SOPHIE HANNAH

idegen arcocska

Minden anya rémálma…

A kiadás alapja

Sophie Hannah: Little Face

First published in Great Britain

in 2006 by Hodder & Stoughton

Médiatámogató

Fordította

Rindó Klára és Szabados Tamás

Felelős szerkesztő

Dezsényi Katalin

Kiadói programvezető

Tímár Rita

Borítóterv

Kiss Áron

Borítókép © Stephanie Connell, StockFreeImages.com

ISBN 978-963-09-7053-2

Minden jog fenntartva

Felelős kiadó Kocsis András Sándor

a Kossuth Kiadó Zrt. elnök-vezérigazgatója

A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja

Műszaki vezető Badics Ilona

www.kossuth.hu / e mail: kiado@kossuth.hu

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint

négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Zrt. munkája Felelős vezető György Géza vezérigazgató

Beryl nagymamámnak, szeretettel

1

2003. szeptember 26., péntek

Odakint vagyok. Alig pár lépésre a bejárati ajtótól, de már kint vagyok a házból, és senki sincs velem. Mikor ma reggel felébredtem, nem hittem volna, hogy ma lesz az a nap, amikor megteszem. Nem éreztem magam jól, pontosabban szólva nem is voltam jól. Vivienne telefonja adta meg a végső lökést.

– Hidd el, soha nem fogsz készen állni – mondta. – Vágj bele.

És igaza lett. Megtettem. Meg kellett tennem.

Végigmegyek a kövezett udvaron, a földúton meg a murvás ösvényen. Csak a kézitáskámat viszem magammal. Furán könnyűnek érzem magam. A fákat mintha ragyogó gyapjúból kötötték volna: vörösekből, barnákból, itt-ott zöldből. Ez nem a régi, jó megszokott világ, amiben járkálni szoktam. Minden elevenebb, mintha az eddig természetesnek vett környezet a figyelmemet követelné.

A kocsim az ösvény végén parkolt, a The Elmst a főúttól elválasztó kapu előtt. Nem lenne szabad vezetnem.

– Ostobaság – söpörte le Vivienne egy cöccenéssel az orvosi tanácsot. – Nincs is messze. Ha gondosan betartod az összes hülye szabályt, bármit bátran megtehetsz.

Nem vagyok biztos magamban, mégis úgy érzem, menni fog a vezetés. Egészen jól felépültem a műtét után. Ez az orbáncfűnek is köszönhető, amit saját elhatározásból szedek, vagy talán a szellem diadala az anyagon: erősnek kell lennem, tehát az vagyok.

Elfordítom a slusszkulcsot, és jobb lábammal keményen a gázpedálra lépek. A kocsi életre morran. Kikanyarodom az útra és figyelem, ahogy egyenletesen gyorsulok. Nulláról százra fél óra alatt – tréfált velem apám, amikor a Volvo még az övé és anyáé volt. Addig használom ezt a kocsit, míg darabokra nem hullik. Jobban emlékeztet a szüleimre, mint bármi más. Olyan érzés, mintha régi, hű családtag lenne, aki éppoly szeretettel őrzi apa és anya emlékét, mint én.

Letekerem az ablakot, kortyolok egyet az arcomba csapó friss levegőből, és úgy hiszem, sokkal több közlekedési dugóról szóló horrortörténetre lesz szükség, hogy az ember ne a szabadságra asszociáljon a kocsikról. Miközben a mezők és tanyák mellett kanyargó, majdnem üres úton robogok, erősebbnek érzem magam, mint amilyen vagyok. Kellemes illúzió.

Gondolataimat elterelem Florence-ról és a köztünk növekvő távolságról.

A vidéken megtett, nagyjából hat kilométer után az út, amin haladok a legközelebbi városka, Spilling főutcájára vált. A közepén piactér, mindkét oldalon zömök Erzsébet-kori épületek hosszú sora pasztellszínűre festett homlokzattal. Némelyikük mára bolt lett. A többiben, úgy képzelem, vén sznobok laknak, bifokális szemüveges, unalmas alakok, akik vég nélkül Spilling történelmi örökségéről locsognak. Valószínűleg nem szép tőlem. Vivienne határozottan kikéri magának, hogy Spillingben él, bár ez a házához eső legközelebbi település. Ha megkérdezik, hol lakik, egyszerűen azt válaszolja, „The Elmsben”, mintha a háza jól ismert település lenne.

Miközben a lámpára várok, táskámban a Vivienne-től kapott útmutatót keresgélem. A kis körforgalomnál balra, aztán rögtön jobbra, és figyelni kell a kiírást. Tényleg meg is pillantom: Waterfront – tengerkék háttér előtt vastag, fehér, dőlt betűk. Bekanyarodom a kocsibejáróra, megkerülöm a négyszögletes, kupolával ellátott épületet, és leparkolok a mögötte lévő hatalmas parkolóban.

Az előcsarnok liliomillatban úszik. Feltűnik, hogy a virágok magas, négyszögletes vázában állnak csaknem minden sima felületen. A szőnyeg – tengerészkék, rózsaszínű rózsákkal – drága, az a fajta, amelyik akkor sem látszik piszkosnak, ha tényleg az. Az emberek sporttáskákkal jönnek-mennek, néhányuk verejtékezik, néhányan éppen most zuhanyoztak.

A recepciónál tüskés hajú, segítőkész, szőke fiatal lány fogad. A kitűzőjén a Kerilee név áll. Örülök, hogy a Florence nevet választottam a lányomnak, valódi nevet, aminek története van, nem pedig olyat, amely úgy hangzik, mintha egy tizenöt éves popsztár marketingcsapata agyalta volna ki. Aggódtam, hogy David vagy Vivienne megvétózza, de szerencsére mindkettőjüknek tetszett.

– A nevem Alice Fancourt – mondom. – Új tag vagyok.

Átadom az adataimat tartalmazó borítékot. Mulatságos, hogy Kerileenek fogalma sincs, milyen jelentős számomra ez a nap. Találkozásunk egészen másképpen rögzül az agyunkban.

– Ó! Ön Vivienne menye. Most született kisbabája! Pár hete, igaz?

– Úgy van.

A Waterfront-tagság Vivienne ajándéka, vagyis inkább jutalom, amiért unokát szültem neki. Azt hiszem, ezer fontba is belekerül évente. Vivienne azon kevesek egyike, akik éppoly nagylelkűek, mint amilyen gazdagok.

– Hogy van Florence? – érdeklődik Kerilee. – Vivienne teljesen odavan tőle. Felix örül, hogy kishúga született, igaz?

Furcsa, hogy így beszélnek Florence-ről. Számomra mindig ő az első – az én első gyerekem, a legelső. De Davidnek ő a második gyereke.

Felixet jól ismerik a Waterfrontban. Csaknem annyi időt tölt itt, mint amennyit az iskolában, ifjúsági golftornákra jár, úszásra és gyerekfoglalkozásokra, miközben Vivienne megosztja az idejét a tornaterem, a medence, a szépségszalon és a bár között. Úgy látszik, mindkettejüknek bejön a hely.

– Szóval már jól van? – érdeklődik Kerilee. – Vivienne mesélt a szülésről. Elég nehéz lehetett.

Kissé meghökkenek.

– Igen, tényleg rémes volt. De Florence hál’ istennek jól van, és ez a lényeg. – Hirtelen rettenetesen hiányzik a lányom. Mit keresek egy egészségfarm recepcióján, ahelyett hogy gyönyörű kislányommal lennék? – Ma hagytam el először a házat, amióta kijöttem a kórházból. Tényleg nagyon fura.

Rendes körülmények között nem osztom meg az érzéseimet vadidegenekkel, de mivel Kerilee ismeri Florence születésének körülményeit, úgy döntök, ezúttal kivételt tehetek.

– Akkor nagy nap ez a mai – cseveg Kerilee. – Vivienne azt mondta, lehet, hogy kicsit bizonytalan lesz.

– Igen? – Vivienne mindenre gondol.

– Igen. Azt mondta, vigyem a bárhoz, mielőtt bármibe kezdenénk, és kínáljam meg egy hatalmas koktéllal.

Felnevetek.

– Sajnos haza is kel) vezetnem. Bár Vivienne…

– …szerint minél spiccesebb az ember, annál óvatosabban vezet – fejezi be Kerilee a mondatot, és mindketten nevetünk.

– Akkor beírom a rendszerünkbe, jó? – Az előtte álló számítógéphez fordul, ujjai a klaviatúrán egyensúlyoznak. – Alice Fancourt. Lakcím? The Elms, igaz? – Látszik, hogy el van ragadtatva. A legtöbb helybéli pontosan tudja Vivienne otthonának nevét, még ha nem is ismerik a tulajdonost. A The Elms a Blantyre család utolsó lakhelye volt, Spilling egyik hírneves családjáé, akik királyi rokonsággal is büszkélkedhettek, míg aztán az utolsó Blantyre is meghalt, és az 1940-es években Vivienne apja megvette a birtokot.

– Igen – felelem. – Jelen pillanatban a The Elms. – Magam elé képzelem a lakásomat a Streatham Hillen, ahol Daviddel kötött házasságomig éltem. A tárgyilagos szemlélő számára sötétnek és dobozszerűnek tűnhetett, de én szerettem. Otthonos kis kuckó volt, rejtekhely, ahol senki nem talált meg, különösen az egyre fenyegetőbb és akarnok pácienseim nem. A szüleim halála után ez maradt az egyetlen hely, ahol úgy éreztem, önmagam lehetek, akár magányos és szomorú anélkül, hogy bárki megítélt volna emiatt. A lakásomban az lehettem, aki valójában voltam, sérült ember, miközben a külvilág ezt nem volt hajlandó tudomásul venni.

A The Elms túl nagy ahhoz, hogy kényelmes legyen. A Daviddel közös ágyunk a francia kastélyokban mutogatott, vörös zsinórral körbevett nyoszolyákra emlékeztet. Hatalmas. Négy ember is elférne benne, de soványból talán öt is. Vivienne isteni léptékűnek nevezi.

– A duplaágyak törpe egereknek valók – mondja. Florance-nek tágas, régi bútorokkal berendezett gyerekszobája van, ablak alatti kispaddal és kézzel faragott hintalóval, amely Vivienne-é volt kiskorában. Felix két szobát foglal el, és egy hosszú, keskeny játszószobát a padláson, ahol a játékait, könyveit és cuki mackóit tartja.

A ház legfelső emeletéről lélegzetelállító kilátás nyílik. Derült napokon egyik oldalról egészen Culver Ridge-ig ellátni, a másikról Silsford templomának tornyáig. A kert akkora, hogy különböző kertekre osztották, némelyiket vadon hagyták, egy-kettőt gondoznak. Valamennyi ideális arra, hogy meleg napokon az ember babakocsit tolva sétálgasson benne.

David nem látja értelmét az elköltözésnek. Mikor szóba hozom, előadja, milyen keveset költhetnénk a házunkra.

– Tényleg fel akarsz adni mindent, amit a The Elms kínál egy kétszobás sorházi lakásért, aminek még kertje sincs? – kérdezi. – Most Spillingben dolgozol. Kényelmes anyával együtt élni. És nem akarsz hosszabban utazgatni, igaz?

Nem mondom senkinek, de a szomorúság ködként borul rám, amikor eszembe jut, hogy visszamegyek dolgozni. Most már másként látom a dolgokat, és nem tehetek úgy, mint ha nem így lenne.

– Hívom Rosst, a tagsági ügyekkel foglalkozó tanácsadónkat, hogy körbevezesse önt a létesítményben. – Kerilee hangja hoz vissza a jelenbe. – Aztán, ha kedve támad, úszhat, vagy használhatja a tornatermet…

A bensőm összerándul. Elképzelem, amint felszakadnak a varratok, és szétnyílik a még rózsaszínű heg.

– Ez még kissé korai lenne – mondom, az egyik kezemet a hasamra téve. – Még csak egy hete jöttem ki a kórházból. De nagyon szívesen körülnézek, és talán megiszom egy koktélt.

Ross alacsony, festett szőke hajú dél-afrikai férfi, lába izmos és barnára sült. Megmutat egy nagyobb tornátermet, amelynek lakkozott fapadlóján a legkülönfélébb erőgépek sorakoznak. Az emberek lycra sportöltözékben futnak, sétálnak, bicikliznek, sőt eveznek a sima, fekete és ezüst szerkezeteken. Sokuk fülhallgatót visel, és a mennyezetről lógó tévéképernyők során bámulja a napközben sugárzott beszélgetős műsorokat, miközben a végtagjai a fémet és a gumit nyüvik. Kezdem érteni, miért néz ki ilyen jól Vivienne a korához képest.

Ross megmutatja a huszonöt méteres úszómedencét, és felhívja a figyelmemet a víz alatti világításra. A víz ragyogó, csillogó türkiz, mintha csak egy hatalmas, akvamarin ékkő folyékony formája lenne, amely mozgás közben elkapja és szétszórja a fényt. A medencét kőborítás veszi körbe, mindkét végén római lépcső vezet le. A mellette álló területet rózsaszínű márványoszlopok veszik körbe, köztük a kerek, pezsgő jakuzzi. A pereméig megtöltötték, a tajték és a hab kicsap belőle. A medence másik oldalán édes, fenyőillatú szauna található és egy gőzfürdő, melynek üvegajtaját pára borítja. Hirtelen doboló hang riaszt meg, felpillantok: az eső kopog az üvegkupolán.

Szemügyre veszem a női öltözőt, miközben Ross odakint vár. Mint minden más a Waterfrontban, ez sem csupán funkcionális. A padlót vastag, szilvaszínű szőnyeg borítja, a vécéket és a zuhanyzókat fekete palalemez. Minden felületen valami csábító dolog vonzza a szemet: puha fehér fürdőlepedők, a Waterfront lógójával ellátott ajándék fürdőruhák, kézkrémek, samponok, hajkondicionálók, testápolók, még körömreszelő is. Három nő szárítkozik és öltözik. Az egyik a hasát törli egy törülközővel, amitől elszédülök. A másik felpillant, miközben a blúzát gombolja, és rám mosolyog. Erősnek és egészségesnek látszik. A lábán erős rózsaszínű a bőr a melegtől. Teljesen felöltözve gyengének, esetlennek éreztem magam, zavarba jövök.

A számozott faszekrények felé fordítom a figyelmemet. Némelyik résnyire nyitva áll és kulcs lóg ki belőle, a többiben nincs kulcs; zárva van. Addig járok körbe, amíg megtalálom Vivienne 113-asát, amit azért választott, mert Felix január tizenharmadikán született, és mert irigylésre méltó helyet foglal el, közel a zuhanyzókhoz és az „Úszómedencék” feliratú ajtóhoz is. Vivienne a Waterfront egyetlen tagja, akinek saját, fenntartott szekrénye van, amit más nem használhat. A recepción tartják a kulcsát. Nem kell nap mint nap ide-oda fuvaroznom a holmimat, mondja.

Ross a folyosón vár a törülközőtárolónál, amikor előbukkanok az öltözőből.

– Tetszik? – kérdezi.

– Felettébb.

Minden olyan, amilyennek Vivienne leírta.

– Van valami kérdése? Tudja, hogyan működnek a szekrények? Egy fontot kell a résbe dobni, hogy becsukódjanak, amit aztán természetesen visszakap.

Bólintok, és várom, hogy Ross közölje, nekem is saját szekrényem lesz, de nem teszi. Kissé csalódott vagyok.

Körbevezet a Chalfonton, a fitneszklub csinos éttermén, és a vidám, zajos, álamerikai Chompers kávézóban, amiről tudom, hogy Vivienne rühelli. Aztán a tagok számára fenntartott bárba megyünk, ahol Ross Tara gondjaira bíz. Úgy döntök, merész leszek és iszom egy koktélt abban a reményben, hogy kicsit megnyugszom. Felveszem az itallapot, de Tara szól, hogy már készített nekem egy hizlaló keveréket tejszínből és kahluából. Mint kiderült, Vivienne előre megrendelte.

Nem engedik, hogy fizessek az italért, amin nem lepődöm meg.

– Szerencsés lány maga – mondja Tara. Feltehetőleg azért, mert Vivienne menye vagyok. Kíváncsi lennék, tud-e Lauráról, aki korántsem volt ilyen szerencsés.

Gyorsan lenyelem a koktélt, és igyekszem nyugodtnak és gondtalannak látszani. Minden bizonnyal én vagyok a legkevésbé nyugodt ember az épületben. Szeretnék hazamenni a The Elmsbe, Florence-hez. Rájövök, hogy a lelkem mélyén már abban a pillanatban haza akartam menni, hogy kiléptem az ajtón. Most, hogy láttam, mi mindent tud nyújtani a Waterfront, nyugodtan hazamehetek. Elvégeztem, amiért elindultam.

Kint elállt az eső. Túllépem a sebességkorlátozást a hazafelé vezető úton, az alkohol zubog az ereimben. Bátornak és lázadónak érzem magam. Aztán szédülni kezdek, és elfog az aggodalom, amikor elhajtok Cheryl, a dajka mellett, akinek tátva marad a szája a felháborodástól, hogy egy lepukkant Volvóval repesztek alig két héttel a lányom születése után. Megölhetek valakit. Még mindig szedem a gyógyszereket, amiket a kórházból való távozásomkor írtak fel. És most csaptam be egy erős koktélt… Mit művelek? Megmérgezem magam?

Tudom, hogy lassítanom kéne, de nem teszem. Nem tudok. A sürgető késztetés, hogy lássam Florence-t, fizikai vágyként fog el. Gyorsítok a sárgánál, nem fékezek, ahogy különben tenném. Úgy érzem, mintha az egyik végtagomat vagy létfontosságú szervemet hagytam volna hátra.

Csaknem zihálok az izgalomtól, miközben behajtok a kocsibejárón. Leállítom az autót, és futok az ösvényen a házig, nem törődöm az alhasamban feszülő fájdalommal. A bejárati ajtó nyitva áll.

– David? – kiáltom. Semmi válasz. Vajon kivitte Florence-t a babakocsiban? Nem, nem lehet. David mindig becsukja az ajtót.

Az előszobán át bemegyek a nappaliba.

– David? – kiáltok még egyszer, ezúttal hangosabban. Padlódeszkák nyikorognak a fejem fölött, majd elfojtott nyögést hallok: az ébredő David hangja. Fölsietek a hálószobánkba. Az ágyban ül és ásít éppen.

– Alszom, mikor a kicsi alszik, ahogy Miriam Stoppard megmondta – tréfálkozik. Olyan boldog Florence születése óta. Más ember lett. Évekig azt kívántam, bárcsak többet beszélne arról, amit érez. Most minden ilyesfajta beszélgetés feleslegesnek tűnik. Nyilvánvaló az öröme a hirtelen támadt új energiából, szemében és hangjában ott a lelkesedés.

Ő eteti a kicsit éjszaka. Olvasta egy könyvben, hogy a palackból táplálás egyik előnye, hogy lehetőséget ad az apáknak, hogy kapcsolatba kerüljenek a kicsikkel. Ez újdonság számára. Mire Felix megszületett, David és Laura már szétmentek. Florence David második lehetősége. Nem mondja, de tudom, hogy elhatározta, ezúttal mindent tökéletesen csinál. Még egy egész hónap szabadságot is kivett a munkahelyén. Be kell magának bizonyítania, hogy a rossz apaság nem örökletes.

– Milyen volt a Waterfront? – érdeklődik.

– Kellemes. Mindjárt elmondom. – Hátat fordítok neki, kimegyek a szobából, lábujjhegyen átvágok a Florence szobájához vezető széles lépcsőfordulón.

– Alice, óvatosan, ne ébreszd föl – suttogja David utánam.

– Csak egy pillantást vetek rá. Csöndben leszek, ígérem.

Az ajtón keresztül is hallom, hogy lélegzik. Imádom ezt a hangot: átható, gyors, szuszogó – hangosabb, mint ahogy az ember egy kisbabától várná. Benyitok és megpillantom a fura bölcsőt, amihez még nem szoktam hozzá. Kerekeken áll, az oldala szövettel bélelt és láthatóan francia. David és Vivienne szúrta ki egy kirakatban Silsfordban, és megvették nekem ajándékba.

A függöny össze van húzva, először csak egy kisbaba alakú kupacot látni. Pár pillanat múlva tisztább a kép. Ó, istenem! Az idő elviselhetetlenül lelassul. A szívem a torkomba ugrik, megfordul velem a világ. Az epével kevert habos koktél íze tölti meg a számat. Csak bámulok, úgy érzem, mintha egy szakadékba zuhannék. Légüres térben lebegek, nincs egy szilárd pont, amibe megkapaszkodhatnék. Ez nem rémálom. Vagy inkább a valóság a rémálom.

Megígértem Davidnek, hogy csöndben leszek. Kitátom a számat és sikoltok.

2

2003.10. 03., 11:50
(Egy héttel később)

Charlie a rendőrség lépcsőjén várta Simont, amikor a férfi délben megérkezett a műszakkezdésre. Rögtön feltűnt neki, hogy a lány az idén először vette fel hosszú, műszőrme galléros és hajtókás fekete szövetkabátját. Csontos bokája nem látszott a vékony, áttetsző cicanadrág alatt, mint a nyár folyamán. Ahogy az egyik hónap a másikat követte, Charlie lába hirtelen eltűnt. Tegnap még ott volt. Biztos jele annak, hogy közelít a tél.

Október volt, de Charlie olyan sovány, hogy általában már akkor érzi a hideget, amikor a legtöbb ember még szandált hord. Sápadt volt az arca, és aranykeretes szemüvege mögül aggodalmasan nézett a férfira. Jobb kezében félig elszívott cigaretta. Charlie gyakran hagyja, hogy magától leégjen. Simon alig látta, hogy valaha megszívta volna. Mikor közelebb ért, rögtön kiszúrta a füstszűrőn a vörös rúzst. Több maradt a cigi végén, mint a lány ajkán. Kis felhőt fújt ki, ami ugyanúgy lehetett füst, mint a lélegzete.

Charlie szabad kezének egy mozdulatával türelmetlenül odaintette. Szóval akkor a lány várt rá. Biztosan komoly az ügy, ha ezen a rohadt lépcsőn várakozik. Simon csöndben káromkodott, mert érezte, hogy baj közelít, és haragudott magára, amiért meglepődött. Tudhatta volna, hogy ismét bekövetkezik. Azt kívánta, bárcsak nyugodt szívvel, bármikor kijelenthetné, amikor befordul a sarkon és megpillantja a rossz hír hozójának arcát, hogy számított rá. Jelen esetben Charlie-ét.

Simon legszívesebben a tökéletes feddhetetlenség önbizalmával fogadta volna, akármit is vet a sors. Furcsa módon ügy érezte, jobban elviseli a büntetést, ha nem érdemelte ki. Csábította a mártíromság.

Észrevette, hogy alig tud nyelni. Ezúttal az ügy komolyabb, mint a 9-es számú szabály áthágása. Ostoba volt, hogy elfelejtette – időlegesen és érthető módon –, hogy ő nem az a fajta ember, aki megússza a dolgokat. Azok a nyomorult gazfickók a belső ellenőrzési osztályról már bizonyára kiürítették a szekrényét.

Érezte, hogy összeszorul a gyomra. Agyának egyik része szorgalmasan készítette elő a védekezését, a másik fele igyekezett elnyomni a sürgető vágyat, hogy lelépjen. Simon a képzeletében nem gyáva menekülésként élte volna meg, hanem lassú, méltóságteljes, kiábrándult visszavonulásnak. Elképzelte, ahogy egyre kisebb lesz, csak egy vonal, egy pont, majd semmi. Csöndes távozása lenne a legmegfelelőbb gesztus. Charlie ott maradna és eltöprenghetne azon, egészen pontosan hogyan is hagyta őt cserben, és amikor rádöbben, mi történt, azt kívánja, bárcsak hallgatott volna rá.

Van rá némi remény. Simon az előző munkahelyeiről dühöngve, zűrzavaros körülmények között távozott, fenyegetőzve ordibált, öklével, lábával ajtókra, íróasztalokra csapkodott. Eltöprengett, hányszor van joga az embernek újrakezdeni, hányszor mondhatja, hogy mindenről mások tehetnek, és hiheti őszintén a dolgot.

– Mi? Mi van? – faggatta Charlie-t, mellőzve az udvariaskodást. Üresnek érezte magát, mintha valaki nagyot merített volna belőle.

– Gyújts rá. – A lány kinyitott egy doboz Marlboro Lightsot, és a férfi arca elé nyomta.

– Ki vele.

– Elmondom, ha nem borulsz ki.

– A francba! Mi történt? – Simon tudta, képtelen elrejteni Charlie elől a rátörő pánikot, de ettől csak még dühösebb lett.

– Lenne szíves vigyázni a hangjára, nyomozó? – A lány csak akkor hozakodott elő a rangjával, ha szükség volt rá. Az egyik pillanatban még Simon barátja és bizalmasa volt, a következőben meg a feletteseként beszélt vele. Hol a jeges, hol a napfényes arcát mutatta. Simon üvegcsúszdán mászó élőlénynek érezte magát, ő volt a tárgy, amin Charlie hosszú távú kísérleteket folytatott, és egymással szöges ellentétben álló megközelítéseket próbált ki gyors egymásutánban: egyik pillanatban törődött vele, flörtölt, a következőben meg messzire elhúzódott. A kísérlet eredménye az lett, hogy az alany folyton zavarban volt és kínosan érezte magát.

Könnyebb lenne, ha az ember egy férfinak dolgozna. Két év óta Simon titokban foglalkozik a gondolattal, hogy átkéri magát egy másik őrmester csoportjába. Odáig még sosem jutott, hogy meg is tegye, csupán a tudatra volt szüksége, hogy bármelyik pillanatban megteheti, nem magára a döntésre. Charlie eredményes vezető volt. Képviselte a férfi érdekeit. Simon tudta, miért, és elhatározta, nem érez bűntudatot; az ok csak Charlie-ra tartozik és nem rá. Vajon babonás hit csupán, hogy akkor lenne a legnagyobb szüksége a nő védelmére, ha már nem élvezné?

– Elnézést – mondta. – Bocsánat. Légy szíves, mondd el.

– David Fancourt a kettes kihallgató-szobában van Prousttal.

– Micsoda? Miért? – Simon elképzelte Giles Proust felügyelő ingerült képét egy civillel szemközt. Valódi emberrel szemközt, aki nem redukálódik puszta névvé, típusarccá frizérozva egy őrmester jelentésében. Simon tapasztalatai szerint a szokatlan rosszat jelent. Ez pedig nagyon rosszat. Testének minden idegszála teljes készültségbe meredt.

– Nem voltál itt és én sem. Egyedül Proust volt benn a CID, a Központi Nyomozó Hatóság irodájában, úgyhogy ő kapta.

– Miért jött be?

Charlie nagy levegőt vett.

– Szeretném, ha rágyújtanál – mondta.

Simon elvett egy cigit, hogy elhallgattassa.

– Mondd meg kereken, bajban vagyok?

– Nos… – A nő szeme összeszűkült. – Hát nem érdekes ez a kérdés? Miért lennél te bajban?

– Charlie, ne szórakozz velem. Miért van itt Fancourt?

– Azért jött, hogy bejelentse, eltűnt a felesége és a lánya.

– Micsoda? – A szavak megdöbbentették Simont, mintha arccal csapódott volna a téglafalba. Aztán felfogta Charlie szavainak értelmét. Alice és a baba eltűnt. Nem. Ez lehetetlen.

– Egyelőre ennyi. Meg kell várnunk, amíg Proust elmondja a többit. Fancourt csaknem egy órája itt van. Jack Zlosnik az ügyeletes. Fancourt azt mondta neki, hogy a felesége és a baba tegnap éjjel eltűnt. Nem hagyott semmiféle levelet, és a férfi azóta sem hallott róluk semmit. Mindenkinek telefonált, aki csak eszébe jutott – de semmi.

Simon nem látott tisztán. Minden elhomályosult előtte. Megpróbált elmenni Charlie mellett, de a nő megragadta a karját.

– Hé, lassíts. Hova mész?

– Megkeresem Fancourt-t, hogy kiderítsem, mi a franc történt. – Bugyborékolt benne az indulat. Mit tett az a szemétláda Alice-szel? Meg kell tudnia, azonnal. Ki fogja taposni belőle.

– Szóval egyszerűen csak beviharzol Proust kihallgatására, igaz?

– Ha kurvára muszáj!

Charlie szorítása erősödött.

– Egy napon még elveszíted az állásodat a forrófejűséged miatt. Torkig vagyok azzal, hogy minden mozdulatodra figyelnem kell, nehogy elbaltázz valamit. – A nőt jobban izgatja, hogy kirúgnak-e, mint engem, gondolta Simon. Ez volt az egyik biztonsági sorompója. Ha Charlie akart valamit, az meglett. Általában.

Három bobby tekintete követte őket, míg bementek az őrsre. Nem voltak elég gyorsak. Simon kiszabadította a karját, bocsánatkérést mormolt. Nem örült, hogy jelenetet rendeztek. Charlie-nak igaza van. Ideje lenne érettebben viselkedni.

A nő kivette a kezéből a cigarettát, a szájába tette és meggyújtotta neki. Gyógyászati céllal adományozta a cigiket, ahogy mások egy csésze teát. Még a nemdohányzóknak is, mint Simon. Mindenesetre ráfért. Az első slukk felért egy megváltással. Benn tartotta a nikotint a tüdejében, amilyen hosszan csak tudta.

– Charlie, figyelj…

– Figyelek, de nem itt. Szívd ezt el, aztán elmegyünk, és iszunk egyet. És nyugodj meg, az isten szerelmére.

Simon összeszorította a fogát, és megpróbált egyenletesen lélegezni. Ha valaki képes segíteni neki, Charlie az. Legalábbis meghallgatja, és csak utána közli, hogy baromságokat beszél.

Szívott pár slukkot, aztán elnyomta a cigit, és bement a nő után az épületbe. A spillingi rendőrség régen uszoda volt. Még mindig klórszagot árasztott, mintha korábbi valója kísértene. Nyolcéves korában Simon itt tanult meg úszni, egy hosszú farúddal felszerelkezett, piros melegítős mániákustól. Az osztályban már mindenki más tudott. Simonnak eszébe jutott, mit érzett, amikor erre rádöbbent. Most, harmincnyolc évesen is ezt érezte, ahogy minden egyes műszak kezdetén befordult ide.

Aggodalmának súlya lehúzta, vonszolta, lesüllyesztette. Megint sürgető vágyat érzett, hogy elszaladjon, bár nem volt benne biztos, hogy a lába beljebb viszi az épületbe, vagy éppen ellenkezőleg, ki innen. Nem volt terve, csak magához akart térni, és megszabadulni a félelemtől. Erőltetett nyugalommal állt Charlie mögött, aki triviális beszélgetésbe elegyedett Jack Zlosnikkal, a kövér, ősz szőrmókkal, aki éppen ott támasztotta a falat, ahol sok évvel azelőtt a mogorva Morris, komoran nyújtva át a zöld papírjegyet, amin ez állt: „Belépő egy személyre”.

Semmi oka a legrosszabbra gondolni – sem azon izgulni, hogy mi lehet a legrosszabb. Alice-t nem érhette komoly baj. Simon a zsigereiben érezte, hogy így van. Ha nagy baj lenne, másként elegyedne a múlt és a jelen. Bár ez aligha nevezhető tudományos bizonyítéknak. Elképzelte hogyan reagálna Charlie, ha mindezt elmondaná neki.

Évszázadoknak tűnt, mire maguk mögött hagyták Zlosnikot. Simon kényszerítette magát, hogy lassan kövesse Charlie-t a kantin felé a csillogó fénycsövekkel, főként férfiaktól származó hangzavarral és rossz szagokkal teli nagy, visszhangos terembe. Olyan groteszknek tűnt minden, hogy az olcsó laminált padló és a húgysárga falak láttán legszívesebben eltakarta volna a szemét.

Három középkorú, ősz nő állt a kiszolgálópultnál fehér kötényben, szürke meg barna löttyöt osztogattak a fáradt bobbyknak. Az egyikük két csésze teát csúsztatott Charlie felé anélkül, hogy akár egy arcizma rándult volna. Simon hátrébb állt meg. Túlságosan remegett a keze ahhoz, hogy bármit elvegyen. Kiválasztottak egy asztalt, kihúzták a székeket: a hétköznapi mozdulatok rítusától olyan türelmetlen lett, hogy csaknem szétrobbant a feszültségtől.

– Úgy festesz, mint aki sokkot kapott.

Fejét rázta, bár gyanította, hogy Charlie-nak igaza van. Nem tudta kiverni a fejéből Alice képét. Szakadék nyílt meg előtte, keményen küzdött, nehogy belezuhanjon.

– Rossz előérzetem van, Charlie. Nagyon rossz. Valahogy Fancourt van a történtek mögött. Akármit is mond Proustnak, hazudik.

– Nem igazán vagy tárgyilagos ebben az ügyben, igaz? Ugye, van valami Alice Fancourt és közted? Ne is tagadd. Láttam, amikor bejött a múlt héten, hogy milyen izgalom fogott el pusztán attól, hogy egy szobában lehettél vele. És valahányszor kiejted a nevét, mintha titkolnál valamit.

Simon szándékosan a teájára meredt. Tárgyilagos? Nem. Soha. Nem bízott David Fancourt-ban, ahogy abban a két másik emberben sem, akikről az elmúlt hetekben kiderült, hogy bűnösök. Az ő esetükben Simon pontosan ugyanennyi bizonyítékkal rendelkezett, a kollégái mégis fennhangon dicsérték, meghívták egy italra, és közölték, ők végig tudták, hogy nem csal a szimata. Charlie-t is beleértve. Akkor bezzeg nem vágta a fejéhez, hogy nem elég tárgyilagos. Bár mindkét esetben, amikor először adott hangot a gyanújának, a csapat többi tagja kinevette és flúgosnak nevezte.

A legtöbb ember a saját szája íze szerint írja át az eseményeket, még azok is, akiknek az a dolguk, hogy ragaszkodjanak a fényekhez, és felszínre hozzák az igazságot. Simonnak fogalma sem volt, hogyan csinálják; azt kívánta, bár ismerné a trükköt, ő minden részletre emlékezett, a lényegesre és lényegtelenre egyaránt, pontosan tudta, ki, mit, mikor mondott. Az agya egyetlen részletet sem hagyott kiesni. Semmit. Ez nem könnyítette meg, nem tette kényelmessé az életet, de a munkájában hasznosnak bizonyult. Ha Charlie nem látja, hogy Simon időnként bekövetkező dührohamai abból fakadnak, hogy a kollégái folyamatosan alábecsülik, még akkor is, amikor időről időre bizonyít, akkor ő vajon mennyire jó nyomozó? Függetlenül attól, mennyire tárgyilagos.

– Remélem, nem kell, hogy emlékeztesselek, mekkora bajba kerülsz, ha találkozol Alice Fancourt-ral a szabadidődben, ha egyszer felhívtam a figyelmedet, hogy a továbbiakban tartsd magad távol tőle – korholta Charlie. Megint ez a kioktató, fensőbbséges hang. Simon ki nem állhatta, amikor így beszélt. Vajon Charlie nem látja, milyen állapotban van? Nem sejti, milyen érzés, ha az ember a saját előítéletei csapdájában vergődik, és a mások véleménye úgy pereg le róla, mint kocsitetőről az esővíz?

– Az ügyét, ahogy volt, lezárták. – Charlie le nem vette róla a szemét. – Ha tényleg eltűnt, felfüggeszthetnek, sőt, ami még rosszabb, le is tartóztathatnak. Gyanúsítottként fognak kezelni, te szerencsétlen hülye. Ebben az esetben még én sem védhetlek meg. Csak abban reménykedhetsz, hogy a nő előkerül. – Keserűen felnevetett, majd hozzátette – mintha máris nem ebben reménykednél.

Simon szája tele volt teával, és nem tudta lenyelni. A neonfénytől megfájdult a feje. A szomszéd asztalról átszivárgó gulyás szagától öklendezni kezdett.

– Valójában mivel gyanúsítod David Fancourt-t?

– Nem tudom.

Micsoda erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ne remegjen a hangja, hogy ülve maradjon, és nyugodtan beszéljen tovább. Érezte, hogy a jobb térde sajog, ami csalhatatlanul jelezte, hogy az egész teste feszült.

– De túl sok a véletlen az után, ami az első feleségével történt. – Simon nem akarta felsorolni Charlie-nak mindazon eseteket, mikor a megfelelő embert gyanúsította. Ha a lány Simon gyengéjére akar összpontosítani, csak tegye. Tudja, hogy nem tökéletes. Igen, képtelen tisztán gondolkodni, ha Alice Fancourt kerül szóba. Igen, néha begőzöl, és elcseszi a dolgokat, de rendszerint akkor, amikor a kollégái ostobasága úgy feldühíti, hogy elveszíti az arányérzékét.

– Ne velem foglalkozzunk – mondta Charlie-nak élesen, jelentőségteljesen megnyomva a középső szót –, hanem koncentráljunk David Fancourt-ra. Vagy inkább arra a képre, amely róla kialakult. Így talán azt is meglátja az ember, ami kibaszottul a képébe nyomul.

Charlie pillantása lesiklott róla. A hajával játszott, a kibomlott szálakat egyengette. Amikor legközelebb megszólalt, a hangja könnyű volt és pimasz, erről tudta Simon, hogy megjegyzése célba talált.

– Valami híres fickó, már nem emlékszem, ki, azt mondta: „Egy feleséget elveszíteni pech. Kettőt elveszíteni némi gondatlanságra vall.” Vagy valami ilyesmi.

– Vagy némi bűnösségre – bólintott Simon. – Laura Cryer halála…

– Lezárt ügy – Charlie arca megkeményedett. – Eszedbe ne jusson a körül szaglászni. – Aztán, mivel nem szerette a félreértéseket, megkérdezte: – Miért? Ki vele!

– Kicsit sok minden történt ezzel az ártatlan emberrel, csak ennyi – mondta Simon. – Nem hiszem, hogy rám van szükség ahhoz, hogy kitaláld. Mi van, ha Fancourt megölte az első feleségét, és megúszta? – Ökölbe préselte az ujjait. – Mi van, ha megint próbára teszi a szerencséjét? Teszünk valamit, hogy megállítsuk, amíg még az épületben van, vagy hagyjuk, hogy ez a szarházi ugyanolyan szabadon távozzon innen, ahogy bejött?

3

2003. szeptember 26., péntek

– Mi a baj? Mi bajod? – David lihegve rohan a gyerekszobába. Én még mindig sikítok. Hangos üvöltés tör elő a torkomból, mint a sziréna. Nem hiszem, hogy abba tudom hagyni. Még akkor se, ha akarom. A bölcsőből magasabb hangfekvésű sírás csap fel. David arcul csap. – Alice, mi ütött beléd? Mi van?

– Hol van Florence? Hol van? – kiabálom. A szokványos életünk rémálommá változott.

– Megőrültél? Itt van. Felébresztetted. Sss. Sss, drágám, minden rendben. A mami nem akart megijeszteni. Gyere, apu majd megvigasztal. Jól van.

– Ez nem Florence. Még soha nem láttam ezt a gyereket. Hol van Florence?

– Mi a… mi az ördögről beszélsz? – David soha nem káromkodik. Vivienne nem tűri a csúnya beszédet. – Persze hogy Florence. Nézd csak, a Maciölelés rugdalózó van rajta. Te adtad rá, mielőtt elmentél, emlékszel?

Ezt a ruhát vettem elsőként Florence-nek, még hat hónapos terhesen. Halványsárga pamut kezeslábas, „Maciölelés” felirat van rávarrva, alatta barnamacikölyök az anyja karjában. Remmicknél találtam, Spilling egyetlen áruházában, és annyira megtetszett, hogy rögtön meg kellett vennem, pedig addigra már Vivienne megtöltötte a gyerekszoba szekrényét exkluzív butikokból származó ruhákkal Florence hároméves koráig.

– Természetesen felismerem a babaruhát, Florence-é. David, ki ez a gyerek? Hol van Florence? Mondd meg! Jött valaki látogatóba? Ez valami tréfa? Mert ha az, akkor egy cseppet sem mulatságos.

David sötét szeme kifürkészhetetlen. Csak akkor osztja meg a gondolatait, ha boldog. Szerencsétlenség vagy baj hatására visszahúzódik magába. Zárt arcából látom, hogy már elkezdődött a visszavonulás.

– Alice, ez Florence.

– Nem! Te is tudod, hogy nem! Hol van?

– Ez valami buta vicc, vagy megőrültél?

Kitör belőlem a zokogás.

– Kérlek, kérlek, David, hol van? Mit tettél vele?

– Nézd, nem tudom, mi ütött beléd, de azt javaslom, szedd össze magad. Florence és én lent leszünk, és várjuk, hogy bocsánatot kérj.

Hideg a hangja.

Hirtelen egyedül maradok a gyerekszobában. Térdre ereszkedem, aztán magzatpózba gömbölyödöm a padlón. Csak sírok, sírok, mintha órák teltek volna el, pedig valószínűleg csupán pár másodperc. Nem eshetek szét. Utánuk kell mennem. Múlik az idő, telnek az értékes percek, nem vesztegethetem el őket. Rá kell vennem Davidet, hogy figyeljen rám, bár lényem egyik része szeretne rá figyelni, bocsánatot kérni, úgy tenni, mintha minden rendben volna, még akkor is, ha nincs.

Megtörlöm a szememet és lemegyek. A konyhában vannak. David nem pillant föl, mikor belépek.

– Ez a kisbaba nem az én gyerekem – robban ki belőlem, és ismét peregni kezdenek a könnyeim. Annyi boldogtalanság, félelem gyűlt fel bennem, és mindez itt, Vivienne konyhájában bukik ki belőlem.

David mintha azt fontolgatná, hogy tudomást sem vesz rólam, de aztán meggondolja magát. Szembefordul velem.

– Alice, azt hiszem, meg kellene nyugodnod, hogy racionálisan megvitathassuk a dolgot.

– Kiborultam, de ez még nem jelenti azt, hogy nem vagyok racionális. Pont olyan racionális vagyok, mint te.

– Jó – mondja David türelmesen. – Ebben az esetben tisztáznunk kell ezt a dolgot. Ha te komolyan azt állítod, hogy ez nem a mi lányunk, győzz meg engem.

– Mire gondolsz? – zavarba jövök.

– Mondd el, miben más! Florence-nek nincs haja. Tejfoltok vannak az orrán. Kék a szeme. Feltehetőleg egyetértesz ezzel.

– Nézz rá! – kiáltok. – Másmilyen az arca! Ez nem Florence!

David rám mered, mintha azelőtt még sosem látott volna. Azt hiszi, megőrültem. Már nem vagyok a felesége. Szinte látom, amint mentálisan húz egy vonalat. David védekező alkat, érzelmileg éretlen, mint egy kamasz. Lehet, hogy azért, mert mindig az anyja törődött vele. Soha nem kellett egyetlen bonyolult felnőttkori problémát sem megoldania. Inkább kivágna az életéből, kizárna az elméjéből, mint hogy szembe kelljen néznie az általam képviselt, nem tökéletes valósággal. A problémás embereket, mint az apja és Laura, soha nem említik. Vajon mikor fognak engem is száműzni?

– David, látnod kell, hogy nem ő az. Ez nem az a gyerek, akit megcsókoltam búcsúzóul pár órával ezelőtt. Akit hazahoztam a kórházból. Aki rúgkapált és sírt, amikor ráadtam a babaruhát. Vedd le róla! – kiáltottam rá hirtelen, ami engem is annyira megdöbbentett, mint Davidet. – Az Florence-é! Nem akarom, hogy ez a gyerek hordja. Vedd le róla!

Kihátráltam az előszobába.

– Úgy viselkedsz, mintha félnél tőle. – Még soha nem láttam Davidet ennyire zavartnak. – Alice, mi ütött beléd? Itt csak egy kisbaba van. Florence. Ő az.

– David, nézz rá! – ordítom. Vad, civilizálatlan lénnyé, szörnyeteggé változom. – Nézd az arcát. Más az arca, hát nem látod? Igen, kék a szeme és vannak tejfoltjai, mint a legtöbb újszülöttnek. Hívom Vivienne-t. – Kiszaladok a helyiségből. Az előszobában ide-oda ugrál a szemem. Elhomályosul a látásom. Zihálok az adrenalintól. Olyan zavart és feldúlt vagyok, hogy egy időre azt is elfelejtem, mit művelek itt, mit is keresek. Aztán eszembe jut. A telefonomat.

David utánam jön az előszobába. Látom, hogy egyedül van.

– Mit csináltál a gyerekkel? – kérdezem. Nyugtalan lettem, mikor láttam. De most, hogy nem látom, még nyugtalanabb vagyok. David kiveszi a telefont a kezemből és lecsapja.

– Ne merészeld anya és Felix pihenését megzavarni ezzel a hülyeséggel! Anya azt fogja hinni, hogy te vesztetted el. Alice, szedd össze magad. Nem hallod, miket beszélsz!

Vivienne elvitte Felixet Floridába szórakozni, hogy megünnepeljék a kicsi érkezését. Jobban szerettem volna, ha Felix marad, de Vivienne ragaszkodott hozzá, hogy elutazzanak. Szerinte ez a legjobb módja, hogy ne sértődjön meg Florence születése miatt, ő csak tudja, hogyan lehet kiküszöbölni a féltékenységet. Vivienne egyedüli gyerek és mindig utálta a testvér gondolatát. Mikor elég nagy lett, hogy megértse a dolgokat, megkérte a szüleit, hogy ne legyen másik gyermekük. Ami még ennél is meglepőbb, a szülei beleegyeztek.

David apja nagy családot akart, ő maga is hatgyermekes családba született.

– Mondtam neki, hogy szó se lehet róla – mesélte Vivienne. – Egy gyereknek úgy kell felnőnie, hogy különlegesnek érezze magát. Hogyan lehetne bárki különleges hatodmagával?

Csak akkor mondta el nekem a történetet, amikor David nem volt a házban. Az apja soha nem említette ezt a fiának.

Nem szokásom arra kényszeríteni a férjemet, hogy kellemetlen igazságokkal nézzen szembe. Mindig igyekeztem megóvni őt.

– Nyitva volt a bejárati ajtó.

– Micsoda?

– Amikor megjöttem. A bejárati ajtó nyitva állt. Te aludtál. Valaki biztosan bejött, elvitte Florence-t, és… és itt hagyta ezt a gyereket helyette. Telefonálnunk kell a rendőrségre, David, ó, istenem, Florence! Hol lehet? Mi van, ha nincs jól? Mi van, ha valami rettenetes történt vele?

Őrjöngve tépem a hajamat.

David szeme megtelik könnyel. Halkan szólal meg.

– Alice, megrémítesz. Ne tedd ezt, kérlek, őszintén megrémítesz, tudod. Kérlek, nyugodj meg. Szeretném, ha bejönnél a konyhába, alaposan megnéznéd a gyereket a bölcsőben, és felismernéd, hogy ő Florence. Rendben? – Remény szikrája lobban a szemében. Megkönnyebbül, ad nekem még egy utolsó esélyt. Tudom, milyen jelentős áttörés, hogy David hajlandó szembenézni a félelmeivel. Tényleg szeret engem, gondolom. És most össze kell törnöm a reményeit.

– De nem ő! – erősködöm. – Hallod a sírását! Hallod? – Szegény, szegény kisbaba, semmit sem ért és az anyja után sír. – Ez nem Florence sírása. Add ide a telefont.

– Nem! Alice, kérlek, ez őrület. Hadd telefonáljak dr. Dhossajeenek. Nyugtatóra van szükséged, vagy… valamiféle segítségre. Hívom az orvost.

– David, azonnal add ide a telefont, vagy esküszöm, fogok egy konyhakést és leszúrlak.

Összerezzen. Nem hiszem el, hogy ezek az én szavaim. Miért nem tudtam azzal fenyegetni, hogy megfojtom? Nem azért mondtam, mert bántani akarom, de ő bizonyára úgy gondolja.

– David, valaki elvitte a lányunkat! Valamit tennünk kell, méghozzá gyorsan!

Hagyja, hogy felvegyem a telefont.

– Kit hívsz? – kérdezi.

– A rendőrséget. Aztán Vivienne-t. Ő el fogja hinni, még ha te nem is hiszed.

– Hívd a rendőrséget, ha ragaszkodsz hozzá, de anyát ne, kérlek.

– Mert tudod, hogy nekem hinne. Azért, igaz?

– Alice, ha ez nem Florence, akkor kicsoda? Csecsemők nem potyognak az égből, tudod. Tíz percet aludtam csupán…

– Az elég hosszú idő.

– Vannak tesztek, amiket elvégeztethetünk, például a DNS-vizsgálatot, ami bebizonyítja, hogy ő Florence. Megcsináltathatjuk, mielőtt anya visszajön. Ő az én anyám, nem a tied. Én döntöm el, hogy telefonálunk-e neki vagy sem, és nem fogjuk felhívni.

David kétségbeesetten, összevissza beszél. Nem tudja elviselni, ha személyes problémákkal terhes szituációban látják. Azt hiszem, mindenfajta boldogtalanságot szégyenletesnek tart, és teljes mértékben magánügyként kezel. Leginkább attól retteg, hogy Vivienne így lássa, ebben a zűrzavaros helyzetben.

– Nekem nincs anyám, ugye? – remeg a hangom. – Vivienne áll hozzám a legközelebb, és igenis telefonálok neki. A rendőrséget kérem – mondom a telefonba. – Soha nem lett volna szabad beleegyezni, hogy ide költözzünk. Vészjósló ez a ház – vetem oda. – Ha másutt élnénk, ez nem történhetett volna meg.

– Micsoda hülyeség! – David úgy néz, mintha pofon vágtam volna. Szeretett családi otthonát inzultáltam. – Nem várhatod el, hogy elhagyjam a fiamat.

– Természetesen nem várom el. Felixet is magunkkal vinnénk. – Ez a legélesebb szóváltás, amit Daviddel arról folytattunk, hogy hol kéne élnünk.

– Igen, nagyszerű, egyszerűen csak vegyük el anyától, aki Laura halála óta az anyja volt! El sem hiszem, hogy ilyesmi egyáltalán eszedbe jutott!

– A rendőrséget kérem. Be kell jelentenem egy… Már tartottam!

– Ez az egész ügy majd elmúlik. El fog múlni – morogja David magában. Leül a lépcsőre, és a kezébe temeti az arcát. Bár fegyelmezi magát, láthatóan erőt vesz rajta a kétségbeesés és a csüggedés. Még soha nem sírt előttem. Biztosan tépelődik, hogy talán téved, bármilyen, bizonyosnak érzi is az igazát. Ekkor rádöbbenek, hogy soha nem bocsátja meg nekem, hogy tanúja voltam az érzelemkitörésének.

– Menj, és nyugtasd meg a kicsit. David, hallgass rám. Kérlek. A baba fél.

A magára hagyott, elárvult sírástól majd’ megszakad a szívem. Csak annyit tehetek, hogy továbbra is tartom magam.

Szegény, szegény Florence. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy mennyit szenvedhet. Szeretném megölelni, arcomon érezni a puha arcocskáját.

Nyögés tör fel David torkából.

– Miket beszélsz? Még hogy „a kisbaba”! A baba a mi lányunk, a mi Florence-ünk. Hogy teheted ezt? Tedd le azt a telefont. Eredj, vigasztald meg!

Dühös rám, de magára is, mert teljes szívvel hitt a második lehetőségben, hogy új életet kezdhet velem és Florence-szel. Most bizonyára szégyelli magát. Az elmúlt két hét túláradó jókedve megcsúfoltatott. Szomorú, hogy jobban megértem a fájdalmát, mint ahogy ő az enyémet.

– Segítsen, kérem, segítsen, feljelentést kell tennem, hogy… elnézést, elnézést.

Egy női hang biztat, hogy nyugodjak meg. Olyan keservesen sírok, hogy nem érti, amit mondok.

– Gyermekrablást kell bejelentenem.

Kétszer el kell ismételnem. Három kétségbeesett ember érzései visszhangzanak a házban.

– A kisbabám, Florence. Igen. A nevem Alice Fancourt.

4

2003.10. 03., éjjel 12:10

– Fussuk át együtt még egyszer – mondta Charlie. – Azt akarod mondani, hogy David Fancourt ölte meg Laura Cryert?

– Vág az eszed, mint a borotva! Akinek van egy kis sütnivalója, ugyanezt mondaná, most, hogy Alice és a kicsi eltűnt. Ráadásul valami nincs rendben a pasassal. Rögtön éreztem, amikor megismerkedtünk. – Simon megpróbálta megfogalmazni a bizalmatlansága okát. – Nincs ember a tekintete mögött. Ránéztem, és csak ürességet láttam. Emlékszel arra a Billy Idol számra, „Eyes Without a Face”? Szemek arc nélkül?

– Mondd, hogy lassú a felfogásom – mondta Charlie, tudván, hogy Simon sose tenne ilyet –, de megesküdnék rá, hogy én vezettem az ügyön dolgozó csapatot, és a továbbiakban arra is megesküdnék, hogy el is kaptunk valakit a gyilkosságért.

– Tudom – mondta elgondolkodva Simon. Akkoriban még közrendőr volt, Charlie meg nyomozó. De nem tudta elhallgattatni fejében a hangot, ami Alice nevét kiáltotta a sötétben. Ugyanaz a kérdés tolult föl benne újra meg újra: Alice elszökött anélkül, hogy neki szólt volna? Tudta, hogy az asszony eltűnése személyesen és hivatása kapcsán is érinti? Nem igazán mondott neki semmit. Alig mondott vagy tett valamit.

Simon egyedül a szülei viselkedését tudta abszolút pontossággal kiszámítani: hat órakor tea, vasárnap reggel templom, a tízórás hírek után lefekvés. Simon szilárd családi háttérrel rendelkezett. Igen. A legtöbb ember a szilárdat boldognak is hinné.

Simon háta mögött egy szeplős bobby pokeyt játszott. Időnként azt sziszegte: Ezazz!, és a háta Simon széktámlájának csapódott. A félkarú rabló volt a kantin egyetlen vagyontárgya. Simon gyűlölte, a civilizálatlanság jelképének tartotta. Mindent ellenzett, amit a zajos, sivító gépszórakozás kategóriájába lehetett sorolni. Ha valaha lesznek gyerekei – nem valószínű, persze, de nem lehetetlen –, az összes számítógépes játékot száműzi a házból. Klasszikusokat olvastat a gyerekeivel, ahogyan ő tette gyermekkorában. Egy másik, nyolcvanas évekből származó dal jutott az eszébe a The Smithstől: „Az élet többet ér a könyveknél, ha nem is sokkal.”

Morrisseynek igaza volt. A sport értelmetlen, a társadalmi érintkezés meg túl stresszes. Simon szerette a könyvek óvatos, megfontolt világát. Formát adtak a dolgoknak, megtanították, hogy felismerje a hasonló elemekből álló mintát. Például amikor egy embernek eltűnik a második felesége, miután az elsőt meggyilkolták. Ha a szerző veszi magának az időt és a fáradságot, hogy pontosan kiválassza a megfelelő szavakat, és megfelelő sorrendbe rakja őket, akkor megvan a lehetősége, hogy egyedi kommunikáció jöjjön létre, és az elmélkedő író elérje az elmélkedő olvasót. Ez pont az ellenkezője annak, amikor két ember kinyitja a száját és hagyja, hogy félig megformált, összefüggéstelen gondolatok bukjanak elő. A te véleményed, szokta mondani Charlie.

– Feltételezem, hogy a csinos Alice ültette el a fejedbe a Fancourt elleni gyanút. Mi van köztetek, Simon? Attól a pillanattól, amikortól eltűnt személyként kezeljük, meg kell mondanod nekem, úgyhogy miért nem esünk túl rajta?

Simon a fejét rázta. Ha meg kell mondania, meg fogja mondani, de egy pillanattal sem előbb. Jelenleg még nem nyitották meg az ügyet. Nem akarta megbántani Charlie-t, még kevésbé beismerni, milyen rohadtul elcseszte. Remélem, nem kell, hogy emlékeztesselek, mekkora bajba kerülsz, ha találkozol Alice Fancourt-ral a szabadidődben, ha egyszer felhívtam a figyelmedet, hogy a továbbiakban tartsd magad távol tőle. Gyanúsítottként fognak kezelni, te szerencsétlen hülye. Honnan kellett volna tudnia, hogy Alice és a csecsemő is eltűnik?

– Mesélj nekem Laura Cryerről – mondta Simon. Remélte, a hallgatás majd eltereli a figyelmét; mert ha mégoly röviden beszélnie kéne, az maga lenne a kínszenvedés.

– Mit szólnál egy teához sütivel? Egy csomó munka vár ránk. És a kérdésemre sem válaszoltál.

– Munka? – Simon felháborodva nézett a nőre. – A papírmunkára gondolsz, amit meggondolatlanul idéztem a fejemre azzal, hogy előálltam a szükséges bizonyítékkal, amivel alátámasztottuk az ítéletet két nagyobb bűnügyben?

Tudatában volt, milyen átható a tekintete. Végül Charlie nézett félre. Néha, amikor Simon a legkevésbé várta, a nő visszakozott.

– Gyorsan a végére kell járni – vetette oda mogorván. – Darryl Beer, áldott szép vidékünk egyik rohadt szemét istencsapása gyilkolta meg Laura Cryert. Beismerte tettét, bekasznizták. Vége a dalnak.

– Szép munka volt – hagyta helyben Simon. – Ismerem Beert. Párszor letartóztattam. – A Winstanley-uradalom söpredékének másik díszpéldánya, tisztább nélküle az utca. Ha az ember sok Beerhez hasonlóval találkozik, hajlamos klisékben gondolkodni, miközben rosszul lesz, amikor hallja, hogy más zsaruk is így gondolkodnak, hiszen ő maga megesküdött, hogy soha nem teszi ezt.

– Már mindannyian letartóztattuk egypárszor. Egyébként te voltál kíváncsi a történetre, hát itt van: 2000 decembere. Nem emlékszem a pontos dátumra, de péntek este történt. Laura későn ment munkába – tudós volt, a Rawdesley Science Parkban dolgozott egy BioDiverse nevű cégnél. A laborból egyenesen az anyósa, Vivienne Fancourt házába ment, ahol a fia, Felix tartózkodott. A kapun belül parkolt le. Azon a kövezett helyen, ismered?

Simon bólintott. Azt a feladatot mérte magára, hogy maradjon veszteg Charlie tájékoztatója alatt. Úgy ítélte meg, hogy képes lesz rá.

– Amikor tíz perc elteltével visszament a kocsijához, Beer megtámadta. Leszúrta egy közönséges konyhakéssel – egyetlen tiszta döféssel –, és hagyta elvérezni. Elszaladt a nő Gucci táskájával, a vállszíjat megtaláltuk a nő testén. Ugyanazzal a késsel vágta le. Vivienne Fancourt másnap reggel találta meg a holttestét. Egyébként a DNS-fronton is szerencsénk volt. Beernek olyan sok haja maradt hátra a tett színhelyén, hogy parókát gyárthattunk volna belőle. Lefuttattuk a DNS-vizsgálatot, és megegyezett. Álljon elő, Darryl Beer.

Charlie elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, milyen elégedett volt akkoriban.

– Örültünk, hogy sikerült bekasznizni a haszontalan narkós herét. – Észrevette, hogy Simon összevonja a szemöldökét. – Na, ugyan már! A Cryer halála előtti két hét során Vivienne Fancourt kétszer telefonált a rendőrőrsre, hogy egy fiatalember lődörög a birtokán. A személyleírás az utolsó szögig Darryl Beerre illett – kiszőkített lófarok, tetoválás. Kihallgatták, de tagadta. Azt mondta, az asszony ezt állítja, ő meg azt.

– Mit csinált a birtokon a fickó? – kérdezte Simon. – A The Elms a nagy semmi közepén áll. Sehol egy kocsma, és még egy egész éjjel nyitva tartó garázs sincs a közelben.

– Honnan tudnám? – vonta meg a vállát Charlie.

– Nem azt mondom, hogy tudnod kéne. Csak azt mondom, érdekelhetne, hogy nem tudod. – Simon sokszor rácsodálkozott, hogy más nyomozókban mennyire nem feszül a kíváncsiság. Túl gyakran fordul elő, hogy Charlie és a többiek azt mondják egy ügy kapcsán: gyanítom, ez a kérdés nyitott marad. Simon nem így működött. Neki mindig mindent tudnia kellett. A nem tudástól kiszolgáltatottnak érezte magát, mint akit átvertek.

– Látta Vivienne Fancourt Darryl Beert a gyilkosság éjszakáján? – faggatta tovább Charlie-t.

A nő a fejét rázta.

– A két eset, amikor látta, az…

– A ház mögött történt, a folyó partján. – Charlie előre látta, mi következik. – A gyilkosság helyszínétől távol. A legtöbb tárgyi bizonyítékot a holttesten találtuk, Laura Cryer ruházatán. Beer nagy valószínűséggel nem az előző látogatások alkalmával hagyhatta hátra. Mert ez az eshetőség nekünk is eszünkbe jutott, ahogy neked is. – Keserű éle volt a hangjának. – Úgyhogy ne képzeld magad magányos zseninek, aki hülyékkel van körülvéve.

– Ez mi a faszt akar jelenteni? – Simon nem tűrte, hogy mások mondják meg, mit gondoljon. Senki.

– Azt hittem, egyértelmű – sóhajtott Charlie. – Simon, valamennyien tudjuk, mennyire jó vagy, világos? Néha azt hiszem, jobban szeretnéd, ha nem így lenne. Kell neked valami, amin rágódhatsz, igaz?

– Miért volt ott annyi haj? Cryer tépte ki? Védekezett? – Fene az összes pszichologikus szarságba. Simont Laura Cryer és Darryl Beer érdekelte. Most már tényleg érdekelte. Nem csak azért kérdezősködött, hogy ne robbanjon ki. Még mindig sajgott a jobb térde.

– Vagy talán a balfék kopaszodik? Nem, megpróbálta elkapni a nő táskáját. Az harcolt érte, feltehetően jobban ellenállt, mint ahogy a pasi várta. Így kellett történnie, különben nem végződött volna késeléssel a dolog, nem igaz?

– Szó volt valami tetoválásról is.

– Gyűlölet és szeretet felirat az öklén. – Charlie ásítást mímelt. – Nem túl eredeti.

– Így aztán te letartóztattad – türelmetlenkedett Simon. Mintha azzal, hogy fölpörgeti a lány beszámolóját, gyorsabban meg tudná találni Alice-t.

– Sellers és Gibbs tartóztatta le. Mikor értesültek Vivienne Fancourt-tól a behatolóról, begyűjtötték. A labor rohamtempóban elvégezte a DNS-vizsgálatot, és nem igazán lepődtünk meg a kapott eredményen.

– Tudtátok, hova akartok kilyukadni a bizonyítékokkal, és nahát, nézzenek oda…

– Simon, nem vagyok olyan a hangulatban, hogy kajoljam, mikor egy ember szembeszáll az egész rendszerrel, tényleg nem. Nem egy görög tragédiában, hanem Spillingben vagyunk, világos? Hagyd a szarakodást, és figyelj! – Charlie szünetet tartott, hogy összeszedje magát. – Beer, mint az várható volt, az ártatlanságát hangoztatta. Megpróbált egy ócska alibire hivatkozni, ami igazából nem állta meg a helyét. Kijelentette, hogy a lakásában volt, tévét nézett a haverjával, aki talán még Beernél is kevésbé szavahihető. Nem volt védőügyvédje, úgyhogy hivatalból kirendeltek neki egyet. Egy darabig rámásztunk, megpróbáltuk ellentmondásba keverni. Nem tudta, hogy van egy ász a kabátujjunkban, persze.

– És te nem mondtad meg neki – találgatott fennhangon Simon.

– Ideje a leleplezésnek, mindenki a fedélzetre – mondta Charlie elégedetten. – Mindent megtettünk, hogy szóra bírjuk, de nem jött össze. Amikor már biztosak voltunk benne, hogy semmit se húzunk ki belőle, elővarázsoltuk a DNS-egyezést a kalapból. Az ügyvédje nagyon berágott.

– Beer mit mondott?

– Továbbra is tagadott. Ez persze nem segített rajta. Nekünk megvolt a szükséges bizonyítékunk. Egyébként lehet, hogy az ügyvédje beszélt vele értelmesen. Pár héttel később, mikor őfelsége látogatást tett Earlmountban, Beer hirtelen megváltoztatta az álláspontját. Vallomást tett. Azt állította, hogy nem gyilkosságról, hanem minősített testi sértésről volt szó. Fellebbezett, feldobott néhány prominens helybéli vagányt, megígérte, hogy elmegy átképzésre meg tanácsadásra, és enyhébb ítéletet kapott. Kevéssel megúszta, ha belegondolsz. Valószínűleg már szabadlábon lesz, mire észbe kapunk.

– Most hol van? Még mindig Earlmountban?

Charlie összecsücsörítette az ajkát és metsző pillantást vetett Simonra. Pár pillanat múlva kelletlenül kibökte:

– Brimleyben.

Brimley egy A/B kategóriás börtön nagyjából tizenöt kilométerre Culver Ridge-től, a kellemesnek egyáltalán nem mondható Combingham felé. Acélszürke, elnyúló betonépítmény, elhagyatottan áll a vigasztalan szürke mezőn, amely úgy fest, mintha egy különösen brutális szerkezettel nyírnák és veszélyes vegyszerekkel locsolnák. Legalábbis Simon mindig erre gondolt, ha elhajtott mellette a kocsiján.

– Ismerte Cryer meggyilkolásának részleteit? – kérdezte. – Mármint úgy értem, hogy kitért-e mindenre a vallomásában.

– Csak érintőlegesen. Azt mondta, hogy el volt szállva a drogoktól, és alig emlékszik valamire. Ezért aztán minősített erőszakra enyhítették a vádat.

– Nem mondta, hogy rablás volt az indíték?

– Mi más lehetett volna? – vonta össze a szemöldökét Charlie. Kérdés, gondolta Simon; mégpedig fontos kérdés, Charlie mégis válaszként adja elő. – Beer nem ismerte Cryert. Nem tartoztak azonos társadalmi osztályba. A fickó nyilván a The Elms körül lófrált a korábbi hetekben, kereste az alkalmat, hogy betörhessen. Egészen nyilvánvaló célpont, azért ne tagadjuk – ez a legnagyobb ház az egész környéken. Valószínűleg újabb felderítőúton járt, amikor észrevette a közeledő Cryert, akinek Gucci táska lógott a vállán. Elszaladt a táskával, drogfüggő volt – igen, egészen nyugodtan mondhatjuk, hogy rablás volt az indíték.

Charlie arckifejezése, valahányszor kimondott bizonyos szavakat, Simon emlékezetébe idézte a kettejük közt lévő társadalmi különbséget. Úgy mondta ki a „drogfüggőt”, mintha soha, eggyel sem találkozott volna, mintha az esendők és gyöngék más univerzumba tartoznának. Charlie így szokta mondani. Több százzal találkozott.

– Elvezetett a gyilkos fegyverhez? Vagy a táskához?

– Nem emlékezett rá, mit csinált velük, soha nem kerültek elő. Megesik az ilyen, Simon – tette hozzá védekezőleg. – Ez nem jelenti, hogy a here ártatlan.

Az összes hímnemű bűnelkövető here volt. A nők meg muffok. A rendőrség titkos nyelve második egyenruhaként működött. Ettől mindenki biztonságban érezte magát.

– Azt mondod, konyhakés? – Rosszul hangzott. – A Beer-félék nem inkább lőfegyvert használnak?

– Talán igen, de nem így történt – mondta Charlie nyugodtan. – Konyhakés volt nála. Koncentrálj a nyomozás közben felmerült tényekre. A DNS-egyezésre. A szúrt sebre Cryer mellkasán. – Hevesen védelmezte álláspontját, Simon pedig az ügy gyenge pontjait vizsgálta. Nem igazán kényelmes helyzet.

– Kihallgattad a családot? Fancourt-ékat?

– Istenem, hogy ez nekünk miért nem jutott eszünkbe! Hát persze hogy alaposan kifaggattuk őket. David Fancourt és Laura Cryer már pár éve külön élt, mikor az asszonyt megölték. A válás kellős közepén tartottak, és a férfi már eljegyezte a második feleségét. A férfinak nem állt érdekében Cryer halála.

– Tartásdíj, a gyermek elhelyezése? – Charlie nem említette Alice nevét. Véletlen is lehet.

– Fancourt-ék nem igazán dádáznak készpénzért. Láttad azt a házat. És miért feltételezed, hogy a férfi el akarta tiltani a nőt a gyereküktől? Végül is bármikor láthatta a fiát, és éppen akkor kezdődött az új románc, azzal foglalkozott. Ha egy gyerek folyton láb alatt van, az lelohaszthatja a szenvedélyeket.

Úgy hangzott, mintha a nő most válaszolna először ezekre a kérdésekre, ami aggodalommal töltötte el Simont.

– A család minden bizonnyal összezárt – mondta Simon. – Mindig ezt teszik, különösen ha olyan elsőrendű gyanúsított kerül a képbe, mint Beer. Sokkal könnyebb feltételezni, hogy kívülálló az elkövető.

– ”Kívülálló!” – sziszegte Charlie. – Úgy csinálsz, mintha az a fickó kedves és magányos lélek lenne. Pedig egy kibaszott drogfüggő szarházi. Simon, szállj le róla, az ég szerelmére. Te is tudod, én is tudom, hogy mindig a drog van a háttérben. Háromféle gyilkosság van: amikor a háziak közül szakad el valakinek a cérna, a szexuális támadás, és ha a drogdíler herék lőfegyverrel háborúznak. De a legtöbb valamilyen szinten a narkónál lyukad ki.

– Általában igen. De nem mindig. – Simon teste és agya elzsibbadt, érzéketlen lett. Mit tud most, amit azelőtt nem tudott? Különbség van a tények és az igazság között. Mégpedig marhára alapvető. Túl könnyű elrejteni a szavak mögé. Most, úgy tűnik, lehetetlen továbblépni az ügyben. A Charlie-val folytatott beszélgetés csaknem megbénította. Olyan nőről vitatkoznak, akivel nem találkozott sem életében, sem holtában. Lehet, hogy soha nem áll föl ebből a székből.

– Rendben, hallgatlak. Miért akarta volna megölni David Fancourt Laura Cryert? Miért? – türelmetlenkedett Charlie.

– Elváltak. Megkérdezte valaki, hogy miért? Talán nem mellékes a szakítás oka. Elképzelhető, hogy komoly konfliktusaik voltak. – Gyáva, mondta egy hang a fejében. Csinálj valamit.

Charlie a szája belsejét rágta.

– Igaz – mondta. – De ugyanannyi az esély rá, hogy nem gyűlölték egymást. Sok ember válik el azért, mert elmúlik a szerelem, de azért még kedvelik egymást. Vagy legalábbis így mondják. Valljuk be, te meg én szart se tudunk a házasságról. Biztos vagyok benne, hogy amit elképzelünk, annak köze sincs a valósághoz. – Charlie szája mindentudó mosolyra húzódott.

Simon villámgyorsan igyekezett témát váltani. Charlie szerint közös bennük, hogy mindketten egyedül élnek, de Simon szívesebben tekintett úgy magára, mint aki még nem él kapcsolatban. A szingli szó túlságosan védekezően hangzott. Attól, hogy az ember defenzívában érzi magát, még nem feltétlenül akar ennek hangot adni.

Charlie egy csomó férfival lefeküdt, és ezzel a lehető legrosszabb alkalmakkor hozakodott elő. Mint most is, mikor Simonnak úgy tele volt a feje, hogy egyetlen válasz sem jutott eszébe a nő vidám hetykeségére. Ha eddig még nem említette a szexet, akkor majd megteszi. A nő a csapata szórakoztatására használta a szerelmi életét, ez arra elég, hogy Colin Sellerst és Cris Gibbst nap mint nap ellássa a következő folytatással. Naponta új? Néha így hozta a hangulata. Ráadásul, már amennyire Simon meg tudta ítélni, a szerelem csak kevéssé játszott közre.

Rosszulesett neki a gondolat, hogy a férfiak nem bánnak jól Charlie-val. Nem értette, hogyan hagyhatja, hogy annyi ember kihasználja és félredobja. Ennél többet érdemel. Egyszer kísérletképpen szóba hozta, de Charlie lecsapta a témát, és határozottan kijelentette, hogy ő használja ki és ő dobja félre a férfiakat, ő irányít.

Simon a fejét ingatta. Charlie túl könnyen eltereli a figyelmét. Most Alice tűnt el. És azóta sem került elő. Nem jött senki, hogy azt mondja, tévedés történt.

– Csak az idődet pazarolod meg az enyémet, Simon. David Fancourt Spillingnek még csak a közelében sem járt azon az éjszakán, amikor Laura Cryert megölték.

– Nem? Hát hol volt?

– Londonban a menyasszonyával.

– Azt akarod mondani, hogy…? – Simon forróságot érzett a bőre alatt Charlie egész idő alatt Fancourt alibijén üldögélt, és nem adta ki az ászát. Milyen rohadt helyzet.

– Igen. Alice nyújtott neki alibit, bár senki nem tartotta szükségesnek, mert – említettem már? – a bizonyítékok minden kétséget kizáróan Darryl Beer ellen szóltak. – Charlie az asztalra könyökölt, és állát a két kezére támasztotta. – Szóval, ha Alice Fancourt azt mondta neked, hogy a férje ölte meg Laura Cryert, hazudott. Vagy akkor hazudott. Akárhogyan is, sok dolog mutat arra, hogy megbízhatatlan. Ha emlékszel, kezdettől fogva mondom, hogy hibbant. – Charlie tekintete elsötétült. – Őrült ribanc, azt hiszem, így neveztem.

Simon tudta, ha most megszólalna, olyasmit mondana, amit később nehéz lenne visszaszívni. Fogta a kabátját, és amilyen gyorsan csak tudott, elhúzott Charlie közeléből a rákba.

5

2003. szeptember 26., péntek

Az életben a legrosszabb dolgok csak egyszer ütnek be. A pácienseimet szoktam ezzel vigasztalni, hogy segítsek nekik, és könnyebben lépjenek túl az őket ért tragédián. Amikor aztán elmúlik, akármi legyen is, akkor kezdi vigasztalni magát az ember, hogy ez már soha nem történhet meg újból.

Én is ezt tettem, amikor a szüleim nyolc évvel ezelőtt meghaltak egy autóbalesetben. Csak álltam a temetésükön, és úgy éreztem, hogy a lelkemet annyi éven át összetartó kötelékek lassan, fájdalmasan kibomlanak. Huszonnyolc éves árva vagyok. Nincs testvérem, akihez fordulhatnék. Vannak barátaim, de a barátság vékonykának, alkalmatlannak tűnik, mint a nyári kabátka télen. Rettenetesen vágyakoztam egy családra. Elveszett, drága szüleimet úgy hordtam körbe, mint valami lyukat a szívemben.

A barátaimat és kollégáimat meglepte, milyen mélyen érintett a hiányuk. Szeretetben és biztonságban eltöltött huszonnyolc évem alaposan felvértezett a veszteségek ellen, gondolták. Hamar megtanultam, hogy azt várják, legyek védett mindazzal szemben, ami mások számára rettenetes fájdalmat jelentene, csupán azért, mert kiegyensúlyozott, boldog gyermekkorom volt. Mindenki azt akarta, hogy kapjam össze magam, kezdjek a jó dolgokra, a kedves emlékekre összpontosítani, öntelt közömbösségüket a szomorúságom elleni támadásként éltem meg, és a gyász állapotából a legsúlyosabb depresszióba kerültem. Az volt az érzésem, hogy a barátaim legszívesebben azt mondanák: Végül is szép életük volt, nem igaz? De a szüleim alig múltak ötvenévesek, mikor meghaltak.

Senkivel nem tartottam a kapcsolatot, amikor elhagytam Londont. Barátaim között, mikor tényleg szükségem volt rájuk, sokkal magányosabbnak éreztem magam, mintha egyedül lennék. Persze nem ők tehettek róla. Mindent megpróbáltak, hogy felvidítsanak. Nem tudták, hogy erőltetett, kissé mindig türelmetlen vidámságuk mérges gázként fojtogatott.

Azon az egyetlen módon éltem túl, ahogy tudtam – szabadjára engedtem a legrosszabb érzéseimet, és olyan hosszan átadtam magamat nekik, amennyire szükséges volt. Amikor elértem a mélypontot, csupán egyetlen vigaszom maradt. El tudtam hitetni magammal, hogy ez valószínűleg nem fog még egyszer megtörténni velem. Nem veszíthetem el kétszer a szüleimet. Sok mást tartogathat még az élet, de teherautó többé nem csúszhat meg egy jégfolton, és nem pördülhet át a szemközti sávba az A1-es úton, Newark közelében, és nem kaphatja telibe szüleim kocsiját, az új Audit, amit akkor vettek, amikor nekem adták a régi, megbízható Volvójukat. Ez már mind megtörtént. Elmúlt.

De ez a rémálom, amelyben most élek, nem múlik el. Csak most kezdődik. Most látom, hogy a baj nem mindig csap le tiszta, piff-puff, csitt-csatt formában. Néha odaörvénylik az ember közelébe, mint a rossz idő, felkúszik rá, ott marad, és minden múló nappal egyre mélyül. Nem látok semmiféle kiutat a kétségbeeséséből, mert még nem tudom, mennyit romlik a helyzet.

Bezárkóztam a hálószobába. David megpróbált értelmesen beszélni velem az ajtón keresztül, meggyőzni pontról pontra, hogy a házban lévő csecsemő minden porcikájában úgy hasonlít Florence-re, hogy csak ő lehet. Mostanra már föladta. Nem engedtem meg magamnak, hogy halljam. Két műanyag füldugóval zártam ki a szavait. Az ágy felém eső oldalán álló éjjeliszekrény felső fiókjában tartom. Ezek nélkül képtelen lennék aludni David horkolásától. Mindig dühbe gurul, ha szóba hozom a dolgot. Azt mondja, én is horkoltam a terhességem alatt, és ő nem csinált ügyet belőle, de David egy egész rockkoncertet végig tudna aludni. Semmi sem ébreszti fel.

Ez egyike annak a kevés dolognak, amit a férjemről tudok. Mi mást még? Hogy remekül ért a gépekhez a – hagyományos és az elektromos szerkezetekhez is. Hogy kedvenc étele a marhasült bármilyen körettel. Hogy virágot vesz a születésnapomra meg az évfordulónkra, és ötcsillagos szállodákban kényeztet hosszú hétvégéken, ott ünnepeljünk ezeket a különleges alkalmakat és még sok egyebet. Hogy hölgyeknek nevezi a nőket.

Azelőtt soha nem szálltam vele szembe. Úgy érzékeltem, hogy túl sebezhető. Amikor megismerkedtünk, Laura nemrég hagyta el, és amellett, hogy szertefoszlottak a boldog családi életről szőtt álmai, Felixet is elveszítette. Bár nem szívesen beszélt arról, hogy ez mennyire fáj neki, el tudtam képzelni. Különös gonddal kezeltem, semmiféle módon nem akartam fokozni a boldogtalanságát.

Amikor Laura három évvel ezelőtt gyilkosság áldozata lett, David többé nem közölt velem bizalmasan semmit. Hallgataggá, visszahúzódóvá vált, én még gyengédebb, figyelmesebb lettem irányában. Felix a The Elmsbe költözött, ami örömmel töltötte el Davidet, de ugyanakkor gyötörte a bűntudat, és zavarta, hogy az esemény, amely ismét összehozta a fiával, nem érinti olyan fájdalmasan, mint kellene. Homeopátiás tréningtanácsadóként megtanultam, hogy nehezebb a hozzánk közel állók halálával megbirkózni, ha az illetővel kapcsolatos érzéseink bármiféle módon megoldatlanok vagy problematikusak.

Abban reménykedtem, hogy érzelmi különállásának tiszteletben tartásával és azáltal, hogy olyan szenvedélyesen szeretem, végül rádöbbentem, nyugodtan megnyílhat előttem. De tévedtem. Amikor hozzászokott, hogy Felixszel a The Elmsben él, és beletörődött Laura hiányába, látszólag visszatért régi, elbűvölő természete, ám az érzelmi távolság megmaradt köztünk. Úgy tűnt, ellenáll minden arra irányuló próbálkozásnak, hogy közelebb kerüljek hozzá, végül azon kezdtem töprengeni, lehet, hogy valójában nem akarja lebontani a kettőnket elválasztó korlátot. Nem akartam kényszeríteni vagy lerohanni. Úgy gondoltam, legbelül valószínűleg még fájdalmasan érinti a szembenézés, és emiatt inkább nem meri átengedni magát a mélyebb érzéseknek. Három éven keresztül nem hoztuk szóba Laura halálát, és soha nem szabadultam az érzéstől, hogy vigyáznom kell, nehogy kibillentsem a lelki egyensúlyából.

Részben azért nem nyitok ajtót, bárhogy könyörgött, mert képtelen vagyok szembenézni azzal, amit ez az egész tett vele. Attól tartok, hogy a ma beúszó rémálom tönkreteszi.

Vivienne már úton van hazafelé. Megszakítja nyaralását Felixszel, mint előre sejtettem. Hogyan maradhatna távol? Nem tudom, mit mond majd Felixnek, mondunk-e neki valamit egyáltalán. Ha a múltat valamiféle jelzésnek vesszük, akkor semmit. Sem Vivienne, sem David nem beszél Felixnek Lauráról, legalábbis az én jelenlétemben nem. Soha nem ejtik ki a nevét.

Bárcsak több időt tölthetnék kettesben Felixszel. Ha másként alakulnak a dolgok, mostanra közel kerülhettünk volna egymáshoz. Csaknem anyja voltam anyja helyett. Igazi pótmamája szerettem volna lenni, de erre a szerepre nincs igény Felix életében. Vivienne helyettesíti az anyját. Mamának hívja, mert hallotta, hogy David is így nevezi.

Azt sem tudom, hogy Felix a felnőttek közé sorol-e. Úgy viszonyul hozzám, mintha én is gyerek lennék, akivel történetesen együtt lakik.

David lelkiismeretes apa. Gondosan ügyel rá – ahogyan Vivienne is –, hogy a hétvégéből legalább egy teljes napot Felixszel töltsön. A fiát valamiféle vizsgának tekinti, aminek meg kell felelnie, ráadásul hevesen tagadná, ha azt állítanám, hogy Felix Laurára emlékezteti, pedig a fiú a csillogó fekete hajával és halványkék szemével az anyja kiköpött mása.

David a tagadás mestere. Le fogja tagadni, hogy elaludt és nyitva hagyta a bejárati ajtót. Ő példás apa, aki nem hagyná, hogy bárki elrabolja szeretett lányát, boldog második házasságának gyümölcsét.

Türelmetlenül várom Vivienne és a rendőrség megérkezését. Törökülésben, csöndben ülök az ágyon, és a hosszú terhességtől még mindig fájó hátamat az ágynak támasztva várom ezt a két, egymástól gyökeresen különböző elöljáróságot. Megpróbálom elképzelni a következő órát, a következő napot vagy hetet, de üres az agyam. Egyszerűen nem tudom elképzelni a jövőt. Úgy érzem, mintha az idő megdermedt volna, amikor beléptem Florence szobájába és elkezdtem sikoltani.

Bárcsak többet dajkáltam volna, többször szívtam volna be tiszta babaillatát, amíg még lehetett. Kínszenvedés, hogy nem ölelhetem magamhoz, de a fájdalomnál is van rosszabb: a félelem. Bizonytalan, rettenetes jövő áll előttem, és nem tudom, hogy bármilyen módon képes leszek-e befolyásolni.

David mindenkinek azt mondja majd, hogy hazudok. Kinek hisz majd a rendőrség? Hallottam, hogy nagyrészt hímsoviniszták. Mi van, ha úgy döntenek, hogy nem vagyok megbízható anya és hívják a gyermekvédelmet? Valószínűleg nem töltök több éjszakát ebben a hatalmas tolóablakkal és valódi kandallóval ellátott szobában, amelynek ablakából Silsford dombjai látszanak. David és én soha nem alszunk már egymás mellett sem itt, sem másutt. Amikor megismerkedtünk, gyönyörűnek láttam közös életünket. Ha csak rágondolok, fájó szomorúság fog el.

Tanúk nélkül nem beszélek többé a férjemmel. Furcsa, de a múlt este még ketten ültünk Vivienne szófáján, bort ittunk, és valami buta romantikus komédiát néztünk, nevettünk és ásítoztunk, David karja a vállamon nyugodott. Olyan gyorsan változtak az események, hogy szinte szédülök a döbbenettől.

Hallom a hangját lentről.

– Gyerünk, Picur – mondja. Ez új. Megjegyzem, hogy el ne felejtsem megmondani a rendőröknek, amikor megérkeznek. David Tüsike néninek nevezte Florence-t amióta megszületett, vagy Tüsi néninek hívta röviden. Tíz tüsi ujj, tíz tüsi lábujj, két tüsi fül, egy tüsi orr, énekelte neki mindennap legalább egyszer. Ma reggel is.

Tudom, hogy David ugyanúgy szereti Florence-t mint én. Annyira szeretném megvigasztalni, hogy komoly erőfeszítésembe kerül visszafogni magam. Pedig muszáj, ha továbbra is ragaszkodik hozzá, hogy az a csecsemő odalent a mi lányunk. Nem foglalkozhatok a problémáival. A félelem lassan szétrágja a lelkem.

– Ráfeküdjünk a pelenkázóra rugdalózni? – kérdi. Szavai felkúsznak a hálószobánk alatti kis előszobából. Nyugodtnak tűnik a hangja, normálisnak, gyanítom, az én kedvemért. A józan családfő szerepét alakítja.

Adrenalinlöket lendít akcióba. A fényképezőgép. Hogyan feledkezhettem meg róla? Leugrom az ágyról, a szekrényhez szaladok és kivágom az ajtót. A cipőim fölött ott a kórházi táskám, még ki sem pakoltam. Izgatottan feltúrom, míg megtalálom a fényképezőgépet, egy lekerekített szélű, kis fekete dobozt, amely Florence első fényképeit tartalmazza. Kinyitom, és a hüvelykujjammal végigsimítom a sima, fekete filmhengert. Hála istennek, mormolom magamban. Most már határozottan megvan az esély, hogy higgyenek nekem.

6

2003. 10. 03., 13:30

Charlie felszívódott. Nyoma sem volt a Központi Nyomozó Hatóság helyiségében. Francba. Nélküle pedig Simon aligha muzsikálja ki Proustból, mit mondott David Fancourt. Colin Sellers és Chris Gibbs, Charlie csapatának másik két nyomozója egy halom dosszién rágta át magát. Simon határozottan színpadiasnak érezte hirtelen támadt munkalázukat. Amire csak egyetlen magyarázat lehet.

Elfordult és megpillantotta Proust detektívfelügyelőt a helyiség sarkában lévő irodájában. Inkább üvegkalitka volt, mint iroda, kicsit olyan, mint az a kiállítóhely a művészeti galériában, ahol a döglött állat keresztmetszete található, eltekintve attól, hogy ennek az alsó része olcsó papundekliből készült, amit valami oknál fogva szőnyeggel borítottak – ugyanazzal a drapp, bordázott szürkével, mint a Központi Nyomozó Hatóság helyiségének padlóját. A felügyelő testének csak a felső része volt látható az üvegen keresztül. Éppen megkerülte az íróasztalt, egyik kezében a telefont tartotta, a másikban a Világ legjobb nagypapája! feliratú bögréjét.

David Fancourt bizonyára elment. Hacsak Proust át nem adta Charlie-nak. Talán az egyik vallatószobában van azzal a szarházival. Simon leült Gibbs és Sellers mellé, és ujjaival dobolni kezdett az íróasztalon. A Központi Nyomozó Hatóság ajtaja zárva volt a hámló zöld festék, állott izzadságszag és állandó komputerzümmögés lengte be. Meg lehetett itt fulladni. Az egyik falra az áldozatok képeit tűzték, némelyik arcot és testet vér borította. Simon nem tudta elviselni a gondolatot, hogy esetleg Alice-szel is ezt történt. De nem történhetett. Egész lénye tiltakozott a gondolat ellen.

Valami motoszkált a tudatalattijában. Nem hagyta nyugodni, amit Charlie mondott neki a Laura Cryer-üggyel kapcsolatban. Ha vár egy kicsit, erőlködés nélkül is felszínre kerül, de ehelyett csak görnyedten ült a székén, gyötörte az agyát, megpróbálta előbányászni emlékezete sötét mélyéről. Hasztalanul.

Még mielőtt tudatosult volna benne, hogy döntésre jutott, Simon ismét talpra szökkent. Nem tudott egy helyben malmozni, miközben fogalma sem volt, hogy mi van Alice-szel. Hol a francban lehet Charlie? Azután rájött, hogy ha a lány nincs itt, nem is tudja visszafogni. Proust irodájához masírozott és sietve bekopogott az ajtón. Az ember általában megvárta, hogy Proust hívassa. Még egy őrmester, mint Charlie, sem engedte meg magának, hogy rátörjön a főnökre. Simon hallotta, hogy Gibbs és Sellers suttogva azon spekulál, mi van.

Proust egyáltalán nem tűnt olyan meglepettnek, mint amilyennek lennie kellett volna.

– Waterhouse nyomozó – mondta a fülkéjéből kilépve. – Pont magával akartam beszélni.

A hangja szigorú volt, de ez semmit se jelentett. A felügyelő hangja mindig komornak tűnt. Lizzie, a felesége szerint, akivel Simon néhány buliban találkozott, Proust ugyanúgy beszélt a családjával is, mint a bíróságon vagy a sajtótájékoztatókon.

– Uram, tudom, hogy David Fancourt bent járt – tért Simon egyenesen a tárgyra. – Tudom, hogy eltűnt a felesége és a lánya. Most Charlie-val van?

Proust felsóhajtott, pillantását Simonra szegezte. A kis termetű, sovány, kopasz férfi az ötvenes évei közepén járt. Állandó rosszkedve valahogy átszivárgott a bőrén, és képes volt megfertőzni mindenkit, aki egy szobában tartózkodott vele. Így biztosította, hogy mindenki igyekezzen jókedvre deríteni. A Hóember – Proust tudott a becenevéről, és tetszett neki.

– Idehallgasson, Waterhouse. Felteszek magának egy kérdést, és azt akarom, hogy az igazat mondja, még akkor is, ha tudja, hogy ezzel maga alatt vágja a fát. Ha hazudik… – Szünetet tartott, és vészjósló pillantást vetett Simonra. – Ha hazudik, Waterhouse, akkor egy életre elkapálta magát itt, a rendőrségen, és amíg él, bánni fogja ezt a napot. Megértettük egymást?

– Igen, uram. – Szükségtelen mondani, hogy egyik lehetőség sem hangzott különösebben vonzónak.

–És ne gondolja, hogy nem jövök rá, ha hazudik, mert tudni fogom.

– Uram – Simon elcsüggedt, de igyekezett nyugodtnak tűnni. Amikor Prousttal állt szemközt az ember, nemigen lehetett mellébeszélni. Egy csomó buktatón kellett keresztülvergődni. Mindig pontosan tudta, mit akar, és minden beszélgetésnél szigorúan tartotta magát az általa meghatározott menetrendhez.

– Hol van Alice és Florence Fancourt?

– Uram? – Simon riadtan pillantott fel.

– Csak ezt az egy szót ismeri, Waterhouse? Mert ha igen, boldogan kölcsönzők magának egy szinonimaszótárt. Újból felteszem a kérdést: hol van Alice és Florence Fancourt?

– Fogalmam sincs. Tudom, hogy eltűntek, uram. Tudom, hogy Fancourt ezért jött ide ma reggel, de fogalmam sincs, hol vannak. Honnan is tudnám?

– Hmm – Proust az orrát dörzsölve elfordult. Mélyen elgondolkodott, a következő mondatot csiszolgatta. – Szóval aki azt sugalmazta, hogy maga és Mrs. Fancourt közelebb állnak egymáshoz, mint az kívánatos lenne, nem szavahihető, igaz?

– Igen. Így igaz, uram. – Simon felháborodást tettetett. Meglehetős sikerrel, gondolta. Proust mesteri módon tartott meg bizonyos információkat, és végig ő mozgatta a szálakat. – Ki állítja ezt? Fancourt? – Vagy talán Charlie, az áruló? Simon csak egyetlen dolgot tudott: nem veszítheti el az állását. Jobban teljesít, mint legtöbben. Először bobby volt, aztán hét évig a Központi Nyomozó Hatóságon dolgozott. Az előző állásait félig-meddig szándékosan veszítette el, és amikor a dolgok kezdtek zátonyra futni, félreismert zseniként távozott. A fogászati klinika, a turista információs iroda, az építkezés – valójában egyik sem érdekelte. Mindegyik munkahely tökfejekkel volt tele, akik „a való világról” prédikáltak, valahányszor könyvvel a kezében meglátták Simont. Mintha a könyvek nem lettek volna olyan valóságosak, mint a készpénzes megtakarítási formák, a francba is. Elismerésnek tekintette, amikor kirúgták ezekről a lepratelepekről, úgy vélte, ez is azt bizonyítja, hogy jóval többet ér.

Anyja nem így gondolta. Simon még most is látta, hogyan esett le az álla, mikor bejelentette, hogy felmondtak az előző munkahelyén. Egy művészeti galéria biztonsági őreként dolgozott – egyébként két év alatt ez volt a negyedik állása. „Mit fogok mondani a lelkésznek?”, szipogott az anyja.

A Hóember várakozásteljesen hallgatott. Simon érezte, hogy kiveri a verejték a homlokát.

– Fancourt hazudik, uram – robbant ki belőle. – Nem bízom benne.

A felügyelő kortyolt egyet a bögréjéből és várt. Riasztóan hűvös, mint a jégkocka, ami lecsúszik az ember hátán egy forró nyári napon.

Simon tudta, hogy valószínűleg tartani kellene a száját, de képtelen volt rá.

– Uram, a dolgok jelen állását tekintve nem kellene újra átnéznünk a Laura Cryer-ügyet? – Három évvel ezelőtt névlegesen Proust vezette a nyomozást, bár Charlie, Sellers, Gibbs és a csapat többi tagja végezte az érdemi munkát. – Éppen ugyanezt mondtam Char… Zailer őrmesternek. Alice Fancourt sem bízott David Fancourt-ban. Nyilvánvalóan nem. És a feleségek ismerik a férjüket, nem igaz? Uram, mivel Fancourt első feleségét meggyilkolták, és most Alice is eltűnt, nem kéne Fancourt-t első számú gyanúsítottnak tekinteni? Nem kérdezhetnénk ki őt első menetben? Általában nem túl beszédes. – Abban bízott, hogy ha elégszer ismétli magát, Proust belátja, hogy van logika abban, amit mond.

– A nők ismerik a férjüket!

Simon összerezzent. A főnök hangereje elárulta, hogy már nem rajta a beszéd sora, és nem használta ki bölcsen az idejét. Proust most megfizetteti vele, hogy magához ragadta a beszélgetés irányítását. Nem kellett volna ennyi mindent, ilyen sürgősen mondania. Eltért a megszokott menetrendtől, amit Proust végtelenül utált.

– A nők ismerik a férjüket, ugye? És ezen az alapon gyanúsítja David Fancourt-t gyilkossággal.

– Uram, ha…

– Mondok magának valamit, Waterhouse. Szombat esténként a feleségemmel néhány unalmas alak társaságában vacsorázunk. Én csak ülök ott, mint a hülyegyerek, míg ő sztorizik rólam: Giles így, Giles úgy, Giles nem szereti a citromhabos lepényt, mert az iskolában folyton azt etették vele, Giles jobban szereti Spanyolországot, mint Olaszországot, mivel szerinte sokkal barátságosabbak ott az emberek. Ezeknek a történeteknek hetvenöt százaléka puszta kitaláció. Ó, itt-ott fellelhető bennük az igazság egy kis morzsája, de a java részük mese habbal. Az asszonyok nem ismerik a férjüket, Waterhouse. Ezt csak azért mondja, mert maga nem nős. A nők összevissza dumálnak, mert az szórakoztatja őket. Találomra megtöltik a levegőt szavakkal, és nem nagyon törődnek vele, hogy van-e bármiféle alapja annak, amit mondanak. – Proust a beszéde végére egészen kivörösödött. Simonnak volt annyi esze, hogy ne szóljon közbe.

– Egy csinos, manipulációra hajlamos nő csak mesél, az ember meg beveszi. Darryl Beer megölte Laura Cryert, mert a nő nem akarta odaadni neki a táskáját. A fél skalpját a nő testén hagyta. Mire játszik, Waterhouse? Mi? Oda juthatna, ahová én, ha elég ügyes. Komolyan jó nyomozó válhat magából. Már akkor is mondtam, amikor még szerződésesként dolgozott nekünk. Bátran állíthatom, az utóbbi időben is, nemegyszer magához szegődött a szerencse. De figyelmeztetem, több hibát nem engedhet meg magának.

A szerencse? Simon a legszívesebben lekevert volna egyet Proustnak, hogy letörölje róla az önelégült arckifejezést. A felügyelő úgy állította be, mintha bárki meg merte volna tenni azt, amit Simon az utóbbi két hónapban, holott rohadtul tudta, hogy senki, aki pedig jelenleg is a Központi Nyomozó Hatóságnál dolgozik, azok közül végképpen senki. Legalábbis nem tette meg, és ez az, ami kurvára számít

És mit szarozik azzal, hogy „több hibát nem engedhet meg magának”? Simon néhányszor megszegte a 9-es szabályt, de sohasem komolyan. Mindenki megszegte már néhányszor a 9-es szabályt; kisebb fegyelmi vétség. És, ha az emlékezete nem csal, Proust éppen most utalt rá, hogy Alice megpróbálja őt manipulálni. Ez a feltevés valószínűleg Charlie-tól ered, aki viszont valóban hajlamos rá, hogy saját céljai érdekében befolyásolja az embereket. Simon végtelenül egyenes embernek tartotta Alice-t, nemigen tudta elképzelni, hogy előre megfontolt szándékkal hazudozzon. Befogta a száját, és számolni kezdett magában. Harminckettőnél kedve lett volna lenyomni Proustot, mint a bélyeget. És Charlie-t is, ha már benne volt.

– Mi van magával meg a nőkkel, Waterhouse? Miért nem csíp fel valakit?

Simon megdermedt, tekintetét a padlóra szögezte. Erről határozottan nem akart beszélni. Senkivel, soha. Lehajtotta a fejét, és várta, hogy Proust befejezze a tirádáját.

– Nem tudom, mit csinál munkaidő után, Waterhouse, és nem is érdekel, de ha hatással lesz a munkájára, akkor igenis közöm van hozzá. Bejön ide azzal, hogy „Charlie így” meg „Alice úgy”. – Ez a Központi Nyomozó Hatóság, nem pedig valami olcsó szappanopera. Szedje össze magát!

– Elnézést, uram. – Nem alkalmas az idő a remegésre. Valószínűleg az erőfeszítéstől volt, amivel elnyomta a dühét és csalódottságát. Simon remélte, hogy Proust nem vette észre. Hiú remény: Proust mindent észrevesz. Miért mondta, hogy csípjen fel valakit?

– Nézze meg, milyen állapotban van! Egy rakás szerencsétlenség!

– Én… elnézést, uram.

– Hadd legyek abszolút világos: a hivatalos tevékenységen kívül, amikor felvette a vallomását, remélem, nem került semmiféle kapcsolatba Alice Fancourt-ral. Ez így megfelel a valóságnak?

– Igen, uram.

– Nem folytatott vele viszonyt?

– Nem. – Ez legalább igaz volt. – Alig egy hónapja született gyermeke, uram.

– És a terhessége alatt? A terhessége előtt?

– Csak egy hete ismerem, uram.

Tényleg csak múlt pénteken történt? Mintha régebben lett volna. Simon úton volt éppen, hogy felszedjen valami biztonsági kamerás felvételt, amire a csoportjának szüksége volt egy folyamatban lévő üggyel kapcsolatban, amikor Robbie Meakin beszólt a rádión, és megkérdezte, van-e olyan járőrkocsi, ami el tudna menni a The Elmsnek nevezett birtokra a Rawndesley felé vezető úton.

– Egy Alice Fancourt nevű asszony. Azt állítja, elrabolták a csecsemőjét.

Simon megragadta a kínálkozó lehetőséget. Alig húsz másodperce húzott el a birtok mellett, és látta a nyitott, kovácsoltvas kaput, amely direkt azért készült, hogy két nagy körben viselje a nevet: a „The” a bal kapuszárnyon, az „Elms” pedig a jobbon kapott helyet. A festett, fából készült feliratoknál ízlésesebb, gondolta Simon.

– Itt vagyok. Átveszem – mondta Meakinnek. Nem igazán érzett kedvet hozzá, mert egy másik ügyön dolgozott, de lelkifurdalása lett volna, ha ezt nem vállalja, mikor a helyszín közelében járt. Végül is egy kisbabáról volt szó.

Bekanyarodott, aztán visszafordult a kocsival Spilling irányába. Kicsit gyorsított, és máris ott volt a The Elmsszel szemben, a kereszteződésben. A hosszú kocsibejáró végén fehér ház magasodott, amit egyik oldalon néhány fa, a másikon egy pajtának látszó épület takart. A pajta előtt, az úthoz közelebb eső oldalon elterülő kövezett részen két kocsi parkolt a lehajló fák ágai alatt – egy metálkék BMW és egy barna, négyszáz évesnek látszó Volvo.

Simon türelmetlenül várta, hogy egy pillanatra megszakadjon az országúton haladó gépkocsik áradata, és bekanyarodhasson a kocsibejáróra. Miközben ujjaival dobolt a kormányon, ismét megszólalt Meakin hangja az éterből.

– Waterhouse?

– Igen.

– Egyedül vagy?

– Igen.

– Imádni fogod. Most telefonált a nő férje. Azt állítja, hogy nem rabolták el a csecsemőt.

– Mi?

– Van egy csecsemő a házban. Ezt egyikük sem tagadja. A férj állítja, hogy ez az, akit a szülés után hazahoztak a kórházból, a feleség szerint nem. – Meakin kuncogott.

Simon felnyögött.

– A pokolba!

– Túl késő. Azt mondtad, átveszed.

– Szemét vagy, Meakin.

Végül ritkult a forgalom, és Simon áthajtott az úton. Nem mintha akart volna. Miért nem adta át az ügyet az egyenruhásoknak, hogy foglalkozzanak vele? Túl lelkiismeretes. Egy elrabolt csecsemő egy dolog. Az komoly. Egy nő, aki azt állítja, hogy a gyereke nem a saját gyereke, már egészen más. Simon biztos volt benne, hogy igazi sallert adott magának. Nem volt kétsége afelől, hogy Alice Fancourt-ról hamarosan kiderül, csak egy hormonvezérelt háziasszony, aki aznap reggel bal lábbal kelt fel, és ezért most eszi mindenki idejét.

Így még több lesz a papírmunka. Nem számít, milyen abszurd a feljelentés. Az etikus bűnügyi jelentések korában minden marhaság bűntettnek minősül, sorszámot kap, egy őrmesterhez kerül, aki egy nyomozóra bízza a feladatot. A rendőrség megkísérel úgy tenni, mintha a közösség minden tagját komolyan venné. Amiről persze szó sincs.

Simont nem a papírmunka aggasztotta. Akkor volt igazán elemében, amikor bizonyítékokkal foglalkozó tisztként állt szerződéses alkalmazásban a Központi Nyomozó Hatóságnál. Kevéssé érezte kényelmesen magát a zűrzavaros és gyakran rettenetes emberi pantomimjátékok közepette, amikkel nap nap után szembekerült. Azok a vad érzelmek, amelyekkel a munkája során néha találkozott, ugyancsak felborították lelki egyensúlyát. Zavarban volt, ha helyszínelnie kellett, márpedig ezt nem lehetett elkerülni. A leginkább egyedül, a gondolataiba mélyedve, vagy egy halom dossziét lapozgatva bizonyult eredményesnek. Távol másoktól, és középszerű gondolataiktól.

– Ó, és még valami – mondta Meakin.

– Igen? – Nem valószínű, hogy jó hír lesz.

– A cím, The Elms – már szerepel a számítógépben.

– Vagyis?

– „Lásd a csatolt esetet”, és itt az ügyirat száma.

Simon felsóhajtott, és leírta a Meakin által megadott számot. Majd később ellenőrzi.

Leparkolt a BMW és a kivénhedt Volvo mellé, és észrevette, hogy az előbbi tele volt a föléje hajló fák leveleivel, míg a Volvo tetején csak kettő volt: az egyik piros, a másik barnássárga. Simon végigment a kocsibehajtón, és csöngetett. A bejárati ajtó tömör fából készült. Elképesztően vastagnak látszott, mintha pont olyan vastag lenne, mint amilyen széles. A ház fényűző stílusban épült, tökéletes négyszöget formált, szimmetrikus homlokzattal. Tiszta rendezettsége Simont egy jégből készült szállodáról szóló újságcikkre emlékeztette, amit nemrég olvasott. Volt valami elutasító ebben a nyilvánvaló, hangsúlyozott tökéletességben, ami arra késztette Simont, hogy valami hibát vagy legalább repedést keressen. Nem talált. A külső falak és az ablakkeretek fehér festése makulátlannak tűnt.

Pár pillanat múlva karcsú, simára borotvált, kockás inget és farmert viselő férfi nyitott ajtót. Jó néhány centivel alacsonyabb volt Simonnál, és a hatalmas házban még kisebbnek látszott. Világosbarna haja drága fodrász ollójára vallott. Simon gyanította, hogy szabályos, arányos vonásait a legtöbb nő vonzónak találja.

David Fancourt. Bűntudatosnak látszott, vagy inkább zavartnak, alattomosnak. Valamilyennek, mindenesetre. Nem, bűntudatosnak nem, bár Simon akkor még nem úgy gondolta. Utólag volt okos, mint mikor valaki olyan filmet néz, amit már látott korábban, és tudja, mi lesz a vége.

– Végre – mondta Fancourt türelmetlenül, miközben kinyitotta az ajtót. Kezében egészen apró csecsemőt és egy üveg tejet tartott. A csecsemőnek kerekebb volt a feje, mint a legtöbbnek, akit Simon látott. Némelyik újszülött nyomottnak, deformáltnak tűnt. Ennek alig volt haja, és pár kis fehér pötty virított az orrán. Úgy tűnt, kíváncsian szemléli a világot, bár Simon biztosra vette, hogy ezt csak képzeli.

Fancourt mögött tágas előteret és sötét, politúrozott fából készült, íves lépcsőt pillantott meg. Így él a társadalom krémje, gondolta.

– Waterhouse rendőrnyomozó vagyok, ön jelentette egy csecsemő eltűnését?

– David Fancourt vagyok. A feleségem megőrült.

A hangja arra utalt, hogy bár mindez nem Simon hibája, a továbbiakban kizárólag ő a felelős mindenért. És akkor a lépcső tetején Simon meglátta Alice-t.

7

2003. szeptember 26., péntek

Csak egy rendőr jött. Biztos vagyok benne, hogy kettőt küldtek volna, ha komolyan veszik az ügyet. A tévében is mindig így van. Sikítani tudtam volna a csalódottságtól. De úgy döntöttem, visszafogom magam. David éppen most mondta Waterhouse rendőrnyomozónak, hogy őrült vagyok, végzetesen őrült, és nem tehetek olyat, amivel igazolom ezt az állítást.

A rendőr meglát a lépcső tetején, és kissé elmosolyodik. Aggódó a mosolya, és miután tovatűnik, akkor is tovább néz. Nem tudom megmondani, hogy az elmeállapotomat próbálja felmérni, vagy valamiféle bizonyítékot keres, de mindenesetre hosszú ideig bámul. Nem visel rendőregyenruhát. Nyomozónak mondja magát. Talán mindkettő jó jel. Azt hiszem, említette valaki, hogy a civil ruhás rendőrök magasabb rangúak.

Felbátorít a megjelenése. Nem jóképű, de megbízhatónak és komolynak tűnik. Mindenekelőtt ébernek. Nem az sugárzik belőle, hogy egy robotpilóta működteti, aki csak a minimumot teljesíti, és az egyetlen célja, hogy végre letudja a munkanapot.

Nagy, szürke szeme még mindig az enyémbe kapcsolódik. Jó testfelépítésű, széles vállú férfi, súlyos, anélkül hogy kövér lenne. Tagbaszakadt, ez a szó jut róla eszembe. Az orrnyerge kissé ferde, mintha eltörte volna. Mellette David jelentéktelennek tűnik. És hiúnak is a drága olasz szalonban készült frizurájával. Waterhouse rendőrnyomozó barna haja rövid, tüskésre nyírt, mintha pár fontért készítette volna a fodrász.

Arca szögletes, kissé viharvert. Az ilyen arcra mondják, hogy kőből faragott. Nem esik nehezemre elképzelni, hogy védelmezi és megmenti embertársait, igazságot oszt. Remélem, nekem is. Gyanítom, hogy nagyjából korombéli, talán kicsit idősebb; kíváncsi vagyok, mi lehet a keresztneve.

– Alice Fancourt vagyok – mondom neki. A lábam olyan gyönge, mintha pipaszurkáló lenne, de elindulok felé. Amikor elég közel érek, kezet fogunk. Davidben fortyog a düh, amiért neurotikusán hebegek-habogok. Így kénytelen bizonygatni a maga igazát.

– Részeg – állítja. – Bűzlött a piától, mikor hazajött. Nem is lett volna szabad vezetnie! Csak két hete esett át egy komoly hasi műtéten. Megfenyegetett, hogy leszúr.

Érzem, hogy a torkom összeszorul a döbbenettől. Ez fájt. Tudom, dühös, de hogy feketíthet be az első pillanatban egy vadidegen előtt? Nekem ugyanez nehezemre esne. A szeretetnek nincs egy kapcsolója, amit tetszés szerint be meg ki lehet kapcsolni. Aztán eszembe jut, hogy talán a szeretet ereje tüzeli David ellenem irányuló haragját. Jobban esik ezt gondolni.

Mikor legutóbb telefonon beszélt Vivienne-nel, azt mondta, nyugodtan vezethetek, nem lesz belőle baj, bármit mondott is a dajka. Most, úgy látszik, megváltozott a véleménye. David nem szokott hozzá, hogy ellentmondjon az anyjának. Ha anyja szilárd meggyőződésével találja magát szemközt, általában halk szavú és beletörődő. Ha az anyja nincs jelen, valósággal árasztja magából a tőle hallott életbölcseletet, mintha egy számára túl nagy személyiséget próbálgatna. Néha elgondolkodom, vajon David ismeri-e magát egyáltalán. Esetleg én nem ismerem őt

– Kérem, Mr. Fancourt, őrizze meg a nyugalmát – mondja Waterhouse rendőrnyomozó. – Mindkettejüknek meglesz a lehetősége, hogy kifejtsék az álláspontjukat. Próbáljuk meg tisztázni ezt a zavaros helyzetet, jó?

– A helyzet nem csupán zavaros! Valaki elrabolta a lányomat. Menjen, és keresse meg. – A rendőr kínosan érzi magát, amikor ezt mondom. Gyanítom, miattam van zavarban. Hogy képes ezt mondani, amikor a férje karján ott a csecsemő, gondolja a rendőr. Kísértést érez, hogy levonja a nyilvánvaló következtetést: a házban van egy csecsemő, aki bizonyára a mi lányunk.

– Florence itt van – csattan fel David.

– Azt hiszem, a férjem bűntudatot érez – magyarázom dühösen, és érzem, hogy a látszólagos nyugalmam újból szertefoszlik. Rájövök, mi a baj. Túlontúl komótos az ügymenet. Minden olyan lassan történik. Ez azt jelenti, hogy a rendőr nem hisz nekem. Hirtelen kirobbannak belőlem a szavak. – A bűntudata a dühében nyilvánul meg. Elaludt, miközben a lányunkra kellett volna vigyáznia. Amikor visszajöttem, nyitva találtam a bejárati ajtót. Soha nincs nyitva! Valaki minden bizonnyal bejött és kicserélte a lányunkat, Florence-t…– Elhallgatok, képtelen vagyok többet mondani.

– Nem, ostobaság, hiszen ez Florence, és itt van! Nézze csak meg, felügyelő, ki törődik vele, ki ad neki tejet, ki dajkálja, míg az anyja cirkuszol. – David felém fordul. – A bűntudat dühben nyilvánul meg: micsoda hülyeség. Tudja, mi a foglalkozása, felügyelő? Gyerünk, mondd meg neki!

– Nem vagyok felügyelő, nyomozó vagyok – szakítja félbe Waterhouse. – Mr. Fancourt, azzal nem segít, ha agresszíven viselkedik. – Nem szimpatizál Daviddel, de hisz neki.

– Azért agresszív, mert fél – mondom. Meggyőződésem, hogy ez az igazság. Az elméletem szerint (elméleteket kellett kidolgoznom a férjemről az évek során, mivel soha nem őszinte velem) David viselkedésének jó részét a félelem motiválja.

Mintha azt hinné, hogy a foglalkozásom már önmagában elég, hogy hiteltelenítsen. Megbántottság és megvetettség lesz úrrá rajtam. Mindig arra vágytam, hogy David jó véleménnyel legyen rólam. Azt hittem, jó is. Két éve vagyok a felesége. A mai napig soha nem beszéltünk egymással ingerülten, soha nem vitatkoztunk, duzzogtunk, nem emeltük fel a hangunkat. Azt hittem azért, mert szeretjük egymást, de visszatekintve, az udvariasságunk teljesen természetellenesnek tűnik. Egyszer megkérdeztem Davidet, melyik pártra szavazott. Megütközött a kérdésen, és tudom, hogy meg is döbbent. Rémesen éreztem magam, mint valami fajankó, akinek semmi érzéke az illemszabályokhoz. Vivienne még a családban is a rossz modor jelének tartja, ha valaki politikáról beszél.

David nagyon jóképű férfi. Ha csak ránéztem, már tótágast állt a gyomrom. Most el sem tudom képzelni, és fel sem tudom idézni az iránta érzett korábbi vágyamat. Abszurdnak tűnik, mintha egy kép után vágyakoztam volna. Először vallom be magamnak, hogy a férjem idegen számomra. A szoros kötelék, amire első találkozásunk óta vágyakozom, nem jött létre köröttünk, nem valósult meg.

David egy számítógépes játékokat készítő cégnek dolgozik. Ő és a barátja, Russell együtt alapították az üzletet. Russell az én haverom volt az egyetemen, és az ő esküvőjén ismerkedtem meg Daviddel. Végül felülkerekedtem a depressziómon, ám a fájó magány továbbra is megmaradt. Napközben sikerült elnyomnom, ha elfoglaltam magam, azonban esténként mindig rám tört; akkor legalább egy órát bőgtem, ha ugyan nem többet.

Szégyellem bevallani, de még egy képzelt barátot is teremtettem magamnak. Sőt nevet adtam neki: Stephen Taylor. Közönséges, hétköznapi nevet választottam, azt hiszem, azért, hogy még valóságosabb legyen. Esténként csak úgy tudtam elaludni, ha elképzeltem, hogy a karjában tart, és azt suttogja, mindig velem marad.

Russell esküvőjén Stephen eltűnt. Valaki Davidé mellé írta a nevemet az ültetési terven, és megmentette az életemet, vagy legalábbis úgy éreztem.

Davidnek csaknem az első mondata az volt, hogy a felesége még a kisfia megszületése előtt elhagyta, hogy Felixet csak néha látja, alkalmanként pár órára. A sors iróniája, hogy emlékszem, mennyire csodáltam, milyen nyílt. Nem tudtam, hogy soha többé nem fogad annyira a bizalmába, mint azon a napon. Talán számításból indította Felix sztorijával a beszélgetést.

Működött. Meséltem neki a szüleimről, természetesen. A Daviddel folytatott beszélgetés rádöbbentett, hogy a halál csak az egyik módja a szeretteink elvesztésének. Meg akartam vigasztalni, és hagytam, hogy ő vigasztaljon engem. Úgy éreztem, nem véletlenül találkoztunk. Lelki szemeimmel már láttam, ahogy megmentjük egymást, és végül a felesége leszek. Nagyon szerettem volna Mrs. Fancourt lenni, ismét egy családhoz tartozni, és saját gyerekeket nevelni. A félelem az egyedülléttől, attól, hogy egész életemben magamra maradok, mindent elpusztító rögeszmeként kísértett.

A Felix miatti nyilvánvaló szomorúság ellenére David egyre azt hajtogatta, hogy nem akarja elrontani a napomat a nyomorúságával, és az egész délutánt a szórakoztatásommal és körbehízelgésemmel töltötte. Elmondta a walesi viccét, de előbb megkérdezte: „Maga, ugye véletlenül sem walesi?” A vicc egy férfiról szól, aki elment a rendőrségre, hogy bejelentse: ellopták a biciklijét. „Kijöttem a templomból és – eltűnt.” David a csattanót olyan rémes akcentussal adta elő, hogy napokkal később is elfogott a nevetés, valahányszor eszembe jutott. Nem tudtam kiverni a fejemből. Az ő mosolya volt a legmelegebb és az ő a szeme csillogott legszebben az egész esküvőn. Ugyanúgy a csodás, megvalósult álom, a romantikus hős karikatúrájának látszott, ahogy a Russell-lel közösen készített játékokban a rosszfiúk a vegytiszta gonosz karikatúrái voltak, piros és fekete köpenyben, félelmetes agyarukkal és tűzet okádó szájukkal.

David és Russell soha nem fogytak ki az ötletekből, ha arról volt szó, hogyan öljék meg áldozataikat a rosszfiúk. A férjemnek köszönhetően a gyerekek szerte az országban képesek saját otthonuk kényelmében és biztonságában gyilkosságot szimulálni. Némelyik játék ráadásul félig-meddig pornográf is. Én mindig támogattam David munkáját, puszta hűségből helyeseltem olyasmit, amiért rendes körülmények között lelkifurdalást éreztem volna. Amit David csinál, az biztosan jó – ez lett életem mottója. Azt hittem, ő is ugyanígy érez velem kapcsolatban.

– Van valahol egy nyugalmas helyiség, ahol felvehetem a vallomását? – teszi fel a kérdést Waterhouse rendőrnyomozó.

– Erre nincs idő! – tiltakozom. – Mi lesz Florence-szel? Meg kell keresnünk.

– Addig semmi sem lesz, míg fel nem vettem a vallomását – közli határozottan.

David a konyhára mutat.

– Vigye oda – mondja Waterhouse-nak, mintha valami helytelenkedő kutya lennék. – Én felviszem Florence-t a gyerekszobába.

Kitör belőlem a sírás.

– Ez nem Florence. Kérem, higgye el.

– Erre jöjjön, Mrs. Fancourt. – Waterhouse beterel a konyhába, nagy, medvemancs-kezével a könyököm fölött fogja a karomat. – Készítene egy csésze teát, miközben én felteszek néhány kérdést?

– Nem tudok… nem vagyok abban az állapotban – mondom neki őszintén. – Készítse el a teáját, ha akarja. Nem hisz nekem, igaz? Tudom, hogy nem hisz. Ráadásul sírok, maga meg azt gondolja, egyszerűen hisztis vagyok…

– Mrs. Fancourt, minél előbb felvesszük a vallomást, annál hamarabb…

– Nem vagyok ostoba! Azért nem indul, hogy megkeresse Florence-t, mert úgy hiszi, hogy a csecsemő, akit David tart a karjában, a lányunk, igaz?

– Én nem találgatok.

– Nem, de ha nem lenne csecsemő a házban, ha David és én mindketten azt állítanánk, hogy eltűnt a gyermekünk, az más lenne, igaz? Akkor már megindult volna a kutatás Florence után.

Waterhouse elpirul. Nem tagadja.

– Miért hazudnék? Mi előnyöm származna abból, ha ezt tenném? – Nagyon nehezemre esik, hogy nyugodt hangon beszéljek.

– A férje miért tenné? Vagy azt akarja elhitetni velem, hogy ő őszintén hiszi, hogy ez a csecsemő a lánya, amikor nem az?

– Nem. – Gondosan megfontolom, mit mondok. Még sose mondtam rosszat Davidról, ugyanakkor nem tudok semmit magamban tartani, amivel esetleg meggyőzhetem a rendőrt. – Elaludt, amikor vigyáznia kellett Florence-re. A bejárati ajtó nyitva volt. Ha beismeri, hogy a csecsemő nem Florence, akkor egyúttal azt is beismeri, hagyta, hogy elvigyék. Nem mintha valaha is vádolnám a történtek miatt – teszem hozzá gyorsan. – Úgy értem, ki feltételezné, hogy ez megtörténhet? De azt hiszem, David azért zárkózik el az igazság elől, mert fél a rátörő bűntudattól. Csakhogy végül mégis szembe kell néznie vele, mihelyt rájön, hogy a tettetése állt az útjába annak, hogy maga megkeresse Florence-t. – Épp olyan kétségbeesett vagyok, ahogy a szavaimból kihallatszik. Sokkal lassabban kell beszélnem.

Waterhouse rendőrnyomozó ideges és nyugtalan, mint aki kezd besokallni.

– Miért cserélne ki valaki egy csecsemőt egy másikra? – teszi fel nekem a kérdést.

Kegyetlenül csap le rám a kérdés, bár tudom, hogy nem akart bántani.

– Nem kívánhatja egy anyától, hogy megpróbáljon egy olyan ember fejével gondolkozni, aki elrabolta a gyermekét – mondom élesen. – Őszintén, egyetlen olyan embert sem tudok elképzelni, aki ezt megtenné. De akkor mi van? Így hová jutunk?

– Mi a különbség az imént látott csecsemő és az ön lánya között? Minden, amit bármiféle különbségről mondani tud, segíteni fog.

Zavartan felnyögök. David is feltette már ugyanezt a kérdést Jellegzetes férfimegoldás, sorra kipipálni az egyes tételeket a listán.

– Nincs jelentős különbség, amire rá tudnék mutatni, eltekintve attól a döntő ténytől, hogy két teljesen más ember. Más csecsemők. A lányomnak más az arca, más a sírása. Honnan a pokolból tudnám leírni, mi a különbség két csecsemő sírása között?

– Rendben van, Mrs. Fancourt, nyugodjon meg. Ne izgassa fel magát. – Úgy látszik, mintha Waterhouse rendőrnyomozó kicsit félne tőlem.

Nyugodtabb hangot ütök meg.

– Nézze, tudom, hogy sok megbízhatatlan emberrel kerül kapcsolatba. Nekem is ugyanez a munkám során a problémám. Homeopata vagyok. Tudja, mit jelent ez? – Felkészülök, hogy belefogjak a szokásos bemutatkozó szövegembe arról, hogy a hagyományos orvoslás az allopata, míg a homeopátia a hasonszenvi gyógymódon alapul. Szeme kissé elkerekedik. Aztán bólint, és megint elpirul.

– Egyszer volt egy rendőr páciensem. Nálam fiatalabb, de már nős és három gyerek apja. Komoly depresszióban szenvedett, mert gyűlölte a munkáját. Tájkertész szeretett volna lenni. Mondtam neki, hogy a szívére kellene hallgatnia. Akkor úgy éreztem, ez a helyes út, mivel magam is akkortájt hagytam ott unalmas adminisztratív munkámat az adóhatóságnál, hogy homeopata legyek. Amikor Daviddel megismerkedtem, és ő meg Vivienne megmentett szörnyű elszigeteltségemből, annyira hálás voltam, hogy nem akartam mást, csak segíteni az embereknek. Most azon töprengek, vajon segítettem, vagy akadályoztam azt a szegény embert idealista, impulzív tanácsommal. Mi van, ha kilépett a rendőrségtől, és ennek következtében elszegényedett? Mi van akkor, ha a felesége elhagyta? Sok páciensem sajátosan viszonyul a valósághoz – folytatom. – Egyszóval hangyások. De én nem vagyok az, világos? Egészséges, intelligens nő vagyok, és higgye el, hogy az a csecsemő odafent nem az én lányom, Florence. – Kinyitom az ingzsebemet, kiveszem a filmet a fényképezőgépből, és leteszem eléje az asztalra. – Itt van. Megdönthétetlen bizonyíték. Hívják elő, és egy halom fényképet találnak az igazi Florence-ről. Velem, Daviddel, a kórházban és itthon is.

– Köszönöm. – Felveszi a filmet, beteszi egy borítékba és ráír valamit, amit nem látok. Lassan, megfontoltan, módszeresen. – Most szeretnék pontosítani néhány részletet.

Elővesz egy noteszt és egy tollat.

Dühbe gurulok, hogy mennyire nem siet.

– Maga még most sem hisz nekem! – csattanok fel. – Rendben, nem hisz nekem, nem érdekel, hisz-e, vagy nem, de kérem, küldjön ki egy csapat nyomozót Florence keresésére. Mi van akkor, ha téved? Mi van akkor, ha igazat mondok, és tényleg eltűnt a lányom? Minden elvesztegetett pillanat közelebb vihet minket a tragédiához. – A hangom reszket. – Tényleg meg meri kockáztatni?

– Vannak még fényképek a lányáról, Mrs. Fancourt? Olyanok, amelyek már elő vannak híva?

– Nincsenek. Szólítson Alice-nek. Magát hogy hívják? Úgy értem, mi a keresztneve.

Kételkedve pillant rám.

– Simon – feleli végül sarokba szorítva. Simon. Szerepelt a Florence-nek készített listánkon, amennyiben mégis fiú lenne. Hunyorítok. Ez a lista valami oknál fogva különösen fájó emlék. Oscar, Simon, Henry. Leonie, Florence, Francesca. (Fanny Fancourt! Csak a holttestemen át – mondta Vivienne.) Florence. Tüsike néni. Picur.

– A kórházi fényképésznek kellett volna lefényképeznie, amíg még az osztályon volt, de nem jött. Lerobbant a kocsija. – Kitör belőlem a zokogás. A testem vonaglik, mintha áram futna végig rajta. – Nem kaptunk „első babafotót”. – Ó, istenem, hol lehet?

– Ne aggódjon, Alice. Nyugodjon meg. Megtaláljuk, ha… minden tőlünk telhetőt megteszünk.

– Az enyéim mellett vannak más fényképek is. Vivienne is készített néhányat, amikor meglátogatott bennünket a kórházban. Nemsokára hazajön, majd ő megmondja, hogy nem vagyok őrült.

– Vivienne?

– David anyja. Ez az ő háza.

– Ki lakik még itt?

– Én, David, Florence és Felix. Ő David első házasságából származó fia. Hatéves. Vivienne és Felix Floridában vannak jelenleg, de amint Vivienne helyet tud szerezni egy gépre, hazajönnek, ő majd megerősíti, hogy igazam van. Megmondja, hogy a csecsemő nem Florence.

– Tehát az anyósa látta a csecsemőt?

– Igen, benn volt aznap a kórházban, amikor született.

– Mikor is?

– Szeptember tizenkettedikén.

– Felix látta Florence-t?

Összerezzenek. Ez érzékeny pont. Azt akartam, hogy Felix lássa Florence-t, mielőtt elmennek Floridába. Bejöhetett volna a kórházba iskola után, a repülőtér előtt, de könnyűbúvár-tanfolyama volt a Waterfrontban, és Vivienne ragaszkodott hozzá, hogy ne hagyja ki az edzést. Nem szabad, hogy Florence miatt kimaradjon valamiből, amit szeret – mondta. – Nem olyan sürgős, hogy lássa, később még rengeteg idő lesz rá.

David szokás szerint egyetértett az anyjával, és én nem dacoltam Vivienne-nel, mert tudtam, fél, hogy mit szól majd Felix Florence-hez. A félelemmel nem lehet vitatkozni. Feltételezi, hogy Felix is olyan nehezen osztja meg a királyságát, mint ő, mikor kicsi volt. Nem sok gyerek ragaszkodik annyira a territóriumához, mint Vivienne tette. Még azt is megakadályozta, hogy egy kutyával kelljen osztoznia a szülei figyelmén: túl kellett adniuk az állaton, amikor Vivienne hároméves volt. Amikor elmesélte a történetet, meg akartam kérdezni, hogy hívták a kutyát, de nem mertem. Nevetséges, de árulásnak éreztem, hogy Vivienne vetélytársa felkeltette az érdeklődésemet.

– Nem – válaszolom. – Felix iskolában volt, amikor Vivienne bejött a kórházba, és még aznap elutaztak.

– Két hétig hiányzott? Nincs most iskola?

– De van. – Először nem látom a kérdés jelentőségét. – ó, az az iskola, ahova Felix jár, nagyon rugalmas – teszem hozzá, amikor rájövök, mire céloz. Nemigen van más választásuk. Vivienne az iskolaszék egyik legbőkezűbb tagja. Nem mernék neki előírni, mikor vigye, és mikor ne vigye nyaralni az unokáját. – A Stanley Sidgwickbe jár.

Simon egy pillanatra felvonja a szemöldökét. Mindenki hallott a Stanley Sidgwick Általános Iskola és Leánynevelő Intézetről, és a legtöbb embernek ilyen vagy olyan megingathatatlan nézetei vannak az intézménnyel kapcsolatban. Szégyentelenül elitisták, tandíjas, koedukációmentes, erős a fegyelem. Vivienne nagy rajongójuk. Davidet is a Stanley Sidgwickbe járatta, és most Felixet is. Florence helye a leányiskolában már akkor biztosítva volt, amikor a huszadik héten az ultrahang kimutatta, hogy lányom lesz; „Fancourt baba” néven került a listára. Vivienne kifizette a háromszáz fontos regisztrációs díjat, és csak ezután szólt nekem és Davidnek.

– Nincs jobb iskola a környéken, vagyis az országban, akármit ír az elit iskolák rangsora – erősködött. Valószínűleg tétován biccentettem, és zavarban voltam. Nem akartam mást, csak biztonságosan megszülni a gyermekemet. Nem is gondoltam még az iskolára.

– Felix nem az anyjánál lakik? – kérdezi Simon.

Nem vártam, hogy felteszi ezt a kérdést. Csodálom az alaposságot, amivel körbejárja a fókuszpontot. Én is így teszek a pácienseimnél. Néha, amikor csak arra nézünk, amerre irányítanak bennünket, minden lényeges ponton átsiklunk.

– Felix anyja meghalt. – Figyelem Simont, miközben ezt mondom. Nyilvánvalóan nem tudta. Abszurd dolog feltételezni, hogy minden rendőr ismeri az ügy minden részletét. Vagy talán tudja, de még nem fedezte fel az összefüggést. Laura vezetékneve nem Fancourt volt. Nem vette fel a férje nevét, amikor hozzáment Davidhez. Ez volt az első, ami bosszantotta Vivienne-t vele kapcsolatban, az első a sok közül.

– És Vivienne Fancourt-on kívül látta valaki Florence-t?

– Senki. Ó, Cheryl Dixon – a dajka. Háromszor volt itt. És ő volt az ügyeletes a kórházban, amikor Florence született. Miért is nem gondoltam rá korábban? – csodálkozom fennhangon. – Cheryl igazolni fog, beszéljen Cheryllel.

– Ne aggódjék, mindenkivel fogok beszélni, Mrs.…

– Alice – közlöm határozottan.

– Alice – ismétli zavartan, a számára láthatóan kínos intimitás csapdájában.

– És mi lesz a kutatással? – kérdezem. – Talán valaki látott valamit. Tanúkat kell kerítenie. Meg tudom adni a pontos időt. Öt óra kettőkor mentem el…

Simon a fejét csóválja.

– Nem indíthatom el a keresést ilyen egyszerűen – mondja. – Nem így működik. Engedélyt kell kérnem az őrmestertől, de előbb beszélnem kell mindenkivel, aki alátámasztja a maga történetét. Meg kell kérdeznem a szomszédjait, például hogy látott-e valaki valami szokatlant. Mivel a férje…

– Nem támaszt alá semmit, tudom. Észrevettem – felelem keserűen. – Nincsenek szomszédjaink. – Vivienne büszkén mesélte, amikor David először hozott el a The Elmsbe, hogy azok, akikkel közös a postai irányítószáma, mind az otthonában élnek. Elmosolyodott, hogy világos legyen, én is ebbe a kategóriába tartozom. Kiváltságosnak és védett személynek éreztem magam. Amikor meghaltak a szüleim és én rádöbbentem, hogy senki sincs a világon, aki igazán szeretne, sokat veszítettem az önbizalmamból. Nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy a tragédia valamiféle büntetés. Az, hogy egy olyan asszony, mint Vivienne – aki saját értékét és fontosságát természetesnek tartja, és minden téren abszolút magabiztos – szívélyesen fogad, segített helyreállítani megtépázott önbecsülésemet.

– Nem indíthatok kutatást, nem tehetek semmit egyedül a maga bemondása alapján – mentegetőzik Simon.

Belesüppedek a székbe, és a karomra hajtom sajgó fejemet. Amikor lehunyom a szememet, furcsa fénypontok táncolnak előttem. Kavarog a gyomrom. Életemben először értem meg azokat, akik feladják a harcot. Nehéz megértetnie magát az embernek, miközben úgy érzi, hogy az egész világ befogja a fülét, miközben valószínűtlen, már-már hihetetlen dolgokat kell elmondania.

Természetemnél fogva nem vagyok harcos alkat. Soha nem éreztem magam erősnek; időnként határozottan gyöngének bizonyulok. De most anya vagyok. Florence-re is gondolnom kell. Ő fontosabb nálam. Szóba sem jöhet, hogy feladjam.

8

2003. 10.03., 14:00

Tíz perccel azután, hogy Proustnál véget ért a kihallgatás, Simon ismét a kantinban ült. A félkarú rabló, hála az égnek, szokatlanul csöndes volt, mintha csak tekintettel lenne komor hangulatára. A felügyelő semmibe vette az elméletét, közölte, hogy paranoiás, majd elrendelte, hogy menjen és szedje össze magát.

– Ebben az állapotban nem dolgozhat. Csak nyugtalanítaná a többieket, ráadásul mindent elbaltázna – mondta, ami Proustnál az együtt érző elbocsátással egyenértékű.

Mi ütött ma mindenkibe? Miért nem látják, ami Simon számára tökéletesen nyilvánvaló? Vajon azért, mert Proust és Charlie is szerepet játszott Darryl Beer hűvösre tételében? Talán ezért tartják Simont hóbortosnak, és mondják, hogy érzelmileg érintett, ami eltereli figyelmét a tényekről. Érdekes, hogy eközben David Fancourt estleges indítékait mindenki figyelmen kívül hagyja. Viszont az első felesége meghalt, a második eltűnt. Ezek tények.

Simon rendelt egy csésze teát, és arról ábrándozott, hogy kiveri Fancourt-ból az igazságot. Bizonyos dolgok megérik a rájuk fordított időt. Mit művelt az a szemétláda Alice-szel? Mit mondott Proustnak őróla? Biztos, hogy ő mondott valamit, nem Charlie. Ezek a kérdések kínozták Simont, de egyikre sem kapott választ. Köhintést hallott a háta mögül, és megfordult.

– Proust mondta, hogy itt talállak. Most beszéltem vele. Pontosabban: hallgattam, amit mondott. Hosszan. Nincs tőled elragadtatva, egyáltalán nincs.

– Charlie! – Társának látványa reménnyel töltötte el, hogy talán egy kissé még sikerül elodázni a végzetet. – Sikerült megnyugtatnod? Egyedül te vagy rá képes.

– Ne dühíts fel megint – felelte Charlie komoran, és leült vele szemközt. Simon nem tudott úgy bókolni Charlie-nak, hogy az be ne guruljon. Csak egyfajta bókra vágyott, arra, amit Simon nem adhatott meg neki. Úgy látszik, elhatározta, hogy minden alacsonyabb rendű címkézést elutasít, nem kell neki sajnálat vagy szánalom. Simon néha elgondolkodott azon, hogyan képes egyáltalán ránézni. Hogyan láthatja másnak, mint nevetségesnek Sellers tavalyi, negyvenedik születésnapi bulija után? Simon elhessegette a rémes emléket, mint mindannyiszor, amikor a felszínre bukkant.

– Mit mondott a Hóember? – kérdezte.

– Hogy hebegtél, mint a bolond. Úgy hiszi, volt valami Alice Fancourt és közted. A nő férje is így gondolja. Mindenki, akinek van szeme és agya, már mérföldekről kiszúrja a dolgot. Ha róla beszélsz, kiül a képedre a csorgó nyálú idióta arckifejezés.

Csíptek a szavai. Simon nem vette a fáradságot, hogy vitába szálljon.

– Azt mondja, tagadtad, hogy szabályellenesen viselkedtél volna.

– Hitt nekem?

– Nagyon kétlem. Úgyhogy jobban teszed, ha mocskosul gondoskodsz róla, hogy soha ne jöjjön rá, ha hazudtál. Egyébként azt az utasítást kaptam, hogy kezeljem kiemelten az anya és gyermeke eltűnését, ha huszonnégy órán belül nem kerülnek elő.

Simonnak elkerekedett a szeme.

– Te? Ez azt jelenti, hogy…

– Igen, Proust nekem adta az ügyet. A csapatunknak. A Fancourt családdal kapcsolatos kiterjedt ismereteinkre való tekintettel – tette hozzá gúnyosan.

– Azt hittem, nincs rá mód, hogy az ügy közelébe kerüljek. Köszönöm! – Simon a mennyezeten zizegő fénycső felé fordította a pillantását. Erősen hitt valami meghatározhatatlanban. Az anyja reménykedett, hogy egyszer pap lesz belőle. Talán még mindig reméli. Simon örökölte a vágyat, hogy tartozzon valakihez, de azt a meggyőződését nem, hogy ennek Istennek kell lennie. Nem bírta elviselni, hogy legyen valami közös dolga az anyjával.

– Proust tele van meglepetésekkel – folytatta Charlie. – Azt mondta, szerinte te már pusztán azért is képes vagy eredményt elérni, mert annyira fontos neked a nő. Úgy gondolja, neked mindenkinél fontosabb, hogy megtaláld. – A hangjából kitetszett, hogy magát is beleszámítja a mindenkibe.

Simon a kezébe temette az arcát.

– Ha megkapnám a lehetőséget, hogy keresni kezdjem. – Felnyögött. – Charlie, ez az ügy tényleg betehet nekem. Kétszer találkoztam Alice-szel nem hivatalosan. Ő… ő mesélt pár dolgot, amit tisztáznom kell, ha elkezdődik a nyomozás. Te tudod, milyen igazságtalan lenne, ha elveszíteném a munkámat, tudod, mennyire jó vagyok…

– Amennyire te is – jelentette ki Charlie határozottan, s felvonta egyik szemöldökét. – Hogyan is felejthetném el? Nélküled csak vakarnánk a fülünket, és a fogunkat piszkálnánk, képtelenek lennénk egyetlen ügyet is lezárni.

– Hát igen. Ha az ember a legtöbb dologban olyan béna, mint én, komoly meglepetés éri, amikor valamit jól csinál. Nehéz nem észrevenni. És ez – mivel nyomozó vagyok – olyasmi, amit jól csinálok.

– Tényleg? Hogyhogy soha nem említetted? Mondanod kellett volna.

– Cseszd meg!

Charlie felnevetett.

– Csak te vagy képes ilyen eszelősen hencegni, és egyúttal áldozat módjára rinyálni.

És csak te tudsz anyáskodni fölöttem abban a különösen előzékeny, kisajátító, csúfondáros modorban, amitől legszívesebben lekevernék egy jó nagy maflást, gondolta Simon. De azt mondta:

– Tudom, hogy nincs jogom megkérdezni, de… van valami ötleted, hogyan szabadulhatnék ebből a slamasztikából?

Charlie nem látszott meglepettnek. Megrázta a férfi arca előtt a kulcscsomóját.

– Gyerünk.

– Hova?

– Ahol nem hallgathatnak ki.

A kantin a pletyka táptalaja volt. Átverekedték magukat az asztalok, székek, a hangos ugratások között és kimentek az épületből.

Charlie úgy vezetett, mint a férfiak, csak két ujjal mozgatta a kormányt, vagy néha a csuklójával, fütyült a sebességkorlátozásra, és sűrűn szidta a többi sofőrt. A Silsfordba vezető úton hagyták el Spillinget, miközben végig a Radio Two üvöltött. Simon csak a Radio Fourt hallgatta, ha választhatott, de régen feladta a próbálkozást, hogy rávegye Charlie-t valamiféle kompromisszumra. A Radio One reggel, a Radio Two délután egy órától folyamatosan, ez volt Charlie menetrendje. Ez azt jelentette, hogy délután Steve Wright nyomta információmorzsákkal és olyan dalokkal, amiket csak liftekben vagy szállodák előcsarnokában volna szabad játszani, egyszóval csupa olyasmivel, amit Simon utált.

Inkább a lapos, szabályos tájra koncentrált, amely túlságosan is gyorsan maradt el mögöttük. Rendes körülmények között megnyugtatónak találta volna, de aznap üresnek tűnt. Valami hiányzott. Simon zavarba jött, amikor észrevette, abban reménykedik, hogy megpillantja Alice-t. Minden arc, minden alak, amiről látta, hogy nem az asszonyé, csalódással töltötte el. A kétségbeesett pánik átadta helyét egyfajta gyászos dagonyázásnak.

Mit talált Alice-ben, ami hasonló húrokat pendített meg benne? Csinos volt, de Simon nem emiatt kötődött hozzá. A viselkedésében, a nyugtalanságában volt valami, ami azt sugallta, hogy nem ott van, ahol lennie kellene, és hogy láthatatlan akadályokkal igyekszik megküzdeni. Simon maga is hasonlóképpen érzett. Néhány ember tudta, hogyan suhanjon át erőlködés nélkül az életen. Ő nem ilyen, és úgy sejtette, hogy Alice sem. Túlságosan érzékeny volt, túlságosan bonyolult. Bár csak végtelenül kétségbeesve látta. Fogalma sem volt, milyen lehetett egy héttel azelőtt.

Charlie fantasztának nevezhette volna, hogy ilyen kevés bizonyíték alapján próbálja feltérképezni Alice jellemét. De nem ilyen feltételezéseken alapul a más emberekről alkotott összes benyomásunk? Nem őrültség azt hinni, hogy az ember családtagjai, barátai és ismerősei valamiféle koherens egészet alkotnak, ahol minden mindennel összefügg? Simon általában véletlen viselkedések halmazának látta a világot, úgy vélte, mindenkit beteg, anarchikus kényszer hajt, és ő nemigen érti a többiek mozgatórugóit.

Megrázta a fejét, amikor meghallotta Sheryl Crow vacak hangját. Jellemző. Charlie vele énekelt: valamit arról, hogy a napok kanyargós utak. Ostobaság, gondolta Simon.

Charlie a fékre taposott, amikor nagyjából nyolc kilométerre a várostól a Vörös Oroszlánhoz címzett kocsmához értek, és leparkolta a kocsit.

– Ehhez nincs sok kedvem – mondta Simon. A gyomra tiltakozott, nem akart inni.

– Ne aggódj, nem megyünk be. De nem akartam ezt odaadni neked az őrs közelében. – Beletúrt nagy, fekete szarvasbőr táskájába, és egy szokványos méretű rendőrségi zsebkönyvet vett elő. Ebbe minden műszak minden eseményét – jelentőset és jelentéktelent – rögzíteni kellett, beleértve az időjárást és az utak állapotának részletes ismertetését. Simon a kabátja belső zsebében tartotta a magáét.

Charlie Simon ölébe dobta a könyvet. Barna, tizennyolcszor tizenhárom centi, mint minden zsebkönyv, a borítóján ügyiratszám, mellette az őrmester aláírása, vagyis ebben az esetben Charlie-é.

– Azt akarod mondani, amire gondolok?

– Ez az egyetlen lehetőséged. Tedd hivatalossá az Alice Fancourt-ral történt nem hivatalos találkozásaidat. Itt az alkalom, hogy újraírd a történelmet.

– Nem kéne hazudnod miattam. – Simon berágott, amiért Charlie már mindent előkészített. Ezek szerint tudta, hogy a férfi előbb-utóbb hozzá szalad segítségért. Zavarba ejtően kiszámíthatónak bizonyult.

– Hát igen – fintorodott el Charlie. – Még így is kockázatos. Ha valaki alaposan megvizsgálja a sorozatszámokat… Mondanom sem kell, ha lebuksz, nem tőlem kaptad a könyvet.

– Megint ki kell írnom mindent – hunyta le a szemét Simon, már a papírmunka gondolatára is elfáradt.

– Nem te leszel az első és az utolsó. Nézd, semmi kedvem játszani az eszemet, ráadásul képtelen lennék félreállni, és nézni, ahogy elcseszed az egész életedet. Túlságosan élvezem az uralkodást. És… te vagy a legokosabb, a legmotiváltabb és legmotiválóbb ember, akivel együtt dolgoztam – ha csak tiltakozni merészelsz, itt fojtlak meg –, és tragédia lenne, ha a baromságod miatt minden romba dőlne. Ha valaki megkérdezi, azt fogom mondani, hogy tudtam a találkozókról, és engedélyt adtam rá.

A gondos kiszámítottsággal előadott bókok következtében Simon lesajnálva érezte magát. Charlie képtelen volt egyenlő félként bánni vele, és biztosra vette, hogy nem csupán a magasabb rangja miatt. Simon azon töprengett, pontosan mitől lenne elégedett.

– Nem fog bejönni, igaz? Szerintem mindenki látni fogja, hogy ez az elcserélt gyerek dolog csupán ürügy. Miért hatalmaztál fel, hogy folytassam a nyomozást?

Charlie megvonta a vállát.

– Azzal áltatom magamat, hogy alaposan körbejárom a dolgokat – közölte szárazon.

Egy darabig csöndben ültek, nézték a kocsmából ki-be járó embereket.

– Sajnálom – mondta végül Simon. – Nem kellett volna hazudnom neked. Utáltam a dolgot. De nem hittél Alice történetében. Úgy gondoltad, csak vesztegetjük az időnket. Ezért nem szóltam. Aggódtam miatta, és… nézd, nem mondom, hogy hittem neki a babával kapcsolatban, de… éreztem, hogy nem tudom egyszerűen faképnél hagyni.

Charlie elfintorodott, vonásai megfeszültek. Simon sajnálta, hogy a „faképnél hagyni” kifejezést használta. A munkáról beszélgettek, a kettejük közötti szakmai konfliktusról, ez azonban nem változtatott a tényen, hogy Simon hazudott Charlie-nak, és hogy egy másik nő miatt keveredett hazugságba.

– Úgy veszem, hogy legalább te nem gyanúsítasz.

– Bolond az vagy, gyanúsított nem. Azt mondják, elvakít, ugye? – Charlie kinézett az ablakon, így Simon nem láthatta az arcát. – Na, húzzunk innen, mert annyira nem élvezem ezt a romantikus közjátékot – mondta. Simon megint csak kitessékelte agyából a Sellers negyvenedik születésnapi buliján történtek emlékét. Charlie és ő. Lehunyta a szemét, megváltásnak érezte volna, ha elájul. A mai napon több dolog történt, mint amennyit el lehet viselni. Megpróbált minden gondolatot száműzni az agyából.

És akkor valami ketyegni kezdett a fejében. Megvan. Tudta, hogy ez a valami homokszemként ragadt az agytekervényeibe.

– Aznap éjjel, amikor Laura Cryert megölték – kezdte. – Amikor Beer megpróbálta kirabolni…

– Ne kezdd megint.

– A nő egyedül volt, igaz? Azt mondtad, egyedül ment vissza a kocsihoz.

Charlie feléje fordult

– Igen – vonta össze a szemöldökét. – Miért?

– Nem volt vele a fia, Felix?

– Nem.

– A fiú aznap este a The Elmsben volt a nagyanyjánál, mert Cryer sokáig dolgozott – szívózott Simon.

– Igen? Na és? – kérdezett vissza Charlie türelmetlenül.

– Miért nem fogta és vitte haza magával a fiát? Vele élt, vagy nem?

Charlie arcán a bizonytalanság szikrája suhant át.

– Hát… mert talán a nagyanyjánál maradt.

– Ebben az esetben miért ment Laura Cryer aznap este a The Elmsbe?

9

2003. szeptember 26., péntek

Végre megjött Cheryl Dixon, a dajka. Negyvenöt körüli magas, nagydarab nő, vörösesszőke haja rövid, a pillanatnyi divatnak megfelelően tollasra nyírt, a bőre sápadt, szeplős. Ma a kelleténél kicsit szűkebb nadrágot visel, és V nyakú velúrpulóvert, amely kihangsúlyozza tekintélyes dekoltázsát. Cheryl életének középpontjában az amatőr színjátszás áll. Jelenleg a Mikádó című operettben lép fel a spillingi Kis Színházban. Két hete, szombaton mutatták be a darabot. Mivel előző nap szültem, ki kellett mentenem magam. Az a benyomásom támadt, mintha számára ez nem igazán lenne elégséges ok.

Cheryl „Flippernek” nevezte el Florence-t, mikor még a pocakomban hétről hétre változtatta a fekvését. Amikor ostoba kérdéseket tettem fel, „fura hagymának” hívott. Néha dühös volt, amikor túlontúl szorongtam, és szükségtelen vizsgálatokat kértem. „A manóba!”, mondta, vagy „A’ zannya!”

Ő volt ügyeletes a Culver Valley Kórházban aznap éjjel, amikor Florence született, ő javasolta, hogy fektessem magam mellé Florence-t, amikor nem akarta abbahagyni a sírást.

– Sehol nem érzi magát olyan jól a kisbaba, mint amikor a mami magához öleli – mondta. Bebugyolálta Florence-t egy kórházi takaróba és a karomra tette.

Könnyek égetik a szemhéjamat. Nem segít, ha most erre gondolok.

– Mikor látta utoljára Florence Fancourt-t? – kérdezi Simon Cherylt. – Mármint a mai napot megelőzően. – Bocsánatkérő pillantást vet felém. Nem nézek a szemébe.

A kis szalonnak nevezett helyiségben vagyunk, bár ez a helyiség egyáltalán nem mondható kicsinek. A The Elmsben itt töltjük az estéket, tévét nézünk, beszélgetünk. Vivienne nem engedi bekapcsolni a tévét, amíg Felix le nem fekszik. Még akkor is csak híreket és dokumentumfilmeket lehet nézni. Időnként véletlenül beleakad valami valóságshow-ba és morog: „Milyen rémes!” vagy „Mennyire más, mint a mi családi életünk, édes istenem.”

Szófák és székek állnak a falak mentén – túl sok, mintha bármelyik pillanatban egy húszszemélyes parti vehetné kezdetét. Hosszú, téglalap alakú, üveg dohányzóasztal áll a szoba középpontjában; családi örökség. Bronz a váza, vastag S alak az oldalára fordítva. Mindig ocsmánynak tartottam, olyan darabnak, ami legfeljebb egy dölyfös fáraó palotájába illene. E percben nem kávé van az asztalon, hanem egy mózeskosár, amelyben Maciölelés feliratú rugdalózóban alszik egy kisbaba sárga gyapjútakaró alatt.

Egy karosszékben ülök, térdemet felhúzom a mellkasomig, két karommal átfogom a lábamat. Ebben a helyzetben fáj a sebem. A testi fájdalom csaknem vigasztaló. Ma nem vettem be az orbáncfűtablettámat. Hamarosan elfogy, és be kell mennem az irodámba a többiért, vagy áttérni a gelsemiumra. Megszántam azt a nőt, aki a mellettem lévő ágyon feküdt a szülészeten, és majdnem az összes orbáncfűtablettámat nekiadtam. Mandy. Ő is császármetszéssel szült, és haematomája alakult ki. Pattanásoktól származó hegek csúfították el az arcát, apró volt és vékony, mint a fogpiszkáló. Túl fiatalnak tűnt a szüléshez. A pasija az egész osztály előtt nyaggatta, hogy mikor megy már haza, és ugrálja őt körül. Vég nélkül vitatkoztak, mi legyen a gyerek neve. A lány hangjából fáradtság és reménytelenség csendült, ahogy az egyik nevet sorolta a másik után. A barátja ragaszkodott a Chloéhoz, és káromkodott.

Daviddel az ágyamat a többiektől elválasztó műanyag kórházi függönyön mögül hallgattuk a vitát, és alig hittünk a fülünknek, amikor rájöttünk, hogy a férfi azért ragaszkodik a Chloéhoz, mert már van egy ilyen nevű lánya az előző kapcsolatából. Mandy hiába igyekezett meggyőzni, hogy a józan ész éppenséggel ellene szól, nem mellette.

Úgy döntöttem, neki nagyobb szüksége van az orbáncfűre, mint nekem, és egyik este nekiadtam, miután a pasija hazament. Úgy köszönte meg, mintha még soha senki nem lett volna ilyen kedves hozzá.

David a fehér szófán ül az ablaknál, jobb lábával a padlón dobol. Időnként élesen beszívja a levegőt, valamennyien rápillantunk, várjuk, hogy megszólaljon. De nem teszi. Csak a fejét rázza, és becsukja a száját. Képtelen napirendre térni a dolgok fölött. Miután vallomást tettem, ő is megtette a magáét. Hamarosan Cheryl következik. Mintha valamennyien egy bizarr szertartáson vennénk részt.

Szeretném azt mondani, hogy mivel én vagyok Florence anyja, az én vallomásom felér akármelyik másik ember vallomásával, de attól tartok, nem tehetem. Simon nem hagyta, hogy akár a felét is elmondjam annak, amit mondani akartam. Folyton azzal jött, hogy a tényeket kell összegyűjteni. Nem használhattam olyan szavakat, amelyeket ő szóvirágos kifejezéseknek minősített. Nem kezdhettem úgy a mondatokat, hogy „Úgy éreztem”, nem mondattam, hogy arra gyanakszom, hogy valaki belopózott a házba, és elvitte Florence-et, míg David szunyókált. Véleményt csak úgy lehet a vallomásba foglalni, ha az „tuti”; Simon azt mondja, ez most nem az.

Végül csak annyit mondhattam el, hogy amikor ma délután hazajöttem a Waterfrontból, észrevettem, hogy nyitva van az ajtó, amit szokatlannak találtam, aztán felmentem és megállapítottam, hogy a bölcsőben fekvő kisbaba nem a lányom, bár első pillantásra úgy néz ki, mint Florence.

Most inkább hallgatok. Nem fogok ellenkezni Daviddel, akármit mond is. Mi értelme lenne? Nem mintha Simon hinne nekem, és semmit nem mondhatok vagy tehetek, amivel bárkit is meggyőznék. Vivienne érkezésére tartogatom az erőmet.

– Mrs. Dixon… Azt kérdeztem, mikor látta utoljára Florence-t?

Cheryl a perzsaszőnyegen áll a szoba közepén és a mózeskosárba pislog. Pár másodpercenként aggódva rám pillant. Feszeng a hallgatásom miatt, azt szeretné, ha mondanék valamit, hogy megkönnyítsem a feladatát.

– E hét keddjén. Három nappal ezelőtt.

– És ez ugyanaz a csecsemő, akit akkor látott?

Izeg-mozog, a homlokát ráncolja. Muszáj elfordulnom. Teljesen kiszikkadtam. Az idegvégződéseim kibolyhosodtak, mintha valaki megpróbálta volna kirojtozni. Szorosabban átkulcsolom a térdemet és megacélozom magam, miközben várom Cheryl válaszát.

– Nem tudom – mondja. – Nem vagyok benne biztos. Eleinte olyan gyorsan változnak, és én olyan sok csecsemőt látok, néha tíz-tizenkettőt naponta. Úgy értem, ha Alice bizonyos benne… – Elhallgat.

Megdöbbenés, meglepetés fut át rajtam. Végre valaki, aki nem százszázalékosan biztos abban, hogy én tévedek, valaki, aki úgy gondolja, talán érdemes meghallgatni, amit mondok.

– Akkor most már csinál valamit? – könyörgök Simonnak.

– Nem biztos benne? Mit jelentsen ez? Ezt nem mondhatja komolyan – robban ki David.

– Mr. Fancourt, kérem. – Simon hangja mély és parancsoló. – Mrs. Dixon azért van itt, hogy segítsen. Ha meg akarja félemlíteni, meg kell kérnem, hogy hagyja el a helyiséget.

– Ez az én házam! – csattan fel David.

– Nem, nem az. Ez Vivienne háza, és ő úton van hazafelé – emlékeztetem. Hirtelen mégiscsak érdemes megszólalni.

– Igazán sajnálom, hogy nem lehetek határozottabb – mondja Cheryl. – De egyszerűen nem emlékszem pontosan Florence arcára. És, mint mondtam, kezdetben olyan sokat változnak.

– Nem változnak más emberré – ordítja David. Felpattan a szófáról. – Ostobaság. Ez a legnevetségesebb dolog, ami valaha is történt velem. Ez itt Florence! Határozottan ő az!

Sajnálom Davidet, de magamat még jobban, és mindenekfelett Florence-t. Úgy gondoltam, elég szeretet és elszántság van bennem, hogy segítsek mindazokon, akiknek szüksége van rá. De már nem érzem így.

– Ezek szerint ellenőrizték, hogy lány? – kérdezte Cheryl. Némán egymásra meredünk. A csend ragadós, fekete szirupként terül el a szobán. – Még nem ellenőrizték, milyen nemű a kisbaba? – szegezi a kérdést Cheryl Simonnak, akinek megmerevedik az arca, amikor felfogja, mit mond a másik.

– Nem ellenőrizte, mert nem tartja szükségesnek – magyarázom Cherylnek. – Nem hisz nekem.

– Az ég szerelmére – David undorodva elfordul. – Gyerünk, vedd ki a pelenkából. Egyébként is ideje tisztába tenni. Pontosan megmondom, milyen pelenkát hord – Pampers Baby Dry újszülött méret. – Várom, hogy hozzátegye: „És kék a szeme és tejfoltos az arca, haja meg nincs.”

– Minden kisbaba ilyen pelenkát visel – mondom csöndesen. – David, ez semmit se bizonyít. Rengeteg időd volt kicserélni, míg én Simonnal beszéltem a konyhában.

– Simon? – David rámered, aztán meg rám. – Szóval ti ketten összehaverkodtatok, igaz?

– Fölösleges még kínosabbá tenni ezt az egészet, Mr. Fancourt.

Cheryl elkezdi kigombolni a Maciölelés rugdalózót. Nem kéri senki engedélyét.

– Nem vinné föl, hogy átöltöztesse? – mondom reszketve. – Ez egy kislány, nem pedig tárgyi bizonyíték – Ég a szemem, az agyam, és az orrom szúr az állandó erőfeszítéstől, hogy ne sírjak. Nem tudom, meddig bírom még.

– Kislány! – csap le David a szóra.

– Nyilvánvaló, hogy lány – felelem.

– Szóval te is tudod, hogy Florence – szegezi rám David az ujját. – Bediliztél, de a szíved mélyén tudod, hogy Florence.

– Hogy tudom-e? – kérdezek vissza bizonytalanul, ő roppant magabiztosnak tűnik. Körbenézek a szobán, sorban minden arcon. Három nagy arc és egy picur. – Nem. Nem. Egyáltalán nem tudom.

Kimegyek a szobából, nem bírom nézni, hogy leveszik Florence Maciölelés rugdalózóját. A kisszalon előtt várok lehunyt szemmel, mintha órák teltek volna el, a folyosó hideg tapétájához szorítom a homlokomat.

– Kislány – kiált nagyot Cheryl, hogy a többiek a felháborodott bömbölésen keresztül is meghallják. Eszembe jut, hogy legutóbb a huszadik héten esedékes vizsgálaton hallottam ugyanezt a felkiáltást, és ökölbe szorul a kezem. Kislány. Lánya lesz. De mennyi ideig lesz az enyém? Eszembe sem jutott megkérdezni. Mikor viszi el tőlem valaki, vagy engem tőle? Senki nem mondott erről semmit

– Pampers Baby Dry pelenkában – mondja David. – Most már hisz nekem?

– Öltöztessétek föl – könyörgök a folyosóról.

– Alice, hol van a piros könyve? – kérdezi Cheryl gyorsan. – Benne van minden Florence-ről; a súlya, a magassága, az anyajegye. Minden kisbabának van – fordul Simonhoz. – Ez az egyik módja, hogy ellenőrizzük az alapvető dolgokat. A kocsiban van mérőszalag. Megyek és behozom.

– A könyvecske a szobájában van – mondom.

– Hozom – mondja David. – Ez egyszer és mindenkorra eldöntheti a kérdést.

Fogalmam sincs, hogyan. A kisbabák súlyban folyamatosan gyarapodnak és fogynak, különösen a nagyon kicsik. De ott van a testmagasság. Ezen a területen a görbe csak felfelé mehet.

David elmegy mellettem a folyosón, és tűnődő pillantást vet rám, mintha olyasvalaki lennék, akit valaha ismert, de már nem biztos benne, hogy még mindig ugyanaz az ember vagyok-e. Meg akarom érinteni, de késő. Már mindketten külön ösvényen járunk.

– Rendben, kis hölgy, várjunk csak – hallom Cherylt. – Nincs értelme felöltözni, hogy aztán levetkőztessünk, nem igaz? Csak bebugyolálunk ebbe a szép takaróba, hogy jó melegen tartson. Semmi helytelenkedés, ne feledd!

A helytelenkedés szót Cheryl a testi funkciókra alkalmazza. Valószínűleg nem ez a legkeményebb helyzet, amivel pályafutása során találkozott. Néha bizonyára valódi tragédiákat is lát. Tudja, hogyan kell a legszörnyűbb helyzetben is nyugodtnak és gyakorlatiasnak maradni. Imádkozom, hogy a mai nap ne egy tragédia kezdete, csak rövidke rémálom legyen.

David lejön a piros könyvecskével. Ezúttal teljes megvetéssel mér végig. Követem a szalonba.

– Florence-t kedden mértük – mondom. – Három kiló kilencven deka. Ez a baba kicsit nehezebbnek tűnik.

– Ez a baba – morog David. Hátat fordít és kibámul az ablakon. Mintha nagyon távolról jönne a hangja. Ahogy megfordul, arca sápadt a haragtól.

– Nos, rendben. Rendben. Én nem akartam, de te kényszerítesz. Elmondod Simonnak a lelki betegséged történetét, vagy nekem kell?

– Ne nevettesd ki magad – mondom. – David, emlékszel arra a nőre a kórházból? Mandyre?

– Alice a szülei halála után depressziós lett, és csaknem egy évig Prozackal kezelték. Ráadásul, ezt Cheryl is megerősítheti, a Florence születése utáni éjszaka azt mondta egy másik csecsemőre, hogy Florence. Egy egészen más csecsemőre a kórházban.

Megdermedek. Ez igaz, de csaknem teljesen megfeledkeztem róla. Ostoba tévedés volt, és nem is lényegbevágó. Nem is tudtam, hogy David hallott róla. Biztos, hogy nem én mondtam el neki. Bizonyára az egyik dajkától tudta meg, amikor másnap meglátogatott.

Cheryl jelenik meg az ajtóban a mérőeszközeivel. Látom az arcán, hogy hallotta, amit David mondott. Szerencsétlen pillantást vet rám. Nem akar cserbenhagyni, de a józan esze azt súgja, hogy ez az eset lényeges lehet, talán kissé elhamarkodta az egészségembe és a megbízhatóságomba vetett hitét.

– Kimerült voltam – magyarázom. – Háromnapi vajúdás után kellett sürgős császármetszést végrehajtani rajtam. Annyira fáradt voltam, hogy a szó szoros értelmében hallucináltam.

– Most is azt teszed – vág közbe David. – Nézd, hova vezettek a hallucinációid.

– Cheryl felajánlotta, hogy elviszi Florence-t, hogy tudjak aludni, és én beleegyeztem. Aztán elfogott a bűntudat. Ez lett volna az első éjszakám a kislányommal, én meg kész örömmel átadtam.

Képtelen vagyok megállítani könnyeimet, amíg mesélem a történetet. Lényem egyik fele aznap éjjel attól tartott, hogy én vagyok a legrosszabb anya a világon. Egy jó anya minden bizonnyal a nap huszonnégy órájában ragaszkodna a drága kisbabájához, nehogy valami bántódása essék.

– Tíz perc elteltével még mindig ébren voltam, és nyomasztott a bűntudat, őrülten hiányzott Florence, úgyhogy gondoltam, megyek és visszahozom. Csöngettem a dajkáért, és Cheryl jött be pár pillanat múlva egy kisbabával, én… én azt hittem, Florence az, de csak azért, mert Cheryl vitte el pár perccel azelőtt. Alig voltam magamnál a fáradtságtól. Három napja nem aludtam.

– És amikor bevittem Florence-t a szobába, rájött, hogy tévedett – mondja Cheryl. Hála istennek, még az én oldalamon áll. Simon is tudja, és hajlik rá, hogy komolyabban vegyen, mert a dajkám csöndes támogatását bírom. Istennek hála Cherylért.

– Cheryl, emlékszik Mandyre? – teszem fel a kérdést.

– Három napig szenvedett – mondja David Simonnak. – Nem volt közönséges vajúdás, azt mondták. Kétszer is megpróbálták megindítani a szülést, de nem sikerült. Végül infúzióra kötötték, és az sem jött be. Semmi sem jött be. Végül sürgősségi császármetszést végeztek, de az altatás sem volt tökéletes. Ugye?

Tekintetével provokál, hogy tiltakozzam.

Megrázom a fejemet.

– Olyan komoly fájdalmai voltak, hogy elájult. Elszalasztotta a legfelemelőbb pillanatot, amikor kiemelték Florence-t. Mire magához tért, már vége volt. És a szoptatás is totális kudarccal végződött. Alice elkeseredett emiatt. Ő szerette volna táplálni Florence-t. Ön szerint mindez együtt nem elég nagy trauma, felügyelő? Hogy kiváltson egy ilyen… nem is tudom, posztnatális megőrülést?

Túlságosan megdöbbent David Florence születéséről előadott összefoglalója ahhoz, hogy bármit felhozzak a mentségemre. Mintha ismerné az összes tényt, csak épp az igazságot nem. Ilyen negatívan élte meg? Ha igen, semmi jelét nem adta.

Most először látom veszélyes terepnek az agyát, ahová félek belépni. Az évek során, míg bebocsátásra vártam, azt hittem, tudom, vagy el tudom képzelni, milyen lehet a belső világa. Az apa nélkül felnőtt emberre jellemző szenvedést és bizonytalanságot képzeltem el, akit ráadásul a fiától is elszakítottak, végül ott volt Laura halála. Azokkal a gondolatokkal és érzésekkel ruháztam fel, amelyek az enyémek lettek volna az ő helyében.

– Így sehová sem jutunk – sóhajtott Simon. – Mérjük meg a babát.

A fejemben egy alternatív vallomást kezdek írni, amely sokkal jobban tükrözi az igazságot, mint az, amelyet Simonnak tettem:

A nevem Alice, és az életemnél is jobban szeretem Florence-t, jobban, mint a világ legjobb dolgait együttvéve. Teljes neve Florence Imogen Fancourt. Tökéletesen kerek feje van, pár szál haja, a szeme sötétkék, apró, tökéletes szája olyan, mint egy kis rózsaszínű virág. Az ujjacskái, a lábujjai és a szempillái meglepően hosszúak. Az illata tiszta, friss, púderes és új. Apám fülét örökölte. Amikor a kezemre támasztom, hogy büfiztessem, kerek válla előredől, és fura torokhangot ad ki, mintha gargarizálna. A kezét és a lábát összeteszi kecsesen, mint egy balett-táncos, és nem sír találomra, ahogy néhány csecsemő. Úgy sír, mint egy dühös felnőtt, akit komoly sérelem ért.

– Pontosan négy kiló.

– Na és? Na és? Ez nem bizonyít semmit. Hízott, és kész. A babáknál ez természetes.

2003. szeptember 12-én sürgősségi császármetszéssel jött a világra a Culver Valley Közkórházban. Három kiló negyven dekával született. Nem rémálom volt, ahogyan a férjem előadta, hanem életem legboldogabb napja. Mikor az orvosok és a nővérek a szülőszobából betoltak a műtőbe, hallottam, hogy az egyikük odakiáltja Davidnek, „Hozzon ruhát a kicsinek!”. Ekkor döbbentem rá, hogy mindez valóság. Nyújtogattam a nyakamat, és csak egy pillantást sikerült vetnem Davidre, amint a kórházi táskámban kutat. Egy fehér inget és egy kis fehér, Micimackó és Tigris mintás rugdalózót húzott elő. „Erdei körökben az a nézet, hogy a medve szereti a mézet.” Vivienne vette. „A kisbaba első ruhája legyen fehér” – mondta. Eszembe jutott, hogy a lányom fogja viselni. Nemsokára.

– Kapcsolatba léptek a kórházzal? – kérdezi Cheryl. – Van esély, hogy még megvan a placenta és a köldökzsinór. Ki lehet mutatni, hogy ehhez a babához tartoznak-e. Elvileg két nap után kidobják, de köztünk szólva, nem mindig. Kérdezzék meg minél előbb.

– Ó, szent szamóca! Ez nevetséges! Tényleg azt akarod…

Amikor betoltak a műtőbe, Cher egyik dala szólt hangosan, az, amelyikben remegteti a hangját. Rögtön a szívembe zártam, és tudtam, hogy mostantól ez a gyermekem születésére fog emlékeztetni. Ez lesz a dalom és a gyermekemé. Az altatóorvos kék gélt kent a hasamra. – Remélem, nem túl hideg, mondta.

– Nem kerül túl sokba, már ami a munkaerőt és az eszközöket illeti. Bár egy ideig eltart, míg megjön az eredmény.

– Látod! Nem akar összekülönbözni a főnökével, amiért közpénzt pazarolnak ilyen nyilvánvaló elmebajra.

– Aztán ott a többi nő, például ez a Mandy, akit Alice említett.

– Azok a nők egyetlen pillantást sem pazaroltak Florence-re.

– Mr. Fancourt, nem segít nekünk. Elnézést egy pillanatra, mindenkitől.

Megdermedtem.

10

Simon Waterhouse rendőr feljegyzései
(Készült 2003.10. 03., 19:00)

2003. 09. 27, 11:00

Helyszín: Spilling Rendőrőrs. Telefonhívást kaptam, Alice Fancourt-tól (lásd névmutató). Azt állította, sürgősen, beszélnie kell velem, mert új információ birtokába jutott a csecsemője elrablására, illetve, másik csecsemőre való kicserélésére vonatkozó vallomásával kapcsolatban, (ügyiratszám: NS1035-03-Q). Javasoltam, hogy kísérje el az anyósát, Mrs. Vivienne Fancourt-t (lásd, névmutató) a rendőrségre, aznap egy későbbi időpontban, (Vivienne, Fancourt-t berendeltük, hogy vallomást tegyen), és javasoltam, neki, hogy majd akkor beszélek vele. Mrs. Fancourt sírva, fakadt, és azt mondta, hogy négyszemközt akar velem beszélni, mind az anyósától, mind a férjétől, David Fancourt-tól (lásd, névmutató) távol. Konzultáltam a felettesemmel, Charlotte Zailer 326-os számú, rendőrőrmesterrel, aki engedélyezte, hogy találkoznak és beszéljek Mrs. Fancourt-ral. Mrs. Fancourt azt javasolta, hogy találkozzunk az Egészséges Életmód Klubjának, a Waterfrontnak (Spilling, Saltney Road) Chompers Café nevű, bárjában, szeptember 18-án, vasárnap, 14.00-kor. Mondtam, neki, hogy lehetetlen, és hétfő, 29-ét javasoltam, Mrs. Fancourt izgatott lett, és azt mondta, nem, hiszi, hogy addig várhatunk, de én azt válaszoltam, hogy korábban, nem, tudok vele találkozni. Azt is mondtam, hogy a rendőrőrs sokkal megfelelőbb hely lenne, mint a Chompers, de Mrs. Fancourt ragaszkodott hozzá, hogy valahol „kevésbé hivatalos és félelmetes helyen találkozzunk.

Akkor elmondta, hogy Vivienne Fancourt is tag a Waterfrontban, de soha, nem menne a Chompers Caféba, mert „pokoli” helynek tartja. Arra, az esetre, ha Vivienne Fancourt aznap délután az Egészséges Életmód Klubban lenne, Alice Fancourt azt javasolta, hogy ne a főbejáraton és az előcsarnokon, át menjek be, hanem a kávézó Alder Street felőli bejáraton. Abban bizonyos, ha az anyósa, ragaszkodik az elveihez, akkor nem fog meglátni. Mondtam neki, hogy ez túl bonyolultnak tűnik, és újból megkértem, hogy jöjjön be a rendőrőrsre. Ő visszautasította, hisztérikus lett, és azt mondta, ha nem találkozom vele ott, ahol ő mondja, nem adja meg azt az új információt, amivel rendelkezik. Azt mondta, hogy a Chompers olyan, hely, ahová, Vivienne Fancourt bizonyosan nem jön, mert „az elveihez, ragaszkodva, bojkottálja, a helyet”.

Mondtam, Mrs. Fancourt-nak, hogy az őrmesterem beleegyezését kérem, és hívjon, vissza, tíz perc múlva. Akkor konzultáltam Zailer rendőr őrmesterrel, és jelentettem neki, hogy aggódom Mrs. Fancourt követeléseinek szokatlan volta miatt, de ő azt válaszolta, bele kell egyeznünk a feltételeibe, hogy hozzájussunk az új információkhoz, amikkel rendelkezik. Mrs. Fancourt négy perccel később telefonált, és megbeszéltük, hogy találkozunk a Chompers Café bárban, a Waterfront Egészséges Életmód Klub komplexumban szeptember 29-én, hétfőn, 14.00-kor. Mrs. Fancourt akkor azt mondta, ha, nem lesz ott 14.30-ig, akkor ne, várjak rá tovább. Azt is mondta, attól tart, talán nem tudja a házat. Riadtnak tűnt, mikor ezt mondta, elbúcsúzott, és rögtön azután letette a telefont.

2003. 09. 19., 14.00

Helyszín Chompers Café bár Waterfront Egészséges Életmód Klub Spilling, Saltney Road, 14.00. Mikor megérkeztem, Alice Fancourt (lásd névmutató) már ott volt, a helyiség nemdohányzó részén foglalt helyet. A Chompersben a következő állapotokat találtam: tele volt, zajos. Füstös, nagyon, meleg. Sok háttérzaj, beszélgetés, nevetés és hangos popzene hallatszott mindenfelé a teremben. A szoba, egyik részét gyerekzónának rendezték, be, tele játékokkal, egy lubickolómedencét műanyag labdákkal, egy kis műanyag mászókeretet és egy babaházat. Tizenvalahány, nagyjából két és hét ér közötti gyerek gyűlt össze játszani a teremnek ebben a sarkában.

Mikor leültem, Mrs. Fancourt figyelmeztetett: „Nézze a szülőket. Még csak oda, sem pillantanak, hogy ellenőrizzék, jól van-e a gyerekük.” Rámutattam, hogy itt nincs semmi félnivaló, de Mrs. Fancourt azt válaszolta, hogy „Tudom. Csak azt kívánom, bárcsak elmondhatnám nekik, milyen szerencsések.” Először nyugodtnak tűnt, de amikor beszélni kezdett, egyre izgatottabb lett. Azt mondta, egy szívességre kér. Azt akarta, hogy segítsek megtalálni a férje apját (neve ismeretlen), akiről szinte semmit nem mondtak neki, kivéve, hogy elhagyta a családi otthont David Fancourt hatéves korában, és a fiával azóta sincs kapcsolata. Elmagyaráztam, hogy nem tehetek semmit az őrmesterem engedélye nélkül, és hogy Zailer őrmester bizonyosan nem fogja megengedni, hogy megkeressem David Fancourt apját, mert nincs rá alapos indok egyetlen általunk folytatott aktív nyomozással kapcsolatban sem.

Megkérdeztem, miért akarja megtalálni az apósát, ő azt válaszolta, hogy: „Meg akarom kérdezni, miért ment el, miért hagyta, el a fiát. Miféle apa, az, aki ilyet tesz? Miért nem emlegeti soha, senki? Mi van, ha…?” Nem fejezte be a kérdését, pedig rákérdeztem. Azt mondtat „Azt hiszem, ha beszélni tudnék David apjával, talán segítene jobban megérteni Davidet.” Elmondta, hogy a férje régebben „idealizálta”, most pedig „démonizálja”. „Tudja, hagy azoknak az embereknek, akiket bántalmaztak, nehéz gyermekkoruk volt, gyakran viselkednek így? Tipikus reakció” – mondta.

Mrs. Fancourt elmondta, hogy volt egy nő a szülészeten ugyanakkor, amikor ő, akivel kapcsolatba akar lépni. Mandy a neve, de további részletet nem tud róla. Megkért, hogy segítsek neki megtalálni ezt az asszonyt. Először úgy tűnt, nem akarja elmondani, miért érdekli Mandy, de aztán mintha hirtelen, meggondolta volna, magát. Azt mondta, elárulta Mandy neki hogy hol lakik, és „látta, Mandy szemében”, hogy felismerte a The Elms (lásd a névmutatót) leírását. Kijelentette, hogy megnyugszik, ha meglátogathatja Mandyt, és megbizonyosodik róla, hogy a Mandy által gondozott csecsemő Mandy lánya és nem az övé.

„Mandynek rettentően agresszív az élettársa”, mondta nekem Mrs. Fancourt. „Mi van, ha aggódott, hogy a férfi bántalmazni fogja a lányukat, így elcserélte, Florence-szel, hogy megvédje? Törtem, a fejemet, de nem tudtam más okot elképzelni, hogy valaki, kicserél egy csecsemőt a, másikra.” Mrs. Fancourt nagyon kétségbeesett és könnyezett, miközben azt mondta: „Ez az, én hibám. Megmondtam Mandynek, hol lakunk.”

Igyekeztem, megnyugtatni Mrs. Fancourt-t, de, a szavamba vágott, és elmondta, bár nem tudja, Mandy barátjának, a, nevét, de, személyleírást tud adni. El is kezdte, de, közbeszóltam, hogy erősen kétlem, hogy Zailer őrmester megengedné, hogy kinyomozzam. Mrs. Fancourt nem vett tudomást erről a megjegyzésről, és folytatta, tovább a személyleírást. Mandy barátjának barna a haja, mondta, „Határozottan, van egy vörös hajú valahol a családjában. Tudja, mire, gondolok? Bizonyos vagyok benne, hogy az egyik szülője, vörös hajú. Sárgás, márványszínű, a bőre.”

A kihallgatás során sajátos, mániákus, elszánt hangon beszélt. Úgy tűnt, nehezére esik egy időben egy kérdésre, koncentrálni, és folyton témát váltott, a férje apjáról Mandy barátjára, ugrott. Az a benyomásom támadt, hogy irracionálisain elfogult ezekkel az emberekkel kapcsolatban. Egy ponton rájött, hogy nincs nála, a mobiltelefonja, nagyon izgatott lett, és ragaszkodott hozzá, hogy a férje, „konfiskálta el”. Aggódtam érzelmi állapota miatt, és azt tanácsoltam, hogy keressen fel egy orvost.

11

2003. szeptember 26., péntek

A hálószobánk ajtajában állok. David az ágyban fekszik. Nem néz rám. Időnként a helyzet kemény, jeges realitása felráz, mint első alkalommal: az elviselhetetlen félelem, a lehetőség, hogy semmi sem fog megoldódni a végén. A testem reszket, és komoly erőfeszítésembe kerül nyugton maradni.

– Akarod, hogy másik szobában aludjak? – kérdezem.

Megvonja a vállát. Én várok. Úgy tíz másodperc múlva, mikor látja, hogy nem megyek sehova, kijelenti: – Nem. Ne tegyük a dolgokat még abnormálisabbá, mint amilyenek. – Vélhetőleg Vivienne miatt dönt így. David még mindig reméli, hogy sikerül kisebb problémaként beállítani a történteket. „Csak butáskodik, anya, komolyan. Abba fogja hagyni.” Egyikünk sem akar szembenézni az aggodalommal és szomorúsággal, amit a híreink okoztak neki. Egy időben úgy gondoltam, hogy ameddig Vivienne boldog, addig engem, aki a család belső köréhez tartozom, sem érhet bántódás. Ennek az árnyoldalát nehéz eloszlatni; a félelmet attól, ha Vivienne elégedetlen, megáll a világ.

Megkönnyebbültem, hogy David nem akar száműzni. Talán amikor ágyba bújok, a szokásos jóéjt-puszimat is megkapom. Felbátorodom.

– David, nincs még túl késő. Tudom, hogy nehéz. Tudom, hogy nehéz visszakozni azok után, amiket mondtál, de csak akarnod kell, hogy a rendőrség megtalálja Florence-t. Csak akarnod kell. Az egyetlen módja, ha megmondod, tudod, hogy nekem van igazam – akkor keresni fogják.

Igyekszem nyugodtan és tárgyilagosan beszélni. David fél a túlzott érzelmektől. Nem akarom túlfeszíteni a húrt.

– Én is ugyanezt mondhatnám neked – válaszolja fakó hangon. – Még nem késő, hogy felhagyj ezzel a nevetséges ostobasággal.

– Tudod, hogy nem erről van szó. Kérlek, David! Mi lesz azzal a másik anyával, a kórházi szobámban fekvő másik kisbaba anyjával? Vele mi lesz? Neki ugyanúgy hiányzik a lánya, ahogy nekem Florence. Vagy ez sem érdekel?

– A másik anya? – mondja gúnyosan. – Ja, ő. Nem, fütyülök rá. Tudod, miért? Mert nincs másik anya.

Mandyre gondolok a kórházból. Hogyan viselkedik vele a barátja ebben a helyzetben? Csak egyszer beszélgettem vele rendesen. Azt mondta, hogy egy egyszobás lakásban laknak, és nem tudja, hogy fognak elférni most, hogy megszületett a kisbaba. „Tudod, milyenek a férfiak, ha felébresztik őket” – sóhajtozott. Amikor megkérdezte, nálunk mennyi hely van, rémesen éreztem magam. Nem akartam hazudni, és bevallottam, hogy egy nagy házban élek, bár egyértelművé tettem, hogy nem én vagyok a tulajdonos.

– David, emlékszel Mandyre a szülészeten? – megérintem a karját, de elhúzza. – Elmondtam neki, hol lakunk. Ismeri a házat. – A hangom reszketni kezd. – Nos, azt mondta, látta, tudja, merre van.

– Nem tudom, hogy vetemedhetsz ilyesmire – mondja David csöndesen. – Igen, emlékszem Mandyre. Sajnáltuk. Arra célzol, hogy ő rabolta el Florence-t? – A fejét csóválja. – Nem tudom, hogyan vagy képes rá.

Látom, hogy túl késő. A délután folyamán megpróbált velem értelmesen beszélni, de én bezárkóztam a hálószobába, és nem adtam rá esélyt. Ez a trauma túlságosan sok neki. Pánikot és bizonytalanságot hoztam az életébe. Én vagyok minden baj forrása, a mumus.

David elfordul, hogy szembenézzen velem.

– Eddig azt hittem, hogy megőrültél – suttogja. – De nem, ugye nem? Ugyanolyan egészséges vagy, mint én.

– Igen! – könnyek szöknek a szemembe. A vállam előrekonyul a megkönnyebbüléstől.

– Akkor csak gonosz vagy. – David elfordul, arca megkeményedik a rosszindulattól. – Hazudsz.

Az agyam fellázad, nem hajlandó befogadni, amit az imént hallott. Hogyan nevezhet gonosznak? Szeret, tudom, hogy szeret. Bizonyosan. Még most, a ma kimondott rettenetes szavak után sem tudom száműzni gondolataimból azt a sok kedvességet, a mosolyait, csókjait, a gyengéd szavakat. Hogy tud ilyen könnyen ellenem fordulni?

– Megyek és átöltözöm – mondom halkan, és kihúzom a hálóingemet a párna alól. David és én nem szoktunk egymás előtt levetkőzni. Ha szeretkezünk, akkor is félig felöltözve, a sötétben. Amikor először voltunk együtt, David szégyenlősségét szokatlannak találtam. Milyen édes, hogy ilyen ódivatú, gondoltam, talán ez is a társadalmi helyzetéből fakad. Korábban nem volt kapcsolatom tökéletesen jól nevelt emberrel. Amíg David nem mondta, nem is tudtam, hogy a tejet ki kell tölteni egy kancsóba, a vajat meg speciális vajtartóban tartják. Odahaza a tejet dobozban tettük a nagy, viharvert fenyőfából ácsolt konyhaasztalra, ahol enni szoktunk.

David kimászik az ágyból. Mielőtt elcsodálkozhatnék, hogy mit művel, bevágja az ajtót. Neki támaszkodik, nem szól semmit, üres tekintettel bámul rám.

– Ki akartam menni a fürdőszobába, hogy lefekvéshez készülődjek – mondom megint.

A fejét rázza, nem mozdul.

– David, vécére kell mennem – mondom határozottan. Nem tudom fizikailag elmozdítani az útból. Sokkal erősebb, mint én.

Rám néz, aztán a kezemben tartott hálóingre, majd újból rám, világosan értésemre adja, mit akar, mit tegyek. Nem tudom, mitévő legyek, különösen, hogy a hólyagom annyira tele van. Magamban tízig számolok, és vetkőzni kezdek. Kissé félrefordulok, hogy eltakarjam a testem, mivel olyan megalázónak érzem, mintha egy rosszindulatú idegen előtt kellene levetkőznöm. De David utánam mozdul, a nyakát nyújtja, hogy biztosan lásson mindent Elvigyorodik.

Már-már jobban szeretném, ha pofon ütne.

Miután felvettem a hálóingemet megint ránézek. Arcára kiül a diadal. Bólint és félreáll, kienged a szobából. Csak annyi időm van, hogy becsukjam a fürdőszoba ajtaját és berohanjak a vécébe, mielőtt hányni kezdek. Nem a félelem miatt fordult fel a gyomrom, sokkal inkább a megdöbbenéstől. Az a hideg, kegyetlen lény a hálószobában nem a férjem. Nem lehet ugyanaz az ember, aki az első születésnapi üdvözlőlapjára azt írta: „Te vagy álmaim netovábbja.” Később jöttem rá, véletlenül, hogy ez a sor a The Pogues dalának szövegéből származik. David vigyorgott, amikor megmondtam neki, hogy tudom. „Csak nem várod el, hogy romantikus verseket költsék?” – kérdezte. „Számítógépes szoftvereket írok, Alice. Laptopokat döntök le a lábukról, nem nőket. Jobban jársz Shane McGowan értő szavaival, nekem elhiheted.” Nevettem. Mindig meg tudott nevettetni.

Nem hiszem el, hogy a levetkőztetésem racionális lépés volt Davidtől. Valami biztosan megpattant az agyában, mint mikor felrobban a gyutacs. Ha David nyomás alá kerül, rettenetes lesz. Akik nem tudják, hogyan beszéljenek az érzéseikről, általában ilyenek.

Nem kockáztathatom meg még egyszer, hogy provokáljam, úgyhogy visszamegyek a hálószobába, és csöndesen bebújok a paplan alá. David elfordul tőlem a matrac legtávolabbi sarkán. Hamarosan zavaros, szaggatott rémálomba merülök. Nyugtalanító képek között haladok, mintha a poklon át tennék meg száz mérföldet egy óra alatt. Látom, hogy Florence egyedül sír, nem tudok odamenni hozzá, mert nem tudom, hol van. Látom Laurát, amint a The Elms és az út között fekszik félúton, még él, a kést próbálja kihúzni a mellkasából.

Ritmikus ütéseket hallok. Kopogást. Zavartan felülök, abban sem vagyok biztos, hogy ébren vagyok, vagy álmodom. David helye üres az ágyban. Egy pillanatra megdermedek a rémülettől. Én vagyok, akit leszúrtak, aki a vaksötétben fekszik. Aztán az eszmélkedés, az ijesztő tudás hideg, fullasztó rettegéssel árasztja el az agyamat. Florence. Florence-t akarom. Valami nehéz tölti meg a tüdőmet, a lélegzetem a torkomba szorul. Ahhoz is túl nyomorultul érzem magam, hogy sírjak.

Az órára pillantok. Csaknem öt óra. A hálószoba ajtajához vánszorgok, és olyan halkan nyitom ki, ahogy csak lehet. A gyerekszoba ajtaja nyitva áll, és a meleg, sárga fénysugár kivetül a lépcsőforduló szőnyegére. David hangját hallom, amint suttog, de nem tudom kivenni, mit mondhat. Harag gyűl bennem, félő, hogy kirobban, és elárulom magam. Nekem kellene abban a szobában lennem, nem kinn vacogni, mint valami betolakodó.

De ez is tévedés. Senkinek se kéne a gyerekszobában lennie, még nem. Florence-nek a mózeskosárban kellene aludnia az ágyam mellett Én így akartam, de Vivienne ellenezte, mint rendesen, „ezeket a modern ötleteket”. „Egy gyereknek a saját szobájában kell lennie, a saját bölcsőjében attól a naptól fogva, hogy megszületett” – mondta határozottan. David egyetértett vele, úgyhogy beadtam a derekamat. A terhességem alatt folyton csak beadtam a derekamat. Valahányszor David Vivienne oldalára állt, én lenyeltem a büszkeségemet, és elrejtettem a sértettséget, holott megint nélkülem döntöttek, az én gyerekemről. Davidnek nehezére esik szembeszegülni Vivienne-nel, mondogattam magamban; hiszen olyan hűséges fiú. Ezt mindig jó dolognak tartottam. Kívülről az engedelmesség szobrának látszottam, miközben belül kimondatlan dac mardosott. Mégse zavart saját passzivitásom, mert tudtam, hogy ez csak időleges állapot. Mindig úgy tűnt, mintha pihennék, gyűjteném az erőmet. Florence az én lányom, nem Vivienne-é, és ezt majd anyósom értésére adom, ha eljön az ideje.

Néha azon kapom magam, hogy sajnálom Vivienne-t. Mintha cserbenhagynám, amikor önálló gondolatom támad. Beavatkozó, uralkodó természetét szerettem meg benne először. Ugyanannyira akartam anyósomnak, mint ahogy Davidet a férjemnek.

Florence szobája felé óvakodom lábujjhegyen. Úgy érzem, a légzésem, a szívverésem hangosabb, mint egy rezesbanda. Megállok, mihelyt David hallhatóvá válik.

– Jó kislány – mondja. – Több mint száz gramm. Úgy is kell a növésben lévő kislánynak. Jól van, kicsi lány. Jól van, Picur. – Megint az a név. Puha cuppanó hangot hallok, ez a jóéjt-puszi. – Most tiszta pelenkát kap a kicsi lány, majd én kicserélem. – Feltűnik, hogy „ént” mond, nem pedig „papát”. „Én”. Ezt el kell mondanom Simon Waterhouse-nak. Tudom, hogy nem bizonyíték, de segíthet árnyalni a véleményét. David az elmúlt két hétben „papaként” hivatkozott magára. Visszafutok a lépcsőfordulón, nem érdekel, hogy meghallja-e, és belevetem magam az ágyba. A kétségbeesés tartályában újabb könnyeket találok. A puszi hangja betett.

Meg akarom csókolni a lányomat. Meg akarom ölelni és csókolni a szüleimet, de soha többé nem fogom. Képtelen vagyok elviselni. Azt akarom, hogy ágyba fektessenek és megmondják, hogy csak buta rémálom ez az egész, és reggelre minden jóra fordul.

Gyerekkoromban bonyolult lefekvési rítust követően tudtam csak elaludni. Először apa olvasott egy mesét, aztán anyámnak kellett feljönnie, hogy három-négy dalt énekeljen nekem. Akármennyit énekelt, én mindig újabbat kértem, és ő mindig megadta magát. Hull a pelyhes fehér hó, Ég a gyertya ég, Hová mégy te kis nyulacska. Még mindig kívülről tudom őket. A dalok után apának fel kellett jönnie a fináléra, az ágyban beszélgetésre. Ez volt a legjobb az egészben. Mindig én választhattam ki, miről szeretnék beszélgetni, és amikor eldőlt, mi lesz aznap a téma, rengeteg kérdést tettem föl, mindent, ami eszembe jutott, hogy addig tartsam ott, ameddig csak lehet.

Négy- vagy ötéves lehettem akkoriban. David hatéves volt, amikor az apja elhagyta. Még a nevét sem tudom az apósomnak, és nem tudom, miért nem éreztem, hogy meg kell kérdeznem. Gyermekként apa faggatásával késleltettem a lefekvést. Betegeimtől csak annyit kérek, találják ki, hogyan lehet a legeredményesebben gyógyítani őket. A véremben van a kérdezősködés. De David mellett úgy érzem, hallgatnom kell. Úgy reagál, mintha udvariatlan lennék vagy tolakodó, ha azt gyanítja, hogy megpróbálok jellemének mélyére hatolni.

– Mi ez, a harmadik diploma? – kérdezi. Vagy;

– Ellenvetésem van, bíró úr. Az ügyvéd zaklatja a tanút.

Aztán nevetve kimegy a szobából, hogy egyértelművé tegye: vége a beszélgetésnek. Én ezt a védekezést múltbeli sérüléseknek tudtam be, és eszerint jártam el.

Nehéz dolog megváltoztatni a szokásainkat. Még ma is magamat hibáztatom a viselkedése miatt. Mindig azt sugároztam felé, hogy mindent megteszek érte, és most látja, hogy ez nem igaz. Még az ő kedvéért sem fogom azt mondani, hogy a házban lévő csecsemő Florence. Nem akarom cserbenhagyni, de muszáj. Bizonyos helyzeteket lehetetlenség előre látni.

Mély morgó hangot hallok. Egy kocsi motorját. Vivienne és Felix. Ez ébresztett fel? Kimászom az ágyból, és az ablakhoz megyek. Kezem az aranyláncot keresi. Vivienne házában egyetlen függönyt sem lehet könnyedén elhúzni. Kis szerencsétlenkedés után sikerül a láncot a megfelelő irányba rántani, és a függöny méltóságteljesen szétnyílik. Vivienne Mercedesének reflektorai felnyúlnak a járdára: két hosszú, fehér-arany fényrúd, ragyogó porból. Egy tompább lámpa is látható a régi istálló falán, amely halvány, narancsszínű fényt vet a ház és az út közötti rész jó részére. Laura halála óta szerelték föl. Azelőtt semmit nem lehetett látni ilyenkor éjszaka.

Kíváncsi vagyok, hogy a rendőrség tudja-e, pontosan mikor gyilkolták meg Laurát – az órát, a percet –, vajon kiderítették-e valaha. Mikor engem és Davidet kikérdeztek, közvetlenül a halála után, csak annyit tudtak, hogy este kilenc és a másnap kora reggeli órák között valamikor. Rossz érzés arra gondolni, hogy ott haldoklott a szuroksötétben. Csak egyszer találkoztam Laurával. Nem kedvelt engem. Úgy halt meg, hogy engem sekélyes, gerinctelen bolondnak tartott.

Megragadom a láncot, nem akarom, hogy Vivienne lássa, hogy ébren vagyok. Kalapál a szívem. Gyorsan, gyorsan. Még nem állok készen, hogy szembenézzek vele. A függöny két szárnya összesiklik, csak kis rész marad szabadon. Átkukucskálok rajta, és megpillantom őt. Nem látszik boldognak. Sötét, élére vasalt nadrágot visel és fekete gyapjúkabátot. Pár pillanatig csalódottan néz fel a házra, mintha meg akarná támadni, aztán kezét nyújtja Felixnek. A gyerek megfogja, és együtt közelednek a kocsibejárón, egyenes háttal, céltudatosan. Vivienne nagy kerekes bőröndöt húz maga után. Nem beszélnek menet közben. Soha két ember még nem látszott ilyen boldogtalannak egy floridai nyaralás után.

David leheletét érzem a nyakamon.

– Igazad van, ha félsz – suttogja. Megriadok, csaknem elveszítem az egyensúlyomat. Vivienne-re koncentráltam, nem hallottam, hogy David bejött. – Ő rögtön átlát a mesterkedéseiden.

Eddig a pillanatig reménykedhetett, hogy lemegyek, bocsánatot kérek az őrültségem miatt, és lehetővé teszem, hogy az első mondattal megnyugtassa Vivienne-t: „Ne aggódj! Mindennek vége!” Engem akar megrémíteni, pedig ő van pánikban.

Sikerült neki. Telefonálni akarok Simon Waterhouse-nak, rárivallni, hogy jöjjön és mentsen meg. Hozzá akarok bújni és hallani, amint azt mondja, hogy Florence és én biztonságban leszünk. A terapeuták kézikönyvében szereplő páciensek mintapéldánya lettem. Követelőző, nem viselkedem felelősségteljes felnőttként. Cserébe drámai háromszöget hoztam létre, magamra osztva ki az áldozat szerepét. David az üldöző, és Simon a megmentő.

A bejárati ajtó egy kattanással kinyílik, és fára jellemző csattanással becsukódik. Vivienne megérkezett.

12

2003. 10. 03., 21:00

– Nem mondok határozottan nemet. Még nem tudom. Mindent megteszek, amit tudok. – Simon visszanyelte a nyelvére toluló szavakat. Mintha beszéltünk volna ma már. És történt valami fontos azóta?

Könnyebb volt, amikor az anyja teljes állásban dolgozott. Akkor nem telefonálhatott annyit.

– De mikor fogod tudni?

– Nem tudom. A munkán múlik. Tudod, milyen a munkám. – Tudja a fenét. Gőze sincs. Szerinte a vasárnapi ebéd fontosabb.

– Na, mi újság? – kérdezte Kathleen Waterhouse. Simon látja, bár nem láthatja, de tudja, hogy a kagylót erősen a fülére nyomja, mintha oda akarná ragasztani. Attól fél, hogy megszakad a fiával a kapcsolat, ha nem szorítja teljes erővel. A füle kivörösödik és fájni is fog utána.

– Semmi érdekes.

Akkor is ezt mondaná, ha aznap reggel megnyerte volna a főnyereményt, vagy felkérik, hogy legyen a következő űrhajó parancsnoka. Elméletben szeretett volna nyugodtan, kellemesen társalogni az anyjával. Gyakran elképzelte, miket mond majd neki, tréfákat, jó sztorikat, megmondja, mikor jelentkezik legközelebb, de mindez abban a pillanatban elhal az ajkán, mikor meghallja a félénk bejelentkezést: „Halló, drágám. Itt a mama.” Akkor tudatosul benne, hogy a forgatókönyvtől soha nem térhet el, bármennyire szeretne. Már mondja is: „Szia, mama. Hogy vagy?”, és beletörődik az e heti vasárnapi ebéd, a következő heti vagy akármelyik rohadt heti ebédről szóló újabb huzakodásba.

– Mi újság? – Ez a következő mondat. Az anyja erre minden alkalommal csupán egyetlen dolgot mond:

– Ma találkoztam Beryl Peachcsel a gyorstisztítóban.

– Az jó.

– Kevin egy darabig otthon lesz. Találkozhatsz vele, ha akarsz.

– Valószínűleg sok dolgom lesz. – Kevin Peach Simon barátja volt az iskolában. Futólag. Míg Simonnak elege nem lett abból, hogy ő Peach klikkjének kabalája, és ügyeletes hülyegyereke. Élvezték, hogy ok nélkül verekedni kezd, biztatták, mikor olyan lányok jöttek, akiknél semmi esélye nem volt. Lemásolták gondosan írt jegyzeteit, és őt hibáztatták, ha nem kaptak ugyanolyan jó osztályzatot, amit ő. Nem, kösz. Másféle társaságba jár. A Barna Tehénbe munka után Charlie-val, Sellers Gibbsszel és még pár emberrel. A rendőrségi barátságokat egyszerűbb kezelni, kicsit poénkodnak a melóval, és minden sínen van. Kivéve Charlie-t. Ő mindig megpróbált továbbmenni ennél, többet akart. Többet tudni.

– Akkor mikor látlak, ha nem vasárnap? – kérdezte Kathleen Waterhouse.

– Nem tudom, mama.

Addig nem, amíg Alice-t meg nem találják. Simon nem akart addig találkozni a szüleivel, amíg ennyire feldúlt. Társaságuk, a szülői ház fullasztó légköre, amely harminc éve nem változott, képes a közepes rosszkedvet a leghalálosabb kétségbeeséssé változtatni. Szerencsétlen csórikák, nem az ő hibájuk. Mindig annyira örülnek, ha látják.

–Akkor meglátjuk, mi lesz vasárnap.

Megszólalt a csengő. Simon egész teste megfeszült. Azt kívánta, bárcsak az anyja ne hallotta volna. Egész sereg kérdés következhet arról, hogy ki csöngetett. Mit keres? Nem gorombaság beugrani váratlanul kilenc órakor? Ismer Simon valakit, aki képes ilyesmire? Kathleen Waterhouse fél a váratlan dolgoktól. Simon az egész életét azzal töltötte, hogy keményen igyekezett nem félni. Nem vett tudomást a csengőről, remélte, hogy az illető megunja, és elmegy.

– Mi újság a házban? – kérdezte az anyja. Valahányszor telefonált, mindig megkérdezte, mintha valami háziállat vagy gyerek lenne.

– Mama, mennem kell. A házban semmi újság. Minden rendben.

– Miért kell menned?

– Csak. Holnap hívlak.

– Rendben, drágám. Szervusz. Isten áldjon. Később beszélünk.

Később? Simon a fogait csikorgatta. Remélte, ez csak afféle szófordulat, hogy az anyja aznap már nem óhajt telefonálni. Gyűlölte magát, hogy ilyen kelletlen, hogy nem képes megkérni az anyját, hogy ne telefonáljon olyan gyakran. Igazán érthető. Vajon miért nem képes rá?

A házban rohadtul semmi újság. Fölfelé és lefelé két-két szintes sorház egy csöndes zsákutcában egy park mellett, öt perc gyaloglásra a szülei házától. Nagyon kellemes, de nincs benne sok hely, és valószínűleg nem a legtökéletesebb választás egy ilyen magas ember számára, de ez akkor nem jutott eszébe. Most már megszokta, és nem jelentett nagy nehézséget, hogy le kellett hajolnia, amikor egyik helyiségből átment a másikba.

Az ingatlanárak nevetségesen alacsonyak voltak, amikor három éve megvette, de azért minden hónapban keményen megküzd, hogy törlessze a jelzálogot. Anyja nem akarta, hogy elköltözzön, és nem is értette, érzi úgy, hogy el kell mennie. Kathleen boldogtalan lett volna, ha sokkal messzebb költözik. Így nyugodtan mondhatta: „Hiszen itt lakom a sarkon, semmi sem változik.” Változás: amitől félni kell.

A csengő újból megszólalt. Amikor az előszoba felé indult, meghallotta Charlie hangját.

– Engedj már be, te elcseszett remete! – kiáltotta kedélyesen. Simon az órájára pillantott, és azon töprengett, vajon meddig akar maradni. Kinyitotta az ajtót.

– Az ég szerelmére, nyugi – nyomult be Charlie, egy barna csomaggal a kezében. Végigcsörtetett az előszobán anélkül, hogy behívták volna, levette a kabátját és leült. – Csak azért jöttem, hogy ezt átadjam – nyújtotta Simon felé a bélelt borítékot.

– Mi ez?

– Anthrax – fintorgott. – Simon, ez egy kibaszott könyv, világos? Csak egy könyv. Nem kell kétségbeesni. Sajnálom, hogy nem telefonáltam, de egy kocsmában találkoztam Olíviával, és tőle kaptam. Korán el kellett mennie, ezért úgy gondoltam, beugrom, és neked adom, hogy vidd el a mamádnak.

Simon kinyitotta a borítékot, és egyszerű, fehér puhafedelű könyvet pillantott meg, amin ez állt: Mindent kockára téve írta Shelagh Montgomery. Az anyja kedvenc szerzője. A szerző neve alatt nagybetűkkel álltak ezek a szavak: KORREKTÚRA. Charlie nővére, Olivia újságíró volt és sok könyvkritikát írt. Az a néhány, amit Simon olvasott, fölösleges indulattal támadta a szerzőket.

– Ez azt jelenti, hogy még nem jelent meg?

– Így igaz.

– Mama nagyon fog örülni. Köszönöm.

– Ne nekem köszönd. Olvasd el az első bekezdést, és meglátod, az egyik legpocsékabb könyv, amit valaha írtak.

Charlie zavartnak látszott, mint mindig, ha azon kapták, hogy figyelmes. Gyakran adta át Simonnak az Oliviától kapott könyvet, neki vagy az anyjának, attól függően, hogy komoly volt vagy szemét. Amikor kegyetlenül kifigurázott egy könyvet, komolyságát szarkazmus leple alá rejtette. Mintha csak szégyellné, hogy vannak erényei.

– Szóval még most sincs berendezve a lakás – nézett körbe csalódottan. – Az ember azt hinné, hogy egy kilencvenéves özvegy lakik itt. Miért nem fested le ezt a rémes tapétát? És ezek a szobadíszek! Simon, fiatal vagy. Nem kéne porcelánkutyákat tartanod a kandalló párkányán. Ez nem normális.

A kutyákat a szüleitől kapta ajándékba. Simon hálás volt a könyvért, úgyhogy igyekezett megfékezni magában a növekvő ingerültséget, ő és Charlie annyira mások, csoda, hogy egyáltalán képesek beszélgetni egymással. Simonnak álmában sem jutott volna eszébe, hogy megjegyzést tegyen valakinek az otthonára, Charlie pedig olyan világban élt, ahol a kegyetlenség a szeretet jele. Néha elhozta Oliviát a Barna Tehénbe, és Simont elbűvölte, hogyan vagdalták egymás fejéhez a válogatott sértéseket: „te elcseszett mentalista”, „pokolbéli, flúgos picsa”, „dilinyós”, „korlátolt korcs” – a két nővér gyakran illette egymást ilyen és hasonló szidalmakkal, mintha a leghízelgőbb bókok lennének. Halálba cikizték egymás ruháit, viselkedését, magatartását Amikor Simon együtt látta őket, hálát adott, hogy nincs testvére.

Charlie világában elfogadható volt, hogy az ember előzetes bejelentés nélkül este kilenckor betoppan valakihez, hogy odaadjon egy könyvet, amit nyugodtan megtehetne másnap reggel a műszak kezdetekor.

– Azt kérdezted, miért egyedül hagyta el Laura Cryer a The Elmst – mondta, azzal felemelte a Moby Dicket a szék karfájáról, és miközben beszélt, végiglapozta. – Megnéztem az iratokat. Beadta a gyereke vigasztaló takaróját. Elfelejtette becsomagolni. Vivienne Fancourt vigyázott éjszakára a gyerekre. Laura valószínűleg egy klubba ment.

– Egy klubba?

Simon nem váltott még át munka üzemmódra, és nehezen kapcsolt. Továbbra is azon járt az agya, hogyan szabaduljon meg Charlie-tól, hogy folytathassa a könyvét. Észrevette, hogy a lány egyszerűen becsukta anélkül, hogy visszatette volna a könyvjelzőt. Megint lemerevedett az ingerültségtől.

– Igen, tudod, azon helyek egyike, ahova a fiatalok járnak szórakozni. Cryer szingli volt, arra várt, hogy kimondják a válást.

– Talán talált valakit magának, és Fancourt féltékeny lett.

– Nem talált. A barátai mondták, hogy aktívan keresett. Magányos volt – mondta Charlie kicsit agresszíven.

Simon csalódást érzett, mintha a körülmények szándékosan összeesküdtek volna, hogy védelmezzék David Fancourt-t. Valamiben bűnösnek kell lennie, ha nem is a gyilkosságban. Talán mégis a gyilkosságban. Alice eltűnése és Laura halála valahogy összefügg – Simon az életét tette volna rá.

– Van ellene kifogásod, ha felkeressem Darryl Beert Brimleyben?

Charlie felnyögött.

– Igen, rohad túl van. Minek? Simon, le kéne beszélned magad ezekről a… fura kitérőkről, amiket úgy szeretsz megtenni.

– Úgy érted, hogy kivéve, ha bejönnek?

– Igen. Kivéve akkor. De ez most nem az a pillanat. Most ideje, hogy elismerd a tévedésedet, és továbblépj.

– Igen? És te mikor tetted ezt meg? Pont olyan csökönyös vagy, mint én, te is tudod. Attól, hogy mondasz valamit, az még nem lesz igaz. Mindig ezt csinálod!

– Micsodát?

– A véleményedet valamiféle egyetemes erkölcsi törvénnyé próbálod kinevezni!

Charlie visszahőkölt. Pár pillanat múlva megkérdezte:

– Azon még nem gondolkodtál el, hogy miért vagy velem többnyire olyan szemét, amikor én egészen rendes vagyok veled?

Simon lebámult a kezére. De igen, már eltöprengett rajta.

– Ez nem az én magánvéleményem – folytatta a lány csöndesen. – Ez Beer vallomása. Ezt igazolja a DNS-minta is. Az egyetlen ember, akinek hamis, megalapozatlan véleménye van az üggyel kapcsolatban, az te vagy! Darryl Beer ölte meg Laura Cryert, világos? A szavamat adom rá. És az az eset nincs semmilyen összefüggésben a mostanival, Alice és Florence Fancourt eltűnésével.

Simon bólintott.

– Nem akartalak megbántani – mondta.

– Szóval belezúgtál? Alice-be? – kérdezte Charlie. Csaknem riadtnak látszott. Amikor kimondta, Simon rájött, hogy valójában ezért van itt. Fel akarta, talán fel kellett tennie a kérdést.

Simon rossz néven vette. Minek képzeli magát ez a lány, hogy ilyeneket kérdez? Csupán megmaradt bűntudata akadályozta meg, hogy megkérje, távozzon, bűntudat, mert nem tudott úgy érezni, ahogy a lány szerint éreznie kell.

Charlie volt az egyetlen nő, aki valaha üldözte Simont. A flört aznap kezdődött, amikor felvették a bűnügyi nyomozó osztályra. Először azt hitte, vicc az egész, de Sellers és Gibbs meggyőzte az ellenkezőjéről.

Ha Simon rákattan Charlie-ra, mindketten boldogok lehettek volna. Simon élete sokkal könnyebb lenne. A legtöbb férfitól eltérően – és legtöbb rendőrtől bizonyosan – nem sokat törődött mások megjelenésével. Charlie-nak nagy melle van és cingár lába, hát aztán? Ápoltsága elevenséggel és kaphatósággal párosult, és Simon éppen ezt találta taszítónak. Nem tartoztak azonos súlycsoportba, miként azokkal a lányokkal sem, akikért odavolt az iskolában, hogy aztán számtalan megaláztatás megtanítsa, hol a helye. Ráadásul Charlie két pályán is megállta a helyét. Olyan ember volt, aki jól teljesített mindenben, amit a fejébe vett. Az első diplomáját Cambridge-ben szerezte angolszász, norvég és kelta nyelvből. Mielőtt a rendőrség kötelékébe lépett, négy éven át ígéretes tudományos munkát végzett. Miután nem kapta meg azt az előléptetést, amiről tudta, hogy kiérdemelte, egy olyan tanszékvezetőtől, akit sértett Charlie intellektusa és publikációinak sikere, jelentkezett a rendőrségre, és rekordgyorsasággal nyomozó őrmester lett. A teljesítménye lenyűgözte és megfélemlítette Simont. Leginkább alkalmatlannak érezte magát mellette.

Simon visszatekintve látta, milyen ostobán viselkedett. Charlie egyértelművé tette, hogy kell neki, és láthatóan minden klappolt; neki nem volt barátnője, és Charlie volt az egyetlen önként jelentkező. Egy hang az első naptól kezdve tiltakozott benne, de Simon nem vett róla tudomást, és azt mondogatta magában, milyen nagyszerű ember Charlie, és milyen szerencsésnek érezheti magát.

Végül a lány tavaly Sellers negyvenedik születésnapi buliján megtette a döntő lépést. Simon dermedten, mint egy zombi, egyáltalán nem tett semmiféle erőfeszítést. A lány lerohanta és átvette mindenben a kezdeményezést. Még Sellers vendégszobáját is lefoglalta kettejük számára.

– Ha bárki beveszi magát előttünk, Sellers új állás után nézhet – tréfált.

Ez megriasztotta Simont, de továbbra sem szólt semmit. Félt, hogy ugyanolyan lesz az ágyban, mint azon kívül, hogy az egész időt utasítások kiadásával tölti, ellentmondást nem tűrő hangon közli vele, mit akar ő, és Simon mit, mikor, hol, hogyan csináljon. Simon tudta, hogy bizonyos férfiak nem bánják az ilyesmit, de őt személy szerint visszarettentette a lehetőség. Rá rosszul hat az ilyesmi, és ilyenkor mindent elbaltáz.

Mégis hagyta, hogy behúzzák a csőbe. Csókolózás közben úgy tűnt, Charlie egyre jobban élvezi, ezért Simon is úgy tett, mintha ő is beindulna. Utánozta a lány gyorsuló lélegzetvételét, mondott pár kedves dolgot, amiről úgy gondolta, romantikus, olyasmit, ami sosem jutott volna az eszébe, ha nem hallotta volna a filmekben.

Charlie végül bevezette Sellers apró vendégszobájába és lenyomta az ágyra. Szerencsés vagyok, ismételgette magában Simon. A legtöbb férfi még a Világkupa-jegyét is odaadná, ha ilyen helyzetbe kerülhetne. Rémülten és elbűvölve nézte, ahogy Charlie levetkőzik előtte. Logikusan, agya racionális részével csodálta, milyen felszabadult, hogy nem hajlandó a szexista ostobaságokat követni, és megvárni, hogy a férfi tegye meg az első lépést. Kínos bevallani, de Simon minden ösztöne tiltakozott a szexuálisan agresszív nők ellen.

Késő, gondolta, amikor Charlie fölé kerekedett, és kezdte kigombolni az ingét. Simon végigsimított a lány testén, tette, amiről feltételezte, hogy elvárják tőle.

A történetnek ezen a pontján Simont mindig cserbenhagyta az emlékezete; a részletek túl rettenetesek voltak, hogy sokáig elidőzzön fölöttük. Elég volt arra gondolnia, hogy egy bizonyos ponton rájött, nem tudja végigcsinálni. Letolta Charlie-t a térdéről, bocsánatkérést mormolt, és kirohant a szobából anélkül, hogy visszanézett volna. Milyen gyáva lúzernek gondolhatta a lány. Másnap arra számított, hogy megalázó kudarcának hírével lesz tele a rendőrség, de senki nem mondott semmit. Mikor megpróbált bocsánatot kérni Charlie-tól, a lány közbevágott:

– Egyébként be voltam csípve. Alig emlékszem valamire.

Semmi kétség, meg akarta neki spórolni a további szégyent.

– Nos? – kérdezte most. – Nem kaptam választ: semmi, ahogy Proust mondaná. Mi van Alice Fancourt-ral? Tetszik a hosszú szőke haja?

– Természetesen nem.

Simon úgy érezte, mintha a spanyol inkvizíció szállt volna ki a nappalijába. Megsértődött, hogy ilyen sekélyességgel vádolták. A dolognak semmi köze a hosszú szőke hajhoz. Az Alice arcán tükröződő nyíltsághoz, a sebezhetőségéhez volt köze, mikor ránézett, rögtön látta az arcán, mit érez. A komolysága érintette meg Simont. Segíteni akart neki, és az asszony hitte, hogy fog is. Az asszony komolyan gondolta. Úgy tűnt, Alice pontosan olyannak látta Simont, amilyenek ő láttatni akarta magát. És most, hogy eltűnt, Simon folyamatosan maga előtt látta, végigvett mindent, amit valaha mondott neki, forrt benne vágy, hogy elmondja, elhiszi, amit mondott, véglegesen, teljes szívéből, mindent. Az asszony azáltal foglalta el a gondolatait, hogy talán már túl késő; mintha az eltűnésével átlépett volna a valóságon, legendává nemesedett.

– Belezúgtál – állapította meg Charlie komoran. – Legyél óvatos, jó? Ne kapkodj. A Hóember rajtad tartja a szemét. Ha megint elcseszed…

– Proust is ezt mondta ma reggel. Fogalmam sincs, miről beszél. Rendben, megszegtem párszor a 9-es szabályt, de nem többször, mint a legtöbb ember.

Charlie mélyen felsóhajtott.

– Valójában többször, mint a legtöbbünk. Én például egyszer sem. Gibbs és Sellers sem.

– Nem mondtam, hogy tökéletes vagyok – morgott Simon védekezőn. Jobb zsaru volt, mint amilyen Gibbs vagy Sellers valaha is lesz, és ezt Charlie is tudta. Proust is tudta. – Kockáztatok. Tudom, hogy néha kicsúsznak az ember kezéből a dolgok, de…

– Simon, csak azért vagy még itt, mert négykézláb könyörögtem Proustnak, hogy legyen hozzád irgalmas. Nem döngölhetsz a padlóba mindenkit, aki megkérdőjelezi az ítéletedet!

– Tudod, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet!

– A Hóember ki akart rúgni. Addig kellett nyalnom a seggét, amíg majdnem elkopott a nyelvem, és neki magának is ki kellett nyalnia pár fölöttese seggét. Ami valljuk be, nem túl jó.

Ez mind újdonság volt Simonnak. Csak azokkal szemben viselkedett türelmetlenül, akik megérdemelték.

– Szóval… mire akarsz kilyukadni? – kérdezte, hülyének érezve magát. Többet kellene tudnia erről Charlie-nál. – Miért nem mondtad?

– Tudom is én! – csattant fel a lány. – Nem akartam, hogy azt hidd, hogy mindenki rád acsarkodik, bár úgy fest, akármi történik, azt hiszed. Nézd, reméltem, hogy sikerül… kordában tartani a viselkedésedet. Az utóbbi időben határozott javulást mutattál, és nem akartam, hogy ez az Alice Fancourt-ügy elcsessze a dolgot. Megígértem Proustnak, hogy pórázon tartalak…

– Szóval azt is megpróbálod ellenőrizni, hogyan érzek az emberek iránt? – Simon dühbe gurult. Charlie kihúzta a bajból, de el is titkolta. Ez az anyáskodás legrosszabb formája. Mintha gyerek lenne, aki nem képes elviselni a nyers igazságot.

– Ne nevettesd ki magad. Én csak segíteni próbáltam, világos? Ha én akarnám elcseszni, elvárnám, hogy szólj, hogy álljak le. Erre valók a barátok.

A hangja reszketett.

Simon látta sebzett pillantását és megriadt a könnyek lehetőségétől.

– Sajnálom.

Miközben mondta, rájött, sajnálnia kéne, és talán sajnálta is. Charlie képes arra, hogy sebezhetetlennek tűnjön, de Simon tudta, hogy gyakran érezte magát becsapottnak és rászedettnek. Mint Simon is. Újabb közös vonás, mondta volna a lány.

Charlie felállt.

– Jobb, ha megyek. Talán benézek egy klubba – mondta csípősen.

– Köszönöm a könyvet. Holnap találkozunk.

– Igen, igen.

Amikor elment, Simon a székre roskadt, zavartan, mintha önmaga fontos részét hagyta volna el. Gondolkodnia kellett, hogy a Charlie-tól kapott információ tükrében újraírja élete történetét. A hazugság halálos bűn, akármilyen tiszteletre méltóak is a hazudozó indokai. Megfosztja az embereket attól, hogy megismerjék a saját életükkel kapcsolatos alapvető tényeket.

Hirtelen erős kényszert érzett, hogy valahol messze új életet kezdjen. Túl könnyű lenne, másnap nem bemenni a munkahelyére. Ha bízna benne, hogy Charlie vagy valaki megtalálja Alice-t… de nélküle a csapat nem végezne alapos munkát, legalábbis a saját mércéje szerint. Nem mintha Simon abban a pillanatban különösebben bízott volna magában. Talán nem is olyan jó nyomozó, mint hiszi. Talán az engedelmesség és a hidegvér többet számít, mint a szenvedély és az intelligencia ebben a sekélyes, felszínes világban.

Most, hogy megtudta, a legtöbb felettese szívesen szabadult volna tőle, a hiábavalóság érzése töltötte el. Akár nekiláthat, hogy valami nagy meglepetést okozzon. Mi van, ha rossz a kronológia? Ez mit sem változtat az érzésein. Ma éjjel rosszul fog aludni.

13

2003. szeptember 27., szombat

Egy rendőrségi kihallgató-szobában ülünk Vivienne-nel. Ez az egyik legkellemetlenebb hely, ahol megfordultam, kicsi, levegőtlen, nagyjából háromszor három méter, beteges zöld falakkal. Ahogy bemegyünk, lábunk cuppog a szürke linóleumon. Minden lépésnél úgy kell lefejtenünk róla. Az egyetlen ablak előtt rács, és a székek a padlóhoz vannak csavarozva. Az előttünk álló asztalt cigarettanyomok tarkítják. A számon keresztül veszem a levegőt, hogy kiszűrjem a vizelet, a cigaretta és a verejték elegyének kellemetlen szagát.

– Miféle rettenetes hely ez? – kérdezi Vivienne. – Ezt bűnözőknek szánták. Az ember azt gondolná, ránézésre látszik, hogy nem vagyunk bűnözők.

Vivienne minden bizonnyal nem látszik annak. Szürke gyapjúruhát és szürke antilopcipőt visel. Rövid, ezüstszürke haja tökéletes, körme manikűrözött és lakkozott, színtelen, mint mindig. Aki nem ismeri, nem látja, hogy rettenetesen szorong.

Vivienne sose teátrális, nem zokog és nem fontoskodik. Minél elkeseredettebb, annál halkszavúbb és összeszedettebb. Leül és hallgat. A falra mered, és kinéz az ablakon, arca nem árul el semmit, mozdulatlanságában baljóslatú. Még szeretett Felixe kedvéért sem tetteti a szokásos élénkséget. Szorosan magához öleli, mintha attól tartana, hogy eltűnik. Mondtam neki ma reggel, hogy jobb lenne, ha Felix egy időre a barátaihoz költözne, de Vivienne határozottan kijelentette:

– Senki nem hagyja el ezt a házat.

Mindig így adta ki a parancsokat, uralkodói eréllyel, bízva abszolút hatalmában. Amikor David először vitt haza, hogy bemutasson, imádtam, ahogy felállította a szabályokat, hogy melyik vonattal megyek vissza Londonba, mit fogok enni az étteremben, ahová elvisz bennünket. Akkor úgy éreztem, mielőtt a barátaim elhagytak, udvarias javaslatokat tettek, hogyan küzdjem át magam az életen, hogyan viseljem a felelősség teljes súlyát. Nem próbáltak túlságosan beleavatkozni, nem kényszerítették rám a nézeteiket, mert alapvetően nem törődtek velem.

Amikor Vivienne átvette az ellenőrzést az életem fölött, azt gondoltam, úgy kezel, mintha a lánya lennék. Fontos vagyok neki, különben minek venné a fáradságot? Ráadásul a vonatot és az ételt illetően is igaza volt. Vivienne nem bolond. Jobb döntéseket hozott helyettem, mint amelyeket én hoztam volna. A Daviddel történt megismerkedésem után két hónappal már dögösebb lett a hajam és a ruhatáram. Fantasztikusan néztem ki, de soha nem mertem volna a darabjait magamtól kiválasztani.

A megbeszélt időpontban érkeztünk a rendőrségre. Vivienne közölte, kik vagyunk, és a férfi az első íróasztal mögött, egy középkorú, egyenruhás rendőrtiszt, betessékelt bennünket ide, és azt mondta, hogy várjunk, amíg elmegy és megkeresi az ügyünk OIC-jét. Fogalmunk sem volt, miről beszél, vajon embert várjunk, dokumentumot vagy bizottságot.

Vivienne azért jött, hogy megtegye a vallomását. Könyörögtem, hogy vele tarthassak. Féltem David közelében maradni. De sokkal feszültebb vagyok, mint vártam. Még soha nem voltam rendőrségen, és egyáltalán nem élvezem a dolgot. Úgy érzem, mintha bármelyik pillanatban bűnösnek találhatnának, vagy valami hasonló.

Kinyílik az ajtó és belép Simon egy magas, karcsú nővel, akinek akkora a feneke, mintha egy teltebb nőre tervezték volna. Haja rövid, sötétbarna, ovális, aranykeretes szemüveget, piros pulóvert és fekete szoknyát visel. Futólag Vivienne-re pillant, aztán a falhoz támaszkodik, és hidegen engem bámul. Slamposnak érzem magam a krémszínű, empire vonalú, szülés utáni ruhámban. A hasam még mindig túl nagy a testhez álló ruhákhoz. A nőnek kemény, gonosz arckifejezése van, félek tőle, és nem kedvelem. Simon elpirul, mikor a pillantása találkozik az enyémmel. Biztos, hogy nem szólt barátságtalan kolléganőjének a hétfő délutáni találkozónkról. Amikor azt javasoltam, hogy eljönnék a rendőrségre, sietve rávágta, hogy az lehetetlen. Én sem szóltam Vivienne-nek.

Simon Vivienne-hez fordul.

– Waterhouse rendőrnyomozó vagyok – mondja. – Ő pedig Zailer nyomozó őrmester.

– Zailer őrmesterrel már találkoztunk – szögezi le Vivienne gyorsan. A sebesség, ahogy túllép rajta, elárulja, hogy ez a korábbi találkozó Laura meggyilkolásával függ össze. – Most, hogy itt vannak, átmehetnénk egy kellemesebb helyiségbe? Ez a szoba elég sok kívánnivalót hagy maga után.

– Nincsenek szebb helyiségeink – mondja Zailer őrmester, és leül velünk szemben. Csak egyetlen szék van az asztalnak azon az oldalán, úgyhogy Simonnak állnia kell. – Négy kihallgató-helyiségünk van, és mind ilyen, mint ez. Ez rendőrség, nem szálloda.

Vivienne összeszorítja az ajkát, és még jobban kihúzza magát a széken.

– Waterhouse rendőrnyomozó? Lenne szíves a két Mrs. Fancourt-nak összefoglalni az ügyet?

Zailer őrmester gúnyosan megnyomja a két utolsó szót.

Simon megköszörüli a torkát, és egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát. Nyugtalannak tűnik.

– Egyetlen csecsemő eltűnését sem jelentették tegnap, vagy ma, vagy az elmúlt két hétben – mondja. – És kaptunk egy, hm… kiábrándító választ a Culver Valley Kórházból. Nincs meg a khm… placenta, sem a köldökzsinór. Csak pár napig tartják meg. Sajnos ez azt jelenti, hogy nem tudunk DNS-összehasonlítást végezni a placenta és a csecsemő között…

– Volt egy nő a kórházban ugyanakkor, amikor én…– kezdem, de Vivienne is beszélni kezd és mindenki ráfigyel. Meg kellene próbálnom még egyszer elmondani nekik Mandyt. Vivienne jelenléte visszatart. Tudom, mit fog mondani: Mandy túl ostoba ahhoz, hogy kieszelje és véghezvigye a csecsemőcserét. Folyamatosan jelen van egy kis Vivienne a fejemben, mintha beleültetett volna az agyamba valakit, aki pont úgy reagál, ahogyan ő tenné, még akkor is, ha nincs jelen.

– Vehetnének DNS-mintát Alice-től és Davidtől, amivel kideríthetnék, hogy a biológiai szülei-e a kisbabának.

Felfigyelek Vivienne szóhasználatára. Kisbaba, nem Florence.

– Megtehetnénk – villantja felénk hideg tekintettől kísért mosolyát Zailer őrmester. – De nem tesszük. Ha állják a költségeit, nyugodtan elintézhetik maguk. Valószínűleg úgy sokkal gyorsabb is lesz. Nincs ügy, Mrs. Fancourt. Egyetlen csecsemő sem tűnt el. Beszéltünk az önök legközelebbi szomszédjaival, és senki nem látott semmi gyanúsat. Nincs rá bizonyíték, hogy bármi is eltűnt volna, legfeljebb az ön menyének képzeletében esett meg ilyesmi. A nyomozóm ebben az esetben is… – pillanatnyi szünetet tart, és jelentőségteljesen Simonra néz – felettébb alapos. Kapcsolatba lépett a kórházzal a placenta vagy köldökzsinór formájában fellelhető tárgyi bizonyítékok felkutatását illetően, de mivel egyik sem hozzáférhető… nos, attól tartok, mást nem tehetünk. Még ha hozzáférhetőek lennének is… a laborunk nagyon leterhelt a komoly bűnügyekkel kapcsolatos DNS-vizsgálatok miatt. A rendelkezésünkre álló források elég szűkösek. Mrs. Fancourt bizonyára megérti a döntésünket.

Kíváncsi lennék, Simon mit érez, amikor az ő nyomozójának nevezik. A nő még csak rám sem pillant, miközben azt sugallja Vivienne-nek, hogy nem vagyok teljesen ép. Érzem az asztal fölött átsugárzó ellenségességét. Sok a dolga, a nevetséges babacserés sztorimmal együtt időpocsékolásnak tart, de én érzem, hogy nem csak ez a baj. Valamiért nem kedvel.

A pácienseimnek azt mondom, vagyis azt szoktam volt mondani, hogy a legjobb fellépés azzal szemben, aki agresszíven bánik velünk, ha a MISK eljárást követjük; meghatározzuk, indokoljuk, stratégiát vázolunk fel, és következményt vizsgálunk. Meghatározzuk, mi a másik fél viselkedésének számunkra elfogadhatatlan aspektusa, és elmagyarázzuk, milyen érzést kelt bennünk. Aztán több stratégiát javaslunk a változtatásra – általában, hogy hagyják abba, amit tesznek, akármi legyen is az –, és rámutatunk a változtatással kapcsolatos pozitív következményekre.

Nem hiszem, hogy most megpróbálkoznék a MISK eljárással.

– Köszönjük a javaslatát – mondja Vivienne. – Minden bizonnyal elvégeztetem a DNS-vizsgálatot, hogy megnyugodjanak a kedélyek a családban.

Nem érzek hálát a hangjában.

– Ezek szerint jól értem, hogy a házában lévő csecsemő ön szerint sem Florence Fancourt? – kérdezi Zailer őrmester.

Amióta visszatért Floridából, Vivienne még nem árulta el, hogy mit hisz. Nagyon behatóan figyel engem és Davidet is. Mindketten nyugtalanítónak tartjuk. Vivienne jobban szeret kérdezni, mint válaszolni. Mindig ilyen volt. Nekiszögezi a kérdéseit az embereknek, egyiket a másik után, és figyelmesen hallgatja a válaszokat. Amikor megismerkedtem vele, el voltam bűvölve és nagyon hálás voltam neki, hogy hétköznapi életem egyetlen részlete, egyetlen gondolatom vagy érzésem sem bizonyul túl jelentéktelennek a szemében, és mindenre figyel. Az emberek általában csak a szüleiktől fogadják el az ilyen mértékű figyelmet. Vivienne, úgy tűnt, elhatározta, hogy mindent megtud rólam, ami megtudható. Olyan volt, mintha egy jövendőbeli teszthez gyűjtötte volna a tényeket. Én meg túl lelkes voltam, és segítettem neki. Minél szilárdabban rögzült létem Vivienne éles elméjében, annál valóságosabbnak és jelentősebbnek tűntem a saját szememben. Amióta lényem bizonyos aspektusait titkolni kezdtem előtte, kevésbé érzem magam kézzelfoghatónak.

– Én csak egyszer láttam Florence-t, azon a napon, amikor megszületett – mondta Vivienne. – Az unokámmal Floridába mentem. Amikor tegnap visszaérkeztem, már beszéltem Alice-szel. Tudom, hogy azt hiszi, a csecsemő a The Elmsben nem az ő lánya, és én hajlok rá, hogy higgyek neki. Az emlékezet csalóka, Zailer őrmester, mint bizonyára ön is tudja. Egy DNS-vizsgálat az egyetlen módja, hogy megoldjuk a problémát.

Nyugodtnak látszik, de belül ugyanolyan zaklatott, nyugtalan és izgatott, mint én – mintha újra meg újra ledöfnék és péppé zúznák az agyamat. Mégis itt ülök, Vivienne is itt ül: udvariasan, kimérten. Mindketten mimikrizünk.

– Emlékeztet a The Elmsben lévő baba arra, akit a kórházban látott? – kérdezi Simon. Gyöngéd hangja kívánatos ellentétet alkot kollégája nyers modorával.

– Ez irreleváns, nyomozó – veti oda Zailer őrmester. – Semmilyen bizonyíték sincs rá, hogy valóban történt bűneset.

Odafordul hozzá és morog valamit.

– Nagyon emlékeztet – válaszolja Vivienne.

– Hát persze hogy emlékeztet! – robbanok ki. – Ezt soha nem tagadtam.

– Lenne szíves a másik rossz hírt is megosztani, Waterhouse nyomozó? – rukkol elő a kérdéssel Zailer őrmester. Simon nem akarja mondani, akármi legyen is. A nő rákényszeríti, hogy rémesen viselkedjék velünk. – A nyomozóm nem találja a szavakat, úgyhogy én magam mondom meg önöknek, ön adott nekünk egy fényképezőgépbe való filmet, Mrs. Fancourt.

– Igen – dőlök előrébb a székemen. Vivienne a karomra teszi a kezét.

– Megsérült. Fényt kapott, azt mondták. Egyetlen kép sem sikerült. Sajnálom.

Nem úgy hangzik.

– Micsoda? Lehetetlen!

Talpra ugrom. Legszívesebben Zailer őrmester önelégült, hamis, kárörvendő arcába csapnék. Fogalma sincs, milyen érzés számomra mindez, meg sem próbálja beleélni magát a helyzetembe. Ilyen kevés empátiával nem lenne szabad ezt a fajta munkát végeznie. – De… azok voltak az első Florence-ről készült fényképek. Akkor most nincs… ó. istenem.

Leroskadok, a kezemet tördelem, és elhatározom, hogy nem sírok ez előtt a nő előtt.

Csaknem elviselhetetlen a gondolat, hogy egyszer sem láthattam a képeket. Amit David készített, mikor az arcomat Florence-éhez szorítom. Amikor megpuszilom a feje búbját. Amikor Florence ujjaival David hüvelykujját szorítja, vagy azt, amelyiken Florence a dajka térdére hajolva komikusan ásít büfiztetés közben. A közeli kép a kórházi inkubátor fölött függő feliratról. Egy rózsaszínű elefánt egy üveg pezsgőt tart, és „Alice Fancourt lánycsecsemője” felirat díszeleg a hasán.

Kizárom mindezt az agyamból, mielőtt összeomlanék.

– Nagyon sajátságos. – Vivienne összevonja a szemöldökét. – Én is készítettem pár fényképet az új digitális fényképezőgépemmel azon a napon, amikor megszületett.

– És? – kérdezi gyorsan Simon. Zailer őrmester kifejezetten közönyösnek látszik.

– Ugyanaz történt. Míg Floridában voltam, észrevettem, hogy az összeset kiütötték. Egyszerűen eltűntek. Nem értettem – az összes többi kép még rajta van. Csak Florence képei tűntek el.

– Micsoda? – Most mondja először, két rendőr jelenlétében. Miért nem mondta rögtön, amikor értesítettem, hogy Florence eltűnt? Azért, mert David is ott volt?

A digitális gépet a születésnapjára vettem Vivienne-nek. Általában mindent elutasít, amit modernnek tart, de a lehető legjobb képeket akarta készíteni az új unokájáról. Még most is elevenen él az emlékezetemben, ahogy homlokát ráncolva áll a kezelési útmutató felett, elszántan, mert nem hagyja, hogy az új technológia legyőzze. Nem volt hajlandó segítséget elfogadni Davidtől, még akkor sem, ha ezzel sok időt megspórolhatott volna.

Gyerekkorában a szülei mindig azt mondták neki, hogy nincs semmi, amit ne tudna megcsinálni, ő hitt nekik.

– Így lehet önbizalmat csepegtetni egy emberbe – mondta nekem.

– Lehetetlen – morogja most, egy pillanatra saját gondolataiba mélyedve.

– Most már belátod, hogy ez azért eléggé furcsa? – követelőzöm. – Maga szerint mekkora az esély, hogy két sorozat fénykép is tönkremegy véletlenül? Ez bizonyíték! – könyörgök az őrmesternek. – Két film, mindkettő tönkrement, és történetesen az egyedüli képek, amelyek Florence-ről készültek.

Az őrmester felsóhajt.

– Csak magának tűnik úgy. De attól tartok, ezt egyetlen rendőr vagy bíróság sem tartaná bizonyítéknak.

– Cheryl Dixon, a dajka, hisz nekem – mondom könnyek között.

– Olvastam a vallomását. Azt mondta, nem volt biztos, nem tudja. Naponta több tucat csecsemőt lát. Az ön helyében, Mrs. Fancourt, felkeresném az orvosomat. Tudjuk, hogy már kezelték depresszióval…

– Ne tegyen úgy, mintha annak köze lenne ehhez az egészhez. Akkor vesztettem el a szüleimet. Gyász volt, nem depresszió.

– Prozacot írtak fel önnek – mondja Zailer őrmester túlhangsúlyozott türelemmel. – Talán most is valamiféle gyógykezelésre van szüksége. A posztnatális depresszió általános panasz, és nincs mit szégyellni rajta. Valójában az okozza…

– Egy pillanat, lesz szíves, őrmester – Vivienne olyan udvariasan tud közbevágni, hogy az eredetileg beszélő faragatlannak tűnik, ha nem áll meg idejében. – Alice-nek igaza van a fényképekkel kapcsolatban. Egyszerűen lehetetlen, hogy ugyanaz történjék mindkét fényképezőgéppel. Még soha nem történt a gépemmel ilyesmi.

– Az enyémmel sem – mondom. Gyávának érzem magam, aki a nálánál bátrabb, hatalmasabb pártfogója mögé bújva keménykedik.

Zailer őrmester orrlyuka kitágul, ajka megmozdul, mintha egy ásítást nyomna el. – Vannak véletlenek. – Megvonja a vállát. – Attól tartok, ez nem elégséges ahhoz, hogy nyomozást indítsunk.

– Ez az ön véleménye is, Waterhouse rendőrnyomozó? – kérdezi Vivienne.

Jó kérdés. Simon megpróbál rezzenéstelen arccal visszanézni ránk.

– Mrs. Fancourt, én vagyok itt a rangidős, és én mondom, hogy nincs eset. Most átadhatja Waterhouse nyomozónak a vallomását, ha kívánja, de úgy vélem, ezzel vége. Meggyőződésem, hogy elismeri, túlságosan is türelmesek voltunk ebben az ügyben…

– Nem ismerem el, Zailer őrmester. – Vivienne feláll. Egy miniszterre emlékeztet, aki épp porrá zúzza az ellenzéket. Örülök, hogy egy oldalon állunk. – Éppen ellenkezőleg. Soha nem láttam még ennél elhamarkodottabb eljárást. Emlékeim szerint akkor is türelmetlen volt, amikor utoljára találkoztunk. Maga olyan ember, aki hajlamos felületesen végigfutni a teendőin annak érdekében, hogy minél több dolgot kipipáljon a listáján, ahelyett hogy kevesebbet csinálna, de azt alaposan. Sajnálom, hogy ön Waterhouse rendőrnyomozó felettese. Valamennyien jobban járnánk, ha fordítva lenne. Most pedig kérem, közölje az ön főnökének nevét, hogy panaszlevelet írhassak neki.

– Giles Proust detektívfelügyelő. Ne felejtse el megemlíteni, ha ír neki pár sort, hogy az eset két tönkrement fényképezőgépen és egy nemrégiben szült asszony vad paranoiáján alapul.

Az őrmester arca rezzenéstelen.

– Akkor folytathatom Mrs. Fancourt vallomásának felvételét? – szól közbe Simon, mielőtt még inkább elszabadulnának az indulatok. A homlokát ráncolva néz Zailer őrmesterre. Dühös rá, mert ellenségeskedést szított. A viselkedését szükségtelenül durvának tartotta, de nem kritizálhatta, mert ő a rangidős tiszt, ami zavarta. Kíváncsi vagyok, hogy Simon tényleg a szövetségesünk, vagy egyszerűen csak én érzem annak, olyasmiket képzelek vele kapcsolatban, amik köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Voltak korábban képzeletbeli barátaim.

– A végére járok ennek; az ön segítségével, vagy a nélkül – mondja Vivienne. – Számomra az unokáim a legfontosabbak a világon, őrmester, érti? A családomért élek.

Ez igaz. Vivienne az élet bármilyen területén a csúcsra juthatott volna, de nem óhajtott miniszterelnök, főrendőr vagy királyi főtanácsos lenni. Egyszer mondta, hogy anya és nagymama címre vágyott világéletében.

– Ha karriert csinál az ember, örülhet, ha a hét öt napját olyan emberek között tölti, akik csodálják és tisztelik – mondta. – De ha a családot teszi hivatássá, egész életében olyan emberek között lesz, akik csodálják, tisztelik és szeretik.

De egy család nem egységes valami. A család, különösen Vivienne-é, sokféle embert fog össze, és mindegyiknek megvannak a maga igényei. Néha túl sokan akarják, hogy a családfő melléjük álljon. Megesik, hogy választani kell: gyerek vagy unoka, férj vagy lány, fiú vagy meny között.

Vivienne úgy gondolja, hogy a fényképek megsemmisülése nem lehet véletlen, de kíváncsi vagyok, vajon gyanúja logikus következtetésre vezet-e. Túlságosan gyorsan kapta fel a vizet amiatt, hogy Zailer őrmester cserbenhagyott minket. Meddig tart – ha nem tekinti a dolgot véletlennek –, amíg rájön, hogy ez azt jelenti, valaki szándékosan tette tönkre Florence képeit, valaki, akinek az indítéka és lehetősége is megvolt rá? Mint például Davidnek?

14

2003.10.04., 15:15

Simon a spillingi alternatív Egészséges Életmód Klub várószobájában ült. Már beszélt egy reflexológussal, egy akupunktúrás orvossal, egy reiki gyógyítóval, és most a könyveket bámulta az ajtó mellett kiállított üveges szekrényben. Nem érzett kísértést, hogy átvágjon a helyiségen, és közelebbről is megnézze őket. Hogyan gyógyítsuk meg magunkat. Spirituális út a megvilágosodáshoz. Simon nem akart egy kopott könyv megsárgult lapjainak segítségével meggyógyulni vagy megvilágosodni. Nem osztotta ezeknek az alternatív szélhámosoknak a nézetét, miszerint a spiritualitás révén gyorsan elérhető a boldogság. Épp ellenkezőleg: úgy tartotta, hogy a dolgokat spirituális síkon megélő emberek többet szenvednek, mint a többiek.

A Spilling sétálóutcává alakított központját elfoglaló, lepukkant, háromemeletes épület ablakán mállott a fekete festék. Az épület egyetlen látható oldalát mély repedések és rozsdaszínű foltok tarkították. Odabent azonban jól látszott, hogy rengeteg pénzt hoz a bolt, méghozzá az emberek nyomorúságából és szerencsétlenégéből származó pénzt. A szürkészöld szőnyeg olyan vastag volt és puha, hogy Simon a cipőjén keresztül is érezte, mennyire rugalmas. A falakat márvány borította, a bútorzat minimalista: világos fa, krémszínű huzat. Valaki úgy gondolta, hogy a világos szín a harmonikus lélek lenyomata.

De nem Simon lelkéé, az bizonyos. Eszébe jutott, hogy Alice ruhái is ugyanezeket az árnyalatokat követték: bézs színek, szürkészöldek, krémszínek. Olyan épületben volt, amely ugyanolyan színekbe öltözött, mint Alice. A mellkasa elnehezült a gondolatra. Most, hogy az asszony eltűnt, mindent áthatott. Mindenütt jelen volt.

Zavarba ejtő, de Simon magányosnak érezte magát nélküle. Hogyan lehetséges, mikor alig ismerte? Összesen négyszer találkoztak. Az asszony szelleme kísérte, amióta megismerkedtek, nem Alice maga. Talán határozottabban is közeledhetett volna hozzá. Gondolt rá, de attól tartott, hogy emiatt esetleg elveszti.

Több mint huszonnégy óra telt el azóta, hogy David Fancourt bejelentette, a felesége és a lánya eltűnt. Miután megnyitották az esetet, Simon azzal töltötte a délelőttöt, hogy különböző biztonsági kamerák felvételeit pásztázta. Délutánra Charlie azzal bízta meg, hogy hallgassa ki Alice kollégáit. Tudta, azért kapta a feladatot, hogy távol tartsa magát a The Elmstől és David Fancourt-tól. Nem hibáztathatja a főnökét. A lány úgy gondolta, hogy egy másik nyomozó, aki kevésbé ellenséges Fancourt-ral szemben, esetleg többet ki tud húzni belőle. Mindegy, Simon úgy érezte, mellőzik, és szántszándékkal távol tartják a lényeges történésektől. Az érzelem felszabadító terapeután kívül már mindenkivel beszélt. Briony Morrisnak hívták. Egyik kliensével foglalkozott éppen, úgyhogy Simonnak várnia kellett. Az akupunktúráról és a reflexológiáról már legalább hallott, és a bennfentességnek ez a foka csaknem tiszteletet ébresztett benne e gyógymódok iránt. Az érzelem-felszabadító terápia viszont nem hangzott túl ígéretesen. Már a névtől is türelmetlen, ingerült, és kicsit ideges lett. Egész életében igyekezett uralkodni az érzelmein. Nem ajzotta fel, hogy egy olyan nővel lesz találkozója, aki hivatásszerűen buzdít az ellenkezőjére.

Alice irodája semmilyen támpontot sem adott arra nézve, hol lehet az asszony: csak a homeopátiáról szóló sereg könyvet és szórólapot, két lapos, fekete, egzotikus nevű – mint a „pulsatilla” és „cimicifuga” – homeopátiás szerekkel teli bőröndöt és egy üres barna üvegcséket tartalmazó dobozt talált. Az egyik íróasztalfiókban a Stanley Sidgwick Általános Iskola és Leánynevelő brosúrája lapult. Fényes, gesztenyebarna borítóját az iskola emblémája és mottója díszítette. Simon nem értette a latin nyelvű mottót. Talán azt jelentette: „Ha nincs elég pénzed, cseszheted.” Alice az első oldalra egy sárga jegyzetlapot ragasztott. Ez állt rajta: „Megtudni F-ről – mikor íratták be? Milyen hosszú a várólista?”

Szegény Florence, gondolta Simon. Még nincs egy hónapos, és már az elcseszett oxfordi bölcsészdiplomáját tervezik. Alice kézírásának láttán remegni kezdett. Megérintette a mutatóujjával. Aztán összeszorította a fogait, és lefejtette a jegyzetlapot. Három türkizkék egyenruhás, vigyorgó gyerek képe volt alatta: két lány egy fiú. Láthatóan jól tápláltak és szorgalmasak.

Az alatta lévő fiókban Simon egy bekeretezett fényképet talált, melyen Alice, David, Vivienne és feltehetőleg Felix látszott. Úgy tűnt, a The Elms kertjében készült. Vivienne a fűben ült, Felix az ölében, David és Alice a két oldalán állnak. Vivienne és David mosolyog, Felix és Alice nem. A folyó mögöttük látszik, és Alice láthatóan terhes.

A másik kép kiemelt helyet foglalt el az íróasztalon. Nagy fakeretben állt, és egy ötven, vagy hatvanéves férfit meg egy nőt ábrázolt. Mindketten nyitott szájjal mosolyogtak, mintha a kép készítőjével tréfálkoznának. Alice néhai szülei. Az anyjának ugyanolyan nagy, tiszta szeme volt. Simon újból szorítást érzett a mellkasában.

Alig pár napja látta utoljára Alice-t, és akkor nem érezte azt, amit ma, mintha valami különös erő ragyogna benne, megperzselné. Mi változott azon túl, hogy eltűnt?

Rájött, hogy nincs egyedül a váróban. Egy magas, kisportolt, szikár nő állt mellette, és nézett le rá. Vörös haja a válláig ért, keret nélküli, szögletes szemüveget és testhez tapadó, fekete ruhát viselt. Valamiért tolakodónak tűnt a pillantása.

– Waterhouse nyomozó? Briony Morris vagyok. Sajnálom, hogy sokáig várattam. Beszélgethetünk az irodámban?

Miközben Simon követte a folyosón, majd fel két lépcsőfordulón, a nő kétszer is hátrafordult, hogy ellenőrizze, Simon a nyomában van-e. Úgy viselkedett, mint a tanár, aki gyerekekre felügyel az osztálykiránduláson. Túl nagy az egója, gondolta Simon. Korunk divatja.

– Itt vagyunk.

Briony irodáján kívül nem volt több helyiség a tetőtérben. Kinyitotta az ajtót, és intett Simonnak, hogy lépjen be.

– Foglaljon helyet a díványon.

A szobában parfümszag terjengett, gyümölcssalátára, leginkább grépfrútra emlékeztetett. Két nagy, bekeretezett kép lógott a falon, Simonnak nem tetszett – épületek, virágok, lovak és láthatóan csont nélküli emberek színes kavalkádja, amint együtt úsznak az űrben.

Simon zavartan leereszkedett a kiült, bézs díványra, ami csak kevés támaszt nyújtott. Mindkét ülőpárna homorú volt, úgy tervezték, hogy egészben elnyelje azt, aki odatelepszik. Briony az íróasztala mögé ült, egy egyenes hátú, fából készült székre. Több centivel magasabbra került, mint Simon, aki bezártnak, klausztrofóbiásnak érezte magát.

– Szóval Alice és Florence miatt van itt. Paula mondta.

Paula a reflexológus.

– Igen. Tegnap a kora reggeli órákban eltűntek – mondta Simon. Senkinek nem mondta el a ma kihallgatott személyek közül, hogy a The Elmsből eltűnt kisbaba Alice szerint nem a lánya volt. Miután az asszony bejelentést tett, hogy a kisbabáját elcserélték, Simon arra helyezte a hangsúlyt Alice barátainak és kollégáinak kihallgatásakor, hogy kiderítse, szerintük megbízható-e az asszony, tudnak-e bármiről, ami megvilágítaná jelenlegi zavarba ejtő viselkedését. De Charlie továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy ejtsék az ügyet.

– Nem pazarolok erre több forrást – mondta. – Alice Fancourt már korábban is volt depressziós, Prozacot szedett, ráadásul a létező legtraumatikusabb körülmények között szült. Sajnálatos, megértem, de a posztnatális depresszió nem rendőrségi ügy, Simon. – Mikor a férfi kétkedő pillantást vetett rá, hozzátette: – Rendben van, magyarázd meg. Miért akar valaki kicserélni egy csecsemőt egy másikra? Mi lehet az indíték? Úgy értem, az emberek rabolnak csecsemőket, igen, ha nem lehet sajátjuk, vagy ha kétségbe vannak esve.

Simon tudta, hogy felesleges Mandyt emlegetni, a nőt a kórházból, akiről Alice mesélt neki, és a barátjáról, aki Chloénak akarta nevezni a babájukat az egyik lánya után. Nem volt semmire bizonyíték, amire Charlie rögtön rámutatott volna. És azt is tudni akarná, hogy pontosan mikor mondta ezt neki Alice.

Mikor azt mondta, hogy előző nap reggelre eltűnt Alice és Florence, úgy érezte, mintha hazudna. Ez azt jelenti, hogy a szíve mélyén hitt Alice-nek? Két ember eltűnt, de volt egy korábbi, sokkal fontosabb rejtély, amely megoldatlan maradt.

Simon saját ítélőképességébe vetett bizalma alaposan megrendült attól, amit Charlie előző este mondott neki. Mindig bízott az ösztöneiben; sokkal kevesebbszer hagyták cserben, mint az embertársai. Ennek ellenére kiderült, hogy komoly bajban volt, és még csak nem is tudott róla. Mi más felett siklott még el?

– Szóval miben segíthetek? – kérdezte Briony Morris. – Tudni akarja, mikor láttam utoljára Alice-t? Pontosan meg tudom mondani. Szeptember kilencedikén. Azt hiszem, az itteniek közül én láttam legutoljára.

– Igen, ön – lapozta fel Simon a jegyzeteit. – Senki nem látta azóta, hogy elment szülési szabadságra.

– Volt egy szabadnapom, és beugrott hozzám. Odahaza, Combinghamben. Igen, a rettenetes Combinghamben élek, a bűneim miatt vezekelek. – Zavartnak látszott, mintha azt kívánta volna, bár ne tett volna említést erről. Simont nem érdekelte, hol lakik. – De próbáljon meg megfelelő méretű házat venni Spillingben vagy Silsfordban, vagy akár Rawndesley-ben manapság, egyetlen keresetből. Tökre lehetetlen. Van egy négy hálószobás családi házam Combinghamben. Képzelje, gyakorlatilag minden oldalról kitűnő kéglikkel vagyok körülvéve…

– Mi volt a célja Alice látogatásának? – szakította félbe a nő ideges locsogását Simon. Talán Briony Morris nem is olyan magabiztos, mint elsőre gondolta.

– Tudja, mi az, amivel foglalkozom? Az érzelem felszabadító terápia?

Simon bólintott, és hirtelen kellemetlen melegséget érzett a bőre alatt.

– Alice egy kicsit feszült volt. Másnap reggel kilencre kellett a kórházba mennie, hogy megindítsák a szülést. Tudja, mit jelent ez? Mikor…

– Tudom, mit jelent. – Újra félbeszakította. Durva. – Szóval páciensként kereste fel? Az otthonában?

– Igen, kezelést kért tőlem. Hogy felturbózza az önbizalmát. Afféle utolsó pillanat volt. Úgy értem, természetesen, barátok is vagyunk. Szóval baráti viszonyban vagyunk. Alice-nek nincsenek közeli barátai. – Briony közel hajolt, a haját a füle mögé igazította. – Nézze, valószínűleg nem lenne szabad megmondania, de… van valami nyom Florence ügyében? Úgy értem, csak kéthetes. Tudom, hogy túl korán…

– Igen – mondta Simon. Azon csodálkozott, Alice miért nem vett be valami homeopátiás szert, ha ideges volt a szülés miatt. Ennek a munkának az az előnye, gondolta, hogy az ember viszonylag könnyedén kezelheti magát ingyen.

Nyolc évvel ezelőtt Simon felkeresett egy homeopatát. Nem Spillingben; Rawndesley-ben keresett egy helyet, amely biztonságos távolságban volt az otthonától, és olyasvalakihez ment, akit a szülei valószínűleg nem ismertek. Hallott egy műsort a homeopátiáról a Radio Fourban, hallotta, hogy az emberek elmesélik, hogyan szabadultak meg a pszichés gátlásaiktól és fizikai tüneteiktől, ezért úgy döntött, talán jót tesz majd neki, ha valami egészen nem hozzáillő dologra adja a fejét.

Egy órát bírt csak ki; a felénél kirohant a bemutatkozó találkozásról. Amikor elérkezett a kritikus pillanat, Simon képtelen volt elmondani a férfinak – kedves, szakállas, Dennis nevű exorvosnak –, hogy mi a problémája. Elég könnyedén beszélt a felszínes gondjairól: arról, hogy nem képes sokáig megtartani a munkahelyét, a félelméről, hogy csalódást okoz az anyjának, az erkölcstelen, üres világ elleni dühéről, a haragról, ami nem fogta el addig, amíg Dennis fel nem tett egy bizonyos kérdéssort.

De mikor a beszélgetés a nőkre és a párkapcsolatokra kanyarodott, Simon felpattant és egyetlen szó magyarázat nélkül elindult az ajtó felé. Most sajnálta – a gorombaságát, nem azt, hogy elment. Dennis jó fiúnak látszott. Egy kicsit túl jól is értette a módját, hogy kiszedje a dolgokat Simonból, aki attól félt, ha marad, beszélni fog. Fogalma sem volt, hogy milyen lesz az élete, ha valaki megtudja.

– Azt mondja, hogy Alice-nek nem voltak közeli barátai?

– Ne értsen félre, ő nagyon barátságos – folytatta Briony. – Valamennyien szeretjük. És biztos vagyok benne, hogy mások is. Nem mondták? – Sebesen beszélt, mint aki speeden pörög. De mit ért ehhez Simon? Talán az összes érzelmileg szabad ember így beszél.

– Igen – hagyta helyben. Ezt az információt nyugodtan megoszthatja. Alice összes kollégája azt mondta, hogy aranyos, kedves, előzékeny és érzékeny. Józan – ez volt az egyöntetű verdikt.

– De nem volt ideje igazi barátságokat kötni. Túlságosan lefoglalta a család. Hívtuk társas összejövetelekre, tudja – ital, étel valami szórakozóhelyen, születésnapi buli, de soha nem tudott eljönni. Úgy tűnt, minden szabad percét betöltötte valami nevetséges… – Briony abbahagyta, és a szájára csapott. – Bocsánat – mondta. – Tényleg nem kéne beleszólnom a magánéletébe.

– De kell. E nélkül nagy valószínűséggel nem találjuk meg Alice-t és a kisbabát. Bármi, amit mondani tud, segíthet.

– Biztos, hogy senki sem bántana egy kéthetes csecsemőt – vonta össze a szemöldökét Briony. – Úgy értem, persze tudom, vannak olyan emberek, akik igen, nem vagyok naiv. De úgy értem, a legtöbb ember…

Simon ismét közbevágott, kétségbeesetten igyekezett megállítani a szavak frenetikus áradását.

– Mi az, ami Alice szabadidejének minden percét valószínűleg lefoglalta?

– Nos… – Briony a kulcscsontját dörzsölte bal kezének ujjaival, halvány bőrén piros nyomokat hagyva. – Hát rendben, akár el is mondhatom. Az anyósa.

Kifújta a levegőt, megkönnyebbült, hogy kimondta a kimondhatatlant

– Vivienne Fancourt.

– Igen, az a vén denevér. Ki nem állhatom azt a nőt. Folyton beállított ide, hogy valami ostoba, triviális dolgot mondjon Alice-nek, ami nyugodtan várhatott volna, míg Alice hazaér, valami értelmetlen szart – elnézést! –, miközben Alice-nek rengeteg dolga volt. És ha meg is beszélt Alice valami esti programot valamelyikünkkel, az lett a vége, hogy lemondta, mert Vivienne eszébe juttatta, hogy aznap ide vagy oda mennek, vagy Vivienne szervezett valami meglepetésprogramot, vagy Vivienne-nek erre vagy arra a bemutatóra volt jegye Londonban. Majd’ beleőrültem. És Alice, úgy tűnt, imádja a vén boszorkányt. Tudja, milyen Alice, nagyon toleráns, türelmes és kedves. Szerintem pótanyát keresett, mivel a szülei meghaltak, de Jézus szíve nagytemplom! Bocsánat, ugye nem katolikus? Sokkal inkább ahhoz a rohadt Plymouth Brethren szektához tartoznék, mint Vivienne Fancourt-hoz – szabadabb lennék, az bizonyos.

– Szóval Alice és Vivienne közel áll egymáshoz? – Simon igyekezett nem megsértődni a katolikusokra vonatkozó megjegyzés miatt.

– Nem tudom, hogy ez-e a megfelelő szó. Alice csodálja Vivienne-t. Vivienne-nek csaknem mindenre van egy mondása vagy szabálya. Valójában olyan, mint egy vallás. Azt hiszem, Alice szerette a magabiztosságot, amit sugárzott.

– Miféle szabályokra gondol?

– Ó, nem is tudom. De, tudom. Soha ne vegyél olyan szőnyeget, ami nem százszázalékos gyapjú, például ilyenek. Alice mondta, amikor megvettem a házat. És sose legyen fehér autód. Két alapvető életvezetési szabály, gondolom, maga szerint is – mondta Briony gúnyosan.

– Miért ne? Mármint fehér kocsit?

– Csak a Magasságos tudja – mondta Briony fáradtan. – Hála az égnek, egy idő után felhagyott az idézgetéssel, különben kénytelenek lettünk volna megfojtani. Mekkora az esély – remélem, nem veszi rossz néven –, Florence és Alice esélye, hogy sértetlenül megtalálják őket?

– Minden tőlem telhetőt megteszek – mondta Simon. – A tőlem telhető több annál, ami a legtöbb embertől elvárható. Ennyit mondhatok.

Briony elmosolyodott, és úgy tűnt, megnyugodott egy kicsit

– És ha a lehető legrosszabb formáját futja? Még az is jobb?

Tipikus terápiás kérdés, Simon ezer közül is megismerte. Egy fenét fog ezzel foglalkozni, vagy egyáltalán eljátszani a gondolattal.

– Szeretett volna közelebbi barátságot kötni Alice-szel? – kérdezte, és arra volt kíváncsi, hogy Briony féltékenysége hatással van-e a helyzetértékelésére. Azért dühíti Vivienne befolyása, mert ő maga akart uralkodni Alice-en? Talán Alice-nek rengeteg szabadideje volt, de Vivienne-t használta kifogásként. Esetleg ő is fárasztónak találta Briony társaságát.

– Nem, én így is egész jó kapcsolatban vagyok Alice-szel. Csak dühít, ha látom, hogy az emberek ostobák, különösen az intelligens emberek. Alice-nek a sarkára kellett volna állnia, és ragaszkodnia ahhoz, hogy a saját életét élhesse.

Hangsúlya kiváltotta Simon ellenkezését.

– Beszélt neki erről?

Azon töprengett, milyen érzés lehet terápiára járni egy ilyen makacs emberhez.

– Nem. Ő nem az a típus, akivel túlságosan őszinte lennék. Megvoltak a maga… korlátai.

Én is ezt kedvelem benne, gondolta Simon. Bár a „kedvelem” kifejezés elég mélyen van a pozitív érzelmek skáláján, csak egy fokkal az „elviselem” felett.

– Nagyon sok tekintetben magának való ember. Például pár hónappal azelőtt, hogy szülési szabadságra ment, határozottan bántotta valami. Hacsak nem a közeledő anyaság miatt aggódott. De valahogy…

– Micsoda? – Simon jegyzetelt.

– Nem hinném, hogy csak arról lett volna szó. Valójában biztos, hogy nem. Amikor legutóbb láttam, éreztem, hogy valamibe szeretne beavatni. – Briony hirtelen elmosolyodott. – Egész jó gondolatolvasó lennék. Például tudom, hogy maga arra gondol, egy ilyen vén banya hogy lehet érzékeny terapeuta. Igaz?

– Eddig azt hittem, hogy azok az emberek, akik magához hasonló foglalkozást űznek, nem szoktak ítélkezni – mondta Simon gúnyosan, aláhúzva az utolsó szót. Hogyan teheti valaki jobbá a világot, ha nem ítélkezik: Simon gyűlölte azt a fajta lagymatag empátiát, amivel ezek a sarlatánok házalnak, már amennyiben mindenkinek egyenlően jár az együttérzés és a figyelmesség. Hülyeség. Semmi nem ingatja meg Simon meggyőződését a tárgyban, hogy az élet – mindennap, minden órában – az erkölcsi megváltás és a pokol között zajló ütközet.

– Az alternatív egészség és terápia világában a legnagyobb ostobaság kizárólag a pozitív, nyugodt érzésekre fókuszálni – lepte meg Briony. – Valamennyiünknek vannak negatív érzései, vannak, akiket utálunk és vannak, akiket szeretünk. Az ember nem szabadulhat fel érzelmileg, ha nem ismeri fel, hogy a világ jó és rossz dolgokból áll. Én a magam részéről szeretem a westernt. Imádom, mikor John Wayne lepuffantja a rosszfiúkat.

– Én is – mosolyodott el Simon.

– Látja, Alice gyűlölné az ilyet – mondta Briony. – Valójában, ha kritizálni akarnám, azt mondanám, hogy kicsit naiv. Annyira kedves és nagylelkű, hogy akkor is jónak látja az embereket, ha nem azok.

– Mint például Vivienne?

– Én Davidre gondoltam valójában. Alice férjére. Alice mindig megpróbálja eljátszani, hogy a férje mély és érzékeny lélek, de az igazat megvallva, szerintem égnek a lámpák, de senki nincs odahaza.

– Mire gondol?

– Ő az a fajta, akinél nem számít, hányszor találkozik vele az ember, nem számít, milyen hosszan beszélget vele, sosem lesz az az érzése, hogy jobban megismeri. Találkoztam ilyen emberekkel a magánéletben, és hivatásomnál fogva is. Ez néha védekező mechanizmus is lehet – félnek bárkit túlságosan közel engedni, ezért egy mások számára áthatolhatatlan pajzs mögé bújnak. És van olyan ember, aki egyszerűen sekélyes – foglalta össze Briony. – Nem tudom eldönteni, David melyik kategóriába tartozik, de nem láttam hasonlóságot az általam ismert ember és a között, akiről Alice szokott mesélni. Semmit a világon. – Briony vállat vont. – Néha eltöprengek, mi van, ha két David létezik, akik a többi ember tudta nélkül váltogatják egymást.

Simon meglepetten felpillantott.

– Tessék? Valami rosszat mondtam?

Simon a fejét rázta.

Briony a haját babrálta.

– Majd szól, ha van valami új fejlemény?

– Természetesen.

– Folyton Florence-re gondolok, szegény kicsikém. Nem gondolja, hogy…

Nem tudta folytatni. Mintha a kérdés puszta feltevése megnyugtatta volna, még akkor is, ha nem tudott újat kérdezni.

Simon megköszönte, hogy időt szakított rá, majd távozott. Két David Fancourt. És két kisbaba. Nem számít, mit mond Charlie, tudta, hogy most már semmi nem fogja megakadályozni, hogy belenézzen a Laura Cryer-dossziékba, ha lehetősége adódik rá.

15

2003. szeptember 28., szombat

Vacsora közben megszólal a telefon. Mind nagyon hálásak vagyunk érte. Most végre levegőt kapunk, megmozdulhatunk. Vivienne kivonul a hallba. David meg én ugyanabba az irányba fordulunk, előbb akarjuk hallani a híreket, mint ahogy hozzájuthatunk.

– Igen. Igen – mondja Vivienne élénken. – Pénteken? De… reméltem, hogy korábban is elkészülnek. Mint mondtam, sürgős. Hajlandó vagyok többet is fizetni, ha most nyomban hajlandó minket fogadni. Ma vagy holnap.

Egész délelőtt különböző magánkórházakat hívogatott. Ragaszkodhattam volna hozzá, hogy magam intézzem a DNS-vizsgálatokat, de szükségem van Vivienne támogatására, és csak akkor kapom meg, ha nem kérdőjelezem meg vezető szerepét. Kíváncsi vagyok, érzi-e, mennyire rá vagyok utalva.

– Rendben. Úgy látszik, nincs más választásom – mondja hidegen. Szorosan lehunyom a szememet. Péntek. Csaknem egy hét. Nem tudom, hogy bírom ki. Amikor kinyitom a szememet, az elém tett citromhabos sütemény forogni kezd a szemem előtt: gusztustalan sárga ragacs és fehér merev hab. Sikerült a pásztorlepény negyedét legyűrni, de a szorítás a torkomban figyelmeztet, hogy ne kockáztassak meg még egy falatot.

David mindent megevett. Vivienne meglepettnek látszott. David gyorsabban evett a szokásosnál, teátrálisan lapátolta be az ennivalót a tányérjáról a szájába, demonstrálandó, hogy amint lehet, befejezettnek tekinti a családi étkezést. Mióta asztalhoz ültünk, nem is néztünk egymásra.

Vivienne karját összefonva jelenik meg az ajtóban.

– Péntek reggel. Kilenckor – mondja, s hangja elhal a csalódástól. – És újabb két nap, míg megkapjuk az eredményt.

– Hol? – teszem fel a kérdést.

– A Duffield Kórházban, Rawndesley-ben.

– Engem nem érdekel az eredmény – morogja David dühösen.

– Valamelyikőtöknek rengeteg mindent meg kell magyaráznia – mondja Vivienne. – Aki most beismeri, hogy hazudott, azzal megmenekít minket egy egész heti kínszenvedéstől. – Davidre néz, aztán rám. – Nos? Nem mondhattok mindketten igazat.

Csönd.

– Florence képeit kitörölték a gépemből, mielőtt Floridába mentem. Ami azt jelenti, hogy a kórházban kellett történnie, azon a napon, mikor Florence született, mert a kórházból egyenesen a repülőtérre mentem. Akárki tette, tudta, mi fog történni.

Mandy a kórházban volt. És a barátja is. Vivienne nem ment egyenesen a kórházból a repülőtérre. Közben elment a Waterfrontba, hogy elvigye Felixet a búvártanfolyamra. Nem merem minderre emlékeztetni. Nincs értelme. Csak azt bizonyítja, hogy egy apró részletben téved, nem pedig azt, hogy én igazat mondok, és főleg nem azt, hogy én pont olyan normális vagyok, mint ő.

Azon töprengek, mit csinálhatott a fényképezőgéppel, miközben Waterfrontban volt. Végig benne volt a kézitáskájában? Betette a szekrényébe megőrzésre? Tudom, hogy a kulcsot általában a recepciós asztal mögött tartják, de kell lennie egy főkulcsnak is. Elméletben a Waterfront személyzetének bármelyik tagja betörhetett volna a szekrénybe és megbuherálhatta a gépet. De tudom, mit szólna ehhez Vivienne: az Egészséges Életmód Klub személyzete imádja, és egyiküknek sem jutna eszébe, hogy a holmijához nyúljon. Azon kívül mit kezdhettek volna vele? Felfoghatatlan.

– Nos? Alice? David? Szeretne valaki mondani valamit?

Vivienne azt akarja, hogy egyikünk beismerő vallomást tegyen. Én azt akarom, hogy David mondja meg neki, hogy nekem van igazam, és a házban lévő csecsemő nem a lányunk. Picur. Kíváncsi vagyok, hívhatom-e így. Valaminek csak kell neveznem. A „baba” kifejezéstől a távolság miatt, amit sugall, megszakad a szívem.

Felix csodálkozó arckifejezése szinte éget Vivienne hatalmas mahagóni ebédlőasztalának másik oldaláról. Mi négyen mindig pontos alakzatban ülünk: Vivienne és David az asztal két végén több méterre egymástól, én meg Felix középen, egymással szemben. A The Elmsben az ebédlőt kedvelem a legkevésbé. Sötétlila bolyhos tapéta borítja mind a négy falát, az ablakok előtt tengerészkék függöny, és mindennek tetejébe nincs rendesen szigetelve a sötét, fényezett fapadló, így étkezéskor hideg téli levegő jár az ember lába körül.

A falat Vivienne imádott szüleiről készült, bekeretezett, fekete-fehér fényképek díszítik, de ő is látható köztük gyerekként. Az anyja apró termetű, csapott vállú, dundi asszony, az apja magas, sportos testalkatú, golyószemű férfi, nagy bajusza eltakarja a felső ajkát. Egyetlen képen sem mosolyognak. Nehezen tudtam elhinni, hogy ők azok a szerető, engedékeny emberek, akikre Vivienne olyan meleg szavakkal emlékezik.

– Mindenből kettőt vettek nekem – mesélte. Azért, ha a barátai jönnek, nyugodtan játszhassanak az egyik készlettel, és ne legyen baj, ha tönkreteszik. Vivienne-nek ugyanis volt másodpéldánya, az „igazi játék”, amit biztonságos helyen őriztek.

– Ahogy gondoljátok – mondja Vivienne jegesen. – Hamarosan úgyis kiderítem az igazságot.

Ki beszél itt rólad, gondolom türelmetlenül. Az átkozott rendőrségnek kell kideríteni az igazságot.

– Mi a kisbaba napirendje? – teszi föl a kérdést Vivienne. – Ilyenkor aludnia kéne?

Napirend. A szótól majdnem sírva fakadok. Kisbaba, sikítom magamban. Vivienne elvárja, hogy mindenki szigorú napirend szerint működjön, még az újszülött is.

– Miféle kisbabáról beszélsz? – mondja David. – Ó, bocsánat, Florence-re gondolsz? Van neve, tudod.

Még soha nem hallottam, hogy így beszélt volna Vivienne-nel. Terhességem legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy azt kívántam, bárcsak hajlandó lenne szembeszállni vele. Tudom, hogy ő is meghökkent, amikor Vivienne megmutatta a Stanley Sidgwick Leánynevelő levelét, amelyben visszaigazolják, hogy a kétéves születésnapját követő januárban helyet biztosítanak neki a bölcsődéjükben. Szerettem volna, ha David azt mondja, köszönjük, nem, ha tudtára adja Vivienne-nek, hogy nem akarjuk Florence-t bármiféle egész napos iskolába vagy bölcsődébe adni, míg jóval idősebb nem lesz. David semmit se szólt. Akkor sem tiltakozott, amikor Vivienne kijelentette, hogy ő fizeti Florence tandíját.

– Nem tűröm a kellemetlen helyzeteket – közli most határozottan. – Ezt mindketten véssétek eszetekbe. Amíg ez az ügy meg nem oldódik, valamennyien civilizált emberek módjára viselkedünk. Világos? David, felelj a kérdésemre. Mi a gyerek napirendje?

– Egész éjszaka alszik, de kétszer felébred enni.

Megint az engedelmes kisfiú.

– Ma éjszaka én akarom etetni Picurt – robban ki belőlem. – Mindig David eteti éjszakánként és… én akarom… – nem tudom kimondani, mert túlságosan fájdalmas. Kétségbeesetten tenni akartam mindent, amit az anyák szoktak: pürésített zöldségeket lefagyasztani kis adagokban a jégkocka-tartóban, minden új fogacskát megmosni, amint előbújik, altatódalt énekelni, hallani, amint először nevez „maminak”. Megköszörülöm a torkomat, és Vivienne-re nézve folytatom.

– Remélem, akárhol van is Florence, gondoskodik róla valaki, és biztonságban lesz, míg meg nem találom. Ugyanezt szeretném tenni ezért a babáért. Ha nem lehetek a saját lányom anyja, legalább mindent megteszek, hogy gondozzam ezt a csecsemőt. – Szemem megtelik könnyekkel. – Ahogyan te törődtél velem anyám halála után.

Mert ez Vivienne varázsa. Ha az ember a szárnyai alá kerül, védettnek érzi magát az élet viharaiban. Amikor David meg én eljegyeztük egymást, a kocsimat traffipaxszal lefényképezték. A hivatalos sebességhatárt tizenkét kilométer per órával léptem át, és értesítést kaptam a rendőrségtől, hogy elindították az eljárást. Egy gondosan megírt levéllel Vivienne az egész kellemetlen ügyet meg nem történtté tette, ugyanúgy, ahogy akkor is, amikor a hitelkártyámat kibocsátó cég egy fizetési félreértést követően befagyasztotta a számlámat.

– Bízd csak rám – mondja, és az ember csak annyit érzékel, hogy varázsütésre elmúlnak a bajok.

Az arcán látom, hogy az én bajom nem. Nem az én pártomon áll, még nem, vagy nem egészen. Bizonyos, hogy nem úgy, ahogyan szükségem lenne rá. Száműzöttnek, elhagyatottnak érzem magam. Ez még Vivienne támogatásával is nehéz lenne. A nélkül az elkövetkezendő pár nap kínszenvedés lesz.

– Soha – sziszegi David. – Úgy döntöttél, hogy Florence nem a te lányod. A közelébe sem mehetsz. – Csikorognak a szavai. Nem értem, miért döbbenek meg újból, valahányszor kegyetlen velem, valahányszor a lehető legrosszabbat feltételezi rólam, és nem hajlandó helyt adni a kétségnek. Rádöbbenek, eddig milyen védett életet éltem. Mint sok ember, aki úgy nőtt fel, hogy a boldogságot és a biztonságot ajándékba kapta, úgy érzem, nehéz elhinni a rombolást, a szívtelenséget, erőszakot, hacsak nem a híradóban látom, vagy az újságokban olvasok róla. Ha a saját életemben szembesülök vele, ösztönösen feltételezem, hogy mindez félreértés csupán, és biztosan van rá valami magyarázat.

– Mama, Alice most csúnyán viselkedik? – Felix továbbra is úgy figyel, mintha én lennék a legtitokzatosabb és legelbűvölőbb dolog, amit valaha látott.

– Edd meg a desszertet, Felix, és menj, vedd föl a pizsamádat. Tíz percig olvashatsz az ágyban, aztán jövök és betakarlak.

Ebben a pillanatban megvetem magam, amiért elönt a megkönnyebbülés, hogy Vivienne nem mondja: Igen, Alice nagyon csúnyán viselkedik.

– Laura mama csúnyán viselkedett, ugye, apa? – fordul Felix Davidhez, mintha azt remélné, hogy ő közlékenyebb lesz. Megdermedek. Felix azelőtt soha nem említette Laurát a jelenlétemben.

David Vivienne-re pillant, ugyanúgy meglepődik a kérdéstől, mint én.

– Laura mama csúnya volt és meghalt. Alice is meg fog halni?

– Nem! – robban ki belőlem. – Felix, a mamád nem… nem volt… – Abbahagyom. Túl sok tekintet szegeződik rám.

Várom, hogy Vivienne vagy David megszólaljon: „Hát persze hogy nem fog Alice meghalni”, de nem teszik. Ehelyett Vivienne rámosolyog Felixre, és azt mondja:

– Előbb-utóbb mindenki meghal, drágám. Tudod.

Felix bólint, a felső ajka reszket.

Vivienne úgy hiszi, hogy a gyerekek erősebb felnőttekké cseperednek, ha szembesítik őket az élet nyers tényeivel. Őt is ebben a szellemben nevelték a szülei. Nem voltak vallásosak, és azt tanították Vivienne-nek, hogy a mennyország és a pokol csak fikció, amit a gyenge, befolyásolható emberek találtak ki, azért, mert nem bírták elviselni a felelősség súlyát. Nincs túlvilág, amelyben az embereket megbüntetik, vagy megjutalmazzák; ezen a földön kell az igazság megteremtésén fáradoznunk, amíg még élünk. Amikor Vivienne először fejtette ki ezt, egyszerűen csodáltam a filozófiáját, bár saját hitem arra vonatkozóan, hogy mi történik a halál után, sokkal zavarosabb.

– De te csak nagyon-nagyon sokára fogsz meghalni, majd ha öreg leszel – mondja Felixnek. Rájövök, hogy magammal kapcsolatban is hasonló megnyugtatásra várok. De semmit se mond.

– Nos, gyerünk, fiatalember! Elérkezett a lefekvés ideje a kicsi imposztoroknak…

Felix mosolyog az ismerős tréfán.

– Meg a kicsi majmoknak! – mondja.

Miután távozik, és a bátorságomból még futja, megkérdezem:

– Mit mondtál Felixnek Laura haláláról? Miért hiszi azt, hogy csúnyán viselkedett? Azt mondtad neki, hogy azért halt meg, mert valami rosszat csinált? Nem látod, milyen rettenetes, ha engeded, hogy ezt gondolja? Akármit tett is Laura, akármit mondtál neki, mégiscsak az anyja.

Vivienne összeszorítja az ajkát, állát a két kezére támasztja, és nem szól. Nem beszél Laura haláláról, mint észrevettem, nem reagál a témára, valahányszor felhozom. Van erre egy elméletem. Szerintem Vivienne rossz néven vette Laurától, hogy meghalt. Ellenfelek voltak, aztán Laurát hirtelen meggyilkolták, és az egész ország őt sajnálta. Egy magasabb régióba távozott, örökre áldozat lett, bántalmazott nő. Vivienne ezt csalásnak élhette meg, mintha a halálos szúrás az együttérzés megszerzésének olcsó, könnyű módja lenne.

Ráadásul Laura örökre elérhetetlen lett, Vivienne nem harcolhatott vele tovább, ami azt jelentette, hogy nem győzedelmeskedhetett úgy, ahogy mindig akart, és ahogy szerette. Tudta, hogy soha nem fogja azt hallani Laurától: Bocsáss meg, Vivienne, belátom, hogy végig neked volt igazad. Laura soha, évmilliárdok múlva sem ejtette volna ki ezeket a szavakat.

– Laura meghalt – mondja David. – És te meg egy hazug kurva vagy – veti oda nekem. Úgy beszél, mint Mandy barátja. Rosszabb. Azon töprengek, mi lenne, ha felhívnám a kórházat, és Mandy felől érdeklődnék. Megadnák a teljes nevét és a lakcímét?

– Mindketten hagyjátok abba – szól ránk Vivienne. – Nem megmondtam? Ebben a házban tessék udvariasan viselkedni. Nem fogtok mocskos szópárbajt vívni az ebédlőasztalnál. Ez nem tanácsülés.

Hátratolom a székemet, és reszketve felállok.

– Hogy vagy képes ilyen helyzetben az udvariassággal törődni? Florence talán már nem is él! És a vizsgálat nem készül el péntekig, ami azt jelenti, hogy a rendőrség addig el sem kezdi keresni. Ez nem izgat benneteket? Igen, kiabálni fogok, ha akarok. A lányomat akarom, és az idő csak múlik, és nem tehetek ellene semmit. Minden nap, minden óra… hát nem látjátok?

Diadal villan meg Vivienne szemében. Élvezi, ha más emberek kijönnek a sodrukból. Szerinte ez azt bizonyítja, hogy tévednek, és neki van igaza, a túlzott érzelmekhez van szükségük ilyen segédeszközre.

– Sajnálom – mondom gyorsan. – Nem veled kiabáltam. Én csak… nem tudom tovább magamban tartani, mert megőrülök.

– Most megyek, és megnézem Felixet – szól Vivienne rekedten. – Már nem jövök le. Jó éjszakát.

Hallgatom a lépteit, amint átvág az előtéren. Tudom, hogy a „Florence talán már nem is él” szavak a fülében csengnek. Helyes. Azt akarom, hogy ugyanolyan félelem és rettegés töltse el, mint engem.

David szó nélkül hagyja el a helyiséget. Sokkal korábban fekszünk, amióta ilyen nyomorultak vagyunk. Lassan szedem le az asztalt, rengeteg időt hagyok neki, hogy elaludjon, mielőtt felmegyek. Miközben végigmegyek a folyosón, lenyomom az összes vendégszoba kilincsét, de valamennyi zárva van. Nem alhatok lent. Vivienne nem engedné. Ez a házirend egyik pontja, és semmi kétség, David riasztaná, hogy elhagytam a hálószobánkat. Látom magam előtt, amint az éjszaka közepén felráz, és mondja, hogy a The Elms nem diáktanya. Nem akarok szembeszállni vele.

Imádkozom, bárcsak David aludna. Ébren van, hanyatt fekszik. Az éjjeli szekrényén cumisüveg áll. Kimerültem, de kényszerítem magam, hogy ébren maradjak, hátha előbb hallom meg Picurt, mint ő. Talán én etethetem éjszaka és láthatom kis, kerek fejének a bölcsőre vetülő árnyékát az istállólámpa fényében. Csak elképzelem, és sajog a szívem, bárcsak igaz lenne.

– Te aztán nem ismersz határokat – jegyzi meg David keserűen. – Először engem akarsz megőrjíteni, hogy azt higgyem, Florence nem Florence, most meg azt akarod, hogy ne etessem! Mit vétettem neked, hogy ezt érdemlem?

– Nem akarom megakadályozni, hogy etesd – tör ki belőlem a zokogás. – Csak én is szeretném etetni. Nem mindig, csak néha.

– Még akkor is, ha szerinted nem a te lányod.

– Egy anya ösztönei nem tűnnek el csupán azért, mert a gyereke eltűnt – szipogom.

– Ó, nagyon jó, nagyon meggyőző. Mennyi ideig tartott ezt kiagyalni?

– David, kérlek…

– Kivel beszéltél tegnap a mobilodon? Lecsaptad a telefont, amint beléptem.

A padlót bámulom, és átkozom magam, amiért ilyen gondatlan voltam. A jövőben sokkal óvatosabbnak kell lennem.

– Senkivel… – suttogom. Nem faggat tovább. A legfelső párna alól előhúzom a hálóingemet, és kiteszem magam elé az ágyra. Úgy döntök, itt öltözöm át, nem megyek ki a szobából. Nincs kétségem, hogy David megállítana, ha megpróbálnám, úgyhogy nem adom meg neki az elégtételt. Ahogy elkezdem kihámozni magam a ruháimból, David egy idő után elfordítja a tekintetét, mintha nem bírná elviselni a látványomat. Azt hittem, semmi nem lehet rosszabb annál, ahogy előző este bámult, de ez az. Az arcára kiülő undor annyira fáj, hogy nem tudom elfogadni. Azt hittem, nem szállok vele vitába többet, de egyszer csak azt mondom:

– David, kérlek, lennél szíves átgondolni, mit művelsz? Nem hiszem el, hogy a lelked mélyén tényleg kegyetlenkedni akarsz velem. Ugye, nem?

– Én nem csinálok semmit – mondja. – Csak a saját dolgommal törődöm.

– Tudom, hogy nehéz. Tudom, hogy rettenetes, de… ez nem te vagy. Te nem akarsz ilyen lenni. Ismerlek. Te nem vagy kegyetlen. Köztudott, hogy szélsőséges helyzetekben, krízis esetén az emberek félnek és elveszítik a tájékozódóképességüket, elvesztik a féket, kínoznak másokat, és mindenféle rettenetes dolgot művelnek, mert félnek.

– Fogd be! – Megijedek a kegyetlenségétől. Felül az ágyban. – Nem érdekel semmi, amit mondasz. Hazug vagy. A terapeutanyelvet használod, hogy elkendőzd az igazságot. Boldog vagy, ha az érzelmekről kell beszélni, de nem vagy hajlandó beszélni a tényekről igaz?

– David, arról beszélek, amiről csak akarsz. Miféle tényekről?

– A tényekről! Ha Florence nem volna Florence, miért mondanám, hogy az? Nem gondolod, hogy én is ugyanúgy meg akarom találni, mint te? Vagy arra akarsz kilyukadni, hogy én valami imbecillis vagyok, aki nem képes megállapítani a különbséget a saját lánya és egy másik csecsemő között? Úgy értem, alaposan össze kell kalapálnod a sztoridat, mert az az igazság, hogy sok helyen ereszt. Véleményed szerint mi történt itt? Valaki behatolt a házba, és kicserélte Florence-t egy másik csecsemőre? Miért tette volna? Miért? Vagy azt hiszed, hogy én tettem? Megint csak miért? A saját gyerekemet akarom, nem egy akármilyen gyereket.

Felemelem a kezemet, hogy megállítsam.

– Nem tudom! Nem tudom, ki vitte el Florence-t, vagy miért, vagy ki ez az idegen kisbaba, világos? Nem tudom! És azt sem tudom, hogy te mit tudsz, vagy mit gondolsz, vagy miért mondod azt, amit mondasz. Igazad van! Nem tudom összekalapálni a sztorit, mert fogalmam sincs, mi történt. Úgy érzem, mintha már semmit sem tudnék, és ez rettenetes. Ezt nem tudod megérteni. Csak annyit tehetek, hogy ragaszkodom az egyetlen dologhoz, amivel kapcsolatban egy szikrányi kétely sincs bennem: ez a baba a házban nem Florence.

David elfordul.

– Nos, akkor – mondja –, nincs mit mondanunk egymásnak.

– Ne fordulj el! – könyörgök. – Én is feltehetem neked ugyanazt a kérdést, amit te tettél fel nekem. Azt akarod mondani, hogy annyira imbecillis vagyok, hogy nem ismerem fel a saját lányomat?

David egy szót sem szól. Jajgatni szeretnék a kétségbeeséstől. Még nem fejeztem be. Még beszélek hozzád, sikoltanám legszívesebben. Képtelen vagyok elhinni, hogy olyan biztos magában, mint ahogy állítja. El kell jutnom hozzá valamiféle tudat alatti szinten; ragaszkodnom kell ehhez a hithez.

Egyik ruhámat a másik után hajítom az ágyra. A hálóingemért nyúlok, de David gyorsabb. Elhúzza, csomóba gyűri a kezében. A hirtelen mozdulat megijeszt, és felkiáltok a rémülettől. Felnevet. Még mielőtt megsejthetném a következő mozdulatát, felkapja a levetett ruháim halmát és kipattan az ágyból. Kinyitja a szekrényem ajtaját, beledobja a hálóingemet és a ruháimat, aztán becsukja, és bezárja az ajtót.

Aztán pillantása megállapodik a testemen. Érzem, amint végigkúszik testemen a hideg.

– Kétlem, hogy bárhova is mész ma este – sziszegi.

– Így biztosan nem.

Mérlegelem az esélyeimet. Felhívhatnám Vivienne-t, de mire ideér, David visszaadhatja a hálóruhámat. Majd úgy tesz, mintha én találtam volna ki az egészet. Várja, mikor szólok, hogy ki akarok menni a fürdőszobába, de nem szólok. A lépcsőfordulóig sem megyek meztelenül. Pontosan tudom, mi történne. David kinyitná a szekrényem ajtaját, visszatenné hálóingemet az ágyra, hívná Vivienne-t, aki egy pillanat alatt előkerülne a szobájából. A viselkedésemet és a józan ítélőképességemet akarja megkérdőjelezni. Nem könnyíteni meg a dolgát. Inkább egész éjszaka ébren leszek, elviselem a kellemetlenséget, amit teli hólyagom jelent. Bemászom az ágyba, és az államig húzom a takarót.

David ugyanezt teszi. Mozdulatlanná dermedek, de nem ér hozzám. Várok, amíg eloltja az éjjelilámpát, és sírhatok magamban Florence miatt, a miatt az ember miatt, akivé a férjem lett, és, igen, még mindezek után is a fájdalom miatt, amit most érez. David gonoszsága ugyanúgy irányul önmaga ellen, mint énellenem. Mindent, vagy semmit: ha a dolgokat nem lehet tökéletesen rendben intézni, akkor hajlamos annyira elrontani, amennyire csak lehet, amilyen gyorsan csak lehet. Akkor legalább már nem lesz miért aggódni.

Anyám szokta mondani, hogy úgy ráérzek mások szenvedéseire, és annyira együtt érzek velük, mint kevesen. Úgy gondolta, azért, mert olyan sok lehetetlen barátom volt serdülőkoromban. Való igaz, ha valaki igyekszik egy helyzetet a másik szemszögéből nézni, többé nem tudja leírni azt az embert. Én mindig így közelítettem a világhoz, együttérzéssel. Nyilván bolond voltam, amikor feltételeztem, hogy a világ viszonozni fogja.

Nem tudok többé mentséget találni David számára, abban reménykedve, hogy megváltozik. Meg kell tanulnom úgy reagálni rá, mintha az ellenségem lenne, ha továbbra is akként viselkedik. Nekem, aki számtalan páciensemnek javasoltam, hogy ne gondolkodjon jó és gonosz, barát és ellenség kategóriákban. Vissza kéne adnom nekik az összes pénzt, amit fizettek.

Nem tudom, mikor kel David holnap reggel, mikor adja vissza a ruháimat. Könyörögnöm kell? A gondolat is elviselhetetlen. Akármi lesz is, túl kell élnem. Ki kell tartanom holnap délutánig, míg Simonnal találkozom.

16

2003. 10.05., 11:10

– Mit? – csattant fel David Fancourt. – Mit akar tőlem? Anya már mindent elmondott. Alice és Florence csütörtök este még itt volt. Mindketten lefeküdtek, mint rendesen. Péntek reggelre eltűntek. A maga dolga, hogy megtalálja őket, de itt úgysem fogja. Ha itt lennének, nem jelentettem volna be, hogy eltűntek. Menjen, és keresse meg őket.

A helyiség legkényelmetlenebb székének legszélén gubbasztott mereven, egy tengerészkék bársonyhuzattal borított, párnátlan háttámlájú, keskeny, fából készült ülőalkalmatosságon. Charlie csaknem olyan kézzelfoghatóan érezte a férfi haragját, mintha képen csapta volna. Sajnálta, bár hibáztatta, amiért elveszítette az önkontrollját. Vivienne szemben ült egy fehér szófán. A régi iskola híve volt: nem mutatta ki nyilvánosan az érzelmeit.

– Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy megtaláljuk Alice-t és Florence-t – szögezte le Charlie. David Fancourt egyetlen bűne, hogy agresszíven beszél vele; ezt ösztönösen érezte a kihallgatás első fél percében. Simon paranoiás elmélete nevetséges. Fancourt-nak sziklaszilárd az alibije. Ő meg Alice Londonban töltötték az estét egy zsúfolt színházban, mikor Laurát megölték. – Minden esetben az eltűnt személy lakhelyén kezdjük a nyomozást, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy ez az egyetlen hely, ahol nem lehet az illető. Megértem, hogy ez zavaró.

– Nem érdekel, hol kezdik, ha megtalálják a lányomat.

Charlie észrevette, hogy Alice-t nem említette.

– Kérem, nyugodjon meg – mondta. – Tudom, hogy felkavarja az ügy, különösen a Laurával történtek után…

– Nem! – vörösödött el David. – Tökéletesen jól vagyok, illetve leszek, amint megtalálják Florence-t. Valóban dühös vagyok. Először csaknem elveszítettem Felixet, és most Alice elrabolta tőlem Florence-t. Még…

Mormolt valamit, miközben az anyjára pillantott.

– Nem mondtam, hogy nem hiszek neked – nézett vissza rá Vivienne, hűvösen feltartva az állát. Charlie úgy ítélte meg, hogy hasonló helyzetben a királynő is így viselkedne. Eszébe jutott, hogy futólag említették Laura Cryer meggyilkolása idején, honnan származott Vivienne apjának vagyona, de a részletek nem jutottak az eszébe. Valami nagy gyárat alapított, műanyag vagy csomagolóanyag. Vivienne nem a régi uralkodó osztály tagja, akármennyire is arisztokratikus a viselkedése.

A nappali a belézsúfolt bútorok miatt kisebbnek látszott, mint valójában volt. Három szófa, hét szék, egy hatalmas dohányzóasztal, az alkóvokban két hatalmas könyvszekrény a kandalló két oldalán, és egy kis televízió, furcsán egy karosszék mögé állítva a sarokban, mintha arra utalna, hogy nem fontos része az életnek. Charlie úgy látta, hogy a polcokon csaknem minden könyv keménytáblás.

Az őrmester egyedül jött. Előző nap egy csapat rendőrtiszt járt a The Elmsben, felforgatták a házat, módszeresen átvizsgálták Alice Fancourt javait. A konyhában megtalálták a kézitáskáját, és a Volvóját odakint. Úgy tűnt, sem Alice, sem Florence ruhái közül nem hiányzott más, csak ami rajtuk volt. Legalábbis Vivienne szerint. Be kell vallani, ez rossz előjel. A leginkább aggasztó az egészben, hogy Vivienne határozottan állította, Alice-nek csak három pár cipője volt, és mindhármat megtalálták a szekrényben.

Csütörtök este Vivienne bezárta az első és a hátsó ajtót is, mint mindig, mielőtt lefeküdt aludni. Reggelre Alice és Florence eltűnt, és az ajtók továbbra is zárva voltak. Nem utalt semmi jel arra, hogy bárki betört volna. Vivienne, David és Felix jóízűen aludt; sem hangos zaj, sem dulakodás, sem gyereksírás nem ébresztette fel őket. Charlie ezeket a tényeket, ha az egészet nézi az ember, felettébb rejtélyesnek találta.

Meggyőzhette valaki Alice-t, hogy engedje be őket, aztán elrabolta őt meg a csecsemőt? Ha így történt, a hátsó ajtón keresztül kellett távozniuk. A mellette nyíló ablaknak egy keskeny, nagyjából tizenötször negyven centiméteres felső panelje nyitva maradt, és Alice kulcsa alatta, a konyhapulton hevert. Az emberrablónak Alice-t és Florence-t lényegében nesztelenül kellett kivinnie, bezárnia a hátsó ajtót, és bedobni a kulcsot az ablakon.

Vagy Alice maga tette. Charlie azon töprengett, hogy az asszony vajon lehet-e annyira zavart a posztnatális depresszió következtében, hogy ne vigye magával se a saját, se Florence holmiját. Simon, amikor reggel beszélt vele, újfent határozottan állította, hogy Alice életben van és semmi baja.

– Megtalálom – mondta szenvedélyes elszántsággal a hangjában, és olyan pillantást vetett Charlie-ra, hogy a lány inkább elfordult.

– Zailer őrmester, David és én mindenben segítünk, amiben tudunk – jelentette ki Vivienne Fancourt. – De a gyereket meg kell találni. Megértette? Florence… – Elhallgatott, látszólag azért, hogy szemügyre vegye a szoknyáját. Amikor felpillantott, tekintete áthatóan ragyogott.

– Elnézést – mormolta. – Nem is tudja, mennyire aggódom. Nem csak a drága unokám hiányzik, de azt sem tudom, hogy most pénteken tűnt el, vagy előző pénteken. Még csak nem is sejtem, vajon csak egyszer találkoztam vele, vagy…

Összeszorította az ajkát.

– Hallott már olyan nőkről, akik dührohamot kaptak és megölték a gyermeküket – szakította félbe David dühösen. – Ugye? Posztnatális depresszióban. Elrejtették, vagy kidobták az ablakon. Vajon Alice mit csinált? Milyen gyakran hozzák vissza ezek a nők sértetlenül a gyermeküket? Magának tudnia kell. – A kezébe temette az arcát – Alice kiegyensúlyozatlan volt, mikor eltűnt. Nyomasztotta az a nő a kórházból, akivel alig beszélgetett…

– Mr. Fancourt, nem bizonyos, hogy a felesége elrabolta a lányát. Nem vitt magával semmit. Fenn kell tartanunk a lehetőségét, hogy Alice akarata ellenére távozott.

David a fejét csóválta.

– Elszökött, és magával vitte Florence-t is – jelentette ki.

– Hogy értette, hogy csaknem elveszítette Felixet?

Zavart csönd állt be.

– Úgy értette, hogy Laura megtett mindent, amit csak tudott, hogy Felixet távol tartsa tőlünk – szólalt meg végül Vivienne. – Kéthetente csak egyszer láthattuk – képzelje csak el. – Két vagy három órára, és ügyelt rá, hogy ő is ott legyen minden alkalommal, és ellenőrizze, mi történik. Lehetetlen volt megfelelő kapcsolatot kiépíteni. Minden mozdulatunkat követte a tekintetével. És soha nem engedte Felixet ide, vagy Davidet meg engem a házába. Minden alkalommal semleges helyen kellett találkoznunk.

Szünetet tartott, hogy megnyugodjék. Két rózsaszínű folt jelent meg az arcán.

Charlie összevonta a szemöldökét:

– De azon az éjszakán, amikor megölték, Felix itt volt, egyedül önökkel. Ön vigyázott rá.

– Igen – mosolyogott el Vivienne szomorúan. – Az volt az egyetlen alkalom. Mert rettentő nagy szüksége volt valakire, aki vigyáz a gyerekre, amíg elmegy egy éjszakai klubban rendezett partira.

Vivienne hangsúlyából világos volt, hogy még soha nem járt ilyen helyen, és nem is vágyik rá. Simon is ugyanígy ejtette ki a „klub” szót, bár rendőri munkája során rendszeresen megfordult Spilling és Rawndesley lepukkant, villogó fényekkel megvilágított éjszakai szórakozóhelyein.

– David és én csaknem három évig beletörődtünk a Laura által lefektetett szabályokba – folytatta Vivienne. – Reméltük, ha beleegyezünk… a szörnyűséges feltételekbe, megnyugszik, és kicsit több kapcsolatot engedélyez Felixszel. De attól tartok, áltattuk magunkat. Nem mutatta jelét, hogy meggondolta volna magát, vagy megváltoztatná a szabályokat. Elkeseredésünkben már azon a ponton voltunk, hogy beszélek az ügyvédemmel a problémáról, amikor… amikor megölték.

– Ezzel David lett Felix egyedüli gondviselője – mondta Charlie. Elképzelte Darryl Beert, amint egy konyhakéssel a ruhájában álldogál a The Elms területén. Most először tűnt valószínűtlennek a kép. Miért volt nála konyhakés, ha pusztán azért jött, hogy földerítse az eljövendő rablás színhelyét?

Miután Laura már nem állt az útban, David újra nősülhetett, elvehette új barátnőjét, Felix egyedüli gondviselője lett, és az anyja végre kényelmesen nevelhette saját elvei szerint a gyereket. David és Vivienne számára kényelmesen, Alice számára is kényelmesen, gondolta Charlie. Az őrült Alice. Mi van, ha mindettől fényét vesztette az eljegyzés, ha rájött, hogy a vőlegénye egy nyomorult alak, akit csak a távol élő fia érdekel?

David széke mögött, az egyik polcon második esküvőjén készült fénykép látszott. Alice krémszínű ruhát és tiarát viselt, ragyogó mosollyal nézett a férjére. Szőke haja rövidebb volt, az álla vonaláig ért, és az alkalomra besütötték. Előző héten, amikor Charlie találkozott vele, egyenes volt és lelapult. David pár centivel magasabb volt, mint Alice, és büszkén mosolygott új feleségére. Vonzó párt alkottak, gondolta Charlie, igyekezett elfojtani a feltoluló irigységet. A férjes asszony, akit már szerettek, miért érdekelte jobban Simont, mint ő? Ez nem járja.

Amióta Simon olyan kegyetlenül faképnél hagyta Sellers negyvenedik születésnapi buliján, Charlie csaknem betegesen rettegett attól, hogy megalázzák, és emiatt gyakran volt fölöslegesen érzékeny és agresszív. Elég intelligens volt ahhoz, hogy ezt felismerje, de sajnos, ahhoz nem, hogy tudja, hogyan oldja meg a problémát Bár már egy év telt el azóta, ő még távolról sem jutott túl rajta. Sem előtte, sem utána semmi nem sértette annyira az egóját és pszichéjét, mint az, amit Simon művelt vele. Az volt a legrosszabb, hogy tudta, maga Simon is rémesen érzi magát, és borzasztóan sajnálja. Nem tervezte el előre, nem rosszindulatból tette, és ettől Charlie fájdalma csak még elviselhetetlenebb lett. Pont olyan nagyra tartotta Simont, mint előtte. Még mindig szerelmes belé, az ég szerelmére. És ha Simonnal semmi baj, akkor Charlie-val van.

Gondolatban újra meg újra lejátszotta az eseményeket. Simon kezdetben el volt ragadtatva.

– Ez nem kis kaland lesz – suttogta neki, míg Sellers vendégszobája felé tartottak. – Hanem hosszan tartó kapcsolat.

Nem, semmi kétség, hogy Simon akkor kívánta őt. Charlie pontosan tudta, mikor változott meg Simon hozzáállása, aminek következtében ellökte magától, és Charlie a padlón landolt, ő pedig kiszaladt a szobából, mintha üldöznék. Nem vette észre, és valószínűleg azóta sem ébredt rá, hogy siettében szélesre tárva hagyta az ajtót. Egy csomó arc, többek között Sellers feleségéé, Staceyé jelent meg az ajtóban, miközben Charlie kétségbeesetten a ruhái után kapkodott.

Senkinek nem beszélt róla, még a testvérének, Oliviának sem. Kételkedett benne, hogy valaha is fog. A részletekre még egyedül is kínszenvedés volt visszaemlékezni. A katasztrófában az volt a legrémesebb (Charlie nem tartotta túlzásnak, ha katasztrófának nevezi, pontos meghatározásnak érezte), hogy nem lehetett helyrehozni. Megtörtént. Az élete része marad. Nem lehet meg nem történtté tenni, bár ahogy csak bírta, igyekezett kitörölni. Az elmúlt évben átlag havonta egy férfival lépett alkalmi kapcsolatba. Egyikük sem szaladt el, de Charlie látta, hogy nem tesz jót neki. Még mindig úgy érezte, hogy nem kívánatos, de most ráadásul olcsónak, könnyűvérűnek is érezte magát. A viselkedésnek volt egyfajta kényszeres eleme. Legközelebb összejön. A következő férfi kitörli majd Simont.

Az összes szerelemre alkalmatlan férfi közül pont őt kellett választanom, gondolta. Bár ez nem is volt választás, nem igazán. Simon nem hasonlított senkire, akit Charlie azelőtt ismert. Képtelenségnek tartotta, hogy hazudjon magának, azt játszva, hogy a férfi csak egy hal a sok közül a tengerben. Más nem nosztalgiázna egy olyan korszak után, amelyben katolikusként máglyán elégetnék. Simon pedig ezt tette.

– Azt akarod, hogy megégessenek? – kérdezte tőle, mert azt hitte, felkapja a vizet

– Nem, természetesen nem – válaszolta a férfi. – De akkoriban a hit még jelentett valamit. Veszélyesnek látszott. Csak azt akarom mondani, hogy a gondolatoknak és az ideáknak számítaniuk kéne. Rendjén való, ha az emberek félnek tőlük, ha hajlandók meghalni a dolgokért. Úgy tűnik, ma már senkinek semmi nem számít.

Charlie-nak vissza kellett fognia magát, nehogy elmondja, hogy neki nagyon is számít.

– Megkönnyebbültem, amikor Laura meghalt – törte meg a csöndet Vivienne. Ez felkeltette Charlie figyelmét. – Nem azt mondom, hogy örültem, ugye érti, hanem hogy megkönnyebbültem. Valóra vált az álmom, amikor Felix ideköltözött hozzánk. Nem érdekel, ha mindez szívtelennek hangzik is. Bár…

– Tessék?

– Nem sokkal Laura halála után rádöbbentem, hogy soha nem kérdeztem meg tőle nyíltan, miért tartotta távol tőlem olyan elszántan Felixet. Most már soha nem fogom megtudni. Nem gondolhatta, hogy bántanám. Imádom. – Vivienne a szemöldökét összevonva bámulta a kezét. A szája eltorzult, mintha igyekezne elejét venni, hogy kimondjon valamit. De minden erőfeszítése dacára nem tudta magában tartani.

– Életem minden napján azt kívánom, bárcsak megkérdeztem volna. Tudja, furcsa, de az ellenségünk elvesztését ugyanolyan nehéz elviselni, mint a szeretteinkét. Itt marad az ember, és egyformán rossz érzéseket hagy maga után mindkettő: tovább él, ahogyan hozzá viszonyultunk, csak most már nincs többé, aki iránt éreztük. Olyan érzés, mintha… becsaptak volna.

– Tudom, ez most nem látszik helytállónak – kezdte szelíden Charlie –, de megvan a kihallgatásnak a maga menete, amely bizonyíthatja, mindazonáltal…

– Igen?

Charlie a kihallgatás megkezdése óta először látott reményt David Fancourt szemében.

– Alice beszélt az Ön édesapjáról Waterhouse nyomozónak. Tudom, hogy nem állnak kapcsolatban vele, de…

– Micsoda? – Döbbenet ült ki az arcára. – Vele beszélt az…?

Vivienne szájának szöglete keményen összeszorult. Dühösnek látszott

– Mi az ördögnek érdekelte őt Richard?

– Nem tudom. Nincs valami elképzelésük?

– Nincs. Nekem nem mondott erről semmit.

Ingerültség érződött a hangjában. Charlie úgy érezte, Vivienne nem az az asszony, aki jól tűri, ha kihagyják valamiből.

– Tudja, hogyan léphetünk kapcsolatba Richard Fancourt-ral?

– Nem. Sajnálom. Nem sok jóindulattal emlékszem rá, és inkább nem beszélnék róla.

Charlie bólintott. Egy olyan büszke asszony, mint Vivienne nem akarja, hogy élete legnagyobb kudarcára emlékeztessék. Charlie is így érzett a legtöbb férfival kapcsolatban, akivel viszonyba került: Dave Beadmannel, a gyermekvédelmi osztály őrmesterével, aki, mikor a koton lecsúszott, közölte: „Ne aggódj, tudom, hol az abortuszklinika. Már jártam ott!” Előtte meg volt egy könyvelővel, Kevin Mackie-vel, aki ezzel nyitott: „Csókolózni sose szoktam.”

Charlie sosem bízott azokban az emberekben, akik jóban maradtak az exükkel. Természetellenesnek, csaknem betegesnek tartotta, hogy elviselje az ember annak a langyos, felvizezett jelenlétét az életében, aki valaha szerelmet vagy gyönyört jelentett, hogy őrizgesse a románc romjait, hogy aztán barátságnak nevezhesse. Simon nem tartozott ebbe a kategóriába. Ő nem volt Charlie exe. Az elérhetetlen, gondolta a lány szomorúan. Ezért sokkal nehezebb tőle megszabadulni.

Zátonyra futott kapcsolatok. Mindenre hatással vannak, mint a radioaktív balesetek. Megmérgezik a jövőt. Ez eszébe juttatott valamit, amit még nem tisztázott, valamit, ami talán megmagyarázza, közvetlenül vagy közvetve, miért tűnt el Alice.

– Laura Cryer és ön miért váltak el?

17

2003. szeptember 29., hétfő

– Tüsike néninek nevezte az első pillanattól, hogy megpillantotta. Ez több becenévnél, ő volt – illetve most is – Tüsike néni. De ezt a másik babát Picurnak nevezi. Tudja, hogy nem Florence. És hallottam, hogy azt mondta neki „én”, mikor beszélt hozzá éjszaka, és úgy gondolta, nem hallom. Ha Florence-hez beszél, „aput” mondott volna. – Tudom, hogy lassabban kellene beszélnem – ha nem hadarnék ilyen mániásan, sokkal racionálisabbnak tűnnék, de olyan sokáig vártam, hogy elmondhassam. Képtelen vagyok megakadályozni, hogy dőljenek belőlem a szavak.

Simon és én a Chompersben vagyunk. Míg belőlem ömlik a szó, ő félszegen néz rám a politúrozott asztal másik oldaláról. Ideges. A fa évgyűrűt követi a mutatóujjával. Zaj harsog körülöttünk – zene, nevetés, beszélgetés –, de én csak a beszédem utáni csendet hallom, Simon csendjét. A haját frissen mosta, nemrég fésülködött. Farmeringe és fekete nadrágja vadonatújnak látszik, bár nem illenek különösebben egymáshoz vagy a barna cipőjéhez. Nem tudom, miért nem harmonikus az összeállítás, de az első, ami eszembe jutott, mikor belépett, az volt: Davidet még holtan se lehetne látni ilyen szerelésben. Simon rossz ízlését az öltözködés terén elbájolónak, csaknem megnyugtatónak érzem.

– Attól tartok, ez nem bizonyít semmit – mondja hosszú szünet után. A hangja bocsánatkérőn cseng. – Sok szülő ad több becenevet a gyerekének, vagy cseréli le egy másikra. És hogy a férje úgy beszél magáról, hogy „én”, szintén normális dolognak tekinthető.

Megdermedek a kétségbeeséstől. Nem az én pártomon áll. Nem támaszkodhatok rá. Végiggondolom, hogy elmondjam-e, mi történt ma reggel a hosszú, kínban eltöltött, álmatlan éjszaka után. Könyörögnöm kellett a ruháimért, és azért is, hogy használhassam a fürdőszobát. Végül David kinyitotta a szekrényemet, és kiválasztott egy ruhát, amiről tudta, hogy nem megy rám, egy rettenetes zöld izét, amit már évek óta nem vettem fel.

– Nem kellett volna annyira elhíznod a terhesség alatt – mondta.

Rettenetesen szükségem volt a vécére. Nem értem rá vitatkozni vele, úgyhogy belepréseltem magam a ruhába. Mikor benne voltam, még nagyobb nyomást éreztem a hólyagomon. Bármelyik pillanatban elveszíthettem a kontrollt, és David tudta. Csak nevetett a tehetetlenségemen.

– Szerencse, hogy nem természetes módon szültél – mondta. – A záróizmaid nem lettek volna alkalmasak a feladatra. – Végül félreállt, és hagyta, hogy elhagyjam a szobát. Rohantam a fürdőszobába, épphogy odaértem.

Képtelen voltam elmondani Simonnak David apró kínzásait. Nem állok készen, hogy megosszam vele a megaláztatásaimat, aztán végighallgassam, hogy David kegyetlenkedése még nem jelenti azt, hogy Picur nem Florence. Még mindig a rémes zöld ruha van rajtam. David nem volt hajlandó visszaadni a szekrényem kulcsát, úgyhogy nem tudtam átöltözni. Vivienne nem hitte volna el, ha elmondom neki. Davidnek hitt volna, aki úgy állította volna be, hogy magam zártam be a szekrényt, azután elhagytam a kulcsot, amilyen őrült vagyok.

Szégyelltem, hogy ilyen rettenetesen nézek ki. Simon biztosan több figyelmet fordítana arra, amit mondok, ha tökéletesen rám illő ruhát viselnék. De nem viselek, és Simon is Davidnek hisz.

– Nem igazán tudom, mit gondoljak – mondja. – Még soha nem találkoztam magához hasonló emberrel.

Az arca nem egészen olyan, mint amilyenre emlékeztem. Például elfelejtettem, milyen széles az alsó állkapcsa, és hogy az alsó fogsora egyenetlen, némelyik kiugrik a többi elé. Szabálytalan orrát az emlékezetembe véstem, de elfelejtettem a bőre textúráját, a tág pórusokat és a kissé pattanásos, eldurvult területet a szája körül, amitől viharvertnek és keménynek látszik.

Megkérdem, mire gondol.

– Minden azt súgja, hogy ne higgyek magának…

– Zailer őrmesterre gondol – jegyzem meg keserűen. Máig nem bocsátottam meg neki, hogy olyan ridegen kezelt a rendőrségen.

– Nem csak rá. Mindenre. Azt kéri, higgyük el, hogy egy idegen vagy idegenek behatoltak a házukba, míg a férje és a lánya aludt, és kicserélték az ön lányát egy másik kisbabára, anélkül hogy a férje bármit hallott volna. Miért tenne ilyet bárki?

– Soha nem mondtam, hogy idegen tette!

– Vagy a férjének van köze hozzá, aki aztán szándékosan tönkretette Florence összes képét, hogy senki ne tudjon bizonyítani semmit. Ismét felmerül a kérdés: miért?

Mondtam, hogy fogalmam sincs, és csupán azért, mert nem ismerjük a magyarázatot, nem kell feltételeznünk, hogy nincs is. Hogy a nyilvánvalót bizonygassam valakinek, aki feltehetőleg intelligens, és akinek látnia kéne a problémát: legszívesebben sikítanék a frusztrációtól.

– Nem jelentettek hiányzó csecsemőt, és önt már kezelték depresszióval. – Felháborodott felhorkanásomat hallva hozzáteszi: – Sajnálom. Tudom, hogy akkor haltak meg a szülei, mégis, a mi szempontunkból olyasvalakinek számít, aki orvosi kezelés alatt állt. A legegyszerűbb magyarázat erre, hogy ön kialakított valamiféle…

– Trauma okozta téveszmét? – fejeztem be a mondatot helyette. – De magának nem ez a véleménye, igaz? Akármennyire igyekszik ezt hinni, nem sikerül. És ezért van itt most. – Talán ha megmondom neki, mit gondol, maga is elhiszi. Eléggé elkeseredett vagyok, hogy bármivel megpróbálkozzam.

– Bármely más, hasonló esetben nem lennék itt – Simon arckifejezése fájdalmat tükröz, mintha csalódott volna önmagában.

– Mi a különbség? – kérdezem türelmetlenül. Jobban érdekli a saját motivációja, mint Florence vagy az én biztonságom.

– Az ösztöneim súgják, hogy bízzak magában – mondja csöndesen, és nem néz rám. – És az mit jelent? Ellentmondás, ugye? Átvágja a fejemet, hogy őszinte legyek. – Rám pillant, mint ki valamiféle bátorítást vár.

Végre a remény szikrája. Talán rávehetem, meggyőzhetem, hogy segítsen, nem számít, milyen gúnyosan beszél velem Zailer őrmester.

– Így vagyok én is a homeopátiával – mondom nyugalmat erőltetve magamra. – Ismerem a mögöttes elméleteket, és ostobaságnak tűnnek – bolond, aki elhiszi, hogy bármi, ami ilyen furcsa, működhet. És mégis működik. Újból és újból láttam, hogy hatékony, őszintén hiszek benne, holott ha a józan eszemre hagyatkozom, soha nem hinnék benne.

– Én is jártam egyszer egy homeopatánál. Soha többé nem mentem vissza. – Simon bal kezén a körmöket tanulmányozza.

Nem érdekel, ordítom magamban. Itt nem rólad van szó! Ehelyett azt mondom:

– Nem való mindenkinek. Az orvosságoktól először néha rosszabbodnak a tünetek, ami sok embert elbizonytalanít. És vannak rossz homeopaták, akik nem a megfeleld dolgokat írják fel, vagy nem figyelnek oda eléggé az emberre.

– Ó, Dennis odafigyelt. Nem vele volt probléma, hanem velem. Izgultam, miközben vele beszéltem. És a végén beijedtem, és nem mondtam el, miért kerestem fel. – Simon hirtelen befejezi a történetét. – Elvesztegetett idő volt, és negyven fontomba került.

Megértem, hogy ne tegyek fel további kérdéseket. A maga sajátos módján megpróbált bizalmába avatni, de csak eddig jutott. Jó. Minél előbb befogja, annál hamarabb visszatérhetünk Florence-hez. Már éppen meg akarom kérdezni, hogy fog-e segíteni, amikor megkérdezi:

– Szereti a munkáját?

Kit érdekel a hülye, hülye munkám?

– Szerettem. Nagyon.

– Mi változott?

– Hogy ezt kellett átélnem – teszek mindent magában foglaló mozdulatot a kezemmel. – Elveszítettem Florence-t. Már nem olyan megingathatatlanul pozitív a véleményem az emberekről, mint volt. Attól tartok, mostanra túl cinikus lettem.

– Nem hiszem, hogy cinikus lenne – mondja Simon. – Szerintem sok embernek segíthetne.

Ez, mint sok más, amit mondott, hirtelen mellbe vág, olyan különleges. Úgy beszél, mint aki nagyon jól ismer, pedig valójában csak harmadik alkalommal találkoztunk.

Nem akarok idegeneken segíteni, már nem. Azt akarom, hogy Simon segítsen nekem és Florence-nek. Talán a cinikus nem a megfelelő szó. Talán önzővé váltam. És most szakadt el végleg a cérna.

– Megkeresi a lányomat, vagy nem?

Mielőtt észbe kapnék, már kicsúsztak szavak, sokkal vádlóbban csengnek, mint szerettem volna.

– Elmagyaráztam…

– Magammal akartam hozni Picurt. Mondtam már? Nem hagyták.

Túlságosan kimerült vagyok, hogy visszafogjam magam, és ne törjön ki belőlem a düh. Mintha az idegeim zörögnének a bőröm alatt.

– Alice, nyugodjon meg…

– Ha David és Vivienne tényleg azt hinné, hogy Picur Florence, azt gondolnák, hogy minél több időt töltök vele, annál jobb. Az ember azt hinné, jó jelnek tekintik, hogy magammal akarom vinni. De nem! Megtiltották.

Akkora a csalódásom, hogy képtelen vagyok magamban tartani. Annyira vártam, hogy kettesben legyek Picurral. Elképzeltem, hogy beteszem a babaülést a Volvóba, a holmiját tartó táskát tele pelenkával, törlőkendővel, tejjel és tartalék babaruhával a csomagtartóba, és elindulok. Valószínűleg elalszik majd a kocsiban. A csecsemők általában ezt teszik. Időnként megigazítom majd a visszapillantó tükröt, hogy elkapjam az arcvonásait – vékony, kagylószínű szemhéját, félig nyitott száját.

– Vivienne azt mondta, hogy megpróbálom Picurral helyettesíteni Florence-t – mondom sírva Simonnak. – Azt mondta, nem szabad túlságosan kötődnöm hozzá. Azt is mondta, hogy kockázatos magammal vinnem. Mintha ártani tudnék egy védtelen kisbabának!

– Alice, próbáljon megnyugodni, helyezze kissé szélesebb perspektívába ezt a dolgot – feleli Simon, és megpaskolja a karomat. Vivienne is csaknem ugyanezekkel a szavakkal fejezte ki magát. Mindenki olyan tökéletesen ésszerű tud lenni. Mindenki, kivéve engem.

– „Képzeld magad az én helyembe – mondta Vivienne. – Te állítasz valamit, David az ellenkezőjét. Figyelembe kell vennem azt az eshetőséget, hogy hazudsz, Alice. Vagy hogy… nem vagy jól. Ne nézz ilyen sebzetten! Meg kell értened, hogy szembe kell néznem a lehetőséggel. Hogyan engedhetném, hogy egyedül elvidd a babát? Saját tapasztalatodból tudhatod, még a legapróbb félelmek is annyira felerősödhetnek, hogy végül mindent elboríthatnak. Belebetegednék az aggodalomba, ha szem elől veszteném.” – Ha az én gyerekem lenne, hagynia kellene, hogy oda vigyem, ahová akarom! – kiabálom Simonnak. Érzékelem, hogy a többi asztalnál felém fordulnak a fejek, de nem érdekel. – Igazam van?

– Ha egy kicsit nyugodtabb lenne, biztos vagyok benne…

– Hogy engednék? Nem, nem engednék! És nem vihetem sehova, csak ha engedik. Könnyen legyőznek. Vivienne egymagában is erősebb, mint én, hála az erőgépeknek ezen a rohadt, rohadt… helyen! – Körbemutatok. Gyűlölök mindenkit és mindent. – Minden döntést ő hozott meg, az utolsó szálig. Azt, hogy hol álljon a bölcső, vagy hogy milyen ruhái legyenek Florence-nek. – Előjegyezte Florence-t a Stanley Sidgwickben anélkül, hogy megkérdezte volna, mit szólok hozzá.

– De… ez beteges. Máris?

– Igen! A terhességem alatt történt. Minden perc számít! A születés előtt kell jelentkezni, vagy elszalasztja, hogy bekerüljön. Hároméves várakozási lista van, ezt Vivienne minden alkalommal közli velem. Milyen ostoba voltam, arra gondoltam, hogy Florence esetleg… teljesítménykényszer nélkül élhet.

– Nyugodjon meg. – Simon megköszörüli a torkát. – David nem veri magát vagy ilyesmi, ugye nem?

– Nem! Nem hallotta, mit mondtam?

David soha nem ütne meg engem. Majdnem azt mondom. Aztán belém hasít, hogy fogalmam sincs, mire képes, ő sem tudja, szerintem. Nem olyan, mint Vivienne, akinek elméletei és cselekedetei – akár egyetért velük az ember, akár nem – a valóságon alapulnak. Vivienne-nél vannak szabályok, garanciák. Következetesség. Olyan, mint egy diktátor vagy egy maffiafőnök. Ha szereted és engedelmeskedsz neki, minden elképzelhető kiváltság megillet.

Daviden átcsaptak az érzelmek hullámai, amivel nem tudott mit kezdeni, és válaszul robbant. Most már látom, az, hogy Laura halála után annyira magába húzódott, szintén egyfajta robbanás volt.

– Nem akarok Davidről beszélni – jelentem ki határozottan.

Újból megpaskolja a karomat. Most először vagyok hálás a gesztusért. De ezúttal nem érem be vele. Igazi segítségre van szükségem.

– Charlie… Zailer őrmester mondta, mi történt az első feleségével.

Megjegyzése annyira meglep, hogy kilöttyintek egy kis vizet a poharamból.

– Mi a baj? Sajnálom, ha…

– Nem. Nem, minden rendben. Csak nem számítottam rá, hogy megemlíti. Én… kérem, válthatnánk témát?

– Jól van?

– Kicsit szédülök.

Ez váratlanul ért. Nem beszélek Laura haláláról, csak ha lesz időm felkészülni, megfontolni, hogy mit akarok mondani. Nem kétséges, hogy bármit mondok Simonnak, Zailer őrmester elé kerül. Végül is gyilkossági ügy volt. És Zailer őrmester nem igazán viseli szívén az érdekeimet.

– Inna még egy kis vizet? A friss levegő segítene? Remélem, nem voltam túlságosan tolakodó?

– Nem. Már jól vagyok. Tényleg. Mennem kell.

Megszólal a mobilja. Miközben előhúzza a zsebéből, elgondolkodom, az enyém miért nem csörög. Furcsa, hogy Vivienne még nem telefonált, hogy ellenőrizze, jól vagyok-e. Pedig olyan állapotban voltam, mikor eljöttem. Miközben Simon beszél valakivel, aki hallhatóan sürgeti, hogy látogassa meg őket vasárnap, benyúlok a kézitáskámba a telefonomért, hogy megnézzem, nem hívott-e valaki.

Nincs ott. Kiborítom a táskát az asztalra, hevesen ver a szívem. Jól sejtettem. Eltűnt a telefonom. Elvették. Elkobozták. Felállok, visszarakom a holmimat a táskába. Többször leejtem a kulcsomat, amitől még hangosabban zokogok. Könnyek homályosítják el a látásomat, míg végül semmit sem látok. Visszahanyatlok a székbe. Simon azt morogja a telefonba, hogy mennie kell.

– Hadd segítsek – mondja. Pakolni kezdi a holmimat. Túl feldúlt vagyok, hogy megköszönjem. Az étteremben mindenki minket bámul.

– A telefonom ma reggel a táskámban volt. David elvette!

– Talán elhagyta…

– Nem! Nem hagytam sehol! Minek kell még történnie, hogy segítsen nekem? Megvárja, míg megölnek, mint Laurát?

Felkapom a táskámat, és az ajtó felé szaladok. Több asztalnak nekiütközöm kifelé menet. Végül kiérek az utcára. Nem állok meg. Fogalmam sincs, hova megyek.

18

2003. 10.06., 9:05

Simon elég sokat rágódott Colin Sellersen. A nyomozók számára nem volt titok, hogy Sellers, aki Stacey férje és két kisgyermek apja, már harmadik éve szerelmi kapcsolatban áll egy Suki nevű nővel. A Suki színpadi név. Az igazi neve Suzannah Kitson. Úgy tűnt, Sellers a szeretőjével kapcsolatos minden részletet meg óhajt osztani a kollégáival. Simon innen tudta, hogy Suki énekesnő a helyi éttermekben, néha kirándulóhajókon is fellép. Huszonhárom éves és máig a szüleinél lakik. Sellers mindig rosszkedvű volt, amikor Suki elment kirándulni, ahogy mondani szokta.

Simon nem tudta, milyen érzés nős embernek lenni, ugyanazzal az emberrel feküdni-kelni nap nap után, évről évre. Talán megunja az ember. Látta, hogy kockázatos lehet beleszeretni valaki másba. Viszont nehezen viselte el, hogy Sellers mindazoknak, akik hajlandók voltak meghallgatni, azzal dicsekedett, miket művelt Sukival.

– A sárkánynak egy szót se – szokta mondani minden buja anekdota után, mivel tudta, hogy kollégái néha találkoznak a feleségével a bulikon.

Talán nem is érdekelte, hogy Stacey megtudja-e. Simon nem találta a szerelemnek, bűntudatnak, szenvedésnek semmi jelét, semmiféle mély érzelem nyomát. Egyszer megkérdezte Charlie-t:

– Szerinted Sellers szerelmes a kedvesébe?

Charlie felnyerített.

– A kedvesébe? Hányadik században élsz, ember?

– Te minek neveznéd?

– Nem is tudom. Kapcsolt része? Szexpartnere? Nem, szerintem nem szereti. Úgy gondolom, tetszik neki, a lány meg énekesnő, úgyhogy egy kicsit élvezi a felhajtást, és Sellersnek pont ilyen trófeára van szüksége. Lefogadom, hogy kicsi a pöcse. És akármit mondanak is a nők, igenis számít a méret.

Miközben hallgatta, hogy Sellers beszámol Proustnak, hogy ő meg Chris Gibbs mit végeztek eddig az Alice és Florence Fancourt-ügyön, Simon igyekezett nem a férfiak péniszméretén töprengeni. Ha Charlie-nak igaza lenne, Sellers biztosan nem beszélne annyit a szervéről.

– Épp most ugrott be Feláll kapitány – szokta mondani, valahányszor egy vonzó nő keresztezte az útját.

Aznap reggel – mivel magán érezte Proust átható tekintetét – a legjobb modorát vette elő. A felügyelő feszülten figyelt, időnként kortyolt egyet „A világ legjobb nagypapája!” feliratú bögréből. Sellers az olyan ember józan hangján beszélt, aki letette a szüzességi fogadalmat, azután csatlakozott a mértékletesek táborához. Hóember-hatás: hatékonyabb száz hidegzuhanynál.

– A zárt láncú tévé felvételei nem szolgáltak semmilyen eredménnyel. Ugyanez történt a The Elms átkutatása során is. Végigmentünk Alice Fancourt noteszén, főként a régi londoni barátokon. Mindegyikkel beszéltünk, és egyikük sem mondott semmit. A mobilján sincs semmi, sem az otthoni számítógépén, sem a munkahelyin. Egyáltalán nincs nyoma. És eddig David Fancourt apját se sikerült megtalálnunk, de dolgozunk rajta. Nem tűnhetett el csak úgy egyszerűen.

Proust pislogott és a szemöldökét ráncolva átszaladt Sellers jelentésén. A felügyelő nem bízott a túl gyors tempóban beszélő emberekben. Mivel Sellers beszéde nem volt sem lassú, sem megfontolt, Proust attól tartott, a munkája felületes. Pedig Sellers ésszerűen alapos, ha nem is túl dinamikus nyomozó. Egyszerűen nincs türelme leírni a nyomozás érdekében végzett minden lépést egészen pontosan, inkább a következtetéseivel hozakodott elő. Simon tudta, hogy Charlie gyakran mutatta be Proustnak Sellers jegyzetfüzetét, hogy bizonyítsa, nem járt el felületesen.

Simon igyekezett a csoportmegbeszélésre koncentrálni, Proust szigorú arckifejezésére, a Központi Nyomozó Hatóság falának és szőnyegének hányadék színére, a saját cipőjére – egyszóval bármire, csak Alice kinagyított fényképére nem, amit az előtte lévő táblára rajzszögeztek. Semmi haszna. Ha nem nézett a képre, akkor is látta maga előtt. Alice haját lófarokba kötve, fejét kicsit félrebillentve nevet a kamerába. Simon szerint maga a testet öltött szépség. Nos, természetesen nem úgy. Ráadásul nem is a kinézetére gondolt, nem igazán. Hanem arra, ahogy a jelleme kiragyogott a tekintetéből. A lelke.

Simon elvörösödött, elszégyellte magát a gondolataiért. Néha úgy érezte, mintha Alice öntudatát hordozná magával. Attól tartott, ha az asszony előkerül, felfedezi, hogy sok mindenben tévedett vele kapcsolatban. Attól is félt, hogy túlságosan hozzászokik az asszony távollétéhez, képzeletében a távollétét személyisége részévé avatja. El van cseszve, tudja. Meg kell találnia, mielőtt rosszra fordul a dolog. Neki; senki másnak. Ha Sellersnek sikerül őt felkutatnia, ha egy nyom előbukkan a Gibbs által készített kihallgatás során, amiről kiderül, hogy döntő jelentőségű, Simon nem tudta, hogy képes lesz-e kezelni. De azt igen, hogy csakis ő lehet az egyetlen.

– Waterhouse nyomozó? – Proust finoman kimunkált hangsúllyal szakította félbe a gondolatait. – Van valami hozzáfűznivalója?

Simon beszámolt a csoport többi tagjának a Spillingi Alternatív Gyógyászati Központban tartott kihallgatások eredményéről.

– Szóval ott sincs semmi – foglalta össze Charlie, amikor Simon befejezte. Vörös rúzs tapadt a fogára.

– Hát… – Simon jobban tette volna, ha inkább hallgat. Esetleg Alice elszánt, csillogó vértezetű lovagja, ott is nyomokat lát, ahol nincsenek?

– Hát micsoda, Waterhouse? – csapott le Proust.

– Egy dolog furcsa, uram. Briony Morris, az érzelem-felszabadító terapeuta, úgy tűnik, tényleg aggódott Florence miatt, de Alice eltűnése nem különösebben dúlta fel. Ennek semmi értelme. Sose találkozott Florence-szel, de Alice egy ideje a barátnője.

– Talán ő is azok közül a hülye picsák közül való, akik elolvadnak a csecsemőktől – szúrja közbe Sellers bölcsen bólogatva. – Rengeteg ilyen van. Valószínűleg még jobban odalenne, ha egy szőrös kiscica veszne el.

Simon a fejét rázta.

– Nem hiszem. Furcsa volt. Az volt az érzésem, hogy jobban aggódott Alice miatt az eltűnése előtt.

– Egyszerűen csak nő – mondta Chris Gibbs. – Mind mocskosul be van dilizve a kisbabákért. – Charlie szeme összeszűkült az undortól, amikor felé nézett. – Nem érdekel, ha szexistának tűnök, őrmikém. Néhány általánosítás mélyen igaz.

– Mi az álláspontja, Waterhouse? – kérdezte Proust. – Már amennyiben ez a Ms. Morris nem túlzottan szentimentális, ahogy Sellers állítja, és nem hajlamos a hisztériára, ha csecsemőkről van szó? – Hangsúlyozottan Sellersre szegezte pillantását, aki a felügyelő bővebb és elegánsabb szókincsét elismerve lesütötte a szemét.

– Még nem vagyok bizonyos benne – mondta Simon. – Még gondolkodom.

– Nos, sajnálom, hogy félbeszakítottam ezt a hatalmas szellemi munkát – jelentette ki Proust nyomatékosan. Rémisztő szünetek tátongtak az egyes szavak között. Simon nem volt hajlandó megijedni. – Azért majd lenne szíves megosztani velünk e gondolkodási folyamat végeredményét?

– Igen, uram.

– Van egy elméletem – mondta Charlie. – Briony Morris egészen jól ismeri Alice Fancourt-t, tudja, hogy egy alternatív gyógymóddal üzletelő sarlatán, aki Prozacot szedett depresszió ellen, aki rendesen megfuttatott minket, mert beadott nekünk egy őrült sztorit a gyerekéről, aki nem is a gyereke…

– Briony Morris erről semmit sem tudott – emlékeztette Simon. Dühös volt, hogy még egyszer el kell mondania Charlie-nak mindazt, amivel a lány amúgy is tisztában van. Egyedül ő lenne, akinek az agyi mechanizmusa bizonyos mennyiségű következetességre képes? – Ráadásul Briony még alternatívabb gyógymóddal sarlatánkodik.

– Több mint egy évig dolgozott Alice-szel – vágott vissza Charlie. – És őszintén szólva, uram, elég egyszer találkoznia azzal az asszonnyal, hogy tudja, mennyire dilinyós…

– Dilinyós – ismételte Proust lassan.

– Őrült, beszámíthatatlan, akármi. A lényeg, hogy aki ismeri Alice Fancourt-t, ugyanarra a következtetésre jut, mint én…

– Zailer őrmester, emlékeztetném, hogy még nem jutott semmiféle következtetésre – mondta Proust csöndesen. – A nyomozás folyamatban van.

A teremben megfagyott a levegő. Egy pillanat alatt mindenki nagyon megfontoltan kezdett viselkedni.

– Természetesen, uram. Csak azt akartam ezzel… nos, ez megmagyarázza, miért aggódott Briony Morris Florence miatt. Mivel azt gondolja, a legvalószínűbb, hogy Alice vitte magával, és mivel Alice instabil dilinyós – arra sem alkalmas, hogy egy aranyhalat gondozzon, nemhogy egy csecsemőt!

Proust odafordult hozzá.

– Értem. Szóval zárjuk ki a lehetőségét, hogy Alice Fancourt-t a lányával együtt elrabolta egy harmadik személy, igaz? Őrmester, egy olyan asszonyról beszélünk, aki az éjszaka közepén tűnt el, és nem vitte magával a holmiját. Még egy tízfontos bankjegyet vagy egy cipőt sem. Mindezt figyelembe véve, mire következtet?

A csoport minden tagja kihasználta a lehetőséget, hogy tanulmányozza a saját cipőjét. Ideje fedezékbe vonulni.

– Válaszolna valaki?! – ordította a Hóember. – Nem volt betörés, egy hangot sem hallott senki. Amit tudni szeretnék, az a következő: miért nem kezelte senki David Fancourt-t gyanúsítottként? Első számú gyanúsítottként. Miért nincs a neve fönn a táblán bekarikázva, és miért nem virít mellette egy nagy egyes? És alatta kettes számmal Vivienne Fancourt neve. Szokványos eljárás, amit a józan ész diktál. Ha nem történt betörés, először a családot kell ellenőrizni. Magának ezt tudnia kellene, őrmester.

– Uram, amikor kihallgattam David Fancourt-t, az volt a benyomásom, hogy őszintén zavarban van… – kezdte Charlie idegesen.

– Nem érdekel, mennyire van zavarban! Ő az az ember, akinek meggyilkolták az első feleségét, akit a második felesége azzal vádolt a múlt héten, hogy hazudik a gyermekük személyazonosságával kapcsolatban, és akinek a felesége ezen a héten eltűnt a gyerekkel együtt. Olyan sok gyanús mozzanat van Fancourt körül, hogy nagyfokú hanyagság lenne, ha nem vetnénk alapos vizsgálat alá.

Simon meglepetten pillantott föl. Pénteken ő állította ugyanezt, de Proust akkor ostobaságnak tartotta. Úgy látszik, van még valaki, akinek meghibásodott a szellemi folytonossági apparátusa. A nagy ember a nélkül plagizálja az ötleteket, hogy közölné, honnan vette őket. Kurvára köszi.

– Igen, uram – mondta Charlie.

– Akkor csinálja!

– Igen, uram, azt fogom tenni.

– Uram – köszörülte meg Simon a torkát. – Azon töprengek, annak fényében, amit ön mondott… – Annak a fényében, hogy elloptad, és a magadéként adtad elő az elméletemet, te öntelt, kopasz szar…

– Micsoda?

– Nem kellene újból elővenni a Laura Cryer-ügyet? Tudja, végigmenni a dossziékon, a vallomásokon, Darryl Beer kihallgatásán?

– Nem hiszem el! – morogta Charlie. Méltatlankodástól villogott a szeme. – Beer vallomást tett. David Fancourt Londonban volt azon az éjszakán, amikor a feleségét megölték. Uram, gondolja meg. Fancourt hagyta el Cryert. – Végigpörgette a jegyzetfüzetét, hogy tényeket keressen, amelyek támogatják az érveit. – Azt mondta, hogy a felesége túlságosan uralkodott rajta. Már azelőtt ő akart meghozni minden, a gyerekkel kapcsolatos döntést, hogy megszületett, és még abba se engedte beleszólni Fancourt-t, hogy mi legyen a neve. Domináns természete volt, fensőbbségesen bánt vele, a szavaiból ítélve, megpróbálta teljesen lehengerelni. A férfi kitartott, ameddig tudott, főként azért, mert kínos volt a házasságkötés után olyan hamar elválni, de végül nem bírta tovább. Teljesen elege lett Cryerből, mire szakítottak. Szerinte a nő, idézem: „testileg visszataszító és unalmas”, de nem gyűlölte. Csak megkönnyebbült, hogy megszabadult tőle. Kétlem, hogy elég szenvedélyt érzett ahhoz, hogy egy konyhakéssel ledöfje. Talált egy új nőt, Alice-t, akivel boldog volt. Végül jóra fordultak a dolgok. Nem kellett Cryernek tartásdíjat fizetnie. A nő egy halom pénzt keresett, sokkal többet, mint a férfi. Miért ölte volna meg?

– Ezzel szemben Darryl Beer elég szenvedélyt érzett Cryerrel kapcsolatban? – tette föl a kérdést Simon. – Mivel azt állítod, hogy ő szúrta le.

– Ez más, és ezt te is kibaszott jól tudod – vetette oda Charlie.

– Cryer halála után a fiuk Fancourt-hoz költözött. – Proust az orrát ráncolta, mintha unatkozna, vagy undorodna a pontos részletektől. – Az anyja, ha jól értem, boldog volt, hogy Mary Poppinst játszhat, Fancourt pedig szabadon parádézott az új barátnőjével. Mindenkinek így volt a legjobb. Ez elfogadható indítéknak tűnik.

Charlie a fejét rázta.

– Ön nem találkozott vele, uram. Fancourt a válása után nem akart mást, csak hogy újrakezdhesse. Nem kockáztatta volna a börtönt, hogy megölje Laurát. Alice Fancourt… róla el tudom képzelni, hogy ilyen őrült kockázatot vállal.

– Maga el tudja képzelni – sziszegte Proust Charlie-nak. – Ha a képzeletemre akarnék hagyatkozni, halottlátót alkalmaznék.

– Uram, én… – erősködött Simon. A Hóember rákérdezett a gondolkodási folyamatának eredményére, úgyhogy most rohadtul hegyezheti a fülét. – Tegnap belepillantottam a Laura Cryer-dossziékba.

– Értem. Szóval az engedélyemet kéri valamire, amit már megtett.

Úgy hangzott, mintha a dolog érdekelné Proustot. Az ólmos légkör enyhült; mindenki érezte.

– Észrevettem pár dolgot, ami úgy tűnik, nincs egészen rendben. Nem voltak vágások Cryer karján vagy kezén. Viszont ha Beer megpróbálta volna elragadni a nő táskáját, és az küzdött volna érte, akkor minden bizonnyal lettek volna.

Charlie kővé dermedt.

– Nem szükségszerűen – mondta Chris Gibbs. – Könnyű elképzelni, hogy Beer pánikba esett, és egyenesen belemártotta a kését a nő mellkasába. Mint ahogy tudjuk, így is tett.

– Ebben az esetben Cryer abbahagyta volna a küzdelmet nem sokkal az után, hogy megkapta a végzetes késszúrást Akkor miért volt az áldozat testén annyi Beertől származó haj és bőr? A körme alatt nem voltak idegen bőrdarabok, egyáltalán semmi.

– Persze hogy nem – mondta Charlie. – Mindkét kezével a táskájába kapaszkodott, hogy el ne vegyék. Ami a nő testén talált hajat és bőrt illeti, Beer valószínűleg letérdelt és fölé hajolt, miután a nő meghalt. Lehet, hogy átkutatta a zsebeit, hátha elkerülte a figyelmét valami értékes.

– Akkor miért vágta le késsel a táska szíját? – kérdezte Simon, aki magában már lejátszotta ezt a párbeszédet. – Mindkét végén levágta. Eltartott egy darabig, mivel jó minőségű bőrtáskáról van szó. Ha Cryer a földön feküdt, halálos sebből vérezve, miután a gyilkos sebet ütött rajta, Beer szabadon levehette volna róla a táskát.

– Talán átvetette a vállán a nő – próbálkozott Sellers. – Sok nő hordja így a táskáját. Mikor a földre zuhant, lehet, hogy a teste alá szorult. Ha Beer nem viselt kesztyűt, valószínűleg nem akarta elmozdítani a holttestet.

– A szíjat Cryer teste mellett találták meg, nem alatta – mondta Simon, csodálkozva, hogy Sellersnek el kell mondani ezt az alapvető tényt, pedig dolgozott az ügyön. A csoport egyetlen tagja sem vette észre ezt a lényeges részletet? Mi a franc ütött beléjük? – Egyszerűen nem jön össze. Majdnem olyan, mintha a szíjat elvágták és otthagyták volna a holttest mellett, hogy a hiányzó táskára felhívják a figyelmet. Hogy a gyilkosságot úgy állítsák be, mint ha elfajult rablótámadás lenne.

Proust aggodalmasan nézett.

– Őrmester, azt akarom, hogy még egyszer alaposan fésüljék át az egész ügyet. Keressék fel Beert, vajon van-e mondanivalója a kis latornak. A rendőrségi szóvivő szerint benne lesz a holnapi újságban. Valami okostojás megtalálta a kapcsolatot Cryer és a Fancourt név között. Ha nem megyünk végig a Cryer-ügyön még egyszer, hanyagsággal vádolhatnak, ráadásul le is hülyéznének. És igazuk is lenne!

Szóval emiatt gondolta meg magát a felügyelő: felt a sajtótól.

Simon nem szólt semmit. Akárha itt se lennék, gondolta.

Proust határozottan Charlie-ra pillantott

– Nekem Waterhouse összes fenntartása jogosnak tűnik. Magának már rajta kellene lennie az ügyön.

Charlie elvörösödött és a padlót bámulta. Simon tudta, hogy egyhamar nem teszi túl magát ezen. Senki nem szólt. Simon azt várta, hogy Proust majd enyhíti a pofont, mondván: Ez természetesen csak formalitás. Ahogy Zailer őrmester rámutatott, valójában Beer a bűnös. – De Proust nem arról híres, hogy enyhítené a pofonokat. Csak ennyit mondott:

– Zailer őrmester, láthatnám, kérem, az irodámban? Most.

Charlie-nak nem maradt más választása, mint hogy kövesse az irodájába. Simon érthetetlenül bűnösnek érezte magát, mint valami kollaboráns. De bassza meg. Csak annyit tett hogy egy kis racionalitást fecskendezett a megbeszélésbe. Charlie, úgy tűnt, elhatározta, seggfej lesz. Azért csinálja, hogy bosszút álljon rajta?

Sellers a könyökével oldalba bökte.

– Egészen meglehetős kézi munkára lesz szükség, hogy az őrmi kikeveredjen a bajból – kacsintott.

19

2003. szeptember 29., hétfő

A Simonnal történt találkozó óta tovább romlott a közérzetem. Leállítom a kocsit, és összeszedem magam, hogy bemenjek a nagy, rideg, fehér házba, amelyet az otthonomnak kellene éreznem. Megpillantom Vivienne-t, amint Florence szobájának ablakából figyel. Nem húzódik vissza, mikor látja, hogy felnézek. Nem is int, nem is mosolyog. Szeme mint egy pár tökéletesen működő nyomkövető eszköz követ, amíg végigmegyek az úton.

Amikor kinyitom az ajtót, az előcsarnokban áll, és nem tudom felfogni, hogyan érhetett le ilyen gyorsan. Vivienne mindenütt képes jelen lenni, de soha nem láttam sietni. David mögötte áll, és mohón figyel. Rám se néz, amikor belépek. Idegesen megnyalja az alsó ajkát, várja, hogy az anyja megszólaljon.

– Hol van Picur? – kérdezem, mert nem hallok babazajt, csak a csend vibrál át a házon. Üres, sikító csönd. – Hol van?

Pánik érződik a hangomon.

Nincs válasz.

– Mit műveltetek vele?

– Alice, hol voltál? – kérdezi Vivienne. – Azt hittem, neked és nekem nincs titkunk egymás előtt. Bíztam benned, és azt hittem, te is bízol bennem.

– Miről beszélsz?

~ Hazudtál. Azt mondtad, vásárolni mész a városba.

– Nem találtam semmit, amit akartam. – Most már látom, hogy milyen nevetséges ürügyet találtam ki. Mintha képes lennék vásárlásra gondolni ilyen zaklatott állapotban. Vivienne bizonyára az első pillanatban átlátott a szitán.

– A rendőrségre mentél, ugye? A rendőr, Waterhouse rendőrnyomozó telefonált. Igaz, hogy azt mondtad neki, hogy a mobiltelefonodat ellopták? – Az utolsó szóra undorodó hangsúlyt tett.

– Vásárolni indultam – mondom gyorsan gondolkodva. – De amikor a telefonom nem volt a táskámban…

– Waterhouse rendőrnyomozó azt mondta, hisztérikus voltál. Nagyon aggódott miattad. Én is.

Megállíthatatlanul törnek ki belőlem a lázadó szavak.

– A telefonom ma reggel a táskámban volt, és tudom, hogy nem vettem ki! Kettőtök közül tette valaki. Nincs jogotok engedély nélkül elvenni a holmimat! Tudom, mindketten azt hiszitek, nem tiszta az agyam, és Simon is így gondolja, de még a betegeknek is joguk van hozzá, hogy ne lopják el a holmijukat!

– Simon – morogja David az orra alatt. Ez az egyetlen hozzáfűznivalója.

– Alice, hallod, mennyire irracionális, amit mondasz? – kérdezi Vivienne gyöngéden. – Elkeversz egy tárgyat, és rögtön azt hiszed, a rendőrségre tartozik. A szobádban megtaláltam a telefonodat nem sokkal az után, hogy elmentél.

– Hol van Picur? – kérdezem ismét

– Egyszerre egy dologgal foglalkozzunk – Vivienne soha nem hitt abban, hogy a párbeszéd normális kérdés-felelet lenne. Gyermekként az egyik kedvenc elfoglaltsága volt, hogy írott napirendet készített minden családi vacsorához. Vivienne, az anyja és az apja akkor beszélt, amikor sorra kerültek, hogy „napi beszámolójukat” megtartsák, ahogyan Vivienne nevezte. Mindig ő volt az első, és percről percre lejegyzett mindent egy noteszben.

– Jó, rendben. Hol a telefonom? Megkaphatom? Adjátok ide!

Vivienne felsóhajt.

– Alice, mi ütött beléd? A baba alszik. Nincs semmiféle összeesküvés. David és én nagyon aggódtunk érted. Miért hazudtál?

Bármely pártatlan megfigyelő kedves, középkorú asszonyt látott volna, aki értelmesen próbál beszélni egy zilált, reszkető mániákus, rémes zöld ruhát viselő nővel.

A kimerültség karistolja az agyamat. A szemhéjam belül ég, és mindkét karomban sajognak az izmok, mint mindig, amikor nem alszom ki magamat. Nem akarok többet beszélni. Elviharzom Vivienne mellett, és felszaladok az emeletre.

Amikor a gyerekszobába érek, erőszakosabban tépem fel az ajtót, mint ahogy akarom. A falnak csapódik. Hallom, hogy léptek közelednek a lépcsőn. Picur nincs a bölcsőben. Megfordulok abban a reményben, hogy meglátom a mózeskosárban vagy a hintaszékében, de nincs sehol.

Megfordulok, ki akarok menni, de amikor az ajtóhoz érek, kívülről becsukják. Kulcs fordul a zárban.

– Hol van? – sikítom. – Azt mondtad, alszik! Legalább hadd lássam, kérlek!

Hallom, hogy összetorlódnak számban a szavak. Teljesen elveszítettem az önkontrollomat.

– Alice – Vivienne felért a lépcsőfordulóra, a hangja testetlen. – Kérlek, próbálj megnyugodni. A baba a kis szalonban alszik. Semmi baja. Mániákusan viselkedsz, Alice. Nem hagyhatom, hogy jelen állapotodban randalírozz a házban. Aggaszt, hogy kárt teszel magadban és a babában.

Térdre rogyok, fejemet az ajtónak támasztom.

– Engedj ki – nyögöm, bár tudom, hogy felesleges. Laura képe merül fel előttem. Ha most látna, nevetne rajtam.

Összegömbölyödve zokogok, nem törlöm le a könnyeimet. Addig sírok, míg az epezöld ruhám felső része átnedvesedik. Eszembe jut, hogy ezt a ruhát viseltem, amikor először és utoljára találkoztam Laurával, akkor is kisírtam a szememet, miután Laura elment, és rájöttem, mekkora bolondot csinált belőlem. Talán ezért gyűlölöm annyira ezt a ruhát.

Ez akkor történt, amikor még Londonban dolgoztam, mielőtt összeköltöztem Daviddel. Laura álnéven, Maggie Royle-ként jelentkezett be hozzám kezelésre. Később jöttem rá, hogy az anyja leánykori nevét használta. Laura szüleivel a temetésen találkoztam. Voltam olyan naiv és öntelt, hogy megalázónak érezzem, amikor fagyosan viselkedtek velem.

David és én nem akartunk elmenni Laura temetésére. Vivienne ragaszkodott hozzá. Valami furcsát mondott: „Akarnotok kéne.” A legtöbb ember egyszerűen azt mondta volna: „El kellene mennetek.” Feltételeztem, hogy Vivienne arról beszélt, milyen fontos, hogy az ember a kötelességét önként teljesítse, ne pedig vonakodva.

Maggie Royle volt aznap az első páciensem. Ragaszkodott hozzá, hogy korán reggel találkozzunk, mert munkába kell mennie, tíz órakor megbeszélése lesz. Telefonon szokás szerint megkérdeztem, mivel foglalkozik, hiszen érdeklődést kell mutatni az új páciens iránt. Azt mondta, „kutatás”, ami igaz lehetett. Laura génterápiával foglalkozó tudós volt, de gondosan nem emlegette a tudományt.

Az ealingi irodámban tökéletes, de nem feltűnő sminkben jelent meg, tengerészkék Yves St. Laurent kosztümben, ugyanabban, amiben később holtan találták. Vivienne mesélte. „Elborította a vér”, mondta. Aztán, mintha csak akkor jutott volna eszébe: „A vér egészen sűrű, tudod. Mint az olajfesték.” Vivienne nem csinál titkot belőle, hogy mennyire örült, mikor Felix beköltözött a The Elmsbe. „És olyan boldog itt – mondja. – Imád engem.” Úgy hiszem, Vivienne eredendően képtelen különbséget tenni mindenki más célja és a magáé között.

Laura apró termetű volt, a keze kicsi, lába, mint a gyereké, de magas sarkú, vágott orrú, szarvasbőr cipőjében majdnem olyan magas volt, mint én. Mégis lenyűgözött a látványa. A bőre olajbarna, a szivárványhártyája élénkkék és a szeme fehérje olyan ragyogó, hogy mellette az arcszíne sárgásnak tűnt. Haja hosszú, csaknem fekete és nagyon göndör. Széles szája telt, felső ajka kissé előreugró, de az összhatás egészen vonzó. Emlékszem, arra gondoltam, hogy erősnek és magabiztosnak látszik, és meglepett, hogy hozzám fordult segítségért. Alig vártam – lelkesebben, mint általában –, hogy megtudjam, mi hozta hozzám, az irodába. A pácienseim lerobbant és megviselt emberek – ő pont ellenkezőleg.

Kezet fogtunk, egymásra mosolyogtunk, és megkértem, foglaljon helyet. Elhelyezkedett szemben velem a szófán, kétszer fonta keresztbe a lábát, térdben és bokában, két kezét az ölében tartotta.

Megkértem, mint minden páciensemet, hogy meséljen magáról, amennyit csak tud, bármit, amit fontosnak tart. A közlékeny típusokkal könnyebb, mert sok mindent felfednek magukról, és Laura ilyen volt. Miközben beszélt, biztosra vettem, hogy tudnék neki segíteni.

Most zavarban vagyok, ha arra gondolok, hogy ott ültem, bólogattam és jegyzeteltem, ő meg egész idő alatt biztosan azt gondolta, milyen hiszékeny hülye vagyok. Azt sem tudtam, hogy néz ki David felesége. Laura minden bizonnyal számított rá, tudta, hogy miután szétmentek, David gondosan megsemmisítette összes róla készült és közös fényképüket.

A hangja mély volt és komoly. Arra gondoltam, valószínűleg kedvelném, ha jobban ismerném.

– A férjem és én nemrég szakítottunk – mondta. – Válófélben vagyunk.

– Sajnálom.

– Nem szükséges. Sokkal jobb, hogy túl vagyok rajta. De a válás sem tökéletes megoldás. – Keserűen felnevetett. – Bárcsak lenne valami módja, hogy lenullázhatnánk, valami okmány vagy hivatalos dokumentum arról, hogy sosem voltunk házasok. Ami eltüntetné a foltot, mintha mi sem történt volna. Talán katolikusnak kellene lennem.

– Mennyi ideig voltak együtt? – Kíváncsi voltam, vajon erőszakos volt-e a férje.

– Alig kilenc hónapig. Randiztunk, én teherbe estem, ő megkért, a többit elképzelheti. Akkor jó ötletnek tűnt. Azt hiszem, két hónapig éltünk együtt, mielőtt otthagytam.

– Szóval van közös gyermekük?

Laura bólintott.

– És… miért hagyta el?

– Rájöttem, hogy a férjem megszállott.

Az emberek fura dolgokat mondanak nekem a munkám során. A Maggie Royle után következő páciensem fékezhetetlen dühbe gurult, valahányszor meghallotta, hogy egy idegen kimondja a nevét, még akkor is, ha az illetőnek csak a neve egyezett meg az övével. Nemegyszer kocsmai verekedésbe keveredett ennek a fóbiának köszönhetően.

Mégis meglepődve hallottam, hogy Maggie Royle a „megszállott” szót használta. Olyan racionálisnak, profínak tűnt a csinos kosztümjében. Nem az a fajta ember, aki szellemekben hisz.

– Megengedem, hogy látogassa a gyerekünket, de csak annyiszor, amennyire a törvény kötelez, és minden esetben magam is jelen vagyok – folytatta. – Szeretném megtagadni a láthatást, de nem hinném, hogy megtehetem. Ne aggódjon, tudom, hogy ez nem az ön szakterülete; maga homeopata, nem ügyvéd. Jó ügyvédem van.

– Mikor azt mondta, megszállott… – kezdtem próbaképpen.

– Igen?

– Úgy érti, ahogyan én értem?

Laura kifejezéstelenül nézett rám.

– Nem tudom, mire gondol, hogy értem – mondta kis idő után.

– Meg tudná határozni, mit ért megszállottság alatt?

– Amikor egy másik szellem átveszi fölötte a hatalmat.

– Gonosz szellem? – kérdeztem.

– Ó, igen. – A haját kilibbentette a szeméből. – A leggonoszabb.

A legzavartabb emberek néha egészen addig normálisnak tűnnek, míg hosszabban el nem beszélget velük az ember. Úgy döntöttem, belemegyek a játékba, hogy megtudjak Maggie Royle téveszméiből annyit, amennyit lehet. Ha kiderül, ahogyan gyanítom, hogy nagyobb a gond annál, hogy hatékonyan tudjam kezelni, beajánlom egy pszichiáterhez.

– Ez a szellem halott személy? – kérdeztem.

– Halott? – Nevetett. – Úgy érti, hogy szellem?

– Igen.

Támadóan előrehajolt.

– Maga hisz a szellemekben? – kérdezte megvetően.

– Pillanatnyilag koncentráljunk arra, hogy ön miben hisz.

– Tudós vagyok. Az anyagi világban hiszek. – Bár mondhatnám, hogy ezen a ponton figyelmeztető jel kezdett villogni az agyamban, de nem tehetem. Semmi okom se volt feltételezni, hogy a velem szemben ülő asszony nem Maggie Royle. – Nem biztos, hogy hiszek a homeopátiában. Majd kapok valami gyógyszert a beszélgetés végén, igaz?

– Igen, de most ne ezzel foglalkozzunk. Koncentráljunk inkább a…

– És miből áll ez a gyógyszer? Mi lesz benne?

– Attól függ, miként döntök az öntől kapott információk alapján – mosolyogtam együtt érzőn. – Még túl korai megmondani.

– Valahol azt olvastam, hogy a homeopátiás gyógymódok csupán vízben oldott cukortabletták. Ha vegyi elemzésnek vetjük alá, nem találunk benne más alkotórészt. – Önelégülten mosolygott. – Mint mondtam, tudós vagyok.

Nem örültem, hogy ilyen agresszíven eltérítette a beszélgetés fonalát, és zavart a belőle áradó egyre erősebb düh, de hát ő volt a páciens, óránként negyven fontot fizetett érte. Hagynom kellett, hogy arról beszéljen, ami a számára a legfontosabb. Ne aggódj, mondtam magamban; néhány pácienst meg kell erősíteni a homeopátia eredményes voltában, hogy megnyugodjon.

– Ez igaz – mondtam. – A alkotórészeket, amelyeket vízben feloldunk, hogy homeopátiás gyógyszert készítsünk belőlük, oly sokszor hígítjuk fel, hogy az eredeti alkotórész nyomokban sem fordul elő bennük, legyen az koffein, kígyóméreg vagy arzén…

– Arzén? – Laura felvonta tökéletesre szedett szemöldöke keskeny ívét. – Elbűvölő.

– Minél többször hígítják, a hatás annál erőteljesebb lesz. Tudom, hogy valószínűtlenül hangzik, de a szakértők csak most kezdik pontosan megérteni, hogyan működik a homeopátia. Az eredeti alkotórész molekuláris struktúrájának a vízre gyakorolt hatásával van összefüggésben. Ez inkább a kvantumfizika, mint kémia.

– Nem inkább egy rakás szar? – kérdezte Laura, mint aki arra számít, hogy elbűvöl, és nem tekintem gorombaságnak. – Nem arról van szó itt valójában, hogy én átadom magának a pénzt, amiért keményen megdolgoztam, cserébe egy üveg vízért?

– Maggie… – Akartam valamit mondani az ellenségességéről, ami lehetetlenné teheti számomra, hogy hatékonyan kezeljem.

– Nem ez a nevem. – Nyugodtan mosolygott, összefonja a karját.

– Tessék? – Még akkor sem sejtettem a valódi kilétét.

– Nem Maggie Royle-nak hívnak.

– Újságíró?

Attól tartva tettem föl a kérdést, hogy valamelyik bulvárlapban pellengérre állítanak. Soha nem mulasztják el a lehetőségét, hogy nekitámadjanak az alternatív egészséggyógyászatnak.

– Mondtam, hogy tudós vagyok. Az a kérdés, hogy maga micsoda? Tényleg hisz ebben a szarságban, amivel házal, vagy titokban kineveti az összes szerencsétlen palimadarat, akiket kiszipolyoz? Egész szép kis jövedelme lehet. Minden bizonnyal jól ki van tömve. Gyerünk, ki vele. Megígérem, nem mondom el senkinek. Maga sarlatán?

Felálltam.

– Attól tartok, meg kell kérnem, hogy távozzon – mutattam az ajtó felé.

– Akkor nincs semmilyen tanácsa a számomra? Arról, hogyan térjek napirendre a tény fölött, hogy engedtem a múló gyönyörért Davidnek, aki elcseszte az életemet?

– David? – csúszott ki önkéntelenül a számon. A név hallatán se jöttem rá, mire megy ki az egész. Gyakori név. Csak ahogy Laura kimondta. Mintha ismerném.

– Ne menjen hozzá, Alice. Védekezzen, amíg még tud. És az ég szerelmére, ne szüljön neki gyereket.

Biztosan elkerekedett a szemem a rémülettől. Szédültem. Kényelmes kis világom megremegett.

– Maga nem sarlatán, igaz? – sóhajtott Laura fáradtan. – Csak balek. Jó hír Davidnek, rossz hír magának.

A konfrontációs viselkedés nem jött könnyedén, de elszántam magam, hogy bizonyítom hűségemet.

– Takarodjon innen. Hazudott nekem, és visszaélt a jóindulatommal…

– Méghozzá milyen könnyedén. Ígérem, a mutatvány, amit épp most húztam ki a kalapból, semmiség ahhoz képest, amit David és az a szörnyeteg anyja művel majd magával.

– David szeret engem. Vivienne is – feleltem neki gyémánt és rubin eljegyzési gyűrűmet csavargatva, ami Vivienne anyjáé volt. Amikor Vivienne nekem adta, annyira meghatódtam, hogy kibuggyantak a könnyeim. Nem akarta Laurának adni, mondta. De nekem odaadja. – Sajnálom magát. Még csak rájuk sem ismerek a maga leírása alapján…

– Majd idővel – nevetett Laura megvetően – rájuk fog ismerni. – Most már mindketten álltunk.

– A maga előadásában olyan, mintha egy viktoriánus melodráma karikatúrái lennének. Mivel érdemelte ki David és Vivienne, hogy így bánik velük, hogy Felixet nem engedi hozzájuk? Vivienne nagyszerű nagymama lenne, de maga úgy döntött, hogy nem lehet. Ez tisztességes Felixszel szemben?

– Ne merészeljen előhozakodni a fiam nevével! – Laura arca eltorzult a dühtől.

– Talán attól fél, hogy Vivienne közelebb áll Felixhez, mint maga?

Bár rettenetes volt ez az epizód Laurával, de emlékszem, hogy örültem a lehetőségnek, hogy megvédhetem Vivienne-t attól, aki legjobban ostorozza. Vivienne is megvédett engem, amikor az egyik páciensem levélben megvádolt, hogy hamis reményt tápláltam benne a gyógyulásra. Vivienne írta meg a választ, amely pontról pontra megcáfolta a vádakat. Levele egyszerre volt udvarias és gyilkos. Pár hét múlva ismét írt a páciens, és őszintén bocsánatot kért tőlem.

– Nem Vivienne táplálta ezt magába véletlenül? – sziszegte Laura. – Hadd találgassak: sokat vagyok távol ahhoz, hogy jó anya legyek, és nem alakítottam ki mély kapcsolatot Felixszel, mert nem hagytam ott a munkámat, és nem bírom elviselni a gondolatot, hogy más töltse be a hiányt, amit én hagyok az életében.

Staphisagria, magas szarkaláb, gondoltam: tökéletes gyógyszer a keserű emberek számára, mint ez a szegény, becsapott asszony is.

– Tényleg azt hiszi, hogy David és Vivienne szörnyeteg? Úgy értem, miért? Megöltek valakit, kínoztak bárkit? Népirtást követtek el?

– Alice, ébredjen fel! – Laura megragadta a vállamat, és megrázott. Éreztem, hogy lötyög a bőr az arcomon, és dühöngtem, amiért az engedélyem nélkül hozzám ért. – Nincs David. Az az ember, akit maga David Fancourt-ként ismer, nem emberi lény, Vivienne bábja. Ha Vivienne azt mondja, hogy terhesség alatt nincs torna, David egyetért vele. Ha Vivienne azt mondja, hogy az állami iskolai nevelés szóba sem jöhet, David egyetért vele. Személyisége csak pár félig kialakult ösztönből áll, kényszerek és félelmek zörögnek egy hatalmas vákuumban.

Kinyitottam az irodám ajtaját, nekidőltem, hogy támaszt adjon.

– Kérem, menjen el – mondtam. Rettenetesen megijedtem attól a szélsőséges képtől, amit festett. Nem hittem neki, de szavait nem tudtam kitörölni az agyamból.

– Megyek. – Felsóhajtott, megigazította a kosztümkabátját és kivonult. Szögletes cipősarka nyomokat hagyott irodám szőnyegén. – Csak ha már késő lesz, ne jöjjön hozzám sírva.

Ezek voltak az utolsó, hozzám intézett szavai. Először és utoljára láttam az életben.

Miután meghalt, jóval utána kezdtem álmodni a sírjáról. A „ne jöjjön hozzám sírva” szavak voltak a szögletes, szürkészöld kőbe vésve. De álmomban éjszakáról éjszakára síró emberek járultak hozzá. Barátok, családtagok, kollégák; gyászolók nagy, sűrű, izgatott tömege ment a temetőbe mindennap. Nem én. Soha nem mentem oda és nem sírtam. Egyedül én engedelmeskedtem.

20

2003. 10.06., 9:45

Charlie becsukta maga mögött Proust irodájának ajtaját, a fülében zubogott a vér. Olyan dühös volt, hogy nem bírt megszólalni. Ehelyett gyorsan elszámolt tízig, újra meg újra elmondta magában, amit ilyenkor szokott, hogy nem is olyan rossz a helyzet, mint amilyennek látszik.

– Üljön le, őrmester – mondta Proust fáradtan. – Nem akarok erre sok energiát pazarolni, úgyhogy egyenesen a tárgyra térek. Hagyta, hogy a személyes érzései hatással legyenek a munkájára. Ennek véget kell vetnie.

Charlie a felügyelő nyakkendőtűjét bámulta. Nem ült le. Amit Proust a személyes érzéseknek nevezett jelen pillanatban, tűzforró, gyilkos indulatokból álló nehéztüzérség volt, egyik fenyegetőbb és robbanásveszélyesebb, mint a másik. Pontosan azt érezte, amit előző évben Sellers bulija után: tiszta, agyzsibbasztó hitetlenséget: hogy tehette ezt vele Simon. Megint megbántotta, elárulta és nyilvánosan megalázta. Nem került volna semmibe – abszolút semmibe –, hogy neki mondja el először négyszemközt, amit most Proustnak és a csoport többi tagjának mondott. Ehelyett átnyúlt a feje fölött, a lány meg állhatott, és aranyhal módjára zavartan tátoghatott, míg Simon lenyűgöző elméletekkel állt elő.

– Uram, ön felügyelte a csoportom munkáját a Laura Cryer-ügyben. ön is ugyanúgy tudja, mint én, hogy Darryl Beer a tettes.

Charlie megállt, hogy lélegzetet vegyen. Pontos, hogy nyugodt, magabiztos hangot üssön meg. Igyekezett felhívni Proust figyelmét, hogy nem meggyőzni akarja, csupán bizonyos történelmi tényekre emlékezteti.

– Elismerte.

– És valószínűleg bűnös – sóhajtotta Proust. – Még több ok, hogy alaposan ellenőrizzük. Waterhouse felvetett néhány jó szempontot. Különösen a kézitáska szíjának helyzete tűnik olyan pontnak, ami gondos megfontolást igényel.

Charlie úgy érezte, bolondot csinál magából. Hát persze hogy a kézitáska szíjának helyzete lényeges elem. Dühös volt, hogy nem gondolt rá akkor. Állítólag jól végzi a dolgát. Nem csak jól – kiválóan. Ez önbecsülésének szilárd pontja volt, a gyakran nem kielégítő magánéletét kompenzálta vele az egója. Nem tudta elviselni, hogy esetleg elveszíti büszkeségének egyetlen forrását.

– Őrmester, akkor is elégedett voltam, és most is az vagyok: maga és a csoportja mindenben helyesen járt el – mondta Proust. – Amint mondja, én magam felügyeltem az ügyet, és nekem sem tűnt fel. Ott volt a DNS-bizonyíték, a beismerő vallomás, a szilárd alibi hiánya, Darryl Beer jelleme és előélete – mindezt tudom, világos?

Charlie bólintott, inkább rosszul érezte magát, mint jól. Proust rendes volt vele. Az évek során, mióta neki dolgozik, most érzett először szánalmat a hangjában, ami sokkal nyomasztóbbá tette a beszélgetést.

– De most, hogy a család újból a figyelmünk középpontjába került és Waterhouse előhozott pár… apróságot, mondhatni, újra el kell kezdenünk az elejéről, minden papíron át kell menni, minden alibit ellenőrizni, ezúttal még alaposabban. Waterhouse szerint, mielőtt Alice Fancourt eltűnt, gyanakodott, és úgy tűnt, fél a férjétől. Úgy hitte, hogy a férj tudta, hogy a lányát elcserélték egy másik kisbabával, és szándékosan hazudik.

– De uram, ön egyetértett velem, hogy a babáról szóló sztori baromság. Azzal is egyetértett, hogy zárjuk le az ügyet.

Charlie szégyellte magát a hangjában hallható nyafogásért, de kezdte elveszíteni kevéske, nagy nehezen összekapart önuralmát. És amikor Proust megint Simonra hivatkozott, mintha valamiféle orákulum volna, attól tartott, elhányja magát.

A felügyelő leült az íróasztala mögé, és az ujjait összenyomta a begyüknél.

– Ha jobban belegondolok, azt hiszem, hibát követtem el – mondta, ötvennyolc éves korában először próbálkozva az alázattal. – Tekintettel arra, hogy a Fancourt család már a látókörünkbe került egy komoly bűnténnyel kapcsolatban, az elcserélt kisbaba ügyét egy kicsit komolyabban kellett volna vennünk. Végezhettünk volna DNS-tesztet…

– Igen, megtehettük volna – vágott közbe Charlie dühösen –, és a labor hetek múlva küldte volna vissza az eredményt, addigra Vivienne Fancourt már elintézte volna a magánvizsgálatot Ezt mondta ön.

Proust metsző pillantást vetett rá.

– Zailer őrmester, az elszánt törekvése, hogy bármi áron, de mindig magának legyen igaza, finoman szólva nem helyénvaló. Ha én el tudom ismerni, hogy tévedtem, magának is képesnek kellene lennie rá.

Charlie szíve még lejjebb zuhant, egyenesen a gyomrába. Újabb inzultus került a listájára. Ráadásul ez volt a legeslegelső alkalom, hogy Proust megkérdőjelezte a maga viselkedését vagy ítéletét. Nem lepte volna meg, ha a szarházi direkt mondta volna, hogy téved, azért, hogy őt felültesse, és rámutasson, hogy Charlie az egyetlen kompromisszumképtelen ember a helyiségben.

Charlie nem értette, miért változott meg hirtelen Proust, és miért gondolja róla a legrosszabbakat. Nem volt makacs vagy irracionális, csak riadt, mivel kiderült, hogy ő a hülye, és elcseszett mindent. Amikor végiggondolt pár dolgot, amit korábban a csoportmegbeszélésen mondott, legszívesebben felnyögött volna, és a padlót veri az öklével. Proustnak igaza volt: veszített. Simon iránti érzelmei elhomályosították a tisztánlátását. Egyedül akart lenni, méghozzá minél előbb. Dühének kemencéjét fűteni kellett, és ezt csak egyedül tudta.

– Azt akarom, hogy mostantól David Fancourt-t első számú gyanúsítottként kezelje – mondta Proust. – Azt akarom, hogy minden szempontból megvizsgálja, és azt akarom, abból induljon ki, hogy minden valószínűség szerint bűnös, míg be nem bizonyosodik a legapróbb kétségeken is túl, hogy nem az. Amit nem akarok, az a következő: Nem akarom, hogy megsajnálja a fickót, mert úgy döntött, hogy a felesége őrült aki pokollá teszi az életét, és ellopta a gyermekét. Nem akarom, hogy olyan „konklúziókról” meséljen a csapatának, amelyekre akkor jutott, amikor még nincs elég bizonyítéka, hogy alátámassza a feltételezéseit. És amíg még annyi az ismeretlen tényező, hogy korai lenne bármire következtetni, mondja a lehető kevesebbet. Világos?

Charlie időnként bólintott. Soha nem sírt Proust vagy más rendőrtiszt előtt. Ha most bekövetkezik, leszerel. Ilyen egyszerű.

– Adja oda a Laura Cryer-dossziékat Waterhouse-nak. Hadd beszéljen Beerrel és bárkivel, akivel csak akar vagy szükséges. És ne vegye a szívére. Waterhouse nem dolgozott azelőtt az ügyön, miközben maga, Sellers és Gibbs igen. Friss perspektíva, miegymás. – Proust felvonta a szemöldökét, ujjával dobolt az íróasztalon. – Nos?

– Hogyhogy nos, uram?

– Őrmester, nem vagyok hülye. Tudom, most abban reménykedik, hogy valami szörnyű ragályos kór áldozata leszek, rettenetes kínok közepette halok meg, és maga táncolhat majd a síromon, de biztosíthatom, hogy a haragja nem helyénvaló. Igyekszem segíteni magának, hogy hatékonyabban dolgozzon, ez minden. Túlontúl sok személyes érzelemmel kezeli az ügyet jelen pillanatban. Tagadja?

– Igen – mondta Charlie automatikusan. Elég nehéz volt nő létére ellátnia a munkakörét; nem állt szándékában elismerni, hogy érzelmi reakciói vannak.

– Tagadja – ismételte Proust hitetlenkedve.

Charlie tudta, hogy túl messzire ment.

– Nem. Talán… – kezdte, és érezte, hogy kigyúl az arca.

Elkésett.

– Maga azt akarja, hogy Alice Fancourt legyen a bűnös, mert Waterhouse belezúgott. Amióta eltűnt, Waterhouse búbánatos képpel ábrándozik, mint valami tizenhárom éves kamasz, aki a nyári kaland végét gyászolja. Úgy tűnik, órákat tölt azzal, hogy a fényképét bámulja a táblán. Maga meg féltékeny, mert be akar hatolni a nadrágjába, ó, elnézést, ha megbántottam az érzékenységét. Maguk mind azt hiszik, hogy se lát, se hall nagyapó vagyok, ha magánéleti szempontok kerülnek előtérbe, hogy olyan hosszú ideje vagyok nős, hogy nem is emlékszem arra a dologra, holott ugyanúgy tudom, mi micsoda, ahogy ismerem az embereimet is. Ugyanazokat a pletykákat hallom, mint bárki más. És még a bolond is látja, hogy magát majd’ megeszi az irigység. Alapból elutasít minden olyan megközelítést, amely szerint Alice Fancourt nem kellemetlenkedő hisztérika, mert teljes és tökéletes időpocsékolásnak tartja. Ez megakadályozza, hogy a tényeket olyannak lássa, amilyenek.

– És mi van Simonnal? – vetette oda neki Charlie. – Ő objektív? Ha úgy gondolja, hogy én elfogult vagyok, magának kellene beszélnie vele. Szerinte Alice Fancourt egy szent. Ő miért nincs itt bent, őt miért nem hordja le? Ő az, aki…

– Elég! – ordította Proust. Charlie önkéntelenül összerezzent. – Ez méltatlan magához. Vagy legalábbis annak kéne lennie. Tudom, hogy Waterhouse messze van a tökéletestől, de figyeltem, és mivel maga ragaszkodik az összehasonlításokhoz, az a benyomásom, hogy az ő ítélete sokkal kevésbé ködös, mint a magáé.

Charlie úgy érezte, hogy egy nehéz tárggyal leütötték. Ez azért van, mert te nem tudsz a hazugságokkal teli jegyzetfüzet kicseréléséről, gondolta. Vagy a két nem engedélyezett találkozásról Alice Fancourt-ral, ami minden kétséget kizáróan Simon állásába került volna, ha Charlie nem siet a megmentésére. És mi a frászt jelenthet az a mondat, hogy: „Ugyanazokat a pletykákat hallom, mint bárki más”? Charlie vére ólommá változott, amikor eszébe jutott, hogy Proust esetleg tudhat arról, hogy mi történt Sellers buliján. Mostanáig természetesnek vette, hogy Simon nem mondta el senkinek. E percben már nem volt bizonyos benne.

Aztán, hogy még jobban fájjon, Proust folytatta:

– Waterhouse, tudja, meg van áldva azzal a fontos tulajdonsággal, ami magából, úgy tűnik, hiányzik: önbizalomhiánnyal.

– Igen, uram – mondta Charlie. Még soha nem érezte magát esetlenebbnek, kiszolgáltatottabbnak és kevésbé méltóságteljesnek. Azt kívánta, bárcsak valaki más lenne, majdnem mindegy, hogy kicsoda, önbizalomhiány? Proust minden bizonnyal az időnkénti rövid szabadságokra gondol, amiket Simon lélegzetelállító arroganciával vesz ki.

– Össze kell szednie magát, őrmester. Ahelyett, hogy vadul keresné, hogy kit hibáztasson, kapja össze magát, és végezze jól a dolgát. Szabaduljon meg az idióta féltékenységtől, és nőjön fel végre. Ha Waterhouse nem kedveli magát, akkor nincs mit tenni. Most elmondtam mindent, amit mondanom kellett ebben a tárgyban, úgyhogy nem is tartom fel tovább.

Egy kézlegyintéssel elbocsátotta.

Charlie megfordult, hogy távozzon, a szégyen számos változata rohant végig az erein. Tudta, hogy Sellers, Gibbs és Simon, akik még mindig a Központi Nyomozó Hatóság helyiségében tartózkodnak, igyekeznek nem a szemébe nézni, amint előbukkan Proust szobájából. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy odamenjen, s valami munkával kapcsolatos dologról beszéljen velük, mintha mi sem történt volna, de ha elkerüli őket, mind azt képzelik majd, hogy lehangolt, mert Prousttól megkapta minden idők legnagyobb lecseszését. Charlie nem tudta, melyik a rosszabb.

– Ó, és őrmester…

– Igen?

– Az a nő, akit Alice Fancourt említett Waterhouse-nak a szülészeti osztályról…

– Mandy. Előkerítem.

Proust csak hadd pazarolja a hatóság forrásait Alice Fancourt alaptalan spekulációira, ha akarja. A változatosság kedvéért csináljon magából hülyét ő.

– Nem okoz nagy gondot DNS-mintát venni a kisbabájától, ugye? Ellenőrizni, hogy egyeznek-e.

Charlie bólintott. Miért nem veszünk vérmintát minden leánycsecsemőtől, aki a Culver Valley Közkórházban született az elmúlt évben, hogy modern Heródesként bizonyságot nyerjünk? Röhej.

Gondosan becsukta maga mögött Proust ajtaját, és keresztülvonult a csoportján, még mielőtt bármelyiküknek lehetősége nyílt volna megszólalni. Simon felpillantott. Sellers és Gibbs nem. Charlie meggyorsította lépteit, és a sietve elindult a női vécé felé. Ez az egyetlen hely, ahová elbújhat, ha Simon azt tervezné, hogy utánamegy és megkérdezi, jól van-e. Charlie semmit nem gyűlölt volna jobban, mint hogy feltegyék neki ezt a kérdést.

A vécén bezárkózott a legközelebbi fülkébe, az ajtónak támaszkodott, pár pillanatig mélyeket lélegzett, kiadott egy kis feszültséget a testéből. Aztán lecsúszott a földre és zokogni kezdett.

21

2003. szeptember 30., kedd

A kis szalonban ülök, az alvástól kicsit kótyagosan. Olyan zavarodott vagyok, mint tegnap, amikor le sem hunytam a szemem. Velem szemben ül a doktornő, akit még soha nem láttam. Azt mondja, dr. Rachel Allannek hívják. Nem tudom, higgyek-e neki. Vivienne fizetheti. Felőlem színésznő is lehet. Nagyon fiatal, magas, körte alakú, szőke haját rövidre vágatta, arcbőre rózsaszínű. Semmi smink. Vastag lábikrája csupasz és foltos, finom szőrrel borított. Valahányszor elkapja a pillantásomat, lelkesen mosolyog. Tudom, hogy Vivienne az ajtón kívül hallgatózik, aggodalmasan várja a diagnózist, akármi legyen is az.

Allen doktornő előrehajol, megfogja a kezemet, és mindkét kezével megszorítja.

– Ne aggódjon semmiért, Alice – mondja. Még soha életemben nem hallottam ekkora ostobaságot. Az én helyzetemben ki ne aggódna? – Ne idegeskedjen. Hamarosan sokkal jobban fogja érezni magát.

Újból rám mosolyog és átad egy papírt. Kérdések vannak ráírva. Gondoltam-e rá, hogy önmagam ellen forduljak? Gyakran, néha, soha. Úgy érzem-e, hogy semmi nem vár rám? Gyakran, néha, soha.

– Mi ez? – kérdezem. Ennem kéne valamit. Elgyöngültem az éhségtől, mintha a gyomromban kezek kaparásznának, és nem találnának semmit.

– Ezzel a kérdőívvel a rendelőnk a posztnatális depressziót méri fel – magyarázza a doktornő. – Tudom, mire gondol: nyomtatvány, nyomtatvány, újabb nyomtatvány! Igaza van! Töltse ki ezt az ostobaságot, azután nyugodtan beszélgethetünk.

– Hol van Dhossajee doktor? – kérdezem. – Inkább a saját orvosommal szeretnék beszélni.

– Ő most nem elérhető. Azért vagyok én itt. Mi lenne, ha kitöltené a kérdőívet? Adjak tollat? – A zsebébe nyúl, és előhúz egy kék golyóstollat.

Az összes kérdést elolvasom. Túlságosan egyszerűek.

– Ennek semmi értelme – mondom. – A kérdések nem használhatók a jelen helyzetemben. A válaszaim nem árulnának el semmi hasznosat.

Allen doktor elgondolkodva bólint, előrehajol.

– Sírt ma reggel? – kérdezi.

– Igen.

Az elmúlt napokban gyakorlatilag alig csináltam mást, csak sírtam. Sírtam, amikor Vivienne bezárt a gyerekszobába. Összegömbölyödtem a szőnyegen, zokogtam. Hectort, Florence nagy plüssmackóját öleltem magamhoz, míg el nem aludtam. Amikor tizenhat órával később felébredtem, újból sírva fakadtam. Picurt azóta nem láttam, hogy találkoztam Simonnal. Kétségbeesetten szeretném látni, csak egyszer, még akkor is, ha meg sem érinthetem.

– Szegénykém! Milyen gyakran sír? – Allen doktornő segítőkészségét szinte tapintani lehet.

– Sokszor. Majdnem mindig. De csak azért, mert a lányomat elvették tőlem, és nem tudom, hol van, és senki nem hisz nekem.

– Úgy érzi, hogy senki nem hisz magának? – Allen doktornő úgy néz, mint aki rögtön könnyekben tör ki.

– Igen.

– Úgy érzi, hogy az emberek és a körülmények összeesküdtek maga ellen?

– Igen. Mert össze is esküdtek. Eltűnt a lányom, és én sem a férjemnek, sem a rendőrségnek nem tudom bebizonyítani. Ez tény, nem megérzés.

Hidegen és szívtelenül cseng a hangom. Volt szívem, de kitépték. Nincs többé.

– Hát persze! – mondja Allen doktornő vehemensen. – Meggyőződésem, hogy az érzések tények. A páciensek érzéseit tényleg nagyon komolyan veszem. Segíteni szeretnék. Minden joga megvan az érzéseihez. A nőknél, akik nemrég szültek, általános, hogy az üldözés és elidegenedés legelviselhetetlenebb érzése vesz rajtuk erőt…

– Allen doktornő, a lányomat elrabolták.

Döbbenten néz rám.

– Nos… mit mond a rendőrség?

– Nem tesznek semmit. Azt mondják, nincs ügy. Nem hisznek nekem. – Úgy érzem, elárultak, mikor megpillantom az arcán a megkönnyebbülést. Boldogan hagyja, hogy más profik véleménye határozza meg az övét.

– Kimerültnek látszik – mondja. – Felírok altatót…

– Nem. Nem kell gyógyszer. Most aludtam tizenkét órát. Kitöltöm a kérdőívét, de nem veszek be semmit. Semmi bajom. Ha fáradtnak tűnök, az azért van, mert túl sokat aludtam. Adja ide a tollat.

Átnyújtja a golyóstollat. Stratégiai jelleggel kipipálok pár rubrikát, igyekszem olyan kiegyensúlyozottnak mutatkozni, ahogy csak tőlem telik.

– Úgy általában milyen a közérzete? – teszi föl a kérdést.

– Néha kissé szédülök – vallom be. – Bizonytalan vagyok.

– Co-codamolt szed?

– Igen. Attól szédülök?

– Nagyon erős fájdalomcsillapító. Mikor volt a császármetszése?

– Nem veszem be többet – mondom. Tiszta fejre van szükségem. Eleve nem szeretem az allopatikus fájdalomcsillapítókat, de Vivienne mondta, hogy szükségem van rá. Hittem neki. – Két homeopátiás készítményt is szedek, orbáncfüvet és gelsemiumot.

– Rendben van – mosolyog Allen doktornő elnézően. – Lehet, hogy nem használ, de nem is árt.

Anyáskodó szemétláda, mondom magamban.

Visszaadom a kitöltött kérdőívet. Százpontos kérdés: megőrült Alice, vagy nem?

– Köszönöm – olyan lelkes, mintha a koronaékszereket nyújtottam volna át. Olvasni kezdi a válaszaimat, erősen összpontosít, mintha egy megoldatlan problémával próbálna megküzdeni. Egy lóra emlékeztet.

– Mi van, ha beteg a baba? – suttogom. – Picur. Mi van, ha beteg? – Az új ötlettől félelem és izgatottság vesz rajtam erőt. – Talán azért cserélték el Florence-szel, mert ő egészséges.

Eszembe jutott a Guthrié-teszt, amikor vért vettek Florence sarkából. David azzal tréfált, hogy a teszt során biztosan Woody Guthrie dalaiból énekelnek válogatást az újszülötteknek, és nézik, hogy hányat tudnak azonosítani. Florence eredményei jók voltak; semmi baja.

– Egészségesnek tűnik, de… talán… el tudna végeztetni néhány vizsgálatot? A kisbabán? Picuron? – Egyre gyorsabban kapkodom a levegőt. – Ez lehet az oka! – Tördelem a kezemet. – És ha Mandy ezért cserélte el a kisbabákat, vagy ha másvalaki tette, akkor ez azt jelenti, hogy Florence valószínűleg biztonságban van! Érti, mire gondolok?

Allen doktornő úgy néz rám, mintha egy kicsit félne tőlem.

– Bocsásson meg egy pillanatra, Alice – mondja. – Csak kiszaladok, és gyorsan megbeszélek valamit Vivienne-nel.

Ha egyáltalán érdekelne a véleménye, ellenezném, hogy azt Vivienne-nel ossza meg, és ne velem, de amióta tudom, hogy nem vagyok őrült, nem érdekel, mit mond, és az sem, hogy kinek. Figyelem, ahogy kisiet a szobából. Azt kívánom, bárcsak elmenne. Bárcsak mindhárman elmennének: ő is, Vivienne is, meg David is. Akkor elvihetném Picurt a The Elmsből, és soha nem jönnék vissza. David nem kínozhatna tovább. De tudom, hogy nem tehetek semmit csak úgy. Az emberek meglátnák a kocsimat. Meglátnának engem meg Picurt. Megtalálnának bennünket, és visszahoznának ide.

Hallom, hogy Allen doktornő az ajtó előtt beszélget Vivienne-nel.

– Nos? – kérdezi Vivienne. – Mi a véleménye?

– Ó, istenem! Attól tartok, van ok az aggodalomra – mondja Allen doktornő. Sem őt, sem Vivienne-t nem érdekli, hogy hallhatom őket. A jó részét továbbadja Vivienne-nek, amit mondtam neki. Rettenetesen érzés, mikor azt mondja, szeretném, ha Picur beteg lenne, mert az azt bizonyítaná, hogy Florence egészséges. Nem akarom, hogy bármi történjék bármelyik kisbabával vagy kisgyerekkel. Szerintem ez nyilvánvaló.

– Ezt nézze – mondja Allen doktornő Vivienne-nek. – Arra a kérdésre, „Milyen gyakran érzi, hogy nem tud helytállni?” azt jelölte be, hogy „Soha”. Ez az egyik legfontosabb figyelmeztető jelzés. Mindenki, akinek nemrégiben született gyermeke, néha úgy érzi, hogy nem tud helytállni. Ez természetes. Tehát azok, akik tagadják…

– …becsapják magukat – fejezi be Vivienne.

– Igen. És ebből még baj lehet. Ez a fajta tagadás túl nagy nyomást gyakorol az egyénre. Végül valahol engedni kell. Annyira sajnálom – fuvolázza Allen doktornő. – Alice-nek talán fel kellene keresnie egy terapeutát vagy tanácsadót. – Szívesen megtenném. Az én oldalamon állna; ez a terapeuták munkaköri leírásában szerepel. De Vivienne soha nem engedné, hogy egy profi lélekgyógyász karmai közé kerüljek. Úgy gondolja, hogy az ilyen emberek megpróbálják ellenőrizni mások gondolatait.

– …nagyon szilárdan rögzült hazugság – mondja Allen doktornő.

– Miből tudja, hogy hazugság? – kérdezi Vivienne.

A szívem vadul dobog. Mi történt az önbizalmammal, hogy olyan hálás vagyok a legapróbb jelért, hogy nem mindenki fordult ellenem.

– Kérdezhetek valamit, Allen doktornő?

– Természetesen.

– Florence-t születésétől fogva mesterségesen táplálták. Nem hajlandó szoptatni, tudja. A fenti kisbaba egészen elégedett ugyanazzal a Cow and Gate tejjel, amit Florence ivott. Ez azt jelenti, hogy valószínűleg Florence?

Bólintok. Jó kérdés. Vivienne nyílt eszű nő. Megpróbálja logikai alapon megoldani a problémát.

– Nos… – tétovázik Allen doktornő. – Az anyatejjel táplált csecsemők valószínűleg tiltakoznak, ha hirtelen üvegből kezdik őket etetni. Ám ha kezdettől üvegből evett…

– De számtalan tápszer van forgalomban, nem igaz? – kérdi Vivienne türelmetlenül. – A márkaváltás nem jelentene problémát?

– Talán igen, talán nem. A Cow and Gate az egyik vezető márka. És minden kisbaba más. Némelyik csak anyatejet fogad el, némelyik bármelyik márkát boldogan fogyasztja. Az a tény, hogy a baba megissza Florence szokásos tápszerét, nem bizonyít semmit.

Mintha Allen doktornő kínosan érezné magát. Valószínűleg azon töpreng, hogy a The Elms valamennyi lakója megháborodott.

Felbátorodom. Konkrét bizonyíték hiányában Allen doktornő és Vivienne teljesen elbizonytalanodnak. Lehet, hogy rémes állapotban vagyok, a férjem kínoz, kétségbe ejt a lányom helyzete, és a segítség reménye sem éltet, de legalább tudom az igazságot. Az az egy mellettem szól.

22

2003. 10.07., 14:00

Simon képtelen volt hozzászokni a börtönökhöz. Utált sorban állni a látogatókkal, ráadásul néhányukról biztosan tudta, hogy heroint csempésznek a börtönbe (néha még intim testrészükbe is behelyezték), hogy aztán a megfeleld időpontban átadják szerettüknek az asztal alatt. A smasszerek előtt se volt titok, de nem tettek ellene semmit. Csaknem mindnyájukat lefizették.

Simon az ilyen-olyan senkik vagy gengszterek félig felöltözött, alultáplált barátnőivel együtt várakozott. Csupasz lábuk márványos, lila a hidegtől. Magas sarkon tipegtek, vihogtak és sutyorogtak. Simon hallotta a zsernyák szót. Még egyenruha nélkül is kiszúrják az emberek.

A hosszú sorban állást motozás követte, aztán az összes látogatót rendőrkutyákkal szagoltatták végig. Végül beengedték, és Simon elindult a viharvert látogatócsarnokon át őfelsége Brimley Börtönének belső udvarára, ahol várta a szokásos műsor „Kibaszott zsernyák! Szemét! Kibaszott mocsok!” Minden oldalról rácszörgés kísérte. Az udvart cellák vették körül, és a herék mindig lelkesen kántáltak. Mi más örömük lett volna.

Simon mereven maga elé nézett, míg a biztonsági cellák blokkjához ért. A smasszer egy kopott, barna szőnyeggel borított, kis, mustárszínű szobába kísérte. A szokásos asztal két székkel. Kamerát erősítettek a falra, sötét, négyzetalakú üvegszeme lefelé bámult. Az asztalon vastag műanyag hamutartó. Bármelyik nyomozó, akinek volt egy kis érzéke, tudta, hogy nem érdemes dohány és cigarettapapír vagy egy doboz B&H cigaretta nélkül jönni, attól függően, milyen bőkezű akar lenni az ember. A herék elvárták, ahogy a pincérek elvárják a borravalót. Szabadon választóban kötelező.

Simon ideges volt és feszengett. A helyiség bűzlött az állott verejték és a még állottabb füst szagától. Emellett volt egyfajta sós, szexuális töltetű szaga is, amibe Simon nem akart belegondolni. Mocorgott a székén. Aznap reggel zuhanyozott, megpróbálta magát a környezet ellenére tisztának érezni.

Nézd, hová kerültél, mondta egy hang a fejében. Lelombozó arra gondolni, hogy ezt a mocskos környezetet, ahova tartozott, egy világ választotta el Alice Fancourt-tól, a The Elmstől. Maga elé képzelte Alice-t, milyen volt, amikor először látta. Egyenes derékkal állt az ívelt lépcső tetején, aztán a krémszínű szófára telepedett a nappaliban, hosszú, szőke haja szétterült a párnán. A hozzá hasonló embereknek nem lenne szabad megosztaniuk a bolygót azzal a szemét népséggel, aki itt végzi. Simon nem volt benne biztos, kire gondolt, Beerre vagy magára.

Charlie a nélkül utasította, hogy rápillantott, vagy akár csak elmosolyodott volna: faggassa ki Beert a gyilkos fegyverről és Laura Cryer kézitáskájáról. Akármit mondott is neki Proust négyszemközt, megtette a hatását. Teljesen megváltozott a hozzáállása, végre lelkiismeretesen kezelte az ügyet. David Fancourt neve mellé a Központi Nyomozó Hatóság táblájára szükségtelenül nagyméretű egyes került, és Charlie valóságos kiselőadást tartott az embereinek arról, milyen fontos újra átnézni az összes dossziét a Laura Cryer-ügyben. Simont nem lehetett bolonddá tenni. Feltételezte, hogy Proustot sem. Charlie csinált ilyet már máskor is, tökéletesen tette a dolgát, ugyanakkor éreztette, hogy szívvel-lélekkel mást gondol.

Éretlen, méltatlan. De legjobban az bosszantotta Simont, hogy úgy tűnt, ő lett Charlie ellenséges érzéseinek elsődleges célpontja. Nem értette, mivel haragította magára a lányt. Néhány alapvető észrevételt tett a Cryer-ügyben. Remélte, hogy megdicsérik, várta, hogy fogcsikorgatva, de elismerik, hogy éles vita bontakozik ki. Ehelyett Charlie rá se nézett. Úgy beszélt vele, mint egy súgógépről olvasó zombi. Sellers és Gibbs mintha észre se vették volna a változást; feléjük a csupa bűbáj és mosoly arcát mutatta, mintha ezzel is hangsúlyozni akarná a Simonnal kapcsolatos viselkedését.

Simon hallotta, hogy a nők irracionálisak, de azt hitte, Charlie kivétel. Tudnia kellett, hogy nem Simon miatt gorombította le Proust. Saját gondatlansága sodorta bajba, a sok ostobaság a csoportmegbeszélésen, amelyek inkább pletykának tűntek, mint a rendőri munka eredményének.

A büdös kis szoba ajtaja kitárult, és egy fiatal férfit nyomott be rajta egy még fiatalabbnak látszó smasszer. Pár másodpercig eltartott, míg Simon felismerte Darryl Beert. A copfját kefefrizura váltotta föl, és meg is hízott. Beer régebben sovány kis szemétláda volt, a külleme és a modora is egy izgatott, hulladékért kutató rágcsálóra emlékeztetett. Most kitelt az arca, és rendesebben nézett ki, olyasvalakinek, aki azzal tölti a szombat délutánt, hogy kerti bútorokat vesz, villanyfúrógépet és tűzgyújtó folyadékot a kerti sütéshez. Simon bemutatkozott. Beer vállat vont. Fütyült rá, ki a látogatója, vagy miért van ott egyáltalán. Simonnak ismerős volt ez a viselkedés; a zsernyák az zsernyák, és nem jó találkozni vele.

– Volna néhány kérdésem Laura Cryer meggyilkolásával kapcsolatban.

– Minősített súlyos testi sértés – javította ki Beer automatikusan, és összefonta szőrös karját a hasa előtt. A felsője túl rövid volt. Sápadt hája kibuggyant az öve fölött.

– Egy nőt leszúrni konyhakéssel. Aztán hagyni, hogy elvérezzen. Én ezt gyilkosságnak nevezem.

Beernek arcizma sem rándult. Simon előszedett egy doboz Marlborót és egy öngyújtót a zsebéből. Beer kinyújtotta a kezét, azt, amelyiken az UTÁL szót tetoválták az ujjperceire. Rágyújtott, hosszan, mélyen letüdőzte, aztán még egyszer.

– Maga tette? – kérdezte Simon.

Beer meglepetten nézett, aztán elvigyorodott.

– Viccel? – kérdezte. Simon a fejét rázta. – Bűnösnek vallottam magam, nem igaz?

– Mit csinált a kézitáskával? Mit csinált a késsel?

– Tud valamit Laura Cryerről, hogy mit dolgozott? – kérdezte Beer. Beszélgetős hangnemre váltott. – Ha élne, lehet, hogy megtalálta volna a rák gyógyszerét. A kutatócsoportja valamikor lehet, hogy megtalálja, hála annak, amit ő elkezdett. Tudta, hogy ő volt az, aki meggyőzte Morley Englandet, hogy negyvenmillió dollárt fektessen be a BioDiverse-be, hogy támogassa a munkát? Híres lehetett volna egy napon. Én is híres lehettem volna.

– Mit csinált a táskával és a késsel?

– Nem emlékszem. – Beer vigyorgott, elbűvölte, hogy keresztbe tesz a zsarunak. Kilátszó hasát megvakarta a SZERET feliratú kezén túlnőtt körmeivel. – Ki voltam akadva. Miért akarja most tudni?

– Emlékszik Laura Cryer leszúrására egyáltalán?

Beer hozzáállása begyújtotta Simon indulatának gyutacsát. Tűz ropogott a gyomrában. Beer miatt, vagy már eleve ott szunnyadt? Elképzelte magát, ahogy felkap egy tűzoltó készüléket, és a lángok ellen fordítja, miként azt Charlie egyszer tanácsolta neki.

– Gondolj a habra – javasolta. – Már maga a szó is tocsogósan hangzik.

Működött Lehetséges, hogy az értelmes ember, aki ezt tanácsolta, és a túlkoros, hülye csitri, aki a Központi Nyomozó Hatóság helyiségében szambázik, egy és ugyanaz az ember?

– Minden bizonnyal én tettem, nem igaz? – kérdezte szándékosan gúnyos hanghordozással Beer. Provokálni akarta a másikat. – Minden bizonyíték erre vallott.

Az arca hamuszürke. Simon szívesen bele is nyomta volna a hamutartóba.

– Ide figyelj, te szarházi. Egy anya és gyermeke eltűnt. A kisbaba még egy hónapos sincs. Ha megmondod az igazat, az talán segít megtalálni őket.

Gyerekkorában Simonnak egyszer kimosták a száját szappannal, mikor az anyja előtt káromkodott. Nemegyszer hallotta, ahogy a többi zsaru laza nemtörődömséggel használja a trágár szavakat. Az ő csúnya beszéde más volt: szándékos és jelentőségteljes. Üdítő. Élvezettel ízlelgetett minden szót, amely a szülei világán túleső dimenzióhoz tartozott.

Beer vállat vont

– Csak az idődet pazarolod, zsernyák. Szerintem az anya meg a gyerek már meghalt.

Simon mély lélegzetet vett. Nem igaz. Ezt gondolta Charlie is? Miért nem képes megkérdezni tőle? Alice még az eltűnése előtt rádöbbentette, hogy ha akarja, se tudja megvédeni az asszonyt. A halála megerősítené Simon önmagával kapcsolatos félelmeit. Csak akkor tudta száműzni gondolataiból az asszony csalódott arcát, ha abban bízott, hogy még él. Így képes volt felidézni magában Alice belé vetett, egykori hitét. Így még nyert egy kis időt. A történet még nem ért véget.

– Szerintem a következő történt – kezdte. – Az ügyvéded azt tanácsolta, hogy alkudj meg a váddal. Miután a DNS-minták egyeztek, cseszhetted. Azt mondta, ne valld magad bűnösnek a gyilkosságban, de ismerd el, hogy te tetted, mert egyetlen bíróság sem hinne egy ilyen szar alaknak, mint te. – Simon látta a feszengés szikráját fellobbanni Beer szemében. Még jobban nekiveselkedett. – A legtöbb ártatlan ember dühöngött volna, és bizonygatja az ártatlanságát. De ők középosztálybeliek, igaz? A társadalom féltett gyermekei. Ismerem a hátteredet. Olvastam az aktádat, Beer. Nélkülözés, csavargás, csonka család, szexuális zaklatás, ha ilyen életet éltél, és aztán az ügyvéd azt mondja, hogy le fognak sittelni valamiért, amit el sem követtél, hiszel neki, igaz? Mert pontosan ez a szarság szokott történni nap mint nap az olyan mocskokkal, mint te vagy.

– A magához hasonló szemetek teszik a mi életünket olyanná, amilyen.

Régi közhely, gondolta Simon, és azon töprengett, kik azok az „mi”, akikről a másik beszélt. Beer nőtlen, gyermektelen ember. A bűnöző alvilágra utalt, mintha csoportidentitás lenne, amiből egyesek büszkeséget meríthettek? Vagy az általánosabb értelemben vett alsóbb néposztályok?

Simon előrébb húzta a székét.

– Hallgass rám – mondta. – Ha nem te ölted meg Laura Cryert, én azt hiszem, tudom, ki tette. Egy elcseszett gazdag fiú, aki a gazdag mamájával él egy nagy házban. Neki segítesz abban, hogy megússza a gyilkosságot.

– Én nem segítek senkinek. – Megint komor maszkká változott az arca.

– A The Elms kertjében kétszer láttak a Laura halálát megelőző a hetekben. Mit kerestél ott?

– Hol?

– A The Elmsben. Ahol leszúrtad Cryert.

– Dr. Cryert, ha megengedi. Magának ő csak egy kibaszott holttest, igaz?

– Mit csináltál a The Elmsben?

Vállat von.

– Nem emlékszem.

– Ha aggódsz, hogy hosszabb lesz a börtönbüntetésed, mert hamisan vallottad magad bűnösnek, fölösleges – mondta Simon. – Valószínűleg elítélnek, de a már letöltött időt is beszámítják… Vagy az a lehetőség zavar, hogy túl korán kiengednek? Egészen szép számú ellenséget szereztél, mikor becsuktak, és egy csomó régi cimborádat feladtad, mi? Aggódsz, hogy talán nem maradsz túl sokáig egészben, ha kikerülsz innen?

– Tisztázzuk: te aggódsz, zsernyák. – Beer újabb cigarettára gyújtott az asztalon heverő csomagból. – Nem én.

Simon semmit sem tudott kiolvasni az arckifejezéséből.

– Akárki vadászik rád, még öt, hat vagy hét év múlva is itt lesz – mondta. – Szükséged lesz a védelmünkre, ha kiszabadulsz. Szóval én a helyedben… – Simon fogta a Marlborót és visszatette a zsebébe – elkezdenék gondolkodni, hogy miben segíthetünk neked.

A kilélegzett füstfelhő mögött Beer tekintete összeszűkült.

– Legközelebb, ha idejön, előtte tudja meg, ki volt Laura Cryer, és mit tett. Azért akarja, hogy segítsek, mert egy másik esetnél segíteni fog. Ennek semmi köze Laurához vagy hozzám.

Laura. Pedig nem is ismerte. Mennyi ideig tart, míg Mrs. Fancourt-ként fog gondolni Alice-re? Ami fontos és ami ismerős, két külön dolog.

– Maga szarik rá, mi az igazság, ugye? Csak arra kíváncsi, amit hallani akar.

– Miről beszél?

– És az összes pici zsernyák boldogan él, míg meg nem hal. Vége.

És úgy is lett. Akármilyen keményen próbálkozott is Simon, nem tudta meggyőzni Darryl Beert, hogy akár egyetlen egy szót is szóljon.

23

2003. október 1., szerda

Nyögve nyitom ki a szemem. Az ébredés a legrosszabb, megint fejest kell ugrani a rémálomba. David nincs az ágyban. Vivienne teljesen felöltözve áll az ajtóban, csinos, fekete nadrágkosztüm és szürke, magas nyakú póló van rajta. Arcán a szokásos, finom smink. Érzem a parfümjét, Madame Rochas. Piszkosnak, undorítónak érzem magam. Nem fürödtem, nem mosakodtam hétfő óta. Kiszáradt, cserepes a szám, a hajam összetapadt.

– Jobban érzed magad a kiadós alvás után? – kérdezi.

Nem válaszolok. Mintha részeg lennék. Nem tudom felemelni a szemhéjamat, túl nehéz. Rettenetes. Minden bizonnyal szörnyen nézek ki; pedig miután Allen doktornővel beszéltem, abbahagytam a Co-codamol tabletta szedését.

– Nem akarsz megfürödni? – kérdezi Vivienne, és elszántan mosolyog.

A fejemet rázom. Nem tudok kiszállni az ágyból, amíg ott áll.

– Alice, ez valamennyiünk számára nehéz, nem csak neked. Ettől eltekintve civilizált emberekként kell viselkednünk.

Hallom Davidet a gyerekszobában, élénken gügyög Picurhoz. A kicsi kacag. Száműzetésben érzem magam, mintha millió mérföldre lennék a boldogságtól.

– El akarom látni a kisbabát – mondom, és minden erőfeszítésem dacára kibukkannak a könnyeim. – David miért nem hagyja? A közelébe sem enged.

Vivienne felsóhajt.

– A kicsi jól van. És David aggódott miattad, ez minden. Alice, nem gondolod, hogy inkább magadat kellene rendbe hoznod? Rettenetes megpróbáltatáson mentél keresztül. – Együttérzése megzavar. – A hosszú vajúdás, aztán az életmentő császármetszés. Azt hiszem, túlságosan nagy nyomás nehezedett rád.

Ugyanezt mondta, amikor a szüleim halálát követő bajokról meséltem neki.

– Ne akard leküzdeni a szomorúságodat – mondta. – Öleld magadhoz. Barátkozz meg vele. Fogadd szeretettel. Hívd, hogy maradjon olyan hosszan, amilyen hosszan csak akar. Végül majd megtanulsz vele bánni.

Ez volt a legjobb tanács, amit kaptam: Működött, pontosan úgy, ahogy Vivienne mondta, hogy működni fog.

– Elviszem a kicsit magammal – mondja. – Felixet kitesszük az iskolánál, aztán vásárolni megyünk.

– Nem akarod velem meg Daviddel egyedül hagyni, igaz? Egyikünkben sem bízol.

– A kisbabák szeretik a friss levegőt – mondja Vivienne határozottan. – Jót tesz nekik. A fürdő meg neked tesz jót. Tényleg nagyon más lesz, tudod, ha megtisztulsz, fölveszel egy csinos ruhát. Ettől nem múlnak el a problémáid, de sokkal magabiztosabb leszel. Csak ha elég erős vagy, persze. Nem akarom, hogy túlságosan kimerülj, ha még nem állsz készen.

Azt hiszem, Vivienne azt akarja, hogy szeressem. Sőt úgy látja, jogosan várja el, hogy szeressem. Gondolkodásának előterében nem az áll, hogy bezárt a gyerekszobába, vagy aláásta a realitásérzékemet azzal, hogy magatehetetlen betegként kezelt, hanem mindaz a kedves, segítőkész dolog lebeg a szeme előtt, amit az évek során értem tett.

Az oldalamra fordulok, hogy ne is lássam. Most, hogy megértem, miből fakad az együttérzése, ostobának érzem magam, Vivienne azt szeretné, ha beteg lennék. Hát persze hogy azt szeretné. Akkor lenne nyugodt, ha kiderülne, hogy Florence nem tűnt el, hanem én zavarodtam meg. A jóindulatú Allen doktornőre gondolok, aki azt hitte, szeretném, ha Picur beteg lenne.

– Nos, akkor pihenj egy kicsit. – Vivienne elszánt, nem engedi, hogy apátiám hatással legyen rá. Lehajol és megcsókolja az arcomat. – Ég veled, drágám. Később találkozunk.

Lehunyom a szemem, és számolni kezdek magamban. Vivienne elviszi vásárolni Picurt. Mindenki kedve szerint jöhet-mehet, csak én nem. Mi lenne, ha én mondanám, amit az előbb Vivienne. Elviszem egy kicsit magammal. Természetesen megakadályoznák.

Amikor meghallom a bejárati ajtó csapódását és pár perc múlva Vivienne kocsijának motorját, kinyitom a szemem, és az órára pillantok. Háromnegyed nyolc. Elment. Kimászom az ágyból, és a lépcsőforduló felé botorkálok, úgy érzem, mintha évek óta nem jártam volna. Csupasz lábujjamat a kőszínű szőnyeg bársonyos gyapjújához dörzsölöm, és végignézek a hosszú folyosón, amelynek mindkét oldaláról fehér ajtók sora nyílik. Mintha álmot álmodnék, amelyben minden ajtó olyan szobába vezet, amelynek megvan a maga rendeltetése, célja, szerepe. Miért ilyen csöndes a ház? Hol van David?

Florence szobájának ajtaja nyitva áll. Azon töprengek, mennyire sürgős vécére mennem, vagy inkább osonjak be most a lányom szobájába, amikor nem figyelnek és ellenőriznek. Nem nehéz döntés.

Óvatosan belépek, mintha tiltott területen hatolnék át, és az üres bölcsőhöz megyek. Fölé hajolok, és beszívom az újszülött-illatot, ezt a csodálatos, friss szagot. Meghúzom a bölcső fölött függő mosolygó nap zsinórját és megszólal A szivárvány fölött dallama, összeszorul a szívem. Csak abban reménykedem, hogy Florence közel sem szenved annyira, mit én.

Kinyitom a beépített szekrény ajtaját, és végigsimítom a frissen mosott babaruhákat, a rózsaszíneket, sárgákat és fehéreket, a bolyhos pamut- és gyapjúrétegeket: olyan puhák, amilyennek a felhőket képzeli az ember. Az ilyen optimista, örömteli látványnak örömöt kellene okoznia, de Florence távolléte miatt épp ellenkező hatást vált ki.

A kétségbeeséstől feszülten becsukom a szekrényajtót. Mennem kellene. Attól, hogy itt vagyok, még rosszabbul érzem magam, de valahogy a sürgető érzés dacára sem tudom magam rávenni, hogy kimenjek a fürdőszobába. Ez a szoba a bizonyítéka, hogy van egy drága leánykám. Ez köt Florence-hez. Leülök a sarokban álló hintaszékbe, ahol valamikor bolond módon arról képzelegtem, hogy sok órát töltök majd vele. Magamhoz ölelem és megsimogatom Montyt, Florence ennivaló, lógó fülű kis nyusziját. A gyermekem iránti vágyakozás ott remeg a bőröm minden idegvégződésében.

Végül nem bírom tovább. Az ajtót nyitva hagyom, ugyanabban a szögben, ahogy találtam. Aztán eszembe jut, hogy senki sem tiltotta meg, hogy ide jöjjek. Paranoiás lettem?

– Halló! – kiáltom a lépcsőfordulóról. – David? – Semmi válasz. Elfog a pánik. Mind elmentek. Egyedül vagyok. Mindig egyedül voltam.

– David? – kiáltok megint, ezúttal hangosabban. Nincs a fürdőszobában. Éppen fel akarom emelni a vécé fedelét, amikor észreveszem, hogy tele van a kád. Se hab, se fürdőolaj nincs benne, csak víz. Vivienne is meg én is illatosított fürdőszereket töltünk a kádba az üvegekből, bár az ő adalékai lényegesen drágábbak, mint az enyémek. Ez a fürdőkád a kedvencem. Nagy, régi, zománcozott, az egészséges fog színére emlékeztető krémfehér színű. Két ember is könnyedén elfér benne. David meg én időnként együtt használjuk, mikor Vivienne bizonyosan legalább egy órát távol van. Használtuk, javítom ki magamat.

Töprengve összevonom a szemöldökömet. Nem is tudtam, hogy ha David fürdőt vesz, utána nem engedi le a vizet, és nem mossa ki a kádat. Vivienne ezt modortalanságnak tartja. Belenyúlok a vízbe. Hideg. Aztán észreveszem, hogy tökéletesen tiszta. Szappan nem érintette, biztos vagyok benne. Miért fürdene David szappan nélkül, és hagyná itt a vizet?

Hangos csattanást hallok a hátam mögül. Riadtan fordulok hátra. David vigyorog rám. Becsapta az ajtót, és farmerjába dugott kézzel nekitámaszkodik. Arckifejezéséből látom, hogy egyenesen besétáltam a csapdába. Az ajtó mögött várakozhatott. Hogy valamikor lecsapjon rám.

– Jó reggelt, drágám – mondja gúnyosan. – Engedtem neked vizet. Szép tőlem, azt hiszem, ilyen körülmények között.

Megriadok. Kegyetlenségében van valami gyerekes felelőtlenség. Ez váltotta föl az előző napok keserű dühét. Akármit is jelent, csak rossz lehet. Akár azt, hogy kevésbé törődik velem, mint régen, vagy véletlenül rájött, hogy kétségbeeséséből és zavarodottságából fakadó, elszánt szadizmusa mennyire a kedvére való.

– Hagyj békén – mondom. – Ne bánts.

– Ne bánts – utánoz engem. – Csodálatos! Csak megengedtem neked a vizet, úgyhogy kellemes, hosszú, megnyugtató áztatásnak nézel elébe.

– Ez jéghideg.

– Irány a kád, Alice. – A hangját fenyegetés csipkézi.

– Nem! Vécére kell mennem.

Beszéd közben jövök rá, hogy mennyire sürgős.

– Nem akadályozlak meg.

– Míg itt vagy, nem megyek. Menj ki, és hagyj békén.

David ott marad, ahol volt. Egymásra meredünk. Szemem teljesen száraz, az agyam tompa és üres.

– Nos? – mondja David. – Csak tessék.

– Baszd meg! – csak erre tudok gondolni.

– Ó, ez nagyon finom modorra vall.

Nincs más választásom, mivel nem vagyok elég erős, hogy kipenderítsem a fürdőszobából. Beleim tartalma mind vízzé változott. A vécé felé indulok. David váratlanul megmozdul. Villámgyors. Elém ugrik, nem enged tovább.

– Sajnálom – vigyorog. – Nem éltél a lehetőséggel.

– Micsoda? – Nem hiszem el, hogy hirtelen felindulásból cselekszik. Bizonyára kitervelte ennek a rémálomnak minden jelenetét, minden szavát. Kizárt, hogy ötletszerűen teszi egyre megalázóbbá helyzetet. Erre senki se képes.

– Rondán beszéltél velem. Egyenesen takarodj a kádba.

– Nem. – A tenyerembe szorítom a körmömet. – Nem megyek! Menj az útból, és hagyj a vécére menni.

– Tudod, tehetnék lépéseket az irányba, hogy többé soha ne láthasd Florence-t – mondja nyugodtan. – Nem lenne nehéz. Egyáltalán nem.

– Ne! Kérlek, ne tedd! Ígérd meg, hogy nem teszed!

Rettegés árad szét az ereimben, és terjed szét testem minden sejtjében. Úgy tűnik, komolyan gondolja.

– Több kárt tehetek benned, mint te bennem, Alice. Sokkal többet. Ezt ne feledd. Képes vagyok rá, és meg is teszem.

– Tehát elismered, hogy tudod, hol van Florence? Hol van, David? Kérlek, mondd meg! Biztos helyen van? Hova rejtetted? Kivel van?

Csöndben vizsgálja a körmeit. Sikítani szeretnék, és a falhoz csapni a fejét. A férjem személyisége ebben az új, szörnyűséges inkarnációban szilárdult meg. Magára öltötte a szadista szerepkörét, és élvezi. Talán erről van szó. A világban tapasztalható atrocitásokra gondolok, és azokra, akik elkövették. Kell lennie valamiféle magyarázatnak. Mindig, mindenre van magyarázat.

Nem tehetek róla, de még most is reménykedem, hogy váratlanul véget ér ez a rémálom. Talán tényleg megőrültem. Elképzelem Davidet, mintha egy természeti katasztrófa egyetlen túlélője lenne, amint azt mondja: „Nem is tudom, mi ütött belém.” Valószínűleg megbocsátanék neki, ha így lenne, és időlegesen valami destruktív erő kerítette volna hatalmába. Mindaz a szeretet, amit valaha éreztem iránta, még bennem van, hullámzik a felszín alatt, gondolataim textúráját alapvetően befolyásolja, mint az egyenetlen régi tapéta az új réteg alatt.

Csak péntekig kell kitartanom. Most, hogy David ilyen rettenetesen megfenyegetett, addig nem kockáztatok semmit. Fel kell áldoznom a büszkeségemet és méltóságomat, ha az az egyetlen módja, hogy megvédjem Florence-t. A lábam reszket. Zubog a testemben az adrenalin. Szenvedek a hólyagom és a beleim miatt.

– Rendben – mondom. – Ne bántsd Florence-t. Mindent megteszek, amit mondasz.

Undorodva húzza fel az orrát.

– Bántani őt? Csak nem képzeled, hogy bántanám a saját lányomat?

– Nem. Sajnálom. Elnézést kérek mindenért. Mondd meg, mit tegyek.

Úgy tűnik, egyelőre kiengesztelődött.

– Vedd le a hálóruhádat, és húzzál a kádba – mondja lassan és szándékolt türelemmel, mintha imbecillis lennék –, és maradj ott, ameddig mondom.

Engedelmeskedem, egy dalt dúdolok magamban, hogy elvonjam a figyelmemet arról, ami történik. Second-Hand Rose, ez az egyik dal, amit anyám szokott énekelni, mikor kicsi voltam. A lábam, a bokám és a lábszáram fáj a hidegtől, amikor belépek a vízbe. David utasít, hogy üljek le. Engedelmeskedem, és a szívem megremeg a sokktól. A jeges víz úgy hat a testemre – ezt Davidnek is tudnia kellett –, ahogy arra számítottam. A fájdalom és a megalázottság érzése úgy borít el, hogy egy pillanatig levegőt sem tudok venni. Életemben először megértem, miért akarnak az emberek néha meghalni.

David hangja, mintha nagy távolságból szólna.

– Undorító vagy – mondja. – Nézz végig magadon. Nézd meg, mit műveltél. Még soha nem láttam ilyen mocskot életemben. Mit tudsz felhozni mentségedre?

– Sajnálom – dadogom, a fogam vadul vacog.

Fölöttem áll összefont karral, lenéz rám, csóválja a fejét, ciceg, szórakozik a szégyenemen.

– Minek is vettelek feleségül. Mindig csak a második voltál Laura után. Tudtad?

– Kérlek, hadd szálljak ki – suttogom görcsösen. Fázom. Fájdalmasan.

– Azt akarom, hogy ismerd be, hazudtál Florence-szel kapcsolatban – rendelkezik David. – Azt akarom, hogy mondd el anyának és a rendőrségnek, hogy kitaláltad az egész sztorit. Megteszed?

A két térdem közé temetem az arcomat. Azt kéri, hogy tegyem meg az egyetlen dolgot, amit nem tehetek meg, de annyira rettegek attól, hogy nemet mondjak, mert mi van, ha ennél is rosszabb büntetést ró ki, mi van, ha beváltja a fenyegetését, és nem láthatom többé Florence-t. Gyanítom, hogy David számára a fenyegetés jelenti a gyönyört, de nem vállalhatom a kockázatot.

Sóhajtva leül a lecsukott vécétetőre.

– Nem vagyok erőszakos ember, Alice. Kezet emeltem rád valaha? Erőszakosan, úgy értem?

– Nem.

– Nem. Nem vagyok híján a józan észnek. Nem akarom ezt tenni veled, de nem hagysz más választást.

Ebben a modorban folytatja egy darabig, indokolja a cselekedeteit, időnként félbeszakítja, sérteget és kigúnyol. Mikor felhúzom a térdemet a mellkasomhoz, közli, hogy az tilos. Ki kell nyújtanom a lábamat a kád alján. Nem takarhatom el a mellemet a karommal. Teszem, amit mond, de ezen kívül igyekszem nem meghallani, amit mond. Az érzéketlen, basáskodó embert hallom, akit az anyja éveken keresztül elnyomott. Látom magam előtt a karóhoz kötött virágot, amelyik csak az előírt irányban növekedhet. Ez David. És most dagonyázik a hatalomban, tömi magába, mint az éhező, aki attól tart, hogy talán ez lesz az egyetlen alkalom, hogy jóllakjon.

Nem tudom, mennyi ideig kényszerített, hogy a jeges, mocskos vízben üljek. Deréktól lefelé alig éreztem valamit, a lábam kísérteties kék színt vett föl. Állatnak éreztem magam, rosszabbnak, mint az állat. Megszégyenültem. Az én hibám, hogy ez megeshetett velem. A legtöbb emberrel nem történik ilyesmi, másokkal. Az alacsony rendűek legalja vagyok. Nem tudom megvédeni a saját lányomat.

Végül David felsóhajt, kinyitja a fürdőszoba ajtaját, és azt mondja:

– Nos, remélem, tanultál valamit ebből a tapasztalatból. Legjobb lesz, ha rendbe hozod magad. És a fürdőszobát is takarítsd ki. Ne feledd, hogy vendég vagy az anyám házában.

Fütyörészve hagyja el a helyiséget.

24

2003. 10.08., 14:40

Simon a Silfordba vezető úton hajtott kifelé Spillingből, aztán Silfordból a fehér, fából készült, fekete betűs feliratokat követte egészen Hamblesfordig, a faluig, ahol Laura Cryer szülei éltek. Másfél órával előbb hagyta el a Központi Nyomozó Hatóság épületét, mint kellett volna. Inkább Cryerék háza előtt várakozott, mint hogy újabb percet töltsön Charlie társaságában.

A lány egész délelőtt gyötörte.

– Fogadjunk, hogy hatalmas dudája és csinos, feszes segge van – töprengett Suki Kirsonon, Sellers barátnőjén. – És ne tagadjuk, Staceynek két gyereke van. Sellers valószínűleg úgy lötyög benne, mint savanyú uborka a postás táskájában.

Simon felismerte a veszélyt Charlie hangjában. Amikor a beszélgetés anatómiai síkra terelődött, idejét látta, hogy szedelőzködjön. Charlie szándékosan úgy beszélt a női testrészekről, hogy attól Simonban felment a pumpa. Attól tartott, Charlie ilyen kerülő úton akarja emlékeztetni a Sellers buliján tanúsított gyáva húzására.

Ha a közeljövőben nem lesz normálisabb, jelezni kell a dolgot Proustnak. Charlie-nak főnökként kellett volna viselkednie, de dühe és szarkazmusa megakadályozta, hogy a munkájára koncentráljon. Folyamatosan a rohadt tűzoltó készülékre kellett gondolnia és a nedves habra, nehogy szájon kapja vagy képen törölje Charlie-t. De idáig azért csak nem fajulhat a dolog, reménykedett. Miért éppen most jött rá? Simon nem értette, miért romlott meg hirtelen a kapcsolatuk Charlie-val. A legutóbbi időkig bármi feszültség lobbant is fel közöttük, azért jó barátok maradtak. Ha alaposan megfontoljuk, Charlie jószerint Simon egyetlen barátja volt. Nem akarta elveszíteni. Akkor ki marad neki? Sellers és Gibbs? Vajon mennyire zavarná őket, ha soha nem látnák többé?

Charlie diadalmámorban úszott, amikor kiderült, hogy Simon képtelen volt bármit kiszedni Darryl Beerből.

– Jaj, szegényke! Megpróbálta helyrehozni az igazságszolgáltatás tévedését, de az a csúnya here nem hagyta. Tudod, hogy az emberek röstelkedve hangoztatják: „Nem megmondtam?” Nos, én épp ellenkezőleg. Kifejezetten örülök, amikor igazam van.

Simon nem bánta, hogy első látogatása Brimleyben sikertelennek bizonyult. Nem adta föl a reményt, hogy Beer végül beszélni fog, ha már kielégült Simon megizzasztásából.

David Fancourt alibije szilárd volt. Alice-szel együtt Londonban nézte meg Az egérfogót. Számos tanú vallotta, hogy mindketten egész este a színházban voltak. Simonnak feltűnt, hogy csaknem túlságosan is jó az alibi, főleg, ha az ember egyszer komolyan kezd gondolkodni rajta. Azon töprengett, amikor leparkolt a Hamlesford falu háborús emlékműve melletti füves terecskénél, hogy vajon a darabot nem jelképes jelentése miatt választották-e. David Fancourt okos ember. Bonyolult számítógépes játékokat tervez, abból él. Haragtartó, ezt Simon a saját szemével is látta. Egyfajta gunyoros gesztusnak is tekinthető, hogy a menyasszonyát éppen egy híres krimi előadására viszi azon az estén, amikorra elintézte, hogy valaki meggyilkolja a feleségét.

Elképzelhető, hogy Darryl Beer volt a bérgyilkos? Lehet, hogy Beer és Fancourt egyformán bűnös? A legszívesebben megkérdezte volna Charlie-t, mit szól az elméletéhez, azonban e percben túl feszült a kapcsolatuk. Ehelyett megpróbált telepatikus kapcsolatba lépni Alice-szel. Nem hitt ebben a hülyeségben, de mégis… Néha úgy érezte, ott van mellette láthatatlanul, csöndben figyel, azon töpreng, meddig tart még, amíg Simon megmenti őt és a lányát. Alice erősnek hitte Simont, vagy legalábbis kezdetben annak hitte. Csak meg kell találnia Florence-t, és akkor az asszony majd látni fogja, hogy nem becsülte alá. Ha arra gondolt, hogy Alice mit mond majd neki, ha rátalál, olyan izgatott lett, mintha rajtakapták volna.

Laura szülei egy kis fehér házikóban laktak a hentesbolt mellett. Nem volt előkertjük. Csupán egy keskeny járda választotta el a házuk elejét a falun áthaladó főúttól. A kis ház zsúpfödelét hajhálóra emlékeztető valami borította. Simon kopogott a fekete fakopogtatóval, és várt. Mindig elfogódott volt az ehhez hasonló pillanatokban. Kicsit félt, amikor először találkozott ismeretlenekkel. A neveltetéséből fakadóan nehezen barátkozott. Úgy nőtt fel, hogy látta, amint az anyja megdermed, valahányszor megszólalt a csengő, hacsak nem a papot várták vagy egy közeli rokont.

– Ki lehet az ilyenkor? – rezzent össze az anyja, szemét tágra meresztve az ismeretlentől való félelemtől.

Amíg Simon a szüleivel élt, soha nem hívhatta meg a barátait teára. Anyja azt hitte, hogy az evés túlságosan intim dolog ahhoz, hogy mások jelenlétében folytassák. Mikor még túl fiatal volt a stratégiai gondolkodáshoz, Simon nem hitte, hogy ezt az osztálytársai elől el kellene titkolni, akik mihelyt megtudták, rögtön cukkolni kezdték. Most, felnőttkorában megértette, hogy Kathleen egyáltalán nem segített rajta azzal, amikor így nevelte, de Simon nem tudott rá haragudni. Túl gyöngének tartotta az anyját, hogy a szemére hányja a hibáit. Kamaszkorában Simon elfojtotta frusztrációját, és engedményeket tett az anyjának, bár ez volt életének az a szakasza, amikor egy barátságtalan pillantás vagy megjegyzés miatt is dührohamot kapott, tört, zúzott, verekedett; az iskolában egyik büntetést a másik után kapta. Ha nem ő lett volna a legkitűnőbb tanuló az évfolyamában, kirúgták volna, ebben bizonyos volt.

Kathleen aznap reggel is felhívta a mobilján, hogy megtudakolja, elmegy-e vasárnap ebédre. Hogy előző héten is náluk volt, az nem számított. Nem volt kibúvó. Sosem csökkent a nyomás.

Pár pillanattal később Cryerék bejárati ajtaja kinyílt, és egy hordómellkasú, bifokális szemüveges, középkorú férfi nézett farkasszemet vele, kerek nyakú, golfemblémás pulóverben, egyenes szabású nadrágban és papucsban.

– Waterhouse rendőrnyomozó? Roger Cryer vagyok.

Simon megszorította a felé nyújtott kezet.

– Kérem, fáradjon be – mondta Cryer. – A feleségem éppen teát készít. Már itt is van. – Erős lancashire-i akcentussal beszélt.

Maggie Cryer húsz évvel idősebbnek látszott a férjénél. Simon úgy tippelte, hogy a férfi hatvanéves lehet, a nő nyolcvan. Laura anyja nem volt magasabb százötven centinél. Sovány, ízületi gyulladástól eltorzult kezében teatálca billegett. Zöld nejlonruhát, barna harisnyát és kék papucsot viselt.

– Parancsoljon egy csésze teát – bizonytalanul leeresztette a tálcát az előtte álló kis asztalra. Helyet foglalt a férje mellett egy kis fonott szófán, szemközt Simonnal, ő is fonott széken ült. Nyikorgott, és kényelmetlen volt.

– Remélem, nem tart soká – mondta az asszony. – Ez még ennyi idő múltán is komoly megpróbáltatást jelent nekünk. Telefonhívás a rendőrségtől…

– Megértem, Mrs. Cryer. Sajnálom. De attól tartok, szükség van rá.

A kandallóban égett a tűz, amitől a helyiség elviselhetetlenül meleg lett. Cryerék otthonában, mint sok régi házikóban, a kisméretű ablakok miatt nappal is félhomály uralkodott. A sötétségtől és a lobogó lángoktól Simon úgy érezte, mintha barlangban lenne. Laura három bekeretezett fényképe állt a kandallón. Felixről egy se.

– Hallottuk a hírekben, hogy az új felesége eltűnt.

– Roger – figyelmeztette Maggie Cryer.

– És a kisbaba. Ezért van itt?

– Igen. Újból átnézzük Laura esetét – mondta nekik Simon.

– De azt hittem, megoldották az ügyet – mondta Mrs. Cryer. – Akkor azt mondták nekünk. Hogy… minden bizonnyal ez a Beer nevű tette. Ezt mondták nekünk.

Duzzadt ujjaival a ruhaujját tépkedte.

– Ha feltehetnék néhány kérdést – mondta Simon az alkalomhoz illő megnyugtató hangon. Így hallgatná ki a saját anyját is, bár a gyöngédsége puszta időpocsékolás. Maggie Cryert nem lehet megnyugtatni, ő semmit se vesz készpénznek. Simon akármekkora összegben fogadna, hogy Laura anyjának élete állandó izgalomban telik. Vajon csak a gyilkosság óta, vagy mindig ilyen volt?

– Nem kér teát? – kérdezte Simont.

– Köszönöm, nem.

– Elfelejtetted a tejet, drágám – mondta a férje.

– Tényleg, nem szükséges – erősködött Simon. – Nem akarok kellemetlenséget okozni.

– Nekem is elkelne egy kis tej – mondja Cryer.

– Ó, már hozom is – ugrott fel Maggie, és kisietett a szobából.

Amikor kiment, a férje előrehajolt.

– Magunk vagyunk – mondta Simonnak. – A feleségem előtt nem beszélhetek, mert felizgatja magát Maga David Fancourt-ra kíváncsi. Először Laurát meggyilkolták, majd a második felesége és az újszülött is eltűnt. Túl sok a véletlen, ugye? És miért ölte volna meg Darryl Beer Laurát? Miért? Laura egyszerűen odaadta volna neki azt a rohadt táskát, ha megtámadja. Biztosra veszem, hogy nem fajultak volna el a dolgok. Okos lány volt.

– Mondott erről valamit a rendőrségnek akkoriban?

– A feleségem nem hagyta. Azt mondta, hogy bajba kerülhetünk, ha olyasmit állítunk, ami nem igaz. De tíz esetből kilencben az áldozat ismerte az elkövetőt. Tíz esetből kilencben – hallottam, hogy egy szakértő ezt mondta a tévében.

– David Fancourt miért akarta volna megölni Laurát? – kérdezte Simon, és remélte, hogy a saját elméletét hallja a másik szájából is.

Roger Cryer kérdőn nézett rá, mintha ez a kérdés több másikat is a felszínre hozott volna. A Culver Valley-i rendőrség kompetenciájával kapcsolatos kérdéseket, gondolta Simon keserűen. Igen, természetesen nyilvánvaló a válasz – mindenki számára, kivéve Proustot, Charlie-t, Sellerst, Gibbst és a többieket.

– Felix gondnoksága miatt – mondta Roger Cryer. – És bosszút akart állni a sérelemért, amit Laura okozott neki. Laura elhagyta. Fancourt nem viselte valami jól. Azt hiszem, eléggé összetört.

Simon leírta a jegyzetfüzetébe. Ez nem egészen egyezik azzal, amit Vivienne és David Fancourt adott elő Charlie-nak. Mit mondott a csoportmegbeszélésen? Testileg visszataszítónak és unalmasnak találta a feleségét. Megkönnyebbült, amikor megszabadult tőle. Ez az, szóról szóra. Simon memóriája megbízhatóbb, mint Roger Cryer vagy David Fancourt. Akkor itt valami ellentmondás van.

– Honnan tudja, hogy összetört?

– Vivienne Fancourt mondta, David anyja. Minden tőle telhetőt megtett, hogy meggyőzze Laurát, adjon még egy esélyt a férjének. Még ide is eljött, hogy velünk beszéljen, hátha mi meg tudjuk győzni. Ő és Laura soha nem szerették egymást. Miért igyekezett annyira meggyőzni Laurát, hogy próbálja meg még egyszer, hacsak nem David miatt? Látta, mennyire elkeseredett a fia, és mint a legtöbb anya, megtett mindent, amivel segíthet. De nem jött össze a dolog. Laura mindig a saját feje után ment. Amikor eldöntött valamit, semmi se másíthatta meg az akaratát.

– Itt is vagyok – Maggie Cryer visszatért egy kis kék kancsóval. Elkezdte kitölteni a teát, három csészével, bár Simon udvariasan elutasította.

A férje úgy nézett, mintha küzdene, nehogy kimondjon valamit. Nemsokára elveszítette a harcot.

– Bosszú. – Bólintott. – David hajlamos rá. Laura halála után problémát jelentett, hogy Maggie meg én láthassuk Felixet – mondta.

– Ó, Roger, kérlek, hagyd abba. Mire jó ez?

– Tudja, mikor láttuk utoljára Felixet? Két éve. Már nem zavar. Úgy teszünk, mintha nem lenne unokánk. Felix az egyetlen. De a végén elszakítottak minket egymástól. Laura halálát követően egyik napról a másikra minden megváltozott. Szó szerint egyik napról a másikra. Megváltoztatták a nevét Felix Cryerről Felix Fancourt-ra, elvitték a gyerekszobából, amit szeretett, ahol tényleg boldog volt, otthon érezte magát, és bevágták egy rohadt, procc iskolába. Olyan volt, mintha David és Vivienne megpróbálták volna Felixet valaki mássá változtatni. Mi csak pár havonta egyszer láthattuk, pár órára. Egyedül nem is maradhattunk vele. Vivienne mindig elkísérte, felügyelt rá. És annyira sajnált bennünket.

Roger arca egyre vörösebb lett, ahogy beszélt. A felesége lehunyta a szemét, és várta, mikor fejezi be. Merev testtartása elárulta, hogy védekezik férje szavai ellen.

Simon egyre tanácstalanabb lett, ahogy hallgatta. Charlie szerint Vivienne Fancourt ugyanezt állította Laura Cryerről, hogy megpróbálta Felixet távol tartani David családjától, hogy nem engedte, hogy felügyelet nélkül találkozzanak vele. Lehetséges, hogy David ugyanazt tette Laura szüleivel a felesége halála után? Cryerék és Fancourt-ék harcának látta az egészet, amely Felixért folyik?

– Megpróbáltunk beszélni Daviddel, még könyörögtem is – folytatta Roger Cryer. – De az az ember kőből van. Akármit kértünk, nemet mondott. Nem mondta, miért.

– Említette, hogy Vivienne Fancourt, úgy tűnt, sajnálja magukat – szólt közbe Simon. – Hogy érti?

Maggie Cryer megrázta a fejét, mintha túl nagy megpróbáltatás lenne erről beszélni.

– Tudta, hogy szeretnénk többször látni Felixet, és hogy David nem engedi – felelte Roger. – Nyilván megsajnált minket. Folyton mondogatta, biztosan nagyon nehéz nekünk, de valahányszor szóba hozta, mindig nehezebb lett. Különösen amikor megállás nélkül arról beszélt, hogy mi mindent csinálnak együtt Felixszel.

– Ezért adtam föl – suttogta Maggie. Reszketett a keze. Simon észrevette, hogy a kézfejét barna foltok borítják. – Mert Felixet látni olyan volt, mintha a lányomat látnám, és… – összerezzent. – Mindig belebetegedtem. Néha több napra is. Az utolsó csepp az volt, amikor elújságolta, hogy Felix anyának kezdi nevezni. Ezek után egyszerűen nem bírtam tovább.

– Nagyon érzéketlen volt e téren – mondta Roger Cryer, megveregetve a felesége sovány karját. – Csaknem ugyanakkor közölte, hogy aznap reggel emlékeztetnie kellett Felixet, hogy kik is vagyunk valójában. Elfelejtett bennünket, olyan régen látott. Rájött, hogy milyen rosszul hangzik, és bocsánatot kért, de hát nem kellett volna elmondania, nem igaz?

Simon meglepődött, amikor Maggie felháborodottan horkant egyet, és ellökte a férje kezét, mintha csak egy pókot söpörne le az öléből.

– Roger rémesen naiv, amikor valakinek a jellemét kell megítélni – közölte dühösen. – Főleg, ha nőkről van szó. Még hogy érzéketlen! Szándékosan mondta. És sok más dolgot is. Egyáltalán nem sajnált minket.

– Miről beszélsz? – nézett a férje ámulva. – Igenis sajnálta. Végig ezt mondta.

– Mert tudta, hogy ezzel gyötörhet minket a legjobban. És képtelenség bebizonyítani, hogy szándékosan gonosz.

– De ön úgy gondolja, hogy az volt? – jött zavarba Simon.

– Természetesen. Ha az ember véletlenül mond valami bántót, akkor a továbbiakban igyekszik nem kimondani, igaz? Nem mondja folyton ugyanazt a dolgot ugyanannak az embernek vagy embereknek. Ha egy olyan okos hölgy, mint Vivienne Fancourt újra meg újra bántó megjegyzéseket tesz, akkor szándékosan teszi, igen.

Simon Maggie kezére pillantott. Ökölbe szorítva tartotta az ölében.

25

2003. október 1., szerda

A fürdőkád makulátlan. Senki nem fogja megtudni. Megelégedéssel tölt el, hogy nem ragyoghatna fényesebben. Le kell zuhanyoznom, testem minden négyzetcentiméterét lecsutakolni, ha újból tisztának akarom érezni magam.

Két nagy fürdőlepedőt tekerek magam köré, és a hálószobába sietek. A szekrényem ajtaja nyitva, a kulcs a zárban. Egy buggyos nadrágot és egy pulóvert választok. Tökéletesen illenek rám. Gyűlölöm magam a nevetséges hála miatt, ami eltölt. A legtöbb ember számára természetes, hogy kiválaszthatja a saját ruháját. Nem állít meg semmi, hogy kisétáljak a The Elms főbejáratán, és soha ne térjek vissza. Semmi, kivéve David fenyegetését: Tudod, tehetnék lépéseket az irányba, hogy többé soha ne láthasd Florence-t.

Megszólal a telefon, összerezzenek. Biztosra veszem, hogy Vivienne hív, hogy engem ellenőrizzen. Töprengek, nem kellene-e felvennem, amikor meghallom David hangját odalent. Először túl halkan beszél ahhoz, hogy meghalljam, mit mond. Amikor felemeli a hangját, hallom, hogy dühös: sokkal inkább a saját véleményét akarja kifejteni, semhogy a másik véleményére lenne kíváncsi, akárkivel beszél is. Ez nem lehet Vivienne.

– Pontosan tizenéves fiúknak, és garantálom, hogy imádni fogják. Nem. Nem, mert nem így dobjuk piacra. Nem, pénteken nem lehet. Csak mert nem, világos? Hát mi azzal a gond, ha most rögtön megbeszéljük?

Russell. David üzlettársa.

Van egy lehetőségem. Megdermeszt a gondolat. David legalább tizenöt percig telefonálni fog. A Russell-lel folytatott beszélgetései hosszasak, különösen ha vitáznak. Soha nem mondta el, min vitatkoztak.

Vivienne hálószobájába lopózom és kinyitom az ajtót. Az ágy, mint mindig, be van vetve. A lila ágytakarón egyetlen ránc sincs. Négy, Felixről készült fénykép áll az öltözőasztalon, kettőn Vivienne-nel van. A szoba átvette a krém illatát, amit esténként ken az arcára. Látom a fehér, hímzett, kínai körömcipőhöz hasonlatos papucsot az ágy alatt, csinosan egymás mellé helyezve, mintha bennük állna. Megborzongok, félig-meddig azt várom, hogy elinduljanak felém.

A telefonom. Ezért jöttem be. Kirángatom magam a babonás képzelgésből, az éjjeliszekrényhez megyek, és kihúzom a fiókját. Ott van, ahol tudtam, hogy lennie kell. Kikapcsolva. Ha megbolondultam, mint ahogy mindenki gondolja, honnan tudnám, hogy itt kell lennie? Vivienne azt mondta, a konyhában van.

Bekapcsolom, és felhívom Simon Waterhouse-t a mobilján. Leírta a telefonszámát, amikor legutóbb találkoztunk, bár vonakodva, mert a rendőrségen kellene keresnem. Összetéptem a papírt, de megjegyeztem a számot. Susogva üzenetet hagyok neki, mondván, hogy holnap ismét találkoznunk kell a Chompersben, mert sürgősen beszélnem kell vele. Ezúttal sikerül közös hangot találnunk, mondogatom magamnak. Meggyőzöm és hinni fog nekem, szövetségesek leszünk, és segíteni fog nekem. Megtesz mindent, bármit kérek tőle.

Visszamegyek a folyosóra, álldogálok pár pillanatig a lépcsőfordulónál, hogy ellenőrizzem, David beszél-e még Russell-lel. Igen. Már nem értem a szavakat, túlságosan halkan beszél, de a hangjának megvan az a lendületes párbeszédjellege, amiben reménykedtem. Biztos vagyok benne, hogy egyelőre nem fejezik be.

Tudom, hogy vissza kéne tennem a telefont Vivienne fiókjába, nehogy felébresszem a gyanúját, de nem tudom rászánni magam. Meg kell tartanom. A függetlenségem jelképe. Hadd higgye Vivienne, hogy szobájának átkutatása és a lopás az őrültségem, a betegségem újabb tünete.

Kínzóm az agyamat, hova rejthetném a telefont. Ha visszateszem a kézitáskámba, Vivienne kiveszi, ahogy már megtette. Csak egy helyiség van a házban, ahová Vivienne soha nem megy be: David dolgozószobája. Senki nem megy oda David kivételével, és ő sem tette be oda a lábát, mióta Florence megszületett. Vivienne takarítói, akik hetente egy egész napra jönnek, szigorúan ki vannak innen tiltva. Ennek eredményeképpen a dolgozószoba sokkal porosabb és rendetlenebb, mint a ház bármely más helyisége. Tele van David számítógépeivel, zenei rendszereivel, CD-tartóival, amelyeken csak klasszikus zene és Adam and the Ants összes művei sorakoznak. A polcokon tudományos-fantasztikus regények – egyik sor a másikon, mindegyik címe furcsa, lehangoló –, mellettük számos iratszekrény.

Körülnézek, és úgy látom, az egyik mögé el tudom dugni a mobilt. Éppen hozzákezdenék a nyomozáshoz, mikor a tekintetem megpihen David számítógépén. Újabb eszköz a külvilággal, a The Elmsen kívüli, normális világgal való kommunikációra.

Leülök a forgószékbe és bekapcsolom a gépet, reménykedem, hogy halk zümmögése nem hallható. Mondogatom magamban, csak pár pillanatig kell idegeskednem; ha David meghallott valamit, pár másodperc alatt úgyis itt lesz. Szívdobogva ülök és várok. Semmi nem történik. Hallom David hangját a földszintről, megint dühös, még mindig a vita közepén tart Russell-lel. Lassan kieresztem tüdőmből a levegőt. Biztonságban vagyok. Ezúttal.

A számítógép képernyőjén egy kis ablak közli, hogy a belépéshez a jelszavamat kell megadnom. Csöndben átkozódom. Feltételeztem, hogy David gépe olyan, mint az én munkahelyi komputerem, a jelszót a memóriában tárolja, a bejelentkezési folyamat automatikus.

Begépelem Felix nevét, de a gép jelzi, hogy hibás. Próbálkozom az Alice, és Florence szavakkal is, de azok se jók. Megborzongok, és lúdbőrös leszek, mikor a Vivienne szót gépelem be. Ez se működik. Hála az égnek ezért, legalább.

Talán a férfiak kevésbé hajlamosak rá, hogy a szeretteik nevét válasszák, mint a nők, töprengek. De mi más jelenthet valamit Davidnek? Nem szurkol egyik futballcsapatnak sem. Eszembe jut, talán okos, és olyan szót választ, amelyet senki nem köt hozzá, valami teljesen véletlenszerű szót, mint a tombola vagy a kandeláber. Vagy egy helységnév, mondjuk. Próbálom a Spillinget, sikertelenül.

Lehunyom a szemem, dühödten gondolkodom. Mi más lehetne, mi más? Azon töprengek, miért igyekszem ennyire. Sok millió szó közül David bármelyiket választhatta jelszóként. Még ha lenne is időm kizárni mindent, amit biztosan nem választott… Majdnem elnevetem magam a következő, mulatságos ötlettől. Egy próbát megér, beütöm. Végül is, most már tudom, hogy a férjemnek van érzéke az ostoba tréfákhoz.

Begépelem, hogy Laura, és megnyomom a gombot. A bejelentkező ablak eltűnik és a képernyő kék lesz. A jobb oldali sarokban egy homokóra jele tűnik fel és halkan surrogni kezd. Megszédülök ültömben. David csak hat hónappal ezelőtt vásárolta a számítógépét. Nemrégiben választotta tehát gyűlölt exfelesége nevét jelszónak. Miért? Mindig csak a második voltál Laura után. Nem, ez nem lehet igaz. Bizonyos vagyok felőle, hogy David csak azért mondta, hogy bántson.

De nincs több időm ezen gondolkodni, most legalábbis nincs. Bejelentkezem a Hotmailre, amilyen gyorsan csak tudok, és új accountot nyitok. A folyamat tovább tart, mint gondoltam, és kiver a verejték, amint végigmegyek a látszólag végtelen stádiumokon. Úgy érzem, órák teltek el, mire megvan a hotmailes hozzáférésem és a címem: AliceFancourt27@hotmail.com.

Megint David hangját hallom.

– Egy szó, mint száz – mondja. Valami a hangsúlyában pánikba kerget. Beszélgetés vége hangsúly cseng belőle, mintha fel akarná pörgetni a dolgokat. Talán azon töpreng, mit csinálok itt fönn. Túl sokáig maradtam felügyelet nélkül.

Megnyomom a számítógép kikapcsoló gombját, és a képernyő rögtön elsötétül. Kiszaladok David dolgozószobájából a hálószobánkba, kicsit nyitva hagyom az ajtót, és megállók mögötte.

– Nem, a hétvégén hívlak – mondja David. – Ó. És mikor jössz vissza? Nem, akkor rendben. Olvasd be a levelüket, ha ott van kéznél.

Brionynak akartam egy e-mailt küldeni, és értesíteni, hogy pár hét múlva jó lenne találkozni, ha a dolgok kezdenek visszatérni a rendes kerékvágásba. Hinnem kell, hogy a dolgok visszatérnek a rendes kerékvágásba. Ha lett volna időm, leírtam volna a múlt heti szörnyűséget, elmondtam volna Brionynak Florence eltűnését és Picur felbukkanását. Iszonyúan el akartam mondani, mert tudom, rögtön elhinné, de úgy döntök, nem kockáztatom meg, hogy visszamenjek a számítógéphez. Annyira feszült vagyok, hogy nem tudom megítélni, mennyire számít, hogy nem sikerült elküldeni ezt a levelet.

Laura. Hányszor hallottam, hogy Vivienne szörnyetegnek, despotának, rémségnek, hárpiának nevezte a halála előtt és után egyaránt. Mindig feltételeztem, hogy David ugyanígy érez, de most először gyanítom, hogy ha nem értett is egyet az anyjával, nem volt hozzá bátorsága, hogy ki is nyilvánítsa. Azok után, amiket velem művelt, nem hiszem, hogy sírva fakadok, mert hat hónappal ezelőtt Laura nevét választotta a számítógépe jelszavának, nem az enyémet.

– Várj, várj – mondja David Russellnek. – Tévedés. Remek beszállítónk volt, és olyan feltételeket ajánlottak…

A mobiltelefonra meredek. Visszamenni David dolgozószobájába istenkísértés lenne, de amikor alternatív rejtekhelyen kezdek gondolkodni – mondjuk a hálószobában –, óriási üresség tátong az agyamban. Úgy döntök, megkockáztatom a dolgozószobát, főleg azért, mert tudom, hogy soha nem jut eszébe sem Davidnek, sem Vivienne-nek, hogy én valaha is betenném oda a lábam, nemhogy ott rejtsek el valamit.

Beteszem a kezemet a legközelebbi iratszekrény és a fel közötti résbe. Talán elég széles, de éppenhogy. Az ujjam valaminek a sarkába ütközik. Olyan, mintha keménypapír lenne, de nem elég nagy a hely, hogy meg tudjam fogni.

Felállok, és amilyen halkan csak tudom, kicsit előbbre húzom a szekrényt. Egy tengerkék levélrendező, amely függőleges helyzetben beszorult, oldalára esik a fal mellett. Felveszem és kinyitom. Három pornómagazint tartalmaz. Kinyitok egyet és hátrahőkölök, amikor meglátom az asztalon összekötözött meztelen nő képét. Megdermedek, arcomra kiül a döbbenet, nem tudom, mire véljem. David az ilyesmit nem találná erotikusnak. Mit keres a dolgozószobájában? Egyszerűen nem lehetséges, és mégis itt van a kezemben.

Észreveszek néhány papírlapot a padlón, a magazinból estek ki. Az egyik egy vízjeles, kék jegyzetlapra írt levél.

„Kedves David!”, így kezdődik. A lap aljára pillantok. Az aláírás: „Szerető apád, Richard Fancourt”.

Elkerekedik a szemem. Végre megvan a név. És a bizonyíték, hogy David apja létezik. Ez megmagyarázza a magazinokat. Ezek vonják el a figyelmet arról, amit David valóban el akar rejteni. Úgy okoskodhatott, ha Vivienne vagy én véletlenül megtaláljuk az irattartót, nem kutatjuk át alaposan, ha meglátjuk a rettenetes képeket.

Agyam egyik felével őrt állok, követem David beszélgetését Russell-lel. Átfutom a levelet, igyekszem megtalálni a lényeges pontokat. David apja újranősült. A The Elmsbe címezte a levelet, mert hallotta, hogy David még mindig ott él. Sajnálja, hogy nem volt jobb apa. Sajnálja, hogy nem voltak kapcsolatban a hosszú évek alatt, de talán így a legjobb. A levél zavarba ejtően hosszú. Megpróbálom az összes szót egyszerre befogadni; feleségem terhes… öcséd vagy húgod… ha az én kedvemért nem is, legalább az ő kedvéért… remélem, ismét kapcsolatba kerülhetünk… a baba szeptemberben fog születni… visszavonulok az akadémiáról… elkezdtem bridzselni…

– Alice! Mit csinálsz?

– Öltözöm – kiáltom vissza, és a rémülettől összeszorul a gyomrom. A leveleket és a pornográf magazinokat visszarakom a dossziéba, visszateszem, és a szekrényt visszatolom a falhoz. Annyira félek a lebukástól, hogy elveszítem az egyensúlyomat és hátratántorodom, valami kicsi és keménybe ütközöm a jobb lábammal. Felkapom ezt is és a telefonomat is, kiszaladok a dolgozószobából, be a fürdőszobába, becsukom az ajtót, amikor odaérek. David még mindig Russell-lel beszélget. Félbeszakította a hívást, hogy engem ellenőrizzen. Ennyire nem bízik bennem.

Mikor biztonságban vagyok, megvizsgálom, mit tartok a kezemben. Ez egy kis diktafon, benne szalag. Valószínűleg semmi nincs a szalagon, kivéve David feljegyzéseit valamiféle számítógépes játékról, de azért meg akarom hallgatni. A vékony fürdőszobaajtóra pillantok, és úgy döntök, nem elég biztonságos ahhoz, hogy most indítsam el. Túlságosan egyszerű elképzelni egy mozdulatlan embert az ajtó másik oldalán. A The Elms az a ház, melyben az ajtó alatt beszivárgó fényt gyakran szakítják meg lábméretű sötét foltok.

A telefonomat egy halom tiszta törülköző alá rejtem a fürdőszobaszekrényben. Ott egy darabig biztonságban lesz. Aztán a diktafont a benne lévő kazettával a nadrágom zsebébe csúsztatom, ahol teljesen elrejti a buggyos pulóverem. Nyugalmat erőltetek magamra, mint akinek nincs rejtegetnivalója.

26

Bejegyzés Simon Waterhouse jegyzetfüzetéből
(Készült 2003.10. 05., hajnali 4 óra)

2003. 10. 02., 11:15

Helyszíni Chompers Café bár a Waterfront Egészséges Életmód Klubban, Spilling, Saltney Road 27. Tizenöt perc késéssel érkeztem, és találkoztam Alice Fancourt-ral (lásd névmutató), aki már ott volt. A bárnál állt, mikor megérkeztem, keze a fizetős telefonon. Megkérdeztem, hogy telefonálni akar-e, és ő azt mondta, hogy engem akart felhívni a mobilomon, hogy megkérdezze, úton, vagyok-e már.

Leültünk egy asztalhoz. Nem rendeltünk italt. Mrs. Fancourt fáradtnak látszott. A szeme, dagadt volt és véraláfutásos. Mikor megérkeztem nem sírt, de mikor meglátott, sírva fakadt. Azt mondta, számomra hisztérikusnak tűnő hangon, hogy el kell mennem egy csapat rendőrrel megkeresni a lányát, és minden, nappal, amikor ezt elmulasztom, kevésbé valószínű, hogy Florence-t (lásd névmutató) biztonságban és egészségben, megtalálja.

Mondtam Mrs. Fancourt-nak, hogy nem áll módomban, ilyen akciót vezetni, de nem vett róla tudomást, és azt mondta: „Biztosan tud valamit tenni, maga az ügyért felelős rendőr, nem hiszem el, hogy nem segít, mikor könnyedén tudna.”

Rákérdeztem az ellopott mobiltelefonjára, amire, előző találkozásunkkor utalt (lásd névmutató). Azt mondta, hogy nem lopták el a telefonját. Ő tette, rossz helyre, és az anyósa, (lásd névmutató) megtalálta. Megkérdeztem, ebben az esetben miért használta, a fizetős telefont, erre, azt mondta, hogy a mobiltelefonját a házban hagyta. Azt mondta, elrejtette, hogy ne tudják még egyszer ellopni. Mikor ezt mondta, nyilván elfelejtette, hogy pár pillanattal korábban azt állította, hogy senki nem lopta el a telefonját, hanem rossz helyre tette. Rámutattam, az ellentmondásra, erre védekezni kezdett. Azt mondta, hogy erről nem akar beszélni.

Aztán megkérdeztem, hogy a férje, David Fancourt (lásd névmutató) rosszul bánik-e, vele. Aggodalmasnak látszott, de nem volt hajlandó sem megerősíteni, sem, tagadni. Az a benyomásom, hogy fél vagy zavarban van a kérdésemtől.

Mrs. Fancourt, még mindig sírva megkérdezte, hogy szerintem lehet-e, egy egész család balszerencsés. Azt válaszoltam, hogy nem tudom. Elmondta, hogy a Fancourt családban története van a zord (ahogy ő fogalmazott) szülő-gyerek kapcsolatnak. A következőket sorolta föl (lásd valamennyit a névmutatóban): Richard Fancourt gyermekkorában elhagyta David Fancourt-t, Laura Cryer elszakadt Felix Fancourt-tól (Laura halála választotta el őket), és most ő meg a lánya, Florence kénytelen külön élni, ahogy állította.

Kifejtette, hogy attól a naptól fogva átok ül rajta, hogy beházasodott a Fancourt családba, majd azt állította, hogy kifejezetten erre a boldogtalan sorsra ítéltetett, mert szülei autóbalesetben haltak meg.

Megkérdeztem, hogy ki ítélte arra, amit így előadott, erre azt válaszolta: Isten, a végzet, akárhogy is hívja. Mondtam neki, hogy véleményem szerint ez babona, aminek semmilyen valóságos alapja sincs.

Mrs. Fancourt a továbbiakban, elmondta, hogy van még egy elmélete arra, hogy mi történhetett Florence-szel, szerinte ez lehetne „a nyomozás kiindulópontja, amit lefolytathatna, ha törődne vele, ennyi”. Azt is mondta, hogy talán David Fancourt-nak volt egy szeretője, akit nagyjából ugyanakkor ejtett teherbe, mikor Mrs. Fancourt-t. Azt akarta ezzel mondani, hogy David Fancourt és a szeretője esetleg kicserélte a két kisbabát, és Florence talán, David szeretőjének házában lehet jelen pillanatban. Bizonygatta, hogy ez megmagyarázná, miért nem jelentették csecsemő vagy csecsemők eltűnését.

Megkérdeztem, miért akarná ezt tenni Mr. Fancourt. Azt válaszolta, hogy talán a férje és a szeretője akarta őt (Alice Fancourt-t) eltávolítani az útból, hogy boldogan éljenek, amíg meg nem halnak a két csecsemővel, de David tudta, ha elválik a feleségétől, akkor valószínűleg az asszony kapja meg a felügyeleti jogot Florence felett, amit a férje nem tudna elviselni, mivel korábban már elveszítette a fia, Felix feletti felügyeletet az első feleségével, Laurával szemben.

Az elmélete, mint mondta, az volt, hogy David és a szeretője úgy döntött, ahelyett hogy elcserélik a két babát, mindenkivel elhitetik, hogy ő, Alice Fancourt megőrült. Aztán vagy azon az alapon szerzik meg a felügyeletet, hogy megőrült, vagy, mert elutasította a csecsemőjét. „A legrosszabb forgatókönyv” szerint, ahogy Mrs. Fancourt nevezte, megölik őt, és öngyilkosságnak állítják be. Ami hihető is lenne, mivel korábban már mindenkivel elhitették, hogy posztnatális depresszióban szenved.

Mondtam Mrs. Fancourt-nak, hogy ez a hipotézis nagyon valószínűtlen, és nincs is rá bizonyíték. Megvonta a vállát, és azt mondta: „Ez az egyetlen, amire gondolni tudok.” Hozzátette még, hogy ez az eset annyira eltér a normálistól, hogy a valódi magyarázat is valószínűtlen lesz, nem pedig hétköznapi. Emlékeztettem, hogy korábban, úgy hitte, hogy az a nő cserélhette el a saját gyerekét Florence Fancourt-ral, aki ugyanazon a szülészeti osztályon feküdt, mint ő, mert félt, hogy a barátja, bántalmazza majd a gyerekét, és jobb lehetőséget akart neki biztosítani az életben.

Mondtam Mrs. Fancourt-nak, hogy mindkét elméletet továbbítom Zailer őrmesternek, aki aztán, el tudja, dönteni, vajon tovább akarja-e vinni az ügyet, de felhívtam a figyelmét, hogy ez nagyon valószínűtlen. Hozzátettem, hogy az sem valószínű, hogy Mr. Fancourt két nőt ejtett teherbe, akik csaknem pontosan, ugyanabban, az időben, fogantak meg. Azt is mondtam, hogy Mr. Fancourt nem képzelheti, hogy megúszhat egy ilyen tervet manapság, mikor a DNS-tesztek könnyen elvégezhetők.

Mrs. Fancourt elmondta, hogy talált egy férjének címzett levelet az előző nap. Az apjától, Richard Fancourt-tól származott, és arról értesítette David Fancourt-t, hogy Richard új felesége gyereket vár, David Fancourt féltestvérét, öccsét vagy húgát. Mrs. Fancourt megkérdezte, mit gondolok a tényről, hogy a férjének van egy testvére, akiről soha nem mesélt neki, a, saját feleségének. „És ő az, akinek maga, és az őrmestere hisznek ellenemben” – mondta, olyan hangsúllyal, amit én a düh jeleként értékeltem.

Nagyon, aggasztotta az tény, hogy nem figyelte meg, hogy datálták-e a levelet. „Mi van ha, Picur Richard gyereke, David féltestvére? Biztos vagyok benne, hogy azt írta, a baba szeptemberben jön a világra. Florence, szeptember 10-én született! Valamit tennie kell!” – mondta.

Megkíséreltem elmagyarázni, hogy a rendőrség a maga részéről lezárta az ügyet, és jobb lesz, ha Mrs. Fancourt megvárja a DNS-vizsgálat eredményét. Hozzátettem, hogy a véleményem szerint elhamarkodott feltételezés, hogy a The Elmsben élő gyermek Richard Fancourt gyermeke, nincs rá bizonyíték, hogy így lenne. „Ez megmagyarázná, David miért olyan kedves Picurhoz, miért fárad vele annyit. Mert a húga” – mondta Mrs. Fancourt. Én megismételtem, semmi okunk rá hogy ezt feltételezzük, és emlékeztettem Mrs. Fancourt-t, hogy csak pár perce kísérelt meg meggyőzni, hogy a The Elmsben élő gyermek a férjének és szeretőjének gyermeke. Mrs. Fancourt dühbe gurult, és azt mondta: „Nem győzhetek, igaz?”

A kihallgatás során Mrs. Fancourt irántam való viselkedése hol ellenséges, hol könyörgő és apatikus volt. Az állapotával kapcsolatos észrevételemet megemlítem majd Zailer őrmesternek is, talán azzal a megjegyzéssel, hogy esetleg kapcsolatba, léphetne, Mrs. Fancourt orvosával.

27

2003. október 2., csütörtök

Vivienne, David és Picur a kertben tartózkodik, mikor visszatérek a találkozóról Simonnal. Hideg, ragyogó nap van, a föléjük boruló fák levelein átsütő napfény tükröződik az arcukon. Tökéletesen mozdulatlanul állnak, míg közeledem, mint három alak egy tájképen, a távolban.

Picur a babakocsijában, takaróba burkolva, sárga bolyhos sapkában fekszik, önkéntelenül eszembe jut a nap, mikor hármasban megvettük a babakocsit. Egy nappal az után történt, mikor kiderült, hogy terhes vagyok. Nem akartam semmit tenni, nehogy kihívjam magam ellen a sorsot, de Vivienne ragaszkodott hozzá, hogy ünnepeljünk, úgyhogy elmentünk a Mama és Papa nagyáruházba Rawndesley-ben, és órákat töltöttünk a babakocsik, ülőkocsik és autóba használható babaülések nézegetésével. Valamennyien boldogok voltunk. Vivienne még azt is megengedte Davidnek, hogy tréfáljon vele egy kicsit, mikor Vivienne ragaszkodott hozzá, hogy egy határozottan ódivatú küllemű babakocsit vegyünk.

– Nem jellemző rád, hogy a hagyományosat választod – jegyezte meg David, mire Vivienne elmosolyodott. Rendes körülmények között tiltakozott volna, mondván, hogy ez tiszteletlenség, csak másként nevezik.

– Hol voltál? – Vivienne megragadja a babakocsi fogantyúját, amit végül kiválasztottunk. Mint rendesen, ő irányítja a dolgokat. – Miért nem szóltál, hogy elmész?

– Csak autóztam egyet – mondom, és kerülöm David tekintetét, úgy teszek, mintha ott se lenne. Futólag azt kívánom, bár így lenne. Nem hiszem, hogy valaha túl tudom tenni magam a megaláztatáson.

Vivienne elégedetlennek látszik. Nem hisz nekem.

– Gondoltam, kiviszem a kicsit sétálni a kertbe. Akarsz jönni?

– Ó… igen, hogyne. – Izgatott leszek. A The Elms területe hatalmas. Legalább fél órát tölthetek Picur társaságában, talán többet is.

– Szeretnéd tolni a babakocsit? – kérdezi Vivienne.

– De még mennyire! Köszönöm. – Davidre pillantok. Dühös. Ellenállok a kísértésnek, hogy rámosolyogjak. Döbbenten ismerem föl, hogy lényem egy kis része – ami ma reggelig nem létezett – élvezi, hogy a férjem tehetetlenül csikorgatja a fogát.

– David beviszi a táskádat – mondja Vivienne.

Leakasztom a táskát a vállamról. David szinte kitépi a kezemből, és bemegy a házba.

– Akkor gyere. – Vivienne elengedi a babakocsit, és hagyja, hogy toljam. A szívem riadót ver, miközben Picurt tolom a füvön. Olyasmit csinálok, amit minden anya szabadon megtehet, és sírni támad kedvem az örömtől. – Mi a baj? – kérdezi Vivienne. – Feldúltnak látszol.

– Csak gondolkodom… olyan jó, de… amennyire szeretem Picurt, azt kívánom, bárcsak a saját gyerekemet tolhatnám. – Letörlök egy könnycseppet. Vivienne elfordul, és az az érzésem, azt kívánja, bárcsak ne tette volna fel a kérdést.

A régi istálló mellett megyünk a veteményeskert felé.

– Nem aggódsz a táskád miatt, ugye? Semmi szükséged rá, csak feszélyez.

Meglepődöm.

– Nem – válaszolom. – Ahhoz, hogy a kertben sétáljunk, nincs rá szükségem.

– Gondolom, pénzre sincs szükséged a közeljövőben, igaz? Vagy a naplódra, vagy bármire. Addig nincs, míg meg nem erősödsz. Sokat kell pihenned, a lehető legtöbb esélyt adnod magadnak, hogy meggyógyulj. A kocsid kulcsa is a táskában van?

Bólintok, és új rettegés tölt el.

– Rendben. Nos, azt hiszem, egyelőre magamnál tartom. A konyhapultra teszem, ahol láthatod, de… a jelen pillanatban nem vagy elég jól ahhoz, hogy egymagad kijárj.

– Úgy kezelsz, mint egy gyereket – suttogom.

– Remélem, a lehető legjobb értelemben gondolod – feleli. – Miért ragaszkodsz annyira a holmidhoz? Észrevettem, míg terhes voltál, a holmidba kapaszkodva járkáltál a házban, mint az ingázó a vonaton, aki fél, hogy kirabolják.

Vivienne akkor vette fejébe, hogy paranoiás vagyok, amikor terhes voltam? Igaz, hogy gyakran jegyzetfüzettel és tollal járkáltam, vagy a táskámmal, vagy valami regénnyel, terhes-kézikönyvvel, amit éppen olvastam, de csak azért, mert bizonyos dolgokat közel akartam tudni magamhoz arra az esetre, ha szükségem lenne rá. A The Elms olyan hatalmas ház, és én olyan súlyos voltam, és olyan kellemetlenül éreztem magam a terhesség vége felé, hogy mindent megtettem, csak hogy minél kevesebbet mozogjak.

Tudom, nem kellene vitatkoznom. Mindjárt péntek lesz. Péntek csütörtök éjszaka kezdődik, éjfélkor. Átsétálunk a mezőn a folyó felé. Lehajolok, hogy megcirógassam Picur puha orcáját. Nem tudom megállni, hogy sértődötten meg ne jegyezzem.

– Meg akarom tartani a táskámat és a kocsim kulcsát. Nem akarom, hogy a konyhában legyen.

Vivienne felsóhajt.

– Alice, bárcsak nem kéne ezt felhoznom…

– Micsodát? – kérdezem riadtan. Van még valami, amit ő meg David elvehet tőlem? Nem maradt semmim, kivéve David ostoba diktafonját, amely még mindig a nadrágom zsebében lapul. Eddig a pillanatig el is felejtettem.

– Mikor tegnap hazaértem, a fenti fürdőszobát olyan állapotban találtam, amit nem neveznék elfogadhatónak.

Elpirulok, mikor eszembe jutnak a ma reggeli események, ugyanakkor fogalmam sincs, miről beszél. Térden állva sikáltam ki a kádat, míg nem ragyogott. – Látom, tudod, mire utalok – mondja Vivienne.

– Nem. Nem én…

Felemeli a kezét, hogy félbeszakítsa mentegetőzésemet.

– Nem vagyok kíváncsi a részletekre. Csupán leszögeztem az álláspontomat.

Szédül a fejem a hitetlenségtől, és érzem, hogy az objektivitásom, egész világnézetem megbillen. Feltámad bennem a düh, szorítom a babakocsi fogantyúját, mígnem az ujjperceim elfehérednek. Nem akarom elképzelni, mire gondolhatott Vivienne, amikor a nyilvánvaló következtetésre jutott. Hogyan alacsonyodhatott le David ennyire?

– Amikor én elhagytam a fürdőszobát, tiszta volt – suttogom megsemmisülten.

– Alice, mindketten tudjuk, hogy ez egyszerűen nem igaz – mondja Vivienne türelmesen, és egy pillanatig azon töprengek, vajon nem őrültem-e meg. – Láthatóan sokkal kevésbé vagy jól, mint gondoltam. Be kell látnod, fogalmad sincs, mit művelsz. Úgy tűnik, nem tudsz magadnak parancsolni.

Nyelek egyet, bólintok, a fejem szédül. Ha beleegyezem, hogy beteg vagyok, bízni fog bennem. Azt akarja, hogy beteg legyek.

– Megtaláltam a mobilodat a fürdőszobaszekrényben, a törülközők alatt. Megpróbáltad elrejteni?

– Nem – suttogom.

– Nem hiszek neked – mondja Vivienne. – Alice, szembe kell nézned a tényekkel. Beteg vagy. Súlyos posztnatális depresszióban szenvedsz. – Megveregeti a váltamat. – Nincs ezen semmi szégyellnivaló. Időnként valamennyiünknek egy kis törődésre van szüksége. És te szerencsésebb vagy, mint a legtöbb ember. Itt vagyok én, hogy törődjek veled.

28

2003.10.09., 24:00

Charlie és Simon egymás mellett ült egy tejfehér és bézs foltokkal borított, nagy zöld szófán. Maunagh és Richard Rae – korábbi nevén Richard Fancourt – otthonában voltak. A Kentben található Gillingham széles, fák szegélyezte egyik utcájában lévő háromszintes ikerházban. Spillingből nehézkesen jutottak ide, útközben végig óvatosan udvariaskodtak egymással, de Charlie legalább nem viselkedett ellenségesen.

Simonnal szemben a karosszékben, amelynek háttámláján sötét, zsíros, fej alakú folt éktelenkedett, egy barna, iskolai egyentrikót és fekete nadrágot viselő gyerek ült. Homokszínű haja kócos, kezében félig megevett szendvicset szorongatott, jellegzetes közintézményszag lengte körül, ami Simont arra az állami középiskolára emlékeztette, ahova a hetvenes-nyolcvanas években járt.

– Anya és apa egy perc múlva itt lesznek – mondta Oliver Rae, akinek aznap délután bezárt az iskolája, mert elromlott a központi fűtés. Simon figyelte, amint komótosan rágja a táplálónak látszó, vastag, dúsan megrakott kenyeret. David Fancourt testvére. Simon nagyjából tizenhárom évesnek tippelte. Határozottan nem leánycsecsemő. Nem Picur, ahogy Alice kétségbeesetten feltételezte.

A kissé megvetemedett bejárati ajtó nyikorogva kinyílt, és egy dühösen ugató, nagy, fekete labrador szaladt be. Orrát egyenesen Simon ágyékába nyomta.

– Ül, Moriarty! Ül, jó fiú! – kiáltott Oliver. A kutya vonakodva engedelmeskedett. Maunagh Rae lépett a szobába, erős, pézsmaillatú parfümfelhőt húzva maga után. Kövérkés nő volt, félhosszú, egyenes szálú, ezüstszínű hajjal. Orrát és arcát szeplők borították. Lila, kerek nyakú pulóvert, fekete nadrágot és lapos sarkú cipőt viselt, hozzá kicsi, diszkrét arany és gyöngy fülbevalót. Jó ízléssel megáldott asszony, ahogy Simon anyja mondta volna.

Csinos megjelenése meglepte a férfit. A ház állapotából ítélve slamposabb nőre számított. Persze a munkája során látott már ennél jóval lepusztultabb házakat is, de azok korántsem voltak ilyen nagyok. Legtöbbjük önkormányzati tulajdonban volt, és narkósok, dílerek, segélyből ügyeskedők lakták őket. Igaz, ők sokkal soványabb kutyát tartottak, és nem Moriartynak hívták az állatot.

A fogadószobának, ahol ültek, két nagy ablaka nyílt az utcára, a felső részüket tejüveg töltötte ki. Az ablakkeret korhadt. Valahányszor feltámadt a szél, megzördültek az üvegtáblák. A szőnyeg vékony, kopott barna foltnak tűnt a padlón. A falakon aszimmetrikusan elhelyezett hat festmény mind eredetinek tűnt, úgy látszott, Rae-éknek volt egy kis pénzük, amivel játszhattak. Simon nem tudta elképzelni, miért költöttek színes festékfoltokkal borított hatalmas vásznakra. Feltételezte, hogy Maunagh és Richard barátai között akadtak küszködő művészek, és együttérzésből vásárolták meg őket. A négy sarok, ahol a falak a plafonnal találkoztak, megfeketedett, mintha lángok pörkölték volna meg.

– Gondolom, eltartott egy ideig, míg lenyomozták Richardot – mondta Maunagh.

– Mert megváltoztatta a nevét – mondta Charlie. Amikor Colin Sellers végre megtalálta David Fancourt apját, hangos megjegyzéseket tett azokra a férfiakra, akik a házasság után felveszik a feleségük nevét. Charlie sötét Neander-völgyi bunkónak nevezte, Simon viszont magában egyetértett vele. A hagyomány az hagyomány.

– Egyre több férfi választja ezt a lehetőséget – mondta Maunagh védekezésképp, mintha érezte volna a rosszallást.

Kis, bicegő, púpos, fehér szakállú kerti törpe lépett a szobába. Szürke kardigánját rosszul gombolta be, és lógott a cipőfűzője. Így már érthetőbb lett a ház lepusztult állapota. Richard Rae odasietett hozzájuk, kezet fogott Charlie-val és Simonnal. Miközben megszorította a kezüket előre-hátra imbolygott, és majdnem lefejelte Charlie-t.

– Richard Rae – mondta. – Igazán kedves, hogy idáig eljöttek. Ahogy a telefonba is mondtam, nem biztos, hogy tudok segíteni.

– Látta vagy hallott Alice Fancourt-ról az elmúlt csütörtök óta? – kérdezte Charlie. Simon hallotta, hogy a telefonban is feltette ugyanezt a kérdést. Valószínűleg teljesen feleslegesen jöttek Kentbe.

– Nem.

– Nem lépett magukkal kapcsolatba valaki, a szokásos ismerőseiken kívül? Történt valami az elmúlt hetekben, ami furcsának tűnt, netán láttak valakit, aki a ház körül ólálkodott?

Mindhárom Rae a fejét rázta.

– Nem – mondta Richard. – Semmi. Ahogy mondtam, sosem találkoztam Alice-szel. Nem is tudtam, hogy David újranősült.

– Ezek szerint tudott az első házasságáról?

– Nos… – Richard szünetet tartott. Elkapta a felesége tekintetét, és mindketten a fiukra néztek.

– Oliver, drágám, menj, és csináld meg a házi feladatod – mondta Maunagh.

David Fancourt öccse vállat vont, és kivonult a szobából. Nyilvánvalóan nem érdekelte, hogy két nyomozó van a házban. Simon az ő korában szintén szó nélkül engedelmeskedett volna az anyjának, de rettentően szerette volna tudni, mi folyik.

Richard Rae továbbra is előre-hátra hintázva állt a szoba közepén.

– Hol tartottunk? – kérdezte.

– Csak akkor hallottunk Lauráról, miután meggyilkolták – mondta Maunagh, és jelentőségteljes pillantást vetett a férjére. Oda ült, ahol azelőtt a fia foglalt helyet, és a kezét összekulcsolta az ölében.

– Akkor egyáltalán nem tartják a kapcsolatot Daviddel? – kérdezte Simon.

– Nem – vonta össze a szemöldökét Richard. – Sajnos, nem.

– Nincs ellene kifogása, ha megkérdezem, miért?

– Az anyja és én elváltunk.

– Bizonyára láthatta volna a fiát – mondta Charlie. Őt ugyan senki férfiember távol nem tarthatta volna a gyerekeitől. No még mit nem.

– Hát, a dolog nem ilyen egyszerű. Az ember nem mindig tudja, mi a legjobb, nem igaz?

Simon és Charlie összenézett. Maunagh Rae az alsó ajkát harapdálta. Az arca kipirult.

– Szóval úgy döntött, az lesz a legjobb, ha minden kapcsolatot megszakít a fiával? – Charlie hangja éles lett.

– Ott volt neki az anyja, aki szülőnek épp elég. Vivienne egymagában kitesz két szülőt. Én egy kicsit mindig feleslegesnek éreztem magam.

Maunagh Rae hangosan felsóhajtott.

– Nem jó a gyereknek, ha ide-oda passzolgatja a két elvált szülő – folytatta Richard. Úgy tűnt, inkább a feleségének beszél, mint Simonnak és Charlie-nak.

– Bizonyára hiányzott David – ragaszkodott a témához Charlie. – Nem kísérelt meg írni neki? Karácsonykor vagy a születésnapján? Amikor Oliver született?

Richard Rae erőteljesebben hintázott.

– Vivienne és én úgy döntöttünk, az lesz a legjobb, ha nem zavarjuk ezzel – mondta. Maunagh morgott valamit, amit nem lehetett hallani. Simon kíváncsi volt, tudja-e, hogy a férje hazudik. Legalább egy levelet írt Davidnek, azt, amiről Alice beszélt neki. Szerette volna tudni, Rae miért nem említette.

Charlie láthatóan elvesztette a türelmét. Levette a szemüvegét, és az orrnyergét dörzsölgette. Ezzel jelezte Simonnak, hogy ideje akcióba lépni. Ideje, hogy bevessék az ősi trükköt, amit már számtalanszor eladtak.

– Használhatom a fürdőszobát? – kérdezte Simon. Úgy tűnt, mindkét Rae megkönnyebbül, mintha bármely más kérdésre, amit feltehetett volna, sokkal nehezebb lenne válaszolni. Maunagh három lehetőséget ajánlott. Ő a legközelebbit választotta, amiről kiderült, hogy nagyobb, mint odahaza a hálószobája és huzatos. Még egy telt idomú meztelen női szobor is volt benne. Simon elképzelni sem tudta, miért tart valaki ilyesmit a lakásában.

Becsukta az ajtót, elővette a telefonját, és megcsörgette Charlie mobilját.

– Charlie Zailer – szólt bele a lány. Simon semmit se mondott. – Igen. Elnézést, egy pillanatra, ki kell mennem, hogy fogadjam ezt a hívást – hallotta Simon Charlie-t, amint Rae-ékhez beszélt.

Várt, míg hallotta, hogy csukódik a bejárati ajtó, aztán a hitelesség kedvéért lehúzta a vécét. Lábujjhegyen visszaóvakodott a folyosóra, olyan csöndben közelítette meg a fogadószoba ajtaját, amennyire csak tudta, és hallgatózott. Maunagh Rae már teljesen belelendült:

– …nem bírom elviselni, hogy itt üljek és végighallgassam, hogy véded azt az asszonyt! – mondta a nő dühösen. – Miért mondtad nekik, hogy te és Vivienne megegyeztetek, hogy jobb lesz, ha eltűnsz David életéből? Egyáltalán nem egyeztetek meg! Elkergetett téged, aztán ellened hangolta Davidet.

– Nyugodj meg, kedvesem! Biztosra veszem, hogy nem egészen így történt.

– Miről beszélsz? – Maunagh felemelte a hangját. – De még mennyire, hogy így volt.

– Most már mindez amúgy is a múlté. Ne izgasd fel magad. Nincs értelme ezeken a sérelmeken rágódni.

– David válaszleveléből, amit az Olivérről írt leveledre küldött, egyértelművé vált, hogy arra tanították, gyűlöljön téged… – Maunagh Rae olyan asszonynak tűnt, akinek semmi sem kerülheti el a figyelmét.

– Kedvesem, kérlek, felidegesítem magam…

– Nos, talán jobb lenne, ha ideges lennél. Talán ugyanúgy dühbe kéne gurulnod, mint nekem! Az az igazság, hogy David imádott téged, és Vivienne nem tudott ezzel a ténnyel megbirkózni. Képtelen volt elviselni, hogy osztoznia kell veled David szeretetén. Ha egy olyan nő, mint ő, gyereket akar, manapság donorspermát használ. Te is tudod, hogy megalomániás! Akkor meg mi az ördögnek nem mondod, ha kérdezik?

– Kedvesem, mire lenne az jó? Semmi köze David feleségének és lányának eltűnéséhez…

– Erkölcsileg zselé vagy, igen, az!

– Igen, igazad van, drágám. De ha bármit tudnék Alice-ről vagy a kisbabáról, megmondanám nekik.

– Emlékezz, mi történt David első feleségével – mondta Maunagh. Kinn a folyosón Simon felvonta a szemöldökét. Dermedten várakozott. Furcsa érzése támadt, és ez váratlanul érte. – Meggyilkolták, az ég szerelmére.

– Ugyan már, Maunagh – Richard Rae enyhén dühösnek tűnt. Annak alapján, amit eddig hallott, Simon kételkedett benne, hogy a férfi képes szabadjára engedni a haragját. – Az ember nem vádolhatja embertársait akarva-akaratlan. Nem vagy tisztességes.

– Tisztességes! Istenem, annyira pipogya tudsz lenni! Miért nem mondod meg nekik, hogy írtál Davidnek Olivérről?

– Nem lehet lényeges, ők Alice-t és a kisbabát keresik. Mit számítana az a levél?

– Még egyszer ugyanazt tennéd, igaz? – kérdezte keserűen a felesége. – Ha szakítanék veled, és úgy döntenék, hogy egy dög leszek, és nem engedlek Oliver közelébe, te rohadtul hagynád. Van valami, amiért harcolnál, ha rajtad állna?

– Buta vagy, Maunagh. Erre semmi szükség. Mielőtt jött a rendőrség, nem vitatkoztunk, nem igaz? És semmi nem változott.

– Nem. Soha semmi nem változik.

– Ugyan már…

– Tudod, hogy hívják Oliver osztályfőnökét? Tudod, hogy mi a kedvenc tantárgya?

– Kedvesem, nyugodj meg…

– Csakis miattam írtál Davidnek egyáltalán! Én írtam meg azt a rohadt levelet, szóról szóra. Te meg lemásoltad. Ha rád hagyom, meg sem próbálod, pedig Olivernek csupán egyetlen fivére van, az egyetlen, akije valaha is lesz…

Simon azon töprengett, mi lett volna, ha az ő szülei is elválnak. Kathleen biztosan egészen magának akarta volna a fiát. Harcolt volna az apja az egyenlő jogokért?

Már nem tudott Maunagh Rae vádaskodásaira figyelni. Éppen kopogni akart, amikor megérezte, hogy valaki áll a háta mögött. Megfordult, és megpillantotta a lépcsőn Olivért. Most lötyögős farmer és Eminem-póló volt rajta.

– Én csak… – Simon töprengett, mit mondjon, miért hallgatózik. Mióta lehet itt a gyerek? Maunagh és Richard meg sem kísérelték lehalkítani a hangjukat.

– Mrs. Pickergill. Így hívják az osztályfőnökömet – mondta Oliver. Egy pillanatig sokkal idősebbnek tűnt a koránál. – És a kedvenc tárgyam a francia. Megmondhatja apának, ha akarja.

29

2003. október 2., csütörtök

A hintaszékben ülök a gyerekszobában, Picur az ölemben, üvegből etetem. Vivienne javasolta, hogy próbáljam meg. David arca vörös a dühtől, de nem mer ellentmondani. Én folyamatosan ömlengek, mutatván, milyen hálás vagyok, és mindent megteszek annak érdekében, hogy ne keltsek gyanút. Hosszú idő telt el azóta, hogy bárki kedvességét készpénznek vettem.

Vivienne kicseréli a bölcsőben a lepedőt, engem figyel, anélkül hogy rám nézne, ellenőrzi, megfelelően viselkedem-e. Picur időnként felpillant rám, arckifejezése elszánt és komoly. A szakértők azt mondják, hogy az újszülöttek nem képesek hathetes koruk előtt fókuszálni, de én ezt nem hiszem el. Azt hiszem, azon múlik, milyen okos a baba. Vivienne egyetértene velem. Gyakran elmeséli a saját születése történetét, mikor a dajka azt mondta az anyjának: „Hűha, ez a baba már járt itt valaha.” Vivienne-t még csecsemőként is tökéletesen összeszedettnek képzelem el.

Picur folyton elfordul az üvegtől. Mocorog a térdemen. Legörbíti a száját, bár hangot nem ad.

Miután végzett a bölcsővel, Vivienne kicsapja Florence szekrényének ajtaját. Egy nagy táskába kiüríti a ruhakupacokat. Nézem, hogy a Maciölelés rugdalózó is belekerül, a piros szíves hálózsák, a piros bársonyruha. Vivienne egyenként húzza le a ruhákat a vállfájukról. Ez a legdurvább látvány, amit valaha láttam, és összerándulok.

– Mit csinálsz?

– Felviszem Florence ruháit a padlásra – mondja Vivienne. – Gondoltam, elvégzem helyetted. Csak úgyis felzaklat, ha látod őket. – Együtt érzően mosolyog. Felkeveredik a gyomrom. Nem tudja, hol van Florence, vagy mi történhetett vele, de máris kész kiüríteni a szekrényét, mintha már nem is létezne. – Davidtől tudom, nem akarod, hogy a baba Florence ruháit hordja – teszi hozzá, mintegy utógondolatként.

– Nem. Ne csináld. – Nem tudom visszafogni a haragomat. – Picurnak is viselnie kell valamit. Csak az elején mondtam, amikor dühös voltam. Megdöbbentő volt Florence rugdalózójában látni, ennyi.

Vivienne felsóhajt.

– Majd hozok pár használt holmit az Üdvhadsereg boltjából, a városból. Picur, ahogy te és David következetesen nevezitek, majd azokat viseli. Sajnálom, ha kegyetlenül hangzik, de ezek az unokám ruhái.

Összeszorítom a számat, és elfojtom a számból kirobbanni készülő sikoltást.

Picur sírni kezd, először csak panaszosan, aztán magas hangú sírás lesz belőle. Az arca kivörösödik. Még sosem láttam ilyennek azelőtt, és pánikba esem.

– Mi van vele? Mi történt?

Vivienne higgadtan odapillant.

– A babák sírnak, Alice. Ez a dolguk. Ha nem bírod, nem kellett volna szülnöd.

Visszafordul a szekrényhez. Picurt a karomba veszem, és megpróbálom ringatni, a hátát ütögetem, de ő csak annál jobban ordít. Kétségbeesése annyira elkeserít, hogy én is sírva fakadok.

David jelenik meg az ajtóban.

– Mit műveltél vele? – ordít rám. – Add ide.

Vivienne hagyja, hogy kikapja a babát a kezemből. David magához öleli a kis testet. A kicsi arca a vállának nyomódik, és rögtön elcsöndesedik, egyetértően elhallgat. Lehunyja a szemét. Ketten együtt tökéletes apa és gyermeke, elhagyják a szobát. Hallom, amint David mormolja:

– Jól van, jól van, kicsi drágám. Ugye jobb, hogy a papa itt van?

Egy muszlinkendővel törlőm le a könnyemet, amit Picur álla alá terítettem, hogy felfogja a tejfoltokat. Vivienne csípőre tett kézzel áll fölöttem.

– A kisbabák csak sírással tudnak kommunikálni. Azért sírnak olyan gyakran. Mert nem tudják visszafogni magukat. – Szünetet tart, látni akarja, hogy teljesen megértettem. Aztán hozzáteszi: – Tudod, hogy nem helyeslem az érzelemkitöréseket. Ez valamennyiünk számára nehéz időszak, de meg kell próbálnod összeszedni magad.

A lelkem és az egóm apránként összeomlik.

– Akármit mondasz, látom, hogy ragaszkodsz… Picurhoz.

– Kisbaba. Ez nem jelenti azt, hogy próbálok úgy tenni, mintha Florence lenne, vagy helyettesíteném vele Florence-t. Vivienne, én ugyanolyan egészséges vagyok, mint te.

Kételkedő pillantást rám.

– A rendőrség semmit sem mond arról, hogy találtak volna bármiféle csecsemőt… tudod… – folytatom. – Biztos, hogy visszakapjuk Florence-t. Tudnod kell, hogy csak erre vágyom. És hogy Picur újból az édesanyjánál legyen, bárki légyen az.

– Mennem kell Felixért az iskolába. Gondolod, hogy elboldogulsz egyedül egy óra hosszat?

Bólintok.

– Jó. Megmondom Davidnek, hogy csináljon neked valami ennivalót. Feltételezem, hogy ma még nem is ettél. Egyre soványabb vagy.

Összeszorul a torkom, eláll a lélegzetem. Tudom, hogy a gyomrom erőteljesen tiltakozna a víz kivételével minden ellen. Csöndben ügyelem Vivienne-t, amint kimegy a szobából. Megint egyedül vagyok. Csak ülök és sírok, nem tudom, mennyi ideig. Elapadnak a könnyeim. Üres vagyok, mint egy tátongó szakadék. Emlékeztetnem kell magam, hogy gondolkodjak, lépjek. Hogy tovább létezzek. Nem hittem volna, mielőtt mindez bekövetkezett, hogy ilyen gyorsan szétesem. Alig egy hete történt.

Tudom, hogy le kell mennem, ha Vivienne azt mondta Davidnek, hogy készítsen nekem valami ennivalót. Már indulnék, amikor eszembe jut, hogy David diktafonja még mindig a nadrágzsebemben van. Nemrég a fürdőszobában meghallgattam, és nem találtam rajta semmi fontosat, csak egy üzleti levél volt, amit David diktált.

Képtelen vagyok bemenni a dolgozószobájába. Felfoghatatlan, hogy valaha olyan bátor voltam, hogy megtettem. Ehelyett beteszem a diktafont David szekrényébe, az egyik nadrág zsebébe, amit már évek óta nem használt. Leülök az öltözőasztal tükre elé, megfésülködöm, nem mintha törődnék vele, hogy nézek ki, hanem mert ez olyasmi, amit naponta csináltam, mielőtt összeomlott az életem.

Lefelé menet időnként megbotlom. Az agyam homályos és cafatokban lóg, mintha valami lassan szét akarna foszlani benne. A szellemi köd időnként összefüggő gondolatokra oszlik. Az egyik: jobb, ha én keresem meg Davidet, mintha megvárnám, hogy ő jöjjön értem. Ha van még rám váró kínzás a tarsolyában, inkább egyenesen szembenéznék vele.

A konyhában találom Picurral, aki az ajtónál fekszik, a Barnabás medve pelenkázóasztalon és élénken rugdalózik. A Radio Three hallatszik a háttérben, vagy talán a Classic FM. David csak ezeket az adókat hallgatja. A helyiség füstös, tele a sült hús szagával. Igyekszem nem öklendezni. David fakó hangon darálja, mit készített:

– Sült tojás, bacon, kolbász, bab, gomba, paradicsom, pirított kenyér.

– Micsoda?

– Civilizált emberek azt mondják, tessék. Ez a menü. Nem reggeliztél, úgyhogy arra gondoltam, most pótolhatnád. Bocsánat, valami mást akartál? Füstölt lazacot? Kaviárt?

– Nem vagyok éhes – mondom.

– Anya mondta, hogy főzzek neked valamit, azért teszem.

Észreveszem, hogy a kézitáskám, a kocsikulcs és a telefon a konyhapulton van, az ablak alatt; Vivienne azt mondta, ide fog kerülni. Megbízható, mint mindig.

– Kész – mondja David. – Még a tányért is megmelegítettem.

Megköszönöm. Az arca ráncos lesz az undortól. Kellemetlen feladat kitapogatni egy szadista gondolatait, de kényszerítem magam, és arra jutok, talán szeretné, ha legalább kezdetben dacos lennék. Akkor láthatná, ahogy a lelkem darabokra omlik a kegyetlenségétől. Talán titokban ez dobja fel.

– Nem hiszem, hogy bármelyiket meg tudom enni – mondom. – Sajnálom. Én… én nem érzem ehhez elég jól magam.

– Próbáld meg – mondja David. – Egyél egy kis babot, hagymát, aztán meglátjuk, hogy érzed magad. Talán megjön az étvágyad.

– Rendben.

Leülök az asztalhoz, és várom, hogy letegye elém az ételt.

– Mit csinálsz? – kérdezi.

– Azt hittem, azt akarod, hogy próbáljak meg enni.

– Nem ott, ostoba. – Nevet. Megfordulok, és látom, hogy letette a tányért a padlóra, a szeméttartó mellé. – Térdelj le, és egyél – mondja.

Lehunyom a szemem. Hogy képes erre Picur, az ártatlan csöppség előtt? Az ő jelenléte, a gügyögése a háttérben még gyilkosabbá teszi a helyzetet.

– Kérlek, David, ne kívánd ezt.

Látom, hogy dagad örömében. Nem tudom, hogy kinek könyörgök, Davidnek, a zsarnoknak, vagy az értelmes, kedves embernek, akihez hozzámentem.

– Nem vagy szobatiszta – mondja. – Egyél a földről, mint az állatok.

Az agyam összezsugorodik. Ha nemet mondok, David boldogan az arcomba vágja, hogy örökre eltilthat Florence-től. Nem tudom, hogy tényleg megteszi-e, de ostobaság feltételezni, hogy ha ugat, akkor nem harap. Túl sokáig voltam naiv.

Letérdelek a forró étellel teli tányér elé. Gőz száll föl belőle, megnedvesíti az arcomat. A szagtól fölkeveredik a gyomrom, és majdnem elhányom magam.

– Képtelen vagyok, rosszul leszek – suttogom. – Kérlek, ne kényszeríts!

– Ne tedd próbára a türelmemet, Alice!

Kiveszek az egyik kezemmel egy gombát.

– Teszed le! – kiált rám David. – Ne használd a kezedet! Tedd hátra mindkettőt! Csak a szádat használd evés közben!

Reszketek, kétlem, hogy meg tudom tenni anélkül, hogy elveszíteném az egyensúlyomat. Amikor megmondom neki, azt válaszolja: „Próbáld meg”, amolyan álságosan bátorító hangon. Mély lélegzetet veszek, lehajtom a fejem, de öklendezem a zsíros étel szagától. Valahogyan sikerül a gyomromban összegyűlt epét magamban tartanom, azonban a könnyeimnek nem tudok parancsolni. Végiggördülnek az arcomon, és a tányérba hullnak.

– Egyél – parancsolja David. Tenni akarom, amit mond, mert tudom, hogy muszáj, és szeretném, ha vége lenne, de képtelen vagyok arcomat a narancssárga bab- és tojáshalomba nyomni. Körülnézek, és megpillantom Picur rózsaszínű, rugdalózó lábát, a durva barna lábtörlőt a konyhaajtó mellett, a szék, az asztal lábát, David barna olasz bőrcipőjét a fényes, fehér szegélyléc előtt. Minden olyan normálisnak látszik. Egy zenekar játszik valamit, nem tudom a címét, csak azt, hogy a Rövid találkozás című film zenéje.

Felpillantok Davidre reménytelenül és kétségbeesve, keservesen zokogva. Az arca eltorzul a dühtől. Átvág a szobán, kezét fölemelve közelít felém. Abban a pillanatban meg vagyok győződve róla, hogy megver, talán meg is öl. Elugrom előle, és elesem. Ahogy a hátamra zuhanok, villám a tányérba csapódik, az meg felröpül a levegőbe. A forró reggeli az arcomba, a nyakamra, a mellkasomra hull, a kardigánon keresztül is égeti a bőrömet.

– Kérlek, ne bánts!

– Ne bántsalak, Alice? Egyetlen ujjal sem szándékozom hozzád nyúlni. – David lepillant rám, ahogy ott fekszem a hátamon zokogva. Megdöbbenést tettet. – Csak le akartam csapni azt a legyet a szemetesen, de már elment.

Felülök, letörlöm magamról az ennivalót, amennyire tudom.

– Nem vagyok erőszakos ember, Alice. Az elmúlt héten a végletekig próbára tetted a türelmemet a hazugságaiddal és mesterkedéseiddel, de nem veszítettem el a fejemet. Sok férj nem lett volna ilyen toleráns. Szerencsés vagy, hogy hozzám jöttél feleségül. Nem igaz?

– De igen – mondom, miközben azt kívánom, bárcsak holtan látnám.

– Nézz magadra, elborít az étel. Mocskos disznó vagy. – David elővesz egy szemétlapátot és egy kefét a mosogató alatti szekrényből, és kezdi lesöpörni az ennivalót a pulóveremről, de az egészet beledörzsöli. A valaha krémszínű pulóvert elöl nagy, nedves, sárgásbarna folt borítja.

Megpróbálom letörölni az arcomat, de David elkapja a kezemet, és határozottan az oldalamhoz szorítja.

– Ó, nem – mondja. – Ilyen felfordulást csinálsz, aztán megmosakszol, mintha semmi nem történt volna? A múltkor még elnéztem, amit a fürdőszobában műveltél, de ideje megtanulnod, hogy együtt kell élned a cselekedeteid következményeivel. Úgy döntöttél, nem eszel a finom ételből, amit neked készítettem, úgyhogy viseld a következményeit. – Átadja a szemétlapátot és a söprűt. – Most pedig takarítsd föl ezt a kuplerájt a padlóról, és amikor annyit összeszedtél, amennyit csak tudsz, tedd vissza a tányérra. Később majd megeszed vacsorára. Talán addigra megéhezel.

Rám bámul. Én meg vissza. Miféle fura játékban vagyunk mi ellenfelek, töprengek. David durva arckifejezése eltűnik, mintha ő is ugyanazt gondolná, hogy mindketten valami bizarr szövegkönyv sorait olvassuk. Mégse állunk meg, hogy megkérdezzük, vajon miféle szerepet játszunk.

30

2003.10.09., 18:30

A város központjában lévő Barna Tehén kocsma rövid sétával elérhető a spillingi rendőrségről, és akár fedett átjáróval is összeköthették volna őket, olyan népszerű volt a bobbyk és a nyomozók között. Nemrég újították fel sötét, politúrozott fával, nemdohányzó részleget alakítottak ki benne, Brie-vel töltött csirkemellel és szőlőhabbal bővítették a menüt, de hagyományos kocsmakaját is adtak, amit Simon kedvelt.

Aznap nem volt kedve enni. Alice és a kicsi már hatodik napja eltűnt. Alig történt valami, csak Simon gondolkozott szakadatlanul. Az Alice miatt érzett, egyre mélyebb aggodalom, pontosabban az, amit az asszony jelentett neki, kezdte oxigénhiányossá tenni az agyát. Sötét csapdává alakultak az agytekervényei. Már nem tudott nem arra gondolni, hogy vélhetőleg cserbenhagyta az asszonyt, veszélyeztetve őt meg két csecsemő életét.

Kínban érezte magát, mert egy félig megszületett ötlet motoszkált az agya hátsó részében. Mi az? Cryerék? Richard és Maunagh Rae?

Nem volt kedve Charlie-val inni, de a lány ragaszkodott hozzá. Beszélniük kell, mondta Charlie, és most itt vannak, mindegyikük előtt egy korsó sör, a légkör feszült. Eddig bankszámlákról beszéltek. Miközben Simon és Charlie kifaggatta a Rae családot, Sellers és Gibbs Fancourt-ék pénzügyeinek szentelte a délutánt. Nem találtak semmi szabálytalanságot, sem titokzatos mozgást. Más szóval, gondolta Simon komoran, nincs bizonyíték, ami alátámasztaná, hogy David Fancourt vagy a hozzá közel állók fizették Darryl Beert, hogy elvégezze a piszkos munkát.

Simon felnézett a Charlie mellett függő képre. Ahogy az várható volt, barna tehenet ábrázolt. Az állat profilban állt egy erdei tisztáson. Simonnak tetszett a kép, míg észre nem vette, hogy a tehén köré eső fény egészen természetellenes, inkább reflektor fénye, mint napsugáré. Egy pillanatra azt hitte, elkapta a kóbor ötletet, ami incselkedett vele. Aztán a pillanat elillant, és ő bosszantó módon nem lett bölcsebb. A pénzzel lehet összefüggésben?

– Ha Fancourt-nak szeretője van, rohadt titokban tartja – Charlie elmozdult a pénzügyi vonalról. – Sellers ezt állítja, és… nos, neki tudnia kell. Ő a szakértő. – Simon várta, hogy a lány mond valami durvát Sellers szexuális életéről, és meglepődött, mikor ez elmaradt. Nem jellemző Charlie-ra, hogy kihagyna egy lehetőséget. – Ó, és az a Mandy. Úgy tűnik, hogy a pasijával fogták a kisbabát, és eltűntek. Franciaországba, ahogy néhány szomszéd mondta. Hogy piát vegyenek. Kötve hiszem, hogy ilyen gyorsan megszerezték a csecsemő kiutazási engedélyét. És a szomszédok is tévedhettek vagy hazudhattak – végül is ez a rossz hírű Winstanley kerület, amiről beszélünk. Ki megy piát venni külföldre két héttel a szülés után?

– Érdekes – mondta Simon, és érezte, hogy gyorsul a szívverése. Talán több is, mint érdekes. Lehet, hogy jelentős. Spiccen voltak, érezte.

– Hát, igen. A Hóember tutira slamasztikában van – Charlie megeresztett egy kis diadalmas mosolyt. – El kell döntenie, hogy Alice Fancourt vallomása alapján tovább nyomja az ügyet, vagy vár egy kicsit, és reménykedik, hogy Mandy és a családja előkerül.

– Te mit gondolsz?

– Proustot nem érdekli, mit gondolok – sóhajtott Charlie. – Nem tudom. Ha nekem kéne döntenem, azt hiszem, végigcsinálnám. – Simonra pillantott. – Mandyt nem bocsátotta el a védőnőszolgálat. Senkivel nem közölte, hogy elmegy: se a bábával, se a védőnővel, se az orvosával. Senkivel. Nem arról van szó, hogy nála van Florence Fancourt, hanem… – Megvonta a vállát. – Simon, sajnálom, hogy olyan szemét voltam veled.

– Rendben. – A férfi megkönnyebbült. Charlie vissza akarja terelni kettejük viszonyát a megszokott kerékvágásba, és ő semmire se vágyott jobban. Aztán elöntötte a harag. Most, hogy már tudta, Charlie sajnálja, és elismeri, hogy ő tévedett, nyugodtan megtagadhatja tőle a megbocsátást. Nem köti az orrára, hogyan érez valójában.

Charlie rámosolygott, és Simon rögtön bűntudatot érzett. Csúnyán cserbenhagyta a lányt Sellers buliján, és ő megbocsátott. Charlie nem tudja titkolni az érzelmeit. Simon tudta, hogy mindennek ellenére még mindig jó véleménnyel van róla. Miért kap az alkalmon, hogy tovább nehezteljen a lányra? Igaza lenne? Még mindig úgy gondolja, hogy rendesen elbántak vele?

– Azt hiszem, alaposan, őszintén el kell beszélgetnünk – mondta Charlie. – Különben végképp elromlik kettőnk közt minden. – Zavart csönd következett. Simon feszült lett. Mi jön még? – Helyes, akkor kezdjük – mondta a lány. – Tényleg nagyon bántott, hogy azt a csomó mindent Proust és a többiek előtt mondtad, anélkül hogy nekem szóltál volna először.

– A Cryer-ügyről? – Simon megint nyugtalanító rándulást érzett valahol az emlékezete mélyén. Mi a szent szamóca lehetet?

– Igen. Szándékosan próbáltál hülye seggnek beállítani?

– Nem. – „Mi az ördögért gondolja?” – töprengett Simon. – Hogy őszinte legyek, abban se voltam biztos, hogy elmondom-e egyáltalán neked, Proustnak vagy bárkinek. Azt hittem, közös erővel leugatjátok a fejem. Nem hittem, hogy Proust úgy dönt, menjünk végig újra az ügyön, míg be nem jelentette, és amikor megtette, azonnal megragadtam a lehetőséget.

Charlie összevonta a szemöldökét.

– És arra nem gondoltál, hogy esetleg én szeretném először hallani az elméletedet?

– Mit számít? – kérdezte Simon türelmetlenül. – Mind együtt dolgozunk, nem?

– Hülyét csináltál belőlem. Tudnom kellett volna, mi folyik, de te mindenki számára egyértelművé tetted, hogy nem tudom.

– Nézd, rendes körülmények között valószínűleg neked mondom el először, de nem hittem, hogy különösebben fogadóképes lettél volna. Egyértelművé tetted, hogy szerinted minden kétséget kizáróan Beer a bűnös.

Charlie felsóhajtott.

– Új szemszögből láttatod a dolgokat. Még mindig azt gondolom, hogy valószínűség-számítási alapon Beer a mi emberünk, de nem vagyok olyan tökfej, hogy alapból elutasítanék egy új megközelítést. Bizonyára azt hiszed, hogy szar nyomozó vagyok, ha nem bízol ebben.

– Egyáltalán nem gondolom azt – mondta Simon meglepve.

– De én talán igen. Nekem miért nem jutott eszembe egy se azok közül, amiket mondtál? Én vagyok a rangidős tiszt. – Simon sosem hallotta, hogy Charlie valaha is kételkedett volna saját képességeit illetően. Kínosan érezte magát. – Nos? – kérdezte a lány.

– Nos micsoda?

– Szerinted szar nyomozó vagyok?

– Ne hülyéskedj. Szerintem briliáns vagy. Mindenki tudja.

– És ezt miért nem mondod soha? – kérdezte Charlie csöndesen. – Miért várod el, hogy könyörögjek egy kis megerősítésért?

– Nem várom el!

– Most is azt tetted!

A beszélgetés felgyorsult, és még kiszámíthatatlanabbá vált. Simon mély lélegzetet vett.

– Soha nem jutott eszembe, vagy bárkinek a csoportban, hogy erősíteni kéne az önbizalmadat – mondta. – Mindig olyan magabiztosnak látszottál. Néha túlságosan is magabiztosnak.

Charlie pár pillanatig csöndben maradt. A következő kérdésével falba ütközött.

– Beszéltél valakinek arról… ami Sellers buliján történt?

Simon pontosan emiatt kerülte a hosszú, őszinte beszélgetéseket.

– Nem. Természetesen nem.

– Senkinek? Nem kérem, hogy neveket mondj. Csak tudni akarom, hogy mindenki összeröhög-e a hátam mögött, ennyi.

Simon mobilja megcsördült. Zavart pillantást vetett Charlie-ra.

– Na mindegy. – Rágyújtott. – Legjobb, ha felveszed.

Robbie Meakin közrendőr volt a vonalban. „Megmenekültem” – gondolta Simon.

– Megint átnézitek a Laura Cryer-ügyet, igaz? – kérdezte Meakin.

– Ki az? – kérdezte Charlie. Ki nem állhatta, ha nem tudta, kivel beszél Simon, és újra meg újra félbeszakította a beszélgetést, míg Simon meg nem mondta. Sok dühítő szokása egyike.

– Meakin. Bocs, haver, igen, átnézzük. Miért?

– Most tartóztattam le egy Vinny Lowe nevű fiatal srácot, Darryl Beer barátját, A osztályú kábítószer birtoklásáért. A holmija között egy rohadt nagy konyhakést találtunk. Lowe égre-földre esküdözik, hogy Beeré.

– Honnan került elő?

– Egy Egészséges Életmód Klubból. Waterfront a neve, a Saltney Roadon.

Vivienne Fancourt Egészséges Életmód Klubja. És Alice-é. És akkor Simonban hirtelen összeállt a kép. Pontosan emlékezett Roger Cryer szavaira, de csak most értette meg, valójában mire utalt a másik. Majdnem odafordult Charlie-hoz, hogy elújságolja a hírt, de még idejében leállította magát. Nem akarta kockáztatni, hogy a lány ezt a különleges nyomot Sellersszel vagy Gibbsszel ellenőriztesse le. Ha valaminek tényleg tétje volt, Simon jobban szeretett egyedül dolgozni.

31

2003. október 2., csütörtök

– Mi a csoda…

Vivienne undorodva hátrál előlem, amikor megpillantja az arcomra és a nyakamra ragadt, rászáradt ételt, a zsíros foltot a pulóveremen. A konyhaasztalnál ülök. David nem engedte, hogy elhagyjam a helyiséget.

– Azt hittem, több időt szeretnél tölteni a kicsivel – mondta. – Nem érhetsz hozzá, persze, addig nem, amíg csupa mocsok vagy.

Vivienne dühösen néz a fiára.

– Túl sokat kértem ma reggel azzal, hogy tartsd kézben a dolgokat?

Felix mögötte áll türkizkék zakóban és nadrágban, a Stanley Sidgwick egyenruhájában. Úgy néz rám, ahogy az emberek az utcai baleseteket figyelik: rémülten és dermedt kíváncsisággal.

– Nem az én hibám! – nyüszíti David, mint egy kisbaba. – Főztem neki, de nem volt hajlandó enni. Megpróbálta hozzám vágni. Elkaptam a karját, és az összes rajta kötött ki. Ahogy látod.

– Miért nem öltöztetted át azonnal? Tiszta mocsok. Az egész arca.

– Nem volt hajlandó. Azt mondta, nem érdekli, hogy néz ki. – David felveszi Picurt, és a vállára fekteti. A baba elfordított feje a nyaka hajlatába simul. Ébren van, de amikor David megsimogatja a hátát, lassan lecsukódik a szeme.

Vivienne elindul felém.

– Alice, ez a viselkedés egyszerűen elfogadhatatlan. Nem tűröm a házamban. Világos?

Bólintok.

– Állj föl! Nézz rám, ha hozzád beszélek.

Teszem, amit mondtak. David Vivienne mögött vigyorog.

– Ezt mind ki kell mosni. Zuhanyozz le és öltözz át. Nem tűröm az ilyen… mocskot a házamban. Nem számít, milyen rossz állapotban vagy. Azt hittem, világosan beszéltem a fürdőszobai incidens után, és te megértetted, de most már világos, hogy tévedtem.

Erre nem tudtam mit mondani, úgyhogy hallgattam.

– Látom, még annyi tisztesség sincs benned, hogy bocsánatot kérj.

Tudom, hogy Vivienne meg fog büntetni, és félek, mi lesz az. Úgy hangzik, mintha vége szakadt volna a türelmének. Ha elnézést kérnék, talán megnyugtatná, de nem találom a szavakat. Jéggé váltam.

– Rendben. Szedd magad rendbe – mondja. – Mostantól egyáltalán nem öltözhetsz fel. Az összes ruhádat fölviszem a padlásra Florence-ével együtt. Hálóinget és köntöst hordasz, mint az elmebetegek, míg mást nem mondok. Megértetted?

– De… a DNS-vizsgálat. Ahhoz fel kell öltöznöm.

Reszket a hangom.

Vivienne orcája kipirul. Feldühítettem azzal, hogy méltányolandó érvet hoztam fel. Világos, haragjában elfelejtette a Duffield Kórházban ránk váró vizsgálatot, ami kivitelezhetetlenné teszi a rám kiszabott büntetést.

– Egyetlen szót sem akarok többé hallani – közli, ajka vékony és fehér a dühtől. – És nem bírok rád nézni, amíg abban az undorító, mocskos ruhában vagy. Vedd le, és majd kimosom. Szégyellhetnéd magad, másoknak okozol munkát az… éretlen tiltakozásoddal!

Az ablak felé fordul. David vigyorog rám.

Számolni kezdek magamban, miközben levetem a pulóvert. Az alatta viselt fehér melltartó szintén narancs és sárga foltos lett, úgyhogy levetem. David mosolya egyre szélesebb. A nadrágom korca felé biccent, ahol egy kis barnás zsírfolt gyűlt össze. Tudom, hogy Vivienne a legkisebb foltot se tűri el. Reszkető kézzel vetem le a nadrágot és imádkozom, bárcsak az étel ne hatolt volna tovább.

Vivienne megfordul. Amikor megpillant, leesik az álla és reszket a nyakán a bőr.

– Mi az ördögöt művelsz? – förmed rám.

Zavartan abbahagyom.

– Húzd fel a nadrágodat! Hogy merészeled? Mit képzelsz, mi ez, egy masszázsszalon? Hogy mersz meztelenül álldogálni a konyhámban?

– De… azt mondtad, vessem le a ruhámat, hogy ki tudd mosni – zokogom. David a tenyerével elfedi a száját, hogy elrejtse elragadtatását. Egyébként Vivienne észre sem veszi. Majd’ szétrobban a dühtől, azt hiszi, szándékosan provokálom. Peregnek a könnyek az arcomon, és összefonom a karomat, hogy elrejtsem a mellemet. Nem bírom már sokáig az igazságtalanságot és a megaláztatást – Azt hittem, azt akarod, hogy most rögtön vetkőzzem le – magyarázkodom, de tudom, hogy nem sül ki belőle semmi jó. Vivienne visszataszítónak tart.

– Úgy értettem, hogy menj fel, mosakodj meg, és öltözz át, aztán hozd le a mocskos ruhádat, hogy kimossam. Nem úgy értettem, hogy fényes nappal vetkőzz a konyhámban. Még a roló sincs lehúzva! Bárki megláthat!

– Sajnálom.

– Egy szót se többet, Alice. Menj, és szedd rendbe magad, és vegyél fel valami hálóinget. Most rögtön!

Zokogva szaladok ki a szobából. Mindig azt hiszem, hogy a legrosszabbon túl vagyok, hogy ennél rettenetesebb már nem történhet, de mindig tévedek. A mostani megszégyenülés sokkal mélyebben érint, mint bármelyik korábbi, mert ezúttal én kormányoztam magam ebbe a helyzetbe. Vivienne természetesen nem azt akarta, hogy ott vetkőzzek le a konyhában. Tudhattam volna – tudtam volna, ha David beteg agya nem gyötör meg az utóbbi pár napban, az összes valóságérzékelésemet eltorzítva, hogy mindent kifacsarva látok. Mennyire örülhetett, amikor látta, hogy megalázkodom, hiszen ezt nem ő tervelte ki, nem is számított rá. Rájött, hogy annyira megtaposott, hogy már én magam is bántalmazom magamat.

Bezárkózom a fürdőszobába és addig sírok, míg bedagad a szemem, és elhomályosul a látásom. Nem merek a tükörbe nézni. Sokáig valamiféle célként tekintettem a péntekre. Az után a rendőrségnek nem lesz más választása, mint beavatkozni. Végre segítséget kapok. De miféle ember leszek addigra? Egészséges maradok annyira, hogy Florence anyja lehessek? Most először nem vagyok benne biztos.

32

2003.10.09., 20:00

– Én nem értem magukat – csóválja a fejét Vinny Lowe fáradtan. – Nem értem, miért csinálnak ebből ekkora ügyet.

– A kokain A kategóriás drog – mondja Simon. Ketten vannak, ő és Lowe, aki egy benyugtatózott buldogra emlékeztet. A rendőrség kihallgató-szobájában ülnek. Lowe ügyvédje, őszülő, középkorú nő olcsó kosztümben ül védence mellett. Eddig még nem mondott semmit, csak időnként sóhajt egy nagyot.

– Igen, de én nem árultam. Alig volt ott valami, csak egy kis adag, személyes használatra. Nem kell túlzottan komolyan venni, igaz?

– A Waterfront igazgatója nem így látja. Az anyag a létesítményben volt elrejtve, ráadásul épp a gyermekmegőrzőben. A pelenkázó-helyiségben. Szép dolog.

– A barátnőm a gyermekmegőrző felelőse – mondta Vinny.

Simon összevonja a szemöldökét.

– És maga, hogy látja a helyzetet?

– Hát hova máshova rejthettem volna? Egyedül a gyermekmegőrzőbe volt bejárásom. Amikor beugrottam meglátogatni Donnát. El fogja veszíteni az állását?

– Természetesen. Segített magának elrejteni az A kategóriájú kábítószert a gyermekmegőrzőben – magyarázta Simon lassan. Lowe elkerekedett szemmel rázza a fejét, mintha azt akarná kifejezni, hogy ez őrültség, a feje tetejére állt a világ, ha ilyesmi megtörténhet. Az ügyvédje megint felsóhajt.

– Nézze, már beszéltem erről azzal a zsaruval, aki letartóztatott Aztán kiderült, hogy magával is beszélnem kell. Hogyhogy?

– Érdekel bennünket az a kés, amit a kábítószerrel együtt találtunk a pelenkázóban.

– Már mondtam, hogy annak semmi köze hozzám. Biztosan Dazé.

– Darryl Beeré?

– Igen. Jó ideje ott van. Én csak ott hagytam, ahol volt.

– Pontosan milyen hosszú idő az a jó ideje?

– Nem tudom. Több mint egy éve. Két éve? Nem igazán emlékszem. Mindig ott volt.

Simon igyekszik elkapni Lowe ügyvédjének pillantását. Nem csoda, hogy nem örül a hülye kliensének.

– A kés az előtt vagy az után került a pelenkázóba, hogy Beert lecsukták?

– Basszanak meg, ha emlékszem! Gyanítom, hogy előtte.

– Látta, amikor Beer betette a kést a pelenkázóba? Mondott magának róla valamit?

– Nem, de biztosan ő volt. Senki más nem tudott a dugihelyünkről. Így neveztük – vigyorgott Lowe.

– Tegyük fel, hogy hiszek magának. Hogy jutott be Beer a Waterfront gyermekmegőrzőjébe? Neki is volt egy ott dolgozó barátnője?

– Nem, hanem ő meg Donna haverok voltak. Mind a hárman azok voltunk.

– Elrejthette oda a kést Donna tudta nélkül?

– Igen, persze. A pelenkázó egy külön szobában van a budi mellett, így aztán könnyű észrevétlenül elrejteni a szajrét. – Vinny Lowe dagadt a büszkeségtől. – Ez benne a legszebb.

Simon abbahagyta, mélyen elgondolkodott. Darryl Beert szombat délben, a Laura meggyilkolása utáni napon tartóztatták le az otthonában. A Waterfront szombat reggelenként 9-kor, munkanapokon 8:30-kor nyit. Beer korán odamehetett, elrejthette a kést, aztán hazamehetett. Miért nem rejtette ugyanoda Laura táskáját is? Hacsak nem dobta ki egy kukásedénybe valahol. Charlie csapata talán ezért nem találta meg. Simon alig várta a holnapot, hogy telefonálhasson. Utána minden könnyebb lesz; sokkal többet fog tudni.

– A gyermekmegőrzőben mindenféle korú gyerek van? – kérdezte. – Van valami felső vagy alsó korhatár?

Lowe zavartnak látszott.

– Csecsemőkortól ötéves korig. Miért, vannak kölykei?

Simon nem válaszolt. Elővette a zsebéből Vivienne, Alice, David és Felix Fancourt fényképét, amit az asszony munkahelyén talált Alice íróasztalfiókjában.

– Felismer valakit ezek közül az emberek közül? – kérdezte Lowe-tól.

– Igen. Az a kis kölyök szokott a gyermekmegőrzőben lenni. Donna csak kis lordnak hívta, mert olyan fellengzősen beszél. És ő meg Lédi Gané. – Bólogatott mosolyogva. Úgy viselkedett, mintha semmi gondja nem lenne a világon. Talán túlságosan be volt állva, hogy megértse, A kategóriás drog miatt varrták be. – Szóval van valami köze a kiskölyökhöz?

– Látta őket valaha együtt?

– Nem.

– Miért Lédi Gané?

– Daz meg én így szoktuk hívni. Folyton a medencében meg a jakuzziban lóg.

– Maga és Beer tagja volt az Egészséges Életmód Klubnak? – Simon nem próbálta elrejteni a hitetlenségét.

– Ne röhögtessen. Nem tudtam volna megfizetni. Nem, kicseleztük a recepciót, és a kávézón, a Chompersen keresztül lógtunk be. Minden hülye meg tudja tenni, de nem mindenkiben van meg a kellő lelemény.

Lowe ügyvédje megvető pillantást lövellt kliense felé, aztán visszatért lepattogzott, halvány rózsaszínű körme tanulmányozásához.

– Lédi Gané majdnem mindennap ott volt, meg mi is – mondta Vinny. – Mivel sok a szabadidőm, tudja, hogy van ez. Hát, valószínűleg nem tudja. Esküszöm, hogy folyton azt kagylózta, mit beszélünk. Csak röhögtünk rajta, gondoltuk, jók vagyunk nála, és ezért követ mindenhova. Tudnia kellett, hogy nem vagyunk tagok, de soha nem szólt senkinek. Azt hittük, hogy ettől gerjed be.

– Miről szoktak beszélgetni?

– Üzletről – mondta Lowe – fontoskodva. – Azokról az időkről, mikor benn voltunk. Ha hallgatózott, rátettünk egy lapáttal, fegyverekről meg emberek kicsinálásáról dumáltunk. Daz azt szokta mondani, ha úgy beszélünk, mint a kemény fiúk, miközben hallgat minket, attól ő… szóval érti. – Lowe kacsintott. – Csak hülyeségeket beszéltünk. Lédi Ganénak nem tetszettünk, ő csak egy kíváncsi tehén.

– Említette maga vagy Beer a dugihelyet előtte?

– Valószínűleg. Végig azon röhögtünk, hogy a sok nagyképű szülőnek fogalma sincs róla, hogy a kölykeik pelusát a cuccunkon cserélik.

– Azt hittem, azt mondta, hogy a kábítószer csak személyes használatra kellett.

– Ez csak egy kifejezés.

Rendesen Simon dühöngött volna, hogy egy ilyen szemét, mint Vinny Lowe, meg akarja vezetni, de túl sok minden keringett az agyában. A düh túl sok energiát igényelt volna. Most, hogy egyértelmű kapcsolatot talált Fancourt-ék és Darryl Beer között, Simon megérezte, hogy elkapja a lendület, ugyanakkor pedig felütötte fejét a kétkedés is, ami ebben a szakaszban mindig el szokta fogni. Lényének egyik fele félt feltárni az igazságot. Fogalma sem volt, hogy miért. Valahogy a szűkülő lehetőségekkel volt kapcsolatban, úgy érezte, egy alagút torkába nyomják. Biztosra vette, hogy Charlie, Sellers és Gibbs sosem éreztek ilyesmit.

Bárcsak másnap reggel lenne. De ez csak formaság, ugye? A telefonhívás? Tudja az igazat, nem? Vagy van ott még több is? Félt, hogy valami mást is talál? Simon nem tudott szabadulni rossz előérzetétől, hogy valami kellemetlen dolog lappang a sarkon túl, valami, amit nem tud kikerülni, mert megállíthatatlanul halad a felé a sarok felé…

Alice. Ez tényleg megrémítette. Mit talál majd Alice-ről? Könyörgök, nehogy valami rossz legyen, imádkozott a kezében tartott fényképet, a családi képet nézve. Megborzongott. Nem akart ránézni, nem akart rágondolni, de miért?

– Csak hogy tisztázzuk – mondta Lowe-nak, főként azért, hogy elvonja saját figyelmét a vészjósló bizonyosságról, ami felé törekedett. – A két nő közül a képen melyiket nevezték Lédi Ganénak Darryl Beerrel?

Lowe Vivienne Fancourt képére mutatott. Simon megkönnyebbült.

33

2003. október 2csütörtök

Az öltözőasztalnál ülök és fésülködöm, amikor David belép.

– Emlékszel a nászutunkra? – kérdezem, mielőtt még megszólalna. – Emlékszel Mr. és Mrs. Asztalra és a Rod Stewart családra? Az estékre, amikor az erkélyen ültünk görög bort iszogatva? Emlékszel, milyen boldogok voltunk?

Tudom, hogy pár közösen kitalált gúnynév nem támasztja fel az akkori érzéseket, de azt akarom, hogy David emlékezzen legalább arra, hogy valaha léteztek. Hogy ő se legyen olyan magabiztos.

Megvetés torzítja el az arcát.

– Lehet, hogy te az voltál – mondja. – Én nem. Tudtam, hogy soha nem fogsz annyit jelenteni nekem, mint amennyit Laura jelentett.

– Ez nem igaz. Csak azért mondod, hogy megbánts.

– Mi csak Görögországba mentünk. Bárki mehet Görögországba. Laura és én Mauritiusra mentünk nászútra. Nem volt probléma, hogy annyit költök rá.

– Nem az számít, mennyi pénzt költesz, David. Soha nem az számít. Anyád mindig ad neked pénzt. Az évek során hányszor mentette meg Vivienne a cégedet? Nem egyszer, lefogadom. Ha nem szán meg, valószínűleg valami nyamvadt gyárban dolgoznál.

Összeszorítja a fogait és kiviharzik a szobából. Tovább fésülködöm, és várok. Pár pillanattal később visszajön.

– Tedd le azt a kefét – mondja. – Beszélni akarok veled.

– Nincs mit mondanom neked, David. Azt hiszem, kicsit késő beszélgetni.

– Tedd le azt a kefét! Nézd, mi van nálam. – A gyermekkoromban, szüleimről és rólam készült fényképet mutatja meg. Bizonyára a kézitáskámból vette ki. Ez a hármunkról készült kedvenc képem. David tudja. Azt is, ha bármi történik vele, soha nem tudnám pótolni. – Azt hiszem, hogy az akkori frizurád jobban illik hozzád – mondja.

A fényképen ötéves vagyok. A frizurám nem előnyös, férfiasan rövid elöl és oldalt is. A szüleim nem voltak divatőrültek. Nem érdekelte őket, hogy néz ki valaki.

– Nem szeretem a szőrös nőket – jelenti ki David magától értetődően. – Minél kevesebb szőr van egy nőn, annál jobb.

– Laurának hosszú haja volt – nem tudom megállni, hogy ne mondjam.

– Igen, de az övé nem volt lógó és zsíros, mint a tied. És a teste sem volt szőrös. Észrevettem, mikor előadtad azt a kis sztriptízt az előbb a konyhában, hogy egy ideje nem borotválod a hónaljadat.

– Elrabolták a lányomat – mondom tompán. – Nem a megjelenésem áll a gondolkodásom homlokterében.

– Nyilván nem. Lefogadom, hogy a lábadat sem borotváltad.

– Nem, nem borotváltam – válaszolom. Tudom, mi következik, de most az egyszer látom a kiutat. Először mélyebbre kell merülnöm. – Miért tetted azt az előbb?

– Micsodát?

– Úgy viselkedtél, mintha nem lettem volna hajlandó átöltözni, mikor pedig te nem hagytad, hogy levegyem a piszkos pulóvert.

– Mert megérdemelted – mondja David. – Mert a lelked mélyén mocskos vagy, és ideje, hogy anya is rájöjjön.

Bólintok.

David odalép hozzám. Benyúl a nadrágzsebébe, és kihúzza Vivienne fehér nyelű konyhai ollóját és egy egyszer használatos borotvát. Arcom elé tartja a rólam és a szüleimről készült fekete-fehér fényképet.

– Ez volt a legboldogabb időszak az életedben, igaz? – kérdezi. – Lefogadom, vissza szeretnéd forgatni az idő kerekét.

– Igen.

– Akkor még nem hazudoztál. Nem voltál undorító meg szőrös.

Nem szólok.

– Most itt a lehetőség. – A borotva és az olló felé biccent. – Vágd le a hajad ilyenre. És ha befejezted, vedd le a hálóingedet és borotváld le a szőrödet is.

– Nem – mondom. – Nem kényszeríthetsz.

– Nem kényszerítelek semmire. Szabadon csinálhatsz, amit akarsz. De én is. Ne feledd, Alice, én is.

– Mit akarsz, mit tegyek? Mondd meg pontosan, mit tegyek.

– Fogd az ollót – kezdi lassan, mintha egy értelmi fogyatékoshoz beszélne. – Vágd le a vékony szálú, kócos, piszokszínű hajadat. Aztán vedd le a hálóingedet, és borotváld le a lábadat és a hónaljadat. És ha ezzel elkészültél, leborotválhatod a lábad közét is. És ha ezzel is készen vagy, akkor a karodat és a szemöldöködet is leborotválhatod. És ha mindezzel végeztél, ágyba bújhatsz. Holnap lesz a nagy nap.

– És ha nem vagyok hajlandó?

– Akkor ezt apró darabokra tépem. – Meglengeti a fényképet a levegőben. – Pápá, mami és papi. Megint egyszer.

A fájdalom átüt a szükségből és tompa hitetlenségből magam köré épített pajzson, amivel a szívemet védelmezem. összerezzenek, és David elégedetten mosolyog, látva, hogy bejött a dolog.

– Rendben, megteszem – mondom. – De addig nem, amíg a szobában vagy.

– Nem megyek sehova. Engem csaptál be, úgyhogy jogom van nézni. Láss hozzá. Fáradt vagyok, és le akarok feküdni.

– És, felteszem, majd azt mondod Vivienne-nek, hogy az én ötletem volt, igaz? Elfajzottságom újabb bizonyítéka.

– Nekem múlt péntek óta nincs szükségem bizonyítékokra, amikor úgy döntöttél, eljátszod, hogy a lányunk valami idegen. De vannak, akiknek egy kicsit több kell. Anya általában nem ilyen lassú felfogású, mint veled kapcsolatban. Ámbár, azt hiszem, kezd képben lenni. Az a délutáni ügy… és ha meglátja, mit műveltél a hajaddal, ha rájön, hogy nincs szemöldököd, és megtalálja a hálószoba padlóján a nagy csomó hajat… mert trehány disznó vagy, és nem takarítod fel magad után…

Eleget beszélt. A szekrényhez megyek, és kiveszem a diktafont, amit ma reggel a nadrágja zsebébe tettem. Megnyomom a „stop” gombot, hogy lássa, visszatekerem, és a hátam mögé rejtem a kis ezüstszínű eszközt.

– Minden, amit azóta mondtál, hogy bejöttél, rajta van ezen a szalagon – mondom neki.

Vörösre gyűl az arca. Egy lépést tesz felém.

– Ne mozdulj! – sziszegem. – Különben ügy fogok sikoltozni, hogy összedől a ház. Úgyse tudod elszedni tőlem, hogy letöröld a szalagot, mielőtt Vivienne bejön. Tudod, milyen villámgyors, ha valami szokatlant tapasztal. Szóval, ha csak nem akarod, hogy megtudja, milyen beteg lelkű, perverz görény vagy valójában, azt teszed, amit mondok.

David megdermed. Megpróbál lazának tűnni. Az anyja jelenlétében mindig tökéletes kisfiút alakít. Nem élné túl, ha kiderülne, hogy perverz és szadista.

– Szerencsédre én nem vagyok olyan beteg, mint te – mondom. – Csak azt akarom, hogy magamra hagyj. Ne szólj hozzám, ne nézz rám. Ne is törd a fejed új kínzásokon. Tégy úgy, mintha itt sem lennék. Nem akarok tőled semmit, te nyomorúságos, nevetséges szemétláda. – David vállat von, úgy tesz, mint akit nem érdekel a dolog. – Ó, és még valami.

– Micsoda?

– Hol van Florence? Mit műveltél vele? Ha megmondod, megsemmisítem a szalagot.

– Ó, igazán egyszerű – mondja David undorodva. – A gyerekszobában. Itt van, a The Elmsben, ahol mindig is volt.

Szomorúan megrázom a fejemet.

– Jó éjszakát, David – mondom. Kimegyek a szobából. Szorosan markolom a diktafont, és halkan becsukom magam mögött az ajtót.

34

2003.10.10., 09:00

– Ez itt a pokol nyolcadik bugyra? – kérdezte Charlie, a körülötte látható kavalkádra mutatva. A Chompersben, a Waterfront álamerikai kávézójában találkoztak Simonnal. A helyiség zsúfolásig megtelt sportruhás, szolizott szülőkkel és maszatos, visító gyerekekkel. Teljes hangerővel szólt a Survivor Eye of the Tiger című száma. – És miért vannak itt ennyien?

– Arra várnak, hogy kinyisson a gyermekmegőrző – válaszolta Simon. – Fél órával ezelőtt kellett volna nyitnia. Szerintem nehezen találnak új munkaerőt, miután kirúgták Lowe barátnőjét. Nézd. – Egy vörös hajú, copfos, szeplős fiatal lány felé biccentett, aki épp akkor lépett be. Megállt az ajtóban és intett. A Chompersben tartózkodó felnőttek többsége felpattant a helyéről, és kezdte összeszedegetni a csomagját és a tipegőket. – Lisa Feather – magyarázta Simon. – Ö volt Donna segítsége. Most valószínűleg ő veszi át a helyét.

– Honnan tudsz ennyi mindent? – kérdezte Charlie.

– Korán értem ide. Már körülnéztem odabent. Nem akartam akkor csinálni, amikor a kölykök is bent vannak. – Jobb kezének mutató- és hüvelykujjával megdörzsölte az óraszíját.

– És? – kérdezte Charlie.

Miután megnézte a gyermekmegőrzőt, és Charlie-ra várt, lebonyolított két telefonhívást. Tegnap azt gondolta, egy is elég lesz, de az éjszaka közepén felült az ágyban, és pontosan tudta, miért érzett jeges szorítást a miatt a rohadt fénykép miatt, amely Alice-t, Davidet, Vivienne-t és Felixet a The Elms kertjében ábrázolta. Rájött, hogy két helyre kell telefonálnia.

Mikor mindennel végzett, leghőbb reményei és legrosszabb félelmei is megerősítést nyertek. Többé nem voltak kínos kérdőjelek a tudatalattijában; valamennyi részlet a felszínre emelkedett. Simon olyan tisztán látta az egész képet, mint az előtte lévő Charlie arcát.

– Simon… a gyermekmegőrző?

– Lowe igazat mondott. A pelenkázó-helyiség a budi mellett található. Van egy csukott ajtó közte és a gyermekmegőrző főhelyisége között. Pofonegyszerű bármit elrejteni a helyiségben.

Charlie bólintott. Úgy érezte, mint aki hosszan tartó, lassú lábadozásba kezd egy komoly betegség után. Darabokra tört, és csak két választása maradt: még jobban szétesik, vagy megküzd azért, hogy ismét összerakja magát. Az utóbbit választotta. Simon nem szerette és soha nem is fogja. Nem tudja, miért hagyta ott Sellers buliján, azt sem, hogy elmesélte-e néhány vagy az összes kollégának a történteket, és soha nem is fogja megtudni. Volt valami vigasztaló abban, hogy végre elfogadta, bizonyos dolgokat nem tud irányítani.

Másokat meg igen. Charlie, amikor képes volt racionálisan mérlegelni a kérdést, tudta, hogy nem lesz attól se több, se kevesebb, hogy Simonnak mi a véleménye róla. Magabiztos nő volt, mielőtt Simonnal megismerkedett, és akármilyen magányos, képes visszanyerni a magabiztosságát. Barátságos lesz Simonhoz, ahelyett hogy elutasítaná a javaslatait csupán azért, mert ő mondja. Charlie remélte, okosabb annál, hogy egy férfi miatt, aki nem értékeli őt, elcsessze a munkáját, azt az egyetlen dolgot, amiről mindig tudta, hogy jó benne.

– Így jutott be Beer és Lowe – mutatott az Aider Streetre vezető ajtó felé Simon. – Én is itt jöttem be, amikor Alice Fancourt-ral találkoztam. Mind a kétszer.

– Rendben. Szóval Beer tagsági nélkül használta az Egészséges Életmód Klubot, és a Cryer-gyilkosságnál használt kést a gyermekmegőrzőben rejtette el. Ezt állítjuk? Ez minden, amit állítunk?

Simon még nem döntötte el, vajon csak egy kis részt mondjon el abból, amire rájött, vagy semmit. Az egészet semmi esetre sem. De ha csak részben foglalja össze a dolgokat, lehet, hogy Charlie is telefonálni kezd, és rájön a megoldásra. A francba. Utálta, ha ennyire sarokba van szorítva.

– Beer és Lowe Lédi Ganénak nevezték Vivienne Fancourt-t – mondta. – Kihallgatta, mikor azzal hencegtek, hogy hányszor szegték meg a törvényeket. A nő tudta, hogy Beer DNS-e benne van az adatbázisunkban, nem hülye. A legszívesebben megölte volna Cryert, mert nem lehetett mindig együtt az unokájával, de esze ágában se volt börtönbe kerülni. Van annál jobb megoldás, mint valakit hamisan megvádolni, arra a személyre terhelő tárgyi bizonyítékot elhelyezni a helyszínen? Különösen ha valaki olyan here, akit a rendőrség már ismer.

– Szóval egyik nap odahajolt hozzá a jakuzziban, és kihúzta egy csomó haját?

– Mi az, amit mindenki magával cipel, amíg a Waterfrontban tartózkodik? Gyerünk, úszás, jakuzzi, szauna… mit viszel magaddal?

– Rágót.

– Törülközőt – mondta Simon. – Vivienne-nek csak ki kellett cserélnie a törülközőjét Beerére. Vagy várni, amíg ledobja, és akkor fölmarkolni. Rajta van a haja meg a bőre mindenütt.

– A fickó könnyedén megláthatta – mondta Charlie. – Mi van, ha a törülközőjét a szekrényben hagyta az öltözőben, és nem vitte magával a medencéhez?

– Mi van, ha magával vitte? – erősködött Simon. – Mi van, ha Vivienne heteken, hónapokon keresztül figyelte, míg kidolgozta a tervet? Ismerte a fickó szokásait, nem igaz? Módjában állt kiválasztani a legjobb időpontot, hogy megszerezze a törülközőt.

Könyörgök, bólintson rá, imádkozott. Nem tudta rávenni magát, hogy felfedje a többi kártyáját, bár tudta, hogy végül kénytelen lesz. Hacsak Vivienne Fancourt nem tesz vallomást – és mi az ördögért tenne?

– Ez mind spekuláció – sóhajtotta Charlie.

– Tudom. – Simon szája kemény, elszánt vonallá szűkült. – De ha már itt vagyunk, megnézhetjük, mi a helyzet a törülközőkkel.

Charlie vállat vont, aztán bólintott. Feltehetőleg megéri megnézni.

– David és Vivienne Fancourt biztosan rohadtul megrémült, mikor Beer bűnösnek vallotta magát – morogta Simon.

– Szerinted mind a ketten benne vannak? – Rohadt sok az olyan pont, amire nincs bizonyíték, de Charlie tudta, hogy elnézi neki. A francba. Akkor is ilyen készséges lenne, ha Sellers vagy Gibbs állna elő egy ehhez hasonló megoldással? Vajon azért nem szakítja félbe, mert megfogadta, hogy ezentúl nyitott lesz Simon szokatlan elméleteire, vagy különleges bánásmódban részesíti?

– Még ha igazad van is, mindez feltételezésre épül – mondta. – Nincs bizonyítékod.

Simon szeme csillogott. Nem figyelt.

– Ma megkeresem Alice-t – mondta.

Charlie a ruhákra, cipőkre, kocsira és bankkártyákra gondolt, amelyeket Alice nem vitt magával. És Florence összes holmijára, amit a The Elmsben hagyott. A legrosszabbtól tartott.

– Szerelmes vagy belé, igaz? – mondta. Belefér, hogy ezt mondja, gondolta. Elvégre barátok. – Lehet, hogy azelőtt nem voltál, de most az vagy. Miután eltűnt, beleszerettél. Ettől lett számodra a tökéletes nő.

Charlie úgy érezte, hogy miközben beszél, a kirakós hiányzó darabjai a helyükre kerülnek.

– Dolgunk van – felelte Simon kurtán. – Lifttel megyünk le az uszodába.

Charlie követte a szőnyeggel borított belső folyosón. Enyhe liliomillat úszott a levegőben. Egy réztábla jelezte, hogy a Központi recepciónál vannak, fölötte fekete nyíl. Egymás mellett mentek, amerre a nyíl mutatta, egyikük se szólt. Charlie agya gyorsan járt, új elméletének részleteit töltötte ki. Simon vérvörös arccal lépkedett mellette, gondosan kerülte a tekintetét. Biztosan igazam van, gondolta a lány. Valójában nem vágyik nőre. Fantázialényt keres, valakit, aki elérhetetlen. Mi lehet jobb egy eltűnt asszonynál?

Követte Simont a tükrökkel borított liftbe, és megnyomta az Alagsor feliratú gombot. Itt még nehezebb volt megoldani, hogy ne nézzenek egymásra. A földszintről az alagsorba vezető út lehetetlenül hosszúnak tűnt. Charlie egyszer csak észrevette, hogy visszafogja a lélegzetét. Most már tudta, milyen érzés egy liftben bent ragadni, pedig ez a rohadt izé még el sem akadt.

Megkönnyebbült, amikor végre kiszálltak. Újabb szőnyeggel borított folyosó következett. Ezúttal a táblán Uszoda felirat állt, fölötte újabb fekete nyíl. Charlie visszhangos loccsanásokat hallott. Halk bugyborékolás, zúgás vibrált a lába alatt.

– Itt vagyunk – mondta.

Balra két ajtó nyílt. Az egyiken ez állt: Női öltöző, a másikon Férfiöltöző.

– Ezek vélhetőleg egyenesen a medencéhez vezetnek – mondta Simon. – A rohadt életbe, minden hülye bejuthat. Azt hinné az ember, hogy jobban őrzik a helyet.

Charlie megrántotta a vállát

– Kétlem, hogy sok embernek eszébe jut, hogy a tagsági díj kifizetése nélkül besurranjon egy Egészséges Életmód Klubba. Úgy értem, alapból úgy gondolja, hogy nem is tudna. A nővérem Egészséges Életmód Klubja olyan, mint Fort Knox. Kell egy kis kártyaszerű micsoda, vagy nem engedi át a korlát.

– Nézd – mutatott Simon egy közvetlenül előttük álló, fából készült nagy szekrényre. Az egyik oldalon magasan felpolcolt fehér törülközők sorakoztak. A másikon nagy, négyzet alakú lyuk tátongott. – Ez az, amire gondolok?

– Törülközőtartó.

Miközben Charlie beszélt, a Női öltöző feliratú ajtó kinyílt, és egy nő jelent meg vizes hajjal, az egyik kezében összegyűrt törülközőt, a másikban rózsaszínű Nike sporttáskát tartott. Fejét félrebillentette, a válla és a füle közé szorította a mobiltelefonját.

– …az a rohadt medence meg a zuhany jéghideg volt – mondta dühösen. – Az egyik bojler tönkrement. A következő havi tagdíjból kedvezményt kérek, ha nem javítják ki holnapig.

A négyzet alakú nyílásba dobta a törülközőt. Nem esett túl mélyre; a használt törülközők már eléggé felgyűltek. A nő cöccentett, és elindult a lépcső felé. Most már kezében tartotta a telefonját, és tovább reklamált.

– Csak be kell nyúlni, és kivenni a törülközőt, amit most dobott be – jegyezte meg Simon –, és máris gyilkossággal vádolhatnám.

Charlie tudta, hogy igaza van. Igaza abban, hogy mindez lehetséges, de nem szükségszerű, hogy meg is történt.

– Simon, te szűz vagy? – kérdezte.

35

2003. október 2., csütörtök

A konyhában vagyok, jobb kezemben a diktafont szorongatom. Nem tudom elhinni, hogy a kétségbeesés szülte ötlet működött. Davidben egyetlen pillanatra sem merült föl, hogy blöffölök. A táskám a konyha pultján, a hátsó ablak alatt hever a kulcsaim, a mobilom és az órám – minden lefoglalt vagyonom mellett. Felveszem az órámat és felcsatolom, már-már azt várom, hogy megszólal a riasztó. Azon töprengek, nem kéne-e a táskámba tenni a szalagot, elrejteni valahol vagy megsemmisíteni, amikor lélegzetvételt hallok magam mögött.

A kezemmel elrejtem a szalagot és megfordulok. Vivienne alig egy lépésre áll tőlem. Vajon meg akart érinteni? Hosszú, tengerészkék pongyolát visel fehér selyempizsamája fölött. Bőre ragyog az éjszakai krémtől, amit használ. Ez a legjobb, amit a Waterfront szépségszalonja ajánlani tud. Az arca zsíros, fehér és kísértetszerű.

– Mit csinálsz? – kérdezi. Általában nem jövök le, miután Vivienne lefeküdt. Senki se jön le. Nem tud aludni, ha azt hiszi, hogy még bárki ébren van. Ez is a The Elms-beli íratlan szabályok egyike. A rendes menetrendtől való eltérés az esetleges veszélyre figyelmeztette.

Úgy döntöttem, Vivienne taktikáját választom, kérdésre kérdéssel válaszolok.

– Ideges vagy a holnap miatt?

Megzavarta, hogy a lelkébe látok. Mindig ő az, aki kérdez. – Úgy értem, nekem könnyebb – folytatom, a szívem minden dobbanását a torkomban érzem. – Tudom, mi lesz a vizsgálat eredménye. Te nem. Neked nagyon nehéz lehet. A várakozás. Hogy nem tudod biztosan.

Ha nem sikerül David fölött diadalmaskodni, nem mertem volna ilyet mondani. Ez a hirtelen újból fellobbant önbizalmam őrlángja, bár még halványan pislog.

Vivienne szeme csillog. Büszke asszony, gyűlöli, ha rátapintatnak a gyenge pontjára.

– Hamarosan megtudom – mondja. Aztán, mint aki hirtelen tudatára ébred, hogy bevallotta a bizonytalanságát, hozzáteszi: – David a fiam, neki hiszek. Te nem vagy magadnál, Alice. Jól tudod.

– Miért hívod őt „babának”, ha Davidnek hiszel? Egyszer sem hívtad Florence-nek, amióta visszajöttél Floridából, ugye? Nem dajkálod. Csak felügyeled, de nem érsz hozzá.

Vivienne nyelve kivillan, miközben megnedvesíti az ajkát. Megint mosolyogni próbál, ám ezúttal még nehezebben sikerül.

– Igyekeztem tapintatosan viselkedni – mondja. – Nem akartalak felizgatni.

– Ez nem igaz. A lelked mélyén nem tudod kizárni, amit mondok, igaz? Én vagyok Florence anyja. Te tudod, mit jelent anyának lenni. És mindig kedveltél és megbíztál bennem. Azért hívod Picurt babának, mert akárcsak én, te sem tudod, hogy kicsoda. És rettegsz, hogy mit hoz a holnap reggel. Mert nemsokára szembe kell nézni az igazsággal, ahogy én is szembenéztem vele a múlt pénteken: Florence eltűnt. Nem tagadhatod többé a nyilvánvaló tényt

– Ez csak pszichoduma – veti oda, ökölbe szorított kezén kötélként feszülnek meg az inak.

– Hiányozni fog Picur – suttogom. – Ha majd vissza kell adnunk.

– Visszaadni? – Vivienne idegesnek tűnik.

– A rendőrségnek. Nem fogják hagyni, hogy megtartsuk, nem igaz? Különösen ha tudják, hogy nem a miénk. El fogják venni. Egyáltalán nem lesz kisbabánk.

Reszket a hangom.

Vivienne nekem ugrik, és mindkét kezével keményen meglöki a mellem. Felkiáltok a meglepetéstől, mielőtt elveszítem az egyensúlyomat. A vállam a tűzhely lapjához csapódik, miközben a padlóra zuhanok. Pár pillanatra megbénít a fájdalom. Az oldalamra fordulok, és összegömbölyödöm.

Vivienne fölém magasodik, és lehajol. Érzem az arckrémje illatát, éles gyöngyvirágillat.

– Csak magadat okolhatod! – kiáltja. Szabadjára eresztett dühe jobban megdöbbent, mint az engem ért támadás. Még soha nem hallottam így sikoltozni. – Miféle anya az, aki elmegy, és otthon hagyja az újszülött csecsemőjét, hogy elrabolják? Miféle anya az ilyen?

Fenyegetően közeledik az arca, a szája szélesre tárt sötét barlang. Mentaízű fogkrém szagát érzem, és a saját verejtékemet; a tőle való félelmem szagát.

Aztán magamra maradok a helyiségben, a diktafont még mindig reszkető kezemben szorongatom.

36

2003.10.10., 10:00

– Ugye, nincs április elseje? – csapta a bögréjét az asztalra Giles Proust felügyelő, és felkapta az asztali naptárát, hogy Charlie és Simon okulására teátrálisan fellapozza.

Charlie észrevette, hogy a naptárt a szájjal és lábbal festők alapítványa adta ki, ahol Proust felesége dolgozott.

– Nincs uram – mondta.

– Rendben. Én sem hittem, hogy az van. Szóval ez nem valami rossz tréfa. Tényleg azt akarják, hogy értékes forrásokat fordítsak a The Elms-beli házkutatásra, egy kézitáska miatt.

– Ezt a tervet maguk ketten a szaunában ötlötték ki? Az utóbbi időben sok időt töltenek efféle helyeken. Waterhouse, vagy hogy hívják?

Simon mocorog a székén. Mondj valamit, seggfej. Mondd el nekik, amit tudsz.

– Egyébként egészen pontosan mi folyik az ilyen Egészséges Életmód Klubokban? – kérdezte Proust.

– Úszás, uram. És vannak edzőtermek és testedző csoportok. Jakuzzik, szaunák, gőzfürdő. Némelyiknek merülő-medencéje is van.

– Az micsoda?

– Jéghideg vizű medence. Akkor megy bele az ember, ha kijött a gőzfürdőből vagy a szaunából – magyarázta Charlie.

Proust a fejét csóválta.

– Szóval felfűti magát az ember, hogy aztán lehűtse?

– Jót tesz a vérkeringésnek, alkalmasint.

– És a jakuzzik… ott körben üldögélnek az emberek a meleg, buborékos vízben, igaz?

Charlie bólintott.

– Nagyon ellazítja az embert.

Proust Simonra nézett.

– Maga ilyesmiért jár oda, Waterhouse?

Charlie kísértést érzett, mint mindig, hogy közbeavatkozzon, és válaszoljon Simon helyett. De visszafogta magát. Nem az ő dolga, hogy védelmezze. Hagynia kell, hogy Simon beszéljen, ahogy Sellers és Gibbs esetében tenné.

– Nem, uram – válaszolt tisztán Simon.

– Jó.

Máig nem válaszolt Charlie kérdésére, amit az Egészséges Életmód Klubban tett fel neki. A lány pedig nem tette fel újból. Azért masszírozza a tényeket, hogy a saját egóját védelmezze? Nem gondolta. Minél tovább vizsgálta a gyanúját, az annál erősebbre hízott. Tökéletesen értelmet nyert minden. Simonnak sosem volt barátnője, soha nem emlegetett múltbeli kalandokat vagy komolyabb kapcsolatokat. Gibbs és Sellers rendre hajtogatták, hogy valószínűleg az aszexuális emberek egyike, mint az a komikus, Stephen Fry, vagy Morrisseynek hívták?

Minden bizonnyal szűz. Fél a szextől, fél felfedni tapasztalatlanságát bárki előtt. Ezért futott el Sellers buliján, ezért nem engedheti meg magának, hogy romantikus kapcsolatba keveredjen valakivel. Azáltal, hogy eltűnt, Alice Fancourt lett Simon számára az ideális nő. Akármit érez is iránta Simon, annak nem szabad beteljesülnie. Ha én tűnök el hirtelen, talán belém szeret, gondolta Charlie. Aztán egy másik elhatározása jutott eszébe: ne keverd a munkát a magánélettel.

– Uram, ha lenne házkutatási parancsunk – kezdte.

– Elnézést, őrmester, de nem győzött meg. Véletlen is lehet, hogy Beer ugyanabban a meleg medencében üldögélt, mint Vivienne Fancourt. Sellers és Gibbs is kihallgatta, és még mindig azt állítja, hogy ő ölte meg Laura Cryert. Miért mondaná, ha nem ő tette?

– Mert további börtönbüntetéstől tart? – kérdezi Charlie. – Nem sok jó sülhet ki abból, ha elismeri, hamisan esküdött, hogy csökkentse a büntetését. És attól is van mit tartania, ami a Winstaley-telepen vár rá. Azok, akik eddig fedezték, a vérét követelhetik, nem igaz?

– Beer furcsa módon vonzódik Laura Cryerhez – mondta Simon, aki időt akart nyerni. – Amikor beszéltem vele, az volt a benyomásom, hogy úgy képzeli, volt valami… kapcsolat köztük. Talán ha elismeri, nem ő ölte meg, elvágja ezt a képzelt köteléket.

Proust fölhördült.

– Nagyon mély, Waterhouse. Gyönyörű lélektani elemzés. Nézze, adott egy kés, amiről a törvényszéki orvos szakértők azt mondják, jó eséllyel lehet az eszköz, amivel Cryert megölték, és most előkerült arról a rejtekhelyről, amiről tudjuk, hogy Beer használta. – Charlie nyitotta a száját, hogy megszólaljon, de Proust felemelte a kezét, hogy csendre intse. – Még ha igaza is van, és David és Vivienne Fancourt ölte meg Cryert, aztán elhitették, hogy Beer tette, annak lehetősége, hogy a táska felbukkan a The Elmsben ennyi idő után, elenyésző.

– Némelyik gyilkos megtartja a trófeát – mondta Charlie. – Különösen ha indítéka volt a gyilkosságra, és közelebbi kapcsolatban állt az áldozattal.

Proust meglepettnek tűnt.

– Miért kell nekem ezzel foglalkoznom? – vetette oda. – Hallgassák ki Vivienne és David Fancourt-t, bírják szóra őket. Miért az a lehetőség jut az eszükbe először, ami időt és pénzt igényel, holott nincsenek szabadon felhasználható forrásaim?

Na tessék, gondolta Simon. Proust megint kezdi a szokásos szónoklatát.

– Tudják, milyen lehetetlen körülmények között dolgozom? Van fogalmuk róla? Nincs. Sejtettem, hogy nincs. Akkor hadd mondjam el maguknak. Minden műszak kezdetén bejövök az előző napról maradt tennivalók listájával. Az a baj, hogy mielőtt még hozzáláthatnék bármelyikhez, új tennivalók bukkannak föl a semmiből – papírmunka, ok nélkül problémázó idióták, emberek jönnek, akiknek muszáj velem találkozniuk, muszáj velem beszélniük. – Megborzongott, nyilván azért, mert mindkét tevékenységet megdöbbentően perverznek találta. – Ebből áll egy detektívfelügyelő élete. Olyan, mintha egy átszakadt gát előtt állnék, és egyre távolabb sodródnék. Valahányszor hazamegyek, hosszabb a lista, mint amivel bejöttem. De legalább egy tételt kihúzhatok róla: Mandy Buckleyt.

Charlie várakozásteljesen pillantott föl.

– Várunk egy kicsit, és reméljük, hogy előkerül. Sajnálom, őrmester. Néhány emberrel konzultáltam, és abban maradtunk, hogy nem engedélyezhetünk semmiféle ez irányú kiadást. Semmi okunk sincs, hogy bármivel meggyanúsítsuk.

Charlie képtelen volt helyeselni. Lassan én is olyan gyanakvó leszek, mint Simon, gondolta bánatosan.

Simon megköszörülte a torkát és előrehajolt.

– Uram, Charlie, van valami, amit még nem mondtam el.

A Hóember felnyögött

– Eláll a szívverésem, Waterhouse. Maga visszatartott egy információt? Mit akar, folytassuk a fegyelmi bizottság előtt… nos?

– Felix Fancourt iskolája a Stanley Sidgwick – folytatta Simon, Charlie aggódó pillantásától kísérve. – Alice mondta, hogy Vivienne már akkor beíratta Florence-t, amikor még meg sem született. Kénytelen volt, mivel olyan nagy az iskola iránt az érdeklődés. Egyéves várólista van a fiúáltalánosba és a lánynevelőbe is.

– És? – kérdezte Proust. – Ez a Bűnügyi Nyomozó Osztály, nem pedig az Oktatási Hivatal. Miért tartja fontosnak megjegyezni?

– Amikor Laura szüleivel beszéltem, az apja azt mondta, hogy rögtön a lánya halála után Vivienne kivette abból az óvodából, ahova addig járt, és a Stanley Sidgwickbe kezdte járatni. De hogyan sikerült, ha nem volt előjegyezve? Nem lehetett szabad helyük. És ha a neve már le volt adva… nos, honnan tudta Vivienne Fancourt, hogy neki kell majd eldöntenie, melyik iskolába íratja Felixet?

– Azannya! – morogta Charlie. Simon agya mindig lenyűgözte. Semmit nem hagy ki.

– Rájöttem, hogy le kellett adnia az unokája nevét, és kíváncsi voltam, mikor tette. Talán évek óta készült Laura meggyilkolására. Másrészt, gondoltam, esetleg lefoglalta Felix helyét mielőtt még megszületett, mint Florence esetében, abban a reményben, hogy Laura észre tér, és odaküldi. De ha Felix a megfelelő életkorban nem foglalta el a helyét, akkor az iskola mással töltötte azt be.

– Kénytelenek voltak.

Proust a mutatóujjával köröket rajzolt a bögréje peremén, és nem szólt semmit.

– Ma reggel telefonáltam a Sidgwick iskolába – mondta Simon. – Vivienne még a születése előtt regisztráltatta Felixet. Az alsó tagozatos óvodai évét kétéves korában, 1999 szeptemberében kellett volna kezdenie. Amikor betöltötte a hármat.

– Túl korán – jegyezte meg Proust. Lizzie, Proust felesége otthon ragadt, és évekig kaparta a szőnyegről a beletaposott müzliszeleteket.

Simon nem reagált a közbeszólásra.

– Felix nem kezdett a Stanley Sidgwickbe járni 1999 szeptemberében. Laura még élt, és nem szándékozott odaküldeni. De a helyét a hosszú várólista ellenére sem adták át senkinek.

– Micsoda? – vonta össze a szemöldökét Proust.

– Miért nem? – kérdezte Charlie.

– Mert Vivienne Fancourt 1999 szeptemberétől ugyanúgy fizette a tandíjat, mintha Felix oda járt volna. Nyilvánvalóan úgy érvelt, hogy ha hajlandó fizetni, akkor nekik fenn kell tartaniuk Felix helyét. 1999 novemberében azt mondta az iskola felvételekkel foglalkozó titkárnőjének, Sally Huntnak, hogy Felix 2001 januárjában, a második félév kezdetén bizonyosan megkezdi tanulmányait. Laurát 2000 decemberében gyilkolták meg.

Simon lassan kieresztette a levegőt. Ezzel ellesznek egy darabig. Azt hiszik, mindent elmondott.

– A francba! – csóválta a fejét Charlie. – Egy évvel azelőtt tudta, hogy megöli Laurát, és azt is tudta, mikor. Miért várt olyan sokáig?

Simon megvonta a vállát.

– Talán nem is olyan hosszú idő, ha az ember gyilkosságra készül. Még soha nem ölt, lelkileg fel kellett készülnie rá. Talán… valami perverz örömet érzett. Valahányszor meglátta Laurát a láthatások során, amikor úgy tűnt, Laurának teljhatalma van, Vivienne titokban arra gondolhatott, hogy hamarosan fordul a kocka.

Proust tenyerével az íróasztalra csapott.

– Mondtam már: hallgassák ki Vivienne Fancourt-t. Érjék el, hogy beszéljen. Azzal, amink van, rávehetjük, hogy adja át Cryer kézitáskáját, ha nála van. Valószínűleg perceken belül vallomást tesz.

– Nem hiszem – mondta Charlie. – Ön még nem találkozott vele. – Proust soha nem találkozott senkivel. Charlie néha azt gondolta, hogy a Hóember csak annyit tud a világról, amennyit ő meg Lizzie, a kémei mondanak neki. – Vivienne Fancourt nem fél sem tőlem, sem Simontól. – Megerősítést kérve fordult Simon felé. – Igaz? – A férfi vállat vont. Még nem gyanúsították meg gyilkossággal, gondolta, vagy egy ártatlan ember hamis megvádolásával. – Ó, ugyan már, te is tudod, hogy milyen. Azt hiszi, hülyegyerekek vagyunk.

– Tudja, milyen. – Hol hallotta Simon, vagy valami ehhez hasonlót? Akkor furcsa volt neki, jutott eszébe, de nem tudta felidézni, ki mondta, sem a tárgyat, sem a kontextust. A homlokát ráncolva igyekezett felidézni.

Charlie türelmetlenül a térdére csapott

– Uram, jut eszembe…

– Van köze a törülközőkhöz?

– Nincs.

– Örömmel hallom.

– Uram, ön nagyjából egykorú Vivienne Fancourt-ral. Ön a rangidős. Azt hiszi, hogy velem meg Simonnal elbánik, mert sokkal fiatalabbak vagyunk, mint ő. De ha ön jönne… Ne vegye rossz néven, uram, de kifejezetten félelmetes tud lenni, ha akar.

– Én? – Proust megdöbbent Mindkét kezével megragadta íróasztala szélét. – Azt javasolja, hogy én beszéljek vele?

– Azt hiszem, briliáns ötlet – Charlie előrehajolt a székén. – Bedobhatja a szárazjég-jelenetet, attól tényleg begurul. Uram, hármunk közül ön az egyetlen, akinek esélye lehet vallomásra bírni a nőt. Az ön meggyőző erejének lehetetlen ellenállni.

Proust csak akkor vette észre, és utasította el a hízelgést, ha nem ő volt a célpont.

– Nos, nem vagyok biztos… és abban sem vagyok biztos, mit ért maga az „én szárazjég-jelenetem” alatt.

– Kérem, uram. Tényleg sokat számítana. Vivienne Fancourt mostanra engem már megszokott. Ha hárman megyünk…

Charlie abbahagyta. Pár nappal korábban túl büszke és makacs lett volna ahhoz, hogy Proust segítségét kérje. Röviden: dühítette, hogy felnőttebb lett. Miért kell neki jobb emberré válnia, mikor senki más nem válik azzá? Simon sem. Proust biztosan nem.

– Csak önök ketten – mondta Simon. – Én nem megyek.

Neki máshova kellett mennie. Tudja, milyen Alice. Amióta meglátta a lépcső tetején, Simon most először nem volt benne biztos, hogy tudja.

37

2003. október 3., péntek

Lábujjhegyen beóvakodom a gyerekszobába, az ajtót kicsit nyitva hagyom. David nem ébredt föl, Vivienne sem. Senki nem hallott meg. Eddig. Sietnem kell, amennyire csak tudok, anélkül hogy valami ostobaságot csinálnék. A hintaló festett szeme figyel, amint átvágok a szobán. Idegesen közelítek a bölcsőhöz, szinte arra számítok, hogy Picur nincs ott, és nem találok mást, csak az ágyneműt, a puha játékokat. David újabb kegyetlen tréfáját.

Szerencsére ott van, ahol lennie kell. Az arca melegnek tűnik a Micimackós éjjelilámpa fényében. A légzéséről meg tudom mondani, hogy mélyen alszik. Ugyanúgy megfelelő ez az időpont, mint bármelyik másik. Most kell cselekedni.

Kihúzom a mózeskosarat a bölcső alól. Már van benne egy lepedő meg egy takaró. Ezen kívül nem viszek el semmit – se ruhát, se holmit, egy üveg tápszert sem. Nem akarom, hogy a távozásom előre tervezettnek tűnjön. Az összes könyv, amit terhességem idején olvastam, határozottan állítja, hogy egy kisbabával útra kelni a szükséges poggyászok miatt felér egy nagyobb expedícióval. Ez nem feltétlenül igaz, ha az ember megfelelő előkészületeket tett, mint ahogy én is. Mindaz, amire nekem és Picurnak szükségünk van, már vár ránk Combinghamben.

Felemelem az apró, alvó testet, gyöngéden beleteszem a mózeskosárba, betakargatom a sárga takaróval. Aztán olyan halkan, ahogy lehet, lábujjhegyen kiosonok a gyerekszobából, lemegyek a lépcsőn, még mindig a hálóingben, cipő helyett papucsban, így nem csapok zajt, miközben végigsietek a házon.

Nem veszem föl a kabátomat. Kint a hidegben pár percet eltölteni egy pamut hálóingben semmi ahhoz képest, amin ezen a héten átmentem. Könnyű lesz. A kabátomat holnap reggel megtalálják az előszoba fogasán. A konyhába megyek, elveszem a kulcsomat, amely még mindig az ablak alatt van a konyhapulton, és kinyitom a hátsó ajtót. A bejárati ajtó túl vastag és nehéz. Nyitása és becsukása túl sok zajjal járna.

Amikor Picurral kint vagyunk, bezárom a konyhaajtót. Erősen reszketek, de nem tudom, hogy a hidegtől vagy a feszültség miatt. Egy pillanatra leteszem a mózeskosarat a nedves fűre, lábujjhegyre állok, és a kulcscsomót beejtem a nyitott ablakon. Pontosan a megfelelő helyre esik a táskám és a telefon mellé. Ha majd Vivienne bejelenti az eltűnésemet a rendőrség nem tudja mire vélni, hogy az összes holmim a The Elmsben van. Sokkal valószínűbb, hogy azt hiszik, nem saját akaratomból távoztam, és valami bajom esett. Nem érzem magam bűnösnek, hogy félrevezetem őket. Több sérelem ért, mint amennyit pár hónappal ezelőtt elképzelhetőnek hittem.

Nincs értelme elvinni a táskámat. Ha a bankkártyámat vagy a hitelkártyámat használom, még azelőtt megtalálnak, hogy a rendőrség megkezdené a nyomozást.

Felveszem a mózeskosarat, és megkerülöm a házat. Nedves fűszálak csiklandozzák a bokámat, mikor átvágok a gyepen, hogy az ösvényig érjek. Egy pillanatra megállók a ház előtt, és egyenesen a távoli vaskapura nézek. Aztán elindulok, fokozatosan gyorsítok, mint a repülőgép a kifutópályán.

Elhaladok a kocsim mellett, miközben az út felé tartok. Nem szívesen hagyom itt, de a kocsit túl könnyű nyomon követni. Csak fém és festék, mondom magamban, igyekszem nem sírni. Ha a szüleim figyelnek onnan, ahol vannak, tudom, megértik. Remélem, nem figyelnek. Boldog életük volt, és inkább legyenek halottak, mikor eljön a vég, mint hogy lélekben éljenek valahol, és úgy féltsenek, ahogy én féltem Florence-t. Mikor a lelkünket félelem és bizonytalanság gyötri, akkor kezd meghalni.

Amint kívül vagyok a kapun, megkönnyebbülök, mintha egy követ emeltek volna le a hátamról. Furcsa elgondolni, hogy a legtöbb ember alszik, míg én Picurral várok a sötétben az út mentén. Azon töprengek, hány éjszakát aludtam át nemtörődöm módon, míg nem messze idegeneknek kellett átosonniuk a sötétségen a bizonytalan jövő felé.

Egy hatalmas törzsű fa mögött várok, a mózeskosár a lábamnál. Picur még alszik, hála az égnek. Ilyenkor mindig alszik. Még egy óra és lassan felébred, a teste jelzi, hogy elérkezett a következő üveg ideje. David nem tudja, hogy legtöbbször én is felébredek éjszaka, mikor mocorog. Ugyanúgy ismerem a kicsi testének jelzéseit, mint David.

Végignézek az úton Rawndesley irányába. Látom a kocsikat, mert az út ki van világítva, de a sofőrök valószínűleg nem látnak engem a sötétben Vivienne kerítése és a fatörzsek között. Az órámra pillantok. Pontosan hajnali egy óra harminc. Bármelyik pillanatban jöhet. Nem sokat kell várnom. Ebben a pillanatban megpillantom a közeledő piros Fiat Puntót. Lelassít, ahogy közelebb ér.

Megérkezett a sofőrünk.

38

2003.10.10., 11:00

Charlie remélte, hogy nem követett el hibát, amikor megkérte Proustot, hogy tartson vele. Még nem hibázott – még oda sem értek –, de a lányt már feszélyezte a felügyelő jelenléte. Hiányzott neki Simon. Ebben a pillanatban csak kollégaként. Ők ketten sok kihallgatást vezettek közösen, tudták, hogyan értelmezzék egymás végszavát.

Charlie ideges volt, miközben Prousttal a The Elms felé hajtottak a főnök Renault Lagunájában. Nem tudta megállni, hogy időnként gyors pillantást ne vessen a szeme sarkából a Hóemberre. Eddig szépen csinálta. Nyugodtnak és elszántnak tűnt. Charlie mégis úgy érezte, mintha egy kiszámíthatatlan totyogós kisgyerek felügyeletét bízták volna rá. Bármelyik pillanatban vakvágányra csúszhatnak a dolgok.

Nem bánta volna, ha Proust bekapcsolja a rádiót. Egyszer tett is rá javaslatot, amikor régebben egy konferenciára utaztak, de a felügyelő kioktatta, hogy meggondolatlanság a motor hangján kívül mást hallgatni, különben az ember elmulasztja a közeledő veszélyt – a kocsitető alól hallatszó halk morajt, ami előre jelzi a fenyegető robbanást. Proust kétévente vesz új kocsit, és az aktuális kocsiját többször viszi szervizbe, mint ahányszor az evangélikus egyház misét tart.

Megérkeztek a The Elmsbe, bekanyarodtak a vaskapun. Charlie félig-meddig arra számított, hogy fémfogak csattannak össze mögöttük. Volt valami túlontúl szigorú a nyílegyenes, az úttól a nagy, fehér kockaházhoz vezető keskeny ösvényben. Itt nem lehet visszafordulni, ez volt az üzenet. Túl sok fa szegélyezte a ház előtt a nyírott gyepet.

Becsöngettek és vártak. Charlie kezét a szája elé tartva mosolygott, amikor észrevette, hogy Proust megigazítja a zakóját, és közben úgy tesz, mint aki nem.

David Fancourt nyitott ajtót. Még soványabbnak tűnt, de elegánsabban öltözött, mint amikor Charlie utoljára látta: bézs nadrágot és tengerészkék inget viselt.

– Gondolom, semmi újság – mondta mogorván.

– Még nincs. Sajnálom. Bemutatom Proust detektívfelügyelőt.

A két férfi biccentett.

– A rendőrség? – hallotta Charlie Vivienne hangját. Mielőtt David válaszolhatott, az anyja megjelent mellette. Egyetlen sima, finom mozdulattal félretolta a könyökével, elfoglalta a helyét.

David vállat vont, és hátrébb lépett. A tekintete tompa. Nem érdekelte, ki áll ki előtt. Charlie sokszor látta ezt azelőtt. Az eltűntek hozzátartozói egy idő után feladják a reményt, vagy úgy tesznek. Talán nem tudják elviselni a rendőr tekintetéből sugárzó szánalmat, aki hétről hétre, hónapról hónapra megjelenik, és nem hoz híreket. Charlie el tudta képzelni, hogyan dönthet úgy valaki, abban a helyzetben, hogy látszólag belenyugszik a történtekbe. Nincs annál lekezelőbb, mint amikor szelíden cserbenhagyják az embert.

Bizonyos volt benne, hogy David Fancourt-nak fogalma sincs, hogy hol van a felesége és a lánya. Az anyja viszont…

Vivienne Fancourt arckifejezése, amikor megpillantotta Proustot, valahogy azt súgta neki, hogy meg se szólaljon, várjon. A felügyelő szenvtelennek, de hivatalosnak látszott. Charlie megpróbálta utánozni az arckifejezését, mert tudta, hogy ő maga gyűlölné, ha így néznének rá. Merev tekintet volt, ami nem árult el semmit abból, amit befogadott: sem információt, sem együttérzést.

– David, magunkra hagynál bennünket egy pillanatra, kérlek? – mondta Vivienne pár pillanattal később.

– Miért? Az én lányom tűnt el…

– Nem Florence-ről van szó. Igaz? – Charlie-ra pillantott

– Nem.

– Akkor miről?

– David. Kérlek.

Fancourt felsóhajtott, aztán visszavonult.

– Tudják, ugye? – mondta Vivienne.

Charlie bólintott, az irrealitás érzésével küzdve. Nem lehet ilyen egyszerű. Sosem az. Nos, néha mégis, de nem most, az ég szerelmére, nem akkor, amikor idecibálta Proustot. A felügyelő egyik lábáról a másikra állt, kissé változtatott a testtartásán. Charlie tudta, hogy Proust legalább annyira meglepődött, mint ő, kitalálta, mire gondol a felettese. Ez lenne az a nehéz kihallgatás, amire elhozták, hogy segítsen? Egy nő annyira vallomást akar tenni, hogy már a küszöbön elkezdi? A visszafelé vezető úton azt mondja majd: Nem semmi, igaz? Vagy valami hasonlóan dühítőt.

– Talán fáradjanak be.

Charlie és Proust követte Vivienne-t abba a szobába, amit az asszony kis szalonnak nevezett, abba, amelyikben David és Alice esküvői képe állt. Charlie valamilyen oknál fogva nem tudta kiverni a képet a fejéből. Feltehetőleg a féltékenység miatt.

Senki sem ült le.

– Ha engem vádol, inkább essünk túl rajta.

– Vádolom önt valamivel…?

Charlie hagyta a kérdést a levegőben lógni. Egyáltalán nem tetszett neki az egész.

– Emberrablással – mondta Vivienne türelmetlenül.

– Tudja, hol van Florence – mondta Charlie. Proust csöndben figyelt, a kezét hátul összekulcsolta.

– Természetesen nem. Miről beszél?

– Emberrablásról, maga mondta…

– Nem én raboltam el Florence-t – Vivienne kezdett dühbe gurulni, mintha Charlie ostobán lemaradt volna.

– Maga elrabolta a… másik babát? – Charlie még most sem volt biztos benne, hogy hisz a titokzatos „másik” babában. Akkor meg miről beszél? Szedd össze magad, adta ki magának a parancsot. Tartsd szorosan a gyeplőt.

– Nem tudja, igaz? – kérdezte Vivienne fensőbbséges mosollyal.

– Miért nem említette egyetlen rendőrtisztnek sem, hogy rendszeresen találkozott Darryl Beerrel az Egészséges Életmód Klubban?

A másik szemében nem villant fel a félelem szikrája. A francba. Vivienne meglepettnek látszott.

– Miért említettem volna?

– Szóval találkozott vele?

– Igen. De semmire nem következtettem. Sok embert láttam ott.

– Mi van, ha feltételezem, hogy maga ölte meg Laura Cryert, majd hamisan megvádolta Beert?

Vivienne dühösen fordult Proust hoz.

– Ez valami vicc, felügyelő? Hogy én hamisan vádolok valakit gyilkossággal? Az unokámról várok híreket, és maguktól csak ennyire futja?

– És ha azt mondom, bizonyítani is tudom? – kérdezte Charlie, még mielőtt Proustnak lehetősége lett volna.

– Azt mondanám, hogy téved – mondta Vivienne hidegen. – Mivel azok az események, amiket leírt, nem történtek meg, valószínűleg nem is tudja őket bizonyítani.

– Maga elvette a törülközőjét az uszodában. Leszedte róla a hajat és a bőrt, és Laura Cryer testére szórta, miután meggyilkolta.

Vivienne majdnem elmosolyodott. Az utolsó pillanatban mégis hitetlenkedve ráncolta a homlokát.

– Ezt nem hiheti komolyan – mondta.

Charlie csak bámult rá. Még egy ártatlan ember is ideges lenne mostanra, az biztos.

– A Stanley Sidgwick általános iskola titkárnőjének azt mondta 1999 novemberében, hogy Felix 2001 januárjában kezdi az iskolát. Honnan tudta? Laura nem egyezett volna bele. Felix boldogan beilleszkedett a helyi általános iskolába, és az anyja azt akarta, hogy ott is maradjon. Tehát tudnia kellett, hogy addigra már nem lesz útban.

Vivienne felnevetett.

– Nagyon élénk fantáziával bír, őrmester. Valójában Laura beleegyezett. Igaz, hogy az elején nem volt túl lelkes, de végül sikerült meggyőznöm. Felix akkor is beiratkozott volna 2001 januárjában a Stanley Sidgwickbe, ha Laura él.

– Nem egyezett bele – mondta Charlie. – Maga megölte. Gyűlölte magát, öntől tudom. Miért győzte volna meg Laurát bármi, amit maga mondott?

– Talán, mert felajánlottam, hogy fizetem a tandíjat, és mert ez a legjobb iskola az országban – magyarázta Vivienne türelmesen. – Csak a bolond utasítana vissza ilyen ajánlatot, és Laura nem volt bolond.

Charlie sikítani szeretett volna. Elképzelhető. Laura meghalt, és Charlie nem tudta bizonyítani, hogy Vivienne hazudik. Már azelőtt is találkozott ilyen emberekkel, akik magukat kivéve mélységesen megvetettek mindenkit, fapofával adták elő a leggyengébb hazugságokat, még arra sem vették a fáradságot, hogy az hihető legyen, ócska, szar, nevetséges hazugság, de az ilyeneknek, mint ti, megfelel: ez a hozzáállásuk.

– Visszatérhetnénk a gyerekrablásra? – kérdezte hidegen Proust. Charlie eltűnődött, mire gondolhat.

– El kell ismernem, hogy közvetett módon én okoztam Laura halálát – sóhajtotta Vivienne. – A gyilkosság éjszakáján én hoztam el Felixet az óvodából, Laura engedélye nélkül. Soha nem egyezett volna bele, én meg torkig voltam, hogy mindig csak időkeretek közé szorítva láthatom az unokámat, és nem maradhatok vele kettesben. Így aztán elraboltam. Meglepően könnyű volt. Az óvodában a tinédzserek egy mukk nélkül odaadták. Szemét hely – mormolta. – Tudatában vagyok, hogy amit tettem, valószínűleg törvényellenes, és ha nem teszem, Laura nem jött volna ide aznap este, amikor meggyilkolták. Akkor ma is élne. Eljött, hogy elvigye a fiát a gonosz nagymamától – ezt gondolta rólam. Nem hagytam, hogy elvigye, nem engedtem be. Aznap éjjel nem lépte át a küszöbömet, őrmester. Szóval tartóztasson le, mert hazudtam a rendőrségnek, tartóztasson le, mert elvittem Felixet, de nem vagyok hajlandó elfogadni az erkölcsi felelősséget Laura meggyilkolása miatt. Ez az ő oktalan viselkedésének volt következménye, ami arra ragadott, amit végül is tettem.

Dacosan felvetette az állát, büszke volt a beszédére, a nemes kiállására.

– Hol van Alice és Florence? – kérdezte Proust. – Tudja, hol vannak, ugye?

– Nem, nem tudom.

– Átkutathatjuk a birtokát? – kérdezte Charlie.

– Igen. Szabad megkérdeznem, miért érzik szükségét? – Szavait megkeményítette a gúny. – Nekem még itt van Felix, ha őt keresik. Most itt él. Hivatalosan. Jogosan. – Lesimította a szoknyáját. – Ha ez minden, akkor magukra hagyom önöket, hogy nyugodtan távozzanak. A manikűrösnél kell lennem tizenöt perc múlva az Egészséges Életmód Klubban. Azt tanácsolom, hagyjanak fel az abszurd elméletek gyártásával, és igyekezzenek megtalálni az unokámat – mondta csöndesen, miközben kiment a szobából.

Charlie összeszorította az állkapcsát. Miért érzi magát mindig szófogadatlan kislánynak, ha ezzel az asszonnyal beszél? És Proust rávetett pillantása nélkül is tudta, hogy mennyire elcseszte.

– Most mi legyen, őrmester? – kérdezte.

Ez volt a rohadt nagy kérdés.

39

2003. október 10., péntek

Csengetnek. Picur és én a konyhában vagyunk. Ez az a helyiség, ahol a legkisebb a valószínűsége, hogy meglátnak. Tejüveg lap borítja az ajtót, és csak egy ablaka van, az is a ház oldaláról nyílik, csak egy kerítést és néhány fát látni innen. Egy karosszékben ülök, háttal az ablaknak.

A külsőm jelentősen megváltozott azóta, hogy elhagytam a The Elmst. A hajam nem olyan hosszú, és már nem is szőke, hanem sötétbarna és rövid. Szemüveget viselek, amire semmi szükségem, és olyan feltűnő sminket, mint legutóbb tinédzserkoromban. Úgy festek, mint Simon szívtelen őrmestere. Valószínűleg szükségtelen, de nagyobb biztonságban érzem így magam. Mindig fennáll a lehetősége, hogy megpillanthat egy ablaktisztító vagy egy járókelő. Most már napok óta tele van minden a fényképemmel.

Picur a hintaszékében ül mellettem, alszik. A csengő hangja, amely széttépi az idillt, őt nem zavarja. Meg sem moccan.

Automatikusan felállok, becsukom a konyha és az előtér közötti ajtót. Hallom, hogy léptek közelednek a lépcsőn. Ezt már sokszor gyakoroltuk. „Tűzriadónak” nevezzük.

Az eddig beeső látogatókat könnyű volt útjukra bocsátani. Hétfőn jött valaki a gázórát leolvasni. Tegnap a postás hozott egy csomagot, amit alá kellett írni. Ha Picur és én csak magunk vagyunk a házban, nem nyitok ajtót, és mivel senki nem tudja, hogy itt vagyok, azt hiszik, nincsenek itthon. Az átváltozó csel eddig sikerült. Eddig senki se fedezett fel.

Az ajtóra szorítom a fülemet és hallgatózom.

– Waterhouse rendőrnyomozó. Micsoda meglepetés!

– Bejöhetek?

– Úgy tűnik, már bent is van. Nem zavartatja magát, igaz?

Simon itt van. A bejárati ajtóban áll, ahogy két héttel ezelőtt is, amikor megismertem, bár ez egy másik ház. Nem félek annyira, mint ahogy gondoltam. Természetesen sokszor elképzeltem már ezt a helyzetet, és pontosan úgy történik minden. Tudtam, hogy végül megtalál. Mikor egy anya és a csecsemője eltűnik, többször kihallgatják az embereket. Ez az ilyenkor szokásos eljárás, nem több és nem kevesebb. Nem esem pánikba, csak ha szükséges. Simon nem jöhet be a konyhába, csak ha házkutatási parancsa van.

Kíváncsi vagyok, mennyi időm maradt, mikor kell kilépnem a hátsó ajtón, és Picurral a szomszéd utcában parkoló kocsihoz menni. A vészhelyzetre készült forgatókönyv szerint.

Nem akarok elmenni. Ez a ház sokkal barátságosabb, mint a The Elms. Picurnak és nekem van egy szobánk, ahova nem lehet belátni. A falak halványsárgák, itt-ott fehér foltok tarkítják, ahonnan az énekesek képeit szedték le, mielőtt a ház előző tulajdonosai kiköltöztek. A szőnyeg sötétzöld, és égésnyom látható az egyik sarokban az ablak közelében – tiltott cigaretta eshetett le véletlenül.

Az előző lakók nyomai dacára már úgy gondolok a szobára, mint a sajátunkra Picurral. Itt minden van, amire szükségünk lehet. Üvegek, ruhák, takarók, pelenkák, törlőkendők, tápszerek porított és előre elkészített változatban, egy gőzfertőtlenítő, egy utazóbölcső – amikor megérkeztünk minden itt volt, ami a listán szerepelt. Nincs sok helyünk, a The Elmsben élvezett extravagáns körülményekhez képest semmiképpen, de meleg és otthonos. Kedves. Az ártatlanság levegője lengi be az egész házat.

Azt hiszem, a lelkem mélyén mindig tudatában voltam a The Elms sötét, fullasztó légkörének. Már jóval azelőtt nyomasztott, hogy boldogtalan lettem volna ott. Talán kimondhatatlan dolgok jelenlétét éreztem. Persze lehet, hogy csak utólag gondolom így, de olyan, mintha mindig tudtam volna, hogy titokzatos erők mozognak abban a házban. Élénken emlékszem a Daviddel folytatott beszélgetésemre, mikor azt javasolta, hogy költözzünk az anyjához. A télikertben voltunk. Vivienne magunkra hagyott bennünket, épp kávét főzött.

Először nevettem.

– Ne butáskodj. Nem élhetünk az anyáddal.

– Butáskodjak? – Hallottam az élt a hangjában, és láttam, ahogy megvillan a szeme, ami megriasztott, mintha abban a pillanatban az a David, akit ismertem és szerettem, eltűnt volna, hogy egy egészen más ember lépjen a helyére. Azt akartam, hogy az a személy tűnjön el, és David jöjjön vissza, úgyhogy gyorsan meghátráltam, úgy tettem, mintha félreértett volna.

– Csak arra gondoltam, hogy bizonyára nem akarja, hogy itt legyünk. Vagy igen?

– Természetesen – mondta David. – Szeretné, ha itt lennénk Sokszor mondta.

– Ó. Hát igen… nagyszerű! – mondtam olyan lelkesen, ahogy csak bírtam. David rám mosolygott, én meg boldog voltam, és megkönnyebbültem. Azt mondogattam magamban, nem számít, hol lakunk, míg együtt vagyunk. Soha többé nem mondtam semmire, amit David mondott, hogy butaság. Furcsa, soha nem gondoltam eddig erre az incidensre. Volt más figyelmeztető jel is, amit nem vettem fontolóra, olyan, ami idővel rémisztő módon felrémlik bennem?

– Ma nem dolgozik?

– Pénteken sosem.

Egyre halkabban beszélnek odaát. A rádióhoz lopakodom, és kikapcsolom.

– Nos. Miben segíthetek?

– Ne nézzen hülyének. Ha akarna, már egy ideje segített volna. Vagy tévedek?

Elgyengül a lábam, mintha elolvadtak volna a csontjaim. A karomat magam köré fonom, hogy ne reszkessek.

– Micsoda? Azzal vádol, hogy visszatartok valami információt? Mit kéne pontosan tudnom?

– Elég a dumából. Nem csoda, hogy nem aggódott Alice miatt, mikor megmondtam, hogy eltűnt. Nagyon jól tudta, hogy hol van. Már múlt szombaton rájöhettem volna, amikor azt mondta: „Tudnia kéne, milyen Alice.” Ezt elcseszte, igaz? Nem tudhatta, hogy ismerem, hacsak nem találkoztak a múlt hét óta. És maga volt az első, aki rossz színben tüntette fel Vivienne Fancourt-t. Azt akarta, hogy mindenképpen átjöjjön az üzenet, igaz?

– Vivienne? Mi köze neki ehhez?

– Ugyanúgy tudja a választ, mint én. Arra még nem gondolt, hogy mi ketten talán ugyanazon az oldalon állunk?

Már nem lenne szabad itt lennem. Eleget hallottam ahhoz, hogy tudjam, ha Simon nem is jött rá mindenre, már kezd képben lenni. Bármelyik pillanatban kérheti, hogy hadd nézzen szét a házban. Nem értem, miért vagyok itt még mindig. Azért, mert Simon azt mondja, hogy ugyanazon az oldalon állunk, az még nem feltétlenül igaz. Máig nem tanultam meg, milyen könnyű szép szavakkal csapdát állítani?

– Mire gondol?

– Maga Vivienne-től akarja megvédeni Alice-t. Én is. És Florence-t. Úgy tűnt, szombaton nem aggódott Alice miatt, de Florence miatt annál inkább, igaz? Mert amikor Alice elmenekült, ide jött. Elmondta magának, hogy Florence eltűnt, hogy valaki elvitte, és otthagyott helyette egy másik babát. Valószínűleg azt is elmondta, hogy a rendőrség nem hisz neki, és nem keresik a lányát. Alice a másik babát hozta magával, amikor idejött?

– Nem tudom, miről beszél.

– De igen, tudja. Maga szerint miért hozta magával azt a kisbabát, aki nem a lánya? Miért nem hagyta a The Elmsben?

– Szerintem maga eltévesztette a házszámot.

– Azért, mert félt, hogy David vagy Vivienne mit művel majd vele? Akármelyikük bántana egy védtelen csecsemőt? Nem hinném. És maga? Vagy talán azért tette, mert ha az a baba eltűnt, Florence-t is keresni fogjuk? Miért?

Csönd van. Őnem tudja. Simon sem tudja. Én vagyok az egyetlen, aki válaszolhat a kérdésre. Feszült vagyok, béna a félelemtől, alig akaródzik elhinnem, hogy ez a beszélgetés valóban végbemegy.

– Hol van Alice és a kisbaba?

– Fogalmam sincs.

– Házkutatási paranccsal jövök vissza. Biztos, hogy időközben elszöknek, de hová mehetnek? Benne vannak a hírekben. Mindenki a fiatal nőt és a csecsemőjét keresi.

Igaza van. Azt is mondták a hírekben, hogy a külsőm megváltozhatott.

– Köti az ebet a karóhoz, igaz? Nézze, dühös vagyok, mert hazudott nekem, de ahogy mondtam, ugyanazon az oldalon állunk. Szóval elmondom, amit tudok, bár ezzel az állásomat kockáztatom.

Ó, köszönöm, köszönöm!

– Nem először, mint gyanítom.

– Mi a francot akart ez jelenteni?

– Érzésem szerint maga mindig azt hiszi, hogy magának van igaza, és nem számít, mások mit mondanak.

– Na, ja. Összeállt a kép.

– Szóval el akarja mondani, hogy mit tud? Még akkor is, ha az szabályba ütközik? Megtisztel.

– Ne csesszen ki velem, jó?

Tényleg ne, helyeselek csöndben. Ideje, hogy együttműködjünk vele. Ez az egyetlen reményem, az enyém és Florence-é. Egyre nyilvánvalóbb.

– Viszonzásul remélem – kurvára remélem –, hogy megkönnyíti, és nem megnehezíti a dolgomat. Gondoljon bele, mi Alice érdeke. A segítségemre van szüksége, és a magáéra is, hogy elkapjuk Vivienne Fancourt-t.

– Elkapjuk? Tessék?

– Csessze meg! Úgy gondoljuk… Én úgy gondolom, hogy Vivienne Fancourt megölte Laura Cryert. Darryl Beer – aki most börtönben van, mert magára vállalta a gyilkosságot – a Waterfront nevű Egészséges Életmód Klubban szokott időzni. Vivienne Fancourt klubtag. Úgy gondoljuk, hogy Beerre terelte a gyanút, amikor tárgyi bizonyítékokat helyezett el a helyszínen, annak a törülközőnek a felhasználásával, amit Beer használt a klubban.

Úgy van. Úgy van.

Bólintok, bár senki nem lát. A szavak, a részletek újak, de felismerem, hogy ez az a történet, amit azóta szeretnék hallani Simontól, hogy először megpillantottam. Nekem nem sikerült összeraknom.

– Mióta Alice eltűnt, találtunk egy konyhakést, ami nagy valószínűséggel a gyilkos fegyver. A Waterfront gyermekmegőrzőjében, a pelenkázó-helyiségben. Beer és a haverja, Vinny Lowe kábítószert tartott a gyermekmegőrzőben. Alapos okunk van gyanítani, hogy Vivienne Fancourt tudott erről. Lowe beismerte, hogy ő és Beer többször beszéltek erről a jelenlétében. Szándékosan hencegtek a „hőstetteikkel”, miközben az asszony hallgatta őket. Talán Beer rejtette el a kést a pelenkázóban, de Vivienne Fancourt is megtehette, hogy úgy tűnjön, Beer tette oda. Semmit se tudunk bizonyítani. Beer még mindig azt állítja, hogy ő a gyilkos.

Tágra nyílt a szemem. Felix csaknem annyi időt töltött a gyermekmegőrzőben, mint otthon, mielőtt elég nagy nem lett, hogy részt vehessen a foglalkozásokon. Beleborzongok, mikor elképzelem, amint a többi gyerekkel ugyanabban a helyiségben játszanak, ahol az a kés volt, amivel megölték az anyját.

– Ha Alice-nek van valami más, konkrét bizonyítéka, hogy Vivienne ölte meg Laurát, tudni kéne, hogy mi az. Sürgősen. Mondjuk most azonnal.

– Bizonyíték? Miféle bizonyíték?

– Laura táskája. Látta Alice a The Elmsben? Nem valószínű, de… talán megtalálta valahol, ahova nem kellett volna benéznie. Emiatt kezdett gyanakodni Vivienne-re? Tudnom kell. A táskát sosem találták meg. Át tudjuk kutatni a The Elmst, de nem fűzök hozzá túl sok reményt. Az olyan okos emberek, mint Vivienne Fancourt, nem hagyják elöl a terhelő bizonyítékokat.

– Nem értem. Elnézést, most én játszom nyomozót. Akárki ölte meg Laurát, miért nem rejtette a táskát a kés mellé a gyermekmegőrzőbe? Vagy miért nem dobta el?

– Vivienne azt akarta, hogy végül megtalálják a kést Beer rejtekhelyén. Egy kést le lehet mosni, és utána újra használható. De miért tartotta volna meg Beer a táskát, ha egyszer kiszedte belőle a pénzt? Nem tartotta meg. És az sem, aki azt akarta, hogy úgy nézzen ki, hogy Beer a tettes.

Megrázom a fejemet. Nem, ez lehetetlen. De nem tudok gondolkodni és figyelni egyidejűleg.

– Szóval… házkutatást fognak tartani a The Elmsben?

– Nem. A főnök azt mondta, hogy nem. Egyébként sincs értelme. Meggyőződésem, hogy Laura táskájának régen nyoma veszett. Soha nem találjuk meg.

Megint megrázom a fejemet. A saját táskámra gondolok, amit a konyhapulton hagytam a The Elmsben. Elképzelek mindent, ami benne van: a babanevekkel teliírt noteszt, a kókuszdió ajakírt, a szüleimről és rólam készült képet, amit David össze akart tépni. Ha elveszik egy nő táskáját, hatalmat szereznek fölötte. Van-e a jobb trófea, lehet-e jobb jelképe a győzelemnek, mint az áldozat táskája?

Vivienne megtarthatta, és nem csupán érzelmi okok miatt. Nem engedhette meg, hogy egy bizonyíték, ami őt a gyilkossághoz köti, kikerüljön a fennhatósága alól. Ott kell tartania, ahol rendszeresen ellenőrizheti, megbizonyosodhat róla, hogy még ott van, senki nem találta meg vagy bolygatta bármi módon. Ismerem: csak akkor érzi magát biztonságban, ha minden, ami fontos neki, karnyújtásnyira van tőle. Hol tarthatja a táskát, ahol biztos lehet benne, mégpedig százszázalékosan, hogy nem kerülhet senki más kezébe, és senki más nem látja meg?

Ebben a pillanatban már tudom is. Tudom, hol van. Kinyitom a számat, aztán becsukom, mielőtt még kiszakadhatna belőlem a kiáltás. Szeretném kinyitni az ajtót, odaszaladni Simonhoz, hogy elmondjak neki mindent, de nem tehetem. Az első, amit megtenne, ha felfedném magam, hogy elvenné Picurt. Most már hisz nekem, de még nem állok készen, hogy megváljak a gyermekemtől. Ehhez lelkileg fel kell készítenem magamat.

Lábujjhegyen a konyhaasztalhoz óvakodom, felkapok egy golyóstollat, és rövid üzenetet hagyok a szamárfüles jegyzettömbön. Aztán leveszem a fogasról a kocsi kulcsát, és zsebre vágom. Kiemelem Picurt a bölcsőjéből, amilyen gyöngéden csak tudom, vigyázok, nehogy felébredjen. Eszembe jut, hogy egy kis tejet vigyek magammal, de még nem készítettem el. Viszont ehhez el kéne mosnom az üveget, azaz megnyitni a meleg vizes csapot. Nem kockáztathatom meg. A bojler olyan hangos, hogy Simon meghallaná.

Beteszem Picurt a padlón álló mózeskosárba. Még mindig édesdeden alszik. Nem vihetem magammal. Jobb helye lesz itt. Még ha Simon el is megy most vagy hamarosan, minden bizonnyal órákba telik, hogy házkutatási parancsot szerezzen, és addig nem jön vissza, amíg meg nem kapja. Addigra visszaérek a bizonyítékkal, amire szüksége van, Laura táskájával. És lesz időm gondolkodni, hogy mit mondok neki, hogyan magyarázom meg a cselekedeteimet.

– Mi lenne, ha elmondaná, milyen nyomozói munka eredményeként jött rá minderre? – faggatja tovább Simon. – Vagy inkább színjátékot kellene mondanom? Maga nyomozónak adja ki magát.

Csaknem képtelen vagyok elvonszolni magam, de muszáj. Tudnom kell, hogy igazam van-e a táskát illetően.

Megpuszilom Picur arcát, és ő álmában cuppant, mintha valami finomat rágna ráérősen. Nem akarom itt hagyni.

– Hamar vissza jövök – suttogom a fűiébe. Aztán kinyitom a hátsó ajtót, kisurranok, és becsukom magam mögött. Végigmegyek az ösvényen a ház mellett, és kimegyek az útra. A szél és a fény megrohanja az érzékeimet. Szóval ilyen szagú és ízű a kinti világ. Nem sietek. Tudom, hogy kellene, de meg akarom ízlelni a hétköznapi élet ritmusát. Szédült, földöntúli érzés fog el.

Senki se figyeli, mikor beszállok a fekete VW Golfba, és kikanyarodom a járda mellől. Egész testem remeg a félelemtől, türelmetlenségtől, az adrenalintól. Most rajtam a sor, hogy egy kis detektívmunkát végezzek.

40

2003.10.10., 11:10

– Mi ez? – fintorodott el Simon, amikor az éles, vibráló géphang megütötte a fülét. Mintha az egész szoba remegett volna.

– A rohadt bojler! – vonta föl a szemöldökét Briony, és mélyet sóhajtott. – Nyilván valami iszaplerakódás tömítette el a csövet. Valahányszor beindul a fűtés, ilyen hangot ad. Régebben azért nem ennyire volt rossz. Megint be kell mennem a British Gashoz. Mindegy. Maga azt állítja, hogy detektívet játszom.

Keresztbe tette a lábát, majd vissza.

– Elismeri?

– Nincs értelme tagadni, ha úgyis tudja.

– Briony Morris rendőr őrmester.

– Rendben, megadom magam. Ki mondta meg? Gondolom, az iskola titkárnője.

– Sally Hunt. Meglepődött, hogy érdeklődöm. Azt mondta, pontosan ugyanilyen beszélgetést folytatott egy rendőr őrmesterrel július elején. Emlékezett a maga nevére. Nem mindennap hívják őket a Központi Nyomozó Osztályról. Vagy a Központi Nyomozó Osztályt megszemélyesítő emberek. – Simon várt. – Ő meglepődött, de én nem. Hogy kiderült: maguk ketten kapcsolatban állnak.

– Maga nem lepődött meg? – Briony kérdőn nézett, talán kissé csalódott is volt.

– Tudtam, hogy Alice tudta. Vivienne-ről. Persze az elején nem tudtam. Először azt hittem, egy fejhosszal előrébb járok, egyedül én jöttem rá. – Simon hangja csupa rosszallás önmaga iránt. – Csak összeraktam, amit Laura Cryer apja mondott Vivienne-ről, hogy Felix nem sokkal Laura halála után kezdett a Stanley Sidgwickbe járni, ezen kívül Alice is mondott valamit a hosszú várólistáról. Mint kiderült, szándékosan tette.

Végül Simon rájött, mi nyugtalanította Vinny Lowe kihallgatása közben, amikor Alice, David, Vivienne és Felix képét nézte a The Elms kertjében. Nem maga a fénykép zavarta, hanem az, hogy hol látta először Alice íróasztalfiókjában, a munkahelyén. Amikor eszébe jutott, hogy mi volt még az íróasztalban, minden a helyére ugrott; a kép összeállt.

– Találtam egy Stanley Sidgwick-ismertetőt Alice íróasztalának fiókjában, az irodájában – magyarázta Brionynak. – Egy post-it volt ráragasztva. Alice írta rá: F-fel kapcsolatban megtudni – mikor kell leadni a nevet? Milyen hosszú a várólista? Mikor először olvastam, feltételeztem, hogy az F Florence-t jelenti, amilyen seggfej vagyok. Alice világosan elmondta, mi a véleménye a Stanley Sidgwick Leánynevelő Intézetről. Vivienne akarta, hogy Florence oda járjon, nem Alice. Nem, az F Felixet jelentette. Alice és David csak akkor választott nevet a gyereknek, amikor a kicsi megszületett. Ellenőriztem Cheryl Dixonnál, Alice gondozónőjénél. És Alice a szülés óta nem ment vissza dolgozni, úgyhogy az F csak Felix lehetett. Akkor jöttem rá, hogy az üzenet nekem szólt, a rendőrségnek. Alice tudta, hogy Vivienne ölte meg Laurát, és bennünket is rá akart vezetni.

Simon ellenállásra számított, de Briony bólintott

– Alice ötlete volt, hogy hívjuk fel az iskolát – mondta. – Én telefonáltam, mert ő nem merte. A terhessége alatt – amikor látta, hogyan változott meg Vivienne viselkedése az irányában, és mindent megtett annak érdekében, hogy megszerezze az ellenőrzést az unokája élete fölött – Alice egyre inkább arra jutott, hogy Vivienne ölte meg Laurát. Először azt hittem, hogy a terhessége miatt, pedig mindig utáltam Vivienne-t. Alice viszont szerette – milyen abszurd! Én csak gúnyoltam. És aztán egy napon azt mondta Alice: Vivienne folyton a Stanley Sidgwick hosszú évekig tartó várólistájáról beszél. Hogyan tudott Felix abban a percben bekerülni, mikor Laura meghalt? Akkor felhívtam őket, és… – Briony a fejét ingatta. – Dermesztő dolog rájönni, hogy akit az ember ismer, hidegvérű gyilkos. Megpróbáltam meggyőzni Alice-t, hogy menjen el a rendőrségre, de nem akart. Azt mondta, Vivienne majd valami hazugsággal kivágja magát, azt állítja, hogy Felix nevét Laura tudtával és engedélyével íratta föl, és mivel Laura meghalt, ki bizonyíthatná az ellenkezőjét?

Simon kétségbeesetten bólogatott.

– A Vivienne Fancourt elleni vádat csaknem lehetetlen bizonyítani. Darryl Beer még mindig azt állítja, hogy ő tette, és ott a DNS is. Nem tudjuk bizonyítani, hogy Vivienne Fancourt hamisan vádolta. Csak közvetett bizonyítékunk van.

– Alice rettegett, hogy Vivienne rájön, hogy ő tudja. Azt mondta, Vivienne őt is megöli. Különben megkockáztatta volna, hogy elmegy a rendőrségre. De nem mert, attól tartott, hogy ha Vivienne-t kihallgatják, valaki felfedi, ki gyanúsította meg.

– Hol van Alice? – kérdezte Simon hirtelen. – Valahol itt a házban, igaz? Győzze meg, hogy jöjjön elő, és beszéljen velem. Nem hagyom, hogy Vivienne Fancourt bántsa.

Briony elfordította a tekintetét.

– Mi lesz Florence-szel? – kérdezte. – Alice azt mondta, maga nem hisz neki. Nem hajlandó keresni Florence-t. Mostanra bizonyára rájött, hogy Vivienne a rejtély kulcsa.

– Honnan szerezte Vivienne a másik gyereket?

– Nem tudom. Őszintén. Alice sem tudja. – Csöndben néztek egymásra. Aztán Briony felsóhajtott, és azt mondta: – Nézze, csak keresse meg Florence-t, jó? Ez egy kicsit furcsa nekem. Alice és én elterveztünk mindent. Tudtuk, annyi esélye van rá, hogy Vivienne-t letartóztatják Laura meggyilkolásáért, mint hógolyónak a pokolban, így aztán Alice és Florence elmenekült. Én elrejtettem őket egy darabig, míg találnak valami biztonságosabb helyet. Nem vagyok rossz színész – mint tudja. Meggyőztem volna Davidet, Vivienne-t, akárkit, hogy fogalmam sincs, hol vannak. Aztán a múlt hét közepén egy kétségbeesett telefonhívást kaptam Alice-től, hogy Florence eltűnt, és valaki kicserélte egy másik csecsemőre. Úgy érzem, mintha valamiféle szürreális párhuzamos univerzumban élnék. Mi folyik itt?

– De azért segített nekik elmenekülni, ugye? Alice-nek és a kisbabának?

– Bármelyik kisbaba – bármelyik felnőtt, ha már itt tartunk – jobb, ha kikerül abból a rémséges házból. – Briony megborzongott. – Mondja meg, kérem. Úgy látszik, maga mindent tud. Tudja, hol van Florence?

Simon fontolóra vette. Tényleg? Abból, hogy gyakran igaza van, még nem következik, hogy nem tévedhet. Nem igazán vagy tárgyilagos ebben az ügyben, igaz?

– Azt hiszem, igen.

– Biztonságban van?

– Ha igazam van, akkor igen. Biztonságban van.

Az előszobából hosszú csörömpölés hallatszott. Mintha valaki fémlapokkal dominózna. Aztán a sistergő hang olyan hirtelen abbamaradt, ahogy elkezdődött.

– Basszus – mondta Briony. – Elnézést. Azt hiszem, felrobbant a bojler.

Halk nyávogás kezdődött, egyre erősödött, míg panaszos sírássá változott. Simon először macskának vélte. De nem sokáig, mikor meglátta Briony Morris arcán a kétségbeesett kifejezést.

Felállt és a síró hang irányába indult, tudomást sem vett Brionyról, aki kiabált, hogy várjon. Kinyitotta a fehér faajtót az előszoba végén, és a konyhában találta magát. Előtte a tönkrement bojler. És szintén előtte, egy mózeskosárban hevert egy kisbaba. A csecsemő a The Elmsből. Abbahagyta a sírást, amikor látta, hogy Simon lenéz rá. A férfi még sosem tartott a kezében csecsemőt, nem is beszélt még egyhez sem, úgyhogy elfordult. Üzenetet talált a konyhaasztalon. Rövid volt, de neki mindent elárult.

Briony utánaszaladt a helyiségbe.

– Nos – mondta –, hát így állunk. Basszus!

Simon elővette a mobilját és felhívta Charlie-t.

– Megtaláltam őket – mondta, amint felvette. – A baba itt van előttem. Küldj érte valakit. Aztán találkozunk a Waterfrontnál, amilyen gyorsan csak lehet. Sőt annál is hamarabb.

41

2003. október 10., péntek

Tompa nyugalom száll meg, amikor belépek a női öltözőbe. Az uszodát ma bezárták, mert elromlott az egyik boiler, és túl hideg a víz. Itt bent is hidegebb van a szokottnál, és nagyobb a csönd, mert kikapcsolták a televíziókat. A fényeket is. Csupán a sarkokban lévő, halvány négyzet alakú biztonsági lámpák világítanak.

A 113-as szekrény kulcsát szorongatom. Ross adta oda, a dél-afrikai akcentussal beszélő férfi, aki két hete körbevezetett. Emlékezett rám az előző látogatásról, tudta, hogy Vivienne menye vagyok. Elhitte, amikor azt mondtam, hogy ő küldött. Észrevettem, hogy menedzser kitűzőt visel. Mikor legutóbb láttam, még csak tanácsadó volt. Valamikor a kéthetes kínszenvedésem közepén Rosst előléptették. Rádöbbenek, milyen kevéssé ismerjük embertársaink életét. Nap mint nap olyanok mellett haladunk el, akik esetleg elképzelhetetlen szenvedések közt élnek.

Ideges, izgatott vagyok, csaknem vihogok, tudom, hogy milyen közel állok ahhoz, hogy találjak végre valamit, amivel bebizonyíthatom, amit egy ideje már tudok. De amikor átvágok a helyiségen, eufóriám elpárolog, és úgy érzem, mintha az agyam kilépne a testemből, és fölém kerülne. Amikor kinyitom Vivienne szekrényét, furcsa érzés fog el, mintha láthatatlan zsinóron húznának. Pillanatokkal később egy nagy, fehér sporttáskával nézek farkasszemet. Annyira tele van, hogy alig fér el a szekrényben.

Kihúzom, ledobom az egyik fapadra, és kinyitom a cipzárját. Erős citromillat csap meg, valószínűleg mosópor és Vivienne kedvenc parfümjének, a Madame Rochas-nak alig érezhető nyoma. Egyenként kiszedek a táskából egy nadrágot, inget, harisnyát. Vakító fehér alsóneműt. Alattuk száraz fürdőruhát és egy sminktáskát találok. Lassan csalódás vesz rajtam erőt, amely a tudatom peremén kezdődik, és egyre beljebb hatol. Képtelen vagyok tudomásul venni, hogy esetleg tévedek. Felfordítom a táskát és kirázom, erőteljesebben, mint kellene. Rázom, rázom, lihegve, kezdődő pánikban. Semmi nem esik ki belőle.

Nyögést hallok. Rádöbbenek, hogy a saját torkomból tört fel. Nem tudok úrrá lenni a mozdulataimon. Kitör belőlem a zokogás. A kibelezett táskát a padra dobom és legyőzötten ráomlok. Éles fájdalom szúr a felső combomba, mintha ráültem volna valami élesre. Pedig Vivienne sporttáskája üres. Lehetetlenség, hogy valami benne maradt.

Felállók, és ezúttal kevésbé hisztérikusan vizsgálom át a táskát. Amint végigtapogatom, észreveszem, hogy az egyik oldalán nagy zseb található. A cipzár alatt kis téglalap alakú kitüremkedést érzek. Sebesen ver a szívem. Nem bírom már sokáig. Az elmúlt két hétben megölték a lelkemet, új életre kelt, megölték, és újraéledt. Olyan gyakran vergődöm remény és kétségbeesés között, hogy nehéz bármiféle realitásba kapaszkodni.

Ernyedt és bénult ujjaimmal kinyitom a sporttáska oldalzsebének cipzárját, kihúzok egy kis őzbarna kézitáskát, amelynek levágták a szíját. Gucci embléma van az oldalán. Lauráé; megismerem, láttam, amikor felkeresett az ealingi irodámban. Furcsa most újra látni, évekkel Laura halála után, és még furcsább rájönni, mennyire megdöbbent a bizonyosság. Valahányszor elmondom magamnak, amit tudok, alig hiszem el. Lényemnek egy kis naiv része még mindig azt gondolja: „Nem így van.”

Kinyitom a táska cipzárját, és kiveszek egy műanyag tárcát, amiben Felix babakori fényképei vannak, egy crème caramel nevű, bézs színű rúzst és egy kis piros pénztárcát. Találok egy kulcscsomót is, rajta a Silsford étterem kulcskarikája. Egy kegyetlenül félbeszakított élet tartozékai. Fájdalomhullám csap le rám, miközben leülök.

– Szervusz, Alice – szólal meg egy hang mögöttem.

Talpra ugrom, adrenalin zubog az ereimben. Vivienne.

– Ne közelíts! – kiáltom. Halálfélelem. Gyakran hallottam a kifejezést, de soha nem értettem, mit jelent. Most azt érzem. Rosszabb, mint bármilyen más félelem. Bénító rettegés ragadja el az embert pillanatokkal azelőtt, hogy megölnék. Elpárologni szeretnék, feladni, lefeküdni a padlóra, és hagyni, hogy mindez bekövetkezzen, mert akkor legalább a rémület megszűnik.

Az öltöző szemközti falán nyíló kék ajtó felé hátrálok, miközben Vivienne mosolyogva közeledik. Jobb kezemben szorosan markolom Laura táskáját. Vivienne kezében nem látok semmit. Kíváncsi vagyok, hová rejtette a fegyvert, amivel meg akar megölni.

– Hol az unokám? Hol van Picur? Te cserélted el őket, igaz? Te akartad távol tartani tőlem Florence-t. Pont úgy, ahogy Laura tartotta távol Felixet.

– Te ölted meg Laurát!

– Hol van Florence, Alice?

– Nem tudom. Davidet kérdezd, ő tudja.

Vivienne a fejét rázza. Felém nyújtja a kezét.

– Menjünk haza – mondja. – Majd együtt megkérdezzük.

Hátrébb botladozom, míg ellenállásba nem ütközöm. Elérem az uszoda ajtaját. Amilyen gyorsan csak tudom, belököm a hátammal. Vivienne szeme tágra nyílik a megdöbbenéstől és a haragtól, amikor rájön, hogy mit akarok csinálni. Nem elég gyors. Kilépek az ajtón, becsapom magam mögött, nekidőlök és imádkozom, hogy ez legyen az öltözőből a medencéhez vezető egyetlen út.

Vivienne keze csattan a faajtón, az a kéz, amelyre hetente egyszer a szépségszalonban méregdrága krémeket kennek.

– Eressz be, Alice. Beszélnünk kell. Nem akarlak bántani.

Nem válaszolok. Energiapazarlás lenne. Minden erőmre szükségem van, hogy zárva tartsam kettőnk között az ajtót. Érzem a nyomást a túloldalon, elképzelem Vivienne-t, amint minden erejét beveti, hogy engem odébb toljon. Vivienne könnyebb nálam, de a fölöttünk lévő teremben tartott súlyoknak és erőgépeknek köszönhetően sokkal erősebb. Napi több órát edz, akár egy katona. Az ajtó pár centit nyílik, aztán becsapódik, aprókat mozdul ide-oda.

Aztán hirtelen megszűnik az ellenállás. Nem kell tartanom. Vivienne abbahagyta. Hallom, hogy felsóhajt.

– Ha nem engedsz be, így kell beszélnünk Szívesebben lennék szemtől szembe veled.

– Nem!

– Jól van, Alice, nem a megtestesült gonosz vagyok, mint ahogy gondolod. Milyen választásom maradt? Laura nem engedte, hogy lássam a saját unokámat. Komolyan elhiszed, hogy bántottam Felixet? Bántottam azóta, hogy meghalt, mióta a házamban él? Nem. Imádom. Megvan mindene, amit csak akar, és több szeretet veszi körül, mint bármelyik gyereket a világon. Te tudod, Alice.

Próbálom nem meghallani a szavait, ezt a veszélyesen, pszihotikusan értelmetlen érvelést. Rettenetes hallgatni a mentegetőzését, mintha mérget csepegtetnének a fülembe. A testemmel keményen tartom az ajtót. Vivienne bármelyik pillanatban nekironthat.

– David tudja, hogy te ölted meg Laurát?

– Természetesen nem. Azt sem akartam, hogy te megtudd. Tudod jól, hogy mindig próbáltalak megvédeni téged és Davidet a kellemetlenségektől. És hidd el, nagyon kellemetlen volt. Még akkor is, ha eufemizmus. Te soha nem szúrtál le emberi lényt, úgyhogy valószínűleg nem is tudod, milyen rettenetes.

– Egy ártatlan emberre terelted hamisan a gyanút.

Megvető horkanás.

– Nem mondanád, ha ismernéd. Aligha nevezném ártatlannak. Te ártatlan vagy, Alice. Fogalmad sincs, mire képesek az emberek. – Vivienne újból nyomja az ajtót. Az összes izmom fáj az erőfeszítéstől. Szemben velem egy másik kék ajtó nyílik, ugyanolyan, mint ez. Megpróbálhatnék átszaladni a férfiöltözőbe, aztán fel a recepcióhoz, de Vivienne gyorsabban fut. Elkapna. – Leszúrni valakit – mondja szomorkás hangon –, bárcsak el tudnám felejteni, milyen érzés. Úgy képzelnéd, hogy egyszerű, mintha csirkét vágnál fel, de nem olyan. Érzed mindennek az anyagát, amit átvágsz – a csontot, a bőrt, az izmokat. Az ellenállás rétegeit. Aztán a lágyságot, amikor mindezen áthatoltál. A masszát.

– Hagyd abba!

– Visszatekintve egy fegyver jobb lett volna, de honnan az ördögből szerezzen a magamfajta ember fegyvert? Nem igazán érintkezem azokkal a körökkel, ugye? És célozni se tudok. Nem, a kés volt az egyetlen lehetőség.

– A gyermekmegőrzőben rejtetted el. Felix ott játszott. Hogy tehetted? – Dől rólam a veríték. Érzem, hogy a smink patakokban folyik le az arcomról.

– Nem tudott róla semmit! – Vivienne felháborodottnak tűnik. – Nem zavarhatta. Az én helyzetemben senki sem lehet érzelgős.

– Szörnyeteg vagy.

Felsóhajt.

– Alice, neked kellene legjobban tudnod, mennyire értelmetlen ítélkezni az efféle a dolgokban. Fogalmad sincs, mennyi fájdalmat okozott nekem az a nő. Megfizetett érte, ennyi. Nem élveztem, amikor megöltem. Egyszerűen meg kellett tennem. És azóta is én szenvedek. Nem ő. Én. Azon töprengek, mit tettem rosszul, miért utált annyira. Ezen már nem lehet változtatni. Azt hiszed, örülök neki?

A lábamat kicsit megmozdítom, hogy jobb szögben álljon. Lehunyom a szememet, és megpróbálom magam elé képzelni a hátam egyenes vonalát és az ajtó egyenes vonalát, amelyek olyan szorosan tapadnak össze, hogy egyetlen homokszem sem férhet közéjük.

– Laura nem halt meg rögtön – folytatja Vivienne. A hangja mintha sokkal távolabbról érkezne. Elképzelem, hogy az egyik fapadon ül. – Könyörgött, hogy ne hagyjam meghalni, vigyem kórházba.

– Elég! Nem akarom tudni!

– Egy kicsit késő, drágám. Megpróbáltalak megóvni az igazságtól, de te nem hagytad. Most már nem rejtőzhetsz el előle.

– Beteg vagy!

– Mondtam neki, hogy nem tehetem, természetesen. Megígérte, hogy olyan gyakran láthatom Felixet, amilyen gyakran csak akarom. Még azt is felajánlotta, hogy végül nekem adja. Bármit, mondta, csak ne hagyjam meghalni. – Szünet. – Ne hidd, hogy nem fogott el a kísértés. Senki nem szereti nézni, hogy egy másik ember elvérzik. De tudtam, hogy nem szabad benne bízni, önző asszony volt. A végső pillanatban egyszer sem ejtette ki Felix nevét. Csak annyit mondott: kérlek, ne hagyj meghalni, kérlek, ne hagyj meghalni… újra meg újra. Mindig én, én, én, Laura.

Reszketek, forog a gyomrom. Öklendezem, epe önti el a torkomat. Befogom a fülemet. Meg kell találnom a módját, hogy megállítsam, mert annyi rémképet plántál a fejembe, hogy ha túlélem, nem merek többé magamra maradni a gondolataimmal.

Érzem, hogy az egyik lábam elzsibbadt attól, hogy túl erősen nyomom az ajtóhoz. Változtatnom kell a testhelyzetemen. Miközben egy kicsit elmozdulok, kezemet olyan erősen szorítom a fülemre mindkét oldalon, hogy megfájdul az állkapcsom, érzem, hogy valami nekem csapódik. Felkiáltok, miközben a padlóra zuhanok.

Amikor felpillantok, Vivienne áll fölöttem. Biztosan nekifutásból ugrott neki az ajtónak. Mindig értette a módját, hogy kiválassza a megfelelő pillanatot, amikor az ellenfél a leggyengébb. Tudta, hogy nem tudom majd elviselni Laura haláláról tartott monológját.

Igyekszem feltápászkodni, és elszaladni, mindegy hová, csak minél messzebb legyek tőle. Túl későn döbbenek rá, hogy a medence felé indultam. Ha az ellenkező irányba megyek, talán lett volna esélyem, hogy átvágjak a férfiöltözőn, és felszaladjak a lépcsőn Vivienne előtt.

– Add ide Laura táskáját, Alice – mondja. – Add ide, tégy úgy, mintha sosem láttad volna, és többé nem beszélünk az egészről.

Közeledik, bal kezét előrenyújtja: nem hátrálhatok tovább, mert a medence van mögöttem, úgyhogy kitérek oldalra. Vivienne megragadja a karomat. Megpróbálok szabadulni, de túl erős a szorítása. Megint a földre kerülök. A két karom a fejem fölött kapálózik. Nem tudom tovább tartani a táskát. Kis loccsanást hallok, amint a vízbe esik. Először a Felixről készült fényképekre gondolok, valószínűleg Laura kedvencei, azok, amiket mindig magánál akart tartani. Most tönkrementek.

Megpróbálok arrébb gurulni Vivienne elől, hogy fel tudjak állni, de arccal lefelé lenyom, és vontat előre. Az alhasamba éles fájdalom nyilall. A sebem. Lehunyom a szemem, elképzelem, hogy megnyílik, és kibuggyan a vér. A felsőtestem a medence fölött lóg. Mindkét kezemmel a kőszegélybe kapaszkodom.

– Kérlek, ne – zokogom, de a testem megbénul. Már nem remélek, nem is küzdők tovább. Tudom, hogy vesztésre állok. Senki nem győzhet, ha Vivienne Fancourt az ellenfele.

– Röhejes vagy! – Levegő után kapkodok. Ha meghalok, akár el is mondhatom, mit gondolok róla valójában. – Egy biztos, hogy soha nem kapod meg, amit akarsz. Kétségbeesetten vágysz rá, hogy szerető család vegyen körül, de nem fog!

– Most is így van. David és Felix imádnak Florence is fog.

– Soha nem fogod megtudni, ki szeret, és ki az, aki csak tetteti, mert fél, hogy mit művelsz vele, ha kiderül, hogy nem. Vagy, mert szórod a pénzt meg az ajándékokat, ők pedig túl sekélyesek vagy mohók, hogy ellenálljanak. Mint David. Aki gyűlöl! Mondta, hogy tiszta szívből gyűlöl! Azt kívánja, bár te hagytad volna el, ne az apja!

Vivienne felmordul, mint egy állat, továbbvonszol, és fejemet a vízbe nyomja. Belesüppedek a ragyogó, kék hidegbe. A víz beborítja a fejemet, váltamat, a mellkasomat. A szívem majd’ kirobban a testemből. Megpróbálom feltartani a fejemet, de Vivienne újból lenyomja. Víz tölti meg a számat, a tüdőmet. Megpróbálok ütni, rúgni, de elgyöngültem, mintha zselé, mintha folyadék lennék. Azt akarom, legyen már vége, tudom, nem tart sokáig.

Már az egész testem bent van a medencében. Vivienne keze a nyakamon, fejemet a víz alatt tartja. Színeket látok, aztán sötétséget. Minden elúszik. Soha nem látom többé Florence-t. Soha nem látom Picurt – pedig az enyém volt, még ha időlegesen is. Minden összezsugorodik: gondolatok, szavak, sajnálat, szeretet. Vége. Minden elpárolgott, éppen most párolog el.

Hirtelen megszűnik a nyomás. Kiszabadultam, lebegek. Ilyen érzés halottnak lenni? Mintha sok kéz fogná a lábamat és a karomat. Hogy csinálja ezt Vivienne? Kinyitom a szememet és köhögök. Homályos alakok hajolnak fölém. Már nem vagyok a vízben. Égető fájdalom hasít a mellkasomba, a torkomba, és vizet köhögök föl.

Valaki a hátamat ütögeti. Felpillantok. Simon. Mást is látok. Zailer őrmester épp megbilincseli Vivienne-t. Egy kopasz férfi figyel, víz csöpög a mandzsettájáról, és a zakójáról. És Briony.

– Florence – suttogom.

– Minden rendben – mondja Simon. – Nálunk van. Gondját viseljük.

Valahol az agyam mélyén elernyedek, kioldódik a görcs. Simon karjába omlok.

42

2003.10.13., 9:30

Simon a The Elms előtt állt és a homlokzatot nézte. Alig akaródzott elhinnie, hogy csupán másodszor jár itt. Az elmúlt pár hétben rendkívül fontos lett számára ez a hely. De ami itt van, semmit se jelképez, csak kő, fa és festék. Bárki lakhat itt.

Aznap a ház a maga fehérségében semlegesnek és közömbösnek tűnt. A függönyöket mind összehúzták. Nehéz, vastag anyagok lógtak minden ablak előtt. Simon elképzelte a sötét, jórészt üres szobákat, egyiket a másik után. Kint szikrázott a napsütés. A The Elms egyetlen megmaradt lakója úgy döntött, megakadályozza, hogy a napfény beragyogja a házat.

Simon önként vállalta, hogy beszél David Fancourt-ral. Azt mondta, Fancourt talán jobban szót ért egy férfival. Charlie némi rábeszélés után beleegyezett. Ha tisztában volt is Simon titkos indítékával, nem adta jelét. Simon valójában vissza akart menni a The Elmsbe még egyszer, mielőtt beszél Alice-szel. Látnia kellett a házat, amit az asszony a börtönének tartott, hogy átérezze a nagy, fullasztó csöndet, amit csak gyanított, amikor első ízben járt ott. Talán akkor megérti, miért tette Alice, amit tett. Talán akkor nem lesz olyan dühös rá.

Megdöbbent, hogy életben találta. És ahogy kinézett… mintha szándékosan öltözött volna úgy, mint Charlie. Simon annyira viszolygott, hogy először csak dermedten állt. Amikor meghallotta, hogy Charlie ordít, akkor veselkedett neki, hogy leszedje Vivienne-t Alice-ről, és az is csak a Hóember segítségével sikerült. Könnyűszerrel elkéshetett volna.

Simon tudta, hogy megkönnyebbülést kellett volna éreznie, hogy Alice életben van, de csak a félelem mardosta. Amikor az asszony eltűnt, arról fantáziált, hogy valamiféle kapcsolatot épít majd ki vele. A régi Alice-szel, aki egyáltalán nem úgy nézett ki, mint az őrmestere. De talán az az ember, akit látni vélt azon a napon, a lépcső tetején, már nem létezik. Talán sose létezett. Még ha valahogyan megtalálná, tudta, hogy a bizonytalansága és a gátlásai mindent elrontanának.

És mindaz, amit megtudott az asszonyról. Simon úgy vélte, csak egyetlen módon ismerhetünk meg valakit. Figyeljük meg a cselekedeteit, és ezekből vonjunk le következtetést. Ahelyett, hogy arra a személyre összpontosított volna, akit Alice-nek hitt, és megpróbálta volna megjósolni, hogyan fog viselkedni, a tényekből kellett volna kiindulnia. Vajon mit tett? Vagyis miféle ember?

Talán jobb, ha soha nem kerül közel senkihez. Más emberek hajlamosak vájkálni az ember pszichéjében. Túl sok kínos kérdést tesznek fel. Simon, te szűz vagy?

Tudta, hogy dühös, de ez nem a szokásos forró harag volt, hanem hideg, nehéz kiábrándulás, ami ólomként nyomta a gyomrát. Egyelőre nem akart addig ütni, vágni, köpni, míg ki nem kerül a szervezetéből. Nem akart akcióba lendülni. Ezt az új érzést rejtegetni kellett, ajnározni. Nagyszerű és bonyolult érzés, nem szabad elkapkodni. Időt kell szánni rá. Simon nem tisztázta magában, hogy Alice vagy Charlie, vagy mindkettő miatt érez-e így. Csak annyit akart, hogy hagyják békén a gondolataival.

David Fancourt nyitotta ki az ajtót, éppen, mikor Simon harmadszor készült megnyomni a csengőt.

– Maga az – mondta. Barna, mintás pizsamát és barna köntöst viselt. A borostától sötét volt az arca, kivörösödött szeme könnyben úszott.

– Rosszkor jöttem?

Fancourt keserűen felnevetett.

– Nem hiszem, hogy sok értelme várni vele. Most is bejöhet.

Simon bement, átvágott a konyhán, és leült. Ebben a székben ültem legutóbb, gondolta, ugyanebben a székben. Fancourt vele szemben foglalt helyet.

A ház belseje most nagyon más lett. Piszkos tányérok és csészék borítottak minden szabad felületet. Szemét bukott ki a túltömött szeméttartóból a padlóra. Az előcsarnokban Simon egy halom újságot fedezett fel, amit valaki láthatóan sáros csizmával rúgott szét.

– Úgy látszik, nem nagyon boldogul egyedül – mondta. Sajnálta a férfit. Fancourt nem tudta megemészteni, hogy az anyja gyilkos. Amikor Charlie elmondta neki, egy szót se szólt. Csak bámult rá.

– Nem kellene ilyen nehéz időben egyedül maradnia. Nem lenne jobb a fiával?

Fancourt mogorván nézett.

– Felixnek jobb nélkülem – mondta.

– Miért? Nem értem.

– Jobb így.

Simon lehajtotta a fejét, igyekezett a szemébe nézni.

– Mr. Fancourt, maga nem tett semmi rosszat. Nem kellene bűntudatot éreznie azért, amit az anyja tett.

– Tudnom kellett volna. Aznap, mikor Laura meghalt, tudnom kellett volna, hogy az a sztori hülyeség.

– Milyen sztori?

– Arról, hogy Laura megkérte anyát, vigyázzon Felixre, hogy el tudjon menni a klubba. Soha nem tett volna ilyet. Ki nem állhatta anyát. Mindig gondoltam, hogy kicsit fura, de… Túl ostoba voltam, hogy rájöjjek az igazságra.

– Nem volt ostoba. Egyetlen fiú sem gyanúsítja az anyját gyilkossággal. A maga helyében én sem tettem volna.

– Dehogyisnem, Simon. – Fancourt gunyoros mosolyt villantott rá.

– Ha Felix hazajönne… talán pár nap múlva másként érezne.

– Nem éreznék.

Simon felsóhajtott. Lehet, hogy nem ez a legjobb időpont, hogy új információval támadja le szegény embert, de tudnia kell. A teszteredmények megjöttek. Nincs miért elhallgatni előle. Bár Fancourt lehangoltnak és apatikusnak tűnt, nem adta jelét, hogy bármi módon labilis lenne az állapota. Mindenki depressziós lenne a helyében. Simon ezt a reakciót teljesen normálisnak tartotta. Talán még abban is igazat adott neki, hogy Felixet Maggie és Roger Cryernél helyezte el. Jobb a fiúnak, ha kiegyensúlyozott családi körülmények között él, míg az apja talpra áll.

Simon bűntudatot érzett, mert rosszat feltételezett Fancourt-ról, akinek egyetlen bűne, legalábbis Simon tudomása szerint, hogy durva és ingerlékeny lesz, ha nyomás alá kerül. Ezért, meg a saját féltékenysége miatt gyűlölte, rágalmazta Simon. Tartozott neki azzal, hogy elmondja az igazságot. Ha valami képes kizökkenteni Fancourt-t ernyedtségéből, ez az újság lesz az.

– Megtaláltuk a lányát – mondta Simon óvatosan. – Megtaláltuk Florence-t.

Fancourt végre rápillantott. Az arckifejezése eltéveszthetetlen volt: unalom.

– Őt sem akarom itt. Adják Alice-nek.

– De…

– Alice jó anya. Én semmiben se vagyok jó. Nem gondolom meg magam.

– Úgy érzem, bocsánatkéréssel tartozom, Mr. Fancourt.

– Megkaptam, amit megérdemeltem. Egyszer jön, másszor megy, ahogy mondják.

Simon nem értette ezt az embert. Nem fog harcolni a feleségéért és a lányáért, a lehetőségért, hogy boldog legyen? Akár érdekli Fancourt-t, akár nem, Simonnak el kell mondania, amiért jött. Úgy döntött, hogy folytatja előkészített kis beszédét.

– Alice-t és a babát Alice munkatársnője, Briony Morris házában találtuk meg. A… az Egészséges Életmód Klubban történtek után vizsgálatot rendeltünk el mindkettejüknél.

Fancourt nem reagált.

– A vizsgálat egyezést mutatott – folytatta Simon. – A baba, akit Alice október 3-án, pénteken innen elvitt, a maga lánya. – Sóhajtott, a fejét ingatta. Azt kívánta, bárcsak a töredékét érezné Fancourt közönyének, már ha feltesszük, hogy nem megjátszott. – Csupán egyetlen baba volt, Mr. Fancourt. Mr. Fancourt? David? Érti, amit mondok? Mindig csak egy kisbaba volt. Csak Florence.

David Fancourt ásított.

– Nem kell meggyőznie. Végig tudtam – hangzott a válasz.

43

2003. október 14., kedd

Simon velem szemben ül Briony hosszú, keskeny társalgójában. Briony mellette foglal helyet a kanapén. Örülök, hogy itt van. A felújítás még nincs befejezve, ezért a bútorokat fehér lepedők fedik. Úgy érzem, mintha a környezetünk színpadi díszlet lenne, nem pedig valódi helyiség.

A hármunk együttléte furcsa, megdöbbentő. Bár hálás vagyok Briony jelenlétéért – érzem, hogy Simon is az, mert nélküle ez a beszélgetés túl kínos lenne –, köztem és Simon között van egyfajta kapcsolat, amolyan kölcsönös megértés, amiből Briony kimaradt. Az ő jelenléte miatt még egy kicsit kénytelenek leszünk játszani a szerepünket.

Látom, hogy Simon is tudja. Amikor megérkezett, mindhárman feszülten, gyanakodva mozogtunk, mint az ideges oroszlánok, amelyek nem választották még ki a prédájukat. Briony nem kínálta hellyel Simont. Annyira szerette volna megtudni, hol van Florence, hogy teljesen elfeledkezett az udvariasságról. Végül Simon javasolta, hogy üljünk le. Ezért hálás voltam. Azt mondta, híreket hozott. Meg kellett nyugodnom, mielőtt elmondaná őket. Az ilyen pillanatra nem lehet eléggé felkészülni. Persze a hétköznapi életben nincs sok ilyen pillanat. A legtöbb emberében egy sincs.

Simon megvárta, míg letelepszem. Aztán elmondta. Csak egy kisbaba volt – van. A baba, akit a The Elmsből hoztam haza október 3-án, pénteken, a lányom. Picur azonos Florence-szel. Háromféleképpen mondta el, mintha három különböző dolgot állítana. Briony talán elgondolkozott, hogy miért ismétli önmagát, de én tudtam, hogy azt akarja kifejezni, hogy ezt a helyzetet nem lehet máshogyan értelmezni. Simon a mi érdekünkben döntött úgy, hogy a legkisebb bizonytalanságot is kirángatja oda, ahol a szisztematikus megközelítés fénye megvilágíthatja.

Most itt ülünk, csöndben, mintha valaki kivágta volna a nyelvünket. Ez nem fog sokáig tartani. Valaki meg fogja törni a csendet. Én biztosan nem. Talán ez a szerep vár Brionyra: hogy beszéljen, amikor én vagy Simon nem tudunk.

– Hogy mondja? – kérdezi végül. – A baba az emeleten Florence? Picur valójában Florence?

A DNS-vizsgálat után azonnal visszahozták. Én akkor még a kórházban voltam Vivienne támadása után, ezért Picurt ide hozták Brionyhoz. Ez meglepett. Azt hittem, hogy egyenesen Davidhez viszik.

– Nem – rázom meg a fejem –, ez nem lehet igaz.

– De – vágja rá Simon ugyanolyan határozottan. – A DNS-vizsgálat egyértelműen bizonyította.

– A DNS-vizsgálat azt is bizonyította, hogy Darryl Beer ölte meg Laurát. És mindannyian tudjuk, hogy nem ő volt.

– Erre nem válaszolok. Maga is tudja, hogy mekkora különbség.

– Biztosan tévedés – mondom. – Én tudnám. Az anyja vagyok. Tudnám. – Visszasüllyedek a székbe. Az alsó ajkam remeg. Megpróbálom úgy megállítani, hogy a fogaimmal tartom egy helyben. Úgy fest, mintha valóban őrült lennék. Ami bizonyos fokú megkönnyebbüléssel járna. Senki sem vonna felelősségre semmiért.

Briony átvág a szobán és fölém hajol.

– Alice, jól vagy? Ne aggódj, jó? Kibogozzuk ezt a… félreértést. Természetesen a teszteredmények rosszak is lehetnek. És a rendőrség, ne vegye személyeskedésnek – pillant Simonra – …de elég sok dolgot rosszul csinált eddig…

– Nem tudom, melyik rendőrségről beszél, de az nem én vagyok – mondja Simon, a hangja olyan, mint a kő. – Én csak egy dolgot csináltam rosszul. Egészen komolyan rosszul, mint kiderült.

Nem tetszik ez a hang, a hangja, a szavai. El tudom képzelni, hogy nem tud megbocsátani. Mert olyan erősen igyekezett, a maga tétova módján, hogy megmentsen. Nem tanultam meg a Daviddel való együttélés során, hogy a szadizmus a lovagiasság fonákja, ha a figyelem tárgya valahogyan lekerül a piedesztálról?

– Picur a lányom. Esküszöm – suttogom. Vízre van szükségem. A szám olyan száraz, hogy csaknem fáj.

– Ő is azt mondja – mormolja Briony, kezét a vállamra teszi.

– Nem, úgy értem Florence. Florence a lányom.

– Négyszemközt szeretnék beszélni Alice-szel – mondja Simon.

– Kérek egy pohár vizet – mondom, de senki nem hallja meg.

– Nem biztos, hogy most… – tiltakozik Briony. Nem akarja, hogy Simon bármiféle nyomást gyakoroljon rám. Attól tart, hogy nem lennék képes elviselni.

– Most – közli Simon határozottan.

– Rendben – mondom. – Jól vagyok. Tényleg, Briony. Nem lesz baj. Kérlek, menj fel, és nézd meg a gyereket.

Nincs meggyőzve, de azért kimegy a szobából. Lassan. Jó barát.

Miután elment, Simonra nézek. Üres tekintettel néz vissza rám. Vad elszántsága, úgy látszik, Brionyval együtt elhagyta a helyiséget. Pár pillanattal ezelőtt kicsit féltem a haragjától. Most attól tartok, hogy soha nem jutunk közös nevezőre, sem a dühben, sem a megértésben. Úgy el vagyok vágva tőle, mintha egy üveglap lenne közöttünk. Fura: mikor Briony itt volt, úgy képzeltem, ő áll csak közöttünk. Nyilván nem.

– Jó kis előadás volt – mondja Simon. – Valóban kitűnő.

– Micsoda? Mire gondol?

– Hogy érzi magát? Miután… tudja. Valójában nem az én dolgom. Laura Cryer haláláról kellene beszélnünk. Vallomást kell tennie.

– Simon, mire gondol? Miféle előadásra?

Úgy tesz, mintha nem hallott volna. Nem mondhatom, hogy hibáztatom. Meg kellene próbálnom rendesen beszélni vele, ahogy olyan sokszor elképzeltem. De a képzeletemben mindig más volt. Nem ilyen érzéketlen, távoli. Megbántódom. Valószínűleg jó jel. Mindazok után, amiken keresztülmentem, még mindig normális érzéseim vannak. A szívem nem zárult be teljesen.

– Tudta, hogy Vivienne ölte meg Laurát. Kezdjük itt – mondja Simon szenvtelenül, és írni kezd a jegyzetfüzetébe.

– Mikor tudta meg?

Nem akaródzik Picurról beszélnie. Azt hiszem, nekem sem.

– Az a dolog az iskolával: mikor jutott eszébe?

– Amikor terhes lettem. Nem tudtam pontosan, először nem. Csak elfogott egy érzés. Éreztem. Nem érezte még soha a veszély jelenlétét?

De Simon eltökélte, hogy a történetet az általa kijelölt keretek közt tartja.

– Boldog volt Vivienne szárnyai alatt, míg teherbe nem esett. Aztán másként kezdett viselkedni magával.

Felpillant, először ismeri el, hogy partnerek vagyunk ebben a beszélgetésben.

– Így van? – kérdezi.

Valami elhervad bennem. A viselkedése olyan tárgyilagos. Azt sugallja, hogy bármennyit szenvedtem, egészen mindegy. Igen, Vivienne viselkedése megváltozott az irányomban. Többé már nem az elszánt, jó akaratú védelmezőm. Birtokoltam valamit, amit jobban akart, sokkal jobban, mint ahogy engem valaha is akart. Én csak a hordozó voltam. Elkezdte ellenőrizni, mit eszem. Véget vetett a szórakozásnak. Nem engedte, hogy kocsmába menjek vagy étkezésnél megigyak egy pohár bort.

– Láttam, elhatározta, hogy Florence életének minden aspektusát uralni fogja. Gyanítottam, hogy Laurával is ugyanez lehetett a helyzet. Addig mindig elhittem Davidnek, hogy Laura ok nélkül zsarnokoskodott, és nem engedett senkit Felix közelébe. – A fejemet ingatom. – Ostoba és naiv voltam. Vivienne akarta kisajátítani Felixet, és Laura nem egyezett bele. Mikor rájöttem, nem tudtam elhinni, hogy Laura halálának nincs hozzá köze. És a terhességem… Ha az ember terhes, sokkal jobban kiélesedik az összes érzéke. Néha irracionálisan. Először azon töprengtem, vajon nem csak én nagyítom-e föl az érzést, hogy Florence és én veszélyben vagyunk De… az ösztönöm, nagyon erős volt Nem múlt el.

Simon összevonja a szemöldökét. Az az érzésem, hogy ezek a finomságok, ha nem az ő érzéseiről van szó, türelmetlenné teszik.

– Vivienne hibázott – mondom neki. – Akkor, amikor előjegyezte Florence-t a Stanley Sidgwickbe, amikor öt hónapos terhes voltam. Nem kellett volna beszélnie a hosszú várólistáról. Biztosan arra gondolt, túl ostoba vagyok, hogy Felixen töprengjek. Arra sem gondolt, hogy ellene fordulok. Hű tanítványa voltam.

– Vivienne büszke arra, amit tett – mondja Simon. – A bűnét az előnyére akarja fordítani. Úgy látszik, elszánta magát, hogy a helyzetét arra akarja használni, hogy a nagyszülők jogaiért síkraszálljon.

– Nem normális. Tulajdonképpen nem pszichopata?

A Vivienne Fancourt-hoz hasonló nők meghaladják pszichológiai képzettségemet és tapasztalataimat. Nehezen tudom megemészteni azt az tényt, hogy Florence meg én vele együtt ezen a világon élünk.

– Valószínűleg sokat foglalkozik majd vele a média.

Mintha belém akarna kötni. Amikor Vivienne képzeletbeli, eljövendő publicitásáról beszél, csaknem dicsekvésnek hat. Meg akarom kérdezni, biztos-e benne, hogy Vivienne börtönben marad élete végéig, de attól tartok, hogy a kérdéseket arra használja fel, hogy bántson.

– Bosszankodik. Mert a rendőrség rám fecsérelte a pénzét.

– Bosszankodom? – Fölnevet, de enyhülésnek nyoma sincs a hangjában. – Nem. Nem. Akkor bosszankodom, ha beragadok a dugóba. Akkor bosszankodom, ha az ingemre csöppen a kávé.

– Hogy mondhattam volna el magának, Simon? Nem kockáztathattam. Mi van, ha maga rádöbbentette volna Vivienne-t, hogy gyanakszom rá? Úgy végeztem volna, mint Laura.

Megborzongok, eszembe jut a Waterfront, amikor a fejem fölött összecsapott a víz.

Rettentően szerettem volna elmondani Simonnak attól a pillanattól kezdve, hogy megismerkedtünk. Addigra feladtam a reményt, hogy a saját férjemnek elmondhatom. Mennyire vágytam rá, hogy őszintén beszélhessek Daviddel, miután Briony betelefonált az iskolába. De a férjem nem hallgatott meg. Állította, hogy Vivienne nem képes semmi rosszra. Úgy gondolta, hogy terhességem alatt Vivienne mindenben mellettem állt. Folyton azt mondogatta, hálásnak kell lennünk, én meg egyre kimerültebbnek, egy inkább sarokba szorítva éreztem magam.

Szegény David! Tudom, milyen megviselt lehet. Sajnálom azt az embert, akivé lehetett volna, ha másként alakulnak a dolgok, a valaha volt képességeiért, azért, hogy hatéves korában elhagyta az apja, ő pedig kénytelen volt az anyját szeretni, akármilyen volt is, mert csak ez az egy szülője maradt. David kénytelen volt hinni a maga által kreált Vivienne-ben, és nem tudom ezért kárhoztatni.

Meg kell próbálnom nem gondolni rá. Szeretnék forró vizes fürdőt venni, hogy lemossam magamról a mocskot, de tudom, hogy nem lehet ilyen könnyen meg nem történtté tenni, amit velem tett. Nem az a baj, hogy lerombolta a hitemet, hogy férjnek és feleségnek örökké szeretnie kell egymást. Az a tragédia, hogy David a magamba vetett hitemet rombolta le. Kiderült, hogy ostoba módon szerettem, ostoba voltam, hogy hozzámentem. Az elmúlt héten olyan gyakran verték bele az orromat ebbe, hogy időnként úgy gondolom, megérdemeltem, amit kaptam.

A pácienseim is ezt csinálják, magukat hibáztatják a mások által nekik okozott szenvedésért. Mondom nekik, hogy nem az ő hibájuk, hogy senkit sem lehet arra ítélni, hogy áldozat legyen. Néha bosszant, amikor semmi jelét nem látom, hogy bölcs, bátorító szavaimtól szárba szökkenne az önbizalmuk. Most már tudom, hogy a bölcsességnek és emberismeretnek megvannak a maga korlátai. Segít megérteni, hogy miért veted meg magad, de nem szünteti meg a megvetést magát. Nem tudom, megszüntetheti-e bármi is.

– Nos, tehát. Mivel félt hozzánk fordulni, elrabolta a saját lányát – folytatja Simon könyörtelenül. – Tudta, ha maga és Florence eltűnik, a rendőrség alaposan megvizsgálja a családot, amelynek már volt köze komoly bűntényhez, és tovább nyomoz. És mi pontosan ezt tettük.

– Fogtam Picurt, és elmenekültem – válaszolom óvatosan. – Valaki más rabolta el a lányomat.

Rám se hederít. Nem tudom, miért zavar még mindig, a dolgok jelen állásánál. Megszokásból? Félek, hogy kinevet?

– Fogta Florence-t, és elmenekült, mert tudta, hogy akkor Laura gyilkosának is utánanézünk. Így volt?

– Nem! A menekülésemkor Picurt vittem magammal, abban a hitben, hogy Florence-t eltűntnek fogják nyilvánítani. Azt akartam, hogy maga Florence után nyomozzon.

– Ez ostobaság, és maga is tudja. Valószínűleg hallotta, amikor elmondtam Brionynak, míg maga a konyhában rejtőzött. Most megint ezzel próbál etetni, azt hiszi, elég ostoba vagyok, hogy elhiggyem, mivel ez az én elméletem.

Távolról sem ostoba. Okosabb, mint hittem.

– Az a baj, hogy ez sose volt az én elméletem. Addigra rájöttem az igazságra, mindenre. Csak azt akartam, hogy Briony is elgondolkozzon, vajon maga miért menekült el azzal a gyerekkel, aki valószínűleg nem a magáé. Nem érez bűntudatot, mert hazudott neki, mert hülyét csinált belőle? Azok után, amit magáért tett?

Könnyek szöknek a szemembe. Simonnal ellentétben, Briony megérti, hogy mindent meg kellett tennem, amiről azt gondoltam, megvédheti a lányomat.

– Tudomásunkra akarta hozni, hogy Vivienne ölte meg Laurát – folytatja könyörtelenül. – Otthagyta azt az ismertetőt a ráragasztott post-it üzenettel, remélve, hogy megtaláljuk. Mi volt az eredeti terve? Hogy maga és Florence Brionyhoz menekül, mi keresni kezdjük, gyanút fogunk Laura halálával kapcsolatosan, lenyomozzuk Vivienne-t? Aztán megtaláljuk a brosúrát… Ha letartóztatjuk Vivienne-t Laura meggyilkolása miatt, maga és Florence biztonságban lesz, nem igaz? És hogyan bizonyítottuk volna be? Erre gondolt már?

Kétségbeesetten vontam meg a váltamat.

– Maguk a rendőrség. Maguknak nagyobb volt az esélyük, hogy be tudják bizonyítani, mint nekem.

– Okos húzás volt, hogy otthagyta az iskolai ismertetőt. Maga nagyon ért az indirekt kommunikációhoz, igaz? És az emberek manipulálásához. Kitalálta, hogy csak akkor értjük meg a jegyzetlapra írt üzenetet, ha már meggyanúsítottuk Vivienne-t. Amennyiben nem gyanúsítjuk, azt feltételezzük, hogy az F Florence-t jelenti, és lényegtelen információként kezeljük – önmaga számára készült, ártalmatlan feljegyzésnek tartjuk. A lánya iskoláztatásával kapcsolatos dolognak. Soha nem tudtuk volna meg, hogy maga Vivienne-t gyanúsítja, ha mi nem gyanúsítjuk őt, ha nem jövünk rá, mennyire veszélyes – és hogyha rájövünk, nem hagyjuk, hogy egyetlen mozdulattal lesöpörje a maga gyanúját, és ezáltal maga legyen a következő célpontja.

Lenyűgöz mennyire pontos. Mintha csak bebújt volna a fejembe. És mégis neheztel.

– Annyira kellett vigyáznom – mondom. – Reméltem, hogy újból beszél Darryl Beerrel, és ő majd bevallja, hogy nem ő tette. Aztán, mivel David meg én Londonban voltunk azon az éjszakán, amikor Laura meghalt, nem maradt más, csak Vivienne. Ezért szidtam a Stanley Sidgwicket maga előtt, ahányszor csak tudtam. Reméltem, ha majd eltűnök, és maga megtalálja a brosúrát, csodálkozni fog, miért akartam olyan lelkesen beíratni Florence-t egy olyan iskolába, amit gyűlölök.

– Nos, pontosan erre gondoltam. Mint valami idomított fóka, azt gondoltam, amit maga akart…

– Simon, ne…

– …mostanáig.

Eláll a szívverésem.

– Mire gondol?

– Kíváncsi vagyok. Miért változott meg a terv? Eredetileg úgy volt, hogy maga és Florence Brionyhoz menekülnek, aztán onnan tovább egy biztonságosabb helyre – minden elő volt készítve –, mindez benne van Briony vallomásában. Mi változott?

– Valaki elvitte Florence-t… – kezdem.

– Ha igazat mond, ha nem, már nem számít. Tudom, mi történt. Florence, ugye? Florence megszületett, és a terv hirtelen nem volt elég, igaz? Nagyobb biztonságra vágyott. Már nem érezte elég jónak azt az ötletet, hogy maga és Florence időben elszöknek. Eluralkodott magán a kétségbeesés. Vivienne úton volt a kórházba, először fog találkozni a lányunokájával. Nem bírta elviselni a gondolatot, igaz? Egy gyilkos hozzáér a maga lányához, megszeretik egymást…

– Miről beszél?

Sebzettnek és védtelennek érzem magam, mintha fölnyitotta volna az agyam és a szívem.

– Vivienne – a maga családjában élő gyilkos – úton volt, hogy meglátogassa a maga gyermekét. Akkor akart elfutni, akkor akart elrejtőzni, megakadályozni, nehogy ez a találkozás valaha létrejöjjön, nehogy megfertőzze gyermekét egy gonosz asszony szerető figyelme.

Sírni kezdek, miközben ő elmondja, mit éreztem. Azt kívánom, bár kevésbé lenne egyértelmű és pontos.

– De nem tudott elrejtőzni, igaz? Nem tudta elrejteni Florence-t, mert David ott volt, várta, hogy bemutathassa az anyjának. Várnia kellett és tűrnie. Ezért azon kezdett gondolkodni, miként tűnhetne el. Hogyan lehet valaki elől elrejtőzni úgy, hogy ott van közvetlenül az orra előtt. Simon felpillant – Nyugodtan vegye át a történet fonalát – mondja.

– Nem tudom, miről beszél.

– De igen, tudja – feleli csöndesen. – Nem mondtam el Charlie-nak… Zailer őrmesternek, hogy maga és Briony rájöttek, ki ölte meg Laurát. Nem mondtam el, hogy felhívták a Stanley Sidgwicket. Mindkettőjüket megóvtam attól, hogy vádat emeljenek maguk ellen. Elveszíthettem volna az állásomat, ha valaki rájön.

– Köszönöm.

Megtorlöm a szememet, továbbra sem tudom, mit érez irántam Simon. Valószínűleg sok mindent, de kellemesebb lenne, ha egyértelműen tudnám.

– Ha azt akarja előadni, hogy posztnatális depresszióban szenved, és átmenetileg megőrült, ezért nem ismerte fel a saját lányát és vesztegette el a rendőrség pénzét… nos, még azt is elnézem. Nem mondom meg Zailer őrmesternek az igazságot – de még Brionynak sem. Továbbra is védem magát, ha megkér. – Mélyen felsóhajt. – De cserébe az igazságot akarom. Hallanom kell, hogy kimondja. És ha ez túl nagy kérés, akkor tehet egy szívességet.

Briony szalonjának falai összezárulnak fölöttünk. Valami a kezdetektől egymás felé, e felé a pillanat felé nyom bennünket.

– Mit akar hallani?

– Az egész történetet, mellébeszélés nélkül. Igazam van?

E felé a pillanat felé.

– Igen – mondom. – Minden, amit mondott, igaz.

Simon lehunyja a szemét, hátradől, fejét a szék hátának támasztja.

– Hallgatom.

– Féltem. – Tulajdonképpen egyedül ezt kell kimondanom. Minden bizonnyal ez a lényeg, ami minden mást felülír. – Amikor Florence megszületett, rájöttem, hogy amennyiben Vivienne tudja, hogy vele menekültem el, kerestetni fog bennünket. Még ha sose talál meg, akkor is ideges leszek, mindig hátrafelé pillantgatok. Felteszem, valamiképpen Florence születése előtt is tudtam, de akkor még nem jutott eszembe, hogyan védhetném meg magunkat.

– És aztán? – nógat Simon. A hangja halk, mintha minden ereje elhagyta volna.

– Maga jobban összefoglalta, mint én. Biztosabb fedezet kellett, és akkor jutott eszembe ez a… dolog, őrültségnek tűnt, de… reméltem, elég őrült ötlet ahhoz, hogy működjön. Ha el tudom hitetni Vivienne-nel, hogy a házban lévő gyermek nem az unokája, még az eltűnése előtt… – megcsuklik a hangom. Ezt soha nem öntöttem szavakba azelőtt. Úgy érzem, mintha új nyelvet tanulnék, amely a Florence születése után testet öltő primitív, ösztönös gondolatokat és érzéseket írja le.

– Vivienne bízott bennem. Erre a bizalomra számítottam. Nem mintha ez megkönnyítette volna a dolgokat.

Hogy magyarázzam meg Simonnak, hogy még akkor is szükségem volt Vivienne támogatására, amikor tudtam, hogy gyilkos? Érzelmileg a rabja maradtam. És lehet, hogy máig az vagyok.

– Reméltem, nem intézi el a dolgot azzal, hogy megőrültem. A Felix feletti csatározást követően túlságosan félt attól, hogy elveszíti az unokáit. Akármilyen pártatlannak tettette is magát, míg a DNS-vizsgálat eredményére várt, tudtam, hogy bizonyos fokig hitt nekem. Amit mondtam, valószínűnek hangzott, mert egybecsengett a legnagyobb félelmeivel. Ilyen az emberi természet. Túlságosan könnyen elhisszük, hogy a legszörnyűbb rémálmunk megvalósul. Amit Florence-ről mondtam, megpendített egy húrt Vivienne-ben, mert saját aggodalmait tükrözte vissza.

– Ha Zailer őrmester hisz magának, azonnal elkészült volna a DNS-vizsgálat – mondja Simon. – Akkor mit tett volna?

– Akkor hamarabb kellett volna Brionyhoz költöznöm, és kihúzni addig, amíg mód nyílik rá, hogy tovább meneküljek. Tudtam, hogy Vivienne elintézi a DNS-vizsgálatot, ha a rendőrség nem is. Tudtam, hogy vizsgálat előtt el kell mennem Brionyhoz Florence-szel. Mint kiderült, alig egy hetem volt erre. Emlékszik a második találkozásunkra a Chompersben?

Simon nem válaszolt. Természetesen emlékszik.

– Amikor maga megérkezett, én a fizetős telefonon beszéltem. Brionyt hívtam. Abban az állapotban nemigen voltam képes a stratégiai gondolkodásra, de rákényszerültem. Még egy baráti, de távolságtartó e-mailt is küldtem Brionynak arról, hogy talán hamarosan találkozunk, hogy maga sejtse, hogy nála vagyunk. Tudtam, hogy megnézik David számítógépét.

– Nem találtam semmiféle e-mailt.

– Félbe kellett hagynom.

– Mikor beszélt Brionynak Florence – úgymond – kicseréléséről? Telefonon?

– Ezt is az e-mailben akartam megírni – emlékszem vissza, miközben mesélek. – Nem. Akkor mondtam el neki, amikor értünk jött. Aznap éjjel, mikor… elhagytuk a The Elmst.

– Miért nem mondta el Brionynak az igazat? Teljes mértékben megbízott benne, nem igaz?

Bólintok.

– Akkor miért?

– Nem tudom – mormolom, az ölembe bámulva. Tényleg nem tudom. Elmondhattam volna Brionynak mindent – a nagyobb biztonság iránti vágyamat. Megértette volna. Elmondhattam volna neki. Úgy döntöttem, hogy mégsem.

– Nem akarta, hogy őrültnek nézze – mondja Simon. – Ó, most nem bánja, ha őrültnek tartja – posztnatális depressziós őrültnek, közönséges őrültnek, aki azt képzeli, hogy a csecsemője nem az övé. Boldog volt, hogy valamennyien ezt hisszük. És aztán, semmi kétség, átesik egy váratlan és viszonylag gyors gyógyuláson, és hirtelen felismeri Florence-t – boldogan összeborulnak, bár valójában nem is váltak el egymástól. Ez volt a terve?

Megint bólintok.

– Ezzel a csalóka őrültséggel könnyű azonosulni, igaz? Mert nem kapcsolódik hozzá felelősségérzet. Nem tehet róla, nem szándékos. Elveszítette a realitás kapaszkodóját, és csak hadonászott, hallucinált. Senki nem kárhoztathatta, igaz? Ellenben maga gondosan kitervelte, hogy úgy tesz, mintha a lánya nem lenne a lánya. Talán őrült, de tudatos és precíz. Mondhatnám egyszerűen rossznak is.

– Nem féltem a felelősségtől – felelem. – Csak most döbbentem rá, mitől is féltem. Féltem megmagyarázni valamit, ami számomra tökéletesen érthető volt, valamit, amit meg kellett tennem, ami logikus és kétségbevonhatatlan volt, ami igaz – féltem bárkivel megosztani, még Brionyval is, nehogy azt mondja, elment az eszem. Mert tudtam, érti? Tudtam, akármilyen eszelősen hangzik is elsőre, hogy nem tehetek másként. Ezt kellett tennem.

– Látom benne a logikát. Talán Briony is látta volna. Elég őrült ötlet ahhoz, hogy működjön, ahogy maga mondta. Értem. Azt akarta elhitetni Vivienne-nel, hogy David tartja távol tőle az unokáját, és nem maga. Amikor maga Florence-szel eltűnt, feltehetőleg azt gondolta, hogy David megszabadult magától, és az úgynevezett másik babától a DNS-vizsgálat előtt, így nem lehetett bebizonyítani, hogy hazudott Florence személyazonosságát illetően.

Úgy hangzott, mintha Simon egy listáról olvasná a fejemre a vádakat. Talán az ő fejében létezik is egy ilyen dokumentum.

Kíváncsi vagyok, vajon Vivienne el tudta-e képzelni a saját fiáról, hogy képes rá, vagy egyik kifogást a másik után hozta volna fel, csak hogy felmenthesse.

– Nem csak azt akartam, hogy Vivienne higgyen nekem – mondom. – Azt reméltem, meg tudom győzni Davidet, ha én magam elég biztos vagyok benne. Olyan volt, mint…

Magamban fejezem be a magyarázatot: megpróbáltam Florence-t az én gyerekemmé tenni, kizárólag az enyémmé, befolyásolni David és Vivienne gondolatait, legalapvetőbb érzéseit, hogy amikor ránéznek, ne a lányukat és unokájukat lássák, hanem egy idegen gyereket. Florence ott lehetett előttük, és ugyanakkor rejtve volt. Ez az abszurditás tetszett nekem. Így akartam megvédeni a lányomat, amíg sikerül elmenekülnünk.

– Nem igazán akartam elmondani Brionynak a teljes igazságot – felelem. – Valahogy annyira… magánügynek éreztem. Az egyetlen ember, akinek mindent el akartam mondani, az maga volt, Simon. Nem volt bizonyíték, ami támogatta volna a rögeszmémet, hogy Florence nem Florence, de maga majdnem hitt nekem, igaz?

– Hittem magának – javít ki.

– Soha nem mondta. Soha nem mondta egyértelműen: „Hiszek magának, Alice.” Ha kimondja, elmondtam volna mindent. Laurát, mindent. Csak a jelre vártam, hogy bízik bennem, nem számít, hogy…

– Kérem. – Undor ül ki az arcára. – Ezt egy kicsit nehéz elhinni valakinek, aki a találkozásunk első pillanatától fogva egyfolytában hazudott nekem.

– Most nem hazudok, igaz?

– Nem hagytam magának más választást

Simon köhög, kihúzza magát a széken.

– Az eltűnt embereket, hacsak nincs tapasztalatuk a rendőrség félrevezetésében, általában megtalálják. Maga se tudott volna sokáig rejtőzködni Florence-szel. – Rájövök, hogy megpróbál helyretenni, igyekszik tartani a hivatalos távolságot. – Vivienne ragaszkodott volna a saját DNS-vizsgálatához, és azzal véget ért volna a játék. És ha nem nyitjuk meg újra Laura halálának dossziéját, vagy ha ugyanarra a következtetésre jutunk, mint eredetileg, maga kezdhette volna elölről.

– Talán mégis sikerült volna elrejtőznöm. Az ügy idővel kikerült volna a kiemelt fontosságú ügyek közül. Újabb, sürgősebb esetek merülték volna föl. Lanyhult volna a rendőrség lendülete.

– Maga vélhetőleg egy barátja vagy kollégája házában húzta volna meg magát Megtaláltuk volna.

– Továbbálltam volna. Inkább előbb, mint később. De valószínűleg igaza van. Nem az az ember vagyok, aki tudja, hogyan kell eltűnni, és új életet kezdeni idegenben, mint az akciófilmek főszereplői. Ennek ellenére megpróbáltam volna. És tudom, hogy a rendőrség végül feladja. Muszáj nekik, mert másutt van rájuk szükség, más eseteknél, új eltűnt embereknél. Ellenben Vivienne soha nem adja föl, soha. Ezért hazudtam azt, hogy Florence-t… elcserélték. Nem tudtam volna boldogan vagy könnyedén élni abban a hiszemben, hogy Vivienne tudja, nálam van az unokája… ha tudja, hogy pontosan mit tettem vele.

Florence egész gyermekkorát a büntetésre várva tölthettem volna. Tudom, hogy ostobán hangzik, tudom, hogy Vivienne nem mindentudó, mindenlátó isteni lény, mégis… nos, nem tehetek róla, de úgy éreztem, előbb-utóbb elkapott volna.

Simon bólint.

– Szóval tenni akart róla, hogy ne keresse magát mindenáron. És ezt csak egy módon érhette el – ha az anyósa azt hiszi, hogy a gyerek, aki magával van, nem Florence. Csakhogy ez egyben a terv gyenge pontja is. Vivienne meg akarta találni magát. DNS-vizsgálatot akart, és bizonyosságot.

Felsóhajtok.

– Alábecsültem. Nem vettem számításba, mennyire akarta, hogy Picur Florence legyen. Azt hittem, mire eltűnünk, teljes szívéből hinni fog nekem. Hogy majd akarja a DNS-vizsgálatot a bizonyosságért, de talán jóval a vizsgálat előtt meggondolja magát. És aztán majdhogynem megkönnyebbül, amikor a „másik” gyerek eltűnik. Vivienne gyűlölne egy olyan gyereket a házában tartani, akiről tudja, hogy nem az igazi. Gyűlölné. És azt gondoltam, ha Florence-t keresi – mint ahogy tudtam, hogy soha nem hagyná abba a keresést –, egyedül Florence után fog nyomozni. Engem és a másik babát nem keresné.

– Alice, nincs másik baba.

Megrázom a fejemet. Simon nem érthet félre, most nem.

– Én is azt akartam, hogy Picur Florence legyen – mondom halkan. – De csak akkor, ha Vivienne már nem állhat utunkba, ha biztosra vehetem, hogy többé nem árthat nekünk.

– Maga tudta, hogy a kicsi Florence.

– Igen, de… a szívem mélyén nem éreztem hazugságnak. Minden, amit éreztem, igaz volt. Florence az én kisbabám volt, határozottan az enyém. Picur egészen más. Picurt bármelyik pillanatban ellophatták tőlem. Vagy engem tőle. Nem tudtam, kivé fog változni. Érti?

– Megtagadta a saját lányát. Még senkit se láttam, aki ilyen tökéletesen hazudott volna.

– Mert nem éreztem hazugságnak! Kínszenvedés volt – felelem, a szemem megtelik könnyekkel. – Tudja, mi volt a legborzasztóbb, az abszolút legborzasztóbb? Amikor meg kellett semmisítenem a Florence-ről készült összes képet. – Rettenetes volt, mikor felnyitottam a fényképezőgépet: úgy éreztem, hogy nem a fényt, hanem a legrosszabb fajta sötétséget eresztem be. – De megtettem. Meg kellett tennem, Simon. Mintha elkapott volna ez az… erő, és engedelmeskednem kellett volna neki.

– Hazudott nekem. Én bíztam magában.

Nem kérdezem: akkor miért nem éreztem soha, hogy bízik bennem? Miért nem mondta soha, hogy „hiszek magának”?

– Meg kell próbálnia megérteni, amit tettem – mondom neki.

– Mit gondol, mi a faszt csináltam? Ha mindent egybevetünk, azt hiszem, jól csináltam. Kibaszottul jól. Persze nem tökéletesen, távolról sem. Még mindig van néhány dolog, ami nem megy a fejembe.

– Simon, a részletek nem számítanak…

– Csakis a részletek számítanak. Mi volt az a baromság Mandy Buckleyval a szülészeten? Miért kért meg, hogy nézzek utána David apjának?

– Mert elvette Vivienne-t, és elváltak! Valamiért annyira menekülni akart, hogy még a fiáról is lemondott. Ha tartja Daviddel a kapcsolatot, akkor Vivienne-nel is kapcsolatban marad. Gyanítottam – talán tévedtem –, hogy ő tudta, miféle alak valójában az anyósom, és talán el is tűnődött, amikor Laura haláláról olvasott az újságokban…

– Szóval azért kellett volna megkeresnünk, hogy mindezt elmondja nekünk?

– Igen.

– Rendben. – Simon feladta. – Azt hiszem, sejthettem volna. És Mandy?

Zavartan vállat vonok.

– Ha hosszan ragaszkodni akartam ahhoz, hogy valaki elcserélte a gyermekemet egy másikra, elő kellett állnom néhány lehetséges elmélettel, nem igaz? Pánikba estem. A dolgok egy kicsit… összezavarodtak ezen a ponton.

– Kevésbé volt hihető, amikor ezzel a sok hülyeséggel előjött. Egyrészt…

Abbahagyja, és elvörösödik.

– Egyrészt ezért nem hitt nekem teljes mértékben? – Igazolva érzem magam. – Simon, ne haragudjon rám. Megpróbálna megérteni?

Én még mindig igyekszem magam megérteni. Nehéz lesz összefüggő történetet gyártani mindebből. Csak annyit tudok, hogy egy kis ideig volt egy Picur nevű kisbaba. A feje tökéletesen kerek, a szeme kék, és az orrát tejfoltok pettyezték. Senki nem tudta biztosan, kié valójában.

Simon feláll.

– Meg tudom védeni bizonyos mértékig, de nem mindentől – mondja. – Még ha az enyhítő körülményeket számításba vesszük is, maga elrabolta David lányát, és rengeteg időre lekötötte a rendőrség erőforrásait. A posztnatális depresszió enyhítő körülmény lehet, de… Nem tudom garantálni, hogy az ügy ennyiben marad.

Hivatalos szóhasználat mögé bújik. Nem Simon Waterhouse, hanem a rendőrség képviselője.

– Mi lesz a barátságunkkal? – kérdezem, s amint kimondom, közben is azon töprengek, volt-e ilyen. Talán ez a kettőnk között kialakult kapcsolat elpárolog, amint a közös ügyünk lezárul. De Simon beköltözött a fejembe úgy, ahogy eddig senki. Azt hiszem, nehéz lesz kirakni onnan. – Lesz folytatás?

Nem válaszol. Egymásra nézünk. Nem tudom, mire gondol. Én arra, hogy soha, egyikünk számára sem jön el az az idő, amikor az utolsó kérdésre is választ találunk. Mindig lesznek elvarratlan szálak, az életünkből kilógó cérnák – megoldatlan, nem kielégítő momentumok. Florence nem tökéletes világra született, és előbb-utóbb el kell magyarázom neki, hogy nem mindig szolgálhatok magyarázattal, hogy ő maga sem fog mindig rátalálni. De bukdácsolunk tovább, ő meg én, a zavaros jövőnk felé. És itt leszünk egymásnak.

Köszönetnyilvánítás

Az alábbiak hathatós segítségét szeretném megköszönni: Carolyn Mays, Kate Howard, Karen Geary, Peter Straus, Rowan Routh, Lisanne Radice, Nat Jansz, Chris Gribble, Hilary Johnson, Rachel Hoare, Adele Geras, Jenny Geras, Norman Geras, Dan Jones, Kate Jones, Michael Schmidt, Katie Fforde, Morag Joss, Alan Parker, Marcella Edwards, Anne Grey, Wendy Wootton, Lisa Newman, Debbie Copland, Lindsey Robinson, Susan Richardson, Suzie Crookes.

Wyszukiwarka

Podobne podstrony:
Banto tavolsag Sophie Hannah
Holtpont Sophie Hannah
Hannah Sophie Konstabl Simon Waterhouse 4 Druga połowa żyje dalej docx
Wyszukiwarki, Darmowa wyszukiwarka - styl Hannah Montana
A titokzatos idegen Hedwig Courths Mahler
Idegenben Hedwig Courths Mahler
Idegen egbolt alatt Hedwig Courths Mahler
Hannah Arendt MyÅ›lenie
Kinsella Sophie PamiÄtasz mnie
Bernard Hannah Szokujaca propozycja
Bernard Hannah Szokujaca propozycja
Hannah Howell Labirynt uczuć
Hannah Kristin Wyspa pojednania
Kinsella Sophie Becky Bloomwood 02 Zakupy moja miłość
648 Weston Sophie Córki milionera 02 Bella znaczy piekna
Hannah Kristin BĹ‚yskawica
If We Were A Movie Hannah Montana
How to Write Short Stories Sophie King

więcej podobnych podstron

Idegen arcocska Sophie Hannah

1 2003. szeptember 26., péntek

2 2003.10. 03., 11:50 (Egy héttel később)

3 2003. szeptember 26., péntek

4 2003.10. 03., éjjel 12:10

5 2003. szeptember 26., péntek

6 2003. 10. 03., 13:30

7 2003. szeptember 26., péntek

8 2003. 10.03., 14:00

9 2003. szeptember 26., péntek

10 Simon Waterhouse rendőr feljegyzései (Készült 2003.10. 03., 19:00)

11 2003. szeptember 26., péntek

12 2003. 10. 03., 21:00

13 2003. szeptember 27., szombat

14 2003.10.04., 15:15

15 2003. szeptember 28., szombat

16 2003. 10.05., 11:10

17 2003. szeptember 29., hétfő

18 2003. 10.06., 9:05

19 2003. szeptember 29., hétfő

20 2003. 10.06., 9:45

21 2003. szeptember 30., kedd

22 2003. 10.07., 14:00

23 2003. október 1., szerda

24 2003. 10.08., 14:40

25 2003. október 1., szerda

26 Bejegyzés Simon Waterhouse jegyzetfüzetéből (Készült 2003.10. 05., hajnali 4 óra)

27 2003. október 2., csütörtök

28 2003.10.09., 24:00

29 2003. október 2., csütörtök

30 2003.10.09., 18:30

31 2003. október 2., csütörtök

32 2003.10.09., 20:00

33 2003. október 2csütörtök

34 2003.10.10., 09:00

35 2003. október 2., csütörtök

36 2003.10.10., 10:00

37 2003. október 3., péntek

38 2003.10.10., 11:00

39 2003. október 10., péntek

40 2003.10.10., 11:10

41 2003. október 10., péntek

42 2003.10.13., 9:30

43 2003. október 14., kedd

Köszönetnyilvánítás

1

2003. szeptember 26., péntek

2

2003.10. 03., 11:50
(Egy héttel később)

3

2003. szeptember 26., péntek

4

2003.10. 03., éjjel 12:10

5

2003. szeptember 26., péntek

6

2003. 10. 03., 13:30

7

2003. szeptember 26., péntek

8

2003. 10.03., 14:00

9

2003. szeptember 26., péntek

10

Simon Waterhouse rendőr feljegyzései
(Készült 2003.10. 03., 19:00)

11

2003. szeptember 26., péntek

12

2003. 10. 03., 21:00

13

2003. szeptember 27., szombat

14

2003.10.04., 15:15

15

2003. szeptember 28., szombat

16

2003. 10.05., 11:10

17

2003. szeptember 29., hétfő

18

2003. 10.06., 9:05

19

2003. szeptember 29., hétfő

20

2003. 10.06., 9:45

21

2003. szeptember 30., kedd

22

2003. 10.07., 14:00

23

2003. október 1., szerda

24

2003. 10.08., 14:40

25

2003. október 1., szerda

26

Bejegyzés Simon Waterhouse jegyzetfüzetéből
(Készült 2003.10. 05., hajnali 4 óra)

27

2003. október 2., csütörtök

28

2003.10.09., 24:00

29

2003. október 2., csütörtök

30

2003.10.09., 18:30

31

2003. október 2., csütörtök

32

2003.10.09., 20:00

33

2003. október 2csütörtök

34

2003.10.10., 09:00

35

2003. október 2., csütörtök

36

2003.10.10., 10:00

37

2003. október 3., péntek

38

2003.10.10., 11:00

39

2003. október 10., péntek

40

2003.10.10., 11:10

41

2003. október 10., péntek

42

2003.10.13., 9:30

43

2003. október 14., kedd