Ralf Jansen, egy szegény asztalosmester fia, Ausztráliában megcsinálja a szerencséjét. Gazdag emberként tér vissza szülőhazájába, ahol egy pompás kastélyt vásárol, Bemdorfot. Itt él visszavonultan özvegy édesanyjával. Érzi, hogy arisztokratikus szomszédai mélyen lenézik a magafajta feltörekvőt, ezért nem is keresi velük a kapcsolatot. A szomszédos Schönauban tartott nagyszabású estélyeken sem vesz részt, pedig oda gyöngéd szálak fűzik. Szerelmes a büszke Dagmar grófkisasszonyba, noha tudja, hogy a lány szívét Korff báró, a jóképű lovasszázados ejtette rabul…

Hedwig Courths-Mahler

A titokzatos idegen

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Hedwig Courths-Mahler: Der Australier

© Bastei-Verlag Gustav H. Lübbe GmbH & Co. Bergisch Gladbach

Hungarian translation © Szalay Marianne

Fordította: SZALAY MARIANNE

I.

Ellen von Schönau a kerti ünnepélyre több tucat nagy vörös selyemernyős lámpát hozatott Berlinből. A különleges formájú ernyőknek köszönhetően szemet gyönyörködtető volt a látvány, amint az óriási, égővörös virágokhoz hasonló lámpák fénye átszűrődött a buja zöld növényzeten, melyet a schönaui kúria teraszán csoportokban rendeztek el.

Ellen asszony jogosan meg lehetett elégedve a látvánnyal. A lámpák ugyan csinos kis összegekbe kerültek, ennyi pénz nem is állt a rendelkezésükre, de hát ahol az adósság már meglehetősen nagy összegre rúg, ott néhány ezer márka ide vagy oda igazán nem számít. Ellen asszony számára mindennél fontosabb volt, hogy estélyét a vendégek elragadónak találják, és háziasszonyuk elbűvölő vendégszeretetéről áradozzanak.

Természetesen mindenki abban a hitben élt, hogy Schönau úr megfelelő anyagiakkal rendelkezik egy ilyen estély megrendezéséhez. Kevesen sejtették, hogy már évek óta költekező életmódot folytat olyannyira, hogy lassanként egyetlen fűszálat se mondhat magáénak a birtokán. Éppily elterjedt volt az a nézet is, miszerint mostohalánya, Dagmar Riedberg grófkisasszony dúsgazdag örökséggel rendelkezik. Elhunyt apja után állítólag hatalmas vagyont örökölt. E tényt maga Schönau úr is többször megerősítette, talán csak azért, hogy hitelezői előtt fokozza szavahihetőségét. Mostohalányának vagyonát bizonyos mértékig egyfajta kezességként tüntette föl. S aki egyáltalán vette magának a fáradságot, hogy kiszámítsa, miszerint a schönaui birtok bevételei korántsem fedezhetik a család fényűző életmódjával járó kiadásokat, az legfeljebb így okoskodhatott: „Minthogy a mostohalány tekintélyes vagyonnal rendelkezik, minden bizonnyal az anyja is jelentős hozományt vitt új házasságába. Pénzben mindenesetre nem lehet hiány.”

Ezt a látszatot keltette a ina esti fényűző kerti ünnepély is a maga „ötletes apróságaival”, mellek Ellen asszony találékonyságát dicsérték.

A bőséges vacsorát különlegesen finom desszert követte. A vendégek éppen kezdtek kitódulni a langyos, kora nyári éjszakába. Bár a naptár még tavaszt mutatott, az idei május meglehetősen forró napokat hozott, és akár éjszakába nyúlóan is kellemes érzés volt a szabadban lenni.

Ellen asszonyt, egy fiatalos kinézetű, elegánsan öltözött, negyvenes éveinek elején járó hölgyet - aki lámpafénynél legalább tíz évvel fiatalabbnak látszott - mindenfelől bókokkal árasztották el, dicsérték az estély megrendezésében megnyilvánuló ötletességét. Az asszony mindenre elbűvölő mosollyal válaszolt.

Férje, Axel von Schönau, egy szikár, kisportolt alkatú, gyérülő hajú férfi udvariasan ment egyik vendégtől a másikig, s kissé erőltetett vidámsággal társalgóit. Sötét szemének nyugtalan villódzása és időnként el-elmélázó tekintete arról tanúskodott, hogy csupán tetteti a jókedvet.

Jól tudta, hogy a tönk szélén áll. Az utóbbi időben egyre nehezebben sikerült hitelezőit holmi mesés ígéretekkel rábírni arra, hogy további fizetési haladékot adjanak. Most már véget ért a tudománya.

A jókedvű vendégek, akik jólesően átadták magukat az élvezetes estének, kedélyesen csevegtek, nevettek és flörtöltek, mit sem sejtettek arról, hogy ezen az estén lőporos hordón táncolnak.

A ház urán kívül csupán egyvalaki gyanította a bajt. Ám ő nem tartozott a meghívott fényes társasághoz.

Ez a valaki Ralf Jansen volt, akit errefelé csupán „az ausztráliai” néven emlegettek. Olyan ember-volt, akivel a környéken és a közeli garnizonban túlsúlyban levő előkelő nemesi körök egyáltalán nem léptek érintkezésbe, bár már jó egy éve, hogy letelepedett itt. Megvásárolta a Berndorf-kastélyt a hozzá tartozó földekkel, jószágokkal és berendezéssel együtt. A birtok évszázadokon keresztül a Berndorf grófok tulajdona volt, ám a főnemesi család utolsó sarja már nem tudta megtartani.

Igaz, ez idáig Ralf Jansen sem kereste a kapcsolatot nemesi szomszédaival. Visszavonultan élt a gyönyörű, régi kastélyban, melyet némileg rendbe hozatott. Senki előtt sem maradt titokban, hogy Berndorfot, melyet meglehetősen elhanyagolt állapotban vásárolt meg, ismét felvirágoztatta. A birtokon mindenütt rendezettség uralkodott, Ralf Jansent pedig, aki csak ismerte, pontos, szorgalmas és megbízható embernek tartotta.

A férfi valami különös ok folytán élénk kíváncsiságot tanúsított Schönau és tulajdonosai iránt, a szomszédi viszonyt messze meghaladó érdeklődést, hiszen ő, akit egyébként senki se érdekelt igazán, feltűnően sokat kérdezősködött üzlettársainál a Schönau-család birtokának ügyeiről. S minthogy ezek az emberek tudták, hogy Ralf Jansen senkivel sem érintkezik, s így a hallottakat nem veri nagydobra, részletesen tájékoztatták mindenről, ami a birtokkal kapcsolatban a tudomásukra jutott. Nem csoda hát, hogy Jansen nagyon is tisztában volt Schönau urának szorongatott anyagi helyzetével.

S bár nem tartozott a meghívottak közé, ezen az estén Schönaubán Ralf Jansen is jelen volt. A kastélyt és az előtte hosszan elnyúló teraszt szegélyező mellvéd túloldalán állt, egy sűrű bokor mögé húzódva. A leszálló sötétségben égő szemekkel bámult a vöröses fényben úszó terasz felé.

A megannyi csillogás közepette tekintete csupán egyetlen alakra tapadt, az igéző szépségű Dagmar grófkisasszonyra, Axel von Schönau mostohalányára.

Ellen von Schönau első házasságát Riedberg gróffal kötötte, aki dúsgazdag ember hírében állott. Csak kevesen sejtették, hogy a feleségnek rövid idő alatt sikerült e nagy vagyont szinte teljesen fölemésztenie. Mikor házasságuk negyedik évében egy szerencsétlenség következtében a gróf meghalt, a hátrahagyott vagyon mindössze néhány százezerre rúgott, s ezen az összegen Ellen asszonynak a lányával kellett osztoznia.

Mikor két év múlva feleségül ment Axel von Schönauhoz, aki már megboldogult férje életében is buzgón tette neki a szépet, meglehetősen szerény összeget vitt a házasságba, valamint a lányát, aki saját örökségeként ugyanakkora összeget birtokolt.

Axel von Schönau a grófkisasszony gyámja lett, és mostohalánya vagyonát, kötelességéhez híven, biztos értékpapírokba fektette. Felesége vagyonát pedig Schönau fenntartására fordította. Ellen asszony habozás nélkül bízta pénzét a férjére, hiszen abban a hitben élt, hogy jó partit csinált. Akkoriban Schönau úr biztos anyagi háttérrel rendelkezett. Hűségesen kezelte mostohalánya vagyonát is, melynek kamatai Dagmar Riedberg grófkisasszonyt tizennyolc éves korának betöltése óta költőpénzként illették meg.

Tulajdon könnyelműsége, az előkelő szokások és feleségének szenvedélyes költekezése Axel von Schönaut évről-évre egyre nehezebb anyagi helyzetbe sodorták. Hiába próbálkozott szorongató körülményein javítani - birtokán káliumtelepre, kaolinra, sőt antracitra bukkant! -, nem sok sikerrel járt. E felfedezések jelentőségét tulajdon fantáziája növelte naggyá, hogy hitelezőinek port hinthessen a szemébe. A valóságban a kitermelés jóval több pénzbe került, mint amennyit jövedelmezett. Jó ideig viszont ügyesen tudta azt a látszatot kelteni, mintha pénzügyi nehézségei csupán átmeneti jellegűek lennének.

Az utóbbi években aztán egyre nehezebben jutott pénzhez, hitelezői türelmetlenné és követelőzővé váltak. Még egyszer utoljára sikerült - valamilyen, csak általa ismert forrásból - elegendő tőkét mozgósítania ahhoz, hogy leghangosabban elégedetlenkedő hitelezőinek száját betömje. Még egyszer meg tudta teremteni a látszatot, mintha forrásai nem apadtak volna ki, mintha lennének még tartalékai. Ráadásul hitelezői számítottak rá, hogy feleségének és mostohalányának vagyona, melyet meglehetősen nagynak tételeztek fel, érintetlenül a rendelkezésére áll. Senki sem sejtette, miféle árat fizetett Axel von Schönau azért, hogy anyagi összeomlását késleltesse.

A schönaui birtokon az élét látszólag zavartalanul folyt tovább. Csupán Ellen asszony panaszolta, hogy a legutóbbi időben férje „minden ok nélkül” szűkmarkú, ideges és egyre ingerültebb lett. Takarékosságról prédikált, és ha ilyenkor pillantása találkozott felesége csodálkozó tekintetével, zavartan motyogott valamit a káliumréteg kimerüléséről, holmi veszteségekről és hasonlókról, melyek Ellen asszonyt csöppet sem érdekelték. Néhány sikertelen kísérlet után nem került többé szóba, hogy Schönauban takarékosabb életvitelt vezessenek be. A család feje belátta, hogy most már semmit sem tehet, a félelmetes vég előbb-utóbb könyörtelenül bekövetkezik. Nem az a fajta ember volt, aki az utolsó pillanatig reménykedni képes valamiféle csodában.

Mikor a felesége előállt a fényűző kerti ünnepély tervével, a férfi csüggedten adta a beleegyezését. Jól tudta, hogy ez az utolsó ilyen estély. Utána kérlelhetetlenül beüt a katasztrófa. Ellen asszonynak, a mostohalányának, de még az az idő tájt egy előkelő genfi nevelőintézetben tartózkodó tulajdon lányának sem volt fogalma a családot fenyegető tragédiáról.

Dagmar grófkisasszonynak, a huszonkét éves, nagyon csinos és felettébb okos fiatal lánynak persze az utóbbi idően néha az az érzése támadt, mintha Schönauban nem egészen úgy mennének a dolgok, mint kellene. Feltűnt neki, hogy a szállítók nem oly előzékenyek és pontosak, mint korábban, és mostohaapja, aki egyébként mindig feltűnően * udvariasan és figyelmesen bánt vele, egy idő óta komor tekintettel és ingerülten járkál, s mindenkit kerülni igyekszik. Hébe-hóba vidámságot erőltetett magára, és szokásától eltérően könnyedén csevegett, mintha csak önmagát akarná ámítani.

A lány mindezt kissé furcsállotta, de egyáltalán nem sejtette a fenyegető tragédia közeledését. Nagyon is elkényeztetett ifjú hölgy volt, aki a csillogást és a luxust magától értetődőnek tekintette^ és álmában se képzelte volna, hogy eljöhet a nap, mikor minderről egyszer s mindenkorra le kell mondania. Nem mintha örökölte volna anyjának könnyelműen költekező alkatát. Sok mindent, amit anyja e téren tett, eléggé felelőtlennek és meggondolatlannak tartott, de kifogásaival nem hozakodott elő, minthogy abban a hitben élt, hogy anyagi helyzetük megengedi ezt a fényűző életvezetést.

Így Dagmar kisasszony azon az estén mit sem sejtve álldogált a kastély vendégei között.

A figyelmesebb szemlélő megállapíthatta, hogy a lány pillantása felettébb gyakran találkozott egy karcsú, nyúlánk katonatiszt tekintetével. Az illető báró Heinz Korff lovasszázados volt, feltűnően jóképű férfi. Sugárzó tekintete szinte felforrósodott, valahányszor a lányra nézett, és a két beszédes szempár mintha titkos gyöngédségeket mondott volna egymásnak.

A teraszon túl megbúvó néma vendég figyelte e szemek párbeszédét. Homlokán fájdalmasan rándultak össze a ráncok, két ajka makacsul összepréselődött. Tekintete állhatatosan szegeződött a fénylő leány alakra, kinek karcsú testén lágy redőkben omlott alá a fehér selyemruha. A vöröses lámpafény fémes csillogást kölcsönzött aranybarna hajának, mely lágy fürtökben keretezte homlokát. Egész megjelenése magától értetődő eleganciát sugárzott, ami1 kizárólag a nagyvilági nőket jellemzi.

Ralf Jansen tekintete elbűvölten tapadt a gyönyörű alakra, miközben szívét fájdalom járta át, nem tudván nem észrevenni a grófkisasszony és Korff báró közötti néma egyetértés jeleit. A lovasszázadost látásból ismerte, tudta, hogy léha életmódot folytat, noha csekély járadékon kívül semmi vagyona sincs. A járadékot egy körültekintő nagybácsi hagyta rá, ahelyett hogy az egész tőkét a rendelkezésére bocsátotta volna, megsejtvén, hogy unokaöccse nem tudna okosan gazdálkodni a pénzzel.

Ralfnak, aki már jó ideje féltékenységgel vegyes érdeklődést tanúsított Korff iránt, megbízható forrásokból az is tudomására jutott, hogy a férfi jelenleg gazdag partira vadászik. Csupán fél éve került a szomszédos kaszárnyába, de biztos érzékkel rögtön kinézte magának a környék két leggazdagabb örökösnőjét. A grófkisasszony természetesen dúsgazdagnak számított a százados szemében, rajta kívül csupán Volkmann bankár unokahúga. iránt mutatott feltűnő érdeklődést. Lisa Volkmann milliókat örökölt apjától, míg Dagmar grófkisasszony vagyonát mintegy feleannyinak vélte Korff.

Minthogy azonban a grófkisasszony határozottan csinosabb volt Lisa Volkmann-nál, Korff szívét ő ejtette rabul, már amennyire a százados esetében szívről lehetett beszélni. Vonzalma mindenesetre elég erős volt ahhoz, hogy inkább a szerényebb vagyonú grófkisasszonyt, semmint a milliókat öröklő Lisa Volkmannt kívánja nőül venni.

Nagyjából ennyit tudott Ralf Jansen a báró vágyairól és elképzeléseiről. És mindenki másnál jobban átlátta, hogy a grófkisasszony korántsem dúsgazdag parti.

Ralf Jansen attól a perctől kezdve vágyódott Dagmar után, hogy először pillantotta meg szemtől szemben a lányt. Mégis kínosan ügyelt arra, nehogy útjába kerüljön. Félt, hogy Dagmar tősgyökeres arisztokrata lévén lenézné alacsony származása miatt.

Egyszerű mesterember fia volt, és még nem töltötte be tizenkettedik évét, mikor apja meghalt. Édesanyja egy tanító lánya volt, akit rajta kívül még hét gyerekkel áldott meg az Isten. Habozás nélkül fogadta el a derék asztalosmester kezét, aki tanulatlansága ellenére feltűnő megértést tanúsított a lány ártatlan, finom lelke iránt, lemondván még a hozományról is, amit a szegény tanító amúgy sem tudott volna előteremteni.

Midőn Jansen asztalosmester meghalt, feleségére és egyetlen fiára, Ralfra nem hagyott többet, mint a műhelyét és az egyszerű, csinosan berendezett lakást, melynek bútorait saját kezűleg készítette. Jansen asszonynak nem volt kihez fordulnia segítségért. Apja, anyja és testvérei már régen meghaltak. Rajtuk kívül nem volt senkije ezen a világon. Néhány száz márkáért eladta a műhely berendezését, és varrogatással próbálta megkeresni kettejük mindennapi kenyerét.

Ralf rajongott az édesanyjáért, aki nemes és becsületes nézeteket táplált az ifjú lélekben, arra nevelve fiát, hogy törekedjék eszményeit megvalósítani. Ráadásul Ralf okos, eleven eszű gyermek volt, nyitott szemmel járt a világban, és egészséges becsvágy fűtötte, hogy az életben vigye valamire.

Szeretetteljesen vigasztalta az édesanyját, arra az időre utalva, amikor már felnőtt ember lesz. „Akkor majd csoda jó dolgod lesz, anyácskám” - hajtogatta gyakran.

Édesanyja nélkülözések árán lehetővé tette, hogy Ralf reáliskolába járhasson. A fiú már diákként is alkalmi, munkákat vállalt, és egy szép napon, mikor éppen egy tallért keresett, az egyik üzlet kirakatában megpillantotta egy szerencsejáték hirdetését. A sorsjegy három márkába került. Hosszas habozás után a fiú sorsjegyet vett a tallérjáért, azzal tért haza. Édesanyja jobban örült volna a pénznek, de nem akarván elrontani fia örömét, még mosolyogva csatlakozott is a légváras ábrándokhoz.

És a sorjegyet kihúzták! Ralf éppen megkapta az év végi bizonyítványát, és azon volt, hogy otthagyva az iskolát segédnek áll be egy kiskereskedőhöz, mikor tudomására jutott, hogy a sorsoláson nem is jelentéktelen összeget nyert.

Ez egész életének más irányt adott. Mindig arról álmodozott, hogy nekivág a nagyvilágnak, az életben tanulja meg mindazt, amit az iskolában úgyse tanítanak, majd miután kedvére bebarangolta széles e világot, saját földet szerez, és önmaga műveli meg. Ezt az álmát most a sorsjegyen nyert össze segítségével, mely számára óriásinak tűnt, végre valóra válthatta.

Pontos tervet készített, aprólékosan megbeszélte az édesanyjával, aki nagyon bölcsen csöppet se kívánta korlátozni fia lázas törekvéseit.

Az elkövetkezendő időben Ralf egy évet töltött egy gyalogezrednél. Miután eleget tett katonai kötelezettségének, jelentős összeget hagyott anyjának a szükséges kiadásokra. Vagyona fennmaradó részét, biztos értékpapírokba fektetve, magához vetté. Először is be akarta járni a világot, de úgy, hogy utazása során a birtokában lévő összegnek csupán a kamatait éli fel. Nem állt szándékában nagy lábon élni, sőt mindenütt, ahol csak megfordult, dolgozni akart.

Tervét erős akarattal véghez is vitte. Ily módon utazása három évet vett igénybe, hiszen a nagyvárosokban mindig igyekezett megkeresni a továbbutazáshoz szükséges pénzt. Elérte viszont, hogy a megnyert csekély tőkét nemcsak hogy érintetlenül hagyta, de meg is többszörözte. Ráadásul megtapasztalva a világ csodálatos gazdagságát, lelke és szellemé maradandó értékekkel gyarapodott.

Sűrűn levelezett édesanyjával, aki így lélekben mindazt átélte, amit fia látott és tapasztalt. Ralf útja során mindvégig érezte anyja szeretetét és féltő aggodalmát.

Miután a világ számtalan részét bejárta, végül Ausztráliába érkezett.

Itt alkalma nyílt arra, hogy megtakarított pénzén egy viszonylag nagy kiterjedésű birtokot vásároljon. Csábította a lehetőség, hogy végre lehorgonyozzon.

Megírta tehát édesanyjának, hogy Ausztráliában sikerült igen szép birtokot vásárolnia, és amint az elvadult környezetet kissé barátságosabbá és otthonosabbá teszi, neki is utána kell jönnie.

Édesanyja a válaszlevelében megígérte, hogy bárhová is hívja őt, okvetlenül elutazik hozzá, egyben pedig minden jót kívánt fia új vállalkozásához.

Ralfot azonban hamarosan keserű csalódások érték. A saját kezűleg és szívós szorgalommal megművelt farm nem bizonyult kifizetődőnek. A talajról, bár a környék szemmel láthatólag termékeny vidék volt, kiderült, hogy gabonatermesztésre aligha alkalmas. A legnagyobb erőfeszítések ellenére is csupán szerény termést hozott, bár Ralf mindent elkövetett a hozam fokozásáért.

Összeszorított foggal kísérelte meg felvirágoztatni a birtokot, de erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak. Egy napon a kemény munkától kimerültén, honvágytól mardosva roskadt le a gyér fűvel borított domboldalra, és csüggedten meredt maga elé. Olyan fásuknak és nyomorultnak érezte magát, mint még soha. A klímával sehogy se tudott megbarátkozni, s birtokának terméketlensége mérhetetlen csalódással töltötte el. Nem gondolhatott arra, hogy idehívja az édesanyját, ugyanakkor meg akarta őt kímélni a kudarca miatti panaszkodástól is. Mélyet sóhajtva egyenesedett fel, és a rövid nyelű kapát, mellyel a földet szokta megművelni, dühösen vágta bele a szikkadt talajba. A vas omlatag kőzetet ért. Ralf szitkozódva sújtott le újra a kőre, úgyhogy egy darabka levált róla, és legurult a meredek domboldalon. A férfi ekkor hevesen félredobta a kapát, és kezét bedugta a nyílásba, mely a levált kődarab helyén támadt. Amikor előhúzta, tenyerén egy aranyrög ült, egy dió nagyságú valódi arany!

Elképedve nyúlt még mélyebbre - és még több aranyat talált. Semmi kétség, aranyrétegre bukkant a-sziklás domboldalon - ráadásul a tulajdon birtokán!

E felfedezés egy csapásra gazdaggá tette. Céltudatos és szorgalmas ember lévén képes volt rá, hogy a sors ajándékát a hasznára fordítsa.

Röpke néhány év alatt az aranyleletnek köszönhetően hatalmas vagyonra tett szert. Eladta birtokát egy társaságnak, melynek számos részvényét megvásárolta, így a haszonból is rendszeresen részesedett.

A szerencsés fordulatról természetesen beszámolt édesanyjának is. Egyik levelében a következőket írta:

„Most már nem szükséges Ausztráliába jönnöd, mama. Nem lenne semmi értelme. Nagyon szenvednél a honvágytól, éppúgy, mint én. Tudod, az egész világot bejártam, és rájöttem, hogy mégis otthon a legjobb. Néhány évig itt maradok, míg üzleti ijgyeimet el nem rendezem, azután hazatérek. Addig is rendezkedj be kényelmesen! Semmiről sem kell lemondanod, hiszen a fiad most már gazdag ember, aki minden vágyadat teljesíteni képes. Törődj magaddal, pihenj sokat, hogy élénken és kipihenten lássalak újra, ha hazatérek! Drága német hazámban szeretnék földet vásárolni és letelepedni. Hatalmas birtokot akarok, az összes hozzá tartozó ingósággal együtt. Grófi kastélynál nem adom alább. Most biztos eszedbe jut, amit annyiszor mondtál nekem mosolyogva: »Fiacskám, te született nagyravágyó vagy.« Ezzel mindig lerángattál büszke légváraimból a keserű valóságba, mikor pedig épp azon voltam, hogy egy hercegkisasszonyt vezessek be oda. De a grófi kastélytól többé már nem fogsz eltántorítani, sőt velem együtt te is beköltözöl oda, és hercegkisasszonyom is akad majd előbb-utóbb - ugye, mama?”

Minden úgy történt, ahogy tervezte. Harminchárom éves korában, tízévi távollét után büszke, meglett férfiként végre hazatért szülőhazájába. Első útja anyjához vezetett, aki még mindig az egykor szerény lakásban élt.

A viszontlátás anya és fia között megható volt. Ralf Jansen hosszú utazása ellenére magányos ember maradt, aki konok akarattal mindig csak előre tört. Még egyetlen nő se gyakorolt rá mélyebb benyomást. Útja során meglehetősen gazdag tapasztalatokban volt része, de a szívét még senki se ejtette rabul, ha néha itt-ott volt is kisebb kalandja. Szemében még mindig az édesanyja testesítette meg a legtisztább nőiséget, és bensőséges szeretettel csüggött az idős asszonyon.

De nem sokáig nyugodhatott. Ide-oda utazgatott az országban, hogy megvételre kínált földbirtokokat látogasson végig. Nagyon vágyott rá, hogy egy termékeny földdarabot megművelhessen, s így álmait valóra válthassa. Jókedvvel végzett, eredményes munkáról ábrándozott, mert munka nélkül céltalannak érezte életét.

Így bukkant rá végül a Berndorf-birtokra, melyet rögtön elragadónak talált, és meg is vásárolt. Most már valóban egy grófi kastély tulajdonosának tudhatta magát, és egyszerű, öreg édesanyjának is be kellett költöznie az ódon, előkelő épületbe.

Lassan egy éve éltek már a Berndorf-kastélyban. Édesanyja eleinte nem találta helyét a feudális környezetben. Ralinak ekkor az az ötlete támadt, hogy hozassák ide anyja régi, megszokott bútorait, hogy kedve szerint rendezhesse be a szobáját. Terve telibe talált. Attól fogva édesanyja kellemesen és otthonosan érezte magát új lakóhelyén.

Esténként pedig, miután napi munkáját szorgosan elvégezte, Ralf ott ült édesanyja egyszerűen berendezett lakosztályában, és elbeszélgetett vele a múltról, jelenről és a jövőről, úti kalandjairól, mindarról, amit tanult, elért, és amire vágyik.

Csupán egyvalamit nem említett soha - a hercegkisasszonyt, akit a kastélyba szeretne vezetni, valamint Dagmar Riedberg grófkisasszonyt, aki oly mély benyomást tett rá, amikor először pillantotta meg.

A váratlan esemény az erdő sűrűjében történt. Ralf Jansen egy kiadós lovaglás után éppen hazafelé tartott a birtokára, mikor egy tisztás túloldalán női lovast látott közeledni. A hölgy lova lassan haladt, lépésben, lovasa levette fejéről a kalapját, és maga elé; a nyeregre akasztotta. A fák levelei közt beszűrődő napsugarak szikrázó fényt vetettek az aranybarna fürtökre. A lány csinos arcát Ralf elragadónak találta. Tekintete mágneses erővel tapadt az elbűvölő vonásokra. Szíve hevesebben kezdett dobogni, amikor a csillogó nagy lány szemek egy pillanatra elmerengve és komolyan rátekintettek, Valami kimondhatatlan érzés fogta el az erős, egyébként nyugodt és megfontolt férfit. Pillantása úgy szegeződött a lányra, mintha valami csoda játszódna le előtte. Dagmar grófkisasszony szinte megütközve bámult az eleven, napbarnított férfiarcba.

Már e találkozást megelőzően hallott az „ausztráliai”-ról, aki megvásárolta a Berndorf-birtokot, és állítólag mesébe illő vagyonnal rendelkezik. Mindenfelé beszélték, hogy édesanyjával együtt visszavonultan él a kastélyban, és származását sűrű homály fedi. Az imponáló megjelenésű, markáns arcvonású férfi némiképp felkeltette Dagmar érdeklődését. Rögtön ráismerni vélt annak a leírásnak az alapján, amit a férfiról fiatal mostohahúga, Lotte adott.

Lotte akkoriban még nem járt nevelőintézetbe, meglehetősen szabadon és fesztelenül kószált összevissza a környéken. Természetesen igen hamar szerét ejtette, hogy személyesen találkozzék a sokat emlegetett ausztráliaival, aki a hírek szerint „embertelenül” gazdag, pedig egyszerű mesterember fia, amiből egyébként egyáltalán nem csinál titkot. Lotte von Schönau hamarosan pontos leírással szolgálhatott nővérének Ralfról, így Dagmar első pillantásra ráismerhetett.

Nem kerülte el a figyelmét, hogy a férfira igen mély benyomást gyakorolt, de e körülménynek nem tulajdonított különösebb jelentőséget. Hozzászokott már, hogy szépsége általában lenyűgöző hatást vált ki, bár gyakran fogta el kínos érzés, merte siker, más szép nőkkel ellentétben, egyáltalán nem tette boldoggá. Büszkén hátravetette a fejét, hiszen széltében-hosszában beszélték, hogy Ralf Jansen alacsony származású. E szó hallatán Dagmar előtt mindig egy művéletlen, tapintatlan, rossz modorú férfi képe jelent meg. Társasági körökben már sokféle vicc keringett róla, a lány füle hallatára találgatták egyszer, vajon késsel eszik-e, vagy felvette-e az előkelő rétegek néhány mesterkélten modoros vonását. Kezdettől fogva nagy volt az egyetértés, hogy az ausztráliait kimérten elutasítják, ha kísérletet tesz arra, hogy a magasabb körökbe beférkőzzék.

Mindezek ellenére Dagmarnak már az első találkozáskor az az érzése támadt, hogy Ralf Jansen korántsem érdektelen és jelentéktelen ember. Ha egy kicsit jobban belegondolt, igazat kellett adnia mostohahúgának, aki váltig állította: „A társaságbeli férfiak csupán azért gúnyolódnak rajta, mert érzik, hogy a nyomába se érnek. Százszorta jobb megjelenésű, mint bármelyikük, még ha alacsony származású, azaz egy mesterember fia is.”

Dagmar azonban rövidesen elfelejtette e találkozást. Nem úgy Ralf Jansen. Ettől a pillanattól kezdve mindig a grófkisasszony közelében vágyott lenni. Nem akart tolakodónak látszani, és nem próbált megismerkedni vele. Visszavonultan élt, mint mindig. De nem szalasztott el egyetlen alkalmát sem, hogy láthassa, még akkor is, ha ezt csak távolról tehette. A vágy, hogy e bájos teremtés közelében lehessen, vagy vele beszélhessen, álmaiban is követte, és már-már elfeledtette vele visszavonultságát. Még azt is komolyan fontolóra vette, hogy szomszédi látogatást tesz Schönauban. Nem volt annyira tájékozatlan a társadalmi szokásokban, hogy ne tudta volna, hogyan kell egy ilyen látogatáskor viselkednie. Ahhoz túl sok helyen megfordult, túl sok mindent látott. Arisztokrata kapcsolatai azonban még nem voltak, és egy ilyen látogatáskor küszködnie kellett volna némi bizonytalansággal. Ebbéli neveltetése hiányos volt, még ha édesanyja meg is tanította és át is örökítette neki, amit szívélyes, udvarias és kulturált viselkedésnek nevezünk. Abban mindenesetre biztos volt, hogy a legfelső osztály szokásaiba sok minden beletartozik, amit ő nem ismer, és megrémült a gondolattól, hogy a grófkisasszonnyal szemben ügyetlen lenne, és imádottja ezért gúnyosan kinevetné. így inkább nem ment Schönauba, ahogy más birtokon sem tett látogatást.

Ennek ellenére egyre inkább érdekes beszédtémává vált szomszédainál és a közeli garnizon tisztjei körében. Valóságos legendák keringtek személye körül. Hiszen nem tudtak róla semmi egyebet, csak azt, hogy egy kézműves fia, aki Ausztráliában aranyat talált, amely többszörös milliomossá tette, és most édesanyjával, egy láthatóan idős asszonnyal él a feudális Berndorf-birtokon.

Először tehát elhatározták, hogy nem vesznek róla tudomást, mert mindenki biztos volt abban, hogy be akar furakodni a társaságba. Amikor azonban hónapok múltak el anélkül, hogy tartózkodó magatartását feladta volna, egyre kíváncsibbak lettek rá. Ha valahová bebocsátást kért volna, aligha talált volna már zárt kapukat, mert nagy vagyonában éppoly kevéssé kételkedtek, mint abban, hogy megnyerő jelenség. Szívesen buzdították volna, hogy bemutatkozó látogatások révén alakítson ki kapcsolatot szomszédaival, ha tudták volna, hogyan vegyék rá erre.

Ralf Jansennek fogalma sem volt arról, hogy szomszédai ennyire érdeklődnek iránta, bár ez különösebben nem is foglalkoztatta. Dagmar grófkisasszonyon kívül senki sem érdekelte, legfeljebb azok, akik szerelmével kapcsolatban álltak.

Az utóbbi időben azonban Korff báró iránt élénk érdeklődést tanúsított. A féltékeny szerelmes biztos érzékével tapintott rá, hogy ez az ember a grófkisasszony számára sem közömbös, más szemmel néz rá, mint a körülötte legyeskedő többi lovagra. Óvatosan kérdezősködni kezdett felőle. Ha dolga akadt a városban, gyakran felkereste a kávéházat vagy a borpincét, ahol a tisztek találkoztak, és majdnem mindig ott találta a bárót, akit titokban megfigyelt, mintha ki kellene derítenie, méltó-e Dagmar grófkisasszony szerelmére.

Idővel sok minden a tudomására jutott, ami efelől kétségeket ébresztett benne. Egy gabonakereskedő, aki alkalmanként a tisztekkel üzletelt, és ismerte ügyes-bájos dolgaikat, elmesélte neki, hogy a lovasszázadost arra ösztökélték, kössön anyagilag előnyös házasságot, és ő most a grófkisasszony és Lisa Volkmann között vívódik.

- A grófkisasszony szebb, Volkmann kisasszony gazdagabb, ezért az utóbbi lesz a befutó - mondta.

Erre gondolt most Ralf Jansen, amikor a grófkisasszony és a báró közötti titkos Szemjátékot figyelte. Volkmann kisasszony a nénikéjével elutazott, és úgy tűnt, Korff az ő távollétét kihasználva, figyelmét kizárólag a grófkisasszonyra fordítja. Vajon a báró Dagmar szépségétől megbabonázva őt fogja előnyben részesíteni?

Ez a kérdés foglalkoztatta a teraszon túli bokorban megbújó leselkedőt. Effajta büszke, előkelő lány nem szemezne így Korff-fal, ha nem lenne biztos abban, hogy a báró szándékai tisztességesek, mondta magának. Kínzó fájdalom járta át a szívét. Legszívesebben a teraszra ugrott volna, hogy arcul üsse a csinos, diadalmámorban úszó bárót. Hogy merészeli Dagmar grófkisasszonyra emelni a tekintetét, miközben vágyakozva sandít más vagyonára?

Így történt, hogy ezen az estén szinte birtokháborítóként idegen területre merészkedett, és sóvárgó vággyal tekintett a szépséges leány felé, akit istennőként imádott, pedig még egyetlen szót sem váltott vele. Hát nem ostoba, hogy órák hosszat itt álldogálva még növeli a kínját? Hova tűnt férfiúi büszkesége? Úgy viselkedik, akár az imádott kedves ablaka alatt sóhajtozó süldő legény.

Már éppen arra az elhatározásra jutott, hogy búvóhelyét otthagyja, mikor meghallotta, hogy a társaság egyik férfitagja a vacsora után egy kis sétát javasolt. Az ötletet általános tetszés fogadta. Ralf Jansennek most még mélyebbre kellett elrejtőznie a bokrok között, nehogy az arra haladók fölfedezzék, ami meglehetősen kínos helyzetbe hozhatta volna.

Azt még látta, hogy a báró összeütötte a sarkát a grófkisasszony előtt, és fölkínálta a karját, hogy a parkba vezesse, A vendégek, kettes-hármas csoportokba verődve, kisvártatva megindultak a kerti ösvényeken, közvetlenül előtte haladva el. Mindenünnen vidám társalgás és nevetés hangzott, az emberek élvezték a sétát.

Utolsó párként Korff báró és Dagmar kisasszony közeledett arrafelé, ahol a bokrok fedezékében Ralf Jansen bújt meg. Kis időre meg is álltak, hogy a társaságtól némiképp leszakadjanak. Ralinak akarata ellenére végig kellett hallgatnia a két fiatal beszélgetését.

- Tehát holnap, imádott Dagmarom, holnap ismét tiszteletemet teszem Schönauban, hogy elnyerjem mostohaapád és édesanyád beleegyezését - mondta halkan a lovasszázados.

A lágy, mély tónusú leányhang bizonyos bensőséggel válaszolt:

- Igen, Heinz, nagyon foglak várni. Nem szabad tovább, titkolóznunk. Ma este végre szerelmet vallottunk egymásnak, így ideje, hogy erről a szüleim is tudjanak.

- Természetesen - felelte Korff. - Okvetlenül eljövök. De vajon beegyezését adja-e édesapád is?

- Miért ne tenné?

- Mert te, sajnos, gazdag örökséggel rendelkezel, míg nekem, egyszerű lovasszázadosnak csupán szerény járadékom van.

E kijelentésre a lány gyöngyöző, boldog, kacagása volt a válasz.

- Ó, Heinz, emiatt szükségtelen aggódnod! Akik azt állították, hogy gazdag örökösnő vagyok, nem mondtak igazat. Édesapámtól csupán csekélyke vagyont örököltem, melynek kamatai szerény költőpénzt biztosítanak számomra. Mostohaapám sincs abban a helyzetben, hogy bőkezűen adakozzék. Ott van neki a tulajdon lánya, az én aranyos testvérkém, Lotte. Légy teljesen nyugodt, drágám, a te Dagmarod egyáltalán nem gazdag, nagyon is jól illik a magadfajta szegény lovasszázadoshoz. Össze kell majd húznunk magunkat, de mit számít ez, ha egyszer szeretjük egymást!

Többet Ralf nem hallott, mert a fiatalok továbbindultak. Ám figyelmét nem kerülte el, hogy a báró igencsak elképedt a hallottakon, de mindent elkövetett, hogy csalódottságát palástolja.

Ralf Jansen ösztönösen érezte, hogy Korffot mélységesen lehangolta a lány vallomása.

Valóban így volt. Mialatt továbbhaladtak, a százados egy ideig maga se tudta, mit válaszoljon. Végül, nyugalmat erőltetve magára, megszólalt:

- Az emberek mindenütt dúsgazdagnak tartanak téged, csakúgy, mint a mostohaapádat. Végül is nagy házat vezettek.

A grófkisasszony szerelmes, vakon bízó szíve nem sejtette, hogy a báró milliomosnak hiszi őt, és eszébe sem jutott volna udvarolni neki, ha tudja, vagyona mily jelentéktelen. Őszintén bízott a szerelmében, és komolyan vette a sajnálkozását, amikor a báró megjegyezte: „Mert te, sajnos, hatalmas örökséggel rendelkezel.”

A lány megrázta a fejét.

- Azt hiszem, kedves Heinz, jobb lenne, ha egy kicsit szerényebb házat vinnénk. Úgy tudom, mostohaapámat komoly veszteségek érték. Az utóbbi időben gyakran takarékosságra int bennünket. De hál istennek, mindez egyáltalán nem érinti kettőnk boldogságát. Tudom, hogy te önmagamért szeretsz, és én is őszintén szeretlek téged. Örömmel lemondok az előkelő otthonról, hiszen a legegyszerűbb körülmények között is végtelenül boldogok leszünk, ugye?

Korff az ajkába harapott.

- Persze, persze - nyögte ki nagy nehezen. De valahogy nem érezte jól magát a bőrében. Egyszeriben rádöbbent, hogy kissé elhamarkodottan cselekedett, mikor az est folyamán kimondta a sorsdöntő szavakat.

Dagmar kisasszony nem sejtette, mi megy végbe a férfi lelkében. Szótlansága egyáltalán nem tűnt fel neki, hiszen ő maga sem volt beszédes kedvében. Könnyű szívvel, szerelmével eltelve haladt a báró oldalán.

Ralf Jansen egészen addig a rejtekhelyén maradt, míg a bálteremben föl nem csendült a zene, táncra csábítva a sétálókat. Nem telt bele sok idő, és az érzelmes keringő hangjait követve a vendégek mind egy szálig eltűntek a kivilágított szalonban.

Ralf Jansen lassú léptekkel távozott. A park fái alatt megállt, és még egyszer visszanézett. A piros lámpák még ragyogtak a teraszon, de már nem volt ott senki. Látta a táncoló párokat, amint a zene ütemére keringenek a nyitott erkélyajtó mögött.

Mély levegőt vett, szeme borúsan csillogott. Aztán elfordította a fejét.

Még soha életében nem érzett olyan mély, égető fájdalmat, mint most. Kínzó keserűség kerítette a hatalmába, amiért nem tartozott a benti társasághoz, nem udvarolhatott a grófkisasszonynak, nem küzdhetett meg Korff-fal. Ajkába harapott, mert nem akarta, hogy a fájdalom legyőzze. Sietve haladt a parkon át az erdőbe, ahová lovát kötötte. Gondolataiba merülve lovagolt el. „Korff báró nem udvarolt volna Dagmarnak, ha tudja, hogy nem az a gazdag örökös, akinek tartja” - mondta magában.

„El fogja őt árulni. Holnap a grófkisasszony hiába vár majd rá, a báró valamilyen ürüggyel ki fogja menteni magát. Nagyon boldogtalan lesz. A sugárzó szemek kialusznak, a büszke fej lehanyatlik, és a finom, bájos ajkakra keserű vonást rajzol a fájdalom. Ha meg tudnám oltalmazni szenvedésétől, szívesen viselném a sajátomat, mert jobban szeretem őt, mint önmagam.”

Ezt gondolta az a férfi, aki győzve dacolt az élet minden viharával. Remegett egy lány boldogságáért, akit lénye legmélyéből szenvedélyesen szeretett, noha egyetlen szót sem váltott még vele.

II.

Marta Jansen szobájában üldögélt a Berndorfi kastélyban, elhunyt férje által készített bútorai közt. Ralf a kastély hatalmas szobái közül a legkisebbet választotta ki számára, hogy bútoraival otthonosan berendezhesse. Virágokat tetetett mindenüvé, mert ez volt az egyetlen fényűzés, melyet anyja kedvelt. Szeretett bútorai, gondosan ápolt és óvott virágai között ült az idős asszony kézimunkájába merülve.

Az imént járta végig a kastélyt, hogy ellenőrizze, az összes ajtót bezárták-e, és nem hagyták-e égve a villanyt. Valamivel mégiscsak kellett foglalkoznia, és Ralfnak meg kellett engednie, hogy anyja törődjék a ház dolgaival, noha volt elég szolgálójuk. Jansen asszony szerint túl sok Cseléd volt a házban. Nagy vesződséggel járt, hogy megkülönböztesse őket, és ne tévessze össze az ezüsttisztító inast a cipőtisztítóval, vagy a konyhalányt a szobalánnyal.

A korábban szerényen élő asszonynak kezdetben nagy ijedséget okozott, mikor észrevette, hogy az előkelő háztartás mekkora összegeket emészt fel. Fia vagyonának valódi nagyságáról csak igen halvány elképzelése volt. Csupán akkor alkotott róla fogalmat, amikor Ralf egyszer- nevetve elmagyarázta neki, évente mennyit kamatozik a vagyona anélkül, hogy a kisujját is mozdítaná érte. Egyáltalán nem volt könnyű elfogadnia, hogy a fia milliomos lett.

Rémülten tiltakozott, amikor Ralf azt kívánta, hogy nap, mint nap selyemruhát viseljen. Nem akart egyszerű gyapjúruháitól megválni. így fiának végül gyengéd erőszakhoz kellett folyamodnia.

- Másként nem megy, Berndorf urának anyjaként nem járkálhatsz gyapjúruhában. Nem engedhetem meg, hogy a cselédek jobban öltözzenek, mint a saját anyám - mondta.

- Igen, Ralf, a cselédek itt szörnyű fényűzést folytatnak. A házvezetőnő múlt vasárnap lila selyemruhát viselt - válaszolta.

Ralf csak nevetett anyja aggódó arca, láttán, és szeretettel megcsókolta.

- Látod, anyácskám. Ha a házvezetőnő vasárnap selymet visel, neked egész héten azt kell hordanod.

- Mindennap selymet, Ralf? Ez egy vagyonba kerül. A selyem nem tart addig, mint a gyapjú. Ha nem vigyázok, négy selyemruhát hordok el évente.

- Ha negyvenet hordasz el, az se baj.

- Az isten szerelmére, a selyemruha nagyon drága, még akkor is, ha házilag varratom - tiltakozott Jansen asszony.

Ralf megcsókolta mindkét orcáját.

- Az se lenne baj, ha az egész vagyonomat emésztené fel.

- Ó, te szeszélyes gyermek! - kiáltott fel az anyja félig megütközve, félig nevetve.

- Azt akarom, hogy csinos anyácskám legyen, és mindennap selyemben lássalak. Olyan egyszerűre és kényelmesre csináltathatod a ruháidat, amilyenre csak akarod. Nem kell magad felcicomáznod. Nem illik kedves arcodhoz és szép, ősz hajadhoz. De jó anyagot válassz ki magadnak, fekete vagy szürke selymet, és a fejedre kis főkötőt úgy, ahogy azelőtt nagy ünnepnapokon öltöztél. Így tetszettél nekem mindig. Kedvesen és illőn nézel majd ki. Így akarlak nap, mint nap látni.

- Megint csak azt mondom, fiacskám, te igazi nagyravágyó vagy.

Ralf kihúzta karcsú; erős alakját.

- A fák az ég felé nőnek, anyácskám, ha van hozzá erejük. Ezt mondtad mindig, amikor még kisfiú voltam. Jól megjegyeztem - felelte nevetve.

A selyemruhában megegyeztek. Marta Jansen asszony naponta ebben járt. Fejdíszeket a fia választott hozzá. Jansen asszonynak szerencsére fogalma sem volt róla, hogy ezek a fejdíszek mennyibe kerültek. Ralf egy mesterien megmunkált aranybrosst is hozott anyjának, melyet naponta kellett hordania. Más ékszert a fia sem akart látni rajta. Briliánsok és más ékkövek nem illettek szerény egyéniségéhez,

Ralf Jansennek nagyon tetszett így az édesanyja. A lágy selyem szép redőkben omlott le kecses, szinte lányos alakjáról. Büszkén és boldogan vezette délben és este a kastély tágas termein át az asztalhoz. Hamar megtanulta, hogy közben otthonosan érezze magát.

A világ minden táján tett utazásai alatt, levetkőzte kispolgári szokásait, és ha nem is vált divatos piperkőccé, csinos, szolid ruhába bújtatott, magas, karcsú termete jól mutatott ebben az előkelő környezetben. Jansen asszonynak pedig nem kellett elbújnia daliás., fia mögött.

Miután körbesétált a kastélyban, ma is visszahúzódott szobájába, és kézimunkájába merülve fülelte, fia hazajött-e már. Szikrázóan csillagos, langyos májusi este volt.

A fák koronája halkan susogott, a virágok erősen és édesen illatoztak, a csalogány legszebb dalát énekelte. A sötétség még nem szállt le egészen, a park mögött látszottak az erdő borította hegylánc körvonalai.

Jansen asszony áhítatos nyugalommal ölébe tette a kézimunkáját, és a vékony holdsarlóra tekintett. A milliónyi csillag, mint a mennybolt megannyi ablaka, tündökölt.

Kezeit összekulcsolva elmondta esti imáját, megköszönve a Mindenhatónak, hogy fiával ennyi jót tett. Nem volt szenteskedő, de idős koráig megőrizte Istenbe vetett gyermeki bizalmát.

Némi aggodalommal tekintett a faliórára. Ralf ma igen későn jön haza. A városba lovagolt, délután óta nem is látta. A vacsorát is egyedül kellett elfogyasztania, ami igazán ritkán fordult elő. Csak nem történt vele valami?

A világért sem akart addig nyugovóra térni, míg fia haza nem érkezik.

Majd egy óra telt bele, míg meghallotta a lódobogást. Szinte fiatalos élénkséggel ugrott fel, és a kastély előcsarnokába sietett. A szolga épp akkor nyitotta ki a főkaput a Schönauéktól érkező Ralf Jansen előtt, és felkapcsolta az elektromos égőt. Jansen asszony döbbenten látta fia arcán a keserves fájdalmat.

Amikor Ralf észrevette anyját, arcára mosolyt erőltetett.

- Még ébren vagy, anyácskám? Rég ágyba kellett volna bújnod.

Az asszony fia karjára tette a kezét, és aggódva kérdezte tőle:

- Csak nincs valami baj, fiam?

Ralf, hogy megnyugtassa, nevetve rázta meg a fejét.

- Nem, nem. De mondd csak, miért nem alszol már?

- Nem tudtam aludni, téged vártalak. Beszélgetünk még egy kicsit a szobámban, vagy inkább lefekszel?

- Szívesen, ha nem vagy nagyon fáradt - mondta Ralf, anyjába karolva.

- Nem, egész friss vagyok.

Felmentek anyja szobájába.

- Kérsz valamit enni, Ralf?

Fia megrázta a fejét. Ebben az állapotban nem ment volna le egyetlen falat sem a torkán.

- Köszönöm, nem kérek. - Az ablaknál álló karosszékhez vezette anyját. - Hadd üljek egy kicsit a lábadhoz, anyácskám - mondta furcsa, rekedt hangon, és leült az erkély lépcsőjére.

Anyja a karosszékből letekintett rá, és gyengéden elsimította szemébe hulló sűrű, barna haját.

- Valami nyomja a szívedet, kisfiam, rögtön észrevettem rajtad - mondta lágyan, de határozottan.

Ralf megfogta, és égő szeméhez szorította anyja kezét.

- Az anyai szem mindent meglát. Igazad van, tényleg bánt valami. De ez olyan dolog, amit egyedül kell megoldanom.

- Nem tudok mégis segíteni?

- Nem. Se te, se más. Ezzel magamnak kell megbirkóznom. Ne aggódj, túlteszem rajta magam.

- Azt hiszem, neked valami szívfájdalmad van - mondta anyja, lehajolva hozzá.

Ralf feltekintett rá.

- Az anyák látnokok - mondta, miközben arca megrándult.

- Csak együtt éreznek gyermekükkel. Tehát eltaláltam, megsebezték a szíved?

- Hát igen, anyám, úgy van, ahogy mondod. Az én bolond szívem nem hallgat az eszemre.

Az idős asszony aggódva nézte fiát.

- Ó, annak adtad a szíved, aki nem akarja elfogadni? Csak nincs ilyen balga teremtés?

- Nem minden ember látja a fiadat olyan szeretetre méltónak, mint te. De ő nem is sejti, hogy szeretem.

- Akkor meg kell mondanod neki.

Ralf újra csak a fejét rázta.

- Ez nem segít. Valaki mást szeret.

Anyja aggódva ragadta meg a kezét.

- Szegény kisfiam!

- A sors akarta így, anyácskám.

- O, istenem, mennyit imádkoztam azért, hogy egy kedves, jóravaló lányt találj, és most hazajössz vérző szívvel. Mindig melletted volt a szerencse, és most, amikor a leginkább szükséged lenne rá, cserbenhagy.

- Hát igen. Épp akkor, amikor a leginkább szükségem lenne rá. Ez már csak így van.

Anyja megsimogatta a fejét.

- Nem akarod megmondani, ki az, aki megsebezte a szíved?

Ralf felegyenesedett.

- Egy előkelő arisztokrata lány, anyácskám.

Anyja rémülten a szívéhez kapott.

- Ilyen magasra akarsz törni, kisfiam?

- Hiszen nagyravágyó vagyok, anyácskám - felelte Ralf keserű nevetéssel.

Anyja sóhajtva bólintott.

- Igen, mindig a legmagasabbra és a legtökéletesebbre törekedtél. Már akkor is a legelőkelőbb asszonyokra bámultál, amikor még butácska kisfiú voltál. „Ha nagy leszek, anyácskám, egy puha, bársonyos bőrű, fehér arcú hercegkisasszonyt veszek feleségül, aki selyemruhában és fejdíszben jár”, mondogattad néhanapján.

- Látod, gyermekkorom óta magamban hordozom a hercegkisasszony utáni vágyat - mondta maga elé nézve Ralf -, és most tényleg hatalmat nyert a szívem fölött, ha nem is lehet soha a feleségem.

- Szentséges Isten! Csak nem egy igazi hercegkisasszonyt néztél ki magadnak? - kérdezte rémülten az anyja.

- Nem éppen hercegkisasszonyt, de grófkisasszonyt - mondta a fiú mély, nehéz lélegzettel -, és ez egyre megy. Ha megtudná, hogy az ausztráliai, ahogy itt neveznek, az iparos fia szerelmes belé, bizonyosan kinevetne.

- Ó, ha ezen nevet, akkor nagyon szívtelen. Akkor nem érdemes odaadni neki a szíved.

- Talán nem is nevetne ki. Azt hiszem, kedves és jóságos. De beszéljünk másról, anyácskám.

Az idős asszony felsóhajtott.

- Soha nem örültem a gazdagságodnak, mert azzal nem veheted meg a boldogságodat.

- A boldogságot nem lehet megvenni - jelentette ki Ralf elszántan. - De érős öklömmel kiharcolhatom.

Ezt mondva felugrott, és úgy összeszorította a fogát, hogy arcizmai megfeszültek.

Anyja rémülten nézett rá.

- Ralf, kedves Ralfom, a szerelmet nem lehet a legerősebb ököllel sem kiharcolni. Fáj nekem, hogy így szenvedsz - mondta, és jóságos, tiszta szemével aggódva nézte fia elkínzott arcát.

Ralf hátravetette a fejét.

- Ne aggódj, anyám, túlteszem magam rajta, lehűtöm háborgó szívemet. Nem is rólam van szó. Más az, ami elviselhetetlenül keserű nekem.

- Micsoda?

- T Az, hogy tudom, boldogtalan lesz miatta.

- A másik miatt?

- Igen, attól félek, el fogja őt árulni. Azt hiszi, a lány gazdag. Ha megtudja, hogy szegényebb, mint gondolja, el fogja hagyni. Majd egy másik felé fordul, aki gazdagabb. A lány viszont boldogtalan lesz.

Marta Jansen felkelt, és a fia mellé állt.

- Úgy látom - mondta, kezét a vállára téve az a legfájóbb neked, hogy szenvednie kell. Magadra gondolsz a legkevésbé. Nem akarod elárulni a nevét? Ismerni akarom azt a nevet, mely a fiam szívébe vésődött.

- Neheztelni fogsz rá, de ennek nem szabad megtörténnie.

- Biztosan nem fogok. Együtt érzek majd vele, amiért olyannak adta a szívét, aki nem méltó rá, ahelyett hogy a fiamnak adta volna. Még ha grófkisasszony is, szerencsésnek tarthatná magát, ha a te feleséged lehetne.

Ralf átkarolta és megcsókolta anyját.

- Most nagyravágyó lettél a fiadért - tréfálkozott.

Anyja gyengéden nézett rá.

- Büszke lehetek a fiamra. Kérlek, áruld el a nevét. Bele akarom foglalni imáimba, és nap mint nap kérni akarom az eget, hogy fordítsa feléd a szívét, ha az a férfi, akit szeret, méltatlan hozzá.

- Csodák, nincsenek - mondta Ralf keserűen.

Az idős asszony kihúzta karcsú alakját.

- Nap, mint nap történnek csodák, csak hinnünk kell bennük. Mondd hát a nevét!

Fia lehajolt hozzá.

- Nagyon halkan akarom kimondani. Csak te tudhatod, kié a fiad szíve. Dagmar Riedberg grófkisasszony az, von Schönau mostohalánya. Jó éjt, anyám!

Megcsókolta anyját és kiment.

„Tehát ő az? Csak azért is a legszebb és legkedvesebb lányt választotta. Ő valóban igazi hercegkisasszony” - gondolta. Jansen asszony.

Már látta néhányszor Dagmar grófkisasszonyt, és most visszaidézte képét emlékezetében. Sokszor találkoztak Schönau és Berndorf lakói az erdőben vagy a közeli garnizonban, hiszen közvetlen szomszédok voltak. És a grófkisasszony azonnal megtetszett az idős asszonynak.

Felsóhajtott, és ismét a nyitott ablakhoz lépett. Könnyes szemmel pillantott az éjszakai égboltra.

- Ha van olyan erő, mely csodát tehet, akkor az az anyai szív szeretetéből árad. Mennyei Atyám, számodra semmi sem lehetetlen. Teljes szívemmel ezért a csodáért könyörgök. Fordítsd fiam felé Dagmar grófkisasszony szívét! Az életemet ajánlom fel érte áldozatul, hogyha akarod.

Ez az ima megnyugtatta. Fia boldogságát a sors urának kezébe adta, és tudta, hogy ott jó helyen lesz.

Ralf Jansen azonban nyugtalanul ment a szobájába. Nem tudott lehiggadni. Dagmar grófkisasszony iránti szerelme és Korff báró iránti féltékenysége között hánykolódott.

Hatalmas, kínzó félelem kerítette hatalmába - félelem a lány boldogsága miatt, akit szeretett.

III.

Dagmar grófkisasszony szívében kimondhatatlan boldogsággal tért vissza Korff báró karján a parkbeli sétáról, és lépett a teraszra nyíló terembe, ahol már javában folyt a tánc.

Sugárzó mosollyal, akár egy királynő, tekintett végig a suhanó párokon, és egy szempillantás alatt körülvette őt a gavallérok hada, akik mind táncra kérték. Sokan esedeztek azért, hogy az első keringőt velük táncolja el.

A lány mosolyogva rázta meg a fejét.

- Elkéstek, uraim - jegyezte meg, és Korffra pillantott, aki udvariasan meghajolt előtte, és a kezét nyújtotta, hogy a táncparkettre vezesse. Ám tekintete kerülte a lányét.

A többiek csalódottan engedtek nekik utat.

- Hát persze, a százados úr! Ahol csak teheti, mindig ő a társaság középpontja! - tört ki dühösen egy fiatal hadnagy.

- Igen, irigylésre méltó sikere van a nőknél - hagyta helyben egy joggyakornok.

- Ezúttal elszántabbnak tűnik, mint valaha. Vadul teszi a szépet a grófkisasszonynak.

- Azt hiszem, téved, őrnagy úr.

- Na, na. Kifejezetten hevesen kapkod a madárka után.

- Akkor szerintem ezúttal elszámította magát.

-Hogyhogy?

- Azt csiripelik a madarak, hogy a grófkisasszony vagyona meglehetősen szerény, és a mostohaapjától sem várhat semmit. Végtére is van annak egy édeslánya is, aki a kálibányából kikapart egész atyai vagyont örökli.

- Tehát még egy madárka a láthatáron. Hol bujkál ez a fiatal hölgy?

- Nevelőintézetben. De nemsokára kirepül onnan.

- Lovagok, a csatatérre! Kezdődjék a viadal!

- Ácsi, ácsi, kis hadnagyom, csak ne olyan hevesen! Gondoljon az elöljáróira.

- Tehát úgy véli, hogy a grófkisasszony nem is olyan gazdag?

- Igen, Korff rossz úton jár, ha azt hiszi, aranyhalat foghat.

- Csak ne féltsük! Két vasat tart a tűzben

- Hogyhogy?

- Volkmann kisasszonynak is teszi a szépet, és ha ő nem utazott volna el a nénikéjével, elővigyázatosabb lenne, hogy egyikőjüket se riassza el. Egyébként úgy hiszem, Volkmann bankár úr rendelte el unokahúga utazását, hogy Korff közeléből eltávolítsa.

- De miért? Talán csak nincs ellenére, hogy Korff bárót - a családba fogadja?

- Lehet, hogy mégis. Egy kereskedő fia, aki ugyancsak epekedik az unokahúgáért, bizonnyal jobban tetszik neki.

- Ugyan, ugyan, kedves barátom; egy kicsit szigorú Korff- fal. Talán csak nem féltékeny a grófkisasszony miatt?

- Eh, badarság. Tudom, amit tudok. Ha Korff rájön, hogy itt valami nincs rendben, rögtön visszavonulót fúj, és bebiztosítja magát Lisa Volkmann-nál.

- Szerintem Lisa fülig szerelmes Korffba. Volkmann semmit sem ért el azzal, hogy eltávolította.

- Magam is úgy hiszem.

- No, menjen minden a maga útján. Vegyük elő a táncos lábunkat, hogy ne vesszen kárba a mulatság! Mindenért meg kell dolgozni.

E vidám szavak után feloszlott a férfitársaság.

Dagmar a valcer hullámzó ütemére ringott tova Korff karján. Néhányszor boldog mosollyal nézett fel a férfira, de az mindannyiszor kerülte a tekintetét.

- Miért nem nézel rám, Heinz? - kérdezte végül.

- Az emberek minket figyelnek; kérlek, vedd ezt tekintetbe - hangzott a hűvös felelet.

Már nem volt olyan kitűnő hangulatban, mint az estély kezdetén. Dagmar azonban nem sejtette, mitől változott meg így.

-Mi történt veled? Rosszkedvűnek látszol - faggatta ismét Dagmar, hangjában szeretetteli aggódással.

A százados összeszedte magát, és mosolyt erőltetett az arcára.

- Semmi különös, csupán apró bosszúság. Épp most jöttem rá, hogy holnap korán reggel szolgálati teendőim miatt sajnos nem tudok Schönauba jönni.

A lány gyanútlanul elmosolyodott.

- Hát ezért vágtál ilyen komor képet? Akkor majd délután jössz.

A férfi az ajkába harapott, pillantása bizonytalanul rebbent a lányra.

- Délután szolgálatban vagyok - jelentette ki érezhető ridegséggel.

A hűvös hangvétel feltűnt ugyan Dagmarnak, de úgy vélte, ennek a harag az oka, amiért a báró másnapi jövetele meghiúsult. Bármennyire csalódott ő maga is, mégis megpróbálta felvidítani a férfit.

- Hát olyan szörnyű ez, Heinz? Várunk akkor még egy napot, hogy szerelmünket az emberek szeme előtt büszkén vállalhassuk.

Dagmarnak fogalma sem volt róla, hogy imádottja azon töri a fejét, miként tudna szabadulni a hálóból, amibe szántszándékkal gabalyodott. Szédítő gazdagságra számított. Ha csöppet is gyanítja, milyen csekély vagyonnal rendelkezik a lány, óvakodott volna szabad folyást engedni érzelmeinek és szerelmi vallomásra ragadtatni magát.

No persze, részéről hivatalos leánykérésre még nem került sor, még mindig visszaléphet, ha sikerül hihető kifogást találnia - és okvetlenül találni is fog ilyet. A megfutamodás persze kellemetlen dolog, hírneve is csorbát szenvedhet. De hát az ördögbe is! Csak nem fog ész nélkül belehabarodni egy szegény lányba, legyen bármilyen csinos és vonzó, forrósodjék fel bármennyire is az ember szívé ennyi szépség és szeretetreméltóság láttán!

Szerelemből nem lehet megélni, legalábbis nem úgy, ahogy ő tervezte. Nem, ez nem megy, egész biztos nem. Vissza kell vonulnia, még akkor is, ha ez nem túl tisztességes.

Korff báró ezzel az eszmefuttatással lélekben eltávolodott Dagmartól, és gondolatban már erősen kacérkodott Lisa Volkmann-nal, aki - és ebben tényleg biztos volt - valóban milliomos, mi több, később gyermektelen nagybátyja után is ő fog örökölni. Őszintén szólva nem volt oly art szép, mint Dagmar. Ha a grófkisasszonynak csak feleakkora vagyona lenne, mint Lisának, őt részesítené előnyben, de ilyen csekély örökséggel, ebbe nem mehet bele.

Fellélegzett. Saját maga előtt igazolta magát.

Különös szerencsének tartotta, hogy Lisa Volkmann ma nincs Schönauban. Talán féltékennyé tette volna, amiért Dagmar körül legyeskedett. A kis Lisa ugyanis szenvedélyesen beleszeretett Korffba, és a báró tudta, hogy nem lesz nehéz dolga magához láncolni a lányt, még ha a nagybátyjának más tervei is vannak vele. Lisának holnap kell hazatérnie, amint arról tisztiszolgája útján értesült, akit gyengéd szálak fűztek Volkmannék egyik cselédjéhez. Ha megmutatja neki, mennyire vágyódik utána, és tüzes udvarlásával lerohanja, hamar örömteli eredményre jut.

Lopva felsóhajtott, és zavartan tekintett Dagmar finom vonású, csinos arcocskájára, melyből a szemek oly, melegen és bizakodva néztek föl rá. Nem, nem lesz könnyű szakítani vele! De így kell lennie.

Kapóra jött neki a kérdés, amit a lány tett fel az imént.

- Szörnyű? Nem is tudom, Dagmar. A halogatás mindig kiszámíthatatlan. Mit tudja az ember, mi minden jöhet közbe. Szóval holnap ne várj, az ígéretemet, sajnos, nem tudom megtartani - jegyezte meg diplomatikusan.

A lány nem gyanította, milyen ígéretét vonja vissza. Mosolyogva bólintott.

- Akkor hát holnapután, Heinz.

A tánc véget ért. Korff báró kivezette a grófkisasszonyt a teraszra. A vendégek többsége oda gyűlt, hogy a hűvösödő estében enyhülést keressen. A pincérek jégbe hűtött bólét hordoztak körbe.

Mikor a lányt néhány fiatalember körbevette, Korff kihasználta a kedvező alkalmat, és kissé távolabb húzódott tőle. A következő táncot Dagmar az egyik gavallérjának ígérte, így a báró egyedül maradt a teraszon. Ő maga senkit se kért fel. -

Egyik tiszttársa, egy csúf képű, hórihorgas alak kíváncsian lépett oda hozzá.

- Nicsak, Heinz, petrezselymet árulunk?

- Te is azt teszed, Kurt. Netán tévedek?

Kurt von Treplitz helyet foglalt a báró mellett. Beesett, előnytelen vonású arcát váratlanul szégyenpír öntötte el.

- Nekem legalább okom van rá. A csúnyaságom a háttérbe kényszerít. A te átkozott jóképűséged viszont épp az ellenkezőjére kötelez, most mégis kivontad magad jóleső kötelességed alól.

- Ugyan! Hagyd már, hogy nyugodtan megigyam ezt a pohár bólét! - vetette oda könnyedén Korff.

Treplitz rekedtesen felnevetett.

- Nekem aztán hiába színészkedsz. Jól tudom, hogy csak azért nem táncolsz más hölgyekkel, mert a ház urának leánya féltékeny lenne rád. Szabad tán gratulálnom?

Korff a merev, elutasítás pózában egyenesedett fel. Éles pillantást vetett tiszttársára.

- Nem, nem szabad, hacsak nem akarsz tapintatlan lenni. Treplitz csúf arcát még visszataszítóbbá tette gúnyos vigyora.

- Ezer bocsánat! De úgy tűnt nekem az imént, mintha nagyon is bizalmas pillantásokat váltottatok volna. Fogadni mernék, hogy az előbb, amikor eltáncoltam mellettetek, a grófkisasszonyt a keresztnevén szólítottad.

Az utolsó szavaknál Treplitz pillantása mélyen Korff tekintetébe fúródott. A báró enyhén összerázkódott; de aztán rögtön összeszedte magát. Az isten szerelmére! Most okosnak kell lennie, különben holnap már a verebek csipogják városszerte, amit Treplitz kifecseg. Hiszen mindenütt szószátyár ember hírében áll.

Megütközve meredt társára, és hűvösen jegyezte meg:

- Úgy tűnik, a fantáziád tréfát űz veled, öregem. Vendéglátónk leányát, a vendégek többségéhez hasonlóan, én is Dagmar grófkisasszonynak hívom. A megszólításnak nyilvánvalóan csak a felét hallhattad. Nyomatékosan kérlek, tartsd féken zabolátlan képzeleted!

- Uramisten, Heinz, te szörnyen hivatalos lettél! Bajtársak között megesik néha egy-egy célzás. Nincs ebben semmi rossz.

- Ha az a célzás egy hölgyet és hírbe kever, akkor már kevésbé ártalmatlan a dolog. Ez ellen határozottan tiltakozom, és remélem, hogy ebben az ügyben nem kell még energikusabban föllépnem.

Treplitz leírhatatlan képet vágott.

- Már engedelmet kérek, Heinz, de ilyen harcias fellépést nem vártam volna tőled. Amikor ma délután a század kocsiján Schönauba jöttünk, a mi nagyszerű őrnagyunk hasonló élcet engedett meg magának irányodban, de te nem intetted le ilyen fagyosan.

Korff zavartan az ajkába harapott. Nagyon jól tudta, hogy egy órával ezelőtt egy hasonló célzáskor huncutkodva nevetgélt. Közben azonban sok minden megváltozott.

Megrántotta a vállát.

- Tudhatod, hogy az ember nem beszélhet vissza az elöljárójának. Egyébként, már elhatároztam, hogy négyszemközt megkérem az őrnagyot, tekintsen el az ehhez hasonló kellemetlen tréfáktól. Dagmar grófkisasszony úrihölgy, akivel szemben a legnagyobb tiszteletet tanúsítom, és a szüleivel jó kapcsolatban vagyok. Ezért tapintatlanság lenne részemről ilyen dolgokkal tréfálkozni.

Ezután Treplitz minden tekintetben elnézést kért Korfftól. De teljesen nem győzte meg a dolog. Sok apró megfigyelést tett ugyanis ezen az estén.

„Miért kezdett a csinos Heinz ilyen hirtelen magyarázkodni, mikor ma délután még olyan cinkosan nevetgélt?”- kérdezte magában. Ugyanakkor tudta, hogy Korff kíméletlenül kérdőre vonná, ha őt és a grófkisasszonyt összefüggésbe hozná, és Korff-fal nem volt ajánlatos ujjat húzni.

A bocsánatkérő szavak után a báró barátságosabb hangnemre váltott.

- Igyunk még egy pohárkával ebből az isteni bóléból, Kurt! Ma nincs kedvem táncolni. Hadd mondjam neked: a látszat csal. Minden tisztelet a bajtársias érdeklődésednek, de rossz nyomon jársz. Ezt hamarosan be fogod látni. Hát akkor, egészségedre!

Koccintottak, és kiürítették poharaikat.

Az est hátralevő részében Korff báró mindent elkövetett, hogy minél kevesebbet tartózkodjék Dagmar közelében. Törekvésében már-már odáig ment, hogy a fiatal lány néha tágra nyílt szemmel, kérdően pillantott rá.

Csupán a vendégek távozásakor kerültek ismét néhány pillanatra egymás mellé, mikor Korff búcsúzni készült.

Akkor a lány halkan megkérdezte:

- Miért viselkedtél oly elutasítóan velem szemben ma este, Heinz?

A férfi nyugtalanul pillantott körbe, s meggyőződvén róla, hogy beszélgetésüket senki sem hallgathatja ki, így válaszolt:

- Csupán rád való tekintettel, Dagmar. Senkinek se szabad gyanítania, hogy nekünk különösebb közünk van egymáshoz.

A lány elmosolyodott.

- De Heinz! Hiszen néhány nap múlva az egész világ megtudja!

A báró egész testében megmerevedett.

- Még nem jegyeztük el egymást. Kérlek, ezt ne hagyd figyelmen kívül!

Dagmar inkább a hangvételét furcsállotta, semmint a szavait. Mégis igyekezett nem tudomást venni az enyhén kínos érzésről, ami lassan a szívébe lopózott.

„Csupán a jó híremért aggódik” - gondolta magában, miközben melegen és bizalommal telve pillantott rá.

- Igazad van, Heinz. A viszontlátásra! Akkor holnapután újra látlak. Jó éjt!

- Jó éjt! - köszönt el halkan a báró.

Mást nem hallott tőle a búcsúzkodásnál, hiába várt sóvárogva olyan gyengédséget, amilyet ma este az ünnepség kezdetekor kapott tőle. Korff előírás szerint összecsapta előtte a bokáját, miközben más méltóságok léptek a lányhoz, és kifogástalan modorban elbúcsúzott. Dagmar legszívesebben csintalanul kinevette volna. Hűvös, tartózkodó arcát látva azonban ismét elfogta az iménti kellemetlen érzés.

De hamar legyőzte balsejtelmét. „Féltékenyen őrzi jövendőbelije hírnevét” - gondolta, és álmodozón, boldogan nézett maga elé.

IV.

Amint az utolsó vendégek is eltávoztak, Dagmar a szüleihez lépett, hogy jó éjszakát kívánjon. Ellen von Schönau egy nagy tükör előtt állt, és hiú, önelégült mosollyal szemlélte a tükörképét. A rafinált szabású, fiatalos ruhában lámpafénynél valóban úgy festett, mintha Dagmar nővére lenne.

- Jó éjszakát, mama!

- Jó éjt, Dagmar! Kellemesen szórakoztál? .

- Ó, igen, mama. Gyönyörű este volt - felelte a grófkisasszony.

Nem vágyott arra, hogy anyja előtt felfedje, ami lelkében élt. Anya és lánya nem volt bizalmas viszonyban. Erről leginkább Ellen asszony tehetett, akinek a társadalmi kötelezettségeken és a szórakozáson túl kevés ideje maradt gyermekére. A fiatal teremtést többnyire magára hagyta.

Dagmar húga erről egy nap ezt mondta: „Tudod, Dagmar, a mama keveset törődik azzal, hogy egyáltalán gyermekei vannak. Nekünk igazából nincs is anyánk: olyan, akit rendesen átölelhetünk, és az ölébe bújhatunk, hogy aztán csókkal és gyengédséggel halmozzon el minket. Nem, mert akkor anya frizurája és ruhája kárt szenvedne, és ez borzasztó lenne. Nekünk házi használatra nincs anyánk, csak egy műtárgyunk, akit megnézhetünk és megcsodálhatunk. Nekem gyermekként már nincs szükségem babára, akit csak nézegetni lehet, akinek díszes ruháját csodálnom kell, és akinek a parókáját nem borzolhatom össze. Az én kedvencem egy csúnya, megtépázott, édes, buta baba volt, akit rendesen a szívemre ölelhettem. Azt akartam, hogy mama ne legyen olyan szép, inkább valódi anya legyen, akit szerethetek.”

Erre gondolt most Dagmar, mikor oly idegenül és nyugtalanul állt túláradó érzésével anyja előtt, és felületesen társalgón vele.

Majd a mostohaapja felé fordult, aki egy fotelba vetette magát, és üres tekintettel meredt maga elé. Arca halottsápadt volt, vonásai beesettek.

A lány rémülten lépett oda hozzá.

- Mi lelt, apám? Rosszul nézel ki. Csak nem vagy beteg?

E szavakra Ellen asszony is aggódva tekintett férjére.

- Tényleg, Axel, ijesztően sápadt vagy. Talán nem érzed jól magad?

Schönau ura lassan fölegyenesedett, és különös tekintettel pillantott a két hölgyre. Szája sarkában bizarr mosoly bujkált.

- Maradjatok még néhány percig… mondanom kell nektek valamit - törtek fel torkából rekedtesen a szavak.

Anya és leánya csodálkozva lépett még közelebb.

Ellen asszony gyűrűkkel díszített, finom kezét a férje vállára csúsztatta.

- Miről van szó, Axel? Olyan különösen viselkedsz.

A férfi csüggedten simította végig a homlokát.

- Igen? Különös vagyok? Végül is nincs ezen mit csodálkozni. Figyeljetek jól ide! Ez volt az utolsó estély Schönauban. Hagytam, hogy zavartalanul élvezzétek végig. De a játéknak vége… Tönkrementem!

- Axel! - sikoltott fel Ellen asszony, és úgy bámult a férjére, mintha nem tartaná egészen normálisnak.

- Igen - zihálta a férfi -, úgy van, ahogy mondom. A birtokot két héten belül elárverezik.

Mialatt Ellen asszony hitetlenkedve tántorgott oda egy fotelhoz, Dagmar döbbenten hajolt apja fölé. Látta, hogy a férfi csak nagy nehezen tudja egyenesen tartani magát.

- Papa, egész este ezzel a tudattal ünnepeltél velünk? Hiszen ez szörnyű! Komolyan beszélsz? Schönaut tényleg dobra verik?

A férfi bólintott.

- Igen, végem van, tönkrementem, koldusbotra jutottam. A mai estély búcsúünnepély volt a hitelezőim kontójára. Most már valóban mindennek vége.

Ellen asszony hirtelen felugrott, és két kézzel megrázta a férje vállát.

- És ezt te ilyen nyugodtan és egykedvűen mondod?

A férfi ránézett, és megrázta a fejét.

- Nyugalomról és egykedvűségről szó sincs. Az est folyamán a kínok kínját álltam ki, keményen bűnhődve korábbi könnyelműségemért.

- Tehát igaz, mégis igaz? - sikoltozta rémülten Ellen asszony.

Axel von Schönau szórakozottan bólintott.

- Igen, ez a valóság, Ellen, ez a valóság.

- Miért engedted, hogy idáig fajuljanak a dolgok? - szegezte neki a kérdést magánkívül az asszony. - Miért nem említetted soha, milyen helyzetben vagyunk?

A férfi arca keserűen megrándult.

- Két év óta hajtogatom, hogy takarékoskodnunk kell, egyébként a tönk szélére jutunk. De te mindig kinevettél, nem voltál hajlandó végighallgatni, csökönyösen ragaszkodtál az elképzeléseidhez. Hallani se akartál holmi takarékoskodásról. Alapjában véve már jó ideje tönkrementem, csupán a látszatot sikerült még, minden lehetséges eszközzel fenntartanom. Most viszont már nem megy tovább. Mindennek vége.

Ellen asszony jajveszékelve omlott egy fotelba.

- Ez elképesztő, ez szörnyű! Schönau kalapács alá kerül! Mi lesz velem?

Ez volt Ellen asszony legfontosabb kérdése. Nem azt kérdezte, amit a többi anya hasonló esetben: „Mi lesz a gyermekeimmel?” Csak magáért aggódott.

Dagmar csak nehezen tudta megőrizni önuralmát. Ha időnként kissé aggódott is amiatt, hogy Schönauban túl könnyen bánnak a pénzzel, ilyen fordulatra álmában se számított. A bejelentés őt éppúgy megrázta, mint édesanyját, de érzelmein sokkal jobban tudott uralkodni. Izgatottsága közepette is lázasan törte a fejét, hogyan tudna javítani a helyzeten.

Eszébe jutott az apjától örökölt csekélyke vagyon. Vajon e százezer márkával elhárítható-e a Schönaut fenyegető katasztrófa?

Ez esetben persze fel kell áldoznia a pénzt, nem gondolhat önzőén csak önmagára. Hiszen a mostohaapa tragédiája révén anya és leánya is ki van szolgáltatva a nyomornak. Persze nehéz lesz meghozni az áldozatot, hiszen e pénz hiányában ő és Heinz egyhamar nem házasodhatnak össze, várniuk kell, míg mostohaapja kissé talpra nem áll. Persze ha nagyon összehúznák magukat, talán nem lenne reménytelen, mert Heinznek ott van a járadéka. Meglehet, szerényen tán ketten is megélnek belőle. Ha legalább az örökség segítene kilátástalan helyzetükön!

E gondolatok közepette Ellen asszony váratlanul megkérdezte:

- A saját vagyonom, amit a házasságunkba hoztam, remélem, biztos helyen van. Ahhoz persze nem elég, hogy meg tudjak élni belőle, de legalább némi pénzmagot jelent a szűkös napokra. Hol van ez az összeg, Axel?

A férfi mereven bámulta a padlót.

- Az már réges-rég odavan, Ellen, befektettem a kálisóbányákba. Hiszen ha meglenne, akkor talán még egyszer talpra állhatnék.

Ellen asszony szemrehányások és vádaskodások özönét zúdította a férjére. Dagmar viszont összeszedte magát, és megragadta mostohaapja kezét. Mindig olyan kedvesen és szeretetreméltóan bánt vele, ezt sohase fogja elfelejteni. Halottsápadtan, de eltökélten szólalt meg:

- Akkor használd az én vagyonomat, papa! Talán sikerül e százezer márkával megtartani Schönaut, hogy mégse váljunk otthontalanokká. Össze fogjuk húzni magunkat, ebben biztos lehetsz. Szedd össze magad, apám!

E szavak hallatán Schönau ura egyre sápadtabb és zavartabb lett. Majd lassan fölemelkedve ültéből, kiegyenesedett. Riadt, segélykérő pillantással nézett mostohaleányára, s miközben igyekezett higgadt maradni, rekedten préselte ki magából a vallomást:

- Iszonyú nehezemre esik megvallanom neked, Dagmar, hogy hozzányúltam a pénzedhez. Ezzel reméltem elejét venni a bukásnak, mikor több mint egy éve egyszer már közel kerültünk hozzá. Legkövetelőzőbb hitelezőimet elégítettem ki a pénzedből. A katasztrófát viszont nem tudtam elhárítani, csupán késleltettem. Most már semmi nem segíthet. Bocsáss meg, bocsássatok meg mindnyájan! Nyomorult alak vagyok!

Válaszra sem várva kiviharzott az ajtón.

A két nő döbbenten bámult a távozó után. Dagmar erőtlenül hanyatlott egy karosszékbe. Édesanyja sírógörcsöt kapott. A lány pillanatnyilag nem volt olyan állapotban, hogy a segítségére siessen, hiszen ő maga is remegett a felindulástól, tagjai szinte megbénultak. Képtelen volt gondolkodni. Csak egyet látott világosan: amit önfeláldozóan fel akart ajánlani, attól mostohaapja már korábban törvénytelenül megfosztotta. S most mindnyájan a semmivel néznek szembe. Érezte, hogy körülötte minden összeomlik, s talán élete boldogságát is maguk alá temetik a romok. Vajon hajlandó-e Heinz Korff egy olyan koldusszegény lányt nőül venni, mint amilyen ő?

Anyjának egyre hevesebbé váló zokogása lassacskán felrázta merengéséből. Fölemelkedett, hogy vigasztalására siessen. Ebben a pillanatban hirtelen lövés dörrent.

Dagmar összerázkódott, és elsápadva tekintett édesanyjára. Az asszony is észlelte a lövést, és sírógörcse pánikszerű félelembe csapott át.

- Uramisten, mi volt ez? Dagmar, Dagmar, hiszen ez pisztolylövés volt! - hebegte, és riadalmában vak ember módjára ide-oda tapogatózott a levegőben.

Dagmar ijedten szorította szívére a kezét.

- Papa! - Hirtelen futásnak eredt, mint akit űznek, mostohaapja lakosztálya felé.

Ellen asszony imbolygó léptekkel követte.

Dagmar sejtése csakhamar beigazolódott, midőn megpillantotta a személyzet tagjait, akik sápadt, rémült arccal álldogáltak a ház urának dolgozószobájába vezető ajtó előtt. Megpróbálta feltépni az ajtót. Az emberek hátrébb húzódtak.

- Az ajtó kulcsra van zárva, nagyságos grófkisasszony. Be akartam menni a nagyságos úrhoz, de a zár nem enged - jegyezte meg remegő hangon a komornyik.

Dagmar hevesen megrázta a kilincset, hiába, az ajtó valóban be volt zárva. A lány karja csüggedten hanyatlott le. Rosszat sejtve fordult a személyzet körülötte álldogáló tagjaihoz.

- Maguk is hallották, hogy… odabenn… lövés dördült? - hebegte tanácstalanul.

- Igen, nagyságos grófkisasszony. Éppen érdeklődni akartam a nagyságos úrnál, hogy segítségére lehetek-e az átöltözésnél. Az ebédlőben voltam elfoglalva az asztal leszedésével, mikor észrevettem, hogy az uraság a szobája felé tart. Engedelmével, úgy járt, akár egy nagybeteg. Az ezüst evőeszközt gyorsan a fiókba tettem, és utána siettem. Mire az ajtajához értem, eldördült a lövés.

Dagmar zavarodottan simította végig a homlokát.

- Be kell jutnunk! - rebegte.

- A nagyságos asszony öltözőszobájából tapétaajtó vezet az úr dolgozószobájába - szólalt meg Ellen asszony szobalánya.

A folyosó végén ekkor tántorogva megjelent Ellen asszony is.

- Mi történt? - jajdult fel, miközben erőtlenül támaszkodott neki a falnak.

- Vegye gondjaiba anyámat! - parancsolta Dagmar a komornának, majd a komornyik karját megragadva, határozott léptekkel elindult.

- Jöjjön, Heinrich!

Szélsebesen igyekeztek Ellen asszony szobái felé. Dagmarnak végre sikerült úrrá lenni félelmén, és e kritikus helyzetben ismét visszanyerte cselekvőképességét. Többé már nem volt kétséges előtte, hogy mostohaapja véget vetett az életének, és egyre csak azt hajtogatta magában, hogy ebben a válságos pillanatban legalább egy embernek hideg fejjel kell gondolkodnia.

Néhány pillanattal később izgatottságtól remegve, de elszántan lépett be Heinrieh oldalán gyámja dolgozószobájába! Mostohaapja az íróasztalánál levő karosszékben ült, feje hátrabicsaklott. Mellette kihúzva állt a fiók, ahonnan a pisztolytokot kiemelte, mely kinyitva feküdt előtte az asztalon. Élettelenül lecsüngő kezéből kicsúszott a fegyver, és most a lábánál hevert a szőnyegen. A halántékán ejtett apró sebből patakban folyt le a vér.

A célzás tökéletes volt - azonnal beállt a halál.

A pisztolytok mellett egy papírlap feküdt. Rajta bizonytalan kézírással, mintegy sebtiben odavetve, ez állt:

„Ég veletek! Bocsássatok meg nekem, ha tudtok! Üdvözöljétek nevemben Lőttét. Neki is meg kell bocsátania. Megbűnhődtem vétkemért, tulajdon életemmel fizetek érte. Isten áldjon benneteket!”

Dagmar magához vette a cédulát. Szája körül fanyar, keserű vonás jelent meg. Ez a halál a gyávaság jele, a menekülésé. Miután Axel von Schönau, értetlen felesége közreműködésével, a tönk szélére sodorta magát és családját, gyáván kilopózott az életből, nem akarván szembenézni tette következményeivel. Hozzátartozóit kiszolgáltatta a bizonytalan jövőnek.

E gondolat megkeményítette Dagmar ifjú szívét, és megakadályozta, hogy szánalmat érezzen az öngyilkos iránt. Következő gondolata máris a húga volt, aki gyanútlanul töltötte tanévét egy intézetben. Nem volt alkalma hosszabban eltöprengeni a történteken, mert anyja, akit nem lehetett visszatartani, a szobába lépve ájultan zuhant halott férje mellé a szőnyegre.

Az ezután történtekről Dagmar később csak nehezen tudott volna beszámolni. Annyit érzett csupán, hogy nem szabad összeroskadnia, hogy ki kell bírnia mindazt, amit a sors rájuk szabott.

Fiatal hölgy volt, akit az élet eddig minden téren elkényeztetett, aki nem ismerte meg a komoly küzdelmeket. így teljesen felkészületlenül állt a katasztrófa előtt. De a szükség a legjobb tanítómester. Felszabadítja az ember azon képességeit, melyekről addig tudomása sem volt. Szinte ösztönösen adta ki a szükséges parancsokat. Ki kellett hívni az orvost. Kiküldték hát érte a sofőrt a városba. Ájult anyját hálószobája díványára vitette, és szobalánya gondjaira bízta. Dagmarnak nem volt ideje, hogy foglalkozzon vele. Túl sok mindennel kellett megbirkóznia. Mindenki tanácstalanul meredt rá.

Erőt véve magán bezáratta mostohaapja szobáját, majd megparancsolta, hogy a feldíszített termeket, amilyen gyorsan csak lehet, tegyék rendbe. Az ünnep minden nyomát el kellett tüntetni, mert gúnyosan emlékeztettek a szörnyű katasztrófára.

Ezután szobájába ment, és levetette ünnepi ruháját. Gyorsan kidobálta szekrényéből legegyszerűbb és legsötétebb öltözékét. Nem gondolhatott arra, hogy lepihenjen.

Miután átöltözött, anyjához sietett, aki már felocsúdott ájultságából, de ismét jajgatni kezdett, nem volt beszámítható állapotban.

Végre megjött az orvos.

Megállapította von Schönau úr azonnal beállt halálát, és közölte Dagmarral, hogy a sofőr tájékoztatása alapján rögtön értesítette a hatóságokat.

Ezután Dagmar az orvost anyjához vezette, akire újra rájött a sírógörcs.

Dr. Hartling azonnal nyugtatót adott, végül Dagmar kérésére altatóport vetetett be vele.

Mikor anyja végre megnyugodott, Dagmar megkérdezte:

- Hazahívjam Lottét?

Ellen asszony rámeredt.

- Csinálj, amit akarsz! Én nem tudom, hogyan döntsék.

- Akkor sürgönyözök Lotténak, hogy jöjjön haza. Úgysem tudjuk kifizetni a nevelőintézetet.

Ellen asszony kétségbeesetten a fejéhez kapott.

- Istenem, hát tényleg koldusbotra jutottunk? Már semmi sem menthet meg minket?

- Majd meglátjuk - válaszolta halkan a grófkisasszony.

- Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni? - csattant fel az anyja.

Dagmar szája megremegett.

- Mit segít a sírás és jajgatás, mama? Aludj néhány órát, gyűjts erőt, azután majd megbeszéljük, mit tehetünk.

Ellen asszony nyögve visszahanyatlott a párnájára, Dagmar pedig kiment.

Az éjszaka szüntelen nyugtalanságban telt el. Mire felvirradt a reggel, a személyzet már tökéletes rendet teremtett a házban. Megjelentek a halottkémek, és egyértelműen öngyilkosságot állapítottak meg. Így hát kezdetét vehette a felravatalozás.

A kertre nyíló, tágas teremben, ahol éjszakába nyúlóan folyt a vidám tánc, megkezdődtek az előkészületek az elhunyt felravatalozására. A grófkisasszonynak számos kérdésben rendelkeznie kellett. Az orvos magára vállalta, hogy az ilyen alkalmakra elengedhetetlenül szükséges dolgokat beszerzi a városban. Hartling doktor hosszú évek óta a család háziorvosa volt, így szinte kötelességének tartotta, hogy a grófkisasszonynak tőle telhetően a segítségére legyen.

Mialatt a ravatalozási előkészületek folytak, Dagmarnak végre akadt egy nyugodt órája. Szobájába visszavonulva kimerültén ereszkedett egy fotelba, és megpróbálta rendezni gondolatait. Világossá vált a számára, hogy okvetlenül be kell számolnia Korff bárónak a történtekről. Jobb, ha mindent egyenesen tőle tud meg. Mélyet sóhajtva ült le íróasztalához, s egy ideig égő szemekkel meredt maga elé. Majd nekifogott az írásnak:

„Kedves Heinz!

Tündöklő boldogságunkra sötét árnyak vetültek. Nagyon fáj szívemnek, hogy rossz hírt kell közölnöm veled. Ma éjjel mostohaapám agyonlőtte magát, miután anyámnak és nekem bevallotta, hogy anyagilag teljesen tönkrement, és Schönaut két héten belül elárverezik.

Apai örökségem, anyám vagyonával együtt, szintén odavan. Szegények lettünk, koldusszegények, és attól tartok, még annyit se tudunk megmenteni, amennyi anyámnak és szegény kicsi húgomnak szerény megélhetést biztosítana.

Számomra mindez annyit jelent, hogy kenyérkereset után kell néznem. Úgy gondoltam, legjobb, ha ezt a szörnyűséget egyenesen tőlem, tudod meg, ezért is fordítom első nyugodt órámat arra, hogy írjak neked.

Tudom, hogy egy magamfajta szegény lányt nem vehetsz feleségül anélkül, hogy ne kelljen nagy nélkülözéseket vállalnod. Ilyesmit nem várhatok el tőled, ezért bármennyire is reszket a szívem, szabaddá teszlek, semmi se köt többé hozzám. Tegnap este, mikor bevallottad nekem, hogy szeretsz, még abban a hitben éltem, hogy megvan az atyai örökségem. Én még a legegyszerűbb körülmények között is végtelenül boldog lettem volna veled. Most viszont - ugye így van? - már lehetetlen köztünk bármiféle kapcsolat. Ha muszáj elválnunk, hadd kívánjak sok boldogságot neked. Köszönöm a szerelmedet, mely kimondhatatlanul boldoggá tett, és meleg fényével be fogja világítani keserű életemet, valahányszor emlékezetembe idézem.

Élj boldogul, Isten veled!

A Te Dagmarod”

Megkönnyebbülten tette le a tollat, és kábultan meredt egyetlen mondatra: „Most viszont - ugye így van? - már lehetetlen köztünk bármiféle kapcsolat.” Vajon mit válaszol a kérdésre Heinz?

Szíve nyugtalanul zakatolt. Bárcsak megjelenne, és azt mondaná:

„Ami eddig csak nekem volt elég, mostantól kettőnknek is elég lesz. Összehúzzuk magunkat, míg elő nem léptetnek, és a jövedelmem növekedni nem fog. S mindezt boldogan tesszük, szerelmünk érdekében.”

De valóban ezt fogja mondani?

Ó, Istenem, ő maga örömmel menne a báróval, boldogan vállalná a nélkülözéseket. A puszta tény, hogy egymáshoz tartoznak, mindennel felérne.

Néma remény és bizalom ébredt benne, hogy Heinz nem fogja magára hagyni. Azt hitte, a báró szerelme ugyanolyan erős és hűséges, mint az övé. És szíve mélyén igazságtalanságnak érezte, hogy ebben egy percig is kételkedett.

Így nyugodtabb lett ebben a kérdésben. Saját jövőjét biztosnak érezte Korff oltalmában.

Anyja és húga sorsa azonban nyomasztotta. Mi lesz velük?

Bizakodva zárta le a borítékot, és a postazsákba dobta, mely, mint minden reggel, aznap is elvitelre várt. Legkésőbb estig Heinz biztosan megkapja a levelét, de lehet, hogy már délután. Akkor holnap korán reggel már választ is kaphat tőle - ha ugyan nem személyesen jön, hogy őszinte együttérzéssel a karjába zárja szerelmesét.

A levéllel egyidejűleg egy sürgönyt is feladott húgának, Charlotte-nak címezve. Nem akarta szegénykét túlságosan megijeszteni, ezért igyekezett körültekintően fogalmazni: „Gyere azonnal haza, a mama beteg. Dagmar”

Apjuk haláláról nem tett említést. Elég lesz, ha akkor tudja meg, mikor hazaér.

Atyján Lotte még odaadóbban csüggött, mint anyján. Halála mélyen meg fogja rendíteni. S még ennél is fájdalmasabban fogja érinteni, hogy örökre elveszíti otthonát. A ház és a nővére - e két dolog, osztozott az első helyen Lotte szívében. Dagmar mindezt jól tudta, és gyöngéd együttérzéssel eltelve gondolt fiatal húgára.

Szegény kicsi Lotte! Szíve elnehezült, ha arra gondolt, mi vár rá.

Az új nap mindenféle bonyodalmat hozott Dagmar számára. Mialatt a bálteremben a ház urát ravatalozták fel, megjelentek már a hitelezők is, akiket megrémített Axel von Schönau öngyilkossága. A szörnyű esemény híre futótűzként terjedhetett szét a környéken. Ezek az urak a legtapintatlanabb módon máris Schönauba tódultak, és meglehetősen pimaszul, sőt pökhendien viselkedtek a lánnyal szemben. Dagmar sápadt arccal számolt be nekik a történtekről.

Édesanyja kertelés nélkül kijelentette, hogy nem hajlandó szóba állni ezekkel az alakokkal, és intézkedni sem fog. Így, a lánynak egyedül kellett szembenéznie a hitelezők rohamával.

Meglehetősen gyámoltalannak érezte magát, és minden önuralmára szüksége volt, hogy könnyekben ne törjön ki.

A pénzüket féltő emberek a kertbe nyíló terembe is be akartak nyomulni. Dagmar büszke tartással az ajtó elé állt, és csengő hangon kérte:

- Legalább a halott nyugalmát tartsák, kérem, tiszteletben!

A hitelezők morogva húzódtak vissza az uradalmi ház nagy csarnokába.

Dagmar biztos volt benne, hogy ezektől az emberektől semmi irgalomra sem számíthat. Beszédükből megértette, hogy Schönau a hozzá tartozó földekkel, jószágokkal és berendezésekkel együtt legjobb esetben a hitelezők követeléseinek kielégítésére lesz elég. Nem bízhatott abban, hogy anyjának és húgának meg lehet valamit menteni;

Összeszorított fogakkal próbálta megőrizni az önuralmát.

De a legrosszabb még csak ezután következett.

Nem sokkal ebéd után egy tisztiszolgát jelentettek be neki. Levelet hozott Korff bárótól, egyidejűleg egy könyvet kellett elkérnie a nagyságos kisasszonytól. Legalábbis így mondta neki a hűséges Heinrich.

Dagmar szíve a torkában dobogott. Rögtön sejtette, a könyv csupán ürügyül szolgál arra, hogy a küldetést ártalmatlannak tüntesse fel.

- Engedje be a küldöncöt! - utasította a komornyikot.

Így is történt. A fiú átadta a grófkisasszonynak a levelet, és megismételte megbízatását. Dagmar a boríték után nyúlt, majd megkérte a szolgát, várakozzon kissé az előszobában, míg a százados úr számára előkeresi a kért könyvet.

Mikor magára maradt, a keskeny borítékot erősen dobogó szívéhez szorította. Vajon mit tartalmaz? Nem valószínű, hogy Heinz máris megkapta volna a levelét. De talán valamilyen úton-módon tudomást szerzett mostohaapja tragikus haláláról, s lám, máris siet őt megvigasztalni és megnyugtatni. Dagmar egyedül akart lenni, mialatt kedvese sorait olvassa.

Édes reménytől eltelve bontotta fel a borítékot, mélyben két levélpapírt talált. Remegő ujjakkal hajtogatta szét az írást, és enyhén összerázkódott, amikor tekintete a megszólításra esett. Minél tovább olvasott, arca annál sápadtabb és riadtabb lett. A következő állt a levélben:

„Mélyen tisztelt, nagyságos Grófkisasszony!

Mikor tegnap este Schönauból eltávoztam, bántott a lelkiismeretem. Szemrehányásokat tettem magamnak, amiért oly könnyelműen viselkedtem. Nem kellett volna nyíltan megvallanom érzelmeimet, nem lett volna szabad Önnel szerelemről beszélnem. Őszintén be kell vallanom, hogy csupán azért biztosítottam Önt a szerelmemről, mért gazdag örökösnőnek tartottam. Mint tudja, szegény vagyok, jelentéktelen járadékot tudhatok csupán magaménak, mely szükségleteimet korántsem fedezi.

Ön hozzászokott a nagyvonalú életmódhoz, így mindketten nyomasztó helyzetbe kerülnénk, ha követném szívem szavát, és megkérném a kezét. Ezt nem tehetem, hacsak nem akarom mindkettőnket egy életre boldogtalanná tenni. Maga is, én is elkényeztetett emberek vagyunk, akik nem szoktak hozzá a nélkülözéshez. Bocsássa meg, ha Önre és saját magamra - de elsősorban Önre - tekintettel lévén, a józan ész tanácsára hallgatok.

Le kell hát mondanom róla, hogy holnap Schönauba menjek, és tisztelt szüleitől megkérjem a kezét. Bármily nehezemre is essék e döntés, nem tehetek másként. Hogy levelem ártalmatlannak tűnjék abban az esetben is, ha szolgám netán nem találná Önt egyedül, a borítékba egy másik írást is tettem, melyben egy könyvet kérek Öntől, amiről nemrég beszélgettünk. Alkalomadtán e levelet mutathatja föl, ha megkérdeznék, mi dolgom nekem Önnel, hogy csak úgy levelet küldözgetek. Kérve kérem, adjon oda a szolgámnak egy tetszőleges könyvet, hogy a látszatot megőrizzük.

Még egyszer elnézését kérem tegnap esti elhamarkodott kijelentésemért, és kérem; szánakozva gondoljon rám, amiért kénytelen vagyok ily nagy boldogságról lemondani.

Odaadó híve:

Heinz Korff”

Dagmar megkövülten bámult e hidegen számító írásra, a ridegen odavetett szavakra, melyek gúnyt űzni látszottak mindabból, ami a lelkét éltette. Ez volt hát a nagy szerelem, amiről neki e férfi tagnap este oly tüzes ékesszólással áradozott! Csupán egy marék hamu maradt belőle, amint a báró megtudta róla, hogy nem dúsgazdag örökösnő. De hát mennyire is becsülte voltaképp a saját értékét? Mennyiért is lett volna hajlandó a lánynak eladni magát?

Arról ráadásul még fogalma sem lehetett, hogy Dagmar sokkal szegényebb, mint ő maga gondolta. Szavaiból ítélve mit sem tud a Schönauban lejátszódott tragédiáról. Milyen sürgős lehetett neki, hogy megszabaduljon tőle! Egy csapásra megértette, miért vált ridegen tartózkodóvá a férfi tegnap este a parkbeli séta után. S ő még elhitte, hogy valóban a jó hírét félti! Ó, nem! Erre csak azután gondolt, hogy megtudta, a hozománya korántsem felel meg a várakozásainak. Lassacskán keserű, torokszorító érzés lett rajt úrrá. Remegő kézzel gyűrte össze a levelet, és a ruhájába rejtette. Gépies mozdulattal csúsztatta a másik, könyvet kérő, hivatalos stílusú írást a borítékba, melyet az asztalon hagyott, hogy bárki elolvashassa. Senkinek se szabad megsejtenie, mit írt neki Heinz Korff e semmitmondó sorokon kívül, mennyire megalázta és megbántotta. Most mindenáron meg kell őriznie emberi tartását. Inkább meghal, mintsem a világ elé tárja, mi játszódik le benne.

Büszkén kihúzta magát, és egy névjegykártya hátoldalára kimért, határozott tollvonásokkal a következőket írta:

„Mélyen tisztelt Báró Úr!

Emeltebb fővel távozhatott volna az életemből, ha nem tartja oly sürgősnek helyreigazítani tegnapi elhamarkodott kijelentését. A postán keresztül már útban van Önhöz ma reggel írt levelem, mely visszaadja a szabadságát.

Dagmar Riedberg grófkisasszony”

Elővett egy borítékot, és a névjegyet beletéve lezárta. Majd kiválasztott egy könyvet, és a levélkével együtt átadta a várakozó tisztiszolgának. Miután a fiú eltávozott, Dagmar a szobájába ment. Egyedül akart maradni, ha csak rövid időre is. Le kellett csillapítania háborgó érzelmeit.

Mikor magára maradt, elkeseredetten vetette magát a díványra, görcsös zokogását zsebkendőjével igyekezve elfojtani. Szíve, minden büszkesége ellenére, majd összeroppant a fájdalom terhe alatt, melyet megcsalt szerelme fölött érzett. Egyetlen reménységét egy csapásra elveszítette. A legfájdalmasabb és legkínosabb az volt számára, hogy a történtek ellenére sem szűnt meg szeretni a bárót. Megalázónak érezte, hogy nem tudja szívéből kitörölni Heinz Korff képét, hogy szenved miatta, holott megveti őt.

Nem volt sok ideje, hogy fájdalmával foglalkozzon. Újabb és újabb nehézségek tornyosultak előtte. Éppen az erőszakos hitelezőkkel viaskodott, mikor megjött Hartling doktor, hogy megvizsgálja Ellen asszonyt.

Feltűnt neki, hogy a grófkisasszony holtsápadt, és egész testében remeg. Teketóriázás nélkül mellé állt, és ráförmedt a tülekedőkre:

- Uraim, nem tudják, hogy a gyászolókat legalább addig békében illik hagyni, míg halottjukat el nem temetik? A grófkisasszonynak sürgősen nyugalomra van szüksége. Az ügy talán tud még néhány napot várni, míg a hölgyek némileg magukhoz térnek a rájuk szakadt sorscsapásból.

Azzal karon fogta Dagmart és elvezette.

- Nem az ön dolga, hogy tárgyaljon velük - mondta részvétteljes hangon.

- Hát kié? Anyám nincs abban az állapotban - felelte Dagmar sötéten.

Az idős orvos izgatottan megtörölte szemüvegét, majd újra felvette, mintha azt hinné, így jobban átláthatja a helyzetet.

- Nincs senki, aki ön mellé állhatna? Ez a férfiak dolga. Ezeket a vérszívókat csak egy férfi képes jobb belátásra bírni. Nem akad egyetlen férfi a rokonságában, akit idehívhatna?

Dagmar a fejét rázta.

- Két öreg nénikém és anyám vénkisasszony unokahúgán kívül nincs más rokonunk, doktor úr.

- Hm! Csak volt apjának egy jó barátja vagy szomszédja, aki most a segítségükre lehetne.

Dagmar ajkán keserű mosoly jelent meg. Az emberekbe vetett bizalmát ma kegyetlenül lerombolták.

- A bajban nemigen akadnak barátok, doktor úr. Én pedig nem akarom, hogy olyasvalaki segítsen, aki azt nem jószántából tenné. Ennél a szerencsétlenség dacára is büszkébb vagyok.

Az orvos tétován nézett rá.

- Hm, hm! Ha ismerném valamelyest a történetet, szívesen segítenék önöknek.

A grófkisasszony hálásan megfogta a kezét.

- Kedves doktor úr! És a betegei?

Hartling doktor végigsimított őszülő halántékán.

- Ó, tényleg várnak rám. Nem, nem, sajnos nem segíthetek önnek. Pedig majdnem olyan szánalmasán néz ki, gyermekem, akár egy beteg. Vigyázzon, hogy ne legyen az. Hála istennek, a gyermekbetegségeken kívül még nem kellett

kezelnem magát. Tudja, hogy mit mondott Lotte kisasszony, ha régebben Schönauba jöttem? „Ne dugd ki a nyelved a doktor bácsinak, mert akkor ő dug az ágyba.”

Ezzel akarta felvidítani egy kissé a grófkisasszonyt. Dagmar el is mosolyodott könnyes szemmel.

- Szegény húgocskám! Rá most nem szabad gondolnom. De miattam ne aggódjon, doktor úr! Tudom, hogy nem lehetek beteg.

- Jó, látom, hogy használja az eszét. Most aludjon néhány órát! Gondoskodom róla, hogy ne zavarják. Megvizsgálom az édesanyját, aztán tájékoztatom önt az állapotáról.

- Hadd menjek önnel, doktor úr, szeretném látni!

- Hát, felőlem… de aztán lefekszik és pihen. Édesanyjáért nem kell aggódnia. Kitombolja a fájdalmát, és hamarabb túl lesz az egészen, mint ön.

Mindketten Schönau asszonyhoz mentek, aki újra jajgatni és sírni kezdett.

- Mi lesz velem? - hajtogatta mindegyre.

Az orvos nem bírta tovább hallgatni, különösen, ha a grófkisasszony szenvedő arcára nézett.

- Méltóságos asszonyom, most már uralkodjon magán! Végül is fontosabb kérdés az, hogy mi lesz a gyermekeivel - fakadt ki.

Ellen asszony hirtelen elhallgatott. Az orvos nyugodt, határozott hangon közölte, hogy felkelhetne, és megpróbálhatna mással is foglalkozni. Mindenekelőtt azzal kellene törődnie, hogy a lányának egy kis nyugalmat biztosítson, mivel egész éjjel talpon volt.

Kivezette Dagmart, és ráparancsolt, hogy feküdjön le néhány órára. Azután utasította a személyzetet, hogy a grófkisasszonyt semmi esetre se háborgassák, és legalább ebédig teljes nyugalma legyen.

Dr. Hartling, miután néhány pillanatig csöndben megállt von Schönau úr holtteste előtt, elhagyta a házat.

V.

Ralf Jansen aznap sokáig nem tért nyugovóra. Órákig ült a nyitott ablak előtt, és égő szemmel nézett Schönau felé. Gondolatban ott látta az ünneplő társaság közepette Dagmar grófkisasszonyt Korff báró karján.

Hogy csillogott a szeme a boldogságtól! Ez a boldogság azonban nem lehet tartós, nem valódi. A férfi, akit szeret, nem méltó hozzá, elárulja őt még az esküvő előtt vagy azután. Akkor pedig boldogtalan lesz. Míg neki, aki a csillagokat is lehozná érte az égből, tétlenül kell szemlélnie a történteket.

Ez illett legkevésbé a természetéhez. A csendes várakozást nem szívelhette, Ralf Jansen a tettek embere volt.

Pirkadatig ébren maradt, és küszködött a szívét mardosó fájdalommal. Olyan egyedül érezte magát, mint egykor Ausztráliában, mikor a honvágytól eltelve csákányát a tiszta, fénylő aranyat rejtő sziklába vágta. Ismét sziklába ütközött, a leküzdhetetlen társadalmi szokásokba, melyek szerint a grófok nem közösködnek a kereskedő fiával. Pedig ez a szikla is fénylő aranyát rejt, Dagmar grófkisasszony szívét. Ezt az aranyat azonban már megkaparintotta valaki, noha ő a világ minden kincsét odaadná érte.

Pirkadatkor végre lepihent. Most azonban - szokásától eltérően - nyugtalanul aludt. Álomképek zavarták meg, s ezek nem voltak örvendetesek. Dagmar grófkisasszonyt látta álmában száz veszély közepette, melyektől nem védhette meg.

Hirtelen felriadt, és kiugrott az ágyból.

A nap már felkelt. Ralf szokásához híven hideg fürdőt vett, és felöltözött. Egyedül készülődött, gazdagsága ellenére sem tartott komornyikot.

Reggeli után felnyergeltetett, és kilovagolt a földekre. A szabadban a feje is kitisztult.

Anyjával még nem találkozott. Ő kérte rá, hogy sokáig aludjon. Régen, mikor reggeltől estig dolgozott, néha mondogatta, hogy szeretné egyszer rendesen kialudni magát. Most volt rá ideje, és ezt fia kifejezett óhajára ki is kellett használnia. Ralf ezért először egyedül reggelizett, mert korán kelő volt. Mikor visszatért a lovaglásból, anyja és fia együtt költötte el a második reggelit.

Ralf Jansen élete könnyebb lehetett volna, hiszen derék intézője volt. Természete azonban nem kedvelte a kényelmet. Minden reggel korán kilovagolt a földekre, és utánanézett, rendben mennek-e a dolgok. Azt tervezte, hogy amint előnyös vétel kínálkozik, birtokához vásárol még némi földet. Ki is adta az utasítást intézőjének, hogy rögtön közölje vele, ha a környéken eladó birtokról szerez tudomást.

Aznap reggel a derék ember egy új gépet kívánt bemutatni neki, ezért találkozót beszélt meg vele.

A jószágigazgató a béresektől már értesült róla, hogy az éjszaka folyamán von Schönau úr agyonlőtte magát. A kastély egyik küldönce a berndorfi földek mentén haladt el, és részletesen beszámolt a tragédiáról.

Mikor Ralf megérkezett, intézője ezzel fogadta:

- Odaát Schönauban a tegnapi estély csúnyán ért véget, Jansen úr.

- Hogy érti ezt?

- Úgy, hogy von Schönau golyót repített a fejébe. A kastélyban most minden a feje tetején áll. Von Schönau asszony hol sírógörcsöt kap, hol elájul, s ha a grófkisasszony nem lenne olyan erős teremtés, bizony nagy lenne ott a zűrzavar.

Ralf keserűen szorította össze a fogát. Dagmar grófkisasszony bajban van, ő mégsem siethet a segítségére. Ez a tudat kínzó érzéssel töltötte el.

- Tudnak valami közelebbit a történtekről? - kérdezte izgatottan.

Az intéző megvonta a vállát.

- Von Schönau úr, nyilván nem látott más kiutat. Állítólag tönkrement. Odaát felelőtlenül, könnyelműen gazdálkodtak a pénzzel. A hölgyeknek nem lesz könnyű dolguk. A magunkfajta sok mindenről értesül. Utóbbi időben a hitelezői már nagyon szorongatták von Schönaut. Ha nem tévedek, a birtok hamarosan kalapács alá kerül. Ez éppen magának való, Jansen úr. Schönau és Berndorf együttesen gyönyörű szép, kerek birtokot alkotna. Közel s távol senki se lenne képes versenyre kelni önnel. Az ördögbe is, szebbet el se lehet képzelni!

Más körülmények között Ralf mohón kapott volna egy ilyen lehetőségen. Most viszont gondolatai csak a grófkisasszony körül jártak, akit súlyos csapás ért. Odaát Schönauban bizonyára teljes összeomlás következik be. Mennyiben érinti ez vajon Dagmar Riedberget? Eszébe jutott bankárjának, Volkmann úrnak egy megjegyzése, amikor nemrég Schönauról beszélgettek.

„Von Schönau megindult a lejtőn lefelé, és ahogy eltékozolta felesége vagyonát, ugyanúgy elveszíti a mostohalányáét is, ha ugyan már meg nem tette.” - Pontosan ezt mondta a bankár Ralinak, s most önkéntelenül is eszébe jutottak e szavak. Mivel nem tartozott a társasági körökhöz, vele szemben nem fogalmazott olyan óvatosan. Ralf tudomása szerint Volkmann volt Schönau első számú hitelezője, így pontos értesülésekkel bírt.

Vajon apjának csődje magával rántotta Dagmar grófkisasszonyt is? Megfosztotta-e az örökségétől? S ha igen, miként fogadja e hírt majd Korff báró?

Mindenesetre szoros kötelékek fűzik a lányhoz, a szavak után ítélve, melyeket tegnap este rejtekhelyéről hallgatott ki. S ha: becsületes ember, akkor e válságos helyzetben is kitart mellette.

De vajon becsületes ember-e Korff báró? Nem fog-e a lehető legnagyobb sietséggel visszakozni, és ezzel Dagmart kilátástalan sorsának átengedni? Végül is csak a gazdag örökösnőt látta benne.

Csupán mérsékelt érdeklődéssel tudott odafigyelni intézőjének az új gép előnyeiről tartott beszámolójára. Amint lehetett, elköszönt embereitől, és félig öntudatlanul, mintha valami belső késztetésnek engedelmeskedne, Schönau felé vette útját. Úgy érezte, aggódó lelkének már az is megnyugtatásul szolgál, ha közelebb lehet a grófkisasszonyhoz.

Titokban remélte, hogy netán távolról megpillanthatja. Talán a teraszon áll majd, mikor ő éppen ellovagol a schönaui kastély előtt.

Egyre gyorsabb ügetésre nógatta lovát, s amint a kastély végre feltűnt szeme előtt, fölemelkedett a nyeregben, hogy a park kerítése fölött végigpillanthasson az épület előtt elterülő, térségen. De egy lelket sem látott. Odaát mintha teljesen kihalt volna az élet.

Nyugtalansággal eltelve lovagolt tovább.

Az úton több kocsival találkozott, melyeken Schönau úr hitelezői ültek. Ezek nagyon előzékenyen köszöngettek neki; jobban bíztak Berndorf gazdag urában, mint a környék összes nemesében, akiknek nem állt oly vagyon rendelkezésükre, mint az „ausztráliainak”.

Ralf viszonozta az üdvözlést. Legszívesebben odakiáltotta volna nekik: „Kiegyenlítem Schönau úr tartozását, ha végre békén hagyjátok Dagmar grófkisasszonyt, és nem okoztok neki több szenvedést.” De nem tette meg, és ezért szégyellte magát.

Hazaérve nekilátott édesanyjával a reggelinek.

Anyja aggódó tekintettel nézte, Ralf észrevette ezt, és hogy megnyugtassa, mosolyogva simogatta meg a kezét.

- Jól aludtál, anyácskám?

Az asszony felsóhajtott.

- Nem annyira, fiam. Sokáig nem tudtam elaludni, mert azon gondolkoztam, amit az este mondtál nekem.

- Nem akartalak elszomorítani, anyácskám. Sajnálom, hogy nem hallgattam a bánatomról - mondta a fia, homlokát ráncolva.

- Csak ne sajnáld, Ralf! Látod, észreveszem, ha valami a szívedet nyomja. Hiszen az édesanyád vagyok. Ha nem tudnám, mi bánt, mindig azon töprengenék. Most legalább tudom, hogy mit kérjek a jó Istentől.

Ralf újra megsimogatta a kezét.

- Előtted semmit nem tudok elhallgatni. Kedves, aggódó szemeddel, a szívembe látsz. Hát, elmondom neked, amit az imént a jószágigazgatótól megtudtam. Von Schönau úr az elmúlt éjszaka agyonlőtte magát.

Jansen asszony döbbenten csapta össze a kezét.

- Te jóságos ég! De hát miért?

- Teljesen tönkrement. Schönaut el fogják árverezni:

- Milyen sors vár akkor a feleségére és a gyermekeire?

- Senki se tudja, anyám.

- Jóságos Isten! Akkor nagyon aggódsz a grófkisasszonyért, ugye?

- Senki más nem lát így a szívembe, mint te - bólintott Ralf.

- Nem csoda. Akkor lenne baj, ha nem így volna. Most először fájlalom, hogy a környékbeli előkelőségekkel egyáltalán nem kerestük a kapcsolatot. Legalább tudakozódhatnánk a hölgyeknél, nincs-e szükségük segítségbe. Ez szomszédi kötelesség. - Na, a többi előkelőség nem igazán törődik majd velük. Szegény emberek! Pompás élethez szoktak, és most von Schönau halála után teljes bizonytalanságba kerültek. Tudod, Ralf, a gazdagsághoz hamar hozzá lehet szokni, de a szegénységhez nem egykönnyen.

- Az biztos, anyám. Milyen boldog lennék, ha felkereshetnéd a hölgyeket, és felajánlhatnád nekik a segítségünket!

- Igen, szívesen megtenném. Remélem, máshonnan is kapnak segítséget. Mindenesetre ott van az a férfi, akit Dagmar grófkisasszony szeret. Ő áll a legközelebb hozzá.

Ralf arca elkomorult.

- Nem hiszem, hogy bármit is tenne érte. Annak alapján, amit róla hallottam, az a legvalószínűbb, hogy faképnél hagyja a grófkisasszonyt, mikor megtudja, hogy koldusbotra jutott. ,

- Akkor nem sokat veszít vele a kisasszony, jobb lesz neki így - állapította meg az idős asszony bölcsen, majd elgondolkozva pillantott a fiára.

- Nem azt mondtad, hogy Schönaut el kell adni?

- Igen, anyám, efelől semmi kétségem. S ha rákerül a sor, én meg is veszem. Amúgy is szándékomban állt növelni a birtokot.

- Nem zúdul majd rád hirtelen túl sok munka?

- Ó, nem, még többel is könnyedén elboldogulnék. Ráadásul Schönau közvetlenül határos Berndorffal.

- Hát ezt neked igazán jobban kell tudnod, mint öreg édesanyádnak. Csupán arra gondoltam, hogy a hölgyek örülhetnek, ha te veszed meg Schönaut. Te nem fogod kíméletlenül elűzni őket mindaddig, míg másutt otthont nem találnak.

Ralf csodálkozva kapta fel a fejét, és csillogó szemekkel nézett az édesanyjára.

- Mama, hogy neked néha milyen ragyogó ötleteid vannak! Rögtön ebéd után bemegyek a városba Volkmann bankár úrhoz, és megérdeklődöm nála, hogyan állnak a dolgok Schönauban. Ő bizonyára pontos felvilágosítással tud szolgálni.

Az öreg hölgy mosolyogva bólintott.

- Tedd ezt, fiam! Így nem kell tétlenül várakoznod. Tudom, ez kínozna a legjobban.

Ralf felugrott, és kitárta a karját.

- Igen, anyám. Tétlenkedni az én erőmmel?

Jansen asszony büszke gyengédséggel nézte erős, magas növésű fiát.

Ebéd után Ralf késlekedés nélkül befogatott könnyű hintájába, és a városba hajtatott. Csak a lovászfiú ült fel mögé, aki a kantárt fogta, mikor Ralf leszállt a kocsiról.

Schönaun keresztül hajtott, noha ez kerülőút volt. Azt remélte, láthatja a grófkisasszonyt, de hiába.

Látta viszont Hartling doktort, amint épp elhagyja a házat, és beszáll kis kocsijába, mellyel betegeit szokta látogatni. Dr. Hartling a környék valamennyi birtokának háziorvosa volt, Ralf is elhívta egyszer, mikor anyja gyengélkedett.

Gyors elhatározással megállította a lovait, és a park kapujától nem messze megvárta az orvost.

- Jó napot, Jansen úr! - köszönt rá Hartling, amikor megállította mellette a kocsiját. - Csak nem beteg valaki Berndorfban? Úgy látom, rám vár.

- Jó napot, doktor úr! Nem, hála istennek, senki sem beteg. Csak mikor megláttam, hogy Schönauból jön, eszembe jutott, hogy meg szeretnék beszélni önnel valamit. A városba megy?

- Természetesen.

- Megkérhetem, hogy üljön át az én kocsimba? Én is a városba tartok, elviszem, ahova mondja. Az inasom majd követ minket az ön kocsiján.

- Szíves-örömest engedek az invitálásnak. Ezzel csak nyerek. Először is gyorsabb, jobb lovakkal utazhatom, másodszor élvezhetem kellemes társaságát.

Ralf kiadta szolgájának az utasítást, aki átült a doktor kocsisa mellé a bakra.

Ralf megindította nemes lovait.

- Az áldóját, a maga lovai aztán értik a dolgukat! - lelkendezett Hartling doktor. - Így fél órával korábban hazaérek, és a rendelés előtt még egy kicsit kifújhatom magam. De most aztán bökje ki, mi nyomja a szívét.

- Azonnal a tárgyra térek - mondta Ralf, miközben keményen tartotta a gyeplőt.

Az orvos jólesően nézte erőtől duzzadó, barna arcát.

- Tiszta szerencse nekünk, orvosoknak, hogy kevés olyan egészséges ember akad, mint ön. Különben bizonyosan éhen halnánk. Kész öröm ez egy ilyen vén felcsernek. A mindenit, mintha acélból lennének az izmai. Na, de nem akarom tovább feltartani. Tehát elő a farbával!

Ralf tétovázott néhány pillanatig, aztán hirtelen megkérdezte:

- Valaki megbetegedett Schönauban, vagy csak a szerencsétlenség miatt volt ott?

- Úgy, tehát már hallott von Schönau úr haláláról? Hát persze. Az ilyen hír gyorsan terjed. Szomorú történet ez! A szerencsétlenség miatt hívattak éjjel Schönauba. De már nem volt kit megmenteni. Ördögien jól célzott… No igen, nem csoda, hiszen tapasztalt katona volt. Viszont épp ezért nem kellett volna ilyen gyáván megfutamodnia. Nagyon szorult helyzetben hagyta a családját. Az embernek főleg a gyermekek miatt szakad meg a szíve. Von Schönau asszony azóta egyfolytában sír és jajveszékel, pedig neki is nagy része van abban, hogy tönkrementek. Szegény gyermekek! Tudja, Jansen úr, a grófkisasszony pompás kislány. Kissé őt is elkényeztették, de most összeszorított foggal és hideg fejjel néz a jövő elé. Azt mondom magának, elsőrangú teremtés. Nem hagyja magát legyűrni. Nem úgy, mint a mostohaapja.

Ralf lélegzetét visszatartva figyelt.

- A grófkisasszony húga nincs otthon? - kérdezte, hogy többet megtudjon.

- A kis Lotte? Ő nevelőintézetben van, de már hazahívták. Neki sem lesz könnyű, mert, köztünk szólva, nem hiszem, hogy von Schönau valamit is hagyott volna a kisasszonyokra. Ahogy egy hitelezőjétől hallottam, a felesége és gyermekei vagyonát is eltékozolta. Ennek ellenére a grófkisasszony nem panaszkodik, csak az anyja siránkozik, hogy mi lesz vele. Épp akkor érkeztem, amikor a hitelezők rárontottak a grófkisasszonyra és ijesztgették. Egyelőre kidobtam őket, és a kisasszonynak néhány óra nyugalmat rendeltem. Ma éjjel egy szemernyit sem aludt. Szegény teremtés! Akárcsak Lotte. Tehetetlenül kiszolgáltatva néznek a bizonytalan jövő elé.

- Hát senki sem áll mellettük? - kérdezte Ralf rekedten.

- Egy lélek sem. A grófkisasszony teljesen egyedül néz szembe a káosszal. Úgy gondolja, hogy akár egyetlen jó barát, hű szomszéd vagy ehhez hasonló is a segítségükre sietett, hiszen a katasztrófa híre már minden égtáj felé elterjedt? Senki. Mindenki a másakra vár. Mindenkit szívesen láttak Schönauban, de most senki sem találja az ide vezető utat.

Ralf felsóhajtott.

- Végül is én vagyok a legközelebbi birtokszomszéd, doktor úr. De tudja, hogy egyetlen szomszédommal sem léptem kapcsolatba. Nem szívesen furakodom olyan társaságba, melyhez nem tartozom.

- Bravó! Ez aztán a büszkeség! Pedig bármely társaság megtisztelve érezheti magát, melyhez ön tartozni óhajt.

- Ez az ön véleménye, doktor úr. De elfelejti, hogy egyszerű iparosember fia vagyok, akinek a múltját, ahogy mondani szokták, gyanús homály fedi.

- A maga pompás alkata, amihez csak gratulálni tudok, többet ér, mint a degenerált kék vér! Ezenkívül gazdag ember, és a környék legszebb és legnagyobb birtokának tulajdonosa. Még egyszer mondom, minden társaság megtisztelve érezheti magát, melyhez tartozni óhajt, még ha díszes grófokból és bárókból áll is. Punktum! Különben kezdetben valóban bizalmatlanul tekintettek az „ausztráliaira”, de most már tudják, hogy ön derék ember, és milliós vagyona valóban létezik. Mivel büszke visszavonultságban él, mindenki vágyódik rá, hogy megismerkedjen magával. Fogadok, nyitott kapukra talál, ha kapcsolatot keres.

- Inkább nem próbálkozom. - Eddig nem sajnáltam, hogy az előkelő arisztokraták között egyedül állok. Most azonban… igen, most sajnálom, hogy nem mehetek egyszerűen Schönauba, és nem ajánlhatom fel segítségemet a hölgyeknek nagy szükségükben, amit nagyon szívesen megtennék.

Az orvos felindultan csapott Ralf vállára.

- A mindenségit, ön a legalkalmasabb személy, hogy rendbe hozza ezt az összevisszaságot. Valóban megtenné?

- Természetesen! Ha nem is vagyok arisztokrata, és nem is vagyok jártas a legfelsőbb réteg úgynevezett előkelő stílusában, azért mégis férfi vagyok. Egy férfi pedig nem habozhat, ha bajbajutott hölgyeken kell segítenie. Attól félek azonban, hogy a grófkisasszony és az anyja egyszerűen visszautasítana, ha arra vetemednék, hogy jelentkezem náluk.

Az orvos hevesen megrázta a fejét.

- Esztelenség! Boldogok lennének, ha valaki segítene rajtuk. Ön természetesen nem tudhatja, valóban így lenne-e. Ha minden magyarázkodás nélkül bejelentené magát, azt hihetnék, csak a kíváncsiság hozta Schönauba. Ha azonban tényleg segíteni akar, az isten áldja meg érte, akkor kieszközlöm, hogy fogadják.

- Hogyan, doktor úr? - kérdezte Ralf, hangjában reményteli nyugtalansággal.

- A lehető legegyszerűbben. Holnap ismét meglátogatom a hölgyeket. Akkor azonnal be is vezetem, és bemutatom a grófkisasszonynak és édesanyjának.

Ralf mélyen ülő, szürke szeme az orvoséra tapadt. Homloka kipirult a hirtelen hátravetett kalap alatt.

- Szaván fogom, doktor úr! Mikor és hol találkozunk?

- Mondjuk, délben, ugyanott, ahol ma. Megfelel önnek az időpont?

- Természetesen. Pontos leszek.

Dr. Hartling megindultan tette Ralf vállára a kezét..

- Mindig tudtam, hogy ön nagyszerű ember és lélekben arisztokrata. Le a kalappal!

Ralf kifejezésteli, vékony ajka megremegett.

- Ne szégyenítsen meg, amiért egyszerű embertársi kötelességemet akarom teljesíteni.

- Hát, fogadók, ez az egyszerű embertársi kötelesség a legtöbb embert meg fogja lepni. Ezt a grófkisasszony is jól tudta, mikor azt mondta, hogy a bajban nemigen akadnak barátok.

- Elfogadja egy olyan ember segítségét, aki nem tartózik a köreibe?

- Segítséget nem kérne, de nem olyan rátarti, hogy a barátságosan nyújtott segítő kezet el ne fogadná. Nagy kő esett le a szívemről, kedves Jansen úr, és tudom, hogy a hölgyek nem fogják visszautasítani. Sajnáltam, hogy nem tudok segíteni, főleg a grófkisasszony és Lotte miatt. Köztünk szólva, nagy rejtély nekem, hogy lehetnek von Schönau asszonynak ilyen pompás gyermekei. Ennek az önhitt, hiú teremtésnek, aki maga is vétkes a szerencsétlenségében. De épp eleget fog vezekelni érte.

Ralf Jansen ezt csak fél füllel hallotta. Pulzusa hevesen vert az izgalomtól, és olyan nyugtalanul húzta meg a gyeplőt, hogy a tüzes lovai ficánkolni kezdtek.

- Hohó, mit művelnek ezek a betyárok? - kérdezte az orvos.

Ralf összeszedte magát. Szíve mélyén azonban izgalommal telve várta, hogy másnap megismerje Dagmart.

„Milyen boldog leszek, ha segíthetem, védhetem és oltalmazhatom őt” - gondolta.

Az orvos tovább fecsegett, fogalma sem volt róla, Ralf mennyire felindultan várja, hogy Dagmarral találkozhasson. Kifejezte örömét, amiért Jansen úr egy kissé rendbe hozza a Schönaui kusza viszonyokat.

- Önt nem fogják zaklatni a hitelezők. Móresre tanítja őket. Ha ezek a faragatlan, pénzsóvár fickók látták volna, hogy ön a grófkisasszony mellett áll, elöntötte volna őket az epe. Arcátlanul megalázták a grófkisasszonyt. Persze, senki sem szeret pénzt veszíteni. De ha nem fektették volna bizonytalan dolgokba, nem lennének veszélyben. Persze, ezek az alakok ebből is meg akarják szedni magukat. Ha valaki megszorul, szégyentelenül hasznot akarnak húzni belőle. Schönau urát már leterítették, és most a megmaradtakra vetik magukat.

Ralf halántékán kidagadtak az erek.

- Nem fogják tovább terhelni a hölgyeket, ha megengedik nekem, hogy fellépjek az érdekükben.

- Bravó, Jansen úr. Nincs kétségem afelől, hogy elbánik a bandával.

Hamar elszaladt az idő, és nemsokára feltűnt előttük a város. Ralf a lakására vitte az orvost, ahol elbúcsúztak egymástól. Aztán a városon keresztül az út egy részén visszahajtott, hogy egy másik városrészbe menjen. Útközben találkozott a doktor kocsijával. Intésére szolgája leugrott a bakról, és ismét felült mellé.

Ralf a vasútállomás előtt hajtott el. Már messziről látta, amint Korff báró két hölgy társaságában, díszes egyenruhájában kilép a kapun. A hölgyekben felismerte Volkmann bankár hitvesét és unokahúgát. Korff a hölgyeket lovagiasan a várakozó autóba segítette. .

A jelentéktelen külsejű, ha nem is csúnya Lisa Volkmann kisasszony rózsacsokrot tartott a karján. Mikor beszállt, arcát a rózsákba temetve, huncut mosollyal nézett Korffra. A báró viszonozta a lány pillantását, illedelmesen megcsókolta a nagynéni kezét, és meghajolt a hölgyek előtt.

Ralf az egész jelenetet megfigyelte. Vak dühöt érzett a báróval szemben. Tudta, hogy villámgyorsan kivetette hálóját Lisára, mert Dagmar grófkisasszonynak nem volt öröksége.

Haraggal és megvetéssel eltelve haladt el mellettük, de udvariasan köszöntötte az ismerős hölgyeket. Ők ezt barátságosan viszonozták, és Korff is üdvözölte Ralfot. Nem sokkal ezután az autó megelőzte Ralf Jansen kocsiját. A báró azonban már nem volt a hölgyek társaságában.

Ralf természetesen nem tudta, hogy Korff már elővigyázatosan megszakította kapcsolatát Dagmar grófkisasszonnyal, méghozzá nem épp becsületes módon. Mindenesetre teljes gőzzel haladt új célja felé. Legényétől megtudta, hogy a Volkmann hölgyek ma ez idő tájt érkeznek haza. Ezért fegyverkezett fel a rózsacsokorral, és ment a pályaudvarra, hogy Lisa Volkmannt üdvözölje. Biztos akart lenni abban, hogy a lány még nem felejtette el, és a vágyakozó tekintetek meggyőzték, hogy távollétében Lisa csak rá gondolt.

Búcsúzóban még odasúgta Lisának:

- Az az idő, míg ön távol volt, szenvedés volt nekem, nagyságos kisasszony.

Lisa ezért kedves mosollyal ajándékozta meg. Már utazása előtt eldöntött tény volt számára, hogy Korff báróné kíván lenni, így elhatározása most még jobban megerősödött. A „Viszontlátásra, báró úr!” szívből jövőn csengett.

Volkmann asszony pedig, aki pontosan tudta, hogy unokahúga az udvarlói közül a bárót részesíti előnyben, és ezt a választást maga is támogatta, Lisa szavaihoz baráti meghívást fűzött.

- Fogyasszon el velünk holnap délután egy csésze teát, kedves báró! Örömünkre szolgál, ha ismét elcseveghetünk önnel egy órácskát.

Örömmel fogadta el Korff a meghívást, miközben tüzes pillantást vetett Lisára.

Miután Korff báró elbúcsúzott Volkmannéktól, a lakására indult. Tegnap este hazudott Dagmarnak, mikor azt mondta, hogy hivatalos dolga miatt nem mehet Schönauba. Ma egyáltalán nem volt szolgálatban, a kora reggelt kivéve.

Nem túl emelkedett érzéssel kapta meg és olvasta el a Dagmar sorait tartalmazó vizitkártyát, mielőtt a pályaudvarra ment. Legénye adta át a könyvvel együtt. Korff most azt remélte, hogy otthon találja már a levelet, amelyre Dagmar a kártyán utalt. Számítása szerint a délutáni postával kellett megérkeznie.

Természetesen bosszantotta, hogy elsiette a dolgot, holott kevésbé kínosan is lezárhatta volna ezt a kapcsolatot. Az mindenesetre megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy minden ilyen simán ment, és Dagmar feloldotta az ígérete alól. Újra szabad volt, és lehetősége nyílt rá, hogy sorsát szerencsésebbre fordítsa.

Néhány perccel később még inkább fellélegzett. Útközben találkozott ugyanis bajtársával, Kurt von Treplitzcel, aki ezt mondta neki:

- Nos, kedves Heinz, ismét szerencséd volt. Ma tényleg gratulálhatok, méghozzá ahhoz, hogy nem fűznek gyengéd szálak Riedberg grófkisasszonyhoz.

Korff sötéten összeráncolta a homlokát.

- Mit jelentsen ez már megint? Elfelejtetted, hogy arra kértelek, ne kösd össze a grófkisasszony nevét az enyémmel?

- Nem, nem felejtettem el. Mindjárt megértesz. Képzeld, tegnap este, a távozásunk után Schönauban tragédia történt.

Korff csodálkozva tekintett fel,

- Tragédia? Hogy érted ezt?

- Von Schönau úr főbe Lotte magát. Teljesen tönkrement, és a felesége meg a mostohalánya vagyonát is elveszítette.

Korff összeszedte magát.

- Mondhatom, Kurt, ez a hír mélységesen megrendít. Sok kellemes órát töltöttünk Schönauban, és mindig nagyon kedvesen bántak velünk. Őszintén fáj, hogy ilyen szomorú hírt hallok. De bocsáss meg, amiért most itt hagylak! Haza kell mennem, mert sürgős dolgom van.

Treplitz kajánul grimaszolva nézett utána.

„Mindig nemes érzelmekkel takarózik. Kár, hogy átlátok rajta. Most már el tudom képzelni, miért utasította olyan hevesen vissza az este azt, amin délután gondolatban még cinkosan eljátszadozott. Kiszimatolta, hogy valami bűzlik Schönauban, és gyorsan elillant: Nekem viszont jó fülem van, és hallottam, hogy a grófkisasszonyt a keresztnevén szólította. Ravasz róka, idejében kereket oldott. Most természetesen Lisa Volkmann-nak teszi a szépet.”

Hazaérve Korff izgatottan kérdezte legényét, hogy megjött-e a posta.

- Parancsára, kapitány úr, érkezett egy levél. Az íróasztalra tettem - válaszolta.

A báró izgatottan sietett a szobájába. Az íróasztalon egy levél hevert. Azonnal felismerje Dagmar kézírását, és feltépte a borítékot.

Mikor elolvasta, a fotelba vetette magát, és fejét a kezébe temette. Halántékát izzadság öntötte el. Nem érezte jól magát, a bőrében. Sötéten tekintett maga elé.

„Nehéz egy ilyen kedves teremtésről lemondani. Isten a tudója, mennyire fáj, hogy bajban van. Ha segíthetnék! Nem vagyunk barbárok, és én tényleg szerettem, nagyon szerettem. De ahogy a dolgok állnak, ez már nem menne. Ezt ő maga is belátja, ezért adja vissza a szabadságomat. Egyikünk sem bírná ki, hogy máról holnapra éljen. A szépségével hamarosan jó partit csinál, és a végén megköszöni nekem, hogy eszemnél voltam, ha most bántja is a dolog. Ha sejtettem volna, megvárom, amíg megjön ez a levél, és illendően vonulok vissza. Számára sem lett volna ilyen keserű a szakítás. Kedves emléket őrizhetett volna meg rólam. Kedves, édes Dagmar, Isten a tudója, hogy szívesebben vennélek téged a karjaimba, mint valaki mást. De ez nem megy az áhított Mammon nélkül.”

Rágyújtott egy cigarettára, de nem ízlett neki. Elnyomta a hamutartóban, és a homlokához kapott.

„Kegyetlenül viselkedtél, kedves Heinzem, ezen nincs mit szépíteni - mondta magának. - Előbb a körülményeiről kellett volna tájékozódnod, mielőtt szerelemről beszélsz neki. De amikor egy ilyen édes teremtés a kedves, aranyos szemével rád néz, épp a józan ész hagy cserben. Ez mind nem segít, a megbánásnak nincs értelme. El vele!”

Korff báró hirtelen felállt, és a gyertya lángjánál elégette Dagmar levelét. Mikor kiszórta a hamut az ablakon, már felülkerekedett „szentimentális” gondolatain.

VI.

Ralf Jansen felkereste Volkmann urat, és a szívélyes üdvözlés után előhozakodott a kérésével, hogy mindent szeretne megtudni a schonaui birtok jelenlegi helyzetéről. A bankár, óvatos üzletember lévén, eleinte nem akart kötélnek állni, de amint Ralf közölte vele, hogy bizonyos feltételek mellett hajlik Schönau megvételére, készségesen szolgált felvilágosítással.

Aztán megkérte Volkmann urat, jegyezze őt elő a birtok lehetséges vásárlói között, persze csak abban az esetben, ha Schönaut az elhunyt hozzátartozói nem tudják megtartani.

Utóbbi lehetőséget a bankár elképzelhetetlennek tartotta.

- Ha Schönau úr a legcsekélyebb reményt táplálta volna, hogy birtokát még megőrizheti, bizonyára nem folyamodott volna ehhez az elkeseredett lépéshez. Erős a gyanúm, hogy mostohalánya vagyonát is, annak beleegyezésével vagy anélkül, de elköltötte. Ésszerűtlenül gazdálkodott - jelentette ki.

A beszélgetés folyamán Volkmann megemlítette, hogy felesége és unokahúga aznap érkeztek haza utazásukról, és örülne, ha Ralf Jansen a közeljövőben megtisztelné őt és családját azzal, hogy velük vacsorázik.

- Találkoztam a hölgyekkel a pályaudvaron, amikor megérkeztek, Volkmann úr. Adandó alkalommal szívesen üdvözlöm majd őket.

Ebben a pillanatban csöngött a telefon. A bankár füléhez emelte a kagylót. Szavaiból Ralf arra következtetett, hogy az imént említett hölgyekkel beszél.

- Hamarosan jövök, csak még egy hivatalos jellegű megbeszélésem van Jansen úrral -j elentette ki.

- Ő, az ausztráliaival, bácsikám? - kérdezte az unokahúga. - Találkoztunk már vele. Hozd magaddal őt is! Nagyon szellemes társalgó.

- Meg fogom kísérelni, amennyiben Jansen úr is hajlik rá. Fél órán belül otthon vagyok. - Volkmann a helyére tette a kagylót. - Családom hölgytagjai már ma szívesen látnák - jegyezte meg mosolyogva. - Nincs kedve elkísérni a villába? Éppen uzsonnára érünk oda.

A bankár villája közvetlenül irodája mellett feküdt, és Volkmann fedett folyosóval köttette össze a két épületet.

Ralfnak azonban nem sok kedve volt a bankárral tartani.

- Ma sajnos vissza kell utasítanom, Volkmann úr. Van még néhány elintézendő dolgom. De a legközelebbi alkalommal szíves-örömest élek a meghívással.

- Úgy látszik, be kell érnem ennyivel. De hamarosan viszontlátjuk egymást, ugye?

- Talán már holnap, ha a tervemet meg tudom valósítani. Kérem, adja át üdvözletemet a hölgyeknek.

- Természetesen, átadom. Nagyon fogják sajnálni, hogy nem sikerült magammal csábítanom.

Ralf sietve elbúcsúzott.

Volkmann elgondolkodva nézett utána. „Ez az ausztráliai pompás ember. Nemes jellem. Amit mond, abban meg lehet bízni. Tetszene nekem, ha az unokahúgom ilyen férfit választana. De nem fog szabadulni ettőía Korff bárótól, annyira elcsavarta a fejét. Azt a férfit, akit kinéztem neki, visszavonhatatlanul elutasította. Hát igen, nem valami varázslatos az üzlettársam fia. De miért éppen ez a könnyelmű lovaskapitány kell Lisának? Miért nem választja például az ausztráliait, aki nem is annyira közömbös neki? Csak mert Korff báróné akar lenni? A kedves feleségem is úgy el van telve a szép lovasszázadostól, hogy benne bizony nem találok szövetségesre. Tehát igent kell mondanom. Az asszony akarata Isten akarata, na igen… Ha nem adom be a derekam, csak blamálom magam, és ezzel aláásom a tekintélyemet. Ez az utazás is, amit a hölgyeknek büntetésül rendeltem, csak azt a célt szolgálta, hogy vereségemet elkendőzzem.”

Ilyen gondolatok közt zárta be a bankár íróasztalát, és ment át villájába.

Ralf Volkmanntól a kávéházba hajtatott, ahol a kaszárnya tisztjei szoktak megfordulni. Leugrott a homokfutóról, a gyeplőt odavetette a lovásznak, és a nyitott teraszra lépett.

Itt többnyire hölgyek ültek, akik némi frissítőt fogyasztottak. Rajtuk kívül jelen volt néhány úr is, míg a sarokban álló nagyobb asztalnál tisztek csoportja foglalt helyet. Többnyire ez volt a törzshelyük; itt flörtöltek a csinos asszonyokkal és lányokkal, akik a tejszínhabon és süteményeken kívül szívesen belekóstoltak az élet nyújtotta egyéb édességekbe is.

Csupán egyetlen kis asztalka állt még üresen, a tisztek asztalához közel. Ralf ennél foglalt helyet, és-frissítőt rendelt.

A tisztek lázas érdeklődéssel mustrálták az ausztráliai lovát és fogatát, mely a kávéház előtt állt, és ki nem fogytak a dicséretből.

- Ez aztán ért a lovakhoz! - jegyezte meg egyikük.

- Nem nagy kunszt! Végül is bőven van pénze ahhoz, hogy különösebb hozzáértés nélkül is első osztályú méneket vásárolhasson.

- Tudja a fene, honnan veszi ezt az előkelő vonást! Hiszen úgy néz ki, mintha a berndorfi kastélyban látta volna meg a napvilágot, nem egy asztalosműhelyben.

- Úgy van, fiúk, nagyon is tudja, mit akar. Felőlem bárhonnan származhat, akár egyenesen a majmoktól is. Egy biztos: van fellépése.

- Akkor is csupán parvenü marad.

- Meglehet. Mindenesetre az egyik legnemesebb fajtából. Gondolhattok, amit akartok, de ez az ember tetszik nekem, a tartózkodása rengeteg tapintatra vall. Ezennel kijelentem, hogy mihamarább megtalálom a módját, hogy ismeretséget kössek vele. Végül is Berndorf ura, s nekem már számos olyan meggazdagodott szappangyárossal vagy bőrkereskedővel kellett kapcsolatba lépnem, akiket ki nem állhattam.

Ezt az embert viszont rokonszenvesnek találom, mihamarább összeismerkedem vele.

- Hallgassatok! Éppen itt ül le a közelünkben.

A beszélgetés elnémult, amint Ralf a szomszédos asztalnál helyet foglalt.

Kisvártatva ismét szóba hozták azt a témát, amit csupán Ralf megjelenése szorított a háttérbe - a schönaui katasztrófát.

Ralf akaratlanul is fültanúja volt társalgásuknak. A grófkisasszony nevét is hallotta említeni. De ezek az urak mind a legmélyebb tisztelettel és nagyrabecsüléssel beszéltek róla. Mindnyájan őszintén sajnálták.

Az egyik tiszt közbevetette:

- Bár őt tán mégse érinti annyira e tragédia, hiszen saját vagyonnal rendelkezik.

- Ha időközben a mostohaapja el nem tékozolta. Nehezen tudom elképzelni, hogy az életvidám Schönau ily gyászos véget vetett volna az életének, ha mostohalányának módjában lett volna a megmentésére sietni;

- Várjuk csak ki, milyen irányt vesznek a dolgok…

- Riedberg grófkisasszony egyébként hozomány nélkül is igen értékes teremtés - jelentette ki lelkesen a legfiatalabb hadnagy.

- Bravó, hadnagyocska, szívemből szóltál. De az isten szerelmére! Vagyon nélkül a legvonzóbb lány is kilátástalan helyzetben van. Ráadásul a schönaui hölgyeket eddig igencsak elkényeztette az élet.

Ebben a pillanatban Korff báró jelent meg a teraszon. A többiek hangos üdvrivalgással köszöntötték.

- Hallotta már, százados úr, mi történt Schönauban?

Ralf Jansennek minden arcizma megfeszült. Tekintete élesen szegeződött Korffra. A báró arca egykedvűséget mutatott.

- Igen, éppen most mesélte nekem Treplitz.

- Na, és mit szólsz hozzá? - firtatta egyik tiszttársa.

Korff közömbösen vonta meg a vállát.

- Azt, hogy meglehetősen szomorú történet, amiről jobb nem beszélni. A hölgyeket természetesen nagyon sajnálom.

- Meghiszem azt! Egyszer s mindenkorra vége a schönaui szép és kedélyes estéknek. Istenem, milyen pazar borokat ittunk ott! - sóhajtott föl egy testes, kopaszodó tiszt, akiről igencsak lerítt, hogy nagy érdeklődést tanúsít a borospincék iránt.

Ralf Jansennek felforrt a vér az ereiben, mikor látta, milyen nyugodtan és közömbösen beszélt Korff a Schönauban történtekről. Legszívesebben felugrott volna, hogy a szemébe vágja: a maga helye Riedberg grófkisasszony oldalán van! A tény, hogy olyan nyugodtan és egykedvűen ücsörög itt, mialatt a lány egyedül néz szembe a bajjal és fájdalommal, csak azt bizonyítja, hogy már gyáván cserbenhagyta őt. Aki ilyen helyzetben csupán önmagára gondol, az gazember.

De nem volt joga hozzá, hogy a grófkisasszony jogaiért síkra szálljon. Ám a nyugalmát is egyre nehezebben tudta megőrizni a báró érzéketlensége láttán. Sietve fölállt, az asztalra dobott egy bankjegyet, és elhagyta a teraszt.

A tisztek feszült érdeklődéssel nézték, amint ruganyosán beszáll kocsijába, és megfogja a gyeplőt. Korff is utánanézett, nem sejtve, mit tud az ausztráliai, és hogyan vélekedik róla.

„Ha az ember olyan gazdag, mint az ausztráliai, akkor megengedheti magának azt a luxust, hogy a szívét kövesse. Akkor engem sem választhatna el semmi Dagmartól. Őt venném feleségül” - gondolta.

Másnap Ralf Jansen már jóval a megbeszélt időpont előtt várta dr. Hartlinget a schönaui park falánál. Nem tudott úrrá lenni türelmetlenségén. Anyja aggódva figyelte a reggelinél.

- Schönauba megyek, anyácskám - mondta Ralf az asszony kezét simogatva -, Hartling doktor azt mondta, a hölgyek teljesen tanácstalanok, és nincs segítségükre senki sem. Ezért fel akarom ajánlani nekik a szolgálataimat.

- Jól van, fiam - bólintott Jansen asszony mosolyogva. - Ha tudjuk, hogy valaki bajbajutott, ne kérdezzük sokáig, szabad-e segíteni.

Gyalog ment a park kapujához, mivel még túl korán volt. Úgy gondolta, jobb, ha felszáll az orvos mellé a kocsira. De a saját kocsiját egy órára a schönaui park bejáratához rendelte.

Türelmetlenül fürkészte az országutat. Mikor végre meglátta a kocsit, eléje sietett.

Dr. Hartling vidáman .üdvözölte.

- Hát itt van, kedves Jansen úr! Attól féltem, megbánta az ígéretét, hogy Schönauba kísér.

Ralf felült mellé.

- Láthatja, doktor úr, hogy alaptalan volt a félelme.

A lovak kedélyes poroszkálással folytatták útjukat, és nemsokára megálltak az uradalom bejáratánál.

Mikor az urak beléptek az előcsarnokba, néhány férfit láttak ott, amint elégedetlen arckifejezéssel üldögélnek. Az orvos élesen megnézte őket a szemüvegén keresztül.

- Hát újra itt vannak a dögkeselyűk - súgta oda Ralfnak.

Hívatott egy inast, miután futólag üdvözölte a várakozókat.

- Lehet a hölgyekkel beszélni?

- A grófkisasszony a méltóságos asszony szobájában van, aki ismét sírógörcsöt kapott - válaszolta az inas.

- Akkor először megnézem a beteget, Jansen úr - mondta az orvos. - Néhány percet várnia kell. - Majd az inashoz fordult: - Vezesse az urat a szalonba. Magam jelentem be a hölgyeknek. .

Az inas meghajolt, és a szalonba kísérte Ralfot. Dr. Hartling az úrnő szobájába sietett. Már messziről hallotta az asszony sírását. Ellen asszony a díványon feküdt, a grófkisasszony és a szobalány pedig nyugtatgatta.

Az orvos Dagmar sápadt, elcsigázott arcára pillantott. A lány szeméből fájdalom és szomorúság sugárzott.

Dr. Hartling sietve Schönau-asszonyhoz lépett.

- Most aztán már elég, méltóságos asszonyom! Szakadatlan siránkozásával halálra gyötri környezetét. Uralkodjon magán! Nyugodjon meg végre! - jelentette ki erőteljes hangon, és feltámogatta a siránkozó alakot:

A hangos sírás elnémult, és halk jajongásba csapott át.

- A mama már összeszedte magát, doktor úr, és beszélni akart a hitelezőkkel, de az urak annyira erőszakosak és tolakodóik voltak, hogy újra sírógörcsöt kapott.

Ellen asszony újfent panaszkodni és jajveszékelni akart, de az orvos erőteljesen megfogta a kezét.

- Nyugodjon, meg végre! Adok önnek még egy altatót, hogy jól kialudja magát, és erőt gyűjtsön. Megnyugtatásul közlöm, hogy a hitelezők nem fogják tovább zaklatni. Magammal hoztam azt az embert; aki segít a bajukon, aki úrrá akár lenni az önök nehéz helyzetén, és a grófkisasszony támasza kíván lenni. Na, itt az altató. Nyugalom! Nincs több kérdezősködés! Most alszik, punktum!

Az orvos határozott fellépése nem maradt hatástalan. Ellen asszony engedelmesén bevette az altatót, és visszavonult. Dr. Hartling megkérte a szobalányt, maradjon vele, míg el nem alszik.

Azután szívélyes mozdulattal megfogta Dagmar kezét.

- Jöjjön, kisasszony! Be akarom mutatni a megmentőjét - mondta kissé tréfálkozva. A grófkisasszony készségesen követte, és kérdően nézett rá.

- Kiről beszél, doktor úr?

Az orvos nyugtatólag megfogta a kezét, és Dagmar úgy érezte, hogy ő a világon az egyetlen ember, aki nem ellenséges vele.

- Egy jóravaló, tisztességes férfiról beszélek, kisasszony, aki észre akarja téríteni a hitelezőket, és segíteni kíván, mert önnek nincs senkije, aki kiállna önért. Jansen úr az, Berndorf ura. Tőlem hallott szorult helyzetükről, és rögtön elhatározta, hogy segít önnek, ha megengedi.

- Az ausztráliai? - kérdezte Dagmar meghökkenve.

- Igen, az ausztráliai. Noha eddig nem érte az a megtiszteltetés, hogy megismerkedjen önnel, egy pillanatig sem habozott, hogy felajánlja szomszédi segítségét a bajbajutott hölgyeknek, mintha ez magától értetődő lenne. Nem ért a bókoláshoz, de el van tökélve, hogy a segítségére siet. Eloszlattam azon kételyét, hogy ön elfogadja-e a segítségét, és magammal hoztam, hogy bemutassam.

- Ó, doktor úr, el szabad ezt fogadni egy idegentől? - kérdezte a grófkisasszony kétkedő arckifejezéssel.

- Kérem, kisasszony, felejtse most el ezeket a társadalmi konvenciókat! Jansen úr sem habozott, hogy szabad-e segítenie. Egyszerűen elszánta magát a feladatra. Ne bántsa meg azzal, hogy visszautasítja!

A grófkisasszony a fejét rázta,

- Egyáltalán nem akarom megbántani. Rászolgált a hálánkra. Csak azért aggódom, hogy túl sokat kell tőle elfogadnunk.

- Hagyjuk, hogy ezt ő döntse el!

Azzal kinyitotta a szalon ajtaját, és bevezette Dagmart.

Ralf Jansen szálegyenesen állt a szoba közepén. Halvány homloka, mely élesen elütött bronzbarna arcától, hirtelen kivörösödött, amint megpillantotta a grófkisasszonyt. Különben semmi sem árulta el izgatottságát. Szürke szemével egyenesen és tisztán nézett a lány szemébe.

Dr. Hartling bemutatta.

Ralf illedelmesen meghajolt. Pillantása a grófkisasszony halvány arcán függött, mely tanácstalan csüggedtséggel fordult feléje.

- Bocsásson meg, méltóságos kisasszony, amiért hívatlanul idetolakodtam, hogy felajánljam önnek a szolgálataimat. Nem tudom, hogy ez az Ön szemében nem udvariatlanság-e. Ha megengedi, hogy legjobb tudásommal fellépjek az ön és édesanyja érdekében, akkor megpróbálok becsülettel segíteni. Ha nem óhajtja, akkor elnézést kérek tolakodásomért, és azonnal távozom.

Dagmar grófkisasszony úgy nézett rá, mintha más világból csöppent volna oda. Nyugodt biztonsága bizalmat ébresztett benne. Barátai és ismerősei közül, akik eddig oly gyakran időztek Schönauban, egy sem sietett a bajban a segítségükre. Ez a férfi azonban, akit eddig csak távolról látott, akivel ma váltott szót először, idejön, és felajánlja a segítségét, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.

- Teljesen tanácstalanul állok baráti ajánlata előtt, Jansen úr - mondta halkan. - Annyira jóságos, hogy nem tudom, nem élek-e vissza önzetlenségével, ha elfogadom.

- Minden kétkedés nélkül elfogadhatja, kisasszony. Jansen úr tudja, mit akar, és segítségét jó szívvel ajánlja fel - felelte az orvos.

Dagmar bizonytalan mosollyal nézett Ralfra.

- Attól tartók, a mi kedves Hartling doktorunk valahogy befolyásolta önt a mi kedvünkért.

- Alaptalan a félelme, kisasszony. A doktor úr egyáltalán nem befolyásolt engem, és én nem is vagyok könnyen befolyásolható. Csak annyit mondott, hogy önök segítség nélkül állnak a nehéz körülmények közepette. Egyetlen valamirevaló férfi sem nézheti el, hogy egy hölgy bajban van, anélkül hogy segíteni akarna.

Keserű fájdalom járta át Dagmar szívét. Hol van az a férfi, akinek mindenki másnál inkább mellette lenne a helye, az a férfi, akinek odaadta a szívét, aki forró, mindent legyőző szerelmével hitegette? Magára hagyta a bajban, gyáván elárulta, mert elszegényedett.

Mégsem tudta kitörölni szívéből az áruló képét, noha a maró seb, melyet lelkén ejtett, méregként égette.

Sóhaj szállt fel ajkáról.

- Nehezen találok szavakat a hálám kifejezésére, hogy ilyen nagylelkűen a segítségünkre sietett, Jansen úr. Tudom, nagy az áldozat, amit el kell fogadnom öntől.

- Nem szükséges megköszönnie, ami magától értetődő, méltóságos grófkisasszony.

- Nem mindenkinek lenne magától értetődő az, amit ön értünk óhajt tenni - mondta a lány, miközben erősen megszorította Ralf kezét. - El kell, hogy fogadja köszönetemet.

A fiatalember nem emelte ajkához a karcsú kis kezet, ahogy szerette volna, de mintha testén elektromos áram futott volna át, a lány kezének érintésétől. Csak el ne árulja, mit érez, sóhajtott mélyen és nehezen.

- Kérem, adjon nekem szabad kezet, méltóságos kisasszony. Szíveskedjen a kint várakozó urakhoz kísérni, és elmondani nekik, hogy teljes felhatalmazást ad nekem az édesanyja nevében is, akinek ezt később meg kell erősítenie. Természetesen csak akkor tegye ezt, ha egészen megbízik bennem.

- Noha csak ma ismertem meg, Jansen úr, és csak azt tudom önről, hogy a szomszédunk és Berndorf ura, egész fellépése, biztonságot sugárzó lénye bizalmat ébresztett bennem, úgyhogy feltétel nélküli szabad kezet adok önnek minden ügyben - mondta a grófkisasszony, miközben tisztán és nyíltan a szemébe nézett. - Azt is tudom, hogy Hartling doktor nem vezette volna hozzánk, ha nem lenne méltó a bizalmunkra. Amennyire tudom, a doktor úr jó emberismerő.

- Jól döntött, kisasszony, nem fog Jansen úrban csalódni. Tűzbe teszem érte a kezem. Mivel itt már felesleges vagyok, eltávozom, hogy ne várakoztassam meg túlságosan a betegeimet. Viszontlátásra, kisasszony! Viszontlátásra, Jansen úr! - Az ajtónál még egyszer visszafordult - Kapott hírt arról, mikor érkezik Lotte kisasszony?

- Igen, doktor úr, holnap este tizenegykor.

- No, akkor legalább lesz még valaki, aki bátran ön mellé; áll.

Az ajtó becsukódott az orvos mögött, és a grófkisasszony egyedül maradt Ralf Jansennel.

A lányt enyhe reszketés fogta el. Ralf azonban oly könnyűvé tette a számára megalázó helyzetet, amennyire csak lehetett, és mértéktartóan barátságos, tárgyilagos hangon beszélt vele.

- Akkor megkérhetem, hogy kísérjen ki?

Dagmar bólintott.

- Sajnos édesanyám pillanatnyilag nincs abban az állapotban, hogy köszönetét mondjon önnek, Jansen úr. Összeszedte magát, és beszélt a hitelezőkkel. Tudni szerette volna, hogy megmenthet-e valamit a nagy összeomlásból. Az urak azonban annyira feldühödtek, hogy azt kiabálták anyámnak: ők a saját pénzükért jöttek, hogy vele mi lesz, a legkevésbé sem érdekli őket. így újra összeomlott. Nem szokott hozzá, hogy az élet ilyen keményen és ridegen bánik vele.

Ralf szeme forrón csillogott.

- És ön, kisasszony? Ön hozzászokott, hogy ilyen gondokkal küszködjön?

Dagmar halkan felsóhajtott.

- Nem, én sem szoktam hozzá, de meg kell tanulnom. Mivel meglehetősen erős akaratú vagyok, fel fogom találni magam a megváltozott körülmények között. Leginkább az édesanyám és a húgom sorsa miatt aggódom.

Dagmar maga is meglepődött, hogy ilyen őszintén és nyíltan beszél Jansennel, éppen most, mikor Korff gyalázatosán visszaélt a bizalmával. Nem is sejtette, milyen boldoggá teszi ezzel Ralf Jansent.

- Megkérdezhetem, hogy az ön sorsa valamilyen módon biztosabb-e? Hallottam, saját vagyonnal rendelkezik.

Dagmar elpirult, de nem akarta mostohaapját vádolni.

- Nincs semmim, egyáltalán semmim. Vagyonomat egy ideje a mostohaapámnak engedtem át, mellyel akkor szorongató kötelezettségeit egyenlítette ki.

Ralf tudta, ez kegyes hazugság, mellyel a megboldogultat felmenti, hiszen az ünnep estéjén hallotta, hogy a lány számít saját vagyonára.

- Így önnön sorsáért legalább annyira kellene aggódnia, mint az édesanyjáért és a húgáért.

Dagmar a fejét rázta.

- Én elboldogulok. Hála istennek, velem született tudásszomjam miatt többet tanultam, mint amit elvártak tőlem. Valahogy megkeresem majd a kenyerem. Anyám azonban teljesen alkalmatlan arra, hogy egyedül helytálljon az életben, a húgom pedig túl fiatal, csak tizenhét éves.

Ralf Jansennek minden önuralmára szüksége volt, hogy megőrizze higgadtságát.

- Csodálom a bátorságát, kisasszony!

Borús mosoly futott át Dagmar szomorú arcán, szeme könnybe lábadt.

- Énnyire azért nem vagyok bátor, Jansen úr, csak erényt kovácsolok a bajból. Jöjjön hát, kérem. Nem akarom a bizonyára drága idejét tovább igénybe venni, mint feltétlen szükséges.

Ralf meghajolt, és kiléptek a hallba, ahol a hitelezők izgatottan társalogtak. Azt találgatták, mit keres az ausztráliai Schönauban.

Amikor megpillantották, várakozva tekintettek rá. Ralf kihúzta magát, és határozott, erőteljes hangon megszólalt:

- Közlöm önökkel, uraim, hogy Riedberg grófkisasszony beteg édesanyja nevében teljes felhatalmazást adott nekem arra, hogy a függőben lévő ügyeket, melyek miatt idejöttek, rendezzem önökkel. Megerősítené ezt, kérem, méltóságos grófkisasszony?

- Megerősítem azt, amit Jansen úr az imént mondott - válaszolta a grófkisasszony. Csodálatosan nyugodtnak érezte magát Ralf mellett.

A hitelezők egymásra néztek, mintha azt kérdeznék: „Hogy értsük ezt?”

Ralf hamar eloszlatta kételyeiket.

- Először szeretném tisztán látni, mi a teendő, hogy mindent megnyugtatóan elrendezzünk. De a szavamat adom önöknek, hogy mindenki megkapja a jussát, ha nyugodtan kivárja, amíg tájékozódom az itteni ügyekről. Ez a gyász sújtotta ház nem alkalmas arra, hogy üzleteket bonyolítsunk. Mindenekelőtt a ház elhunyt urát kell békében eltemetni. Utána kerülhet sor arra, hogy igényeiket kielégítsük. Azt ajánlom önöknek, hogy három nap múlva keressenek fel Berndorfban. Addig megbeszélést folytatok Volkmann bankár úrral, azután javaslatot teszek önöknek, hogyan rendezzük a dolgokat. Ismétlem, mindenki megkapja a jussát, ha türelmes lesz, és nyomatékosan kérem önöket, ne zaklassák tovább a hölgyeket. Egyetértenek?

A hitelezők egymásra néztek. Nagyon jól tudták, hogy az ügy a legjobb kezekben van. Az ausztráliai szavát készpénznek vehetik, úgyhogy nem töprengtek sokáig. Közölték, hogy egyetértenek, és néhány perccel később elhagyták Schönaut.

A grófkisasszony fellélegezve ment vissza Ralffal a szobába. Ragyogó pillantással nézett rá, és megragadta a kezét.

- Hála istennek, elmentek! Engedje meg, hogy megköszönjem.

- Mit köszön, kisasszony? Láthatta, nem volt nehéz végezni az urakkal.

- Önnek meglepően gyorsan sikerült, mintha csak egy varázspálcával intett volna. De a köszönetemet el kell fogadnia.

Ralf zavartan nézett maga elé.

- Kérem, ne beszéljen köszönetről. Megszégyenít. Ha mindenképpen köszönetét kíván mondani, feltétlenül bízzék meg bennem, és nagylelkűen tekintsen el attól az udvariatlanságtól, hogy kapcsolatba kerültem önnel és az édesanyjával.

Dagmar őszinte csodálkozással tekintett Ralira.

- A bizalmamban feltétlenül biztos lehet, Jansen úr. Amit

pedig az udvariatlanságról mondott, az felesleges. Nem hiszem, hogy az ön tapintatos egyéniségétől kitelne ilyen hiba. Ha mégis az lenne a helyzet, hogy ön vétett volna a társadalmi szokások ellen, akkor azt mondanám, hogy azok igencsak szegényesek, ha jogtalanságnak bélyegzik, amit egy férfi őszinte szíve diktál. Én pedig bizonyosan nem felejtem el, hogy ön nem lehet hibás ezért. Tényleg sokáig élt Ausztráliában, ahogy mondják?

- Igen, kisasszony, évekig éltem abban a vadonban. Egyszerű iparosember fia vagyok. Senki nem tanított még a jó társasági modorra. Tudom, hogy az ön köreiben azt szokták mondani a magamfajtára, hogy nem volt gyerekszobája.

Dagmar mosolyogva rázta meg a fejét.

- Ezt biztos nem mondaná önre senki. Rengeteg olyan embert ismerek, akinek volt gyerekszobája, mégsem rendelkezik azzal, aminek ön bővében van.

- S mi lenne az, kisasszony?

A lány kedvesen és barátságosan nézett rá.

- Jólelkűség, Jansen úr. Ebben ön bővelkedik.

Ralf szeme felragyogott.

- Ezt az erényt anyámtól örököltem. Egyszerű asszony, de csupa szívjóság. Soha nem láttam olyat tenni, ami emberileg szép és jó ne lett volna.

Dagmart fájdalmas érzés fogta el. Irigylésre méltó ember, aki így beszélhet az édesanyjáról.

- Önt és édesanyját is dicséri, hogy így beszél róla. Önnel él Berdorfban, igaz? Néha láttam egy ősz hajú idős hölgyet ön mellett a kocsiban.

- Igen, ő az anyám.

- Megkérdezhetem, miért él ilyen visszahúzódva berndorfi kastélyában, miért nem látogatja meg a szomszédait?

Ralf komolyan Dagmar szemébe nézett.

- Mert pontosan tudóm, hogy a szomszédaim szemében alacsony sorból felkapaszkodott ember vagyok csak, akinek az útjából lehetőleg kitérnek. Nem vagyok tolakodó természetű, ezért maradok inkább magamnak.

A lány hevesen megrázta a fejét.

- Senki nem tartaná önt tolakodónak. Mindenki szívesen fogadná.

- Engedje meg, hogy ebben kételkedjem. Talán itt-ott nem vennék a látogatásomat tolakodásnak. De elviselhetetlenül megalázna, ha akár egyszer is gőgösen visszautasítanának.

- Ilyen büszke? - kérdezte a lány halkan.

-Ha ezt büszkeségnek nevezi, akkor igen, büszke vagyok.

Dagmar érdeklődéssel nézett a szemébe.

- Joggal teheti, de így mindig egyedül lesz, és azok számára is lehetetlenné teszi a közeledést, akik szívesen megismerkednének önnel. Nagyon sajnálják, hogy ilyen visszavonultan él.

Ralf önérzetesen hátravetette a fejét.

- Aki közelebb akar kerülni hozzám, megtalálja az utat.

A grófkisasszony gyorsan válaszolni akart valamit, de hirtelen elbizonytalanodott.

- Erre szívesen megfelelnék, de talán kioktatásnak venné a szavaimat, és megharagudna rám.

- Attól nem kell tartania. Soha nem vetettem meg a jó tanácsot, és mindig hálás voltam érte. Kérem, mondja el, amit gondol!

- Csak azt akartam mondani, hogy senki nem találja az önhöz vezető utat! Idegenként jött ide, és felesége sincs. E két ok miatt lenne az ön kötelessége, hogy mielőbb meglátogassa szomszédait, vagy legalább átadja nekik névjegykártyáját. Ezzel tudatná, hogy be szeretne kerülni a társaságba. Mivel ez nem történt meg, senkinek sincs felhatalmazása, hogy felkeresse önt, hacsak nem akar tolakodó leírni.

Ralf meglepődve nézett rá.

- Tehát valójában a visszavonultságorrt az oka kirekesztettségemnek?

- Így is mondhatnánk. Különben néhányan bizonyára szívesen felkeresték volna.

- Úgy gondolja, hogy emiatt nem vesznek rólam tudomást?

- Erről meg vagyok győződve.

Ralf halkan felnevetett.

- Erre egyáltalán nem gondoltam. Azt hittem, nem is akarnak tudni rólam.

A grófkisasszony is felkacagott.

- Ó, nem, nem vagyunk olyan balgák, mint gondolja. Szilárd meggyőződésem, hogy sajnálják, amiért ilyen visszavonultan él. Őszintén mondhatom, hogy bár kezdetben valóban azért zárkóztak el öntől, mert a szó rossz értelmében felkapaszkodottnak tartották, de ezt hamar elvetették. Egyénisége hamar meggyőzött minket az ellenkezőjéről. Néhány héttel ezelőtt például azt hallottam, hogy helyőrségünk tisztjei arról faggatták Volkmann bankárt, akivel ön köztudottan kapcsolatban áll, hogyan kerülhetnének közelebb Berndorf urához.

- Mit válaszolt erre Volkmann úr?

- Megígérte az uraknak, hogy amint nőrokonai hazaérkeznek, meghívja önt a társaságukba, s így lehetővé teszi# hogy megismerkedhessenek. Ezenkívül sok jót mesélt ömöl, de ezt nem ismétlem el, nehogy elbízza magát! De ebből is láthatja, egyedül az ön hibája, hogy nincs társasága.

Ralf különös pillantást vetett a lányra.

- Szóval, ha akartam volna, előbb érhetett volna az a megtiszteltetés, hogy megismerkedjem önnel.

- Egész biztosan.

Ralf gyorsan felegyenesedett.

- Azt hiszem, az illendőnél tovább tartott a látogatásom. Bocsásson meg. Semmiképp sem akarom zavarni. Kérem, mondja meg, mikor jöhetek, hogy megkapjam édesanyjától is a felhatalmazást. Erre szükség lenne, hogy felléphessek az önök érdekében.

- Megtenné, hogy holnap délelőtt újra felkeres minket? Addigra lesz olyan állapotban, hogy megadja a felhatalmazást. Nem óhajt betekinteni mostohaapám könyvelésébe?

- Azt hiszem, ez szükségtelen. Úgy tudom, Volkmann bankár úr elég jól értesült a dolgokról. Megbeszélem vele a további teendőket, de addig sem fogják önöket zaklatni. Megpróbálom a szükséges összeget előteremteni, hogy az édesanyját és a húgát megmentsem az összeomlástól. Ahogy hallottam, sajnos elkerülhetetlen, hogy Schönaut eladják.

Dagmar bólintott.

- Tudom, nincs más kiút. Ha nem lenne teljesen reménytelen a helyzet, mostohaapám bizonyosan nem tette volna meg az utolsó, szörnyű lépést.

- Mégis arra kérem, ne csüggedjen! Találunk valamilyen megoldást, amely megmenti hozzátartozóit a legrosszabbtól.

A grófkisasszony hálásan megszorította Ralf kezét.

- Ön nemes ember. Isten fizesse meg a segítségét! - mondta megindultam

Ralf az ajkába harapott, hogy ne veszítse el nyugalmát. Homloka elvörösödött.

-Ne becsüljön túl, kisasszony, végül is a saját érdekemben teszem. Nekem szerez örömet, hogy segíthetek önöknek. A holnapi viszontlátásra! Kérem, üdvözölje nevemben az édesanyját!

- Viszontlátásra, Jansen úr, és még egyszer köszönöm.

Ralf intett, és úgy távozott, mintha menekülne saját maga elől.

Dagmarnak azonban fogalma sem volt róla, milyen erőfeszítésébe került Ralf Jansennek, hogy megőrizze a nyugalmát vele szemben. Önkéntelenül az ablakhoz lépett és figyelte, amint Ralf távozik.

VII.

Ralf Jansen még soha nem érezte magát olyan izgatottnak, mint amikor most elhagyta Schönaut. Azok után, hogy személyesen is megismerte, mindennél mélyebb és erősebb szerelmet érzett Dagmar iránt.

Már maga a gondolat is boldogsággal töltötte el, hogy a szolgálatára lehet. Érezte, hogy a grófkisasszony jóságos, nemes teremtés. Tiszta, büszke pillantása beleivódott a szívébe. Előkelő, biztonságot sugárzó lénye bájosan párosult a szörnyű események szülte félénk gyámoltalansággal. És ez Ralfot a világon mindennél jobban lenyűgözte. Még mindig izgatott volt, mikor hazaért. Mint egy szerelmes kisdiák, rontott be anyja szobájába, és megölelte őt.

- Anyácskám, beszéltem vele! - mondta fojtott hangon. - El se hiszed, milyen kedves, édes teremtés!

Anyja könnyes szemmel nézte fia felindult arcát, és gyengéden megsimogatta.

- Az én nagy fiam úgy ront be ide, mint egy kölyök, és repes az örömtől, amiért segíthet valakin.

- De kin, anyácskám! A legszebb, legkedvesebb lányon, akit csak el tudsz képzelni! Megérdemli, hidd el, hogy segítsek rajta.

- Elhiszem, fiam - mondta anyja szomorú mosollyal. - De nem lesz-e szerelmed egyre erősebb és mélyebb, ha gyakrabban jársz el hozzá? És nem leszel-e nagyon boldogtalan, ha végül nem lesz a tiéd?

- Erre most nem akarok gondolni. Már az is nagy boldogság számomra, hogy segíthetek neki és oltalmazhatom. Gyere, hadd mondjam el, mit beszéltem vele!

Ralf beszámolt anyjának Dagmarral folytatott beszélgetéséről. Jansen asszony komolyan meghallgatta, és fia szavaiból rájöhetett, hogy a grófkisasszony valóban kedves, bátor, önzetlen teremtés.

Újra azért könyörgött titkon magában, hogy fia boldog legyen.

Ralf nem maradt otthon sokáig. Boldog nyugtalansága a szabadba űzte; mihelyt anyjával elköltötte ebédjét. Felnyergeltette szépséges telivér lovát, és útnak eredt.

Miközben az erdőben lovagolt, azon töprengett, miként tudna a legjobban segíteni Dagmarnak.

Schönaut mindenesetre megveszi. Ezt már holnap közölni akarja vele. Csak ha már Schönau ura, akkor kérheti meg, hogy anyjával és húgával nyugodtan maradjon a birtokon, ameddig csak akar.

Ez a gondolat valósággal felvillanyozta. Igen, így segítheti át a hölgyeket minden nehézségen. Arról is mindenfélét kigondolt, hogyan gondoskodhatna Dagmarról úgy, hogy azt a lány ne érezze tolakodásnak.

Dagmar elhatározta, hogy egyedül megy ki húgáért az állomásra. Édesanyja még aludt, mikor úgy tíz óra tájt bement hozzá. Lelkére kötötte a szobalánynak, hogy hébe-hóba nézzen be hozzá, s ha felébredt, mondja meg neki, hogy ő az állomásra indult a húga elé.

A lány autóval ment, melyet még mostohaapja vásárolt, édesanyja kívánságára úgy két évvel ezelőtt. Szomorú pillantással nézett végig az elegáns járművön, mialatt beszállt. A kocsi vásárlása idején már meglehetősen rosszul állhattak a dóitok Schönauban, ám takarékosságról senki sem akart hallani.

Dagmar sóhajtva dőlt hátra az ülésen. Nem telik bele sok idő, s többé nem fog autó a rendelkezésére állni. Sok minden, amit ez idáig magától értetődőnek tartott, mostantól elérhetetlen luxus lesz számára.

A pályaudvarra érkezve még tíz perce maradt a vonat befutásáig. Ideges nyugtalansággal járkált föl-alá a peronon. Sűrűn lefátyolozta magát, nehogy holmi ismerősök észrevegyék, és szóba elegyedjenek vele. Fekete ruhát viselt, melyre ruhatárában-akadt rá. A gyászruháknak csak másnap kellett megérkezniük. Nem is volt baj, hogy nem keltette gyászoló benyomását, hiszen el akarta kerülni, hogy Lotte már az első pillanatban megrémüljön.

Végre berobogott a vonat, s Dagmar az egyik ablak mögött hamarosan megpillantotta húgának kedves, üde arcát. Gyorsan hátravetette fátylát, és integetni kezdett.

Néhány perccel később Charlotte von Schönau már Dagmar nyakában csüngött, s forró csókokkal árasztotta el.

- Végre itt vagyok, Dagmar! Micsoda unalmas utazás volt! A Végén a türelmetlenségtől már olyan ideges voltam, hogy legszívesebben kiugrottam volna a vonatból, hogy mellette fussak tovább. De most áruld el gyorsan, hogy van a mama? Mennyire súlyos az állapota?

Dagmar igyekezett nyugodtnak látszani.

- Ó, már sokkal jobban van. Most éppen alszik, s holnap már bizonyára erősebbnek fogja érezni magát.

Lotte okos, kék szemével fürkészve pillantott nővére sápadt arcára.

- Akkor jó. Elképzelheted, mennyire megijedtem, mikor megkaptam a sürgönyt. Olyan furcsa, különös érzés vett rajtam erőt… képtelen vagyok leírni. S mikor most megpillantottalak ebben a fekete ruhában, pont feketében, mikor olyan meleg van, ráadásul te ritkán viselsz feketét, megint erőt vett rajtam ez a szorongató érzés. Az a sejtelmem támadt, mintha valaki a családunkban meghalt volna. Hát nem ostobaság? Hiszen a mama már sokkal jobban van, ugye?

Dagmarnak hirtelen égni kezdett a szeme, de türtőztette magát. Először be kell szállnia Lottóval a kocsiba. Itt, a peronon, ennyi idegen ember között nem tudja zavartalanul elmesélni neki, mi történt.

- Igen, igen, már sokkal jobban van. De most gyere! Hol van a csomagcédulád?

Lotte a pénztárcájából kivett egy cetlit, és átnyújtotta a közelükben várakozó hordárnak, akit Dagmar hozott magával.

Majd kart karba öltve sétáltak el a kocsiig.

Lotte szeme kíváncsian kutatott a tömegben ismerős arcok után. A vonat tömve volt utasokkal. Most, hogy anyja javuló állapotát hallva megnyugodott, a lány ismét élénk érdeklősét tanúsított környezete iránt.

- Sehol egy ismerős arc, Dagmar. Pedig annyira örültem volna, ha összeakadunk valakivel!

Dagmar viszont megkönnyebbült, hogy egyetlen ismerőssel se találkoztak. Mikor végre a kocsiban ültek, mélyen felsóhajtott.

Amint a hordár megérkezett a csomagokkal, az autó útnak indult. Lotte behúzta a kocsi függönyeit, és felkattintotta a kis villanylámpát. Majd odakuporodott Dagmar mellé az ülésre.

- Egy ilyen autó mégiscsak pompás dolog, Dagmar. Borzasztóan örülök, hogy megint itthon vagyok. Szíven szerint vissza se mennék az intézetbe. Október elsején úgyis kitelik ott az időm. Ráadásul húsvét óta már Hanne von Wallin se tartozik az intézet növendékei közé. Tudod, ő volt a legkedvesebb barátnőm, nélküle nem igazán élvezem az ottlétet. De hiszen biztos találkoztál vele, mikor mamával Genfbe látogattatok. Ugye, milyen kedves lány?

Dagmar szórakozottan bólintott. Rettegett attól, amit Lotte elé kell tárnia.

- Igen, Lotte én is nagyon kedvesnek találtam. És azt hiszem, nem fogsz visszatérni az intézetbe - jelentette ki, miközben hangjában sírás bujkált.

Lotte kiegyenesedett, és Dagmarra meredt. Úgy tűnt, mintha az üde gyermekarc egy árnyalattal sápadtabbra vált volna.

- Dagmar, valami itt nincs rendben! Valahogy más vagy, mint eddig, túlságosan komoly… mintha a legszívesebben sírva fakadnál. Engem meg ismét elfogott az a szörnyű érzés.

Azt mondod, nem térek többé vissza az intézetbe, s a hangod tele van bánattal. Könyörgök, áruld el végre, történt valami?

Dagmar szorosan magához ölelte a lánykát.

- Igen, kedves, aranyos Lottém, sok minden történt. Gyere, bújj szorosan ide hozzám! Fájdalmat kell okoznom neked, ugyanakkor érezni fogod, mennyire mélyen osztozom a fájdalmadban. Most nagyon bátornak kell lenned, Lotte. Persze mindig is az voltál, de ez mégiscsak nagy megpróbáltatás lesz a számodra.

Lotte megragadta nővére kezét.

- Fogd rövidre, Dagmar! Szavaidból ítélve valami szörnyűség vár rám. Kérlek, ne kínozz soká! Mondj el mindent a lehető leggyorsabban - tört fel belőle izgatottan.

Dagmar gyöngéden megcsókolta húga szőke haját.

- Kedves kis Lottém, igazad volt, mikor megsejtetted, hogy valaki a családunkban meghalt.

Lotte összerázkódott.

- A mama? - kérdezte elcsukló hangon.

- Nem, Lotte, nem a mama. Édesapád halt meg.

A lányka félig fölemelkedett ültéből, és a rémülettől tágra meredt szemmel nézett Dagmar arcába.

-Papa? Nem, Dagmar, ez nem lehet igaz! A mi erős, egészséges édesapánk? Hogy lehetséges ez? Talán beteg volt? De hát miért nem hívtatok korábban haza, hogy legalább utoljára láthattam volna?

Dagmar ismét szorosan magához ölelte.

- Nem volt beteg, Lotte. Tegnapelőtt nagy estélyt rendeztünk Schönauban. Az est végeztével, melyet láthatólag vidáman töltött el velünk, megrázó bejelentést tett nekem és a mamának. Közölte, hogy a tönk szélére jutott, és Schönaut rövidesen elárverezik. És azután… azután történt.

Lotte arcából minden csepp vér kifutott, egész testében remegett.

- És azután történt? - ismételte színtelen hangon.

- Igen, Lotte.

A lány nővére nyakába borult.

- Dagmar, ó, Dagmar… a papa… megölte magát?

Szavaiban fájdalmas megrendülés érződött. Dagmar szíve összeszorult húga kínlódása láttán. Remegő ujjakkal simogatta meg a lány háj át.

- Igen, Lotte! Rögtön meghalt.

A lehető legkíméletesebben mesélte el, mi játszódott le Schönauban, és hogy fest most a helyzetük.

Lotte némán feküdt nővére karjaiban. Csak néha futott végig a testén egy-egy remegés. Midőn Dagmar. beszámolója végére ért, Lotte kibontakozott az ölelő karokból, és fölegyenesedett. Gépies mozdulattal simította ki homlokából a lecsüngő fürtöket, és megkövültén meredt maga elé. Majd a fájdalomtól és megrázkódtatástól hirtelen heves zokogás fogta el. Arcát tenyerébe temette.

Dagmar némán figyelte. Lotte sokáig csöndesen sírdogált. Csak nagy sokára szólalt meg erőtlen hangon:

- Ó, Dagmar, milyen szörnyű ez! Úgy tűnik nekem, mintha a világból egyszerre csak eltűnt volna a nap és a fény!

Dagmar gyengéden megsimogatta húga kezét.

- Ne csüggedj, húgocskám, nem sokáig lesz ilyen sötét. Először én is vigasztalhatatlan voltam és reményvesztett. Szörnyű órákat éltem át. Ma délben azonban, mikor a hitelezők megint megrohantak bennünket, hirtelen felvillant egy reménysugár: feltűnt a megmentünk.

- Miféle megmentő? - kérdezte Lotte, könnyeit törölgetve.

- Képzeld, Hartling doktorral Schönauba jött az ausztráliai, és felajánlotta segítségét. Mindent el kíván rendezni, és tárgyalni akar a hitelezőkkel.

Lotte hitetlenkedve nézett a nővérére.

- Az ausztráliai? Nálunk járt Schönauban?

- Igen, és nemes nagyvonalúsággal felajánlotta a segítségét.

Dagmar elmesélte Ralf Jansennel történt beszélgetését. Lotténak is azt mondta, hogy saját vagyonát nemrég mostohaapjának engedte át. Meg akarta óvni attól a felismeréstől, hogy apja elcsalta tőle a pénzét. Enélkül is épp elég súlyos volt a férfi bűne, amiért könnyelműen eldobta magától az életet, feleségét és gyermekeit védtelenül kiszolgáltatva a bizonytalan jövőnek.

Lotte csendben figyelt, miközben arcán patakzottak a könnyek, és testét rázta a zokogás.

Mikor Dagmar befejezte mondandóját, magához vonta a húgát.

- Most már mindent tudsz, Lotte. Nem akartam rögtön közölni papa halálát, ezért csak mama betegségéről értesítettelek. Jobbnak tartottam, ha tőlem tudod meg. De számítottam rá, hogy erős leszel, és nem fogsz összeomlani, mint a mama. Most nem veszíthetjük el a fejünkét, szegény húgocskám, mert Jansen úr segítsége ellenére még sok cudar dolog fog történni velünk. Hartling doktor ma azt mondta nekem, hogy bátran fogsz viselkedni.

Lotte eltökélten szárítgatta föl a könnyeit.

- Ebben biztos lehetsz, Dagmar. De először hadd tegyem magam túl az első megrázkódtatáson! Bármennyire is erős akarok lenni, apa halálát és szeretett Schönaum elvesztését nem tudom olyan gyorsan megemészteni. Máskülönben többé nem kell a bátorságomra emlékeztetned.

- Össze kell szedned magad, és nyugodtnak kell látszanod, mire a mamával találkozol, Lotte, különben megint sírógörcsöt kap, és az olyan szörnyű! Jó lenne, ha végre lecsillapodna.

Húga komoly arccal, eltökélten bólintott.

- A mamával szemben higgadtan fogok viselkedni. De most még hadd sírjam ki magam! Olyan nehéz a szívem…

S ismét patakokban folytak le arcán a könnyek: Dagmar hagyta, így aztán húga meglehetősen kisírt arccal érkezett meg Schönauba. Ám miután lerázta magáról az út porát, és hideg vízzel megmosta az arcát, már sokkal nyugodtabbnak látszott.

Édesanyja még mélyen aludt, nem is akarták felébreszteni. Dagmar bevezette húgát édesapja felravatalozott holttestéhez, Lotte arca fájdalmas görcsbe rándult, melléből elfojtott zokogás tört elő. Tekintete mereven szegeződött az elhunyt fakó arcára. De aztán minden erejét összeszedve igyekezett uralkodni magán.

Némán imára kulcsolta kezét, mélyet sóhajtott.

Majd nővérét átölelve halk, fojtott hangon megkérdezte:

- De hát valóban nem lehetett volna más kiutat találnia?

Dagmar gyöngéden kivezette a szobából.

Valamivel később a testvérek egymás mellett ültek a kanapén, és higgadtan latolgatták, mihez is kezdjenek a jövőben.

Dagmar közölte húgával, miszerint komoly szándéka, hogy állást vállal.

Lotte derekasan küzdött újra feltörő könnyeivel.

- Gondolod, hogy énnek meg kell történnie? - kérdezte halkan. - Nem maradhatnánk legalább együtt?

- Sajnos, nem lehet, Lotte. Még a lehető legszerényebb életvitel is súlyos összegeket emészt fel. Titokban reménykedem, hogy Schönau eladása után legalább annyi pénz megmarad, amennyiből mamának és neked a legszükségesebb kiadásokra telik. Két embernek talán elég lesz, háromnak biztos nem. Én viszont kamatoztatni fogom mindazt, amit eddig tanultam.

Lotte sóhajtva meredt maga elé.

- Akkor hát nekem egyedül kell majd maradnom a mamával? Ettől kissé félek, Dagmar. Hiszen mindig ingerült és kibírhatatlan volt, ha akár csak a legkisebb kívánsága nem teljesült. De milyen lesz most, mikor neki is tudomásul kell vennie, hogy az előkelő életkörülményeknek egyszer s mindenkorra búcsút mondhat? Szívesebben keresnék inkább én is valami munkát.

- Hiszen még olyan fiatal vagy, Lotte, ráadásul a tanulmányaidat sem fejezted be.

A lány csüggedten pillantott fel a nővérére.

- A tanulással hadilábon állok, ez igaz. De hát sose rajongtam érte. Az egy helyben ülést mindig is büntetésnek éreztem. Ráadásul meg sem álmodtam, hogy ilyen csapás érhet minket. De a betévő falatomat valamilyen módon nekem is meg kell keresnem, ha az árverezés után semmi pénzünk sem maradna. Nincsenek gazdag rokonaink, akik magukhoz vehetnének. Ráadásul szörnyű érzés lenne kegyelemkenyéren éldegélni. Bárcsak tudnám, mihez kezdjek! A lovaglás az egyetlen dolog, amit valóban megtanultam. Mi lenne, ha elszegődnék egy cirkuszi társulathoz? Egy regényben olvastam egy fiatal bárónőről, aki mostoha körülményei folytán kénytelen volt elszegődni egy cirkuszba.

- Egy regényben minden lehetséges. De a valóságban? Próbálj csak belegondolni…

- Nem, nem, igazad van, Dagmar. Bár a papa gyakran mondogatta, hogy született kentaur vagyok, s nincs az a ló, mely engem levetne. De ha meggondolom, hogy ezernyi kíváncsi szem tapadna rám… Nem, nem, lehetetlenség! Ez még neked se sikerülne, pedig te sokkal elegánsabban ülsz a lovon, mint én, és nagyszerűen festenél cirkuszi műlovarnőként.

- Erre én éppoly kevéssé lennék képes, mint te, Lotte.

- Hát persze, de te legalább más téren sokat tanultál. De én? Legfeljebb szobalánynak szegődhetek el Schönau jövendő tulajdonosához: Ez a legtöbb, amire képes vagyok, ha a szükség rákényszerít.

De erre már Dagmarnak el kellett mosolyodnia.

- Szó se lehet róla, Lotte!

A lány megvonta a vállát.

- Talán mert Schönau grófkisasszonya vagyok? Jóságos ég, ez csak tovább nehezíti a dolgomat. De a rangod téged is mindenütt akadályozni fog. Ráadásul lányok vagyunk!

Ha fiúnak születtem volna, követném az ausztráliai példáját. Nekivágnék a nagyvilágnak, s keresnék valahol egy aranybányát. Akkor aztán rengeteg pénzzel térnék haza, és visszavásárolnám Schönaut.

- De nem vagy fiú, ráadásul nem mindenki bukkan aranybányára, aki gazdag akar lenni.

- Sajnos, ebben igazad van. Komor kilátásoknak nézünk elébe.

- Ne veszítsd el a reményt, Lotte! Talán mégis jut némi pénz neked és a mamának. Ő pedig a megváltoztathatatlan láttán majdcsak kijózanodik és belátja, hogy a sírás-rívás nem sokat segít. Most feküdjünk le! Holnap reggel ismét tiszta fejre lesz szükségünk.

A testvérek aludni tértek. A szobáikat összekötő ajtót nyitva hagyták. Szívből átölelték és megcsókolták egymást, majd jó éjszakát kívántak.

Miután egy ideig csendben feküdtek, Lotte hálóingben, mezítláb Dagmar ágyához ment, és megölelte nővérét.

- Milyen jó, hogy legalább te megmaradtál nekem, Dagmar. Különben teljesen elhagyatott lennék ebben a nehéz helyzetben.

Dagmar gyengéden magához húzta, így kuporogtak az ágyon néhány percig, szorosan egymáshoz simulva.

- Komoly támasz nekünk, hogy így szeretjük egymást, kicsi Lotte. De most bújj ágyba, és aludj jól!

Lotte engedelmesen lefeküdt, és fájdalommal teli szívvel elszenderült. Dagmar azonban még sokáig ébren maradt, és égő szemmel nézett az éj sötétjébe.

Szívét nagyobb bánat nyomta, mint a jövő feletti aggodalma. Gyötrő fájdalommal gondolt Heinz Korffra. Szerelmét nem oltotta ki a megvetés. S ez kimondhatatlanul gyötörte.

Schönau asszony másnap reggel viszonylag megnyugodva ébredt. Lotte és Dagmar bementek hozzá a szobájába, s ő igencsak szégyenkezett, látva lányai bátorságát.

Miután Lotte üdvözölte anyját, Dagmar elmondta, hogy Jansen úr melléjük kíván állni. Ellen asszony hirtelen felpattant.

- Az ausztráliai? - kérdezte meglepetten.

Dagmar mindenről beszámolt. Ellen asszony szívében, pedig reménysugár gyűlt. Kutatva nézett Dagmar szépséges arcába. Talán terve van az ausztráliainak a lányával? Valamilyen oka kell, hogy legyen fáradozásának. Nem hitt az önzetlenségben.

Ha Ralf Jansen megpróbált volna bekerülni az előkelő társaságba, arra gyanakodott volna, hogy csak azért ajánlja fel a segítségét, hogy kapcsolatot keressen. A férfi visszavonultsága azonban alaptalanná teszi ezt a gyanút.

Talán azon töri a fejét, hogy előkelő hölgyet vesz nőül, így akarván biztosítani helyét abban a társaságban, melybe különben hasztalan kéme bebocsátást. Szinte sóvárogva lett úrrá Ellen asszonyon ez a gondolat. Az ausztráliai nagyon gazdag, ezért fátylat boríthatnak a múltjára. Ha azonban tényleg ez a szándéka, hogy fogadná ezt Dagmar? Schönau asszony jól tudta, hogy lánya forró szerelmet táplál Korff báró iránt, ha nem is sejtette, mennyire elmélyült ez a kapcsolat. Eddig nem sokat törődött vele, de hirtelen nagyon fontos lett számára. Ahogy a dolgok most állnak, az egyetlen lehetőségük, hogy kilábaljanak a bajból, ha Lotte és Dagmar gazdag férjet talál.

Ez a gondolat felvillanyozta Ellen asszonyt, és újra visszaadta életerejét. Ám bölcsen egy szót sem szólt árról, mi foglalkoztatja. Ismerte Dagmar és Lotte „különcségét”, ahogy állhatatosságukat nevezte, és korai célzásokkal nem akarta kockára tenni a tervét. Tudta, hogy azzal csak ellenállást ébresztene bennük.

A nővérek nagy megkönnyebbüléssel vették észre, hogy anyjuk összeszedte magát. Felkelt, felöltözött, és lányaival együtt reggelizett.

Ezután Dagmar megkérdezte, átjönne-e vele anyja a kertre nyíló terembe, hogy megnézze, hogyan ravatalozták fel mostohaapját.

Ellen asszony megborzongott, arcán kemény, visszautasító kifejezés jelent meg.

- Nem, hagyjál, nem akarom még egyszer látni! Nagy bűnt követett el ellenem azzal, hogy ilyen szörnyű körülmények áldozatává tett. Ezt sohasem bocsátom meg neki - mondta ingerülten.

A testvérek elsápadtak a szavaiból sugárzó ridegségtől. Félénken néztek egymásra, mert szégyellték magukat anyjuk miatt. De nem unszolták tovább.

Reggeli közben Dagmarnak még egyszer el kellett mesélnie, mit beszélt Ralf Jansennel. Anyját remény töltötte el a hallottak közben.

-Mikor Dagmar befejezte mondandóját, anyja élénken megjegyezte:

- Ez tényleg nagyon kedves Jansen úrtól. Igazad van, Dagmar, hálásak lehetünk neki. Remélem, nem fogja megbánni, hogy segített.

- Jaj, mama, nem úgy tűnik, mintha szeszélyből tenné - mondta Lotte a fejét rázva. - Mindig jó véleménnyel voltam róla, és mindig érdeklődtem iránta.

Ellen asszony elgondolkodva pillantott a lányára. Azt gondolta, legrosszabb esetben Lőttét bírhatja rá erre a partira, ha Dagmar nem áll kötélnek. Mindenesetre ezt is fontolóra kell vennie.

- Úgy, szóval érdeklődsz iránta - jegyezte meg. - Erről nem is tudtam.

Lotte ajka megremegett.

- Szándékosan nem árultam el senkinek. Kezdetben jót mulattatok az asztalosmester fián, sőt egyszer még azt is mondtad: „Ha az ember ránéz, szinte érzi az enyv szagát.” Nekem azonban mindig tetszett büszke férfiassága, és örültem neki, hogy a várakozással ellentétben nem tolakodott abba a fennhéjázó társaságba, amely kezdetben ellenszenvesen nézett rá. Nem is-adott rá alkalmat, hogy kiközösítsék. És most, mikor bajban vagyunk, ő az egyetlen, aki törődik velünk. Ha pedig ő veszi kézbe az ügyeinket, rá bizton hagyatkozhatunk.

- Hallod, Dagmar, Lotte csupa tűz és lángolás Jansen úr iránt - mondta Ellen asszony kissé zavartan.

- Igaza van, mama. Csodálatos ember. Egyébként engem ne ítélj el, Lotte, én sohasem gúnyoltam ki Jansen urat.

- Nem, te nem - mondta Lotte, nővérét átkarolva. - Te előkelőbben gondolkodsz annál, semhogy valakit kigúnyolj. De veled ellentétben én azt sem titkoltam el, hogy tetszik nekem az ausztráliai.

Dagmar mosolyogva megsimogatta Lotte kezét.

- Mindig jó benyomást tett rám. De csak most tudom, mióta közelebbről ismerem, hogy a legnemesebb értelemben feltörekvő, olyan férfi, aki nem alacsonyítja le magát. Mi pedig mindenképpen hálásak lehetünk neki.

- Feltétlenül, Dagmar. Sajnálom, hogy eddig nem becsültem eléggé - helyeselt buzgón Ellen asszony.

Dagmar szavaiból megértette, nem lenne nehéz rávenni, hogy kedvezően fogadja az ausztráliai esetleges udvarlását. Feltéve azonban, hogy Korff nem csavarta el a fejét. Ha elkötelezve érzi magát a báró iránt, akkor persze nem fog Jansen úr iránt hajlandóságot mutatni. Akkor Lőttét kell bevetni, fiatal kora ellenére.

Ellen asszony kritikus szemmel vizsgálta fiatalabbik lányát. Az utóbbi hónapokban meglepően sokat változott. Nem látni rajta, hogy még a tizenheted életévét sem töltötte be, nyugodtan mondhatná akár két évvel idősebbnek magát.

Ilyen kellemes ábrándozásokkal töltötte Ellen asszony a délelőttöt. Könnyelmű természete frissen ébredt reményekbe kapaszkodott. Nem akart arra gondolni, mi lesz vele, ha a várt szerencsés fordulat nem húzza ki a bajból.

VIII.

Dél volt, amikor Ralf Jansen Schönauba érkezett. Az inas, miután bejelentette, Éllen asszony parancsára a szalonba vezette.

A hölgyek gyászruhába öltözve várták. A még mindig szép anya megható pózban állt bájos lányai között.

Mikor Ralf Jansen belépett, Dagmar felállt, és néhány lépést tett felé. Észrevette, hogy a férfi kissé zavarban van, ezért megpróbált tapintatosan könnyíteni a helyzeten. Barátságosan a kezét nyújtotta.

- Üdvözöljük körünkben, Jansen úr. Már elmeséltem anyámnak és húgomnak nagylelkű segítségét. Szeretnék ezt önnek megköszönni. Megengedi, hogy bemutassam?

Ralf meghajolt a hölgyek előtt. Szeme lángolt, hogy viszontláthatja Dagmart, amire tegnap óta jobban vágyakozott, mint azelőtt.

Ellen asszony megindító mosollyal nyújtotta kezét Ralfnak.

- Fájdalom, hogy csak most adatott meg nekünk, hogy megismerkedjünk önnel, Jansen úr. Már korábban is szívesen vettük volna. Nagyon meghatott, hogy segíteni kíván nekünk. Hogyan köszönhetjük meg önnek?

Kecses biztonsággal úgy tartotta a kezét Ralf elé, hogy az nem kételkedhetett benne, kezet kell csókolnia. Zavartsága ellenére, senki sem láthatta bizonytalanságát.

Dagmar örült, hogy a férfi bemutatkozása ilyen kifogástalanul sikerült, és amikor Ralf mintegy kérdőn a szemébe nézett, kiolvasta belőle, hogy elégedett vele.

Lotte eközben kezet fogott vele, méghozzá olyan szívélyesen, hogy Ralf biztos lehetett abban, hogy ismét a társadalmi szokásoknak megfelelően viselkedett. így rögtön megtanulta: idősebb, férjes asszonyoknak kezet kell csókolni, ez azonban fiatal hölgyeknél nem helyénvaló.

- Remélem, méltóságos asszonyom, ma jobban érzi ínagát, és az állapota megengedi, hogy megadja nekem a szükséges írásos felhatalmazást - mondta Ralf azonnal a tárgyra térve, miután Ellen asszony intésének engedelmeskedve helyet foglalt.

Schönau asszony észrevette Ralf pillantását, mellyel Dagmarra nézett, s titkos reményét megerősítve látta.

- Ma, hála istennek, jobban érzem magam, és ezt nem kis részben annak köszönhetem, hogy önben erős támaszt leltünk. Az a gondolat, hogy azokkal az urakkal, akik tegnap olyan hallatlan módon megtámadtak,, nem kell tovább tárgyalnom, mivel önnel fognak érintkezni, csodálatosan megnyugtatott. Tudja, milyen sorscsapás ért minket, és hogy segítség nélkül nézünk jövőnk elébe.

Von Schönau asszony nem tett olyan jó benyomást Ralira, mint a leányai. Ösztönösen megérezte viselkedése mesterkéltségét, ám ennek illedelmesen semmi jelét nem adta.

- Nagyon remélem, hogy önt, méltóságos asszonyom, és kedves leányait megóvhatom a további kellemetlenségektől. Mindenekelőtt azt szeretném önnel megbeszélni, tisztában van-e azzal, hogy Schönaut el kell adni..

Ellen asszony felsóhajtott, Lotte pedig lopva megtörölte a szemét, de nyugalmat erőltetett magára.

- Igen, Jansen úr, tudom, ezt nem kerülhetjük el. Az lesz a legnehezebb számunkra, hogy elveszítjük az otthonunkat.

Ralf látta, amint Dagmar vigasztaló mozdulattal megsimogatja húga kezét, és mélyen megérintette a lány önzetlenséget kifejező gesztusa. Csillogó szemmel sóhajtott fel.

- Ezennel szeretném önnek bejelenteni, hogy én kívánom megvásárolni Schönaut. Már korábban szándékomban állt, hogy adandó alkalommal kiterjesztem birtokom határait. Most kedvező alkalom kínálkozik. Remélem, nem fájóbb a hölgyeknek, hogy az én kezembe kerül a birtokuk, mint ha más szerezné meg.

- Ó, ha már el kell, hogy veszítsük Schönaut, akkor bizonyosan önnél lesz a legjobb kezekben, Jansen úr - mondta Lotte reszkető hangon.

Ralf olyan forró részvéttel tekintett rá, hogy a kislány legszívesebben megszorította volna a kezét.

Ellen asszony sóhajtva simította meg homlokát.

- Lányaim olvasnak a gondolataimban - mondta szomorúan.

- És önnek mi a véleménye, kisasszony? - fordult Ralf Dagmarhoz.

- Ami édesanyámnak és a húgomnak, Jansen úr.

- Akkor, ha nem kerülhető el, hogy eladják Schönaut, lépéseket teszek a megvétele érdekében. Előbb azonban fel kell értékeltetnünk.

- Ez már megtörtént - válaszolta Dagmar. - Megmondhatom önnek, hogy mennyit ér Schönau a hozzá tartozó földekkel, jószágokkal és berendezéssel együtt. A hitelezőink a jelenlétemben épp eleget beszéltek erről. - Azzal megnevezte az összeget.

Ralf ajka kissé megremegett. Kellemetlenül érintette, hogy a grófkisasszony ilyen pontosan ismeri a vételárat. Nem kételkedett benne, hogy ez az összeg elegendő Schönau megvételére, mért a hitelezők követelése valóban ennyire rúgott, de többet akart volna fizetni érte, hogy a hölgyeket feltűnés nélkül kisegíthesse nehéz helyzetükben.

- Véleményem szerint túl alacsonyan állapították meg a vételárat - jelentette ki.

Á grófkisasszony azonban a fejét rázta.

- Nem, Jansen úr, az urak úgy gondolták, hogy ez a lehető legkedvezőbb ár, amiért a birtokot értékesíteni lehet. Sőt azzal számoltak, hogy olcsóbban kerül eladásra.

Ralf nem beszélhetett többet érről, nehogy megsejtse Dagmar, mi a szándéka.

- Tehát így állunk. Természetesen pontosan fel kell értékeltetni Schönaut, de ezt majd megvitatom Volkmann bankár úrral. Semmi esetre sem szabad túl olcsón eladni, nehogy azzal gyanúsítsanak, hogy hasznot akarok húzni a szerencsétlenségből.

Dagmar erőteljesen megszorította a kezét.

- Ezzel bizonyosan nem fogják gyanúsítani, Jansen úr. Mi is szívesen vesszük, hogy ilyen hamar gazdára talál a birtok, így minden elrendeződik, és mi is hamarabb eltervezhetjük a jövőnket.

- Igyekszem mindent mielőbb megoldani - válaszolta Ralf meghajolva. - Kiállítaná, kérem, az írásos felhatalmazást, méltóságos asszonyom?

Ellen asszony felemelkedett.

- Máris, de megtenné, hogy segít megfogalmazni?

Ralf megadta az útmutatást.

- Kérem, szíveskedjék megvárni, míg papírra vetem! - mondta Schönau asszony és távozott.

Ralf is felemelkedett, és most tétován ácsorgott a két lány előtt.

- Foglaljon helyet, Jansen úr - mondta Lotte.

Ralf meghajolt, és újra leült a karosszékbe. Ma kifogástalan szabású öltönyt viselt, melyben nagyon elegánsnak hatott.

- Még nem volt alkalmam, hogy kifejezzem önnek részvétemet az önt ért szerencsétlenségért, méltóságos kisasszony - mondta Lotténak.

- Ön már kifejezte részvétét, méghozzá a legőszintébben, Jansen úr. A mai postával egy sereg szépen fogalmazott részvéttávirat érkezett, de egyetlen barátunk sem érezte szükségesnek, hogy megkérdezze, segíthet-e valamit. Ön az egyetlen, aki ezt megtette. Engedje meg, hogy megköszönjem.

Ralf elpirult zavarában. Bizonytalanul Dagmarra tekintett, akinek a szeméből őszinte melegség áradt felé.

- Húgomnak igaza van, Jansen úr - mondta finom, búgó hangján.

-Ne szégyenítsenek meg, kérem. Lehet, hogy nagyon is öncélú okból ajánlottam fel a segítségemet.

Dagmar elmosolyodott. Ralf úgy érezte, mintha melengető napsugár simogatná.

- Ne akarja ezt velem elhitetni - mondta a leány.

- Dagmarnak igaza van. Ez teljességgel hiábavaló próbálkozás, ugyanis jó emberismerő vagyok - tette hozzá élénken Lotte.

Ralf halkan felnevetett.

- Valóban, kisasszony?

- Igenis, kérdezze csak meg a nővéremet! Mindig azonnal tudom, milyen emberrel állok szemben. Abban pedig biztos vagyok, hogy ön a legnemesebb, legönzetlenebb szándékkal fordul felénk. Még ha az ellenkezőjét állítja, akkor sem hiszek magának. Mindig őszinte bizalmat tápláltam ön iránt, már amikor nem is ismertem személyesen. Én pedig mindig csak jó emberekhez vonzódom.

- Nagyon örülök, méltóságos kisasszony, hogy bízik bennem, még ha nem is tudom, mivel szolgáltam rá.

- Ó, valahogy csak rászolgált. Dagmar, ugye mindig jó véleménnyel voltam Jansen úrról?

Ralf kutató pillantást vetett a grófkisasszonyra.

- Tehát már korábban is beszéltek néha rólam?

- Sőt, nagyon sokszor - felelte Lotte, mielőtt Dagmar válaszolhatott volna. - Bizonyára nem is sejti, mennyire érdeklődnek ön iránt a környéken! Mindenki önről beszél. De a nővérem és én, mi mindig azon a véleményen voltunk önnel kapcsolatban, hogy… de csitt, már látom, hogy a nővérem megrovóan néz rám. Túl sokat fecsegek, és amit mondani akartam, azt egy hölgy nem mondhatja egy úrnak. Ezenkívül nem szeretném elbizakodottá tenni.

- Talán már az is vagyok.

- Nem, hála istennek, nem az.

- Honnan tudja?

- Érzem. Nem tudom megmagyarázni, csak azt tudom, hogy így van. Nincs utálatosabb az öntelt, hiú férfiaknál.

Dagmar kedves figyelmeztetéssel megfogta húga kezét.

- Most már tényleg elég, te kis cserfes.

Lotte a szájára ütött.

- Igen, Dagmar, ez az én keresztem: nem tudok csöndben maradni. Ami a szívemen, az a számon. Biztosan szószátyárnak tart, Jansen úr, és talán érzéketlennek is. Odaát fekszik a papa, a szívem tele gyásszal és szorongással, de nem tudom megállni, hogy ne locsogjak. Kérem, ne ítéljen el ezért!

Ralf előrehajolt, és melegen a szemébe nézett.

- Örülök, hogy ilyen kedvesen és barátságosan beszél velem. És ilyen természetesen. Ez segít, hogy leküzdjem a bizonytalanságomat.

- Ó, ezt nem mondhatja komolyan! A fellépése magabiztos és határozott.

- Csak tettetem magam. Valójában olyan félénk vagyok, mint egy kisdiák, aki nem tanulta meg a leckét - tréfálkozott Ralf. Dagmarra nézett, és öröm töltötte el kedves mosolya láttán.

Ellen asszony tért vissza, és átadott Ralfnak egy papírt.

- Jó lesz így, Jansen úr?

Ralf átfutotta az írást, majd meghajolva megköszönte és eltette.

Ellen asszony nagyon kedvesen elbeszélgetett Ralffal.

- Úgy tudom, az édesanyja is önnel él Berndorfban - mondta egy ízben.

- Igen, így van, méltóságos asszonyom.

- Örömömre szolgálna, ha megismerhetném. Ha eleget tettünk kötelezettségeinknek, melyeket férjem halála rótt ránk, engedelmével meglátogatjuk az édesanyját.

Ralf ismét Dagmarra nézett, hogyan fogadja anyja szavait. A lány barátságosan rámosolygott.

- Igen, örülni fogunk, ha megismerhetjük kedves édesanyját.

- Meg fogom mondani anyámnak - felelte Ralf ragyogó szemmel. - Biztosan örül majd neki. De nem szabad elfelejteniük, hogy nagyon szerény, egyszerű asszony. Számomra mindenki más fölött áll, ezért elviselhetetlen lenne… de nem, ez önöknél elképzelhetetlen! Önök nem éreztetnék anyámmal, hogy más körökben nőtt fel.

Dagmar meleg pillantással nyújtotta a kezét Ralinak.

- Hogy állhatnánk meg ön előtt, ha ezt tennénk? Egészen őszintén örömömre szolgál, ha megismerhetem az édesanyját. Ön olyan szépen, olyan kedvesen beszélt róla.

- Mert mindenki másnál jobban ismerem. Ismerem nagy, jóságos szívét, és tudom, hogy méltó a tiszteletre. De azt szeretném, hogy önök is ilyennek lássák, és vele kapcsolatban is eltekintsenek a társasági formaságoktól, ahogy ezt az én esetemben is teszik.

Dagmar mosolyogva megrázta a fejét.

- Igazán nincs mitől eltekintenünk önnel kapcsolatban.

- Erről én is biztosíthatom - tette hozzá kedvesen Ellen asszony, miközben ezt gondolta: „Nem lesz túl kellemes megismerkedni egy asztalos nejével, de ebben az esetben engedményt kell tennünk. Túlzottan szükségünk van erre a Jansen úrra, és ha szóba jöhet mint kérő, akkor muszáj vele együtt az anyját is elfogadnunk.”

Dagmar és Lotte fejében meg sem fordultak ilyen gondolatok. Ralf Jansen iránti érdeklődésük a férfi anyjára is kiterjedt, és tényleg örültek, hogy megismerhetik.

Ralf szeme ragyogott a büszkeségtől.

- Nagyon örülök, hogy meglátogatják édesanyámat. Biztosan ő is nagyon boldog lesz.

- Azt hiszem, jövő héten sort keríthetünk rá, addig is, kérem, adja át szívélyes üdvözletünket az édesanyjának.

- Ön bizonyára korábban is ismerte Berndorfot, méltóságos asszonyom - kérdezte Ralf udvariasan.

- Természetesen, jól ismertük Berndorf grófot és családját. Sajnos, most mi is osztozunk a grófi család sorsában, mely elvesztette családi birtokát. On ezt a veszteséges birtokot hamar felvirágoztatta. Én ehhez nem sokat értek, de elhunyt férjem és sok ismerősünk csodákat zengett tetterejéről és szorgalmáról.

- Ez valójában az intézőmet dicséri - válaszolta Ralf nevetve. - Jómagam bevezettem ugyan néhány újítást, és gondoskodtam arról, hogy a föld termőképes legyen, de ezen túl nem volt szükség további lényeges változtatásokra. Ne akarjon aratni, aki nem vetett: ez a gazdálkodás sikerének egyetlen titka.

- Úgy tűnik, ön nagyon szerény, ha a saját érdemeiről van szó - vetette közbe Lotte.

- Csupán az igazsághoz ragaszkodom, méltóságos kisasszony. Nem kenyerem a túlzott szerénység. Valódi érdemeimet nem rejtem véka alá, tudom, mit érek. Ezekben a dolgokban nem lehet egy férfi szerény, különben nem jut előbbre. Akkor vagyok szerény, ha szükséges. Mindent a megfelelő helyen és időben.

A két nővér csodálkozva nézte Ralf elszánt arcát.

„Igazi férfi” - gondolta Dagmar. Lotte pedig ezt mondta magában: „Mindig tudtam, hogy több virtus szorult a kisujjába, mint azoknak a férfiaknak az egész lényébe, akiket ismerek.”

- Önnek farmja volt Ausztráliában? - kérdezte Ellen asszony.

- Igen, méltóságos asszonyom. Miután szinte az egész világot beutaztam, szerény tőkémet egy ausztráliai birtokba fektettem, mivel épp egy kedvező alkalmi vétel kínálkozott. Mint utóbb kiderült, az üzlet nem is volt olyan kedvező. Jóllehet nagy területet szereztem kevés pénzért, de a föld terméketlen volt. Évekig küszködtem teljes erőmmel, hogy a végén belássam, az egész hiábavaló. Mikor azonban épp hatalmába kerített volna a kétségbeesés, gazdag aranylelőhelyre bukkantam. Ezután gyerekjáték volt mindaz, amiért azelőtt megfeszítve küzdöttem. Az élet már csak ilyen. A szerencse váratlanul érkezik.

- Ez nagyon érdekes, Jansen úr. Egyszer el kell mesélnie, hogyan talált aranyat! - mondta Lotte izgatottan.

- Húgom tegnap azt mondta nekem, legszívesebben fiú lenne és a világot járná, hogy mint ön, aranyra leljen - mondta Dagmar nevetve.

Ralf öt úgy elbűvölte a lány kedves arca, hogy néhány pillanatig válaszolni is elfelejtett.

Lotte meghökkenve vette észre elragadtatott pillantását. „Uramisten! Az ausztráliai szerelmes Dagmarba” - gondolta meglepetten. Anyja is észrevette ezt a pillantást, és nagy megelégedéssel töltötte el.

Csak Dagmar nem sejtett semmit.

Ralf végre elfordította tekintetét a grófkisasszony Ricáról, és Lottéra pillantott.

- Alkalomadtán szívesen elmesélem önnek, hogy történt, méltóságos kisasszony. Ma délután azonban a városba kell mennem, hogy beszéljek Volkmann úrral. Remélem, holnap jelenthetem önöknek az eredményt. De most jut eszembe, holnap lesz Schönau úr temetése, úgyhogy nem szeretnék zavarni.

Ellen asszony újra fájdalmas arcot vágott.

- Egyáltalán nem zavar, Jansen úr. Nekünk most minden nap számít, és sajnos nem lehetünk tekintettel az érzéseinkre. Minél hamarabb tudunk meg valami biztosat a helyzetünkről, annál jobb.

Ralf felállt.

- Én is így gondolom, méltóságos asszonyom.

Ellen asszony kedvesen kézcsókra nyújtotta a kezét. A lányoktól meghajlással akart elbúcsúzni, de ők barátságosan megszorították a kezét.

Mikor bezárult mögötte az ajtó, Lotte élénken kijelentette:

- Sokkal kedvesebb, mint gondoltam.

- Igazán jóképű fiatalember - tette hozzá Ellen asszony.

Lotte a nővérére nézett. Azon gondolkodott, megmondja-e neki, biztos benne, hogy Ralf Jansen szereti őt. De szokott nyíltsága ellenére hallgatott. Dagmar büszke teremtés, nem lehet tudni, mit szólna hozzá. Még az is lehet, hogy mereven elzárkózna tőle, hogy ne biztassa, s ezzel megbántaná, Nem, jobb, ha semmit sem mond.

Schönau asszony is óvakodott attól, hogy megfigyelésének hangot adjon. Előbb ki akarta puhatolni, hogyan viszonyul Dagmar Korff báróhoz. Egyelőre beérte azzal, hogy Ralf jó tulajdonságait dicsérte.

Dagmarra ma ismét igen jó benyomást tett a férfi, és egyáltalán nem sejtette, hogy csak őmiatta jár Schönauba. Különben talán meg is ijedt volna a férfi segítő szándékától. Szíve hiába próbált elszakadni Korff bárótól.

- Minden szerencsétlenségünk közepette mégis szerencse lenne, ha Jansen úr venné meg Schönaut - mondta kisvártatva Ellen asszony. - Ő legalább megengedné, hogy itt maradjunk, míg nem találunk megfelelő szállást.

Dagmar örült, hogy anyja ilyen nyugodtan és józanul beszél Schönau elvesztéséről. Attól félt, hogy panaszkodni és jajveszékelni fog. Hogy milyen reménysugár nyugtatta meg Ellen asszonyt, arról mit sem sejtett.

- Nem tudom, hogy ezt elfogadhatnánk-e - felelte.

- Hát persze hogy elfogadhatjuk. Egész természetesnek venné, hogy addig maradunk, míg nem találunk új otthont. Feltétlenül van a lényében valami lovagiasság, mely alacsony származását elfeledteti.

- Lovagias érzésében nem kételkedem, de épp ezért nem kellene kihasználnunk a nagylelkűségét.

- Ne légy kicsinyes, Dagmar! Persze hogy maradhatunk, míg nem találunk más szállást. Biztos nem fog Schönauba költözni, hanem Berndorfban marad. Hogy ez a ház üresen áll vagy nem, ez teljesen mindegy.

- Számomra nem, mama.

- Te tényleg külön9 teremtés vagy, Dagmar. Ez legyen az én gondom. Persze le kell nyelnünk a békát: látogatást kell tennünk az anyjánál is.

- Számomra ez egyáltalán nem kellemetlen, mama. Ha Jansen asszony csak feleannyira kedves, mint a fia, akkor is érdemes megismerkedni vele, még ha alacsony származású is - felelte Dagmar nyugodtan és határozottan.

Schönau asszony lelke ujjongott. Dagmar kedvesnek nevezte Jansen urat, ezenkívül kifejezte, hogy nincs ellenére Jansen asszony alacsony származása. Kissé aggódott ugyanis Dagmar büszkesége miatt, hiszen alig ismerte a lányát. Nem tudta, hogy a büszkesége más természetű. Hát ha még sejtette volna, hogyan viszonyul Dagmar Korffhoz!

De épp ezt akarta kideríteni.

- Igazad van, Dagmar, rosszul fejeztem ki magam. Úgy értettem, mivel annyi szívességet tesz nekünk Jansen úr, vállalnunk kell bizonyos udvariassági kötelezettségeket.

A grófkisasszony megcsókolta anyját.

- Nagyon örülök, mama, hogy ma ilyen világosan látod a dolgokat.

Ellen asszony felsóhajtott.

- Nem akarom, hogy a lányaimnak szégyenkezniük kelljen miattam. Ti olyan bátrak vagytok, hogy nekem is annak kell lennem. Isten majdcsak megsegít.

Lotte meglepetten nézett az anyjára. Csodálatosképpen összeszedte magát, holott máskor egy csekélység miatt is jajveszékelt. Nem sejtette, milyen remény ad erőt neki.

IX.

Ralf Jansen számára mostanában csupán egyetlen fontos dolog létezett: az a törekvése, hogy Dagmar grófkisasszonyt a lehetőségekhez képest megóvja a sors viszontagságaitól. Minden gondolata és érzése e célra összpontosult.

A délután folyamán ismét felkereste a városban Volkmann bankárt, aki szívélyesen fogadta.

- Kérem, foglaljon helyet, Jansen úr! Miben állhatok a szolgálatára?

- Azért jöttem, hogy Schönauról tárgyaljak önnel.

- Ezek szerint komolyan foglalkozik a megvétel gondolatával?

- Igen, de csak másodsorban. Elsősorban azért kerestem fel önt, hogy érdeklődjem a schönaui hölgyek felől, akiknek felajánlottam segítségemet ügyeik rendezéséhez. Teljesen magukra maradtak, korábbi barátaik és ismerőseik közül senki sem néz feléjük.

Volkmann kissé zavarba jött.

- Szavai szemrehányásként érnek. Tulajdonképpen nekem kellett volna törődnöm a hölgyekkel. De egyfelől nem volt rá időm, másfelől nem akartam, hogy a hitelezők úgy véljék, ezáltal valamiféle előnyhöz akarok jutni. Mint azt bizonyára tudja, én is Schönau úr hitelezői közé tartoztam. Mindenesetre örömömre szolgál, hogy ön kezébe vette az ügyet. Ha bármiben a segítségére lehetek, csak szóljon bátran.

A két férfi kimerítően megtárgyalta a birtok helyzetét. A bankár hozzávetőleges költségvetést készített az adósok követeléseiről, melyek Schönaut terhelik. A számítás eredményeként világossá vált, hogy a vételár csupán az adósságok fedezésére volna elegendő.

E tényállással Ralf nem egészen volt megelégedve. Ezt a bankár is észrevette, ám az elégedetlenség okát nem jó irányban kezdte keresgélni.

- Látom az arcán, Jansen úr, hogy sokallja a birtok árát.

Esetleg megkísérelhetem rábírni az adósok egy részét, hogy követelésüket némileg csökkentsék, s akkor valamivel alacsonyabbra tudom szorítani az összeget.

Ralf kissé zavartan fölnevetett.

- Tévúton jár, Volkmann úr. Az árat nem magasnak, inkább túl alacsonynak tartom.

A bankár elképedve meredt ügyfelére.

- Túl alacsonynak? Már engedje meg, kedves Jansen úr, de ez meglehetősen ritka eset. Legalábbis a gyakorlatomban még sohasem fordult elő, hogy egy vevő a vételárat kevesellte volna.

Ralf elgondolkozva nézett maga elé. Azon töprengett, miképp tudná Volkmann úrnak hihetően az értésére adni, miért akar többet fizetni Schönauért.

Rövid szünet után felpillantott.

- Meg kell magyaráznom önnek az álláspontomat, Volkmann úr. Először is szeretnék becsületes módon eljárni. Meglehet, hogy a birtok önmagában nem ér többet az ön által megjelölt összegnél. Számomra viszont sokkal nagyobb az értéke. Schönau fekvése rendkívül előnyös, hiszen éppen Berndorffal határos, így a tervemet, hogy a birtokomat gyarapítóm, nem is tudtam volna kedvezőbben megvalósítani. Korántsem kívánok viszont a hölgyek szorongató helyzetéből hasznot húzni. Számomra az is haszon, ha Schönauhoz valódi értékén tudok hozzájutni. Biztosíthatom önt, hogy céljaimat tekintve Schönau az említett összeg egyharmadával magasabb áron még mindig nem túl drága.

A bankár fürkésző pillantást vetett ügyfelére.

- Hm! Hát ha mindenképpen többet akar fizetni, ez természetesen a hölgyek számára tiszta szerencse, hiszen a különbözetet nekik lehetne jóváírni.

- Pontosan! Bizonyára szükségük is van rá. De az ügy nem ilyen egyszerű. Szükségem lesz az ön támogatására is.

- Miről van szó?

- Figyeljen ide! A hölgyek nagy valószínűséggel tudják, mennyire becsülték föl Schönaut. Ha most én áron felül veszem meg, azt bizonyára megalázónak fogják érezni. Ért engem?

Volkmann bólintott.

- Nagyon is. De fogalmam sincs, miként lehetne ezen változtatni.

-Hát, valamilyen apró üzleti trükköt kellene bevetni.

Volkmann most már nem állhatta meg nevetés nélkül.

- Efféle trükköt eddigi gyakorlatom alapján senki se tételezne fel rólam. Ellenkező értelemben már sokkal inkább. Nagyobb haszon elérése érdekében persze hogy itt-ott ügyes fogásokat alkalmaz az ember, de azért sosem, hogy veszteséget okozzon magának.

- Akkor ma életében először ilyen eset előtt áll, Volkmann úr. Segítenie kell nekem. Mondja csak, sor került-e Schönauban az elmúlt évek során valamilyen átalakításra vagy hozzáépítésre?

- Hogyne. Von Schönau úr például két évvel ezelőtt egy könnyelmű pillanatában autót vásárolt, aminek garázst is építtetett. Az effajta kiadásokra persze mindig volt pénze. Tavaly a növényházat is kibővíttette. Mindez benne foglaltatik a legutóbb készült értékelés összegében. Azóta semmi számottevő változtatás nem történt.

- Egyáltalán nem biztos, hogy a hölgyek is így tudják. Könnyedén meg lehetne győzni őket arról, hogy az említett átalakítások a birtok legutóbbi fölbecslését követően történtek, s értékük nagyjából megfelel az általam ajánlott vételár-különbözetnek. Ez a magyarázat viszont, a gyanú elkerülése érdekében, nem származhat tőlem, vagyis önnek kellene a hölgyek értésére adnia, hogy Schönau jelenleg megnövekedett értékkel bír. Ért engem? Végtére is a hölgyeket egy lyukas garas nélkül, irgalmatlan szívvel el is küldhetném Schönau-ból. De ezt semmi esetre sem tenném meg.

- Ez a nézet az ön nagylelkűségét bizonyítja, Jansen úr. Szerencsésnek mondhatják magukat a kastély lakói, hogy

Schönau az ön személyében nagyvonalú gondolkodású vevőre talál.

Ralf kissé elpirult. Föltette magának a kérdést, vajon ugyanúgy cselekedett volna-e akkor is, ha Dagmar Riedberg nem tartozik a schönaui hölgyek közé.

- Kérem, ne túlozza el az érdemeimet! Végeredményben mindezt merő önzésből teszem. Nem szeretnék új birtokomon nyomasztó érzésekkel megjelenni, s ha lelki nyugalmamért ötvenezer márkát fizetek, az nem is olyan sok. Ne is beszéljünk többet róla! Kérem tehát, minél hamarabb tegye meg a szükséges lépéseket! A schönaui birtok hitelezőit holnaputánra Berndorfba kérettem. Ott fogják megtudni, hogyan jutnak hozzá jogos követelésükhöz. Kérem, hogy a megbeszélésen ön is legyen jelen, s amennyiben lehetősége nyílik rá, már korábban hozza a hölgyek tudomására, hogy a birtok jelenleg a korábbinál jóval többet ér.

Volkmann meghajtotta magát.

- Meglesz. Holnap egyébként is hivatalos vagyok von Schönau úr temetésére. A szertartás után bizonyára módom lesz néhány szót váltani a hölgyekkel. Maga is ott lesz?

- Még nem tudom.

- Számomra mindenesetre könnyebbséget jelentene, ha maga is eljönne, hiszen még egynéhány dolgot meg kellene beszélnünk.

- Rendben, akkor hát elmegyek.

- Ma viszont okvetlenül el kell kísérnie engem - mondta szívélyesen a bankár, miután tisztáztak még néhány részletkérdést. - Igyon meg velünk egy csésze teát! Tegnap komoly szemrehányásokat kaptam a hölgykoszorútól, amiért nem sikerült önt maradásra bírnom.

Ralf vidáman mosolygott.

- Azt hiszem, nem szabad önt több ilyen szemrehányásnak kitennem. Szíves-örömest benézek magukhoz, de csak egy röpke félórára.

A két férfi elhagyta az irodát, és a fedett folyosón át elindult a bankár villája felé.

Ugyanezen a napon, a délutáni tea idején Korff báró is beállított a Volkmann-villába. A hölgyek melegen fogadták. Minthogy a nagynéni és unokahúga között teljes volt az egyetértés, miszerint Lisa Volkmannból Korff bárónőnek kell lennie, a lovas százados* igen szívélyes fogadtatásban részesült. A báró pedig nagy buzgalommal nekilátott udvarolni a gazdag örökösnőnek.

Kis idő múltán Volkmann asszony, házi teendőire hivatkozva, kimentette magát, de távozása előtt még jelentőségteljes pillantást váltott Lisával. A lány, kívánságának megfelelően, néhány percre egyedül maradt a századossal.

A férfi tüzes pillantással rögtön megragadta a kezét, és áhítatosan megcsókolta.

- Hála istennek, nagyságos kisasszony, hogy a sors megajándékozott engem ezzel a ritka pillanattal! Végre bevallhatom, hogy távolléte alatt kimondhatatlanul vágyódtam ön után. Hogy lehetett ennyire kegyetlen, hogy ilyen sokáig távol maradt?

Lisa hamiskás mosollyal, ugyanakkor izgatott várakozással tekintett a férfi csinos vonású arcába.

- Nem szabad elhatározásomból történt, báró úr. Ezt az utazást a bácsikám kényszerítette rám, amolyan büntetésként.

- Büntetésként? Hogy értsem ezt?

A lány forró pillantással tekintett a századosra.

- A bácsikám egy kérőt szemelt ki számomra, akiről én hallani se akartam, mert a szívemet másvalaki ejtette rabul. Ezen ő nagyon felháborodott, és hosszú utazásra küldött. Lelkemre kötötte, hogy sürgősen verjem ki a fejemből azt a másikat.

E szavakat olyan pillantások kísérték, melyeket a százados nem érthetett félre. Közelebb hajolt a lányhoz.

- És sikerült? - suttogta.

Lisa fölsóhajtott, és mosolyogva megrázta a fejét.

- Nem, a szívem makacs, úgyhogy nem sikerült. Az igazat megvallva nem is nagyon igyekeztem elfeledni őt.

Korff báró újfent ajkához emelte a lány kezét.

- Lisa… drága, imádott Lisám, szabad remélnem, hogy én vagyok az a másik, akit ön szeret?

A lány arca kigyúlt.

- Miért kívánja tudni?

- Mert szeretem önt, Lisa, mert éjjel-nappal vágyódom ön után! Tudnia kell, hogy a rabszolgája vagyok! Ne kínozzon tovább! Mondja, hogy viszonozza a szerelmemet, és remélnem szabad, hogy e kedves, apró kéz egy életre összefonódik az enyémmel.

Lisa tekintete sokat ígérőén ragyogott a férfira. Szenvedélyes odaadással szerette a bárót. Fejét a férfi vállára hajtotta.

- Hát valóban igaz, hogy szeret engem?

- Hogy kérdezhet ilyet, Lisa? Hát nem érzi, mennyire szeretem? Adja a szavát, imádott Lisám, hogy egy életre hozzám akar tartozni! Gyorsan mondja ki e boldogító szót, mielőtt még megzavarnának bennünket! Nem élném túl, ha ma kétségek között kellene távoznom innen.

A lány nem titkolt odaadással tekintett fel rá.

- Muszáj ezt még szavakkal kifejeznem? - kérdezte csöndesen.

A báró átölelte, és olyan szenvedélyesen csókolta meg, mintha vágyai beteljesítőjét tartaná a karjai között.

Ugyanakkor kínzó érzéssel gondolt Dagmarra. Milyen furcsa mámor töltötte el első félénk csókjaik után, mennyivel inkább szerette volna őt tartani ölelő karjai közt. Ám Dagmar iránt érzett szerelme mégsem bizonyult olyan erősnek, hogy kész lett volna áldozatot hozni érte.

Lisa Volkmann nem sejtette, hogy a báró gondolatai másvalaki körül forognak. Szíve csordultig telt örömmel, úgy érezte, hogy szeretik. Fogalma sem volt róla, hogy az imádott férfi szándéka mögött aljas számítás húzódik. Boldogan viszonozta csókjait, és odaadóan hallgatta a gyöngéd, szerelmes szavakat, melyeket a báró a fülébe súgott.

Lassanként Korff is tűzbe jött. Lisa korántsem volt csúnya, még ha arcvonásai butuskának is mutatták. Dagmarral persze egy napon se lehetett említeni, ámde óriási vagyon állt mögötte, míg Dagmar koldusszegény volt. A busás hozomány tudata apránként hozzásegítette a bárót ahhoz, hogy Lisa csókjait hihetőbb melegséggel viszonozza. S a rajongó szerelmes szerepét egyre nagyobb beleéléssel tudta játszani.

Amint kisvártatva Volkmann asszony a szobába lépett, Lisa rögtön odasietett hozzá.

- Drága, drága nénikém, éppen most jegyeztük el egymást Korff báróval! Segítened kell, hogy Albert nagybátyám kétségeit eloszlassuk. Bár nagykorú vagyok, és az ő hozzájárulása nélkül is férjhez mehetek, mégis sokkal inkább szeretem őt annál, semhogy ne vágynék jó viszonyban maradni vele. Ugye, nénikém, segítesz nekünk?

A báró Lisa mögé lépett.

Mélyen tisztelt nagyságos asszony, én is csatlakozom Lisa kéréséhez, és esedezem, adja áldását frigyünkre, minthogy önt Lisa szinte édesanyjának tekinti.

Volkmann asszony könnybe lábadt szemmel nyújtott kezet a bárónak.

- Áldásom adom önre. Tegye boldoggá Lisát, aki úgy a szívünkhöz nőtt, mintha tulajdon gyermekünk lenne.

Korff báró meggyőzően válaszolta:

- Ez a leghőbb vágyam, nagyságos asszonyom.

- Hiszek önnek. De nem titkolhatom el, hogy férjem másfajta elképzelést táplált Lisa jövőjével kapcsolatban. Ám túlságosan is szereti őt ahhoz, hogy végül is ne a boldogságát helyezze mindenek elébe.

- Hálás volnék, ha nagyságos asszonyom közbenjárna férjénél, hogy változtassa meg elgondolásait. Még ma szeretném ünnepélyesen megkérni Lisa kezét.

Volkmann asszony tiltakozó mozdulatot tett.

- Nem, nem, kérem, ma még ne tegye! Várjon türelmesen néhány napot, amíg kíméletesen az uram tudomására nem hozom a dolgot. Nagyon szerette volna, ha Lisa egyik üzleti barátja fiához megy feleségül. Egyébként semmi kifogása ön ellen, kedves báró. Majd apránként az értésére adom, hogy Lisa boldogsága függ attól, hogy beleegyezését adja-e az eljegyzéshez. Nagyon remélem, hogy néhány nap alatt sikerül nagyobb megrázkódtatás nélkül megtörnöm az ellenállását, és akkor ön is előhozakodhat a kérésével.

Korff hálásan kezet csókolt az asszonynak, és hízelgő Szavakkal mondott köszönetét. Most, hogy Lisával kapcsolatban biztosra mehetett, alapjában véve kényelmesebb is volt számára, hogy az eljegyzésüket még nem hozták nyilvánosságra. Legalább illendőségből kívánatos volt némi időt hagyni Dagmarral történt szakítása és az új kapcsolat létesítése között.

Egy inas betolta a zsúrkocsit, és kisvártatva megjelent a ház ura is, Ralf Jansen kíséretében, Volkmann udvariasan és barátságosan üdvözölte a bárót, ahogy az egy vendégnek kijár, ugyanakkor némi tartózkodással is. A vereség, melyet Lisa kiházasítási tervével szenvedett, csak növelte visszatetszését Korffal szemben. Alapjában véve semmi komoly kifogása nem lehetett a báróval kötendő frigy ellen. Szerény, de biztos járadékának köszönhetően Korff anyagi helyzete elfogadhatóan rendezettnek tűnt, s Lisa vagyona egyébként is lehetővé tette, hogy olyan férjet válasszon, aki lehetőségeit messze meghaladó, magas igényeket támasztott életvitelével szemben. Volkmann tudta, hogy legyőzték, mégis eltökélte, hogy vereségét palástolandó, lassan és. óvatosan hátrál ki e küzdelemből. Egyelőre úgy tett, mint akinek minden esélye megvan a győzelemre, ezért hűvös tartózkodással viseltetett a báró iránt.

Az illendőségnek megfelelően a bárót bemutatta Ralf Jansennek is. Korff a rá jellemző ömlengő szívélyességgel hajolt meg Ralf előtt, aki azonban rezzenéstelen arccal biccentett.

- Örömömre szolgál, hogy végre megismerhetem, Jansen úr. Tiszttársaimmal együtt már régóta szerettünk volna elbeszélgetni önnel, de olyan visszavonultan él Berndorfban, hogy eddig nem adódott erre alkalom.

Ralf igyekezett leküzdeni a báró iránt érzett, némileg féltékenységből fakadó ellenszenvét.

- Egyáltalán nem keresem a magányt, százados úr, csupán senkire nem akartam ráerőltetni a társaságomat.

- Ugyan, ez a helyzet nem fordulhat elő - felelte a báró ismét igen nyájasan.

Ralf könnyedén megvonta a vállát.

- Pedig bizonyára ez történt volna, ha netán megpróbálok bejutni azokba a társasági körökbe, ahol végül is semmi keresnivalóm.

- Ó, Jansen úr, hát még mindig nem szabadult meg ettől a gondolattól? - szólt közbe mosolyogva Lisa Volkmann.

- Nem, nagyságos kisasszony - válaszolta Ralf.

A lány huncutkás mosollyal fordult a báróhoz.

- Segítsen jobb belátásra bírni Jansen urat! Mi már többször is megpróbáltuk, de hiába.

Ralf rájött, hogy az imént tán túl nyersen fogalmazott.

- Ön mindig olyan kedvesen fáradozott azon, nagyságos kisasszony, hogy véleményem megváltoztatására bírjon. De hát ez nem könnyű.

- Ó, ez idővel magától is megoldódik.

- Az unokahúgomnak igaza van, Jansen úr. Egy szép napon ön is felhagy majd a tartózkodásával, mikor belátja, hogy erre semmi oka sincs - jelentette ki Volkmann.

- Én is hasonlóképpen gondolom. Higgye el nekem, Jansen úr, hogy mindenfelől igen szívélyes fogadtatásban fog részesülni - bizonygatta nyájasan a báró is.

Ralf némán meghajolt. A báró iránti ellenszenve túlságosan nagy volt ahhoz, hogy éppen vele szemben adja fel tartózkodását. Korffra viszont így is kellemes benyomást tett. Ő ugyanis szeretett volna közelebbi kapcsolatba kerülni Ralffal, hogy felvághasson a barátai előtt, akik szívesen megismerkedtek volna az „ausztráliaival”.

A ház úrnőjének invitálására mindnyájan helyet foglaltak az asztalnál.

Miközben a társalgás könnyed, csevegő stílusban folyt, Ralf szemmel tartotta a bárót. Figyelmét nem kerülte el, hogy időnként titkos pillantásokat váltott Lisa Volkmann-nal, melyek bensőséges egyetértésről árulkodtak. Mindez növekvő haraggal töltötte el Ralfot. Szeretett volna ököllel belevágni a báró ostobán vigyorgó képébe. Ösztönösen érezte, hogy a férfi aljas módon megcsalta Dagmart. Ahelyett, hogy e válságos időkben mellette állna, itt ül, és egy másik lánnyal flörtöl.

A beszélgetés során Volkmann egy ízben megjegyezte:

- Jansen úr olyan üzleti ügyben keresett föl ma engem, mely társasági körökben alighanem élénk érdeklődést fog kiváltani. Schönau urának váratlan halála minden várakozást felülmúlóan végzetes csapást mért a családra. A birtokot sürgősen el kell adni, hogy a hitelezőket kifizethessék. Schönau hamarosan Jansen úr tulajdonába kerül.

Szavai alatt Ralf a tekintetét Korff báró arcára függesztette.. Látta, hogy a bejelentésre hirtelen alig észrevehetően elsápadt, egyébként sikerült megőriznie közömbös arckifejezését.

- Ó, önnek szándékában áll megvásárolni Schönaut, Jansen úr?

Ralf komoly és jelentőségteljes pillantást vetett rá.

- Igen, megveszem Schönaut.

A báró elmosolyodott. Sejtelme sem volt róla, milyen érzelmeket táplál iránta Ralf.

- Senki előtt sem titok, hogy Berndorf ura dúsgazdag ember, aki ezt meg is engedheti magának.

- És egyesíteni fogja Berndorfot Schönauval, Jansen úr? Hatalmas birtok ura lesz - vetette közbe Lisa.

- Jansen úr számára e fordulat bizonyára örvendetes. Én azonban szívből szánom a schönaui hölgyeket, akik elveszítik otthonukat, és minden bizonnyal sanyarú körülmények közé kerülnek - jegyezte meg Volkmann asszony.

- Ugyan, nénikém! Elfeleded, hogy Dagmar grófkisasszony elhunyt apja révén jelentős vagyon örököse. Ahogy én ismerem, az összegen nagyvonalúan megosztozik majd az édesanyjával és a húgával, hogy semmiben se kelljen szükséget szenvedniük.

Ralf egy pillanatra sem vette le tekintetét a báróról. Korff csak nagy erőfeszítéssel tudta palástolni izgatottságát. Ekkor Ralf vette át a szót.

- Téved, nagyságos kisasszony. Riedberg grófkisasszonynak oda minden vagyona, mert a mostohaapjára bízta, aki a sajátjával együtt az övét is felélte.

- Ó, de szörnyű! Akkor hát a hölgyek tényleg kilátástalan helyzetben vannak.

- Igen, nagyságos kisasszony, valóban így áll a dolog - válaszolta Ralf, miközben tekintete továbbra is a báróra tapadt. - A schönaui hölgyek tehetetlenül ki vannak szolgáltatva a súlyos csapásoknak, melyeket e tragédia váratlanul rájuk mért.

Volkmann elismerőleg szorította meg a fiatalember karját.

- A szóban forgó hölgyek még gyámoltalanabbak lennének, ha Jansen úr tettével mindőnket, akik oly szívélyes viszonyban álltunk Schönau urával, meg nem szégyenít. Amint tudomására jutott a hölgyek szorongató helyzete, tartózkodását rögvest föladva, önzetlenül fölajánlotta nekik őszinte segítőkészségét. Csak csodálni tudjuk nemeslelkű cselekedetéért, Jansen úr.

Ralf mélyen elpirult. Kínos zavarban érezte magát.

- Kérem, ne tulajdonítson különleges jelentőséget ennek a magától értetődő cselekedetnek. Hartling doktortól tudtam meg, hogy a hölgyek szörnyű helyzetben vannak, mert a hitelezők könyörtelenül zaklatják őket. Nem hiszem, hogy létezik jóérzésű ember, akinek ne a segítség lenne az első gondolata, még ha nincs is szoros kapcsolatban a családdal. Dr. Hartling értésemre adta, hogy a hölgyek mellett nincs férfi, akire támaszkodhatnának. Úgy tűnik, nincs közeli hozzátartozójuk, hiszen eddig még senki sem bukkant fel, hogy a bajban melléjük álljon. Kézenfekvő volt tehát, hogy felajánljam a segítségemet.

Ralf szándékosan fogalmazott így. Figyelmét nem kerülted, hogy Korff báró arca enyhén megrándul. Az elhangzottak mélyen felkavarták, bár az önuralmát egy pillanatra sem veszítette el. Mikor megszólalt, a hangja nyugodtan és egykedvűen csengett:

- Tudomásom szerint a schönaui hölgyeknek valóban nincs férfirokonuk. Mindenképpen elismerésre méltó tett öntől, Jansen úr, hogy felkarolta az ügyüket.

Ralf kihúzta magát.

- Nincs szükségem effajta elismerésre, báró úr. Számomra magától értetődő, hogy teljesítsem a kötelességemet, legyen az bármilyen természetű. Ami azt illeti, szerintem minden férfinak kötelessége, hogy a védtelen hölgyek segítségére siessen.

Ralf élesen és egyértelműen fogalmazott. Szavait könyörtelen célzásnak szánta, s a báró valóban találva is érezhette magát, mert arca hirtelen fakó árnyalatot öltött. Természetesen nem tudhatta, hogy Ralf szándékosan válogatta meg a szavait, s igyekezett nem mutatni, mennyire szíven ütötték a hallottak.

Volkmann és a jelen lévő hölgyek az éles hangnem hallatán megütközve pillantottak vendégükre. Ám Ralf könnyedén másra terelte a szót, s egy csapásra eloszlatta a kínos benyomást.

Kisvártatva búcsúzkodni kezdett. Képtelen volt tovább elnézni, amint Lisa és a báró szerelmes pillantásokat váltanak egymással.

Fájó szívvel gondolt Dagmar grófkisasszonyra. Egy percig sem volt kétséges számára, hogy a báró meg fogja kérni Lisa kezét, sőt hogy a lány négyszemközt már igent is mondott neki. Ha Dagmar ezt megtudja, a szíve megszakad belé, hiszen ezzel nyilvánvalóvá válik a báró csalárdsága, ha ugyan efelől eddig kétségei fettek volna. Kínzó gyötrelmeket kell majd kiállnia, amitől ő, Ralf, nem tudja megvédeni.

Érezte, hogy majd szétveti a tehetetlen düh. Legszívesebben két kézzel esett volna neki a bárónak, hogy torkon ragadja és megfojtsa, így mérvén ki rá a büntetést, ami egy becstelen árulónak kijár. De minthogy nem tehette - hiszen nem volt joga hozzá, hogy ebben az ügyben Dagmar grófkisasszony pártjára álljon -, igyekezett minél távolabb kerülni e hitvány alaktól. Egy percig se gondolt magára. Férfiasán cipelte szívének nehéz terhét, ám a tudat, hogy a grófkisasszony boldogtalan lesz, mélyebben érintette saját szenvedésénél.

Elbúcsúzott, és sietve elhagyta a Volkmann-villát.

X.

Másnap délelőtt kísérték utolsó útjára Axel von Schönau földi maradványait.

A gyászszertartáson a család számos barátja és ismerőse megjelent, bár az elhunyt önkezével vetett véget életének. Korff báró és epredének több tisztje szintén eljött. Nem volt kellemes gondolat számára, hogy Dagmar elé kell járulnia, mégse maradhatott távol anélkül, hogy ne keltett volna feltűnést. S ezt mindenáron el akarta kerülni, mert nem kívánta kockára tenni Lisához fűződő kapcsolatát. Ugyanakkor minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy a lánnyal szemközt állva képes legyen megőrizni az önuralmát. Dagmar merev, kifejezéstelen tekintete láttán mélyen elpirulj. A lány halottsápadt volt, vonásai szinte megkövültek a fájdalomtól.

Ralf Jansen gyanította, hogy a báró részt fog venni a temetésen, végül is ez ösztökélte arra, hogy szintén tiszteletét tegye Schönauban. Dagmar közelében akart lenni, ha netán támaszra lenne szüksége.

Amint Korff a hivatalos részvétnyilvánítás után ellépett a hölgyektől, Ralf észrevette, hogy Dagmar meginog, és bizonytalanul egy fotel karfája után kap. Fürgén melléje lépve elterelte róla a jelenlevők figyelmét.

- Ne kísérjem át egy másik szobába, kisasszony? Nagyon elsápadt - szólalt meg halkan.

Dagmar grófkisasszony mélységes szomorúsággal pillantott a férfira. Ám hamarosan összeszedte magát.

-Nagyon kedves öntől, Jansen úr, de nem szükséges-. Szeretnék az édesanyám és a húgom mellett maradni.

Ralf udvariasan meghajolva félrehúzódott, de távolról továbbra is szemmel tartotta, mindig készen arra, hogy szükség esetén a segítségére siessen.

Jelenléte a gyászkíséretben óriási feltűnést keltett. Számos előkelőség Volkmann révén bemutatkozott neki, sőt a báró is összeismertette őt jó néhány ezredbeli tiszttel.

A gyászolók soraiban már korábban híre ment, hogy az ausztráliai megveszi Schönaut.

Korff báró egész idő alatt attól félt, hogy Dagmar netán kérdőre vonja, valami mégis újra meg újra a közelébe hajtotta. Még sohasem találta oly szépnek és kívánatosnak a lányt, mint most, hófehér arccal a fekete gyászfátyol alatt.

A bárót részben megnyugtatta, ugyanakkor fel is izgatta, hogy Dagmar megőrizte a hidegvérét, és látszólag tudomást sem vett a jelenlétéről.

A lány erősen fegyelmezte magát, senki sem gyanította, micsoda fájdalom járta át a szívét a báró láttán. Csupán Ralf Jansen tudta, és vele együtt szenvedett.

Von Schönau asszonyt többször is elfogta a zokogás. A részvétnyilvánítások hatására kétszeresen is szánalomra méltónak érezte magát, ráadásul az önuralom egyébként sem tartozott az erényei közé. Dagmarnak tehát gondjaiba kellett vennie édesanyját. Lotte hősiesen állt mellette, bár könnyein ő se tudott úrrá lenni.

A nővérek mindenesetre nagyon megkönnyebbültek, midőn a vendégek a temetés végeztével elbúcsúztak. Korff báró, sisakkal a kezében, szintén a hölgyekhez lépett, hogy elköszönjön. Elmormogott néhány semmitmondó szót. Dagmar nem is hallotta, mit mond. Ajkait szorosan összepréselve messze elnézett a báró feje felett. Képtelen lett volna elviselni, hogy az egykor hőn szeretett vonásokból a könyörtelen árulás jeleit kelljen kiolvasnia. Szíve megremegett a gyötrő fájdalomtól, és tekintetéből csak úgy sütött a szomorúság, miközben a távolodó alak után pillantott.

Minden vendég eltávozott, Volkmannt és Ralf Jansent kivéve. A bankár már korábban megbeszélte a hölgyekkel, hogy egy rövid megbeszélésre mindkettejüket fogadják a temetés után. Dagmar megkérte Volkmannt, hogy néhány percig várakozzon a szalonban, míg édesanyja kissé összeszedi magát.

- Én majd addig szóval tartom Volkmann urat, kisasszony - jelentette ki Ralf. - No meg én is szeretnék néhány szót váltani a kedves édesanyjával.

A lány hálásan pillantott föl rá, miközben sápadt arcán halvány mosoly suhant át. Kezét nyújtotta a férfinak.

- Nem is tudom, mi lenne velünk, Jansen úr, ha ön nem állna mellettünk.

- Oly kevés az, amit önökért tehetek, kisasszony - felelte Ralf az elfojtott izgatottságtól rekedt hangon.

- Csak az ön szemében az, számunkra kimondhatatlanul sok - jegyezte meg Dagmar, mélyet sóhajtva.

Fél óra múlva von Schönau asszony és leányai ott ültek a nappaliban Volkmann bankárral és Ralf Jansennel szemközt. A bankár először is közölte a hölgyekkel, mekkora összeget kínál Jansen úr a schönaui birtokért.

Ellen asszony az összeg hallatán nem csodálkozott, Dagmar azonban megütközve kapta fel a fejét.

- Itt valami, tévedés lehet, Volkmann úr, Schönaut a legjobb esetben is az említett összeg egyharmadával kevesebbre értékelték.

A bankárnak egy arcizma sem rándult.

- Téved, kisasszony. Jansen úrral, aki eleinte szintén ezt a nézetet vallotta, kötelességem volt közölni, hogy ez az értékbecslés két évvel ezelőtt történt. Azóta a birtok értéke jelentősen megnőtt, például az autó és a garázs révén. E tényt ügyfelem is elismerte, és hajlandó a teljes vételárat megfizetni.

Dagmar mélyet sóhajtott.

- Erről fogalmam sem volt. Mindenesetre szerencsés fordulat számunkra.

- Valóban az, nagyságos grófkisasszony. Ezek szerint, nagyságos asszonyom, a hiteltartozások kiegyenlítése után nem csekély összeg fog a rendelkezésükre állni.

Ellen asszony görcsösen összekulcsolta a kezét, és sóhajtozva jegyezte meg:

- Ami azt illeti, meglehetősen kevés. Hiszen mindent összevetve csupán jelentéktelen kamatbevételről lehet szó. S ezen két leányommal kell osztoznom.

- Csak Lottéval; mama. Én ugyanis állást vállalok, hogy biztosítsam a megélhetésemet - szólalt meg gyorsan Dagmar.

- Állást? No de Dagmar, micsoda képtelen ötlet! Még hogy állást vállalsz!

Dagmar szája szögletében halvány mosoly bujkált.

- Bizonyára nem én vagyok az első grófkisasszony, akinek magának kell megkeresnie a betevő falatját, mama. A származásomra pedig nem lehetek tekintettel. Becsületes munkával mindenesetre nem hozhatok szégyent a nevemre. Miattam tehát felesleges aggódnod. Nagyon örülök, hogy neked és Lotténak legalább ez a szerény tőke megmaradt. Súlyos kő esett le a szívemről.

- Ó, édes istenem, ebből aztán egy ember is alig él meg, nemhogy kettő!

- Akkor hát én is állást keresek magamnak, mama. A pénz pedig kizárólag a tiéd lesz - jelentette ki eltökélten Lotte.

Ellen asszony értetlenül ingatta a fejét.

- Honnan veszitek az ilyen ötleteket! Csak nem gondoljátok, hogy egyszerű dolog állást találni?

- Nem, mama, de én akkor is el fogok helyezkedni, amilyen gyorsan csak lehet - felelte elszántan Dagmar.

Ralf Jansent mélyen elszomorította a tudat, hogy a lány gondjain nem tudott maradéktalanul segíteni. Ugyanakkor szeméből csak úgy izzott a Dagmar bátorsága láttán érzett csodálat.

Most ő vette át a szót:

- A részleteket a hölgyeknek még lesz módjuk átgondolni. Annyit szeretnék még közölni, hogy egyelőre nyugodtan maradhatnak Schönauban, én ugyanis nem kívánok itt lakni. A kastély személyzete a felmondási határidőig amúgy is az önök szolgálatában áll. Akkor majd szerződtetem azokat, akik elszegődnek hozzám. Egyelőre tehát semmi se kényszeríti önöket, hogy eltávozzanak innen. Erre kár több szót vesztegetni. Önöknek most nyugalomra van szükségük. Holnap megbeszélésre hívtam össze a hitelezőket Berndorfba, ahol Volkmann úr is jelen lesz, és minden hivatalos ügyet igyekszünk elrendezni. Ha megengedik, szívesen beszámolok majd az elért eredményekről.

Ellen asszony zsebkendőjével megtörölgette a szemét. Vigaszt és reményt merített azokból a félreérthetetlenül gyöngéd pillantásokból, melyeket Ralf Dagmarra vetett. Megkönnyebbülten nyújtotta kezét az új tulajdonosnak.

- Végtelenül hálás vagyok azért, amit értünk tett, Jansen úr. Isten áldja meg érte ezerszeresen.

Dagmarnak egy hang sem jött ki a torkán. Némán kezet nyújtott Ralfnak, s e forró kézszorítás, melyet Ralf jócskán kiérdemelt, minden szónál nagyobb boldogsággal töltötte el a férfit.

Lotte is hálásan ragadta meg a férfi kezét.

- Szavakkal meg sem próbálom megköszönni, amit értünk tett, Jansen űr, hisz ennél sokkal többet érdemel. Nincs szó, mely méltóképpen kifejezhetné, amit ön iránt érzek. De kívánom, hogy egyszer majd én is valami nagy-nagy szolgálatot tehessek önnek. Ön valóban szeretetre méltó, derék ember.

E szavak ellenállhatatlan hévvel tolultak a lányka ajkára. Ralf önkéntelenül is elmosolyodott e buzgóság láttán.

- Meglehet, egyszer majd a szaván fogom, kedves kisasszony.

Lotte nagyot sóhajtott.

- Ó, Istenem, mit is tehetnék én önért.

- Azt sosem lehet tudni - felelte Ralf vidáman, látva, hogy Dagmar is elmosolyodik.

Az urak kisvártatva búcsúztak és eltávoztak.

Egy hét telt el azóta, hogy Axel von Schönaut utolsó útjára kísérték. Ezalatt Ralf Jansen többször is járt Schönauban. A három hölgynek minden alkalommal az volt az érzése, mintha gondjaik egyszerre könnyebbé válnának, amint Ralf bizakodó mosollyal hozzájuk lép, hogy tájékoztassa őket a dolgok alakulásáról.

Ellen asszony egyre görcsösebben kapaszkodott abba a gondolatba, hogy Ralf Jansen szerelmes Dagmarba, és feleségül fogja venni. Lotte úgy tekintett rá, mint az életüket jelenleg bevilágító egyetlen reménysugárra, Dagmar pedig jólesően érezte, hogy a Ralf iránti forró hálája lassanként őszinte és mély, baráti ragaszkodássá fejlődik.

Ralf csöndes és titkolt örömmel érzékelte, hogy a hölgyek őszintén kedvelik a társaságát, és szívből jövő bizalommal

viseltetnek iránta. Leginkább persze Dagmar hálájának örült. Egy napon aztán azzal a hírrel állított be, hogy a függőben lévő ügyek rendeződtek, és a birtok megvétele hivatalosan is nyélbe üttetett.

- Mostantól kezdve tehát ön Schönau ura, Jansen úr, mi pedig csupán a vendégei vagyunk, míg más hajlékot nem találunk magunknak. Remélhetőleg már nem sokáig kell igénybe vennünk a jóindulatát, hiszeti nem szeretnénk a terhére lenni-jelentette ki Dagmar.

A férfi elsápadt.

- Ha azt a benyomást keltettem önökben, mintha a terhiemre lennének, akkor bizonyára szörnyen illetlenül viselkedtem

- szólalt meg halkan.

A lány megragadta a kezét.

- Nem, nem, a világért se gondoljon ilyet! Önnél tapintatosabb emberrel még nem találkoztam. Épp ezért nem szabad visszaélnünk a nagyvonalúságával.

Ellen asszony gyorsan másra terelte a szót. Nem szívesen hallgatta, ha Dagmar szóba hozta az elköltözésüket.

- Ha nincs ellene kifogása, Jansen úr, holnap délelőtt szeretnénk meglátogatni a kedves édesanyját.

Ralf szeme boldogan csillant fel.

- Magam nem mertem előhozakodni ezzel a kéréssel, nagyságos asszonyom, mert azt hittem, csak terhet jelentene önöknek. Annál jobban örülök, hogy ön ajánlotta fel, s édesanyám is bizonyára boldog lesz,

Kisvártatva elköszönt. A két lánytestvér az ablakból néz- . te, amint elügetett.

Lotte a nővére vállára tette a kezét.

- Pompásan fest a lovon. Te nem úgy látod, Dagmar?

A megszólított felrezzent. Gondolatai Korff bárónál időztek el, aki ezrede legkiválóbb lovasának számított. Az utóbbi időben egyre gyakrabban kínozta magát feltörő emlékeivel. Szívében vigasztalhatatlan keserűséget érzett. Nem tudott megbirkózni a gondolattal, hogy ő Korffhoz őszinte és forró érzelmekkel közeledett, az viszont e tiszta érzéseket lábbal tiporta, és hitvány árulással viszonozta. Leginkább az gyötörte, hogy nem képes őt elfeledni, nem tud tőle érzelmileg elszakadni. Mély sóhajjal simította végig a homlokát.

- Valójában még nem vettem észre - válaszolta.

Lotte oldalvást a nővérére pillantott.

- Hát akkor vess rá egy pillantást! Azt hiszem, hogy tetőtől talpig nemes jelenség, legyen bár egyszerű iparos fia. Az ő példája meggyőzően bizonyítja, hogy az egyetlen igazi nemesség a lélek nemessége.

Dagmar tekintete növekvő érdeklődéssel követte Ralf alakját.

- Igen, tényleg előkelően üli meg a lovat. S hogy nemes lelkű, mély érzésű ember, afelől régóta nincs kétségem. Igazad van, Lotte.

Lotte azonban jobb szerette volna, ha nővére szávaiban mélységesebb ragaszkodás fejeződik ki Ralf iránt, mert sejtette, hogy a férfi szerelmes belé.

- Nem gondolod, Dagmar, hogy az ember akár bele is szerethetne? - kérdezte titkolt nyugtalansággal.

Nővére elképedve nézett rá.

- Lotte! Csak nem ejtette máris rabul a szívedet?

Húga energikusan megrázta a fejét.

- Annál én óvatosabb vagyok. Nincs szörnyűbb a boldogtalan szerelemnél.

- Már miért lenne boldogtalan ez a szerelem? Vagy talán úgy véled, Schönau úrnőjének rangján aluli, hogy beleszeressen egy iparosember fiába?

Lotte színlelt elképedéssel csapott a homlokára.

- Na de Dagmar! Csak nem gondolsz engem ily ostobának? Nem, nem így értettem. Annak a nőnek, aki Ralf Jansen felesége lesz, fel kell nőnie hozzá, még ha hercegi családból származik is. Én legalábbis így gondolom.

- Szépen mondtad, Lotte, és nagyon igazad van. De akkor mire céloztál azzal a boldogtalan szerelemmel?

- Arra, hogy a boldogtalan szerelem mindig egyoldalú. Márpedig Jansen úr a legcsekélyebb figyelemre se méltatná az én rajongásomat, ugyanis másba szerelmes.

- Ezt meg honnét tudod?

- Elegendő bizonyítékom van rá.

- Ó te butuska!

Lotte különös pillantással fürkészte a nővérét.

- Ezúttal talán nem én vagyok a butább kettőnk közül. Tisztelem az okosságodat, drága nővérkém, de szerelmi ügyekben nekem van egy úgynevezett hatodik érzékem, melynek segítségével a páncélajtók mögé látok. S eme hatodik érzékem most azt súgja nekem, hogy Jansen úr másvalakibe szerelmes.

Dagmar elmosolyodott.

- Nincs szándékomban vitatkozni veled, húgocskám.

Lotte csalódottan hallgatott el. Dagmar egy csöppet sem szerelmes Ralfba, különben e szavak hallatán legalábbis elpirult volna. Kár, gondolta Lotte, ők ketten annyira összeillettek volna. Hiszen ami apróság a külsőségeket illetően Ralfban még kivetnivaló akad, azt Dagmar egykettőre kijavítaná. A maga bölcs, szeretette méltó módján nagyon ért ahhoz, hogyan hívja fel úgy a hibákra a figyelmet, hogy ne sértse meg vele az illetőt, Ralf pedig nagyon ad a szavára. Az emberi vonások terén pedig semmi kifogás nem tehető Ralf- fal szemben. Derék és jóravaló ember, akárcsak Dagmar. Kár, hogy a nővérkéje egy csöppet sem szerelmes belé. De talán majd idővel… Annyira szeretett volna Lotte segíteni Ralinak, aki iránt mély tiszteletet és hálát érzett.

Dagmar azonban már ismét elmerült kínzó gondolataiban. A két testvér szótlanul állt egymás mellett, míg édesanyjuk a szobába nem lépett.

XI.

Ralf Jansen ezenközben szédületes tempóban vágtatott Bem- dorfba. Amint hazaért, rögvest fölkereste az édesanyját.

Jansen asszony varrnivalóval az ölében a nyitott ablaknál ült, egy kényelmes fotelban. Előző nap az egyik nagy fehérneműs szekrényben egy tucat lyukas törülközőre bukkant, ezeket a szobájába vitte, hogy gondosan megfoltozza. Szeretett ilyesmivel foglalatoskodni. Könnyebben telt így az idő, és úgy érezhette, hogy valami hasznosat csinál.

- Jó napot, mama!

- Hozott Isten, fiacskám! Hát ismét láthatlak. Odaát jártál, Schönauban?

- Igen, anyám - felelte Ralf, miközben leereszkedett az ablakfülkében levő lépcsőre. - A hölgyek üdvözletét hozom, egyben örömteli kötelességem bejelenteni, hogy holnap délelőtt meglátogatnak téged.

Jansen asszony gondosan összehajtogatott egy törülközőt, amelynek a javításával az imént készült el.

- Hát tényleg eljönnek? - kérdezte.

- Igen, anyám. Az ötlet tőlük származik, jómagam, ahogy megígértem neked, soha nem céloztam erre.

- Így van jól, Ralf. Most legalább tudom, hogy őszinte szándékkal jönnek ide. Bevallom, én is szörnyen szeretném közelebbről is megnézni magamnak azt a grófkisasszonykát, aki rabul ejtette a fiam szívét. Másfelől viszont félek is kissé, mert fogalmam sincs, hogyan kell viselkedni ilyen előkelő hölgyekkel.

- Aggodalomra semmi okod, anyám. Valóban nemes emberek, s nem csupán születésük jogán. A fiatal hölgyek különösen kedvesek és természetesek, bizonyára nem fogod feszélyezve érezni magad. Meglátod, milyen kellemesen lehet társalogni velük. Különben pedig az én édesanyám ne bújjon el senki elől.

Jansen asszony halkan felnevetett.

- Nem is teszem, fiam. Nem követtem én el semmi rosszat. Ráadásul olyan fiam van, akire méltán büszke lehetek. Nem is magam miatt aggódom, fiacskám, hanem érted. Nem szeretném, ha az előkelő népek kigúnyolnák a fiam édesanyját s ezzel fájdalmat okoznának neki.

Ralf a tenyerébe vette édesanyja érdes, munkában meg- edzett kezét, és az arcához vonta.

- Ez soha nem fog megtörténni, mama. Aki téged nem becsül és nem tisztel, annak semmi keresnivalója a házamban.

Az öreg hölgy gyöngéden simított ki egy tincset fia homlokából.

- Jó fiú vagy, Ralf. És ne aggódj! Lelki nyugalommal nézek a holnapi látogatás elébe most, hogy tudom, neked sincs félnivalód miatta.

Anya és fia egy percig meghitten néztek egymásra, aztán asztalhoz ültek.

Ebéd után Ralinak még dolga akadt a városban Volkmann bankárnál. De ezúttal egy ideig várakoznia kellett. Volkmann úr ugyanis szokásától eltérően még nem volt bent az irodában.

Titkárának meghagyta, hogy négy óra körül várható csak, de azonnal értesítsék, ha Jansen úr netán korábban megjönne.

Ralinak tehát néhány percig várnia kellett, míg a titkár telefonált Volkmann-nak.

Kisvártatva meg is érkezett. Amint belépett, Ralf rögtön észrevette, hogy valami alighanem felizgatta,

- Bocsásson meg, Jansen úr, amiért megvárakoztattam, de egy családi ügy feltartóztatott. Lisa unokahúgom az imént jegyezte el magát Korff báróval.

Ralf enyhén összerezzent, de aztán összeszorította a fogát, s igyekezett úrrá lenni felindultságán.

- Korff báróval? - kérdezte fátyolos hangon.

- Igen, a lovasszázadossal. Pedig más terveim voltak Li- sával. A hölgyek azonban leszavaztak. Az unokahúgom szereti a bárót, s érzelmei viszonzásra találtak. Végül is semmi ellenvetésem nem lehet. Az a fő, hogy Lisa boldog legyen. A báró már néhány nappal ezelőtt bevallotta neki a szerelmét, de erről a hölgyek a mai napig hallgattak előttem. Nyilván igyekeztek megpuhítani.

Ralinak időre volt szüksége, hogy kissé összeszedje magát, s elfojtsa az alávaló gazember iránt feltámadt dühét. „Hogy fogadja majd e hírt Dagmar kisasszony?”- gondolta szorongva.

Nagy nehezen sikerült valami jókívánságfélét kinyögnie, de közben úgy érezte, mintha álnokul és kétszínűén viselkedne. Jóérzése azt diktálta volna, hogy szemébe vágja Volkmann-nak; a férfi, aki nemrég megkérte az unokahúga kezét, közönséges gazember.

Ám ezt az állítását alá is kellett volna támasztania, márpedig ehhez fel kellett volna tárnia a grófkisasszony titkát.

Az urak elintézték üzleti ügyeiket, majd Volkmann megkérdezte, nincs-e szándékában Ralinak üdvözölnie az ifjú jegyespárt. A báró alighanem még náluk tartózkodik, hogy megbeszélje a hölgyekkel az eljegyzés részleteit.

Ralf félt találkozni Korfi-íal, mert nem volt biztos benne, hogy képes lenne-e uralkodni a haragján. így inkább halaszthatatlan teendőire hivatkozva kimentette magát és eltávozott.

A városból egyenesen hazament, és felkereste szobájában az édesanyját.

- Mindjárt mennem kell tovább, édesanyám. Dolgom van Schönauban - kezdte íelindultan.

Az Öreg hölgy kutatva pillantott rá.

- Schönauban, fiam? Hiszen ma délelőtt már jártál ott.

- Igen, anyám. Nem volt szándékomban még egyszer átmenni ma. Mégis meg kell tennem.

- Olyan furcsa a hangod, fiacskám. Történt valami? Nyugtalannak látszol.

Ralf komoran nézett maga elé.

- Értem ne aggódj, anyám, engem nem ért baj. De őt, anyám, őt nagy-nagy szomorúság fogja érni. A férfi, akit a grófkisasszony szeret, ma másvalakivel jegyezte el magát. Alig két hete, hogy szerelemről beszélt neki, és megígérte Dagmar kisasszonynak, hogy másnap megkéri a kezét. Akkoriban Korff báró azt hitte róla, hogy tekintélyes örökséggel bír. Ma pedig valaki másnak kötelezte el magát, mert időközben megtudta, hogy a grófkisasszony szegény. Mit tartasz egy ilyen emberről, anyám?

Jansen asszony együtt érzőén tette kezét a fia vállára.

- Meggyőződésem, hogy az ilyen ember nem érdemli meg egy nő őszinte szerelmét, és remélem, a grófkisasszony, noha keservesen megszenved majd érte, hamarosan más felé fordítja a szívét.

Ralf mélyen fölsóhajtott.

- Nem olyan biztos, anyám. A szerelem makacs dolog. A kisasszony ezernyi mentséget fog találni a számára. Keserű gyötrelmeket fog kiállni, nehéz órákat kell majd végigszenvednie. A legszívesebben jól helybenhagynám a gazembert, / amiért ennyi kínt okoz neki.

Az öreg hölgy gyengéden megsimogatta fia kezét.

- Szerencse, hogy uralkodni tudsz az indulataidon, fiam, különben aggódnom kellene, hogy dühödben még valami meggondolatlanságba hajszolod magad.

Ralf édesanyja kezére hajtotta a fejét.

- Ne félj, anyám, nem veszítem el a fejem. De vajon hogyan fogadja majd ő ezt a keserű hírt?

- Ez az én Ralfom. Mindig másra gondol először, soha nem önmagára.

- Ó, anyám, én most nem vagyok fontos. Legnagyobb bánatom az, hogy a kisasszony szenvedni fog.

- És miért igyekszel most Schönauba?

Ralf végigsimította a homlokát.

- Hogy a segítségére legyek, amennyire csak tudok. Szüntelenül az jár az eszemben, hogyan fogadja majd az újságot. Az eljegyzésről bizonyára Schönauba is küldenek majd értesítést. A levelet talán mások jelenlétében fogja olvasni, vagy egy ismerős viszi meg a hírt oda személyesen. S ha első döbbenetében elveszíti az önuralmát, és elárulja az érzelmeit… nem, anyám, erre nem kerülhet sor! A büszkesége ezt nem viselné el! Ezért megyek hát oda. Idegen tekintet nem lehet tanúja mélységes fájdalmának. Négyszemközt akarok beszélni vele, valami ürügy majdcsak adódik rá. S akkor a lehető legkíméletesebben fogom tudomására hozni a váratlan fordulatot. Ha támaszra lesz szüksége, ott leszek én. Értesz, édesanyám?

Jansen asszony homlokon csókolta a fiát.

- Ez lenne az első alkalom, hogy nem értelek, fiam. De ne sajnáld túlzottan a kisasszonyt. Asszonyt ritkán szerettek úgy, ahogy te szereted őt. Bizonyára meg is érdemli. Eredj hát, Isten áldásával. És ne aggódj túlzottan! Ha a grófkisasszony e csapást túlélte, büszkesége hozzá fogja segíteni, hogy elfeledje a férfit, aki ennyi keserűséget okozott neki.

Ralf kezet csókolt az édesanyjának, és mélyet sóhajtva fölegyenesedett. Aztán sietve távozott.

Időközben fölnyergelték és elővezették a lovát. Ralf fölpattant rá, és sebesen útnak indult az erdő felé. Nem a park kapuján át vezető, megszokott utat választotta, hanem a schönaui parkot az erdőtől elválasztó alacsony sövény mentén haladt. Onnan akarta meglesni, hátha egyedül találja Dagmar grófkisasszonyt a teraszon.

Csakhogy erre nem került sor, mert a véletlen elébe sietett.

Schönau mellett ellovagolva a kerítés fölött átpillantott, és Dagmart vette észre, aki a park egyik padján ült. Kezében nyitott könyvet tartott, de szemét lehunyta, és a feje hátra- hanyatlott. A férfi tekintete megigézve tapadt a sápadt, kedves arcra, a szája szögletében "megbúvó, ridegen fájdalmas vonásra. A lány ijedten rezzent össze, mikor Ralf lova horkanva hátravetette a fejét.

Csodálkozva pillantott föl a férfira.

Maga itt, Jansen úr?

- Igen, kisasszony, véletlenül épp erre lovagoltam, és kapva az alkalmon, megvizsgáltam a park kerítését. Néhány rozsdás vasrudat ki kell majd cseréltetni. De nem volt szándékomban zavarni önt.

A lány barátságosan elmosolyodott.

- Egyáltalán nem zavar. Mindig örülünk, valahányszor csak láthatjuk.

Ralf leugrott a lováról, és a gyeplőt egy fatörzshöz kötötte.

- Ez nem csupán afféle udvarias fordulat, grófkisasszony?

- Egyáltalán nem. Nem akar egy kicsit megpihenni, mielőtt továbblovagolna?

- Ha megengedi, szívesen.

Dagmar kissé arrébb húzódott, és a férfi leereszkedett mellé a padra. Közben állandóan ez járt a fejében: „Hogyan mondjam el neki a lehető legkíméletesebben?”

- Pompás telivérrel büszkélkedhet, Jansen úr.

- Ön viszont már régen nem lovagolt ki, grófkisasszony. Korábban sokat láttam errefelé lóháton, de mostanában egyszer sem.

A lány szája enyhén megremegett.

- Mióta tudom, hogy Schönau többé már nem a miénk, nincs kedvem nyeregbe szállni. Hiszen a lovam is a vagyonleltárhoz tartozik.

- De hát az eladási szerződés csak tegnap lépett érvénybe. Egyébként hangsúlyozni szeretném, hogy önöknek minden ugyanúgy a rendelkezésükre áll, mint eddig.

Dagmar kihúzta magát, és megrázta a fejét.

- Fel kell hagynom ezekkel az előkelő szokásokkal. Hamarosan elköltözünk Schönauból, éppen ma adtam fel hirdetést egy közkedvelt napilapnál. Ideje, hogy állás után nézzek.

- Ennyire sürgős? - firtatta a férfi. - Hiszen Schönauban mindene megvan.

- Ez igaz, de nem szabad visszaélnünk a jóságával. A szükségesnél hosszabb ideig nem maradhatunk itt.

Ralf mélyet sóhajtva emelte tekintetét a lányra.

- És ha megkérném, hogy továbbra is itt lakjék Schönauban az édesanyjával és a húgával együtt? Mit válaszolna erre?

A lány összerázkódott, és elsápadva meredt rá.

-Jansen úr! .

A férfi zavartan kapta el a tekintetét.

- Csak nem a jó ízlés ellen vétettem azzal, hogy e kérdést feltettem önnek?

A szavaiból kicsengő gyámoltalanság mélyen meghatotta Dagmart.

- Ön nagyon jó ember! Nem, egyáltalán nem sérti a jó ízlést, hogy ezt az ajánlatot tette nekem. Az már sokkal inkább, ha el is fogadnám. Tudom, önt a jó szándék vezérli, de ez a helyzet megalázna bennünket. S ugye nem akar minket megalázni?

- Nem, távolról sem. De nagyon szomorú vagyok, hogy ezen a téren nem áll módomban segíteni önnek. Most mondja meg, talán nem mindegy, hogy a schönaui kastély üresen áll-e, vagy önök laknak benne? Sokkal boldogabb lennék, ha itt maradnának, mint ha lakatlannak tudnám a birtokot. Önöknek otthonra van szükségük, s ez itt a rendelkezésükre áll, anélkül hogy a legkisebb mértékben is a terhemre lennének. Ellenkezőleg! Megtakarítanák nekem a fáradságot, hogy a kastély rendben tartásáról gondoskodnom kelljen, s ez kifejezetten előnyös lenne számomra. így tehát mindkét fél jól járna. Büszkesége azonban megtiltja, hogy éljen az ajánlatommal. Hát nem képtelenség ez?

A lány elmosolyodott, de a szemében könnyek csillogtak.

- Igen, az ön elmondása szerint valóban képtelenségnek tűnik. De mások bizonyára másképp értelmeznék a helyzetet. Ezt az ellentmondást sem ön, se mi nem tudjuk megszüntetni. Szívem mélyéről köszönöm a nagylelkűségét, de tényleg nem fogadhatom el.

Ralf fölsóhajtott.

-Igen, igen, nagyon is értem. - Ajánlatomat bizonyára nem találná megalázónak, ha én is arisztokrata lennék, a maguk társaságához tartozó ember.

Dagmar ösztönösen megragadta a férfi kezét.

- Nem, nem szabad így értelmeznie az elutasításomat! Amit egy arisztokratától elfogadnék, azt öntől is teljes lelki nyugalommal elfogadnám. Higgyen nekem!

Ralf nyugtalanul pillantott rá.

- Olyan szívesen segítenék, kisasszony! Ön és a családja nagyon szívélyesen bánnak velem, szavakkal ki se tudom fejezni a hálámat. Tényleg nem tehetek önért semmit?

A lány komoly szemekkel nézett rá.

- Még maga kérdi? Hát nem tett már eddig is rengeteget értünk? Máris sokkal többet elfogadtunk öntől, mint amennyit szabad lett volna.

- Mindez meglehetősen kevés.

- Ebben alighanem soha nem jutunk közös nevezőre, bármilyen jól megértjük is egymást.

Ralf boldogságtól sugárzó szemekkel nézett rá. Egy pillanatra el is felejtette, milyen szándék hozta ide.

- Hihetetlen örömmel tölt el, hogy ezt mondja.

- Mármint hogy jól megértjük egymást?

- Igen. Számomra ez óriási kitüntetés.

- Milyen különös ember maga! Még soha nem találkoztam önhöz hasonlóval. A kedves édesanyja bizonyára nagyon büszke és boldog, amiért ilyen fia van - jegyezte meg Dagmar, és a hangja megremegett.

- Ami bennem jó van, azt mind az édesanyámtól kaptam - felelte Ralf szerényen.

Egy darabig szótlanul üldögéltek. Ralfnak az az érzése támadt, hogy most el kellene búcsúznia, de valami még nyomta a szívét, amit okvetlenül közölni akart a grófkisasszony- nyal. Sejtette, hogy nagy fájdalmat okoz majd neki, mégis jobb, ha tőle tudja meg. Hamarosan úgyis megtudná másoktól, akik kevésbé kíméletesen hoznák a tudomására.

Elszántan kiegyenesedett és megszólalt:

- Ma délelőtt Volkmann úrnál jártam, üzleti kérdéseket beszéltünk meg, s ezenközben megtudtam, hogy az unokahúga eljegyezte magát.

Dagmar őszinte csodálkozással kapta el a fejét.

- Lisa Volkmann? Eljegyezte magát?

- Igen. Azt is tudja, kivel?

Ralf bólintott.

- Igen, tudom - felelte, az elfojtott izgalomtól fátyolos hangon. Majd szemét elfordítva a lányról, egyenesen előremeredt. Senkinek sincs joga látni, mily hatást vált ki e hír Dagmarból, még neki sem. Színtelen hangon folytatta:

- Korff báróval.

A lány hevesen összerázkódott, mintha ütés érte volna. Elsápadva dőlt hátra a padon.

- Nem! Ez nem igaz! - sikoltotta, a bensőjéből feltörő, dühödt fájdalommal viaskodva.

Ralf nem mozdult, továbbra is mereven előrenézett. Arca mintha megkövült volna, szeméből kihunyt a fény. Mélységesen átérezte a lány szívében dúló fájdalmat.

Maguk sem tudták, mennyi ideig ülhettek így. Másodpercekig, percekig - órákig vagy egy örökkévalóságig?

Végül Dagmar mély sóhajjal fölocsúdott dermedtségéből. Igyekezett visszanyerni önuralmát, és óriási erőfeszítéssel, bár látszólag közönyös hangon megszólalt:

- Szóval Korff báróval? Egészen biztos ön ebben?

Ralf még mindig nem nézett rá. Megrendítette a lány szenvedése.

- Igen, kétség sem fér hozzá, grófkisasszony. Amennyire tudom, az eljegyzést már a napokban nyilvánosságra fogják hozni. Én az elsők között szereztem róla tudomást. - Úgy tűnt, mintha tulajdon hangját a messzi távolból hallaná.

Dagmar összeszedte magát. Egész tartásáról sugárzott a büszke öntudat.

- Hát, akkor legyenek boldogok! - jegyezte meg keményen. Hirtelen fölemelkedett. Büszkén felszegett fejjel állt a férfi előtt. - Most vissza kell mennem a házba. A mama már vár, s ön is nyilván folytatni kívánja a kerítés vizsgálatát. Ha befejezte, anyám és a húgom bizonyára szívesen látják.

Ralf is felállt, és végre vette a bátorságot, hogy ismét a lányra nézzen.

Dagmar arca hófehér volt, akár egy halotté, a szája körüli fanyar, keserű vonás határozottabbá vált. Tekintetéből büszkeség és hidegség áradt, ajkait keményen összeszorította.

- E meghívásnak ma nem tudok eleget tenni, kisasszony. Haza kell lovagolnom. De remélem, holnap délelőtt Berndorfban találkozunk.

- Igen - felelte a lány tompán. - Ott leszünk.

Ralf észrevette, hogy a lány csak nagy erőfeszítéssel tudja egyenesen tartani magát. Mégse ajánlkozhatott, hogy hazakísérje. Többet nem tehetett érte annál, mint hogy gyorsan eltávozik, és magára hagyja.

- Viszontlátásra, grófkisasszony!

- Viszontlátásra, Jansen úr! - E szavakkal Dagmar elfordult tőle, és a kastély felé indult.

A férfi égő tekintettel követte a távolodó alakot. Úgy érezte, még soha nem szerette őt ilyen mélyen, mint ezekben a pillanatokban.

XII.

Miután Ralftól elbúcsúzott, Dagmar leírhatatlan lelkiállapotban menekült a szobájába. Az ajtót magára zárta, majd kimerültén hanyatlott a díványra, és arcát két kezébe temette.

Képtelen volt sírni. Szeme furcsán égett, lélegzete nehezen és akadozva tört fel a melléből. Korff eljegyzésének híre újra felszított a lelkében mindent, amit konok önuralom-, mai igyekezett elnyomni. Iszonyú fájdalom tombolt a szívében. Valóban szerelem ez, amit érez, ami csípős méregként égeti a lelkét? Vagy csupán a báró által ütött seb fáj ilyen kimondhatatlanul?

E kérdésekre képtelen volt választ adni, csupán egyet tudott: kibírhatatlanul szenvedett a szégyentől, mely büszke lelkét eddig sohasem érzett mértékben megalázta.

Sokáig feküdt így, a gyötrelmes érzések martalékaként, midőn Lotte kopogott az ajtaján.

- Dagmar, itt vagy? Miért zárkóztál be? Kérlek, nyisd ki az ajtót! - kiáltotta kintről.

Dagmar nehézkesen fölkelt, és lassan az ajtóhoz botorkált.

Lotte belépett, de nővérét megpillantva rémülten hőkölt hátra.

- Te jó ég, Dagmar, hogy nézel ki?! Beteg vagy tán? - kérdezte, és aggódva ölelte át a nővérét.

- Szörnyen fáj a fejem, Lotte. Nincs ezen mit csodálkozni, ennyi izgalom után. Aludni akartam, ezért is zárkóztam be, de nem sikerült - felelte Dagmar, nyugalmat erőltetve magára.

Lotte gyöngéden megsimogatta nővérét.

- Szegény Dagmar! Tudom, te sokkal inkább megszenveded azt, ami történt, mint én meg a marha. Mi kiadjuk magunkból a fájdalmunkat, te viszont némán magadba fojtod, s belülről emészt a szenvedés.

- Nem kell a dolgokat eltúlozni, kedves kis Lottém.

A lányka fölsóhajtott.

- Ó, én nagyon is jól sejtem, mennyire elkeseríthet téged, hogy a papa a te pénzedet is elherdálta. Érthetetlen a számomra, hogyan vehette el tőled. Nem lett volna szabad megtennie. Már az is elég nagy csapás, hogy a mamáét felhasználta. A te vagyonodat érintetlenül kellett volna hagynia.

Dagmar elmosolyodva simogatta meg húga szőke haját.

-Emiatt csöppet se fájjon fejed, húgocskám! Az az összeg se lett volna elég Schönau megmentésére.

- De legalább megszabadított volna a legsúlyosabb gondoktól, és nem kellene állás után nézned. Ezért is jöttem, hogy megbeszéljem veled, nem volna-e mégis jobb, ha én is munkát keresnék. Nézd, a rendelkezésünkre álló kamatok még mama kiadásait is alig fedezik. Ha Schönauban maradhatnánk, még csak megvolnánk valahogy. De számold csak ki: egy városi lakás! A fenntartás költségei! Gondolni se merek rá, mi marad, ha ezt az összeget levonjuk a keresetünkből. Jansen úr, hál istennek, egyelőre levette ezt a gondot a vállunkról, hiszen megengedte, hogy itt maradjunk, míg új lakást nem találunk magunknak. Biztos vagyok benne, hogy ha megkérnénk, tovább itt maradhatnánk. De ezt mégse tehetjük.

- Nem, Lotte, valóban nem. Még akkor sem szabad elfogadnunk, ha önszántából ajánlja fel, ami egyébként meg is történt, méghozzá igen tapintatos formában. Szerinte még jó is, ha a ház nem áll üresen.

Lotte csodálkozva pillantott nővérére.

- Tehát felajánlotta, hogy maradjunk itt? - kérdezte lélegzet-visszafojtva.

- Igen.

És te?

- Egyértelműen közöltem vele, hogy az ajánlatát semmi esetre sem fogadhatjuk el.

- Igazad van, Dagmar, ezt nem tehetjük. Szörnyen kár! Tudod, jobb, ha mamának egy szót se szólsz erről, mert ő bizonyára nem elég erős ahhoz, hogy visszautasítsa. Szinte sírni tudnék, hogy így kell döntenünk. Ó, drága Schönaum! Néha azt hiszem, halálra mardos majd a fájdalom, ha már nem lehetek itt.

Dagmar szorosan magához ölelte a húgát.

- Szedd össze az erődet, Lotte! Ne fájdítsuk még jobban a szívünket! A mamának pedig semmit sem árulunk el. Igazad van, mostanában olyan állhatatlan, hogy bizonyára két kézzel kapna a lehetőségen. Pedig erről szó sem lehet. Egyedül a büszkeségünk adhat némi tartást nekünk e válságos napokban. Jansen úr mégiscsak idegen, akinek a jóságát már így is igen nagy mértékben igénybe vettük.

- Nekem úgy tűnik, sokkal többet is megtenne értünk. Azt hiszem, kedvel minket. Nem gondolod?

Dagmarnak sejtelme sem volt róla, hova akar Lotte kilyukadni.

- Meggyőződésem, hogy rokonszenvesnek talál bennünket, ez egyébként kölcsönös. Mégis nyomaszt, hogy ilyen sokat fogadunk el tőle. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy még Schönaut is értékén fölül vette meg. Bárcsak viszonozni tudnánk valamivel a nagylelkűségét!

Lottónak átfutott az agyán a gondolat, hogy ehhez Dagmarnak minden eszköze meglenne, de jobbnak látta, ha egy szót sem szól.

- Nagyon kedvesnek kell lennünk az édesanyjához, még ha nem is találnánk őt olyan szeretetreméltónak. Úgy tűnik, a fia rajong érte - mondta aztán.

- Igen, így van. Semmi kétségem, hogy megkedveljük egymást, és csöppet sem esik majd nehezünkre szívélyesen viselkedni vele. Kedves és jóságos arca van.

- Igen, egyszer én is láttam már őt távolról. De nem igazán figyeltem rá, mert minden idegszálammal Jansen úrra összpontosítottam, csak rajta csüggtem. Tudod, az én eseménytelen kis életemben valóságos romantikus hősként jelent meg.

Dagmar elmosolyodott.

- Szóval ő volt az első szerelmed?

Lotte bólintott.

- Igen, az első. A második bálványom pedig egy hadnagy.

- Ó, már a másodiknál tartasz?

- Persze. De ezúttal a rajongásom viszonzásra is talált.

- Ejnye, Lotte, mi ki nem derül rólad! Ki hát ez a boldog második?

- Intézeti barátnőm, Hanna von Wollin bátyja.

- Honnan ismered?

- Húsvét előtt néhány napra Genfbe jött, hogy aztán a húgát az intézetből a szünidőre hazakísérje. Akkoriban sok időt töltöttünk együtt. Úgy volt, hogy augusztusban néhány hétre vendégségbe megyek Hannáékhoz Wollinba. De ennek a szép tervnek befellegzett. Időközben annyi minden megváltozott. Többé már nem Schönau grófkisasszony vagyok, hanem szegény lány. A rajongásnak tehát véget kell vetni. - E szavaknál Lotte üde arcszíne egy árnyalattal halványabbra vált, és kék szeme sem csillogott a megszokott élénkséggel.

Dagmar magához vonta a lány szőke fejecskéjét.

- Drága kicsi Lottém, nagyon vigyázz a szívedre! - mondta halkan, olyan hangon, mely el nem sírt könnyektől remegett.

Lotte kiegyenesedett, és kutató pillantást vetett nővérére.

- Dagmar, ez olyan furcsán hangzott. Mintha… mintha te nem eléggé vigyáztál volna a tiédre.

Dagmar szája körül kesernyés vonás jelent meg.

- Jobb, ha egy szegény leánynak nincs szíve. Úgyis csak beletipornának.

Lotte védőn ölelte át a nővérét, mintha valamilyen szenvedéstől szerette volna megóvni.

- Dagmar… drága nővérem!

Ijedt kérdés bujkált e szavakban.

Dagmar fölegyenesedett.

- Gyere, Lotte, megkeressük a mamát - mondta gyorsan, kitérve a válasz elől.

Lotte engedelmesen követte. S bár nyíltan nem kérdezte a nővérét, ettől kezdve sokat tépelődött azon, miért nézett ki Dagmar olyan meggyötörtnek, és miért beszélt oly megkeseredetten és szomorúan arról, hogy egy szegény leány jobban teszi, ha elfeledkezik a szívéről.

Ismét eszébe jutott, mit mondott neki aznap délután az édesanyjuk, amikor rövid időre kettesben maradtak:

- Tudsz róla, Lotte, hogy Dagmar különösebben érdeklődne Korff báró iránt? A fiatal lányok szívesen osztják meg egymással szívük legbensőbb titkait, s én szeretném tudni, vajon Dagmar szíve vonzódik-e már valakihez.

Ő akkor őszinte szívvel válaszolta:

- Nem, mama, fogalmam sincs. Dagmar semmi ilyesmit nem mondott, és nekem sem tűnt fel semmi.

Ellen asszony ekkor így válaszolt:

- Próbáld meg óvatosan kifürkészni! De vigyázz, nehogy Dagmar megsejtsen valamit. Bizonyos okokból nagyon kíváncsi vagyok erre.

Lotte nem válaszolt. De magában ezt gondolta: „Csöppet sincs ínyemre, hogy a nővérem szívbéli ügyeibe beleártsam magam, ha ő nem akar beavatni engem a bizalmába.”

A délutáni beszélgetés most hirtelen különös értelmet nyert.

Vajon Korff báróra célzott volna az imént Dagmar, amikor e keserű és fájdalmas szavakat mondta? Csak nem miatta tűnt olyan sápadtnak és elgyötörtnek?

A lovasszázados valóban a garnizon legnyalkább tisztjei közé tartozott.

Amikor Lotte a karácsonyi ünnepekre hazajött Schönauba, úgy tűnt neki, a báró sokat legyeskedett a nővére körül. De legutóbb, édesapjuk temetésén alig váltottak néhány szót. Sőt kifejezetten szemet szúrt neki, milyen hűvösen és gőgösen viselkedett vele szemben Dagmar. De vajon nem éppen annak bizonyítéka ez, hogy Dagmar mélységesen csalódott a férfiban?

A kis Lotte gondolatai azonban hamarosan új irányba terelődtek.

Másnap délelőtt a schönaui hölgyek tiszteletüket tették Berndorfban.

Mikor az autó megállt a kastély kapuja előtt, Ralf Jansen sietett ki fürge léptekkel elébük. Első pillantásával Dagmar arcát fürkészte, s mikor látta, hogy a lány nyugodt és kiegyensúlyozott, sőt még egy halvány mosolyt is küld felé, nagy kő esett le a szívéről.

Udvariasan kisegítette a hölgyeket a kocsiból, és azon volt, hogy a karját Dagmarnak nyújtva bevezesse a házba. A leány azonban kedvesen és tapintatosan jelezte neki, hogy az illendőség úgy kívánja, hogy Schönau asszonyt kísérje be.

A földszinten fekvő tágas fogadószobában már várta őket Jansen asszony. Egyszerű selyemruhájában, ősz haján csipke fejkötővel oly kedves és tiszteletreméltó benyomást keltett, hogy senkinek sem jutott eszébe megkérdezni, mit keres ez az egyszerű asszony e fényes termekben.

Ralf fesztelenül viselkedett. A schönaui hölgyek társaságában már jó ideje nem érzett elfogódottságot.

- Hadd mutassam be neked kedves vendégeinket, édesanyám - szólalt meg, és sorra nevén nevezte a meghívottakat.

Jansen asszony figyelmes és komoly szemmel nézett egyikről a másikra. Leghosszabb ideig Dagmaron pihent meg a tekintete.

- Isten hozta önöket minálunk- Nagyon örülök, hogy megtiszteltek a látogatásukkal. Kérem, foglaljanak helyet - mondta nemes egyszerűséggel.

- Az öröm kölcsönös, Jansen asszony - viszonozta az üdvözlést szívélyesen Schönau asszony.

Az öreg hölgy ezután Dagmarnak nyújtotta a kezét. Jóságos, tiszta szemével, mely annyira emlékeztetett a fiáéra, együtt érzőén pillantott a sápadt arcra, melyen nyomot hagyott a szenvedés.

Dagmar sietve ajkához vonta az idős hölgy kezét. Jansen asszony őszinte tiszteletet ébresztett benne, s ezt vele és Ralffal is éreztetni akarta.

Jansen asszony összerezzent kissé, amikor a lány ajkait a kezén érezte.

- Nem, drága kisasszony, kérem, ne tegye! Nem vagyok én ehhez szokva. Az én kezem érdes és durva a sok munkától - szólalt meg szerényen tiltakozva, de barátságosan. Szeme jóságosán és szeretetteljesen pillantott a finom, sápadt arcú lányra, aki fia szívét rabul ejtette.

E szavakra Dagmar halványan elpirult. De látva Ralf aggodalmaskodó tekintetét, mosolyogva felelte:

- Nagyon kérem, ne tiltakozzék, nagyságos asszonyom. Ez a két kéz számomra felettébb tiszteletreméltó. A nehéz időkben, tudomásom szerint, e két kézzel dolgozott, hogy fölnevelhesse a fiát. Ezt tőle tudom. Ezért csókolok hát kezet önnek. Oly sokkal tartozunk Jansen úrnak, de ő mindig elhárítja a hálálkodásunkat. Hadd mondjunk hát önnek köszönetét azért, hogy a fiát ilyen derék és nemes lelkű emberré nevelte, aki ínséges időkben segítőkészen és önzetlenül siet a gyámoltalan hölgyek segítségére.

Jansen asszony értékelte e szívből jövő szavakat, és barátságosan bólintott.

- Ha így gondolja, semmi okom tiltakozni ellene. De a fiam helyesen cselekszik, amikor nem vár el köszönetét oly cselekedetért, melyet magától értetődő férfiúi kötelességének tekint.

Lotte is kezet csókolt az öreg hölgynek, s a tekintetéből annyi kedvesség és melegség áradt, hogy Jansen asszony önkéntelenül megsimogatta a lány szőke fejecskéjét.

Miután mindnyájan kényelmesen elhelyezkedtek, Dagmar és Lotte igyekezetének köszönhetően hamarosan fesztelen társalgás bontakozott ki. Még Ellen asszony is fölengedett, Ralf arca pedig egész idő alatt sugárzott az örömtől.

Dagmarral folytatott előző napi beszélgetése után a szíve tele volt homályos aggodalmakkal. Nagyon megkönnyebbült hát, amikor látta, milyen higgadtan és nyugodtan viselkedik a grófkisasszony. Jól látta rajta, hogy keserűen szenvedett, és a sebei még nem gyógyultak be. Ám a tény, hogy fájdalmát bátran és büszkén tűri, csodálatot ébresztett benne, és csak tovább mélyítette iránta érzett szerelmét.

Őszintén örült, hogy édesanyja könnyedén és szívélyesen csevegett a schönaui hölgyekkel, s a maga halk és rokonszenves módján többször is elnevette magát Lotte mókás megjegyzései hallatán.

Jansen asszony frissítőket hozatott, finom gyümölcsöket, aprósüteményt, hozzá édes bort. A hölgyek nem kérették magukat sokáig, mindenből szívesen vettek, Lotte meg egyenesen habzsolta az édességet.

A schönaui hölgyeknek el kellett ismerniük, hogy anya és fia viselkedésében nyoma sem volt a frissen felkapaszkodottak gőgjének. Ez itt, tulajdon otthonukban különösen jól érzékelhető volt. Nem akartak többnek mutatkozni, mint amilyenek valójában voltak, s pontosan ebben állt személyes varázsuk.

Amikor végre fölálltak, hogy elbúcsúzzanak, nyíltan meg is mondták: csodálatos órát töltöttek el a Berndorf-kastélyban. Ezt még Ellen asszony is kénytelen volt elismerni, aki alighanem kevésbé értékelte volna eme egyszerű emberek szívbéli jóságát, ha nem látta volna a csillogó környezetet, s nem gondolt volna szüntelenül arra, hogy Ralf Jansen kezében van az ő és leányai sorsa. Dagmar és Lotte, viszont minden hátsó gondolat nélkül, valóban nagyon élvezte a Berndorfi látogatást.

Ellen asszony szívélyes mosollyal fordult a ház úrnőjéhez:

- Nem tudom, Jansen asszony, jogomban áll-e még vendégeket hívni Schönauba. Ám ha a kedves fiának nincs ellene kifogása, szeretném önöket vendégül látni minálunk, mielőtt elhagyjuk a kastélyt.

Jansen asszony vidáman bólintott.

- Szívesen elmegyek. S remélem, nem sietnek elhagyni Schönaut. Bízom benne, hogy a mai alkalom nem az utolsó, amikor önöket itt üdvözölhetem. Leköteleznének bennünket, ha mihamarabb eljönnének megint, s ha lehetséges, sokkal hosszabb időre.

A hölgyek erre őszinte ígéretet tettek, s a két család a legnagyobb egyetértésben vált el egymástól.

Ralf kikísérte a hölgyeket a kocsihoz. Amikor a grófkisasszony búcsúzóul melegen megszorította a kezét, szeme boldogan csillogott.

Levett kalappal állt a kapuban, míg az autó el nem tűnt a szeme elől, aztán repeső szívvel sietett vissza az édesanyjához.

- Nos, mama? - kérdezte izgatottan, miközben megragadta a kezét, és kutatva nézett az arcába.

Anyja mosolyogva bólintott.

- Csodálatos és elragadó teremtés a te grófkisasszonyod. A húgocskája pedig aranyos egy gyermek, Ami az édesanyjukat illeti… elkényeztetett dáma létére ő is nagyon szeretetreméltóan viselkedett. Helyesen tetted, Ralf, hogy a segítségükre siettél.

- Nagyon örülök, mama, hogy megnyerték a tetszésedet, mindenekelőtt a grófkisasszony.

- Igen, igen, őt különösen a szívembe zártam. A fiam ritka értékes teremtésnek ajándékozta a szívét. Finom érzésű, őszinte, egyenes ember, nincs benne semmi hamisság. De a szeméből sütött a szomorúság. A szeme nem nevetett együtt az ajkaival. Sajnálom szegényt.

Ralf mélyet sóhajtott.

- Sokat aggódtam érte, anyám, mióta tegnap közöltem vele, hogy az a másik milyen álnokul cserbenhagyta. Hál istennek úgy tűnik, a nehezén már túl van.

- A büszkeségébe kapaszkodik, Ralf. Ilyen esetekben egy hölgynek sokat jelent az önérzete, mert megóvja a kétségbeeséstől.

-Túl fog jutni a csalódáson, ugye, mama?

Az öreg hölgy mosolyogva simogatta meg a fia karját.

- Őszintén remélem - felelte.

Gondolatban bensőséges fohászt küldött a Mindenhatóhoz, hogy a grófkisasszony elfeledje azt a másikat, és a szívét megnyissa Ralf előtt.

„Vaknak kell lennie, ha nem látja, mennyivel helyesebben dönt a szíve, ha Ralfot választja. Az ő erős szerelme előbb-utóbb viszonzásra kell, hogy találjon. S noha a lány grófkisasszony, derekabb férjet keresve sem találhatna magának” - gondolta őszinte meggyőződéssel.

XIII.

Néhány nappal később a schönaui hölgyek éppen a reggelizőasztalnál ültek, amikor megérkezett a posta. A levelek között ott volt Lisa Volkmann és Korff báró eljegyzési értesítése is.

Először Ellen asszony olvasta el. A csodálkozástól halkan felkiáltott, és bizonytalan tekintetet vetett Dagmar felé. A lány sejtette, mit tartalmazhat az elegáns kártya, Lotte azonban kíváncsian érdeklődött:

- Milyen hírt kaptál, mama?

Ellen asszony elégedetten dőlt hátra. Hirtelen nagy kő esett le a szívéről, megtudván, hogy Korff báró többé nem hátráltathatja titkos terveit.

- Értesítést egy eljegyzésről, amin ti is csodálkozni fogtok - válaszolta, és a lapot Dagmarnak nyújtotta, miközben fürkészve figyelte az arcát.

Dagmar kezébe vette a kártyát. Láthatólag teljesen nyugodt maradt, miközben tekintete a két névre esett, melyet várakozása szerint meg kellett pillantania.

Lotte csupán annyit vett észre, hogy nővére tekintete furcsán megdermedt, aztán minden megjegyzés nélkül átnyújtotta neki az értesítést. Lotte átfutotta, majd döbbenten meredt Dagmarra.

- Ez mindenesetre nagyon meglepő, ugye? - kérdezte bizonytalan hangon.

Dagmar büszkén kiegyenesedett.

- Számomra nem. Már néhány napja tudom. Jansen úr árulta el nekem, csak elfelejtettem közölni veletek - jegyezte meg közömbös nyugalommal.

Édesanyja mindezt el is hitte, nem így Lotte. „Most már tudom, miért beszélt Dagmar az utóbbi időben bizonyos szívekről, melyeket lábbal tipornak gondolta. Egy ideje tudja már, hogy a báró eljegyezte magát. Ezért sírt hát olyan szívszaggatóan az éjjel, amikor azt hitte, mélyen alszom.”

Ellen asszony gondolatai azonban teljesen más természetűek voltak. „Hál istennek, Korff báró végre nem jelent már veszélyt Dagmarra nézve. Nincs miért aggódnom többé.”

Dagmar nagy nehezen legyűrt még néhány falatot, aztán felállt, hogy a szobájába menjen. Mint mondta, néhány levelet kell megírnia. Húga nyugtalanul nézett utána, majd az édesanyjára pillantott. De Ellen asszony teljesen elmerült a rózsás jövőről szőtt álmaiban. Már az ausztráliai anyósának képzelte magát, és veje nagyvonalúságában egy csöppet sem kételkedett. Ralf Jansen bizonyára nem lesz zsugori, ha Dagmart feleségül veszi.

Minden eszközt meg kell ragadni, amivel késleltetni lehet az elutazásukat Schönauból, hogy az ausztráliainak legyen ideje legyőzni félénkségét. „Most, hogy Korff bárót illetően teljesen nyugodt lehetek - morfondírozott -, alkalomadtán kissé ösztökélnem kell majd a leányomat, hogy mielőbb dűlőre jussunk ebben az ügyben.”

Lotte hagyta, hadd álmodozzék az édesanyja, akinek képzeletében egyre nagyobb méreteket öltött a reménybeli sógorától várható anyagi támogatás. Csöndben elhagyta az ebédlőt, és fölment Dagmar szobájába. Ám az ajtót, mint mostanában mindig, zárva találta.

Megütközve állt a zárt ajtó előtt, és aggodalmasan fülelt befelé. Fojtott, kétségbeesett zokogást vélt hallani.

Lotte visszafojtotta a lélegzetét. „Ó, Istenem! Valóban Korff miatt bánkódik - gondolta mélységes szánalommal. - így hát szegény Jansen úrnak vajmi kevés esélye lehet arra, hogy meghódítsa a szívét.”

Halkan továbblopózott. Dagmarnak nem szabad megsejtenie, hogy felfedezte a titkát. Kedves, büszke nővérének egyedül kell megbirkóznia bánatával, senki sem tud, senkinek sem szabad segítenie rajta. A büszke lélek magányosan szenved.

A kis Lotte, aki nem sokkal korábban még vidáman és gondtalanul élte világát, apja halála óta érett, felnőtt hölggyé vált.

Később, már lent a teraszon ülve, elmerengve nézett a távolba, és mélyet sóhajtott: „Ha most hírt kapnék arról, hogy Hans von Wollin másvalakivel jegyezte el magát, bizonyára én is olyan boldogtalan lennék, mint Dagmar. Néha úgy tűnik, jobb lenne, ha az ember meg sem ismémé a szerelmet.” „Nagyon vigyázz a szívedre!” - mondta neki nemrég Dagmar, és ezen Lotte elgondolkodott. A csalódástól az ember sajnos nem tudja megóvni magát. Dagmarnak nagyon is igaza volt, amikor kijelentette, hogy a szegény lányoknak nem szabad a szívükre hallgatniuk. Ha gazdag lenne, a báró bizonyára őt választotta volna a jelentéktelen Lisa Volkmann helyett.

„Ha én gazdag lennék, most nem kellene attól tartanom, hogy Hans von Wollin nem fog feleségül venni, minthogy talán nem is lenne szabad szegény lányt az oltár elé vezetnie. Egyébként pedig… az élet így már egyáltalán nem szép ezen a világon… Legszívesebben meghalnék.”

Mialatt Lotte, ilyen szomorú gondolatoknak adta át magát, Ellen asszony pedig kedvtelve színezgette a jövőt, Dagmar a díványán fekve szívet tépően zokogott. De a könnyek megkönnyebbülést hoztak sajgó szívének. Mintha a sírással kimoshatta volna a kínzó fájdalmat meggyötört szívéből.

Mikor a könnyei végre elapadtak, lassan fölkelt, és hideg vízzel megmosta az arcát. Eltüntette az árulkodó nyomokat, azután lassan lement a nappaliba. Édesanyja elmélyülten nézegette a legfrissebb divatlapot, Lotte pedig a nyitott ablaknál ülve egy kézimunka fölé hajolt. Elhatározta, hogy megpróbál hímzéssel némi zsebpénzt keresni, ezért buzgón gyakorolt. Mikor Dagmar belépett, anyja és húga egyszerre kapták fel a fejüket.

- Hol voltál ennyi ideig, Dagmar? - kérdezte Ellen asszony.

- A szobámban, mama. Hiszen mondtam neked, hogy leveleket kell írnom.

Hogy e levelek végül is megíratlanok maradtak, azt Dagmaron kívül csak Lotte tudta, de ő természetesen egy szót sem szólt.

- Nézd ezt a ruhát, Dagmar - folytatta Ellen asszony. - Nem gondolod, hogy ez a fazon remekül állna nekem, ha súlyos, fehér selyemkreppből csináltatnám meg?

Dagmar nyugtalanul pillantott az édesanyjára.

- Csak nem akarsz most új ruhát varratni magadnak, mama?

- De, gyermekem! Csak nem hordhatom azt a két szörnyű, fekete ruhát az egész gyászidő alatt, amiket sebtében hozattál nekem? Nagyon előnytelenül festek bennük.

Dagmar nagyot sóhajtott, s különös, fojtott hangon válaszolt:

- A jövőben sokkal kevesebb ruhát engedhetsz meg magadnak, mama. Miből akarsz újat varratni?

- No de, lányom, néhány napon belül pénzt kapunk…

- Ahhoz a pénzhez nem nyúlhatunk hozzá. Ennek az összegnek a kamataiból kell megélnetek, neked és Lotténak.

Ellen asszony kétkedve ingatta a fejét.

- Dagmar, én végiggondoltam a dolgot. Ez egyszerűen képtelenség. Ennyi pénzből nem lehet megélni.

- Van más választásunk?

Édesanyja tréfásan veregette meg lornyonjával Dagmar karját.

- Kis bohóm! Hát oly nehéz elképzelned valamifajta kivezető utat jelenlegi sanyarú helyzetünkből?

Dagmar csodálkozva ingatta a fejét. Lotte is felneszelt, félretette a hímzését, és odajött hozzájuk. Lopva rápillantott az édesanyjára, mintegy esedezve, mint aki jól sejti, mi következik, és szeretné megakadályozni, hogy e szavak elhangozzanak.

- Nem, mama - felelte elképedve Dagmar sajnos egyetlen épkézláb ötletem sincs.

- Nekem viszont van, gyermekem - jelentette ki diadalmasan Ellen asszony. - Komolyan átgondoltam a helyzetünket, és tudok rá megoldást.

- És mi lenne az a megoldás? - firtatta Dagmar nyugtalanul.

Ellen asszony mosolyogva mérte végig a két lányát.

- Hát mi végre áldott meg engem az ég két ilyen gyönyörű lánnyal? Igen, ti mindketten egészen különleges szépségek vagytok, nyugodtan merem állítani. Jó partit kell csinálnotok, s akkor egykettőre megoldódik kilátástalan helyzetünk. Míg valami megfelelő nem kínálkozik, elélhetünk abból a kis tőkéből, ami Schönau eladása után megmarad nekünk. Három-négy év, nem több, és jól férjhez adlak benneteket.

Dagmar arcából kifutott a vér. Mereven és értetlenül bámult az édesanyjára. Lőttét hirtelen nyugtalanság fogta el, és gyengéden átkarolta nővérét.

- Ugyan, Dagmar! A mama csak tréfál! Nem gondolhatja komolyan, hogy pénzért eladjuk magunkat!

Ellen asszony dühösen csattant fél.

- Ne locsogj itt összevissza, Lotte! Mit értesz te az ilyen dolgokhoz? Rólad egyelőre szó sincs, túl fiatal vagy hozzá. De Dagmar már eladósorban van, s az ő szépségével nem nehéz bármely férfit magához láncolnia, aki csak előnyös partinak tűnik. Szegény lányok ne számítsanak arra, hogy szerelemből mennek férjhez.

Dagmar méltóságteljesen és büszkén emelte föl a fejét.

- Igazad van, anyám; A szegény lányoknak nincs joguk ahhoz, hogy a szívük szavát kövessék, ezért én soha nem fogok férjhez menni.

Schönau asszony indulatosan dobta félre öléből a divatlapokat.

- Badarság, Dagmar! Csak nem maradsz vénkisasszony, aki egész életében sanyarú munkával keresi meg a betevő falatját?

- Inkább ezt, mama, mint hogy odaadjam magam egy férfinak, akit nem szeretek.

Ellen asszony mérgesen pattant fel.

- Nem gondoltam rólad, hogy ilyen ostoba vagy, Dagmar! Ki beszél itt adásvételről? Némi jóakarattal egy gazdag férfiba is bele lehet szeretni! Egyébként pedig nem csupán magadra kell gondolnod. Hát velem még Lottóval mi lesz? Szerény évi járadékunkból egykettőre éhen veszünk mind a ketten. Az egyetlen lehetőség, hogy számunkra jobb helyzetet teremts, az, ha a lehető leghamarabb előnyös partit csinálsz.

Dagmar a keserűségtől és felindultságtól villámló szemekkel meredt az édesanyjára.

- Minden áldozatot képes vagyok meghozni értetek, mama, egyet kivéve: magamat nem áldozhatom fel. Azt nem. Egy szót se halljak többet erről, kérlek. Még a gondolatától is irtózom. - E szavakkal kiviharzott a szobából.

Édesanyja dühösen bámult utána. Aztán Lottóhoz fordult.

- Láttál már valaha nála ostobább nőszemélyt?

Lotte végigsimította a homlokát, majd egy ideig csöndesen nézett édesanyjára.

- Drága mama, van már kiszemelted Dagmar számára?

Ellen asszony bólintott.

- Természetesen van. Egy komoly kérő, akinek Dagmar a legnagyobb lelki nyugalommal igent mondhatna, és aki egyáltalán nem idegenkedne attól, hogy feleségül vegye őt. Nem kell messze keresni.

Lotte fölkapta a fejét.

- Jansen úrra gondolsz, mama?

Ellen asszony helyeslőleg biccentett.

- Igen, őrá. El tudsz képzelni jobb partit a nővéred számára? Noha egyszerű iparosember volt az apja, most dúsgazdag, Berndorf és Schönau ura. Egy csapásra megoldódna minden gondunk-bajunk, ha Dagmar feleségül menne hozzá. Biztos vagyok benne, hogy beleszeretett Dagmarba, s csakis őmiatta sietett oly készségesen a segítségünkre.

E szavak hallatán Lotte elsápadt az izgalomtól.

- Magam is így gondolom, mama. De, könyörgök, ne szólj róla Dagmarnak, hogy össze akarod hozni őket. Mindent elrontanál.

- De hát miért? Épp most akartam közölni vele, de sajnos elrohant.

- Hála Istennek! Nem szabad Dagmarral erről beszélned, legalábbis most nem.

- És miért?

- Tudom, hogy jelenleg szörnyen kínlódik. Azt kérdezted tőlem, vajon vonzódik-e Korff báróhoz. Meggyőződésem, hogy a báró eljegyzése mélyen boldogtalanná tette Dagmart.

- Valóban?

- Igén, minden jel arra mutat. De könyörgök, vele ne beszélj erről! És ne hozd szóba előtte Jansen urat se, mint lehetséges jó partit. Csak azt érnéd el ezzel, hogy Dagmar vele szemben mindörökre hűvös és elutasító lesz.

Ellen asszony elgondolkodva nézte a kisebbik lányát, aki most egy csapásra évekkel idősebbnek és érettebbnek tűnt előtte.

- Mondd meg őszintén, Lotte, nem tartod-e magad is Jansen urat olyan kérőnek, akinél derekabbat egy fiatal lány nem is álmodhatna magának?

- Egyetértek veled, mama. O még a vagyona nélkül is olyan férfi, akinek a szerelme boldoggá tehet egy lányt. De nem azt, aki a szívét már másvalakinek ajándékozta. Nagyon kérlek, hagyd, hogy a dolgok a maguk útján haladjanak. S mindenekelőtt Dagmarnak adj időt és nyugalmat! Kívánom, hogy az ő szíve is Jansen úr felé forduljon, hogy rájöjjön, mennyire szereti őt ez a férfi. Mert megérdemlik egymást. Csakhogy közbeavatkozni az ilyesmibe nem szabad, mert az mindent tönkretehetne. Hadd maradjon Dagmar vele szemben teljesen elfogulatlan. A többit bízd Jansen úrra, az ő dolga, hogyan jár el.

- Csakhogy Dagmarral szemben olyan félénk és tartózkodó, - nekünk pedig nincs sok időnk. Nem élhetünk vissza a végtelenségig a nagylelkűségével.

- Nem, ezt valóban nem tehetjük meg. Mégis arra kérlek, ne kínozd Dagmart, hagyd őt békén, és ne akard Jansen úrral kapcsolatos terveidhez tudatosan megnyerni őt. Ha Jansen úr valóban olyan mélyen szereti, ahogy feltételezzük, altkor saját erejéből is el fog jutni az áhított célig.

- De ha tudná, hogy ez a férfi szereti őt, megkönnyíthetné számára a közeledést, és ez felgyorsítaná a dolgok menetét.

Lotte ajka enyhén megremegett.

- Mily kevéssé ismered Dagmart! Inkább meghalna, semhogy egy férfival szemben előzékenységet tanúsítson. Még ha szeretné, akkor se tenne ilyet.

- Igen, igen, valóban különös teremtés. Szóval tényleg úgy véled, jobb, ha egy szót se szólok neki? - kérdezte Ellen asszony töprengve.

- Igen, mama. Sajnos máris túl sokat mondtál.

Ellen asszony fölállt, tűnődve járkált fel-alá, majd hirtelen megállt a lánya előtt.

- Talán igazad van, Lotte.

-Biztosan igazam van, mama. Bármi történjék is velünk, több áldozatot nem kívánhatsz Dagmartól. Már így is nagyon sokat tett értünk. Egész vagyonát apának adta.

Ellen asszony elvörösödve fordult félre. Jól tudta ő, mi történt Dagmar örökségével. De Dagmar megeskette, hogy se Lotténak, se másnak soha nem beszél erről, nehogy Axel von Schönau neve bemocskolódjék, nehogy kiderüljön: a rábízott összeget egyszerűen elsikkasztotta és felélte.

Sóhajtva vetette magát a fotelbe. Nem kis erőfeszítésébe került, hogy úrrá legyen elhunyt férje iránt érzett dühén. Azt, hogy a történtekben nem kis részben ő is hibás, nem vallotta be magának. A bekövetkezett tragédiáért kizárólag a férjét okolta.

- Hát jó - szólalt meg aztán.-, hagyom, hadd menjenek a dolgok a maguk útján, Lotte. Remélem, te okosabban viselkedsz majd. Ha - amitől Isten mentsen meg bennünket!

- Dagmarral kapcsolatos reményeim meghiúsulnának, a te kezedben lesz a sorsunk. Akkor nem marad más hátra, neked kell jó partit csinálnod.

Lotte okosabbnak tartotta, ha e megjegyzést elengedi a füle mellett. Anyját magára hagyva ment, hogy megkeresse Dagmart.

Nővére kint állt a teraszon, és mereven bámult maga elé. Lotte gyöngéden átölelte.

- Ne vedd annyira a szívedre, Dagmar! A mamának néha elképesztő ötletei támadnak.

Dagmar kedvesen és szeretetteljesen simogatta meg húga haját.

- Jaj, kis Lottém, végül is igaza van! Ez lenne az egyetlen módja annak, hogy megóvjalak titeket a kilátástalan jövőtől. De… nem tehetem… egyszerűen képtelen vagyok rá!

- Az utolsó szavak fojtott sikolyként szakadtak ki a melléből.

Lotte együtt érzőén simogatta meg a kezét.

- Nem is kell, Dagmar. Nyugodj meg! A jó Isten majdcsak megsegít bennünket. Egy veréb se esik le a tetőről az ő akarata nélkül. Márpedig gondolj bele: mennyivel többet érünk mi egy verébnél - tette hozzá tréfásan.

De erre már Dagmar is elmosolyodott.

- Úgy gondolod, Lotte?

- Igen, komolyan beszélek. Semmi értelme túl sötétre festeni a dolgokat. S nem szabad rám és a mamára gondolnod, egyedül csak önmagadra. De most gyere, sétáljunk egyet a mi drága, öreg parkunkban, mely már nem a miénk, és ahol már nem sokáig sétálgathatunk.

- Az imént tulajdonképpen meg szerettem volna beszélni a mamával, hogy legfőbb ideje új lakás után néznünk. El kell rendeznünk az új életünket.

- Várj még ezzel néhány napot, Dagmar. Közben szép csöndesen keresni kezdhetjük a lakást, de jobb, ha a mamának nem szólsz még róla. A legrosszabb, ami történhet, hogy kész tények elé állítjuk.

A Schönauval kapcsolatos hivatalos ügyek elintézése után Ellen asszony megkapta a kialkudott összeget, mely néhány ezer márkával több volt, mint amire számított. E többletet, bizonyos „elengedhetetlen” kiadások céljára, rögtön félre is tette. A tulajdonképpeni tőkét, Dagmar sürgető óhajának megfelelően, Volkmann bankár gondjaira bízta, hogy fektesse értékpapírokba. A pénzt legszívesebben szabad fel- használásra magánál tartotta Volna, ám Dagmar hallani sem akart erről, jól ismervén anyja könnyelmű természetét.

Időközben a lány komoly erőfeszítéseket tett, hogy állást találjon, de egyelőre nem járt sikerrel.

Korff báró nem kerülhette el, hogy menyasszonyával látogatást tegyen Schönauban. Szerencsére Dagmar éppen ebben az időben a városba ment Lottéval, hogy lakásügyben körülnézzenek, így elkerülhette, hogy Lisa Volkmannt és Korffot jegyespárként kelljen üdvözölnie.

Időközben Schönau és Berndorf között élénk kapcsolat alakult ki. Jansen asszony néhány alkalommal elkísérte a fiát Schönauba, s a hölgyek is gyakran látogattak át a szomszéd birtokra.

Egy napon a schönaui hölgyek ebédmeghívást kaptak Berndorfba. Szívélyes vendéglátásban részesülték. Az ünnepi módon összeállított étrend csöppet sem volt hivalkodó. Ralf csupán a virágokkal bánt már-már pazarlóan, és a szemét szokása szerint egész idő alatt alig vette le Dagmar kisasszonyról.

A kölcsönös vendégeskedések következtében a két család között egyre szorosabbá vált a barátság. A schönaui hölgyek Ralf édesanyját rendkívül szeretetreméltónak találták, különösen Dagmar érzett már az első perctől kezdve jóleső bizalmat iránta. Jansen asszony is őszintén a szívébe zárta a két lányt.

A Schönauból való elköltözést senki sem hozta szóba.

Az ifjú hölgyek hébe-hóba átmentek elbeszélgetni Jansen asszonnyal. Ralf is mindig beköszönt a kastélyba, valahányszor újonnan szerzett birtokán tennivalója akadt, átadta édesanyja üdvözletét,, és szívesen elfogadott egy-egy frissítő italt. Lotte és közötte ártatlan, barátian évődő stílus uralkodott. Ellen asszonnyal szemben Ralf mindig tisztelettudóan és előzékenyen viselkedett, bár gyakran elámult tudatlanságán és korántsem leplezett önzésén. Tulajdon édesanyjához hasonlítva, e hölgy igencsak rossz színben tűnt fel előtte. E véleményének azonban sohasem adott hangot.

Valahányszor Dagmarra pillantott, tekintetéből csak úgy sugárzott a szerelem. Nem kis erőfeszítésébe került, hogy jelenlétében megőrizze a nyugalmát. Mégis uralkodott magán, és érzelmeit sohasem árulta el.

Egy szép napon a nővérek ismét a városban jártak, hogy megfelelő lakást keressenek. Ezúttal találtak is, mégpedig egy félreeső, ám barátságos kertes házacskában. A lakás mindenesetre csak október elsejétől állt volna rendelkezésükre.

Lotte bizonytalan tekintetet vetett a nővérére.

- Meg kellene kémünk Jansen urat, hogy a hátralévő időben még Schönauban maradhassunk.

Dagmar mélyet sóhajtott.

- Nem szívesen teszem, Lotte. De ezek a kis lakások olyan nyomasztóak. Ez az egyetlen, ahol az ember legalább egy kis zöldet láthat, és nem kell olyan sok más emberrel összezárva élnie. Nem marad más választásunk, mint újabb szívességet kérni Jansen úrtól. Jól tudom, szívesen tesz meg értünk bármit, annál nehezebb hát kérnem tőle.

Lotte sejtette, milyen nagy örömet jelent majd Ralf Jansennek, hogy Dagmar még egy ideig Schönauban marad. De erről egy szót sem szólt. Csupán ennyit jegyzett meg:

- Nincs mit tennünk, Dagmar, meg kell kémünk őt. Ez az első lakás, amely igazán tetszik nekünk.

A nővérek már másnapra választ ígértek a tulajdonosiak, hogy kiveszik-e a lakást.

- A mamának mindenképp látnia kell, mielőtt kibéreljük. Holnap délelőtt elhozzuk őt ide - jelentette ki Dagmar búcsúzóul, majd hazaindultak.

Az országúton hirtelen szembetalálták magukat a városi garnizonban állomásozó lovasezred egyik különítményévei, melynek élén Korff báró lovagolt, egyik oldalán Kurt von Treplitzcel, a másikon egy fiatal hadnaggyal

Lotte, észrevéve a bárót, ijedten pillantott Dagmarra. Nővére halottsápádttá vált, és mereven nézett maga elé, mert ő is rögtön felismerte a lovasszázadost.

Csaknem ugyanebben a pillanatban Korff is meglátta a schönaui autót a benne ülő nővérekkel, Volt rá ideje, hogy összeszedje magát, mielőtt kísérői megpillantották volna a hölgyeket. Sikerült is teljes közömbösséget színlelnie, amikor Kurt von Treplitz sokatmondóan rápillantva megjegyezte:

- Itt jönnek a schönaui kisasszonyok. Dagmar grófkisasszony leírhatatlanul szép a fekete gyászruhájában.

Korff bárónak is ez volt a benyomása, és tekintete mélységes elragadtatással tapadt a halvány leányarcra, miközben az autó elgördült mellettük.

A tisztek udvariasan köszöntötték őket, a hölgyek viszonozták az üdvözlést, Dagmar azonban kerülte Korff tekintetét. Lotte máskor szívesen csevegett volna e találkozásról, ma azonban csöndes maradt. Nővére keserű, fájdalmas arckifejezését látva tudta, hogy akkor tesz jót, ha egy szót sem szól. Az egyébként élénk, sőt gyakran kotnyeles kis teremtés nagyon gyöngéd és tapintatos is tudott lenni ahhoz, akit őszintén szeretett.

Az út hátralevő részét szótlanul tették meg.

Amint megérkeztek, közölték édesanyjukkal az örvendetes újságot. Ellen asszony először elképedt, amikor a lányai közölték vele, milyen kedves kis házra bukkantak. Ám amint meghallotta, hogy a beköltözésről október elseje előtt szó sem lehet, megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Októberig még rengeteg idő van! Addig Ralf Jansen félénksége is feloldódhat…

Másnap reggel Dagmar levelet kapott. Egy álláshirdetésre jelentkezett néhány napja, erre érkezett válasz. Az egyik újságban olvasta a hirdetést, amelyben egy egyedülálló hölgy jó családból származó leányt keres társalkodónőnek, aki utazásain elkísérné. Írt neki, s a hölgy választása Dagmarra esett. Kért tőle egy fényképet és a fizetési igény pontos megjelölését, hogy ezek ismeretében végérvényesen dönthessen.

Reggeli után Dagmar rögtön visszavonult a szobájába, hogy megválaszolja a levelet. Édesanyja ellenvetéseivel cseppet sem törődött. Komolyan elhatározta, hogy a jövőben a saját lábára áll.

A borítékot lezárva elindult, hogy levelét a postazsákba dobja. Alig ért le a lépcsőn, Ralf Jansen lépett be a nagy előcsarnokba. A grófkisasszonyt megpillantva rögtön lekapta a sapkáját, és csillogó szemmel sietett felé.

- Jó reggelt, Dagmar kisasszony! Csupán be akartam köszönni önökhöz. Aztán már megyek is az istállóhoz, ma ott akad dolgom. Hogy érzi magát?

Dagmar mosolyogva nyújtotta a kezét.

- Köszönöm, jól. Nagyon örülök, hogy találkoztunk, mielőtt még édesanyámnál bejelentkezett volna, aki egyébként még nem készült el a toalettjével. Szeretnék önnel valamit megbeszélni. Lenne néhány perce számomra?

- Az ön számára mindig van időm, kisasszony. Miben állhatok a szolgálatára?

Dagmar kinyitott egy ajtót, mely egy ritkán használt szobába vezetett.

- Megkérhetem, hogy menjünk be?

Ralf udvariasan meghajolt, és a lány mögött a szobába lépett. Dagmar hellyel kínálta, majd maga is leült a férfival szemben.

- Megszokásból még mindig úgy teszünk, mintha otthon lennénk e házban, Jansen úr. Nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig igénybe kell vennünk a vendégszeretetét.

A férfi szomorúan nézett rá.

- Miért sajnálhatja, kisasszony? Hát még mindig nem érti, mekkora örömet jelent számomra, hogy otthon érzik magukat e falak között? Önök mindannyian nagyon szívélyesen bánnak velem, őszinte örömömre szolgál, valahányszor találkozhatunk.

Dagmar elmosolyodott.

- Hát igen, ön nagyvonalúságában a dolgokat mindig úgy igyekszik beállítani, mintha mi szolgáltatnánk okot a köszönetre azzal, hogy vendégszeretetét ilyen sokáig igénybe vesszük. Ezúttal viszont komolyan, szeretnék beszélni önnel. Tegnap végre sikerült megfelelő lakást találnunk, de csak október elsejével költözhetünk oda. Megengedné, hogy édesanyám és a húgom addig még itt maradjanak?

- Ez egy percig sem kérdéses, kisasszony. Tudja, hogy semmit se szeretnék jobban, mint hogy ön is együtt maradhasson hozzátartozóival Schönauban. De sejtem, hogy ebbe úgysem egyezne bele. Annál inkább örülök annak, hogy a nyarat még itt töltik. Lotte kisasszony is boldog lesz. Nagyon ragaszkodik Schönauhoz.

Dagmar felsóhajtott.

- Többnyire csak akkor döbbenünk rá, hogy valami menynyire a szívünkhöz nőtt, ha meg kell válnunk tőle. Nekem is fájdalmas lesz a búcsú Schönau tói. Pedig erre hamarosan sor kerül.

Ralf láthatólag meglepődött.

- Hogy értsem ezt, kisasszony?

A lány a borítékra mutatott, mely előtte hevert az asztalon.

- Éppen most írtam egy állással kapcsolatban. Egy bizonyos Wettersbach grófnőnek szándékában áll engem úti kísérőnek és társalkodónőnek felfogadni. Fényképet, továbbá fizetési igényeim közlését kérte tőlem. E levél mindkettőt tartalmazza. Követeléseim meglehetősen szerények, s remélem, hogy az állást megkapom. A grófnő azt írta, hogy alkalmazásom már július tizenötödikétől esedékes, mivelhogy rögtön több hónapos utazásra kell kísérnem őt.

E hír hallatán Ralf csak nehezen tudott úrrá lenni izgatottságán. Végtelen szomorúsággal tekintett a lányra.

- Valóban el akarja vállalni ezt az állást? Tényleg olyan függőségbe akarja magát kényszeríteni, mely lényétől idegen, s ahol naponta százféle megaláztatásnak lesz kitéve? - tört fel belőle rekedt hangon.

Dagmar mereven maga elé nézve hallgatta. Majd felpillantott.

- Nem marad más választásom, Jansen úr, s ezt a sorsot velem együtt sokan osztják. Meg kell tanulnom alkalmazkodni. Magam miatt nem aggódom, annál inkább féltem viszont a mamát és a húgomat. A mama egyszerűen képtelen tekintetbe venni a megváltozott körülményeket. Még most is légvárakat épít, melyek elfeledtetik vele helyzetünk súlyosságát. A kis Lotténak minden bátorsága mellett sem lesz könnyű a szűkös, egyszerű körülmények között együtt élni vele. Őt sajnálom leginkább. Úgy szeretnék gondtalan életet biztosítani neki, de hát tehetetlen vagyok.

Ralf szíve kétségbeesetten vergődött az érzelmek szorításában. A lehetőség, hogy a grófkisasszony elhagyja Schönaut, szinte tragédiának tűnt fel előtte. Ez a megrázkódtatás végre fölszabadította lelkében azokat a szenvedélyeket, melyeket eddig minden erejével elfojtott.

- Dagmar kisasszony… ön egyáltalán nem tehetetlen. Egyetlen szava elegendő ahhoz, hogy édesanyja, húga és önmaga életének más irányt adjon - szólalt meg izgatottan.

A lány elképedve meredt Ralf izgalomtól remegő arcára.

- Nem értem, miről beszél, Jansen úr - jegyezte meg elfogódottan.

A férfi minden erejét összeszedte, hogy nyugodt maradjon, csupán a hangja reszketett, miközben folytatta:

- Akkor hát világosabban kell beszélnem, kisasszony. Határozottan közölte velem, hogy vendégszeretetemet örökre nem veheti igénybe… Én ezt be is láttam. Mégis nyílna arra lehetőség, hogy Schönaut otthonként tartsa meg édesanyja és húga számára is.

A férfi izgatottsága most már Dagmarra is átragadt.

- Miféle lehetőségről van szó? - kérdezte nyugtalanul.

Ralf mély levegőt vett.

- Megmondom önnek, Dagmar kisasszony, nyíltan és őszintén… Legyen a feleségem!

Dagmar összerázkódott, és kezét a szívére szorította.

- Jansen úr !- kiáltott fel rémülten.

- Ne ijedjen meg, kisasszony! Gondolja meg, az anyósomnak és a sógornőmnek életük végéig otthont és gondtalan életet biztosíthatok Schönauban anélkül, hogy bárki is kivetnivalót találna ezen. Ön pedig Berndorf és Schönau úrnője lenne!

A lány tágra nyílt szemmel, értetlenül nézett rá.

- Komolyan beszél, Jansen úr? - kérdezte színtelen hangon.

Ralf szemében leplezetlen szerelem csillogott.

- Igen, Dagmar kisasszony. Talán vakmerőségnek tartja, hogy egy iparosmester fia egy grófkisasszony felé nyújtja ki a kezét. De a szívemet egyáltalán nem érdekli, kicsoda és micsoda ön. Szerelmes vagyok önbe azóta, hogy az erdőben először megpillantottam. De hogyan is merészelhettem volna a közelébe férkőzni, míg gondtalannak és boldognak tűnt? Csak akkor mertem közeledni, amikor a segítségemre volt szükségük, S ön is tanúsíthatja, hogy a szerelmemmel sohasem üldöztem, ellenkezőleg, egészen mostanáig magámba fojtottam az érzelmeimet. Hogy most mégis beszélek erről, kérem, bocsássa meg! De tudom, hogy nehéz és viszontagságos jövő előtt áll, s e keserűségektől szeretném megóvni önt. Csakis ezért mertem megszólalni. Szeretem, ahogy nőt még nem szerettek e világon. És újból megkérdem: akarja-e büszke címét az én egyszerű nevemre cserélni? Mindent, amim csak van, az ön lába elé helyezek. Könyörgök, válaszoljon!

Dagmar felindultan hallgatta a férfi szavait. Tenyerét kínos zavarában görcsösen egymáshoz szorította. Végül nagy nehezen megszólalt:

- Kedves Jansen úr, egy rémült, zavart teremtést lát maga előtt. Fogalmam sem volt, mit érez irántam, hogy szeret engem. Higgye el, kimondhatatlan szomorúsággal tölt el, hogy fájdalmat kell okoznom önnek. De nekem nem szabadién egyszerűen nem tudom az ajánlatát elfogadni. Hiszen becsapnám önt, s ez hálátlanság lenne azért a sok jóért, amit velünk tett. Megérdemli, hogy olyan feleséget kapjon, aki a szerelmét odaadóan viszonozza. Erre én képtelen vagyok. A szívem, legnagyobb bánatomra, valaki másnak adtam. Ez a valaki azonban hűtlen lett hozzám, bár szerelemről szónokolt, és meg akarta kérni a kezemet. Ám amint tudomására jutott, hogy reményeivel ellentétben nem vagyok dúsgazdag, cserbenhagyott. Még vérzik és sajog a szívem a csalódástól, de legmélyebb fájdalmamra, képtelen vagyok őt elfeledni. Kétségbeejtő e szégyenletes szerelem, mely önmagam előtt is megaláz. Határtalan bizalmam jeleként kitártam ön előtt a szívemet, ahogy ön is bepillantást engedett a sajátjába. Mindezt azért mondom el, hogy alátámasszam, miért nem fogadhatom el a házassági ajánlatát, ha nem akarok vétkezni ön ellen. Gyalázatos hálátlanság lenne ez tőlem cserébe a nagylelkűségéért.

Ralf hevesen megrázta a fejét.

- Mindig fáj nekem, ha a nagylelkűségemet emlegeti. Hát tettem én valami említésre méltót? Csupán szívem szavát követtem, mely arra ösztönzött, hogy a nőnek, akit szeretek, segítségére siessek. Ha képes lettem volna önt az élet viszontagságaitól megóvni, szerelmemet nem vallottam volna be, hiszen sejtettem, hogy ön mást szeret. Ismerem őt, kisasszony, tanúja voltam hűtlenségének. Azon a végzetes kimenetelű estén ott a terasz előtti bokrokban rejtőztem el, hogy önt legalább távolról láthassam. Mielőtt még távozhattam volna, ön Korff báró karján a rejtekhelyem előtt haladt el, így jól hallhattam, mit beszélnek. A báró már akkoriban is csapta a szelet Volkmann kisasszonynak. Pontosabban, két gazdag leány között ingadozott. Amint tudomására jutott, hogy az ön vagyona elúszott, rögvest Lisa Volkmann mellett döntött. Mialatt ön itt másnap félelmek és keserűség között hánykolódott, a báró már Volkmann kisasszonynak tette a szépet. Miután tudomásomra jutott, hogy eljegyezték egymást, én aggódva azonnal önhöz siettem. Jobbnak láttam, ha e megrendítő hírt nem idegenek jelenlétében tudja meg. Senkinek sem volt joga látni a fájdalmát, mely engem is annyira lesújtott. Én magam sem mertem önre nézni, mialatt közöltem e gyászos hírt. Azokban a percekben, higgyen nekem, én legalább annyira szenvedtem, mint ön. Mindez örök titok maradt volna, ha nem kellene remegnem a sorsáért. Most csupán egyetlen dolog aggaszt: féltem önt, aggódom a jövőjéért! Legnagyobb boldogságomnak tekinteném, ha védhetném és oltalmazhatnám, ha minden fájdalmat és nehézséget elháríthatnék az útjából. Én nem számítok, kisasszony. Isten a tanúm, nem magamért teszem. Férfi vagyok, aki képes megküzdeni a sorsával. Csak önre gondolok, egyedül önre! Minthogy szerelmét nem nyerhetem el, szeretnék leghívebb, legönzetlenebb barátja lenni, aki nem ismer nemesebb feladatot annál, mint hogy az ön életét széppé és gondtalanná tegye. Ha a leghalványabb remény is lenne rá, hogy a szerelme beteljesedhet, nem kérném meg arra, hogy legyen a feleségem. De tudom, s ez ön előtt sem titok, hogy a férfi, akit szeret, másvalakinek kötelezte el magát. Ezért ajánlok fel hát önnek mindent, amim csak van: hűséges szívemet, melyet csak egyvalami teheti boldoggá, ha önt szolgálhatja, édesanyjának és húgának pedig nyugodt otthont biztosíthat.

Most hát mindent tud, Dagmar kisasszony. Kérem, ne legyen tekintettel rám. Döntsön saját belátása szerint! Csak saját magára gondoljon! Bennem, könyörgök, ne lásson mást, mint egy férfit, aki akár az életét is kész lenne feláldozni azért, hogy ön boldog lehessen… még ha másvalaki oldalán is.

Megkönnyebbülten hallgatott el. Dagmart szinte megbabonázták a szavai. Tágra nyílt szemmel, rezzenéstelen arccal nézett a férfira.

Határtalan megrendülésében hirtelen az asztalra borult, s arcát a tenyerébe temette. Zokogás rázta egész testét.

Ralf rémülten ugrott talpra, tehetetlenül figyelve a jelenetet. Egész lényét határtalan aggodalom fogta el azért a nőért, akit oly végtelen gyöngédséggel szeretett.

- Kisasszony, drága kisasszony, mi történt magával? Miért sír? - hebegte tanácstalanul.

A lány igyekezett úrrá lenni a könnyein, és lassan felemelte a fejét. Kábultan ragadta meg a férfi kezét, és tétován az arcához vonta.

- Azért, mert nem tudom önt úgy szeretni, ahogy megér

demelné, hiszen képtelen vagyok érzelmileg elszakadni attól a férfitól, aki porig alázott engem. De boldog is lennék, ha viszonozni tudnám a szerelmét, melynek nagysága és mélysége láttán megremeg a szívem! - felelte megrendült hangon.

A lelke mélyéig meghatódott Ralf gyöngéd szeretettel próbálta vigasztalni.

- Kérem, hagyja abba a sírást, különben szemrehányásokat kell tennem magamnak, amiért így felzaklattam.

A lány igyekezett megnyugodni, s lassan a férfira pillantott:

- Mit nem adnék azért, ha képes lennék szeretni és boldoggá tenni önt! - suttogta alig hallhatóan.

Ralf áhítatosan csókolta meg Dagmar kezét.

- Ilyen örömöt ember talán nem is tudna elviselni, kisasszony, De nagyon boldoggá tenne, ha feleségül jönne hozzám. Békét és nyugalmat hozna a szívembe, hiszen ha önt magányosnak tudom az élet zivatarában, a lelki nyugalmamnak örökre vége.

A lány letörülgette könnyeit, és bánatosan tekintett rá.

- A házassági ajánlatát mégsem fogadhatom el. Ön mindent megadna nekem, én viszont üres kézzel állok itt.

Ralf ismét bensőségesen megcsókolta a hófehér kezeket.

- Üres kézzel? Ó nem, Dagmar kisasszony! Minden látszat ellenére gazdaggá tenne engem. Megmutatná, mi értelme volt gyűjtögetni a kincseimet: hogy önnek boldogságot ajándékozhassak. Egyszerű édesanyámnak és nekem fogalmunk sincs, mihez kezdjünk ekkora gazdagsággal. Minden, amim csak van, az ön kezei között életre fog kelni. Tudom, hogy ügyetlen fickó vagyok, és sok hibát elkövetek. De ön majd át fog formálni engem. Kiválóan ért hozzá, hogy botlásaimra jóságosán felhívja a figyelmemet. Elég csupán a szemébe néznem, máris tudom: ezt tedd, azzal hagyj fel! Idővel majd olyan leszek, amilyennek látni szeretne. Drága édesanyám iránt bizonyára jó szívvel viseltetik, és szerető leánya lesz. Ön büszke teremtés, de nem gőgös, büszkesége nemes fogantatású. Szeretem ön, mindent, ami önnel kapcsolatos. Gondoljon csak Lotte kisasszonyra, akinek nem kellene elhagynia Schönaut, és meghitt környezetben, az ön közelében maradhat. Kedves édesanyja se látna hiányt semmiben. Minden jóra fordulhatna, ha úgy döntene, a feleségem lesz. Semmi olyat nem fogok elvárni öntől, amit önszántából meg ne tenne. Higgyen nekem, férfi önzetlenebből nem szeretett még, mint ahogy én szeretem önt.

Dagmar ismét megragadta Ralf kezét.

- Ebben csöppet sem kételkedem! Bárcsak szavakkal ki lehetne fejezni, mennyire megrendít és meghat mindaz, amit mond! Nem magam miatt habozok elfogadni felém nyújtott kezét. Bármely nő boldognak tudhatja magát, ha egy ilyen férfi szerelmét elnyeri. De én a nekem jutó gazdagságért cserébe semmit sem tudnék felajánlani, csupán a hálámat. Hogy is állhatnék meg így ön előtt? És a kedves édesanyja előtt? Mit gondolna rólam, ha elfogadnám a kezét?

Ralf tekintete, esedezve kereste a lányét.

- Anyám tudja, hogy szeretem önt, Dagmar kisasszony. Arról is tudomása van, hogy ön mást szeret, aki azonban hűtlenül elhagyta. Mégis őszinte szívvel áldását adná önre, ha igent mondana nekem, hiszen tudja, hogy más asszonyt soha nem vezetnék a házamba, és szörnyen boldogtalan lennék, ha ön védtelenül állna a világban.

Dagmar tétován végigsimította a homlokát.

- Biztos benne, hogy az édesanyja áldását adná a frigyünkre?

Ralf reményteljesen elmosolyodott.

- Egészen biztos.

A lány sietve felállt. Tekintetéből elszántság sugárzott.

- Kedves Jansen úr! Most átmegyek a kedves édesanyjához, hogy tanácsot kérjek tőle. Döntse el ő, vajon elfogadhatom-e a fia ajánlatát, vagy sem. Ő olyan bölcs és jóságos teremtés, mélységesen tisztelem, és megbízom benne… sokkal inkább, mint tulajdon édesanyámban. Haladéktalanul felkeresem, mielőtt Ön valamilyen úton-módon még befolyásolhatná őt. Kiöntöm neki a szívemet, mindent elmondok. S aztán úgy teszek, ahogy ő jónak ítéli. Helyesli az elhatározásomat?

Ralf gyöngéden megcsókolta a lány kezét, és ragyogó szemekkel nézett rá.

- Teljes mértékben helyeslem. És biztos vagyok benne, hogy már ma a menyasszonyomnak hívhatom önt.

Kéz a kézben állt egymással szemben a két derék és büszke fiatal, és komolyan néztek egymásra. Dagmar fölvette az asztalról a levelet. Ralf kérőén nyújtotta érte a kezét.

- Neküldje el!

Dagmar megrázta a fejét.

- Nem, még nem teszem. Csak akkor kerül rá sor, ha úgy döntök, hogy elhagyom Schönaut.

- Addig adja oda nekem, vigyázok rá - ígérte a férfi.

Dagmar átnyújtotta neki a levelet, melyet Ralf a zsebébe csúsztatott.

- Szóljak a sofőrnek, hogy álljon elő? Az édesanyámat most biztos otthon találja.

A lány bólintott.

- Igen, Jansen úr, legyen szíves. S ha később felkeresi anyámat és a húgomat, mondja meg nekik, hogy átmentem Berndorfba meglátogatni a kedves édesanyját. De arról, amiről az imént köztünk szó esett, kérem, hallgasson.

- Minden úgy fog történni,(ahogy kívánja - mondta Ralf, s már ment is, hogy intézkedjék. Dagmar fölvette a kalapját és a kesztyűjét.

Ralf a kocsihoz kísérte, és besegítette az ülésre. Dagmar forrón kezet szorított vele.

- Viszontlátásra, kisasszony. Kérem, várjon meg Berndorfban. Egy órán belül ott leszek.

A lány könnybe lábadt szemekkel pillantott rá.

- Drága… drága barátom - súgta halkan.

Ralf tekintetében leplezetlen szerelem csillogott.

- Nálam hívebb barátja nem lehet soha - felelte.

Néhány perc múlva az autó kigördült a kapun.

Ebben a percben Lotte viharzott le a lépcsőn. Ralf mellett megtorpant.

- Jó reggelt, Jansen úr. Nem a nővérem volt az, aki kocsin elhajtott az imént?

- De igen, Lotte kisasszony.

- És hova ment?

- Berndorfba, az édesanyámhoz.

- Igen? Egyedül?

- Igen. Szeretne valamit megbeszélni vele.

- Nem szép dolog tőle! Engem is elvihetett volna.

- Talán nem jutott eszébe.

- Mindenképp kár, hogy nem tarthattam vele,

- Nincs kedve inkább engem elszórakoztatni egy kicsit? A kedves édesanyjával még úgysem tudok beszélni, ahhoz túl korán van.

- Nagyon szívesen. Hozassak önnek valami frissítőt?

- Köszönöm, nem kérek.

Lotte fürkészve pillantott rá oldalról.

- Olyan különös kifejezés ül ma az arcán, Jansen úr.

- Nocsak! Miféle?

- Nem is tudom. Csak nincs születésnapja?

- Nem, nincs. De meglehet, hogy az izgatottsággal vegyes várakozást olvasta le az arcomról. Úgy érzem magam, mint egy gyerek karácsonykor. Nagyon vágyom valamire, és nem tudom, vajon megkapom-e. Tud ön imádkozni, Lotte kisasszony?

- Micsoda kérdést! Hát persze hogy tudok!

- Akkor kérem, imádkozzék buzgón a nevemben! Mert én az izgatottságtól képtelen vagyok rá.

- És miért,, ha szabad tudnom?

- Hogy a nagy-nagy vágyam teljesüljön.

Lotte fürkészve pillantott rá.

- Szívem mélyéből imádkozni fogok önért. De majd árulja el nekem, hogy segített-e, hogy a vágya valóban beteljesedett-e.

Ralf oly forrón szorította meg a lányka kezét, hogy annak arca fájdalmasan megrándult. Ezt látván összerezzent, és gyöngéden megsimogatta a kis kezet, ahogy egy gyermeket szokás, akinek valami fáj.

- Ó, de barbár vagyok! Megérdemlem, hogy megszidjon.

- Nem vagyok én olyan kényes, hogy ne bírnék ki egy szenvedélyes kézszorítást.

Schönau asszony jött lefelé a lépcsőn, és szívélyesen üdvözölte a vendéget.

- Hallotta már, Jansen úr, hogy a leányaim egy csinos kis házat találtak nekünk?

- Igen, nagyságos asszonyom. Dagmar kisasszony említette.

Ellen asszony beszámolt neki arról is, hogy Dagmar levélben jelentkezett egy állásra, majd sóhajtva hozzátette:

- Megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy hamarosan él kell mennünk innen.

Ralf a lovaglóostorának a nyelét méregette.

- Bennem ez a gondolat fel se merül, nagyságos asszonyom. Sietségre semmi okuk. Végül is mindenük megvan itt, Schönauban. Most azonban már Valóban a dolgom után kell néznem az istállókban. Hölgyeim, ajánlom magamat. A viszontlátásra!

E szavakkal Ralf sietve távozott. Nyugtalansága miatt nem volt tovább maradása.

Lotte tűnődve nézett utána, és nem értette, mi ütött belé.

Miközben Ralf az istállók felé lovagolt, azt gondolta magában: „Drága mama, ügye most sem hagyod cserben a fiacskádat? Ugye megmondod neki, mit kell cselekednie, hogy engem boldoggá tegyen?”

Céltalanul lődörgött az istállók tájékán, anélkül hogy bármi dolga akadt volna.

Minden pillanatban az óráját nézte, nem hitte volna, hogy egy óra ilyen hosszú lehet. De a szavához híven Schönauban maradt. Ám amint a kitűzött idő letelt, a nyeregbe pattant, és lóhalálában vágtatott hazafelé.

A Berndorfba vezető utat sem találta még soha ilyen hosszúnak, mint ezen a napon.

XIV.

Jansen asszony őszinte örömmel fogadta Dagmart.

- Kedves öntől, hogy felkeres, grófkisasszony! Fiam, szegény, szomorú lesz, hogy nem találja önt Schönauban. Nemrég lovagolt át - mondta, Dagmar kezét gyöngéden megsimogatva.

A grófkisasszonyt régi, kedves bútorokkal berendezett szobájában fogadta. Lotte és Dagmar legutóbbi ittlétükkor jártak először e lakályos kis helyiségben, akkor tudták meg, hogy a bútorokat Ralf édesapja készítette. Von Schönau asszonynak azonban nem mutatták meg ezt a szobát. Jansen asszony ösztönösen érezte, hogy neki nincs igazán érzéke az effajta finomságokhoz.

- A kedves fiát már üdvözöltem Schönauban, drága Jansen asszony - felelte Dagmar.

- Akkor jó. Jöjjön, kedvesem, foglaljon helyet az én kis szobácskámban. Én többnyire itt tartózkodom. A fiam megengedte, hogy kedves bútoraimat magammal hozzam. Nagyon jó fiú.

-- Igen… nagyon jó fiú… és derék, mély érzésű ember - mondta Dagmar őszinte megindultsággal.

Az öreg hölgy boldog csodálkozássál tekintett a grófkisasszonyra.

- O, ez igazán olyan kedvesen és őszintén hangzott. Boldoggá tesz, hogy így gondolkodik a fiamról. Meg is érdemli, higgyen nekem!

Dagmar helyet foglalt az egyik kis fotelban. Előkelő, arisztokratikus megjelenésével furcsán kirítt e környezetből, s szépségét még inkább kiemelte az egyszerű háttér. Jansen asszony az ablaknál álló karosszékbe ereszkedve, bensőséges örömmel nyugtatta szemét a leányon, akiért annyira rajongott a fia.

Dagmar fölállt, és az erkély felé indult. Ott a falon, Jansen asszony arcképével szemközt, Ralf gyerekkori képe függött. Dagmar elmerengve nézte. Azután az öreg hölgyhöz fordult.

- Hadd kuporodjak ide egy kicsit a lépcsőre, az ön lábához… fiának képe alá. Nyugalmas hely ez, épp arra való, hogy valamit meggyónjak önnek, és a tanácsát kérjem. E két szándék vezérelt ide - mondta Dagmar, és az erkély lépcsőjére ült, ahol Ralf oly szívesen szeretett ücsörögni.

Jansen asszony egy pillanatig habozott, aztán a kezét gyöngéden az ifjú hölgy vállára tette.

- Itt, a lábaimnál ül gyakran a fiam is, valahányszor tele van a szíve, és ki akarja önteni nekem.

Dagmar fölnézett, és mélyen elpirult.

- Itt beszélt tehát rólam is, Jansen asszony? Tőle magától tudom, hogy így volt. Ugye?

Az idős hölgy lehajolt hozzá.

- Gyermekem… bocsássa meg nekem, hogy így szólítom, de oly természetesen jön ajkamra e szó, hiszen szívemből kedvelem önt. Kérem, mondja el nekem, mi hozta ide.

Dagmar megragadta és az arcához vonta az érdes, dolgos kezeket.

- Mindent elmondok önnek! Nemrég, mielőtt Schönauból eljöttem volna, a fia megkérte a kezemet. Arra kért, legyek a felesége. Én pedig eljöttem önhöz, hogy megkérdezzem, vajon megtehetem-e, hogy igent mondok neki.

Az öreg hölgy jóságos, szeretetteljes pillantással nézett le rá.

- Gyermekem, az effajta kérdést valójában mindenkinek magának kell eldöntenie. De a fiam olyan sokat mesélt önről, hogy úgy vélem, az ön esete egészen rendkívüli.

Dagmar bólintott.

- Igen, az enyém valóban rendkívüli eset. Meghallgatna engem?

- Megtisztel vele. Beszéljen csak nyugodtan, fenntartások nélkül. Úgy hallgatom, mintha az édesanyja lennék.

Dagmar elmesélte Korff báró iránti szerelmét, örömét, határtalan boldogságát, amikor a férfi bevallotta neki, hogy szereti, mardosó fájdalmát, amikor rútul cserbenhagyta. Beszámolt a levélről, melyben a báró megírta, hogy szakít vele, sietve bekövetkezett eljegyzéséről egy másik nővel, a gyötrelmekről, melyeket e megaláztatás miatt kellett kiállnia, minden kínjáról és szenvedéséről. Aztán rátért Ralf iránt érzett őszinte hálájára, aki e nehéz és sanyarú körülmények közepette az egyetlen örömet jelentette a számára; s hogy ő egész idő alatt mit sem sejtett abból, hogy Ralf szerelmes belé.

Szinte szóról szóra ismételte el nemrég lezajlott beszélgetésüket, Ralf leánykérését és az ő mélységes megrendülését e határtalan, szenvedélyes szerelem láttán.

- Ezért jöttem el hát önhöz, kedves Jansen asszony. Mondja meg nekem őszintén, helytelen dolog-e, ha elfogadom kedves fia házassági ajánlatát, noha azt a másikat nem tudom elfeledni. Fogalmam sincs, valaha is képes leszek-e rá, vagy most már örökké éreznem kell szívemben ezt az égető fájdalmat, ami oly sok keserűséget okoz. Senkinek sem szóltam erről a szenvedésről, senkinek sem beszéltem szívem fájdalmáról. De a kedves fiától hallottam, hogy ő és ön is tud e titkomról, ezért jöttem el hát önhöz, hogy a tanácsát kérjem. Őszintén kedvelem a fiát, ahogy egy megértő jó barátot kedvelni lehet, és mindenki másnál többre tartom őt. De nem tudom oly mélységesen szeretni, ahogy megérdemli, hogy szeressék. Magától értetődően hűséges és engedelmes felesége lennék, mindent elkövetnék azért, hogy boldoggá tegyem. De vajon sikerülhet-e ez, nem maradnék-e sok téren adósa? Érzelmeim jelenlegei zűrzavarában nincs senki önön kívül, akitől tanácsot kérhetnék. Tulajdon édesanyám nem értene meg, buzgón rábeszélne, hogy fogadjam el a házassági ajánlatot, hiszen általa megőrizhetném szeretteimnek az otthonukat. De ez nálam soha nem lehet döntő szempont. Inkább nemet mondok abbeli félelmemben, hogy a kedves fiát örökre boldogtalanná tenném, és a szégyen miatt, hogy semmit sem tudnék adni neki. Ő azonban közölte velem, hogy akkor lenne boldogtalan, ha nemet mondanék, és nem adnék neki lehetőséget arra, hogy megóvjon engem az élet viszontagságaitól. Kimondhatatlanul jó ember, soha nem gondol magára. Nem szeretném, ha miattam boldogtalan lenne, erre igazán nem szolgált rá. Ezért hát nem mertem neki se igent, se nemet mondani. Szorult helyzetemben önre gondoltam, és a félelmeimmel önhöz menekültem. Segítsen nekem, kérem, hogy helyesen dönthessék! Mélyen tisztelem önt, és az az érzésem, hogy bölcs és jóságos anyaként vezérfonalat tud majd adni a kezembe. Ugye megmondja nekem, mit tegyek?

Jansen asszony némán és figyelmesen hallgatta, majd egy ideig elmerengve nézett maga elé, azon töprengve, mit válaszoljon.

Mélyen megindította az, amit Dagmar elmondott neki. Bepillantást nyert a büszke, tiszta lány lelkébe, ahol nem volt helye a hazugságnak és a rossznak, s ismételten megbizonyosodhatott arról, mily értékes, becsületes jellemmel van dolga. Mennyire boldog lenne a fia, ha a grófkisasszony a kezével együtt a szívét is képes lenne neki ajándékozni! De jelenleg csupán a kezét tudja nyújtani neki - s vele együtt őszinte szándékot, baráti érzelmeket és buzgó törekvést, hogy Ralfot a fájdalmaktól megóvja, és - amennyire a hatalmában áll - boldoggá tegye. Ez korántsem kevés. Vajon gyakran nem azok-e a legboldogabb házasságok, melyekből hiányzik a szenvedélyes szerelem?

- Drága gyermekem - kezdte az öreg hölgy némi hallgatás után. - Súlyos felelősség az, amit tőlem kér, de vállalom. Mondjon igent a fiamnak, és hagyja, hogy a többit a gondviselés rendezze el. Őszinte és becsületes szándéka mindig megsúgja majd, mit kell tennie. Amennyiben ellenszenvesnek találná a fiamat, én lennék az első, aki lebeszélném erről a frigyről. Ám ön baráti érzelmekkel viseltetik iránta, és nagyra tartja. Legyen hát isten nevében a felesége.

Jansen asszony komolyan és megindultan mondta e szavakat, majd megcsókolta a lány szőke fejét.

Dagmar néhány percig mozdulatlanul, lehunyt szemekkel ült, vállán érezte a jóságos anyai kéz érintését. Áztán mélyet sóhajtott, és magához vonva az idős hölgy kezét, gyengéden megcsókolta.

- Legyen hát meg Isten nevében, drága mama. Engedje, hogy én is így hívjam, és legyen olyan jó és szerető anyám, mint Ralinak.

- Így lesz, gyermekem. Éreznie kellett, milyen kedves és drága ön nekem, hisz tudtam, mit jelent a fiamnak.

A két nő mélységes komolysággal nézett egymás szemébe.

- Mindent köszönök, drága mama. És Isten óvjon attól, hogy a fiát boldogtalanná tegyem.

A két hölgy még sok mindenről elbeszélgetett. Jansen asszony mesélt a fia ifjúságáról, mélységes vágyáról, hogy vigye valamire az életben, a szép és a jó iránti szeretetéről, az előkelő élet utáni sóvárgásáról. Mosolyogva ecsetelte ifjúkori szenvedélyes lelkesedését az elegáns úri hölgyek iránt, gyerekes vágyáról, hogy egyszer majd egy hercegkisasszonyt vehessen feleségül.

- És most valóban egy hercegkisasszonyt hoz haza az én légvárépítő fiacskám! De legalábbis egy grófkisasszonyt aranyló hajkoronával - jelentette ki szívet melengető humorral.

Dagmar nagyot sóhajtott.

- Egy koldushercegnőt hoz haza, drága mama.

Jansen asszony gyöngéden megcirógatta a lány fejét.

- Neki nem a pénze és a vagyona kell, hanem maga a hercegkisasszony! -mondta, azután elkomolyodott. - Most tehát újra gondot veszek magamra, fiam boldogságának a gondját. Már alig várom! Amikor az embernek nap, mint nap súlyos nehézségekkel kell szembenéznie, s aztán egyszerre minden gondja elillan, hirtelen hiányozni kezd valami. Az utóbbi években úgysem ismertem, mi az a gond.

Dagmar mélységes szeretettel nézett az idős hölgyre. Ünnepi érzés fogta el, mintha templomban lenne. Némileg türelmetlenül várta Ralf megérkezését.

Aztán ismét eszébe jutott Heinz Korff, a mélyről feltörő, ujjongó öröm, ami akkor fogta el, amikor igent mondott neki. Mennyire más volt akkor az az érzés! És mennyire kínozza még mindig a szívén ejtett seb!

Nem csinál-e hát őrültséget, amikor szívében ilyen érzésekkel másvalakinek lesz a hitvese? Nem sóvárog-e majd örökre e mélyről feltörő öröm után, melyet Ralf Jansen soha nem ébreszthet a keblében?

Mielőtt Dagmar feleletet adhatott volna magának e kérdésre, lódobogást hallott odalentről. Jansen asszony kipillantott az ablakon.

- Ő jött meg, gyermekem! Magatokra hagylak benneteket, bizonyára rengeteg-megbeszélnivalótok lesz. Ha szükségetek van rám, lent, a nagy nappaliban megtaláltok. - E szavakkal az öreg hölgy fölállt, homlokon csókolta Dagmart, és távozott.

A lány is fölkelt. Két kezét izgatottan szorította a szívére.

- Segíts nekem, mennyei Atyám, nehogy helytelenül cselekedjek - fohászkodott bensőségesen.

Így állt ott még akkor is, amikor Ralf heves türelmetlenséggel berontott a szemközti ajtón, átellenben azzal, melyen át édesanyja az imént távozott. Egy pillanatra megtorpant a küszöbön, úgy meredt Dagmarra.

- Az édesanyám nincs itt? Hát nem beszélt vele? - kérdezte lázas türelmetlenséggel.

A lány sápadt arccal, félénk tartózkodással fordult felé. Az ajka remegett, amikor így felelt:

- Az imént távozott, Jansen úr, hogy minket kettesben hagyjon.

A férfi fékezhetetlen izgalommal lépett közelebb hozzá.

- És mit válaszolt a kérdésére az édesanyám, Dagmar grófkisasszony?

A lány tágra nyílt, komoly szemekkel nézett rá.

- Áldását adta, és közölte velem, hogy Isten nevében legyek az ön felesége. Minden mást bízzak a gondviselésre. És én követem a szavát. Itt a kezem, Ralf Jansen, ha a hallottak ellenére valóban feleségül szándékozik venni.

A férfi melléből mély sóhaj szakadt fel. Megragadta Dagmar kezét, és úgy nézett rá, mintha érzelmei heves fellobbanásában legszívesebben azonnal a karjába zárná. De aztán némi nyugtalanságot vélt felfedezni a lány tekintetében, ami arra késztette, hogy uralkodjék forró szenvedélyén.

Ajkához vonva újra meg újra áhítatosan csókolta meg Dagmar kezét.

- Kedves, drága Dagmar… ó, köszönöm, köszönöm! Sosem fogja megbánni, hogy rám bízta a sorsát. Örülök és boldog vagyok, hogy az oltalmam alatt végre biztonságban tudhatom.

A lány könnybe lábadt szemmel pillantott rá. Amit a férfi szeméből kiolvasni vélt, mélyen megrendítette.

- Ralf… Kedves Ralf… Bárcsak sikerülne boldoggá tennem önt! - suttogta, és könnyek peregtek végig az arcán.

A férfi gyöngéden átölelte.

- Miattam ne aggódjék, drága Dagmar! A maga boldogsága egyben, az enyém is. Csak erre szabad gondolnia.

A lány bizakodva hajtotta a vállára a fejét, és lehunyta a szemét. Úrrá akart lenni a félelmén, hogy talán helytelenül döntött. Aztán meghallotta a férfi erőteljes szívverését, s ez különös nyugalommal töltötte el. Fölnézett rá, és mély bizalma jeléül önként csókra kínálta az ajkait.

Ralf érzelmeinek elsöprő erejétől remegve nézett Dagmar szemébe, mintegy esedezve a szerelméért. Aztán forrón és bensőségesen megcsókolta a lányt. Sikerült nyugalmat erőltetnie magára, bár egész testén forró áramlat futott át, amikor ajkai Dagmarét érintették.

Dagmar mozdulatlanul, szinte áhítatosan fogadta a csókját. Ismét elfogta a félelem, hogy valami helytelent cselekedett. Gyorsan hátrébb lépett.

- Keressük meg az édesanyádat, Ralf - mondta halkan.

Ralf boldogan vette tudomásul, hogy a lány - szinte ajándékképpen - tegezni kezdte. Ez mélyen megindította, akárcsak önként felajánlott csókja. Kedvesen belekarolt.

- Akkor hát menjünk, Dagmar - állt rá készségesen, érezve, hogy neki is jobb, ha most nem marad kettesben a lánnyal.

Miközben egymás mellett haladtak, Dagmar csendesen megjegyezte:

- Türelmesnek kell lenned hozzám, Ralf, és hinned kell őszinte szándékomban, hogy oly sok boldogsággal ajándékozzalak meg, amennyi csak tőlem telik.

A férfi megindultan nézett az esdeklő leányszemekbe.

- Ne kínozd magad, ne kényszerítsd magad semmire! Légy olyan, mint eddig, tiszta és becsületes, jószándékú ember. A többi ne nyomasszon! Én megkönnyíteni szeretném számodra az életet, nem megnehezíteni.

Dagmar hálásan szorította meg a karját.

- Olyan jó ember vagy. Végtelenül hálás vagyok a gyengédségedért és jóságodért. A becsületességemben soha nem kell kételkedned, ezt megígérhetem.

Ralf némán megszorította a kezét.

Amikor beléptek a tágas, előkelően, de szolid ízléssel berendezett nappaliba, Jansen asszony sietett elébük, és megfogta a kezüket.

- Óvjon benneteket a jó Isten, és adja, hogy boldogok legyetek! Ezért fogok imádkozni, drága gyermekeim - jelentette ki elérzékenyülten.

Több fontos dolgot is megbeszéltek, aztán Dagmar kisvártatva búcsúzkodni kezdett.

- Ideje visszatérnem Schönauba.

- Elkísérjelek, Dagmar? - kérdezte Ralf.

A lány mosolyogva rázta meg a fejét.

- Nem, jobb, ha most egyedült megyek haza. El akarom mondani anyámnak és Lőttének, mi történt köztünk ma. De ebéd után, kérlek, gyere át Schönauba, és kérd anyám beleegyezését az eljegyzésünkhöz.

- Nem fogja tőlem megtagadni a kezed?

A lány végigsimította a homlokát.

- Nem, Ralf, biztosan nem - felelte csöndesen. Elérzékenyülten ragadta meg és emelte az ajkához Ralf édesanyjának a kezét. - A viszontlátásra, drága mama.

- A viszontlátásra, gyermekem - válaszolta őszinte melegséggel a hangjában Jansen asszony.

Ralf nehezen vált meg Dagmartól, mégis engedelmesen kikísérte Őt a kocsihoz. Hirtelen észébe jutott a mellényzsebében levő levél, melyet megőrzésre vett át.

- Ezt a levelet ugye széttéphetem, Dagmar?

A lány mosolyogva bólintott.

- Igen, mert egy életre szóló szerződést kötöttem - tréfálkozott kedvesen. - De a borítékot mégis add ide! Benne van egy fényképem.

- Hadd legyen az enyém! - kérte Ralf mohón.

Dagmar átvette tőle a borítékot, feltépte, és a levelet kihúzva átadta neki.

- Tessék, eldobhatod. És most add ide a töltőtolladat!

Ralf engedelmeskedett, Dagmar pedig a következőket írta a kép alá: „Örök hűségem jeléül, Dagmar.”

Örömet akart ezzel szerezni Ralfnak. Meghatottan látta, milyen boldogan pillant, az írásra a férfi. Ralf túláradó szívvel tapasztotta ajkát Dagmar kezére.

- Köszönöm, hálásan köszönöm! E szavak mindig fel fognak vidítani, valahányszor a fényképedre pillantok. A viszontlátásra, drága Dagmarom!

- Viszontlátásra, Ralf. Add át üdvözletemet édesanyádnak.

- Meglesz. Te meg üdvözöld a nevemben az édesanyádat és az én kedves kicsi sógornőmet.

Dagmar boldogan sóhajtott fel.

- Jaj, Ralf, Lotte most végre Schönauban maradhat. - Sápadt arcán boldog mosoly térült el.

Ralf mosolyogva bólintott. Aztán az autó elhajtott.

Ralf hosszasan nézett a távolodó gépkocsi után, sőt Jansen asszony is feltűnt az ablakban. Dagmar egyszer még hátrafordult, és kedvesen visszaintegetett.

Amikor az autó eltűnt, Ralf a kezében tartott képre pillantott. Aztán a fotót a mellényzsebébe csúsztatta, és visszasétált a kastélyba. Megkereste az édesanyját, és gyöngéd szeretettel átölelte.

- Jaj, mama, nagyon köszönöm, hogy ilyen tanácsot adtál neki. Annyira boldog vagyok!

Jansen asszony fia ajkára tette az ujját.

- Csak el ne kiabáld, Ralf! Csak el ne kiabáld!

Ralf boldogan fölnevetett.

- Ó, édesanyám, ne légy babonás! Nézd! Olvasd csak, mit írt a menyasszonyom a fényképe alá, ez minden kétséget eloszlat. Komolyan veszi a szavát, anyám. S az én szerelmem oly erős, hogy kettőnek is elég. Képes leszek felém fordítani a szívét.

- Isten oltalmazzon ebben, Ralfom. Dagmar kedves, melegszívű gyermek, hűséges feleséged lesz. Ebben biztos vagyok. A többi már csak a gondviselésen múlik, remélem, a megelégedésetekre.

- Fő az, mama, hogy most végre a védőszárnyaim alatt tudhatom őt.

Amikor Dagmar megérkezett Schönauba, Lotte már futva jött a kocsi elé.

- Nem szép dolog tőled, hogy nélkülem mentél el Berndorfba! Annyira szerettem volna veled tartani - fakadt ki szemrehányóan.

Dagmar kiszállt a kocsiból, és szorosan átölelte a húgát.

- Ne haragudj rám, Lotte, ennek így kellett lennie. De légy vidám, mert jó híreket hozok neked.

Lotte felneszelt.

- Mi légyen az, Dagmar?

A grófkisasszony szótlanul a szobájába vezette a húgát.

Ott bensőségesen megcsókolta, és megindultan így szólt hozzá:

- Kedves kicsi Lottém, mostantól fogva hatalmadban áll addig maradni Schönauban, ameddig csak a kedved tartja.

Lotte csodálkozva kapta fel a fejét, arcából kifutott a vér.

- Ó, Dagmar, hogyan lehetséges ez?

- Hamarosan megtudod, húgocskám. De előbb hadd tegyem le a kabátomat! Hol van a mama?

- A szobájában. A divatlapokat nézegeti, mint mindig.

- Te tudd meg először a jó hírt, Lotte. Még a mama előtt. Az imént jegyeztem el magam Ralf Jansennel.

Lotte összerázkódott. Szeme aggodalmasan tekintett a nővérére.

- Dagmar… Ezt miattunk tetted, a mamáért és értem, hogy ne kelljen elhagynunk Schönaut - mondta remegő hangon.

Dagmar szeretetteljesen vonta őt magához úgy, hogy Lotte nem láthatta az arcát.

- Nem, Lotte, ne hidd! Persze örülök, hogy Schönau így az otthonotok maradhat, és igaz, ami igaz, egy kicsit rátok is gondoltam, amikor meghoztam ezt a döntést. De alapjában véve Ralf ajánlatát fogadtam el, mert nagyon nagyra tartom őt, s az ő oltalma alatt biztonságban érzem magam, bármilyen megpróbáltatásokat is hozzon számomra az élet.

Lotte nővére vállára hajtotta a fejét. Nem mert fölnézni rá, úgy kérdezte:

- Pedig nem szereted őt, ugye?

Dagmar mélyet sóhajtott.

- Nyugodj meg, Lotte, tudom, mi aggaszt. De ne aggódj! Én nem csaptam be Ralfot. Megmondtam neki, hogy nem szeretem annyira, amennyire szeretnem kellene. Mindent őszintén bevallottam neki, ami a szívemet nyomta, hogy emelt fővel állhassak előtte. Ennek ellenére feleségül akar venni, mert állítása szerint számára az a legnagyobb boldogság, ha engem védelmezhet. Annyira jó hozzám, olyan határtalanul jó!

Lotte erre fölemelte a fejét, és könnybe lábadt szemmel tekintett a nővérére.

- Igen, nemes lelkű férfi. Örülök, hogy mindent elinondtál neki. Hogyan is képzelhettem, hogy elhallgat valamit az én büszke, egyenes szívű nővérem. Mégis szomorú, hogy képtelen vagy őt úgy szeretni^ ahogyan megérdemli! Meglásd, a jó Isten majd tereli a szívedet, gondoskodik róla, hogy boldogok legyetek. Hiszen benneteket a jó Isten is egymásnak teremtett!

Dagmar mosolyogva simogatta meg a húga arcát.

- Olyan megható volt Ralfot ily boldognak látnom, szinte elszégyelltem magam. Hiszen én semmit sem tudok adni neki.

Az utolsó szavak fájdalmasan röppentek el Dagmar ajkáról. Lotte heves aggodalommal ragadta meg a nővére karját.

- Dagmar! Drága nővérkém!

Dagmar erre ismét visszafojtotta magába a heves ellenérzést, mely e kötelék ellen lázadozott benne.

- Ne nézz rám ilyen rémülten, kicsi Lottém! Minden a legnagyobb rendben van. Nem vagyok boldogtalan. Ellenkezőleg, nagyon örülök, hogy boldoggá tehetem Ralfot. S amennyire a hatalmamban áll, azzá is fogom tenni. Ralf édesanyja az áldását adta már ránk, ő is ismeri a gondjaimat és a nehézségeimet, mégse ellenezte, hogy igent mondjak a fiának. Ó milyen kedves, jóságos és önzetlen teremtés!

Lotte szorosan átölelte a nővérét.

- Igen, Dagmar. Akinek ilyen az édesanyja, az csakis nemes és jólelkű lehet.

Dagmar sejtette, mi mehet végbe Lottéban. Kedvesen megcsókolta a húgát.

- Az emberek nem egyformák, Lotte, egyik édesanya; nem olyan, mint a másik. Ne töprengj ezen! Itt vagyok neked én, ahogy te is itt vagy nekem.

Lotte könnyesen csillogó szemmel bólintott.

- Ha te nem lennél, Dagmar, én kész szörnyeteg lennék.

- De hál istennek szeretette méltó teremtés vagy, kis Lottém. De most menjünk, keressük meg a mamát! Nagyon izgulok, hogyan fogadja majd a hírt.

Lotte bólintott.

- Tudom, mit fog mondani. Minthogy fennen hangozatta, hogy ésszerű lenne jó partit csinálnod, bizonyára nagyon elégedett lesz.

- Hát ez az, Lotte! Pontosan ez az, amitől félek.

- Segítek neked, amennyire csak tudok, Dagmar. De először is engedd meg, hogy igaz boldogságot kívánjak neked, drága nővérkém. Ha tudnám, hogy örömteli bizakodással tekintesz a jövőbe, szívem mélyéből örülnék, hogy Ralf Jansen lesz a sógorom.

A két testvér gyöngéden megcsókolta egymást, aztán kart karba öltve az édesanyjukhoz mentek.

Ellen asszony kissé szórakozottan pillantott föl a divatlapból, amikor a két lány belépett a szobájába.

- Lenne néhány perced a számomra, mama? - kérdezte a grófkisasszony.

Anyja félretolta az újságot.

- Időm van elég, Dagmar. Azt hiszem, jelenleg ez az egyetlen, amiből bőségesen kijut nekem. Van valami különleges óhajod?

- Közölni szeretnék veled valamit, ami bizonyára nagyon érdekek

- Remélem, semmi kellemetlen.

- Nem, mama. Ellenkezőleg. Örülni fogsz neki.

- Akkor csak ki vele gyorsan! Szükségem van jó hírekre a sok bosszúság és gyötrelem után.

Dagmar mélyet sóhajtott.

- Ma délután Ralf Jansen föl fog keresni téged, hogy a beleegyezésedet kérje az eljegyzésünkhöz. Én már igent mondtam neki.

Ellen asszony felugrott, és a leánya nyakába borult.

- Ó, te áldott, jó gyermek! Mennyire örülök ennek a jó hírnek! Remélni sem mertem, hogy ilyen okosan és gyorsan követed a tanácsomat.

Dagmar arca idegesen megrándult.

- Nem szabad így felfognod a dolgot, mama. Igent mondtam, mert nagyra tartom Ralf Jansent, és vonzódom hozzá, és nem azért, mert úgynevezett jó parti. Meggyőződésem, hogy Ralf van olyan értékes, hogy önmagáért szeressem.

Dagmar háta mögött Lotte intett az anyjának, hogy legyen óvatos. Ellen asszony rögvest hangot váltott.

- De gyermekem! Nekem nem kell magyaráznod! Magam is mélyen rokonszenvezek e kiváló fiatalemberrel. Magától értetődő, hogy örömmel fogadom el őt vejemnek. Neked pedig, leányom, szívem mélyéből sok boldogságot kívánok. Ez aztán a jó hír! S én már azt hittem, a gondviselés egyszer s mindenkorra megfeledkezett rólunk.

Ellen asszony zsebkendőjével felitatott egy könnycseppet a szeme sarkából, majd megölelte a leányát. A legapróbb részletekig tudni akart mindent, de Dagmar csak általánosságban beszélt a történtekről. Képtelen Volt bizalmasan megosztani az édesanyjával a lelkét mardosó kételyeket.

Ellen asszony egyszeriben rózsaszínben látta a világot. Buzgón építgette légvárait, melyeknek immár némileg több valóságalapjuk volt, és új ruhakölteményekről álmodozva újra belevetette magát a divatlapokba. Amikor délután Ralf Jansen megérkezett, szívélyes fogadtatásban részesült.

Lotte azonban határozottan véget vetett a merev ünnepi hangulatnak. Minden teketória nélkül jövendő sógora nyakába borult, kedvesen megcsókolta, majd sírás és nevetés között ingadozva így szólt hozzá:

- Szóval ezentúl te is a családhoz tartozol, Ralf bátyám! Hagyjuk a ceremóniát, egyikünk sincs oda érte! Szívem mélyéből kívánok neked sok boldogságot! Kedves, elragadó feleséget kapsz, Dagmar pedig olyan társat, akinél jobbat nem is álmodhatna magának. Legyetek nagyon-nagyon boldogok egymással!

Ralf mosolyogva nézett a fiatal lányra, majd menyasszonyára pillantott.

- Mindketten azon leszünk, hogy a kívánságod teljesüljön, kedves kicsi Lottém.

Dagmar sugárzó arccal bólintott.

- Azt hiszem, ez nem is esik majd olyan nehezünkre - jegyezte meg, vidámságot erőltetve magára.

Ralf erre odalépett hozzá; és kezet csókolt.

- Nagyon köszönöm neked ezeket szavakat, Dagmar.

XV.

Társasági körökben óriási meglepetést keltett, midőn az elkövetkezendő napokban tudomásukra jutott Riedberg grófkisasszony és Ralf Jansen. eljegyzése. Maga Ellen asszony döntött úgy, hogy tekintet nélkül a gyászidőre, az eljegyzést azonmód nyilvánosságra kell hozni.

E váratlan fordulat nagy port vert fel. Az urak többségét elégedettséggel töltötte el, hogy végre személyesen is megismerkedhetnek az „ausztráliaival”, aki, az egyébként igen nagy népszerűségnek örvendő Riedberg grófkisasszonnyal kötendő házassága révén szoros kapcsolatba fog kerülni a magasabb társasági körökkel.

Egyetlen ember akadt csak, akit az eljegyzés híre kellemetlen meglepetésként ért, mégpedig Heinz Korff báró. Az illendőségnek megfelelően ő is megkapta az ifjú pár eljegyzését hírül adó értesítést, s most fájdalom, irigység és féltékenység különös keverékéből álló érzéssel forgatta e kártyát a kezében.

Abban a pillanatban, mikor meghallotta, hogy Dagmar másnak lett a menyasszonya, az iránta érzett szenvedély hirtelen újra föllángolt benne.

„Ha rendelkeznék az ausztráliai vagyonával, én is Dagmart vettem volna feleségül, hiszen őrülten szeretem, bár kénytelen voltam lemondani róla. De ő se altathatta el még szívében az irántam érzett szerelmet, ezt nem hiszem. Csupán azért fogadta el az ausztráliai kezét, hogy a jövője biztosítva legyen” - gondolta dühösen.

Menyasszonya sohasem tűnt számára kevésbé vonzónak, mint ezekben a napokban. S ha eddig némi sikerrel tudta megjátszani a buzgó szerelmest, színlelt odaadása hirtelen semmivé foszlott, helyét szánalmas nyűglődés foglalta el. Heinzről egyszeriben lemállott a boldog vőlegény látszata.

Ha a köztük lezajlott szakítás szenvedő alanya eddig főként Dagmar volt, mostantól a báró is gyötrelmes órákat élt át, s újból és újból föltette magának a kérdést, vajon nem lenne e Dagmarral szerényebb körülmények közt is sokkal boldogabb, mint Lisával gazdagon és előkelőn. S hosszú töprengés után mégis arra a következtetésre jutott, hogy a kényelmes és csillogó, gondtalan életről mégiscsak nehezebben tudna lemondani, mint Dagmarról.

Ellen asszony ragaszkodott hozzá, hogy leánya a vőlegényével együtt szokás szerint bemutatkozó látogatásokat tegyen az előkelőbb házaknál.

- A te ismeretségi körödben engem nem látnak majd szívesen - vélte Ralf.

A grófkisasszony mosolyogva rázta meg a fejét.

- Ezek teljesen alaptalan félelmek, drága Ralf. Meglátod, milyen kedvesen fogad majd mindenki. Az én köreimben is nagyra értékelik a tisztességes jellemet. Egyébként pedig mostantól fogva a te ismerőseid és az enyémek közösek. Nem így van? Nincs köztük különbség.

- Nem szabad Dagmart magának kisajátítania, drága fiam. A társasági életben neki a jövőben is el kell foglalnia az őt megillető helyet - vetette közbe Ellen asszony.

Dagmar biztatólag szorította meg Ralf kezét.

- Emiatt ne aggódj, Ralf! Miattam nem kell kényszerűségből kellemetlen kapcsolatokat ápolnod. De jelenleg a környék legnagyobb birtokának a tulajdonosa vagy, s ez bizonyos kötelezettségekkel jár.

A férfi mosolyogva nézett rá.

- Minden úgy lesz, ahogy kívánod, Dagmar. Nem gondoltam komolyan, amit mondtam. Egyébként sem vagyok remete alkat. Ezentúl csak közöld velem, mikor és kit kell meghívnom.

- Szívest-örömest megteszem. Ám jelenleg még gyászolunk, ezért visszavonultan élhetünk. A nagyszabású estélyeket, melyeket a szüleim itt Schönauban rendeztek, egyébként sem kedvelem túlságosan.

- Na de Dagmar! Remélhetőleg a rangodnak megfelelően nagy házat fogsz vinni. Ez magától értetődik, nem? - kiáltott fel türelmetlenül Ellen asszony.

Dagmar határozottan megrázta a fejét.

- Nem, mama. Amennyiben Ralf nem ragaszkodik hozzá, én nem szeretném. Sokkal kellemesebben érzem magam egy szűk, hasonló gondolkodású baráti társaságban; mint egy válogatás nélkül idecsődített, zajos tömegben. Azt hiszem, ebben is hasonlóképp gondolkodunk, kedves Ralf.

A férfi egyetértően pillantott rá.

Ellen asszonyt csalódás fogta el. Képzeletben előre örült már a varázslatos estélyeknek, melyeket vejének nevében és annak költségére rendezhet. S most e gyönyörű álomnak egyszer s mindenkorra vége! Hiszen ha Berndorfban beérik egy szűk társasággal és szerény örömökkel, akkor Schönauban sem lehet nagyobb lábon élni, különben a rossz nyelvek megszólnák:

Szóval Ellen asszony távolról sem értett egyet a leányával, annál elégedettebb volt viszont Ralf. Dagmar kedvéért persze gondolkodás nélkül ráállt volna, hogy nagy társasági életet vigyenek, de hogy a lány szabott bizonyos korlátokat, annak mégiscsak örült.

A bemutatkozó látogatások alkalmával Ralf sorjában megismerkedett mindazokkal, akik eleinte betolakodónak könyvelték el őt, később viszont épp tartózkodása miatt mohón vágytak megismerkedni vele.

Mindenütt rendkívül barátságosan fogadták. A jegyespár Volkmann bankár családjánál is tiszteletét tette. Látogatásuk véletlenül egybeesett Korff báróéval.

Amikor Dagmar vőlegénye oldalán belépett Volkmannék szalonjába, és megpillantotta Heinz Korffot, szívét újra éles fájdalom járta át. Ugyanekkor érezte, hogy Ralf is összerezzen. Nyugtalanul és aggódva pillantott a férfira, tekintetében esedező kifejezéssel.

Ralf erre összeszedte magát, és megnyugtatóig rámosolygott. Udvariasan, bár némiképp hűvös tartózkodással üdvözölte a bárót, akárcsak a többieket. Lisa Volkmann vidáman csacsogott Dagmarral, ahogy az egy boldog, ifjú menyasszonyhoz illik.

- Most már végre tudom, drága Jansen úr - jegyezte meg a bankár huncut mosollyal -, miért viselte annyira a szívén a schönaui hölgyek sorsát.

Ralf e tréfás megjegyzésre semmitmondó szavakkal válaszolt. Nehezére esett megőriznie a nyugalmát, látva, milyen mohón tapad a báró tekintete Dagmar halovány arcára. Korff kitartó nézésével megpróbálta elérni, hogy Dagmar is rápillantson, hátha kiolvashatja a szeméből* vajon egészen kihűltek e szívében az iránta táplált gyengéd érzelmek. Ezekben a percekben nem létezett számára ennél fontosabb kérdés. Őrültségnek tűnt fel előtte, hogy képes volt lemondani a lányról. Dúsgazdag menyasszonyát egyszeribe súlyos tehernek érezte, és mardosó féltékenység töltötte el Ralf iránt- féltékenység és irigység, hogy az ausztráliai szabadon követhette szívének szavát. Sejti-e vajon, hogy Dagmar még mindig őt szereti? Mert hogy szereti, ebben öntelt ember lévén, egy csöppet sem kételkedett:

Tekintete Ralira tévedt. Az megérezte, hogy figyelik, és szeme büszkén, fenyegetően megvillant. Fölállt, odébb sétált, és látszólag minden különösebb ok nélkül Korff és Dagmar közé ült, hogy a báró többé ne nézhessen a lányra. A lovasszázados persze értette a szándékát, és most már nem volt kétséges a számára, hogy Dagmar mesélt vőlegényének a köztük levő kapcsolatról.

Ha Dagmar nem jegyzi el magát valaki mással, Korff bizonyára hamar elfelejti őt. Ám a féltékenység felszította, sőt lángra lobbantotta már kihűltnek vélt érzelmeit.

Belelátott-e Ralf Jansen a férfi lelkébe? Szeme kitartóan és fenyegetőleg nyugodott Korff arcvonásain. A báró tekintetében felvillanó vad szenvedély korántsem kerülte el éber figyelmét.

Dagmar is elfogta a báró egyik sóvárgó pillantását. Száját szorosan összeszorítva, elutasító gesztussal kiegyenesedett. Hirtelen fölállt, és oltalmat keresve fordult a vőlegényéhez.

- Ideje mennünk, Ralf - szólalt meg csöndesen.

A férfi gyöngéden és tapintatosan megszorította a kezét, aztán búcsúzkodni kezdtek.

Dagmarnak persze Korfftól is el kellett köszönnie. Szótlanul és hűvös tartózkodással biccentett felé.

Ralf még nála is ridegebben köszönt el a bárótól.

Amikor a jegyespár elhagyta a házat, Ralf nyugtalanul és aggódva fürkészte Dagmar arcát. Figyelmét nem kerülte el, hogy a lány nagyon sápadt, és arca enyhén remeg a visszafojtott izgatottságtól. De egy szót sem szólt, csupán a kezét csúsztatta gyöngéden a lány kézfejére, mely reszketve nyugodott a karján.

Dagmar fájdalmas pillantással fölnézett rá, az ajkára mosolyt erőltetve. Ralf enyhén megcsóválta a fejét.

- Ne mosolyogj kérlek, ha nem a szíved mélyéből jön. Ne kényszerítsd magad olyasmire, ami idegen tőled!

Dagmar némán megszorította a karját, aztán beszálltak a kocsiba. Rövid hallhatás után a lány megszólalt:

- Hamarosan végzünk. Már csak a drága jó Hartling doktornál kell levizitelnünk, s akkor kiálltuk a próbát. Nagyon rossz volt neked, Ralfom?

A férfi megkönnyebbülten látta, hogy Dagmar összeszedte magát.

- Csak ez az utolsó látogatás kavart föl kissé. De neked sem lehetett éppen könnyű.

Dagmar a vőlegényére pillantott.

- Ralf, valami nagyon nagyot szeretnék kérni tőled.

- Hadd halljam!

A lány könyörögve nézett rá.

- Ígérd meg nekem, hogy Korff báróval szemben soha nem veszíted el a hidegvéredet. Nagyon fájna nekem, ha miattam valami viszály alakulna ki köztetek. Ma is olyan érzésem volt, mintha valami szörnyűség lenne készülőben:

A férfi dacosan összeszorította az ajkát.

- Hát ennyire félted őt? - kérdezte rekedten. - Azok után, amit veled tett?

Dagmar tágra nyílt szemekkel meredt rá.

- Nem őt féltem, Ralf, hanem téged… S egy kissé magamat is.

Ralf egy csapásra megnyugodott, s ajkához vonta a lány kezét.

- Esküdt ellensége vagyok, Dagmar, mert fájdalmat okozott neked. Muszáj tartanunk vele a kapcsolatot?

- Feltűnő lenne, ha kerülnénk, s az emberek csak találgatnák, mi lehet az oka.

- Nem lesz könnyű dolgom, hiszen nem szabad éreztetnem vele, mennyire megvetem. Én csak egy egyszerű iparosember fia vagyok, aki nem igazán érti a szokásaitokat, s egynémely dolog ellen berzenkedik a szíve. A kedélyes hangnem, melyen esküdt ellenségemmel udvariasan társalognom kell, nekem hamisnak tűnik. Komoly önmegtartóztatást kíván tőlem. Miattad mégis képes leszek uralkodni magamon, amikor csak szükséges. Remélem, erre nem túl gyakran lesz szükség. Légy nyugodt, nem fogom elveszíteni a fejemet. Sosem tévesztem majd szem elől, hogy a te nyugalmadat veszélyeztetem azzal, ha az enyémet elveszítem. Elégedett vagy?

Dagmar megkönnyebbülten sóhajtott fel, és Ralfra tekintett. Feltűnt neki, hogy a férfi sápadtan és komoran mered maga elé.

Gyöngéden megfogta a kezét.

- Ralf!

A férfi szeméből sütő mélységes fájdalom láttán Dagmarnak összeszorult a szíve.

- Mit kívánsz tőlem? - kérdezte Ralf, nyugalmat erőltetve magára.

Dagmar bensőségesen fűzte karját az övébe. Tudta jól, mit kell tennie, hogy fölvidítsa a vőlegényét.

- Nem kívánok tőled semmit, és neked sem kell kényszerítve érezned magad. De nagyon kérlek, légy vidámabb! Sajog a szívem, valahányszor szomorúnak látlak. Ilyenkor mindig lelkiismeret-furdalást érzek, mintha én lennék a hibás. Ha vidámnak és boldognak láthatlak, én is az vagyok.

Ralf szeme boldogan csillant fel. Mintegy varázsütésre az arca is felderült.

- Te vagy az én éltető napom, szerelmem, tőled kapom a fényt és az árnyékot egyaránt. Ha a hatalmamban áll, hogy boldoggá tegyelek azáltal, hogy én is az vagyok, akkor mindig boldog leszel.

A lány mosolyogva nyújtotta a kezét.

Időközben megérkeztek dr. Hartlinghez, aki felesége oldalán fogadta a jegyespárt. Itt különösen szívélyes jókívánságokban részesültek.

- Maguknál elragadóbb jegyespárt még nem láttam - jegyezte meg társalgás közben a maga fesztelen modorában a doktor. - Két, ilyen nemes szív, és mindketten majd kicsattannak az egészségtől. A. maguk családjában nem sok dolga lesz az orvosnak. De ha arra járok, hébe-hóba azért benézek Berndorfba, hogy elgyönyörködjem e két remek emberpéldányban. Megengedik, ugye?

A fiatalok nevetve egyeztek bele.

- És mikor lesz az esküvel? - firtatta tovább az öregúr.

- Az időpontot még nem tűztük ki, doktor úr - felelte Dagmar.

- Na, csak ne halogassák nagyon! Semmi okuk rá, hál istennek.

Ralf Dagmarra pillantott, de ő Hartling asszonyhoz fordulva sietve témát váltott. Amikor a jegyespár valamivel később hazafelé tartott Schönauba, egy ideig mélyen hallgattak. Azután Ralf hirtelen megszólalt:

- Megmondanád, Dagmar, mikor vihetlek haza Berndorfba?

Szorongva, gondolt arra, hogy esküvőjük időpontját a lány, mintha félne tőle, halogatni szándékozik.

Dagmar halványan elpirult, majd nyugodt hangon és kedvesen válaszolt:

- Tűzd ki te, drága Ralf, az esküvőnk napját! Nekem bármi megfelel. Szíves-örömest és félelem nélkül követlek Berndorfba.

A férfi sugárzó örömmel tekintett rá. Forrón és szenvedélyesen megcsókolta a kezét. Dagmar érezte, hogy csak nehezen tud úrrá lenni féktelenül feltörő vágyán, és hirtelen bizonytalanság fogta el. De aztán Ralf ismét összeszedte magát.

- Mit szólsz szeptember tizenötödikéhez?

A lány bólintott.

- Rendben, Ralf, legyen akkor.

- És hova szeretnél nászútra menni?

Dagmar elgondolkodott. Tudta, Ralfnak határtalan boldogságot jelent, ha teljesítheti a kívánságát. Nap mint nap igyekezett a kedvében járni, apró figyelmességekkel halmozta el. S valahányszor kért tőle valamit, mindig Ralf érezte úgy, mint akit megajándékoztak.

- Ne tegyünk, kérlek, hosszabb utazást. Miért hagynánk magára sokáig a kedves édesanyádat? Berndorfban olyan gyönyörű. Ha nincs ellene kifogásod, utazzunk el két-három hétre Ostendébe. Ott szeptemberben nincs túl nagy turista- forgalom. De Scheveningenbe is mehetünk, ha ahhoz több kedved van.

- Utazzunk el hát Ostendébe, drágám, és oly hosszú időre, ahogy neked jólesik. Még egy utolsó kérdés: milyennek szeretnéd az esküvőnket? Édesanyád pazar ünnepségre gondol.

Dagmar hevesen megrázta a fejét.

- Nem, én nem vagyok híve az ilyesminek. Nem értem a mamát, hogy még le sem telt a gyászév, és máris nagyszabású ünnepségről álmodozik. O oly könnyen felejt! Én más vagyok. A mama nem érzi magát jól abban a visszavonultságban, amit a gyász kényszerített rá. A legszívesebben egyik estélyt a másik után rendezné. O természettől fogva ilyen. De én nem ütöttem rá. Amennyire jól érzem magam egy rokonszenves, szűk kis körben, annyira nehezen viselem a nagyszabású hivatalos ünnepségeket, ahol az ember többnyire a jelenlevőknek alig a felével képes szót váltani, s akkor is csupán felületesen. És akkor pont az esküvőnket rendezzük meg ilyen hangos csinnadrattával? Nem, bízza csak ránk, hogy a magunk méltóságteljes, szerény módján ünnepeljünk. A gyász amúgy is mentesít bennünket minden társasági kötelezettségtől.

- Egyetértek, Dagmar. Mintha a szívemből szóltál volna.

- Akkor hát megbeszéltük. Holnap majd összeírjuk, kik azok, akiket okvetlenül meg kell hívnunk az esküvőre. De a mama kívánságaira nem lehetünk tekintettel. Egyébként is, kedves Ralf, ami a mamát illeti, szeretnék veled megbeszélni valamit, ami már régóta nyomja a szívemet.

A férfi kérdően pillantott rá.

- Mi légyen az, Dagmar?

A lány elbizonytalanodva nézett rá azzal a gyönyörű, kifejezésteli szemével.

- Meg szeretnélek kérni rá, hogy a jövőben ne teljesítsd olyan magától értetődő természetességgel a mama minden kívánságát. Egyszerűen nem tudsz nemet mondani neki, legyen bármily képtelen óhaja. Tudom, azért teszed, mert meg vagy győződve arról, hogy nekem szerzel vele örömet. Pedig a mamának nagyon jót tenne, ha végre valaki erős kézzel bánna vele. Jól ismerem anyámat, ő legalább annyira hibás Schönau eltékozlásában, amennyire a mostohaapám. Egyikőjük sem tudott lemondani semmiről soha, s a mama vágyainak sokszor csak a csillagos ég szab határt. Fogalma sincs a pénz értékéről. Ot és mindnyájunkat kilátástalan jövőtől mentettél meg, amikor sorsunkat jóságosán a kezedbe vetted. A mama nem sokáig bírta volna ki a gondokkal teli életet, ami reá várt. De gyötrődöm amiatt, hogy most a pénzt - a te pénzedet - ugyanolyan magától értetődően, két kézzel szórja, ahogy azt a sajátjával tette. Ezt nem szabad megengedned! Nagyon kérlek, drága Ralfom, változtasd meg az álláspontodat a mamával szemben. Tagadj meg tőle nyugodtan és határozottan mindent, ami ésszerűtlen és felesleges, értesd meg vele, hogy egy meghatározott, szerény összegből kell ezentúl kijönnie. Megígéred ezt nekem?

Ralf megcirógatta a lány kezét.

- Szegénykém, miért kínzód magad ilyen dolgokkal? Mit számít, ha az édesanyád néhány százezer márkával többet költ?

Dagmar idegesen, sóhajtott föl.

- Én jobban ismerem őt. Ha nem szabsz neki határt, mértéktelenül elveri a pénzt. Bánj vele erős kézzel, kérlek. A javára válik csak, ha megérzi az erélyességedet. Adhatsz neki, ebben nem akarlak meggátolni, de ne ringasd magad abba a tévképzetbe, hogy nekem örömet szerzel vele, ha minden óhaját teljesíted. Ha az édesanyádra nézek, és látom, milyen egyszerű és szerény teremtés, milyen méltóságteljesen és tiszteletre méltóan viselkedik, s ha aggódni látom azért, vajon nem kíván-e túl nagy áldozatot tőled, amiért egyik-másik kívánságát az értésedre adja, szóval ilyenkor mindig szégyenérzet fog el, amiért tulajdon anyám olyan magától értetődő módon rendelkezik a pénzeddel. Könnyíts rajtam, édes Ralfom, hogy ne kelljen többé szégyenkeznem Jansen asszony előtt az anyám miatt.

Vőlegénye megütközve nézett rá.

- Te így látod a dolgot, Dagmar? Isten a tanúm, nem szeretném, hogy ilyen gondolatokkal kínozd magad. Csak arra vágyom, hogy tőled minden gondot távolt tartsak. Csakis temiattad teljesítettem édesanyád minden kívánságát.

- Tudom, s éppen ezért muszáj értésedre adnom, mennyire nem örülök ennek. A vagyonodat jobb és áldásosabb célokra is fordíthatnád, ha nem a mama ostoba vágyait kellene folyton teljesíteni.

Ralf egy ideig gondolataiba mélyedve simogatta a lány kezét.

- Elismerem, igazad van. A jövőben anyagi téren határt fogok szabni édesanyád elképzeléseinek. Ugyanakkor nagyon fáj nekem, amiért elvetted tőlem a lehetőséget, hogy ezzel is örömet szerezhessek neked.

A lány melegén és barátságosan nézett rá.

- Olyan jó vagy hozzám. Hogyan fogóm tudni valaha is meghálálni a szeretetedet?

Ralf mélyen és nyugtalanul fölsóhajtott.

- Nem terhes ez neked, Dagmar? - kérdezte aztán halkan.

Menyasszonya könnybe lábadt szemekkel rázta meg a fejét.

- Hogy kérdezhetsz ilyet? Határtalan biztonságot ad nekem az oltalmad, a szerelmed. .

- Mégis alig engeded meg, hogy tegyek érted valamit. Megtiltod, hogy teljesítsem édesanyád kívánságait. Mi marad akkor nekem? Hát nincs semmi, aminek a megvalósulásában segíthetnék?

Dagmar bizalmasan hajtotta fejét a férfi vállára, miközben forrón megszorította a kezét.

- Hát muszáj mindig áldozatot hoznod, értem, hogy elégedett légy? Nem teljesíted már amúgy is nap, mint nap a legapróbb vágyaimat? Hisz mindent megteszel értem, a tenyereden hordozol!

- S mégis vágyom rá, hogy egyszer igazán nagyon boldognak lássalak!

Dagmar eltűnődve meredt maga elé, aztán a fejét fölemelve Ralira pillantott.

- De igen! Van egy nagy-nagy vágyam!

- Áruld el, mi az! - kérlelte sürgetve a férfi.

A lány egy percig habozott, ám amint az esdeklő szemekbe nézett, gyöngédség fogta el, megsimogatta a férfi arcát, és rámosolygott.

- Most már értem, miért hív olykor-olykor így az édesanyád; fiacskám. Bizony, rakoncátlan kisfiú vagy, aki nem hagy nyugtot nekem.

Ralf szinte meg sem rezzent a simogatástól, bár a szíve erősen dobogott izgalmában. Óriási erőfeszítéssel tudta csak megőrizni a nyugalmát és a higgadtságát, mert nem akarta, hogy Dagmar megijedjen heves szenvedélyétől.

- Mondd meg, mi az - kérlelte újra.

Dagmar mosolyogva válaszolt.

- Hát akkor halld! A kishúgomról van szó, Ralf. Mivel az édesapja tönkrement, belőle is szegény lány lett, s elképzelhető, hogy ezért egy napon majd a boldogsága forog kockán. Ezért hát van egy javaslatom: amit a mamától ésszerűen meg kell vonnod, bár neki szánnád, tedd félre Lotténak.

Ennek sokkal több értelmét látom. A mama csak elpazarolná, Lottét azonban talán egy napon majd a boldogsághoz segíti közelebb. Ezzel nekem is határtalanul nagy örömet szerzel, mert őszintén szeretem a húgomat, és tudom, hogy meg is érdemli a szeretetemet.

Ralf átölelte, és bensőséges gyöngédséggel vonta magához a karcsú leányalakot.

- Édes szívem, ez nagyszerű gondolat! Meglásd, milyen sziklaszilárdan állok majd ellen édesanyád ostromainak. Amit tőle megtagadok, Lotténak teszem félre. Olyan ő nekem, mintha a kedves kishúgom lenne, áldott, aranyos teremtés a jó szívével és a vidám csacsogásával. Édesanyámat is rögtön meghódította, legalább olyan gyorsan, mint te. Mama annyira boldog, hogy hirtelen három gyermeke lett! A fia mellett két kedves leánykával ajándékozta meg az ég. Lotte is szívesen ücsörög nála a szobában, és beszélget vele, akárcsak te vagy én. Egyszóval bízd rám, Lotte jövőjéről úgy fogok gondoskodni, mintha a tulajdon húgom lenne. Meg vagy velem elégedve?

- Mint mindig, kedves Ralf - felelte elérzékenyülten Dagmar, s minthogy senki sem láthatta kettejüket, magához vonta a férfi fejét, és bensőségesen megcsókolta,

Ralf visszafojtotta a lélegzetét, mintha attól tartana, megijeszti a lányt. Megfigyelte ugyanis, hogy Dagmar félénken visszahúzódik tőle, valahányszor észreveszi, hogy egy-egy gyöngéd érintésével felkorbácsolja a szenvedélyét. Egészen nyugodt maradt hát, s áhítatosan csókolta meg Dagmar ajkát. De még sokáig nem tudott megszólalni, miközben a lány mellette ült, és kezét a karján nyugtatta.

„Mily boldog is lennék, mily leírhatatlanul boldog, ha neki ajándékozhatnám a szerelmemet!” - gondolta Dagmar, és őszinte vágy ébredt benne, hogy a szívét feléje fordíthassa - őszinte, erős vágy, melynek beteljesülésétől az ő és Ralf boldogsága függött.

XVI.

Dagmar és Ralf együttes erővel elérték, hogy esküvőjüket szűk családi körben ünnepeljék. Bár Schönau asszony ellenvetésekkel élt, végül ebben is, mint oly sok másban, engedelmeskednie kellett jövendő vejének.

Egy szép napon Ralf nyugodt, de eltökélt hangon azt is közölte vele, hogy egy meghatározott összeget folyósít neki, aminél többet azonban nem szabad költenie.

- Ne higgye, kedves mama, hogy zsugoriskodni akarok - mondta jövendő anyósának. - Kiszámítottam, hogy ennyi pénzből, felelőtlen költekezés nélkül, biztosítani tudja eddigi életkörülményeit. Ami ezt meghaladná, arról, azt hiszem, szíves-örömest lemond, ha elárulom, hogy hasonló összeget állapítok meg évente Lotténak is. Ezenkívül megfelelő hozományban részesül, ha egy szép napon férjhez megy. Szerető anya lévén, leánya érdekében bizonyára lemond a felesleges kiadásokról. Ugye, nem tévedek?

Minthogy Ralf higgadtan, ám határozottan beszélt, és Ellen asszony nem akart önzőnek tűnni, nem maradt más választása, mint hogy egyetértsen, bár korántsem lelkesedett azért, hogy kisebbik leánya érdekében bármiről is lemondjon. Véleménye szerint Lőttéről még korai volt gondoskodni. Hiszen idővel, nővéréhez hasonlóan, majd ő is jó partit csinálhat . Ám ellenvetéseinek nem mert nyíltan hangot adni, így aztán minden úgy történt, ahogy Ralf jónak látta.

Lotténak fogalma sem volt arról, milyen jóságosán gondoskodtak róla. Ujjongó öröm töltötte el, ha csak rágondolt, hogy mégis Schönauban maradhat, és gondtalanul élhet tovább. Egyébként pedig szinte istenítette a sógorát, ami azért nem akadályozta meg abban, hogy pajkosan élcelődő hangot üssön meg vele szemben.

Augusztusban Lotte meglátogatta barátnőjét, Hanna von Wollint. És Wollinban igencsak kellemesen érezte magát! Lelkendező hangú leveleket írt Dagmarnak, melyekben barátnőjének a bátyja, Hans von Wollin hadnagy játszotta a főszerepet.

Dagmar eleget tett húga kívánságának, és rávette anyját, hívja meg ő is Hannát Schönauba. A tervek szerint rögtön elkíséri Lottét, mikor a lány augusztus végén visszatér otthonába, és mindketten nyoszolyólányként vesznek részt Dagmar esküvőjén. A következő levélben Lotte újabb kéréssel állt elő. Hans von Wollin szintén szeretett volna meghívást kapni az esküvőre, hogy vőfély lehessen Lotte oldalán. Dagmar mosolyogva olvasta a mulatságos stílusban előadott kérést, amit természetesen örömmel teljesített.

Hans von Wollin, aki Lotte látogatása idején éppen szabadságát töltötte otthon, elkísérte húgát és annak barátnőjét Schönauba, minthogy állomáshelyére is errefelé vezetett az út. S mivel a szabadságából mindössze két nap volt hátra, ezt az időt Schönauban töltötte.

Hanna és a bátyja rokonszenves, közvetlen emberek voltak, és Ralf hamarosan meleg barátságot kötött velük.

Hans von Wollin, aki legszívesebben tovább is maradt volna, őszintén örült, hogy az esküvőre visszatérhet.

- Biztos, hogy szabadságot kap az esküvőre, von Wollin úr? - kérdezte nyugtalanul Lotte.

A hadnagy elnevette magát.

- Szükség esetén térdre hullok az ezredes előtt, nagyságos kisasszony - válaszolta vidáman. Búcsúzáskor a két fiatal mélyen egymás szemébe nézett.

Hanna von Wollin Lottóhoz hasonlóan pajkos, féktelen és vidám teremtés volt, s a két lány alaposan fölforgatta a birtok nyugalmát.

Midőn Lotte a hazaérkezése óta először négyszemközt maradt nővérével, bevallotta neki, hogy Wollinban pompásan érezte magát, és Hans von Wollin elragadó férfi.

Dagmar mosolyogva simogatta meg a lány kipirult arcocskáját.

- Szóval még mindig ő a második számú ideálod? - kérdezte évődve.

Lotte álmodozva bólintott.

- Igen, Dagmar, és azt hiszem, ki is kötök nála. Tudod, én szörnyen konzervatív gondolkodású vagyok. Ha az első szerelmem viszonozta volna az érzelmeimet, biztosan hű maradok hozzá. De tudod, ha az ember egyoldalúan szeret, akkor hiányzik a kölcsönhatás, és az olyan szerelemnek, mely nem talál viszonzásra, előbb-utóbb kialszik a lángja.

Dagmart szíven ütötték húga szavai, és nyugtalanságot keltettek benne. Föl kellett tennie magának a kérdést, vajon egy szép napon nem fog-e Ralf szerelme is kihunyni, ha nem talál nála viszonzásra. És világosan érezte, hogy akkor elveszítene valamit, ami rendkívül értékes a számára, aminek a hiánya fájdalmasan érintené.

Megpróbálta, gondolatait más irányba terelni.

- És hogy áll a helyzet a második számú szerelmesnél? Létrejött-e a szükséges kölcsönhatás, amiről beszéltél? - kérdezte mosolyogva.

Lotte vidáman és sokatmondóan bólintott, miközben szája körül huncut mosoly játszadozott.

- Minden megvan, ami csak szükséges lehet az érzelmeim konzerválásához.

- Talán von Wollin úr már komolyan kinyilvánította szándékát?

- Ugyan, hova gondolsz? Még csak huszonhat éves, én meg alig tizennyolc. Ebben a korban még nem szabad komoly kapcsolatot létesíteni, vagy legalábbis ilyenről beszélni. De hát mire való az emberi szem? Sokkal kifejezőbben és egyértelműbben képes beszélni, mint ha szavakkal próbálkoznánk. Ezen a módon tökéletesen megérjük egymást.

- És úgy gondolod, hogy Wollin úr veled kapcsolatban hasonlóképpen konzervatív érzéseket táplál?

Lotte tágra nyílt szemekkel meredt maga elé. Majd hirtelen Dagmar nyakába borult, és szenvedélyesen felkiáltott:

- Jaj, drága nővérem! Borzasztóan szeretem őt, és ő is engem. Egy napon bizonyára a felesége leszek, ha szegény lány vagyok is. Bár elkelne neki egy gazdag parti, hiszen a birtok jelzálogkölcsönnel van megterhelve, amitől az apja szíves-örömest megszabadulna. Ennek ellenére hiszem, hogy boldogok leszünk. Hans már értésemre adta, hogy legkésőbb két év múlva otthagyja az ezredet, és aztán kurtanemesként szorgos munkával szándékszik megélni Wollinban. És akkor, így mondta nekem, majd egy bájos és elragadó feleséget visz a házhoz, s már tudja is, hol keresse. Vele fogja megtalálni a boldogságát, bár fényűző körülményeket nem tud biztosítani neki. És ahogy ezenközben rám nézett, Dagmar, az mindent elárult. Tudod, ha Wollinban nem is csupa csillogás minden, nagyon kényelmesen és szívélyes légkörben lehet élni ott. Hans és Hanna szülei melegszívű, kedves emberek, akik számára nincs fontosabb dolog gyermekeik boldogságánál. Igazán otthon éreztem magam náluk.

Dagmar megsimogatta húga tüzes arcocskáját.

- Hát, drága húgocskám, annyit elárulhatok, hogy Hans von Wollin, ha egy napon valóban megkéri a kezedet, nem egészen szegény lányt vesz feleségül. Ez kellemes meglepetésként fogja érni.

Lotte kérdőleg tekintett rá.

- De hát oly szegény vagyok, mint a templom egere. Ezt már Hansnak is megemlítettem egyszer. És tudod, mivel hozakodott elő másnap a kópé?

Ugyan mivel?

- Megkérdezte, tudom-e, mi a kedvenc állatkája. Én csak a fejemet ráztam. Akkor félreérthetetlen pillantás kíséretében kijelentette: „Kimondhatatlanul szeretem a templom egerét.” Ilyen pimasz alakot, mi? És mégis olyan elragadó!

Dagmar halkan elnevette magát.

- Mindenesetre alkalomadtán elmondhatod Hanna barátnődnek, hogy mégsem vagy te oly szegény, mint a templom egere. Ralf nem tudja megállni, hogy kedves kicsi sógornőjét ne lepje meg bőkezű hozománnyal. Erről már beszélt is velem.

Lotténak könnybe lábadt a szeme.

- Milyen nagyszerű ember! Vele tényleg kihúztad a főnyereményt. Ilyen férfi nem akad még egy a világon!

- Nocsak! És Hans von Wollin? - ugratta a nővére.

Lotte kuncogott.

- Á, tudod, ő nem olyan tökéletes, mint a te Ralfod. De hát akkor nem is illenénk egymáshoz. Nagyon megható Ralftól, hogy még rám is gondol. De Hannának egy szót sem szólok. Ha Hans valóban a templom egerét kedveli, a végén még faképnél hagy a hozományommal.

- Kis bohóm, csak nem lesz oly ostoba?

Lotte nem állhatta meg nevetés nélkül.

- Ezt azért én sem hiszem. De a pénz nem játszhat szerepet a kapcsolatunkban. Mégiscsak az az igazi, ha az embert önmagáért szeretik. Ha egy szép napon megkéri a kezemet, még mindig közölhetem vele: „Tudd meg hát, hogy az én aranyos sógorom, akinek oly temérdek sok a pénze, hogy nem tud vele mit kezdeni, hozományt adott nekem. Így néhány lóval és tehénnel több kerülhet az istállókba, hogy a jövedelmünk gyarapodjon.”

- Hát ennyire biztos vagy a dolgodban?

- Teljesen biztos.

Dagmar tekintete elkomorult. Kebléből mély sóhaj tört elő. Milyen szilárdan hitt ő is egykor Heinz Korff szerelmében!

- Adja Isten, hogy ne kelljen csalódnod, Lotte!

E szavaknál a tekintetéből oly mély szomorúság áradt, hogy húga önkéntelenül is átölelte.

Dagmar sietve kibontakozott az ölelő karokból, félrefordult, és kibámult az ablakon. Egy ideig hallgattak. Lotte szorongva figyelte a nővérét, aki hamarosan újra odalépett hozzá.

- Ne hidd, hogy nem bízom még benned, Lottém, amiért nem osztom meg veled a szenvedésemet. De fiatal lel kedd nem akartam megterhelni a gyötrő keserűséggel, mely az enyémet eltöltötte. És ne aggódj! Ahol a megvetés felüti a fejét, a szerelem sem él már soká.

A testvéreket ekkor Hanna von Wollin zavarta meg. Kerek, pirospozsgás arca megjelent a résnyire nyitott ajtóban, és nevetve érdeklődött, nem csatlakozhatna-e harmadiknak a kis társasághoz.

- Akkor még minden jóra fordulhat - súgta oda sietve Lotte a nővérének. Aztán Hannához fordult. - Te meg hol maradtál ilyen soká?

- A borjúistállóban jártam a sógoroddal. Imponálni akartam neki a lenyűgöző tudásommal, és előadást tartottam a borjúhizlalás titkairól, amin ugyancsak elcsodálkozott. Bár azt hiszem, nem sok hasznát vette a tudományomnak, mert egész idő alatt le sem vette a szemét az ön szobájának az ablakáról, Dagmar kisasszony. Így aztán megkönyörültem rajta, útjára engedtem és megígértem, hogy hamarosan leküldöm önt hozzá. E célból vagyok most itt.

Dagmar megcsókolta a húgát, Hannának pedig kezet nyújtott, és elhagyta a szobát. Hanna hosszan nézett utána.

- Te, Lotte! Nincs még egy olyan jegyespár, mint a nővéred és Jansen úr! Igazi álompár! Biztos szörnyen boldogok lesznek!

- Minden este forrón imádkozom ezért, Hanna. A jó Isten remélhetőleg meghallgat.

- Hát persze, Lotte. Remélem, a jövendőbelink minket is így fog majd isteníteni. Na és most mihez fogunk?

XVII.

Dagmar esküvőjére szeptember tizenötödikén került sor. Az örömteli eseményt szűk, bensőséges családi körben ünnepelték. Ellen asszony még mindig vigasztalhatatlan volt, hogy szépséges és büszke leányának esküvőjét nem pazar külsőségek közepette tartják meg.

A vendégek azonban szinte kivétel nélkül úgy vélekedtek, hogy szebb és bensőségesebb ünneplésnek még sohasem voltak tanúi. Mindenki mélyen meghatódott. Lotte és Hans von Wollin különösen odavoltak a boldogságtól, s amikor a desszertnél a pezsgőspohárral az ifjú pár boldogságára koccintottak, Hans von Wollin megjegyezte:

- Az én esküvőm is ilyen bensőséges hangulatú lesz, jó, Lotte kisasszony?

A lány sugárzó szemekkel pillantott rá.

- Nincs énnekem abba beleszólásom.

A fiú fölnevetett, s tekintete különös melegséggel nyugodott Lotte arcán.

- De még mennyire hogy van! Mert magának is ott kell lennie! Ha rákerül a sor, meg is fogom kérdezni, hogyan rendezné meg az esküvőmet. Két éven belül mindenképpen sor kerül rá, de addig várnom kell, azt mondta az apám.

- Már beszélt róla az édesapjával? - kérdezte Lotte izgatottan.

- Igen, kikértem a véleményét.

- És ő nyilván úgy vélte, ön még túl fiatal a házassághoz.

Hans huncutul csillogó szemekkel pillantott rá.

- Ó, nem én vagyok túl fiatal, hanem a jövendőbeli menyasszonyom.

Lotte mélyen elvörösödött.

- Hát már választott magának?

A fiú mélyen a szemébe nézett.

- Igen, választottam. Gondolja, hogy várni fog rám?

- Ha az ifjú hölgy szereti önt, bizonyára.

Hans ismét oly sokatmondóan forró pillantást vetett rá, hogy Lotténak az arcába szökött a vér.

- Biztosan szeret engem, ahogy én is őt. A szeme mindent elárul, én pedig erősen bízom benne, hogy megvár. Erre koccintanunk kell, Lotte kisasszony! A jövendőbeli feleségemre! Az ég áldja!

Lotte pohara csengve koccant az övéhez.

- A boldogságára, von Wollin úr!

A fiú sugárzó mosollyal nézte.

- Nagyon köszönöm. Mégiscsak szép az élet!

- Csodálatos! Most legalábbis az - bólintott Lotte.

- Később még sokkal csodálatosabb lesz - tette hozzá Hans vágyakozva, mire Lotte pirulva fordult félre.

Ralf és Dagmar kapcsolatának jellege jegyességük kezdete óta mit sem változott. A férfi mindent megtett, hogy menyasszonya kedvében járjon. Egyetlen nap nem múlt el anélkül, hogy valami figyelmességgel ne kedveskedett volna neki.

S Dagmar most az oltár előtt örök hűséget esküdött neki, őszinte szívvel és vággyal eltelve, hogy valóban boldoggá tehesse őt. Ralf szemében a menyasszonyi ruhába és fátyolba öltözött lány oly megejtően bájos volt, akár egy földre szállt angyal.

Dagmar, mint mindig, kedves és barátságos volt hozzá, és megújuló bánatot jelentett számára, hogy a férfi érzelmeit nem képes megfelelő mértékben viszonozni. Bár a lelke kissé megnyugodott, mégis éles fájdalom hasított belé, mikor néhány nappal saját esküvője előtt fényes, díszes külsőségek közepette Korff báró feleségül vette Lisa Volkmannt. Rémülten kérdezte magától, vajon a báró iránti szerelme a történtek ellenére sem hamvadt-e el, és szégyenkezve kellett bevallania, hogy még mindig képtelen közömbösen gondolni rá.

Leginkább az nyomasztotta, hogy Ralf ismeri nyugtalanságának az okát,, és legalább úgy szenved miatta, mint ő.

Ralf gyöngéden és udvariasan viselkedett vele, bár a tekintetébe olykor-olykor némi szomorúság lopakodott, amikor biztos volt benne, hogy Dagmar nem figyeli. Dagmar érezte, hogyan küszködik, mint igyekszik megőrizni a nyugalmát, hogy ne rettentse el őt szenvedélyes érzelmeivel.

Mielőtt az ifjú pár nászútra indult, Jansen asszony kedvesen elbúcsúzott a menyétől. Rövid időre kettesben maradtak, ekkor az öreg hölgy bensőségesen homlokon csókolta Dagmart, és jóságosan így szólt hozzá:

- Isten óvjon utatokon, drága gyermekem, s ne emészd magad túl sokat olyan dolgokon, melyeket megváltoztatni nem áll hatalmadban. Ne tégy magadnak szemrehányást, amiért a fiamnak nem tudsz többet adni annál, amennyit adsz. És ne kényszerítsd magad, ezzel Ralinak sem teszel jót. Légy hozzá továbbra is nyílt és őszinte! Áldásom kísérjen benneteket! Bízom a gondviselésben, hogy előbb-utóbb mindent elrendez majd közietek.

Dagmar mélyen a szemébe nézett.

- Mindent köszönök, drága, jó mama. Megértő kedvességed sokat segít nekem.

Jansen asszony megsimogatta a lány arcát.

- Megérdemled, gyermekem.

Ralf is megjelent ifjú feleségéért. Édesanyja búcsúzóul őt is a karjába zárta.

- Isten óvjon benneteket, drága fiam - mondta halkan, és csöndben távozott.

Ralf a kocsihoz kísérte feleségét. Senkivel sem találkoztak. Az esküvőre összegyűlt vendégek még vidáman ünnepeltek.

Az ifjú pár a tervek szerint aznap csupán Kölnig kívánt eljutni, s másnap folytatta útját Ostendébe.

Dagmar viselkedésében bizonyos félénkség és riadtság érződött, midőn férjével kettesben maradt az első osztályú fülkében. Ralf figyelmét mindez nem kerülte el, és mélyen elszomorodott. Nagyon szerette volna karjaiba zárni a feleségét, de semmi esetre sem akarta fokozni a lány szorongását. Így inkább leült vele szemben az ablak mellé, és kedvesen elbeszélgetett vele, hébe-hóba gyöngéden megcsókolta a kezét. Csak ő tudta, mennyi energiáját emésztette fel ez az önmegtartóztatás. Milyen mérhetetlen erőfeszítésébe került eljegyzése óta féken tartani ifjú, tüzes szenvedélyét.

Mostantól - tudta ő jól - még nehezebb lesz uralkodnia a vágyain. De megígérte magának és Dagmarnak, hogy semmit sem kíván tőle, amit a lány önként nem akar neki ajándékozni. A szavát pedig, minden körülmények között meg akarta tartani. Egyszer felállt, hogy a függönyt elhúzza az ablak előtt, mert a lemenő nap fénye bántotta a szemét. Ekkor Dagmar, szorongását leküzdve, megfogta a kezét, és maga mellé húzta az ülésre. Karját az övébe fűzte, és fejét a vállára hajtotta. Ralfot mélységes öröm töltötte el e bizalom láttán.

Késő este érkeztek meg Kölnbe, ahol a szállodában már tudtak az érkezésükről:

Másnap a reggeli után az ifjú pár felkerekedett, hogy sétáljon egyet Kölnben, le egészen a Rajna partjáig. Dagmar egész lényén némi elfogódottság érződött, ám Ralf kedves figyelmessége segített leküzdeni a zavarát. Tekintete újra meg újra titkos elragadtatással pihent meg a lány finom árcélén. Midőn a Rajna partjára érkeztek, éppen kikötött egy gőzhajó. Érdeklődve álltak meg, és az utasok kiszállását elnézve néhány megjegyzést váltottak. Dagmar egyszer csak ijedten rezzent össze. Ralf rápillantva észrevette, hogy arca egészen elsápadt. Felesége merev pillantását követve, az utasok között ő is hamarosan felfedezte Korff bárót és ifjú hitvesét. A férfi civil ruhát viselt, mely korántsem állt neki olyan jól, mint a tiszti uniformis. Lisa ott csüngött a karján, és a fiatal nőkre jellemző odaadó szerelemmel simult hozzá.

- Gyere gyorsan… menjünk tovább! - kérlelte Dagmar elcsukló hangon. Nem akarta, hogy a báró és ifjú hitvese észrevegye őket.

Ralf rögtön megértette kívánsága okát, és sietve elvezette Onnan. Karján érezte kezének remegését, és szívét égő fájdalom járta át.

Egy ideig szótlanul haladtak egymás mellett a Rajna partján. Mikor Ralf végre kissé lehiggadt, halkan megkérdezte:

- Nagyon megrázott téged ez a viszontlátás, Dagmar?

A lány ráemelte a tekintetét, és szinte sírni tudott volna, annyi szomorúság tükröződött a férfi szemében. Haragudott magára, amiért az imént elvesztette az önuralmát.

Arcára mosolyt erőltetve válaszolt:

- Ostobaság volt így megijednem. De bizonyára megérted, hogy nem kívánok találkozni Korff báróval és hitvesével, már csak miattad sem. Lisával szemben pedig egyenesen kényelmetlenül érzem magam. Biztos vagyok benne, hogy fogalma sincs róla, mi játszódott le Heinz és köztem, így eléggé kínos lenne vele szemben megjátszanom az ártatlan báránykát.

Ralf gyöngéden megfogta felesége kezét.

- Nem szükséges magyarázkodnod, Dagmar. Nagyon is megértelek-jegyezte meg.

Dagmarnak mégis az a nyomasztó érzése támadt, hogy ezúttal férje valóban nem értette meg, és az ostoba ijedelemnek a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonított. Szívesen eloszlatta volna kétségeit, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Így aztán inkább hallgatott.

Vigasztalhatatlan szomorúságában egymást kergették Ralf fejében a gondolatok. „Miért kellett a sorstól még ezt a találkozást is elszenvednem? Hát már sohasem lehet nyugtom ettől a férfitól, akinek a gyalázatos hűtlensége porig alázott engem is? Bárcsak soha többé ne kerülne a szemem elé!”

Ám a sors összeesküdött ellene. Egy óra múlva, midőn beléptek a szálloda éttermébe, hogy elutazásuk előtt megebédeljenek, a pincér egy ablaknál álló, számukra fönntartott asztalhoz vezette őket! Alig foglaltak helyet, mikor a szomszédos asztaltól felállt egy hölgy, és sugárzó arccal Dagmar hoz sietett.

- Nahát, micsoda meglepetés! Dagmar kisasszony, vagyis, bocsásson meg, tegnap óta már Jansen asszony. Megkapták az üdvözlő táviratunkat, ugye?

Dagmarnak hirtelen arcába szökött a vér. Lisa állt előtte.

A szomszédos asztaltól fölemelkedett Korff báró is, és kénytelen-kelletlen követte a feleségét.

- Nagyságos asszonyom, milyen kellemes meglepetés! - kiáltott fel ő is, színlelt örömmel.

Szeme közben vad vágyakozással tapadt Dagmarra, aki lélegzetelállítóan szép volt elegáns úti ruhájában. Mellette még inkább veszített vonzerejéből ifjú hitvesének előnytelenebb külleme.

- Igen, ez valóban meglepetés - hebegte Dagmar.

- Bizonyára maguk is nászúton vannak - csacsogott önfeledten az újdonsült bárónő. - Üdvözlöm, Jansen úr! Mulatságos, hogy így összefutottunk!

Lelkesedését a többiek nemigen osztották.

- Valóban nagyon mulatságos - bökte ki kényszeredetten Ralf, Korff hűvös üdvözlését sokkal hűvösebben viszonozva. A két férfi néhány pillanatig ellenségesen meredt egymásra.

- Merrefelé utaznak? - firtatta tovább Lisa.

- Ostendébe - felelte Dagmar színtelen hangon.

- Mi Párizsba tartunk. Koblenzben vendégeskedtünk néhány napig a férjem rokonainál, s ma kora reggel a gőzössel utaztunk tovább. Itt Kölnben két napot szándékozunk eltölteni. Csodálatos, hogy összetalálkoztunk! Nem lenne kedvük egy asztalhoz ülni velünk, hogy közösen költsük el az ebédet?

Dagmar nem mert a férjére pillantani. A két férfi mereven állt egymással szemben. Dagmar érezte, hogy képtelen lenne hosszabb ideig higgadtan elviselni Korff társaságát.

Sietve törtek ajkára a szavak:

- Sajnos, hamarosan indul a vonatunk. Csak gyorsan bekapunk néhány falatot, de sietségünkkel korántsem szeretnénk megzavarni a kellemes ebédet.

Ralf föllélegzett.

- Ó, de kár! - kiáltott fel sajnálkozva Lisa. - Nem tudnák esetleg elhalasztani az utazást?

Dagmar segélykérő pillantást vetett a férjére, aki most átvette a szót.

- A poggyászunkat már kivittek a pályaudvarra, kedves bárónő, és az útvonalunk is szigorúan megszabott. Sajnos, le kell mondanunk a közös ebédből.

- Borzasztóan sajnálom. Nagyon kellemes lett volna, ha legalább néhány órácskát egymás társaságában tölthetünk.

Dagmar is kipréselt magából néhány szabadkozó szót. Hol elpirult, hol elsápadt Korff izzó pillantásától, melyet mindvégig magán érzett. Hevesen hátat fordított, és ismét helyet foglalt az asztalnál, mert a pincér már hozta is az első fogást. Ralf még néhány szót váltott a bárónővel, aztán ki-ki újra elfoglalta a helyét.

Dagmar és Ralf alig nyúltak hozzá az ételhez. De a báró se tudta, mit eszik. Csupán Lisa őrizte meg a jókedvét, és időről időre néhány kedves szót intézett a szomszéd asztalnál ülőkhöz.

- A helyzet egyre kínosabbá vált. Dagmar és Ralf igyekeztek minél hamarabb végezni az ebéddel, majd sietve elbúcsúztak.

Távozásuk, után az ifjú bárónő huncut mosollyal jegyezte meg férjének:

- Te, Heinz, azt hiszem, ezek ketten még nálunk is szerelmesebbek. Kimondottan kettesben akartak maradni. Észrevetted?

Korff égő pillantással nézett a tovatűnő Dagmar után. Erőt véve magán megcsókolta felesége kezét.

- Hát én sem voltam oda az örömtől, hogy ismerősökkel találkozunk, Lisa. A nászútját az ember zavartalanul akarja élvezni.

Lisa rajongva pillantott a férjére.

- Ó, Heinz, csodálatos, hogy csakis velem szeretnél lenni! De egy órácskát mégiscsak jó lett volna elbeszélgetni.

Ebben a pillanatban a báró az asztalon, ahol az imént még Jansenék ültek, egy pár halványszürke kesztyűt vett észre. Dagmar felejtette ott. A bárót csábította a lehetőség, hogy még egyszer a lány szemébe nézhet.

Szólt a feleségének a kesztyűről, majd sietve fölállt.

- Jansen asszony után viszem, még bizonyára nem lehetnek messze. Mindjárt itt vagyok.

S a kesztyűt megragadva kisietett az előcsarnokba. Kellemes meglepetésként érte, hogy ott Dagmart egy fotelban ülve egyedül találta. Ralfra várt, aki fölment a szobájukba. Még nem egészen sikerült visszanyernie önuralmát, s midőn Korff hirtelen ismét feltűnt előtte, egész testében megremegett, és a vér kifutott az arcából.

A báró észrevette, és ujjongott magában. Nem, biztosan nem vált még közömbössé iránta, mint ahogy ő sem tudott közömbös maradni a lánnyal szemben.

- Nagyságos asszonyom, elvesztette a kesztyűjét - szólalt meg fojtottan, és Jansent keresve körbepillantott.

Dagmar átvette a kesztyűt, és köszönete jeléül némán biccentett. Egy hang sem jött ki a torkán.

Korff megbizonyosodott róla, hogy Ralf Jansen nincs a közelben, minthogy az előcsarnokban rajtuk kívül éppen senki sem tartózkodott. A báróban hirtelen magasra csapott a szenvedély.

- Dagmar, imádott Dagmarom, bocsáss meg nekem! Nem is sejted, mily boldogtalan vagyok! Csak most vált világossá előttem, milyen őrülten szeretlek. Elepedek a vágytól, s egyszerűen nem tudom felfogni, hogyan voltam képes szakítani veled. Légy: irgalmas hozzám! Mondj legalább egyetlen jó szót, mondd, hogy szeretsz még, különben vége az életemnek. Téged szeretlek, csak téged, Dagmar, gyönyörű, szépséges Dagmarom. Bocsáss meg nekem, légy jő hozzám! Csak egy jó szót… könyörgök…

Dagmar bénultan hallgatta e lángoló szenvedéllyel előadott vallomást. Aztán büszkén kiegyenesedett, és arcvonásai mélységes megvetést tükröztek.

- Bizonyára nem sejti, mennyire megvetem önt, Korff báró. Kikérem magamnak ezt a tolakodó magatartást. Terhemre van, kérem, távozzon! - mondta metszően éles hangon.

Ugyanebben a pillanatban észrevette, amint a férje lefelé jön a lépcsőn. Bizonyára meglátta őt Korff-fal. Dagmar összerezzent, s még jobban elsápadt. A báró arcátlan erőszakossága miatti felindulás és a félelem, hogy zaklatottságát Ralf is észreveszi, akaratlanul is könnyeket csalt a szemébe. Dermedten állt, Korfftól kissé elfordulva, és. a közeledő Ralira pillantott.

A férfi már messziről látta, hogy a báró Dagmar előtt állva heves taglejtéssel beszél hozzá. Tanúja volt annak, hogy felesége elutasító arckifejezéssel válaszol valamit. Korff arcát viszont nem láthatta, s az se vette észre őt.

Dagmar megvető szavai után, melyek szinte ökölcsapásként érték, Korff letörten távozott. Reményei, hogy Dagmar még mindig szereti, és így újra behálózhatja, egy csapásra szertefoszlottak. A történtek után talán még Dagmarnál is jobban tudta, hogy a lány iránta táplált szerelmét a megvetés örökre kioltotta,

Leverten tért vissza az étterembe, anélkül hogy Ralfot megpillantotta volna.

Időközben Ralf odaért a feleségéhez, aki haloványan és felindultan állt előtte, a félelem és a düh következtében patakzottak szeméből a könnyek.

- Mi van veled, Dagmar? Mi történt? Láttam, hogy a báró beszélt veled. Zaklatni merészelt talán? - tört ki indulatosan Ralf.

A lány attól tartott, netán heves vitára kerül sor, hiszen férje halántékán az izgalomtól kidagadtak az erek, és alig bírt uralkodni magán. Ha elárulja neki, mit mondott az imént Korff, elkerülhetetlen az összeütközés.

Sietve törölgette a könnyeit.

- Csak a kesztyűmet hozta utánam, amit az asztalon felejtettem. Néhány semmitmondó szót váltottunk - jegyezte meg halkan, nyugalmat erőltetve magára.

- És ezért sírsz? - fakadt ki Ralf fájdalmas hangon, megsejtve, hogy felesége valamit titkol előtte.

- Elkapott az idegesség, Ralf. Ez a találkozás nagyon kínos nekem.

Ralf komoran pillantott az étterem ajtaja felé. Majd felesége arcvonásait fürkészte.

Nagyon elszomorodott, látván, hogy Dagmar szeméből peregnek a könnyek. Felesége sírásának téves magyarázatot tulajdonított. Azt hitte, Dagmar boldogtalan, mert a báró mást vett nőül, s ő még mindig szereti. Gyötrő fájdalma a felesége iránti szánalommal párosult, ez küzdött most lelkében a Korff-fal szemben újra fellángolt féltékenységgel és dühvel.

Ám egy szót sem szólt. Némán kísérte Dagmart a szálloda előtt várakozó autóhoz, mely a pályaudvarra vitte őket.

Szótlanul és rosszkedvűen szálltak fel a vonatra. Az utazás során mindketten magukba fordultak, saját háborgó lelkűkkel voltak elfoglalva. Ostendéig nem sokat szóltak egymáshoz.

És Ralf - akinek sóvár vágya, hogy Dagmart forró átölelhesse, és Korff iránti szerelmét heves csókjaival kioltsa, napról napra növekedett - most először mutatkozott feleségével szemben mereven tartózkodónak. Kénytelen volt így viselkedni, hogy megőrizhesse önuralmát.

Ostendei tartózkodásuk ideje alatt Ralf hűvös magatartása még csak fokozódni látszott. Dagmarnak többször is az az érzése támadt, mintha férje egyenesen elutasítóan és ridegen bánna vele. S ez őszintén fájt neki. Nem sejthette, hogy e látszólagos tartózkodás mögött a szerelme iránti, egyre követelődzőbb vágy húzódik meg, melyet Ralf csak óriási erőfeszítéssel képes féken tartani.

Így éltek egymás mellett, s ahelyett hogy közelebb kerültek volna egymáshoz, egyre inkább mélyült a szakadék közöttük. S ők a szakadék két szélén állva tapintatból titkolták egymás előtt igazi érzelmeiket, pedig kínjukat leginkább épp e tapintat növelte. Ezekben a napokban Dagmart megmagyarázhatatlan félelem kerítette fokozatosan a hatalmába. Szüntelenül eszébe jutott Lotte megjegyzése, hogy a szerelem, ha viszonzásra nem talál, előbb-utóbb kihamvad. Tudta, hogy szörnyen boldogtalan lenne, ha Ralf többé nem venné őt körül oltalmazóan a szerelmével, melybe, akár egy súlyos aranyköpenybe, idáig beburkolta.

Ha e köpeny lehullana róla, megfagyna, megdermedne a szíve.

Mégsem merte érzékeltetni a férjével, milyen sokat jelent számára a szerelme, mennyire aggódik, hogy elveszítheti. Ostoba, büszke önérzete megakadályozta ebben, s arra késztette, hogy ő is hűvösen bánjék Ralffal.

XVIII.

Két hete voltak már Ostendében. A parti sétány egyre néptelenebbé vált. A fürdővendégek többsége már elutazott. Egy nap az ifjú pár éppen a szálloda teraszán reggelizett, mikor meghozták a postát.

Az egyik levél Dagmarnak szólt, a húga írta. Dagmar rögtön feltépte a borítékot, mialatt Ralf a postáját nézte át. A következőket olvasta:

„Drága Nővérem!

Most már semmi sem gátol abban, hogy végre mindenről részletesen beszámoljak neked. Hanna tegnap elutazott,

Így bőven jut időm levélírásra. Hogy érzitek magatokat? Szép hely Ostende? Jansen mama meg én nap mint nap emlegetünk titeket, és már előre örülünk a viszontlátásnak. A mama éppen a városba ment, hogy részvétlátogatást tegyen Volkmannéknál. Bizonyára semmit sem tudsz még a szörnyű tragédiáról, mely Volkmannékat érte, hacsak nem olvastál véletlenül újságot. Képzeld el, Lisa Volkmannt, jobban mondva Lisa Korff bárónőt a nászútjukon baleset érte. A Brüsszel és Párizs között közlekedő vonat, melyen az ifjú pár is utazott, kisiklott, és az utasok közül számosan az életüket vesztették, köztük Lisa Korff is! Férje egy csúnya sebbel a bal karján, a csodával határos módon megúszta. Szörnyen megviseltnek látszik, a karja fel van kötve. Tegnap temették el az ifjú bárónőt. A gyászszertartáson az egész kaszárnya részt vett. Megrendítő volt a temetés, úgy elfogott a sírás, hogy a könnyeimtől semmit sem láttam.

Korff báró örökölte hát felesége óriási vagyonát, és jelenleg egyedül lakik a pompás villában, melyet a fiatal pár számára rendeztek be. Volkmannékat, akik szorosan kötődtek unokahúgukhoz, porig sújtotta a tragédia. Szegény öregek most görcsösen kapaszkodnak Korffba, mint elhunyt Lisájuk végső hagyatékába. Hát nem borzasztó? Itt mindenki erről a katasztrófáról beszél. Jansen mama és én, amint hírét vettük a balesetnek, rögtön aggódni kezdtünk miattatok, hiszen ti is úton vagytok. De aztán kölcsönösen megdorgáltuk egymást a kishitűségünkért. Mikor tértek haza? Remélem, hamarosan többet halfok rólatok, mert idáig csupán képeslapokra szorítkoztatok, melyeket ki nem állhatok, mert nem fér ki rájuk egyetlen épkézláb mondat sem. Add át, kérlek, forró üdvözletemet Ralf sógoromnak is, ő legalább annyira hiányzik nekem, mint te, drága nővérem.

Többet most nem tudok írni. A szeszélyes csacsogást, melyben leveleim egyébként bővelkednek, ma, Lisa Korff tragikus halálának híre miatt mellőzöm.

Sok szeretettel csókollak Téged, szeretett Dagmarom. Adj át nevemben egy testvéri csókot Ralinak is, ha ugyan elfogadja. Jansen mama üdvözletét, csókjait és ezernyi jókívánságát küldi nektek. A mielőbbi viszontlátásig:

a Te Lottéd”

Dagmar mélyen megrendülve olvasta e levelet. Lisa Korff tragikusan korai halála nagyon elszomorította. Soha nem volt képes féltékenységet érezni vele szemben, sőt mindig szánalommal gondolt rá. Hiszen tudta, hogy Korff kizárólag a pénze miatt vette feleségül. Most hát megszabadult tőle, ráadásul ölébe hulltak a milliói. Gyásza aligha lesz vigasztalhatatlan.

Korff-fal szemben csupán megvetést érzett, szívében iránta csak ennek az érzésnek volt helye.

Lisa Korff rövid ideig tartó házasságában minden jel szerint nagyon boldog volt, még ha e boldogság nem is bírt valós alappal.

Meglehet, korai halála voltaképpen áldás. Megkímélte őt a csalódástól, ami előbb-utóbb valószínűleg bekövetkezett volna” - gondolta tűnődve Dagmar.

Ralf átfutotta a postáját, majd Dagmarra pillantott, aki halottsápadt arccal bámult ki a tengerre. A férfi áthajolt az asztal fölött.

- Csak nem kaptál valami rossz hírt? - kérdezte aggódva, teljesen elfeledve hűvös tartózkodását.

Dagmar némán nyújtotta át neki a levelet.

- Olvasd el magad! - suttogta halkan.

Ralf átvette a papírlapot, s olvasás közben arca egyre jobban elborult.

„Korff tehát szabad és gazdag. Most már egy szegény lányt is feleségül tudna venni. És… kétségkívül Dagmart venné feleségül… ha ő már nem lenne férjnél. Ha Dagmar még mindig szereti, amiben semmi okom kételkedni, akkor én most akadályként állok közte és a boldogsága között” - gondolta furcsán rémült és elnehezült szívvel.

Szótlanul adta vissza a levelet.

Dagmar rápillantott, és érzéketlen, rezzenéstelen arckifejezése láttán szinte elállt a szívverése. Semmit sem sejtett a férje lelkét mardosó pokoli gyötrelemről, mit sem tudott önkínzó gondolatairól.

- Szegény Lisa! Hát nem szörnyű, Ralf? - kérdezte aztán halkan.

- Neki már jó - fakadt ki a férje komoran és élesen.

Dagmar elsápadt, és tágra nyílt, szomorú szemmel meredt ki a tengerre. Ralf rideg, megváltozott viselkedése kimondhatatlan fájdalommal töltötté el.

„Nem szeret többé - gondolta fájdalmasan. - Most már bánja, hogy feleségül vett. Szerelme; minthogy nem talált viszonzásra, végleg kialudt.”

Arca gyötrelmesen megrándult.

Ralf egy pillanatra sem vette le róla a szemét, és önkínzó gondolatai közepette meg volt győződve arról, hogy Dagmar azért szomorú, mert elsiette a házasságát. Ha most szabad lenne, feleségül mehetne Korffhoz. „A szerelem mindent megbocsát” - gondolta keserűen.

Hogy Korff a gyalázatos árulása ellenére a maga módján még mindig szerette Dagmart, azt egyértelműen kiolvashatta szenvedélyesen sóvár pillantásából. Kínzó fájdalmában, kétségbeesésében - mert végképp reménytelennek látszott, hogy valaha is elnyerje Dagmar szerelmét - és félelmében, hogy iránta táplált érzelmeit a lány tolakodónak tarthatja, viselkedése egyre tartózkodóbbá vált.

Idegessége és ingerültsége nőttön-nőtt. Nyugtalansága elűzte őt felesége mellől, mert gyakran elfogyott a türelme. Órákig magára hagyta, hosszú, kimerítő sétákat tett, és napról napra sápadtabbá és kimerültebbé vált.

Így kínozta magát és Dagmart fokozódó nyugtalanságával. Felesége nem sejtette, mi űzi el őt mellőle, és szomorúan egyre csak azt hajtogatta magában: „Többé már nem szeret engem.”

Ralf pedig szüntelen önmarcangolással ismételgette magában: „Én már csak akadály vagyok a szemében, útjában állok a boldogságának.”

Miután hazatértek Schönaubai a helyzet napról napra tűrhetetlenebbé vált.

Ralf édesanyja szomorúan vette észre, hogy a fiatalok között napról napra nő a szakadék. De nem beszélt róla, mert bármiféle beavatkozást veszélyesnek és céltalannak tartott. A két fiatalnak a saját útját kell járnia, vallotta. Anyai tekintetével éberen figyelt, s amit látott, nem csüggesztette, egészen el. Olykor lopva el-elmosolyodott, és így szólt magában:

„Mindketten rossz irányba tartanak, de egyszer csak összetalálkoznak. Hadd keressék meg egymást.”

Lotte is aggódva érzékelte a nővére és a sógora között uralkodó hűvös "viszonyt, és ő is sokat töprengett azon, mit tehetne.

„Vajon Dagmar még mindig szereti Korffot, s most, hogy az szabad, csak még kevésbé tudja Ralf felé fordítani a szívét?” - tűnődött el, valahányszor nővére Szomorú tekintetét látta.

De aztán tagadólag megrázta a fejét. „Nem, nem, ehhez Dagmar túl önérzetes. Nem tudja szeretni azt, akit meg kell vetnie. Ezt ő maga jelentette ki nekem egyszer.”

Tovább morfondírozott magában, találgatta, vajon a két, számára oly kedves ember miért távolodott el egymástól a házasságban, ahelyett hogy közeledett volna. Múltak a hetek, s Ralf és Dagmar között egyre mélyült a szakadék.

Dagmar nem sejtette, mennyire szenved mellette a férje, Boldogtalan volt, de ennék okát nem tudta volna megjelölni. Ralf továbbra is udvarias és előzékeny volt hozzá, minden kívánságát teljesítette, de kínosan kerülte, hogy kettesben maradjon vele. Távolságtartó magatartása fájt Dagmarnak. Érezte, hogy valami nagyon fontos veszett el kettejük kapcsolatából, mely életébe egykor fényt és meleget hozott.

Figyelmét ugyanakkor nem kerülte el, hogy férje arca egyre beesettebb, hogy csillapíthatatlan nyugtalanság űzi őt ide-oda. Szörnyen fájt neki e változás, és egy napon, nem sokkal azután, hogy Ralf kiment a szobából, heves sírásra fakadt, férje elvesztett szerelmét gyászolva forró könnyeket hullatott.

Dagmar önmagának sem vallotta be, hogy vágyakozása világos jele annak, hogy szívében szerelem ébredt Ralf iránt. Ez az érzés fokozatosan áthatotta egész lényét, lassan és kitartóan érlelődött benne, és önzetlen, áldozatkész szerelemmé vált.

Most kétségbeesetten és keserűen sírt, egész testét rázta a zokogás, s közben mindenről elfeledkezett. Nem vette észre, hogy Ralf egy könyvet keresve csöndesen a szobába lépett. Így látta meg őt, vigasztalhatatlan fájdalmába süllyedve.

Néhány percig földbe gyökerezett lábbal állt ott, viaszfehér arccal. Aztán némán sarkon fordult, és észrevétlenül távozott.

Megsemmisülten ment a szobájába. Bezárkózott, és nyugtalanul föl-alá járkálva megpróbálta elhatározásra bírni magát.

„Most tehát bizonyítékom van rá, hogy mélységesen boldogtalan mellettem, hogy csakis a másik után sóvárog. Ez így nem mehet tovább, csak tönkretesszük egymást. Én ezt nem bírom tovább! Egyszerűen képtelen vagyok titkolni előtte szenvedélyes érzéseimet. Ha egyszer elkap a hév, s nem tudok uralkodni a vágyamon, és ő riadtan fordul el tőlem, akkor… nem, nem… ez rosszabb lenne, mint a halál.”

Noha nem értette, hogyan szeretheti Dagmar a történtek után még Korffot; meggyőzte magát arról, hogy a szerető szív mindent megbocsát, és nem vitatja az érdemet.

Órák hosszat maradt így bezárkózva, és nehéz lelki tusát vívott. Belátta, hogy vissza kell adnia Dagmarnak a szabadságát, de hogy e döntést kimondhatatlanul nehezére esett meghoznia, sápadt., megkínzott arca is elárulta.

Föllélegezve - mint aki nehéz, fáradságos munka végére ért - hagyta el végül a szobáját, és fürge, céltudatos léptekkel az édesanyjához igyekezett.

Jansen asszony az ablaknál ülve éppen egy könyvet olvasott, amit Dagmar az imént hozott neki. Mikor Ralf a szobájába lépett, szerető, hűséges anyai szemekkel tekintett rá, és szíven ütötte fia beesett arcának látványa.

- Hát, fiacskám, meglátogatod végre édesanyádat? Mostanában nem sokszor üdvözölhetlek itt.

Ralf csöndesen leereszkedett a lábaihoz.

- Valami nyomja a szívemet, anyám, amit szeretnék veled megosztani.

- Mondd el hát, fiam!

Ralf mélyet sóhajtott.

- Mama, ez nem mehet így tovább! - tört ki belőle.

Édesanyja igyekezett megőrizni a nyugalmát.

- Mi nem megy tovább, Ralf?

A fia megragadta a kezét.

- Nem bírok így élni, mama, erősebbnek hittem magam, mint amilyen valójában vagyok. Dagmar iránti szerelmem napról napra nő, ő pedig… szóval ő továbbra is azt a másikat szereti, csak utána vágyódik. S az a férfi már szabad.

- Olyan biztos vagy ebben, Ralf? - kérdezte az idős hölgy, és arcán, akar egy kósza napsugár, halvány mosoly suhant át.

- Igen, mama, ezernyi jel utal erre. Néhány órával ezelőtt fájdalmasan sírva találtam rá. Ő nem vett észre. De most legalább tudom, hogy boldogtalan mellettem. Én már csak akadályt jelentek számára. Ha nem jött volna hozzám feleségül, most Korff báróé lehetne, aki gazdag és szabad.

Az idős hölgy elgondolkodva ingatta a fejét.

- Képtelen vagyok elhinni, Ralf, hogy egy olyan büszke és finom lelkű nő, mint Dagmar, olyan férfinak adja a szívét, aki könyörtelenül cserbenhagyta, amikor elszegényedett.

A férfi ujjaival végigszántotta a haját.

- A báró iránti szerelme olyan erős, hogy mindent elfeledtet vele. Ez így van, anyám, ezer bizonyítékom van rá.

Az öreg hölgy reszketegen simogatta meg fia fejét.

- Hát neked ezt jobban kell tudnod, mint idős édesanyádnak. Nemrég itt járt Dagmar, ezt a könyvet hozta nekem. Igazad van, a szemei sírástól vöröslöttek. Mégis képtelen vagyok elhinni, hogy emiatt az aljas gazember miatt sírt volna. Nagyon csalódnék benne, ha így lenne.

Ralf gondterhelten ráncolta homlokát.

- Pedig el kell hinned.

Jansen asszony Ralf feje fölött a falon függő képre pillantott, mely fiát kisgyerekkorában ábrázolta. Dagmar gyakran elnézegette ezt a képet, s újabb és újabb kérdéseket tett fel Raliról. Az imént, amikor a könyvet hozta, ismét hosszan, hosszan álldogált előtte, le sem vette róla a tekintetét. Amikor megfordult, a szemében könnyek csillogtak. Aztán sebtiben távozott.

Jansen asszony most erre gondolt. De eszébe jutott sok más dolog is, melyet a maga csöndes módján megfigyelt, és ezek csöppet sem látszottak alátámasztani Ralf állítását.

- Szóval nem tudlak az ellenkezőjéről meggyőzni, fiam. De hát mi történjék, ha az életet képtelen vagy így tovább elviselni?

Ralf kimerülten dörzsölte meg a homlokát.

- Éppen ezt akartam közölni veled, anyám. Hosszú viaskodás után sikerült végre döntenem. Az elhatározásomat először veled szeretném közölni, bár tudom, hogy fájdalmat okozok vele.

Jansen asszony nyugtalanul pillantott rá.

- Mit akarsz tenni, Ralf?

- Függetlenséget kívánok biztosítani Dagmarnak, anyám. De ezt csak úgy tudom elérni, ha elutazom. Itt nem bírom ki tovább. Mint már említettem, túlbecsültem az erőmét. Nem vagyok képes többé Dagmar mellett élni. Meg kell tudnia, hogy visszaadom a szabadságát, amikor csak kívánja. Hallgasd meg, hogyan gondoltam ki a dolgot! Az elkövetkezendő napokban elutazom, anélkül hogy Dagmartól búcsút vennék, mert a búcsúnál netán gyöngének mutatkoznék. S ezt nem akarom. Hátrahagyok egy levelet, s kérlek, anyám, add át neki. Közölheted vele, hogy nyugodtan kövesse a szívét, ha az Berndorfból elűzi. Hosszabb ideig maradok távol, anyám, amíg valamennyire össze nem szedem magam, és Dagmar el nem hagyta Berndorfot. Mindent megírok neki, elmondani képtelen lennék. És neked, édesanyám, egy ideig egyedül kell majd itt élned. Meglehet, hogy sokáig távol maradok, egy újabb világ körüli út gondolatát forgatom a fejemben. A nagyvilágban talán könnyebben túljutok e csalódáson. Nagyon szomorkodni fogsz egyedül, anyám?

Az öreg hölgy egy ideig hallgatagon ült. Fejében lázasan kergették egymást a gondolatok. Fia boldogságáról és nyugalmáról volt szó. Vajon elég erős lesz-e anyai szeretete ahhoz, hogy eszközt találjon e boldogság, e lelki nyugalom megteremtéséhez?

Tekintete hirtelen megelevenedett. Szemében különös kifejezéssel nézett Ralfra, miközben megsimogatta a homlokát.

- Rám ne legyen gondod, Ralf. Sokat elbír még a te édesanyád. Talán… talán úgy lesz a legjobb, ahogy kigondoltad. Hova szándékozol utazni először?

Először Hamburgba vagy Brémába, mama. Ott felszállok egy gőzhajóra, - az aztán megszabja az úti célomat.

Jansen asszony néhány pillanatig eltűnődött.

- Értem. De hogyan tudod úgy rendezni, hogy Dagmar semmit se sejtsen az elutazásodról?

- Ebben segítened kell nekem. Szervezd úgy, hogy indulásom időpontjában ő Schönauban legyen. Ott úgyis mindig eltölt egy-két órát. Akkor marad elég időm.

- Igen, bizonyára. Akkor hát írj meg a búcsúleveledben mindent, ami csak a szíveden fekszik! A megfelelő időben majd átadom Dagmarnak, és minden egyebet is közlök vele.

- Köszönöm, mama. És értesíts majd arról, hogyan fogadta a hírt, és mit szándékszik tenni.

- Nyugodt lehetsz, Ralf, mindent meg fogsz tudni. Melyik napra tervezed az elutazást?

Ralf elgondolkodott, majd sietve kijelentette:

- Jövő csütörtökig végzek az előkészületekkel.

- Szóval csütörtökön, és mikor indul a vonatod?

- Délután két óra körül.

- Jó, akkor úgy lenne kézenfekvő, hogy Dagmar csütörtökön Schönauban ebédeljen. Bízd csak rám! Lotte majd segít nekem ebben, ő elrendezi.

- De Lotténak nem szabad tudnia az elutazásomról, anyám. Még elárulná Dagmarnak.

Jansen asszony bólintott.

- Légy nyugodt, Lotténak egy szót sem szólok az elhatározásodról.

Fia hálásan csókolt neki kezet.

- Nagy kő esett le a szívemről, anyám, hogy ilyen higgadtan fogadtad ezt a fájdalmas fordulatot.

Jansen asszony szívére szorította a kezét.

- Még nem mentél el, Ralf - mondta csöndesen. És gondolatban hozzátette: „S ha meg tudom akadályozni, nem is fogsz elmenni^ nekivágni a nagyvilágnak, a magánynak a fájó szíveddel. Édesanyád életében először rendez neked egy kis komédiát. A boldogságodról van szó, forrófejű fiacskám. S annak érdekében az édesanyád mindenre képes.”

Fiának távozása után Jansen asszony még sokáig meredt maga elé csöndesen, majd megrázta a fejét.

- Nem, ennyire nem csalódhattam az én Dagmaromban!

XIX.

Másnap ebéd után Lotte megjelent Berndorfban. Először Ralffal találkozott, aki éppen kilovagolni készült. Melegen üdvözölte a sógorát.

- Szép jó napot, kedves sógor. Csak nem elmenőben?

- Kilovagolok a földekre, Lotte.

- Azt hiszem, túl sokat dolgozol. Rosszul nézel ki - mondta a lány Ralf beesett arcára nézve. - És mit keresel ilyenkor télidőben a földeken? Nézd, éppen havazni kezd. Sokkal inkább kedvemre lenne, ha itthon maradnál. Olyan régen beszélgettünk már.

Ralf habozni látszott. Csupán nyugtalansága űzte a szabadba. Végül megszólalt:

- Ugye uzsonnáig itt maradsz, Lotte?

- Természetesen. Egészen estig.

- Akkor jó. A délutáni tea idejére én is visszaérek. Viszontlátásra, Lotte. Dagmart valószínűleg anyámnál találod.

- Jó. Akkor viszontlátásra.

Ralf elügetett, Lotte pedig belépett a kastélyba. Miután köpenyét levetette, rögtön Jansen asszony szobája felé indult. Ám az idős hölgyet egyedül találta.

- Jó napot, Jansen mama! Ismét itt vagyok. De hát hol van Dagmar? Ralf azt mondta, itt találom.

- Jó napot, gyermekem! Örülök, hogy láthatlak. Dagmar éppen most ment föl a szobájába, nem érzi jól magát, fáj a feje.

- Ó, csak nem valami komoly?

- Nem, nem. De hisz tudod, hogy mostanában gyakran nincs jól.

- Sajnos igen, Jansen mama. Aggódom érte… meg Ralfért is. Mindketten rosszul néznek ki. Megyek, megnézem Dagmart.

Jansen asszony megfogta a karját.

- Várj egy kicsit, Lotte, kedvesem! Gyere, ülj ide mellém! Minthogy szerencsésen úgy alakult, hogy négyszemközt lehetünk, szeretnék neked egyet s mást mondani.

A lány az erkélylépcsőre ült, és bizalommal tekintett föl a jóságos arcra.

- Olyan furcsán izgatott vagy, Jansen mama, látom a csillogó szemeden. Valami fontosat akarsz mondani nekem?

- Igen, kis Lottém. Képes vagy hallgatni? Hallgatni, mint a sír, ha két olyan ember boldogságáról van szó, akiket mindennél jobban szeretsz?

Lotte felindultan ragadta meg az idős hölgy kezét.

- Ralfra és Dagmarra gondolsz? Ó, Jansen mama, kettejükért én bármit képes lennék megtenni, még hallgatni is!

Az öreg hölgy bólintott.

- Tudom, hogy benned megbízhatok. És valóban Ralf és Dagmar boldogságáról van szó. Segítenünk kell nekik, mert nem találják az odavezető utat. Nagy bajban vannak, gyermekem. Szükségem van a segítségedre.

Lotte szívvel-lélekkel egyetértett vele.

- Beszélj, beszélj, Jansen mama! És nehéz feladatot bízz rám, hiszen oly sokat köszönhetek mindkettőjüknek.

- Fontos szerepet fogsz kapni - válaszolta Jansen asszony fölsóhajtva. - Figyelj hát! Amit most elmondok neked, azt egy álló hétig senki sem tudhatja meg. Érted? Senki!

Lotte izgatottan bólintott.

- Titoktartást esküszöm neked, Dagmar és Ralf iránti szeretetem jeléül.

- Rendben, Lotte, elfogadom az esküdet, mely mindaddig kötelez, míg alóla fel nem oldalak. Halld hát, mit kell tenned, Csütörtök délelőtt a schönaui autóval Berndorfba jössz. Itt rögtön Dagmarhoz sietsz, és közlöd vele, hogy készülődjék, mert Schönauba kísér téged, ahol együtt fogtok ebédelni. Dagmarnak okvetlenül veled kell tartania. Ralffal is közölnöd kell, hogy a nővéredet délutánig Schönauban tartóztatod. Látnia kell, amint autón elmentek. Mindent megértettél?

- Igen, igen, mindent.

- Jó. Tehát elhajtotok, de csak a legközelebbi útelágazásig. Ott megállítod a gépkocsit. Már korábban közölnöd kell Dagmarral, hogy színlelt ürüggyel csaltad el őt Berndorf-ból, ahova most veled együtt rögtön vissza kell térnie. A parkon keresztül a kis oldalbejárathoz vezeted, de úgy, hogy a kastélyból senki se láthasson meg benneteket.

- De mit mondjak Dagmarnak, miért kell őt ilyen titokban visszavezetnem?

- Közöld vele, hogy én kívántam így, és Ralf boldogságáról van szó. Mindent úgy kell tennie, ahogy te mondod.

Lotte szemmel látható izgatottsággal bólintott.

- Minden úgy lesz, ahogy mondtad. Folytasd!

- Az oldalbejáraton át a kis keskeny lépcsőhöz jöttök, mely a toronyba visz. Fölmentek egy emeletet, és ott ismered az ajtót, mely egyenesen a hálószobámba vezet. Az ajtót nyitva fogjátok találni. Ott várjatok rám! Minden továbbit megtudtok majd.

- Ez minden?

- Igen, gyermekem. Az autónak Schönauba kell mennie, nem szabad üresen visszatérnie Berndorfba, különben Ralf gyanút fogna. A világért se szabad megsejtenie, hogy visszatértetek a kastélyba. Értesz engem, kis Lottém?

- Igen, Jansen mama. Mindent megértettem, kivéve azt, miért kell Ralf előtt .titokzatoskodnunk.

- Majd később megtudod, ha összeesküvésünk meghozza a remélt eredményt. Ám addig titoktartást kell fogadnunk, mint két igazi összeesküvő, különben a boldogság örökre távozik a berndorfi kastélyból.

Lotte elkerekedett szemekkel, megilletődve pillantott föl az öreg hölgyre.

- Jaj, Jansen mama, olyan vadul ver a szívem!

- Nekem is, kis Lottém, de hadd verjen csak!

- Ugye minden jóra fordul?

- Ha a szemem nem csal, minden jóra fordul. De azért nem árt, ha buzgón imádkozunk is érte. Tehát ne feledd: csütörtökön délelőtt tizenegy órakor itt kell lenned, s legkésőbb egy félóra múlva Dagmarral útra kell kelnetek Schönauba. Tizenkettő tájban legyetek mindketten a hálószobámban, és várjatok csöndben, míg meg nem jövök. Mindent jól az eszedbe véstél?

Lotte elismételte, mit kell tennie.

Jansen asszony megsimogatta az arcát.

- Látom, mindent alaposan megjegyeztél. Most menj, keresd meg a nővéredet, és vidítsd fel kissé!

- Megpróbálom. Aztán magammal hozom ide őt is. Ralf teára visszaér, s akkor együtt uzsonnázhatunk.

- Jó. Szóval: titoktartás, Lottém!

Lotte esküre emelte a kezét; aztán távozott. Dagmart az ablaknál ülve, a szobájában találta. Sápadtan és szomorúan bámult ki a lassan szállingózó hóesésbe. Lotte vidáman csacsogni kezdett, hogy felvidítsa, majd kart karba öltve Jansen asszonyhoz mentek.

Nem sokkal később Ralf is megjelent, és a hölgyekkel együtt meguzsonnázott. Nyugtalannak tűnt és szórakozottnak, s oly ridegen és közömbösen méregette Dagmart, hogy a lánynak megdermedt a szíve.

XX.

Ralf Jansen nem változtatta meg az elhatározását. Sietve, de a legnagyobb titokban intézte utazási előkészületeit. Hosszú távolléte idejére mindent el kellett rendeznie a gazdaságban, és örült, hogy megbízható és alapos intézőre akadt. Csütörtöki elutazásáig még rengeteg dolga volt.

Szándékáról Dagmar mit sem sejtett. Ezekben a napokban egyébként is csak ritkán látta, mert a férfi halaszthatatlan teendőire hivatkozva sokszor volt házon kívül, hogy ne kelljen Dagmar közelében lennie. Zaklatott lelkiállapotában korántsem volt biztos abban, hogy képes lenne megőrizni a hidegvérét.

Egyik utolsó, otthon töltött estéjén hosszú, részletes levelet írt Dagmarnak - a búcsúlevelét.

Gyorsan röpültek a napok, ezernyi kín közepette.

Szerdán Dagmar meglátogatta Schönauban az édesanyját. Felesége távollétét Ralf arra használta, hogy poggyászát minden feltűnés nélkül az állomásra küldette. Nem akarta, hogy a személyzetnek feltűnjék, a felesége nem tud az elutazásáról. Hogy mennyi ideig marad távol, senki nem tudta.

Dagmar távozása után tehát a csomagjait a pályaudvarra szállíttatta, ahol az inasa rögvest Hamburgba adta fel.

Aztán Ralf fölkereste az édesanyját, és átadta neki a Dagmarnak szánt levelet.

Tartsd magadnál addig, míg én holnap el nem utazom - tette hozzá.

Jansen asszony a levelet az íróasztal fiókjába zárta.

- Légy nyugodt, Ralf. Dagmar a megfelelő időben fogja megkapni - jelentette ki határozott hangon.

Ralf arca sápadt és elkínzott volt, szemében komor fények villogtak.

Édesanyjától távozóban betért felesége lakosztályába. Ezek voltak a kastély legszebb termei, amelyeket Dagmar kívánságainak megfelelően rendeztetett be. Amint lassan végigsétált a termeken, érezte imádott felesége illatát. A toalettasztalkán könnyedén odavetve egy csipkés zsebkendő hevert. Ralf a kezébe vette, gyöngéden az ajkához emelte, majd a mellényzsebébe csúsztatta. Arcvonásai az elfojtott szenvedéstől enyhén megremegtek.

Dagmar, Ralf szándékáról mit sem sejtve, tartott Schönau felé. Gondolataiba mélyedve egész úton némán meredt maga elé. Szörnyen boldogtalannak érezte magát. Titkos aggodalommal érzékelte, hogy Ralf napról napra távolabb kerül tőle. Egyre jobban vágyott rá, hogy maga mellett tartsa a férfit, ám komor és rideg arckifejezése mindig megakadályozta abban, hogy a tudtára adja, mennyire áhítozik a szerelmére. Félelemtől eltelve kérdezte magától, vajon tényleg minden elveszett-e már, a férfi szívében valóban nincs-e többé hely a számára.

Mit tegyen? Kérdezze meg nyíltan Ralitól, hogy szereti-e még?

E gondolatra arcába szökött a vér. Kolduljon a szerelméért? Azt nem! A büszkesége nem engedi meg!

De… vajon nem győzte-e le őelőtte Ralf tulajdon büszkeségét, egész jegyességük alatti viselkedése nem volt-e szakadatlan esedezés az ő szerelméért? És akkor büszkébb akar lenni őnála?

Szíve hevesen vert. Ó, bárcsak még egyszer teljesen zavartalanul, négyszemközt lehetnének, és ő erőt véve magán bevallhatná Ralfnak, milyen fontos lett neki! De Ralf az utóbbi időben állandóan menekült előle, soha nem maradtak kettesben. Voltak pillanatok, amikor Dagmar már közel állt hozzá, hogy kiöntse a szívét Jansen mamának, és bevallja neki, hogy szívében szerelem ébredt Ralf iránt, amire sok-sok szenvedés során ébredt csak rá. Nem hirtelen fellobbanó, fiatalos szenvedély volt ez, melyet egykor Korff iránt érzett, hanem komoly, felemelő érzés, mely egész lényét áthatotta.

De éppen azért, mert tudta, hogy szerelem az, amit Ralf iránt érez, épp azért riadt vissza attól, hogy érzéseit szavakba öntse.

Fájó gondolatataitól eltelve érkezett meg Schönauba. A táj hófehéren, havas téli pompájában nyúlt el előtte. A hallban Dagmar levetette méregdrága bundáját, melyet Ralftól kapott ajándékba, mélységes szerelme egyik jeleként.

Csak Lottét találta otthon, aki repeső örömmel sietett elé.

- De jó, hogy jössz, Dagmar! A mama csak egy óra múlva tér vissza, addig legalább zavartalanul beszélgethetünk. Hogy vagy? Mit csinál Ralf? Mostanában nem olyan vidám, mint korábban.

A testvérek megcsókolták egymást.

- Én jól vagyok, Lotte. Ralf pedig… nos, ő mostanában elég rosszkedvű, ami nagyon fáj nekem.

Húga egy meghitt kis beszélgetősarokba vonta Dagmart.

- Bizonyára a hatalmadban áll, hogy jókedvre derítsd, nővérkém.

Dagmar szomorúan rázta meg a fejét.

- Nem hiszem, hogy képes lennék rá.

- De Dagmar! Mit akarsz ezzel mondani?

- Semmit, Lotte, semmit. Ne beszéljünk erről!

Lotte kíváncsian fürkészte nővére arcát. Szívesen kifaggatta volna arról, hogy mi nyomja a szívét, de aztán Jansen mamával szőtt összeesküvésükre gondolt. Jobb, ha nem szól, ki tudja, mit forgat a fejében Jansen mama.

- Ahogy akarod, Dagmar - jegyezte meg hát készségesen.

- Van valami híred Hanna von Wollinról? - kérdezte Dagmar, hogy másra terelje a szót.

- Igen, minden héten két levelet kapok tőle - felelte Lotte. - Mostanában sokat írunk egymásnak. Akarod látni a legutóbbi levelét?

Dagmar bólintott, Lotte pedig odanyújtotta neki a levélkét. Nővére figyelmesen végigolvasta, s mosolyogva adta vissza.

- Ebben a levélben kizárólag egyvalakiről esik szó: Hans. von Wollinról.

Lotte huncutul mosolygott.

- Természetesen, végül is ő sűrű levelezésünk fő mozgatórugója. Tudom jól, hogy a húgát testvéri szeretete megvonásával fenyegette meg, ha hozzám intézett leveleiben nem ír róla részletesen. Másfelől abban is biztos vagyok, hogy Hanna minden hozzá írott levelemet engedelmesen elküldi neki. Én pedig alkalmazkodom a helyzethez.

- Szóval úgy is fogalmazhatnánk, hogy állandó levelezésben vagytok egymással, hiszen itt az áll: Hans úgy véli, Hans azt mondta… vagy… Hans üzeni… meg Hans ezt szeretné vagy azt.

Lotte nevetve bólogatott, és megcsókolta a nővérét.

- Képzelheted, hogy egyébként nehezen bírnánk ki a távollétet. Két év iszonyú sok idő!

- És közben nem tudtok néha-néha találkozni?

- Dehogynem. Tavasszal egy hónapra Wollinba utazom, és magától értetődően Hans is ott lesz. Aztán Hanna jön ide hosszabb időre, és ő Schönauba kíséri a húgát, majd el is jön érte. Mindenképpen úgy rendezi, hogy hébe-hóba láthassuk egymást. Ó, Dagmar, ha belegondolok, hogy mindez mennyire másképp alakulhatott volna, ha a mamával most egy szűk kis bérlakásban tengődnénk, akkor a szívemben mindig forró hálát érzek Ralf iránt. Minden szépet és jót neki köszönhetünk.

Dagmar merengve nézett maga elé.

- Igen, mindent, mindent neki köszönhetünk.

Ebben a pillanatban kocsi állt meg a ház előtt, és Lotte felsóhajtott.

- Ó, megjött a mama! Sajnos a kellemes csacsogásnak befellegzett.

Ellen asszony beviharzott a szalonba.

- Á, te itt, Dagmar? Nagyon örülök. Hogy vagy?

- Köszönöm jól, mama. Remélem, te is.

- Megvagyok. Mostanában kissé ingerülten. Sajnos elég eseménytelenül telik a gyászév. Tudod, ha legközelebb Berlinbe utazol a karácsonyi bevásárlókörutadra, engem is magaddal vihetnél. Legalább lesz egy kis kikapcsolódásom.

- Szívesen, mama.

- Jó gyermek vagy. És Lotte is velünk jöhetne. Egyébként… valami utazáshoz készülődtök?

Dagmar csodálkozva rázta meg a fejét.

- Szó sincs róla, mama.

- Nem? Már azt hittem, elhatároztátok, hogy St. Moritz-ba vagy valamilyen téli üdülőhelyre utaztok.

- Miért kérded?

- Hazafelé az országúton egy kocsi jött velem szembe elegáns poggyásszal megrakodva, és esküdni mértem volna, hogy a ti bőröndjeiteket is láttam rajta.

Dagmar határozottan megrázta a fejét.

- Kizárt dolog, mama.

Nem sejtette, hogy férje bőröndjeiről volt szó. Lotte meghökkent kissé, és elgondolkodva meredt maga elé.

Ellen asszony azonban könnyedén napirendre tért a dolog felett.

- Hát akkor talán Riedkampék poggyászát láttam. Biztos a lányuk miatt mennek St. Moritzba. Voltaképpen Lotténak sem ártana egy kis utazás, sőt nekem is jót tenne egy alapos környezetváltozás. Gondolod, hogy Ralf állná egy ilyen út költségeit?

Dagmar mélyen elpirult.

- Erre ne is gondolj, mama.

- Nincs is rá szükség - sietett a nővére segítségére Lotte -, hiszen itt, Schönauban remek a levegő, jobbról álmodni sem lehet. És szebb ródlipálya annál, ami a közeli Buchbergről visz le; St. Moritzban sem akad.

- Ugyan, Lotte, te soha nem voltál St. Moritzban - vetette közbe Ellen asszony elégikus hangnemben. - Utána fogok számolni, vajon nem futja-e egy ilyen útra a nekem kiutalt összegből. Talán te kiegészíthetnéd a zsebpénzedből, Dagmar.

Leánya rosszallóan ráncolta össze a szemöldökét.

- Nem, mama, erről szó sem lehet. Nem fogom Ralfot becsapni. Egyébként se értelek, mama. Ralf tényleg mindent megad, amire csak szükségünk lehet.

Ellen asszony ingerülten vonta meg a vállát.

- Uramisten, de kicsinyesek vagytok! Hisz Ralfnak bőven van pénze. Egyébként hogy tervezed, Dagmar? Sokáig maradsz? Mert akkor megyek átöltözni.

- Nem, csak még pár percig, mama.

- Jó, akkor majd később öltözöm át. A városban beültem egy cukrászdába elfogyasztani egy frissítőt. Mialatt ott voltam, megjelent Korff báró is. Megkérdezte, odaülhet-e az asztalomhoz, s én persze igent mondtam. Felettébb megnyerő jelenség. Udvariasan érdeklődött, hogy vagytok, és szívélyes üdvözletét küldi.

Dagmar arcán hűvösen elutasító kifejezés jelent meg. Nővére közömbösségét látva Lotte csöndes elégedettséget érzett.

„Hál istennek, úgy tűnik, egyszer s mindenkorra végzett vele” - állapította meg” magában, és gyöngéden megcsókolta Dagmart. Aztán fennhangon, gúnyosan megjegyezte:

- Rendkívül megtisztelő számunkra, hogy Korff báró gondolt ránk.

- Na-na, Lotte. Csak ne gúnyolódj! - intette Ellen asszony. - Most már Korff is a számításba jöhető személyek közé tartozik. Kétségkívül ragyogó partinak számít. Nem ártana, ha a jövőben egy kicsit kedvesebben viselkednél vele.

Lotte, makacsul hátravetette a fejét.

- Köszönöm, mama, nem kérek belőle. A bárónak tőlem nem kell tartania, legyen mégoly ragyogó parti!

- Gyermekem, ne légy ostoba! Egykor Dagmar is ilyen butaságokat hajtogatott, de szerencsére hamar megjött az esze. Kérdezd csak meg, nem boldogé? Kövesd a nővéred példáját.

Lotte látta, hogy Dagmar arca egyre inkább elkomorul.

- Hagyjuk ezt a témát, mama!

- Jó, jó, egyelőre nem feszegetem tovább. Egyébként meghívtam Korff bárót, látogasson el hozzánk.

A nővérek kihívóan meredtek az anyjukra.

- És ő mit válaszolt erre? - kérdezte Lotte harcra készen.

- Hogy jelenleg felesége halála miatt visszavonultan él, de később majd a tiszteletét teszi.

Dagmar hirtelen fölállt, elbúcsúzott és távozott. Lotte ki- kísérte az autóig.

- Ég áldjon, Dagmar! Add át üdvözletemet Ralfnak és Jansen mamának. Holnap talán benézek Berndorfba. A viszontlátásra! És ami a mama terveit illeti, Korff bárót garantáltan világgá űzöm, ha ide meri dugni a képét Schönauba.

Dagmár, megkönnyebbülten sóhajtott.

- Viszontlátásra, Lotte! Nem hinném, hogy eljön. Ez csak amolyan udvariassági fordulat volt.

A nővérek intettek egymásnak, majd a kocsi kigördült a kapun.

Lotte egy ideig némán nézett utána, és a Jansen asszonnyal szőtt összeesküvésre gondolt.

Elmélázásából kedvenc kutyája riasztotta fel, amely csaholva ugrándozott körülötte. Lotte erre fürgén lehajolt, egy hógolyót gyúrt, és csintalanul az állat orrára ejtette. Az prüszkölve rázta meg magát, és futott Lotte után vissza a házba.

Csütörtökön minden úgy alakult, ahogy Jansen asszony Lottéval megbeszélte. A lány eljött a nővéréért, és Ralf jelenlétében közölte vele, hogy a délutáni uzsonnáig minden bizonnyal Schönauban marasztalja.

A nővérek búcsút vettek Ralitól és édesanyjától. Midőn Ralf megfogta Dagmar kezét - hite szerint utoljára -, sudár alakján remegés futott végig. Tekintetétől Dagmar összerázkódott, de arca rezzenéstelen marad. A férfi ekkor elengedte a kezét, és sietve elfordult tőle.

Az autó elhajtott. Ralf a kapuív alatt állva bámult a kocsi után, míg csak el nem tűnt a szeme elől. Akkor halottsápadtan fordult édesanyja felé, megragadta a kezét, és görcsösen megszorította.

- Ez volt a legszörnyűbb, anyám! - E szavak mély sóhajtásként törtek föl melléből.

Az idős hölgy szíve nagyot dobbant. „Istenem az égben, segíts, kérlek, hogy minden jóra forduljon! Ha netán csalódnék Dagmarban… de nem, nem, erre gondolnom sem szabad.

Muszáj, hogy a szíve Ralf felé forduljon” - gondolta reménykedve.

- Mit csinálsz most, fiam? - kérdezte halkan.

- Fontos megbeszélésem van még az intézővel, azután meg kell írnom néhány levelet. De elutazásom előtt egy fél órát még okvetlenül veled töltök. Úgy egy óra körül fölmegyek a szobádba.

Jansen asszony higgadtan válaszolta:

- Jól van, fiam, várni foglak.

Lassan haladt a lépcsőkön fölfelé. Szobájába érve egy fotelba hanyatlott, és buzgón imádkozni kezdett fia boldogságáért.

Ezenközben a testvérek elértek az útelágazásig. Dagmar csodálkozva kérdezgette a húgát, miért viszi ma őt Schönauba, Lotte azonban nem volt hajlandó felvilágosítással szolgálni.

Mikor a kocsi Lotte utasítására hirtelen megállt, Dagmar elképedve kapta föl a fejét. Húga már fürgén ki is ugrott az autóból.

- Kérlek, szállj ki te is, Dagmar! - szólalt meg kissé sápadtan és izgatottan.

- De hát miért? - csodálkozott a nővére.

- Én… szeretnék egy csodaszép fenyőt mutatni neked,, amit karácsonyra ki kellene vágatnod.

- Éppen most?

- Igen, most rögtön.

Dagmar megcsóválta a fejét, de aztán kiszállt. Mikor már néhány lépésnyire távolodtak az autótól, Lotte odaszólt a sofőrnek, hogy menjen nyugodtan vissza Schönauba. És a sofőr engedelmeskedett.

Dagmar nyugtalanul pillantott a távolodó kocsi után.

- Lotte, miért küldted el a kocsit?

- Mert nincs rá szükségünk.

- Mit jelentsen ez?

- Azt, hogy mi most visszatérünk a berndorfi kastélyba - mondta Lotte sápadtan, de nyugodt és határozott hangon.

- Nem értelek, Lotte. Ez valami rossz tréfa? - kérdezte fölindultan Dagmar.

A húga megragadta a kezét.

- Ne kérdezz semmit, Dagmar, csak kövess oda, ahova vezetlek! Ralf boldogságáról van szó. Többet most nem mondhatok. Jansen mama kérésére cselekedtem így. Ő már vár ránk.

Dagmarnak eszébe jutott Ralf fájdalmas pillantása, amellyel búcsúzóul ránézett. Kifutott arcából a vér.

- Ralf boldogságáról van szó? - visszhangozta visszafojtott izgalommal.

- Igen. Gyere gyorsan!

Dagmar szaporán lépdelt húga mellett a keményre fagyott havon.

- Áruld el végre, az isten szerelmére, Lotte, hogy mi történt! - kérte remegő ajakkal.

- Nem tudok semmit, az égvilágon semmit, csak azt, hogy vissza kell kísérjelek a kastélyba úgy, hogy senki ne láthasson, még Ralf se.

A két testvér ezután hallgatagon tette meg az utat a berndorfi birtokig, mely varázslatos téli pompájában terült el előttük. Nem figyeltek a sziporkázó hókristályok borította faágakra, a szélesen elnyúló havas térségre, mely vakítóan csillogott a lábuk alatt.

Siettek egyenesen előre, átszelték a parkot, és a kastélyt megkerülve a kis oldalsó bejárathoz jutottak.

Néhány perccel később már Jansen asszony hálószobájában álltak anélkül, hogy bárki megpillantotta volna őket

Kisvártatva belépett az ajtón az öreg hölgy. Sápadtnak és izgatottnak tűnt, miközben melegen átkarolta a két testvért.

- Köszönöm, kis Lottém. Tökéletesen elvégezted a dolgodat. De egyvalamire még megkérnélek.

- Örömmel teljesítem, Jansen mama.

- Állj oda az ablakhoz, ahonnan jól szemmel tarthatod a kastély bejáratát! Szólj, ha az intézőt távozni látod! Nekem addig megbeszélnivalóm van Dagmarral.

Lotte bólintott, és az ablakhoz lépett. Jansen asszony megfogta Dagmar kezét. Érezte, hogy remeg, s ez különös nyugalommal töltötte el.

- Gyere velem, leányom! - mondta, és lakószobájába vezette.

Dagmar elhelyezkedett az öreg hölgy lábainál, és gyöngéden megfogta a kezét.

- Jansen mama, Lotte elmondta, hogy Ralf boldogságáról van szó. Nagyon féltem őt. Olyan sápadtnak és titokzatosan komolynak látszol. Mi mondanivalód van nekem?

Az idős hölgy jóságosán tekintett Dagmar arcába.

- Igen, leányom, komoly dologról van szó. Ralf elutazott. Röviddel távozásotok után ő is útnak indult. A poggyászát már tegnap kivitette az állomásra.

Dagmar összerázkódott. Szóval az édesanyja tegnap mégis jól látta!

- Ralf elutazott? Ilyen hirtelen? - hebegte.

- Már egy hete eltervezte, Dagmar.

- És nekem nem szólt róla… - mondta színtelen hangon az ifjú asszony.

- Nem - folytatta Jansen asszony -, meg akarta kímélni magát s persze téged is a búcsúzkodástól. Félt tőle. Tudod, lányom, nem csupán rövid ideig marad távol, hanem sokáig, nagyon sokáig. Világ körüli utat készül tenni.

Dagmar arca halottsápadttá vált. Kezét a szívére szorította, remegő ajkai közül zokogó hang tört elő. Összeszorult a torka, és erőtlenül csuklóit össze, mint akit halálos csapás ért.

Jansen asszony le nem vette róla a szemét. Kis idő múltán Dagmar felemelte a fejét,

- Elment… anélkül, hogy búcsút vett volna tőlem… egyetlen szó nélkül.;, mama, ó, kedves mama… - nyögte fájdalmasan, és a felindultságtól egész testében megremegett. ?

- Úgy gondolta, jobb lesz így neked, leányom. Meg akarta könnyíteni az életedet. Semmit sem volt szabad elárulnom, míg el nem utazik. Képtelen volt tovább elviselni melletted az életet.

Dagmar üres, merev tekintettel bámult maga elé, két tenyerét a halántékához szorítva.

- Képtelen volt tovább elviselni… - motyogta tétován. Majd hirtelen átkulcsolta az öreg hölgy térdét, és kétségbeesve temette arcát az ölébe. - Mama, ó, mama… elvesztettem őt, többé már nem szeret. Ez a búcsú örökre szól. Elszalasztottam a boldogságomat… túl későn döbbentem rá - suttogta színtelen, megtört hangon.

Jansen asszony szemében különös fény csillogott. Gyöngéden simogatta meg Dagmar karját.

- Ó, ti forróvérű, nyugtalan fiatalok! Miért kell mindig a poklok poklát megjárnotok? Úgy tűnik, hogy a fiam türelmetlenségében túl korán feladta a reményt. Várj még, gyermekem, mielőtt összetörne a szíved. Nem titkolom, megkönnyebbülés látnom a kínlódásod, a kétségbeesésed, mert ez a fiamnak szól. De hamarosan írt találok a sebedre. Elutazásának okát illetően tévedsz, leányom, mint ahogy ő is tévedésben él. Van nálam egy levél. Ő írta neked. Jobban teszed, ha először elolvasod. Talán felesleges annyira kétségbeesned.

Dagmar hirtelen kiegyenesedett, és vigasztalanul megrázta a fejét.

- Nem, Jansen mama, nem. Jól éreztem az utóbbi időben, hogy elvesztettem a szerelmét. Túl későn fordult felé a szívem. Most már nem törődik velem.

Dagmart határtalan kétségbeesés kerítette hatalmába, és dermedten meredt maga elé. Még a sírás se hozott megkönnyebbülést.

Jansen asszony megilletődve simította végig Dagmar halántékát.

- Olvasd csak el a levelet, leányom! Aztán majd meglátjuk. Lehet, hogy más színben látod utána a dolgokat. Ülj csak itt nyugodtan, nem foglak zavarni.

Dagmar remegő ujjakkal nyúlt a levél után, és feltépte a borítékot. Széthajtogatta a papírlapot, és olvasni kezdett:

„Szeretett Dagmarom!

Midőn e levelet a kezedben tartod, én már elszöktem Berndorfból, ki a világba. Erősebbnek gondoltam magam, amikor feleségül kértelek, holott tudtam, hogy a szíved másért dobog. Akkoriban a jövődért is aggódtam. Azt hittem, mindent inkább elviselek, mint hogy tehetetlenül tűrjem kiszolgáltatottságodat. De már jegyességünk idején megsejtettem, hogy erőmet nagyon is túlbecsültem. Szüntelenül keményen viaskodtam magamban, hogy tartózkodóan viselkedjek veled, hogy sóvárgó szenvedélyemmel el ne riasszalak. Akkoriban titokban még reménykedtem, hátha a szíved elfordul Korff bárótól, és rátalál az enyémre. Ám hamarosan be kellett látnom, hogy ez reménytelen. Éreztem és láttam, micsoda kínokat állsz ki, valahányszor vele találkozol, engem meg gyötört a féltékenység.

Azután feleségül vettelek. Esküvőnk napján újra reményteli órákat éltem át. Úgy tűnt, közelebb kerültél hozzám, s a boldogságom határtalan volt. De másnap délelőtt, Kölnben megbizonyosodtam róla, hogy nincs remélnivalóm. Tanúja voltam, mikor a szálloda előcsarnokában szót váltottál a báróval, és látnom kellett, hogy a fájdalom könnyei patakzanak végig az arcodon. Szenvedtél, mert ő másvalakihez tartozott, én pedig miattad gyötrődtem. Megértettem, hogy képtelen vagy elfeledni őt.

Közben pedig reménytelen szerelmem napról napra növekedett. Kénytelen voltam hűvösen és tartózkodóan viselkedni veled, hogy önuralmamat el ne veszítsem. Midőn Korff ifjú feleségének halálhíre megérkezett Ostendébe, rá kellett döbbennem, hogy én csupán akadály vagyok boldogságod útjában. Hiszen a báró ismét független és most már gazdag is, és hitszegése ellenére még mindig szeret Téged. Hogyan is feledhetett volna el!

Ettől az órától kezdve úgy tekintettem magamra, mint boldogságod megakadályozójára. S képtelen voltam elviselni, hogy szeretetlenül éljek tovább melletted. Gyötrelmes vívódások után arra az elhatározásra jutottam, hogy visszaadom a szabadságodat. Ám ez másképp nem történhet, mint hogy titokban, búcsú nélkül távozom Berndorfból. Kint a nagyvilágban talán hamarabb megbirkózom majd a gondolattal, hogy Téged örökre elvesztettelek - mielőtt még az enyém lehettél volna. Többé nem állok a boldogságod útjába. Bárcsak valóban boldog lennél! Közöld édesanyámmal, hogyan kívánod lefolytatni a válásunkat, mikor óhajtasz távozni Berndorfból, és mi mindent kell még elrendeznünk. Berndorf az otthonod marad, ameddig csak akarod, de átköltözhetsz Schönauba is, míg nem lesz új otthonod. Édesanyád és Lotte mindaddig Schönauban maradhatnak, míg megfelelő szállást nem találsz a számukra. Gondolj át mindent alaposan. Édesanyám majd közli velem, milyen elhatározásra jutottál, s én mindent megteszek, hogy megkönnyítsem számodra a válást. Bízz csak mindent rám! És végezetül… hadd köszönjem meg a bizalmadat, amivel megtiszteltél, s ígérem, méltó leszek rá.

Élj boldogul - az Isten áldjon! Senki sem fog Téged forróbban és odaadóbban szeretni, mint én tettem. De ne érezz lelkiismeret-furdalást. Bármi történt is, irántad való szerelmem életem legnemesebb és legnagyszerűbb érzelmei közé tartozik. Bármit is mérjen rád a sors, ha szükséged van valakire, aki mindenét képes lenne kockáztatni érted - csak hívj nyugodtan! Szívem örökre a tiéd. Te vagy és maradsz a legbájosabb és legszebb teremtés, akivel az élet csak összehozott. Tisztaságod, érzelmeid nemessége mindig bámulatba ejtett. Ne tégy magadnak szemrehányást! Senki sem tehet erőszakot az érzelmein, te pedig nem is ígértél nekem többet, mint amennyit meg tudtál tartani. Senki nem kaphat akkora boldogságot az élettől, ami felérne irántad érzett szerelmemmel. Lemondásomért cserébe kötelességed boldog lenni. Ég veled, Dagmar!

Örökké odaadó híved:

Ralf”

Midőn Dagmar a levél végére ért, zokogva hajtotta fejét az idős hölgy ölébe. Úrrá lettek rajta az érzelmei. Megkönnyebbülten érezte, hogy Ralf még mindig szereti. Így feküdt egy ideig, szabad folyást engedve könnyeinek, az öröm könnyeinek. De hirtelen ismét eszébe jutott Ralf elutazása.

Türelmetlenül pattant fel.

- Mama, kedves mama, hova utazott el Ralf? Meg kell keresnem őt, el kell mennem hozzá, még ha a világ végére is.

Az idős hölgy könnyesen csillogó szemmel tekintett rá.

- És mit akarsz neki mondani, leányom?

Dagmar átölelte.

- Hogy szeretem, Jansen mama, egyedül őt szeretem teljes szívemből és teljes lelkemből. Ó, kimondhatatlanul féltem, hogy már nem szeret többé. De hál istennek, még nem késő, feltéve, hogy megtalálom. Árulja el nekem, hova ment, drága mama! Hiszen nem járhat még messze, bizonyára utolérem.

Jansen asszony meghatódva vonta magához a karcsú alakot.

- Szóval az én öreg szemem mégiscsak jobban látott, mit a tied, kedvesem. Igen, igen, a szerelem gyakran vakká tesz. Most viszont nyugodj meg, még nincs késő. Gyere, ülj le egy kicsit mellém, és figyelj rám! Láttam, hogy a fiam boldogságát veszély fenyegeti. Ezért, az ő érdekében, egy kis színjátékot rendeztem. Az én szeleburdi fiam a fejébe vette, hogy megszökik tőled. A levelet csak akkor lett volna szabad megkapnod, amikor ma délután Schönauból visszatérsz. Megbíztam hát Lottét, hogy haladéktalanul hozzon vissza téged, s a levelet, fiam utasításával ellentétben, a megbeszéltnél korábban adtam oda neked. A poggyásza ugyan már az állomáson van, ő viszont még nem ment el. Lent van a dolgozószobájában.

Dagmar fölegyenesedett, és ujjongó kiáltással el akart sietni, az öreg hölgy azonban visszatartotta.

- Állj, állj, te szeleburdi! Hát már egy percet sem tud várni ez a fiatal népség? Ralf megszökik, mert ifjú felesége nem borul rögtön a nyakába. Te meg el akarsz rohanni, csak hogy Ralf és az intézője között zajló megbeszélés kellős közepébe csöppenj. Ülj itt nyugodtan, míg Ralf egyedül nem marad, hiszen a ti beszélgetésetek nem tűr meg tanúkat.

Lotte őrségben áll, és rögtön jelenti, ha az intéző eltávozott. Akkor aztán röpülhetsz a párodhoz, és megmondhatod neki, milyen ostobán is viselkedtetek!

Dagmar engedelmesen visszaereszkedett a helyére, boldogan simogatta és csókolgatta az öreg hölgy munkától érdes kezeit. A megkönnyebbülés csodálatos érzése töltötte be egész lényét, s a szívéről mintha mázsás teher gördült volna le.

- Drága mama, annyira hálás vagyok neked, hogy még Ralf távozása előtt megmutattad a levelét!

Jansen asszony huncutul felnevetett.

- Nagyot néz majd a fiacskám, ha rájön, ki irányította a kulisszák mögül az eseményeket! Nem hagyhattam, hogy keserűségében világgá menjen. S minthogy öreg kezemmel képtelen voltam őt visszatartani, egy pár erős, ifjú kezet kértem segítségül.

Dagmar már alig bírt a türelmetlenségével.

- Ugye, Lotte nem téveszti szem elől az intézőt? Mi lesz, ha Ralf mégis elutazik, mielőtt meg tudnám akadályozni?

- Ne aggódj, kedvesem! Két óra körül indul a vonata, egykor még benéz hozzám. Most fél egy vn. Nem távozik el úgy, hogy ne köszönne el tőlem. Nem fordulhat elő, hogy elszalaszd őt.

Dagmar mélyen fölsóhajtott, és hálásan csókolta meg az öreg hölgy kezét.

Ebben a pillanatban Lotte lépett a szobába.

- Az intéző éppen most lépett ki a kastély kapuján.

Szavai hallatán Dagmar felugrott, és kiviharzott az ajtón. Lotte meghökkenve bámult utána.

- Mi történt, Jansen mama, hova siet ilyen szélsebesen Dagmar?

Jansen asszony vidáman nevetve vonta magához a lányt.

- A boldogság kellős közepébe, kis Lottém. Derekasan csináltad a dolgodat, nagyon derekasan. Jutalomból elmesélek neked egy aranyos történetet két kedves, bolondos emberről, akiket mi segítettünk hozzá a boldogsághoz az összeesküvésünk révén. Időnk lesz bőven.

És Lotte ekkor tudta meg, mit történt a délután folyamán, és remélhetőleg mi fog még történni.

Dagmar vad iramban száguldott le a lépcsőn. De ahogy közeledett férje dolgozószobájához, léptei egyre lassultak. Izgatott félénkség lett úrrá rajtái, mely vágyának is féket szabott.

Vadul dobogó szívvel, tétován torpant meg az ajtó előtt, és visszafojtott lélegzettel fülelt befelé.

Hallotta, amint Ralf nyugtalanul járkál föl-alá, majd fájdalmas sóhaj szakad fel melléből.

Bátortalanul kopogott az ajtón.

- Szabad! - kiáltotta Ralf, mire Dagmar lépett be.

Ralf a szoba közepén állt, és úgy bámult rá, mintha kísértetet látna. Halottsápadt arca fájdalmasan megrándult.

- Dagmar… te itt? - préselte ki magából rekedten a szavakat.

Dagmar elérzékenyülten tekintett rá. A szenvedés megkeményítette férje arcvonásait, szeme komoran szegeződött reá.

- Mit akarsz tőlem? - törtek ajkára gorombán a szavak.

Dagmar erőt vett bátortalanságán. Odalépett férjéhez, és a nyakába borult.

- Meg akarlak tartani, Ralf! Nem szabad elmenned, nem tudok élni a szerelmed nélkül, hiszen már régóta csak téged szeretlek… Erre nemrég döbbentem rá.

A férfi a vállánál fogva megragadta - oly erősen, hogy szinte fájt, mégis boldogsággal töltötte el Dagmart -, és eltartotta magától. Arcán pattanásig feszültek az izmok. Pillantásától Dagmar a szíve mélyéig megrendült.

- Te… te… igazat beszélsz? Nem szánalom csupán, ami hozzám kergetett? Vigyázz, Dagmar, mert ha most a karomba zárlak, soha többé nem engedlek él. Soha többé!

Dagmar szeme sugárzó szerelemmel tekintett az övébe.

- Szoríts magadhoz! Szoríts magadhoz örökre! Ó, Ralf, drága Ralfom, milyen csodálatos érzés veled lenni!

Utolsó szavait Ralf csókja fojtotta el.

Ralf hevesen dobogó szívéhez szorítva csókolta meg, újra meg újra, akár egy szomjúhozó, aki fáradságos vándorlás után végre friss forrásra lelt. Dagmar nem tudott betelni a csókjával, hozzásimult, és szerelmének mélységes szenvedélyétől boldog remegés futott át a testén.

Kis idő múltán Ralf előzékeny gyöngédséggel ültette le Dagmart egy fotelba.

- Kedvesem, drágám! Bocsáss meg a hevességemért, de oly hirtelen tört rám a boldogság. Isten a tudója, épp az utolsó pillanatban. El akartam szökni tőled, szerelmem, ki a nagyvilágba, mert képtelen voltam tovább elviselni, hogy szeretetlenségben éljek melletted és…

Dagmar kedvesen lezárta mutatóujjával Ralf ajkát.

- Nem szükséges többet mondanod, Ralf, mindenről tudok, mindenről. Itt… nézz ide… itt van a leveled, melyet édesanyád csupán az elutazásod után adhatott volna oda nekem. Ő azonban nálad jobban tudta, kié a szívem. - És Dagmar mindenről részletesen beszámolt: hogy mennyit szenvedett az elmúlt hetek során Ralf miatt, elveszettnek hitt szerelme miatt, és mi történt a mai nap folyamán attól kezdve, hogy Lottóval eltávoztak Berndorfból.

A férfi visszafojtott lélegzettel hallgatta, s közben újra meg újra csókokkal árasztotta el felesége ajkát, szemét és mindkét kezét.

Mikor Dagmar elhallgatott, Ralf megkönnyebbülten jegyezte meg:

- Hál istennek, anyának élesebb szeme volt, mint a buta fiának. Ó, szépséges szerelmem, mesebeli aranykoronás királykisasszonyom, sejted-e egyáltalán, milyen kimondhatatlanul szeretlek, és milyen határtalanul boldoggá teszel engem?

Dagmar megsimogatta a haját, és arcát az övéhez szorította.

- Édesanyádnak igaza volt: féktelenül szeleburdi vagy! - jegyezte meg kedves huncutsággal.

Ralf felnevetett, üde, fiatalos jókedvvel.

- Tényleg ezt mondta?

- Igen. „A féktelen szeleburdi megszökik, mert a felesége nem borul rögtön a nyakába! ” Így mondta. Jobban átlátott rajtam, mint te. Te kedves, bolondos, csodálatos ember!

- Jaj, drágám, mennyire kínzott a féltékenység! Valóban semmi sem fűz már Korffhoz?

- Semmi, Ralf. Minderről Kölnben bizonyosodtam meg, mikor a szálloda előcsarnokában előttem állt. Arra vetemedett, hogy emlékeztessen, egykor szerelmét vallott nekem. Közöltem vele, hogy mélységesen megvetem, és kikértem magamnak a tolakodását. Csupán félelmemben, hogy közöttünk nézeteltérésre kerülhet sor, és Korff arcátlansága feletti dühömben sírtam el magam, aminek te téves értelmet tulajdonítottál. Ó, drága Ralfom, oly boldog vagyok, hogy még mindig szeretsz, és én is úgy szeretlek, ahogy megérdemled.

Jansen asszony és Lotte kénytelenek voltak kettesben ebédelni, de ezt örömmel tették. Égy idő múlva a két szerelmes sugárzó szemekkel és kipirult arccal lépett be az Öreg hölgy szobácskájába.

- Boldog vagy végre, fiacskám? - kérdezte Jansen asszony a fiától.

Ralf vidáman bólintott.

- A te fiad már csak légvárépítő marad, mama, és most egyenesen a mennyországba repül - felelte halkan.

Berndorfba jókedvű, felhőtlen boldogság költözött. Néhány évvel később Jansen mama két elragadó unokával büszkélkedhetett, akik a lábánál játszadoztak, és szüleik boldogságát csak még teljesebbé tették.

Nem sokkal Lotte és Hans von Wollin. esküvője előtt keresztelték meg Dagmar és Ralf első gyermekét, egy életerős fiúcskát.

Lotte Hansszal Wollinban telepedett le, és imádott nővéréhez hasonlóan a házasságában maradéktalan, tiszta boldogságra lelt.

VÉGE

ISBN 963 8248 52 1 ö ISBN 963 296 342 3

Bastei Budapest Kiadói Kft.

1539 Budapest, Pf.: 629

Szerkesztőség: 1137 Budapest, Radnóti M. u. 34.

Telefon: [phone]

Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

Felelős szerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Hörömpő Gabriella

Számítógépes tervező: Oroszlán Zsófi

Szedés: Bastei Budapest Kft.

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8858.49.01

Készült Debrecenben, a 2000. évben

---