Elisabetta Gnone: A Sötétség Bűvölete
A mű eredeti címe: L'Incanto del Buio
A Fairy Oak trilógia 2. kötete
Fordította: Lénárd Csilla
Lektorálta: Bosnyák Viktória
Grafikai és művészi koncepció: Elisabetta Gnone
A védőborító grafikai koncepciója: Olga Marchetti, Elisabetta Gnone
A védőborító C. Fitzpatrick és B. Bargiggia gondozásában készült
Az illusztrációkat Alessia Martusciello készítette
A színezés B. Bargiggia munkája
A színes oldalakat tördelte: Olga Marchetti
A logó optimalizálása és a fekete-fehér tördelés Francesco Gemelli munkája Illusztrációk: Alessia Martusciello - színezés Barbara Bargiggia Akvarellek: Corinne Giampaglia - festett vázlatok: Stefano Pachi
© 2006 Elisabetta Gnone
ISBN 978-963-9708-91-4
Nyolcéves kortól ajánljuk
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó 2008-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztő: Bágyoni József
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást nem sokszorosítható.
Elisabetta Gnone
A Sötétség Bűvölete
Könyvmolyképző Kiadó
A hősszívű Tommasonak,
és az acélos erejű Francesconak.
És édesanyjuknak és édesapjuknak,
akik, a meséken kívül,
még sok minden másban is jártasak.
Külön köszönettel tartozom Carlo Alberto Torellinek,
aki óriás hajókat kormányzott és viharokat győzött le.
Új életem
M
egjött a posta! Megjött a posta! Levél érkezett, Haboldogleszfelismerimertelmondjarögtönnekünk! És micsoda levél! Egyenesen a Nagy Tanácstól!
- A Nagy Tanácstól??? Elszorulószívem! Hol az a tündérke? Meg kell találnunk, de rögtön!
- Haboldogleszelfelismeredmertelmondodrögtönnekünk, hol vagy? Leveled érkezett!
- Egy levél Haboldogleszfelismerimertelmondjarögtönnekinek? Ki írt neki?
- A Nagy Tanács!
- Ámulat-bámulat! Mutasd csak…! Kinyithatom?
- Nem, nem és nem! Személyesen neki kell kinyitnia! De hol lehet?
- Nemrég láttam. Jövök én is, keressük meg együtt!
- Miért keresitek Haboldogleszfelismerimertelmondjarögtönnekemet?
- Írt neki a Nagy Tanács!
- Egy hívás?
- Mi más lenne?
- Oh, izgibizgi izgalom! És ő tudja?
- Nem, nem találjuk őt sehol!
- HABOLDOGLESZELFELISMEREDMERTELMONDODRÖGTÖNNEKÜÜÜÜNK, HOL VAAAAGY?
- A Forró Sziklák Lagúnájánál van! Miért keresitek? Mi történt?
- A Nagy Tanács hívatta!
- A Nagy Tanács válaszolt? Haboldogleszfelismerimertelmondjarögtönnekem örömében ugrándozni fog, már olyan régóta várja ezt a levelet!
- HABOLDOGLESZEEEL…
- Itt vagyok!
- Tessék, ez neked jött! Gyerünk, nyisd már ki!
- Nekem jött?
- Igen, igen, nyisd csak ki!
- A Nagy Tanácstól!
- Pontosan! Olvasd, olvasd…
- Nem, félek, inkább ti olvassátok!
- Mi nem olvashatjuk el, neked jött.
- És ha azt írják, hogy túlságosan fiatal vagyok… vagy alkalmatlan?
- TE? Ugyan már! Te vagy a legeslegjobb dajkatündér, akit csak ismerünk.
- Oh, sóhajoksóhaja, reszket a kezem… És ezt olyan sűrűn írták… nem, nem tudom, képtelen vagyok…
- Sóhajokösvényénekszelídvirágszála, te olvasd fel, kérlek!
- Tudjátok, hogy tilos! Ha tehetném, azon nyomban felolvasnám, de a levél azon nyomban köddé válna a kezemben. Csak ő olvashatja el!
- Nahát, akkor szedd össze magad Haboldogleszelfelismeredmertelmondodrögtönnekünk és olvasd!
- Én… nos, rendben, de maradjatok itt a közelemben.
- Ki akart elmenni?
- Nos, azt írják…
A tisztelt tündérke részére sürgős!
Haboldogleszfelismerimertelmondjarögtönnekünk
Ezüstharmat Ország
Tisztelt Tündérke!
A Bölcsek Nagy Tanácsa hosszas tudományos kutatás után örömmel tudatja, hogy elfogadta a dajkatündérség iránti kérelmét maximális pontszámmal ki is nevezi erre a posztra.
A dolgozata kiváló és reméljük boldog lesz, ha megtudja, hogy a Nagy Tanács „kitűnő”-re értékelte mind a 2754 válaszát. Csak egyetlenegy válasz kapott „jó” osztályzatot, de meggyőződésünk, hogy eme kérdésre adott válasza csupán tapasztalatlanságából fakad, mely fiatal korának tudható be.
Az 1277-es kérdésre adott válaszról van szó: „Sorolja fel azokat a jeleket, melyek a 10 év alatti gyermekek varázserejét bizonyítják!”.
Ön, Haboldogleszfelismerimertelmondjarögtönnekünk, felsorolt néhányat, és ezek mind helyesek is voltak, de a felsorolás nem teljes, ugyanis elfelejtette megjelölni többek között a „repülés” és a „tüsszentés nyitott szemmel” lehetőségeket.
Mindegyik nagyon fontos tünet, de mint előbb említettem, átsiklottunk eme hiány felett, mivel kérelmének beadása idején még csak 965 éves volt. Ma már alighanem másképpen válaszolna, ebben biztosak vagyunk.
Tudjuk, hogy levelünk több hónapos késéssel jut el Önhöz, de úgy gondoljuk, hogy nem fog ránk haragudni a késedelemért és megbocsát, ha megismeri a késés okát. Mint azt jól tudja, a Nagy Tanács szokott a környező királyságok Bölcseinek olyan személyeket ajánlani, akik különleges tulajdonsággal vannak felruházva és a legösszetettebb és legkényesebb feladatok elvégzésére is alkalmasak.
Így tettük az Ön esetében is, mert úgy tartjuk, hogy kiváló dajka válhat Önből. Szinte azonnal meg is érkezett a felkérés! Azon hölgy neve, aki az Ön személyét kérte, olyannyira híres és fontos, hogy azonnal neki is láttunk a munkához szükséges ügyiratok intézéséhez és ezt el is küldtük ezzel a levéllel együtt, mivel biztosak voltunk benne, hogy elfogadja az állásajánlatot, Haboldogleszfelismerimertelmondjarögtönnekünk. Reméljük, hogy a jó hír kárpótolja Önt a hosszú várakozásért.
Mellékelten küldjük a kitöltendő iratokat és annak a boszorkánynak a levelét, aki Önt igényelte. Meglátja, ez újabb kellemes meglepetés lesz!
Fontos, hogy azonnal induljon, ahogy a levelek sárgulni kezdenek a fákon, így október első felére már ott lehet Fairy Oakban. Küldünk egy térképet is, és a címet, ahol jelentkeznie kell:
Periwinkle család
Kicsi Ork utca
Fairy Oak, Zöldlapályvölgy
- Periwinkle! Ujujuj, mindjárt elájulok…
- Még meglátod, hogy a végén nem más hívatta, mint maga…
- Igen, igen, biztosan Ő!
- Nem, az lehetetlen, itt valami tévedés lehet.
- Semmi tévedés, szerencséske tündérke, nézzetek csak ide! Itt az aláírása!
- Szerencséske? Ügyes volt, az ám! A szerencsének ehhez semmi köze.
- Na jó, csak úgy mondtam… de azért csodás, hogy nála dolgozhat!
- Azért megy, mert Ő hívta! És ha hívta, az azt jelenti, hogy a mi Haboldogleszelfelismeredmertelmondodrögtönnekünk igenis sokat ér!
- Lányok, szerintem elájult!
- Ugyan, ugyan, ne szívjátok el a levegőt előle! Gyorsan, hozzatok egy jácintot… Tessék, kicsikém, szagold csak meg és mindjárt magadhoz térsz!
- Mi… mi volt ez? Én… azt álmodtam, hogy…
- Nem álmodtad, Haboldogleszelfelismeredmertelmondodrögtönnekünk, Lalla Tomelilla valóban hívat!
- Jaj, nehogy nekem megint elájulj! Gyerünk, gyerünk! Itt a levél, tessék… olvasd csak el, ha egyedül leszel, és kicsit magadhoz térsz.
…Nos, most már tudjátok, hogyan kezdődött minden.
A sok újdonságtól megrészegülten elbújtam egy tulipán puha kelyhébe, a levelet a szívemhez szorítottam, és vártam, hogy elérkezzen az este. Reméltem, hogy kis társaim korán nyugovóra térnek. Csendre és magányra vágytam. Boldogsággal töltött el, hogy ott álltak mellettem, amikor a Nagy Tanács levelét olvastam. Nem voltak titkaink, mindig, mindent megosztottunk egymással, de ez alkalommal más volt a helyzet.
A Hölgy, akitől levelet kaptam, felülmúlta minden várakozásomat. A legbölcsebb és legtiszteletreméltóbb boszorkány, aki valaha is létezett, papírt és kalamárist fogott és írt nekem, Haboldogleszekfelismeredmertelmondomrögtönnekednek. És ez nem más, mint Lalla Tomelilla, akit mindenki ismer…
Neve szájról szájra terjedt mindig, amikor csak ő, a Fény boszorkája valami újdonságot fedezett fel a bonyolult mágikus tudományok terén. És persze számos felfedezést tett, melyek közül néhány lehetővé tette a Mágusok Szövetségének, hogy óriási fejlődés menjen végbe, egyetlen pillanat alatt. De nem csak a mágiához értett. Mindenről mindent tudott és tetszett nekem józansága, bölcsessége, tisztánlátása, mellyel dolgait intézte.
Behunytam a szemem és magam elé képzeltem az írását: elegáns, gyors, magabiztos, nem fecsérli a drága időt pletykálkodásra vagy haszontalanságokra, hanem megismerésre és tudásra törekszik. És hatékony, tömör kommunikációra. A lényeget mondja.
Egy zseni. Az én eszményképem!
Sok könyvét elolvastam: a varázslatok használatáról, az ifjú boszorkák tanításáról, a hiúságról, a repülésről, a gyógyfüvek télikertben való termesztéséről, az állatok és Mágusok közti párbeszédről és nem utolsósorban a Mágusok és a Mágikus Teremtmények közötti kapcsolatról, így azt is megtanultam, hogy a boszorkányok és a varázslók olyan emberi lények, akik varázshatalommal bírnak, míg mi tündérek …varázslatosak vagyunk. Ez egy picinyke, hajszálnyi különbség, de elválasztja a mi világunkat az övékétől. Örökre.
- Ó, mindjárt itt az éjszaka, itt a csend - gondoltam magamban, miközben órákon át várakoztam. - Minden egyes betűjét el akarom olvasni, hogy megértsem a választást. Minden egyes szavát, hogy élvezzem dallamát és tízszer minden egyes mondatát, amellyel Ő szól hozzám. Hozzám!
Végre leszállt az est, és minden elcsendesült Tündérországban. Reszkettem az izgalomtól és a boldogságtól, amikor felemeltem a levelet és fényemmel megvilágítva olvastam szavait, melyek megváltoztatták életemet…
Kedves kimondhatatlan nevű Tündérke!
Azért egy kis gyakorlással megtanulom a neved. Én Lalla Tomelilla vagyok, a Fény boszorkánya.
A Nagy Tanácstól kaptam meg a nevedet, aminek azért küldöm ezt a levelet, hogy minél előbb eljuttassa hozzád. (Mint azt tudhatod, egyetlen emberi lénynek sem megengedett, hogy közvetlenül írjon egy Mágikus Teremtménynek).
Kitűnő bizonyítványodban olvastam, hogy fiatal korod ellenére nemcsak nagyon ügyes vagy, hanem hajlandó vagy távoli országokba is elutazni. Talán már hallottál Zöldlapályvölgyről és Fairy Oak falujáról. Én itt lakom.
Tehát: igencsak messze Ezüstharmat Országtól. Azonban biztosíthatlak afelől, hogy a hely nagyon kellemes és tündéreknek való. Sokan élnek itt közületek és békésen őrzik gyermekeinket:
Néhány hónap múlva Dahlia húgom gyermekeknek ad majd életet: Az ikreket szeretném gondjaidra bízni, te lennél a dajkatündérük. Természetesen velünk fogsz lakni és megfelelő jutalomban is részesülsz munkádért, mely, már most jelzem, teljes időt igényel, hét napból hetet.
Mellékelten küldök neked néhány fényképet családunkról és a házról, azért, hogy a személyes találkozásig megismerkedhess velük és megbarátkozhass új életeddel. Bízom benne, hogy elvállalod a megbízatást. Ezzel kapcsolatosan kérlek, azonnal válaszolj! Szorít az idő és számomra nagyon fontos, hogy unokahúgaimnak olyan dajkatündérük legyen, aki látta őket megszületni.
Amennyiben elfogadod a felkérést; 15 éven keresztül fogsz családunknál szolgálni. Ennek leteltével ismételten szabad leszel, és más gyermekekről gondoskodhatsz.
Kimagasló vizsgaeredményedhez őszintén gratulálok. Bízom abban, hogy nemsokára találkozunk.
Szívélyes üdvözletét küldi
Lalla Tomelilla Boszorkány
Az új életem…
Az új életem! Az-új-életem! Az új életeeeem! Azújéletem-azújéletem-azújéletem-azújéleteeem!
- AZ ÚJ ÉLETEM! - kiáltottam fel boldogan, magamon kívül. Új életem ettől a pillanattól kezdődött.
Még abban az évben, október 31-én, Dahlia Periwinkle asszony, Lalla Tomelilla nővére segítségével, életet adott Pervinkának és Vaníliának.
Hihetetlen történetüket mesélem most el nektek. Amit nem éltem meg személyesen, azt elmesélték nekem. Most pedig itt van minden, azaz, majdnem minden. Olvassátok csak, olvassátok…
Tíz évvel később
M
iután megbizonyosodtam róla, hogy minden lámpát leoltottak, berepültem a lányok szobájába. Nyugodt volt az éjszaka. Dahlia mama a szomszéd szobában aludt és hallani lehetett, bár alig hallhatóan, az ágyában szendergő Pervinka és Vanília szuszogását. Berepültem a befőttesüvegembe és nekiláttam az írásnak.
Amióta az Ellenség visszatért Zöldlapályvölgybe, éjszaka is őrködtem a lányok felett, és hogy ne teljenek egyhangúan az órák, igyekeztem naprakészen tartani a naplómat. Mennyi minden történt abban az évben: a lányok betöltötték tizenötödik életévüket és boszorkányok lettek, s mint általában, Pervinka meg akart lepni bennünket. Bebizonyította, hogy ő a Periwinkle családban az első, aki a Sötétség boszorkája!
Átváltozásuk napján a Rettenetes 21 megtámadta a Völgyet. Ezt azóta további támadások követték, ezért a falu furcsa, visszafogott, otthonülős életet élt.
Hajnalban még mindig az íróasztalnál csücsültem és írogattam, amikor valami zajra lettem figyelmes.
Valaki felkelt. Gondoltam, biztosan egy kis csevegésre vágyik, így letettem a tollam és lerepültem. A ház sötét volt és csendes. Lementem a konyhába, de senkit nem találtam. Átmentem az ebédlőn és a kandallós szobához mentem: sehol senki. Hirtelen észrevettem, hogy halvány fény szivárog Cicero úr dolgozószobájának ajtaja alól. Bekopogtam… Senki. Ismét kopogtam, semmi. Úgy döntöttem, bemegyek.
A szép diófa asztalon égett a lámpa és a hamutartóban még izzott a gyufa, amellyel Cicero úr bizonyára meggyújtotta a pipáját. Lehet, hogy kiment levegőzni egy kicsit. Az adó-vevő készülék recsegett. Biztosan megpróbált kapcsolatba lépni Duffal vagy valaki más falubelivel. Nemsokára biztosan visszajön, és újra megpróbálja.
El kellett volna mennem, fel a szobába, de ennek a szobának a hangulata mindig magával ragadott, így néhány pillanat erejéig ott maradtam. Minden olyan rendezett volt és tiszta, és szeretetteljes: a könyvek, a lányokról készült fényképek a polcokon, a pohárkák és a csodálatos, sötét színű üvegek, az elegáns címkék, a térképek, melyek egy kosárban hevertek összetekerve, a kandalló melletti fahasábok és a kis fotel, amelyben olyan gyakran szunyókált Pervinka. A szekrényben, az üveg mögött Cicero úr sárgaréz műszerei csillogtak: meteorológus volt a foglalkozása, és szenvedélyesen rajongott a csillagászatért. Értékes teleszkópja az égre irányult, ám ehhez soha egyikünk sem nyúlhatott hozzá. Emlékszem, amikor először léptem be a dolgozószobába: Ezüstharmat Ország felé nézett. Cicero úr elém jött, hogy hosszú utamon elkísérjen. Nagyon boldoggá tett.
A teleszkóp Pervinka kedvenc műszere volt, és néha éjszakánként megleptem őt, amikor titokban a csillagokat fürkészte.
- „Mennyire szeretném mindet beutazni, és aztán tovább a messzi sötétségbe!” - mondta. - „Te már láttad őket, Feli?”
- „Csillagot közelről? Igen, láttam már néhányat. És tudod, hogy a Föld onnan fentről nézve csillagnak tűnik?”
Vaníliának viszont a messzelátó tetszett. Tudósnak érezte magát, amikor úgy fogta, ahogyan édesapja tanította neki. De mivel Cicero úr nem szerette, ha a műszereivel játszanak, ráadásul Vanília egy idő után belefáradt abba, hogy egyik szemét nyitva, a másikat csukva tartsa, így az ifjú tudós inkább a látcsövet választotta. A szeméhez nyomta, úgy, hogy a fény ne szűrődhessen be rajta és órákon keresztül tanulmányozta a sirályok röptét, az öböl hullámait, a fészkükben megbúvó madarakat. Képes volt bámulni egy gyümölcsöt vagy falevelet, abban a reményben, hogy meglátja, amikor lepottyan a faágról.
- Sose irányítsd a Nap felé! - figyelmeztette Cicero úr.
- Kár, hogy nem szabad - gondolta Vanília. Szerette volna közelebbről is megszemlélni a Napot.
Megcsikordult a folyosó padlója. Cicero úr bizonyára visszajön a szobájába, én pedig jobban teszem, ha megyek. Engedély nélkül vagyok itt! Gyorsan az ajtó felé repültem, amikor kinyílt. De nem Cicero úr volt az.
- Pervinka!
- Hol voltál? Felébredtem és sötét volt! - szidott kifulladva. Olyan fehér volt, mint a fal. Segítettem neki leülni a fotelba és betakargattam egy takaróval.
- Te sosem féltél a sötétben - jegyeztem meg döbbenten. - Megint rosszat álmodtál?
Pervinka bólintott. Hideg volt, mint a jég.
- Akarod, hogy begyújtsak?
Megint bólintott.
Elrepültem, hogy főzzek neki kamillateát. Mire visszatértem, a kis boszorka bebugyolálta magát a takaróba és arca ismét rózsás volt.
- Jobban vagy? - kérdeztem.
- Igen, itt jó - felelte mosolyogva.
- El akarod mesélni?
- Inkább nem.
- Miért? Olyan rettenetes álom, hogy nem is akarod felidézni?
- Igen…
- De hiszen csak egy álom, és ha megosztod velem, akkor egy kicsit az enyém is lesz, és nem maradsz vele egyedül.
- Te ezt biztosan nem akarod hallani, Feli.
- Dehogynem. Miért mondod ezt?
- Mert… - Pervinka lesütötte a szemét - mert te még nálam is jobban megijednél.
- Azt álmodtad, hogy a Rettenetes 21 elrabol? Ilyeneket álmodsz?
- Nem, valami mást.
Csend lett. Leültem mellé és a tüzet bámultuk. Próbáltam megfejteni, mi lehet az, ami engem annyira megijeszthetne. Ekkor …hirtelen újra megszólalt. Alig hallhatóan azt suttogta:
- Nem tőle félek.
Megfordultam és ránéztem. Nem szerettem volna butaságot kérdezni, és azt sem akartam, hogy azt gondolja, nem értem, de… valóban nem értettem. Kitől?
Nem válaszoltam azonnal, mert abban reménykedtem, hogy folytatja, hogy mond valamit, amiből rájövök arra, kiről beszél, de ebben a pillanatban belépett Cicero úr.
- Azt hittem, én vagyok az egyetlen ebben a házban, aki nem tud aludni. Erre mit látok? Kitűnő társaságot kaptam. Odaát van Tomelilla, itt pedig ti ketten. Az álmatlanság a boszorkányokra és a dajkatündérekre is jellemző? - kérdezte.
- Pervinka rosszat álmodott - feleltem.
- Értem. De most már jobban vagy, ugye?
- Egy kicsit igen.
- Tudod, Viní, azt hiszem, felfedeztem egy új csillagot. Akartam Duffot is értesíteni, de az a fajankó alszik, mint mindig.
- Hajnali öt óra van - mondtam.
- Na és? Sosincs túl korán egy tudományos felfedezéshez, kedves Feli. Szeretnéd látni, Pervinka? - Cicero úr tudta, hogy ki szokta elállítani a teleszkópját, amikor ő nincs a szobában. Pervinka kiugrott a takaró alól és odaszaladt, hogy belenézhessen a csőbe: - Hol van?
- Várj, várj… engedd, hogy előbb beállítsam…
- Én megyek Tomelillához - mondtam kifelé menet. Pervinka jó kezekben volt. Ő és édesapja nagyon szerették egymást és szinte mindenben egyetértettek. Sokat beszélgettek, néha lázasan vitatkoztak és kiabáltak, de ez is hozzátartozott a szeretethez. Ki tudja, talán Cicero úrnak sikerül megtudnia, mi volt az az álom.
Pervinka álma
A
téren az óra hatot ütött… Egy… kettő… három… A hajnali csendben tisztán és világosan csengett. A melegházban ért minket utol a hang, és meglepetten vettük észre, hogy még mindig beszélgetünk.
- Már hat óra? - csodálkozott el Lalla Tomelilla. - Észre sem vettem, hogy ilyen késő van. Majd holnap folytatjuk a Mese Óráját, Feli - mondta és kibogozta kötényén a csomót. - Azt hiszem, ilyen sokáig még sosem beszélgettünk. De azért örülök, hogy jól telt a lányok napja. Manapság ez nem is olyan könnyű. Csak azt sajnálom, hogy Pervinkának mindig ilyen rettenetes rémálmai vannak. Biztos amiatt van, ami szegénykémmel történt.
- Én is így gondolom - válaszoltam. - A baleset még frissen él benne, és nem csoda, ha még mindig riadt.
- Továbbra sem hajlandó elmesélni, miről álmodik?
- Egyetlen szót sem mond.
- Furcsa, hogy pont őneki vannak rémálmai. Inkább Vaníliánál számítottam erre, aki sokkal finomabb és érzékenyebb… - kommentálta Tomelilla, és lerakta a kis metszőollót.
- Ó, Vanília is sokat álmodik - meséltem. - Sőt, ami azt illeti, együtt álmodnak. Ha Pervinka izgatott álmában, néhány perc múlva Vanília is nyugtalankodni kezd. És ha Pervinka sikoltozva felébred, akkor persze Vanília is.
- Ez ikreknél időnként előfordul - válaszolta Tomelilla.
- Hogy ugyanazt álmodják?
- Hogy érzik azt, amit a másik érez, legyen az öröm vagy bánat.
- Nem, egy pillanat, ezt tudom, de… akkor is, amikor alszanak?
- Akkor is, amikor távol vannak egymástól.
- Azt hittem, ez a boszorkányok jellemzője - jelentettem ki.
- Boszorkányok, varázslók érezhetik azt, amit a Nembűvölők nem éreznek, de ami az ikrek között történik, az egyedülálló és igen különleges, és semmi köze a varázserőhöz.
- Így tehát lehetséges, hogy ugyanazt álmodják?
- Igen, lehetséges… - válaszolta Tomelilla, majd hirtelen a homlokára csapott: - Milyen buta is vagyok! - kiáltott fel. - Hogyan is nem gondoltam rá! Elég, ha megkérdezzük Vaníliát.
- Micsoda?
- Feli, Vanília elmeséli az álmait?
- Hmm… igen, ő igen.
- Akkor minden rendben. Tudjuk, miről álmodik Pervinka! Gyerünk, meséld el Vanília álmát!
- Nos, ő mindig kevés dologra emlékszik, amikor felébred. Egy emberről szokott beszélni, akinek azonban álmában csak az egyik felét látja, és mindig ugyanazt a felét. Azt mondja, fiatal nőnek tűnik, aki gyönyörű és kedves. Ennek ellenére egy kissé ijesztő.
- Ez minden? - vágta rá Tomelilla. - Csak erről van szó? Akkor Pervinka miért ébred fel rettegve?
- Nem tudom - feleltem. - Pedig pontosan ez történik: a mi Vinínk sikoltozva, csuromvizesen ébred és levegő után kapkod. Ha megkérdezem tőle, miről álmodott, hátat fordít nekem és visszaalszik. És jaj nekem, ha akadékoskodom: teljesen begorombul!
- Igen, ez jellemző Pervinkára - mosolyodott el Tomelilla.
- Ma este azonban nagyon halkan súgott valamit, ami kissé meglepett - folytattam. - Azt mondta, hogy nem tőle fél.
- Tőle kitől?
- Én is ugyanezt kérdeztem, és arra gondoltam, hogy talán a Rettenetes 21-től, de nem vagyok benne biztos. Pervinka csak annyit mondott: „tőle”.
- Nem tőle fél… - ismételte Tomelilla elgondolkodva.
A Mese Órája ezzel véget ért. Néha megtörtént, hogy Tomelilla elpakolta kerti szerszámait, és miközben az utolsó problémán töprengett, lekapcsolta a villanyt, felment a lépcsőn, egészen a szobájáig, és elfelejtett tőlem elbúcsúzni. Volt, hogy néhány perccel később visszajött, és szabadkozott. Máskor pedig cipője sarkával koppantott néhányat a padlón: Kopp! Kopp! Kopp!, ami annyit jelentett: „Szervusz Feli! Jó éjszakát!”
Tudta, hogy a Mese Órája számomra a nap legfontosabb eseménye, mert ilyenkor kettesben lehetünk az én példaképemmel, az én vezérlő csillagommal. A napi fáradalmak, szaladgálások, felelősség után végre megpihenhettem a vállán. Ez akkora megkönnyebbülést jelentett számomra, hogy senki és semmi nem akadályozhatott volna meg abban, hogy átéljem ezt a pillanatot. Szükségem volt rá, hogy érezzem, minden rendben van, hogy mindent az ellenőrzése alatt tart. Megnyugtatott.
A Rettenetes 21 visszatérése megváltoztatta életünket, szokásainkat, de amíg Tomelilla velünk marad, él a remény.
Kopp! Kopp! Kopp! - hallottam a fejem fölött, nem sokkal később.
- Jó éjt Önnek is, Tomelilla! - mondtam magamban. - Sőt, jó reggelt, mivel már majdnem hét óra van!
A Nyugati Süvöltő
A
znap reggel a szél zúgására ébredtünk. Hideg, vad szél fújt, olyan, amely lehetetlenné teszi, hogy a halászok kivessék a hálójukat, hogy az anyukák kiteregessék a frissen mosott ruhát, hogy a gyerekek labdázhassanak és hogy mi tündérkék nyugodtan repkedjünk, anélkül, hogy a levegőben pörögnénk, mint a juharfa magvacskái.
Ahogyan azt Cicero úr is előre jelezte, olyan nap elé néztünk, amikor minden fütyül, pörög és csapdos. És ha ezt Cicero úr bejelentette, akkor természeti jelenségről volt szó és nem az Ellenségről. Nagy megkönnyebbülést jelentett. Még akkor is, ha…
Fairy Oakban ezeket a napokat „csomósnak” hívták, mert mindent ki kellett kötözni: a hajókat, az üzletek árnyékolóit, a kiskapukat, mert különben az állandó csapódástól tönkremennek… Néha „szunyókálósnak” is nevezték, mert amikor a Nyugati Süvöltő fújt, senkinek nem volt kedve elmenni otthonról. Még a kutyák és a macskák is a vackukban maradtak, vagy kellemes szunyókálóhelyet kerestek a napon, a verandán vagy az ablakban.
Voltak azonban, akik a szunyókálós napokon többet dolgoztak a szokásosnál. Például a festők, mert amikor erősen fújt a szél, a táj megváltozott, átalakult: hirtelen felbukkant a hegyek másik arca, amely a ködben elbújik, és a csúcsok olyan közelinek tűntek, hogy szinte megérinthettük őket. Fenn az égen a felhők ezernyi arcukat mutatták, és a tenger hófehér szakállat növesztett. Jó lett volna, ha tudok festeni ezeken a szunyókálós napokon. Még akkor is, ha…
Aztán ott volt még a játékboltos, aki papírsárkányokat árult: ő volt a legboldogabb ezeken a szeles napokon. No és persze Cicero úr, aki le sem tette látcsövét!
- Lehet látni Strongcharles szigetét! - kiáltotta a dolgozószobából. - És a hullámok egymás hegyén-hátán tornyosulnak: a tenger hetes erősségű és ez még nőni fog!
Senki nem panaszkodott Fairy Oakban. A szél ismerős volt, és hozzászoktunk a hideg fuvallathoz. Még akkor is, ha… attól a naptól kezdve, amikor az Ellenség ránk mérte az első csapást, elegendő volt egy hirtelen szélroham is, hogy aggodalmaskodni kezdjek. Ha pedig egy ablaktábla hirtelen becsapódott… tartskiszívem! Úgy pattantam fel, mint egy szöcske. És elkerülhetetlenül fel is borítottam valamit.
- Csak nyugi, Feli! Nyugigondolkozzéstürelem! - mondogattam magamnak. - Ez csak a szél, csak a szél!
De aztán… BUMMBUMM, ismét becsapódott egy ajtó és… SSSHH, fütyültek az ablakok!
A Nyugati Süvöltő napokig fújhatott és így…
- Ezaztánmártöbbasoknál! - kiabáltam vele időnként, amikor elfogyott a türelmem.
- Feli, a szélnek beszélsz - figyelmeztetett ilyenkor Pervinka. - Hallottad már, hogy valaha is válaszolt valakinek?
Nem, igazából nem. De muszáj volt kimondanom.
Aznap Pervinka túlságosan belemerült az olvasásba, hogy észrevegye, mennyire ideges vagyok. Ebéd után rögtön úgy belemerült egy ősi könyvbe, hogy még az orra hegye sem látszott ki. A könyvet le sem tette, amióta Tomelillától megkapta. Vanília viszont, amikor látta, mennyire feszült vagyok, elsütött egy viccet, amin máskor bizonyára betegre nevettem volna magam. Azt kérdezte:
- Miért nyugtalankodsz ennyire, tündérke, még a végén boszorkányütést kapsz!
Komolyan néztem vissza rá:
- Hát szerinted szabad ilyet mondani?
- Nem - válaszolta vállvonogatva, majd rám mosolygott. - De annyira jópofának tűnt, és meg akartam veled osztani.
- Örülök, hogy nem vesztetted el a humorérzékedet, Babú. Azonban azon a véleményen vagyok, hogy jobban tennéd, ha tanulnál, ahelyett, hogy az egyetlen tündéreteken gúnyolódsz. Ha így folytatjuk, még éjfélkor is itt leszünk.
- Dohogós tündérke, nem látod, hogy nyitva vannak a tankönyvek?
- Na persze - válaszoltam. - Mintha az elég is lenne! Hat geometria feladatod volt, mindet megcsináltad?
- Kettő nem jön ki. Majd este megcsinálom a papával. Most a verseket tanulom…
- Hm… rendben. Fejeket leszegni, és jaj annak, aki megtündér… ehm, akarom mondani, megmukkan! - válaszoltam.
Néhány hete Fairy Oak diákjai hihetetlen mennyiségű házi feladatot kaptak. A gyerekek panaszkodtak, de mi tudtuk, hogy a tanárok így akarják távol tartani őket a bajtól, azaz a veszélyektől, melyek ezekben a napokban a Völgyre leselkedtek. Az Ellenség a közelben ólálkodott, így szegénykék nem kóborolhattak szabadon. Csak látó- vagy hallótávolságra távolodhattak el otthonról, és minden percükről be kellett számolniuk, hogy kivel és mivel töltötték az időt. Ha el kellett menniük messzebbre, akkor meg kellett várniuk, hogy valaki elkísérje őket. Ha játékból segítségért kiáltottak, komoly büntetést kaptak, meg persze akkor is, ha áthágtak valamilyen szabályt. Szó sem lehetett arról, hogy egyedül elhagyhassák a falut!
Így aztán nekünk tündérkéknek is megszaporodott az elfoglaltságunk: egyetlen percecskére sem veszíthettük szem elől gyermekeinket, sem éjjel, sem nappal. No persze, nehogy azt higgye valaki, hogy ez nagy áldozatnak számított, inkább azért aggódtunk, hogy nem tehetünk eleget a védelmükben.
A gyerekek azonban nagyon rosszul tűrték a szigorúságot. Gyakran megszöktek vagy bezártak minket valahová, hogy végre szabadon játszhassanak. Egyszóval borzalmasan unatkoztak, mi pedig mérhetetlenül szenvedtünk. Azért is, mert egy tündér jóformán képtelen kimondani a „nem” és a „tilos” szavakat.
Dahlia hangja csendült fel a lépcső aljából.
- Feli, mi elmegyünk egy kicsit. Ugye te itt maradsz a lányokkal?!
- Igen, igen, ne aggódjanak, el sem mozdulunk itthonról. De siessenek vissza! - feleltem.
- Rendben. Jók legyetek és ne mozduljatok itthonról! - hallottuk Cicero hangját. - Ha pedig valaki erre jár, mondjátok meg neki, hogy mára napsütés és hideg szél várható. Viní és Babú tanulnak?
- Igen. Vanília verseket tanul, Pervinka pedig… Mit olvasol?
- Mentavirágnál tartok.
- Pervinka Mentavirágról olvas.
- Rendben. És már tudja, ki volt? - hallatszott Tomelilla hangja.
- Tudod, ki volt?
- Nem, ki volt?
- Nem, ki volt?
- Majd örül, ha megtudja. Akkor viszlát!
- Amikor valaki végre ebben a házban hajlandó lesz tisztességesen válaszolni egy kérdésre, esküszöm, nappal is repülni fogok! - dörmögött Pervinka. Odalenn becsukódott az ajtó.
És Viní újra belemerült az Ősi Könyvbe…
Ősi Könyvből
Aberdur Völgye
A nyár első napjának hajnalán Mentavirág kiugrott ágyából és szaladt, hogy kikeltse legjobb barátnőjét. Annyira izgatott volt, hogy elfelejtette felvenni fakéregből készült topánkáját, és hosszú, vörös haját sem fésülte meg. Félrehajtotta a vérbükk csüngő ágait, melyek alatt lakott, és mezítláb szaladt lefelé a domboldalon. Egy szökelléssel átugrott a patakon, egy másikkal egy csapat legelésző libát zavart szét. Átfutott a harmattól nedves mezőn, és hogy még gyorsabban odaérjen, a vízesés alatt elhaladó ösvényt választotta. Befordult az örökzöld tölgyfákkal szegélyezett tisztásnál és végre…
- Ma fan! Ma fan! - kiáltotta, miközben hangosan kopogott Scarlet-Violet ajtaján.
- Nos, kisasszony, tehát ma van a nagy nap?! - tudakolta egy hang a háta mögött. Mentavirág megfordult: egy szép hölgy sétált a folyó felé, a mosnivaló pedig követte.
- Igen, igen, ma fan Colliflower boszorkány - válaszolta Mentavirág, aki igen furcsán ejtette néha a hangokat. - Bárcsak az a mormota Scarlet-Violet felébredne! Készülődnünk kell…
- Kiabálj hangosabban, kislányom, meglátod, valaki biztosan meghalljál - felelte a boszorkány mosolyogva. Mentavirág még hangosabban kiáltott: - SCARLET-VIOLET PIMPERNEL, AZONNAAL KEEELJ FEEEL! - sipította, és erősen megdöngette a fa kis ajtaját. Mivel senki nem nyitott ajtót, és Scarlet-Violet nem mutatkozott, Mentavirág úgy döntött, hogy még egyszer utoljára próbálkozik, aztán elmegy, és egyedül áll neki készülődni. Hatalmas levegőt vett, kitárta a karját, kitátotta a száját, és…
- Sipíts csak még egyszer, és ledugom a torkodon ezt az egeret! - fenyegette meg barátnője, aki időközben kinyitotta az ajtót, és egy egérkét tartott a farkánál fogva. Mentavirágnak tátva maradt a szája, és néhány pillanatig még levegőt sem kapott, majd kiengedte a szuszt, és elmosolyodott: - Sosem tennéd. Ő a kedvenced!
Scarlet-Violet puffogott egy kicsit, elengedte a kisegeret, és befelé menet megkérdezte:
- Mi van. csak nem egy medve üldöz?
- Nem, csak izgatott vagyok! Te hogy tudsz egy ilyen fép napon funyókálni?
- Egészen jól, amíg meg nem jelentél!
- Bocsi, de az a…
- Reggeliztél? Kétlem.
- Nem, ugyanis nem fagyok éhes, összeszűkült a gyomrom.
- A Völgy összes fúriájára. Ösvények Mentavirága! Hogy jut eszedbe ilyen eszeveszetten üvölteni reggel hatkor? A szívbajt hoztad ránk! - kiáltott fel Scarlet-Violet mamája, aki közben megjelent a csigalépcső tetején: még pongyolában volt és mókás, rózsaszín főkötő fedte kissé szögletes fejét. - Attól féltünk, megtámadott valami sárkány! Vagy kiöntött a folyó!… Micsoda viselkedés ez?
- Bocsásson meg, kérem, Pimpernel mama, annyira izgatott fagyok a mai esti ünnepség miatt, hogy… nof, egy kiffé eltúloztam.
- Mikor tanuljátok meg ti, a Fény boszorkái, fékezni az érzéseiteket? Mind egyformák vagytok… - fűzte hozzá a magyarázatot egy kissé undok módon Pimpernel asszony. Mentavirág meglepetten vette észre, hogy Scarlet-Violet mamájának zöld az arca. Talán a rémülettől?
- Rothadt tőkehal krém. Valami ocsmányság, amit ő maga készít, hogy fiatal maradjon - suttogta Scarlet-Violet a barátnőjének.
- Büdös! - válaszolta halkan Mentavirág, és befogta az orrát. - Hogy bírod elviselni?
- Talán abban reménykedik, hogy megszöknek a ráncai! - kuncogott Scarlet-Violet. és egy rózsás piskótát nyújtott oda neki.
- Miért nem mágiáfal tünteti el a ráncokat? Ő a Sötétség boszorkánya, megtehetné…
- Mentácska, ugye neked még meg kell tanulnod, melyik varázslatot használhatjuk és melyiket nem? Nos, ez pont az, amit NEM szabad használni! - magyarázta Scarlet-Violet, és betömte a süteményt az éhes kis boszorkány szájába.
- Affor hofan lehetfégef, hof tefnap eltüntetted a pattanáfodat? Hmm… fincsi.
- Nos hát, csaltam. De egy pattanás nem az idő múlását jelzi. Menta! Hogyan mondjam el, hogy megértsd? Tizenhat éves vagy, és ma este bele fogsz nézni a hegyi patakba, ezeket a dolgokat már tudnod kellene! Senkinek, sem nektek, a Fény Mágusainak csodás teremtő képességetekkel, sem nekünk, a Sötétség Mágusainak nagyszerű romboló képességeinkkel, nincs jogunk a dolgok természetes menetébe beleszólni.
- Hm… de van, aki megteszi. Kaphatok még egyet?
- Ó igen, persze, a fékezhetetlenek! Az ilyen jellegű varázslatok felborítják a természetes egyensúlyt, és akkor jönnek a természeti csapások. Csak szolgáld ki magad, és légy szíves, add ide a mézet… Tehát, emlékszel, mi történt Almond mágus mogyoróbokraival?
- Minden évszakban termettek.
- Pontosan. De ez nem természetes, igaz? A mágus varázslatai kényszerítették a bokrokat, hogy egyfolytában termést hozzanak.
- Igaz. Abban mi van?
- Rózsatea. Tölts magadnak, de vigyázz a csészére, ha leesik, a mama káposztává varázsol. Szóval, ott tartottam, hogy Almond mágus boldog volt, ugye? Akkor evett grillázst, amikor csak akart. Aztán egy szép napon…
- Meghalt.
- Mérgezésben! Szegényke annyira erőszakot tett a természeten, hogy az végül fogyaszthatatlan termést adott neki. Ezért a Legfőbb Mágus megtiltotta mindenkinek az ilyen fajta varázslást.
- Na jó, de én akkor sem fogok tőkehalpakolást tenni az arcomra!
- Pompás. Úgysem jó semmire. Mosakodj meg a folyó tiszta vizével és ne menj a napra! Amikor pedig mágikus receptre lesz szükséged, ne a mamámhoz gyere! Madam Burdock, Ő aztán ért a füvekhez. Menj hozzá!
- Parancsodra! JAJ, NE! A CSÉSZE… Hé! Láttad, mit csináltam? Majdnem leesett, de egyujjnyira a földtől lelassult és szépen leszállt. Milyen furcsa… Te voltál az?
- Nem, de már nem csodálkozom magamon. Amióta csak megszülettem, mindig történnek velem hasonlók.
- De jó neked! Én mindent eltörök. Most menjünk, vagy el fogunk késni.
- Még csak tizennégy óra múlva lesz, Menta. Higgadj le, vagy teljesen kimerülten érkezel meg az ünnepségre.
Mentavirág azonban nem higgadt le. És nem ő volt az egyetlen lány a Völgyben, aki ennyire izgult. Aznap este, az ősi szokás szerint, minden tizenhat éves boszorkány belenéz majd Baran hegyi patakjába, amelynek kristálytiszta és zubogó vizében megpillanthatja jövendőbelije képét. Életükben először magukra ölthetik a Felelősség Ruháját, mely jóval értékesebb és nehezebb, mint megszokott ruháik, mivel az édesanyák szövik és a hófehér pamutmotringhoz egy vastag szál ezüstöt tesznek. Így minden ruhán egy ezüst szál csillog… „Mint a hóban kanyargó patak, mint a hegytetőre vezető kavicsos ösvény, a felnőttkor felé vezető út is mozgalmas és kanyargós” - ahogyan egy régi dal is mondja. A fiatal lányok minden fontos eseményen a Felelősség Ruháját viselik majd, egészen húszéves korukig. Azután egy másik, jóval gazdagabb és súlyosabb ruha váltja fel.
Természetesen a fiatal mágusok is debütálnak: különféle versenyeken, bátorság-, fürgeség- és okosságpróbákon vesznek részt, és hívják ki egymást párbajra. De előbb mindannyian, boszorkák és mágusok, táncolnak a holdfényben, Arran öblének hófehér homokján, ahol minden arra várt, hogy megünnepelhessék a nyári Napfordulót.
De nem így történt, ezúttal nem…
A hullámverés
P
ervinka elmosolyodott. - De jó… - kiáltott fel, és fel sem nézett a könyvből. - Ez sokkal jobb, mint a történelemóra!
- Hé, hallottátok ezt a zajt? - Vanília szavai úgy csipkedtek, mint a jeges eső cseppjei.
- Milyen zajt? - kérdeztem, félelemtől elkékülve.
- Csak a szél az Babú, ne ijesztgess bennünket! - szólalt meg Pervinka, aki egy pillanatra abbahagyta az olvasást.
- Nem, ez nem a szél - akadékoskodott Vanília.
Babú a hullámokat hallotta.
VUUSSS, …BADABUMM!, ahogy a magas szikláknak csapódtak mennydörögve… VVVUUSSS… BADABUMMM!, az óceán zenéje ilyen a szeles napokon. Vanília kedvenc muzsikája: Babú szerette a hullámverést. A robajokból ítélve az aznapi igazán nagyszerűnek ígérkezett.
- Feli, kimehetünk a szirtekre? - kérdezte.
- Drágám, sajnálom, de ismered a szabályt, nem hagyhatjuk el a falut.
- Kééérlek! Olyan szép az idő! Látod? Süt a nap. Nap, Nap, Nap, Nap mindenfelé, egyetlen árva felhőcske sincs. Az Ellenség sosem támadott még napközben, és soha de soha napsütésben. Kérlek szépen… Gyorsan végzünk. Csak elugrunk és kész. Megyünk, megnézünk egy, azaz… nem, inkább három, igen, három hullámot és hazajövünk. Jó? Akkor megyünk?
Összeszorult a szívem, ahogy így könyörgött nekem. És részben igaza volt: biztosan fenséges látványban lenne részünk, és a Rettenetes 21 sosem támadott naplemente előtt. De a Gonosz kiszámíthatatlan.
Az elmúlt századokban a Rettenetes 21 sokszor támadta meg a Völgyet, és mindig elrabolta a Sötétség Mágusait, hogy szövetségeseivé tegye őket. De amikor ez év június 21-én visszatért az Ellenség, először megpróbálta elrabolni Pervinkát, a Sötétség Boszorkányát. Csakhogy ő olyan fiatal, hogy nem tudta volna szövetségesévé tenni. Majd nem sokkal később Vaníliát is, egy Fény Boszorkányt! Így kezdődött a változások sorozata, melynek nyomán Tomelillának az a gondolata támadt, hogy új Ellenségről lehet szó. A küzdés módja más volt, a harag megnőtt, és a sikertelen emberrablások célja érthetetlennek bizonyult. Azonban volt valami ismerős az Ellenség viselkedésében. A támadásokat gondosan kitervelték, a stratégia azt mutatta, hogy tökéletesen ismerik a Völgy Mágusait és a harcteret.
Mégis ez maga a Rettenetes 21 volt. Csak a szándékai változtak meg. De hogy ezek mit rejtettek, nem tudhattuk.
Ezért Tomelilla jobbnak látta azt sugallani Pimpernel polgármester úrnak, hogy mielőbb hívasson össze egy városi Gyűlést: szükségesnek ítélte, hogy a Völgy népe összegyűljön és védelmi tervet dolgozzon ki. Meg kell egyezni és össze kell fogni az Ellenség ellen!
A Polgármester az első pillanatban meglepődött, de amikor Tomelilla megértette vele, hogy kit érintenének a következmények egy esetleges, küszöbönálló katasztrófa esetén, Pancrazio úr rögtön beleegyezett.
Csak a pontos dátumra vártunk.
- Szóval, gondolkodtál? Elmegyünk? - kezdte újra Vanília.
- Nincs min gondolkodni. Nem megyünk - válaszoltam.
- De miért? Olyan gyönyörű a hullámverés!
- Túlságosan veszélyes!
- De a Rettenetes 21 akár évekig is itt maradhat. Mit csinálunk akkor? Nem megyünk sehova?
- Igazad van! - szólt közbe Pervinka.
- Te nem valami roppant érdekeset olvastál?
- De igen, de ez fontosabb. Nem engedhetjük meg az Ellenségnek, hogy befolyásolja az életünket. Vagy úgy gondolod, hogy Tölgy lombjai alatt kellene játszadoznunk, míg meg nem öregszünk? Akkor akár meg is adhatnánk magunkat, és abbahagyhatnánk a küzdelmet. Máris nyert!
Mit tehettem volna? A lányoknak igazuk volt. Már hónapok óta úgy éltünk, mint a rabok, és a hullámverés gondolata engem is izgalommal töltött el.
Hirtelen eszembe jutottak a történelem első tündérének szavai. Hópihének hívták, legalábbis a Mágusok így nevezték. Keveset tudtam róla, mivel sokkal korábban élt, minthogy én világra csillantam volna. De az a kevés, amit tudtam, arra ösztönzött, hogy vágyaimat megvalósítsam és dajkatündér lehessek.
Hópihe azt mondta: „Ha nem tudsz nemet mondani, akkor mondj igent, de tégy úgy, mintha a te ötleted lenne, és diktáld a szabályokat!”
- Nos, rendben - mondtam. - Fogjátok a köpenyeket, és gyerünk! Majd a mólóról nézzük.
- Éljen! Háromszoros hurrá Feli tündérnek!
A köpenyek kapucnijába rejtett hajjal és az arcuk elé tekert kendőbe bugyolálva a két testvér teljesen egyformának tűnt. Szorosan egymáshoz bújva lesétáltak a kikötő felé vezető utcán, miközben én ide-oda vergődtem Vanília zsebében. Az utcákat falevelek borították. Csípős, hideg szél fújt, és a szél havazást ígért. A tél már a kapukat döngette.
- Jó reggelt, Rosetta asszony! - köszöntek a lányok.
- Nektek is jó reggelt! - köszönt vissza a virágárusnő. - Egyedül bóklásztok?
- Á, dehogy! Velem vannak - feleltem és kiröppentem a zsebből.
- Ó, jó reggelt, Feli! Akkor minden rendben. Jó sétát!
- Önnek is - válaszoltam.
- Ez az örökös ellenőrzés! Otthon is és idekinn is! - morgolódott Pervinka.
- Csitt, te! - suttogtam a zsebből. Szerencsére senki mással nem találkoztunk.
A kikötőben azonban megállított a Kapitány: - Mit képzeltek, hová mentek ti ketten? - dörrent rá az ikrekre.
- Nem, nem, velem vannak - mondtam megint sietve.
- Elmegyünk megnézni a hullámverést.
- Ostobaság! - üvöltött fel a Kapitány. - Nem mehettek a mólóhoz, a hullámok túlságosan magasak.
- Akkor majd a falról nézzük.
- Csuromvizesek lesztek akkor is. De ha ezt akarjátok… És ha leesnétek a falról, próbáljatok befelé esni a faluba, és nem kifelé. Ma éjjel furcsa hangokat lehetett hallani az erdő felől.
- Rendben, Kapitány úr, köszönjük!
- Ja, és füleljetek az őrjáratra! Egyik pillanatról a másikra riadót fújhat, és ebben a pokoli lármában nem biztos, hogy meghalljátok!
- Jó, hogy szólt, Talbooth kapitány, köszönjük.
Helyesen gondoltam, hogy egyetlen hajó sem szállt tengerre. Még a Szentember sem. A halászok, mint Talbooth kapitány is, kihasználták az alkalmat, és hálót javítottak vagy bódéikat rakták rendbe.
Felmásztunk a lépcsőn a falu fölé emelkedő fal tetejére, és lekuporodtunk. Hatalmas szél fújt és rettenetes hideg volt, de a látvány megérte.
- Azt a mindenit! A világítótorony őre jó kis táncot járhat! - kiáltott fel Pervinka, miközben lenyalogatta a sós vízcseppeket ajkáról. - Ha ilyen magasak a hullámok, vajon milyenek lehetnek az Aberdur Foknál!
- Hát, végül is szerencsés - mondtam. - Elég, ha kinyitja az ablakot, és ott terem a vacsora a tányérján!
- Nézzétek mekkora! Jön… jön… jön… VUUUSS… BADABUUUM!
Némelyik hullám akkora erővel csapódott be, hogy az alattunk lévő kövek is beleremegtek.
- Apropó, ami a világítótorony őrét illeti, tudjátok, azt hiszem, Burdockék rokona.
- Ki mondta?
- Az Ősi Könyvben találtam, amit Tomelilla nénitől kaptam.
- Az a könyv beszél a mi világítótorony-őrünkről?
- Nem, de a Burdock család egyik őséről mesél, akit úgy hívtak, mint őt, és még a természete is ugyanolyan volt.
- Zsémbes és hirtelen haragú?
- Pontosan! Hallgassátok csak, mit mesél…
- Elhoztad magaddal az Ősi Könyvet?
- Igen, de Babú, állj elém, hogy ne legyen vizes!
Ősi Könyvből
Duffus Burdock, a lázadó
Az aznap este bemutatkozó fiúk közül Duffus Burdock volt az egyetlen, aki legszívesebben kihagyta volna a felhajtást.
Mire jó ez? - gondolta magában. - Miért kellene bebizonyítanom ilyen haszontalan módon, hogy érek valamit? Ha okos vagyok, bátor és bölcs, majd kiderül a megfelelő pillanatban, amikor valóban számítani fog. Ma este senki nem fogja igazán kockáztatni az életét, és a próbák sem lesznek olyan nehezek, mert nem lesz sem feszültség, sem félelem, ami felborzolná a kedélyeket. Ez csak egy ünnepség. A páváskodók ünnepe, akik csak a tollaikkal ékeskednek. Ez csak a hiúaknak való.
Nagybátyja, Grisamold bácsi, volt a család egyetlen tagja, aki megértette ezt a zavart, de a nagybátyja helyett az apja is megérthette volna. Talán kérhette volna a Bölcseket, hogy zárják ki a játékból. A fiú meg volt erről győződve és sajnálta, hogy nem a nagybátyja az apja. Mert Duffus nem kedvelte az apját. Viccard Burdock nagy hatalmú, büszke valaki volt, a Sötétség Mágusa, aki inkább tisztelte az erőt, mint az értelmet, és inkább hitt a harcban, mint a józan észben. Számára a kihívás jelentett mindent, így a család férfi tagjainak minden lehetséges alkalom során, még az ünnepeken is, bizonyítaniuk kellett, mennyit érnek.
Viccard mágus szerint Duffusnak akár tetszik, akár nem, részt kell vennie a játékokban.
- Akkor is ellenállok - mondta Duffus a nagybátyjának aznap délután.
- Apád nem fogja megengedni.
- És akkor mit tehet? Bezár vagy gilisztává változtat? Már amúgy is fogoly vagyok, és inkább leszek tisztességes giliszta, mint vásári majom!
- Talán neki kellene elmondanod ugyanezt, amit nekem… Megtetted már?
- Mit, hogy beszéljek vele? Ezerszer is… de mindhiába. Csak egy kölyök vagyok, bácsikám. Az apám még rád sem hallgat, pedig te a testvére vagy és vele egykorú, mit szóljak akkor én… én csak egy muslica vagyok a szemében.
- Akkor majd én megpróbálok beszélni vele.
- Mikor? Minél előbb meg kell tudnom, hogyan dönt, mert ha nem sikerül meggyőznöd, akkor én…
- Te???
Duffus arra gondolt, amit majdnem kimondott. Megbízhat Grisamold bácsiban? - Én… akkor kénytelen leszek beletörődni, és fel kell készülnöm az ünnepségre. Ahhoz pedig időre van szükség, érted?
- Most hová mégy?
- A tengerpartra. Megnézem, hogy a mamának kell-e segíteni.
- Ne menj a Tündérbarlang felé! Néhány lány már a ruháját próbálja.
- Köszönöm, hogy a figyelmeztettél. Majd később visszajövök, hogy megtudjam, mit válaszolt az apám.
De Duffus nem ment rögtön a tengerpartra. Előbb felmászott a legmagasabb fára, és az ágak között épített házukból szemügyre vette a kilátást. Jól ismerte: Adum hegye délre, a Nagy Sziklák északra, és középen a kedves Völgy patakjai, zöldellő mezői, melyet az Otrot folyó szel ketté; keletre a többi erdő és Arran hófehér homokos tengerpartja. Kicsit odébb, a hangáktól virágzó, tengerbe nyúló hegyfokokon túl. az Óceán haragjától védett Bűvös Tölgy mély öble. Vajon ősei miért nem telepedtek le abban a Völgyben? Duffus mindig nyugodtnak és tökéletesnek látta.
A Sötétség ifjú Mágusa szinte simogató pillantással szemlélte a csodálatos tájat, majd belépett otthonukba. Magára öltött egy nehéz, csupa zseb köpönyeget, fogott egy zsákot, belepakolt néhány személyes holmit, és lemászott a kötélhágcsón.
- Menekülsz. Duffus Burdock? - lepte meg egy hang a háta mögül. Duffus zavartan mászott tovább lefelé, majd anélkül, hogy megfordult volna, azt válaszolta:
- Ha így lenne, velem jönnél?
- Talán… - válaszolta a hang.
- Akkor lehet, hogy menekülök. - Duffus leugrott a földre és meghajolt a két lány előtt.
- Scarlet-Violet! És a félénk Mentavirág… nagyon örvendek! Készen álltok az ünnepségre?
- Most megyünk az utolsó ruhapróbára - magyarázta Scarlet-Violet mosolyogva, amit Duffus egyszerűen elbűvölőnek talált.
- Valaki azonban megfeledkezett a topánkáiról - szólt az ifjú és Mentavirág felé fordult. Mentavirág a feje búbjáig elpirult, és ösztönösen menekülőre fogta. Ha a Sötétség Boszorkája lett volna, valószínűleg eltűnik. De mivel a Fény Boszorkája volt, nem tudott eltűnni, és mivel ezt jól tudta, még jobban elpirult.
- Na…nagyon sz…szietve távosztam ma otthonról - dadogta, mire Duffus megfricskázta az arcát.
- Ne aggódj. Így is nagyon csinos vagy.
A „vagy”-ra Mentavirág pillangóvá változott és elrepült.
- Hát ez nagyszerű! - kiáltott fel Scarlet-Violet. - Más sem hiányzott. Órákba telik, mire vissza tud változni. Még nem igazán jártas az átváltozástanban! Ráadásul épp az előbb fésülködtünk meg.
- Sajnálom, csak kedves akartam lenni - felelte Duffus, és megpróbált komoly maradni. - Én megpróbálhatom…
- És ha elrontod?
- A Sötétség Mágusa vagyok, egy szép dolgot csúnyává tudok változtatni és…
- Pszt! - szakította félbe Scarlet-Violet.
- Menta, bocsáss meg neki, csak tréfált. Olyan buta, azt sem tudja, mit beszél… És te, Duffus Burdock, te csak bajt okozol! Nézz magadra: másokon gúnyolódsz, amikor te magad úgy nézel ki, mit egy bohóc: szabad tudni, miért vetted fel ezt a rengeteg ruhát? Nem tudod, hogy nyár van? Phű, rettenetes vagy. Téged nem érdekel senki és semmi?
- Így is van, elmegyek, kedves Scarlet-Violet! - válaszolta a fiú, és vállára dobta a zsákot. Aztán nagyon, de nagyon közel hajolt hozzá, és a fülébe suttogta:
- Nem hiszed?
- Nem - válaszolt Scarlet-Violet. és megborzongott.
- Majd meglátod…
- Persze, hogy látlak majd! Ma este az ünnepségen, mint mindenkit, mert aki szökni készül, az nem árulja el és te…
- Nem, nem mint mindenki! - kiáltott fel Duffus és újra elindult. - Nem úgy, mint mindenki, Scarlet-Violet Pimpernel! - ismételte, és mélyen a lány szemébe nézett.
Scarlet mozdulatlanul állt, és szólni sem tudott. Senki, még az apja sem tudta soha elhallgattatni. Azonban Duffus Burdock. ki tudja, hogyan, gyakran lepisszegte és jelenlétében zavarban érezte magát. Megpróbálta levenni a szemét a fiúról, de annyira közel állt…
Csendben figyelte, amint ismét hátat fordít neki, és eltávolodik a homokos ösvényen.
- Hová mész? Arra a tengerpart van! Ha szökni akarsz, akkor a másik úton kell menned! - kiabálta. Meg akarta sérteni vagy inkább meg akarta állítani? Ő maga sem tudta.
- Ha megengeded, szép leány, elbúcsúzom édesanyámtól! - válaszolta Duffus és lehajolt egy kis fehér liliomért.
- Hazudsz, Duffus Burdock!
- Igazad van, Scarlet-Violet, így ne higgy nekem, ha azt mondom, hogy egy kibírhatatlan perszónába vagyok szerelmes! Add át üdvözletem kedves bátyádnak! És üdv neked is, Menta!
Mentavirág, amikor meghallotta a nevét, felemelkedett a virágról és meglengette szárnyait, hogy viszonozza az üdvözlést, majd visszaszállt rá. Scarlet-Violet egy ujjal felemelte őt.
- Szerinted mit akart ezzel mondani? - kérdezte barátnőjét. Mentavirág megemelte apró pillangószárnyait, halványan elmosolyodott, és azt suttogta:
- Fogalmam szincs…
A legjobb hely
P
ervinka az Ősi Könyvből olvasott fel, amikor hirtelen egy, a többinél nagyobb hullám csapódott a mólóhoz, és a víz a fejük búbjától a lábuk ujjáig lefröcskölte őket.
- Pont ahogy Talbooth megjósolta - jelentettem ki.
- Jobb lesz, ha arrébb megyünk, máskülönben csuromvizes lesz a könyv, és a közelgő rossz idő is…
- Jaj! A kalapom! - kiáltott fel abban a pillanatban Vanília.
- Gyere, hagyd a csudába! - mondtam.
- De elrepül a kalapom!
- Vanília, gyere visszaaa! NE MENJ TÚL A FALON!
- Nem hagyhatom, hogy elvesszen!
- GYERE VISSZA!
Vanília a néhány lépéssel előtte guruló kalap nyomába eredt. Futott lefelé a lépcsőn, és átjutott a parti ösvényhez vezető kis boltíven.
- Maradj itt, ne mozdulj! - parancsoltam Pervinkának. - Odamegyek érte!
- És én mit csináljak itt egyedül?
- Szólj Talbooth kapitánynak! Meséld el neki, mi történt. Mondd meg, hogy az öszvércsapáson vagyunk!
Vanília közben felröppent, és vicces, akrobatikus mozdulatokkal próbálta elkapni a kalapot.
- Tomelilla néninek igaza volt - mondta, amikor észrevett. - A levegőben libegve egyáltalán nem könnyű elkapni a tárgyakat. Nézd csak, hol vagyunk?
- Ó, jaj, ilyen messze? Biztosan elsodort a szél. De legalább elkaptuk. Képzeld csak, mi történt volna, ha elveszítjük!
- Röpüljünk vissza, mielőtt eljönnének… - nem sikerült befejeznem a mondatot: a falu hirtelen eltűnt a szemünk elől.
- Köd ereszkedett le, Feli? - tudakolta halkan Vanília, és egészen közel bújt hozzám.
- Úgy tűnik, igen, és a szél is elcsendesedett. De még hallani a tenger zúgását. Ha követjük a hangját, bal felé eljutunk a faluba. Tudsz repülni?
- Igen, de csak lassacskán.
- Rendben, akkor lassacskán megyünk. Gyere utánam!
Megpróbáltam átvezetni a ködön, de egy idő után szinte végtelennek tűnt, és még mindig nem értük el a falat.
- Lehet, hogy eltévedtünk - mondta Vanília. - Kiabáljunk! Háromra! Egy… kettő… három…
- PERVINKAAA!
Semmi.
Újra megpróbáltuk. - PERVINKA! ITT VAGYUNK!
- Senki nem felel - panaszkodott Babú.
- Pedig nem lehetünk messze. Az irány helyes. Bárcsak láthatnék valamit!
Időközben Pervinka elszaladt Talbooth kapitányhoz, és együtt indultak keresésünkre. Rátértek ők is az öszvércsapásra, és eltévedtek a ködben, ugyanúgy, ahogy mi. Aztán valami miatt elszakadtak egymástól, így Pervinka magányosan bolyongott, és elkeseredetten kutatott utánunk.
- VANÍLIAAA! FELIII?! - kiabálta. De nem hallhattuk.
- Pontosan a legjobb helyen vagyunk a legjobb időben.
- A varázsiránytű! - kiáltott fel Vanília.
- Mit mondtál?
- A legjobb helyen a legjobb időben. Nem ezt mutatja az iránytű, amit a nénikémtől kaptam?
- Itt van nálad?
- Igen.
- Nézd meg gyorsan!
Vanília előrántotta zsebéből a kis arany iránytűt.
- A házikó a világítótorony irányába mutat - válaszolta.
- A világítótoronyhoz? Az lehetetlen! Biztosan elromlott.
- Nem úgy tűnik.
- De a világítótorony legalább öt mérföldnyire van innen! - mondtam. Abban a szent pillanatban a világítótorony fénye villant fel a ködben, és a fénycsóva megvilágította az utat a kis tér felé. Döbbenten néztünk egymásra Vaníliával.
- A világítótoronynál vagyunk?
- Hogy keveredtünk el idáig?
- Nem tudom, de siessünk, mielőtt még újra eltűnik a fény! - feleltem.
Odarepültünk a kis ajtóhoz és bekopogtunk:
- Viccard úr, nyissa ki, kérem! Vanília Periwinkle vagyok, a dajkatündéremmel jöttem - kiabálta Babú.
- MENJETEK INNEN! - válaszolta odabentről egy hang.
- Kérem, uram, veszélyben vagyunk. Hamarosan besötétedik és furcsa köd szállt le, ami miatt nem tudunk hazajutni…
- MÁR JÁRTATOK ITT! NEM DŐLÖK BE TÖBBET! AZT MONDTAM, TŰNJETEK EL INNEN!
Hirtelen kialudt a fény, vagy eltűnt, nem tudom. Csak azt tudom, hogy kinn maradtunk a hidegben, egymagunkban és riadtan.
- Miért jelzi a varázsiránytű, hogy menjünk a világítótoronyhoz, ha aztán az őr nem enged be? - faggatott dühösen Vanília.
- Abból, ahogy válaszolt, azt hiszem, már járt nála az Ellenség, amit az iránytű talán nem tud - feleltem.
- Vagy…
- Vagy?
- Vagy más is lehet az oka. Mivel egyedül vagyunk, és semmit nem látunk, azt javaslom, bízzunk az iránytűben, és várjunk egy kicsit, amíg kitalálok valamit.
Talán Viccard úr meggondolja magát, és beenged bennünket.
Közeledett a naplemente. Pervinka megérezte, mert lábai hirtelen könnyebbek lettek, ami azt jelezte, hogy elérkezett az ő repülésének az ideje. Megörült neki, mivel úgy érezte, valaki követi. Lépéseket hallott maga mögött, de nem emberét. Inkább valami nagy testű, négylábú állatét. Az öszvérek használták ezt a csapást, amikor a tengerpartra akartak lejutni. Talán közülük lehetett valamelyik.
Pervinka kétségek közepette felemelkedett, és megpróbált tájékozódni a ködben.
Mintha a világítótornyot látnám - gondolta magában. - Vajon Vaníliának és Felinek sikerült menedéket találnia az őr házában?
Egy ideig Viccard úr lépcsőjén kuporogtunk.
- Itt nem történik semmi - mondtam aztán szomorúan.
- Igaz - válaszolta Babú. - Pedig én már jéggé fagytam… és már repülni sem tudok.
- Azt akarod mondani, hogy már itt az este?
Még egyszer megpróbálkoztunk a világítótorony őrével, de az ajtó zárva maradt.
- Add ide a kezed, Babú, és kövesd a fényem! - mondtam neki. - Menjünk vissza a faluba!
Lassan útnak indultunk, de az orrunk hegyéig sem láttunk. Teljesen elkeveredtünk a ködtengerben.
Amikor Pervinka a kis térre érkezett, mi már nem voltunk ott.
- Nyissa ki, Viccard úr! - kiabálta Viní, miközben hangosan dörömbölt az ajtón. - Pervinka Periwinkle vagyok, a testvéremet és a tündéremet keresem!
- BOLONDNAK NÉZTEK? - kiabálta az ajtó mögül az őr. - MÁR MONDTAM, HOGY TAKARODJATOK INNEN! ÉS NE IS GYERTEK VISSZA!
- Valaki már kopogott Önnél? Ki volt az? - kérdezősködött tovább Pervinka.
- EGY SZÖRNYETEG, AKI A TI HANGOTOKON SZÓLT HOZZÁM. DE ÉN NEM DŐLÖK BE MEGINT!
Ezek szerint itt jártak! - gondolta Pervinka.
- És hová mentek? - kérdezte, de az őr nem válaszolt többet.
- Feli, remeg a föld - mondta Vanília.
- Erősen? - kérdeztem.
- Egy kicsit…
- Tovább tudsz menni?
- Igen, de… olyan, mintha egy ménes közeledne.
- Jaj ne! Próbálj meg újra repülni, Babú! Erőltesd meg magad!
- Semmi értelme, Feli, és a föld egyre jobban remeg.
- Akkor át kell változnod, Vanília.
- Mivé? Mivé változzam, segíts nekem…
- Valami olyasmivé, amit könnyen cipelhetek… Egy tollpihévé talán. Át tudsz változni tollpihévé?
- Nem, még sosem csináltam.
- Akkor vissza kell mennünk! Fuss, Vanília, kövesd a fényem! Siess, siess!
Abba az irányba repültem, ahonnan szerintem jöttünk, és tiszta szívemből reméltem, hogy ismét megpillantom a világítótorony hatalmas lámpáját. Amikor hirtelen én is meghallottam egy vágtázó csorda zaját.
- FUSS, BABÚ, FUSS! - kiabáltam.
- Nem tudok! Túlságosan remeg a föld!
Megpróbáltam felemelni, teljes erőmből húztam, de csak néhány szökkenés erejéig sikerült.
- Jönnek, Feli! Már itt vannak a közelben! - kiabálta.
Ismét megpróbáltam a világítótorony irányába vonszolni, olyan gyorsan, ahogy csak bírtam, amikor hirtelen egy árny bukkant fel a ködből, megragadta Vaníliát a másik kezénél fogva, és együtt sikerült felemelnünk.
- PERVINKA! - kiáltott fel Vanília.
Szemek a ködben
A
Sötétség ifjú Boszorkája a semmiből bukkant elő, és alig egy pillanattal azelőtt sikerült megmentenie testvérét, hogy a rejtélyes ménes eltaposta volna! De hogyan? Az én kicsi Viním, akit otthagytam a faluban, abban a reményben, hogy majd valaki gondoskodik róla…
- Mindenhol kerestelek benneteket! - magyarázta kapkodva a levegőt. - Annyira aggódtam!
Ő aggódott?! Ahelyett, hogy maga miatt félt volna? Egy magányos kislány egyedül a ködben, könnyű prédája a rettenetes Ellenségnek…
- Menjünk vissza a világítótoronyhoz! - mondta.
- A világítótoronyhoz? De hiszen nem is látom!
- De én igen! - felelte Pervinka.
- Valóban?
- Bízz bennem, Feli, a Sötétség Boszorkánya vagyok. Még akkor is, ha… Van valami furcsa!
- Jaj, ne! Mi van még?
- Fényeket látok. Kettőt.
- Kettőt? Az lehetetlen! - válaszoltam, miközben hunyorogva próbáltam kivenni valamit én is abban a tengernyi ködben. - A világítótoronynak csak egy van.
- Olyan, mintha egy felhőben repülnénk - magyarázta Vanília. - Teljesen elvesztettem a tájékozódási képességemet. Ti tudjátok, merre járunk?
- Sajna, egyáltalán nem - feleltem. - A csápjaim semmilyen jelet nem észlelnek. Se jót, se rosszat. Ilyen egyszer már történt velem, és akkor… Ó jaj, tündérbarátnőimsegeítsetek! FUTÁÁÁÁS!
- Miért? Hová? Mi történt?
- A legutóbbi alkalommal, amikor semmilyen jelet nem fogtam, az ELLENSÉG előtt álltam! Azok nem a világítótorony fényei! Azok az ő SZEMEI!
Abban a szent pillanatban meghallottam a „hangját”: egy hörgést, vad üvöltéssel vegyes gurgulázást, pontosan előttünk. Viní ijedtében elengedte Vanília kezét és lepottyantunk a földre.
- Bocsánat, bocsánat, nem akartam … - szabadkozott Pervinka, amikor utolért bennünket.
- Mi… mi volt ez? - dadogta Vanília. Az eséstől megsérült az egyik bokája, és alig tudott talpra állni.
- Azt hiszem, Ő az - suttogtam.
- Ő bizony! - jelentette ki határozottan Pervinka. Kihúzta magát, és a ködöt kémlelte rezzenéstelen arccal.
- Te… látod? - faggattam.
- Igen - válaszolta nyugodtan.
Menekülnünk kellett.
- Pervinka, fogd Vanília kezét és …
- Szükségtelen - felelte Pervinka.
- Mit akarsz ezzel mondani? Gyorsan, fogd meg a kezét! - parancsoltam. De ő nem mozdult. Továbbra is a ködöt fürkészte, és mosolygott valakire.
- Nemsokára itt lesz… - válaszolta. Arra gondoltam, hogy talán a félelemtől elment az esze. Az Ellenség egylépésnyire volt tőlünk, még a levegő is mozgott, ahogyan közeledett, ő pedig csak állt nyugodtan és mosolyogva. Még a kezét is kinyújtotta felé. - Itt van… - mondta.
Még időben megfordultam, és láttam, amint a köd hatalmas örvényekben megnyílik. Majd egy erőteljes széllökés söpört el bennünket.
Nem láttam és nem hallottam semmit. Tehát így ér véget az életünk? Nem is volt olyan rettenetes. A félelemtől eltekintve nem szenvedtem, nem voltam rosszul, nem éreztem fájdalmat. Repültem, de a szárnyaim nem mozogtak. Éreztem a szél hűvös fuvallatát és a tenger illatát. Hol vagyok? Hol vannak a kislánykáim?
- Feli, nyisd ki a szemed! Megmenekültünk! - szólított meg hirtelen egy távoli hangocska. - És nézd csak ki jött a megmentésünkre!
Ismét hallottam a szél erős zaját, de ezúttal ismerősnek tűnt. Kinyitottam a szemem, és megpillantottam Vaníliát és Pervinkát, akik még mindig sápadtnak tűntek, miközben a világ suhanni látszott alattunk. Dum sárkányának hátán repültünk.
- Naim! - kiáltottam fel boldogan. - Ó, micsoda édes, bátor barátnő vagy! Te mentettél meg bennünket. Szóval rád mosolygott Pervinka. Tehát nem ment el a józan esze. Ó, köszönöm! Köszönöm! - lelkendeztem, és megsimogattam puha bundáját. Hamarosan magunk mögött hagytuk a felhőket. A sárkány hatalmas szárnyai könnyedén szelték az eget. Még látni lehetett a lebukó napot, ahogy búcsút int a horizontnak, és már kigyulladtak az első csillagok.
- Meg kell tanulnod bízni bennem, tündérkém - mondta Pervinka és rám kacsintott.
Egy kissé zavartan mosolyogtam vissza rá. Igaza volt, meg kell tanulnom bízni benne. De akkor miért nem sikerül sosem?
- OTT LÁTOK VALAMI FÉNYT! - kiáltotta Vanília. Naim lejjebb ereszkedett. - Úgy tűnik, pontosan oda tartunk.
A föld egyre felismerhetőbbé vált. Naim egy kis kivilágított tisztás felé igyekezett.
- Erősebben kell kapaszkodnunk, megmentőnk leszállni készül! - figyelmeztettem a lányokat.
Amikor a tisztás fölé értünk, a sárkány erős és gyors szárnycsapásokkal verdesett, felemelte a nyakát és egy ideig semmit sem láttunk. Végül a hatalmas mancsok földet értek és Naim teste elernyedt. Az utolsó szárnycsapás után szárnyai összecsukódtak. Ekkor pillantottam meg a fényt, amely vezetett bennünket.
- Tomelilla néni az! - kiáltottak fel a lányok.
Ott állt a tisztáson. Szigorúan, mint a holdfény nélküli éjszaka. Naim lassan kinyújtotta egyik szárnyát, Vanília és Pervinka pedig leszánkáztak rajta, egyenesen nénikéjük lába elé.
Miközben átölelték, egy nagyobb széllökés ismét felborított bennünket. Naim felrepült és távozni készült.
Még csak meg sem köszöntem - gondoltam magamban.
- Megtettem én helyetted! - válaszolta Tomelilla mosolyogva.
- Hol a kalapod, Vanília?
- Sajnos… elvesztettem.
- És meg is sérültél… Gyertek, menjünk haza!
Aznap este ágyban fekve a lányok még sokáig beszélgettek.
Pervinka, talán azért, hogy testvérét vigasztalja, vagy talán hogy elterelje a figyelmét, felolvasott néhány oldalt az Ősi Könyvből.
- Emlékszel, hol tartottunk? - kérdezte Babú.
- Ott, amikor Duff elmegy a tengerpartra, és ott hagyja lógó orral Scarlet-Violetet és a pillangóvá változott Mentát.
- Vajon Mentának sikerül visszaváltoznia kislánnyá?
- Most következik, figyelj…
Ősi Könyvből
A Tündérbarlang
Scarlet-Violet a Duffusszal történt baleset után egy nyugodt és védett tisztásra vitte Mentavirágot, ahol türelmesen várta, hogy barátnője visszanyerje eredeti alakját…
- …Most?
- Így olyan vagy, mint egy szitakötő.
- És… most?
- Kolibri.
- …Most?
- Csalogány… Menta, koncentrálj! Lánnyá kell visszaváltoznod. Gondolj arra, milyen vagy! Emlékszel, hogy nézel ki?
- Piff, …most?
- Most katica vagy.
- Esz már haladász. Tudod, a szeplőimre gondoltam.
- Nagyszerű, akkor most gondolj a többi tulajdonságodra is!
- Mmm…ost?
- Ó, ez az! De várj csak, valami nem stimmel… igen, az orrod! Neked egy picit krumpliorrod van.
- …Kész?
- Kész! Most mutasd a pocakod… Hiányzik az anyajegy!
- Tudom.
- Egy csudát tudod! Mit mondtam én neked ma reggel?
- Hogyha még egyszer kiabálok, bedugod az egeret a számba.
- Nem erre gondoltam! Utána, miközben reggeliztünk…
- HHúú. hogy nem avatkozhatunk bele a dolgok természetes menetébe. De hogy te milyen undok vagy! Na jó, meggyőztél: hasamra, mint a festett színes gömb, jöjjön vissza a kék pötty!
Már igen későre járt, amikor a lányok megérkeztek a Tündérbarlanghoz. A sor egészen a zuhatag feletti hídig ért, míg odabenn a mamák lányaikkal és a tündérekkel egymás sarkában toporogtak, hogy az utolsó simításokat elvégezzék a Felelősség Ruháján.
Mintha a piacon lettek volna.
- Kié ez a ruha?
- Ide is kell még egy kis ezüstszál!
- Arrébb állnál a jégtükör elől? Mindannyiunknak meg kell fésülködni, mit képzelsz?
- Elvesztettem a tűmet, vigyázzatok, tű van a földön!
- Siessetek egy kicsit, nem szeretnénk idekinn betölteni a tizenhetet!
- Mollis Acanthus, kééész a ruhád!
- Hol jártál, kislányom? Már mindenhol kerestelek - kiáltott fel Madam D'Ösvény, Mentavirág édesanyja, aki megjelent a tömegben.
- Mi… csak elmentünk Columbina boszorkányhoz, hogy fésüljön meg minket és aztán…
- Aztán megtámadtak a denevérek, lányom! A hajfonatod borzalmasan néz ki! Hol hagytad a topánkádat?
- Otthon. Nélkülük jöttem el otthonról. Elhoztad a ruhámat?
- Igen, drágám, vedd fel, így a tündérek látják, hogy kell-e még igazítani rajta.
Scarlet-Violet körülnézett.
- Nem látta véletlenül az anyukámat, Madam D'Ösvény? - kérdezte Mentavirág édesanyjától.
- Nincs itt, drágaságom, és most, hogy utánagondolok, neked sem kellene itt lenned. Tudod, milyen. Nem tudja elviselni a zűrzavart, ezért tündérért küldetett, hogy otthon legyen a ruhapróbád.
- Hát ezt tudhattam volna - mérgelődött Scarlet-Violet. - Akkor megyek is haza. Nemsokára találkozunk, Menta.
- Jaj, ne! - válaszolta Mentavirág. - Nem igazszágosz, nem próbálhatom fel a ruhát nélküled, és ugye te szem? Ha megvársz, elkísérlek. Nagyon, nagyon gyorsz leszek, ígérem!
Abban a pillanatban a Barlangban felharsant egy lány kiáltása:
- ELTŰŰŰNT A RUHÁM!
És rögtön utána egy másik:
- AZ ENYÉM MEGSÁÁÁRGULT!
És még egy:
- AZ ENYÉM ÁTLÁTSZÓÓÓ LETT!
- Mi történik itt? - léptek közbe a mamák. - Ki küldött rájuk bűbájt?
Scarlet-Violet felnézett: szóval ők! A Barlang boltíves mennyezete felett egy csapat fiú állt lesben, és majd megszakadt a nevetéstől.
- Mit képzeltek, mi nem jut eszetekbe? Azonnal tűnjetek el innen! - kiabált Scarlet-Violet.
- Hát persze, anyuci, ha te mondod… Ha! Ha! Ha! - nevetgéltek a fiúk.
- A McLoad testvérek! Gondolhattuk volnál - jegyezte meg az egyik anyuka. - És Crocus Pills meg Elderberry Barks… Felismertünk ám benneteket, ti csirkefogók! Azonnal gyertek le vagy szólok a szüleiteknek!
Válaszképpen Sandalo McLoad egy csapat lány felé bökött a mutatóujjával:
- Felelősség Ruhája, tűnj el azonnal, és te bemutatkozó, maradj bugyiban! - parancsolta gúnyosan nevetve.
- ÁÁÁ! - sikítottak a lányok.
Majd:
- Bemutatkozó fehér ruha, változz tüzes gyolccsá nyomban! - szórakozott tovább a testvére, Sughero is.
- SEGÍÍÍTSÉÉÉG! ÉGET!… Juj! Juj! - kiabáltak a leányok.
- SUGHERO MCLOAD! TUDOD, HOVÁ VARÁZSOLJ MAGADNAK…
- SCARLET-VIOLET. AZ ISTEN SZERELMÉRE! - szólt közbe Mentavirág édesanyja. - Ne nehezítsük tovább a helyzetet!
- De nem hagyhatjuk, hogy így bánjanak velünk! - ellenkezett Scarlet-Violet, majd társnői felé fordult, és azt kiáltotta, amit mindannyian, vagy majdnem mindannyian, vártak:
- TÁMADÁÁÁS!
Az ifjú boszorkáknak nem kellett kétszer mondani, szinte azonnal igyekeztek visszafizetni az ellenségnek a rosszaság árát.
- Csipkebokor, ága-bogas, csavarodj a bokájukra! - parancsolták.
- JUJ! JUJ! JUJ! - kiabáltak a fiúk.
- Ruha, ruha, parádé, légy inkább csokoládé! - vágott vissza az ellenség.
- JAJ, CSUPA RAGACS LETTEEEM! - sikoltoztak a lányok!
- Tűnjön el rólad a nadrág, kukkantson ki a gatyád! - fenyegetőztek a lányok.
- Szellő, szellő, szelecske, gyűjtsd a vizet s legyél fergeteg! - válaszolták a varázslók.
- NEEE, VIZET NEEE!…
Egyszóval a Felelősség Ünnepe előtt néhány órával a legostobább és leggyerekesebb csata robbant ki. Miközben a tündérek igyekeztek kimenekíteni a ruhákat, már amelyiket még annak lehetett nevezni, a Barlangban és odakinn minden repült, folyt, eltűnt vagy átalakult. Néhány lány zokogott, mások a csokoládét nyalogatták a karjukról, megint mások azzal szórakoztak, hogy méltatlan bűbájokat szórtak jobbra-balra…
Valódi katasztrófa volt.
Egy hang azonban, amely túlharsogott mindent, visszahozta a nyugalmat.
- ELÉG! - kiáltotta Roseto Pimpernel.
A fiúk és lányok megtorpantak, és minden repülő tárgy a földre pottyant. Scarlet-Violet bátyja lépett elő félelmetes arckifejezéssel. Sokkal idősebbnek tűnt, mint Scarlet-Violet, és a faluban mindenki félt tőle, mert ragaszkodott ahhoz, hogy tiszteljék, és nem riadt vissza attól sem, hogy ezt kemény kézzel érvényesítse. Annak ellenére, hogy igen művelt és nagyon jóképű volt, kiszámíthatatlan és igencsak lobbanékony természete miatt magányosan, barátok nélkül élt.
- Szerintetek illik így viselkedni? - kérdezte. - Haszontalan, neveletlen csürhe. Én tudnám, hogyan csapjak rendet köztetek! És te… - fordult Scarlet-Violethez, miközben hangja megtelt megvetéssel - te vagy a család szégyene. Takarodj haza!
- Várj! - kiáltott Mentavirág. - Veled megyek.
- Mentavirág! - sziszegte az anyja.
- Inkább ne, Menta! - állította meg Scarlet-Violet.
- De hát miért? Semmi rosszat nem csináltunk, ész olyan fontosz nap ez a mai…
- Nem hallottad, mit mondott a mamád? - korholta Roseto. - Ha az ön helyében lennék, Madam D'Ösvény, megtanítanám rá a lányomat, hogy szó nélkül engedelmeskedjen. És esetleg tanítsa meg beszélni is, úgy, ahogy egy ennyi idős lányhoz illik, különben kétlem, hogy bárki is feleségül akarná venni!
Ezek után Roseto megragadta a húgát karjánál fogva, és elhagyta a Barlangot.
A sérült Vanília
S
zerencsére ott volt nekünk az Ősi Könyv, amely feledtette velünk a rossz dolgokat.
A támadás óta két nap telt el. Az orvos varázsló néhány nap pihenőt írt fel Vaníliának, így mindhárman az ágyán heverésztünk, olvastunk és rajzoltunk. A nagy ijedség teljesen elvette a kedvünket a sétától. Még a szobánkból sem akaródzott kimennünk! Vigasztalásképpen Dahlia mama csordultig megrakott tálcákkal jelent meg: forró csoki, almatorta, sós keksz és krémsajt, gesztenyelekváros kenyér és grillázs… Közben Ciceró egyfolytában ellenőrizte Babú lábának állapotát:
- Itt fáj? És itt? Tudod mozgatni?
- Nem kellene így babusgatni őket - hallottam Tomelillát. - Elvégre nem fogadtak szót!
- Csak Vanília és ő is csak azért, hogy a kalapját visszaszerezze - védelmezett bennünket Dahlia. - Tudod, milyen Babú: jaj, ha elveszít valamit!
- Segítséget kellett volna hívniuk, ahelyett, hogy kirohannak a falon túlra.
- Pervinka meg is tette! Talán nem kért segítséget Talbooth kapitánytól? És ő nem jött ide szólni neked? Ami pedig Felit illeti, csak a kötelességét teljesítette, szegény tündérke. Miért haragszol rá?
- Ki mondta, hogy haragszom Felire? Csak azt mondom, hogy ha minden alkalommal, amikor bajba kerülnek, így vigasztaljátok őket, akkor sosem tanulnak belőle. És nehogy azt hidd, hogy én nem ijedtem meg! Egyfolytában a ménesre, azokra a hangokra gondolok, amiket még mindig hallani lehet az erdőből. De jó volna, ha mindennek végre vége lenne! - Ezekkel a szavakkal Tomelilla lement a Bűbáj Szobába, és késő éjszakáig ott maradt. Amióta hazajöttünk, nem hívott a Mese Órájára. Óénszegényboldogtalan, mennyire rosszul éreztem magam!
- Észrevettétek, hogy Mentavirágnak és az anyukájának ugyanaz a vezetékneve, mint a mamáé és Tomelilla nénié? - jegyezte meg Pervinka.
- Igen, és te észrevetted, hogy Mentavirágnak van egy hajnalka színű anyajegye a pocakján, ugyanúgy, mint neked? - felelte Vanília.
- Szerintetek Mentavirág az ősünk volt? - tudakolta Viní.
- Szerintem igen - válaszolta Babú. - Nézd az orrunkat is… Kicsit krumpli, nem?
- A természetét tekintve azonban Mentavirág egy kicsit Shirleyre emlékeztet.
- Igazad van, és egy kicsit Floxra is. És Duffus Grisamre emlékeztet.
- Persze, hiszen ha ugyanaz a vezetéknevük, akkor Duffus biztosan rokona lehetett.
Valaki kopogtatott a ház ajtaján. Dahlia kinyitotta, majd becsukta az ajtót, és feljött a szobánkba.
- Megjött a lecke, kedveseim - jelentette be, ahogy belépett.
- Nem tudjuk megcsinálni - mondta Vanília. - Megsebesültünk és még mindig nagyon ijedtek vagyunk.
- Na, na! - mondta Dahlia. - Itt az ideje, hogy újra munkához lássatok. Néhány nap és visszatértek az iskolába. Nem szabad lemaradnotok.
- Ki hozta el? - kérdeztem.
- Fuvalla tündér és üdvözletét küldi. Akkor jó munkát!
Pervinka szétosztotta a feladatokat kettejük között.
- Hű de sok! - fedezte fel szomorúan.
- Hé, itt van valami üzenet! - kiáltott fel Vanília. - Flox írta! Azt mondja, hogy ma este velünk jön mágiaórára. Itt nálunk!
- Nem is tudtam, hogy ma este lesz mágiaóra - feleltem.
- Üdvözletét küldi, és azt mondja, hogy az iskolában másról sem beszélnek, mint a támadásról és …rólunk! Hűha!
Egyszer csak azt láttam, hogy Pervinka mosolyog, miközben kihajtogat egy másik kis cédulát.
- Hát az? - tudakoltam. - Azt is Flox írta?
- Nem - válaszolta Pervinka, és összehajtogatta.
- Ja, akkor Grisam írta - jelentette ki Vanília butácska hangon. - Mit ír?
- Semmi közöd hozzá.
- Na jó. De annyit elárulnál, hogy ő is eljön-e a ma esti órára?
- Nem, nem hiszem. A szülei inkább azt szeretnék, ha a nagybátyjától, Dufftól tanulna mágiát, otthon.
- Szerintetek miről lesz szó a mai órán?
- Nem tudom - válaszolta Pervinka. - De azt sejtem, mi körül fog forogni Tomelilla néni története!
Tilos elhagyni a falut!
T
omelilla tízszer írta fel a táblára:
- Na, tessék, erről fog szólni az óra - suttogta Pervinka a testvérének.
- Ez milyen varázslat? - tudakolta Flox, akit nagynénje, Hortensia kísért el.
Miután a lányok kitörő örömmel üdvözölték egymást, magukra öltötték a boszorkánytanoncok köpenyét, és lementek a Bűbáj Szobájába.
- Ez nem varázslat - válaszolta Tomelilla. - Ez parancs!
- Ajjaj! - mormolta Flox.
- Hogyan magyarázzuk el nektek, hogy már nem elég, ha távol tartjátok magatokat a tiltott helyektől? - folytatta Tomelilla. - Az Ellenség a falakon kívül van? Van, aki azt mondja, hogy a falakon belül! Furcsa állatok nyomaira bukkantak a kertekben, és néhány dolog eltűnt.
- Milyen dolgok? - érdeklődött Pervinka.
- Például csónakok és Meum McDale hálói, a régi városháza kapuja, Thymus kerítése, a világítótorony zsalui, Bugleék egész gulyája, a kovács és McDoc, a favágó szinte összes szerszáma. És rengeteg fa!
- Tölgy eltűnt???
- Nem, ő szerencsére nem.
- Mit művel az Ellenség ezekkel a holmikkal?
- Jobb, ha nem mondom meg nektek - felelte Tomelilla, és megrázta a fejét.
- Egy csordát mi is láttunk - jelentette ki Vanília. - Azaz, az igazat megvallva, Feli és én csak hallottuk. De Pervinka tényleg látta.
- Tudom, de ha nem tévedek, nem olyan tehenek voltak, mint a Bugle családé. Igaz, Pervinka?
- Farkasoknak tűntek, hatalmas, fekete farkasoknak. Olyan nagyok voltak, mint a lovak.
- Ezt nem is mondtad nekünk! - kiáltott fel Vanília.
- Nem akartalak megijeszteni benneteket - felelte Pervinka.
Csápjaimat ájulás környékezte.
- Az én hibám - feleltem. - Nem lett volna szabad kiengednem őket.
- Szóval ilyesmiknek kell történnie? Meg kell tiltanunk, hogy elhagyjátok a házat, ha meg akarjuk menteni az életeteket? - tudakolta Tomelilla. Hangja egy kicsit meglágyult, és már nem volt poroló alakú a szeme (olyankor volt ilyen, amikor megszidta a lányokat!).
- Nem, nénikénk - suttogta Vanília. - Megértettük. De Pervinka nem tehet róla. Sőt, ő mentette meg az életem. Nagyon bátor volt.
- Igen, ezt is tudom - mondta Tomelilla -, és ezért nagyon hálás vagyok, Viní. De igazán felelőtlen tett volt a részedről. Soha többé ne csinálj ilyet! Most pedig, kérlek benneteket, hogy vegyétek elő a mágia füzeteteket! Megtanuljuk, hogyan lehet megkülönböztetni egy igazi állatot egy állattá változott mágustól.
Tomelilla letörölte a táblát, és felírta az óra címét:
- Honnan tudjuk, hogy egy állat nem egy átváltozott mágus? - érdeklődött Flox.
- Ezt nektek kellene megmondanotok. Én csak néhány tippet adok és egy feladatot.
- Hasznos dolog ezt tudni? - tudakolta Vanília, miközben nagynénje az asztalára helyezett egy nagy, barna békát.
- Hogyne - felelte Tomelilla. - És manapság különösen az! Az Ellenség kémei minden fajta álcázást és átváltozást használni fognak, hogy bejussanak a faluba, és a közelünkbe férkőzzenek. Képesnek kell lennetek felismerni őket, bármilyen alakot is öltsenek magukra. Ma az állati alakkal kezdjük, holnap a növényivel foglalkozunk, és így tovább.
- Jaj, ne! - kiáltott fel Flox. - Miért én kaptam a százlábút? Gyűlölöm a százlábúakat!
- Nem kell barátkoznod vele, Flox, csak a lábait kell megszámolnod: ha több van neki, mint négyszáz, sokkal több, akkor biztosan átváltozott mágus.
- Miért, a százlábúnak nem száz lába van?
- Ugyan dehogy!
- És én mit kezdjek ezzel a csigával? - tudakolta Pervinka.
- Neked a téli álmot adtam, Viní: győződj meg arról, hogy az a csiga valóban álmos, és fázik, és nem csak úgy tesz.
- És azt hogyan csináljam?
- Nos, ebben az évszakban nem akarna mást, mint hogy a föld alatt a jó melegben legyen, és mély álmot aludjon a házikójában. Próbáld ebben megakadályozni, és meglátod, mi történik.
- Ha velem hasonló tréfát űznének, biztosan megharapnám az illetőt - dörmögte Pervinka.
- Látod, ez már egy jó nyom - cukkolta Tomelilla. - A csiga ugyanis nem harap!
Vanília időközben megpróbálta megcsókolni a békát, de az állatka hallani sem akart róla, és még mindig huzakodtak.
- Szent ég, Babú! Ne így! - lépett közbe Tomelilla. - A békák utálják, ha csókolgatják őket.
- Rendben, akkor teljes bizonyossággal kijelenthetem, hogy ez egy béka! - felelte türelmetlenül.
- Igen, de nem ez a helyes módszer. Nem járhatjuk be az egész Völgyet, és csókolgathatunk össze minden békát!
- Akkor hogyan kell csinálni?
- Próbáld például megfigyelni, hogyan kapja el áldozatát!
A lányok félig-meddig szórakozva, félig a hányingerrel küszködve hagyták el a Bűbáj Szobát.
Mielőtt Pervinka kiment volna, megköszönte Tomelillának az Ősi Könyvet.
- Nagyon tetszik - mondta. - És már lenne egy csomó kérdésem is.
- Gondoltam - mosolyodott el Tomelilla. - Nosza, hadd halljam!
- Akkor kezdjük azzal, hogy Viccard és Duffus Burdock annak a Burdock családnak az ősei, akiket mi is ismerünk? És az véletlen, hogy a mi világítótornyunk őrét Viccardnak hívják, mint Duffus apját? Vagy ő is az egyik leszármazottjuk?
- Nem hiszem, hogy Viccard családi kapcsolatban állna a Burdock családdal. A neve gyakran szerepel a történetünkben, mint Duff, vagy Duffus, vagy Scarlet…
- Ja, pont ő! - kiáltott fel Pervinka. - Hihetetlennek tűnik, hogy az a Scarlet, akit mi ismerünk, egy ilyen szép és különleges történelmi személynek a nevét viseli, mint Scarlet-Violet. Nem gondolod, nénikém?
- De igen, szerintem is.
- És Mentavirág az ősünk? - faggatta tovább Vanília.
- Látom, hogy csoportos olvasmány lett - mosolyodott el Tomelilla. - Rendben, örülök neki. Te is belekeveredtél, Feli?
- Igen, és én is sok kérdést szeretnék feltenni Önnek - feleltem és a szemébe néztem.
- Tudom, Feli, tudom! De adj még egy kis időt!
Miközben felfelé mentünk a lépcsőn, vissza a szobánkba, Flox a könyv felől érdeklődött Pervinkánál:
- Van valaki az Ősi Könyvben, akit úgy hívnak, mint engem?
- Nincs, de van egy lány, akinek kicsit olyan a természete, mint neked.
- Tényleg? Ha Hortensia néni megengedné, hogy itt aludjak, akkor én is veletek olvashatnám?
- Persze…
Ősi Könyvből
Egy hős szív
- Egy katasztrófa lesz, az biztos - jelentette ki Viccard Burdock, Duffus apja.
- Ha kényszerítem arra, hogy részt vegyen, minden játékban veszíteni fog, csak azért, hogy engem bosszantson, és ha nem kényszerítem… az szégyenfolt a családunkon.
- Beszélj vele! - javasolta testvére. Grisamold. - Egyezzetek meg valahogy!
- Kössek kompromisszumot? Egy tizenhat éves taknyossal? És aztán? Szerinted hány kompromisszumot kell még elfogadnom? Az apja vagyok, húsz évvel idősebb nála, és én döntöm el, mi a helyes, mégpedig mindenféle kompromisszum nélkül!
- Viccard, a bátyám vagy és tisztellek, de te magad mondtad: ha kényszeríted, azzal semmit sem érsz el.
- Ez igaz. De akkor is inkább lássam őt veszíteni a pályán, minthogy megengedjem, hogy visszalépjen. Lehet, hogy neked van igazad, Duffus, talán ő valóban tud valamit, amit mi nem. Én nem tanultam annyit, mint te, Grisamold. Faragatlan vagyok, tanulatlan, de nem hülye. Én is látom a fényt a szemében, tudom, hogy értelmes. De el kell ismernie, hogy nagyon szerencsés is… Az ereiben a Burdockok vére csörgedezik. Mit képzel, kitől örökölte a bátorságot? Tőlem! És azt a harcos külsejét? Ez mind a Burdockok hozománya! Példát kell mutatnia másoknak. Arra született, hogy vezér legyen!
- És az is lesz belőle - folytatta Grisamold szenvedélyesen. - A döntő pillanatban az lesz, bízz benne!
- Döntő pillanatok azok is, amelyeket jobb szeretne az ember, ha sosem jönnének el. Azok, melyeket nem értünk meg teljesen, melyek kellemetlenül érintenek - felelte Viccard Burdock. - Akár tetszik neki, akár nem, Duffus részt fog venni a játékokon, és punktum.
A tengerparton eközben lázasan folytak a munkálatok. Az előkészítésben résztvevő boszorkányok között ott volt Anna Burdock, Duffus mamája is.
- Anna kedves, azt hiszem, ott jön a fiad - figyelmeztette nem titkolt gúnnyal a hangjában az egyik boszorkány. Anna rá sem hederített. Mindannyiuknak ilyen volt a hangjuk, amikor az ő gyermekéről beszéltek. És hogyan is kárhoztathatná őket? Duffus igen egyedi módon öltözködött, körülményesen fogalmazott, és lobbanékony volt, amikor egyenlőségről, szabadságról, türelemről, közösségről, tiszteletről és egyéb furcsaságokról esett szó. Olyan törvényeket akart, amelyek szabályozzák a hatalom gyakorlását, és olyan normákat, melyek véleménye szerint nélkülözhetetlenek az civilizált együttéléshez.
Olyan nagy szavakat ejtett ki, mint „szervezet”, „struktúra”, „hierarchia”, „törvénykönyv”.
Az emberek többsége rá se hederített. Volt, aki úgy tett, mintha meghallgatná beszédeit, valójában azonban jól szórakozott, és egyetlen mukkot sem értett belőle. Csak Scarlet-Violet vette őt komolyan, és gyakran egyet is értett vele. Ennek ellenére a végén többnyire összevesztek.
- Elkényeztetett, büszke és hiú vagy! - szidta őt a fiú.
- Te meg konok, önfejű és álmodozó! - vágta az arcába a lány.
Ilyenkor aztán viszlát türelem, viszlát párbeszéd és a többi.
A felnőttek közül csak kevesen értették meg Duffus beszédeinek célját, mivel a tartomány Mágusai szabadnak tekintették magukat, mint a levegő, és Roseto Pimpernel kivételével mindannyian egyformák és türelmesek voltak egymással. Senki nem parancsolt senkinek, és mindenki egyetlen főnöknek tartozott engedelmességgel, aki már évszázadok óta ugyanaz volt, és aki nem adott igazi parancsokat, hanem inkább tanácsokat osztogatott, melyek mindig nagyon pontosak és bölcsek voltak. Volt azért néhány igazi, hús-vér bölcs is, bottal és ízületi gyulladással: a legfiatalabb 6567 éves volt. A Tanácsban összesen hatan voltak, de koruknál fogva hárman inkább gyermetegek voltak már, mint bölcsek. Ezért bizonyos értelemben azt is lehet mondani, hogy létezett egy hierarchia, és minden ment, mint a karikacsapás.
Az nem volt világos, hogy kire vagy mire irányulnak az ifjú Burdock ily heves szónoklatai. Talán a Kis Nép lényei felé, mivel közülük néhányat leigáztak a mágusok és a boszorkányok. De soha senki nem panaszkodott, és egyébként is, az aprólékos munka nem inkább a tündérekhez illett? És a nehéz munka nem semmiségnek tűnt az erős törpéknek? Akkor meg miről beszélt ez a megszállott fiú?
Anna sem értette igazán gyönyörű gyermekét, de megbízott benne, és időnként még úgy is érezte, hogy Duffus talán valami nagy dolgot visz majd véghez. Amikor meglátta, hogy így köpenybe burkolva érkezik a tengerpartra, nem tudta elrejteni mosolyát, és felsóhajtott:
- Mi ez a mai viselet, Duffus, kedvesem?
- Miért, nincs tél? - válaszolt a fiú viccelődve. Anna ismét elmosolyodott. - Nem bolondultam meg, anya, ha erre gondolsz. Ráz egy kicsit a hideg, talán lázas vagyok - nyugtatta meg.
- Hadd lássam! - Anna meg akarta puszilni a homlokát, de Duffus elhátrált.
- Nem hiszel nekem?
- Akkor ülj le az árnyékba! Készítek neked egy kis mézfűteát. Mi van abban a zsákban?
- A ma esti ruháim - válaszolt a fiú.
A boszorkány megkönnyebbülten felsóhajtott:
- Ó, akkor részt veszel a játékokon! - mondta, és megsimogatta. - A láz ugye nem kifogás? Akarom mondani…
- Nem, nem kifogás. Most megyek a többiekkel edzeni.
- Jó fiú vagy, Duffus! Örülök, hogy ezt hallom. Attól féltem, hogy feldühíted apádat. De látom, hogy józanul gondolkodsz, és ez nagyszerű. Meglátod, még a végén élvezni is fogod a játékokat, ugyanúgy, mint a többiek.
- Nem, anya, nem úgy, mint a többiek - javította ki Duffus. - Van valami ennivaló?
- Nézz csak körül, és válassz, amihez gusztusod van! - felelte Anna Burdock, és büszkén mutatott a parton „U” alakban elhelyezett asztalokra, melyet lelkesen segített ünnepélyesen megteríteni. - Azokban a kosarakban ott lenn van alma is.
Duffus megtöltötte kabátja zsebeit, csókot nyomott anyja arcára, és tovább, ment. Amikor a dűnék tetejére ért, visszafordult.
- Tudod, milyen idő lesz?
- Csendes, drágaságom. Hibiskus varázsló azt mondta, hogy holdfényes, csillagos éjszaka lesz. Gyönyörű lesz, Duffus, gyönyörű!
A tündérek látogatása
N
emrég nyugodott le a hold.
Pervinka felolvasta az Ősi Könyvet Floxnak és Vaníliának, mígnem a szemük magától lecsukódott, és mindhárman békésen elaludtak. Csend honolt körülöttem, és a hidegtől bepárásodott üvegen át bámultam kifelé az ablakon, amikor egyszerre csak fényeket pillantottam meg. A tündérek járőröztek. Kinyitottam az ablakot.
- Fuvalla, Bizsike, Szépszi! - szólítottam őket halkan.
- Feli, te vagy az?
- Igen. Mi a helyzet odakinn, meséljetek!
Megérkeztek egymás után, a hidegtől elgémberedve.
- Brrr! Engedj be egy kicsit, hogy felmelegedhessünk, Feli! Irtózatosan hideg van idekinn - mondta Bizsike.
- Ide, a kandalló mellé! Gyertek! Nos? Láttatok valamit?
- Nem, szerencsére ma este minden nyugodt, de rossz idők járnak. Tudtad, hogy Viccard, a világítótorony őre nem akar ott maradni egyedül? Fél. Képzeld, még ő is!
- Azt mondja, hogy minden éjjel kopog valaki az ajtaján.
- Attól tartok, ez igaz lehet - feleltem.
- A legutóbbi támadás óta mindenki rettegésben él.
- Nem hiszem, hogy a múltkori támadás rontott volna a helyzeten - felelte Fuvalla. - Inkább a kertekben található nyomok és azok a borzalmas hangok, amelyeket éjszakánként lehet hallani, és a lopások. Inkább ezek ijesztőek.
- Igazad van. Tegnap eltűnt Cocleryék ekéje.
- Mihez kezd a Rettenetes 21 az ekével, a hálókkal, a világítótorony zsaluival, Bugleék csordájával? Tomelilla nem akarta nekünk elárulni.
- Vas, fa, háló, kötél, étel. Neked ez nem mond semmit? Fegyverek és csapdák, Feli! És állatok, hogy a seregét táplálja.
- Szentségeshabakukk, igaz!
- És a legbutább dolog az egészben az, hogy néhány lakó, ahelyett, hogy az Ellenséget okolná a rablások miatt, elkezdett egymásra mutogatni.
- De hogyhogy? Fairy Oakban mindenki évszázadok óta ismeri egymást.
- Képzeld csak! Tulipa Oban azzal vádolta Talbooth-ot, hogy ellopta a műfogsorát!
- És ez igaz?
- Persze, hogy nem, de ebből láthatod, mekkora bizalmatlanság él közöttük. Látnod kellett volna, hogyan rohanta le mindenki előtt vasárnap a téren.
- És Talbooth?
- Az elején próbált védekezni. Szegényke, még meg is mutatta neki a fogatlan száját, de Tulipa továbbra is acsarkodott, így Talbooth kihajózott, és tegnap estig színét sem láttuk.
- És ha látnád a falu utcáit, Feli! Konganak az ürességtől!
- Tudom - válaszoltam. - Akkor is üres volt minden, amikor vasárnap lementünk a kikötőbe.
- Már senki nem áll meg beszélgetni a másikkal, még Tölggyel sem: olyan magányos szegény!
- Apropó, nem hajlandó lehullatni a leveleit.
- Már megint? Azt hittem, ez elmúlt.
- Á, dehogy! Azt állítja, hogy a levelekkel jobban le tudja küzdeni az Ellenséget. Hogy az ágai levéllel együtt sokkal hatékonyabban tudnak csapkodni, és nincs, aki meggyőzhetné az ellenkezőjéről.
- Szegényke, ő is veszélyben érzi magát. És hogy áll az őszhöz?
- Veszekszik vele! És minden egyes alkalommal, amikor lehullik egy levele, előbb elkeseredik, sírdogál, majd megpróbálja meggyőzni a Fény valamelyik ifjú Mágusát, hogy növessze vissza neki. Ne nevess, ez halálosan komoly.
- Igazad van, Bizsike, bocsáss meg! Holnap megpróbálok beszélni vele.
- És aztán ott vannak a gyerekek…
- Milyen gyerekek? - tudakoltam aggódva.
- Minden gyerek! Féktelenek, nem tűrnek meg minket többé, és elmenekülnek a felügyeletünk alól.
- Apropó, a gyerekek: van valami hír Shirley Poppyról? Már olyan régóta nem láttuk. És az aberduri világítótoronynál történt támadás óta kissé aggódunk. Olyan közel történt az otthonához.
- Látni nem láttuk - felelte Szépszi. - De hallottunk felőle.
Bizsike a vállát vonogatta.
- Csak pletyka, fölösleges elmesélni.
- De meséld csak el! Ha az a hír járja, hogy veszélyben van, akkor tudni akarom - feleltem.
- Ó nem, nincs nagyobb veszélyben, mint mi mindannyian, kedvesem. Nem jobban, mint mi. Nem, a pletyka inkább a …külsejére vonatkozik.
- És kinek van arra ideje, hogy egy kislány kinézetéről pletykálkodjon, amikor az Ellenség éjjel-nappal támadja a falut?
- Adelaide Pimpernelnek!
- Annak ráncos, bajkeverő hárpiának? - kiáltottam fel. - Hát persze! Gondolhattam volna!
- Psszt! Halkabban, mert felébreszted a kislányokat - suttogta Fuvalla.
Túl későn szólt.
Pervinka a könyökére támaszkodva bámult bennünket, álmos tekintettel.
- Mi történik itt? Miben mesterkedtek ti, tündérek?
- Semmiben, drágám. Aludj csak nyugodtan!
- Aludni? Hallottam, mit mondtatok. Shirleyről beszéltetek.
Pervinka kimászott az ágyból, maga mögött vonszolva a takarót.
- Lehalkítanád a hangod, kérlek? - szóltam rá. - Hajnali három óra van, menj vissza aludni!
- Nem tudok. Ha beszélgettek, hallok mindent, és ha mindent hallok, nem tudok aludni.
- Rendben, akkor mindannyian elmegyünk aludni.
- Ne, ne, várj! Tudni akarom, mi van Shirleyvel! - akadékoskodott.
- Psszt! Mindenkit fel akarsz ébreszteni?
- Mi történik? Ki kiabál? - dohogott Flox álmosan.
- Na tessék… nagyszerű! Most felébredt a Sötétség másik boszorkája is. Mindketten ilyen éberen alszotok?
Amikor Flox megpillantotta a saját tündérét, kiugrott az ágyból, és odaszaladt hozzá, hogy üdvözölje.
- Jól viselkedsz? - tudakolta Fuvalla.
- Nagyon jól - felelte Flox. - De elfelejtettem hálóinget hozni, és Viní adott egyet kölcsön.
- Jaj, Flox!
Pervinka eközben odasomfordált Vanília ágyához.
- Babú, ébresztő! - suttogta.
- Feltétlenül fel kell őt is ébresztened? - tudakoltam.
- Persze - válaszolta Viní. - Shirley főleg az ő barátnője. - Kelj fel, kelj fel, Babú! - suttogta kicsit hangosabban.
- Én nem próbálkoznék tovább - mondtam. - Még sötét van és a Fény boszorkái ilyenkor mélyen alszanak. Ő meg aztán, amíg nincs fény… Mi… ne, maradj veszteg, engedj el! Engedj el!
- Jól van, Feli, nagyszerű ötletet adtál! - kiáltott fel Pervinka, és megragadott a szárnyaimnál fogva. - Nézd a fényt, Babú! Látod a fényt? - motyogta, és testvére szeme előtt lengetett, mint valami lámpást.
- Minőgyalázatosságez! Micsoda viselkedés! - morogtam. - Ha kedvesen megkértél volna, akkor szabad akaratomból is megteszem!
Vanília kinyitotta a fél szemét.
- Hány… hány óra van? - dadogta.
- Hajnali három! - válaszolta Viní, és kirángatta az ágyból. - Bocsi, Babú, de csak úgy tudtunk felébreszteni, ha elhitettük veled, hogy világos van.
- És miért kellett engem felébreszteni? Odakinn sötét van és én… ááá… álmos vagyok.
- Ne, ne, ne aludj vissza! A tündérek Shirley Poppyról beszélnek, és ezt neked is hallanod kell.
- A tündérek? Jé, nézd csak, a tündérek! Jó reggelt, akarom mondani… jó éjszakát! Megtaláltátok a kalapomat?
- Csitt, figyelj!
- Talán nem volt túl jó ötlet idejönni - jegyezte meg Fuvalla.
- Nincs meg a kalap, Babú, sajnálom - felelte Szépszi.
- Kár… Akkor miért vagytok itt?
- Az a rusnya nőszemély, a polgármester felesége, pletykálkodik Shirley háta mögött - mondta Pervinka.
- FÁCÁNPOFA? UGYAN MIÉRT?
- Fogdbeaszádterosszcsont! Beszélj halkabban! - suttogta Bizsike. - A Pimpernel nőszemély nem az egyetlen, aki pletykálkodik. A múltkor, miközben a kislányokat kísértem az iskolába, hallottam, hogy Petula Penn a kovács feleségével beszélgetett arról, hogy Edgar Poppynak biztosan két aranypénz tartja csukva a szemét, hogy nem veszi észre, milyen furcsa a lánya. És egyikőjük, nem tudom, melyik, azt is hozzátette, hogy Shirley úgy öltözik, mint egy koldus, és ha anélkül a „patkány” nélkül járna, így nevezte, akkor mindenkinek nagy szívességet tenne, és akkor talán megfeledkeznének arról, milyen „eredeti”, pontosan ezt a szót használták, „eredeti” szegényke.
Fuvalla a fejét rázta.
- Te is pletykálkodsz, Bizsike - mondta, és kivette Flox kezéből a tintatartót.
- Nem is igaz! - védekezett Bizsike. - Csak a tényeket mesélem el.
- Olyan dolgot mesélsz el, ami nem rád tartozik, és egy olyan beszélgetést, amelyben te nem vettél részt: tehát pletykálsz!
- Ti kértetek meg, hogy meséljem el… én …
- Pletykálsz! - szögezte le Fuvalla.
- Na jó, rendben van. Akkor csendben maradok!
- Nem volna szabad rosszat mondaniuk Poppyékról. Rendes emberek, nem koldusok - mormogta Vanília. Úgy tűnt, a hír nagyon lesújtja. Nem úgy Pervinkát, akit feldühített.
- Egyeseknek megszólalni se lenne joguk! - mondta.
- Talán a Rettenetes 21 tehet róla, és erről a szörnyű hangulatról. Mindenki olyan ideges és ingerült - suttogta Szépszi, Pervinka azonban nem értett vele egyet.
- Scarlet anyukája mindig is borzasztó pletykás volt, már azelőtt is, mielőtt az Ellenség felbukkant.
- A lánya is olyan - tette hozzá Flox.
- Pontosan, a lánya is. Most, hogy tudjuk, miket terjesztenek, kötelességünk lenne közbelépni, hogy Shirley és a családja becsületét megmentsük.
- És mégis mit tennél? - tudakoltam.
- Tiltakozni fogunk! - válaszolta Viní. - Levelet írunk!
- Mégis kinek?
- A polgármesternek!
- És mit írunk neki? Azt, hogy nem akarjátok, hogy a felesége hamis pletykákat terjesszen Fairy Oak utcáin?
- Ne Poppyék háta mögött!
- Írjuk meg most azonnal! - lelkendezett Vanília.
- Azt hiszem, a Polgármester úrnak van fontosabb dolga mostanában - mondtam. - Ne siessetek annyira! Most menjetek lefeküdni, és holnap, tiszta fejjel, beszélünk róla.
A titkos találkozó
P
énteken, amint a lányok felkeltek, fogták a papírt és a pennát, és nekiláttak megírni a tiltakozó levelet Pimpernel polgármesternek:
„Tisztelt uram, aki annak a kényeskedő libának a papája és annak a fácánképű asszonyságnak a férje…”
Két sor után azonban a földön fetrengtek a nevetéstől.
- Így egészen biztos, hogy sokra mentek! - jelentettem ki. - Én azt gondoltam, valami komolyat akartok csinálni.
- Azt is fogunk, csak egy kicsit ki kellett engednünk a gőzt. Na jó, kezdjük elölről!
- Én írok. Viní, neked olyan az írásod, mint a macskakaparás. Ezt fogom használni, ezt a tollat.
Vanília egy másik papírért nyúlt, és az értékes radír, radírocska, ceruza, ceruzácska, toll és tollacska gyűjteményéből előhalászta a legszebb pennáját.
„Tisztelt Polgármester úr”
Egész délelőtt írtak. Kihúzták, összegyűrték és újrakezdték, míg végül…
- Megvan, tessék! - jelentette ki Vanília elégedetten.
- Elolvashatom? - tudakoltam.
- Ha akarod.
- De hiszen ez nem a Polgármester úrnak szól!
- Meggondoltuk magunkat - magyarázta Pervinka. - Mivel nem látogathatjuk meg, és nincs róla semmi hír…
- …úgy döntöttünk, hogy Shirleynek írunk levelet!
- Csakhogy fogalmunk sincs, hogyan juttassuk el neki.
- Megtaláljuk a módját, megígérem! - kiáltottam fel büszkén.
Közben az idő egyre rosszabbra fordult, és már kora reggel óta folyamatosan kopogtattak az ajtónkon.
- Minden a megszokott, Ciceró? - kérdezgették a falu lakói. - Benne volt az előrejelzésedben ez a rosszabbodás?
Amióta a Rettenetes 21 fenyegette a Völgyet, elegendő volt egy kis fuvallat is, hogy kitörjön a pánik.
Aznap ferdén, szinte vízszintesen esett, és a tengernek szürke volt a szakálla. Minden szürke volt. Ha a világ a feje tetejére állt volna, akkor sem vettük volna észre: az ég a tengernek tűnt, a tenger az égnek, és közötte ott volt az eső és a szél.
- Minden rendben az előrejelzések szerint. Menjetek haza nyugodtan! - válaszolta Ciceró udvariasan.
Nagyon rendes ember volt, tapasztalt meteorológus. Név szerint ismerte a felhőket, és azt is meg tudta mondani az alakjukból, hogy napot vagy vihart hoznak-e, meleg szellőt vagy hideg szelet, esőt vagy jégesőt. Értelmezni tudta a hullámokat és a tenger színét, a sirályok röptét, a levegő illatát, az áramlatokat, az esőcseppek alakját, a levelek rezgését. És minden este kémlelte nyugat felé a látóhatárt, mert onnan érkezett mindig az eső és a szél, persze a természetes szél. Ezen kívül mindig nagyon szolgálatkész volt, és így bárki, aki elhaladt az ablak alatt, főleg nyáron, feljogosítva érezte magát, hogy tanácsot kérjen tőle.
- Hol vessem ki a hálóimat, Ciceró? Rozmaring Fok mögött vagy a Lapos Szikláknál?
Vagy:
- Mit gondol, Periwinkle úr, megrendezhetjük a tortafesztivált? Ugye nem fog esni?
Délben, miután megunta az állandó válaszolgatást, Dahlia kifüggesztett egy táblát a kapunkra.
Mely szerint:
- Jaj, de unalmas a tél - morgolódott Pervinka. - Mit csináljak?
- Esetleg megírhatnád a leckédet, amit Flox hozott - feleltem.
Viní szinte felnyársalt a tekintetével.
- Utálom, amikor ilyeneket mondasz. Unatkozom és el vagyok keseredve, erre te csak a leckéről tudsz hablatyolni!
- Még jobban el leszel keseredve, ha ma este rájössz, hogy az egész hétvégédet tanulással töltheted, a könyvek fölé görnyedve. Legalább kukkants bele!
Pervinka a világ összes fájdalmával a szemében vette kezébe Flox könyvét, de amint az első oldalon kinyitotta, felragyogott az arca: üzenetet talált benne. Szépen össze volt hajtogatva, és ez állt rajta: „Vinínek”. Kinyitotta, és a következő szavakat olvasta:
Pervinka egyetlen szó nélkül elrejtette a kis cédulát szupertitkos dobozkájába, ledobta magát az ágyra, és nekilátott olvasni. Mindig nagyon titokzatos volt, és ami Grisammel való barátságát illeti, különösen az.
- Ma mágiaóra lesz - közölte Babú.
Viní letette a Könyvet.
- Ma is??? - tudakolta riadtan.
- Igen, remélem, nem kell további békákat csókolgatnom vagy valami hasonlót csinálni.
- Hány órakor?
- Azt hiszem, Tomelilla néni azt mondta, hogy uzsonna után menjünk le.
- Hála istennek!
- Miért „hála istennek”?
- Csak úgy.
Ebédnél azonban megváltozott a program.
- A Legfőbb Varázstudóknak gyűlése lesz ma, késő délután - jelentette be Tomelilla. - Ezért előbbre kell hoznunk a mágiaórát. Pontban háromkor várlak benneteket a Bűbáj Szobában.
Pervinkának majdnem a torkán akadt a falat.
- Hifen ef lehetetlen… öhöm! öhöm! Máf dolhunk fan… - próbálta mondani.
- Pervinka, nem illik teli szájjal beszélni! - figyelmeztette Ciceró.
Vanília kíváncsian nézett a testvérére.
- Mi dolgunk is van? - tudakolta.
Ismerve Pervinkát, lefogadom, hogy abban a pillanatban legszívesebben hamuvá égette volna ikertestvérét.
- Át kell… adnunk egy levelet!
- Ma háromkor?
- Igen.
- És kinek, ha szabadna megtudnom?
- Tölgynek! - vágta rá Pervinka gondolkodás nélkül. Vanília egyre izgatottabb lett. - A levél Shirley Poppynak szól, de Tölgynek adjuk oda, hogy eljuttassa neki.
- Tölgynek?
- Igen, a fák majd átadják egymásnak ágaikon keresztül, egészen Erdőmellékig, így senki nem kerül veszélybe.
- Micsoda fantasztikus ötlet! - kiáltott fel Tomelilla.
- És milyen kedves, hogy levelet írtatok Shirleynek. Olyan régóta nem láttuk - tette hozzá Dahlia.
- Nos, ebben az esetben egy fél órával később kezdünk - jelentette ki Tomelilla. - Így elmehettek a térre, és lesz időtök vissza is jönni.
- Ó, nem kell mindannyiunknak elmenni - mondta Pervinka. - Én majd elugrom, így csak néhány percbe telik.
- Akkor jó. Majd Feli elkísér.
- Hogyne, örömmel - feleltem. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan végződik a dolog, mivel az egészről szó sem volt.
Pervinka fintorgott.
- Köszönöm, de egyedül is el tudok menni. Itt van nem messze.
- Feli el fog kísérni - ragaszkodott hozzá a nagynéni.
Pervinka felsóhajtott, és kényszeredetten mosolygott.
- Ahogy akarod, nénikém.
Tízperces hazugság
H
árom előtt néhány perccel Pervinka úgy járkált fel s alá a szobában, mint egy ketrecbe zárt oroszlán.
- Jó kis ötlet volt, tudod-e, Viní? Tölgynek adni a levelet… hogy jutott eszedbe? - tudakolta Babú.
- Csak úgy. Mennyi az idő?
- Öt perc múlva három. De már harmadszor kérdezed meg, mi bajod? Aggódsz valami miatt? Félsz egyedül elmenni? De hiszen Feli veled lesz, és ha akarod, én is jöhetek.
- Ne, te ne!
- Ja, bocs!
- Csak azt akartam mondani, hogy rád inkább szükségem van az órán, így nekem is tudsz jegyzetelni.
- Szerintem Tomelilla néni meg akar várni, és csak akkor fogja elkezdeni az órát, ha megjöttél.
- Hát, abban az esetben, ha késnék…
- Ugyan már! Ha három óra nulla ötkor még nem értetek vissza, Tomelilla néni lélekszakadva fog a nyomotokba eredni.
- Te csak tartsd vissza!
- Micsoda???
- Akadályozd meg, hogy utánunk eredjen, mert… mert biztosan visszajövünk - felelte Pervinka nagyon idegesen.
- Vaníliaaa! - kiáltott Tomelilla.
- Megyek. Később találkozunk. Tölgyet üdvözlöm.
- Jó, szia! - köszönt el tőle Pervinka.
- Négyszemközt vagyunk - mondtam, amint becsukódott az ajtó. - Elmondanád, mi történik? Ugye semmi köze Shirley Poppy leveléhez? Az csak kifogás volt, de miért?
- Találkozóm van - vallotta be Pervinka.
- Grisammel?
- Igen.
- Értem. És nem tudtad elhalasztani?
- Azt írta, hogy ma háromkor erre jön. Hogyan tudtam volna szólni neki az óráról? De a Tölgy-ötlet nem is rossz, tényleg elvihetnénk neki a levelet, és közben tudnék Grisammel is beszélni. Mit szólsz hozzá?
- Így én is bűntársad lennék a hazugságban, Viní, és nem tudom, hogy akarom-e.
- Csak tízpercnyi hazugság, Feli. Egy tündér el tud viselni tízpernyi hazugságot?
Miközben azon töprengtem, mit is feleljek, az utcáról felhallatszott Grisam hangja.
- Mit mondjak neki, Feli?
Ránéztem és meghatódtam, milyen kis helyes a hímzett virágokkal díszített, kék bársony ruhájában, és a skót kockás kötényben, amit annyira szeret. Az ablak előtt állt, kezeit tördelve.
- Mondd meg neki, hogy lemegyünk - sóhajtottam.
Útközben beszélgettek, és sietősen mentek egymás mellett a Tölgy tér irányába.
- Örülök, hogy látlak - mondta neki Grisam. - Hallottam a támadásról, és azóta nem is beszéltünk. Jól vagy?
- Most már igen, köszönöm. Én is nagyon akartalak látni. Mesélnem kell neked egy könyvről, amit olvasok, de olyan kevés az időm.
- Jó reggelt, gyerekek, sétálgattok? - köszöntötte őket Petula Penn, a „pletykás”. Pervinka nem tudott uralkodni magán.
- Nem, asszonyom, éppen menekülünk, hogy szövetségre lépjünk az Ellenséggel. Ön is csatlakozik?
Szerencsére az idős hölgy egy kissé nagyothallott.
- Hogyan? - kérdezte, mert biztos volt benne, hogy rosszul értette.
Viní már éppen meg akarta ismételni, de én megelőztem:
- Azt mondta, sétálnak kicsit, hogy megfeledkezzenek az Ellenségről - válaszoltam széles mosollyal.
- Aha, nagyszerű, nagyszerű - felelte, és odébbállt.
Grisamből kitört a nevetés.
- Mi jut eszedbe? Miért válaszoltál neki így? - kérdezte jót szórakozva.
- Mert Petula Penn az egyik oka annak, hogy megírtuk azt a levelet, amit éppen most kézbesítünk.
- Ő az egyik, aki csúnyákat mondott Shirleyről?
- Pontosan.
- Te egy rosszcsont vagy, Viní, de ezért tetszel nekem! - mosolygott Grisam.
- Csönd, ne is mondj ilyet! - ellenkezett a kislány.
- Miért? Nincs ebben semmi rossz.
- Tudom, de akkor se mondj ilyet! Itt van Tölgy…
- JÓÓÓ REGGEEELT, GYEREKEEEK - üdvözölte őket az öreg fa. - TEHETEEEK VALAMIIIIT ÉRTETEEEK?
- Te jó ég, Tölgy, mi történt veled? Rettenetesen csapzott vagy - szólt Pervinka.
- ÓÓÓ, IIIGEN, NEEEM TUUUDOM ELINTÉÉÉZNI, HOOOGY A LEEEVELEIM AAAZ ÁÁÁGAKON MARADJANAAAK.
- Szeretnénk neked segíteni, de a hatalmunkkal csak rontanánk a helyzeten. De te talán tudnál nekünk segíteni.
- SZÍÍÍVESEN, HAAA TUUUDOK. MIIIT SZERETNÉÉÉL, IFJÚÚÚ PEEERIWINKLE?
- Ezt a levelet kellene eljuttatni Poppyékhoz Erdőmellékre. Mit gondolsz, lehetséges?
- A FÁÁÁK MANAPSÁÁÁG KISSÉÉÉ NYUUGTALANOK, DEEE ISMEREEEK NÉÉÉHÁNY MOCSÁÁÁRI TÖLGYET, AKIIIK A CSALÁÁDBA TARTOOOZNAK, RÁJUUUK SZÁMÍÍÍTHATUUUNK - válaszolta Tölgy.
- Akkor nagyon szépen köszönöm. Majd szólok a húgomnak, hogy jöjjön erre és növesszen vissza néhány levelet.
- KÖÖÖSZÖNÖM, PEEERIVINKA, NAAAAGYON KEEEDVES VAAGY.
- Üljünk le egy percre, Viní! Ne menj el rögtön! - kérte Grisam, és az egyik padra mutatott Tölgy árnyékában.
- IIIGEN, ÜÜÜLJETEK LEEE EEEGY KICSIIIT IIIDE HOZÁÁÁM - ismételte Tölgy. Pervinka megfordult, és rám pillantott.
- Nem tehetem - felelte, majd újra Grisamhez fordult. - Otthon már várnak. Hétfőn találkozunk az iskolában, a kertben, a szünetben. Rendben?
- De hiszen csak két másodpercet töltöttünk együtt!
- Mennem kell, Grisam, ne haragudj!
- De…
- Viszlát hétfőn!
Grisam lerogyott a padra.
- Boszorkányok! - nyögött fel elkeseredetten.
- HÁÁÁT IIIGEN, MIIIND EGYFORMAAA - vigasztalta Tölgy. - MÉÉÉGIS, IFJÚÚÚ BURDOOOCK, ŐŐŐ EGY KICSIIIT MÁÁÁS…
Közben otthon Tomelilla éppen elkezdte a mágia órát.
- Ürítsd ki a zsebeidet! - parancsolta, amint Pervinkával beléptünk.
- Tessék???
- Ürítsd ki a zsebeidet! - ismételte a nagynéni. - Tedd ki az asztalra mindazt, amit az elmúlt napokban gyűjtöttél, és rajzold le a füzetedbe! A mai anyag az „Osztályozástan”, Pervinka, nem láttad a táblát?
- Jaaa, de igen, persze, az Osztályozástan! - felelte megkönnyebbülten. Egy pillanatra attól félt, hogy a nagynéni mindenre rájött.
- A Völgy összes orkjára! - kiáltott fel Tomelilla, és ezzel újra megijesztette. - Nem csoda, hogy mindig lyukas a zsebed, Viní. Horgok, hüllők bőre, pikkelyek, egy tücsök… és ez?
- Ez Naim egyik karma, a tisztáson hagyta aznap este - magyarázta Pervinka. Tomelilla szeretettel elmosolyodott: - Igen, állandóan hullajtja, mint a macskák! Most pedig kezdjetek rajzolni! És… egy pillanat, hol találtad azt a tücsköt?
- A nyomomban volt, amikor befordultam a folyosón, és elkaptam. Úgy tűnt, egyáltalán nem fél tőlem.
- TE TÜCSÖK, TE BOGÁR, LÁSSUK, MILYEN CSODABOGÁR VAGY! - kiáltotta Tomelilla.
A tücsök fa szobrocskává változott.
- Szegényke. Miért tetted ezt vele?
- Miért? Pedig ott voltál az Állattan és Bűbáj órán. November van, Pervinka. Meg sem lep, hogy egy tücsök itt ugrándozik, mintha június lenne?
- Hááát, idebenn jó meleg van, talán befészkelte magát még ősz elején, és megmaradt.
- Hmm… - köhécselt Tomelilla, az állatka körül körözve. - Furcsa, ennek a tücsöknek bajsza van! Nagyon furcsa… Vanília, kérlek, hozz ide egy kalitkát onnan a polcról! Onnan föntről egyet, amit sosem használunk.
Babú felrepült a polc tetejére.
- Ez jó lesz?
- Nem. Egy nagyot, ha elbírod, köszönöm. Megpróbálok ellenátkot szórni rá, és ha az, amire gondolok, akkor egy kicsit nagyobb helyre lesz szüksége.
Tomelilla bezárta a tücsköt a ketrecbe, és a lányok döbbent pillantásai közepette kimondta a varázsigét:
- SE TÜCSÖK, SE BOGÁR, LÁSSUK, MILYEN CSODABOGÁR VAGY!
PUFF! és a tücsök helyén megjelent…
- McMike úr kutyája?! - kiáltottam fel. - Hogyan lehetséges?
- Fogalmam sincs. Valaki bizonyára tücsökké változtatta. Feli, kérlek, vidd haza! És most, Pervinka, rajzold le a sárkánykarmodat, de gyorsan ám! Ma este eljön hozzánk Duff, és én még semmit sem készítettem.
Pervinka elsápadt. Grisam nagybátyját meghívták vacsorára, és ő nem tudott róla. Eljön, mint mindig és Tomelillával fog beszélgetni. Ki tudja, Grisam elmesélte-e neki, hogy találkoztak. Viní tiszta szívből remélte, hogy nem.
A Végtelen Hatalom
D
uff Burdock mindig szívesen látott vendég volt nálunk. Azon kívül, hogy Tomelilla gyermekkori barátja volt, nagyszerű ember is. Ciceró mindig boldogan fogadta, talán azért is, mert igencsak kedvelte, és egy kicsit azért is, mert legalább néhány órára nem ő volt az egyetlen férfi a nőkkel teli házban.
- Mit iszol, drága barátom? - kérdezte, miközben a kandalló előtt ülve várták, hogy Tomelilla felfújtja végre felemelkedjen.
- Rád bízom, Ciceró. A lényeg, hogy jó legyen és tiszta.
- Jártál ma a kikötőben?
- Éppen onnan jövök. Tegnap éjjel, őrjárat közben Meum, Olivér és McMike árnyakat láttak átugrani a kerítésen, és az Óriás Rengeteg felé szaladni. Kicsit pontosabb értesülést akartam szerezni.
- Ronda dolog! Ronda dolog! - kommentálta Tomelilla, belépve a szobába.
Az asztalnál Pervinka fel sem mert nézni a tányérjából. Nagy figyelemmel követte a beszélgetést, és kész volt közbelépni, abban az esetben, ha Duff esetleg megemlítené a Grisammel való találkozást.
- A Polgármester bejelentette már a Gyűlés időpontját? - tudakolta Tomelilla.
- Nem, még nem - felelte Duff.
- Az az ember egy felelőtlen bolond! - kiáltott fel a boszorkány és rettenetes dühbe gurult. - Képtelen felfogni, mi történik itt? Az Ellenség készülődik: adjunk neki elég időt, hogy elpusztítson bennünket?
- Tomelilla, a lányok - suttogta Dahlia.
- Jobb, ha tudják, és felkészülnek rá. Eddig a Rettenetes 21 támadásai csak megijeszteni próbáltak minket. De most a seregeit gyűjti! Nemsokára megrohamoznak bennünket! Fel kell készülnünk, egységesen kell fellépnünk, mielőtt túl késő lenne.
- Ó, édes istenkém! - pihegte Dahlia.
- Úgy gondolom, hasznos lenne, ha mi ketten ismét meglátogatnánk a Polgármestert, Tomelilla - javasolta Duff.
- Igen, és jó lesz, ha magunkkal visszük az Ősi Könyvet is - válaszolta. - Ki tudja, talán ha átismételjük a történetet, többre megyünk vele.
A vacsora folytatódott, és senki nem tett említést a gyerekekről és az aznap délutánról. Amikor Duff megfogta Dahlia kezét, hogy köszönetet mondjon, Pervinka felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. De nem tartott sokáig.
- Kikísérlek - mondta neki Tomelilla.
Most aztán bajban volt. Pervinka rám nézett, és elkeseredett grimaszba rándult az arca.
Vállat vontam és kitártam a karom. Mit tehettem volna? Kiáltsam azt, hogy tűz van?
Felmentünk a szobánkba. Én repültem, Viní pedig vonszolta magát.
- Mi bajod? - faggatta Vanília.
- Semmi - válaszolta kedvetlenül.
- Nem igaz. Valami bajod van. Hiányzik Grisam?
Pervinka ránézett, majd rám, és mindketten elnevettük magunkat.
- Elképesztő vagy, Babú - mondta átölelve a húgát. - Hogyan is lehetne téged nem szeretni?
- Miért, mit mondtam?
- Semmit, csak szoríts nekem! Gyere ide, olvasunk egy kicsit az Ősi Könyvből.
Tomelilla magára kanyarította köpönyegét.
- Hová mész? - tudakolta Duff.
- Kimegyek veled egy percre, valamiről beszélnünk kell - felelte, és becsukta maga mögött az ajtót.
- Hogy vannak a lányok? - érdeklődött Duff. - Kicsit összeszedték már magukat?
- Igen, de hajszál híján baj lett. Hajszál híján, érted? Gondban vagyok, Duff. Öt hónap alatt tíz támadás, és ebből hat az ikrek ellen. Miért? Véletlen? Én már nem hiszem, drága barátom. Az, ami vasárnap történt, nem lehet megint csak a véletlen műve. Várt rájuk!
- Miből gondolod, hogy az ikrekre akar lecsapni? Ők még gyerekek! - kérdezte Duff.
- Talán bolond vagyok, de hallgasd végig, amit mondani akarok, és először is válaszolj erre a kérdésre: mióta is él a Végtelen Hatalom kettészakadva?
- Évezredek óta, plusz mínusz egy-két év.
- Évezredek, pontosan. És évezredek óta a Mágia Népe kétfelé szakadva él, vannak a Sötétség Mágusai és a Fény Mágusai, igaz?
- Igaz.
- Tehát, akkor mondd meg nekem, Duff: ismersz egyetlen családot is, egyetlenegyet is, amelyben különböző hatalmú testvérek születtek volna? Gondolj vissza a múltba is…
- Nem, nem rémlik.
- Azért nem rémlik, mert ilyen sosem történt! A testvérek csak egyetlen nagynéni hatalmát öröklik, ezért egy család leszármazottai nem örökölhetnek mást, mint mindig ugyanazt a hatalmat.
- Erre még soha nem gondoltam - válaszolta Duff.
- Aztán hirtelen - folytatta Tomelilla - láss csodát, születik egy ikerpár, két teljesen egyforma kislány, akiket az élet az első pillanattól kezdve összeköt, akik beszéd nélkül is képesek megérteni egymást, akik ugyanazt érzik, ugyanazt álmodják, ugyanabban a pillanatban, mintha …
- Mintha egyetlen személyről lenne szó - fejezte be a mondatot Duff.
- Elválaszthatatlanok! És mégis, az egyik a fény hatalmával bír, míg a másik a sötétségével. Miért?
- Ez valóban érdekes kérdés - mondta Duff, és megsimogatta a szakállát, amely újra nőni kezdett. - Hadd gondolkodjak egy kicsit! Ha Vanília és Pervinka valóban egy ember volna, a két hatalom ismét összeforrna!
- Márpedig ez olyan, mintha azok lennének, Duff! Amíg együtt vannak, az ikrek, olyanok mintha egyek lennének!
- A Végtelen Hatalom… két kislány kezében! - Duff meg volt döbbenve.
- Most már érted, miért támad? Vanília és Pervinka testesíti meg azt, ami ellen ő a kezdetektől fogva küzd: az egyensúlyt!
- De ha a Sötétség uralkodna a Fényen, ahogyan azt ő szeretné, akkor a két hatalmat el kell választani.
- Pontosan: el akarja őket választani!
- Szerintem megpróbálja elrabolni Pervinkát, hogy az akarata alá vonja?
- Az nem lesz elég. Amikor azt mondom, hogy amíg együtt vannak, az ikrek egyetlen személyt testesítenek meg, nem úgy értem, hogy „fizikailag” együtt, Duff.
- Azt hiszem, kezdem érteni: az egyiknek el kellene árulnia a másikat, így érted, ugye? Ki, Pervinka?
- Megtörténhet - válaszolta Tomelilla. - Nem ez lenne az első alkalom, hogy egy testvér hátat fordít a másiknak.
- Ha Rosetora célzol, akkor semmi közös nem volt benne és a testvérében, Pervinka pedig egyáltalán nem hasonlít hozzá!
- Az igaz. Különben is, számítok az ikrek között meglévő mély szeretetre. Főleg Vaníliánál: ő az egyetlen, aki vissza tudja tartani Pervinkát a sötétség bűvöletétől.
- Ezért adtad oda nekik az Ősi Könyvet? - tudakolta Duff. - Hogy megismerjék hatalmuk eredetét?
- Kölcsönadtam Pervinkának. Te meg honnan tudod?
- Azt hiszem, Grisam mondta.
- És Grisam honnan tud róla?
- Bizonyára Pervinka mondta el neki ma délután.
- Ma délután Viní mágiaórán volt - javította ki Tomelilla. - Csak egy pillanatra ment el, hogy … - és itt félbeszakította a mondatot. - Jó éjt, Duff! Bizonyára teljesen átfagytál miattam idekinn. De gondolkodj el azon, amit mondtam! Szükségem van rád, maradj mellettem ebben a harcban!
- Itt leszek, Ösvények Lillája, mint mindig! - felelte a férfi, és kinyitotta a kaput.
Nem sokkal később a boszorkány visszajött a házba, és halkan becsukta az ajtót.
A rémálom visszatér
T
omelilla léptei elhaladtak az ajtónk előtt, majd fel az emeletre.
- Óhajoktündére, kérlek, add, hogy ma este ne maradjon el a Mese Órája - könyörögtem.
De a házra leszállt a csend, és még az a bizonyos Kopp! Kopp! is elmaradt, ami felvidította volna a szívem. Aggódtam és biztos voltam benne, hogy vagyok.
A lányok mélyen aludtak, így az ablakhoz repültem. Reméltem, megpillantok valami kis fényt, meglátom a tündéreket. Hirtelen furcsa zajt hallottam a hátam mögött. Megfordultam: Viní és Babú álmodtak. Szemük csukva volt, de beszélgettek. Zavaros szavak voltak, inkább valami verselésféle, de egyetlen dolog nyilvánvaló volt számomra: egymással beszélgettek! Hívták egymást, és válaszoltak egymásnak álmukban! Pervinka ijedtnek tűnt. Babú viszont ide-oda forgatta a fejét, mintha valamit jobban meg akarna szemlélni. És végtelenül kedvesen szólongatta Pervinkát.
- MENJ EL, BABÚ! MENJ EEEL! - kiáltotta Pervinka. A szívem majd kiugrott a helyéből.
- Ébredj, Viní! Ébredj fel, csillagom! Csak álmodsz - mondtam én.
- MENJ EL! - ismételte sírva.
Ekkor Ciceró rontott be a szobába.
- Mi történt? Ki kiabált?
- Pervinka az - feleltem. - Megint rémálmok gyötrik.
- Itt vagyok, drágaságom, ébredj fel! - mondta Ciceró, és átölelte Vinít. Közben Dahlia is megérkezett.
- A felemás boszorkányról álmodtam - mesélte Vanília, aki közben felébredt. - De ő jobban félt, mint én.
- A boszorkány félt? - faggatta Dahlia.
- Igen, de nem tudom, mitől. Nem volt ott senki, csak én.
- Akkor talán tőled ijedt meg.
- Ő nem, sőt, segítségért könyörgött.
- Bárcsak ne álmodnátok ilyeneket! - sóhajtott Dahlia mama.
- Megint a rémálom? - kérdezte Tomelilla, amikor belépett. Köntöst viselt, s hosszú fehér haja szép fonott copfban omlott a hátára. Rámosolyogtam, de ő rám sem hederített, talán mert abban a pillanatban kezdett ébredezni Pervinka is.
- Minden rendben, drágám, itt vagyunk veled - nyugtatgatta Ciceró. Amikor Pervinka kinyitotta a szemét, Tomelilla látta benne a rettegést.
- Mit álmodtál, Pervinka? Meséld el nekünk! Bennünk megbízhatsz - könyörgött neki édesapja. - Még mindig ugyanaz az álom?
- Igen - válaszolta, és oldalára fordult. És ez volt minden, amit mondott. Miközben Dahlia megigazította rajta a takarót, az volt az érzése, hogy Pervinka ismét álomba szenderült. Intett Cicerónak és mindketten halkan távoztak.
Másnap reggel Pervinka sebes kézzel ébredt. Nem ez volt az első alkalom.
- Fáj? - kérdezte Dahlia mama, miközben fertőtlenített.
- Egy picit, de elviselhető.
- Megint egy rovarcsípés, Viní. Sejtelmed sincs, mi lehetett?
- Nincs.
- Nem lehet Rex?
- Rex??? Ugyan miért? Két éve velem él, és mindig tisztességes pók módjára viselkedett. Igaz, Rex? Nem te voltál az.
Dahlia Sempervivum levéllel megdörzsölte a sebet, és bekente levendulaolajjal. - Most pedig felhozok egy partvist és egy portörlőt, ti pedig szépen kitakarítotok. Nem igazán szeretem, ha valaki összecsipkedi a kislányaimat, amikor nem vagyok itt - jelentette ki Dahlia, és megcsipkedte Viní arcocskáját. - Mit csináltok ma?
- Viccelsz? - vágott vissza Pervinka.
- Olyan szép nap van, kimehetnétek egy kicsit a kertbe játszani.
- Babú, van kedved kimenni a kertbe?
- Nem igazán, de ha akarod, mehetünk.
- Nekem sincs kedvem - felelte Viní édesanyjának. Dahlia széttárta a karját:
- Akkor most mit mondjak? Odakinn ott van az Ellenség, sétálni nem mehettek. Esetleg Feli átkísérhetne benneteket Floxhoz. Van hozzá kedved, Feli?
Még mielőtt válaszolhattam volna, valaki felszólt az utcáról.
- Grisam az! - kiáltott fel Pervinka.
Még nem árultam el neki, hogy Tomelilla nénikéje megtudta a hazugságot.
- Ha elhív bennünket, vele mehetünk?
- Attól függ, hová megy - válaszolta Dahlia. - Na mi van, nem felelsz neki?
- Előbb menj ki!
- Hű, micsoda titkolózás! Már itt sem vagyok.
Pervinka kinyitotta az ablakot.
- Na szia! Hogy vagy? Mi a helyzet a kinti világban?
- A szokásos. Mit csináltok?
- Talán kalandos sétát teszünk a kertben. Te hová készülsz?
- A kikötőbe Duff bácsikámért. Odament körülnézni, mert úgy tűnik, volt valami kis gond, nem is tudom… Jöttök?
- Előbb meg kell kérdeznünk a mamát.
- …és a papát és Tomelilla nénit - visszhangozta Vanília.
- Viní, mielőtt szólsz Tomelilla néninek, muszáj mondanom valamit - suttogtam.
- Várj, Feli, előbb megkérdezem, és majd utána elmondod.
- Hidd el, Viní, jobb, ha előbb elmondom. Utána eldöntheted, hogy beszélsz-e a nénikéddel.
Pervinka megérezte.
- Megtudta? - faggatott, és behúzódott az ablakból.
- Igen - válaszoltam.
- Burdock úrtól?
Bólintottam.
- Mondott neked valamit?
- Egy mukkot sem.
- Hát ti miről sutyorogtok? - tudakolta Vanília.
- Semmiről, Babú, törődj a magad dolgával!
- Hé, micsoda stílus ez! Miért bánsz így velem?
- Bocsáss meg, igazad van. Az a helyzet, hogy bajban vagyok.
- Miért, mit műveltél?
- Hazudtam.
- Kinek?
- Tomelilla néninek, a mamának …mindenkinek.
- Ajajaj! - kiáltott fel Babú. - Remélem, jó okod volt rá!
- Az ok épp odalenn várja a választ - feleltem.
- Nos? Döntöttetek végre? - hallatszott Grisam türelmetlen hangja az utcáról. Pervinka újra kinézett az ablakon.
- Nem lehet, bajban vagyok - suttogta.
- Miért vagy bajban?
- Most hagyjuk, túl hosszú.
- Vasárnap találkozunk?
- Nem a hétfőben maradtunk? Mi lesz vasárnap?
- Díszszemle Talboothnak.
- És megengedik?
- Nem tudom, de akkor is megcsináljuk. Eljöttök?
- Megpróbálunk elkéredzkedni, de előre tudom, hogy nemet fognak mondani.
- Na mindegy, én azért felszólok. Majd meglátjuk, mi lesz.
- De csakis a saját felelősségedre.
- Megéri!
Ősi Könyvből
A jövő tükre
Végre elérkezett a várva várt pillanat.
A nyár első éjszakájának sötétjében a Tündérbarlang különleges, mágikus, vibráló fényben úszott: a lányok készen álltak. Hófehér, ezüstösen csillogó ruháikban az apró alakok átkeltek a zuhatag felett vezető hídon, és virággal a kezükben énekelték az éji dalt.
Az elegáns menet csillogva vonult a fák között Baran hegyi patakja felé, miközben a varázslók és a boszorkányok a parton felsorakozva izgatottan figyelték őket. A hold visszatükröződött a vízben, és arra várt, hogy megpillantsa arcukat a patak tükrében. Száz leány arca száz tükörképben.
Scarlet-Violet volt az első. Gondolkodás nélkül lépett előre, és megpillantotta magát. Ifjú asszony volt. Gyönyörű szép. Majd hirtelen eltűnt a kép, és egy fekete örvényből előbukkant annak az arca, aki majd a választottja lesz. Egy pillanat, egy sóhaj és a víz tovább zubogott a tenger felé. De ez a pillanat elegendő volt. hogy a Sötétség ifjú boszorkányának szívét boldog elégedettség járja át.
Mentavirág következett. Száz boldog pillanat villant fel a vízben és egy ismeretlen arc.
Minden lány egymást követve előlépett, majd vissza a helyére. Volt, aki mosolygott, volt, aki elpirult, volt, aki meglepődött, csalódott, riadt volt. Egyik a másik után. És mindannyian virágot ajándékoztak a pataknak és a jövőnek.
Ezután a fiúk léptek előre. Büszkén, elegánsan, az erő és a becsület ruhájában. Ünnepélyes léptekkel álltak a lányok mögé. Mindenki felsorakozott az általa kiválasztott leányzó mögé, hogy hölgyével rophassa a Felelősség fergeteges táncát.
A Zenemágus intésére édes dallam csendült fel a tisztáson, és ragadta magával az ifjakat.
A Legfőbb Mágus ekkor összecsapta tenyerét. A lányok lehunyták szemüket, és megfordultak. Szívük vadul kalapált: ki lesz az, akit megpillantanak, amikor kinyitják a szemüket? Ugyanaz a fiú, akit a patakban láttak? Volt, aki azt remélte, igen, néhányan abban bíztak, hogy nem, de Scarlet-Violet erre biztosan nem számított…
- TE???
- Igen, én! - válaszolt Roseto.
- Mit keresel itt? Nem lehetsz a lovagom, te a testvérem vagy!
- Ezzel a természettel senki nem állt volna mögéd, kivéve azt a lökött Duffus Burdockot, de őt senki nem találja.
- Mit akarsz azzal mondani, hogy nem találják?
Roseto megragadta húga kezét.
- Mindenki bennünket néz. Pukedlizz, és tégy úgy, mintha örülnél!
- Nos?
- Nem találják és kész.
- Hova ment?
- Tőlem ne kérdezd, nem vagyok a dadája.
Az ifjú párok elindultak Arran tengerpartja felé, ahol már minden készen állt fogadásukra.
Szokás szerint az apák gyújtották meg a homokban a nagy tüzet, mely körül vad, fergeteges táncra perdültek a fiúk és a lányok, akiket megvilágítottak a lángok. Hosszú pördülések, látványos piruettek, harmonikus fordulások, magas ugrások követték egymást… a tánc minden egyes lépését betanulták, végül a táncosok lábai vadul dobbantak, bizonyítva ország-világ előtt, hogy magabiztosak és bátrak.
Csodálatos látvány volt a Felelősség Tánca. Végül a gyerekek kimerülten rogytak a földre.
- Nem láttad valahol Duffust? - tudakolta Scarlet-Violet Mentavirágtól. Mindketten alig kaptak levegőt. Mentavirág megrázta a fejét.
- Te viszont láttad, ki kért fel táncolni? - mondta mosolyogva.
- Igen, a nagyon pattanásos Pruno (tűztövis), akit „Tüskésnek” (Aszalt szilvának=Prugnaj is neveznek.
- Jaj, te pletykafészek! Van néhány hólyagocska az arcán, tudom, de akkor is rokonszenves. Nézd, mit kaptam tőle ajándékba!
- Egy tollat?
- Varásztollat! Magától ír!
- És Tüskést láttad a vízben, Menta? Ő az?
- Nem, nem tudom, ki lehetett. Nem ismerem a patakban felbukkant arcot. Te kit láttál?
- Meg kell találnom Duffust! - válaszolta Scarlet-Violet. - A szüleit sem látom sehol. Talán történt vele valami.
- Kérdezd meg a Legfőbb Mágust, ő biztosan meg tudja neked mondani.
- Ő sincs itt!
- Talán a te szüleid tuszják.
- Ugyan! Őket felejtsd el! Inkább azt mondd meg, hol a mamád?
- Ott, arrafelé. A nénikémmel és a papával efnek. Látod őket? Ott, a mögött a …Jé, egy LÓ!
- Mit keres itt egy ló? - kérdezte Scarlet-Violet meglepetten. - És egy lovag is!
- Perfe, és mindenki csak rá figyel.
Egy idegen érkezett.
Rex csípése
A
znap este Dahlia megkérte Pervinkát, hogy húzzák távolabb az ágyát Rextől.
- Eszem ágában sincs! - vágta rá Pervinka. - Rex mélységesen megsértődne. És ha a csípések miatt akarod, akkor biztos vagyok benne, hogy nem ő tette.
- Honnan tudod? Alszol, amikor történik.
- Mert sosem csinált ilyet!
- Megnőtt, Viní, látod? Hatalmas. Amikor megtaláltad, még kicsi volt, de most, hogy felnőtt, új ösztönei fejlődtek ki.
- Nem ő volt az!
- Pervinka, húzd arrébb az ágyad, ahogy édesanyád mondta! - parancsolt rá Ciceró, aki közben felbukkant a szoba ajtajában.
Viní egyetlen hang nélkül a szoba közepe felé húzta az ágyat, és mindenkinek hátat fordítva lefeküdt.
- Jó éjt! - mondta Ciceró, és becsukta az ajtót.
- Ez már nem is otthon, hanem inkább börtön! - zokogott fel Pervinka egy pillanattal később.
- Csak a te érdekedben teszik - mondtam. - Lehet, hogy valóban Rex volt az, még ha nem is gonoszságból tette. Ő egy pók, és a pókok nem háziállatok. Rex nem cica vagy kutya. Lehet, hogy szabadságra vágyik, meg akar ismerni más pókokat is. Ha a természetben élne…
- És ezért megcsíp? Azt mondod, már nem akar velem lenni? Gyűlöl, mert arra kényszerítem, hogy itt éljen bezárva?
- Nem, biztosan nem gyűlöl. Az állatok nem ismerik ezt az érzést. Talán azért csíp meg, hogy megkóstoljon. Talán éhes.
- Ja, lehet, hogy nem adok szegénykének eleget enni. Most, hogy megnőtt, több ételre van szüksége. Szegény Rex, milyen rossz anyukád van! De ha el akarsz menni, akkor én elengedlek, tudod? Talán picit sírni fogok, de boldog leszek, hogy te boldog vagy. Feli, honnan lehet azt tudni, hogy el akar menni?
- Ki kell nyitni az ablakot, és várni kell. Meg akarod próbálni most?
- Nem, most sötét van odakinn és hideg. Hoppá!
Pervinka hirtelen betapasztotta egyik kezével a száját.
- Ezt miért csináltad? Mit mondtál?
- Azt mondta, hogy azért nem engedi ki Rexet, még ha ő nagyon szeretné is, mert félti a testi épségét.
- Na és? Ja, értem: úgy beszél, mint egy anyuka.
- Vagy mint egy nagynéni, vagy egy tündér - tettem hozzá mosolyogva. - Furcsa és rejtélyes utakat választ számunkra az élet, melyet követnünk kell. Nem gondoljátok?
- Na, most már hagyjatok békén! - válaszolta Pervinka. - Az Ősi Könyvet akarom olvasni, és ma este csak én olvasom magamban!
- Búú, búúú, bú, morgós medve! - cukkolta Vanília. - Már minket is belevittél, nem hagyhatsz ki bennünket. Ha nincs kedved hangosan olvasni, majd én olvasok. Vagy mindannyian leülünk melléd, és magunkban olvassuk. De hogy csak te olvasd egyedül… nem, nem, szó sincs róla, kedvesem!
- Ki mondta, hogy szerencsés dolog, ha az embernek ikertestvére van? - kérdezte Viní, és az ég felé emelte tekintetét.
- Senki - válaszoltam.
- Ja, én is így gondoltam. Hol is tartottunk?
- Egy idegen érkezett…
Ősi Könyvből
A Varázshatalom nélküliek
Aberdur Völgyének Mágusai tudták, hogy valahol messzi tájikon másfajta emberek is élnek, de a mostani nemzedékből még soha senki nem találkozott Varázshatalom nélkülivel.
- Kihez van szerencsénk? - kérdezték az újonnan érkezettől.
- Osvald O'Neily a nevem.
- Egyedül van?
- Nem, a népem néhány mérföldnyire innen táborozik. Felfedezőúton jártam, láttam a tüzeket, és…
- A népe?
- Igen, a feleségem, a gyermekeim; és a családok, akik velünk tartottak. Olyan földet keresünk, ahol letelepedhetnénk.
- Miért, mi baja volt a maguk földjének? - lépett elő Roseto Pimpernel.
- Micsoda kérdés ez, Roseto? Légy udvariasabb! - szólt rá Mentavirág édesanyja. - Honnan jöttök, lovag?
- Hölgyem, már olyan régóta úton vagyunk, hogy arra sem emlékszem, honnan indultunk. Az aszály elpusztította termésünket, folyóink kiszáradtak. Az éhség és a szomjúság késztetett arra, hogy útnak induljunk. Nagyon fáradtak vagyunk.
- És a varázslat? Az sem segített?
- Bocsánat, nem értem.
- A Fény vagy a Sötétség Mágusa Ön?
- Attól tartok, most sem értem.
- Milyen hatalma van, uram?
- Ó, nekem semmilyen. Én csak szegény családom feje vagyok.
- Nem, nem, nem, nem… Úgy értettem: milyen varázshatalma?
- Varázslat? Szent ég, semmi! Bárcsak képes lennék rá!
A Mágusok csodálkozva pillantottak egymásra.
- Ön viccel velünk?
- Sosem tennék ilyet.
- Azt akarja ezzel mondani, hogy nem tud a szőlőből bort készíteni, vagy egy ágból sétabotot?
- Dehogynem.
- Óóóh, hála istennek, már megrémisztett!
- De nem tudom, mi ebben a varázslat - folytatta a lovag.
- Ez már arcátlanság! Mit akar ezzel mondani?
A lovag döbbenten nézett körbe. Aztán udvariasan intett az egyik Mágusnak, hogy lépjen közelebb, és a füléhez hajolva halkan azt suttogta:
- Bocsásson meg, de mi ez a hely, hová érkeztem?
- Aberdur Völgye! - felelte a Mágus, és visszalépett.
- És persze Önök…
- A Völgy lakói vagyunk - felelték kórusban a Mágusok.
A lovag megkönnyebbülten felsóhajtott:
- Bocsássanak meg, ha mosolygok, de egy pillanatra azt hittem, hogy mágusok és boszorkányok színe elé érkeztem. Mágiával jó bort készíteni és megmunkálni a fát… Jó kis tréfát űztek velem. Bevallom, bedőltem neki.
A Mágusok még döbbentebben néztek egymásra, és végül úgy határoztak, hogy próbára teszik az idegent.
- Ifjú ember! - mondta egyikőjük. - Kíváncsiak vagyunk. Miért nem mutatja meg nekünk, hogyan tud ebből az öreg fából, amit idevetett a tenger, elegáns sétapálcát készíteni?
- Most?
- Miért is ne? Ha olyan könnyű, mint ahogy azt állítja…
- Azt nem mondtam, hogy könnyű. Azt mondtam, lehetséges.
- Helyes, akkor mutassa meg!
- Szükségem lesz egy késre.
- Késre???
- Igen, egy pengére.
- Ám legyen! Hozzatok neki egy kést!
A boszorkányok sietve keresgéltek az asztalokon, és nem sokkal később megérkezett a kés.
- Nem egészen alkalmas szerszám - felelte a lovag, miközben megragadta a tortavágó kést, melyet felé nyújtottak. - De majd hasznossá tesszük.
Jó ideig dolgozott az öreg fán, farigcsálta, és nagy hévvel fűrészelte. Majd eldobta a kést, és bevitte a fát a vízbe, ahol még egy darabig homokkal dörzsölte. Végül kért egy gyertyát.
- Égjen is?
- Igen, ha lehet - felelte a lovag.
A Mágusok türelmetlenül várakoztak.
Az idegen a forró viaszt kézzel dolgozta el, mígnem egy puha masszát nem kapott. Ezzel többször is bedörzsölte a pálcát.
- Íme! Kész is van! - jelentette ki. Megforgatta a tárgyat a levegőben, majd büszkén rátámaszkodott. - Egy sétapálca!
A Mágusok elámultak. Az új eszköznek kellemes volt a markolata, és harmonikus a formája. A fa finom sima, érintése kellemes.
- Igazán nagyszerű munka. Kétség sem fér hozzá - jelentette ki Roseto. - De kétszer járt körbe a homokóra, mire sikerült egyetlen sétapálcát is elkészítenie. Én azonban egyetlen tapsra is valami hasznosabbá tudom alakítani.
A Sötétség Mágusa rámutatott az elkészült tárgyra, ami egy szempillantás alatt átalakult egy, a korábbinál kicsit csúnyább sétapálcává. Hirtelenjében a Mágusok nem is értették. Ekkor Roseto megragadta a pálca markolatát, és egy ügyes mozdulattal kardot húzott elő belőle! A lovagnak tátva maradt a szája, és csak meresztgette a szemét.
- Egy sétapálca! - ismételte Roseto kihívóan. - És ha szükséges, kard is.
Osvald O'Neily néhány pillanatig mereven nézte a pálcakardot, majd ámulva nézett végig a jelenlévő Mágusokon.
- Veszélyben vagyok? - tudakolta sápadt arccal.
- Nem, ha mi sem vagyunk. Mi veszélyben vagyunk? - kérdezte a legidősebb Mágus.
- Nem - felelt a lovag alig hallhatóan.
- Nagyszerű. Akkor isten hozott téged és a népedet! Értesítjük közösségünk Legfőbb Mágusát érkezésetekről. Ő majd megmondja, mi a teendő.
- Jer velünk, és igyál valamit! Biztosan szükséged van rá. És nekünk is - szólt Mentavirág édesanyja, és belekarolt az idegenbe.
Roseto visszahelyezte a kardot a pálca belsejébe, és követte. Scarlet-Violet pedig elszaladt, hogy felkutassa Duffust és a családját.
Szabad vasárnap mindenkinek!
A
mint Babú felébredt, leszaladt a lépcsőn, hogy kinyissa az ajtót.
Hhmm… derűs és tiszta őszi levegő - gondolta, és mélyet szippantott. Milyen jó illata volt! A Szívélyesség Kosara szokás szerint az első lépcsőfokon állt. Aznap reggel zúzmara lepte be. Vanília megragadta a kendővel együtt, és bevitte.
- Egy zacskó gesztenye, három gombolyag gyapjú, amit még fonni kell, hat langyos tojás, egy cipó, egy csokor piros bogyó és… egy kis vödör friss hal - foglalta össze a konyha felé ugrándozva. - Itt van az asztalos csipesze is.
- Kit ábrázol? - kérdezte Dahlia.
- Pfff! Adelaide Pimpernelt! Ezt ki is dobhatjuk - jelentette ki Babú.
- Ne is álmodj róla! - kiáltott fel Dahlia. - Mindig mindegyiket megtartottuk, ezt is megtartjuk. Üljetek le, mert kész a reggeli. Pervinka, menj, és vegyél valamit a lábadra, mert lefagy!
- Micsoda gusztusos reggelit készített Periwinkle asszony! - mondta Ciceró, ahogy belépett.
- Köszönöm, Periwinkle úr - válaszolta Dahlia.
Amikor Dahlia és Ciceró a vezetéknevükön szólították egymást, azt jelentette, hogy jó kedvük van és tréfálkoznak. Ez annak a jele, hogy Tomelilla nem szólt nekik a hazugságról, amit Pervinka akkor mondott, amikor találkozni akart Grisammel.
- Megvárhattál volna, kedvesem, készítettem volna fánkot! - folytatta Ciceró úr.
- Ó, alig csináltam valamit, drágám, ülj csak le!
- Alig valamit? - suttogta Pervinka. - Nekem úgy tűnik, mintha esküvői lakoma lenne.
A vasárnap mindig különleges napnak számított a Periwinkle házban, és az Ellenség ostroma alatt is az maradt. Ezen a vasárnapon különösképpen ünnepi módon terítettek, és mindenféle finom ennivalót tálaltak fel.
Dahlia mama a kedvenc térítőnkkel terített meg, azzal, amit Primula Puli készített Tomelillának, és ahogyan ő mondta, „nagyon régi anyagokból kivágott darabkákat” használt fel hozzá. Szerintünk csak kedvesen akarta kifejezni azt, hogy a férje ruháit szedte darabokra, és vagdosta fel, amelyeket egyébként ő maga varrt. Ez a gyanúnk akkor támadt, amikor Tomelilla születésnapjától kezdve Puli úr sok héten át ugyanazt a zakót és nadrágot viselte. És azok is tele voltak foltozva.
A maga részéről Tomelilla nagyon örült az ajándéknak. Puli asszonynak kitűnő volt az ízlése, ami az anyagokat, szöveteket illeti, és nagyszerűen varrt. Nemhiába tekintették a falu legjobb varrónőjének. Az ikrek számos ruhája is az ő műhelyéből került ki. A boszorkatanonc egyenruhák is. Tomelilla azt állította, hogy senki sem csinálja meg olyan jól, mint Primula. A viselete, a tartóssága mind kitűnő volt. A rossz nyelvek szerint Puli asszony a tündérek segítségét vette igénybe, hogy műhelyében elkészítse a kitűnő holmikat. Hat ezerszerezeréves öreg tündér, a legöregebb tündérek, akikkel valaha találkoztam!
De a pletykafészkek tévedtek. A tündérek nagyszerűen varrnak, de egy kissé bohókás elképzeléseik vannak a ruhák szabásáról. Tündér módra gondolkodnak, és nem értik meg, hogy az emberi lényeknek másra van szükségük, mint a fűzfalevél nagyságú és pehelykönnyű tündéreknek. Hogy megértsétek: ha azt kérnétek egy tündértől, hogy készítsen nektek saját tervezésű ruhát, valószínűleg harmatcseppekkel hímzett felhő-pamacsot, vagy bagolytollpihéből készült szoknyácskát és hozzávaló fakéreg kabátkát kapnátok. Így aztán világos, hogy Puli asszony műhelyében ő volt az ész, a tündérek pedig a tű és a cérna. Nem lehetett másképp.
A helyzet mindenesetre az volt, hogy az a terítő lett a kedvencünk. Dahlia igazi szeretettel terített, amilyenre csak egy anyuka képes: olyan kistányérokat és kerámia bögréket rakott, amelyek színben illettek hozzá; kitöltötte kis tálkákba a lekvárt, és mindegyikhez tett kiskanalat, így nem rontotta a látványt a sok ragacsos üveg. A vajból rózsát formált, melyet egy szalvétára helyezett a vágódeszka közepére, amelyen már ott feküdtek a ropogós pirítós szeletek.
Miután mindenki helyet foglalt, Dahlia mama szép fehér kancsóban behozta a tejet, ahelyett, hogy a kislábosban tálalta volna, mint általában, a kávét pedig ezüstösen csillogó kávéskannában. Vanília háta mögül, ahol csücsültem, a sok finomság látványa felderített.
- Micsoda nagyszerű reggeli, Dahlia! Gratulálok - mondta Tomelilla, amikor leült. Elnéztem őt. Nyugodt volt és barátságos, és az volt az érzésem, hogy túltette magát hazugságunkon, el is felejtette. De amikor Ciceró megszólalt, a boszorkány ismét összeráncolta a homlokát.
- Tölgy hihetetlen lassúsággal elmondta, hogy te és Grisam rábíztatok egy Poppynak szóló levelet. Micsoda jó ötlet! - fordult Pervinkához. Majdnem leszédültem Babú csészéjéről.
A maga részéről Viní csak egy búbánatos „Köszönöm”-öt mormolt, és fel sem pillantott a tejeskávéjából. - Rendben - folytatta Ciceró. - Aztán még mindig hihetetlenül lassan azt is üzeni nektek az öreg fa, hogy a levél eljutott a címzetthez, de válasz nem érkezett.
- Shirley nemrég tanult meg írni, olvasni - szólt közbe Vanília. - Nem hiszem, hogy meg tudna írni egy levelet. Hacsak nem az a toll írja, amit tőled kapott, Tomelilla néni. Apropó, azt olvastuk az Ősi Könyvben, hogy Mentavirág egy ugyanolyan tollat kapott ajándékba egy Pruno nevű fiútól. Ez ugyanaz, amit Shirleynek adtál? Az őseidtől örökölted?
- Mentavirág idejében kevés volt a tanár, és sok ilyen toll létezett. Az, amit Shirleynek adtam, hogy megtanuljon írni, bizonyára nagyon régi toll. De nem vagyok benne biztos, hogy ugyanaz lenne.
Abban a pillanatban Pervinka és én szívünkben hálát adtunk Vaníliának, hogy más témára terelte a beszélgetést. Azonban ismerve Tomelillát, mindketten tudtuk, hogy a fejmosást csak elnapolta egy megfelelőbb alkalomra.
Már csak azért is, mert valaki kopogtatott az ajtón.
Furcsa jelek
- Ó,
jó reggelt, Ciceró! - hallatszott Meum McDale hangja. - Bocsáss meg, hogy vasárnap zavarlak, de a kikötőben vihar közeleg.
- Csak múló északi szél - sietett megnyugtatni Ciceró. - Aggodalomra semmi ok.
- Á, nem! Azt akartam mondani, hogy a kikötőben van egy kis gond: McMike-ra, a lantkészítőre már megint rájött a bokszolhatnék. És mindenkibe beleköt, aki a közelébe kerül. Nem beszélnél a fejével?
- Foglalj helyet, Meum, amíg felöltözöm. Megkínálhatlak valami meleggel?
- Nem, köszönöm - válaszolta Meum. - Ma reggel a Szívélyesség Kosara nagyon bőséges volt, és Campanula is teletömött fánkkal és füstölt heringgel.
- Hogy van a mi Campanulánk? - érdeklődött Tomelilla. - Formában, mint mindig?
- Campanulát kérdezed? Nagyszerűen érzi magát, de konokabb, mint a hajóm, Tomelilla. Nem akarja, hogy kimenjek halászni. Azt mondja, hogy már rossz a szemem és a fülem is. Ráadásul attól is fél, hogy elrabol az Ellenség. Mit is kezdene egy ilyen szegény vénemberrel, mint amilyen én vagyok, szoktam neki mondani.
- Asszonyok, kedves Meum! - mondta Ciceró, amikor felbukkant. - Az ő dolguk az, hogy aggódjanak miattunk. Ha akarod, néha elkísérhetnélek. Ma is, ha úgy gondolod.
- Lepihennél?
- Nem, azt mondtam, ha akarod, időnként elkísérhetnélek halászni.
- Ó, köszönöm, Ciceró! Igen, persze, nagyon örülnék. Segíthetnél nekem megerősíteni a horgokat. Mostanában elég gyengécskék készülnek. Köszönöm.
- Már kész is vagyok, csak a sálam hiányzik. Amíg Dahlia megkeresi, meséld el, mi történt a kikötőben!
- Hogy mondod?
- A KIKÖTŐBEN MI TÖRTÉNT? - ismételte el Ciceró McDale úr fülébe kiabálva.
- Nos, tudod - magyarázta McDale - néhány halászhajóval eléggé meggyűlt a bajunk, mert elszakadt a horgonyuk, pedig a tenger a kikötőben nyugodt volt és sima, mint az olaj. Pontosan azért, mert a tenger nyugodt volt, néhányan azt gondolták, hogy McMike kutyája tehet róla, mivel arrafelé kóborolt. Egek, erre mi történt! A lantkészítő halálosan megsértődött, és bolondnak nevezett mindenkit, mert szerinte egyetlen kutya sem lenne képes ilyen vastag hajóköteleket elrágni, még az ő Rágcsája sem. Tegnap is megtörtént, és ha Duff nem lép közbe, tényleg megsérül valaki. McMike-nak kegyetlenül jó a bal horga. Hármat is leterített, mielőtt Duff megállította. És ma sem lehet vele szót érteni, üvöltözik és tajtékzik…
Rágcsának nevezték McMike úr kutyáját, mert az volt a szokása, hogy mindent megrágcsált: két év alatt felfalta a hajók parafa ütközésgátlóit, jó adag kötélzetet, a pék kocsijának kerekeit, a móló gerendáit, Talbooth kapitány halászhálóit és Fairy Oak minden biciklijének legalább egy kerekét. Tudni lehetett, hogy ő volt a tettes, mert Rágcsának az volt a szokása, hogy mindenen, amit megrágott, egyfajta ragacsot hagyott maga után, ami nyál, por és foszlányok keverékéből állt össze. Ez olyan szuperocsmányság, amit lehetetlen leírni. Így aztán valaki a Penész becenevet adta neki.
Meumot hallgatva azonban a lantkészítő McMike-nak igaza lehetett: a halászhajók kötele valóban óriási volt még Rágcsa-Penész számára is, ráadásul nem találtak nyálnyomot a csonkokon.
De akkor ki más lehetett?
- Valamikor látszólag aprócska rejtélyek, mint ez, csak egy kicsit megfűszerezték volna falunk nyugodt életét - sóhajtott fel Dahlia. - Most azonban csak aggodalmunkat növelik. Segítsetek teregetni, lányok! Friss levegőre vágyom.
Számomra sosem volt világos, miért kellett a kertben teregetni télen is: a mosott ruha nedvesebben került vissza, mint amikor kiraktuk, és olyan keményen, hogy amikor a lepedőket hajtogattuk, hallottuk, hogy csikorognak. Dahlia a lányok miatt tette talán: megtartotta az asztalos összes faragott csipeszét, így ők azzal szórakoztak, hogy sorba rakták a szárítókötélen.
- Ide tegyük Talbooth kapitányt!
- És ide Pimpernel polgármestert!
- Akkor a másik ujjra ki kerül? Hol van az új?
- Itt - felelte Pervinka, és elővette a zsebéből. - Íme, a felesége, Adelaide. Látod, jól tettük, hogy nem dobtuk el. Egyedül akartad hagyni szegény polgármester urat?
Idővel néhány csipesz eltörött: Duff Burdock orra kicsorbult, Talbooth elvesztette az egyetlen fogát, a lantkészítő egyik hegedűje úgy nézett ki, mint egy csörgődob, de együtt még mindig nagyon szépen mutattak.
Ezenkívül ugyanabból a városlakóból különféle változatok is léteztek: Marta Burdock hol édességes tálcával, hol anélkül jelent meg. Ciceró pipával vagy látcsővel mutatkozott. Dahlia mama az egyik csipeszen köpenyt viselt, a másikon ünnepi ruhában jelent meg, míg Tomelilla létezett kertész változatban illetve mágiatanárnőként, hegyes kalapban. Aztán egyes darabok például többet értek, mint mások: például amelyiken volt valami eszköz, az értékesebb volt, mint az, amelyikről hiányzott, és ha a tárgy a valóságban is értékes volt, akkor maga a csipesz is annak számított. Az állatok a dupláját érték. Az, hogy minek a dupláját, örök rejtély maradt. Az értékük eszmei volt, és a lányok határozták meg, amikor még nagyon picik voltak.
- Viní, ma éjjel is megcsipkedtek? - faggatta Dahlia mama.
- Jelentem, nem, asszonyom! Egyetlenegy csípésem sincs. Ez azt bizonyítja, hogy Rexnek semmi köze a dologhoz, mert ha meg akart volna csípni, akkor lemászhatott volna a hálójából, fel az ágyamra, és belém marhatott volna. Ő viszont a helyén maradt, és még reggel is duzzogott.
- Jaj, sajnálom. És honnan tudod?
- Micsoda kérdés? Szomorú volt az összes szeme.
- Ja, értem. Ide tegyetek egy csipeszt!
- Nem találom Pervinkát - mondta Vanília a kosárban kotorászva.
- Nézd meg jobban!
- Nincs itt.
- Elvesztettétek a csipeszemet? - kérdezte riadtan Pervinka.
- Ugyan dehogy, itt lesz az valahol.
- Elvesztettétek a csipeszemet!
- Mondtam, hogy nem, de …mi ez a kiabálás?
- DÍSZSZEMLE! DÍSZSZEMLE! - kiabálták a fiúk az utcán.
- Ja persze, vasárnap van! - kommentálta Dahlia.
A csipeszről teljesen megfeledkezve Vanília és Pervinka összenézett, teljes egyetértésben: most két kilövésre kész nyílvesszőnek tűntek.
- Nem! - kiáltott fel Dahlia.
- Ó légyszi, légyszi, légyszi, mama! A papa azt mondta, hogy kimehetünk, ha nem megyünk messzire. Csak a kikötőig megyünk, és a többi gyerekkel leszünk… Kééérlek! - könyörgött Viní.
- Kérlek, már nem bírjuk elviselni, hogy állandóan be vagyunk zárva - csatlakozott Vanília is.
Dahlia a fejét fogta.
- Most mihez kezdjek veletek? - sopánkodott.
- Engedj el bennünket!
- Feli velünk jön és…
- Inkább békát sütök! - kiáltottam fel. - Vagy megtanulom kívülről az elfszótár összes szavát, balról jobbra és jobbról balra. Nem szeretem a díszszemlét, sosem szerettem!
- De a kapitány nem haragszik meg igazából, Feli. Csak úgy tesz, mintha. Mondd meg neki te is, Vanília!
- Pervinkának igaza van, máskülönben nem csinálnánk díszszemlét. Megyünk?
Díszszemle Talboothnak
A
lányok a kapuhoz rohantak.
- Várjatok meg! Mi is jövünk! - kiabálta Pervinka.
- Megengedték nektek? - kérdezte Grisam és Flox, ahogy közelebb értek.
- Hihetetlen, ugye? Menjünk, mielőtt még a mama meggondolná magát.
- Ne menjetek el a kikötőből! - kiáltotta Dahlia a házból.
Régi hagyomány volt a díszszemle Talbooth kapitánynak. Vagy talán azt kellene mondanom, hogy „régi csínytevés”, mivel valójában erről volt szó: gaztettről, amely több mint húsz éve minden vasárnap elismétlődött a szegény kapitány kárára. Valaki azt állította, hogy az öreg tengerész csak úgy tesz, mintha dühös lenne. És hogy megsértődött volna, ha a gyerekek felhagynak a játékkal.
„Ha nem tetszik neki, majd fog!” - gondolták mások. Így legalább megtanulta elmesélni ezernyi kalandos történetét, amelyeknek, saját állítása szerint, ő maga volt bátor hőse: utazás a világ végére, kalóztámadások, óriás tintahalak, jéggel borított földek… Minden évben újabbat talált ki. A legjobb mese talán az volt, melyben ki tudja, melyik Fenség Királyi Tengerészetének kapitányaként szolgált. Egy szép napon, nagyjából hat vagy hét évvel korábban, Talbooth azzal állt elő, hogy ő egy Királyi Fregatt kapitánya volt. Természetesen senki nem hitte el neki.
- Ha ez igaz, akkor most hol a hajód? - faggatták.
- A pestis és a kolera vigyen el, ha emlékszem! - válaszolta ő. Nem veszthette el szavahihetőségét, mert az egyáltalán nem volt neki, új becenevet kapott, és mindenki számára ő lett Talbooth kapitány.
Aznap a díszszemlén szinte a falu összes gyereke felvonult. Volt, aki repült, volt, aki gyalog jött. Lökdösődtek, cukkolták egymást, nevetgéltek, csúszkáltak. Úgy tűnt, nagyszerűen szórakoznak. Az őket követő tündérkék arckifejezése azonban másról árulkodott.
- Szia, Feli! - köszöntött Nefelejcs és Vivivi. - A támadás óta nem találkoztunk. Jobban vagytok mindannyian?
- Igen, köszönöm.
- És Vanília lába?
- Ó, az is gyógyulgat. Napközben repül, és így nem fáj neki.
- Jó reggelt, lányok, nektek is el kell viselnetek ezt a rettenetet?
- Ó, Bizsike! Isten hozott - mondtam. - És itt van Fuvalla és Szépszi is.
- Úgy tűnik, ez maradt a gyerekek egyetlen szórakozása - jelentette ki Nefelejcs.
- És én még abban bíztam, hogy ez lesz az első, amit betiltanak!
- Hát igen, de azért jó látni, hogy szórakoznak, nem?
- Ők lehet, hogy szórakoznak, de az lesz a vége, hogy egy szép napon a kapitánynak elege lesz az egészből.
- Ugyan már, ez csak játék. És én azt hiszem, még élvezi is, hogy ráirányul egy kicsit a figyelem.
- Ha te ezt figyelemnek hívod.
- Szórakozás vagy sem, ha rajtam múlna, minden gyereket bezárnék a lakásba egészen addig, míg az Ellenség el nem megy.
- Egyetértek! Nem lehet örökös aggodalomban és loholásban élni!
- Javasolhatnánk ezt a szüleiknek?!
- De hiszen fiatalok, szükségük van a játékra és a szaladgálásra a friss levegőn - mondtam. - Neked mi a véleményed, Fuvalla?
- Úgy gondolom, különleges nap a mai.
- Álljunk csak meg! Azt mondtad, a mai… MINDENKI ÁLLJON MEG! GYERTEK VISSZA! FUVALLA AZT MONDJA, HOGY…
- Hé, hé! Én csak azt mondtam, hogy különleges lesz, nem beszéltem veszélyről.
- Akkor hogy érted? Szép lesz vagy csúnya?
- Se nem szép, se nem csúnya, különleges.
- Hmm… amikor így beszélsz, Fuvalla, elgondolkoztatsz - dohogott Bizsike, és hajszál híján nekiment egy lámpaoszlopnak. Végre megtanult repülni.
Nem volt olyan fürge, mint a többi tündér. Gyakran zuhanórepülésben közlekedett, vagy úgy szállt fel, mint a szélfútta falevél. És időnként még mindig leesett, vagy ha nem figyelt, nekiment valaminek: különösen az alacsony ágaknak és a lámpaoszlopoknak. De most már gyakrabban repült, mint gyalogolt, és erőfeszítései következtében napról napra javult.
- Egyszóval, most aggódjunk vagy sem? - kérdezte türelmetlenül.
- Mindig aggódnunk kell - felelte Fuvalla. - De ha tudni akarjátok, úgy érzem, ma valami újat fogunk tanulni.
Bizsike elkerekedett és kiguvadt szemekkel nézett rám, mint akinek kétsége sem fér ahhoz, hogy megértette.
- A kapitányunk éppen most fordult be a mólónál! - jelentette be Vivivi. - Kezdődik!
A gyerekek szétszóródtak a kikötőben. A nagyobbak segítettek a kicsiknek kihúzni az evezőket a csónakok evezővilláiból, vagy kihozni a halászok kunyhóiból. Aztán halkan és fegyelmezetten két tökéletes sorba rendeződtek a palló két oldalán, ahol pontosan abban a pillanatban kötött ki Talbooth kapitány.
Ciceró egy halász társaságában állt nem messze. Amikor megpillantott bennünket a zsibongó sereg közepette, abbahagyta a beszélgetést, és beletörődött arckifejezéssel szippantott a pipájából.
- Szia, papa! - üdvözölte őt Vanília, amikor elhaladt mellette.
- Mikor hagyjátok már abba ennek a szegény embernek a kínzását? - érdeklődött.
- Mi nem is kínozzuk. A kapitány szereti.
- De azért ne vigyétek túlzásba!
Amint Talbooth kapitány kilépett a hídra, a gyerekek vigyázzba vágták magukat, az evezőket és poros cipőik sarkát a földhöz verték: Kopp, kopp! hallatszott.
- Tisztelegj William Talbooth kapitánynak! - rikkantotta el magát a sorban az első és legidősebb gyerek.
- Tisztelegj a kapitánynak! - zendített rá kórusban a többi.
Talbooth egyetlen mozdulattal a pokolba küldte őket.
Ki tudja, ha legalább egyszer benne lett volna, a játékban… Ha legalább, tudom is én, úgy tett volna mintha szemlét tartana fiatal „csapata” felett, ha elvonult volna közöttük és tisztelgett volna tengerész módra, ha esetleg… elmosolyodott volna, akkor talán a gyerekek belefáradnak ebbe a tiszteletlen játékba. De ő tombolt. Őrjöngött. Vagy legalábbis úgy tűnt.
- SEKÉLYVÍZI TENGERÉSZEK, AZOK VAGYTOK! A MERÍTŐLAPÁTOM IS TÖBBET ÉR, MINT BÁRMELYIKŐTÖK! - kiabálta károgó hangján. - NINCS TANULNIVALÓTOK? SEMMIREKELLŐ BITANGOK, SÁVOS MÁRNÁK, AZOK VAGYTOK!
Köhécselt, mint mindig, amikor felemelte a hangját és kiabált. Mégis, ezúttal nekem is az volt az érzésem, hogy a köhögéssel csak a nevetését igyekszik leplezni. Vaníliának és Pervinkának igaza lehet. Talán a kapitány keserű és zord álarca mögött barátságos szív lakozik.
Velünk, tündérekkel mindig roppant udvariasan viselkedett. Azt mondta, hogy mivel nem vagyunk emberi lények, nem hozhatunk rá szerencsétlenséget, így néhányunknak megengedte, hogy felmenjünk a hajójára: Szentember volt a neve, és egy hatalmas, tavi halászhajó volt, erős és megbízható. Sosem hagyta cserben, és Talbooth úgy szerette, mint egy hűséges barátot. Az egyetlent, aki volt neki. Mindig gondozta, levakarta róla a rátapadt kagylókat, és minden kis léket megjavított, mint ahogyan egy apuka kezeli gyermekei sérült térdét. És minden évben újrafestette. A Szentember nagyon régi volt, de jól tartotta magát, jobban, mint Talbooth, aki alig volt nála idősebb. A maga részéről a hatalmas hajó meghálálta a kapitány szeretetét, mert bármilyen időjárással megbirkózott a tengeren, tétovázás vagy oldalazás nélkül.
Fuvalla gyakran kísérte el a kapitányt és hajóját halászni a hold nélküli, sötét éjszakákon ő volt a lámpása! Még a lámpába való olajat is megspórolta neki. De nem ezért kereste őt meg a kapitány. Mindig is: Fuvalla volt a kedvenc. Mintha egy örökkévalóság óta ismerték volna egymást. Szerették és tisztelték egymást. Vele mindig nagyon tisztelettudóan viselkedett és persze mindannyiunkkal, igazi úriemberként. Tapasztalt halász volt, a faluban a legjobb.
Most is, mint minden nap, két hatalmas, halakkal teli vödröt pakolt le a hajóról, melyek nagyon nehezek lehettek. Ő gond nélkül elbírta: a kora ellenére karjai erősek voltak, ami pedig a kezeit illeti, szöget lehetett volna beverni velük.
Elvonult a gyerekek sorfala között méltatlankodva és morgolódva, miközben Billie Ballatel egy indulócskát fújt játéktrombitáján.
- Nyeld le! - dörrent rá a kapitány alig egy centiméternyire az orrától, mire Billie elrontotta, és az induló abbamaradt.
Abban a pillanatban a sorok szétszéledtek, és a gyerekek Talbooth után szaladtak, mint kiscsibék a kotlós nyomában.
- Akkor sem félünk tőled, vén, morgós tengeri medve! - mondták nevetve. - Mesélj nekünk!
A kapitány titka
N
em tudom, honnan merített kedvet Talbooth kapitány, hogy meséljen ezeknek a rosszcsont gyerekeknek, akik mindig kigúnyolták, ráadásul éppen a történetei miatt. Én az ő helyében mindet az orkok országába zavartam volna. Ő azonban nem, sőt. Fellelkesült. Mint a kiszáradt talaj, amikor elönti a víz, úgy simult el durva s zord arca, amikor arra kérte valaki, hogy meséljen. Szemében az elégedettség szikrája csillogott. Tudott történetet bőven.
A fészekalja csirkefogó követte. Kunyhója felé vette az irányt, ahol halász és tengerész holmijait javítgatta.
- Ne gyötörjétek! - kötötte a lelkünkre Ciceró. - És ne menjetek messzire, mert fél óra múlva indulunk haza.
A falu összes halászának volt kunyhója. A kis ajtók nyugati irányba, a móló felé nyíltak, amely sokkal védettebb volt, mint a kikötő többi része, ahová sétálni jártak. A tenger nem ért el idáig, ennek ellenére a sós lerakódás miatt, melyet a szél hozott, lepattogott a festék, és elkorhadt a fa. Talbooth égszínkék ajtaja volt a legrendesebb: a sárgaréz gömbfogantyút szépen kifényezte, az ablakocskák üvegei tisztán csillogtak, és a hófehér, frissen vasalt függöny megakadályozta, hogy a kíváncsi tekintetek beleshessenek.
Meglepett a hely bája, annyira különbözött tulajdonosától. A lépcső előtt tolongva a gyerekek bekukucskáltak a kis ajtón.
- Mit csináltok? Hess! Hess! Nem tudjátok, hogy a kapitány nem akarja, hogy itt lődörögjetek a kunyhója környékén? - dörrent rájuk az egyik halász, aki a közelben javítgatta hálóját.
A gyerekek nem mozdultak.
- Amíg ő nem zavar el bennünket, addig maradhatunk. Ez a hely mindenkié - válaszolta a kis Claudy Bugle. A halász nem akart hinni a fülének.
- Micsoda beszéd ez? - mennydörögte nagybőgőhöz hasonlító hangon. - Ez itt a halászoké és azé, aki dolgozik! Azt sem értem, hogyan engedhetnek el titeket otthonról. A szüleitek nem aggódnak miattatok? Menjetek haza!
Időközben Fuvalla berepült a kapitány házába, és vele beszélgetett.
- Azt hiszem, megéreztem, mire készülsz, és jónak látom, hogy figyelmeztesselek: tudod, hogy nekünk, tündéreknek a Mese Órájában mindent el kell mesélnünk, amit a gyerekek tesznek és hallanak - mondta.
- Igenisasszonyom, tudom - válaszolta a kapitány.
- Kész vagy magyarázatot adni a neked feltett kérdésekre? Mert az egész falu meg fogja tudni, mi van ebben a kunyhóban. Kérdezősködni fognak.
- Mondtam neked, hogy beengedem őket? Nem, nem mondtam.
- De majd megteszed.
- Ó, ti és a ti mágikus hatalmatok! - dörmögte a kapitány. - Mit tudtok ti arról, mi jár nekünk, halandóknak a fejében? Na jó, beengedem őket. Szörnyeteg lennék, ha hagynám őket odakinn fagyoskodni abban a hidegben! Ezenkívül az az átkozott fúria hol támad, hol meg nem. Itt benn legalább melegben lesznek, és meghallgathatják egyik történetemet, anélkül, hogy a köd, vagy ki tudja, melyik ördöngös varázslat elragadja őket. Erről jut eszembe, talán be is kellene gyújtani a kályhát.
Fuvalla egy pillanatig csendben hallgatott.
- Ha el akarnál menni innen, ugye megmondanád nekem, kapitány? - kérdezte meghatódottan. A kapitány rámosolygott.
- Bízz bennem, Tizenkétszélfúvófuvallat! Minden rendben lesz - felelte. És bár a tündért a teljes nevén szólította, ezt nem azért tette, hogy parancsot adjon neki, hiszen a Nembűvölők számára ez nem volt megengedett. Egyszerűen csak kedveskedni akart.
Odakinn a gyerekek türelmetlenül várták a kapitányt és a mesét. Vegyes, vidám kis társaság gyűlt össze: voltak közöttük Varázstudók és Nembűvölők, kisfiúk és kislányok, szeplős arcocskák és sártól maszatosak, magasak és alacsonyak, soványkák és ducik, kedvesek és… nem. Aznap csak egyetlen nem kedves gyerek volt a csoportban, Scarlet Pimpernel, a polgármester lánya.
- Hol van Ökörszem? - nézett körül Grisam. Ökörszem volt a beceneve Robin Windflowersnek, a legkisebb fiúnak a csapatban, aki aprócska volt, mint egy kismadár.
- Ott van, még mindig az evezővel küszködik - válaszolta Pervinka.
- Tedd már le, Ökörszem, nincs már rá szükség! - kiáltotta oda neki Grisam. - Szaladj csak ide, mert a kapitány lehet, hogy beenged bennünket a kunyhójába!
- Lárifári! - ordította Talbooth a szoba mélyéről. - Még hogy beengedlek titeket! Képesek lennétek a földig rombolni egy suq-ot, rosszabbak vagytok, mint egy sáskahad vagy egy homokvihar.
- Mi az a suq? - kérdezte Vanília halkan a nővérétől. Pervinka grimaszolt, mintha azt akarná mondani, „fogalmam sincs”.
- Azt ígérted, mesélsz nekünk egy történetet - erősködött tovább Cloudy.
- Ezt sem mondtam soha! - jelent meg vicsorogva a kapitány az ajtóban.
- De igen! - kiáltott fel valaki.
- Ki szólt? Lépjen elő, és mutassa meg, hogy van vér a pucájában, és nem csak óriási, kétágú nyelve!
Pervinka utat tört magának társai között.
- Én voltam az, és te azt mondtad, hogy mesélsz nekünk egy történetet.
- És ezt mikor mondtam?
- Az előbb! Megkértünk rá, és te nem mondtál nemet. Tehát igent mondtál.
- Hmm… - A kapitány összevonta bozontos, ősz szemöldökét, és egyenként végigmérte a gyerekeket.
- Mutassátok a kezeteket! - parancsolta. - Mocskosak, ahogy gondoltam. Dugjátok zsebre, és ne nyúljatok semmihez!
- Azt akarod mondani, hogy bemehetünk?
- Életem végéig bánni fogom, ezt előre tudom. Keressetek egy helyet, ahová letehetitek a szutykos nadrágotokat, és némák legyetek, mint a hal! - károgta Talbooth, és félreállt. - Gyertek, gyertek be!
A gyerekek ujjongani kezdtek, és könyökükkel oldalba bökdöstek egymást.
- Vicsorog, vicsorog, de olyan jó, hogy kenyérre lehetne kenni - suttogta valamelyik.
- Reméljük, hogy azért nem esz meg bennünket! - tette hozzá egy másik.
- Egy pillanat! - harsogta a kapitány. - Jó lenne, ha egy tündér elrepülne, és értesítené a szüleiteket, hogy ez a csürhe itt van nálam. Manapság tudni szeretnék, hol jártok.
Miközben a gyerekek szervezkedtek, Nefelejcs elindult, hogy elrepüljön, és értesítse a szülőket a kapitány parancsának megfelelően.
- Egyesével sorakozz! - parancsolta Bizsike.
Mindenki az előtte álló vállára tette a kezét, ahogyan az iskolában tanulták, és libasorban követtek engem befelé.
Odabenn meglehetősen sötét volt, és beletelt néhány percbe, mire kinti fényhez szokott szemünk hozzászokott a kunyhó halványan derengő világításához. De amikor a látásunk végre kitisztult… micsoda látvány!
Először szóhoz sem jutottam. Néhány gyerek megbotlott a lépcsőfokban, mások szájtátva váltak sóbálvánnyá az ajtóban, miközben tekintetünk ide-oda röpködött, és azt sem tudtuk, hová nézzünk.
Ha a kunyhó kívülről meglepett bennünket, bent egyszerűen elámultunk. Amivel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy „felszögelt deszka”, hanem azt, hogy valódi mesteri asztalosmunka! Drága faanyag, lecsiszolva, lelakkozva! A halászhálók, a kosarak, a kötelek, a vasmacskák, a vödrök példás rendben sorakoztak a bejárat mellett, míg a többi ezernyi csodálatos tárgy betöltötte azt, amit túlzás nélkül nevezhetünk aprócska királyságnak.
- Itt van egy macska, aki be akar jönni, kapitány. Mit csináljak? - tudakolta a sorban az utolsó.
- Ja, ő Pampuria, megérezte a halszagot! Engedd csak be, ez az ő otthona is - válaszolta a kapitány, és két kis friss halat pottyantott egy tálkába.
- Kapitány, nem is mondta, hogy kincseket rejteget! - kiáltott fel Grisam Burdock.
- Á, régi, tengeri dolgok - legyintett, mint aki nem akar erről több szót ejteni.
Fuvalla megrázta a fejét.
Ha bízunk, repülünk
B
izonyára régiek voltak azok a holmik, amelyek a kapitány „kabinját” díszítették, ugyanis ahhoz hasonlított a kunyhó. Némelyik azonban kifejezetten értékesnek tűnt. Mások sosem látottak voltak, és megint mások ismeretlen nyelvek szavait, betűit viselték. Némelyik… igen, némelyik több évszázados lehetett, de a kapitány gondosan vigyázott rájuk. Egyetlen porszemet vagy pókhálót nem láttunk. A fát gyakran viaszolta, a sárgaréz csillogott-villogott, és minden tökéletes rendben volt elhelyezve. Még a kőpadló is ragyogott, és a függőágy a kunyhó végében frissen volt bevetve.
A kapitány letakarta egy takaróval.
- A lányok ide ülhetnek - mondta. - A fiúk… ahol helyet találnak. Megint kénytelen leszek kitakarítani, ha elmentetek.
Némi tülekedés támadt: a fiúk vetekedtek a legjobb helyekért, aztán elhelyezkedtek: ki egy bőröndre, ki egy ládára, ki a falba vésett fülkékbe, ki felfordított vödörre, és volt, aki a földre kuporodott. Amikor végre mindenki helyet foglalt, a kunyhó minden szegletében a tündérek fénye megvilágított egy-egy csillogó gyermekarcot.
Csak Grisam Burdock maradt állva. Tekintete nyugtalanul kalandozott egyik tárgyról a másikra.
- Mi van, ifjú Burdock, a padlóm nem méltó nemes hátsó feledhez? - kérdezte Talbooth.
Grisam nem válaszolt: el volt bűvölve, sőt mi több, le volt nyűgözve, izgatott volt. Csudárateljesenlenyűgözték a könyvek, eszközök, térképek, pergamenek.
- Dehogyis, kapitány, sőt! Minden annyira szép itt! Ha megígérem, hogy semmihez sem nyúlok, megnézhetem ezeket közelről? - tudakolta.
- Peeersze - felelte Talbooth. - Ha annyira beszélgetni akarsz, akkor nézd csak … az a szextáns ott, elég sok mindenről mesélhet! - mondta. A fiúk nevetésben törtek ki: ezek szerint a kapitány is tud róla, hogy Grisam beszélget a tárgyakkal!
Nekem még nem volt olyan szerencsém, hogy halljam őt így beszélgetni, de nem kételkedtem benne, hogy igaz lehet. A faluban azonban kissé különcnek tekintették az ifjú Burdockot, éppen emiatt.
- Valójában szívesebben ismerkedtem volna meg azzal a bőrönddel - válaszolta a fiú. - Olyan, mint egy aprócska szekrény, pedig van rajta szíj és csuklós pánt, mint a bőröndökön. És valami rá is van írva: azt mondja…
- Tartsd magad távol tőle! - bömbölte a kapitány. - A történetéhez neked semmi közöd.
Grisam elhátrált néhány lépést, de onnan is el tudta olvasni a zár fölé vésett négy betűt: C.W.E.T.
Vajon mit jelenthet? - gondolta magában.
Síri csend lett.
A gyerekek várták a történetet, de úgy tűnt, Talbooth nem sieti el. Lassan, komótosan kezet mosott, gondosan megtörölgette egy tiszta kéztörlőbe, amelyet visszaakasztott egy horgony alakú sárgaréz kampóra. Felhúzta a gramofont, felemelte a kis kart, és óvatosan ráhelyezte a tűt a lemezre. Egy finom melódia zengte be a szobát. Az egyik kredencről leemelt egy teáskannát, megtöltötte vízzel, és a kályhára rakta. Egy szép ezüst tálcára ráhelyezett egy elefántcsont színű, lenvászon szalvétát, egy finom porcelánból készült szép teáskancsót, egyetlen csészét, egyetlen kistányért, melyről a teáskancsó mintája köszönt vissza: korona és címer, amilyet a gyerekek még sosem láttak. És egyetlenegy kiskanalat. Amikor a teáskanna fütyülni kezdett, a kapitány egy csepp vizet öntött a teáskancsóba és óvatosan megmozgatta. Egy szép fadobozkából kivett egy marék tealevelet, és muszlin zsákocskába tette. Majd behúzta a zsákocska száját és beletette a teáskannába. Utána a maradék vizet is ráöntötte. Már éppen le akart ülni, amikor megtorpant. Beleszagolt a levegőbe, és azt mondta:
- Megfordult a szél, most északnyugat felől fúj!
Honnan tudhatná, ha itt vagyunk bezárva - gondolták magukban a gyerekek meglepetten. Hiszen nem varázsló!
A kunyhó ajtaja baljós módon fütyülni kezdett, és hirtelen kivágódott.
- ÁÁÁ! - kiáltottak fel a gyerekek. Ökörszem, aki éppen befelé igyekezett, ijedtében felsikoltott, és akkorát ugrott, hogy a kilincs eltörött a kezében.
- Te??? - kiáltottak fel a gyerekek. - A frászt hoztad ránk! Hová tűntél?
- Én… én csak a helyére tettem az evezőt - válaszolta Ökörszem, és körbenézett. Nem dadogott, nem igazán. De mindig megismételte az első szót, megdörzsölve az orrát és le-fel pillogva aranyló szempilláival. Soha egy pillanatra sem állt meg. Ha nem szaladhatott, ugrándozott egy helyben, egyik lábáról a másikra állt.
- Pipilned kell, Scric? - kérdezték tőle ilyenkor.
- Nem, nem, mennem kell - felelte.
- Hová?
- El, el.
Maga volt a megtestesült gyermeki izgatottság. Az ajtó, most már a kilincs nélkül, zavaróan csapkodott.
- Megpróbáljam megjavítani? - kérdezte Grisam a kapitányt.
- Ne most - felelte ő.
- De így egyfolytában be fog csapódni, és… ha csapkod, azt jelenti, hogy… a szél északnyugat felől fúj!
A gyerekek szeme kidülledt a meglepetéstől: a kapitány eltalálta. Hogyan sikerült neki, rejtély.
- Majd Ökörszem gondoskodik róla, hogy zárva maradjon az ajtó, ugye, Ökörszem? - mondta Talbooth.
- Igen, igen, kapitány. Vagy… vagy legalábbis megpróbálom. Kicsi, kicsi vagyok én, de kőkemény. Úgy, úgy megijedtem! De, de megpróbálom. Majd, majd így fogom és… UAHHH!
Ökörszem kirepült az ajtón.
- Nagyszerű, te kőkemény legényke. Jól kezdődik. De sebaj, hamar belejössz.
- Ha előbb nem esik a vízbe! - közölte Pervinka gúnyosan. Ökörszem újra bejött az ajtóba kapaszkodva, és megint kirepült.
- OOO-OHHH… SEGÍTSÉÉÉG!
- Ne kiabálj segítségért, Ökörszem! Tudod, mi történik azzal, aki a semmiért kér „segítséget” - tréfálkoztak a gyerekek. A kapitány azonban, úgy tűnt, rá sem hederít. Kitöltötte magának a teát, és a macskával a karjában helyet foglalt egy régi, nyikorgó székben a kályha mellett.
- Hát ti meg mit bámultok? - kérdezte, amikor érezte, hogy a gyerekek tekintete rászegeződik. - Ja, persze… a történetet várjátok. Lássuk csak! Elmeséltem már nektek azt, amikor az én Lowri Bellem Waputú szigetének homokjában megfeneklett?
- Már legalább százszor.
- Aggódtok a kis barátotok miatt, mi? - mondta a kapitány. - Nos, hadd mondjam el nektek, hogy sokkal jobban megbirkózna a dolgokkal, ha egy kissé megtisztelnétek a bizalmatokkal.
- Szerintem ebben a pillanatban jobban értékelne egy vasmacskát - szólt hozzá Pervinka.
A kapitány görbe tekintettel nézett rá.
- Asszonynép! Bolond lyukból bolond szél fúj. Mikor tanuljátok meg végre? A vasmacska a földhöz szegez, kisasszony, de a bizalom… Ó, a bizalom! A bizalom oda repíthet, ahová csak akarod! - felelte, és az ég felé emelte karjait.
Pervinka erre nem tudott mit felelni, és a kapitány folytatta beszédét.
- Hol is hagytam abba? Ja, igen, a kalózok a nyomunkban voltak …
Az ajtó ismét kivágódott, de ezúttal olyan erővel, hogy Ökörszem Talbooth lába elé csúszott.
- Nagyon, nagyon vicces! - mondta a kis Robin, és majd megpukkadt a nevetéstől, aztán rohant vissza az ajtóhoz, hogy megfogja. - Meg… meg tudom csinálni, kapitány! Hi! Hi! Hi!
- Nagyszerű, Ökörszem! Nagyszerű! Mi itt nem sietünk sehová - válaszolta neki a kapitány. - Ahogy mondtam, nem hiszem, hogy valaha is meséltem volna nektek a nagy hajótörésről az Aberdur fokánál.
A „hajótörés” szóra Fuvalla eltüsszentette magát egyszer, aztán még egyszer és még egyszer. Talbooth szeretettel nézett rá.
- Itt valaki allergiás az igazságra - mondta.
A rejtélyes felfedezés
- E
gy téli napon történt, a legzordabb és leghálátlanabb napon, amire emlékszem… - kezdett bele a kapitány, és meggyújtotta a pipáját. Az Isabella II, egy fregatt négyszögletű vitorlákkal, Kerrclan tengerének ködös vizeit szelte a szokásos irányban. A csillagok a tanúim, ha azt mondom, hogy egy csoda volt! Két híddal, három árboccal, impozáns vitorlázattal és a hajóorr… széles és nyúlánk! Csodálatos hajó. És kíváncsiak vagytok, mi volt a legjobb tulajdonsága?
- Micsoda, kapitány?
- Meg tudta szorongatni a szelet.
- Az mit jelent?
- Az Isabella II-őt olyan könnyű volt kormányozni, mint egy hölgyet táncba vinni - magyarázta Talbooth. - Két üteg ágyúval volt felszerelve: tizenkét hétfontossal és hat ötfontossal. Azon az átkozott napon egyiket sem használtuk.
- Hadi, hadihajó vooo-lt? - tudakolta Ökörszem, miközben ismét kirepült az ajtón.
- Nem csak! Az Isabella II feladata a felfedezés, a kíséret, a támadás és a védelem volt. De aznap sajna értékes rakományt is szállított. Ezt azonban a legénység nem tudta. A sorozáskor bolondok és torokmetszők jelentkeztek, akikre még a pint sörömet sem bíztam volna: nem lehetett bennük megbízni. Másrészről a bér alacsony volt, és a rendes emberek, a megbízhatóak nem igazán szánták rá magukat, hogy kalózokkal teli vizeken hajózzanak! Így aztán ilyenforma csőcselék bandával, akihez még hozzá kell adnunk a harminc tisztet, az elsőkormányost, a hajómestert, egy fő tengerésztüzért, egy orvost, három ácsot és huszonöt tengerészgyalogost, az Isabella II a megadott napon, pontban hat órakor felvonta a horgonyt és nekivágott a tengernek, fél tucat sirály kíséretében.
A nyugodt tenger és az állandó szél lehetővé tette a jó haladást.
- Hét csomó és nő, kapitány úr! - kiáltott Peabody elsőkormányos, amikor visszahúzta a hajósebesség-mérőt.
- Te voltál a kapitány? - kérdezte Flox.
- A habok szürke szakállára, hát ki más lett volna? Én, személyesen.
A gyerekek megengedtek maguknak némi halk kuncogást, de Talbooth rájuk sem hederített, és folytatta a meséjét.
- Nagyszerű, Peppop! - feleltem a főkormányosnak. Cal Peppopnak hívták. S nagyszerű tengeri medve, kiváló ember volt. - Ilyen sebességgel néhány órán belül elhagyjuk a fokot, és a nyílt tengeren leszünk.
Lementem, hogy ellenőrizzem a rakományt. Egyedül én ismertem a hajó gyomrában őrzött öt láda tartalmát. A három őrségbe állított embernek pedig megparancsoltam, hogy nyisson tüzet mindenkire, aki meg akarná közelíteni.
Pontban nyolc órakor, ahogy azt előre láttam, elhagytuk a csatorna biztos vizeit, hogy szembenézzünk a Nagy Tengerrel. Öt órával később a másodkapitányom szólt, hogy gond adódott.
Mindenki a hídon volt, és hangtalanul bámulta a tengert.
- Valaki beleesett, Torrell úr? - kérdeztem. - A medúza szakállára! Miért nem hallottam a figyelmeztető kiáltást?
- Senki nem esett bele, kapitány úr. Senki közülünk, de… nézze meg a saját szemével!
A hajó körül egy királyi négyárbocos, egy több fedélzetes gálya roncsai úsztak. A kalózok megtámadták, és miután kifosztották, felgyújtották. Az egyik hátsó fedélzet még égett, a hordók, a kötélzet, az étel, az olaj és mindenfajta edény között.
- Keressétek a túlélőket! - parancsoltam. - Tegyétek vízre a csónakomat, én is lemegyek!
Senkit nem találtunk, egyetlen embert sem, se élőt, se holtat. A cápák megelőztek bennünket.
- Ez a Sunboat! - kiáltott fel az egyik tengerész, és kiemelte a vízből a deszkát a névvel.
- Köszönöm, Bradley, sejtettem - feleltem. A csónak lapátjai kiemeltek néhány ruhaneműt, melyek között felismertem barátom, a bátor Charles Albert Bullet kapitány sapkáját.
Keresgéltem a nyomorúságos roncsok között abban a reményben, hogy megtalálom a hajónaplót. És valóban találtam is egy könyvet: ott lebegett kinyitva. Az áramlat észak felé vitte. Semmi mást, csak ezt.
Furcsa - gondoltam magamban. Amikor kihalásztam, azonnal rájöttem, hogy nem a kapitány naplójáról van szó. Habár a vízbe merült, a tinta, amellyel írták, mégis fekete volt és fényes, mint a tintatartó, egyetlen szó sem törlődött ki belőle, és egy sem vonatkozott a nemrég elsüllyedt hajórakományra. Mégis könyv volt. Aki írta, bizonyára sok évszázaddal korábban élt. A föld, amelyről írt, teljesen ismeretlen volt számomra, és így az események is. Úgy döntöttem, megtartom, és a megsemmisülésünket megelőző éjszakákon belemerültem az olvasásba.
- Miről szólt? - kérdezte Vanília.
Ebben a pillanatban vettem észre, hogy néhány perce már sem Ökörszemet, sem a szelet nem hallom. Megfordultam, és láttam, hogy a kis Robin törökülésben ül az ajtó előtt, amely alá bedugott egy fadarabot éknek. Elmosolyodtam.
A kapitány tudhat valamit, és Ökörszem is - gondoltam magamban.
- Kalandregény volt? Ki írta? - kíváncsiskodott tovább Vanília.
- A jó ég tudja! - felelte Talbooth kapitány. - Talán egy Mágikus Teremtmény, a tinta varázserejét figyelembe véve, de egy név… hát! Ami pedig a történetet illeti, megdöbbennétek, ha hallanátok.
- Meséld el nekünk! - kiáltottak fel a gyerekek kórusban.
- Ó nem, nem tehetem. De elmondom nektek, mi történt azon az éjjelen, amikor megtámadtak bennünket.
- Egy óriás polipba ütköztetek?
- Egy csudát!
- Egy csapat szirénbe?
- Kalózokba! - kiáltott fel Talbooth. - Azok az átkozott kutyák!
- Na de kapitány! - suttogta Fuvalla.
- Hmmm, azt akartam mondani, hogy beléjük, pont beléjük.
Az Isabella II hajótörést szenved
- N
em sokkal múlt el huszonhárom óra - folytatta a kapitány. - Már néhány órája sűrű ködben hajóztunk. Mintha a szél megfeledkezett volna rólunk, és csúnya késésben voltunk. A konyhában tartózkodtam Kolompárral, a hajószakáccsal, azért nevezték el őt így az embereim, mert gömbölyű volt és sápadt, mint a burgonya. Éppen azon voltam, hogy megparancsoljam Kolompárnak, hogy porciózza ki az ennivalót és a vizet, amikor az árbockosárból felhangzott a vészjelzés. Egy pillanattal később egy vad lökés mindkettőnket feldöntött, és a gyümölcsös ládák közé estünk. Ezeken a vizeken se zátony, se rejtett sziklák nem voltak, így azonnal tudtam, mi történt. A pisztolyomért siettem a kabinomba, és repültem a fedélzetre.
- Volt pisztolyod?
- Minden tisztnek volt egy, ha nem kettő vagy három. Azok a kutyák… akarom mondani, a kalózok már a hajó fedélzetén voltak, és kezdtek felülkerekedni az embereimen, azaz pontosabban azokon, akik még hűségesek maradtak hozzám. Majdnem az összes tiszt, az elsőkormányos, a hajómester, a két ács és a három hajóinas harcolt, hogy megmentse az Isabella II-t, de a maradék csőcselék rövidke idő alatt átállt az ellenséghez, és már fosztogatta a hajómat, hogy megvásárolja az életét és az utat a kalózhajón.
Csatlakoztam az embereimhez, és váll váll mellett elkeseredett párbajt vívtunk a kalózok és a lázadók ellen, akik állig felfegyverkezve tűntek elő a ködből, mint a vérre kiéhezett szellemek. Egyszerre csak eszembe jutott a rakomány. Siettem segíteni az őröknek, de mire megérkeztem, a ládák eltűntek, és az emberek…
- Halottak voltak?
- Rosszabb!
- Mi rosszabb a halálnál?
- A kalózok keze által meghalni. Amikor ismét felmentem a fedélzetre, az már lángokban állt, és a levegő bűzlött a füsttől és a vereségtől. Hallottam a sebesültek nyögéseit, de nem láttam őket. Átvágtam a hídon, a pisztolyt szorosan markoltam, abban reménykedtem, hogy az embereim közül talán még életben van valaki. Rá is találtam a másodtisztemre, Torrel úrra, akinek a fél lába megsebesült, és megkönnyebbülten fedeztem fel Peppopot is. Egy golyó átlyukasztotta az ingét és alatta a hasát, de ő mintha nem is törődött volna vele.
- El kell oltanunk a tüzet, uram, vagy elsüllyedünk! - kiáltotta.
- Ki menekült meg még rajtunk kívül, Peppop úr?
- A kormányos! És az irányító tiszt, Lewis úr, az orvos, a kukta, három altiszt és néhány tengerész.
Találtunk még néhány fiatal hajóinast, akik egy heringes hordóban bújtak meg. A villám csapjon agyon, ha tudom, hogyan sikerült eloltanunk a tüzet! Mindannyian munkához láttunk, egymás mellé állva adogattuk a hordókat és a vizes vödröket. Persze sosem esik az eső, amikor kellene! Mindent a tengerbe kellett dobnunk, ami égett: köteleket, vitorlákat, ládákat, csónakokat, ponyvákat és hordókat. A végén már vérzett a tenyerünk, a híd füstölt, de a tüzet megfékeztük. Vártam, hogy a füst ritkuljon, és megkérdeztem, mennyi a veszteségünk.
- Húsz ember van még talpon, öten megsebesültek, és kettő éppen hogy csak megégett - válaszolta a másodtiszt.
A többiek mindannyian megadták a lelküket a tengernek, vagy elfogták őket, vagy valami hal gyomrában utaztak.
- És mi lett az árulókkal? - kérdezte Pervinka.
- Azok a szegény hiszékenyek, nagy valószínűséggel kitették őket valamelyik szigeten vagy eladták őket rabszolgának. A kalózok nem barátkoznak, és nincs bennük könyörület, ezt tudni kell.
- Ez igaz történet? - kérdezte Cloudy Bugle.
- Persze, hogy igaz - válaszolta Flox dühösen. - Szerinted honnan származik ez a sok minden?
- A kapitány azt mondta, hogy a tengerről.
- Az Isabella II-ről vannak!
- Csendet! - mennydörögte a kapitány. - Neveletlen csürhe! Azt mondtam, „némán, mint a halak”, ha azt akarjátok, hogy folytassam! - A kapitány kirázta pipájából a hamut, majd újra megtömte, és meggyújtotta.
Az újonnan vígan szálldogáló füst betöltötte a szobát.
- Hol is tartottam? Ja, igen… a támadás… Peppop beszámolt a károkról.
- Talán sikerül felhúznunk a farvitorlát, és megjavítani az előárbocot - mondta. - De a főárboc nagyon megsérült. A jobb oldali kötélzet nem bírta a rohamot, és az oldallemezen is van egy nagy lék, szerencsére a merülési vonal fölött. És elvesztettük az iránytűt. És a horgonyt. És az összes csónakot. Csak egy evezőnk maradt.
- Köszönöm, Peppop - feleltem elkeseredetten. - Most menjen, és kezeltesse le a sebét, ha az orvos még áll a lábán!
Szívesen ittam volna egy pohárka grogot, de azok a mocskos disznók még azt is magukkal vitték!
- Mi az a grog, kapitány? - kérdezte Ökörszem.
- Az ehhez hasonló pillanatokban a tengerészek legjobb barátja - magyarázta a kapitány. - Az egyetlen, ami képes felvidítani, a legjobb orvosság: rum, forró víz, nádcukor és citromhéj.
- Pfujj! - mondták undorodva a gyerekek.
- Szerencsére Peppop mindig tartott egy flaska rumot a mellénye alatt. Felállítottuk a főárbocot, és felhúztuk az előárboc vitorláit. Nem volt valami nagy dolog, de mégis több, mint a semmi. Az evezőlapátból sikerült készítenünk egy mankót Torrel úrnak. Az irányt azonban teljesen elveszítettük. A szextánssal próbáltunk tájékozódni, és úgy döntöttünk, hogy kelet felé hajózunk, a legközelebbi szárazföld irányába. Egy napig szerencsénk volt a széljárással, így három mérföldet tettünk meg kelet és hatvanat észak felé!
- Egy áramlat magával ragadott minket, és a hideg felé visz, kapitány! - kiáltotta az irányító tiszt. Hat nap, hat éjszaka küzdöttünk az áramlattal, de nem volt mit tenni, és egy reggel arra ébredtünk, hogy beborít bennünket a hó. Jó háromtenyérnyi a hídon és a keresztárbocon, és még mindig havazott. Fekete, jeges hullámok verték a hajó orrát, és a szél nem ismert kegyelmet.
- Feszítsétek ki a biztonsági köteleket! - mondtam Peppopnak.
- Igenis, uram! Árboctetőt leszerelni! Vitorlákat rögzíteni! - adta tovább.
Ránéztem a kormányosra, és láttam, hogy már alig áll a lábán az erőlködéstől. Átvettem a helyét, és a kormányhoz kötöztem magam. Peppop is mellém kötözte magát.
- Ön is kötözze oda magát, Torrel úr - üvöltöttem oda a másodtisztnek. - Kormányos, maga meg adjon nekem egy kicsit abból a rumból, vagy nemsokára belém fagy még a szusz is!
- És aztán?
- Aztán senki nem beszélt többet.
A névtelen csavargó
F
antasztikus emlékeibe merülve a kapitány nagyokat szippantott, és a pipadohány füstje hol vörösen izzott, hol elhalványult, miközben a füst hatalmas karikákban fodrozódott a fejünk felett.
- És aztán mi történt, kapitány?
- Ó, nem tudom - felelte, és megrázta a fejét. - Attól a pillanattól fogva ködbe vesznek az emlékképek. De bizonyos éjszakákon még mindig hallom azt a zajt…
- Milyen zajt?
Talbooth nem válaszolt. Tekintete a távolba révedt, az emlékképekhez, melyek nem akartak visszatérni. Érthetetlen szavakat mormolt, és a gyerekek azt hitték egy pillanatig, hogy teljesen megbolondult.
- Egy hajó kiáltása! - kiáltott fel hirtelen.
A gyerekek felugrottak.
- A hajók tudnak kiabálni? - kérdezték.
- A hajók akkor kiáltanak, amikor a kapitányuk a szikláknak kormányozza őket. Borzalmas hang. Egyszerűen borzalmas.
- A szikláknak kormányoztad a hajódat, kapitány?
- Attól tartok, igen. Olyan sötét volt…
- Merre jártatok?
- Egy olyan föld előtt, amelyet nem jelzett a térképünk. Ez előtt a föld előtt! - felelte a kapitány, és még most is elvörösödött a haragtól.
- Azt akarod mondani, hogy az Isabella II a mi partjainknál süllyedt el?
- Úgy vélem, az Aberdur-fok előtt lehettünk.
- Pontosan ott, ahol megtaláltak!
- Ahol Fuvalla, az én tündérem megtalálta! - pontosított Flox.
Igaza volt. Fuvalla bukkant rá, amikor még Flox nénikéjének, Hortensiának a dajkatündére volt. Talbooth a homokban hevert hóval beborítva, és már alig élt. Senki nem tudta, ki lehetett, és hogyan került arra a tengerpartra. Pulóvert és szakadt nadrágot viselt, és mivel a kezében egy flaska rumot szorongatott, a másikban pedig egy mankót, Fairy Oak lakói azt gondolták, hogy talán valami csavargó, és Viccard úr gondjaira bízták. A világítótorony őre hat hosszú hónapon át gondozta Fuvalla segítségével, aki azóta is mindig a közelében van.
- Ha ez igaz, kapitány, akkor miért nem mesélted el azonnal? - kérdeztem.
Rám mosolygott, kimutatva egyetlen fogát.
- Miért, miért, miért… Mert amikor magamhoz tértem, alig emlékeztem még a nevemre is, azért. Elhittem, hogy valóban csavargó vagyok, és mivel egy flaska rumot szorongattam, talán még részeges is. Azonban nem sántítottam, így nem értettem, minek a mankó.
- A másodtiszté volt, Torrel úré - felelte Flox, aki biztos volt benne, hogy mindent ért. - Lehet, hogy megpróbáltad megmenteni, és ugyanezt tetted Peppoppal is!
- És a kezedben maradtak a dolgaik - folytatta Vanília.
- És mi lett az embereiddel, kapitány? Most hol vannak?
- Nem tudom, és átkozom a fejemet, amiért nem akar emlékezni. Talán valóban az történt, amit mondotok. Talán megpróbáltam menteni a társaimat, akik közel voltak hozzám, de nyilvánvalóan nem sikerült, és szegénykék mindannyian a tengernek adták lelküket, mivel azóta sincs hír felőlük.
- Te azonban megmenekültél. Az egyetlen az egész legénységből. Nem furcsa ez egy kissé? - tudakolta Scarlet Pimpernel, a polgármester lánya. A gyerekek csúnyán néztek rá: igaz vagy nem ez a történet, akkor sem volt szép dolog feltenni ezt a kérdést. Így témát is váltottak.
- Kapitány, ezek a tárgyak az Isabella II-ről származnak? - tudakolta Babú.
- Minden egyes darab! Mégis… Éveken át gyűjtögettem a hajóm maradványait, anélkül, hogy felismertem volna. Szépnek tűntek, ennyi. Aztán, sok idővel a hajótörés után, amikor már minden szempontból „a névtelen csavargó” voltam, megtaláltam a bőröndömet.
- „Azt” a bőröndöt? - kérdezte Grisam.
- Pontosan, de te továbbra is tartsd magad távol tőle! Ami benne van, nem rád tartozik.
- Így elkezdtél emlékezni?
- Kezdetben csak zavaros képek és homályos érzések voltak - magyarázta a kapitány. - A hullámverés, az emberek hangja, a hal és a hering illata, a szél duzzasztotta vitorlák nyikorgása.
- És elmesélted valakinek?
- Sajnos, igen. Azt mondtam, hogy bizton állíthatom, hogy a tengerről jöttem, de senki nem hitt nekem, így az elbeszélésem csak arra volt jó, hogy megváltoztassa a nevemet. Mivel nem tudtam pontosabb részletekkel szolgálni, én lettem a „látnok tengerész”.
Attól a pillanattól fogva azonban az emlékek egyre élénkebben és tisztábban jöttek elő. Minden tárgy, amit találtam, mesélt valamit az életemről: a hajó, a társaim, az utazások… Hallgatnom kellett volna, és megtartani magamnak a múltat. De akkora volt az örömöm, hogy végül mindig elmeséltem valakinek a felfedezéseimet. Amikor megtaláltam a sapkám, és eszembe jutott, hogy kapitány voltam…
- A neved ismét megváltozott - találtam ki ezúttal én.
- És „a Kapitány” lett - fejezte be ő.
- Milyen igazságtalanság! - kiáltottak fel a gyerekek.
- Ó, én megértem - válaszolta Talbooth. - Hogyan lehetne hinni valakinek, aki azt állítja, hogy óriás tintahalat látott, de nem emlékszik a saját nevére?
- Hát, igen - fűzte hozzá Scarlet. - Kapitány, megkérdezhetem, mi van abban a hordóban? Furcsa szagot áraszt.
- Grog! - felelte a kapitány. - Én magam készítem.
- És sokat iszik belőle? - tudakolta Scarlet.
- Remélem, hogy nem mered részegesnek nevezni a kapitányt! - kiáltott fel elszörnyedve Vanília.
- Ne izgasd fel magad, Periwinkle egy. Csak kérdeztem valamit - válaszolt Scarlet.
Pervinka már éppen fel akart állni, hogy behúzzon neki, amikor egy hang hallatszott a móló felől.
- ROBIN WINDFLOWERS, HOL A CSUDÁBAN BUJKÁLSZ?
- Az anyukám az. Engem keres. Mennem kell - mondta Ökörszem. Mielőtt távozott volna, köszönetet mondott a kapitánynak - Köszönöm, köszönöm a történetet és az ajtós játékot. Nagyon, nagyon érdekes volt. - mondta, és mindkét kezével megszorongatta a kapitány hatalmas mancsát.
- ROBIN LEWIS WINDFLOWERS, HA NEM JÖSSZ AZONNAL HAZA, AKKOR ÉN…
- Jövök, jövök.
- Mi is menjünk most már! Apátok már biztosan szétfagyott odakinn - mondtam, és felállítottam a lányokat.
Pervinka még egy pillanatig bizonytalankodott. - Kapitány, a történet, amit ma elmeséltél nekünk, mikor jutott eszedbe?
- Egy hete - válaszolta, és rámosolygott.
- Találtál egy tárgyat, ami eszedbe juttatta, vagy csak úgy jött?
- A könyv.
- Melyik könyv? Az, amit a Sunboat roncsai között találtál, a csillogó fekete betűs szavakkal?
- Pontosan.
- Csak egy hete bukkantál rá?
- A hálókban volt.
- Most már menjünk haza, majdnem besötétedett - mondtam. - És mint mindig, mi vagyunk az utolsók.
- Várjatok! - mondta a kapitány, amikor már az ajtóban álltunk. - Te azt akartad tudni, mi az a suq - fordult Vanília felé.
- Igazándiból… igen, Kapitány.
- A suq azt jelenti „piac”, és hogy ezt megértsd, el kell képzelned egy színes forgatagot, mely már bántja a szemet, illatokat, melyek csípik az orrodat, és hangokat és mondatokat, melyeket úgysem értenél, mivel egy ősi és távoli földről származnak. Ez a suq. Én voltam ott.
- Elhiszem, kapitány - válaszolta Babú. - Feltehetek neked még egy kérdést? Mi volt az Isabella II ládáiban?
- Arra nem emlékszem.
Amikor kimentünk, a nap lenyugvóban volt. Ciceró azzal a tengerésszel beszélgetett, aki megpróbálta elzavarni a gyerekeket. Örült, hogy lát minket.
- Végre megjöttetek - mondta, és összedörzsölte a kezét. - Egy pillanatra meg kell állnom a sörözőnél, aztán megyünk.
- Mi hazakísérjük a „csőcseléket” a házukig - mondta Bizsike, Nefelejcs, Szépszi és Vivivi. - Holnap találkozunk.
- Igen, vigyázzatok magatokra! - búcsúztam el.
- Meg vagyok döbbenve, hogy a kapitány beengedett titeket a kunyhójába. Még sosem engedte meg senkinek, hogy a közelébe menjen - mondta Ciceró, miközben felfelé kaptattunk az utcán.
- A hidegtől akarta megvédeni őket, és az… - itt félbehagytam a mondatot. Nem volt kedvem kiejteni az Ellenség nevét, de Ciceró így is megértette.
- Az az ember állandó meglepetés - mondta.
- Csodálatos történetet mesélt, tudod, papa? - mondta Vanília. - Tényleg igazi kapitány!
- Valóban?
- És azt mondta, hogy mi olyan földön élünk, amelyet a térképek nem jelölnek! Te tudtad ezt, papa? - kérdezte Pervinka.
- Nem, de ez tényleg jó vicc!
Ez volt minden, amit egy felnőtt megtudott a történetből. A többi a gyerekek és a kapitány titka maradt.
Rágcsa rongydarabja
A
söröző ajtaja előtt elhaladva Ciceró bekukkantott a kis hajóablak formájú üvegen, és belökte az ajtót.
- Itt vagyok - mondta. - Gyertek!
Az asztal körül ott ült Grisam nagybátyja és Pollimon úr, Flox papája, akik két kupa sör mellett beszélgettek.
- Ciceró! Sétálni voltál a gyerekekkel?
- Megmentettem őket Talbooth kapitány karmai közül, illetve inkább őt mentettem meg tőlük - felelte Ciceró. - A kunyhójában voltak!
- Tényleg? Furcsa, soha senkit nem engedett még be - fűzte hozzá Bernie Pollimon. - Mindig is kíváncsi voltam, mi értékeset rejtegethet odabenn.
- Ó, ha látnád, papa… - kezdte Flox, de mielőtt folytathatta volna, Pervinka titokban meglökte a vállát, és így elhallgatott.
- Most hazaviszem őket - jelentette ki Ciceró. - Csak azt akartam tudni, hogy változott-e a program, úgy értem, ma estére. - Miközben beszélt, rákacsintott Duffra.
- Most beszéltünk róla, Ciceró - felelte Burdock úr.
- Ha leülsz egy pillanatra, megszervezzük az őrjáratot. Az asztal alól egy rúgás hangja csattant.
- Jaj! - kiáltott fel Duff, és megfogta a lábát, majd Vanília apja felé fordult.
- Már megint őrjáratban vagy??? - tudakolta riadtan.
Ciceró Duffra nézett, és a fejét rázta.
- Te pletykás varázsló - dohogta.
- De mindig rajtad a sor? - tiltakozott Babú. - Nem mehetne valaki másnak az apukája?
Ciceró megfogta a kezét.
- Azt akarnád, hogy a tied ne tegye a kötelességét? - kérdezte tőle.
- Igen - felelte könnyes szemmel.
- Nem igaz, nem hiszem. És nincs is mitől tartani: láthatod, kitűnő társaságban leszek - folytatta Ciceró. Pervinka odament a húgához, és átölelte.
- Majd én elintézem, papa - mondta. - Ne aggódj!
Grisam is előlépett.
- Ha itt kell maradnia, Periwinkle úr, majd én hazakísérem a lányokat.
- Köszönöm, Grisam. Nagyon kedves lenne tőled, fiacskám - felelte Ciceró.
Miközben elhagytuk a helyiséget, Duff elnézést kért Cicerótól.
- Sajnálom, azt hittem, tudják.
- Te tökfej varázsló, nem kacsintottam rád?
- Ja, az kacsintás volt? Azt hittem, viszket a szemed.
Hazafelé menet Grisam mindent elkövetett, hogy feledtesse, főleg Pervinkával, azt, hogy „fiacskámnak” szólították.
- Belevaló férfiak - mondta. - Ha most nem kellene titeket hazakísérni, velük mentem volna!
- Soha nem engednék meg neked, túl kicsi vagy - mondta Viní.
- Viccelsz? Duff bácsi egyszer már megkért rá.
- És elmentél?
- Nem, mert az apukám is őrjáratban volt, és egyedül hagytam volna a mamát.
- Óóóó, hát ezért - mosolyodott el Flox és Pervinka. Vanília viszont lehajtott fejjel bandukolt.
- Kutya hideg van - mondta komolyan. Nagyon el lehetett keseredve, mert nem volt szokása így beszélni.
- Erről a kutyáról jut eszembe - szólt Flox abban a minutumban. - Az nem Rágcsa?
- De igen, ő az. Mi van a szájában?
- Gyere ide, kicsike! Ide, Rágcsa! - csalogatta magához Grisam a kutyát, és sikerült kivennie a szájából azt a tárgyat, amit szorongatott. - Egy fekete szövetdarab. Biztosan egy varázsló köpenyéből szakította.
- Persze, és az egy bűbájjal majdnem el is találta. Nézzétek a farkát!
- Olyan, mint egy kismalac!!! Ha! Ha!
- De azért furcsa. Rágcsa nem szokta megtámadni az embereket. Csak megrágcsálja a dolgokat és kész.
- Megnézhetem? - kérdeztem. - Hát igen, ez egy köpenydarab.
- Nézzétek, milyen bűnbánó képet vág! Szegény kutyuska - mondta Flox. - Vagy inkább büszkének tűnik a gaztettére! Büszke vagy? Igen, igen, szia, Rágcsa, szia!
Rágcsa egyáltalán nem vágott bűnbánó képet, sőt. Hetykén ugrándozott a gyerekek körül, mint aki nagyon elégedett, és próbálta visszaszerezni a trófeát.
- Tudjátok, mit gondolok? - mondta egyszer csak Vanília. - Hogy Rágcsa egy hős!
- Miért? - tudakolta Pervinka.
- Mert szerintem ez a szövetdarab az Ellenség egyik kémjének a köpenyéből való, aki bejutott a faluba.
Megnémultunk.
- Azt hiszem, Vaníliának igaza van - jelentette ki Fuvalla.
- Én visszamegyek, és szólok Duffusnak és a többieknek. Grisam, te és Feli vigyétek haza a lányokat, de futólépésben!
Ezekre a szavakra Pervinka és Flox fel akartak repülni, de Fuvalla megállította őket.
- Jobban szeretném, ha mindkét lábatokkal a talajon maradnátok, a fal takarásában - mondta. - Inkább fussatok!
Miközben Fuvalla a kikötő felé repült, a gyerekek futásnak eredtek felfelé az utcán, én és Rágcsa pedig követtük őket. Egyszer csak egy fekete köpenybe burkolt alak állta el az utunkat.
- JAAAJ! - sikították.
- Szabadna tudni, merre jártatok? - tudakolta az alak meglehetősen dühös hangon.
- Hortensia néni! - kiáltott fel Flox.
- Jaj, de megijesztett, Pollimon boszorkány - mondtam, amint levegőhöz jutottam.
- Nem ismertük meg!
- Már órák óta kereslek benneteket - kiabálta. - Az édesanyád és az édesapád, Flox, még mindig a faluban mászkálnak, és téged keresnek. Még szerencse, hogy megtaláltam Dahliát, és megmondta, hol vagytok. Megtudhatnám, mi a csudát csináltatok mostanáig a kikötőben? Sötét van!
- Talbooth kapitánnyal voltunk a…
- A hajóján! - szólt közbe Pervinka.
- Felmentetek a Szentemberre?
Én kezdtem rosszul lenni.
- Hosszú történet - szóltam közbe. - Flox majd elmeséli Önnek, amint biztonságosabb helyen leszünk.
- Miért, történt valami? - tudakolta Hortensia néni.
Elmeséltem neki Rágcsa és a szövetdarab esetét, amelyet a szájában tartott. Hortensia néni megnyugodott, amikor megtudta, hogy az őrjáratot értesítették az esetről, és egyetlen perc késlekedés nélkül hazakísért bennünket.
Az őrjárat
A
fekete szövetdarabbal a kezükben Duff, Bernie és Cicero kirohant a fogadóból az Ellenség titkos ügynökének keresésére.
A hír futótűzként terjedt a faluban, mire az anyukák a tündérek segítségével bezárták gyermekeiket a házba, és bereteszelték az ajtókat. A férfiak evezőlapátokkal, gereblyékkel és botokkal felfegyverkezve járták az utcákat. Fairy Oakban már nagyon régen nem voltak valódi fegyverek.
Hárman lévén és őrjáratban, Cicero és társai azzal foglalatoskodtak, hogy a külső falakat és a kikötőt ellenőrizzék, mert ezek voltak a legveszélyesebb területek. A többi férfi pedig szétszóródott a lámpásokkal kivilágított utcákon és tereken.
- Láttál valamit? - kiáltotta időnként egy hang.
- Nem, és te?
- Semmi!
Tölgy is részt vett a keresésben. Harminc méter magasból ugyanis be lehetett látni az egész falut. A kandallós szobába zárva hallottuk öblös hangját, amint értékes, bár igen lassú hírekkel látta el a férfiakat.
- SEEENKI SIIINCS AZ ÉSZAAAKI FAAALNÁL, A NYUUUGAT FEEELÉ VEZETŐŐŐ ÚÚÚT SZAAABAD…
- Szerintetek megtalálják? - kérdezte Dahlia.
- Talán nem kellene ezt mondanom - jelentette ki Rosie Pollimon, Flox édesanyja -, de szívből remélem, hogy már elmenekült. Nem igazán szeretném, ha az én Bernie-m vagy a te Ciceród szembetalálkozna az Ellenség Kémével!
Az egész Pollimon család a mi házunkban bújt meg, és nem sokkal később csatlakozott hozzájuk Fuvalla is.
- Azt hiszem, el kellene mennünk segíteni nekik! - mondta nekem. - Mi, tündérek nagyon hasznosak lehetünk.
- NEM! - kiáltott fel Babú. - A papa már odakinn van. Más se hiányzik, minthogy a tündérünk is kimenjen!
- De Fuvallának igaza van - mondtam, és Tomelillára néztem. Ő enyhe bólintással viszonozta a pillantásomat.
- Ha tehetném, én is mennék - sajnálkozott Pervinka.
- Ha tehetném, mindkettőtöket papírnehezékké változtatnálak, és itt tartanálak! - ellenkezett Vanília. - Sőt, mindjárt meg is teszem.
- VANÍLIA! - lépett közbe a nagynénje. - Ha Feli menni akar, hát menjen, csak óvatos legyen. De légy nyugodt! A nővéred nem mozdul ebből a házból.
- Ebben biztos voltam - morgolódott Pervinka. Babú egy kicsit lehiggadt.
- Elmegyek, és megnézem, hol van az édesapád, Vanília - mondtam neki. - És megbizonyosodom afelől is, hogy nem történhet vele semmi baj. Ez megnyugtat egy kicsit?
- Engem megnyugtat, Feli - közölte Dahlia. - Eredjetek, de tényleg legyetek óvatosak! És időnként hozzatok valami hírt!
Bólintottam, majd repültem Fuvalla után.
Nem féltem, sőt: a feladat erőt adott, és büszkén fedeztem fel, hogy nem mi vagyunk az egyetlen tündérek, akik eljöttek otthonról.
Az utcákat beragyogta fényünk, és minden tündér a saját családfőjét követte.
- Láttátok valahol Ciceró Periwinkle-t? - tudakoltam.
- Ő és Bernie Pollimon most zárják be a város kapuit - válaszolta egy tündér. - Duff varázsló pedig felrepült.
Otthon időközben Tomelilla varázsolt egy finom forró levest.
- Ez most nem az a pillanat, amikor főznöd kellene, Dahlia - mondta.
- Jó, ha van valaki, aki időnként olvas az ember gondolataiban - köszönte meg Dahlia.
Flox nem kérette magát, és boldogan elfogadott egy tányér levest, míg Viní és Babú egyetlen pillantásra sem méltatták a vacsorát. Vigasztalhatatlannak tűntek.
Pervinkának egyszer csak támadt egy ötlete.
- Talán nem mehetünk velük, de láthatjuk őket! - kiáltott fel. - Kövessetek!
Berohant Ciceró dolgozószobájába, és kinyitotta az instrumentumokkal teli szekrényt.
- Ti ezt használjátok! - mondta, és átnyújtotta Floxnak és Bábunak a távcsövet és a messzelátót. - Én a teleszkópot fogom használni, hogy távolról kutassam át a sötétséget.
- Túl alacsonyak vagyunk - mondta Vanília. - Fel kellene mennünk a nénikénk szobájába. A kis toronyból sokkal többet látni. De hogyan vigyük át a teleszkópot? Ha eltörjük, a papa ellátja a bajunkat.
- Igazad van, Babú. Ezért nincs más megoldás, mint ez… - Csettintett az ujjával és a teleszkóp köddé vált.
- És most? - tudakolta Flox és Vanília.
- Szaladjatok fel, és szóljatok, hogy ott van-e! Gyorsan! - parancsolta Pervinka.
A két kis boszorka rohant fel a lépcsőn.
- IIITT van! - kiáltotta Vanília. - GYERE FEEL!
- Hát ti hárman miben mesterkedtek? - érdeklődött Tomelilla.
- Semmiben nénikém, majd elmeséljük.
Pervinka kidugta a teleszkópot az ablakon, Flox fogta a távcsövet, és Vanília a messzelátót.
- Láttok valamit? - kérdezte Pervinka.
- Egy csomó fényt!
- Azok a tündérek, Babú. Nézd meg, látod-e Felit, én közben megkeresem a papát.
- A távcső nem működik. Mindent feketének látok!
- Le kell venned a kupakot!
- Ja, tényleg… Igen, de most egy kicsit homályosan látok.
- Forgasd az élesítő kis kerekét.
- Melyik ker… ja, ezt… Ó, most aztán tényleg jól látok!
- Annyira szeretnék ott lenni velük! - sóhajtott fel Pervinka.
- Nem félnél? - kérdezte Flox.
- Egyáltalán nem!
- De jó neked, én reszketnék! Most is remegek, pedig csak itt vagyok!
- Hé, nézzétek csak! Ott van Grisam is! - kiáltott fel Vanília.
- Hol? Hol? - faggatta Viní, miközben ide-oda forgatta a teleszkópot.
- Ott lenn. Látod? Tölgyhöz közel.
- Akkor igazat mondott. Tényleg megengedik neki, hogy éjszaka kimenjen. Ez nem igazság. Csak azért, mert ő fiú, én pedig lány vagyok.
- Azonban sem a nagybátyját, sem a papát, sem a te apukádat nem látom, Flox.
- Én megyek! - közölte Pervinka. És még mielőtt Vanília megállíthatta volna, kiszállt az ablakon és Grisam felé repült.
- NEEE! Tomelilla egy évszázadnyi büntetést sóz majd a nyakadba! Gyere visszaaa! - suttogta Vanília.
- Nem hall - mondta Flox.
- Nem figyel rám, ez más tészta. És ha kiabálok, a nénikém idejön megnézni, mi történik, és akkor befellegzett a szabadságnak. Kérlek, add oda a távcsövet, azzal jobban látok.
Vanília Pervinkára szegezte a látcsövet, és próbálta nem szem elől téveszteni.
- Látod? - tudakolta Flox.
- Igen, az a huncut utolérte Grisamet és most ő próbálja hazaküldeni.
- És Grisam?
- Nemet int a fejével.
- Nem mondom, azért Viníben van bátorság.
- Dehogy bátorság, ez butaság! Most eltakarja az arcát, nehogy felismerjék. Ha papa vagy Feli meglátnák, el sem akarom képzelni, mit szólnának! Hé, Grisam is eltakarta magát! Szerintem ő is engedély nélkül van odakinn!
Hirtelen vérfagyasztó kiáltás visszhangzott, amely megbénította az egész falut. Flox és Babú hátrahőköltek.
- Ha… hallottad ezt? - dadogta Flox. - Én visszamegyek.
- Várj! - állította meg Babú. - Én is félek, de ha a nővérem nélkül megyünk le, akkor bajba kerül. Várjunk még egy kicsit, és ha megint halljuk, lemegyünk, és mindent elmondunk a nénikémnek, rendben?
- Re… rendben.
A pillanat eltelt, de a kiáltás nem ismétlődött meg. Vanília és Flox már éppen készültek felállni, amikor egy férfihang kiáltását hallották:
- HITT VAN! FUSSATOOOK!
- Ez Talbooth kapitány! Megtalálták! - kiáltott fel Vanília, a szeméhez nyomva a távcsövet. - Mindenki a kikötő felé megy!
- Ott vannak az apukáink is?
- Várj! Nem, azaz, mindannyian egyforma ruhát viselnek, a kalappal, a köpenyekkel… talán az ott… nem, úgy tűnt, de nem ő az. És nem látom sem Pervinkát, sem Grisamet. Már nincsenek ott Tölgy mellett.
- Biztosan ők is a kikötőhöz mennek!
- Jobb lesz, ha szólok a nénikémnek és a mamának.
- Nagyon fognak haragudni?
- El sem tudod képzelni, mennyire, de ha Viní veszélyben lenne… Várj, a tömeg elindult visszafelé! A csudába, ott van a fa, és nem látom tőle, ki az.
- Mit csináltok itt? - kiáltotta el magát Tomelilla, amikor belépett a szobába. A lányok haja ijedtükben megkékült.
- É… éppen azt néztük, ahogy elfogják, nénikém! - felelte Babú.
- Elkapták?
- Talán, de ott van pont előtte a fa, és …
- Megnézhetem? - Tomelilla fogta a messzelátót, és kinézett. - Ez Duff! - kiáltott fel. - Épp feltartóztatott valakit, és Cicero meg Bernie segítenek neki. Tényleg elkapták!
Vanília ismét belenézett a látcsőbe, és végre megpillantotta a jelenetet: Varázstudók és Nembűvölők sűrű hada kísérte a foglyot a Városháza felé, köztük az ikrek papája, Bernie Pollimon és Duff Burdock. Fuvalla és én követtük őket. Kimondhatatlanul örültem. De hová tűnt Grisam és Pervinka?
A fogoly
T
omelilla ragyogott a boldogságtól, és lekiabált a lépcsőről:
- Gyertek fel, elkapták!
Dahlia, Rosie és Hortensia felrohantak.
Eközben Vanília továbbra is figyelte a jelenetet a távcsövön keresztül. Vagy ez csak kifogás volt? Tudta, hogy Tomelilla néninek elegendő egy szempillantást vetnie rá, hogy rájöjjön, Pervinka megint valami nagy disznóságot követett el. A két lány közül ő volt az igazság tükre. Ezért a szemére szorította a távcsövet, és lázasan gondolkodott.
Szeretett volna segíteni a testvérének, anélkül, hogy bajba sodorná. Mit kellene tennie? Szíve szerint abban reménykedett, hogy nővére visszaér, esetleg valami rejtett ablakon át, még mielőtt bárki is megkérdezhetné tőle: „Vanília, hol van Pervinka?”. De ez hiú reménynek tűnt, mivel amint Dahlia belépett a szobába, azt kérdezte:
- Viní hol van?
- Itt vagyok - lépett be az ajtón Viní, elégedetten és boldogan, amiért sikerült elfogni a kémet.
Vanília legszívesebben átölelte, majd szinte azonnal jól el is náspángolta volna, annyira megrémisztette. Szerencsére sikerült megfékeznie magát, így egyiket sem tette.
Még Floxot is sikerült egy pillantással leszerelni - gondolta Pervinka.
A két család nőtagjai összeölelkeztek és gratuláltak egymásnak férjeik és tündéreik bátor viselkedéséhez. Annyira boldogok voltak, hogy Dahlia felajánlotta, lemegy a konyhába, és készít valami harapnivalót, mire hazatérnek.
- Ne! Majd mi gondoskodunk a fogadásukról! - tiltakoztak a lányok, azzal bezárkóztak a konyhába.
Közben az őrjárat a betolakodót a polgármesterre bízta, aki bezárta Fairy Oak egyetlen cellájába, ami természetesen gonosztevő és varázs-gonosztevő biztos volt!
Az egész falu gratulált Duffnak, Cicerónak és Bernienek. És persze nekünk, tündéreknek. Vagy legalábbis nekem úgy tűnt.
Valójában, amikor már otthon voltunk, Ciceró elmesélte, hogy néhányan sopánkodtak a fogoly miatt.
- Valóban? - kérdezte Tomelilla döbbenten. - Ugyan miért?
- Talán valaki tart a Rettenetes 21 haragjától - felelte Ciceró.
- Lehet, hogy egy küldöncét kaptuk el! - tette hozzá Duff.
- A betolakodó olyasvalaki, aki ismer bennünket? Ezt még nem is kérdeztem tőletek.
- Nem, sosem láttuk. Fiatal, magas, erős testalkatú.
- A Sötétség Mágusa?
- Kétség nem férhet hozzá!
- Lehetne valaki közülünk, akit elraboltak egy korábbi támadás során, és lepaktált az Ellenséggel. Most pedig új külsőben tért vissza - mondta Tomelilla.
- Igen, lehet, de ismétlem, senkire nem hasonlít.
- Én nem értek annyira egyet - szólt közbe Bernie Pollimon. - Szerintem kicsit hasonlít Meum McDale-re!
- Szerintem egyáltalán nem - fűzte hozzá Duff.
- És ráadásul senkit nem raboltak el a McDale-ek közül.
- Ez igaz, de a McDale-ek rokonai a Dhella családnak. És Edera Dhellát június 21-én rabolták el.
- Azt akarod mondani, hogy a varázsló, akit elfogtunk, az Ellenség lehetséges küldönce, aki majdnem végzett velünk, valójában nem más, mint Edera Dhella? Ezt nem akarom elhinni! - kiáltott fel Duff.
- Psszt! Majd később megbeszéljük, amikor a lányok már lefeküdtek aludni - mondta Dahlia mama.
- Mindhárman odaát vannak a konyhában, és valamit kotyvasztanak. Annyira szerettek volna valami finomsággal fogadni benneteket!
- Ta-daaam! - kiáltott fel Flox, abban a pillanatban kitárva a konyha ajtaját. - A hősöknek tálalva!
Vanília gőzölgő fazékkal a kezében lépett be, és letette a szoba közepén álló asztalra. Pervinka poharakkal a kezében követte.
Cicerót szolgálták ki először. Nem sok kellett, hogy az egészet Duff arcába ne köpje.
- GROG?! - kiáltott fel.
- A tengerészek legjobb barátja!
- Az egyetlen, amely képes feldobni az embert!
- A legjobb orvosság!
Szavalták egymás után a lányok.
- Kitől kaptátok a grog receptjét? - tudakolta Duff.
- Talbooth kapitánytól, ma délután. Nem jó?
- Erről jut eszembe, mi volt az a hajós történet? Nem fejeztétek be a mesélést - érdeklődött Hortensia néni. Dahlia pedig a pillanat adta lehetőséggel élve, eltüntette a fazekat, és beterelte a férfiakat a konyhába.
- Milyen hajós történetet? - kérdezte Flox, mert közben elfelejtette Pervinka meséjét, amelyet az utca közepén adott elő néhány órával korábban. Szerencsére Fuvalla a segítségére sietett.
- Ha szólhatok - mondta - azt, amit az ifjú Viní mondani akart, amiért jó okuk volt rá, hogy ma ott maradjanak a kikötőben.
- És mi lenne ez az ok, akarom mondani az igazi ok?
- Nem mondhatjuk el, nénikém - válaszolta végre Flox.
- Azt hiszem, ez a gyerekek és a kapitány titka - tettem hozzá én is. A lányok bólintottak.
- Ezt rögtön mondhattátok volna! - válaszolta Hortensia néni.
Aznap este Flox engedélyt kapott, hogy ott aludjon nálunk. A lányok nem győztek éljenezni, Fuvalla elment a másnapi tankönyveiért, és Dahlia kölcsönadott neki egy hálóinget. Aztán, nagy megdöbbenésemre, megkért, hogy szóljak neki, amikor lemegyek a Mese Órájára.
- Természetesen szólok, Dahlia mama, de nem hiszem, hogy ma este megtartjuk. Tomelilla semmit nem mondott nekem - közöltem vele, érthető aggodalommal.
- Lesz, lesz, éjfélkor, mint mindig - felelte Dahlia.
„Lesz, lesz”. Dahlia ezt vagy azért mondta, mert tudta, vagy ez csak egy „Majd meglátod, valószínűleg, talán, ki tudja, esetleg lesz?” volt. A történtek után nem tudtam elviselni, hogy távol kell tartanom magam a boszorkányomtól. Feltétlenül beszélnem kellett vele!
Mint mindig, amikor Flox ott aludt nálunk, a lányok a földre vonszolták a matracokat, egyiket a másik mellé rakták, és egyetlen lepedővel takarták le.
- Vigyázat, Periwinkle, most én jövök! - kiáltott Flox, aki azért, hogy ne tűnjön engedetlennek a nagynénjével szemben, és azért is, hogy ne tűnjön udvariatlannak a házigazdával szemben, magára vette a Fuvalla által hozott hálóinget, és rá azt is, amit Dahlia mama adott kölcsön neki. Gyorsan bebújt az ikrek közé, és az orrukig felhúzott takaró alól könyörgött Vinínek, hogy olvasson az Ősi Könyvből.
Fuvalla odajött hozzám.
- Úgy érzem, aggódsz. Tomelilla miatt? - tudakolta.
- Igen - feleltem. - Olyan sok kérdést szeretnék neki feltenni! Annyi kétség, gondolat, félelem gyötör!
- Megértelek, Haboldogleszelfelismeremmertelmondodrögtönnekem, de ezzel mindannyian így vagyunk, tudod? Nagy felelősség hárul ránk.
- És emiatt lehet, hogy nem vagyok méltó rá - feleltem.
- Azért mondod ezt, mert elfáradtál, Feli. De ha jobban hallgatsz a szívedre és a csápjaidra…
- A csápjaim nem működnek - feleltem.
- Hogyhogy? Dehogynem működnek!
- Mondom, hogy nem, Fuvalla, és nem érzékelem a veszélyt sem! - vallottam be. - Az Ellenség karjaiba repülhetnék, anélkül, hogy tudomásom lenne róla!
- Azért, mert az energiamezője erősebb, mint a tied, ami a te érzékelésedet hatástalanítja. De van egy mód, hogy ezt kivédd.
- Valóban? - kérdeztem meglepetten. - És mi az?
- Amikor úgy érzed, ott van a közelben, hunyd le a szemed, fond össze a csápjaidat, és a kettőből csinálj egyet. Aztán kiálts hangosan: „Hallak!”. Ha valóban ott van a közeledben, átfut rajtad egy remegés, aztán erősen pattog a füled. Akkor tudni fogod, mit kell tenned.
- Hallak - ismételtem halkan.
- Helyes! Így növelni tudod az energiádat. De vigyázz: ahogyan te hallod őt, ő is hall téged. Bárki, akinek csápja van, hallani fog. És az Ellenségnek legalább ezer van belőle.
A téren egyet ütött az óra.
- Köszönöm, Fuvalla! - mondtam, és sietve az ajtó felé repültem. - Itt maradsz a lányokkal, vagy te is jössz?
- Menj csak nyugodtan, én csak fölöslegesen lennék ott kettőtökkel.
- Már egy hete nem beszélt velem - mondtam.
- Tudom. Most menj!
A második ütés, a harmadik… Bekopogtam Dahlia szobájának ajtaján, hogy szóljak, lementem. Meghallottam a negyedik ütést. Lefelé repültem a lépcsőn… az ötödik. Átmentem a nappalin… a hatodik. A kerti ablak előtt megálltam… a hetedik ütés. Felnéztem az égre. Tiszta volt, de a szívem vadul kalimpált, Ciceróért, Tomelilláért… A nyolcadik ütés. Lehunytam a szemem… a kilencedik… a tizedik ütés. A tükör elé repültem… rendben voltam, igen… a tizenegyedik… „Itt az idő!” - mondtam magamban. A tizenkettedik ütés a szívemben visszhangzott. Nagy levegőt vettem, és beléptem.
A legmélyebb félelmek
H
áttal állt nekem. Nadrágot viselt a munkához és lila, glicínia virág színű nemez kabátkát, amely fölé gyapjúkendőt kötött. Néhány pillanatig szótlanul néztem elegáns alakját. Bizonytalan voltam. Talán köhécselnem kéne, hogy jelezzem, itt vagyok? Hiszen Tomelilla nem hívott. És ha nem akarja, hogy itt legyek? El kell mennem és várnom, amíg szólít. Már éppen távozni készültem, amikor megállított a hangja:
- Lépj beljebb, Feli!
Még egy pillanatig bizonytalankodtam, majd odarepültem hozzá.
- Nos? - kérdezte.
- Beszélni is alig tudok, Tomelilla - fogtam bele. - Túlságosan izgatott vagyok, és szomorú, és lelkiismeret-furdalásom van, és azt hiszem, haza kellene küldenie, és egy másik dajkatündért kellene kérnie, mert én nem vagyok méltó a nekem kijelölt feladatra. Állandóan ügyetlenkedem, bajt keverek és túlságosan lágy a szívem; fölösleges vagyok és egy tejfelesszájú újonc, és nem tudom tanítani a kislányokat úgy, ahogyan ön szeretné, ezért…
Tomelilla egyik ujját a számra helyezte.
- Csitt! - mondta, és elmosolyodott. - Még szerencse, hogy alig tudsz beszélni! De azért sok minden, amit elmondtál, igaz, Feli. Nagy bajkeverő vagy, és túlságosan vajszívű. Add ide, kérlek, a metszőollót! Nem titkolom, hogy amikor Talbooth szólt, hogy elhagytátok a falut, valóban arra gondoltam, hogy visszaküldelek Ezüstharmat Országba, és kérek egy másik tündért. De amikor megtudtam az egész történetet, hálát adtam, hogy te voltál az, Haboldogleszelfelismeremmertelmondodrögtönnekem: hűséges és bátor. Egyetlen dolog miatt kell csak megszidnom téged: nem küldtél vészjelet. A veszély pillanatában úgy viselkedtél, mintha te lennél az egyetlen Mágikus Teremtmény a világon, te kis csacska tündér. Amikor eltévedsz, Feli, segítséget kell hívnod. A többi tündér meghallja. És én is, ha a jel elég erős.
- Igen, Tomelilla, most már tudom, mit kell tennem - suttogtam.
- Ne feledd, hogy végszükség esetén Pervinka láthatatlanná tud válni, Vanília pedig bármivé, ami könnyű, például tolla vagy virággá. Ezeket egy tündér könnyedén tudja szállítani. Tedd ide, kérlek, az ujjad!
- Megpróbáltuk - mondtam. - Arra kértem Babút, hogy változzon át, de nem sikerült neki. Talán túlságosan félt.
- Az lehetséges - felelte Tomelilla. - Amikor veszély fenyeget, a Fény boszorkái másképpen reagálnak, mint a Sötétség boszorkái. A félelem és az elkeseredettség erősíti a pusztítás erejét. Pervinka például végveszélyben dongóvá tudott változni. Vaníliánál másképp működik. Ő a Fény boszorkája, minden megnyilvánulásában az, a szíve mélyén is az, ezért alkotó hatalmának megvalósításához szüksége van boldogságra és örömre. Mindenesetre azt hiszem, nem ártana kicsit átismételni az átváltozástant. Tőled pedig, Feli, nagyobb fegyelmet várok el és józan gondolkodást.
És esetleg egy kicsivel több őszinteséget - sóhajtottam fel.
- Ez megint egy másik történet - válaszolta nyugodtan Tomelilla. - Nos, mi is történt aznap délután Tölgynél?
- Grisam találkát kért Pervinkától, pontban háromkor. Viní nem tudta értesíteni, hogy abban az időben lesz az óra, és így…
- Kitalálta a Tölggyel kapcsolatos kifogást, hogy találkozhasson vele.
- Igen - sóhajtottam fel ismét. - Így történt.
- De miért nem mondtátok meg? Hogyan gondolhattátok, hogy nem fogom megérteni?
- Nem azért… Pervinka azért hazudott, mert azt gondolta, hogy nem lenne helyes elhalasztani az órát, csak azért, mert ő Grisammel kell hogy találkozzon. Bizonyos értelemben azért hazudott, mert tiszteletben tartotta Önt. Nem akarta, hogy Ön vesztegesse az idejét, ugyanakkor nem tudta, hogyan szólhatna Grisamnek, így az az ötlete támadt, hogy egy kis hazugsággal mindkettőt elintézheti.
Tomelilla hallgatott.
- És te? - kérdezte hirtelen.
- Én vele tartottam - feleltem. - Nagyobbat hibáztam, mint ő. De csak azért nem meséltem el eddig, mert nem hívott magához. Ha tudná, mennyire vártam a Mese Óráját! Minden este éjfélkor abban reménykedtem, hogy hívatni fog.
- Nem büntetésnek szántam, Feli. Gondolkodnom kellett, összpontosítanom - magyarázta Tomelilla. - A legutóbbi támadás a világítótoronynál legmélyebb félelmeimet erősítette meg, és most először érzem tehetetlennek magam az Ellenséggel szemben.
- Még most is, amikor van egy foglyunk?
- Az Ellenség egyik küldöncének elfogása egy lépés előre. Remélem, hogy a varázsló, akit elkaptunk, hajlandó lesz együttműködni velünk, de ez nem csökkenti félelmeimet.
- Azt hiszem, tudom, mire céloz, Tomelilla. Hallottam a Duff úrral folytatott beszélgetését - mondtam.
- Hallottad vagy kihallgattad?
- Hallottam! És kihallgattam.
- Hmmm… sejthettem volna, amilyen jó a hallásotok! Tehát, most már tudod, miért van szükségem arra, hogy nagyon figyelj. Ezer szemmel és tízezer csáppal fogsz az ikrek fölött őrködni. És beszámolsz nekem a legapróbb eseményről is.
- Megteszem, Tomelilla. Számíthat rám! - feleltem. Eloltottam a gyertyákat, és kirepültem a télikertből, nyomomban boszorkányommal.
Amikor felmentem a szobába, Fuvalla az Ősi Könyvet olvasta az alvó lányok mellett ücsörögve.
- Minden rendben? - tudakolta halkan.
- Igen, köszönöm. És nálatok? Minden rendben?
- Együtt olvastunk. Mennyire tetszik neki ez a könyv!
- Az igaz. Pervinka pedig a világ minden kincséért sem hagyná el. Ma este miről olvastatok?
- Duffus szökéséről. Tessék, olvasd el te is! Az ikrek nem akarják, hogy lemaradj.
Ősi Könyvből
A szökés
Scarlet-Violet a fán lévő otthonukhoz szaladt. Duffus apja éppen a Legfőbb Mágussal és testvérével, Grisamolddal beszélgetett. Nem kellett felmásznia a kötélhágcsón, hogy hallja, miről is beszélnek a férfiak. Tisztán és világosan hallotta a „szökés” szót.
Duffus megszökött!
- Kimegyek a partra, elköszönök anyámtól - ezt mondta neki délután. A táska, az a sok ruha, amit viselt, a furcsa beszélgetés kettejük között…
- Ha szökni készülnék, eljönnél velem?
Mennyire bánta, hogy nem mondott igent! Vajon hová készült Duffus?
- Elárult! - üvöltötte közben az apja a fa tetején. - Elárult mindent, amiben a Burdock család hisz, és ettől a pillanattól fogva nem a fiam!
Scarlet-Violet lehunyta a szemét, és visszafojtotta könnyeit. Nem kívánt többet hallani. Éppen el akart menni, amikor hirtelen egy alak bukkant elő a homokos úton. Elrejtőzött.
- Legfőbb Mágus! Legfőbb Mágus! - kiabálta az alak.
- Ki az? Ki keres?
- Én vagyok az, Legfőbb Mágus, itt vagyok lenn - felelte a Varázstudó, és nekigyürkőzött, hogy felmásszon a fára. - El kell jönnie a tengerpartra. Egy idegen érkezett, és azt állítja, nem ért a varázsláshoz!
- Egy idegen? Azonnal lemászom! - kiáltott fel a Legfőbb Mágus. Aztán Viccard felé fordult, és hozzátette: - Megtaláljuk, de most gyere velem!
A három férfi lemászott, és követték a Varázstudót. Egyikük sem vette észre Scarlet-Violetet, és ő sem mutatkozott.
Eközben a tengerparton Roseto kihívta a lovagot egy színlelt párbajra. Az idegenről is kiderült, hogy van kardja. A hüvelyben tartotta, a lova nyergéhez kötve, egy csodaszép pajzs mellett. A fiatalok sosem láttak még hasonló fegyvereket, és teljesen elbűvölte őket. Néhányan, amikor megfogták a markolatát, meglepődtek, mennyire súlyos. Volt, akit az acélpenge csillogása nyűgözött le, melynek mindkét oldala éles volt, és úgy csillogott, hogy a hold visszatükröződött benne. A lovag a bal alkarján tartotta a pajzsot, és a jobbal harcolt.
- Azt állítja, nem azért jött, hogy bajt keverjen, de kardja van, és úgy tűnik, használni is tudja - jegyezte meg a Legfőbb Mágus az idegent figyelve.
- Korábban nem volt nála.
Tropeolum Majus előreverekedte magát a kíváncsiskodók között, és csendesen a lovag háta mögé lépett. Amint Roseto észrevette, letette a bot-kardot, és sietve fejet hajtott. A lovag is megfordult.
- Bocsásson meg, nem vettem észre - felelte kicsit zavartan. Számára is világos volt, hogy ez a férfi a főnök.
- Hála önnek, a mi Roseto Pimpernelünk kitanulhatja a kardforgatás művészetét - mondta a Legfőbb Mágus.
- Ó, semmit sem kell tanulnia tőlem a férfinak, aki kihívott - válaszolta a lovag.
- Nos, miért jött ide?
- Népemmel azért jöttünk, hogy olyan helyet találjunk, ahol letelepedhetünk, és békében élhetünk.
- Béke, micsoda fennkölt szó! És a béke jegyében viselitek a kardot és a pajzsot?
- Azért viselem, hogy megvédjem magam és a családom. Mi ezeket használjuk. Önök, mint ahogy volt szerencsém megtudni, a varázserőt.
- Már sok évszázada használjuk ezt a fajta erőt. Remélem, semmi nem fogja megváltoztatni ezt a kellemes állapotot.
- Nem, ha tőlünk függ. Mi békés nép vagyunk, és csak egy kis földre, vízre van szükségünk, és arra, hogy gyermekeinket abban a reményben nevelhessük fel, hogy láthatjuk felnőni őket.
- Szavai örömmel töltenek el, lovag. Nos, akkor kardja maradjon a hüvelyében. Mi pedig nem adunk rá okot, hogy a pajzsot használni kelljen.
- Tehát béke?
- Béke. Völgyünk legyen az önöké is! Jó és bőkezű lesz, ha népe is az lesz vele.
Ezekkel a szavakkal és egy őszinte, erőteljes kézfogás kíséretében a Legfőbb Mágus és a lovag megpecsételték a népeik közötti békés egymás mellett élést.
A varázslók és a boszorkányok, akik egészen addig a pillanatig csendben figyeltek, lelkesen felkiáltottak.
Azonban a lelkesedés nem tartott sokáig.
Egy hirtelen szélroham félbeszakította az ünnepséget. Az időjárás egyetlen szempillantás alatt rosszabbra fordult, és keleten fekete viharfelhők kezdtek gyülekezni. Előhívták az időjós mágust, aki kijelentette, hogy csakis egyetlen dolog érkezhet kelet felől, és az nem a rossz idő.
- Az eső nyugat felől érkezik, uram, ezek a felhők pedig kelet felől jönnek. Ez nem természetes.
Az első cseppek a még feldíszített asztalokra estek. És nem sokkal később sűrűbb, nehezebb cseppek követték. A Fény boszorkái ekkor felsorakoztak a tengerparton, a víz szélén, kezüket a feléjük vágtató fenyegetés felé emelték, és az időbűvölő mágia szavait mormolták.
Szél hajtotta, borús, fekete fellegek
Ijesztgetni minket soha ne merjetek!
Hallgass el, te dörgés! Hess innen, te villám!
Ellenetek gyűltünk mi ma ide, biz ám!
Előrenyomultok? Szó sem lehet róla!
Visszafelé van út nektek kizárólag.
De a felhők nem álltak meg. Sőt, elkezdtek kavarogni. Dörgött az ég, miközben a szél egyre viharosabban fújt, az egekig korbácsolva a hullámokat.
- Menjetek innen gyorsan! - parancsolta a Legfőbb Mágus. Egy pillanattal később Arran tengerpartját elmosta egy hatalmas hullám, és sok Varázstudót is magával sodort. A többiek a dűnékre menekültek. De a szél és a jégeső ostorozta, majd elsodorta őket is.
Scarlet-Violet megragadta Mentavirágot, és együtt menekültek be a Tündérbarlangba.
- Gyertek, siessetek befelé! - fogadták őket szolgálatkészen a tündérkék.
- Mind meghalunk? - kérdezte zokogva Mentavirág.
- Nem tudom - válaszolta Scarlet-Violet, és átölelte barátnőjét. - Várjuk meg itt, hogy ez a pokoli zűrzavar befejeződjön és bizakodjunk!
Miközben beszélt, Scarlet-Violet szíve megsajdult. Mennyire szerette volna, ha Duffus most ott van velük! Hol lehet ebben a borzalmas pillanatban? Ismét behunyta a szemét, olyan szorosan, ahogyan csak tudta. Nem sírhatott, nem akart sírni.
Egyszerre csak a vízfalon túl megpillantott egy alakot, aki nagy nehezen, egy botra támaszkodva küzdötte fel magát a Barlang irányába.
- A bátyám az! - kiáltotta Scarlet-Violet. - Segítenünk kell neki. Kötelet! Segítsetek kötelet találni!
A Tündérbarlangban nem voltak kötelek, de ott voltak a tündérek!
- Majd mi segítünk! - mondta a legfiatalabb tündér Scarlet-Violetnek. - Megfogjuk egymás kezét, láncot alkotunk, így te eléred Rosetót, és együtt fedezékbe búzzuk.
Mit gondoltok. Roseto talán köszönetet mondott mindezért?
Esze ágiban sem volt. Alighogy összeszedte magát, kezdte Scarlet-Violetet vádolni, hogy elmenekült, és az idegent, hogy a világvégét hozta magával.
- Ő tehet róla! - kiáltotta.
- Mit beszélsz? - kérdezett vissza Scarlet-Violet. - Ő nem varázsló!
- Szóval elhittétek neki, ti balga hiszékenyek! Nem figyeltétek, hogyan fogja a kardot? Milyen ügyesen bánik vele? Én tartottam a kezemben: olyan súlyos volt, mint egy szikla!
- Lehet, hogy nagyon erős férfi.
- Talán azt akarod mondani, hogy én gyenge vagyok? - vicsorogta Roseto.
- Nem, csak azt mondom…
- Varázsló! - ordította Roseto a földhöz verve a botot. - Azért jött, hogy elpusztítsa a Völgyet. Amint megérkeznek a többiek is, foglyul ejtenek bennünket, és mindannyiunkat megölnek.
Mentavirág a szája elé kapta a kezét ijedtében. Nem sejtette, hogy Roseto még csak most lendült bele.
- Ha megmenekülünk ebből a rettenetből, azt akarom, hogy állj mellém az újonnan jöttek ellen! - mondta Roseto a húgának. - Biztos vagyok benne, hogy találunk még másokat is, akik el akarják zavarni őket. Együtt hadsereget alakítunk, és legyőzzük őket.
- De Roseto, abban sem lehetünk biztosak, hogy az ő hibájukból történt! Várjuk meg legalább, míg Duffus visszajön!
- DUFFUST? - mennydörögte az ifjú. - És ugyan minek?
- Hát, dönthetnétek együtt, és…
- Az a gyáva alak elmenekült, mielőtt lecsapott volna a vihar, és itt hagyott téged és a családját az ellenség markában. Miből gondolod, hogy visszajön?
Scarlet-Violet érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemében, és nem tudta tovább visszatartani a sírást.
- Visszajön! - kiabálta. - Visszajön!
Újra az iskolában
A
mikor becsuktam a könyvet, a nap már felbukkant a horizonton, és az éjszakai zúzmarán visszatükröződtek sugarai.
- ÁÁÁ! MI EZ A RICSAJ? - visított fel Flox, kibújva a takaró alól.
- Babú ébresztőórája - dünnyögte Pervinka.
- Ja, tényleg. Hol van? Nem látom.
- Biztosan beesett az éjjeliszekrény alá.
Flox kiugrott az ágyból, és leállította.
- Hogyan tudtok minden reggel erre ébredni?
- Amikor nem vagy itt, még rosszabb, mert a zenebona három-négy percig is eltart. Jó fürge vagy!
- És Vanília nem kap frászt?
- Babú meg sem hallja.
- Már mondtátok, de én akkor sem tudom elhinni.
- Ő a Fény boszorkája, Flox, a napra ébred… és a párnaütésekre.
- Szenttündérek, ezerrel ver a szívem - mondta Flox, és rávetette magát az ágyra. - Most is megijedtél Fuvalla? Fuvalla?
- Mindjárt magához tér - mondtam. - Ne aggódj! Inkább azt mondjátok meg, ki megy elsőnek a fürdőszobába?
- Én megyek - csicseregte Vanília, és kiröppent az ágyból.
- No, nézzétek csak, milyen friss és fitt! Jó reggelt, mi?! Semmi nem tűnt fel? - köszöntötte Flox.
- De igen, a jéghideg lábad, amikor visszabújtál a takaró alá - válaszolta Vanília. - Arra ébredtem fel.
Vanília és Pervinka egymás után szépen megmosakodtak és felöltöztek, majd leültek az ágyra, és türelmesen megvárták, amíg Flox tetőtől talpig magára ölti az egész ruhatárát. Először a drapp, pamut kisnadrágot, aztán a szintén pamut, szilvakék, kockás alsóruhát. Erre került a hosszú ujjú, kötött, petrezselyemzöld színű ruha, ami kicsit rövidebb volt, mint a kombiné, és a kötött ruha fölé a díszes szegélyű, a gyapjúruhánál rövidebb, skót kockás tunika. De ezzel még nem volt vége: a tunika fölé húzta a rövidke, mályvaszínű pulcsit, és erre öltötte föl a piros köpenyt.
- Elkészültem! - jelentette ki végül.
- Biztos mindent magadra vettél? - érdeklődött Pervinka. - Nézd csak meg jobban, lehet, hogy maradt valami a szekrényben.
- Gondolod? Lehet, hogy igazad van, a harisnyám hiányzik.
- Csak vicceltem, Flox. És különben, is már felvetted a harisnyát, mindkettő más színű!
- Igen, de ezek az alsóharisnyák, a hosszúak. Még hiányzik a térdharisnyám. Nézd meg, kérlek, ott, az alatt a ruhakupac alatt!
- Megtaláltam - mondta Vanília. - És természetesen ezek is eltérő színűek. Csak te vagy képes arra, hogy ha a szivárvány színeit öltöd magadra, akkor is csinos légy, Flox.
- Baj, hogy szeretem a színeket?
- Ugyan dehogy! Egyáltalán nem. Te így vagy tökéletes.
A Tölgy terén a lányok engedélyt kértek, hogy megálljanak tízóraiért a Csemege Falodánál. Az üzlet előtt Vic Burdock, a tulajdonos, egy felhívást olvasgatott, melyet valaki az ajtajára függesztett.
- A polgármester kijelölte a Gyűlés napját?
- Úgy tűnik, igen - felelte. - Három nap múlva lesz.
- Tomelilla boldog lesz - jegyeztem meg.
- Bocsássatok meg! Én itt olvasgatok, és nem hagylak benneteket belépni. Gyertek, gyertek! Marta újfajta fánkokat készített. Biztosan ízleni fognak.
- Csokisat? - tudakolta Vanília.
- Nem, de bátor édesapáitok nevét viselik - felelte Burdock úr, aki Grisam édesapja és Duff Burdock testvére volt.
- Valóban???
- A betolakodó elfogása után Marta annyira boldog volt, hogy elkezdett fánkot sütni, és egész éjjel sütött. Amikor pedig megkérdeztem, milyen névvel tegyem ki a kirakati árjegyzékre, azt felelte:
- Cidube Fánk, a Cicero, Duffus és Bernie nevekből.
- Hmm… nagyon finom - mondta Vanília.
- Tessék, fejenként egy zacskó. A cég ajándéka! - jelentette ki Marta asszony.
- Ön elmegy a Gyűlésre, Burdock asszony? - tudakolta Pervinka.
- Viní, micsoda viselkedés ez? - szóltam közbe. - Marta asszony nem köteles beszámolni neked a terveiről.
- Ó, semmi baj, Feli. Grisam is nagyon kíváncsi a Gyűlést illetően. Szeretne részt venni rajta, de nem vagyok benne biztos, hogy a gyerekek is ott lehetnek-e.
- Pontosan ezt szerettem volna kérdezni. A felhíváson nem szerepel, így…
- Édesapád biztosan tudja, Pervinka. Kérdezd meg tőle ma este, aztán holnap meg tudod mondani Grisamnek is.
- Köszönöm, Marta, úgy lesz.
Mielőtt folytatták volna az utat az iskolába, Vanília még visszanövesztett néhány falevelet Tölgy ágaira, aki ezért nagyon hálás volt. Lassú és zajos hálálkodása egészen az osztályteremig elkísérte Babút.
- Mit köszönget neked Tölgy? - kérdezte néhány osztálytársa.
- A leveleit. És azt, hogy leszedtem a törzséről a polgármester felhívását, amit valaki rászegezett. Szegényke, mégsem ajtó!
- Én voltam az, Periwinkle egy. Van valami kifogásod ellene?
- Nekem nincs, de ha Tölgy ágai alatt haladsz el, jobb lesz, ha a hátsódra párnát kötözöl. Akinek volt már szerencséje fenekelését élvezni, nem felejti el soha!
Amikor kicsöngettek, Pervinka kiment a kertbe, és várta Grisamet, ahogy megbeszélték. Azért, hogy a gyerekeket ne nyomassza túlságosan az ellenség-ellenes új szabályzat, a Horace McCrips iskola tantestülete közös megegyezéssel úgy határozott, hogy meghosszabbítja a szünetet: húsz percről egy órára!
Mivel Grisam késett, Viní előhúzta az Ősi Könyvet, és boldog magányában olvasni kezdte.
Ősi Könyvből
Az erdő
Hajnalban Scarlet-Violet kinézett a barlangból. Már nem esett, és a szél is elcsendesült. Azonban, úgy tűnt, mintha az ég rázuhant volna a Völgyre. A látóhatár feketéllett. A felhők a tengert érték, vörös villámokat szórva rá. Ha Scarlet-Violetnek a világ végét kellett volna elképzelnie, ilyennek képzelte volna.
- Óóóóh… - suttogta Mentavirág a háta mögött. - És most? Hogyan jutunk haza?
Ha egyáltalán van még hova hazamenni! - gondolta magában Scarlet-Violet.
A zuhatag fölötti híd összeomlott; a hegyi patak kő, sár és fatörzs hordalékával telítődött, és a faluba vezető útnak nyoma sem volt.
- Kerülő úton megyünk, az erdőn át - mondta.
- Az erdőn akarsz átvágni? De hiszen az veszélyes! - képedt el Mentavirág.
- Menta, nézz körül! Látsz itt olyat, ami nem tűnik veszélyesnek?
- Akkor itt maradunk. De szeretném, ha végre a szüleim isz itt lennének. Ész a tieid isz. Egyébként hova tűnt Roseto?
- Nem tudom. Amikor felébredtem, már nem volt itt - válaszolta Scarlet-Violet, és meg sem fordult. - Az út eltűnt. Nem hiszem, hogy bárki is idejönne. Nekünk kell lemennünk. Meg tudod csinálni? Ja, egy pillanat! Nappal van, még ha nem is úgy tűnik, te pedig a Fény boszorkája vagy. Tudsz repülni. Meg tudod tenni. Menta? Haza tudsz repülni egyedül?
- Nem!
- Sejtettem - mondta Scarlet-Violet. - Ezért azt fogjuk tenni, amit mondtam.
Megfogták egymás kezét, és nagyon óvatosan lemásztak a meredek sziklafalon a hegyi patak felé. A föld málladozott a lábuk alatt, és nem volt mibe kapaszkodni. Szerencsére megint egy tündér sietett a segítségükre. Ugyanaz a tündér volt, fiatal és ragaszkodó.
- Ha ezekre a gyökerekre léptek, megtartanak. Nagyon öreg fák gyökerei. Bennük mindig megbízhattok.
Scarlet-Violet és Mentavirág követték a tündér utasításait, és nagyon lassan, esés nélkül sikerült leérniük.
- És most? - tudakolta a feje búbjáig sáros Mentavirág.
- Látod? A vihar utat nyitott az erdőben. És pont jó irányba vezet - felelte Scarlet-Violet. - Ott fogunk átvágni.
- Az ősi romok felé akarsz menni?
- Inkább megmászod a hegyet?
- Nem, nem, de… az ősi romok… gyűlölöm azt a várat, hideglelést kapok tőle.
- Tudom, de arra elérjük a tengert, és ezen az úton haladva kiérünk a tengerpartra és talán haza. Velünk jössz… hogyishívják tündérke?
- Szívesen. A nevem Hóbóljövőpilleárny - válaszolta a tündér.
Mentavirág megragadta Scarlet-Violet ruhájának szegélyét, és együtt nekivágtak az erdőnek.
Lassan haladtak, annak a valaminek a szélén, ami hooosszú és széééles útnak tűnt a fák között. A furcsa azonban az volt, hogy kidőlt fáknak nyoma sem volt. A vihar több ezret kellett hogy kidöntsön, hogy ilyen széles utat nyisson, de akkor hol voltak a törzsek és a hatalmas koronák?
Csendesen haladtak, vissza-visszanézve. A tündér elöl, ők mögötte. Időnként egy-egy madár hangja csattant fel, vagy az esőcseppek kipp-koppja, amint a levelekre cseppentek és megremegtették.
- Szerinted igaz az, amit erről az erdőről mondanak? - kérdezte Mentavirág Scarlet-Violetet.
- Mármint, hogy a fák elmozdulnak, és közben énekelnek?
- Igen.
- Én nem hallok éneket, és nem látok mászkáló gyökereket - válaszolta Scarlet-Violet.
- Én sem. Jobb is így! - felelt Menta, és lépteit barátnőjéhez igazította.
Az elrejtett kincs
P
ervinkát a kertben egy hang zavarta meg.
- Nincs kissé hideg, hogy idekinn olvasgass?
- Grisam! Beletelt egy kis időbe, míg ideértél. Hol jártál?
- A történelemtanárunk tartóztatott fel: felismert tegnap este a betolakodó vadászata közben. Azt mondtam, nem én voltam az, de attól tartok, hogy akkor is el fogja mondani a szüleimnek.
- Ó, te szegény! Nekem sikerült úgy visszajutnom, hogy a családban senki nem vette észre. Remélem, senki nem ismert fel. Tudod, hogy megkóstoltam a fánkot, amit az anyukád a papáink tiszteletére elnevezett? Nagyon fincsi. De miért éppen fánk?
- Azt mondta, hogy az akció tökéletesen sikerült. A vásárlók szerint anyukám fánkja tökéletes. Egyszóval így… De mit olvasol?
- Egy csodálatos könyvet! - mutatta Pervinka az Ősi Könyvet Grisamnek. - A múltkor délután, amikor nem volt időnk, pont erről akartam neked mesélni. Nyisd csak ki, az őseinkről szól!
- Az enyémekről is? - tudakolta Grisam.
- Főleg egyikükről! A történet egyik főszereplője egy Duffus Burdock nevű fiú…
A padon ülve, az öreg szilvafa göcsörtös ágai alatt Pervinka elmesélte Grisamnek Scarlet-Violet, Mentavirág, Duffus, Roseto és Aberdur Völgyének történetét, ahol az őseik éltek.
Grisam elragadtatottan hallgatta. A gyerekek csak beszélgettek és beszélgettek. És nem csak a könyvről. Megvitatták a támadásokat, azt, hogy mit tesznek majd, ha minden véget ér, a mágiaórákról, Rexről, akiről Pervinka édesanyja azt feltételezte, hogy rákapott a csipdesésre…
- Ezt ő csinálta? - kérdezte Grisam, és megfogta Viní kezét.
- Talán igen. A mama és Feli azt állítják, hogy szabadságra vágyik, és azért csíp meg, hogy ezt közölje. De én nem akarom, hogy elmenjen. Vagyis, nem most, amikor hideg van, és valami állat megeheti. Nem tudja, mi van odakinn, nem tudja, mennyire veszélyes lehet.
- Úgy beszélsz, mint egy anyuka - jegyezte meg Grisam.
Vagy mint egy tündér - gondoltam én.
- Fáj?
- Nem, csak egy kicsit viszket, mint a szúnyogcsípés.
- De ebben az évszakban nincsenek szúnyogok.
- Jaj, ne kezdd már te is a téli álom leckékkel! Már megtapasztaltam a csigával kapcsolatosan.
- Én is! - kiáltott fel Grisam - Az „Állattan és Bűbájok” órán, Duff bácsi kérésére, fél órán keresztül kellett egy csiga arcába fújnom.
- Náthássá kellett változtatnod?
- Nem. Úgy tűnik, a csigák nem szeretnek széllel szemben menni a nyáluk miatt. Attól félnek, hogy kiszárad vagy valami ilyesmi. Ezért, ha csigát látsz, széllel szemben mászni…
- Az egy átváltozott mágus, tudom, tudom.
Néhány másodpercig csendben ücsörögtek, miközben a hideg és talán az enyhe zavar kipirosította mindkettőjük arcát.
- Tomelilla néni úgy küzd a csigák ellen, hogy kávézaccot tesz az üvegekbe. Azt mondja, hogy ha ő úgy csúszna-mászna mint ők, utálná, ha a sok szemcse a farka alá tapadna - mondta hirtelen Pervinka.
- Ez most hogy jön ide? - tudakolta Grisam.
- Csak úgy eszembe jutott a csigákról.
Grisam a kezére nézett.
- Örülök, hogy hordod - mutatott a kis gyűrűre Viní ujján. Ő félénken elmosolyodott, és témát váltott.
- Te tudtad, hogy a békák nyelve a nyelvük hegyéhez tapad, és hogy a százlábúnak nincs is száz lába?
- Érdekes - válaszolta Grisam, és belerúgott egy kőbe. - Hogy van az, hogyha valami romantikusat mondok, akkor te másról kezdesz beszélni?
- Ó, Gri, már megint ez a téma? Tudod, hogy nem szeretek ilyen érzelgős dolgokról beszélni. Zavarba jövök!
- Zavarba jössz, mi? Nagyszerű. Akkor inkább azt szeretnéd, ha azt mondanám, hogy a viperáknak olyan a pupillájuk, mint a macskáknak, amikor a fénybe néznek, egészen szűk, keskeny, míg a vízisiklók pupillája mindig kerek?
- És a pókoknak? - faggatta tovább Viní kíváncsian.
Grisam felsóhajtott.
- Reménytelen eset vagy, Viní - mondta beletörődve. - Mi van a pókokkal?
- Tudod, hogyan lehet megkülönböztetni egy igazi pókot egy nem igazitól?
- Ha elszakítod a hálóját, feltételezem. Megvárod, míg előbújik, hogy újraszője. Csak egy igazi pók tud tökéletes hálót szőni.
- Te egy zseni vagy! - kiáltott fel Pervinka.
- Egy zseni, aki zavarba ejtő dolgokat mond.
- Már megint kezded? Ebben nagyon is különbözöl az ősödtől. Duffus sosem mondott gyengéd szavakat Scarlet-Violetnek, legalábbis nem közvetlenül.
- És még miket csinált ez a Duffus?
- Egy vihar pusztított a Völgyben, egy „furcsa” vihar, ami szerintem nagyon hasonló ahhoz, amit a Rettenetes 21 küld ellenünk. Csakhogy nekünk ott van Tomelilla néni és Duff bácsikád, akik megakadályozzák, hogy lerombolja Zöldlapályvölgyet. Míg azokban az időkben a Varázstudók, azt hiszem, nem voltak erre felkészülve. Duffus azonban a támadás előtt megszökött és most félő, hogy Scarlet-Violet ellenszenves bátyjával kell szövetségre lépnie.
- Azzal, aki a bot-kardot készítette? - tudakolta Grisam, bizonyítva, hogy figyelt Pervinka elbeszélésére.
- Pontosan!
- Tudod-e, hogy Duff bácsikám egyszer azt mesélte, hogy egy bot-kard itt van elásva valahol a falu falain kívül?
- Most viccelsz? Azonnal keressük meg!
A Grisamtől hallottaktól fellelkesülve Pervinka felpattant a padról.
- Akkor megyünk?
- Attól eltekintve, hogy még óránk lesz, Viní, azt mondtam, hogy a falakon kívül! Odakinn, érted?
- Képzeld csak, mi lenne, ha ugyanaz a bot volna, Gri!
- Egy elkorhadt és megrozsdásodott régi vacak lenne.
- A történelem egy darabja, ami megelevenedik a könyvemből! Rá kell jönnünk, hol van, Gri, meg kell kérdezned a nagybátyádtól.
- Minek?
- Te csak kérdezd meg és kész.
- Csak ha megmondod, mihez akarsz kezdeni egy sétabot-karddal.
- Nem csinálok vele semmit - mondta Pervinka. - Megtartom, mint értékes régiséget. De te minek beszéltél róla, ha nem akartad megszerezni?
- Csak úgy. Láttam, hogy érdekel a téma.
Egy hang szakította félbe őket.
- Nézd csak, nézd csak: a gerlepár itt turbékol a szabadban, tündéri felügyelet nélkül - kiáltott Scarlet Pimpernel.
- A tündérem! Feli biztosan hallott mindent! - csapott a homlokára Pervinka.
Hát igen, tényleg mindent hallottam!
- Szerelmes szavakat suttogtatok egymásnak? - kérdezte Scarlet szemtelenül.
- Hagyd már abba! - figyelmeztette Pervinka. - Tudod, hogy valamiért már nem viszket a tenyerem a neved hallatára? Mi szél hozott?
- A kíváncsiság, Periwinkle kettő! Csak azt akartam tudni, hogy te is azzal szórakozol-e, hogy furcsaságokat álmodsz, mint a húgod?
- Hát te mit tudsz Vanília álmairól?
- Azt, amit Vanília mesélt el a kicsi Floxnak, de olyan hangosan…
- Pontosan, Floxnak és nem neked - szólt közbe Grisam.
- Burdock, figyelmeztetlek, hogy vigyázz, ha jót akarsz! Ezek itt csodaszép és csalfa félboszorkákról álmodnak.
- Scarlet, menj innen! - mondta komolyan Pervinka.
- Miért? Még nem fejeztem be. A félboszorkány egy hosszú ösvényen távozik, és a kezén van egy kis…
- MENJ EL! - kiáltotta Pervinka, és felpattant. De Scarletet cseppet sem zavarta.
- Na, mi van, Periwinkle kettő, nem akarod, hogy a „vőlegényed” megtudja, hogy egy kicsit lüke a húgod?
Pervinka megragadta Scarlet pulóverét.
- Figyelmeztetlek, Pimpernel, még egy rossz szót szólsz a húgomról, és átváltoztatlak azzá a viperává, ami valójában vagy!
Közéjük akartam repülni, de mire megérkeztem, Scarlet már a két gyerek lábai között sziszegett, és két farkcsapással bekúszott a kövek közé, hogy elrejtőzzön.
- Pervinka, mit tettél?
- Csak megfenyegettem, de nem röpítettem igazi bűbájt.
Túl nagy hatalom
A
hír viharos sebességgel terjedt szét az iskolában, és hatalmas zűrzavar támadt. A tanárok és a diákok ide-oda szaladgáltak. Csak a matematikát és a természettudományokat tanító boszorka, Margherita de Transvall merészkedett ki a kertbe.
- Köpd ki azonnal azt az egeret, vagy azt akarod, hogy egérrel a szádban varázsoljalak vissza? - figyelmeztette, Scarletet, aki, nyilvánvalóan, beleélte magát a szerepbe.
- PERVINKA PERIWINKLE! - kiáltotta ugyanabban a pillanatban az iskola igazgatónője, Euforbia Flumini. - GYERE AZONNAL AZ IGAZGATÓIBA!
- Akarod, hogy veled menjek? - kérdezte Vanília a testvérétől.
- Neked kellene odamenned, de egyedül! - válaszolta szárazon Pervinka. - Ha időnként lakatot tennél arra a nagy szádra, Babú!
Flumini asszony bezárkózott Vinível egy szobába, melynek falán hatalmas pergamen függött.
- Láttad már ezt valaha? - kérdezte mogorván.
- Ez a Varázslók Szabályzata - felelte Pervinka.
- Pontosan. És olvastad már?
- A nénikém minden nap elolvastat belőle egyet, és elmagyarázza.
- Ha nem tudnám, hogy a nagy Tomelilla unokahúga vagy, azt mondanám, hogy a nagynénéd átugrotta az Egyes cikkelyt! De az unokahúga vagy. Szegény Ösvények Lillája! Ő, aki annyira jóságos és bölcs. Micsoda szomorúságot okozol neki…
- Én nem akartam átváltoztatni Scarletet. Csak kiszaladt a számon. A viperákról beszéltünk, és…
- Kiszaladt? - Flumini asszony elborzadt. - El tudod képzelni, mire vagy képes ezzel a hatalommal?
- Csak most kezdem felfogni - válaszolta Pervinka.
- Írd fel tízszer a táblára az Egyes cikkelyt, Pervinka, és utána menj vissza az osztályba! - parancsolta az igazgatónő. - Elmegyek és megnézem, sikerült-e elkapniuk azt a vip… Scarletet.
Nem sokkal később a nappali őrjárat riadót fújt, és a tanárok a föld alatti barlangba kísérték az osztályokat. Ez naponta egyszer vagy kétszer megtörtént, és a gyerekek már hozzászoktak. Libasorban, kezüket az előttük álló vállára helyezve lementek a kőlépcsőn, amely az iskolából a barlangba vezetett, és ott vártak, míg lefújták a riadót.
- Mi történt? - kérdezte Vanília, miközben hazafelé tartottak. Pervinka nem válaszolt.
- Téves riasztás volt, Babú - magyaráztam. - Cocklery úr rosszul értelmezte egy felhő mozgását.
- Mi a bajod, Viní, haragszol rám? - faggatta tovább Vanília, mert látta, hogy nővére még mindig komoly és mogorva arcot vág.
- Igen.
- Miért?
- Nem lett volna szabad elmesélned úton-útfélen az álmodat.
- Na, ez aztán jó! - kiáltott fel Babú. - A végén még én tehetek arról, hogy viperává változtattad Scarletet.
- Így is van! - jelentette ki Pervinka.
- Már mondtam neked, hogy csak Floxnak meséltem el. Nem tudtam, hogy Scarlet hallgatózik.
- Na mindegy. Soha többé nem szabad senkinek elmesélned, megértetted?
- Ez csak egy álom - ellenkezett Babú. - Ráadásul az ÉN álmom! - tette hozzá halkan, miközben Viní belépett előtte a házba.
- Van itthon valaki? - tudakoltam, és becsuktam az ajtót. Cicero jelent meg az előtérben.
- Nem, ma egyedül vagyunk. A mamát magával ragadta a holnapi Gyűlésre való készülődés, és Lalla Tomelilla elő-Gyűlést tart a Legfőbb Varázstudókkal. Éppen ennivalót készítek.
- Záptojást? - érdeklődött Vanília.
- Nem, karfiolpürét - válaszolta nyűgösen Cicero.
- Jobb volt a záptojás.
- Én nem vagyok éhes, felmehetek a szobámba? - kérdezte Pervinka.
- Nem érzed jól magad, drágám?
- De, de. Csak egy kicsit elfáradtam.
- Ahogy gondolod. Ha meggondolnád magad, itt leszünk.
- Köszönöm, papa.
Nem ezt nevezném kifejezetten finom ebédnek, de Cicero mindent beleadott, és Vanília gondoskodott róla, hogy semmi ne maradjon a tányéron.
- A szaga rosszabb volt, mint az íze - mondta.
- Tyűha! Ezt bóknak veszem, Babú. Köszönöm - válaszolta Ciceró.
- Viszek fel egy kicsit Pervinkának is, talán most már megéhezett.
- Jó ötlet. Én visszamegyek a dolgozószobámba.
Együtt mentünk fel, és felvittük a tálcát, amelyre Ciceró papa tiszta szalvétát terített, egy pohár friss vizet és egy kék bogyókkal teli ágacskát rakott.
- Az éj hercegnőjének ebédje a szobába szervírozva! - jelentette be Vanília, amikor belépett. Pervinka elmosolyodott. Az ágyon feküdt, és az Ősi Könyvet olvasta.
- Éhes vagy? - kérdezte Babú.
- Hmm… egy kicsit.
- Nélkülünk folytattad a történetet?
- Nem, csak újraolvastam néhány részt, hogy jobban megértsem.
- FELI, A CSÁPJAID ZAVARJÁK A RÁDIÓMAT! NEM TUDOK BESZÉLNI DUFFAL! CSINÁLJ VALAMIT! - kiabálta Cicero a dolgozószobából. „Csináljak valamit!” Mégis mit tehettem volna? Készenlétben kellett állnom, hogy megvédjem a lányokat, vagy nem?
- MEGPRÓBÁLOM, DE FOGALMAM SINCS, HOGYAN TUDNÁM ELKERÜLNI AZT, HOGY ZAVARJAM AZ ADÁST! - válaszoltam.
Cicero felhangosította a rádiót.
- Duff… Duff… Duff… hallasz? Vétel!
- Bzzz… bzzz… bzzz… bzzz… Cic… bzzz… bzzz… nem hal… bzzz…
- Na jó! - mondtam. - Kimegyek egy pillanatra, de addig valaki figyeljen a lányokra!
Biztosan akkor történt, amikor kimentem, és magukra hagytam őket. Pervinka talán rábukkant valamire az Ősi Könyvben, vagy átgondolta azt, amit Grisam mondott neki, nem tudom. De ha volt egy pillanat, amikor a tervét kieszelte, ez lehetett az. Nem jutott a tudomásomra egészen addig, míg az események viharosan felgyorsulva ránk nem zúdultak.
Amikor visszamentem, Cicero már elhagyta a dolgozószobát, Vanília és Pervinka az Ősi Könyvet olvasta.
Ősi Könyvből
A búcsú
Mentavirág egy ujjal megkopogtatta barátnője vállát.
- Pssszt… - suttogta. - Nem szeretnélek felizgatni, de az előttünk álló fa megmozdult.
- Menta, ne légy olyan hiszékenyt Az a fűzfa már évszázadok óta ott áll!
- De tényleg megmozdult! - akadékoskodott Mentavirág. - Kérdezzük csak meg Hóbóljövőpilleárnyat!
- Ha valóban azt akarod, hogy a tündér megpukkadjon a nevetéstől, csak tessék - válaszolta Scarlet-Violet.
- Akkor nem kérdezem meg tőle. De te tehetsz róla, ha megtámad bennünket!
Mentavirág Scarlet-Violethez simulva, csukott szemmel haladt el a fűzfa előtt, és… nem történt semm!
Hacsak az nem, hogy amint elhagyták. Menta megfordult, és…
- JAJ! - kiáltotta.
- Mi történt?
- Integetett!
- Ki?
- A fűzfa!
- Jaj. Menta!
Csak mentek, mendegéltek. A susogó fák és a távoli mennydörgés hangjai kísérték őket, amikor egyszer csak:
- Itt vagyunk - jelentette be a tündér.
- Én csak köveket látok - mondta Scarlet-Violet. - Nem tűnik a Vár romjainak.
- Na tessék! Eltévedtünk - kiáltott fel Mentavirág.
- Nem hagynád végre abba? Nem tévedtünk el. Ez az a hely, a tündérnek igaza van, csakhogy… másmilyen. Olyan, mintha… - Scarlet-Violet megborzongott. - Olyan, mintha valaki újra felépítette volna a Várat!
- Ma éjjel? - kérdezte hitetlenkedve Mentavirág.
- Tudom, hogy furcsán hangzik, de így van. Scarlet-Violet négy ugrással kiperdült az erdőből, és utolérte a tündért.
- Várj meg! - kiabálta Mentavirág.
Abban a szent pillanatban a távolból zaj hallatszott, és Hóbóljövőpilleárny intett, hogy bújjanak el.
- Gyorsan! Gyorsan! A mögé a bokor mögé - suttogta.
Egy ló bukkant elő a ködből, és ügetve érkezett, majd pontosan előttük megállt.
Mentavirág érezte, hogy a fújtató orrlyukak a tarkóját érik. Scarlet-Violet intett, hogy ne mozduljon.
- Ez biztosan a lovag, aki tegnap érkezett - suttogta. De a tündér, aki mellettük állt, nemet intett a fejével.
Meglepett arca arra késztette Scarlet-Violetet, hogy felemelkedjen, és kinézzen a bokor mögül… - Roseto! - kiáltott fel alig hallhatóan.
Valóban ő volt, és nem volt egyedül. A többi lovas most érte csak utol: Sandalo McLoad és a testvére, Crocus Pills, Creulon Deb, Elderberry Barks, ugyanazok az őrült csirkefogók, akik meglepték őket a Barlangban.
- Duffus apja! És Silver Birch és… apa! - suttogta Scarlet-Violet zavarodottan. - Az újonnan jöttékkel akarnak harcolni, de honnan szereztek lovakat?
- Azt hiszem, már elfogták az újonnan jötteket! - mondta Hóbóljövőpilleárny. Négy ló vontatta szekéren hatalmas, fekete ketrec érkezett, melyben Scarlet-Violet és Mentavirág felismerte a lovagot. Meg volt kötözve, és vele együtt még számos nő és férfi, akiket a lányok még sosem láttak.
- Ezek megbolondultak? - gondolta magában Scarlet-Violet. - Miért zárták őket abba a ketrecbe?
- Jön egy másik is - suttogta Mentavirág.
Attól, amit a két barátnő a második ketrecben megpillantott, elállt a lélegzetük. És elszállt minden reményük is.
- Aszok a szüleim! - kiáltott fel alig hallhatóan Mentavirág.
Nem ők voltak az egyedüli varázslók, akiket Roseto és társai foglyul ejtettek. Ott volt még a Legfőbb Mágus és az Időjós Mágus, és még sok kedves barátjuk.
- Elfogták az összes Fény Mágust - suttogta Scarlet-Violet. Mentavirág éppen ki akart szaladni a rejtekből, de Scarlet-Violet még időben megfékezte. - Azt akarod, hogy téged is elkapjanak?
Roseto felemelte a karját, és a menet újra megindult.
- Mint ahogyan azt Uram előre megjósolta, a Vár kész fogadni a foglyokat - jelentette ki, elhaladva a bokor mellett. Szép arcát csúf vigyor torzította el.
- Te vagy a Kiválasztott, Főnök. A Sötétség Sötét Ura téged választott jobbkezének. Mondd, mit kell tennünk? - szólt Creulon Deb.
- Átadjuk neki a Fény Mágusait és a Nembűvölőket - válaszolta Roseto -, majd visszamegyünk a faluba, és kényszerítjük a Sötétség Mágusait, hogy álljanak mellénk.
- Gondolod, hogy hajlandóak lesznek?
- Igen, egyszer már megtörtént.
- Meg kell állítanunk őket! - mondta Mentavirág, és felgyűrte a ruhája ujját. - Hafnáljuk a mágiát! Hafnáljunk valami bűbájt, és szabadítsuk ki őket!
- Ha ez olyan egyszerű lenne, akkor már ők maguk is megtették volna, nem gondolod? - állította meg Scarlet-Violet. - Valaminek lennie kell… valaminek azokban a ketrecekben…
- Ugye még sosem láttatok ilyet? - kérdezte a tündér. - Túl fiatalok vagytok. Azok a Mágus Vadászok ketrecei. Ősrégiek, mint a gyűlölet. Akkor tűntek el innen a Völgyből, amikor a Fény és a Sötétség Mágusai megtanultak békében, egymás mellett élni. Ez jó néhány évszázaddal ezelőtt történt. Mindenki azt gondolta, hogy a Gonosszal együtt elpusztultak, azonban…
- Miért nem próbálnak meg kiszabadulni a foglyok? A Varázstudók könnyedén megtehetnék - tudakolta Scarlet-Violet.
- Aki oda egyszer bekerül, rettenetes bűvölet rabja lesz. Szeme megszűnik látni, füle hallani. Nagy nyugalom szállja meg a rabokat, akik, mint a birkák, hagyják, hogy elvezessék őket. Pssszt! Meghallottak bennünket!
Roseto egyik embere megállt, és leszállt a lóról.
- Valaki van az erdőben! - kiáltotta. - Hangokat hallottam abból az irányból!
- Állj! - parancsolta Roseto a menetoszlopnak. - McLoad, menj és nézd meg, mi történik, és utána jelentést kérek!
Sandalo McLoad megfordította a lovat, és a bokor felé ügetett.
- Emlékszel, amikor azt mondtam neked, hogy bíznod kell magadban, és hogy hinned kell a lehetőségeidben? - fordult Scarlet-Violet Mentavirághoz.
- Igen - válaszolta Mentavirág.
- Hittél nekem?
- Igen.
- Hinni fogsz, ha azt mondom, hogy amit most kell tenned, megment majd bennünket és a népünket?
- Nem… de megteszem, ha te úgy akarod.
- Változz át ismét azzá a szép kis szeplős katicabogárrá, és rejtőzz el az erdőben, amíg vissza nem jövök!
- Miért, hová mész?
- Segítséget keresek, Menta. De előbb sassá kell változtatnod, így napközben is repülhetek. Csak te vagy rá képes.
Mentavirág némán figyelte barátnőjét. Scarlet-Violet tudta, hogy neki az ilyen bűbájok nem igazán sikerülnek.
Sandalo McLoad leszállt a lóról, és anélkül, hogy észrevette volna, rátaposott Scarlet-Violet ruhaujjára.
- Most, Menta, mielőtt túl késő lennel - suttogta.
Mentavirág egy pillanatra lehunyta a szemét. Arca komoly és tudatos volt. Barátnője arcára helyezte nyitott tenyerét, hüvelykujjait keresztezte, és a repülést utánozva, suttogta:
- Te sasmadár vagy, én tudom.
Egy pillanattal később arany villanás burkolta be Scarlet-Violetet.
A varázslat megijesztette a lovakat, és a közelükben álló férfiaknak el kellett ugraniuk, nehogy agyontapossák őket.
- Mi történik ott? - kiáltotta Roseto, megostorozva és megsarkantyúzva lovát a bokor irányába. Fellökte volna Mentavirágot és a tündért, ha egy csodálatos fehér sas fel nem röppen előtte.
Roseto lova megbokrosodott, és hátrálni kezdett.
- Menjünk innen! - kiáltotta, és megrugdosta a szegény állatot. - Csak egy sasmadár volt. Ne várassuk tovább a Gazdámat!
Mentavirág és a tündér kővé dermedt, egészen addig, míg az utolsó ló is el nem távolodott. Csak akkor merte Mentavirág ismét kinyitni a szemét, és a tündér felé fordulva azt kérdezte:
- Most mit tegyek?
- Ne sírj. Mentavirág! - mosolygott rá Hóbóljövőpilleárny. - És bízz abban, aki szeret téged. Változz át a kis katicává, és rejtőzz el az erdőben! Ha segítségre lesz szükséged, fordulj az öreg fűzfához! Nagyon kedves teremtmény, főleg a gyerekekkel. Nekem követnem kell Scarlet-Violetet, és megbizonyosodnom, hogy megtalálja azt, akit keres.
Mentavirág felnézett a Völgy feletti sötét égre, ismét magasra emelte az orrát, és lassan megfordult maga körül. Egy pillanattal később egy aprócska, fekete pöttyös katicabogár hajnalka színű foltocskával az egyik szárnyán mászott felfelé a levelek és a kicsi gallyak közé.
A tündér nézte, ahogy eltűnik az erdőben.
- Sok szerencsét. Mentavirág! - kívánta tiszta szívéből. - Hópille hamarosan visszajön érted!
Az utolsó fejezet
E
gy könnycsepp hullott az Ősi Könyv lapjára.
- Te sírsz, Babú, de én mérges vagyok! - kiáltott fel Pervinka, és hirtelen becsapta a könyvet. - Hogyan végződhet így?
- Szegény Mentavirág - sopánkodott Vanília.
Pervinka fel-alá járkált a szobában, idegesen faggatva engem is, akinek pedig semmi köze nem volt a dologhoz.
- Tomelilla néni azért adta oda nekem az Ősi Könyvet, hogy tanuljak belőle, mert hasznosabb, mint a történelemkönyv. Most mondd meg nekem, mire jó, hogy idáig jutottam?
Megvontam a vállam, hogy jelezzem: „nem tudom”.
- Na persze! - válaszolta erre ő. - Nem tudod, mert nincs rá semmi ok! A nénikémmel akarok beszélni!
Ezek után Pervinka felkapta az Ősi Könyvet, és kiviharzott a szobából, fel a lépcsőn.
- Nem hiszem, hogy a szobájában van - kiabáltam. - Próbáld meg a konyhában!
De nem találta sem a konyhában, sem másutt.
- Bezárkózott a Varázsszobába. Ott van már reggel óta - közölte Dahlia mama, amikor belépett a megszáradt ruhákkal. - Ott próbáld keresni!
Pervinka lerohant a lépcsőkön, de amikor a sötét folyosón találta magát, megállt. Már számtalanszor járt itt, talán sosem egyedül, az igaz, de tudta, hogy nincs veszélyben. Akkor most miért állt meg?
Ahogyan ott állt, mozdulatlanul, arra gondoltam, hogy talán a sötéttől való rettegésének köze lehet a rémálomhoz. Egyszer már elmesélte, hogy nagyon megrémült, amikor felébredt az álomból, és sötét volt körülötte. Ő, aki a sötétség hatalmával bír!
Közelebb mentem hozzá.
- Akarod, hogy elkísérjelek? - kérdeztem.
Összerezzent.
- Feli! Annyira megijesztettél! Nem tudtam, hogy itt vagy. Én… nem, azt hiszem, sikerülni fog, persze, hogy sikerülni fog, látod… már el is indultam. Menj csak vissza Vaníliához, én egy kicsit itt maradok a nagynéninél.
Mint amikor egy tollhegyet belemártunk a tintába, úgy merült el a folyosó sötétjében.
De hallottam a hangját, ahogy számolta lépteit… öt… hat… hét… Tudtam, hogy amikor kimondja: „húsz”, elmúlik a félelem. Így is történt… „húsz” suttogtuk egyszerre! Ekkor a barlangban ezernyi aprócska fény gyúlt ki a fiatal boszorkány előtt. Néztem, ahogyan távolodik, magához szorítva a Könyvet. Nem fordult meg, és néhány pillanattal később visszarepültem Vaníliához.
Nem mondtam neki, nem volt idő elmondani, hogy engem is meglepett az Ősi Könyv utolsó fejezete. Éveken át próbáltam Hópilléről híreket szerezni, és most hirtelen rábukkanok a nevére, a történetére. De hogyan lett dajkatündér? Nagyon reméltem, hogy Pervinka a második kötettel tér vissza.
- Gyere be, Pervinka! - mondta Lalla Tomelilla, amikor meghallotta a kopogást a kis ajtón.
- Honnan tudtad, hogy én vagyok az?
- Mert annak a valakinek, aki átjön a folyosón, hogy megzavarjon, gyakran jó oka van rá. És neked van. Ugye befejezted a könyvet? És most tudni szeretnéd, hogyan végződött a történet.
- Ó igen, nagyon szeretném!
- Nagyon szeretnéd.
Tomelilla háttal állt Pervinkának, úgy beszélt hozzá. Egy hatalmas üst fölé hajolt, amelyben valami nagyon finom illatú, zöldes kotyvalék fortyogott.
- Kényes pillanatban zavartál meg, tudod-e?
- Varázsitalt főzöl?
- Ó, nem, nem… ez a ma esti zöldségleves. Egy régi szöveg után kutattam, amit nem sikerül megtalálnom - felelte. Eltávolodott a tűztől, és leült az íróasztalához, amely zsúfolásig meg volt pakolva hatalmas, poros könyvekkel. Felütötte az egyiket, és csendben olvasni kezdte. Pervinka nem mozdult.
- Esetleg jöjjek vissza később, nénikém?
Nem kapott választ, így elbátortalanodva felsóhajtott, megfordult, és már éppen távozni készült, amikor Tomelilla hangja megállította.
- Ölj be a padodba, és egy pillanatig maradj csendben, ha tudsz!
Pervinka felugrott a saját padjának, tetejére, és mosolyogva elhelyezkedett. További tíz perc telt el, mielőtt nagynénje végre becsukta a hatalmas könyvet, és rá figyelt.
- Mi a bajod a székekkel? - érdeklődött bosszankodva a boszorkány.
- Semmi, de így jobban hallak - válaszolta Pervinka.
- Butaság. Te ifjú hölgy vagy, nem pedig macska! Szállj le onnan, és ülj rendesen!
Pervinka leugrott, kihúzta a széket, és helyet foglalt.
- Nos? - kérdezte kíváncsian.
- Nos, nos… Nem akarsz esetleg kérdezni?
- Több ezret is, de mindegyikre válaszolsz?
- Mindegyikre, amely válaszra érdemes. Nosza, kérdezz!
- Ki volt a tündér? Ki volt Roseto Főnöke? Talán megértettem, de nem vagyok benne biztos. És mi történt Rosetóval? Kik voltak a Mágus Vadászok, és…
- Várj, várj, csak szépen sorjában! Egyszerre csak egy kérdést! Azt akarod tudni, ki volt a tündér?
- Igen.
- Sajnálom, hogy Feli nincs itt, és nem hallhatja, mert a tündér története neki is nagyon tetszene.
Hóbóljövőpilleárny
- T
ündér volt.
- Na jó, de olyan dajkatündér volt, mint Feli? A Könyv ezen a ponton egy kicsit homályosan fogalmaz.
- A Könyv azért fogalmaz homályosan, mert azokban az időkben a tündéreknek nem volt ilyen feladatuk. A Varázstudók a Felelősség Ruhájának varrásához használták őket, és talán a ruhák stoppolásához, de a Fény Népe nem vett részt a boszorkányok és a varázslók életében. És ez a tündéreknek teljesen megfelelt. Ők sem akartak vegyülni velünk.
- Akkor miért használtak bonyolult neveket?
- Ez akkoriban kezdődött. Évezredeken át a Varázstudók és a Tündérek népe nem is tudott egymásról. Az előbbi faragatlan volt, és szabályok nélkül élt, a másik finom és kedves. Nem volt bennük semmi közös. És amikor összetalálkoztak, nos, a szikra, könnyedén kitalálhatjuk, egyáltalán nem lángolt fel. A Varázstudók a tündéreknek csak a hasznos oldalukat látták. A tündérek a maguk részéről az első pillanattól fogva tudták, hogy meg kell magukat védelmezni ettől a faragatlanságtól. Ezért aztán, hogy elkerüljék, hogy a varázslók és a boszorkányok számukra nem megfelelő, vagy nem eléggé méltó munkára kényszerítsék őket, az Apró Fények kimondhatatlan és nehezen megjegyezhető neveket választottak.
- És nem volt Scarlet-Violet vagy Mentavirág dajkatündére?
- Nem, de később az lett.
- Hogyan?
- Tudod, a tündérek természetüknél fogva szeretik a gyerekeket, minden gyereket. Hópille látta megszületni Scarlet-Violetet. S mi több, segített az édesanyjának őt világra hozni. Megmentette mindkettőjük életét, de mindig láthatatlan maradt, így senki nem tudott róla egészen addig, míg Hópille maga el nem mesélte.
- És elmesélte?
- Ő igen, de csak sok-sok évvel később.
- És elhitték?
- Igen, mert időközben Hópille elnyerte a Varázstudók nagyrabecsülését és bizalmát. Képzeld, a Nagy Tanács történelemkönyveiben úgy említik, mint a történelem első dajkatündérét.
- Ki tudja, vajon Feli hallott-e róla valaha. Soha nem említette…
- Biztos vagyok benne, hogy igen - mondta Tomelilla.
- Hópille bátor tetteket vitt véghez, hogy megszerezze azt a bizalmat, amiről beszélsz?
- Megmentette Scarlet-Violet életét!
- Akkor létezik egy második könyv is! Megkaphatom?
- Sajnos nem. Ha valaha is létezett egy második könyv, az nagyon-nagyon régen elveszhetett.
- Ó, de kár! De akkor te honnan tudod mindezt?
- Mesélték nekem.
- Valaki, akit ismerek?
- Nem, ő már nagyon régóta nem él.
- Szeretted?
- Igen, nagyon szerettem.
- A nagymama volt az?
- Nem, nem a nagymama volt.
- Mindenesetre helyes - folytatta Pervinka.
- Micsoda? - tudakolta Tomelilla.
- Inkább egy tündérnek hinni, mint egy Nembűvölőnek! Senki sem hiszi el, hogy Talbooth kapitány egy fregatt kapitánya volt. De mindenki elhitte Hópillének, hogy segített Scarlet-Violet születésénél. Ennek van értelme.
- És mi az értelme? - kérdezte Tomelilla, aki kissé meglepődött attól, amit unokahúga mondott. Pervinka elmagyarázta, hogyan is gondolta.
- A Nembűvölők gyengébbek, mint a Varázstudók és a Mágikus Teremtmények, ezért hajlamosabbak a tévedésre, a hazugságra, az árulásra. Ez helyes.
Tomelilla ámult-bámult a csodálkozástól.
- Pont te mondasz ilyet? Te, aki elolvastad az Ősi Könyvet, és tudod, mit tett Roseto a népével? Ah, akkor hiábavaló volt!
- Valójában nem tudom biztosan, mit is tett Roseto, és azt sem, miért tette. Ezért vagyok itt.
- Roseto áruló lett! Hadd ne mondjam, összeállt az Ellenséggel, és eladta népét a hatalomért cserébe.
- A Rettenetes 21 hívatta, vagy ő raboltatta el és vitette a Várba?
- Ezek szerint valamit azért megértettél: a Vár, a Rettenetes 21… igen, ő volt az, aki megtámadta Aberdur Völgyét. Okos vagy.
- És elvitte Rosetót Arrochar Várába?
- Nem volt rá szükség. Roseto saját akaratából ajánlkozott fel az Ellenségnek.
- Hogyhogy? A Rettenetes 21 nem olyasvalaki, akivel beszélni lehet. Nincs arca, nincs hangja, füle.
- Hallottad már, amikor Feli a széllel kiabál?
- Ezerszer is.
- És hallottad már, hogy a szél válaszol neki?
- Még soha.
- Pedig Feli továbbra is kiabál vele.
- Igen.
- Szerinted miért csinálja?
- Mert a tündérek mindannyian egy kicsit lükék.
- Igen, egy kicsit valóban azok - mosolyodott el Tomelilla. - De annyi biztos, hogy érdekes lenne olyasvalakikkel beszélni, akik megnehezítik az életünket, legyenek ezek személyek, a szél vagy az eső. Vagy az Ellenség.
- És ezt tette Roseto? Beszélt az Ellenséggel?
- Amikor előjött a Tündérbarlangból, a gonosz erői elragadták őt, és letaszították a sárba, a sziklákra, a csipkebokrok közé. Ő pedig hangosan kifakadt, és kiabált vele. Amikor már fogytán volt az ereje, természetessé vált számára a miért után érdeklődni.
- Miért? - kiabálta Roseto maradék hangjával. - Miért acsarkodsz ellenem? Miért nem állhatok a te oldaladon?
- És az Ellenség válaszolt neki?
- Nyilvánvalóan igen, ha megválasztotta őt jobbkezének.
- Válaszolt, úgy, hogy beszélt hozzá?
- Nem tudom. De bizonyára megértette magát.
- Milyen hangja lehet az Ellenségnek?
- Bármilyen hangja is legyen, remélem, hogy te, amikor meghallod, felismered, drágám!
- Roseto miért nem próbálta észhez téríteni a Gonoszt?
- Mert, drágaságom, mindenki saját hite szerint használja ki a lehetőségeket, amiket az élet felajánl neki. De még nem tetted fel nekem a legfontosabb kérdést: miért rabolta el Roseto a Fény Mágusait és a Nembűvölőket?
A hatalom eredete
T
omelilla felvett egy nagyon régi, nagyon megrongálódott könyvet, amelyik a többi könyv tetején hevert.
- Ahhoz, hogy megértsd, talán segítségedre lehet egy történet. Egy történet, amelyet ritkán mesélnek. Amely olyan ősrégi, hogy az eredete beleveszik az idők sötétjébe. Igazságból és legendából áll össze, de hogy hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik, nehéz megmondani. Mint ahogyan két különböző fonalköteg szála egyazon szövetben olvad össze. Készen állsz?
- Teljesen!
- Tudd meg tehát, hogy mindaz, amit mondani fogok, nagyon messzire repít el. Távol a falutól, Zöldlapályvölgytől, távol tőlünk, távol mindattól, amit ismersz, és ami ismerős. Nagyon távoli időkbe. Hunyd le a szemed, Pervinka, és figyelj!
Tomelilla kinyitotta az ősrégi könyvet, átlapozta az első, a második oldalt, majd megállt a harmadikon. Elolvasott néhány sort, aztán felnézett, felsóhajtott, és mesélni kezdett.
- Volt valaha egy nagyon régi Kor, amelyben, úgy tartják, a Fény és a Sötétség egyek voltak. Egyetlen hatalom. Ez uralkodott a Földön. Nagyon sok évezreden keresztül uralkodott békében és harmóniában, tökéletesen összehangolva az éjszakát és a nappalt, a hideget és a meleget, a szépet és a csúnyát, az esőt és a napot, anélkül, hogy elhanyagolta volna akár csak egyetlen árnyalatát is. A Föld csodálatos volt.
Az öregek azt mondanák, hogy ez volt a Kezdet Időszaka. A kezdet vége. Mivel már akkor is árulóvá vált valaki. Minden különösebb ok nélkül, hirtelen hátat fordított a harmóniának és az egyensúlynak. És anélkül, hogy engedélyt kért volna, rákényszerítette az éjszakát a nappalra, az esőt a napfényre, a gyűlöletet a szeretetre, a sötétséget a fényre.
Több év háború és csata követte, melyek eltörölték a harmónia összes árnyalatát, és a Végtelen Hatalmat kettészakadásra kényszerítették.
A hatalmas és kegyetlen Sötétség kerekedett felül, és évszázadokon keresztül uralkodott a Fényen, az Embereken és minden Mágikus Teremtményen. A Föld egyetlen napnyi fény és napsugár nélkül elveszítette összes színét. Kopár, sivár síksággá vált, telve fájdalommal és szomorúsággal. Sokan meghaltak, másokat a Mágus Vadászok fogtak el, és adtak el az Ellenségnek, megint mások eszüket vesztették. Aki tudott, elmenekült: a Fény Boszorkányai és a Fény Mágusai, a Nembűvölők, tündérek, elfek… egyetlen népként szelték át a hegyeket és messzire, nagyon messzire mentek.
- Többé nem is jöttek vissza? - kérdezte Pervinka.
- De igen, de csak akkor, amikor itt volt az idő a visszatérésre. Azaz nagyon, nagyon sok idő elteltével.
- Honnan tudták, hogy visszajöhetnek?
- Valaki értesítette őket - mesélte Tomelilla.
- Kicsoda?
- A Sötétség egyik Mágusa.
- Az Ellenség?
- A jó útra tért ellenség. Egy bölcs és bátor férfi, aki a szíve mélyén őrizte az egyensúly emlékét, és saját seregeivel is szembeszállt, hogy visszahozza a harmóniát.
- Hogyan sikerült neki? Egyetlen ember mindenki ellen? Nem félt?
- Azért nem volt teljesen egyedül. Mások is hozzá hasonlóan őrizték azt az emléket, és fokozatosan a többiek is csatlakoztak hozzá, mert megelégelték, hogy homályban kell élniük, vagy talán rájöttek, hogy hibáztak. Az összes közül ők bizonyultak a legerősebb és leghűségesebb szövetségesnek.
- És mi lett a Mágikus Teremtményekkel és a Nembűvölőkkel?
- Ó, az Apró Nép visszatért, de a Nembűvölők nem. Miután együtt szöktek meg a Varázstudókkal, az emberek dél felé vették útjukat, a völgyekbe, és további hegyeken keltek át és még további völgyeken, és róluk aztán senki sem hallott többé. Egészen addig, míg…
- Míg el nem jött az a lovag, a nyári Napforduló ünnepére.
- Pontosan. A Legfőbb Mágus tudta, hogy léteznek. És ugyanígy tudták az öreg bölcsek és mindazok, akik olvasták a történelmet. De a fiatalok nem. Azokban az időkben a múltat nem tanították, és aki nem vette a fáradságot, hogy utánanézzen, azt készületlenül érte, amikor a múlt ismét előbukkant. Ezért adtam oda neked az Ősi Könyvet, Viní, hogy te felkészült légy, hogy tudd! Hatalmad eredetének ismerete, és az, hogy tudod, a múltban rosszra használták, segíteni fog, hogy megtedd a helyes lépéseket ebben a mi sötét jelenünkben és jövőnkben.
- Ez nagyon érdekes volt, nénikém, túlságosan is! Azaz, azt akarom mondani, hogy számomra most fontosabb, mint azelőtt, megtudni, mi lett a vége.
- Értem, és sajnálom, hogy nem tudom neked odaadni a második kötetet, Viní. Nagyon sokáig kerestem, de sajnos hiába.
- Grisam szerint Duff bácsikája lehet, hogy tudja, hová van elrejtve Roseto bot-kardja. Szerinted ez igaz? - kérdezte Pervinka.
- Ó, az a történet! - Tomelilla az égre emelte tekintetét. - Duff nekem is ezerszer elmesélte már. Még el is mentünk együtt megkeresni, de nem találtunk rá. Személy szerint az a véleményem, hogy a bot-kard követte gazdáját, és vele együtt nyoma veszett.
- Akkor Duff miért mondja, hogy itt van valahol?
- Tölgy miatt!
- Tölgy miatt? - kérdezett vissza Pervinka.
- Egyszer azt mesélte nekünk, hogy látott egy csatát.
- Egyet? Tölgy több ezer csatát láthatott.
- Igen, de az, amelyikre ő utalt, nem „egy csata” volt, hanem „a csata”. A fény felszabadító erőinek és a zsarnok sötétségnek hőskölteménybe illő összecsapása. Duff és én nagy figyelemmel és kíváncsian hallgattuk, mivel nincs írásos feljegyzés arról, ami akkor történt. De már az első néhány szó után rájöttünk, hogy Tölgy eltéveszti a történelmi utalásokat és a neveket, és hogy hozzáállása meglehetősen hóbortos. Én szinte azonnal el is mentem. Duff viszont tovább hallgatta a történetet, és amikor újra találkoztunk, néhány nappal később, elmondta, hogy Tölgy elárulta neki a pontos helyet, ahol Roseto elvesztette a jogarát, így nevezte Tölgy, és megkért, hogy keressem meg vele. Ástunk ott, ahol Tölgy mutatta, és egy kicsit északabbra és délebbre, és nyugatabbra és keletebbre is, de semmit sem találtunk.
- Szerinted Tölgy hazudott nektek, nénikém?
- Nem, a fák nem tudnak hazudni. Kiszagolják a levegőből, de hazudni nem tudnak. Azt hiszem azonban, hogy Tölgy nagyon idős már, és mint az emberekkel is megtörténik, kissé elvesztette közismerten jó emlékezőtehetségét. Gyakran összezavarodik, nem vetted még észre?
- De. Szegényke! És mindig köszön, mintha akkor találkoznánk először. Most pedig ez a falevél-mánia, még ősszel is… Magamnál tarthatom még egy kicsit az Ősi Könyvet?
- Persze, drágám. Ameddig csak akarod. De ne vidd el többet itthonról! Már csak nagyon kevés példány létezik belőle, és még Dufftól sem kérhetném el a sajátját, mert túlságosan fájna neki, ha meg kellene válnia tőle!
Pervinka kilépett a kis ajtón, de szinte azonnal visszajött.
- Ha meghallanám az Ellenség hangját, megijesztene?
- Attól függ - válaszolta a nagynéni.
- Mitől?
- Hogy melyik oldalon állsz.
- De jogos lenne, ha megijednék?
- Igen, hacsak…
- Hacsak?
- Hacsak nem te vagy minden idők legbátrabb boszorkánya. Az vagy?
- Remélem, az vagyok, nénikém!
Egy dolog végre biztos
A
znap este, a szobában, Pervinka töviről hegyire elmesélte nekünk mindazt, amit Tomelilla néni mondott neki a Varázsszobában. Csak az utolsó pár mondatot hagyta ki, amit egymás között váltottak, az álommal kapcsolatban.
- Így aztán sosem tudom meg, hogy Scarlet-Violet megtalálta-e Duffust, és azt sem, hogy Mentavirág látta-e újra a „füleit”. Ez nem igazság! - morogta Vanília.
- Én is sajnálom, hogy nincs egy második kötet, Babú, de mit tegyünk? - mondta Pervinka. - Ha elveszett, hát elveszett.
- Szerencsére Tomelilla emlékezett Hópillére és arra, hogyan lett belőle dajkatündér. Máskülönben azt hiszem, sírva fakadnék - mondtam.
- Van még valami másik könyvünk, amit elalvás előtt olvashatnék? Nem tudom, mit csináljak - tudakolta Babú.
- Igazából, Tomelilla néni azt mondta, hogy egy kicsit gondolkodjunk el azon, amit eddig olvastunk, mielőtt valami másba kezdenénk. De ha akarod, a papa adott valami kalandregényt, kalózokról és hasonlókról. Megfogadtam, hogy majd később elolvasom, és ide fölraktam. Várj!
Pervinka lábujjhegyre állt az ágyon, hogy levegye a könyvet, de megbillent, és nekidőlt a könyvespolcnak. Ezzel lerántott egy halom könyvet Rex hálójára!
- NEEE! - kiáltotta.
Vanília a szája elé kapta a kezét.
- Ó, te jó ég! - dünnyögte.
- Állj meg! Állj meg! Ne mozdulj! - kiáltottam Vinínek, és odarepültem, hogy megkeressem a pókot.
- Még a végén eltaposod. Maradj ott, ahol vagy!
Pervinka megdermedt. Egyesével arrébb raktam a könyveket. A háló nem volt sehol. És Rex?
- Akkor a jó hír az, hogy itt nincs - mondtam. - Ezért nem valószínű, hogy agyonnyomtad. A rossz az, hogy most meg kell keresnünk.
- Az nem gond - válaszolta Pervinka megnyugodva. - Az a lényeg, hogy életben van. Amint megnyugszik, előbújik a rejtekhelyéről, és visszaszövi a hálóját.
- Hát igen, már elég szakadtnak tűnt - kommentálta Vanília. - Most végre csinálhat magának egy újat.
- Mit mondtál, Babú? - komorult el ismét Pervinka arca.
- Én? Csak azt, hogy Rex hálója kicsit szakadt volt. Minden sértés nélkül mondom, de komolyan, akkora rések voltak benne, hogy kész akrobatamutatványokat kellett csinálnia, hogy átmásszon egyik helyről a másikra.
Ezek a szavak Pervinkának eszébe juttatták a Grisammel, az iskolaudvaron folytatott beszélgetésüket.
- Honnan lehet azt tudni, hogy egy pók igazi-e vagy egy átváltozott varázsló? - kérdezte a fiútól.
- Ha elszakítjuk a hálóját! - válaszolta Grisam. - Csak egy igazi pók képes tökéletes hálót készíteni!
Ekkor rettenetes gondolat kezdett Pervinka agyában megfogalmazódni. Ha Rex igazi pók, miért nem javította ki soha a hálóját?
- Meg kell találnunk - mondta. - Most azonnal!
- És mégis hogyan?
- Segítsetek elhúzni az ágyat.
- De nem akartad megvárni, hogy magától előjöjjön?
- De igen, aztán te mondtál valamit, Babú, amitől meggondoltam magam. És most van egy rettenetes sejtésem.
- Milyen sejtésed? - kérdeztem én.
- Hogy Rex nem igazi pók!
- MICSODA?
- Feli, hívd ide gyorsan Tomelilla nénit! Addig mi megkeressük.
- Nem képzeled! Nem hagylak egyedül benneteket egy ál-pókkal, akiről azt sem tudjuk, kicsoda. Menjetek ti inkább, én itt maradok vele.
- És ha közben megtaláljuk? - mondta Vanília. - Inkább én megyek, és szólok neki, ti pedig csak keressétek!
- De siess!
Mialatt Babú rohant lefelé a lépcsőn, Pervinka elkezdte lepakolni a könyveket a könyvespolcról, szépen lassan, egyesével.
- Állj készenlétben, Feli! - suttogta. - Fogj egy zsebkendőt, és ha látod, dobd rá! És ne sikíts!
- Rendben.
- Egy pók van a szobánkban! - ordította Vanília, és berontott a télikertbe, ahol nagynénje dolgozott.
Tomelilla majdnem szívszélhűdést kapott.
- Azt akarod, hogy meghaljak az ijedségtől? Micsoda dolog így betörni? Persze, hogy van egy pók a szobátokban, Rex a neve és két éve ott él!
- Azt akarom mondani, hogy egy ál-pók! - akadékoskodott tovább Babú.
- Mi ez a mese? Eddig sosem féltetek még az élőktől sem, most meg megijeszt egy ál-pók?
- Élő ál-pók! - próbálta magyarázni Vanília.
- Rex úgy tesz, mintha halott lenne?
- Neeem! Azt próbálom magyarázni, hogy Rex nem Rex, hanem egy varázsló vagy egy boszorkány.
- Te jóságos ég, Babú! Miért nem ezzel kezdted?
- De hiszen ezzel kezdtem!
- Szólj apátoknak! Ja, nincs itthon.
- Hol van?
- Majd később elmondom, most gyerünk fel, de gyorsan!
Hallottuk, hogy Tomelilla és Vanília sietnek felfelé a lépcsőn, majd berontanak a szobába.
- Nos, hol van?
- Itt. Megtaláltuk - mondtam.
- Menjetek hátrébb, majd én elintézem! - kiáltott fel Tomelilla.
- Már nem szükséges.
- Miért?
Pervinka intett a nagynénjének és Vaníliának, hogy lépjenek közelebb: Rex újra előjött az ágy fölötti sarokban, és lelkesen szövögette hálóját.
- Teljesen normális póknak tűnik! - kiáltott fel Tomelilla.
- Az is! - jelentette ki büszkén Pervinka.
- Akkor meg miért hívtatok?
- Megtévesztett a rendetlensége - magyarázta Viní, akit elbűvölt a pók ügyessége. - Képtelen voltam megmagyarázni, miért tartja Rex olyan rossz állapotban a hálóját. Attól féltem, hogy nem tudja megjavítani.
- Hát akkor vigasztalódj, Pervinka! - mondta Tomelilla. - Édesanyád és én is ugyanezekkel a kétségekkel küzdünk, a rendetlenségedet illetően. Amikor elnézzük azt a halom ruhát a széken, nem tudjuk megmagyarázni, hogyan lehetséges, hogy képtelen vagy a helyükre rakni, és az a gyanúnk támad, hogy a mi Vinínk nem egy kislány, hanem egy részeges pók!
A lányokból kitört a nevetés.
- Neked is meg kellene tanulnod az állatok nyelvét, Viní, mint Shirley Poppynak - mondta Vanília. - Lehet, hogy sok bennetek a közös vonás.
- Nagyon vicces vagy Babú - jegyezte meg Pervinka.
- Képzeld csak, milyen jó kis párbeszédek folynának: „Mondd csak Rex, te hányas kötőtűt használsz a hálódhoz? Én kettest, mert az vékony, így erősebb lesz!” „Én viszont egy kicsit nyáladzok itt és ott…”„Ó, de érdekes. És ma este mit eszel?”„Ki tudja, talán göngyölt legyet, hulla módra”… Fúúúj!
Jó volt őket ilyen vidámnak látni. Babú, még akkor sem komorodott el, amikor megtudta, hogy édesapja az őrjáratban lévő férfiaknak mutatja meg a falu legveszélyesebb pontjait.
Ezen a vidám, gondtalan estén semmi, előjelét nem észleltük annak, ami nemsokára bekövetkezett.
Viszlát, Shirley Poppy!
A
lovasok a kora reggeli órákban érkeztek Poppyék tanyájára, és Shirleyre az istállóban találtak rá. Négy lovas, négy fekete ló nyergében. Vizet kértek az állatok és saját maguk számára, és Shirley nagyon kedvesen be is invitálta őket a házba. Miközben a kis háziasszony finom frissítő teát készített nekik, és a kulacsokat friss vízzel töltötte meg, az idegenek, akiket a kandallós szobában ültetett le, csodálkozva néztek körül.
- Furcsa, mi? - mondta a legelegánsabban öltözött férfi, akit a többiek „Főnöknek” neveztek. - Lefogadom, hogy soha nem láttatok még ilyen tárgyakat, amilyenek ebben a szobában találhatók? Crol, mondd csak, szerinted ez mi?
- Egy gyertyatartó, Főnök?
- Nem. Ez egy kávéscsészékhez való tálca. Bizonyos távol-keleti népek használják. És most te, Entad! Ez a nagy díszes tojás?
- Maga mondta, Főnök, egy tojás.
- Persze, de … ha kinyitod, találsz benne egy likőrös pohárkészletet. Nagyon értékes porcelán.
- És ebben a virágvázában mi van Főnök?
- Semmi. Ez egy szamovár!
- Egy szamovár… És az a szobor?
- Az egy kályha. Fogd meg, biztosan forró.
- Az a fa katona is?
- Nem, az egy méhkas.
Honnan tudsz te ennyi mindent, Főnök?
- Nagyon sokat utaztam, míg ti itt ragadtatok, mint az évszázados sziklák!
A Főnök jóízűen felnevetett, miközben társai gyanakodó pillantásokkal mustrálták Shirley házát.
- Ez vajon micsoda? - tudakolta az egyik, és felemelt egy kis szobrot.
- A nagynéném mérőszalagja. Állandóan elszórja. Kicsit figyelmetlen, bocsássatok meg neki! - mondta Shirley, amikor belépett a szobába a teával és a kulacsokkal.
- Nem kellett volna fáradnia, kisasszony.
- Shirley Poppy a nevem.
- Éppen otthonának csodálatos tárgyaiban gyönyörködtünk, Shirley kisasszony.
- Ezeket a szüleim kapták ajándékba, amikor színészként járták a világot a szekerükkel.
- Jó sokat kaptak, annyi biztos - jegyezte meg a Főnök.
- És mindet megtartották! - mormolta Entad, a második, akit a Főnök faggatott.
- Most hol vannak a szülei?
- Az apukámmal és a nagynénémmel élek. És az állatainkkal. Üdvözöld a vendégeinket, Mr. Berry!
Mr. Berry feldobott három kék golyócskát, és zsonglőr módjára röptében bekapta egyiket a másik után.
- Milyen ügyes egérke! - mosolygott a Főnök. - De én még be sem mutatkoztam! Humulus Bellepor, Arrochar lovagja vagyok.
- A Váré? - kérdezte Shirley.
- Ó, nem, nem Arrochar Váráé, hanem a megyéé. Ez egy kicsit odébb van - magyarázta a lovag nevetve.
- Aha, nem tudtam - mondta Shirley.
- Megkérdezhetem, hová jár iskolába? Meglehetősen messze lakik a falutól.
- Így is van. Nekem saját tanárom van.
- Valóban? Milyen hasznos dolog. És kicsoda?
- Rannock Moore a neve, de nem hiszem, hogy ismerné - mosolyodott el Shirley.
- Valóban nem. Hová valósi?
- Nos, az igazat megvallva, nem emberi lény. Ő egy varangyos béka. Itt él a közelben, a kis zuhatagok alatt, a Vízpartokpartjánakáttörőpatakjában él. Én csak Szóvtáv Professzornak hívom, mert az r betű helyett mindig v-t mond, de ismer egy csomó szót, és ő mindig tudja, hogy melyiket kell éppen használnom. Meg akarják ismerni?
- Ó, nagyon szeretnénk - felelték a lovagok nevetve, és könyökükkel oldalba bökdöstek egymást. Talán úgy gondolták, hogy Shirley egy kicsit gyengeelméjű.
- Reméltük, hogy errefelé emberekkel találkozunk - szólt közbe a vezérük -, de úgy tűnik, hogy amióta az Ellenség támadja szép vidéketeket, senki még csak ki sem teszi a lábát a házakból, még a gyerekek sem!
- Milyen magányosnak érezhetitek magatokat itt, barátok nélkül…
- Itt vannak nekem az állatkáim, és néha bemegyek a faluba, és meglátogatom a barátnőimet.
- Régóta nem láttátok egymást?
- Már több hónapja. De remélem, sikerül édesapámat meggyőznöm, hogy nemsokára vigyen el Fairy Oakba.
- Vagy talán abban reménykedtek, hogy ők jönnek el látogatóba. Megeshet?
- Egyszer eljöttek, de most, mint ön is mondta, senki nem hagyja el a házát.
- Ha akarja, mi is elkísérhetjük a… mit is mondott, hogy hívják a barátnőit?
Mr. Berry kétszer cincogott, és kidugta a nyelvét.
- Nagyon kedves öntől, Bellepor úr - válaszolta Shirley -, de a nénikémről kell gondoskodnom, és nemsokára az apukám is hazajön.
Ebben a pillanatban valaki kopogtatott az ajtón.
- Késésben vagy, hol voltál? - kérdezte Shirley a kutyától, aki hetykén tért haza a portyázásból. Barolo körülugrálta a vendégeket, de szokásos viselkedésével ellentétben vicsorogni és morogni kezdett.
- Barolo, micsoda viselkedés ez? - korholta Shirley.
- Jobb lesz, ha megyünk - mondta Bellepor. - Köszönjük a fogadtatást, és viszlát nemsokára, Shirley Poppy!
Amikor a lovasok elhagyták a házat, Shirley szaladt a köpenyéért.
- Gyerünk Rannock Moore-hoz! - mondta Barolónak és Mr. Berrynek.
Vízpartokpartjánakáttörőpatakja!
A
keskeny kis patak egy mohával borított réten csörgedezett keresztül. A víz kicsinyke vízeséseket formálva folyt le a páfrányok közé, apró, kristálytiszta vizű tavacskákat képezve, és dallamosan zengett.
- Professzor úr, Shirley vagyok. Beszélnem kell önnel.
Senki nem bukkant fel.
- Professzor úr, ha lenne olyan kedves, és megmutatná magát, feltétlenül kérdeznem kell valamit! Ma idegenek érkeztek a tanyára, és az ikreket keresték.
- Nem mondhatnám, hogy vettentően meglep. Azok ketten úgy vonzzák a bajt, mint medvét a méz.
Egy hatalmas, ráncos bőrű varangyos béka bújt elő az egyik páfrány alól, és lassan felmászott egy kőre Shirley elé.
- Ó, jó reggelt, professzor! Bocsássa meg, hogy előzetes megbeszélés nélkül zavarom, de azt hiszem, fontos. Úgy vélem, hogy Pervinka és Vanília veszélyben vannak.
- Beszélj, leányzó, nyugodtan, úgy, hogy megévtsem.
- Négy lovas járt nálunk. Rengeteg kérdést tettek fel, és aztán azt akarták, hogy kísérjem őket a Periwinkle családhoz. Én természetesen nemet mondtam, mert…
- Mevt nem tűntek túl bizalomgevjesztőnek. Bvavo, bvavo, kislány! Nem szabad idegenekkel pavolázni.
Én voltaképpen beengedtem őket az otthonunkba - mondta majdnem Shirley, de aztán meggondolta magát. Nem tűnt valami jó ötletnek elárulni.
- Az első pillanattól kezdve gyanakodtam, professzor úr. És amikor Mr. Berry kimutatta a kék nyelvét, megbizonyosodtam a veszélyről. Az igazat megvallva, mondott is két szót. Az egyiket megértettem, azt mondta, „eszély”, de a másikat…
- Abból az állatból hiányzik egy egész szótáv és a nyelvtan: még nem tudja kiejteni a névelőket, nem vagoz igét, nem használ kötőszót…
Mr. Berry elrejtőzött Shirley haja közé, és amikor biztos volt benne, hogy nem láthatják, heves kézmozdulatokkal kifakadt a varangyos békára.
- Ne haragudjon rá, ő csak egy kisegér. Nemrég kezdett csak tanulni, és…
- Nemvég? Tíz év szevinted kevés? - kiabálta a professzor. - Ccc, hiszen ez nevetséges! Nos, legalább el tudja ismételni ezt a szót vagy sem?
- Bújj elő, Berry, ne félj, a professzor úr nem fog bántani. Csak el kell ismételned azt, amit nemrég nekem is mondtál.
Mr. Berry félénken előbújt, és lemászott Shirley vállára.
- Ismételd meg egév!
- Quicksquiriquick - mondta Mr. Berry.
- Evősebben, nem hallom!
- QUICKSQUIRIQUICK! - kiabálta ekkor a kisegér, mert elvesztette türelmét.
- Nem vagyok én süket! Beszélj vendesen! - szidta ismét a varangy.
Mr. Berry lábaival megdörzsölte a pofácskáját, és leszegett fejjel harmadszor is elismételte:
- Quicksquiri-quick.
- Évtettem, köszönöm. Távozhatsz.
Mr. Berry megrázta kis fejét, és úrnőjének hajkoronájába menekült. A professzor közben hátat fordított a kislánynak, és elindult vissza az odúja felé.
- Nos, professzor? Mit mondott?
- Hmmm?
- Mi volt a hiányzó szó?
- Tegnap a holnaputánévt és a holnapután a tegnapévt. Ég veled!
- Köszönöm, professzor úr. Hamarosan visszajövök az órájára - búcsúzott Shirley.
Hazafelé menet Mr. Berry elcincogta összes bánatát.
- Tudom, tudom, hogy nem szimpatikus, és mindig erőszakoskodik veled, de kell valaki, aki tanít minket, Berry, nem maradhatunk tudatlanok. És egyébként is, mindig tudja a kérdéseinkre a választ - vigasztalta Shirley.
Mr. Berry megint cincogott.
- Azt úgy mondják, „találós kérdés”, nem „tálalóskérdés”, Berry. Tanuld meg egyszer és mindenkorra! Egyébként igen, a professzor mindig egy találós kérdéssel válaszol, különben túl könnyű lenne, és mindenki őt gyötörné a kérdéseivel. Mindenesetre a te hibád: ha kicsit jobban ejtenéd ki a szavakat, nem kellene tőle megkérdeznem, hogy mit mondasz.
Mr. Berry nem válaszolt.
- Tegnap a holnaputánért és a holnapután a tegnapért - ismételte Shirley Poppy. - Hmm… lássuk csak! Hé, hát ez meg hogy került ide?
Viní szökése
M
ásnap reggel Vanília sokkal korábban hagyta el a szobát.
- Hol van Babú? - kérdezte a nővére, amikor lejött a konyhába reggelizni.
- Azt hiszem, a dolgozószobában a papánál - felelte Dahlia. - Meg akarta győzni, hogy adja neki kölcsön a látcsövet.
- Minek?
- Azt mondta, hogy meg kell figyelnie, hogyan járkálnak az emberek, amikor úgy gondolják, senki nem figyeli őket, vagy valami hasonló.
- Ja, tudom már! Az „Ismerd fel és Különböztesd meg”, mágiaórára kell! Meg kell tanulnunk felismerni egy Varázstudót egy Nembűvölőtől. Vaníliának kívülről kell megfigyelni, nekem belülről.
- Úgy, hogy felnyitod őket?
- Nem - nevetett Pervinka. - A személyiségükből.
- És ezt mégis hogy gondolod?
- Még nem tudom, azt hiszem, kérdésekkel. Már itt is van Babú. Sikerült kölcsönkérned a látcsövet?
- Igen - válaszolta Vanília büszkén. - Azzal a szent fogadalommal, hogy senkinek nem adom oda, és mindig a nyakamba akasztva hordom, amikor felügyelet nélkül vagyok.
- És ha eltöröd?
- Hű, hogy te micsoda megtestesült optimista vagy! Nem fogom eltörni. Indulunk?
Akkor történt, amikor az iskolában voltak.
Miközben Vanília és Flox beszélgetett, Grisam odalépett Pervinkához.
- Rájöttem, hova van elrejtve a bot-kard - súgta a fülébe.
- Köszönöm, Gris - felelte ő -, de Tomelilla néni azt mondta, hogy ez csak Tölgy kitalációja.
- Tudom, Duff bácsi elmesélte - vágott vissza Grisam. - Ő és Tomelilla a Tölgy által megjelölt helyen ástak, és semmit sem találtak. De a nagybátyám sosem adta fel, és azóta alaposabban tanulmányozta a területet itt a közelben, és most azt hiszi, megtalálta az igazi helyet.
- És el is árulta neked?
- Nem igazán. Tegnap este azonban, amikor nem volt otthon, mert édesapáddal és az őrjárattal portyáztak, bementem a dolgozószobájába, és ezt találtam.
- Egy térkép!
- Pontosan. És látod ezt a kis keresztet? Azt a helyet jelöli, ahol megtalálhatjuk a botot.
- AZTAA! Ön egy zseni, Grisam úr! Megyünk?
- Most???
- Nem, majd tanítás után! - nyugtatta meg Pervinka.
- Mondd csak, te teljesen megbolondultál? Tudod, mi van odakinn? Majd akkor keressük meg a botot, amikor ennek vége lesz, nem tanítás után.
- De addig évszázadok telhetnek el! - ellenkezett Pervinka. - Nem várhatok olyan sokáig. Ha te nem akarsz jönni, nekem mindegy, én akkor is megyek!
- És hová? Ez a térkép nem az enyém, és nem adom egy ilyen felelőtlen nőszemély kezébe.
- Nem is kell, úgyis rájöttem, hol van.
- Igen, talán nagyvonalakban. De elég sokat kell majd ásnod, mielőtt rábukkansz, és addigra az Ellenség rég elrabolt!
- Akkor add ide a térképet!
- Nem.
- Add oda!
Már éppen közbe akartam lépni, amikor a nappali őrjárat riadót fújt. A gyerekek bezúdultak a folyosóra, és Pervinka a pillanatnyi zűrzavarban kitépte Grisam kezéből a térképet, és elrohant. Grisam utána. Biztos voltam benne, hogy utoléri és megállítja. Erős fiú volt, sportos alkat és nagyobb, mint Viní. Ezenkívül számítottam Pervinka józan eszére.
Nem hagyja el a falut - mondtam magamban. - Hirtelen természetű, de nem ennyire.
Kétségek közepette elrepültem, hogy szóljak Vaníliának, hogy egy pillanatra eltűnök, és megkértem, hogy addig maradjon a tanárokkal és a többi gyerekkel.
De amint megfordultam, hogy Pervinka nyomába eredjek, megpillantottam Grisamet, aki futva érkezett vissza.
- Elvesztettem! - kiabálta lihegve.
- Hogy… vesztetted el?
- Odakinn óriási a zűrzavar. Mindenki ide-oda szaladgál, nem tudom, mi történik. Feli, repülj és értesítsd a bácsikámat és Tomelilla nénit! Siess!
- Repülök! - mondtam. - Te maradj Vanília mellett!
Grisamnek igaza volt: az egész falu a feje tetején állt. Volt, aki szaladt, volt, aki kiabált, volt, aki az ablakokat szegelte be, volt, aki az öszvéreket pakolta fel ennivalóval, volt, aki a Varázstudókat támadta, és ezek sokan voltak.
- Mi történik? - kérdeztem az egyik tündért, aki az iskola felé repült.
- Jönnek, Feli! A seregek megtámadják Fairy Oakot! Vidd fedezékbe a kislányaidat! - kiáltotta, és elmenekült.
- A seregek?
Felemelkedtem a levegőbe, hogy jobban lássak. A falu házai és a falak fölé, és torkomra fagyott a hang.
Fairy Oakot körülvették!
Délről, keletről, nyugatról, bármerre néztem, fekete seregek masíroztak a falu irányába. Egy összefüggő és végeláthatatlan folyam, borzalmas szörnyetegek: hatalmas farkasok, akkorák, mint egy ló, egerek, amik farkasoknak tűntek, óriási és kiéhezett rovarok… ezerszámra zúdultak le a hegy felől, és vonyítva, rikoltozva, üvöltve özönlöttek a Völgybe.
Megkövültem. Tátott szájjal bámultam, néztem ezt a vérfagyasztó látványt, lekonyult csápokkal, képtelen voltam levenni róla a tekintetem.
- ZÁRJÁK BE A KAPUKAT! - parancsolta a polgármester abban a pillanatban. A Varázstudók és a Nembűvölők sietve reteszelték be a faluba vezető kapukat.
Ha kijutott, most már nem fog tudni visszajönni - gondoltam. - Figyelmeztetnem kell Tomelillát, de előbb jobb lesz, ha Vaníliát biztonságba helyezem!
Amikor visszatértem az iskolába, a gyerekek még mindig a Barlangba vezető úton haladtak.
- Nem láttátok Vanília Periwinkle-t? - tudakozódtam cikcakkban repdesve a sorok között a folyosón. - Ki látta Vanília Periwinkle-t? Pervinka ikertestvérét keresem, nem láttátok? És Grisam Burdockot? Flox Pollimont? Otis professzor, nem tudja, hol lehet Vanília?
- Egy pillanattal ezelőtt még itt volt.
- Ki látta az én Vaníliámat? - folytattam a kérdezősködést egyre izgatottabban. - Bizsike, kérlek, segíts! Nem találom Babút. Szépszi, te láttad? Vivivi, és te? Talán akkor láttátok Floxot vagy Grisamet… együtt voltak.
- Nem, sajnálom, Feli, egyáltalán nem láttuk őket. Talán már lementek.
- Furcsa lenne, az osztályuk még itt van.
- Szívesen segítenénk neked megkeresni őket, Feli, de a saját gyerekeinkkel kell maradnunk - szabadkozott Szépszi.
- Tudom, ne aggódjatok! Bárcsak sikerülne megtalálnom Fuvallat!
- Én láttam! - kiáltott fel egy hang a sor közepéről.
- Ki szólt? - kérdeztem egy kicsit magasabbra repülve, hogy jobban lássak.
- Én! - mondta Scarlet Pimpernel, és felemelte a kezét. A lelkesedés, amely abban a pillanatban fogott el, amikor az „én” szót meghallottam, egy szemvillanás alatt el is szállt: mikor mondott ez a kislány valaha is igazat?
- Te láttad… Fuvallát?
- Nem, Vaníliát láttam! Hallottam, amikor azt mondta, hogy haza akar menni, és aztán láttam elmenni.
- Biztosan, Scarlet? Teljesen biztos vagy benne? - kérdeztem, és a szemébe néztem.
- Persze!
- És Flox vele volt?
- Ó nem, Flox már lement a Barlangba. Vanília egyedül volt!
A megostromlott falu
A
seregek körbevették a falut. Nemsokára itt lesznek a kapuknál!
- FEGYVERBE! FEGYVERBE! - üvöltötte torka szakadtából az őrjárat az utcákon szaladva. - BÁRKI, AKI KÉPES HARCOLNI, GYÜLEKEZZEN A TÖLGY TERÉN A TÖBBIEKKEL! HAMAR! HAMAR!
Minden házból előjött egy, időnként kettő vagy három férfi. Testvérek, apák, fiúk, leginkább bátorságukkal felfegyverkezve! A Nembűvölők közül a legrettenthetetlenebbek a térre mentek, kövekkel és botokkal felszerelkezve. Mások munkaeszközeikkel jöttek: a favágó McDoc kész volt harcba szállni fejszéjével, Pernic, a kovács be akarta bizonyítani, mire képes a kalapácsa, Biagio, a földműves vaslapátokat és gereblyéket osztogatott, Pamull, a pék a péklapátját használta, azt, amelyikkel csak ő tudja azt a finom pogácsát készíteni, és McMike, a lantkészítő egy hatalmas nagybőgővel érkezett.
- Nagyon régi, de ha valakinek a fejére sózok vele, akkor zenél csak igazán! - mondta.
A tetőkön és a kis tornyokban eközben a varázshatalom nélküli asszonyok is készülődtek mindenféle eszközzel: székekkel, vasalókkal, hasábfákkal, forró olajjal teli fazékkal, őrölt borsos zsákokkal, szögekkel, sőt, még cipőkkel is.
A Sötétség és a Fény Varázslói, Boszorkányai készen álltak az átváltozásra.
Duff Burdock Tölgy lábánál állt, és a védelmet szervezte.
- Öt Nembűvölő a nagy katapulthoz megy. Cicero, te a messzelátóval felmész a toronyba, és megmondod a röppálya irányát. Akiknél kövek vannak, építsenek parittyát, keressenek valami magasat, amire felmászhatnak, és onnan csapjanak le az Ellenségre! A kovácsok és az asztalosok erősítsék meg a falu kapuit, amennyire csak lehet. Vigyetek szekereket is, és minden nehezet, amit csak találtok!
- Mit csinálnak azok a férfiak ott fenn a városfalon? - tudakolta Pimpernel polgármester.
- Rőzsekötegeket raknak egymásra - magyarázta Duff. - Ha a szörnyetegek megpróbálnak felmászni, tűz várja majd őket. Mi, a Sötétség Mágusai vérszomjas fenevadakká változunk, míg a Fény Mágusai arról gondoskodnak, hogy a kinti fenevadakat pillangókká, rózsaszirmokká és egyéb kedves, ártatlan dolgokká változtassák. Elhelyezkedünk a falakon, a falu minden egyes kapuja mögött és a tér közepén, a következő sorrendben: egy Sötétség Mágus, egy Fény Mágus és egy Nembűvölő, egy Sötétség Mágus, egy Fény Mágus és egy Nembűvölő, és így tovább. Így amit kihagy az egyik, eltalálja a másik, és kevesebb lehetőségünk lesz hibázni. Van még kérdés? McMike, a lantkészítő emelte fel a kezét.
- Ha azok a szörnyetegek bejutnak a faluba, Duff, hogyan tudjuk majd megkülönböztetni tőletek, a Sötétség Mágusaitól?
- Nagyszerű észrevétel, Filadelfo! - válaszolta Duff. - Miről is ismerhettek fel? Lássuk csak!
- Rólunk! - kiáltotta el magát egy tündér. - A gyerekek a Barlangban vannak a tanárokkal, vagy otthon a mamáikkal, nincs szükségük a tündérekre. Adjon engedélyt nekünk, Duff úr, így mindegyikünk ott lesz valamelyikük közelében.
- Igazán bátrak vagytok. Ám legyen! Szólj a többieknek is!
Amikor ezt is elrendezték, Burdock úr végre megadta a jelet.
- Felkészülni a csatára! Nézzetek a hátatok mögé, és ne veszítsétek szem elől társaitokat! Sok szerencsét mindenkinek! - kiáltotta. - Itt találkozunk.
A tömeg feloszlott. Akinek volt szekere, elment érte, akik tudtak parittyát készíteni, mindenkinek csináltak, a legerősebb férfiak beállították a katapultot, a kovácsok és az asztalosok munkába álltak, és a falakon felsorakoztak a Duff által javasolt formációk: egy Sötétség Mágus, egy Fény Mágus és egy Nembűvölő…
- Pancrazio, azonnal gyere le onnan! - kiabálta Adelaide Pimpernel, amikor meglátta, hogy férje is felmászik.
- Nem, én is harcolni akarok! - válaszolta a polgármester.
- És a legszebb nadrágodban kell csinálnod?
- Igenis, asszonyom, egy úriember elegáns ruhában megy a háborúba! - közölte Pimpernel úr, és elfoglalta helyét Duff oldalán.
- Helyes! - mondta ő, és szolidárisan oldalba bökte.
- JÖNNEK! EGY NEGYED MÉRFÖLD… TALÁN KEVESEBB! SIESSETEK! SIESSETEK! - kiabálta Cicero a toronyból.
Ezekre a szavakra Duff és a többi Sötétség Mágusa hátborzongató lényekké változtak: bika nagyságú farkasokká, tüskés hátú szörnyekké, farkas méretű, hatalmas patkányokká. A polgármester majdnem elájult, és a Nembűvölők többsége ösztönösen távolságtartóbb lett.
- Nem kell tőlünk tartanotok - igyekezett megnyugtatni őket Duff. De az a vérszomjas hang, amivel mondta, nem érte el a várt eredményt, és a Nembűvölők kissé elhúzódtak a falu szörnyeitől.
- Majd én itt leszek maga mellett, Burdock úr! - mondta Bizsike, a tündér, és odarepült mellé. Fuvalla Hortensia nénihez állt, aki abban a pillanatban farkasképű egér alakját öltötte magára.
És én?
A kislányaim!
B
ízva abban, amit Scarlet mondott, hazamentem, de nem találtam sem Vaníliát, sem senki mást. A szobák üresek voltak, üres a konyha, a kandallós szoba, a Varázsszoba, a kert, a lépcső alatti rejtekhely, ahová Vanília akkor menekült, ha félt.
Üres!
Mennyire elkeseredtem!
Elkeseredetten és zavarodottan nézegettem körbe, és képtelen voltam gondolkodni. És közben az üresség, az az üresség, ami hirtelen megtöltötte otthonunkat, megfertőzte a szívemet is. Mígnem egyszer csak úgy tűnt, mintha megállt volna, vagy mintha nem is létezne. Ne csináld ezt, Haboldogleszekfelismerimertelmondomrögtönneki - mondtam magamban. - Majd meglátod, biztosan Dahliával vannak, a barátok házában. Ha most kimész keresni, meglátod, megtalálod őket.
Így hát kimentem a házból, és az utcákon repkedve kérdezősködtem mindenkitől, aki csak az utamba vetődött, miközben csápjaimat mindenféle vészjelzés bombázta, de annyi, hogy képtelen voltam akár egyet is felismerni.
Aztán végre…
- Menj Pollimonékhoz, ott megtalálod Dahliát, aki Rosie-val a kis torony védelmét készíti elő - mondta Calicanto úr, miközben gyermekei segítségével egy hatalmas szekrényt tolt ki a házukból.
- Pollimonéknál? Hogyan is nem gondoltam erre? Köszönöm!
- Dahlia, Feli vagyok! - szóltam be az ablak alá érve.
- Feli! Gyere be azonnal! Azt hittem, az iskolában vagy, vagy az egyik Sötétség Mágusára vigyázol. Mi történt?
Amikor elmeséltem neki a történteket, ő megfeledkezve a veszélyről, a szörnyekről, a csatáról, a hidegről, úgy, ahogy volt, kabát nélkül, köpeny nélkül, kirohant az utcára, és lélekszakadva rohant Tölgy terére.
Az öreg fa, amikor látta, hogy kifulladva megérkezik, megérintette Cicero vállát, és intett, hogy nézzen le.
- MIT KERESTEK ITT? DAHLIA, MENJ HAZA! - kiabálta Cicero a toronyból. - AZ ELLENSÉG TÁMAD!
- Elvesztettem a kislányokat! - felelte ő.
- MICSODA? NEM HALLAK.
- A KISLÁNYOKAT NEM TALÁLJUK SEHOL! - kiabálta ekkor Dahlia, és zokogni kezdett.
Ciceró otthagyta a messzelátót.
- VALAKI JÖJJÖN FEL IDE, ÉS VÁLTSON LE! - üvöltötte, és lerohant.
- Mit akartok azzal mondani, hogy elhagytátok a kislányokat? Az iskolában voltak, így most is ott kell lenniük a Barlangban a többi diákkal. Hol máshol lehetnének?
- TÁMADNAAAK! - kiáltotta abban a pillanatban a férfi a toronyból.
Vérfagyasztó csatakiáltás hallatszott a Völgyből, és a föld remegni kezdett. A fekete sereg támadásba lendült. A falakon és a téren felsorakozott férfiak felemelték fegyvereiket. A Sötétség Mágusai üvöltöttek, hogy buzdítsák egymást, a Fény Mágusai pedig készen álltak, hogy kivessék bűbájaikat. Tölgy elkezdte körbeforgatni lombkoronáját és ágait.
Ciceró megölelte Dahliát, és erősen magához szorította.
- Most a lehető leggyorsabban kell futnunk, sikerülni fog?
- Igen - felelte.
- Akkor gyorsan, menjünk az iskolához!
A becsapódás rettenetes volt.
Mint viharban a tomboló óceán, amely a sziklákhoz csapódik, úgy vetette neki magát az Ellenség a falu kapuinak, fülsüketítő üvöltéssel. A hatalmas kapuknak támasztott szekérhegyek és a felhalmozott bútorok összeomlottak, és Fairy Oak népe rémülten nézte, amint a kapuk faszerkezete nyikorog, és megroppan az ellenséges horda nyomása alatt.
Szerencsére a Duff szervezte csapatok nem veszítették el lélekjelenlétüket. Miközben a falu szörnyei összes erejüket és súlyukat bevetették, a Nembűvölők nagy cölöpökkel támasztották ki a kapukat, és a Fény Mágusai fantasztikus ellenállást biztosító láncokat alkottak, amellyel megerősítették a nagy reteszt.
Ugyanabban a pillanatban a falakon álló férfiak meggyújtották a rőzsekötegeket, és a Sötétség és Fény Mágusai és Boszorkányai készen álltak visszaverni a megszállókat. A lángoszlop mögül, amely körbeölelte a falut, fényvillanások és vérfagyasztó ordítás hallatszott, annak jeléül, hogy a Varázstudók harcolnak.
De meddig állhatnak ellen?
A férfi a toronyban elnémult a borzasztó látványtól, amely a szeme elé tárult. Annyi volt az Ellenség, mesélte később, „mintha az egész Völgyet fekete tenger árasztotta volna el”.
Dahlia és Cicero futva szelték át a teret, és az iskola felé indultak. Én nem sokkal előttük haladtam.
- Óhajoktündére, add, hogy ott legyenek - kérleltem. - Add, hogy ez csak egy rossz álom legyen, és hogy a lányok ne legyenek kint ebben a pokoli zűrzavarban!
Végre-valahára odaértünk az iskolához. Az ajtók tárva-nyitva álltak, és kívülről kihaltnak tűnt.
Cicero felemelt egy követ a padlóról, és együtt mentünk le a Barlanghoz vezető lépcsőn. A hosszú csigalépcső a föld mélyébe felé vezetett. Időnként fáklya világított meg egy szakaszt, és a rajzokat, melyeket a gyerekek festettek a falra. Pontosan száz lépcsőt kellett számolni, hogy megtaláljuk a Barlang bejáratát, mivel sötét volt, és a sötétben nem láttunk.
- Itt vagyunk! - mondta Cicero.
Még néhány méter és odaértünk a vasajtóhoz. Háromszor kopogtunk, az igazgatónővel történt év eleji megbeszélés szerint. Egy aprócska, érme nagyságú ablakocska nyílt ki a jobb felső sarokban, és Otis professzor kukucskált ki rajta, hogy megnézze, ki az. Majd eltűnt, és a kis nyílás becsukódott.
Eltelt néhány pillanat, mire kinyílt az ajtó.
- Ti vagytok? - kérdezte a professzor elsápadva. - Vége van? Kimehetünk?
- Nem, még nem. Csak azért jöttünk, hogy ellenőrizzük, Vanília és Pervinka jól vannak-e - mondta Cicero.
- Nincsenek itt! - kiáltott fel a tanár.
Dahlia úgy érezte, menten elájul.
- Hogyhogy nincsenek itt? Akkor hol vannak? - kérdezte őrjöngve Cicero.
- Fogalmam sincs. Nem jöttek le ide velünk. Azt hittük, Feli hazavitte őket.
- Nem érkeztek meg - suttogta Dahlia. Néhány tanár segített neki leülni.
- És Flox Pollimon? - kérdezte Cicero.
- Ő sincs itt.
- Grisam Burdock! Ő itt van?
- Sajnálom, de nincs - felelte a tanár.
- De hát hogy lehetséges, hogy mindegyiket elvesztették?
- Nagyon nagy volt a zűrzavar. Néhány szülő eljött a gyerekéért, másokról a tündérek gondoskodtak. Biztos voltam benne, hogy veletek vannak - magyarázkodott a tanár.
- Én azt hiszem - mondtam egészen halkan, végtelenül szomorú hangon Cicerónak -, hogy a gyerekek érdekében azt is számításba kellene vennünk, hogy megtörtént az, amit eddig nem voltam hajlandó elgondolni sem.
- Azaz? - kérdezte, anélkül, hogy felnézett volna.
- Azt hiszem, Pervinka megszökött a faluból, és a többiek a nyomába eredtek.
A sötétség bűvölete
A
z előtt… az előtt, hogy a seregek körbevették volna a falut, az előtt, hogy a polgármester megparancsolta volna, hogy zárják be a kapukat, egyetlen pillanattal az előtt, hogy az őrjárat parancsnoka riadót fújt volna, Pervinka a kezei közé szorított térképpel elérte Fairy Oak déli kapuját, és onnan az erdő felé vette útját.
A vonuló seregek látványától sietve vissza kellett volna fordulnia. Ő azonban megállt, mintha egy hang hangosan a nevén szólította volna, vagy valaki, valami visszatartotta volna. Egy hosszú pillanatig csak nézte a fekete sereget, mely szinte megbűvölte. Micsoda csoda egyesíthetett ilyen nagy létszámú Sötétség Mágust? Milyen álomért meneteltek ilyen egységesen, egy emberként?
Mert csakis erről lehetett szó. Ebben Pervinka biztos volt. Mi más sarkallhatta volna ezeket a vérszomjas teremtményeket, hogy ilyen határozottan cselekedjenek, ha nem egy megvalósuló álom utáni vágy? És milyen végtelen hatalom volt képes egy ekkora sereget irányítani… mely rendkívüli elméből nőtte ki magát ez az álom ilyen… hatalmassá?
Nagyszerű látvány volt, és a fiatal boszorkány teljesen belefeledkezett, képtelen volt mozdulni, és nem emlékezett, melyik világhoz is tartozik valójában.
Mígnem falubeli életének egy emlékképe hirtelen felvillant: újra látta testvérét, Vaníliát a világítótoronynál, kiszolgáltatva az Ellenség hatalmának. Abban a pillanatban a bűvölet megszűnt, és Pervinkát tetőtől talpig rettegés járta át. Menekülnie kell, vissza Fairy Oakba, vissza hozzá.
De ekkor már túl késő volt. Amikor odaért, zárva találta a kapukat. Dörömbölt és kiabált is, de a sereg előrenyomulása elnyomta a hangját. Elkeseredésében sikerült kisegérré változnia, és elmenekülnie, mielőtt eltapossák.
Az ifjú Viní futott, úgy futott, hogy kis szíve a torkában dobogott, és alig kapott levegőt. A cserjék, a hepehupák, amelyeket kislányként egyetlen lépéssel átugrott, most erdőkké és dombokká alakultak.
Bebújt egy vakond, majd egy pele üregébe, aki édesdeden aludt; kikerült egy hangyabolyt, és végül bemenekült egy mezei egér lyukába. Abból a föld alatt szaladva elérte az erdő szélét.
Mielőtt előbújt volna, kidugta a fejét, és megbizonyosodott arról, hogy minden nyugodt körülötte.
Futás közben elvesztette a térképet, de ekkor a botkard már a legkevésbé sem érdekelte. Mielőbb el akart jutni Erdőmellékig, és Poppyék házában megbújni, hogy majd később onnan menjen haza. Ha egyáltalán lesz még otthona.
Felállt hátsó lábacskáira, és beleszaglászott a levegőbe. Gomba és nedves levelek illatát érezte, de veszélyt nem észlelt.
Szabad az út! - gondolta, és nagyon óvatosan előmerészkedett.
Még egy lépést sem tett meg, amikor egy hatalmas csizma termett előtte, és útját állta.
- Egy bagoly fészkében végzed, ha nem változol vissza mihamarabb - mondta a kedves és ismerős hang. A kéz óvatosan felemelte, és Pervinka egy mosolygó férfi arcát pillantotta meg. Nem tűnt az Ellenség ügynökének. De akkor ki volt? Viní biztos volt benne, hogy még soha nem látta!
Megpróbált kiszabadulni, de amikor lenézett, meggondolta magát. Túl magasan volt, és ha leesik, még megüti magát. Vissza kell változnia, úgy, ahogy az idegen mondta. Nincs más megoldás.
- Így már sokkal jobb! - kiáltott fel a férfi, amikor megpillantotta őt eredeti formájában.
Pervinka észrevette, hogy egy hatalmas, fekete ló kantárját fogja.
Egy pillanattal ezelőtt még egyikőjük sem volt itt. Jól körülnéztem - gondolta.
- A hátad mögé nem néztél! - mondta a férfi.
- Olvas a gondolataimban? - kérdezte meglepetten.
- Nem, de elképzeltem, hogy azon töprengsz, hogyhogy nem vettél észre bennünket.
- És hogyhogy nem hallottam!
- Ez az én Nosonom érdeme. Nehéz, mint a szikla, de olyan csendes a lépte, mint egy macskáé. Egyike számos erényének - válaszolta a lovas, és megsimogatta a lovát.
- Ki vagy?
- A nevem Humulus Bellepor és Arrocharból jövök.
- A… a Várból?
- Igen - bólintott a férfi. Arcvonásai továbbra is kedvesek maradtak, és Pervinkának feltűnt, milyen szép az arca. Nagyon magas volt, és a sötét köpeny ellenére, amely tetőtől talpig beborította, Pervinka úgy látta, hogy elegáns is.
- Tehát az Ellenség kéme vagy? - kérdezte, anélkül, hogy hátrább lépett volna.
- Bizalmas hírnöke vagyok annak, akit ti feltételezésem szerint a Rettenetes 21-nek neveztek. Micsoda vicces név!
- Úriembernek tűnsz, mégis nevetsz, miközben az urad elpusztítja a falumat és a népemet. Ha valóban az ő hírnöke vagy, és ha tudsz vele beszélni, mondd meg neki, kérlek, hogy hagyja abba!
- Én nem rendelkezem ezzel a hatalommal, de te igen.
- Én, hogyan? - sírta el magát Pervinka.
- Találkozz vele! Most is lehet, ha akarod.
- Ta… találkozzak vele?
- Igen, hagyd, hogy elvezesselek hozzá! Meg fog hallgatni. De neked is meg kell hallgatnod őt, mert fontos dolgokat akar mondani.
- Nekem?
Pervinka megtántorodott. Az, ami olyan sokszor megtörtént vele álmában, valóra válni látszott. Ugyanaz a hang, ugyanazok a szavak. Hátrált egy lépést, és kísértést érzett, hogy elfusson. De megint nem sikerült.
- Te hazudsz - mondta piros arccal. - A Rettenetes 21-nek nincs sem arca, sem hangja, és senkire nem hallgat.
- Tévedsz - válaszolta a lovag.
- Nem, nem tévedek. Mindenki tudja, a történelem is szól róla! Ő az istencsapása, a Völgyünk elpusztítója, szörnyű és kegyetlen lény.
- Számtalan formát tud magára ölteni, ez igaz, és nem gyengéd azokkal, akik keresztezik az útját - mondta a férfi hirtelen elkomorodva. - De van elméje és szíve.
- Hogyan lehet szíve annak, aki képes ilyet tenni? - kiáltotta Pervinka, és az ostromlott falura mutatott. - Hogyan állhat valaki annak az oldalára, aki pusztít és gyilkol?
- Bízz bennem! - mondta Humulus, és ismét rámosolygott. - Hagyd, hogy elvezesselek hozzá, és mindennek vége szakad.
- Miért?
- Mert téged akar!
- Már átéltem ezt a pillanatot - mondta halkan Pervinka. - Álmomban hátat fordítottam a családomnak és a népemnek. Soha többé nem tenném.
- Nem azt kérem tőled, hogy áruld el a néped, Pervinka.
- Te nem, de ő.
- Ő beszél majd neked egy álomról, Viní. Te vagy az érem sötét oldala, amelynek nem kellene léteznie, mivel a másik oldala a fény!
- Nem… nem értem - dadogta Pervinka.
- Nem, most talán nem. De ha szövetségre lépsz velünk, olyan jövőt fogsz látni, amit elképzelni sem tudsz. Megérted majd, mit jelent egésznek lenni és nem egy félnek. Túlságosan hosszú ideig elfogadtuk, hogy megosszuk a Végtelen Hatalmat a Fény Mágusaival. Ma itt az idő, hogy a Hatalom ismét eggyé váljon, és ez csakis a sötétség lesz! Szövetkezz velünk, boszorkány, és egy nagy, fekete hold uralkodik majd a földön. Légy te az elme karja, segíts megvalósítani a tervét, és a Végtelen Hatalom mind a miénk lesz.
- Az… az ő tervét?
- A Sötétség Birodalmát, Pervinka! Nem erről álmodtál mindig?
- Én…
- Nem azt mondtad, hogy közelről akarod látni a csillagokat? És beszélni akarsz az állatokkal, és nappal is repülni akarsz? Nem szenvedsz attól, hogy be kell tartanod a szabályokat, melyek a hatalmadat egy szűk félre korlátozzák? Lépj a mi oldalunkra, Viní, és a csillagok lejönnek hozzád, a nappal nem létezik majd többé, és a hatalmad végre szabad lesz, mivel a sötétség éjjel és nappal is uralkodik.
- És a Fény Mágusai, a Nembűvölők, velük mi lesz?
- Sötétségben élnének, és gyorsan hozzászoknának. Senki nem fogja bántani őket, megígérem.
- Ha elmegyek beszélni Vele, te a közelemben maradsz?
- Persze.
- És ha… nem fogadom el?
- El kell fogadnod, Pervinka! Amíg te és Vanília együtt maradtok, mindig lesz napsugár, amely megakadályozza az álmunk megvalósulását, nem érted?
- Ha elfogadom, abbamarad a támadás?
- Szavamat adom rá!
A csata
- A
kkor elfogták őket - roskadt le Cicero egy székre.
- Az még nem biztos. Engedje meg, hogy a keresésükre induljak! Végül is Mágusok, és elég talpraesettek is. Lehet, hogy elrejtőztek - mondtam a tekintetét keresve.
- Veled vegyek! - válaszolta, és ismét felpattant. - Nem ülhetek itt ölbe tett kézzel!
- De… hogyan akartok kijutni? Nem láttátok, mi van odakinn? Azt hiszitek, hogy kinyithatjátok a kaput, és azt mondhatjátok: „Elnézést, meg kell találnunk a gyermekeinket”, ezt gondoljátok? - kérdezte Dahlia elkeseredetten.
- Megkérem Duffot, hogy változtasson át valami repülő állattá - válaszolta Cicero.
- Sosem tenne ilyet!
- Én viszont azt hiszem, igen. Odakinn van az unokaöccse is.
- És én addig mit csináljak?
- Ha képtelen vagy itt maradni, akkor menj fel, és nézd meg, hogyan tehetned hasznossá magad! - mondta Cicero, és egy csókot nyomott az arcára.
Dahlia letörölte a könnyeit és bólintott. Mielőtt útnak indultunk volna, Rosmarinus Otis professzor kölcsönadta Cicerónak Sötétség Mágus köpenyét.
- Ezzel akár közéjük valónak is nézhetnek. De nagyon vigyázzatok magatokra, kérlek!
Odakinn a csata tombolt.
A toronyban álló férfi kiáltásaira a katapult mellé kirendelt Nembűvölők megállás nélkül hajítottak és töltöttek, miközben férfiak, nők, boszorkák és varázslók sietve próbáltak újra halomba pakolni mindent, amit csak találtak, hogy megakadályozzák a kapuk betörését. Felismertem Cocleryék bútorait, Bugleék szekerét, Hortensia néni régi ruhásládáját, az asztalos munkapadját, még az iskolapadokat is. A kapuknak támasztott akadály megingott majd összeomlott az ellenség nyomása alatt, de a városlakók újra és újra felhalmozták, miközben a szörnyek, akik a mi oldalunkon álltak, bevetették minden hatalmukat.
A déli kapu fölötti falakon, amely a legveszélyeztetettebb volt, Tomelilla fénybűbájt szórt, azok ellen, akik be akartak jutni. Sokakat eltalált, virágokká, tollakká és könnyű széllökéssé változtatva őket.
De egyre többen és többen, és még többen jöttek azok helyett, akik eltűntek vagy elrepültek. Végtelen rohamban követte egymást a vérre és győzelemre éhes Ellenség.
- Gondolja, hogy esetleg beszélhetnék egy pillanatra Tomelillával? - kérdeztem a „szörny” Dufftól.
- Most nem - válaszolta. - Nagyon veszélyes pozícióban áll, és megállás nélkül összpontosítania kell.
- Akkor önnek kell megtennie, Burdock úr.
- Mondd, mit tegyek?
- Át kell változnom, Duff - kiabálta a lábainál álló Cicero.
- Miért kellene, hogy átváltoztassalak?
- Mert meg kell keresnem a gyermekeinket.
Duff lehajolt. Tízszer akkora volt, mint Cicero.
- Odakinn vannak? - kérdezte riadtan.
- Igen, Duff. Pervinka, Vanília, Flox és… Grisam.
A szörny néhány pillanatig barátja szemébe nézett, aztán megérintette a fejét, és Cicero sólyommá változott.
- Sok szerencsét! - mondta, miközben felrepültünk a falak fölé.
- Feli, várj meg! - hallottam hirtelen.
- Fuvalla!
- Mindent hallottam, és veletek akarok menni!
- Köszönöm, drága barátnőm, nagy hasznunkra leszel.
Az ellenséges seregek fölé repültünk, és a magasból teljes borzalmában tárult elénk a látvány. Abban a hatalmas, fekete tengerben Fairy Oak olyan volt, mint egy kis arany sziget, amely ellenáll az őt elnyelni készülő tenger árjának.
Miközben a sólyom mögött repültem, az az érzésem támadt, hogy bármi is történjék, bárhogyan is végződjön, semmi sem lesz már olyan, mint azelőtt.
A gyík és a teknős
A
mikor Vanília meglátta, hogy nővére kirohan az iskolából, rettenetesen megijedt. Nem tudta, miért tette ezt Pervinka, de egy dologban biztos volt: ő nem lesz hajlandó nélküle lemenni a föld alatti rejtekhelyre. Ezért szólt Floxnak, hogy menjen tovább nélküle, mivel ő nővére keresésére indul.
A maga részéről Flox sem akart Vanília nélkül lemenni a Barlangba, így a két barátnő elhatározta, hogy együtt szöknek meg.
Annyi biztos, hogy egyikük sem számított arra a látványra, amely szemük elé tárult, amikor elhagyták az iskolát. Rettenetes és hatalmas szörnyek masíroztak a lángokban álló falu utcáin, miközben férfiak és nők menekültek, mindennel, ami a kezükbe került.
Ebben a felfordulásban, az Ellenséggel a kapuknál, senkinek nem jutott eszébe, hogy figyelmeztesse a gyerekeket, hogy a Sötétség Mágusai szörnyekké változtak. Így aztán Flox és Babú azt gondolták, hogy az Ellenség már betört Fairy Oakba, és közel a vég.
Kis híján elájultak. Akkora volt az ijedség, hogy Flox, még mielőtt elhatározta volna, ösztönösen gyíkká változott. És Vanília?
Vanília elkeseredett. Annyira meg volt ijedve, hogy képtelen volt bármivé átváltozni. Ezért a barátnőjéhez fordult.
- Kérlek, Flox, segíts nekem! Amikor ideges vagyok, nem tudok varázsolni.
A gyíkocska néhány érthetetlen szót mormolt, és Babú átváltozott.
- Mi lettem? - kérdezte. - Olyan nehezen mozgatom a fejemet.
- Teknősbéka! - válaszolta a gyík.
- Jaj, Flox! Ilyen lomha és nehéz testtel hogy keressem meg a szüleimet és Pervinkát? Hogyan tudok elmenekülni?
- Bocsánat, de én sem vagyok valami gyakorlott. De legalább van páncélod, ami megvéd.
- Nahát, nagyon szépen köszönöm. Most meg hová mész?
- Elfutok! Nézz körül, Babú, mi mást lehetne tenni?
- Meg akarom találni a családomat, nélkülük nem szökhetek meg.
- A szörnyek agyon fognak taposni, Vanília, nem mehetsz keresztül a falun. Menjünk el, aztán majd visszajövünk, ha mindennek vége.
- Vége???
- Nem úgy értettem. Ha jó a vége. Kérlek, másszunk be a csatornába, ami a falakon túlra vezet, és helyezzük magunkat biztonságba!
A gyík és teknős, az iskola fala mentén haladva, hamarosan eltűnt az egyik kanálisban, amely az esővizet vezette ki a faluból.
Csendesen bandukoltak a fény felé. Lépteik visszhangzottak, és az Ellenség zaja egyre hangosabban hallatszott.
Amikor előbukkantak a túloldalon, hatalmas mancsok tengerében találták magukat, melyek futottak, dobogtak mindenfelé. Csak a véletlennek köszönhették, hogy nem taposták agyon őket.
- Gyorsan, oda a sziklatömb alá! - mondta Flox.
Habár nem volt egyszerű vállalkozás, mégis sikerült elérniük a hatalmas sziklatömböt, és gyorsan bemenekültek alá.
- Ez rosszabb még egy rémálomnál is - kapkodta a levegőt a teknős.
- Hát igen - válaszolta kilógó nyelvvel a gyík. Miközben próbáltak levegőhöz jutni, a falu felé fordultak.
- Neked nem tűnik furcsának az, ami történik? - kérdezte Flox.
- Csak furcsának?
- Nem, tényleg. Nézd csak meg jól! A faluban lévő szörnyek azért küzdenek, hogy a kint lévők ne tudjanak bejutni. Nem értem.
- ÓÓÓ! - kiáltotta el magát egyszerre csak Vanília. - Láttam a nénikémet!
- Hol van? Hol van?
- Ott, amellett a hatalmas szörny mellett! A falon!
- Jé, tényleg! De nem úgy tűnik, mint aki fél a szörnyetegtől, sőt… együtt harcolnak!
- Jaj, ne! - szólalt meg hirtelen Flox.
- Mi van?
- Jaj, ne!
- Miért ismételgeted azt, hogy jaj, ne?
- Tévedtünk!
- Mivel kapcsolatban?
- A szörnyekkel kapcsolatban, akiket a faluban láttunk. Nem Ellenség volt!
- Nem?
- Nem. A mi Sötétség Mágusaink változtak át szörnyekké. De buták voltunk! Fogadni mernék, hogy köztük van Hortensia néni is!
- De hát ez nagyszerű hír! Akkor menjünk vissza, gyorsan!
- Megint ott keresztül?!? Te megőrültél! - felelte Flox.
- Akkor mit tegyünk?
- Maradjunk itt!
- Nem, azt nem lehet. Ez a hely egyáltalán nem biztonságos - ellenkezett Vanília. - Nemsokára ezt a sziklatömböt is elhajítják. Ha nem akarsz visszamenni Fairy Oakba, akkor bemegyünk az erdőbe.
- Ez határozottan jobb ötletnek tűnik - válaszolta a gyíkocska. - Akkor futás!
- Teknős vagyok, Flox, és a teknősök nem tudnak futni!
- Akkor majd szépen, lassacskán megyünk.
Ezek után a két barátnő elindult az erdő irányába. Csúszva és döcögve túljutottak a bozótokon, cserjéseken, hepehupákon, amelyeken Pervinka is. Amikor egyszer csak, hirtelen egy mezei egér futott eléjük.
- Ti meg mit kerestek itt?
Vanília és Flox csodálkozva néztek egymásra.
- Ismersz minket?
- Honnan tudod, hogy nem vagyunk teknős és gyík?
Mielőtt válaszolt volna, az egér intett, hogy kövessék őt a magas fűbe.
- Mindenekelőtt a gyíkoknak hasított a nyelvük - kezdte.
- Azaz? - tudakolta Flox.
- Kétágú, dupla, mint a kígyóké.
- Upsz - mondta a gyík.
- Másodszor, a teknősök nem rózsaszín pöttyösek!
Vanília lábacskái a meglepetéstől majdnem összecsuklottak.
- Pöttyös vagyok??? FLOX!
- Pszt, mindenki figyelmét magadra akarod hívni? - suttogta barátnője. - Mit tudhat egy egér a divatos színekről és mintákról?
- És én még azt gondoltam, hogy olyan tökéletes az álcám, mint a föld - sóhajtott fel Babú.
- Harmadszor - folytatta az egér - két olyan állattá alakultatok át, akik ebben az évszakban nemigen kóricálnak.
- Ebben igazad van - jelentette ki Flox.
- Na jó, tudsz egy csomó dolgot, de még nem mondtad meg, ki is vagy, és miért értjük azt, amit mondasz.
Az egér ismét intett, hogy kövessék.
- Ez a szőke tincs, ami megmaradt, valóban nem mond nektek semmit? - kérdezte, amikor egy pocsolyához ért.
- Nem ismerek szőke tincsű egereket - felelte a gyík.
A teknős arca azonban felderült.
- GRISAM?
- Igen, én vagyok az.
- Mit keresel idekint?
- Pervinkát követtem, de aztán jött az Ellenség, és átalakultam egérré.
Grisam egy kis sarat kapart ki a pocsolyából, és szétkente a teknős páncélján.
- Pervinka kijött a faluból? - tudakolta Vanília.
- Igen, azt mondta, hogy meg akarja keresni a botkardot, és kifutott, mielőtt becsukták volna a kapukat. Ha sikerült neki megszöknie az Ellenség elől, biztosan elérte az erdőt: a bot ott van elrejtve, és egyébként is ez a legjobb hely, ahol elrejtőzhet az ember.
- Akkor induljunk azonnal! - kiáltott fel Babú.
- Éppen ezt tettem, amikor láttam, hogy megérkeztek. Haladjunk a magas fűben, de még a sár ellenére is eléggé látható vagy, Vanília.
A fekete sólyom
F
áradságos gyaloglás után végre megpillantották. Az erdő ott terült el előttük, csak a kis tisztáson kellett átvágni. Néhány lépés volt csak, de a magas fű védelme nélkül. Vanília fedezék nélkül, veszélyben érezte magát.
- Reméljük, hogy nem lát meg egyetlen ragadozó madár sem - sóhajtotta. - Most nekifutok, és… - Egy hatalmas esőcsepp pottyant a fejére.
- Juj! - kiáltott fel. - Eleredt az eső.
- Babú, sietned kell - kiáltotta Grisam, már a tisztás túlsó oldaláról. - Az eső lemossa a sarat a páncélodról, és nemsokára megint rózsaszínű leszel!
A teknős igyekezett megszaporázni lépteit, de bármennyire is úgy tűnt neki, hogy szalad, az erdő csak nem akart közelebb kerülni.
CSEPP! CSEPP! CSEPP! Kopogtak rajta az esőcseppek.
- Nem tudok sietni, a lábaim belesüppednek a sárba! Várjatok meg!
A tisztás közepén egyik hátsó lábának körme beleakadt egy hangacsomóba. Abban a pillanatban az égen egy sólyom rikoltása visszhangzott.
- Siess! Siess! - sikoltotta Flox. - Feléd repül. Szaladj, Babú, szaladj!
- Nem tudok ennél gyorsabban menni. Segíts, Flox, csináljatok valamit!
Flox ebben a rettenetes, szorult helyzetben csak annyit tudott tenni, hogy az egeret visszaváltoztatta Grisammé, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy a fiú meg tudja menteni Vaníliát. A sólyom lecsapott, mint a villám, karmaival megragadta a teknőst, majd ismét felemelkedett, és elszállt.
- BABÚ! - kiáltotta a két gyerek.
Grisam próbálta követni a ragadozó röptét.
- Ez egy varázsló! - kiáltott fel.
- Honnan tudod?
- Láttál már valaha ilyen nagy és ilyen fekete sólymot?
- A TENGERPART FELÉ REPÜL! NEM, NEM, MOST MEGFORDUL, A… VÁR FELÉ REPÜL! - kiabálta Flox. - Várj csak, most visszafordul! De mit csinál?
- Egy másik sólyom elől menekül - mondta Grisam.
- Látod?
- Igen, az a kisebb üldözi a fekete sólymot… már majdnem utolérte.
- Most a fekete megállt a levegőben! Szembeszáll vele!
- Hihetetlen, harcolnak!
- Talán a kicsi meglátta a teknőst, és el akarja venni tőle.
- Miért?
- Gondolom azért, hogy megegye.
- JAJ, NE! SZEGÉNY VANÍLIA!
- A fekete sólyom elejtette a zsákmányát! Babú zuhan lefelé!
- El kell kapnod, Grisam! Fuss! Szaladj!
- Hogyan tudnám, az eső a szemembe esik, nem látom.
- Ott van, ott… Kicsit jobbra! Balra! Fuss! Fuss!
Grisam anélkül, hogy felnézett volna, az ég felé emelte karját, és egy másodperccel később a teknős a kezei között landolt. A fiú befutott a fák biztonságot nyújtó menedékébe, miközben szorosan magához ölelte. Nemsokára a gyík is ott termett. Reszkettek mindketten, mint a nyárfalevél.
- Jól… jól van? - érdeklődött Flox.
Grisam széttárta a karját, és kedvesen megkocogtatta Vanília páncélját, melyet a sólyom összekarmolt.
- Most már biztonságban vagy, előbújhatsz - mondta az állatkának, aki odabenn kucorgott.
A teknős alig észrevehetően kidugta pofácskáját.
- Ti vagytok? - kérdezte vékonyka, riadt hangon.
- Igen, bújj elő!
- Annyira megijedtem!
- Azt hiszem, most már mindannyian visszaváltozhatnánk - jelentette ki Grisam. - Néha jó, ha kicsi az ember, de azért rettenetesen ijesztő.
Grisam segített a lányoknak visszanyerni eredeti alakjukat. Flox lesöpörte a faleveleket a pocakjáról, és Babú meglepetten szemlélte a hátán elszakadt ruhát.
- A sólyom volt - magyarázta Grisam.
- Ó! - válaszolta Vanília, aki egy kicsit zavarban érezte magát, hogy a fiú ilyen állapotban látja.
- Nem maradhatunk itt - közölte az ifjú mágus. - Ha a kis sólyomnak nem sikerül megölnie az Ellenség fekete sólymát, hamarosan megint a nyomunkban lesz, és ezúttal nem jön egyedül. El kell mennünk.
- És Pervinka?
- Nem tudjuk, hol lehet, Babú. Most túlságosan veszélyes lenne megkeresni.
- De ha ő itt van, és mi elmegyünk, egyedül marad. Talán megsérült… PERVINKAAAA! - kiabálta Babú.
- Felesleges - mondta Grisam. - A fákon szinte nincs is levél. Ha itt lenne, biztosan látnánk. Keressünk valami menedéket, és tűnjünk el ebből az esőből! Nincs más megoldás.
Egymás mögött haladtak az erdőn keresztül, és hamarosan elérték az Otrot folyó hídját.
- Innen kijutunk a partra, ott van a Barlang. Az jó búvóhely lehet - javasolta Grisam.
Vanília újra visszafordult az erdő felé.
- VINIIII - kiabálta még egyszer. De senki nem válaszolt.
A gyerekek bőrig ázva átkeltek a hídon, és ráfordultak a partra vezető ösvényre.
Cicero bátorsága
A
z esőből vihar kerekedett és a viharból orkán. A Völgy elsötétült, és a talaj mocsárrá változott. A kis sólyom elzavarta a fekete sólymot, de a mellkasa vérzett. Egy darabig tudta követni a gyerekeket, de amikor le akart szállni hozzájuk, szárnyai felmondták a szolgálatot. Ha mi nem lettünk volna vele, bizonyára lezuhan. Óvatosan megfogtuk a szárnyainál fogva, majd Fuvalla és én segítettünk Cicerónak megpihenni egy mezőn, és vártuk, hogy a varázslatnak vége szakadjon.
Szegény állatka szívszaggató látványt nyújtott: az oldalán feküdt, csőre a vízben, bőrig ázott az esőtől. Csak az vigasztalt bennünket, hogy a Nembűvölőkön sosem tartott sokáig a varázslat. Cicero nemsokára visszaváltozik, és akkor meglátjuk, milyen súlyos a sérülése.
Ezenkívül tudtuk, hogy négy gyermekünk közül három jól van. Fuvalla látta őket átmenni a tisztáson, és azonnal felismerte őket: egy teknős, egy gyík.
- Ők azok! - kiáltott fel a bölcs tündér. Amikor Cicero meglátta, hogy a fekete sólyom elragadja Vaníliát, olyan mérhetetlen düh fogta el, hogy gondolkodás nélkül a ragadozó Ellenség után vetette magát, annak ellenére, hogy az jóval nagyobb volt nála.
- A bűbáj kezdi hatását veszteni - suttogta Fuvalla. - Nézd!
Halvány fénysugár ragyogta körül, és a kis sólyom kezdett lassan eltűnni. Helyébe előbukkant Vanília és Pervinka édesapja, Otis professzor köpenyébe burkolva.
- Roppant bátran viselkedett - mondtam neki, miközben próbált talpra állni. Azonban arca fájdalmasan megrándult.
- Mi történt velem? - kérdezte alig hallható hangon, és kezét a mellkasára tette.
- A sólyom megsebesítette - közöltem vele. - Ne siessen talpra állni, pihennie kell. Addig mi megpróbáljuk ellátni a sérülését. Utána pedig megkeressük a gyerekeket.
- Lássátok el, és induljunk! - felelte.
- De Cicero!
- Kérlek, tegyétek, amit mondtam!
- Rendben - sóhajtottam föl. - Mutassa, hol fáj a legjobban! Ráfújunk egy kis tündérport, ami elmulasztja a fájdalmat.
Az esőtől és a széltől ostorozva útnak eredtünk, de Cicero nagyon lassan haladt. Cipője elnehezült a sártól, és minden egyes lépés fájdalmas volt számára. Fuvalla és én előtte haladtunk, hogy megvilágítsuk az utat, de a zuhogó eső miatt nem látott, és a hepehupákba, a gyökerekbe belebotlott. Egyre kimerültebb lett.
- Már nem vagyunk messze! Tartson ki! - mondtam neki. - Ha a gyerekek a part felé mentek, nemsokára mi is ott leszünk.
- Ne álljon meg, Periwinkle úr, nemsokára találkozunk velük - buzdította Fuvalla is.
De a domb aljára érve, amely elválasztott a tengerparttól, Cicero arra kért bennünket, hogy álljunk meg egy pillanatra.
- Mindenképpen itt kell átmennünk, nincs más út?
- Sajnos nincs - mondtam. - Az öszvérösvényt az Ellenség tartja ellenőrzés alatt. Szedje össze magát még egy kicsit! Bátorság, még egy utolsó erőfeszítés!
- Segítünk fölkapaszkodni - mondta Fuvalla, és megragadta a köpenye ujját.
Szegény Cicero úrnak minden erejét latba kellett vetnie, hogy fel tudjon állni, ám a hosszú gyapjúköpeny már teljesen átázott, és csupa sár volt. Rettenetes súlya lehetett.
Amikor talpra állt, megtörölte a szemét, amennyire tudta, és felnézett az előtte álló emelkedőre. Olyan volt, mint egy hegyi patak. Nagyot sóhajtott, és szembeszállt az emelkedővel.
Térdre roskadva a fűcsomókba, ágakba, gyökerekbe kapaszkodott. Összeszorított fogakkal haladt előre, nem adta meg magát. Egy arasznyit haladt előre, kettőt hátracsúszott, egyet előre, kettőt hátra, egyet előre, kettőt hátra… És bármennyire is segítettünk neki, a köpenyénél, nadrágjánál fogva húztuk felfelé, az eredmény elkeserítő volt. Tapodtat sem haladtunk.
- Le kell szoknom a pipázásról - mondta egyszer csak. Néhány másodpercig mélyeket lélegzett, lihegett, majd levette a köpenyt. - Ebben sosem fog sikerülni! Gyerünk!
Elkezdtünk újra mászni, ezúttal nagyobb sikerrel. A teljesen átázott köpeny nélkül Cicero fürgébb volt. De meddig bírja vajon ebben a hidegben, bőrig ázva?
- Már nem kell húznunk - mondta Fuvalla. - Inkább maradjunk a közelében, és ragyogásunkkal melegítsük. Nem lesz olyan meleg, mint egy kályha, de még mindig több, mint a semmi.
Mellé repültünk, egyik az egyik oldalon, másik a másik oldalon.
- Köszönöm, most már jobb - felelte halvány mosollyal az ajkán.
Fél órával később a csúcsról, a fáradságtól kimerülten, észrevettük a mezőt.
- Kitűnő, Cicero úr! Még egy kicsit, nagyon kicsit! - kiáltottam. Ő lehorgasztotta a fejét, behunyta a szemét, és mérhetetlen fáradsággal az arcán megtette az utolsó szakaszt. Végül teljesen kimerülten elterült a mezőn, arccal az átázott fűben.
Nem sokkal később lemásztunk a partra vezető dűnéről.
- VANÍLIAAA! - kiabáltuk egyszerre. - FLOOOX! GRISAAAM!
- Itt nincsenek - mondtam nyugtalanul.
Széltében-hosszában bejártuk a partot, benéztünk minden szikla mögé, még a homokkupacokat is megmozgattuk. Semmi!
- BABÚÚÚ! PERVINKAAA! - kiabálta megint Cicero.
Két sirály repült fel riadtan, de senki nem felelt.
- A Libák Barlangja! - kiáltott fel egyszerre csak Fuvalla.
- Ilyenkor elönti a tenger, hogy lehetnének ott? - tudakolta Cicero. - Halakká kellett volna változniuk, vagy csónakot kellett hogy szerezzenek.
- Vagy valami hasonlót.
A Libák Barlangja
A
z évszázadok folyamán a tenger és a szél széles barlangot vájt a sziklafal oldalába, egy magas és tágas termet, amely, amikor a tenger tetőzött és a hullámok becsapódtak, úgy visszhangzott, mintha az ember a libák gágogását hallaná. Ezért nevezték el így. Csak csónakkal vagy úszva lehetett megközelíteni.
- Most át kell változnunk - jelentette ki Grisam, amikor kiértek a partra.
- Jaj, ne! Nekem mára már elegem volt az átváltozásból - felelte Flox.
Vanília lerogyott a homokba.
- Én nem tudok. Képtelen vagyok rá. Itt maradok, nekem már úgyis…
Még soha nem érezte magát ennyire boldogtalannak. Egy rakás szerencsétlenség volt: vigasztalhatatlan és elkeseredett - mesélte nem sokkal később Flox.
- Kérlek, könyörgök, Babú, ne csináld ezt! - bátorította, és a karjánál fogva húzta őt felfelé. - Pervinka érdekében tarts ki! Ha megbetegszel, amikor elérkezik a pillanat, hogy megkeressük, nem jöhetsz majd velünk.
Vanília zokogásban tört ki.
- És az mikor lesz? Nézd, mi történik a falunkkal. Nemsokára az sem lesz többé. A papa, a mama, Tomelilla néni… Mindennek vége lesz!
Erre a gyerekek sem tudtak mit válaszolni. Ők is ugyanannyira meg voltak ijedve, de nem vesztették el a reményt. Szüleik bátrak voltak, és nagynénjüknek és nagybátyjuknak hatalmas az ereje. Akkor Vanília miért nem tudott ugyanígy gondolkodni? Talán mert Pervinka nem volt vele? Talán. De most meg kell menekülniük.
- Na jó, akkor nem változunk át, de legalább segítsetek kitalálni, hogyan juthatunk be a Barlangba.
- Csónakra lenne szükségünk - jelentette ki Flox.
- Igen, de sem te, sem én nem tudjuk idevarázsolni.
- Rám ne nézzetek! - mondta Vanília. - Én nem tudnék egy ilyen nehéz varázslatot véghez vinni, még akkor sem, ha teljesen békés és nyugodt lennék. Nem hogy most! Pervinka biztosan tudná a megoldást. Ő annyi mindent tud, okos és soha nem adja fel. Ő még azt a fatörzset is tudná lebegtetni, ha itt lenne.
Flox és Grisam egyszerre fordultak oda.
- Mit mondtál?
- Hogy a nővéremet akarom.
- Nem, a fatörzsről beszéltél! Pervinka nem tudna ilyen varázslatot csinálni, mert ő a Sötétség Boszorkánya, de te igen. Könnyű, Babú, semmit nem kell teremtened, csak azt a fatörzset kell átalakítanod tutajjá!
- Még akkor sem menne, ha ezer évig itt csücsülnénk. Nem arról van szó, hogy nincs hozzá kedvem, de tényleg, de amikor ilyen a hangulatom…
- Akkor röptesd el a tengerig! - erősködött tovább Grisam. - Kérlek, Babú, próbáld meg! Ha itt maradunk, az Ellenség előbb-utóbb ránk talál.
Az ifjú boszorkány barátai társaságában közelebb lépett a fatörzshöz, és hogy biztosan ne tévessze el a varázsigét, sok mágikus szót elmormolt.
- Nos, lássuk csak!
Sok éve már, hogy itt heversz tétlen,
ősrégi fa, hogy tetszik ez, kétlem.
Perdültél, fordultál, hajóztál a vízen,
most fekszel a homokban, semmi dolgod nincsen.
Gyerünk, segíts rajtunk, cselekedjél bölcsen,
repülj fel, s a homok többé be ne hintsen!
A fatörzs meg se mozdult.
- Mondtam én nektek, hogy nem tudom megcsinálni - jelentette ki Vanília elkeseredetten. Abban a pillanatban valami elhomályosította azt a kevés fényt is, ami addig megmaradt. A parton egy árny bukkant fel, és alakjáról Grisam felismerte a sólymot.
- A FATÖRZSBE, GYORSAN! - kiáltotta.
Mind a hárman bebújtak, egyik a másik után, igencsak szűkösen, miközben a sólyom árnyéka egyre kisebb lett. A madár közeledett.
- VÍÍÍ! - hallották a gyerekek a fejük felett. - VÍÍÍ - egyre közelebbről.
- Ha leszáll, végünk van - sopánkodott Flox.
- Kérlek, fa, repülj, repülj! - könyörgött Vanília.
Abban a pillanatban a fatörzs megremegett.
- Ti is éreztétek?
- Megmozdult!
- Nagyszerű, fa, csak így tovább, most repülj! - mondta halkan Vanília.
A fatörzs ismét megremegett, de ezúttal erősebben.
- Azt hiszem, próbál kiszabadulni a homokból - suttogta Babú.
A fa erősen megrázkódott, majd szinte rögtön utána ismét. Egyre erősebben, annyira, hogy a gyerekeknek meg kellett kapaszkodniuk, hogy ki ne guruljanak.
Mígnem egyszer csak…
- Érzitek, emelkedik!
- Repül!
- Éljen!
Grisam kikukucskált, és látta, hogy a part távolodik.
- Talán jobb lesz, ha azt is megmondjuk, hova akarunk menni.
- Igazad van - válaszolta Vanília. - A BARLANG FELÉ, FA! Köszönöm.
Amennyire egy öreg fa repülni tud, a sós és súlyos ősi fatörzs befurakodott a Barlangba, és könnyedén, mint a falevél, a nyugodt, esőtől védett vízre ereszkedett. De a bűvöletnek ezzel még nem volt vége. Fülsiketítő robajjal a bejárat sziklái egymás felé mozdultak, és elzárták a bejáratot az Ellenség sólyma elől. Nem sokkal utána a víz visszahúzódott, és szabadon hagyta a puha, algás talajt. Erre telepedett a fatörzs, és a gyerekek kiszállhattak belőle.
Egyelőre megmenekültek.
Amikor Fuvalla és én beléptünk a Barlangba, még mindig a fatörzsön üldögéltek, kicsit átfagyva, fáradtan, szomorúan, de legalább szárazon.
- Feli! - kiáltott fel Vanília, és odarohant hozzám.
- Drágaságom, itt vagyok!
Megpuszilgattam orrocskáját és a hideg arcocskát, és attól való félelmemben, hogy megsérült, összevissza fújtam tündér porral.
Ugyanezt tette Fuvalla is Floxszal, majd mind a ketten együtt Grisamre is varázsport fújtunk.
- Hol van Pervinka? - tudakoltam. De válasz nélkül is megértettem. Babú tekintete és könnyei több mint beszédesek voltak.
- Azt reméltem, majd te megmondod. Akkor tényleg elveszett. Ó, Feli, mi lesz vele? Kérlek, menjünk és keressük meg! Magányos és biztosan ő is olyan elkeseredett és szomorú, mint én.
- Persze, hogy megkeressük. De most van valaki a parton, aki ránk vár.
- Ki az? - kérdezte Babú.
- Gyere, menjünk!
Cicero és Vanília gyengéden és szomorúan, ahogyan csak azok tudnak, akik féltek, hogy elveszítik egymást, összeölelkeztek, egészen szorosan, lehunyt szemmel és visszatartott lélegzettel.
- Édes kislányom! - suttogta, és jól megnézte, hogy megbizonyosodjon, mindene megvan, valóban ő az, és tényleg jól van.
Vanília hatalmas krokodilkönnyeket hullatott.
- Ugye megtaláljuk, papa?
Cicero ismét átölelte, de ezúttal azért, hogy ne lássa, ő is sír.
Eközben Fairy Oak védelme egyre gyengült.
A Varázstudók elfáradtak, nagyon sokan közülük megsérültek, és a Nembűvölőknek fogytán volt végső erejük is. A katapultot már nem működtették, és nem volt több szekér, sem bútor, amit felhalmozhatnának a kapuk mögött. A fatörzsek, melyek kitámasztották, már nem bírták tovább, és az ellenséges vadak dühödt karmai feszegették a széles fa réseket. A sereg hamarosan benyomul.
Már csak kevesen voltak képesek ugyanolyan energiával harcolni, mint az elején, de Duff Burdock ezek között volt. Öblös farkas hangján arra buzdította társait, hogy ne adják meg magukat. Közben harapásokkal és karmolásokkal verte vissza az Ellenséget. Tomelilla a falakon egy pillanatra sem hagyott fel bűbájaival, amely sok ember életét megmentette. De már ő is fáradt volt, és érezte, hogy hamarosan őt is elhagyja az erő. Fairy Oak utolsó napját élte.
És pont akkor, amikor elérkezettnek tűnt a pillanat, amikor a déli kapunál a legnagyobb retesz megadta volna magát a fekete szörnyek nyomása alatt, és a falakon már nem lehetett megkülönböztetni, ki a barát és ki az Ellenség …
Abban a pillanatban az Ellenség megtorpant!
Fairy Oak megmenekült!
A
hogyan érkeztek, úgy is mentek el. Hosszú sorokban masíroztak a hegy felé, ahonnan jöttek. Csendesen vonultak vissza, mintha feladatukat elvégezték volna, és mintha egy hang visszaparancsolta volna őket.
A falu füstölt, és még a tengerpartról is látni lehetett az öreg tornyot és a falakat ért károkat. De Fairy Oak ellenállt.
Duff, Tomelilla, Hortensia, Primula, Lilium, Campanula, McMike, a lantkészítő, Canfora Luke még ott szorongatták kezükben fegyvereiket, készen egy újabb varázslat kilövésére, és… megdöbbenten szemlélték a hosszú visszavonulást.
Amikor pedig az utolsó szörnynek is nyoma veszett, lassan leeresztették kezüket. A Nembűvölők letették fejszéiket, az evezőlapátokat és a köveket, a Varázstudók visszaváltoztak eredeti alakjukba.
A történelem során Mágusemlékezet óta ez volt a legnehezebb és legrettenetesebb csata, de ellenálltak, kitartottak.
Vagy legalábbis így hitték.
A férfiak lejöttek a toronyból, a nők visszavonultak a tetőkről és a teraszokról. Aki elbújt, előjött rejtekhelyéről, és aki otthon maradt, úgy érezte, mint mindenki más, hogy találkoznia kell a többiekkel a nagy Téren.
Óvatosan lépkedtek, mint aki nem hiszi, hogy véget ért a rémálom, de közben szívük csordultig telt örömmel. Férfiak, nők és gyerekek, akiket közben Otis professzor felengedett a Barlangból, együtt vonultak szótlanul Tölgy felé. Lépteik lassan felgyorsultak, szaladni kezdtek, és a csendet eltörölte a sok „Éljen!” és „Hurrá!”
Valaki fáklyákat készített, és szétosztotta. Valaki más a lámpásokkal foglalkozott. Kevés élte túl a csatát, de volt annyi, ami elegendő, hogy megvilágítsa az utcákat, és visszaadja a bizakodást. Micsoda hatalma is van a Fénynek!
Duff szaladt, hogy kitegyen kettőt a falu minden kapuja elé.
- Azoknak, akiknek vissza kell térniük - mondta Dahliának. Rögtön ezután ő, Tomelilla és Hortensia néni felemelkedtek, hogy a keresésünkre induljanak.
- Ott egy hajó! - mondta Grisam.
Cicero szomorúan elmosolyodott.
- Meum az - válaszolta nyugodtan. - Odakinn halászik. Lefogadom, hogy nem vett észre semmit.
- Vissza kellene mennetek vele a faluba - mondtam. - A Völgy tiszta káosz. Mi közben elrepülünk, és értesítjük Tomelillát és a gyerekek szüleit.
- Jobb lenne, ha szólnátok Meumnak - szólt közbe Grisam. - Amilyen rövidlátó és nagyothalló, még itt hagy bennünket.
Miközben McDale úr hajója felé repültünk, piros csík jelent meg a látóhatáron, elválasztva az eget és a tengert.
- A naplemente - suttogta Fuvalla.
A vihar távolodott.
Egész éjjel kerestük. Én, Tomelilla és a falu összes Varázstudója. A magas erdőktől egészen Aberdur völgyéig minden sarkot átfésültünk, de nem találtuk. Pervinka eltűnt.
Ennél borzalmasabban soha életemben nem éreztem magam. Ez volt az első és egyetlen alkalom, amikor Tomelilla szemében könnycseppeket láttam.
Mire hazaértünk, a csillagok már olvadoztak a reggeli kékségben. A nap felkelőben volt, és fogalma sem volt tragédiánkról.
Hagytam, hogy Cicero és Tomelilla Dahliát vigasztalják, és Vaníliához repültem. Pervinka ágyának sarkán kuporgott, szeme megdagadt a sírástól, és az Ősi Könyvet szorongatta.
- Ez a könyv tehet róla - mondta, miközben a sírás rázta. - Ha Viní nem olvasott volna a botról, nem ment volna el megkeresni.
Odarepültem hozzá, és lecsuktam a szemét.
- Hallgass a szívedre, Vanília! Hallgasd meg, mit mond, és bízz benne! A félelem rossz tanácsadó és elűzi a jó gondolatokat. Pervinka erős, és megtalálja a hazafelé vezető utat. Vele van az iránytűje, és az éjszaka csillagai visszavezetik hozzánk. Küldd el neki ezeket a gondolatokat, ő meg fog hallani, és visszatér. Most nyugodj meg, drágaságom!
Segítettem neki lefeküdni, és addig simogattam, míg a szeme le nem csukódott. De még lehunyt szemmel is sírt, és meg-megrázta a zokogás.
- Csitt, csitt, minden rendben van - mondtam neki ilyenkor.
- Feli - suttogta hirtelen. - Én nem tudok nélküle élni.
- Tudom - válaszoltam halkan. - Tudom.
A Gyűlés!
A
znap délután, nagyjából a Gyűlés megbeszélt idejében, az utcák megteltek emberekkel, többnyire felnőttekkel: varázslókkal, boszorkányokkal, férfiakkal és nőkkel.
Az ablakunk alatt haladtak el, bekötözött fejjel, felkötött karral, púpokkal és véraláfutásokkal tarkítva mindenütt. McDoc, a favágó egész éjjel dolgozott, hogy mankókat készítsen azoknak, akiknek eltörött vagy megsérült a lába, hogy el tudjanak menni a találkozóra.
Kabátjaikba burkolózva masíroztak, vonultak Tölgy tere felé, a Gyűlésre, kikerülve a csata okozta törmelékhalmokat és krátereket.
- Valóban mindenki elmegy - jegyeztem meg. Vanília nem felelt. Fejét a párna alá rejtette. Csendben volt, de néha felsírt.
- Mit szeretnél csinálni? - kérdeztem.
- Elmenni és megkeresni - válaszolta elhaló hangon.
A kezembe vettem a varrnivalót, és felsóhajtottam. Mit mondhattam volna? Tomelilla és Duff ismét kimentek felderíteni a Völgyet, és még nem érkeztek vissza.
Vanília egyenruhájára varrtam fel a gombot, amikor valaki felszólt az utcáról.
- Psszt! Vanília!
- Ki az? - kérdeztem. Reméltem, hogy felkel, vagy legalább megmozdul, azonban csak annyit mondott:
- Grisam az.
- Nem akarod megkérdezni tőle, mit akar?
- Nem.
- Haragszol rá?
- Nem.
- Akkor miért nem beszélsz vele?
- Ebben a pillanatban nem nagyon szeretnék. Nem akarom, hogy sírni lásson.
- Biztosan ő is sírt, nem gondolod? Végül is nagyon kedveli Pervinkát.
- Van valaki a szobában? - szólt fel újra Grisam. - Azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy vagytok, és szóljak, hogy megyek a Gyűlésre. Esetleg mehettünk volna együtt.
Letettem a varrnivalót, és kinéztem az ablakon.
- Jó reggelt, Grisam! - üdvözöltem. - Nagyon kedves tőled, hogy hívsz, de Vanília nem érzi túl jól magát. Talán majd valamelyik másik nap.
- Várj, Feli! Elmegyek! - kiáltotta Babú abban a pillanatban, és kipattant az ágyból.
- Meggondoltad magad? - tudakoltam.
- Igen. Talán valaki látott valamit. Vagy esetleg beszélnek Pervinkáról. Hallani akarom.
- Rögtön lemegyünk! - mondtam, és újra kihajoltam. Grisam megállt és visszajött.
- Rendben - válaszolta. - Siessetek, még beugrunk Floxért és Fuvalláért.
Útközben a két gyerek egyetlen szót sem váltott, és nem sokat javult a helyzet akkor sem, amikor Flox csatlakozott a csoporthoz.
Amikor megérkeztünk, a tér telis-tele volt emberekkel. Flox, Grisam és Vanília, mint a többi falubeli gyerek, felült Tölgy egyik ágára, Fuvalla és én pedig a vállukon foglaltunk helyet.
- Figyeljetek, barátaim! - kezdte Duff Burdock a pódiumról. - Tegnap kemény csatát vívtunk, és Fairy Oak lakói bebizonyították bátorságukat, és azt, hogy mennyit érnek. Mindazonáltal az, hogy ma itt összegyűltünk, azért van, mert sötét és veszélyes idők járnak.
- Duff, megint ijesztgetsz bennünket! Mi ünnepelni akarunk! Győztünk, nem emlékszel?
- Igen, igen, Lilium - mosolygott Duff. - Ügyesek voltunk! Bátrak és ügyesek, de most…
- Most bolondozunk! - kiáltotta Butomus Rush. - Ünnepséget rendezünk, itt a Tölgy terén.
- ÓÓÓÓÓ, IIIIGEEEN, NAAAAGYON ÖRÜLNÉÉÉÉK NEEEEKIIIII - mondta Tölgy, és megmozgatta ágait. Majdnem mindannyian lepottyantunk.
- Így is lesz, Butomus, de előbb kérlek, engedjétek meg, hogy beszéljek!
- Látnod kellett volna magad, Duff! Ugyanolyan félelmetes voltál, mint ők! - nevetett fel Campanula asszony, és jól megbökdöste könyökével vékonyka férje oldalát.
- Talán túlságosan is, ha mondhatom! - ragadta magához a szót a polgármester. - Sajnálattal közlöm veled, Duff, hogy tegnap jobban féltem tőled, mint azoktól odakinn.
Sosem hallottam még így beszélni a polgármestert.
- Rosszat sejtek - suttogta Fuvalla.
- Hát, ami azt illeti, nekem így is félelmetes - tréfálkozott Martagon úr.
- Nem hiszem, hogy van ebben bármi kivetnivaló, Lilium. Amit tegnap láttam, még most is félelemmel tölt el.
- Pontosan ez az, amit mondani próbáltam - lépett közbe Duff. - Sötét idők járnak, és…
- Sötét idők? Ti így nevezitek? - kiáltott fel a polgármester. - Tegnap az életünket kockáztattuk. Ennyit a „sötét” időkről! Ti, a Sötétség Mágusai, könnyedén veszitek, bíztok a sötétségben. Egy kis átváltozás itt, egy csata ott, és minden megoldódik. Mi viszont szenvedünk! És félünk!
- Igaz - szólt egy hang a hallgatóságból. - Nem is dolgozunk, mert félünk kimenni a házból.
- A földek parlagon hevernek.
- És a kikötő, láttátok a kikötőt?
- Tegnap óta nem ringatózik ott egy hajó sem. Ki megy ki halászni?
- Az enyém ott van - dörmögte Talbooth.
- Tudom, tudom - mondta Duff, és intett, hogy mindenki nyugodjon meg. - Különféle károk értek bennünket és sajnos néhány veszteség is, de… talpra fogunk állni, meg tudjuk tenni. Résen leszünk.
- Minek résen lenni? Láttátok azt a sereget? Valóban azt gondoljátok, hogy le tudjátok győzni?
- A polgármesternek igaza van, Duff, ismerd el: az a tegnapi furcsa visszavonulás volt.
- Ha még egy perccel tovább maradnak, mi most nem lennénk itt!
- Azt akarjátok mondani, hogy csak figyelmeztetés volt? - kérdezte Lilium Martagon.
Grisam felemelte a kezét.
- Nem hiszem, hogy meghallgatnak - mondta neki Flox. - Úgy tűnik, ezen a Gyűlésen nem ismerik ezt a mozdulatot. Attól tartok, neked is úgy kell üvöltöznöd, mint a többieknek. És még így sem biztos, hogy engednek szóhoz jutni.
- Igazad van - mondta, és leengedte a kezét. - Csak egy kölyök vagyok, és a gyerekeket senki sem hallgatja meg.
- Nem, nem, Lilium, az Ellenség még sosem viselkedett így, nem „figyelmeztet” - jelentette ki Duff.
- Akkor mivel magyarázod a tegnapi visszavonulást?
- Semmivel. Nem magyarázom. De nem úgy van, ahogy mondjátok.
- Csak azért hagytak életben, hogy a következő támadásig rettegésben éljünk. Meglátjátok, visszajönnek, és lemészárolnak - kiáltotta Thomas Naibaf. Felesége, Strelizia abbahagyta a kötögetést, és a kabátjánál fogva visszarángatta.
- Ne mondj ilyeneket, Tom, itt vannak a gyerekek!
Duff ismét intett a jelenlévőknek, hogy nyugodjanak meg.
- Mindannyian elég fáradtak és ijedtek vagyunk, nem kellene olajat önteni a tűzre. Inkább…
- Mondjatok valamit a fogolyról! - kiabálta valaki a hallgatóságból.
- És mi van Tomelilla ifjú unokahúgával? Mi lett vele?
Vanília megszorította Flox kezét.
- Igaz az, hogy elrabolták a Mágus Vadászok?
- Akkor a múlt fantomjai visszatértek!
- El kell mennünk.
- És hagyjuk itt a Völgyünket? Soha!
- Én feladom - mondta Duff Tomelillának, és elkeseredetten leroskadt a székre. - Lehetetlenség így vezetni egy vitát.
Tomelilla bátorítóan megérintette a vállát.
- Most már tudjuk, miért lopkodták a kertkapukat és az ekéket - folytatta Calicanto Winter. - A fekete ketrecek! Láttátok, nem? A saját fémjeinkből készítették, és azzal hurcolnak el mindannyiunkat.
- Mi láttuk, csak ennyire mentek el mellettünk - mondta Flox. De hangja nem volt elég erős, hogy meghallják.
- És azt is tudjuk, mit készítenek a hajóinkból és a fákból: szekereket! - kiáltotta Fenzy Airy.
- Azon szállítják a ketreceket! Igaz!
- Rettegésben kell élnünk, rejtőzködve életünk végéig.
- Vagy megszökünk, mielőtt visszajönnének, nincs más választás.
Duff felállt, és még egy utolsó próbát tett.
- Ha hagynátok beszélni…
- Nem - szólt egy fiatal Fény Mágus, és felállt. - Most rajtunk a sor, hogy beszéljünk.
Itt van!
A
fiatal Morus Voltar felállt a székre.
- Ti, a Sötétség Mágusai, túl sokáig döntöttetek a falunk a sorsáról. Lehet, hogy ti vagytok a leghatalmasabbak és a legbátrabbak, de tegnap láttunk benneteket. Amint átváltoztatok, ti is olyanok lettetek, mint ők!
Grisam felemelte mindkét kezét.
- Vigyázz, mit beszélsz, Morus! - fenyegette meg Duff. - Szemeid arra a hölgyre tekintenek, aki tegnap megmentette az életedet, és aki, te is jól tudod, a Fény Boszorkánya!
- Persze - felelte Morus. - De véletlenségből nagynénje egy Sötétség Boszorkánynak is. Nekem nem kifejezetten veletek van bajom, de az tény, hogy a Sötétség Mágusai bajt hoznak ránk. Vagy vonzzák, de ez mindegy. Amíg mellettetek élünk, mindig szembe kell néznünk a háborúkkal és a csatákkal. Nincs menekvés. Ezért azt mondom, ezzel az erővel akár meg is adhatjuk magunkat, és akkor nem fognak lemészárolni.
Grisam felállt az ágon.
- Mindenki nevében beszélsz, vagy csak a magadéban? - tudakolta Duff.
- Mindenkiében. A Nembűvölők és a Fény Mágusai nevében.
A hallgatóság soraiban enyhe zúgolódás támadt.
- Valójában én erről semmit sem tudtam - mondta Cicero.
- Én sem - szólt Bernie Pollimon.
- Rám ne nézzetek! - védekezett Vic Burdock.
- Azt hiszem, te csak a magad nevében beszélsz, fiú - jelentette ki Duff, miután meghallgatott még egy-két hozzászólást. - Ezért ülj vissza a helyedre, és…
- Várj, engedd beszélni, Duff! - mondta a polgármester. - Hallgassuk meg, mire akar kilyukadni! Morus, kérlek, folytasd!
- Amit mondani szeretnék, az az, hogy az Ellenségnek szüksége van rátok, hogy elpusztítsa a Völgyünket, és újra ő uralkodhasson. Már sokakat beszervezett. Őket láttuk tegnap. Olyanok vagytok, mint azok a szörnyek. Veletek élünk, vagyis mindent összevetve…
- Akkor most vesd össze te, mivel úgy tűnik, sok mindent tudsz.
- Csak idő kérdése! Így vagy úgy, mindannyian az ő oldalára fogtok állni. Minket elpusztítanak, és a Sötétség fog ismét uralkodni. Tanultam történelmet, Burdock úr, nem vagyok faragatlan tuskó. Ezért aztán jobb, ha mindannyian szövetkezünk vele, és nem szenvedünk tovább.
Vanília és én döbbenten néztünk egymásra, és ugyanígy tett Flox és Fuvalla is.
- MI NEM VAGYUNK OLYANOK, MINT ŐK! - hallottuk, ahogy Grisam ordított a fáról. Az egész hallgatóság felénk fordult.
- Azt akarom mondani, hogy mi nem vagyunk olyanok, mint ők - ismételte el Grisam, miután leült.
- Pontosan. Nem vagyunk olyanok, mint ők - visszhangozta nagybátyja, Duff. A hallgatóság ismét a színpad felé fordult.
- Ne sértődj meg, barátom - szólt közbe Lilium Martagon -, de tegnap egy hajszálon múlott, hogy le nem csaptalak. Összekevertelek azokkal a ló méretű farkasokkal, csakhogy te még náluk is nagyobb voltál és félelmetesebb. Szerencsére egyszer csak megszólaltál, máskülönben…
- Igaz. Velem is ez történt - mondta Canfora Luke.
- Mi nem olyanok vagyunk, mint ők - ismételte Duff.
- Velem is ez történt - jelentette ki Matricaria Blossom.
- És az igazat megvallva…
- NEM HALLOTTAD AZ UNOKAÖCSÉMET? MI NEM OLYANOK VAGYUNK, MINT ŐK! - robbant ki a Sötétség Mágusa. - Ti csak a külsőt nézitek, de én arról beszélek, ami belül lakozik, itt benn a szívben. Mi különbözünk tőlük!
- Tehát ön szerint azok a szörnyek, akik ellen tegnap harcoltunk, valamikor mind „rossz” Sötétség Mágusok voltak? - tudakolta Devon Voltar. - Vagy talán nem tudja, hogy az Ellenség megkínozza azokat, akiket elrabol, hogy meggyőzze, álljanak az ő oldalára?
Ezekre a szavakra Dahlia Cicero karjaiba ájult, Vanília és én összeölelkeztünk.
- Mit javasolnál, mit tegyünk, Morus? - kérdezte a polgármester.
- Álljunk mellé önként, adjuk fel a harcot, és mentsük a bőrünket! Van más választásunk?
Duff a hallgatóság felé fordult.
- Ezt akarjátok? - kérdezte komolyan. - Lepaktálni az Ellenséggel?
A Térről különösen hangos zúgolódás hallatszott.
- Én nem akarok elmenni Fairy Oakból - jelentette ki Filadelfo McMike, és magához szorította Rágcsát. - De el kell ismerned, Duff, hogy sötét jövő vár itt ránk ebben a Völgyben. Talán a szövetkezés nem is olyan rossz gondolat.
- Legalább megmentjük a gyermekeinket.
- És a hajóinkat - dünnyögte Talbooth kapitány.
- Elég - suttogta Tomelilla, és felállt. - Nincs értelme tovább vitatkozni, már itt van.
A boszorkány helyet kért Dufftól, és így szólt polgártársaihoz:
- Butomus, Lilium… és te, Filadelfo, nem nyitod meg a Zene Kuckódat?
- Nos, igazándiból, azok után, ami történt… - védekezett McMike úr.
- De Filadelfo, Fairy Oak nem tud a zenéd nélkül élni! És te, Marta, és te, Vic, ma nincs semmi finomság? Rosie kedves, ott látom a te Floxodat a mi Vaníliánk mellett: mióta is barátnők?
- Amióta megszülettek, Tomelilla - válaszolta Rosie mosolyogva. - Mint mi ketten.
- Hát igen, mint mi mindannyian. Barátok vagyunk, mióta világra jöttünk - folytatta Tomelilla. - És amióta megtanultunk járni, itt találkozunk a mi Tölgyünk ágai alatt. Mint ma is… Ennek a falunak ismerjük minden egyes kövét, minden egyes patakját, minden növényét, minden tavát, minden ösvényét; tudjuk, hol érik a legédesebb szeder, és minden tavasszal azt várjuk, hogy virágba boruljanak a mandulafák a Napéjegyenlőség Ünnepére. Primula, Hortensia és te, Matricaria, képesek lennétek lemondani a sétákról a hangával borított dombokon? Lilium Butomus, nem szereted-e csodálni a madárrajokat, melyek júniusban szelik át egünket? Talbooth, már nincs kedved halászni? És… hol vannak a fiatal anyukák? Ó, ott vagytok, Anna, Lanvandula, Rosa… nem várjátok izgatottan, hogy kivihessétek a tengerpartra játszani gyermekeiteket?
Az anyukák bólintottak.
- Valóban készen állnátok minderről lemondani? Gondoljátok, nekem, nekünk nem lenne könnyebb azonnal megadni magunkat, csak azért, hogy újra láthassuk a mi kis Vinínket? De nem ez a helyes út. Harcolnunk kell, ahogyan azt apáink és apáink apái is tették, és nem adjuk meg magunkat mindaddig, míg Zöldlapály völgy ismét szabad nem lesz. Ha összetartunk, egységesek leszünk, győzni fogunk, ezt megígérem. Visszahozzuk minden gyermekünket, szerettünket, és továbbra is úgy éljük majd életünket, ahogy nekünk tetszik. Mindenki, kivétel nélkül…
- IDEGEN KÖZELEDIK! - kiabálta abban a pillanatban a toronyban álló őrszem. Tomelilla abbahagyta beszédét.
A Mágusok, a Boszorkányok és a Nembűvölők, akik addig teljes csendben hallgatták, aggodalmas és kíváncsi pillantásokat vetettek egymásra. Ki lehet az?
- Talán valami remete, egy azok közül, akik a Gogoniant Hágón élnek - suttogta valaki.
- Ha remete, akkor minek jön ide?
- NEM HISZEK A SZEMEMNEK! NYISSÁTOK KI A KAPUT, GYORSAN! - kiáltotta ismét az őrszem.
Aki még tudott menni, szaladt, hogy megemelje a reteszt, amit a kovácsok már megjavítottak. Az emelvényről Tomelilla mereven bámulta a kaput, és amikor kinyílt, mintha egy szellemet pillantott volna meg.
- Szép beszéd - jegyezte meg az öreg Meum McDale. - Örülök, hogy szinte az egészet hallottam. Teljesen egyetértek Tomelillával, nekünk nem…
Tölgy megérintette a vállát, és oda mutatott, amerre már mindannyian tátott szájjal bámultunk.
Egy kislány közeledett a Tér felé. A fáradságtól csak vonszolta magát.
- PERVINKAAAA! - kiáltotta Vanília, és leugrott az ágról.
Viní titka
A
két testvér addig ölelte és szorította egymást, míg a könnyük is kicsordult. Vanília magánkívül volt örömében.
- Ó, drága Viní, azt hittem, már sosem látlak többé! - mondta, miközben puszilgatta és szorongatta.
- Itt vagyok, Babú. Te jól vagy?
- Most már igen, de annyira megijesztettél bennünket!
Cicero karjaiba emelte Pervinkát, és kétszer is megforgatta, miközben Dahlia sírdogált, és hitetlenkedve tapogatta.
- Most már úgy érzem, újra teljes az életem - mondta Cicero, és megölelte szeretett Viníjét.
Tomelilla is nagyon örült neki, üdvözölte, megsimogatta, de a tekintetében volt valami szokatlan. Valami, amit még soha nem láttam.
Odarepültem Viní orrocskája elé, és egy simogatást fújtam rá. Pervinka tüsszentett, és én hozzábújtam.
- Isten hozott, te kis rosszcsont!
Fairy Oak népe körénk gyűlt.
- Isten hozott, Pervinka! - mondták.
- Micsoda öröm újra látni téged!
- Mennyire örülhet édesanyád!
- Tudod ám, hogy sokat kerestünk? De hol voltál?
- Jól vagy?
- Igen, azt mondanám, igen. Köszönöm.
- Biztosan éhes és szomjas vagy.
- Egy kicsit szomjas.
- Nézzétek csak meg szegénykét, ki tudja, mennyit gyalogolhatott, hogy így néz ki.
- Biztosan nagyon fáradt lehet.
- Most hazavisszük - jelentette ki Dahlia, és átölelte Vinít. - Gyere, kis drágám, készítek neked meleg mézestejet, ahogy szereted.
Miközben Dahlia kikísérte kislányát a tömegből, Pervinka pillantása összetalálkozott Grisamével, és egy nagyon, nagyon hosszú pillanatig a két gyerek szótlanul nézett egymásra. Aztán a kislány rákacsintott, és Grisam viszonozta.
Amikor végre elhagytuk a teret, hogy hazatérjünk, Viní még mindig a fiú felé fordulva mosolygott.
Babú mellette szökdécselt, és megfogta a kezét.
Amint hazaértünk, Viní engedélyt kért, hogy rögtön felmehessen a szobájába.
- Alig állok a lábamon az álmosságtól, bár azt hiszem, előbb még kellene fürdenem - mondta. - Majd holnap mesélek.
- Nem akarsz enni valamit? Egy kis tejet sem iszol? - faggatta Dahlia mama.
Pervinka a fejét rázta.
- Legalább azt mondd el, drágám, mi történt. Üldöztek a szörnyek? Eltévedtél? - kérdezgette Ciceró, és finoman visszatartotta.
- Pontosan ez történt, papa. Elrejtőztem, és amikor azt hittem, biztos helyet találtam…
- Megtaláltak!
- Nem. Csapdába estem.
- Szegénykém.
- De aztán egész jól megúsztam. Most azonban ne haragudj, de tényleg nagyon fáradt vagyok.
- Rendben, csillagom - felelte Dahlia. - Hozom neked a tiszta törülközőket.
- Köszönöm, mama. Jó éjt mindenkinek!
- Jó éjt, Pervinka!
- Én vele megyek! - jelentette Babú, már a lépcsőktől.
- Tudjuk - mosolyogtak a többiek.
- Én is felmegyek - mondtam. - Éjfélkor lenn leszek a Mese Órájára. Ja, majdnem elfelejtettem, Tomelilla: Tölgy azt mondta, ezt adjam át Önnek.
- A Varázsszobában várlak, Feli - mondta Tomelilla, és átvette a borítékot.
Pervinka levetette előző napi ruháját. Mocskos volt a sártól, erdő és füst szaga volt. Megmosakodott, felvette a hálóinget, miközben Vanília az ágyon ülve várta Rex mellett.
- Üdvözöld a gazdidat, sértődékeny pókocska! Csúnya kalandja volt, tudod-e? De most itt van, és én ir-tó-ra-na-gyon-bol-dog-va-gyok!
Viní odaugrott mellé, és egy puszit nyomott az arcára.
- Mesélsz nekem valamit arról, ami veled történt?
- Igen, de nem ma, Babú, teljesen kimerültem. Holnap?
- Holnap.
- Attól féltünk, hogy elrabolt a Rettenetes 21, és annyira elkeseredtem!
- Most már minden elmúlt, Babú.
A gyanú
A
znap éjjel nem vártam meg, hogy elhangozzon a tizenkettedik ütés.
Éjfél előtt egy másodperccel bekopogtattam a Varázsszobába. Mivel nem kaptam választ, bekukucskáltam. Tomelilla egy levelet olvasott.
Ugyanúgy nézett, mint a téren, és keze reszketett. Kinyitogatta az íróasztal összes fiókját, feltúrta az egész archívumot, kutatott a ládákban, könyveket tanulmányozott.
- Bejöhetek? - kérdeztem.
- Hogyan?… Ó, persze, igen, igen, gyere csak! - válaszolta.
Helyére tettem az olvasóállványt, és odarepültem mellé.
- A mi kis boszorkányunk visszatért - mondtam, és odanyújtottam neki a kalapját. - Azonban látom, hogy még mindig aggódik.
Összehajtogatta a levelet.
- Ha a fák postája egy kicsit pontosabb lenne, jó sok bajtól megóvna minket - felelte bosszúsan.
- Írt Önnek valaki?
- Ez Shirley Poppy levele, de sajnos, későn érkezett.
Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy Shirley Tomelillának írt levelet és nem a lányoknak.
- Fontos üzenet volt? - tudakoltam.
- Nagyon fontos - felelte, és átadta a levelet.
Csak néhány szó volt, bizonytalan kézzel írták, de ami benne állt, teljesen világos volt.
- Értem az Ön zavarodottságát - feleltem, és visszaadtam a levelet. - De nekem úgy tűnik, hogy a veszély elmúlt, a kislányok itthon vannak, biztonságban. Vagy nem?
- Valami nincs rendjén, Feli - válaszolta. - Rettenetes gyanúm támadt.
- Mivel kapcsolatban?
- Egy kérdéssel válaszolok: mondd, neked mi volt az első gondolatod, amikor megpillantottad Pervinkát?
- Nagyon örültem. Miért?
- Nem jutott eszedbe, hogy Viní az első boszorkány, aki visszatér, miután elrabolták?
- De gondoltam rá. De Viní azt mondta, hogy nem rabolták el, hanem csapdába esett.
- Pontosan. Csakhogy már több évszázada nincsenek „csapdák” Zöldlapály völgyben.
- Akkor mit gondol, mi történhetett?
- Azt nem tudom, de ha az, amitől tartok…
- Csak nem azt gondolja, hogy… Ó, ugyan már, ez képtelenség!
Tomelilla becsukott egy nagyon poros, régi könyvet, és elfújta a gyertyát.
- Menjünk aludni! - mondta. - Itt már nincs több dolgom, és a mai nap meglehetősen hosszúra nyúlt.
Elbúcsúztam Tomelillától, és miközben a szobám felé mentem, szívet melengető érzés tört rám, hogy újra együtt láthatom az én kislányaimat, a szobájukban, otthon.
Amikor beléptem, a lámpát már lekapcsolták, de hallottam a lányok sutyorgását. Jó meleg ágyacskáikban titkokat meséltek, és időnként felnevettek, vagy azt mondták: „Tényleg?”.
- Tényleg tudod, hol van az Ősi Könyv második kötete? - kiáltott fel Babú. - Na és hol?
- Majd holnap megmondom, előbb valamit le kell ellenőriznem - válaszolta Pervinka.
- Viní - kérdezte hirtelen Babú. - Kérdezhetek tőled valamit?
- Mondd!
- Az a boszorkány, akiről te is álmodsz, az, amelyiknek csak az egyik felét látjuk, emlékszel? Miért félsz tőle annyira?
- Talán… mert én azt a felét látom, amit te nem.
- És az a fele csúnya és gonosz?
- Igen, Babú, de nyugodj meg, te sosem fogod látni! - mondta Pervinka, és erősen átölelte a húgát.
- Szeretlek, Viní.
- Én is, Babú.
Íme, most már szinte az egész történetet tudjátok. De a legjobb még csak ezután következett. Hogy is mondta a kapitány?
„A vasmacska a földhöz szegez, de a bizalom… a bizalom oda repít, ahová csak akarod”…
2
301
Wyszukiwarka
Podobne podstrony:
Charmed 11 Die Macht der Drei Elisabeth Lenhard
Charmed 24 Begegnung Im Nebel Elisabeth Lenhard
Elisabeth Serenade
Elisabeth
Stowe Harriet Elisabeth Chata Wuja Toma
Dored Elisabeth Piłat i Nazarejczyk H
elisabeth i katarina marianne fredriksson
Charmed 09 Kampf gegen die Götter Elisabeth Lenhard
Elisabeth DMC
grille Elisabeth G
Charmed 15 Der Garten des Bösen Elisabeth Lenhard
Oferta sponsorska Elisabeth Connell Prize 2014
A sotetseg vadaszai Darren Shan
więcej podobnych podstron