Werner Rottmann világutazása során beleszeretett a szépséges Elvirába, és nyomban feleségül vette. Ám a tüzes brazil senora már a kislányuk születése után nem sokkal megcsalta.
A férj megkeseredve tér haza a kicsi Felicie-vel Németországba, ahol a lány az évek során gyönyörű hajadonná serdül. Bár édesapját rajongásig szereti, vágyik rá, hogy az anyját is megismerje. Végre lehetősége adódik, hogy Brazíliába utazzék, ahol azonban veszedelmes kaland vár rá…

Hedwig Courths-Mahler

Idegen égbolt alatt

I.

Fiatal hölgy nézett ki az elegáns villa nyitott ablakán a csodaszép parkra. Mélyen beszívta a pompás tavaszi le­vegőt, tekintete a távolba révedt. Termete karcsú volt és középmagas. Finom, szinte még gyerekesen kerekded arcán lágy és szeretetre méltó kifejezés tükröződött. Ér­ződött rajta, hogy az élet mindmáig megkímélte a ke­mény sorscsapásoktól. Csak a szája mellett húzódott egy keserű vonás.

Felicie Rottmann a Vita Hajógyár tulajdonosának egyetlen leánya volt. A nagy hajóépítő vállalkozás a szak­mában a legtekintélyesebbek közé számított. Werner Rottmann kereskedelmi tanácsos apai szíve egész gyen­gédségével csüggött gyermekén. Senkije nem volt Felicie-n kívül kerek e világon. Apa és leánya elválaszthatat­lanok voltak, s egymás szeméből igyekeztek kiolvasni a másik minden kívánságát.

Rottmann úr híres volt akaraterejéről, munkabírásáról és igazságosságáról. Idős korára már senki sem tételezte volna fel szigorú, önfegyelemmel edződött személyisé­géről, hogy egykoron, fiatal emberként lángoló szenve­dély kerítette hatalmába, mely olyan cselekedetre ragad­tatta, arait aztán egész életében bánt. Olyan nőt vett fele­ségül, aki nem illett hozzá.

Rottmann urat az apja huszonhárom évvel ezelőtt el­küldte világot látni, hogy tapasztalatokat szerezzen, s közben építse ki és mélyítse el cégük külföldi kapcsola­tait. Így jutott el Brazíliába, ahol utolérte a végzete.

Nyugodt természetét meghazudtoló szenvedélyesség­gel szeretett bele egy fiatal kreol hölgybe.

Hiába próbálták jó barátai észre téríteni. Nem hall­gatta meg óvó, figyelmeztető szavukat. Angyalnak, hi­bátlan lénynek látta imádottját.

Megkérte az ifjú hölgy kezét az apjától, aki nagy ül­tetvények tulajdonosa volt, édesapjának pedig megírta, hogy szándékában áll eljegyezni senorita Elvira Pesatót, és kérte atyai áldását.

Rottmann úr azonban aggódó üzletfelektől azt az ér­tesítést kapta, hogy a fia nagyon rosszul választott. Tud­tára adták, hogy Elvira kisasszony kacér, felszínes, szív­tejen teremtés, és óva intették - csakúgy, mint előzőleg a fiát nehogy beleegyezzen az elhamarkodott frigybe.

Az idős úr táviratozott Wernernek, és megtagadta be­leegyezését a házasságba, valamint azonnali hazatértét követelve. De még mielőtt a sürgönyt követő tiltakozó atyai levelet is megkapta volna, Werner eljegyezte sze­relmét. Hamarosan össze is házasodtak. Apa és fiú levél­váltásaik során csúnyán összevesztek, végül Rottmann úr kitagadta a fiát. Levele így szólt:

„Az a nő, akit akaratom ellenére feleségül vettél, soha­sem teheti be a lábát a házamba. Nem óhajtok idegen vért a családomban. Ha egy napon nélküle térsz haza, ahogy remélem és óhajtom, úgy az atyai ház ismét nyit­va áll előtted. Az ő oldalán azonban zárva marad, bár­milyen magányos lennék is öregségemre. ”

Elvira óhajára az esküvőt nagy pompával ülték meg szülei tengerparti, fehér márványvillájában.

A mézesheteket az ifjú pár az egyik ültetvény bájos udvarházában töltötte. Úgy tervezték, később majd visszatérnek Rióba, és ott rendezkednek be.

A menyegzőn Werner Rottmann megismerte apósa kiterjedt ismeretségi körét, és eközben először lett vala­mi kellemetlen érzés úrrá rajta. Idegen világ tárult fel előtte, ahol forró életöröm és élvhajhászat uralkodott, mindenki csak a pillanatnak élt, meglehetősen frivol és szabados felfogásban. „Tedd, ami csak tetszik!” - ez volt a jelszavuk.

A fiatalembert megdöbbentette az ott uralkodó fék­telenség, ám fiatal felesége láthatóan elemében érezte magát. És mielőtt Werner az esküvőjük napján istenigazából magához tért volna, eljött az ideje, hogy parázsló szemű asszonyával elinduljanak a nászútra.

Elvira nevetve szabadította ki magát korábbi hódolói gyúrűjéből, miközben kacér mosollyal nyugtázta a többé-kevésbé kétértelmű célzásokat. Igaz, ez a mosoly na­gyon jól állt neki.

Ezután újdonsült férje karjára tette a kezét, lángoló szenvedéllyel nézett rá, és a vágy forró szavait suttogta a fülébe.

A következő hetekben Werner Rottmann boldogsága határtalan volt. Az idilli környezetben fekvő kis udvarház valóságos paradicsom volt a számára. Mámorító boldogságában feledett minden rossz érzést, mely felesé­ge egy-egy frivol szava s lelketlenségre utaló kijelentése nyomán feltámadt benne.

Így röppentek tova a mézeshetek. Az ifjú férj pedig eközben eltemette magában a kellemetlen gondolatokat, mondván, felesége félig még gyermek, akinek nem árt a szeretetteljes útmutatás. El is gondolt magában néhány igencsak sikeresnek tűnő módszert, melynek megvaló­sításához nyomban hozzá is kezdett.

De milyen nagyot kellett csalódnia! Elvira, ahogy szerelme múlni kezdett, unatkozott. Az ültetvényen nem voltak hódolók, s nem akadt semmi mulatság, amit úgy szeretett. Ezért azzal az ürüggyel, hogy hiányoznak a szülei, mielőbb vissza akart térni Rióba. Az ura pedig szívesen beleegyezett kérésébe. A tetterős fiatal férfi sem bírta a henye életet soká elviselni. Újra dolgozni akart, valami hasznosat tenni és alkotni. Az apja kitagadta, már nem dolgozhatott vele és érette, így hát új lehetőség után nézett.

A riói hajóüzemekben akart mérnöki állást találni, és ily módon legalább a saját szükségleteit fedezni. A vá­rosba való visszatérésük után közölte szándékát fiatal feleségével és annak szüleivel, ám azok hallani sem akartak róla. Azt mondták, erre nincs semmi szüksége. Hiszen amit így megkeresne, az nevetséges összeg, és sokkal okosabban tenné, ha tőlük elfogadná, amire szüksége van. Robotolás helyett szentelje minden idejét a feleségének, aki most már az ő társaságában akar el­járni hazulról, és részt venni a mozgalmas társasági élet eseményeiben.

Ám Werner Rottmann nem arra termett, hogy a fele­sége vagy az apósa tartsa el. Nyugodtan és határozottan kijelentette, hogy ezt nem fogadhatja el, ahhoz, hogy jól érezze magát, neki dolgoznia kell.

Így végül ráhagyták, tegyen, amit akar, és a férfi ha­marosan talált is állást az egyik hajógyárban. Persze ezután nem volt már annyi szabadideje fiatal felesége számára, aki viszont gyorsan megtalálta a neki való tár­saságot. Igaz, ez a társaság a legkevésbé sem volt az ura kedvére való.

Ebből aztán gyakorta támadt nézeteltérés, és heves vitáik során Werner ijesztő módon kiismerte fiatal fele­ségét. Az asszony immár teljesen kimutatta a foga fe­hérjét. A férfi hamarosan kénytelen volt belátni, hogy boldogsága, amelyért az édesapjával történt szakítással fizetett, csalóka látszat volt csupán.

Elvira a maga útját járta. Fittyet hányva a férjének oko­zott csalódásra, élvezte a férjes asszonyok szabadságát.

Eljött azonban hamar az az időszak, amikor kénytelen volt nélkülözni a társaságot, mivel gyermeket várt. Szen­vedett is a kényszerű visszavonultságtól, és ebben az idő­szakban egyenesen gyűlölte az urát, szeszélyeivel a vég­sőkig gyötörte. Felszínes lelkében rég elhamvadt minden érzés iránta.

Werner mégis megpróbálta megmenteni házi békéjü­ket. Azt akarta, hogy gyermekük üdvös környezetben cseperedjen fel.

Minden kísérlete hiábavaló volt azonban felesége érzéketlen, önző természete miatt. Megszületett a kislá­nyuk, akit a Felicie névre kereszteltek. Werner gyengé­den szerette gyermekét. Első naptól fogva ő foglalkozott vele, mivel az anyja tehernek érezte és elhanyagolta.

Elvira örült, hogy a férje levette a válláról ezt a gon­dot. Így még szabadabban szentelhette magát a szórako­zásnak. Valósággal kiéhezve vetette bele magát a társasá­gi életbe. Szebb volt, mint valaha, és a hódolók ugyanúgy ostromolták, mint lánykorában.

Ami elkerülhetetlen volt, az bekövetkezett. Egy na­pon a váratlanul hazaérkező Rottmann feleségét egy fia­tal kreol férfi, senor Amadeo Torada karjában találta.

Dühében lovaglóostorával vett a férfin elégtételt, és kidobta a házából. Amikor a feleségével akart leszámol­ni, az már eltűnt otthonukból. Titokban kilopódzott, és szülei tengerparti villájában keresett menedéket.

Werner jeges nyugalommal ment oda. Beszélt az apósával, és bejelentette, hogy beadja a válást, és a kis­lányával visszaköltözik Németországba. Elvira apja be­leegyezett.

A válást minden nehézség nélkül kimondták, majd Elvira Rottmann, leánykori nevén Pesato, feleségül ment hamarosan senor Amadeo Toradához.

Hazaérve Werner Rottmann haladéktalanul felkeres­te az édesapját, és mivel felesége nélkül érkezett, kibé­kültek.

Az öregúr szeretettel fogadta bájos unokáját.

Rottmannék szülővárosában az idegenből hozott gyer­mek és apjának rövid házassága sokáig kedvelt beszédté­ma volt az úri körökben. Jöttek, egyre jöttek a barátok és ismerősök, hogy megcsodálják a brazil babát, ahogy ha­marosan mindenütt nevezték.

Így növekedett Felicie. Csendes, finom leányka volt, gazdag lelkű, lágyszívű. És attól kezdve, hogy magáról és másokról elgondolkodott, méla szomorúság, csendes vágyakozás támadt néha a szívében. Édesapja sohasem beszélt az anyjáról. Nem tudta, miért váltak el a szülei, csak azt hallotta, hogy az édesanyja a tengeren túl, Brazí­liában él, és újra férjhez ment.

Gyakran töprengett ezen. Amikor a többi gyermeket édesanyjukkal együtt látta, fájdalom hasított a szívébe. Mennél idősebb lett, annál erősebben vágyakozott az anyja után. Apja előtt eltitkolta, hogy ne okozzon neki fájdalmat, de Werner Rottmann érezte, hogy gyengéden szeretett leányának valami hiányzik, amit nagy vagyona ellenére sem tudott neki megadni.

Amíg élt az apja, egyre csak nógatta, hogy házasodjon meg újra. Minden lányos házban szívesen fogadták volna kérőként, ám ő nem tudta rászánni magát, mert nem akart a lányának mostohát hozni az otthonába.

Immáron három éve, hogy az édesapja meghalt, és Werner állt a hajógyár élére. Időközben nevelőnőt vett fel a leánya mellé. Nagyon szerencsésen választott. Haller kisasszony nemcsak alapos tanítónő volt, hanem jóságos, okos és megértő ember, aki magányos szíve egész melegével fordult szeretett növendéke felé.

Felicie időközben huszonegyedik életévébe lépett, és igencsak különleges szépséggé érett, akiből valami ide­genszerű vonzerő áradt. Gondolkodásmódja emelkedett és nemes volt.

Amikor idősebb és érettebb lett, az édesapja történe­teket mesélt el neki korábbi életéből, és igyekezett a le­hető legártatlanabb formában elmagyarázni, mi válasz­totta el a feleségétől. Kíméletesen adta elő az igazságot, mert nem akarta, hogy leánya kénytelen legyen megvetni az anyját. A házasságtörést nem említette.

Néhány hete Felicie végre vette a bátorságot, hogy megkérdezze az édesapját, nem láthatná-e legalább egy­szer az anyját.

• Nem akarsz velem Brazíliába utazni, apa, hogy ta­lálkozhassak anyámmal? - kérdezte.

Werner Rottmann elsápadt. Energikusan megrázta a fejét, és határozott hangon felelte:

• Nem, Felicie, erről szó sem lehet. Nem szabad el­felejtened, hogy anyád egy másik férfi felesége lett.

Lánya könyörögve nézett rá nagy, sötét szemével.

• De akkor is... az anyám, és... biztosan ugyanúgy vágyik utánam, ahogyan ő hiányzik nekem.

Az apja ijedten nézett rá.

• Hiányzik neked?

• Igen, apa. Nem akarod ezt a kérésemet teljesíteni? Hiszen elutazhatnánk valamelyik hajónkon, talán épp a „Felicián”.

Az apa felsóhajtott.

• Oda utazom veled, ahová akarsz, kislányom, csak Brazíliába nem. Hidd el, a legjobbat akarom neked. Nem lennél boldog, ha találkoznátok. A te egész lényed annyira különbözik anyádétól, ahogy én különböztem tő­le. És sajnos kénytelen vagyok azt mondani: nem örülne a viszontlátásnak... Ahhoz nagyon meg kellett volna változnia. A hosszú évek során egyszer sem érdeklődött utánad.

Felicie egy ideig lehunyt szemmel ült. Aztán halkan, fojtott hangon így szólt:

• Mégis látni akarom, egyetlenegyszer.

• Felicie! - kiáltott fel fojtott hangon az apa.

Lánya megragadta a kezét.

• Ne haragudj, apa! Látom, hogy fájdalmat okozok neked, és ezt nem akarom.

• Tudom én azt, szeretett gyermekem. Én ugyan­olyan kevéssé akarok neked fájdalmat okozni. De nem hallgathatom el, hogy nyomós okok késztetnek kérésed megtagadására.

A leány felegyenesedett, és bátran mosolygott.

• Igen, tudom. Ne beszéljünk róla többet!

Felicie tehát nem érdeklődött többé az anyjáról, és nem beszélt a vágyairól.

Így teltek-múltak a hetek. Egy napon valami különös dolog történt. Felicie levelet kapott brazil bélyeggel, Rio de Janeiró-i pecséttel. A címzés csinos, szabálytalan írást mutatott, és a levél ajánlottan érkezett.

Felicie akkor vette át, amikor édesapja odaát volt a hajógyárban, és amikor aláírta, a szíve majd kiugrott a helyéből. A küldeménnyel visszavonult a szobájába, és bezárkózott, mintha titka volna.

Megmagyarázhatatlan izgalommal bontotta fel a bo­rítékot. Remegett a keze, ahogy széthajtotta a levélpa­pírt, és ezt olvasta:

„Kedves leányom!

Tudod-e egyáltalán, hogy életben van még az édes­anyád, vagy eltitkolják előled? Sok-sok éve, hogy elvá­lasztottak bennünket egymástól. Egészen kicsi baba vol­tál még, amikor le kellett mondanom rólad. Apád meg én nem értettük meg egymást, és így jobbnak láttuk, ha elválunk. Az apád magával vitt német hazájába, ahol biztosan teljesen elidegenített tőlem.

Annyiszor gondoltam rád, és úgy vágyódtam a kislá­nyom után! Második házasságom gyermektelen maradt. Nemrégiben hallottam rólad. Azt mesélték, hogy szép if­jú hölggyé cseperedtél. Tudom, hogy ezekben a napok­ban lettél nagykorú, és már eljöhetnél hozzám akkor is, ha az apád megtiltaná. Nem akarsz meglátogatni? Gaz­dag vagyok, legalább olyan gazdag, mint az apád, és ha egy nap meghalok, mindenemet Te öröklöd majd. Beteg a szívem, lehet, hogy egyik napról a másikra végez majd velem. Úgy haljak meg, hogy meg sem csókolhattam, meg sem ölelhettem a leányomat? Gyere el anyádhoz, kedves gyermekem, aki vágyódik utánad. Apád oly so­ká sajátított ki magának. Gyermeki kötelességed, hogy engedj anyád hívó szavának.

Kérlek, mielőbb írd meg, hogy eljössz-e hozzám. Tet­szeni fog neked nálam.

Szeretettel és vágyódó szívvel csókol anyád:

Elvira Torada”

Felicie megbabonázva nézett a levélre.

„Szeretettel és vágyódó szívvel csókol anyád” - e meleg szavak visszhangra leltek a szívében. Úgy érezte, azonnal fel kell kerekednie, és elutaznia az édesanyjához.

Szenvedő, gyámoltalan teremtésnek képzelte az asszonyt, és komolyan felmerült benne a kérdés, vajon nem az utána való sóvárgás okozta-e anyja szívpanasza­it. Nem sejtette, milyen más volt Elvira a valóságban, mint ahogy azt sem, hogy a vágyakozása meglehetősen önző eredetű.

Elvira asszony Rottmann egyik üzletfelétől hallotta, aki nemrégiben Németországban járt, és megismerkedett Felicie-vel, hogy leánya elbűvölő és vonzó teremtés. Ez nyomban elgondolkodtatta az asszonyt. Egy ideje észrevette már, hogy szépsége ugyancsak megkopott. Ő, aki megszokta, hogy a társaság ünnepelt központja legyen, rémülten vette észre, hogy egyre inkább elhanyagolják, és más szépségeknek hódolnak. Ez nagyon bántotta a hiú, tetszeni vágyó asszonyt. Nem bírta elviselni, hogy átnéz­nek rajta, és valami eszközt keresett, hogy újra maga felé fordítsa a társaság figyelmét.

Amikor pedig elbűvölő leányáról hallott, villámként hasított belé a felismerés, a mentő ötlet.

„Ha a lányom velem lenne, egyszerre megint rám irányulna minden érdeklődés. Kiváló mágnes volna, amely az urakat megfogná, és magához vonzaná.”

Ez kifejezetten felvillanyozta, és azonnal kigondolt a lányának egy hatásos levelet. A szíve valóban rakoncátlankodott néha. Arról viszont nem volt szó, hogy beteg­sége az életét veszélyeztethetné.

Felicie a maga tapasztalatlanságával természetesen nem láthatott a dolgok mélyére. Egyet olvasott csak ki a levélből: az anyja vágyódik utána, és azt szeretné, ha ve­le lehetne.

Amikor az édesapja hazajött, Felicie izgatottan sza­ladt elébe.

• Apa, anyámtól kaptam levelet!

Werner megrémült.

• Levelet?

Felicie átnyújtotta az írást az édesapjának.

• Anyám hív, apa. Nagyon kérlek, engedd, hogy el­utazzam hozzá!

Werner Rottmann elsápadva olvasta végig a levelet, majd úrrá lett rajta a harag, és dühében gombóccá gyűrte. Rögtön átlátta, mennyi e mézesmázos szavak mögött az alakoskodás.

• Nem engedem, hogy kövesd anyád hívását - felelte szinte gorombán.

Lánya szemrehányóan nézett rá.

- Apám!

Édesapja hevesen megrázta a fejét, az arca mintha megkövült volna.

• Nem, nem és nem! - tört ki belőle indulatosan, és a gombóccá gyúrt levelet undorral hajította el.

Felicie sápadtan, remegő ajkát összeszorítva hajolt le a papirosért, felemelte, és lassan, leszegett fejjel elhagy­ta a szobát.

Most pedig ott állt a nyitott ablaknál, s szomorú szem­mel nézett a napfényes tavaszba.

Werner Rottmann fájdalommal vegyes aggodalommal nézett a lánya után. Sokkal jobban szerette a gyermekét annál, semhogy nyugodtan végig tudta volna nézni gyöt­rődését. Ugyanakkor egy cseppet sem volt kétséges előt­te, hogy volt felesége csakis valami önző okból kezdett el oly hirtelen vágyódni Felicie után, és sikerült neki a lányt félrevezetnie. Rottmann nagyon is jól tudta, mi­lyen mestere volt az asszony a megtévesztésnek. Egy­szerre felszínre tört benne mindaz a rengeteg sérelem és keserűség, amit felelőtlen hitvese egykoron okozott ne­ki. És most ártatlan gyermeküket akarja magával ránta­ni az asszony saját egoista, lelketlen világába. Szörnyű, hogy ő, az édesapa, nem óvhatja meg imádott kincsét a csalódástól, amit sok évvel azelőtt ő maga is kénytelen volt elszenvedni.

A férfi belevetette magát egy karosszékbe, és izzó te­kintettel meredt maga elé. Heves félelem kerítette hatalmába. Remélhetőleg nem sikerül volt feleségének Felicie-t ellene fordítania...

Összeszorította a fogát, és felsóhajtott.

Végül komoly lelki tusa után nehéz elhatározásra ju­tott. Ez esetben nem segít semmi: Felicie-nek látnia kell az édesanyját. Neki kell ítéletet alkotnia róla és eldönte­ni, miféle ember. Ha most megakadályozná őt ebben, le­ánya zsarnoknak tartaná, aki önző módon tiltja meg az édesanyjával való találkozást.

Nem, ezt nem teheti. Nem rombolhatja le leánya bi­zalmát, idáig nem fajulhatnak a dolgok. Bármennyire szeretné is megóvni a csalódástól, nem teheti, Felicie-nek tisztán kell látnia. Eddig nem akarta az édesanyja képéről lerántani a leplet, amelyet könyörületességből ő maga szőtt volt felesége emléke köré. Leányának ezt a képet most a maga valóságában, minden szépítés nélkül kell megismernie. Tudta, hogy Felicie meg fogja szenvedni, ám ő nem óvhatja meg ettől a fájdalomtól, mert nem akarja elveszíteni a gyermekét.

II.

Werner Rottmann, amint megfogalmazta magában ezt a döntést, felállt, hogy felkeresse a leányát. Felicie még mindig az ablaknál állt, amikor édesapja belépett hozzá.

A férfi hátulról megfogta leánya vállát, és maga felé fordította, miközben szeretettel nézett rá.

• Felicie, nem szabad azt hinned, hogy apád hajtha­tatlan szigorúságában vagy önző okokból tagadta meg a kívánságodat. Csakis miattad történt, kedves gyerme­kem, mert csalódástól akartalak megkímélni. De nem kívánhatom tőled, hogy ezt belásd, mielőtt édesanyádat megismernéd. Végül is mindenkinek joga van hozzá, hogy saját maga szerezzen tapasztalatokat. Száz szónak is egy a vége: utazz el édesanyádhoz, és ismerd meg! Én magam foglak elkísérni Brazíliába. Ha viszont túl leszel a látogatáson, ne felejtsd el, csakis azért egyeztem bele ebbe a dologba, nehogy elveszítsem a szeretetedet, vagy megvond tőlem a bizalmadat. Amennyiben csalódások érnének, jusson eszedbe, én mindenáron meg akartalak kímélni ettől.

Felicie mindebből csak azt hallotta meg, hogy el­utazhat az édesanyjához. Apja nyakába borult, és hálá­san megköszönte engedélyét.

Werner fájdalmasan mosolygott, miközben gyerme­ke haját simogatta.

• Ne köszönj nekem semmit! Teljesítem a kívánságo­dat, pedig el kellene utasítanom, mert mindennél job­ban félek attól, hogy elveszítem a szeretetedet és a bi­zalmadat. Szót se többet erről! Most azonban menjünk ebédelni! Haller kisasszony bizonyosan vár már ben­nünket.

• És mikor utazunk? - kérdezte Felicie izgatottan. Apja egy pillanatig elgondolkodott, majd gyors elha­tározással így szólt:

• A „Felicia” nyolc nap múlva szedi fel a horgonyt. Dél-Amerikába tart, ez a legjobb gőzhajónk. Végzel nyolc nap alatt az úti előkészületekkel?

• Biztosan, apa.

• Rendben van, akkor ebben maradunk.

A fiatal lány még aznap levelet írt az anyjának:

„Kedves Édesanyám!

Leveledet megkaptam, és nagyon-nagyon örülök neki. Én is vágyódom utánad, és már régóta szívesen találkoz­tam volna veled. Megkértem édesapámat, hogy engedjen hozzád utazni, és ő beleegyezett. Hajónk szeptember 9-én indul. Apa elkísér, és amíg én nálad időzöm, üzleti ügye­it intézi néhány dél-amerikai kikötőben. Tehát nálad maradhatok néhány hétig, ha nem leszek a terhedre.

Kedves Édesanyám, nagyon örülök a viszontlátásnak. Annyi mondanivalónk lesz egymásnak! Rövid néhány hét múlva nálad leszek. Amint megérkezem, jelentkezem. Szívélyes üdvözlettel csókol lányod:

Felicie”

III.

A „Felicia” az átkelés után, melyet csak egyszer zavart meg egy kisebb vihar, s így igen kellemes volt, horgonyt vetett Pernambukóban. Itt sok utas kiszállt, és újak ér­keztek a hajóra.

Rottmann kisasszony édesapjával figyelte az utasok partra szállítását. Amint az újonnan érkezőket szemlélte, egyszer csak megakadt a szeme az egyik utason. Érdek­lődéssel vette szemügyre a napbarnított képű férfit, aki­nek hosszúkás arcából mélyen fekvő, acélkék szeme élénken ragyogott. Keskeny szája körül éles vonás húzó­dott. Viselkedésén meglátszott, hogy parancsoláshoz szokott: nyugodtan és határozottan adta ki az utasításait.

Az idegen kifizette a hordárt, és vizsgálódva nézett körül. Tekintete ekkor találkozott Felicie pillantásával. A két szempár néhány pillanatig kutatva meredt egy­másra.

A fiatal lány arcára enyhe pír telepedett, a hűvösen vizslató férfitekintet hatására pedig különös, ismeretlen izgalom lett úrrá rajta.

Az ebédnél az ismeretlen Rottmannék asztalának kö­zelében ült. A tekintetük újra találkozott. Felicie úgy érezte, mintha a férfi szemének acélos pillantása meglá­gyult volna valamelyest, ami nem igazán illett éles arc­vonásaihoz.

Ebéd után Rottmann úr visszavonult a kabinjába, hogy megírjon néhány levelet. Lánya a fedélzeten sziesztázott. Gondolatai a hajót megelőzve szálltak Rio de Janeiro felé. Elővette a levelet, melyet mindig magánál hordott, és mint már annyiszor, olvasni kezdte édesany­ja sorait.

Miközben elmélyült az olvasásban, az idegen felsé­tált a fedélzetre. Nem vette észre Felicie-t, aki valamivel távolabb egy napernyő alatt ült.

A férfi éppen a leánynak háttal állt meg, és szivarra gyújtott. Gondolataiba mélyedve nézett a füstkarikák után.

Így állt egy ideig. Aztán hirtelen megfordult, mintha mágnes vonzotta volna, és megpillantotta Felicie-t.

Tekintetük ismét találkozott. Felicie, aki nyomban felismerte a szivarozó férfiban az érdekes idegent, an­nak hirtelen mozdulatától úgy megrémült, hogy kiejtet­te kezéből az anyja levelét. A papírdarabot felkapta a földről a szél, majd a korlát felé sodorta, éppen az ide­gen lábához.

A férfi rögtön lehajolt, hogy felemelje a levelet, s eközben tekintete óhatatlanul az aláírásra esett. „Anyád: Elvira Torada” - olvasta.

Egy pillanatra meghökkent. Szeme meglepve villant fel, ám gyorsan összeszedte magát, és a fiatal lányhoz lépett. Jól nevelten meghajolt.

• Nagyságos kisasszony, ezt a levelet bizonyára ke­gyedtől ragadta el a szél.

A Felicie ijedten kapta fel a fejét.

„Úgy néz rám, mint a mesebeli Piroska a gonosz far­kasra” - mulatott magában a férfi, ugyanakkor igen kü­lönösen érintette ez a pillantás.

A lány bizonytalan kézzel nyúlt a levele után.

• Köszönöm. Fájdalmasan érintett volna, ha lerepült volna a fedélzetről - felelte.

A férfi meghajolt és visszalépett. Lassan folytatta a sétáját. „Hogy jutott ez a fiatal német hölgy ehhez a le­vélhez, amelyet senora Elvira Torada írt alá, méghozzá ilyen különös módon? - gondolta, ahogy továbbment. - Hiszen a házassága, amennyire tudom, gyermektelen. És mégis anyának nevezi magát? Kinek az anyja? Csak nem ezé a szép, riadt tekintetű leányé? A szeme színe és formája az asszonyéra hasonlít, de a kifejezése bizonyo­san nem.”

Amikor idáig jutott gondolataiban, szivarja csonkját áthajította a hajókorláton, és szorosan összezárta az aj­kait. „Mi közöm nekem a szeméhez, és mit érdekel egy­általán ez a fiatal hölgy! Igazán máson kell törnöm a fe­jem, nagyon is máson!”

IV.

Amikor valamivel később a lépcsőn összetalálkozott Rottmann kereskedelmi tanácsossal, hirtelen elhatározás­sal meghajolt előtte, és igen határozott hangon így szólt:

• Uram, engedelmével egy percre feltartanám. Ép­pen most váltottam néhány szót a társaságában utazó fiatal hölggyel. Leejtett valamit, amit visszaadtam ne­ki. Hogy ne tűnjek udvariatlannak, bátorkodom bemu­tatkozni: a nevem Malteck.

A kereskedelmi tanácsos ugyancsak meghajolt és be­mutatkozott. Nyílt rokonszenvvel nézett a fiatalemberre.

• Nem tévedek, hogy honfitársak vagyunk, Malteck úr? Ugye, ön német?

• Az vagyok, Rottmann úr, eredetileg, de már csak­nem tíz éve Brazíliában élek, és lassanként elfelejtet­tem, hogy Németország a hazám.

• Elfelejtette? Azt nem hiszem. Német ember soha­sem felejti el a szülőföldjét.

Mintha villáin cikázott volna át a fiatalember tekin­tetén.

• Alkalomadtán az ember felidézi magában az emlé­keit, vagy akár hívatlanul is feltolulnak. Azt hiszem, igaza van, a hazát nem felejtjük el, még ha szomorú ese­mények fűződnek is hozzá - hangzott a kesernyés vallo­más.

• Soha nem vágyott hazatérni? - kérdezte részvéttel Rottmann.

Malteck sötéten ráncolta össze homlokát. Végül érdes hangon így felelt:

• A honvágy meggyötört és megkínzott. A hazám azonban zárva van előttem. Elűztek, nincs már ott sem­mi keresnivalóm, ezért megpróbáltam Brazíliában gyö­keret verni.

Szinte akarata ellenére bukott ki mindez a fiatalem­berből. Werner Rottmann érdeklődve fordult honfitársá­hoz. A két férfi, noha bizonyosan egyik sem tartozott a legközlékenyebb fajtához, különös módon az első be­szélgetésnél kitárulkozott egymás előtt.

• És sikerült? - kérdezte a kereskedelmi tanácsos.

Az acélkék szempár keményen megvillant.

• Azt hiszem, nem. Gyökerüket vesztett fák nem ka­paszkodnak meg idegen talajon, és rendszerint csak nyomorultul vegetálnak. - Fájdalmas arckifejezése elle­nére szavai inkább keserű belenyugvást sugalltak.

Rottmann, hogy oldottabbá tegye a beszélgetést, mo­solyogva így felelt:

• Pedig igazán erőteljes benyomást kelt, s nem olyan embernek látszik, aki nyomorultul vegetál.

A fiatalember fanyarkásan elmosolyodott.

• Az ember keresztülverekszi magát - válaszolta, majd mintha a téma túl személyessé vált volna, így foly­tatta: - Hallom, kellemes útjuk volt.

• Igen, kegyes volt az időjárás hozzánk.

• A „Felicia” pedig remek hajó. Hiszen már a neve is garancia a szerencsés utazásra.

Rottmann mosolygott.

- Remélem, minden Felicia szerencsés csillagzat alatt született. Tehát tetszik önnek a hajó?

• Nagyon. Már nem először utazom vele. Ámbár mindig csak Pernambukóból Rio de Janeiróba. Alapo­san tájékozódtam a hajó pompás felépítéséről.

A kereskedelmi tanácsos szeme felragyogott.

• Ért valamelyest a hajóépítéshez?

Malteck szája körül ismét apró mosoly jelent meg, de ezúttal minden gúny nélkül.

Egy kissé. Ifjúkoromban hajómérnök vagy tengerésztiszt szerettem volna lenni, ám nem került rá sor. Édesanyám nem akart vízre engedni. Az ő kedvéért le­mondtam a céljaimról. A tenger és a hajók azonban min­dig boldogtalan szerelmeim maradtak.

Werner Rottmann még több rokonszenvvel nézett a fiatalemberre.

• Akkor azonos a passziónk, Malteck úr, csakhogy én hivatásszerűen foglalkozom vele.

• Vagy úgy, uraságod hajóépítő mérnök?

Az öregúr mosolyogva bólintott.

• Igen, hajógyáram van Németországban. Ez a hajó, amelyen most utazunk, szintén ott épült, a Vita Hajógyár­ban.

Malteck tekintete kellemes meglepetést tükrözött.

• Ön tehát Rottmann kereskedelmi tanácsos, a híres Vita Hajógyár tulajdonosa?

• Így van.

• Milyen boldog lehet, és milyen büszke! Most két­szeresen is örülök, hogy megismerhettem. Ámbár, ha tudom, hogy kicsoda, nem mertem volna bemutatkozni.

• Miért nem?

• Mert én csak egyszerű intéző vagyok egy ültetvé­nyen. Bár itt fellengzősen „ültetvénydirektornak” titu­lálnak, mert a brazilok szeretik a hangzatos címeket, amelyek mögött gyakran semmi sincs. Olyan ember va­gyok, akit a sors alaposan megtépázott, és aki kemény munkával, elkeseredett erőfeszítéssel harcolta ki ezt a pozíciót. Megéltem már rosszabb időket is, amikor mostani helyzetemnél jóval alantasabb helyre kénysze­rültem a társadalmi ranglétrán.

Werner Rottmann komolyan nézett Malteck napbar­nított arcába.

• Az ember értékét nem az határozza meg, hogy ki­csoda, hanem az, hogy milyen ember. Ön mindazonáltal úgy tűnik nekem, mintha a bölcsőjénél másféle altató­dalt dúdoltak volna. Úriembereket szolgagúnyában is fel lehet ismerni.

Malteck szája sarkában keserű mosoly jelent meg.

• Lehet, hogy a német arisztokratagőg, mely sokszor oly terhes volt számomra a küzdelmeim során, még mindig bennem bujkál valahol. Odahaza junker voltam, tősgyökeres porosz földbirtokos, bárói címemre büszke. Könnyelműségem és ostobaságom, no meg egy másik ember csalárdsága űzött el a hazámból. És így lett belő­lem,.. ember. - Mindezt maga elé meredve, mintegy önmagának mondta. Aztán hirtelen felrezzent. - Bo­csássa meg nekem, hogy anyanyelvem hatására fecsegővé váltam, holott nem szokásom.

A két úr a beszélgetés alatt kényelmesen sétálgatott a fedélzeten. Végül megálltak a korlátnál.

• Gyakran jár Rio de Janeiróba, Malteck úr? - kér­dezte a kereskedelmi tanácsos.

• Évenként kétszer-háromszor, amikor az ültetvényen éppen szünetel a munka. Ilyenkor üzleti ügyeket kell el­intéznem részben a nagy exportcégekkel, amelyek a ter­mékeinket szállítják külföldre, részben az ültetvény tulajdonossal, aki Rióban lakik. Ezúttal öt-hat hetet fogok előreláthatólag a városban tölteni. Ismeri a várost, keres­kedelmi tanácsos úr?

Rottmann bólintott.

• Igen, ismerem a világnak ezt a legszebb kikötőjét, és ismertem az ottani életet is, amilyen jó húsz éve volt. Akkoriban egy ideig ott éltem. Ezek voltak életem leg­nehezebb, legszerencsétlenebb évei.

Busso von Malteck együttérzően nézett rokonszenves beszélgetőpartnerére. A fiatal lány levelének aláírására gondolt, amelyet véletlenül pillantott meg. Meg is akarta említeni, ám éppen feléjük tartott Felicie, aki meglepőd­ve vette észre, hogy az apja az idegennel beszélget. Za­varba jött és megállt.

Ekkor vette észre az édesapja. Mosolyogva kiáltott neki, mire a lány odasietett hozzájuk.

• Mit parancsolsz, apa?

• Szeretnélek fiatal német honfitársunkkal összeis­mertetni, Felicie. Malteck báró, a leányom.

Felicie barátságosan biccentett.

• Malteck báró volt olyan szíves, és visszahozta a le­velemet, amelyet a szél elfújt. Nem szerettem volna el­veszíteni, az édesanyámtól kaptam.

Apja erre fájdalmasan összeráncolta a homlokát. Malteck észrevette ezt, és gondolkodóba esett. A keres­kedelmi tanácsos meghívta az asztalukhoz, hogy velük költse el a vacsorát. A fiatalember látható örömmel fo­gadta el a meghívást. Az estebéd után élénken beszél­gettek tovább hármasban.

Amíg a hajó be nem futott a kikötőbe, a honfitársak szin­te elválaszthatatlanok voltak. A tanácsos egyre rokon­szenvesebbnek találta a fiatal arisztokratát, aki viszo­nozta a baráti érdeklődést. Ismeretségük első órája óta ugyanakkor nem beszéltek többé magukról. Rottmann mégis egyre azon törte a fejét, mi űzte el a fiatal néme­tet a szülőföldjéről. Arról meg volt győződve, hogy becs­telenség nem lehetett. Busso von Malteck pedig azon töprengett, milyen kapcsolat lehet az apa, a lánya és senora Elvira Torada között.

A hosszú hajóút a végéhez közeledett. Amikor a ki­kötő előtti szigetek mellett haladtak el. A korlátnál állva nézték a szárazföldet, mely párába burkolt, szürke vo­nalként kezdett kibontakozni a szemük előtt.

A fiatal férfi Felicie-hez fordult, aki nagy, ábrándos szemmel merengett.

• Kegyedet nyilván barátai várják Rióban, nagyságos kisasszony. Hiszen édesapjától hallom, hosszabb időt szándékozik ott tölteni.

Felicie kissé bizonytalanul nézett fel az édesapjára, mert nem tudta, beszélhet-e az anyjáról. Rottmann szó­lalt meg helyette.

• A leányomat az anyja várja ott, Malteck úr. Húsz éve nem látták egymást, mivel a volt feleségem, miután elváltunk, ismét férjhez ment.

Malteck szeme felvillant.

• Elnézést kérek, ha tapintatlan voltam.

• Igazán nem kell mentegetőznie, uram. Hiszen nem tudhatta. Nehéz szívvel adtam beleegyezésemet ehhez a látogatáshoz. A leányom nagyon idegen, szokatlan kö­rülmények közé fog kerülni. Ön bizonyára ismeri a bra­zil társaságot, és tudja, mennyire különbözik a miénktől.

• Ez így van.

• Sajnos, nem maradhatok Felicie mellett, ahogy szí­vem szerint tenném. A körülmények úgy alakultak, hogy az anyja meg én nem szívesen találkoznánk. Egyedül kell tehát nehéz szívvel útjára bocsátanom. Mindenáron meg akarta ismerni az édesanyját, és én nem utasíthat­tam el ezt a kérését. Megértheti, hogy egy kicsit aggó­dom érte.

• Teljesen megértem, tanácsos uram.

• Lehet, hogy sok minden megváltozott húsz év alatt, de még ha úgy is lenne... különben, talán névről ismeri a lányom anyját, senora Elvira Toradának hívják.

Malteck képtelen volt azonnal felelni. Lelki szemei előtt akaratlanul is összehasonlította az anyát a leányá­val. Végül, amilyen nyugodtan csak tudott, megszólalt:

• Igen, ismerem a senorát, mégpedig nagyon jól is­merem. A véletlen különös játékot űz velünk, tanácsos úr. Én vagyok az igazgatója azoknak az ültetvényeknek, amelyeket a senora az édesapjától örökölt.

• Ismeri az édesanyámat? - kiáltotta Felicie, és sötét szemét esengve függesztette a férfira, mintha azt mon­daná: „Mesélj nekem róla, de csak jót és szépet!”

A férfiban, mintha megértette volna a néma könyör­gést, forró együttérzés ébredt a tapasztalatlan, fiatal te­remtés iránt. „Mennyire csalódik majd az anyjában!” - gondolta részvéttel.

A báró ismerte az életet, és úgy érezte, mintha Werner Rottmann arcáról le tudná olvasni házasságának egész történetét. Itt ez a becsületes, hű, csupa szív német, odaát pedig a fehér márvány tengerparti villában a for­róvérű, mégis hidegszívű kreol asszony, aki még ma sem mond le a kacérkodásról.

Irtózva gondolt rá, hogy a senora még vele, a sok év­vel fiatalabb férfival, az alkalmazottjával is félreérthe­tetlenül kikezdett. Sőt, meglehetősen rámenős volt, ami­kor egy napon kettesben maradtak. Ezután a számára kínos jelenet után már csak akkor lépte át a márvány-vil­la küszöbét, ha bizonyos volt benne, hogy senor Torada is otthon tartózkodik.

És ez az asszony volt Felicie Rottmann anyja!

A kereskedelmi tanácsos egyetlen szót sem szólt az­óta, hogy megtudta, milyen kapcsolatban áll fiatal hon­fitársa az ő egykori feleségével. Most azonban határo­zottan felegyenesedett.

• Nyilván össze akarod csomagolni a bőröndjeidet, Felicie. Hamarosan befutunk a kikötőbe, és már nincs sok időd. Ha elkészültél, gyere fel újra! - mondta.

Felicie szívesen kérdezett volna még ezt-azt Malteck úrtól, de belátta, hogy a férfi úgysem tudta volna meg­mondani azt, amire a leginkább kíváncsi, hogy az anyja szeretni fogja-e?

Így hát elköszönt és távozott.

Alighogy az urak magukra maradtak, a tanácsos iz­gatottan a fiatalember karjára tette a kezét.

• Von Malteck úr, bennünket különös véletlen hozott össze. Bizonyos körülmények arra késztetnek, hogy ki­használjam ezt az alkalmat, és egy kérdést tegyek fel önnek. Hajlandó erre a kérdésre őszintén felelni?

• Ha módomban áll, okvetlenül.

• Ön ismeri senor Toradát és a feleségét. Megvála­szoljam nyíltan azon kérdésemet, vajon olyanok-e a Torada-házban a körülmények, hogy a lányomat néhány hétre nyugodt lelkiismerettel ott hagyhatom?

Busso von Malteck erősen a szemébe nézett az idő­sebb úrnak.

• Őszintén felelek, kereskedelmi tanácsos úr. A ten­gerparti fehér villában meglehetősen vegyes társaság fordul meg. A senora még mindig tetszeni vágyik, a ter­mészete tüzes, ám a szíve jéghideg. Mégis azt hiszem, mindent, ami módjában áll, elkövet majd, hogy a leá­nyára jó benyomást gyakoroljon. És ilyen rövid idő alatt nincs mitől félteni az ifjú hölgyet. De megnyugtathatom azzal, hogy éberen őrködöm magam is majd a kisasszony fölött, persze, ha nem tekinti tolakodásnak. Né­hány hétig Rióban maradok, és rendszeresen megfordu­lok a villában, szinte naponta az uraságok társaságában étkezem, és minden vendégségbe meghívnak. Így vi­gyázhatnék a kisasszonyra, és ha kell, a védelmembe vehetném, amennyiben az oltalmam alá helyezi.

Az idős úr erősen megszorította Malteck karját.

• Köszönöm önnek, szívből köszönöm, Malteck úr. Talán ostobaság a részemről, hogy aggódom. Ám való­ban nagy kő esik le a szívemről, ha a sok idegen között, akivel a lányom találkozni fog, német honfitársam áll oltalmazón mellette. Amennyiben pedig úgy látná, hogy a leányomra valamiféle veszedelem leselkedik, akkor kérem, sürgönyözzön nekem. Feljegyzem önnek az úti­tervemet, hogy mindig tudja, hol vagyok, és hol ér utol a híradása.

• Számíthat rám.

A kereskedelmi tanácsos gyorsan leírta az útitervét, és átadta Maltecknak, majd fellélegezve így szólt:

• Most már végképp nem érzem úgy, hogy idegenek lennénk, Malteck úr. Nem a véletlen, hanem a sors jótékony keze vezetett bennünket egymáshoz.

Busso von Malteck nagyot sóhajtott.

• Kötelességemnek tartom, kereskedelmi tanácsos uram, hogy valamivel mélyebb bepillantást engedjek önnek a körülményeimbe. Ön tanújelét adta nagyfokú bizalmának azzal, hogy leánya oltalmazójának tekint. Mielőtt ezt a bizalmi tisztet elfogadom, ismerjen meg engem és a történetemet, hogy tudja, kivel van dolga.

• Becsületes emberrel, ebben biztos vagyok - hang­zott a válasz.

• Köszönöm önnek, és Istenemre, sohasem tettem olyat, ami nem fért volna össze a becsületemmel. Még­is súlyos gyanú nehezedik rám. Katonatiszt voltam, fia­tal, teli életörömmel és egy kicsit könnyelmű tacskó, aki féktelenségében néha bizony kirúgott a hámból. A szo­kásos adósságokba keveredtem, ami nélkül a kis pénzű hadnagyok nem ússzák meg. Ezeket az adósságokat Heinrich bácsim fizette ki, egy vagyonos földbirtokos, aki családunk ősi kastélyában, Malteckban él. Apám halála után magához vette anyámat és a húgomat is. Anyám vezette a háztartását. Ha drága édesanyám életben maradt volna, akkor talán az én sorsom is máskép­pen alakul. De ő meghalt. Éppen, amikor hadnaggyá léptettek elő, én pedig még inkább csüggtem attól kezd­ve öt évvel fiatalabb húgom szeretetén. Minden szabadságomat a nagybátyámnál és a testvéremnél töltöttem,

Ám ekkor váratlanul egy másik unokafivérünk, Herbert érkezett Malteckra. Lenyűgöző megjelenésű férfi volt, a modora behízelgő. Mégsem kedveltem igazán, hamisnak és alattomosnak éreztem. Ellenszenvem annál erősebb lett, amint észrevettem, hogy a húgom belesze­retett. Lehet, hogy egyfajta féltékenység volt az, ami a hatalmába kerített, mivel mi ketten addig szorosan összetartoztunk. Száz szónak is egy a vége: megkérte a testvérem kezét, és feleségül vette. Ezután komolyan igyekeztem legyúrni magamban az ellenszenvet iránta, már csak a húgom kedvéért is. Herbert pedig igyekezett egyre jobban a befolyása alá vonni. Addig, minden fia­talkori könnyelműségem ellenére, soha nem volt még kártya a kezemben. Herbert tudta ezt. Kigúnyolt, azt mondta, egy igazi férfinak a világon mindent ki kell próbálnia. Ez ifjonti önérzetemben nagyon bántott, és meg akartam mutatni neki, hogy igazi férfi vagyok.

Így egy napon játszani kezdtem, és néhány száz már­kát el is vesztettem, amit mindenáron vissza akartam nyerni. Értelmetlenül, őrülten tovább játszottam. Az eredmény húszezer márka veszteség lett. Kétségbeeset­ten néztem a következő nap elébe. Először meggyóntam az adósságomat Herbertnek és a húgomnak. Herbert fel­háborodott szemrehányásokat tett, amiért kártyáztam. Éppen ő, aki felbiztatott rá! Amikor viszont ezután felkerestem a bácsit, hogy a segítségét kérjem, ő visszauta­sított. Heves szidalmakkal illetett, amelyekből keserves csodálkozással kikövetkeztettem, hogy Herbert minden kisebb-nagyobb botlásomat igencsak eltorzítva nagybátyánk tudtára adta, és sikerült őt ellenem hangolnia.

Tehát nem kaptam meg a pénzt, és másnap reggel szomorúan el akartam utazni. Amikor a reggeli utón még egyszer be akartam menni a szobámba, Herbertet láttam kiosonni onnét. Kissé mintha zavarba jött volna, ám hamarosan összeszedte magát, és hadarva azt mondta, azért keresett, hogy néhány száz márkát kínáljon fel nekem. Ennyivel tud hirtelenjében kisegíteni. Nagyon meglepőd­tem az ajánlatán, de még nagyobb volt az ellenérzésem iránta. Kurtán visszautasítottam, hiszen ez úgysem húzott volna ki a csávából. Ami ezután következett, az még ma is valóságos lidércálom a számomra. A nagybátyám az utolsó órában mégis segíteni akart rajtam. Kihúzta az íróasztala fiókját, amelybe előző este Herbert és az én jelen­létemben harmincezer márkát tett, és ebből az összegből akkor húszezer márka hiányzott!

Döbbenetes óra következett. Herbert követelte, hogy kutassák át mindenkinek a holmiját, aki a kastélyban tartózkodott, az övét is, a húgomét és az enyémet is. Én ezt a javaslatot megalázónak tartottam és visszautasítottam. De Herbert erőszakoskodott, nehogy ártatlan em­ber kerüljön gyanúba...

Busso von Malteck szünetet tartott, és komoran me­redt maga elé.

• Hallatlan disznóság történt! - fakadt ki nyersen. - Az elorozott húszezer márka a készre csomagolt útitás­kámból került elő. Úgy álltam ott, mint aki kővé dermedt. És hirtelen mindent megértettem. Már tudtam, mit ke­resett Herbert a szobámban, tudtam, miért ajánlotta fel megjátszott részvéttel azt a néhány száz márkát. Már-már kitört belőlem az indulat, hogy unokatestvérem gyaláza­tos tettét a szemébe vágjam, ám ekkor kétségbeesett hú­gom vetette magát zokogva a karomba. Hitt a bűnössé­gemben, és egész testében remegett a rémülettől és meg­döbbenéstől. Hiszen minden ellenem szólt. Herbert ravaszul kiszámított mindent. Szent meggyőződésem, hogy ő lopta el a pénzt, és tette a táskámba, hogy ezzel örökre, el­űzzön a házból és a nagybátyánk szívéből.

Amikor azonban a húgomat rémülten magam előtt láttam, amikor éreztem, hogy reszket értem, és csaknem összeomlik a fájdalomtól és a kíntól, megértettem: nem viselné el, ha megtudná az igazságot, ha felismerné fér­je szánalmas jellemtelenségét, annak az embernek a gyengeségét, akit bensőségesen szeret. Képtelen, voltam megszólalni, nem akartam Herbertet megvádolni. Hall­gattam és túrtem, hogy a bácsi kiutasítson a házából. Akkor még fel sem tudtam mérni, hogy milyen nagy ál­dozatot vállaltam. Ma már talán nem is lennék rá képes. De túléltem. Nos, kereskedelmi tanácsos uram, mindent tud rólam. És most megkérdezem, rám bízza-e ezek után a kedves leányát, amíg önnek nem áll módjában megvé­delmezni?

A tanácsos nem vette le a tekintetét Malteck arcáról, és most a kezét nyújtotta neki.

• Hiszek az ártatlanságában, Malteck úr. És szilárd meggyőződésem, hogy leányomat az ön oltalma alatt semmi baj nem érheti.

A fiatalember szeme felragyogott. Erősen megszorí­totta a tanácsos kezét.

• Köszönöm a szavait - felelte megrendülve.

• Tudja a nagybátyja, hol tartózkodik ön most?

Busso megrázta a fejét.

• Nem, soha többé nem hallattam magamról. Minek is! Odahaza bűnös léleknek tartanak, kivéve természete­sen az unokabátyámat, számukra halott vagyok. Hiszen nem tisztázhatom magam, ha nem akarom a húgomat tönkretenni. És különben is, mivel bizonyíthatnám az igazamat? Bizonyíték nélkül pedig nem hisznek nekem.

• Tudja egyáltalán, hogy él-e még a nagybátyja?

A fiatalember nagyot sóhajtott.

• Időről időre megérdeklődtem. Tudom, hogy az uno­kabátyám a családjával Malteck kastélyában él. Közben egy kislányuk is született. Legalábbis két éve még min­dannyian éltek. Időszerű lenne friss értesüléseket sze­reznem.

A tanácsos felállt.

• Megengedi, hogy magam nézzek utána, ha vissza­tértem Németországba?

A fiatal férfi szemében meghatottság fénylett.

• Ha ez nem okoz túl nagy fáradságot, és meg tudja érdeklődni a húgomról, hogy megy a sora, hálás volnék Önnek. Mégiscsak szeretném tudni, nem veszett-e kárba az áldozatom. De... elfecsegtük az időt! Nézze csak, ott szemközt látni már a fehér márványvillát.

Rottmann odapillantott, és mélyet sóhajtott. Ugyan­az a kép tárult elé, amelyet annak idején, az elutazása­kor maga mögött hagyott. Semmit sem változott. Csak ő öregedett és őszült meg időközben. És azt kívánta, bár­csak hazafelé utaznának már a lányával.

V.

A napfényben fürdő, hófehér villa olyan volt, mint egy mesebeli kastély. A márványkorláttal szegélyezett terasz egyik oldalán, ragyogó piros sátortető alatt bambusz ülőgarnitúra állt. A márványpadlót puha gyékényszőnye­gek borították. A kerek asztal körül selyempárnás, ké­nyelmes székek álltak, valamint egy drága takarókkal borított nyugágy. A hívogatóan megterített asztalon ezüst- és kristálytálak sorakoztak mindenféle édesség­gel és gyümölcsökkel megrakva.

A nyugágyon festői pózban senora Elvira Torada he­vert. Szemben vele a férje, senor Amadeo Torada foglalt helyet. Némán és unatkozva néztek ki a tengerre. Szem­mel láthatóan semmi mondanivalójuk nem volt egymás számára, s bárgyú semmittevéssel múlatták napjaikat.

Csak este élénkültek fel. Akkor valóságos szenve­déllyel vetették bele magukat a társasági életbe, és hab­zsolták az élvezeteket, melyek igencsak nem illettek már a korukhoz. Valódi életcéljuk azonban nem volt.

A házaspár jól megvolt így. Kölcsönösen a legna­gyobb szabadságot biztosították egymásnak, és az évek során olyan közömbössé váltak a másik iránt, hogy szinte soha nem veszekedtek. Senor Amadeo ellátta fel­adatait neje mellett a társasági életben, Elvira pedig nagylelkűen szabad kezet adott az urának a jövedelme fölött, mivel az asszonynak valóságos fejedelmi vagyo­na volt. Az édesapjától örökölt ültetvények olyan magas bevételt hoztak, hogy bármily pazarlóan élt is, képtelen volt elherdálni az örökségét.

Senor Amadeonak nagyon is józan érdeke fűződött ahhoz, hogy felesége jól érezze magát, hisz csak addig számíthatott rá, hogy két kézzel szórhatja a pénzt, amíg Elvira életben volt. Apósa ugyanis úgy végrendelkezett, hogy a leánya halála után minden vagyonát unokája, Felicie Rottmann örökölje, és a veje csak a törvény által előírt köteles részt kapja. Így senor Amadeonak jó oka volt azt kívánni, hogy a felesége túlélje őt.

A házaspár unottan bámulta a tengert. A férj titkon ásított, majd így szólt:

• A leányodnak ugye már a napokban meg kell érkez­nie Rióba, Elvira?

Az úrnő szintén ásított egyet.

• Így van. Remélem, nem fog csalódást okozni, és va­lóban olyan szépség lett, ahogy mesélték.

Ura megszokott lovagiassággal hajolt meg felé.

• Hiszen a te lányod, Elvira.

Az asszony szája körül hiú mosoly jelent meg.

• Remélem, rám ütött. Kicsit tartok ettől a viszontlá­tástól. Ha az apja unalmas német egyéniségét örökölte, nemigen fogom megszeretni.

• Ó, arról majd leszoktatjuk. Hiszen éppúgy a te vé­red folyik az ereiben, mint az apjáé. És ha teljesül az óhajom, hamarosan elfelejti német neveltetését, és egé­szen hozzánk fog tartozni. Gondolkodtál azon, amit ez­zel kapcsolatban tegnap mondtam neked?

Az asszony aprót ásított.

• Mire gondolsz, Amadeo?

Férje gyanakvó oldalpillantást vetett rá.

• Elfelejtetted? Hiszen tegnap említettem, milyen jó lenne, ha a lányod Affonso unokaöcsém felesége lenne.

Elvira asszony felkönyökölt, és kezével kecsesen megtámasztotta a fejét.

• Igaz is!- Természetesen semmi kifogásom nincs ellene, ha Affonso összeköti az életét a lányoméval. Fel­téve persze, hogy a fiatalok is úgy akarják.

• Affonso nagyon akarja.

• Beszéltél vele erről?

• Igen, még mielőtt neked javasoltam volna. Ha nem egyezett volna bele, meg sem említem. De Affonso ra­jong a tervért. Tudod, hogy imád téged, és boldog lenne, ha a Felicie-vel kötendő házassága révén még közelebb kerülne hozzád.

Elvira hiúságát igencsak legyezgette a férje kijelen­tése, és elnevette magát.

• Igen, Affonso kedves fiú. Szeretem, nagyon szere­tem. És örülnék, ha így bizonyos mértékben ő is részese lenne az örökségemnek. Megértelek, hogy biztosítani akarod az öcséd jövőjét.

Alapjában véve azonban senor Torada arra törekedett, hogy maga élvezhesse tovább az asszony vagyonát, akkor is, ha az előbb halna meg, mint ő. Ezért javasolta az uno­kaöccsének ezt a közös üzletet. Ő maga mindent el fog követni, hogy Affonso elnyerje a mostohalánya kezét, en­nek fejében az ifjú Torada garantálja a vagyon megfelelő hányadának haszonélvezetét az ő számára. A két tisztes úriember erről már formális szerződést is kötött, amelyet mindketten aláírtak. A házaspár ismét hallgatásba merült egy időre. Elvira asszony édességet majszolt, az ura jég­be hűtött üdítőt szopogatott szalmaszállal.

• Nem ma akart Malteck ültetvényigazgatónk eljön­ni hozzánk? - kérdezte hirtelen Elvira.

Férje gúnyos oldalpillantással illette.

• Tulajdonképpen már tegnapra vártam.

Az asszony kényeskedve elnyúlt a heverőn.

• Tegnapra? És nincs még itt?

• Nem, még nincs itt. De eljön, ma vagy holnap. Ta­lán közbejött valami.

Megint hallgattak. A senora különös mosollyal révedt maga elé, miközben ujjaival unottan dobolt a pamlagon. Néhány perccel később megjelent az egyik inas, és ün­nepélyes méltósággal bejelentette:

• Senor direktor.

Elvira szemében érzéki fények lobbantak. Könyöké­re támaszkodott, és aranykeretes tükréért nyúlt, amely­nek mindig a keze ügyében kellett lennie. Futó pillan­tást vetett a tükörképére, és meggyőződött róla, hogy olyan szép még, amilyen az ő korában csak lehet.

Az ura gúnyosan figyelte.

• Fogadjuk itt, Elvira, vagy kéressem a szobámba? - kérdezte.

• Nem, nem, csak jöjjön ide! Nagyon érdekes ember, és szívesen csevegek vele.

Amadeo Torada lassan az inas felé fordult, és utasí­totta, hogy vezesse Malteck urat a teraszra.

Busso von Malteck néhány perc múlva megjelent. Először meghajlással köszöntötte a háziasszonyt, és ke­zét az ajkához emelte. Elvira vérforraló pillantással nyújtotta csókra a kezét. Busso ezután a háziúr előtt ha­jolt meg.

• Már tegnapra vártuk, senor direktor - mondta El­vira.

• Itt is akartam lenni, senora. De akkor vasúton kel­lett volna utaznom, és a tenger annyira csábított! Így az­tán a valamivel hosszabb hajóutat választottam.

• Nos, mindenesetre örülünk, hogy látjuk, és egy időre megint élvezhetjük a társaságát.

A férfi köszönete jeléül meghajolt.

• Remélhetőleg jó híreket hoz az ültetvényekről? - kérdezte a házigazda, miközben hellyel kínálta.

• A legjobb híreket, senor. Az aratás nagyon szép eredménnyel zárult, és előre biztosíthatom önöket az üzlettársainkkal kötendő ragyogó szerződésekről, ame­lyeket ezen a héten fogok véglegesíteni.

Senor Amadeo mosolyogva biccentett felé:

• Tudom, hogy roppant alapos, és megbízhatunk ön­ben.

• Az uram a szívemből szólt, igazgató úr - helyeselt a senora, miközben sötét szemével epekedve nézett rá. Még nem adta fel a reményt, hogy sikerül behálóznia a németet. Nagyon feltűnően kacérkodott vele, anélkül hogy az urával különösebben törődött volna.

Malteck még sohasem érezte ennyire visszataszító­nak a nő mesterkedéseit. Gondolatlan összehasonlította szépséges leányával, akit a hajón ismert meg. Hihetet­lennek tűnt számára, hogy Felicie Rottmann ennek az asszonynak a gyermeke.

- A legjobbkor jött, igazgató úr - kezdte újra a seno­ra. - Nagyobb ünnepségek egész sorát tervezzük. És ter­mészetesen számítunk a részvételére.

Malteck meghajolt. Rottmann úrnak tett ígéretére gondolt. Ezúttal különös örömmel fogadta a felszólítást, hogy vegyen részt Toradáék házi mulatságain.

• Ha az ember az év legnagyobb részében vidéken él, és csak a tisztviselői és a munkásai társaságára van utalva, kétszeres örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy részt vehet az önök mulatságain, senora.

• Azt meghiszem, igazgató úr - vetette közbe a há­zigazda. - Nagyon unalmas lehet az ön számára az élet az ültetvényeken.

• Ezt azért nem mondanám. Ám a változatosság ör­vendetes, így köszönettel elfogadom a meghívást.

Elvira kegyesen ismét csókra nyújtotta gyűrűkkel fel­ékesített, ápolt kezét.

• Ezúttal különleges okunk van rá, hogy mulatságo­kat rendezzünk. Nem tudom, igazgató úr, hallott-e róla, hogy már egyszer férjnél voltam, méghozzá az ön egyik honfitársa volt az első uram. Ebből a házasságból lá­nyom született. Annak idején átengedtem a gyermeket a férjemnek, mert még túl fiatal és tapasztalatlan voltam az anyai kötelességek vállalásához. Később pedig nem akartam már az apát és leányát elszakítani egymástól. Ám most végre eljön, hozzám a leányom, és remélem, örökre megtarthatom. Itt fogom férjhez adni.

Malteck rezzenéstelen arccal hallgatta végig úrnőjét. Az utolsó szavaknál azonban meghökkent. Úgy látszott, az asszonynak már határozott terve van. Vajon mit szól­na hozzá a kereskedelmi tanácsos úr, ha sejtené, milyen jövőt szánnak a leányának?

„Szerencse, hogy éppen Rióban vagyok, és szemmel tarthatom a fiatal hölgyet - gondolta. - Hiszen felhív­hatnám a tanácsost, és értesíthetném a hallottakról, de akkor még nyugtalanabb lenne, mint így. Anya és leánya találkozását nem tilthatja meg. Jobb, ha hagyom a dol­gokat megtörténni, és közben éberen figyelek.”

• Melyik hajóval érkezett, igazgató úr? - érdeklődött közben Amadeo az elmerengő Maltecktől.

• A „Felicia” nevű német gőzhajón - felelte az igaz­gató.

Elvira felült.

• Ó, lehet, hogy a lányom is azzal a hajóval érkezett. Nem hallotta esetleg, hogy ott volt-e a hajó fedélzetén Rottmann kereskedelmi tanácsos a leányával?

Malteck meghajolt.

• De igen, senora, sőt alkalmam is nyílt megismer­kedni az uraságokkal. Velem együtt hagyták el a hajót, és a szállodába hajtattak.

Elvira izgatottan egyenesedett fel.

• Tudja, hova mentek?

Miután az igazgató megnevezte a patinás szállót, az asszony nem bírta tovább a tétlen heverészést, és felug­rott.

• Nahát, mindjárt odatelefonálok!

Ám az ura türelemre intette.

• Ennek semmi értelme, Elvira. Csak rövid ideje ér­keztek, és az utazás után pihenésre van szükségük. Ha kipihenték magukat, nyilván jelentkeznek majd.

Az asszony idegesen dobolt az ujjaival.

• De én majd' szétrobbanok a türelmetlenségtől, hogy annyi év után végre lássam a lányomat! Azt is tud­nom kell, mikorra várhatjuk. Mivel ma este az operába készülünk, tudni akarom, nem jön-e meg Felicie a tá­vollétemben?

• Nos jó, akkor majd én érdeklődöm a szállodában, te csak maradj itt nyugodtan!

Senor Amadeo bement a házba.

Alighogy a senora kettesben maradt a fiatalember­rel, előrehajolt, és nyomban forró, csábító pillantást ve­tett rá.

• Hogy töltötte az idejét nagy magányában, igazgató úr? Gondolt néha rám is?

Más körülmények között Malteck ezt a támadást nyugodt egykedvűséggel utasította volna vissza. Most azonban Felicie Rottmannra gondolt, és szinte fizikai fájdalmat érzett, amiért ez az asszony, akinek hervatag arcából vágyakozva szikrázott a szeme, az ő anyja.

• Nem bátorkodtam hivatalos kapcsolatunkon túl ke­gyedre gondolni - felelte merev udvariassággal.

A nő türelmetlenül felsóhajtott.

• Istenem, milyen elviselhetetlenül szerény! Én meg­engedtem, hogy akkor is gondoljon rám, ha semmi hiva­talos dologgal nincs kapcsolatban!

• Ön a kenyéradó úrnőm, senora, és fölötte áll a vá­gyaimnak - válaszolta az igazgató diplomatikusan.

Elvira heves elutasító mozdulatot tett.

• Kenyéradó úrnő! Milyen rémesen hangzik! A ma­gafajta férfinak nem szabadna más urat elfogadni maga fölött, mint... azt az asszonyt, akit szeret.

Malteck lopva az ajtóra sandított, amely mögött senor Amadeo eltűnt.

• Sajnos, nem vagyok ebben a szerencsés helyzetben.

Elvira közelebb hajolt hozzá.

• De hiszen ez csakis magán múlik. Ha akarja, olyan pozícióba emelem, hogy minden fölött szabadon ural­kodhat, ami az én tulajdonom. Tetszik nekem, Malteck úr, és azt akarom, hogy barátként álljon mellettem, ne beosztottként alattam.

Malteck a legszívesebben elmenekült volna, ám sze­rencsére ebben a pillanatban visszatért a házigazda.

• A leányod üdvözletét küldi, és holnap délelőtt ti­zenegy órakor itt lesz. Ma este szeretne még az apjával maradni - jelentette be senor Amadeo.

• Jó, most legalább tudom, hogy itt van, és holnap látni fogom. Akkor ma este megyünk az operába? Elkí­sér, ugye, igazgató úr?

Busso von Malteck nagy zenebarát lévén, ha volt va­lami, amit az isten háta mögötti ültetvényen fájdalmasan nélkülözött, akkor az a zene volt. Ezért habozás nélkül elfogadta az ajánlatot.

• Ha nem zavarok, senora, szívesen.

• Sohasem zavar - válaszolta sejtelmesen búgó han­gon és ellenállhatatlannak szánt kacér mosollyal az úrnő.

VI.

Aznap este Busso von Malteck elment az operába. Mi­után a ruhatárban leadta a köpenyét, belépett Toradáék páholyába.

Máskülönben egyáltalán nem volt szokásuk, hogy leereszkedjenek tisztviselőik közé, és egyenrangúként kezeljék őket, ám Malteck esetében Toradáék kivételt tettek.

A páholy még üres volt, így Malteck kisétált az elő­csarnokba. Máris meglátta, hogy Elvira asszony, karját férje karjába öltve, felé tart. Az ünnepélyes esti világí­tásban még mindig nagyon mutatós jelenség volt a középkorú nő, és olyan mesterien készítette ki magát, hogy alig látszott arcán a festék.

Busso von Malteckra azonban még így is mesterkéltnek hatott. Gondolatban jólesően állította szembe Feli­cie Rottmann szolid, előkelő egyszerűségét az anyja megjelenésével. Nem hitte, hogy a lány valaha is igazán otthon érezheti magát az anyja házában.

Vajon teljesedik-e senora Elvira kívánsága, és hozzá megy-e majd Felicie itt egy brazilhoz?

Körülnézett a fiatal urak között, akik élénken geszti­kuláltak, vagy hanyagul egy oszlopnak dőltek. Nem, egyikük mellett sem tudta az ifjú német hölgyet elképzelni.

Lesegítette senora Elviráról az estélyi köpenyét, aki e mozdulat közben oly feltűnően hajolt hátra, hogy szinte már Malteck keblén feküdt. Az igazgató magasra tartotta a köpönyeget, mint egy védőfalat kettőjük kö­zött, és ellépett az asszonytól, mint aki nem vette észre a nyilvánvaló szándékot.

Ismerősök siettek köszönteni a házaspárt, mire Ama­deo bemutatta Maltecket.

• Von Malteck báró, az ültetvényeink igazgatója.

Élénken üdvözölték a fiatal férfit. A hölgyek sötét szemüket gyönyörűséggel legeltették rajta, az urak pe­dig ösztönösen kihúzták magukat, hogy kisebbnek ne tűnjenek a délceg német mellett.

Ekkor hangzott fel az előadás kezdetét jelző gong. Mindenki igyekezett a helyét elfoglalni.

A páholyban a senora maga mellett mutatott helyet Maltecknak, aki udvarias meghajlással leült.

Éppen abban a pillanatban egy fiatal, csodaszép fér­fi lépett be. Senor Affonso Torada volt, Amadeo úr uno­kaöccse.

Szeretetre méltó mosollyal csókolt kezet nagynénjének, és hangsúlyozott csodálattal nézte.

• Jaj, drága nénikém, te elvakítod a szegény halan­dókat, akik a színed elé merészkednek. Csodálatosan nézel ki! - lelkendezett.

Elvira asszony Malteckra nézett.

• Hallja, igazgató úr? Tanulhat az unokaöcsénktől, hogyan kell bókolni egy hölgynek.

Maltecknak roppant ellenszenves volt a fiatalember modora, amely mögött hamisságot érzett.

• Ebben a művészetben Affonso úr utolérhetetlen, senora - felelte.

Affonso kezet nyújtott a németnek.

• Á, igazgató úr, újra Rióban? Ismét felbukkant vidé­ki magányából? Fel nem foghatom, hogy bírja ki azon a sivár vidéken úgy, hogy ne tompuljon el teljesen. Nem kívánhatod tőle, drága nénikém, hogy bókolni tudjon. Nem csoda, hogy hátat fordítva a pusztaságnak inkább elnémul ennyi báj és szépség láttán.

• Sehol sincs kevésbé pusztaság, senor Affonso, mint az ültetvényeken. A legtermékenyebb föld, amelyet csak ismerek. Persze, női bájt ott hiába is keresne - válaszol­ta Malteck.

Affonso ezután a bácsikáját köszöntötte.

• Ma egész nap nem mutatkoztál, Affonso - mondta az némi nehezteléssel.

• Kirándultam a jachtomon, Amadeo bácsi, és éppen most értem vissza. Csak annyi időm maradt, hogy átöl­tözzem az operára. Hiszen tudtam, hogy benneteket itt talállak.

• Holnap legkésőbb tizenegykor jelentkezel nálunk, Affonso. Felicie megérkezett Rióba, és délelőtt tizen­egykor nálunk lesz. Nem hiányozhatsz.

A férfi e szavakat nagyon jelentőségteljesen ejtette ki. Ez feltűnt Maltecknak is. Mintegy véletlenül a két úr felé fordult, és észrevette, hogy különös pillantást váltanak.

Elvira asszony legyezőjével mosolyogva Affonso kar­jára ütött.

- Affonso, semmi esetre sem hiányozhatsz. Amadeo bácsi elárulta, mi a tervetek Felicie-vel.

Az ifjú forró örömmel ragadta meg nénikéje kezét, és csókjaival borította.

• És te egyetértesz vele, drága nénikém? Ha Felicie csak egy kicsit is hasonlít hozzád, ó, micsoda boldogság lenne az számomra!

Elvira kegyes mosollyal fogadta az újabb bókot.

• Egyetértek. Hogy megvalósítsd, az már a te dolgod.

• Pancsernek nevezhettek, ha elpuskázom. Felcsendült a nyitány, s ezzel a beszélgetés véget ért.

Busso von Malteck szinte bénultan ült a helyén, miköz­ben az elhangzottakon törte a fejét.

VII.

Másnap délelőtt Felicie hangosan dobogó szívvel lépett be az anyja palotájába. Egy inas azonnal az úrnő szalon­jába vezette. Elvira a pamlagon hevert. Felváltva szívta a cigarettáját, és torkoskodott az előtte lévő édességből. Mellette aranyozott kalitkában egy papagáj ült, időnként annak is adott a finomságokból.

A helyiség élénk színekkel és értékes tárgyakkal volt berendezve. Mindenütt nagy, puha párnák és pompás szőnyegek hevertek. Öblös, párnázott fotelek vastag damaszthuzattal, nippek szerteszét és aranyozott bútorok alkották a szalon berendezését. A pamlag selyem baldachin alatt állt.

Senora Elvira frizurája művészi tökéllyel keretezte az arcát, a sminkje pedig, ha lehet, még művészibb volt. Alakjára csábító ruha simult, s a vállát spanyol szokás szerint hosszú rojtos, hímzett selyemkendő fedte. Azt a parancsot adta, hogy a leányát, amint megérkezik, ve­zessék hozzá, és hagyják őket magukra.

Felicie belépett a brazil nagyvilági dáma fényűzően berendezett budoárjába. Édes parfüm illata lengte körül, és nagy, égő szemmel meredt az elé táruló képre: a fes­tett arcú, félig fekvő, pompás leplekbe burkolt és ék­szerrel felcicomázott női alakra. A nő felállt, és színpa­dias mozdulattal nyújtotta felé a karját.

• Szeretett gyermekem!

Felicie úgy állt ott, mint akit villám sújtott. Az első benyomás kiábrándító volt. Maga sem tudta, mit szere­tett volna látni. Valami előkelő, jóságos idős hölgyet kép­zelt el ősz hajjal, egyszerű sötét selyemruhában. Ehelyett ez a kifestett, agyoncicomázott nő jött felé színpadiasan pózolva, és a szavaiból, bármilyen bensőségesnek szán­ta is, minden igaz érzés hiányzott.

Ó de másképpen képzelte ezt a találkozást! Azt hit­te, hogy az anyja szó nélkül, meghatottan, könnyekkel a szemében magához szorítja majd, és szorosan a szívére öleli. Ő pedig, kimondatlan érzésektől túlcsorduló szív­vel akart a karjaiba röpülni. Ehelyett azonban lassan és botladozva indult az anyja felé, és aggódva nézett az ar­cába. Az izgalomtól, amely kétségbeeséssel volt határos, egészen sápadt lett.

Elvira asszony mosolyogva ölelte meg a lányát. Nem is sejtette, milyen benyomást keltett benne valójában, azt hitte, hogy csak zavarban van és bátortalan.

• Nos, galambocskám, semmit sem akarsz mondani anyádnak? Teljesen elnémultál? Hadd lássalak! Tehát ez az én kislányom! Szó, ami szó, az ég valóban szép, ked­ves gyermekkel ajándékozott meg. De nem is vártam egyebet. Amikor olyan fiatal voltam, mint te most, min­den férfit a lábaim elé kényszerítettem. És ezt fogod majd te is tenni. Kivéve, ha ilyen félénk leszel, fehér tubicám. Na, szólj már egy szót!

Felicie-nek a torkát fojtogatta valami, amitől képte­len volt megszólalni. A szíve hangosan, súlyosan vert. Az anyja ruháiból áradó édeskés parfüm valósággal el­kábította. „Jaj, apa, édesapám, bárcsak nálad lehetnék!” - gondolta, és úgy érezte, azért bűnhődik most, mert ap­ja akarata ellenére kierőszakolta ezt a találkozást. A kö­vetkező pillanatban azonban már szívtelenséggel vádolta magát. Hiszen örült az anyja, hogy láthatja, ha másképpen mutatja is ki, mint ahogy ő elvárta volna. Minden erejét összeszedve bátran legyűrte hát a fojtogató érzést, majd halkan így szólt:

• Bocsásd meg, kedves anyám, de olyan izgatott vagyok! Hiszen az úton mindvégig arra kellett gondolnom, hogy milyen lesz az, amikor majd előtted állok. És most... most nem találok szavakat, hogy kifejezzem, mit érzek!

Anyja közben figyelmesen mustrálta. Felicie fiatal, érintetlen szépsége különös, irigységből és csodálatból keveredő érzéssel töltötte el. „Jaj, csak még egyszer fia­tal lehetnék!” - gondolta vágyakozva.

Maga mellé vonta leányát a pamlagra.

• Tehát örülsz, Felicie, hogy végre láthatod az édes­anyádat? Istenem, milyen kegyetlenül elszakítottak ben­nünket egymástól oly hosszú évekre! Ha tudnád, mennyi­re szenvedtem, hogy vágyakoztam utánad!

Felicie félénk szemmel nézett a kifestett arcra.

- Miért nem hallattál magadról soha, anya? - kér­dezte, mintha ez a kérdés éppen most formálódott volna meg benne.

Elvira asszony egy pillanatra zavarba jött, de aztán teátrálisan széttárta a karját.

• Amíg nagykorú nem lettél, nem lett volna semmi értelme, galambocskám. Hiszen apád távol tartott volna tőlem, s ezt jog szerint megtehette. Ő persze még min­dig nem bocsátott meg nekem. De hidd el, ő maga tehe­tett róla, hogy más karjában talált.

Felicie összerezzent, mint akit megütöttek. Amit az édesapja gyengéden eltitkolt előle, azt az anyja az első órában kifecsegte.

• Más karjában talált? - kérdezte tompa hangon, sá­padt, reszkető ajakkal.

• Ó, te ezt nem tudtad? Akkor nem kellett volna meg­mondanom... De most már megtörtént, mindegy. És nem kell eltitkolnom, hogy hűtlen voltam apádhoz. Erről a férfiak mindig maguk tehetnek. Az apád olyan rémesen pedáns és unalmas volt, és egész nap magamra hagyott. Mindenáron dolgozni akart, pedig nem volt rászorulva. Volt elég pénzem kettőnk számára is. Ám a büszkesége nem engedte, hogy elfogadjon tőlem bármit is. Inkább elhanyagolt és hagyta, hogy egyedül járjak el szórakoz­ni. Engem pedig körülrajongtak. Így aztán máshol keres­tem vigasztalást. És immáron húsz éve élek békés házasságban azzal a férfival, akit az apád lovaglóostorával ütött meg, mert nem tudta az irántam fellángoló érzése­it megzabolázni. Így történt, gerlicém.

Felicie bénultan ült. Szívét apja utáni vágyakozása töl­tötte el. A legkínzóbb az a gondolat volt számára, hogy az elkövetkező hetekben egy fedél alatt kell élnie azzal a férfival, aki az édesapjától elorozta a feleségét.

Házasságtörő.

A szégyen lángoló betűkkel égette ifjú szívébe ezt a szörnyű szót, melybe beleremegett. Mindezzel szemben fényesen és tisztán ragyogott az édesapja képe. Nem akarta, hogy a felesége tartsa ki. Inkább dolgozott, hogy megkeresse a kenyerét. Az anyja semmi egyebet nem vethetett a szemére. Elunta magát, mert az ura dolgo­zott. Ezért csalta meg. Jaj, de keservesen csalódott Feli­cie az édesanyjában, aki után annyi éven át vágyakozott, akit oly szépnek, jónak, nagyszerűnek képzelt el!

Mennyivel jobb volt odahaza, a kedves, jó Haller kis­asszony oltalmában! Tudta jól az apja, miért tartja távol az anyjától.

Most pedig itt ül aggodalmas szívvel, és az anyjával való viszontlátást büntetésként éli meg. Egész életében nem volt még magányosabb és elhagyatottabb, mint az anyja társaságában. Milyen kegyetlen iróniája ez a sorsnak!

Felicie mélyen fellélegzett, és nyugalmat kényszerített magára.

• Kedves anyám, erről mind nem tudtam, apa sohasem beszélt róla.

• Mivel indokolta akkor, hogy elváltunk? - kérdezte ruhája redőit rendezgetve Elvira asszony.

• Azt mondta, nagyon különbözött a jellemetek. Emiatt idővel eltávolodtatok egymástól.

Az anyja megvonta a vállát.

• Nahát, ha ezt tudom, nem kellett volna mindezt elmesélnem. De most már megtörtént, nincs mit megbánnom. Meg fogsz érteni, tubicám, hiszen nemcsak az apád lánya vagy, hanem az enyém is. Itt vidámabban és felszabadultabban élünk, és nem szívjuk úgy mellre azo­kat a dolgokat, amelyeken nem lehet változtatni. Majd te is hamarosan levetkőzöd a német nehézkességet, és megtanulod, mit jelent élni. A tiszteletedre egész sor ünnepséget terveztünk. A mi fiatal uraink sokkal gálánsabbak, mint a németek. Mindent megtesznek azért a nőért, akit szeretnek. És biztos, hogy hamarosan elcsavarják a fejecskédet. Vagy talán Németországban hagytad a szíved?

E pillanatban Felicie-nek Busso von Malteckra kellett gondolnia. Vigasztaló volt a tudat, hogy találkozni fog vele. De azért hevesen megrázta a fejét.

• Nem, még senki nem rabolta el a szívemet, és itt sem fogja - felelte.

Elvira asszony hangosan kacagott.

• Jaj, te kis butus, várd csak ki a végét! Rióban sok a szép, elbűvölő férfi, akik a lábaid előtt hevernek majd. Nem eshetett ennyire messze az alma a fájától, nem hiszem, hogy kőből lenne a szíved!

Felicie komolyan nézett az anyjára.

• Kérlek, anyám, ne beszélj így hozzám, ezt hallgatni sem Bírom.

- Milyen buta libuska az én lánykám még! Hisz egyáltalán nem ismeri az életet. Affonsónak igencsak ki kell tennie majd magáért” - gondolta sóhajtva az asszony. Hangosan azonban így folytatta:

• Nos, legyen, ahogy akarod, majdcsak kialakul min­den. Most azonban mindenekelőtt bemutatlak az uram­nak és az unokaöcsémnek. Mindketten égnek már a vágytól, hogy megismerhessenek. Valószínűleg Mal­teck úr is itt van már. Gyere, galambocskám!

• Előbb van még egy kérésem, anya.

• Beszélj, tubicám!

• Megígértem édesapámnak, hogy felhívom, miután megérkezem. Még ma elutazik, mivel üzleti ügyei más kikötővárosokba szólítják.

A senora örömmel hallotta, hogy Rottmann elutazik, így szabad kezet kapott a lánya felett.

• Akkor gyere velem a szomszéd szobába, ott van a telefon.

Az asszony átkarolta a lányát, és ringó léptekkel az ajtóhoz vezette.

A másik szoba szintén fényűzően volt berendezve.

A telefon drága gyöngyház berakással ékesített, kecses íróasztalon állt.

Felicie, miközben az anyja belevetette magát egy ka­rosszékbe, és őt mustrálta feltűnően, felhívta az édesapját. Ilyen körülmények között azonban el sem tudta mondani neki, ami a szívét nyomta, bár valószínűleg különben sem tette volna meg, nehogy az apja aggódjon miatta.

Werner Rottmann a szállodában a telefon közelében várta a lánya jelentkezését, és azonnal a készüléknél ter­mett.

• Ott vagy, Felicie? - kérdezte.

• Igen, apa, itt vagyok anyámnál.

Csüggedt és bátortalan volt a hangja, az apja pedig sokkal jobban ismerte a leányát, semhogy észre ne ve­gye, milyen nehéz a szíve.

• Nyugodtan elutazhatom, Felicie? - kérdezte.

Mély sóhaj hallatszott a telefonban.

• Igen, édesapám. Szerencsés utat!

• Jól van, gyermekem. Akarsz még valamit monda­ni nekem?

• Nem, semmit... Csak... szeretlek, apám, és most már értek mindent.

• Ó, Felicie, hát ilyen hamar?

• Légy nyugodt, édesapám! Viszontlátásra, és térj vissza egészségesen!

• Viszontlátásra, kislányom!

Ezzel a beszélgetés véget ért. Felicie letette a kagy­lót, és anyja felé fordult, aki ajkán kis gúnyos mosollyal figyelte.

A senora felállt, és karját a lánya vállára tette.

• Jöjj hát, gerlicém!

Fényűzően berendezett szobák során haladtak végig. A ház úrnője a nagy szalonba vezette a leányát.

Néhány perc múlva senor Amadeo lépett be elsőnek.

• Affonso és az igazgató úr máris, jönnek. Még kinn vannak a kertben. Előresiettem, hogy elsőnek ismerked­jem meg bűbájos vendégünkkel. Nagyon örvendek, hogy a házunkban köszönthetem.

Így szólt senor Amadeo szívélyes modorában, és mindkét kezét a leány felé nyújtotta.

Felicie-nek nagy önuralomra volt szüksége, hogy ke­zet fogjon a férfival, ám rögtön vissza is húzta a kezét, amikor a brazil az ajkához emelte volna. Csak nagy üggyel-bajjal bírt néhány udvarias mondatot kinyögni.

• Nos, Amadeo, hogy tetszik a kislányom? - kérdez­te a senora.

Ura összecsippentette hüvelyk- és mutatóujját, és affektáltan cuppanós csókot nyomott rá.

• El vagyok ragadtatva, el vagyok ámulva! Nem talá­lok szavakat, hogy kifejezzem, milyen bűbájos a senorita. De hiszen a te lányod, Elvira.

Ezzel megcsókolta a felesége kezét.

Felicie elpirult. Ez a fajta harsány, kendőzetlen bá­mulat valóságos sértésként hatott rá. Összeráncolta a homlokát, és az ajka remegni kezdett.

Szerencsére ekkor belépett a másik két úr.

Felicie nem mert Malteckra pillantani, az igazgató szeme azonban felragyogott, amint viszontlátta honfi­társnőjét. A leány lelkében valami szégyenféle égett.

Az anyja bemutatta Affonsót Felicie-nek. A fiatal brazil sötét, tüzes szeme elbűvölve csüggött a vendégen. Könnyen fellángoló, szenvedélyes férfiú lévén, azonnal megtetszett neki a szépséges hajadon. Megragadta a kezét, és rászorította forró ajkait.

• Új nap ragyogott fel ebben a házban, Elvira néni, a leányod olyan szép, mint az angyalok a paradicsomban, méltó szépséges édesanyjához.

Elvira asszonynak jólesett a bók, hisz nyomban ízelí­tőt kapott az elismerésekből, amelyek reményei szerint szép gyermeke oldalán neki is kijutnak majd.

Felicie szinte bénultan állt. Nem mert felnézni, ne­hogy találkozzon a pillantása Malteckéval.

A férfi sejtette, mi zajlik Rottmann kisasszony lelké­ben, de semmi egyebet nem tehetett, csak csodálattal nézte. Szívébe úgy ivódott be a szégyenkező, lehajtott fejű, karcsú leány képe, mint a szépség és tisztaság meg­testesüléséé. Egyszeriben felébredt benne mindaz a sok nemes érzés, amit a létért való kemény küzdelem hosszú évei során elnyomott magában.

Gyorsan ő is odalépett Felicie-hez, és meghajolt előtte.

• Nagyságos kisasszony, már volt szerencsém kegye­det mélyen tisztelt atyja társaságában megismerni. En­gedje meg, hogy üdvözöljem!

Remegő sóhaj szállt fel Felicie ajkáról. Kezet nyúj­tott az igazgatónak, aki érezte rajta, hogy remeg.

Mindannyian helyet foglaltak és beszélgetni kezdtek. Affonso nyilvánvalóan egy percet sem akart elveszteget­ni. Azonnal megindította a rohamot a vár ellen, amelyet be akart venni: Felicie-t bókokkal és tüzes, hódító pillan­tásokkal ostromolta.

Malteck maga sem értette, miért figyeli olyan aggo­dalmasan, milyen hatást tesz a fiatal brazil a lányra.

Csak azt látta, hogy Felicie hol elpirul, hol elsápad, meglehetősen hallgatagon és elbátortalanodva néz maga elé, és szerencséden, megkínzott az arckifejezése.

Senora Elvira egy idő után felállt.

• Most át kell öltöznöm, kismadaram, addig az urak társaságában hagylak - mondta leányának, és homlokon csókolta.

Alighogy az úrnő elhagyta a szobát, férje jelentőségteljes pillantást váltott az unokaöccsével, és ugyancsak felállt.

- Mi pedig elintézhetünk közben néhány üzleti ügyet, igazgató úr. Kérem, kísérjen a dolgozószobámba! Te pe­dig, kedves Affonso, elszórakoztatod addig bűbájos uno­kahúgodat - rendelkezett.

Affonso forró pillantást vetett Felicie-re, majd szívé­re szorította a kezét.

• Ezer örömmel, kedves bátyám.

Felicie nem volt elragadtatva az ötlettől, hogy kettes­ben hagyják Affonsóval. Rémült szemét Malteckra ve­tette, aki, mivel nem tehetett egyebet, kénytelen-kellet­len felállt, hogy az uraság parancsának eleget tegyen.

• Viszontlátásra, nagyságos kisasszony! - mondta, és olyan erősen és melegen nézett a szemébe, hogy Feli­cie-t egyszeriben különös nyugalom szállta meg.

• Viszontlátásra, Malteck úr! - viszonozta csende­sen, és rámosolygott.

Seflor Amadeo bizalmasan belekarolt Malteckba, és elvezette. Amikor elhagyták a szobát, így szólt:

• Kicsit magukra kell hagyni a fiatalokat, ugye érti, igazgató úr? Egymásnak vannak szánva, és remélhető­leg hamarosan eljegyzést ünnepelhetünk...

Malteck képtelen volt erre bármit is felelni. Nem tudta, mi töltötte el hirtelen oly eszeveszett dühvel, hogy a legszívesebben leütötte volna a frivolan mosolygó senort. Eltelt egy kis idő, mire képes volt megszólalni:

• Az unokaöccse és Rottmann kisasszony házasságát tervezik?

Senor Torada mosolyogva bólintott.

• Eldöntött tény. Ezzel két legyet ütünk egy csapásra. Először is Felicie-t örökre ide kötjük, ahogy a nejem óhajtja, és másodszor megboldogult apósom végrende­letének egyik kellemetlen rendelkezését tesszük ártalmatlanná. A feleségem kedveli az unokaöcsémet, és szeretné, ha egy napon ő is részesülhetne az örökségé­ből. Az apósom úgy végrendelkezett, hogy Elvira halá­la esetén mindent Felicie örököljön. Én csak a köteles részt kapom, és abban az esetben a világon semmit sem tehetek már az unokaöcsémért. Így tehát mindenkinek az a legelőnyösebb, ha a fiatalok összeházasodnak.

Malteck egyszeriben mindent megértett.

• Ez így igen egyszerű számtanpélda, feltéve, ha a fi­atalok is egyetértenek vele - felelte.

Amadeo úr magabiztosan mosolygott.

• Az öcsém természetesen egyetért, mert tudja, hogy számára mi forog kockán. És végül is az ő egyetértése itt a legfontosabb.

• Gondolja? - kérdezte epésen Malteck.

VIII.

Felicie kínos érzéssel nézett a két úr után. Felállt, és az ablakhoz lépett, hogy megcsodálja a szép kilátást a ten­gerre.

Affonso követte.

• De boldog vagyok, drága kuzinom, hogy megismer­hettem végre! Egyik barátunk, aki az ön apja révén ismerkedett meg kegyeddel, már elárulta nekünk, hogy elbűvölően szép fiatal hölgy lett. De bájos egyéniségének varázsát hiába is próbálta volna ecsetelni. Elragadtatott szememnek úgy tűnik, kegyed Hébe és Vénusz minden báját egy személyben egyesítette.

Ezzel a nehéztüzérségi támadással kezdte Affonso a várostromot. Felicie nagyon idétlennek találta a dagályos bókokat. Nem szokott ő az ilyen beszédhez, és nem is óhajtotta ellentmondás nélkül eltúrni. Lassan hátrafordult a férfihoz, és hűvös pillantással végigmérte.

• Lekötelezne, senor, ha velem szemben más hangot ütne meg. Itt nyilván megengedik a helyi szokások az uraknak, hogy így beszéljenek egy hölggyel. Nálunk, Németországban azonban egy úrinő az ilyen szavakat sértésnek tekinti, de legalábbis tolakodásnak.

Affonso mukkanni sem bírt. Azt hitte, hogy a vendég lány félénk libuska, akivel könnyen elbánhat. Felicie nyugodt fölénye meglehetősen tanácstalanná tette.

• De drága, imádott kuzinom, én...

• Kérem, senor, maradjunk a rokoni megszólításnál, minden jelző nélkül, ez tökéletesen elég - vágott a sza­vába a fiatal hölgy.

• Ahogy parancsolja, kuzinom. Egyébként Affonsonak hívnak.

• Ezt már hallottam - válaszolta a leány hűvösen. Úgy érezte, még soha, senki nem volt számára idegenebb és ellenszenvesebb ennél a szép, hízelgő férfinál.

„Bárcsak sohase jöttem volna Brazíliába, bár soha ne találkoztam volna az anyámmal! Akkor még mindig szerethetném és másképpen képzelhetném el, mint amilyen a valóságban. És akkor nem lennék kénytelen végighallgatni ennek a tolakodó Affonsónak az üres bókjait, aki unokatestvérének nevez, pedig nem is az” - gondolta Felicie.

• Szeretnék kimenni a kertbe körülnézni - közölte.

• Elkísérhetem?

• Ha valami más programja van, ne zavartassa magát!

• Nekem mindennél előbbre való a kegyed társasága.

A kertben folytatták a társalgást.

• Tulajdonképpen mi a hivatása, kuzin? - kérdezte Felicie, hogy valami veszélytelen témát vessen fel.

A férfi nevetett.

• A hivatásom? Tulajdonképpen semmi. Jártam né­hány évig az egyetemre, de csak a saját szórakozásomra. Egyetlen tantárgy sem tudta felkelteni az érdeklődése­met. De minek is? Az időmet teljesen kitölti a sport és a különféle társadalmi kötelezettségek.

Felicie csodálkozva nézett rá. Újdonság volt számá­ra az olyan férfi, akinek nincs arra ideje, hogy valami hivatást gyakoroljon. Tekintete egy pillanatig az elegáns semmittevőn nyugodott. Az arca szép volt, ez tagadha­tatlan. Ám a vonásai puhán rajzolódtak ki: hiányzott be­lőlük a férfias erő és határozottság.

Az ifjú viszonozta a lány pillantását.

• Nos, kuzin, miért mustrál ilyen figyelmesen?

Különös mosoly bujkált Felicie szája sarkában.

• Még soha nem láttam olyan férfit, akinek ne lett volna hivatása. Ezért ön, mint ezen fajta első egyede, ér­dekes számomra.

Affonso nem vette észre a megvetést a lány szavai­ban. Csak azt hallotta ki belőlük, hogy valamilyen ok­ból felkeltette a szép rokon hölgy érdeklődését.

• Németországban nincsenek olyan férfiak, akiknek ne volna valami szakmájuk, hallottam róla. A németek a munka megszállottjai, és nem tudják, hogy az élvezetért kellene élniük. Mi csak akkor dolgozunk, ha rákénysze­rülünk, nem azért, mert szeretünk dolgozni. Hogyan le­het olyan unalmas valamit, mint a munka, szeretni?

Felicie szeméből sütött a gúny. Válaszolni akart, de meggondolta magát.

Ebben a pillanatban felhangzott a gong.

• Asztalhoz hívnak, kuzin. Szabad?

Affonso a karját nyújtotta Felicie-nek, aki szíve sze­rint visszautasította volna, de nem akart neveletlen len­ni. így könnyedén a férfi karjára tette a kezét, az pedig büszke mosollyal elvezette. A fiatalember természete­sen nem ismerte be, hogy ostroma már az első órában fiaskót szenvedett.

Az előcsarnokban találkoztak Felicie anyjával és a két úrral. Senor és senora Torada megnyugodva látták a kart karba öltve közeledő párt. Malteck tekintete azon­ban csaknem fenyegetően villogott Affonso hiú vigyora láttán.

IX.

Lassacskán eltelt az idő nagy része, melyet Felicie any­jánál szándékozott eltölteni. Bár ott-tartózkodása napról napra kínosabb és utálatosabb lett számára, hősiesen kitartott.

Egyre inkább terhére volt Affonso ama fáradozása is, hogy a kegyeit elnyerje, különösen, miután rájött: az aranyifjúnak olyannyira komolyak a szándékai, hogy a kezére pályázik. Anyja és Torada úr határozottan támogatták törekvését. Amikor azonban Affonso egyre tolakodóbb lett, Felicie minden bátorságát összeszedve megmondta az anyjának, hogy értesse meg végre a fiatalemberrel, hogy ne reménykedjen. Eszébe sincs összekötni vele az életét.

Ám az anyja csak nevetett.

• Jaj, ne légy már ilyen ostoba, galambom! Azt hiszi az ember néha, hogy közömbös számára egy férfi, aztán az érzések hirtelen az ellenkezőjükbe csapnak át. Légy okos kislány! Affonso őrülten szerelmes beléd, bűbájos, gáláns ember, akiért minden asszony irigyelni fog.

Felicie merev ellenállását kifejezve felegyenesedett.

• A világ minden kincséért sem óhajtok így férjhez menni, anyám.

A senora átkarolta a lányát, és ránevetett.

• Jaj, kis bolondom, mennyi német nehézkesség szorult beléd! Majd ha már hosszabb ideje nálunk leszel, meglásd, lekopik rólad.

Felicie felnézett.

• Hisz már csak rövid ideig maradok itt, anyám.

Elvira asszony szorosan magához vonta a lányát.

• Azt akarom, hogy tovább maradj, gerlicém. Nézd, apád húsz évig kisajátíthatott magának, én pedig eléged­jek meg néhány rövid héttel? Ezt nem mondhatod ko­molyan. Legalább egy évig nálam kell maradnod. Meg­ígéred?

Felicie szinte kővé válva ült az anyja mellett. Egy évig? Iszonyat fogta el ennek még a gondolatától is.

• Ez lehetetlen, anya. Hiszen megígértem az édes­apámnak, hogy visszatérek hozzá, ha újra Rióban lesz. Néhány napig ő is itt marad, de azután el kell utaznom apámmal Németországba.

• Nem kell, Felicie, nagykorú vagy. Senki sem kény­szeríthet akaratod ellenére menni vagy maradni. Volt egy gyönyörű álmom, hogy itt maradsz, és férjhez ad­lak. Nincs hozzá kedved? A sok gavallér között, aki kö­rülrajong, egy sincs, aki itt tudna tartani?

Felicie-nek torkában dobogott a szíve. Busso von Malteck, az igen, az itt tudná tartani, vele elmenne a vi­lág végére is. Rajta kívül azonban minden férfi közöm­bös vagy éppenséggel ellenszenves volt számára, miként Affonso Torada is.

• Nem, anyám, egyik sem tudna itt tartani.

• Affonso sem, igazán nem, galambocskám? Látod, én fiamként szeretem, és szeretném elrendezni a sorsát a halálom után, mert szegény, és tőlem függ. És mivel te leszel az örökösöm, jó néven venném, ha feleségül mennél hozzá.

Felicie ijedten utasította vissza anyja szavait.

• Nem, nem, anyám. Hagyj rá annyit a végrendele­tedben, amennyit akarsz! Szívesen lemondok a javára.

Az édesapám gazdag ember. Nekem nem kell semmi. Adj neki mindent, ha akarod.

• Ezt nem lehet, Felicie. Nagyapád a végrendeletében kikötötte, hogy a halálom után minden a tied legyen.

Felicie meghökkent. Vajon miért végrendelkezett az ő javára a nagyapja? Nem tudott válaszolni erre a kérdésre. Gyorsan és elutasítóan így szólt:

• Nagyon sajnálom, de soha nem leszek Affonso fe­lesége. Nem szeretem.

• Jaj, gerlicém, azt majd a házasságban megtanulod.

• Nem, anyám! Akkor inkább pártában maradok! Ha nem találok olyan férfit, akit egész szívemből szeretni tudok, akkor nem megyek férjhez.

• Jaj, de szentimentális vagy, galambocskám! Olyan szerelmet képzelsz, amilyenről a költők énekelnek. Ilyen szerelem nem létezik. Ha arra akarsz várni, megvénülsz és beleőszülsz. Légy észnél, mondj igent Affonsónak! Az apádat végül is minden évben meglátogathatod.

Felicie úgy érezte, mintha béklyóba akarnák verni, s neki minden erejével védekeznie kell.

• Hagyj, anyám! Nem tudom, és nem is akarom megtenni!

A senora mélyen felsóhajtott.

• Rendben van, nem erőltetlek a házasságra. De ígérd meg, hogy egy évig nálam maradsz. Csak egyetlen évig, tubicám. Ezt igazán megkívánhatja az anyád tőled. Lásd, beteg a szívem, és egyik percről a másikra végem lehet. Akkor aztán majd szemrehányásokat teszel ma­gadnak, hogy nem teljesítetted anyádnak ezt az egyetlen kívánságát. Légy jó, maradj még egy évet!

Felicie görcsösen ökölbe szorította a kezét.

• Nem tehetem, anyám, édesapámnak szavamat ad­tam, hogy visszatérek vele Németországba. És az adott szó szent, azt meg kell tartani.

Felicie egyedül ezzel tudott érvelni, mert nem akar­ta elárulni, hogy jobban szereti az apját, mint valaha, és alig várja már, hogy innen elkerüljön. Az anyja azonban nem adta fel olyan könnyen a harcot.

• És ha az apád felmentene az adott szavad alól, ná­lam maradnál, ha nagyon megkérnélek rá?

Felicie szívtelennek érezte magát, amiért az anyja kö­nyörgése nem hatotta meg. Körülnézett, mint aki azt ke­resi, merre találhatna valami egérutat. Mit mondjon az anyjának? Éreztetheti-e vele, hogy egyetlen célja csupán az, hogy innen elmeneküljön? Nem, ennyire lelketlen, rossz gyermeke nem lehet! Túl gyenge volt ahhoz, hogy fájdalmat okozzon.

• Ha édesapa megengedné, igen, akkor maradnék egy évig - mondta csendes beletörődéssel.

Az anyja felugrott.

• Nos, akkor megkéred, hogy engedjen el azonnal! Máris megteszed, galambocskám. Gyere, itt a toll! A le­vélkét aztán elküldjük neki a szállodájába, ha megérke­zik. Írd, tubicám, én majd diktálom.

Az asszony odahúzta lányát az íróasztalhoz, lenyom­ta a székre, papírt tett elé, majd kezébe adta a tollat.

Felicie olyan volt, mint akit hipnotizáltak, mint aki elveszítette az akaratát. Görcsös fájdalom szorította össze a szívét, és olyan érzése volt, mint akinek mázsás követ raktak a vállára, amelynek súlya alatt mindjárt összeroppan. Gépiesen írta, amit az anyja diktált.

„Kedves Apám!

Kérlek, engedd meg nekem, hogy még egy évre az édesanyámnál maradjak. Térj most vissza egyedül Németországba!

Felicie-d”

A lány keze reszketett. Mint aki csak mosta fogta fel, mit tett, hirtelen ledobta a tollat, és meg akarta semmisíteni az írást. De az anyja megelőzte, és gyorsan magá­hoz vette a levelet.

Felicie magába roskadt. „Istenem, segíts! Add, hogy édesapa ne kapja meg ezt a levelet, vagy legalább azonnal ismerje fel, hogy csak kényszer hatására írtam! Nem engedheti meg, hogy továbbra is ebben a házban marad­jak'' - gondolta.

Egész nap gyötrődött, amiért engedett a kényszer­nek, és papírra vetette ezeket a sorokat. Mit fog az édesapja gondolni felőle, ha visszatérte után megkapja a levelét? Hogy fáj majd neki, ha azt olvassa, hogy a lánya, egy egész évre el akar szakadni tőle!

Bárcsak közölhetné vele egy másik levélben, hogy kényszer hatására írta! Ám erre nem volt módja. Hiszen valósággal rab volt, csak az anyjával együtt hagyhatta el a villát, észrevétlenül nem tudott még egy levelet sem ki­juttatni a házból. Az idegen cselédekre nem hagyatkozhatott, így aztán képtelen volt az édesapját értesíteni.

X.

Estére nagy társaság gyűlt össze a Torada-házban. Busso von Malteck is ott volt a vendégseregben. Amikor Feli­cie megpillantotta, reménykedve gondolt arra, hogy né­met honfitársa lesz az, aki segít rajta.

Malteck valamivel korábban jelent meg a többi ven­dégnél. A ház úrnője még öltözködött, az ura és elma­radhatatlan unokaöccse a teraszon szivaroztak. Felicie éppen akkor jött le, és az előcsarnokban találkozott Malteckkal.

• Malteck úr, a segítségére van szükségem! - szólt izgatottan, és elmesélte az anyjával lejátszódott jelene­tet és azt, hogyan keletkezett az apjának írt levél.

• Édesapámnak nem szabad ezt a levelet úgy értel­mezni, hogy szabad akaratomból írtam, Malteck úr. Sem­mi áron nem akarok tovább itt maradni! Anyám nyilván meg fogja tiltani, hogy felkeressem apát, ha megjön, hi­szen különben nem kellett volna írnom neki. Én itt egyetlen lépést sem tehetek egyedül, mondván, hogy nem illik. Ezek az emberek egyéb vonatkozásban igencsak szabadok, sőt szabadosak, ám az utcára kimenni illetlen­ség a szemükben! Főleg senor Torada hangoztatja ezt mindig, és óv tőle, hogy kimerészkedjem a házból. Csak­is anyám társaságában hagyhatom el azt.

Malteck törte a fejét.

• Sejti, mi lehet ennek az oka?

Felicie szeme nyugtalanul rebbent.

• Igen, sejtem, miért vigyázzák itt a lépteimet. Rió­ban akarnak tartani, hogy feleségül menjek senor Affonsóhoz. De inkább a halált választom, semhogy ezzel az emberrel az oltár elé álljak.

Az igazgató váratlanul megragadta a leány kezét, és az ajkához vonta. De azonnal el is engedte, és nyugalmat erőltetett magára. A lány látta rajta, hogy valósággal belesápadt az izgalomba.

• A végére kell járnom ennek, igazgató úr - folytatta halkan. - Mielőtt a levelemet megkapja, okvetlenül egy üzenetet kell eljuttatnom édesapámnak. Most azonnal írok neki néhány sort, és átadom önnek. Majdcsak adódik rá alkalom. Kérem, vigye el neki, amint megérkezik Rióba. Talán beszélni is tud vele, akkor kérem, közölje, hogy azonnal vigyen el ebből a házból. Nem akarok tovább itt maradni. Az anyámmal szemben gyáva és tehetetlen vagyok. Ha könyörög, követelődzik, hogy maradjak, úgy érzem, lelketlenség tőlem, hogy el akarom hagyni. Csak nem mondhatom a szemébe, hogy számolom az órákat, amíg újból az apámnál leszek!

Malteck észrevette, hogy Felicie reszket az elfojtott izgalomtól.

• Nyugodjon meg, nagyságos kisasszony, elintézek mindent a kegyed kívánságának megfelelően. Szavamat adom rá!

• Köszönöm, Malteck úr. És most bocsásson meg, hogy magára hagyom! -Ezzel elsietett.

Fenn a szobájában sietve a következő levelet írta:

„Drága, szeretett Édesapám!

Ma arra kényszerítettek, hogy kérjelek meg: engedd, hogy egy egész évig Brazíliában maradjak. Kérve kérlek, tagadd meg az engedélyedet! Ne hagyd, hogy itt tartsanak! Anyám annyira könyörgött, hogy maradjak. Nem akartam megbántani azzal, hogy nyíltan szembeszegü­lök vele. De olyan boldogtalan lennék, ha megenged­néd, hogy itt maradjak. Alig bírom már kivárni az időt, amikor visszatérsz, és ismét együtt leszünk. Jaj, drága Édesapám, bárcsak sohase jöttem volna ide!

Megkértem Malteck urat, juttassa el hozzád e soro­kat. El kell olvasnod, mielőtt a másik levelemet megka­pod, azt, amelyet anyám mondott tollba, és amely fáj­dalmat okozna neked, mert azt hinnéd, hogy a szívemből szólt. Ne szidj, amiért nem bírtam ellenállni, nehéz egy anya kérését visszautasítani. Az Isten szerelmére, itt ne hagyj egyedül! Amint megjöttél, kérlek, hívjál magad­hoz! A viszontlátásra, drága Édesapám!

Felicie-d”

Gyorsan borítékba tette a levelet, és visszasietett a földszintre. A lépcsőn Affonso jött vele szembe.

• Elvira néni küldött kegyedért, bájos kuzinom. De szép már megint! - súgta neki, és szenvedélyesen ajká­hoz emelte a kezét.

A leány visszarántotta, és a szeme villámokat szórt.

• Megszegi a megállapodásunkat, kuzin. Ne beszél­jen így velem! - mondta kurtán, és elszaladt mellett. Egyszerűen faképnél hagyta a megrökönyödött gavallért.

XI.

Megint eltelt egy hét. Felicie számlálta a napokat apja visszatértéig. Már alig volt néhány nap hátra, ám ezek végtelenül hosszúnak tűntek, noha az anyja gondosko­dott elfoglaltságról és szórakozásról. Nem telt el nap valamilyen mulatság nélkül.

Affonso napról napra viharosabban ostromolta Felicie-t. A leány azonban rezzenetlen, elutasító hidegséggel viseltetett vele szemben. Mindez Affonso harci kedvét ugyan nem lohasztotta még le végképpen, de bizonyossá vált számára, hogy a lány elutazásáig hátralévő rövid idő alatt az eljegyzést már nem tudja nyélbe ütni.

Amikor nagybátyja az iránt érdeklődött, közelebb jutott-e célja eléréséhez, vállvonogatva így válaszolt:

• Ez egy jéghegy, és csak lassan lehet felolvasztani, Amadeo bátyám. Idő kell hozzá.

• Meglesz, ha az apja majd egyedül utazik haza.

• De vajon megteszi-e anélkül, hogy előbb szemé­lyesen beszélt volna a lányával?

• Éppen ez az: nem szabad beszélnie Felicie-vel.

• Hogy akarod ezt megakadályozni, bátyám?

• Van egy tervem - felelte hidegen a senor. - De még nem érett meg arra, hogy elmondjam. Előbb meghányjuk-vetjük Elvira nénéddel. Ennek ma meg kell történ­nie. Holnap aztán elmagyarázok mindent. Vakmerő, de mindenképpen célra vezet bennünket. Körültekintően kell eljárnunk, nehogy valaki gyanút fogjon. Itt a ház­ban a cselédek túl sokat leskelődnek, és mindenre kí­váncsiak. Ezért kérlek, holnap ebéd után találkozzunk a kis fürdőpavilonban, tudod, odalent a kert végében. Most használaton kívül van. Ott senki sem fog minket zavarni vagy kihallgatni.

• Rendben van, Amadeo bátyám, pontosan ott le­szek. Nagyon kíváncsian várom, mit akarsz mondani.

• Megtudod majd, és remélem, lesz hozzá merszed, hogy véghez vidd a tervem.

A házastársak megbeszélése kölcsönös megelége­déssel végződött. Többek között eldöntötték, hogy senor Amadeo másnap reggel felkeresi a hotelt, ahol Rott­mann megszállt, hogy Felicie levelét leadja. Elvira asszony néhány kísérő sort mellékel, amelyben tudatja, hogy még az apa megérkezése előtt rövid utazásra indul Felicie-vel. Az utazás valódi célja az volt, hogy meg­akadályozza Rottmann esetleges kísérletét, hogy a lá­nyát eltérítse a szándékától.

Busso Malteck másnap a déli órákban kereste fel a márványvillát. Ebédre volt hivatalos. Toradáékat az ebédlő melletti szalonban találta.

• Későn jön ma, igazgató uram - szólt gyengéd szem­rehányással Elvira.

Malteck udvariasan elnézést kért. Sok üzleti ügyet kellett elintéznie, egy nagy exportcéggel jelentős szer­ződést hozott tető alá, számolt be tárgyilagos hangon.

Az úrnő pajkos mosollyal befogta a fülét.

• Jaj, csak üzletről ne beszéljen, direktor úr, hallani sem akarok róla!

A férfi összeráncolta a homlokát, mire a szája mel­letti keserű vonás erősebben kiütközött, de nem szólt.

Asztalhoz ültek. Feltálalták az ebédet, amely szokás szerint válogatott finomságokból állt.

Affonso buzgón tette a szépet Felicie-nek.

Ebéd után a hölgyek visszavonultak sziesztázni. Mivel előző este későn tértek nyugovóra, és aznap újabb mulatság várt rájuk, szükségük volt a pihenésre.

Az urak a kávé mellé elszívtak egy-két cigarettát, közben a riói társasági életből vett botrányos történetekről csevegtek. Malteck kifürkészhetetlen arccal hallgatta őket. Tudta jól, hogy a bácsi és öccse maguk is épp elég anyagot szolgáltattak a botránykrónikákhoz, s hogy a Botafogo nevű külvárosban, a temető közelében senor Amadéénak van egy öreg inas gondjaira bízott kis háza. Nemcsak ő bonyolította itt titkos légyottjait, hanem al­kalomadtán az unokaöccse is.

Amikor az urak elszívták a cigarettájukat, senor Amadeo felállt.

• Igazgató úr, ugye megengedi, hogy most visszavonuljak? Ma nem tudok az üzleti ügyekkel foglalkozni, egyéb teendőim vannak - mondta.

Az utolsó szavaknál jelentőségteljes pillantást vetett Affonsóra, aki hasonlóképpen viszonozta azt.

Malteck azonnal felállt.

• Akkor nem is zavarok tovább, Torada úr.

Malteck a márvány-villából kilépve, mélyen beszívta a tenger felől áramló friss, tiszta levegőt. Már egy ideje az, elnéptelenedett utcákon bandukolt, amikor hirtelen felébredt benne a vágy, hogy a tengerparton sétáljon egyet.

Visszafordult, majd egy keskeny, enyhén lejtő úton indult tovább, amely a márványvilla kertje és a szomszédos telek között vezetett le a tengerpartra. Az utat kétoldalt súrű bokrokkal benőtt kovácsoltvas kerítés ha­tárolta, amely a két telket választotta el egymástól.

Lassan bandukolt az úton lefelé, és időnként, amikor a bokrok nem akadályozták a kilátást, meg-megállt. Te­kintete vágyakozva pihent meg a könnyű széltől borzolt vízfelületen.

Körös-körül teljes csend honolt. Szieszta ideje volt.

Meglehetősen soká tartott, amíg leért az út végére, s ott meghökkenve állt meg.

Közvetlenül a kerítés mellett kis pavilon állt, ahon­nan Malteck Torada hangját hallotta.

• Na csakhogy itt vagy végre, Affonso!

Malteck felnézett a pavilonra, de csak a tetőt látta. Minden egyebet eltakartak a bokrok. Őt pedig ugyan­úgy elrejtette a sűrű Toradáék szeme elől.

Hallotta Affonso válaszát:

• Már korábban lejöttem volna, de a biztonság ked­véért meggyőződtem róla, hogy kuzinom tényleg a szo­bájában van, és az igazgató úr is elhagyta a villát.

• Jó. Tehát zavartalanul megbeszélhetjük a tervemet. Most aztán gyorsan kell cselekednünk, mert a szállodá­ban megtudtam, hogy Felicie apját csütörtökre várják. És ma már hétfő van. Felicie-t holnap okvetlenül el kell vinnünk innen, hogy ne találkozhasson az apjával.

Malteck úgy állt ott a bokrok védelmében, mint aki kővé vált. Nincs az a hatalom, amely el tudta volna les­helyéről távolítani. Visszatartotta a lélegzetét, nehogy egy szót is elszalasszon abból, amit azok ott a pavilon­ban tárgyaltak.

• Azt mondod, hogy el kell távolítanunk, Amadeo bácsi. De hát miként? - hallotta a folytatást.

• Éppen erre vonatkozik a tervem, melynek megvalósításához szükségem van rád. Mint tudod, beszéltem Elvira nénivel. Őt persze nem avathattam be minden, részletbe, abba viszont beleegyezett, hogy Felicie-t is­meretlen helyre vigyük, és ott tartsuk, amíg Rottmann elutazik. Ismered a botafogói elővárosban az én kis Eldorádómat, ugye?

Affonso nevetett.

• Már nem egy édes órát töltöttem ott!

• Én is, Isten a tanúm rá. Nos, a házikó most komo­lyabb célokat fog szolgálni. Valamilyen ürüggyel oda­visszük Felicie-t. Azt mondjuk majd, hogy az anyjával meglátogatják az ültetvényeinket. Úgy rendezzük el a dolgokat, hogy Elvira néni már délelőtt kiutazik, hogy mindent előkészítsen a lánya fogadására. Mi aztán Fe­licie-t délután kocsiba ültetjük azzal az ürüggyel, hogy az anyja után visszük. Hiszen nem tudja, hol a birtok. És ezért, amikor megállunk az Eldorádó előtt, azt hiszi majd, hogy ez az udvarházunk. Amint belépett a házba, a markunkban van. Az ablakok rácsosak, és az ajtókat bezárjuk. Ha mi nem eresztjük ki, nem juthat ki a ház­ból. Aztán már a te dolgod lesz, hogy kibékítsd a sorsá­val, és ha jól használod ki az idődet, hamarosan meg­szelídülve piheg a karodban.

• Maradjak vele az Eldorádóban? - kérdezte az izga­lomtól elfúló hangon Affonso.

• Persze, ezt fogod tenni. Hiszen kell szegénykének egy védelmező elhagyatottságában! Minden felelőssé­get rám háríthatsz. Átkozz el, és mondj el mindennek, tégy úgy, mintha fogalmad sem lett volna a tervemről. Játszd a lovagot, egyszóval tégy meg mindent, amit jó­nak látsz, hogy, a bizalmába férkőzz! Történjék bármi, az az egy biztos, hogy Felicie, miután napokig veled élt az Eldorádóban, kompromittálva van. Ezután még az apja is örülhet, ha feleségül veszed. És ezt a lány maga fogja leginkább belátni, és nem ellenkezik majd tovább. Nos, mit szólsz a tervemhez?

Affonso nagyokat sóhajtott. Szeme szenvedélyesen felizzott.

• A meglepetéstől és az elragadtatástól nem kapok le­vegőt, Amadeo bátyám. Napokon át édes kettesben, tá­vol a világtól összezárva Felicie-vel! Van-e bármi, ami vonzóbb lehetne számomra?

• Rendben van, megállapodtunk, Affonso. Sok sze­rencsét kívánok neked. Egy a célunk. Most pedig gye­rünk vissza a házba!

A két úr elhagyta a pavilont, és lassan eltávolodott.

Busso von Malteck ott állt még mindig mozdulatla­nul, és az elhaló lépteket hallgatta.

• Gazemberek, nyomorult gazemberek! - sziszegte, és a lélegzete akadozott, mintha szűk lenne a mellkasa.

Így állt ott még sokáig, miközben agyában lázasan kergették egymást a gondolatok. Mit tegyen, hogy meg­mentse Felicie Rottmannt ettől a merénylettől?

Ha figyelmeztetné, hogy ne induljon el az autóútra a két gazemberrel, nyilván megpróbálnák, hogy más úton-módon érjék el a céljukat. Ezek nem riadnak vissza semmitől sem. Neki pedig nincs joga eltávolítani Feli­cie-t az anyja házából és biztonságos helyre vinni. Ab­ban viszont biztos volt, hogy senor Torada bűnös tervét mindenáron meg kell akadályoznia. Nem maradt más hátra, mint nyíltan szembehelyezkedni a két senorral, ez pedig az állásába fog kerülni. Ám ennél még sokkal többet is kockára tett volna, csak hogy Felicie-t a rá leselkedő veszedelmektől megmentse. Egy pillanatig sem habozott, hogy minden eszközzel a segítségére siessen.

Egy darabig töprengett még, mitévő legyen. Azután acélkék szeme felszikrázott. Döntött. Sarkon fordult, és sietős léptekkel távozott. Nem azon az úton ment vissza, amelyen jött, mert számítania kellett rá, hogy észreveszik. Márpedig a két uraság nem tudhatta meg, hogy ki­hallgatta finom kis tervüket. Szorosan a kerítés mentén haladt az első keresztutcáig, majd végig a partszakaszon, amely a belvárosba vezetett. A legközelebbi postahivatalba sietett, és táviratot adott fel Rottmann úrnak.

„azonnal teerjen vissza rioba stop súlyos veszeely stop boevebbet szaallodaaban stop malteck”

Miután a sürgöny elment, a fiatalember a szállodájába sietett, és részletes levelet írt a kereskedelmi tanácsosnak, amelyben közölt vele mindent, amit kihallgatott és megfigyelt, egyszersmind azt is megírta, mit akar tenni, hogy a gazemberek tervét meghiúsítsa. Szerencsére tudta az Eldorádó pontos címét, így azt is mellé­kelte. Gondosan lepecsételte a levelet, és személyesen vitte el Rottmann szállodájába.

XII.

Másnap minden úgy indult, ahogy senor Amadeo elter­vezte. A senora délelőtt gyengéd búcsút vett a leányától, és elutazott. Felicie csak az ebédnél találkozott Ama­deo úrral és az unokaöccsével. Olyan tisztelettudóan viselkedtek vele, hogy a lány szinte felszabadultan lé­legzett fel.

Gyanútlanul készülődött ebéd után az autóútra. A két úr az előcsarnokban várt rá. Affonso a kapu előtt álló kocsihoz vezette, és besegítette, majd ő maga is helyet foglalt, míg nagybátyja a kormány mögé ült.

Felicie-nek az utazás alatt sem volt oka panaszra. Affonso nem lépte túl azokat a határokat, amelyeknek a betartását a lány megkövetelte. Elmagyarázta a környék látnivalóit, és olyan illedelmesen csevegett, hogy Felicie igazán kellemes meglepetést érzett. Az idő gyorsan szállt, s az autó hamarosan megállt egy csinos kerti lak előtt. A földszinti ablakok művészi kovácsoltvas rácsait a viruló virágpompa szinte teljesen elrejtette. A nyitott kertkapu két oldalán sűrű bokrok nőttek.

Tágra nyílt szemmel meredt Felicie a kis házra. Nem így képzelte el az ültetvény központját, mindazonáltal nem gyanakodott még semmire. Amikor azonban a ko­csi megállt, és senor Amadeo meg az öccse kiszálltak, valami különös dolog történt.

A kertkapu melletti bokorból hirtelen egy magas fér­fi ugrott elő, és megállt a nyitott kapuban.

• Malteck úr! - kiáltotta meglepve Felicie.

A két senor ijedten fordult hátra és bámult a németre.

• Mit jelentsen ez? - kérdezte teljesen megzavarodva Torada.

Malteck nem felelt. Nyugodtan nézett Felicie-re, é határozottan így szólt:

- Maradjon a kocsiban ülve, Rottmann kisasszony nem szabad kiszállnia.

• Mit jelentsen ez, igazgató úr?! Hogy kerül maga ide? Nincs szükségünk itt magára - mondta feldúltan Affonso.

Malteck szája körül megvető mosoly jelent meg.

• Meghiszem azt. Mégis itt vagyok. Most pedig szíveskedjenek a házba Rottmann kisasszony nélkül belépni-

• Malteck úr, mi történt? Miért ne mennék az anyámhoz? - kérdezte Felicie.

• Téved, nagyságos kisasszony, ha azt hiszi, hogy ez itt az édesanyja udvarháza. Ebben a házban, amelynek küszöbét sohasem szabad átlépnie, erővel akarják fogva tartani, míg az édesapja, abban a hiszemben, hogy ke­gyed nem akar találkozni vele, haza nem utazik, vagy addig, amíg kegyed ki nem jelenti, hogy hajlandó nőül menni Affonso úrhoz, aki itt a börtönőr szerepét akarja játszani.

Amikor ezt kimondta, a két senor, mintha összebeszélt volna, rá akarta vetni magát. Ám Busso von Malteck, ezt előre látta, s a zsebéből hirtelen revolvert rántott elő-

- Kezeket fel! - menny dörögte, miközben rájuk fog­ta a fegyvert. A gazemberek fogcsikorgatva tettek eleget a felszólításnak.

• Ezt még megkeserüli - nyögte nagy keservesen senor Amadeo.

• Amint a kisasszony biztonságban lesz, állok a rendelkezésére, senor Torada - válaszolta jeges nyugalom­mal Malteck. - Addig az unokaöccsével kettesben lesz­nek szívesek befáradni az ön Eldorádójába. Ott várják meg a kocsijukat, amellyel most visszafuvarozom a kis­asszonyt! Majd elküldöm a sofőrrel. Előre, uraim, lép­jenek csak be szépen!

A két férfi dühös képet vágott. Affonso azonban egy óvatlan pillanatban a zsebéhez kapott, ahol ő is revol­vert tartott, de Busso von Malteck résen volt. Parancsolóan szegezte a brazilra a tekintetét, és célba vette. Erre Affonso, akárcsak a bácsikája, nagy kelletlenül enge­delmeskedett a parancsnak.

Alighogy a két férfi belépett a házba, Malteck rájuk zárta az ajtót, aztán visszasietett a kocsihoz. Felicie sá­padtan és szinte bénultan kuporgott a kocsiban, és olyan tekintetet vetett megmentőjére, amely mélyen megrendítette a férfit. A kormány mögé ült, és indított.

A leggyorsabb iramban tette meg az autó az utat visszafelé. Sehol egyetlen ember sem volt a környéken.

Malteck csak a tengerparton állt meg.

• Most már biztonságban van, nagyságos kisasszony. Először is meg kell győződnöm róla, hogy nem ártott-e meg kegyednek az ijedség. Hogy érzi magát?

Felicie egész testében remegett. Megragadta a férfi kezét.

• Köszönöm! Édes Istenem, mi történt volna, ha ön nincs itt! Mit akartak tőlem ezek a szörnyetegek?

• Erőszakkal akarták rákényszeríteni az Affonsóval kötendő házasságra, és el akarták választani az apjától. Szerencsére tudomásomra jutott alattomos tervük, és megakadályozhattam.

• Tud az anyám erről a merényletről?

• Nem hiszem, hogy minden részletébe beavatta volna - mondta pillanatnyi habozás után határozottan Malteck.

Felicie felsóhajtott.

• És most mi történjen velem? Hová rejtőzzem el, hogy ezek a gazemberek ne kaparintsanak újra a ke­zükbe?

Busso megfogta a lány kicsi, reszkető kezét, és gyen­géden az ajkához vonta.

• Nyugodjon meg! Táviratoztam az édesapjának, még tegnap délután. Mielőtt kijöttem ide Botafogóba, már jártam a szállodájában, és megkérdeztem, jött-e hír tőle. Azt mondták, sürgönyözött, és ma este hatra érke­zik meg Rióba. Hat órakor tehát édesapja ölelő karjába; adom át kegyedet. Addig be kell érnie az én társaságom­mal. Ha édesapjánál biztonságban tudom, kiviszem a kocsit az édesanyja villájába, és a sofőrrel elküldöm, Botafogóba. Amint ez megtörtént, magam utazom az ül­tetvényre, hogy megvigyem a hírt senora Toradának.

A fiatal hölgy ismét olyan tekintetet vetett megmentőjére, amely a férfi szívéig hatolt.

• És mi lesz önnel azután? Hogyan fognak bosszút állni azért, amiért keresztülhúzta a számításaikat?

Malteck megvonta a vállát.

• El fognak bocsátani, ha pedig nem teszik, én mon­dok fel. Ilyen embereket nem tudok tovább szolgálni.

A lány újra megfogta a kezét.

• Mindezt miattam tette kockára. Miattam fogja az állását elveszíteni.

A férfi szeme felragyogott.

• Ne sajnálja tőlem a boldogságot, hogy szolgálatot tehettem kegyednek! - felelte forró gyengédségtől meg­remegő, elfúló hangon.

Amint a fiatalember kissé megnyugodott, azon töp­rengett, hol töltsék az időt Felicie Rottman-nal, amíg az apa visszaérkezik. Arra az elhatározásra jutott, hogy az lesz a legjobb, ha egyenesen a szállodába viszi.

Az autó így fél öt körül megállt a hotel előtt.

Felkeresték az éttermet. Az ablaknál találtak egy sza­bad asztalt, oda ültek.

• Innen látni fogjuk, amikor az édesapja kocsija meg­érkezik a szálló bejáratához - mondta Malteck.

A lány hálásan nézett rá.

• Maga mindenre gondol! Milyen határozottan és energikusan dönt!

• Kénytelen megtanulni az ember, ha idegen ország­ban senkire sem számíthat, és magára van utalva. Egyébként eszembe jutott, mit tehetek még kegyedért.

• Mire gondol?

• Ha visszaviszem a kocsit a márványvillába, utasí­tom majd a személyzetet, hogy szállítsák ide át a holmi­ját. Ott még senki sem tudja, hogy ma délután kiestem az uruk kegyeiből, és teljesíteni fogják az utasításaimat, ha megmondom, hogy senora Elvira hatalmazott fel rá.

• De hiszen akkor hazudni fog - mondta Felicie olyan ártatlanul kedves mosollyal, mely a férfit határta­lanul boldoggá tette. Elnevette magát.

• Ó, ilyen esetben a cél szentesíti az eszközt. Egész biztosan nem lesz lelkiismeret-furdalásom emiatt.

Így ültek egymással szemben, az éttermet megtöltő sok idegen ember közt, édes kettesben. Felicie örökre az emlékezetébe akarta vésni e soha vissza nem térő élmény minden pillanatát. Ártatlan semmiségekről csevegtek, aztán a férfi az életéről mesélt, a munkájáról az ültetvényeken, a leány pedig az otthonáról, az apjáról, meg a társalkodónőjéről.

Gyorsan, túlságosan is gyorsan repült el az idő, egyszer csak látták, hogy a kereskedelmi tanácsos taxija megáll a kapu előtt.

Felálltak, és elébe siettek. A hallban találkoztak össze.

Rottmann fellélegezve ölelte keblére a lányát.

• Hála Istennek, hogy épségben és sértetlenül ölelhetlek magamhoz, Felicie-m! Csaknem belehaltam az aggodalomba! Mi történt, von Malteck úr, hogy ilyen sürgetően hívott vissza? - kiáltotta izgatottan.

Mielőtt Malteck felelhetett volna, a portás sietett oda hozzájuk, és átadta Rottmann postáját.

Malteck megvárta, míg távozik, csak utána felelt.

- Kereskedelmi tanácsos uram, a kérdésére ezekben a levelekben találja meg a választ. Minden továbbit pedig a nagyságos kisasszony magyaráz majd meg önnek. Sajnos, most nem maradhatok tovább. Csak egyet szeretnék még mondani, kérem, foglaljon le azonnal két helyet a saját és a leánya számára a „Germániára”, amely holnap reggel fut ki a kikötőből.

Az öregúr aggodalmasan nézett rá.

• Szükség van erre?

• Azt hiszem, igen. Ebben az országban könnyű gazemberségeket elkövetni, különösen külföldiekkel szem­ben. És előfordulhat, hogy kellemetlenségeik támadnak, ha tovább maradnak. Ha mindent megtudott, megérti majd, mire gondolok.

Rottmann megragadta Malteck kezét, és komolyan a szemébe nézett.

• Nem láthatjuk ma este még egyszer? Szeretnék egyet-mást megbeszélni uraságoddal.

Malteck habozott.

• Nos, rendben van, tanácsos úr, kilencre legkésőbb visszaérhetek, talán valamivel még előbb is. Ha nem fá­rasztotta el az utazás, és az időpont alkalmas önnek, úgy visszajövök.

• Feltétlenül várjuk, Malteck úr. Viszontlátásra!

• Viszontlátásra!

Felicie kezet nyújtott. A férfi némán az ajkához emel­te és megcsókolta. Aztán beült a kocsiba, és elhajtott.

Apa és leánya felmentek a lakosztályukba. Rottmann úr pedig részben a leánya elbeszéléséből, részben a le­velekből értesült róla, mi minden történt a távollétében.

XIII.

Busso von Malteck visszavitte a kocsit a márvány villához. Hívatta a sofőrt, majd utasítást adott, hogy senorita Felicie minden holmiját csomagolják össze, és vigyék a szállodába.

A sofőr hamarosan megjelent. Malteck közölte vele, hol várják az uraságok. Aztán az órájára nézett. Legfőbb ideje, hogy kimenjen a pályaudvarra.

• Előbb vigyen engem a pályaudvarra! El kell érnem a hét órai vonatot, mert a senora az udvarházban vár - mondta a sofőrnek.

A német fiatalember kényelmesen elérte a vonatot, és negyedóra út után az első állomáson kiszállt. Innen csak rövid néhány percet kellett az udvarházig gyalogolnia.

Senora Elvira meglepve kapta fel a fejét, amikor bejelentette a szobalánya, hogy az igazgató úr akar vele beszélni.

A szolgáló segítségével gyorsan magára öltötte egyik igéző ruháját, majd a kis szalonban felkapcsoltatta a hangulatvilágítást. Közben gyorsan működésbe lépett a púderpamacs, itt-ott még némi festékre is szükség volt... Azután beengedték Malteckot.

Csábmosollyal nyújtotta felé senora Elvira a kezét.

• Végtelenül örülök, hogy láthatom, igazgató úr!

Tudta, milyen magányos vagyok, és mennyire örülök a társaságának. Kérem, barátom, foglaljon helyet! - szólt gyengéden.

Malteck rezzenéstelen arccal állt meg előtte.

• Csak néhány percem van, senora, mert a következő vonattal visszamegyek a városba. Azért jöttem, hogy megkérdezzem: tudja-e, hol van a leánya?

Az asszony meghökkent.

• A lányom? Hol is...? A lányom most... - hebegte zavartan. Nem tudta hirtelen, mit mondjon.

Az igazgató felemelte a kezét.

• Ne erőlködjön, senora! Nyilván tényleg nem tudja, hol a lánya. Csak azt közölték kegyeddel, hogy el akar­ják rejteni az édesapja elől, hogy az nélküle utazzon ha­za. Tudnia kellett volna, hogy nincs az a földi hatalom, amely rábírná Rottmann kereskedelmi tanácsost, hogy a lánya nélkül hagyja el Brazíliát.

Az úrnő hirtelen büszkén felegyenesedett, és felhá­borodva nézett a férfira.

• Igazgató úr, hogy merészel így beszélni velem?

• A türelmét kérem, senora. Elmesélem kegyednek, mi történt.

A fiatalember röviden és tárgyilagosan beszámolt ar­ról, amit a pavilonból kihallgatott, majd arról, hogyan szabadította ki Felicie-t, és vitte vissza az apjának.

• Gondolja meg, senora, a lányát be akarták zárni abba a kéjlakba, egy lelkiismeretlen csábító kezére ad­va, ott, ahol az urak a titkos légyottjaikat szokták lebo­nyolítani. A terv, miszerint az ifjú hölgyet az unokaöccse karjába kergetik, és kompromittálják, gyalázatos. És ha kegyedben élne parányi szikrája is az anyai érzésnek, akkor arra a gondolatra, hogy mit akartak elkövetni a le­ánya ellen, kétségbe kellene esnie. Rottmann kisasszony ismét az édesapja védelmét élvezi, és vele fog holnap a „Germánia” fedélzetén Németországba vissza­térni. A kegyed mentségére szeretném feltételezni, hogy nem volt tudatában annak, mit követ el a lánya ellen. El akarta szakítani az édesapjától, akit kimondhatatlanul szeret, és aki egy személyben jelentette számára mind­két szülőjét. Rottmann kisasszony vágyott kegyed után is, amikor azonban találkoztak, meghalt benne a remény, hisz anya helyett csupán egy szórakozni vágyó nagyvi­lági dámát talált, aki a szép lányát csak valami újabb já­tékszernek tekintette. Ha nem akarja, hogy a lánya mély, soha el nem múló csalódással hagyja el örökre, akkor legalább mondjon neki néhány igazán szívből jövő anyai búcsúszót! Mondja meg neki, hogy ön ebben az elvete­mült tervben ártatlan, hogy legalább keserűség nélkül gondolhasson az anyjára!

Elvira asszony bénultan ült a helyén. Eleinte közbe akart vágni, ám a férfi komoly, szigorú tekintete hallga­tást parancsolt. Megadóan hallgatta hát végig az igazga­tót. Az elkényeztetett dámával soha senki nem beszélt még ilyen hangon, s talán éppen ezért gyakoroltak olyan mély benyomást rá Malteck szavai.

• Ezt nem akartam, Isten a tanúm! Nem is tudtam ró­la. Itt akartam tartani Felicie-t, csakis ezért egyeztem bele, hogy elrejtsék az apja elől. Biztosítottak róla, hogy semmi baja nem esik majd.

• Ez tág fogalom, senora.

Az anya mélyen felsóhajtott.

• Beleegyeztem, hogy Affonso megkérje a kezét, mert azt hittem, ezzel a kapcsolattal itt tarthatom a lá­nyomat. Kedves, szeretetre méltó embernek tartottam Affonsót, ám most csalódnom kellett benne. Semmi rosszat nem akartam a lányomnak, hiszen a gyermekem! És meg is szerettem a magam módján. Nem vagyok német és... és talán túl sokat foglalkoztam magam­mal. Semmi egyébre nem tanítottak. A szüleim istení­tettek, és minden szeszélyemet teljesítették. Így lettem azzá, aki vagyok, de... de hogy anya vagyok, azt ebben az órában jobban érzem, mint valaha.

A férfi fürkészve nézett az asszonyra. Most először történt meg vele, hogy nem találta ellenszenvesnek és megvetendőnek, mivel most először lehetett igazi érzel­meket felfedezni a szavai mögött.

• Talán a szíve megsúgja önnek, mit kell tennie, seno­ra. Én csak beszámoltam arról, amit meg kellett tudnia. Tisztelettel ajánlom magamat - mondta Malteck, és indulni akart.

Az asszony erre felugrott.

• Várjon néhány percet, bemegyek a városba önnel. Segítenie kell, hogy egy rövid időre találkozhassam még a leányommal. Azt sem bánom, ha az ön jelenlétében, ha nem bízik meg bennem. Csak az apjával nem szeret­nék találkozni. El akarok búcsúzni a gyermekemtől és megmondani neki, hogy ártatlan vagyok abban, ami ma történt.

A férfi kutató tekintetet vetett a háziasszony csábító öltözetére.

• Talán felvehetne valami egyszerűbb ruhát, senora. Ha a lánya búcsúzóul csak egyetlenegyszer minden cicoma nélkül látná, az véleményem szerint jót tenne ne­ki, és megbocsátóvá hangolná.

Az asszony meghökkenve tekintett a férfira. Oly nyil­vánvalóan le lehetett olvasni arcáról a véleményét, hogy Elvira egy csapásra mindent megértett. Bizonytalanul pillantott bele az egész alakját visszaadó, nagy fali tü­körbe, és először vette észre, hogy a púder meg a smink lárvaszerűvé változtatta az arcát. Elszégyellte magát.

• Várjon tíz percet, annyi időnk még van, gyorsan el­készülök - bökte ki, és kisietett a szobából.

Amikor néhány perc múlva visszatért, a férfi fellé­legzett. Elvira asszony festetlen arccal állt előtte. Feke­te selyemruha simult büszke termetére. Egyetlen ékszert sem tett magára, még értékes gyűrűit is lehúzta a kezéről. Sötét szemében nyoma sem volt a kacérságnak, tekintete pedig komoly volt. Szótlanul nyújtott át egy sötét selyemköpenyt, amelyet a férfi éppolyan szótlanul terített a vállára. „Mennyivel jobban fest így, meny­nyivel méltóságteljesebb!” - gondolta Malteck. Meghajolt, a karját nyújtotta, majd kivezette az asszonyt a házból.

A pályaudvarig hallgatagon tették meg a rövid utat. A vonaton is szótlanul ültek egymással szemben.

Az állomásról kocsin vitették magukat a szállodába. Malteck szobát kért a portástól a senora részére, amit az csak rövid időre kíván igénybe venni.

Amikor a szobájába vezette Elvirát, a férfi arra kérte, várjon, amíg Felicie-t elhozhatja hozzá. Aztán távo­zott, és bejelentette magát a tanácsos úrnál.

Az öregúr nagyon megörült neki.

• Kedves Malteck uram, bár viszonozhatnám, amit értem és a lányomért tett!

Malteck zavarban volt, és elhárította a köszönetet.

• Kérem, tanácsos uram, ha nem akar megszégyeníteni, egy szót se a viszonzásról! De szeretnék kérni valamit. Elvira asszony itt van a szállodában. Szeretné viszontlátni rövid időre a lányát, ha kell, az én jelenlé­temben. Megengedi, hogy a kisasszony elbúcsúzzon az anyjától?

Az öregúr határozottan megrázta a fejét.

• Nem... soha többé... nem engedem meg!

Malteck megnyugtatóan a karjára tette a kezét.

• Kérem, tanácsos úr, tegyen meg mindent, akárcsak én, hogy a kisasszony békében válhasson el az anyjától! Különben a kedves lánya sohasem felejti el azokat a rossz benyomásokat, amelyek itt érték. És biztosíthatom róla, hogy az édesanyja őszintén meg van rémülve attól, amit itt ma a leánya ellen el akartak követni.

Rottmann habozott. Végül így szólt:

• Döntsön a lányom!

Nyomban hívatta Felicie-t, aki csillogó szemmel üd­vözölte Malteckot. A férfi közölte vele, hogy az édes­anyja itt van, és szeretne vele még egyszer beszélni.

• Akarod látni, kislányom? - kérdezte az édesapja.

Felicie belekapaszkodott az apja karjába.

• Igen, édesapa. Bármi történt is, az anyám. Engedd, hogy bemenjek hozzá!

• Menj tehát! De arra kérem, Malteck úr, kísérje el a leányomat.

Így is történt. Amikor Felicie meglátta a megválto­zott asszonyt, odaszaladt hozzá, és megölelte.

Ezután kísérőjéhez fordult.

• Kérem, hagyjon magunkra bennünket!

Esdeklő tekintetét a férfira emelte, s a két szempár egy pillanatra leplezetlen szerelmet sugározva lángolt fel.

Elvira asszony észrevette ezt, és abban a pillanatban rájött, hogy Felicie és Malteck szeretik egymást. A más­kor oly felszínes asszonyra leírhatatlanul mély benyomást gyakorolt ez a felismerés. Szégyellte, hogy azzal a férfival kacérkodott, aki a lányát szereti.

• Az ajtó előtt várom, nagyságos kisasszony - monda Malteck és kiment. Felicie fellélegezve fordult az anyjához.

• Tudom, anyám, hogy semmi gonoszságot nem forraltál ellenem, téged éppen úgy becsapták, mint engem. Mégsem maradhatok nálad, nem hagyhatom el az édesapámat. Ő meg én összeforrtunk a hosszú évek során. Engedj békén hazatérnem vele! - kérte.

Elvira asszony ekkor talán a szíve mélyén rájött, hogy értéktelen semmiségekért fecsérelte és vesztette el azt, ami az életében a legtöbbet ért volna. Mély sóhaj szakadt fel a kebléből, a tekintete elkomorult.

• Nem tartóztatlak, Felicie. Malteck úr megértette velem, hogy hiába is tenném. Menj hát békével, gyermekem és... bocsáss meg!

Erre Felicie megcsókolta az anyját.

• Bocsásd meg te is is, anyám, hogy nem akarok nálad maradni, nem tehetek egyebet.

Az asszony szorosan magához vonta a leányát, és láthatóan megrendülve megcsókolta a homlokán, a szemén és a száján.

• Isten óvjon minden utadon, gyermekem! Adja meg neked mindazt a boldogságot, amelyet magadnak kí­vánsz. És ha valaha a segítségedre lehetek, ne feledkezz meg rólam! Boldoggá tenne. Ég áldjon, Felicie, minden­nek ellenére szép volt együtt, örülök, hogy eljöttél hoz­zám... csak most érzem. Isten áldjon, gyermekem!

Még egyszer, utoljára megcsókolták egymást, majd senora Elvira lassan kiment. Felicie utánanézett. Arcán forró, megváltó könnyek peregtek végig. Ekkor lépett be Malteck. Aggódva tekintett a leányra.

Felicie megragadta a kezét, és könnyben úszó szem­mel nézett fel rá.

• Ezt is köszönöm önnek, hogy így búcsúzhattam el anyámtól, minden keserűséget kioltva a szívemből.

Busso szeme felragyogott.

• Láttam az anyját távozni, és az arcán olyasmit vet­tem észre, amit még soha: könnyeket. Örülök, hogy a megbékélés jegyében zajlott le a búcsújuk. De most jöj­jön az édesapjához! Bizonyára aggódik, amíg vissza nem tér hozzá.

A leány lehajtotta a fejét, és megmentője oldalán visszatért az édesapjához.

XIV.

Rottmann kereskedelmi tanácsos rendben visszatért leá­nyával brazíliai utazásáról. Haller kisasszony öröme ha­tártalan volt. Az elmúlt hetekben nagyon feleslegesnek érezte magát, és rettenetesen hiányzott neki a védence.

Miután a viszontlátás első örömein átestek, a kisasszony nagy szomorúságára úgy tapasztalta, hogy Felicie nagyon megváltozva tért haza. Csendes volt, magába zárkózott, néha órákig ült egy helyben, és ábrándozva meredt maga elé. Azután meg nyugtalanul járkált fel-alá a szobájában, vagy céltalanul ődöngött a házban.

Haller kisasszony egy napon így szólt kétségbeeset­ten a kereskedelmi tanácsos úrhoz:

• Nagyon aggódom Felicie-ért, a gyermek nyilván beteg, de nem akarja beismerni. Mintha egészen kicse­rélték volna. Biztosan nem tett neki jót a tengeri hajóút.

Az édesapa mosolyogva rázta a fejét.

• Majdcsak rendbe jön, Haller kisasszony. Ne ag­gódjon érte! Felicie ezekben a hetekben sok mindent át­élt. Az lesz a legjobb, ha nem is vesz tudomást arról, hogy megváltozott, és lehetőleg sok kikapcsolódásról és szórakozásról gondoskodik a számára.

Haller kisasszonynak tehát be kellett érnie ezzel.

Apa és leánya még bensőségesebben ragaszkodott egymáshoz, mint addig. Ha kettesben voltak, gyakran be­szélgettek Busso von Malteckról és a fiatalember sorsá­ról. Egyik reggel, az asztalnál így szólt az apa, Felicie kezét simogatva:

• Holnap néhány napra elutazom, Felicie. Elrendez­tem már azokat a fontos üzleti ügyeket, amelyek az uta­zásom idején összetorlódtak, ezért néhány napra sza­baddá tettem magam.

Lánya kíváncsian nézett rá.

• Hová akarsz utazni, édesapám?

Az apja mosolyogva nézett a szemébe.

• Türingiába, Felicie. Látogatást teszek a maltecki kastélyban.

A leány összerezzent.

• Apám... édesapám!

A férfi megsimogatta gyermeke haját..

• Azt hitted, ugye, hogy apád az üzleti ügyei miatt minden egyébről megfeledkezett? Nem, dehogy, kedves kislányom. Már megérdeklődtem az öreg Malteck báró­tól, hogy bizonyos fontos ügyben meglátogathatom-e. A ma reggeli postával érkezett saját kezű válasza.

• Tehát az öreg báró még él?

• Él bizony. Meg is írtam ezt rögvest az unokaöccsé­nek egy rövid levélben. Arról természetesen nem tettem említést, hogy oda készülök. Talán írhatnál hozzá egy kedves üdvözletei. Tessék, itt van, olvasd!

Felicie felszabadult sóhajjal nyúlt a levélért. Az arcán ábrándos mosoly játszott.

A maltecki kastély a Türingiai-erdő egyik legszebb vi­dékén állt. Egyszerű, dísztelen épület volt tágas belső terekkel. Egyetlen ékessége a nagy, kerek torony volt középütt és a két kisebb négyszögletes saroktorony. A főhomlokzatához csatlakozó teraszt hatalmas, öreg hársfák szegélyezték. Egy nagy hárs árnyékában kávé­zóasztal állott, hívogatóan megterítve. Körötte néhány széket helyeztek el. Az egyiken harmincas, csinos, karcsú asszony foglalt helyet. Arcának sápadtsága, fáradt, örömtelen kifejezése híven tükrözte lelkiállapotát. Lába előtt nyolc év körüli kislány játszott. Négy babát ültetett maga köré a gyepre, és szigorú szóval oktatta őket a jól magaviseletre. A kislány oda-odapislantott az asztalon illatozó kuglófra és a duruzsoló kávéfőzőre.

• Még mindig nem jön a bácsika, hogy kávézhassunk, mama? - kérdezte végül.

A fiatalasszony felnézett a kézimunkájáról.

• Mindjárt itt lesz, Dita, hiszen már biztosan felébredt az ebéd utáni szunyókálásból - válaszolta.

Dita a kastély főbejárata felé fordult.

• Nem látom még. Milyen soká tart, amíg kialussza magát. Nekem sokkal hamarabb megy, és a babagyerekeimnek is.

• Bizony, te meg a babagyerekeid rakoncátlan kis társaság vagytok. És mivel túl hamar felébredtetek, most várnotok kell, amíg a bácsika megjön.

• Papa is velünk fog ma kávézni?

• Nem, Dita. Papa beutazott a városba.

• Jaj, a papa mindig csak a városba megy, meg a városba megy, mindennap ott van - panaszolta a kis Edith von Burgau.

Ellen von Burgau asszony, Busso von Malteck húga szomorú sóhajtást fojtott vissza.

• Üzleti ügyeket kell a papának elintézni, Dita.

Dita a fejét rázta. De a bácsika a múltkor, amikor olyan dühös volt, azt mondta, hogy tisztára humbug a papa üzleti ügye a városban. Mit jelent az, hogy humbug, mama?

Ellen asszony ijedten nézett a kislányára. Heinrich bácsi haragjában nem vette észre, hogy a gyerek jelen­létében teszi ezt a kijelentést. Így mondta: „A férjed csak ne hivatkozzon az üzleti ügyekre, ha bekocsikázik a városba, mert az mesebeszéd, humbug csak!”

Dita pedig meghallotta, és nyomban megjegyezte az idegen szót. Az asszony nagyon is jól tudta, hogy Hein­rich bácsinak igaza van, és hogy az üzlet csak ürügy a férje számára a szinte mindennapos városi kiruccaná­sokra. Ám a gyereknek ezt nem lett volna szabad meg­hallani.

• Ó, ez csak tréfa volt, Dita. Az öregurak gyakran tréfálnak így. Kislányoknak nem szabad ilyesmit mon­dani. De nézd csak, éppen itt jön a bácsika!

Dita ujjongva szökdécselt eléje. A jóvágású idős úr a karjába kapta, felemelte és összecsókolta.

Amikor letette a gyereket a földre, az kézen fogva ugrándozott vissza mellette az asztalig. Ellen félretette a kézimunkáját, és kitöltötte a csészékbe a frissen főtt, za­matos kávét.

Az öregúr körülnézett.

• És az urad, Ellen, hol van?

Unokahúga bús szemmel nézett rá.

• Bement a városba, Heinrich bácsi.

Az öregúr keserűen felkacagott.

• Persze! A városba! Üzleti ügyben!

A fiatalasszony a szemével intett a gyerek felé, és könyörögve nézett a nagybátyjára.

• Dita az előbb megkérdezte, mit jelent az, hogy humbug, Heinrich bácsi. Hallotta, hogy ezzel a szóval minősítetted Herbert üzleti ügyeit - mondta halkan.

Az öregúr kissé elfogódva nézett a gyerekre.

• A kis csibész mindent meghall, amit nem kellene! Jól van, Ellen, már csendben is vagyok.

Az idős férfi szótlanul, komor képpel itta meg a kávéját. Ebben a pillanatban roppantul hasonlított Busso von Malteckra.

Amikor Dita meguzsonnázott, így szólt hozzá:

• Most aztán ki kell vinned a babagyerekeidet az er­dőbe, hogy a friss levegőtől szép piros legyen az arcuk!

Dita lelkesen végezte anyai kötelességét.

Amikor a felnőttek magukra maradtak, az öregúr visszafojtott izgalommal így szólt:

• Mégis meg kell már egyszer kérdeznem tőled, El­len, meddig akarod zokszó nélkül túrni az urad botrá­nyos életvitelét? Hallatlan, hogy fényes nappal sem res­tell azzal a hírhedt nőszeméllyel mutatkozni!

Ellen elsápadt.

• Ne hidd, Heinrich bácsi, hogy jellemgyengeségből tűröm. Nem bírom Herbertet visszatartani, és már rég­óta nem is akarom. Évek hosszú során át viseltem el a megaláztatásokat Dita kedvéért. Most már nem teszem. Beláttam, hogy ebből a házasságból már semmit sem lehet megmenteni, még a gyerek számára sem. Szeret­ném, ha tudnád, egy éve semmi közöm Herberthez, ide­gen ember a számomra. Idáig eltitkoltam ezt előled, kíméletből, hogy ne kerüljön sor nyílt kenyértörésre. Ám megvetéseddel sújthatnál, ha tovább hallgatnék. És nem is akarok tovább titkolózni.

Az öregúr ijedten nézett a fiatalasszony sápadt, megvonagló arcába. Előrehajolt.

• Ellen, szegény Ellen! Idáig juttatott tehát? És én, vén szamár még szemrehányásokat teszek neked! Sze­gény gyermekem, keservesen kellett megfizetned rövid boldogságodért. Most azonban, hogy tudom, végeztél vele, majd megismer engem teljes valómban! Kendő­zetlenül elmondom neki, hogyan vélekedem felőle. Azt reméltem, a támaszom lesz. Ehelyett még többet kell dolgoznom, mint korábban, mert nekem kell helyrehoz­nom mindazt, amit ez a semmirekellő elrontott. És mindeközben elkölti az Isten pénzét is... Mennyi adósságot fizettem már ki utána! Micsoda nyomorult pechem van a rokonaimmal! Busso a legbecstelenebb módon meglopott, és azóta biztosan elzüllve pusztult el már va­lahol a nagyvilágban, a te férjedről pedig kiderült, hogy jellemtelen mihaszna.

Ellen mélységes felindulással hallgatta végig nagy­bátyja kitörését. Kezét a keblére szorította, és megkín­zott tekintettel nézett fel rá.

• Heinrich bácsi, az én lelkemet is nyomja egy ször­nyű teher. Mostanáig nem mertem bevallani neked, mert képtelen voltam gyermekem apját bevádolni. De már nem bírom tovább, végre könnyítenem kell a lelkemen - szakadtak ki belőle a szavak, miközben egész testében remegett.

Az öregúr rémülten nézett rá.

- Mi van veled, Ellen?

Az asszony szárazon felzokogott, és görcsösen összekulcsolta a kezét.

• Sokáig vívódtam, Heinrich bácsi, hisz nem tudtam, melyik oldalon van az igazság. Volt, amikor arra gon­doltam, mindent el kell mondanom neked, aztán meg arra az elhatározásra jutottam, hogy bármi áron, de el kell titkolnom előled, ami a szívemet nyomja. Egy éve gyötrődöm ezen. Éppen akkor történt, amikor bizonyítékokat szereztem róla, hogy az uram a szeretőjét Berlinből idehozatta a legközelebbi városba, és naponta meglátogatja. Aznap, amikor a férjemmel le akartam, számolni, valami iszonyatosat tudtam meg, amit azonnal el kellett volna mondanom neked. De nem volt erőm hozzá. Azóta őrzöm magamba zárva azt a rettenetet, és nyomorultul belefáradtam. Nem a férjem hűtlensége ver le ennyire. Ezen már túl vagyok. Az a másik dolog nehezedik rám. De most már nem bírom tovább magamban tartani. Amikor az imént, hosszú idő után először, a bátyám nevét említetted, mintha tőrt döftek volna a szívembe. Isten tudja, hol bolyong a világban, ha ugyan egyáltalán életben van még.

Az öregúr arca megdermedt.

• Mit akarsz elmondani, Ellen?

Unokahúga remegő kézzel ragadta meg nagybátyja karját.

• Tudom, hogy szeretted, mintha édesfiad lett volna, és súlyosan érintett, amikor tolvajnak bélyegezve állt előttünk. Hinnünk kellett a bűnösségében, hiszen bizonyítékokat tártak elénk.

Az öregúr keményen kihúzta magát.

• Bizonyított tény volt, Ellen. De... mit akarsz nekem mondani?

• Az igazságot, Heinrich bácsi.

• Az igazságot? Miféle igazságot?

Ellen kétségbeesett tekintetet vetett rá.

• Nem most, nem itt, Heinrich bácsi. Itt nem lehetünk zavartalanul kettesben. A gyerek már jön is vissza, és bármely percben megérkezhet a kocsi Rottmann ke­reskedelmi tanácsossal. Ám ha a vendég elment, felme­gyek a szobádba, és mindent elmondok.

• Különös nyugtalanságot keltenek bennem a célzá­said. Jelenleg valóban nincs időnk a kérdések tisztázá­sára, mert már látom is a kocsit, most fordult ki az erdő­ből Rottmann tanácsos úrral. Bemegyek a házba, hogy fogadjam. Amint elment, hívatlak.

Az idős férfi felemelkedett, majd határozott léptek­kel távozott. Ellen magába roskadva ült ott tovább, mint akit súlyos teher nyomaszt.

XV.

A kocsi csakhamar megállt a kastélykapu előtt. A kereskedelmi tanácsost egy öreg inas fogadta.

Miután Rottmann úr letette a kabátját, kalapját, az inas bevezette a kastély urának dolgozószobájába, előzékenyen vendége elé sietett.

• Örvendek, kereskedelmi tanácsos uram, hogy megismerhetem, és otthonomban üdvözölhetem.

• Részemről a szerencse, von Malteck báró úr. És elnézését kérem, amiért igénybe kell vennem a drága idejét. Remélem, nem zavarom nagyon házi foglalatosságaiban.

• Egyáltalán nem. Kérem, foglaljon helyet, kereskedelmi tanácsos uram! Szolgálhatok valami frissítővel?

• Köszönöm, nem kérek.

- Talán dohányzik... parancsoljon, kérem! És egy po­hár bort csak nem utasít vissza? Minden itt van, amire szükségünk lehet, egy szivar meg egy pohár bor mellett kedélyesebb a beszélgetés.

Rottmann meghajolt, mire a házigazda megkínálta szivarral, majd kitöltötte a bort, és maga is rágyújtott.

• Gondolom, meglepi a látogatásom - vette át a szót a vendég, amikor már egymással szemben ültek. - Már néhány héttel ezelőtt elhatároztam, hogy felkeresem önt, mégpedig Brazíliában.

A kastély ura meglepődve nézett vendégére.

• Brazíliában?

• Igen, Rio de Janeiróban. Nemrég jártam ott.

• Feltételezem, kereskedelmi tanácsos uram, hogy a hajógyára révén kapcsolatba kerül a világ számos orszá­gával.

• Így van ez, báró úr. A nagy üzleti utakat rendsze­rint az igazgatóimra vagy a képviselőimre bízom. Ez­úttal azonban egy családi ügyben személyesen kellett elutaznom, s a lányom is elkísért. Odafelé a hajónk ki­kötött Pernambukóban. Kérem, ne tartson szószátyár­nak, de részletesen ki kell térnem az előzményekre.

• Csak nyugodtan, tanácsos uram, ráérek.

• Tehát, Pernambukóban egy fiatal úr szállt fel a ha­jónkra, akinek rokonszenves egyénisége azonnal meg­ragadott. Még aznap egy véletlen folytán megismerked­tünk, s a nem túl hosszú úton Rióig meglepően hamar közel kerültünk egymáshoz. A fiatalember, hadd említ­sem meg, honfitársunk volt, elmondta, hogy senora To­rada ültetvényeinek igazgatója. Mellesleg megjegyezve, ez a hölgy volt a feleségem, leányom anyja, akitől több mint húsz évvel ezelőtt váltam el. Csak azért említem ezt a tényt, hogy megértse, számunkra a kitűnő fiatal­ember ismeretsége nagyon érdekes volt.

Malteck úr meghajolt.

• Természetesen megértem. Folytassa csak!

• A fiatalember olyan jó benyomást gyakorolt rám, hogy megkértem, vigyázzon a lányomra, ha szüksége lenne segítségre, mert a körülmények úgy alakultak, hogy nem kísérhettem el az anyja házába. Kérésem in­doklására őszintén el kellett mondanom útitársunknak házasságom szomorú történetét, mire ő utazásunk utol­só órájában azzal viszonozta a bizalmamat, hogy elmesélte, mi űzte el a hazájából tíz évvel ezelőtt. Ez a történet ismerős önnek, báró úr.

Heinrich von Malteck, aki figyelmesen hallgatta az elbeszélést, az utolsó szavaknál izgatottan felpattant.

• Mit akar ezzel mondani, tanácsos úr? - kérdezte.

Werner Rottmann ránézett.

• Idáig elhallgattam ön előtt a fiatalember nevét. Busso von Maltecknak hívják.

A báró úr úgy csuklott össze, mint akit szélütés ért, és görcsösen kapaszkodott a szék karfájába.

• Busso? Busso von Malteck? - nyögte keservesen.

A tanácsos bólintott.

• Igen. Busso von Malteck.

• És... ő küldi hozzám?

• Nem, báró úr, ő nem is sejti, hogy felkerestem. Csak arra kért, tudjam meg valami úton-módon, hogy megy a húga sora.

Heinrich von Malteck hatalmasat sóhajtott.

• Tehát él, hála Istennek! - kiáltotta megrendülve.

Rottmann tekintete felragyogott.

• Nagyon örülök, von Malteck úr, hogy ezt a hírt így fogadja,

Heinrich von Malteck arca megrándult.

• Soha nem voltak saját gyermekeim. Busso és a hú­ga azonban úgy a szívemhez nőttek, mintha az enyémek lettek volna. Nehéz szívvel engedtem útjára a fiút... ami­kor a körülmények rákényszerítettek. Attól a naptól fogva nem hallottunk róla.

Rottmann bólintott.

• Ezt tőle magától tudom. Mindent elmesélt. Tudom, hogy világgá ment, és a hazájától távol élt, mert... ellop­ták a becsületét, és mert nem áll módjában tisztessége elrablóját felelősségre vonni.

Heinrich von Malteck szemében mélységes szomo­rúság ült.

• Mert ellopták a becsületét? Nem inkább azért, mert ő maga játszotta el? - kérdezte nyersen.

A kereskedelmi tanácsos komoly, nyílt tekintettel né­zett házigazdája arcába.

• Malteck úr, az unokaöccsétől tudom, ön azt hiszi: aljas tolvajlásra vetemedett, hogy kártyaadósságát ki­fizethesse. Ismerem az ügy minden részletét, ám isme­rem a világot és az embereket is. Ha valóban Busso von Malteck követte volna el azt a lopást, akkor nem beszélt volna ilyen nyíltan az ügyről, és örült volna, hogy feledésbe merült azóta. Azonkívül, ha az ember ennek a fiatal férfinak a szemébe, becsületes arcába néz, akkor nem mondhat mást, mint azt, hogy képtelen bárminő alantas cselekedetre. Nem olyan ember, aki bűnös lélekkel képes élni. Minden okom megvan rá, hogy hálás legyek neki. Nagy, mérhetetlenül nagy szol­gálatot tett nekem. Habozás nélkül tette kockára az ál­lását, ragyogó pozícióját, hogy meghiúsítson egy gaz­tettet, amelyet távollétemet kihasználva a lányom ellen terveztek. Úgy tette ezt, mint ami magától értetődő, és visszautasított minden köszönetet érte. Ilyet nem tesz az az ember, akinek nem tiszta, romlatlan a lelke. Amikor lányomat a súlyos veszélyből kiszabadítva visszahozta nekem, megfogadtam, hogy azért, amit értem tett, én is mindent, ami hatalmamban áll, megteszek érte.

A házigazda remegő kézzel fogta meg vendége ke­zét. Ebben a pillanatban megrokkant öregemberré vált.

• Mindaz, amit elmesélt nekem... bárcsak meg tudnám magyarázni önnek, mennyire megrendít! Valóság­gal megszégyenít az ön hite Busso becsületességében. Először magam is képtelen voltam elhinni róla, hogy bűnös. Mégis el kellett hinnem, hiszen a lopott pénzt az, útitáskájában találtam meg.

Rottmann megvonta a vállát.

• Megtalálta a pénzt az útitáskájában. De vajon ezzel az is kétségkívül bebizonyosodott, hogy ő tulajdonította el, és ő tette be abba a táskába?

Heinrich von Malteck szomorúan nézett a vendégére.

• Kedves tanácsos uram, olyan lelkes szószólója az unokaöcsémnek, hogy köszönetet szeretnék mondani ér­te, még akkor is, ha nincs igaza.

• Igazam van, higgye el nekem! Sőt azt is sejtem, hogy az öccse tudja, ki volt a tolvaj.

Malteck báró megdöbbent.

• Ez nem lehet igaz. Akkor miért ment volna világ­gá? Miért nem próbálta meg a valódi tettest felelősség­re vonni, és bebizonyítani a tulajdon ártatlanságát?

Rottmann mélyen a vendéglátója szemébe nézett.

• Nem tudja elképzelni, hogy az öccse képes volt va­lakinek a kedvéért, akit szeretett, feláldozni magát?

A idős úr egyetlen lendülettel pattant fel. Arca halál­sápadt volt.

Rottmann ugyancsak felállt.

• Bocsásson meg, ha felizgattam - mondta. - De szeretném arra kérni, hogy ezt az ügyet még egyszer, alaposan vizsgáltassa ki, s talán más eredményre jut. A jogász minden bűnténynél felteszi a kérdést: kinek állt érdekében? Kinek származott abból haszna, hogy Busso von Malteckot száműzzék a családi kastélyból?

Heinrich von Malteck tágra nyílt szemmel meredt maga elé, majd megragadta a tanácsos kezét, és kemé­nyen megszorította.

• Tanácsos úr, megrendülten lát maga előtt. Óvakod­nom kell attól, hogy újabb, iszonyú gyanú ébredjen ben­nem. De mindaz, amit elmondott, különös módon egy­bevág azzal, amit éppen az imént az unokahúgomtól hallottam. Röviddel az ön ideérkezése előtt meglepő cél­zásokat tett. Úgy érzem, mintha az, amit ő akar elmon­dani, összefüggésben állna azzal, amit éppen az imént uraságodtól hallottam.

Rottmann szeme felcsillant.

• Talán ily módon fény derül az ügyre, báró úr. En­nek mindennél jobban örülnék.

Az öregúr nagyot sóhajtott.

• Ön életem egy sötét szakaszába nyert bepillantást. Ugye számíthatok a titoktartására mindazzal kapcsolat­ban, amiről tudomást szerzett?

• Erre becsületszavamat adom, von Malteck úr.

• Köszönöm! Nem tudna még néhány napig Malteckban maradni, vendégemként? Mielőbb beszélnem kell az unokahúgommal, és miután ez megtörtént, sze­retnék öntől részletesebb információkat kapni Bussóról. Bizonyára Ellen is szívesen beszélgetne a bátyjáról önnel.

Rottmann elgondolkodott az ajánlaton, s így szólt:

• Örvendek a meghívásnak, mert azt bizonyítja szá­momra, hogy nem jöttem hiába. A jó ügy érdekében egy-­két napon nem múlhat a dolog. Most Erfurtba kell mennem, mert ma este ott még egy üzleti tárgyalásom van. De holnap délelőtt szívesen visszajövök.

Heinrich Malteck kezet nyújtott a vendégének.

• Rendben van, tanácsos úr. Ha most azonnal elin­dul, eléri még a következő vonatot Erfurtba. Holnap dél­előtt tizenegykor várni fogja az állomáson a kocsim, amely visszahozza.

Heinrich Malteck kikísérte vendégét a kocsihoz. Alig­hogy visszatért a dolgozószobájába, belépett az unokahúga.

- Mielőtt meghallgatlak, Ellen, elmondom neked, mit akart tőlem Rottmann kereskedelmi tanácsos - kezdte a nagybácsi.

A fiatalasszony úgy érezte, rövid haladékot kapott, mégis meglepődött, hogy a bácsi most számukra oly kö­zömbös dolgokról akar beszélni. El nem tudta képzelni, hogy őt érdekelhetné, amit a vendég elmondott.

- Mit akart, Heinrich bácsi? - kérdezte mégis.

• Egy eltűnt személyről hozott hírt.

Ellen összerezzent, és kifutott a vér az arcából.

• Heinrich bácsi... egy eltűnt személyről? De hiszen ez nem lehet más, mint... bácsikám... - hebegte.

Nagybátyja jelentőségteljesen bólintott.

• A bátyádról, Bussóról.

• Bussóról, bácsi? Hát életben van...? - bukott ki be­lőle a kérdés, és erőtlenül lerogyott egy székre.

Az öregúr leült mellé.

• Igen, Ellen, él, nem züllött el, nem halt meg. Keresztülverekedte magát az élet küzdelmein, és most Brazíliá­ban van megbecsült pozíciója, egy nagy ültetvényt igaz­gat.

Ellen kebléből reszkető sóhajt szakadt fel. Arcán két nagy könnycsepp pergett végig.

- Jaj, hála Istennek! Hála Istennek! A bátyám él! És annyi éve, semmit sem tudtunk róla. Mennyire haragudhat ránk, hogy egyszer sem adott hírt magáról.

A bácsi fürkészve nézett unokahúgára.

• Ő haragszik ránk, Ellen? Ő... miránk? De hagyjuk, most nem fogok faggatózni. Előbb el akarom mesélni, mit hallottam Bussóról a vendégemtől.

Ellen izgatottan felugrott.

• Nem, Heinrich bácsi, előbb engedj engem beszél­ni! A bátyám él. Ez a bizonyosság megerősít abban, hogy egy percig se hallgassak tovább arról, amit már rég meg kellett volna gyónnom neked. A feleség vádolja be hal­latlan gaztettéért a férjét. Tudd meg tehát, Bussót ártat­lanul száműzted Malteckból.

Az öregúr összerezzent. Sejtette ugyan, hogy valami effélét fog hallani, most mégis a lelke mélyéig megráz­ta a hír. Keményen megszorította unokahúga kezét.

- Folytasd! Mondj el mindent, amit tudsz!

Ellen ujjai görcsösen kapaszkodtak a kezébe.

• Busso hallgatott, és elmenekült a hazájából, pedig ártatlan volt. Gondolom, sejtette, ki volt a tettes. Engem akart kímélni. Ő már akkor tudta, hogy a szívemet mél­tatlanra pazaroltam. És ettől a felismeréstől akart megóvni. Nem Busso lopta el a pénzt az íróasztalodból, és rejtette el az útitáskában, hanem Herbert!

Az utolsó szavak jajkiáltásként törtek fel a meggyö­tört asszonyból. Egy ideig halálos csend volt. Az öreg­úr úgy ült ott, mint aki kővé vált, s a szeme fájdalmasan meredt a távolba. Végre fojtott hangon megszólalt:

• Amit mondasz, kiegészíti azt, amit az imént Rott­mann úrtól hallottam. De most aztán mondj el mindent!

Ezzel még nincs a dolog elintézve. Mindent, mindent tudnom kell.

Ellen bólintott. Tekintetét mereven maga elé szegez­ve így folytatta:

• Heinrich bácsi, te apám helyett apám voltál. Ami­óta mi ketten, Busso meg én, szegény árvákként hozzád kerültünk, szerető gondviselőnk voltál. És mi szerettünk téged, úgy éreztük, mintha édesgyerekeid volnánk. Az­tán idekerült Herbert, aki értette a módját, hogy leve­gyen a lábamról. Herbert és Busso között soha nem volt felhőtlen a kapcsolat. Ezért lepett meg, amikor Herbert hirtelen roppant szívélyesen kezdett viselkedni Bussóval. Akkor azt hittem, az én kedvemért teszi. De most már tudom, hogy alakoskodott. Sőt, attól tartok, ő biz­tatta fel nem egy ostoba csínyre, amelyről aztán neked felháborodva beszámolt, hogy Busso ellen hangoljon. De mindezt csak később értettem meg. Amikor Busso kétségbeesve bevallotta, hogy kártyázott, és húszezer márkát veszített, Herbert szemrehányásokkal illette könnyelműségéért. Ekkor a bátyám megdöbbenve me­redt rá, és azt mondta: „Hiszen éppen te voltál az, aki a gúnyolódásoddal belehajszoltál. Azelőtt soha nem volt még a kezemben kártya, és nem is nyúlok hozzá többé. Hogy megtettem, az a te műved. Te csúfoltál anyámasszony katonájának, mintagyereknek, és én nem akartam az lenni. Ezért játszottam. És most te teszel még szem­rehányást?” Herbert vállat vont, és azt mondta, ne keres­sen ilyen üres kifogásokat. Az ember nem tehet másokat felelőssé a saját hibáiért. Erre Busso összeszorította a száját és hallgatott. Ami ezután következett, azt tudod. Te megtagadtad a segítséget Bussótól, majd másnap reggel felfedezted, hogy húszezer márkát elloptak az íróasz­talodból. Busso útitáskájából került elő a pénz, amikor éppen indulni készült. Ha nem is bírtuk felfogni, Hein­rich bácsi, mégis hinnünk kellett a bűnösségében.

• Nehéz, fájó szívvel - sóhajtotta az öregúr.

• Igen, és Busso kitagadottan hagyta el az ősi kas­télyt. Múltak az évek, és megszületett Dita. Tudtam, hogy Herbert azelőtt Berlinben könnyelmű életet foly­tatott. Néha később is odautazott, ám én semmit sem sejtettem. Miért is gyanakodtam volna! Hiszen kedves és jó volt hozzám és a gyerekhez, és te is meg voltál ve­le elégedve, különben nem végrendelkeztél volna úgy, hogy rá hagyod Malteckot. Attól a perctől kezdve azon­ban, hogy biztos volt az örökségben, levetette álarcát, s folytatta korábbi, léha életmódját. Maga után hozatta a szeretőjét, akivel nyilván egész idő alatt fenntartotta a viszonyát, és még csak nem is igyekezett palástolni er­kölcstelen életvitelét.

• Ezzel viszont elérte, hogy megsemmisítettem a végrendeletet. Szép ősi kastélyomat, birtokaimat sajná­lom az ilyen semmirekellőtől - tette hozzá az öregúr zsémbesen.

Ellen bólintott.

• Szinte sejtettem, Heinrich bácsi, de Herbert még nem tud erről?

• Nem, még nem tudja. Megfelelő alkalomra vártam, hogy közöljem vele. Most itt az ideje. De folytasd, hall­gatlak.

• Tehát Herbertnek a városban szeretője volt. Én per­sze nem tudtam róla, amíg a madarak is nem csiripelték. Ki is merné ezt ilyen esetekben a feleséggel közölni!

Így Herbert odáig merészkedett, hogy elvitt egyszer magával egy mulatságba, ahol ez a némber is jelen volt sőt, be is mutatta nekem! Ezzel betelt a pohár. Két napig nem voltam képes az urammal találkozni. Harmadik nap, bementem a szobájába, hogy ott várjam meg. Nagyon késő lett, mire hazaért. Végre megérkezett, s vele együtt az inasa, Grolmann is. Az erkélyfülke függönye mögött ültem, így nem vettek észre. Ott akartam kivárni, míg az inas elhagyja a szobát. Megdöbbenve tapasztaltam azt hangot, ami úr és szolga között uralkodott, amikor azt hitték, magukban vannak. Már máskor is észrevettem, hogy Grolmann meglehetősen tiszteletlen, de amit most megengedett magának, az valóban mindent túlszárnyalt. Fütyörészett, pimaszul rágyújtott az uram szivarjára, és kényelmesen elnyújtózkodott az egyik fotelban. Végül Herbert megállt előtte, és így szólt hozzá: „Grolmann, te tényleg napról napra pimaszabb leszel. Viselkedj tisztességesen, mert én is tudok ám goromba lenni!” Erre az inas csak a vállát vonogatta, likőrt töltött magának, megitta. Aztán gúnyosan megszólalt: „Ugyan menjen már, dehogy fog maga velem gorombáskodni. Nagyon is kedélyes marad a nagyságos úr. Hiszen tudja, ha én repülök, repül maga is. Mert mielőtt repülnék, elmegyek az öreg nagyságos úrhoz meg a nagyságos asszonyhoz, és elmesélem azt a szép kis históriát, ahogy annak idején azt a húszezer márkát az öreg íróasztalából elcsórta, szép halkan, éjnek évadján, és aztán másnap, amíg Busso úr a reggelinél ült, belecsempészte az utazótáskájába. Az volt a peche, nagyságos úr, hogy az éjszakai sétájánál véletlenül megláttam, a reggelinél pedig már szándékosan meglestem. Kiutáltatta Busso urat Malteckból, és maga beült itten a meleg fészekbe. De csak ad­dig marad benne, amíg én is ebben fészkelek, érti, nagy­ságos úr? Szóval csak semmi gorombaság! Egy stamped­lit iszok még, aztán megyek a hajcsiba...”

Itt Ellen kimerültén elhallgatott. Malteck ura sápadtan, sötét tekintettel meredt maga elé. Az íróasztalon heverő lovaglóostoráért nyúlt, és surrogva megsuhintot­ta a levegőben.

• Gazember! - kiáltotta.

Ellen nem tudta, az úrra vagy a szolgára értette-e. Remegő kézzel simította végig a haját.

• Most már mindent tudsz, Heinrich bácsi.

Az öregúr dühösen fújtatott, és visszahajította az os­tort az asztalra.

• Mi történt aztán még ezen az estén, Ellen?

A fiatalasszony fáradtan kulcsolta össze a kezét az ölében.

• Úgy ültem ott, mint aki kővé dermedt, és nem mozdultam. Csak akkor álltam fel halkan, amikor azok ketten elhagyták a hálószobát. Akkor kimentem. A gye­rekem ágyához vonszoltam magam, és összeomlottam. Iszonyú órákat éltem át.

Az öregúr rászegezte átható tekintetét.

• Egyet mondj meg, Ellen! Ha végleges és nyíltan vállalt szakításra kerülne sor köztetek, nagyon mélyen érintene? Nem akarsz véget vetni ennek a tarthatatlan állapotnak azzal, hogy elválsz tőle?

Ellen szenvedő arckifejezéssel nézett a nagybátyjára.

• Soká töprengtem rajta, hogy akarom-e a válást. Meg kell mondanom, felszabadulást jelentene ebből az elviselhetetlen kényszerhelyzetből. Csak azért nem tud­tam sokáig dönteni, mert Ditára kellett gondolnom. El vehetem-e az apját tőle?

• Jobb apa nélkül, mint ilyen apával - jelentette ki öregúr keményen. - Isten látja lelkem, én is birkatürelemmel viseltem Herbert dolgait. Nem akartam még ő is elveszíteni, annál is inkább, mert attól féltem, hogy vele -együtt rólad és Ditáról is le kell mondanom De azok után, amit az imént megvallottál, természetesen semmi közünk nem lehet többé hozzá. Amint hazaér, leszámolok vele.

XVI.

Heinrich von Maltecknak soká kellett várnia, amíg uno­kaöccse aznap hazaért. Már mindenki nyugovóra tért a kastélyban, kivéve az öreg bárót és Herbert inasát.

Grolmann kényelmesen heverészett ura szobájában a díványon. Egy üveg bor állt mellette, és abból töltögetett magának.

Az öregúr, nehogy elkerülje Herbertet, végül bement annak szobájába, s meglátta Grolmannt. A díványhoz lé­pett, és szigorú tekintettel meredt a szolgára.

• Hagyja el a szobát! Kendnek az előszobában kell várakoznia, nem idebenn lopni a napot!

Grolmann felállt. Az öreg uraságot valamelyest tisz­telte, s még valami bocsánatkérés-félét is mormolt.

Heinrich von Malteck parancsoló tekintettel nézett rá.

• Holnap reggel elhagyja Malteck kastélyát. El van bocsátva! - mondta kurtán.

Grolmann meghökkent.

• Engem von Burgau úr szerződtetett - felelte pima­szul -, ő dönthet csak róla, hogy menjek vagy maradjak.

Az öregúr erélyesen az ajtóra mutatott. Grolmann meghunyászkodott, ám szentül hitte, hogy gazdája majd kieszközli az öreg bárónál, hogy visszavonja az elbocsá­tását.

Csaknem hajnali három óra volt, mire az unokaöcs végre méltóztatott hazatérni. Ijedten hőkölt vissza, ami­kor szobájába lépve meglátta a nagybátyját.

• Te itt vagy, Heinrich bácsi, ilyen késői órán? Tör­tént valami? - kérdezte.

Az öregúr komoran nézett rá.

• Már délután óta várlak, mert valamit még ma kö­zölnöm kell veled.

• Akkor pedig elnézésedet kérem, hogy ilyen sokáig várakoztattalak. Feltartottak a városban.

• A szeretőd, tudom. Hiszen elég szégyentelen vagy ahhoz, hogy akár fényes nappal nyíltan mutatkozz vele. De természetesen nem azért maradtam fenn, hogy ezt a szemedre hányjam. Ezt a témát már éppen elégszer megvitattuk, eredménytelenül.

Herbert nagyot fújtatott.

• Nem akarsz leülni, Heinrich bácsi? - kérdezte.

Az öregúr megrázta a fejét.

• Állva óhajtom közölni veled a döntésemet.

Herbert Burgau némileg megszeppenve nézett a nagybátyjára.

• Ahogy óhajtod. Mit akarsz közölni hát?

Malteck úr mély levegőt vett, mielőtt belevágott.

• Azt akarom tudtodra adni, hogy a végrendeletemet, amelyben Malteck örökösévé tettelek, széttéptem, és másikat fogok készíteni, továbbá azt, hogy holnap reggel örökre el kell hagynod Malteck kastélyát a jó firma inasoddal, Grolmann-nal együtt. A magadfajtának nincs helye e kastély falai között.

Herbert elfehéredett.

• De bácsikám... Mit jelentsen ez?

• Tudod te azt. De ha óhajtod, részletesen is kifejthetem. Tudom, ki orozta el annak idején az íróasztalomból a húszezer márkát, és ki rejtette másnap reggel Busso útitáskájába, hogy gyanúba keverje, majd a szívemből és a házamból örökre kiűzze.

Herbert sápadt, zavarodott arccal hőkölt hátra, és le­rogyott egy székre. Hirtelen felhorkant:

• Grolmann árult el! A gazember! - kiáltotta reked­ten. Arra e percben nem is gondolt, hogy saját bűnét is­merte be e szavakkal.

• Nem - válaszolta az öregúr -, a cinkosod nem árult el, legalábbis nem közvetlenül.

Herbert összeszedte magát. Megpróbálta menteni, ami még menthető.

• Úgy értem, Grolmann bevádolt. De bárki is tette, nem igaz, félrevezettek.

Az öregúr fenyegetően szegezte rá a tekintetét.

• Nem, sajnos, nem vezettek félre. Ne bújj ilyen át­látszó kifogások mögé, nincs semmi értelme! Tudom, hogy becstelen gazember vagy, és Busso ártatlanul vál­lalta helyetted a száműzetést, hogy a húga szíve meg ne szakadjon.

Herbert még egy kísérletet tett, hogy mentse magát:

• Nem akarod megmondani, ki vádolt be?

Heinrich von Malteck szálfaegyenesen állt előtte.

• Tudd meg! A feleséged vádolt meg.

Herbert összerezzent:

- Ellen?

• Igen, Ellen, akit szégyentelenül megcsaltál, ahogy megcsalsz mindannyiunkat. Egész életed egyetlen ha­zugság. És hogy világosan lásd, minden hazudozás hiá­bavaló: Ellen ebben a szobában várt rád egyik este, hogy megmondja, minden házastársi köteléket megsza­kít veled. És akaratlanul tanúja lett, ahogy az inasod, Grolmann fejedre olvasta a bűnösségedet. Azt meré­szelte mondani neked: „Ha én repülök, repül maga is.”

Nos, holnap reggel mehettek mind a ketten. Méltó vagytok egymáshoz.

Heinrich bácsi! - kiáltotta kétségbeesetten Herbert, mivel belátta, hogy minden hazudozás hiábavaló.

• Ne hívj többé így! Közöttünk minden rokoni szál elszakadt. Becstelen vagy, és ezennel kitagadlak.

Herbert tudta, hogy a játszmát elvesztette. Arca petyhüdt és fakó volt.

• A romlásba akarsz taszítani? Mit tegyek, miből éljek, ha elküldesz?

• Megkérdezted, mi lett Bussóból, amikor kiűzted innen? Tapasztald most meg a saját bőrödön, milyen sorsra juttattad! Tízezer márkát fogok neked kiutalni, hogy ne kergesselek ki az utcára üres zsebbel. Bussónak bezzeg üres kézzel kellett távoznia! De csak akkor kapod meg ezt a pénzt, ha az ügyvédnek megadtad a szükséges felhatalmazást, és letetted az iratokat, hogy a válópereteket haladéktalanul meg lehessen indítani.

• És ha nem vagyok hajlandó elválni a feleségemtől? - pott Herbert gyorsan még az utolsó szalmaszálba.

• Akkor akaratod ellenére fog megtörténni. Nyomós indokokban nincs hiány. Ezzel csak elodázod az ügyet. Ám ez esetben nem teszek érted többé semmit a világon, ezt jegyezd meg magadnak! És most nincs több mondanivalóm számodra. Próbálj meg különb emberré lenni, ha képes vagy rá. Mostantól csak magadra tá­maszkodhatsz, és ha nem dolgozol, nyomorba jutsz. A gyermekedről gondoskodni fogok. Ellen megengedi ne­ked, hogy elbúcsúzz Ditától, ha megígéred, hogy nem izgatod fel a gyermeket. Holnap tizenegykor kocsit bocsátok a rendelkezésedre.

E szavak után az öregúr elindult az ajtó felé. Herbert elállta az útját:

• Nem tudnál megbocsátani nekem, Heinrich bácsi? Az öreg báró hajthatatlan szigorúsággal nézett rá.

• Nem! - mondta keményen, és méltóságteljesen ki­vonult a szobából.

XVII.

Visszatérve a villába, Elvira asszony meg az ura heve­sen összeszólalkozott. A senora keserű szemrehányáso­kat tett férjének a lánya ellen tervezett merénylet miatt, és azt mondta, hogy nagyon hálás az ültetvények igazgatójának, amiért ilyen energikusan meghiúsította férje ördögi tervét. Szó sem lehet arról, hogy Malteckot elbo­csássák. Amikor azonban az úrnő néhány nappal ké­sőbb felkérte, hogy továbbra is maradjon meg a poszt­ján, a fiatalember maga kérte elbocsátását. Az asszony könyörgésére végül beleegyezett, hogy mindaddig, amíg megfelelő utódot nem találnak helyette, továbbviszi az ügyeket.

E megállapodás után Busso hamarosan elhagyta Ri­ót, és folytatta szokott életét az ültetvényen. Szinte bele­hajszolta magát a munkába, hogy Felicie utáni vágyó­dását elcsitítsa szívében. Lelki szemei előtt minduntalan a leány halvány, szomorú arcát látta, és ettől összefacsarodott a szíve. Így telt el néhány hét. Egy szép napon a senora közölte vele, hogy az ura szerződtette az utódját, aki néhány hét múlva munkába áll. Addig még kérik szíves türelmét. Aznap, amikor Busso ezt a hírt kapta, késő délután hazafelé tartott egy fárasztó ellenőrző kőr­útról. Amikor leszállt a lováról, az egyik szolga jött elé, és egy sürgönyt adott át neki.

Busso közömbösen pillantott a sürgönyre. Azt hitte, valami üzleti tárgyú üzenetről van szó, és nyugodtan fel­bontotta. A kereskedelmi tanácsos táviratát tartotta a ke­zében, amelyben beszámolt a Malteckban történtekről.

A fiatalember döbbenten meredt a sorokra. Ajkáról tompa kiáltás szakadt fel. Úgy dülöngélt, mint a részegek, miközben átölelte a lova nyakát, hisz az volt az egyetlen élőlény, akivel boldogságát megoszthatta. Lelkében vad vihar tombolt. Csak most érezte, mily nehéz volt eddig a rá nehezedő súly - most, hogy megszabadult tőle.

„Ártatlansága bebizonyosodott.”

Itt állt világosan és egyértelműen, és őt a lelke mé­lyéig felkavarta e két szó.

Busso nagy nehezen összeszedte magát, és hatalmas sóhajjal felegyenesedett. A szeme könnyes csillogással fürkészte a messzeséget.

Odadobta a gyeplőt a szolgának, és bement a házba. Belezuhant egy karosszékbe, és újraolvasta a táviratot. Sokáig ült lehunyt szemmel, miközben lelkében a szü­lőföld képe éledt újjá. Hogyan fogja viszontlátni?

Aztán elhalványult a kép. Helyében egy leány arca ködlött fel nagy, barna szempárral, sötét, rőtesen csillogó, dús hajkoronával övezve. Felugrott, karját kinyújtotta fe­lé, és megriadt, amikor az üres levegőbe nyúlt.

Hangosan kinevette az álmodozót, lágy, boldog ka­cagással, mely könnyűvé tette a szívét, és kioltotta belő­le az utóbbi évek minden keserűségét és kínját.

Végtelennek tűnő napok következtek ezután Busso számára, ideges nyugtalansággal töltve el a fiatalem­bert. Néha már-már azt hitte, hogy csak álmodta a táv­iratot. Boldogsága túl valószínűtlennek tetszett.

Ahogy a sürgönyt megkapta, azonnal írt Rottmann-nak. Levelében részletesen ecsetelte, mennyire felizgat­ta a jó hír, és milyen türelmetlenül várja az ígért beszá­molót.

Attól a naptól kezdve, amikor a levél megérkezésére számítani lehetett, lázasan futkosott fel-alá, és minden reggel a postás elé lovagolt. Négyszer tette meg az utat hiába. Időközben megérkezett az utóda, egy nem külö­nösebben rokonszenves portugál.

Ötödik nap végre egész csomó levelet hozott a pos­tás. Gyorsan átnézte őket. Az egyik senora Elvirától jött, a többi Németországból. Három levél is érkezett hazul­ról. Égő szemmel nézte őket. Megismerte nagybátyja kézírását, a húgáét és a kereskedelmi tanácsosét. Lázas sietséggel vágtatott hazáig, ott leugrott a lováról, és be­szaladt a házba. Csak miután bezárkózott a szobájába, hogy senki se zavarhassa, bontotta fel a leveleket, elő­ször Rottmannét. Így szólt:

„Kedves fiatal Barátom!

Nagyon boldoggá tesz, hogy immár semmi oka távol ma­radni a szülőföldjétől. Remélhetőleg nem szerződött le valamilyen újabb állásba. Hogy miként derült fény az ártatlanságára éppen aznap, amikor Malteckba utaz­tam, hogy valamiképp a segítségére legyek, azt megtud­ja gyámja és kedves húga leveléből. Ma még csak annyit, hogy a nagybátyjával jól összebarátkoztam, és örülök, hogy kissé én is hozzájárultam ahhoz, hogy ismét fel­táruljon Ön előtt az otthon kapuja. Ugye, nem habozik tovább, és hazatér? Bízom benne, ezért mára búcsúzom is: a viszontlátásra! Minden egyebet majd élőszóban. Hiszen ha német földre lép, éppen útba esik a Vita Ha­jógyár. Bízom benne, hogy nem kerül el bennünket. Szí­vélyes üdvözlettel:

az Ön Werner Rottmannja ”

Alatta még néhány sor Felicie-től:

„Isten meghallgatta imádságomat. Tudom, most jönni fog, amilyen gyorsan csak tud, hisz barátai számlálják a na­pokat a hazatértéig. A boldog viszontlátás reményében:

Felicie Rottmann”

Ezután Busso elolvasta a húga és a nagybátyja kime­rítő levelét is, melyek tisztázták a történteket. Szerettei szívből jövő kívánságukat fejezték ki, hogy mielőbb ha­zatérjen. Busso hangulata igencsak ünnepélyes volt. So­ká meredt gondolataiba merülve maga elé, és még egy­szer végiggondolta mindazt, amit olvasott.

Fájt neki, hogy hiába hozta meg húgáért az áldoza­tot, de nem bánta meg, hogy így cselekedett. A sors mégis jót akart vele. Először kemény iskolába fogta, és férfivá érlelte, majd végül az idegen földön útjába vezé­relte Felicie Rottmannt. Ha nem került volna száműzve Brazíliába, nem ismerhette volna meg a lányt, és nem is lehetett volna a bajban támasza.

Boldogságos mosollyal az arcán éppen ezen meren­gett, amikor eszébe jutott, hogy Elvira asszonytól is jött egy levél. Felbontotta, és ezt olvasta:

„Mélyen tisztelt Malteck úr!

Éppen most kaptam egy kedves levelet a leányomtól, egy olyan szeretetteljes levelet, amilyenre nem is számítottam. Nagyon-nagyon boldoggá tett vele. Mennél hosszabb ideje nélkülözöm Felicie-t, annál jobban, annál mélyeb­ben szeretem. Ez életem legszebb, legforróbb érzése. Komisz és önző voltam, és nyilván vagyok még most is.

De a lányomért szeretnék áldozatot hozni, és boldog lennék, ha megtehetném. Ezért kérem: gondoljon rám, ha a gyermekemért valamit tehetek. Időközben nyilván megérkezett az utóda az ültetvényre, és Ön a napokban távozni fog. Ha Rión keresztül vezetne az útja, kérem, tudassa velem.

Szívélyes üdvözlettel az Önnek örökre hálás

Elvira Torada”

Ezt a levelet Busso gondosan betette a levéltárcájába, mert él akarta vinni Felicie-nek. Örülni fog neki a lány, és talán a maradék keserűséget is kioltja majd a szívé­ből. Ezután pedig két táviratot küldött Németországba, egyet Rottman-nak, egyet pedig a bácsikájának, azonos tartalommal:

„augusztus veegeen eerkezem stop busso”

Végül megírta Elvira asszonynak, hogy sorsa kedve­ző fordulatot vett, és hazatérhet. Szívesen megteszi azon­ban a kis kerülőt Rióba, és ott száll hajóra, ha az úrnőnek még valamilyen megbízása van számára a leányával kapcsolatban. Várja jövő csütörtökön, délelőtt tizenegy körül.

XVIII.

Busso megindultan vett búcsút tevékenységének szín­terétől. Minden beosztottja összegyülekezett, hogy a senor direktornak utolsó istenhozzádot mondjon. Jósá­gos és igazságos uruk volt, és nagyra becsülték tetterős, határozott egyéniségét.

Busso meghatottan búcsúzott el az embereitől, és be­szállt a kocsiba. Még egyszer kiintegetett, mire ők ka­lapjukat lengetve istenhozzádot kiáltottak utána, míg a kocsi el nem tűnt a porfelhőben.

Rióba érve Busso először a kikötőt kereste fel, hogy a másnap induló „Felicia” fedélzetére helyet biztosítson magának.

Aztán felkereste a senorát, aki már várta. Mivel előre bejelentkezett, az úrnő gondoskodott róla, hogy a férfi ne fusson össze senor Amadeóval és az unokaöccsével. Ki­csit izgatottan köszöntötte vendégét. Bár gyengélkedett, mégis jobban tetszett Bussónak, mint egyébkor. Ruháza­ta ezúttal is drága volt és előkelő, de sötét tónusú és a ko­rához illő.

Megkérdezte Maltecktól, örökre visszatér-e Német­országba, és viszontlátja-e hamarosan az ő leányát. Er­re a kérdésre a vendég szeme felcsillant.

• Remélem, asszonyom, nagyon hamar. Első utam Németországban a Vita Hajógyárba vezet majd.

A senora elgondolkodva nézett a férfi ragyogó sze­mébe.

• Ha az, amire vágyik, Malteck úr, beteljesül, úgy az áldásom kísérje - mondta halkan.

A férfi kezet csókolt neki.

• Köszönöm ezeket a szavakat, senora. És ha Isten is úgy akarja, hamarosan közölhetem önnel, hogy a boldogságom beteljesült.

• Azt gondolom, hogy az ön boldogsága a leányomé is, és ezért buzgón imádkozni fogok. Szeretném, ha elvinne magával egy ajándékot a lányomnak. Remélem, hogy a nászajándéka lesz.

Az asszony csodaszépen kidolgozott ékszeres ládikót adott át Bussónak domborított ezüstlemezből, aranydíszítésekkel és drágakövekkel kirakva. Igazi remekmű volt. Kecses kis kulccsal kinyitotta a ládikót, és felhajtotta a fedelét.

Belső lapján az ő fényképe volt látható, pont úgy, ahogy a vendég előtt ült, a sötét ruhában, egyszerű frizurával. Semmiféle ékszert nem viselt. A kép alatt a kézírásával ez állt:

„Hőn szeretett leányomnak, Felicie-nek emlékül Édesanyjától”

Eztán Elvira asszony egy másik, gazdagon cizellált, színarany fedelet nyitott fel. Ez alatt, sötét ibolyaszín bársonyon egy platina nyakék és diadém feküdt, csodás, szikrázó fényű gyémántokkal és mélyzöld smaragdok­kal díszítve.

Busso von Malteck csodálattal nézte a pompás ék­szereket.

• Mit gondol, tetszeni fog Felicie-nek, és egy kis örömet szerez majd neki? - kérdezte izgatottan az anya.

• Tudom, minden ékszeremet túl feltűnőnek találta. Ezért igyekeztem, hogy az ő ízlésének megfelelőt vá­lasszak. Gondolja, hogy sikerült?

A férfi melegen mosolygott.

• Meggyőződésem, hogy ezek az ékszerek minden jó ízlésű nőnek csak tetszhetnek. Csodaszépek, és per­sze az ön gazdagsága kellett hozzá, hogy ilyen ajándé­kot adhasson.

Elvira felsóhajtott.

• Olyan kevés jót tehettem a lányomért, és ritkán nyílik majd alkalmam rá ezután is. Még az örökségem sem az én kezemből kerül a lányoméba, hiszen apám végrendelkezett az ő javára. Pedig annyira szeretnék neki örömet szerezni! A képemet persze önzésből tet­tem be a ládikóba, hogy Felicie legalább néha-néha rám is gondoljon.

• És éppen ennek a képnek fog az ajándékból a leg­jobban örülni.

• Akkor hát átadja Felicie-nek, ugye?

Busso nem akarta, hogy ilyen szomorúan érjen véget a beszélgetés, ezért tréfálkozva így szólt:

• Ilyen bizalommal adja ezeket a kincseket a kezem­be? És ha kereket oldok velük?

Az asszony elmosolyodott.

• Ó, önre mindenemet rábíznám, olyan feltétlenül meg vagyok győződve a becsületességéről.

Bussónak arra kellett gondolnia, hogy becsületessé­ge mégsem védte meg éveken keresztül attól a gyanútól, hogy lopott.

• Köszönöm a bizalmát, senora. Van még valami meg­bízása a számomra?

Elvira megrázta a fejét.

• Semmi más. Isten óvja, Malteck úr! Remélem, mi­előbb jó híreket hallok önről. Igyekezzen vele! Beteg szívemet az utóbbi időben sokkal gyakrabban érzem. Mostanában oly keveset alszom, és lehet, hogy váratlanul ér a gyors halál.

• Erre ne is gondoljon, senora!

• Tudja, az utóbbi időben sokat töprengek. Régebben az ilyen gondolatokat nevetéssel űztem el. Most már nem nevetek. Ez nyilván a korom miatt van. Nem csodálkozik, hogy a koromról beszélek? Egy éve még halálos sértésnek vettem volna, ha valaki szóba hozza. Mennyire gyorsan meg tud változni az ember!

• Igen, senora, kegyed nagyon megváltozott. Szabad megjegyeznem, hogy így sokkal szeretetreméltóbb?

Elvira asszony mosolyogva sóhajtott.

• Azt hiszem, ez az első igazi bók, amit öntől kaptam. Megjegyzem magamnak, nagyon sokat jelent nekem. Megmondja a lányomnak, hogy most szeretetre méltónak tart?

• Egészen biztosan, mert ezzel örömet fogok szerezni neki.

Elvira kezet nyújtott Maltecknak. A szeme könnybe lábadt.

• Isten önnel, Malteck úr! Kérem, menjen most... Hagyjon magamra! Nem akarok a jelenlétében sírni. A könnyek idáig ritka vendégek voltak a szememben. Meg kell előbb szoknom őket. Isten áldja, és adja át a lányomnak szívből jövő üdvözletem!

• Minden jót, senora! Óvja az ég!

A férfi megcsókolta az asszony kezét, majd a bőrtokba rejtett ékszeres ládikót magához vette, és elhagyta a szobát.

Elvira az ablakból nézett a távozó után, hosszan követte tekintetével karcsú, nyúlánk alakját. Arcán könnyek peregtek végig. Érezte, milyen magányos és elha­gyatott, s rádöbbent, milyen üres és tartalmatlan volt mindig az élete, mely ezután még inkább az lesz.

XIX.

Felicie Rottmann nem tudta, melyik hajóval érkezik Busso, csak azt, hogy augusztus végére jelezte érkezését. Természetesen könyv nélkül tudta apja hajóinak menetrendjét és azt is, hogy az utolsó, augusztusban érkező gőzhajó a „Lujza hercegnő” lesz.

Ezzel a hajóval várta Bussót. Édesapjának ugyanez volt a véleménye. Ő sem gondolta volna, hogy Malteck, már augusztus 20-án a „Felicia” fedélzetén megérke­zik.

A „Felicia” a megadott napon pontosan befutott a német kikötőbe. Busso egy szállodába vitette magát, és átöltözött. Azután elindult, hogy felkeresse Rottmann kereskedelmi tanácsost. A villa előtt állva habozott egy kis ideig, aztán mélyet sóhajtott, és becsengetett.

A kerti vaskapu azonnal feltárult, Busso pedig gyors léptekkel haladt végig a virágzó kert kavicsos útján.

• Szeretnék Rottmann kereskedelmi tanácsos úrral beszélni - mondta a villa ajtaján kilépő inasnak.

• A kereskedelmi tanácsos úr nincs itthon. Ilyenkor odaát, az üzemben dolgozik.

• Akkor talán a nagyságos kisasszony idehaza van?

Az inas fürkészve nézte az idegen imponáló alakját, mintha azt akarná felmérni, bejelentheti-e a nagyságos kisasszonynak.

• Mindjárt megnézem, itthon van-e a nagyságos kis­asszony. Megtudhatom a nevét, nagyságos úr?

Busso már nyúlt is a névjegyéért. Aztán lehanyatlott a keze. Jobb volna meglepni Felicie-t, így rögtön felmér­hetné a lány iránta tanúsított érzéseit abból, ahogyan fo­gadja majd. Elgondolkodva nézett az inasra.

• Szeretném meglepni a nagyságos kisasszonyt. Ké­rem, csak annyit mondjon, hogy egy úr keresi sürgős ügyben.

A szolga habozott.

• Nem tudom, nagyságos uram, fogadja-e a nagysá­gos kisasszony anélkül, hogy a nevét tudná.

Busso egy bankjegyet nyomott az inas kezébe.

• Vállalom a felelősséget. Biztos lehet benne, hogy semmiféle kellemetlenséget nem okozok magának.

A jó borravalótól meglágyult inas visszalépett az aj­tóból, és beengedte a látogatót, majd a fogadószobába vezette.

• Kérem, várjon itt, megpróbálom bejelenteni.

Ezzel magára hagyta Bussót, és felkereste a kisasszonyt.

• Nagyságos kisasszony, egy idegen úr sürgős ügy­ben keresi, és kéri, hogy fogadja.

• Nem mondta meg a nevét? - kérdezte egy könyv­ből felnézve Felicie.

• Nem. Először a kereskedelmi tanácsos úr iránt ér­deklődött. És azt mondta, meg akarja lepni a nagyságos kisasszonyt.

Felicie-t nyugtalanság fogta el.

• Hogy néz ki ez az úr?

• Magas és karcsú, napbarnított, és előkelő a megje­lenése. Külföldinek tartanám, de kifogástalanul beszél németül.

Felicie hirtelen felugrott, a könyve a földre hullott. A szíve hangosan dörömbölt. A leírás Busso von Malteckra illett! És néhány órája befutott a „Felicia”! Lehetséges, hogy már most megérkezett?

• Vezesse az urat a fogadószobába!

• Már ott vár önre.

• Jól van. Mindjárt átmegyek. Kérem, szóljon minden, esetre Haller kisasszonynak, hogy látogatónk érkezett.

• A kisasszony pár perce ment át az üzembe. Azt mondta, fél óra múlva visszajön.

Felicie nehezen lett úrrá izgalmán.

• Amint a kisasszony megjött, kérem, küldje a fogadószobába, amennyiben ez az úr akkor még itt lenne.

• Parancsára, nagyságos kisasszony.

Felicie a szívére szorította a kezét, és futó pillantást vetett a tükörbe, azután gyors léptekkel átment a foga­dószobába.

Busso az ablaknál állt, és az ajtónyitás hangjára meg­fordult. Felicie megtorpant, amikor meglátta. Elpirult, aztán elsápadt, és önfeledten nyújtotta a kezét a férfi felé.

• Malteck úr! Igazán ön az? Éreztem - mondta foj­tott hangon.

Busso megragadta a kezét, és boldogan érezte, hogy a lány minden ízében remeg.

• Bocsássa meg, hogy nem mondtam meg a nevem, meg akartam lepni - hebegte izgatottan, miközben égő szeme rajongással csüggött Felicie-n.

• Még nem vártuk mára, pedig számláltuk az órákat a megérkezéséig. De most megjött, itt van, a szülőhazá­ban... hála az égnek, hála legyen az égnek! - A lány hangja elcsuklott.

Busso az ajkához szorította a lány kezét, majd mé­lyen a szemébe nézett. Arca remegett a visszafojtott iz­galomtól.

• Igen, hála az égnek! Nem volt több nyugodt órám Brazíliában, amióta elutazott. Mindaddig elfojtottam magamban a honvágyat, ám az elutazása után úgy elka­pott, mint valami láz. Nem is tudom, mi lett volna ve­lem, ha a szülőföld kapui most nem tárultak volna ki előttem.

Felicie érezte a férfi felindultságát, és hagyta, hogy továbbra is fogja a kezét. Így álltak egymással szemben, és visszafojtott lélegzettel nézték egymást.

Ekkor Busso megremegve lassan magához vonta sze­relmét.

• Felicie... Felicie... úgy állsz előttem, mint mindan­nak a gyönyörűségnek a megtestesülése, amit a hazám­tól kaphatok. Érzed, hogy sóvárog utánad a lelkem? Szeretlek kimondhatatlanul, és belepusztultam volna az utánad való vágyakozásba, ha nem követhettelek volna - törtek fel ajkáról forró lávafolyamként a szavak.

Felicie megremegett a gyönyörtől, hogy a férfi ennyire szereti. Szeme ragyogott a boldogságtól, s nem tu­dott megszólalni. De erre nem is volt szükség. A szeme mindent elmondott, amit a szája nem akart elárulni. Busso pedig értette. Hirtelen mély, felszabadult sóhajjal a karjába kapta szerelmét, és szenvedélyesen megcsó­kolta.

Amikor Felicie hosszú percek múltán kibontakozott a férfi karjából, ábrándosan végigsimított a homlokán. Busso forró gyöngédséggel nézett rá.

• Felicie... én szerelmem, enyém vagy örökre?

A lány ráemelte gyönyörű szemét.

• Tudod, Busso, hogy szeretlek, amióta először megláttalak.

• Ahogy én téged, drága kincsem! Védekezni akartam ez ellen a szerelem ellen. De semmi nem segített. De mit szól. majd édesapád a merészségemhez, hogy szemet vetettem a legnagyobb kincsére?

Senki más nem tudott olyan megejtő bájjal mosolyogni, mint Felicie.

• Idehívjuk, Busso! Gyere, telefonálok neki!

• Nem fog haragudni rám, amiért el akarom ragadni tőle a lányát?

• Hiszen nem ragadod el tőle. A lánya mellé egy fiút is kap.

• De vajon fiává akar-e fogadni?

• Erre válaszoljon ő maga!

Felicie feltárcsázta az apja számát.

• Kedves édesapa, nagyon sürgősen haza kellene jön­nöd.

• De miért, Felicie? Valami fontos ügy szólít haza?

• Nagyon, fontos. Van itt valaki, aki meg akarja kér­ni a lányod kezét.

• Kislányom, hiszen a hangodból a boldogság kacag!

• Nemcsak a hangomból, apa, teljes szívemből kacag a boldogság. Busso von Malteck itt áll mellettem. Gye­re gyorsan!

• Jövök! Öt percen belül otthon vagyok!

Busso és Felicie boldogan nevetve átölelte egymást. Ajkuk sokadszorra olvadt össze hosszú, bensőséges csókban, amikor egyszer csak nyílt az ajtó, és Haller kis­asszony lépett be.

• Jesszusom! - kiáltotta ijedten, és rájuk meredt.

A fiatalok szétrebbentek. Felicie odaszaladt az idős hölgyhöz, és megölelte.

• Meg ne ijedj, Hallerkém! Ez az úr nem rabló, aki ellopja a kincsedet, hanem a vőlegényem, Busso von Malteck, aki utánam jött Brazíliából. Miatta találtad úgy, hogy Felicie-d annyira megváltozott a hazatérése óta. Most megint örülök, és még sokkal boldogabb va­gyok, mint azelőtt.

Haller kisasszony még nem tért magához a megle­petéstől, amikor a tanácsos úr meglehetősen kifulladva beesett az ajtón. Rövid, érzelmes jelenet következett. Rottmann könnyesen csillogó szemmel áldását adta a gyermekeire, mint mondta.

Később, amikor már megnyugodva együtt üldögél­tek, Busso elővette a barna bőrtáskából a kincses ládikót, amelyet Felicie anyja bízott rá. Részletesen beszá­molt arról is, mit beszélt a senorával. Felicie kinyitotta a kazettát, és hosszan nézte az anyja arcképét. A szemét könny futotta el. Vőlegénye karjába simult.

• Neked köszönhetem, Busso, hogy fájdalom és ke­serűség nélkül tudok az anyámra gondolni. Mennyivel kedvesebb ilyen egyszerűen!

Busso ezután felhajtotta az aranyfedelet, és megmu­tatta az ékszereket. Felicie becéző mozdulattal simítot­ta végig a pompás darabokat.

• Tényleg nászajándék - mondta halkan. Aztán ap­ja elé tolta a kazettát. - Nem akarod megnézni, édes­apa?

Rottmann komoly tekintete sokáig elgondolkodva pihent Elvira asszony vonásain. Lelkében megnyugvás és béke honolt. Az élet viharai elcsitultak. Elfelejtette és megbocsátotta, amit az asszony valaha elkövetett ellene, Meghatottan simította végig Felicie haját. Most pedig tudasd az anyáddal, hogy eljegyeztétek egymást! - mondta gyengéden.

Felicie nagy szeretettel csókolta meg az apját, majd Bussóval közösen feladtak egy táviratot Brazíliába.

A báró másnap Malteckba utazott. Heinrich bácsi maga ment érte a vasútállomásra. A két férfi találkozása meg­rendítő volt. Egyiküknek sem jött ki egy hang sem a tor­kán, csak görcsösen szorongatták egymás kezét, és mé­lyen egymás szemébe néztek. Némán foglaltak helyet a kocsiban, és csak nagy sokára tudtak megszólalni.

Malteck kastélyát ünnepi díszbe öltöztették a haza­térő tiszteletére. A kapuban Ellen várta a bátyját. Dita fehér ruhácskában állt mellette nagy virágcsokorral, és köszöntőt mondott.

• Hozott Isten idehaza, kedves Busso bácsi!

Busso átölelte a húgát. Mélyen meghatódott, amikor

Ellen sápadt arcát meglátta.

- Kishúgom, édes hugicám - szólt gyengéden. Min­dig így nevezte régen. Ellennek könnybe lábadt a szeme.

• Ez az én kis Ditám, Busso, légy olyan jó hozzá, amilyen Heinrich bácsi volt mihozzánk - mondta sírás­tól elfulladó hangon.

Busso felemelte, a kislányt, és megcsókolta.

• Szeretni fogjuk egymást, ugye, kis Dita?

A kicsi bizalommal fonta karocskáit a nagybátyja nyaka köré.

• Te az én édes, kedves Busso bácsikám vagy, mond­ta a mama. Szeretlek ám nagyon!

Busso ezután a testvérével és a nagybátyjával be­ment a kastélyba. Ó, be szeretett itt mindent, és mily meghitt volt számára a régi otthon! Semmi sem válto­zott a hosszú évek során.

Annyi mindent kellett elmondaniuk egymásnak! És Busso beszámolt arról is, hogy eljegyezte Felicie Rottmannt. Erre a nagybátyja és a húga tiszta szívből gratu­lált neki.

Heinrich von Malteck még abban az órában felhívta a kereskedelmi tanácsost, és a leányával együtt meghív­ta őket Malteckba, hogy néhány szép nyári hetet töltse­nek el együtt, családi körben.

• A jegyespárt nem választhatjuk el egymástól, és Bussót sem akarjuk nélkülözni. Azonkívül meg kell ismernünk a menyasszonyát. Tehát jöjjenek el hozzánk Malteckba, kedves tanácsos uram! - mondta szívélye­sen az öregúr.

Rottmann azonnal beleegyezett. A szerelmesek két nap múlva már ismét együtt voltak. Csodálatos napokat töltöttek Malteckban, és mindenki örült az ifjú pár bol­dogságának.

Egy szép napon, amikor Busso az erdőben sétált Felicie-vel, átkarolta, és így szólt hozzá:

• Drágám, mikor leszel a feleségem? Nem szeretnék már sokáig várni a boldogságom beteljesülésére.

Felicie a szemébe nézett, és gyöngéden így szólt:

• Döntsd el te, Busso, mikor legyen az esküvőnk.

A férfi szorosan magához ölelte.

• Inkább ma, mint holnap!

• Ma és holnap még nem lehet.

• Akkor egy kicsit tovább kell várnom. Szeptember végéig itt maradtok... Mit gondolsz, tűzzük ki az esküvőnk napját, mondjuk, november tizedikére?

Felicie ragyogó arccal simult a vőlegényéhez.

- Úgy legyen!

Busso forró vágyakozással megcsókolta.

• Édesapád azt akarja, hogy egy évig a Vita Hajógyárban dolgozzam, hogy betekintést nyerjek az üzleti ügyekbe. A gyárat részvénytársasággá akarja átalakítani, és örülök, hogy részt vehetek ebben a munkában. Heinrich bácsi meglehetősen jó erőben van, és remélhetőleg sokáig nem kell még átadnia az irányítást.

Felicie bólintott.

• Apa velem is beszélt erről. Örül, hogy érdekel a hajógyártás. És azt szeretné, hogy nála lakjunk. Újonnan berendezteti számunkra a helyiségeket.

• Milyen szép élet vár ránk, egyetlenem! Végtelenül boldoggá teszel!

• Ahogy te engem, Busso. És mert oly nagy a bol­dogságunk, megosztjuk azt a szeretteinkkel.

Bensőségesen egymáshoz simulva mentek tovább. A fák titokzatosan susogva összehajoltak felettük, mintha egymásnak mesélnék éppen, hogy egy szerelmespár halad odalent a boldogság felé.

VÉGE

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Hedwig Courths-Mahler. Von welcher Art bist du?

© Bastei-Verlag

Verlagsgruppe Liibbe GmbH & Co. KG Bergisch Gladbach

Hungarian translation © Maros Magdolna. 2004

Fordította: MAROS MAGDOLNA

ISBN 963 9480 98 3 ISSN 1216,2140 ISSN 1589-1046

EX-BB Kiadói Kft.

1399 Budapest, Pf. 701/358

Telefon: [phone]

Felelős kiadó a kft. Ügyvezetője

Sorozatszerkesztő: Simonits Erzsébet

Műszaki szerkesztő: Spolarich Miklós

Nyomta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János igazgató

---