem – mondta Simon.

– Hogyhogy nem? Akkor ki? Maga Encarna?

– Ő már egy éve halott volt – Simon majdnem elmosolyodott. – A könyv, amit Sally Thorning hozott, mikor tegnap este megjött – nem is kérdezted, mi volt az.

– Ó, istenein, még egy perc, és én kezdek el búcsúlevelet fogalmazni.

– Encarna Oliva naplója volt. Spanyol nyelven. Emlékszel, hol dolgozott Geraldine Bretherick?

– Recepciós volt, nem?

– Igen, de hol?

– Azt nem tudom.

– A García Lorca Intézetben – egy nyelviskolában. Egy spanyol nyelviskolában. – Charlie szeme tágra nyílt; szóhoz sem jutott. – A napló, amit Geraldine laptopjában találtunk, a második változat volt. Norman megtalálta a kitörölt első változatot: az az írás merev volt és bikkfanyelven írták. Volt értelme, de suta volt.

Charlie-nak elakadt a lélegzete.

– Geraldine beszélt spanyolul?

– Abban a pillanatban, mikor elhagytam Norman irodáját, felhívtam a García Lorca Intézetet. Igen, beszélt. Náluk az a szabály, hogy minden alkalmazottnak folyékonyan kell beszélnie spanyolul. Még a személyzetnek is.

– Ó, istenem! Geraldine fordította le Encarna naplóját. Ő fordította le Heynek. Ezért volt a számítógépén.

Simon bólintott:

– De ki kell belőle szednem, ha meg akarom tudni, hogy miért.

A posta teherautója végre elment, és folytathatták az utat.

– Előbb észre kellett volna vennem a kapcsolatot Geraldine régi munkahelye és a között, hogy Encarna Oliva spanyol – mondta Simon. – A napló tele van idézőjelek közé tett szavakkal és kifejezésekkel, amiket Encarna jobbnak látott angolul leírni.

– Az eredeti kézzel írott naplóban a legtöbb kifejezés, ami idézőjelben van, angolul íródott. Geraldine, mikor lefordította a naplót, úgy döntött, hogy ezeknél a szavaknál megtartja az idézőjeleket.

– Így jöttél rá – Charlie hitetlenkedve csóválta a fejét – Stacey francia feladványára. A „Barátom, François” is idézőjelben van.

– Mindenesetre sikerült – mondta.

– Nem tudtad – dühöngött Charlie. A véletlennek köszönhetően sikerült megoldania a rejtvényt, az csak a munkájának mellékterméke volt. Nem izzadt fölötte… – Csaltál – állapította meg csöndesen.

Megálltak a Corn Mill House mellett. A melegben a ház és a kert csöndesnek, távolinak, inkább jelenésnek tűnt, mint valóságosnak. Bretherick nincs itt, gondolta Charlie, mindenütt ürességet érzett maga körül.

Simon becsöngetett, aztán betörte az oldalsó ablakot, mikor nem kapott választ. Pár perc alatt végigrohantak a házon, föl-le a lépcsőn, kinyitottak minden ajtót, benéztek minden bútor alá és mögé. És persze a fürdőszobákba: Charlie észrevette, hogy Simon rá hagyta, hogy megnézze a fürdőszobákat.

Nem találták meg Mark Brethericket. Nem találtak mást, mint csöndet és a kinti meleg dacára természetellenesen hűvös szobákat.

– Szerinted mit jelent az a vonal? – kérdezte Sellers Gibbstől a hosszú, keskeny piros szalagot nézve, ami kettéosztotta a padlót. Náluk volt a spillingi Mágneses Hűtőgépgyár összes helyiségének kulcsa. Hanstól, Mark Bretherick helyettesétől kapták, egy komoly, sovány némettől, akinek bő kordbársony nadrágja és hatalmas fehér tornacipője első pillantásra többet nyomott, mint ő maga.

– Valamiféle egészségügyi és biztonsági szarság – mondta Gibbs átlépve a piros vonalat.

– Óvatosan – emelte fel a mutatóujját Sellers. – Valami felrobbanhat.

– Nem csak körülnézünk az irodában és hagyjuk a fenébe. Valahol itt kell lennie.

Sellers felsóhajtott és elindult utána. Sose volt jó a természettudományos tárgyakban, kissé félt tőlük és gyűlölte őket az összes segédeszközökkel – a Bunsen-égőkkel, a védőszemüveggel, pipettákkal – egyetemben. Nem volt kedve otthagyni a bézsszínű szőnyeggel borított, cserepes növényekkel telerakott irodát, és átmenni a fémszagú, neonfényű, poros betonpadlós műhelybe.

– Ugye, hogy nincs itt? – duzzogott Sellers körbenézve. Hat nagy henger sorakozott a fal mellett: ezek lennének azok a hűtők, amelyekről Bretherick beszélt? Nagyon másként festettek, mint ahogy Sellers elképzelte; talán ezek a tárolóegységek… ki a franc tudja, mik ezek?

Fapolcok borították a másik falat, amelyen dróthuzalok, kábelek, fúrók és egy óriás acélkígyónak látszó valami húzódott, és még valami, ami tévé távirányítónak látszik, meg egy pénztárgépre emlékeztető gép. Valami zavarba ejtő tudományos célja lehet, amire Sellers akkor se tudna rájönni, ha egymillió évig nézné. Aztán egy kicsiny gépen pihent meg a tekintete: ennek volt egy része, ami csatlakozott valamihez, ami forgott, vagy úgy tűnt, hogy forog. Ez a mágneses hűtőgép része lenne? A forgás vajon hideget eredményez?

A parafa üzenőtábla tele volt piros fejű rajzszögekkel feltűzött cetlikkel. Sellers megpróbálta elolvasni azt, amelynek az állt az elején, hogy „SMR Kísérleti behelyezés”, de gyorsan megriadt az olyan szavaktól, mint a borda, gemométer, hőpalack, rókatorok. – Rókázik – végre egy szó, amit Sellers is megértett. Azon kezdett gondolkodni, hogy beiratkozik egy szabadegyetemre.

– Bretherick nincs itt – jelentette ki. – Hívjuk fel Stepfordot, és húzzunk el.

– Várj – mondta Gibbs. Az ezüstszínű hengerekre mutatott. – Meg kell őket néznünk, és a faládákat is mellettük; mindent, ami elég nagy ahhoz, hogy elférjen benne egy test.

– Ugyan már! Hey nem ölte meg Brethericket. Miért tette volna?

Gibbs megvonta a vállát.

– Mert élvezi az emberölést? Eddig már négy embert kinyírt. Öt is lett volna, ha Sally Thorning hagyja magát.

– Bretherick nincs itt – mondta Sellers. – Érzem.

– Akkor hol van? Miért nem lehet elérni? Tudni akarta, hogy halad a nyomozás. Kizárt, hogy elment valahova és kikapcsolta a mobilját. Ezt nem veszem be.

– Én igen – vágta rá Sellers. – Először azzal vádoltuk, hogy megölte a feleségét. Aztán azt mondtuk, „bocs, haver, elcsesztük. Most már tiszta vagy, a nejed úgyszintén. Kár, hogy meghalt.” Nem igazán lep meg, hogy látni sem akar minket.

Gibbs áthúzott egy széket az irodából a műhelybe. Sellers nézte, ahogy végiggurult a széken a nagy, ezüstszínű tartályok sora mellett, és mindegyikbe belenézett.

– Na, mi van bennük?

– Hosszú csőnek látszik. Egy kis…

– Akkor nincs benne Mark Bretherick? Ugyanis őt keressük.

Gibbs egyenként kinyitotta a hét nagy csomagolódoboz ajtaját.

– Üresek – mondta. – Gyere, menjünk.

– Csak felhívom Stepfordot és… – Sellers a mobiljával babrált. – Nincs jel.

– Használd az itteni telefont.

Sellers elindult vissza az irodába, Gibbs a széket maga előtt tolva követte. Majdnem elérte a piros vonalat, hogy átmenjen rajta a biztonságos területre, mikor meghallotta Sellers kiáltását.

– Vigyázz, ott a – túl késő volt. Gibbs a padlón elterülve szorongatta a sípcsontját. A legszívesebben üvöltött volna. Az arca mellett, egy kerek, nagyjából ötven centi átmérőjű és tíz centi magas szilárd fémhenger állt ki a padlóban lévő lyukból. Megbotlott és beverte a sípcsontját a hideg, kemény fémbe.

– Jól vagy? Hadd nézzem.

Gibbs nem akarta feltekerni a nadrágját a lábán, hogy Sellers megvizsgálhassa a sebet.

– Jól vagyok – morogta, bár egész testét elöntötte a fájdalom.

Sellers vigyorgott.

– Nem kellett volna átlépned a piros csíkot. – Elkáromkodta magát. – A telefon sem működik.

– Kint már lesz hálózat.

– Chris? Ebben az irodában egyetlen telefon sem működik. Minden vezetéket elvágtak. – Sellers egy fehér kábelt lobogtatott.

– Itt van – Gibbs próbált fölállni.

– Azok a farekeszek…

– Üresek.

– Szerinted azokban szállítják azokat az ezüstszínű hordószerű izéket?

– Talán. Miért?

– Hét van belőlük, de csak hat hordó.

Sellers és Gibbs egymásra bámult.

– Mibe botlottam bele? Mi cseszte szét a lábamat?

– Olyan, mint az otthoni koktél shaker, csak nagyobb.

Gibbs Sellers után bicegett, aki rohanni kezdett. Sellers a szemközti falra mutatott.

– Nézd azokat a vacakokat! A tetejükön nyílnak. Le kell engedniük őket, hogy beletegyék azt, amivel megtöltik őket, nem igaz? Itt lennie kell valamiféle emelőnek, mert csak így tudják kiemelni és süllyeszteni a tartályokat. – Segíts, nem bírom megmozdítani. – Megpróbálta megmozdítani a kerek fémfedelet, amiben Gibbs megbotlott.

A két nyomozó együtt próbálta csavarni. Semmi.

– Próbáld a másik irányba – mondta Gibbs. – Nézzük, hátha… – A másik irányba tolták és a fedél lejött. Nehéz volt; csak együttes erővel tudták felemelni. Remélték, hogy a hetedik ezüstszínű hengert üresen találják.

Sötét hajat, vért láttak benne és lélegzést hallottak. Lélegzést. Bretherick élt.

– Mark? Mark, itt Sellers nyomozó. Minden rendben lesz. Minden rendben. Rögtön kivisszük innen. Mark, tud beszélni? Fel tud nézni?

A haj megmozdult. Sellers csak egy kis foltnyi homlokot látott. Véres volt. Gibbs kiment, hogy segítségért telefonáljon.

– Jól van. Beszéljen hozzám, Mark. Maradjon ébren, és beszéljen! Mondjon valamit.

Bretherick hangja rekedt suttogás volt.

– Hagyjon – mondta és még valamit, ami úgy hangzott, hogy – békén.

Sellers egy csukló hangot hallott, és látta, hogy a fej lehajlik.

22

2007.08.12.

– Segített nekünk – Simon szemben ült Heyjel az asztal másik oldalán. – Mindazt, amit mondott: hogy Geraldine nem ölte meg magát és Lucyt, hogy ugyanaz az ember ölte meg Geraldine-t és Lucyt, aki Encarnát és Amyt, miért árulta el nekem?

– Gyűlölöm, ha nem működnek jól a dolgok – mondta Hey. – Nem bírom elviselni, ha valami… nem klappol. Segíteni szerettem volna.

Nem nézett sem Simon, sem Charlie szemébe. Előző nap hisztérikus volt, mára üres lett az arca.

– Úgy érti, azt akarta, hogy jöjjünk rá az igazságra?

– Nem. Nem azt. – Szünetet tart. – Én tudtam mindent, amit tudni akartak. Szükségük volt rám. Így aztán elmondtam egy kis részét. Aztán pánikba estem, hogy túl sokat árultam el, és össze fogják rakni a történetet. Ezért megpróbáltam félrevezetni magukat… és a dolgok még rosszabbra fordultak. Minden elromlott. – Hey a fejét csóválta. – Kedveltem magát, Simon. Ha ez számít valamit, még most is kedvelem.

– Nem ismer engem. – Senki sem ismer, senki nem ismert, akkor miért lennél éppen te az, aki ismer? – Mikor megtaláltuk Encarnát és Amyt, bizonyára tudta, hogy már csak idő kérdése, hogy minden kiderüljön. De továbbra is azt hitte, hogy megúszhatja. Harry Martineau, Angel Oliva. És mikor azt mondtam, hogy szükségünk van magára itt a dutyiban…

– Csapdát állított nekem – sóhajtotta Hey. – Anélkül a pantomim nélkül is letartóztathatott volna, ha akar. Ha belegondolok, milyen fondorlatos volt – remegett a szája. – Azt hiszi, cserbenhagytam. Sajnálom. Tényleg segíteni akartam, Simon. Nem akartam soha rossz fiú lenni.

Charlie megköszörülte a torkát. Ezzel megtörte a feszültséget.

Simon bátrabban beszélt.

– Még mindig segíthet – mondta Heynek. – Miért ölte meg őket? Encarnát, Amyt, Geraldine-t és Lucyt?

Csönd. Mintha el sem hangzott volna a kérdés.

– Rendben, mit szólna, ha valami apró részlettel kezdenénk – javasolta Simon. – Követte Sally Thorningot Seddon Hallba tavaly?

Hey bólintott

– Azután, ami történt… a feleségemmel és a lányommal, szörnyű állapotba kerültem. Nem tudtam semmit csinálni, nem tudtam dolgozni, gondolkodni. Végül a vasútállomáshoz értem.

– Miután megölte Encarnát és Amyt, és eltemette őket a Corn Mill House kertjében, szörnyű állapotba került – bólintott Simon. – Így aztán elment a vasútállomásra. El akarta hagyni az országot? Otthagyni a munkáját Cambridge-ben és mindent elölről kezdeni?

– Csak idén januárban kaptam katedrát Cambridge-ben. Azelőtt Rawndesley-ben tanítottam.

– Az egyetemen?

– Úgy tűnik. Most, hogy láttam Cambridge-et, kissé túlzás Rawndesley-t egyetemnek nevezni, de… igen, ott tanítottam. – Szünetet tartott, mintha át akarná gondolni, amit mondani fog. – Nem tudom, miért mentem a vasútállomásra. Nem volt tervem. Ott láttam meg Sallyt… – meghökkent. – Ez eléggé összekuszált mindent.

– Rögtön észrevette Sallyt, mert pont úgy nézett ki, mint Geraldine – mondta Simon. – És maga szerette Geraldine-t.

– Kedveltük egymást. Nem történt köztünk semmi. Semmi nem történhetett volna, még azután sem, hogy… még azután sem, hogy magamra maradtam, magányosan és talán egy kicsit… gondatlan voltam, amikor célom elérésének érdekében úgy ítéltem, hogy feláldozhatom más emberek családi boldogságát.

Ez aztán az árnyalt megfogalmazás, gondolta Simon.

Hey mintha nem lett volna tudatában annak, amit mondott. Úgy látszott, hajlandó volt beszélni, ha senki se hozza föl az általa elkövetett négy gyilkosságot.

– Geraldine soha nem hagyta volna el Markot, és szeretőt sem tartott volna. Egyszer mondtam neki: Marknak nem kell megtudnia. Erre azt mondta: én viszont tudnám. Gyűlölte volna magát érte.

Charlie előrehajolt a székén.

– De maga tudta, milyen érzelmekkel viseltetett maga iránt. Ha a körülmények másként alakulnak…

– Igen – mondta Hey tétovázás nélkül. – Ha a körülmények másként alakulnak, Geraldine hozzám jött volna feleségül.

Simon nem volt olyan biztos ebben. Talán Hey összetévesztette a diplomatikus visszautasítást egy végzetes, ám tiltott szerelemmel.

– Szóval Sally Thorningot először csak afféle pótszernek tekintette – szólt közbe Charlie. – Úgy nézett ki, mint Geraldine, de nem volt az igazi. Még remélte, hogy Geraldine észre tér és elhagyja Markot maga miatt.

– Ne nézze le Sallyt! – Hey láthatóan megsértődött. – Megmentette a józan eszemet. Azt gondoltam… mikor megláttam az állomáson, olyan volt, mintha valaki vagy valami azt próbálta volna mondani, hogy minden rendben lesz. Sally egy a Silsford Castle-i bagolymenhely emblémájával díszített pólót viselt. Voltam ott Geraldine-nal az iskolai kiránduláson… – Felvillant a szeme. – Sally volt az igazi, nem Geraldine. Túl késón jöttem rá. Geraldine túl tökéletes volt, túl jó. Túl sok mindent kellett előle titkolnom. Sajnos arra vesztegettem az időt, hogy őt üldözzem, mikor ott volt Sally. Sally olyan, mint én. Vele önmagam lehettem volna.

Simon égett a vágytól, hogy megint felhozza a négy gyilkosságot. Visszafogta magát. Így jobb; legalább beszél.

– Követte Sallyt Seddon Hallba, kivett egy szobát, és bemutatkozott…

– És egy hetet töltöttem el vele. Igen. Ezt mind tudják.

– Szeretkezéssel töltötték azt a hetet?

– Többek között igen.

Simon és Charlie összenéztek. Sally Thorning ismételten kijelentette, hogy ő és Hey párszor beszélgettek a szálloda bárjában, más nem történt. Simon vajon hitt a nőnek? Sally épeszű volt, Hey nem. A nő szava szemben állt a férfiéval.

– Sallyt könnyű volt ágyba vinni – folytatta Hey. – Geraldine… nála nem volt esélyem. Ez vonzott engem, emiatt éreztem úgy, hogy harcolnom kell érte, pedig Sally is ott volt, hozzáférhetően. De ő már megvolt, tudják. És mint egy tudatlan Neander-völgyi, alábecsültem őt ezért. Míg Geraldine el nem ment.

– Jonathan, a fényképekről szeretném magát kérdezni – mondta Simon. – Corn Mill House-ban volt két, a bagolymenhelyen készült, bekeretezett kép Lucyről és Geraldine-ról. A képek alatt Encarna és Amy ugyanott készült képei voltak. Tudna erről valamit mondani?

Hey kíváncsinak látszott.

– Corn Mill House-ban találták meg őket? Nem voltak ott, mikor…

Mikor bedrogoztad Geraldine-t és Lucyt, majd megölted őket.

– Nem, Mark Bretherick irodájában voltak, amikor Geraldine-t és Lucyt meggyilkolták.

Hey lehunyta a szemét.

– Végigkutattam a házat a képekért.

– Meséljen róluk – mondta Charlie.

– Ez volt az egyik legostobább dolog. Gyakran előfordul velem. Meggyőztem Encarnát, hogy el kell mennünk a bagolymenhelyre. A szülők is meg voltak hívva. Nekünk sose volt időnk. Úgy gondoltam, jó lesz, ha kiveszek egy nap szabadságot, hogy Amyvel legyek. – A fejét rázta. – Encarna végig azzal fenyegetőzött, hogy visszaköveteli az iskola egynapos díját, mert nekünk kellett vigyáznunk Amyre egy egész napig, pedig azért fizettünk, hogy az iskola tegye ezt helyettünk. Az utazás katasztrofális volt.

– A képek? – emlékeztette Charlie.

– Geraldine otthon felejtette a fényképezőgépét. Én hoztam az enyémet. Felajánlottam, hogy készítek képet róla és Lucyről.

Simon és Charlie várt.

– A bagolymenhelyet nem sokkal… nem sokkal Encarna és Amy halála előtt látogattuk meg. Mire előhívattam a képeket, tudtam, hogy mindkét sorozatra szükségem lesz. Kell fénykép a feleségemről és a lányomról. – Megtört. – Sajnálom – motyogta. – Adjanak egy percet.

– Azt hiszem, megértem – bólintott Simon csöndesen. – A Geraldine-ról és Lucyről készült képekre is szüksége volt. Remélte, hogy egy bizonyos idő után a maga családja lesznek.

Hey bólintott.

– Önző voltam. Készíthettem volna másolatokat Geraldine-nak, de nem tettem. Nem akartam, hogy Mark birtokába kerüljenek. Először Encarnát és Lucyt tettem a keretbe a polcon a nappaliban. Egy kis idő után nem tudtam elviselni, hogy engem néznek. – Megborzongott. – Mégse tudtam elviselni, hogy eldobjam vagy betegyem a fürdőszobába a többi dologgal együtt. Az olyan lett volna… mintha kitapostam volna belőlük az élet utolsó szikráját is. Van ennek értelme?

Simon bólintott. Nem, nem volt értelme – úgy nem, ahogy ő akarta, hogy legyen. Egyre nyugtalanabb lett Valami baj volt a kibontakozó sztorival, de mi? Mi volt az?

– Szóval Geraldine és Lucy fényképét tette a keretekbe helyettük – állapította meg.

– Nem helyettük – csattant fel Hey. – Hanem is. Nem vettem ki Amy képét a keretből, Encarnáét sem. Szerettem Geraldine-t, igen, de nem úgy, ahogy a családomat szerettem. – Elkezdett sírni, meg sem kísérelte letörölni a könnyeit. – Akármit tettem, akármilyen rossz volt, szerettem őket. Ahogy Sallyt szerettem – ő volt az igazi családom. Vagy ő lehetett volna. Nem értik? Csak azt akartam, hogy rendben menjenek a dolgok. – Simonra nézett. – Maga mindig ugyanaz az ember volt, mint aki most? Én nem. Valamikor más ember voltam.

– Hogyan került az a négy kép, amit maga készített a bagolymenhelyen, Mark Bretherick irodájába? – kérdezte Charlie.

– Előre nem látott katasztrófa következtében – mondta Hey. – Egyszer Geraldine váratlanul beugrott. Soha nem tett ilyet. Egyébként alig voltam bent. Miután elvesztettem Encarnát és Amyt, időm nagy részét az egyetemen töltöttem, ő eljött, mert egy ideje nem hallott felőlem, és aggódott miattam. Elmondtam neki, hogy Encarna elhagyott, és elvitte Amyt Spanyolországba. Mikor visszajöttem Seddon Hallból, elmentem meglátogatni. Bocs, de rossz sorrendben mondom. – Hey megállt és mély lélegzetet vett.

– Hazudott az asszonynak, hogy megsajnálja magát.

– Sajnáltam magamat – ismerte el Hey. – Teljesen egyedül voltam. Tudják, milyen rettenetes? Ha nincs szerető család az ember körül? Senki nem kérdezi meg, hogy telt a napod, senki nem érezteti az emberrel, hogy még él? – Nem várt feleletet. – Mikor Geraldine megjelent a küszöbön, arra gondoltam… rettegtem találkozni vele. Teljesen elfeledkeztem a fényképekről. De aztán csaknem azonnal eszembe jutott, de addigra már bejött a nappaliba. A képe és Lucyé a polcon állt – ha arra nézett, láthatta őket. Mit mondhatnék?

– Mit csinált? – kérdezte Charlie.

– Azt mondtam, hogy hunyja le a szemét, van számára egy meglepetésem. Levettem a képeket a polcról és neki adtam, azt mondtam, hogy ajándékképpen kereteztem be a képeket, neki és Marknak. Markot külön kihangsúlyoztam, hogy ne gondoljon semmi rosszra.

– És ő hazavitte őket – mondta Simon –, nem tudván, hogy Encarna és Amy képét is viszi. Nem félt, hogy ő vagy Mark megtalálja a képeket?

– Mit gondol? – Hey hangja reszketett. Pislogással visszaszorította a könnyeit. – Elkezdtem gyakrabban eljárni hozzájuk, úgy tettem, mintha csak beugrottam volna beszélgetni. Vissza akartam szerezni a képeket – szükségem volt rájuk –, de nem találtam őket. Most már tudom, miért: Mark irodájában voltak. – Ökölbe szorította a kezét. – Úgy éreztem, mintha elárultam volna a családomat. Megesküdtem, hogy még ha nem is tudok többé azokra a képekre nézni, mindig ott fogom őket tartani a polcomon a keretükben. De még ezt sem sikerült megtennem.

A keretükben a polcon, egy másik nő és gyerek mögött – akik helyettesítették őket. Hey zűrzavaros gondolatainak megvolt a maguk logikája, de Simon nem tudta követni.

– Azt mondja, szerette Encarnát és Amyt és Geraldine-t – szólalt meg Charlie.

– És Sallyt – jelentette ki határozottan. – Csak eltartott egy darabig, míg rájöttem, hogy olyasmit keresek, amit már megtaláltam.

– Mi volt Lucyvel?

– Lucyvel? – Hey tekintete elhomályosult. Zavartnak tűnt, mintha valami oda nem illő, alkalmatlan dolog került volna az útjába. – Geraldine szerette. Geraldine lánya volt.

– Azt tudjuk – mondta Charlie gyöngéden. – Milyen érzései voltak Lucyvel kapcsolatban?

Hey kihívóan nézett rá.

Simon legszívesebben áthajolt volna az asztalon, hogy elkapja és kirázza belőle az igazságot. Charlie egy pillantással figyelmeztette.

– Nem kell Lucyről beszélnünk, ha nem akar – mondta Charlie. – Beszélne inkább Encarna naplójáról? Geraldine fordításáról?

Hey Simonra pillantott.

– A naplót csak Encarna… eltávozása után találtam meg. Tudta, hogy én nem tudok spanyolul. Azért írta spanyolul. Tudnom kellett, mi van benne, ha… Encarna nem olyan, mint Geraldine. Ő bármire képes volt.

– Most már meghalt – emlékeztette Simon.

– Jogom volt tudni. – Védekező lett a hangja.

– Ezért megkérte Geraldine-t, hogy fordítsa le a naplót?

Hey bólintott.

– Fizetett neki?

– Természetesen nem. Szívességből csinálta.

Charlie és Simon várt.

– Geraldine tudta, mennyire szerettem Amyt. Mindig azt mondta, milyen nagyszerű apa vagyok. Sose hagytam volna, hogy Encarna elrabolja Amyt, és elvigye Spanyolországba, ahol soha nem láthatom. Mondtam Geraldine-nak, hogy felügyeletért folyamodtam. Biztos voltam benne, hogy Encarna naplója egyetlen hatalmas panaszáradat. Tudtam, hogy gyűlöli az anyaszerepet. – Megvonta a vállát. – A többit kitalálhatják. Nem vagyok rá büszke, hogy hazudnom kellett.

– Azt mondta Geraldine-nek, hogy a napló lefordítása segíteni fog, hogy megszerezze az Amy feletti felügyeleti jogot – állapította meg Simon megvetően, mert valamikor tiszteletet érzett Hey iránt.

– Rettenetes tévedés volt. – Hey a fejét csóválta. – Egy a sok közül. Geraldine elkezdett kifogásokat keresni, hogy miért nem találkozik velem. Először azt gondoltam, Encarna biztosan írt valamit a naplójában, ami rossz fényben tüntet fel, valami hazugságot vagy torzítást – ebben nagy mester volt. De mikor végre meggyőztem Geraldine-t, hogy beszéljen velem erről, kiderült, hogy egyáltalán nem erről volt szó. Ő rám gondolt. Mások érdekét mindig a sajátja elé helyezte. – A szeme megtelt könnyel. – Megkérdezte, hogy biztos vagyok-e benne, hogy a naplót számításba veszik a bíróságon. Azt akarta, hogy beszéljek az ügyvédemmel, kérdezzem meg, hogy perdöntő jelentőségű-e. Mondtam neki, hogy nincs rá szükség, de ő ragaszkodott hozzá.

– Mivel meg akarta kímélni a maga érzéseit és Amyét is – vonta le a következtetést hangosan Simon. Újabb részlet ugrott a helyére: Geraldine Bretherick telefonhívása az ügyvédi irodába. Konzultálni akart egy ügyvéddel, mielőtt engedte, hogy Hey meglássa a felesége által leírt pusztító szavakat, amelyek szerinte nem csak barátja jövőjét, de visszamenőleg a múltját is tönkreteszik. Mennyire sajnálhatta, hogy elvállalta a fordítást.

Hey megtörölte a szemét és az orrát a mandzsettájával.

– Ő csak segíteni akart, hogy visszakapjam Amyt, és odáig jutott, hogy meg kellett mutatnia… azt a mérget, lapról lapra.

– Ezért ölte meg? – kérdezte Charlie magától értetődően. – Nem tudta neki megbocsátani, hogy megmutatta az igazságot?

– Hogy lehetett volna ez Geraldine hibája? – kérdezte Hey, – Én adtam neki a naplót, én kértem, hogy fordítsa le.

Zavarinak látszott.

– Miért nem mondta meg Sally Thorningnak a valódi nevét Seddon Hallban? Miért adta ki magát Mark Brethericknek?

– Nem gondolkodtam ezen. Csak kimondtam. Az után, amit tettem, nem akartam megadni a valódi nevemet. És… egész végig Markra gondoltam. Az én feleségem és lányom… már…

– Eltemette őket a kertben – mondta Charlie.

– Ő és Geraldine Floridában voltak. Ezt tudtam. Nagyszerű, boldog időt töltöttek ott. El akartam pusztítani valamit, ami az övék.

– Féltékeny volt Markra?

Könnyein át Hey türelmeden hangot adott.

– Az olyan emberek, mint én, csaknem mindenkire féltékenyek, őrmester.

– Biztosan sajnálta, hogy Mark nevét használta – váltott témát Simon. – Mikor Geraldine és Lucy meghalt, minden hírcsatornán szerepelt. Biztosan tudta, hogy Sally Thorning látja majd Mark Brethericket a tévében. Ezért akarta a busz alá lökni?

– Nem löktem Sallyt a busz alá.

– Azt várja, hogy ezt elhiggyük…

– Geraldine-t löktem. – Hosszú szünet következett. – Rettenetes állapotban voltam napok óta. Mindenki meghalt, akit szerettem. És akkor megláttam… Azt hittem, Geraldine-t látom Rawndesley-ben.

– Egy hetet töltött Sally Thorninggal és nem ismerte föl?

– Elfelejtette Sallyt? – Simon átható pillantást vetett Heyre. – Használta őt, majd félretette, több mint egy éve nem látta. Nem így van, Jonathan?

Hey hangosan felzokogott, túl feldúlt volt, hogy válaszolni tudjon.

– Geraldine volt az egyetlen, aki tudta, hogy elvesztette Amyt, aki sajnálta, aki segített lefordítani a naplót. Ráadásul megölte őt, és ezért folyton rá gondolt. És akkor hirtelen ott volt Rawndesley-ben épen és egészségesen. Így megpróbálta megint megölni.

– En… én pánikba estem…

– Honnan szerzett drogot? – kérdezte Charlie.

– Nem lehetett nehéz – húzta el a száját Simon. – Maga mondta nekem Cambridge-ben; közel kell kerülni a sittesekhez, ha az ember könyvet akar róluk írni.

– Kikhez?

– A bűnözőkhöz. A bűnelkövetőkhöz. Mint Billy – emlékszik, hogy beszélt nekem róla? Megvoltak a kapcsolatai, hogy megszerezzen mindent, amit csak akart, lefogadom. Fegyvert, például.

– Miért ölte meg Geraldine-t és Lucyt, Jonathan? – kérdezte Charlie. – Mondja el nekünk. Jobban érzi majd magát.

Heynek üveges lett a tekintete.

– Geraldine boldog lehetett volna velem. Felújítottam neki Amy játszószobáját. Nem akartam siettetni a dolgokat. Azt akartam, hogy saját helye legyen. – Lenézett a kezére, és mormogni kezdett. – Szerette a lila üveget. Mark nem hagyta, hogy olyan üveg legyen a házban; azt mondta, túlságosan feminin.

– És Lucy? – kérdezte Simon. – Neki is volt helye?

Hey arca bezárult.

Mi köze ennek Lucyhez?

– Meséljen a masszázsasztalról.

– Miután megláttam Sallyt Rawndesley-ben… persze rájöttem. Csaknem rögtön, miután múlni kezdett a sokk. Tudtam, hogy Geraldine halott. Sally…

– Megértjük – mondta Charlie. – Sally még élt. Geraldine szobájából Sally szobája lett. Sallynek vásárolta a masszázsasztalt.

Hey előregörnyedt a széken.

– Be kell fejezniük – motyogta. – Ettől az egész olyan… rossznak tűnik. Rossz. Tudom, hogy az. Semmit sem tud, amit én nem, higgyen nekem. – A tekintete Simonéba akaszkodott, mintha csak ki akarná hívni. – Boldog családot akartam. Ez minden. Kérem, ne engedjék, hogy Sally azt higgye, olyan volt nekem, ahogy most maguk leírták. Ne mondják, hogy csak pótszernek tekintettem. Soha nem bocsátja meg, ha ezt mondják neki.

– Miért próbálta megölni Mark Brethericket? – kérdezte Simon.

– Él?

– Igen.

– Mondják neki, hogy sajnálom. Nem tudok neki megbocsátani, de sajnálom.

– Megbocsátani neki? Miért? Mert boldog családja volt, amit maga is akart? Mert az övé volt Geraldine?

– Volt valaha boldog a családja, Jonathan? – kérdezte Charlie. – Maga, Encarna és Amy?

– Mielőtt Encarna elment a bankba dolgozni, igen – felelte Hey keserűen. – Bankba! Nem tudtam elhinni. Olyan csodálatos volt, olyan tehetséges, bármit csinálhatott volna. De úgy döntött, hogy csavar lesz a kapitalista gépezetben. Azt szokta mondani, hogy a pénzcsinálás is művészet, és kigúnyolt, mikor vitatkoztam ezzel. Az évfolyamának legmagasabb pontszámát kapta Oxfordban. – Hey a fejét csóválta. – Nemcsak művészettörténetből, hanem minden tárgyból.

– Hogyan vélekedett Encarna a maga munkájáról? – kérdezte Simon. – Bizonyára tudta, hogy maga és Keith Harbard családirtási projekten dolgoznak.

Hey az asztalra szegezte a tekintetét, a teste megfeszült.

– A maga munkája ültette el az ötletet a fejébe? Gyűlölt anya lenni, és…

– Nem!

– Tudta, hogy maga és Harbard azon vitatkoznak, hogy vajon a nők egyre nagyobb számban kezdenek-e családirtásba?

– Miről beszél?

– Encarna ölte meg Amyt, igaz, Jonathan? – Így kellett lennie. Semmi másnak nincs értelme. Valaminek át kellett löknie Heyt a csúcson. Nem mindig volt meg benne ez az őrültség, a képesség, hogy öljön. – És magát hibáztatja, mert maga ültette el a gondolatot a felesége fejében. Gyilkosságot és öngyilkosságot követett el ugyanabban a pillanatban.

– Nem! Ő soha nem…

– Maga hazaérkezett és megtalálta a holttestüket a kádban. És Amy éjjeli lámpáját. És nem tudta elviselni, hogy a világ megtudja: a professzor, aki arra tette fel az életét, hogy megmagyarázza és megelőzze ezt a szörnyű bűntényt…

– Nem! Nem! – Hey arca kivörösödött és kiverte a verejték.– Encarna soha nem bántotta volna Amyt. Nézzék, kérem, higgyenek nekem! Én… én nem tudom bizonyítani, de…

– Megint ugyanazt a játékot játssza, Jonathan – mondta Charlie felegyenesedve.

– Micsoda? – Simon a legszívesebben képen törölte volna. Olyan közel volt hozzá, hogy megtörje Heyt; mire játszik Charlie?

– Félrevezet bennünket, aztán megmondja az igazat. Újabb hazugságok, újabb igazságok. Nem tudom eldönteni, mit akar, mit higgyünk.

– Kérem, hagyja abba…

– Először abban reménykedett, hogy el tudja adni családirtásnak Encarna és Amy halálát. Ez a maga specialitása. Ezért voltak mindketten mezítelenek a fürdőkádban: azt akarta, hogy azt higgyük, Encarna tette. De most, mikor azt hallja, hogy ezt állítjuk, mikor fennáll a veszélye, hogy tényleg elhiggyük, most már nem engedheti, igaz? Védelmeznie kell Encarnát, mert ha maga nem teszi, akkor ki fogja?

Charlie elhallgatott. Hey beleremegett, és Simon dühös pillantást vetett rá.

– Nem Encarna ölte meg Amyt és magát – jelentette ki Charlie. Amikor észrevette, hogy Simon Hey felé pillant, gyanította, hogy gondolatban visszatér az eredeti elméletéhez, ezért gyorsan hozzátette: – Nem. Jonathan sem ölte meg egyiküket sem.

23

2007. augusztus 13., hétfő

– Pocizzunk? Kikettezzünk, mami?

Jake reménykedve álldogál az ágyam lábánál. Egy botot tart a kezében, amit a lakásunk előző tulajdonosa hagyott a szekrényben, nem tudván, hogy ez és a rózsaszínű műanyag labda lesz a fiam kedvenc játéka. Zoe az ágyban ül velem, karját a nyakam köré fonja. Ettől biztonságban érzem magam: egy elszánt négyéves védelme alatt állok.

– A mami még nincs elég jól, hogy krikettezzen, Jake – feleli neki Esther. – Egyébként is ez inkább hokiütő, mint krikettütő. Miért nem Zoét kéred meg, hogy játsszon veled?

Jake alsó ajka előre ugrik és azt mondja:

– Menj haza.

– Ne vedd a szívedre – mondom Esthernek.

– Jake, a maminak pihenésre van szüksége – mondja Zoe határozottan. – Vigyáznunk kell a mamira.

– Igen, drágám, azután majd focizunk és krikettezünk is, ígérem.

Hatalmas örömmel tölt el, hogy megint a gyerekeimmel lehetek, hogy az arcukba nézhetek, miután napokig attól rettegtem, hogy sohasem látom őket viszont. Mióta visszajöttem, olyan gyakran mondtam nekik, hogy szeretem őket, hogy már kezdik égnek emelni a szemüket, amikor újból ezt mondom.

Jake kiszalad a szobából. Zoe kiugrik az ágyból, megy utána.

– Ne szaladj, Jake! Nagyon jónak kell lennünk. – Pár perccel később tompa reccsenést hallok a nappali irányából. Zoe sikít.

– Nem, Jake! Ez az én Barbie-m!

Nick megnevetteti őket azzal, hogy bemutatja, szerinte milyen a béka. Én begurulnék, elkoboznám a botot és pillanatokon belül állna a bál.

Hogy leszek majd képes egyáltalán elhagyni az otthonomat? Hogyan engedhetem el Zoét és Jake-et a szemem elől?

Elkapom Esther fürkésző tekintetét.

– Ne csináld ezt – mondom neki.

– Mi történt annak a férfinak a házában, Sally? Mit művelt veled?

– Már mondtam. Semmit.

– Nem hiszek neked.

– Az a te dolgod – mosolygok rá kényszeredetten.

– Nicknek el fogod mondani?

– Nincs mit elmondani.

Nick azt tudja, amit a rendőrség: hogy Jonathan Hey bezárt a házába, azután leütött egy pisztollyal és otthagyott, hogy haljak meg. A rendőrség egyelőre elfogadta a történetemet. Nick is elhitte; nem tett fel több kérdést. Úgy gondolja, megérti, mi, miért történt: Hey meg akart ölni, mert gyilkos, ilyen egyszerű. Mert őrült.

Nicknek nincs ideje semmi furcsa, félelmetes vagy kellemetlen dologra. Nem hajlandó foglalkozni ilyesmivel. Ma reggel hozott pár szál virágot, hogy felvidítson. Utoljára azon a napon hozott virágot, mikor Spillingbe költöztünk. Bocsánatkérés gyanánt. Egész délelőtt tárgyaltam, és rábíztam, hogy ne felejtse el bepakolni a mosógépből is a még nedves ruhákat. Mikor aznap délután hazaértem a Monk Barn Avenue-re, a fekete melltartóm, a zoknijaim a nappaliban hevertek a díványon és a székekre kiteregetve. A szexi kombiném a zuhanyállványon lógott. Nick nem foglalkozott azzal, hogy a nedves ruhákat egy zsákba tegye; egyszerűen kiszedte őket a mosógép dobjából, és bedobálta őket a költöztető teherautó hátuljába.

Önkéntelenül elmosolyodtam a dolog abszurditásán.

– Mi van? – kérdezte Esther gyanakodva. – Mi volt az a boríték, amit Kombothekra őrmester adott neked az előbb?

Nem szabad elfelejtenem, hogy Esther a legjobb barátnőm, és mindent el szoktam neki mondani.

– Egy levél volt Mark Brethericktől. Megköszöni, hogy megmentettem az életét.

És az én életemet ki mentette meg? Eléggé nyomaszt a kérdés. Én voltam? Vagy Esther? A gondolataim folyton visszatértek Pam Seniorra. Furcsa belegondolni, hogy amikor Rawndesley központjában ordítozott velem, az az események olyan láncolatát indította el, aminek következtében pár nappal később a rendőrségen kötött ki. Pamtől hallotta először a rendőrség a nevemet. Ha nem tudtam volna kimenekülni Jonathan Hey házából, akkor Pam rendőrségen tett látogatása mentett volna meg.

– Mark azt akarja, hogy találkozzunk. Beszéljünk – árulom el Esthernek.

– Tartsd magad távol tőle, Sally. Most veszítette el a feleségét, ne feledd.

– Jótékonyságból.

– Tartsd magad távol – figyelmeztet újra. – Mi jó sülhet ki ebből?

– Lehet, hogy jó hatással leszek rá. Biztosan így gondolja, különben nem kérné.

Jonathan Hey betörte a fejét egy vascsővel, majdnem megölte.

Nick megjelenése megakadályozta, hogy válaszoljon.

– Sam Kombothekra telefonált nemrég, míg aludtál – közli. – Mondtam neki, hogy majd később felhívod.

– Mit akart?

– Újabb tájékoztatás, azt hiszem.

– Hozd ide a telefont.

Legjobb, ha túl teszek rajta, akármi legyen is az.

– Sal? Van valami, amit meg szeretnék tőled kérdezni – mondja Nick. – Ezt az egy dolgot nem egészen értem.

Esther jelentőségteljes pillantást vet rám, miközben kimegy a szobából.

– Nem tudnád hazaküldeni? – kérdezem Nicket, mikor kettesben maradunk. – Úgy érzem, mintha Drakula gróf pátyolgatna.

– Az a fekete napló, Encarna Oliva naplója: miért hoztad magaddal?

– Idegen nyelven íródott. Kinyitottam és… nem értettem, mi van beleírva.

Ez az igazság. Semmit se mondtam, ami hazugság lenne.

– Szóval úgy gondoltad, valami fontos lehet? – Nick várakozón néz rám. Bólintok. Arra gondoltam, hogy Amy Oliva apja kétnyelvű, mivel az anyja spanyol. Mikor megtaláltam a naplót a fürdőszobában és megláttam a spanyol kézírást, azt hittem, lesz benne valami rólam – hogyan érez a férfi irántam, mit tesz velem, vagy mit tervez. Hazahoztam magammal a naplót, hogy meg tudjam semmisíteni. Ehelyett elájultam és elejtettem a szőnyegen a rendőrség orra előtt.

Még soha nem tapasztaltam ilyet, de mióta hazajöttem, folyton úgy ébredek föl, hogy nem vagyok tudatában, hogy álomba merültem. Még mindig nagyon fáradt vagyok. Sam Kombothekra azt mondja, ez a sokktól van.

Nicket láthatóan lenyűgözi a történet.

– Szóval elmenekültél egy pszichopata házából, és volt annyi lélekjelenléted, hogy elhozz magaddal egy fontos bizonyítékot Ügyes vagy.

– Én ezt multi-taskingnak hívom – válaszolom lehunyt szemmel. – Erről beszélek neked már egy ideje.

24

2007.08.13.

Sam kihúzta magát és bement a kihallgatóhelyiségbe, ahol Simon, Charlie és Jonathan Hey ült. Kiürítette a bizonyítékokat tartalmazó, felcímkézett zacskó tartalmát az asztalra. Nedves, áporodott szagú zöld ruha volt.

– Amy egyenruhája – közölte.

Hey hátrahőkölt.

– Ezt viselte, mikor meghalt – nézett rá keményen Charlie. – Maga levetkőztette. Ha tévednék, javítson ki, mit jelentenek ezek a ruhák. Miért nedvesek és áporodottak?

Semmi. Semmi válasz.

– Amy volt az – mondta Charlie. – Amy ölte meg Encarnát.

Hey üveges szemmel rázta a fejét. Nem kért ügyvédet, úgyhogy nem volt jelen senki, aki megakadályozhatta volna Charlie-t, hogy majdnem negyvenszer elismételje ugyanazt a dolgot. Az ügyvédek, ahogy a bankárok is, gondolta Hey, abból élnek, hogy kihasználnak másokat.

Sam nem tudta, mit gondoljon. Bízott Charlie ítéletében, és az is sokat számított, hogy Simon támogatta a lány elméletét, de Sam Hey szájából akarta hallani.

– Ki mást akarna ilyen elszántan védelmezni, mint Amyt? Hajlandó magára vállalni két gyilkosságot, amit el sem követett – szögezte le Simon. – A Harbardhoz hasonló keselyűk alig várják, hogy megírhassák a cikkeiket és könyveiket az ötéves kislányról, aki megölte az anyját.

– Megölném – suttogta.

– Harbardot nem érdekelné, fájdalmat okoz-e magának – mutatott rá Charlie. – Egyedül a siker érdekli, és ezt maga is tudja. Ráadásul a média is ugrana a témára. Ezzel a sztorival szinte minden tévéműsorba meghívnák. Gondolkozzon Harbard fejével, aztán mérlegelje, megéri-e ekkora labdát feldobni neki. – Előrehajolt. – Ha elmondja nekünk az igazságot, mármint az egész történetet, nem kovácsolhat tőkét a maga családjának tragédiájából. Nem lehet majd családirtóként beállítani Encarnát.

Sam érdeklődéssel figyelt. A társai új megközelítést használtak: Heyt az általa jól ismert ördöggel fenyegették. Imádkozott, hogy működjön a dolog.

– Igaza van – vette át Simon a szót. – Harbard teljesen gátlástalan: minden tényt a saját rögeszméjének az alátámasztására használ. Sokszor már azelőtt nyilatkozik, hogy alaposabban megvizsgálná az adott esetet. Ha mi nem vádoljuk magát Amy és Encarna halála miatt – és ez egyáltalán nem áll szándékunkban –, vajon milyen következtetésre fog jutni a kollégája? Maga mondta nekem, hogy könyvet akar írni Geraldine Bretherickről, de most már tudja, hogy nem Geraldine ölte meg magát és Lucyt. Maga szerint meddig tart, amíg rájön, hogy a legegyszerűbb, ha Encarnát behelyettesíti a képletbe? Amennyiben elmondja nekünk az igazat, megígérem magának, hogy senki nem fogja komolyan venni Harbard hagymázos elméletét. – Simon hangja elcsuklott. Ő és Charlie napok óta gyúrták Heyt. – Most még tehet valamit a családjáért Ne bízza olyasvalakire, aki nem ismerte őket, vagy nem törődött velük.

Hey feje megmozdult. Bólintás volt? Egy apró biccentés?

– Mondja el nekünk, mit talált azon a napon, amikor Encarna és Amy meghalt – folytatta Sam nyugodt hangon, bár mindennek érezte magát, csak nyugodtnak nem. – Mikor ért haza? Hol volt?

Hey maga elé meredt. Valami láthatatlan rettenet tartotta fogva.

– Maga kereste őket, de senki se válaszolt? – kérdezte Sam.

– Az egyik kollégám búcsúbuliján voltam. Még csak nem is kedveltem azt az embert. Későn értem haza. Ha nem mentem volna el, Amy és Encarna még élne. – Eltakarta a kezével a szemét. – Mindenki élne.

– Mit talált a fürdőszobában, Jonathan?

– Holtan feküdtek a fürdőszobában. Mindketten. És ott volt a… lámpa. Az is a vízben volt. Amy éjjeli lámpája. És az a könyv, amit Encarna olvasott.

– Agyoncsapta őket az áram.

– Igen. Amy… Encarna testén feküdt, még mindig az iskolai egyenruháját viselte. Átázott. Azt gondoltam, baleset volt – zokogta Hey. – Beesett a lámpa, és Amy, mikor látta, hogy Encarna bajban van, bizonyára megragadta, megpróbálta kihúzni, és mivel a fürdőkád olyan rohadt alacsony… Biztosan megpróbálta kihúzni. Két kézzel szorította Encarna karját. Úgy kellett lefeszegetnem az ujjait. – Megborzongott. – Még csak ötéves volt! Pánikba esett, mikor látta, hogy haldoklik az anyja, és nem tudta, hogy ha beteszi a kezét a vízbe, a saját életét is kockáztatja. Nem akarhatta megölni Encarnát, nem igazán – egy ötéves nem tudja, milyen megölni valakit.

Sam megpróbálta elképzelni. Nehéz volt.

– Maga azt akarta hinni, hogy baleset volt – mondta Charlie. – De a lelke mélyén nem hitte. Gyanította, hogy bármilyen rövid időre is, de Amy bántani akarta az anyját. Vagy legalábbis ettől félt. Attól, hogy szándékosan nyomta bele a vízbe a lámpát.

– Nem! – Hey szeme vadul lobogott Folyamatosan a haját simogatta. – Nem. Nem.

– Nem? Akkor miért nem hívta a mentőket, ha tragikus baleset volt? Miért temette el őket Bretherickék kertjében?

– Nem tudom. Nem tudom, miért tettem.

– Nincs túl sok önbizalma, igaz, Jonathan? – kérdezte Simon. – A szakmai sikerei dacára sem. Arra gondolt, hogy azokat a holttesteket, amelyeket olyan gondosan elrejtett, egy napon meg fogják találni – mert egyszerűen ilyen a maga szerencséje, nem igaz? És magának meg kellett védenie Amyt, nehogy az emberek megtudják, mit tett. Levetkőztette, így ő is áldozatnak látszott, ha valaki valamikor megtalálná őt és Encarnát.

Hey úgy festett, mint aki mindjárt elájul.

– Igen – suttogta.

Charlie vette át a szót.

– Mindenki tudja, hogy a gyilkosok nem mezítelenek és nincsenek eltemetve. Az áldozatok igen. Levette Amy ruháit, hogy meggyőzze magát és mindenki mást, hogy baleset történhetett. Hogy Amy és a mamája együtt fürödtek, és az olvasólámpa talán beleesett a vízbe. Ezt a sztorit találta ki arra az esetre, ha megtalálják a holttesteket, Jonathan?

– Vagy azt tervezte, hogy azt a benyomást kelti, mintha Encarna ölte volna meg mindkettőjüket? – kérdezte Simon. – Családirtás. A felesége a maga munkájából vette az ötletet, ezt mondhatta volna mindenkinek, és azért temette el a holttesteket, hogy védje a felesége renoméját. Ha ezt mondja, senki nem gyanítja, hogy valójában Amyt akarja megvédeni.

– Nem tudom – válaszolta bizonytalanul Hey. – Talán.

– Amy mondta valaha magának, hogy meg akarja ölni az anyját? – kérdezte Sam.

– Most már eleget tudnak. Eleget mondtam.

Sam Amy Oonagh O’Harától kapott e-mailjeire gondolt. Hogy van a mamád? Jól van a mamád? Oonagh ezt a kérdést, vagy ennek valamilyen verzióját tette föl minden üzenete végén.

– Megmondta neki – fordult Sam Simonhoz és Charlie-hoz. – Amy elmondta Oonagh-nak is, és Oonagh elmondta Lucy Brethericknek.

Ez lehetett az a titok, amit Lucy kikényszerített Oonagh-ból, amitől Oonagh olyan rosszul érezte magát, miután felfedte. – Ezért ölte meg Lucyt.

Sam nem volt benne biztos, hogy igaza van, míg meg nem látta Hey arcát.

– Miféle gyerek tesz ilyet? – sziszegte Hey. Szomorúságán átütött a vak gyűlölet. – Mindenki azt hitte, Lucy Bretherick egy angyal volt. Mond ilyet egy angyal egy apának a saját gyerekéről? – Nem várt választ a kérdésre. – Hadd mondjam el, milyen volt valójában Lucy. Encarna és én nem bírtuk elviselni. Hatalmaskodó, hencegő… némber. A szülei nap mint nap biztosították róla, hogy mindenki másnál különb. Undorító volt. Pedig tényleg nagyon igyekeztem megkedvelni Geraldine kedvéért. Úgy szerettem volna, ha egy család lehetnénk. De soha nem teljesült volna a vágyam, most már látom. Az a legjobb, ha a saját gyerekét neveli az ember.

Simon hideget érzett a csontjaiban.

– Mi történt azon a napon, mikor Geraldine és Lucy meghalt? – kérdezte. – Maga Corn Mill House-ban volt. A napló miatt?

Hey bólintott.

– Geraldine befejezte a fordítást. Rettegett, hogy dühös leszek rá, és azt mondogatta, hogy nem kellene elolvasnom, de én nem haragudtam, ő sírva fakadt. A végén én vigasztaltam. Semmi nem lepett meg a naplóban – csak több volt, mint amennyit Encarna általában mondogatni szokott. Néhány rettenetes dolgot is leírt Lucyről, hogy meg akarta ütni és pofozni. Sikerült meggyőznöm Geraldine-t, hogy nem gondolta komolyan, hogy csak szabadjára engedte az indulatait.

– Mikor történt ez? – kérdezte Simon. – Melyik napon?

– Miért? – Hey türelmetlen volt. – Augusztus elsején.

Kevesebb mint két hete, gondolta Sam. Lehetséges ez?

– Folytassa – mondta Simon.

Hey váratlanul elmosolyodott. Szerény mosoly volt, mintha hálás lenne, hogy beszélhet.

– Számos hivatkozás volt a naplóban Amy éjjeli lámpájára.

– Tudjuk. Lefordítottuk. Az egészet.

– Geraldine nem értette, hogy Amy miért nem hagyta békén Encarnát a fürdőkádban, és miért kiabálta: „Engem nem csap meg az áram, de téged igen.” – Hey gyötrődő hangot hallatott, aztán bocsánatot kért. – Ezt a mondatot természetesen kitöröltem a naplóból, miután Geraldine meghalt.

– Meséljen Lucyről – mondta Sam.

– Nem tudtuk, hogy ott van. Miközben beszélgettünk, mögénk lopózott… Az angyal kihallgatta a beszélgetésünket. Hazudtam. Azt mondtam Geraldine-nak, fogalmam sincs, Amy mire gondolhatott – azt mondtam, nem jelent számomra semmit. És akkor Lucy rátett egy lapáttal. „Amy azt mondta, hogy megöli a mamáját.” Elégedettnek látszott, mint mindig, ha dicséretet várt. Geraldine dühöngött. Mondta Lucynek, hogy ne legyen tapintatlan és csúnya kislány, de Lucy nem hallgatott el. Közölte, hogy Oonagh O’Hara azt mesélte, hogy Amy mondta neki, hogy megöli Encarnát úgy, hogy belenyomja a lámpáját a vízbe, mikor legközelebb olvas a kádban. Oonagh csak azért van még életben, mert nem tudtam a módját, hogyan kapjam el.

Charlie bólintott.

– Szóval meg kellett ölnie Geraldine-t és Lucyt. Mert tudták. Ismerték Amy titkát, és meg akarta védelmezni a lányát.

– A puszta kezemmel öltem meg Lucyt, de… Geraldine fontos volt nekem, mint mondtam. Nem akartam felzaklatni.

– Szóval elnézést kért és elment – mondta Simon. – Elment drogot szerezni, ami kiüti őket.

– Nem tudtam volna megölni Geraldine-t, ha… ébren van. Nem vagyok gyilkos, Simon. – Hey könyörgő pillantást vetett a rendőrre. – Nem tudtam volna megtenni. Talán igaza van. Felkerestem a… hogy is mondta? Sittesemet? Találkoztam Billyvel. Tőle megszereztem azt, amire szükségem volt, és ő elmondta, hogyan kell használni. Mikor visszamentem Corn Mill House-ba, még aznap, Geraldine bocsánatot kért tőlem. Azt mondta, Lucy füllentett. Geraldine nagyon megkönnyebbült, hogy újra lát. Hey arca felderült. – Soha nem felejtem el. Azt mondta: „Hála istennek! Úgy aggódtam maga miatt.” Piros volt a szeme, és Lucyé is. Általában nem veszekedtek, de… Geraldine bizonyára jól leteremtette.

– Azután mi történt?

– Semmi.

Semmi? Hihetetlen ez az ember, gondolta Sam.

– Valamennyiünknek készítettem egy italt. A drogot beletettem Geraldine és Lucy italába. – Hey tekintete összeakadt Simonéval. – Nem akartam, de… Lucy soha nem füllentett. Az a gyerek mániákusan igazat mondott. Ha még én is tudtam, Geraldine-nak is tudnia kellett. Aztán elkezdett azon töprengeni, vajon Encarna és Amy tényleg Spanyolországban vannak-e. – Köhintett. – Inkább nem beszélnék erről a részről.

– A gyilkosságokról – mondta Simon.

– Azután… megtaláltam a napló fájlt Geraldine laptopjában. Megváltoztattam a neveket, kitöröltem minden bejegyzést vagy részletet, ami túl konkrét volt, hogy el lehessen hinni, hogy Geraldine-é, mindent, ami túl konkrét részlet volt Encarna életével vagy munkahelyével kapcsolatban. Csak pár absztrakt átmenet maradt.

– Ne higgye – jelentette ki Simon. – Geraldine anyja meg tudta mondani, hogy sose veszekedett a lányával a Hosszú álom feliratú bögre miatt.

– Zaklatott lelkiállapotban voltam. Átsiklottam a részletek felett. Rosszul értelmeztem a dolgokat.

– Encarna csak áprilisban kezdte Írni a naplóját – mondta Charlie. – Huszonkét bejegyzést tett április tizedike és május tizennyolcadika között. A legtöbb ember január elsején kezdi a naplóját.

– Ő akkor kezdte, mikor Michelle-nek új barátja lett – válaszolta Hey. – Encarna rettegett, hogy Michelle elhagy bennünket. Ekkor kezdett teljesen kiakadni. Akkor bukkant föl a fekete jegyzetfüzet.

Pár pillanatig mindenki hallgatott. Majd Sam megszólalt:

– Köszönöm, Jonathan. Köszönöm, hogy elmondta nekünk az igazságot.

Simon helytelenítő pillantása szinte égette a bőrét. Sam ezt az egy dolgot nem szerette Simonban: nem sajnált meg senkit és nem is bocsátott meg soha.

Hey bólintott.

– Köszönöm magának, őrmester. Mindegyiküknek. Segítettek sok mindent megértetni velem. Csak remélem, hogy lesz lehetőségem egy napon mindent megmagyarázni Sallynek. Simon?

Simon kelletlenül pillantott rá.

– Ne feledje a legfontosabbat – figyelmeztette Hey. – Amy megpróbálta megmenteni Encarnát. Ezért került a vízbe. Úgy halt meg… – reszketős mosoly terült el az arcán –, hogy meg akarta menteni az anyját.

25

2007. 08.16.

– Látni akart, uram? – kérdezte Charlie.

Mit akarhat a Hóember? Nem volt üresedés a nyomozóosztályon; Sam Kombothekra látta el Charlie munkakörét. Te akartad így, emlékszel?

– Mindig öröm, ha láthatom, őrmester – Proust a „Világ legjobb nagypapája” feliratú bögre szélén körözött a mutatóujjával. – Még akkor is, ha éppen Encarna Oliva naplójának visszataszító részleteit kell megvitatnunk. Igazam van, ha feltételezem, hogy a spanyol eredetin túl még három változat van ebből az átkozott irományból?

– Így igaz, uram.

– És az a három verzió…

– Geraldine Bretherick első, szó szerinti fordítása; Geraldine Bretherick megbuherált fordítása, és a harmadikat Manolo Galan, volt cambridge-i kollégám készítette.

– Ami elég kevés hasonlóságot mutat Geraldine második változatával. – Proust szigorú pillantást vetett a bögrére. – Ugyanannak a szövegnek a fordítása, mégis valahogy egészen más.

– Igen, uram.

– Egyetért?

– Igen, uram.

– Írja le a különbséget, ahogy maga látja – dőlt hátra Proust a székében.

– Geraldine megbuherált fordítása…

– Lenne szíves abbahagyni a „megbuherált” szó használatát? A „szerkesztettre” gondol?

– Geraldine szerkesztett fordítása… nem tudom, energikusabb, sokkal… Tudom, hogy szörnyen hangzik, uram, de szórakoztatóbb.

– Galan professzor változata szelíd és jellegtelen, sőt sivár – vetette oda Proust. – Geraldine Bretherick… helyenként mintha azt akarná, hogy nevessünk.

– Tudom, mire gondol, uram.

– Miért? Maga szerint?

– Simon és Sam mit gondol? – kerülte meg Charlie a kérdést.

– Hogy Mrs. Bretherick túlságosan jó, kedves és naiv teremtés volt ahhoz, hogy olyan szörnyetegnek mutassa Encarna Olivát, amilyen kétségtelenül volt – jelentette ki Proust – Vagy nem ért egyet velem?

– Nem vagyok biztos…

– Ki vele, őrmester.

Charlie Bretherickék esküvői évfordulós kártyájára és a bennük foglalt üzenetekre gondolt, amelyek olyan kimódoltak, olyan… udvariasak voltak. Bizonyára nagyon nehéz folyton udvariasnak lenni, bármennyire is szereti a férjét az ember. Lucy Bretherickre gondolt. Geraldine számára is minden bizonnyal gondot okozott, hogy miközben megpróbált tökéletes anya lenni, rájött, hogy imádott lánya nem tökéletes, és képes pokollá tenni más gyerekek életét.

Az anyukád nem szeret téged, Amy.

– Azon gondolkodom, vajon Geraldine akár a legcsekélyebb mértékben is kedvelte-e Encarnát – mondta Charlie. – A frusztrációjával együtt. Ha együtt érez az ember valakivel, és megérti, hogyan érez a másik, és talán már ő is érzett hasonlót néha… nos, akkor megértőbben tekint rá – sóhajtott fel. Idáig eljutott: talán Proust hagyja elmondani a többit is. Férfi lévén, semmi kétség, hogy elutasítóan fog reagálni. – Talán Geraldine is dögre unta – elnézést a szóhasználatért –, unta, hogy tökéletes anya és feleség legyen. Ugyanakkor az, hogy Jonathan Heynek akart segíteni, a nem létező gyermekelhelyezési ügyben, és lefordította a naplót, lehetőséget teremtett rá, hogy életre keltse saját alteregóját. Így szabadon szólhatott a rossz kislány hangján, kifejezhette a gondolatait, érzéseit, amit nem tehetett volna meg, ha nincs módja elbújni valaki más álarca mögé…

Charlie látta, hogy Proust tekintete megkeményedik a szavaira. Abbahagyta.

– Bizonyára nem azt akarja mondani, hogy Geraldine Bretherick ugyanúgy érzett az anyasággal kapcsolatban, mint Encarna Oliva?

– Egyáltalán nem. De nem tudom, hogy egy-egy apró részletben, olykor-olykor, és…

– Mit és, őrmester? Nyögje ki.

Charlie úgy döntött, bátor lesz.

– Még sose fedezett fel olyan érzéseket önmagában, amelyek teljességgel idegenek magától, uram? És ennek ellenére bizonyos örömet jelentenek?

– Nem – jelentette ki türelmetlenül Proust. – Kérem, ne merüljünk el a spekulációkban, őrmester. Maradjunk a tényeknél. Csak ezek számítanak.

– Igen, uram.

Charlie már az ajtónál járt, mikor Proust felmordult.

– Egyébként Lizzie egyetért magával. A naplót illetően, Geraldine…

– Igen?

– Nos, ha maga is így gondolkozik, nem csodálom, hogy a férfiak mindig magukhoz ragadják a kezdeményezést. Lizzie azt mondja, gratulálnom kell magának. Gratulálok, őrmester.

Charlie csaknem elnevette magát; Proust még soha nem látszott mogorvábbnak vagy kevésbé lelkesnek.

– Mihez, uram?

– Magához és Waterhouse-hoz. A közelgő esküvőjükhöz.

Proust dobolt a bögréjén. Láthatóan véget akart vetni a beszélgetésnek, és nem ő volt az egyetlen.

Charlie érezte, hogy leesett az álla.

– Uram, én… nem egészen…

A Hóember felemelte a kezét.

– Nem érdekel hogyan jutottak ide, őrmester, bőven elég, hogy a végeredményt ismerem. Semmi kétség, megvannak az okai – az érzelmi okai –, amiért így döntött. – A Hóember helytelenítőn csóválta a fejét. – Mivel nem kérdezte a véleményemet, most már megtartom magamnak.

Mit felelhetett volna Charlie? Köszönetét morgott, és fülig vörösödve elszaladt. Azt hitte, mindjárt felrobban dühében. A rohadék Simon – az az ostoba, arrogáns, eltévedt… elmebeteg. Megmondta Proustnak, hogy összeházasodnak? Mi az ördögöt akart ezzel?

Köszönetnyilvánítás

Mérhetetlenül hálás vagyok a következő emberek segítségéért: Mark és Cal Pannone, Kurt Haselwimmer, Caroline Fletcher, Guy Martland, Isabel Galan, Tom Palmer, James Nash, Ray French, Wendy Wootton, Narmal és David Sandhu, Dan, Phoebe és Guy Jones, Jenny, Adéle és Norman Geras, Susan Richardson, Suzie Crookes, Aimee Jacques, Katie Hill, Joanne Golenya.

Ez a harmadik krimim, és ennek megjelenése kiváló alkalom arra, hogy köszönetét mondjak mindazoknak az embereknek, akik lelkesen segítettek az elejétől fogva: a kitűnő Peter Straussnak, Rowan Routhnak és Jenny Hewsonnak a Rogers, Coleridge & White-nál, és a Hodder fantasztikus csapatának: Tanyának, Lucynek, Laurának, Liznek, Richardnak, Ronnak, Aslannak, Martinnak, Jamie-nek, Lisának, Nicknek, Sue-nak, Kellynek, Pippának, Helennek, Suzie-nek, Alexnek, Alixnek, Auriolnak, Dianának, Rebeccának, Anneberthnek, Francescának, Jennek, Toninak, Kerrynek. Leninek, Emmának, Willnek, Peternek, Henrynek.