Megszólal az üzenetrögzítő, és egy öregedő férfi emlékezni kezd. Az életére, és benne egy asszonyra, akit a sors kegyetlen rendelése elszakított tóié. Vagy inkább közönséges emberi hibák, amelyeket annyira szeretünk a végzet szeszélyeire hárítani?

Ilse, az asszony jóravaló és hűséges feleség volt. Nem ő tehetett róla, hogy egyszer rossz pillanatban nyitott be egy helyiségbe, ahol félreérthetetlen helyzetben találta a férjét. A dologból válás lett, de a barátságot a két egymásra utalt ember megőrizte, találkozgattak továbbra is, sőt, együtt indultak el egy magyarországi nyaralásra. Mint Dieter, a nagy reményekre jogosító német tudós később megértette, a kapcsolatuk ekkor tört össze véglegesen: titkosszolgálati, sőt politikai bonyodalmakba keveredtek, aminek leginkább Ilse itta meg a levét, aki még nem tudhatta, hogy ugyanakkor az istenek kegyesek is voltak hozzá. Megismerkedett egy magyar férfival, akinek szintén megvoltak a maga különös természetű gondjai-bajai, és a két sorsverte ember egymást segítve lassan rádöbbent: nemcsak a súlyos bonyodalmak leküzdésének feladata köti össze őket, hanem a fellángoló érzelmek is. A beteljesülésért azonban harcolniuk kellett, mégpedig náluk sokkal hatalmasabb erők ellen, ám a közös boldogság vágya megacélozta az akaratukat, sikerült kijátszaniuk az aljas eszközökkel operáló szolgálatokat, és eltűnhettek egy távoli szigeten, ahol együtt érték meg a békés öregkort.

Az üzenetrögzítőt hallgató idős férfi, az egykori nagy tehetségű tudós pedig eltöprenghetett rajta: milyen kevésen, milyen apró botlásokon múlhat a boldogság. Vagy jellemhibákon? A szerencsén? Ilse azonban kimondatlanul is tudtára adta a regény végén: a tisztességen, a szereteten, egymás megbecsülésén, az akaraterőn. Ilyen egyszerű az egész. Vagy ilyen bonyolult?

Marlene Wolf

Aranyköd

© Benkő László, 2007

Szerkesztette Kovács Pál

Műszaki szerkesztő Popovics Pál

Borítóterv és tipográfia Csehi Ágnes

ISBN 978-963-9720-35-0 ISSN HU 1787-8594

Felelős kiadó Sajgó Miklós és Váracii Ferenc

STB Könyvek Könyvkiadó Kft., 2007

2143 Kístarcsa, Baross Gábor u. 4.

Telefon: [phone]

e-mail: kiadofestbkonyvek.hu

Nyomdai kivitelezés; Kínai Népköztársaság

Prológus

Mannheim, Németország, 2005. szeptember

A férfi az ablak előtt állt, és a kinti tört fényben, amely unalmas ólomszürkére festette a házat és a környéket, sorba rendezte a postaládából kiszedett leveleit. Számlaértesítők, üdvözlő képeslap egy fiatal kollégától és családjától, aki éppen Mexikóban élvezi a napsütést, szórólapok… Semmi különös, csak a szokványos napi posta. Kedvetlenül dobta az asztalra a paksamétát, a borítékok széjjelcsúsztak, a képeslap a szőnyegen landolt.

Kinyitotta az ablakot. A kilincs fülsértőn nyikordult, és beszökött a szobába az esőszag. Eszébe jutott, a házvezetőnővel meg kellene olajoztatni a zárakat. Aztán szórakozottan végignézett a kerítés mellé ültetett, magasra nőtt tuják során, és egy darabig hallgatta, amint a fák ágairól, a sárguló, fáradt levelekről, akár egy lassított filmben, halkan csepeg a víz.

Arra gondolt, le kellene már nyírni a magasra nőtt pázsitot, megigazgatni a sövényt, és egyáltalán, sok mindent kellene a ház körül rendezni, amit az utóbbi időben mindig csak halogatott. Egyedül élt, s ha az embernek nincs kivel megosztania a szépségben és kiegyensúlyozottságban rejtező örömöt, a külsőségek gyakran elveszítik jelentőségüket.

Dieter Vogelnek hívták, és az ötvennyolcadik évét taposta. A házban, amely Mannheim egyik külső kerületében, a zöldövezetben állt, csak maga lakott, amióta zátonyra futott a pályafutása és a magánélete. Vogel általában azt mondta, ha nagy óvatosan megkérdezték, hogy túltette magát az egészen, megemésztette a történteket. Néha társaságban még nevetett is saját poénján, ami valahogy úgy szólt, hogy genetikailag alkalmatlan a férj-szerepkör betöltésére. A személye alapvetően gyári hibás, rossz konstrukció, s ezt felismerve a további sorozatgyártását ő maga állította le…

Tehát gyermekei sem voltak Dieter Vogelnek. Amikor még lehettek volna, a karriert előbbre valónak látta. Ez részben érthető, már ha így akarja az ember látni. Csakhogy a dolog, mióta világ a világ, két emberen múlik, egy férfin és egy nőn, de Vogelnak akkoriban, csinos és művelt felesége mellett valahogy nem jutott eszébe ez az egyszerű biológiai összefüggés.

Felmenthető lehetne talán, mint afféle elvarázsolt tudósféle, aki csak a hivatásában talál örömet és fantáziát, aki csak annak él, mint ahogy Vogel is csaknem harminc éven keresztül. Aztán a világ kereke fordult, és világossá vált, hogy mindenkinél lehet jobbat, felkészültebbet, megbízhatóbbat vagy rugalmasabban gondolkodót találni. Akkoriban ő is azt hitte, megfelel ezeknek a követelményeknek, sőt folyvást ezt erősítették benne a munkahelyi vezetői és a nemzetközi tudóskörök, mondván, hogy Dieter Vogel professzor, az ifjú reménység, új dimenziók feltárására lehet képes.

Ám nem minden aranyszínű álom marad továbbra is ragyogó. Vogel egyszerre csak azt vette észre, hogy mellőzni kezdik, mert jött az új generáció, a fiatalok, akikről újfent csak azt tartották a tudóstársadalomban, hogy felkészültek, megbízhatók és rugalmasak. Pontosan úgy, ahogy egykoron Dieter Vogel esetében történt.

Cigarettára gyújtott. Három éve szívta, pedig tudta jól, hogy semmit nem használ, sőt kárt tehet magának vele, de egyszerűen kellett néha a pótcselekvés, a rágyújtás liturgikus mozzanatainak végigjátszása, akár nyugtató tabletta helyett. Gyenge cigarettát szívott, és főleg csak otthon, amikor hazatért az üres házba. Ilyenkor érezte szükségét leginkább.

A füstöt a nyitott ablak felé fújta, majd az üzenetrögzítőhöz lépett. Napok óta nem hallgatta meg, és ha ránézett a villogó kijelzőre, csak legyintett: majd később. Most itt volt a „később”, és Vogel háttal a készüléknek, érdeklődés nélkül hallgatta az üzeneteket:

- Halló, Herr Vogel? A karlsruhei bankból beszélek… A számlájával kapcsolatban lenne néhány… Ha befáradna, kérem…

- Herr Vogellel szerettem volna beszélni. Heinz Koller vagyok, Frankfurtból. A washingtoni projekt ügyében…

- Dieter? Miért nem veszed fel végre? Várunk a sörözőben! Két hónapja nem láttunk, mi van veled?

Igazából sosem szerette a sört, a társaság miatt járt oda. Egykedvűen nyomta le a törlőgombot minden egyes üzenet után. Nem hallgatott vissza egyet sem. Halálosan unta már a hivatalos hangot, az ilyen meg amolyan értesítéseket, melyekkel megkereshették volna az irodában is. Aztán egyszerre új hangot hallott a rögzítőből:

- Szia, Dieter. Én vagyok. Már kerestelek, de nem hagytam üzenetet. Nem tudhatom, nem kompromittállak-e vele valaki előtt… ugye, érted? Szóval, itthon jártam, és szerettelek volna látni. A repülőtérről hívlak, félóra múlva indul a gép Krétára. Sajnálom, hogy nem találkozhattunk. Olyan sok mindenről beszélgethettünk volna ennyi év után. Hát akkor sok sikert, és vigyázz magadra!

Vogel úgy érezte magát, mint egy nagyfiú, aki csak tinédzserként értette meg, hogy a gyermekkorban elveszített játékát soha nem kaphatja vissza. Újra és újra meghallgatta a rövid szöveget, aztán leült az asztal mellé, és újabb cigarettára gyújtott. A hang ugyanaz, csak az idő szaladt el. Mennyi is? Pontosan tizennyolc év. Váratlanul és agresszíven tört rá az emlékek súlyos görgetege. Azt hitte, megemésztette ezeket is, mint minden mást, mert tizennyolc év nagy idő, az ember gyermekből felnőtté válik alatta.

Döbbenten észlelte a furcsa érzést, amely valahol mélyen, a gyomra tájékán kezdődött, majd a tagjaiba áramlott, amitől erőtlenné lettek a lábai és a karjai. Valami oda- bentről azt dobolta: nem értem! Nem értem! Nem értem!

A rögzítőből hallott finom, lágy női hang tizennyolc éve semmit nem változott, ahogy általában nem változnak a hangok a felnőtt korban. Vogel több tucatszor meghallgatta e pár mondatot, s már besötétedett, amikor - ki tudja hányadik alkalommal - megint lenyomta a gombot. Kristálytisztán gurultak elébe az emlékek.

Hol is kezdődött az egész? Ilse akkor a felesége volt; ő hibázott talán? Nem, őt valóban nem vádolhatja semmivel. Az első lépést, amely az Élet nevű közös játékukat elrontotta, ő maga tette meg. Pedig nem akarta. Legalábbis nem úgy, ahogyan történt, mert részeg volt, s ezért befolyásolható. De akkor, azon a napon, 1984-ben valamit elrontott, és vannak dolgok, melyek megbocsáthatat lanok. Át lehet nézni rajtuk később nagyvonalúan talán, de az emlékek köréből gombnyomással kitörölni már nem tudja senki. Mint ahogy hiába ragasztjuk össze a cserepeire hullt vázát. Az már soha nem lesz ugyanaz.

Dieter Vogel az ablak mellé húzta a fotelt, ölébe tette a hamutartót. Az éjszakai hűvös levegő körbejárta a lakást, bebújt a bútorok közé, és meglebbentette a függönyt. Vogel nem gyújtott lámpát, a sötétben ült, és hagyta, hogy az emlékek kajánul vigyorogva magukkal ragadják, s a homályból egyre élesebben bontakozzék ki az a huszonegy évvel ezelőtti, furán bolond, s a maga nemében végzetes nap.

Ami azon a baráti bulin történt

(1984 nyara, Nyugat-Németország)

-Ilse, a felesége aznap volt harmincegy éves, a barátok partit rendeztek a tiszteletére. Nyár közepe volt, a Schwarzwald felöltötte legszebb ruháját, a zöld ezerféle árnyalata szívta magába a napfényt, s napokig szép idő volt, mielőtt súlyos felhők jelentek meg észak-nyugatról, karcolva a hegyek csúcsát és a fenyők koronáit.

Kerti partit terveztek Dieter Vogel egyik kollégájának nyaralójában, a Bodeni-tó partján, legalább két napig tartót. Ilse hetekkel előtte készült az eseményre. Pedig nem volt kerek dátum, a harmincat Dieterrel ünnepelték, kettesben, a férfi nagyszüleitől örökölt erdei házban. Ilse csodás nyakláncot és karkötőt kapott a férjétől, sokáig nem is merte hordani, mert az ékszer valóságos vagyonba került.

A parti napján újra viselte, és amint a kocsival Kressbronn felé hajtottak, Ilse gyakran megsimogatta a nyakláncon a medált: a nő az Oroszlán jegyében született, s a lánc éke egy finom mívű, arany oroszlán volt. A szeme helyén sárgán izzott a parányi drágakő. Készült is az összejövetelre, ahogy az asszonyok általában: fodrász, kozmetikus, manikűrös… Vásárolt egy új, nyári ruhát, ami illett a haja színéhez, nem volt sem túl rövid, sem túlságosan hosszú, s visszafogott eleganciát tükrözve, mégis érvényesülni engedte idomait, formás lábait és nőies csípőjét.

Ilse Vogel szeretett csinosan öltözni. Nem volt kirívó szépség, nem azt a típust testesítette meg, akik címlapokon szerepelnek, de lényéből sugárzott a harmónia, ami tetszett a férfiaknak, s Ilsének ennyi éppen elég volt. Szerette Dietert, soha nem jutott eszébe, hogy más férfiakról fantáziáljon, s ha valami hiányzott is a jómódot biztosító életéből, az mindenképpen egy gyermek lett volna Dietertől. A férfi úgy gondolta, ráérnek vele, mert ugyebár a karrier… Ilse pedig elhitette magával, hogy van még ideje várni.

A tóparti nyaraló udvarán vagy tíz autó parkolt, mire odaértek: Ilsét, az ünnepeltet, megtapsolták. Az asszony sokakat nem ismert közülük, s gyanította, hogy az egészet voltaképpen Dieter szervezte és finanszírozta, ahogy eddig is. A pázsiton négyszögű asztalsor állt egy fémlábak tartotta, hófehér vászontető alatt, az asztalokon csillogtak az evőeszközök, a poharak és tányérok.

- Ez csodás - súgta Ilse Dieternek, és belékarolt, mikor kiszálltak a kocsiból. - Már megint egy vagyont költesz rám, szívem…

- Egy évben egyszer van születésnapod - súgta vissza a férfi, és puha csókot lehelt Ilse homlokára, majd átölelte a derekát, és úgy vezette a társaságba.

Az asztaloknál nem ült senki, a vízparton bámult valamit a társaság, ahol vitorlások árbocait ringatta az élénkülő szél. A terméskőből épült, fazsindelyes nyaralóból nevetés harsant, valaki viccet mesélt.

Ilsét megfogta a hely, a kert és a part, a ház, melynek északi oldalára felszaladt a borostyán, s az öles rönkök az udvarban, amelyekből ügyes kézzel faragtak kerti bútorokat. Ő valaha nem volt gazdag. Tisztes polgári családban született, ahol mindenki dolgozott, sosem főnökként, csupán mint lelkiismeretes alkalmazott. Ilse ebből a családi körből került az egyetemre, hogy angol-francia szakos tanárnő lehessen, ahogy mindig is akarta, s katedrára állhasson. Soha nem álmodozott hatalmas vagyonról, s nem akarta két marékkal szórni a pénzt. Dieterrel az egyetem után találkozott, s egyszeriben megváltozott az élete.

Dieter olyan volt, mint ezek az emberek itt a nyaralóban: jómódú, keményen dolgozó, céltudatos, akinek csak a munkája létezett, ám Ilse számára különös módon éppen ez jelentette a vonzerőt. Pár hónap után házasságot kötöttek; a férfi kutatómérnökként minden idejét a laboratóriumnak szentelte, de amikor végre együtt tölthették a hét valamelyik napját - mert teljes hétvége szinte sosem jutott -, boldogok voltak és elégedettek egymással.

A korai vacsoránál Ilse szemügyre vette a meghívottakat. Az ő születésnapja csak egy volt az alkalmak közül, amiért megszervezték, s ezen kívül adódott még néhány: disszertáció megvédése, külföldi munkahely, ami kiemelt jövedelmet hoz, új projekt beindításának engedélyezése magas körökben… Mind olyasmi, amiről Ilse nem sokat tudott, mert az érintettek sem beszéltek róla, csupán bennfentesek előtt.

Ilse annyit tudott csupán, hogy amit Dieter csinál, annak köze van a számítástechnikán túl valamilyen katonai dologhoz, fejlesztéshez, és a férfinak időről időre ki kell utaznia az Egyesült Államokba, hogy eleget tegyen munkaköri kötelezettségeinek. Ilyenkor Ilse magára maradt, számolgatva a napokat, hogy Dieter végre hazajöjjön.

Tehát a partin sorra ünnepeltek mindent és mindenkit, és a vacsora után az italé lett a főszerep. Volt jó néhány ismeretlen nő, akik természetesen valakivel jöttek, valakihez tartoztak, de a viselkedésük azt mutatta, aligha szilárd kapcsolatban élnek. A férfiak túlnyomó többségét Dieter ismerte, és Ilsének ez elég volt ahhoz, hogy ne gyártson a nőkkel kapcsolatban mindenféle fura elméleteket.

Mégis, szokatlan és furcsa volt számára ez a parti. Ahogy az ital fogyott, úgy engedtek fel a gátlások. A pázsitra állított hangfalakból zene szólt, néhányan táncolni kezdtek, s a nők mozdulatain Ilse látta, hogy esetükben valószínűleg nem lehet szó tisztes családanyákról, sokkal inkább másról.

- Konzumlányok - súgta Dieternek, de a férfi megvonta a vállát, és átölelte Ilsét. - Nem mondtad, hogy ilyenek is lesznek…

- Nem tudtam. Biztosan annak a bolondos Karlnak volt az ötlete, hogy legyen nő annak is, aki egymagában érkezik. Ne is törődj vele, szívem. Töltsék neked is pezsgőt?

- Csak keveset. Elviszel táncolni? - nézett fel Dieterre az asszony. A két pezsgőspohár összekoccant. - Táncolni szeretnék a férjemmel - hajolt közel Ilse, és átkarolta Dieter nyakát. - Legyen már ezek között itt egy igazi pár is, nem gondolod? Mutassuk meg nekik, hogy házasságban is lehet romantika, drágám…

Dieter kuncogott, és a poharat le sem téve, a táncolok közé vezette Ilsét. Valaki váltott a ritmuson, egy másik pedig azt kiáltotta, Vogel professzor úr tiszteletére, és megemelte a poharát. Dieter ezen a nyáron lett professzor, és Ilse még mindig alig hitte, mert a férje fiatal volt ekkora tisztségre.

- Te vagy a legjobb nő az egész csapatban - súgta Dieter Ilsének. - A legeslegjobb. Nézz körül, magad is láthatod. Örülök, hogy hozzám tartozol, Ilse. Te vagy az én főnyereményem.

- Ittál, szívem - mondta Ilse, és szorosabban bújt a férfihez. - Ezt mondod holnap reggel is?

- A holnap még messze van. Előttünk egy egész éjszaka. Láttam a szobánkat fenn a tetőtérben. Éppen, mint Korzikán volt, emlékszel?

Ilse emlékezett. Korzikán töltötték a mézesheteiket, és a manzárdban délelőtt, délután és éjszaka szerelmeskedtek, kifulladásig. Mert Korzika valahogy más volt, más a levegője, a meleg mediterrán éjszaka s a Ligur-tenger sós lehelete keveredett a virágillattal, és nem kellett másnap dolgozni menni, a kötelességgel törődni, mint idehaza, Németországban. Ilse még sokáig ebből az élményből élt, s noha ennek már ötödik éve, semmit nem koptak az emlékek. Akkor, Korzikán szeretett bele igazán Dieterbe, akire felnézett, akiben megbízott, s akiről semmi mást nem volt képes feltételezni, csak jót.

Még szorosabban magához ölelte Dietert.

- Azt mondod, ugyanúgy, mint Korzikán? - kérdezte, és felnézett Dieter arcába. A férfi hamiskás fényeket látott megvillanni Ilse szemében, és bólintott: bizony! Éppen úgy. Csapunk egy születésnapi éjszakát. Meglépünk a fiúktól, ők úgyis elfoglalják magukat a hölgy vendégekkel.

Aztán valaki elhívta a kissé már kapatos Dietert beszélgetni, Ilse pedig belecseppent egy pár fős társaságba, akik úti élményeiket taglalták: Dél-Amerika, Új-Zéland, Afrika jött elő, és a beszélgetés annyira érdekes volt, hogy az idő észrevétlen elszaladt. Mellettük a grillsütő kőkandallójában égett a tűz, s a szikrákat a szél felkapta és a tó felé repítette.

Éjfél is elmúlt, amikor Ilse elhatározta, hogy megkeresi Dietert. Tudta, ha a férfi szakmai vitába keveredik, képes órákig beszélni, győzködni a másikat, Ilse számára érthetetlen fizikai és matematikai összefüggéseket firkál akár egy szalvétára, s átadja magát a tudományának, amit már-már a féltékenységig istenített. Ilsének eszébe jutott Dieter ígérete, és Korzika emlékképei is ott forogtak az agyában.

A ház szobái egy kivételével világosak voltak, szólt a zene, nevetés hangzott innen-onnan, néhányan már félrevonultak alkalmi partnereikkel. A hallban a kivetítőn pornófilmet nézett néhány férfi és nő, miközben hangosan kommentálták a történteket. Ilse mosolyogva megcsóválta a fejét, s bár soha nem volt prűd, otthagyta a csapatot, és Dieter után nézett.

Dieter nem volt a közelben, sem a szobájukban, odafent, a tetőtérben.

- Nem tudom, hol van. Biztosan beszélget valakivel a parton - mondta a házigazda, Dieter fiatalabb kollégája.

- Nem nyelte el a föld.

A fiatalember két kezében egy-egy pezsgősüveggel a pornófilmet nézők közé vegyült, és töltögetni kezdett a poharakba. A hangulat láthatóan most hágott a tetőfokára.

Ilse elvétette az irányt a lépcsőfordulóban. Az udvar felé akart indulni, helyette azonban lefelé tartott a lépcsőn, ahol a garázs volt. Az egyik ajtó mögül hangokra, fojtott nevetésre lett figyelmes, és óvatosan benyitott.

Az első, amit megpillantott, egy gyertya imbolygó lángja volt, aztán még néhány másikat is látott Ilse. A helyiségből kicsapó párás meleg meglegyintette az arcát.

- Hé! Mi van? Csukd már be az ajtót, légy szíves! - hallotta egy nő méltatlankodó hangját a sötétből, és valamilyen csobbanást is, ami kád jelenlétére, vagy úszómedencére emlékeztetett.

- Bocsánat, csak keresek valakit - mondta volna Ilse, de ugyanabban a szempillantásban a huzattól a poharakban álló gyertyák lángja felcsapott, vibráló fénnyel világítva be az egész, kör alakú helyiséget.

Pár lépéssel maga előtt, egy csillogó-villogó, kör alakú medencében Ilse megpillantotta Dietert és egy nőt, akit korábban már látott a többiek között az asztalnál, később pedig tánc közben. Akkor annyira ráfonódott egy férfira, hogy Ilse biztos volt benne: hozzá tartozik. A medencébe öntött fürdőhab már csaknem elenyészett, foltokban lebegett a víz színén, és a két test körvonalait Ilse tökéletesen látta.

A vörös hajú nő Dieter ölében lovagló ülésben helyezkedett el, a férfi nyaka köré fonta a karját, aki belemerülve a vízbe, mindkét kezével a nő meztelen csípőjébe és fenekébe markolt. A szituáció félreérthetetlen volt. Dieter még csak fel sem nézett, gyaníthatóan fogalma sem volt róla, ki nyitott rájuk. A medence peremén négy vagy öt üres pohár csillogott, meg egy felborult pezsgősüveg, melynek tartalma belecsorgott a fürdővízbe. A vörös hajú nem mozdult a pozícióból, és hanyagul azt mondta a döbbent Ilsének:

- Na mi lesz? Csukd be már az ajtót! Vagy be akarsz szállni harmadiknak? Nekem nincs ellene kifogásom, de akkor dobd le a cuccaidat. Ez az ügyes nagyfiú elbír kettőnkkel is, nem igaz?

Súlyos másodpercek teltek el, mire Ilse képes volt mozdulni. Öntudatlanul botorkált fel az udvarra, megkereste a táskáját, amit egy szék támláján hagyott, előkotorta a slusszkulcsot, és beült a kocsiba. Első gondolata az volt, hogy elhajt a Mercedesszel, egyenesen haza, vagy akárhová innen, csak minél messzebbre, aztán mégsem fordította el a kulcsot. Ült csak, ült, maga elé meredve, míg agya lázasan birkózott a megemészthetetlennel. Kegyetlen következetességgel egyetlen mondat visszhangzott benne: „a nagyfiú elbír kettőnkkel is”!

Mozdulatlanul ült, és érezte, hogy alaposan ki kellene bőgnie magát, de a sokkszerű élmény hatása alatt képtelen volt sírni. Alig egy órája még egészen másról beszélgettek Dieterrel, Korzikát emlegették, a mesék világát, a szerelem szigetét. Vajon mi fordulhatott a visszájára? Dieter ivott, sokat ivott, ami nem volt a szokása, és talán ez lehetett az oka…

Keserűen gondolt arra, hogy mentegetni próbálja a férjét, és szidta önmagát: nem lehetsz ennyire jóságosán ostoba! A disznó ott kefélt azzal a vörössel a medencében, s te felmentenéd azzal, hogy részeg volt?

Képtelen volt logikus rendet tenni a gondolatai között, s ösztönszerűen érzett rá arra, miért nem szabad most vezetnie. Pedig szerette volna úgy itt hagyni az egészet, ahogy van, tópartostól, házastól és születésnapostól. Miérteket keresgélt, minduntalan visszatért egyetlen gondolatra: talán ő maga követett el valamikor szándéktalanul olyan hibát, amelyért most kell fizetnie?

Ám nem talált semmit, amivel közelebb juthatott volna a magyarázathoz. Végül rájött, hogy felesleges keresni. Amit látott, túl egyértelmű volt ahhoz, hogy magyarázni kelljen. Lenyomta az ajtógombot, és behunyta a szemét. Odakint, a kirekesztett éjszakában lassan, csendben, talán, hogy elmossa a történtek nyomait, a metálezüstben csillogó karosszérián és a szélvédőn halkan koppanva, eleredt a hűvös, júliusi eső.

A történtek utóélete

valami elkezdődik.

(Három évvel később)

Hogy mi maradt meg mindebből? Minden, és semmi. Abban az értelemben minden megmaradt Ilsében, hogy az asszony, bármennyire igyekezett is, egyszerűen képtelen volt túltenni magát azon a napon, vagy úgy viselkedni, mintha meg sem történt volna. Dieter magyarázatot nem tudott adni, s ugyan, miért is követelte volna tőle? Igaz, többször is beszéltek róla, s Dieter lelkiismeret-furdalása az egekbe szökött, hiszen alapvetően rendes ember volt, még ha el is veszítette a józan ítélőképességét azon az éjjelen.

De valami mégis változott, s ezt úgy hívják, bizalom. Attól a naptól haldokolni kezdett, s végleges kimúlását legfeljebb a két ember érzelmei akadályozták. Ilse szerette Dietert, mindannak ellenére, ami történt. És igyekezett nem gondolni arra, hogy esetleg nem is ez volt az egyetlen alkalom, csak ő nem tud a többiről. Örök törvény, hogy mindig a leginkább érintett tudja meg utoljára, mikor már a külvilág ezen csámcsog, és nevetnek a háta mögött.

Ilse maga sem lehetett tisztában azzal, milyen folyamatok indultak meg kettőjük között, amelyek majd csak a jövőben fogják éreztetni hatásukat. Az ismerősök és a baráti kör szerencsére semmit nem tudott arról, ami köztük zajlott, a vergődésről és önmarcangolásról, ők pedig soha senkinek nem beszéltek róla. S ez oda vezetett, hogy Dieter egy idő után szinte már kizárólag a munkájának élt, hetekre elutazott, és házasságuk hasonlatossá vált egy szobatársi vagy baráti viszonyhoz.

Végül Dieter úgy érezte, lépnie kell, mert nem lehet annyira önző, hogy Ilsét magához kösse akkor is, ha az asszonynak más elképzelései vannak, bár felesége állította, a történtek ellenére nem akar változást. Gyermeket viszont most már az asszony nem akart vállalni a körülmények miatt, s noha lassanként tompultak a fájó emlékek, egyet soha nem szerezhetett Dieter vissza: Ilse feltétlen bizalmát.

Egy nap aztán, Dieter döntése nyomán mégis bekövetkezett az, amit szakításként emlegetnek az emberek. Dieter és Ilse megegyeztek abban, hogy csendben elválnak. De semmi nem lehet tökéletes, a válás is belekényszerítheti az embert az amolyan „se veled, se nélküled”-szituációba, és a változás hosszú ideig csak látszat maradt.

Dieter külön lakásba költözött Mannheimbe, közel a munkahelyéhez, de nem találta a helyét, és ezt egy alkalommal őszintén bevallotta volt feleségének. S miközben Ilse odakint maradt az altensteigi házban, újra elkezdődött valami, aminek alapja a barátságuk lehetett, s amihez karját nyújtotta a hajdan volt szerelem és vonzódás. Dieter, mintha csak véletlenül tenné - „éppen erre volt dolgom” -, egyre többet járt haza Ilséhez.

Lehet, valamiképpen megérezte, hogy Ilse sokkal gyakrabban volt magányos, mint eddig, és ezt a kínzó érzést csak erősítette az erdei ház, ahová nyelvtanári munkahelyének elvesztése után kiköltözött. Ilse olyasmit érzett, amit eddigi életében még sosem: unatkozott, tengett-lengett csak a világban.

Nem beszélt senkinek arról a három év előtti házibuliról, magába rejtette a gondolatokat, de azok ettől még élők és valóságosak maradtak. Ilse maga sem vette észre, hogy a mélyben tovább alakultak, fejlődtek, és fordított hatással volt rájuk a felejtés szándékával rájuk borított agyon- hallgatás.

Legtöbbször csak ült a teraszon, szívta magába a Schwarzwald levegőjét, ahogy tette azon a nyárelőn, 1987- ben is, amikor megint valami új vette kezdetét, csak erről Ilse még mit sem sejtett.

Különös nap volt, szürke és kedvetlen, gyakoriak a Fekete Erdő hegyvidékén az ilyenek. A csúcsok még párába burkolóztak, de az eső, amely vigasztalanul zuhogott három napja, estefelé végre elállt. Nyugat felől világosodott az ég, sárgás színt öltöttek az elvonuló felhők, a fenyőerdők felett pedig előtűnt a Hochloh csúcsa. A ház mögött megáradt patak rohant a völgynek, a mederben századok óta pihenő, tonnás szikladarabokon zúgva megtört a víz, és magával sodorta a széltől szakított-tördelt fenyőágakat.

A felhőket azon a vasárnap délutánon végre újfent meghasogatta a nap. Ilse a nyitott verandán ült egy jókora karosszékben, ami talán négyszer annyi idős lehetett, mint ő maga, tölgyfából faragták a lábait, a karfáját és a támláját. Az avítt bőrrel bevont karosszék az előtte álló vaskos tölgy asztallal időtlenséget sugárzott.

Ilse örült a háznak, noha nem volt az övé. Tudta, ha Dieter nem ilyen nagyvonalú, neki ma talán háza sincs, biztonságos otthona, legfeljebb egy bérleménye, Stuttgartban talán vagy Karlsruhéban, ahol magasabb iskolák vannak, és tanítani lehet. De Dieter annyira önzetlenül, tálcán nyújtotta át elhunyt nagyszülei Altensteig melletti házának kulcsait a volt feleségének, mintha csak jó tanácsot adna. Ilse pedig beköltözött az ódon hangulatú, erdő melletti házba, ahol a megbámult gerendák és a hatalmas terméskövek az elmúlt évtizedeket idézték.

Az 1980-as évek Német Szövetségi Köztársaságában persze nem fenyegette éhhalál azt, aki pillanatnyilag munka nélkül maradt, főleg nem Ilse Vogelt. Dieter nem engedte meg, hogy munkanélküliként regisztráltassa magát, egyszerűen otthon maradt. Megvolt mindene, sosem szűkölködött semmiben, mert Dieter kiemelt kutatói munkája és professzori fizetése jól jövedelmezett. A férfi nem feledkezett meg arról soha, hogy az áldatlan helyzetet, amibe Ilse belekényszerült, az ő hibája eredményezte. És ahogy Ilse, úgy Dieter sem keresett magának új kapcsolatot.

Ilse azon az esős vasárnap délutánon ült az öreg fotelban és a kávéját iszogatta, miközben sűrűn rápillantott a veranda oszlopán függő óra rézszínű számlapjára. Volt még néhány perc, hogy meghallja az úton közeledő gépkocsi zaját, mert Dieter tipikus német volt: pontos, precíz és szavatartó. Telefonált még előző napon, hogy jönni fog, és ez így is lesz.

Ilse letette a felületesen átlapozott magazint. Az út felől motorzúgást hallott, amely egyre erősödött, s aztán, amikor az óra mutatója éppen csak áthaladt a megbeszélt időpont felett, a nyitott kerítéskapun begördült a Mercedes. Dieter mosolyogva integetett Ilsének a volán mögül.

- Azt hittem, nem érek ide időben - mondta a férfi. - Baleset volt odafent a keresztnél, nem hallottad a mentőautót? Kerülnöm kellett Helmuték háza felé. Végre elállt az eső… - nézett a hegyek felett sebesen vonuló felhőkre, amelyeknek alját most kékes-lilásra festette az alkonyi nap.

- Szervusz, szívem. Hogy telt a napod? - hajolt az asszony fölé, és arcon csókolta.

Dieter mindig ezt tette, ha megérkezett, a válásuk után is. Semmi harag, semmi törlesztés Ilse részéről, csak a normális élethelyzet.

- Telefonált Jürgen - mondta az asszony. - Ma délután. Azt mondta, nemrég beszélt Heinerrel. Nem tudom, hogy csinálták, de azt mondta, biztonságos volt a telefon.

- Jürgen kamiont vezet. Biztosan valamelyik keleti, szocialista országból hívta fel Heinert - jegyezte meg a férfi.

- Annyi esze csak van, hogy nem kockáztatja Heiner és Brigitte biztonságát. Felhívta egy fülkéből, mondjuk a csehektől, és kész. Ha ilyen országból hívnak keletnémet vonalat, az elhárításuk nem annyira éber… Bár, ki tudja?

Dieter elkomorodott, mint mindig, amikor unokaöccséről volt szó. Mert Heiner Fitz, noha német volt ő is, egy másik Németországban élt, amelyet úgy hívtak: a „keleti blokk”. A Nyugattól fallal, szöges dróttal, magasfigyelőkkel, géppuskákkal és nyomsávval választotta el a politika, és ha másért nem, ezért az egyért Dieter szívből gyűlölte a politikát, bár kénytelen-kelletlen elfogadta, mint szükséges rosszat.

- Három éve nem láttuk őket - jegyezte meg Dieter, és töltött magának a kávéból. - Emlékszel Prágára? Heiner csupa idegbaj volt, alig tudtunk vele szót váltani. Aztán előtte három évvel ott volt Krakkó. Akkor még normálisabbnak látszott szegény, mint Prágában. Nem félt annyira. Azt hiszem, az idegei lassan kezdik felmondani a szolgálatot.

Ilse bólintott. Jól emlékezett a három évvel ezelőtti júliusra. Prágában találkoztak, a Vencel-téren. Heiner és felesége, Brigitte a tizenöt éves Skodájukkal érkeztek, s ők nem merték megmondani, hogy két hónapja cserélte ki Dieter a másfél éves Volvóját egy vadonatúj BMW-re. Két külön szállodában laktak, mert Heiner félt, hogy valaki az NDK-ból meglátja őket. Attól is tartott, hogy a szálloda- portás „leadja a drótot” egy cseh belügyesnek, és a csehszlovák állambiztonságiak - ahogy az szokás a kommunista tömbön belül értesítik az NDK-s kollégákat.

Hogy így szokott lenni, azt mindenki tudta. És akkor mit felel majd Heiner Fitz otthon, Drezdában, például a munkahelyi párttitkára és közvetlen vezetője előtt? Hogyan magyarázkodik, ha hazaárulónak, a rendszer ellenségének bélyegzik, mert szóba állt egy nyugatnémettel? És ez a jobbik eset, mert jöhet az államvédelemtől is a „beszélgető partner”, és a Stasi sosem viccel. Tehát, mit mondana akkor ő és Brigitte, a felesége? A véletlen találkozást ma már senki nem eszi meg…

Heiner Fitz azokban a prágai napokban egyetlen görcsös szorongás volt a feleségével együtt, s egy nappal hamarabb visszautaztak Drezdába, mert félelmükben képtelenek voltak kivárni az utolsót. Visszaszálltak a kalitkába, a szögesdrót mögé, mert úgy látták, valamiért ott mégis biztonságos. Aki nem nyitja ki a száját, nem akar jobbat, s nem hangoztatja, hogy másutt a világon talán lehetne másképpen is élni, annak nem esik bántódása.

- Heiner most is rébuszokban beszélt a telefonban, azt mondta Jürgennek, délkeletre akarnak menni az idén. Valami tó mellé. Most megint kaptak utazási engedélyt - folytatta Ilse, és Dieter bólintott.

- Tó mellé? Biztosan Magyarországra célzott. Ott még nem jártak tudtommal Heinerék. Nem mondta, hogy mind a két gyereket viszik? Akkor kisebb valószínűséggel kapják meg az engedélyt. Azt mondják Honeckerék, hogy aki családostól utazik, hamarabb disszidál. Bár azt hiszem, Magyarországról nincs sok lehetőség tovább menni. Legalább annyira őrzik a határokat, mint az NDK-ban. Na ja, náluk is Moszkva diktál…

- Én úgy vettem ki, hogy már eldöntötték - mondta Ilse. - Heinerék június végén utaznak. Majd Jürgenen keresztül megmondják, hová kaptak engedélyt. Náluk az ilyesmi többnyire szervezetten megy, szervezett táborokba utazhatnak, vagy csak úgy az olcsóbb. Nem akarsz velük találkozni, Dieter? Mégiscsak a rokonaid. Mások nem nagyon vannak rajtuk kívül.

- Nem tudom… Talán - felelte bizonytalanul Dieter, és megdörzsölte az állát. - Júniust mondtál? Én július végén utazom Alabamába. Végül is módosíthatom a szabadságomat, azt hiszem. Igazad van, Ilse. Ki tudja, mit hoz a jövő, mikor látjuk őket viszont. Mondd csak, te eljönnél?

- Magyarországra? Egy hétvégére?

- Nem. Nyaralni, úgy gondolom. Tavaly úgysem voltunk. Az a nagy tó, amelyről Heiner beszélt, a Balaton. Tízezrével járnak oda az NDK-ból meg tőlünk is nyaranta, Magyarország köztudottan a keletiek és a nyugatiak találkahelye. Állítólag az ottani hatóságokat ez nem is nagyon érdekli. Valaki azt mesélte, hogy mindegy nekik, csak jöjjön a valuta a turistaszezonban. De a Balaton kellemes hely. Meleg a víz, legalábbis jóval melegebb, mint odafent. És nem is olyan rosszak a körülmények. A hotelek pedig kifejezetten jó színvonalúak. Állítólag Magyarország egy kicsit kirakat. A kommunista tömb kirakata, így mondják.

- Azt mondod, menjünk el nyaralni oda? - nézett Dieterre Ilse. - Nem tartod furcsának, hogy miután elváltunk...

- Ugyan, miért tartanám? - nézett csodálkozó szemmel volt feleségére a férfi. - Ezt csak mi ketten tudjuk, másnak semmi köze hozzá, nem igaz? Te is Frau Vogel vagy még… Jól megvagyunk itthon, miért ne lennénk meg ott is?

Ilse és Dieter továbbra is jól érezték magukat egymás társaságában, Dieter gyakorta ott töltötte az éjszakát az erdei házban. A kölcsönös tisztelet hangján beszéltek egymással, mint régi barátok, akik között most is minden megtörténhet, s ez csak rájuk tartozik. Ha bármelyiküket megkérdezték volna ezekben a hónapokban, hogy miért váltak el tulajdonképpen, feltehetően hosszas gondolkodásra kényszerülnek, mielőtt felelnek.

- Végtére is nekem van időm - mondta Ilse, reagálva az ötletre. - Ha tényleg olyan meleg az a tó… De az anyagi hátterét meg kellene még beszélnünk.

- Magamra vállalom a költségeket, természetesen - hárította el az aggályokat Dieter. - Ez ne legyen semminek akadálya.

A hetek elszaladtak, Németországra rekkenően forró július köszöntött, egész Európát elárasztotta a hőhullám. Ilse Vogel különösebben nem készülődött a nyaralásra, legalábbis nem úgy, ahogy mások tették, akik valami egzotikusra vártak abban a két-három hétben. Egyszerűen tudomásul vette, hogy utaznak, mint annak idején. O nem várt semmi különösre, talán csak arra, hogy végre kimozdul a szűk körből, Altensteig vonzásából, ahol ugyan jól érezte magát, de nagyon egyhangú volt az élete.

Szinte semmit nem tudott arról az országról, az úticélról, legfeljebb, hogy a keleti tömbhöz tartozik, és a vezetése kommunista, s az emberek nem élnek nagyon rosszul, nem úgy, mint - így hallotta - például Romániában vagy Albániában. Ilse, ha utazott, mindig Nyugat felé indult, eddig csak Prága és Krakkó volt kivétel, hogy Dieter végre találkozhasson az unokatestvérével és annak családjával. Az asszony imádta Párizst és Londont, megfordult a Skót felföldön, de Kelet-Európa eddig kimaradt az érdeklődési köréből. Ennek oka pedig a sok szörnyűség volt, amit itt-ott hallott gyermekkorában ezekről az országokról, amikor a különböző rádióadók célzatosan vagy anélkül, de szinte csak ilyesmiket közvetítettek a kommunista tömb országairól.

Ilse számára voltak e híradások között borzongatóak és nevetségesek egyaránt. Később aztán már nem foglalkoztatta annyira a politika, de az akkoriban hallottak meghatározták a látásmódját. Úgy vélte, egyszerűen képtelen lenne egy olyan országban létezni, ahol embernyúzó kommunista diktatúra van, és amikor ez megfogalmazódott benne, az érdeklődés is kiveszett Ilséből ezen országok iránt.

Még akkor sem foglalkoztatták ezek a kérdések, amikor bőröndökkel felpakolva az autópályán rohantak München felé, hogy Salzburgnál átlépjék az osztrák határt.

Dieterrel, ha együtt voltak, sokat beszélgettek, a férfi kellemes partner volt, Ilse pedig szerette, ha figyelnek rá. Néha éjszakákat is átbeszélgettek, amit korábban soha nem tettek.

Egyébként Ilse és Dieter ugyanúgy kerültek egy témát, ami arról szólt: a másiknak van-e új kapcsolata? Valószínű, hogy egyiküknek sem esett volna jól első hallásra szembesülni a másik kapcsolatának tényével, hiszen a válásuk rendhagyó volt a maga nemében. Ilse úgy képzelte, Dieter elmondaná, ha volna, ám a férfi kerülte ezt a témát.

Az osztrák autópálya Salzburg után Bécsig vigasztalanul unalmas volt, aztán még a pálya is elfogyott, amikor az út délkeletnek fordult, s néhány tábla már jelezni kezdte Budapestet és a nagy H-betűt: Hungary.

Szinte észre sem vették a kis, virágos osztrák falvak sorát, amelyeken a fekete Mercedes áthaladt, annyira belemerültek valamilyen régi sztori átbeszélésébe. Akkor ocsúdtak, amikor Nickelsdorf település nevét megpillantották.

- Látod? Itt már sok a katona és a csendőr - mutatott az út szélén ácsorgó, géppisztolyos osztrák egyenruhásokra Dieter. - Őrzik a vasfüggönyt erről az oldaláról is. Az ott, a lapos épület, már a magyar határ, Ilse. Izgulsz?

- Nem különösképpen. Ott is csak emberek laknak, mint Prágában vagy Krakkóban - felelte az asszony, bár valójában nagyon is remegett a térde: szemben a vörös képű rém, a kommunizmus maga, amellyel immár harmadszor néz szembe.

A gépkocsik futása lelassult, amint az épülethez közeledtek, majd a sávok megszaporodtak, a kocsikonvoj szétszóródott. Az osztrákok a német rendszám láttán csak intettek Dieternek, hajtson tovább.

- Ez egyszerű volt eddig - mondta a férfi, és a Mercedes motorja felduruzsolt. - Majd a magyarok… Ők kukacosabbak.

- Guten tag! Passcontroll - lépett oda tisztelegve egy magyar határőr, nyomában a másféle egyenruhát viselő vámtiszttel. Dieter kinyújtotta az útleveleket az ablakon.

- Hová mennek? - kérdezte a határőr tűrhető németséggel.

- Siófokra - felelte Dieter. - Nyaralunk.

- És meddig? - kérdezte a tiszthelyettes, miközben az útlevélbe bélyegzőt nyomott, az űrlapokat pedig benyújtotta egy zöldre festett ablakon.

- Három hétig leszünk, azt hiszem - mondta Dieter.

- Érezzék jól magukat, uram - mondta a finánc, aki a tiszthelyettes mögött állt. - Valami elvámolni valójuk van? Mutassa, kérem, a csomagtartót.

Dieter kiszállt a kocsiból, és hátrament. A vámos kérte, nyisson ki egy bőröndöt. A legfelsőben, amely éppen kézre esett, Ilse intim holmijai voltak.

- Rendben, köszönöm. Járt már nálunk? - kérdezte a vámos, megigazítva a tányérsapkáját.

- Én igen, de a feleségem most van először - felelte Dieter.

- És tetszett magának Magyarország?

- Igen. Barátságos hely. Csak kicsit nehéz bejutni. Ha tőlünk az ember nyugatra utazik, a határon alig nézik meg…

- Az más, uram. Ez pedig megint más - mondta kurtán a finánc, és lecsukta a csomagtartó tetejét.

- Mehetünk? - kérdezte Dieter, és a finánc vállrándítása azt mutatta: felőlem akár mehetnek is.

- Alles in ordnung - mondta a vámos. - Minden rendben.

- Várj még, az útleveleink nincsenek meg - figyelmeztette a férfit aggodalmas arccal Ilse. - A határőr elvitte magával.

De a fiatal tiszthelyettes már jött is vissza, és benyújtotta a dokumentumokat az ablakon. Dieter elköszönt és indította a kocsit. A határőr még nézett utánuk csípőre tett kézzel, majd a következő kocsihoz lépett.

- Minek vitték el az útleveleinket? A csehek nem csináltak ilyesmit - kérdezte Ilse, de Dieter csak megvonta a vállát:

- Biztosan kiadták nekik parancsban. Errefelé jobban ellenőriznek. Voltaképpen mégiscsak a politikai ellenségeik vagyunk.

- Nem szeretem, ha ilyesmiről beszélünk - mondta Ilse. - A szót, hogy ellenség, sem szeretem.

Dieter arca komorrá vált, és nem is sokat változott, míg a számtalan falun és városon, meg a hegyeken át, amit Bakonynak hívnak, meg nem érkeztek a Balaton mellé. Siófok szemmel láthatóan megtelt, a kocsik csak araszolhattak a szűk utcákon. Dieter egy térképvázlat alapján tájékozódott, s nemsokára leparkoltak a Hotel Európa előtt.

- Látod, itt már otthonosabb - mutatta a férfi a számtalan nyugatnémet rendszámú kocsit. - Ebben a szállodában csaknem mind nyugati vendégek laknak.

A recepción valami hasonlót várt Ilse, mint a határon. Komoly képű, átható tekintetű hotelportást, kötelességtudó kommunista dolgozót, akinek fontos feladata, hogy a nyugatról jött ellenséget kiszűrje, ám helyette mosolygós hölgyeket talált a pult mögött, és egy alig tizennyolc éves, szolgálatkész londiner-fiút az ajtónál.

Ilsét mindez igencsak meglepte. Maga az ország eddig nem nagyon nyerte el a tetszését, a kocsiból úgy látta, a településeket össze sem lehet hasonlítani a német vagy osztrák falvakkal, ahol minden csupa virág, tiszták és rendezettek az utcák, s az udvarokban pedáns rend uralkodik, nem úgy, mint errefelé. Ezek a falvak és városok szegényesnek tűntek, az utak keskenynek, alig karbantartottnak… Amolyan „keletinek”, ahogy az ő fantáziájában ezek az országok éltek.

Látott már sokféle hotelt Franciaországban és a briteknél, olaszoknál és spanyoloknál, és ez most tetszett. Mintha más világba cseppent volna. Igaz lenne, amit Dieter állít? Hogy Magyarország kirakat a Nyugat számára? Talán a kommunisták így akarják eladni a Keletet a módosabb Nyugatnak? Persze látható, hogy hol vannak azok a bizonyos „lyukak” a rendszeren, de a Balaton környéke - Ilsének ezt sugallták az első benyomások - szöges ellentétben állt a pár kilométerrel odébb meghúzódó, egyszerű, és az ő ízlése szerint elhanyagolt falvakkal, ahol az utcáról jól látható szeméthalom és trágyadomb nőtt az udvarokon.

A hatodik emeleten foglalt Dieter szobát, s amikor a recepción végeztek, elébük toppant két hordárfiú, és kifogástalan németséggel megkérdezték, indulhatnak-e a csomagokért. Ilse mindkettőjüknek a kezébe nyomott öt márkát, némi zavart mosoly kíséretében, mert nem tudta, kevés vagy sok-e ez a borravaló errefelé. Csak annyit tudott, hogy - mint például Dél-Európában, ahol sokszor megfordult -, a hordárok, londinerek, portások szeretik, ha pénzt kapnak.

- Ez itt szép pénznek számít ám - jegyezte meg suttogva Dieter. - Tudod, mennyit keresnek itt az emberek? A töredékét a mi fizetésünknek. Ezek a fiúk, azt hiszem, ráadásul idénymunkások. Gondolom, egyetemisták, beszélik a nyelvet, és nyáron munkát vállalnak ilyen helyeken.

Ilse úgy érezte, ebben a hotelben ő is kirakatban lesz három hétre. A balkonról a Balatonra látott, amely különös zöld színt öltött a délutáni napfényben, s egyben az utcára is; a platánok koronáin át az asszony szemügyre vehette az odalent sétálókat. Fentről úgy tűnt, alig van különbség köztük, voltaképpen nincs is igazán. Hiszen a zsebekbe és a fejekbe nem láthatott.

Hogy régóta a pénz az, ami az emberek közt különbséget tesz, azt sejtette, bár sosem szerette, ha valaki effélét mondott. Ilse humanista nevelést kapott, a pénz hatalmát sokra nem becsülte, bár igazán még nem gondolkodott el azon, milyen lehet, ha nincs belőle elég. A jólét természetesnek tűnt számára, hiszen ebbe született bele. És az is, hogy ezért a pénzért sokat kell dolgozni és nagyon szorgalmasan. Amikor déli országokban járt, sosem értette, miként lehet az életet annyira könnyedén felfogni, mint az olaszok vagy spanyolok.

És itt volt ez a kis ország, teljesen ismeretlenül, és Ilse nem tudta, hol kezdjen hozzá a megismeréséhez és megértéséhez.

Dieter telefonhívást várt másnap, és még délután sem ment ki a hotel strandjára, ahol Ilse egy összecsukható nyugágyon napozott. A vizes törölköző, amit maga alá terített, hűvös volt, csaknem hideg, és a Balaton néha felcsapott a partot szegélyező, vörös színű kövekre.

A túlpart közelinek tűnt, a vízen hajók fehér vitorlái pillangószárnyakra hasonlítottak, s a nap egy fura hegy vízbe nyúló lába mögött tért nyugovóra, ahol a kéttornyú templom aranykeresztjének csúcsa lángolni látszott.

- Schön? - hallott egy hangot a vízről. - Szép, ugye? - kérdezte a fiatalember, aki csónakkal három vízibiciklit húzott. - Maga Németországból jött, vagy Ausztriából?

- Honnan tudja? - nézett rá Ilse, tenyerét ellenzőként a szeme elé tartva. A fiatalember valószínűleg nem értett jól németül.

- Aus Bundesrepublik? - kérdezte ismét./

- Igen. Onnan jöttem. És szép a tó, nagyon tetszik.

- Das… golden bridge - jegyezte meg a fiatalember, keverve a német és angol szavakat. - Aranyhíd. Szép, ugye?

- Igen. Nagyon hangulatos - mondta az asszony. A fiatalember tovább evezett, gyaníthatóan ezzel ki is merült a nyelvtudása, Ilse pedig arra gondolt, mégiscsak barátságos emberek ezek a magyarok. Ismert görögöket, ők közvetlenek, akár az olaszok Dél-Itáliában, ismert franciákat is, akik mintha hírét sem hallották volna a híres francia lovagiasságnak, aztán hűvös norvégokat, jókedvű hollandokat, halvérű svédeket és természetesen mindegyiknél jobban a tartózkodó németeket. Hogy a magyar fiatalember csak úgy megszólította, furcsán bizalmas, de barátságos gesztusnak tűnt.

Vacsora közben Dieter elmondta, végre sikerült beszélnie telefonon az unokaöccsével, Heinerrel.

- Ott vannak szemben, a túlparton, látod? - mutatott ki az étterem ablakán a lassan félhomályba burkolózó Balatonra. - Egy kempingben laknak. Azt mondta, ki kellett mennie a városba, egy utcai fülkéből telefonált, mert a benti fülkében nem bízott meg. Holnap várnak minket délelőtt.

Ilse azt mondta, ő is várja a találkozást Heinerrel és a feleségével, Brigittével. A gyerekeket sem látta rég.

- Meg kell kerülni az egész tavat, hogy odajussunk? - kérdezte, de Dieter azt mondta, van nem messze egy komp.

- Látom, hogy feszült vagy. Légy nyugodt, Ilse. Ez azért nem olyan ország, mint…-nyugtatta Dieter, de nem mondta meg, milyen országra gondol. - Szóval, nem olyan.

- Lehet. De akkor miért látom rajtad, hogy valami nem stimmel? - kérdezte az asszony. - Valami foglalkoztat téged, Dieter, ne is tagadd.

- Igen - mondta bizonytalanul a férfi. - Heiner foglalkoztat. Ugyanazok a reakciói, a félelmei, mint Prágában.

Éppen csak ki nem mondta, hogy ne találkozzunk, mert attól fél, hogy lebukik. Éppen ő! Tízezrével találkoznak ebben az országban, ennek a tónak a partján keleti és nyugati németek, meg mindenféle más nációk, akiknek más lehetőségük nincs arra, hogy lássák egymást. És ő azt hiszi, éppen őt figyelik. Én nem utálom a kommunistákat, te is tudod, persze sosem szerettem, de ilyenkor valósággal gyűlölöm őket. Heinerből, ha így megy, idegroncs lesz, és teljesen feleslegesen.

Vacsora után Dieter azt mondta a hotelszobában:

- Nekem még néhány dolgot át kell néznem, Ilse. Ha gondolod, odalent a bárban megvárhatsz. Vagy sétálj egyet

- Dieter megsimogatta az asszony karját. - Nemsokára megyek, nézz körül nyugodtan.

Ilse beszállt a liftbe, és lement a recepcióra, onnan pedig ki a vízpartra. A Balaton csendes volt, a szemközti part csillogó gyöngyfüzérként fénylett. Leült egy padra, hallgatta a közeli bárból kiszűrődő zenét, és arra gondolt, milyen régen nem volt táncolni. Dieter nem nagyon szeretett, mackós alkatához nem is illett, ő legalábbis így gondolta. Sutának és ügyetlennek érezte magát a parketten, és senki nem tudta meggyőzni ennek ellenkezőjéről.

A közelben gyerekek szaladtak el, valamit kiabáltak, amit Ilse nem értett, svédek vagy tán norvégok lehettek. A kerítésen kívül sokan sétáltak, és a kikötőből akkor indult útjára egy zenés sétahajó, kivilágított fedélzetén nyüzsgött a tömeg. A víz felől kellemes szellő érkezett, halkan csicsergett a Balaton a partmenti köveken, s az utcáról vidám nevetés szökött be a kerítés mellé ültetett örökzöldeken át. Hangot hallott maga mögött, és Dieter a következő pillanatban leült mellé a padra.

- Sokáig ne maradjunk, rendben, szívem?

Dieter még mindig így mondta: szívem. Válás után is, mintegy jelezve, hogy egy nyomorult papír még semmit nem jelent.

- Jár valami a fejedben, látom - ölelte át Ilse vállát. - Elmondod nekem is?

Az asszony összefonta a karjait az egyre hűvösebb esti szellő miatt, és arra gondolt, sosem tudja véglegesen elrendezni magában a helyzetet: férje nincs, de mégis van, mert az elvált férj is férj valahol, s különösen Dieterre áll ez igazán.

- A mi dolgainkon gondolkodtam - felelte nagy sokára. Dieter türelmes volt, soha nem unszolta. - Azon, hogy miként is állunk mi ketten. Mert ez így nem egészen normális, azt te is tudod, ugye? Épeszű emberek nem így viselkednek, és ha mégis, ott marad a kérdés, minek kellett elválnunk?

- Nagyon zavar téged ez a válás, ugye? Szeretnél valamit? Hogy valami ne így legyen? Vagy változtassunk a kapcsolatunkon? Lazítsunk rajta? Tőlem ne kérd, mert alkalmatlan vagyok rá.

Ilse felsóhajtott:

- Igen, tudom. Te a szilikonkristályokban meg a csipekben élsz, és én sosem tudhattam, éppen mekkora hely van a szívedben a számomra. Bár tökéletesen megértelek, Dieter. Fontos a munkád, és nem is tudná mindenki így végezni, mint te, elismernek világszerte… Voltaképpen nem is értem, miért töprengek ezen ennyit, amikor tökéletesen világos. Dieter Vogel számára az első a munka, s talán, ha szerencsém van, utána én következem.

Dieter szomorkásan elmosolyodott, és azt mondta, egy határ után már nem tud az ember változtatni. A lendület viszi, s akkor már késő bánat azon prézsmitálni, mi a fontosabb, család vagy hivatás. Az egyik mindenképpen a másik elé kívánkozik, s az ő esetében ez immáron nyilvánvaló. Sajnálja, de nem tehet mást.

- Sok egyéb van, ami miatt tehetetlen vagyok, Ilse. Pedig te tudod a legjobban, hogy a család számomra szent. Mondom ezt annak tudatában, hogy képtelen vagyok érvényesíteni ezt az igényemet. Nem rajtam áll elsősorban. De te megérdemelnél egy teljes családot, teljes férjjel, akinek az ágyban nem azon jár az esze, hogy kivel és mit kell tárgyalnia három nap múlva a világ másik felén. Túl szerteágazó az én munkám, és sokszor azon kapom magam, hogy én is osztódni kezdek, mint a sejtek. És mindenhol, mindenkinek meg kell felelni, eleget kell tenni, maximumot nyújtani. S itt vagy te is, akinek…

- ...akinek megtetted azt a szívességet, hogy kinyitottad a kaput: repülhetek, ha akarok, ha úgy gondolom - mondta csendesen Ilse.

- Vagy te nyitottál nekem kaput, szívem. De se én, sem pedig te nem számoltunk az alapvető tényezővel: önmagunkkal, a jövővel. Azzal, hogy így alakul. Én a magam részéről nem bánom, Ilse. Jó nekem hazamenni hozzád.

- Biztos pontot jelentek neked, Dieter, semmi mást. Igaz, te nagylelkűen honorálod, hogy van mibe és kibe kapaszkodnod néhanapján, de te is tudod, hogy ez soha nem lesz teljes értékű boldogság. A bőrünkből egyikünk sem tud kibújni.

Dieter megköszörülte a torkát:

- Van valakid, Ilse? Mondd el nyugodtan, ha igen. Nem haragszom meg, és nem is állok az utadba, ha úgy gondolod...

- Nincs senkim, Dieter. Legalább érezned kellene, hogy nincs - mondta az asszony. - És ha egyszer mégis lesz, azt magam akarom megmondani neked.

- Ezt reméltem is - fűzte hozzá melankolikus hangon a férfi. - Tudod, hogy most is ugyanazt mondom, ugye? Ha repülni akarsz, mint a sirályok, hát csak rajta. Szerencsét fogok kívánni hozzá.

- Nagylelkű ember ön, Herr Vogel - mondta az asszony, csipetnyi évődéssel a hangjában. - De nincs senki a láthatáron. Majd talán később, ha kellőképpen megmagyarázom magamnak, hogy miért nem szeretem tovább az elvált férjemet. - A férfi felé fordult. - Kérdeznék valamit, Dieter. Ha nem akarsz, nem válaszolsz. Emlékszel, egyszer beszélgettünk arról, hogy a munkád meg a tudományos kutatásaid mennyiben érintik a katonaságot?

- Emlékszem. Akkoriban kicsit össze voltam zavarodva

- felelte Dieter. - Sok sületlenséget beszéltem, Ilse. Nem kell vele foglalkozni…

- Örülnék, ha így lenne, de te rosszul hazudsz, Dieter. Mint általában a tisztességes emberek. Tegnap, amikor a határt átléptük, láttam rajtad, nagyon zavart, hogy elvitték az útleveleinket. Nem azt mondtad, hogy téged a munkád miatt figyelemmel kísérhetnek más országokban? Főleg a keletiekben? Még Prágában is emlegetted, emlékszel?

- Én már hozzászoktam ehhez, és különben sem teszek olyat, amivel magamra vonhatom bármilyen hatóság figyelmét, sem otthon, sem másutt. Itt én csak egy német turista vagyok, nyaralok a feleségemmel, ez a puszta tény.

Ilse elgondolkodott. Aztán azt mondta, szeretné, ha ez valóban így lenne.

- így is van, szívem - simogatta meg Ilse mezítelen vállát Dieter. - Lesz három kellemes hetünk, elfelejtünk minden egyebet, jól kipihenjük magunkat, és nem törődünk semmivel.

- Mint Korzikán… - nézett a férfira Ilse, és Dieter állta a tekintetét.

- Pontosan. Mint Korzikán. Ha te is így akarod - bólintott a férfi. Átölelte Ilse derekát, és lassan indultak vissza a hotel magasba nyúló, téglatestet formázó épülettömbje felé.

Amikor kevésnek bizonyulnak

az álmok

Talán Korzika emléke tette, vagy az itteni levegő, de az éjszaka hosszúra és varázslatosra sikeredett Dieter és Ilse számára. Reggel az asszony úgy ébredt, mint aki hírét sem hallotta még válásnak, s valójában ilyesmi nem is létezett. csak kitalálták.

De az is lehet, hogy a varázslatért az új környezet, az alattuk elterülő, hajnali párába vesző víztükör volt a felelős. Vagy a tündérek, akik - így olvasta megérkezéskor egy prospektusban Ilse -, a szemközti part hegyeinek barlangjaiban laknak, és „vadlányoknak” hívják őket a helyiek, ami valójában annyit tesz: sellők. Meglehet, ők jártak táncot az ágy felett éjszaka, irányítva a test és a szellem mozdulatait, hogy nekik, az embereknek, földöntúli örömet szerezzenek.

Ilse a pár órás alvás után is kipihenten, frissen ébredt, mert igaz a mondás, hogy a test fáradalmaiért mindig a lélek a felelős. Ha utóbbi jól érzi magát, jöhet bármi, messze szalad a fáradtság, a fásultság. S ha a test és a lélek egyzerre kapja meg, ami a természettől kijár, ugyan mi értelme volna a szónak: lehetetlen?

Korzika emléke jó szellem, barátságos kísértet módjára végig ott lebegett a közelben, s ők ketten nem is akarták elereszteni.

A rendkívüli éjszaka után, másnap délelőtt tizenegykor találkoztak Heiner és Brigitte Fitz-cel a tó túlsó partján. A hotelportás készséggel elmagyarázta, miként lehet eljutni a komphoz, és onnan merre kell továbbmenni. Bármenynyire tagadta is Dieter, ezekben a percekben Ilse megint látta rajta azt a feszültséget, mint előző nap a határon. Dieter tényleg nem tudott jól hazudni, hiába állította az ellenkezőjét.

A kompon Ilse a magas fedélzetről nézte őt, amint a kocsi mellett álldogált, s néha mosolyogva intett neki. A férfit hirtelen nagyon magányosnak látta, nagyon elveszettnek a sok gépkocsi között, de tudta jól, hogy ezt a képzetet nem a jelen pillanat szülte.

Dieter a maga hivatásával, munkájával a világ egyik legmagányosabb embere volt. Ilse talán éppen emiatt nem hagyta ott, s fogadta a közeledését és a barátságát minden alkalommal. Dieterre nem lehetett haragudni, nem lehetett felróni örökké a számára az egyetlen - már ha valóban egyetlen - dicstelen erkölcsi kilengést, amit egy nő többnyire nem szokott megbocsátani. Amit tett, azt meglehet, mélységesen megbánta már. Ha pedig nem, akkor Dieter mégis jó színész, mert képes volt elhitetni magáról az abszolút tisztességet. Egyenes volt és korrekt, és soha nem feledte, hogy ha Ilse nem lenne, elveszne a kapaszkodó, ami a világban számára a munkán kívül a biztonságot jelentette. Ilse nem kételkedett a férfiban, mert nem akart kételkedni. Dietert is valamilyen különös ködön át szemlélte, amit talán éppen maga Ilse varázsolt oda, mert így volt számára is biztonságosabb. Persze, szembenézhetett volna az igazsággal, ellenőrizhette volna, ha nem lebegett volna a háttérben az a sejtelmes köd. S ebből a ködből áradt valami, ami azt súgta, szükségtelen folyton a dolgok mélyére ásni. Nem kell problémákat kreálni, ha maguktól nem keletkeznek.

A túlparton egyenként gördültek le az autók a nyikorgó-sóhajtozó, lapos hajótestről, és araszolgatva, csigalassúsággal elindult a konvoj a part mentén. A nyár elemében volt, mindenféle náció megjelent ilyenkor a Balaton útjain. Ilse megcsodálta a sárga falú, két fekete kupolájával az égbe törő templomot, amely odafent a hegyen állt; a kocsiból neki úgy tűnt, csaknem a mélységbe csúsznak a falak. Jobbra a napsugarakat csapdába ejtő, széles víztükör terpeszkedett, és keleten, a tó másik végét leszakadt homokfal zárta. A párás levegőben mintha délibábként lebegett volna, éppen csak nem állt a feje tetejére.

- Szép, ugye? És barátságos - mondta a volán mögül Dieter. - Majd egyszer körbeviszlek a tó körül. - A kocsi órájára pillantott: - Heiner már biztosan tűkön ül. Azt mondta, van egy hajó a parton, azt figyeljük. Egy nagy hajót, amely állványokon áll, és presszó van benne.

A város, ahová beértek, úgy tűnt, zsúfolásig megtelt. A fürdőruhás emberek sorjáztak, a gyerekek belebújtak a színes úszógumikba, és vidáman előre szaladtak szüleiktől. Egy csapat német motoros rocker vágtatott el mellettük a belső sávban, s a benzinkút előtt parkoló rendőrautóból elismeréssel vegyes irigységgel szemlélte őket két fiatal egyenruhás.

A hajó, mint jókora, partra vetett albínó bálna, ott állt, ahol Heiner mondta, az emelkedő aljában, jobboldalt. Szomorú látvány egy hajó állványokon. A fedélzetén, magasan az úttest felett, narancssárga napernyők alatt üldögéltek a presszó vendégei, ahova a fehérre mázolt test mellett lépcső vezetett fel a parkolóból.

Dieter helyet keresett a kocsinak, ami szinte reménytelen eset volt, végül egy galéria előtt mégis talált. Az úttest másik oldalán egy nő, egy férfi és két gyerek integettek.

- Ott vannak, látod? Mekkorát nőttek a gyerkőcök három év alatt! - lelkendezett Dieter, de Ilse mesterkéltséget vélt felfedezni a hangjában. - Nézd, az lehet ott Inge, a kisebbik meg Klaus.

Dieter megölelte Heinert, aki magasabb volt nála valamivel, de jóval vékonyabb. Heiner csak szerényen mosolygott, amikor Dieter megjegyezte, hogy a haja már megint sokat szürkült az utóbbi három évben. A feleség, Brigitte arca fáradt volt közelről, és kissé elhanyagolt a frizurája, ami Ilsének azonnal feltűnt.

- Hát ez a nap is eljött, gyerekek - mondta Heiner. - Nem hinnétek, de nagyon hosszú volt ez az idő Prága óta. Mit mondtál, Dieter, hol szálltatok meg? Ugye, nem itt a városban?

- Siófokon - nyugtatta Ilse. - Az éppen szemben van, a másik parton. - És veletek minden rendben?

- Itt vagyunk egy nemzetközi kempingtáborban - felelte Brigitte. A hangjában volt valami furcsa, ami Ilsének azonnal feltűnt. - Van egy táborrész, amit az NDK-nak foglalnak, ott kaptunk sátrat. Telepített tábor, a sátor van vagy hat négyzetméter, és abban lakunk négyen. Ne tudjátok meg, milyen koszosak azok a sátrak…

- Hagyd már, Brigi! - szólt közbe Heiner. - Mindig elégedetlenkedsz... Én örülök, hogy végre sikerült megkapni az utat. Igaz, hogy a pártszervezet meg a szakszervezet is kellett hozzá, nem beszélve a főnökömről, de jó gyerek voltam, és sikerült - csapott Dieter vállára. - Jól láttam? Kicserélted a kocsidat, bátyó? - bökött a parkoló felé Heiner, és Dieter szerényen elmosolyodott:

- Tudod, a munkahelyem besegített… Lassan ebédidő lesz, mehetünk valahová? Úgy értem…

- Úgy értem, hogy meghívunk benneteket - jelentette ki nagy hangon Heiner. - Legutóbb Prágában ti hívtatok meg minket. Tudjátok, mennyi étterem van errefelé, egészen a strandig? Tegnap már felderítettük egy kiadós séta közben.

Heiner mesterkélten és harsányan vidám volt, akár egy iskolából szabadult tinédzser, de nem úgy Brigitte. Az arca nemcsak fáradt volt, az asszony valóban kimerültnek tűnt. Ilse belé karolt, hagyták, hogy a gyerekek és a férfiak előre induljanak.

- Mielőtt eljöttünk nyaralni, elég sokat túlóráztunk. Heiner a gyárban, én meg a nyomdában. Heiner tele volt értekezletekkel. Tudod, hogy termelési igazgató lett? Persze, nem jár semmivel, mert nem nagy cég az övék. Legfeljebb erkölcsi elismeréssel. Most pedig retteg attól, hogy valakinek szemet ne szúrjunk.

- Ti ketten? - kérdezte Ilse ártatlan szemekkel, noha pontosan tudta, miről beszél Brigitte.

- Mi hatan inkább. Tudod, a kempingben van egy felügyelő. Német, mint mi, és a kollégáival egymást váltják.

Azt hiszem, az este kiszúrt magának minket.

- De honnan tudjátok, hogy az éppen egy felügyelő? És mire ügyel fel? A rendre? Hogy ne legyetek részegek? - adta az értetlent továbbra is Ilse. Brigitte azt mondta, az ilyesmit megérzik az olyan emberek, akik egész életükben megszokták, hogy valaki folyton figyeli őket.

- A házmester otthon, vagy a tömb-megbízott, a gyárban a párttitkár, a csoportbizalmi, valamelyik szomszéd, a boltban az eladó, aki leadja a drótot a rendőrségnek, ha túl sokat vásárolsz hirtelenjében, s azt kezdik vizslatni, miből…

- De ez csak egyszerű paranoia, nem? - szorította meg Brigitte karját Ilse. - Túl kellene lépnetek rajta. így nem lehet élni. Állandóan magatok mögé nézegettek, és keresitek az ellenséget, a feljelentgetőket, a rosszindulatú embereket.

- Mi már ezt szoktuk meg - mondta kurtán Brigitte.

- De nézd meg Heinert. Őt nem zavarja. Legalábbis ezt mondja, mert én tudom, hogy nem így van. Igenis zavarja, amióta csak együtt vagyunk. Azt hiszem, nem hiába csináltak belőle termelési igazgatót. Most bent van a vállalat vezetésében, legyezgeti a hiúságát, hogy ott ülhet azzal a sok barommal a mondvacsinált értekezleteken, mert ezek folyton értekeznek, ha kell, ha nem, s természetesen nagyon elvhű, elvtársi módon…

Ilse figyelmesen hallgatta Brigittét, aki mindinkább kifakadt. Nem volt ez szokás náluk, a másik Németországban. Sőt, egyáltalán nem nagyon beszéltek ilyesmiről sosem, mert senki nem akar maga iránt szánalmat kelteni.

Eddig, ahányszor találkozott a két család, az elején mindig jókedvű volt mindenki, csak később romlott el a hangulat, és legtöbbször Heiner miatt, aki azon kesergett folyton, hogy hiába tanult, nem becsülik meg. Valami miatt mellőzik, és ez nem jó neki és a család anyagi helyzetének sem. Hát most már igazgató lett…

- Mondtam már, hogy kicseréltük az öreg Skodánkat? - mosolygott Ilsére az asszony. - Egy Wartburgra. Nem új, de jó karban van. És sokkal tágasabb. Igaz, csak kétütemű...

Ilse gondolataiban megjelent a régi Skoda, ami már alig mozdult Prágában is, és óhatatlan párhuzam alakult ki az akkori BMW-jükkel. Most ugyanígy látta egymás mellett a Wartburgot és a Mercedest, s noha tudta, hogy ez csak a felszín, a mélyben összefüggenek a dolgok. Pár száz kilométer csupán, ami a két családot elválasztja, de lehetne pár száz méter is, ha például Berlinben élnének, az egyik a keleti szektorban, a másik Nyugat-Berlinben, a szögesdróttal keretezett fal mögött. Egyébként meg fényévnyi a különbség, ami az élet dolgait jelenti. Ilse elmerengett azon, miként lehet a politika ennyire aljas, hogy emberek között, akik ugyanazon tőről fakadnak, ekkora különbségeket teremt.

Az étterem teraszán helyet foglaltak az egyik asztalnál. A pincér azonnal ott termett, jó németséggel kérdezte, ebédelni óhajtanak-e, és étlapokat terített a felnőttek elé. Dieter mosolygott, mert az étlapok magyar nyelvűek voltak, de a pincér azonnal ott termett, hogy fordítson.

- Látjátok? Ezt hívják megkülönböztetett tiszteletnek és figyelemnek - mondta Dieter halkan, mert immár nyilvánvaló volt, hogy errefelé sokan beszélnek németül, legalábbis értik a nyelvet. - Amikor évekkel ezelőtt Budapesten jártam, láttam, hogy a magyar vendégeket fele ennyire udvariasan sem fogadják. Érdekes, nem? A saját hazájukban…

- Az oka nem más, mint a pénz - jegyezte meg Heiner.

- Főleg, ha kapnak pár márkát. Nálunk a kempingben még az éjszakai portás is tartja a markát, amikor kinyitja a kaput a kocsinak. Még az is mindegy neki, milyen márkát kap, keletit vagy nyugatit, csak jöjjön. De hagyjuk már ezt, inkább magatokról beszéljetek. Mi a helyzet felétek?

- Elváltunk - jelentette be kurtán Dieter. - Csak azért mondom, mert jobb előre tisztázni. De semmi különös, az egész csak egy papír…

Rövid csend telepedett a társaságra. A gyerekek közben elszaladtak a korlátig, ahonnan a tó vizére láthattak. Az opálos fényű, zöldes vízen néhány hattyú úszott, és Ilse megpillantotta a napfényben fürdő, sárga falú templomot a hegytetőn, túl a vízen, az öböl másik oldalán.

- Van ez így - törte meg a csendet Brigitte. - Majd egyszer… hm… elmondjátok, miért? Így, kívülről, semmi sem látszik…

- Végtére is semmi nem változott, csak nem lakunk együtt. Dieter beköltözött a városba, közelebb a munkahelyéhez, én pedig kint vagyok Altensteigben. Szép a környék... - fűzte hozzá Ilse, és lopva Dieterre pillantott, de a férfi elgondolkodva figyelte a poharát.

- Ez nem vidám dolog, gyerekek - mondta Heiner. - Persze, magánügy. Valami jóról beszéljünk végre. Mi van Amerikával, Dieter?

- Megyek nemsokára Alabamába. És maradok is néhány hetet, esetleg hónapot. Megindultak a különféle projektek, ott kell lennem. Jól kizsigerelik az embert, pedig tudjátok, hogy a munka elől nem szaladok el… De látnátok a japánokat! Mint a gépek. És ha nincs se szombat, se vasárnap, és nem mennek évekig szabadságra amellett, hogy naponta tíz-tizenkét órát lehúznak, akkor se hallasz tőlük egyetlen zokszót. Ők ilyenek. Tanulhatnánk tőlük, ami a munkamorált illeti, bár a jó ég se tudja… Teljességgel biztosan nem értenénk meg őket.

- Érdekes - mondta Brigitte. - Nálunk a nyomdában a minap éppen arról tartott valaki eszmefutattást, hogy egész Európa felnéz ránk, amiért ennyire komolyan vesszük a munkát. Állítólag legendák keringenek a német precizitásról. Mi vagyunk a példaképek, errefelé különösen.

AMIKOR KEVÉSNEK BIZONYULNAK

AZ ÁLMOK

Jöjjenek el hozzánk, majd meglátjuk, meddig bírnák - jegyezte meg Heiner. - Azt hiszik, felettük állunk.

- Mert így is van, nem? - kérdezte Ilse. - Gazdaságilag mindenképpen.

- Ti ott nyugaton biztosan, de mi… - csóválta a fejét Heiner. - Nem mondom, van produktum nálunk is, de én termelési igazgatóként igazán jól tudom, mennyi statisztikát kozmetikáznak. Hogy a felső pártvezetésnek, a kormánynak, meg Moszkvának jó legyen.

- Ugyan, Moszkva nem szól bele - mondta Ilse, és összenézett Dieterrel.

- Csak hiszed. Mindenbe beleszól. Még abba is, hogy mit tanítsanak az egyetemeken - korrigálta Heiner. Brigitte bólogatott.

Dieter hátradőlt a székén, és megcsóválta a fejét.

- Gyerekek, alig vagyunk együtt félórája, és máris ilyesmivel fárasztjuk magunkat. Hagyjuk már a fenébe a politikát! Senkinek sincs értelmesebb témája, amit megbeszélhetnénk?

Ilse hallgatta, amint a beszélgetés fonala más irányba csúszott, s nézte Brigittét és Heinert, meg a gyerekeiket. Még mindig az volt a véleménye, mint a találkozás elején: láthatatlan feszültség tapasztalható a Fitz-családban, aminek okára nem tudott ilyen rövid idő alatt rájönni. Heiner és Brigitte - így érezte Ilse -, olyanok, mint a szegény rokonok. És ezt tudják, átérzik biztosan ők is.

Végül kedélyesebb mederbe terelték a beszélgetést, jó hangulatban megebédeltek, aztán beültek Dieter kocsijába és kimentek az egyik közeli strandra. Ilyenkor mi egyebet lehet tenni a Balaton mellett, mint strandolni? A gyerekek élvezték a langymeleg, a felkavart iszaptól zavaros vizet, Ilse besétált egészen addig, amíg szinte súlytalanná nem vált. Egészen különleges volt számára ez a víz: könnyű, selymes tapintású, nem annyira kemény, mint odahaza a tengeré. Úgy érezte, a teste hőmérséklete kiegyenlítődik a tóéval, s csak fel kell feküdnie a víz felszínére, behunyt szemmel, s élvezni a napsütést.

Később a gyerekek elszaladtak a homokozóba, ők négyen pedig egy jókora napernyő alá feküdtek a fűre. Aztán Brigitte felállt, és megkérdezte, ki kér kávét, s ajánlkozott, hogy hoz a büféből. Dieter lovagiasan csatlakozott hozzá, Ilse magára maradt Heinerrel. A férfi vele szemben hasalt a gumimatracon.

- Ti tényleg elváltatok? - kérdezte Heiner, és lopva a távozó Brigitte és Dieter után pillantott. - El sem hinném, ha nem ti mondjátok. És miért? Volt valami különösebb oka? Olyan szépen megvagytok…

Ilse leszakított egy fűszálat, és rágcsálni kezdte, amolyan pótcselekvésként. Akkor tesznek így az emberek, ha nem akarnak egyenesen válaszolni, vagy kellemetlen a kérdés. Ilse az utóbbi miatt vacillált, és Heiner eleinte nem értet re, miért.

- Tudod, Heiner, ha az ember sokat dolgozik, a magánéletre alig marad idő. És ha sokat vagy egyedül, azt megsínyli a szerelemmel együtt az élet minden apró pillanata. Hát… valahogy így történt. De nem hibáztatom Dietert, rengeteg a munkája, és amúgy sem láthatok bele, tehát mindegy. Elfogadtam, és normálisan élünk mi ketten, mint két intelligens ember. Többet nem kívánhatok, és nem is kívánok. Jól megvagyunk, hidd el.

Heiner a könyökére támaszkodott, és a büfé felé pislogott.

- Beszélnünk kell, Ilse - mondta alig hallhatóan. Az asszony Heiner felé pillantott, és azt felelte, kezdjen bele. - Nem, nem most. Négyszemközt.

- Mit nem mondasz, Heiner! Titkod van netán? - évődött Ilse, de a férfi arca mosolytalan maradt. Ilse most vette csak észre, hogy Heiner szeme körül megszaporodtak a ráncok, és a szája szegletében is mintha mélyebbek lennének, mint legutóbb. Heiner kifejezetten rosszul nézett ki, fogyott, és a hangulata sem volt valami rózsás.

- Komolyan beszélek, Ilse. Beszélnünk kellene, mégpedig biztonságos helyen.

- Ez nem biztonságos? - nézett körül az asszony, s még mindig nem értette, mire akar Heiner kilyukadni.

- Dieter mindjárt visszajön, és amit mondani akarok, az nem kétperces dolog - rázta a fejét Heiner. - Szóval?

- Megijesztesz, hallod-e? - nézett kutató tekintettel Ilse a férfire. - Otthon vannak gondjaid? Netán Brigitte és közted nincs rendjén valami? Zátonyra futott a házasságotok, ugye?

- Nem erről van szó. Felhívhatlak? Mondjuk, holnap délelőtt tízkor. Az Európa hotel száma ott van a telefonkönyvben. Felhívom a recepciót, és te addigra már ott vársz, rendben?

Ilse azt mondta, Heiner igazi szervezőművész, de valahogy nem vette komolyan az egész váratlan kezdeményezést. Dieter és Brigitte lassan sétáltak visszafelé, kávét és üdítőket egyensúlyozva a kezükben. Ilse még elkapott egy pillantást, amit a házaspár váltott, s ebből azonnal megértette, az egész megrendezett volt, Brigitte tudtával történt. Hát persze! Hiszen Brigitte ötlete volt a kávé és az üdítők…

Aznap már nem gondolt erre, csak amikor este elváltak, akkor mutatta neki kézjelekkel Heiner a telefonhívást. A Fitz-család eltűnt a tóparti város forgatagában, ők pedig kocsiba ültek, és elhajtottak a révhez. Dieter szótlanul vezetett. A kanyargós parti úton, ahol jobbkéz felől a sötétedő hegy emelkedett, balra pedig a lenyugvó nap fényében a valószerűtlenül kék víz fodrozódott, a férfi szokatlanul tempósan vezette a Mercedest.

- Lassíthatnál. Nem látjuk be az utat - mondta csendben Ilse. - Veszélyes ebben a félhomályban…

Dieter a fékre lépett, a homlokán felhők vonultak át.

- Ne haragudj, szívem. Heinerék valahogy… Nem is tudom, hogy mondjam. Végül is örülnöm kellene, hogy három év után megint láthatom őket. Amikor végre együtt vagyunk, minden megváltozik. Mindenki ideges, feszült, vibrál minden körülöttünk, nem vetted észre, Ilse? Heiner idegroncs, remeg a keze, és legalább tíz évet öregedett. Brigitte pedig csak mutatja, hogy minden oké náluk, pedig semmi nem oké, és nem is lesz. Mert nem rajtuk múlik.

- Mire gondolsz? - kérdezte Ilse.

- Arra, hogy valami történt velük. Talán a munkahelyen, vagy más egyéb… Tudod jól, hogy a keleti rész mindig tartogat meglepetéseket. Ott nem olyan léptékkel mérnek, mint nálunk. De lehet, hogy csak egyszerűen rossz passzban vannak.

Dieter talán észre sem vette, hogy ismét gyorsított, aztán váratlanul a fékbe taposott. A kanyar az út végén olyan hirtelen toppant elébük, mintha rosszindulatú varázsló dobta volna oda. A Mercedes megcsúszott, fél kerekekkel áttért a szembejövő sávba, de rögvest visszakormányozta Dieter.

- Hülye fritz! Nem otthon vagy, te barom! - rázta az öklét egy szembejövő autós, de Dieter a szavakat nem értette, legfeljebb a mozdulatot.

- Vezessek? - kérdezte Ilse csendben. - Hadd vezessek, te majd mutatod az utat. Ideges vagy, szívem. Vagy inkább álljunk meg valahol? Heiner nekem is furcsa volt…

- Rendben, vedd át - lassított a férfi, aztán egy kitérőnél helyet cseréltek. Ilse jól vezetett. Nyugodtan, kiegyensúlyozottan, azzal az udvariassággal, amire errefelé azt mondják, felesleges és túlzott. Átkeltek a kompon a tó másik oldalára, Ilsét nem zavarta, hogy sorra előzik őket. Csak az érdekelte, hogy az idegen helyen biztonságosan visszavezesse a kocsit a siófoki Európa szálló parkolójába.

Ilse különösnek találta Magyarországot. Először is, nyomát sem lelte azoknak a dolgoknak, amelyekre a politika és a propaganda figyelmezteti az embereket nyugaton. Nem látott félelmet az emberekben, azt sem tudta, melyek egy kommunista ismertető jegyei, bár igazából ez nem is érdekelte. Szovjet katonai autókat sem látott eddig, sem szovjet katonákat, csak magyarokat, azt is keveset. Rendőrt pedig még kevesebbet, pedig egyszer azt olvasta valamelyik magazinban, hogy Magyarországon, a többi kelet-európai országhoz hasonlóan, rendőrállam uralkodik.

Igaz, a városok, az utcák, a házak nem olyanok voltak, mint Németországban, de Európában másutt is látott már hasonlókat. Azt pedig tudta, hogy ez az ország nem tartozik a dúsgazdagok közé.

Este valahonnan cigányzenét hozott a szél, ő Dieterrel a balkonról hallgatta.

- Valamit említettél a kocsiban Heinerről - nézett az asszonyra Dieter. - Nem emlékszel, mit akartál mondani?

- De igen. Beszélni akar velem, és csakis velem. Mégpedig telefonon, holnap délelőtt - mondta Ilse. - Nagyon titokzatos volt, semmit nem árult el. Azt mondta, négy- szemközt; velem hajlandó csak megosztani.

- Valamit akar - mondta Dieter csendben. - Nem tetszik nekem ez a Heiner. Még a végén valami őrültséget agyalki azzal a nagy eszével. Azt mondta, csak veled akar beszélni? Miért nem mondtad azonnal, Ilse?

- Mert… kiment a lejemből. Őszintén megvallva, nem is nagyon érdekelt, csak mivel rokonod, gondoltam… Azét el nem zárkózhatom, igaz Lehet, anyagi gondjai vannak…

- Azt elmondta volna nekem. Tudja, hogy adok, ha kér.

- Eddig még nem sokat két fűzte hozzá Ilse. Nem bánod, ha beszelek vele holnap?

- Persze, hogy nem. De nagyon kérlek, semmiféle kétes dologra ne mondj neki igent - körötte az asszony lelkére Dieter. Vedd úgy, hogy ez itt egy barátságos ország, de azért mégiscsak más, mint mi vagyunk. És nem tudhatjuk, miként működnek errefelé a dolgok… érted, mire akarok kilyukadni.

Ilse ugyan nem egészen értette, miféle „kétes dolgot” várhatna Heiner részéről, de nem akarta tovább idegesíteni Dietert. Bement a szobába, s egy darabig szótlanul ült az ágyon. Aggasztotta Dieter hirtelen hangulatváltása, de nem kérdezte meg az okát. Ismerte a férfit, tudta, ha akarja, elmondja. Ha pedig nem, annak is megvan a jó oka.

Korzika! Ilse a varázslat jeleit kereste, kutatta a szobában és a levegőben, de ezen az éjjelen mintha a jó szellem mással foglalta volna el magát.

Másnap délelőtt Dieter kiment a szálloda strandjára, Ilse pedig egy német nyelvű turisztikai magazinnal leült a hotel halljában, s várta Heiner telefonját.

A hívás késett vagy negyed órát, s akkor a recepciós hölgy mosolyogva intette a pulthoz Ilsét. A készülékben akadozva hallotta Heiner hangját:

- Szia. Mit csinálsz most? - kérdezte a férfi, izgatott hangon.

- Semmit. Vártam a telefonodra.

- El tudsz valahogy szabadulni? Itt vagyok a hajóállomástól nem messze, az utcátok végén. Átjöttem az első személyhajóval. Valaki megmutatta a vízről, melyik a szállodátok, onnan tudom… - hadarta Heiner. - Szóval, kijössz elém? Én nem akarok odamenni Dieter miatt…

- Éppen kimehetek. De nem értek semmit. Mi ez az egész, Heiner? Miért titkolózol, és főleg miért nem tudhat erről Dieter?

- Majd elmondom. Várlak itt az utca végén. Tíz perc alatt gyalog is itt vagy - mondta búcsúzóul a férfi, és kattant a telefon.

Ilse a helyére tette a kagylót, és kisietett a partra.

- Most hívott. Azt mondta, itt van - simogatta meg Dieter hátát. - Bekenjelek? Leégsz nekem, az idén még nem napoztál…

- Menj csak nyugodtan, Ilse - bólintott a férfi. - Ugye, nem felejtetted el, amit kértem?

Az asszony bólintott. Hogyan is felejthette volna el? Dieternek számos érdeke fűződik ahhoz, hogy egy idegen országban semmi gondja ne legyen. A munkája - úgy mondják -, bizalmi munka. Fontos és felelősségteljes, mindenféle szempontból. Ilse valamit értett már abból, amire Dieter csak célozgatni szokott, és ami arra vonatkozott, hogy a férfi munkája esetleg másokat is érdekelhet. Olyan embereket, akik nem éppen legális úton kívánják megszerezni a legújabb kutatási eredményeket.

Vette a táskáját, és nyugodt léptekkel végigment a hallion, ki a platánoktól árnyas utcára.

Heiner már az utca közepénél jött vele szemben.

- Na, végre! Azt hittem, valamit kitalálsz, hogy ne kelljen eljönnöd - mondta a férfi csaknem barátságtalanul és köszönés helyett. Ilse hűvösen tartotta puszira az arcát. - Gyere, üljünk le valahol, ahol senki nem hallja, miről beszélünk. Egy óra múlva indul vissza a hajó. Annyi itt a német… Beléd karolhatok? Úgy hitelesebb.

- Nem értelek, Heiner. Bökd már ki, miről van szó - fordult szembe a férfival Ilse. - Mi az a fantasztikusan komoly és konspiratív valami, amiről Dieter nem tudhat? Bajban vagy talán? Nőügy? Őszintén megmondhatod, hisz úgyis tudod, hogy segítünk, ha tudunk.

- Rendben van - bólintott Heiner, és letelepedtek egy padra, két platán között. A férfi riadtan pislogott jobbra-balra, de a közelben senki nem járt. - Jól van, csapjunk a közepébe. Ilse, mi úgy döntöttünk Brigivel, hogy nem megyünk haza. Ezért jöttünk ide, hogy ezt előkészítsük és megbeszéljük veletek.

- Velünk? Mit tehetnénk mi ebben a dologban? - kérdezte döbbenten Ilse. - Nézd, én láttam a tévében, mit művelnek a katonák azokkal, akik át akarnak szökni a határon…

- Igen, de ez egészen más ország - mondta fojtott hangon Heiner, miközben járt a szeme, akár az űzött vadnak.

- Innen könnyebb meglépni. Itt megoldható a dolog, Ilse. Eredetileg Jürgennel akartuk, és ő meg is ígérte, de a végén mégsem ment bele. Azt mondta, veszélyes, ha elkapják, itt rohad meg egy magyar börtönben. Jürgen megijedt, és nekünk nincs más reményünk, csak ti.

Ilse megrázta a fejét. Idegesen felnevetett, és visszafogott hangon megkérdezte, ugyan miért ez a többes szám, amikor Dieter nem tudhat róla?

- Arra gondoltam, te majd rábírod, hogy segítsen- mondta Heiner. - Mindenre hajlandók vagyunk Brigittével, csak megszabaduljunk abból a rohadt…

- Nem, erre ne is számíts - emelte fel a kezét, elhárítva Heiner további gondolatait Ilse. - Dieter ebbe nem fog belemenni, és nem azért, mert nem akar. Hanem mert ez őrültség, Heiner. Eszement baromság, ha tudni akarod. Két ekkora gyerekkel belefutni a vakvilágba… Dieternek is van karrierje, amit nem sodorhatja veszélybe…

Heiner kétségbeesett képet vágott.

- Hát persze, a karrierje… Várj, Ilse, ez nem így van! Mi mind a ketten jól kiszámítottunk mindent, és nem a vakvilágba futunk. Jürgen adott egy címet. Egy férfi címét, aki a déli határon lakik, és át tud minket vinni Jugoszláviába. Onnan meg átmegyünk Olaszországba, és…

- És aztán? Mi lesz az után, Heiner? Elmentek egy menekültszállásra? Mint amilyen Bécs mellett van, Traiskirchenben, vagy hol? És mindezt két gyerekkel, pénz nélkül?

- Van pénzünk. Valamennyi van… - mondta bizonytalanul Heiner. - Csak biztosan kevés lesz. Tőletek várnánk segítséget.

Ilse végképp nem tudta, mit mondjon. Minden ízében tiltakozott Heiner és Brigitte terve ellen. Ilse törvénytisztelő volt, igaz, könnyű ott tisztelni a törvényeket, ahol a törvény is tiszteli az egyént. De Heiner ötlete annyira váratlanul, annyira felkészületlenül érte, hogy Ilse érezte, csak erőtlen közhelyekre telne tőle ezekben a pillanatokban, logikus magyarázatra már nem.

- Azt szeretnénk, ha eljuttatnátok minket ahhoz az emberhez - folytatta Heiner. - Semmi mást. És egy kis pénzt. Ő sem csinálja ingyen, valamilyen folyón is át kell vinnie bennünket… Neki is veszélyes, meg kell értenünk. De állítólag még mindig jobb, mintha Ausztria felé akarnánk átjutni. Ott igen csekély az esély a sikerre.

- De… Mi történt otthon veletek, hogy egyszeriben csak így meggondoljátok magatokat, és ott hagytok mindent, amit idáig összeszedtetek? - próbálkozott Ilse, és Heiner belefogott a magyarázatba.

Beszélt mindenről, ami Ilsének teljesen ismeretlen volt. Nehezen értette meg az asszony, hogy Heiner szerint az NDK-hatóságok mindenféle csatornákon és besúgókon keresztül még az életük intim szférájába is beleavatkoznak. Homályosan beszélt a telefonlehallgatásokról, arról, hogy rejtett felvételeket készítettek róla, hiszen egy termelési igazgatónak nem lehet kettős élete, így mondta Heiner. Valakit ráállítottak, aki figyelte őt és a családját, és provokálták Brigittét, mert arra voltak kíváncsiak, miként reagál, vagyis elkötelezett híve-e a rendszernek.

- A fürdőszobába sem mehetünk be úgy, hogy eszembe ne jusson, esetleg figyelik, és filmre veszik a mozdulatainkat. Otthon is mindig úgy kell beszélnünk Brigittével, hogy talán lehallgató készülékek vannak a falban. Este a tejünkre húzzuk a takarót, és alatta suttogunk. Mit gondolsz, miért ez a sok ősz hajunk? És a ráncaink? Én már nyugtátokon élek hónapok óta, Brigitte tartja még magát, de nem tudom, meddig lesz rá képes. Mi nem akarjuk a gyerekeinkét egy ilyen országban felnevelni. Ha egyetlen esély adódik, azt ki fogjuk használni, ebben évekkel ezelőtt megegyeztünk.

- Nem lehetséges, hogy rémeket láttok mindketten? - kérdezte Ilse, de Heiner megrázta a fejét, és azt felelte, aki nem veszi észre, mi megy ott egészen nyíltan, az bolond. Az NDK állambiztonsági szervei korlátlan urak az országban, azt tehetnek, amit akarnak, mert az állami felügyelet csak rózsaszín máz a szervezeten.

- Szeretném tudni, segítetek-e nekünk - fordult Ilse felé Heiner. - A mi NDK-rendszámú kocsinkkal nem mehetünk határövezetbe, azonnal elkapnának. Tájékozódtunk már erről. De titeket nem bántanak, mert nyugati a rendszám. Csak azt az embert kell megkeresni, Ilse, a többi pedig megy a maga útján. Szépen kérlek, ezt beszéld meg Dieterrel: ha valaki, te rá tudod őt beszélni, hogy segítsen.

Ilse nagyot sóhajtott, és azt mondta, megpróbálja, de nem ígér semmit. Heiner keze és hangja remegett, amikor elköszönt Ilsétől. Azt mondta, este tizenegykor felhívja még az asszonyt a szállodában.

- Ez lehetetlen rázta a fejét Dieter, és az arca lassan elvörösödött. - Heineréknek elment az esze. Ez már több mint felelőtlenség. Két ekkora gyerekkel nekiindulni… Mit mondott neked erről az egész eszement elgondolásról? És biztosra veszi, hogy mi segítünk nekik?

- Azt mondta, mindenképpen eldöntötték, és nincs más választásuk - felelte Ilse. Magában dühös volt Heinerre, amiért ilyen helyzetbe kényszerítette őt és Dietert. - Ne rám haragudj, én sem tudtam mit mondani. Az unokaöcsédnek mégsem vághattam a fejéhez, hogy forduljon máshoz, mert nem segítünk nekik. Értelmes ember, láthatta rajtam, nekem sem tetszik az ötlet. Dieter, ugye lebeszéled őket? Semmi mást nem kérek, csak ezt az egyet. Én úgysem tudnám…

Ilse ült a hatalmas, dupla ágy szélén, és érezte, hogy gyengül. Talán a beszélgetés miatt, amit Heinerrel folytattak, s amelyben - úgy érezte -, képtelen volt határozott álláspontot képviselni. Ha így lett volna, lehet, hogy Fitzék egy életre meggyűlölik őket, de Ilse megvédte volna Dietert és önmagát.

Dieter úgy járt-kelt a hotelszobában, faltól falig, akár a ketrecbe zárt oroszlán. Ilse még soha nem tapasztalta, hogy a körmét rágta volna, most azonban láthatta, hogy a férfi mennyire tanácstalan, sőt, riadt. Tán arra gondolhatott, hogy ebben az idegen országban, ahol most ő, Dieter Vogel számít ellenségnek - politikai értelemben legalábbis -, ahol akár figyelhetik is őt, Heiner a felelőtlen és kétségbeesett viselkedésével feleslegesen irányítja rájuk a figyelmet.

Mert abban biztos volt Dieter, hogy a „megkülönböztetett figyelem” a keleti országokban eleve adott a magafajtával szemben, eleget hallott ilyesmiről, mielőtt jelenlegi munkakörét elvállalta. Egy nyugatnémet mellett, aki olyasmivel foglalkozik, aminek katonai jelentősége lehet, s ráadásul az ellenséget gyarapítja a tudása, a szocialista világrendszer országaiban nem mehetnek el szó nélkül.

- Én szeretnék beszélni Heinerrel este - mondta kurtán, aztán vette az iratait, a zsebébe süllyesztette, s az ajtóból még visszaszólt Ilsének: - Megyek, járok egyet. Ez az egész olyan hirtelen jött, ki kell szellőztetnem a fejemet. Ne haragudj…

Az asszony tanácstalanul nézett Dieter után, hallotta még elhaló lépteit a folyosó puha szőnyegén, aztán a balkonhoz sétált. Odakint forrón tűzött a júliusi nap, a platánok tenyérnyi levelei rezegtek, a nyárfák koronája hajladozott, és a partról gyerekzsivajt hozott a szél.

Dieter csak ebéd után jött vissza a hotelbe. Ilse alig tudott uralkodni idegességén, mindent elképzelt már, azt is, hogy Dieter átment a kocsival a túlpartra, és felelősségre vonta Brigit tét meg Heinert az őrült ötletért. Ismeretlen ez az ország, ismeretlenek a lakói, a törvényei, s bármikor s előfordulhat egy alattomos baleset… Akkor ő kihez forduljon segítségért? Mihez fogjon egymagában, amikor nincs tisztában a viszonyokkal, azzal, hogyan működik egy ilyen keleti ország, ami merőben más, mint az övé? Hol kilincselhetne, ha baj van?

Amikor végre megérkezett a férfi, Ilse szívéről hatalmas kő hullt le.

- Bocsáss meg - ült le Dieter a napernyő alá. - Át kellett gondolnom ezt az egészet. Nem olyan egyszerű, mint ahogy azt Heiner és Brigitte képzelik. A börtönnel játszanak - súgta, s közben óvatosan körülpillantott. Sok német nyaralt a hotel Európában, s voltak olyanok is, akik a sekély víz felől gyalogoltak a szálló strandjára, megkerülve a kerítést. Közöttük - Dieternek úgy tűnt -, elég sok keletnémet is akadt.

- Mit fogsz nekik mondani este? - kérdezte Ilse, és megsimogatta a férfi kezét. - Bekenjelek napolajjal? Nagyon éget a nap…

- Még nem tudom, mit mondok. Majd addig eldöntőm. Lebonyolítottam néhány telefont délelőtt, megérdeklődtem egyet és mást. Piszokul nehéz ebből az országból telefonálni. Beszéltem Jürgennel, éppen otthon találtam. Azt mondta virágnyelven, hogy az az illető, akit Heinernek ajánlott, megbízható - folytatta Dieter. - Csakhogy én nem hiszek az ilyesmiben, ismerhetsz. Tudod, Ilse, a legegyszerűbb lenne azt mondani, hogy nem segíthetek, és az ügyet lezárjuk. De…

- De nem teheted meg a saját unokaöcséddel, igaz? - nézett Ilse a férfira, aki lassan csóválta a fejét. Az asszony szemrehányó tekintetét alig pár pillanatig állta, aztán a távolban kéklő vizet fürkészte, miközben a gondolatai egyre próbáltak sorba rendeződni.

- Nem erre gondoltam. Jobban félek attól, hogy a meggondolatlan nekibuzdulásukban valami jóvátehetetlent tesznek. Ha itt elkapják őket és kiadják az NDK-nak, minimum, hogy éveket ülnek. A gyerekek meg nevelőintézetbe kerülnek mondta visszafojtott hangon Dieter, és hangszálai remegtek az indulattól. Ördögi dilemma számomra, elhiszed nekem?

- El. De hol itt a dilemma? Mondd meg, hogy nem segíthetsz. Nem lehetnek annyira önzők, hogy téged is bajba sodorjanak. Ilse hangját az elfojtott idegesség rekedtre változtatta. Mintha Heiner nem tudná, mit kockáztatsz. És ha téged elkapnak, mi lesz velem? Mihez kezdek? Utazzak haza egyedül, és majd jöjjek hozzád látogatóba, a börtönbe? Ha egyáltalán engedélyezik…

Ilse kifakadt ugyan, de ismerte jól Dietert. Tisztában volt azzal, hogy a férfi addig nem nyugszik, amíg ki nem talál valamit. Pontosan tudta azt is, hogy Dieter - félelem és bizonytalanság ide vagy amoda -, segíteni próbál Heineréknek, de ezt még neki, Ilsének sem fogja elmondani, hiába is kérné. Hogy miért? Mert Dieter nagyon jól tudta, hogy Heinerék akkor is megpróbálják, ha ő nemet mond. Ebben az esetben legfeljebb öt százalék esélyük lehet. De ha ó, Dieter Vogel, a nyugatnémet állampolgár mégis meggondolja magát, és rááll…

Az este a hallban találta mindkettőjüket. A csengőhangra Ilse sietett a telefonhoz, aztán átadta Dieternek. Heiner hangja rekedt volt és kapkodó, mint aki folyton azt figyeli, lehallgatják-e a beszélgetést. Hogy az éjszakai portás minél kevesebbet értsen a beszélgetésből, Ilse a pulthoz lépett, és arról érdeklődött, hol lehet errefelé lovagolni. A recepciós fiatal lány volt, mosolyogva, választékos német mondatokkal magyarázta el a helyet, és prospektust is adott Ilsének, aki fél szemmel azt leste, mikor fejezi be a beszélgetést Dieter. Amikor a férfi letette a kagylót, visszaültek a fotelba. Dieter csak nézett Ilsére, de nem szólt. Az arcán olyasféle kifejezés ült, amilyet akkor vesznek fel az emberek, ha nehéz lépésen teszik túl magukat.

- Gyere, menjünk ki egyet sétálni - állt fel végül Dieter, és a szobakulcsot a pultra tette. - Odakint mondok valamit, Ilse.

Az asszony vetett egy mosolyt a barátságos recepciós lány felé, és követte Dietert a sötét utcára. A kikötő felé hullámzott a járdán a tömeg, a városban ezidőtájt ez volt a leglátogatottabb pont. Világslágerek szóltak az egymást érő szórakozó helyekről, és az egyik éjszakai lokál bejárata felett hivalkodó, kékes-lila neonreklám hirdette: Éden bár.

- Még van fél óránk - mondta kurtán Dieter. - Akkor felhívom Heinert. Az előbb megadta a fülke számát, ahol a hívásomat várja.

- Nem lesz belőle baj? - karolt belé Ilse. - Dieter, ugye, semmi olyasmibe nem egyezel bele, amiből bajunk lehet?

- Ilse, szívem, sokadszor kéred már ugyanezt - mondta Dieter, s ingerültebb tónusra váltott a hangja, de csak egy pillanatra, aztán újra fegyelmezte magát. - Persze, hogy nem megyek bele semmi hülyeségbe. Meg fogom győzni őket, hogy felejtsék el az egészet. Az előbb már majdnem sikerült, de a hotelben nem lehet ilyesmiről beszélni… - felelte Dieter, és a lehullt, megbámult, zörgősre száradt platánleveleket rugdosta unott képpel.

Ilse ismerte őt, és tudta, hogy Dieter valószínűleg nem mond igazat, vagy elhallgat előle valamit. Nem akart szólni róla, tisztában volt azzal, hogy csak nehezítené a férfi helyzetét. Megbízott Dieter józan ítélőképességében, s abban, hogy megoldja ezt a kényes helyzetet is.

A balatoni éjszaka meglepte az asszonyt, aki nem hitte volna, hogy egy ilyen országban helye van az éjszakai életnek, mégpedig nem is akármilyennek. A szórakozóhelyek tömve voltak, és ő sehol nem látta azt a fajta szegénységet, amit magában elképzelt. Hollandok, dánok, svédek egymás hegyén-hátán vigadtak, itták a magyar borokat, a cigányzenekar kivörösödött képpel húzta a kerthelyiségben. Mulatott, szórakozott az éjszakában mindenki, s elengedte magát az is, aki odahaza, Európa nyugati felén, a konzervatívabb közösségekben ezt nem tehette meg. Tetszett is, meg nem is Ilsének, amit látott, és arra gondolt, lám, miféle kettősség teremtette ilyenné ezt az országot. Mintha a jól ismert köd lebegett volna ismét a szeme előtt, az aranyszínű pára, és Ilse ezen át látta a balatoni éjszakát.

Mikor Dieter végre beszélt Heinerrel és Brigittével, és a sok csillogó autót kerülgetve visszatértek a hotelbe, a férfi azt mondta egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében, hogy végre sikerült lebeszélni a tervről a házaspárt. Ilse is örült, és belekarolt a férfiba.

- Tudod, szívem, valahol meg kell húzni a vonalat - folytatta Dieter. - Nekem te sokkal fontosabb vagy. És mi most ugyebár nyaralunk, nem igaz? Heinerék is átgondolják, és előbb-utóbb rájönnek, hogy jobb lesz nekik is, ha megpróbálnak örülni a mának, kipihenik, kistrandolják magukat ebben az országban, aztán szépen hazamennek az otthonukba. Mégiscsak felnőtt emberek, nincs igazam?

Ilse megkönnyebbült. Felszabadultan karolt bele a férfiba, aki hazáig tréfás történetekkel szórakoztatta. Előkerült Korzika is, aztán az, hogy megfontolhatnák az újból az összeköltözést, és Ilse számára olybá tűnt, megnyílt egy új, rózsaszínű út a kettejük életében. Nem gondolt erősebben bele, mert tudta, hogy akkor rögtön emlékezni fog arra a jelenetre azon a régi estélyen, s itt, a három hét alatt ezt el akarta felejteni.

A recepción azonban egy üzenet várta a férfit. A kis hölgy akkurátusan lejegyezte egy cédulára, azt pedig a kulcs mellé helyezte a polcra. Dieter hosszasan olvasta, pedig néhány sor volt csupán.

- Jürgen - mondta a férfi, és megcsóválta a fejét. - Azt üzente, a helyettesem a cégtől nála keresett minket. Megadta ennek a hotelnek a számát, várnom kell, hogy hívjanak. Menj fel nyugodtan, szívem, én elébe megyek a hívásnak. Nem is tudom… Megőrültek ezek, hogy éjszaka is dolgoznak?

Ilse rosszat sejtett, bár ez csak afféle homályos és feltehetően alaptalan női megérzés volt a részéről, hiszen Dieter cégénél a tudományos kutatóknak nem volt szorosan megszabott munkaidejük, és nem ment ritkaságszámba az éjszakázás. Meggyőzte magát, ilyesmiről lehet szó most is, és a lifthez indult.

Vagy félóra múltán Dieter is megérkezett a szobába, és azt mondta, hajnalban haza kell utaznia. Olyan természetesen, annyira közömbösen jelentette be, hogy Ilsének eszébe jutottak azok az évek, amikor a férfi szinte csak dolgozott, sokkal többet volt odabent a kutatóintézetben, mint otthon. Rossz idők voltak azok az asszony számára, szerette volna elfelejteni.

- Legkésőbb holnapután itt vagyok, de mindenképpen felhívlak. Egészen biztos, hogy az alabamai úttal van összefüggésben, amiért hazahívnak.

Dieter végigfeküdt a vetett ágyon, és lehunyta a szemét. Ilsének eszébe ötlött az előző éjszaka, és Korzika emléke, ami megint előbújt valahonnan, és arra gondolt, ez sem lehet véletlen. Szorosan Dieter mellé bújt, megsimogatta a hátát, a vállát, aztán az asszony ujjai lejjebb siklottak a férfi combjára. Ilse mindent elkövetett, hogy megpróbáljon életet verni Dieterbe, aki végül nagy sóhajjal kijelentette:

- Nem megy. Nem tudom, mi van ma velem. Egyszerűen nem megy…

- Fáradt vagy, szívem - mondta Ilse, és megcsókolta a férfit. - Inkább aludd ki magad. Holnap sokat kell vezetned. Ha visszajössz, ígérem, mindent bepótolunk.

S miközben Dieter nehéz álomba merült, Ilse még sokáig a mennyezetet bámulta. De a „vadlányokat” és a korzikai jó szellemeket már nem érezte sehol.

Reggel a napfény beszökött a leeresztett redőnyön, és csíkokat rajzolt a falakra. Dieter már nem volt a szobában, Ilse nem is emlékezett rá, mikor ment el. A dohányzó asztalon kis cédulát hagyott: - „A pénz a széfben van. Csak annyit vittem magammal, amennyire hazáig szükségem lesz. Csókollak.”

Az első, ami Ilsének eszébe jutott, az volt, mennyire rossz egy idegen helyen egyedül ébredni. Arra számított, legalább a határról felhívja őt Dieter, hogy tudassa, jól van, és már Ausztriában hajt hazafelé, de a hívás elmaradt. A recepciós, mint mindig, mosolygott rá, amikor reggelizni ment, és mutatta, hogy nincs üzenet.

Elszaladt a délelőtt és a délután is, majd kora este felhívta a férfi lakástelefonját, de Dieter nem vette fel. Hívta a munkahelyét, ahol a diszpécser hangja tájékoztatta, hogy jelenleg senki nem elérhető, próbálkozzék másnap reggel nyolc után.

Eszébe jutott Dieter munkatársa, Wolfgang Müller. Kutatómérnök volt ő is, egyazon projekten dolgoztak Dieterrel, és Wolfgang néha meglátogatta Ilsét, amikor Altensteig mellett vezetett el az útja. A kolléga telefonszáma ott volt a táskájában, a kígyóbőr névjegytartóban. A szám kicsengett, Ilse pedig az órájára pillantott: negyed kilenc múlt, még nem túl kései a hívás. A vonal halkan kattant egyet, aztán Wolfgang hangját hallotta. Bocsánatot kért, hogy este zavar, és rögtön Dietert kérdezte.

- Hát nem ott nyaraltok a dicső kommunizmusban? - kiabálta harsányan a készülékbe a férfi. - Csak nem kutyálkodik valahol a jó öreg Dieter, hogy keresned kell?

- De hazament, ha mondom - erősítgette az asszony, ám Wolfgang azt felelte, nem látta sem az intézetben, sem a környékén Dietert.

- És nem is tudom, miért kellene itt lennie, amikor én helyettesítem, Ilse.

- Mert valami fontos munkátok van, azt az üzenetet kapta… - mondta az asszony, és nem értett semmit. - Wolfgang, te át akarsz verni engem? Ne hülyéskedj, frászt kapok, hogy nem tudom, mi van vele. Talán baleset…

- Rémeket látsz, Ilse. Ne haragudj, tényleg nem láttam, és arról se tudok, hogy be kellett volna jönnie dolgozni. Lehet, hogy most lebuktattam szegényt, de értsd meg, itthon nincs. Vagyis én még nem találkoztam vele. Ez van, Ilse drágám.

Ilse úgy érezte, nehéz súly telepedett a mellére. Állt a készülék mellett, a recepciós pedig azt kérdezte, jól érzi-e magát. Bólintott, és elindult a lifthez. Még hallotta a csengetést, ami a pult felől érkezett.

- Frau Vogel! Kérem! Telefonja van, az előbbihez kapcsolom! - tudatta a portás, aki áthajolt a pult felett, hogy Ilse láthassa. - Külföldről jött…

Ilse szakadozott gondolatai között fénysugár villant: végre, Dieter!

- Halló? Te vagy, szívem? - kapta le a kagylót a helyéről, és az sem érdekelte, hányán hallják a közelben. - Miért nem jelentkeztél?

- Ilse? Én vagyok, Brigitte - hallotta a kagylóban. - Csak annyit, hogy köszönjük. Sosem tudjuk viszonozni nektek. Ha Dieter ott van már, mondd meg neki, hogy…

A kagylóból suttogás, ingerült kifejezések hallatszottak, és Ilse felismerni vélte Heiner hangját.

- Dieter egy angyal! Egy tünemény! Mondd meg neki, Ilse! Hallasz engem? Halló? Ott vagy még? Ilse!

- Igen, itt vagyok. Honnan beszélsz? Itt vagy Siófokon? - kérdezte az asszony bizonytalanul. Semmit sem értett.

- Ugyan, hová gondolsz? Vár ránk a szabad…

Újra sugdolózás a kagylóban, aztán Brigitte hangja ismét:

- Jó helyen vagyunk. A lehető legjobb helyen, Ilse. Hamarosan találkozunk, és akkor mindent elmesélünk…

A vonal hirtelen szakadt meg, de Ilsének úgy tűnt, inkább letették a kagylót.

- Bocsásson meg - fordult a recepcióshoz. - Honnan jött az előbbi hívás?

- Olaszországból, Frau Vogel. Csak nem megszakadt a vonal? Előfordul sajnos, hogy nem tudják végigbeszélni… Őszintén sajnálom. Ha hívása jönne, felkapcsoljam a szobájába?

Ilse azt mondta, megköszönné nagyon, azzal felment a lifttel és ledobta magát az ágyra. Hirtelen, mint amikor a sötétben lámpát gyújt valaki, világosodott meg az elméje. Dieter csak hazudta, hogy minden rendben. Végül is nem tudott nemet mondani az unokatestvérének. Hogyan csinálhatta, hogy kijuttatta őket az országból? Csak nem ő maga csempészte át Fitzéket gyerekestől a határon?

Ha így volt, Dieter egy felelőtlen hülye. Mert ott hagyta őt, és hazudott neki. Tudta, ha valami balul üt ki, az első Ilse lesz, akit becibálnak a rendőrségre és kihallgatják. Persze semmit nem fog tudni, mert Dieter neki sem mondott el semmit, így aztán elengedik. Csak így okoskodhatott, gondolta az asszony.

Abban a pillanatban képes lett volna hidegvérrel megfojtani Dieter Vogelt.

Nem sokkal éjfél előtt a szobájában csengett a készülék. A recepciós kapcsolta fel a hívást, és a vonal másik végén Dieter jelentkezett:

- Szia, szívem. Azt hiszem, már elég ideges voltál miattam, igaz? - hallotta Ilse a férfi hangját. Dieter nagyon fáradtnak tűnt. - Bocsáss meg, de most értem haza az intézetből. Van egy kis gondunk, de vagyunk néhányan, akik összefogunk és megoldjuk. Hogy vagy?

- Megvagyok - mondta az asszony, akinek sok energiájába került, hogy türtőztesse magát. - Legalább akkor hívtál volna, amikor megérkeztél. Nem tudod, mit álltam ki miattad. A határról sem hívtál, és útközben sem volt rám gondod.

- Ne haragudj rám, Ilse. Nagyon elfoglalt ez az itteni munka. Még azt sem tudom, hol kellene folytatnunk. Az unokaöcsém nem hívott?

- Nem - felelte Ilse pillanatnyi gondolkodás után. - Minek hívott volna, amikor mindent megbeszéltetek? Biztosan jól érzik magukat. Sokan vagytok bent? Már az intézetben, úgy értem.

- Hát persze. Az egész stáb. Látnád, milyen dühösek - felelte most már könnyebb hangsúllyal Dieter.

- Wolfgang is? - kérdezte Ilse, igyekezve természetes hangszínt használni. - Bent van ő is?

- Elsőnek hívták be, tudod, a helyettesem. Beszélni akarsz vele? Valahol itt kell lennie… Nem is tudom, talán kávézni ment. Nagyon dühös, hogy ilyen váratlan munkát sóztak a nyakunkba, de ismered őt, tudod, milyen? Holnapra lehiggad. Tényleg nincs semmi probléma?

- Milyen probléma lenne? Ez itt a béke és nyugalom szigete - felelte Ilse, miközben erősen fegyelmezte magát.

A vonal másik végéről ismét megkönnyebbült sóhaj érkezett. Dieter azt mondta, Ilse az ő nevében is kívánjon Heineréknek további jó nyaralást, aztán bocsánatkérő hangsúlyra váltott:

- A gond az, hogy nem tudom, szívem, mikor tudok menni. Elég pénzt hagytam a széfben, érezd jól magad. Majd igyekszem. Fél nap alatt lehajtok hozzád, ha itt végeztünk. Vigyázz magadra!

Amikor a férfi letette a kagylót, első gondolata az volt, vajon időben lehallgatta-e az üzenetrögzítőjét Wolfgang, a kollégája. Arra kérte, ha bárki keresné őt, mondja neki, hogy dolgoznia kell. Wolfgang okos ember, biztosan nem ront el semmit. Dieter Vogel tehát a maga részéről csaknem nyugodt volt, mert megtette, amit megtehetett.

Ilse keze remegett, ahogy letette a kagylót. Úgy érezte, hatalmas kérdőjel nyomakodik fölébe, ám nem értette, mire kérdezhetne rá. Hiszen Dieter hazugsága nyilvánvaló, s ez fájt az asszonynak a legjobban. Lassan eluralkodott felette a bizonytalanság, a lélek fájdalma, aminél nincs rosszabb.

Korábban alig voltak hasonló gondolatai, de most kicsúszni érezte a lába alól a talajt. Olyannyira, hogy eszébe sem jutott, létezik ebben az országban NSZK Nagykövetség is, meg konzulátus, és a magyarok is segíthetnek, hiszen kedves itt a hotelben mindenki, sokan beszélnek németül, igaz, a legtöbben csak úgy-ahogy. Komolyan megrémítette, hogy ebből az országból nem lehet úgy telefonálni külföldre, mint bármely nyugatiból, mert ha így lett volna, azonnal visszahívja Dietert, elmondja neki, hogy mindent tud, és magyarázatot követel. Londonból a hotelszobából hívta annak idején nem egyszer, Párizsból meg Madridból szintúgy, és a kapcsolás minősége olyan volt, mintha a szomszédból beszélne a férfi, de hát ez itt egészen más. Bonyolult és megbízhatatlan, s ki lehet bizonyos benne, hogy nem hallgatják-e le, mint a cseheknél vagy az NDK-ban?

Hirtelen úgy érezte, ez nem is érdekli. Felhívta a recepciót a szobából, és megkérdezte a hölgyet, visszahívhatná-e az előbbi számot.

- A postán biztosan megvan a szám, megpróbálok intézkedni - mondta a fiatal lány, és letette a kagylót. Pár perc múlva megcsörrent a készülék, Ilse remegő kézzel, hevesen felkapta.

- Frau Vogel? Megvan a szám. Kér kapcsolást?

- Ha lehetséges… Mennyi időbe telik?

- Azt hiszem, nem kell sokat várni, mert éjszaka van - felelte a recepciós. Ilse hallotta, amint géphangok trilláznak a készülékben, s egyszerre csak bejött a vonal.

- Halló! Itt vagyok, Beate drága - hallotta Dieter hangját az éterból. - Halló! Ott vagy? Beate!

Ilse letette a kagylót. Magába roskadtan ült egyetlen szál bugyiban a hotelszoba dupla ágyának szélén, és hirtelen nagyon messzire repült tőle Korzika, Dieter és az a tündérvilág, amire jó volt emlékezni. Csak egy női név maradt, egy bizonyos Beate, akit nem ismert, akiről nem tudott, s akivel kapcsolatban másra sem volt képes gondolni, mint hogy Dieter eltitkolt szeretője.

Ki is lehetett volna más?

Megfordult a fejében, hogy azonnal fogja magát, összepakol, és hazautazik. Vonattal vagy repülővel, mindegy, csak haza. A szobaszéfben pontosan tizenegyezer márkát hagyott Dieter, és vagy hatszáz dollárt, tehát anyagi gondjai nem lehetnek. Eltölthetné persze itt is az egész időt, a két és fél hetet, de nem fogja. Itt nem, noha azt már látta, hogy akár kellemesen is érezhetné magát, mert pénzért

Magyarországon megkaphat mindent, amit csak kíván. Mégis, ez a „minden” kevésnek bizonyult, mert Ilse egyre mélyebbre merült a gondolatba, hogy egyedül van egy ismeretlen helyen, idegen országban, ahol nincs tisztában a viszonyokkal, a szokásokkal.

Eddig, ha segítségre szorult, ott volt Dieter. Ám ez most merőben más helyzet. Dieter, a hazug, az álszent, a csaló, már nem alkalmas arra, hogy bizalommal forduljon felé. Akkor kellett volna lépnie, azon a bizonyos rossz emlékű bulin, és elzavarni, soha többé meg nem bízni benne. Ezekben a pillanatokban így gondolta Ilse, mert az a néhány információ, ami ezen az estén és éjszakán kéretlenül belerágta magát az agyába, nem hagyott lehetőséget a logikus mérlegelésre.

De nem is akart mérlegelni. Dieter döntött, ő pedig nem lehet annyira vak, hogy továbbra is kiszolgálja őt a lényével, a testével és a gondolataival. Hiszen Dieter mindannyiszor megjelent, ha szükségét érezte egy alapos beszélgetésnek vagy szexnek. Amikor Ilse eljutott ehhez a gondolathalmazhoz, végleg döntött: nem marad itt egyedül. A bizonytalanság és a félelem győzött a józan ész felett, s ő elfelejtette, hogy itt akár jól is érezhetné magát, amíg Dieter vissza nem jön, mert akkor aztán komoly dolgok következnének. De valami éppen ennek az ellenkezőjét súgta: azt, hogy a férfi nem fog visszajönni, sem holnap, sem két hét múlva. Maga sem tudta, honnan érezte ennyire biztosan.

Reggel, miután rendezte a számlákat a recepción, taxit hívott, hogy azzal utazzon Budapestre. Amikor a repülőtéren kiszállt és az indulási oldalra húzta, a bőröndjeit rádöbbent hogy eltévesztette a dátumot igaz, csak egyetlen napot tévedett, de ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy a müncheni gépet lekésse. A következő másnap este indult, s addig laknia kellett valahol.

Egy újabb taxis vigyorgó képpel és nagy mellénnyel vitte a Gellért szállóba, és alaposan megkérte a viteldíj árát, amit Ilse túl soknak tartott, de félt vitába szállni a nem éppen megnyerő képű fickóval.

A hotelt csendesnek, visszafogottan előkelőnek találta, bár kissé ódivatúnak. Szobájának ablaka a Dunára nézett, amely szürkén, komótosan ballagott délnek. A zöldre festett vashídon sárga, Ilse számára avíttnak tűnő villamosok dübörögtek, és az utca zajos volt, ami egy ilyen patinás hotel kornyékén disszonánsnak tűnt.

- Hát, kérem, esetleg fel lehet sétálni a hegyre, ami itt van mellettünk mutatta a portás, amikor Ilse a lehetőségekről érdeklődőit. - Van ott egy szép citadella, meg kilátóhelyek, fényképezheti a várost. Aztán sétálgathat a Dunaparton, hívunk egy taxit, amely, ha kívánja, átviszi a másik oldalra, a Váci utcába, ahol kedvére vásárolgathat, de nálunk is van számos szolgáltatás, asszonyom. Mindjárt itt van a nagyon kellemes uszodánk… Érezze jól magát.

Megebédelt a hotel éttermében, aztán indult a hegynek, amit egy Gellért nevű püspökről neveztek el a hotelszoba asztalán talált prospektus szerint. Vértanúhalált halt sok száz éve, a szobra a másik híddal szemben áll egy sziklafalban, innen nem látni. Ilse lassan bandukolt felfelé a sétányon, elmaradt mögötte a hotel tornyos, szürke tömbje, nemsokára csak a tetejét láthatta. Jó volt egyedül lenni, mert az ilyesmi lehetővé teszi, hogy az ember átértékeljen sok mindent, amit eddig elmulasztott alaposabban megrágni.

Fiatal párok és kutyájukat sétáltató öregurak jöttek szembe, és Ilse végre nyugalmat érzett. A kacskaringós sétányokon egyre feljebb haladt, aztán lépcsők következtek, melyeket fehér kőböl faragtak, százezernyi láb csiszolta már a fokokat.

Egy bástyához hasonlatos kiszögellésből a Dunát és a túlpartot láthatta, és Ilse lesétált az oda vezető pár lépcsőfokon. A bástyafal alig térdig ért, festett fémkorlát óvta a bámészkodót a leeséstől. Amikor lenézett a szakadékos hegyoldalról, előjött Ilse tériszonya. Hátrálva ült le egy padra, és csak akkor vette észre, hogy a pad már részben foglalt. Férfihang szólalt meg mellette magyarul:

- Rosszul van? Segíthetek?

- Nem értem… elnézést - fordult a hang felé Ilse. - Nem értem, mit mond, nem vagyok magyar.

- Ah, vagyis német - mondta tiszta németséggel a férfi, aki a pad szélén ült, és bicskával farigcsált valamit. Letette a kezében tartott tárgyat, és az asszonyhoz fordult.

- Azt kérdeztem, nincs-e rosszul. Láttam, hogy mintha megszédült volna.

- Csak tériszonyom van - mondta Ilse. és hátradőlve igyekezett mély levegőt venni, s a távoli házakra szegezte tekintetét. - De már nincs baj. Mindig elfelejtem, hogy… Gyerekkoromtól van, nem vagyok túl büszke rá. Maga jól beszél németül, de nem német, igaz?

- Én „echt” magyar vagyok, legalábbis az anyám meg az apám után, de a nagyapám német volt. Vagyis osztrák, így pontosabb. Maga német, hallom a beszédén. Itt nyaral? Turista?

- Igen. De már nem sokáig, holnap megyek vissza géppel. Mi szépet farag?

A padon egy félig kifaragott szobrocska feküdt, lehetett vagy harminc centis, és leginkább egy Mikulásra hasonlított.

- Szuvenírt. Ez éppen Gellért püspök - felelte a férfi. - Tudja, ki volt? Ezt a hegyet róla nevezték el, mert a pogányok innen lökték le szegényt egy szöges hordóban a Dunába.

- Maga fafaragó? Igazán szép ez a faragás - forgatta Ilse az alakot. A fa súlyos volt és kemény.

- Nézze meg ezt - nyúlt a férfi a pad alá, és egy nejlontáskából előhúzott egy csodásan megformált lovat. A szobrocska kisebb volt, mint amin éppen dolgozott, és a figura mintha éppen megrettent volna valamitől. - Van egy híres festmény, a villámlástól megriadt ló. Ez lenne a magyar változata - mutatta mosolyogva, és Ilse csak ámult.

- Maga nagyon ügyes. Illetve nem is ez a jó szó… Maga igazi művész. Fafaragó művész. Tanulta valahol?

- Autodidakta vagyok - felelte a férfi, és kezdte tovább faragni a híres püspököt. - Egyébként gépészmérnök vagyok. És maga?

- Nyelvtanár. Angol-francia. Maga aztán parádésan beszél németül - dicsérte meg Ilse. - Járt nálunk netán? Esetleg dolgozott is?

- Csak rövid ideig, az NDK-ban. Ott sok magyar dolgozott - felelte a férfi. - Inkább magam képeztem tovább magamat. Szeretek nyelveket tanulni. Meg hát a családi örökség, az osztrák véna…

Léptek hallatszottak, és a férfi gyorsan becsukta a bicskát. Egy rendőr és egy civilruhás lépett hozzájuk. A rendőr szólalt meg elsőnek, miután a férfi elé lépett:

- Már figyelmeztettem egyszer, hogy ezt fejezze be. Különben feljelentem tiltott helyen történő, engedély nélküli árusítás miatt. Mit nem képes ezen megérteni?

- Én nem árultam, kérem, semmit - mondta a fiatalember, aki alig volt pár évvel idősebb Ilsénél. - Mi csak beszélgetünk éppen…

- Mit mond? - kérdezte bizonytalanul Ilse, aki azt hitte, igazoltatni fogják őt, és a táskájában az útlevele után kezdett kutatni.

- Nincs baj. Nekem mondja, hogy itt nem szabad árulnom semmit - felelte gyorsan a férfi.

- Magyarul, ha kérhetem - mondta a másik, a civilruhás. - Nem szeretem, ha valaki sportszerűtlen, fiatalember.

- Igyekszem sportszerű lenni, uram - felelte ő. - Tényleg nem árultam semmit.

- Akkor mi az a zacskóban? Megnézhetem? - kérdezte a rendőr, és a fiatalember előhúzta a faragott lovat. - No, lám csak! Egy ilyet már láttam a múltkor magánál, de nem ezt. Ez kőrisből van, az meg bükk volt, igaz? Tehát a bükköt eladta, ugyebár?

- Nem adtam el. Eltört és eldobtam - mondta a fiatalember. Ilse semmit nem értett. - Megmondhatom a hölgynek, miről beszélünk? Azt hiszi, vele van baj…

A rendőr bólintott.

- Azt mondják, nem szabad itt árulnom a szobrokat, mert nincs engedélyem - mondta Ilsének a fiatalember. Az asszony azonnal értett mindent.

- Mondja meg neki, hogy ez a szobor az enyém, én meg a maga barátnője vagyok. Na, mondja csak nyugodtan. Maga nekem faragta, ajándékba.

A fiatalember először megdöbbent, aztán felvilágosította a rend marcona és kötözködő őreit.

- Mondom, hogy maga nem sportszerű - mondta a civilruhás, és indult felfelé a lépcsőn. - A hölgyet láttuk az előbb, a Gellérttől jött fel. Lássuk, mondja meg, mi a neve.

- Oké. Most ismertem meg - válaszolta a fiatalember.

- Én neki ajándékoztam a lovat. Ez van. Nem árultam semmit, és ő nem fizetett semmit.

A rendőr levette a sapkáját, megvakarta a feje búbját, és azt mondta:

- Maga egy mázlista, hogy nem beszélünk németül. És nincs miért előállítani a kis hölgyet, pedig szerintem konzumál. A vak is láthatja. Nézze, barátom, az ilyeneket ne nagyon fogadja barátnőül. De ha mégis, azért később ne vegye el, ha tanácsolhatom.

Mindketten nevettek, és távoztak. Ilse természetesen nem értett semmit az egészből, és a fiatalember volt annyira tapintatos, hogy nem árulta el, miről folyt a diskurzus.

- Köszönöm, hogy kiállt mellettem - mondta, és a kezét nyújtotta. Ilse elmosolyodott, azt felelte, semmiség. Azért tette, mivel nem volt számára az előbbi két ember szimpatikus.

- Maga mindent szimpátiából tesz? Mert ha igen, itt a névjegyem. Talán egyszer viszonozhatom a kedvességét. Ez itt a munkahelyi telefonom, ez meg a saját. Ha esetleg erre jár, és segítségre van szüksége, egyszerűen tárcsázzon fel.

Ilse eltette a cédulácskát, még csak meg sem nézte. Egyszerű kártya volt, nem olyan jó minőségű, mint amilyeneket odahaza, Németországban használnak az üzletemberek.

- Van kedve egyet sétálni a hegyen? - kérdezte a fiatalember. - Jobb, ha elmegyek innen, mert ezek visszajönnek.

- Valóban árulja a szobrait? - kérdezte az asszony. A fiatalember bólintott.

- Kell a mellékes. Nálunk sokan csinálnak valamit a munka mellett, hogy kicsit jobban éljenek. Én ehhez értek.

- És a gépészethez, nemde?

- Igen, de magánemberként mégsem tervezhetek autót - felelte mosolyogva a férfi. - Egyébként Zollner Péter vagyok. Tudja, nálunk a keresztnév van hátul…

- Aha. Péter Zollner - ismételte Ilse, és ő is megmondta a nevét. - Köszönöm a meghívást, de nem fogadhatom el. Van még elintéznivalóm a holnapi utazásig.

- Nagyon sajnálom - mondta a fiatalember, és Ilse őszinte szomorúságot vélt felfedezi a szemében. Zollner a kezét nyújtotta: - Akkor jó utat, Ilse. Bonnba megy?

- Csak Münchenig - felelte ő, és a lépcsőfokról még visszaintett: - Valóban nagyon tehetséges fafaragó. Nálunk milliomos lehetne. Viszlát!

A hegyről lefelé menet Ilse elgondolkodott azon, vajon miért nem fogadta el a fiatalember hívását. Csakhamar rájött: azért, mert a háttérben ott volt a két rendőr, ő pedig ösztönszerűen igyekezett kivonni magát a társaságukból. Dieter miatt, illetve Dieter cselekedete miatt, mert ezzel kapcsolatban egyre biztosabban hitte, hogy a volt férjét talán már most figyelik. S ha Dietert, akkor őt is, hiszen a nevük egymás mellett szerepel a beutazólapon, amit elvettek a határon.

Aztán elvetette ezeket a súlyos gondolatokat, hiszen az ember nem élhet örökké paranoiával a háta mögött. De a hotelt aznap már nem hagyta el. Este az uszodában felüdítette kicsit magát, miközben megpróbált távoltartani egy idős urat, aki kitartóan flörtölni próbált vele.

Az éjszaka nagyon hosszúra nyúlt, mert Ilse képtelen volt elaludni. A késő éjszakáig, majd másnap kora hajnaltól újra csilingelő-zörgő villamosok és buszok kiverték szeméből az álmot. Noha készen állt a magyarázat, miért álmatlan az éjszaka, a valóság mégsem ez volt. Valójában megpróbálta előkészíteni a következő napokat, amikor oda fog állni Dieter elé, visszaadja az altensteigi ház kulcsait, és attól fogva a maga kezébe veszi sorsának irányítását. Azt a bizonyos kalitkaajtót Dieter Vogel számára most véglegesen kinyitja. Hadd menjen.

A sötétségre bizonytalan hajnal következik

Másnap kora reggel Ilse lezuhanyozott, majd rendezte a számlát a hotel recepcióján. Ellenőrzött mindent a bőröndökben, a pénzét és az útlevelét, s minden más személyes iratot, aztán öltözködni kezdett. Nagy sietségében hanyagul csomagolt össze az este, és most nem talált semmit, csak a tegnapi farmert és egy vékonyka, ujjatlan blúzt a bőrönd tetején.

A hotel előtt tegnap is sok taxit látott, gondolta, nem kell mást tennie, csak egyszerűen kisétál a csomagjaival és pár percet vár. De most nem volt ott egyetlen kocsi sem, ezért Ilse úgy vélte, jobb, ha maga próbálkozik leállítani egyet. Odahaza ez mindig simán ment, miért lenne itt másként? A bőröndöt és a kézitáskát elvonszolta a sarokig, és a járdaszegélyen megállt.

Homályosan még felrémlett az otthoni szokás, hogy a londinerek mindig leállítanak egy taxit, ha kéri a kedves vendég, de akkor váratlanul elébe kanyarodott egy, és fékezett. A barátságos fiatalember tört németséggel kérdezte, hová lenne a fuvar. Ilse bemondta a repülőteret, a fiatalember kiszállt, a csomagokat hátra rakta, majd udvariasan kinyitotta az ajtót Ilse előtt. Máris robogtak, át a régi korokat idéző vashídon, amelynek négy tornyán kiterjesztett szárnyú vasmadár trónolt. Ilse elégedetten gondolt arra, hogy milyen kellemes lehet az élet még egy ilyen országban is, amely oly messze van a nyugati életformától. Csak megfelelő pénzösszeget kell birtokolni.

Ilse magában arra készült, hogy Dietert még ma este beszélgetésre hívja. Azt megérti, hogy Heineréket „kisegítette” ebből az országból, hogy egy igazságosabb világban éljenek, de a Beate nevű ismeretlent már nem fogja lenyelni. Latolgatta, mivel fog vajon Dieter védekezni, és elhatározta, hogy megkeményíti magát, mert most ezt kell tennie.

A kocsi élesen balra kanyarodott, szűk utcákon igyekezett a repülőtér felé. Lerobbant, egyemeletes vagy földszintes házak, macskakő, málló vakolat mindenhol, a házak között üres telkek, ahol mindenféle törmelék és lom éktelenkedett. A sofőr azt magyarázta, hogy erre gyorsabb lesz, kikerülik a forgalmat és a lámpákat.

Ilse az első üléstámlának zuhant, olyan hirtelen taposott a fékbe a vezető. Még hallotta a gumik csikorgását, majd érezte, hogy durva kezek megragadják, kirángatják a kocsiból, és a koszos járdára lökik. Valaki az arcába csapott, amitől hosszú másodpercekig semmit sem látott, aztán megrúgták a gyomra tájékán, hogy a fájdalomtól összegörnyedt a koszos aszfalton. A kocsiba beugrott két idegen, ő suhancoknak nézte abban a pár kósza másodpercben őket, és a gumik újfent felvisítottak, ahogy elhajtottak.

Ilse először fel sem fogta, mi történt vele. Támolyogva felállt az aszfaltról, és a ház falának dőlt. Akkor vette észre, hogy az orra vérzik, az egyik cipője leesett a lábáról, és egy csatornanyílás felett árválkodik. Az utcán nem látott senkit, pedig fényes nappal volt. Hogy kirabolták, elvitték mindenét, csak lassan tudatosult benne.

Kétségbeesetten kiabált volna segítségért, miközben nem vette észre, hogy a rúgástól származó fájdalom miatt nem kap levegőt, és alig jön ki hang a torkán. Bezörgetett egy házba, de nem nyitottak ajtót. A másiknál és a harmadiknál sem. Egy közeli kapuszín alól szurtos, visítozó gyerekek szaladtak elő, ügyet sem vetettek az asszonyra, s valahol kutya ugatott. Aztán az egyik ablakból idős, fejkendős asszony könyökölt ki.

- Kérem! Hívjon rendőrt - kérlelte Ilse sírva. - Polizei! Érti! Polizei!

- Policáj? Az kellene, mi? Hát minek álltál kurvának, ha nem bírod a gyűrődést? Megpofozott a stricid, mi? - kérdezte az asszony, miközben cigarettát vett a szájába, majd nevetve mondott még valamit, azzal becsukta az ablakot.

Ilse csak annyit értett, hogy ezen a baljós környéken nem akarnak vele szóba állni, így segítséget sem várhat. Futva, bicegve, sírástól maszatos arccal indult az utca vége felé, mert úgy emlékezett, hogy onnan már közel van a soksávos út, amelyen végigjöttek a kocsival. A pánik kerülgette, a könnyektől alig látott valamit, csak a málladozó vakolatú téglafalat, aminek minduntalan nekitántorodott.

A metróállomásnál kétségbeesetten próbált megszólítani egy nőt, aki olyan idős lehetett, mint ő, de a nő elfordult, és azt mondta félhangosan: hülye részeg. Bárkivel próbálkozott, mindenki ellépett mellette, mintha nem is látták volna őt. Ilse már alig volt képes arra, hogy logikusan gondolkodjon. Sírva, vérmaszatos arccal forgolódott a tömegben, amely ide-oda sodorta őt, és elcsukló hangon kérdezgette, ki beszél itt németül, de akár a falaknak is mondhatta volna.

A közeli újságárus volt, aki először felfigyelt a vergődő asszonyra. Ott hagyta a standot, és Ilséhez lépett. Magyarul kérdezgette, Ilse németül próbálkozott, de csak egyes szavakat értettek mindketten.

- Aha. Tehát rendőrt keresel - világosodott meg az újságárus elméje. Mindjárt hívunk neked egyet. Most ment le a metróba. Visszahívjuk, jó? Policáj, komm curik, hir! - mondta, egymás mellé rakosgatva a jól-rosszul kiejtett német szavakat. - Mindjárt! Csak nyugi, oké? Nyugi.

Ilse csak annyit értett, hogy a rendőr visszajön valahonnan. Az újságárus leültette a székére, a kezébe adott egy rongyot, hogy törölje le az arcát, s mutatta a mellékhelyiséget, ahol van csap és víz, de Ilse nem értett semmit. A mozgólépcsőn egy idősebb rendőr érkezett, és megállt az újságárus előtt.

- Talán balesete volt, vagy megverték valahol - vonogatta az újságárus a vállát. A rendőr tanácstalanul, csípőre tett kézzel ácsorogva nézte Ilsét, aki megpróbált nemzetközileg ismert szavakat összeállítani, mert a rendőr nem beszélt németül, sem angolul.

- Van magánál útlevél? Dokument, passzport! - kérdezte a rendőr, egyre hangosabban ejtve ki a szavakat, mintha a hangerőtől érthetőbbekké válnának.

- Nincs. Elvitték minden csomagommal együtt. Kérem, mondja meg, hogyan találom meg a követséget. Vagy a konzulátust.

- Azt hiszem, konzult vagy kit keres - mondta az újságos.

- Akkor oké. Mondja meg neki, nézze meg a telefonkönyvben a címet, és menjen oda taxin - vont vállat a rendőr. - Taxi! A konzulátusra! Menj oda, ott elmondhatod, mi a gondod - váltott tegező hangnemre a rendőr, hiszen Ilse úgysem értette őt. Aztán a rendőr az újságoshoz fordult. - Mit gondol, nem lehet ez is véletlenül egy olyan… konzumkurva?

- Mert akkor beviszi maga? - nézett rá az újságárus, de a rendőr megrázta a fejét: nem fog ő ilyesmivel bajlódni. Felesleges papírmunka, kinek van erre ideje?

És már ment is vissza a mozgólépcsőhöz. Ilse tanácstalanul nézett az újságosra.

- Mit mondott? Segít? - kérdezte, és a rongydarabbal a blúza elejét törölgette, ahova rácsepegett az orra vére. Az újságos megvakarta a füle tövét:

- Hilfe? Nincs hilfe - magyarázta. - Hilfe… magadnak - bökött Ilse felé. - Segíts magadon. Hívj egy taxit, majd én megmondom neki, hogy vigyen a konzulodhoz, vagy kihez… Telefon… taxi. Oké?

Ilse magyarázta, hogy nem tud telefonálni, nincs pénze. A metrólejáró előtt akkor állt meg egy üres taxi, és az újságos odafutott a sofőrhöz.

- Nincs egy vasa sem? Na, ne nézzen már madárnak! Tudja, ki vigye el! - közölte a taxis nevetve, és becsapta az ajtót, majd azonnal indított, mert a lámpa zöldre váltott.

- Pénz! Geld! Érted? - lépett Ilse elé az újságos. - Kell geld, különben semmit nem tudsz csinálni, oké?

- Mondom, hogy nincs semmim - sírta Ilse. - Elvittek mindent, a táskámat is, az útlevelemet, az összes iratomat... Mindent, mindent! Miért nem segít valaki? Hát milyen ország ez? Nincs pénzem, érti? Nincs! - mondta nyomatékkal ismételve a szavakat, és a zsebébe nyúlt, hogy kifordítsa, mutatva, valóban üres.

Ebben a pillanatban kiesett a zsebéből a tegnapi névjegy. Az újságos szolgálatkészen lehajolt és felvette.

- Kérem, segítsen felhívni nekem - mutatta Ilse az apróval szedett, sötétkék színű telefonszámot.

- Ah! Telefon? Hívjuk fel? Na, gyere, segítek. Micsoda elveszett egy nőcske vagy te - tette hozzá az újságos, és odakiabált az édességárusnak, ügyeljen pár percig a standra, aztán intett Ilsének, hogy kövesse. - Vedd úgy, hogy ez az én ajándékom. Ez a mai jatt volt - csörgette tenyerében a pénzdarabokat az újságos, de Ilse nem értette. A fülke ott volt pár lépésre, kitört ablakának üvegdarabjait akkurátusan a fal mellé seperte valaki, de arra már nem futotta a buzgalmából, hogy összeszedje. Az újságos tárcsázott, miközben azt morogta, végre valahára, már egy hete nem verték szét a készüléket, és hogy ez rekord. Aztán átadta Ilsének a kagylót.

- Halló? Itt Zollner - hallotta a magyar szavakat Ilse, de nem ismerte fel a hangot. - Tessék, kérem. Ki keres?

- Herr Zollner? Péter Zollner? Itt Ilse Vogel - nyögte ki nagy nehezen az asszony. A vonal másik felén pár másodperc csend, aztán Zollner hangja ismét:

- Nahát, Ilse! Ez az igazi meglepetés. Hogy jutottam eszébe? Netán kint unatkozik a repülőtéren?

- Herr Zollner… Péter, én nagyon nagy bajban vagyok. Kérem, segítsen, senkit nem ismerek magán kívül.

- Mi baj? Olyan furcsa a hangja. Csak nem sírt? Mi van, Ilse? - kérdezte aggódó hangon a fiatalember. - Mi az a nagy baj?

- Nem tudna értem jönni? Itt vagyok a… Nem is tudom, hol vagyok. Valami metrónál, vagy hol… Nem látok utcanevet.

- Van valaki ott, akinek átadná a kagylót? Megkérdezem tőle.

Az újságos készséggel vállalkozott, és bemondta a pontos címet. Zollner visszakérte Ilsét.

- Ne mozduljon onnan, egy órán belül odaérek. Kicsit messze vagyok onnan. De menni fogok, csak legyen türelemmel. Rendben? El ne menjen sehová, máris indulok.

A készülék kattant, az újságos pedig megveregette Ilse vállát: na látod, kisanyám, megy itt minden, csak akarni kell. Visszasétáltak a standhoz, Ilsét megkínálta egy joghurttal, de az asszony úgy érezte, képtelen lenne lenyelni most bármit is.

- Ein óra! - mutatta a hüvelykujjával az újságos. - Maradj itt mellettem. Majd ketten áruljuk a lapokat.

Ilse mit tehetett egyebet, leült a székre, és várt. S miközben lassan-lassan alkalmassá vált újra a logikus gondolkodásra, magát kezdte hibáztatni, hogy ilyen helyzetbe került az óvatlansága miatt.

- Nem tudom - magyarázta később Zollner Péternek a kocsiban. - És nem értem. Fényes nappal ilyesmit meg lehet tenni?

- Ez különösen rossz hírű környék, Ilse - mondta Zollner. - Itt szegény emberek laknak, és sok bűnöző, meg ilyen-olyan kétes egzisztenciájú elem. Minden nagyvárosban van ilyen negyed. Elvigyem a konzulátusra? Félek, ha így meglátják, nem fognak örülni magának - nézett végig az asszonyon. Ilse farmerja poros és olajfoltos volt, a blúza elején elkent vérfolt éktelenkedett, és az arcán egyre jobban lilult egy eleinte piros színű folt.

- Tudja mit? Jöjjön velem haza. Ott rendbe szedheti magát, utána pedig elmegyünk a konzulátusra, a Nagykövetségre, vagy orvoshoz, amelyiket akarja - ajánlotta Zollner, és az asszony fásultan bólintott. A kocsi áthajtott a városon, néhány ipari negyeden, végül bekanyarodtak egy sor, betonlapokból épített, tízemeletes ház közé.

- Itt lakom. Ebben a házban - mutatta Zollner. - Jöjjön, csak a harmadikig megyünk. Azért mondom, mert megint rossz a lift…

A lépcsőház falán kriksz-krakszok éktelenkedtek, színes ceruzával, krétával vagy festékszóró flakonnal firkálták össze a rideg betont. Ilse zavart állapotában nem figyelhetett ilyesmire, némán, fásultan követte a férfit a harmadikra.

Zollner Péter lakása egyszerű volt és kicsi. Egyetlen szobából állt csupán, meg egy konyhából, ahol apró étkezőasztal nőtt ki a falból, s az asztal felett képkeretnyi ablak, hogy a „nagyszobában” is teríthessenek, ha úgy hozza. A közlekedőből nyílt a fürdő, és egy akkora mellékhelyiség, hogy aki bement, csak óvatosan fordulhatott meg benne.

Zollner a szekrény aljából három törülközőt és egy hatalmas fürdőlepedőt szedett elő, meg egy flakon fürdőhabot, aztán sebtében bekukkantott a fürdőszobába, nem hagyott-e elől olyasmit, ami a női szemet irritálhatja.

- Hozza rendbe magát, és ha csengetnek, ne nyisson ajtót. Leszaladok ennivalóért a boltba. Tudja, nem vezetek valami fényes háztartást, és elnézést kérek, hogy ennyire szegényes körülmények között… Szóval, fürödjön nyugodtan, nem zavarom. Mindjárt itt vagyok.

Az ajtó halkan becsukódott, és Ilse egyedül maradt az idegen lakásban. A falakon bekeretezett tusrajzok függtek, középen egy tanyát ábrázoló tájkép díszelgett. Zollner jó néhány faragványa is lapult a lakás sarkaiban, és a csillár nem volt másból, mint a szőlő girbe-gurba, száz évet is megélt, kivágott tőkéjéből, amire égőket szereltek.

Az asszony vizet engedett a kádba, amely kicsi volt, akár a lakás, és fürdőhabot csepegtetett hozzá. Ilse ledobálta magáról a ruháit, feltűzte a haját és beleült a forró vízbe. Végtelenül mocskosnak és megalázottnak érezte magát, s a tudatalattijában talán megjelent az is, hogy a víz mindent elmos és eltüntet, akár az eső, amit szeretett az ablakból figyelni odahaza, Altensteigben.

Felhúzott térdeit átkulcsolta a karjaival, és a habot bámulta. Lassan újra erőtlenné váltak a végtagjai, a szíve hevesen kalapált, és akkora nyomást érzett a mellében, hogy félelmében sírni kezdett. Végre igazán, szívből kisírhatta magát, ettől meg is könnyebbült, és józanabbul látta ezt az egész őrült világot, amelybe akarata ellenére cseppent.

A tükör ott volt vele szemben, bepárásodott a forró víztől, és Ilse egy törölközővel csíkot törölt bele, hogy megnézhesse az arcát. A bal arcán, a szemétől indulva sötét csík húzódott, az érintése fájdalmat okozott. A gyomra tájékán is érezte még a rúgást, fájt a szegycsontja, a tompora, amit talán akkor horzsolt végig, amikor a házfalnak lökték.

A meleg víz némiképp megnyugtatta. Átgondolta, mit kellene tennie, mindenképpen jelentkezni akart a konzulátuson vagy a Nagykövetségen, hiszen segítségre volt szüksége. Nem volt pénze, nem voltak papírjai, melyekkel átléphette a határt, egészen pontosan a ruháján kívül, amit viselt, nem volt semmije. Kiszolgáltatottnak, gyengének érezte magát, s nem értette, miért éppen vele történt meg az, amit eddig csak filmekben látott. Soha nem loptak el tőle semmit az életben, még csak el sem veszített soha egyetlen pfennig értékű holmit.

Igaza volt azoknak, gondolta, akik azt mondták, ha valaki keletre utazik a gazdag és viszonylag nyugodt „másik” Európából, az sok értéket ne vigyen magával. Rápillantott a gyűrűjére és a nyakláncára. Hál' istennek a gyűrűt nem tépték le, és a lánca is volt olyan hosszú, hogy elférjen a blúza alatt, láthatatlanul.

Kulcs zörgését hallott és az ajtó nyílását, majd csukódását. Zollner hangosan megszólalt: ne féljen, ő jött vissza.

- Mit szeret? Hoztam mindenféle félkész dolgot… Reggelizett már? Vagy… úristen, hiszen már ebédidő is elmúlt... De maradjon csak, ameddig akar a fürdőben, nem zavarom. Ilse! Ilse? Itt van egyáltalán?

- Igen. Bocsánat, de majdnem elaludtam - hazudta az asszony, és nyakig bújt a habok közé. Arra gondolt, a fürdőszoba ajtaját nem csukta be, és ez ismét bizonytalansággal töltötte el.

- Ki kellene mosni a ruháit - mondta Zollner. - Beadjam? Ott a mosógép a kád mellett, csak tegye bele, engedjen hozzá meleg vizet, a zöld zacskóban van mosószer. Öntse utána, a vízbe. Ez a gép nem automata. Tudja használni?

- Elboldogulok vele - mondta Ilse. Az ősöreg mosógép valóban nem volt éppen bizalomgerjesztő, és ki kellett kászálódnia a kádból, hogy a zsinórt bedugja a konnektorba. Amikor bekapcsolta, olyan zajt csapott a szerkezet, hogy nem hallotta tőle Zollner hangját.

Hajat mosott, és becsavarta magát a fürdőlepedőbe. A kád mellett, az alacsony, fehérre festett drótokból tákolt-hajtogatott polcon egy pár papucsot látott, levette és belelépett. Óvatosan, szinte szégyenkezve jött ki a szűk ajtón. Azonnal megcsapta az ételszag, Zollner a konyhában tüsténkedett.

- Nagyon köszönöm, és sajnálom, de most képtelen vagyok enni - mondta Ilse, és az ajtófélfának támaszkodott.

- Csak nagyon fáradt. Nem lenne esetleg valami fájdalomcsillapítója?

- Ne vigyem el egy orvoshoz? Van egy ismerősöm, aki…

- Nem, Péter. Nem szeretném. A fejem fáj. Biztosan az idegességtől. Egyetlen tabletta elég lenne, mondjuk egy aszpirin…

Zollner felforgatta a szekrény fiókjait, de nem találta a kért tablettát. Azt mondta, lemegy a gyógyszertárba és hoz fel. Ilse bólintott, és a férfi sietve leszaladt az utcára. Az asszony leült a támla nélküli konyhai székre, és a gáztűzhelyen gőzölgő lábast nézte. Megkavargatta a valamit, ami leginkább levesre hasonlított, babérlevelek és húsdarabok úsztak benne.

A konyha is szegényes volt, mármint Ilse fogalmai szerint. Egyetlen kis szekrénykébe zsúfolta Zollner az edényeket, poharakat, és egy másikba a lábasokat, fazekakat. Ezeket sem a legutolsó divat szerint mintázták, legtöbbjükről lepattogott a vörös vagy szürke máz. Ilse ösztönösen megállapította, hogy ebben a lakásban nyomát sem lehet nő jelenlétének felfedezni. A gondolat átszaladt az agyán, de el is tűnt nyomban, mert Zollnerben jelenlegi siralmas állapota miatt nehezen lett volna képes a férfit felfedezni, sokkal inkább az önzetlen segítőt.

Állt a keskeny konyhaablakban, majd sarkig kitárta, hogy a gőz kiszökhessen a szabadba. Parkolóra és egy játszótérre látott, amely tele volt kicsi és nagyobbacska gyerekekkel, s a padokon unatkozó-beszélgető fiatalasszonyokkal. Odahaza, a nagyvárosok peremkerületeiben látott ilyen bérházakat és lakásokat, bár sosem belülről. Főleg a rászorultak laktak bennük ideiglenesen, vagy külföldi munka- vállalók, menekültek. Ok sem sokáig, hiszen ezek a lakások kicsik, levegőtlenek, nem lehet hosszú távra berendezkedni bennük. S ez a férfi mégis egy ilyenben lakik, a maga művészi tehetségével, gondolta Ilse, és úgy érezte, megint talált valami igazságtalant, amit ebben az országban meg kell értenie.

Zörrent a zár, és Zollner kicsit lihegve, de mosolyogva érkezett.

- Hoztam gyógyszert. Azt mondták, vegyen be belőle kettőt, akkor hatni fog hamarosan. Még mindig nem éhes?

- Mit főz?

- Inkább csak melegítek - világosította fel a férfi. - Gulyást. Vagyis félkész gulyást. Ez volt a leggyorsabb, és jól lehet tőle lakni - mosolygott Ilsére. - Kér bort? Azt javaslom, kérjen, mert igazi balatoni bor, jót tesz az idegeknek. Ellazul majd tőle.

Töltött Ilsének és magának is egy keveset, alig ujjnyit csupán, mert azt mondta, még vezetnie kell.

- Hát akkor… a jószerencsére, Ilse - emelte meg a poharat Zollner. - Arra, hogy minden jóra fordul, és maga sem megy haza rossz szájízzel.

Az ital íze és ereje jólesőn átjárta az asszony testét. Zollner megterített a parányi asztalkán, és Ilse figyelmet nem kerülte el, hogy a terítő tiszta és vasalt, az evőeszközök fényesek, a poharak csillognak.

- Egyedül lakik itt? Ez valamilyen… ideiglenes lakás, gondolom.

- Egyedül. De nem ideiglenes, ez az én lakásom - mondta mosolyogva a férfi. - Csak hát ezek ekkorák, amint látja. Nem volt pénzem nagyobbra. Maga biztosan tágasabbhoz szokott, nézze el nekem, hogy csak ilyen szerény körülmények között…

- Jaj, Péter, hogy gondolhat ilyent? - szabadkozott Ilse, és kicsit kellemetlenül érezte magát. - Én csak azt hittem, úgy gondoltam, hogy… esetleg…

Ebből már nem jöhetek ki jól, gondolta az asszony, akinek a bor meghozta az étvágyát. Belekanalazott a forró gulyáslevesbe, kellemetlenül érezve magát, azt hitte, belegázolt Zollner önbecsülésébe. Ez azonban nem így volt, mert Zollner Péter nagyon is tisztában volt a kettejük eltérő helyzetével, és esze ágában sem volt folytatni ezt a témát.

- Ha megszárad a ruhája, megyünk a követségre. Messze van, de elviszem kocsival. Taxira nincs pénze, és buszra sincs, s különben is, ameddig elmagyaráznám, merre menjen, addig odaérünk - mondta a férfi. - Gondolja, hogy ott segítenek magának?

- Pénzzel egészen biztosan. És kapok valamilyen ideiglenes iratot, hogy hazautazhassak - felelte Ilse, bár hangjából hiányzott az optimizmus. - Remélem… - tette hozzá, és megvonta a vállát. - Maga igazán nagyon rendes, és én nem várhatom el, hogy egész nap velem… Biztosan van munkája, ahonnan nem lehet távol.

- Megoldom. Már megbeszéltem a főnökkel, ledolgozom a hétvégén. A maga ügye ennél sokkal fontosabb, Ilse. Bízza csak rám.

Egy óra múlva, miután Zollner a húgától hozott Ilsének néhány használható ruhadarabot, amit magára szedhetett, hiszen a farmer csuromvíz volt még, és a blúza is, a belváros felé hajtottak a férfi öreg autóján. A Nagykövetség épületétől nem messze álltak meg, az asszony bement. Kisvártatva kopogtatott Zollner kocsijának ablakán, kétségbeesett arckifejezése azt mutatta, valami nincs rendben.

- Azt mondták, egy sürgős ügy miatt a követségen nem fogadnak ma senkit. Legközelebb holnap délelőtt tízkor. Most mi legyen? Hová menjek?

- Természetesen vissza, hozzám - mondta a férfi. - Elalhat a lakásban, én majd átmegyek a húgomhoz. Magát senki nem fogja zavarni. Akarja, hogy addig tegyük meg a rendőrségi feljelentést?

Ilse nem tudta, mit gondoljon. Azután, hogy kirabolták abban a rossz hírű kerületben, nehezen hitte, hogy a magyarok ilyenek is lehetnek, mint Zollner Péter. De a rendőrségi feljelentéssel - ki tudja, miért - nem értett egyet. Azt mondta, majd a Nagykövetség után bemennek, mert előbb szeretné tudni, milyen sorrendet javasolnak az ügye intézése érdekében.

Amikor újra egyedül üldögélt a férfi lakásában, s unaloműzésnek bekapcsolta a tévét, a gondolatai ismét kavarogni kezdtek.

- Vigyázzatok az autómra, srácok! Itt egy tízes fejenként, senki nem nyúlhat hozzá, különben szólok Jocó bácsinak, megértettétek? - nézett a szurtos képű gyerkőcökre Zollner. A kétes hírű kerületnek ezen ódon levegőt árasztó utcájában kicsúzlizták az összes villany égőt, valószínűleg nem véletlenül.

A férfi átbotorkált a sötét kapualjon a m ég sötétebb udvarra, ahol a fal mellett két alak cigarettázott, és amint megpillantották őt, feléje indultak.

- Jocó bácsihoz jöttem - mondta Zollner. - Üzleti ügyem van vele. Itthon van?

- Ki kérdezi? - vakkant ott mogorván az egyik, és beleszívott a cigarettába. - Zsaru vagy? Ha igen, innen nem mész ki, Öreg.

- Nem vagyok zsaru. Mondjátok meg neki, hogy a Zollner Petya keresi - felelte a férfi, és kivette a kezét a zsebéből, hogy a másik kettő lássa a jóindulatot. A zsebben akár kés is lehet…

Kisvártatva visszajött az, aki a sötét udvaron elballagott a keresetthez, és azt mondta, ha Zollner, akkor mehet. A elsötétített ablak mögött csak egyetlen lámpa égett, és ő belépett a régi, kopott, üvegezett ajtón. A ház lehetett vagy százötven éves.

- Jó estét, Jocó bácsi - mondta, és illendőn megállt az ajtóban. - Zollner Petya vagyok. Megismer még?

A sötétből egy testes alak emelkedett fel, a lámpát egy pillanatra Zollner felé fordította.

- Aha. Te vagy az, Petya? Régen nem jártál errefelé. Mi van anyáddal? Megvan még? Mi kellene, fiam?

- Van egy kis gondom…

- Azzal fordulj a fiúkhoz odakint. Az ilyesmi az ő asztaluk. Nő van a dologban? Frankó a csaj?

- Nő, de nem úgy, ahogy Jocó bácsi gondolja. Akkor segít nekem, Jocó bácsi?

Az idős férfi ismét felállt, és szuszogva indult, hogy az asztalon álló üveget meghúzza. Zollner orrát pálinkaszag csapta meg.

- Így jobban lehet gondolkodni - mondta az öreg. - Kérsz te is?

- Majd legközelebb. Most kocsival jöttem…

- Ne mondd. Mióta vagy ilyen óvatos? Nem is vagy már a régi Zollner Petya!

- Változnak az idők, Jocó bácsi. Nem kockáztathatok, tetszik tudni?

- Oké. Na halljam, mi kell. Forgalmi engedély? Katonakönyv? Te már nem vagy katonaköteles…

- Útlevélről lenne szó, Jocó bácsi. Maga biztosan tud róla, hogy… hm… ma délelőtt valakitől elszedték a csomagjait a környéken. Egy külföldi nőtől. És hát… maga biztosan tudna segíteni, ugye?

Az öreg elvigyorodott, és megsimogatta tekintélyes pocakját. Azt mondta, szereti, ha nem felejtik el őt a régiek, akik már elköltöztek a környékről, és jó néha ismerőst látni. Aztán kiment a másik helyiségbe, hogy kisvártatva egy dobozzal térjen vissza, amit a lámpa alá helyezett.

- Na, gyere ide, te Petya gyerek. Nézd meg ezeket. Ha valamelyik jó, szólj.

A férfi a dobozban mindenféle útlevelet talált. Keletit és nyugatit, kéket, zöldet, pirosat, magyart és külföldit. Aztán az egyiknek a bor íróján végre megtalálta a sast ábrázoló rajzolatot, és kinyitotta. Egy férfi fotója nézett vissza rá.

Bocsánat, de azt hittem, máris megvan… - mondta zavartan Zollner. Az öreg ott szuszogott a háta mögött. Tovább kutatott. Végül, csaknem az útlevélhalom alján, megtalálta Ilse útlevelét. Belecsúsztatták a jogosítványát is, vagy az öreg még nem nézte át tüzetesen. Zollner fellélegzett.

- Mennyiért adja el nekem, Jocó bácsi? A szokásos tarifa?

- Tarifa? Vidd a francba, fiam. Csak mert anyád sütötte errefelé messze a legfinomabb túrósrétest. És nem láttál engem, megértetted?

- Én sosem… kezdte Zollner, de az öreg legyintett: Tudom. Te sosem jártatod a pofád. Különben már nem lennél itt. És máshol sem, elhiheted. Legfeljebb egy nagyon csendes helyen, ahová néha virágot visznek az emberek…

- Értem, Jocó bácsi - mondta csendben a férfi. - Nem fog bennem csalódni, itteni gyerek vagyok, és az is maradok. Csak éppen ezt a német nőt kellett itt elkapni… Tudom, véletlen. És ha elmegy a rendőrségre?

- Ha elmegy? - kérdezett vissza az öreg. - Akkor mi van? Itt a környéken mindenki tudja, hogy volt egy német prosti, aki nem adta le a lóvét és ezért a cuccaival fizetett, meg kapott két nagy pofont, hogy jobb legyen a memóriája. Aztán meg azt kiabálta, hogy kirabolták. Ha valakik szimatolgatnának, nem lesz senki, aki ne ezt mondaná, Petya fiam. Ennyire egyszerű az egész. Különben sem látta senki, csak pár vénasszony az ablakokból. Azok meg alkoholisták, vaksik és ütődöttek.

- Akkor ez azt jelenti, hogy… beszéljem le a nőt?

- Na látod, fiam? Működik még az agyad. Jó helyen nőttél fel, ember lettél, nem lekvár, mint sokan. Ha hallgat rád, dumáld le arról, hogy a zsarukhoz szaladgáljon. Emlékszem, nagy dumás voltál, majd ezt is megoldod. Vedd olybá, hogy ezzel fizetsz az útlevélért, rendben?

Zollner eltette az útlevelet, és elköszönt. Miközben a koromsötét udvaron kifelé botorkált, arra gondolt, hogy ebben a kerületben és ebben az utcában, ahol gyerekeskedett, s amely tele van orgazdákkal, tolvajokkal, prostituáltakkal és bűnözőkkel, valóban megállt az idő kereke.

Zollner azt ígérte Ilsének, hogy nyolcra hazajön, és akkor majd megvacsoráznak, de az idő sokkal későbbre járt, odakint sötét volt már. Végre csengettek, és az ajtóban ott állt a férfi. Az arcán jelentőségteljes kifejezés ült, amit Ilse értékelhetett évődésnek, titkolózásnak, meglepetésnek.

- Ha mutatok magának valamit, megígéri, hogy nyugodtan végigalussza az éjszakát? És nem foglalkozik többet a mai délelőttel? - kérdezte, és nekidőlt a becsukott ajtónak. Ilse értetlenül nézett rá. - Találtam valamit, ami a magáé - nyúlt a zsebébe a férfi, és kihúzta az útlevelet. Kinyitva tartotta Ilse elé: - Frau Ilse Vogel a tulajdonosa, lát- ja? Es itt a jogsija is.

Az asszonynak a lélegzete is elakadt. Dadogva kérdezte:

- Ezt… maga… hol szerezte vissza?

Zollner besétált a szobába, és leült az egyik fotelbe.

- Tudja, valamikor ott laktam, abban a kerületben. Részben ott töltöttem a gyermekkoromat. Ismerem azokat, akiknél… Szóval, hogy egyszerűbben mondjam, tudom, kihez kell odamenni és kérdezni. Szerencsém volt. És magának is szerencséje van, mert megoldódott a legnagyobb gondja. Most már hazautazhat.

Gondolja. Nincs egy vasam sem - tárta szét a karját Ilse. Kérhetnék a férjemtől, de… jobb lesz, ha a Nagykövetségen elmondom, mi a helyzet, és kérek útiköltséget. Aztán majd otthon úgyis legombolja tőlem az állam…

Ilsén, hogy kimondta ezeket a mondatokat, nyomasztó érzések lettek úrrá. Rádöbbent, hogy valamiért nem szívesen hívná fel magára a Nagykövetség figyelmét. Nem tudta pontosan, miért, csak érezte, hogy nem lenne jó ötlet. Valami munkált a mélyben, valami bizonytalanság, ami hasonlított az egyensúlyvesztés labilis érzetéhez. Ám azt is tudta, ezen kívül nincs sok választása.

Zollner ismét elment, de előtte azt mondta, másnap reggel kilencre érte jön. Aztán mégis megcsörrent a telefon, nem egészen éjfél előtt. Ilse felvette.

- Én vagyok, Ilse - hallotta Zollner hangját. - Beszéltem a húgommal. Azt mondja, hosszadalmas ügyre számíthat, ha szól a rendőrségnek. Errefelé minden sokkal lassabban működik, mint maguknál. De a Nagykövetségen ezt fogják javasolni, ezért majd meg kell tennie a feljelentést, hogy előttük is megvédje saját magát.

- Ezt… nem egészen értem - mondta Ilse álmosan. - Mitől kellene megvédenem magam a saját hazám Nagykövetségén? Ők azért vannak, hogy segítsenek, nem?

- Igen, ez bizonyára így van. De mi átbeszéltünk mindent a húgommal, és ő azt mondja, gyanús lehet a Nagy- követségnek, hogy maga nem hívott rendőrt. Az utóbbi időben elég sok német nővel volt gond itt Budapesten, majd elmondom, miért, de azt hiszem, sejti magától is. Könnyen magára foghatják, hogy… hm… konzumált, fogalmazzunk így.

Ilse megdöbbent, és azt kérdezte, hogy ez errefelé csak így megy-e, ennyire egyszerűen, és miért van, hogy a szenvedő alanynak kell az igazát bizonyítania, de Zollner nem tudott erre mit felelni.

- Majd reggel mindent megbeszélünk - mondta a telefonban a férfi. - Addig aludjon jól, Ilse, de ne tegye mellé a kagylót. Ha bármire szüksége lenne, a húgom számát ott találja egy cédulán, a készülék mellett.

Ilse kétségek között vergődve aludt el. Nem ismerte az országot és törvényeit, a szokásokat, és főként egyedül volt. Arra gondolt, igaza lehet a férfinak. Könnyen rásüthetik akár a Nagykövetségen is, hogy a rablás puszta kitaláció, mert nem hívott rendőrt. Ki hinné el, hogy volt ott rendőr, csak semmit nem értett, és nem is akart valószínűleg, hogy ne legyen munkája az üggyel. És mit mondhatna még? Azt talán, hogy összeveszett a barátjával, így vesztette el a holmiját? Vagy még rosszabbat feltételeznének, és azt mondanák, valakinek felajánlotta szexuális szolgálatait, mint sokan mások teszik, csak az ügyfél nem volt elégedett, és elkergette úgy, ahogy volt. Hiszen egy kétes hírű kerületben talált rá újsütetű magyar barátja, aki akár lehet az egyik ügyfele is netán…

Ördögi körnek találta mindezt, és bőgni lett volna kedve. Eszébe sem jutott, hogy történhetett ez másként is, és miért ne hinnének neki. Csak mert egy Zollner Péter nevű, általa is alig ismert magyar ezt mondja? És mi van, ha a férfinak egészen másféle elképzelései vannak vele kapcsolatban? Hiszen bele nem láthat senkibe. És miért éppen vele ne fordulna elő ilyesmi? Azt sem hitte, hogy kirabolják, mégis megtörtént. Péter Zollner… Lehet, hogy nem is így hívják. Akár meg is erőszakolhatja. Miért is ne? Nem vele fordulna elő először ilyesmi… Bezárhatja ebbe a lakásba, fogva is tarthatja… Hiszen azt sem tudja, hol van.

Hogy ott a telefon a lakásban, s bárhová telefonálhatna, akár Dieternek is, és hogy a kulcs a zárban van, és akkor sétálhat ki, amikor csak akar, s Zollner tulajdonképpen neki eddig csak segített… mindez akkor, abban a lázas állapotában eszébe sem jutott. Vagyis az utóbbi igen, de rögtön arra gondolt, vajon milyen aljas, hátsó szándék vezérelheti a férfit? Ingyen senki nem ennyire segítőkész. S miért éppen ő lenne ennyire szerencsés a nagy szerencsétlenségben?

Nem aludt hajnalig. Hallgatta a kinti zajokat, a lépcsőházból érkező durva kiabálást, valószínűleg egy részeg érkezett haza az éjszaka közepén, akit feldühített, hogy nem működik a lift. A falakon át csaknem minden szót hallani lehetett, amit a másik lakásban beszéltek, és Ilse örült, hogy nem érti, mert veszekedtek odaát egymással. A parkolóban még hajnali kettőkor is szólt a zene egy kocsiból, aztán megérkezett egy rendőrautó, és röviddel utána végre csend lett. Ilse meg órákig leste a feje felett mozduló fénycsíkokat, mire hajnal felé végre elnyomta az álom.

- Halló, Ilse? - hallotta a telefonkagylóból Zollner hangját. Álmosan, magáról alig tudva vette fel a telefont. - Kérem, engedjen be, itt vagyok a ház előtt. Emlékszik, a kulcsomat magánál hagytam, és nem tudok bemenni.

Hirtelen világosodott meg Ilse fejében, mintha friss szél fújta volna el az álom és ébrenlét furcsa, köztes állapotát. Körülnézett: ugyanaz a szoba, mégis mennyire más így reggel. Mi is történt? Jobb nem gondolni rá, bár muszáj, hogy továbbléphessen. Beengedte a férfit, és nem is gondolt rá, hogy Zollner egyik ingében j ár-kel a lakásban, amit a férfitól kapott pizsama gyanánt.

- Főzök egy erős kávét. Szokott kávézni reggel? Hány cukorral kéri? - kérdezte Zollner, és a konyha felé indult.

- Tejszínem sajnos nincs.

Ilse megmosta az arcát, s elrettent a nagy, zöldeslila folttól, amely az arcán éktelenkedett. Az arccsontja most sokkal jobban fájt, mint előző napon. Hirtelen fények gyulladtak lázas gondolatai között, mert a nappal jobban kedvez a normális gondolatoknak, mint a baljós, idegen helyen, egyedül eltöltött éjszaka, és szégyellni kezdte magát, amiért éjjel Zollnerről olyasmit gondolt, ami csak rosszindulatú kitaláció lehetett a részéről. Amikor elgondolta, vajon hány ember adta volna csak úgy oda a lakását, benne talán az összes vagyonával egy vadidegen külföldinek, csak nőtt a lelkiismeretfurdalása.

A fürdőszoba nyitott ajtaja mögött egy tükörből tisztán látta Zollnert, aki neki háttal állt és egy tálcára poharakat rakosgatott, s Ilse arra gondolt, mi lehet, ami a férfi rokonszenvét felkeltette iránta. Mert lennie kell ilyesminek, különben ő most valahol egy vasúti váróterem padján üldögélne, vagy egy rendőrségi folyosón várhatná sorsa jobbra fordulását.

- Azt hiszem, igaza van - mondta Ilse, és a férfi mögé lépve leült a konyhai székre. - Hazamegyek. Hagyom az egészet a fenébe, nem éri meg bajlódni. Nekem úgysem hinne senki, idegen vagyok. És ha mégis, annyira hosszadalmas lenne ez az ügy… Pénzt kell szereznem valahonnan.

- Kér a férjétől, nem azt említette? - fordult Ilse felé Zollner. - A férje gazdag? Nyilván az. Egy számlaátutalás repülőjegyre, és már itt sincs. Elfelejtheti ezt az egész rémálmot.

- Nem tudom. Tulajdonképpen tőle kérnék utoljára - mondta az asszony, és hátrasimította a haját az arcából. - A bankot fel kell hívnom, mert a kártyáimat is elvitték. Mivel igazoljam, hogy én vagyok a tulajdonosuk? És hogy valóban ellopták?

Zollner kitöltötte a kávét, a sűrű, fekete folyadék gőzölgött a festett porceláncsészékben.

- Sajnálom, hogy mindjárt az első látogatása alkalmával ilyesmibe cseppent, Ilse. Higgye el, azért ez az ország nem ilyen. Ha lenne elég idő, megmutatnám magának, milyen is valójában.

- Komolyan mondja? Ez jólesik - nézett a pohár széle felett Ilse a férfire. - Nézze, már kérdezni akartam, hogy egyáltalán miért segít nekem? Ez is az igazi Magyarországhoz tartozik? Maguk ennyire segítőkészek?

- Nem tudom. Többnyire… talán. Egyébként maga kérte a segítséget, és azt nem illik megtagadni senkitől - felelte Zollner. - Meg aztán maga… nem is tudom, hogyan fejezzem ki magam. Szóval, már az első alkalommal is rokonszenves volt nekem. Van ez így, tudja? - tette hozzá tettetett közömbösséggel, s még a vállán is rándított egyet.

- Azt hiszem, ez kölcsönös, Péter - mondta ellágyuló hangon Ilse. - És maradjunk is ennyiben. Ugye, nem baj? Nem hinném, hogy alkalmas lennék jelen pillanatban…

- Értem, ne is részletezze - sietett az asszony segítségére a férfi. Talán megérezte, hogy ebben a pillanatban kell abbahagyni. Ha lehet esetleg folytatása az ügynek, az úgyis elkövetkezik. Ha meg nem, akkor úgysincs értelme, hogy beleélje magát.

- Mi lenne, ha én adnék kölcsön magának az útra? A Bank of Zollner, vegye olybá… - vágta ki hirtelen.

- Ez kedves magától. De miért tenné? Nem féltené a pénzét? És ha szélhámosnő vagyok?

- Azért tenném, mert ettől tartok legkevésbé - felelte a férfi. - És magának szüksége van rá. És azért is, mert biztosra veszem, hogy visszaadná. Személyesen. Ahhoz pedig találkoznunk kell. Nekem megéri magának kölcsönadni.

Ilse felállt, sóhajtva letette a kiürült kávéspoharat a mosogatóba, kis vizet engedett rá megszokott mozdulattal, majd azt mondta:

- Maga tündéri ember, Péter. Nem is tudom, komolyan vehetem-e. De a szíve aranyból van, az biztos. Kár, hogy nem találkoztunk előbb.

- Minél előbb?

- Nem érdekes - rázta meg a fejét Ilse. - Ha tényleg kifizeti az útiköltségemet, azt soha nem tudom megköszönni. És természetesen vissza fogom adni a pénzét nagyon rövid időn belül. Megnézné nekem, mikor indul hazafelé a következő járat? Azt hiszem, ez a pénz itt nagyon sok…

- Nem fontos - legyintett Zollner. Természetesen tisztában volt vele, hogy mit ér ez az összeg Magyarországon, mit és mennyit lehet vásárolni belőle, s kérnie kellett hozzá a húgától is, mert ami neki volt a bankban, kevésnek bizonyult. - Ennyire sietne haza?

- Most igen. Sürgősen rendeznem kell valamit. Egy fontos magánügyet - felelte az asszony, aztán bement a fürdőszobába, hogy a fregoliról leemelje megszáradt farmernadrágját és blúzát, amiből szerencsésen kijött a vérfolt. Zollner nézte az asszonyt, aki az ingébe bújva, természetes mozdulatokkal járt-kelt a lakásban.

- Ha elutazik, nagyon üres lesz megint ez a lakás - jegyezte meg a férfi, aki még mindig a konyhaasztal mellett ült, és szórakozottan forgatta az ujjai között a csészét.

- Annak ellenére, hogy csak most találkoztunk? - nézett vissza a válla felett Ilse. - Ne vicceljen, Péter. Alig pár órát töltöttem itt, és maga jórészt itt sem volt…

- Annak ellenére - bólintott Zollner, és érezte, hogy eluralkodik benne a zavar. Groteszknek tartotta, hogy ilyesmiről fecsegjen egy nyúlfarknyi ismeretség után. - Majd egyszer beszélünk róla, jó? Megbeszéljük. Sok mindent akartam volna mondani magának. Megígéri, hogy beszélünk még?

- Attól fél, hogy… - nézett Ilse a férfire, és bizonytalan mosoly bujkált a szája szegletében. Zollner ekkor eszmélt, és elvörösödött.

- Nem, dehogy. Félreért. Természetesen megbízom magában. Van úgy, hogy az ember megbízik valakiben minden előzmény nélkül. Csak… azt kérdeztem volna, hogy biztosan beszélünk-e még?

Ilse a férfi elé lépett, megfogta Zollner két kezét, halványan megszorította, és azt felelte: ezer százalékra veheti, Péter.

A müncheni gép felszállt Ilsével. Zollner Péter a repülőtér várótermének nyitott teraszáról figyelte, amint a magasba emelkedik, és a hatalmas madár dörögve kiúszik a látóteréből.

Ragaszkodott hozzá, hogy kivigye Ilsét a repülőtérre. Az asszony ment volna vonattal is, de ő nem javasolta, mert a vonat manapság veszélyesebb a különböző kétes elemek miatt, mint a repülőgép. Mert akkorra már a férfi egészen más gondolatokat dédelgetett magában Ilséről, akiről sokat tudott, és mégis oly keveset.

Ám semmi nem megy túl egyszerűen, főleg, ha eltervezzük, miként szeretnénk. A gondok akkor kezdődtek, amikor Ilse megérkezett Németországba. Dieter lakását hívta elsőnek, még a repülőtérről. A férfi azonnal felvette a kagylót:

- Ezt a meglepetést! Honnan tudtad, hogy készülök indulni hozzád? - voltak Dieter első szavai Ilséhez, aki egy pillanatra megdöbbent. - A hotelből beszélsz? Fürödtél sokat a Balatonban? Milyen a víz?

Ilse pár másodpercig nem tudta, mit feleljen, aztán azt mondta, Siófokról beszél.

- Nem tudom, meddig akarok még itt maradni egyedül, Dieter - hazudta. - Valahogy furcsán néznek rám a recepción. És valaki keresett engem, azt mondták, hivatalos ember.

- Ugyan, félreértés lehet a dologban. Holnap hajnalban indulok, délután ott lehetek nálad - hangzott Dieter mondata, de tál könnyednek tűnt a fogalmazás, és túljátszottnak a hangszín. Ilse első gondolata az volt, hogy mindez hamis, egyetlen szó sem igaz belőle.

- Jól van, gyere. Várlak majd. Wolfgang is jól van? - kérdezte még, majd néhány mondat után elköszönt azzal, hogy Dieter vigyázzon magára, és ne sokat idegeskedjen a munkája miatt az intézetben.

Különös játszmába fogtak ők ketten, és Ilse tudta, hogy kénytelen a férfi szabályai szerint játszani. Dieter becsapta, hazudott neki, és biztosan hazudni is fog, hiszen most is ezt tette: nem fog utazni, sem holnap, sem pedig máskor. Ez csak megérzés volt Ilse részéről, de annyira szilárd, hogy cseppet sem kételkedett benne.

Egy fülkéből felhívta a siófoki Európa hotelt, és megkérdezte, kereste-e valaki, mióta kiköltözött. A recepciós azt felelte, senki. Ilse megkérte, jegyezze fel, ha a férje vagy bárki telefonál, s mondják meg neki, ő átköltözött egy másik szállodába, és majd felhívja az illetőt. Mielőtt a recepciós megkérdezhette volna, melyik az a hotel, Ilse letette a kagylót.

Elrendezte a bankügyleteit, pótolta a hitelkártyákat és letiltatta az elraboltakat. Pénzt vett fel, nem is keveset, persze a saját számlájáról, amit Dieter is gyarapítgatott néhanapján elég tekintélyes összegekkel, de ki tudja, meddig tart ez még, mikor válik bizonytalanná a helyzete? Ha Dieternek új nője van…

A taxiban Altensteig felé azon morfondírozott, ugyan minek rágja magát Dieter miatt? Az a Beate nevű, úgy látszik, inkább nyeregben van, mint ő. Bár lehet, hogy csak egy egyéjszakás kurva… Ki tudja? Persze, ez már nem változtat a lényegen. Dieter hazudott, feltehetően végighazudta az elmúlt néhány évet, mi okból hinne neki éppen most? A bizalom, ha egyszer haldokolni kezd…

A taxi Brunnerék háza előtt haladt el, Ilse letekerte az ablakot, hogy az udvaron szorgoskodó Helmutnak integessen. Az idős férfi, kertészruhájában és széles karimájú kalapban mosolyogva üdvözölte Ilsét. Aztán pár perc múlva megérkeztek, az asszony kifizette a taxit, és nyitotta az ajtót. Alig rakta le egyetlen táskáját, amikor kocsi fékezett a ház előtt. Helmut Brunner és a felesége érkezett.

- Jó estét, kedvesem - lépett Ilse elé a vékony kis öregasszony. - Nem számítottunk, rá, hogy ilyen hamar… Nem érezte jól magát abban az országban?

- De, jól éreztem - mondta Ilse, és megölelte Brunnernét. - Dietert látták?

A házaspár zavartan egymásra pillantott, Helmut szórakozottan babrált a kocsi antennájával.

- Éppen ezért szaladtunk át Helmuttal - mondta végül az asszony. - Dietert láttuk tegnap és tegnapelőtt is. De nem volt egyedül… hogy úgy mondjam… Szóval, érti, Ilse kedves, ugye?

- Egy nővel volt - mondta szenvtelen hangon Ilse. - Nem lep meg. Mi már elváltunk, nem köthetem meg a kezét.

- Na de olyan szépen együtt voltak maguk ketten a válás után is - sajnálkozott Brunnerné. - Azt hiszem, rajtunk kívül nem is tudta senki, hogy elváltak. Tudja, én nem akarok beleavatkozni, mert nem a mi dolgunk, de jó szomszédok vagyunk, és hát…

- Azt akarja mondani Gerda, hogy csak figyelmeztetni akarjuk magát, mert szeretjük és féltjük - sietett felesége segítségére Helmut. Egyik lábáról a másikra állt, és alig tudta elrejteni a zavarát. Nem szokták ezen a környéken az emberek beleártani magukat a másik dolgába. - Mert hát van azért még más is. Nem tudja, Ilse, hogy Dieter árulja ezt a házat?

- Ezt? Hiszen benne lakom, Helmut bácsi - tárta szét a karját felháborodottan Ilse. - Honnan veszik?

- Volt itt pár napja egy idegen társaság. Németek voltak, a házat fényképezték. Amikor Helmut megkérdezte, mit keresnek itt, azt mondták, hogy tudomásuk szerint eladó, és ezért fotózzák - mondta az idős asszony, és lopva körülnézett, nem hallja-e illetéktelen fül. - Mondtuk Dieternek tegnap, amikor itt volt azzal a… Én nem is tudom, kivel. Csak a hosszú, festett körmeit láttam belőle.

- És Dieter? Mit felelt?

- Semmit, és ez volt a legkülönösebb. Annyit mondott csak, hogy nem kell erre a házra vigyázni, megvan magában is - folytatta Helmut. - Úgy vélem, így akarta a tudomásunkra hozni, hogy törődjünk a magunk dolgával. Nagyon barátságtalan volt Dieter, és az a cafka nemkülönben. Nem ér fel magához, Ilse, higgye el nekem.

Brunnerék hazamentek, Ilse pedig egyre-másra fedezte fel az el nem tüntetett nyomokat a házban: hajszál a mosdókagylóban, hosszú és vörös, és az egyik törölközőn is, ami véletlenül a padlóra pottyant, két elmosatlan kávéspohár az ő készletéből, beledobva a mosogatóba. Az egyiknek a szegélyén bíborszín rúzsfolt. A hálószobában a széles franciaágyra dobva az ő tigrismintás plédje és két párna a szekrényből. Határozottan emlékezett rá, hogy nem hagyta elől, amikor elutaztak Magyarországra.

Dühösen nekilátott a takarításnak. Mindent a helyére rakott, és éppen porszívózni kezdett volna, amikor az ágy mellett, félig alája csúszva valami megvillant: egy kondom csomagolására szolgáló műanyagdarab. Ez már sok volt Ilsének, egyenlő azzal a bizonyos utolsó cseppel, amitől túlcsordul a pohár. Nem az zavarta elsősorban, hogy Dieter felszedett valakit, mert ezt már megemésztette az elmúlt pár napban, hanem hogy képes volt a az ő holmijai közé, az ő ágyába, az ő fürdőszobájába vinni a barátnőjét, s nézni, hogy a nő szinte mindent használatba vesz. Biztosan azt mondta neki, hogy ez itt mind az övé…

Késő este, kínzó fejfájás közepette, felhívta a siófoki szállodát. Azt kapta, amire számított:

- Herr Vogel alig egy órája üzenetet hagyott, asszonyom - hallotta Ilse a recepciós hangját. - A kolléganőm lejegyezte. Eszerint roppantul sajnálja Herr Vogel, de nem tud a megbeszéltek szerint érkezni, valamilyen sürgős dolog jött közbe, és a bocsánatát kéri, asszonyom.

Ilse meg sem lepődött. Ugyan, minek utazna Dieter Magyarországra? Két nyomós oka is van arra, hogy ne tegye: az egyik a nő, akivel bizonyára kellemes órákat tölt, a másik pedig, hogy sejti, a magyar hatóságoknak már a fülébe jutott, ki juttatta ki az országból Heiner Fitzet és családját. Veszélyes lenne odautaznia, mert a határon lekapcsolnák.

Ilse járt-kelt a szobákban, sarkig tárta az ablakokat, hogy kiszellőztesse az idegen nő és a szex szagát, bár az utóbbit feltehetően inkább képzelte, mint érezte, de a ház már magán viselt valamit, ami nem Ilse sajátja volt, hanem idegen és irritáló.

Aztán felhívta a kutatóintézetet, ahol csak az éjszakai portást és a biztonsági őrséget találta. Le sem tette a kagylót, máris tárcsázta Dieter otthoni számát. A férfi gyanútlanul, kedélyesen szólt bele.

- Én vagyok, szia, Dieter - mondta Ilse. - Megkaptam az üzenetet.

- Ugye, nem haragszol rám túlságosan? Tényleg nem tudok menni holnap, alig félórája jöttem meg az intézetből. Olyan vagyok, mint akit kifacsartak.

- Beszélnünk kellene, Dieter. Valamit tisztázni kell - mondta Ilse határozottan. A férfi pár másodpercig nem szóit bele a kagylóba. Végül azt kérdezte:

- Sürgős a dolog? Velünk kapcsolatos? Valami baj van?

- Nekem sürgős lenne - felelte az asszony. - Heinerékkel kapcsolatos, és más egyébbel is. Szóval mikor beszélünk?

- Részemről rendben lenne akár most is, ha nem volna közöttünk ekkora távolság. Mert azt tudod, hogy ez nem telefontéma, ugye, szívem?

- Tudom, szívem - mondta Ilse, alaposan megnyomva a második szót. - Nekem is éppen most lenne a legalkalmasabb.

Azzal letette a kagylót, a szekrényből előkapta vékony nyári ruháját, zuhanyozott, átöltözött, és indult, hogy a garázsból elővarázsolja a ritkán használt, tízéves Opelt.

Dieter Vogel csengetésre ébredt. Nyújtózott, az ébresztőórára pillantott, aztán a telefonra, majd konstatálta, hogy nem az csörrent meg, és felült az ágyon. Mellette mozdult a takaró, és Dieter azt mondta: aludj csak, szívem, biztosan képzelődtünk.

A második csengetést azonban már nem lehetett a képzelődés számlájára írni. Dieter szemei felpattantak, papucsba ugrott, és indult az ajtóhoz. Éjszaka fél kettő volt. Homályosan átfutott még az agyán, hogy biztosan az intézetből keresik, aztán az is, hogy talán a rendőrségtől Heiner és Brigitte miatt, mert ki tudja, milyen komplikációk jöhettek közbe, de mindez elröppent egy villanás alatt, amikor kinyitotta az ajtót:

- Ilse? Jézusom, te?

- Szia, Dieter. Beengedsz, vagy itt beszélgessünk?

- Ilse, mire volt jó ez az egész? Elárulnád, miért vertél át a siófoki mesével, meg a másik szállodával? Mikor érkeztél haza?

- Ma délután. Bemehetek végre?

- Igen, de…

- Tudom, Dieter - vágott közbe az asszony. - Nem vagy egyedül. Ne félj, nem balhézni jöttem, csak rendet tenni a fejemben. És a tiédben. Mert a házadban már rendet tettem, amiről ti természetesen megfeledkeztetek.

Dieter úgy állt ott pizsamában és papucsban, mint egy rakás szerencsétlenség. Most valóban megrémült, elröppent az utolsó cseppnyi magabiztossága. Utoljára a félresikerült parti után érezte így magát, amikor magyarázkodni akart.

- Figyelj rám, Dieter - mondta az asszony, és leült a nappaliban a jól ismert bőrfotelbe. - Leülnél te is? Ígérem, nem tart sokáig, és Beate pihenését sem rontjuk el.

- Honnan tudod, hogy…

- Hogy ez a neve? Tőled - felelte Ilse. - Azt hitted a múltkor, ő hív, és bemondtad a nevét. Pedig én voltam, és ne csodálkozz, hogy ezek után nem szóltam bele a kagylóba. Tudod, az olaszországi intermezzótok… Persze, ha egyáltalán ő az, aki most is itt van. Ő az, Dieter?

A férfi bólintott, és valami olyasmiről kezdett beszélni, hogy Beatének szerepe volt Heinerék olaszországi fogadásának előkészítésében, ám látta, hogy ez egy cseppet sem érdekli a volt feleségét. Nem tudott Ilse szemébe nézni, és az asszonynak éppen ez adott ezekben a percekben erőt.

- Azt mondd el nekem, Dieter, ugye te voltál, aki kivitted Heineréket, és nem Beate?

- Igen, én. Beate csak segített. És büszke vagyok, hogy megtettem, bármennyire igyekeztél lebeszélni róla - felelte a férfi.

- Mert féltettelek. Ismerlek, tudtam, hogy megtennéd, és őrültségnek tartottam. Rámehetett volna a karriered és még te magad is, róluk nem beszélve - mondta Ilse. - Most már könnyen vagy büszke, mert vége, sikerült, túl vagytok rajta.

- Joguk van jobban élni, másképp felnevelni a gyerekeiket, mint ahogy ott Keleten engedik és követelik. Már Olaszországban vannak, és jól érzik magukat - dünnyög- te csendben Dieter. - Téged nem akartalak belekeverni, inkább úgy intéztem, hogy ne is tudj róla.

- Rájöttem magamtól is. Különben pedig beszéltem velük. Eszükbe jutott, hogy nekem is megköszönjék a jóindulatot - mondta az asszony. - Nyilván azt hitték, én beszéltelek rá, mert erre kért engem az unokaöcséd. Szóval, felhívtak a hotelben, ahol szerinted és Heiner szerint is biztosan lehallgatják a nyugati hívásokat, és még csak nem is érdekelte őket, hogy engem a telefonjuk után esetleg elvisz a kommunista rendőrség. Majd köszönd meg nekik a nevemben, ha találkoztok.

- Annyira boldogok voltak, szívem - kezdte Dieter a magyarázkodást, de Ilse felemelte a kezét, és azt mondta, ezt az utolsó szót soha többé ki ne mondja előtte. Dieter fásultan bólintott. - Én vittem át őket a jugoszláv határon, utána az olaszon is, kocsival. Tudod, van az a diplomata útlevelem.

- Nem éppen ilyen esetekre kaptad - jegyezte meg Ilse. - Hanem hogy a munkád miatt ne abajgasson senki a határokon, ha mint elismert tudósnak, sietned kell egy fontos megbeszélésre. Csak hogy tudd, ezért még nem ítéllek el, sőt, bizonyos mértékben felnézek rád. Hogyan jutottál át velük? Megfizettél valakit? Nyilván igen.

- Megfizettem, akit kellett. Sokba került… Az az ember, akiről beszéltem, Jürgen barátja, szerencsére megmondta, kinek kell adni a pénzt. Nem hinnéd, mekkora varázsa van arrafelé a márkának és a dollárnak.

- Jól van. Remélem, Heineréknek minden sikerül majd. Én viszont azért jöttem el hozzád, hogy tisztázzuk a kettőnk dolgát, mégpedig véglegesen. Fejezzük be, Dieter. Ennek így semmi értelme. Szépen váltunk el, csendben, barátok maradtunk, mert így volt jó, nekem legalábbis. De most már nem akarom tovább.

Dieter elgondolkodva ült a fotelben, aztán lassan bólogatni kezdett, de továbbra sem szólt egyetlen szót.

- Vagyis egyetértesz velem, jól gondolom? - kérdezte Ilse, és nyugodt volt a hangja. - Nem is akarsz védekezni?

- Miért védekeznék? Minden úgy van, ahogy gondolod. Ilyen vagyok, Ilse. Próbáltam váltani, de nem sikerült.

Német létemre túl sűrű a vérem. Sejtem, hogy megbánom egyszer, de képtelen vagyok más lenni.

- Én nem akarom, hogy átformáld magad. Nem szólok bele a magánéletedbe. Annyit tudok, hogy intelligens ember vagy, aki képes komolyan elgondolkodni, és nem szereted a balhét, de ilyesmitől nem is kell tartanod. Legalábbis részemről nem.

A hálószoba ajtaja csendben kinyílt, és egy nő lépett ki, színes, kínai mintás selyemköntösben. Ilse egyetlen pillantással felmérte. Szép nő volt, hosszú, hullámos, vörös hajú, az esti smink egy részét nem szedte le az arcáról. A combja elővillant a köntös magasan kivágott hasítéka alól. Kérdőn nézett Ilsére, aztán megszólalt:

- Szervusz, Ilse. Más időpontban is bejelentkezhettél volna. Én Beate vagyok. Iszol valamit?

Ilsét megdöbbentette a látvány, a hang, amely egyszerre volt barátságos, szenvtelen és pimasz.

- Nem, köszönöm, ne fáradj. Én már megyek is. Dieter, majd megbeszéljük, mikor és hogyan adom vissza a házat, és megbeszélünk még néhány egyéb dolgot.

- Minek mennél el Altensteigből? Én nem mondtam ilyesmit… - húzta fel a férfi a szemöldökét, de Ilse leintette:

- Én mondom. Így látom jónak. Te nem így véled, Dieter? Különben is, minek maradnék egy eladás alatt álló házban?

Dieter mondott volna valamit erre, de Ilse nem engedte szóhoz jutni:

- Csak ezt ne, Dieter, csak ezt ne! Ne mondd, hogy fogalmad sincs róla! Megvárhattad volna, míg elhagyom a házat, vagy kiteszed a szűröm előbb… Mit tudom én, neked hogyan lett volna megfelelő. Nem is zavarlak tovább benneteket, sok sikert az új kapcsolathoz. Vagy a régihez? Azt hiszem, a barátnőddel már találkoztunk egyszer… Nagyon izgalmas körülmények között, nemdebár?

Beate a válla felett hátrapillantott Ilsére, rejtélyesen elmosolyodott, aztán tovább tett-vett a konyhapulton. Igen, Ilse most már pontosan emlékezett: Beate volt a vöröshajú nő, aki azon a partin az alaposan becsípett Dieterrel a medencében szeretkezett, gyertyafény és pezsgő mellett.

Nem engedte, hogy Dieter kikísérje. Odalent beült a kocsijába, de nem hagyta, hogy erőt vegyen rajta a zokogás. Lehúzta az ablakot, hogy a friss éjszakai levegő átjárja a kocsi belsejét, belekapjon a hajába, miközben a sötét, hegyi úton Altensteig felé tartott. A fényszóró kévéje átmetszette a ködös, párás éjszakát, és végigsiklott a fenyők törzsén és ágain. Ilse számtalanszor megtette ezt az utat éjszaka és nappal, de most először érezte úgy, hogy nem haza megy.

Aranyköd borította

nappalok és éjszakák

Azokban a napokban, amikor a szeretett altensteigi ház idegenné vált, az asszony azt hitte, leért a mélypontra. Rettegett a gondolattól, hogy képtelen lesz visszakapaszkodni, s innen nem vezet út sehová, csak a szürkeségbe és reménytelenségbe. Kezdte megérteni az öngyilkosokat, akaratlanul is beleélte magát a lelkivilágukba, és azt gondolta, megtenné ő is bármikor, hiszen egyáltalán nem tűnik nehéznek.

Ilsének nem volt saját baráti köre. Ha valakit mégis valamennyire a barátjának tartott, az feltétlenül Dieterhez kötődött, mint munka-, vagy régi iskolatárs. Ilse az ország északi szegletéből, a tenger mellől származott, ott született és járt iskolába, de ahogy múlt az idő, egyre ritkábban tért vissza oda, s a régi kapcsolatok számára ez általában a lassú agóniát jelenti. Néha jó lett volna újra feleleveníteni egyiket-másikat, egyszer Ilse meg is próbálta, de rá kellett jönnie, hogy idővel a kapcsolatok minősége is átalakul: aki jó barát volt, évek múltán már csaknem idegen, s negyedóra elteltével alig találnak közös témát.

Miközben a hivatalos dolgait intézte, munkahelyet és bérelhető lakást keresett magának, majdnem meg is feledkezett Zollner Péterről. Egy alkalommal, amikor Augsburgban - miután megegyezett a lakástulajdonossal a bérleti díjban - úgy érezte, a fáradalmak után le kell ülnie valahol, és feltétlenül meg kell innia egy jó adag kávét, eszébe jutott a férfi, és rátört a lelkiismeret-furdalás.

Még aznap este felhívta Zollner lakástelefonját.

- Végre! Tűkön ültem, mert fel nem foghattam, mi történt magával. Tudja, hogy hatodik napja hírét sem hallottam? - méltatlankodott a férfi, aztán lágyabbra váltott a hangja. - Nem tudtam aludni maga miatt, Ilse. Annyira aggódtam, mi lehet magával. Ünnepnapot szerzett nekem ezzel a hívással.

- Hogy van, Péter? Maga is hiányzott nekem, de higgye el, meghalni sem volt időm. Nagyon sok mindent kellett rendeznem, de most végre azt hiszem, egyenesbe jutottam.

Zollner hallgatta az asszonyt, s közben lassan eluralkodott elméjén és testén az az érzelemhullám, amit csak nagyon ritkán észlelt az utóbbi hat-nyolc évben. Mint mérnök, olyan üzemben dolgozott, ahol harci járműveket gyártottak a Varsói Szerződés tagállamai számára. Hogy pénze is legyen, mindenféle különmunkát és túlmunkát elvállalt, s az ilyesmi nem fér meg egy ágyban a magánélettel. Nem is volt magánélete, csak magányos órái legfeljebb, amit pihenéssel, faragással töltött, ám ismerkedni nem jutott ideje.

De nem is nagyon akart. Hat éve múlt, hogy betoppant egy nagy szerelem az életébe, tartott is vagy fél évig, aztán elinalt a tavasz beköszöntével, magára hagyva a férfit és álmait egy kellemes, tartalmas életről valaki oldalán, akit - úgy érezte -, igazán szeret. Egyszerű, alattomos kis átverés volt, és Zollner Péter csak a végén jött rá, hogy egész idő alatt féloldalas hazugságokra épült a kapcsolata a grafikusnővel, akivel egy szüreti bálon ismerkedett meg Egerben.

Sokáig nem akart, és nem is mert partnert keresni, talán a hitét is elveszítette, míg meg nem ismerte Ilsét. Az asszony valósággal berobbant az életébe. Hogy első látásra törtem e az a „bizonyos”, ahogy a romantikus regények mesélik, vagy egyszer csak kialakult valamiféle mély vonzalom, nem tudta maga sem. De nyilvánvalóan létezett, és egyre követelőzőbbé vált.

Tehát hallgatta Ilsét, az asszony az elmúlt hétről számolt be, mint egy régi és bizalmas barátnak, hogy mi mindent kellett elintéznie annak érdekében, hogy egyedül is kepes legyen folytatni az életét. A végén csak egyetlenegy kérdése volt a férfinak:

- Mikorra várhatom?

- Magának mikor lenne jó? - kérdezte Ilse. - Én bármikor oda utazhatom. Találkozhatunk akár a határon… Hogy is hívják azt a helyet?

- Hegyeshalomnál? Maga elé megyek, Ilse. Van egy étterem a következő községben, kocsikerék lóg a falán, nem lehet eltéveszteni. Ott fogom várni.

- Köszönöm. Holnap péntek, ugye? Mit szólna, ha…

- Én lennék a legboldogabb - hadarta a férfi. - Mondjuk, estefelé?

- Körülbelül. Úgy öt és hét óra között tudok odaérni, ha közbe nem jön valami. Felhívom, amikor indulok. Otthon lesz reggel?

- Már dolgozom, de megadom a húgom számát. Ő otthon van a gyerekekkel, és elég jól érti a németet. Várni fogom magát annál a fogadónál, ebben egészen biztos lehet. Ilse? Kérhetnék valamit magától?

- Bármit, Péter.

- Szeretnék hallani a férjéről. Vagyis arról, hogyan éltek, milyen volt a házasságuk, milyen ember Vogel úr. Remélem, nem ért félre. Tudja, lehet, hogy nem mindegy…

- Igen, Péter, értem. Mindenre válaszolok, amit kérdez majd, megígérem. Az ilyesmire a telefon amúgy sem igazán alkalmas.

A férfi elköszönt, Ilse letette a kagylót és hátradőlt az agyon. Mintha randevúra készülnék, gondolta, és átsuhant rajta egy különös érzés. Nem tudhatta - honnan is tudhatta volna? - hogy a férfiban ezer-valahányszáz kilométerre Augsburgtól ugyanezek az érzelmek tolulnak fel, csak sokkal erőteljesebben.

Dieter Vogel professzor elfogadta a szivart, amit az íróasztal túloldalán ülő férfi nyújtott a dobozban. Eredeti Havanna volt, mivel az efféle fontos körökben adnak a színvonalra. A férfi előzékenyen tüzet adott Dieternek, a kékesszürke füst a rejtett mennyezetvilágítás felé szállt.

- Köszönöm, hogy felkeresett - folytatta a félbehagyott beszélgetést a férfi. - A biztonság kérdése mind közül a legfontosabb, különösen a projekt jelenlegi stádiumában. És ezt kérték az amerikaiak is tőlünk.

- Ha óhajtja, leírom magának az egészet egy jelentésben, és betehetik a biztonsági dossziémba - ajánlotta Dieter. A másik lassan bólintott, hátradőlt a forgó fotelben, és a füstöt a mennyezetre fújta.

- Igen, erre kértem volna magam is, Herr Vogel, mert így a legcélszerűbb. Igaz, nyoma marad, de csak ketten tudunk majd róla. Ha gondolja, bele sem teszem a dossziéba. Kivárunk, meglátjuk, szemet szúrt-e valakinek a maga kis mentőakciója, aztán majd döntünk. Mindenesetre jobb lett volna, ha nem a maga kocsiján bonyolítja az ügyletet, vagy legalább másik rendszámmal. Azt ugye tudja, ha lebukott volna a jugoszláv vagy a magyar határon, kénytelenek lennénk megválni egymástól? Az amerikaiak kényesek, és az angolok nem kevésbé. Minduntalan a behatolási kísérletekről papolnak, mintha a keleti tömb összes titkosszolgálata az ő nyakukon ülne.

- Értem - bólintott Dieter. - Nem vagyok kezdő, azért is fordultam haladéktalanul önhöz. Nem szeretném, ha félreértés támadna köztünk. De meg szeretnék még osztani magával egy információt. Most tudtam meg, hogy a házat, amelyben a volt feleségem lakik…

- És amit ön is előszeretettel látogat - szólt közbe a férfi. - Tudtommal ott is szokott dolgozni, igazam van?

- Csendes a környék, jó a levegő, uram. Nos, a házat a minap valakik fotózgatták. A szomszédomnak azt mondták, tudják, hogy eladó, azért kellenek a fotók. Én azonban soha nem adtam fel hirdetést a házra, és nem is terveztem, mert családi örökség.

A másik felállt. Szürke öltönye belesimult a szürke bútorok, szürke íróasztal és világosszürke falak Dieter számára kissé nyomasztó együttesébe. A férfi az ablakhoz sétált, amelynek sötétített üvege kintről lehetetlenné tette az átlátást.

- Kérem, erről készítsen egy külön feljegyzést. Ha lehet, szedjen össze minden ismertetőjegyet. Kocsitípus, szín, személyleírás, időpont, napszak… Amennyit csak lehet.

- Gondoltam, hogy fontos lehet önnek - bólintott Dieter. - Ad külön instrukciót is ezzel kapcsolatban?

- Igen. Kérem, tegye lehetővé, hogy egyik alkalommal a kollégáim bejuthassanak abba a házba. Úgy tűnik, fel kell készülnünk rá, hogy az ellenérdekelt fél át akarja kutatni, netán beszerel valamit, kamerát, mikrofont, esetleg kompromittálni készülnek magát, professzor. Biztos vagyok benne, nem kell külön kérnem rá, hogy kezelje diszkréten ezt a beszélgetést.

- Természetesen, és értem, mire gondol. A ház lakottságának látszatát továbbra is fenn fogom tartani. A volt feleségem tegnapelőtt kiköltözött, visszaadta a kulcsokat.

Azt viszont szeretném, hogy ő a lehető legkevesebbet tudjon mindenről. Amúgy nincs semmi elképzelése a konkrét munkámról, amiről pedig mégis, arról sem tehet említést senkinek. Még valamikor régen aláírt egy papírt önöknél, úgy tudom…

- Igen, egy nyilatkozatot a titoktartásról - mondta a szürke öltönyös férfi - Ez a visszavonásig érvényes, és jó darabig nem is évül el. Tehát, Herr Vogel, ahogy megbeszéltük. Köszönöm a bizalmát. A magunk részéről megtesszük a szükséges óvintézkedéseket. A volt feleségében megbízik?

- Teljes mértékben - felelte Dieter. - És szeretném, ha a jövőben is kimaradna mindenből.

- Nem fogjuk zaklatni, ha erre gondol. De a biztonság a mi számunkra a legfontosabb. És maradjon minden köztünk.

Dieter Vogel elköszönt. Végigment a jellegtelen, szürke folyosókon, beszállt a liftbe, a kapuban leadta az azonossági cédulát, s miközben hazafelé hajtott a Mercedeszszel, azon töprengett, nem követett-e el hibát azzal, hogy magára vonta a cégért felelős biztonsági szolgálat figyelmét?

Ilse péntek délután az autóúton hajtott az Opellel Magyarország felé. A német határt átlépve, Salzburg magasságában elébe furakodtak a sziklás tetejű, marcona hegyek, ahol a tomboló nyár ellenére a repedésekben még mindig lapult némi hó.

Az éjszakája furcsán telt. Időről időre felébredt, s ilyenkor csodálkozva tapasztalta, hogy gondolatai azonnal rákapcsolódtak a tervezett útra, majd Zollner Péterre. S ez megismétlődött vagy tucatszor, s Ilse elgondolkodott azon, miért ez a furcsa izgalom. Hiszen csak azért megy, hogy annak a férfinak visszaadja a pénzét. Átadja, elbeszélgetnek, talán meghívja a férfit egy finom vacsorára. Elvégre mégiscsak ő, Ilse az, aki tartozik, aztán keres magának egy szállodát, ott alszik, és másnap visszautazik.

Ki tudja, hány milliárd futott zátonyra a világ történetében a szépen kidolgozott, kimunkált, vagy csak spontán érkezett tervek közül? Ilse is megtapasztalta ezt, amikor átlépte a magyar határt, és elindult a megbeszélt helyre. Tíz percig sem tartott az út, s ott állt a fehér falú ház a kocsikerékkel, rajta magyar felirat, amit Ilse nem értett. A kavicsos parkolóba bekanyarodva azonnal megpillantotta Zollner kocsiját. A férfi nyitott ajtó mellett ült a vezetőülésben és újságot lapozgatott.

Ilse vele szemben állt meg. Az utolsó métereken leállított motorral gurult a kocsi, halkan, lopakodva, Zollner észre sem vette. S amikor felnézett az újságból, Ilse arcát pillantotta meg alig három méterre, az asszony mosolyogva intett a szélvédő mögül. Zollnerben ott belül hatalmasat dobbant valami, és érezte, hogy elvörösödik az izgalomtól. Sokáig várt, több mint három órán át, és már eszébe jutott az is, hogy Ilse el sem jön. Aztán a férfi ledobta az újságot maga mellé a másik ülésre, és kiszállt.

- Már… azt hittem, valami baja történt az úton - kezdte akadozva, mint aki csak most kezdte tanulni a német nyelvet. Sután nyújtotta a kezét. - Kellemes útja volt?

- Igen, csak kicsit hosszú. Sokat várt rám? Bocsásson meg, Péter, nem akartam az idejét rabolni…

- Ah, semmiség. Hétfő reggelig van időm. Akkor megyek legközelebb dolgozni - felelte a férfi, és laza stílust igyekezett felvenni. - A fő, hogy itt van végre. Tudja, milyen hosszú volt ez a hét?

Nem folytatta, mert érezte, hogy előreszaladna, és Ilse is félreértené. Honnan tudhatta volna, hogy az asszonyban is nagyot dobbant az a „valami”, aminek talán köze van a szívhez vagy az agyhoz, jobb esetben mindkettőhöz? Ilsének jólesett az utolsó mondat, tudat alatt várt valami ilyesmit, amellett, hogy a férfira úgy gondolt és tekintett, mint egy rég nem látott, nagyon jó barátra. Az érzelmek körforgásában ugyanis annak, hogy egy hete vagy tíz éve történt valami, semmi jelentősége - már ha mi is így akarjuk.

Zollner, megelőzve az asszonyt, javasolta, hogy vacsorázzanak meg. Azt mondta, tud egy kellemes helyet a nem messze fekvő kisvárosban, és felajánlotta a kocsiját, de Ilse azt felelte, nem szívesen hagyná itt az övét, ahol láthatóan senki nem ügyel az autókra. A férfi tehát előre hajtott, mutatva az utat, Ilse pedig, szívében a viszontlátás örömével, engedelmesen követte őt.

Az étterem a kisváros sétálóutcájának egyik sarkán állt, s külsőleg szerény megjelenése nem mutatta az igazi színvonalát, amely az igényesebb vendégeknek is maradéktalanul megfelelt. A pincérek beszéltek németül, és az étlapon németül hirdették az ételkülönlegességeket.

- Szóval, jöhetett volna hamarabb is - mondta a férfi.

- Valóban hiányzott, még ha nem is hiszi. Egész héten vártam a hívását.

- És közben arra gondolt: a hölgy lelépett a pénzemmel, igaz? - nézett rá Ilse mosolygó szemekkel. - Tényleg bátor cselekedet volt egy vadidegen embernek csak úgy átadni ekkora összeget. Tudja meg, hogy akkor is visszahoztam volna magának, ha közben kitör a harmadik világháború.

- Sosem kételkedtem ebben - mondta Zollner. - És hogy én is megköszönjem magának a jóindulatát, nézze, hoztam valamit.

Ilse már az úton sem tudta, miért szorongatja azt a nejlontáskát a férfi a kocsiban, de sokaknál látott hasonlót, s arra gondolt, hogy ez divat lehet errefelé. Most azonban varázslat történt, a nejlontáskából előbukkant egy piros csomagolópapírba göngyölt alakzat. Zollner hagyta, hogy Ilse maga csomagolja ki az asztal felett. A szomszédos asztaltól egy idős házaspár árgus szemekkel figyelte, mi fog a papírhalomból kibontakozni.

Ilse nem talált szavakat, amikor a csomagolópapír alól három ló remekbe faragott figurája bukkant elő. Sötétbarna volt mindegyik, különféle tartásban merevedtek meg: kettő mintha harcolt volna, a harmadik riadtan fordult feléjük.

- A mének harca a kancáért. Ezt a nevet adtam a faragásnak - magyarázta a férfi. Tetszik?

- Csodálatos. Maga igazán nagy művész. Még sosem láttam hasonló faragásokat. Abszolút realista módon dolgozik, Péter, ezek a lovak valósággal élnek, mint a többi faragása is. Megborzong az ember, ha rájuk pillant. Tökéletesek az izmaik, a kidolgozásuk… Mondja, mennyit dolgozott ezen az egyetlen szobron?

- Már nem tudom. Sok órát. Az egyik legkedvesebb faragásom - felelte a férfi. - Vagy hét éve készítettem.

- Akkor nem fogadhatom el - tolta vissza az asszony a remekművet. - Nem foszthatom meg tőle magát. Bizonyára sosem akarta eladni…

- Igaza van, nem akartam. De arra gondoltam, ha egyszer lesz valaki, akinél megfelelő helyen lesz, annak oda fogom ajándékozni.

Ilse elérzékenyült. Azt kérdezte, biztos-e a férfi abban, hogy éppen ő alkalmas erre, mire Zollner azt felelte, most már biztos.

- És honnan gondolja mindezt? Szinte semmit nem tud még rólam, Péter.

- Nem kell szavakba önteni valamit, hogy a másik következtetéseket vonhasson le. Vannak dolgok, amelyek más módon érik el az emberek agyát és a szívét. Legtöbbször a megérzésekre hallgatok, mert azok még nem csaptak be. Emberek már igen, de tudom, hogy maga nem fog. Hiszen, ha jól számolom, a távolság, amely Budapest és… - hol is lakik most? - igen, Augsburg között van, több szempontból is áthidalhatatlan.

Ilse érezte a mondatokban rejlő pesszimizmust, és a férfi segítségére sietett:

- Az, hogy eljöttem magához, nem éppen az áthidalhatatlanságot mutatja.

- Igen. Eljött, hogy törlessze a baráti adósságot. De én csak egyszer adtam kölcsönt… Ha például ma is elfogadna egy kisebb összeget, amit majd visszahozhat…

- Provokál engem? - hajolt át az asztal felett Ilse, és valami megcsillant a szemében, miközben a szavakat a férfi arcába súgta. - Semmi akadályát nem látom, hogy maga is meglátogasson engem. Kocsija van, benzint pedig lehet itt is kapni.

- Ha ilyen egyszerű volna, most lehet, hogy ott vacsoráznánk valahol a Schwarzwaldban - felelte a férfi, és az arcán komolyság tükröződött. - Azt gondolja, nálunk ez ilyen könnyen megy?

- Miért ne? Beül a kocsiba és kész…

- Én nem vagyok olyan szabad, ahogy azt maga gondolja, Ilse.

- Azt hiszem, értem - bólintott az asszony. - Na, mindegy. Mondja, nem tud valahol errefelé egy tűrhető hotelt? Nem szeretnék éjszaka vezetni, hamar elfárad a szemem a sötétben.

- Annyi ideje azért még van, hogy beszélgessünk, ugye? - kérdezte Zollner, miközben azon gondolkodott, mit rontott el. Ilse valamit félreértett a szavaiból, hiszen neki a német mégsem az anyanyelve, ezért óhatatlanul követhet el hibát. - De ha tényleg fáradt… Fizetek és mehetünk.

- Nem várhatom el, hogy maga kölcsönad nekem, én pedig még egy vacsorára sem hívhatom meg - próbálkozott Ilse, de a férfi addigra már intett a pincérnek.

- Én még soha nem engedtem meg egy nőnek, hogy fizessen a jelenlétemben - mondta Zollner, de úgy tűnt az asszonynak, hogy a mosolya nem őszinte.

- Megsértődött?

- Dehogy. Miből gondolja? - kérdezte a férfi, s közben rendezte a számlát.

- Valami rosszat mondtam netán, Péter?

- Érdekes. Nekem is pontosan ez jutott eszembe az előbb. Hogy esetleg én mondtam valami rosszat - mondta a férfi, maga elé engedve Ilsét a kijáratnál. Odakint sötét volt már, és a kisváros egyetlen sétálóutcájának kopott macskakövén megcsillantak a kirakatok fényei.

Sétáltak egymás mellett szótlanul, egyikük sem tudta, mit kellene mondani ebben a pillanatban a másiknak. Aztán a folyóparton Ilse végre megtörte a csendet:

- Nem keresik magát otthon? Úgy értem, nem kellene hazatelefonálnia?

- Legfeljebb a húgomnak - mondta a férfi, aki nem vette észre a mondatban a kérdés másik, kimondatlan felét.

- És maga? Nem keresi senki?

- Engem? Nem. Persze, ha arra kíváncsi, van-e a férjem után barátom… Férjem csak volt. Most már nincs, és nem is bánom. Persze ezt hiába mesélném magának, úgysem értené.

- Általában nem vagyok kíváncsi, ha mások magánéletéről van szó - köszörülte meg a torkát Zollner. - Általában. De néha azért vannak kivételek - pillantott oldalvást az asszonyra. - Egyébiránt én is egyedül élek, láthatta. Még nem volt feleségem. Valahogy így alakult - rándított a vállán Zollner.

- Persze, az ilyen művészlelkek, mint maga… - jegyezte meg Ilse. - Megértem, hogy nehezebben döntenek. Féltik az önállóságukat, azt gondolják, a tehetségük látja kárát.

- Volt már művésszel dolga ezek szerint? Egyébként én nem tartom magam annak. Legfeljebb az átlagnál ügyesebb a kezem, talán jobb a szemem, bizonyos dolgokra fogékonyabb vagyok… Ennyi az egész. Mások is faragnak, festenek, rajzolgatnak, szőnyegeket szőnek… Sok a tehetséges ember mifelénk.

Ilse nem reagált azonnal. Erezte, hogy valami elindult benne, s nem újkeletű az érzés, ott bujkált egész héten a gondolatai között. Sokszor gondolt a férfira, de mindig csak másodpercekre, mert sok minden volt, ami elvette a figyelmét és az energiáját.

Semmi konkrétum nem fordult meg a gondolatai között, nem tervezett semmit, hiszen hogyan is tervezhetett volna olyan valakivel kapcsolatban bármit, akit alig ismert? Most viszont itt ballagott mellette ez a furcsa férfi, aki nagyon különbözött mindenkitől, akit eddig Ilse ismert, és az asszony nem tudta, mihez kezdjen.

A hotel bejárata előtt megtorpantak, és Ilsének egyetlen gondolat jutott csak eszébe: ennyi lett volna? Ilyen gyorsan elfutott az idő? Erre készült az egész úton… Mire is valójában? Hogy Zollner majd rámenősebb lesz? - Hogy megfogja a kezét, és azt mondja: na nem, kisanyám, nem játszunk ilyent. Felnőtt emberek vagyunk, testnek és léleknek sok minden kijár, nosza, használjuk ki az alkalmat. De semmi ilyesmi nem hangzott el, és úgy tűnt, nem is fog. Bizonyára nem ez hiányzott Ilsének, hiszen ez elég durva megközelítése annak, amitől akár csodát is várhatna az ember, de ami akár egycsapásra gyors halált is hozhat a még szárba sem szökkent kapcsolatra,

Ilse lefoglalta a szobát, aztán leült a férfi mellé, aki a társalgóban a helyi prospektusokat lapozgatta.

- Maga mit fog tenni? Van ismerőse errefelé? - kérdezte az asszony. - Úgy értem, akinél… Vagy esetleg, ha van ideje, sétálhatunk is egyet.

A férfi látta, hogy zavarban van. Ilse nagyon várt valamire, néhány szóra, amit nem neki kell kimondania. Zollner megsajnálta az asszonyt, mert Ilsén egyre nyilvánvalóbban látszott, hogy vergődik, hogy nem így tervezte a búcsút, hogy valami másra gondolt, csak magának sem merte bevallani.

- Ha gondolja, igyunk meg valamit egy kellemes helyen. Vagy csak beszélgessünk - indítványozta Zollner.

Az asszony felvitte a táskáját a szobába, igazított a sminkjén, és átöltözött. Csinos, kosztüm-hatású, de leheletkönnyű nyári ruhában látta viszont őt Zollner a hotel halljában.

- Csinos. Nagyon csinos ez a ruha - mondta kicsit zavartan a férfi. - Akkor mehetünk?

Odakint Ilse belekarolt. Beszélgettek mindenről, ami csak eszükbe jutott, s mindketten tudták, azért teszik, hogy ne fulladjon hallgatásba a séta. Nem mintha nem lett volna mondanivalójuk egymásnak, csak azt az egyetlen témát nem tudták semmiképp megközelíteni, ami döntő lett volna a továbbiakhoz.

A presszóban, ahová a férfi hívta, Ilse édes női italt kért, valami likőrfélét, s jól számított, mert némiképp oldódtak a gátlások.

- Muszáj magának hazamenni? - kérdezte hirtelen. - Holnap is dolgozik?

- Mondtam, hogy legközelebb csak hétfőn - ismételte meg a férfi. - Én időmilliomos vagyok, Ilse. Ha akarja, átbeszélgetem magával az egész éjszakát, de akkor hogyan vezet holnap hazáig?

- Végső soron nekem sincs hová sietni - mondta az asszony, s ahogy kiejtette a szavakat, máris tudta, feladta a labdát. Ám nem bánta, mert mintha magasabb lépcsőfokra lépett volna fel ezzel az egyetlen mondattal. - Ha akarja, bolyonghatunk még az éjszakában… Szeretnék valamit kérdezni, de ha akarja, ne válaszoljon. Mit értett az alatt, hogy magának nem olyan könnyű utazgatni? Jól értettem, hogy ezt mondta?

- Igen, jól. Maga persze azt hitte, a feleségem miatt - nézett rá Zollner, és mosolygott. Ő is érezte, valamiképpen olvadásnak indult a jég. - Nem erről van szó, Ilse, már említettem. Tudja, erről nem volna szabad beszélnem, de én egy olyan gyárban dolgozom, ahol odafigyelnek a külföldi utazásokra.

- Ez mit jelent? Hogy ellenőrzik, hová utazik?

- Is. Ezt is jelenti, de inkább arról van szó, hogy nem engednek kiutazni - pontosított a férfi. - Ez egy olyan üzem, ahol katonai dolgokat gyártunk.

- Igen? Nahát! Kint vagyok magukkal a vízből - mondta Ilse, és eszébe jutott Dieter munkája, no meg az is, hogy erről nem beszélhet senkinek, különösen egy idegen országban nem, amely politikai beállítottságát tekintve nem tartozik a baráti államok közé.

- Volt talán katona az életében? A testvére például? - kérdezte Zollner, aki teljességgel félreértette az asszony megjegyzését. Ilse azt felelte, több ismerőse is volt katona, aztán szembefordult a férfival:

- Mondja, muszáj nekünk ilyen témákról fecsegni? Ha maga nem jön el hozzám, majd én jövök ide. Ez ne legyen probléma, barátom.

Ez volt az első alkalom, hogy Ilse enyhített a hangnemen, és barátjának szólította a férfit. A következő órában a jókedvük is magasra hágott, s egy rendőrjárőr rosszalló pillantását követően - lévén késő éjszaka már -, beszaladtak egy mellékutcába, hogy ott alaposan kinevetgéljék magukat.

A nevetés terápiás hatású. Nekik pedig éppen azért volt szükségük erre, hogy valamelyikük végre kimondjon egy szót. A hotel előtt a férfi kezet nyújtott, és megkérdezte, mikor indul haza Ilse.

- Majd csak holnap ebéd után, gondolom - felelte az asszony.

- Akkor ne köszönjünk el véglegesen. Találkozzunk holnap - ajánlotta a férfi. - Idejövök magáért fél tizenkettőre, és meghívom egy ebédre. Mit szól hozzá?

- Megköszönöm. Legalább nem alszom el - felelte az asszony, és belépett a hotel ajtaján. Zollner még látta, amint a recepció felé tart a bíborvörös szőnyegen, amely elnyeli a lépések zaját, aztán némi csalódottsággal a szívében elindult a kocsija felé.

Az öreg Lada ott állt, ahol hagyta, egy mellékutca végében, a lámpa alatt. Zollner kinyitotta és beült. Dühös volt magára, amiért nem tanúsított rámenősebb magatartást. Ilse nagyon tetszett neki, de tudta jól, ha a holnapra kicsikart ebédnek vége, az asszony elutazik, és nem látja talán sosem. Hogyan is vehette komolyan a bejelentését, hogy ha ő, Zollner nem utazhat ki hozzá, majd ő jön ide?

Kedvetlenül üldögélt a vezetőülésben, nem indította el a motort. Mintha valami visszatartotta volna. Arra gondolt, a legegyszerűbb lenne visszamenni a hotelbe, lehívatni az asszonyt a recepcióra, hiszen csak nem aludt még el, és rávenni, ne hagyják befejezetlenül ezt a napot. Hogy a befejezésen pontosan mit értett, arról még magának sem vallott be mindent. Egyszerűen csak így érezte.

Régen volt, hogy hasonló érzelmeket váltott ki belőle valaki. A társas összejöveteleken ő mindig magában volt, míg a kollégák a feleségükkel, barátnőjükkel érkeztek. Facér nőt sehol sem látott, s ha mégis, annak biztosan mások voltak az igényei, más vitte el őket táncolni, és más ment el velük, isten tudja hová, az éjszaka kellős közepén. De Zollner Péterre mégsem lehetett ráfogni, hogy az efféle helyzetekben ügyetlen lett volna, netán bátortalan. Csupán az igényszintjét helyezte az idő múlásával egyre magasabbra.

Igények? Vagy csak szabályok egy szabályszerű, konvencionális kapcsolatmodellben? Ugyan, milyen igényeket elégíthet ki valaki, akivel eddig alig néhányszor találkozott? És minek kell folyton a szabályok szerint tenni, létezni, beszélni és gondolkodni? Vagy a szabályokat azért állítja fel az ember, hogy az első adandó alkalommal legyen mit megszegnie?

Letekerte az ablakot, a slusszkulcsot a helyére dugta, amikor lépések kopogására figyelt fel az utca végéről. Sietős léptek voltak, magassarkú női cipőktől származtak, s egyre közeledtek. A férfi az órájára pillantott, fél három múlt. Másfél óra múlva világosodni kezd az ég alja, akkor már az autópályán lesz, szaladt át a gondolatain, és elfordította az indítókulcsot. A tűsarkak visszhangzó, apró és éles koppanásai lelassultak, valaki megállt a kocsi mellett. Zollner hátrafordult, és megpillantotta Ilsét.

- Azt hittem, már… De reméltem, hogy még itt találom - mondta a levegőt kapkodva az asszony. - Lehet, hogy nagyon rossz döntést hoztam, de…

Mintha kifogyott volna a szóból, vagy csak nem tudta, mi a helyes ilyen szituációban. A férfi kiszállt a kocsiból, sután megállt Ilse előtt, aki nem nézett rá, csak a levegőt kapkodta, és tanácstalanul egyik lábáról a másikra állt, mint egy bakfis.

- Valamit elfelejtett? - kérdezte a férfi, és tudta, hogy nem ezt kellene, valami egészen mást, olyat, ami valóban megtöri a jeget - ha egyáltalán létezik az a bizonyos

- Igen. Elfelejtettem valamit - mondta az asszony. - Nem tudom, jól teszem-e. Maga… segíthetne. Én nem akarom, hogy elmenjen. Hogy vezessen éjszaka, fáradtan… érti, Péter? Azt szeretném, ha… Jöjjön velem vissza a szállodába.

Mintha mágnes vonzotta volna a férfihoz, Ilse közelebb lépett, majd megfogta Zollner mindkét kezét, és akkor először a szemébe nézett.

- Szeretném, ha visszajönne velem. Majd azt mondom a portásnak, meggondoltam magam, és a barátom nálam fog aludni. Ne mondja, hogy nem, nagyon kérem.

Minden akaratlanul történt. Kiszámított mozdulatoknak, tervezett szavaknak ilyenkor sem helyük, sem jelentőségük. A férfi némán magához ölelte Ilsét, aki szorosan hozzásimult, hogy ő érezte a szíve dobbanását.

- Becsukom a kocsit - mondta csendben Zollner. A szűk utcán halkan koppantak a tűsarkak, mikor visszaindultak a hotel felé, egymás ujjait fogva, csendben, szavak nélkül, mert mit is lehet ilyenkor mondani?

Ébren voltak, amikor a hajnal rájuk köszöntött a leeresztett roletta résein, és magában talán mosolygott a földre dobált, szanaszét heverő ruhadarabok láttán. A mennyezetre izgő-mozgó fényfigurákat rajzoltak az ablak előtti fák levelein átszűrődő napsugarak.

Takaró a földön, egyetlen párna csak az ágy fejénél, s ők az elmúlt órák beteljesült örömeitől ellazulva, hanyatt fekve élvezték a hajnali szellő simogatását. Ilse lehunyta a szemét, és a férfi azt hitte, el is aludhatott talán, amikor az asszony, súgva a szavakat, azt mondta:

- Mondd te is, hogy jól döntöttem. Hogy nem volt elhibázott gondolat, Péter. Hogy megérte. Szeretném hallani, mert sokat jelentene nekem.

- Jól döntöttünk - mondta a férfi, és finoman megszorította Ilse ujjait, amikor az asszony kezét az övébe kulcsolta. - Jó döntés volt, nem tévedtünk. Azt hiszem, egyikünk sem bánta meg, és nem is fogja.

- Jó volt neked? Úgy értem… erre számítottál?

- Nem tudom, mire számítottam, Ilse. Este erre még természetesen nem, de megfordult a fejemben, nem tagadom. Elképzeltem. Te nagyszerű nő vagy, és ha ezt kérdezed, azt kaptam, amit vártam.

Az asszony megfordult, és ráfonta karját és combját a férfi hűvös testére. Az arca centiméterekre volt csak az övétől.

- Hamarabb is meggondolhattuk volna magunkat - mondta mosolyogva. - Nagyon rövid volt az éjszaka.

- Minden így volt jó, ahogy történt - mondta a férfi. - Nekem csodás volt, és szeretnék biztos lenni benne, hogy neked is. Nem hasonlítom máshoz, régi kapcsolatokhoz, mert nem lehet, és nem is szabad. Természetes és magától értetődő volt, ez adja az egésznek a varázsát.

- Én hiszek a varázslatban - mondta az asszony, és belecsókolt a férfi nyakába. - Mifelénk nem ennyire egyértelműek a döntések. Az emberek visszafogottabbak, vigyáznak az érzelmi kitörésekre. Úgy látszik, én nem vagyok egészen német. - Ilse kuncogni kezdett. - Még nem volt külföldi férfi az életemben. De te jókor jöttél, Péter. Akkor, amikor már éppen készültem elsüllyedni. Tudod, milyen az, amikor az utolsó kapaszkodó is kicsúszik a kezed közül?

- Azt hiszem. Te is jókor jöttél nekem. Már attól féltem, az életben nem lesz tartalmas kapcsolatom.

A reggeliről lekéstek, mert átbeszélgették és átszeretkezték az egész délelőttöt, és a portásnő elnéző mosollyal vette tudomásul, miért nem tud a takarító személyzet bejutni a szobába. Kézenfogva sétáltak a patinás étterembe, s az említett portatündér előtt nyilvánvaló volt, hogy nem egyéjszakás kaland elégedett részeseit látja. Mindent tudhatott, amit csak akart, hiszen Zollner személyi igazolványa ott feküdt a kulcsok között, a polcon. S mi elítélendő lehet abban, ha egy nőtlen férfi felmegy egy szállodai szobába, ahol egy külföldi nő lakik? Hogy Frau Vogelnek hívják, és férjes asszony? Kit érdekel az ilyen mostanában? Senkinek nem szúr szemet. Ha csak nem más szempontból.

Előttük állt az egész hétvége. Zollner Péter és Ilse nyakukba vették az országot, a férfi elvitte őt egy gyönyörű helyre, amit Dunakanyarnak hívnak, s egy vár áll a hegy fokán. S miközben semmi mást nem tettek, mint élvezték a másik társaságát, s az újdonságot, amit egymásnak jelentettek, sorra előkerült minden, amiről úgy vélték, a másiknak tudnia kell. Ilse nyitott könyvként tárta fel magát a férfi előtt, mire elérkezett az este, és Zollner Péter nemkülönben. S ilyenkor következik be az, amire az emberek hajlamosak azt mondani: olyan közel vagyunk, mintha évek óta ismernénk egymást.

A szombat este már a férfi lakásán találta őket, s megismétlődött az, ami aznap hajnalban és délelőtt a kisvárosi hotelben. A hullámok felcsaptak, s ők hagyták, hadd sodorják őket, amíg csak kedvük tartja.

- Tudod, féltem ettől az országtól - mondta Ilse. - Sok rosszat hallottam róla. És most nem értek semmit az égvilágon abból az egészből. Melletted minden más, Péter. Nem érzek félelmet, nem érzem, hogy veszély leselkedne rám bárhol is. S ez az ország sem olyan, amilyennek hittem. Sőt, minden nagyon emberi, és a szépség ugyanúgy megvan itt, mint a világ bármely szegletében, ahol eddig jártam.

- Még nem ismersz mindent, Ilse - felelte a férfi, és a hangjában nyoma sem volt a kedélyes évődésnek. - A kívülálló hajlamos arra, hogy valamiféle szűrőn át lássa a dolgokat. Mintha ködben tájékozódna, amelynek csillámló színe van ugyan, de mégiscsak köd. Fel kell készülni, hogy reálisan láthass. Majd előbb-utóbb megtanulod, ha lesz elég idő rá.

Ilse megölelte a férfit, és azt mondta, semmi mást nem akar, mint időt, elegendő időt.

- Nekem jó lenne így, Péter. Ha olyan maradsz, mint amilyennek megismertelek, és ha én is olyan maradok, amilyennek látsz, mi értelme volna a változtatásnak?

- Nem láthatok hosszú távra előre - mondta a férfi. - Nálunk ugyanis korlátozzák a túl messze tekintést. Vagy csak én nem merek messzebbre látni.

- Én merek. És tervezni is merek, akár évekre előre - emelte fel a fejét Ilse. - Tudom, hogy a majdan történendők legnagyobb része rajtam múlik, és én nem szoktam önmagamban csalódni.

- Mert te megtehetted eddig is, hogy tervezz, Ilse. A tervekhez biztonság kell, stabilitás, minden tekintetben. Én egész életemben nem tettem mást, mint ezt kerestem, s amikor azt hittem, megleltem, rá kellett döbbennem, hogy nem azt találtam, hanem valami egészen mást. Én már nem hiszek az aranyszínű ködökben, és minél előbb szeretnék áthatolni rajtuk.

Az asszonyt mélyen megérintették ezek a gondolatok, és másnap, amikor a határ felé autóztak, ahol Zollner a kocsiját hagyta péntek este, arra kérte a férfit, magyarázza el, amit nem ért. De Zollner azt felelte, kár lenne, mert csak befolyásolná őt. Legjobb, ha mindenki maga találja meg a megoldást, s jut el a felismerésig. Így nem maradnak hamis képzetek.

A határon megittak még egy kávét a búcsú előtt. Ilse szomorkás hangulatban volt, és ez átragadt a férfira is.

- A jövő héten megint eljövök hozzád - mondta búcsúzáskor az asszony. De ne gyere elém, most már odatalálok a lakásodhoz. Próbálj meg kivenni szabadságot, Péter. Úgy szeretném, ha nemcsak napokat tölthetnénk együtt. Én már döntöttem. Szeretném veled megpróbálni, ha te is úgy akarod.

- Vigyázz magadra az úton, Ilse. És légy egészen nyugodt, mert én is ezt akarom - bólintott a férfi, aztán még egyszer magához ölelte az asszonyt, majd szomorkásán nézte, amint Ilse kocsija eltűnik az osztrák oldal felé sorjázó konvojban.

Az átkelő külső parkolójában Zollner Péter akkor először érezte azt a furcsa dühöt, amely a tehetetlenségéből eredt. Még csak nem is remélhette, hogy Ilse után mehet, hiszen külföldre csak különleges engedély birtokában utazhatott, s az országot is megválogatták a nagy hatalmú vezérek, akiktől munkája miatt függött. Eszébe jutott, hogy munkahelyet változtat, de emlékezett rá, hogy sokat nem nyerne vele. Mikor közölték, milyen korlátokkal jár ez a munkakör, tudomásul vette, hogy ha netán ott is hagyja, még évekig érvényes rá a titoktartás. Mert ezt diktálja a szocialista tábor érdeke.

Mérgesen gondolt a hadiüzemre, az ott gyártott katonai járművekre és fegyverekre, melyeket ebben a pillanatban gyűlölt. Úgy érezte, megfojtják, mozgásképtelenné teszik őt a szabályok. Hát persze, hogy ott minden titkos, és semmiről nem beszélhet még magyarok előtt sem. S azt is tudta, külföldiekkel nem létesíthet úgy kapcsolatot, hogy ne jelentse be egy bizonyos helyen, s ez újfent nyomasztóan hatott rá.

Amint a következő faluba ért, egy rendőrautó előzte meg. Automatikusan rápillantott a sebességmérőre, azt hitte, túllépte a határt, de még lassabban is haladt a megengedettnél. A kocsi fékezett előtte, a hátsó ablakban felemelkedett a „Stop! Ellenőrzés”-tábla, és villogni kezdett. Zollner megállt az útpadkán.

A két rendőr elkérte az igazolványait, és nagy műgonddal jegyezgették Zollner adatait. Közben kérdezgették, honnan jött és hová tart, s milyen célból. Zöld katonai terepjárók hajtottak el mellettük, határőrök ültek bennük. A két rendőr átnézte Zollner kocsijának csomagtartóját, aztán jó utat kívántak.

- Megmondanák, kérem, miért jegyezték fel az adataimat? Nem követtem el semmit - próbálkozott Zollner. A fiatalabbik visszafordult:

- Természetesen nem, uram. Semmi baj, maga szabályosan közlekedett. Azért jegyeztük fel, mert erre nekünk a törvény lehetőséget biztosít. További jó utat - mondta, aztán intett, és a járőrkocsi elporzott, Zollner Péter pedig megállás nélkül hazahajtott Budapestre.

Augsburgban zuhogott az eső, amikor Ilse késő este hazaért. Hosszú volt az út, erős a forgalom, mint minden vasárnap délután, s a határátkelőn is csak sokára jutott át, de mégsem tűnt annyira hosszúnak az idő, mert a gondolatait lefoglalta a budapesti férfival eltöltött, varázsos hétvége.

Úgy érezte, új dimenzióba lépett, amit ajándékba kapott az Univerzumtól vagy a Mindenhatótól. Templomba ugyan keveset járt, most mégis úgy érezte, el kell mennie, mert ott megtalálja azt a csendet és nyugalmat, amit másutt talán sehol. Dieter mellett mindene megvolt, a nyugalma viszont csak látszólagosra sikeredett, mert nem volt teljes és egységes. A férfi mellett mindig úgy érezte, ő csak mellékszereplő, eszköz, ha beszélgetni kell, esetleg ágyba bújni, mert éppen ráér Dieter, és nem a kutatóintézetben tölti az idejét. Különleges partner, ám semmiképpen nem társ, és ez volt, ami elsősorban kínozta Ilsét, ha jobban belegondolt. Ez pedig az utóbbi hónapokban gyakran megtörtént.

S ott volt a felejtés, Dieter három évvel ezelőtti botlásának ügye. Mondhatta volna, hogy nagyvonalúan túlteszi magát rajta, nem törődik vele, hiszen mindenki tévedhet, de Ilse képtelen volt erre. Úgy tűnt, az a bizonyos „gomb” az emlékezetében, ami egyetlen érintésre töröl mindent, soha nem is működött.

A következő héten berendezte új életét. Vásárolt magának néhány, a háztartásban nélkülözhetetlen holmit, mert elhatározta, hogy Dieter házából a saját ruháin kívül semmit el nem hoz, és így is tett. A többit úgyis Dieter vásárolgatta, vagy ha ő, a férfi pénzéből: maradjon tehát az övé, gondolta Ilse, hiszen soha nem volt kicsinyes és garasoskodó.

Egy alkalommal telefonon beszélt Dieterrel valamilyen számlaügyben. Akkor úgy vélte Dieter hangszíne alapján, hogy a férfinak sok gondja lehet, mert cseppet sem volt kezdeményező, mindenbe tétován beleegyezett, amiről Ilse beszélt vagy kérdezett.

- Nem értelek, Dieter. Úgy látom, még te vagy megsértve - mondta Ilse, mielőtt elköszönt. - Hallom a hangodon. Én nem haragszom rád, és…

- Ha az emberre már nem is haragszanak, akkor régen rossz - jegyezte meg apatikusan a férfi. - Egyébként másról van szó. A munkámról. Vannak bizonyos komplikációk. Úgy tűnik, mégsem utazom Amerikába.

Ilse meglepetten hallgatta Dietert. Tudta, hogy a férfi számára mennyire fontos ez az út és az egész projekt, amelynek ő volt az egyik atyja, a mindenese, míg bele nem kapcsolódott Wolfgang, a barátja.

- Gondolom, Wolfgang utazik helyetted - mondta Ilse, s abban a pillanatban sajnálta Dietert. - Persze, hogy ő, hiszen a helyettesed. Majd a következő alkalommal te mész, Dieter.

- Nem érted, Ilse. Ez nem ennyire egyszerű. Meg akartam beszélni veled, de a hétvégén nem vetted fel a telefont. Különben sem értem, miért kellett elköltöznöd Augsburgba.

- A hétvégén nem voltam itthon. Beate nem ennyire megértő, mint én? Vele nem tudtad volna megbeszélni?

- Beatét nem érdeklik ezek a dolgok - felelte Dieter. - Fent voltál a tengerparton talán?

- Magyarországra utaztam. Az egyik barátomhoz - vágta ki az asszony, akinek furcsa mód jólesett, hogy éppen Dietemek mondhat ilyet.

- Nem tartom jó ötletnek, hogy oda utaztál - mondta Dieter, miután mély levegőt vett. - Ne érts félre, én már nem lehetek féltékeny, de maga a tény, hogy abba az országba utaztál, az nem tetszik.

- Nem hinném, hogy megszabhatnád nekem, mit és mikor tehetek - mondta az asszony. - Ha nem vetted volna észre, felnőtt vagyok, Dieter.

- Nem erről van szó. És nem ennyire egyszerű, Ilse. Kérhetlek valamire?

- Parancsolj.

- Ne menj oda többet. A barátod, vagy ki a csoda, utazzon ide, ha találkozni akar veled, de te ne menj. Nem akarom ezt részletezni. Ismersz annyira, hogy tudd, nyomós okom van rá, hogy ezt kérjem tőled.

Nem állapodtak meg semmiben, találkozóban, diszkrét beszélgetésben sem, pedig erre Dieter nagyon számított. Ilsén halványan végigszaladt valami, ami leginkább gondolati bizonytalansághoz, egyensúlyvesztéshez volt hasonlítható, de csak egyetlen pillanatig tartott. A napjait már Zollner Péter töltötte ki, és Ilse magában kuncogott: lám, megint szerelmes. Pedig azt hitte, ilyesmi többé nem fog megesni vele az életben.

Sétált Augsburgban, esténként felhívta Zollner Pétert, és hosszasan beszélgettek az elmúlt hétvégéről, s a következő találkozásról. Fizikailag is hiányzott Ilse számára a budapesti férfi, néha alig találta a helyét. A mélyről induló, és egész bensőjét kitöltő, a lényét birtokba vevő érzelemhullám milliónyi szállal kapcsolódott az Ilse által érzett szexuális vonzalomhoz, megkötötték egymást, akár valami különleges, számtalan vegyértékű, bonyolult kémiai szerkezet.

S mindezen átragyogott Ilse gondolataiban egy különös fény, amelyben nem tudott, és nem is akart túl messze látni. Ismét ott lebegett a köd, amely arany színben vibrált, megmutatva néha a környező tárgyakat, ám csak néhány pillanatra, hogy rögtön el is fedje azokat, s rejtélyessé tegye, akár a gondolatot. Ilse ebben az aranyszínű állapotban maga is ragyogott, terveket szőtt, aztán hagyta őket elillanni az aranyködben, hogy mindig újabb és újabb, szebb és tartalmasabb foglalhassa el az előzők helyét.

A mindent pótló, minden hibát kijavító változás színeit látta ebben a ködben.

- Kérem, foglaljon helyet - mondta az üzem párttitkára Zollner Péternek. A férfi megigazította sötétkék munkaköpenyét, és leült az asztal túloldalán. A férfi, aki vele szemben ült, s harmadikként volt jelen a helyiségben, az asztal felett kezét nyújtva bemutatkozott, azzal a tónussal és hangerővel, amitől senki nem érti a másik nevét.

- Az elvtárs a minisztériumból jött, felmérést végez - közölte a párttitkár, egy ötvenes éveinek közepén járó, piros arcú férfi. - Szeretne mérnökökkel beszélgetni. Majd elmondja, miről - pillantott a férfira, aki hasonló korú lehetett, mint Zollner. - Ha nem bánják, én magukra is hagyom önöket. Zollner elvtárs az egyik legjobb mérnökünk, szerencsésnek tartom, hogy éppen vele kezdi.

Az ajtó halkan becsukódott, odakintről egy pillanatra behallatszott a kávéfőző bugyborékolása. A Zollnerrel szemben ülő férfi zavartan köhintett, egy mappát szedett elő, és valamit hadart a felmérésről és fontosságáról, amit Zollner Péter tulajdonképpen nem is jegyzett meg. Sokkal inkább érdekelte, mi lesz a félbehagyott munkafolyamattal, ami elég kényes pontja volt az üzemben készülő harci jármű kivitelezésének. Zollner azon töprengett, vajon képes lesz-e a néhány beosztott technikusa úgy elvégezni a módosításokat, ahogy ő azt kiszámolta és elmagyarázta, s nem is nagyon figyelt a férfira.

- Mondja, ezt várta a munkahelyétől? Erre számított? - kérdezte hirtelen a másik, és Zollner bólintott:

- Hát hogyne. Nincs itt semmi baj, mennek a dolgok, odafigyelés kérdése az egész.

- Ennek őszintén örülök, Zollner úr. Nem baj, ha így szólítom? Nem tudom, de biztosan párttag…

- Igen, beléptem a pártba, amikor még főiskolára jártam. Itt az üzemben amúgy az „elvtárs” a megszokott, de nem bánom azt sem, ha a keresztnevemen szólítanak - mondta Zollner. Nem volt túl kényes vagy elzárkózó, ha valaki részéről közeledést tapasztalt, és a férfi különben is barátságosnak és közvetlennek tűnt.

Beszélgettek mindenről, s közben a férfi - még mindig nem emlékezett a nevére Zollner -, néha valamit jegyezgetett egy űrlapon, kockákat ikszelt, aláhúzott, bekarikázott. Előkerült Zollner szűkebb családja, a baráti köre az üzemben, persze, csak érintőlegesen, hiszen a férfi szerint a felmérés célja a munkakörülmények javítása lenne a hatékonyabb munkavégzés megteremtése végett. Nézte a férfit, s közben válaszolgatott. Arra gondolt, mennyi hasonló tingli-tangli munkahely lehet ebben az országban, ha ilyesmire külön embereket alkalmaznak. A minisztériumban pedig köztudottan nem fizetnek rosszul. Ismerte a saját felelősségét a harci jármű-technika terén, tudta, ha valamit elrontanak, súlyos milliók, netán milliárdok mennek veszendőbe, és most azt látta, ennek a férfinak igazán semmi rizikót nem kell vállalnia a munkájában.

- Nem is akar megnősülni? - nézett fel a férfi a mappából. - Párosán szép az élet, nem igaz? De valaki csak van a háttérben?

- Csak volt - mondta Zollner, mert valami átszaladt a gondolatain, akár egy tűnő árnyék, és ez a valami azt súgta, legyen óvatos. - Hat évvel ezelőtt szakítottunk. Őt tényleg majdnem elvettem. Grafikusnő volt.

- Nem jött össze a dolog - bólogatott megértő képpel a másik. - Van ilyen. - És az óta sincs tartós kapcsolata?

- Nincs. De nem értem, miért fontos ez önnek. Azt hiszem, az üzem fejlesztéseit nem befolyásolja a magánéletem.

A másik zavartan mosolygott, és azt mondta, hogy természetesen nem, és csak baráti alapon érdeklődött, elnézést is kér.

- Tudja Zollner úr, azt mondják, a házasemberek kiegyensúlyozottabbak - tette hozzá, de észrevehette Zollneren a bezárkózást, mert nem folytatta. Hogy témát váltson, az idei nyaralásról, a szabadság eltöltéséről kérdezte, majd gyorsan elmondta, hogy ő a feleségével és a gyerekekkel a bolgár tengerpartot választotta úticélnak.

- Ne haragudjon, nekem most el kell mennem, elkéstem valahonnan - kezdett aztán a férfi pakolni a mappában. - Sajnos még nem egészen végeztünk, egy későbbi időpontban esetleg… Majd telefonálok, és megbeszéljük.

- Szabadságra készülök - mondta Zollner. - Nem lehetne előtte?

A férfi azt felelte, miatta akár másnap is beszélhetnek, és elköszönt. Zollner pedig indult vissza az üzembe, s amint párosával ugrottá a lépcsőfokokat, a gondolatai már a munkán jártak, amit ott kellett hagynia.

- Fogalma sincs róla, kihez jár a volt felesége? - kérdezte a biztonsági főnök Dieter Vogelt a lesötétített irodában.

- Professzor úr, ön tisztában van azzal, hogy a hölgy alaposan megkeverheti a lapokat?

- Ilse úgyszólván semmiről nem tud, ami a munkámmal kapcsolatos - válaszolta Dieter idegesen. - Mondtam már többször is, hogy nincsenek információi. Tartottam magam mindvégig a biztonsági előírásokhoz. Nem vagyok gyengeelméjű, uram.

- Ezt senki nem állította, professzor - mondta a férfi.

- Azt viszont ön is jól tudja, nem feltétlenül kell a volt feleségének információk birtokában lenni. Talán érdekes lesz, amit mondok: a maga volt felesége olyan valakivel ismerkedett meg Magyarországon, míg ön egyedül hagyta, aki egy kiemelt jelentőségű, katonai termékeket előállító üzemben dolgozik. Most érkezett az információ.

- Lehallgatják a feleségem telefonját?

- Többféle módon igyekszünk tájékozódni, Herr Vogel. Tény, hogy ez az ember él, létezik, és ott dolgozik, ahol mondtam. Lehet, hogy ez magának nem üt szöget a fejébe…

- Dehogynem - vágott közbe ingerülten Dieter. - Biztonsági felkészítést én is kaptam. Biztos lehet abban, ha tudom, már jeleztem volna önöknek. Ez nekem is több mint kínos. És most mit várnak tőlem?

- Hogy mit? - állt fel a férfi az asztal mellől, és az ablakhoz sétált. Egy darabig a parkolóban vizsgált valamit, aztán megfordult. - Ne engedje a nejét ahhoz a férfihoz. Ennyit kérnék. Valahogy érje el, hogy a kapcsolat megszakadjon. Egyéb esetben azt mondanám, hagyja csak őket, legalább láthatnánk, mit akarnak azok ott keleten. De most a kapcsolat megszakítása a legcélszerűbb, tekintve a projekt előrehaladott állapotát, és az amerikaiak szigorú biztonsági követelményeit. Meg tudja oldani?

- Aligha - rázta a fejét a Dieter Vogel. - Ilse önálló, felnőtt nő, és elég felelősségteljes a gondolkodása. Nem feltételeznék róla semmit, ami…

- Ez kevés, professzor. Nagyon kevés - emelte fel a mutatóujját a másik. - Csak hogy lássa, mennyire komoly a dolog, tájékoztatom, hogy a kollégáink kihallgatták a maga unokaöccsét és a feleségét. Érti, ugye, hogy miért?

- Nyilván, mert keletről szöktek át. Remélem, nem nézik őket potenciális ellenségnek? - kérdezte Dieter Vogel, és érezte, hogy a tarkója izzadni kezd. - Heiner Fitzért tűzbe teszem a kezem.

- Rendben, a maga dolga, professzor. De minket érdekel, mi lehet még a háttérben. Az elmúlt évtizedekben az NDK sok ügynököt dobott át, karöltve a szovjet KGB-vel. Nekem az a dolgom, hogy ellenőrizzek. Kérem, fontolja meg, és beszéljen a feleségével. Ne utazgasson ahhoz a férfihoz, mert magának ebből súlyos kellemetlensége származhat.

- Nem hinném, hogy Ilsét ez érdekelné. Egyébként, ha nem akarják, hogy utazzon, vonják be az útlevelét valamilyen indokkal, vagy tartsák vissza a határátkelőn. Maguk megtehetik, indokot pedig csak találnak - jegyezte meg mesterkélt közömbösséggel, csaknem nyegle hangon Vogel. A másik csak rándított a vállán, olyan arckifejezéssel, mint aki kikéri magának, hogy őt, aki ezen a területen profi, kioktassák, majd azt mondta:

- Ebben az esetben valóban nekünk kell megtennünk bizonyos lépéseket, professzor úr. Pedig jobb volna, ha vállalja ezt a kis szívességet. Legyen szíves, írja ezt alá, mielőtt kimegy ebből az irodából - mondta a férfi, és Dieter elé csúsztatott egy papírlapot. Vogel elolvasta az első sort: Titoktartási Nyilatkozat… - Biztos, ami biztos, professzor úr - nézett rá sokatmondó pillantással a férfi. - Ha nem hajlandó a volt feleségével beszélni, biztos szeretnék lenni, hogy tartja magát a szabályokhoz.

Dieter Vogel a parkolóban beült a kocsijába, és a szemüvege mögül üres tekintettel bámult a világba. Leginkább azt nem értette, hol és mit rontott el.

Aztán mégis megpróbálta Ilse augsburgi számát hívni. A vonal kicsengett, de senki nem vette fel, sem akkor, sem órák múltán. Dieter lehajtott egy erős kávét a legközelebbi presszóban, majd a kocsijából felhívta a biztonsági főnököt.

- Szerintem elindult - mondta a férfi. - Tudja, melyik határállomáson jár át? Passaunál? Rendben. Köszönöm, hogy hívott, professzor úr. Majd keresem, ha van újabb fejlemény. És maga is keressen engem, akár jelentéktelennek tűnő információ esetén is.

Dieter ígéretet tett és elköszönt. Ült egy darabig a kocsijában, és sehogy nem bírta kiverni a fejéből, hogy éppen most árulta el Ilsét. Három éve, nem sokkal a balul sikerült parti után Ilse azt mondta, mindenkinek magának kell eldönteni, melyik sorba áll, ha már egyszer muszáj, vagy ha úgy érzi, mindenképpen állnia kell valahová. Dieter Vogel professzor tisztában volt a maga sorával, ám pillanatnyilag átkozottul rosszul érezte magát benne.

Sötét árnyak az aranyködben

Pedig Ilse akkor még nem utazott el Zollner Péterhez Magyarországra. Ezernyi dolga volt, hiszen mégiscsak új életet kellett kezdenie, amiben semmi nem ott volt, mint eddig. Rendet kellett teremtenie a környezetében és a saját agyában, s ebben csak egyetlen támogatója volt, a budapesti férfi.

- Holnapután - hallotta Ilse hangját a készülékben Zollner Péter. - Ott leszek nálad, legkésőbb délután háromra. Örülök, hogy megkaptad a szabadságot, Péter. Tudod, hogy nagyon kell mindkettőnknek egy kis nyugalom?

- Vigyázz magadra, Ilse. És ne hajts gyorsan. Itt mindig mutatnak baleseteket a tévében az autópályákról.

- Aranyos vagy, hogy ennyire féltesz.

- Hogyne féltenélek. Ezért vigyázz magadra. És nagyon várlak - mondta a férfi, mielőtt a helyére tette a kagylót. Az utolsó szavaknál elbizonytalanodott, akart még mondani valamit, de telefonban mindig gátlásosabb volt, vagy csak óvatosan bánt a szavakkal.

Úgy várta Ilsét, akár egy gyerek az ajándékát. A gondolatait - mint ahogyan Ilse gondolatait is - lekötötte az éppen csak megszületett kapcsolat, szinte nem volt perc, hogy eszébe ne jusson. A húgának órákig lelkendezett, és a fiatalasszony boldog volt, hogy a bátyját végre jókedvűnek látja.

- Azért vigyázz ezzel a dologgal, Péter - mondta a fiatalasszony. - Messziről jött ember azt mond, amit akar, ismered a szólást? De azt kívánom, minden jöjjön össze, ahogy akarjátok. Majd egyszer mutasd be nekem is azt a csodálatos Ilsét.

Ilse érkezésének napján Zollner délelőttös volt az üzemben. Reggel hatkor kezdett, és kettőkor lépett ki a kapun, hogy a parkolóban a kocsijába üljön. Kinyitotta a kopott, öreg jószág ajtaját, és letekerte az ablakot, mert odabent fullasztó volt a hőség. Már éppen indítani akart, amikor a kocsija mellé lépett egy farmernadrágos, harmincas férfi.

- Zollner mérnök úr? Nézzen csak ide - mutatta a tenyerén fekvő, kihajtott igazolványt a férfi. - A rendőrségnél dolgozom. Beszélnünk kellene.

- Nekünk? Semmi dolgom nincs tudtommal a rendőrséggel - mondta meglepetten Zollner, és zavartan pillantott a rendőrigazolványra, amelyen a „Belügyminisztérium”-felirat kiemelt helyen díszelgett.

- Egy bizonyos dologban kérnénk a segítségét. Látja azt a kocsit ott? Azt a fehér Ladát. Kérem, jöjjön utánunk, leülünk valahol, egy nyugodt helyen, hogy megbeszélhessük, amiért felkerestem.

A kocsi elindult, Zollner Péteren pedig eluralkodott az idegesség. Még sosem volt ilyen helyzetben. És ha nem is rendőr az illető? Ha hamis az igazolvány? Az elől haladó kocsiban ketten ültek, polgári rendszáma volt, nem rendőrségi, és ő arra gondolt, mit tehetnének, ha fogná magát, és egyszerűen lekanyarodna az egyik kereszteződésben…

Észrevette a visszapillantó tükörben, hogy kitartóan követi őt egy másik Lada, alig méterekre, és vezetője egykedvűen, karját az ablakon kilógatva ül a volánnál. Zollner sejtette, hogy a két kocsi együtt van, s az előbbi gondolatait és szándékát törölte. S ugyan miért menekülne, amikor semmi törvényelleneset nem tett?

Ettől a gondolattól kezdődően inkább érdeklődéssel fordult az események felé. Miközben az ismeretlen úti cél felé haladtak, át a fővároson, fel a budai hegyekbe, eszébe jutott, talán van valaki az üzemben, netán a lakókörnyezetében, akiről őt kérdezni akarják. Vagy ezek ott a kocsiban felszedtek valamilyen információt, s annak járnak most utána diszkrét körülmények között? Csak nem az öreg Jocó bácsiról faggatják? Valaki beköphette, hogy járt nála. Sok a spicli mindenhol, nem lepné meg, ha így lenne.

A Normafánál fékezett az elől haladó Lada, majd letért a kavicsos parkolóba. Zollner mellé állt be, a mögötte haladó pedig megállt távolabb, egy nagy lombú fa alatt. A sofőr újságot vett elő, és olvasni kezdte.

- Jöjjön, üljünk le a sörözőben - mutatta a fiatalabb, és elindult, át az úton a helyiség felé. A másik, az idősebb, követte őket.

Egy bokszban ültek le, messze a pulttól. A sörözőben nem tartózkodott a csaposon kívül senki. Miután rendeltek, az idősebbik bemutatkozott, és azt mondta, arra lenne szükségük, hogy Zollner Péter segítsen nekik.

- Őszintén megvallva, végeztünk egy kis környezettanulmányt, ahol maga lakik, Zollner úr - mondta a férfi, aki komolynak, de megnyerő modorúnak tűnt. - Tudja, a mi profilunkba jó néhány törvényellenes cselekmény nyomozása tartozik, így a kábítószeré is. És információink szerint a maguk környéke érintett ebben. Mi azonban csak egy valamit szeretnénk, ha ön is hozzájárul.

- Parancsoljanak. Természetesen minden állampolgárnak kötelessége segíteni a hivatalos szerveket… azt hiszem, így hangzik a szabatos fogalmazás - mondta Zollner, mire a másik kettő bólintott.

- Arról van szó, Zollner úr, hogy szeretnénk igénybe venni az ön lakását. Természetesen tudni fogja, mikor és hányan mennénk, mindent megbeszélünk korrekt módon, és fizetünk is érte, ha sikerül megállapodnunk. Azt is megmondom, figyelőhelynek kell a maga lakása nekünk, de bővebbet ne kérjen tőlem. Kénytelen vagyok tartani magam a titoktartáshoz, remélem, megérti.

Homályos foltokban elővánszorgott valahonnan egy kép, nemzetközileg ismert bűnözők, akik szervezetten dolgoznak, és nagyban űzik a játékot, amiben sok-sok pénz van, főleg dollár és márka. Zollner nem értett mindent, hol az egyik, hol a másik beszélt, de hitt nekik, mert miért ne hitt volna?

A végén megegyeztek: rendelkezésükre áll a lakás, amikor a „rendkívül kényes” munka megköveteli, és megállapodtak egy méltányos összegben, amit a Cég fizet majd, ha a munkának vége. Zollner még egy telefonszámot is kapott, amit felhívhat, ha gondja lenne bármivel. Egyetlen kikötés volt csupán, hogy amikor a „kollégák” dolgoznak, ő nem lehet odahaza. Zollner ezt is megértette, s akkor még hátsó gondolatai sem voltak.

A beszélgetés végén a fiatalabbik egy félbehajtott újságot tolt elébe, és azt mondta, óvatosan nyissa fel, és olvassa el a papírlapot, amit benne talál. Zollner Péter átnézte a gépelt szöveget, amelyben ilyen szavak és kifejezések szerepeltek, mint „együttműködésemet ajánlom fel”, „megosztom a rendelkezésemre álló információkat a velem kapcsolatot tartónak”, „fedőnevem ez és ez…”

- Ezt itt muszáj? - mutatta a papíron a fedőnevet a fiatalabbiknak. - Ennyire súlyos az ügy?

- Igen, ennyire. Biztonsági megfontolásokból magával csak fedőnéven érintkezhetünk - felelte amaz. - Ha felhív, ezt a nevet keresi telefonon, mi pedig ezen jelentkezünk be magánál. Láthatja, nem magának lesz fedőneve, hanem az együttműködésnek… hogy úgy mondjam.

- Mondtam már, hogy nem kívánok spicli lenni? Nekem úgy tűnik, hogy önök engem…

- …hogy beszervezzük? Félreért minket, Zollner úr - hajolt közelebb az idősebb. - Együttműködésről, segítségről van szó, nem holmi besúgásról. Itt minden jó ügyet szolgál.

- És ha nem írom alá ezt a papírt?

- Akkor sem lesz gond. Itt van egy másik, arról, hogy a beszélgetésünkről senkinek nem beszélhet, és csak ezt kell aláírnia. És nem találkozunk többet. Persze, gondolhatja, hogy a magunk részéről nem könyvelhetjük ezt el túlzottan barátságos gesztusnak.

Zollner elővette a golyóstollát és aláírta a gépelt szöveget.

- Azért írtam alá, mert nem akarom, hogy a részemről barátságtalan gesztust tapasztaljanak, uraim.

- Értem - dőlt hátra elégedetten az idősebb, és pillantást váltott a társával, aki eltüntette a zsebében a papírt.

- Hiába, maga mégis egy művelt mérnökember, képes a sorok között eligazodni.

Aztán beszélgettek mindenről, sportról, szabadidőről, autókról, csupa olyasmiről, ami nem tartozott a tárgyhoz, a végén pedig az idősebb nyomozó azt mondta:

- Remélem, hogy mind a ketten jól járunk, és ön sem lesz elégedetlen. Hát akkor - állt fel, és a másik követte -, majd jelentkezünk. Lehet, hogy csak hetek múlva. Ahogy az események hozzák…

Zollner figyelte, amint a kocsi kikanyarodik a parkolóból. Az a bizonyos autó, amelyik követte őt, már nem volt sehol. Tévedett volna?

Kurtán-furcsán fejeződött be az egész beszélgetés, és benne mintha kissé érthetetlen, bizonytalan úr maradt volna. Mindenesetre örült, hogy a Jocó bácsival kapcsolatos aggályai alaptalanoknak bizonyultak Sok minden forgott a fejében hazafelé menet, és sok mindent nem is értett, főleg azt, minek ment bele ebbe az egészbe. Kénytelen volt beismerni önmagának: azért, mert fél. Fél attól, hogy „utána nyúlnak” a munkahelyén. Pedig neki szüksége van a körülményekhez képest jó fizetésre, a biztonságos munkahelyre.

Aztán megnyugodott, mert eszébe jutott, biztosan a megbízhatósága miatt választották őt. Kutattak a lépcsőház vagy a háztömb lakói között, és rá esett a választásuk. Voltaképpen, ha ez így van, akár még elismerésnek is felfogható. A Belügyminisztérium nagy úr, mindent megtehetnek, és nem tartoznak beszámolni szinte senkinek, így gondolta Zollner Péter.

Ilse sokkal jobban lefoglalta a gondolatait, és a férfi hamar megfeledkezett a különös délutáni beszélgetésről, pontosabban csak ennyi maradt meg belőle a számára: kell a lakása, mert bizonyára figyelni akarnak onnan valakit. Hát csak tegyék. Ha egyszer még fizetnek is…

Másnap délelőtt tűkön ült, várta az asszonyt, aki azt ígérte, a határról felhívja őt, de a telefon nem csengett. Helyette a kaputelefon szólalt meg, este hat körül.

- Itt vagyok - hallotta Ilse hangját, és egyetlen szemvillanás alatt eltűnt minden, ami nem az asszonyhoz tartozott, ami nem az Ilsével eltöltött varázsos éjszakákat és napokat idézte. Elébe szaladt a lépcsőházban, a fordulóban felkapta, felemelte, magához szorította Ilsét, még az sem érdekelte, hogy egy ott lakó idősebb házaspár rosszalló pillantásokat vetett rájuk.

- Jöhettél volna napokkal ezelőtt is. Annyira hiányoztál - súgta Ilsének, és az asszony szinte elomlott a szavak szőtte kábulattól. - Vagy az lett volna a legjobb, ha haza sem utazol. Másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogy mikor látlak legközelebb.

- Hosszú volt az út, Péter. Időben mindenképpen. Tudod, én is úgy éreztem, nem akarnak fogyni a kilométerek. Vagy háromszor igazoltattak, kétszer még az NSZK-ban… Rabolták tőlünk az időt, és ezt sosem fogom megbocsátani nekik.

A kis lakásba érve a férfi becsukta az ajtót, s aztán már csak ölelte és csókolta Ilsét. Az ágyig egyensúlyoztak, nevetve, ölelkezve, aztán összekapaszkodva és egyensúlyukat vesztve, boldogságtól ragyogó arccal ráhanyatlottak, hogy érezzék egymás testének követelőző lüktetését.

A parányi kádban egymással szemben ülve, nyakig ha- bosan, szerelemittasan nézték egymást, ujjaikat összekulcsolták, és az előttük álló napokat tervezgették. Ilse elmondta, hogyan szerzett magának hosszú idő után új állást, hogyan költözött másik városba, s miként bújt meg gondolatai között a férfi, akit oly kevés ideje ismer, s mégis olyan jól. Mert ő így érezte, s így érezte ezt Zollner Péter is, akiben új dimenziók nyíltak Ilse léte és szerelme nyomán. Minden annyira természetesnek és magától értetődőnek tűnt számukra, s mindketten hittek abban, hogy örökké nem maradhat minden sötét és rossz, nem borulhat mindig árnyék az emberek fölé.

A férfi vacsorát készített kettőjüknek, mivel Ilse nem akart ezen a napon már kimozdulni. Az asszony állt Zollner mellett a szűk kis konyhában, az ő fürdőköpenyét viselte, és a férfi azt mondta, nagyon szexis és kívánatos benne.

- Mint az igazi párok - mondta a férfi. - Ők is így csinálják. Mindent együtt, közösen, mert ennek különös jelentősége van. Képes jobban összeforrasztani két embert, mint a bármennyire is tartalmas szex.

Filmbe illő jelenet volt, mindketten élvezték. Zollner, kezében főzőkanállal, Ilse pedig mögötte állt és átölelte őt, egész testével hozzásimulva. Az asszony, akinek odahaza, Németországban eddig mindene megvolt, most szemét lecsukva, átadva magát a ki tudja, merről jött hullámok furcsa ringatásának, egyre tisztábban érezte, ez a néhány kis szegényes négyzetméter jelenti számára a valódi, hamisítatlan boldogságot.

Az éjszaka a maga különös városi hangjaival beszökött a nyitott ablakon át a szobába, és Ilse az ágyból láthatta a hegytetőn álló, kivilágított szobrot, egy nő alakját pálmaággal, amit a feje fölé tartott. Milliónyi apró, sárgán villódzó lámpa volt a város, a fények világító hangyák módjára felkúsztak a hegyoldalakra, és a hegyek néha géphangon morduló, lassan ereszkedő-emelkedő, színes csillagokat szültek, a felettük átsuhanó repülőgépeket.

A nagyvárosi éjszaka ablakon belopózó, halvány fényei, furcsa hangjai tanúi lehettek, amint ők a maguk sokszorosan lezárt világában, mezítelenül, egymásnak simulva táncolnak a parkettán, a lejátszóból áramló édes- halk akkordok lassú ritmusára mozdulva. És ennek akkor, abban a pillanatban már semmi köze nem volt a puszta, érzéki, az emberek életében oly nélkülözhetetlen szexualitáshoz.

Hajnalban aludtak el, egyetlen lepedő alatt, egymásba kapaszkodva, boldogan, a test és lélek örömeitől kifulladva. Másnap, amikor eszükbe jutott a viszontlátás napjának éjszakája, Ilse azt kérdezte, feltűnt-e a férfinak, hogy szinte alig beszéltek egymáshoz. Mert nem is volt rá szükség. Amit éreztek, amit közösen újra meg újra átéltek, abban nem volt szerepe a szavaknak, csak az érzelmeknek, amelyek minden szónál többet fejeztek ki.

Mielőtt nekifutottak volna a „világnak” - ahogy Zollner Péter említette Ilsének -, a férfinak eszébe jutottak a belügyesek. Azzal az ürüggyel, hogy újságot vásárol, lesietett a sarkon álló telefonfülkéhez, és felhívta az egyik megadott számot. Egy női hang jelentkezett, és Zollner bemondta a nevet, amiben megállapodtak. A nő csak annyit mondott, hogy máris kapcsolja. A vonal másik végén jelentkezett a fiatalabb nyomozó.

- Aha, szóval pár napig távol lesz? - konstatálta a férfi, miután Zollner jelezte, hogy ne keressék, mert még maga sem tudja, mi lesz a program, és főleg, hogy hol. - Nem baj. Azt hiszem, a jövő hét közepéig úgysem lesz aktuális a dolog, amit kértünk. Érezze jól magát, uram. A hm… kedvesével tölt el valahol pár napot? Csak kérdeztem…

- Mondjuk úgy - felelte gyanútlanul Zollner. A másik nem firtatta tovább, így hát elköszöntek azzal, hogy ha Zollner visszaérkezik a pihenésből, majd találkoznak.

Ilse ez alatt összepakolta a holmiját, ismét lezárta az alig pár órája kicsomagolt bőröndöket, és frissen főzött kávéval várta a férfit.

- Nyakunkba vesszük az országot - ölelte magához az asszonyt Zollner. - Ha már egyszer nem mehetek külföldre… Igaz, mehetnék, mondjuk a csehszlovákokhoz vagy a románokhoz, de úgy emlékszem, az útlevelem már nem érvényes. És azt is be kellene jelentenem a munkahelyemen.

- Oda megyek veled, ahová csak akarod - súgta Ilse, és játékosan, finoman megharapdálta a férfi fülcimpáját. - Le sem vakarhatsz magadról, szívem…

Hirtelen hallgatott el, Zollner Péter észre sem vette a változást az asszony arcán és hangjában.

- Mit mondtál? Ezt nem értettem jól - nézett rá Zollner. - Ha nem az iskolás nyelvet beszéled, hanem otthoni szlenget használsz, kérlek, vedd figyelembe az én szegényes nyelvi műveltségemet.

- Azt mondtam, hogy melletted akarok maradni - nézett rá Ilse. - Furcsa, de te vagy az egyetlen, akiben képes vagyok feltétel nélkül megbízni. Tudod, hogy ez több mint sok?

A férfi nem szólt, csak megszorította és megcsókolta IIsét, hosszan és forrón, s ebben benne rejtezett minden, amit érzett, amit gondolt.

- Én is bízom benned, szívem - mondta, de Ilse összehúzott szemmel rápillantott:

- Ezt ne mondjuk, kérlek szépen - súgta. - Dieterre emlékeztet. Ő még akkor is így szólított, amikor már semmi közünk nem volt egymáshoz.

A férfi azt felelte, érti és pontosan érzi, miről beszél Ilse. Fogta a bőröndöket és táskákat, s elindult a lépcsőn, hogy berakja őket az Opelbe. Amikor elindultak, az asszony hirtelen lefékezte a parkoló végében az autót:

- Elfelejtettem a filmeket - nézett a férfira. - Pedig annyira eszemben voltak. Maradj, visszaszaladok, ha ideadod a kulcsod.

Zollner félreállt a kocsival. Bizonytalanul kezelte a pedálokat, mert - noha az Opel nem volt már a legújabb évjárat -, ő ilyet soha nem vezetett, s akkor még nem is reménykedett abban, hogy valaha is fog. Mint sokan mások ebben az országban, kiegyezett a sorsával, s azzal, hogy meg kell elégednie a kevesebbel, az alacsonyabb színvonallal. Szándékosan nem hasonlított soha semmit a nyugatihoz, azt gondolta, nincs értelme olyasmi után ácsingózni, amit el nem érhet.

De a tudata legmélyén lázadozott ő is, ám ezt ki nem mutathatta, ha meg akarta őrizni a munkahelyét.

Ilse futva érkezett, felnyitotta a csomagtartót, és belekotort a bőröndbe, aminek a mellékzsebében megtalálta a műanyag zacskóba csomagolt filmjeit.

- Megzavartad a fejem - mondta a férfihoz hajolva s átölelve a nyakát. - És alaposan felkavartál, tudod? Azt hittem, már soha senki nem lesz képes rám ekkora hatást gyakorolni, és most kénytelen vagyok szembesülni a saját kishitűségemmel. Akkor mehetünk, uram? Mondaná, kérem az irányt?

Napfényes autópályán szaladtak délnyugatnak, Ilse felismert néhány tereptárgyat a szemközti pályaszakaszon, hiszen erre hozta a taxi Siófokról, nem is olyan régen. Zollner azt mondta, ismerősei laknak a Balaton mellett, náluk talán megszállhatnak, de ha nem, találnak másutt szobát. Áthajtottak Siófokon, mert Ilse azt kérte, ne álljanak meg. Nem mondta ki, de tartott tőle, hogy figyelhetik Heinerék miatt, mert egy kommunista országban bármikor leadhatják a drótot a hivatalos szerveknek - őt otthon így informálták. Aztán arra gondolt, a magyar határon nem volt különösebb gondja egyik alkalommal sem, s biztosan azért, mert még most sem tud senki Heiner és Brigitte Fitz kicsempészéséről.

Ha így van, jól van. Átadta a volánt Zollnernek, a férfi élvezte a duruzsoló motorból áradó erőt, a másféle gyorsulást, mint amit ő megszokott a saját öreg kocsiján, a sebességet, meg a lehajtott ablakon át beszökő szelet. Ilse hátradőlt az ülésen, a ruhája felcsúszott a combján, a férfi rátette a kezét. Egy kirándulóbuszt előztek, az utasok ovációval fogadták a látványt.

Amint átadta magát a kényelmes utazásnak, s ellazulva élvezte a táj szépségeit, az időről időre felbukkanó tó békés tükrének látványát, Ilse arra gondolt, vajon nem volt-e torz a kép, amit erről az országról magában elraktározott? Minden csupa vidámság, csupa életöröm, csupa könnyedség volt, nevető arcokat látott a járdán és az út mellett, gyerekeket, akik színes úszógumikkal szaladgáltak a strandra menet. Az autóktól sok helyen alig tudtak továbbhaladni, mert az évnek ebben a szakában a Balatonra ki lehet tenni a „Megtelt”-táblát.

Zollner azt mondta, egy helyen meg fognak állni, mert mutatni szeretne valamit Ilsének. Felkapaszkodtak egy dombra, kanyargós betonút futott alattuk, aztán a fák alatt, az árnyékban megálltak.

Pár lépést kellett csak megtenni egy rácsos fakerítéshez közeledve a kaviccsal felszórt sétányon, hogy Ilse előtt kitáruljon a tó egyik legszebb panorámája. Zollner átfogta az asszony derekát, s élvezte az ujjai alatt Ilse testének mozdulatait, miközben egy pádhoz vezette őt. Mélyen alattuk végesteien végig húzódott a gyöngyházszín víztükör, szemben, a túlsó parton hegyek emelkedtek, sokféle zöldbe öltözött palástjukon felhőárnyékok vonultak álmos-lassan.

Zollner egy nejlontasakból szendvicset nyújtott át Ilsének, és előhúzott egy üveg üdítőt.

- Nálunk így piknikeznek az emberek - mondta a férfi. Szerény körülmények között, de ez semmit nem von le az élmény értékéből. De ha éhes vagy, bemegyünk egy étterembe.

Ez így most sokkal jobban esik - dőlt a férfi vállának Ilse. - És sokkal inkább vagyok itt veled, mint otthon egy osztályon felüli, flancos étteremben. Ez a panoráma valami csodálatos. Nem túl rövid a ruhám? - nézett fel Zollner- re hirtelen témaváltással, s kényelmesen végigfeküdt a padon, a fejét a férfi ölében nyugtatva.

- A szegény, erre járó magyaroknak is kell egy kis szórakozás - jegyezte meg a férfi, és végigsimított Ilse combján.

- És engem se fossz meg a látványtól. Nagyon szexis, tudod? Majd szólok, ha valaki jön…

A pad mögött álló fa lombja jótékony, kellemes árnyékot vetett rájuk, a férfi apró darabokat tört a szendvicsből, úgy etette Ilsét, és az asszony behunyt szemmel élvezte a csendet, a nyugalmat és a kettőjük közt kialakult, eltéphetetlennek tűnő köteléket. Valaha képtelen lett volna elviselni, hogy őt bárki ennyire magához kösse, és az ilyen pillanatokban alig értette akkori önmagát, mivel most egyszerűen kívánta ezt.

A városnak, ahová később megérkeztek, Ilse számára csaknem kimondhatatlan neve volt. A férfi nevetve tanítgatta a helyes kiejtésre: Keszthely, de Ilsének alig sikerült. A pincér az étteremben udvarias volt, és mosolygott a személyzet többi tagja is. Minden kellemesnek, jónak és szépnek hatott, és az asszony igyekezett, hogy valóban ilyennek lássa a férfi mellett, mert tisztán érezte, hogy Zollner Péternek kiemelt szerep jut ebben.

Péter barátait nem találták otthon, így más szórakozás után néztek: elsétáltak a város patinás kastélyába, ahol valaha mágnások laktak. A kastély parkjába vezető kovácsoltvas kapunál Ilse mosolyogva ráköszönt egy férfira. Zollner meg is kérdezte, ismeri-e őt az asszony, de Ilse csak annyit jegyzett meg, az előbb az étteremben ők is ott voltak.

- Németek, azt hiszem - mondta az asszony. - Az ilyesmit észre lehet venni, ha odafigyelsz. Ő is megismert, mert a kapuban rám nézett. És különben is, jó kedvem van, mindenkit szeretek, mindenki aranyos és kedves, mi kellene még?

A délutánt a strandon töltötték. Jólesett egymás mellett hasalni a felfújt matracokon, s beszélgetni mindenről, ami csak eszükbe jutott, miközben a napsugarak lágyan simogatták a bőrüket. És jólesett semmit nem tenni, ünneppé varázsolni az egyszerű hétköznapot, s nem aggodalommal vegyes szorongással várni, mi lesz másnap, eleget tudnak-e tenni az élet kívánalmainak. He

A férfi fagylaltot hozott egy kagyló alakú kehelyben, leste Ilse minden kívánságát.

- Ez így nem lesz jó - csóválta a fejét az asszony. - Túl sokat vállalsz magadra, pedig ez társasjáték kettőnk között, nekem is tenni kell egyet és mást. Kiszolgálsz engem, Péter, lesed a kívánságaimat… Zavarba hozol - dőlt a férfi vállának Ilse. - Holnap én szolgállak ki téged, mit szólsz hozzá?

- Te nekem sokkal többet jelentesz, mint hogy ezen törjem a fejem - hajolt az asszony arcához Zollner. - Nem vettem észre, hogy ez a számomra különösebb terhet jelentene. Az viszont fontos, hogy jól érezd magad.

- És te is. Maradjunk ebben - szorította meg a férfi ujjait Ilse. A kikötő felől kürt hallatszott, egy fehérre festett hajótest lomhán kiaraszolt a nyílt vízre, fordult és eltűnt keletnek, ahol a tó egybefolyt a horizonttal, mintha nem is lenne túlpartja. Változtak a fények, vibrált a vízfelszín, és a nádas felett játékos szellő borzolgatta a nádbugákat.

- Foglaljon helyet, Herr Vogel - mutatott a bőrfotelre a biztonsági főnök. - Sajnos, nem lesz túl vidám, amit közölnöm kell magával.

Dieter leült, és a félhomályban akkor vette észre, hogy munkahelyi vezetője, a projektért felelős, neves tudós is a szobában tartózkodik. A biztonsági főnök nem ült le az asztala mögé, hanem karba öltött kézzel nekitámaszkodott a vaskos bútordarab sarkának.

- Nézze Herr Vogel, ismét akadályok merültek fel az ön amerikai utazásával kapcsolatban Az akadály neve, hogy ne sokat szaporítsuk a szót, Frau Ilse Vogel. Megbízható információink vannak arra vonatkozóan, hogy az ön volt felesége furcsa játékot űz. Minden arra utal, hogy amíg ön szerencsésen magára hagyta a hölgyet Magyarországon abban a hotelben, mások kihasználták a helyzetet a saját céljaikra, ha érti, mire gondolok.

- Sejtem, uram, de ez csak feltételezés - jegyezte meg Dieter. - Ilse az ilyesmire abszolúte alkalmatlan. Túlságosan is naiv. És soha nem vállalna ilyesmit, mert… mert egyszerűen gyáva. Ha jól értem, arra akar kilyukadni, hogy a keletiek esetleg fel akarják használni ellenünk?

- Konkréten maga és a projekt ellen - mondta a biztonsági vezető. - Erre nézve adataink vannak, megerősítő információkkal. Ilse Vogel igenis vállalta a munkát, mert meggyűlölte magát. Ez az egésznek az alapja. Nem kell mondanom, hogy veszélybe sodorhatja ezzel a projektet, de önt is, professzor.

- Ezt nem tartom valószínűnek - rázta a fejét Dieter Vogel. - Itt valami tévedés lehet. Mondom, Ilse alkalmatlan az ilyesmire. És mit érhetne el? Mivel kompromittálna engem? Egyetlen dokumentumhoz sem fért hozzá, nem is látta őket soha, azt sem érti, maga a projekt miben áll, csak azt látja, hogy valami fontos dologról van szó. Ő nem beszélhetett erről senkinek, a budapesti barátjának sem, uram, erről kezeskedem.

- Túl könnyen kezeskedik - mondta a férfi. - Herr Vogel, minden információ hiteles és ellenőrzött, ami a volt nejével kapcsolatban eljutott hozzánk. Ugye, ön sem annyira naiv, hogy csupa rózsaszínben lássa őt? Az emberekbe nem láthatunk bele, uram.

- Igen, és mi a következmény? - kérdezte agresszív hangon Dieter. - Valami következmény csak van, nem?

- Önre nézve? Egyelőre annyi, hogy időlegesen ki kell lépnie a projektből. Az amerikaiaknak is tudomásuk van erről a kellemetlen epizódról, hogy némileg banalizáljam a dolgot. Ők nem találják kívánatosnak, hogy ön, amíg megnyugtató módon nem tisztázódik a helyzet, beutazzon az Egyesült Államokba.

Dieter Vogelre ostorcsapásként hatottak a szavak. Mindig valami ilyentől tartott, például amikor Beatével megismerkedett, mert rizikó volt az is a javából. De a nőről említést tett a biztonsági vezetőnek, és Beatét minden oldalról megnyugtatóan ellenőrzés alá vetették. A nő semmit nem tudott erről, és természetesnek tartotta, hogy Dieter a munkájáról nem beszélhet, s ő nem is érdeklődött róla soha. Vogel rendszeresen beszámolt Beatéről, a nő kapcsolatairól, rokonairól a biztonsági vezetőnek, így őket is ellenőrizték, s mindent rendben találtak.

Tehát akkor vége, ennyi volt, forgatta magában az egyeden épkézláb mondatot Vogel, ami pillanatnyilag az eszébe jutott.

- Szóval ez már biztos? - nézett a biztonsági tisztre. Munkahelyi főnöke mindvégig szótlanul hallgatott a sarokban.

- Ilse átfordult?

- Erősen ez a helyzet - felelt a férfi.

- Tudja, mit gondolok? Hogy nincs épeszű titkosszolgálat, amelyik akkor szervezi be az ügynökét, amikor az éppen megszakította a kapcsolatait a célszeméllyel, vagyis jelen esetben velem. Ebben semmi logika. Még sosem volt ennyire mélyponton a kapcsolatunk Ilsével, mint most. Hogy lehetne így eredményt elérni?

- Lehet, hogy éppen ezért történt. Mert rossz a viszonyuk, s így könnyebb volt rávenni a maga volt nejét az együttműködésre, melynek irányát én nem ismerhetem - bólogatott a biztonsági tiszt.

- És mit tehetek én? Vagyis úgy kérdezem, mit kell tennem? Mert valamit biztosan kitalálnak…

- Ettől kezdve magasabb szempontok szerint kell gondolkodni, és nem nekünk. Majd a német Szolgálat megkeresi önt, professzor, de többet nem tudok, és nem is mondhatnék. Addig is kérem, ne járjon be az intézetbe, de álljon mindig rendelkezésre. Remélem, megérti, hogy mást nem tehetünk - nézett a homályban üldögélő idős tudósra a biztonsági vezető. - Aztán egyszer ennek is vége lesz, rendezzük a sorokat, és maga új megbízatást kap. De most kénytelenek vagyunk kivonni önt mindenből egy időre, Herr Vogel.

Dieter Vogel hullámzani látta maga alatt a padlót, amikor becsukta az iroda ajtaját. A folyosón, mielőtt beszállt volna a liftbe, az öreg professzor még utolérte.

- Ezt le kell nyelni, Dieter. Ha jobban elgondolkozol, volt egy dobásod, és te ezt eljátszottad. Majd találunk valami értelmes munkát a számodra addig, amíg nem rendeződnek a dolgok.

- Nem értem, miféle dobásra gondolsz - dörzsölte meg az arcát Dieter. - Vagy talán… Az unokaöcsémről és a családjáról van szó? Nem hittem, hogy ez az eset…

- Mit nem hittél, barátom? Hogy külföldön, egy tőlünk eltérő politikai berendezkedésű országban elkövetsz egy törvényellenes cselekedetet, sőt, egy másikban is, és úgy gondolod, minden elintéződött? Amikor ezt tetted, nem gondoltál a munkádra, a projektre. Mi lett volna, ha elkapnak?

Újságcikkek, diplomáciai bonyodalmak oda és vissza… Azt mondod, nem hitted. Hát mit hittél? Őszintén megvallom, először arra gondoltam, elment a józan eszed.

Dieter Vogel erre már nem tudott mit válaszolni. Beszállt a liftbe, köszönésfélét mormogott az orra alatt, miközben úgy érezte, lassan minden, ami körülötte van, a magánéletétől a munkájáig, kezd összeroskadni.

Ilse és a férfi az éjszakát egy panzióban töltötték a város határában, másnap pedig elindultak tovább, a tó északi partján, a fura alakú hegyek felé, amelyekről azt mesélte az asszonynak Zollner, hogy valamikor vulkánok voltak. Most szőlő nőtt az oldalukban a szélfútta, fagyrepesztett bazaltoszlopok tövében.

- Csodálatos ez az ország - mondta elragadtatással Ilse. - Kár, hogy olyan sokáig elzárták a Nyugat elől. Nem tudom, mikor nyitják meg végleg a kapukat, és mikor mondják nálatok, hogy mindenki mehet, amikor és ahová csak akar.

- Ne foglalkozzunk a politikával, Ilse - kérte a férfi. - Elhatároztam, amikor veled vagyok, igyekezni fogok, hogy köznapi dolgokról soha ne essen szó. Nekem ünnep minden perc, amikor mellettem vagy. És már most félek, mi lesz, ha hazautazol.

Ilse nekidőlt a férfi vállának, és megsimogatta a karját. Igazából még nem is gondolta végig, meddig lehet ezt a kapcsolatot elvinni, meddig lesz szükségük rá. Csak a tudata legmélyén dédelgetett ködös képeket egy más jövőről, amelyben a férfinak is szerep jutott, s igaz, ezek a képek csodásak voltak. Ilse még csak azt látta tisztán, hogy kapcsolatuk - bármi történt is köztük, és bármennyire izgalmas volt mindez -, gyerekcipőben jár csupán, s erre felelősséggel építeni aligha lehet.

Hogy a férfi mit gondolt minderről? Ilse szerette volna tudni, de szükségtelennek tartotta kérdezni. Egyelőre elegendő volt egy szó, egy érintés, egy gyermeki rácsodálkozás a messzefutó, sokszínű tájra ahhoz, hogy úgy érezzék: igen, ezt akarjuk, így a tökéletes.

Az út pedig szaladt a kerekek alatt visszafelé, és ugyanezt tették a rossz és a kellemes emlékek. Különös jelentősége lett a jelennek, a perceknek, melyeket nem kellett túl mélyen értelmezni, minduntalan újrarágni.

Az ismerős, kéttornyú templom a hegyen, amely félszigetként nyúlt a tóba, most a másik oldalát mutatta, s Ilse megkérte a férfit, hajtsanak fel oda. A rendház előtti presszó lépcsőjén indultak felfelé, amikor Ilse magához húzta a férfit:

- Mondd, hogy nincs üldözési mániám, Péter. Ne nézz hátra, de van ott egy férfi és egy nő, akiket már láttam ma néhányszor. Először abban a furcsa nevű városban, aztán amikor megálltunk a hegynél, és most megint itt vannak. Te nem tartod különösnek?

- Ugyan már - súgta Zollner. - Turistaszezon van, ilyenkor mindenki járja a vidéket. A Balaton megtelik, de nézd majd meg egy hónap múlva. Akkor már csak a helybéliek dolgoznak a szőleikben. Gyere, nincs semmi baj.

- Nem mondtam, hogy baj van. Csak… feltűntek nekem - mondta az asszony, de nem nézett hátra. Amikor a teraszon asztalhoz ültek, még mindig az a pár foglalkoztatta. Most velük átellenben foglaltak helyet, a korlát mellett. A fiatalember kis autóstáskáját az asztalra állította, és rendelt a csinos pincérnőtől.

A pár nem törődött velük, elmerültek a beszélgetésben, néha összeborultak s nevetgéltek, mint akik titkokat sugdosnak egymás fülébe. Hosszú percek múltak el, és Ilse lassan megfeledkezett róluk, egészen egy bizonyos pillanatig, mert akkor azt mondta Zollnerhez hajolva.

- Gyere, menjünk. Most azonnal mennünk kellene.

A szemében aggodalom és félelem különös elegye csillant. A férfi megütközve nézett rá, de ő megismételte: menni szeretne.

- Még ki sem hozták a fagylaltot - mondta Zollner. - Mi a baj? Az a kettő ott?

- Igen. Majd elmondom. Gyere, menjünk, szépen kérlek.

A férfi tanakodott magában, mitévő legyen, hogyan mondja vissza ezen az elegáns helyen a rendelést, és nem állhatta meg, hogy a fiatal párra ne vessen egy hosszú pillantást. Ilse keze remegett az idegességtől.

- Jól van. Akkor én előremegyek. Kimegyek a vécébe, és onnan a parkolóba. Lent megvárlak. Légy szíves, beszélj a pincérnővel - állt fel az asszony, és indult a mellékhelyiségbe. Egy harmadik asztalnál vele csaknem egyidőben felállt egy nő, elnézést kérő mosollyal mondott valamit a partnerének, és szintén a toalett felé távozott.

A pár tovább ült az asztalnál, és látszólag senkiről nem vettek tudomást, csak önmagukról. Zollner bosszúsan intett a pincérnőnek.

- Rendben, lemondom a rendelésüket - mondta a nő kedvetlenül.

- Bocsásson meg. Kicsit összekülönböztünk - magyarázta Zollner, és a pincérnő azt mondta, előfordul az ilyesmi. A férfi a parkolóban találta Ilsét, aki a kocsi oldalának támaszkodott.

Rosszul érzed magad? - lépett az asszony mellé. - Elmenjünk innen?

- Ha lehet, minél gyorsabban - mondta Ilse, és önkéntelenül, lopva körülpillantott. - Ne tarts bolondnak, jó okom van rá, hogy ezt kérjem, Péter. Légy szíves…

Zollner indította az Opelt, Ilse pedig hallgatagon ült mellette. A külső visszapillantó tükörből figyelt valamit.

- Mi baj van? Most már elmondhatnád - kérte szelíden a férfi, miközben az autó gyors tempóban szaladt a lejtős úton.

- Lefényképeztek minket - jelentette ki színtelen hangon Ilse. - Biztos vagyok benne, hogy lefényképeztek.

- Ugyan már, ki tenne ilyesmit? És főleg miért? Pont minket? Én senkinél nem láttam fényképezőgépet.

- Nem is láthattál. De én igen. Annál a fiatal párnál. Benne volt a kis táskában az asztalon. Nem hiszed, Péter? Azért vagyok ennyire biztos benne, mert láttam már ilyen rejtett fényképezőgépet. Az egyik egyetemi évfolyamtársamnak a bátyja nyomozó volt, és a húga ellopta tőle, hogy nekünk eldicsekedjen vele. Speciális kis gép, nem tűnik fel senkinek. Beleépítik egy autóstáskába, vagy egy könyvbe… bármibe bele lehet építeni. Cigarettásdobozba, öngyújtóba is. Hidd el, Péter, ez éppen olyan volt. Láttam, amint az a fiú igazgatta az asztalon, hogy felénk nézzen a lencse. A csat volt a táskán az exponáló gomb. Álljunk meg valahol, kérlek szépen. Félek, ha így rohansz.

A férfi alaposan a gázra lépett, mert Ilse mondatai őt is felzaklatták. Most fékezett és bekanyarodtak egy mellékútra, amely párhuzamosan futott az országúttal. A kocsit Zollner egy terebélyes fűzfa árnyékában állította le. Kérdő tekintettel nézett az asszonyra, aki az utat figyelte.

- Valamit nem mondtál el nekem, Ilse? Valamiről tudnom kellene? Kérlek, még most mondd el, ha valami nem tiszta körülötted - fogta két tenyerébe az asszony kezét Zollner. Ilse mélyet sóhajtott, de nem a megkönnyebbülés következményeként.

- Igazad van, ezzel kellett volna kezdenem, Péter. Nem velem van gond. A volt férjem csinált egy őrültséget, hetekkel ezelőtt, amikor Siófokon nyaraltunk. Kicsempészte Magyarországról az NDK-s rokonait. Az egész családot. Gyanítom, hogy innen fuj a szél, engem pedig figyelnek nálatok, Péter. És ha így van, nagyon sajnálom, hogy kellemetlenségbe sodortalak.

- Értem. Szóval a professzor férjedről van szó - felelte elgondolkozva a férfi. - Mindig is zavart, hogy nem akartál beszélni róla. Ha tudom, hogy ez van a háttérben…

- Ez a férjem bulija volt, és én megpróbáltam lebeszélni róla, egyszerűen, mert féltem. De ő becsapott engem is, azt mondta, nem teszi meg. S közben szépen megszervezte. Ilyenkor mi a helyzet? Mit csinál a hatóság nálatok?

Zollner Péter tanácstalanul meredt a kormányra. Azt mondta, biztosan átfogó ellenőrzést folytat a hatóság, a határőrök, és most arra kíváncsiak, miért utazott vissza Ilse, ha egyszer érintett egy ilyen ügyletben.

- Azt fogják hinni, hogy te és a férjed embercsempészetre specializáltátok magatokat, ezért jársz vissza.

- Feltételeznék egy professzorról, hogy embercsempészetre szorul? - nézett hitetlenkedve a férfira Ilse. Zollner a maga igazát hajtotta:

- Ő persze nem utazik be…

- Nem teheti. Igen fontos a munkája, most készül külföldre. Ha megtudnák a munkahelyén, mit művelt, abból nagy baja lehetne.

- Igen? Előbb gondolkodott volna a professzor úr - mondta dühösen a férfi. - Gyűlölöm, amiért téged ilyen helyzetbe hozott. De még mindig nem biztos, hogy az előbb jól láttad azt a fényképezőgépet… vagy mit.

- Adja a Mindenható, hogy így legyen, Péter. Hogyan magyaráznám meg bárkinek, hogy én nem vagyok sáros? Ki hinné el egy kommunista országban?

- Nem védeni akarom, de ez sosem volt kommunista ország, legfeljebb a tendenciája szerint. A gyakorlatban sosem valósultak meg hozzá a feltételek. Még jószerivel szocialistának se mondhatjuk. Egyik hasonló országban sincs annyi gazdag ember, rejtett milliomos, mint nálunk - morogta Zollner. - Csak ti hívjátok így nyugaton. A mi gondjaink mások, és miattuk érzem sok esetben úgy, hogy jobb lenne máshol élni. De igazad van, senki nem hinne neked. Alaposan elintézte a volt férjed.

Zollner Péter kikanyarodott a fa alól a műútra, és kényelmes sebességgel a közeli város felé hajtottak.

Mit tegyünk? Menjünk haza hozzám? - kérdezte az asszonyt, aki azt felelte, rábízza a döntést. A férfi bólintott, rálépett a gázpedálra, és a városon túli kereszteződésnél irányt váltott az autópálya felé.

Így már semmi nem volt az igazi. Egyetlen szót sem váltottak Budapestig, mintha a tegnap és a tegnapelőtt soha nem is lett volna, s meg sem történtek a forró nappalok és még forróbb éjszakák. Idegenként ültek egymás mellett az autópályán suhanó kocsiban, s közben egyikük sem tudott mit mondani.

A férfi a lénye legmélyén úgy érezte, becsapta Ilse. Bár mi történt volna, ha korábban mondja el, ami a lelkét nyomja? Szóba sem áll vele? így ez gyerekes okfejtés, mondogatta magában Zollner. Bárhogy forgatta a történteket, mindig oda lyukadt ki, hogy hisz Ilsének, és sajnálja, amibe az asszony akarata ellenére belecsöppent. Otthon aztán nem bírta tovább a hallgatást, odaállt Ilse elé, és azt mondta: mi történt volna, ha korábban mondja el, ami a lelkét nyomja.' Szóba sem áll vele? így ez gyerekes okfejtés, mondogatta magában Zollner. Bárhogy forgatta a történteket, mindig oda lyukadt ki, hogy hisz Ilsének, és sajnálja, amibe az asszony akarata ellenére belecsöppent.

- Voltaképpen én csak megköszönhetem a férjednek, hogy magadra hagyott akkor Siófokon. Különben sosem találkozhattunk volna.

Az asszony felnézett rá, szorosan hozzásimult és kitört belőle a görcsös sírás.

- Segíts, Péter, kérlek szépen. Fogalmam sincs, mit tegyek. Én egyszerűen… nem merek hazautazni. Rettegek a határtól, meg fognak állítani, széjjelszedik a kocsimat… és ha kiengednek is, nem engednek sosem vissza.

- Tisztáznod kell magad, Ilse. Talán ha elmondanád valakinek, hogy nincs szereped a volt férjed dolgaiban, és eszed ágában sincs embereket csempészni.

Ilse csak a fejét rázta.

- Te mondtad, hogy senki nem hinne nekem.

- Akkor menjünk el a konzulátusra. Vagy a Nagykövetségre. Ott kénytelenek meghallgatni téged.

- És? Mit mondjak? Hogy a férjem elkövetett ebben az országban valamit, ami törvénybe ütköző, de én ártatlan vagyok, mert nem segítettem neki semmiben? Ki hinné el, hogy én le akartam beszelni róla Dietert, és ő megígérte, hogy nem teszi.'

Zollner Péter feltette a gázra a kávéfőzőt, majd ismét az asszonyhoz fordult, s megölelte:

- Javaslok valamit. Kicsit rizikós, de ha minden jól megy, megéri. Minél hamarabb próbáld ki, miként viszonyulnak hozzád a határon. Egyszerűen lépj ki Ausztriába. Mindegy, hol. Akár Sopronnál. És gyere szépen vissza, pár óra múlva, i Ja semmi nem történik, azt mondom, rémeket láttál Tihanyban, abban a presszóban. S ha esetleg balul üt ki a dolog, még mindig van lehetőséged arra, hogy elmenj a követségre.

Ilsét nehezen győzte meg Zollner, de a hosszas rábeszélés oda vezetett, hogy az asszony lezuhanyozott, átöltözött, egyetlen kézitáskával beszállt a kocsijába. A férfi az ablakból nézte, amint az Opel kihajt a parkolóból, miközben a fülében visszhangoztak Ilse búcsúszavai; itt leszek éjfélre.

Ilse nem is akart mást. Minden egyéb rosszat jelentett volna a számára, azt, hogy a férfit sok időre, netán végleg elveszítheti.

- Jó estét, én vagyok - szólt a kagylóba Zollner, és bemondta azt a bizonyos „másik” nevet, amikor felismerte az idősebb nyomozó hangját. - Úgy esett, hogy előbb hazajöttem, itthonról beszélek. Lenne egy kis gondom.

- Sürgős? Nem ér rá holnapig? Este nyolc óra van, uram - hallotta a kagylóból. Ő úgy képzelte, az efféle emberek éjjel-nappal a hivatásnak élnek, tehát elérhetők.

- Az igazat megvallva, jobb lenne most beszélnünk - ragaszkodott az elképzeléséhez Zollner. - Csak fél órát kérek öntől.

- De nem a mi… hm… közös dolgunkkal van baja? - kérdezte a férfi, aztán azt mondta, Zollner menjen a Nyugati pályaudvar büféjéhez egy óra múlva.

Mindketten pontosan érkeztek. A nyomozó úgy öltözött, akár egy hétvégi kertjéből érkező hobbikertész.

- Érdekes, amit mond, Zollner úr, és külön köszönöm a bizalmat, hogy elmondta nekem. Természetesen minket nem érdekelnek a magánügyei, a partnerkapcsolata, más vizeken hajózunk. Érezze jól magát azzal az asszonykával. A dolog másik része, amit említett… Nos, annak természetesen utánanézhetek, de nem ígérek semmit. Más szerv a határőrök, tudja? Majd valamit megpróbálok. Megmondaná, kérem, a hölgy nevét?

Zollner megadta Ilse nevét, de csak azt tudta, melyik évben és hónapban született. A férfi azt mondta, neki ennyi elég. s elköszöntek azzal, hogy amint megtud valamit, értesíti Zollnert. Amikor hazafelé tartott, akkor kezdett csak kételkedni abban, hogy jót tett-e a kettőjük ügyének ezzel a hirtelen jött ötlettel. Mert ki tudhatja, hogyan működik az efféle nyomozók agya, mit nem képzelnek még a közölt tények mellé?

Este tíz után megszólalt Zollner lakástelefonja. Felkapta a kagylót, amelyből Ilse vidám s felszabadult hangját hallotta.

- Itt vagyok egy városban, nem tudom a nevét. Csak azt akartam mondani, hogy jól sikerült. Úgy látszik, nem érdeklek senkit. Még kedvesek is voltak velem a határon. .. Másfél óra múlva hazaérkezem.

- Jobb hírt nem is mondhattál volna, Ilse - mondta egy mély sóhajt követően a férfi. - Siess, mert imádlak. De azért csak óvatosan, drágám.

Most mondta ki ezeket a szavakat először, ahogy Ilse is azt, hogy „hazaérkezem”. A férfi hanyattfeküdt az ágyon, és nézte, amint a fények sorra gyúlnak, majd kialszanak a budai oldal sötét hegykoszorúinak oldalában.

Hogyan is lenne jó? Ha Ilse megmaradna a számára, töprengett a sötétben a férfi. Megmaradna, és elkezdhetnének egy új, közös életet. Miért törvényszerű, ha az ember nagyon akar valamit, az sosem úgy sikerül? Vagy ilyesmit gondolni csak a pesszimisták tulajdonsága? Igaz, Zollner Péter életében túl sok örömteli esemény, ami derűlátásra adhatott volna okot, eddig nem nagyon történt. Külső okai voltak annak, hogy nem mindig szeretett a bőrében lenni, bezárva egy munkahelyre, majd utána egy kicsi lakásba, amely a méretei alapján inkább dobozhoz volt hasonlatos.

Hogy lázadozott-e valaha is? Voltaképpen egész életében ezt tette, csak csendben, senkivel meg nem osztva a gondolatait, és nem is vettek észre rajta semmit. Ha valakinek feltűnt volna, soha nem kapja meg a hadiüzemben a mérnöki állást, ezért aztán Zollner Péter energiáinak jelentős részét lekötötte a mindennapos önfegyelmezés. Egyedül a húgával volt bizalmas, de a fiatalasszonyt nem érdekelte a politika, sem a férfi munkája, amihez - meg- győződéses pacifista lévén - nem értett, és nem is akart róla többet tudni.

De a férfi most jól érezte magát, és ha teheti, sietteti az időt, hogy Ilsét mihamarabb viszontláthassa. S amikor eljött ez a pillanat is, nem sokkal éjfél előtt, ő terített asztallal, finom itallal és csillogó poharakkal várta az asszonyt, Ilse pedig tényleg úgy érezte, hazajött.

Az éjszakát az együttlét mámoros, s - ők úgy érezték - végtelenre szabott pillanatainak áldozták, és Ilse valamikor hajnalban, amikor hűvös levegő szaladt át a szobán, és a keleti égbolt alján megjelent az első bíborszín sáv, maga kérte a férfit, beszéljenek a jövőről.

Mert abban mindketten biztosak voltak, hogy ha a jövő eljön - márpedig el kell jönnie a világ örök törvényei szerint -, együtt kell, hogy találja őket. S amint ezt kimondták, mindketten érezték, hogy az idő fogalma is átalakult, s egyszeriben jelentőségét veszítette.

Ugrás a bizonytalanba

A következő napokat a fővároson kívül töltötték. Zollner Péter elvitte Ilsét a szüleihez a Bükkbe, s a fejkendős parasztnéni és férje megilletődve nézték kettőjük nyilvánvaló boldogságát. Ilse elérzékenyült, amikor megtapasztalta, milyen az igazi, „legendás” magyar vendégszeretet, amiről eddig csak prospektusokban olvasott. Már nem érdekelte, mit írnak az újságok erről az országról, miben mesterkedik a politika, a saját szemével győződött meg a valóságról.

Az apró falvacska alig harminc házból állt csupán, és úgy bújt meg a meredek oldalú, erdőborította hegyek karéjában, akár a madárfészek. Csevegő patak szaladt át a falun, és ők reggel a víz és a madarak hangjára ébredtek a régi kőházhoz épített vendégszoba nyitott ablakai mögött.

Már nagyon távolinak tűntek Ilse számára az elmúlt napok eseményei, a félelem a bizonytalantól, s ő úgy érezte, meg sem történtek talán, vagy ha mégis, nem úgy és nem akkor. Csendben, észrevétlenül előkúszott ismét az aranysárga köd, amelynek a belsejében ők ketten léteztek csak, és ez a picinyke, bezárt világ, a hegyeivel, és az erdőkön átsiető csermelyekkel. A férfi elmesélte, milyen volt gyermekként itt élni, s miként maradt meg benne egész életére a varázs, amit csak ez a táj tudott biztosítani, másik sohasem.

Ültek a hegyoldalban a napsütötte tisztáson, csodálták a szemközti hegyhát szálegyenes, százados bükkfáit, melyeknek szürke, sima törzsén megvillant a nap sugara. Jó volt azt tenni, amihez kedvük volt, kosárból tízóraizni, a fűbe terítve a kockás abroszt, s izgatottan kicsomagolni, akár a kiránduló iskolás gyerekek az elemózsiát, amit a férfi édesanyja nagy gonddal készített, és a kosárban mindig volt egy üveg bor is. Ilse és a férfi nevetve itatta egymást az üvegből, aztán eldőltek a takarón és élvezték az erdő csendjét, a madarak röptét, az egész csodálatos életet, amiről meggyőződéssel hitték, hogy egyedül az övék.

- Nem akarok innen hazamenni - mondta egy szer Ilse. Akkor is a fák alatt feküdtek, és behunyt szemmel hallgatták az erdő és a hegyek hangjait. Péter azt mondta, nem mindenki érti ezeket a hangokat, csak akinek tiszta a lelke. - Pontosabban nélküled nem akarok hazamenni. Az nem lehet, hogy ne találjunk rá megoldást. Ha te nem jöhetsz ki, majd én költözöm ide.

Zollner Pétert meglepte a terv, mert ő ilyesmire alig mert mindenki érti ezeket a hangokat, csak akinek tiszta a lelke. - Pontosabban nélküled nem akarok hazamenni. Az nem lehet, hogy ne találjunk rá megoldást. Ha te nem jöhetsz ki, majd én költözöm ide.

Zollner Pétert meglepte a terv, mert ő ilyesmire alig mert gondolni. Arra pedig végképp nem, hogy egyszer el kelljen búcsúznia Ilsétől. Most, hogy alig pár órája felhívta a nyomozót, madarat lehetett volna fogatni vele, mert a hír, amit hallott, a lehető legjobb volt. A nyomozó beszámolt róla, hogy utánanézett az Ilsével kapcsolatos dolognak, és semmit nem talált, vagyis Ilse senkit nem érdekel. A nyomozó még azt is mondta, hogy a baráti gesztusért jön neki Zollner egy sörrel, valamikor a közeli napokban.

A férfi nem említett semmit Ilsének, és nem is állt szándékában, hogy valamikor elmondja. Itt a Bükkben jó néhány fontosabb dolguk volt: élvezni egymás társaságát, pihenni, örülni az életnek és a természetnek. A férfi gyermekkorától bolondult a természetért, ragyogott az arca, amikor a fákról és a hegyekről, a fura sziklaalakzatokról és rejtett barlangokról mesélt, és mindez átragadt Ilsére is.

Talán a negyedik nap délutánján, amikor hazatértek egy pisztrángos völgyből, Péter éppen fát vágó édesapja azzal fogadta őket, hogy jelenlétük vonzza a faluba a turistákat.

- Már a harmadik német autót látom Déneséknél - mondta az öreg, és belevágta a baltát a tuskóba. - De nem maradnak sokáig, legfeljebb egy éjszakát. Nem sok jön össze ennyiből, de ez is több mint a semmi.

Zollner nem fordította le Ilsének, mit mondott az apja, maga járt utána a dolognak. Nem kellett messzire menni, Dénesék ott laktak öt-hat házzal odébb. Valóban állt a ház előtt egy nyugatnémet rendszámú BMW, de az utasaikat nem látta. Ez az egész Dénesékkel kapcsolatban megint csak arra volt jó, hogy Zollnerben kételyeket ébresszen.

Ilse volt az, aki ismét látott valakit, s ettől visszatért a régi félelme. Az asszony megesküdött volna, hogy találkozott már a faluban megjelenő BMW egyik utasával, mégpedig nem másutt, mint Zollner lakása előtt a parkolóban, amikor azon a bizonyos estén megérkezett a határról.

- Majd utána nézek - jegyezte meg szárazon a férfi. Ilse a szobába zárkózott, Péter pedig azt mondta a szüleinek, hogy az asszony fejfájással bajlódik. Aztán fogta magát, és átballagott Dénesékhez. A háztulajdonost az udvaron találta.

- Tessék? Hogy nézzem meg az útlevelüket? - kérdezte a tulajdonos, aki tíz évvel lehetett idősebb Zollner Péternél. - De öregem, ezt már nem szokás mifelénk. Hogyan kérjem el tőlük? Ha híre megy, nem jön hozzám többé senki.

- Próbáld meg, amikor vacsoráztatjátok őket. Vagy ha elmennek hazulról. Fontos lenne a barátnőm miatt. Azt mondja, akik most megszálltak nálad, a volt férje rokonai vagy ismerősei. Nem szeretném, ha valamit terveznének Ilse ellen, tudod, hogy van az ilyesmi…

- Rendben, Péter. Náluk se csupa tisztességes emberből van az ország - legyintett a férfi, és megígérte, hogy megpróbálja megnézni azokat az útleveleket, de biztosat nem mondhatott.

A kora esti órákban, amikor a nap lenyugodni készült a legmagasabb hegy csúcsa mögött, Dénes bekiabált az utcáról Zollnerékhez, nincs-e kedve Péternek egy jó sört inni a falu kocsmájában. A férfi értette a célzást, és rögtön lesietett a lapos kövekből rakott, keskeny lépcsőn. A kocsma mögött Dénes megfogta a vállát:

- Nesze, itt vannak. Két név, meg születési adatok. De aztán el ne járjon a szád, te gyerek, mert elkapom a nyakad. Felírtam az autójuk rendszámát is. Te, Péter! Kik ezek? Tényleg rokonai a kis német nagyságának?

- A férfi - állította Zollner szemrebbenés nélkül, mert valamit mondania kellett, s ő ezt találta ki. - Távoli rokona. Valami követelése van Ilse korábbi férjének, ami teljességgel jogtalan. Gondolom, ezért küldte ránk a volt férje őket. De szerintem ez az ember csak egy koszos bűnöző, még ha rokon is.

- Hát, nem tudom, Péterem. Olyan rendeseknek néztem őket. Mondta az asszony is, hogy bár mindig ilyenek jönnének, az égadta világon semmi bajunk nem lenne. Szóval, senkinek egy szót se, rendben?

Azért a látszat kedvéért Zollner Péternek még meg kellett innia egy pohár sört a kocsmában. A cédula ott lapult a zsebében. Hazafelé menet tett egy kitérőt a posta felé, és az utcai fülkéből felhívta nyomozó ismerősét.

- Bocsánat, hogy megint csak munkaidő után hívom - kezdte a tiszteletkört Zollner Péter, aztán egyenesen elmondta, mit tapasztalt. A férfi azt mondta, a telefonba bediktálhatja a németek adatait, majd ő utána néz a „rendszerekben”. Zollner csak sejtette, miféle rendszerekről beszélt a nyomozó, aki persze megígérte, hogy ha megtud valamit, majd tájékoztatja a férfit.

- Hogy a barátság megmaradjon, kedves Péter - mondta közvetlenebb hangon a nyomozó, bár ettől még nem lett Zollner számára sokkal rokonszenvesebb. - A korrektség a lényeg, nem igaz? Segítsünk egymásnak, ha lehet, én így mondanám. Elárulná, hol hívhatom vissza?

Zollner Péter megadta neki a szülei telefonszámát, ám hiába várta a hívást, csak nem jött. Éjszaka Ilse könyörögve kérte, menjenek el innen, mert mindenhol képesek rájuk találni.

- Ilse, hidd el, hogy mindez csak tévedés. Hasonlítanak valakire, ártalmatlan turisták, akik lovagolni jönnek erre a vidékre. Még nem is láttad velem a ménest… Nem lenne kedved például holnap?

- Nem. Ne haragudj, Péter, nagyon jó itt, mindenkit szeretek, kedvesek velem, de el szeretnék menni innen. Rossz előérzetem van - mondta az asszony sírva. Reggel nem volt mit tenni, összepakoltak, és elindultak vissza Budapestre. Zollner Péter édesanyja szeméből is könnyek buggyantak ki, amikor megölelte Ilsét, mert nagyon megszerette az asszonyt ebben a pár napban.

A lakótelepen minden ugyanúgy volt, mint ahogy otthagyták. Mi is történne egy ilyen helyen, ahol még az idő is állni látszik? A lakásban viszont Zollnert is bizonytalan érzések töltötték el.

- Nem tudom - felelte, amikor Ilse megkérdezte, miből ered a férfi bizonytalansága. - Valahogy úgy érzem, mintha nem lenne minden a megszokott helyén. Fogalmam sincs, hogy mi, de valami nincs a helyén.

Aztán rájött: a fürdőszobában az egyik flakon. Gyakran használta, ezért a polc legszélére tette, nehogy leverje a többit, ha egy másikért nyúl a szűkös helyen. Most a flakon a második volt balról, és valamelyik a belső sorból állt a helyén.

- Te csináltál rendet? - kérdezte Ilsétől a férfi, de ő azt felelte, nem szokása férfiak fürdőszobájában takarítani. -

Akkor nem értem, mondta magyarul Zollner az állát dörzsölgette, aztán napirendre tért a dolog felett. - Tudod mit? Elmegyünk vacsorázni egy jó helyre. Magyaros ételeket szolgálnak fel, népviseletben.

- Ne verd magad költségekbe, Péter. Vagy engedd át nekem a számla kifizetését - kérte az asszony, mert tudta, Zollnert nem veti fel a pénz. A férfi azonban hajthatatlan maradt.

Rosszkedvűen indult az este Budapesten, s hiába igyekezett a férfi, hogy feloldja Ilse görcsösségét, alig ért el valamit. Már csak a kellemes vacsorában bízott.

Éjszaka Zollner Péter arra ébredt, hogy Ilse a szekrény előtt áll, és matat a holmijai között. Meztelenül tett-vett, és kerek, nőies tomporán, karcsú derekán egy pillanatra megvillant egy parkolóba behajtó autó reflektorfénye.

- Mit keresel? Segítsek? - kérdezte a férfi álmosan. Ilse azt felelte, a filmtekercseit.

- Nem emlékszel, hányat fényképeztünk el, Péter?

- Szerintem mindegyiket.

- Hetet hoztam magammal, még ma reggel is megvolt mind a hét, és most csak ötöt találtam - álldogált tanácstalanul a szekrényajtó előtt Ilse. Zollner felkönyökölt az ágyon.

- Ez már üldözési mánia, tudod? Gyere, felejtsd el a filmeket, éjszaka közepe van.

Ilse megrázta a fejét. Azt mondta, tisztán emlékszik, hány tekercs volt, és hová rakta azokat. A férfi behúzta a sötétítő függönyöket, és felkapcsolta a villanyt.

- Ne haragudj rám. Nem voltam képes aludni, és eszembe jutottak a filmek - ölelte át a férfi nyakát Ilse. - Mi folyik itt?

- Hogy érted?

- Úgy, hogy mi folyik körülöttünk? Valami nagyon nincs rendben, Péter. Hiába autóztam oda-vissza a határon, semmire nem jöttem rá. Dieter miatt lehet, hogy nem lesz semmi bajom, de honnan lehetsz biztos abban, hogy nincs valami más a háttérben? Amiről nem tudunk.

A férfi leült az ágy szélére, és beletúrt a hajába. Szerette volna, ha ezek a napok felhőtlenül telnek, olyan sok mindent meg akart Ilsének mutatni az országból. Most úgy tűnt a számára, az igényei aligha teljesülnek. Homályosan felsejlett előtte a furcsa beszélgetés, amikor segítségre kérték őt fel belügyes nyomozók, s nem is sokat időztek az agyában ezek a gondolatok azóta sem, most azonban mintha lámpa gyúlt volna valahol mélyen.

Zollner felállt, magára húzta a tréningruháját, behúzta a többi ablakon is a sötétítő függönyöket, és nekiállt átnézni a lakást. Először csak céltalanul tett-vett, de egyre inkább úgy érezte, hogy van valami a lakásában, aminek nem kellene ott lennie.

- Gondolod, hogy valaki járt a lakásodban, amíg nem voltunk itthon? - kérdezte Ilse, aki még mindig arra gondolt, hogy a filmeket tolvaj vihette el. - Az értéktárgyaid mind megvannak, Péter?

- Értéktárgyaim! - legyintett a férfi. - Gondolod, hogy olyan sok van? Itt a tévé, a rádió, a telefonom, készpénzt nem tartok itthon, mert lakótelepi lakásban nem szabad… - mondta, de a valóságot nem merte kimondani: hivatalos embereknek adta át a lakását, igaz, meghatározott körülmények között, és konkrét célból. Hogy miért? Mert gyűlölte a bűnözőket és a bűnözést magát, s hitt abban, hogy egy szerv, amelyet ellenük hoztak létre, kizárólag korrekt lehet.

Képek ugrottak elő az agyából, mélyről, a régmúlt olvasmányaiból és a filmekből, melyeket a tévében és a moziban látott. Ezekben a nyomozók bejártak lezárt lakásokba, mindenféle készülékeket helyeztek el: lehallgatókat, filmfelvevőket, meg olyasmit is, amivel az illetőt kompromittálni lehet később, ha nem állna kötélnek.

S mindezek a gondolatban kimerevedő képek egyre jobban zavarták, izgatták a férfi fantáziáját. Olyannyira, hogy csavarhúzót keresett, és kiszerelt a falból egy villanykapcsolót. A belsejét vizslatta, de nem tűnt fel semmi. Ezért fogta magát és kiszerelt egy másikat, a konyhában. Ugyanolyan kapcsoló volt, mint az előző, semmi különbség kívül és belül, és a helyén, a falban is csak drótok lógtak, más nem. Ilse döbbenten nézte, mit művel Zollner, akit mintha különleges megszállottság ragadott volna el. Lekapcsolta az automatát, és zseblámpa fényénél újabb kapcsolókat és konnektorokat szerelt ki a falból, s tette a konyhaasztalra, szép sorban, mérnökös precizitással, hogy tudja, később hová kell visszaszerelnie.

Odakint lassan világosodni kezdett. Ok ketten a kapcsolók és konnektorok felett ültek tanácstalanul. Mindegyik ugyanolyan volt, különbséget sehol nem találtak.

- Azt gondolod, hogy lehallgatnak téged? Miért tennék? - kérdezte súgva Ilse. - Te biztonságos helyen dolgozol, védve vagy az ilyesmitől…

- Nem. Éppen ellenkezőleg. Csak most esett le az a bizonyos… - felelte elgondolkodva Zollner. - Ezek a nyavalyás konnektorok itt mind egyformák. Nincs ezekben semmi kütyü, ami poloskára utalhat.

Ilse a tenyerébe támasztotta az állát, s meredten nézte a szerkezeteket, mintha a szemmel való bűvölés hatására talán elárulnának valamit. Azt kérdezte, miért véli úgy a férfi, hogy éppen a konnektorban keresse a poloskát, majd hirtelen felcsillant a tekintete:

- Nézd ezt a konnektort, Péter - mutatott a sor közepén az egyik készülékre. - Ez melyik?

- A konyhai - mondta a férfi. - Itt a pult felett.

- Cserélted mostanában? Nézd, a többinek a peremén por van meg festéknyomok. Ez pedig tiszta. Sehol semmi, mintha most hoztad volna ki a boltból.

Zollner Péter nézte a konnektort; a belsejében még most sem látott semmit, de az asszonynak kétségtelenül igaza volt: más volt ez, mint a többi.

- Oké. Akkor ezt most felcserélem a fürdőszobaival. Arról megy a mosógép és a centrifuga - közölte a férfi. - Beletrafáltál, Ilse. Ez tényleg nem olyan, mint a többi.

Reggelig, mikor a lépcsőházban megindult a forgalom, felforgatták az egész lakást. Némán, szótlanul dolgoztak, mint a megszállottak, bár maguk sem tudták, mi az, amit keresnek.

- Ennek nem kellene itt lennie - mutatta Zollner a felfordított franciaágy alját. - Ennek a darab lécnek itt, látod? A másik oldalon is van egy. Tudom, mert magam készítettem az ágyat.

Lefeszítette a lécdarabot, amelyen látszólag nem volt semmi különös, éppen csak kicsit nehezebb volt, mint egy ekkora lécnek kellett volna lennie, és ehhez a fát imádó, vele foglalkozó férfinak jó szeme volt és sok gyakorlati tapasztalata. Egyetlen mozdulattal kettétörte a lécet a térdén.

Csak ő látta, mi van a fa belsejében. Valami azt súgta, nem kell Ilsét ennél is jobban megijeszteni. Hanyagul a szemétkosárba dobta a széttört fadarabot, s azt mondta, tévedett: tényleg ő erősítette fel az ágy készítésekor, mert kellett a ragasztás során a szorítók alá. Ilse tudomásul vette.

Zollner Péter számára ettől kezdve mássá lett a világ. Végleg megértette, hogy a lakásába bejárkálnak, noha kulcsot nem adott a nyomozóknak. Persze a mai technikával egy ilyen kezdetleges zárral ellátott lakásajtót kinyitni… Akik lehallgatót szerelnek be, azoknak gyerekjáték bejutni. Vajon mióta hallgathatják őt?

Sorra visszaszerelte a konnektorokat és a kapcsolókat, lassanként helyére húzkodta a bútorokat, de távolról sem nyugodott meg. Vajon mit ért el azzal, hogy megtalált valamit, amiről csak sejti, hogy feltehetően lehallgatásra szolgál? Nem ringathatja magát abban a hitben, hogy ezzel nyert ellenük. Azt sem tudja, ki ellen, mert akik ezt odatették, tehettek hasonlót máshová is a lakásban. A tevékenységük ellene, Zollner Péter ellen irányul, s ő úgy érezte, teljesen alaptalanul. Vagy pedig…

Ilse? Ő lenne, akit figyelnek? S ha igen, biztosan nem azért, mert a férje embereket csempészett át a határon. Akkor miért? Őt nézik netán embercsempésznek? Ha igen, ő, Zollner lenne a budapesti kapcsolata?

Az asszonynak erről semmit nem mondott. Némán reggeliztek, s a végén Ilse kibökte: ma hazautazik, aztán visszajön. Rendezni akar otthon valamit, amiről megfeledkezett. Zollner érezte a feszültséget az asszony hangjában, Ilse pedig látta a férfin ugyanezt. Mégsem szóltak egymásnak erről semmit, bár mindkettőjüket feszítette a közlési vágy, amit elnyomott egy ismeretlen félelem.

Később a parkolóban búcsúztak, s Ilse azt mondta, legkésőbb holnapután visszatér. A férfi, akiben Ilse már külön életet élt, s gondolatainak többségét lefoglalta az asszony léte és lénye, képtelen volt kételkedni a visszatérésében. Vakon bízott Ilsében, s nem tudhatta, hogy az asszony is ugyanígy érez-e iránta. Abból, hogy Ilse valójában azért utazott el tőle ilyen hirtelen, mert úgy vélte, a távozásával megmozdul valami abból, ami láthatatlanul, de fojtogatón körbeveszi őket, a férfi nem sejtett semmit.

- Beszélnünk kellene. Most itthon vagyok - mondta Zollner a telefonba, amikor Ilse elutazása után percekkel felhívta a nyomozót. - Tudunk találkozni? Nálam is lehet, ha gondolják…

- Rendben. Ott leszünk félórán belül - mondta a nyomozó. A fiatalabbal beszélt Zollner, s a nyomozónak eszébe sem jutott, milyen információt szolgáltatott hirtelenjében Zollner Péternek, aki az ajkába harapott a felismeréstől, s a telefon csaknem kettétört, amikor a beszélgetés után lecsapta.

Miről is volt szó? Arról, hogy a fiatal nyomozó a legtermészetesebb hangon mondott igent a találkozó helyszínére, Zollner lakására. Pedig tudják, hogy Zollnernél ott lakik egy külföldi nő, Ilse. Az „együttműködésük” pedig ezt nem tűrné, idegen nem szerezhet róla tudomást. S ha a nyomozó mégsem tiltakozott, s rá sem kérdezett, az azért van, mert pontosan tudja, hogy Ilse nincs a lakásban, s nem is fog váratlanul betoppanni.

Ahogy ezekig a következtetésekig a férfi eljutott, érezte, hogy újfajta feszültség gerjed benne. Vegyes a félelemmel, a gyűlölettel, az utálkozással. Hirtelen az is bevillant,

Ahogy ezekig a következtetésekig a férfi eljutott, érezte, hogy újfajta feszültség gerjed benne. Vegyes a félelemmel, a gyűlölettel, az utálkozással. Hirtelen az is bevillant, talán lehet valahol egy felvevőgép is elrejtve, amit nehezen tudott elképzelni, de ha mégis van ilyen, azok ott bent végigcsámcsoghatták a szeretkezéseit Ilsével, gusztálhatták az asszonyt a fürdőszobában és az egész lakásban, hiszen Ilse nem volt prűd, ruha nélkül járt-kelt sokszor.

Akkor gurult igazán méregbe, amikor az intim szféra ilyen durva bemocskolását átgondolta, s ugyancsak sok energiájába került, amíg képes volt magát annyira megnyugtatni, hogy normális állapotban várhatta a nyomozókat.

- Kérem, álljon félre oda - mutatta a magyar vámtiszt Ilsének a határátkelőn. Nem is szólt többet, csak annyit, hogy az asszony szálljon ki a kocsiból, és hagyjon benne mindent. Később jött egy másik, aki szerelőruhában volt, és azt mondta, üljön vissza, s hajtson be az Opellel egy garázsba az épület sarkánál.

A redőny leereszkedett Ilse mögött, és az asszony érezte, hogy minden erő kiszalad a lábából. Próbálta kérdezni, miért ez a megkülönböztetett figyelem iránta, de csak annyit mondtak, rutinellenőrzés. Álljon félre, hogy lássa, nem vesznek el semmit a kocsiból és a holmijából, s nem is tesznek oda idegen holmit. Ilse megjegyezte, ő nem csempész, mire azt mondták, senki nem állított ilyent.

Rémülten nézte, amint kiszerelték az üléseket a kocsiból, egy nyomozókutya végigszimatolt mindent, s lekerültek az ajtók kárpitjai, a pótkerékből pedig kinyomták a levegőt, majd lefeszítették a felniről a gumit, hogy belelássanak.

Szőnyegdarabok kerültek ki a rideg betonra, a motorházból különféle alkatrészeket rakott egy szerelőruhás férfi a fémvázas asztalra, miközben két egyenruhás finánc az asszony holmiját, táskáit, bőröndjét vizsgálta át. Aztán minden a helyére került, és a kocsi is eredeti állapotában állt már a garázsban, Ilse pedig engedélyt kapott, hogy kitolasson a parkolóba.

- Mehetek tovább? - kérdezte indulattól remegő hangon. - Ha megmondták volna, mit keresnek, segítek…

- Kérem, zárja le a kocsit, és jöjjön velem.

- Telefonálni szeretnék a követségre - mondta Ilse, és a hivatalos ember azt mondta, előbb valamit rendezni kell még, aztán oda telefonál, ahová csak akar. Az asszony nem akarta tovább feszíteni a húrt, s arra gondolt, ha eddig bírta, ez a kevés már menni fog.

Beültették egy kocsiba, s a nemrég hozzájuk csatlakozó női kísérő magához vette Ilse okmányait.

- Ne aggódjon, a végén mindent visszakap hiánytalanul. Látja, a kocsi kulcsát már most visszaadom - mondta, aztán többet nem is szólalt meg. Kihajtottak a határátkelőről, és Ilse kérdésére, hogy messze mennek-e, csak a sofőr reagált egy „nem”-mel.

A helyiség, ahová bekísérték, nem volt túl tágas. Mutatták, hogy üljön le, s a nő, aki kísérte, kiszólt valakinek az ajtón. Egy másik nő érkezett köpenyben, s utasította Ilsét, hogy vetkőzzön le.

- De kérem, ez azért mégis… Egyáltalán, mivel gyanúsítanak engem?

- Nézze, nekünk sem öröm, de meg kell tennünk - mondta vállát megvonva a köpenyes nő. Valamivel idősebb lehetett, mint Ilse, s nem volt barátságtalan, csak határozott.

- Panaszt fogok tenni a Nagykövetségen.

- Jogában áll, asszonyom. De most kérem, vetkőzzön le.

Ilse kibújt a nyári ruhából, lehúzta a cipőjét. A ruhát és a cipőt a nő átnézte, s Ilse azt mondta, tudná, ha belevarrt volna valamit, s a nő halványan elmosolyodott, de nem szólt.

- A melltartót, kérem, és a bugyiját - mondta a köpenyes nő, miután ő a ruhát az asztalra tette. Ilse szó nélkül engedelmeskedet t.

Ennyire még nem érezte kiszolgáltatottnak magát soha: két idegen ember előtt állt anyaszült meztelenül. Mély apátiával nézte, ahogy intim ruhadarabjait tüzetesen átvizsgálják.

hördüljön meg - kérte a köpenyes, és Ilse mögé lépve a asszony frizurájába túrt. - Rendben. Megint forduljon. Nyissa ki a száját, kérem. Mint a fogorvosnál…

- Ez megalázó, tudják? - kérdezte csendesen az asszony, és a bugyija után nyúlt.

- Igen, tudjuk. Sajnáljuk - mondta a köpenyes, aki tisztán beszelte a német nyelvet. A zsebébe nyúlt, és egy gumikesztyűt húzott elő. Ilse elfehéredett:

- Nem, ezt nem hagyom. Ez már… embertelenség…

- Kérem, asszonyom, én sem örömömben teszem - mondta a köpenyes nő, a gumikesztyű ujjait igazgatva. - Rejtett el valamit a… testüregeiben?

- Miért tettem volna ilyent?

- Használ éppen tampont? Úgy értem, menstruál?

- Nem. És feltétlenül muszáj ezt?

- Sajnos, attól tartok. Helyezkedjen el a vizsgálóasztalon, és húzza fel a lábait, asszonyom - mondta a köpenyes nő, és az arcán bátorító, s egyben elnézést kérő mosoly jelent meg. - Óvatos leszek, és hamar végzek. Ne féljen, nem okozok magának fájdalmat.

- Ott lehet, hogy nem, asszonyom. De magának fogalma sincs arról, mit élek át - mondta csendben Ilse, és hanyatt feküdt a magas asztalon. A másik nem felelt.

Félóra múlva ismét a határátkelőn volt, egy folyosón üldögélt. Aztán aláírattak vele egy papírt, hogy a holmiját hiánytalanul visszakapta, és közölték, hogy mehet. Ilse nem szólt senkinek, nem kiabált, hogy telefonálni akar és mindenkit feljelent az Emberi Jogok Bizottságánál. Egyetlen szó nélkül kiment az ajtón, s már nem hallhatta, amint a köpenyes nő, aki visszaautózott velük a határra, így szól a másikhoz:

- Minek kellett vele végigcsinálni az egész procedúrát?

- Utasítás. Magasról jött - mutatta a plafont a másik, aki egyenruhában volt.

- Szerintem melléfogtak, akárkik vannak ott fent - mondta a köpenyes. - Van gyakorlatom, hidd el, hogy ez a nő olyan ártatlan, mint a ma született bárány. Láttam a mozdulatain, a reakcióin. Nem bűnöző alkat, és nem is csempész.

- Hagyj már! Hát honnan tudjam, miért kellett kiborítani? Parancsot kaptunk rá. Sosem tudjuk, ki adja ki, csak tesszük, amit kérnek. Valami hirtelen jött dolog, azt hiszem. Nekem sem kötötték az orromra, mit kellett keresni. Nézd csak? Azt a kocsit, amelyik most fordult vissza. Azt hiszem, őket érdekelte ez a német nő.

A köpenyes furcsa grimasszal nézett a gyorsan távolodó autó után.

- Majd jól a nyakukba vágnak valami nemzetközi balhét. Ha ezeknek hiányzik az ilyesmi… - tette hozzá megrántva a vállát a köpenyes nő, aztán ment a dolgára.

Zollner a dohányzóasztal mellett a fotelben ülve várta a vendégeit, akik pontosan meg is jelentek.

- Jó reggelt, Zollner úr - lépett be mosolyogva az idősebb, és a kezét nyújtotta. - Látom, régóta fenn van már.

- Kérnek kávét? Most főztem.

- Köszönjük, én igen. A kolléga nem kávézik - közölte a nyomozó, és helyet foglaltak az asztalka túloldalán.

- Gondolom, azért hívott, hogy megkérdezze, mikor kell a lakás.

Zollner mély levegőt vett. Főleg azért, hogy valami gorombaságot ne mondjon, hogy megfontolja az első szavakat. Aztán úgy döntött, a dolgok közepébe vág.

- Uraim, meg szeretném kérdezni, jártak-e a lakásomban, amióta… úgymond megegyeztünk?

- Természetesen nem - felelte a másik, és az idősebb is megrázta a fejét. - Miért kérdezi? Talán eltűnt valami?

- Nem. Éppenséggel én szeretnék mutatni, vagy adni maguknak valamit - húzta elő az asztalka alól a papírba csomagolt, félbetört lécet Zollner. - Maguk szerint ez mire szolgál?

Az idősebb nyomozó a kezébe vette a darabokat, nézte a bennük rejlő, látszólag egyszerű szerkezetet, és megrázta a fejét.

- Maga szerint ez nem poloska? - kérdezte Zollner. - Maga csak tudja, nem?

- Honnan tudnám? Nem futkosok minden nap ilyennel az utcán, uram - rándított a vállán a nyomozó. - Hol találta?

Zollner érezte, hogy egyre gyorsabban közeledik a robbanásponthoz, de tudta, hogy uralkodnia kell magán. Azt mondta nekik, találják ki, hol találta.

- Továbbá van egy konnektorom, ami némileg különbözik a többitől - mondta még, miközben figyelte a másik kettő arcát, de semmit nem fedezett fel rajtuk.

- Csak nem akarja azt mondani, hogy szétszedte a lakását e miatt az egyetlen léc miatt?

- Ez nem „csak” egy léc, uram - mondta Zollner. - Mindnyájan jól tudjuk, mire kell. Mondják, engem akartak kontrollálni? Ha azt mondják, az együttműködés miatt, amire igent mondtam, s azért ellenőriznek, hogy a szavahihetőségemben biztosak legyenek, még meg is érteném, ha nem lennék ennyire dühös. Mert most bizony azt fontolgatom, hogy bejelentést teszek a belügyminiszternél.

- Természetesen megteheti, Zollner úr - mondta az idősebb. -Joga van hozzá. Csak egyet mondhatok, nem mi raktuk ide ezt a szerkezetet. És ha már itt tartunk, felvetődhet a kérdés, hogy akkor ki?

- Nézzék, nem biztos, hogy engem ez érdekel. És most mondják meg, van-e még valami, mert nekiállok lemezteleníteni a falakat, lerángatom a tapétát, felszedem a szőnyeget, s ha kell, félcentinként lyukakat fúrok a falba meg az ajtófélfába, hogy megtaláljam, amit még ide raktak.

Zollner nézte a két másikat, s csak azon igyekezett, ennél jobban ne pörgesse fel magát.

- Válaszolni fogunk magának, Zollner úr, de nem most. Türelmét kérjük, míg rendezzük a sorokat, és még ma visszatérünk a dologra - mondta békítő hangon az idősebb nyomozó, és felállt, jelezve, hogy indulni készülnek. A fiatal morc képpel nézett maga elé.

- Rendben, uraim, de egyezzünk meg valamiben. Már nem az ötvenes éveket éljük, amikor az AVH mindent megtehetett. Én valóban elmegyek az atyaúristenig, hogy megtudjam, mi van a háttérben. De korrekt ember vagyok, és várok még egy keveset. Maguktól is ugyanezt várom el.

A két férfi elköszönt azzal, hogy délutánig jelentkeznek telefonon, és lesiettek a lépcsőn. Zollner látta, hogy a parkolóban a kocsi felé haladva már egészen más arckifejezésük volt, s gyanította, hogy a fiatalabb száját nemzetközileg ismert kézjellel nyomatékosított, durva káromkodás hagyja el. Azt azonban már nem hallhatta, amikor a nyomozó a kocsi mellett megjegyezte idősebb kollégájának: ez van, amikor csak segédek vagyunk a ruszkik mellett, öreg. Izéljék meg az anyjukat, és ha ebből buli lesz, vigyék el ők a balhét.

- Hagyd el, öcsi. el van cseszve ez az egész az elejétől mondta a másik. A lehető legjobban el van cseszve, s majd rajtunk csattan az ostor. Legalább jó az a nő? Te nézted a felvételeket…

- Mi az hogy! Olári jó macska.

- Aha. Na, várd csak meg, hogyan reagál ez az ember, ha a csaj leadja neki a drótot, hogy a határon, kilépéskor kiborították. Tudod, mi lesz ebből, öcsi? A főnök azt fogja mondani, szervezzük be az ürgét - intett a panelház felé az idősebb. - Mégpedig haladéktalanul, lehetőleg még ma, a kurva életbe. Azt hiszi, a legjobb, ha előre menekülünk, és a ruszkik elől elhappoljuk a pasast. Látod, mekkora barom néha az ember elöljárója? Könnyű úgy, ha nem az ő bőrére megy ki a játék. Mondom én, hogy el van ez cseszve alaposan tette hozzá furcsán vigyorogva, s a kocsi csikorgó gumikkal kikanyarodott a parkolóból, és eltűnt a belváros irányába.

Ilse Vogel csupán egy darabig bírta lelkierővel, talán Bécs utánig, aztán az 1-es úton elfogyott az is, s kénytelen volt megállni egy autóspihenőben, hogy a kormányra bukva alaposan kisírja magát. Még mindig érezte annak az idegen nőnek az ujjait a testében, s az emlékképek csak nem akartak halványulni. Aztán arra gondolt, felhívja a férfit Budapesten, de nem tudta, mit és főleg hogyan mondjon el neki.

Valaki a kocsihoz lépett, és megkopogtatta az ablakot. Egy rendőr nézett be Ilsére, az asszony kinyitotta az ajtót.

- Rosszul van, asszonyom? Nem kér segítséget?

- Nem, köszönöm. Családi tragédia, tudja…

- Részvétem, asszonyom. Hát csak óvatosan, mert messzire megy, látom a rendszámán - mondta a fiatal rendőr, s tisztelegve távozott, majd pár lépés után visszafordult.

- Salzburgig hívhat minket ezen a számon, a kollégámmal itt leszünk az egyes úton, ha esetleg mégis segítséget kérne. És ne hajtson gyorsan, ha lehet…

Ilse bólintott, megtörölte a szemét és indított. Augsburgig semmi nem történt, ott pedig első dolga volt, hogy lezuhanyozzék. Szennyesnek, megalázottnak érezte magát, s annak a nőnek az érintése még mindig nem múlt el. Úgy érezte, a zsigereibe ette magát a mozdulat, s az érzés, ami olyannyira ellentétes volt azzal, amit normális esetben a nőgyógyásznál tapasztalt. Mert az indíték volt más, és Ilse egyre biztosabb volt abban, hogy Dieter személye áll a háttérben.

Talán egy órát állt a zuhany alatt, aztán felhívta Dietert.

- Találkozni szeretnék veled, ha lehet, még ma - mondta.

- Sürgős lenne, odamegyek hozzád kocsival. És nem érdekel, ha dolgozol, majd abbahagyod - hadarta Ilse, mert érezte, nem lehet engedékeny, ha végére akar járni a dolognak.

Csaknem négy órát vezetett Mannheimig, zuhogó esőben, és mire odaért, este fél tízre járt, de Ilsét mindez nem érdekelte. Amikor megnyomta a csengő gombját, Dieter szinte azonnal ajtót nyitott. Azt mondta, várta őt, és elküldte hazulról Beatét.

- Ott alszik ma az egyik barátnőjénél - közölte Dieter fáradt arccal. - Tudod, hogy nem dolgozom még most sem? Jól betettem magamnak, Ilse. Hogyan lehettem ekkora barom…

- Tudom, hogy tisztességes akartál lenni Heinerékkel - bólintott Ilse. - Ezért nem ítéllek el. És a magyarokat sem érdekli, legalábbis ezt hittem a mai napig. De ma tudod, mit műveltek velem a határon? Ha elmondanám, azt hinnéd, hazudok. Valamit kerestek rajtam, és bennem, ha érted, mire célzok… Adj valami erőset. Dieter. mert menten kiborulok, és azt nem akarom.

- Kocsival vagy…

- Kit érdekel? Majd kialszom magam a kocsiban - vont vállat Ilse. - Ne félj, nem akarom leinni magam, és nem akarok nálad aludni. Azért jöttem, hogy megkérdezzek néhány dolgot. Mit gondolsz, képes vagy még őszintén beszélni velem, vagy felejtsem el az egészet, s hagyjalak békén?

- Legalább azt érteném, mire akarsz kilyukadni…

- Nézd, Dieter, velem olyasmi történt, ami nem lehet összefüggésben a te kis buliddal, amit Heiner és Brigitte érdekében véghezvittél. Engem figyelnek, követnek, fotóznak Magyarországon, és az a gyanúm, hogy a barátom lakásába is behatoltak.

- Miattad? - nézett az asszonyra hitetlen arckifejezéssel a férfi. - Miattad, Ilse? Mi okból tennék?

- Mit tudom én. Lehet, hogy nem is miattam, hanem miattad. Ezért vagyok itt, hogy megbeszéljük. Csináltál valamit az unokaöcsédet érintő dolgokon kívül? De őszintén, Dieter, mert nem akarom még egyszer azt végigélni, amit ma délelőtt. Engem még egyszer nem vetkőztetnek meztelenre, és nem nyúlkálnak bennem, mint egy bűnözőben, aki „oda” is eldughatta azt a bizonyos valamit, amit éppen keresnek rajta.

- Jelentsd fel őket.

- Na, ne nevettess már! És milyen alapon? Akik ezt elrendelték, úgy tették, hogy volt valami indokuk.

- Egy kommunista rezsimnek nem kell indok - rázta meg a fejét Dieter. Hirtelen beugrott neki, mit mondott a biztonsági tiszt, és arra gondolt, Ilse eteti őt valamivel, mert ezt kapta feladatul. A gondolattól rögtön elszégyell- te magát, hiszen éppen ő; Dieter erősítgette a biztonsági tiszt előtt, hogy Ilse alkalmatlan lenne ügynöknek. Most, hogy szemtől szemben ült az asszonnyal, ezt nem is hitte.

Ilse a férfi megjegyzésétől méregbe gurult:

- Mégis, mit tehetnék? És ki támogatna? Te? Aki magad sem tudsz mit kezdeni önmagaddal és a kialakult helyzettel? Aki valamit nagyon elrontottál?

- De nem ebben az ügyben, Ilse. Nem ebben - vágott közbe a férfi. - Nem hiszem, hogy velem kapcsolatban lehet a mai kellemetlenséged.

- Kellemetlenségnek hívod? Ez jellemző rád.

- Ne engem támadj! Nem jutott eszedbe, hogy esetleg a budapesti barátod miatt van ez az egész? - nézett az asszonyra felhúzott szemöldökkel, széttárt karokkal Vogel.

- Ez nem lehet szempont? Tudsz egyáltalán róla valamit azon kívül, hogy bizonyára jó az ágyban?

- Gusztustalan vagy - vetette közbe Ilse. - Megállapodtunk, hogy nem avatkozunk egymás magánéletébe.

- Én nem is. Távol álljon tőlem - mondta apatikus hangon a férfi. - Azt teszel, amit jónak látsz. De engem hagyj ki belőle. Nem tehetek róla, hogy problémáid vannak. Lehet, hogy te okoztad őket. Vagy ti ketten a barátoddal. Vagy más valaki, de nem én.

Ez volt ezen az éjszakába nyúló estén a végszó. Dieter Vogelnek esze ágában sem volt, hogy volt feleségét figyelmeztesse: a budapesti barátja után érdeklődnek Németországban, ő pedig gyanúba került, hogy kiszolgálja a keleti érdekeket.

Miután Ilse távozott, ismét megváltozott a férfi álláspontja. Dieter Vogel egyre inkább hitte, hogy volt felesége - pusztán sértettségből, amiért ő becsapta és csalta éveken át -, idegen érdekeknek dolgozik. Ha véglegesen kimúlik szépen indult tudományos karrierje, azt Ilsének köszönheti.

Nézett az asszony után az emeleti ablakból, és abban a pillanatban azt kívánta, kapja csak meg Ilse, amit megérdemel. Aztán felvette a telefont, és az üzenetrögzítőre, amelynek a számát arra az eshetőségre kapta, ha sürgős mondanivalója lenne a biztonsági főnök számára, rámondta, hogy volt felesége visszaérkezett az országba, és jelenleg feltehetően az augsburgi lakásán tartózkodik.

Miután végzett, újra tárcsázott, és Beatét hívta: gyere haza, szívem, mert nehezen telne nélküled ez az éjszaka. Te vagy az egyetlen, aki képes megnyugtatni, mondta Dieter Vogel a vöröshajú asszonynak, és ébren várta, míg meg nem érkezett.

- Halló? Frau Vogelt keresem - mondta a hang, amikor Ilse felvette másnap reggel a kagylót. - Üdvözlöm, asszonyom. Arra szeretném kérni, hogy szánjon rám néhány percet, lehetőleg még délelőtt. Az új állásáról lenne szó.

- Baj van? Úgy értem, nem kapom meg az állást? - kérdezte az asszony, és rossz érzése támadt.

- Nem, Frau Vogel, nincs rossz hírem. Felkereshetem a lakásán?

Az asszony igent mondott, majd az órájára nézett, és sietősen öltözködött, sminkelt. Csakhamar megszólalt a kaputelefon, és ő beengedte az érkezőt. Jóképű, magas, harmincas férfi volt, galambszürke öltönyben. Egy slusszkulcsot pörgetett az ujjai között.

- Jó napot, Ilse - köszönt közvetlen hangon. - Lenne egy javaslatom. Van itt egy kávéház a sarkon túl, üljünk be oda, és megbeszéljük a dolgokat. Nem akarok a lakásában alkalmatlankodni.

- Voltaképpen nem is értem, mi lehet a probléma. Úgy tűnt legutóbb, amikor az igazgató úrral beszéltem, hogy minden rendben az állásom körül - mondta Ilse, és önkéntelenül nyúlt a táskája után, mert a férfi, aki Klose néven mutatkozott be, láthatóan nem akarta átlépni a lakás küszöbét. A diszkréció és figyelmesség tetszett az asszonynak. Követte a férfit a napsütötte utcán, ahol az eső utáni szikrázó nyári fényben úgy ragyogott az aszfalt, mintha folyékony ezüsttel permetezték volna.

- Hallgatom, Herr Klose - foglalt helyet az asszony a kellemes bokszban, amely leghátul volt a sarokban, a használaton kívüli ruhafogasok szomszédságában. - Csak tényleg ne mondjon rosszat, mert abból jutott elég.

- Majd igyekszem, de nem garantálhatom, kedves Ilse - mondta a fiatalember, és lassan a belső zsebébe nyúlt. - Mindenekelőtt a bocsánatát kell kérnem, amiért nem mondtam igazat a telefonban. - A zsebéből kihúzott egy igazolványt, és diszkréten kinyitotta az asszony előtt. - A nevem Klose, de nem az iskolában dolgozom.

Ilse előtt a német titkosszolgálat igazolványa feküdt, és az asszonyból egyetlen pillanat alatt eltűnt a jó közérzet, amelyet reggel erőltetett magára, mondván, örökké nem nyalogathatja a sebeket.

- Honnan tudjam, hogy maga valóban ott dolgozik? Egy igazolvány még nem bizonyít semmit - mondta kissé ellenségesen. A fiatalember azt mondta, egy nyilvános telefonkönyvben megmutat egy számot a beszélgetést követően, és Ilse a jelenlétében bármikor felhívhatja igazolásként.

- Fél valamitől, Frau Vogel? - kérdezte csendben Klose.

- Itthon van, Németországban. Mi bántódása eshet?

- Tudott róla, hogy tegnap még…

- Igen, hogyne. És a tegnapi esetről is van tudomásom, ami a magyar határon volt. Őszintén sajnálom, hogy ilyesmi megtörtént magával.

- Köszönöm, de a sajnálattal nem sokra megyek. Látszik, hogy magát még sosem alázták meg.

- Remélem, ezt nem rója fel hibámul - jegyezte meg Klose, aztán mutatott egy fotót az asszonynak. - Ismeri ezt a férfit? Látta már valamikor? Esetleg Magyarországon?

A fotó erős nagyítás volt, de felismerhető.

- Nem tudom határozottan. Talán mintha… Azt hiszem, talán Budapesten láttam, de nem emlékszem, hol. Egy… étteremben esetleg…

- És a maga budapesti barátja ismerheti ezt az embert?

- Ezt valóban nem tudom. De nem hinném - felelte az asszony. - Mondja, tulajdonképpen mire akar kilyukadni? Gyanúsítanak valamivel? Vagy a barátomat?

- Semmivel nem gyanúsítom, kedves Ilse - rázta a fejét a fiatalember. - És a barátját sem. Annyit elmondhatok, hogy fontosnak tűnik a dolog, ami a háttérben van. Pontosan tudom, mi zajlott tegnap a határon, és azt is, hogy maga tiszta volt.

- Miért ne lettem volna? Mit kellett volna tennem, hogy ne legyek az? - nézett megütközve a férfira Ilse. - Be kellett volna törnöm egy ékszerüzletbe?

- Dehogy, asszonyom. Kérem, hallgasson végig - kérte Klose. - De előbb ígérje meg, hogy amiről beszélünk, és ami önt és a barátját is érinti, köztünk marad.

- És ha nem teszek ilyen ígéretet?

- Akkor elköszönünk egymástól, s magának nem marad más, mint a kételkedés, ami óhatatlanul vonzza maga után az irracionális cselekedeteket - nézett az asszony szemébe Klose.

- Vagyis azt mondja, ha nem hallgatom meg, akkor nem értek meg semmit, és hülyeségeket fogok csinálni?

- Pontosan, csak én nem fogalmaztam ennyire sarkosan. Tehát?

- Rendben. Fogjunk hozzá, Herr Klose. Ha ugyan ez a neve, bár nekem valójában mindegy.

Klose halványan elmosolyodott, és megerősítette, hogy valóban így hívják. Azt is mondta, hogy megbízik Ilsében, mert tudja, hogy az asszony nem követett el semmi törvénysértőt egyik országban sem.

- Örülök, hogy jó véleménnyel van rólam - mondta csendben Ilse. - Kérdezzen.

- Jól van. Először is mondja el, milyen körülmények között ismerkedett meg a barátjával, és milyen viszony alakult ki maguk között.

- Amennyiben az intim részletekre is kíváncsi…

- De Frau Vogel… - pillantott rá a fiatalember kis megütközéssel, és Ilse felemelte az ujját: érti, ezt felesleges volt megjegyeznie.

Töviről-hegyire beszámolt mindenről, igyekezve, hogy ne hagyjon ki egyetlen fontos momentumot sem. Még a kirablásáról is, és arról, miként találta Dietert Beate társaságában, mit hazudozott neki a volt férje. Klose figyelmesen hallgatta. Megkérdezte, mit tud Beatéről, s milyen kapcsolatban állnak, de később átsiklott a téma felett.

- Honnan biztos abban, hogy nem hazudok? - tette fel a kérdést a végén Ilse, mire Klose azt felelte, az elmondottakban sok olyan elemet talált, amelyekről már volt tudomása, tehát ellenőrizhetők az állításai. Aztán Zollner Péter munkájáról érdeklődött, a férfi állásáról, munkahelyéről és kapcsolatairól. Ilse elmondta, amit tudott.

- Ez nem éppen sok, de a semminél több. Azt mondja tehát, kedves Ilse, hogy a barátja a lakásában talált valamit? És hogy magukat lefotózták, amúgy diszkrét módon? Tudna személyleírást adni róluk?

Ilse ismét kimerítő válaszokat adott. A végén Klose azt mondta, az ő részéről nincs gond sem Ilsével, sem a magyar barátjával, de annál inkább a körülményekkel. Az asszony nem egészen értette.

- Nézze, Ilse, én nem kaptam felhatalmazást arra, hogy beszéljek egyéb összefüggésekről is, de azt őszintén állítom, hogy magát tisztának tartom. S szerintem az a barátja is. Viszont kérnék valamit. Hogy nyissa ki jól a szemét, ha visszautazik. Nem véletlenül kérem. Azt hiszem, olyan erők mozognak a háttérben, amelyek kettejüknek és nekünk is árthatnak, mégpedig sokat. Megtenné, hogy a szemét és a fülét nyitva tartja? De a barátjának erről ne szóljon, ne idegesítse vele őt. És Herr Vogelnek főleg ne mondjon semmit. A barátnőjével, Beatével se konfrontáljon, ha nem muszáj. Egyébként milyennek tartja?

- Milyennek tarthatnám? Három éve még nem ismerték egymást a volt férjemmel. Egyszer csak jött, és egy partin behálózta Dietert… No persze tudom én, hogy könnyű azzal megtenni, aki amúgy sem ellenkezne. Beate egy vörös hajú démon, ha érti, mire akarok kilyukadni. Olyan, mint amilyen minden nő szeretne lenni, legalábbis külsőre. És azt hiszem, a markában tartja a volt férjemet.

Klose figyelmesen hallgatta, aztán megismételte, hogy Dieter Vogelnek ne szóljon Ilse erről a beszélgetésről.

Mielőtt Ilse megkérdezhette volna, hogy miért éppen Dieternek, Klose előhúzott a zakója zsebéből egy félbehajtott papírt.

- Herr Vogellel, ha lehet, maradjon azért jó kapcsolatban. Azt hiszem, még mindig szüksége lenne magára, de nincs elég bátorsága hozzá, hogy ezt elárulja. Ezzel nem untatom önt, nem tartozik rám, van viszont egy fontos dolog. Amiről beszéltünk, az mind államtitok, kedves Ilse. És nem tekinthetek el attól, hogy ezt itt aláírassam magával. Egyszerűen arról van szó, hogy nyilatkozik a titoktartásról. Hogy érezze a büntetőjogi felelősséget, ami komoly dolog, ön is tudja. Ne haragudjon, de nekem ez kötelességem.

Ilse átolvasta a rövid gépelt iratot.

- Hogy maguknak mennyire egy rugóra jár az agyuk, Herr Klose - jegyezte meg, miközben aláírta a nevét. - A volt férjemmel kapcsolatban is alá kellett írnom annak idején egy csaknem ugyanilyen papírt. Ha jól látom, semmi kötelezettséget nem vállaltam, ugyebár?

- Természetesen nem. De amiről beszéltünk, kérem, ne felejtse el. Nézze, ha megint kellemetlensége támad keleten, én nem tudok innen segíteni, ezzel, ugye, tisztában van? Próbáljon meg a Nagykövetséghez fordulni. És kerülje a rossz helyeket.

- Továbbá legyen nyitva a szemem meg a fülem - jegyezte meg Ilse, s a férfi bólintott. - De azért megtalálnak, ha nagyon akarnak odaát is, ugye? Mondja, mibe cseppentem bele?

- Remélem, semmi komolyba. Úgy értem, a maguk számára nem lesz túl komoly a dolog.

- Mert elég, ha maguknak az, ugye, Herr Klose.

- Untig, kedves Ilse.

- Szóval, ha esetleg mégis nagyon szükségem lenne rá, megtalálnak Budapesten? - firtatta az asszony. Klose elmosolyodott:

- Ha nagyon akarjuk, nyilván megtaláljuk. Inkább ne kerüljön rá sor, de ha maga úgy érzi, hívhat onnan is. Csak arra ügyeljen, hogy lehetőleg utcai fülkéből - felelte a férfi, és elköszönt. - Jobb, ha nem együtt megyünk ki innen. Viszlát, Ilse. A magam részéről szorítok maguknak.

Elfelejtette, vagy tán nem is akarta mondani, miért szorítana. Ilse pedig úgy érezte magát, mint aki mélyvízbe ugrott sötét éjszakában egy magányos szikláról, amelynek sem a helyzetét, sem a magasságát nem tudta pontosan.

- Ilse? Na végre! Azt hittem, előbb hívsz - hallotta Zollner Péter hangját, miután tárcsázta a budapesti számot.

- Minden rendben?

- Majdnem. Volt egy kis kellemetlenségem a határon, majd elmesélem - mondta Ilse, és eszébe jutott, hátha lehallgatják a telefont. Nemcsak Zollnerét - mert abban szinte biztos volt -, de ezek után nyilván az övét is. - Holnap korán reggel indulok hozzád. Nagyon hiányzol, és nagyon messze vagy.

- Te is hiányzol nekem. Ugye, biztosan rendben van minden?

- Hogyne. És nálad?

- Hát persze, miért ne lenne? - mondta a férfi, és mindketten értették a másik mondata mögött rejlő szavakat: nyilván nincs semmi rendben, de majd megbeszéljük. - Eléd menjek?

- Jó lenne. Déltől várhatsz ott, ahol legelőször. Jó lesz így?

A vonal akadozott, és Ilse azt mondta, fejezzék be a beszélgetést. Amúgy sem látta értelmét, hogy hosszasan tereferéljenek, mert amit mondani akart, nem köthette senki orrára.

Talán Kloséban bízott meg Zollner Péteren kívül, bár maga sem értette egészen, Klose mivel szolgálta meg a bizalmát. És nem tudta, mi rejlik a háttérben, mi az a fontos valami, amiről egyaránt tudnak Németországban és Magyarországon. Mit mondott Klose? Hogy tud az atrocitásról, ami őt a határon érte?

Ilse tépelődése közben arra jutott, hogy ennek csak két forrása lehet: Dieter, akinek elmondta, mi történt vele. Eszerint Dieter kapcsolatban áll valakivel, aki Klose munkatársa. Vagy éppen Klosével. Ebben az esetben viszont nem értette, miért kell a volt férje előtt konspirálnia? Másodsorban felmerült az asszonyban, hogy a német biztonsági szolgálatok figyelemmel kísérhetik a határon túli eseményeket, így az ő esetét is, s ha így van, az semmiképpen nem lehet véletlen. És Heiner Fitz meg Brigitte, akiket a keleti blokkból szöktetett át Dieter? Tőlük, vagy netán velük kapcsolatban indult el valami? Csak nem tartják veszélyesnek a személyüket Dieter Vogel professzorra nézve?

Ilsét a kérdőjelek foglalkoztatták akkor is, amikor újra Magyarország felé száguldott kocsiján azon a forró, július végi napon. S közben nagyon igyekezett, hogy kiszúrja azokat az autókat, amelyek követhetik. Már semmiben nem volt biztos. Egyedül Zollner Péterben. Bizonyos hullámhosszokon és érzelmi rezgésszámokon összekapcsolódtak, s kölcsönösen úgy érezték, hogy végre van valami, amiben megkapaszkodhatnak.

Amikor Ilse átlépte a magyar határt - ugyanott, ahol napokkal ezelőtt az érthetetlen atrocitások érték -, senki nem foglalkozott vele. Fél percig sem volt a fülkében az útlevele, máris indulhatott tovább. Ám annyira nem volt naiv, hogy ne tudta volna: természetesen regisztrálják a beutazását. De nem volt hajlandó elfogadni, hogy mindannak, ami napokkal ezelőtt itt vele történt, egyetlen oka van csupán: a véletlen, vagy ahogy mondták, a „szúrópróba”.

Később, amikor Zollner Péterrel ölelkezve ült a kocsiban a határközeli fogadó kaviccsal felszórt parkolójában, Ilse képtelen volt tovább tartani magát. Görcsös, szinte hisztérikus sírás gyűrte le, mintha mindaz, ami vele eddig történt, egyszerre éreztette volna hatását. Mikor végre megnyugodott, arra kérte Zollnert, vigye el valahová, csak ne Budapestre, inkább a hegyek közé, vagy a Balaton mellé, s foglaljanak szobát egy panzióban, ahol senki nem talál rájuk.

Külön kocsival mentek, a férfi Ilse előtt haladt és mutatta az irányt, át az ismeretlen városokon, falvakon, be a hegyek közé. Másfél óráig tartott az út, az asszony előtt kitárultak a tájak, és bezárultak a mély völgyek, amelyek az ismeretlen vidéken biztonságot és nyugalmat adtak. A panzió, ahol megálltak, a hegység eldugott völgyeinek egyikében állt az út mellett, a kert végében fecsegő patak sietett, medrében vízhozta, gömbölydedre csiszolt kövekkel. A házfalon szarvasagancsok mutatták, hogy vadászok is járhatnak ide szép számmal.

A csendet vágni lehetett volna, az egyszerű kis szoba a tetőtérben barátságos és kedves volt. Ám mindenre rányomta bélyegét a feszültség, amit az elmúlt hetek történései keltettek kettőjükben; durván belemocskolt az életükbe, szépnek indult kapcsolatukba, és mindig ott ólálkodott körülöttük a kételkedés abban, hogy ezúttal senki nem zavarja, nem követi, nem fotózza, nem figyeli őket.

A férfi a vacsoráig, amit a kis panzió magyaros stílusú éttermében, a vaskos tölgyfaasztalon szolgáltak fel, kezében cigarettával tucatszor is kisétált az udvarra, hogy megnézze, kik érkeztek, s az út menti parkolóban vannak-e újabb kocsik. Ezen a vidéken ebben a kora estéli időben ez meglehetősen furcsa lett volna. Volt ugyan egy barlang odafent a hegyen, amit a turisták látogattak, de sötétben nem sokan járnak oda.

Ilse nézte a férfit, és elszoruló szívvel figyelte vergődését, s Zollner Péter ugyanígy érzett. Mindketten a másikért aggódtak, a másikat szerették volna megszabadítani a kínoktól, a bizonytalantól, attól a valamitől, ami láthatatlanul ott volt, jött-ment közöttük, belecsörtetett a magánéletükbe, a kapcsolatukba, a mindennapjaikba anélkül, hogy akár egyetlen alkalommal megmutatta volna az igazi arcát.

Persze egyszer eljött ez is. Még aznap, amikor Ilse olyan sietősen hazautazott Augsburgba, Zollner Péter megígérte a nyomozóknak, hogy találkozni fog velük.

Mi történt akkor?

Egy második kerületi, eldugott étteremnél beszéltek meg találkozót, fenn a hegyen, és a férfinak mindvégig olyan érzése volt, hogy követik őt, miközben öreg kocsijával felfelé kapaszkodott a kanyargós utakon. Aztán odafent valami olyasmi történt, amire nem számíthatott.

Azt hitte, választ kap azokra a kérdésekre, melyeket reggel feltett a nyomozóknak, de egészen másként alakult minden. Az idősebb nyomozóval egy idegen férfi érkezett, ötven év körüli, szikár, magas ember. Barátságosan kezet nyújtott Zollnernek, és valamilyen nevet dünnyögött az orra alatt. A nyomozó a kollégájaként mutatta be. Kezdetben egészen hangulatosan és barátságosan elbeszélgettek a hétvégi meccsekről, a várható eredményekről, a magyar fociválogatottról, aztán - szinte átmenet nélkül - kőkeményen kikérdezték Zollnert Ilséről.

A hirtelen váltásra a férfi jól reagált, és nyugodt is maradt, mert régen túl volt már azon, hol és miképp jutott ezeknek az embereknek a tudomására a kapcsolatuk. Így hát szépen elmondott mindent, mert úgy vélte, nincs ebben semmi, ami nekik árthatna. Részletezte megismerkedésüket, Ilse csaknem rosszul végződött kalandját abban a kétes hírű kerületben, amikor kirabolták és sorsára hagyták.

Aztán az, akit eddig még nem ismert Zollner, azt kérdezte, tudja-e, hogy Ilse férje embereket csempészett ki Magyarországról. Zollner habozás nélkül igent mondott, mert rögtön átszaladt az agyán, hogy ha őt lehallgatták, ezt is tudhatják, hiszen elhangozhatott ilyen mondat kettőjük között a lakásban.

- Ha erre gondolnak, nyugodtan állíthatom, hogy Ilse Vogel nem volt benne a dologban - mondta Zollner Péter. - Ő le akarta beszélni a férjét. Féltette.

- Az egzisztenciáját elsősorban, gondolom - mondta a másik férfi, és a kiejtésén Zollner Péter észrevette, hogy nem magyar. Kiválóan beszélte a nyelvet, de az akcentus némely elemét nem volt képes elhagyni. Már sajnálta, hogy nem kért tőle igazolványt, de hát a nyomozóval érkezett…

- Mondja, Zollner úr, mennyit mesélt magának a kis barátnője Vogel úr munkájáról?

- Semmit. Annyit, hogy kutató, és professzor. Valamilyen számítástechnikai területen - felelte Zollner Péter, és igyekezett, hogy a további kérdésekre is idegesség nélkül, megfontoltan feleljen. Eszébe sem jutott már, hogy őt gyanúsíthatják valamivel, hiszen azok ketten mindent Ilsére és volt férjére hegyeztek ki.

A válasszal láthatóan elégedetlen volt mindkét férfi, s ez látszott az arcukon, a hangjukon, a lassan idegessé váló ujjmozgásaikon. Kérdések és válaszok követték egymást, miközben jöttek a megrendelt ételek. Amikor a pincér az asztal körül sürgölődött, valamilyen érdektelen témát dobott be egyik vagy másik nyomozó.

Később az újonnan érkezett férfi, akit nagyon érdekelt Ilse, mondhatni mindenféle tekintetben, kereken megkérdezte, mikor találkozik vele Zollner legközelebb. Akkor ezt még ő sem tudhatta, hiszen csak aznap reggel váltak el egymástól. Hogy Zollner Péter közelebb jusson a kérdéshez, ami miatt valójában ő szorgalmazta ezt a találkozást, nyíltan megkérdezte, mi szükség volt arra, hogy őt és a lakását figyeljék, meg telerakják mindenféle technikai berendezéssel.

Ennél a pontnál merőben új irányt vett a beszélgetés. A nyomozó fizetett, elhagyták az éttermet, és megkérték Zollnert, üljön át a kocsijukba, hogy nyugodtabban megbeszélhessék a dolgot egy arra alkalmas helyen. A hely nem volt más, mint egy néptelen parkoló, ahol a turisták szoktak megállni, ha a budai hegyeket járják. Az autóban beszélgettek, miközben lassan besötétedett.

Zollner megdöbbent, amikor a kérésüket közölték.

- Szeretnénk, ha közreműködne egy nagyon fontos ügyben. Mondhatni, a jövő szempontjából fontos az ügy, s azt hiszem, maga ezt jobban érti, semmint gondoljuk, Zollner úr - mondta az idegen nyomozó. - Nézze, minket érdekel a maga barátnőjének a volt férje. Nem mint embercsempész, hanem mint tudós. Azt hiszem, maga nekünk sokat segíthetne.

A férfi ebben a pillanatban arra készült, hogy kerek perec kijelenti: tudja, hogy a lakásának figyelésre történő igény- bevétele csak mese, ám mégsem tette. Furcsa nyugalom szállta meg, s az ismeretlen nyomozó felé fordult:

- Mire gondolnak?

- Információkra. Olyanokra, amelyek fontosak. Nem kérünk magától lehetetlent, csak annyit, amennyit a barátnőjétől megtudhat.

- Komolyan azt akarják, hogy kémkedjek utána? Hogy éppen ővele tegyek ilyesmit? Miért nem kérdezik meg őt? Valamikor a napokban biztosan jönni fog - vetette közbe a férfi, de a másik kettő csak a fejét rázta, és az, akit már ismert, azt mondta, Ilse beutazása még nem biztos, lehet, hogy nem is jön Magyarországra.

Akkor, abban a pillanatban Zollner nem foglalkozott az utóbbi megjegyzéssel. Később ütött szöget a fejébe, és megrettent a gondolattól: mi van, ha nem véletlenül, hanem nagyon is célzatosan mondták? Hogy őt figyelmeztessék arra: nem urai a szabad akaratuknak, mert mások is közbeszólhatnak, olyanok, akik erősebbek.

- Ilse Vogel, kedves Zollner úr, ma sem tiszta előttünk - magyarázta az újonnan érkezett nyomozó. - Nem vállalhatunk rizikót. Maga mégiscsak egy szocialista ország állampolgára, ennek megfelelő kötelezettségekkel, felelős, bizalmi munkahellyel. Természetes, hogy jobban megbízunk magában, mint benne.

- És ha nemet mondok? Ha azt mondanám, hogy a magánéletemet szeretném egyedül és nyugodtan intézni?

- Nem tesz ilyet, Zollner úr - mosolyodott el a nyomozó. - Miért is tenne? Nézze, bennünket a jóakarat vezérel, és ezt láthatja abból is, hogy nem keletkezett probléma, mert maga nem jelentette be a nyugati kapcsolatát a főnökének.

Többet nem is mondtak, mert ez elegendő volt ahhoz, hogy Zollner mindent értsen. Így kell diplomatikusan közölni valakivel, hogy akár ki is rúgathatták volna az állásából, vagy jobb esetben megúszta volna egy áthelyezéssel, ami kevesebb bérrel és megbecsüléssel jár. Ránézett a volánt simogató nyomozóra és bólintott: igen, érti, miről van szó.

Csak véletlenül futott át az agyán egy régi beszélgetés. Még akkor történt, amikor a hadiüzembe került. Egy „fontos beosztású” férfi ült vele szemben, és azt mondta, legfontosabb, hogy ne fecsegjen a munkájáról, és tartsa be az iratokkal kapcsolatos, rendkívül szigorú biztonsági előírásokat. Vagyis anyagot tilos kivinni, hazavinni. Most ez a régi sztori átlebbent előtte egy villanás alatt, de Zollner nem gondolta tovább.

- Ha minden jól megy, és megteszi, amire kérjük magát, ezzel a döntéssel csak jól járhat. Anyagilag is. És még a magánélete is rendben lesz, akár azzal a német hölgyikével - mondta a nyomozó. - Mit szól hozzá? Tisztességes az alku, nem?

- Mióta figyelnek minket? - szegezte a kérdést a nyomozónak Zollner. Ő azt felelte, elég sokat tudtak már róla ahhoz, hogy a mostani beszélgetésre sort kerítsenek.

- De legyen nyugodt, Zollner úr, mi önről a legjobb véleménnyel vagyunk - mondta hirtelen, hangot váltva. - Mondja csak, mikor volt utoljára külföldön? Persze, leszámítva mondjuk Csehszlovákiát vagy Romániát. Komolyabb helyeket értek most a külföld alatt, nyugati országokat.

- Még nem voltam - felelte a férfi. - A munkahelyem nem teszi lehetővé, gondolom, maguk is tudják.

- Na látja! Mit szólna, ha azt mondanám, elintézzük magának, hogy megkapja a nyugati útlevelet? Kimehetne a barátnőjéhez, együtt lehetne vele, s persze közben nekünk is segíthetne. Nem fogunk magától olyasmit kérni, ami ellenkezne az erkölcsi felfogásával.

Zollner megkérdezte, miről lenne szó valójában, miféle munkát várnak el tőle. A másik kettő hosszasan taglalta az igényeket, de egyetlen konkrétum sem hangzott el.

- Megkapja időben az utasításokat, Zollner úr, ahogy a pénzt is. Tudjuk mi, hogy Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. És nem jelent problémát nekünk, hogy intézkedjünk például egy kedvezményes autóvásárlást illetően. Ezzel az öreg Ladával mégse menjen már Németországba, nem igaz? Cserébe csak azt kérjük, kezeljen mindent diszkréten, és fogadja el, hogy a legjelentéktelenebb információ is, amit nekünk átad, igen fontos lehet.

Zollner már tisztában volt vele, hogy mit várnak tőle. S miközben a barátinak és egyenesnek tűnő szavak mögött mindvégig jelen volt a burkolt fenyegetés - mi minden történhet, ha nem vállalja a feladatot -, ő csak egy valamit tudott biztosan: nem mondhat egyértelmű nemet, mert akkor vége mindennek. A kapcsolatának, a munkahelyének, a jövőnek.

Azzal váltak el, hogy egy „kedvező” időpontban a nyomozó jelentkezni fog telefonon, hogy megbeszélhessék a konkrétumokat. Zollner pedig napokig őrlődött, elmondja-e mindezt Ilsének, vagy sem. Aztán, miután találkoztak és szobát vettek ki a hegyi panzióban, úgy döntött, beszél róla. Félt ugyan attól, hogy valamiképpen belebukhat, pontosan tudta, hogy a játszma kétesélyes, sőt, esetleg több, ám ez esetben az érzelmek győztek, amelyek Ilséhez fűzték.

S a beszélgetésre másnap sor került a hegyen, a magasba nyúló, szürke törzsű bükkfák és gyertyánok alatt vezető sétaúton, ahol, ha látta is, senki nem hallhatta őket.

A borotva éle

Dieter Vogel az altensteigi házában tett-vett, miután sok dolga nem akadt, amióta kényszerűségből be kellett szüntetnie a kutatómunkát. Magában volt, mert Beate pár napra elutazott a rokonaihoz Frankfurtba. Dieternek volt elég ideje, hogy átrágjon mindent, ami az elmúlt hetekben történt, elsirassa önmagát és a helyzetét, amelybe cseppent.

Naphosszat várta Beate telefonját, és délután már ideges volt, amiért a nő, ígérete ellenére, mégsem hívta. Ilse nem volt már, és Dieter Vogel elveszítette a kapaszkodót. Már csak Beatére támaszkodhatott, de Beate más volt, mint Ilse. Nagyon más.

Aztán Beate mégiscsak jelentkezett, s elmondta, ma sem tud hazaérni, mert elintéznivalók jöttek közbe Frankfurtban. Dieter, aki ismerte a nőt, erősen eltöprengett az ilyen telefonokon, mert a hívások között egyre több volt olyan, amelyekben Beate közölte, ezért vagy amazért nem jön haza, hol a barátnőjénél, hol meg a rokonainál alszik, akikkel eddig nem nagyon törődött, s Dieter nem is ismert senkit közülük.

És Dieter Vogel professzor lassanként elveszett kisgyerekként kezdte érezni magát, akivel nem törődik senki, s akitől még a játékát is elvették, mert egyszer rossz fát tett a tűzre. Nem hibáztathatott senkit, egyedül önmagát. Még azzal is kénytelen volt szembesülni, hogy Heiner és Brigitte Fitz nem vesznek róla tudomást, bár hamar megértette, miért. A háttérben a biztonsági szolgálatot sejtette.

Dieter Vogel tehát nem tett mást, mint téblábolt naphosszat, és azon töprengett, hogyan hozhatott volna más döntést. Kicsúszott a lába alól a talaj, és egyelőre nem találta meg a biztonságos pontot.

- Megrémít, amit elmondtál nekem, Péter - állt meg az asszony a fák alatt vezető gyalogúton, és átölelte a férfit.

- Megrémít, mert nekem is volt egy hasonló beszélgetésem valakivel. Egy némettel, aki a biztonsági szolgálatnál dolgozik. Azt mondta, nyissam jól ki a szemem és a fülem. Ha arra gondolok, hogy esetleg kettőnket…

- Már eszembe jutott, Ilse - mondta a férfi. - De nem hiszem, hogy kijátszanának minket egymás ellen. Ezeknek más kell, mi csak kapóra jöttünk nekik. Amit veled műveltek, arra enged következtetni, hogy kerestek valamit nálad. Valami olyasmit, ami tőlem származhat, s amivel kompromittálhatnak engem. Tudod jól, hol dolgozom, és hogy ott minden dokumentáció titkos. Te pedig nyugatnémet vagy, és akárhogyan is, a mi hivatalos politikánk ellenségnek tartja az országotokat.

- Gyűlölök politikával foglalkozni - mondta csendben Ilse. - Félek tőle. Ki szavatolhatja a kettőnk biztonságát?

- Úgy látszik, mindegyikőnkét mások szeretnék szavatolni. Kétféle érdek lehet, bár még mindig nem értem egészen, mifélék - bólogatott a férfi, és megsimogatta az asszony haját, arcát. - Igazából semmit sem értek, mert amit tudok, az azt hiszem, messze nem a valóság. El kell döntenünk, hogy mi legyen, Ilse. Mind a ketten borotvaélen táncolunk, ha belemegyünk abba, amit kérnek, és akkor is, ha nem. A hideg ráz ki, ha arra gondolok, ki akarnak használni minket egymás ellen. Mégpedig úgy, hogy nem is ránk kíváncsiak, csupán eszközök vagyunk egy játékban, amelynek az irányítói túl magasan vannak.

- Neked azt mondták, Dieter az érdekes. Tudom, hogy az kell nekik, amin dolgozik. Azt is tudom, hogy katonai dolgokat érint a projekt, bár erről Dieter soha nem beszélt. Pusztán kikövetkeztettem.

Ilse remegett Zollner karjaiban. Talán a félelem, talán a feszültség tört ki ily módon belőle. A férfi azt mondta, neki úgy tűnik, mindkét félnek Dieter a fontos, hiszen Ilsét arra kérték, nyissa ki a szemét.

- Nem értem, miért kérdezgetett engem az a férfi Beátáról - tűnődött Ilse. - Kétszer is visszatért rá. Talán, mert most ő él együtt Dieterrel? Sok a kérdőjel, Péter. És én nem akarok így létezni, nem akarom ezt csinálni. Miért nem hagynak békén bennünket? Hát mit tehetünk mi Dieterről, meg az átkozott projektjéről? Igazából soha nem is érdekelt.

A tiszta aljnövényzetben sötétzöld levelek alkottak szigeteket, s a különös növényektől átható, bár cseppet sem kellemetlen hagymaillat terjengett mindenütt. Messzire elláthattak az erdőben, ám a fóbia, amely hetekkel ezelőtt jelentkezett, s ami arra figyelmeztetett minduntalan, hogy figyelik őket, itt, a hegyen sem halványult. De ezúttal senki nem követte őket, emberi jelenlétet nem tapasztaltak, csak a csendet, a fák felett szaladó északi szél susogását, és az avarban cikkanó állatkák alig észlelhető neszét.

- Azt fogjuk tenni, hogy nem beszélünk. És nem teszünk semmit - mondta csendben a férfi, és továbbra is átölelve tartotta Ilsét. - Legalábbis otthon nem, és ebben a panzióban sem, mert lehallgathatnak. Még a kocsiban sem, ki tudja, mit tettek bele? És ha megyünk valahová, mindig két kocsival megyünk. Láthatod - nézett körbe az erdőben -, hogy az ilyen helyek biztonságosak csak. Tudod, én soha nem olvastam kémregényeket, még a moziban se nagyon néztem meg az efféle filmeket, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer a magam bőrén tapasztalok hasonlót.

- Jó. Eddig eljutottunk - mondta Ilse, és még szorosabban bújt a férfihoz. - És mi lesz utána? Meddig fogjuk ezt csinálni? Ha egyszer belefogunk, mert félünk, és azt tesszük, amit akarnak, többé soha nem léphetünk ki belőle, érzem. Arra pedig én nem vagyok alkalmas, bediliznék tőle. Én nem akarok félni, örökösen frászban lenni, mert valaki figyel, valaki feladatot ad, és ellenőrzi, megoldottam-e. Egyszerűen nem vagyok ilyen alkat. Ha ilyen volnék, nem nyelvtanárnak megyek tíz éve, hanem nyomozónak vagy hírszerzőnek… Mit tudom én, hogyan kell helyesen mondani…

Zollner erősen törte a fejét, de az ő lehetőségei szűkösek voltak. Arra gondolt, mi lenne, ha látszólag belemennek a játékba mindkét oldalon, itt és Nyugat-Németországban is, aztán majd szép lassan kikopnak belőle, mert azt mondják, sok mindent nem tudtak meg. Talán nem szórakoznának velük többet.

- Nem lenne jó megoldás - mondta Ilse, miközben kézenfogva tovább sétáltak az erdei úton, melyre a lombok között átsurranó napsugarak bizarr formákat rajzoltak. - Nem hiszem, hogy csak úgy a sorsunkra hagynak, pusztán, mert nem felelünk meg. Azért nem, mert akkorra - ők biztosan ezt mondanák -, mi túl sokat megtudtunk. Itt és ott egyaránt attól félnének, hogy óvatlanul eljár a szánk. Nem is akarok arra gondolni, mit tehetnének velünk.

- Rémeket látsz - fordította maga felé Ilsét a férfi, és megcsókolta az asszony arcát, majd hosszú időre magához szorította. - Mindent ezek sem tehetnek meg. Egyébként azt hiszem, hogy akiket ez az egész igazából érdekel, azok nem is a magyarok, hanem inkább az oroszok. Orosz akcentusa volt annak az embernek, akivel beszéltem. És egyetlen szót nem voltak hajlandóak elárulni arról, hogy ki szerelt lehallgatót a lakásomba.

Ilse megrémült. Noha ő sem érdeklődött kémügyek iránt, annyit tudott az olvasmányaiból és a híradásokból, hogy az oroszokat - vagyis a Szovjetuniót - ilyen tekintetben nagy hiba lenézni. Náluk az ilyesmit igazi profik tartják a kezükben.

Az asszony mindezt elmondta a férfinak, aztán ismét erőt vett rajta a kétségbeesés. Kiút sehol, és nekik nem áll rendelkezésükre az a bizonyos kard sem, amellyel el lehetne vágni a gordiuszi csomót.

Ilse csak annyit tudott, hogy ő semmi mást nem akar, mint tartalmas kapcsolatot valakivel, egy szép szerelmet, aminek ugyan nem láthatta a végét - mint ahogy senki más sem láthatja -, de hitte, hogy az életében változást hoz, szebb és jobb lehet minden, mint eddig volt. Azt hitte naivságában, hogy senki nem szólhat bele a kettőjükre tartozó magánügybe.

- Találjunk ki valamit, nagyon szépen kérlek - szipogta. - Ez így mindent tönkretesz. Képtelen vagyok nem gondolni rá, és amikor csak ketten vagyunk, és csak rád kellene figyelnem, hogy boldoggá tegyelek, akkor is itt van a fejemben mindig. Ezzel kelek és ezzel fekszem, és lassan mindketten beleőrülünk, vagy egyszerűen felrobban a kapcsolatunk, mert ez a valami tönkre fogja tenni. Gyűlölöm ezt az egész rohadt világot!

Máshol mindezt nem mondhatta el Ilse. Amint visszatértek a panzióba, Zollner azt javasolta, fizessék ki a számlákat és keressenek egy másik helyet.

- Nem érzem magam jól. Pedig ez csodálatos hely, Ilse. Csend van és jó levegő, a béke szigete lehetne, ha… Nem vagyok biztos benne, de van egy kocsi odakint, ami nem tetszik nekem. Este a parkoló sarkában állt, ketten ültek benne, most meg az egyik nyiladék mellett láttam, félig a fák közé tolattak.

Ilse bólintott; a szobában egyetlen szót sem szóltak, legfeljebb suttogni mertek. A recepciós hölgy sajnálkozással vette tudomásul, hogy máris elhagyják a szobát, de Zollner azt mondta, sürgősen Pécsre kell menniük.

Már ösztönösen védekezett. Természetesen Pécsről szó sem volt, de arra gondolt, az asszonyt, ha akarják, kikérdezik arról, hová indult innen ő és a német nő. Libabőrös lett a háta a gondolattól, és érezte, hogy ismét elbizonytalanodik.

Ilse a saját kocsiját vezette, a férfi szintúgy, a kanyargós hegyi úton a legközelebbi kisváros felé hajtottak. Zollner váratlanul bekanyarodott egy erdei útra, és megállt. Ilse szorosan mögötte állította le az Opelt. A csendben tisztán hallhatták az emelkedőkön erőlködő kocsik hangját, amint a kanyargós úton közeledtek, s a gumik surrogását, ahogy a lejtőn felgyorsultak.

- Az a szürke, látod? Ott jön - mutatta a fák között a férfi. - Azt láttam tegnap és ma. Azt hiszem, ők lehetnek azok.

A kocsi elsuhant előttük, két fiatalabb férfi ült benne. Egy darabig még hallották a motorhangot, aztán csend lett.

- Gyere, tudok egy másik utat a Balaton felé - mondta Zollner, és beült az autójába. - Ezek most biztosan bemennek a városba, azt hiszik, annyi történt csak, hogy gyorsabbak voltunk és egérutat nyertünk. Van egy leágazás innen nem messze. Ha azon lefordulunk, mellékutakon eljutunk a balatoni hegyvidékre.

Ilse vakon követte Zollner utasításait. Számára úttalannak tűnt ez a vidék, de a férfi mégis mindig átverekedte magát újabb és újabb falvakhoz. Végül egy kis tanya előtt állt meg, a homlokzatán felirattal; egyszerű házikó volt csak, afféle parasztház, de belül szépen átalakították.

- Azt mondja a szomszéd, a tulaj nincs itt, de nála vannak a kulcsok. Beköltözhetünk ide, ha előre kifizetjük - mondta csendben Zollner az asszonynak. Ilse bólintott, azonnal a táskájához nyúlt, és ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen. Az idős parasztember elégedetten mosolygott, amikor megpillantotta a nyugatnémet márkát, s azt mondta, ha ezzel fizetnek, valamivel olcsóbb a házbérlet.

- Innen nincs messze Balatonfüred - mondta Zollner.

- Bemegyünk két kocsival, én ott hagyom az enyémet egy parkolóban, a vasúthoz közel. Hadd higgyék, ha megtalálják, hogy vonattal mentem vissza Budapestre. Nyugtot szeretnék erre a pár napra.

Igen. Nyugalmat szeretnének mindketten, gondolta Ilse. De nemcsak erre a pár napra. Akkor viszont hogyan tovább?

- Őszintén sajnálom, Dieter, hogy így történt - mondta részvétteljes hangon Vogel munkahelyi vezetője, az idős professzor. - A női lélekbe nem láthat bele senki. Sajnálom, öregem, hogy így alakult. De én még mindig nem tudok neked mit mondani, mármint a munkáddal kapcsolatban. Beate tényleg azt mondta, hogy végleg itt hagy?

- Azt mondta, időre és szabadságra van szüksége, hogy megemésszen bizonyos dolgokat. Hogy megtalálja önmagát, ahogyan fogalmazta - felelte Dieter Vogel. Fáradt volt az arca, és kialvatlanok a szemei.

- Melletted mindene megvolt a hölgynek… hm… Beatének - folytatta az idős professzor. - Valami talán közbejött. Olyasmi, amiről se te, sem ő nem tehettek.

Vogel előredőlt a karosszekben, és vaskos aranygyűrűjével babrált.

- En ennél rosszabbat feltételezek. Úgy sejtem, Beate menekül a süllyedő hajóról. Megszokta, hogy jól éljen mellettem, és ennek ugyebár vége. És ezt a cégnek köszönhetem - nézett fel a professzorra Dieter. - Feltétlenül indokolt volt, hogy engem leminősítsetek? Heiner Fitz a rokonom, és nem én vagyok az első, aki a rokonának segít. Akár ezen a módon is. A magam részéről én ezt hazafias tettnek tartom!

- Adott esetben az is, adott embereknél, de nem nálad, Dieter. Egy átlagembernél, akinek nincs felelőssége a hazája iránt. Te viszont támadható vagy. Olyan termékek kikísérletezésén dolgozunk, amelyek katonai szempontból áttörést jelenthetnek. Az csak természetes, hogy felhívtuk magunkra minden épkézláb titkosszolgálat figyelmét. És az egyik vezetője a projektnek te magad vagy.

- Csak voltam - jegyezte meg Vogel. - Beate pedig azért költözött el tőlem, mert nagyon jól tudja, hogy én már csak a múlt vagyok. Ugye, te sem gondolod komolyan, hogy én még egyszer hasonló feladatban vezető szerepet kaphatok?

A professzor felállt, és a könyvespolchoz sétált, hogy leemeljen onnan egy vaskos kötetet. A könyv marhabőr fedelét felhajtva kivillant annak valódi tartalma.

- Jópofa, igaz? Mint egy igazi könyv. Közben meg barackpálinka van benne, igazi, magyarországi barackpálinka. Kóstoljuk meg, majd hazavitetlek a sofőrrel.

Dieter Vogel, noha tudatában volt, hogy a főnöke részéről mindez csak elterelő művelet, mert a professzor nem akar tovább foglalkozni a kellemetlen témával, egymás után hajtotta le a gyűszűnyi pohárkák tartalmát. Menekült ő is, mindent elkövetett, hogy ne kelljen Beatére gondolnia, meg az elmúlt másfél hónapra, csak egyetlen elől nem tudott elmenekülni: a saját félelmei elől. Mindig gyenge volt, és erről a legtöbbet éppen Ilse mondhatta volna el.

A nyomozó sokáig csengette Zollner lakásának telefonját, majd megunva a dolgot, beült a kocsiba és személyesen ment ki, hogy beszéljen vele. Nem tűrt halasztást az ügy, amelyben már nem is volt teljesen a maga ura, hiszen egyéb, „magasabb” érdekek léptek be: a szovjet tiszt, akivel legutóbb meghívták Zollner Pétert arra a bizonyos beszélgetésre, sürgette a következő találkozást.

A nyomozó pontosan tudta, mi fog következni, de kénytelen volt hagyni, hogy bizonyos értelemben vezesse őt a szovjet kolléga. Igaz, nem szokott hozzá, huszonöt éves pályafutása alatt ilyesmi még egyszer sem fordult vele elő, bár természetesnek vette, hogy a szovjet titkosszolgálat, a KGB jelen van az országban, akár a szovjet csapatok, mégpedig nagyon magas szinteken. Ebből egyenesen következett, hogy felsőbb parancsra kénytelen-kelletlen, de együtt kellett működnie velük, bármennyire nem tetszett neki. Senki sem szereti, ha belekontárkodnak a munkájába, azt pedig főleg nem, hogy kitúrják belőle, másodhegedűssé fokozzák le. A nyomozó sokat mérgelődött az elmúlt években is azon, hogy a szovjetek lekezelő módon tekintenek a magyar kollégákra, mondván, ugyan mit kezdhetne egy ekkora kis ország olyan hatalmas horderejű információkkal, amelyek a két ellentétes politikai berendezkedés katonai potenciáljában beálló változást is eredményezhetik, amennyiben sikerrel járnak?

A nyomozó másodszor is visszament a lakáshoz, s ekkor találkozott egy lakóval a lépcsőházból. A hölgy megkérdezte, Zollnert keresi-e, aztán azt mondta, napok óta nem látta.

- Nem szokott sokáig távol lenni. Inkább itthon ül és farigcsálja a szobrait - mondta a hölgy. - Ha gondolja, esetleg átadhatom neki, hogy kereste.

- A barátja vagyok. A múltkor ettünk egy nagyon finom vacsorát Budán, és most a feleségemmel vissza akarjuk őt hívni - mondta célzatosan a nyomozó. - Ha megmondaná neki, kérem, hogy hívjon fel, boldog lennék. És sürgősen, ha lehet.

A hölgy szolgálatkészen bólogatott.

- Biztos látta már a kis barátnőjét, ha egyszer együtt vacsoráztak - mondta az asszony. - Azt hiszem, német. Nagyon kedves kis nő. Alighanem vele van Péter. Ráférne arra a szegény gyerekre már egy rendes nő. Eddig mindig egymagában láttuk.

A nyomozónak sok kedve nem volt, hogy végighallgassa hölgy magánvéleményét, hallott már ilyesmit elégszer, így aztán elköszönt. A kocsijában ülve elszívott még egy cigarettát, miközben erősen törte a fejét, mit tegyen azzal a néhány fiatal kollégával, akik tapasztalatlanságuk okán elveszítették Zollner Péter nyomát a Bakonyban. Sürgősen ki kellett találnia valamit.

Előző napon végighallgatott egy dörgedelmet a főnökétől, és az egészben a legrosszabb az volt, hogy a szemközti fotelben ott ült a szovjet tiszt. Nem tett semmit, csak hallgatott, de látta rajta, hogy belülről mosolyog a magyar kolléga ügyetlenségén. Holott ő egyáltalán nem tartotta magát ügyetlennek, legfeljebb tudomásul vette, hogy a lehetőségeinek korlátai vannak. 1987 már nem az ötvenes-hatvanas évek, nem lehet mindent csak úgy megtenni, amit akkor még lehetett, mert nem volt, aki felelősségre vonja a nagy hatalmú államvédelmi nyomozókat. S erre itt vannak a fiatal kollégák, akik a nagy nehezen kikapart információt - amely magára vonta a szovjet KGB figyelmét is - nem a kellő figyelemmel kezelve megtették azt a szívességet Zollnernek, hogy elveszítették.

A nyomozó, miközben a főnöki dorgálást hallgatta, arra gondolt, ő megint csak egy eszköz. A szovjetek soha nem mennek csak úgy bele a vakvilágba. Az, hogy a tisztjük itt van, és részt vesz az akcióban, azt jelenti, hogy ő legfeljebb csak másodhegedűs lehet. És ezt utálta a legjobban.

Mert Zollnert valóban nem találták, és ez már több volt, mint kínos.

Amikor együtt voltak, csak egymásra figyeltek. Ilse mindent elkövetett, hogy a férfi gondolatait elterelje. Mesélt neki mindenről, a gyermekkori emlékeiről a tengerparton, az iskolákról, arról, milyen zenét szeretett hallgatni, s hol tanult meg táncolni. És beszélt Dieterről, a házasságukról és annak zátonyra futásáról, s amikor már azt hitte, sikerült a férfi figyelmét átvinni más területekre, mindig közbejött valami, hogy ebbéli szándékában meggátolja.

- Nem is figyelsz rám - bújt Zollnerhez az asszony. - Most éppen mi jár a fejedben?

- Az, hogy valamit el kell intéznem - mondta a férfi. - Sokat gondolkodtam egy dolgon, és azt hiszem, van egy lépés, amit eddig kihagytam. Mondd csak, magadra hagyhatlak egy fél napra ebben a házban?

- Remélem, nem készülsz valami ostobaságra - kérlelte aggódva az asszony. - Ez az egész nem ér meg annyit, hogy veled valami…

- Ne félts, vigyázok magamra. Ha most bevinnél Füredre, akkor én vonattal hazaugranék Budapestre. Tudod mit? Este kilenctől várlak téged a templom mellett a hegyen. Emlékszel még, hogyan lehet oda feljutni? És kérlek, hozd magaddal azt a fekete pólót, amit tőled kaptam.

- Hogy is mondtad? Tihany a neve? - kérdezte Ilse. - Légy óvatos, Péter. Nem tudom, mit akarsz elintézni, majd elmondod biztosan, de tudd, hogy nagyon féltelek.

Aztán Ilse a füredi állomástól nem messze búcsút vett Zollnertől, aki nem engedte neki, hogy a vasútig vigye, mert tartott tőle, hogy akik eddig esetleg követték, felismerhetik. Az asszony pedig visszaült a kocsijába, és jókora vargabetűt leírva visszament a csendes falucskába, s magára zárta az ajtót.

Egész nap ült az ablak előtt, és az esélyeiket latolgatta. Azt már elhatározta, hogy tisztába teszi az egészet, már ami a kettőjük kapcsolatát illeti. És soha nem fog lemondani csak úgy a férfiról, aki már a legkisebb sejtjében is jelen volt, és soha nem fogja megengedni senkinek, hogy elrontsák a boldogságát. Nagy vonalakban kezdett kirajzolódni egy kép, esv gondolatsor, amitől normális esetben borsózott volna

Egész nap ült az ablak előtt, és az esélyeiket latolgatta. Azt már elhatározta, hogy tisztába teszi az egészet, már ami a kettőjük kapcsolatát illeti. És soha nem fog lemondani csak úgy a férfiról, aki már a legkisebb sejtjében is jelen volt, és soha nem fogja megengedni senkinek, hogy elrontsák a boldogságát. Nagy vonalakban kezdett kirajzolódni egy kép, egy gondolatsor, amitől normális esetben borsózott volna a háta, de ezek a körülmények, amelyekben hetek óta benne élt, jóval túlhaladták már a normalitás határait.

Valaha volt egy nagybátyja. Egy magának való különc, akit a család soha nem szeretett igazából, és ő sem a családot, Ilsét kivéve. Őt mindig szívesen látta, amikor becsengetett a tengerparti házba odafent, a nordholzi part hullámok ostromolta szegletében. A család már leírta a férfit, akinek nem voltak gyerekei, s feleségre sem tartott igényt. Nem is vették komolyan, egészen pár évvel ezelőttig, amikor egy tavaszi hajnalon nem ébredt fel többé, hogy szokása szerint kisétáljon a partra, megnézze a sirályokat és a csónakokat a kikötőben.

A temetésre nem mentek el sokan, s pár hétre rá hivatalos levél érkezett egy ügyvédi irodától, amely az örökséggel kapcsolatos dolgokat taglalta. A családnak persze most már kellett a tengerparti ház, el is adták rögtön, ahogy találtak, bútorokkal és a garázsban álló autóval, kiszolgált motorcsónakkal együtt. De volt még valami, amit az elhunyt Ilsének szánt, s jog szerint az övé is lett, de az asszonyt, akinek Dieter Vogel mellett biztosított volt a jóléte, nem nagyon érdekelte az örökség eme fontos, mondhatni egzotikus része. Egészen mostanáig.

A központos hölgy kapcsolta a kért nyomozót. Zollner Péter bejelentkezett, és azt mondta, készen áll az újabb beszélgetésre.

- Vagyis újra Budapesten van? - kérdezte a nyomozó, a hangjában érezhető megkönnyebbüléssel. - Ügyesen eltűnt, gratulálok. Nem ebben egyeztünk meg, ugye?

- Nem egyeztünk meg semmiben, a korrekt magatartáson kívül - mondta Zollner. - Én tartottam magam a megállapodáshoz, és a többihez is. Másfelől azt hiszem, nagyon is jól tudták, hol vagyok.

- No igen… Rendben van, akkor hol találhatom meg? - kérdezte a nyomozó, és Zollner azt felelte, a Margit-híd pesti hídfőjénél, a parkban lesz egy óra múlva.

- Nem jó. Javaslom, jöjjön át Budára. Felveszem kocsival a Flórián téren, az áruház parkolójában - mondta elgondolkodó hangon a nyomozó. - Egyedül jöjjön. De ez, azt hiszem, természetes.

Zollner értette: arról van szó, hogy ne ő adja meg a helyszínt, amit így nem tudnak kellő időben ellenőrzés alá vonni, s ez neki előny, de a nyomozónak nem. Mégis beleegyezett, és egy óra múlva ott sétafikált az áruház főbejárata előtt. A nyomozó is pontosan érkezett, és a kezét nyújtotta.

- Hol hagyta a barátnőjét?

- Honnan tudják, hogy velem volt? - kérdezett vissza Zollner, mire a férfi azt mondta: éppen maga mondta a telefonban, hogy mi bizonyára tudjuk, merre járt.

- Igen. Láttam a kollégáit. Ne hibáztassa őket. Azon a terepen, a hegyek között nem könnyű a maguk munkája - mondta Zollner Péter, és furcsa módon megmagyarázhatatlan elégtételt érzett.

- Csak gratulálni tudok ahhoz, ahogy lerázta a fiúkat - mondta barátságos hangon a nyomozó. - Szerzett egy jó pontot előttem. Egy másikat meg azzal, hogy most jelentkezett.

- Maga félreért - nézett a férfira Zollner. - Egyszerűen arról volt szó, hogy kettesben akartam maradni a barátnőmmel. Ha nem ezt teszem, félek, túl sok lett volna a szem és a fül körülöttem.

A nyomozó bólintott, értette a csípős megjegyzést. Kinyitotta a kocsiajtót Zollner Péter előtt, majd ő is beült és elindult a Bécsi úton, ki a városból. Arról beszélt, hogy a kollégája, akit legutóbb Zollner megismert, ott várja majd egy közeli faluban. És ha Zollner Péternek nincs ellenére, esznek egy finom ebédet.

- A kollégája, aki nem magyar - jegyezte meg Zollner. - Orosz, ugyebár?

- Honnan veszi?

- A fülem mondja. Jó a hallásom és a nyelvérzékem. Orosz, de lehet, hogy ukrán…

- Ez legyen mindegy. A keleti tömbön belül egy csónakban ülünk, és ez alól maga sem kivétel. Hol hagyta a barátnőjét?

- A lakásomban. Ha figyelték a házat, úgyis tudják. De lehet, hogy elment sétálni valahová. Vásárolni akar, azt mondta - hazudta szemrebbenés nélkül Zollner Péter. - A múltkori dolgot a határon nem nagyon tudja megemészteni.

- Majd elfelejti. Fiatal, gyorsan felejt. S főleg gazdag, ha jól sejtem. Maga szerencsés ember, Péter - mondta a férfi, és a hangjában Zollner iróniát vélt felfedezni.

Az étterem a falu végén állt, a földes parkolóban nem állt egyetlen kocsi sem. A nyomozó azt mondta, bemennek, és odabent várják meg a kollégáját. Az alig érzékelhető akcentussal, választékos irodalmi magyar nyelvet beszélő férfi tíz perc múlva megérkezett, és leült az asztalhoz. Azt mondta, erre az alkalomra valami nagyon finomat kellene ebédelniük, aztán méregdrága fogast rendelt különleges mártással.

Szóval, így megy ez, gondolta Zollner Péter, és már csak arra koncentrált, amit hallania kell, és amit majd ő mondani fog. Tisztában volt azzal, hogy ha egy határt átlépnek, meg fog változni minden, mégpedig alapjaiban. Az ő és Ilse helyzete is, és akkor kell majd az a bizonyos kard, amely majd átmetszi a csomót.

A másik kettő mindent szóba hozott. Az aktuális futballeredményektől a dél-ázsiai helyzetig repkedtek a gondolatok, még a második magyar Forma-1 autóverseny kilátásairól is, éppen csak arról nem, ami miatt Zollner ott ült és várt, miután már rég elfogyasztotta az ebédjét. Mintha ez a két férfi valami miatt húzta-halasztotta vona a beszélgetés lényegi részét. Aztán egyszer csak belevágtak.

Meglepő volt a gyors váltás. Zollner alig bírta követni a kérdéseket, és nagyon kellett ügyelnie arra, semmi olyant ne mondjon, ami kellemetlen lehet a számára a későbbiekben. Homályosan jutott csak el a tudatáig, hogy a beszélgetést már rég nem ő irányítja. Ez azonban nem zavarta túlságosan, mert arra gondolt, így is közelebb juthat a célhoz: megtudhatja, mit terveznek vele a közeljövőben.

Az akcentussal beszélő férfi sorra vette, miért olyan fontos nekik, hogy Zollner segítsen abban a „bizonyos nagyon fontos” dologban. Mindenféle nemzetközi jelentőségű fejleményre hivatkozott, amelyekkel tele voltak a napilapok, meg arra, hogy enyhülés ide vagy amoda, a Nyugat és a Kelet soha nem fog igazán barátságot kötni. Zollner Péter figyelmesen hallgatta, s miközben igyekezett a sorok között olvasni, azt is megértette, hogy ez a hosszú bevezető inkább az ő éberségét volt hivatott elaltatni.

- Nézze, barátom - hajolt bizalmasan közelebb az akcentussal beszélő tiszt. - Ajánlok magának valamit. Egy óriási lehetőséget, ami megváltoztathatja az eddigi életét. Jól is járhat, mert a kis hölggyel lehet nap mint nap. És ehhez csak az kell, hogy igent mondjon nekünk.

- Meghallgatnám ezt a lehetőséget, uram - mondta Zollner, aki az asztalra könyökölve kevergette a kávéját. A nyomozó és az akcentusos gyors pillantást váltott.

- Természetesen minden a kölcsönös előnyök szerint történne. Én tudom, hogy magának nem túl jók az anyagi körülményei, de ezért ne fájjon a feje, mert a költségek ránk tartoznak. Elsősorban a maga ügyességére lenne szükségünk. Külföldi munkát ajánlok önnek, Zollner úr, olyat, aminek hallatán mások összetennék a kezüket, és hálát adnának a Teremtőnek a szerencséjükért.

Zollner hallgatta őket. Tehát döntöttek, kiutaztatják Németországba. Egyszerre nagyon sürgős lett valami a „cégnek”. Többnyire az akcentusos beszélt, miközben a helyiségbe néhány vendég érkezett, kizárólag férfiak, csak egyetlen nő.

- Az ajánlatunkat fogja fel üzleti jellegűnek - folytatta a nyomozó. - Ez azt jelenti, hogy rövid időn, esetleg napokon belül maga kiutazik Nyugat-Németországba, rendes útlevéllel, amit mi biztosítunk. Abszolút hiteles lesz, valódi. A határ előtt átadjuk magának. Utazhat akár a barátnőjével is, nem bánom. Azt kell mondania, hogy turista. A tartózkodási hosszabbításokat majd mi elintézzük. De lesz majd valaki, aki időről időre felveszi magával a kapcsolatot odakint. Semmi mást nem kell tennie, mint végrehajtani az utasításait. Érti, miről beszélek?

- Értettem eddig is. Az első beszélgetés óta értettem - bólintott Zollner. - És mi a jó nekem ebben anyagilag? A biztonságommal mi lesz? Ha jól sejtem, Ilse volt férje van a dobozban, amit nekem feszegetnem kellene…

- Nem ilyen egyszerű a dolog - emelte fel az ujját figyelmeztetőn az akcentusos. - Magának nem is lesz, úgymond, túl komoly és nehéz feladata jó darabig. Csak szépen, fokozatosan, uram. Később kreálunk magának egy jó munkahelyet a németeknél, hiszen kitűnően beszéli a nyelvet. Többet egyelőre nem mondhatunk önnek. Még sok beszélgetés fogja megelőzni az érdemi munkát, Zollner úr. Most csak az a lényeg, hogy vállalja, vagy sem.

- Gondolkodnom kell. És tudni szeretném, mi lesz, ha nemet mondok, bár ezt a múltkor már szőrmentén érintettük. Vagy ha nem akarom itt hagyni a húgomat és a szüleimet?

- Nem hagyja itt. Csak kimegy turistaútra, aztán nemsokára dolgozni is fog. Szerét ejtjük, hogy találkozhasson a rokonaival, amikor csak lehet. Ebben az egészben ez a legkisebb gond, barátom - mondta a nyomozó, és várakozással pillantott Zollnerre. - Igen, vagy nem?

- Át kell gondolnom.

- Mennyi időt kér? Néhány órát? Mert napok nincsenek. Intézni kell a szükséges dolgokat.

Zollner Péter azt mondta, hazamegy, és még ma délután felhívja a nyomozót. Ebben maradtak.

- Igen, én vagyok - mondta Zollner. - Döntöttem abban a bizonyos kérdésben. Találkozhatunk most? De csak maga jöjjön, ha kérhetem.

- Felveszem magát az utca végén a liget mellett, húsz perc múlva - mondta a nyomozó. - De nincs probléma, ugye?

A készülék kattant. Zollner fáradtan ült az ágy sarkán, és az asztalán rendetlen összevisszaságban heverő műszaki dokumentációkat nézte. Ezeket nem ő hozta a lakásba, nem ő szórta az asztalra. Mindegyiknek ott virított a sarkán a bélyegző: „Szigorúan titkos!”.

Tehát ez a meggyőző érvük, íme a figyelmeztetés, gondolta, és magában elismerte, hogy nem sokat tehet: igent kell mondania a két embernek, aztán majd meglátja, miként alakul a sorsa. Dühönghet, akár a haját is tépheti kínjában, erősebbek nála. De a düh irracionális cselekedeteket vált ki, és ezt most nem engedhette meg magának.

Mert miről is volt szó? Amíg ő velük beszélgetett az étteremben, idegenek jártak a lakásában, feltehetőleg a nyomozó kollégái, és telerakták mindenféle, a hadi üzemből származó tervdokumentációkkal az asztalt. Ezeket ő nem hozhatta volna ki a gyárból államtitoksértés nélkül. A nyilvánvaló figyelmeztetést - mert ez nem volt több ennél - azonnal megértette, amint belépett az ajtón. Mint ahogy azt is, hogy nem ura többé önmagának, felsőbb erők játékszerévé vált. Azok pedig mindent megtehetnek.

Most például ékesen bebizonyították: bármikor bíróság elé állíthatják, ha akarják, ellehetetleníthetik az életét, egzisztenciáját felboríthatják. Nem lehet biztonságban a magánélete sem a lehallgató készülékek között, s a lépéseit bármikor nyomon követhetik. Vajon ki hinné el, hogy nem ő hozta ki a dokumentációkat, s főleg milyen céllal? És itt van egy nyugatnémet nő, a barátnője, akinek a volt férje NATO-projekten dolgozik, vagyis a dolgok sűrűjében mozog…

Hogy ez az egész nem más, mint provokáció? Kit érdekelne? Abban is biztos volt, hogy amint kiteszi a lábát az ajtón, jön valaki és eltünteti a bizalmas dokumentumokat az asztalról, mintha soha nem is lettek volna ott. A figyelmeztetés megtörtént, ennyi untig elég.

- Azt gondolom, meggyőztek - mondta a nyomozónak, amikor találkoztak. - Mit akarnak még? Mivel bizonyítsam, hogy kötélnek állok?

- Egyelőre semmivel, uram - felelte az értetlenül. - Pár napig maradjon a közelben, és naponta kétszer hívjon fel engem, hogy kontrollálni tudjam, merre jár. Meg fogom mondani magának, melyik napon kell átvennie az útlevelét tőlünk, és hol.

- A munkahelyem?

- Azt már elintéztük. Maga tegnaptól nem dolgozik ott, saját elhatározásából kilépett - mondta a férfi, és Zollner döbbenten vette tudomásul, hogy sokkal komolyabb a helyzet, mint eddig gondolta. Ezek az emberek a maguk hátterével mindent megtehetnek.

- Mondhatta volna előbb is. És ha mit sem sejtve betelefonálok a munkahelyemre? Mondja, uram, ha ez az egész lecseng, mi lesz velem? Mihez kezdek, ha leveszik rólam a kezüket? Hogyan magyarázom meg a szüleimnek, hogy egyszerre csak elutaztam Nyugat-Németországba? Ők tudják, hogy engem soha nem engedtek kapitalista országba - hadarta a mondatokat Zollner, aztán rájött, hogy le kell csendesítse magát, ha nem akar hibázni.

- Ez bizalmi kapcsolat, ami köztünk kialakult - mondta higgadt hangon a nyomozó. - Tudja, vannak írott és íratlan szabályok, az íratlanokra inkább azt mondanám, egyfajta barátsággá alakulhatnak a későbbiekben. És a barátok, ugyebár… - tárta szét a karját mosolyogva. - De ez is a jövő zenéje, uram. Egy biztos, maga csak jól jöhet ki ebből, és azt remélem, mi is. Maga hatalmas szolgálatot tesz az országnak. Egyébként pedig mindenben segítek, ha kéri. Közösen kitalálunk valamit.

- És továbbra is figyelnek majd?

- Elsősorban a saját érdekében, de ez nem fogja magát zavarni. A biztonsága érdekében tesszük, láthatatlanul, diszkréten. Idővel hozzá fog szokni, mondjuk úgy, észre sem veszi. Mi akkor dolgozunk jól, ha maga nem látja a munkánkat. De odakint úgy élhet, olyan jómódot biztosítunk, amiről itthon nem is álmodhatott volna. Nem beszélve ugyebár a kis hölgyről, aki… Hozzá pedig sok szerencsét kívánunk, uram. Most hová megy innen? Ne haragudjon, tudnom kell…

- Haza. Rám fér a zuhanyozás és az átöltözés - mondta Zollner. - Lehet, hogy elmegyünk a szüleimhez a Bükkbe, de ez sem biztos még. A kocsim lerobbant, tudja, öreg a jószág… Szóval, most hazamegyek, mert már biztosan kiürítették a lakást a kollégái.

- Miről beszél? - nézett rá meglepetten a nyomozó.

- Nézze, tényleg ne hülyítsük egymást. Nem értem, miért volt szükség azokra a rohadt papírokra. Mit akartak elérni vele? Hogy féljek? Mint amikor a kutyát tanítják: hiába teszi jól a dolgát, azért megmutatják neki, hogy a pórázzal ütni is lehet?

- Nem fogalmazna kicsit érthetőbben? Istenemre, nem értem, miről zagyvái - mondta ingerülten a nyomozó. - Mivel félemlítettem én meg magát?

Zollner elmondta, mit talált az asztalán. Hozzátette, hogy ez szerinte ugyancsak felelőtlen próbatétel, mert bárki bemehetett volna oda, akár egy betörő is, és ha megtalálják a dokumentumokat, abból sokkal nagyobb botrány kerekedhet, mert a történések attól kezdve kicsúszhatnak a „cég” kezéből és irányíthatatlanná válnak.

A nyomozó előhúzta a cigarettáját, és megkínálta Zollnert is, aki elutasította, hogy rágyújtson. A férfi arcán idegesen rángatózott egy izom. Sokára szólalt meg.

- Még most is csak azt mondom, nekünk semmi közünk azokhoz a papírokhoz - mondta, és nem nézett Zollnerre.

- Akkor a barátjának, akivel együtt ebédeltünk ma.

- Nem a barátom. Egy kolléga.

- Mindegy, kicsoda - legyintett Zollner. - Igaz is, kérdezni akartam már magától… Mondja, a szovjetek maguk mellett úgy garázdálkodhatnak, ahogy csak akarnak? Beleszólhatnak a maguk munkájába ebben az országban? Mintha csak otthon lennének?

- Ez nem téma, uram - rázta a fejét a nyomozó. - És ne is kérdezze. Bár a választ, azt hiszem, sejti.

- Ők rakták azokat a papírokat a lakásomba?

- Minden előfordulhat - mondta a nyomozó, és a csikket kiejtette a kocsiablakon. - Majd utánajárok. Ha most hazamegy, és még mindig ott találja azt a holmit… Tudja mit? Menjen haza, és én maga után megyek tíz perc múlva.

Zollner kiszállt a következő sarkon, és a házak között a lakásához ment. Az ajtót nyitva az előszobából látta, hogy a tervrajzok még mindig az asztalán vannak. A nyomozó pontosan érkezett, és szó nélkül a szobába sietett. Közben az ujját a szájára téve mutatta, Zollner ne szóljon egy szót sem. Egy darabig némán nézegette a papírokat, néha a fejét csóválta, aztán összeszedte és egy újságpapírba csomagolta valamennyit.

- A többi az én dolgom - súgta, aztán kilépett az ajtón. Zollner követte. Az utcán még pár érdektelen szót váltottak, és Zollner Péter megismételte, hogy a kocsija elromlott.

- Van a barátnőjének autója, Zollner úr - jegyezte meg a nyomozó. Különben meg odakint ez a gondja is megoldódik. A kollégám és cége nem garasoskodik.

- Azt hiszem, a kollégája mindamellett egy nagy disznó - mondta Zollner a nyomozó hóna alatt szorongatott paksamétára pillantva, és karba öltött kézzel megállt a járdaszegélynél. A nyomozó nem szólt, csak rándított egyet a vállán. - Ezek után hogyan kérnek tőlem feltétlen bizalmat?

- Csak engem hívjon, amíg itthon van. Kizárólag csak engem. Ha kell, találkozunk, beszélünk. Az éjszaka közepén is hívhat - mondta a nyomozó, és Zollner látta az arcán, hogy a férfinak valami nagyon nem tetszik. - Ezzel meg ne törődjön többet, majd én elviszem a balhét, ha érti, mire célzok.

Megállapodtak a telefonhívások rendszerében, ő pedig azt mondta, mégiscsak elmegy a szüleihez a Bükkbe, aztán a pályaudvaron felszállt a Balaton felé tartó egyik gyorsra, bár nem hitte, hogy mindenkit sikerült leráznia. Az is idegesítette, hogy a nyomozó nem kérdezte, hol van Ilse. Ezek szerint már tudják. A vasúti kocsiban sorra vette az útitársakat, próbálta kitalálni, ki lehet az, aki figyeli őt. Aztán egy közbeeső állomáson, amikor a vonat már elég tempósan kifelé húzott a vágányokon, leugrott a szerelvényről. Senki nem csinálta utána a mutatványt.

Az állomás előtt leintett egy arra haladó taxit, és a következő megállóig vitette magát, ahol félóra múlva újra vonatra szállt. Így jutott el Siófokra, és az utolsó hajóval átkelt a tó északi partjára. Fél kilenc volt akkor, lassan kezdett már szürkülni.

Ilse a sétány mellett ült egy padon, és a magasból a tó gyöngyház-színbe hajló, keleti medencéjét figyelte. Elmúlt már kilenc, odalent kivilágított hajótestek araszolgattak a kikötők irányába. Egy elkésett vitorlás petyhüdt vásznakkal várt a kedvező szélre, aztán a tulajdonos meggondolta magát, és motort indítva megcélozta a tihanyi kikötő öblét.

A templomfal kockaszerű tömbje szürkén magasodott Ilse fölé, lezárva a sétányt, a kavicsos úton szerelmespárok andalogtak egymást átölelve. Az asszony feszülten várta a pillanatot, hogy Zollner Péter végre feltűnjék a presszó felől, vagy a templom utcára vezető lépcsősorán. Feszültségben telt az egész napja, félt, hogy baja történik a férfinak, s noha igyekezett magát elfoglalni az idegen házban, ezeket a gondolatokat képtelen volt kiverni a fejéből.

Tisztában volt azzal, hogy a férfi jelentette számára hetek óta a valódi kapcsolatot, testesítette meg annak értelmét. Ilse nem akarta elveszíteni azt, amiről úgy vélte, ajándékul kapta, mert neki is joga van a boldogsághoz, a tisztességes családi élethez.

Tisztességes élet? De hol? Ő biztosan nem költözne át ebbe az országba. Nem az országgal van baja, még csak nem is az emberekkel, gondolta, hanem azzal, amit itt tapasztalt, és ami mind a személyes gondjává lett, noha tudta, hogy ha kell, képes volna itt is szépen és jól élni. Még mindig nem értette teljesen, mire készülnek velük, és a zűrzavar a fejében alig csitult.

Megérintették a vállát, Ilse összerezzent. A férfi állt mögötte, csapzottan, izzadtan, kapkodva szedte a levegőt. Azt mondta, a taxi csak egy darabig hozta, nem volt több pénze. Onnan futnia kellett, hogy Ilsét ne sokáig várakoztassa.

- Vártalak volna napokig is, ugye tudod? Gyere, ülj le ide mellém - húzta az asszony a padra Zollnert, és a nyakába csimpaszkodva magához szorította. - Már majd infarktust kaptam miattad. Jól vagy? Minden rendben?

- Nem. Semmi sincs rendben - felelte Zollner. - A kocsit merre hagytad?

- Egy mellékutcában parkolok. Félek, hogy figyelnek…

- Én is. Valahogy le kell rázni őket. Rohadt egy dolog, ugye? Nem követtél el semmit, s mégis neked kell félned. Megvárjuk a teljes sötétséget. Te menj a kocsihoz, és engem majd szedj össze a parti út mellett. Van itt egy sétány, azon lejutok a kikötőhöz. Elhoztad a pólómat?

- Féltelek, hallod? - nézett a férfi szemébe Ilse, miközben átnyújtotta az összehajtogatott nejlontáskát. - Azt hiszem, túl messzire mentünk, Péter. Túlságosan messzire. A magunkfajtának nem szabad ujjat húzni magas állami hivatalokkal…

- Majd megbeszéljük. Indulok - mondta Zollner, és eltűnt a bokrok mögött. A sötétség jótékonyan elfedte a mozgását. Amikor a sétányra kiért, már csak egy sietős léptű, fekete pólós férfit látott az, aki szembejött vele az emelkedőn.

- Maga az? - hallotta a telefonban Zollner a nyomozó kissé fáradt és türelmetlen hangját, amikor éjféltájt egy fülkéből felhívta a megadott számot. - Most éppen mi a baj?

- Garanciát kérek - mondta Zollner. Ilse ott állt mellette a fülkében. - A biztonságomra, az életemre, az egzisztenciámra.

- Miket nem mond… Most, éjnek évadján kéri ezeket?

- Azt mondta, bármikor hívhatom - mondta Zollner.

- Ha nagyon akarja, hivatalosan is kijelentem, hogy a maga akcentussal beszélő kollégájában nem nagyon bízom.

- Rendben. Ezt élesben kell megbeszélnünk, ez a mostani hívás nem igazán jókor jött… Reggel összefutunk? - kérdezte a nyomozó, és Zollner azt felelte, semmi esetre sem.

- Nekem csak egy „igen”, vagy egy „nem” kell - mondta határozottan. - Ha nem kapom meg, megyek egy másik fórumra, és kitálalok.

A kagylóból mély sóhaj és különféle zörejek hallatszottak. Mintha a nyomozó cigarettára gyújtott volna.

- Én nem tudok magának semmit megígérni - hallotta a nyomozó hangját Zollner.

- Mert nem magán fordul meg a dolog, ugye? Ismerje el nyugodtan, nem fogok visszaélni vele. Maga ebben az egészben csak egy kis fogaskerék, úgy sejtem. Engem már Budapesten is idegesített, hogy hülyének nézett az a „kolléga”.

- Kérem, ha lehet… Beszéljük meg ezt mi ketten, élőszóban, reggel. Elmagyarázok egyet és mást, és tisztábban lát majd - mondta a nyomozó, és a hangjába bocsánatkérő hangsúly keveredett. - Kérem, hívjon fel reggel nyolckor a másik számon. Megígéri?

- Majd meglátom. Ahogy ön, úgy én sem ígérgethetek, uram. Sajnálom - felelte kemény hangon Zollner, és elköszönt.

A beszélgetés tartalmát lefordította Ilsének, aki azt mondta, nem biztos, hogy okosan beszélt Zollner. Diplomatikusabbnak kellett volna lennie, mert ezzel csak gyarapíthatja a gondjait. Kipécézték, kiválasztották valamire, egy feladatra, mert „valahol, valamikor” összefutottak a szálak. Diktatúrában soha nem szabad keresni a miérteket.

- Ez igaz. De én ezt nem akarom csinálni, Ilse. Őszintén megvallom, hogy félek. Tudom, hogy ha akarják, perceken belül meg tudják állapítani, hol vagyok, honnan telefonáltam. Fogalmam sincs, mit akarnak, mi az a nagyon fontos dolog. Biztosan be akarnak illeszteni engem egy hálózatba, hogy parancsra tegyem ezt vagy amazt, ami nekem nem érdekem, de ha jól viselem magam, kaphatok érte viszonzásul valamit… És téged is féltelek. Segíts nekem kilépni ebből valahogy, kérlek.

Az éjszaka azzal telt, hogy csendben üldögéltek a sötét szobában, és a lehetőségeket latolgatták. Zollner tanácstalanul várt valamire, Ilse pedig forgatott a fejében egy őrültnek tűnő tervet. Hajnalodott, amikor úgy érezte, elmondhatja a férfinak.

- Kiviszlek innen - mondta az asszony. - Elviszlek Németországba, hozzám. Megoldom. Ahogy Dieter megoldotta az unokaöccse családjával, úgy én is meg fogom oldani. Mondd, Péter, ha el kellene hagynod a családot, a szüleidet s a húgodat, mit mondanál? Képes lennél rá? Mert én csak akkor léphetek, ha te beleegyezel.

- Kapok útlevelet, azt ígérték. Ki tudok majd utazni magam is - mondta a férfi.

- Akkor már késő lesz. Többé nem tudsz eltűnni a szemük elől. Belekerülsz a körforgásba, és nem tudsz kiszállni soha - érvelt az asszony. - De ha előbb lépünk, otthon nálunk mindent tisztázhatunk. Emlékszel a fiatalemberre, akiről beszéltem? Aki meghívott egy presszóba. Őt fogjuk megkeresni. Csak neked kell kimondanod az igent vagy a nemet.

Súlyos csend telepedett a házra. Odakint alig világosodott, a keleti égbolton feltűnt egy szürke csík, és lassan sárgába váltott. A gömbölyű hátú szőlőhegyek sötétkék sziluettje lezárta a horizontot. Zollner Péter először nemet mondott Ilse javaslatára, aztán belátta, hogy sok választása nincs. Olyan érzése támadt, hogy éppen az az ország árulja el őt, amelyben született, amit szeretett, s ez az ország akarja, hogy valamit tegyen meg később, amihez semmi köze, sőt talán ennek az országnak sincs, sokkal inkább egy másiknak, amelyik szuperhatalomnak hívja magát. A porszemnél is kisebbnek, tehetetlenebbnek érezte magát.

- Azt akarom, amit te - ölelte meg az asszonyt Zollner.

- Ha akarod, megyek veled. Csak téged féltelek, Ilse. Meg tudod csinálni? Ha belebuksz…

- Nem fogok, Péter. És ha mégis… Érted akkor is vállalnám. Látod, visszajöttem azután, hogy olyan cudarul elbántak velem a határon. Te jelented nekem a legtöbbet, tudod? Vigyázni fogok, csak bízz meg bennem. Honnan tudok külföldre telefonálni?

- A postáról, de nem javaslom. Menjünk inkább be a városba - felelte Zollner. - Majd vezetem a kocsidat. Ott van jó pár fülke, ahol nem figyelik, ki telefonál.

És Ilse a közeli városban telefonokat bonyolított, több fülkéből, mert azt mondta, biztosra akar menni. A férfi diszkréten magára hagyta, és figyelte a környéket. Keserűen nevetett önmagán, mert arra gondolt, hogy olyanná vált, mint egy kezdő bűnöző, aki minden bokorban rendőrt lát.

Gyűlölte ezt az érzést, és meg szeretett volna tőle szabadulni.

- Én megvolnék - lépett hozzá Ilse. Az arca ragyogott.

- Mondd csak, tudod, hol van a szabadkikötő Budapesten? Lenne valaki, akit meg kell keresnem. És egy bank is kell, majd megmutatom a kártyámon, melyik a jó. Ki kell vennem a számlámról egy kis pénzt…

- Jó lesz ez így, Ilse? Tudom, hogy rám akarod költeni azt a pénzt - lépett elé a férfi, és megfogta az asszony mindkét kezét. - Biztos, hogy ezt akarjuk?

- Már belevágtam. És nem fordulok vissza, Péter. Most már nem. - Ilse hangja határozott volt és eltökélt. A férfi bólintott, és beültek a kocsiba. A kesztyűtartóból Ilse előhúzott egy Magyarország-térképet, amelyen Budapestet kinagyították.

- Itt van a szabadkikötő - mutatta Zollner Péter. - De nem tudom, hogyan jutsz majd be.

- Ezt bízd rám, kérlek - mondta az asszony. - És mutass egy bankot, légy szíves, mielőtt hazaviszlek a szüleidhez.

- Hogyan?

- Igen. Hazaviszlek hozzájuk. És a lakásodból is szedd össze, amire szükséged van. Tudom, hogy van itt egy sereg dolog, amit tisztázni kellene, de azokat majd később elintézzük. Te a szüleidnél leszel, én pedig visszamegyek abba a házba, amit kibéreltünk. Sokkal jobb lesz, ha nem látnak minket együtt. Megbeszélünk időpontokat, mikor hívjuk egymást, és hol. Azt hiszem, ezután jobban ránk szállnak a nyomozók, mint eddig tették.

Ilse rendezte a bankot, s még néhány telefont, aztán Zollnerrel Budapest felé indultak az autópályán. A férfi összekapkodott pár nélkülözhetetlen holmit egy sporttáskába. Felugrott még a húgához is, akinek a kezébe nyomta a lakása kulcsait és a Lada slusszkulcsát.

- Füreden találod meg, a vasútállomás melletti második utcában. Hozzátok haza, legyetek szívesek - kérte az asszonykát, aki semmit nem értett. Zollner azt felelte, kedvezményes lehetőséget kapott egy üdülésre, két hétig távol lesz a hegyekben, s majd ha visszajön, mesél róla.

Félóra múlva már a Bükk felé vágtatott az Opel, és Ilse arra kérte a férfit, ne kérdezzen tőle semmit. Jobb így, ha csak egymaga intézi a dolgokat.

A férfi szülei a bőrükből ugrottak ki, amikor megpillantották a ház meredek feljárójára kanyarodó kocsit. Igen megszerették Ilsét, s örültek, hogy Péter végre egyenesben van. Ok így látták, a férfi pedig nem világosította fel őket semmiről. Sem aznap, sem a következő napokban, amikor otthon téblábolt tehetetlenül, várva Ilse hívásaira, a falucska egyetlen utcai fülkéje mellett ácsorogva.

Aztán jött egy telefon, késő délután, s Ilse azt mondta, három óra múlva ott van Zollneréknél. Arra kérte a férfit, mentse ki őt a szülők előtt, hogy nem tud maradni, csak egy félórácskát legfeljebb, mert haza kell indulnia Nyugat-Németországba.

- És itt vége is az első fejezetnek, Péter - mondta Ilse természetes hangon. - Ma vége lesz, úgy készülj.

Zollner Péter mindent megértett ebből a pár szóból, mert így beszélték meg az autóban idejövet. Azt jelenti, hogy ha ma eljön szülei házából, ki tudja, mikor tér vissza legközelebb?

És ebbe nem mert jobban belegondolni. Hálás volt Ilsének, hogy határozott kézzel rendezte a dolgokat, s hogy neki ideje sem volt jobban belegondolni a következményekbe.

Volt tehát pár órája itthon. Kisétált a teraszra, és nézte a hegyeket, az erdőket. Itt nőtt fel, ide köti gyermekkorának számtalan emléke. Nézte a kövezetet, még az apja rakta le a lapokat vigyázva, egymás mellé, amikor ő még gyerek volt, ám emlékezett arra a napra. Az apja sokkal fiatalabb, mozgékonyabb, vékonyabb volt, és jól szórakoztak, miközben Péter egyenként hordta oda a keze alá a súlyos kerámialapokat. Az édesanyja ebédet főzött, a konyha volt az ő birodalma, ahová jó volt hazajönni, és jó volt beszélgetve elüldögélni a régi tűzhely mellett, amelynek ósdi karikái vörösre izzottak a sötét téli estéken néhány lapát széntől, s ez világított, amikor nem gyújtottak villanyt, mert csak így láthatták, mekkora pelyhekben hull odakint a hó…

Hagyta, hogy az emlékek elragadják. Tisztában volt vele, hogy az út, amelyre rálépni készül, veszélyekkel terhes, és ha megteszi az első lépéseket, már nincs visszaút. Semmi nem lesz olyan, mint annak előtte volt, de Ilse szavai visszhangoztak a fülében: előre kell nézni, Péter, mindig csak előre. Csak az nyerhet, aki bátor.

Hogy Ilse mennyire volt bátor, legfeljebb csak ő maga tudhatta. És az asszony tisztában volt azzal, hogy amit tesz, az erején felül való, mégsem mondta egyetlen szóval sem Zollner Péternek. Tette a dolgát három napon keresztül, mígnem azt mondta magában: igen, a végére értem. Most már csak lépni kell, határozottan, magabiztosan.

Zollner ült a kocsiban, a sötét autópályán vágtatott Budapest felé, és a búcsúra gondolt. Azt ígérte a szüleinek, hogy napok múlva jelentkeznek Ilsével arról a bizonyos „üdülőhelyről”, ahová beutalót kapott. Még élesen előtte volt a két idős ember arca, a fülében csengtek a jókívánságok, érezte apja kemény tenyerét az övében, amikor férfias kézfogással elköszönt, és azt mondta: aztán csak ügyesen, okosan, fiam.

Hát, ha rajta múlik, ügyes és okos lesz, gondolta Zollner, és a fényszóró vonalát követte tekintetével. Ilse beszélt valamiről, de képtelen volt odafigyelni rá. Budapestre érve az utcákon alig találtak forgalmat. Az egyik kereszteződés után rendőrjárőrre lettek figyelmesek, ott ácsorogtak a csíkos autójuk mellett beszélgetve, s Ilse különösen ügyelt rá, nehogy elkövessen valami szabálytalanságot.

Csepelen álltak meg egy mellékutcában. Ilse azt mondta, meg kell várniuk valakit.

- Innen magadra kell hagyjalak, Péter - mondta Ilse. - De nem végleg. Rábízlak valakire. Megbízható, nem kell félned. Semmit nem kell tenned, csak azt, amit majd ő mond.

Egy perc sem telt el, amikor két férfi jelent meg az utca végén. Gyalog jöttek, a lámpafény kirajzolta alakjukat. A kocsi mellett megálltak, kinyitották a hátsó ajtót, majd beültek. Ilse azonnal indított, az egyikük németül mondta, merre menjen.

- Itt jó lesz, megállhat - fordult a férfi Ilséhez. - Itt van, amiben megállapodtunk? - Az asszony előhúzott a táskájából egy borítékot.

- Itt akarja megszámolni? - nézett a férfira, aki megrázta a fejét., és azt mondta, megbízik Ilsében. Zollner némán ült az első ülésen, a két férfit figyelve. - A másik felét majd a végállomáson adom át - mondta az asszony. A férfi a dzsekijébe süllyesztette a pénzt.

- Na jöjjön, uram, nincs sok időnk - mondta Zollner felé fordulva. - Húsz perc múlva indulunk.

A férfi mellett ülő idegen levetettea dzsekijét, odanyújtotta Zollnernek, hogy bújjon bele. A viseltes ruhadarabon hajós-embléma díszlett. A másik is ilyet viselt.

- Nem búcsúzkodunk - mondta Ilse, és röpke csókot nyomott Zollner arcára. - Ilyenkor nem jó jel. Mindenben hallgass ezekre az emberekre. Holnap találkozunk. Na, induljak már... atmíg meg nem gondolom magam - jegyezte meg Ilse a másik irányba pillantva, és Zollner látta, hogy szeméből kibuggyan, s végiggördül az arcán egy könnycsepp.

- Érzékeny asszonyka - jegyezte meg a férfi, aki Zollner mellett baktatott a sötét utcán. A másik elment Ilsével, ők tudták, miért volt erre szükség. - Ne féljen semmitől, megoldjuk. Ahány embert én már átvittem…

- Nem fél, hogy elkapják? - kérdezte Zollner, de a másik csak legyintett: nem eszik olyan forrón a kását, meg aztán van korrupció is a világon.

Nemsokára egy kapuhoz értek, az épület olyan volt, mint egy ipartelep.

- Ne szóljon semmit, hagyja, hogy én beszéljek. Sétáljon át mögöttem a kapun nyugodtan, csak semmi sietség, és pár méterrel beljebb várjon meg - mondta csendben Zollnernek. és előre indult. A portásfülkében két idősebb ember beszélgetett, egyikük kikiabált a kis ablakon:

- Na mi van, kamerad? Elég volt mára?

A férfi megállt, és a dzsekije alá nyúlt, majd kiemelt onnan egy üveg whiskyt.

- Nincs ma élet a városban, papa - mondta, és az üveget benyújtotta az ablakon. - Kihalt ez a Budapest. Még a kurvák is aludni mentek.

- Oké, oké! Menjetek ti is, kamerad - nevetett harsányan az egyik, és katonásan szalutált.

Pótkocsik, konténerek között bujkáltak, míg le nem értek a partra, ahol a Duna lustán hömpölygött.

- Jöjjön utánam, megérkeztünk - mondta a férfi Zollnernek. Bevezette őt egy szűk helyiségbe, amely egy hajó kormányállása lehetett talán, és azt mondta, ne mozduljon ki innen.

Kisvártatva megérkezett az is, aki Ilsével maradt a kocsiban. Percek teltek, hangok hallatszottak a testes tolóhajóról, majd feldübörögtek a hatalmas dízelmotorok. Kisiklottak a Dunára, s néhány manőver után rácsatlakoztak a kikötött uszályokra. A gigantikus egység lassan irányba fordult, Zollner megpillantotta a partmenti lámpákat. Budapest távolodott, s a folyó egyik szelíd kanyarulata után végleg eltűntek a város fényei.

Odakint lábak dobbanását hallotta a fémfedélzetről, ő csak ült a parányi kabinban, ahogy azt a hajósok kérték. Kisvártatva, még hajnal előtt, megérkezett a kapitány, aki behozta őt a hajóra.

- Jó a sodrás, viszonylag gyorsan megyünk. Kérem, ne jöjjön ki innen, ne lássa magát senki a fedélzeten. Csak én és a kollégám tudjuk, hogy itt van, másnak nem kötöttük az orrára. Ide nem fognak bejönni. Itt van ez a konzerv meg kenyér, az ágy alatt talál magának sört. Majd néha magára nézek…

Zollner a függöny mögül lesett kifelé, próbálta kitalálni, merre lehetnek, de csak a folyamkilométereket jelző fehér táblákat vehette ki úgy-ahogy a partmenti töltés tetején. Néha alig észlelhetően irányt váltottak, kitértek más uszályok elől, s amikor reggel lett, Zollnernek már fogalma sem volt arról, merre járhat. Annyit tudott, hogy még Magyarországon vannak, különben már figyelmeztették volna.

Eljött ez is, a figyelmeztetés. Még ha csak ennyi lett volna, de a kapitány bejött hozzá, s az egyik fémlemezt néhány mozdulattal lecsavarozta a falról. Alacsony üreg tűnt elő, ahová a kapitány bemászott, valamit tett-vett, aztán újra kibújt, és azt mondta:

- Fáradjon be, uram - nézett Zollnerre olajtól maszatos képpel. - És imádkozzon, hogy ne essek a vízbe, vagy ne kapjak infarktust, mert innen csak én tudom kiereszteni magát. De azért nem fél, ugye? Majd úgy intézem, hogy a fináncok meg a határőrök gyorsan végezzenek, és indulhassunk tovább. Akkor magáért jövök.

- Mennyi időbe telik? - kérdezte bizonytalanul Zollner, mire a férfi azt felelte, talán pár órába.

- De azért nem fél, ugye? - ismételte meg a kérdést, azzal félreállt az útból, hogy Zollner bebújhasson a rejtekbe.

Ő térdre ereszkedett és becsúszott az üregbe, amely alig volt nagyobb, mint egy láda. Ülni tudott csak, felállni nem, odabent átható olaj- és vegyszerszag terjengett. S amikor meghallotta a csavarok nyikordulását, és ráborult a súlyos sötétség, hálát adott, hogy klausztrofóbia nélkül született a világra. Valahonnan friss levegő érkezett, talán egy láthatatlan résen, és Zollner érezte, hogy legalább ennek örülhet. Csak arra volt képes gondolni, hogy a férfi tudja, mit tesz, s ha igaz, amit állított, nem ő az első, akit átcsempésznek a határon.

Másban nem reménykedhetett, legfeljebb Ilse szervező- képességében. Eszébe jutott, hogy az asszony hányszor elmondta: ellenezte a férje akcióját Heiner Fitzékkel kapcsolatban. S most ő ugyanezt teszi egy férfi érdekében, s ugyan mi az, ami erre képes lehet, ha nem a kristálytiszta, érett szerelem?

Gondolataiból láncok csikorgása hozta vissza a valóságba. A hajótest rándult, nyikorgott, pattogott a vastag fém, és sietős léptek zaja érkezett fentről. A fémfalon három kop- panás jelezte, hogy ettől kezdve maradjon csendben. Megkezdődött az ellenőrzés.

- Azt várod, hogy hálálkodjam, amiért kegyeskedtél végre meglátogatni? - nézett az idős asszony megrovó, sértett pillantással Ilsére. - Tudod, hogy egyedül élek, senki nem nyitja rám az ajtót, mégsem láttalak legalább két éve. Gyere, ülj le. Kérsz egy kávét?

Ilse sok órás vezetés után holtfáradtan érkezett Dortmundba, ahol a nagynénje lakott. Az asszony egymaga élt már több éve, mióta a férjét elvitte a rák, és dédelgette az emlékeket róla, meg a fiáról, Florianról, aki harminc-egynéhány évesen ottmaradt egy közlekedési balesetben, valahol Párizs mellett, két barátjával együtt. Az ilyesmit nem lehet megemészteni, egykönnyen túl lenni, vagy átesni rajta, mint egy könnyű betegségen. Ilse nagynénje nem is volt rá képes, egymagában éldegélt, kizárva az életéből a barátnőket és volt iskolatársakat, s nemkülönben a rokonokat, akikről azt tartotta, kifejezetten idegesítik.

- Nyúzott vagy - mondta ki tömör és velős véleményét az asszony. - És ez nem nőies. Nem kellesz így senkinek, Dieter ki fog rúgni.

- Már elváltunk, Gréte néni - mondta Ilse, és belekortyolt a forró kávéba, ami most jólesett, nyugtatta és ébresztette egyszerre. - Dieter talált magának egy jobbat.

- És te hagytad, hogy megtegye? Nem álltál a sarkadra? Nem küldted el azt a szemetet?

- De Gréte néni, te szeretted Dietert. Nem hinném, hogy annyira szemét lenne - próbálta meg a mondatok élét elvenni Ilse, mert tudta, ha ilyen irányt vesz a beszélgetés, nehezen tud megegyezni majd nagynénjével.

Márpedig neki a megegyezés egy bizonyos dologban életfontosságú volt. Tűrte hát Gréte teátrális kirohanásait a férfinem egésze ellen, s még igazat is adott neki, csak mielőbb megszabaduljon tőle.

- Találkoztam valakivel, Gréte néni - mondta Ilse, amikor kicsit szóhoz jutott. - Valakivel, aki ismerte Floriant. A balesettel kapcsolatban tudna néhány dolgot elmondani, amelyekről nem esett említés a vizsgálat során. De látnia kellene a fényképét, hogy tényleg róla van-e szó.

Az asszony vonásai megváltoztak, a tekintete élénkebbé vált. Évekig hajtogatta az igazát, mert nem volt tiszta a baleset, Floriant hibáztatták a francia hatóságok, hogy minél előbb lezárhassák az ügyet. Gréte végül képtelen volt tovább fizetni az ügyvédet, aki nyomozott egy darabig, s az asszony megpróbált beletörődni egyetlen fia elvesztésébe. De soha nem rendezte véglegesen magában Florian halálát.

- Mondj el mindent! Hol ismerkedtél meg vele, ki ez az ember, német vagy francia? A franciákban nem bízom a háború óta… - hadarta az asszony, és Ilse kénytelen volt hazudni. Azt mondta, fényképes okmányokra lenne szüksége, hisz tudta, hogy Gréte mindent megőrzött. Végül az asztalra terített sokféle papír közül kiválasztotta Florian még érvényes útlevelét és jogosítványát, s azt mondta, egy héten belül visszahozza.

Ilse fáradt volt, kialvatlan és éhes, mert egész éjjel vezetett Budapesttől Dortmundig, és szeretett volna átöltözni, lezuhanyozni, s pihenni pár órát. Arra való hivatkozással, hogy ezzel az említett emberrel még ma találkoznia kell Essenben, búcsút vett nagynénjétől, beült a kocsiba, és az osztrák határ felé, Salzburgnak vette az irányt. Az úttestre festett csíkok néha elmosódtak a szeme előtt, és ő érezte, hogy a szemei egyre többször lecsukódnak, igaz, pár pillanatra csupán, de rémülettel töltötte el a gondolat, hogy elalszik a volánnál, s akkor vége lesz mindennek. Neki pedig még ma Jugoszláviába kell érnie.

Egy benzinkútnál megállt, ivott egy kávét, aztán a kocsival beállt az árnyékba, hogy pihentesse a szemét. Az álom úgy telepedett rá, mint súlyos, sötét lepel.

Beszédet hallott, lépések dobbanását, és parancsszavakat, amelyek nem embernek, inkább kutyának szólhattak, és hallotta, amint a fém túloldalán szapora kutyaléptek karistolják a koszos padlót, és a fémlépcsőkön élesen koppannak az állat körmei.

Zollner lélegzetét visszafojtva, mozdulatlanul ült a fémdobozban, ami kezdett átmelegedni a reggeli napsütésben. Sokáig tartott az ellenőrzés, vagy másfél órán át, majd hirtelen csend lett, és még jó ideig tartott, mintha a tolóhajóról átmentek volna az uszályokra az emberek meg a kutya. Fullasztóvá vált a légkör a zárt dobozban, és ha arra gondolt, itt felejthetik, a pánik kerülgette. Tudta, hogy ez nem történhet meg, legfeljebb ha annak a németnek, aki ide zárta, baja esne, mert rajta kívül talán csak a társa sejtené, hol rejtőzik.

Mielőtt végleg elveszítette volna az időérzékét, valaki odakint nekilátott, hogy kiszedje a rögzítő csavarokat. Pár perc múlva a német vigyorgó képét pillantotta meg a lyuk szájánál.

- Kijöhet, uram. De továbbra se menjen a fedélzetre - mondta a férfi, és kívülről rázárta Zollner Péterre az ajtót. Ő ivott a fal mellé állított műanyag kannából, aztán leült az egyetlen ágyra, és mély levegőt vett, mint aki reménytelen helyzetből szabadult. Odakint feldübörögtek a tolóhajó motorjai, és a horgonyok lassan eleresztették a Duna medrét.

Órák teltek el így, és Zollner csak találgatni tudta, merre lehetnek. A függöny résein a partot láthatta, néha egy templomtornyon a keresztet, de a házakat már nem. Aztán lassan beúszott néhány emeletes épület a látóterébe, hegyek a messzeségben, és hajókürtöket hallott innen-onnan. A motorok elhalkultak, majd újra felbúgtak, a csigák kavarták a vizet, és a part kezdett körbefordulni - így látta Zollner -, ahogy a tolóhajó manőverezett. Jó félóra múlva újra csend lett. Hangokat hallott, valaki a közelben azt kérdezte németül, tart-e a horgony.

Csak délután jött vissza a férfi, aki gyaníthatóan a hajóegységért volt felelős. Húskonzervet hozott, kenyeret és egy doboz tejet.

- Ha a többiek a partra mennek, magáért jövök. Frau Riemannal megbeszéltük, hová kísérjem - mondta a férfi. - Jól érzi magát? Egyébként minden rendben, már nem kapunk ellenőrzést.

Zollner majdnem megkérdezte, ki az a Frau Riemann, de szerencsére hamar rájött, hogy bizonyára ezen a néven mutatkozott be Ilse, amikor a „fuvart” megrendelte.

Egyre nehezebben viselte a várakozást a tolóhajón, s közben minden megfordult a fejében, többek között az is, hogy a nyomozót nem hívta fel. Elgondolkodott azon, vajon mit tesz majd a nyomozó és az akcentusos társa. Biztosan kihallgatják a húgát és a férjét, aztán a szüleit is, de ő még ez előtt telefonálni fog nekik, sőt, a nyomozónak is. Nem baj, ha tisztán látnak.

Csak Ilsével ne történjen semmi, mert ezt sosem bocsátaná meg magának.

Félhomály ereszkedett a kabinra, Zollner az órájára pillantott. Nemsokára nyolc, lassan egy napja lesz, hogy a hajón bujkál. Amikor besötétedett, meghallotta a német jellegzetesen koppanó lépteit, és a zár csikordult, amint behelyezte a kulcsot.

- Nos, uram, indulni kellene. Tessék, itt a hajós dzseki, kapja a vállára. És jöjjön csak szépen mellettem, s igyekezzen nem idegeskedni, mert az meglátszik az emberen. Novi Sadban vagyunk, jugoszláv területen, és csak addig veszteglünk, amíg partra nem teszem.

- Maga nem egészen német, ugye? Érzem a kiejtésén - jegyezte meg Zollner, miközben a vékony dzsekibe bújt.

- Nem - felelte kurtán amaz, de nem mondta meg, milyen nációból való. - Jöjjön, barátom.

Pallón léptek át a másik uszályra, aztán onnan egy fémtestű csónakba ereszkedtek egy rozsdásodó vaslétrán, mert a hajó nem a part mellett kötött ki. A csónak tükrére erősített, régimódi kis motort be kellett rántani. Köhécselve, betegesen indult, de erőre kapott, mögötte szétterült az olajjal teli füst. A part nem volt messzebb ötven méternél, a köveknek koccanva az ütött-kopott jószág csakhamar megállt.

- Maga felmegy ezen a lépcsőn - mutatott a férfi egy keskeny, meredek, régi betonlépcsőre. - Ha odafent meglátja Frau Riemannt, intsen nekem. Azt mondta, öngyújtóval jelez.

Zollner felkapaszkodott a lépcsőn. Sötét volt, és a néhány távoli lámpa fénye kevés volt ahhoz, hogy bevilágítsa a Duna partját. Tanácstalanul torpant meg odafent, és a felvillanó lángocskát kereste, ám helyette egy hangot hallott, alig pár lépésről.

- Itt vagyok - súgta a hang, Ilse hangja. - Egyedül jöttél fel? - kérdezte az asszony, és előlépett a fűzfa takarásából. Aztán percekig csak álltak, egymásra borulva, ölelkezve, és egyikük sem szólt semmit. Odalentről halkan köhintett a csónakból a férfi. - Várj, el kell még valamit intéznem - mondta az asszony, és lesietett a lépcsőn. Odalenn a férfi a csónakban ülve várta.

- Elhozta? - kérdezte tömören, és az asszony bólintott, majd átnyújtotta az újságpapírba csomagolt összeget. - Pontosan tízezer. Számolja meg.

- Elhiszem, Frau Riemann - mondta a férfi. - Maga nem olyan fajta, aki átveri az embert. Sok szerencsét maguknak, Jürgent pedig üdvözlöm. Azt üzenem, korrekt barátai vannak. Egyébként minden simán ment. A barátja bátor ember.

A motor felberregett, és a csónak eltávolodott a kövektől. Amikor kikötött a rozsdás testű uszály mellett, a sötétben már nem is lehetett látni.

Ilse kocsija nem messze, a fák alatt parkolt. Sáros volt, mert az asszony a hegyeken át érkezett, osztrák területről, és odafent többször is elkapta az eső. Zollner Péter fáradtan zuhant az első ülésre, s amikor a műszerfal világítását Ilse felkapcsolta, akkor látta csak, mennyire elcsigázott az ö arca is. A frizuráját éppen csak megigazgatta, és smink nélkül vezette le a sok száz kilométeres utat esőben és napsütésben, két határon át. A kardánboxban egy ezüstös termosz állt, benne kávé kotyogott.

- Erre telt ma az időmből és az erőmből - mondta Ilse.

- Egy büfénél vettem tele a termoszt. Egyszer még rá is gyújtottam, a kamionos parkolóban megkínált egy olasz. Szerintem csak ismerkedni akart… Úristen, Péter! - hajolt át a férfihoz. - Ezt is megértük. El sem hiszem. Olyan hirtelen és váratlanul jött ez az egész… Pár hónapja még nem gondoltam, hogy ekkora fordulatot vesz az életem.

- Én sem erre számítottam - mondta a férfi. - Ha kérdezik, talán az utolsó lettem volna, aki azt mondja, szívesen elhagynám az országot. Ha nem is mindig éreztem magam jól benne, mégiscsak ott születtem és minden oda kötött.

- Értelek - simult hozzá Ilse. - Majd én leszek számodra a kapaszkodó. Csak meg ne gondold magad. Idefelé jövet bőségesen volt időm gondolkodni, és minduntalan belém mart a kétely, hogy előfordulhat: később majd másként gondolod… Hogy nem velem, és nem Németországban…

- Meg sem fordult a fejemben - mondta a férfi. - Én disszidens lettem, nálunk így mondják. Elhagytam az országot engedély nélkül, és ha akarják, megvádolhatnak államtitok-sértéssel is a munkahelyem miatt. Azt hiszem, rám fér, hogy mellém állj. És a barátaid is, ha vannak. Mit gondolsz, nem kellene indulni? Még szemet szúrunk egy rendőrnek.

Ilse elindította a motort, és kigurultak a fák alól a betonútra. Nyugatnak vették az irányt, Zágráb felé. Ilse azt mondta, néhány óra, és ott lehetnek. Aztán Maribor és az osztrák határ következik. Zollner némán hallgatta, mit kell tennie, ha ellenőrzést kapnak az úton, és bólintott: minden úgy lesz, ahogy Ilse eltervezte. A fotó a pár éve meghalt Florian útlevelében kis jóindulattal hasonlított rá, s a férfi tanulni kezdte Florian adatait.

Csak az első száz kilométer suhant el gond nélkül, jól benne jártak már a jugoszláv éjszakában, amikor Zollner Péter arra lett figyelmes, hogy Ilse egyre lejjebb vezeti a kocsit az útról, miközben nem lassít. A jobboldali kerekek már a padkán jártak. A férfi rémülten nyúlt a kormányhoz, és sikerült visszatéríteni az útra az autót. Ilse alig vett észre valamit, mert az álom és ébrenlét határvidékén járt. Zollner beszélni kezdett hozzá, és első mondata az volt, hogy álljanak meg pihenni. Az asszony lassított, és lekanyarodott egy mellékútra.

Az álom elementáris erővel zuhant Ilsére, ahogy Zollner Péter vállának dőlt. A férfi azt mondta, másszon át a hátsó ülésre, ott kényelmesebben alhat, de ebből Ilse már semmit sem hallott.

Zollner Péter, ahogy ott ült a sötétben, s a bizonytalanság szülte rettegéstől nem jött álom a szemére, először gondolta át a vele történteket. S amint a végére ért, elhatalmasodott benne az igazi félelem a jövőtől, egy másik világtól, és attól, miként fogja majd mindezt megmagyarázni otthon hagyott rokonainak. Szerette volna biztosan tudni, hogy minden rendben lesz, egyenesbe kerül Ilse mellett, de ez oly távolinak tűnt, hogy képtelen volt elhinni.

Arra riadt, hogy valaki megkopogtatta az ablaküveget, és szerb szavak hallatszottak a kocsi mellett. Pár méterre egy autót látott, a tetején villogó lámpával. Zollner áthajolt Ilse felett és lehajtotta az ablakot. Két szerb rendőr állt a kocsi mellett. Az asszony fel sem ébredt, és a rendőrök arcáról is eltűnt a kezdeti mosoly, mert a szituációt - amint Ilse a férfi ölébe hajolt - alaposan félreértették… Most viszont útlevelet kértek.

Zollner Péter a kesztyűtartóból előhúzta mindkettőt, és csendesen ébresztgetni kezdte Ilsét. Az asszony kócos hajjal ült fel, pár pillanatig láthatóan nem is tudta, hol van, aztán mély levegőt vett és nyújtózott egyet. A szerbek rosszul beszéltek németül, de azért értették a fontosabb dolgokat.

Ilse is magához tért, és azt magyarázta, hogy Belgrádban tárgyaltak üzleti partnerekkel, és keveset aludt.

- Nem akarok az árokba fordulni, értitek? - magyarázta a szerbeknek, akik bólogattak, majd azt fejtegették, ez nem biztonságos környék, jó lenne, ha tovább hajtanának. Az egyikük rágyújtott, és Ilse arra kérte, kínálja meg őt is, cserében a két rendőrnek feketekávét töltött a termoszból.

Végül is jól elbeszélgettek, barátsággal váltak el, és a rendőrök jó utat kívántak.

- Debütált az útleveled, Péter - mondta az asszony, aki láthatóan teljesen magához tért a mély, ájulásszerű álomból. - Most már megnyugodhatsz. Ha szerencsénk van, még hajnalban átlépjük az osztrák határt. Ott azért jó lenne, ha azt mondanánk, beteg vagy, rosszul érzed magad. Akkor talán nem kíváncsiskodnak annyira.

A férfi magához ölelte Ilsét.

- Nem fogom tudni soha megköszönni, amit értem tettél. Amit vállaltál. Értem még soha senki nem tett ennyit.

- Majd csak bevasalom rajtad, drágám, elég találékony vagyok - mondta az asszony, és megcsókolta. - Most már nem eresztelek, ne is reméld. És nézz előre, Péter. Mindig csak előre. Különben soha nem látod meg, mit tartogat még az élet.

És Ilse újra vezetett, s közben beszélgettek, énekelgettek, hogy ébren maradjon valahogy. Tankolni is kellett, a horvát benzinkutas diadalmas mosollyal fogadta el a dinár helyett a nyugatnémet márkát, és azt mondta, egy seregnyi kamion indult el alig félórája a határ felé, igyekezzenek megelőzni őket, különben várhatnak.

Zollnert az éjszaka második felében hatalmába kerítette az ólmos fáradtság, behunyt szemmel dőlt a hűvös ablaküvegnek. Az asszony nem ébresztette fel, inkább leengedte az ablakot, hogy a friss, nyáréjszakai levegő felfrissítse őket. Egyre-másra gondolatok ébredtek benne is, hiszen merőben új helyzet következett el az életében, s nem látott még minden lépést tisztán.

A határátkelő előtt sorban álltak a kamionok, Ilse lassan elhajtott mellettük. Nem állt egyetlen személygépkocsi sem a sávokban, csupán néhány finánc és határőr lézengett álmosan a zöldre festett bódé mellett. Ilse megállította a kocsit, és kiszállt, kezében az okmányokkal. - Honnan jönnek? - kérdezte a határőr, és kutyafuttában belepillantott az útlevelekbe.

- Belgrádból. Üzleti tárgyaláson voltunk a kollégámmal, de sietnünk kell haza.

Zollner fel sem ébredt, továbbra is az ablaknak dőlve ült, karba öltött kezekkel.

- Ébressze fel - mondta a határőr, a férfira mutatva. Ilse behajolt a kocsiba, és finoman megrázta Zollnert.

- Florian! Florian! A határon vagyunk - mondta, és többször is megismételte: Florian, légy szíves, ébredj fel…

- Nehéz volt a tárgyalás? - kérdezte a határőr kifogástalan németséggel, és Zollnerre nézett. Láthatóan az útle vél-fényképpel akarta összehasonlítani.

- Hát igen, sokat dolgoztunk, de nem az a baj. Valamit összeszedett Florian - magyarázta Ilse. - Valamilyen betegséget. Magas láza van. Nem volna véletlenül kéznél némi lázcsillapító?

- Mi ilyesmire nem rendezkedtünk be, asszonyom - felelte a határőr, miután alaposan szembenézett Zollnerrel, majd visszaadta az útleveleket. - Nyissa ki a csomagtartót, kérem. A túloldalon az osztrákok talán tudnak segíteni gyógyszerrel.

Zollner hirtelen ébredt, és csaknem azonnal kitisztult az agya. Erőltetetten köhintett párat, és előhúzta a zsebkendőjét is, majd kiszállt a kocsiból.

- Induljanak csak - csukta le a csomagtartót a határőr.

- Rossz magára nézni, uram - mondta Zollnernek. - Még megfertőzi nekem az egész átkelőt. Jó utat, viszlát.

Ilse megköszönte, és lassan elindultak az osztrák rész felé. A bódéban egyetlen fiatalember ücsörgött csak, és amikor megpillantotta a német rendszámot, továbbot intett. Ilse gázt adott, és áthajtott az átkelőn.

Csendben ültek a kocsiban, csak kilométerek múlva szólalt meg az asszony, amikor azt kérdezte Zollnertől: felfogtad már? Felfogtad, hogy majdnem győztünk?

De a férfi nem válaszolt, csak bólintott. Úgy érezte, hogy ebben a pillanatban nyert új értelmet e két fogalom: visszavonhatatlan és végleges.

- Ennyi. így történt, Herr Klose - mondta Ilse és a férfi arcát figyelte, lát-e valami változást rajta, ami arra utalhat, hogy rosszallja, amit tett, de Klose kényelmesen hátradőlt a fotelben és lassan bólogatott. Zollner vele átellenben ült, és egyik cigarettát a másik után szívta.

Ilse a bérelt augsburgi lakásába hívta a Szolgálat tisztjét, mert elsőnek vele akarta megosztani a történteket. A férfi ugyancsak meglepődött, amikor Zollnert megpillantotta. Azt ugyan nem árulta el, hogy bizonyos aktákból régóta ismeri a fotóját, hiszen az ellenérdekelt titkosszolgálatok sajátja, hogy egymásról sokszor évekig gyűjtik az információkat, de Klose tapasztalt volt, és ilyesmiről nem tett említést.

Számára Zollner Péter most még „sötét ló” volt, afféle potenciális meglepetés, akitől még bármi várható, míg le nem ellenőrzik kellő mértékben. De Klose számára nem volt ellenszenves a magyar férfi, és ez fordítva ugyanígy esett.

- Most mi a szándékuk? - kérdezte Ilsét Klose. Az asszony azt felelte, mindent hivatalos útra akarnak terelni, így lesz tisztességes és a legegyszerűbb. Klose megrázta a fejét.

- Egyelőre arra kérném, hogy ezzel kicsit még várjanak. Szerzek Herr Zollner számára tartózkodási engedélyt, persze ideigleneset, amit majd meg kell hosszabbítani, és a többin majd csak utána gondolkodjunk.

A gondolkodás túl hosszúra sikeredett, mert hónapok teltek el, mialatt Zollner hétről hétre kénytelen volt itt vagy amott megjelenni, hol egy étteremben, hol meg egy presszóban, ahol Klose vagy valamelyik kollégája beszélgettek vele. Minden előjött, főleg az, mit csinált, hol dolgozott Magyarországon Zollner Péter, mivel foglalkozik a családja, kik a barátai.

Egyszer azt is elárulták egy kellemes ebéd közben, hogy tudnak Zollner magyar titkosszolgálati kapcsolatairól. A férfi nem tagadott le semmit. Klose örömmel vette tudomásul, hogy Zollner személyében nem újabb rizikóforrásra leltek, a férfi mindössze nyugodtan akar élni a választottjával. Persze, egy titkosszolgálat számára nem éppen ez a legnagyobb öröm, feltehetően Klose is jobban szerette volna, ha Zollner elmondja, milyen konkrét feladatokat kapott Magyarországon, amelyeket itt kellett volna végrehajtania. Ám a neki befutott információk is csak arra utaltak, amit Zollner Péter feltárt.

Zollner lelkiismerete pedig nyugodt maradt: nem vált árulóvá, hiszen érdemi információkat nem tudott meg odahaza.

Ezeken a beszélgetéseken Ilse nem vett részt. Ha kellett, vele külön tárgyalt Klose, bár ahogy az idő múlt, egyre kevesebbszer. Dieter is ritkábban került szóba, s karácsonyra már nem is dolgozott abban a kutatóintézetben. Valahol másutt kapott állást, ami korántsem volt annyira komoly és felelősségteljes, mint a projekt, amiből kényszerű módon távoznia kellett.

Ilse nem mondta, de ha Zollnert beszélgetni hívták, legszívesebben tövig rágta volna a körmeit, annyira izgult, hogy a férfit rá ne vegyék semmiféle együttműködésre. Hiszen nem ezért menekítette ki a vasfüggöny mögül. Zollner Péter igyekezett mindent elmondani Ilsének, ami a beszélgetéseken szóba került, noha többször is kérte Klose, hogy maradjon e tekintetben diszkrét. Ám Zollner Péter képtelen volt bármit is elhallgatni az asszony előtt, s ennek egyetlen oka volt: az a bizonyos „kapaszkodó”, amit Ilsében talált csak meg, senki másban.

Zollner alig pár nappal Augsburgba érkezését követően felhívta Budapesten a nyomozótisztet, és elmondta, hogy nem tartózkodik Magyarországon.

- Gratulálok - mondta ő. - És mikor jön haza? Hogy beszélni tudjunk. Tudja, az akcentusos barátom igencsak sürgetné a dolgot…

- Nem szándékozom hazatérni, uram - jelentette ki Zollner. A vonal másik végén pár másodpercig süket csend honolt, aztán megszólalt a nyomozó. Bizonytalan hangon azt mondta: nafene! Ez biztos?

- A legbiztosabb. Azt hiszem, ostobaságot követtem volna el, ha vállalom, amit ajánlottak.

- Oké, de minek kellett elrohanni külföldre?

- Mert ha nem vállalom, otthon még rosszabbul járok, ezt maga is tudja.

- Ezzel sokat ártott az országnak, kedves uram - jegyezte meg a nyomozó. - És másoknak is.

- Álljon meg a menet! - szólt közbe ingerülten Zollner.

- Ha a rokonaimra céloz, ők nem tudnak erről semmit. Őket ne keverjék bele az ügybe, mert nagy botrányt csapok.

- Dehogyis csap…

- Dehogynem, uram. Maga is tudja, hogy megtehetem, nem igaz? - mondta erőszakos hangon Zollner, aztán váltott. - Nézze, indítsanak eljárást ellenem, ítéljenek el. Majd csak elévül a büntetésem.

- Magas lóról beszél. Nem ennyire egyszerű a dolog - mondta a nyomozó. - Kérhetném, hogy írjon nekem egy levelet, amelyben részletesen elmondja, miről is van szó?

- Ne kérje, mert nem teszem meg. Ha önmagát akarja vele védeni a felettesei előtt, akkor nagyon sajnálom. Mellesleg tudom, hogy maga tényleg csak másodhegedűs volt, mert a prímet az akcentusos barátunk vitte. Majd figyelje meg, milyen képet vág, ha elmondja, hogy ma beszélt velem.

Egy darabig megint csend volt a kagylóban, aztán megszólalt a budapesti nyomozó:

- Tudja mit? Fogadjon el tőlem egy jó tanácsot. Mondjuk azért, mert én soha nem voltam a maga ellensége. Szóval, azt javaslom. Ne nagyon keménykedjen a… barátommal. Hosszabb a kezük, mint az enyém, elhiheti. Húzza szépen meg magát, és örüljön, hogy így alakult a sorsa. De ha balhét akar magának…

Itt szakadt meg a beszélgetés. Egyszerűen elment a vonal, és amikor Zollner újból hívni akarta, folyamatosan foglaltat jelzett. Másnap volt az első találkozása Klosével, akinek elmondott mindent, ezt a legutolsó telefon beszélgetést ís. Klose nem lepődött meg, és ez sok mindent elárult Zollnernek.

A következő hónapokban Zollner egyre rosszabbul érezte magát, mert nem tudta kiverni a fejéből, hogy ő csak egy kitartott. Hogy jogalapja legyen az országban tartózkodni, gyorsan házasságot kötöttek, s az asszonyból Frau Ilse Zollner lett. Ő gondoskodott mindenről, aminek következtében a bankszámlája lassan, de folyamatosan apadásnak indult. Állást kapott, tanfolyamokon tanította az angolt és a franciát, és a változásra várt, ami a következő tavasszal jött el.

Akkor már alig találkoztak Klosével, és úgy tűnt, csendesedik minden. Dieter sem jelentkezett, szégyellte magát Ilse előtt. Aztán váratlan fordulat következett, ami csaknem alapjaiban rázta meg Zollner és Ilse életét. Klose egy márciusi napon betoppant az augsburgi lakásba.

- El kellene jönniük valahová. Sürgős az ügy - jelentette ki a férfi, mire ők azt felelték, ha segíthetnek valamiben, rajtuk nem múlik.

Dortmund egyik kórháza előtt, a parkolóban találkoztak másnap délelőtt Klosével, aki átvezette őket az épületen majd liften pár emelettel mélyebbre ereszkedtek, ahol a folyosón a „Prosectura”-felirat fénylett a kivilágított falitáblán.

- Úristen, hová hozott minket? - kérdezte Ilse Klosét, és elhalt a gondolattól, hogy neki egy hullakamrába kelljen bemennie. - Miért nem mondta rögtön, hogy…

- Nem tehettem, kedves Frau Zollner - mondta a nyomozótiszt. - Diszkréten kellett kezelnem a dolgot ma délelőttig. Arra kérem önöket, egyenként jöjjenek be, először maga, asszonyom, majd a férje, és nézzék meg a holttestet, amit mutatni fogunk.

Ilse követte Klosét egy igen hűvös levegőjű terembe, amelyet a plafonig csempe borított, a fal mellett szekrényszerűen rekeszek voltak. Egy köpenyes férfi kinyitotta az egyik rekeszt, és kihúzta. Ilse egy műanyag zsákban fekvő test körvonalait látta. Viszolyogva követte Klosét. A köpenyes a zsák arc felőli végén elhúzta a cipzárt.

- Nézze meg jól, Ilse. Felismeri? - kérdezte csendesen Klose. Az asszony közelebb lépett. Nyitott szemű, viaszos arcú test feküdt a ládában, egy harmincas nő holtteste. Rövidre vágott, festett fekete haja volt.

- Igen. A volt férjem barátnője… vagy élettársa… nem is tudom. Ez Beate.

- Határozottan felismeri?

- Felismerem, ő Beate. Amikor utoljára láttam, hosszú és vörös volt a haja…

Klose karon fogta az asszonyt és kivezette egy másik helyiségbe, majd visszatért Zollnerért. A férfi jól megnézte az arcot, és azt mondta, még nem látta soha.

- Hajlandó ezt megerősíteni? Még hazugságvizsgáló gépen is? - kérdezte Klose.

- Persze. Soha nem láttam ezt a nőt. Ki ez?

- Fényképen sem látta még?

- Nem én, uram. Megmondaná, kicsoda?

Klose nem felelt. Együtt mentek ki Ilséhez, és a nyomozótiszt csak ott szólalt meg:

- Herr Zollner, a felesége felismerte a holttestet. Ez a nő volt Herr Vogel élettársa. Ugyan nem láthatták a holttesten, de elmondom, hogy agyonlőtték. Közelről, egyetlen golyóval lőtték szíven. Egy telefonfülkében, tegnapelőtt hajnalban.

- És azt hiszi, hogy nekünk közünk lehetett hozzá? - nézett Klosére az asszony, de a férfi megrázta a fejét, majd azt mondta, be kellene menniük az egyik itteni irodájukba, hogy tisztázzanak és lezárjanak egyet és mást.

- Mondja, meddig folytatódik ez még? - fakadt ki Ilse.

- Mikor lesz már végre nyugtunk? Arra várnak, hogy a diliházban kössünk ki?

Klose sajnálkozását fejezte ki, és a kocsiban már nem szólt egy szót sem. Eltelt a délelőtt és a délután jelentős része, külön-külön beszéltek Ilsével és Zollnerrel, jegyzőkönyvek készültek, majd a végén Klose kikísérte őket az épületből, s felajánlotta, hogy visszaviszi a kocsijukhoz, amit a kórház parkolójában hagytak. Amikor elköszönt a házaspártól, Klose azt mondta, ez volt az utolsó, hogy találkoztak, s úgy véli, nem fogják őt nagyon hiányolni a jövőben.

Ettől az utolsó mondattól megenyhült a levegő. A Zollner-házaspár megnyugodva elköszönt Klosétól, beültek az autóba, és elhajtottak.

A nyomozótiszt sokáig nézett utánuk, s azon törte a fejét, jól tette-e, hogy nem mondott el mindent. Aztán úgy döntött, hogy igen. Ugyan mi értelme lett volna, ha újra elülteti a bogarat a fülükben? S különben is, megértette volna-e ez a rokonszenves fafaragó-haditervező mérnök, hogy Beate Ritter miatt küldték volna az oroszok és a magyarok Nyugat-Németországba? Vajon megemésztette volna, hogy minden csak azért történt, hogy rátereljék a gyanút: ő az az ügynök, akit azzal a feladattal küldtek, hogy megszerezze a dokumentumokat, melyek Vogel professzorhoz és a szigorúan titkos NATO-projekthez köthetők?

Most már csak a Szolgálatnak van köze ahhoz, hogy az ügynök, aki éveket töltött el Vogel közvetlen közelségében, valójában Beate Kitter volt, akit - miután forró lett a talaj a lába alatt -, megbízói kivontak a körből. Beate kényelmetlenné vált, sok hibát követett el. Klose azt sem tudta, miként fogadta volna Zollner Péter, ha saját megbízói, vagyis az oroszok, rákenik Beate likvidálását? Mert Zollner szerepe csak eddig tartott volna. Utána feldobják őt a német hatóságnál, akik nagy csinnadrattával elfogják a gyilkost, s örülnek, hogy az idegen ügynöki hálózat megbukott, miközben egy máig ismeretlen, igazi ügynök teszi a dolgát a legnagyobb titokban.

Klose tehát úgy vélte, jól tette, hogy nem mondott erről semmit. Ennek a házaspárnak már valóban semmi köze a játszmához, amely a szovjet titkosszolgálat és a németek meg az amerikaiak között zajlik. Jobb, ha semmit nem tudnak, s még kevesebbet sejtenek.

Klose elindította a kocsit, és lassan kigördült a parkolóból. Eszébe jutott, hogy az ígérte Ilsének, közbenjár Zollner Péter érdekében a német állampolgárság megszerzését illetően. Hiszen akaratukon kívül sokat segítettek neki ebben az ügyben.

Holnap, ha bemegy az irodába, ez lesz az első dolga.

A világ pedig hadd forogjon tovább a maga tengelyén. Az idő mindent korrigál, sok esetben meg is gyógyít. Herr és Frau Zollnernek szüksége lesz a terápiára.

Epilógus

(Mannheim, Németország, 2oo5. december 9.)

Éjszaka havazott, az utcák lucskossá váltak. Dieter Vogel óvatosan kanyarodott kocsijával a ház elé, ahol egyedül lakott. Leparkolta a kocsit a bejáratnál, a lépcsőn leverte a cipőjére tapadt havat. Nyitotta volna a bejárati ajtót, amikor egy hangot hallott a járdáról.

- Szia, Dieter. Gondoltam, megvárlak.

Vogelben a hang rezgése mélyre hatolt, térben és időben. Először arra gondolt, nem neki szólnak, de ez a hang nem lehet véletlen, ennyire nem hasonlíthat egyik a másikhoz.

Megfordult, s a járdán megpillantott egy nőt. Pár másodpercig nem hitte, hogy valóban Ilsét látja. Az asszony mosolygott, bundát viselt, s egy valószerűtlenül hosszú, fehér sálat, amely eltakarta a haját a rapszodikusan hulldogáló hódara elől. Vogel talán elment volna mellette az utcán, mert a csaknem húsz év nagy idő. Akkor látta utoljára Ilsét, s noha jött tőle néha egy-egy telefon, üzenet, képeslap, az igazi találkozást semmi nem helyettesítheti. Vogel csak állt a lépcső tetején, és hitetlenkedve nézett az asszonyra.

- Csak ennyi? Megismersz egyáltalán, Dieter? - kérdezte Ilse mosolyogva. - Vagy netán zavarlak éppen?

A férfi makogott valamit, összefüggéstelenül rakosgatta egybe a szavakat, s a végén azt mondta: hát ez igazán nagy meglepetés. Hogyhogy?…

- Hogyhogy itt vagyok? Hazajöttem ügyet intézni - felelte az asszony, és még mindig mosolygott. - Kerestelek a munkahelyeden telefonon, azt mondták, eljöttél már. Hogy vagy, Dieter?

- Köszönöm. Úgy… egyformán. Gyere, ha gondolod…

Ilse a férfi mellé lépett, és puha kis puszit lehelt az arcára. Dieter tán még soha nem volt ekkora zavarban, bár maga sem értette, mitől. Volt feleségét látta ismét maga előtt, kegyetlen következetességgel eliramlott évek távlatából. Nem volt számára idegen, mert az Internet csodálatos dolog, és néha látogatták egymást a világhálón, de a kép, bármennyire igyekszik is visszaadni a valóságot, soha nem lehet teljességgel életszerű. Hiányzik belőle a közvetlenség varázsa.

A házban meleg volt, a házvezetőnőnek köszönhetően, aki reggel nyolctól este ötig dolgozott Dieter Vogelnél, elintézett mindent, takarított és vacsorát főzött, mert Dieter már nem szívesen járt el otthonról este.

- Olyan, mint egy jó tündér - mondta a férfi. - Mindent megcsinál, de közben alig látom. Telefonon kommunikálunk, mert amikor munkába megyek, még nincs itt, s mire megjövök, már elmegy. Tedd le a kabátod, Ilse. Egy italt esetleg, vagy egy kávét?

- Alig egy órám van, Dieter. A taxi visszajön értem pontban hétre, és visz a repülőtérre. Tizenegykor indulok vissza - mondta az asszony, és egy fotelbe tette a bundáját, a fehér sálat, meg a kézitáskát. Dieter önkéntelenül is, lopva végigmustrálta. Ilse nagyon csinos volt túl az ötvenen is, az arca barna a déli napsütéstől, a friss és sószagú tengeri széltől, ami - így tartják a nők -, igazából gyógyír, és eltünteti a ráncokat.

Ilse csizmát viselt, magas sarkút, térde alá érő sötét szoknyát, s leheletkönnyű, vajszínű, horgolt blúzt, amely alól kivillant a melltartó vonala.

- Nagyon jól nézel ki - bökte ki végül Dieter, és a megjegyzése elvárható lett volna egy baráttól, ha Ilse nem tudja, hogy ez tulajdonképpen a férfi zavarában előrángatott töltelékszövege.

- Te sem sokat változtál, Dieter. Teljesen egyedül laksz? Úgy értem, hogy…

- Úgy érted, vettem-e hálótársat magam mellé? Nem vettem - vágott közbe mély sóhajt követően a férfi. - Nincs szükségem rá.

- Ne viccelj, nem vagy te még öreg. A hatvanas férfiak még virgoncak.

- Már amelyik, Ilse. Már amelyik. Én jobban szeretem a magányt. Kollégából jut elég odabent, kibeszélgetem magam velük, aztán itthon már nem is kell más, mint a csend, egy Wagner-CD, és egy szivar. És sokat alszom, igaz, nem valami jól. Magadról beszélj, Ilse, mert rólam nem sokat lehet elmondani.

- Én jól megvagyok - mondta az asszony. - Sokat dolgozom. Illetve… dolgozunk. Az olajfaültetvényt tavaly bővítettük, több helyen is vásároltunk még hozzá Krétán. Van egy seregnyi megrendelésünk, még Új-Zélandból is. Speciális, extra-szűz olivaolaj… sokan keresik. És ott van még a feldolgozó üzem, a gépek, újabbakat kellett vásárolni… Szóval van mit tenni.

- Szereted ezt az életet? - kérdezte a férfi, mire az asszony azt felelte, ha megkérdeznék, változtatna-e, határozott nemet mondana.

- Sikerük neked, Ilse. Gratulálok, ügyes vagy. És a férjed?

- Péter? Köszönöm, szintén jól megvan. Ő végzi a munka oroszlánrészét, tárgyal az üzletfelekkel, meghalni sincs ideje. Már jobban beszél görögül, mint az ottaniak.

- Biztosan gyűlöl engem fűzte hozzá Dieter. - Nem mondta még?

- Ugyan, miért gyűlölne? Amikor nem is ismer.' inkább hálás lehetne neked, amiért… De ezt hagyjuk, túl messzire vezetne. Péter nem olyan típus. Nehéz volt az élete, és amikor megismertem, azt hitte, soha nem jön egyenesbe. Szeret engem, és szereti a munkát, s annak gyümölcseit, amit maga teremtett meg a családnak, nekünk - mondta az asszony mosolyogva, és a szeme csillogott a diszkrét lámpafényben.

- Én is szerettelek - vetette közbe a férfi. - Bár ennek már sok jelentősége nincs, igaz?

- De van. Mindig mindennek van jelentősége, de kérdés, miként fogjuk fel. Te jó ember vagy, Dieter, csak könnyen befolyásolható. Tudod mit? Erről se beszéljünk. Mesélj valamit a munkádról. Elégedett vagy vele?

- Elégedett? Hát nem is tudom. Ha egyszer valami kettétörik, a pótlás soha nem lehet ugyanolyan. Végül is azt csinálom, amit szeretek, de valahogy mégsem tudok maradéktalanul örülni. Alaposan kirúgtam magam alól a talajt akkoriban, ez itt a baj. Amit utána találtam, az már nem olyan volt, mint amit szerettem volna.

Ilse figyelmesen hallgatta. Arra gondolt, nem sok értelme lenne, ha győzködni próbálná Dietert az élet igazi értelméről. Azt vagy megtalálja az ember, vagy sem. Sajnálta a férfit, mert sok évvel ezelőtt belesétált egy csapdába, amiről nem kis részben ő is tehetett.

Dieter mintha kitalálta volna az asszony gondolatait, mert így folytatta:

- Egyedül magamat hibáztatom. Tudod, hol kezdődött? Azon a nyavalyás bulin, a Bodensee mellett. Emlékszel még?

- A jakuzzis jelenetre Beatével? Emlékszem. Isten nyugtassa...

- Szégyenletes dolog volt, de erre csak évek múlva jöttem rá igazán. És arra is, hogy Beatét úgy küldték a nyakamra. Tudod te is, kik. Klasszikus módszer, szexis nő, kedvező alkalom, aztán utána már csak fenn kellett tartania a kapcsolatot velem. Én semmit nem vettem észre, azt tette a hátam mögött, amit csak akart. Állítom, hogy az egyik legjobban képzett ügynöke volt az oroszoknak. Ha a mieink nincsenek észnél, miattam ugyan az egész projektet megszerezhették volna az oroszok, annyira vak voltam.

- Szerelmes voltál, Dieter, ennyi az egész - mondta elnéző mosollyal Ilse. - De már ennek is vége van. Történelem. Az én veled kapcsolatos álláspontom nem változott. Kedves ember vagy, Dieter, és jó barát, de nem férjnek való.

- Igen, tudom én is. Ezért lakom egyedül. Barátnőt összeszedhetnék, amennyit csak akarok, ragadnának rám a pénzem miatt, mert másért már nem nagyon… De minek tartsak ki valakit? Csak egy valamit sajnálok, de azt nagyon.

- Éspedig? - nézett kérdőn a férfira Ilse.

- Azt, hogy nekünk soha nem lett közös gyerekünk. Elég baj, hogy az ember mindig későn döbben rá az ilyesmire. Annak, hogy magányosnak érzem magam, ez az egyetlen igazi oka. Kár, hogy az ilyesmihez meg kell érni ennyi évet, mert csak akkor ébredsz rá, mit jelent, mennyit veszítettél.

Ilse csak bólintott. Bármilyen igaz bölcsességet mondott volna ebben a pillanatban, az sértő lett volna Dieterre nézve, vagy legalábbis megalázó.

- És a lányod? Mennyi idős? - kérdezte a férfi.

- Eleni? Köszönöm, jól van. Jövőre érettségizik - felelte Ilse.

- A múltkor küldött e-mailen sokáig néztem a fotóját. Igazi görög kislány.

- Pedig legfeljebb külsőségekben az - mondta Ilse. - Eleni lett a neve, mert Péter egyik rokona Ilona, az én egyik nagynéném pedig Ella volt, talán még emlékszel.

- Igen. És a hóbortos nagybátyádra is, akiről csak annyit tudtunk, hogy nem szereti a rokonait, egyedül te voltál kivétel. Emlékszel? Mindenki kinevette, hogy éppen Krétán vett magának egy házat, az isten háta mögött. Alig járt oda. Senki nem értette, miért ölte bele a pénzét.

- Olcsó volt akkoriban, Dieter. És ha ez nincs, most nekem és Péternek itt kellene élnünk Németországban- mondta Ilse. - Azt hiszem, nehéz lett volna azok után, ami velünk történt. Tudod, minduntalan a hátam mögé kellett volna nézzek, még ha nem is lett volna rá igazi okom… Ez nem nekem való élet. Berendeztünk egy újat, egy merőben másikat, és a hely, ahol megtehettük, Kréta volt. De soha nem lesz egyikünk sem göröggé, még Eleni sem, pedig úgy beszél és él, akár a valódi görögök. A baráti köre csak görögökből áll, s legfeljebb a lelke mélyén érzi, hogy német és magyar gyökerei vannak. Természetesen beszéli ezt a két nyelvet, és angolul is jól megtanult már… Nekünk ezt kell továbbvinni, Dieter, és ezt is akarjuk.

- Boldog vagy, Ilse? - kérdezte csendben Dieter, és a nő bólintott:

- Azt hiszem, igen. Illetve… tudom, hogy az. Többet nem is várhatok az élettől. Egy időben úgy éreztem, belekerültem valamilyen aranyszínű ködbe. Szép volt minden, és jó is, azt hittem, ez az igazi, miközben nem láthattam tovább, mert azért mégiscsak köd volt az… Látod, változnak az idők. Péter három év múlva hazautazhatott a családjához Magyarországra, mert kilencventől ott is minden másképpen van. De már ő sem költözne haza. Az akkori és a mostani életünk között éppen akkora a különbség, mint a fátyolos, gyakran esős Németország és Kréta között, ahol szinte mindig csillogó az ég. Az otthonunk, a boldogulásunk, az életünk is Krétán van, és ott is marad, azt hiszem. Már nem váltunk, Dieter, nem vagyunk hozzá eléggé fiatalok.

- Aranyszínű köd? Azt mondod? - nézett maga elé eltűnődve Dieter. Valamit kérdezett volna erről, ami talán őt is közelebb viszi a régmúlt megértéséhez, de nem találta értelmét. - Beszélj nekem arról a szigetről, Ilse. Mi az, ami ott más? Annyira, hogy nem jönnél haza, Ilse?

- Minden más. Az emberek, a gondolkodásuk, a kedvességük, a barátság fogalma. Más, ahogy az egész életüket szemlélik, felfogják. Még az élet is másképp csordogál, lassabban, finomabban, érzékenyebben. Nincs ez a hajtás, ez a pénzhajszolás, mint itt. Az emberek törődnek egymással és önmagukkal. Nem csinálnak nagyobb gondot valamiből, mint amekkora valójában. Vagy még annyit sem, mert ők még ismerik azt, hogyan kell nagyvonalúan átlépni a bosszantó bajok felett. Mást értenek az őszinteség fogalma alatt, sokkal kevésbé alakoskodnak, mint itt. Egy déli ember mindig másképp viselkedik, mint egy északi. Hamarabb lesz a barátod, s ha a barátjának tekint, azt felfoghatod egy főnyereménynek akár, mert azt jelenti, a nap huszonnégy órájában számíthatsz rá. Soha nem mondja, hogy nem ér rá, de tőled is elvárja ugyanezt. Nyitott az emberek szíve odalent Krétán, nem emelnek minduntalan csigaházat maguk köré. Néhány dolgot mondtam el mindössze, Dieter, ám még napokig sorolhatnám, miért jobb ott élni.

Dieter Vogel elgondolkodva hallgatta Ilse szavait, és mindebből csak egyet tudott leszűrni: az asszony valóban megtalálta az egyensúlyt, a boldogságot, amit titokban maga is mindig kívánt neki. Amikor ezelőtt csaknem húsz évvel minden fenekestől fordult fel körülöttük, Dieter bűntudatában azt kívánta, hogy legalább Ilse egyenesbe kerüljön valahogy. Csakhogy ezt nem merte elmondani élőszóban. Később pedig úgy érezte, már nincs értelme.

- Kikísérlek a repülőtérre - mondta a férfi, de Ilse megrázta a fejét:

- Köszönöm, kedves vagy. De ne fáradj. Inkább majd küldök neked egy e-mailt, amikor hazaérkeztem.

Az órájára pillantott, majd a függönyhöz lépett. Odalent a havas utcán már ott várta a taxi, sárgán világított a szabad jelzése.

- Mennem kell, Dieter - mondta az asszony, és a bundája után nyúlt. A férfi előzékenyen felsegítette rá, majd a lépcső aljáig kísérte. A hódara fehéren villant meg sötét zakójának a vállán, és csillámporként ült meg erősen őszülő, ritkuló haján.

- Megfázol. Búcsúzzunk el gyorsan, és siess vissza - mondta Ilse, és közelebb lépett. - Örülök, hogy láttalak, Dieter. Csak hogy tudd, nincs a szívemben rossz érzés a velünk történtek miatt. Tényleg nincs.

- Köszönöm, ez jólesett. Utazz jól, Ilse - mondta a férfi, s megpróbált mosolyogni.

- És ha Krétán járnál valamikor… A házunk mindig nyitva áll előtted - ölelte meg az asszony, de mielőtt Dieter erősebben magához szorította volna, kibontakozott, és a taxi felé lépett. A fiatal sofőr előzékenyen nyitotta az ajtót.

- Ezt vehetem meghívásnak? - igyekezett könnyed hangot megütni a férfi, és Ilse azt mondta, akár így is gondolhatja.

Az asszony beszállt a taxiba, és Dieter nézett utána, míg a kocsi be nem fordult a sarkon.

Döbbent csendet érzett magában, süket, reménytelen csendet, olyasfélét, ami önmagának való, és nincs benne értelem. S Dieter Vogel, a maga északi gondolkodásmódjával és nem kevésbé önvédelemből, abban a pillanatban arra gondolt, a krétai meghívás csak egyetlen az ezernyi hasonló, udvarias, de üres gesztus között, amelyeket az emberek nap mint nap, minden meggyőződés nélkül felmutatnak. Nem kell, és nem is szabad komolyan venni az ilyesmit.

VÉGE

---