Ha egy fiatal, csinos, pályakezdő gyógytornász, jól fizető, remek állást kap egy kastélyban egy mozgássérült fiatalember mellett - az jó.
Ha betegének állapota hétről-hétre javul, s már-már megcsillan a remény a gyógyulására - az még jobb.
De hogy hazaérkezvén a fiatal, jóképű apa nemcsak el akarja zavarni a lelkes ápolónőt, kétségbe vonva szakmai tudását, de később még a szívét is összetöri a beleszerelmesedett leányzónak - ez már valóságos tragédia.
Ekkora fájdalmat, ennyi csalódást, keserűséget már nem bír ki egy romantikus, érzékeny lelkű, szerelmes leány, inkább megszökik...
Sheila Bruckner
Félreértesz, drágám!
Regény
PHOENIX KÖNYVEK
DEBRECEN
Eredeti cím: You Misunderstand Me, My Dear
Copyright © 1993 by Sheila Bruckner
Címlapfotó: G + J Fotoservice, Hamburg
Hungarian edition and translation
© Phoenix Könyvkiadó, 1993
ISSN 0866-367X
ISBN 963 7457 11 5
PHOENIX Könyvkiadó és Terjesztő Kft.
Felelős kiadó: Hajjá Attila ügyvezető
Szedte és tördelte a Hajjá & Fiai kiadó
Nyomtatta és kötötte a Dabasi Nyomda Rt.
Munkaszám: 93-0146
Terjedelem: 5 (A/5) ív
Készült Dabason, az Úr 1993. évében
1.
Lángolt a nyár. Egyetlen felhő sem volt az égen, szellő sem rebbent, nem merte megzavarni a végtelen, határtalan, legyőzhetetlen hatalmú hőséget. Tikkasztó, fülledt és sűrű volt a levegő. A virágok szinte fuldokoltak ebben az izzó kohóban.
Isabel és Jane a nagy barackfa alatt hasalva napoztak, és böngészték az újságokban az álláshirdetéseket.
- Még jó, hogy kitűnőre végeztünk! - mondta fanyalogva Jane. - Csak úgy válogathatunk a jobbnál jobb állások között!
- Ne légy igazságtalan, Jane! Még csak két hete kaptuk meg a bizonyítványt - figyelmeztette mosolyogva türelmetlen barátnőjét Isabel.
- Diplomát! Diplomának hívják, hiszen felsőfokú szakápolók vagyunk! - igazította ki Jane.
- Dehogy diploma! - kacagott Isabel. - Egyébként pedig éppen azért nem találunk állást, mert felsőfokúak vagyunk. Nem is értem, miért olyan sürgős nekünk most munkába állni, hiszen ősztől válogathatunk a jobbnál-jobb klinikák és kórházak között. Miért is akarunk még nyáron elhelyezkedni?
- Ha elfelejtetted, elég szomorú! - pislogott szemrehányóan Jane. - Be akarjuk bizonyítani az évfolyamtársainknak, hogy mi, az eminensek, munkába is elsőként állunk, és valami szuperhelyet fogunk ki!
- Szuperhelyet? Még egy ócska kis ápolónői álláshirdetést sem látok, kezdő sehová sem kell! Főleg felsőfokú végzettségű nem - tette hozzá Isabel.
- Tudod miért? Mert sok az öreg, begyöpösödött főnővér, akik félnek a náluk magasabb végzettségű munkaerőt felvenni, hiszen akkor nagyobb a veszélye annak, hogy félreállítják őket. A múlt héten olvastam valamelyik szaklapban, hogy a főnővéreknek csak mintegy 25-30%-a rendelkezik felsőfokú szakápolói végzettséggel!
- Hát elég kevesen vannak...
- Főként, mivel ennek a 25-30%-nak legalább a fele 30 év alatti! Tehát a 40-50 év közötti főnővéreknek csupán mintegy 10-15%-a rendelkezik felsőfokú képzettséggel. Hát itt a bibi, bébi!
- Jane! Ez tragikus. Érthető hát, hogy szeretnék a nyugdíjig kihúzni úgy, hogy pályakezdőket kizárólag középiskolai végzettséggel alkalmaznak! De akkor mi marad nekünk?
- Nekünk? Az összes többi... vagyis a nagy semmi!
- Na és mi a helyzet a magánklinikákkal, kisebb privát intézetekkel?! - próbálkozott Isabel.
- Az lenne a szuper! Csak hát oda meg nagyon kevés munkaerő kell, s a fluktuáció szinte minimális! Egy jól fizető, elegáns, csöndes kis szanatóriumban vagy magánklinikán évente két-három hely üresedik meg, s gondolhatod, hogy nem ránk várnak! Protekció, protekció és megint csak protekció - forgatta meg szemét sokatmondóan Jane.
- Na jó, mondjuk, hogy feladom! De azért még olvassuk végig az újságokat, ha már egyszer megvettem! Bár a sok apróhirdetéstől már jojózik a szemem!
- Ah! - mondta hangját elváltoztatva, nagy pátosszal Jane. - Azok a csodálatos szemek! Ennél szebbeket, igézőbbeket még nem láttam!
- Ha ezt Taylor professzor hallaná! - kacagott hátravetett fejjel Isabel.
- Tényleg! Miért nem mentél hozzá?! - komolyodott el Jane, s rakoncátlanul széteső vörös tincseit próbálta betűrögetni a kis konty alá. - Taylor végül is nem volt olyan rossz fej! Egész csinos, sőt, bikás! Már úgy értem, hogy a korához képest! Egy fickós kövület!
- Hé, hé, álljon meg a menet! Taylor csak viccből udvarolt nekem, továbbá mindössze 49 éves, s még ennyinek sem néz ki, vagyis kövületnek nevezni erős túlzás!
- Á, hogy véded! Te nekem gyanús vagy! Igaz, hogy kora szerint akár az apád is lehetne, de valójában még 18-nak sem néz ki, igaz?! Mondom én, hogy hozzá kellett volna menned! - tréfálkozott Jane.
- Na most már elég legyen! - csattant fel Isabel. - Tudom én, hogy mi a te bajod! Nagyon is szeretted volna megkaparintani ezt a kövületet! Taylor őrülten gazdag, nagy szakmai tekintély, a főiskolán csupán csak szeszélyből tanít! Te pedig, amilyen kis pénzéhes perszóna vagy, szívesen megcsípted volna magadnak ezt az agglegényt!
- Bolond! - pironkodott Jane, mint akit rajtakaptak valamin. - Nekem ott van Jeffrey, aki fiatal, csinos, gazdag, és...
- ...és ki nem állhatod! Nincs benne élet! Ugye így szoktad mondani? Amolyan se hús, se vér ember! Sőt, lehet, hogy egy hüllő!
- Hm! Egy-egy! De most már talán koncentráljunk az állásra! Egyelőre, ha jól sejtem, egyikünk sem akar férjhez menni. Te a szende szüzességedet félted, én pedig a tüzes, pezsgő életemet, a szabadságomat. Egy apáca és egy kurva, igazán szép pár vagyunk. Nem is értem, hogyan lehetünk barátnők - vigyorgott Jane.
- Nem vagyok apáca, és te sem vagy kurva! Mindössze arról van szó, hogy számomra a szerelem sokkal magasztosabb és komolyabb dolog, mint számodra! Te szeretsz élni, minél több pasas, annál jobb. Számodra a szex csak egy kellemes időtöltés, míg számomra valami nagy és rendkívüli jelentőségű dolognak a koronája!
- Jaj, ne! Könyörgöm, Isabel, irgalmazz nekem! Bárányhimlőt kapok a szövegedtől és az istenverte cölibátusodtól!
- Nem tettem szüzességi fogadalmat! Csak... - akadt el zavartan Isabel.
- ...csak betartod a meg nem tett fogadalmadat! - fejezte be a mondatot Jane. - Na jó, ez a két újság még hátra van, s mára befejeztük, oké? Ha túltettük magunkat a mai sajtótermékeken, eszünk egy-egy szép nagy illatos barackot, aztán mehetünk be a házba vacsorázni! A mamád már biztosan vár minket isteni finom vacsorájával! Ha az enyém így tudna főzni! - sóhajtotta Jane.
Megint lehasaltak. Újra érezték a forróságot, a tikkasztó hőséget, a fülledt, állott levegőt, miközben szemük előtt szinte már összefolyt a sűrűn szedett, apró betűs szöveg. Hosszú percekig csöndben olvasgattak, lapozgattak, aztán Jane hirtelen felkiáltott:
- Ez az!
- Mi? - kapta fel fejét Isabel.
- Hé, Isabel, megtaláltam! Megtaláltam! Heuréka!
- Mondd már, ne csigázz! - csillant fel Isabel szeme is látva, hogy barátnője mennyire tűzbejött.
- Figyelj csak! „Ügynökségünk kizárólag felsőfokú szakápolói végzettséggel rendelkező munkaerőket keres házi ápolónői szolgálatra történő azonnali beálláshoz. Gyógytornászi, dietetikai ismerettel előnyben! Jó kereseti lehetőség! Pályakezdők jelentkezését is várjuk!”
- Ez igen! Látod, megmondtam! - mondta izgalomtól ragyogó szemmel Isabel.
- Cím és telefonszám! Hát nem azért mondom, de ezzel nekünk üzentek, éppen hogy csak nem írták bele, hogy Isabel Canfield és Jane Suliivan jelentkezését várjuk!
- De hülye vagy! - nevetett Isabel.
- Kösz szépen! De most tényleg! Gondold el, micsoda véletlen, hogy én dietetika szakon végeztem, te pedig gyógytornászként! Szinte már látom lelki szemeim előtt a gazdag villában azt a dagadt feleséget, aki mellé a férje egy csinos, fiatal dietetikust akar, vagy éppen egy nem dagadt, de cukorbeteg, jóképű facér milliomost, aki egyébként pedig...
- Egyébként pedig? - állt karba tett kézzel Isabel álmodozó barátnője előtt.
- Egyébként pedig, egyébként pedig! Egyébként pedig mindig arról álmodoztál, hogy majd egy mozgássérültet fogsz meggyógyítani, „megszabadítani a tolószék rabságából", így mondtad, nem? Hogy ha már egyszer az orvosit abbahagytad édesapád tragikus halála miatt, akkor legalább az ápolónői vagy a gyógytornászi munkádban érj el valami szép sikert! Mondom, Isabel, ez az ügynökség kettőnkre vár! Hidd el! Érzem!
- Ühüm! No és mi lesz a többi 500 jelentkezővel?
- Mi lenne? Kiütjük őket a nyeregből, egy pillanat alatt.
- Tudod, Jane, azt szeretem benned a legjobban, hogy a kudarcnak még a gondolata sem fordul meg a fejedben, legyen szó bármiről is!
- Na ide figyeljen, Miss Isabel Canfield! Fiatal vagyok, szép és csinos, jó nő, legalábbis az eddigi szeretőim el voltak bűvölve tőlem, bárkit megfoghatnék, ha családot akarnék alapítani, de egyelőre nem akarok! Felsőfokú szakirányú végzettségem van, a hivatásomat imádom, és bitang jó vagyok a munkában! Szeretem az embereket, sajnálom a betegeket, s azt hiszem, kedvesen, sok szeretettel, gyengédseggel, kellő empátiával és kitartóan tudok harcolni a gyógyulásukért! Kitűnő diagnosztaként egy csomó orvost kenterbe vernék, s pillanatok alatt magamtól is felismerek bármilyen betegséget, azonnal megállapítom, hogy milyen diéta és életmód változtatás szükségeltetik. Újabban a gyógynövényekkel és egyéb extrákkal is jól elboldogulok, lassan már olyan leszek, mint egy füvesasszony, kész természetgyógyász. Éjjel-nappal tanultam, olvastam a szakirodalmat, képeztem magam, s a vizsgán majdnem rászóltam a profra, hogy „öreg! Csukd be a szád, ne bámulj, nem csodát látsz, csak Jane Sullivant!" Azt mondta, hogy hallgatóban ilyen tájékozott és rutinos szakembert még nem látott, és hogy a katedra túloldalán lenne a helyem, mert sok előadó tanulhatna tőlem. Szerénység nélkül állíthatom, hogy így igaz, többet érek, mint a főiskolai tanáraim némelyike. Néhány apróságot leszámítva tökéletes vagyok, külsőleg, belsőleg, szakmailag, mindenhogyan! Akkor azt mondd meg nekem, ha tudod, hogy mi a fenétől féljek, hm? Milyen kudarctól rettegjek? Én győztesnek születtem. - ömlött a szó Jane-ből.
- Igen, azt hiszem, meggyőztél. - bólintott Isabel.
- S ha te is leereszkednél a fellegekből, az álomvilágból, s két lábbal állnál ezen a Földön, akkor te is örök győztes lehetnél! De te túlságosan is lefoglalod magad a mimóza lelkeddel, a szüzességeddel és más, hasonlóan elavult, nevetséges dolgokkal. Ugyanakkor a hivatásodat, a szakmai fejlődésedet sem akarod elhanyagolni, így az ÉLET-ből, a csupa nagybetűs ÉLET-ből neked már nem jut. Ez viszont egyedül rajtad múlik. Ha hajlandó volnál észrevenni, hogy a XX. század utolsó éveiben járunk, közel az ezredfordulóhoz, az atomkorszakban, az űrhajózás századában, s hogy a középkori romantika, a lovagi torna és az erényöv kiment a divatból, akkor talán te is... akkor neked is... De így! - legyintett lemondóan a lány.
- De Jane! - szólt kissé ingerült hangon Isabel. - Tudod jól, milyen vagyok! Engem nem ugyanaz tesz boldoggá, ami téged. Egyetlen közös vonásunk van: imádjuk a választott hivatásunkat, s szeretnénk nagy dolgokat véghezvinni, nagy szakmai sikereket elérni. Ami a többit illeti, valóban szöges ellentétei vagyunk egymásnak. Tudom, hogy mindenki kiröhög, aki tudja, s bár igyekszem titkolni a kívülállók előtt, szégyellni mégsem szégyellem, de különösebb büszkeséggel sem tölt el, hogy még mindig szűz vagyok! Szeretnék tisztán állni majd a pap elé, ha valaki oltár elé vezet, de ettől még nem vagyok apáca. Olyannyira nem, hogy ha találkoznék azzal a férfival, akiről álmodok, akkor gondolkodás nélkül lefeküdnék vele.
- Na de Isabel! Ne okozz nekem csalódást! - nevetett kissé viccelődve Jane.
- Hát nem érted? Nem megjátszásból, álszeméremből, álszentségből vagy valamiféle cölibátusi fogadalomból eredően vagyok még mindig érintetlen, hanem egyszerűen csak azért, mert még nem találtam meg azt a férfit, aki hivatott lesz betölteni a számomra legfontosabb férfi szerepét.
- S ha szabad érdeklődnöm, hol keresed a nagy őt? Az álmaidban? A fellegekben, ahol oly gyakran megfordulsz?
- Nem, itt a Földön. De egyelőre nem találom sehol, pedig már nagyon várom, s hidd el, nagyon keresem!
- S mi van akkor, ha a nagy ő nem is létezik? Nincs olyan tisztességes, gáláns, udvarias, tiszta erkölcsű, hozzád hasonló gondolkodású, becsületes férfi, akire vársz? Akkor meddig őrizgeted a lányságodat?
- Halálomig! De ne félj, én hiszek és bízok!
- Szentséges ég! Jobb, ha nem hallgatlak tovább, mert mindjárt elszaladok gyónni, s még a végén úgy járok majd, mint Bűnbánó Magdolna, s én teszek szüzességi fogadalmat életem hátralévő részére!
- Na, szép is lenne! - nevetett Isabel. - Ki is bírnád vagy két napig!
Jóízűen összenevettek, s Jane egy „anyás" puszit lehelt Isabel finom vonású, gyermekien ártatlan arcára, mely valóban árulkodott viselője életformájáról.
Másnap elküldték életrajzukat, s a kért fényképet az ügynökségre, s micsoda szerencse, egy hét múlva már szívdobogva, izgatottan ücsöröghettek az ügynökség várótermében, mintegy huszadmagukkal.
- De sokan vannak! - súgta Isabel. - Még mindig olyan biztos vagy abban, hogy a kiírt három állás valamelyikét megkapjuk?!
- Hát persze! Most figyelj! - súgta, majd jó hangosan folytatta, hogy mindenki meghallhassa. - Szerencsénk van, hogy Eddy nekünk adta a fennmaradt két állást! Csak azt nem értem, hogy ezeket a szegény lányokat miért kellett idecsődíteni?
Isabelnek megszólalni sem volt ideje, mert Jane azonnal folytatta a színi előadást.
- Persze valójában tudom! Az a leszbikus vén tyúk ragaszkodott a hirdetéshez, akihez majd ápolónőként kell kimenni, de valójában a buzi társaságához keres friss tagokat! Tényleg, lányok! - fordult most már nyíltan a többiek felé. - Ti mind leszbikusok vagytok?!
Jane eddigi szövegét is suttogások és halk megjegyzések kísérték, de a nyíltan nekik szegezett kérdéstől szinte mindnyájan zavarba jöttek. A húsz lány közül a tíz legjobban megbotránkozott mindjárt fel is állt, s elhagyta a várótermet, a többiek is kellőképpen tanácstalanok voltak, ezért Jane így folytatta:
- Nem is tudtam, hogy ebben a szakmában minden második lány langyi! Akkor én, mint biszex természetellenesen normális vagyok köztetek! Lehet, hogy a vén perverz, nemibeteg tyúk állását direkt nektek találták ki? Isabel! Legjobb, ha mi ebből kimaradunk, hiszen ez egy buzi-boszi tanya, nekünk itt nincs helyünk, s főképp semmi keresnivalónk! Mindjárt nyílik az ajtó, és kisorsolásra kerül a „szerencsés" szerencsétlen! Gyerünk, kapd magad! - mondta semmihez sem hasonlítható hangon, s mire kimondta az utolsó szót, addigra a váróterem kiürült.
- Na látod! Most már biztos, hogy miénk lesz a két állás! Hm? Tanulj meg harcolni valamiért, s ha nagyon muszáj, akkor hazudhatsz is! A cél szentesíti az eszközt!
- Hát, Jane! Nem tudom, hogy megbotránkozzam-e, vagy csak nevessek rajtad, de ez az előadás komoly színészi alakítás volt! Nem vagy te pályatévesztett?!
- Érdekes! Utoljára Charles barátom kérdezte tőlem ugyanezt, egy egész napos, kiadós szeretkezés után! Azt mondta, nőben ilyet még nem látott!
- Miért, fiúban igen? - nevetett Isabel.
- Tényleg! Érdekes kérdés!
- Miss Isabel Canfield és Jane Suliivan jelentkezőket kérjük befáradni! Ugye együtt jöttek? - szólt ki az idős titkárnő.
Pontosan 35 percig voltak bent, de mindketten kábultan, szinte támolyogva jöttek ki, s ha most látta volna őket valaki, biztosra vette volna, hogy a hasis vagy az LSD hatását látja a két lányon.
- Te Jane! Én ezt még most sem merem elhinni!
- Be kell vallanom neked, Isabel, hogy ez esetben én sem! Túl szép ez nekünk, túl jó, túl sok! Bekerülhetek egy kastélyba, egy nagy családhoz, ahol hat férfi van, melyből négy partiképes fiatalember? S mind a hatnak gyomorfekélye van, s ezért a horribilis fizetésért nekem csak irányítanom kell majd a szakácsnőt, s ellenőriznem a diétájukat? Ugye álmodom?
- Akkor mit szóljak én? Egy még nagyobb kastélyba, még horribilisebb fizetésért egyetlen betegem lesz, egy 20 éves fiú, aki baleset következtében lebénult, s neki kell lelki vigaszt nyújtanom, s tornáztatnom, hogy el ne sorvadjon! Istenem, az a rengeteg erősítő gyakorlat, az a négy füzetre való speciális feladatgyűjtemény, amit pont az ilyen esetekre dolgoztam ki, miközben arról álmodoztam, hogy egyszer talán majd hasznát veszem az életben. Csodálatos park, hatalmas, csöndes, nyugodt ház egy elkeseredett, mozgássérült kamasszal! S mindez már hétfőtől! Három nap múlva már ott leszek! Komolyan mondom, sírni tudnék a gyönyörűségtől. Egy kastélyban fogok lakni! Hihetetlen! Én, aki hol veled osztottam meg ezt a kicsi garzont, hol pedig anyám vidéki házából ingáztam be az egyetemre, s napi 3-4 órát is a buszon töltöttem.
- Ugye, milyen csodálatos, Isabel? Te is úgy látod?
- De még mennyire! Na látod, Jane! Mennyi szépség és öröm, mennyi váratlan boldogság van az életben a szexen kívül!
- Miről beszélsz, Isabel? Én pont attól vagyok elájulva, hogy minden szombaton partit rendeznek az enyémek, ott aztán pezseg az élet, csomó barátjuk van, ismerősök, s köztük rengeteg híres ember, politikusok, filmsztárok, művészek, arról nem is beszélve, hogy négy felnőtt fiú, s mind az enyém! Micsoda orgiák lesznek ott, micsoda szexpartik! Amikor az ügynökség vezetője finoman figyelmeztetett, hogy kicsit szertelenül élnek, szeretik a nagy társaságot, s hogy a fiúk is a szabados életvitelhez szoktak, s nem fog-e feszélyezni mindez, majdnem elsírtam magam örömömben! Ez egy valóságos paradicsom!
- Akárcsak az én számomra a csendes, vidéki birtokon lévő kastély, benne a visszavonultan élő, konzervatív életfelfogású család! Akkor is óvatos volt az igazgató, amikor azt mondta, hogy „valószínűleg fiúkat nem lehet majd odavinni", s megkérdezte tőlem, hogy „Fogja-e majd bírni, kedveském, ezt az elszigeteltséget, ezt az unalmat, ezt a visszavonult, erkölcsös életet?! Mert elsősorban attól ennyire kiemelkedően magas a fizetés, mert sok lemondással jár az ottani munka!" Nem mertem bevallani, hogy ingyen is szívesen odamennék, mert erre vágyom, amióta az eszemet tudom, erről álmodom: egy már-már unalmasnak tűnő, konzervatív családról. Szép, békés környezetről, csendes házról, hogy a betegemet már meg se említsem, aki végképp túlszárnyalja minden elképzelésemet és reményemet. Tudod jól, hogy mindig is erre vágytam, ez a specialitásom! Olyan boldog vagyok, Jane!
- Akárcsak én, Isabel! Ugye majd hívjuk egymást telefonon?
- Hát persze, ha másért nem, majd konzultálunk, s néha-néha összejövünk egy jó csevegésre!
A két barátnő felszámolta közös lakását, összecsomagoltak, s nagy gondossággal készültek új életükre. Isabel vett néhány orvosi naplót, hogy betege kezelését, a gyógymódot, s a terápia minden mozzanatát, legapróbb eredményeit és esetleges kudarcait is papírra vethesse majd. Isabelnek ugyanis egyetlen szenvedélye a naplóírás volt. Mindennap teleírt egy oldalt, saját kis naplójában megörökítette élete minden kisebb-nagyobb eseményét, örömeit s bánatait egyaránt. Grafománia - ez volt az ő „betegsége", s édesapja halála óta egyetlen napot sem hagyott volna ki.
Három éve történt a tragikus esemény. Másodévet végző orvostanhallgató volt, s már akkor is a reumatológia és fizikoterápia érdekelte legjobban. A hír, hogy édesapja rákos, s gyógyíthatatlan stádiumban van, teljesen összetörte. A szakmai tehetetlenség, hogy orvosjelöltként semmit sem tehet megmentéséért, s hogy az általa ismert legkiválóbb specialisták is lemondtak róla, arra az elhatározásra juttatták, hogy nem vállalhatja ezt a hivatást. Úgy érezte, ha egyetlen betege is meghal, feladja az orvosi pályát. Akkor viszont kár befejezni az egyetemet, kár végigjárnia az első fájdalmas kudarchoz vezető utat, inkább egy - még idejében történő - pályamódosítást választ, s harmadik év elején egy különbözeti vizsgával a szakápolói főiskola mellett döntött. Így talán sohasem fogja vétkesnek, felelősnek érezni magát egy ember haláláért. A halál néhány hét alatt megnyerte a csatát, s elragadta tőle apját, akit annyira szeretett. Édesanyja őhozzá hasonlóan összetört, s először mindketten úgy érezték, most mindennél nagyobb szükségük van egymásra ahhoz, hogy lelkük fájdalma enyhüljön, hogy egyáltalán újra talpra álljanak. Aztán egy-két hónap után édesanyja találkozott egy régi kollégájával, aki visszacsábította őt a fogyatékos gyermekek intézetébe, s anyja hihetetlen erővel vetette bele magát a több évvel ezelőtt abbahagyott gyógypedagógusi munkába. Hivatása adott neki erőt folytatni az életet, s új értelmet, életcélt talált. Talán úgy érezte, misszionáriusi szolgálatot teljesít, ha az amúgy is örökös munkaerőhiánnyal küzdő intézetbe visszatér az ő kis betegei közé. S egy évre rá belátták, hogy mivel a váltott műszak miatt amúgy is egyre ritkábban találkoznak, s most már nem érnek rá egymás lelkével foglalkozni, legjobb, ha Isabel a főiskola közelében bérel magának lakást. S amióta Jane csatlakozott hozzá, többé nem érezte magát olyan mérhetetlenül magányosnak, mint azelőtt. Tulajdonképpen mindent megbeszéltek, igazi jó barátnőkké váltak.
Most viszont elváltak útjaik, de megfogadták, hogy a kapcsolat köztük nem fog megszakadni. Testvérként szerették egymást. Jane ment messzebb, ezért ő már vasárnap este elbúcsúzott, Isabel pedig hétfő reggel adta le a kiürített lakás kulcsát a gondnoknak.
Amikor felült a buszra, úgy érezte, hogy e percben élete egyik jelentős állomása zárul le, s reménykedett, hogy álmai megvalósulása vár rá, legalábbis szakmai téren.
2 .
Csaknem egy teljes napig utazott, késő délután volt, amikor megérkezett a Bradley-kastélyba. Már a kapunál látta, hogy a ház, a park s a környék sokkal szebb, mint képzelte. Egy nagy sóhajtás után kihúzta magát, és becsöngetett.
Kisvártatva egy végtelenül szimpatikus és kedves korosodó hölgy, bizonyos Martba engedte be, aki igazán barátságosan fogadta.
- Ön ugyebár a gyógytornász?
- Igen, Isabel Canfield vagyok! - mosolygott kedvesen a lány.
- Fáradjon be, már vártuk Önt! De miért jött taxival? Ha telefonált volna, kiküldőm az állomásra Waltert! Gondolom, tetemes taxiszámlát fizetett ki az állomástól a Bradley házig!
- Hát igen, nem volt olcsó! De ki az a Walter? - kérdezte bizonytalan hangon, bátortalan mosollyal arcán Isabel.
- Walter? Azonnal megismeri! Ő fogja a csomagjait felvinni a szobájába! Tudja, kedves...
- Isabel! Isabel Canfield! - ismételte nevét újra a lány, hogy az idős házvezetőnő mielőbb megtanulhassa.
- ...igen, igen! Tudja, kedves Isabel, Mr. Bradley rendkívül takarékos ember, s e viszonylag nagy házhoz, mérhetetlenül gazdag családhoz mindössze három fős személyzet tartozik. Walter rendkívül sokoldalú és teherbíró fiatalember, ő Mr. Bradley sofőrje, e hatalmas, csodálatos kert egyeden gondozója, mivel végzettsége szerint kertész, s szegényke annak idején kertészként is lett felvéve. Aztán Mr. Bradley felajánlott neki egy viszonylag nagy összegű fizetésemelést, ha a ház körüli szerelési munkákat, az ún. férfimunkákat is ellátja, és ha alkalmanként sofőrködik is. Nos, e három, önmagában is önálló munkakör közül már az első teljes embert igényel, mert Walter reggel 5-től este 9-ig a kertet locsolja, a füvet nyírja, a bokrokat fazonírozza, s Miss Bradley féltve őrzött csodálatos rózsáit gondozza. Szabad idejében, ha jut neki ilyen egyáltalán, szerelgeti a vízcsapot, a pincében a központi fűtést, vagy a Rolls-Royce-t mossa, mert Mr. Bradley csak lemosva, tisztán engedi garázsba vinni kedvenc autóját. Így aztán szegény Walter sokszor azt sem tudja, hová kapjon...
- Szegény! - mondta őszinte együttérzéssel a lány, majd elmosolyodott - S ő lenne az, aki még értem is kijött volna az állomásra?
- Persze, hiszen ő sofőr is. Nálunk mindenki rengeteget dolgozik, ez így természetes! Én például házvezetőnőnek lettem felvéve, de tulajdonképpen ellátom egy szakácsnő és egy komornyik feladatait is. Tudja, kedveském, Mr. Bradley nem szereti az egyenruhás férfiszemélyzetet, s nem engedett sem inast, sem komornyikot felvenni, pedig de jó lenne! Ő az a típusú, magának való ember, aki csak nagyon ritkán beszélget a személyzettel, rendkívül zárkózott. Én vagyok az egyedüli kivétel, akivel szívesen elbeszélget, de jaj nekem, ha nem veszem észre, mikor vagyok a terhére, mert akkor zavarba jön, idegessé, nyugtalanná válik, s csak arra figyel, hogyan tudna finoman kitessékelni a szobából úgy, hogy meg ne sértsen, mert amint ő tartja, én „egy kincs" vagyok az ő házában! Persze mindhárman azok vagyunk, csak hát én vagyok leginkább szem előtt! Az én főztömet eszi, én irányítom a személyzetet, s tartom a kapcsolatot köztük és Mr. Bradley között. Lisát hagytam ki, ő van még itt, aki segít nekem mindenben. Reggeli után elmennek Walterrel bevásárolni, s most már csaknem mindenben olyat vásárol, amilyet jómagam is megvennék, ha lenne időm a bevásárlásra. Előkészíti a főzést, megtisztítja a zöldségeket, mindent, amit kell. Vacsora után rendbe teszi a konyhát. Egyébiránt kora hajnalban mossa fel a lépcsőt és a ház elejét, valamint a teraszt. Délelőtt, amikor Mr. Bradley reggelizik, kitakarítja, felporszívózza az emeleten a középső szárnyat és Mr. Bradley lakosztályát. Ebéd alatt a fiatalúr, Daniel lakosztályát takarítja s a nyugati szárnyat, vacsora alatt Miss Bradley lakosztályát, meg a vendégszobák kivételével az összes többit, s az emeleti lépcső felső részét. Vacsora után pedig még vasal. Mert természetesen takarítás közben összegyűjti a fürdőszobákból a szennyest, azokat lehozza, beteszi a mosógépbe, a cipőket pedig kitisztítja. Tehát szegény kicsi Lisa egész nap takarít, kivéve azt a néhány órát, amikor bevásárol és előkészíti a főzést, na és persze az estét, amikor vasal. Azt hiszem, joggal mondhatom, hogy a Bradley házban a személyzet nem unatkozik!
- Hát... remélem, rám nem vár valami kapcsolt feladat, valami egyéb munka, mert be kell vallanom, én szörnyen ügyetlen vagyok! - nevetett Isabel.
- Nem, hová gondol! Önre egyetlen feladata vár: Daniel Bradley! De ne higgye, hogy könnyű lesz! - mondta kissé vészjósló hangon az asszony.
- Valóban? - próbálta leplezni csodálkozását a lány.
- Valóban! Tudja, Daniel a betegsége miatt nagyon mogorva, zárkózott fiatalember, már csaknem teljesen olyan, mint az édesapja, pedig alig 20 esztendős! Talán ezért is akart ennyire Miss Bradley egy fiatal, csinos ápolónőt Daniel mellé! Remélem, kicsit fel tudja rázni ezt a szegény fiút!
- Meg fogom próbálni! - mosolygott bájosan Isabel, s mindketten érezték, hogy ők ketten szövetségesek lesznek, mert kölcsönösen hihetetlenül szimpatikusnak találták egymást. Isabel a fecsegő, idősödő házvezetőnőt, aki legszívesebben már az első félórában elmondaná neki a Bradley család történetét, s Martba az őt félbeszakítás nélkül végighallgató, kedves, bájos, szerény kislányt.
- Ez a beszéd! - kacsintott Martha. - Na de ne ácsorogjunk itt! Maga nyilvánvalóan halálosan fáradt!
- Nem! - próbált tiltakozni a lány, de miután valóban halálosan fáradt volt, úgy döntött, mégsem titkolja ezt el.
- Walter máris felviszi a csomagjait, de talán menjünk előre, megmutatom a szobáját, a délnyugati fekvésű vendégszoba lesz az öné, Mr. Bradleyé és a fiatalúr, Daniel Bradleyé között. Szép, tiszta, tágas lakosztály, egész nap besüt a nap, s az ablakból csodálhatja meg a naplementét! - mondta Martha, miközben bevezette a gyönyörű házba, s a hosszú, széles, kényelmes lépcsősoron felfelé haladtak.
- Remek lesz! - udvariaskodott a lány, majd a kíváncsiság úrrá lett rajta a rengeteg ajtó láttán. - Mondja, kedves Martha! Mekkora ez a ház?
- Mekkora? Hm! Látja, nem is tudom egész pontosan! Azt hiszem, 600 négyzetméter körül lehet!
- Nem úgy értettem! Hány szobás?
- Hát nem egy hatalmas kastély, de azért Lisának éppen elég takarítani! Lent az előtérből nyílik a hatalmas szalon, másik irányba pedig a szintén nem kicsi ebédlő. Van ott még egy fürdőszoba, s utána már csak a konyha, a kamra és a négy cselédszoba. Itt fönt hat hálószoba van. A legnagyobb, a leghatalmasabb, a legszebb, a középső, Mr. Bradleyé. Az ő vendégszobájában fog lakni magácska. Azért ebben a vendégszobában, mert utána már csak Daniel szobája van, és egy olyan üres szoba, amit egyelőre nem nagyon használunk, jószerivel takarítva is csak havonta-kéthavonta egyszer van. Mr. Bradley másik oldalán van a könyvtárszoba, voltaképpen ez Mr. Bradley dolgozószobája. Mellette Miss Bradley szobája, s mind a négy szobához külön kicsi kis fürdőszoba tartozik, ha így nézzük, ez összesen tíz emeleti helyiség. De már meg is érkeztünk az Ön szobájához, Isabel! Hogy tetszik? - nyitotta ki az ajtót Martba.
- Csodálatos! - szaladt ki Isabel száján talán túlontúl gyorsan, de nagyon is őszintén. - Ez csodálatos! - ismételgette csillogó szemmel. Egy hatalmas, legalább 60 négyzetméteres szobában találta magát, mely olyan fényűzően, gazdagon, jó ízléssel volt berendezve, hogy máris úgy érezte magát, mintha valami hercegi lakosztályban járna. Csodálatos antik bútorok, szekrények sorakoztak az egyik nagy fal mentén, a másikon a szoba közepéig kinyúló hatalmas baldachinos franciaágy, éjjeliszekrénnyel és pipereasztallal. Az ablakok előtt végig virágok, s az utolsó fal mentén ülőgarnitúra, televízió és a mai technika minden egyéb felszerelése: videómagnó, hifitorony, melyben a CD-lemezjátszó ugyanúgy bele volt építve, mint a hagyományos lemezjátszó. S ami máris az egyik legkedveltebb bútordarabja lett: egy álomszép, komoly nagy íróasztal, amin majd Danielről fogja írni tanulmányait, s bejegyez a betegnaplóba minden sikert és esetleges kudarcot, a beteg állapotának változásait, s remélhetőleg fejlődését. No és esténként majd ezen a gyönyörű íróasztalon írja le szokásához híven kicsi naplójába lelke legbensőbb titkait.
- Ó, Martha! Én ehhez fogható luxuslakosztályt legfeljebb filmekből vagy regényekből ismertem eddig! S ez a rengeteg vörös! Valahogy olyan királyivá, s olyan bujává teszi ezt az egészet! Ennyi gyönyörűséget még nem láttam egyben! - áradozott nagy hévvel a lány könnytől csillogó szemekkel.
- Igen... - kezdte lassan a megfáradt tekintetű asszony, amint gyönyörködött ebben a csodálatos, fiatal teremtésben. - Ez a legszebb lakosztályunk. Szegény megboldogult Mrs. Bradley szobája volt. Évek óta senki sem használhatta, de most Miss Bradley határozott utasítása volt, hogy itt szállásoljuk el.
- Miért éppen itt? - fordult hátra hirtelen a lány. - Mr. Bradley nem fog haragudni rám? Tudja, hogy a volt felesége szobájában lakom?
- Ugyan! Mr. Bradley nem is sejti, hogy maga itt van! Ő most néhány, vagy talán jó néhány hétre elutazott, s a húga, Patrícia Bradley ide költözött addig, amíg fivére távol van, hogy a kis Daniel mellett legyen valaki. Tudja, Mr. Bradley egyetlen ápolónőt sem tűrt meg fia közelébe, személyesen ápolta mind a mai napig Danielt. Ez amolyan vezeklés volt részéről, mert azt suttogják, hogy az ő figyelmetlensége okozta azt a balesetet, amelynek következtében ifjú és gyönyörű hitvese néhány nap múlva meghalt, s a kicsinyke Daniel gerince maradandóan károsodott. A temetés után néhány nappal tudta meg Mr. Bradley, hogy fia sohasem fog tudni járni. Akkor ez a vidám, életerős, mosolygós, örökösen dúdoló, boldog fiatalember olyan hirtelen „csukódott be”, akár egy kagyló. Úgy érezte, hogy most már az a kevés öröme is odavan az életben, ami még megmaradt neki Julie halála után, s mindez őmiatta! Egyetlen barátja maradt meg a hatalmas társaságból, az is csak azért tudta elviselni a kibírhatatlanná vált modorú Mr. Bradleyt, mert pszichiáterként pontosan tudta, mi játszódik le a fejében, szívében. Az önvádaskodás, hogy minden, minden miatta van! Hogy csodálatosan szép, ifjú hitvese még ma is élne, hogy gyermeke ma élhetné a jóképű, fiatal, gazdag aranyifjak gondtalan és boldog életét, ha az ő figyelmetlensége következtében nem következik be az az autószerencsétlenség, melyet ő úszott meg egyedül baj nélkül, egyedül ő, pont ő! A rendőrség hiába nyugtatgatta, hogy a féknyomokból és egyebekből világosan látszik, hogy nem ő volt a hibás, hanem az a másik autó, de Mr. Bradley úgy érezte, ha akkor jobban figyel, megmenthette volna családját. Hát ettől lett olyan, amilyen! Pedig milyen szép ember volt, milyen boldog és milyen vidám! Csupa derű volt, s most...
- Köszönöm, Martha! - lépett a szobába Miss Bradley. - Látom, sikerült teljes, széles körű és alapos tájékoztatást adnia vendégünknek, köszönöm! Most elmehet! - hangja kissé kegyetlenül, felsőbbrendűen csengett.
- Bocsásson meg, kedves Isabel! Ugye így hívják? - fordult a lány felé az ajtó becsukódása után, s már nyoma sem volt a kegyetlenségnek, a felsőbbrendűségnek.
- Igen, Miss Bradley! - szeppent meg a lány, s értetlenül szemlélte a változást, a hirtelen kedvessé vált hangot.
- Tudja, szerettem volna magam fogadni, de végtelenül kínoz a migrénem, s tudtam, ha csak egy fél órára is kettesben hagyom Marthával, akkor birtokába juthat mindazon információknak, melyeket feltétlenül tudnia kell ahhoz, hogy értse az összefüggéseket.
- Igen, nem tagadom... Martha valóban elmesélt néhány dolgot - bólogatott a lány.
- Néhány dolgot! - nevetett kajánul Patricia, s Isabel úgy érezte, hogy ez a nő talán szimpatikusabb, mint amilyennek mutatja magát, s főként, amilyennek az első pillanatokban hitte. - De miért ácsorgunk?! Foglaljon helyet, gyermekem! Elvégre ez itt az ön lakosztálya! Tényleg, hogy tetszik?
- Csodálatos, Miss Bradley! Egyszerűen csodálatos!
- Szólíthat ám Patríciának is! Szeretném, ha jó barátságban lennénk! Maga, kedvesem, nagyon nagy szerepet játszik a tervemben, sokkal nagyobbat, mint amilyenre ma még csak gondolni is merne!
- Nem értem, Miss Bradley... Patricia!
- Ez természetes! Szóval, két hete, amikor az öcsém elutazott, éjt nappallá téve keresgéltem az ügynökségeken leadott jelöltek között, olvasgattam a pályázatokat, az életrajzokat, nézegettem a fényképeket. S amikor magát megláttam, azonnal telefonáltam, hogy hétfőtől kezdhet, itt akarom látni!
- S én most itt is vagyok! - fejezte be a gondolatsort a lány, s számára még mindig olyan hihetetlen, meseszerű volt ez az egész, hogy a bizonytalanságtól kissé behúzta a nyakát.
- Micsoda szerencse! S mondhatom, gyermekem, ismét meg kellett bizonyosodnom arról, micsoda jó szimatom, remek ízlésem van! - áradozott önmagáról Patricia. - Milyen okos nő vagyok! S ha egy kis szerencsém lesz, s a tervem sikerül, akkor végtelenül boldog leszek!
- Mire gondol, Patricia? - kérdezte csodálkozva, kislányos ártatlansággal Isabel.
- Nem, sajnos ezt nem mondhatom el! De ne aggódjon, semmi rosszban nem sántikálok, s ha számomra kedvezően alakulnak a dolgok, higgye el, hálás lesz nekem egy napon azért, amiért most felvettem!
Isabel nem értette, nem is sejtette, mire gondolt Patricia, de ráhagyta a dolgot. Azért azt ne higgye ez a nő, hogy ájuldozni fog neki egy jó állás miatt! Nem szereti, ha jótevői különösebb hálát várnak el cserébe jóságukért. Általában megpróbálja meghálálni, viszonozni, de nem fog leborulni a lábai előtt!
- Nos, csomagoljon ki, Isabel! Egy jó fél óra múlva, pontban 8 órakor lesz a vacsora! Holnap reggel pedig megismerheti Danielt, s akár munkához is láthat! Tudja, kedvesem, Daniel csak délben eszik velünk, a reggelijét és a vacsoráját mindig a szobájában költi el. Ezért most még nem zavarnám azzal, hogy felviszem bemutatni, szerintem ráér majd reggeli után, a délelőtt folyamán megismerni, ha már egy kicsit berendezkedett nálunk. Rendben lesz így?
- Hát hogyne! Nagyon is! - bólogatott kedvesen mosolyogva a lány.
Patricia majd kibújt a bőréből örömében, amiért megtalálta az egyetlen lányt, aki szóba jöhet terve végrehajtásához. Olyan boldog volt, s annyi reménnyel telve tért este nyugovóra, hogy ezen az éjszakán egyáltalán nem tudott elaludni, csak tervezgetett, szövögette álmát, s most már egyre jobban hitte, hogy ha a körülmények nem lesznek ellene, előbb vagy utóbb eljön az a perc, amelyre mindennél jobban vágyik, amely számára a tökéletes boldogságot jelenti.
Isabelnek nem volt kedve kicsomagolni, kevés is lett volna félórányi idő erre. Csak néhány gyűrődésre hajlamos ruhát tett vállfára, s akasztott be gyorsan a szekrénybe, a többi holmiját a bőröndben hagyta az ágyon. Gyorsan lezuhanyozott, s fehér, puha frottír köntösébe bújva kikönyökölt az ablakba. A látvány teljesen lenyűgözte. Nem is értette, miért nem az volt az első dolga, hogy a kilátást ellenőrizze, hiszen álmaiban mindig valami ehhez fogható csodálatos kertről, parkról, panorámáról álmodozott.
Aranyló fényben fürdött a ház előtti kert, már csak néhány percig tartott a nap hatalma. Utolsó erejével bearanyozta a Bradley villa parkját, a gyönyörű rózsakertet. A fazonírozott bokrok, tuják, örökzöldek a zöld szín szinte valamennyi elképzelhető árnyalatában pompáztak, a világos türkiztől a szinte feketének tűnő sötét méregzöldig. Pompás, nagy gonddal válogatott, bizonyára külföldről hozatott különlegesség volt mindegyik növény. Isabel az ezüstfenyőn és az egyszerű tujákon kívül nem ismert egyet sem ezen bámulatosan szép, szemet gyönyörködtető, különleges növények közül. S hátrébb, a fák között egy kedves kis lugas áll, mellette kicsinyke mesterséges tó szökőkúttal, aztán már csak gyep, csodálatos, gondozott gyep, s az út mentén fák, amelyek az út végén erdőbe torkollnak. S az erdő fölött az aranyló, lemenő napkorong.
- Milyen csodálatos! - kiáltott fel önkéntelenül is, majd szemébe könny szökött - S milyen boldogság lehet ennyi gyönyörűség között élni, ilyen csodás környezetben, s ebben a valóságos kis kastélyban! Hm! Ha Jane látná, most biztosan tátva maradna a szája a csodálkozástól!
Arra gondolt, bárcsak itt lehetne édesanyja, hogy megoszthatná vele örömét, hogy láthatná, milyen gyönyörű helyen fog dolgozni, lakni! Bizonyára boldog lenne, s büszke rá, a lánya milyen sokra vitte, hogy mindjárt élete első állásaként ilyet fogott ki. Micsoda szerencse! Micsoda hihetetlen, páratlan szerencse! A többiek még mindig állást kunyerálnak valamelyik vacak kis kórház főnővérétől, negyed-, sőt ötödennyi fizetésért, s ő nemcsak főúri fizetést, de főúri pompát is magáénak tudhat. Ha mindennap csak egy órát sétálhat ebben a csodálatos édenkertben, ebben a csendben, csak a madarak énekét, s a kis szökőkút csobogását hallgatva, számára már az is kész boldogság, gyönyörűség. Békére és nyugalomra vágyik szerelem után áhítozó nyugtalan, boldogtalan szíve. Ha szerelmet nem is talált, de szakmai elégtételt talán igen, ráadásul álomszép környezetben!
Messzi végtelenbe néző réveteg tekintete nem tudott betelni ennyi gyönyörűséggel. Ám ebben a pillanatban megszólalt a falióra, jelezve a 8 órát. Hirtelen feleszmélt, felkapott egy könnyű kis nyári ruhát, megigazította frizuráját, és sietősen távozott szobájából, le a lépcsőn, az ebédlő irányába.
Meglepődött, hogy egyedül Patrícia ül a hosszú asztalnál. Aztán eszébe jutott, hogy a személyzet nyilván nem velük eszik, hanem a konyhában, ahogyan azt a filmekből, regényekből tudhatta, s mivel Mr. Bradley nincs itthon, s Daniel a vacsoráját a szobájában fogyasztja el, így hát természetes, hogy kettesben vacsoráznak.
- Kérem, bocsásson meg a késésért, Miss Bradley... Patrícia! - javította ki magát, mert valóban szokatlannak tűnt, hogy egy 55-60 év körüli hölgyet, aki csaknem a nagymamája lehetne, a keresztnevén szólíthat.
- Semmi baj, kedvesem! Másfél percet késett, és ez nem pályaudvari menetrend, nincs vonatindulás! - mosolygott igazán barátságosan, bár kissé mértéktartóan Patrícia, majd odaszólt az addigra már az ajtóban ácsorgó szakácsnőnek. - Tálalhat, Martha!
Isabel óvatosan, hogy Patríciának ne tűnjön fel, pásztázni kezdte a szobát. Itt is minden elegáns volt, pazar berendezés, mely gazdagságról és tökéletes ízlésről tanúskodott. Kicsit feszélyezte ez a gazdagság, ez a szokatlanul előkelő környezet, melybe érzése szerint egyáltalán nem illett, hiszen néhány hete még anyja kertjében hasalt egy ócska, szűk farmerban és pólóban a fa alatt. Anyja kétszobás kis házának alapterülete pedig csaknem akkora, mint az ő lakosztályáé.
- Ne lepődjön meg kedvesem, hogy csupa zöldségfélét eszem, de tudja, egyre inkább hajlom a vegetarianizmus irányába, s már csak nagyon ritkán fogyasztok húst! - hozta vissza a jelenbe Isabelt Patrícia kissé éles hangja.
- Magam is így vagyok vele! - tette hozzá sietősen. - Igyekszem a húsfogyasztásomat minimálisra csökkenteni, és sok zöldség- és főzelékfélével pótolni. Szeretem a zöldségételeket, a barátnőmmel gyakran látogattunk egy lakásunkhoz közeli vegetáriánus éttermet. A reggeli kocogásunk után mindig sok gyümölcslevet ittunk, mert az egész napra frissen és fitten tart.
- Nem az édesanyjánál lakott, Isabel? - kérdezte kissé csodálkozó, szinte már csalódott hangon Patrícia, miközben finomkodva törölte meg száját az öléből felvett szalvétával.
- De igen! Alapvetően igen! De anyám a városon kívül vett házat apám halála után, mert az a ház volt számára a legmegfelelőbb, hiszen közel esik a munkahelyéhez. Én viszont így olyan messze kerültem az egyetemtől, hogy naponta kétszer két órát kellett utaznom, több járműre történő átszállással. Néhány hétig nézte szenvedésemét, majd azt mondta: „Gyermekem! Nem töltheted fél életedet utazással, amikor ez alatt a négy óra alatt alhatnál vagy tanulhatnál, vagy akár szórakozhatnál is! Elég jól keresek ahhoz, hogy tudjalak egy szerényebb összeggel támogatni, ha esetleg valamelyik évfolyamtársaddal vagy barátnőddel lakást akarnátok bérelni!” Külön, önálló felnőtt életet élni, ez minden fiatal vágya! Természetes, hogy én is akartam! Bár én nem arra használtam ki függetlenségemet, mint Jane, a barátnőm... - hagyta szinte félbe a mondatot Isabel, mert észbekapott, hogy annyit fecseg, mint valami buta cselédlány, s eszébe jutottak Martha szavai, miszerint a Bradley házban nem szeretik a felesleges fecsegést. Egy rövid kérdésre milyen hosszú választ adott! Egészen belepirult, s elszégyellte magát.
- Miért? - kérdezett rá Patrícia, aki mindebből csak a pirulást vette észre. - A barátnője mire használta ki függetlenségét?
Isabel most még jobban belepirult. Hazudni nem tudott soha, nem is akart, de egy ilyen finom úrinőnek mégsem mondhatta olyan egyszerűen és nyersen, hogy „Fiúzásra!”
- Hát... nehezemre esne pontosan meghatározni e dolgot! Tudja, Patrícia, Jane amolyan szabados életet kedvelő lány, aki szereti, ha pezseg körülötte az élet!
- Ühüm! - hümmögött sokatmondóan Patrícia, s látva Isabel zavarát elmosolyodott, majd kisegítette a lányt zavart helyzetéből, amikor hozzátette -, s gondolom, ehhez ő volt a „pezsgő”!
- Igen, pontosan! - nevetett Isabel finoman Miss Bradley igen eredeti kifejezése miatt. - Éppen ezért érthetetlen számomra, hogyan kedvelhettük egymást annyira, amikor ilyen nagy volt köztünk a különbség!
- Mert maga Isabel... ezek szerint nem szereti a pezsgő életet?
- Jaj, nem! Gyűlölöm! Én a csendet, a békét, a harmóniát szeretem! Távol az élet zajától, eldugva valami kellemes kis helyen, ahol magamban lehetek, zavartalanul elmélkedhetek, álmodozhatok! - Az utolsó szónál ismét elpirult, olyan érzése volt, hogy elárulta magát.
- Na és miről álmodozik egy ilyen bájos, fiatal leány? - búgta kedves hangon, mosolyogva Patrícia.
- Miről? - kérdezett vissza Isabel, s elmosolyodott. - Szakmai sikerekről, nagy gyógyításokról, mert akár akarom, akár nem, örökösen kibújik belőlem az orvos... jelölt! Szóval, ha az édesapám nem hal meg, akkor az orvosi egyetemet fejeztem volna be, de így is, hogy felsőfokú képesítésű szakápoló lettem, még mindig nagy gyógyításokról álmodozom!
- Csak arról? - forszírozta most már határozottabban Patrícia.
- Igen! Vagyis elsősorban! - jött zavarba kissé a lány.
- Na és a szerelem? Bizonyára van vőlegénye vagy udvarlója, akire gyakran gondol. A szerelemről nem szokott ábrándozni, Isabel? Ez a maga korában teljesen érthető és normális, nincs ebben semmi kivetnivaló.
- Nincs vőlegényem, sem pedig udvarlóm! - vallotta be szemlesütve a lány.
- Ugyan, ezt úgysem hiszem el! Szamárság! Hogyan lehetséges ez? Hiszen annyira bájos, hogy ártatlan szépségével magam sem tudok betelni, pedig én csak egy idősödő nő vagyok! Ha fiatal férfi lennék, én bizony azonnal megkérném a kezét!
- A mai fiatalemberek nem lánykéréssel kezdik, sőt, sok esetben nem is azzal fejezik be az udvarlást. Ma már csak a testi szerelem divat, aki ennél többet, ennél magasztosabbat szeretne, azt egyszerűen kinevetik. Én egészen más vagyok, mint a többi lány. Kissé divatjamúlt a gondolkodásom ezen a téren. Jane szerint legalább ötven, vagy inkább száz évvel korábban kellett volna születnem, mert akkoriban az erény nagy érték volt, manapság pedig...
- Manapság is sokan értékelik, ha egy lány tisztességes!
- Lehetséges! De nekem rossz tapasztalataim vannak ez ügyben - mondta a lány kissé határozottabb hangsúllyal, hogy éreztesse, részéről e téma lezárva, nem szeretné, ha Patrícia tovább firtatná a magánéletét.
- Na de hagyjuk, nincs jogom beleavatkozni a magánéletébe! S az is igaz, hogy előre közöltem az ügynökséggel: csak olyan lányt küldjenek, akihez nem fog hetente kijönni a vőlegénye, s a lány sem akar majd gyakran diszkóba meg mindenféle hangos, közönséges szórakozóhelyre járni. Ha tartósan itt akar maradni, sajnos le kell mondania az efféle örömökről, mert ez az állás teljes embert kíván. S mondhatom, megnyugtat, hogy azt látom, könnyen le tud mondani a nagyváros zajáról, s szívesen cseréli fel e csendes, nyugodt, békés otthonnal.
- Ó igen! Itt minden olyan csodálatos! Bevallom, a vacsoráról is azért késtem, mert túlságosan is hosszú ideig csodáltam az ablakomból látható panorámát!
- Igazán? - kacagott fel olyan kétkedőn Patrícia, mintha legalábbis egy mosókonyhára vagy tűzfalra nézne Isabel ablaka.
- Igen! Olyan gyönyörű az a park, hogy ehhez fogható szépséget még sohasem láttam! Boldog lehet, aki itt élhet!
- Hát akkor most maga is boldog lehet, Isabel!
- Igen, az is vagyok! - vallotta be szerénykedve, s finoman elmosolyodott.
- Egy dologra azonban figyelmeztetnem kell: a kezdeti néhány nap után nem jelent majd ekkora gyönyörűséget a kert látványa, mert bár valóban gyönyörű, de bizony előbb-utóbb megszokottá, kissé unalmassá válik, mint minden ezen a földön! S ez már csak így van mindennel!
- Ó, nem! Én nem hiszem, hogy valaha is unalmasnak, vagy akár csak megszokottnak fogom érezni. Azt hiszem, megpróbálom ittlétem során minél jobban rögzíteni a képét, a növények illatát, hogy ha majd egy napon el kell mennem… szóval, hogy sohase felejtsem el!
- Á, még alig van itt néhány órája, s máris a búcsún jár az esze! - korholta finoman, tréfásan Patrícia.
- Jaj, nem úgy értettem! - tiltakozott hevesen. - Csak...
- Jól van, jól! Ne szabadkozzon, csak tréfáltam! Ha van kedve, holnap este szívesen körbevezetem a birtoknak ezen a közeli részén! Aztán pár nap múlva majd távolabbra is eljutunk! Most viszont azt hiszem, itt az ideje, hogy legyőzzem önzésemet, s megengedjem, hogy visszavonuljon lepihenni, nyilván kifárasztotta az utazás! Találkozunk 9-kor a reggelinél. Általában a hátsó teraszon reggelizünk, az úszómedencénél. Nos, jó éjszakát, kedves Isabel!
- Jó éjt, Patrícia! - búcsúzott a lány, s elindult kifelé az ebédlőből.
- Isabel! - szólt utána Miss Bradley.
- Igen - fordult meg a lány.
- Isten hozta a Bradley házban! Kívánom, hogy legyen nagyon boldog itt, álmai váljanak valóra!
- Köszönöm! Ön igazán nagyon kedves, Patrícia!
- Igen, az vagyok, köztudott! De tényleg! - nevetett az idős hölgy, s kiitta poharából a maradék bort.
Isabel kissé csodálkozva, fejcsóválva ment fel az emeletre, s Patríciát igazán eredeti figurának tartotta. Vajon milyen élete volt? Még mindig lány lenne, vagy csak visszavette a lánynevét? Megtapasztalhatta, hogy tud kemény, szigorú is lenni, de alapjában véve kedves, sőt, bizonyára jóindulatú hölgy. Csak egyetlen zavaró körülmény van vele kapcsolatban, hogy örökösen valamiféle tervéről vagy álmáról beszél, s ettől Isabel úgy érezte magát, mint valami kísérleti nyúl, aki egy korosodó hölgy szeszélyes játékának egyik bábuja. Az emeletre érve kissé zavarba jött, mert hirtelen nem tudta eldönteni, melyik ajtó vezet a szobájába. Aztán, visszaemlékezve Martba szavaira, amint elsorolja, hogy melyik szoba melyiküké, megpróbálta kiszámolni, és próbaképpen benyitott az egyikbe...
3.
Az első jel, mely arra mutatott, hogy mégiscsak rossz helyen járhat, az volt, hogy a villanykapcsolót nem közvetlenül az ajtó mellett találta. Pedig ott kellene lennie, erre határozottan emlékezett. Idegesen tapogatta a falat, már éppen káromkodni akart, amikor valaki felkapcsolta a villanyt. A hirtelen, erős fény kissé elvakította, megzavarta, önkéntelenül is behunyta a szemét, s amikor pár pillanat múlva kinyitotta, végérvényesen megbizonyosodhatott róla, hogy „eltévesztette a házszámot".
- Ki vagy te, szépséges tündérlány? S honnan jössz? Az egekből vagy a pokolból? - hallott maga mellől egy fiatal férfihangot.
- Jézusom! - sikoltott fel a megrémült lány.
- Nem! Legalábbis nem személyesen! Szerinted hasonlítok rá? - viccelt az ágyban fekvő jóképű, fiatal férfi.
- Kire? - fordult felé Isabel, s meresztette tágra csodálkozó szemét.
- Hát Jézusra! Őt emlegetted. Vagy nem?
- De igen! - nevette el magát - De csak úgy... ijedtemben. Kicsúszott a számon.
- Jó! Akkor viszont térjünk vissza az eredeti kérdésemre: ki vagy?
- Isabel Canfield vagyok! - nyújtott kezet zavarában a lány.
Daniel zavartan dugta jobb kezét a paplan alá.
- Én pedig...
- Tudom! Daniel Bradley! - mondta gyorsan Isabel.
- Igen! Honnan tudod? - csodálkozott a fiatalember.
- Hát onnan, hogy én... miattad jöttem ide. Felsőfokú végzettségű szakápoló vagyok, reumatológia, fizikoterápia és gyógytornász szakon végeztem. Mától itt dolgozom, e házban! Én leszek az ápolónőd és a gyógytornászod! - mondta egészen félénken Isabel, mert arra gondolt, vajon mit fog szólni holnap Patrícia, ha megtudja, hogy akarata ellenére már ma este megismerkedtek.
- Jó - mondta hűvösen a fiú - de nem nyújtok neked kezet! A jobb kezem ugyanis...
- Nem érdekes! Ez a kézfogás csak úgy zavaromban jött, ne is törődjünk vele!
- Ahogy gondolod! Fordulj csak meg! Csinos vagy.
- Köszönöm - nyögte ki zavartan a lány - de nem divatbemutatóra jöttem, s nem divatbaba munkakörben fogok dolgozni. Erről majd holnaptól magad is meggyőződhetsz!
- Ezt fenyegetésnek vegyem, vagy... ígéretnek?
- Talán mindkettőnek!
- Értem! Apám tud arról, hogy itt vagy?
Isabel teljesen elvörösödött.
- Ne is válaszolj! Szóval nem tud. Akkor ez megint Patrícia magánakciója volt. Kár!
- Kár?
- Igen, kár! Szívesen megismerkedtem volna veled, már úgy alaposabban, részletesebben! Nem bántam volna, ha egy ilyen fiatal, csinos lány van a közelemben, hogy egyáltalán, bárki mást is láthatok az apámon kívül! De így?
- Miért, mi a baj?! - csodálkozott Isabel.
- Mindössze annyi, hogy két vagy három hét múlva hazajön az apám, s ha megtudja, hogy Patrícia ápolónőt vett fel mellém, nagyon dühös lesz, tombolni fog, s azzal fogja kezdeni, hogy téged elbocsát!
- Olyan biztos vagy benne?
- Sajnos igen. Patrícia már százszor és ezerszer könyörgött apámnak, hogy vegyen fel valakit mellém, mert nem egy negyvenéves milliomos férfi dolga a betegápolás. De persze ez is hülye szó, mert igazából nem kell ápolni, csak egy keveset foglalkozni velem. Illetve, azért mégiscsak vannak bizonyos dolgok, amiket nem tudok egyedül megcsinálni, de abban most Walter segít, s azokat amúgy sem engedném meg egy fiatal lánynak!
- Ó, dehogynem! Walter válláról leveszünk minden terhet! Engem ne úgy kezelj, mint egy „fiatal lányt", ahogy az előbb említetted, hanem mint egy orvost, vagy egy ápolónőt. Egyébként pedig több mint két évet elvégeztem az orvosi egyetemen, s ha bizonyos családi tragédiák nem szólnak bele, most végzős medika lehetnék! S hogy visszakanyarodjak a „fiatal lány"-hoz, hát legalább három-négy évvel idősebb vagyok nálad, úgyhogy abszolút indokolatlan ez a hangnem, sőt, talán még a tegeződés is!
- Tegeződés nélkül pedig nincs haverság!
- Haverság? Egy ilyen előkelő úrfi szájából elég furcsán hangzik ez a szó!
- Úrfi? - nevetett fel Daniel, s Isabel testében furcsa, bizsergető érzés futott végig. Úgy érezte, hogy amilyen álhumoros, amilyen megkeseredett ez a fiú, ha csak mindennapra legalább egy ilyen mosolyt, egy ilyen kacagást ki tudna provokálni belőle, már megérte!
- Jó, akkor a tegeződés marad, de legalább a koromat tiszteld! Hogy a munkakörömről már ne is beszéljünk!
- Oké! Hány éves vagy?
- Ilyet nem kérdezünk egy hölgytől! - válaszolt kioktatóan Isabel.
- Te nyilván nem is kérdezel, hiszen tudod, ezért csak én kérdezem! Na... mennyi?
- 22 éves leszek! - vágta rá kissé dühösen a lány.
- Mikor? Három év múlva? - nevetett a fiú a lány dühén.
- Nem! Három hónap múlva, ha tudni akarod!
- Jól van, jól! Meg ne sértődj már, hallod?
- Mindenben ilyen erőszakos vagy?
- Amiben csak tehetem! De testi adottságaim, pontosabban fogalmazva a fogyatékosságaim ebben erősen korlátoznak - mondta olyan könnyedén, mintha csak annyit mondana: „Fáj a fejem."
Isabel nem tudott mit mondani, nem is akart egyelőre. Zavartan az órájára nézett. Tíz óra múlt három perccel.
- Erről majd beszélünk holnap délelőtt, jó? Ma már nagyon késő van, Daniel. Messziről jöttem, sokat utaztam, elfáradtam. Megpróbálom megtalálni a szobámat, s kérlek szépen, hogy ne árulj el Patríciának! Ő holnap akar minket bemutatni egymásnak. Kínos lenne nekem, ha megtudná, hogy a vacsorát követően betévedtem hozzád, és több mint egyórai beszélgetés után, tíz órakor távoztam a szobádból! Megígéred?
- Persze - mondta kissé szomorúan Daniel. - Jó éjt! A szobád pedig jobbra az első, közvetlenül mellettem! Hm! Úgy is mondhatnám, hogy te kerültél apám és énközém!
- Jó éjt, Daniel! - súgta egész halkan a lány. - Örülök, hogy már ma megismerhettelek! S figyelj! Azt hiszem, a „haverság" menni fog!
Daniel újabb kedves és bájos mosollyal jutalmazta Isabel utolsó mondatát, s barátsága jeléül lassan, kissé bizonytalanul jobb kezét a lány felé nyújtotta. Isabel hálás volt ezért a gesztusért, mert tudta, milyen nagy dolog ez Daniel számára. Visszafordult hát, odament hozzá, és kezet fogtak. Daniel keze hideg volt és görcsös, s erős, vastag, egészséges bal kezéhez képest ez a jobb kéz szinte gyerekesnek tűnt. Isabel mégis bízott abban, hogy lesz idő, amikor ez a kézfogás szorítássá válik. Egy szép napon Daniel jobb keze is megtelik élettel, s talán... talán éppen ő lesz az, akinek köszönhető lesz ez az óriási eredmény.
Szobájába érve, kezdett bőröndjéből kipakolni, közben a gondolatai végig Daniel körül jártak. Ahogy végzett a kicsomagolással, elővette naplóját, és írni kezdett. Ezen az egyetlen napon annyi esemény, annyi élmény várt rögzítésre, hogy a szokásos egy-két lapnak a többszörösét kellett teleírnia. Leírta a csodás parkot, a gyönyörű házat, a szobáját, s hogy milyen érzéseket váltott ki belőle mindez. Azon kapta magát, hogy bármiről is ír, gondolatai csak Daniel körül járnak. Ezért aztán környezete, valamint Martba és Patrícia rövid bemutatása után részletesen rátért Danielre:
„Július 1.
...Milyen jóképű, helyes ez a fiú, a magassága is legalább 180 cm, széles vállakkal, arcán kamaszos és markáns férfivonások keverednek, szemöldöke fent kissé összeér, s micsoda varázslatos, igéző szemei vannak! Egy ilyen fiúba minden lány szerelmes lenne, és egy ilyen fiúnak nincs egyetlen barátja vagy barátnője sem... milyen kegyetlen az élet! Szomorúan, unalmasan, egyhangúan telhetnek napjai ebben a gyönyörű villában, ilyen gyönyörű környezetben. Hát akkor mégsem igaz az, hogy egy ilyen helyen csak boldog lehet az ember? Nem, bizonyára nem igaz! Mert mint tudjuk, legdrágább kincs az egészség! S ha valaki beteg, éppenséggel ilyen komoly beteg, mint amilyen Daniel, akkor ezek a nagyszerű, csodálatos dolgok bizonyára eltörpülnek amellett, hogy mi mindenről kell lemondania betegsége miatt. Nem lovagolhat, pedig megérkezésemkor láttam, hogy istálló is tartozik a házhoz. Sohasem lubickolhat könnyedén, s meg van fosztva az úszás élvezetétől, holott a ház túloldalán gyönyörű pázsit és úszómedence van. „Elöl a park, hátul a strand!" - mindig így emlegette Jane a mesebeli házat, amikor arról álmodoztunk, milyen házat vennénk, ha milliomosok lennénk. S lám! Máris eljutottam egy olyan helyre, ahol „Elöl a park, hátul a strand!" Danielnek meg kéne próbálnia úszni! Ha a jobb keze egészséges lehetne, akkor önmaga tudná hajtani a tolószéket, ezáltal máris növekedne az önállósága, csökkenne a kiszolgáltatottság-érzése! S ha a jobb keze meggyógyulna, akkor talán olyasmiben is reménykedhetne, amit most még le sem merek írni, kicsi naplócskám! De mégis! Hinni tudna abban, hogy egyszer újra járni fog, s hogy meggyógyul, s egészséges emberhez méltó életet élhet. Talán meg is nősülhet, s tán még gyermekei is lehetnek! Feinberg professzor tanulmányában olvastam, s még a múlt héten is, amikor belógtam az orvosegyetemi előadására, láttam, hallottam azokat az eseteket, amikor hosszú éveken át bénult testrészek keltek életre Feinberg professzor egyetlen műtétje után. Ó, naplócskám! Talán a Jóisten vezérelt engem ebbe a házba, mert tudja, hogy semmire sem vágyom jobban, mint arra, hogy valakit meggyógyítsak! Te vagy az egyetlen barátom, kicsi naplócskám! Te nagyon jól tudod, hogy már régen megbántam azt, hogy otthagytam az orvosi egyetemet. Csak Isten látja lelkemet, hogy ha lenne elég pénzem, akkor befejezném, vagyis elvégezném azt a három évet, mert azóta már beláttam, hogy orvosként még többet tudnék tenni értük! De apám halála annyira megzavart, annyira féltem a haláltól, hogy úgy éreztem, sohasem lenne belőlem jó orvos! De most már tudom, hogy nagyon is jó orvos lett volna belőlem. Erős vagyok, tudok harcolni a céljaimért, és teljes életemet az orvostudománynak, a betegek gyógyításának tudnám szentelni! Hm! Talán ha ezt a szép fizetésemet, amit itt kapok, minden hónapban félretenném... talán összejönne annyi pénz, ami fedezné a tanulmányaim befejezésének költségeit, s akkor teljesülne a vágyam! De ha csak annyit érnék el az életben, hogy ennek a 19-20 év körüli fiúnak visszaadhatnám az életkedvét, vagy netán még az állapotán is jelentős javulást érhetnénk el, akkor én mégis boldog lennék, s elégedett, és nem álmodoznék nagy orvosi karrierről. Ó, naplócskám, most már be kell fejeznem, mert éjfél is elmúlt! Annyi mindent remélek itt, valami belső hang azt súgja, nagy dolgok várnak rám e házban!”
Isabel halálosan fáradt volt. Összecsukta naplóját, gondosan bezárta a láncán függő kis arany kulcsocskával, aztán levetette pongyoláját, lekapcsolta az íróasztal lámpáját, és az ágyához botorkált, s a következő percben már az igazak álmát aludta.
A falióra kilencet ütött, s Isabel szemei úgy pattantak ki, mint valami műanyag babáé.
- Szentséges ég! Hát én már minden étkezésről késni fogok? - korholta magát, s hurrikánként söpört végig lefelé a lépcsőn.
- Jó reggelt, Patrícia! - köszönt egész halkan, s úgy állt meg az asztalnál az idős hölgy előtt, mint aki az iskolában feleltetésre vár.
- Jó reggelt, Isabel! Miért nem ül le? - nézett fel rá hunyorogva a nő, mert Isabel mögött az erős napsütés erősen a szemébe világított.
- Annyira restellem! - mentegetőzött a lány kissé kétségbeesett hangon. - Úgy látszik, képtelen vagyok időben felkelni!
- Ugyan már! - mosolygott kedvesen Patrícia, s nagyot kortyolt a kávéjából. - Nem kaszárnyában vagyunk, kedves Isabel! Itt nincs percre pontos munkaidőkezdés! Nyugodjon már meg, és kérem üljön le végre reggelizni! Olyan riadt tekintettel áll itt előttem!
- Köszönöm, Patrícia! Viszont a saját megnyugtatásomra megígérem, hogy a jövőben törekedni fogok a pontosságra! - szögezte le Isabel, s leült a csodásan megterített asztalhoz.
- Mondja, maga igazán ilyen javíthatatlan?! Mert ha igen, ha ennyire szigorú önmagához, akkor segíthetek azzal: a maga megnyugtatására közölhetem, drága Isabel, hogy ha még egyszer elkésik valamelyik étkezésről, akkor kiverem a popsiját! Vagy nem is, még jobbat tudok: elbocsátom az állásából! - nevetett saját viccén az idős hölgy.
Isabel zavartsága lassan oldódott, kissé megnyugodott, amikor látta, hogy az idős hölgyet csöppet sem zavarta, hogy késett néhány percet. Jó étvággyal fogyasztotta el reggelijét, miközben a csodálatos panorámában gyönyörködött. A terasz ablaka a ház elé néz, s a park, a kert komoly és méltóságteljes. Itt, a hátsó kert sokkal modernebb és természetesebb. Vidáman, szinte kihívóan, csábítóan csillogott a medence vizén a reggeli nap fénye. A fű szabályosra, szigorúan rövidre volt nyírva. Isabel észrevette, hogy kitűnő minőségű, finom, selymes a gyeps a medencét pedig csak 2-2,5 méteres márványszegély választja el ettől a selymes, csodálatosan zöld színű „szőnyegtől". Körbe-körbe napozóágyak, két hintaágy, s ezen a teraszon kívül még egy kisebb asztal is van a medence túloldalán, 4 székkel. Utána csak fű és fű, egy-egy nagy virágtartóban pedig csodálatos színekben pompázó virágok, végül fák, hatalmasok és gyönyörűek.
- Hogy aludt, kedvesem? - törte meg a csendet Patrícia.
- Ó, remekül, köszönöm! Valóban kifárasztott az utazás, s ez az isteni levegő! Pillanatok alatt elaludtam, ami pedig nagy szó, mert idegen helyen, idegen ágyban sokáig szoktam forgolódni, amíg végre elalszom! De itt minden olyan csodálatos, olyan fenséges, még az ágy is hihetetlenül kényelmes volt!
- Őszintén remélem, Isabel, hogy jól fogja magát érezni nálunk! S még jobban remélem, hogy a megrögzött, makacs öcsém nem fogja elüldözni, ha végre hazatér!
- Mr. Bradley nagyon fog haragudni, ha hazajön, igaz? - kérdezte óvatosan Isabel, s kissé félve nézett Patrícia szeme közé, őszinte válasz után kutatva.
- Igen, sajnos nem tudom áltatni, kedvesem! Nagy csatát fogok vívni Anthonyvel, s bizony lesz némi kockázat e háború kimenetelében. Tudja, Anthony nagyon jólelkű, komoly ember. Az a tragédia, hogy fiatalon veszítette el a feleségét, no és persze az önmarcangolás keménnyé tették a szívét, legalábbis a kérgét! A szíve mélyén persze ott a szeretet és a féltés, s ha netán udvariatlan lesz önnel, vagy durva velem, s csúnya veszekedésnek lesz majd akaratlanul is tanúja, tudnia kell, hogy ő végtelenül jó! Csak elzárkózott a világ elől, nem enged betekintést a lelkébe senki számára, ezzel próbál védekezni, sebezhetetlen, erős maradni! A fiát, Danielt mindenkinél jobban szereti, óvja, félti, s attól tartok, feltett szándéka, hogy egész életét fia gondozására áldozza! De ennek véget kell vetni! Daniel már nem óvodás, hogy babusgatni kelljen! Olyan távolba vesző már annak a szerencsétlen balesetnek az emléke, kizárólag Anthonyban él még ma is! Pedig újra meg kell nősülnie ahhoz, hogy ismét kiegyensúlyozott, nyugodt, boldog ember lehessen. Ehhez viszont rá kell kényszerítenem arra, hogy belássa, elfogadja, egy szakképzett ápolónő nálánál sokkal jobban el tudja látni a Daniel körüli teendőket. Titokban szövögettem tervemet, hogy talán ez az a ritka lehetőség, amit ki kell használnom. Egy időre el kellett szakadnia gyermekétől, s talán most itt az alkalom, hogy valaki, pontosabban maga bebizonyítsa, hogy határozottan jót tesz Danielnek egy kis szabadság. Gondolja csak el, 20 éves kora ellenére még sohasem beszélgetett 2-3 óránál hosszabb ideig korban hozzáillő lánnyal. Úgy érzem, Daniel már túlságosan is szégyenlős, gátlásos, visszahúzódó lett. S ha néhány hét múltán enyhül ez az ápolónő-beteg viszony, s kissé barátivá válik a kapcsolatuk, Daniel bizonyára nem fogja elengedni. Ragaszkodni fog magához, s akkor megnyertük a csatát. Ha elég határozott lesz Daniel az apjával szemben, s jobb kedvű, talán kicsit megerősödve, felrázva „Csipkerózsika-álmából", Anthony biztosan beletörődik, hogy maga „elveszi" tőle a fia ápolását.
- Igen, ez valószínű - bólogatott Isabel, hogy ő is mondjon végre valamit.
- Nos, ha befejezte a reggelijét, akkor essünk túl a bemutatkozáson! Nagyon sok múlik azon, hogy milyennek találja magát! Tudja, az a bizonyos első benyomás! A legfontosabb, amit tudnia kell, hogy bár alapvetően deréktól lefelé bénult meg, egy idő után a jobb kezének a kézfeje is hasonló sorsra jutott, alig tud vele fogni, s az ujjai csúnyán állnak, amit nagyon szégyell, s gátlásosságát ez is csak fokozta. Ezért kérem, hogy amikor majd bemutatom, semmi esetre se nyújtson kezet neki, mert mivel általában szégyenlősen eldugja a jobb kézfejét. Ez a szituáció zavart, ellenérzést válthat ki belőle. Mi egyébként nagyon jó baráti viszonyban vagyunk, én igyekszem számára a barát-barátnő szerepét alakítani, s Daniel igazi „jó fej", csak hát sajnos nagyon bizalmatlan, nehezen barátkozó. Olykor viszont éppen a vágány álarc mögé bújik, megpróbál jópofásodni, sőt, sokszor pimaszkodik is, ez leginkább akkor van, ha egy lány tetszik neki. Na Isabel, felkészült a nagy találkozásra?
- Igen! - mondta halkan Isabel, s azon gondolkodott, nem kellene-e mégis megmondania Patríciának, hogy tegnap éjjel már megismerkedett Daniellel. Nem szólt, nem mert! Reménykedett, hogy a fiú nem fogja őt elárulni, mert ha mégis megteszi, hát roppant kínos helyzetbe hozza Patrícia előtt, végzetesen kellemetlen helyzetbe!
Lassan elindultak felfelé a lépcsőn.
- Patrícia... - szólt halkan, tétován Isabel és megtorpant.
- Igen? - fordult vissza az asszony, s kérdőn nézett a lányra.
Isabel torka elszorult. Már késő! Ha most szólna Patríciának, akkor Patrícia rá fog kérdezni, hogy ezt miért csak most mondja, miért nem reggelizés után, amikor elkezdtek Danielről beszélgetni, s miért engedte, hogy Patrícia feleslegesen magyarázzon neki a fiúról. Nem szólt hát, de szája széle finoman megremegett.
- De Isabel! Ne féljen már ennyire, nem az oroszlán barlangjába megyünk!
Patrícia kopogtatott, Daniel kiszólt, s ők beléptek a szobába.
- Jó reggelt, Daniel drágám! Engedd meg, hogy bemutassam neked az ápolónődet, Isabel Canfieldet! - mondta kissé arisztokrata szertartásossággal Patrícia, s hangja most nem volt olyan barátságos, mint akkor, amikor kettesben vannak Isabel-lel.
- Hello, Isabel! Örülök, hogy megismerhetem! - mondta Daniel, s lassan, nagyon lassan kezet nyújtott Isabelnek.
- Én is nagyon örülök, Mr. Bradley! - fogadta el óvatosan Isabel a baráti jobbot, s mélyen a fiú szemébe nézett. Szerette volna kiolvasni belőle, mire gondol.
Patríciával könnyebb helyzetben volt, az ő gondolatai nem okoztak problémát, mert az asszonynak szinte tátva maradt a szája a csodálkozástól. Nem is csoda, hiszen most látta először, hogy Daniel bárkivel kezet fogott, ráadásul önként, saját kezdeményezésre.
- Ezzel meg is volnánk! - mondta egykedvűen Daniel. - Gondolom, most az következik, hogy megvizsgál, kikérdez, feljegyez mindenfélét. Szeretnék ezen is mielőbb túl lenni, s Patrícia, te ehhez már igazán nem kellesz! Nyugodtan magunkra hagyhatsz minket, megígérem, nem fogok „ártani" a kisasszony jó hírének! - próbált zavarában jópofásodni a fiú.
- Na de... Daniel! - sápítozott Patrícia.
- Oké, Pat! Azért néha vegyél levegőt is, jó? Na szia! Szeretnék kettesben maradni az ápolónőmmel! - hangsúlyozta ki az utolsó szót, s szinte szabályszerűen kiutasította Patríciát a szobájából.
Patrícia szeme villámokat szórt Daniel felé, majd kérdőn Isabelre nézett. Isabel láthatóan zavarban volt.
- Na jól van, magatokra hagylak benneteket! - nyögte ki végül -, de azért kérlek, ne vesd el a sulykot, ne hozz rám nagyobb szégyent, mint amekkorát muszáj, oké? - fejezte be kissé tréfásan megdorgálva unokaöccsét Patrícia.
- Rendben, Patrícia! Megígérem! - mosolyodott el halványan a fiú, miközben jószerivel le sem vette tekintetét a lányról.
Amikor Patrícia után becsukódott az ajtó, mindketten zavarban voltak egy kicsit.
- Gyakran beszél ilyen stílusban a nagynénjével? - szólalt meg elsőként Isabel, s ahogy kimondta, már meg is bánta ezt az ostoba kérdést.
- Előfordul! De mióta magázódunk?!
Isabel halványan elmosolyodott, éppen csak a szája szegletét húzta el.
- Egyébként köszi, hogy nem árultál el Patrícia előtt! Kínos lett volna!
- De hiszen megígértem neked! - mondta csodálkozva Daniel.
- Persze, tudom, csak hát... nem lehettem biztos abban, hogy akár véletlenül is nem árulod el valamivel!
- Szívecském! Én nem szellemi, hanem testi fogyatékos vagyok. Vigyázz, a kettő nem összekeverendő! - figyelmeztette Isabelt a fiú.
- Kösz szépen! Egy-null a javadra! Most miért vagy velem ilyen undok? Tegnap este kedvesebb voltál! - duzzogott kissé Isabel.
- Jó okom van rá! Tegnap álmos voltam, meg a világítás sem volt túl jó, s akkor valahogy nem tűnt fel nekem, hogy ilyen szép és őrjítően csinos vagy! Valóságos kis bombázó! Rá-tá-tá-tá-tá-tám! Bámm-bámm-bámm-bámm! - illusztrálta a fiú a bombázást.
- Biztos vagy benne, hogy a fejeddel nincs semmi baj? Ahogy így elnézlek, én nem mernék megesküdni rá! Legalábbis e percben nem vagyok meggyőződve erről - nevetett a lány, majd elkomolyodott, s így folytatta. - Daniel! Mondd csak! Lehet veled komolyan beszélni?
- Persze! Miért? Te most azt hitted, hogy vicceltem?
- Oké! Oké! Ebből elég! - nevetett megadóan Isabel. - Akkor én most átmegyek a szobámba néhány holmiért, de utána nincs kegyelem!
- Vigyázz, nehogy elszaladjak, mire visszajössz! - nyihogott önironikus hangon Daniel.
- Daniel! - lépett egészen közel a fiú ágyához Isabel. - Én azért vagyok itt, azért jöttem, hogy segítsek neked megerősödni! Tegnap este láttam, hogy a bemutatkozásnál a jobb kezedet a paplan alá dugtad. Nincs okod rá. Előttem soha nem kell szégyenkezned, semmiért! Én segíteni fogok neked mindenben, ha te is segítesz nekem! Ha együtt dolgoztatjuk meg ezeket a kissé sorvadozó, elkényeztetett, ellustult izmokat, majd meglátod, hogy olyan dolgokra is képes leszel, amelyekről ma még álmodni sem mersz!
- Igazán? Elárulnád, mire gondolsz? - kérdezte Daniel.
- Hogyne, készséggel! Olyan egyszerű dolgokra gondolok, mint a jobb kezed tökéletes, csaknem 90-100%-os gyógyulása, majdnem teljes értékű használata. Az izmaid erősödése, jobb közérzet, hogy erősnek s magabiztosabbnak érezd magad!
- Miért? Szerinted nem vagyok elég magabiztos? - röhögött a fiú, de zavara mindvégig érezhető volt.
- De igen, talán túlságosan is! - forgatta meg szemét a lány.
- Na látod! Akkor mi szükség erre az egészre? - próbálta lezárni a témát Daniel.
- Daniel! Én nem hiszem el, hogy azt mondod ki a szádon, amit gondolsz a fejedben ezekről a dolgokról. Ostobaság és felesleges dolog előttem megjátszanod magad, mert jószerivel én vagyok az egyetlen ember, legalábbis ez idő tájt, aki segíthet neked, úgyhogy ehhez tartsd magad, kisöreg! - mondta kioktatva, nagyon komoly hangon Isabel.
- Figyelj, Isabel! Én csak nem szeretném, ha feleslegesen ébresztenél bennem bármiféle reményeket! Előre figyelmeztetlek, tartózkodj minden efféle kísérlettől! Erről van szó, nem másról! - emelte fel fenyegetőleg ujját a fiatalember, s most már ő is komoly hangon, szinte kiabálva beszélt.
- Hát nem érted? Tényleg nem értesz semmit? Én pokolian jó szakember vagyok, ismerem a szakma csínját-bínját, a professzoraim ájuldoztak a tudásomtól, éjt nappallá téve dolgoztam és tanultam, több száz esettanulmányon rágtam át magam, s peched van, mert pont te vagy az esetem, már úgy értve, hogy a specialitásom. S tudd meg, hogy nincs nagyobb vágyam az életben, mint hogy valakit meggyógyítsak, hogy segíthessek, hogy egy olyan kis hülye, beképzelt, elkényeztetett kölyköt, mint te, egészségesnek, boldognak láthassak! S most én is azt mondom, hogy „erről van szó, nem másról"! Rólad van szó, Daniel! Rólad, kishaver! Őrült szerencséd van, hogy velem hozott össze a sorsod, mert én mindent el fogok követni annak érdekében, hogy amint beszélni tudok a kezelőorvosoddal, elkezdjem a munkát, s azon fáradozzam, hogy kihozzam belőled a maximumot! De akkor megkövetelem, hogy tisztelj a munkámért, s velem együtt dolgozz te is! Teljesen át kell adnod magadat, tökéletes engedelmességet követelek, s elegem van a hülye, nyegle kamasz stílusodból! Egyébiránt már csaknem felnőtt férfi vagy, akinek nem áll jól, sőt egyenesen röhejes a „Rá-tá-tá-tá-tá-tám! Bámm-bámm-bámm-bámm!" S tudod mit? Nem vagyok hajlandó jó pofát vágni a hülyéskedésedhez, akkor inkább elmegyek! Úgyhogy most döntsd el, kisfiam, hogy vállalod-e a megpróbáltatásokat, hajlandó vagy-e együttműködni velem, vállalva azt a kockázatot, hogy az is meglehet, nagy és kemény munkánk eredménye csupán egészen csekélyke kis javulás lesz. Mert ez is benne van a kalapban, ahogy mondani szokták! Mi ketten csodát is tehetünk, de szerintem ha csak egy kicsit is megerősödsz, már nyertél a „bolton", nem gondolod?
- Jól van, na! Be ne kapj! - mondta Daniel, miután felocsúdott az első döbbenetből, melyet a lány heves kitörése okozott. - Hajlandó vagyok... együttműködni veled! Mit kell tennem?!
- Először is levetkőztetlek és megvizsgállak! De figyelmeztetlek, sem szégyenlősködést, sem pedig a szexszel összefüggésbe hozható egyéb megjegyzést nem tűrök! Vedd úgy, hogy az orvosod vagyok! Most pedig megyek a műszereimért! - mondta végül, s megpróbálta önuralmát visszanyerni.
Isabel teljesen elragadtatta magát, s erre csak szobájában jött rá, egy hatalmas sóhaj közepette, amikor dühösen lerogyott íróasztala székjébe. Helytelenül viselkedett, abszolút helytelenül. Ilyen kitöréseknek nincs helye, nem lehet helye egy komoly ápolónő esetében! Hát hol marad a türelem, a kedvesség? Ezekről bizony egy csapásra megfeledkezett Daniel nyegleségét és komolytalanságát megtapasztalván. Alaposan megsértette, vajon ezek után mi lesz róla a véleménye? Lehet, hogy e percben éppen Patríciát hívatja, és néhány perc múlva kirúgják őt e házból, s akkor aztán kezdheti elölről az álláshirdetések böngészését. Őrülten dühös volt, de most már csakis és kizárólag önmagára. Szégyellte magát. Orvosi táskáját és noteszát kezében szorongatva révetegen ült az íróasztalánál, s azon gondolkodott, mit fog majd mondani, ha visszatér Daniel szobájába. Bocsánatot kérni nem fog, ez nem vallana őrá, ugyanakkor valamilyen formában éreztetnie kell a fiúval, hogy nem ő az álruhába bújt hétfejű sárkány, aki álcázásból amputáltatta hat felesleges fejét.
- Szent ég! Mit gondolhat rólam ez a gyerek? Azt hiszi, hogy egy idegbeteg megszállott vagyok! Na persze ilyen jelenet után, amit rögtönöztem neki, nem is lennék meglepve, ha azt hinné! - gondolta magában, majd fehér vászonnadrágba bújt, fehér pólót húzott, hogy legalább egy kicsit idézze az orvos vagy az ápolónő hatását, s fonendoszkóppal a nyakában, akár egy vizitre induló orvos, visszatért a tett színhelyére.
- Jaj, professzornő! De jó, hogy jön! Az előbb itt járt nálam egy álruhába öltözött gonosz boszorkány! Ugye megvéd tőle? Bármit megteszek, amit parancsol, csak ne hagyjon többé magamra, mert ez a nőszemély bármikor visszatérhet! - próbált viccelődni Daniel, de ez esetben érezte Isabel, mindez azért történik, hogy átsegítse őt látható zavarán. Ennek megfelelően persze nem is vette rossz néven a fiútól.
- Daniel! Meg kell, hogy vizsgáljalak! Ugye megérted? - mondta szinte angyali hangon.
- Nos, ha nem vagy szégyenlős, és felkészültél a látványra, akkor hulljon le a lepel! - nevetett zavarában a fiú, amikor egyetlen kézmozdulattal kitakarta magát.
Egy szál alsónadrágban feküdt Daniel Isabel előtt. S Isabel most először láthatta a fiú testét tetőtől talpig. Deréktól felfelé szemlátomást sokkal jobb állapotban volt a fiú izomzata, bár kétségtelen, hogy kissé elpuhult, puhány, s ha apja tornáztatta is valamennyire egészséges karját és mellkasát, hátát és hasizmait, azt szakszerűtlenül tette, s nem elég intenzitással. Isabel először csak rutinvizsgálatokat végzett a fiún: megmérte a vérnyomását, meghallhatta a szívverését, s kérdések sokaságával bombázta Danielt, amikor kitöltötte a beteg anamnézisére vonatkozó rovatokat. Érezte, hogy egy idő után már terhes volt Danielnek ez az egész vizsgálósdi, ezért úgy döntött, hogy délután beszél doktor Warrington-nal, Daniel kezelőorvosával, aztán majd meglátja, milyen terápiát kezdjen el. Egyet leszögezett magában: a fiú rosszabb fizikai állapotban van, mint hitte.
- Úgy! Azt hiszem, készen is vagyunk! - fejezte be jegyzetelését. - Azt gondolom, ma délelőtt mindketten megdolgoztunk az ebédért! Mi a véleményed, Daniel? - mosolygott a fiúra.
- Az, hogy nemcsak az alakod isteni, de a mosolyod is rügyfakasztó! - szaladt ki a fiú száján ez a spontán bók.
- Milyen a mosolyom? - nevetett csodálkozva Isabel, mert ezt a kifejezést még nem hallotta sohasem.
- Rügyfakasztó! - ismételte a fiú, majd hozzátette. - Vigyázz! Ez nálam a legnagyobb kivívható elismerés!
- Á, akkor ezt vegyem valamiféle kitüntetésnek?
- Feltétlenül! S most, ha megengeded, ebéd előtt lenne egy kis elintéznivalóm Walterral! Kérlek, cseréld ki magadat vele!
- Hm! Elég furcsa kifejezéseid vannak! - mosolyodott el ismét a lány. - Rendben van, beküldőm Wattért! De... esetleg nem tudnék én segíteni?!
- Nem! - tiltakozott hevesen a fiú. - Az ápolónőm lehetsz, ha orvososdit akarsz játszani, akkor az orvosom is, a pszichológusom is, a gyógytornászom is, meg minden, amit csak akarsz, kivéve egyet: s abban továbbra is Walter segítségét fogom igénybe venni!
- Megértelek, s hidd el, nem is akarom rád erőltetni magam, hiszen meglehet, én jobban zavarba jönnék, mint te. De azért Walternek mégiscsak rengeteg a dolga, s gondold csak el, minden alkalommal a földes vagy éppen az olajos kezét megtörölni, megmosni attól függően, hogy éppen milyen jellegű munkát kell abbahagynia azért, mert a fiatalúrnak pisilnie kell!
- Kérlek, ezt a témát mellőzzük, jó? - mondta idegesen, már-már parancsoló hangon Daniel, mert kifejezetten zavarta, hogy a lány ilyen nyíltan beszélt erről a dologról.
- Ahogy gondolod! Kérlek, bocsáss meg, ha megbántottalak, de hidd el, tapintatlanságomnak az az egyetlen oka, hogy szeretnélek teljesen kisajátítani, szeretném, ha...
- Na mit szeretnél? - kapott az elakadt szavú lány zavarán Daniel.
- Ha csak én ápolhatnálak, ha kitűnő kapcsolat alakulna ki közöttünk, ha meggyógyulnál, s ha az apád is elégedett lenne a munkámmal! Ezt mind szeretném, képzeld! - mondta kissé elvörösödve, de magabiztos testtartással, karba tett kézzel.
- Hát, nem kevés! - nevette el magát végre Daniel. - Most mégis inkább arra kérlek, küldd be Waltert, s majd találkozunk ebédnél!
- Te tudod! - sóhajtotta megadóan Isabel, mert látta, egyelőre semmi remény arra, hogy a szégyenlős fiú gátlásait egy csapásra legyőzze. Összepakolta a holmiját, s mielőtt a szobájába indult, a személyhívón megnyomta a Walter neve alatt látható gombot.
- Egyébként te is eléred a személyhívót! - tette hozzá, amikor kilépett Daniel szobájából.
- Milyen furcsa fiú! - gondolta magában. - Sokszor azt mutatja, hogy ez az egész betegség számára nem is jelent problémát, viccel, humorizál, ha úgy adódik, az öniróniától sem riad vissza, s mégis érezhető, hogy e mögött a felszín mögött rengeteg félelem, gátlás, reményvesztett boldogtalanság van, s töméntelen mennyiségű elfojtott vágyakozás az után, hogy talán mégis... mégis megtörténhet a csoda, amiről titkon álmodik.
Isabel átöltözött, megfésülködött, s kivételesen néhány perccel előbb ért le az ebédlőbe.
Patríciát, úgy látszik, nem lehet megelőzni! - gondolta magában, amikor meglátta az asszonyt.
- Á, Isabel! Na hogy ment? Milyen volt az első nap? - kérdezte kíváncsian.
- Azt hiszem, elég jól sikerült! Ma délután mindenképpen szeretnék konzultálni doktor Warringtonnal! Addig semmilyen kezelést nem kezdhetek el!
- Persze, persze, ez természetes, érthető, hogy egyeztetniük kell! Én már intézkedtem is, de Warrington csak egy hét múlva jöhet el, ugyanis külföldön van. Mához egy hétre, délután három órára rendeltem ide doktor Warringtont!
- Remek, köszönöm!
- És? - érdeklődött tovább Patrícia. - Hogy tetszett Daniel?!
- Szimpatikus, intelligens fiú, ez vitathatatlan! - kezdte Isabel -, de azt hiszem, nagyon el van kényeztetve. S néha úgy érzem, talán kissé infantilis! Nem kezeli őt Mr. Bradley túlságosan is gyermekként?! Hiszen Daniel már kész fiatalember! Meglepően gyerekes dolgai vannak Hol nyegle, mint egy kamasz, hol pedig olyan játékos, mint egy 12-14 éves kisfiú. Néha pedig, egyik pillanatról a másikra, úgy bókol nekem, mint egy világfi! Dicséri az alakomat, a mosolyomat, szinte zavarba hoz!
Patrícia felnevetett.
- Hiszen ez remek!
- Úgy gondolja? - kérdezte meglepődve a lány.
- Hát persze! Már megijedtem, hogy nem érez semmiféle vonzalmat a kislányok iránt! - vallotta be kissé szégyenlősen Patrícia.
- Hát, megnyugtathatom Patrícia, ez a félelme teljesen alaptalan! Daniel nagy előszeretettel hozott zavarba különböző megjegyzéseivel, kijelentéseivel. Éppenséggel ez aggaszt leginkább, hogy nem tudom, mivel vívhatnék ki magamnak nagyobb tekintélyt Daniel előtt. Úgy érzem, hogy csak egy helyes, csinos lánynak tart, aki itt téblábol körülötte. Állandóan figyelmeztetnem kell, hogy miért vagyok itt, és ki vagyok! Nem a kis barátnője, vagy a szomszéd kislány, sem pedig a játszópajtása! Persze a közösen végzett, jó munkához mindenképpen fontos, hogy jó kapcsolatban legyünk, de... Daniel a pikáns megjegyzéseivel örökösen zavarba hoz, s azt hiszem, őrülten élvezi, ha ezt a zavart észreveszi rajtam!
- Nahát! Ki gondolta volna? - mondta csodálkozást színlelő hangon Patrícia, de arca, szeme ragyogott a boldogságtól. - Ebben a korban talán ez természetes, nem gondolja, Isabel? Szerintem Daniel abban a korban van, amikor...
- Természetesen, egyetértek önnel, Patrícia! Csak engem nem háremhölgynek szerződtettek, legalábbis úgy tudom! - tette hozzá igencsak csípős hangon a lány. - Lehet, hogy Önt nagyon boldoggá teszik ezek a hírek a fiúról, de nekem muszáj tekintélyt szereznem előtte, mert különben sohasem fog úgy rám nézni, mint...
- Mondja, Isabel! Feltétlenül úgy kell, hogy magára nézzen, mint valami kórházi ápolóra, mint valami egészségügyi kapitányra? Szerintem inkább próbálja ki azt, hogy barátnőjeként mit tudna elérni nála! S ne vegye sértésnek, sem pedig annak, hogy a munkájába akarok beleszólni, de szerintem egy húszéves, vonzalmát, vagy tán szerelmét titkolni vágyó fiatalemberhez a szívén keresztül vezet az út! Ha belemenne a játékba, biztosan nagyobb eredményt érne el Danielnél, sőt talán kevesebb falba, s jóval kisebb ellenállásba ütközne! Hm? Gondolja csak meg!
- Daniel nagyon helyes fiú, igazán szimpatikus! De nem akarom becsapni, ezekkel a módszerekkel nem tudnék dolgozni. Ön azt javasolja nekem, Patrícia, már ha jól értem, hogy próbáljam meg elhitetni Daniellel, hogy tetszik nekem, s kölcsönös vonzalmat érzek iránta. Komolyan gondolja, hogy ha eljátszom a betegébe beleszerelmesedett ápolónőt, akkor nagyobb sikereket érhetek el a gyógyulása terén is?
- Hm! Nem egészen, nem pontosan így gondoltam, de voltaképpen ez a dolgok lényege, igen! - gondolkodott el egy pillanatra Patrícia.
- Sajnos nem megy! Így nem tudom csinálni, én nem vagyok az a típusú ápolónő, aki úgy méri a beteg pulzusát, hogy közben forrón csókolózik vele! Némi barátságról lehet szó, de semmi többről!
- Igen, voltaképpen megértem, hiszen Daniel súlyos testi fogyatékos, egy ilyen fiatalember nyilván nem ébreszt önben vad vágyakat! - adta meg a kegyelemdöfést Patrícia.
- Nem, nem erről van szó! - tiltakozott hevesen Isabel. - Éppenséggel pont az én esetemben ez teljesen mellékes! Talán, ha más körülmények között találkoztam volna Daniellel, lehet, hogy nyíltan is kimutatnám, hogy tetszik, hogy beleszerettem...
Isabel persze nem láthatta az idős asszony mesterkedését, hogy a provokatív mondat miért hangzott el Patrícia szájából. Walter éppen akkor tolta be tolószékében Danielt. Az asszony nagyon is sejtette, hogy kegyetlen megjegyzésére valami ilyesmit fog válaszolni Isabel, s megpróbálta úgy intézni, hogy Daniel azt higgye, a lány e percben vallja be Patríciának a fiú iránt érzett vonzalmát. A csel bevált, Daniel pont az utolsó mondatot hallotta meg, amit persze Isabel nem fejezett be, mert meghallotta háta mögül a tolószék zaját, s hátrafordulván meglátta Danielt, s fülig pirult zavarában. Nem volt buta lány, hamar kitalálta, Patrícia mit miért tett. Most már csak azt nem értette, miért jó Patríciának, ha ilyen cselekkel próbálja Daniellel elhitetni, hogy tetszik Isabelnek. Szegény fiú! Ezek után talán álmokat kezd szövögetni kettejükről, s Isabel nem lehet hozzá sem szigorú, sem pedig kedves, mert valószínűleg mindkét magatartását a szerelemből eredőnek ítélné meg a fiú. Isabel nem értette, mire jó Patríciának, ha becsapja unokaöccsét. Sohasem menne hozzá feleségül, hiszen Daniel több okból is alkalmatlan a házasságra. Márpedig, ha tartós együttélésre nincs remény kettejük között, akkor azon a napon, amikor Isabel elhagyja a Bradley házat, ez a fiú lelkileg összeomlik! Mert arra fog gondolni, hogy Isabel volt az egyetlen fiatal nő a közelében, akinek udvarolhatott, aki a barátja volt, akit szerethetett...
Pontosan ezért fontos, s ettől más az, ha csak barátként szeretheti, s más az, amit Patrícia akar, hogy szerelmet színleljen a fiúnak, mert egy szeretett barátot elveszíteni nem olyan nagy tragédia, mint életünk egyetlen szerelmét. Isabelnek esze ágában sincs megfosztani Danielt a szeretettől, de ő barátságot akar felkínálni neki, nem szerelmet! Nem, ez utóbbi nagyon veszélyes, a fiút szörnyű depresszióba sodorhatná, őt magát pedig örökös lelkiismeret furdalás gyötörné amiatt, hogy belement egy ilyen kegyetlen kimenetelű játékba! Ennek nem szabad bekövetkeznie! S nem is fog, erre esküszik! Patrícia sem fog többet túljárni az eszén, s még ma délután tudtára adja Danielnek, hogy van valakije! Igen, egy vőlegény, akit nagyon szeret, de aki két évre elutazott! Most, még ma kell minden álmot, minden illúziót összerombolnia a fiúban, mielőtt elfajulnak a dolgok! Ez a leghelyesebb! Bár sohasem szokott hazudni, és semmit sem gyűlöl jobban, mint másnak fájdalmat okozni, de ez esetben egyszerűen nincs más megoldás!
- Jó étvágyat, Isabel! - mondta máris sokatmondó hangon Daniel, s mélyen a lány szemébe nézett.
- Jó étvágyat! - ismételte a lány, s közben dühöngött, hogy na tessék, Daniel máris elővette a csábító mosolyát és hangját. Ez az, amitől fél, ez az, ami veszélyes lehet!
Az egy hét villámgyorsan telt el, s Isabel igazán szépen haladt a munkában, Daniel sokat fejlődött.
- Délután be fogsz még jönni hozzám? - érdeklődött a fiú ebédnél, a két fogás közti pár percnyi szünetben.
- Nem, Daniel! Ma már nem leszek a terhedre! Doktor Warrington jön három órára, vele kell megbeszélnem a terápiádat! - mondta meglehetősen hűvös hangon a lány.
- Á, ti már tegeződtök?! - fordult Patrícia Daniel felé, s szeme szinte felragyogott.
- Persze! Még nem vetted észre?! - mondta Daniel valami olyan tónusban, mintha éppenséggel Isabel lett volna az, aki kezdeményezte volna a tegeződést. A lánynak ez a gyanúja hamarosan bebizonyosodott. - Tudod, Patrícia, Isabel szerint csak így lehet köztünk jó orvos-beteg viszony!
- Ápolónő vagyok! - tette hozzá pironkodva Isabel, mert úgy érezte, Daniel direkt gúnyolta ki őt ezzel a kis elszólással amiatt, mert a lány két esetben is annyira hangsúlyozta azt a két évet az orvosin.
- Bocsánat - fordult lassan Daniel Isabel felé -, ugye nem sértettelek meg nagyon, hiszen ha jól tudom, két évet elvégeztél az orvosin!
Isabel úgy érezte, megsemmisül, vagy legalábbis elsüllyed szégyenében, rögtön megnyílik a föld alatta. Milyen kínos! Erre persze most mondania kéne valami vicceset, de semmi sem jut az eszébe, csak az, hogy ez a hús itt a tányérján szinte nyers!
- Különben is... - folytatta Daniel -, te nekem már csak orvos maradsz, az én kis professzornőm!
Patrícia hangosan felnevetett, gúnyos kacaja keveredett némi büszkeséggel, mintha azt akarná mondani Isabelnek, hogy Ugye milyen szellemes ez a gyerek?
Persze Isabel egyáltalán nem találta szellemesnek Daniel megjegyzését, sőt már kissé ízléstelennek vélte, hogy ennyi ideig foglalkozik a fiú ezzel a témával, vagyis az ő sértegetésével, megalázásával.
- Tudtommal én nem a te „kis professzornőd" vagyok, hanem az ápolónőd, „kis" nélkül, ha szabad kérnem! - csattant fel talán túlságosan is sértődött hangon.
- Ugyan, kedvesem! - szólt rá Patrícia, s hideg, öregedő kezét Isabel karjához érintette, mintha le akarná fogni, vissza akarná tartani a lányt a további heveskedéstől - Csak nem fog megharagudni egy ilyen csacska vicc miatt? Meg kell még szoknia, hogy Daniel viccei néha kissé... hogy is mondjam... sajátságosak.
- Én gonosznak nevezném - csúszott ki Isabel száján. - Vagy inkább kegyetlennek!
- De Isabel! Én nem akartalak megbántani téged! Kész vagyok bocsánatot kérni, s vezekelni bűnömért! - mentegetőzött megjátszott komolysággal a fiú.
- Na látja! Nincs ebben a fiúban semmi rossz szándék, csak néha ostobán sülnek el a humorosnak szánt megjegyzései! - védte továbbra is Danielt a nagynénje.
- Jó, ne is beszéljünk róla! - pislogott zavartan a lány.
A továbbiakban némán ettek, nem folyt köztük semmiféle diskurzus. Patrícia szólalt meg elsőként, amikor meglátta Marthát.
- Martha! A hús kissé nyers volt! Mi van magával? Ilyen régen nem fordult elő! Most aztán szégyenben maradok a vendégünk előtt, hogy ilyen sületlen húst kap ebédre!
- De Miss Bradley! Ön nem is evett a húsból! - csodálkozott Martha.
- Igen, de láttam, hogy Isabel alig tudta megenni, olyan rossz volt, s láthatóan véres is!
- Nem - tiltakozott Isabel az ellen, hogy Patrícia rossz kedvét Marthán töltse ki -, az ebéd fenséges volt, igazán!
- Ne udvariaskodjék, kedvesem! - figyelmeztette Patrícia. - A személyzetet mindenkor figyelmeztetni kell, ha hibát követett el!
- Bocsánat, Miss Bradley, bocsásson meg, Miss Canfield! - mentegetőzött Martba, s arca lángban égett.
- Jól van, Martha, nem kell örökösen bocsánatot kérnie! Hozza inkább a fagylaltot! - zárta le az ügyet Patrícia.
Isabel közvetlenül ebéd után elnézést kért és felment a szobájába.
- Furcsa egy család, annyi szent! - gondolkodott hangosan. - Mindenesetre vigyáznom kell arra, hogy Danielt ne érje csalódás! Ez a legfontosabb! Milyen kár érte, hiszen voltaképpen egy kimondottan jóképű fiú, biztos, hogy a környék legnagyobb szoknyavadásza lenne...
4.
Délután doktor Warringtont várva ismét átöltözött, s mintegy belső hang, belső sugallat indíttatására kismagnójába belekészített egy kazettát, hogy a doktor és közte majdan elhangzó beszélgetést rögzítse. Nem volt ezzel semmi rossz szándéka, mégis valami azt sejtette vele, egyszer még fel fogja használni ezt a beszélgetést a maga javára. De hová dugja, ahonnan jó hangfelvételt csinálhat és a doktor nem akadhat rá?
Alighogy elhelyezte magnóját a papírkosárban, s néhány direkt összegyűrt papírlappal ügyesen eltakarta, máris hallotta Patrícia és Warrington hangját a szobája előtt. Lehajolt, s a magnó felvétel gombját lenyomta, majd gondosan elrendezgette a rendetlenül, hanyagul papírkosárba hajigált lapokat, s máris kopogtattak ajtaján.
- Szabad! - szólt ki hangosan, jól hallható hangon, miközben íróasztala fölé görnyedve szörnyen elfoglalt ember benyomását akarta kelteni fontoskodó jegyzetelésével.
Erre a képre lépett be Patrícia és a doktor. Isabel felállt, s a vendég elé sietett.
- Kedvesem! Engedje meg, hogy bemutassam önnek Warringtont, Daniel kezelőorvosát! - szólt szertartásosan az asszony. - Ő pedig a mi kis reménységünk, Isabel Canfield!
- Örülök, hogy megismerhetem, Warrington! - nyújtott kezet a lány, s erős brandy szag csapta meg az orrát.
- Örvendek a szerencsének, Miss Canfield! - csókolta meg a felé nyújtott kezecskét az orvos, amitől Isabel zavarba jött, mert ő kézfogásra számított.
- Isabel a referenciái szerint kiemelkedő eredménnyel végzett a főiskolán, és rendkívül magasan képzett, kiváló munkaerő, aki már az egyetemi évei alatt több tanulmányt írt e témakörben, melyben több száz esettanulmány összegzéseként a Danieléhez hasonló betegségek elemzéséről írt - dicsérte a lányt Patrícia.
- Egyetemi évei alatt? Az előbb még főiskolát mondott, Miss Bradley! - csodálkozott az orvos.
- Ja igen, mert Isabel csaknem három évet elvégzett az orvosi egyetemen, aztán egy családjában bekövetkezett tragédia miatt úgy döntött, mégis inkább a szakápolói főiskolát választja!
- Megkérdezhetem, mi volt az a hatalmas, mélyen megrázó tragédia, amely ekkora jelentőségű elhatározásra bírta rá, kedves kisasszony?
- Hogyne, doktor Warrington! Édesapám elvesztése után döntöttem így. Tudja, rákban halt meg, s nekem orvosjelöltként végig kellett néznem, miként győzedelmeskedik a halál egy 46 éves, erős, fiatalos szervezeten. Úgy éreztem, belepusztulok magam is! A tanáraim segítségével sikerült apámat a legjobb klinikára befektetnem, s a legjobb professzorok, nagyhírű specialisták kezelték, de nem volt mit tenni. Túlságosan előrehaladott stádiumban volt már, s mindössze annyi lehetőségünk volt, hogy fizikai fájdalmain enyhítsünk. Tudtuk, a halál már csak napok, legfeljebb hetek kérdése. S amikor ez bekövetkezett, úgy döntöttem, nem tudnám még egy ember halálát végignézni, nem tudnék a hozzátartozóinak mit mondani. A halál annyira megrémisztett, hogy úgy éreztem, egyszerűen összeroppannék, ha egy betegem meghalna. Ezért aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy hiába életem legnagyobb álma, hogy orvos legyek, csakis és kizárólag egyetlen lehetőségem van a betegek közelében maradni: ha reumatológiából és fizikoterápiából nem orvosként, hanem szakápolóként szerzek szakvizsgát. A rektori és dékáni hivatalokat megjárva, kérelmeket gyártva átkértem magam a felsőfokú szakápolói főiskolára, s idén tavasszal azt végeztem el, cum laude minősítéssel - fejezte be Isabel élettörténetét.
- Hát gyermekem, eléggé kalandos élete volt, sok jóban és sok szomorúságban, fájdalomban volt már része fiatal kora ellenére! A hallottak alapján viszont azt hiszem, hogy tekintettel szakmai ismereteire, tapasztalataira, tanácsokat legfeljebb én kérhetek magától! - mosolygott rá barátságosan az idős orvos.
- Kérem, doktor Warrington, ne hozzon zavarba! Azért kértem meg Miss Bradleyt, hogy hívja ki önt, mert szeretném megkérdezni, miben lehetnék a segítségére, s hogy néhány dolgot megbeszéljünk Daniellel kapcsolatban!
- Akkor viszont én nem is zavarnék tovább, konzultáljanak nyugodtan! - lépett az ajtóhoz Patrícia, s halkan becsukta az ajtót maga mögött.
- Mire gondol pontosan, Miss Canfield?
- Hát először is egy szakmai anamnézist szeretnék kapni öntől, doktor Warrington! Aztán meg kellene beszélnünk Daniel terápiáját, hogy mit javasol, mit lát jónak. Végül a legfontosabb: véleménye szerint mennyi idő múlva lehet a fiút olyan állapotba hozni, hogy operálható legyen?
- Operálható állapotba? - ütötte meg e két szó az orvos fülét.
- Igen! Ha egy kicsit jobb lenne a beteg fizikuma, szívem szerint már most előjegyeztetném Feinberg professzornál, hiszen hosszú heteket kell várni nála egy-egy műtétre! Igaz, nekem protekcióm van nála, én voltam a kedvenc medikája!
- Milyen műtétre gondol, kedves Isabel? - töprengett el egész komolyan az orvos.
- Hát természetesen gerincműtétre. Ez az ön számára nem nyilvánvaló? Egyetlen próbalehetőségünk Daniel gyógyulására az operáció, nem? - kérdezte egyszerre döbbenten és csodálkozva a lány.
- Miből gondolja, hogy bármiféle reményünk is lenne a fiú gyógyulására?!
- De doktor Warrington! Nem a középkorban vagyunk, hanem a XX. század végén! Feinberg professzor évente több száz Danielhez hasonló betegségben szenvedő embert operál meg, s 70-75%-ban teljes sikert hoznak a műtétei, s a fennmaradó 25-30% nagy részében is jelentős javulást. Véleményem szerint ezért mindenképpen érdemes megkockáztatni a műtétet, hiszen ha ezt kihagyjuk, akkor ezzel megfosztanánk Danielt az egészséges élethez való jogától, vagy legalábbis a javulás lehetőségétől!
- Szó sem lehet semmiféle operációról! Ebbe maga Mr. Bradley sem egyezne bele, biztos vagyok benne! S tudja mit, kisasszony? Én beszélném le elsőnek! - fortyant fel az öregúr.
- De miért? - forszírozta a lány.
- Hogy miért? Azt kérdezi tőlem, hogy miért?
- Igen, pontosan azt kérdezem öntől, doktor Warrington! - erősködött Isabel, s szeme szikrákat szórt.
- Hát elmondom! Azért, kedves kisasszony, mert ez a fiú leélt 20 évet így, ebben a fizikai állapotában, s abban a tudatban, hogy sohasem fog tudni járni, még mankóval sem! S mivel biztos eredményt a maga által oly nagy rajongással körülvett Feinberg professzor sem tud garantálni, egyszerűen nem engedem, hogy ezt a most még kiegyensúlyozott kedélyállapotú gyermeket végső depresszióba kergessék! Nem engedem, megtiltom! S ha kell, Mr. Bradleyt is felhasználom maga ellen, hogy ne érje el a célját! Danielt sohasem fogják megoperálni, erre esküszöm! Ő már elfogadta ezt az életformát, megszokta, megtanult így élni, s talán változtatni sem akar ezen...
- Ó, te szentséges ég! Nagy Isten! Hol vagy ilyenkor? Miért nem tekintesz le egy kicsikét! - robbant ki a lány. - Ugye most tréfált velem, doktor Warrington? Mert ha komolyan is gondolta, amiket itt összehordott nekem, akkor önnek sürgősen elmeorvosra van szüksége! Hogy merészel... hogy mer ilyet mondani, hogy Daniel megszokta ezt az életformát, hogy megtanult így élni, s talán változtatni sem akar ezen?! Honnan vesz ekkora ostobaságokat? Daniel mondta magának? Így: „Doktor Warrington. Én nyomorék és béna akarok lenni egész életemben!” Ezt mondta volna önnek, valóban ezt? - Isabel arca lángokban égett, nyakán kidagadtak az erek, s úgy érezte, rögtön szétrobban. - Úristen! Hogy lehet ilyen kegyetlen, ennyire fásult, végtelenül gonosz? Hát ember maga egyáltalán? Ha maga nyomorék lenne, tolószékhez kötve, mit választana? Hogy egész életét bénán kell leélnie, vagy csupán egyetlen műtéttel megcsillan a remény egy szebb, egészségesebb, vagy éppenséggel egy tökéletesen gyógyult jövő előtt! Hogy újra járhat, először mankóval, majd bottal, végül mindennemű segítség nélkül, a saját két lábán! Hogy egyéb dolgokról ne is beszéljünk! Daniel egy 20 éves fiatalember! Ebben a korban a fiúk érdeklődése meglehetősen egy irányba fordul: a lányokra! Danielnek éppúgy joga van a szerelemhez, a szexhez, mint bárki másnak! Mit gondol, milyen érzés neki más emberek szerelmét, szexuális életét végignézni akár csak filmeken is? Megélni mindezt úgy, abban a tudatban, hogy soha életében egyetlen nőt sem ölelhet, sohasem tudhatja meg, mi a szép a szerelemben, vagy azt, hogy mi a jó a szexben! Egy csomó érzéstől fosztaná meg, de hangsúlyozom, a legfontosabb, hogy a mozgástól, a járástól! Feinberg professzor, az általam „oly nagy rajongással körülvett Feinberg professzor" a legjobb a szakmában! Emberek ezrei, sőt talán már tízezrei foglalják esti imájukba a nevét, amiért visszaadta gyermekük egészségét! Én nem középkori módszerekről, gyanús, bizonytalan kimenetelű műtétről, kuruzslásról beszélek, hanem az orvostudomány legnagyobb, legnagyszerűbb vívmányait felhasználó orvostudósról. Egy zseniről, aki éppen hogy csak csodákra nem képes...
- Kedvesem, magát nagyon elragadta a hév! Azt hiszem, beszélgetésünknek innentől kezdve nincs semmi értelme. Ismétlem: amíg én vagyok a gyerek kezelőorvosa, addig nem fogják megműteni, mindent elkövetek, hogy ezt megakadályozzam! Egyébként pedig Danielt úgy és azzal kezeli, ahogy és amivel akarja, egyáltalán nem érdekelnek a terápiás módszerei, javaslatai! Ha hazajön Mr. Bradley, magát úgyis kirúgja még aznap, erről kezeskedem! S hogy mihamarabb hazajöjjön, erről szintén személyesen gondoskodom! Maga nem fogja egyik napról a másikra lerombolni a hosszú évek alatt építgetett biztos állásomat, nem fogja elapasztani a legjelentősebb, ráadásul a legjobban működő pénzforrásomat! Ha netán meggyógyulna Daniel, nekem végem, s nincs többé nyugdíjas állásom! S különben is! Mit képzel, kicsoda maga? Honnan jött, és hová tart? Túl nagy babérokra tör, gyermekem! Maga csak egy kis ápolónő, ne akarjon egy bölcs, nagy gyakorlattal rendelkező orvoson túltenni! A suszter maradjon a kaptafánál! Ha befejezte volna az egyetemet, akkor sem tűrném el, hogy egy taknyos kis kezdő kioktasson, de így főleg nem tűröm ezt a hangot! Ami pedig a kivénhedt szeretőjét, ezt az öreg Feinberget vagy kicsodát illeti, hát keressen neki máshol kuncsaftot!
- Maga... maga gonosz, undorító, kegyetlen vénember! Hogy mondhat ilyet? Feinberg professzorra én úgy tekintek, mint Isten egyik földi helytartójára, aki a nyomorékok megmentője, aki szent célokért küzd fáradhatatlanul, a nap 24 órájában. Ő egy szent, s mondhatom, egészen más, mint maga. Ő nem egy ilyen förtelmes, vidéki, részeges, begyöpösödött agyú, elmebeteg, potyaleső, más betegségét önmaga meggazdagodására kihasználó, talpnyaló, vén kuruzsló, mint maga, Warrington! - üvöltötte dühtől elvakultan Isabel.
- Ezt még megbánja! Garantálom! - fenyegetőzött az orvos, és felpattant a fotelból.
- Takarodjon kifelé! Takarodjon innen, maga szörnyeteg! - kiabált sírva a lány, s úgy érezte, azonnal szétrobban.
Az orvos pillanatok alatt elhagyta a házat, s Isabel zokogva vetette magát a hatalmas ágyra. Úgy szakadt fel belőle a visszatartott sírás, olyan kétségbeesetten, s akkora erővel, mint ahogy sorra áttöri az útjában lévő gátjait árvíz idején a medréből kilépő, tajtékzó folyó. Fulladozott a zokogástól. Testén forró, borzongató hullám futott át. A féltés, a szeretet, a féltékenység, a tehetetlenség, a harag egyesült ebben a percben a lány szívében.
Most döbbent csak rá, milyen komolyan veszi munkáját, hivatását, s csak most világosodott meg előtte az is, hogy... hogy mennyire félti Danielt. Hiszen Daniel számára a MINDEN, a nagy LEHETŐSÉG a bizonyításra. Olyan nagyon szereti és sajnálja őt, hogy legszívesebben magához szorítaná és összevissza csókolná, majd a fülébe súgná: „Ne félj kicsim, meggyógyulsz, a mami nem hagy el.” Igen, bármenynyire furcsállotta maga is, ez a fiú egyre inkább anyai érzéseket váltott ki belőle. Még ebédnél, amikor olyan undokul szemtelenkedett, úgy nézett rá, mint egy fiatal férfira. Éppenséggel más körülmények között, s főleg, ha egészséges lenne, a fiúja, a vőlegénye, sőt, akár a férje is lehetne majd, hiszen csaknem egyidősek. Daniel nagyon csinos és jóképű, a mosolyával pedig teljesen elvarázsolja Isabelt, legalábbis ezzel a kedves mosollyal eddig még mindig levette a lábáról. Tehát eddig a percig mint egy beteg férfira nézett, gondolt, de most a szíve mélyén úgy félti, úgy védelmezné, úgy szereti, mint akár saját gyermekét. Éppen ezért úgy érezte, belehalna, ha elvennék tőle gyermekét, s ezzel együtt megfosztanák őt a szakmai siker lehetőségétől, s attól az örömtől, hogy Danielt egészségesnek láthassa. Egyre csak sírt, zokogott, a tehetetlenség érzése szinte fojtogatta. S ezt az érzést csak fokozta, ha arra gondolt, hogy egy ilyen Warrington, egy begyöpösödött agyú, brandys leheletű, csaló, pénzsóvár, szakmailag elmaradott vidéki orvos megakadályozhatná Daniel műtétjét. Már fájt a feje, de a sírást nem tudta abbahagyni, zokogását párnájába fojtva remegett vele az egész ágy, úgy rázkódott.
Ám ebben a pillanatban egy hideg kéz ragadta meg a karját. Ijedten felkapta a fejét:
- Ne sírj, Isabel! Én veled vagyok, segítek neked!
- Daniel! - lehelte a csodálkozástól alig hallhatóan Isabel, s gyorsan letörölte könnyeit. - Hát te hogy kerültél ide?
- Az erkélyen napoztam, tudod, mindennap ebéd után egy órát sütkérezni szoktam, mint a gyíkok! Hallottam a szóváltásotokat doktor Warringtonnal, s teljes erőmet összeszedve megpróbáltam kicsit közelebb hozni a kocsit a te nyitott erkélyajtódhoz, hogy jobban halljam, miről is van szó. Tudom, hogy ronda dolog hallgatózni, de igazából csak azért tettem, mert rólam volt szó, és hát ugye a kíváncsiság...
- Nem kell magyarázkodnod! - próbált mosolyogni Isabel.
- Haragszol rám? - kockáztatott meg még egy utolsó kérdést ez ügyben Daniel.
- Dehogy! Legfeljebb magamra haragszom, hogy ennyire elragadtattam magam, s szégyellem előtted, hogy mindezt hallottad!
- Ne szégyelld, Isabel! Boldog vagyok, hogy hallottam a kettőtök beszélgetését! Köszönöm, hogy ennyire kiálltál értem, hogy szembeszálltál vele, akit gyűlölök, mert egy életen át azt próbálta meg belém ültetni, hogy legyek elégedett a sorsommal, mert lehetnék nyomorék éppenséggel koldusszegényen is, akinek mindennap a templom előtt kellene összekoldulnia a betevőre valót! Állandóan a pénzzel s a hatalommal jött, s megpróbálta a betegségem nagyságát, jelentőségét elbagatellizálni! Pedig számomra semmi sem számít, csak ez az átkozott tolószék! Tudod, most már bevallhatom neked, mert kiálltad a próbát, hogy ha nem lettem volna ilyen gyáva, már régen öngyilkos lettem volna! Csak a fájdalomtól való félelem, és apám szeretete gátolt meg abban, hogy valójában is megtegyem azt, amit szeretnék, s amit csak a képzeletemben vagy nyomasztó álmaimban volt bátorságom megtenni. Te vagy az első ember, aki nem a jelenről beszélgetett velem, hanem a jövőről, aki bízik abban, hogy lehet nekem még jobb is, s hogy netán megtörténhet a csoda!
- Jaj, Daniel! Annyira szégyellem magam előtted! Annyi ostobaságot hordtam össze mindenféle dologról, nem lett volna szabad hallanod! - dörzsölgette még mindig könnyes szemét Isabel.
- Isabel! Én csak a lényegre figyeltem, nincs okod szégyenkezésre, semmi más nem számít, mint az, hogy segíteni akarsz rajtam... nekem! Ha úgy gondolod, hogy van bármi csekélyke kis reményem is a gyógyulásra, én készen állok mindenre, felőlem kezdhetjük! Gyógytorna, akupunktúra, válogatott kínzások, meg a kis szerkentyűid a rövidhullámokkal vagy micsodákkal, masszírozás, s minden, ami kell! Keményen fogok dolgozni, Isabel, csak kérlek, ne add fel! - mondta olyan kedvesen, oly megindítóan a fiú, hogy Isabel most ezen kezdett el zokogni.
- Köszönöm, Daniel! S cserébe megígérem neked, hogy mindent elkövetek, mindent megteszek, amit csak tudok, ahhoz, hogy egy napon azt mondhasd: „örülök, szivi, hogy hozzám vezérelt az Úristen!”
- Oké... szivi! - nevetett Daniel. - De vissza kéne mennem a szobámba. Segítesz? Elfáradtam.
- Hát hogyne! Máris! - Isabel kifújta az orrát, s tükörbe pillantva ellenőrizte, hogy a sírás nyomai múlófélben vannak-e már.
Daniel szobájába érve lefektette a fiút, gondosan betakarta, majd a mellette lévő szék helyett ezúttal a fiú ágyának szélére ült, így személyesebb, közvetlenebb, s a fiú hideg, élettelen kezét az ő két meleg, élettől duzzadó tenyerébe fogva, simogatva kezdett el magyarázni a fiúnak:
- Tudod, Daniel, az izom olyan gépezet, amelyet a használat nem koptat, hanem gyarapít, sőt éppen az inaktivitás vezet a sorvadáshoz, atrófiához. Ha megkezdjük az edzéseket, meg fogod látni, hogy sokkal erősebb, fittebb leszel. Jobb lesz a közérzeted, sokkal nagyobb a fizikai teherbíró képességed, s azt hiszem, hogy ez a csak félig beteg kéz lesz az első, amin talán tudunk segíteni. Ha megtanulsz vele fogni rendesen, ha újra erő lesz a kézfogásodban, ha meg tudod majd szorítani a kezemet, akkor onnantól kezdve önállóan fogsz közlekedni a tolókocsival, egyedül fogsz tudni ki-be szállni, átmászni az ágyra, talán még fürdeni is, s egy idő után Waltert sem kell már igénybe venned azokhoz a bizonyos dolgokhoz! - mondta kedvesen, angyali hangon Isabel, miközben egyfolytában simogatta Daniel beteg kezét.
- Olyan csodás dolgokat mondasz nekem, Isabel! Kezdjük hát el az igazi, komoly munkát még ma, akár most azonnal! - lelkesült be a fiú.
- Rendben van! Miért is ne? De egyre nagyon vigyázz! A mi közös munkánk során a legfontosabb dolog a türelem és a kitartás, ennek megfelelően a legnagyobb hiba, melyet bármelyikünk elkövethet: a türelmetlenség! Ezt sohase felejtsd el, Daniel, mert végzetes hibát jelenthet az, ha nem ennek szem előtt tartásával dolgozunk! Oké?
- Oké!
Ezen az éjszakán Isabel nem sokat aludt. Kidolgozta a teljes munkatervet, s néhány napra előre pontos idő- és munkabeosztást készített, teljesen felkészült a nagy, hosszú, kitartó, fáradságos munkára. Borzasztóan élvezte, s most már majdnem ott tartott, hogy szinte hálás volt doktor Warringtonnak, hiszen e veszekedés által nyerte meg magának a legfőbb szövetségest ez ügyben: magát a beteget! Warringtonnal folytatott „beszélgetése" vagy inkább veszekedése egyébként jól rögződött a hangszalagon, s ezt elrejtette íróasztala zárható fiókjába. Tudta, hogy az adott pillanatban segítségére lehet, s tudta azt is, hogy Mr. Bradley „szemének felnyitásához" szükségeltetik a bizonyíték, miszerint doktor Warrington messze nem a beteg szempontjait tartja szem előtt akkor, amikor ellenzi a műtétet, csupán a saját anyagi érdekét, mert egy kényelmes, jól fizető nyugdíjas állásról van szó, egy nagyon is jól fizető állásról, melyért csupán hetente kétszer egy-egy órát kell dolgoznia.
Hajnali négyre végzett mindennel, de nem tudott lefeküdni, amíg mindent le nem ír kis naplójába. Így aztán már hajnalodott, mire nyugovóra tért.
Az elkövetkező napok Isabel eddigi életének legfárasztóbb, legnehezebb szakasza volt. Az első pár napban a fokozatosság volt a legfőbb szempont, soha, semmilyen vonatkozásban sem szabad „ajtóstól rontani a házba", ezt a mondást ismerte jól, s ezért Daniel tornáztatásában, masszírozásában, kezelésében is ezt a szempontot tartotta a legfontosabbnak. De az első napok nehézsége után beindult a kőkemény munka, mindkettejük részéről. Délelőtt és délután 4-4 órát dolgoztak, s a második hét végén, de főleg a harmadik héttől már szemmel látható eredményeket értek el: dagadni kezdtek az eddig elpuhult, eltunyult izmok a felkaron, a háton, a mellen, s jelentősen javult Daniel jobb kezének állapota.
- Emel, leenged, emel, leenged, emel, leenged, emel, leenged, na még kétszer, emel, leenged, emel, leenged, légzésre vigyázz, egyenletes, beszív, kienged, jóóó! Ügyes voltál Daniel, de vigyázz, hogy a levegődet jól oszd be! A végén már nagyon kapkodtad a levegőt, ezért a vége kicsit gyengére sikerült. Mindig koncentrálj arra, amit csinálsz! Ahogy tanítottam! Na, de egyébként szuper voltál! Jutalom: egy finom kis masszázs, Isabel módra.
- Jaj, az isteni lesz! - helyezkedett el az ágyon a legkényelmesebb pózba Daniel.
- Á, te kis kényúr! - nevetett a lány, s karjával letörölte homlokáról a gyöngyöző verejtékcseppeket - Ha végeztem veled, megyek, úszom egyet, mert ha kint 34 fok van, akkor itt bent legalább 40, s lassan már úgy érzem, leolvad rólam a bikini!
- Nem bánnám! - kockáztatta meg Daniel egy sokatmondó mosoly kíséretében.
- Mit? - tettette magát a lány.
- Hát ha leolvadna!
- Ó, te kis buja, pimasz kölyök! Büntetésből masszázs után tíz fekvőtámasz a földön! Majd adok én neked!
- Ez nem ér! Visszaélsz a hatalmaddal, a beosztásoddal!
- Igazán? - kérdezte csípőre tett kézzel a lány.
- Igazán!
- Á, és akkor elárulnád, hogy ma például mikor csináltad meg a kötelező fekvőtámaszokat? Hm? Kihagytad, barátocskám, kihagytad! Elbliccelted, úgy bizony! - villantotta meg csodás szemét a lány, melyek mérhetetlen fáradtságról és mégis boldog, lelkes munkavágyról tanúskodtak.
- Figyelj! Muszáj neked mindent észrevenned? Az előbb mondtad, hogy legalább 40 fok van idebent! Melegem van, elegem van, s különben is a karomat piszkosul megdolgoztattad, ha nem vetted volna észre, ma duplát súlyzóztunk! - figyelmeztette kissé szemrehányóan Daniel annak reményében, hogy ezzel elkerülhető az általa utált fekvőtámasz.
- Miben reménykedsz? - tette most karba kezét a lány, s nyakát kissé jobbra nyújtotta. - Megmondtam neked, hogy csinálnunk kell! Dolgozni, amíg csak bele nem szakadunk! A magam részéről mindennap hajnali 2-ig dolgozom a másnapi edzésterveden, de 7-kor már lent futok a kertben, vagy úszom a medencében, hogy 8 órára ha nem is kialudva, de fitten kezdjem a megpróbáltatásokat veled, kishaver!
- Tudom!
- Mit?
- Hogy ezt szoktad csinálni. - mondta egészen halkan a fiú, s zavarba jött, mint aki elszólta magát, vagy rajtakapták valamin.
- Honnan tudod? - csodálkozott Isabel.
- Az erkélyről szoktalak figyelni.
- Az erkélyről? - kérdezte hitetlenkedve, kétkedő hangon, hunyorogva a lány. - Szóval az erkélyről! Én pedig erre azt mondom: blabla! Walter reggelente mindig a füvet locsolja, aztán megy a pékhez friss péksüteményért a reggelihez!
- Igen, pontosan így van!
- Na és akkor te hogy kerülnél az erkélyre, hm? Csak nem azt akarod mondani, hogy... na nem, az nem lehet!
- Beszállok a tolószékbe, s odagurulok! - mondta csillogó szemmel, büszkén s boldogan, hogy tovább már nem kell tartogatnia titkát a lány előtt, hiszen olyan nehezére esett eltitkolni Isabel előtt, de valahogy legalább egy kicsit ünnepélyes keretek között akarta tudatni vele az első igazi nagy eredményt.
- Nem hiszem el! - mondta Isabel, de hangjában a kétkedés már a reménykedéssel keveredett. - Még nem lehet, korai lenne még, legalább egy hét, vagy talán kettő is...
A mondatot már nem tudta befejezni, mert Daniel, igaz kissé körülményesen, nehézkesen, de centiről centire arrébb emelte testét, s láthatóan jól begyakorolt mozdulattal áthuppant a tolószékbe. Jobb keze iszonyatosan beremegett, mikor teljes testsúlyát két karjának kellett megtartania, de megcsinálta, majd egész gyorsan kigurult az erkélyre, s onnan nézett vissza a lányra, mit szól a nagy mutatványhoz.
- Kicsikém! Ez csodálatos! - szaladt oda Isabel, letérdelt elé, és összevissza csókolta a fiú arcát, olyannyira, hogy utána végtelenül zavarba jött, különösen a „kicsikém" miatt, mert eddig csak titokban, a naplójában nevezte így a fiút. Nem akarta, hogy Daniel észrevegye anyai hajlamait. Mindenképpen fenn akarta tartani a baráti viszonyt, hogy a fiú úgy érezze, tökéletesen egyenrangú felek.
- Mióta? - kérdezte röviden, mert utána szeme megtelt könnyel, s némán ugyan, de sírni kezdett, nem tudta boldogsága könnyeit visszafojtani.
- Három napja! - újságolta boldogan Daniel. - Először csak a tolószékben való mozgás ment, aztán esténként elkezdtem az emelő gyakorlatokat, s éreztem, hogy ha sokkal, de sokkal gyengébb is a jobb karom, de lassan el fogok jutni oda, hogy az egész testemet fel tudjam emelni, s meg is tudjam tartani legalább néhány pillanatra. Aztán már csak a tolószék legmegfelelőbb pozícióját kellett megtalálnom ahhoz, hogy a legkényelmesebben és leggyorsabban átemeljem magam. Bekapcsoltam még a két féket, így nem gurult el, nagy levegő, és zsupsz! Ilyen egyszerű! S tegnap óta vissza is tudok mászni az ágyra!
- Daniel! - ölelte magához végtelen gyengédséggel a lány. - Drága, egyetlen, ügyes, okos, erős Danielem! - suttogta könnyes szemmel, meghatottan.
5.
Isabel nem vette észre, hogy az erős érzelmi kitörése új, eddig ismeretlen érzést váltott ki a fiúból, aki titkon már régóta szerelmes volt Isabelbe, talán azóta, hogy akarva-akaratlanul is kihallgatta azt a beszélgetést Isabel és doktor Warrington között. Azóta éjszakánként Isabelre gondol, s most először érzi magát igazán nyomoréknak, szerencsétlennek, hogy nem sétálhat a lánnyal, nem ölelheti át, nem csókolhatja meg, s nem teheti boldoggá... már „olyan" értelemben! Igen, három hete titkolja szerelmét, de most a simogatások, a bár inkább „anyai" puszik, mint szerelmi csókocskák, a kedveskedés, a lány érzéki parfümjének illata, bőrének selyme egészen furcsa érzéseket ébresztettek a fiúban. Daniel e rengeteg új élmény hatására a következő pillanatban váratlanul, szinte ösztönösen szájon csókolta Isabelt. A meglepődött lány az első pillanatban el akarta lökni magától a fiút, de aztán mégsem tette. Arra gondolt, milyen nagy dolog ez Daniel életében, s milyen fájdalmas lenne, ha ő ellökné magától. Daniel azt hinné, hogy talán undorodik, viszolyog tőle, vagy sértőnek találja egy nyomorék ember csókját. Nem! Daniel higgye csak azt, hogy nem bánja annyira, mint amennyire valójában. E csodálatos napot nincs joga elrontani azzal, hogy kikéri magának vagy felpofozza! S csak most döbbent rá, hogy ráadásul ő a hibás, hiszen ő ragadtatta el magát újfent azzal a rengeteg puszival, simogatással, összebújással! Daniel egy fiatal férfi, akinek a libidója talán túlságosan is jól működik, s elragadta a vágy, a hév, a szenvedély! Ez ellen nem tehet mást, mint hogy a jövőben sokkal, de sokkal óvatosabb lesz, hogy a testi közelség milyen fokáig engedi kettejük kapcsolatát. S még egy: végül is jutalmul miért ne kaphatna egy csókot ez a fiú? Ez igazán semmiség ahhoz képest, amennyit dolgoznak, szenvednek együtt az eredményekért. S lám, nem egészen három hét után megszületett az a fantasztikusan nagy eredmény, amit ő négy-öt hét után várt volna. Persze most még elég gyenge a keze, hiszen döbbenten nézte, ahogy beremegett, amikor Daniel 60 kilóját kellett megtartania, de sikerült. Tehát az erősítő gyakorlatokat kellene teljes intenzitással végezni. Igenis van erő ebben a kezecskében, csak ki kell aknázni a tartalékokat. Ha a lazítás-feszítés, az emelés, a súlyzózás jól megy, akkor a fejlődés már megállíthatatlan lesz. Napról napra többet bír majd, s egy napon alig lesz különbség a két keze között. De csak óvatosan, sohasem erőltetve, hiszen azért nézte rettegve az átemelést, mert ez a remegés még arra utal, hogy túlerőltetheti a kezét, s minden eredmény, minden jó, amit eddig elértek, visszájára fordulhat. Komoly erőpróbának csak akkor szabad már kitenni a kezét, ha biztosak abban, hogy teherbíró-képessége ezt lehetővé teszi! Na jó, most már elég a csókból! Ahhoz képest, hogy egy kezdő fiú, prímán csókol, s hogy belemerült!
- Daniel! - szólt lihegve, amikor végre le tudta fejteni magáról a fiút. - Ezt nem lett volna szabad, ugye tudod? Többé nem fordulhat elő, jegyezd meg magadnak! Azt mondtam, hogy barátok lehetünk, de a barátok nem csókolóznak... s főleg nem ilyen sokáig! - pihegte kipirulva, szigorú hangon, majd jóval lágyabban, kedvesebben hozzátette - Nem mintha nem esett volna jól, csak hát én nem... szóval nem akarom, hogy te azt hidd... jaj Daniel! Többé ne csinálj ilyet, oké?
Isabel végtelenül zavarban volt, egyszerűen nem tudta, hogy mit mondjon.
- Bocsáss meg, Isabel! Nem is tudom, honnan vettem a bátorságot! - jött zavarba most Daniel.
- Jaj, ne! Nem kell bocsánatot kérned, ez természetes dolog! Mármint az, hogy kedvelsz, hiszen én is... én is nagyon kedvellek! Örülök, hogy klasszul együtt tudunk dolgozni, s a mai nap különösen boldog az én számomra is, hiszen viszonylag rövid idő alatt nagyon nagy eredményeket értünk el! Ha látná doktor Warrington, szerintem egyszerűen megütné a guta!
Ezen mindketten jót nevettek.
- Na jó! Mára ennyi a kínzásból! Lemegyek, úszom egyet. - kapta össze műszereit és jegyzeteit Isabel. - Te, figyelj! Szerintem meg kéne ünnepelnünk a mai napot egy kis pezsgőzéssel! Mit szólsz hozzá, hm?
- Remek ötlet! Akkor menj le úszni, s Walterral levitetem magam, meg egy üveg jégbehűtött pezsgőt is, oké?
- Rendben! Találkozunk a medencénél. Aztán majd együtt újságoljuk el Patríciának, hogy milyen ügyes vagy.
- Nem én! Te vagy ügyes, Isabel! Én egyedül, magamtól sohasem tudtam volna... - mondta egészen komoly arckifejezéssel a fiú.
- Mi jut eszedbe? Ez kettőnk sikere, de sokkal inkább a tiéd!
- Köszönöm neked! - súgta halkan a fiú. - Most már érzem, hogy még ennél is többre leszek képes, s ez valami baromi jó érzés!
- Meghiszem azt, barátocskám! Majd meglátod, hogy hamarosan szájtátva néz a nagyvilág, az összes ismerősöd, hogy „Ez Daniel Bradley lenne?”
- Rengeteg időd, energiád fekszik ebben az eredményben, hiszen ha éjszakánként felébredek a melegtől, s most, hogy már jobban tudok mozogni, kikocsikázom egy kicsit az erkélyre, a te ablakodból mindig világosság szűrődik ki, még akkor is, ha besötétítesz!
- Tudod, elég nagy és felelősségteljes munka összeállítgatni a gyakorlatsort meg mindent! Ez az, ami már sokkal több, mint egy gyógytornász feladata. Nap mint nap átnézem a Feinberg professzortól kapott jegyzeteket, mert minden mozdulatsornak, amit délelőtt csinálsz, nagyon nagy jelentősége van, s éppen ezért kell alaposan előkészíteni, megfontolni, hogy mit csináltatok veled. S úgy látom, eddig jól dolgoztam. Aztán, ha ezzel készen vagyok, akkor a betegnaplóba írok le mindent, még azt is, hogy melyik nap hol éreztél izomlázat. Bizony ám! Mindennek jelentősége van, s mivel az én fejem sem káptalan, ezért minden apró részletet lejegyzek. Végül, lefekvés előtt... szóval van egy kis naplóm... kamaszkori marhaság, de megmaradt... és... abba is szoktam írogatni, mindenféle dolgokat, amiket érzek, ami történik velem... ez teljesen személyes jellegű.
- De szeretném egyszer elolvasni!
- Azt elhiszem, te kis kíváncsi csacsi! De nem lehet, mert titkos, egészen titkos, kulccsal záródik, és hét lakat alatt őrzöm - mondta misztikus hangon Isabel.
- Apám is vezet egy titkos naplót, s abba sem enged semmiféle betekintést!
- Így van ez! - nevetett a lány. - A titkos naplók már csak ilyenek: titkosak! Na jó, futok úszni, találkozunk lent! Addig találd ki, hogy Patríciának hogyan fogod elmondani, hiszen a te érdemed! De én is ott akarok lenni, hadd osztozzam az ő örömében is! Pá, hercegem!
- Szia, tündérlány! - nevetett a fiú, s úgy érezte, ez eddigi élete legszebb napja, hiszen végre megindult egy folyamat, amely talán szebbé, boldogabbá, egészségesebbé teheti életét. S ez a csodaszép lány, ez az Isabel csak úgy ragyog, sugárzik a boldogságtól! Micsoda boldogság lenne egy ilyen lánnyal leélni egy egész életet! Reggelente felébredni úgy, hogy ott piheg mellette, s este a karjaiban elaltatni szerelemtől zsibbadt, megfáradt testét! - Ó, Isabel! - mondta ki hangosan a lány nevét. - Micsoda név, micsoda mosoly, igéző szempár, selymes bőr, érzéki illat, tökéletes alak, hihetetlenül kerek, formás mellek, gömbölyű, lágyan ívelő csípő, hosszú, de formás, izmosan telt combok! S micsoda izzó csókok! Még most is zsibbadtak, égők az ajkaim tőle!
Daniel rájött, hogy jobb, ha nem kínozza magát tovább, ezért csöngetett Walternak, s amikor leértek, hozatott vele a pincéből egy üveg pezsgőt.
- Walter! Kérlek, hozd ki a jeges vödröt is, mert még úszik Miss Canfield, s mire kijön a medencéből, megmelegszik a pezsgő! Azonkívül, ha ezzel végeztél, kerítsd elő Patríciát, akarom mondani Miss Bradleyt, s mondd meg neki, hogy jöjjön ide, mert fontos beszédem van vele!
- Igen, Mr. Bradley! - mondta Walter komornyikhoz illő komolysággal és szertartásossággal. Nagyon szerette volna ugyanis, ha az idősebb Mr. Bradley komornyikká lépteti elő, s ha felvenne még egy embert, aki átvehetné az ő kertész-sofőr-mindenes beosztását, amit már nagyon unt, mert fárasztotta, és kissé megalázónak érezte. Szívesebben dolgozott volna csak a házban.
Ezalatt Daniel le sem vette szemét a medencében rakoncátlan sellőként lubickoló lányról.
- Isteni a víz! - kiabálta ki Danielnek.
- Csodásan úszol! Mint valami bajnoknő! - szólt vissza a fiú.
- Igazán? Egy időben nagyon keveset úsztam, mert sem időm, sem lehetőségem nem volt rá - mondta Isabel, s pihenésképpen egyszerűen hanyatt feküdt a vízen, s széttárta kezét-lábát, s úgy lebegett a víz tetején, mint egy napozó tavirózsa.
- Isabel! - szólt be a fiú. - Ez nehéz?
- Hogyhogy nehéz? - értetlenkedett a lány, miközben behunyt szemmel élvezte tovább a vizes testét szinte égető, perzselő napsugarakat.
- Nehéz megcsinálni? Szerinted menne nekem is? - faggatta Isabelt.
- Biztosan! Ha most nem is, egy idő után feltétlenül! Egyszerűen szét kell terpeszkedni a vízen, ellazulni, s akkor csak félig lep el a víz, vagyis pontosan addig ér, hogy még a szemed, szád, orrod szabadon van!
- Klassz érzés lehet így lebegni!
- Az is! Úszás után így szoktam egy pár percig pihenni! Ha ki akarod próbálni, szólj! Már úgyis azt terveztem, hogy néminemű vízi tornát is beiktathatnánk ebben a kánikulában.
- Benne vagyok, rajtam nem múlik! - mondta elszántan a fiú.
- Komolyan? - fordult felé a lány, s kiúszott a medence szélére.
- Komolyan! S hogy lásd, mennyire komolyan, fürdőnadrág van rajtam! Micsoda véletlen, ugye?
- Á! Te kis cselszövő! Na akkor gyerünk a vízbe!
- Mindjárt, csak előbb beszélek Patríciával! Éppen jókor jön - mutatott a bejárat felé Daniel.
- Szervusz, Daniel! Nos, mi az a sürgős, ami nem ér rá ebédig? - sürgette kissé az asszony, mert fontos levelek megírását kellett félbeszakítania a fiú hívó szava miatt.
- Képzeld, Patrícia! A jobb kezem... - kezdte boldogan, s alig tudta befejezni, hangja is elakadt az izgalomtól. - Tudom használni... egy csomó dologra tudom használni... na és olyan erős, hogy már elbírja a testsúlyomat, ezért át tudok szállni a tolószékbe segítség nélkül, s már hajtani is tudom magam egyedül! - újságolta csillogó szemekkel.
- De hiszen ez nagyszerű! - ölelte magához Patrícia is, Isabelhez hasonlóan, de ez esetben ez az ölelés, s ezek a csókok az édesanya ölelését és csókjait pótolták a fiú számára. Talán éppen ezért szégyellte Daniel Isabel előtt, hogy az ő szeme is könnyes lett.
- Milyen boldog lenne a mama... - kezdte kissé remegő hangon -, ha tudná, hogy van remény, hogy ilyen rövid idő alatt ennyit fejlődtem!
- Daniel! - nézett Patrícia mélyen a fiú könnytől csillogó szemébe. - A mamád úgy halt meg, úgy ment el, hogy nem tudta, mi történik veled, egészségesen, betegen vagy holtan kerülsz-e ki a balesetből. Ő sajnos meghalt, ezért nem is tudja, hogy veled mi történt! Egyedül az apád az, aki átélte a szörnyűségeket, aki baj nélkül megúszta az egészet, s aki szerintem nagyon boldog lesz, ha megtudja, meglátja majd, hogy mit köszönhetünk Isabelnek! No és persze a te szívós, szorgalmas, kitartó munkádnak! - tette hozzá gyorsan az asszony.
- Gondolod, hogy nagyon fog örülni, s nem fogja Isabelt elküldeni? - kockáztatta meg a kérdést Daniel, mert érezte, hogy közel a nap, amikor apja visszatér.
- Remélem, sőt... biztos vagyok benne! - mosolyodott el Patrícia.
Ekkor még egyikőjük sem sejtette, hogy Mr. Anthony Bradley ezekben a percekben indult el a repülőtérről hazafelé. S hogy meglephesse családját, haza sem telefonált Walterért, ehelyett beérte egy taxival.
- Na, mi lesz azzal a fürdéssel? - sürgette Isabel Danielt, miután Patrícia visszament a házba.
- Máris csobbanok, akár egy könnyed, kecses bálna! - mondta nevetve a fiú, és a medence szélére gurult, s levette ingjét.
- Várj, segítek... te, könnyed, kecses bálna! - úszott a korláthoz Isabel, s csilingelő kacagása még a házba is behallatszott.
Éppen kapóra jött Walter, így a lánnyal együtt ketten beemelték Danielt a vízbe, s Isabel gyorsan utána ugrott.
- Itt a szélén a korlát, ezt jó erősen fogd meg! - tette rá Daniel kezét a korlátra.
- Isabel! Tudom, hogy mi az a korlát! Nem vagyok hülye! - magyarázta némi szemrehányással a hangjában Daniel.
- Tudom, hogy tudod! De azért csak kapaszkodj! Hűtsd le magad, egyelőre csak élvezd a vizet, lubickolj felszabadultan! Aztán esetleg csinálunk majd néhány vízben végezhető erőgyakorlatot, például a korlátra támaszkodva kinyomhatod a testedet, ez is egyfajta fekvőtámasz, csak egy kicsit más, ráadásul ez most nagyon is klappol a legújabb „átszállási" produkciódhoz! Jól erősíti a felkart, az alkart, a vállakat, mellizmot, szinte mindent! S ha elfáradsz, akkor jutalmul feldoblak a víz tetejére, s lebeghetsz te is egy kicsit, na?
Mindketten élvezték a pancsolást, s valahogy inkább érezték játéknak, mint munkának. Egyiküknek sem volt melege, s ugyanakkor mégis sokat végeztek az előírt programból.
- Tudod, hogy a délutánra tervezett gyakorlatokat is megcsináltuk ezzel a vízi tornával? - kérdezte ebéd végén Isabel, amikor a fagylaltot kanalazták.
- Csak nem azt akarod mondani ezzel, hogy délután nem lesz sanyargatás? - örvendezett Daniel. - Ne okozz csalódást, Isabel!
- Márpedig ez elkerülhetetlen! - nevetett Isabel, majd jókedve átragadt Patríciára és Danielre is.
- Micsoda szerencsétlenség! - játszott tovább a fiú. - Akkor én mit fogok csinálni délután, mi? Csak nem akarsz unalomra kárhoztatni?
- Nem, ezt igazán nem venném a lelkemre! Egyszerűen csak szabadfoglalkozás! Olvashatsz, tévézhetsz, videózhatsz, vagy ha van kedved, eljöhetsz velem sétálni! Ez utóbbit persze nem minden hátsó szándék nélkül ajánlom fel: van benne egy kis gonosz megdolgoztatás is, mert csak visszafelé vagyok hajlandó tolni téged, odafelé neked kell kézzel tekerned a kocsit!
- Igen, igazán rám fér egy kis séta! Legalább két hónapja nem vitt senki sétálni! S közben beszélgethetünk is, ugye tündérlány?
- Hát persze, hercegem!
- Micsoda nevek! - kacagott fel Patrícia. - Tündérlány? Hercegem! Nekem milyen nevet szántatok, talán bizony boszorkány?
- Igen, boszorkány! - vágta rá Daniel.
- Na megállj, te kis pimasz! - állt fel nevetve Patrícia, hogy nyakon suhintsa unokaöccsét.
- De a Déli Boszorkány, Óz birodalmából! Ő ugyanis jóindulatú és fiatal boszorkány! - javította ki gyorsan Isabel a fiú szemtelenkedését.
- Na, köszönöm! Legalább te... vagyis maga, Isabel, megmentette a becsületemet! Tényleg, Isabel! Szerintem nyugodtan tegeződhetnénk, hiszen már csaknem családtag vagy nálunk!
- Nagyon köszönöm, Patrícia, kedves vagy! Igazán jólesik ezt hallani, mert én is nagyon közelinek érezlek benneteket magamhoz... - pirult el zavarában a lány.
Ezután indultak sétára Daniellel. Isabel egy csinos kis fehér sortot húzott, s egy nap sárga, pánt nélküli kis vászonfűzőt vett fel, hogy a séta során a vállai továbbra is szépen barnulhassanak. A három hét alatt sápatag színe csodás bronz barnába fordult. Daniel a séta során nem tudta eldönteni, hogy a lány formás idomait és csodálatos barnaságát a fehér sort vagy az élénk színű napsárga fűző hangsúlyozza-e jobban, esetleg a nap által egészen szőkére szívott haja. Egyet viszont biztosan tudott: boldog volt, hogy ez a csodálatos lány a szabad idejét is vele tölti, s ezt önként ajánlotta fel. Talán mégiscsak szereti egy kicsit, talán mégis... Daniel hosszasan gondolt vissza a délelőtt folyamán elcsattant, élete első csókjára, s szinte ösztönösen kapta szájához a kezét, mert úgy érezte, ajkai még most is égnek a lány perzselő ajkaitól. Ha behunyta a szemét, szinte ugyanúgy érezte, mint akkor, hogy Isabel arca az övéhez ér, s a világ legfinomabb, legbársonyosabb bőre az övéhez simul. Milyen boldog volt délelőtt Isabel! Hogy örült az eredményeknek! Gyönyörűség volt nézni a lány örömét, s Daniel megfogadta, hogy amennyire csak rajta múlik, szinte teljesen aláveti magát Isabel utasításainak. Ha kell, erején felül is dolgozni fog azért, hogy Isabelt legalább ilyenformán boldoggá, elégedetté tegye. Szerette volna, ha ez a lány minél tovább velük maradna! Természetesen legjobban arra vágyott, hogy Isabel örökre velük... vele maradjon! Örökre, egy életen át! De tudta, hogy erre semmi esélye nincs, s ha nem akar emiatt búslakodni, jobb, ha nem is gondol ilyen ostobaságokat, s ezeket a valóságtól eltávolodott vágyait elfojtja.
- Csodás ez a park, s legszebb benne ez a szökőkút! - hozta vissza a jelenbe Isabel halk, meleg, dallamos hangja.
- Igen, tényleg nagyon szép! - értett egyet Daniel.
- Pihenünk egy kicsit? Nagyon elfáradtam a nagy sétában, hiszen majdnem három órája úton vagyunk - nyögte Isabel, s leült a szökőkúttal szemközti rózsalugas padjára. Tökéletesen lehetett látni a kis tavat, benne a csodás szökőkutat, miközben jóleső hűvös árnyékban volt, s finom rózsaillat lengte körül. - De gyönyörű ez a hely! Még sohasem ücsörögtem itt! - mondta elragadtatva.
- Apám kedvenc helye. Mesélte, hogy amikor udvarolt az anyámnak, mindig itt randevúztak, itt turbékoltak. A mamám a szomszédban lakott, osztálytársak voltak a gimnáziumban. Valami eget rengető, óriási szerelem volt az övék, s a szülők alig tudták visszatartani a szerelmeseket egymástól. Végül kompromisszumos egyezséget kötöttek: ha mindketten kitűnőre érettségiznek le, akkor beleegyeznek az eljegyzésbe, s ha apám befejezi az egyetemet, akkor össze is házasodhatnak. Igen ám, de két 19 éves, szerelmes fiatal nem tud várni, s bizony az eljegyzés után néhány hónappal egymáséi lettek, s a komoly szülők minden számítását keresztülhúzva megesküdtek, mert jött a gyerek... vagyis én! Egy-két évnyi földi paradicsom várt rájuk, imádták egymást, ahogy mesélte apám, mindaddig, amíg az az ostoba baleset be nem következett. Fiatal felesége, az anyám, meghalt, az éppen hogy csak tipegő kisfia nyomorék lett, s neki még csak a haja szála sem görbült meg. Ez aztán olyan lelkiismeret furdalást okozott, s olyan hihetetlenül erős depresszióba kergette, hogy éveken át senkivel nem volt hajlandó szóba állni, csak velem, Patríciával és Marthával, na meg néha Walterral. Az utóbbi két-három évben jutott el odáig, hogy a gyár helyzete egyáltalán érdekli, időnként elmegy néhány napra, ellenőrzi, hogy mit végzett az elnökség. De hogy a nyár közepén elutazzon egy teljes hónapra, erre még nem volt példa, ez az első alkalom! Ráadásul nem is üzleti ügyben van távol, hanem mert egy kamaszkori barátja meghívta magához nyaralni. Erre nem volt még példa, amióta az eszemet tudom - fejezte be Daniel.
- Sokat szenvedhetett az édesapád, Daniel! - mondta szomorúan Isabel, s megpróbálta elképzelni, milyen lehet Anthony Bradley. Valahogy ismeretlenül is vonzódott ehhez az idegen emberhez, s bár félt tőle, mégis hihetetlenül tisztelte azért, amit tett, és sajnálta amiatt a rengeteg fájdalom miatt, amit át kellett élnie, el kellett szenvednie.
- Igen, valóban sokat szenvedett. Ettől lett olyan, amilyen. Bizalmatlan, szilárd, kitartó, határozott, makacs, önfejű, és sokkal kőszívűbbnek mutatja magát, mint amilyen. Valójában nagy-nagy szeretetre lenne szüksége! Sokszor kértem, nősüljön meg, hiszen még csak 40 éves lesz, fiatal férfi! De nem akar megnősülni, s borzasztóan nyomaszt a tudat, hogy miattam nem akar. Sokszor úgy érzem, hogy az édesapám miattam boldogtalan. Nem is csak azért, mert beteg vagyok, hanem mert ezáltal megfosztom őt a legfontosabb, legszebb dologtól, a szerelemtől. Pedig olyan nagy szüksége lenne egy kis gyengédségre! Azt mondja, ő már öreg, s különben sem tudna más nőt úgy szeretni, mint az anyámat! Nem tudom. De azt igen, hogy így nem élhet tovább! Arra is gondoltam, hogy házassági hirdetést adok fel.
- Komolyan? Ne bomolj! Daniel, ezt az apádnak magának kell megoldania, ebben te nem lehetsz a segítségére! - mondta elgondolkodva Isabel.
6.
E percben kocsiajtó csapódása hallatszott a ház felől, s Isabel felpattant a kis padról, s végigszaladt a rózsalugason a szökőkút felé, hogy a házhoz vezető útról megnézze, ki érkezett.
- Egy taxi! - szólt be Danielnek, majd visszament érte, hogy befejezve sétájukat, visszatérjenek a házba.
- Apa! Apa! - kiabált boldogan Daniel, amint felismerte a hatalmas sárga autóból kiszálló magas, szikár férfi sziluettjét a vakító napsugárban.
- Daniel! - fordult apja a hang irányába, s már meg is látta fiát a tolószékben.
Isabel gyorsan, szinte futva tolta előre a kocsit. Anthony zakóját a bőröndjére dobva szaladt a fia elé.
- Drága kisfiam! Annyira hiányoztál már! - szorította magához gyermekét, s szeme a viszontlátás örömétől csillogott.
- Te is nekem, apa! - ölelte át meghatódva a fiú.
Isabel zavarban volt. Kicsit hülyén érezte magát, s főként feleslegesnek e „nagyjelenethez”, de gondolta, megvárja, amíg Daniel bemutatja őt, mert lehet, hogy rosszabbul jönne ki, ha most feltűnés nélkül megpróbálna eltűnni Bradleyék mellől.
- Apa! Ő Isabel! Isabel Canfield kisasszony, az ápolónőm! - mutatta be végre Isabelt a fiú.
- Anthony Bradley! - nyújtott kezet a férfi, s szinte pillanatról pillanatra dühösebb lett, szinte elborult az eddig boldogságtól ragyogó arca. Homlokát ráncolva szemöldökét összehúzta, szája egyenes lett és rideg, vonásai megkeményedtek, s a halántékán egy kicsi ér láthatóan pulzálni kezdett.
Rögtön megüti a guta! - szaladt át a gondolat Isabel agyán, s kissé behúzta a nyakát, hogy a várható szörnyűségeket könnyebben elviselje.
- Ki alkalmazta magát, Miss Canfield?! - kérdezte kemény hangon.
- Miss Bradley vett fel, uram! - válaszolt illemtudóan, udvariasan a lány.
- Szóval már megint Patrícia ármánykodásának lettem az áldozata! - dünnyögte alig hallhatóan, inkább csak magának a férfi.
- Elnézést kell kérnem öntől, Miss Canfield! A nővérem sajnos gyakran tesz ilyet!
- Milyet? - meresztgette értetlenül a szemét a lány.
- Hát olyat, hogy a hátam mögött, a tudtom és engedélyem nélkül nagy horderejű ügyekben intézkedik! Természetesen a lehető legkitűnőbb referenciát, s egy összegben kifizetett háromhavi honoráriumot kap holnap, amikor elhagyja a házamat! - mondta utasító, kissé kegyetlen hangon, ellenvetést nem tűrve Anthony Bradley.
- De uram... - próbált meg tiltakozni a lány.
- Sajnálom, Miss Canfield, de önnek haladéktalanul el kell hagynia a házamat! A fiam ápolásáról személyesen gondoskodom, én magam tornáztatom, s telefonon konzultáltam doktor Warringtonnal, aki tájékoztatott az ön itt-tartózkodásáról, továbbá arról, hogy csöppet sincs elragadtatva a maga módszereitől. Én viszont tökéletesen megbízom eme nagy tekintélyű és nagy tudású orvosban és terápiás módszereiben. Ezért is voltam kénytelen egy héttel korábban hazajönni.
- Az a kókler... - szorult ökölbe Isabel keze.
- Mit mondott? Minek nevezte ön doktor Warringtont? - hallotta meg a sziszegve kimondott, gyűlölettel teli szót.
- Azt mondtam, hogy doktor Warrington egy kókler! De kiegészíthetem azzal, hogy egy gonosz, számító, ravasz, csaló, pénzsóvár, szakmailag elmaradott vén kuruzsló! Doktor Warrington a legelvetemültebb orvos, akit valaha ismertem! Gondolom, ezzel sikerült teljes felháborodását kivívnom! - tette hozzá pimaszul a majdnem síró Isabel.
- Ezek olyan súlyos vádak, Miss Canfield, hogy meg sem kérdezem, mire alapozza őket, biztos vagyok benne, hogy elvakultságból és esetleges szakmai féltékenységből erednek! Ezért csak azt tudom ismételni, hogy megköszönve eddigi munkáját, megkérem, hogy holnap reggel hagyja el a házamat! - Anthony sarkon fordult, s már indult volna a házba.
- Igazán sajnálom, Mr. Bradley, hogy meg sem kérdezi, mire alapoztam e súlyos vádakat! S mivel láthatóan nem érdeklik a bizonyítékaim, így talán nincs is értelme, hogy ön elé tárjam őket! - feleselt idegességtől remegő hangon a kétségbeesett lány.
- Így igaz! - vágta rá dühösen a férfi.
- Nyilván egyszerűbb, s az ön számára kényelmesebb megoldás ez a „struccpolitika"! - provokálta a lány a további vitát.
- Nevezze, ahogy akarja! A lényegen, miszerint távoznia kell a házamból, ez mit sem változtat! - zárta le a további vitát a férfi.
- Apa! - szólt határozott hangon Daniel, s e percben az ő tekintete is legalább olyan kemény és szigorú volt, mint apjáé, s Isabel most látta csak a mérhetetlen hasonlóságot a két férfi között, hiszen Daniel minden valószínűség szerint Anthony húsz évvel ezelőtti mása.
- Daniel! Akarsz valamit mondani! - fordult hátra Anthony.
- Mindössze annyit akarok mondani, hogy Isabel itt marad, apa! - mondta bátran, hősiesen szembeszállva apjával.
- Nem, fiam, Miss Canfield holnap távozik! De ezt majd megbeszéljük négyszemközt, bent a házban! - nézett Isabelre a férfi, s szeme szikrákat szórt, mert fia hangjából kiérezte, hogy meglehetősen nagymértékben áll a lány függősége alatt, s így persze jóval nehezebb lesz a dolga. Daniel ugyanis még sohasem mondott neki ellent, s főként nem ilyen határozottan, férfiasan, mintha nem is ő lenne, az ő kicsi, beteg, szerencsétlen fia, hanem egy másik felnőtt férfi. Szinte megborzongott a gondolattól, hogy fia felnőtt ember lett alig három-négy hét alatt, s ráadásul egy ilyen kis csitri hatására.
- Nem, apa! Ezt itt és most beszéljük meg, mert én így akarom! - mondta még határozottabban, még elszántabban Daniel, s a szavaira ügyet sem vető, éppen távozni szándékozó apjának karját megszorította, méghozzá a jobb karjával. - Állj meg, apa! Ha most bemész a házba, én elköltözöm Patríciához, és soha többé nem jövök vissza! - hangzott az Anthony számára lehető legkegyetlenebb ítélet.
- Miért? Hogyan? Mivel? - fakadt ki az apja. - Mivel érte el nálad ez a lány, hogy jobban ragaszkodj hozzá néhány hét után, mint a tulajdon szerető apádhoz, mi? Ha egészséges férfi volnál, tudnám a választ, akkor legalább érteném... - nem tudta folytatni, úgy érezte, még soha életében nem süllyedt ilyen mélyre, hogy a fiát ennyire megbántsa. Mire feleszmélt, Daniel tolószéke már a lépcső előtt járt, s csak ekkor vette észre, hogy a lány segítsége nélkül jutott el odáig, egyedül hajtotta a kocsit, jobb kezét használva, azt a gyenge, beteg, kacska jobb kezét! A lány intett Walternak, aki felvitte Danielt a lépcsőn, s Daniel továbbra is önállóan hajtotta a tolószéket, úgy tűnt el a ház belsejében.
Csak akkor döbbent rá, hogy de hiszen az előbb is, amikor Daniel olyan erősen és határozottan megragadta a karját, azt is a jobb kezével tette. Egyszerűen nem hitt a szemének! Nem akarta elhinni, hogy alig egy hónap alatt egy ilyen fruska ekkora javulást érhetett el Daniel állapotában. Eddig egy határozott kézfogásra sem tellett, egy nehezebb tárgyat sem tudott felemelni, most csaknem teljes értékűként használni tudja a kezét! S milyen barna volt Daniel, milyen izmos! A vékony póló alatt csak úgy dagadtak az izmai! Be kell látnia, hogy itt hagyott egy sápadt, puhány, beteg kisfiút, s néhány hét után egy lebarnult, erős, izmos, határozott, férfias fiatalember várta itthon. Anthony egyszerre volt boldog és nyugtalan. Nem tudta, mitévő legyen.
- Ennek a nőnek el kell mennie innen! Egyáltalán, semmilyen nőnek nincs helye ebben a házban, csak a személyzetnek, Marthának és Lisának! - morgott félhangon a szobájában, kipakolás közben. - De persze nem kockáztathatom meg azt sem, hogy Danielt elveszítsem, vagy nehezteljen rám, hiszen miatta van minden, az ő nyugalmáért, boldogságáért! Nem akarom, hogy csalódás és fájdalom érje, ha majd önszántából akar távozni a kicsike! Meg kell hagyni, csinos lány, de mire jó, hogy itt van? Csak összezavarja Daniel fejét, s még jobban éreztetheti vele szerencsétlenségét, nyomorúságát, hiszen talán már elő is fordult, hogy megkívánta, hogy szerette volna a karjaiban tartani, s amíg ez az Isabel nem volt itt, addig Daniel kisfiú volt, most pedig egy önmegtartóztatástól szenvedő férfi. Nem, Daniel nem juthat arra a sorsra, mint én! Daniel nem tudhatja meg, milyen hosszú és boldogtalan lehet egy álmatlanul töltött, szerelem után sóvárgó éjszaka, mennyit hánykolódik és szenved egy férfiember, ha nincs az életében szerelem! Ez az igazi szenvedés, és Daniel sohasem tudhatja ezt meg, ezért ki kell találnom valamit, hogy ezt a nőt eltávolítsam innen!
- Patrícia! - kapta el a nővérét a lépcsőn. - Szeretnék veled beszélni! Kérlek, gyere be a szobámba!
- Felkészültem, kezdheted! Minél előbb essünk túl rajta! - csukta be maga mögött az ajtót Patrícia. - Ha nem tévedek, márpedig nem szoktam tévedni, most jön a letolás, amiért a házadba mertem hozni ezt a lányt, igaz?!
- Igaz, Patrícia! S csak azon csodálkozom, hogy ha előre tudtad, haragudni fogok érte, akkor miért tetted, hiszen nyilvánvaló, hogy a lánynak mennie kell! Hát nem kínos ez neked?
- Csöppet sem! Isabel ugyanis maradni fog, ahogy téged ismerlek!
- Ezt nem értem, hol itt az összefüggés? Éppen azt magyarázom neked, hogy a lánynak mennie kell!
- Igen, én is erről beszélek! Ahogy téged ismerlek, térden állva fogsz könyörögni Isabelnek, hogy maradjon! - ismételte meg Patrícia nagyobb nyomatékkal.
- Te megőrültél! - kacagott fel ingerülten a férfi.
- Te fogsz mindjárt megőrülni, ugyanis Daniel csomagol! Eljön velem, az én házamban fog lakni, és az ápolónője is velünk jön! Isabel ugyanis csodát tett Daniellel, felrázta, felfrissítette, erősebbé, magabiztosabbá tette...
- Mi az, hogy csomagol? Csak nem képzeli, hogy elengedem?
- Attól tartok, Anthony, nem kér tőled engedélyt! Nem tarthatod őt itthon erőszakkal. Daniel felnőtt ember, akinek joga van eldönteni, hogy mit akar! Ő meg akar gyógyulni, meg akar erősödni, s Feinberg professzor műtétjéig még sokat kell dolgoztatnia magát!
- Kicsodának a micsodájáig? - értetlenkedett Anthony.
- Feinberg professzor műtétjéig! A fiad fejébe vette, hogy aláveti magát a gerincműtétnek. Isabel rábeszélte. S tudod, mit mondok? Jól tette! Mindent meg kell próbálni, ami esélyt adhat neki egy jobb, egészségesebb, boldogabb életre! A te doktor Warringtonod, az a korrupt, pénzsóvár, tutyimutyi sarlatán csak vizsgálgatta a fiút, s inkább készítette fel az örökkévalóságig tartó nyomorék életre, mintsem megpróbált volna tenni valamit annak érdekében, hogy a szinte napról napra fejlődő orvostudomány segítségével, egy igazán jó sebész keresésével segített volna rajta. S ilyen vagy te is! Félsz az újtól, mert kockázatos, de legjobban attól félsz, hogy meggyógyul a fiad, s netán normális életet él majd, megnősül, elköltözik, s akkor üres lesz az életed!
- Ez nem igaz! - vágta rá a férfi.
- Anthony! Engem akarsz te becsapni? Ismerlek, jobban, mint te saját magadat!
- Nem engedem megoperáltatni Danielt! Küldd be Miss Canfieldet, azonnal akarok vele beszélni! - mondta szinte már kétségbeesetten.
Tíz perc múlva hangos szóváltás hangfoszlányai szűrődtek ki Anthony Bradley szobájából, a nagyúr, és egy elszánt, mindenre kész, céljaiért, elveiért harcoló fiatal lány szócsatájának hangjai.
- Mr. Bradley! Meg vagyok döbbenve, hogyan lehetett ennyire felelőtlen, hogy gyógytornász és edzések nélkül hagyta felnőni a fiát! Csak nem hitte azt, hogy az a néhány amatőr, nevetséges testgyakorlat, amit ön végeztetett a fiával, pótolhatja egy szakember szaktudását? A mozgatórendszernek, a csontoknak, az ízületeknek, az izmoknak a károsodása soha nem gyógyítható mozgásterápia nélkül. S azzal, hogy Daniel jóformán egész nap fekszik és ücsörög, mindössze napi két-három órát tölt tolószékben, egyre nagyobb veszélybe sodorja, hát nem érti? Az ő esetében elengedhetetlen a mozgás, a mozgatás, a masszázs, melyek értékesen egészíthetik ki egymást. S ha sor kerülhetne Daniel gerincműtétjére, ha Feinberg professzor elérkezettnek látja az időt az operációra, akkor a gyógytornának, a mozgatásnak, a masszázsnak óriási szerepe lenne a beteg gyógyulásában.
- Na és ha nem lesz eredményes a műtét?
- Előfordulhat, hiszen százszázalékos garanciát nemhogy én, de maga Feinberg professzor sem tud ígérni. De ha jelentős javulás nem is áll be Daniel életében, akkor is szüksége lesz még egy ideig az én kezeléseimre, a gyógytorna folytatására. A mozgássérültek életében borzasztóan fontos a rendszeres napi gyógytorna, a mozgás, a mozgatás. Talán éppen rajtuk a leglátványosabb a sport pszichikai hatása. Fizikai aktivitásuk, teherbíró képességük növekedése visszaadja életkedvüket, s egyre több dolgot tudnak önállóan elvégezni. Itt elsősorban az erős karizomzat adta lehetőségek maximális kihasználására gondolok, amelynek következtében önállóan tudnak a tolószékből ki-be szállni, vagy tolószékkel önállóan közlekedni. Ez meggyőzi őket arról, hogy csaknem teljes értékű emberek, s ezért jelentősen javítja kedélyállapotukat. Ez egyébként pontosan így történt Danielnél is, és én magam sem hittem el, amit ma reggel láttam! Daniel erős akarata, szorgalma, harca a sorvadt izmokkal, meghozta az eredményt. Hiszek benne, és bízom abban, hogy még sokkal jobb állapotba hozhatja önmagát, ha egy szakember megfelelő segítséget nyújt, irányítja, biztatja, noszogatja, elmarasztalja vagy megdicséri, ha kell. Kérem, Mr. Bradley! Ne ölje ki a fiából a reményt, s higgye el, Daniel teljes tudatában van annak, hogy nem számíthat biztos eredményre. Nem arról van szó, hogy abban reménykedik: járni fog, s ha majd kiderül, hogy mégsem, akkor összeomlik. Én csak egyet ígértem neki: sokkal jobban lesz, erősebb, egészségesebb, magabiztosabb, fittebb, teherbíróbb, s csak a végén hagyva egy icipici talánt... egy „talánt" arra, hogy hátha sikerülni fog az, amire még csak gondolni is alig mer! Nem lehet ennyire kegyetlen, nem lehet a saját fia ellensége, Mr. Bradley! - erősködött Isabel, s úgy érezte, mindent „bedobott", mindent megpróbált, hogy meggyőzze Anthony Bradleyt, s ha ezek után is makacsul kitart, hát ő inkább feladja.
- Rendben van! - sóhajtott egy nagyot a férfi.
- Meglátja... - lihegte kifulladva a lány -, nem fogja megbánni, hogy így döntött!
- Ajánlom is! - tette hozzá Anthony, hogy övé legyen az utolsó szó.
Innen kezdve sokkal könnyebb dolga volt Isabelnek. Daniel szorgalmasan követte utasításait, fegyelmezetten hajtotta végre a parancsokat. Isabel pedig, hogy Anthony ne érezze magát kirekesztettnek e csapatmunkából, hát bevonta, segítségét, tanácsait kérve, s most már ketten „nyúzták" szegény Danielt, aki viszont csöppet sem bánta a sok törődést, gondoskodást.
Anthony egyre inkább bámulta a lány hihetetlen kitartását, fáradhatatlanságát, amint sokszor erején felül dolgozott, s ahogy néhány hete még Daniel, most ő maga is észrevette, hogy a holtfáradt Isabel éjszakánként is sokat dolgozik.
Amióta Isabel egyszer nagy bizalmába fogadván Anthonyt megmutatta a Daniel fejlődéséről vezetett naplót, s a kezelési tervet, hogy mindent napról napra, éjszakáról éjszakára megtervez, azóta Anthony egyre nagyobb csodálattal bámulta az ügybuzgó, megszállottként dolgozó lányt. Azt persze nem tudhatta, hogy nem lehetett olyan hullafáradt, olyan elgyötört és álmos, hogy szíve vágyait, magánéletének legbensőbb titkait ne írja bele kis naplójába minden áldott éjszaka.
„Augusztus 15.
Egy hónapja jöttél haza, igen, pont egy hónapja ismerlek! Nem tudom, meddig bírom még, de félek, beleőrülök ebbe a kettősségbe, amit érzek! Nekem csak Daniel számíthat, hiszen miatta jöttem, miatta vagyok itt, s végzem a dolgom, reménykedve abban, hogy Daniel, az én kis betegem egyre jobban lesz, hogy Feinberg professzor egy napon kimondja: egészséges lesz, meg fog gyógyulni. Igen, Danielért van minden, s érzem, tudom, hogy te is csak a fiad miatt tűrsz meg, viselsz el, s ha Daniel meggyógyul, többé nem lesz rám szükséged, s akkor le is út, fel is út! Ó, Anthony Bradley! Ha tudnád, mennyire szeretlek! Ha sejtenéd, amit nem szabad, amit teljes erőmmel titkolok, nehogy észrevedd, nehogy megtudd, mert nem tudhatod meg sohasem, hogy az életemnél is jobban szeretlek, hogy mindennél és mindenkinél jobban, hogy kész lennék meghalni érted! Én azt hittem, sohasem leszek szerelmes. Nemhogy ennyire, de akár fele-, vagy negyedennyire sem, szinte már nem mertem hinni a nagy, a mindent elsöprő igaz, őszinte szerelem létezésében, s úgy döntöttem, hogy életemet egyedül, magányosan fogom leélni. De amióta ismerlek téged, úgy érzem, te vagy az a férfi, akiért lányságomat szívesen váltanám fel az asszonyi sorssal, igen, te vagy az az egyetlen férfi, kinek ölelésére, csókjaira vágyom, akit boldogan fogadnék szűz testembe elsőként, mert csakis és kizárólag te tehetsz boldoggá engem ezen a világon! Kimondhatatlanul fáj a józanság, s a tudat, hogy mindez álom csupán. Igen, röpke álom, álmodozás, melyből sohasem lesz valóság. Te kezdettől fogva gyűlölsz engem, mert úgy érzed, elvettem tőled a fiadat. Sohasem fogsz szeretni igazán, én pedig sohasem foglak tudni nem szeretni. Milyen gonosz tréfát űz a sors velünk, látod, kedvesem. Nem baj, elviselem, én elviselek mindent, mindent. Erős vagyok, hihetetlenül erős, édesanyámtól örököltem. Csak tudod, amikor rám nézel, úgy érzem, szemed tükrében elveszek, megsemmisülök, s amikor megszólalsz, amikor beszélsz hozzám, hangod, mint millió hárfa és zongora dallama zsong bent a fejemben, s minden általad kimondott szó lágyan, finoman simogatja lelkemet. A legszebb muzsika a nevetésed, ennél szebbet még nem komponált zeneszerző, s mosolyod, az a varázslatos, ha tudnád, mit érzek olyankor! Megborzongok, s mint a gyönyör legvégső fokán álló, felszabadulást, megváltást váró érzés, úgy élem át én is mosolyod gyönyörét, magamba vésve a képet, mosolyod képét. Lefényképezem huncutul nevető két szemed szélén a szarkalábakat, a finom redőket, arcod barázdáit, s érzéki, szerelmes ajkaid szegletétől haladva minden négyzetmilliméterét, hogy ha egy napon nem láthatlak majd, ebből az ezernyi, milliónyi emlékmozaikból rakjalak össze magamnak. Azt akarom, hogy soha ne feledhessem el, milyen voltál, milyen volt A FÉRFI, akit szerettem, aki maga volt A SZERELEM! Ó, Anthony! Ha tudnád, ha csak sejtenéd, mit érzek idebent a szívemben, a lelkemben teirántad! Mert ha csak meghallom a nevedet, máris összerezzenek. Amikor éjszakánként hallom lépteid az ajtóm előtt, amint elhaladsz, s amint tétován megállsz egy percre, talán arra gondolsz, be kéne nyitni hozzám... talán szívesen bekukucskálnál a kulcslyukon, sőt, talán meg is teszed. De hogy nincs bátorságod megtenni, vagy nem is akarod, azt sohasem fogom megtudni. Pedig a kettő között óriási a különbség, s főként nekem lenne fontos tudni, hogy nem mersz, vagy nem is akarsz közeledni felém. Ez a bizonytalanság már-már elviselhetetlen, megmérgezi, tönkreteszi az életemet. Mert néha olyan kedves, bátorító, udvarias vagy, hogy szeretnélek magamhoz ölelni és összevissza csókolni, máskor pedig utálatos vagy, hideg és elutasító, fölényes, mintha én csak egy könyv lennék a könyvtáradban, ami beletartozik ugyan a képbe, de semmi jelentősége. Nem tudom, mitévő legyek, nem tudom, meddig bírom nélküled, s meddig tudom titkolni előtted s a világ előtt az irántad érzett mérhetetlen, leírhatatlan, elmondhatatlan szerelmemet. Hajnali 3 óra. Ha most kimegyek az erkélyre, halkan, lopakodva, akár egy tolvaj, s lenne bátorságom az ajtódig, ablakodig osonni, láthatnálak, s hallhatnám halk, finom szuszogásodat, hortyogásodat, mint ahogyan azt már néhányszor meg is tettem, hogy alvás helyett inkább téged néztelek lopva, titokban, amíg csak a hold fénye bevilágított a szobádba, s megvilágította alvó arcodat. Olyankor nem vagy szigorú és határozott, inkább gyámoltalan, mint egy kisfiú, igen, mint Daniel! Egy jóképű, még fiatal férfi, aki egyedül fekszik a hatalmas ágyban, karodat kinyújtod a semmibe, egy láthatatlan, már régen meghalt, nem létező asszony felé, s inkább a párnát öleled, mintsem a csupán néhány méterre melletted lévő fiatal hús-vér nőt, vagyis engem. Ó, Istenem, kérlek, nézz le rám! Uram! Én mindig hűséges szolgád voltam, s életemet a gyógyításra tettem fel, de könyörgöm, tégy meg nekem két dolgot, s akkor ígérem, soha többé nem kérek tőled mást! Mindezért cserébe egész életemben a te jóságodat hirdetem, s még nagyobb szeretettel és igyekezettel gyógyítok, segítek a rászorulóknak. Ha lesz erőm és lehetőségem, elvégzem az egyetemet is, csak kérlek, ezt a két kívánságomat teljesítsd: segíts meggyógyítani Danielt, segíts, hogy sikerüljön az operáció, s Daniel újra járjon egy napon, hogy egészséges legyen! S kérlek, ó Uram, esdekelve, könyörögve kérlek, add nekem cserébe Anthony Bradleyt! Tudom, hogy azt ígértem neked, hogy engem csak szakmai sikerek elégíthetnek ki és tehetnek boldoggá, hogy csakis és kizárólag a gyógyításnak és a betegeknek fogok élni. De én nem vagyok szent... meg kell, hogy értsd, hogy egy fiatal, egészséges nő vagyok, akinek vágyai vannak. S ezek a vágyak mindig ugyanazok: Anthony Bradley ölelő karjai között feküdni, s általa tudni meg a szerelem szépségét, a szenvedély csodáját, a gyönyört! Én csakis és kizárólag tőle kaphatom meg azt, amiről lassanként lemondani kényszerültem! De most már tudom, hogy nekem is szükségem van rá, igen, mert nő vagyok, aki szeretni akar, ölelni! Mert nincs szerelem testiség nélkül, előbb vagy utóbb oda is el kell jutni, hiszen a plátói szerelem az ölelésben teljesedik be. Ne ítélj el Uram, amiért néha magával ragad a bűnös szenvedély, és ilyen, sőt ennél merészebb gondolataim és álmaim is vannak! Úgy érzem, ez a kín édes kín, mert vágyódni valaki után, valaki szerelme után, ennél szebb dolog nincs az életben. S tudod, Uram, amikor együtt úsztunk tegnap is Anthonyval, s ő utolért a medence szélén, mert persze én hagytam magam, s ahogy a karjai között tartott, azt hittem, elájulok a gyönyörűségtől, a boldogságtól, s nagy-nagy önmegtartóztatás kellett ahhoz, hogy szájon ne csókoljam. Félek, Uram, hogy ez volt az utolsó eset, amikor vissza tudtam magamat tartani ettől! Segíts rajtam, fontold meg, érdemes vagyok-e kegyelmedre! Te vezéreltél ide, Te hoztál össze VELE, most aztán tégy legjobb belátásod szerint! Tégy, ahogy akarsz, csak cselekedj végre, mert már nem bírom sokáig ezt a szenvedést! Most búcsúzom Uram, mert már pirkad. Megint csak két-három óra hosszát fogok aludni, így aztán nem csoda, ha nem vagyok szép és kipihent. Még jó, hogy vasárnap hajnal van, így csak 9-kor lesz reggeli, tehát voltaképpen négy órát is alhatók. Vigyázz rám, Uram, és segíts az ártatlanságától szabadulni akaró, magát romlott erkölcsűnek csöppet sem érző leányodon! Ámen.”
Bizony hajnali fél öt volt már, csaknem világos, amikor Isabel nyugovóra tért végre. S talán pont abban a pillanatban aludt el, amikor a szomszédos szobában Anthony Bradley felébredt.
„Ahány ház - annyi szokás!” tartja a mondás, s ez a mi esetünkben arra vonatkozik, hogy amíg Isabel éjszakánként írt naplót, Anthony Bradley hajnalban, rögtön ébredés után, mert ő az álmai leírásával kezdte, s csak utána tért rá egyéb dolgokra.
„Augusztus 16., reggel 5 óra.
Megint róla álmodtam! Mint egy megszállott, most már nemcsak a nappalaimat tölti ki, de az éjszakáimat is! Mint egy láthatatlan angyal, mely folyton itt lebeg körül a szobában, láthatatlan kis kezével hozzám ér, megsimogat. Komoly, csaknem sír, aztán meg nevet, mit nevet, kacag, csilingelő kacaja betölti a Bradley ház néma falait. Csak nézem őt, lopva, titokban lesem, s közben összeszorul a szívem, mert sohasem tudhatja meg, sohasem mondhatom el neki, mennyire szeretem, hogy embert még nem szerettem ennyire, talán csak a kisfiámat, Danielt! De azért a kettőt ugye nem lehet összehasonlítani, mert más egy apának a szülői szeretete, és más a szerelem! S csak félve, kétkedve, s kissé fájdalmasan merem leírni, hogy sokkal jobban szeretem, mint Julie-t szerettem! Máris lelkiismeret furdalást okoz, hogy le mertem írni, szegény Julie! Csaknem 20 évig tisztán őriztem az emlékét, s lassan elfelejtettem, milyen megölelni egy asszonyt, milyen érzés a mellei közé fúrni az arcomat, hogy majd belefullad az ember a gyönyörűségbe. Milyen is csókolni gyengéden, milyen szenvedéllyel, s becézgetni testét, a gyönyörű női testét, mely szerelemre született. Nemrég még azt hittem, elfelejthetem mindezt... de nem, nem, nem felejthetem el, hiszen egy még nagyobb, egy sokkal nagyobb, szenvedélyesebb szerelem ellen küzdök. Most rám tör a sok emlék, s bocsáss meg, Julie, de már nem szeretlek többé, mert ez a fiatal lány szívem minden zegzugába beférkőzött, kitölti testem minden élő sejtjét, minden porcikámat! Félek, nem lesz erőm küzdeni tovább e szerelem ellen, pedig meg kell tennem, mert ő Danielt szereti, s Daniel őt. A fiam boldogsága fontosabb a saját boldogságomnál, s ha Danielt meggyógyítja magának, önmagának, akkor nincs jogom beleszólni kettejük életébe, szerelmébe. Hiszen Daniel is sugárzik a boldogságtól, amikor úszóleckéket ad neki, s úgy hívja őt: „tündérlány", Isabel pedig, hogy „hercegem"! Tudom, ezek gyerekes, játékos megszólítások, mégis láthatóan boldogok, felszabadultak, mert szeretik egymást. Én Danielt a 20 év alatt sohasem láttam ilyen boldognak, ezért Isabel felé csak egyetlen érzést engedhetek ki testem érzelemcsatornáin: a hála és a köszönet érzését. Igen, csakis és kizárólag ezt szabad kimutatni, éreztetnem vele, hogy hálás vagyok mindazért, amit tett és tesz a fiammal. Megköszönni az eszeveszett, megszállott, erején felüli munkát, a törődést, s hogy visszaadta fiamnak az életkedvét, az életbe vetett hitét. Isabel reményt adott neki egy műtéthez, amely talán teljes megváltást hozhat, s boldogságot mindkettejüknek. Hogy velem mi lesz, nem tudom még, csak azt tudom, hogy keményebbnek kell mutatkoznom Isabel előtt, s nem szabad több olyan esetnek előfordulni, mint ez az úszóverseny is volt. Felkaptam, átöleltem, s csak pillanatok választottak el attól, hogy félredobva józanságomat megcsókoljam, s szorosan a karjaimba zárjam. S ez ama éjszakai álom! Megint vad, bujálkodó, szerelmes együttlétről szólt, s nem ez volt az első eset, pedig legjobb lenne, ha erről még álmodni sem álmodnék! Erősnek kell lennem, nagyon erősnek, bármilyen nehéz is!"
Mire befejezte a naplóírást, lódobogást hallott, s kinézett az ablakon. Isabel pattant le nagy fürgén a lóról. Vidámnak, fittnek látszott, mintha nem is négy, de legalább tizennégy órát aludt volna. Barátságosan megsimogatta a ló fejét, majd kockacukrot húzott elő a zsebéből, s ez a régen oly mogorva, vad, kiszámíthatatlan ló most kezes bárányként evett a lány tenyeréből.
- Viszlát holnap reggelig! - búcsúzott el jókedvűen a lótól, amikor azt a lovászfiú elvezette, majd útját a medence felé vette.
Joggingjából kibújva csak egy apró kis úszódressz volt rajta. Fejest ugrott a medence vizébe, s jóízűen lubickolt, leúszott jó néhány távot, aztán puha frottír köntösébe burkolózott, összekapkodta a holmiját, s elindult be a házba. Anthony még sokáig elmélázva nézte Isabel vizes lábnyomait a márványon.
- Milyen régen nem lovagoltam már! Talán már vagy két hónapja is megvan, hogy utoljára nyeregbe ültem. Egészségesebben, fittebben kéne élnem nekem is! - gondolta magában Anthony. - Isabel minden reggel kocog vagy tornászik 5-10 percet, azután lovagol egy fél órát, majd 10 perc úszás a levezető gyakorlat, s ezt még akkor is megcsinálja minden áldott nap, ha előtte hajnali háromkor fekszik le. Bámulatos ez a fiatalos lendület! Na de irány a fürdőszoba, tusolás, borotválkozás, mert mindjárt kész a reggeli!
Ezen a napon Isabel ült elsőként asztalhoz, s már éppen türelmetlenkedni kezdett, amikor Anthony megjelent az ajtóban:
- Jó reggelt, Isabel!
- Szép jó reggelt! - mosolygott vissza kedvesen a lány.
- Fitten, frissen, mint mindig!
- Igen! Bár ma kissé fáj a derekam, úgyhogy elmaradt a kocogás, s csak azért ültem lóra, mert a lovászfiú kedvesen közölte, hogy felnyergelte a kancát. Nem akartam szégyenben maradni előtte - nevetett Isabel.
- Annyira csodálom magát, Isabel! Szinte már tökéletes! Őszinte, tiszta, szorgalmas, lelkes, kitartó, jóságos, mint egy angyal... Mondja csak! Van magának egyáltalán valami hibája?
- Igen! De az titok! - villantotta meg pajkosan szemét a lány, s még mondott volna valamit, de Patrícia érkezett, s kezében a mai posta.
- Az újságok, s ez a néhány levél Anthonyé, neked pedig, Isabel, Jane írt, a barátnőd, és egy titkos leveled is jött egy számodra fontos férfiútól! - mondta sejtelmesen.
Anthony és Isabel szeme egyszerre csillant fel, bár Anthonyé a féltékenységtől, Isabelé pedig a csodálkozástól: ki lehet az a titkos férfiú, aki neki levelet írhat, aki egyáltalán tudhatja, hogy itt van, itt dolgozik? Na és ráadásul Pat honnan tudja, hogy az a férfiú számára olyan fontos? Mohon tépte fel a borítékot, s a következő pillanatban semmihez sem hasonlítható boldog mosoly ült ki az arcára.
- Ez nem igaz! Ez nem lehet igaz! Daniel! Hol van Daniel?!
- Mi történt? - kérdezte Anthony, mert már nem bírta tovább, őrülten gyötörte a kíváncsiság és a féltékenység.
- Mi történt? Levelet kaptam Feinberg professzortól, melyben közli, hogy holnap vár minket vizsgálatra a magánklinikájára! Ha megfelel Daniel állapota, vagyis ha kellőképpen felkészítettnek látja a műtétre, akkor már ott is fogja, hogy a kötelező rutinvizsgálatokat elvégezzék, s hogy előkészítse az operációra. Hát ez van! Ugye milyen nagyszerű? - lelkendezett, s boldogan lebegtette a levelet az éppen akkor érkező Daniel előtt. - Ezt olvasd el, hercegem!
Daniel is mohón olvasta a sorokat, s ő is csaknem olyan boldog volt, mint Isabel.
- Kicsit azért félek... - vallotta be őszintén - ...olyan váratlanul jött, hiszen csak a jövő hónap közepére vártuk a professzor jelentkezését. De nagyon örülök neki, s lélekben már felkészültem a nagy útra.
- Ez a beszéd, hercegem! - mondta boldogan a lány, s egy apró puszit lehelt a fiú arcára.
Egész nap ez volt a beszédtéma, s Isabel nagy csomagolásba kezdett, hiszen úgy gondolta, hogy a műtét előtt és után végig bent lesz a klinikán Daniellel. Ő ismeri legjobban, szakképzettsége lehetővé teszi, hogy egyszerűen beépüljön az ápolónők közé, s Feinberg professzor talán még hálás is lesz, hogy kap egy ingyenmunkaerőt a fiú mellé.
Másnap viszont nagy volt a bánata és a csalódottsága, amikor Feinberg professzor kerek-perec közölte vele, hogy szó sem lehet róla, hogy itt „babusgassa" a fiút, tökéletesen képzett, megfelelő létszámú személyzet áll a betegek rendelkezésére, s nem lenne szerencsés, ha Isabel itt sürögne-forogna Daniel körül, mint valami szobalány!
Ezért aztán mindnyájan érzékeny búcsút vettek Danieltől, majd a klinikán hagyva a fiút, Isabel és a Bradley család a magánrepülőgépükön tértek vissza a Bradley villába.
Már a harmadik napon kiderült, milyen üres és csendes lett a ház. Isabel nem is bírta sokáig, negyedik nap este, vacsora után bekopogtatott Anthony szobájába.
- Tessék! - szólt ki Anthony.
- Elnézést a zavarásért, Mr. Bradley! Azért jöttem, mert beszélni szeretnék önnel! Négy nap telt el azóta, hogy Danielt bevittük a klinikára. Meg kell mondanom önnek, hogy úgy érzem, felesleges vagyok e házban, sőt talán zavaró is a jelenlétem! Nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy megvárom, amíg elküld! Daniel legalább két hónapig bent lesz a klinikán, s ha Isten is úgy akarja, s a műtét teljes sikerrel jár, akkor talán három hónap is eltelhet, mire visszatérhet!
- Nem, Isabel! Higgye el, nem zavar! Természetesen, ha csak egy kis szabadságot akar, elengedjük néhány napra, de csupán néhány napról lehet szó! Nincs a terhünkre, s szeretnénk, ha itt maradna, s minden maradna a régiben! - tiltakozott Anthony, s szíve elszorult a gondolatra, hogy esetleg elveszítheti Isabelt.
Isabel nagyot nyelt, majd halkan, de határozottan folytatta:
- Nincs semmi okunk rá, azt hiszem, egyikünknek sem! S most ezzel nemcsak arra gondolok, hogy felesleges Daniel távollétében engem fizetniük s eltartaniuk, de bizonyára terhükre lennék, ha ma még nem is, akkor holnap vagy holnapután, s egy-két hét múlva először önmagától kérdezi majd meg: „Mit keres itt ez a lány?", aztán egy napon majd szörnyen körülményeskedve azt fogja javasolni, hogy utazzam el mégis néhány hétre, egy hosszabb szabadságra!
- Erről szó sincs, Isabel! Szomorú lennék, ha nem érezné, hogy maga már hozzánk tartozik, szinte családtag! - erősködött tovább a férfi, hangja rekedtté vált az izgalomtól.
- Igen, először akkor hatódtam meg, amikor Patrícia mondta ugyanezt nekem a megérkezésemet követő harmadik hét után. S valóban, magam is úgy érzem, mintha közöm lenne a Bradley családhoz, nagyon közel állnak hozzám, mindnyájan - hangsúlyozta az utolsó szót, hogy Anthony értse, ő is beleértendő.
- Akkor hát mi a baj? - próbált kedvesen mosolyogni Anthony, de valójában egészen megrémült a gondolattól, hogy Isabel ilyen gondolatokat forgat a fejében.
- Baj? Baj az nincs! Csak azt próbálom megmagyarázni, hogy ha sikerül a műtét, és Danielnek szüksége is lesz még rám, az csupán néhány hét, maximum egy-két hónap. Persze fennáll a másik eshetőség is, hogy Daniel sohasem fog tudni járni, s akkor hosszabb ápolásra szorul, de egy idő után akkor is megtanulja saját maga a feladatsort, hiszen akkor csak a fizikumának a szinten tartásáról van szó, s a gyakorlatokat egy-két hét alatt elsajátítja, betanulja, s többé nem lesz szükség a munkámra... feleslegessé válok... - mondta ki nem kis erőfeszítés árán Isabel a számára is fájdalmas szavakat.
- Isabel! Kedves, drága, kicsi Isabel! Kérem, ne mondjon ilyet! - kelt ki magából Anthony, s közelebb lépve a lányhoz, sőt egész közel hozzá, lágyan, kedvesen megfogta a kezét. - Magára itt mindig szükség lesz, és soha, de sohasem válik feleslegessé!
Isabel tudta jól, hogy ez udvariasság, s különben is a munkájára vonatkozik, mégis szerelemtől túlcsordult szívére minden szó egy-egy szerelmi vallomásként hatott, s mint akit el nem sírt könnyek árja nyom, a bánattól, a boldogságtól, e kettősségtől pityeregni kezdett.
- Sír, kicsi angyal? Sír? - morzsolta szét Anthony a lány arcáról letörölt apró, sós könnycseppeket.
- Én csak... olyan ostoba vagyok... vagy tán az élet ostoba... - próbálta megmagyarázni a férfinak, de nem ment, nem tudott beszélni, mert minden szó után jobban és jobban sírt.
Anthony nézte az általa olyan erősnek megismert lány végtelen gyengeségét, elesettségét, kimondhatatlan gyámoltalanságát, s szorosan magához ölelte. Isabel szemét elborították a boldogság könnyei. A férfi vállára borult, s beletemetkezett szorító ölelésébe, mintha haláláig e két erős kar bilincsét kívánná maga köré.
Isabel e percben talán éppen azt érezte, amit néhány hete Daniel érzett az ő társaságában, amikor különös érzés kerítette hatalmába annak hatására, hogy arca összeért szerelme arcával. Most Isabel is érezte, amint egész testét jóleső borzongás járta át, s Anthony finom arcvizének illatától teljesen bezsongott. Anthonyra is hasonló hatást gyakorolt a lány közelsége, s szinte egyszerre vesztették el fejüket. Isabel lassan, remegve, félve, vágyón csókra nyújtotta ajkait, de Anthony megelőzte őt.
Szája kissé bátortalanul, ügyetlenül kereste a lány ajkait, s mikor megtalálta, hosszan rátapadt. Először lágy és gyengéd, majd egyre forróbb, követelőbb, az elfojtott szenvedélytől áttüzesedett csókkal zárta le a lány sóvárgó ajkait, s úgy tűnt, egymás csókjával nem tudnak betelni.
Anthony nagy sokára tért magához a forró ölelésből, s maga elé emelte a lány fejét, nézte szeme könnyes ragyogását, csak nézte, nézte a lányt. Perzselő, vágyódó, sóvár tekintete mindent elmondott, elárult. Benne volt minden, tán még annál is több. Benne volt az álmatlan éjszakák sűrű, mély, szomorú feketesége, de szemében ott lobogott a jövőbeli reményteli szerelem tüze. Nem is lobogott, lángolt, égett, forrón izzott, mint kitörés előtt a tűzhányó. S szeme sarkában ott kucorgott a félelem is. Félelem a kudarctól, a visszautasítástól, a csalódástól. Annyi mindent kiolvasott a szeméből, amit szavakkal csak órák alatt lehetett volna elmondani. Elég volt azonban egyetlen pillantása mindehhez.
Egyetlen pillantása, melytől Anthony testén forró, borzongató hullám futott át, s úgy érezte, szíve ezer darabra szakad a fájdalomtól, de ki kell mondania a következő szavakat:
- Bocsásson meg nekem, Isabel! Kérem, bocsásson meg, amiért elragadtattam magam!
7.
Isabel zokogva futott a szobájába, és sírva vetette magát az ágyra. Hát nem szereti, nem! Bocsánatot kért tőle, ahelyett hogy szerelmet vallott volna. Pedig milyen jólesett erős, széles vállára hajtani a fejét, s csókjával árulni el végtelen szerelmét. S hogyan lehet, hogy nem szereti, hiszen szemében éppúgy ott lobogott a vágy tüze, s érezte, nagyon is érezte, hogy szereti őt!
Csak azt nem érezte, mennyi keserűség volt a hangjában, amikor kimondta ezt a „bocsánat"-ot! De egy tapasztalatlan kislány nem néz a férfiember szavai mögé, nem lát a gondolataiba, csak karjait a nyaka köré fonja, s ha az a férfi finoman bár, de lefejti az ölelő karocskákat, akkor nyilvánvalóvá válik számára, hogy a vágy tüze nem igaz szerelemből, csak puszta szenvedélyből fakad, s komoly, igaz érzelmekre nem számíthat. Így van ez! Terveket szőni sok-sok álmatlan éjszakán, s lerombolni egyetlen perc alatt! S ő szertefoszlott, meghalt álmaival, szégyenével, összedőlt légváraival távozott, hogy szobájában megsebzett macskaként nyaldosva sebeit próbálja elviselni az elviselhetetlent, s próbálja eltemetni, elfeledni törött álmát, elhervadt reményét. Egy könnycsepp tört fel lelke tengeréből, s halálos kínnal fájt az élet. Legszívesebben azonnal elszaladt volna. Megszökni, elfutni titokban, hogy ne tudja senki más, s csak az éjszaka fekete cinkosa, a sötétség lenne társa ezen az úton. De az est, mely tele volt sötét, félő rejtelemmel, bizonytalansággal töltötte el. Talán várnia kéne reggelig, talán reggelre felébred, s kiderül, csupán nyomasztó álmát alussza most, s a valóság szebb lesz, mint e gonosz, fájdalmas, kegyetlen óra.
A sok sírástól szinte észrevétlenül szállt rá a puha, meleg fátyol, az álom.
Másnap reggel teljesen elzsibbadt tagokkal, fájó, lüktető fejjel ébredt. Lassan tisztult a kép, s eszébe jutott az esti jelenet. Ha behunyta a szemét, maga előtt látta, sőt érezte Anthony közelségét, szorítását, csókját, és sajnos hallotta a számára oly fájdalmas szavakat is: „Bocsásson meg nekem, Isabel! Kérem, bocsásson meg, amiért elragadtattam magam!" Úgy érezte, ennél nagyobb fájdalom nem érheti.
Felütötte kis naplóját, hogy tegnap esti mulasztását pótolva, egyetlen barátjával ossza meg e legsötétebb, legfájdalmasabb titkát.
„Augusztus 24.
Fáj, szörnyen fáj, hogy ezeket a sorokat le kell írnom, s még egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy lesz-e erőm megtenni, leírni életem három legfájdalmasabb szavát:
ANTHONY NEM SZERET! Az éjszaka még nem hittem volna, hogy túl lehet élni ezt a napot, hogy el lehet aludni ennyi bánat és szomorúság után, s hogy fel is lehet ébredni belőle. Most már csak azt nem értem, hogyan mehet az élet így tovább, hogy nem szakad össze az ég a földdel? Mert lelkemben és szívemben összetört minden... minden! Minden, amire vágyódtam, minden, amit fontosnak, szépnek hittem, minden, ami értelmet adott volna életemnek! Hosszú heteken át vágyódtam egy olyan férfi szerelme után, aki csupán egy karnyújtásnyira volt tőlem, akinek az ágya már-már az ágyamhoz ért, csupán csak egy ostoba fal választott el minket egymástól. Valami belső hang, valami női ösztön azt súgta nekem, hogy szeret! De most már tudom, hogy ostobaság, butaság volt álmodozni róla, hiszen tökéletesen elérhetetlen számomra! Igen, csacska álmodozásomnak, reményteli, szerelem után sóvárgó életemnek vége hát! A szerelem, melyet Istentől kértem, megtagadtatott tőlem! Mindig is éreztem valahol a lelkem legmélyén, hogy Isten saját menyasszonyának akar! Ó, te féltékeny, irigy, bosszúálló Isten! Ugye nem bírtad volna ki, hogy egy tiszta szívű, ártatlan szűz testét-lelkét hús-vér férfinak adta volna, hogy nem kaparinthattad volna meg tisztán, ahogyan megszületett? Úgy, hogy férfi sosem ölelte még, a szerelemről, a vágyról, a szenvedélyről csak könyvből és filmből tudott, hogy megremegett, valahányszor szíve egyetlen szerelme hozzáért, hozzászólt, ránézett. Hogy kitörő boldogsággal telt meg kis szíve, ha úgy érezte, van reménye arra, hogy gyermekien tiszta, ártatlan, szűz szerelmét asszonyi szenvedéllyé lobbanthatja Anthony egyetlen csókjával, egyetlen ölelésével. Irigykedtél, s megijedtél, hogy az ártatlan gyermekből ilyen könnyen felnőtt nő lehetett volna, egy asszony, ki másra sem vágyik, mint elveszni két erős férfikar boldog szorításában, ölelésében? Szigorú voltál, s nem hagytál sokáig álmodozni, nem hagytad játszani gyermekedet! Egyetlen perc elegendő volt, hogy a sok-sok álmatlan éjszakán át álmokból szőtt terveimet kegyetlenül lerombold azzal az egyetlen szóval, hogy „Bocsánat!" Milyen megalázó volt! Életem első igazi csókja, az első testi érintkezés egy férfival, nem is egy férfival, hanem A FÉRFIVAL, de te nem bírtad elnézni, elviselni, s kegyetlen volt a megtorlás, a büntetés! Hát még az Isten is ennyire féltékeny. Miért nem voltál kíméletesebb hozzám, miért kellett ilyen hirtelen, gonoszul, józanul? Értelek, Uram, most már tudom, hogy nincs helyem e házban! Ma délután telefonál Feinberg professzor, még megvárom, hogy megtudjam, mi Daniel sorsa. Hozzá is ilyen kegyetlen voltál, vagy ő kegyes pillanatban talált imájával? De kérlek, ha Anthony szerelmétől meg is foszt önzőséged, legalább Danielnek add meg álmai beteljesülését! Legalább ő tudjon járni, más vágyam nincs! Nekem már úgyis mindegy, hogy velem mi lesz! Te döntöttél helyettem, amikor eltiltottál a szerelemtől, elvetted annak még csak a reményét is... ezzel adva tudtul, hogy apácának kell lennem. Mivel Anthonyt nem kaphatom meg, más férfi pedig nem érdekel, legyen akaratod szerint! Ősszel bevonulok abban a rendbe, ahol ápolónőként dolgozhatom tovább. Mert nekem csak ennyit juttattál az Életből! Téged szolgálni, Uram, semmi mást! „Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy..." (Nem én mondtam először!) így hát lassan el kell búcsúznom a Bradley villától, el a csodálatos kis szobámtól, ahol boldog álmokat álmodtam, s a parktól, a mesebeli kerttől, melyet magamban titokban Édenkertnek hívtam, s ahonnan először pillantottam meg a szigorú tekintetű, markáns arcú, magas, szikár, de izmos Anthony Bradleyt. Elbúcsúzom a kedves Marthától, Valtertől, Patríciától, Danieltől, s ami a legnehezebb, legfájdalmasabb számomra: el kell búcsúznom a szerelemtől, amit Anthony Bradley személyesít meg. "
De miután a Bradley házban a naplóírás nagy divat volt, így Anthony is a szokásához hű reggeli írogatásának szentelte az első órát.
„Augusztus 24.
Pokoli éjszaka után ébredtem. Gyötört a lelkiismeret, nem tudtam aludni. Ha kimentem az erkélyre, még rosszabb volt, mert kihallatszott a sírása. Sírt, és miattam sírt, én ríkattam meg. Szerettem volna berohanni hozzá, letérdelni, s úgy vallani meg, hogy az életemnél is jobban szeretem, s hogy bár bocsánatot kellett kérnem, amiért tegnap elragadtattam magam, igazából amiatt kellene bocsánatot kérnem, hogy bocsánatot kértem! Tudom, te könyv, életem titkainak tudója, hogy ez így számodra nem világos! De fel akartam rázni, észhez akartam téríteni őt is, magamat is! Büntetni akartam azért, hogy boldoggá tett, fájdalmat okozni neki és magamnak azért, mert olyan nagyon szeretem, amikor pedig nem volna szabad, ő Danielhez tartozik, s ha csak egy pillanatig is elfelejti ezt, hát megérdemelte a büntetést! Azt éreztem az ölelésében, a csókjában, azt olvastam ki a szeméből, hogy engem szeret, s ez annyira természetes, magától értetődő volt. De tudom, hogy csak azért hittem ezt, mert ezt akartam hinni! Ostoba voltam, végtelenül ostoba! Holott bizonyára csak védelmet és menedéket keresett nálam tegnap este! S ha belement az ölelésbe, beleegyezett, s viszonozta csókomat, talán csak azért történt mindez, mert úgy érezte, Daniel csókolja s öleli át. Fel sem fogta, mi történik körülötte, hogy én vagyok az, s nem a fiam! Szegény kicsi Isabel! Éppúgy szenved, akárcsak én! Mennyire szeretném magaménak tudni ezt a nagyszerű lányt! De milyen jogon fosztanám meg a fiamat egy ilyen remek teremtéstől. Hiszen akkor én lennék a világon a leggonoszabb apa! S én mindent megtennék Danielért, mert én nem a világon a leggonoszabb apa vagyok, hanem igyekszem a legjobb lenni, aki képes lemondani saját boldogságáról a gyermeke javára. Azt hiszem, ennél nagyobb áldozatot senki sem kívánhat egy embertől...”
Patrícia haladt el az ajtó előtt, s valamit megsejtett, vagy megérzett, mert hát teljesen abnormális dolog volt, hogy Isabel nem tornázott, nem kocogott, nem lovagolt, nem úszott ma reggel, sőt még semmi életjelt sem adott magáról, pedig már csaknem nyolc óra. Ez még nem fordult elő, tehát lehet, hogy beteg, vagy valami baja van.
- Isabel! - kopogtatott halkan a lány ajtaján. - Itt vagy? Bemehetek?
- Igen, persze! - szólt ki Isabel, s csak arra jutott ideje, hogy behajtsa naplóját.
- Mi van veled, te lány? A mai fitnesz program elmarad? - kérdezte tréfálkozva Patrícia. - Pont ma, amikor végre rászántam magam a csatlakozásra? Belenéztem a tükörbe, s majdnem szívrohamot kaptam a látványtól. Elhatároztam, hogy ha 57 évesen nem is lehet 21 éves alakom, azért a segítségeddel vagy tíz kilót lefogyhatnék. Most úgysem foglal le Daniel, tehát egy kis gyógytornával meg buzdítással segíthetnél rajtam, igaz?
- Ugyan, Patrícia! Te is nagyon jól tudod, hogy messze nincs rajtad tíz kiló felesleg! Legfeljebb négy-öt, annyi pedig már kell is ebben a korban! Igazán csinos vagy, s ezt nem udvariasságból mondom. Szeretnék így kinézni a te korodban! - mondta egykedvűen Isabel.
- Baj van! Valami baj van! Na, halljam, öntsd ki a szíved, gyermekem!
- Nem, semmi baj, igazán! - próbált tiltakozni Isabel, de tiltakozásában sem erő, sem meggyőződés nem volt.
- Ide figyelj, te lány! Amióta ismerlek, még soha sem voltál ilyen lehangolt, rosszkedvű! Tehát nyilvánvalóan komoly okod van rá. Miután Daniellel rendben mennek a dolgok, holnap megműtik, így ez a kívánságod is teljesül, aminek csak örülnöd kéne, nem pedig búslakodni! Tudom, hogy más okod van, s hogy a dolog komoly és súlyos, azt az mutatja, hogy most először hazudsz nekem!
- Nem hazudok! - csattant fel a lány. - Csak... nehéz erről beszélni! Ma délután elutazom! Végleg! - tette hozzá az utolsó szót.
- De miért?! Príma helyed van, azt hittem, szeretsz itt dolgozni. Extra fizetés, teljes ellátás ingyen, csodálatos panoráma, amitől napokig ájuldoztál, Daniel nagyon szeret, Anthony megbarátkozott veled, s eddig azt hittem, mi is jó barátságban vagyunk. Éppen most akartam neked egy kis munkát adni, s te megfutamodsz? Remélem, jó okod van rá, mert átlátszó, látszatkifogást nem fogadok el! - mondta Patrícia, s karba tett kézzel várta a választ.
- Elmegyek, Patrícia. Magyarázkodás nélkül.
- Anthony? - kérdezett rá keményen az asszony. - Hát persze, hogy Anthony! Megbántott! El akar küldeni?
- Hát, lehet! - intézte el egy vállrándítással a választ Isabel. - Közvetlenül, nyíltan nem mondta, de azt hiszem, legjobb, ha nem is várom meg azt a percet!
- Ne hülyéskedj, Isabel! Anthony szerelmes beléd! - súgta cinkosként Isabelhez hajolva Patrícia.
- Na hiszen! - kacagott fel gúnyosan a lány. - Alaposan melléfogtál Patrícia! Még hogy szerelmes belém! Anthony gyűlöl engem!
- Figyelj! Én nem akarok vitatkozni veled, de engedd már meg, hogy jobban tudjak egy-két dolgot nálad! Ebben a házban mindenki titkos naplót vezet, kivéve engem! Én is csak azért nem vezetek, mert azzal szórakozom, hogy mások titkait olvasgatom, más magánéletében vájkálok! Imádok vájkálni, mit csináljak, ez az én gyengém. A tiédet természetesen nem olvastam el, ne félj! Ennek persze az a legfőbb oka, hogy nem tudom, hol tartod, mármint a naplódat. De ha gondolod, akkor Anthonyét szívesen a rendelkezésedre bocsátom egy fél órára, s akkor majd megtudhatod, hogy mennyire „gyűlöl" az öcsém! Már régóta akartam veled erről beszélni, de úgy gondoltam, még egy ideig hagyom, hadd érjenek az események, de úgy látom, hogy csak összekuszálódnak a dolgok. Egy kérdésre válaszolj, de egészen őszintén: szerelmes vagy-e Daniel Bradleybe?!
- Micsoda? Danielbe? Inkább tekintem a fiamnak vagy az öcsémnek, mintsem férfinak! Nem, Daniel, az én kis hercegem, egyszerűen csak barát!
- Jaj de jó! Ez az ostoba öcsém ugyanis azért nem közeledik hozzád szerelemmel, mert meggyőződése, hogy te Danielt szereted, Daniel pedig téged, s a fiatalok legyenek egymáséi! Hát láttál már ekkora marhát? - kacagott jóízűen Patrícia, s szemmel láthatóan elemében volt.
- Egyszerűen nem hiszem el! - mondta Isabel, de titokban máris elhitte, amit Patrícia mondott. - Tegnap ugyanis... megcsókolt Anthony, de aztán...
- Aztán? - sürgette izgatottságtól csillogó szemekkel Patrícia.
- Aztán bocsánatot kért! - mondta keserű hangon Isabel.
- Hát ez nem normális!
- Hát nem! - nevetett Isabel Patrícián.
- Ha rám bízod magad, segítek! - kacsintott cinkosul Patrícia.
- Rendben van! De hogyan?
- Először is megszerzem neked Anthony - szerelmének tanúbizonyságát adó - naplóját! Szemét dolog ellopni, s talán még szemetebb kijátszani, de tudod, én már a kezdet kezdetén azért vettelek fel téged, az volt az én titkos haditervem, hogy Anthony számára egy rendes, tisztességes feleséget találjak egy vidám, mégis komoly lány személyében. S te olyan szemrevaló voltál, hogy azonnal megakadt a szemem a fényképeden. Minden adat szimpatikus volt, akárcsak te magad, amikor megérkeztél. Onnantól kezdve már csak reménykedhettem abban, hogy kölcsönösen szimpatikusak lesztek egymásnak! Rajtad inkább megláttam, hogy tetszik Anthony, de az öcsém olyan hideg volt hozzád, mint egy jégcsap! Na - gondoltam -, ez aztán fülig beleesett ebbe a lányba, mert ilyen ritka undorítóan még senkivel sem viselkedett! Mármint ahogyan veled az első napokban! Aztán a naplóban mindenre magyarázatot találtam. Fogadok, e percben is éppen azt magyarázza meg magának, vagyis a naplójának, hogy miért viselkedett olyan ostobán veled tegnap este! Ma délelőttre behívatta őt Feinberg professzor. Legalább 4 órád lesz arra, hogy mazsolázz a veled kapcsolatos szerelmi vallomásokból! Különösen figyelmedbe ajánlom az augusztus 11-eit, az augusztus 16-ait, s gondolom, a mai sem lesz megvetendő csemege! Nekem kulcsom van a ház minden zárjához, úgyhogy ne izgasson ez az apró kis körülmény! Pusztán egy dologra vigyázz, de nagyon: ha megtudod, ha saját szemeddel olvasod, hogy milyen nagyon szeret, nehogy a boldogságtól elgyengülve, elalélva a nyakába borulj vagy a karjaiba omolj, mert akkor azzal mindent elrontanál, érted?
- Nem nagyon! De mondjuk, igen!
- Rendben! Akkor első lépésként ma nem jössz le reggelizni, mert rosszul érzed magad! Gyötörje csak a lelkiismeret, hogy mit okozott neked! Majd küldök fel Marthával egy kancsó narancslét és néhány szendvicset, jó?
- Jó! - nevetett a lány, mert tetszett neki, ahogy Patrícia nagy határozottsággal és elszántsággal szervezi mások életét.
Valakinek a naplóját elolvasni, titkait kifürkészni, elég ocsmány dolog, maga Isabel is elítélte az ilyesmit. Az persze érthető, hogy az unatkozó vénlány, Patrícia ezzel üti el az időt, hiszen ez a szórakozása. De neki, Isabelnek, semmiképpen sincs joga elolvasni Anthony Bradley naplóját, hiszen amíg Patrícia a nővére, ő voltaképpen egy idegen ember, s ha valaha is kitudódna a dolog, Anthony valószínűleg sohasem bocsátaná meg ezt a tapintatlanságot. Még az is előfordulhat, annyira megharagudna rá, hogy éppen ezzel veszítené el végleg a férfi szerelmét. Más ember legbensőbb titkai után kutatni finoman fogalmazva is inkorrekt, bár roppant nagy a kísértés, elvégre róla van szó!
Hosszú vívódás után döntött úgy, hogy mégis vállalja a kockázatot, túlontúl nagy a csábítás, s úgy érezte, e percben semmi sem fontosabb, mint hogy megtudja: Anthony miként vélekedik róla, s igaz-e, hogy szerelmes belé. Ezért aztán nem rontotta el Patrícia „játékát”, s hagyta, hogy az asszony legjobb belátása szerint cselekedjék.
Így is történt. Anthony rendkívül zaklatott lélekkel utazott el Feinberg professzorhoz, mert szerette volna, ha máskor nem, hát reggelizésnél jóvátenni az Isabel ellen elkövetett bűnét. S az, hogy erre nem volt lehetősége, szomorúvá, egyben nyugtalanná is tette.
Isabel pedig Anthony távozása után fél órával mohón vetette bele magát a számára oly fontos olvasmányba. Először - Patrícia tanácsát megfogadva - csak néhány fontos, kiemelt napot olvasott el, legelsőként a Patrícia által tanácsolt augusztus 11-ét.
„Augusztus 11., 6 óra.
Isabel már fent van, hallom, amint könnyedén dúdolgatva készülődik a reggeli tornához, lovagláshoz, úszáshoz. Most zuhanyozott, bizonyára meztelen testét törölgeti. Milyen szívesen meglepném most, s megtörölném a hátát, majd perzselő csókjaimmal sisteregve itatnám fel a testén maradt üde vízcseppeket. Ó, Isabel! Ha tudnád, micsoda kín számomra az élet, hogy itt élsz, néhány méterre mellettem csupán, s mégis úgy érzem, egy világ választ el minket egymástól. Ha nem lenne Daniel, félredobnám konokságom, félre nagy férfibüszkeségem, s eléd borulva rimánkodnék szerelmedért. Olyan öregnek hittem magam, ahogy Daniel egyre jobban kamaszodott, s lassan be kellett látnom, hogy csaknem felnőtt férfi lett belőle, úgy éreztem, lejárt az én időm, hiába vagyok még »csak« 40 éves, mindenképpen az öregebb fajta negyvenesek közé tartozom, s beletörődtem. Igen, beletörődtem, hogy rohamosan megindultam azon az úton, amire félve léptem rá, s amelynek végállomása: az öregség. Döbbenten figyeltem gyermekkori barátomat, Alexandert, akinél távollétem e néhány hete alatt laktam. Alexander velem egyidős, hiszen osztálytársak voltunk, s irigykedve tapasztaltam, hogy Alexander csak most kezdte az életet. Mindig is ragaszkodott a szabadságához, részben lustaságból nem nősült meg, részben pedig rátartiságból. Kereste a TÖKÉLETES NŐT, csaknem 20 éven át kereste, mialatt én a mozgássérült, beteg fiamat kezeltem, ő járta a világot, utazgatott, élt, rengeteg nővel ismerkedett meg, csodás kalandokat tudhatott magáénak. S most, a 40. születésnapján eljutott oda, ahová én 19 évesen, szinte gyermekfejjel rohantam. Egy éve megnősült, s most egy három hónapos kislány boldog édesapja. Olyan szerelmes a feleségébe, hogy minden percben úgy éreztem, el kell jönnöm, mert zavarom őket. Akkor döbbentem rá, hogy én is annyi idős vagyok, mint Alexander, aki nem kapkodta el a családalapítást, kiélte, kiszórakozta magát, s most bizonyára nagyon boldogan fog élni igazán bájos hitvesével és kicsiny gyermekével. Mennyire irigyeltem, mert arra gondoltam, hogy semmire sem vágyom jobban, mint hogy elölről kezdhessem az életemnek ezt a szakaszát! Ezekkel a gondolatokkal érkeztem haza, s tébolyító volt a pillanat, amikor megláttam Isabelt, mert úgy éreztem, a Sors azért sodorta utamba ezt a lányt, hogy megadja a lehetőséget az újrakezdéshez. A lehetőséget arra, hogy csaknem 20 évi szenvedés után elfeledve gondjaimat, fájdalmaimat, egy tündér, egy angyal széppé, boldoggá varázsolja életemet. Éppen ezért pokoli kín Őt látni minden áldott nap, mert ő Danielhez tartozik, korban is hozzá illik, s Daniel elmondta nekem, milyen nagyon szerelmes Isabelbe, aki talán... talán viszontszereti őt! Elmondta, milyen boldog, mert Isabel csodálatos lány, páratlan szépsége és pompás alakja jósággal, szorgalommal, kitartással, segíteni akarással és még egy csomó más jó tulajdonsággal párosult, ez teszi egyszerűen tökéletessé! A műtétet is csak miatta vállalja, mert ha mégis van remény, ha sikerülne, s ő meggyógyulhat, akkor haladéktalanul megkéri a kezét, mert most már tudja, hogy az Isten neki is szánt egy nőt. Egy csodálatos asszonyt, akit szerethet, s aki bizonyára viszontszereti őt, ha most még nem is, de ha egészségesnek tudja, akkor mindenképpen. Áradozott mosolyáról, bőre bársonyáról, és én egyszerűen eljutottam oda, hogy szinte meggyűlöltem a fiamat, amiért boldog, amiért ilyen szerencsés. Aztán lelkiismeret furdalást éreztem, s inkább Isabelt gyűlöltem, hiszen ő az, aki az egyetlen még hozzám tartozó, rám szoruló embert is elvette tőlem: a fiamat. De nem lehet őt gyűlölni, őt csak szeretni lehet. Az a végtelen kitartás és munkaszeretet, ahogy Daniel gyógyulásán, erősödésén munkálkodik, az a határtalan türelem, ahogy képes újra és újra elölről kezdeni, s megbocsát a fiamnak, ha nyűgös vagy hisztis. S ahogyan minden apróságnak örül: szépen süt a nap, jót úszott, jót lovagolt, vagy Daniel tízzel több emelést tudott megcsinálni ma, mint tegnap. Csak úgy sugárzik a boldogságtól, szeme csillog az örömtől! Jaj, azok a szemek! Azok az igéző, titkokat rejtő, mégis beszédes szemek! Miért van az, hogy azt olvasom ki belőlük, ami nem igaz, ami nem lehet igaz? Hogy elmerülve e csodás szempár igéző tekintetében olyan álmokról álmodom, melyekről nem volna szabad? Leírom hát nyíltan: azt képzelem, szinte már betegesen, hogy Isabel viszontszeret! De ez nem lehet! Igaz, néha úgy érzem, testi közelségem egyértelmű vibrálást, feszültséget kelt benne is, de talán csak arról van szó, hogy a bennem kavargó vágyakozás sugárzik át rá! Ám amikor sóvár pillantását elkapom, ő mindig zavarba jön! Tán az ördög bújt belém, mert mikor az egyik dologról megbizonyosodnék, az ellenkezője derül ki. Szeret vagy sem, én nem tudok nélküle élni! Tegnap például, amikor lovaglás alkalmával találkoztunk az erdei tisztáson, s őt éppoly felkészületlenül, váratlanul érte találkozásunk, mint engem, szemmel láthatóan zavarban volt. Aztán, amikor leesett a lóról, ki tudja, direkt történt, avagy véletlenül, de ahogy elkaptam, s ahogy a karjaimban tartottam, éreztem, pontosan éreztem, amint lángoló testtel hozzám simult. Szerelemtől bódultan, testének minden porcikája az elfojtott vágyakozástól, szerelemtől lüktetett, s őt éppúgy elöntötte a vágy, a szenvedély, a szédítő mámor. Kis félő, elhagyott madárka a puha, meleg fészekben. Éreztem, hogy karjaimban biztonságot, nyugalmat talált, s esze ágában sem volt „elrepülni", olyan jó volt ez a néma, boldog meghittség! Talán akkor kellett volna mondanom valamit, valamit szépet, biztatót, s akkor most tudnám, hányadán is állunk egymással! De Isabel csak kapaszkodott belém, bújt hozzám, némán, szó nélkül, hosszú perceken át görcsösen csimpaszkodva, aztán váratlanul kibújt ölelő karjaimból, s ennyi néma, szó nélkül elmondott vallomást azzal fejezett be, hogy: „ Köszönöm, Mr. Bradley! Nem tudom, mi ütött ebbe a lóba!" Visszanyerte józanságát, s rájött ő is, hogy Danielhez tartozik, s talán egy pillanatig azt is képzelte, hogy Daniel tartja a karjai között, ezért érezte magát olyan jól. Zavarba jöttünk mindketten, s lám-lám, tegnap egész nap egy szót sem tudtunk szólni egymáshoz. Azt, hogy nem volt mit, vagy nem mertünk, mert bűntudatunk volt, talán egyikünk sem tudta? Tény, hogy annyira keresném a társaságát, s olyan eszelősen, őrülten próbálom magam távol tartani tőle, hogy félek, beleőrülök ebbe a kettősségbe. Miért olyan bonyolult minden az életben? Miért nem állhatok elé, s kérdezhetem meg nyíltan tőle: „Isabel! Hozzám jönnél feleségül?" Nem, erről szó sem lehet! Számomra csakis Daniel boldogsága fontos, én nem számítok!"
Isabel fulladozott, ágya valósággal rázkódott az erős zokogástól.
- Drága, egyetlen szerelmem! - mondta hangosan, amikor kifújta orrát, és továbblapozott Anthony naplójában. - Hát miért nem szóltál, miért nem jeleztél, miért nem próbálkoztál? Tényleg azt hiszed, hogy Danielt szeretem? Hogyan hiheted, amikor te is érzed, érzed azt a végtelen nagy szerelmet, azt a palástolhatatlan vágyakozást, a szenvedélyt... - Isabel újra zokogni kezdett, s a boldogság könnyei megállíthatatlan folyamként ömlöttek végig arcán, mire végzett Anthony naplójával, ahonnan immáron tényleg teljes bizonyságot szerezhetett arra vonatkozóan, hogy Anthony szereti őt, igen, szereti, éppúgy, ahogyan ő a férfit. - Nem, ekkora boldogságot nem lehet túlélni, ilyen boldog ember nincs még egy a földkerekségen! - sóhajtotta boldogan, s most már nevetve sírt.
Elhatározta, hogy estére nagyon szép lesz, különösen szép és csinos. Nyíltan kikezd Anthonyval, s ha a férfi húzódozna, talán éppen Daniel miatt, akkor kerek-perec megmondja neki, hogy reméli, Daniel megtalálja az életben a hozzá illó nőt. Mert ha 20 évvel idősebb lenne, akkor talán éppenséggel ő is lehetne az a nő, de így Danielt egyszerűen gyereknek tekinti. Határozottan tudomására fogja hozni Anthonynak, hogy ő csak felnőtt, érett férfival tudja elképzelni az életét, s itt aztán majd a körülményektől függően vagy magára hagyja, hadd gondolkodjon, vagy ha úgy adódik, mindjárt be is vallja szerelmét Anthonynak. Nyíltan közli vele, hogy szerelmes belé az első pillanattól fogva, azóta, amikor Daniellel sétájukat befejezvén eljöttek a rózsalugasból, a szökőkúttól, s meglátták őt kiszállni a taxiból.
Csak álmodozott, álmodozott, gondolatai viharos gyorsasággal száguldoztak, váltakoztak, és a tegnap még lerombolt légvárak szinte pillanatok alatt épültek újjá, s Isabel úgy érezte, a világon ő a legboldogabb, legszerencsésebb lány, önmagánál boldogabbat sohasem ismert.
Patrícia mindennemű áruló nyomot eltüntetve helyezte el a kis rejtekhelyen öccse naplóját, s egy nagyot sóhajtva hagyta el Anthony szobáját.
- Remélem, nem csináltam megint hülyeséget!
Anthony vidáman, jó hírekkel érkezett haza.
- Beszéltem Feinberg professzorral! Azt mondta, a műtét kitűnően sikerült, valószínűleg 80-90%-os eredménnyel, ami azt jelenti, hogy jó esélye van Danielnek arra, hogy rövid idő múlva újra járjon! - ragyogott a szeme, amint a vacsoraasztalnál ülő Patríciának mesélte.
- Ez csodálatos! - szólalt meg az éppen akkor érkező Isabel, s bár mozgásában és tartásában egyébként is volt valami királynői, Anthony enélkül is szájtátva bámulta a lányt. Eddig mindig joggingban, fürdőruhában, sortban, bermudában, pólóban vagy maximum valami szexisebb fűzőszerű blúzban látta a lányt. S most ez a nyári kisestélyi, a csodásan elkészített, rafinált frizura, mely persze mindössze egy egyszerűen feltűzött haj volt, s egy még rafináltabb, érzéki illatú parfüm, mely pillanatok alatt elterjedt a hatalmas ebédlő légterében, valósággal megbabonázta Anthonyt.
- Isabel! Maga gyönyörű! Készül valahová? - kérdezte spontán.
- Gondoltam, ha jó hírekkel tér haza, akkor ma ünnepi vacsora lesz, ahová csak nem jöhetek le farmernadrágban és pamutpólóban! - búgta angyali mosollyal a lány, s olyan szép volt, olyan ártatlan, mégis őrülten szexis és hódító, hogy Anthony majd kibújt a bőréből ennyi gyönyörűség láttán.
- Valóban! Azt hiszem, ma ünnepelnünk kell! - helyeselt Patrícia, aki pontosan tudta, mire készül a kis Isabel, s gondolta, csak használhat az ügynek, ha kissé leitatják Anthonyt, hogy gátlásai oldódjanak.
- Jó, akkor pezsgőt bontunk! Holnap pedig mindnyájan meglátogathatjuk végre Danielt! Feinberg professzor engedélyezte, addigra már túl lesz a műtét utáni kellemetlen órákon - mondta Anthony, miközben le sem vette szemét Isabelről, aki viszont egyfolytában őt nézte.
A vacsora, az este remekül sikerült, mert részben a jó hírek, részben a pezsgő hatására mindnyájan kellőképpen felszabadultak és vidámak voltak. Anthony - ahogyan azt Patrícia sejtette - hamar becsípett, mert nem szokott hozzá az alkoholhoz, jószerivel csak családi ünnepek és szilveszter alkalmával ivott egy-két pohár pezsgőt, most viszont a két nő szinte felváltva itatta. Amikor kellőképpen emelkedettnek látszott a hangulat, Patrícia felállt, s közölte, hogy visszavonul, mert fejébe szállt a pezsgő, s különben is későre jár, ideje ágyba bújni. Isabel tudta jól, hogy ez a jel, miszerint Patrícia átadja a terepet. Azt persze nem tudhatta, hogy Patrícia is megtalálta a maga szórakozását, mert most először olvashatta el végre Isabel naplóját is, amit a nagy készülődés alatt véletlenül elöl hagyott a lány, s Patrícia ragadozóként csapott le a titkokat rejtő, értékes, szórakoztatónak ígérkező olvasmányra. Hiába, ez volt az ő emberi gyarlósága!
- Milyen meleg van idebent! - mondta Isabel pár percnyi néma csend után, hogy kezdeményezzen valamiféle beszélgetést, vagy, hogy megpróbálja Anthonyt kicsalni a kertbe, ahol azért mégiscsak romantikusabb körülmények között válthatja valóra álmát.
- Igen, ebbe a szobába egész délután besüt a nap, ezért aztán még este is ez a legforróbb helyiség a házban.
- Kint bizonyára már kellemesen lehűlt a levegő, hiszen 9 óra is elmúlt! - folytatta a célozgatást Isabel.
- Igen, biztosan hűvösebb van, s talán némi szellő is lengedez.
- Ó, milyen költőien fejezte ki magát! - nevetett a lány.
- Most kinevet, Isabel? - kacagott a férfi is.
- Nem, dehogy! - mondta komolyságot színlelve a lány, de a következő pillanatban kipukkadt belőle a nevetés.
- Na jó, ha kinevet, akkor nem leszek ilyen költői, s egészen prózai hangon kérdezem meg magától: jön sétálni?
- Egészen prózai lesz a válaszom: igen! Ezt próbálom már hosszú percek óta kiprovokálni magából! - kuncogott Isabel.
- Mit? - értetlenkedett a kissé spicces, felszabadult férfi.
- Hát hogy hívjon már el egy kicsit sétálni! Olyan nagy és olyan meleg ez az ebédlő, s ne higgye, hogy nem vágyom a romantikára! Az előbb sem azért nevettem ki, nagyon is kedvelem a sejtelmes, bódító virágillatú, nyári éjszakákat, a csillagos éggel, s az ezüstösen csillogó holddal, meg mindennel, ami ehhez tartozik! - áradt a szó a lányból.
- Mindennel, ami ehhez tartozik? - kacérkodott vele Anthony, miközben kimentek a házból.
- Pontosan!
- S azt is tudja, kicsi Isabel, hogy mi tartozik ehhez?
- Igen, azt hiszem: a szerelem!
- Ezek szerint, ha jól értettem a szavait, akkor vágyik a szerelemre? - incselkedett vele könnyed hangon a férfi.
- Igen. Miért? Gondolja, hogy ez természetellenes az én koromban? Szerintem egész életünkben a szerelemre vágyunk, az után áhítozunk, amíg csak meg nem találjuk, meg nem kapjuk! Aztán már csak vigyáznunk kell rá, óvnunk, táplálni a tüzet, hogy a láng soha el ne hamvadjon.
- Na ezt igazán szépen mondta! Akkor ez viszont azt jelenti, hogy maga is költői lélek, nemcsak én! Most lebukott, Isabel!
- Lebuktam, hát lebuktam! Legfeljebb most bukott angyal lettem! - mosolyodott el a lány, s kacéran a férfi szemébe nézett.
- Bukott angyal? Ne mondjon ilyet, még viccből sem! Maga egy tündéri, ártatlan, csodálatos, gyönyörű, tiszta...
- Jaj, kérem, ne sorolja tovább, mert elpirulok! Mindig zavarba jövök, ha dicsérnek! Egyszerűen nem szeretem!
- Hát akkor mit szeret, Isabel? - lépett hozzá egészen közel Anthony, hogy testük már-már összeért, s lágyan átölelte a lányt, majd fülébe súgva megismételte a kérdést: - Mit szeret?
- Nem mit, hanem kit! - javította ki a lány, majd a világ legérzékibb, elhaló hangján Anthony fülébe súgta a várva-várt választ. - Magát szeretem, Anthony! Magát, amióta csak megláttam, ezen a szent helyen, ahol most állunk, a szökőkút előtt!
- Ó, drága kicsi Isabel! - búgta szenvedélytől túlfűtött hangon. - Én is szeretem magát, nagyon, nagyon szeretem! Olyan boldog vagyok, olyan kimondhatatlanul boldog!
- Nem jobban, mint én! - mondta szemlesütve a lány, s ártatlan, sóvárgó ajkait várakozásteljesen nyújtotta csókra, s Anthony ezt azonnal észrevette, mert lávaként izzó ajkával, szenvedélyes, forró csókjaival égette, perzselte Isabel formás száját. Percekig tartó szorításban, rátapasztott szájjal ölelte a lányt, szorosan, s mégis olyan gyengédséggel, mintha Isabel egy gyönge kismadár lenne, kinek csontjai könnyen törnek, s vigyázni kell rá. Isabel érezte, hogy jóleső meleg áradt szét a testében. Soha ennyire még nem kívánta ilyen követelőn Anthony újabb és újabb simogatását, gyengéd ölelését, amelyben szinte elveszett, és először bátortalan, majd egyre szenvedélyesebb csókját, melytől lélegzeni is alig tudott.
Most bementek a rózsalugasba, s összebújva ültek le a hintaágyba. Anthony átölelte Isabel vállát, aki a férfi erős karjára, vállára hajtotta fejét, s miközben a férfi kézfejét simogatta, arra gondolt, hogy ezt biztosan csak álmodja, hiszen a valóságban ő nem lehet ennyire boldog. Együtt nézték az ég titokzatos, fekete bársonyán megannyi csodálatos briliánsként szikrázó csillagokat.
- Tudja, Anthony, az én szívem még sohasem szeretett férfit, eddig nem tudtam, milyen érzés vágyakozni valaki után, valaki csókja, ölelése után. Csak azt tudom, hogy amióta magát megláttam, érzem, hogy pillantásától hevesebben ver a szívem, s vadsebesen nyargal ereimben a vér. Nincs nagyobb vágyam, mint szomorú szép szemeiben, melyet elhomályosított a sok éves boldogtalanság, egy napon csillogón látni magamat, s hogy a váratlan boldogság egy csapásra űzzön ki a fejéből minden rossz gondolatot, szívéből minden fájdalmas emléket, hogy kárpótolhassam a múltért. Szeretnék megadni magának mindent, Anthony, amit egy nő adhat egy férfinak, szerelmet, gyengédséget, törődést, mindent, amit már olyan nagyon régen nélkülöznie kellett... mert csak így lehetek boldog magam is! Szeretlek, Anthony Bradley! Furcsa, de sokszor már úgy érzem... nincs bennem élet nélküled, szerelmem! - fejezte be Isabel, majd lassan felemelte Anthony válláról a fejét, s a férfi szemébe kapcsolta könnyes szemét.
Anthony úgy itta a lány üdítő szavait, mint virág a napfényt, mint kiszáradt sivatag homokja az áldott, megváltó esőt. Nagyon nagy szüksége volt már egy kis gyengédségre, szeretetre, egy tiszta nő igaz szerelmére. Tekintete - mintha ezer láng égette volna - parázslott az éjszakában.
- Isabel, drága kincsem, életem egyetlen virága! Amikor elvesztettem a feleségemet, elvesztettem a reményt, s a hitemet is abban, hogy valaha találok még egy olyan nőt, aki méltón léphetne Julie helyébe. De te, te százszor, ezerszer különb, szebb, jobb, okosabb vagy nála! Isten bocsássa meg nekem, de úgy érzem, éppen itt az ideje, hogy gyászomat levetve még egyszer megpróbáljam életemet egy másik emberéhez kötni, ha Isten, s ha te is úgy akarod! Neked adnám fájó szívem minden szeretetét, s más célom életem végéig nem lenne, mint téged boldoggá, felülmúlhatatlanul boldoggá tenni! Mert látod, én is csak így lehetek, csak általad lehetek boldog!
- És ez így van jól! - bújt hozzá minden eddiginél hevesebb szenvedéllyel a lány, s Anthony nem tudott magán tovább uralkodni.
A lány érezhető vágyakozása felkorbácsolta szenvedélyét, s nehezen megőrzött önuralma pillanatok alatt semmivé foszlott. Felemelte a lányt, mint valami pillét, s karjaiban vitte be a házba, egyenesen a hálószobájába. Szerelemtől izzó testüket csak úgy égették a ruhadarabok, s Anthony gyorsan leszaladt még egy üveg pezsgőért. Az alkohol és a szerelem bódító hatására, minden csók és érintés, simogatás hihetetlenül erős erotikus hatást váltott ki Isabelből, s most már csak egyetlen gondolat kapott helyet szenvedélytől lüktető agyában: odaadni mindent, őszintén, igazán. Mindent, ami ő, amit csak ő adhat, senki más: lányságát, szüzességét, ártatlan, nyiladozó asszonyiságát, gyöngéd cirógatásokat és szédítő mámort, felkorbácsolt szenvedélyt. S ahogy teste életre kelt, s öntudatát elveszítve új, ismeretlen utat, hegyeket és völgyeket járt be, még az önkívület határán is azon mesterkedett, hogy a végsőkig fokozza Anthony perzselő szenvedélyét, miközben egész testét átjárta a kínzó, már-már követelő vágyakozás a beteljesülés iránt.
Anthony vére mámoros lüktetésbe kezdett, s már ő is az eszméletvesztés határán volt, s az utolsó nagy „ütközetre" készült, amikor egy pillanatra megjelent lelki szemei előtt Daniel! Igen, Daniel, amint a kórházi ágyban, lázálmában őt hívja, őt szólítja: Apa! Apa! Anthony egy percre megbénult, s mozdulatlanná vált, s erős, fájdalmas görcsöt érzett az alhasában.
- Daniel! - mondta ki hangosan a görcsös fájdalom enyhülése után.
- Tessék?! Mit mondtál, szerelmem? - kérdezte a lány, ki még nem vette észre, mi történt.
- Úristen! Talán haldoklik a fiam, mi pedig itt...
Isabel egyetlen pillanat alatt, szinte varázsütésre visszatért a valóságba, s szégyenlősen húzta magára a lepedőt.
- Mi történt Daniellel? - kérdezte csodálkozva.
- Nem tudom. Megjelent! Megjelent nekem a fiam! Lehet, hogy épp e percben haldoklik, én pedig a menyasszonyával...
- De Anthony! Én nem vagyok Daniel menyasszonya! Én a te menyasszonyod vagyok! - mondta kétségbeesetten a lány.
- Nem, az enyém nem! Sokat ittunk, én is, te is! Úristen, és majdnem megtörtént! A fiam menyasszonyával!
- Nem, ismétlem nem vagyok Daniel menyasszonya! Én téged szeretlek, Anthony!
- Ne, ne mondd ezt! Ne mondja ezt, Isabel, nem szabad! Maga Danielhez tartozik, hogy is felejthettem el! Sok volt a pezsgő, meg minden... - mondta fejét fogva, egyensúlyát elvesztve, szédülve a férfi, miközben felöltözött.
- Anthony! - fakadt ki Isabel. - Ha most elmész, ha most itt hagysz, akkor engem többé nem látsz! - kiabálta dühösen, kétségbeesve, majd szipogva, könnyes szemmel hozzátette. - Szeretlek téged, nagyon, és tudom, hogy te is szeretsz!
- Nem, kedves Isabel! Mi nem szerethetjük egymást! Én sohasem voltam önbe szerelmes, csak hát a pezsgő megszédített minket! Igen a pezsgő volt... a vágy... a szenvedély...
- Anthony! - zokogta kétségbeesetten a lány. - Szeretlek téged, mindennél és mindenkinél jobban! A tiéd akarok lenni, azt akarom, hogy te légy az első, az egyetlen férfi az életemben! Vágyom rád, s veled akarom leélni az életemet!
- És Daniel? Mi lesz Daniellel? - kérdezte zavarodottan a férfi. - Hiszen maga Daniel menyasszonya!
- Nem! - tiltakozott hevesen a lány. - Daniel számomra csupán egy nagy gyerek, egy beteg fiatalember, aki nagyon kedves, szimpatikus, jó barátok vagyunk, de semmi több, ezt ugye bizonygatnom sem kell, hiszen nem is lehet köztünk több! Ugye nem gondolod komolyan, hogy...
- Daniel meg fog gyógyulni, megmondta Feinberg professzor is! Egészséges lesz, járni fog, és néhány hónap múlva talán már családot is alapíthat! Rendbe jön minden vonatkozásban! Képes lesz szexuális életet élni, s akkor összeházasodnak majd!
- Soha! - üvöltötte Isabel, s ahogy feltérdelt az ágyon, s lecsúszott róla a lepedő, idegesen kapkodta magára, hogy legalább a mellét eltakarja vele. - Soha! Azt mondtam, soha! S ha most elmész, Anthony, ha magamra hagysz ezen az éjszakán, akkor elmegyek, de soha többé nem jövök vissza! Soha többé az életben, erre esküszöm! Tudom, hogy szeretsz, hogy éppen olyan szerelmes vagy belém, ahogyan én szeretlek téged! Tudom, mert elolvastam a naplódat! - kiabálta dühösen.
- Micsoda? Ezt nem lett volna szabad! Nem, ez egyszerűen nem igaz! De most már úgyis mindegy, nem változtat semmin sem! - meredt maga elé a férfi.
- De igen, mert szeretjük egymást! Anthony, kérlek... - rimánkodott, könyörgött sírva a lány.
- Nem, nekünk nem szabad szeretnünk egymást... Daniel miatt!
- Nem érdekel Daniel! Fütyülök rá! Az én életem az enyém, és én nem fogom feláldozni magam a te fiad kedvéért! Tehát, ha te még úgy is gondolod, hogy feláldoznád a saját életedet érte, én úgysem tenném meg, hát nem érted? - üvöltötte kétségbeesetten a lány. - Könyörgöm, légy már egy kicsit önzőbb, s gondolj magadra is, ha én már semmit sem számítok ebben a „szerelmi" háromszögben! Kérlek, Anthony, ne hagyj így itt! Ha nem akarsz, ne szeretkezzünk, én tudok várni! De maradj velem ma éjszaka, szükségem van rád! Csak aludj itt, csak ölelj át, s én boldog leszek! - rimánkodott újra a lány.
- Nem szabad, nem szabad, Daniel miatt! - kiabálta eszelősen a férfi.
- Megbánod, Anthony! Örökre bánni fogod! Gyűlölöm Danielt, ha most kettőnk közé áll! Én téged szeretlek, örök, olthatatlan szerelemmel! Ha elutasítasz, ha most nem ölelsz magadhoz, ha most nem kérsz bocsánatot, akkor elmegyek, de örökre! Elmegyek és apáca leszek, néhány nappal ezelőtt már úgyis eljutottam odáig, hogy megbarátkoztam a gondolattal. Anthony! Ne menj ki azon az ajtón, mert akkor vége! Örökre elveszítesz, elmegyek, és soha többé nem jövök vissza! Soha többé! - üvöltötte zokogva, fájdalomtól eltorzult arccal Isabel.
- Bocsáss meg Isabel, de Daniel...
- Nem érdekel Daniel! Egyszer az életben légy önző! Gyere vissza, Anthony!
- Nem tudok... - mondta lemondóan a férfi, s kisietett Isabel szobájából, hogy a lány előtt el ne öntse a keserű könny.
Isabel torkát hirtelen újabb sírás kezdte fojtogatni, de úgy, hogy majdnem megfulladt, két kezét a nyakára tapasztotta, hogy a láthatatlan fojtogató kezeket lefejtse torkáról. Mély, szaggatott sírással, hogy az egész teste reszketett, vonaglott belé, újból és újból zokogni kezdett. Először úgy érezte, hogy hatalmas, éles tőrt döftek a szívébe, de ahogy elsiratta saját életét, boldogságát, egyre inkább mérhetetlen ürességet érzett a szívében, mintha már nem is ő lenne.
- „Megmondtam, Anthony Bradley! Nincs bennem élet nélküled!" - mondta ki halkan, s írta le egy papír cetlire, amit jól látható helyen az íróasztalán hagyott, aztán még zokogva ugyan, de viharos gyorsasággal összepakolt, hogy mielőbb eltűnjön innen.
Először öngyilkosságra gondolt, hogy a vonat elé ugrik, vagy valami ilyesmi, de aztán mégis elvetette a gondolatot. Az ablakon mind világosabban derengett át a hajnal. Könnyei alábbhagytak, s halkan kisurranva a házból hagyta, hogy széltől letört falevélként a lábai vigyék, amerre akarják. Szertefoszlott álmaival, a nagy kofferral, már csak a vonaton tért magához, s összekucorogva hunyta le fáradt, sírástól égő szemeit, s meghalt álmokról csendben álmodott, miközben a vonat gyorsan haladt előre.
- „...még egyszer megpróbáljam életemet egy másik emberéhez kötni, ha Isten, s ha te is úgy akarod! Néked adnám fájó szívem minden szeretetét, s más célom életem végéig nem lenne, mint téged boldoggá, felülmúlhatatlanul boldoggá tenni! Mert látod, én is csak így lehetek, csak általad lehetek boldog.” - Anthony szavait messziről, ködön keresztül hallotta.
- Anthony! - sikoltotta fájdalomtól eltorzult arccal a nevét, s hirtelen kinyitotta a szemét, de a kupéban rajta kívül csak egy idős nénike szendergett.
Már csak azon gondolkodott, hogy egyenesen az irgalmas nővérekhez menjen-e, vagy előbb inkább búcsúzzon el édesanyjától, netán Jane-től, aki azért a legjobb barátnője volt, még akkor is, ha az eltelt három hónap alatt összesen kétszer találkoztak.
- Szükségem van a mamámra! - sírta panaszkodva, s lábait maga alá húzva, átkarolva, egészen apróra kucorodott össze a sarokba dőlve.
- Hát persze, kedveském! - riadt fel álmából az idős asszony. - Mindnyájunknak szükségünk van a mamánkra! Már akinek még él, aki még mehet hozzá panaszkodni, aki még vigasztalást, szeretetet kaphat tőle fájó sebeire. Menjen, siessen a mamájához, mert úgy látom, most tényleg nagy szüksége van rá! - mosolygott barátságosan a nénike.
Ez alatt a Bradley ház ébredezni kezdett. Elsőként Patrícia ébredt fel, s megtörölte talán még mindig könnyes szemét.
- Nahát ez az Isabel! - nézett az éjjeliszekrényén nyugvó kis naplóra. - Boldog lehet Anthony, hogy ilyen valószínűtlenül érzékeny, forró, fájdalmas, kínzó szerelmét ilyen jól titkolni tudó, rendkívüli nő lesz a felesége. Micsoda stílusa van ennek a lánynak! Írónőnek kéne lennie, hiszen ez a napló egy csodálatos szerelmes regénynél is többet ér, mert ha már engem meg tud ríkatni, aki inkább vihorászni szeretek más emberek lelki ügyein, akkor már valóban tehetséges. Komolyan mondom, ennyit még nem bőgtem se filmen, se könyvön. Ennek a kislánynak az egész élete csak munka és harc, s most még ez a szerelem utáni sóvárgás, ez az Anthony utáni vágyakozás is! Érthetetlen, hogyan tudta titokban tartani, elfedni az érzelmeit, hm?! Legjobb, ha Anthonyt azonnal kicsalom valamivel a szobájából, s a naplóját kicserélem Isabel naplójával. Joga van ennek az ostoba férfinak megtudnia, hogy feleslegesen szenved és sóvárog Isabel után, ha egy egyszerű lánykéréssel elintézheti a mindkettejük számára tökéletes boldogsággal végződő ügyet!
Anthony két dupla whisky és sok hánykolódás után, nehezen aludt el, s ezért aztán érthető, hogy reggel úgy ébredt, első gondolata az volt: kutyául érzi magát! Tudta, hogy az ő fürdőszobájában nincs fejfájás elleni tabletta, mert sohasem szokott fájni a feje, a migrén kizárólag Patrícia és Martha betegsége. Bekopogtatott hát Patríciához, hiszen valószínűleg már ébren van.
- Patrícia! Én vagyok, Anthony! Bemehetek? - suttogta kopogtatás után. - Na ez aztán kapóra jön, akarjon bármit is! - gondolta magában, majd odaszaladt az ajtóhoz, és kinyitotta.
- Szép jó reggelt, öcsémuram! Na, hogy sikerült az este? - tréfálkozott, de látta, hogy Anthony nem azért jött, hogy nővérkéjével megossza szerelmi sikereit.
- Adj gyorsan valamit, amitől ez a pokoli fejfájás elmúlik! - mondta, s már indult is nővére fürdőszobájába a gyógyszeres szekrény felé.
- Várj, Anthony! - ugrott utána ijedten Patrícia. - Nekem éppen most fogyott el a tablettám! Menj le inkább, és kérj Marthától!
- Jó! - mondta Anthony, s összébb húzta köntösét, majd továbbra is vizes borogatást szorítva homlokára, megindult lefelé a lépcsőn.
- Menj csak, menj! - gondolta Patrícia, s villámgyorsan beosont Anthony szobájába, s kicserélte a két azonos borítójú könyvecskét.
- Micsoda szerencse, hogy még a színük is egyforma! - kacagott, amikor visszaért a szobájába.
Anthony bekapta a tablettát, aztán a biztonság kedvéért még egyet. Martha megmosolyogta másnapos főnökét, s egy protekciós, extraerős kávéval járult hozzá a beteg gyógyulásához. Pár szót váltottak egymással, s Anthony máris határozottan jobban érezte magát. Könnyebb szívvel és frissebben indult felfelé a lépcsőn, de aztán vidámsága hamar szomorúsággá változott, mert eszébe jutottak az éjszaka történtek. Sajnálta Isabelt, s persze sajnálta önmagát is, de számára még mindig Daniel volt a legfontosabb személy az életben. Most, hogy valóban reménykedhet fia gyógyulásában, elsőbbséget kellett adnia Danielnek, hadd vegye ő feleségül Isabelt.
Egykedvűen tért vissza szobájába, s hosszú percekig hallgatózott, nem hall-e valami mocorgást az Isabellel közös falon át.
- Biztosan alszik még, hiszen teljesen kikészült szegényke! - intézte el magában egyetlen mondattal, s máris a szokásos szertartásossággal ült le íróasztalához, hogy még ha fáj is visszaemlékeznie, mindenképpen megörökítse az éjszaka történteket.
A könyvjelzőnél nyitotta ki a könyvet, s már a dátumot is felírta, amikor az tűnt fel először, hogy naplójának Isabel-illata van, igen, határozottan érezte a lány legújabb, őrülten érzéki, finom parfümjének illatát. S amint visszalapozott a könyvben, az előző lapon idegen kézírást látott, pontosabban nem is idegent, mert egyből kitalálta, hogy Isabel naplóját tartja a kezében. Most nem is gondolt arra, hogy hol lehet az övé, csak a kapzsi kíváncsiság, hogy mi mindent tudhat meg e véletlen csere folytán, mohón olvasni kezdte az egyes napok bejegyzéseit.
Isabel ezalatt hazaért, s zokogva panaszolt el mindent édesanyjának, s most ismét órákon át tartó, visszatarthatatlan, szűnni nem akaró hullámokban törtek elő könnyei, a teste megvonaglott, görcsbe rándult a fájdalmas zokogástól.
- Édes kislányom! - mondta könnyes szemmel, egészen kétségbeesett hangon az édesanyja. - Hát ennyire kikészültél? Hát ennyire szereted?
- Az életemnél is jobban! - hüppögte a lány.
- Na és már nincs remény? - próbálkozott finoman tapogatózni a lánya fájdalmától szinte megrémült mama.
- Semmi remény! S tudom, hogy egyetlen út vár rám...
- Ne! - sikított az anyja.
- Ne félj mama, nem leszek öngyilkos! Azt már megtehettem volna hazajövet is! Pár napig veled szeretnék lenni, hogy a te szeretetedet utoljára kiélvezzem, hogy újra a kicsinyke gyermeked lehessek, utoljára még egyszer dédelgess, s utána... utána bevonulok apácának!
- Apácának?! - csodálkozott az anyja. Ez új volt az ő számára.
- Igen, apácának! - mondta szinte dacosan Isabel, hogy anyja nehogy kételkedjék szavaiban.
- De hiszen ápolónő vagy orvos akartál lenni, nem pedig apáca! Ha van hozzá kedved, próbáld folytatni az egyetemet, van annyi megtakarított pénzem, hogy egy évig anyagilag támogassalak, utána meg majd vállalsz gyermek-felügyeletet, vagy abból a pénzből, amit most kerestél, még valameddig elevickélsz! Hidd el, hogy a szerelmi bánatra egyik legjobb gyógyszer a munka, a tanulás! Ne menj apácának, kár lenne magadat büntetni azért, mert a nagy ő nem szeret téged!
- Hát ez az, hogy szeret! - zokogott most ismét a már majdnem megnyugodott lány.
- Akkor meg mi a baj? Nem értek semmit, Isabel!
- Tudod, a kezembe került a naplója, s onnan tudom, hogy szeret! De a fiát még jobban szereti, s most azt vette a fejébe, hogy nekem Danielhez kell hozzámennem, mert azt akarja, hogy a fia legyen boldog, nem pedig ő! Milyen önfeláldozó, milyen hülye! - mondta szinte gyűlölettel teli hangon.
- Te elolvastad más ember naplóját? - kérdezte megrovólag az anyja. - Ez... ez nagyon csúnya dolog volt! Tudja?
- Igen, azt hiszem, indulatomban elmondtam neki! - mondta egészen halkan Isabel, mint aki csak most döbbent rá, milyen illetlen dolgot csinált.
- Na jó! Most térjünk rá az anyagiakra! Még nem késő megkérvényezned az egyetemen, hogy a harmadévet újrakezdhesd! Ha van elég pénzed, tudod fedezni a kiadásokat, s én, mint mondtam, pár száz dollárral meg tudlak támogatni. Esetleg kereshetsz megint valami kis garzont az egyetem környékén! Abban a garzonházba, ahol Jane-nel laktatok, biztos van kiadó lakás!
- Jane! Vajon mi lehet vele?! - tűnődött Isabel. - Már egy hónapja nem beszéltünk egymással!
- Jane férjhez megy! A jövő hónapban! Tegnap jött meg a meghívója, ide küldte az én címemre, nem is értem, miért. Nézd csak! - kutatott a kacatok között az anyja, majd előhúzta a díszes meghívót.
- Hm! Én bezzeg nem megyek férjhez! Sem pedig egyetemre, egyáltalán sehová sem megyek, csak apácának! - sírt újból Isabel.
- Hát te totálkáros vagy, kislányom! Nem hittem volna, hogy az én hűvös, szinte már hideg, érzéketlen gyermekem egyszer ilyen heves és forró szerelemre lobban, hogy az első szerelmi csalódás ennyire kiborítja majd! Na gyere! Főzök neked egy finom teát, beülünk a hintaszékbe, az ölembe veszlek, mint régen, kiskorodban, aztán teázás közben szépen elmondasz mindent anyucinak, te culáger!
- Micsoda?
- Culáger! Nagy cula, ha úgy tetszik! Ez amolyan régies, kedveskedő kifejezés, na! - nevetett az anyja, s megpróbálta éreztetni Isabellel, hogy csöppet sem olyan vészes a helyzet, mint amilyennek látszik, vagy amilyennek Isabel szeretné feltüntetni. - Ide figyelj! Hiszed vagy nem, nem Anthony Bradley az egyetlen férfi a világon, akibe bele lehet szerelmesedni! Itt van például Jane barátnőd! Ugye ő is azt hangsúlyozta folyton-folyvást, hogy ő bizony sohasem lesz igazán szerelmes, és nem fog kikötni véglegesen egyetlen pasas mellett sem! Igaz, hogy ő nem a szüzességét és az erényeit féltette, éppenséggel a szabadságát, a változatos életét, s látod... Most mégis van valaki, aki mellett kiköt, akibe szerelmes, s hidd el, néhány hét után elfelejted Anthonyt, s majd találsz valaki mást, akit imádhatsz!
- Nem! Soha, senkit! Biztosan tudom!
- A fenébe is, Isabel! Hiszen még olyan fiatal vagy, csaknem gyerek! Előtted az egész élet, s meglehet, hogy éppen az orvosi egyetemen az egyik előadó professzorban fogsz beleesni, s leszel százszor vagy ezerszer szerelmesebb, mint most ebbe a hülye Anthony Bradleybe!
- Te nem hülyézheted le, csak én! - figyelmeztette anyját kislányos daccal Isabel.
- Édes kislányom! Akartam én már valaha is rosszat neked?
- Nem, tudtommal még sohasem!
- Na látod! Ha Anthony jobban szereti a fiát, mint téged, akkor törődj bele, kedvesem, hogy ha a fejed tetejére állsz, akkor sem vesz feleségül! Ezért aztán jobb, ha nem strapálod magad, és nem búslakodsz, és nem vágsz olyan képet, amitől még a tapéta is leválik bánatában!
Isabel halványan elmosolyodott. Anyját annyi fájdalom érte, s annyit szenvedett férje elvesztése miatt, hogy ha így humorizál, akkor bizonyára szörnyen aggódhat gyermeke kedélyállapota miatt. Isabel elhatározta, hogy erőt vesz magán, s legalább másnaptól kezdve megpróbál kissé vidámabbnak tűnni. Még aznap este felhívta Jane-t, hogy essen túl az utolsó részletekbe menő mesélésen, s utána legalább egy időre félre tudja tenni az egész Bradley-ügyet!
Mást sem csinált, csak gondolkodott, melyik utat válassza. Végül úgy döntött, innentől kezdve soha többé nem tesz fel mindent egy lapra, soha többé nem kockáztat, ezért jelentkezett az apácarendbe is, és beadta kérvényét az orvosegyetem rektori hivatalához is. A sorsra, vagy ha úgy tetszik, Istenre bízta a dolgot! Ha Isten mindenáron a „kedves nővérek" között akarja látni őt, akkor legyen, beletörődik, s nem lázadozik többé, ha viszont engedélyezik az egyetem folytatását, akkor irány az egyetem! Végül is abban igazat adott anyjának, hogy szerelmi bánat ellen a munka, a tanulás a legjobb gyógyszer!
9.
Anthony délelőtt tízkor kezdett el aggódni Isabel miatt. A napló olvasása után egyszerűen nem talált más megoldást, mint hogy mindketten odaállnak Daniel elé a kellő pillanatban, ő majd megköszörüli a torkát, és bármilyen nehéz is lesz, belekezd: „Fiam! Te hamarosan megfogsz gyógyulni! Teljes értékű életet élhetsz, már úgy értem, minden értelemben! Leszel szíves keresni magadnak egy korban hozzád illő lányt! Mert ugye arra egy percig sem gondoltál, hogy a náladnál sokkal, csaknem másfél évvel idősebb Isabel nénit fogod feleségül venni. Isabel jobban gondoskodott rólad, mint ahogyan édesanyád tette volna. Talán ez adta az ötletet, hogy ha eddig kitűnően ellátta az anya szerepet, akkor talán véglegesítenünk kéne ebben a beosztásban, de mondjuk kiterjeszthetnénk a feladatkörét a feleség szerepkörére is! Mit szólsz fiam? Teljesen mindegy, hogy mit szólsz, ugyanis mi már döntöttünk, én nagykorú vagyok, úgyhogy nem kell a fiam beleegyezését kérnem! No! Ezt pusztán bejelentésnek vedd, és most gratulálhatsz nekünk!"
- Milyen egyszerű! - gondolta Anthony, s mivel most már fél tizenegy is elmúlt, s nem bírta tovább, hogy bocsánatot ne kérjen Isabeltől, s csókok milliói között ne kérje meg a kezét, egyszerűen berontott a lány szobájába.
- Isabel! Drága kicsi Isabel! Hol vagy? - kereste a lányt, de sem a fürdőszobában nem találta, sem az ágyában, és egyáltalán... mi ez a gyanús rend?
Anthony rosszat sejtve tépte fel a szekrényeket, s pillanatok alatt elsötétült előtte a világ: üres volt minden, Isabel ELMENT!
A gondolat, hogy elveszítette a számára legdrágább nőt, teljes kétségbeesésbe sodorta. Szomorúan, dühösen borult az ágyra, Isabel párnájára, s mélyen szívta be Isabel bódító illatát. A szekrények, az ágy, mind-mind az ő parfümjének illatát ontották magukból, egyes-egyedül a párnának volt igazi, valódi Isabel-illata! Anthony behunyta a szemét, s visszagondolt az éjszaka történtekre, a vad csókokra, ölelésekre, s arra, hogy majdnem... majdnem megtörtént a dolog!
Az íróasztalon megtalálta a neki szánt pár sort: „Megmondtam, Anthony Bradley! Nincs bennem élet nélküled!" Tébolyultként, felbőszült oroszlánként rohant ki Isabel szobájából, és üvölteni kezdett:
- Patrícia! Martna! Walter! Hol van Isabel? Ki látta Isabelt?
Természetesen senki nem tudott semmit. Aztán Patrícia felhívta a vasútállomást, és ott a pénztáros emlékezett egy fiatal hölgyre, aki ma hajnalban az első jegyet váltó ember volt. Részletes útbaigazítást adott Patríciának, aki az információkat közvetlenül, szinte szinkronban tolmácsolta Anthonynak.
- Walter! Azonnal intézkedjen, hogy készítsék fel a gépemet, irány a repülőtér! Siessen! - adta ki az újabb és újabb parancsokat.
- Mama! - mondta délelőtt Isabel. - Bemegyek a városba, megnézem azokat a bizonyos garzonlakásokat, hogy van-e kiadó és mennyiért.
- Na végre! Ez jó jel! Lehet, hogy mégis életben maradsz?
Isabel egy vidám fintorral intézte el anyja gúnyolódását, s valahogy megpróbálta onnan folytatni az életét, ahol abbahagyta, mielőtt a Bradley-villába került.
- Ja, és mama! Lehet, hogy elmegyek Jane-hez! Kíváncsi vagyok, ő milyen házhoz került, s milyen az a vőlegény!
- Rendben! De szeretném, ha vacsorára itthon lennél! Nem azért vettem ki rendkívüli szabadságot miattad, hogy te egész nap csatangolj, én pedig itthon várjak rád!
- Oké! Holnap csak a tiéd leszek!
- Hát ezt el is várom! Na szia! Vigyázz magadra!
Isabel épp abban a pillanatban szállt fel a helyi járatú autóbuszra, amikor édesanyja háza elé bekanyarodott Anthony Bradley autója.
- Jó napot kívánok! - köszönt udvariasan a szemmel láthatóan izgatott férfi. - Isabel itthon van?
- Jó napot kívánok! Maga bizonyára Anthony Bradley! - találgatott az anyja.
- Jaj, bocsásson meg az udvariatlanságomért, amiért elfelejtettem bemutatkozni! Valóban, Anthony Bradley vagyok, és sürgősen beszélnem kell a lányával!
- Ez érdekes! Én ugyanis úgy tudom, hogy önnél dolgozik a lányom, Mr. Bradley!
- Igen, vagyis nem! Tegnapig nálunk volt, de ma hajnalban megszökött...
- Megszökött? - kérdezte az anyja nagy meglepődést színlelve. - Ez érdekes, talán jöjjön be, foglaljon helyet, és akkor megbeszélhetnénk! Mondja csak, maguk verték az én lányomat? Kínozták, éheztették?
- Nem, hová gondol? - képedt el teljesen Anthony.
- Akkor miért szökött volna meg Isabel?
- Azért, mert nem veszem feleségül! - mondta kissé zavartan a férfi.
- Vagy úgy! Ez persze mindent megmagyaráz, s érthetően elég ok egy szökésre. Bár be kell vallanom, már több száz, sőt több ezer férfi nem vette feleségül, de ezért még soha sehonnan nem szökött meg! Érdekes, sőt, kifejezetten furcsa az ügy, nem gondolja, Mr. Bradley?
- Igen... szóval én szeretem őt!
- Szereti Isabelt?
- Igen, nagyon szeretem! Itt van? Meg kell mondanom neki!
- Nincs itt, láthatja! De ha hozott házkutatási parancsot is, akkor az egész házat átvizsgálhatja, a pincétől a padlásig!
- Bocsásson meg, asszonyom, ha kissé ingerültnek tűnök, de nagyon zaklatott vagyok! Mindenképpen beszélnem kell Isabellel! Meg kell mondanom neki, hogy szeretem!
- Miért nem mondta meg neki előbb... már úgy értem, hogy a szökés előtt! Talán akkor most nem kéne... - óvatoskodott az asszony.
- Akkor még nem tudtam! - nyögte ki kissé gügyén a férfi.
- Nem tudta, hogy szereti? - húzta fel szörnyen értetlen grimaszra száját Isabel mamája.
- De azt tudtam, csak azt nem... hogy szerethetem, hogy szeretnem kell, hogy...
- Aha, értem, Mr. Bradley! Illetve nem értem, de nem ez a legfontosabb!
- Hol van Isabel?
- Ha nincs több kérdése, vagy esetleg, megkockáztatnám, más kérdése, akkor válaszolnék rá, de kérem, előbb áruljon el egy dolgot: maga most feleségül akarja venni a lányomat?
- Hát persze! Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőle, hogy megpróbáljak mindent jóvátenni, és hogy... hogy... hazavigyem!
- Így már más! Az otthona persze még per pillanat itt van, de ha maga úgy érzi, hogy magához tartozik, és a maga házához, hát akkor én csak annyit tudok mondani, hogy áldásom rátok gyermekeim... ja és annyit, hogy az orvosegyetemmel szemben van egy nagy garzonház. Oda ment érdeklődni, hogy van-e kiadó, üres lakás. S ha ott már nem lenne, akkor Jane barátnőjéhez ment, vőlegénynézőbe! Itt a meghívó, rajta van a cím! - nyújtotta át gondolkodás nélkül Anthonynak Jane esküvői meghívóját.
- Köszönöm, Mrs. Canfield, köszönöm, mama!
- Mama? - csodálkozott el az asszony, amikor Anthony elment. - Mama! Mama! Mama! Jézusom, anyós leszek, ilyen fiatalon! De hiszen ez a jóképű férfiú alig fiatalabb nálam! Szentséges ég! Csak a barátnőim meg ne hallják, hogy egy 40 éves férfi úgy hív engem, hogy Mama! Na mindegy! Csak legalább Isabelt érje utol!
- Oké, Roger, azért köszönöm! - búcsúzkodott Isabel a garzonház portásától. - Gyere, Jane! Szálljunk be a meseautódba, s megnézem a te mesebeli hercegedet!
- Hé, hé, ne vágj már ilyen „Na-ma-itt-a-világvége-po-fát, mert még az élettől is elmegy a kedvem melletted! Amúgy pedig a cuki kis Paulnak van egy irtó aranyos öcsikéje, mindössze másfél évvel fiatalabb nála, 24 éves. Tuti, hogy bukni fog rád, úgyhogy ha egy-két napig ott maradnál nálunk a kastélyban, hát én nem tudom, mi minden jönne ki belőletek! - súgta sokatmondóan Jane a hatalmas, elegáns Rolls Royce-ban.
- Legfeljebb az aranyerünk, az erőlködéstől! Már megbocsáss! - mondta egykedvűen Isabel. - Éppen nem vagyok palizós kedvemben! - tette hozzá epésen.
- Miért? Voltál te életedben valaha is palizós kedvedben? - kérdezte szemrehányóan Jane.
- Ó, Jane! Ne kezdd már megint! Én nem kurvának születtem! Egyébként pedig, ha éppenséggel érdekel, a múlt éjszaka már majdnem elvesztettem a szüzességemet...
- Igen? - csillant fel boldogan Jane szeme.
- Igen!
- És? - sürgette kéjsóváran.
- Nincs és! Mondom, hogy csak majdnem!
- Na ne etess, Isabel! - legyintett csalódottan Jane. - Te meg a szex!
- Igenis szeretkeztünk, és... nagyon jó volt!
- Az első? Szerintem az első sohasem lehet igazán jó!
- Nem jutottunk el odáig!
- Meddig nem jutottatok el?
- Hát odáig! - forgatta meg szemét sokatmondóan Isabel.
- Jó, látom, így nem megy, úgyhogy inkább úgy kérdezem, hogy meddig jutottatok el?
- Majdnem odáig!
- Jézusom, Isabel! Azt hiszem, te kimondottan klinikai eset vagy! Nem fogalmaznál világosabban? Bedugta, vagy nem dugta be?
- De Jane! Nem zavar téged legalább egy kicsikét, hogy egy férfi sofőr ül az autóban?
- Nem, egyáltalán nem, ugyanis süket! Echte süket! Mint a tök! Üvölthetsz, szellenthetsz, sírhatsz, röhöghetsz, nem hallja! De kérlek, hogy ne kerüld ki a válaszadást! Szóval: igen vagy nem?
- Nem!
- Akkor nem is szeretkeztetek igazán! Úristen, Isabel! Mondd csak, azt azért ugye tudod, hogy nem a gólya hozza...
- Maradj már, Jane! - kacagott Isabel, s dühösen megbökte barátnőjét.
- Mert ha te még azt sem tudod, hogy melyik fogalom mit takar, akkor egyhamar nem jutsz el a gyakorlati tapasztalatokig! Fogadjunk, hogy megcsókolt, megfogta a melledet, s te erre hitted azt, hogy megtörtént!
- Jane! Az ég szerelmére! Hallgass már!
- Miért? Speciel én imádok a szexről beszélgetni! Ennél jobban már csak egy dolgot szeretek...
- Csinálni! - mondták ki egyszerre, és óriásit nevettek.
- De komolyan, most már annyira felizgattál! Voltaképpen mi történt közted és a között az Anthony közt?
- Hát... szeretkezni kezdtünk, irtó jó volt, aztán, mire a dolog lényegéhez értünk volna...
- Mi történt?!
Isabel szeme megtelt könnyel.
- Megijedtél, mi? Pedig mondtam, hogy nem fáj annyira! Jaj, Isabel, az elsőn mindig túl kell esni, aztán már csak egyre jobb lesz!
- Dehogy ijedtem meg, éppenséggel már alig vártam! Olyan jó volt vele, ő olyan gyengéd, figyelmes, érzéki szerető! Nagyon boldog voltam, s már alig vártam... Azt hiszem, nem értesz te semmit, Jane Suliivan! Szeretem Anthonyt, az életemnél is jobban! S ha nem lenne Daniel, talán most mi is menyasszony-vőlegény lennénk, akárcsak te és a cuki kis Paul, és nem lennék még mindig szűz, az biztos! Egy ilyen éjszaka után tuti, hogy nem! - tette hozzá nagy nyomatékkal.
- Nem tudod elég ügyesen keverni a kártyát, ez a te legfőbb bajod! Én figyelmeztettelek, hogy idejében kezdd el az életet, hogy mire a „játékteremhez” érsz, addigra te légy a legjobb játékos! Én, fiam nem teketóriáztam! Kipróbáltam az összes pasast a kastélyban! A cuki Paul volt a legszuperebb, te, az egy olyan bika, egy olyan lepedővirtuóz, komolyan mondom, teljesen elvarázsolt! Persze én is kiteszek magamért minden alkalommal, félmunkát sohasem végzek! Ezt persze sokra is értékeli, mert azóta is csak úgy kezdeményezi a szeretkezésünket, hogy „Na gyere ide, te, te, te kígyóbűvölő! Tégy csodát velem, te démon, te szirén, te!" Mi tagadás, néha elvarázsolom a pasast, de úgy, hogy utána hullakimerülten órákon át néz a plafonon egy pontot! Ha látnád... majd meghalok a röhögéstói, mert valósággal kómában van a cuki Paul! Először kaptam tőle ezt a Rolls-Roycot, ami azért nagy változás egy 9 éves Corvette után, ami már nem is autó volt, csak egy roncs, s olyan drága a javíttatása, hogy lassan már én is roncs lettem abban a vacak kis autóban. Aztán láss csodát, alig egy hónap után megkérte a kezem, s három hét múlva grófnő leszek! Képzelheted, grófnő, én! A főiskola kurvája!
- De Jane! Miért becsülöd alá magad? Mi az, hogy a „főiskola kurvája"? Szeretted a szabados életet, szeretted a pasasokat, a szexet, ennyi az egész! Én viszont Anthony Bradleyt szeretem, s ha a világ csupa Anthony Bradleyből állna, akkor oltári nagy ribanc lennék, azt hiszem! - nevetett szégyenlősen Isabel.
- Isabel, Isabel, drága kicsi barátnőm! Én drukkolok neked, bárcsak sikerülne! De a cuki kis Paul öcsikéjét megkaphatod, ő a legszolidabb a kastélyban, szerintem képes két-három napot is várni a lerohanásoddal, ha közlöm, hogy fogja vissza magát!
- Kösz, Jane, de nem hiszem, hogy a sógorodra fáj a fogam!
- Miért, mi bajod a sógorommal? Ő is tagja a grófi családnak, hm?
- Nem minden a pénz, Jane! - mondta szelíden Isabel.
- Ha most rátérsz az apácaszövegre, akkor kilöklek az út közepén! Továbbá közlöm veled, hogy ha képes vagy elmenni azokhoz az irgalmas nővérekhez, akkor készülj fel arra, hogy támadást szervezek a kolostorotok ellen, és néhány tucat kiéhezett bikát fogok rátok ereszteni, akik egyetlenegy apácát sem hagynak szűzen, kiskegyedet is beleértve!
- Hé, ne fenyegess! - nevetett Isabel.
- Na, meg is érkeztünk! Ha akarod, s nem érzed jól magad, akkor a sofőr délután hazaszállít.
Isabel bólintott, s máris rosszul érezte magát. Jane őrülten csinos volt, feltűnő, extravagáns, rikító színű ruhában, s a bal vállán akkora virágot viselt, hogy eltakarta az egész fejét, úgyhogy ha arról az oldaláról látta valaki, szinte felsikoltott: „A fej nélküli lovas!” Jane, aki eddig kizárólag pólóban és farmerban járt, most képes volt hosszú órákat utazni Los Angelesbe, hogy a Beverly Hillsen, pontosabban a Rodeo Drive-on vásároljon a legdrágább szalonokban, ahol esetleg összefuthat egy-egy filmsztárral vagy más hírességgel.
- Micsoda sznob lettél! - mondta neki Isabel, amikor látta, hogy milyen magabiztosan, határozottan és fölényesen beszél a személyzettel.
- Édesem! - húzta el, szinte énekelte eme egyetlen szót. - Tudod milyen nehéz féken tartani manapság a személyzetet?
- Tudom. Nekem is személyzet leste minden parancsomat a Bradley villába! De emlékszem még arra a két tinédzserre is, aki három hónappal ezelőtt egy kicsinyke kert kicsinyke barackfája alatt feküdt, és az újságok apróhirdetése között állás után böngészett. Emlékszem rájuk, amikor torkukban dobogott a szívük, amint egy elegáns, menő ügynökséghez benyitva „ítéletre vártak", s emlékszem, milyen szédülten boldogok voltak, hogy jó állást kaptak jó házaknál!
- S most e ház úrnői lettek! Illetve lesznek! Mert ugye nem puskázod el? Figyelj! Az ajánlatom egyébként teljesen komoly: ha nem jön össze az Anthony-ügy, akkor keress meg, s néhány hónap múlva szállítom a milliomos kérőt! Na gyere, mert jön az én cuki kis Paulom, bemutatlak neki!
- Jane! Csak nem az a kis szemüveges, propelleres törpepapagáj a vőlegényed?! - kérdezte döbbenten az alig 165-170 cm-es férfira mutatva.
- Igen, Paul nyakában van csokornyakkendő, ő az, a jobb szélső! Ugye, milyen kis cuki? Arany pofa, sokszor szeretném felkapni és össze-vissza csókolni! Igaz, hogy én csaknem 10 centivel magasabb vagyok nála, de azért, mert egy kis mélynövésű dugó, attól még lehet fenomén az ágyban, és ami a lényeg, lehetnek milliói! De ami a legeslegfontosabb: imád engem!
Eközben Anthony Bradley bejárta a várost. Roger, a garzonház portása elmondta, hogy Isabel itt járt Jane-nel, a barátnőjével, s egy rikító rózsaszínű Rolls Royce-szal elszáguldottak Jane jövendőbelijéhez.
Ez a nap Anthony számára a kergetőzés napja volt. Mert Isabel nem érezte magát valami remekül, ezért alig másfél óra után elbúcsúzott, mondván, hogy messze lakik, és édesanyja estére hazavárja. A süket sofőr remekül bevált, azzal a kis különbséggel, hogy Jane elfelejtette Isabellel közölni, hogy azért „süket" a sofőr, mert szinte ki sem veszi füléből a walkman fülhallgatóját, megállás nélkül funkyzenét hallgat, az 5 db kazettából álló kollekciót folyamatosan egymás után meghallgatva biztosítja maga számára a kedvenc zenéjét, s ezért valóban nem hall vezetés közben!
Alig indultak el Isabelék, megérkezett Anthony. Jane az első pillanatban rájött, ki lehet ez a ház előtt kiszálló magas, jóképű idegen.
- Ez igen! Szóval szűzike kifogta a főnyereményt! Na persze, egy ilyen pasi kedvéért talán én is futnék még egy kört!
- Helló! - nyújtott kezet neki kedvesen, barátságosan. - Maga Anthony Bradley, ugye eltaláltam?
- Igen, de akkor... Jane Sullivanhez van szerencsém, igaz?
- Igen, még három hétig igaz, ugyanis még három hosszú hétig a régi nevemet viselem - mondta nagy affektálás közepette Jane.
- A kérdés rövid, egyszerű, s lefogadom, nem éri váratlanul: hol van Isabel?!
- A válaszom még rövidebb, még egyszerűbb, s lefogadom, hogy váratlanul éri: az anyjánál!
- Ó, nem! - esett össze lélekben, s lett 10 centiméterrel alacsonyabb a férfi.
- Ó, de! - mondta határozottan Jane.
- De hiszen tőle indultam el!
- Kár volt! Főként, mert Isabel mamája jópofa, majdnem annyira, mint én! Jól elbeszélgettek volna, isteni süteményeket tud sütni, s nem is ártott volna, ha egy kicsit összebarátkozik az anyósával, mert ugye azért keresi Isabelt, hogy feleségül vegye? - szögezte a kérdést a férfinak.
- Természetesen!
- Akkor jó! Akkor már csak utol kell érnie! De igyekezzen, mert lehet, hogy félórai pihenő után továbbáll az édesanyjától! - ugratta Anthonyt Jane, s miközben kedvesen mosolyogva integetett a távozó férfi után, a fogai között még ezt sziszegte. - Micsoda mázlista ez a lány! Magas, jóképű, csinos, szereti, és egy született tutyi-mutyi!
10.
Isabel kimerülten, halálfáradtan ért haza, hiszen jószerivel egész álló nap utazott. Anthonytól, az anyjától, a garzonháztól, Jane-től. Pár szót váltott az anyjával, aztán szinte összerogyott. Gyorsan megfürdött, és érintetlenül hagyott gyermekszobájában birtokba vette régi nagy ágyát, amely valamikor a nagyszülei nászágya volt. Hatalmas, gyönyörű faragott tölgyfa ágy, melynek közepén ott feküdt az utolsó babája, egy hatalmas, aranyos, de kimondottan csúnyácska rongybaba, amellyel akkor aludt Isabel, ha nagy lelki bánat érte. Testvére nem volt, ezért még 13-14 éves korában is a babájának panaszolta el az őt ért sérelmeket, igazságtalanságokat.
Most is vele aludt, átölelte, s úgy aludt a babával, mint egy kislány.
Édesanyja is éppen lefeküdni készült, amikor csöngettek. Már az árnyékból látta, hogy Anthony az.
- Hát nem sikerült megtalálnia? - kérdezte mosolyogva Anthonyt, aki már igencsak rossz bőrben volt.
- Nem! - mondta lemondóan Anthony.
- Jöjjön már be, igyon egy jó kávét! - invitálta az anyósjelölt.
- Vajon hol lehet?! - kérdezte felhajtva a kávé maradékát.
- Elárulhatom! - mosolygott az asszony csillogó szemekkel. - Bent alszik a szobájában! Jöjjön, nézzük meg, de halkan, lábujjhegyen! Cssss!
Isabel szorongatta a rongybabát, s láthatóan zaklatott álmot álmodott, talán éppen Anthonyról.
- Szeretnék vele maradni! - súgta alig hallhatóan Anthony.
- Semmi akadálya! Ha fáradt, mellé is fekhet! - súgta vissza az asszony.
Nem is rossz ötlet! - gondolta Anthony, amikor kettesben maradt a lánnyal.
Legszívesebben ott folytatta volna, ahol abbahagyták Isabellel, de most beérte annyival, hogy melléfeküdt, felkönyökölt, s le nem vette szemét az alvó lányról. De nincs az a legmélyebb álom, az a legnagyobb fáradtság, ami erősebb lenne, mint ha szívünk megérzi a számunkra legkedvesebb ember közellétét. Így volt ez Isabel esetében is. Anthony az izgalmaktól, a fáradtságtól éppen elaludt, amikor Isabel finoman megmozdult, mert megérezte, hogy vállát erős férfikéz öleli át. Ahogy kipattant a szeme, rájött, hogy nem álmodik, bizony Anthony Bradley alszik mellette, teljes életnagyságban. Isabel boldogan elmosolyodott. Hát igaz, amit édesanyja mesélt, hogy Anthony itt járt, kereste! Hát utána jött, mint egy álruhás királyfi, hogy visszavigye őt a mesebeli palotába! Most rajta volt a sor, hogy simogassa, s boldogan nézze, lesse alvó szerelmét. Boldog volt, kimondhatatlanul boldog! De fáradt is volt, s bár úgy érezte, a boldogságtól s az erős szívdobogástól nem fog tudni elaludni, belefészkelte magát a férfi karjaiba, s bizony a következő percben már az igazak álmát aludta.
Reggel szerencséjére ő ébredt elsőként, s mire Anthony felébredt, már csak Isabel rongybabáját szorongathatta a karjai között.
- Isabel! - kiáltotta rémülten.
- Itt vagyok! - hintázott Isabel a hintaszékben. Hangja kimért volt, s hideg.
- Isabel, drága kicsi Isabel, de jó, hogy végre megtaláltalak!
- A kérdés az, hogy kinek jó, és főként mire jó - tette hozzá hűvösen a lány.
- Nekem jó, és neked is, mert azért jöttem, hogy magammal vigyelek, hogy bocsánatot kérjek, hogy kegyelemért esedezzek, amiért olyan szörnyen ostoba voltam, hogy azt hihettem, le tudnék rólad mondani eddigi életem legnagyobb kincséért, a fiam kedvéért! De nem tudok lemondani rólad, s nem is akarok! Ha igent mondasz, ma bemegyünk hozzá a klinikára, és közösen jelentjük be, hogy még az ősszel egybekelünk!
- S vajon nem érzel-e majd emiatt lelkiismeret furdalást néhány hónap, esetleg egy év múlva - szögezte neki a kérdést még mindig komolyságot, hidegséget erőltetve magára a lány.
- Nem, biztosan nem! Átgondoltam mindent! Jogom van a boldogsághoz, s hogyha te nem Danielbe vagy szerelmes, akkor senkinek sem lenne jó, ha bármit is erőltetnénk! Ha egyszer mindketten szeretjük egymást, akkor miért kínoznánk, miért ne szerethetnénk nyíltan egymást? Ugye velem jössz?
- Te elmentél, otthagytál a szobában, ahol könyörögtem, rimánkodtam, hogy gyere vissza, ne hagyj magamra, de te kegyetlen voltál, s mégis megtetted!
- Őrült voltam!
- Akkor most én is az leszek!
- Ezt hogy érted? Nem jössz vissza hozzám?!
- Nem! Eltaláltad, nem megyek!
- De hiszen szeretsz, ne is tagadd!
- Nem tagadom, Anthony!
- Hát akkor?
- Hát akkor tanuld meg egy életre, hogy amit Isabel Canfield kimond, az úgy is van, hogy a szavaimnak súlya van, mert amit komolyan mondok, azt komolyan is gondolom! Azt mondtam, ha most kimész a szobámból, akkor elmegyek, és soha többé nem jövök vissza!
- De Isabel! - szólt egészen kétségbeesetten Anthony.
- Igen?
- Akkor most mi lesz?! Én nem tudok, és nem is akarok nélküled élni! Szeretlek, az életemnél is jobban, és belehalnék, ha le kéne mondanom rólad!
- Sajnálom!
- Ennyi?
- Ennyi! - rándította meg a vállát Isabel.
- Már nem szeretsz?!
- De, nagyon szeretlek! Szeretlek, mint virág a napfényt, mint szorgos méhecske a virágport, mint emberek az édes lépes mézet, szeretlek, nagyon szeretlek téged, Anthony Bradley, mindennél és mindenkinél jobban! - fakadt ki szerelmesen a lány.
- S mégsem jössz vissza? - értetlenkedett a férfi.
- Nem, megmondtam, hogy nem!
- De miért nem?
- Mert azt mondtam, hogy nem megyek, és nem szeghetem meg a szavamat!
- De akkor mit csináljak? - kérdezte egyre értetlenebbül, s egyre kétségbeesettebben Anthony.
- Hát vigyél vissza erőszakkal, te bolond! - kacagott a lány.
Anthony felkapta, elfenekelte, majd karjaiban vitte ki a lányt, le sem tette a kocsiig, így karon át kellett elbúcsúznia édesanyjától. Aztán a kocsiból a repülőig is karjaiban vitte Anthony, végül megérkezve a városba, ugyancsak karjaiba vitte le a repülőről az autóba, majd az autóból be, vissza a Bradley házba.
- Na! Meghoztam a Bradley ház új úrnőjét! - lihegte, amikor letette végre az 54 kg-os csomagot.
- Mi történt veled, Isabel? - ijedt meg Patrícia. - Eltört a lábad?
- Nem, Patrícia, a szívem tört össze, de Anthony éppen most vette kezelésbe! - mosolygott boldogan a férfi karjai között Isabel, s szorosan hozzábújt.
Ebéd után Isabel boldogan felsóhajtott:
- Újra itthon! Mintha el sem mentem volna, mintha csak egy rémálom lett volna az egész, egy nyomasztó, kellemetlen álom!
- Remélem, hamar elfelejted! Most pedig, remélhetőleg már a saját lábadon, irány a városi ékszerész, megvesszük a gyűrűt, s utána meglátogatjuk kis betegünket a klinikán! Nagyon hiányzik Daniel!
- Nekem is! - súgta halkan Isabel, s Anthony kezére tette az övét. - Tudod, akármit is mondtam, nagyon szeretem Danielt, s őszintén remélem, hogy meggyógyul, és boldog ember lesz belőle!
A kórházba menet Isabel végig az ujján csillogó-villogó hatalmas briliáns kőben gyönyörködött. Nemcsak azért, mert hihetetlenül drága volt, szinte égette az ujját, ahogyan felhúzta Anthony, de mert valóban csodálatos volt, csillogásával nem tudott betelni.
Az igazi meglepetés azonban a klinikán várta őket: a műtét utáni negyedik napon mankóval fogadta őket Daniel.
- Na mit szóltok?! A gyógytornásznőm, Laura azt mondta, hogy olyan remek állapotban vagyok, hála neked Isabel, hogy rohamos gyógyulás várható, de képzeljétek! Sem Feinberg professzor, sem Laura nem számított ilyen gyors javulásra! Mondtam, hogy bezzeg Isabel már ehhez szokott, hiszen a kezem is fele annyi idő alatt indult meg a rohamos javulás útján, mint ahogy most a lábam. Már érzem, s bár pokolian nehéz, ott tartok, mint egy néhány hónapos, a járást tanuló, tipegő baba, de állni már tudok!
- Annyira boldog vagyok, Daniel! - szólalt meg először Isabel, s szemében könny csillogott.
- Büszke lehetsz magadra, Isabel! - folytatta Daniel. - Feinberg professzor szinte mindennap elmondja, hogy nemcsak az ő érdeme ez a siker, ez a gyógyulás, de elsősorban a tiéd, és beszélni szeretne majd veled! De mindenekelőtt meg kell ismernetek Laurát! Gyerekek! Ez a csaj valami csúcs! Úgy masszíroz, de úgy! Isabel! Már majdnem olyan, mint te! Na és a szeme! Huncut, mosolygós, kacér, ugyanakkor tekintélyt parancsoló! Egyszerűen imádom!
- Na de Daniel! - próbált féltékenykedni Isabel.
- Jaj, Isabel, kérlek bocsáss meg nekem, hogy ilyen rövid idő alatt megcsaltalak és másik tündérlányt találtam magamnak, tudd meg, hogy te vagy az első, a csúcs, de Laura nem kezel gyerekként, nagyon is felnőttként, ami nem is csoda, mert kemény másfél évvel fiatalabb nálam... a kis taknyos! Apa! Nem lehetne, hogy Isabel munkáját megkönnyítve még egy gyógytornászt felvegyél, ha hazaengednek engem erről az egyébként szörnyű helyről? Isabel lehetne a főnökasszony, Laura pedig egy kis segédmasszőr!
- Nem fiam, szó sem lehet két gyógytornászról, ne nevettesd ki magad!
- De apa! Úgy szeretném, ha Laura... már megígértem neki, s ugyanakkor Isabelt sem szeretném elereszteni! De Laurát máshogy szeretem, mint Isabelt! Apa! - esdekelt a fiú.
- Megmondtam: két gyógytornász sok egy családban!
- Apa!
- Jaj, Anthony! - szólt közbe kissé idegesen Patrícia -, miért kínozzátok már ezt a szegény gyereket? Mondd csak meg neki nyugodtan, különben én teszem, hogy két gyógytornász sok egy családban, de a mi családunkban már egy teljes napja nincs gyógytornász!
- Isabel! Csak nem hagytál el minket? - kérdezte csalódott hangon, szomorúan a fiú.
- Mint gyógytornász elhagyott minket! - mondta Anthony -, de mától ő a Bradley villa úrnője. Pontosabban hat hét múlva lesz a hivatalos beiktatása, az esküvőnkön.
- Á, ez aztán a fordulat! Na, remélem, a lakodalmatokon már táncolni fogok! - kacagott boldogan Daniel.
- Hol akarsz te táncolni, hercegem? - fordult be az ajtón egy villámlábú, szörnyen csinos kis csitri. - Megmondtam, hogy 5 percnél többet nem ácsoroghatsz! Na megállj, majd bepanaszollak a professzornál és az apádnál! A ma esti csókot ezennel ünnepélyesen megvonom tőled!
- A bepanaszolás jól sikerült, ugyanis ő az apám! - bökött nevetve Daniel Anthony felé.
A lány fülig pirult, különösen a „ma esti csók" miatt.
- Bocsánat! Laura vagyok, Laura Adamson! - nyújtott kezet, s szörnyen zavarban volt, azt sem tudta, hová nézzen, mert a nálánál alig egy-két évvel idősebb csinos lány mellett egy láthatóan érettebb, komolyabb férfi állt, de azért nem gondolta volna, hogy Danielnek ilyen fiatal és csinos papája van.
- Laura! Lehet szó arról, hogy ősztől mi alkalmazzuk, és a Bradley ház magán-gyógytornásza lenne? - kérdezte Anthony.
- Sajnos nem lehet róla szó, mert a nagyapám nagyon szigorú, nem engedne el sehová sem!
- De a mi házunk igazi úri ház!
- Sajnos semmiképpen nem enged el innen, ide vagyok láncolva, ugyanis a klinikától tíz percre van a házunk, mely szintén nem kicsi!
- Én úgy tudom, hogy tíz mérföldes körzetben egyedül Feinberg professzornak van itt a kastélya, más házról nem tudok! - mondta ráncolt homlokkal Isabel.
- Stimmel! A nagyapám ugyanis nem más, mint... Feinberg professzor! - nevetett a lány, s boldog csókot lehelt Daniel arcára.
Ezen az estén, néhány szál gyertya fényénél elfogyasztott pompás vacsora után, két ember végre egymásra talált, s egy csodálatos, gyönyörű szerelem teljesedett be. Egymás karjaiban végre megtalálták azt a földöntúli boldogságot, amire mindig is vágytak.
- Mire gondolsz? - fordult lassan a testéhez simuló fiatal nőhöz Anthony.
- Mire? - mosolyodott el halványan Isabel. - Csak az jutott eszembe, hogy két nappal ezelőtt útban voltam az anyámhoz, s a vonaton alig tudtam uralkodni magamon, hogy el ne sírjam magam, vagy hogy költőibben fejezzem ki magam: lelkem legmélyéről felszínre ne törjön az a végtelen nagy elkeseredés, amit éreztem! Annyira szeretlek, hogy féltem: belehalok, ha többé nem láthatlak!
- Drága kicsi Isabel! Mélységesen megsebeztelek... pedig mennyire szeretlek téged! Soha többé nem engedlek el magam mellől! - jegyezte meg mintegy megnyugtatásul a férfi.
- Remélem is! - emelte fel fejét a férfi melléről, s nézett a szemébe kislányos daccal Isabel.
- Olyan boldog vagyok, Isabel, hogy egyszerűen nem tudom szavakkal kifejezni, mondatokba önteni azt, amit érzek! Meggyógyítottad a fiamat, akit én talán örökre tolószékre ítéltem volna... ha te nem jössz, s nem vagy velem olyan pimasz, olyan erőszakos, olyan magabiztosan szemtelen, amilyet azelőtt még soha nem láttam, elképzelni sem tudtam volna fiatal lányban! No és persze... húsz év után végre megtört az átok, és Anthony Bradleynek, ennek a magányos, tüskés modorú, zord, jégszívű alaknak végre ismét áttüzesedett a szíve, mert egy csodálatra méltó kislány egyetlen, tüzesen izzó, varázslatos pillantásával lángba borította! - suttogta szerelmesen a férfi.
- Ó, Anthony! Ha tudnád, mennyire boldog vagyok... hogy mindig is erről álmodoztam azokon a bizonyos, közhelyként emlegetett álmatlan éjszakákon! Akkoriban valahogy olyan elérhetetlennek, valószínűtlennek tűnt az egész! Szinte már nem is mertem hinni abban, hogy valaha is egymáséi leszünk, s csak titkon reménykedtem: talán te is szeretsz engem egy kicsikét! - szipogott elérzékenyülve Isabel.
- Isabel, drága kis virágszálam, életem éltető napsugara! Mindennél és mindenkinél jobban szeretlek! Olyan boldog vagyok, hogy ezt végre nyíltan is megvallhatom neked! Hidd el, számomra is valószínűtlen, talán kissé meseszerű is ez az egész! Amióta megláttalak a szökőkútnál, ahogy a fiamat toltad abban a fehér kis sortban, s abban a szexis sárga kis blúzban, azonnal úgy éreztem, el kell hogy zavarjalak, hiszen ellenség vagy, nagy-nagy veszély, aki a nyugodt, stabil, magabiztos életünket felforgathatod néhány nap alatt... de alábecsültelek! Néhány perc elég volt hozzá, hogy beláttasd velem, ezt a harcot te már régen megnyerted, még azelőtt, hogy én hazaérkeztem volna, hiszen annyira szép vagy, okos, szorgalmas, kitartó, sokszor magabiztosan pimasz, ráadásul őrjítően csinos... és csak ma éjszaka tudtam meg, hogy micsoda tüzes, odaadó asszony!
- Na hiszen! - mosolyodott el finoman a lány, miközben simogató kezét a világ minden kincséért sem vette volna le Anthony arcáról, fejéről. - Ha ezt Jane hallaná!
- Mi lenne akkor? - Anthony hangja kissé értetlenül csengett.
- Mondaná nekem, hogy „Ne okozz nekem csalódást, Isabel!” - utánozta eltorzított hanggal egyetlen barátnője kissé nyávogó hangját a lány, majd elnevette magát. - Jane-nek ugyanis az volt a kényszerképzete velem kapcsolatban, hogy tekintettel élemedett koromra, s arra a tényre, hogy ilyen sokáig, 21 éves koromig őrizgettem a szüzességemet, vagy frigid vagyok, vagy valami titkos cölibátusi eskü köt ekkora erővel az ártatlansághoz, esetleg egyszerűen csak nem vagyok normális, ő el sem tudna képzelni más magyarázatot...
- Nahát-nahát, erre fel tessék: az első adandó alkalommal megszegted a szent cölibátusi fogadalmadat! - nevette el magát Anthony. - Te! Azt ugye tudod, hogy... de hiszen akkor neked óriási szerencséd van, hogy velem hozott össze a jó sorsod - döbbent rá a férfi, s bár viccelt, hangja mégis komoly próbált maradni.
- Hát én is éppen erről beszélek! Nagyon örülök, igazán boldog vagyok, Anthony Bradley, hogy veled hozott össze a jó sors! - simult hozzá még szerelmesebben, s csókolta szájon ezúttal ő a kezdeményező jogán jövendőbelijét.
Másnap délelőtt Isabel és Anthony kissé zavarban voltak: amíg fejükben egy szerelmes, mámoros, csodálatos éjszaka emlékképei keringtek, olyan érzéseket kellett volna megörökíteniük naplójukban, amelyekre valóban nem találták a megfelelő szavakat.
A két egymás mellett lévő szobában, két azonos külsejű kis naplóba, két boldog, szerelmes ember ösztönösen ugyanazokat a szavakat jegyezte le:
„Augusztus 19.
Szinte még most sem merem elhinni: az álmaim tegnap végre valóra váltak. Maradéktalanul, hihetetlenül boldog vagyok. Az élet csodálatos. S kivel is oszthatnám meg elsőként ezt az érzést, ha nem veled, hű barátom. Köszönöm neked, naplócskám!"
166 / 166
166 / 166
166 / 166
166 / 166
166 / 166
166 / 166
166 / 166
166 / 166
166 / 166
166 / 166
Wyszukiwarka
Podobne podstrony:
Anglik Tom and Sheila on board the ship
Ćwiczenie 13- Zastosowanie różnej długości wykroku konia w pracy z drągami, duże M, hipika
Bruckner Różnowiercy polscy Łaski
SHEILA FINCH Forkpoints
Finch, Sheila The Roaring Ground
Bruckner Wpływy polskie na Litwie i Słowiańszczyźnie Wsch
Danton Sheila ?nna zdobycz
Bruckner Ludy?łtyjskie
Bruckner Czasy saskie państwo i kościół
Sheila On 7 Melompat Lebih Tinggi Skoczyć wyżej
Bruckner Aleksander Ludy bałtyckie Pierwotna wiara i kulty
Aleksander Bruckner Starożytna Litwa (Ludy i Bogi)
Aleksander Bruckner Starożytna Litwa ludy i bogi
Bruckner Symphony 8
Danton Sheila Wrócimy do Alberty we dwoje 2
więcej podobnych podstron