VILÁGSIKEREK

Greg Iles

FORGÓ ANGYAL

GENERAL PRESS KIADÓ

ALAPÍTVA 1988-BAN

A mű eredeti címe

Turning Angel

Copyright © 2005

by Greg Iles

Hungarian translation © SÁROSSY BECK ANITA

© GENERAL PRESS KIADÓ

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart,

az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt

kiadás és közlés jogát is.

Fordította SÁROSSY BECK ANITA

Szerkesztette KOCSIS ANIKÓ

A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette

ISSN 1416-7026

ISBN 978 963 9648 00 5

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Népfürdő u. 15/D

Tel.: [phone]

Fax: [phone]

www.generalpress.hu

[e-mail]

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ I

rodalmi vezető BESZE BARBARA

Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN

Felelős szerkesztő BÁRDI ERZSÉBET

Készült 26,5 nyomdai ív teljedelemben,

53 g-os, 2,4 volumenizált Norbulky papíron

Kiadói munkaszám 1405-07

Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft.

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több,

mint négy évszázados hagyományait őrző

ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája

Felelős vezető György Géza vezérigazgató

Prológus

Az eső megállás nélkül esett, felduzzasztotta a patakot, az meg beemelte a lány testét a sáros áradatba. A holttest végigúszott a városon, de láthatatlan maradt, így hagyta el azt a füves dombvidéket, ahol háromszáz évvel korábban indiánok mutattak be áldozatot a napnak. A víz átúsztatta a 61-es autópálya felüljárója alatt, csak úszott félmeztelenül, még nem szürkén, csak ernyedt végtagokkal, mint egy alvó kisgyerek. Lebegett a patak hullámain, miközben a víz az erdőn át, kanyarogva ért a papírgyárhoz, majd barnás hullámveréssel ömlött a Mississippi folyó torkolatába. A lány egyedül tette meg ezt az utat, mit sem tudva arról, hogy hamarosan az egész városban olyan hullámverést kavar majd, amelyhez képest a nagy folyó csupán békés kis patakocskának tűnhet

Senkinek sem akart rosszat ez a teremtés, aki nyugodt volt, okos és élettel teli. Amikor nevetett, a többiek vele nevettek. Amikor sírt, titkolta könnyeit Sokféle tehetséggel áldotta meg a sors, ám ő sohase vált elbizakodottá. Tizenhét évesen már dicsőséget szerzett a városnak. Senki nem gondolta volna, hogy így ér véget az élete.

Az is igaz, hogy senki sem ismerte őt igazán.

Egyedül én.

1. fejezet

Bizonyos történetek elmondásával várni kell.

Minden valamirevaló író tisztában van ezzel. Az eseményeknek olykor be kell érniük a tudatalattinkban, hogy a mélyebb igazság felszínre kerüljön; máskor pedig egyszerűen arra kell várnunk, hogy az egyik főszereplő meghaljon. Vagy talán mindkettőre.

Ez is egy ilyen történet.

Adva van egy férfi, aki az egész életét tisztességgel és becsülettel éli, betartja a szabályokat, mindig helyesen cselekszik, majd egy napon letér az egyenes útról. Átvág egy láthatatlan vonalon, és ezzel olyan események láncreakcióját indítja el, amelynek során mindent elveszít, a szerettei megbecsülésével együtt.

Mindannyian érezzük, hol feszül ez a láthatatlan demarkációs vonal. És mindannyiunk természetében van némi zabolázatlanság, amely a vonal átlépésére késztet - arra, hogy egy szempillantás alatt mindent kockára tegyünk. A legtöbb ember mélyen magába fojtja ezt az érzést. A félelem persze e téren is gyakrabban állja utunkat, mint a bölcsesség, ám mégis vannak közöttünk, akik megteszik ezt az egy lépést. Olyan úton indulnak el, amelyről nagyon nehéz, sőt néha lehetetlen a visszatérés.

Dr. Andrew Elliott is ilyen ember.

Hároméves kora óta ismerem Drew-t, tehát kapcsolatunk jóval azelőtt kezdődött, hogy az iskolában kitűnő tanuló lett, vagy hogy felvették volna az orvosi egyetemre, ami után visszatért a kisvárosba, ahol született, hogy ott gyakorolja a belgyógyászi hivatást. Kettőnk kapcsolata jóval szorosabb, mint egyszerű gyerekkori barátság. Amikor tizennégy éves voltam, az akkor tizenegy éves Drew Elliott megmentette az életemet, miközben a sajátját kis híján elveszítette. Közeli jó barátok maradtunk, amíg Drew elvégezte az orvosit, majd azután hosszú időn keresztül - másfél évtizeden át - alig találkoztam vele. Ez idő alatt többnyire a texasi Houstonban dolgoztam helyettes kerületi ügyészként, ahol gyilkosokat juttattam börtönbe. A későbbi években a pályafutásom során előfordult érdekesebb eseteket feldolgozva regényeket írtam, s ez lehetőséget nyújtott arra, hogy váltsak, és több időt tölthessek a családommal.

A barátságomat Drew-val öt évvel ezelőtt újítottam fel, miután meghalt a feleségem, és visszatértem a kislányommal Natchezbe, ahol megpróbáltam újrakezdeni az életem. Visszatérésem első heteit egy gyilkossági ügy forgószele nyelte el, de miután a hírverés elült körülöttem, Drew volt az első régi barátom, aki felkeresett, és megpróbált bevezetni a helyi társaságba. Beajánlott régi alma materünk iskolaszékébe és a helyi countryzenészek klubjába, majd rábeszélt, hogy szponzoráljam egy hőlégballon felbocsátását meg egy Metropolitan operaénekest a natchezi éves zenei fesztiválon. Sokat tett azért, hogy egy magamfajta özvegyembert visszahozzon az életbe, de Caitlin Masters nélkül, aki az elmúlt években a barátnőm volt, nem sok sikerrel járt volna.

Mindez most már csupán távoli emléknek tűnik.

Drew Elliott tegnap még a város köztiszteletben álló polgára volt, sokak által csodált ember, mindenki példaképe; ma viszont mindazok megvetik, akik korábban tisztelték, ráadásul kockán forog az élete. Drew értékes embernek számított, megtestesített mindent, amit a kisvárosi Amerika nemesnek tart, s most valami íratlan törvény értelmében a város ugyanakkora gyűlölettel fogja keresztre feszíteni, mint amilyen hevesen szerette.

Vajon hogyan változott át Drew hősből szörnyeteggé? A szerelmet kereste, végül az egész város gyűlöletét vívta ki maga ellen. Tegnap este Drew legendás híre még érintetlen volt. Mellettem ült a St. Stephen's középiskola tárgyalótermében, negyvenévesen is megnyerő külsővel, sötét hajjal és atletikus alakkal - az egyetemi focicsapat tagja volt -, őszülő halántékkal ugyan, de élete teljében lévő, tiszteletet parancsoló orvosként. Ezt a pillanatot is épp olyan tisztán látom, ahogyan életem minden mozzanatát. Ez az a bizonyos utolsó előtti pillanat, az a kimerevített filmkocka, amelyen a régi, békebeli világ még a pusztulás szélén egyensúlyoz, akár egy porceláncsésze az asztal szélén. A következő pillanatban már apró cserepekre törik, ám egy századmásodperccel korábban még sértetlennek látszik, mintha még lehetséges volna a megváltás.

A terem ablakai sötétek, és az egész nap zuhogó, ezüstös eső most mintha vízszintes irányban szakadna az égből, és jégdarabkákkal csapkodja az ablakokat. Tizenegy ember üli körül a brazil rózsafa tárgyalóasztalt - hat férfi és öt nő - az áporodott levegőjű teremben. Drew tiszta tekintete mereven Holden Smithre, a St. Stephen iskolaszékének túlzott eleganciával öltözött elnökére szegeződik, miközben arról vitatkozunk, hogy milyen számítógépeket rendeljünk a gimnázium részére. Holdennel és az iskolaszék több más tagjával együtt jó két évtizeddel ezelőtt Drew és jómagam is a St. Stephenben érettségiztünk, ma pedig ide járnak a gyerekeink. Annak a régi diákrétegnek vagyunk a tagjai, akik a város gazdasági fellendülésével egy időben léptek színre, és próbálják újjáteremteni az iskolát, amelynek magas színvonalú műveltségüket köszönhetik. A Mississippi állambeli magániskoláktól eltérő módon, amelyek az 1968-as erőltetett integrációs politikával kívántak dacolni, a St. Stephent 1946-ban egyházi iskolaként alapították. 1982-ben vették föl ide az első afroamerikai tanulót, bár a szándék már jóval korábban megszületett. A magas tandíj mellett feltehetően sokáig senki sem merte vállalni annak a rizikóját, hogy ő legyen az egyetlen fekete egy „fehér” intézményben. A mai, szekuláris St. Stephenbe huszonegy fekete tanuló jár, és ennél több jelentkező is akadna, ha nem lenne ilyen magas a tandíj. Manapság nem sok fekete család engedheti meg magának, hogy évente ötezer dollárt fizessen gyermekenként az iskolára, miközben az állami oktatás ingyenes. Mellesleg a fehér családok közül is kevesen engedhetik ezt meg, ha jobban a dolog mélyére nézünk, és ahogy az évek múlnak, még ennél is kevesebben lesznek. Ezért az iskolaszék örökösen ugyanazon kihívás elé néz: honnan szerezzen több támogatást? Holden Smith ebben a pillanatban az Apple számítógépek mellett érvel, jóllehet az iskola hálózatának java része kényelmesen fut az olcsóbb IBM-gépeken. Ha egyszer végre megállna levegőt venni, szeretném elmondani Holden-nek, hogy bár magáncélra én is Apple Powerbookot használok, a költségek tekintetében gyakorlatiasnak kell lennünk. Ám még mielőtt mindezt elmondhatnám, nyílik az ajtó, belép rajta az iskolatitkár, és alig észrevehetően felemeli a kezét. Az arca olyan sápadt, hogy attól tartok, esetleg szívinfarktust kapott.

David bosszús pillantást vet rá. - Mit szeretnél, Theresa? Még legalább félórányi megbeszélnivalónk van.

Theresa Cooknak a St. Stephen legtöbb alkalmazottjához hasonlóan szintén az iskolába jár a gyereke. - Szörnyű hírt kaptam - szólal meg elcsukló hangon. - Kate Townsendet bevitték a St. Catherine Kórház sürgősségi osztályára. Azt mondják… halott. Megfulladt. Kate Townsend! Lehetséges ez?!

Holden Smith vékony szája grimaszszerű mosolyba fordul, ahogy próbálja meggyőzni magát arról, hogy ez csak valami beteges tréfa lehet. Kate Townsend az iskola végzős osztályának sztárja: az évzárón ő mondja a búcsúbeszédet, teniszben és úszásban megyei bajnok, ősztől pedig ösztöndíjasként jár majd a Harvardra. Gyakorlatilag ő a St. Stephen kirakatdiákja. Még egy iskolai tévéreklámban is használtuk az arcát.

- Nem - szólal meg végül Holden. - Ez lehetetlen. Ma délután láttam Kate-et a teniszpályán.

Rápillantok az órámra. Majdnem nyolcat mutat.

Holden újra kinyitja a száját, de ezúttal nem jön ki rajta hang. Ahogy végignézek az asztal körül ülőkön, látom, hogy mindenkit furcsa, mégis ismerős zsibbadtság bénít meg, az a fajta zsibbadtság, amely az embert akkor járja át, amikor meghallja, hogy a szomszéd gyerekét lelőtték egy hajnali vadászbaleset során, vagy éjszaka hazafelé menet autóbalesetben meghalt. Eszembe jut, hogy április eleje van, és bár a tavasz első lehelete már érezhető, az idő még túlságosan hideg az úszáshoz, még itt, Mississippiben is. Ha egy végzős gimnazista ilyenkor megfullad, az csakis valami furcsa baleset következménye lehet. Talán egy fedett úszómedencébe fulladt? De kinek lehet fedett medencéje? Senki ilyen nem jut az eszembe.

- Theresa, kérlek, el tudnád mondani, hogy pontosan mit hallottál, és mikor? - kérdi Holden. Mintha a részletek enyhítenének a ránk zúduló szörnyűségen.

- Ann Geter hívta fel az otthoni számunkat a kórházból. - Geter nővér a St. Catherine Kórház sürgősségi osztályán dolgozik, és az ő gyereke is a St. Stephenbe jár. Mivel az iskolának csak ötszáz tanulója van, gyakorlatilag mindenki mindenkit ismer. - A férjem jelezte Ann-nek, hogy még itt vagyok, mire Ann itt hívott fel, és elmondta, hogy horgászok találtak rá Kate-re egy fatörzs alá szorulva, valahol a St. Catherine-patak és a Mississippi folyó torkolatánál. Gondolták, talán még életben van, felrakták a csónakjukba, és bevitték a kórházba. Ann azt mondta, Kate deréktól lefelé pucér volt.

A „pucér” szó is megteszi a maga hatását. Az asztal körül ülők arcán még nagyobb a döbbenet. Kezdik megemészteni a gondolatot, hogy talán mégsem közönséges balesetről van szó. - Kate testén elég csúnya sérülésnyomokat találtak. Úgy tűnik, mintha megütötték volna valamivel.

- Jézus Mária! - suttogja Clara Jenkins a bal oldalamon. - Ez nem lehet igaz. Ez biztosan valaki mással történt…

Theresa alsó ajka reszketni kezd. Az iskolatitkár mindig is közel állt a végzős diákokhoz, különösen a lányokhoz. - Ann szerint Kate combján volt egy tetoválás. Én erről nem tudtam, de az anyja biztosan. Jenny Townsend néhány perccel ezelőtt azonosította a holttestet.

Az asztal végén szipogni kezd egy nő, engem pedig együttérzés jár át, mintha fagyasztó folyadékot lövellnének a vérembe. Bár az én lányom még csak kilencéves, kis híján elveszítettem már kétszer is. Nekem is kijutott abból a szörnyűségből, amin most Jenny Townsend keresztülmegy.

- Te jóságos ég! - Holden Smith feláll a helyéről, és úgy fest, mintha ökölharcra akarna kihívni valakit. - Talán jobb, ha most bemegyek a kórházba. Jenny még ott van?

- Bizonyára igen - dünnyögi Theresa. - Ezt nem tudom elhinni… Kate-en kívül bárki mást mondhattak volna, és én rögtön elhiszem.

- Az ördögbe is! - csattan fel Bill Sims, a város geológusa. - Ez annyira igazságtalan…!

- Igen, így van - bólint egyetértően Theresa, mintha az igazságnak bármi köze lenne ahhoz, hogy ki megy el fiatalon, és ki éli meg a kilencvenötöt. Aztán eszembe jut, hogy talán mégis igaza van. A Townsend házaspár néhány éve már elvesztett egy gyermeket leukémiában, még mielőtt visszaköltöztem volna Natchezbe. Úgy hallottam, ez tette tönkre a házasságukat.

Holden kiveszi a mobilját a zakója zsebéből, és felhív rajta egy számot. Valószínűleg a feleségét hívja. A többi jelenlévő némán ül a helyén, gondolataik minden bizonnyal a saját gyerekeiken járnak. Vajon hányan mondanak most néma köszönetét a mindenhatónak, hogy nem ők vannak Jenny Townsend helyében?

Megcsörren egy mobiltelefon. Drew Elliot veszi fel. - Dr. Elliott - mondja, s egy darabig hallgat, miközben minden tekintet rászegeződik. Aztán olyan feszültté válik, mint amikor valaki egy családi tragédia részleteit hallja. - Igén, így van - szólal meg. - Én vagyok a család orvosa, de ez most már a halottkém dolga. Majd odamegyek, hogy beszéljek a családdal. Otthon vannak? Rendben van. Köszönöm.

Drew lerakja a telefont, majd végignéz a várakozó arcokon, ő is holtsápadt. - Igaz a hír. Kate halott. Meghalt, még mielőtt beértek volna vele a kórházba. Jenny Townsend útban van hazafelé. - Drew most rám pillant. - Penn, a te apád viszi őt haza. Tom éppen egy betegénél volt, amikor bevitték Kate-et. Néhány családtag és a barátok is odamennek. Kate apja Angliában van, de természetesen őt is értesítik.

Kate apja brit állampolgárként öt éve Angliában él.

Az asztal végében felzokog egy asszony.

- Most berekesztem a megbeszélést - szólal meg Holden, és összerakja az Apple Computer cég reklámanyagait. - Ezzel várhatunk a jövő hónapi megbeszélésig.

Ahogy elindul az ajtó felé, Jan Chancellor, az iskola igazgatója utána szól. - Várj egy percet, Holden! Szörnyű, ami történt, de egyvalamivel nem várhatunk a jövő hónapig.

Holden leplezetlen bosszúsággal fordul vissza. - Miről van szóján?

- A Marko Bakic-ügyről.

- Na tessék! - szól közbe Bill Sims. - Mit művelt már megint az a fiú?

Marko Bakic, a horvát cserediák, szeptemberi érkezése óta csak bajt kevert. Azt senki sem tudja, hogyan juthatott be a csereprogramba. Markóról annyit lehet tudni, hogy az IQ-teszteken magas pontszámot ért el, de intelligenciája inkább csak anarchista törekvéseit látszik elősegíteni. A jóindulatúak véleménye szerint ez a szerencsétlen, balkáni háborút megjárt gyerek zavart és züllést hozott a St. Stephenbe, sajnálatos módon kétes hírbe keverte a csereprogramot, amely a múltban csak dicsőséget hozott nekünk. Az ennél durvább vélemények szerint Marko Bakic a vagány fickó álarca mögé rejtőzve próbálja álcázni sötét ügyleteit, például hogy ecstasyval látja el a tanulókat, vagy hogy anabolikus szteroidokat árusít a futballcsapat tagjainak. Az iskolaszék korábban már kikérte ügyészi véleményemet a drogügylettel kapcsolatban; én elmondtam, hogy semmit sem tehetünk addig, amíg valaki tetten nem éri Markót, vagy első kézből nem kapunk önkéntes információt az illegális tevékenységéről. Bill Sims javasolta, hogy szervezzünk szúrópróbaszerű drogteszteket, de az ötletet elvetettük, mivel az iskolaszék belátta, hogy az esetleges pozitív teszteredmények nyilvánosságra kerülnének, és semmissé tennék minden addigi erőfeszítésünket, amelyet az iskola jó hírneve érdekében tettünk. Az eset pedig a város másik egyházi iskolájának, a katolikus Szent Szív Gimnáziumnak igencsak a javára válna. Már a helyi rendőrség is nyomozott Marko után, de ők sem találtak semmit. Lehet, hogy Marko Bakic valóban drogot árul, de senki nem beszél róla. Legalábbis nyilvánosan nem.

- Marko tegnap összevitatkozott Ben Ritchie-vel a folyosón - szólal meg Jan óvatosan. - Ribancnak nevezte Ben barátnőjét.

- Nem túl bölcs dolog - mormolja Bill Sims.

Marko Bakic egy méter kilencven magas, és hajlékony, akár egy facsemete; Ben Ritchie százhetvenöt centi magas, kemény és zömök, mint egy öntöttvas kályha, akárcsak az apja, aki Drew-val és velem egy csapatban focizott jó húsz évvel ezelőtt.

Jan így folytatja: - Ben a falhoz taszította Markót, és utasította, hogy kérjen bocsánatot. Marko erre melegebb éghajlatra küldte.

- És mi történt? - kérdi Sims felcsillanó szemmel. Ez sokkal érdekesebb, mint egy átlagos iskolaszéki megbeszélés.

Jant szemmel láthatóan megdöbbenti a Bill arcán látott gyerekes lelkesedés, de azért válaszol. - Ben megszorongatta Marko nyakát, és addig ütötte a fejét a földhöz, amíg az bocsánatot nem kért. Ben sok ember előtt megalázta Markót.

- Úgy tűnik, a mi horvát hippink megkapta a magáét.

- Akárhogyan is - folytatta Jan jeges hangon - miután Ben elengedte Markót, Marko megfenyegette, hogy megöli. A megjegyzésnek két fültanúja is volt

- Ez csak amolyan macsós nagyzolás - mondja Sims. - Bakic próbálta menteni a becsületét.

- Gondolod? - kérdezi Jan. - Amikor Ben megkérdezte, mégis hogyan akarja megölni, Marko közölte, hogy fegyvert tart a kocsijában.

Sims nagyot sóhajt. - És tényleg van fegyvere?

- Ezt senki sem tudja. Az esetről én is csak a tanítás végén értesültem. Őszintén szólva, azt hiszem, a tanulók féltek elmondani.

- Féltek attól, amit tenni fogsz?

- Nem. Markótól féltek. Többen is állítják, hogy tényleg fegyvert tart a kocsijában. De senki sem hajlandó bevallani, hogy az iskola területén is látták a fegyverét.

- Beszéltél Wilsonnal? - érdeklődik Holden Smith az ajtóból.

Bill Sims megvetően felhorkan. - Mégis minek?

Wilsonék azok, akik elvállalták, hogy két szemeszteren át szállást és ellátást adnak Markónak. Jack Wilson nyugdíjas professzor, akit Marko teljesen behálózott.

Jan Chancellor kérdően néz Davidre. Jó igazgatónő, bár kerüli a közvetlen konfrontációt, ami viszont egy ilyen pozícióban elkerülhetetlen. Fekete hajtincsek keretezte arca fakó, és az idegei szemmel láthatóan pattanásig feszülnek.

- Javaslom, hogy hozzunk döntést - veti fel, ami azt jelenti, hogy egy percet sem akar tovább elvesztegetni.

- Egyetértek - mondom.

Jan hálás pillantást vet rám. - Amint azt mindenki tudja, ez csupán egy a számtalan incidens közül. Teljesen egyértelmű, hogy ismétlődő dologgal állunk szemben, és aggaszt, hogy netán valami helyrehozhatatlan fog történni. Márpedig ha így lesz, és kiderül, hogy nekünk is tudomásunk volt az ügyekről, akkor a St. Stephen és az iskolaszék valamennyi tagja bírósági perekkel nézhet szembe.

Holden tétován felsóhajt az ajtóból. - Jan, ez kétségkívül komoly incidens. És minden bizonnyal kemény dió lesz a végére járni. De Kate Townsend halála az iskola minden diákjának és a szülőknek hatalmas sokkot fog okozni. A héten valamikor összeülhetünk még egyszer, hogy megbeszéljük a Marko-ügyet, de jelenleg Kate az első.

- Tényleg összehívod a héten a találkozót? - erősködik Jan. - Mert ez a probléma nem fog magától megoldódni.

- Igen, összehívom. De most megyek, és beszélek Jenny Townsend-del. Theresa, megkérhetlek, hogy zárd be a termet, ha mindenki elment?

A titkárnő bólint, szemmel láthatóan örül, hogy feladatot kapott. Míg a többi jelenlévő továbbra is hitetlenkedve ül a helyén, nálam megcsörren a mobiltelefon. A kijelzőn az otthoni számomat látom, ezért nem vagyok biztos benne, hogy felvegyem-e. Annie, a kislányom gyakran zaklat a telefonhívásaival, ha éppen unatkozik. De mivel Kate halála még mindig az agyamban motoszkál, bemegyek a titkárságra, és közben felveszem a telefont.

- Annie?

- Nem - szólal meg egy másik női hang. - Mia vagyok.

Mia Burke a lányomra vigyáz éppen, és amúgy Kate Townsend osztálytársa.

- Elnézést, hogy megbeszélés közben zavarlak, de egy kicsit ideges vagyok.

- Semmi baj, Mia. Mi történt?

- Nem is tudom. De páran felhívtak, és azt mondták, történt valami Kate Townsenddel. Állítólag megfulladt.

Kicsit habozok, mielőtt megerősíteném a hírt, de aztán eszembe jut, ha az még nem terjedt volna el a városban, perceken belül úgyis el fog. Az első számú hírharang az ügyeletes nővér volt, aki az iskolatitkárt értesítette, és ezt csak újabb és újabb telefonhívások követik majd. - Igen, jól hallottad, Mia. Kate-et holtan találták a St. Catherine-patakban.

- Úristen!

- Tudom, hogy szörnyű ezt hallani, és biztos vagyok benne, hogy most szívesebben lennél a barátaid között, de szeretném, ha addig Annie-vel maradnál, amíg haza nem érek. Tíz percen belül ott leszek.

- Soha nem hagynám itt Annie-t egyedül. És azt sem tudom, mit tehetnék. Ha Kate tényleg halott, már úgysem segíthetek rajta. Abban pedig biztos vagyok, hogy az osztályban mindenki iszonyú gyagyásan fog reagálni a hírre. Maradj csak, ameddig dolgod van. Én inkább itt maradok Annie-vel, mint hogy kocsiba üljek most.

Magamban megköszönöm Jan Chancellornak, hogy ajánlotta ezt a racionálisan gondolkodó lányt a gyerek mellé. - Köszönöm, Mia. Hogy van Annie?

- Elaludt a tévé előtt. A Discovery csatornán néztünk egy dokumentumfilmet a vándormadarakról.

- Jól van.

- Még valami - szólal meg Mia tétova hangon. - Köszönöm, hogy elmondtad Kate-ről az igazat.

- Én köszönöm, hogy nem rohantál el a házamból a többiekhez. Néhány perc múlva találkozunk.

- Rendben van. Viszlát.

Leteszem a telefont, és benézek a terembe az ajtón át. Drew Elliott még a mobilján beszél, de a többiek már kifelé mennek a másik ajtón. Ahogy elnézem őket, felvillan bennem egy képkocka az iskola reklámfilmjéből, amelyben Kate is szerepel. A lány a teniszpályára tart klasszikus fehér szerelésben, hűvös, kék tekintete szinte szúr. A lány magas, százhetvenötnél is több, búzaszőke haja a derekáig leér. Inkább figyelemre méltó jelenség, mint szépség, és a koránál jóval idősebbnek tűnik, ezért választottuk őt a filmhez. Tökéletesen szimbolizálta az egyetemre készülő diákot.

Ahogy az ajtókilincs felé nyújtom a kezem, megdermedek. Drew Elliott az asztalra meredve ül, arcát könnyek borítják. Kicsit várok, időt hagyva neki, hogy összeszedje magát. Mi késztethet egy orvost sírásra? Apám negyvenéves pályafutása alatt rengeteg páciensét látta meghalni, most pedig már egyre többször szembesül idős páciensei halálával. Tudom, hogy meggyászolja őket, de nem emlékszem, hogy valaha is sírni láttam volna. Az egyetlen kivétel a feleségem halála volt, de az egy másik történet. Drew talán azt hiszi, hogy egyedül van, nem tudja, hogy én nem mentem ki a többiekkel. Mivel úgy látom, egyhamar nem hagyja abba, odalépek hozzá, és izmos vállára teszem a kezem.

- Jól vagy, Drew?

Nem válaszol, de érzem, hogy megremeg.

- Drew? Figyelsz?

Az ingujjába megtörli a szemét, aztán feláll. - Talán jobb, ha kimegyünk, hogy Theresa bezárhasson.

- Igen, én is veled tartok.

Egymás mellett kisétálunk a St. Stephen előcsarnokába, ahogyan több ezerszer megtettük már, amikor a hatvanas-hetvenes években ebbe az iskolába jártunk. A bal oldalon hatalmas, dicsőségtáblának használt vitrinszekrény áll. A táblán Drew Elliott fotója függ, tizenhárom aláírással ellátva. A kép az iskola történetének egyik meghatározó pillanatát örökíti meg. Az alig tizennégy éves Drew a jacksoni Smith-Wills baseball stadion eredménykijelző táblája alatt áll, és éppen az 1977-es amerikai baseball bajnokság győztes ütését végzi. Függetlenül a kiváló tanulmányi eredményeinktől, ez a díj tette igazán ismertté az iskolát Mississippiben, akárcsak a déli államok nagy részében, a sport sok mindent elhomályosít

- Ez is jó rég volt - jegyzi meg Drew. - Egy örökkévalósággal ezelőtt.

A fotón én is rajta vagyok, készen állok az utolsó kör megfutására.

- Nem is volt az olyan régen…

Tanácstalanul néz rám, aztán kimegyünk az épület ajtaján, egy pillanatra megállunk az előtető alatt, mielőtt az esőben odarohannánk a kocsikhoz.

- Kate volt a bébicsőszötök, ugye? - jegyzem meg, visszazökkentve a valóságba.

- Igen. Az utóbbi két nyáron alkalmaztuk. De már nem dolgozott nekünk. Hat hét múlva lett volna az érettségije. Nem volt már ideje dolgozni.

- Úgy hallottam, nagyon kivételes lány volt.

Drew bólint. - Igen, az volt. Manapság, amikor olyan sok megszállottan győzni akaró diák van, Kate mindenki közül kiemelkedett.

Most mondhatnék valami olyasmit, hogy mindig a legjobbak mennek el, míg a többiek tovább élnek, de ezt Drew is pontosan tudja, ő sokkal több embert látott meghalni, még ahányat én valaha is fogok.

Drew Volvója nem messze áll tőlünk, az én Saabom mögött. Hátba veregetem úgy, ahogy régen is szoktam, és ezzel lezártnak tekintem a témát. - Na, ki ér oda hamarabb?

Drew azonban nem játszik velem, hanem egyenesen a szemembe néz, és olyan hangon szólal meg, ahogyan évek óta nem hallottam beszélni. - Beszélhetnénk néhány percet?

Szinte viharzanak az érzelmek az arcán. - Hát persze.

- Szálljunk be hozzám.

- Rendben van.

Megnyomja az automata ajtónyitó gombot, mire a Volvo lámpája villan egyet. Mintha egy néma pisztolyból lőnének ki minket, úgy rajtolunk a kocsi felé a hideg esőben, majd rázuttyanunk az S80-as bőrüléseire. Drew becsapja az ajtót, és beindítja a motort, aztán furcsa hévvel rázni kezdi a fejét

- A rohadt életbe! Ezt nem hiszem el! Ismerted Kate-et, Penn? Ismerted őt egyáltalán?

- Néhányszor beszéltem vele. Kérdezgetett a könyveimről. De csak felszínesen. Mia sokat mesélt róla.

Drew tekintete az enyémet keresi a homályban. - Te és én sem jutottunk a felszín alá az utóbbi öt évben. Persze tudom, hogy ez inkább az én hibám. Sok mindent magamban tartok.

- Mindannyian így vagyunk ezzel - jegyzem meg ügyetlenül, miközben azon tűnődöm, hová akar kilyukadni.

- De manapság ki ismeri igazán a másikat? Mi például tizenkét évig jártunk egy suliba, gyerekkorunkban a legjobb barátok voltunk. Te sokat tudsz rólam, de valójában alig tudsz valamit. Csak felszínesen ismersz, ahogy mindenki más.

- Azért remélem, annál többet tudok rólad, Drew.

- Nem sértésnek szántam. Mert tudom, hogy ha valaki átlát a felszínen, hát te igen. Ezért is beszélek most veled.

- Nos, most itt vagyok. Bökd ki végre, mi bánt.

Bólint, mintegy önmagának válaszolva: - Szeretnélek megbízni téged.

- Megbízni? Mivel?

- Hogy legyél az ügyvédem.

Effélére számítottam a legkevésbé. - Tudod, hogy már nem praktizálok.

- Elvállaltad a Payton-ügyet, azt a régi polgárjogi robbantásos esetet

- Az más volt. És annak is már öt éve.

Drew a műszerfal halvány fényében mered rám. - Ez is más.

Egy ügyfélnek mindig a saját ügye a legfontosabb. - Ebben biztos vagyok. De az igazság az, hogy már nem vagyok igazán jogász. író vagyok. Ha ügyvédre van szükséged, tudok néhány megbízható embert ajánlani. Műhibaperről van szó?

Drew döbbenten pislog rám. - Műhiba? Azt hiszed, ilyen baromságokkal vesztegetném az idődet?

- Drew… Nem tudom, miről van szó. Mi lenne, ha elővezetnéd a problémádat?

- Szeretném elmondani, Penn, csak… Mi lenne, ha kiderülne, hogy beteg vagy? Mondjuk Hiv-fertőzött? És odajönnél hozzám, hogy „kérlek, segíts, Drew. Szeretném, ha barátként kezelnél, de senkinek nem szólnál róla”. Én pedig azt válaszolnám: „Penn, ez nem az én szakterületem, egy specialistára van szükséged”.

- Ide figyelj, Drew…

- Még nem fejeztem be. Te erre azt mondanád: „Drew, kérlek, hogy barátként tedd meg nekem ezt. Segíts rajtam”. És tudod mit? Én egy percig sem gondolkodnék rajta. Mindent megtennék, amit kérsz. Titokban kezelnélek, vagy bármit

Tényleg megtenné. Ebben biztos vagyok, hiszen Drew Elliott nélkül ma nem élnék. Tizennégy éves koromban Drew Elliott-tal kirándultunk a Buffalo Rivernél Arkansasban, és én eltévedtem az Ozark-hegyekben. Sötétedett már, amikor lezuhantam egy szurdokba, és eltörtem a combcsontomat. Drew még csak tizenegy éves volt, de lemászott értem a szurdokba, két faággal sínbe tette a lábam, aztán egy sebtében ácsolt hordágyon vonszolt végig az éjszakában. Négy mérföldön át gyalogolt velem a hegyekben, közben eltörte a csuklóját, és két ízben kis híján a nyakát törte. Nem sokkal pirkadat után végre egy sátortáborhoz értünk, ahol valakinél volt egy CB-rádió. És hogy valaha is felemlegette volna-e a dolgot? Dehogy. Az emlékezés az én dolgom.

- Miért akarsz felfogadni, Drew?

- Tanácsot akarok kérni tőled. De teljes titoktartás alatt.

- A fenébe is, ehhez nem szükséges hivatalosan megbízást adnod!

Nadrágzsebéből előhúzza a tárcáját, kivesz belőle egy húszdollárost, majd felém tolja. - Igen, tudom, de ha később tanúként kihallgatnának, mint barátomat, hazudnod kéne, hogy megvédj. Ha viszont az ügyvédem vagy, a beszélgetésünket védi az ügyvédi titoktartás. - A húszast még mindig felém nyújtogatja. - Vedd el, Penn.

- Ez tiszta őrültség…

- Tedd már el, kérlek!

Elfogadom a bankót, és a zsebembe gyűröm. - Jól van már! Ki vele, miről van szó?

Drew hátradől az ülésen, és a halántékát dörzsölgeti, mintha fájni kezdene a feje. - Sokkal jobban ismertem Kate-et, mint azt bárki is gondolná.

Már megint Kate Townsend?! Az imént a teremben érzett zavarodottságom eltörpül amellett, amit most érzek. Újra magam előtt látom Drew-t, amint az asztalnál ül, és úgy zokog, mintha a Townsend család tagja lenne. Miközben felteszem a kérdést, titkon azért imádkozom, hogy ne legyen igazam.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy a barátnőd volt?

Drew arca rezzenéstelen. - Szerelmes voltam belé.

2. fejezet

A szívem úgy ver, mint amikor nagy ritkán futni megyek. A St. Stephen's nyolcosztályos gimnázium előtt ülök az iskola egyik legnagyobb becsben tartott öregdiákjával, aki közli velem, hogy az egyik gimnazista lány a szeretője volt. Egy diáklány, aki most halott. És bár ez a férfi itt az egyik legjobb barátom, az első szavak, melyek a számat elhagyják, nem a baráttól, hanem az ügyvédtől jönnek. - Mondd, hogy már elmúlt tizennyolc, Drew!

- Két hét múlva lett volna a születésnapja.

Nagy levegőt veszek, és behunyom a szemem. - Lehetett volna akár két év múlva is. Mississippi államban ez kiskorú elleni nemi erőszak. Különös tekintettel a köztetek lévő korkülönbségre. Mennyi volt, húsz év?

- Majdnem huszonhárom.

Hitetlenkedve csóválom a fejem.

Drew karon ragad, és maga felé húz, kényszerít rá, hogy a szemébe nézzek. - Nem vagyok őrült, Penn. Tudom, hogy most azt gondolod, elment az eszem, de azt a lány mindenkinél jobban szerettem az életben.

Elfordítom a tekintetem, a kisiskolások játszóterét nézem, ahol a körhintán megmaradt az esővíz. Mit is mondhatnék? Itt most nem egy kanos segédedzőről van szó, aki túl barátságosan viselkedett az öltözőben az egyik lánnyal. Ez itt egy művelt és sikeres férfi, akinek az agyán érzéki érzékcsalódás lett úrrá.

- Drew, én rengeteg gyerekmolesztáló perben képviseltem a vádat Houstonban. Emlékszem például egy olyan férfira, aki egy tizenegy éves kislányt molesztált. Találd ki, hogy mivel védekezett!

- Mivel?

- Azzal, hogy szerelmesek voltak egymásba.

Drew megvetően felhorkan. - Te is tudod, hogy nem erről van szó!

- Igazán? Te jó ég!

- Penn… az ember ezt csak akkor értheti meg igazán, amikor egy ilyen helyzetbe kerül. Én is elsőként ítéltem el azt az edzőt, aki a másik gimnáziumban viszonyba keveredett az egyik diáklánnyal. De most… a másik oldalról látom a dolgot.

- Drew, te eldobtad magadtól az életedet Tisztában vagy ezzel? Akár húsz évre is börtönbe kerülhetsz. Nem is tudom… - Elcsuklik a hangom, mert hirtelen belém villan, hogy talán nem ez volt a legrosszabb, ami ma este ebben a kocsiban a tudomásomra jut. - Ugye nem te ölted meg?

Drew arcát elhagyja a vér. - Megőrültél?

- Mégis mit vársz tőlem ezek után?

- Hát ezt semmiképpen. Ráadásul nem ilyen hidegvérű hanghordozással!

- Ha nem tetszik a hanghordozásom, várd meg, hogyan beszél majd az államügyész! Te és Kate Townsend? Uramisten!

- Nem öltem meg, Penn.

Újabb mély lélegzett veszek, majd lassan kifújom. - Persze hogy nem. Mit gondolsz, öngyilkos lett?

- Az lehetetlen.

- Miért?

- Mert úgy terveztük, hogy hamarosan együtt elmegyünk innen. Kate nagyon izgatott volt. És egyáltalán nem volt depressziós.

- Meg akartatok szökni?

- Nem „megszökni”, csak együtt lenni, igen.

- Drew, Kate még gyerek volt!

- Bizonyos értelemben igen. De egyébként nem volt az. Kate-et másképpen nevelték, mint a többieket. Sok mindenen keresztülment, és sokat tanult belőle. A korához képest nagyon érett lány volt, pszichikailag, érzelmileg egyaránt És ez manapság elég ritka dolog. Penn, a mai kölykök már nem olyanok, mint mi voltunk. Neked fogalmad sincs erről. Ezek tizenöt éves korukra olyan élményeket élnek át, amiket mi húszévesen sem. Tizennyolc éves korukra némelyikük teljesen megcsömörlik.

- Az nem jelenti azt, hogy értik is, amit tesznek. De majd igyekszem én is ezzel érvelni az esküdtszék előtt.

Drew szeme megvillan. - Ezek szerint elvállalod, hogy képviselsz?

- Csak vicceltem. Ki tud még erről a kapcsolatról?

- Senki.

- Ne légy ostoba. Ilyen nincs…

Drew előretolja az állát, és magabiztosan rázza a fejét. - Te nem ismerted Kate-et. Senki sem tudott rólunk.

Lélegzetelállító, milyen naivak tudnak lenni az emberek! - Jól van, ahogy gondolod.

Drew a kormányra teszi hatalmas kezét, és szorongatni kezdi, mintha a tenyerét erősítgetné. Szinte megfélemlítő itt, ebben a szűk térben a jelenléte. Drew két méter magas és kilencvenöt kiló, nálam legalább tíz kilóval több izom van a testén, és nem hagyta el magát, amióta abbahagyta a futballt a Vanderbilt csapatában. Nem nehéz elhinni, hogy Kate Townsend vonzódott hozzá.

- A lényeg a következő - szólal meg Drew higgadtan. - A rendőrség nyomozni fog Kate magánélete után. És ha elég mélyre ásnak, rábukkanhatnak valamire, ami összeköt Kate-tel.

- Mégis mire?

- Mit tudom én. Egy naplóra vagy fotókra.

- Fotóztatok is? - De miket kérdezek? Hát persze hogy fotóztak Manapság minden ki ezt teszi. - Talán még videót is készítettetek magatokról?

- Kate csinált ilyet De utána megsemmisítette a kazettát.

Nem vagyok, benne biztos, hogy hihetek neki, de ez most nem is lényeges. - És Ellen? - kérdem, Drew feleségére célozva.

Drew tekintete rezzenéstelen marad. - A házasságunk már tíz éve halott.

- Ezt elég jól lepleztétek előttem.

- Meg az egész város előtt. Ellennel évek óta nap mint nap színjátékot játszunk Tim kedvéért.

Tim, a kilencéves kisfiú teljesítménye már az általános iskolában kezd hasonlítani az apjáéhoz. Annie, a lányom nagyon vonzódik hozzá, bár ezt soha nem ismerné be. - És mi a helyzet Timmel? Őt is itt akartad hagyni?

- Természetesen nem. De úgy éreztem, előbb szakítanom kell Ellennel. Bele fogok halni, ha továbbra is ebben a házasságban maradok.

Minden férfi így beszél a válása előtt. Bármi jó, csak megokolhassák vele, hogy miért akarnak kilépni a házasságból.

- Nem akarok semmiféle negatívumot mondani Ellenről - folytatja halkan Drew. - De a helyzet régóta nagyon nehéz. Ellen rászokott a hydrocodone-ra. Már hat éve tart.

Ellen Elliott eredetileg ügyvéd volt, aztán a harmincas évei közepén ingatlanozni kezdett, a város régi, történelmi épületeivel foglalkozott. Ellen a Georgia állambeli Savannahban született, és azon ritka betelepülők egyike, akiknek sikerült bekerülnie a natchezi belső körökbe. Nem ismertem őt közelebbről, de nehéz elképzelni, hogy rászokott volna bármiféle drogra. A fejemben egy fitt, jól ápolt, vékony, szőke nő képe él, aki hobbiból lefutja a maratont.

- Ezt nehéz elhinnem, Drew.

- Nem tudod elképzelni Ellent, amit úgy eszi a Lorcet Plust, mintha drazsét enne? Pedig ez a valóság, barátom. Évek óta próbálok segíteni rajta. Még egy addiktológushoz is elvittem, és az elmúlt három évben négyszer is befizettem egy rehabilitációs kezelésre. De egyik sem segített.

- Ellen depressziós?

- Nem hiszem. Te is láttad, milyen. Mindig száz százalékon pörög. De a rengeteg energiája mögött van valami, amit nem látunk. Mindent, amit tesz, csupán a társadalmi elismertség és a pénz kedvéért teszi. Két évvel ezelőtt lefeküdt egy jacksoni pasival egy teniszverseny alatt Nem is tudom elhinni, hogy ez lett abból a nőből, akit feleségül vettem.

- Miért, nagyon más volt, amikor összeházasodtatok? Másképp viszonyult a pénzhez meg a társadalmi elismertséghez?

- Talán a gyökerei ennek már akkor is megvoltak, de akkoriban ezt inkább egészséges ambíciónak tartottam. Pedig az anyját ismerve, tudhattam volna előre…

Nem állom meg, hogy Ellen védelmére ne keljek. - Egy idő után mindannyian hasonlítani kezdünk a szüleinkre, Drew. Szerintem benned is biztosan ott élnek valahol a szüleid.

Drew bólint. - Ez így igaz. Csakhogy én próbálom kívülről nézni magamat Én igyekszem a lehető legjobb ember maradni.

És ezért kezdtél viszonyt egy tizenhét éves lánnyal?

Lenne még pár kérdésem, de az igazat megvallva, semmi kedvem még többet tudni Drew magánéletének szaftos részleteiről. Túl sok barátom osztotta meg velem részegen élete széthullásának a történetét, és ezek mindig érzelgős monológok maradtak. Az egészben az a legfurcsább, hogy Drew Elliott mindenki számára példaértékű életet élt. No de ahogy anyám szokta mondani: Soha nem lehet tudni! És egy valami biztos: bármi lesz is a következménye Kate Townsend halálának, Drew Elliott példás élete itt most véget ért.

- Haza kell mennem Annie-hez, Drew, hogy Miát elengedhessem.

Drew megértően bólint. - Nos, hogy döntöttél? Hajlandó vagy segíteni?

- Megteszek mindent, amit tudok, de nem hiszem, hogy túl sokat tehetnék. Várjunk holnapig.

Drew bólint, majd maga elé mered, szemmel láthatóan csalódottan.

- Azt hiszem, ez a legtöbb, amit most remélhetek.

Éppen készülök kiszállni a kocsiból, amikor megszólal Drew mobilja. Megnézi, ki hívja, és idegesen összerezzen. - Jenny Townsend az.

Összeszorul a mellkasom.

- Meg fog kérni, hogy menjek be hozzá.

- És elmész?

- Persze hogy elmegyek. El kell mennem.

Döbbenten rázom a fejem. - De hogy tudod megtenni? Hogy tudsz ma este Jenny szemébe nézni?

Drew megvárja, amíg elhallgat a telefonja, majd egy szerzetes őszinteségével tekint rám. - Nekem tiszta a lelkiismeretem, Penn. Kate-et mindenkinél jobban szerettem, talán csak az anyja szerette nálam jobban. És ma este mindenkit szívesen látnak abban a házban, aki szerette Kate-et.

Egyfelől igaza van, másfelől nem. Valóban szívesen fogják ma látni Townsendék házában, sőt talán valamennyi látogató közül Drew fogja Jenny számára a legnagyobb vigaszt nyújtani. Mi lenne, ha Jenny Townsend megtudná, hogy a család orvosának szexuális viszonya volt tizenéves lányával, aki el akarta hagyni miatta a saját családját, és darabokra törni Kate tökéletesen tervezett jövőjét?

- Majd holnap felhívlak - jegyzem meg halkan.

Ahogy kiszállok a kocsiból, Drew megragadja a karomat, és újra arra kényszerít, hogy mélyen a szemébe nézzek. - Nem őrültem meg, Penn. Engem nem a középkorú férfikrízis vezetett Kate karjaiba. Nagyon régóta éheztem már a szeretette. El sem tudod képzelni, hány nőt visszautasítottam már a városban, egyedülállót és házast egyaránt. Aztán, amikor múlt nyáron abban az autóbalesetben megsérült a térdem, hat hétig otthon kellett maradnom. Kate mindennap eljött, hogy vigyázzon Timre. Elkezdtünk beszélgetni. Nagyon meglepett, amikről beszélt, és hogy miket olvasott. Éjszakánként sokat e-maileztünk és sms-eztünk, s olyan volt, mintha egy harmincas nővel beszélgetnék. Amikor újra lábra tudtam állni, szerveztem egy orvosi missziós utat Hondurasba. Kate jelentkezett, hogy önkéntesnek velünk jön. Valójában Ellen ötlete volt, hogy jelentkezzen. A lényeg az, hogy ott kezdődött minden. Mielőtt visszatértünk volna az Államokba, tudtam, hogy vele akarom leélni az életemet.

- Egy tizenhét éves lánnyal? Mégis milyen életről álmodoztál vele?

- Egy igazi, őszinte életről. Két hét múlva lett volna tizennyolc éves, Penn, és ősztől a Harvardra járt volna. Már letettem a massachusettsi állam orvosi vizsgáit. A legjobb öt százalékban végeztem a vizsgákon. Már házat is találtam magunknak Cambridge-ben.

Nem jutok szóhoz.

- És most ebből nem lesz semmi - folytatja Drew, arcán harag és eszelős zavarodottság tükröződik. - Mert valaki meggyilkolta Kate-et.

- Nem tudhatod, hogy gyilkosság volt.

A tekintete összeszűkül. - De igen, tudom. Csak az lehetett.

Finoman kihúzom a karomat a markából. - Sajnálom, hogy szenvedni látlak. Tényleg sajnálom. De ha kiderül, hogy viszonyod volt Kate-tel, téged itt keresztre fognak feszíteni. Jobb lesz, ha…

- Nem érdekel, mi lesz velem. Én csak Tim miatt aggódom. Mit tegyek az érdekében?

A fejemet rázva nyitom ki az ajtót. - Imádkozz a csodáért!

Mia Burke a Washington Street-i házam verandáján ül, mellette zöld hátizsákja. Leparkolok a ház előtt, és tekintetemmel Annie-t keresem. Látom, hogy a bejárati ajtó résnyire nyitva, vagyis Annie már alszik, Mia pedig innen vigyáz rá. Ahogy bezárom a kocsi ajtaját, Mia felpattan, és az utcai lámpa fényében látom, hogy Drew-hoz hasonlóan ő is sírt.

- Jól vagy? - érdeklődöm a járdáról.

A lány bólint, és megtörli az arcát. - Nem tudom, miért sírok ennyit, Kate-tel nem is voltunk túl jóban. De mégis, olyan szörnyű ez az egész.

Mia Burke külsőre szöges ellentéte Kate Townsendnek. Sötétbarna haja van, kreol bőre, jóval alacsonyabb, az alakja pedig egy izmos sprinteréhez hasonló. Hatalmas, sötétbarna szemek alatt fitos orr és telt ajkak, amelyek bizonyára több száz tizenéves fiú fantáziáját megindították már. Farmert és pólót visel, a kezében pedig egy könyvet tart: Paul Bowlestól a Védelmező égboltot. Mia ízlése meglepően eklektikus, ami minden bizonnyal teljesen összezavarja azokat a fiúkat, akik más tulajdonságai miatt álmodoznak róla.

- Igazad van - dörmögöm, miközben Drew-n jár az eszem, nem sok szimpátiával. - Tényleg szörnyű.

- Szerinted öngyilkos lett, Penn?

Eszembe jut, hogy mások számára talán furcsának tűnik, hogy tegeződöm Miával. Mindig is létezett közöttünk egyfajta természetes, őszinte barátság, de most valahogy semmi sem tűnik ártatlannak annak fényében, amit Drew-ról és Kate-ről megtudtam. - Nem tudom. Kate képes lett volna megölni magát?

Mia fázósan átfogja magát, és egy ideig tűnődik a kérdésen. - Nem. Mindig is elég magának való volt, különösen az idei iskolaévben. De nem hiszem, hogy depressziós lett volna. Bár a barátja elég sok bajt okozott neki.

- Kate-nek volt barátja?

- Hát, nemrég szakított vele. Steve Sayers volt az.

Steve Sayers a futballcsapat középhátvédje.

- Nem tudom, pontosan mi történt köztük. Majdnem két évig jártak, aztán tavaly nyár végén Kate mintha megfeledkezett volna Steve létezéséről.

Dr. Drew Elliottnak köszönhetően…

- Az a fura, hogy Kate nem is igazán szakított Steve-vel. Továbbra is eljárkált vele, még akkor is, amikor teljesen egyértelmű volt, hogy semmit sem érez már iránta. Azt viszont biztosan tudom, hogy már nem feküdt le vele. És Steve majdnem megőrült emiatt.

Mia őszintesége a szexről nem lep meg. Sok őszinte beszélgetést folytattam már vele arról, hogy mi zajlik a St. Stephen's iskola kulisszái mögött. Ha Mia nem ilyen szókimondó, akkor én is csak annyit tudnék a modern középiskolák realitásáról, mint a többi szülő, és nem lennék ilyen hasznos tagja az iskolaszéknek.

- Kate mesélte neked, hogy már nem fekszik le a fiúval? - kérdezem.

- Nem. De Steve elmondta néhány barátjának, és elterjedt a hír. Steve azt hitte, hogy Kate valaki mással kavar. Egy másik suliból talán.

- És te mit gondoltál?

Mia az alsó ajkát harapdálja. - Ahogy mondtam, Kate elég zárkózott volt Nagyon elbűvölő tudott lenni, és bárkit le tudott venni a lábáról. De ez csupán álarc volt, amit a boldoguláshoz használt. Mélyen, legbelül valaki más élt benne.

- És ki volt az?

- Nem is tudom. Mindenesetre szerintem Steve és ő nem egy súlycsoportba tartoztak. A korabeli fiúknál Kate jóval érettebb volt.

Mélyen Mia szemébe nézek, de semmiféle kódolt üzenetet nem látok benne. - És mi tette őt ilyen éretté?

- Az, hogy Angliában élt. A szülei válása után kiment Londonba, és egy ideig ott élt az apjával. Három évig járt egy elit iskolába, aztán végül úgy jött ki a lépés, hogy mégsem maradt ott, de amikor visszajött, mindenben előttünk járt. És persze mindenki felnézett rá az angol akcentusa miatt.

- Nehéz elképzelni, hogy te felnéztél volna rá.

- Pedig így volt. Tavaly viszont kezdtem behozni őt. És az idén minden tantárgyból jobb eredményem lett. Kicsit bűntudatom van, hogy most ezzel hencegek, de nagyon jólesett, hogy megelőztem Kate-et.

A fülemben ott csengenek Drew szavai. - Te is teniszezel, ugye?

- Igen, tagja vagyok az iskolai csapatnak. Persze nem játszom olyan jól, mint Kate. Ő olyan volt, mint egy gép. Tavaly egyéniben megnyerte az amerikai bajnokságot, és az idén is megismételte volna.

- Kate nem véletlenül Ellen Elliottal játszott párosban?

- De igen. A városok közötti nyílt bajnokságot meg is nyerték.

- Mi a véleményed Ellenről?

Mia tekintetében érdeklődés csillan. - A hivatalos szöveget akarod hallani, vagy azt, hogy én mit gondolok róla?

- A te őszinte véleményedre vagyok kíváncsi.

- Szerintem egy hülye picsa.

- Igazán?

- Igen. Hideg és számító. Mindenkit aszerint kezel, hogy kik a szülei.

- És Kate-tel hogyan bánt?

- Viccelsz? Mintha személyes védence lenne. Ellen is a legjobb teniszező volt Georgiában, amikor a gimnáziumi évei alatt játszott. Szerintem Kate-en keresztül újraélte a fiatalságát.

- És Kate hogyan viszonyult Ellenhez?

Mia vállat von. - Azt hiszem, kedves volt hozzá, de…

- De micsoda?

- Nem hiszem, hogy Kate tisztelte Ellent. Hallottam, hogy miket mond róla a háta mögött. Amit persze mindenki mással megtett…

- Ezt hogy érted?

- Ismerek két nőt, akivel együtt készül a maratonra, és azok is mindenfélét pletykálnak róla, amikor nincs ott. Állítólag simán hátba szúrna bárkit, ha a szükség úgy hozná.

- Akkor mégis miért keresik a társaságát?

- Talán félelemből. Vagy irigységből. Ellen Elliott gazdag és szép nő, a tökéletes doki felesége. A városban mindenki odafigyel rá, legalábbis a negyvenes nők biztosan. Olyan életet él, amilyenre mindegyikük vágyik.

- Ők legalábbis így gondolják.

Mia kérdően néz rám, de nem folytatom.

- Azt hiszem, tudom, mire gondolsz - feleli. - Nem is értem, hogy vehette őt feleségül dr. Elliott. Szerintem mindenki feltette már ezt a kérdést. A doktor olyan kedves, és persze irtó jóképű, ő pedig… nem is tudom. Talán a dokit is jól átverte.

- Elképzelhető. - Mia túl okos ahhoz, hogy tovább kérdezgessem. Egy idő után még összerakná a dolgokat - De most már biztos menned kell.

Lelkesen bólint. - Igen. De olyan furcsán érzem magam.

- Kate miatt?

- Igen. De nem úgy, ahogy gondolnád. Kate halála nagyon sok változást hoz nekem. Először is, nekem kell majd helyette az év végi búcsúbeszédet mondanom. És hát titokban szerettem volna, ha én mondhatom. Szeretnék néhány dolgot elmondani az osztályomnak és a szülőknek. És most mindent elmondhatok. Csak persze nem így akartam.

- Nos, biztos, hogy te is érdemes vagy a beszédre. Kate átlaga mennyivel volt jobb a tiednél?

- Nulla egész tizenhat tized ponttal az összesítésben - mosolyog Mia keserűen. - Nem volt ám ő olyan okos, mint ahogy azt gondolták róla. Mindig azt mondta, hogy semmit sem tanult, de ez nem így volt. Rengeteget tanult. Nem is tudom, miért mondom most el neked ezeket. Azt hiszem, kicsit dühös voltam rá. Nem tudom pontosan, hogy miért.

- Próbáld megfogalmazni.

Mia nagyot sóhajt, és mereven a járdára bámul. - Kate nagyon értett hozzá, hogy az embert megalázza. Néhány szóval képes volt kitépni a szívedet, aztán úgy tett, mintha csak egy ártatlan megjegyzés lett volna, ő lett az iskola legjobbja, mert egy ponttal megelőzött az ACT-vizsgán, és gondoskodott róla, hogy erről mindenki tudjon. Én viszont negyven ponttal jobban végeztem a SAT-vizsgán. Erről persze senki sem tudott

- Hány pontot értél el?

- 1540-et.

- Ejha! Ezek szerint ti ketten inkább riválisok voltatok, mint barátok.

Mia tűnődve bólint - Én is elég versengő típus vagyok, de Kate megszállottan nyerni akart. Mi ketten mindig mindenben versenyeztünk. - Mia arcán furcsa kifejezés villan meg. - Talán néhányan azt fogják gondolni, még okom is lett volna, hogy megöljem őt.

- Azt hiszem, emiatt nem kell aggódnod. Soha senkitől nem hallottam, hogy rosszat mondana rólad.

Mia keserűen felnevet. - Pedig sok mindent mondanak rólam. De ez most nem tartozik ide. Kate miatt pedig nem szeretném, ha félreértenél. Kemény dolgokat élt át a családjával. Az apja nagy seggfej volt. Amikor Kate úgy viselkedett, mint esendő emberi lény, muszáj volt együtt érezni vele. Különösen nekem. De én is átéltem hasonlóan nehéz időket, mégsem használtam arra az intelligenciámat, hogy másokat megbántsak.

Mia végigpásztázza a Washington Streetet, a város egyik legszebb utcáját, aztán megrázza a fejét, mintha elvetne egy gondolatot. Mia apja otthagyta őket, amikor Mia kétéves volt, és azóta nemigen látogatta meg a lányát. Egyedül a bíróság által előírt gyerektartást fizette, de még az is csak akadozva érkezett.

- Ami Kate halálát illeti - folytatja Mia -, azt hiszem, még nem fogtam fel igazán. Olyan értelmetlennek tűnik. És olyan hirtelen történt.

- A gimnazisták is meghalhatnak balesetben, mint bárki más.

- Tudom, de ez most mégis más.

- Miért?

- Miután felhívtalak, kaptam néhány telefonhívást. Az a hír járja, hogy nem baleset volt. Állítólag valaki megölte Kate-et. Te tudsz erről valamit?

Tehát Drew-nak igaza van? - Miért mondják ezt?

- A kórházban néhány nővér azt állította, hogy Kate úgy nézett ki, mintha megfojtották volna, aztán fejbe vágták volna valamivel.

Annak ellenére, hogy Drew a barátom, a fejemben kirajzolódik egy kép, amint Kate-et fojtogatja, és kiráz a hideg. - Tudod, hogy milyen pletykás város Natchez, Mia. Kate holttestével bármi történhetett, amíg a folyóban sodródott.

- De miért volt félmeztelen? És miért deréktól lefelé? Lehet, hogy éppen meztelenül akart volna fürödni, de mégis kivel? Steve-vel biztosan nem, legalábbis Steve ezt állítja. Azon gondolkozom, hogy Steve-nek talán mégis igaza volt.

Kate osztálytársai a jelen helyzetben minden bizonnyal kétszer annyit tudnak Kate halálának körülményeiről, mint a rendőrség. - Miben volt igaza?

- Hogy Kate-nek volt valakije. Valaki, akiről egyikünk sem tudott. Valaki, aki képes volt annyira megharagudni rá valami miatt, hogy megölje.

- El tudod képzelni Kate-ről, hogy valakit ennyire feldühítsen?

- Nagyon is. Ha Kate felült a magas lóra, hihetetlenül fel tudott bárkit dühíteni. Vagy akár megőrjíteni is képes lett volna egy férfit… Kate szexuálisan eléggé túlfűtött volt. Néhányszor beszéltünk vele ilyesmiről. Kate komolyan úgy gondolta, hogy ő egy nimfomániás.

- Ezt a szót manapság már nem használják, Mia. Sok lány érzi ezt, amikor először próbálgatja a szexet.

Mia sokatmondó pillantást vet rám. - Ki beszél itt próbálkozásról? Én sem vagyok egy szent, de Kate olyan dolgokat is tudott, amiről én életemben nem hallottam. Nála intenzívebb embert nem ismertem, és ő őszintén hitt a gyönyörkeltés művészetében. Egy kicsit zavarban vagyok, hogy ilyenekről beszélek veled, de egyszer mutatott nekem néhány segédeszközt, ami nagyon megdöbbentett. Azt is tudom, hogy Steve-től is kért olyasmiket, amit ő nagyon bizarrnak talált, és az már jó egy éve volt

Szexuális játékok? Drew szavai újra ott visszhangoznak a fejemben: Ezek a gyerekek már nem olyanok, mint mi voltunk, Penn. Neked fogalmad sincs…

- Biztosan meg akarod nézni Annie-t - szólal meg Mia, és felkapja a hátizsákját - Most már megyek, és békén hagylak. Elnézést, ha túl bőbeszédű lettem volna.

Utat engedek neki. - Ne aggódj. Ma már nem te voltál az első, aki kiöntötte nekem a szívét…

Korát meghazudtolóan kihívó pillantással néz vissza rám. - Igazán? Én mindig is rendes pasinak tartottalak. Anyámat is kikérdeztem rólad, de semmit sem szedtem ki belőle. Nyilvánvalóan kedvel téged, de valahányszor szóba hozlak nála, mindig olyan titokzatossá válik.

Érzem, hogy elvörösödöm. - Vezess óvatosan! A gondolataid biztosan el fognak kalandozni.

Mia kiveszi a mobilját a táskájából, és a füléhez tartja. Nyilván vibrálásra volt beállítva. - Tényleg…? Az nem lehet… Hát, csak olyan fura… Igen, persze. Szia. - Visszarakja a telefont a táskájába, és tekintetét újra mereven az útra szegezi.

- Mi a baj? - kérdem.

Mia szemében olyan értetlenséget látok, amilyet soha azelőtt.

- Laura Andrews hívott. Az anyja ápolónővér a kórházban, ahová Kate-et bevitték. És azt mondta Laurának, hogy Kate-et megerőszakolták,

- Micsoda?

- Azt mondta, Kate testén sérülésnyomokat találtak… tudod, ott lenn.

Gondolataim újra Drew-ra terelődnek. Ha Kate-et valóban megerőszakolták, jó volna, ha ezt Drew sose tudná meg. De persze ő is hallani fog róla, ahogyan mindenki más Natchezben. Hirtelen rádöbbenek, hogy az a tény, hogy Drew-t próbálom megóvni ettől az információtól, annyit jelent, hogy ártatlannak vélem. Ez meglehetősen veszélyes következtetés egy ügyvéd részéről, de én már, úgy látszik, levontam. Egész egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy Drew meg tudna erőszakolni egy nőt, nem beszélve egy gimnazista lányról.

- Reménykedjünk, hogy nem igaz a hír - dünnyögöm, miközben visszagondolok azokra az áldozatokra, akikkel ügyészként Houstonban dolgom akadt, s akiket a nemi erőszak lelkileg teljesen összetört.

- Hát igen - visszhangozza Mia. - Még gondolni is szörnyű ilyesmire.

- Akkor ne is gondolj rá. Csak koncentrálj a vezetésre.

Mia mosolyt erőltet az arcára. - Nyugi, semmi bajom nem lesz. Holnap szükséged lesz rám?

- Elképzelhető, ha ráérsz egy kis időre. - Drew jár az eszemben, meg hogy segítséget kért tőlem.

- Csak hívj a mobilomon, ha kellek.

Odamegy a kocsijához, egy sötétkék Honda Accordhoz, és bemászik az ülésre. Megvárom, míg elindul, aztán felmegyek a lépcsőn a házamba. Amint becsukom az ajtót magam mögött, megcsörren a telefon a dolgozószobámban. Az asztalomhoz kocogok, és megnézem a kijelzett hívószámot: Dr. Andrew Elliott

- Drew? - szólok a telefonba.

- Tudsz most beszélni? - kérdi izgalomtól elcsukló hangon.

- Persze. Mi a baj?

- Kate házában vagyok. Épp most hívott valaki fel a mobilomon.

- Ki volt az?

- Nem tudom. Csak annyit mondott, hogy tegyek le egy húszezer dollárral teli táskát a St. Stephen's focipályájának a közepére. A fickó azt mondta, ha nem teszem meg, elmondja a rendőrségnek, hogy Kate Townsendet dugtam.

A fenébe! - Azt mondtad, senki sem tudott a viszonyotokról.

- Ez így is van. Fogalmam sincs, ki lehetett az.

Agyamban villámgyorsan követik egymást a gondolatok, majd felrémlik egy hasonló houstoni helyzet emléke, még ügyész koromból.

- Mikor akarja a pénzt?

- Egy óra múlva.

3. fejezet

Drew zihálva szól a telefonba. - Penn? Ott vagy még?

A barátom szavai odacövekeltek a helyemre. - Húszezer dollár készpénzben, egy órán belül? Este kilenckor? Ez őrültség! Ez lehetetlen!

- Nem, nem az. Van annyi készpénzem. A házunkban tartunk egy széfet. Illetve hármat is. Egyet az iratoknak, egyet a fegyvereknek, egyet pedig a készpénznek és az ékszereknek.

Kitalálhattam volna. Drew Elliott egy pazar viktoriánus villában lakik, amely a St. Stephenhez közeli, jómódú negyedben foglal el két hektárt. A házban minden elképzelhető technikai vívmány megtalálható. - Szerinted a zsaroló is tudja ezt?

- Azt mondta, tudja, hogy van pénzem.

- Nem ismerted fel a hangját?

- Nem. De úgy hangzott, mintha egy fekete srác lenne.

- Egy fekete srác? Biztos vagy benne?

- Majdnem biztos. Gyógyszereket is kért.

- Gyógyszereket?

- Receptre felírható gyógyszereket. Fájdalomcsillapítót, meg bármi mást, amit tudok vinni. Azt mondta még, hogy fogjam ezt fel törlesztőrészletnek. Ezekkel a szavakkal mondta. Meg hogy ez a bizalom jele.

- Nem tetszik valami a hangodban, Drew.

- Tudom, mit akarsz mondani, de…

- Nehogy megpróbáld elvinni neki azt a pénzt, pajtás! Két választásod van: vagy elfelejted a hívást, vagy most azonnal felhívod a rendőrséget, és mindent elmondasz nekik.

Drew túl sokáig hallgat. - Van egy harmadik választás is - szólal meg végül.

- Figyelj rám, Drew! Semmilyen előnyt nem jelent, ha most kifizeted azt a pénzt. Már azzal is, hogy odamész, csak beismered a bűnösségedet. Mi lenne, ha inkább a kezedbe vennéd az életed irányítását?

- Lehet, hogy a zsaroló Kate gyilkosa? Ugye erre gondoltál?

Végre megértett. - Valahogy úgy.

- Én is pontosan erre gondolok.

- Akkor viszont hívd fel a zsarukat. Innentől kezdve már csak a Jóisten kezében vagy, hogy ne kerüljön nyilvánosságra a viszonyod Kate-tel. Most már a kárenyhítésen kell gondolkoznod. Százszor jobban jársz, ha a rendőrök tőled tudják meg az igazat, mint ha valaki mástól. A családod számára is ez a jobb. Gondolj csak Timre!

- Ezt a döntést ráérek holnap reggelig meghozni.

- Ne hidd.

- Penn, a fickó, aki telefonált, talán Kate gyilkosa. Látni akarom az arcát. Azt akarom, hogy…

- Tudom jól, hogy mit akarsz. Felejtsd el! Most menj haza, tölts magadnak egy erős italt, és gondold végig, mi a legjobb a fiadnak. Akkor talán magadhoz térsz.

Drew akkora levegőt vesz, mintha az imént kiszorítottam volna belőle a szuflát. - Tudom, hogy Timnek szüksége van rám.

- Pedig egyáltalán nem úgy viselkedtél, mintha tudnád. Timnek nagyon nagy szüksége van rád. Ha tényleg olyan rossz véleménnyel vagy Ellenről, akkor kétszeresen is okod van rá, hogy ne kerülj börtönbe.

Újabb hallgatás. - Igazad van. De a fenébe is! Mégiscsak tennem kell valamit Kate ügyében.

- Semmit sem tehetsz. Ideje ezt felfognod, és kezdj el férfiként viselkedni. Kate-en már nem segíthetsz. Ő meghalt. A legtöbb, amit most tehetsz, hogy összetartod a családodat.

- Apa? - hallatszik egy vékony hang.

A folyosóra pillantva meglátom a kislányomat, amint kidugja a fejét a konyhaajtón. Annie tökéletes mása az anyjának, egy fürtös hajú szépség, akinek a szeme elől semmi sem marad rejtve. Ez egyszerre áldás és átok, mivel folyamatosan szembesülnöm kell elhunyt feleségem szellemével.

- Drew, Annie hív. Mennem kell. Te pedig menj szépen haza, és higgadj le. Később felhívlak, és megbeszéljük, mit fogunk tenni.

Hallgatás.

- Drew…?

- Oké, rendben van.

- Jenny hogy viseli?

- Teljesen ki van borulva. Tele kellett tömnöm nyugtatókkal. Nemsokára el fog aludni.

Mire leteszem a kagylót, Annie már előttem áll, arcát a hasamba nyomja. Ásítva kérdezi: - Hol van Mia?

- Miának haza kellett mennie, bogaram.

- Kár. Jókat nevettünk Miával.

- Igen, tudom. Holnap lehet, hogy megint jön. Azt mondta, egy film közben aludtál el.

- Igen, lehet. Nem baj, úgyis láttam már azt a filmet. Ma este felhívod Caitlint?

- Talán igen.

- Nem hívod fel most?

- Előbb téged ágyba duglak. Így Caitlin majd jó éjt kívánhat.

Annie elmosolyodik, és a lépcső felé ráncigái. A nyomában haladok, de ekkor hirtelen megáll a lépcső alján. - Felvinnél, apa?

- Egy kilencéves nagy culát? Kicsit nagy vagy már hozzá, hogy cipeljenek.

- De te meg tudod csinálni!

Igen, meg tudom, válaszolok némán, és valamiért Annie anyjára gondolok. Sarah már sohasem tudja felvinni a lépcsőn a gyermekét. Mellkasomat égő fájdalom járja át, mintha egy régi seb szakadna fel, aztán a karomba veszem Annie-t, és felmegyek vele a lépcsőn az emeleti hálószobákhoz. A régi, natchezi viktoriánusok minden bizonnyal úgy tervezték a házaikat, hogy jó kondiban tartsák az embert. Befordulok Annie szobájába, megroppanó térddel lehajolok az ágyhoz, hogy kibontsam a takarót, aztán bedugom alá Annie-t. Annie nevetve a nyakáig felhúzza a takarót.

- Most hívd fel Caitlint! - visítja.

Előveszem a mobilomat a zsebemből, és beütöm Caitlin számát. Éppen Bostonban dolgozik egy megbízáson, a Herald számára készít egy tényfeltáró riportot. Caitlint akkor ismertem meg, amikor az apja, aki médiamogul és a Natchez Examiner meg még tíz más lap tulajdonosa, leküldte ide, Natchezbe, hogy rendbe tegye az Examinert. Akkor kerültünk közel egymáshoz, amikor én egy évtizedekig elásott rasszista gyilkossági ügyben nyomoztam, majd a per során a vádat képviseltem. Caitlin megszerette Natchezt - velem együtt -, de miután alábbhagyott a per meg a sztoriról szóló cikkekért kapott Pulitzer-díj okozta izgalom, Caitlin rájött, hogy talán mégsem Natchez a legizgalmasabb hely egy harmincas, kihívásokra éhező nő számára.

Miután egy éven át a tőszomszédságunkban lakott, Caitlin kezdett más városokban is megbízásokat vállalni az apja lapjai számára, többnyire oknyomozó riporterként Továbbra is elkötelezettek maradtunk egymás iránt, és úgy terveztük, egy napon összeházasodunk. Csakhogy ehhez olyan változásokra lenne szükség Caitlin életében, amelyekre még nem áll készen. Annie egyre inkább az anyjaként kezelné őt, és elvárná tőle, hogy folyamatosan velünk legyen. Caitlin megkért, hogy költözzek vele egy nagyobb városba, elvégre tizenöt éven át Houstonban éltem, de legnagyobb meglepetésemre azon kaptam magam, hogy nem szívesen hagyom ott a várost, ahol felnőttem.

Caitlin telefonja üzenetrögzítőre kapcsol. - Itt Penn és Annie beszél - szólok bele. - Szeretnénk egy távolsági jóéjt puszit adni neked. Hívjál fel, ha tudsz.

- Üzenetrögzítő - mondom Annie-nek, leplezve az aggodalmamat.

- Biztosan dolgozik.

- Minél hamarabb el kellene venned feleségül - válaszol Annie. - Akkor ő lehetne az igazi anyukám. És együtt élhetne velünk.

Akaratlanul is dühöt érzek. Amikor a Herald felajánlott Caitlinnek egy megbízást, hogy dolgozzék egy bostoni szexuális zaklatásos ügyön, majdnem visszautasította. A megbízás azt jelentette volna, hogy legalább két hónapot távol tölt Natcheztől, és bár beszéltünk arról, hogy majd a hétvégéken elrepülünk egymáshoz, tudtuk, hogy a dolog nem működne. Az ajánlat azonban egy híres lapszerkesztőtől érkezett, akinek Caitlin már egyetemista korában dolgozott, ezért éreztem, hogy ha most nemet mondana, később megbánná. Örülök, hogy végül elvállalta a munkát, de félelmeim a hétvégi találkozásokkal kapcsolatban helyesnek bizonyultak. Hogy mikor láttuk egymást utoljára? Annie-vel egyszer elrepültünk Bostonba, Caitlin pedig egy alkalommal eljött Baton Rouge-ba, hogy eltöltsön egy hétvégét velem és Annie-vel.

- Ilyen későig dolgozik? - kérdezi Annie.

Az utóbbi időben egyre nehezebb volt Caitlint elérni az esti órákban.

- Tudod, a felnőtteknek ez még nem olyan késő. Lehet, hogy valami titkos ügyön dolgozik.

- Ja, igen, csinál néha ilyesmit - jegyzi meg tűnődve Annie. - Mint egy kém.

- Pontosan. De most már csukd be a szemed.

Annie olyan kerekre nyitja a szemét, amekkorára csak bírja, és nevetni kezd, mint egy kétéves.

Oldalba bökdösöm. - Tudod, néha nagyon huncut vagy!

Erre még jobban nevet. Puszit nyomok az arcára, majd kimegyek a szobájából, és elindulok a lépcsőn lefelé. - Holnap reggel találkozunk! - kiáltom vissza.

- Igen, de úgyis én kelek korábban! - kiabálja ő is.

A konyhában kifosztom a hűtőszekrényt, és készítek magamnak egy hatalmas sonkás szendvicset. Az iskolaszéki megbeszélés előtt csak salátát ettem, így most majd éhen halok. Hogy ne gondoljak Drew-ra, bekapcsolom a CNN-t, de az sem segít. A CNN miatt Caitlinre gondolok, Caitlin munkájára gondolva pedig visszazökkenek Drew-hoz.

A legfőbb probléma, ami Caitlint és engem eddig visszatartott a házasságtól, a köztünk lévő korkülönbség. Ő harminchárom évesen választott karrierje építésének közepén tart, ami megköveteli, hogy gyakran elhagyja Natchezt. Én negyvenhárom évesen már két különböző szakmában is bizonyítottam, és most már csak egy dolgot szeretnék bizonyítani: hogy tisztességesen fel tudom nevelni a lányomat. Mivel megtapasztaltam, mivel jár egy kapcsolatban tíz év korkülönbség, akaratlanul is abszurdnak tekintem Drew Kate-re vonatkozó álmait. Talán úgy tervezte, hogy miután elvált Ellentől, majd ingázni fog Natchez és Boston között, hogy láthassa Timet? Az orvosi karrierjét nem folytathatta volna itt. A helyi nőtársadalom egy emberként lázadt volna fel ellene, és bojkottálta volna a munkáját. És vajon hogyan akarta volna bemutatni Kate-et bostoni orvoskollégáinak? Bemutatom a feleségemet. Most érettségizett. Persze, Drew-t nem érdekelték az ilyen hétköznapi dolgok, ő szerelmes volt Kate-be, és felőle az egész világ felfordulhatott volna.

Most azonban az egész világ ellene fordul majd. Míg a CNN bemondója a globális krízishelyzetekről beszél, magamban összeszedem mindazt, ami Drew-t fenyegeti. Először is: nemi erőszak. A közte és Kate között lévő korkülönbséget ismerve akár húsz évet is kaphat a Parchman börtönben. És mivel Kate a páciense volt, elveszítheti az orvosi engedélyét. De még ha ez nem történik is meg, Natchezben már pusztán az effajta dolgokról szóló pletykák is tönkretehetik az orvosi karrierjét. Ha Kate-et megerőszakolták, és a fizikai bizonyítékok kapcsolatba hozzák Drew-t a holttesttel, akkor akár emberöléssel is vádolhatják, amelyet egy másik bűncselekmény elkövetése közben követett el. Mississippiben az ilyesmiért akár halálbüntetést is lehet kapni.

Ha Kate valóban gyilkosság áldozata lett, a rendőrségnek nehéz dolga lesz. Mivel a lány holttestét az intenzívre vitték, ahelyett, hogy a tett színhelyén hagyták volna, megtalálói minden lehetőségtől megfosztották a nyomozókat, hogy a helyszínen vizsgálják meg a holttestét Elképzelhető, hogy kritikus bizonyítékok tűntek el. És mivel Kate teste egy farönkön akadt fenn dagálykor, a valós tetthely valószínűleg a St Catherine-patak partján lehet, valahol távolabb. A mai esők miatt viszont talán sohasem találják meg azt a helyet, ahol meghalt.

A nyomozók most bizonyára a „segítőkész” horgászokat faggatják, mivel ezek az „irgalmas szamaritánusok” akár meg is erőszakolhatták vagy megölhették Kate-et, mielőtt bevitték volna a kórházba. A St. Catherine-pataknál nem járnak gyakran horgászok, és meglehetősen veszélyes ilyen esős időben csónakázni rajta. Miután kikérdezték a horgászokat, a rendőrség bizonyára Kate anyjához megy majd, azután a barátjához és a közeli barátokhoz, akik talán tudnak valamit a lány utolsó óráiról. Ezzel elmegy az éjszaka nagy része, sőt talán még a holnap is. Ha a zsaroló nem létezik. - és Drew igazat beszélt arról, hogy Kate senkinek sem mondta el a titkukat -, akkor Drew talán biztonságban van.

De ha valóban létezik ez a bizonyos zsaroló, akkor ügyészi tapasztalatom azt mondatja velem, hogy Drew nemigen úszhatja meg, hogy belegabalyodjon az ügybe. Ha az elmúlt hetvenkét órában együtt volt Kate-tel, a lány testében találhatnak spermanyomokat. Ha a zsaroló odatelefonál a rendőrségnek, a figyelmüket könnyedén ráirányíthatja Drew-ra. És ha bármilyen bizonyítékot találnak, amely összeköti Drew-t és Kate-et, a rendőrség DNS-mintát kérhet tőle. Ez három-négy héten belül katasztrófához vezethet - rendszerint ennyi időbe telik, amíg a sürgős DNS-vizsgálatokat elvégzik. És ha a rendőrség elkezdi keresni a patak mentén a gyilkosság tetthelyét, előbb-utóbb eljutnak addig a pontig, ahol Natchez legdrágább lakónegyedei találkoznak. Az egyik ilyen negyed Pinehaven, ahol Kate Townsend lakott. A másik, a patak másik felén, az erdőn túl, Sherwood Estates, ahol Drew Elliott viktoriánus villája áll. Egyéb bizonyíték hiányában ez talán semmit sem mondana, ám ha a zsaroló elhinti a pletykát…

A mikrosütő órája azt mutatja, hogy negyvenöt perce beszéltem Drew-val. Kicsit ideges vagyok, amikor felveszem a konyhai telefont, és beütöm a számát. Drew nem válaszol. Várok egy jó percet, majd újra próbálkozom. Még mindig semmi. Nem szívesen hívom fel a feleségét, főleg azok után, amit a házasságukról megtudtam, de tudnom kell, hogy Drew valahol biztonságban leissza magát, és nem a St. Stephen focipályája felé igyekszik egy táskányi pénzzel.

- Halló? - szól a kagylóba egy álmatag női hang.

- Ellen? Penn Cage vagyok.

- Penn? Mi újság? Drew nálad van?

Tudtam! - Nem, én is őt keresem.

- Nos - hangos szipogás és ruhasuhogás -, úgy emlékszem, hallottam, hogy megállt a kocsijával a ház előtt, de aztán nem jött be. Talán odakint van, a műhelyben. Időnként kimegy oda, ha rossz a hangulata.

- Meg tudnád nézni, hogy ott van-e, anélkül, hogy oda kelljen menned?

- Várj egy percet, majd mindjárt rácsörgök a házitelefonon. - Némi kattogás után ezt hallom: - Drew? Drew, ott vagy?

Még több zörej. - Nem válaszol. Nemrég ideszólt telefonon, hogy elmegy Townsendékhez. Talán útban hazafelé behívták a kórházba. Azt hiszem, ma éjjel ügyeletes.

- Akkor biztosan behívták. Feküdj csak vissza aludni, Ellen.

- Aludni? Te jó ég! Altatót kellett bevennem, hogy egyáltalán el tudjak aludni. Tudod, nagyon közel álltam Kate-hez.

- Hallottam, hogy együtt teniszeztél vele.

- Az a lány nagyon tehetséges volt, Penn. Biztosan beválogatták volna a Harvard csapatába. Pedig oda nagyon nehéz bekerülni!

- Hát igen. Sajnálom, Ellen.

Számomra azonosíthatatlan hangot hallok. - Csak felneveljük ezeket a gyerekeket - dünnyögi -, mindent rájuk teszünk fel, a reményt és az álmainkat, és egyszer csak egy ilyen szörnyűség történik. Nem is tudom, én hogy viselném el. Talán megőrülnék. Nagyon valószínű.

- Nos, én remélem, Kate anyja elég erős ahhoz, hogy megbirkózzon ezzel.

- Örülök, hogy beszéltünk, Penn. Alig látunk mostanában. Eljöhetnél egyszer hozzánk egy italra. Nagyon tetszett a legutóbbi könyved. Szívesen beszélgetnék néhány szereplőről. Azt hiszem, némelyiket felismertem.

Udvariasan nevetek egyet, majd lerakom a telefont. De hol az ördögben lehet Drew? Attól félek, tudom a választ. Tárcsázni kezdem a szüleim számát, de meggondolom magam, mert túl késő van hozzá, hogy áthívjam anyámat. Ezért inkább Mia mobilszámát hívom. Két csengetés után felveszi.

- Penn?

- Igen, én vagyok. Nem tudnál visszajönni még egy órára? Annie már alszik, de nekem el kell mennem valahová.

- Hát jó. Nagyon fontos? Na persze, akkor nem kérnél, ha nem lenne az.

- A barátaidnál vagy most?

- Igen. Mindenki ki van borulva. De nem vagyok túl messze tőled. Öt percen belül oda tudok érni.

- Köszönöm. Majd dupla órabért fizetek.

- Arra semmi szükség. Már úton is vagyok.

Leteszem a telefont, és visszasétálok a hálószobámba, az egyetlen földszinti hálószobába. A szekrényemben egy kilencmilliméteres Springfield XD-9-est tartok tizenöt töltényes tárral. Houstonban egy .38-as revolvert hordtam magamnál, de a tapasztalataim megtaníttatták velem, hogy nagyobb tárat hordjak. Mindig kéznél tartom a fegyvert, hogy megvédhessem Annie-t, bár nincs kibiztosítva. A pisztoly csövét most a farmerzsebembe csúsztatom, aztán kiveszek a szekrényből egy esőálló széldzsekit.

Amíg a bejárati ajtó előtt Miát várom, újra tárcsázom Drew mobilját. Miután nem veszi fel, felmerül bennem, de csak egy pillanatra, hogy a rendőrséghez fordulok. Drew számára túl nagy kockázattal járna. Amikor Mia megáll a járda mellett, intek neki, majd elindulok a Saabom felé, remélvén, hogy nem kell majd magyarázkodnom.

- Minden rendben? - kiált utánam.

Visszafordulok. - Igen! Annie alszik. Csak el kell intéznem valamit.

Mia bólint, de látom a tekintetében a gyanakvást. Még soha nem hívtam így, előzetes megbeszélés nélkül.

- Miket beszélnek a srácok? - kérdem tőle.

- Mindenféle marhaságot. Tudod, milyenek az emberek. Főleg itt, Natchezben.

- Elvileg egy órán belül végzek, de ha netán elhúzódna, ugye tudsz még maradni?

- Persze, itt maradok, amíg vissza nem érsz.

Elindulok a kocsim felé. - Nagyon köszönöm, Mia.

- Az ott egy fegyver a zsebedben?

Lenézek magam elé. A Spriengfield markolata kilóg a kabátom alól.

Mia nem a pisztolyt nézi, hanem engem, kérdő tekintettel. Elkezdhetnék magyarázkodni, de nem lenne értelme. Ehelyett úgy teszek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, és a pisztolyra húzom a dzsekit.

- Minden oké, Penn?

- Hát persze, Mia…

- Én nem láttam semmit - vág a szavamba, bizalmat sugárzó arccal. - Biztosan tudod, mit teszel.

Bárcsak tudnám! - Vigyázz Annie-re!

- Vigyázni fogok rá. - Azzal megfordul, és besiet a házba.

Beszállok a kocsimba, beindítom a motort, és közben azon tűnődöm, milyen őrültségnek leszek tanúja, ha az iskolához érek.

4. fejezet

A Buck Stadiont diákkoromban röviden csak „teknőnek” hívtuk, egészen egyszerű okból. Akkoriban a stadion csupán egy ovális mélyedés volt a földben, fenyő- és tölgyerdővel körülvéve. A nézők a mérkőzések alatt a füves domboldalon ülve szurkoltak, amíg elég pénz össze nem gyűlt a kezdetleges padok felállításához. A teknő déli oldalán ma már három új iskolai épület áll, és masszív betonlelátók vezetnek le a pályáig. A lelátók széles, előregyártott elemekből készültek, ahogyan az egyetemi futballstadionokban, és a stadiont egyetlen kattintással nappali fénybe borítják a hatalmas reflektorok. A hegyoldal egyik felén modem, teraszos öltözők és edzőtermek épültek, és a focipályát kék, gumival borított futópálya övezi. Abban az évben, amikor felküzdöttük magunkat az államok közi futballbajnokság első helyére, Drew és én még egy gödrökkel teli legelőn edzettünk, a szupermarketek parkolóiban szokásos gyenge világításban.

A felújítások ellenére még így is megmaradt a pályához levezető keskeny mellékösvény, s ez a tény minden bizonnyal közrejátszott abban, hogy a zsaroló ezt a helyet jelölje meg a pénz átvételére. Innen könnyedén észreveheti bármilyen rendőrautó közeledését, és a környező erdő végtelen lehetőségeket kínál a menekülésre, csak át kell ugrania a pályát körülvevő kerítésen.

Kikapcsolt lámpákkal közeledem a futballstadion felé, majd leparkolok az általános iskola déli oldalán, továbbra is rejtve maradva a teknőben állók szeme előtt. Jobb zsebemben ott érzem a Springfield súlyát, ahogy halkan végigmegyek az épület oldalán a teknő felé.

Az épület árnyékában egy Honda atv motor parkol, amelyet sokan csak négykerekűnek becéznek. Az álcázó festés, a Vanderbuilt feliratú matrica a lökhárítón és a kormányra erősített lőállás elárulja, hogy a jármű Drew Elliotté. Drew a natchezi férfiak többségéhez hasonlóan szenvedélyes vadász. Az egyetlen jó hír, hogy a tartóban egy Remington vadászpuskát látok, vagyis Drew valószínűleg fegyvertelenül ment le a pályára, hogy a pénzt átadja.

Az iskola épületétől nem messze meredek lejtő indul a teknő felé. Az ösvény átvezet egy, a pályához vezető kanyargós betonúton. Továbbra is Drew motorjának árnyékában maradva újra próbálkozom a mobiljával.

Ezúttal sem válaszol, de egy pillanatra mintha meghallanám a sötétben a telefonja csipogását. Lehajolok, és a teknő széléhez osonva lekémlelek a pályára. Olyan érzés, mintha egy feneketlen, sötét tó mélyére néznék. A stadionnak a sajtó számára fenntartott kabinjára felszerelt biztonsági lámpa fénye alig néhány méterre világít el. Akármi történjék is a teknő aljában, számomra láthatatlan marad.

Ahogy szememet meregetem a sötétség felé, odalent hirtelen motorzúgás töri meg a csöndet. A hang mintha felém közeledne. Aztán felgyullad egy fényszóró, hosszú csíkban megvilágítva a futballpályát. A pálya közepén egy sporttáska.

De hol a fenében lehet Drew?

A teknő felől hirtelen dobogó hangot, majd lihegést hallok. Már épp a fegyveremhez nyúlok, amikor a sötétben Drew arca jelenik meg előttem. Gyorsan mellém kerül, a tekintete döbbent meglepetéssel teli.

- Penn? Gyere már!

Elrohan mellettem a Honda felé. Odalent egy másik motorbicikli áll meg a sporttáska mellett.

- Mi a fenét csinálsz te itt? - szól vissza Drew a válla felett.

- Próbállak kihúzni a szarból! - válaszolom, miközben a figyelmem a távoli motorbicikli és Drew között cikázik.

Drew felbőgeti saját Hondája motorját, sebességbe teszi, és nagy lendülettel megáll mellettem. - Most segíteni akarsz, vagy inkább tovább tökölsz még itt egy kicsit? - szólal meg. - Három másodperced van, hogy eldöntsd.

A teknőben éles hangon felpörög a motor, majd a fényszóró újra elfordul tőlünk, vissza abba az irányba, ahonnan érkezett. Mivel tudom, hogy Drew-t semmi sem térítheti el az üldözéstől, átvetem a lábam a motor ülésén, felülök Drew mögé, és átfogom a derekát. Drew gázt ad, és a Honda elindul a teknő felé, szinte szabadesésben száguld lefelé.

- Ez tiszta őrület! - üvöltöm a fülébe. - Ugye tudod?

Kikap valamit a zsebéből, és átadja nekem a válla felett. Úgy fest, mint egy kisebb kaleidoszkóp.

- Mi ez?

- Éjszakai látcső! Ha kikapcsolja a fényszóróit, akkor is követhetjük.

Éjszakai látcső? Miért vagyok ezen meglepődve? Hiszen ez pontosan az a fajta haszontalan játékszer, amit egy Mississippiben élő, módos vadász magánál tart. - Felismerted a motoron ülő fickót?

- Bukósisakot visel fekete üveggel. Meg kesztyűt. Úgyhogy azt sem tudom, fehér-e, vagy fekete.

Iszonyatos lendülettel érünk a teknő aljára, majd a futópályán átvágva a futballpályára jutunk. Úgy százötven méterrel távolabb a kis motorbicikli lelassít, és majdnem megáll. Biztosan keresi, hátha van egy nyílás a kerítésen. Drew felpörgeti a motort, és óránként ötvenmérföldes sebességgel kilövünk a futballpályán.

- Mit akarsz csinálni vele, ha elkapjuk?

- Felteszek neki néhány kérdést! - üvölti Drew, még jobban felgyorsítva a Hondát. - Kiderítem, mit tud.

Drew szavai ekkor már elvesznek a fülem mellett süvítő szélben, ahogy a teknő vége felé közeledünk.

- Nézd! - kiáltja, miközben az álló fényszóróra mutat. - Elkaptuk!

A másik motor láncfűrészhez hasonló hangon felbúg, aztán a fényszóró zötykölődve elindul a hegyoldalon felfelé.

- A francba! - üvölti Drew.

Hirtelen az egész teknőt fehér fény tölti be, mintha az isten elrántotta volna az éjszakai égbolt függönyét, hogy felfedje a mögötte rejtőző napot. A vakító fényben megpillantok a kerítésen egy keskeny átjárót. Drew arra irányítja a motort.

- Nem fogunk átférni! - üvöltöm a fülébe, mert látom, hogy a rés csak jóval kisebb motor számára alkalmas. - Ne menj bele!

Drew ügyet sem vet rám, végigszáguld a pályán, majd miután rájön, hogy a fizika törvényeit nem tudja megváltoztatni, a fékre tapos, és a Honda kifarol. Az ezután következő szörnyű pillanatokat mintha lassított felvételen látnám. A Honda fara előrepördül, és úgy érzem, mindjárt a kerítésnek fogok csapódni. A fű azonban átnedvesedett az esőtől. Újabb kört írunk le, és a jármű első lökhárítója éppen hogy súrolja a kerítés hálóját

- Gyerünk már! - könyörög Drew, amíg próbálja újraindítani a motort, mert az a kerék kipörgése miatt leállt.

- Add már fel! Hagyd elmenni!

Ahogy a motorbicikli hangja egyre távolodik, mellettem az acél kerítésrúd olyan hangot ad ki, mintha valaki egy kalapáccsal rácsapott volna. A hangból szinte ugyanabban a pillanatban fülsiketítő csattanás lesz, amely ágyúdörgésszerűen visszhangzik végig a teknőben. Csupán ekkor döbbenek rá, hogy egy puskagolyó becsapódását hallottam. Egy pillanatra átfut rajtam, hogy bár nem ezt látom, Drew talán mégis elővette a fegyverét, és tüzelt a menekülő motorosra. Nem ez történt.

- Valaki tüzel ránk! - kiáltom, a vállát megütögetve.

- Tudom! - morogja, miután sikerül végre beindítania a Hondát.

- Szállj le, és húzd ki azt a kerítésoszlopot!

Ahogy lekászálódom a Hondáról, megint fegyverdörgés tölti be a stadiont. Drew kirántja a puskáját a helyéről, és a kezembe nyomja.

- Tudod, hogy hol van a stadion fényszóróinak a kapcsolószekrénye?

Értetlenül bólintok.

- Tüzelj vissza! Ez a szemét még a végén eltalálja valamelyikünket.

Átverekszem magam a kerítésen lévő lyukon, aztán a rés oldalánál kidugom a puska csövét, és a célkeresőn megkeresem a sajtószoba alatti lépcsősort. A kapcsolótábla a lépcső feletti falra van szerelve, örömmel nyugtázom, hogy senki nincs ott. Nem vagyok benne biztos, hogy a lövöldöző tényleg meg akart ölni minket, és nem szívesen ölnék ma éjszaka embert, bármilyen indíték vezérelte volna is.

Ahogy Drew próbálja áttuszkolni a Hondát a kerítéslyukon, a fegyver célkeresztjét a kapcsolótáblára helyezem. A Remington háromszor verődik a vállamhoz, mielőtt a vakító fényszórók végre elsötétülnének.

- Pattanj fel! - üvölti Drew, aki hirtelen megjelenik mellettem a Hondával.

Visszateszem a fegyverét a tartóba, és felugrom mögé az ülésre, miközben még mindig fogva tart az izgalom, hogy semlegesítettem a föntről érkező fenyegetést. Csakhogy a biztonságomat nem a stadionban lövöldöző alak veszélyezteti a legjobban, hanem az az ember, akinek a derekát kétségbeesetten fogom a sötétben.

Az előttünk fekvő erdős részen egyáltalán nincs út, de Drew-t ez egy kicsit sem zavarja. Úgy száguld fel az emelkedőn, mint egy whiskytől mámoros sofőr egy sárralin - alig néhány milliméterre süvít el a fenyők mellett. Érzem, ahogy az emelkedő végén az első kerekek elemelkednek a földről, és egy pillanatra bizonyosra veszem, hogy a Honda át fog pördülni, és mindkettőnket maga alá temet, ami itt, Mississippiben sokak által ismert halál. De Drew ekkor hirtelen felegyenesedik, a kormány fölé hajol, így visszanyeri az egyensúlyát a jármű felett, és sikeresen átjuttat mindkettőnket az emelkedő másik oldalára.

Meglepődöm, mert Drew fékez, megáll, és kikapcsolja a fényszórót. Hirtelen olyan mély sötétség tárul elénk, hogy a teknő ehhez képest egész barátságos helynek tűnik. Egy ősi erdő sötétsége ez.

- Soha nem fogod elkapni - szólalok meg halkan.

- Pszt! - válaszol Drew, és leállítja a motort. - Csak figyelj!

Igaza van, valahol alattunk, bal felől hallatszik, ahogy egy kisebb jármű motorja erőlködik a terepen.

- A patak partján megy végig - suttogja Drew.

Drew-nak igaza van, de ez nem sokat segít. - A patak felől nagyon sok kijáratot választhat - mutatok rá. - Most már biztos, hogy nem kapjuk el.

- Akkor figyelj! - mondja Drew, és felpörgeti a Honda motorját.

Szorosan átfogom a derekát, és combjaimmal erősen szorítom az ülést, amíg Drew meggyújtja a fényszórókat, és teljes lendülettel nekiindul a lejtőnek. Biztosan vadászott már errefelé. Csak ez lehet az oka, hogy ilyen sebességgel képes a sötét erdőben motorozni. Úgy száguldunk végig az első lejtőn, mintha maga az ördög üldözne, aztán szinte szabadesésben zuhanunk lefelé, míg végül a sebes patakban kötünk ki.

Miután közel húsz métert bukdácsolunk a patakban, felkaptatunk egy sóderrel borított útra, és elindulunk a víz mentén. Itt már nincs más dolgom, csak kapaszkodni és imádkozni, hogy Drew tudja, merre megy.

Csuromvizes vagyok már, amikor Drew egyszer csak diadalmas kiáltást hallat egy előttünk felbukkanó, magányos fényszórócsík láttán. A motorbiciklis és a köztünk lévő távolság egyre csökken - feltételezem, hogy Drew jobb terepismerete révén. A Honda motorjának hangja egy oktávot ugrik felfelé, ahogy Drew teljes gázt ad.

- Vedd vissza! - üvöltöm. - Most már utolérted!

- Meglátott minket, és felgyorsított. Ha a nyomában maradok, talán lefullad.

- Vagy talán mi fulladunk le!

Drew harminc eszeveszett másodperc alatt huszonöt méterre csökkenti a távolságot. A hátsó lámpa hirtelen eltűnik, ahogy a motor bevesz egy kanyart, de három másodperc múlva már újra ott van előttünk.

A sötétséget egyszerre holdfényben csillogó, fehér homok látványa váltja fel. A folyó fekete kígyóként tekereg a partvonal mögött, és a motorbiciklis valahogy a kígyó másik oldalára került. Drew a patak legkeskenyebb része felé irányítja a Hondát. Az ösztöneim azt súgják, hogy hibát követ el, mivel általában a patak szélesebb részei sekélyebbek, míg a keskeny szakaszokon mélyebb a víz. Drew azonban nálam biztosan jobban ismeri ezt a terepet. Ahogy a homokos partra érünk, Drew gázt ad, és teljes sebességgel indul neki a keskeny szakasznak.

Olyan az egész, mintha egy korlátnak ütköztünk volna. A Honda átrepül a vállam felett, és a következő pillanatban már vizet szívok a tüdőmbe, és a számat sár lepi el. Attók félek, hogy a süllyedő Honda a víz mélyére nyom, ezért gyorsan felúszom a víz felszínére.

Drew és a jármű sehol, csupán egy mögöttem felszálló gőzfelhőt látok. Újra a víz alá bukom, kezemmel kitapogatom a felborult járművet, miközben a kipufogócső jól megégeti a karomat. Aztán hirtelen egy izmos vádli akad a kezembe. Drew a Honda alá szorult.

Átevickélek a Honda másik oldalára, mindkét lábam szilárdan a mederbe süllyesztem, leguggolok, és belekapaszkodom a kormányba. Remélve, hogy a sodrás segít, minden erőmmel megrántom a kormányt.

A Honda egy fél métert felemelkedik, de aztán megáll.

Újra próbálkozom, de a motor súlya kifog rajtam. Amikor már majdnem feladom, a víz hirtelen kisodorja a Hondát a kezemből, és néhány méterrel odébb viszi. Néhány másodpercig mögötte lebegek. Aztán leteszem a lábamat, megfordulok, és várom, hogy megpillantsam Drew-t, ahogy levegőért kapkodva a felszínre kerül.

De nem így történik.

- Drew!

Semmi válasz, csupán a víz csobog.

Ismerek egy fickót, aki mindkét combcsontját eltörte egy hasonló balesetben. És Drew kapta az ütés nagyobb részét, ahogy a Honda a vízbe csapódott. A meder itt nem túlságosan mély, de erős a sodrás. Ha Drew elveszítette az eszméletét, talán már vagy húsz méterrel arrébb van.

Nagy levegőt veszek, és újra a víz alá bukom, aztán hagyom, hogy vigyen a folyó sodrása. Alig tíz másodpercen belül már újra a Honda mellett vagyok. A jármű a sodrással együtt araszol a víz alatt. Kitapogatom a kezemmel a körvonalát, de ekkor egy erős kéz ragadja meg az ingemet, és a felszínre húz.

Drew ijedten néz az arcomba, tekintetében jeges rémület. - Jézusom! Azt hittem, megsérültél.

- Én meg téged kerestelek.

Fél arcát vér borítja, amelynek java része a szeme fölötti vágásból szivárog. A mellkasát is átitatta a vér.

- Jól vagy?

Drew bólint, és az erdő irányába néz. - Igen, de az a szemétláda elmenekült!

Úgy érzem magam, mint amikor Annie valami veszélyeset művel, és nem fogad szót. Amint látom, hogy Drew jól van, rémületemet harag váltja fel. - Miféle gyerekes baromságot műveltél?! A francba! Úgy viselkedsz, mintha még a középiskolában lennél!

Drew lehajtott fejjel hallgat, mintha még mindig a motorbicikli hangjára fülelne a távolban.

- Elment! - üvöltöm. - És a pénzedet is elvitte! Te pedig kis híján mindkettőnket megöltél, hogy kifizesd azt a barmot!

Drew most rám néz, a tekintetében sötétség villan. - Nem érdekel.

- Miért nem?

- Mert az a szemét megölte Kate-et. Tudom, hogy ő tette.

Vitatkozni próbálok, de valami hallgatásra késztet. Talán a Drew szemében látott különös fény. Vagy talán az a tudat, hogy Drew tényleg kockára tette az életünket, csak hogy elkapja a fickót, és ez olyasmi, amit Drew Elliott normál esetben nem tenne meg. Sohasem volt forrófejű, mindig is logikusan gondolkodó, intelligens embernek ismertem.

- Honnan tudod, hogy a zsaroló volt Kate gyilkosa, Drew?

- Onnan, hogy ott volt, amikor Kate meghalt. Csak így tudhatott rólunk.

Drew határozott hangja hallatán újabb döbbenet fut át rajtam.

- Honnan tudod, hogy ott volt?!

Drew végre teljesen szembefordul velem. A szeme sötéten csillog, a száját összeszorítja. Úgy fest, mint egy olyan ember, aki fontolgatja, elmondja-e a papnak élete legsötétebb titkát.

- Mert én voltam az, aki megtalálta Kate holttestét.

5. fejezet

Miután kivonszoltuk Drew motorját a vízből, és lepucoltuk, Drew egy ideig várat, mielőtt bármit is mondana arról, hogyan talált rá Kate-re. Ő azon ritka értelmiségiek közé tartozik, aki ért a szereléshez. Ugyanolyan magabiztossággal közelít a gépekhez, mint egy emberi testhez. Most a gőzölgő motor mellett áll, és várja, hogy a víz kifolyjon a karburátorból, és kiszáradjon egy kicsit. Én ezalatt egy rothadt farönkön ücsörgök nem messze, és még mindig levegőért kapkodok.

- Na, most már mondhatnál valamit! - förmedek rá.

Drew kicsit arrébb lép, és kutató pillantással néz a hegyoldalra, ahol a motorbicikli eltűnt. Vállára vetett puskájával úgy fest, mint egy őrségben lévő tengerészgyalogos a dzsungel közepén. Az én fegyverem eltűnt, biztosan kiesett a zsebemből, mialatt az erdőben száguldottunk. Drew megígérte, hogy megkeresi, vagy ad helyette másikat, de jelen pillanatban nem a pisztolyom a legfontosabb. Tudni akarom, mit hallgatott el előlem Drew az este.

- Ma délután kezdődött - szólal meg Drew, tovább meredve a sötétségbe. - Bármi is vezetett Kate halálához, ma délután kezdődött.

Nem szólok semmit, hagyom, hogy ő folytassa. Reménykedem, hogy nem tart sokáig. Nincs túl hideg, de ahogy a szél átfújja nedves ruháimat, úgy érzem, beköszöntött a jeges tél.

- Kate-nek nem jött meg időben - folytatja Drew csöndesen. - Csak öt napot késett neki, de mivel addig mindig hajszálpontos volt, hát aggódott.

Ezek szerint Drew már hónapok óta együtt volt Kate-tel.

- Javasoltam neki, hogy csináljon egy terhességi tesztet, de nem akarta. Szerintem azt remélte, terhes.

Most felém fordul, de a tekintete kiolvashatatlan a holdfényben.

- Mert akkor kész tények előtt álltunk volna. Ha Kate terhes lett volna, mindent el kellett volna döntenünk. Biztos, hogy nem vetette volna el a gyereket. Én beadtam volna a válópert, és…

- És Ellen beleegyezett volna a válásba?

- Azt hiszem, igen. Sok pénzembe került volna, de nekem megérte volna.

- Folytasd!

- Ma este kellett volna találkoznom Kate-tel, miután Ellen lefeküdt aludni. Általában olyankor találkoztunk hétköznapokon. Kate átjött a vízen, és a műhelyemben találkoztunk.

- Jézusom!

- Tulajdonképpen elég biztonságos hely volt. Ellen soha nem megy a műhelybe. Ha akar valamit, felhív telefonon. A lényeg az, hogy Kate valami miatt nem bírta megvárni az estét.

- Lehet, hogy mégis elvégezte a terhességi tesztet?

Drew tűnődve bólint. - Elképzelhető.

- És mit csinált ma délután?

- Küldött egy sms-t, hogy nagyon akar velem találkozni. A pataknál vagy a temetőben.

- A temetőben?

- A városi temető volt a kettes számú titkos helyünk. A patak pedig a St. Catherine-patakot jelentette. Kezdetben sokat találkoztunk ott, a Sherwood Estates és a Pinehaven negyedek közötti kanyarnál.

- Mobilon beszéltetek?

- Soha nem közvetlenül. Kate egy számítógépről küldte az üzeneteket, talán egy iskolai gépről. Nincs közvetlenül visszavezethető kapcsolat a mobiljával.

A Sherwood Estates és a Pinehaven negyed a város határán fekvő két legdrágább lakópark. Mindkét negyed végén erdős lejtő vezet le a sáros, náddal benőtt patakpartig. Nagy esők idején a patak órákon belül többszörösére duzzad, és egy széles, faágakat és szemetet sodró áradattá válik.

- Kate mindig levitte a kutyáját, mintha arra sétálnának - magyarázza Drew. - Én pedig lekocogtam odáig. Ha napközben kellett beszélnünk, az volt a legalkalmasabb hely.

- Napközben? Te megőrültél! Ilyen erővel akár vehettél is volna neki egy mobiltelefont a saját nevedre!

Drew a fejét rázza. - Túl veszélyes lett volna. Az utóbbi hónapokban az volt az érzésem, hogy Ellen figyeltet. A mobiltelefonokat nagyon egyszerű követni, csak egy erre szakosodott céget kell megbízni vele.

- Jól van, folytasd csak!

- Nem tudom, mióta várhatott rám Kate a pataknál. Az irodámban kaptam meg az üzenetét. A küldés időpontja délután egy óra ötvennégy perc volt. Kate akkor még az iskolában lehetett. Úgy három körül hagyhatta el az épületet. Én délután fél négykor jöttem el az irodámból. Úgy tíz-tizenkét perc alatt érhettem le a patakhoz. Nem parkoltam le otthon, mert nagyon türelmetlen voltam. Egy üres telek végén hagytam a kocsimat Pinehavenben, és dél felől közelítettem meg a patakot.

- Látott valaki?

- Nem hiszem.

- De elképzelhető, hogy igen. Talán a zsarolók. Láthatták a kocsidat, és követhettek a patakig.

- Lehet, de nem hiszem. Az utcáról nem látni annak a teleknek a végét, ahol megálltam.

Intek neki, hogy folytassa.

Drew hangja kissé lehalkul, így nagyon kell fülelnem, hogy halljam.

- Már húsz méterről megláttam. A patakparton feküdt, a fejét lökdöste a víz sodrása. Magamban azt mondtam, ez nem lehet ő. Az agyam nem fogadta be a látványt. Azt hiszem, ezt hívják kognitív disszonanciának. De valahol mélyen tudtam, hogy ő az. Odarohantam hozzá, megnéztem, és utána csak… A teniszruhájában volt. A pólója és a sportmelltartója nyakig felhúzva, deréktól lefelé meg teljesen csupasz. A feje oldalsó részén friss vérnyomokat láttam… a szeme körül pontszerű bőrvérzés. A kezembe vettem a fejét, és…

Drew a szájára kapja egyik kezét, képtelen folytatni. Torkából fojtott zokogás tör elő. Aztán monoton hangon folytatja: - A szeme tágra nyílt és üveges volt, a pupillák merevek és tágak. Biztosra vettem, hogy halott, de azért megpróbáltam újraéleszteni. Tíz percig próbálkoztam a szívmasszázzsal, de nem sikerült.

- Nem hívtad a rendőrséget?

- A telefonomat a kocsiban hagytam.

Felmerül bennem, hogy igazat mond-e. - Ha nálad van, akkor hívtál volna segítséget?

- Hát persze!

- Meleg volt még a teste?

Drew mozdulatlanná válik. - Igen, még meleg volt.

- Oké, tehát megállapítottad, hogy halott. Mit tettél ezután?

- Teljesen megőrültem. Szó szerint darabokra estem. Egyszeriben előtört belőlem minden, amit hónapok óta magamban tartottam. Sírtam, magamban beszéltem, és üvöltöttem az ég felé.

- Ekkor láttad, hogy van ott még valaki?

- Látni senkit sem láttam. De biztos, hogy volt ott valaki.

- Honnan tudod?

Drew ökölbe szorítja a jobb kezét, majd kiengedi. - Éreztem a jelenlétét.

- Hogyan?

- Tudod, mint a horrorfilmekben. Viszketni kezd a halántékod, és elönt a veríték. Érzed, hogy valaki figyel.

Ebben sokan hisznek, pedig nem így van. Ezt a fajta ösztönös megérzés számos kísérlet során valótlannak bizonyult. - Ez inkább amolyan paranoiás félelem lehetett.

Drew szilárd határozottsággal rázza a fejét - Egész életemben vadásztam. Biztos vagyok benne, hogy a közelben figyelt egy ember. De rejtve maradt. Tudta, hogy el kell bújnia, különben meglátom, hogy figyel.

Most felteszem a legnyilvánvalóbb kérdést: - Ha tényleg így történt minden, akkor miért nem te jelentetted Kate halálát a rendőrségnek?

Drew úgy néz rám, mintha maga sem értené, miért tett így. - Majdnem én voltam az. Az első gondolatom az volt, hogy a kezembe veszem, mint egy kisbabát, és felviszem a kocsimig. Az anyjához akartam vinni, hogy mindent bevalljak neki.

Bármilyen vakmerőnek is hangzik ez, érzem, hogy igazat mond. Ügyészként sok olyan gyilkos vallomását hallottam, akik ugyanezt a késztetést érezték magukban, sőt néhányan meg is tették.

- Felemelted Kate-et?

- Nem. Mire idáig jutottam, már éreztem, hogy valaki figyel a közelben. Hirtelen el akartam rohanni, de nem tettem. Magamban azt mondtam, gyávaság lenne. Szembe kellett néznem a helyzettel. De ahogy ott ültem, Kate üres tekintetébe meredve - azokba a szemekbe, amelyek az előző éjszaka, amikor szeretkeztünk, még olyan hihetetlenül élőek voltak -, egyszeriben kívülről kezdtem látni a helyzetet. Mit érnék el vele, ha beváltanám a kapcsolatunkat? Kate-en már nem segíthettem. Ha vallomást teszek, elveszik az orvosi engedélyemet, és börtönbe kerülök. Talán még Kate meggyilkolásával is meggyanúsítanak. Abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt mi fog velem történni. Csak az, hogy mi lesz a családommal. A szüleimmel és Timmel. Nem fogom tudni felnevelni a fiamat. És ami még ennél is rosszabb, mit fog rólam gondolni? Úgy nő majd fel, hogy egy szar alaknak tart, sőt talán még gyilkosnak is.

- Tehát elhagytad a helyszínt?

Drew bólint - Kihúztam Kate-et a vízből, de szem előtt hagytam, hogy könnyen rátaláljanak. Úgy döntöttem, névtelenül felhívom a rendőrséget.

- És megtetted?

Drew némán megrázza a fejét.

- Miért nem?

Drew előrehajol, és megvizsgálja a Honda karburátorát. - Elég sokáig voltam a helyszínen. Nem vagyok detektív, de elég könyvet olvastam ahhoz, hogy tudjam: az ember mindenütt bizonyítékot hagy maga után, ahol csak jár. Délután elég rendesen esett az eső. Úgy gondoltam, reggelre elmos minden bizonyítékot, hogy ott jártam.

- És még más bizonyítékot is - jegyzem meg halkan, miközben egyre inkább megkérdőjelezem Drew tetteit. - A valódi gyilkos összes nyomát is elmosta. Sőt Kate holttestét is majdnem belemosta a Mississippi folyóba.

Drew nem szól semmit.

- A végeredmény nem tüntet fel túl hősies színben, öregem. Ha rendőr lennék, már olvasnám is a jogaidat.

Drew egyenesen a szemembe néz. - Talán igazad van. De Kate nem akarta volna, hogy tönkretegyem Tim rólam alkotott képét, csak hogy a halála után méltóan beszéljenek róla.

- De az anyja talán igen. Azt mondtad, a zsaroló hangja egy fekete srácéra emlékeztetett. Mit kereshetett egy fekete srác a St. Catherine-pataknál? Soha életemben nem láttam arra feketéket.

- Mikor jártál utoljára arrafelé?

- Azt hiszem, még gyerekkoromban.

- Az harminc évvel ezelőtt volt, Penn. Az elmúlt tíz évben elég sok lakópark népesült be feketékkel azon a környéken. Sok gyerek lóg a patakparton. Szipóznak, szexeinek, meg hasonlók.

- És elképzelhetőnek tartod, hogy egy fekete kissrác felismert téged?

- Miért ne? Sok színes bőrű betegem van.

- De korábban azt állítottad, hogy az az ember, aki a parton figyelt, Kate gyilkosa volt.

- Igen, valóban így gondolom.

- Tehát azt feltételezed, hogy Kate-et egy arra tébláboló fekete srác ölte meg?

- Miért ne? Egy őrült tizenéves megtehette.

- Itt most szándékos emberölésről van szó, Drew. Méghozzá nemi erőszak közben elkövetett emberölésről.

- Ez elég gyakori bűntény, nem?

- Houstonban és New Orleansban igen. De Natchezt egy világ választja el azoktól. Houstonban tavaly kétszázharmincnégy emberölést követtek el. Natchezben azt hiszem, kettőt. És egy évvel korábban egyet sem.

- Igen, de az elmúlt húsz év során láttam itt egy-két borzalmas bűntényt.

Drew igazat beszél. A modern kor csapásai elől még Natchez sem menekülhetett, errefelé is előfordultak már idegenek által, szexuális indítékból elkövetett gyilkosságok.

- Viszont most, hogy utánagondolok, talán nem is volt egyedül a tettes - folytatja Drew. - Amíg azt a fickót üldöztük a motorral, valaki lőtt ránk. Tehát legalább ketten voltak. Talán többen is. Lehet, hogy Kate éppen rossz időben és rossz helyen várt rám a patak partján. Talán egy csapat felajzott suhanc járt éppen arra, és meglátták. Aztán úgy döntöttek, elszórakoznak vele egy kicsit, akár kedvére van, akár nem. Emlékszel arra a gyilkossági ügyre a Central Parkban?

Nem válaszolok. Ügyészként megtanultam, hogy valahányszor egy bűntény áldozatának rokona párhuzamot von egy elhíresült, fiatalkorúak által elkövetett gyilkossággal, akkor alaposabban utána kell néznem annak a rokonnak. Amit az elmúlt percekben megtudtam, alapjaiban változtatta meg a véleményemet Kate halálával és Drew abban játszott szerepével kapcsolatban. Amikor az iskolatitkár ma este félbeszakította a megbeszélést, Drew már nagyjából tudta, hogy mit fog mondani. Amikor Theresa Cook elhebegte, hogy a mi szeretett sztár diáklányunk meghalt, Drew-t nem érte meglepetésként a hír. Hiszen néhány órával korábban még a mellkasát pumpálta, és szájból szájba lélegeztette, hogy életet leheljen belé. Soha nem gondoltam volna Drew-ról, hogy képes kettős játékot játszani, de talán mindannyian képesek vagyunk bármire, csak hogy magunkat védjük.

- És most hogyan tovább? - kérdezi.

- Elmész a rendőrségre, hogy elmondd, viszonyod volt Kate-tel. Ha nem teszed meg, teljesen ki leszel szolgáltatva annak a motoros zsarolónak. Meg a fegyveres társának.

- És mi történik, ha elmondok mindent a rendőrségnek?

- Minimum arra számíthatsz, hogy Jenny Townsend fiatalkorú ellen elkövetett nemi erőszakkal fog megvádolni.

Drew a fejét rázza. - Jenny nem tenne ilyet.

- Neked elment az eszed? Miért ne tenne?

Drew egy lépéssel közelebb lép hozzám, így tisztán látom a tekintetét. - Jenny tudott rólunk, Penn. Tudott a viszonyomról Kate-tel.

Hitetlenkedve pislogok a sötétben. - És áldását adta rá?

- Tudta, hogy szeretem Kate-et. És azt is tudta, hogy el fogom hagyni Ellent.

Valahányszor úgy vélem, hogy ebben az ügyben végre a valóságot látom, Drew újabb akadályokat gördít elém. - Drew, itt most tükörországba tévedtünk. Ha van még valami eget rengető híred, akkor jobb, ha most azonnal kibököd.

- Ez minden, ami egyelőre az eszembe jut.

A fejemben újabb indítékok és következmények kezdik el egymást kergetni. - Egy perccel ezelőtt még azt mondtad, hogy legszívesebben a karodba fogtad volna Kate-et, és elvitted volna az anyjához, hogy mindent bevallj neki. Most viszont azt állítod, hogy Jenny mindent tudott. Akkor mi az igazság?

- A .bevallani” talán nem a legjobb kifejezés. Úgy értettem, szerettem volna elmondani Jennynek, hogyan halt meg Kate, és hogy én találtam rá. Úgy éreztem, én vagyok a hibás. Még mindig így érzem. Talán azért mondtam, hogy bevallok neki mindent, mert ha ezt teszem, az egész ügyünk napvilágra került volna.

Kicsit rágódom ezen a magyarázaton. - A történtek után Jenny akár meg is változtathatja a véleményét veled és Kate-tel kapcsolatban.

- Ma este minden rendben volt köztünk. A házuk tele volt gyászoló barátokkal, de csak Jenny és én tudtuk igazán, mit vesztettünk Kate halálával.

- De Jenny nem tudja, hogy ott jártál a patakparton, ugye?

- Nem, de azt hiszem, el fogom neki mondani.

- Én a helyedben nem sietném el. Még ha továbbra is a szövetségesed marad, akkor is úgy érezheti, hogy a Kate és a közted levő viszony nyilvánosságra kerülése után nem tehet mást, mint hogy a fejedet követeli. Ha kiderül, hogy szemet hunyt a viszonyotok felett, akkor veled együtt őt is keresztre feszítik.

- Jennyt sohasem érdekelte túlzottan mások véleménye.

- Itt azért egy kicsit többről van szó. Na persze, mit számít… Ha a viszonyotok napvilágot lát, a rendőrség vagy a seriff valószínűleg emberöléssel fog majd megvádolni. Amit persze az államügyész is támogat majd.

- Shad Johnson - jegyzi meg halkan Drew.

Már a név említése is felkavarja a gyomromat. Shadrach Johnson egy natchezi születésű, de Chicagóban nevelkedett fekete jogász. Öt évvel ezelőtt visszatért Natchezbe, és indult a polgármester-választáson, amelyet a szavazatok egy százalékával elvesztett. Egy évvel később kinevezték államügyésznek, és a posztot egy olyan embertől vette át, aki sohasem próbálta magát fényezni a pozíciójában. A Johnson által elvesztett polgármester-választás időben egybeesett egy nyomozással, amelyet egy feltáratlan rasszista gyilkosság ügyében folytattam, és ezalatt az idegileg megterhelő időszak alatt Shad Johnson kimutatta a foga fehérét. Johnsont csupán egyvalami érdekli: saját politikai karrierje - és nem számít, hány emberen kell átgázolnia, legyen az fehér vagy fekete, csak az számít, hogy elérje a céljait.

- Shad azonnal vádat emelne ellened - mormolom az orrom alá. - Egész életében egy ilyenfajta ügyről álmodozott.

- Bármi, csak címlapsztori legyen - mondja Drew egyetértőleg.

Kezdem azt gondolni, hogy Drew helyesen tette, hogy nem hívta fel azonnal a rendőrséget, miután rátalált Kate-re. A lovagiasságom azt diktálja, háborodjam fel kőszívűségén, csakhogy a mai világban már nem divat a lovagiasság. Manapság jó cselekedet nem marad büntetlenül.

- Mit fognak most tenni a zsarolók? - kérdezi Drew.

- Odaadtad nekik a húszezer dollárt? - kérdezek vissza.

- Igen. Átfutott rajtam, hogy esetleg becsavarok egy újságot néhány bankjeggyel, de a stadion geometriája miatt végül letettem róla. A fickónak túl sok ideje lett volna átvizsgálni a táska tartalmát, mielőtt elkaphattam volna.

- Ha nagyon akarod, akár le is lőhetted volna a zsarolót, ha leviszed magaddal a fegyvered.

Drew feszengeni kezd. - Úgy gondoltam, biztosan figyeli, hogy nem viszem-e magammal a fegyverem, úgyhogy jobbnak láttam, ha fent hagyom. Meg aztán vissza is rohanhattam volna a motoromhoz, még mielőtt az a fickó odaér a középen hagyott táskához. Mielőtt lementem, az egész stadiont végigpásztáztam az éjszakai távcsövemmel, de senkit sem láttam a középpont közelében.

- Tulajdonképpen tényleg visszaértél, és lelőhetted volna - jegyzem meg -, csakhogy akkor betoppantam én.

Drew bólint, de nem tudom kiolvasni, mire gondol. - Mit fog most tenni a motoros zsaroló? Szerinted tovább zsarol majd, vagy inkább feljelent a rendőrségen?

- Ezt nem tudhatjuk. Egy dolgot azonban biztosan tud a mai éjszaka után. Ha tovább zsarol téged, azzal nagy kockázatot vállal. Nem hiszem, hogy gondolta volna, mekkora pszichopata vagy.

- Szerintem meg tovább fog játszani velem egy ideig. Ha most feljelent, egyetlen centet sem kap már tőlem. Se gyógyszereket.

- Gyógyszereket is adtál neki?

Drew vállat von. - Csak néhány mintát. Semmiből sem nagy mennyiséget Viszont az a fickó, ott a hegyoldalon, nagyon szarul célzott

- Vagy talán nem is akart minket eltalálni. Csak időt akart nyerni a másiknak.

Drew felhorkan ezen a pancser ötleten.

- Nem mehetnénk most már el innen? - javaslom.

Drew a járműve fölé hajol, és szemügyre veszi az ülés alatti négyszögletű dobozt, amely a légszűrőt védi. Aztán visszacsukja az ülést, és elfordítja az indítókulcsot. A motor néhányszor felbúg, majd lefullad. Bütyköl még rajta valamit, aztán újra ráadja a gyújtást. A motor ezúttal erőlködve életre kel. Drew végtelen óvatossággal gázt ad, és a motor hamarosan erőteljes hangon felbőg.

- Kész is van - mondja elégedett mosollyal.

A visszaút sokkal kellemesebb, mint az idevezető nyaktörő hajsza. Ha a hideg szél nem hűti jegesre nedves ruháimat, akkor talán még élvezem is. Több ízben is őzeket riasztunk fel, az állatok kerek, sárga szemmel, dermedten állnak a fényszóró fényében, aztán ijedt, zavart mozdulatokkal futni kezdenek, akár a pánikba esett katonák, visszafelé végig meredten figyeljük az utat, hátha előkerül a pisztolyom, de sehol sem találjuk.

Drew a stadion magasabbik felén ér ki az erdőből, aztán elszáguld az iskola egyik épülete mellett. Kicsit aggódom, hátha egy rendőrautó vár ott ránk, de szerencsére a kocsim még mindig egymagában áll a kihalt parkolóban. A rendőrjárőrt inkább a stadion vakító fénye fogja ide vonzani, mint a fegyverdörrenések hangja. A városnak ezen a részén nem ritka fegyverdörgést hallani sötétedés után, mert sok orvlövész vadászik itt őzekre.

- Egészen hazulról jöttél ezzel a járgánnyal? - kérdezem Drew-t.

- Nem, a furgonom a főépület mögött áll.

- Segítsek felrakni rá?

- Kösz, nem. Egy rámpával megoldom.

Elindulok a Saabom felé, aztán egy pillanatra visszafordulok Drew-hoz. - Mikor voltál együtt utoljára Kate-tel?

- Tegnap éjszaka.

- És volt rajtad gumi?

Drew megrázza a fejét. - Tablettát szedett.

- Tablettát szedett, és mégis teherbe esett?

- Ez tényleg elég valószínűtlen - magyarázza. - Én is éppen ezt mondtam neki. Mindig időben bevette a gyógyszert, vagyis gyakorlatilag nulla esélye volt rá, hogy teherbe essen.

Hacsak nem szándékosan esett teherbe, gondolom magamban, de csak bólintok Drew felé, és kinyitom a kocsim ajtaját.

- Mi a baj? - kérdi Drew.

- Holnapra a spermád útban lesz egy DNS-laboratórium felé. Talán egy New Orleans-i laborba viszik. És ha a rendőrség bármilyen oknál fogva vérmintát akar tőled venni, azonnal rád vetül majd a gyilkosság gyanúja. Ezt pedig csak egyetlen módon akadályozhatod meg, Drew.

- Úgy, hogy elmondom a rendőrségnek, viszonyom volt Kate-tel.

Ismét bólintok. - Igen, most azonnal. Egyetlen percet se várj vele!

Drew leállítja a Honda motorját. - Ha így teszek, az első dolguk az lesz, hogy DNS-mintát kérjenek tőlem.

- Még mindig az a jobb alternatíva. Ha te beszélsz elsőként, úgy fog tűnni, mintha segíteni akarnál. Ha viszont nem… akkor egész biztosan bűnösnek tartanak.

Drew elrágódik a dolgon egy darabig. - Ha elmondok mindent, kit kell felhívnom? A seriffet vagy a rendőrfőnököt? Shad Johnsont semmiképpen ne, igaz?

Több kisvároshoz hasonlóan Natchezben is hosszú története van a városi és megyei hatóságok közötti rivalizálásnak. És mivel Kate holttestét a városhatáron találták meg, ez komoly jogi problémákat okozhat.

- Bárkinek is mondod el, a végén úgyis Shad irodájába kerül az ügy. Talán az lesz a legjobb, ha vele beszélsz először. Egyetlen választásod van: mindig te legyél a kezdeményező, és maradj is az. Ha önként elmondasz mindent, az emberek dühösek lesznek rád, de nem fognak hazugnak nevezni. Gondolj csak Ted Kennedyre Chappaquiddickben. Mondj el mindent most, Drew, még mielőtt valaki megelőz.

- Mindent? Még azt is, hogy én fedeztem fel Kate holttestét?

- Ezt a kérdést nem hallottam, testvér.

Drew zavart pillantással néz rám: - Ezt meg hogy érted?

- Mi, jogászok azt szoktuk mondani, hogy minden ügyfél egyszer mondja el a sztoriját.

- Vagyis?

- Az első és utolsó alkalom, hogy előadd a sztoridat, a tanúk padján lesz. Addig a napig viszont van időd kiigazítani a valóságot az addig felmerülő tényekkel.

Drew elfintorodik.

- Elismerem, hogy cinikus megközelítés, de a tapasztalat sok mindenre megtanít. Ha ma éjszaka meghallgatom a sztoridat, akkor később a tárgyaláson nem küldhetlek a tanúpadra egy másik történettel.

- De én ártatlan vagyok - mondja Drew. - Ezt már megmondtam.

Drew jóképű arcán kavarognak az érzelmek. - Igen, megmondtad. De nem úgy viselkedsz, mint akinek nincs semmi titkolnivalója.

6. fejezet

Mia Burke tekintete elkerekedik, ahogy belépek a lakásom nappalijába. - Te jó ég, veled meg mi történt? - kérdezi.

- Egy kicsit átáztam.

Mia feláll a székéből, és ledobja könyvét a dohányzóasztalra. - De hiszen vérzel!

- Tényleg?

- Igen, tényleg.

Elindul a folyosó felé, és int, hogy kövessem a fürdőszobába. A mosdó feletti tükörben látom, hogy a nyakam és a karom tele van horzsolásokkal, és a bal karomon egy hosszú seb tátong. A jobb könyököm alatt, ahol a Honda kipufogója megégetett, a seb vörös, és lüktet a fájdalomtól.

- A fenébe! - mondja halkan Mia. - Fúha…

- Micsoda?

- A hátad még rosszabbul fest. Úgy tűnik, mintha az inged alatt egy mély seb lenne.

- Marha jó!

- Engedd, hogy megnézzem.

Kicsit furcsán érzem magam a fürdőszobában Miával. Két nappal ezelőtt eszembe sem jutott volna feszengeni, de most… - Csak lassan húzd fel az ingem, és nézd meg, hogy össze kell-e varrni.

Mia nevet az óvatosságomon, és lassan felhúzza a hátamon az ingemet, ami néhol odaragadt a bőrömhöz. - Egy vágást látok, ami nem túl mély, csak nagyon koszos. Nem szeretnél lezuhanyozni?

- De igen.

- Akkor, ha megdörzsölöm egy kis szappannal, a zuhany alatt leöblítheted. Annyi elég lesz.

Mia megkerül, kinyitja a forró vizet, aztán egy kék törülközőt vastagon beken szappannal. - Ugye nem fogsz sírni? - kérdezi, majd felemeli a törülközőt, és újra a hátam mögé áll.

- Majd meglátjuk.

A szappan savként marja a sebet, de Mia kedvéért inkább csendben maradok.

- Sírsz már? - érdeklődik, miközben egy kórházi ápoló ügyességével dörzsöl. Érzem, ahogy széthúzza a sebet, hogy belül is megtisztítsa.

- Nem kell hozzá sok. De mondd csak, mi az a felirat a pólódon? - kérdezek vissza.

- Egy együttes neve, még neked is biztos tetszene. Majd másolok neked egy CD-t. - Hirtelen eltűnik a hangjából a humor. - Sikerült elintézned, amiért ma éjjel elmentél itthonról?

- Nem ment olyan simán, mint reméltem, de legalább senki sem halt meg.

- Ez jó hír.

- Hát igen.

Végre leveszi a hátamról az égető rongyot. - Most rajta hagyom a szappant. Ha azt akarod, hogy ne csípjen tovább, állj be a zuhany alá.

- Kösz. Innen már egyedül is elboldogulok.

Mia újra nevetni kezd, és a szeme vidáman csillog a ma történtek ellenére. - Rendben, értem. Holnap szükséged lesz rám?

- Iskola után igen, ha ráérsz.

- Persze, akkor viszlát holnap.

Elindul a folyosón, de még visszahívom. - Hallottál valami újat Kate halálával kapcsolatban?

Mia visszasétál a fürdőszobaajtóhoz. - Steve Sayers és az apja most éppen a seriff irodájában vannak, és kérdésekre válaszolnak.

- Steve Kate barátja volt?

- Elvileg igen.

- És nem tudod, hol volt ma délután?

- John Ellisnek azt mondta, hogy iskola után kocsival elment az apja woodwille-i vadásztanyájára, hogy kitakarítsa a szezon előtt.

Woodville kis erdészvároska Natcheztől harminc mérföldre. - Egyedül ment?

- Johnnak azt mondta, igen. Lehet, hogy valaki ott volt még, amikor odaért. Steve érdekében remélem, hogy így volt.

- Ebben az időszakban kötve hiszem. Tehát… elképzelhető, hogy Steve Sayersnek nincs alibije.

Mia beharapja az alsó ajkát, és végignéz a folyosón. A fülében parányi zafírköveket visel; azelőtt soha nem tűnt fel. Hirtelen a szemembe néz, sötét pillantása intenzíven csillog. - Ugye nem gondolod komolyan, hogy Steve megölhette Kate-et?

- Nem ismerem a fiút. Sem a szüleit. Te mit tartasz róla?

- Nem rossz srác. Olyan baloldali beállítottságú. Nem túl okos. Az apja erdész. Mit mondhatnék róla? Átlagos eszű, sportoló alkat.

- Erőszakos?

Mia vállat von. - Benne volt néhány verekedésben, de ezt az iskolából sok fiúról elmondhatom. Legalábbis a sportolókról.

- És tudsz róla, hogy a seriff beszélt másokkal is, akiket ismersz?

- Nem. A rendőrség nemrég kihallgatta Mrs. Townsendet. Legalábbis ezt hallottam. Azt kérdezték, kik voltak Kate közeli barátai.

- És nem tudod, milyen neveket sorolt fel?

- Nem. Az igazság az, hogy Kate-nek nem voltak közeli barátai. Legalábbis az elmúlt évben. Persze sokan tartottuk barátnak, de senki sem állt igazán közel hozzá. Semmit sem mondott el nekünk. Legtöbbször azt sem tudtuk, merre járkál.

A rendőrség ezt bizonyára nagyon érdekesnek találja majd. - És soha nem kérdeztétek meg tőle, hogy hol járkál? Vagy nem próbáltátok kitalálni, merre lehet?

- Nem igazán. Persze Steve koslatott utána. Mondtam már, hogy Steve-nek rögeszméje lett, hogy Kate titkos szeretőt tart, csak éppen szégyelli előttünk. De soha senki nem látta más fiúval.

Kis híján megkérdem Miát, látta-e valaha Kate-et kettesben Drew-val, hiszen az osztálytársaival talán látták őket együtt, csak éppen eszükbe sem jutott gyanakodni. Viszont most nincs értelme, hogy megvilágítsam előtte ennek a kapcsolatnak a valódi természetét. - Kate nem állt közel valamelyik fekete diákhoz a suliban?

Mia érdeklődve néz rám. - Miért?

Nem akarok beszélni neki a zsarolóról, sem arról, hogy Drew milyen feltételezésre jutott vele kapcsolatban. - Mert talán fontos lehet.

- Nehogy azt mondd, hogy egy fekete srácot fognak belekeverni az ügybe!

- Miért vagy ezen úgy felháborodva?

- Mert úgy hallottam, a régi időkben mindig ez lett az ilyen ügyek vége. Tudod, milyen időket éltek. Hiszen te is dolgoztál régen egy rasszista gyilkosságon.

- Igen is, meg nem is. Az igazság az, hogy engem inkább az aggaszt, ha egy fehér fickót kevernek bele Kate gyilkosságába. De még nem válaszoltál a kérdésemre.

- Hát, az osztályba csak négy fekete fiú jár. Elég kicsi az osztályunk, és mindenki ismer mindenkit. Kate egyikükkel sem volt igazán közeli kapcsolatban. Már ha a szexre gondolsz…

- Nem feltétlenül. Bármilyen természetű kapcsolat érdekel.

- Majd körbekérdezek, de most csak nemmel tudok válaszolni.

- Rendben van. - Szorosan a hátamra húzom a törülközőt. - Köszönöm, hogy itt maradtál ma éjszaka, Mia. Most azt hiszem, megyek zuhanyozni.

A lány elmosolyodik, és int a kezével. - Viszlát.

- Várj csak! Caitlin nem telefonált, amíg nem voltam itthon?

- Nem. Senki nem hívott. - Mia valamiféle reakciót várva kutató pillantást vet rám.

- Kösz.

Még egy másodpercig rajtam tartja a tekintetét, majd elindul a bejárati ajtó felé. - Mondd meg Annie-nek, hogy holnap délután találkozunk!

- Megmondom neki. Még egyszer köszönöm.

Becsapódik a bejárati ajtó.

Majdnem alszom már, amikor megcsörren az ágyam mellett a telefon. Túl fáradt vagyok, hogy odaguruljak, és megnézzem, ki hív. Zuhanyozás után bevettem két fájdalomcsillapítót, mert tudtam, hogy anélkül másnap reggel mozdulni sem tudok. Majd az üzenetrögzítőre rábeszél, aki hív.

- Penn? - szólal meg Caitlin a sípszó után, és az akcentusa nagyon északias Mia lágy déli kiejtéséhez képest. - Sajnálom, hogy korábban nem tudtunk beszélni. A Herald egyik riporterének búcsúpartiján voltam, és olyan hangosan játszott a zenekar, hogy nem hallottam a telefont. Most biztosan alszol már. Figyelj, az egyik riporterünk felhívott Natchez-ből. Állítólag ma meggyilkoltak egy Kate Townsend nevű lányt a St. Stephenből. Azt mondta, hogy megerőszakolták és megfojtották, vagy legalábbis úgy tűnik. Holnap reggelig nem boncolják fel. Tudsz már az esetről? Azt hiszem, még én is teniszeztem azzal a lánnyal a Duncan Parkban. Nagyon okos volt, azt hiszem, a Harvardra is felvették. Szóval… úgy látom, holnap tudunk csak beszélni. Szeretném, ha hamarosan tudnánk találkozni. Tudom, hogy nem jó ez így. De hidd el, sokat haladok a munkámmal. Lehet, hogy hamarosan befejezem a riportot. Remélem, jól haladsz az új könyveddel. Akkor beszéljünk holnap! Szeretlek! Szia!

Már majdnem felvettem a kagylót, de Caitlin már letette. Nem is tudom, miért nem vettem fel. Csak az jár a fejemben, hogy egy natchezi riporter hogyhogy beszélni tudott Caitlinnel, amikor nekem nem sikerült. És az üzenet jó része Kate halálával volt kapcsolatos, mintha csak azért hívott volna, hogy még több részletet megtudjon az ügyről. Nem mintha nem akarnám őt beavatni. Csak jobban örülnék, ha személyesen tudnám megosztani vele az élményeimet, és nem csak akkor hívna, amikor érdekli valami.

Megkönnyebbülés jár át, amikor újra megcsörren a telefon. Átgurulok az ágy másik oldalára, és felveszem.

- Szia, kicsim - dörmögöm. - Ne haragudj, félig aludtam.

- Penn? - szól bele egy férfihang.

- Igen, Drew. Mit akarsz?

- Találtam az interneten egy honlapot, amit a mississippi Legfelsőbb Bíróság tart fenn. El lehet ott olvasni az egész büntető törvénykönyvet. És az olvasottak alapján a nemi erőszak tizenhat és nem tizennyolc éves kor alatt számít kiskorú elleni nemi erőszaknak.

Nagyokat pislogok a sötétben. - Biztos vagy benne? Én tisztán emlékszem a törvényre. Persze annak már jó ideje, hogy megtanultam. Azóta megváltozhatott.

- Akkor idézem neked: „Kiskorú sérelmére elkövetett nemi erőszakról beszélhetünk abban az esetben, ha egy legalább tizenhét éves kort betöltött személy szexuális kapcsolatot létesít egy gyermekkel, aki legalább tizennégy éves, de a tizenhat éves kort még nem töltötte be.” Itt még minősít más eseteket is, de azok mind ennél fiatalabb áldozatokra vonatkoznak, vagy pedig az áldozat és az elkövető közötti korkülönbségre utal. Még egy idézet: „A kiskorú sérelmére elkövetett nemi erőszak ténye alól nem mentesít sem az áldozat beleegyezése, sem az áldozat szüzességének hiánya.”

- Ezek szerint megváltozott a törvény - mondom hitetlenkedve. De miközben megkönnyebbülés jár át, rossz érzések öntenek el. - Drew… mintha olvastam volna valahol, hogy több államban azért hoztak ilyen módosítást, mert nagyon sok efféle pert indítottak szülők, akik utálták a lányuk barátját. Vegyünk két tizenhét évest, akik közös beleegyezéssel szexelnek. A fiú betölti a tizennyolcat, mire a lány szülei felnyomják kiskorú elleni nemi erőszakért.

- Ezek szerint tiszta vagyok a vád alól?

- E szerint a törvény szerint igen - válaszolom kényszeredetten.

- De valami azt súgja, még nem jutottál túl a nehezén. - Mi lehet az? - teszem fel a kérdést magamban, miközben válaszokért kutatok a fejemben. - Szexuális zaklatásért még így is vádat emelhetnek, de az már polgárjogi ügy. Minket most a büntetőjogi ügyek aggasztanak, különösen a bűntettek. - Hirtelen megszólal a fejemben a volt főnököm, a houstoni főállamügyész hangja: kiskorú buja érintése vagy kezelése… kiskorú bűntényre való felbujtása, és a legsúlyosabb, a szexuális… - Ott vagy még a számítógép előtt, Drew?

- Igen.

- Keresd ki a szexuális bántalmazást.

A sötét mennyezetet bámulom, miközben hallgatom a billentyűk kattogását, és imádkozom, hogy csak rossz megérzés legyen. - Mit találtál?

- Egy pillanat. Itt van!

- Olvasd fel hangosan!

- Tessék: „Szexuális bántalmazás bűntényét követi el az a személy, aki szexuális kapcsolatot létesít a) egy másik személlyel, annak beleegyezésével vagy a nélkül.” Itt még tiszta vagyok.

- Olvasd csak tovább!

- ,,b) egy szellemileg fogyatékos vagy szellemileg korlátozott vagy fizikailag korlátozott személlyel, c) egy gyermekkel, aki legalább tizennégy

éves, de a tizenhat évet még nem töltötte be, amennyiben az elkövető legalább harminchat hónappal idősebb a gyermeknél”. Hála istennek!

Drew hangjában akkora megkönnyebbülést hallok, hogy kis híján leteszem a telefont, és megyek aludni. De szinte biztosra veszem, hogy a rossz hír még csak most fog következni. - Olvasd tovább!

- Oké. Van itt egy második bekezdés is: „Szexuális bántalmazás bűntényét követi el az a személy, aki szexuális kapcsolatot létesít egy gyermekkel, aki…”

Itt elcsuklik a hangja. - Drew?

-…..tizennyolc évesnél fiatalabb” - suttogja. - Itt tizennyolc évet mond.

- Folytasd csak!

- Úristen! Ez nem lehet igaz!

- Olvasd már fel az egészet!

- …..ha szexuális kapcsolatot létesít egy tizennyolc évesnél fiatalabb gyermekkel, amennyiben azzal bizalmi vagy felettesi kapcsolatban áll, beleértve többek között a gyermek tanárát, tanácsadóját, orvosát, pszichológusát, papját…”

Drew-nak most olyan a hangja, mintha most kábítanák el egy operáció előtt, monoton és egyre halkul. - Ennyi elég is lesz, Drew.

Drew úgy folytatja, mintha nem hallana a monitorra kiírt szöveg láttán. - „… papját, fizikoterapeutáját, logopédusát, gyámját, szülőjét, mostohaszülőjét, nagynénjét, nagybátyját, cserkész vezetőjét és edzőjét.”

- Figyelj rám, Drew!

A telefonvonal másik végén a légüres csöndből halk zokogás tör elő.

- Drew, minden rendben! Tudom, hogy most borzasztó bűntudatot érzel. Most, hogy így leírva látod a törvényt, talán először érzed azt, hogy valami szörnyű bűntényt követtél el.

- Kate halott - mondja Drew akadozó hangon. - És ha nem léptem volna át vele egy tiltott határvonalat, talán még ma is élne.

- Ezt nem tudhatod. Nem vagy mindentudó. Figyelj rám, haver! Én nem hagylak cserben, és továbbra is nagyon tisztellek. Te is csak esendő ember vagy, mint bárki más.

- Várj egy pillanatra - mondja könnyes hangon. - Megnézem a kiszabható büntetést.

- Ne nézd most meg! Majd inkább holnap.

- De látnom kell!

Nem kell látnod, mondom magamban. Harminc évet kaphatsz…

- Jézusom! Harminc év.

- Ez nem fog megtörténni, Drew. Megígérem neked.

- Uramisten! - mondja rémült hangon.

- Mi az? Mi van már megint?

- Ha kétszer követed el, akkor negyven év. Timmy addigra…

- Kapcsold már ki a gépet! Ez nem a valóság, Drew!

- Biztos vagy benne?

- Hát persze! Tizenöt évig voltam ügyész. Nem emlékszel? Ezért kérted az én tanácsomat az ügyben. Én pedig most azt tanácsolom, feküdj le aludni, és hagyd, hogy én aggódjak helyetted. Elvégre ezért fizetsz.

- Az a húsz dollár nem sok fizetség ennyi aggódásért

Kis hallgatás után mondom: - Drew, te megmentetted az életem. Miközben a sajátodat kockára tetted. Ha nem tetted volna meg, soha nem születik meg a kislányom. Ez sok aggodalomért kompenzál.

- De te soha nem keveredtél volna ilyesmibe.

- Ez igaz, de most már tudom kezelni a helyzetet. Az egyetlen dolog, amit kérek, hogy maradj higgadt.

- Ugye holnap nem kell elutaznod a városból?

- Nem megyek sehova. De most beszéljük meg, mit teszel a zsarolás ügyében. Tisztázni fogod a rendőrséggel?

- Azok után, amit most megtudtam? Nem is tudom…

- Te okos ember vagy, Drew. Végezzünk egy kis valószínűségszámítást!

- Rendben.

- Milyen gyakran találkoztál Kate-tel? Nem plátói találkozásokra gondolok. Milyen gyakran voltatok együtt?

- Mindennap. Vagyis inkább éjszaka.

Hihetetlen! - És mióta?

- Legalább hét hónapja. A hondurasi missziós utazás óta. Nem tudtunk többé elszakadni egymástól.

- Akkor nincs más választásod, mint a dolgok elébe menni, Drew.

- Értem.

Hagyom, hogy a hallgatásom megtegye kellő hatását. - Tényleg érted?

- Egyedül Tim miatt tétovázom. Nem akarom, hogy megtudja, ha nem muszáj. Nem akarom, hogy az iskolában átélje, amit emiatt kap. Sőt még Ellent sem akarom belekeverni most, hogy Kate halott. Most már úgysincs semmi értelme.

- De igenis van! Ezt az ügyet már nem te irányítod. Akármit teszel is, előbb-utóbb úgyis kiderül.

- Ebben nem vagyok olyan biztos. Ha Kate azt mondta, senkinek nem beszélt róla, akkor nem is beszélt.

- Akkor ki próbált megzsarolni?

- Kate gyilkosai.

Nem túl meggyőző, amit mond. - Ebben nem vagyok olyan biztos.

- Tudom. De én igen. - Drew egyenletesen lélegzik a vonalban.

- Köszönöm a ma éjszakai segítséget, Penn. Tényleg kösz.

- Jó éjt, haver!

Kattanás, és a vonal búgni kezd. Leteszem a kagylót.

7. fejezet

Drew zsarolói nem vesztegették az idejüket, és hamar megfizettettek vele a határozatlanságáért. Másnap délelőtt 11:1O-kor éppen az anyámnak segítettem a garázsban lefesteni néhány polcot, amikor csörgött a mobilom. A kijelző Drew számát írta ki. Kimentem a garázsból, hogy jobb legyen a térerő. - Neked is olyan izomlázad van, mint nekem? - mondtam üdvözlés helyett.

- Igazad volt - érkezett a válasz. - Nagy szarban vagyok.

Idegesség járt át, de rutinból nyugalmat erőltettem a hangomba.

- Mi történt?

- Nemrég beszéltem telefonon Shad Johnsonnal. Ma reggel névtelen telefonhívást kapott.

- Hadd találjam ki: a telefonáló azt mondta, viszonyod volt Kate Townsenddel, és lehet, hogy te gyilkoltad meg.

- Pontosan.

- Részleteket nem mondott?

- Johnson nem.

- Pontosan mit kérdezett tőled Shad? Egyenesen neked szegezte a kérdést, hogy igaz-e a vád?

- Nem, körülbelül ennyit mondott: „Ne haragudjon, hogy ezzel zavarom, doki, de valaki névtelenül megvádolta, és nem végezném rendesen a munkámat, ha nem járnék utána”. Elég barátságos volt

- Shad Johnson nem a barátod.

- Ezt értem. Én csak a stílusát próbáltam érzékeltetni. Azt mondta, szeretne lehetőséget adni rá, hogy minél hamarabb megcáfoljam a vádakat, és ne legyen belőle ügy.

- Ügy? Pontosan így fogalmazott?

- Igen.

- Pedig ebből máris ügy lett, Drew. Erre mérget vehetsz. És te erre kereken megcáfoltad, hogy viszonyod volt Kate-tel?

- Nem.

Megkönnyebbülten felsóhajtok.

- Megdöbbenést színleltem - folytatja Drew. - Mert meg is voltam döbbenve. Azt válaszoltam, annyira meg vagyok döbbenve, hogy képtelen vagyok cáfolni egy ilyen felháborító vádat, és hogy Kate a családunk közeli barátja volt, és nagyon megrázott bennünket a halála. Shad erre azt mondta, szeretne velem beszélni az irodájában. Azt mondta, talán vannak olyan információim Kate-ről, amelyek segítik őket a nyomozásban.

- És te erre mit mondtál?

- Mit mondhattam volna? Azt, hogy mindent meg fogok tenni, hogy segítsem a nyomozást.

- Jól van. Mikor találkoztok?

- Ma, ebédidőben. Ötven perc múlva.

A francba! - Rövid ideig beszéltetek?

- Igen, rövid volt a hívás.

- Ez azért van, mert Shad megkapta, amit akart. Arra számít, hogy a saját térfelén fog megküzdeni veled.

- És nem így van?

- Nem, hacsak nem vagy teljesen idióta… és tegnap este óta kezdem azt hinni, hogy az vagy.

- Penn…

- A fenébe is, Drew, miért nem mentél önként el tegnap éjjel, és mondtál el mindent, ahogy tanácsoltam?!

- Tudod jól, hogy miért! Nem akartam, hogy Tim és Ellen tudjon róla, ha nem muszáj.

- Nos, most már tudni fognak róla.

- Mit tegyek, Penn?

- Most aztán tényleg szükséged van egy ügyvédre.

- Ezt már tegnap is mondtam neked.

- Én pedig megmondtam, hogy nem én vagyok a te embered. Legalábbis nem erre.

- Ötven perc múlva találkozom Shaddel!

Belenyugvóan lehajtom a fejem. Kevés az esély rá, hogy ennyi idő alatt találunk egy jó ügyvédet itt, Natchezben, és gyakorlatilag lehetetlen ennyi idő alatt felkészíteni. - Hol vagy most?

- A rendelőmben. Éppen rendelek.

- És délben végzel?

- Igen.

- Akkor most lesz egy sürgős eseted.

Drew egy ideig hallgat. - Ezek szerint nem megyek el a találkozóra?

- Majd én elmegyek helyetted.

Újabb hallgatás. - Tényleg ez a legjobb?

- Ki kell derítenünk, miben sántikál Shad. Azt is meg akarom tudni, mi lett a boncolás eredménye. Shad kezében már biztosan ott van a jelentés.

- Erről nem akarok hallani. Hiszen Kate-ről van szó.

Jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz. - Ne haragudj. De van itt még valami, amivel foglalkoznunk kell. Jól gondold meg, mielőtt válaszolnál.

- Oké.

- Shadnek az lesz az első kérdése, hogy hol voltál akkor, amikor Kate-et meggyilkolták. Nem fog ilyen nyílt kártyákkal játszani, de fel fogja tenni a kérdést. Én pedig véletlenül tudom, hogy ott jártál a gyilkosság helyszínén. Hová mentél, miután eljöttél onnan?

- Haza.

Hallgatok, hogy elég időt hagyjak Drew-nak arra, hogy felfogja, ha most hazudott, akkor jobb, ha tisztázza magát, vagy kitart emellett a verzió mellett. - Ellen ott volt?

- Nem. A testvérét látogatta meg.

- És Tim?

- Tim zeneórán volt.

- Tehát senki nem tudja igazolni, hogy otthon voltál?

- Küldtem néhány e-mailt az alatt az idő alatt. Azokat nem tudjuk felhasználni?

- Talán igen. De ez attól függ, mennyire pontosan tudták meghatározni a halál beálltának az időpontját. Lehet, hogy az e-mailek nem fognak igazolni.

- Tim úgy öt körül jött haza, Ellen pedig hatkor.

- Oké. Figyelj, még az is lehetséges, hogy valaki látta a kocsidat Pinehavenben parkolni. Mindent figyelembe véve elképzelhető, hogy úgy döntök, elmondom Shadnek az igazságot. Mindent. A mai napot. A viszonyodat, a zsarolást, meg mindent.

Drew nem válaszol.

- Sőt, minél többet gondolkodom rajta, annál inkább az a véleményem, hogy a legjobb, ha tisztázod magad. Ha most rejtegetsz előlük valamit, később még rád húzhatják érte a vizes lepedőt.

Drew mellett egy női hang bediktál egy vérnyomásértéket. - Te vagy az ügyvédem, Penn. Bízom a megérzéseidben. Tégy úgy, ahogy legjobbnak látod. Én ártatlan vagyok, legalábbis ami a gyilkosságot illeti, és semmit sem fogok elhallgatni, csak azt, ami a fiam védelméhez szükséges.

Mit mondhatnék erre? - Majd felhívlak, ha végeztem a megbeszéléssel. Tartsd a kezed ügyében a mobilodat, és addig ne vedd fel, amíg én nem hívlak. Ne beszélj senkivel!

Lerakom a telefont, és visszamegyek a garázsba. Az anyám fürkésző tekintettel néz. Abban a pillanatban rájövök, hogy az életem mennyire kizökkent a normál kerékvágásból. Miután ma reggel elvittem Annie-t az iskolába, visszamentem a focipályához, hogy megkeressem a pisztolyom. Nem jártam sikerrel, így bementem az iskolába, hogy megkérjem Wade Anders futballedzőt, hogy tartsa nyitva a szemét. Anders az iskola sportigazgatója, és megígérte, hogy az egyik asszisztensét leküldi majd átnézni a „teknőt”, még mielőtt beengednék oda a gyerekeket. Közben megkérdezte, nem tudom-e, mi történt a fényszóró kapcsolódobozával. Azt válaszoltam, hogy fogalmam sincs, de amint tudok, odaküldök valakit, hogy javítsa meg. Anders egy ideig némán nézett rám, majd bólintott, mintha csak valami közös titkot rejtegetnénk. Anders sokakhoz hasonlóan igyekezett mindig szövetségeseket szerezni.

Az elveszett pisztoly problémája ezzel még nem ért véget. Az a földterület, amelyen tegnap éjjel végigszáguldottunk Drew-val a zsaroló nyomában, egy befektetői csoporté, akik azt vadászterületnek használják. Felhívtam a csoport vezetőjét, és elmondtam neki, hogy tegnap elvesztettem egy pisztolyt a földjükön, és megkértem, tartsák nyitva a szemüket, hátha megtalálják. Amikor azt kérdezte, mit kerestem a földjükön, kitaláltam egy hihető történetet. A fickó még nevetett is rajta, mintha mindent értene. Egy elvesztett pisztolynak nincs nagy jelentősége, az viszont már kicsit zavarba ejtőbb lett volna, ha rájön, hogy tűzharcba keveredtem egykori iskolám területén egy volt barátom ámokfutása miatt.

- Ne haragudj, anya - mondom -, el kell intéznem valamit

- Minden rendben? - kérdez vissza, és a tekintete arról árulkodik, hogy átlát rajtam.

- Igen.

- Ugye nem Annie-ről van szó?

- Nem, dehogy!

- Caitlinnel is minden rendben?

- Persze, anya. Csak egy jogi ügyet kell elintéznem.

Anyám hosszú, sima ecsetvonásokkal folytatja a festést. Nyolcvanhat évesen olyan fizikai erővel és rugalmassággal dolgozik, mint egy nála húsz évvel fiatalabb asszony. Sok ember válik ilyenné, ha vidéken él.

Amikor ma reggel megérkeztem ide, anyám a kezembe nyomta az újságot, és megkérdezte, mit tudok Kate haláláról. Caitlin kollégái szerencsére csak a köztudott tényekről adtak jelentést, így anyám a városban élőkhöz hasonlóan kíváncsi volt a részletekre. És a városban élők legtöbbjéhez hasonlóan anyám is azt gondolja, Drew Elliott egy szent. Gyakran mondogatja, hogy Drew az egyetlen fiatal orvos a városban, aki apámhoz hasonló lelkismeretességgel gyakorolja az orvosi hivatást. Vajon mit mondana, ha tudná, hogy Drew Kate Townsend szeretője volt a lány haláláig?

- Légy óvatos! - figyelmeztet anyám, amint a kocsimhoz megyek.

- Az leszek - szólok vissza, és magamban megállapítom, hogy a Shadrach Johnsonnal folytatott tárgyalások során tényleg óvatosnak kell lennem.

Az államügyész irodája a Lawyer's fasoron található, a régi vízmű épületének harmadik emeletén, a masszív városházával szemben. Egy építészeti szempontból jelentős épületekkel teli városban a vízmű épülete semmitmondónak tűnik, egy háromemeletes betonkocka, amelynek egyik sarkába üvegezett lépcsőházat terveztek. A kocsimat egy hatalmas tölgyfa alatt hagyom, átvágok az úton, s közben intek a szüleim egyik ismerősének, aki épp belép az egyik szomszédos irodába.

A földszinti bejáratnál nem ül recepciós, csupán egy lépcső vezet fel az emeletre. Kicsit nehéz szívvel indulok fel rajta. Kénytelen leszek elmondani Shad Johnsonnak az igazságot úgy, ahogy van, legalábbis egy részét Drew a lány halála előtti éjszakát együtt töltötte Kate-tel, tehát feltételezhetem, hogy a patológus már felfedezte a testében a spermanyomokat. És bár kizárólag egy névtelen telefon alapján egyetlen bíró sem rendelné el, hogy Drew DNS-mintát adjon, Shadnek talán már jóval több bizonyíték áll a rendelkezésére, amely Drew-t összekapcsolja Kate-tel.

Ha nem így van, hamarosan biztosan így lesz, mégha a zsaroló csak kitaláció is. Drew tegnap éjjel elmondta, hogy legalább hét hónapja volt együtt Kate-tel. Vajon hány tizenhét éves lány járna együtt egy negyvenéves férfival anélkül, hogy egyetlen barátnőjének sem beszélne róla? Ha Kate anyja tudott a viszonyukról, akkor miért ne mondta volna el a legjobb barátnőjének? És miután Kate gyilkosság áldozata lett, vajon Jenny Townsend mennyi idő után mondja majd el a rendőrségnek, amit tud, bármennyire kedveli is Drew-t? Shadnek talán már vannak bizonyítékai a viszonyukról, lehet, hogy ma reggel csak azért hívta el Drew-t beszélgetni, hogy megtudja, hazudik-e, és így a szexuális bántalmazás kevésbé súlyos bűnét használja fel arra, hogy később a gyilkossággal kapcsolatban kérdezgesse. Ügyészként gyakran alkalmaztam ezt a fogást.

Amikor elérem a harmadik emeletet, az üvegezett válaszfal mögül egy narancssárgára festett hajú, virágos ruhás, molett titkárnő mered rám kérdő pillantással. Shadnek öt évvel ezelőtt még férfi titkára volt, aki úgy öltözött, mint Malcolm X, de miután Shad elveszítette a választást, a fickó eltűnt a süllyesztőben. Ez a nő szemmel láthatóan Drew-t várta, akit a natchezi polgárok látásból mind ismernek. És bár jómagam is meglehetősen ismert figura vagyok, egy kisvárosban senki sem érhet fel a legjobb orvosok népszerűségével. Erre az apám a legjobb példa. Nem tud egy szupermarketben húsz lépést megtenni anélkül, hogy egy hálás vagy kíváncsi páciense meg ne állítaná.

- Velem találkozik ma délben Mr. Johnson - közlöm a titkárnővel.

- Nem, nem magával.

- Drew Elliottra számított?

Az asszony zavart pillantással néz rám. - Igen, pontosan.

- Én vagyok Mr. Elliott ügyvédje.

A titkárnő eltátja a száját, mint a rajzfilmekben. - Maga Penn Cage.

- Igen, és én vagyok dr. Elliott ügyvédje.

A nő meglepett arckifejezése bizonytalanságba fordul. - Ismerem magát.

- Igen, a főnökével futottam néhány kört egy rasszista gyilkosság kapcsán.

Az asszony felemeli a telefonkagylót, és fojtott hangon beleszól.

Amit a rasszista gyilkosságról mondtam, az igaz. Az eset iróniája, hogy fehér ügyvédként egy húsz évvel ezelőtt meggyilkolt fekete férfi ügyét próbáltam felgöngyölíteni, miközben Shad, a fekete politikus, igyekezett eltussolni az ügyet, nehogy fontos fehér szavazatokat veszítsen miatta.

A titkárnő lerakja a telefont, és egy gombnyomással kinyit egy ajtót.

- A folyosó végén - mondja kurtán.

Amint belépek a halvány színűre festett folyosóra, a legvégén kinyílik egy ajtó, és kilép rajta egy nálam néhány centivel alacsonyabb fekete férfi, bosszús arckifejezéssel. - A nemjóját! - szólal meg déli akcentus nélkül. - Egészen mostanáig úgy tűnt, hogy jó napom lesz.

- Helló, Shad!

Az államügyész csak a fejét csóválja, aztán visszamegy az irodájába, harcra kész testtartással. A nyomában én is belépek, és várom, hogy leültessen.

Shadrach Johnson szokás szerint tökéletesen van öltözve, márkás öltönyt visel és olasz cipőt. A hajában kicsit több az ősz hajszál, mint amikor utoljára összeakasztottuk a bajszunkat, de a tekintete még mindig ugyanolyan intelligens. Amikor legelőször találkoztunk, már akkor az volt róla a benyomásom, hogy olyan, mint egy rámenős, lábtörési ügyekkel foglalkozó ügyvéd, és az elkövetkezendő években semmi sem változtatta meg ezt az álláspontomat. Shad kiugró állkapcsa folyamatos kihívással néz szembe a világgal, a tekintete arroganciát és bizalmatlanságot sugall, a vállai pedig mintha láthatatlan súly alatt roskadoznának.

- A barátja nem jó úton jár, Cage - szólal meg, miközben egy antiknak tűnő, hatalmas asztal mögött helyet foglal. - Egy ártatlan ember nem küldi el az ügyvédjét, hogy egy ilyen helyzetben beszéljen helyette. De foglaljon helyet!

Kezdj csak hozzá! - mondogatom magamban. - Vágj komoly képet, és ismételd el azokat a mondatokat, amelyeket útban idefelé betanultál. Itt egy nagyon komoly ügyről van szó, Shad. Doktor Elliottnak valóban viszonya volt a halott lánnyal, de nem ő gyilkolta meg. Nekünk most a személyeskedést félretéve kell segítenünk a rendőrséget abban, hogy megtaláljanak egy veszélyes gyilkost. Dr. Elliott minden tekintetben segíteni akarja a nyomozást, azt azonban nem akarja, hogy ez a borzalmas tragédia olyan üggyé fajuljon, ami tönkreteszi a hírnevét, és családokat szakít ketté szükségtelenül.

Ilyen mondatokkal készültem a mai beszélgetésre, de most, hogy itt ülök, Shad Johnsonnal szemben, valami megállít. Pedig a kocsiban még minden olyan világosnak tűnt: a hosszú távú nyereségnek ára van, amit meg kell fizetnünk. Ez az iroda mégis, szerénynek tűnő körülményei ellenére, azt a furcsa érzést kelti bennem, amit a houstoni államügyészi irodában éreztem. Ebben a szobában visszavonhatatlan döntések születnek, döntések arról, hogy kit fognak megbüntetni, és kit nem. Ki fog évtizedeket börtönben tölteni, és kit fog halálra ítélni az állam. Drew Elliott bármilyen ügyész számára szaftos célpontként szolgálna, de egy Shad Johnson kaliberű embernek - aki kormányzói álmokat dédelget - Drew maga a főnyeremény.

Nincs kétségem afelől, hogy Drew jobb színben festene egy esküdtszék előtt, ha most elmondaná az igazat. De vajon milyen egyéb következményei lennének? Natchez kisváros, és amikor kisvárosi zsaruknak a kezébe adnak egy lehetséges gyanúsítottat, nemigen keresnek másikat. Az igazat megvallva a nagyvárosi rendőrök nagyon mások. És ha most felfedem Drew viszonyát Kate-tel, azonnal ráhúznák a szexuális bántalmazás vádját, amellyel Shad akár börtönbe is juttathatja. Nem, egyelőre jobb lesz, ha nem játszom nyílt kártyákkal.

- Ez az íróasztal sokkal szebb, mint az előző államügyészé - jegyzem meg, hogy időt nyerjek, miközben elfoglalom a Shaddel szemközti széket.

Az államügyész nem hazudtolja meg önmagát, dicsekszik egy kicsit:

- Egy natchezi múzeum raktárából hoztam el - magyarázza, kezével végigsimítva a finoman csiszolt fát. - Egy műemlék épület padlásán találták. Azt hiszem, Longwoodban. Milyen ironikus! Én, egy gyapottermelő asztalánál! Egy becsüs szerint hatvanezer dollárt ér.

Sokatmondó pillantást vetek rá. - Remélem, maga nem az a fajta ember, aki mindennek tudja az árát, de semminek sem az értékét.

Shad tekintete összeszűkül. - Mi járatban van, Penn? Hol van dr. Elliott?

- Sürgős beteget kellett ellátnia, ezért maradt a rendelőjében.

- A nagy francokat! A maga ügyfele fél. A farka miatt belekeveredett egy emberölési bűnténybe, és most be van tojva.

Ezek szerint Shadnek jóval több információja van, mint az a névtelen telefon. - Ezt meg honnan veszi?

- Elliott nem beszélt a ma reggeli telefonbeszélgetésünkről?

- Annyit mondott, hogy egy névtelen telefonálót emlegetett neki, aki megvádolta, hogy viszonya volt Kate Townsenddel.

- Pontosan. És a mi doktorunk ezt nem is tagadta.

- Meg is erősítette?

- Ezért hívtam ma ide, az irodámba. Hogy erősítse vagy cáfolja meg. És ő most magát küldte ide. A szócsövét. Azt hittem, már nem praktizál.

- Akkor sem praktizáltam, amikor elvállaltam a Del Payton-ügyet.

Shad fanyar képet vág. Az a tény, hogy Shad törekvései ellenére büntetést szabattam ki Del Payton gyilkosaira, pontosan annyi fekete szavazatba került neki, amennyire szüksége lett volna, hogy megnyerje a polgármester-választást. De ez már a múlt. Most az a feladatom, hogy kipuhatoljam, miben sántikál, még mielőtt sarokba szorít.

- Shad, beszéljünk…

- Elég! - szakit félbe, mutatóujjával felém bökve. - Maga azért van itt, mert akar valamit.

Ebben igaza van. - Szeretném tudni, mit találtak Kate boncolása során.

Shad néhány pillanatig az arcomat tanulmányozza. - És azt hiszi, én csak úgy odaadom a boncolási jegyzőkönyvet?

- Ha tovább folytatja az ügyfelem kihallgatását, előbb-utóbb úgyis megkapom. Mi lenne, ha az együttműködés szellemében beszélgetnénk?

- Eddig semmiben sem működtek együtt velem. - Felemel egy köteg faxpapírt az asztaláról, és az utolsó oldalra lapoz. - De nagylelkű kedvemben talál. Mit akar tudni?

- A halál időpontja?

Shad a fejét rázza. - Ezt egyelőre ugorjuk át.

- Halál oka?

- Fojtogatás általi fulladásos halál. De találtak korábbi zúzódásokat, amelyek már a fojtogatás előtt okozhatták a lány halálát.

- Ez érdekes. A városban az a hír járja, hogy meg is erőszakolták. A kórház egyik nővére terjeszti a hírt. Tényleg így van?

- A patológus szerint megerőszakolták.

- Erőszakos behatolás nyoma a nemi szerven?

Shad lassan bólogat.

- Találtak benne spermanyomokat?

- Igen. Mindkét lyukban.

A durva kijelentéssel sokkolni próbál, de Houstonban annyi erőszakos nemi közösüléssel volt dolgom, hogy ettől nem jövök zavarba. - Tehát a gyilkos eltöltött vele egy kis időt.

Shad a fejét rázza, arcán furcsa mosoly. - Nem feltétlenül. A patológus már elemezte a spermamintát. Kiderült, hogy két különböző férfitől származik.

A lelkemben reménység villan. - Több elkövető volt?

- Így is lehet értelmezni.

- Mi más módon lehet még? Van valami más ötlete?

- A ma reggeli telefonhívás után nem róhatja fel nekem, hogy kombinálok egy kicsit.

- Hallgatom.

Shad az asztal fölé hajol, és összefonja ujjait. - Tegyük fel, hogy dr. Elliottnak viszonya volt a diáklánnyal, ő úgy gondolta, igaz szerelemre talált. Aztán rájön, hogy az ő kicsikéje mással is megosztja bájait, amikor ő nincs a láthatáron. Mondjuk, a volt barátjával. A doki rájön, és begurul. Lehet, hogy Kate kegyetlenül közli vele a tényt - tudja, milyenek a nők. Tehát a maga ügyfele erre fojtogatni kezdi, próbálja befogni a száját. És még mielőtt észbe kap, örökre elnémítja.

- De ez a forgatókönyv nem számol a nemi erőszakkal.

Shad legyint, mintha ez semmiség lenne. - A nemi erőszak ténye egy halott lány esetében szubjektív megítélés kérdése. Elvégre ő már senkit sem vádolhat. Igen, erőszakos behatolás nyomait találták. De még a beleegyezés alapján történő szex esetén is előfordul az ilyen. Nekem voltak olyan nőim, akik bedühödtek, ha nem okoztam egy kis fájdalmat odalenn.

- Ez már túlzás, Shad!

Shad hátradől a székben. - Nem hiszem. Most megosztok magával egy bizalmas információt. A St. Stephen Gimnázium üdvöskéje terhes volt.

A fenébe! - Hány hetes?

- Kicsit több mint négyhetes. És ez a mississippi törvények szerint kettős emberölésnek számít, ügyvéd úr! - Shad színlelt aggodalommal íveli a szemöldökét. - A lakosságot nagyon fel fogja háborítani egy meg nem született kisbaba meggyilkolása. Már látom magam előtt, ahogy sokan fogják majd a fejüket, ez a doktor Elliott csak játszott azzal a szegény lánnyal, félrekúrogatott, aztán mikor kiderült, hogy teherbe ejtette, rájött, hogy az ő kényelmes élete darabokra hullik majd szét. Tudta, hogy akár harminc évet is kaphat a Parchmanben, ha kiderül, hogy egy kiskorúval folytatott szexuális viszonyt és ezért meggyilkolta.

Hirtelen magam előtt látom a jövőt: ezt az ügyet bíróság elé viszik, és Drew Elliott lesz a vádlott, akár megérdemli, akár nem. Még szerencse, hogy nem úgy jöttem be ide, hogy azonnal kitálaljam a titkait. - A közvéleménynek nem lenne szabad ilyen következtetésre jutnia - jegyzem meg higgadtan - mivel az ügyfelem nevét nem hozhatják összefüggésbe ezzel az üggyel.

Shad mosolyog, és a fejét csóválja. - Nagyon egyszerű helyzettel állunk szemben. Valaki felhív, hogy közölje, az ön ügyfele a halott lányt dugta. A telefonáló tetteit nem tudom befolyásolni, így megáll az a feltételezés, hogy dr. Elliott neve hamarosan az utcára kerül. Drew számára az lenne a legokosabb, ha minél gyorsabban adna nekünk DNS-mintát, és tisztázná a nevét Ha a DNS-mintája nem egyezik azzal, amit a patológus kikapart a lányból, akkor soha senki nem fog ellene fordulni.

Sakk-matt. Ha a tárgyalás előtt tisztázni akarom a viszonyokat, most van itt az ideje. Csak ezzel éppen Shad első számú forgatókönyvét fogom alátámasztani - a féltékenységből elkövetett gyilkosságét.

- Az előbb megkérdezte a halál beálltának idejét - emlékeztet Shad. - Ha megmondja, hol volt dr. Elliott a gyilkosság időpontjának környékén, akkor megmondom, mikor állt be a halál.

- Nem áll az alku. Nagyon előreszaladtunk.

Shad tekintetében vadászösztön villan.

- Mi a helyzet a horgászokkal, akik megtalálták a lányt? - vetem fel, igyekezve elterelni Shad figyelmét Drew alibijéről. - Őket kizárta?

- Ők ebben a pillanatban adnak DNS-mintát a kórházban. Önként vállalkoztak rá.

A francba! - És Kate Townsend barátja?

- Steve Sayers? Hasonló a helyzet. - Shad megkocogtatja a cseresznyefa íróasztalt manikűrözött ujjával. - A fiú alibije kicsit gyenge lábakon áll, de ő is alig várta, hogy vért adhasson a kórházban. Sőt még azt is felajánlotta, hogy itt, az irodámban kiveri a farkát egy bögrébe. Állítólag hónapok óta nem volt együtt a lánnyal. Úgy tűnik, Miss Townsend minden magyarázat nélkül lapátra dobta. Pedig Steve Sayers szerint korábban folyton csak keféltek. Azt mondta, „perverz” volt a csaj. - Shad gyanakvó pillantással néz. - Talán valami szekta találta meg?

Rezzenéstelen arccal nézek vissza rá.

Shad elmosolyodik, majd hátradől a székben. - A lényeg ez: mindenkitől kell DNS-minta, aki csak bibliai értelemben közel állt a Townsend lányhoz. És a maga ügyfelét minden épeszű ember rátenné a listára. Most a helyzet az, hogy az ügyfelén kívül mindenki más majd kiugrik a bőréből, csak hogy mintát adhasson. A maga ügyfele viszont egy városszerte ismert szóvivőt küldött maga helyett. Így aztán fel kell tennem a kérdést: fog adni vagy nem fog adni dr. Elliott DNS-mintát a nyomozás előremozdításának érdekében?

Végtelenül óvatosan válogatom meg a szavaimat. - Egyetlen névtelen telefonhívás alapján nincs az a bíró, aki az ügyfelemtől vérmintát követelne.

Shad a megállapítást enyhén félrehajtott fejjel fontolgatja. - Ez talán igaz. De a közösség védelme érdekében ellenezné-e azt egy ártatlan ember?

- Egy tökéletes világban talán egyetértenék magával. De ha kiderülne, hogy maga megkérte Drew Elliottot, hogy adjon DNS-mintát egy gyilkossági ügy kapcsán - márpedig ha Elliott beleegyezne, ez kiderülne -, akkor a pletyka már önmagában elég lenne hozzá, hogy tönkretegye. Itt gyakorlatilag egy gyermekmolesztálási vádról van szó. Ez a stigma pedig soha nem törlődne le róla.

- Nem fogja tudni kihagyni a nevét ebből az ügyből, Cage. Ez a mi titokzatos telefonálónk nem csak engem hívott fel ma reggel.

A kezem a szám elé kapom, és nagyot nyelek. - Még kit?

- Bird seriffet és a rendőrfőnököt. Kitartó fickó ez a mi telefonálónk. Úgy tűnik, meg van győződve az igazáról.

- És lenyomozták, honnan jött a hívás?

- Egy nyilvános fülkéből, a belváros északi részén.

- A fekete negyedből?

Shad újra félrehajtja a fejét.

Ez beleillik abba, amit Drew mondott a zsaroló hangjával kapcsolatban. - Vettek ujjlenyomatot a fülkéből?

- A rendőrség már dolgozik ezen a nyomon, de eddig még semmit sem találtak. - Shad egyszeriben őszinte értetlenséggel fordul hozzám. - Az az igazság, Penn, hogy dr. Elliottot megvádolni ilyesmivel annyira túlmegy minden határon, hogy nehéz elképzelni, hogy valaki csak úgy kitalálja. Ha nem igaz a dolog, kinek jutna az eszébe?

- Olyasvalakinek, aki gyűlöli Drew Elliottot.

Shad a magasba emeli a tenyerét. - Tudomásom szerint a mi jó doktorunknak nincsenek ellenségei. Mindenki úgy beszél róla, mint egy szentről.

- Ennek megvan az oka. Drew Elliott nagyon jó ember.

Újabb üdvözült mosoly. - Ez esetben semmi oka az aggodalomra. Véleményem szerint dr. Elliott csakis akkor őrizheti meg makulátlan hírnevét, ha hajlandó DNS-mintát adni.

- Semmi esélye annak, hogy Drew lemenjen a St. Catherine Kórház laborjába, hogy DNS-mintát adjon. Az ég szerelmére, a doktor abban a kórházban dolgozik! Egy órán belül az egész épületben elterjedne a hír. Estére már mindenki tudna róla a városban.

Shad hátradől, és hideg hangon válaszol. - Ezt sajnálattal hallom. Mert ha nem ad mintát, akkor egyéb lehetőségeket kell fontolóra vennem.

- Például?

- Nos, amióta itt ülünk, ezen gondolkozom. Először is, a hónap első hetében járunk. Ez pedig azt jelenti, hogy ülésezik a vádemelő esküdtszék. És az elkövetkezendő két napban is ülésezni fog. Elképzelhető, hogy érdekelni fogja őket ez a helyzet. A névtelen telefon és az a véletlen egybeesés, hogy Drew Elliott a folyócska partján lakik a víz folyását tekintve följebb attól a ponttól, ahol a lány holttestére rátaláltak. Esetleg még úgy is dönthetnek, hogy ők maguk kémek DNS-mintát a doktortól.

Jézusom! - Ez nem etikus magától, Shad. Ezzel eltérítené a vádesküdtszéket eredeti céljától. Ők nem azért vannak, hogy bűntényekben nyomozzanak. És mellesleg vagy ezer ember lakik a patakparton följebb, sőt talán még több is.

Shad tekintete magabiztosan csillog. - Ez csak egy ötlet, ügyvéd úr. De ebben a városban magasra csaptak az érzelmek. Az emberek azt várják, hogy az ilyen brutális gyilkosokat megtaláljuk és megbüntessük. Én kizárólag ebben vagyok itt érdekelt. És nem fogom hagyni, hogy az a tény, hogy a maga ügyfele egy gazdag, fehér doktor, eltérítsen ennek a szegény lány gyilkosának a kézre kerítésétől. Ez a fajta torz igazságszolgáltatás abban a pillanatban megszűnt, amint átvettem ezt az irodát.

Úgy érzem magam, mint egy sakkozó, aki hirtelen belelát a játszmába, és egy tucat lépést előre lát. A látvány pedig adrenalint pumpál az ereimbe. Ez a beszélgetés egyáltalán nem egy gyilkosságról szól, hanem a politikáról. Ezt abban a pillanatban észre kellett volna vennem, amint beléptem ezen az ajtón.

A polgármester-választás, amit Shad öt évvel ezelőtt elveszített, Natchez történetében a leginkább vitatott választás volt. Shad Riley Warren ellen veszített, két cikluson át hivatalban lévő, fehér férfi ellen, aki hivalkodó stílusa és a szőnyeg alatt elintézett üzleti ügyei miatt több gúnynevet is kiérdemelt magának. Jóllehet az effajta ügyletek egy része javára vált a városnak, nagy többségük inkább fullasztó terheket rótt rá, és bár Warren hivatali idejének lejártával még az egykori támogatói is arra gyanakodtak, hogy a városnál jóval nagyobb mértékben gyarapította a saját zsebét, mégis őt választották újra.

Shad akkor talán legyőzhette volna Warrent, de államügyészként még csak hivatali ideje felénél járt. Nem vetett volna jó fényt rá, ha lemond, főleg azok után, hogy ígéretet tett rá, helyreigazítja a natchezi büntetőtörvényszék „rasszista kilengéseit”.

Warren a gyengülő támogatottság ellenére harmadszor is indult a választásokon. Ellenfelei helyi ismertségű embereket próbáltak meggyőzni, hogy induljanak ellene, engem is beleértve. Sok megkérdezetthez hasonlóan azonban én is visszautasítottam a felkérést. Warren ellenfelei végül egy meglehetősen homályos múltú illetőt, Doug Jonest indították Warren-nel szemben, és bár Jones semmiféle programmal vagy jövőképpel nem rendelkezett, az első fordulóban mégis megverte Warrent Az egyetlen fekete ellenfél egy temetkezési vállalkozó volt, akinek még a fekete közösségen belül is voltak ellenségei. A feketék részvétele alacsony volt és Doug Jones 58 százalékos fölénnyel győzött. Az újdonsült polgármester hivatalba lépése után nem sokkal láthatatlanná vált. És bár egyáltalán nem volt jellemző rá, hogy bátran kezdeményezett volna a város javára, hatalmas hibákat sem követett el. Úgy sikerült neki a várost irányítania, hogy szinte semmit sem csinált. Nem sokkal karácsony után azonban sajtótájékoztatót tartott, amelyen bejelentette, hogy tüdőrákot diagnosztizáltak nála, és kilencven napon belül le fog mondani hivataláról.

Ennek már két hónapja.

Ha Jones az elkövetkező négy hétben ígéretéhez híven lemond, akkor a város polgármesteri széke szabad préda lesz. A helyi választási szabályok szerint, amint megürül a polgármesteri poszt, időközi választásokat kell kiírni negyvenöt napon belül. És itt, ebben az irodában ülve döbbenek rá, mekkora jelentőséggel bír ez a tény Shad Johnson számára. Ha Shadnek most sikerülne egy gazdag, fehér orvost gyilkosságért elítélnie, betartaná választási ígéretét, amelyet a város fekete lakossága számára tett, és a háta mögött egységes támogatással indulhatna a polgármesteri címért - amit öt évvel ezelőtt nem igazán mondhatott el magáról.

A Shad tekintetében csillogó, szemmel láthatóan határtalan magabiztosság még egy felismerésre ösztökél: nem is biztos, hogy el kell ítéltetnie Drew-t. Hiszen még egy veszteség is politikai nyereséget jelentene számára a fekete lakosság körében, amiért egyáltalán próbálkozott. Utána még mindig ráfoghatja a bíróságra az ügy elvesztését, mondván, hogy a fehérek titkon így manipulálják a rendszert.

Ezért aztán keményen Shad szemébe nézek, de a hangom lágy marad: - Maga újra indulni akar a polgármester-választáson.

Shad úgy pislog, mint egy napon sütkérező hüllő. - „No comment”, ügyvéd úr.

- Azt hiszi, ha Drew Elliottot a Parchmanbe juttatja, megvan az egyesített fekete bázisa, akik önre szavaznának.

Shad egy kézlegyintéssel próbálja cáfolni az elméletemet. - Nekünk itt az a dolgunk, hogy ha lehetséges, kizárjuk dr. Elliottot a gyilkossággal gyanúsítottak köréből, és ezután folytassuk a nyomozást ebben a szörnyű bűntényben.

Úgy beszél, mintha a riportereket szólítaná meg. Miután kezdem átlátni a politikai helyzetet, vagy egy tucat különböző lehetőség fut át az agyamon, csakhogy most nem az a dolgom, hogy Natchez jövőjén gondolkodjam. Azért vagyok most itt, hogy megvédjem Drew Elliottot.

- Rendben van - mondom beleegyezően. - Mit szólna egy ilyen ajánlathoz: dr. Elliottnak van egy saját laborja a rendelőjében. Küldjön oda néhány rendőrtisztet most, az ebédidő alatt. A doktor laborasszisztensei leveszik a szükséges vért a rendőrök jelenlétében. Így nem lehet szó semmiféle trükközésről, de dr. Elliott hírnevén sem esik csorba.

Shad rábólint. - Ezt el tudom fogadni.

Rápillantok az órámra. - Akkor jobb, ha most felhívom.

- Nem azt mondta, hogy dr. Elliottnak sürgős esetet kellett ellátnia?

- De mostanra már biztosan befejezte. - Felállok, és kezet nyújtok Shadnek.

Shad elfogadja, de inkább csak megszorítja, mint megrázza, aztán azonnal visszahúzza. - Remélem, hogy tisztázza magát a barátja, Penn. Ha nem, akkor…

- Tisztázni fogja magát.

Shad meglepődik a kijelentésemen. Pedig én csak Kate gyilkosságáról beszéltem, semmi másról.

Már majdnem kiérek az ajtón, amikor utánam szól: - Penn, ami a polgármester-választást illeti…

Megfordulok, és végigmérem: - Igen?

- Hallottam, hogy magát is felkérték néhányan, hogy legutóbb induljon Warren ellen.

- Ez így igaz. Én pedig visszautasítottam a felkérést.

- Nem akart Warren ellen indulni? Vagy egyáltalán nem akart polgármester lenni?

- Mindkettő és egyik sem.

Shad leplezetlen kíváncsisággal méreget. - Ez a város most nagyon más helyzetben van, mint két évvel ezelőtt.

- Szomorúan kell megállapítanom, hogy igaza van.

Nehezére esik, de felteszi a következő kérdést: - Továbbra sem akar indulni?

Magasba emelem a tenyerem, és könnyedén elmosolyodok: - Nem jobban, mint maga. További jó munkát kívánok, Shad!

Az államügyész irodájából kiérve megállok a napsütésben, és átnézek az útra túloldalán álló városházára, valahol odabenn egy Doug Jones nevű, egyszerű fehér ember küzd a halálfélelmével, és fontolgatja, hogy lemondjon-e a polgármesteri posztról. A diagnózis súlyosságát ismerve meglep, hogy két hónapot várt vele. Végignéztem, ahogy az egyik nagybátyámat elvitte a tüdőrák, és sem az én megrendülésemet, sem az ő fájdalmát nem felejtettem el. Csakhogy míg Jones polgármester úr a halállal küzd, Shad Johnson az utca túlfeléről lesi, akár egy éhes dögkeselyű, hogy hogyan húzhatna hasznot a helyzetből. A Shad mélyebb motivációjáról tett újabb felismerésem más fényt vet Drew helyzetére.

Amennyiben Shad megfelelő mennyiségű bizonyítékhoz jut, rekordidő alatt fogja bíróság elé citálni Drew-t abban a reményben, hogy elítéltetheti - vagy legalábbis egy hétig a lapok címoldalán szerepelhet majd -, még mielőtt Jones lemond. Csakhogy Shad politikai céljai nem kizárólag Drew miatt érdekelnek. Az elmúlt hat hónapban, dacára annak, hogy egy évvel ezelőtt nem vállaltam a megmérettetést, eljátszottam a gondolattal, hogy indulok az időközi választásokon.

Ennek oka nagyon egyszerű. Egy hónappal Jones hivatalba lépését követően az International Paper Company - a megye legnagyobb foglalkoztatója - bejelentette, hogy ötvenéves folyamatos működés után bezárja natchezi gyáregységét. A várost ért sokk azóta sem csillapodott. A bezárást gyorsan lebonyolították, de úgy egy hónappal ezelőtt már nem tudták az összes alkalmazott végkielégítését kifizetni. Akárcsak az egészségügyi juttatásokat. És ez a cég csak egyike volt a számtalan bezárásra ítélt helyi gyáraknak.

Kezdődött a Triton Batteryvel, majd jött az Armstrong Tire and Rubber, később a Johns-Manville. És ezzel elérték, hogy a turizmus maradt az egyetlen iparág, amely dollárt hoz Natchez városába. A turizmus azonban szezonális üzletág.

Natchez városa egyetlen év leforgása alatt egy meglehetősen egészséges városból egy felőrlődött közösséggé változott. Több mint ötszáz családot veszítettünk el a gyárbezárások miatt, és hétről hétre újabb családok hagyják el a várost. 1850-ben Natchezben élt a legtöbb milliomos New York és Philadelphia után - dőlt a pénz, ahogy a több ezer gyapotbála elhagyta a várost. Aztán ahogy a talaj lassan kiégett a gyapottermelés északabbra települt, s Natchez a hanyatlás szakaszába lépett, 1948-ban aztán gyakorlatilag az utcák alatt fedezték fel az olajat. 1960-ra, a születésem évére a várost újra ellepték a milliomosok, és Natchez varázslatos hely lett, jó volt itt felnőni. Csakhogy 1986-ban az olaj ára nagy mértékben csökkent és a Reagan-kormány feláldozta hazai olajtermelőit hogy megnyerje a hidegháborút. A helyi olajvállalatok száma hatvanról hétre csökkent, és mire az olaj ára újra emelkedni kezdett, nem volt elegendő ipari kapacitás ahhoz, hogy a város számára haszonnal ki tudja termelni a megmaradt tartalékokat. És megfelelő elképzeléssel rendelkező városvezetés nélkül Natchez hamarosan tíz-tizenkét ezres kisvárossá fog zsugorodni - amelynek lakosai főként nyugdíjasok, a szolgáltatásban dolgozó alkalmazottak és segélyekből élő emberek -, és az a nyüzsgő, huszonöt ezres város, ahol felnőttem, csupán emlék marad.

Amikor először hallottam Doug Jones szörnyű diagnózisáról, úgy éreztem, hogy a sors keze még egy utolsó lehetőséget nyújtott a városnak az újjászületéshez. Legnagyobb meglepetésemre erősen felbuzgott bennem a polgári felelősség érzése. Shad Johnson persze azt fogja mondani a választóinak, hogy hasonló késztetést érzett magában, ám én túlságosan is jól ismerem ahhoz, hogy ezt bevegyem. Shad öt évvel ezelőtt hagyta ott chicagói ügyvédi irodáját, hogy Natchezbe jöjjön, és részt vegyen életem egyik legcinikusabbnak tartott kampányában. Büszke vagyok rá, hogy a bíróságon tett erőfeszítéseimnek köszönhetően elveszítette a kampányt, bár valójában a veszteséget fekete szavazóinak köszönhette. A szavazók közül éppen elegen láttak át Shad színpadi képességein, így a mérleg nyelve végül nem az ő javára billent. A feketék összeszorított foggal ugyan, de mégis az általuk ártalmatlanabbnak remélt fehér jelöltre szavaztak. Most pedig válságot élünk. Márpedig egy válságban a semmit sem tévő ember éppen annyit árt, mint az, aki a válságot okozza.

Ahogy a polgármesteri hivatal fehér falaira meredek, megcsörren a mobiltelefonom. Beszállok a kocsimba, és ott veszem fel.

- Végeztél már a megbeszéléssel? - érdeklődik Drew feszült hangon. - Megnézted a boncolásról készült jelentést?

Nem is arról kérdez, mi lesz vele, csak a Kate-tel történtek érdeklik. Vajon azért, mert annyira szerette a lányt? Vagy talán mert valami félnivalója van? - Kate-et megfojtották, Drew.

- Én is ezt gondoltam - jegyzi meg halkan. - A szeme körüli foltok alapján. És… terhes volt?

- Igen, négyhetes.

A vonalban óriási lélegzetvétel. - Akkor azért akart olyan kétségbeesetten találkozni velem. Uramisten! És…

- Most ne erről beszéljünk, Drew. Majd később elmélyedhetünk a részletekben. Koncentráljunk inkább a problémára. Az államügyész DNS-mintát akar tőled venni.

Hallgatás.

- A patológus spermát talált Kate holttestében. - Nincs értelme felvilágosítanom Drew-t, hogy a patológus két férfitől talált spermát, két különböző helyen. - Erre persze számítottam, annak alapján, amit tegnap este közöltél velem.

- Hallgatlak.

- Shad be akarja bizonyítani, hogy te gyilkoltad meg Kate-et. Mindennél jobban szeretné, ha bebizonyíthatná.

- És tényleg azt gondolja, hogy képes lennék rá?

- Drew, minden ember képes ilyesmire. De Shad indítékairól majd később beszélünk. A jelen helyzetben viszont az a leghelyesebb, ha mintát adsz neki. Azzal három-négy hét laborvizsgálati időt tudunk nyerni. És most nagyon kell nekünk az idő.

- De miért?

- Mert lehet, hogy a rendőrség jóval a laboreredmények kézhez vétele előtt elkapja a gyilkost. És akkor már egyáltalán nem lesz olyan fontos, hogy neked viszonyod volt Kate Townsenddel. Sőt, ha Shad valaki mástól jut vallomáshoz, talán még arról is meg tudom majd győzni, hogy vonja vissza a laborvizsgálat iránti kérelmét. Lehet, hogy a következő politikai kampányához nagy összeggel hozzá kell majd járulnod - ami hamarabb lesz, mint azt bárki is gondolná -, de azt hiszem, nem fogsz csődbe menni tőle.

- Jól van, értem. De mi a helyzet a boncolással? Mi mást mutattak még ki?

- Majd később! Shad azt akarta, hogy masírozz be a St. Catherine Kórházba vérvételre, de sikerült kompromisszumra jutnom vele.

- És mi lenne az?

- Megbízható a laborasszisztensed?

- Susan? Persze. Kilenc éve dolgozik nálam.

- Akkor jó. Mert egy órán belül megjelenik majd a rendelődben néhány zsaru, és végignézik, ahogy Susan vért vesz tőled.

- Oké.

- És még valami, Drew.

- Igen?

- Mostantól kezdve senkinek se válaszolj semmilyen kérdésre, mielőtt nem beszéltél volna velem. Semmire, érted?

- Értem.

- Most menj, és beszélj Susannel.

- Beszélek vele. Te is itt leszel, amíg vért vesznek tőlem?

- Ebédidőben mennyire üres a rendelőd?

- Akár egy temető.

- Rendben van, akkor odamegyek, és megpróbálom megakadályozni, hogy a vérmintán kívül mást is kérjenek.

- Kösz.

Miután leteszem a telefont, és beindítom a kocsim, egy barna uniformist és szürke cowboykalapot viselő, nagy hasú férfi nyargal el a kocsim mellett az államügyész irodája felé. Az illető Billy Byrd, Adams megye seriffje. Ahogy Byrd kinyitja az iroda ajtaját, hátranéz, és fensőbbséges mosolyt villant felém, mintha már tudná, mi zajlott le öt perccel korábban abban az irodában. És persze tudja is.

Ilyen Mississippi államban a politika.

8. fejezet

Shad emberei előttem érkeznek meg Drew orvosi rendelőjébe. De nem a városi zsaruk, ahogy gondoltam, hanem a megyei seriff emberei. Ezt azonnal látom az épület előtt parkoló fehér járőrkocsira pingált sárga csillagról. Ebből pedig arra a következtetésre jutok, hogy az államügyész a Drew Elliott elleni nyomozáshoz inkább a kocsim mellett néhány perccél korábban elmasirozó, kövér embert választotta szövetségesül, mint a rendőrfőnököt, akinek egyébként a józan ész alapján feladata lenne az ügyben eljárni.

Drew rendelője egy, a natchezi városi kórház által fenntartott irodaházban van, egy rakás rendelőintézet mögött, amelyek ellátják páciensekkel a kórházat. A rendelő ajtaját nyitva találom, és belépés után egy sötét váróterem fogad. A várótermen túli folyosóról fény szűrődik ki, de a folyosó ajtaja zárva van. Miután hangosan dörömbölök az ajtón, a recepciós ablak mögött megjelenik egy fiatal nő arca. Integet, majd egy nyitógomb segítségével beenged az ajtón.

Drew laborja a folyosó másik végén áll - fényárban úszó, téglalap alakú helyiség tele mikroszkópokkal és drága gépekkel. A túlsó falnál egy fehér hűtőszekrény mellett kék orvosi szék áll. Drew abban a székben ül, egyik ingujja könyékig feltűrve.

Belépek, és látom, hogy a szobában két egyenruhás áll a Drew-val szemközti falnak háttal. Kissé feszengenek. Az egyiküket felismerem. Tom Jackson nemrég még a rendőrség legjobb nyomozója volt, mielőtt a seriff a saját kötelékébe csábította volna, ami nem volt túlságosan nehéz. A megyei zsaruknak úgy évi ötezer dollárral több a fizetésük, mint a városi kollégáiknak. Jackson hasonlóan magas, mint Drew, és hosszú bajuszával egy Frederic Remington-festményeken látott cowboy benyomását kelti. Barátságosan biccent felém, ellentétben partnerével - egy alacsony, fekete hajú, zsíros bőrű férfival -, aki még csak tudomást sem vesz rólam.

- Tomi - szólal meg Drew. - Ez itt Penn Cage, jó barátom.

- Ismerem Pennt - válaszol Jackson mély hangján.

Mindkét rendőrnek tudnia kell, hogy miért vagyok itt, ám Drew mintha szeretné megőrizni egy barátságos összejövetel látszatát. Fejével most a fehér köpenyes nő felé biccent, aki az imént beengedett. A nő harmincas, rövid, barna hajú, szív alakú arccal, intelligens, barna szemmel.

- Penn, ez itt Susan Salter, az asszisztensem.

- Örvendek, Susan!

Az asszony alig észrevehetően bólint, és szemmel láthatóan ő van a leginkább zavarban mindannyiunk közül.

- Nos - szólal meg Drew -, akkor essünk túl rajta.

Susan Salter egy szekrényből hosszú, fehér dobozt vesz elő, majd a rendőrökre néz. - Négy ampullát mondtak?

- Igen, ennyit kértek tőlünk a technikusok - feleli Tom Jackson.

- Biztosan el akarják kerülni, hogy később esetleg megismételtessék a vérvételt.

Susan a dobozból kivesz négy, lila gumifedővel ellátott kémcsövet, és leteszi őket a szék karfájára. Ezután Drew felkarját szorosan átköti egy gumiszalaggal, majd háromszor megütögeti a vénáját. Drew könyökhajlatában kidudorodik a kékes színű véna. Susan egyetlen mozdulattal megböki a vénát, és megkezdi a vérvételt.

A kémcsőbe szivárogni kezd a sötét színű vér, amelyet a vákuum a cső mélyére szív. Az alacsonyabbik rendőr elfordul.

- Ki kell mennem a mosdóba - mormolja.

- A folyosó végén jobbra - mondja Drew.

A férfi eltűnik. Ahogy Susan a teli kémcsövet üresre cseréli, látom, hogy remeg a keze. Olyan jelenetnek lett most résztvevője, amelyet egy órával ezelőtt bizonyára elképzelni sem tudott volna. Vajon mennyit mondott el neki Drew? - tűnődöm.

- Tom? - szólalok meg kihasználva a másik rendőr eltűnését. - Mit tud a halál beálltának idejéről?

Jackson óvatos pillantással néz vissza rám. - Nem tudja?

- Az államügyész nem mondta el, igaz?

Jackson sóhajt egyet, majd megrázza a fejét. - Elég furcsán viselkednek az emberek ezzel az üggyel kapcsolatban. De szeretnék segíteni magának.

- Igazán?

- Nos… annyit tudunk, hogy a lány délután háromig az iskolában volt. A horgászok pedig azt állítják, hat óra húsz körül találtak rá.

- És a test hőmérsékletéből mi állapítható meg?

Jackson zavartan az ajtó felé pillant. - Arról semmit sem tudok. Annyit hallottam, hogy nem veszik biztosra, hogy végig a vízben volt.

- És ez alapján mire tippel?

Ekkor belép az ajtón az alacsonyabbik fickó, Jacksonra pillant, és elmosolyodik. Furcsa, de Jackson ettől egyből elhallgat.

Miután a négy teli kémcső már ott sorakozik az asztalon, és Drew karjáról eltávolították a gumiszalagot, Tom előrelép egy bizonyítékok tárolására szolgáló műanyag zacskóval, és nyitva Susan elé tartja. Az asszisztens beleejti a kémcsöveket. Drew csak a fejét csóválja, és teljesen úgy fest, mint egy ártatlan ember, aki humorizálni próbál a túlbuzgó rendőrrel.

- Ez minden, fiúk? - kérdi.

Jackson bólint. - Ez minden, doki. Elnézést, hogy zavartuk.

- Mennyi idő, amíg megérkeznek az eredmények? - érdeklődöm.

- Rendszerint legalább egy hónap - feleli Tom. - Tekintettel az ügy kényességére, ezt biztosan sürgetik majd. De két és fél hétnél korábbi laboreredményeket még sohasem láttam. Legalábbis New Orleansből nem.

Pontosan erre számítok.

Drew feláll, és kezet nyújt Tomnak, Jackson pedig erőteljesen megrázza. Tom minden valószínűség szerint Drew betege. Ám amikor Drew a másiknak is kezet nyújt, az egyetlen szó nélkül sarkon fordul, és elhagyja a szobát. Tom vállat von, majd a társa nyomába ered.

Drew most Susanre néz. - Azt hiszem, mára eljátszottam az ebédszünetedet.

Susan ideges mosollyal néz rá. - Semmi baj. Nem vagyok éhes.

Drew sokatmondó pillantást vet rám, amiből rájövök, hogy egyedül szeretne maradni Susannel, hogy beszélhessen vele.

- Majd később felhívlak - mondom az ajtó felé indulva.

- Várj! - szól utánam. - Ebédeltél már? Én nagyon éhes vagyok.

- Éppen ebédelni indultam.

- Ehetnénk együtt. Lenne néhány megbeszélnivalónk.

Nem akarom megkockáztatni, hogy nyilvános helyen beszélgetünk a helyzetről. - Tudod mit? Hozok valami kaját, és visszajövök ide. Itt is ehetünk, a rendelődben.

Drew kissé értetlenül néz, de aztán leesik neki a tantusz. - Oké. Akkor gyere vissza, de hamburgert nem kérek!

Elhagyom az épületet, és beszállok a kocsimba, miközben a fejemben folyton Susan jár, hogy vajon képes-e hallgatni. Szívesen ennék valami egzotikusát, de az egyetlen thai étterem a belvárosban van, és túl sokára érnék vissza Drew rendelőjéhez. A városnak ezen a részén csak gyorséttermek vannak, meg egy Ruby Tuesday's. A gyorsétterem mellett döntök, behajtok a Taco Bell mexikói gyorsétterem autós sorába, és rendelek néhány csirketálat, két taco szendvicset meg két Mountain Dew-t, amelyeket rekordidő alatt meg is kapok. Ezután visszakanyarodok a Drew rendelőjébe vezető Jefferson Davis Boulevard-ra.

Amíg várom, hogy a lámpa zöldre váltson, egy rendőrségi sziréna hangja üti meg a fülemet. Mögöttem több jármű is kitér a füves szegélyre, majd egy kék fényekkel villogó rendőrautó csikorogva fékez mögöttem. Mivel nem tudok máshová kitérni előle, jobbra tekerem a kormányt, és két sávot átszelve az út szegélyére hajtok. A rendőrkocsi elhúz mellettem.

Natchezben egy ilyen helyzet meglehetősen ritkaságszámba megy a nap kellős közepén. Talán ez a gondolat vezérel, amikor ösztönösen a gázra taposok, és elindulok a rendőrautó nyomában.

A kék, villogó fény az út jobb oldalán álló parkolónál áll meg. Ez pedig nem más, mint a Drew rendelője előtti parkoló. Mi az ördög történhetett ilyen gyorsan? - tűnődöm, miközben sietve megállok a rendőrautó mögött.

És már látom is, hogy mi történik.

Egy izmos testű, kék sapkás férfi baseballütőt lenget Drew felé, aki hajlított térddel, védekezően maga elé nyújtott kézzel áll. Susan Salter üvölt a férfira, hogy tegye le az ütőt.

A járőrkocsiból két egyenruhás rendőr száll ki. Az egyikük gázsprayt húz elő az övéből, s ekkor látom, hogy két alak a földön fekszik, nem messze az ütővel hadonászó férfitól. Egyikük a hátára fordul, s fájdalomtól eltorzult, véres arcát fogja.

- Dobja el azt az ütőt! - kiáltja az egyik rendőr, kezében egy gyilkos fegyvernek számító acélbottal.

Az ütőt fogó férfi hirtelen mozdulattal a zsaru felé fordítja a fejét, és abban a pillanatban visszahőkölök: a fején lévő kék baseballsapkán St. Stephen felirat, tehát az illető nem is annyira férfi, mint inkább fiú. Hátulnézetből a magassága és izmos teste felnőtt benyomását kelti. Ám a pólója hátuljára nyomott felirat - SAYERS - láttán minden beugrik. A baseballütős fiú nem más, mint Steve Sayers, Kate Townsend volt fiúja.

- Miért rám fogja azt a botot?! - kiáltja Sayers a rendőr felé, haragtól és dühtől izzó tekintettel. - Ő a maguk embere! Ő tette!

Steve a földön fekvők felé mutat. Az egyikben felismerem a St. Stephen egyik felsős diákját. Mi az ördög folyik itt? A zsaru újra Sayersre üvölt, Steve pedig erre óriási körben meglengeti az ütőt. Drew közben egy fa mögé bújik, s amikor Steve még egyszer megforgatja az ütőt, Drew előreugrik, és kikapja Steve kezéből.

- Menj arrébb, Steve! - kiált a fiúra. - Nem akarlak megütni.

Sayerset azonban nem lehet észérvekkel meggyőzni. Vad, indulatos tekintettel egyenesen Drew torkának ugrik. Drew villámgyors mozdulattal Steve gyomrába vágja az ütő vastagabbik végét A fiú nagyot nyög, összegörnyed, majd levegőért kapkodva térdre rogy. Ugyanabban a pillanatban mindkettőjüket beburkolja egy hatalmas gázfelhő. Steve felüvölt, Drew pedig szabad kezével a szemét dörzsöli.

- Elég legyen már! - ordítok a rendőrre. - Ez itt dr. Drew Elliott! Én pedig az ügyvédje vagyok! Nincs itt semmiféle vészhelyzet!

- Dobja el az ütőt, doktor úr! - kiált rá Drew-ra a rendőr.

- Dobd már el, Drew! - ordítom én is.

Steve Sayers azonban még nem végzett. Valahogy sikerül feltápászkodnia, és úgy ront Drew-ra, mint egy bika. Drew-t bizonyára elvakította a spray, mert a támadást nem tudja kivédeni, egyenesen a hasába kapja. Reflexből hátba vágja Steve-et az ütővel. Ezúttal a fiú a földre zuhan, és ott is marad. Drew ekkor eldobja az ütőt, és megadóan felemeli mindkét kezét.

A gázspray-t használó rendőr lecsatol egy bilincset az övéről, odarohan Drew-hoz, és hátrabilincseli a kezét.

- Ez önvédelem volt! - tiltakozik Drew, miközben arcán patakokban folyik a könny. - Ezek a srácok rám támadtak, Penn! Próbáltam beszélni velük, de nem hallgattak rám!

- Igazat beszél! - kiáltja előrelépve Drew asszisztense.

A másik rendőr ezalatt Steve Sayerst is megbilincseli, majd a földön heverő másik két fiúhoz lép.

- Mi történt itt, asszonyom? - kérdi az első rendőr.

Susan Salter nagyot nyel, igyekszik összeszedni magát - Dr. Elliott-tal itt álltunk és beszélgettünk, amikor ezek a fiúk megálltak a kocsijukkal, és káromkodni kezdtek. Provokálták a verekedést. Fogalmam sincs, hogy miért. Tiszta őrület! Dr. Elliott mindent megtett, hogy ne fajuljon el a dolog.

- Szabad tudnom a nevét, hölgyem?

- Susan Salter vagyok, dr. Elliott laborasszisztense.

A rendőrök most felém fordulnak. - És maga dr. Elliott ügyvédje?

- Igen, uram. Penn Cage vagyok. Amint láthatták, az ügyfelem pusztán önvédelemből cselekedett. A látottak alapján ez testi sértés volt, de ügyfelem nem fog feljelentést tenni, jól ismeri ezeket a fiúkat, és biztos vagyok benne, hogy csak félreértés volt az egész. Nem igaz, Drew?

Drew arcán továbbra is patakokban folyik a könny, ahogy rám néz.

- Igen, pontosan. Összeakaszkodtunk egy kicsit, és elfajult a dolog.

- A francokat! - kiáltja közbe az egyik földön heverő fiú. - Ez a szemét meg akart ölni minket! Még az orromat is betörte!

A zsaru most Steve Sayersre mutat. - Annak a fiúnak a kezében az a baseballütő akár gyilkos fegyver is lehetett volna. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy súlyos testi sértésre tett kísérletet.

A rendőrnek igaza van. Steve Sayers legalább két méter magas, és az izomzata valamilyen anabolikus szteroidnak köszönhetően igencsak fel van turbózva. Ahogy így elnézem, mindhármuknál hasonló a helyzet, ami rögtön Marko Bakicot és az iskolában folyó drogügyleteket juttatja az eszembe.

- A súlyos testi sértés már bűntett, biztos úr! - magyarázom higgadtan. - Steve nem rossz srác. Semmi okunk rá, hogy egy letartóztatás miatt priusza legyen.

- Mindenki itt várjon! - szólal meg a rendőr, aki annyira fiatal, hogy újonc is lehet. Nem fog döntést hozni egy befolyásos polgárt is érintő ügyről a felettese tanácsa nélkül. Amíg visszamegy a kocsijához, hogy rádión tanácsot kérjen, odalépek az egyik földön fekvő fiúhoz. - Mi az ördögöt kerestetek ti itt, fiúk?

- Menjen a francba! - mordul rám. - Az a szemét megérdemli, hogy seggbe rúgják. Rohadt pedofil! Szemét perverz!

Ekkor belém hasít a felismerés: Tudnak Drew és Kate viszonyáról.

Szeretném kikérdezni Drew-t, de a második rendőr túl közel van hozzánk. Próbálom elkapni a tekintetét, de a gázspray miatt Drew szeme egyelőre nem a régi.

Miután a fiatalabb rendőr visszajön a kocsijától, ellép mellettem, és közli Drew-val, hogy letartóztatja súlyos testi sértés vádjával, majd elkezdi sorolni a jogait. A másik rendőr erre ugyanezt teszi Steve Sayersszel is.

- Maguk meg mit művelnek? - kérdem, a lehető leghiggadtabb hangon. - Dr. Elliott egyértelműen önvédelemből cselekedett. Hallották, mit mondott a verekedés közben, nem?

- Ezt majd a bíró eldönti - jegyzi meg a fiatal rendőr. - Kérem, álljon félre!

- A súlyos testi sértés vétsége nem áll fenn, ennek vádjával nem tartóztathatják le!

- Én csak azt teszem, amit a főnököm mondott.

- Ezt a rendőrfőnök tanácsolta magának?

- Pontosan. Ha problémája van, vele beszélje meg!

- Meg is beszélem - válaszolom, de közben egészen mást gondolok: Ezt a helyzetet egyre inkább a politika irányítja! A rendőrfőnöknek azt kellett volna parancsolnia a járőrnek, hogy engedje el Drew-t, vagy legfeljebb egyszerű testi sértésért tartóztassa le, majd óvadék fejében engedje el. A súlyos testi sértésért történő letartóztatás egyetlen dolgot jelenthet: a rendőrfőnök őrizetbe akarja venni Drew-t és Steve-et. És ennek az egyetlen oka a rendőrség és a seriff irodája között folyó hidegháború. Egy ilyen konfliktus közepette a rendőrfőnöknek tálcán kínált ajándék ez a helyzet. Byrd seriff két gyilkossági gyanúsítottját legalább egy éjszakán át a börtönében tudhatja.

A fiúk káromkodva Drew felé köpnek, miközben a rendőrök talpra állítják őket. Az egyikük arca csupa vér, a másik bal szeme pedig már feldagadt. Ahhoz képest, hogy Drew csak védekezett, elég nagy kárt tett bennük.

A parkolóba újabb járőrkocsi fordul be. Mialatt a rendőrök a kocsiba szállítják a foglyokat, megígérem Drew-nak, hogy a rendőrségen találkozunk. Aztán behívom Susan Saltert a rendelő udvarára. Az asszony még mindig zaklatott állapotban van, továbbra is zokog.

- Nem értem az egészet! - mondja döbbenten. - Ma reggel még semmi baj sem volt, most pedig… minden a feje tetejére állt! Teljesen érthetetlen ez az egész. Hogy gondolhatják dr. Elliottról egyáltalán, hogy törvényt sért?

Vajon most a verekedésre gondol? - tűnődök. - Vagy esetleg Kate meggyilkolására? A kezembe fogom Susan vékony csuklóját, és megnyugtató hangon próbálok szólni hozzá: - Ide hallgasson, Susan. Nem tudom, mennyit mondott el magának Drew a helyzetről, de egy dologban biztos vagyok: a doktor nagyon megbízik magában. Elmondta, hogy kilenc éve dolgoznak együtt, és teljes mértékben élvezi a bizalmát. Amit ma látott arról estére az egész város beszélni fog. Ha maga hozzátesz valamit ehhez a történethez, azzal csak árthat Drew-nak. Érti, mire gondolok?

Susan beszippantja felső ajkát, mintha erősen gondolkodna, majd bólint, és megtörli az orrát. - Ne aggódjon, nem fogok beszélni. Gyűlölöm a pletykálkodást. Ezért jöttem el a kórházból. Ott mindenki megcsalja a párját, aztán mindenki arról pusmog. A mendemondát mindennél jobban szeretik.

- Elmondaná, hogy mit látott a parkolóban, Susan?

Az asszony segítőkészen bólogat. - Minden úgy történt, ahogy elmondtam. Ott álltunk, és beszélgettünk, amikor egy kocsi csikorogva lefékezett mellettünk. - Most egy nem messze parkoló, kopott narancssárga furgonra mutat. - Három fiú ült benne. Olyan középiskolás korúak, de nagyon izmosak. Azt hiszem, Elliott doktor ismerte őket, mert intett nekik, és beszélgetni kezdett a sofőrrel. De aztán az egyikük kiugrott a hátsó ülésről, és kiáltozni kezdett dr. Elliott felé.

- És miket kiabált?

- Trágár dolgokat.

- Nem tudna pontosabban visszaemlékezni?

Susan jó baptistához méltóan nem szívesen ejt ki trágár szavakat a száján. - A kurva anyádat, azt hiszem, ezt mondta először. Te beteges állat, szóval te voltál az. Végig te voltál az.

Ejha! Ez csak egy előzetes az itt élők reakcióiból Drew titkos magánéletére vonatkozóan. - És Drew válaszolt valamit?

- Nem. Túlságosan megdöbbentette, amit hallott.

- Folytassa!

- Megérdemled, hogy jól megrugdaljanak! Azt hiszem, valami ilyesmit mondott a másik fiú, aztán nekiugrott dr. Elliottnak, mintha meg akarná ütni. Dr. Elliott ekkor a nevét kiáltotta. Arra kérte Steve-et, hogy higgadjon le, és szálljon vissza a kocsiba. De a fiú tovább rázta az öklét, és fenyegetően nyomult feléje, mintha meg akarná ütni. Én akkor inkább még csak megdöbbentem, nem féltem. Olyan furcsa volt az egész! De akkor kiugrott a kocsiból a másik két fiú is.

- Ekkor került elő a baseballütő?

- Nem. Az csak azután került elő, hogy Drew a másik két fiút leütötte.

- Ki ütött először?

- Az első fiú. Az a Steve.

- És Drew visszaütött?

- Először még nem. Próbálta lecsillapítani Steve-et. De miután Steve ötször-hatszor is megütötte, dr. Elliott hátralökte. Steve a földre esett, és azt hiszem, nagyon zavarba jött. Segítségért kiáltott a másik kettőnek, mire azok dr. Elliottnak estek.

- És mi történt ezután?

Susan hitetlenkedve rázza a fejét - Nem is tudom pontosan. Mármint, az egész olyan gyorsan történt. Úgy tűnt, mintha dr. Elliott tudott volna verekedni, ők meg nem. Erre nagyon dühösek lettek, üvöltöztek, és összevissza csapkodtak, de az egész olyan volt, mintha a férjem a tízéves fiammal birkózna. Amint komolyra fordult a dolog, már abba is hagyták.

- És hogyan került elő az ütő?

- Elsőként Steve esett el, de amíg dr. Elliott a másik kettővel volt elfoglalva, Steve előszedte a kocsiból az ütőt - Susan a fejét csóválja, miközben újraéli a történteket. - Olyan félelmetes volt! Még sosem láttam ilyennek dr. Elliottot. Egyszer egy kórházi pikniken láttam softballt játszani, és akkor viselkedett így.

- Igen, tudom. Együtt nőttünk fel.

- De akkor nem is versenyzett igazán úgy, mint a többiek, ő csak szórakozásból játszott. Ma viszont… mindent megtett, hogy abbahagyja a verekedést, de amint látta, hogy nem kerülheti el, valami bekattant nála. Sohasem láttam még ilyennek.

Pontosan értem Susan döbbenetét. Steve Sayers és a haverjai két-három éve intenzíven gyúrnak. Ám a szteroidokkal felpumpált izmaik a közelébe sem érnek Drew Elliott veleszületett gyorsaságának és erejének. És tizenéves indulatuk még csak össze sem hasonlítható egy életéért küzdő, érett férfi elszántságával.

- De ön szerint mégis a fiúk hibája volt az egész? - kérdezem tovább.

- Teljes mértékben. Fel akarták hergelni dr. Elliottot, és addig mentek, amíg el nem érték céljukat. Te jóságos ég…!

- Jól van, Susan. Ugye nem baj, ha én most bemegyek a rendőrségre, és itt hagyom magát?

Az asszony bizonytalanul bólint. - Nem, menjen csak nyugodtan! Köszönöm, hogy eddig is itt maradt.

- Nagyon szívesen. És ugye senkinek sem fog erről beszélni? Mármint a rendőrségen kívül?

- Nem, dehogy. - Hirtelen megint aggodalmasan pillant rám. - Mr. Cage, ugye minden rendben lesz Drew-val?

Susan Salter, úgy látom, egy kicsit szerelmes a főnökébe, de ebbe most nem akarok belemélyedni. Csak meggyőzően bólintok, mintha mi sem lenne egyértelműbb. - Vigyázzon magára, rendben?

- Rendben.

Amíg visszasietek a kocsimhoz, csak egyre tudok gondolni: Hogyan tudhatta meg Steve Sayers, hogy Drew-nak viszonya volt Kate-tel? Aztán a kocsiban ülve már egy ennél is félelmetesebb kérdés merül fel bennem: Ki más tudhat még erről?

9. fejezet

A natchezi rendőrség központi épülete egy Pizza Hut és egy kihalt üzletsor közé ékelődött, egy emeletes ház a város északi részén. Az iroda korábban a belvárosban volt, de azt az épületet átalakították egy modern, fiatalkorú bűnelkövetőkkel foglalkozó intézménnyé. Mire a kapitányságra érek, Drew-t és Steve Sayerst már be is vitték az épület hátsó felében található zárkákba. A másik két fiút nem tartóztatták le, ők egy másik helyiségben várják a szüleik érkezését; hatszáz dolláros óvadék fejében már mehetnek is.

Megérkezésemkor a rendőrfőnökkel akarok találkozni, és szinte azonnal be is kísérnek az irodájába. Don Logan az íróasztala mögött ülve fogad. Negyvenes évei elején járó, sovány férfi, aki inkább mérnöknek néz ki, mint rendőrnek. Logan asztalán családi fotók sorakoznak, a polcokon pedig számítógépkezelői kézikönyvek és törvénytárak. Arról ismert, hogy pontosan betartja a szabályokat, ezért még inkább meglep, hogy Drew letartóztatásával politikai színezetet adott az ügynek.

- Üdvözlöm, Logan kapitány! - köszöntőm.

A rendőrfőnök hidegen végigmér gőzölgő kávéja felett. - Hét éve vagyok rendőrfőnök, de még soha nem tapasztaltam ilyen indulatokat itt. Persze a dolog érzelmi oldalát megértem. Egy gyönyörű fiatal lány, ráadásul ilyen tehetséges! És egy befolyásos helyi orvost hirtelen kapcsolatba hoznak a gyilkossággal. De az emberek kezdik elveszteni a realitás-érzéküket ebben az ügyben. Egyfajta maffiamentalitást látok itt kialakulni. Mintha senki sem akarná, hogy a dolgok a maguk normális medrében folyjanak. Hogy a rendszer járja a maga útját.

- Beleértve az államügyészt is? - veszem át a szót.

Logan megvonja a szemöldökét, de nem harap rá a csalira. - Bizonyára most azon gondolkozik, miért tartóztattuk le az ügyfelét súlyos testi sértés vádjával.

- Ön olvas a gondolataimban, kapitány.

- Nos, hadd tegyem le a kártyáimat az asztalra, Penn. Nem túl jó a viszonyunk a seriff irodájával. Erről ön is bizonyára tud. Natchez városának igazságszolgáltatása a városi rendőrség hatásköre, de technikailag a seriff az egész megyét felügyeli, amelynek természetesen a város is része. Általában létezik köztünk egy hallgatólagos megállapodás, miszerint a város határáig terjedő ügyeket mi visszük, míg a seriff hatásköre a megye többi része.

- Csakhogy…?

Logan szürcsöl egyet a kávéjából. - Csakhogy Billy Byrd politizáló típus. És amikor egy ilyen fontos ügy adódik, a seriff azt hiszi, istentől kapott joga, hogy berontson ide, és átvegye a nyomozást. A korábbi rendőrfőnökön könnyedén átgázolt, és néhány esetben velem is ugyanezzel próbálkozott. Még odáig is elment, hogy néhány bűntény helyszínén megpróbálta letartóztatni a kollégáimat. A helyzet több ízben kis híján tettlegességig fajult. A jacksoni államügyész irodájától többször kértem már jogi véleményt erre vonatkozólag, de eddig sohasem tudtak konkrét döntést hozni.

- Megértem a problémáját. Houstonban is sok hasonló helyzet akadt.

Logan úgy bólogat, mintha az együttérzésem felbátorítaná. - Ennek örülök. Mert a mai napon én húzom meg a határt. Kate Townsend holttestét éppen a városhatárom belül találták meg, ami már önmagában azt jelenti, hogy az ügyben mi fogunk nyomozni. Ráadásul egészen biztos, hogy a halál a folyó felsőbb szakaszán következett be, és így már semmi kétség, hogy kinek a hatáskörébe tartozik ez az ügy.

Byrd seriff ezt nem így fogja látni. - A szívemből beszél, kapitány. De lássuk a dr. Elliott elleni vádat.

- Mivel bűntettel vádoljuk, dr. Elliottnak és Steve Sayersnek itt kell tölteniük az éjszakát. Így alkalmam nyílik rá, hogy Byrd seriff jelenléte nélkül beszélhessek velük. Ön megakadályozhat ebben dr. Elliott ügyvédjeként, ha jónak látja. De hadd mondjak valamit: én kizárólag abban vagyok érdekelt, hogy megoldjam Kate Townsend gyilkossági ügyét. Nem fogok senkit sem ártatlanul bebörtönöztetni, csakhogy a címlapra kerüljek.

Ez igazán jó hír.

- Amennyiben dr. Elliott bűnös - folytatja Logan -, a törvény szigorával kell büntetni. Ha viszont nem az, akkor joga van a védelemre. - A rendőrfőnök a fejét csóválja. - Drew jó hírének, legalábbis ma estig, befellegzett, de a legjobb tudomásom szerint semmi egyéb bizonyíték nincs ellene, mint egy névtelen telefonhívás meg egy verekedés.

- Amit ráadásul nem is ő kezdeményezett - teszem hozzá.

A rendőrfőnök úgy legyint, mintha egy legyet akarna elhessenteni.

- Azt a vádat a bíró holnap reggel ejteni fogja. A lényeg most az, hogy dr. Elliott ma éjjel nagyobb biztonságban van az én börtönömben, mint bárhol másutt.

Hátradőlök a széken, és Logan arcát tanulmányozom. Ő a legelső ember, akivel józanul tudok beszélgetni. - Értem, mire gondol.

- Sajnos itt nincs magánzárkám - folytatja Logan. - De van néhány üres nyolcszemélyes zárka. Az egyikbe beraktam Drew-t, a másikba a Sayers fiút. Holnapig ott biztonságban és viszonylag kényelmesen ellesznek.

Igyekszem elnyomni egy mosolyt a gondolatra, hogy mit fog szólni mindehhez Shad Johnson: - Beszélt már az államügyésszel a letartóztatásról?

Logan most kinéz az ablakon, és nagyot sóhajt. - Én mindig is próbáltam együttműködni az államügyész úrral. Attól tartok, Mr. Johnson-nak nem fog tetszeni ez a dolog. - Most újra felém fordul, tekintetében szilárd eltökéltség. - Tudja mit? Teszek rá! Nem fogok beszállni ebbe a tisztességtelen játékba! És Mr. Johnson holnapig semmit sem tehet a letartóztatás ellen, hacsak fel nem hívja a bírót, és nem követeli, hogy engedjék szabadon dr. Elliottot. De Mr. Johnson politikai ambícióit látván nem hiszem, hogy ezt tenné.

Felállok, és kezet rázok Logannel. - Megnyugtató, hogy ön mennyire betartja a szabályokat, kapitány úr. Megengedi, hogy beszéljek az ügyfelemmel, mielőtt távoznék?

- Mindjárt kihozatom a zárkájából.

Kifelé menet megállok, és visszafordulok Loganhez. - Nem tudja véletlenül Kate halálának pontos idejét?

Logan néhány pillanatig némán méreget. Aztán így szól: - A testhőmérsékletből ítélve, amelyet a kórházban mértek meg, a halottkém szerint valamikor délután három és fél hat között állhatott be a halál.

- Ez elég pontos.

Logan bólint. - Azt tudják, hogy a lány két óra ötvenöt perckor még élt, amikor elhagyta az iskolát, és este fél nyolcig, amikor megmérték a hőmérsékletét, nem sokat hűlt a teste. A halottkém szerint elég pontosan meghatározható a halál beálltának ideje.

- És azt meg tudják saccolni, hogy mennyi ideig lehetett a vízben?

- Ezt nehéz megmondani, mivel nagyon gyorsan történtek az események. Ha ezt megmondanák, talán ki tudnánk deríteni, hogy a pataknak melyik szakaszánál halt meg. Viszont a patak nagyon sebesen folyik, amikor megárad. Rövid idő alatt akár mérföldekkel arrébb is sodorhatta a víz. És Kate-et úgy hat óra húsz körül találták meg. Bármit mond is a halottkém, maximum három óra húsz perc telhetett el, mielőtt megtalálták, még ha abban a percben fojtották is meg, amint kilépett az iskola kapuján. Nem hiszem, hogy a test hőmérsékletéből megtudhatjuk, amit akarunk, Penn.

- Értem. Tehát mostantól fogva a gyanúsítottaknak délután három és fél hat között kell alibivel szolgálniuk.

- Így van.

- Köszönöm, kapitány úr!

Logan elmosolyodik. - De ezt nem tőlem hallotta!

Öt perccel később bevezetik Drew-t a parányi, négyzet alakú szobába, majd leültetik egy üveg válaszfal elé, amelyre egy fémhálóval borított nyílást vágtak. Az arca sápadt és kimerült, tekintetében az a fajta fakó fény ül; amelyet oly sokszor láttam a texasi Huntsville börtönében, ahol sok időt töltöttem. Harmincpercnyi fogva tartás ezt tette volna kőkemény barátommal?

- Mikor engednek ki innen, Penn?

- Attól félek, holnapig nem fognak kiengedni.

Arra számítok, hogy dühös lesz, Drew azonban alig reagál. Közömbössége talán a gyásznak köszönhető. Lehet, hogy a fiúk támadása léket vágott a Kate-tel kapcsolatos illúzióin - vagy talán a saját magáról alkotott képén.

- A rendőrfőnök óriási szívességet tett neked - magyarázom. - Elszigetelt Byrd serifftől, aki nagyon szeretne a segítségeddel a címlapokra kerülni. Eközben Shad Johnson kezétől is távol tart, aki ugródeszkának akar felhasználni egy magasabb pozíció eléréséhez. Mindketten ki akarnak hallgatni téged kényükre-kedvükre, de kétlem, hogy idebenn bármelyikük is zavarhatna.

- Még nem beszéltél Kate boncolási eredményéről - mondja Drew, és tekintete az enyémbe fúródik.

- A lényeget már elmondtam. A többi csak orvosi szakzsargon.

Drew tekintete rezzenéstelen marad. - Ne akarj átverni, Penn. Ne kímélj!

Szememet a közöttünk lévő üvegfalra ragadt, rózsaszínű rágógumira szegezem. - A patológus szerint megerőszakolták.

- Ezt mi alapján állítja?

- Sérülésnyomok a nemi szerven.

Drew értetlenül mered maga elé. - Folytasd!

- Drew, két különböző férfitól származó spermát találtak Kate testében.

Erre fájdalmasan behunyja a szemét. - Ezt miért nem mondtad korábban?

- Mert azt akartam, hogy higgadt legyél, amikor vért vesznek tőled a rendőrök.

Drew a fejét rázza, mintha tőrbe csaltam volna.

- Drew, fel kell tennem ezt a kérdést: szóba jöhet, hogy Kate esetleg rajtad kívül mással is együtt volt a saját akaratából?

Drew hunyorog, aztán furcsa mosoly ül ki az arcára. - Látom, még mindig nem érted. Kate szeretett engem. Kétség sem férhet hozzá! Ha előbb elmondod, hogy kétféle spermát találtak benne, azonnal azt mondtam volna, hogy megerőszakolták.

- Nos… Bárcsak lenne mód a tiszta szerelem bizonyítására! Mert azt hiszem, az államügyész olyan színben fog majd feltüntetni, mint egy féltékeny, idősebb férfit, akit az őrületbe kergetett, amikor felfedezte, hogy ifjú szeretője másnak is osztja a kegyeit.

Drew arcára undor ül ki. - Nem érdekel, hogy mit mond.

- Pedig jó lenne, ha érdekelne. Jó lenne, ha ma éjjel komolyan végiggondolnád a helyzeted. Próbáld meg kitalálni, kinek lehetett oka megerőszakolni vagy megölni Kate-et. Mert a terhességével tetézve akár kettős emberöléssel is megvádolhatnak.

Drew kék szeme áthatolhatatlan. Kis idő múlva szólal csak meg: - és holnap mi fog történni?

- Holnap elejtik ellened a súlyos testi sértés vádját. Akarsz vádat emelni Steve Sayers ellen, amiért megtámadott?

- Nem.

- Rendben van…

- A kurva életbe! - kiált fel Drew hirtelen vörös arccal. - Mi lesz Timmel? Holnap olvasni fogja az újságban. Vagy az osztálytársai elmondják, hogy az apja börtönben ül!

Bárcsak tehetnék valamit, hogy enyhítsem Drew aggódását a fia miatt, de semmit sem tehetek. - Timnek most egy darabig nehéz dolga lesz - mondom nyugodtan. - Ezt jobb, ha elkönyveled. Holnap a lehető legkorábban kihozlak innen, hogy utána személyesen is beszélhess vele.

Drew a fejét rázza, a tekintete ide-oda cikázik tehetetlen dühében.

- És még valami, amihez jobb, ha hozzászoksz - teszem hozzá -, Steve Sayers és a haverjai viselkedése tükrözi az emberek indulatát is veled szemben.

Drew tekintete mereven rám szegeződik. - Engem kizárólag Tim érdekel. Szabadíts ki innen, hogy elmagyarázhassam neki! Azután pedig kiderítem, ki ölte meg Kate-et.

Drew hangja olyan baljósan cseng, hogy borsódzni kezd a hátam tőle. Érzelmektől mentes, hideg hang egy olyan embertől, aki nemrég úgy tepert le három izmos fickót, hogy még csak meg sem izzadt. Úgy beszél, mintha arról volna szó, hogy „majd vacsora után leviszem a szemetet”.

Bólintok, majd felállok a székről. - Akkor holnap reggel találkozunk.

Drew egyetlen szó nélkül megy ki.

Mire odaértem Annie-ért az iskolába, több telefonhíváson is túl voltam, a telefonom folyamatosan meg-megszólalt. A legtöbb hívás szülőktől érkezett, akik információt akartak Drew-ról és Kate-ről. Néhány hívás azonban komolyabb és aggasztóbb volt.

Az egyik Holden Smithtől jött, a St. Stephen iskolaszék elnökétől. Holden hallott egy eltorzított beszámolót a mai verekedésről Steve Sayers apjától, és borzasztó dühös lett Drew-ra. Talán az egyetlen igazság az ő verziójában az, hogy Steve és Drew börtönben ülnek súlyos testi sértés vádjával. A legmegfelelőbben igyekeztem elmagyarázni, hogy az eset nem Drew hibája volt, Holden azonban nem hitt nekem.

- Itt most nem is ez a lényeg - magyarázta. - Az iskolaszék egyik tagja összeverekedett három diákkal! Ez egész egyszerűen elfogadhatatlan. Drew vigyázhatott volna, hogy ilyesmi ne történhessen meg.

- Mondom, hogy próbálta megakadályozni, Holden. Nem tudta elkerülni a verekedést.

- Jó, jó, de akkor nézzük a verekedés okát. A városban most már mindenki tudja, hogy Drew-nak viszonya volt Kate Townsenddel, sőt, talán ő ölte meg a lányt. Szerinted…

- Ilyet senki sem állíthat! - csattantam fel. - Ez pusztán feltevés!

- Na és? Fel tudod fogni, miféle pletykákat indít ez el az iskolánkról? És mit tesz majd az imázsunkkal? Még talán be is perelnek minket!

- Mire akarsz kilyukadni, Holden?

Rövid hallgatás. - Ki akarjuk zárni Drew-t a testületből.

- Kit takar a többes szám?

- Mindenkit!

- Azt akarjátok, hogy lemondjon?

- Ha nem mond le, akkor egy soron kívüli ülésen kénytelenek leszünk megszavazni a kizárását. Nincs más választásunk.

- Ez nem igaz! A testület akár támogatásáról is biztosíthatná Drew-t az iskola érdekében végzett odaadó munkája miatt. Ez a gondolat át sem futott az agyatokon?

- Ez a lehetőség most szóba sem jöhet - válaszolta Holden Smith elutasító hangon. - Tudod, hogyan működik ez a város. És ez el is vezet egy újabb kérdéshez. Mi a helyzet veled, Penn? Te most Drew ügyvédje vagy?

- Nem vagyok benne biztos.

- Nos, mert ha az vagy, akkor te sem maradhatsz a testületünk tagja.

Holdennek ebben igaza volt. Az iskolaszék tagjaként az ügyben felmerülő bármely magánvádas eljárásban tanúként megnevezhetnek. Nem maradhatok a testület tagja úgy, hogy egyúttal Drew védője vagyok. Ha lemondok, akkor ugyan elvágom magam a belső információktól, ám legalább nem maradok egy platformon ezzel a pipogya Holden Smithszel.

- Drew és én mindketten lemondunk - jelentettem ki undorodva.

- Holnap reggelre ott lesz az asztalodon a nyilatkozatunk.

- Szeretném, ha Drew nyilatkozatát még ma este megkapnánk.

Szó nélkül bontottam a vonalat.

Miközben zaklatottan vezettem tovább, Caitlin is keresett Bostonból. Állítólag felhívta egy riporter a Natchez Examinertől, és összefoglalót adott neki a városban keringő pletykákról. Caitlint megdöbbentette, hogy engem Drew Elliott ügyvédjeként neveztek meg. Ismeri Drew-t, de csak felszínesen, és semmi oka feltételezni, hogy Drew ártatlan az ellene felhozott vádakban.

- Mégis mikor akartad elmondani, hogy te vagy Drew képviselője az ügyben? - kérdezte. - Vagy el akartad egyáltalán mondani?

- Nem vagyok benne biztos, hogy én fogom képviselni - válaszoltam.

- Azt hittem, már nem vállalsz ügyfeleket

- Drew gyerekkori jó barátom, és segítségre van szüksége. Most inkább barátként járok el az ügyében. - Ez nem volt teljesen igaz, bár Caitlin mellett saját magamat is ezzel áltattam. - Amint látom, milyen irányba fejlődik az ügy, eldöntöm, milyen jogi lépéseket teszek.

- Penn, miért nem beszéltél erről tegnap éjjel?

Caitlin hangja sértődöttnek tűnt, de az igazság az, hogy ő sem kommunikált túl sokat mostanában a helyzetéről. - Tegnap éjjel nem tudtalak felhívni. Valami partin voltál - feleltem.

- De ma reggel elmondhattad volna, amikor beszéltünk.

- Igen, de akkor már riporterek dolgoztak a sztorin. Sőt akár még te is megkaphattad volna a megbízatást.

- Korábban is voltunk már ilyen helyzetben, és megfelelően kezeltük.

- Hát, nem kis feszültséggel.

Rövid kacaj. - Jó, rendben, voltak feszültségek, de azzal együtt lehet élni. Amivel viszont nem, az a hazugság.

- Egyetértünk.

Újabb hallgatás. - Ez meg mit jelentsen?

- Azt, hogy egyetértek veled.

- De miért ilyen hangsúllyal?

- Nincs semmiféle hangsúly. Nézd, nagyon gyorsan történnek az események. Majd este felhívlak, és megbeszéljük, hányadán állok a dologgal, rendben?

Caitlin sóhaja azt sugallta, nem örül túlságosan ennek a megoldásnak. - Penn, mondd csak, Drew ölte meg azt a lányt? Most úgy kérdezem, mint a barátnőd, nem, mint újságíró.

- Tudod, hogy erre nem válaszolhatok. Még ha tudnám is a választ.

- De viszonya volt vele?

- Nem fogod felhasználni a válaszomat?

- Nem.

- Igen, szerelmes volt belé. De nem hiszem, hogy ő gyilkolta meg.

- Klasszikus kapuzárási pánik?

- Nem gondolom, hogy ilyen egyszerű volna. Drew azt mondja, Ellennel már tíz éve csak kényszerből éltek együtt. Ki volt éhezve a szeretetre, és megtalálta, ami hiányzott neki. És most itt a végeredmény.

- És mi a helyzet a két férfi spermájával?

- Ennyi, és nem több - vágok közbe. - Majd este beszélünk.

- Szeretlek - mondja Caitlin egy pillanatnyi hallgatás után.

- Én is szeretlek.

Amikor Annie beszáll a kocsiba, némára állítom a telefonomat. Arról is hallgatok, hogy beszéltem Caitlinnel. Annie azonnal vissza akarná hívni, én viszont most nem akarok ezzel foglalkozni. Annie arra kér, ugorjunk be a Walgreen'sbe néhány iskolaszerért, ezért megállok az üzletnél, ahol jeges zöld teát is szoktam venni. Mire hazaérünk, a telefonom nyolc nem fogadott hívást jelez. Amíg végignézem a listát, bejön egy újabb hívás. Sonny Cross az, a seriff helyettese, aki a Mississippi Állami Kábítószerellenes Hivatalnál dolgozik. Sonnynak is két fia jár a St. Stephenbe, és rajtam keresztül néhány alkalommal beszélt az iskolaszékkel Marko Bakic, a horvát cserediák miatt. Sonny arra gyanakszik, hogy Marko belekeveredett a helyi drogkereskedelembe, de egészen eddig nem sikerült semmit sem bizonyítania.

- Sonny - szólok a telefonba. - Mi újság?

- Azért hívlak, hogy némi információval szolgáljak - mondja Cross könnyed, városi cowboyos hangján.

- Csak nem megint Marko Bakic?

- Többek között ő is. Tegnap éjjel óriási parti volt a St. John-tónál. Totál őrjöngés. Jó sok ecstasy volt, meg sok St. Stephen-es gyerek.

A St. John-tó egy patkó alakú tó a Mississippi folyó felső szakaszán, harminc mérföldre a várostól, a louisianai oldalon. Nyaranta rengeteg natchezi jár oda, de ilyentájt többnyire kihalt.

- Csak a St Stephenből voltak ott?

- Nem, hál' istennek. A katolikus iskola meg a baptista iskola srácai is képviseltették magukat

- És tartottatok razziát?

- Nem. Csak azután értesültünk róla, hogy vége lett. Bárki szervezte is, alapos munkát végzett. A srácok a mobiljukon szokták kapni az értesítést, hogy menjenek el egy bizonyos helyre. Amikor odaérnek, egy oszlopra rajzszögeit papíron kódolt üzenetet találnak, amit csak ők értenek. Miután négy-öt helyszínre elküldik őket különböző üzenetekkel, rájönnek, hol a parti, és tudják, hogy követték-e őket.

- Ismerem ezt a módszert.

- Állítólag már több hónapja folynak ezek a partik. Mindig más helyszínen. És úgy hallottam, a mi Marko Bakicunk szervezi ezeket.

- Egyre érdekesebb!

- Na igen. Tudod, Mississippi államba a legtöbb ecstasy tabletta a Mexikói-öböl felől jut be. A drogkereskedelem odalenn ázsiai bandák kezében van. És tudom, hogy Marko több alkalommal is járt Gulfportban és Biloxiban. Csak figyelmeztetni akartalak, hogy a fiút figyelni fogjuk egy ideig.

- Köszönöm, hogy szóltál.

- Szeretném megkímélni az iskola hírnevét, ha netán ki kell vonnunk Markót a forgalomból. Tudod, ha egy közösségbe bekerül az ecstasy, hamarosan ott az LSD is. Mintha ugyanaz a csapat kontrollálná a kétfajta drog árusítását. Az egyik beépített emberem azt mondta, a tegnap esti partin még acidet is látott. És még egy érdekesség: Marko az este végén egy tűzijátékkal kísért show-műsort rendezett. Állítólag egy hatalmas színpadi bárkán jelent meg, és úgy ötezer dollár értékű rakétát durrogtatott el,

- Kár, hogy nem láttam. De vajon honnan van egy szegény cserediáknak minderre pénze?

- Ez már nyílt titok. Csak éppen piszok nehéz bizonyítani.

- És nem tudod véletlenül, hol volt Marko tegnap délután három és fél hat között?

Sonny Cross kajánul elneveti magát. - Erre már én is gondoltam, öregem. Sőt, mi több, le is ellenőriztem. Marko a csapat edzőjével, Andersszel volt háromtól majdnem hatig.

- Az iskolában?

- Nem, Anderséknél. Wade-nek majdnem sikerült ösztöndíjat szereznie a srácnak a Delta State futballcsapatába. Más már nem is hiányzik nekik, mi? Egy újabb, focista előéletű játékos. De a lényeg az, hogy felhívtam Wade-et, aki elmondta, hogy úgy egy órán át telefonálgatott a fiú ügyében. Aztán leült, és kémiát gyakorolt Markóval. - Cross újra elneveti magát. - Vak vezet világtalant! Mindenesetre az alibije sziklaszilárd.

- Kösz, Sonny. Nagyra értékelem az információidat.

- Néha úgy érzem, egyedül te értékeled a munkámat. Ha érdekel a véleményem, az iskolaszék jó néhány tagja síkhülye.

- Ami azt illeti, holnap lemondok az iskolaszéki tagságról. De mindent megteszek majd, hogy segítsek megoldani ezt a Marko-ügyet.

Rövid csönd. - Elárulod, miért mondasz le?

- Drew Elliott miatt

- Hm, nem értem, miért kellene lemondanod miatta. De te biztosan többet tudsz, mint én. Nagyon sajnálom, hogy elmész, öregem.

- Kösz. De azért majd tájékoztatlak.

- Egyébként, ha érdekel a véleményem, szerintem Drew Elliott tisztességes pasas. Amolyan régimódi doki. Őt még tényleg érdekli, hogy fagy.

- Igen, én is így gondolom. De most sajnos mennem kell…

- Még egy utolsó dolog, Penn! Tudod, az a Townsend lány nem is volt olyan amerikai álomszűz, amilyennek sokan gondolták.

Hirtelen izgalom jár át. - Ezt meg hogy érted?

- Sok megfigyelésben vettem már részt városszerte. És többször láttam Kate Townsendet olyan helyeken, ahová jó kislányok nem járkálnak, ha érted, mire gondolok.

- Nem egészen értem.

- Időnként elég rossz társaságban forgolódott. És a drogok sem álltak távol tőle.

- Fűre gondolsz, vagy valami komolyabbra?

- Attól tartok, komolyabbról volt szó.

- Sonny, ez fontos is lehet. Mármint Drew számára. Pontosan hol láttad Kate-et?

- Brightside Manor környékén.

Erre aztán tényleg nem számítottam. A Brightside Manor-i lakótelep a város északi részén áll, lerobbant épületek csoportja, amely a városhatáron belül a legszegényebb negyed. Lakói szegény feketék, és a helyszín naponta szerepel az újsághírekben, mint gyermekbántalmazási vagy gyilkossági helyszín.

- Mi az ördögöt kereshetett Kate Townsend arrafelé?

- Nem tudom biztosan. De az elmúlt hónapokban többször is láttam arra. Még videofelvételem is van róla. Ha jobban visszagondolok rá, havonta egyszer megfordult ott

- Szerinted kábítószert vásárolt?

- Talán igen. Nem akartam rárontani, hogy kikérdezzem, mivel tudtam, kicsoda. De a lényeg az, hogy a Kate Townsend-fajta lányok nem dílerektől, hanem barátoktól veszik a drogot És Kate külsejével nem hiszem, hogy valaha is pénzért kellett volna drogot vennie, ha érted, mire gondolok.

- Igen, hallgatlak, Sonny.

- Nos, Cyrus White is Brightside Manorban lakik.

- Az kicsoda?

- Natchez első számú drogdílere. És Kate-et abban az épületben láttam, ahol Cyrus lakik.

- Jézusom!

- Ezért mondtam, hogy nem füvet vett. Ha Kate Townsend Cyrus White-hoz ment drogot venni, akkor valami sokkal komolyabbért ment. Kokainért vagy talán még heroinért is.

Ez egyre ijesztőbbnek hangzik. - Natchezben is van heroin?

- Testvér, heroin minden városban van. Csak tudni kell, hol keressük.

- Hát ez biztató! Mit tudsz még Kate-ről?

- Semmi mást. De ha valami félelmeteset akarsz hallani, van egy elméletem.

- Vezesd elő!

- Szerintem nem azért ment oda, hogy drogot vegyen, hanem Cyrus miatt.

- Úgy érted…

- Igen, pontosan úgy. Cyrus kedveli a fehér lányokat. Ez dokumentálva van.

Kate Townsend egy drogdílerrel? - Ez túl nagy őrültségnek hangzik, Sonny.

- Cyrus nem egy átlagos drogdíler. Az elmúlt években a natchezi dílerek nagy része tizenéves punk volt. Cyrus harmincnégy éves, és pengeéles az agya. Mire egyáltalán megtudtam, hogy színre lépett, a versenytársai közül már mindenkit kicsinált. Könyörtelenül. De mégsem sikerült semmit rábizonyítanom.

Cyrus harmincnégy éves… Drew meg negyven. Talán Kate inkább az idősebb férfiak iránt vonzódott?

- Cyrus az öbölháborúban harcolt, ha hiszed, ha nem - folytatja Sonny. - A légierőnél szolgált. Már több mint egy éve próbálom lebuktatni, de semmit sem találtam, ami ellene szólna. Ezt a niggert mintha páncél venné körül.

Sonny a nigger szót szándékosan használta így. Ő is az a fajta ember, aki aszerint választja meg a szókincsét, hogy ki a hallgatósága. Az ismerős fehérek között Sonny az óvatosság legcsekélyebb jele nélkül ejti ki a „nigger” szót. Ismeretlenek társaságában viszont politikailag teljesen korrekt, mint bárki más. Ahhoz azonban nem fér kétség, hogy mit gondol a szakmáján belül leginkább célpontnak számító emberekről. Afelől sincs kétségem, hogy elsősorban az előítéleteinek köszönhető, hogy első számú célpontjai mindig afro-amerikaiak, és nem a Kate Townsendhez hasonló emberek. Ez a fajta előítéletesség nem ritkaság a Mississippi állambeli nyomozók körében. Az amerikai törvényhozási rendszer egészét átjárja, egészen Washingtonig.

- És Byrd seriff is tud Kate-nek a Cyrushoz fűződő kapcsolatáról? - kérdem.

Sonny egy kis ideig nem válaszol. Majd így szól: - Nem arról van szó, hogy nem bízom a seriffben, Penn. Egyszerűen csak nem szeretem, amikor beleüti az orrát az ügyeimbe. Előfordul, hogy zavaró körülménnyé válik.

- Értelek, Sonny. És köszönöm, hogy elmondtad mindezt. Ha bármi mást megtudsz Kate-ről, feltétlenül oszd meg velem!

- Úgy lesz. Bármit megteszek, hogy segítsek dr. Elliottnak.

Miután leteszem a telefont, a fejemben még ott kavarognak a nemrég hallott új információk. Vajon mennyire ismerte Drew Kate-et? Úgy nézett-e rá, mint egy hótiszta, amerikai álomnőre, ahogyan Sonny utalt rá? Vagy tudott a lány sötétebb oldaláról is? Mert ha nem, akkor talán a lány életének az a titkos része vezethet el ahhoz a másik férfihoz, akinek a spermáját Kate holttestében megtalálták, és ezáltal Drew-t akár fel is menthetik a vádak alól.

Ez a kérdés foglalkoztat most is, ahogy az alkonyatban itt ülök az ebédlőasztalomnál Annie-val. Annie leckét ír, és időnként odavet felém egy-egy kérdést, inkább csak úgy unalomból, mint a segítségért. Én elvileg az új könyvemen dolgozom, de valójában inkább a Drew és Kate életét átszövő titkos szálakat próbálom kibogozni. A Cyrus White-ról megoldottak teljesen új fényt vetnek Drew helyzetére.

Az egyik dolog, ami folyton az eszemben jár, az az, hogy Drew állítása szerint a zsaroló, aki az első éjszaka felhívta, és pénzt követelt tőle, úgy beszélt, mintha fekete srác lenne. Kétlem, hogy egy harmincnégy éves háborús veterán ilyennek tűnne, de az emberek hangja néha meglepetést okoz. A nehézsúlyú bokszoló Mike Tyson például, akit nemi erőszakért ítéltek el, olyan, mint egy ötéves gyerek, ha beszélni kezd. Ennél viszont valószínűbb, hogy a Cyrus White-féle nehézfiúk több tucat fiatal kölyköt alkalmaznak maguk körül. Cyrus is egy ilyen kölyökkel intéztetné el a zsaroló telefonhívást.

Nem csak pénzt akartak, emlékszem vissza hirtelen. A zsarolók gyógyszereket is követeltek Drew-tól. Ez a tény vajon Cyrus White felé tereli a gyanút? Miért kellene egy drogdílernek gyógyszer? Amíg a kérdésen rágódom, megszólal a csengő. Senkit sem várok, de a ma történtek alapján bárki lehet.

Amikor kinyitom az ajtót, az áll előttem, akire a legkevésbé számítottam. Jenny Townsend az, Kate anyja. Jenny magas, Kate-hez hasonlóan átható a tekintete, és egy kopott cipősdobozt tart a kezében.

- Helló, Penn! - szólal meg kimérten.

- Jenny… - felelek zavartan. - Bejön?

Jenny mély levegőt vesz, és mintha összeszedné magát, mielőtt válaszolna. - Köszönöm, de inkább nem. Az ablakból láttam Annie-t. Nem akarok zavarni.

- Semmi baj, igazán nem zavar!

- Nem, akkor sem - rázza a fejét. - Nem hiszem, hogy kibírnám. Én is sokat segítettem Kate-nek leckeírás közben, pontosan így, miután az apja elhagyott.

Mit mondhatnék egy ilyen pillanatban? Semmi odaillő nem jut az eszembe, így inkább hallgatok. Jenny mintha megkönnyebbülne, hogy nem kezdek lelkizni vele.

- Sok pletykát hallottam ma - folytatja kissé akadozva. - Akadt köztük szörnyű hír is. Az egyik az volt, hogy maga képviseli Drew Elliottot.

Tehát ezért jött ma ide. - Drew régi jó barátom, Jenny. Ezt maga is tudja. Én még csak elképzelni sem tudom, hogy maga min ment keresztül, de úgy érzem, kötelességem segíteni most Drew-nak.

- Jaj, nem, félreértett! - szólal meg Jenny. - Nem úgy értettem! Nem az a szörnyű dolog, hogy maga képviseli Drew-t. Sőt, tulajdonképpen örülök is neki. Ezért hoztam ma ide ezt. - Megemeli a dobozt, de még nem nyújtja át.

- Mi ez?

- Kate holmija. A privát dolgai. Én bele se néztem. Nem hiszem, hogy kibírnám, és egyébként sem arra szánta, hogy lássam ezeket. - Jenny elsimít egy hajtincset az arcából, aztán mintha valami belső fájdalom járná át, elfintorodik. - Katie ezt a padláson tartotta. Benne van a naplója, néhány szuvenír és néhány számítógépes lemez. Azt hiszem, azokon tárolta a képeket Drew-ról. Gondolom, néhány kép meglehetősen… intim.

- Értem - mondom halkan.

- Penn, nem tudom, mi történt tegnap a lányommal. A rendőrség azt mondta, megerőszakolták és meggyilkolták. Egyelőre semmi biztosat nem tudok, de annyit igen, vagy legalábbis így hiszem, hogy Drew nem bánthatta az én Katie-met.

Óriási megkönnyebbülés jár át. - Annyira örülök, hogy ezt hallom, Jenny. Mert én is ugyanezt hiszem.

- Ezért hagyom most magánál ezt a dobozt.

Némán bólintok.

Jenny most a lábtörlőmre szegezi a tekintetét, és a hangja csupa feszültség, amikor megszólal. - A rendőrség és a seriff egyre agresszívebben kérdezősködik. Házkutatást akarnak tartani, hogy Kate életmódjáról nyomokat találjanak. Nem akarom, hogy lássák, mi van ebben a dobozban. - Jenny most felnéz, az álla reszket. - Azoknak az embereknek nincs joguk a lányom privát életébe behatolni. Nagyon nehéz ez most nekem, Penn. Ha kiderül, hogy Drew valóban bántotta Kate-et, ha akaratlanul is, ebben a dobozban van az egyetlen fizikai bizonyítéka a kapcsolatuknak.

- Akkor talán helyesebb, ha megtartja a dobozt.

Jenny a fejét rázza. - Nem tarthatom meg. És más sincs, akire rábízhatnám. A városban nem élnek közeli rokonaim, de ha élnének, akkor sem bíznám rájuk ezt a dobozt. Még abban sem vagyok biztos, hogy magamra bíznám-e. Ezért nem helyeztem el egy széfben. Magában megbízom, mert régóta ismerem a családját Az apja fiatalabb koromban az orvosom volt. Tom Cage-nél becsületesebb embert nem ismerek, és gondolom, az alma nem esett messze a fájától. Azt is tisztelem, amit maga tett abban a rasszista gyilkossági ügyben, mert nem érdekelte, mit gondolnak az emberek. - Próbálok közbelépni, de Jenny csöndre int, és tovább beszél: - Nem tudom, hogy az elkövetkezendő hetekben mi fog történni Katie ügyében, de ha esetleg időközben kiderülne, hogy Drew bántotta az én kicsikémet, elvárom, hogy a doboz tartalmát megmutassa azoknak, akikre tartozik.

Lassan bólintok, bár alig bírom elhinni, hogy ez az egész jelenet valóságos.

Jenny előrenyújtja a dobozt. - Szeretném, ha becsületszavát adná nekem, Penn. Tudom, hogy manapság ennek már nincs hitele, de én még mindig hiszem, hogy bizonyos esetekben van.

- A becsületszavamat adom, Jenny.

Miközben átveszem a dobozt, és a jobb karom alá dugom, azon morfondírozok, hogy mit is teszek tulajdonképpen. Hogyan védhetem Drew-t a bíróságon, ha megesküdtem rá, hogy méltó büntetést kap, ha tényleg bűnös? Talán éppen ezért fogadom el ezt a dobozt. Mert ezzel kivonhatom magamat a felelősség alól, hogy Drew-t a tárgyaláson védőként képviseljem.

- Apu! - szól ki Annie a nappaliból. - Ki van itt?

- Most már tényleg mennem kell - szólal meg Jenny.

- Nem is tudom, mit mondjak, Jenny.

Az asszony megfordul, elindul a lépcsőn, majd visszanéz rám. - Az államügyész elmondta, hogy Kate terhes volt. Egész biztosan Drew gyerekét hordta a szíve alatt.

Lassan bólintok.

- Maga szerint elvette volna feleségül őt, Penn? Mondja meg az igazat.

- Jenny, ebben az egész káoszban ez az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok. Drew feleségül vette volna, ha teheti.

Jenny hátrahajtja a fejét, és pislogva leplezi a könnyeit, majd halványan rám mosolyog, és elsiet az éjszakába.

Néma csöndben állok a bejárati ajtó előtt, és érzem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. Hogyan jutottunk el idáig? Jenny Townsend magányosan gyászol; Drew a börtönben ül; Kate Townsend pedig egy halottasházban fekszik, valahol Jacksonban, testén csúnya, ipszilon alakú vágással, miközben a Harvardon üresen maradt egy szék, melyet majd egy szerencsés másik fog betölteni, akinek fogalma sem lesz arról, milyen tragédia juttatta ahhoz a helyhez. Vajon mindez Drew és Kate tiltott szerelmének eredménye lenne? Vagy visszavezethetnénk egészen Drew feleségéig és a gyógyszerfüggőségig, ami Drew szerint tönkretette a házasságukat? Vagy…

- Apu! - szól rám Annie az ajtóból. - Nem hallod a telefont?

- Nem, kicsim - felelem halkan. - De megyek, és felveszem.

A konyhába megyek, és felveszem a telefont. - Penn.

- Penn? Walter Hunt vagyok.

Egyetlen pillanat alatt visszazökkenek a jelenbe. Walter Hunt egy Sharewood Estate-ben lakó könyvelő, Drew közvetlen szomszédja. Két gyereke jár a St. Stephenbe.

- Mit tehetek érted, Walter?

- Értem semmit, de gondoltam, talán tudni akarsz róla, hogy Ellen Elliott bútorokat meg mindenféle holmit hord ki a háza elé. Nekem úgy tűnik, mintha Drew holmija lenne, golfütők, sílécek, néhány puska, őszintén szólva úgy látszik, mintha egy tábortüzet készülne rakni.

Te jóságos ég! - Köszönöm, Walter. Mindjárt ott leszek. Tim hol van?

- Timmy itt van, nálunk. A feleségem átment, és a hátsó teraszajtón át bement érte.

- Ne engedd, hogy bárki kihívja a rendőrséget. Egy perc, és ott vagyok.

- Siess, Penn! Ellen annyira részeg, hogy alig tud járni.

10. fejezet

A bejárat előtti lépcsőn ülök Annie-vel, és türelmetlenül várom, hogy Mia Burke megérkezzék. Annie egy Game Boy játékon pötyög, én pedig igyekszem a fehér nárcisz illatára koncentrálni, amely ilyentájt vadon nő a Washington Street mentén, bár ebben a pillanatban nehéz bármiben is örömet lelni. A gondolataim továbbra is a cipősdoboz körül járnak, amely Kate Townsend és Drew közös életének titkait rejti, és amelyet nemrég a vendégszobám egyik szekrényének tetejére rejtettem. Összerázkódom, amikor eszembe jut, hogy mi történne, ha a rendőrség felfedezte volna a dobozt Jenny Townsend házának átkutatása során. Egyetlen dolog tart vissza attól, hogy most azonnal átvizsgáljam a dobozt: attól félek, hogy Ellen Elliott bosszúból olyasmit tesz, ami árthat Drew-nak.

Miután Ellent nem sikerült elérnem telefonon, felhívtam Miát, aki elvállalta, hogy vigyáz Annie-re, amíg vissza nem érek. Mielőtt Mia letette volna a telefont, annyit mondott, hogy szeretne valamit megosztani velem a „Kate-helyzettel kapcsolatban”, de telefonon nem akart többet mondani. Mivel Mia része a gimnazisták információs hálózatának, talán tudhat olyasmit, amit sem én, sem a rendőrség nem deríthetünk ki.

Annie felnéz a játékból, és komoly képpel mered rám. - Apu, mindenki azt kérdezi tőlem, hogy miért nem mentem el a parádéra. Miért nem mondhatom el nekik?

Mély levegőt veszek, és nagyot sóhajtok. A konföderációs parádé hetven éve a natchezi fehér elit központi eseménye. A polgárháború előtti időket abroncsos szoknyákkal, kardokkal és jelmezes felkelőkkel ünneplő esemény az Egyesült Államok politikailag leginkorrektebb megmozdulása. Ennek ellenére olyan esemény maradt, amelyen a város módosabb családjaiból származó gyerekek rendre részt vesznek - májusfa körül táncoló bársonyruhás kisgyerekek, idétlen turistákkal keringőző gimnazisták vagy kissé mámoros egyetemisták, akik márciusban hetente háromszor hazajönnek, hogy a déli államok szövetségének jelvényeit magukra öltsék, és dixie-muzsikára masírozzanak a „Szövetséges Udvartartás” tagjaiként. Igazi társadalmi elismertséget jelent, ha valakit felkérnek, hogy vegyen részt a parádén - bár a meghívás többnyire az illető édesanyjának vagy nagymamájának az egyik helyi kertészklubnak tett szolgálatainak volt köszönhető -, és a bizonyos szerepeket eljátszók igazi sztárrá válhatnak.

Annie már több főszerepet is játszott a parádén, és ebben az évben is felajánlottak neki egy helyet a „Nagy Májusfa” körül, amely a negyedikesek számára van fenntartva. Anyám nagyon örült a felkérésnek, én viszont vegyes érzelmekkel fogadtam. Anyám úgy véli, Annie-nek nagyobb kára származik abból, ha nem szerepel a parádén a barátaival, mintha szerepelne egy rasszista ízű produkcióban, amelynek alcímeit még csak nem is érti. „Elvégre neked sem ártott - érvelt anyám. - Te négyéves korodtól húszéves korodig részt vettél a parádén, és nálad liberálisabb ember nincs még a földön.” Én csak nevettem, Annie viszont rácáfolt a szavaira. Egy kilencéves gyerek, akinek vannak fekete barátai, könnyedén megérti a lényeget, és amikor elmagyaráztam Annie-nek, hogy miről is van szó, ő azonnal megkért, hogy utasítsam vissza a felkérést, amit én meg is tettem. Arra is megkértem viszont, hogy ne csináljon nagy ügyet belőle az iskolában, mivel az osztálytársai közül sokan részt fognak venni az ünnepségen.

- De komolyan, apu! - mondja Annie túlzó hangsúllyal. - Mi értelme annak, ha valaki nem tesz meg valamit, de nem mondhatja meg, hogy miért nem teszi?

Ahogy általában, most is a koránál öt évvel idősebbnek tűnik, és ahogy általában, most is igaza van. Ha az ember példát akar mutatni, hogy változtasson a dolgokon, akkor tudatni kell mindenkivel, hogy mit miért tesz, még akkor is, ha csak kilencéves.

- Igazad van, kicsim. Mondd csak meg mindenkinek, hogy miért nem veszel részt a parádén. De ne lepődj meg, ha néhányan, talán még a tanáraid is, túl hevesen reagálnak. A dolgok lassan változnak errefelé.

Annie komoly képpel bólint - Majd gondolkozom, mielőtt beszélnék.

Bárcsak a felnőttek közül is sokan ezt tennék! - Jól van, kicsim.

- Apu? - szólal meg ismét Annie, hangjában némi aggodalommal.

- Igen?

- Timmyért ma korán jött az anyukája az iskolába.

A fejemben Ellen Elliott arca jelenik meg. - Nem mondta senki, hogy miért?

- Nem, de hallottam, hogy a tanárok beszélnek róla a folyosón. Azt mondták, Drew doktor valami verekedésbe keveredett, és valami rosszat csinált.

Átkozott pletykafészkek! - És nem mondták, hogy mit csinált?

- Nem. De az egyik tanár csúnyát mondott rá.

- Melyik tanár volt az?

- Mrs. Gillette.

Az a házsártos vén szipirtyó! Magamban leírom a listámról Mrs. Gillette-et. - Drew doktor semmi olyat nem tett, ami miatt a gyerekeknek félniük kellene. Ne is hallgass az ilyen pletykákra, jó?

- Persze, csak azért mondtam el, mert Timmy mostanában nagyon szomorúnak tűnt.

Ahogy átölelem Annie-t, és szorosan magamhoz szorítom, a Washington Street felől előbukkan egy sebességhatár felett járó autó fényszórója, majd a kocsi lassan megáll a házam előtti járdaszegély mentén. Mia mosolyogva, kezében egy CD-tartóval ugrik ki a Hondából.

- Táncikálni fogunk, kisasszony! - kiáltja oda Annie-nek, csípőjét riszálva.

Annie talpra ugrik. - Milyen táncot?

- Pompontáncot!

Annie tapsolni kezd, és átfogja Mia derekát. A szó szoros értelmében majd kiugrik a bőréből az izgalomtól. Ezt a fajta jókedvet egy apuka képtelen lenne előidézni - már ami az én tapasztalataimat illeti.

- Szaladj be, és tedd be ezt a CD-lejátszódba! - mondja neki Mia, tekintetét felém fordítva. - Egy perc, és jövök.

- Siess! - kiáltja Annie, majd fogja a lemezt, és eltűnik a házban.

- Mi történt? - kérdezem gyorsan. - Mit tudtál meg?

Mia arcáról eltűnik a mosoly. - Nem hallottál az esküdtszékről?

- Mesélj!

- Ma délután az osztályból négy lányt beidéztek, hogy jelenjenek meg a vádesküdtszék előtt.

Összeszorul a mellkasom. - Mikorra idézték be őket?

- Ma délutánra. Már voltak is ott.

- A francba! És nem mondták el, mit kérdeztek tőlük?

- Én még nem beszéltem velük, de azt hallottam, hogy az államügyész kérdezte ki őket, az a fekete pasas, aki a múltkor indult a polgármester-választáson.

- Shad Johnson.

- Igen, ő. Csak annyit tudok, hogy Kate-ről és dr. Elliottról kérdezősködött.

- Ez hihetetlen! Shad meg is nevezte Drew-t?

- Nem tudom biztosan. De megpróbálhatom kideríteni.

- Kérlek, próbáld meg! Habár tilos a vádesküdtszék előtt hallottakról beszélni, de azok a lányok most bizonyára másról sem beszélnek. - A vádesküdtszék tagjainak felével együtt, teszem hozzá magamban.

- Ja, persze! Mindegyikük nagy pletykafészek.

- És szerinted tudnak valamit Kate magánéletéről?

- Nem. Nem is értem, miért éppen őket idézték be.

- Shad vaktában lövöldözik. Nem is kell mást tennie. És eközben jól kihasználja a vádesküdtszék rendszerét

- Hogyan?

Megnyomom a kocsim távirányítóját, és kinyitom vele az ajtót

- A vádesküdtszék nem nyomozati szerv. Azért hozzák létre, hogy eldöntse, a rendőri szervek által feltárt bizonyítékok alapján pereljenek-e bűntény vádjával valakit vagy sem. Shad viszont arra használja a vádesküdtszéket, hogy megkerüljön néhány fontos jogi lehetőséget a védelemre.

- Mint például?

- Hogy például a fiatalkorúakat szülői jelenlét nélkül nem hallgathatják ki. A rendőrségnek ehhez nincs joga. Shad így Drew-t is beidéztetheti, és az ügyvédje nélkül kikérdezheti. Csakhogy egyelőre semmi alapja nincs erre. Drew-t még nem is vádolták meg gyilkossággal. Ha Shad felhozta a nevét a vádesküdtszék előtt, csak és kizárólag a ma délutáni verekedés kapcsán tehette meg. Csak éppen Drew ellen még nem is emeltek vádat ez ügyben.

- Mindenki arról a verekedésről beszél - jegyzi meg Mia. - Hallottam, hogy dr. Elliott csúnyán helybenhagyta Steve-et. A másik két fiút, Jimmyt és Rayt én magam is láttam. Úgy néztek ki, mintha elütötte volna őket egy teherautó.

- A verekedés ebédidőben történt. Nem az iskolában kellett volna lenniük?

- Lógtak. A végzősök nagy része nem jött ma suliba. Sokukat beidézték a rendőrségre vagy a seriff hivatalába kihallgatásra, a többi meg talált valamilyen ürügyet

- És mit beszélnek az emberek Drew-ról?

- Ha hiszed, ha nem, vegyes dolgokat.

- Igazán? - Szeretnék még többet kérdezni, de valami azt súgja, Ellen Elliott miatt nem időzhetek tovább. - Most rohannom kell, Mia. De amikor visszaértem, szeretnék még beszélni erről. És ha tudod, kérlek, derítsd ki, mi történt a mai vádesküdtszéki kihallgatáson.

Mia felemeli a mobilját. - Semmi gond. Akkor nemsokára találkozunk.

Drew házának előkertje úgy fest, mintha valaki költözködne. A füvet teniszütők, golfütők, vízisílécek, puskák, fényképezőgépek és különböző bútordarabok tarkítják. A kertben mindenfelé könyvek és ruhadarabok hevernek, egy súlyemelőpad köré tekert szmoking és egy alkalmi öltöny egy faágra akasztva. Meg kell kerülnöm egy törött plazmatévét ahhoz, hogy bejussak a ház előtti parkolóba.

Ahogy kiszállok a kocsimból, kivágódik a masszív viktoriánus ház bejárati ajtaja, és Ellen támolyog ki rajta egy hatalmas íjjal a kezében. Mindkét kezemet a magasba emelem, jelezve, hogy békés szándékkal jövök. Ellen végzett már néhány őzzel annak a fegyvernek a segítségével, és szerintem képes rá, hogy engem is kilőjön vele.

- Ellen! - kiáltok rá. - Penn Cage vagyok.

- Nem szívesen látlak itt! - válaszolja hidegen. - Nem jó oldalon állsz, úgyhogy menj haza!

Ellen valami virágmintás háziköntöst visel, amely deréktól felfelé kinyílik. Rendszerint szépen beszárított haja most kócosán lóg az arcába, a szemei pedig puffadtak és vörösek. Csupán napbarnított bőre árulkodik némi egészségről, de ez is csupán a helyi kozmetikusnál szerzett látszat.

- Nagyon szeretnék beszélni veled, Ellen.

- Akárcsak a fél város! Különösen az úgynevezett barátaim. Mindenki szeretné megosztani velem az együttérzését. Na persze! Azok a féltékeny cafkák majd kiugranak most a bőrükből örömükben.

Ellen szemmel láthatóan részeg. De nem biztos, hogy alkoholtól. Talán megint hydrocodone-t szedett, amiről Drew tegnap beszélt. Vagy talán mindkettőt. Karjával most az utca felé int.

- Nézd csak meg! Mint a dögkeselyűk!

Az utca túloldalán két házban is ég az ajtó előtti lámpa. Közelebbről szemügyre véve a házakat, látom, hogy az előkertekben szomszédok állnak kisebb csoportokban, és leplezetlenül bámulnak rám és Ellenre. Walter Huntot nem látom, de bizonyára ő is ott van.

Ellen kidobja a kertbe az íjat, két lépést tesz felém, és lesújtó pillantással végigmér. - Nos, tényleg igaz a hír? Valóban te képviseled Drew-t?

- Én csak szeretnék segíteni a barátomon, Ellen.

- Barátság! - jegyzi meg szkeptikusan. - Naná! Jól tudom, hogy ti, pasasok, mennyire össze tudtok tartani. Te biztosan végig tudtál róla.

- Miről?

- A kis Katie babáról, természetesen. Az a kis kurva, aki kést döfött a hátamba.

- Egyáltalán nem tudtam róla.

Ellen mélyen a szemembe néz. - Légy őszinte, Penn! Nem üldögéltetek együtt whiskyspohárral a kezetekben, miközben Drew elmesélte, micsoda élmény újra egy tizenhét éves lány melleit markolászni?

- Fogalmam sem volt az egészről, Ellen. Esküszöm!

Ellen legyint egyet a kezével, majd elfordul tőlem. - Most már úgyis mindegy. Te is biztos állandóan Miát kúrod, amikor csak alkalmad nyílik rá.

- Micsoda?! - lángol fel a dühtől az arcom. - Neked elment az eszed?

- Ugyan már! - néz vissza rám a válla felett. - Hiszen Caitlin szinte soha sincs itthon. Én ismerem ezeket a lányokat, Penn. Hallom, ahogy beszélgetnek. Már nem olyanok, mint azok, akikkel én jártam iskolába. Nincs bennük bűntudat. Annak már vége, drágám! Ezek a lányok a szerencse fiai.

- Ezt meg hogy érted?

Ellen arcán mámoros mosoly jelenik meg. - Tudod, mi a különbség a régi idők és a ma között, drágám?

- Micsoda?

- Az, hogy manapság már az a jó kislány, aki csinálja.

Könyörgő mozdulattal emelem fel a kezem. - Ellen, én csak azért vagyok itt, hogy segítsek, ha tudok.

Ellen hirtelen visszafordítja a fejét, és úgy nevet, mintha egy disznó viccet meséltem volna neki. - Térj magadhoz, Penn! Te itt csak kárenyhítésért jöttél. Ismerd be! Tudni akarod, mit mondtam a zsaruknak, vagy hogy mit mondhatok nekik holnap.

Tényleg emiatt jöttem volna ide? - tűnődöm. Szeretném azt hinni, hogy olyan úriember vagyok, amilyennek Jenny Townsend hisz, de talán Ellennek van igaza. - Nem tagadom, hogy szeretném tudni. Mert nagy befolyással lehet Drew jövőjére.

Ellen ravaszul elmosolyodik. - Azt meghiszem! Nem fekszik neki a börtön, igaz?

- Ezt te is tudhatod. Úgy hallottam, nemrég meglátogattad.

Újabb nyájas mosoly. - Igen, így van. És megvallom, nem kis elégtételt okozott. Ha tudni akarod, Drew számára új tapasztalat ez az egész. A börtön az a hely, ahová a mi kis díszpintyünk sose képzelte volna magát. Pedig szerintem oda való. Ott majd megleckéztetik egy kicsit. Emlékeztetik rá, hogy mi a fontos az életben.

- És mi az?

- A család. Az áldozat Ez a dolgok lényege. Az ember általában azt teszi, amit akar, és ez általában helyes is. De a kettő nem mindig ugyanaz.

- Nem hiszem, hogy ez ilyen egyszerű lenne.

Ellen átható pillantással néz rám. - Pedig tudod, hogy így van.

- Én a feleségemre céloztam.

Az asszony arcán sajnálat fut át. - Sajnálom. Sarah nagyon jó ember volt. De Drew nem az. Valamikor azt gondoltam róla, hogy az. Pedig ő is csak olyan, mint a többi.

- A többi?

- A férfiak, kedvesem. - Ellen tekintetében vad tűz villan. - Voltaképpen egyetlen dolog érdekli őket.

- És mi lenne az?

Ellen kidugja bal csípőjét, és a fenekére csap. - Az, hogy bedugják a micsodájukat egy mosolygó, engedelmes és lehetőleg fiatal nőhöz tartozó seggbe. Ha pedig nem fiatal a nő, akkor legalább más legyen, mint amihez hozzászoktak. Kapisgálod?

A mozdulattól az egyik, plasztikai sebészek által megnagyobbított melle kicsúszik a köpenyéből. Amikor látja, hogy nézem, semmit sem tesz, hogy elrejtse. - Na látod, mire gondolok? - mondja. - Semmi sem izgat úgy fel egy férfit, mint egy kis újdonság, nem igaz, Penn? Hát én ezt már jól ismerem! - Görcsös mozdulattal eltakarja magát a köpennyel, és tekintetét végigjártatja a férje holmiján.

- Ellen, ha vulgáris akarsz lenni, hát legyünk azok. Ami Drew és közted történt, nagyon egyszerű. A férjed boldogtalan volt, és a farka után ment. Ezt te nagyon is jól érted.

- Hát persze, talán túlságosan is jól értem. Egyszer én is félreléptem Jacksonban egy cuki kis teniszedzővel. - A szeme felvillan az emlék hatására. - Csakhogy a férjem viszonya nem erről szólt. Nem, uram! Ez „igazi” szerelem volt, csupa nagybetűvel ám! Vagy talán Drew nem említette? Ez rokonlelkek találkozása volt, költészet, gyertyafény meg a „gyereket akarok tőled, és menjünk együtt missziós útra Peruba”.

Drew, te hülye állat! - szitkozódom magamban. Hát nem bírtad tartani a szád? Csak nem gondoltad komolyan, hogy ha bevallod a szeretődről dédelgetett titkos álmaidat, a feleséged majd megérti? Drew Elliott éppen úgy a saját maga legnagyobb ellensége, ahogyan sokan, akik eljutottak odáig, hogy ügyvéd segítségére szorultak. Neki hála, itt már nem sokat kereshetek.

- Ellen, hadd mondjak egy dolgot neked. Kate halála miatt Drew minden cselekedete, meg persze a tiéd is, jóval nagyobb következményekkel járhat, mint azt gondolnátok. Van egy politikai okokból vezérelt államügyészünk, aki semmit sem szeretne jobban, mint gyilkosságért elítéltetni egy gazdag, fehér orvost.

- Igen, tudom - hadarja Ellen. - Az a fekete fickó tényleg fehér húsra éhes. És valóban kiszemelte magának Drew-t. Már engem is megkért, hogy menjek, és beszéljek a vádesküdtszékkel.

Hirtelen felszökik a vérnyomásom. - És mit mondtál neki?

- Azt, hogy gondolkozom rajta.

- És nem fenyegetett meg, hogy beidéztet?

- Ennyire azért nem hülye. Shadrach olyan kedves volt, hogy kenyérre lehetett volna kenni. Tudja, hogy nem kényszeríthet egy feleséget arra, hogy a férje ellen tanúskodjék.

Óriási megkönnyebbülés jár át, de Ellen azonnal romba dönti.

- Azért ne érezd magad ennyire biztonságban. Shadnek talán már nem kell sokáig aggódnia emiatt.

Nem szívesen kérdezem tovább, de nincs más választásom. - Miért?

- Mert holnap elmegyek Jacksonba, és megbízom a legpofátlanabb válóperes ügyvédet, akit csak találok az államban.

- Ellen, ne…

- Mit ne? - vonja meg tökéletesre szedett szemöldökét. - Csak nincs ellene kifogása, ügyvéd úr? Csak nem gondolja, hogy ok nélkül cselekszem?

Lassan megrázom a fejem. - Ez a te életed, Ellen. Én csupán sajnálom, ami történik. Azt hiszem, hogy Drew-t és téged évekkel ezelőtt valami összehozott, és kell, hogy legyen még valami belőle. Ha más nem, hát Tim.

Most először látok könnyeket Ellen szemében, parányi cseppeket, amelyeket azonnal le is töröl. - Én is ezt gondoltam - mondja rekedt hangon. - De őrültség volt tőlem. És ha maradt is még reményem, Drew a lehető legnyilvánosabb módon a földbe tiporta. Most már akkor sem mehetnék vissza hozzá, ha akarnék.

- Ellen…

- Most nehogy azt mondd, hogy nyeljem le a büszkeségem Tim kedvéért. Mert hallani sem akarok róla. Nem fogom nézni, ahogy Drew az élete hátralevő részében a szemem láttára gyászolja azt a kis kurvát. Timmynek jobb lesz, ha velem él, mint egy olyan apával, aki megszökött a saját bébiszitterével.

Ehhez nincs mit hozzáfűzni. Ellen eltökélte magát a bosszúhadjáratra, és ezen a véleményén csak egyetlen dolog tud változtatni: az idő. Az idő és talán a józanság. Beszállok a kocsimba, kifarolok a mézeskalács házból, és elindulok haza.

11. fejezet

Miután hazaérek, rám parancsolnak, hogy üljek le, és nézzem meg Annie és Mia előadását. Ahhoz képest, hogy alig harminc percre mentem csak el hazulról, elképesztően jó a produkció. Mia úgy mozog, mintha egy hiphop videoklipen táncolna, ami nem lep meg, mert már láttam őt pomponlányként az iskolai futball- és kosármeccseken. Ami megdöbbent, az Annie, aki kilencéves létére úgy utánozza Mia mozdulatait, mintha hozzá lenne kötve. Hiányzik ugyan belőle Mia precizitása, de a rugalmasság és a ritmus a helyén van. Csak gyakorlás kérdése az egész. Annie anyja is jól táncolt, és erre a gondolatra még így, öt év után is gombócot érzek a torkomban. Miután befejezik a táncot, talpra ugrok, és lelkesen megtapsolom őket. Annie csak úgy dagad a büszkeségtől, Mia pedig szeretettel nézi.

- Ideje fürödni - közli Mia, és gyors mozdulatokkal gesztikulál, hogy megtartsa Annie figyelmét.

- Neee! - könyörög Annie. - Én tiszta vagyok!

- A fenéket vagy tiszta! - válaszol nevetve Mia. - Éppen most izzadtunk ki magunkból legalább öt liter vizet. A hónaljad már büdi. Innen érzem.

Annie óvatosan a bal karja alá szagol. - Aha, tényleg!

- Aha! Na indulás, büdöske!

Annie nevetni kezd, majd kirohan a folyosóra. - De ugye még itt leszel, amikor befejeztem?

Mia megrázza a fejét - Sokat kell még tanulnom, nem maradhatok. Ahogy kifizet az apukád, már megyek is.

- És holnap visszajössz?

Mia rám néz.

- Hát persze - válaszolok helyette, mivel tudom, hogy biztosan lesz dolgom Drew ügyével, ha akarom, ha nem.

Ahogy Annie léptei elhalkulnak a folyosón, Mia leül egy puffra a székemmel szemben, és kiveszi a hajából a gumit. Sötétbarna haja a vállára hullik. A hajgumit a fogai közé szorítja, és megrázza a fejét, majd újra összefogja a haját, és egy lazább lófarokba köti.

- Beszéltem Stephanie Jamesszel - szólal meg. - Ő az egyik lány, akit beidéztek. Azt mondja, az államügyész először nem nevezte meg dr. Elliottot. Csak folyton arról kérdezősködött, hogy Kate nem beszélt-e valaha is Stephanie-nek egy idősebb férfiról. Miután Stephanie vagy tízszer is nemmel válaszolt Johnson agresszívebb stílusra váltott. Úgy tett, mintha Stephanie tudott volna a viszonyukról, de szándékosan hallgatna róla. Stephanie a végén még sírni is kezdett. Azt is elmondta, hogy a vádesküdtszék tagjai közül sokat ismert. Volt köztük a suliba járó diákok szülei közül is egy-kettő.

- Már csak ez hiányzott!

- Ez rossz?

- Igen, nagyon rossz.

- És hogy segíthetek?

- Attól félek, sehogy. De már így is sokat segítettél.

- Pedig nem így érzem. Dr. Elliott bajban van, és én nagyon kedvelem őt. Sokat segített tavaly egy tudományos témájú dolgozatban. Nagyon kedves ember.

Legszívesebben rákérdeznék, hogy nem érzett-e Drew részéről helytelen közeledést, de végül inkább hallgatok. Mia mintha olvasna a gondolataimban, így folytatja: - Ne gondold, sohasem kaptam rajta „olyan” viselkedésen. Soha nem tapasztaltam, hogy a fenekemet bámulta volna, pedig sokszor észreveszem, amikor megfordulok, hogy idősebb férfiak megnézik.

Akaratlanul is nevetnem kell azon, Mia mennyire tudatában van annak a hatásnak, amit a teste gyakorol a férfiakra, időnként még én is szemügyre vettem a hátsóját. - Azt is mondtad, hogy vegyes reakciókat hallottál Drew-val és Kate-tel kapcsolatban. Erről nem mesélnél?

- Nos, a szülők részéről természetesen minden negatív. Teljes mértékben a doktort hibáztatják. Néhányan azt mondják, Kate mindig is érettebbnek nézett ki a koránál, és érettebben is viselkedett, de szerintük ez nem mentség.

- De a srácok másképp vélekednek?

Mia feltett kezét ingatva jelzi, hogy ellentmondásosak a reakciók.

- Főleg a lányok gondolják másképp. A fiúk perverz alaknak tartják, és felsorolják, mit tennének vele legszívesebben. De a lányok megértik.

- Miért?

Mia elmosolyodik. - Mert bizonyára sokuk fantáziáit egy hasonló kapcsolatról.

- Ezt komolyan mondod?

- A legkomolyabban! Egy olyan pasival lefeküdni, mint Drew Elliott…?

- De hiszen húsz évvel idősebb nálad!

- Na és? - Mia őszintén meglepettnek tűnik.

- És… nem is tudom. - Hirtelen Ellen Elliott szavai villanak át a fejemen: Ezek a lányok már nem olyanok, mint akikkel én jártam iskolába…

- Szerinted?

- Azt hiszem, meglepődnél, hogy milyen témákról beszélgetünk - folytatja Mia titokzatos mosollyal.

A falban futó vezetékben zúgni kezd a víz. Annie kinyitotta a fürdővizét. - Például?

- Hát… például van egy lista a legjobb pasinak tartott apukákról.

- Micsoda?!

- A legjobb pasinak tartott apákról. Azokról az apukákról, akik még ilyen korban is jól néznek ki.

Csodálkozva ingatom a fejem. - és ki írja ezt a listát?

- Többnyire a végzős lányok. De vannak köztük fiatalabbak is. Nincs semmi leírva, csak beszélgetünk róla. Kinek az apjával kezdenénk ki, ha lehetőségünk lenne rá.

- És Drew is ezen a listán volt?

- Előkelő helyen.

- Igazán?

- Naná! Sőt, te is rajta vagy.

Elvörösödik az arcom.

- Nem úgy értem, hogy te az én listámon vagy - teszi hozzá elnézést kérő mosollyal. - De sok lányt hallottam, aki téged is megnevezett.

- Ők azok, akik szerint teljesen rendjén való, hogy Drew és Kate együtt voltak?

- Igen. Hiszen Kate amúgy sem járt volna együtt egy gimnazista korú fiúval. Ha pedig dr. Elliott boldogtalan volt, és a feleségét ismerve, csak az lehetett, akkor megtörtént, aminek történnie kellett. Ez természetes.

- A házasságtörés természetes?

Mia vállat von. - A lányok egy részének az. Legtöbbjük úgyis szétszakadt családból származik. Több mint ötven százalékuk.

Hogy jutottunk el idáig?

- És a fiúk is csak azért mutatnak ekkora felháborodást, mert félnek - folytatja Mia. - Tudják, hogy nincs esélyük egy olyan férfi mellett, mint dr. Elliott. Hiszen láttuk, mit tett azokkal a hülyékkel, akik kikezdtek vele. Na és ha perverznek gondolják? Közben valamennyien ugyanazt tennék, vagy még rosszabbat, ha lehetőségük adódna rá. Akárcsak a többi apa, akik most mindennek elmondják dr. Elliottot. Azok közül az önbíráskodó srácok közül néhányan úgy bámulnak rám, amikor szűk sortban elmegyek mellettük, hogy tiszta libabőrös leszek tőlük. Szinte folyik a nyáluk.

Nem is tudom, hogy akarom-e tovább hallgatni mindezt. A Drew-t támogató lányok nem emberi megbocsátásból támogatják őt, hanem azért, mert nem hibáztatnak valakit olyasmiért, amit minden más férfi megtenne, ha lehetősége nyílna rá. Az erkölcs kérdése még csak fel sem merül bennük. - És neked mi a véleményed Kate-ről és Drew-ról?

Mia az ajkába harap, és egy ideig gondolkodik. - Sajnálom a dolgot Timmy miatt.

- Ismered Timet?

- Igen. Nagyon aranyos gyerek. És most egy ideig szörnyű élete lesz.

Valami miatt most eszembe jut a délutáni telefonbeszélgetés. - És mit tudsz Marko Bakicról?

Mia arca szinte azonnal bezárul. - Miért kérded?

- Mert felmerült a neve valamivel kapcsolatban.

- Mivel kapcsolatban?

- Drogokkal.

Mia szinte észrevétlenül bólint.

- Azért bólogatsz, mert tudod, hogy Markónak köze van a drogokhoz?

- Csak beszélj tovább, és én válaszolok arra, amire tudok.

Mi a fene ez? - Tudsz valamit egy tombolós partiról tegnap éjjel a St. John-tónál?

- Talán igen.

- Te is ott voltál?

Mia a kézfejét nézegeti. - Talán igen.

- Sok ecstasy volt azon a bulin?

- Talán igen.

- És LSD? Azt is láttál?

Mia maga alá gyűri a lábait, és indián módra ül a puffon. Laza sportnadrágot visel egy testre feszülő Nike futódressz felett. Óvatos arckifejezésével úgy fest, mint egy tornabajnokság zsűritagja.

- Milyen minőségben teszed föl ezeket a kérdéseket? - szólal meg furcsa hivatalossággal. - Csak személyes érdeklődésből? Vagy úgy, mint az iskolaszék tagja?

Ebben én magam sem vagyok biztos. - Mondjuk úgy, mint egy aggódó szülő. Houstoni munkám során megtudtam egy s mást az X-ről és az LSD-ről. És most az az érzésem, többet kell megtudnom Marko Bakicról, ha meg akarom óvni a St. Stephen diákjait.

Mia lassan megrázza a fejét. - Erről a témáról nem mondhatok többet.

- Miért nem? Talán félsz?

Újabb hosszú szünet. - Mert nem lenne tisztességes. Sok embert bajba kevernék vele.

- És mi a személyes véleményed Markóról?

Mia állizmai mozogni kezdenek napsütötte arcbőre alatt. - Marko egy pszichopata. Komolyan mondom, Penn. Az a fiú teljesen immorális. Nem tudja megkülönböztetni a jót a rossztól. De nagyon jól leplezi magát. Simulékony. Sokan gondolják róla, hogy jó fej.

- De te nem?

- Én azt gondolom, hogy egy öntelt barom. Én is jó fejnek tartottam valamikor. Mert engem is megetetett. Most viszont már nem így gondolom. Átlátok rajta.

- Nem akarsz beszélni róla?

- Nem igazán.

- Oké.

Mia talpra áll, sötét szemei kitágulnak. - Ha tényleg el akarod kapni Marko Bakicot, légy óvatos.

Komoly tekintetében van valami nyugtalanító. - Mit tudsz róla, Mia? Úgy hangzik, mintha nekem is tudnom kéne róla.

- Marko nem olyan, mint mi, ennyi legyen elég. Mi, amerikaiak, gyöngék vagyunk, ő viszont egy háborús zónában nőtt fel. A gyökereivel van a gond. Ez minden, amit mondhatok. És elég rossz társaság veszi körül. Ha tényleg ki akarod kérdezni, jobb, ha egy olyasvalakivel mész, mint dr. Elliott. Olyan emberrel, aki képes valamit tenni, ha a dolgok elfajulnának.

- Értem. És mondd, hallottál már valaha egy Cyrus White nevű fickóról?

Mia gondolkozik egy kicsit. - Nem, az kicsoda?

- Egy drogdíler. De ne kérdezősködj róla. Komolyan kérem, oké?

Mia sértett képet vág. - Tudom, hogy mikor kell beszélnem, és mikor nem.

- Ne haragudj.

Kiveszi a CD-jét a lejátszóból, és elindul az ajtó felé.

- Még nem fizettelek ki - emlékeztetem.

- Holnap is ráér. - A kilincs felé nyúl, de visszafordul. - Hallottam, hogy Ellen Elliott kiborult. Tényleg kipakolta a háza elé a férje összes cuccát?

Némán vállat vonok.

Mia és a barátai mobiltelefonjai úgy működnek, mint a csendesóceáni szigetek bennszülött dobjai. Minden jelentősebb eseményt azonnal tudatnak a törzs tagjaival.

- Gondolom, Ellen azt hiszi, ő tette, ugye? - kérdi.

- Mármint mit tett?

- Hát először is, ő ejtette teherbe Kate-et.

Egy pillanatra behunyom a szemem. Ha már ezt is mindenki tudja, Drew tényleg óriási bajban van.

Mia továbbmegy: - Szerinted Ellen azt gondolja, a férje ölte meg Kate-et?

- Természetesen nem.

- Pedig néhányan ezt fogják hinni.

- Meglehet.

- Kivéve a patológust, aki két pasas anyagát találta meg benne, igaz? Ez egy kicsit bonyolítja a dolgot.

- Jézusom, Mia! Van olyan, amiről még nem tudsz?

- Nem sok. - A lány szomorúan rám mosolyog. - Néha azt kívánom, bárcsak sokkal kevesebbet tudnék. Talán akkor minden jobb lenne.

- Azt mondják, a tudatlanság boldogság.

- Nem a tudatlanság, az ártatlanság. Én arról beszéltem. Az ártatlanságról.

Mia felsóhajt, majd kilép az ajtón az utcára.

12. fejezet

A kislányom fürdőszobájának ajtaja előtt állok, és az a furcsa érzés jár át, mintha két véglet között sodródnék. Az ajtó mögött Annie lubickol, aki kilencévesen még teljesen ártatlan, miközben nemrég ment el a házamból Mia Burke, aki tizennyolc évesen többet tud a felnőtt világról, mint ahogy azt tegnap még gondoltam róla. Vajon mennyi idő kell majd, amíg ez a világ Annie ártatlanságát is felmorzsolja? És hogyan fog reagálni rá, amikor ez megtörténik? És vajon hogyan reagálok majd én?

Hirtelen Kate Townsend képe jelenik meg előttem. Mia azt mondta, Kate semmiképpen sem járt volna egy vele egyidős fiúval. Vajon Drew Elliott csábította el és rontotta meg? Vagy talán éppen ellenkezőleg? Persze egyetlen esküdtszék sem gondolná az ellenkezőjét, engem azonban most az igazság érdekel. És a legjobb eséllyel akkor tárhatom fel az igazságot, ha kinyitom a szekrény tetején lévő cipősdobozt.

Miután csendben végigmegyek a folyosón, felállok egy székre, előveszem a dobozt, és az ágyamhoz viszem. Ahogy kinyitom a fedelét, parfümillat csapja meg az orrom, és feltárul a doboz tartalma: egy köteg levél, különböző jegyek és kártyák, USB-driverek, videók és más kacatok. A doboz alját valamilyen anyag fedi, amelyről hamarosan kiderül, hogy egy férfi úszóalsó.

Az alsó alatt egy papírra nyomtatott fotó: Drew és Kate áll a képen egy tükör előtt - egy szállodai fürdőszoba tükrére tippelek. Mindketten meztelenek és nevetnek, Drew jobb karjával átfogja Kate derekát. Kate a magasba emeli jobb karját, és a tükör felső sarkában látszik a Kate kezében lévő gép vakujának kékes fénye. Visszatükröződik Drew kockás hasizmán és Kate feszes mellén. Törzsén parányi piros foltok látszanak, bizonyára Drew ujjainak nyoma. Nyugtalanító így látni Kate-et, miután többnyire csak a távolból láttam-, a teniszpályán, konzervatív fehér ruhában, vagy a pomponlány egyenruhában, a tornateremben.

- Apu! - kiabál Annie. - Odafent vagy?

- Igen! - kiáltok ki a szobából. - Megfürödtél?

- Még maradok egy kicsit a vízben!

- Csak szóljál, ha kész vagy!

Miután megnéztem a fotót, felfigyelek valami másra. A cipősdoboz legalján a londoni metró színes rajzát pillantom meg. Ahogy a kezembe veszem, rájövök, hogy a térkép csak egy könyv borítására szolgál. Egy napló borítójaként. És a napló első oldalán, precíz női kézírással két bekezdés áll:

Ez itt Katherine Mays Townsend naplója Ezt az üres füzetet az apámtól kaptam a tizenhetedik születésnapomra, amikor visszament Angliába. Apám azt mondta, életemnek ez a szakasza nagyon értékes, mert sohasem áll majd előttem annyi lehetőség, és ezért jegyezzek le mindent, amit gondolok és teszek. Én inkább azon a véleményen vagyok, hogy inkább azt kéne lejegyeznem, amit ő tesz, helyesebben, amit NEM tesz, így talán később majd rájön, hogy milyen ember is ő. De kétlem, hogy valaha is rájön majd. A tagadás nagyon erős fegyver.

Mindig azt mondták, hogy különleges lány vagyok, bár sohasem attól hallottam ezt, akitől a leginkább szerettem volna hallani. Azt hiszem, tényleg más vagyok, mint a legtöbb korombeli, akit eddig megismertem. Ezért le fogom ide jegyezni a gondolataimat és a tetteimet, és ha valaki ezer év múlva előássa valahonnan ezt a noteszt, pontos lejegyzést talál majd arról, hogy mi játszódott le pontosan egy anyagilag elkényeztetett, de érzelmileg kiéheztetett amerikai lány fejében a 21. században.

Akárki légy is az, üdvözöllek!

Gyorsan átlapozom a füzetet, miközben ott motoszkál bennem, hogy Annie bármelyik pillanatban beléphet. Az oldalak közül némelyik sűrűn teleírt, a többi csak kapkodva írt megjegyzésekkel és fotókkal van tele. Több oldalt firkák és karikatúrák dekorálnak, egyedivé varázsolva a naplót. Alig bírom elfojtani izgatottságomat. Kate Townsend életének utolsó éve itt fekszik az ölemben, oldalról oldalra, és semmit sem szeretnék most jobban, mint elejétől végéig elolvasni a naplót. Erre azonban várnom kell, amíg Annie el nem alszik.

Ennek ellenére nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy bele ne pillantsak.

A naplót a borítójánál fogva fölemelem, és hagyom, hogy ott nyíljon ki, ahol akar. Egy kétoldalas, négyoszlopos, teleírt táblázatnál nyílik ki. A bal oldali oszlopok címe „Horogra akadtak” és „Nagyon horogra akadtak”, a jobb oldali oszlopoké pedig „Visszautasítottam” és „Akik visszautasítottak”. Rájövök, hogy ez a két oldal mutatja meg valójában, hogyan is látta magát Kate Townsend a legtisztábban: nem a nap mint nap hallott, túláradó dicshimnuszok tükrében, hanem a körülötte lévő emberek fizikai elfogadása vagy visszautasítása mércéjével mérve. Szomorú, de ez a gyönyörű lány a legtöbb emberhez hasonlóan maga is inkább a külső környezet elfogadásából ítélte meg önmagát, és nem saját, belső törvényei szerint. És ez a gyengeség lett talán Drew nagy szerencséje. Kíváncsian átfutom az oszlopokat, hátha olyan információt találok, amely segíthet Drew-nak.

HOROGRA AKADTAK

David Adams CS

Peter Smith CS (Emerald-hegy)

Johnny Wingate CS

Jack M. CS

Henry U, CS (St James Park)

Jed Andersen CS, M

Patrick Schaefer CS, M, U

Chris Vogel CS, M, U

Geoffrey CS

David Quinn CS, M

Chris Anthony CS, M, U, O (a pavilonnál)

Carson CS, M, O

Win Langston (egy bárban) U

Jody (első sz.)

Michael (nyelvvel csinálta)

Gavin Green (osztálykiránduláson)

Walter Wenders (69) (el is mentem!)

Spencer D.

Turner (iskolai bál)

Andy Winograd

Steve

Kane K.

NAGYON HOROGRA AKADTAK

Andy V

Steve V, 69, O/A

Sarah Evans OV, V/V (fura volt)

Drew (MINDEN)

A francba!!!!

VISSZAUTASÍTOTTAM

Timmy Livingston

Walter Taunton

Billy

Neil (szexi, de túl fiatal)

Jack D.

Ricky

Dr. Davenport (pfuj!)

Chris Farrell

Cyrus (basszus, határeset volt!)

Tyler Bradley

Mr. Dawson, PERVERZ!

Mark Wilson (undorító)

A Blue Steel együttes gitárosa (kétszer is)

Jeanne Hulbert!

Andy

Anders edző (nem biztos)

Martin

Sarah Evans (sunyi leskelődő!)

Gavin

AKIK VISSZAUTASÍTOTTAK

A Jackson Akadémiáról egy pasi

Jay Gresham

Mr. Marbury

Laurel Goodrich

Dr. Lewis

Morgan Davis (25)

A Wings of Desire énekese

A listáról több név is szemet szúr, a legtöbbjük a St. Stephen iskola tanulója. Néhány bejegyzést inkább a vezetéknévről ismerek fel, talán a másik városi középiskola tanulói lehetnek. A nevek közül azonban több is elképedést okoz, mivel felnőtteket takarnak. A „Visszautasítottam” oszlopban ott áll például Anders edző, a St. Stephen vezető tornatanárának neve. Wade Anders harmincéves, elvált, két gyermek apja, akik szintén a St. Stephenbe járnak. Kate zárójeles megjegyzése azt sugallja, mintha nem lenne biztos benne, hogy Anders tényleg ajánlatot tett-e neki, én pedig nagyon remélem, hogy csak a képzelete játszott vele. Mr. Dawson, a „perverz”, szintén a St. Stephen egyik tanára. Egy éve rajztanár az iskolában, de úgy tűnik, ez lesz az utolsó éve. Dr. Davenportról fogalmam sincs, hogy kicsoda lehet. Mr. Marburyt szintén nem ismerem. De úgy tűnik, ők is próbálkoztak Kate-nél, talán amikor Angliában élt. Ott van még Sarah Evans is, aki két oszlopban is szerepel. Az „Akik visszautasítottak” listán szintén szerepel egy női név. Úgy tűnik, Kate szeretett kísérletezni.

Ám akkor akad el igazán a lélegzetem, amikor meglátom Cyrus nevét.

Kate nem írt vezetéknevet, de a zárójeles megjegyzés azt sugallja, hogy jelezni akarta, ez a találkozás más volt, mint a többi. Minden bizonnyal kevésbé érezte magát a helyzet urának Cyrus társaságában, mint a többi visszautasított férfi esetében. Nem tudhatom biztosra, hogy ez a Cyrus megegyezik-e Cyrus White-tal, a drogdílerrel, akiről Sonny Cross beszélt, de a város két középiskolájából egyetlen Cyrus nevű fiút sem ismerek. Még szerencse, hogy a név nem a „Horogra akadtak” oszlopban van feltüntetve, mert így megdőlni látszik Sonny elmélete, amely szerint Kate szexuális kapcsolatban állt Cyrusszal.

Abban reménykedem, hogy a lista részletesebb áttanulmányozása után jobban megértem majd az utalásokat, rövidítéseket. A nevek utáni betűk látszólag egyszerű kódok, amelyek a szexuális aktivitás mértékét jelzik. Houstonban ügyészként sok hasonló „kódot” láttam, amelyek általában férfiak által vezetett magánjellegű dokumentumokban vagy számítógépes adatbázisokban tűntek fel. A „CS” bizonyára csókot jelent, az „M” pedig mellet talán? Az „U” bizonyára ujjat takar vagy valami hasonlót. A „69” magától értetődő. A „Nagyon horogra akadtak” nevei mellé írt kódjelek kissé meglepően egyértelműek, bár Mia említette, hogy Kate fejlett szexualitással rendelkezett. A „V” bizonyára a vaginális közösülést jelenti. Az O/A pedig az orális és anális kontaktust. És a Drew neve utáni „MINDEN” jelentését csak találgatni tudom.

Mindennél jobban szerettem volna viszont, ha Kate dátumozza is ezeket a bejegyzéseket. Mia biztosan meg tudna adni néhány körülbelüli időpontot, de egyelőre nem akarom, hogy lássa a naplót. Előbb el akarom olvasni az elejétől a végéig, aztán a számítógépes lemezt is szeretném alaposan áttanulmányozni. Reménykedem, hogy Kate nem látta el jelszóval a lemezeket, de közben gyanakodom, hogy mégis így tett. Még a tükör előtt meztelenül állva is olyan ember öntudata sugárzik belőle, aki pontosan tudta, hogyan kell vigyáznia magára.

Miközben egyfajta transzban meredek a fotóra, hirtelen átfut az agyamon egy gondolat. A zsigereimben érzem, hogy alaposan megváltozhatnak a dolgok, ha igazam van. Lerohanok a dolgozószobámba, miközben Annie hangját hallom. Sietve visszakiáltok valamit, de továbbrohanok.

A dolgozószobámban odalépek a könyvespolchoz, és leveszek egy összehajtható Natchez várostérképet. Nem túl bonyolult nyomtatvány, a helyi kereskedelmi kamara adja ki, de az elmúlt két regényem megírása során nagy hasznát vettem. Kinyitva az íróasztalomra teszem, megkeresem rajta a 61-es utat, majd a Brightside Manor Apartments lakóparkot, Cyrus White hírhedt felségterületét. Egymáshoz közel találom meg mindkettőt, a város északi részén, az egykori fekete iskola környékén. A lakóparktól nyugatra a Lynda Mead út található, melyet egy natchezi születésű Mississippi szépéről neveztek el, aki később Miss Amerika lett. Ám a lakópark keleti oldala - és itt kezd izgatottan verni a szívem - nincs beépítve, csak egy kanyargó kék vonal látható rajta.

A St. Catherine-patak.

Behunyom a szemem, és köszönetképpen amolyan imafélét rebegek el magamban. Jóllehet Brightside Manor több mérföldre fekszik onnan, ahol Drew rátalált Kate holttestére - és még távolabb attól a helytől, ahol Kate-et később a horgászok megtalálták -, a lakópark házai alig ötvenméternyire állnak a pataktól, amelybe a lány holttestét belelökték. Ez a tény pedig olyasmi, ami könnyen megingathat egy esküdtszéket, sőt akár egy államügyészt is. A térképre vetett egyetlen pillantás bizonyíthatja, hogy Cyrus White akár a saját lakásán is megerőszakolhatta és meggyilkolhatta Kate Townsendet, majd a mögötte lévő megáradt patakba dobhatta a holttestét, bizonyosra véve, hogy a lányt a bűntény helyszínétől messze fogja sodorni az ár, talán egészen a Mississippi folyóig.

- Apu? - hallatszik Annie távoli hangja.

Eszembe jut, hogy az ágyamon egy aktfotó fekszik, ezért gyorsan felrohanok a lépcsőn a hálószobába. Annie hangjából megállapítom, hogy még mindig a fürdőszobában van. - Mindjárt jövök, kicsim - ígérem neki, és bekukkantok a párás fürdőbe. - Csak még befejezek valamit.

Annie mosolyogva néz rám a fürdőkádból. - Semmi baj, csak tudni akartam, hol vagy. Rohanást hallottam.

- Minden rendben.

Visszasietek a hálószobába, és újra kézbe veszem Drew és Kate fotóját. Mit kerestél Cyrus White lakásán? - teszem fel némán a kérdést.

Beletelik néhány pillanatba, amíg meghallom, hogy csöng a telefonom. Miután felveszem, megnézem a kijelzőt: Mia az. Szinte félek beleszólni, nehogy valami újabb tragédiáról kelljen értesülnöm tőle. - Halló?

- Nancy Drew vagyok - szólal meg Mia fahangon. - Emlékszik, hogy azt ígértem, mindent megteszek, hogy segíthessek dr. Elliottnak?

- Igen.

- Nos, gondolkodtam azon, amit Shad Johnsonnal és a vádesküdt-székkel kapcsolatban mondott.

- És?

- Elhatároztam, hogy elnézek az államügyész irodája felé.

- Tudtad, hogy merre van az irodája?

- Gondoltam, vagy a városházán, vagy a Lawyer's Alley környékén. Nem kellett sokat keresgélnem. Abban az utcában az éttermeken kívül csak abban az egy épületben égett a lámpa.

- Tehát megtaláltad az államügyész irodáját - mondom, de közben Mia amatőr detektívtevékenysége nem tud annyira lekötni, hogy levegyem a szemem Kate fotójáról, vagy a gondolataimat elterelje a Brightside Manorról és a St. Catherine-patakról tett felfedezésemről.

- Az égő lámpákon kívül mást is láttam - folytatja Mia.

- Igazán?

- Úgy tűnik, mintha nem koncentrálnál rám. Mit csinálsz, pornócsatornát nézel?

- Ne haragudj. Mit láttál még?

- Két embert láttam besétálni az első emeleti irodába. Az államügyész bejáratát használták, és elég barátságosan viselkedtek egymással.

- És felismerted őket?

- Persze! Az egyikük Byrd seriff volt

Összeszorul a gyomrom. - És a másikuk?

- Minor bíró.

Szent egek! Azonnal megfeledkezem Kate meztelen testéről.

- Most már figyelsz rám?

- Meghiszem azt! - Arthel Minor a két natchezi utazó bíró egyike. Ő volt az első afroamerikai Mississippi államban, akit bíróvá neveztek ki az átszervezés után. Kerületi bíróként ötven százalék az esélye annak, hogy ő kapja meg Kate Townsend gyilkossági ügyét, amikor az tárgyalásra kerül. És Shad Johnsonhoz és Billy Byrdhez hasonlóan Arthel Minornak is köztudottan politikai ambíciói vannak.

- Honnan ismerted fel Minor bírót, Mia?

Mia nevetni kezd. - Az idén tagja vagyok a polgármesteri hivatal ifjúsági bizottságának. Többször is beszéltem vele. Irtó jópofa viccei vannak.

Nem rossz ez a kislány. - És látod, hogy pontosan mit csinálnak most?

- Innen, ebből a kocsmából nem. De rövid időn belül vissza tudok menni.

- Várj egy percet! Gondolkoznom kell.

- Nehogy megerőltesd magad!

Elképzelem, ahogy Shadrach Johnson, Byrd seriff és Arthel Minor bíró a hivatali időn túl találkoznak, és meghűl bennem a vér. Talán természetesnek tűnik, hogy ezek az emberek megbeszélnek egy folyamatban lévő nyomozást. Csakhogy ilyenfajta megbeszélésekre sohasem kerül sor. A televízióban látottakkal ellentétben a bűntényekben a nyomozást szinte kizárólag rendőrtisztek végzik. Miután kellő mennyiségű bizonyítékot szereztek, átadják az ügyet az államügyésznek, aki a vádesküdtszék elé terjeszti azt. Ha a vádesküdtszék bírósági tárgyalásra küldi a vádlottat, előzetes meghallgatást kezdeményeznek a körzeti bírónál. A kerületi bíró csupán ezután lép be a képbe. A találkozó, amelyről Mia beszámolt, meglehet, hogy szorosan vett jogi értelemben teljesen szabályos, mégis veszélyes a jogászi elfogulatlanság szempontjából, és ez esetben attól tartok, Drew Elliott barátomra nézve is az. Az a három ember együtt képes arra, hogy Drew egész életét górcső alá vegye, tárgyalás elé citálja gyilkosság vádjával, majd halálra ítéltesse.

- Mia, vissza tudnál jönni, hogy vigyázz egy órát Annie-re? Tudom, hogy kihasznállak, de segítened kéne.

- Azt hiszem, nincs más választásom. Nem olcsó mulatság a továbbtanulás.

- Ha kicsit nyomod a gázt, két perc múlva itt lehetsz.

Mia nevetni kezd. - Inkább egy perc múlva.

- Annie még a fürdőkádban van. A bejárati ajtónál találkozunk.

13. fejezet

Éppen az államügyész hivatalával szemben találok üres parkolóhelyet. Kiszállok, csengetek, de semmi válasz. Az ajtón való dörömbölés sem jár eredménnyel. Mobiltelefonomról megcsörgetem Shad irodáját, de az üzenetrögzítő jelentkezik, mondván, az iroda zárva van.

Egyre dühösebb leszek. A szökőkutat megkerülve a sétányon az épületek közé érek, ahol a félhomályban már szinte semmit sem látni. A harmadik emeleten azonban néhány ablakból fény árad ki.

Shad irodájának ablakai.

A szökőkúton túl, a sétány másik oldalán lévő épületnél fémlétrát pillantok meg. A tűzlépcső! Óvatosan elindulok felfelé, és hamarosan a harmadik emeleti fordulóban találom magam. Finom tengeri halétel illatát sodorja felém a szél a szomszédos háztömb alatti étterem felől. Innen pontosan belátni az államügyész irodájába. A látványtól majd szétvet a düh.

Shad Johnson elegáns kék öltönyben járkál fel-alá az irodában, íróasztalánál pedig nem más üldögél, mint Arthel Minor. A pártatlanság biztosításának érdekében a kerületi bírók elvileg rotációs rendszerben kapják az ügyeket, de a gyakorlatban egy-egy ravaszabb ügyész megteheti, hogy csak bizonyos bírákhoz irányítja az ügyét. Napnál is világosabb, hogy Kate Townsend gyilkossági ügye ezek után melyik bíróhoz fog kerülni. Minor bíró háta mögött, a szoba másik végében lévő iratszekrénynek támaszkodva Billy Byrd álldogál, a tuskó seriff. Ennél valószerűtlenebb gyülekezetet elképzelni sem tudok, de szemernyi kétségem sincs az összejövetelük célja felől.

A lábamnál két tégla hever a lépcsőn. Nagy a kísértés, hogy az egyiket felkapjam, és beverjem vele Shad irodájának ablakát, de ezzel csak azt érném el, hogy az éjszakát a fogdában töltöm. Fogom inkább a téglát, és döngetni kezdem vele a tűzlépcső vaskorlátját. A dördülések úgy visszhangoznak az épületek között, mint az üllőre mért kalapácsütések a patkolókovács műhelyében.

Shad rögvest az ablakhoz siet. Tovább ütöm a korlátot, mire Byrd seriff is megjelenik az államügyész melletti ablaknál. Mögötte Minor bíró alakja bukkan fel. A seriff dühösen integet, hogy hagyjam abba a döngetést.

Van is eszemben!

Byrd seriff láthatólag nem ismer fel. Immáron, hogy a díszes társaság figyelme rám irányul, előveszem a telefonomat, színpadiasan feléjük mutatom, majd újra felhívom Shad irodájának a számát. A csengetésre mindhárman elfordulnak az ablaktól. Shad végül felveszi a kagylót.

- Halló.

- Mi ez az istenverte zaj?! - ordítok a telefonba.

- Micsoda? - kérdi döbbenten Shad. - Ki maga?

- Penn Cage vagyok, maga etikátlan seggfej. Jöjjön le, és engedjen be!

- Maga dönget ott szemben a tűzlépcsőn?

- Naná, ki más? És most, hogy mind a hármukat rajtakaptam, ideje lenne elbeszélgetni.

Shad lecsapja a kagylót

Ledübörgök a tűzlépcsőn, átvágok a sétányon az államügyész bejárata elé. Byrd seriff már ott vár az ajtóban, keze az övtáskában lévő pisztolyát markolja, állkapcsának izmai megfeszülnek a dühtől.

- Mi a fészkes fenét keres itt? - mordul rám.

- Pontosan erre a kérdésre várom én is a választ magától - tolom félre az útból, és a lépcsőket kettesével véve vágtatok fel, hogy mielőbb lecsaphassak a bíróra, és számon kérjem. De mire felérek Shad irodájába, Minor bírónak már nyoma sincs.

Shad antik íróasztala mögött ül, és úgy néz rám, mint egy közveszélyes őrültre.

- Hol van Minor bíró? - vonom kérdőre.

Az államügyész nem felel.

- Ennyi idő alatt nem érhetett le, hacsak nem vágtat, mint egy eszement, de ez méltatlan lenne egy bíróhoz, még akkor is, ha az illető tisztessége megkérdőjelezhető. Egy másik irodában bújt volna el?

- Mit keres itt ilyenkor? - kérdezi Shad, és láthatóan kezdi összeszedni magát. - És mi a fenéről beszél?

- Ennek a kis összeesküvésnek a harmadik tagjáról beszélek.

Shad álla leesik. - Okosabban tenné, ügyvéd úr, ha megválogatná a szavait.

- Pontosan úgy értem, ahogy az előbb mondtam.

- Miről beszél ez? - kérdezi Byrd seriff a hátam mögött, lihegve a lépcsőmászás okozta megerőltetéstől.

- Arról, amit az ablakon keresztül láttam - válaszolok. - S hogy mi volt az? Nos, a kerületi bírót, a seriffet és kerületi államügyészt láttam, amint így sötétedés után összedugják a fejüket. Elképesztően érdekes.

- Mi ebben az érdekes? - értetlenkedik a seriff.

- Ha Shad és Minor bíró nem lennének feketék, és ha mindez negyven évvel ezelőtt játszódna, akkor mi másra gondolhatnék, hogy épp egy sötét összeesküvés szemtanúja voltam.

- Maga nem tudja, mit beszél - veti közbe Shad.

- Tagadja, hogy maguk hárman Drew Elliottról beszéltek, amikor felbukkantam?

Byrd seriff már épp tagadná, de Shad egy kézmozdulattal csendre inti. - Miért tagadnám?

- Mert nem tekinthetjük szokványos eljárásnak egy gyilkossági ügy nyomozása során.

- Dr. Elliott nem szokványos gyanúsítottja egy gyilkossági ügynek. És Kate Townsend sem szokványos áldozat. A lány valódi hírességnek számított itt a környéken, és mi éppen erről beszélgettünk. A városban keringő pletykák miatt minden a feje tetejére állt, és mi szerettük volna tisztázni, hogy valamennyien ugyanazon az oldalon állunk-e.

- Ezt hívják összejátszásnak, Shad.

- Magának aztán tényleg semmi köze hozzá, hogy mit csinálunk mi itt - szól közbe a seriff.

Én továbbra is Shadre koncentrálok: - Maga pontosan tudja, hogy egy ilyen találkozó igencsak súrolja az etikátlanság határát. Drew-t még meg sem gyanúsították gyilkossággal, tehát a kerületi bírónak semmi keresnivalója nem lenne itt az üggyel kapcsolatban. Ebben a fázisban semmi esetre sem.

- Súrolja - visszhangozza Shad a szavamat, és egy biccentéssel nyomatékosítja, hogy cseppet sem egyértelmű a dolog. - Penn, ez egy különleges eset. És abban mindannyian egyetértünk, hogy amilyen gyorsan csak lehet, fel kell deríteni.

- Ennél helytelenebben nem is járhatnának el. Módszeresen kellene eljárni, precedenst kellene keresni, és egyetlen szálat sem szabadna elvarratlanul hagyni a nyomozásban.

Byrd seriff ismét az irattartó szekrénynek támaszkodik, lekicsinylő pillantást vetve felém. - Az anyám sokszor mondogatta, hogy válogassam meg, kitől fogadok el tanácsot.

- Ismerem jól az anyját - felelem. - Sokak szerint jobban tette volna, ha olykor ő is elfogadott volna egy-két jó tanácsot.

A seriff megdöbbentő fürgeséggel terem mellettem, egyik keze ökölben, másikkal a fegyvere felé kap.

- Billy! - kiált rá Shad. - Nem látod, hogy csak heccel?

- Átkozott kurvapecér! - sziszegi Byrd, s a szemével ölni tudna. - Szemétkedj csak, és megkeserülöd!

Shad tenyerével az íróasztalra támaszkodik.

- Penn, a tárgyalás során alkalma lesz mérlegelni ezeket a kérdéseket, de jelen pillanatban…

- A tárgyalás során?! Eddig az égvilágon semmit sem találtak, aminek alapján egyáltalán meggyanúsíthatnák Drew-t! Nyomást gyakoroltak az esküdtszékre, és kiskorúakat hallgattak ki a szüleik jelenléte nélkül. Pletykákat indítottak el, amelyek már jóvátehetetlenül aláásták dr. Elliott karrierjét. A fél város meg van róla győződve, hogy ő követte el a gyilkosságot, miközben meg sincs gyanúsítva! Mire alapozzák a nyomozást? Egy pletykára, miszerint Kate Townsend a szeretője volt! Hiszen ez fényévekre van a gyilkosságtól!

Szenvedélyes kitörésem láthatóan hidegen hagyja Shadet.

- Befejezte?

- Egyelőre.

- És hajlandó lenne pihenésképpen meghallgatni?

- Csupa fül vagyok.

- Dr. Elliott nagy bajban van, és ennek semmi köze ahhoz, hogy maga az előbb szemtanúja volt a megbeszélésünknek. Hadd foglaljam össze a bizonyítékokat. Elsőként ott a névtelen telefonhívás, amely elindította az egészet.

Vitatkozni szeretnék, de Shad egy fejmozdulattal csendre int.

- Túlságosan különös hívás volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk. Az én helyemben maga is pontosan így kezelte volna: behívatta volna dr. Elliottot az irodájába. Ettől függetlenül az a névtelen hívás mindenképpen elindította az ügyet egy irányba, nemde?

- De még mennyire! - helyesel Byrd seriff.

Shadet mintha zavarba hozná ez a nagy helyeslés.

- Aztán meg - folytatja - ott van a spermaminták szerológiai vizsgálata. Az előzetes laboreredmények szerint a két minta egyike minden valószínűség szerint dr. Elliottól származik, amit a DNS-vizsgálatok feltehetően igazolni is fognak - és ez már nem várat sokat magára. Harmadszor pedig az a bizonyos spermaminta nem az áldozat hüvelyéből származik, hanem a végbeléből.

A karomon feláll a szőr. Amikor tegnap Shad közölte, hogy Kate „mindkét nyílásában” spermát találtak, nyilvánvalónak véltem, hogy a másik minta - a számomra ismeretlen emberé - származhatott csak a lány végbeléből.

- Ez a meglehetős perverzitásról tanúskodó tény - folytatja Shad - megerősíti a gyanúmat, hogy dr. Elliott közösülése az áldozattal olyan indulatos volt, hogy súrolja az erőszak határát. Mondhatnánk, vadul megkefélte.

Nincs idő, hogy végiggondoljam az újonnan kapott információkat

- Ha jól emlékszem, első találkozásunkkor azt mondta, hogy hüvelyi sérülésnyomokról van szó.

- Szerintem genitális sérülésről beszéltem - feleli Shad, közben az íróasztalán heverő papírlapokat böngészi. - Duzzanat a nagyajakon, horzsolás a hüvelyben, ugyanakkor duzzanat a végbélben, apró repedések a végbélnyílás belső részén.

Kell egy perc, hogy feldolgozzam a hallottakat.

- Hová került először sperma, a hüvelybe vagy a végbélbe? Ha feltételezi, hogy Drew análisan közösült a lánnyal, a sperma a mintavétel előtt akár hetvenkét órával is odakerülhetett, míg a hüvelyben talált sperma közvetlenül a halála előtt is belejuthatott

Shad a fejét rázza, a tekintete mintha tökéletes magabiztosságot sugározna. - Ezt már sohasem fogjuk megtudni - feleli. - Mivel a lány azonnal meghalt, a váladékmintát csak másnap reggel, a boncoláskor vették le. A spermák már egyik mintában sem éltek. Ez a kisvárosi nyomozás egyik nagy hátránya.

- Van még egyéb is? - kérdezem halkan.

- Negyedszer - sorolja Shad -, az ujjlenyomatok. Byrd seriff nyomozói megtalálták dr. Elliott ujjlenyomatait Kate Townsend hálószobájában és a hozzá tartozó fürdőszobában.

Drew, te ostoba barom! - fortyogok magamban. - Honnan tudják, hogy azok az ujjlenyomatok dr. Elliotthoz tartoznak? - fordulok a seriffhez. - Ismervén a maga viszonyát a helyi rendőrséggel, kétlem, hogy csak úgy besétáltak a városi börtönbe ujjlenyomatot venni, de azt se hiszem, hogy a rendőrök gálánsán átfaxolták volna maguknak azokat.

Byrd seriff lekezelő mosolyt küld felém: - Amikor vért vettek a dokitól az irodájában, az egyik helyettesem ujjlenyomatokat gyűjtött Elliott mosdójából.

Most már emlékszem: az a kis alacsony, kellemetlen ember kiment a mosdóba, miközben Susan Salter vért vett Drew-tól. Az a seggdugasz!

- Egyéb? - próbálom leplezni kétségbeesésemet.

- A híváslista - feleli Shad. - Megkaptuk Kate Townsend mobiltelefonjának hívásait egy évre visszamenőleg. Az elmúlt néhány hónap tiszta, de ha visszanézzük a tavaly nyári hívásokat, dr. Elliott igencsak megizzadhat.

- Még szép, hogy hívta Drewt - vetem közbe -, hisz ő vigyázott a gyerekekre.

Shad nyájasan vigyorog: - Ha sokat jártatja a száját, még nagyobb bajba sodorja a barátját. Miért nem ül nyugodtan, és hallgatja végig a mondókámat?

Az államügyésznek igaza van. Ha Drew szokványos ügyfél lenne, ki se nyitnám most a számat. De kénytelen vagyok megvédeni a barátomat, még ha nem is tudom pontosan, mit követett el.

Shad az orrára illeszti az olvasószemüvegét, és tanulmányozni kezd egy apró betűkkel teleírt papírlapot.

- Nem találtam volna furcsának, ha a lány néha felhívja dr. Elliott otthonát, sőt azt sem, ha ezt többször is megteszi. De nem ez történt. A lány szinte kizárólag a rendelőt, illetve Elliott mobiltelefonját hívta. Méghozzá gyakran, és igencsak szokatlan időpontokban. Például hajnali háromkor. És a hívások nagyon hosszú ideig tartottak. - Shad a szemüvege fölött rám pillant - Órákig.

Minden erőmet megfeszítve igyekszem rezzenéstelen arcot vágni.

- És ez még nem minden - folytatja Shad szinte csámcsogva.

- Nem csupán közvetlenül hívogatta, hanem telefonkártyákat is vásárolt, majd egy előhívóval, egy 800-as telefonszámos központon keresztül tárcsázta a férfi számát. Elsősorban a házasságtörők bevett módszere ez a telefonhívások álcázására. - A seriff felé pillantva pedig megjegyzi. - Nagy dolog a számítógép, ugye?

Byrd seriff elégedetten somolyog.

Egyetlen biztató dolgot vélek felfedezni, miszerint nincs bizonyítékuk, hogy Kate számítógépes üzeneteket küldött volna Drew-nak. Bizonyára ezt a szálat is ellenőrizték már, de a digitális kapcsolattartást valószínűleg nehezebb nyomon követni. - Van egyéb is?

Shad leveszi a szemüvegét, így a tekintetünk találkozik.

- Kate Townsend egyik osztálytársnője látta, amint a lány és dr. Elliott összeültek egy parkolóban.

- Mit ért azon, hogy „összeültek”?

- Pontosan tudja, hogy mit értek ezen. Mindketten leparkolták a kocsijukat egy nyilvános parkolóban, és amikor úgy vélték, senki sem látja őket, Kate átszállt dr. Elliott autójába, és elhajtottak. Ma délután vallotta ezt az esküdtszék előtt egy St. Stephenbe járó diáklány.

A gyomrom összerándul.

- A diáklány szerint úgy tűnt, hogy Elliott és Kate veszekednek.

- Mégis mikor történt mindez, és hol?

Shad a fejét rázza, szemei huncutul csillognak: - Sajnálom, ügyvéd úr, mindenről nem számolhatok be. Az nem lenne helyes.

A Shad által felsorakoztatott bizonyítékhalmaz bármelyik esküdtszéket megingatná és ellenünk fordítaná - addig legalábbis, míg rájönnének, hogy az államügyész rossz helyen kapiskál.

- Rendben - mondom. - A Kate Townsenddel folytatott viszony miatt Drew elég nagy slamasztikában van, de maguk egy szikrányival sem kerültek közelebb a gyilkosság megoldásához. A felsorolt bizonyítékok csupán egy házasságtörést igazolnak, de még azt is csak közvetve. És ez most itt nem válóper, Shad.

Az államügyész majdhogynem egyetértően bólint

- Való igaz, de egy valamiben téved, és ezt maga is jól tudja. A felsorolt bizonyítékok súlyos bűntettről árulkodnak, mégpedig szexuális tettlegességről.

Shad épp oda akar kilyukadni, ahová én nagyon nem szeretnék.

- Dr. Elliott Kate Townsend háziorvosa volt - folytatja Shad -, amely a jog szerint bizalmi kapcsolat. Ha csupán egyszer is szexuális kapcsolatót létesít egy kiskorú betegével, akár annak beleegyezésével is, már az is legalább harminc évet jelent a dutyiban. És ahogy elnézem, dr. Elliott a bűntettet száznál is többször elkövette.

- Tiszta ügy - bölcselkedik Byrd seriff.

Kimért nyugalommal fordulok Shadhez: - Egy fenét érdekli magát, hogy Drew lefeküdt-e a lánnyal vagy sem! Ha ennek alapján emel vádat ellene, az tisztán politikai célzatú volna, és ezzel mindenki tisztában lenne a városban.

- Ezt meg honnan veszi?

- Maga itt bizalmi kapcsolatról, meg kiskorú megrontásáról papol. Jöjjön el velem holnap bármelyik állami iskolába, és kérdezzünk ki egy-két tizenhét éves fekete lányt. Akarja tudni, hányan mesélnek majd az edzőjükről, aki edzés után megmasszírozta a vállukat? Vagy netán intimebb testtájékukat, ami a törvény szerint kimeríti a szexuális tettlegesség fogalmát?

Shad hallgat, mint aki megnémult.

- Ha gondolja, a szemközti középiskolába is bemehetünk megkérdezni, hogy hány tizenöt éves fekete lány hált már felnőttel. Tiszta ügy: kiskorú megrontása! Egyetlen óra leforgása alatt tutira megtöltené a város mindkét börtönét. De erre ugye nem lenne hajlandó? Több szavazatot veszítene vele, mintha a fejébe húzná a Klán süvegét! Ne tegyen úgy, mintha a közerkölcsnek és a közbiztonságnak bármiféle köze lenne ehhez az ügyhöz! A maga célja az, hogy elítéltessen egy gazdag fehér embert, és ezzel előrelendítse saját politikai pályafutását! Tiszta ügy.

Ezzel Byrd felé fordulok: - Fogalmam sincs, hogy maga miért vesz részt ebben, de ki fogom deríteni. És egy percig se tétovázok majd: az egész bűzös ügyet kitálalom a médiának. Az ügyfelem hírneve már úgyis romokban hever, nincs tehát veszítenivalóm.

A két férfi rám bámul, szemükben inkább aggodalom, mintsem düh. Byrd seriff fog egy széket, és Shad mellé ül. Az államügyész viszont feláll, megkerüli az íróasztalát, nekitámaszkodik, és úgy mosolyog, mintha az előbbi összezörrenés csupán barátok közti félreértés lenne.

- Az előbb felsorakoztatott bizonyítékhalmaz negyvennyolc óra termése volt. Penn, maga tizenöt éven át ügyészként dolgozott: el tudja képzelni, mi mindenre derülhet még fény? Biztos lehet benne, hogy dr. Elliott DNS-mintája meg fog egyezni a lány végbeléből vett mintával. És akkor - mindegy, hogy milyen bizonyítékra bukkanunk közben -, akkor bármilyen esküdtszék percnyi gondolkodás nélkül el fogja ítélni.

Az utolsó mondat ott lógott a levegőben. Tudtam, hogy nem is olyan régen ennek a logikának alapján sok-sok ártatlan feketét ítéltek el.

- A maga által előadott forgatókönyvnek csak egy hibája van, Shad. Egy aprócska, pici rés van rajta, amelyen még egy másodéves joghallgató is könnyedén átmenne egy betonkeverővel.

- Mi lenne az?

- A második spermaminta. Azt teljesen figyelmen kívül hagyta. Ki közösült még Kate Townsenddel? Ki erőszakolta meg? Erre kellene még fényt deríteni!

- Épp ellenkezőleg - szól Shad -, a második minta képezi az ügy kulcsát. Dr. Elliott féltékenységi rohamában gyilkolta meg Kate Townsendet, mert azt hitte, hogy a lány megcsalta.

- És vajon ki ez a titokzatos másik fél? Ha a lány hüvelyében talált sperma nem a megerőszakolás során került oda, akkor miért nem tudunk a fickóról?

Shad tétova pillantást vet a seriffre, hogy mennyit fedhet fel a nyomozásból.

- Azt hiszem, egy srácról lehet szó - böki ki végül -, olyan korúról, mint az áldozat. Egy srácról, aki halálosan be van szarva, és nem minden ok nélkül. Nem akar egy gyilkossági ügy kellős közepébe csöppenni, ugyanakkor valószínűleg retteg dr. Elliott-tól. Talán látta, amint Elliott megöli a lányt. Akkor feltehetőleg így gondolkodik: „Ha képes volt megölni őt akkor engem is biztosan kinyír, hogy elhallgattasson.” De az is lehet, hogy a srác elmondta a szüleinek, amit látott, és épp a szülők nem engedik, hogy vallomást tegyen. Manapság a szülők többsége így gondolkodik.

- Mindaz, amit itt felsorakoztat merő spekuláció.

Shad vállat von: - Lehet, de az esküdtek szeretik az ilyen spekulálást

Tudom, hogy igaza van. Egy normális bíróság előtt talán nehézségekbe ütközne egy ilyen spekuláció előterjesztése, de Minor bíró esetében nem kell nehézségekre számítani. A jó öreg Arthel tálcán nyújtja majd Shadnek a kötelet, amellyel Drew-t felkötik - hamis vádak alapján.

- Ugyan már, Cage - szólal meg Byrd seriff -, maga is pontosan tudja, hogy a gyilkosságok áldozatainak többsége ismeri, sőt nagyon is jól ismeri az elkövetőt. Ugyanez áll a szexuális erőszakra is.

- Tökéletesen igaza van. Alaposan utánajártak mindenkinek, akivel Kate Townsendnek kapcsolata volt?

- Rajta vagyunk.

- Akkor biztosan tudnak Cyrus White-ról is.

Byrd összevonja a szemöldökét, Shad arca viszont közömbös marad.

- Miről beszél? - kérdezi a seriff.

- Egy állandó - és dokumentált - kapcsolatról beszélek, amely Kate Townsend és Cyrus White között állt fenn. És ezen nem egy-egy alkalmi randit értek, a plázában, hanem azt, hogy a lány rendszeresen felkereste a fickó brightside-i kéglijét.

- Álljunk csak meg! - szól közbe idegesen Shad. - Ki a fene az a Cyrus White?

- Csupán a legnagyobb drogkereskedő Natchezben.

Shad Byrdre néz: - Igaz ez?

A seriff vonakodva bólint.

- Miért nem hallottam róla eddig?

Nem állhatom meg, hogy közbe ne szóljak: - Városunk szavazópolgárai is valószínűleg ezt a kérdést tennék fel magának, Shad.

A seriff gyilkos pillantást vet felém, majd Shad felé fordul.

- Azért nem hallott még Cyrus White-ról, mert még sohasem tartóztatták le. Honnan veszi az információit, Cage?

Mivel nem árulhatom el a forrást, Sonny Crosst, megpróbálok kitérni a válasz elől: - Ugyanattól a személytől, aki szerint Cyrus szexuális kapcsolatot folytatott Kate Townsenddel.

- A francba!

- Cyrus majd megőrül a fehér lányokért. És ez olyan információ, amelyről feltétlenül tudniuk kell az ügy jelen állása szerint.

- Cyrus fekete? - kérdi Shad. - Ha Brightside-ban él, feltételezem, hogy az.

- Igen, fekete - válaszol a seriff. - De nemcsak ott van lakása, hanem szerte a városban. A brightside-i csak egy búvóhely a sok közül. Cyrus nem ül meg egy helyben.

- Hol volt ez a fickó a gyilkosság időpontjában? - kérdezi Shad.

Byrd seriff rám néz, de hallgat.

- A seriff nem tudja - válaszolok helyette. - Azt hitte, hogy pusztán közvetett bizonyítékok alapján is bezsuppolhatja dr. Elliottot, és mivel maga is ezt várta el tőle, miért szimatolt volna tovább? Igazam van, seriff?

- Csessze meg, Cage. Nem maga mondja meg, hogy kell végeznem a munkámat!

- Márpedig valakinek meg kell mondania. Az például átfutott már az agyán, hogy a patak épp Cyrus brightside-i kéglije mögött folyik?

Byrd seriff álla leesik. Pont úgy néz ki, mint a horogra akadt harcsa.

- Nos, én meg ezt derítettem ki - fordulok Shadhez. - Szaros egy ügy, mi? Maguk a választási sikereik érdekében mindent megtesznek azért, hogy ennek a közösségnek egyik oszlopos tagját megsemmisítsék, és akkor a semmiből egyszer csak előbukkan ez a Cyrus White. Egy fekete drogdíler kinyír egy fehér lányt - ez nem sok fekete szavazatot hozna, ugye? Annál többet ártana.

Shad tekintete már nem rajtam függ. A távolba réved, mintha villámgyors számításokat végezne, hogy milyen politikai következményekkel jár ez a fordulat

- Mérlegeljen, Shad - folytatom halkan. - Egyrészről itt van egy köztiszteletnek örvendő orvos, akinek eddig soha nem volt baja a törvénnyel. Szexuális kapcsolatot folytatott egy kiskorúval, de szerelmes volt a lányba, és feleségül akarta venni. És ez a fickó ül most a börtönben. Másrészről van egy hírhedt drogkereskedőnk, aki erőszakkal söpörte el a konkurenciát, aki köztudottan szexuális kapcsolatot folytatott az áldozattal, és aki annak a pataknak a partján lakik, amelyben a holttestet megtalálták. Nos, józan mérlegeléssel ki lenne a valószínűbb gyilkos?

Shad jól hallhatóan nyel egyet, és ez nagy elégedettséggel tölt el.

Byrd seriff feláll, pillantásával szinte átdöf. A pocakját leszámítva épp úgy néz ki, mint a fekete kalapos pisztolyhősök a régi westernfilmekből, amelyeket kölyökkoromban úgy szerettünk apámmal. - Árulja el, honnan vette az információkat Cyrus és a Townsend lány kapcsolatáról! -szólít fel, és két lépést tesz felém.

- Sajnálom, seriff, nem volna helyes, ha mindent elárulnék.

Shad kimért hangon szólal meg: - Árulja el, különben vádat emelek maga ellen az igazságszolgáltatás akadályozása miatt.

- Igazságszolgáltatásnak meri nevezni azt, amit ma itt láttam az irodájában? - nevetek fel, majd megfordulok, és az ajtó felé veszem az utam. - Találkozunk holnap, fiúk, miután DNS-mintát vettek Cyrus White-tól. És ne feledjék tájékoztatni a napilapokat, az esküdtszéket és Minor bírót a másik gyanúsított felbukkanásáról, különben megteszem én maguk helyett.

- Álljon meg, Cage! - a seriff hangjában fenyegetés. - Még nem értünk a dolog végére.

Eszem ágában sincs megállni.

- Úgysem jut ki innen - kiált utánam Shad -, a bejárati ajtó zárva van.

- Akkor meg szedje a lábát, és nyissa ki, különben szétverem az ajtót!

- Próbálja csak meg! Letartóztatom! - fenyegetőzik a seriff, a hangjából árad a gyűlölet.

Vannak esetek, amikor úgy vélem, az igazságszolgáltatást jobb lenne kizárólag nőkre bízni.

- Tartóztasson csak le! Olyan botrányt csapok a lapokban, hogy holnap reggel magukon fog röhögni az egész város.

Billy Byrd képén látszik, csak egy hajszál választja el attól, hogy rám vesse magát.

- Nyissa ki neki - szól Shad halkan. - Itt vannak a kulcsok.

Nem teketóriázok, meg se várom, lemegyek a lépcsőn. Tudom, hogy mire utolér, a seriff olyan dühös lesz, hogy gondolkodás nélkül kinyírna, de most ez sem érdekel.

Megállok az üvegajtónál. A seriff nehéz léptei végigdöngenek a lépcsőházon, kezében zörög a kulcscsomó. Megáll a hátam mögött, de az ajtót nem nyitja ki.

- Kövér csekkeket fialhat az a nagy pofája - szólal meg tompán.

Szembefordulok vele.

- Billy, mivel vásárolta meg magát Shad? Nem lehetett aprópénz, mert tudom, hogy nem adja olcsón magát, különösen egy feketének nem. Sosem tartoztak a kedvencei közé.

Byrd arcának izma megrándul.

- Vigyázzon, mit beszél!

- Miért is kéne vigyázzak?

Az arcán elterülő mosoly torz grimasznak tűnik.

- Szeretné ugye, ha úgy lenne, mint negyven évvel ezelőtt? - kérdezem halkan. - Elég lenne két jól irányzott ütés a tarkómra, és mondhatná, hogy én támadtam meg magát.

Byrd arcáról lehervad a mosoly.

- Van, hogy tényleg úgy érzem, jobb volt annak idején.

- Nyissa ki az ajtót!

A seriff a lábamhoz hajítja a kulcscsomót, és elindul felfelé a lépcsőn.

Kinyitom az ajtót, a sarokban álló szemetesbe dobom az államügyész kulcsait, és elballagok az éjszakába.

Megállok a bíróság magasba tornyosuló, fehér épülete előtt. A Drew-ról frissen kapott információk szédítő sebességgel keringenek az agyamban. Ujjlenyomatai Kate hálószobájában, a lány mobiltelefonjának híváslistája, a szemtanú vallomása, miszerint látta őket egy parkolóban. A tények egyenként hozzáadódnak a kőrakáshoz, amely a végén még maga alá temeti Drew-t a tárgyaláson. A gyilkosság elkövetésére nincs ugyan bizonyíték, de a kiskorú megrontását egy konzervatív esküdtszék bizonyítottnak találná. Shadnek egy dologban igaza volt: ha a Kate végbeléből vett spermaminta megegyezik Drew DNS-mintájával, akkor az államügyész által felállított vád, a bosszúból elkövetett erőszak és gyilkosság sokkal simábban megállja a helyét Egyetlen normális esküdtszéki tag fejében sem fordulna meg, hogy egy középiskolás lány puszta szórakozásból gyakorolja az anális szexet. Azt hiszem, magam sem hinném. Ha nem tudnék Cyrus White és Kate kapcsolatáról - és a brightside-i kégliről reménytelenül nagy bajban lennénk.

Megszólal a mobiltelefonom. A kijelző szerint Mia hív, de a vonal másik végéről csak zokogást hallok.

- Mia? Te vagy az?

Mia zokog a telefonban, ez biztos. A szívem a torkomban dobog:

- Annie jól van?

- Igen, de valami rettenetes történt!

- Mondd már!

- Chris Vogel meghalt.

Chris Vogel a St. Stephen fiatalabb, még nem végzős diákja, a kosárlabdacsapat sztárja. Két napja láttam a srácot, amint hárompontosokat gyakorolt a pályán. - Biztos vagy benne?

- Teljesen. Mindenki erről beszél.

- Hogy halt meg?

- Belefulladt a St. John-tóba.

St John-tó. Ott tartották a bulit tegnap este. Beülök a kocsiba, beindítom a motort, és lassan elindulok a kihalt utcán. - Mikor történt, Mia?

- Ma este.

- Tudsz valamit a részletekről?

- Többet, mint szeretnék. A tegnap esti buli után Chris nem jött be a városba. Jimmy Wingate-tel együtt lógtak ma a suliból. A többiek azt hitték, hogy másnaposak, mivel egyikőjük sem vette fel a mobiltelefonját. De kiderült, hogy a két srác kint maradt a tóparti nyaralóban, és nem akarta, hogy a tanárok fülébe jusson, miért nem mentek iskolába. Egész nap ittak, vagy még rosszabb, folytatták az előző esti dorbézolást.

- Úgy érted, drogoztak?

- Ühüm.

- Honnan veszed ezeket?

- Christy Blake hívott fel, és számolt be Chris haláláról, és rögtön utána felhívtam Jimmyt. Kicsi korunk óta ismerjük egymást, jóban voltunk. Nagyon ramaty állapotban van a srác. Chris a szeme láttára fulladt a tóba, és ettől teljesen kikészült.

Többet szeretnék megtudni, de jobb lesz majd személyesen.

- Néhány perc, és otthon leszek. Majd akkor folytatjuk, jó?

- Kérlek, siess! - zokog bele Mia a telefonba.

Beletaposok a gázba. Nem tapasztaltam eddig, hogy Mia ennyire elhagyja magát, de most nem csodálkozom rajta. A halál kérdésével megbirkózni még egy felnőttnek sem könnyű feladat, hát még egy kamasznak. Nem csoda, ha lebénítja őket. Életüknek ez a legvirágzóbb korszaka, a hormonok, csak úgy tobzódnak bennük, a halál meg csupán egy homályos, távoli folt, messze a jövőben. Egy közeli ismerősük hirtelen elvesztése azonban - különösen, ha az a suli egyik legmenőbb sráca, mint Chris -, romba dönti a halhatatlanságba vetett hitüket. Ti sem vagytok sérthetetlenek - figyelmeztet rideg könyörtelenséggel a sors.

Két nap alatt két középiskolás diák halt meg - szólal meg bennem a hang. Egy alig ötszáz diákkal rendelkező iskolából. Létezik, hogy ne legyen a két eset között összefüggés?

14. fejezet

Leparkolok a Washington úton, a házam előtt, közben megpróbálom elérni Sonny Crosst a kábítószeresektől, aki Cyrus White-ról beszélt nekem. Mia a ház ajtajában áll, a bejárat fölötti égő megvilágítja kétségbeesett arcát Közben a telefonba egy alig hallható hang szól bele.

- Te vagy az, Sonny? - kérdezem. - Csak nem költöttelek fel?

- Szolgálatban vagyok - suttogja. - Tartsd egy kicsit.

A telefonban hallom a sarkának kopogását. Sonny és az ő kígyóbőr cowboycsizmája… Aztán már rendes hangon szól a telefonba:

- Hallottál, ugye, a Vogel kölyök haláláról?

- Ühüm.

- Baromi gyorsan követik egymást az események, nem igaz?

- Gondolod, hogy a halálát kábítószer okozta?

- Határozottan. A haverja beismerte, hogy az elmúlt tizenkét óra leforgása alatt három tablettát is bevettek. Ott voltam, amikor kihallgatták a srácot.

- Nem említette, honnan szerezték a drogot?

- Azt állítja, hogy a tóparti út mellett találták, egy táskában.

- Jimmy Wingate-ről van szó?

- Igen.

- A szülei ott voltak?

Sonny keserűen felnevet:

- Hát persze. Az örege megfenyegette Jimmyt, hogy kitapossa a belét, ha nem mondja el nekünk az igazságot, de a srác ennek ellenére sem akar beszélni.

- Gondolod, hogy Marko Bakictól kapták a drogot?

- Ki mástól? Persze ezt senki sem ismeri el. Ezek a srácok vagy nagyon odavannak Markóért, vagy baromira félnek tőle.

- Vagy mind a kettő - vélem én. - Markónak halvány fogalma sincs az amerikai fociról, mégis ő volt az, aki a győztes góllal bejuttatta a St. Stephent a déli bajnokságba. Mégsem hiszem, hogy ez elegendő lenne ahhoz, hogy a srácok ne valljanak ellene, főként a legjobb barátjuk halála ügyében.

- Igen, az idő nekünk dolgozik, haver. Még nem fogták fel teljesen Chris halálát, de várjuk ki a végét. Valamelyikük úgyis kiborul, és kitálal.

- Remélem is. A sulinak nem tesz jót ez az ügy.

- A városnak sem - teszi hozzá Sonny.

- Előfordulhat, hogy az LSD-t nem Marko, hanem Cyrus White szállította?

- A fejemet teszem rá, hogy előbb Cyrus kezén ment át, csak aztán került Markóhoz. És Cyrus előtt az ázsiaiak kezén fordult meg az anyag. Szerintem Cyrustól egy fehér kölyök vásárolhatta meg, de a suliba csak Marko felbukkanása után került be.

- Figyelj csak, Sonny! Meg kellett említenem Byrd seriffnek, hogy tudok Cyrus és Kate kapcsolatáról. Téged természetesen kihagytalak, de azt elmondtam, hogy a kapcsolat dokumentálva van. Lehet, hogy a seriff rá fog jönni, kitől kaphattam az információt.

- Emiatt ne aggódj! Byrdnek szüksége van rám, nem rúghat ki. Én teszem őt szalonképessé. Most mennem kell, Penn, később beszélünk.

Kiszállok a kocsiból, és elindulok a ház felé. Amint a lépcsőhöz érek, Mia hozzám szalad, a nyakamba ugrik, és megállíthatatlan zokogásban tör ki. - Mi történik itt? Mindenki megőrült?!

- Nyugodj meg - csitítgatom, és megpróbálom lefejteni magamról. Mivel ez nem sikerül, a haját cirógatom, mint ahogy Annie-t szoktam simogatni, amikor sírdogál. - Minden rendbe jön.

Mia elhúzódik, és könnyekkel teli nagy szemekkel rám néz.

- Semmi sincs rendben, ezt te is tudod! Pont úgy beszélsz, mint az apám! Ne mondd, hogy rendben van minden, amikor baj van!

Az apa, aki elhagyta őket, amikor Mia hatéves volt

- Nem azt mondtam, hogy minden rendben, Mia, hanem azt, hogy a dolgok rendbe fognak jönni.

- Hogyan? Chris nem fog feltámadni!

- Valóban nem. De azon dolgozom, hogy ami Chrisszel történt, mással ne fordulhasson elő.

Mia ismét a mellkasomra hajtja a fejét. Hagyom egy kis ideig, közben megpróbálom elhessegetni a furcsa érzést, amit a teste közelsége kelt bennem. Aztán eltolom magamtól.

- Hol van Annie?

- Lefektettem.

- Jó. Akkor most mindent szépen elmesélsz nekem, rendben?

Megtörölgeti a szemét és az orrát.

- Tisztára bedagadt a szemem. Mindig bedagad, ha bőgök. Biztosan szarul nézek ki.

- Nem számít. Gyere, meséld el, mi történt.

Mia a lépcső legfelső fokára kuporodik, karjával átöleli a térdét.

- Ma este hét körül Chris fogadást ajánlott Jimmynek, hogy versenyezzenek, ki ússza át gyorsabban a tavat. Az a tó éppen ott a legszélesebb, és hideg is volt már. Jimmy nem akart belemenni, de Chris egyfolytában piszkálta, és gyávának nevezte. Szinte látom magam előtt. Chris gyakran olyan önfejű! Így hát nekivágtak, persze mentőmellény nélkül, a vaksötétben. Már félúton lehettek a tóban, amikor Chris láthatóan bajba került. Abbahagyta az úszást, és megpróbált a felszínen lebegni. Azt mondta Jimmynek, hogy csak a holdat bámulja, mert az minden pillanatban váltogatja a színét.

Az elmúlt tizenkét óra során három tablettát is bevettek - ezt mondta Sonny.

- Jimmy megpróbálta úszásra ösztökélni - folytatja Mia -, de Chris mintha meg sem hallotta volna. Jimmy küszködve tartotta fenn magát mellette, de érezte, hogy már nem sokáig bírja. Mikor végre ismét rávette, hogy ússzon, Chris hányni kezdett, és utána már nem volt képes a víz felszínén tartani magát. Jimmy nem tudta pontosan, melyik part lehet közelebb, ezért elkezdte Christ a stég felé vonszolni, ahonnan elindultak. Alig haladt vagy negyven métert és teljesen kimerült - Mia lassan himbálja magát - Kénytelen volt elengedni Christ. Ő maga is alig tudott visszaevickélni a partra. Úgy sírt, mint egy kisgyerek, amikor elmesélte nekem.

- Megbolondult a világ - motyogom magamban.

- Segítettem? - kérdezi Mia.

- Mivel?

- Shad Johnsonnal kapcsolatban. Segít dr. Elliotton, hogy láttam az áliamügyészt a serifffel és a bíróval?

Lehajolok, és megszorítom a vállát:

- Rengeteget segítettél, igazán köszönöm.

- Nem mesélnéd el, mi történt?

- Bárcsak elmondhatnám, de…

- Nem bízol bennem.

- Nem erről van szó. Csak…

Felnéz rám, a tekintete fájdalmas:

- Ha igazán bíznál bennem, elmondanád.

Leülök mellé a lépcső tetejére.

- Drew ügye túlmutat a bűntényen. Ez már a politikáról szól. Az államügyész el akarja ítéltetni Drew-t, hogy bebizonyítsa, ebben a városban a gazdag fehér ember is ugyanolyan elbánásban részesül, mint a szegény fekete.

- Ebben nincs semmi rossz.

- Ha ez lenne az eljárásnak az igazi indítéka, valóban nem lenne semmi rossz benne. Shad viszont indulni akar a polgármester-választáson, s ha valóban újra életet szeretne önteni ebbe a városba, magam is rá szavaznék. De neki nem ez a célja. Ezt csupán egy lépcsőfoknak tekinti, hogy magasabbra jusson: hatalmat akar a kezébe. És mindezt Drew ügyén keresztül akarja elérni.

Mia felém fordul, és a könnyein keresztül rám mosolyog.

- Nem is volt olyan nehéz elmondani, ugye?

- Egyáltalán nem.

Mutatóujját elhúzza a szája előtt, mintha behúzná a cipzárt.

- A sírba viszem a titkot - mondja. Felnevet, majd ismét kitör belőle a sírás.

- Jól ismerted Christ? - kérdezem.

- Ovis korunk óta.

Ezen nem lepődöm meg. Magam is négyévesen kerültem a St. Stephen iskolaelőkészítőjébe. Tizennégy év múlva, amikor végeztem, a legtöbb osztálytársammal az előkészítőtől kezdve ismertük egymást. Úgy voltunk, mintha egy családhoz tartoznánk, és legtöbbjükre a mai napig így emlékszem. Önmagában már ez is elegendő indok lenne, hogy ezt a sorvadó várost megmentsük a pusztulástól. Itt még élnek az amerikai életforma olyan értékei, amelyek máshol már rég semmivé lettek.

- Szeretnék még segíteni - szólal meg Mia. - Komolyan mondom, még akkor is, ha veszélyesnek tartod. Az iskola halálra untat, számolom a napokat, mikor lesz már vége. Szeretnék valami hasznosat tenni, különösen most.

Felállok, és talpra segítem őt is. Mélyen a szernébe nézek.

- Ki hozta az LSD-t a buliba?

Mia hallgat, de farkasszemet néz velem.

- Marko?

- Nem tudom. Nem vagyok benne biztos.

- Ha tudnád, elmondanád nekem?

- Nem tudom.

- Mi akadályozna meg benne? A barátaid iránti szeretet? Vagy a Marko iránti? Esetleg a Markótól való félelem?

Egy pillanatra lehunyja a szemét, majd újra kinyitja.

- Gondolkodom még rajta, jó? Ezt most nem tudom eldönteni.

- Korrekt ajánlat.

- Most jobb, ha megyek.

Megpróbálok egy bátorító mosolyt küldeni felé, de nem sikerül.

- Megölelnél még egyszer? - kérdezi félénken.

Lehet, hogy Drew is így indult el a lejtőn…

- Hagyjuk - szól ő, mert nyomban észleli a tétovázásomat. Leballag a lépcsőn, lassan az autójához megy, de egyszer sem néz vissza.

- Vigyázz magadra, Mia.

- Ne aggódj, tudok magamra vigyázni.

Becsapja a kocsi ajtaját, és elhajt. Nézek utána, és iszonyú seggfejnek érzem magam.

15. fejezet

A földszinti hálószobába vonulok el, Kate cipősdobozával a kezemben. Újra előveszem a lány naplóját, és befészkelem magam az ágyba. Előzőleg megkíséreltem megnézni a dobozban talált három lemez tartalmát is, de próbálkozásom sikertelennek bizonyult. Mindhárom adathordozót biztonsági programmal védték le, és még a fájlok nevének és típusának megtekintéséhez is jelszó kell. Holnap meg kell kérdeznem Drew-t hátha ismeri Kate jelszavát. Ha a lány intim képeket tárolt a lemezeken, lehet, hogy Drew is tud róluk, sőt talán néha kölcsön is kapta, hogy megnézze őket. Ha mégsem, meg kell kérnem egy profi hackert arra, hogy megnyissa a fájlokat.

Beállítom az olvasólámpát, és nekilátok újraolvasni Kate naplójának bevezető részét, aztán belevetem magam a tényleges naplóba. Az írás a lány korához képest sokkal érettebb, inkább egy harvardi végzősnek tulajdonítanám. És ez még nem minden: olyan fokú őszinteséggel ír, amire egyáltalán nem számítottam. Az évek során számtalan kézirat megfordult már a kezem között, névtelen és befutott íróktól egyaránt, és ha mást nem is, de egy dolgot megtanultam: csakis az a szerző képes megindítani az olvasót, aki a szíve mélyéből ír, és ehhez nem szükséges profi írónak lennie…

Kate naplója tavaly kora nyáron kezdődik. Az első bejegyzéseket olvasva egyre nő bennem a kíváncsiság, hogy még többet megtudjak a későbbi időszakáról, ezért előrébb lapozok. A sorokból hamarosan kirajzolódik egy gyorsan felnőtté érő lány képe, aki unatkozó, minden lében kanál, a középiskolai élet viszonyait kívül-belül ismerő csitriből odaadó felnőtt nővé válik, készen arra, hogy mindent felrúgjon a szeretett férfi kedvéért. Mire a napló feléhez érek, furcsa módon mély fájdalmat érzek Kate Townsend halála miatt.

Félek, hogy a sietségben a fontos információk elkerülik a figyelmemet, ezért elölről kezdem az olvasást, ám ezúttal behajtom azoknak a lapoknak a sarkát, amelyeken a Drew védelme szempontjából fontos információk lehetnek.

A napló kezdetén, tavaly nyáron Kate épp olyan középiskolás diáklány volt még, amilyennek a felnőttek gondolták. Drew a térdsérüléséből lábadozott, így egész nap otthon volt Timmy és Kate társaságában.

június 3.

Miát ma megválasztották a pomponcsapat vezetőjének Jobb lett volna, ha nem pályázom! Mia viszont megérdemli. Pedig úgy tesz, mint aki leszarja a hülye játékot, de legalábbis a szurkolást. Mi a fenének is álltam be? Mert az olyan kézenfekvő. De most már késő kilépni. A francba!

június 18.

Steve-vel ma lementük a tóhoz. Eléggé mélabús volt. Egyfolytában faggat, hogy mi lesz, ha felvesznek a Harvardra vagy a Princetonra. Mintha azt várná, hogy ne menjek egyikre sem! Szóval tutira szakítok vele, ha felvesznek. De addig is ezt a szerepet kell játszani! Nem tudom, meddig bírom. Már nem emlékszem, miért is kezdtem el járni vele. Vagyis testileg még mindig oké, de azt leszámítva dögunalom. Nem bír másról társalogni, csak a fociról meg a szarvasvadászatról meg persze a kinézetéről. Annyira hiú! Nem hiszem, hogy képes elmenni egy tükör mellett anélkül, hogy bele ne nézzen. Állandóan a haját igazgatja, és engem kérdezget, hogy jól áll-e. Annyira lányos! De tényleg! Istenem, úgy kéne egy pasi, akivel beszélgetni lehet! Nagyon remélem, hogy az egyetemen a srácok másmilyenek! Az itteni egyetemisták sajnos pont olyanok, mint Steve, annyi különbséggel, hogy két-három éve érettségiztek. Jaj, bár már megkopnám az értesítést!

június 29.

Ma munka után Ellen Elliottal teniszeztem (6-2, 6-1). Rendesen be volt nyomva. Vajon lefekszik még a férjével? Kétlem. Anya mesélte, hogy néhány évvel ezelőtt Ellen megcsalta Drew-t. Hogy is jutott az eszébe? Övé a legjobb pasi, akiért a legtöbb nő bármit odaadna, erre megcsalja valami idétlen teniszedzővel! Lehet, hogy nem tudok mindent Drew-ról? Vajon rossz lenne az ágyban? Okos és szórakoztató pasi, de talán nem egy lepedőakrobata? Képtelenség! Elő nem fordulhat! Mostanában külön szobában alszanak. Drew szerint a térde miatt, de lefogadom, hogy a teniszedző óta. Azt hiszem, azt is tudom, miért csalta meg. Látom rajta, hogy bizonytalan, és folyton megerősítésre vár. Ezért van a műcici is. Kissé nagyra sikerült! Add, hogy sose legyek ilyen szánalmas!

július 1.

Drew felnőttként kezel. Semmi lekezelő ócska duma, mint amihez más felnőttől hozzászoktam. Totál kikészítenek! Legtöbbjük húsz éve egyetlen könyvet se vett a kezébe, leszámítva a John Grisham vagy a Nora Roberts-féle szemetet. A minap Mrs. Andersonnal beszélgetve tettem egy utalást Updike-ra, ő meg azt hitte, hogy egy színészről beszélek!!! Jaj. Néha, amikor Drew térde nagyon fáj, megkér, hogy olvassak fel neki. Imádok felolvasni! Ő elnyúlik a kanapén, és a mennyezetet bámulja. Olyan könyvet választhatok, amilyet akarok Felolvastam neki Csajevszki egyik drámáját és Kesey egyik regényét. Ayn Rand esszéjét is. Érdekli, hogy honnan ismerem ezeket. Nabokov túlságosan kihívó lenne, de egyszer megpróbáltam megbotránkoztatni, és felolvastam egy szexjelenetet Anais Nin egyik könyvéből. Faarccal feküdt vagy öt percig, aztán behunyta a szemét. Amikor a legdurvább részhez értem, elkezdett horkolni. Tényleg elhittem, hogy alszik! A disznó!

július 28.

Ellen folyton kerüli a tekintetemet, ha náluk vagyok. Amikor teniszezünk, minden oké, de ha hazaér, miközben Timre vigyázok, sohasem néz a szemembe. Olyan furcsa! Mintha vetélytársat látna bennem. Számtalanszor megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni vele, de mindannyiszor rövidre zárja a társalgást Rajtakapta volna Drew-t, amint engem bámul? Vagy Drew beszélt volna rólam neki? Vagy talán Timmy miatt féltékeny rám? Drew helyében én már rég elhúztam volna innen.

augusztus 9.

Drew térde már sokat javult Azt mondja, ha meggyógyult, elmegy a misszióval Hondurasba. Ellen szerint én is részt kellene, hogy vegyek benne, mert olyan valós élményben lenne részem, amit nem mulaszthatok el, főként, ha felvesznek az egyetemre. Megkérdeztem, hogy a miért nem megy, mire azt felelte, hogy egyszer elég volt. Azt hiszem, a Dominikai Köztársaságban vérhast kapott, s így elment a kedve attól, hogy csekkek kitöltésén kívül más módon is segítsen az „elesetteken”. Ha Drew komolyan gondolja, hogy tartsak velük, akkor elmegyek! Miért is ne? Szeretném megnézni Hondurast, és nagyon szeretnék az ő közelében lenni, Ellen és Timmy nélkül. Hogy lássuk, hogyan is állunk

Augusztus 18-án Drew és Kate a helyi egyház által indított missziós csapat keretében Hondurasba repültek.

augusztus 21.

Ez az utazás elképesztő! Életemben nem láttam még ilyen szegény, ilyen beteg és ilyen elveszett embereket! Ugyanakkor életemben nem láttam még ennyi őszinte mosolyt, ennyi csillogó szemet és ennyi őszinte nevetést sem! Már vagy száz képet készítettem. Nézem, ahogy Drew dolgozik, és csodálatom napról napra nő iránta. A csoporttal jött még öt orvos, van köztük szakorvos is, de úgy tűnik, gyakorlatilag Drew a csapat vezetője. A többiek csak ámulnak, amint Drew-t figyelik munka közben. Tegnap például négy rákos daganatot távolított el egy bányász nyakáról. A többiek szerint a beteget kórházba kellett volna vinni, és altatásban műteni. Drew szerint a fickó sohasem került volna be a kórházba, a daganat viszont egy hónapon belül elzárta volna a légutait. A műtétre egy kerti asztal fölé kifeszített ponyva alatt került sor. Drew lidokaint fecskendezett a betegbe, megkérte, hogy ne mozogjon, aztán egy órán keresztül operálta. A műtét alatt még további érzéstelenítésre volt szükség, de a bányász mindvégig biztatóan mosolygott rá. Szerintem érezte, hogy Drew az ő utolsó és egyetlen reménye. Egy dolgot biztosan tudok: pontosan ilyen férfira van szükségem! Nem feltétlenül kell orvosnak lennie, csak olyan férfi legyen, aki pontosan tudja, mit akar, és azért kockáztatni is mer. Akit a félelem vagy a szabályok vagy bármi egyéb nem bénítanak le. Olyan pasi kell, aki tenni mer! Amikor Drew befejezte a műtétet, megvártam, amíg mindenki elmegy, szorosan megöleltem, és megmondtam, hogy csodálatos dolgot művelt. Lehet, hogy sziruposnak hat, de nem érdekel. Más is ezt tette volna a helyemben, ha átérzi.

augusztus 22.

Ma megkérdeztem Drew-t, hogy hisz-e Istenben. Merthogy ez egy egyházi misszió… De a többiekkel ellentétben nekem nem úgy tűnik, hogy szívesen venne részt esténként az ájtatoskodásban. Azt felelte, a konvencionális istenképben nem hisz. Szerinte a világot fentről figyelő, az emberi életet irányító Isten, aki megjutalmazza a hívőt és megbünteti a gonoszt, merő képzelgés. A halál utáni életről is kérdeztem, de ő csak a fejét rázta. Megkérdeztem, hogy mi történik a halál után, de ő csak rám nézett, mint egy ezeréves bölcs, és azt felelte: Kate, a halál után nem történik semmi. Azt hiszem, túl sok embert láthatott fájdalmak közt meghalni. Szóval ennyi? Mire ő bólintott, és ezt mondta: Legalábbis amit emberi ésszel felfoghatunk. Akkor legjobb, ha mindent megteszünk, hogy boldogok legyünk, mondtam (és ezt így is gondolom). Nagyon szomorúan nézett rám, de azt felelte: Azt hiszem, igazad van. És akkor valami kolosszális marhaság szaladt ki belőlem: Boldog vagy a feleségeddel? Persze nem ezt akartam kérdezni, csak azt, hogy boldog-e, vagy ilyesmi, de egyszerűen kicsúszott a számon. Nem válaszolt, csak hihetetlenül hosszú ideig nézett a szemembe, majd elfordította a fejét. És akkor megértettem! Bár azt hiszem, eddig is tudtam. Drew nem boldog, már nagyon régóta nem az. És én boldoggá akarom tenni! Soha semmit nem akartam még ennyire! Bár tudnám, mi teheti boldoggá! Talán én… Akkor úgy éreztem, hogy kerül, amibe kerül, eltüntetem az arcáról a fájdalmat és a magányosságot

A misszió hamarosan visszatért Natchezbe, de túlságosan sok minden történt ahhoz, hogy ott folytatódjanak, a dolgok, mint korábban.

augusztus 27.

Végre megtörtént! A rendelőjében beszélgettünk (már negyedszer sikerült kiszöknöm hozzá), és nagyon nagy volt a hőség. A légkondi beadta a kulcsot. Javasoltam, hogy menjünk át Johnsonék medencéjéhez, amúgy sincsenek itthon. Drew először tétovázott, végül belement. Átsettenkedtünk a fák között a fűvel szegélyezett medencepartra. Rám nézett, mint aki nem tudja, mi a következő lépés, így átvettem az irányítást. Levettem a pólómat és a rövidnadrágomat, és beleereszkedtem a vízbe. Megfordultam, és néztem, ahogy alsónadrágra vetkőzik. Boxeralsót viselt. A látványába egészen beleremegtem. Azelőtt láttam már rövid nadrágban, de ez most más volt, mert magunk voltunk. Úszkáltunk egy keveset közben beszélgettünk, de mindvégig megtartottuk a távolságot egymás között Aztán egyszer csak egymás mellé kerültünk, és beszélgetés közben átölelt. A víz másfél méteres lehetett azon a részen. Lábammal átkulcsoltam, a fejemet a vállára hajtottam. Sokáig beszélgettünk, aztán egyszerre elhallgattunk. Megkérdeztem, hogy szeretne-e megcsókolni. Nem válaszolt, csak felemelte az államat, a szemembe nézett, és megcsókolt. Egész testem belereszketett a gyönyörűségbe. ANNYIRA RÉGEN VÁRTAM MÁR ERRE A PILLANATRA! A csókja gyengéd volt és tapasztalt, cseppet sem hasonlított Steve csókjára, sem senki máséra (kivéve talán Sarah Evansét, ami különös, hisz Drew annyira férfias). Aztán azt mondta, „látni szeretnélek”, és én pontosan tudtam, mire gondol, ezért leengedtem a melltartóm pántjait, majd a melltartóból is kibújtam. A mellemet nézte, mintha csak fel akarná becsülni, majd a száját rátapasztotta az egyik mellbimbómra. Ekkor éreztem, hogy elgyengülök. Egyszerűen beleolvadtam a vízbe. Az altestét hozzám szorította. Aztán egy halk nyögést hallatott, és megkért, hogy tegyem oda a kezem. Ettől egy kissé megijedtem, de hagytam, hogy odavonja a kezemet a testünk közé. A medence vize hideg volt, de közöttünk nagyon melegnek éreztem, mintha valaki belepisilt volna. Először azt hittem, hogy ő pisilt bele, és ez zavarja, de akkor azt mondta: - Ez temiattad van, Kate. Én elvörösödtem, mert rádöbbentem, hogy tényleg igaza van. Erős kézzel megfogott, és szorosan magához vont, és bár az alsónadrágja még mindig rajta volt, elkezdett hozzám dörgölőzni. Aztán a fülembe suttogta: „nem baj, ha most elmegyek?” És én egyszerűen meg se tudtam szólalni. Csak bólintottam a válla fölött. És ő elment. Fújt egy nagyot, nem nyögött, ahogy Steve szokott. A végén az egész teste megremegett. Sírni kezdtem, de nem a szomorúságtól. A gyönyörűségtől! Szerettem volna belenézni a vízbe, de mégsem tettem. Drew a medence sekélyebb részébe siklott velem a karjában. Amikor kilépett a medencéből, még mindig úgy tartott, mint egy kisgyermeket. Johnsonék medenceparti pihenőjén egy hatalmas, párnás nyugágy állt, odavitt, és gyengéden letett. És akkor megtörtént, de most már igaziból. Istenem! Itt ülök a hűvös, légkondicionált szobában, és visszaidézem az egészet, csak arra emlékszem, hogy kapaszkodok belé, és olyan érzések töltenek el, amilyeneket korábban soha nem tapasztaltam. Mondogattam magamban, hogy te őrült, hiszen felesége van!, de ez sem tántorított el. Mikor vége volt, beszélt hozzám, és én megpróbáltam nyugodtnak tűnni, pedig egyáltalán nem voltam az. Tombolni szerettem volna! A szívem sebesen vert, de nem akartam, hogy észrevegye. Még most is remegek Mindjárt fél öt, és nem akarok dolgozni menni! Hogy nézzek Ellen szemébe ezek után? Ha elkésnék, nem kellene találkoznom vele. Úgyis teniszezni megy, vagy a fodrászhoz, vagy mit tudom én… Jaj, és Timmy! Ez annyira nehéz! És annyira kellemetlen! Lelkiismeret-furdalásom van, de csak részben, mert különben egyébre sem tudok gondolni, csak RÁ! Mi lesz velünk ezután? Remélem, ő is jól van, és nem zavarja a dolog, meg hogy olyan fiatal vagyok. ANNYIRA BOLDOGNAK TŰNT! Azt hiszem, el is sírta magát egyszer, de nem akartam szóvá tenni. Olyan nagy szüksége van rám! Most aludnom kell egy kicsit.

szeptember 7.

Kettős életet élek. Sohasem tapasztaltam még ilyen különöset. Van egy nappali énem meg egy éjszakai, és a kettő sohasem találkozik. Napközben Drew csupán egy távoli, halovány érzés, ami állandóan jelen van bennem: egy szorítás a gyomrom tájékán, zsibbadás a karomban. Az élet zajlik körülöttem és velem, de a valódi énem téli álmot alszik. Képtelen vagyok enni - ilyen se volt még! Eddig olyan falánk voltam, most meg egy falat sem megy le a torkomon. Lázas várakozásban élek mindennap, a szívem mintha hatalmas lufivá duzzadna, ráül a gyomromra, és majd kibuggyan a torkomon. Vajon ez lenne a szerelem? Amikor megpillantom őt, a lufi akkorává dagad a torkomban, hogy megszólalni sem bírok. Csak az a baj, hogy az átalvatlan éjszakák lassan megteszik a hatásukat. Néha mintha hallucinálnék is. Ha ez így megy tovább, Mia fogja mondani a tanévzárón a búcsúbeszédet, ez pedig nem tenne jót a hírnevemnek, legalábbis amíg értesítést nem kapok a Harvardról. Talán ki kellene lépjek a pomponcsapatból… Az nem érintené a sulis előmenetelemet, és mégiscsak szundikálhatnék egy keveset délutánonként. Talán…

Minél tovább olvasom a naplót, annál jobban lenyűgöz Kate öntudatossága. Már értem, miért kerítette annyira a hatalmába Drew-t!

szeptember 18.

Tudom, sokan mondják majd, hogy apaképet keresek benne, és erre legszívesebben rávágnám, hogy lószart, hiszen van apám, csak épp egy seggfej. De mi van, ha tényleg apát keresek? Mi van, ha Drew az óvó atya iránti igényemet elégíti ki, aki mellettem áll, és vigyáz rám? De mi rossz van ebben? Mindenkinek szüksége van ilyen védelemre, és nem mondhatnám, hogy én tobzódtam benne gyerekkoromban. Ha Drew-t is kielégíti ez a szerep mellettem, és engem is boldoggá tesz vele, akkor miért lenne ez rossz? Sokan elégedetten dörgölnék az orrom alá, de csesszék meg! A konvencionális házasságok fele válással végződik, akkor miről beszélünk? Netán az érzelmi fejlődésemet veszélyeztetné ez a kapcsolat, vagy mi a fene? A ránk megjegyzést tevő emberek többsége már réges-rég megállt a fejlődésben - mind érzelmi, mind szellemi tekintetben - EBBEN A KIS PORFÉSZEKBEN.

Két hónapja tartanak, az éjszakai találkák, s ezalatt Kate érett szeretővé teljesedik: szexuális éhsége nem ismer határokat. Mégis folyton másokhoz hasonlítgatja magát, akárcsak régebben.

november 5.

Az éjjel két óra leforgása alatt nyolc orgazmusom volt. Kettő a csiklómnál és hat hüvelyi. Drew egyszerűen fantasztikus! Vagy lehet, hogy én vagyok az… Minden nő ilyesmit él át? A saját érdekükben remélem, hogy igen! De tudom, hogy Ellen nem, sőt a barátnőim sem. Kivéve talán Karen Carrt.

november 17.

Drew meg akarja mérni a tesztoszteronszintemet. Úgy véli, hogy ilyen libidó normális hormonháztartás mellett nem létezik, más oka kell, hogy legyen. Azt hiszem, igaza van, mert tényleg őrült dolgokra vágyom. És még mi mindent nem mutattam neki! Néha úgy csináljuk, hogy fáj nekem, de a világért sem hagynám abba, sőt azt akarom, hogy még jobban fájjon. Egyszer, amikor a csúcsra értem, a két keze a mellemről fölcsúszott, és átfogta valahogy a nyakamat. A kezemet az övére szorítottam, jelezve, hogy erősebben szeretném. Finoman megszorongatta, de nem annyira, hogy ne kapjak levegőt. Szerettem volna elmesélni neki, hogy Steve-vel ugyanezt szoktuk játszani (persze az én kérésemre), de éreztem, hogy furcsán venné ki magát. Ha elmondom, milyen őrületesen vágyom ilyesmire, még azt hinné, hogy nincs valami rendben velem. Sok mindent kipróbáltunk már, de sohasem kezdeményezett olyasmit, ami fájdalmat okozna nekem. Gondoltam, majd azt mondom, hogy valahol olvastam, milyen gyönyört okoz egyeseknek a fojtogatás (de lehet, hogy már tudja), és javasolom, hogy próbáljuk ki. Azt is mondhatnám, hogy Karen mesélt nekem ilyesmiről. Lehet, hogy tényleg beteg vagyok? De ha egyszer kívánom, akkor csak nem lehet vele semmi baj!

A bejegyzést olvasva nem megy ki a fejemből a boncolási jegyzőkönyv. A halál oka: fojtogatás. Lehet, hogy Kate nem is gyilkosság áldozata lett? Lehet, hogy - számára - teljesen normális közösülés közben halt meg? Mindegyre ez jár a fejemben, amikor szinte lángbetűkkel jelenik meg előttem a név, amelyet kerestem.

november 18.

Ma személyesen találkoztam Cyrusszal. Hogy miért, még ide sem írhatom le. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem el. Egyszerre néz ki fiatalnak és öregnek: az arca fiatal, de a tekintete öreg. Ebből a szempontból Drew-ra emlékeztet. Kegyetlenség és gyengédség egyazon lélekben. Mindegyre az járt a fejemben, ki győzne közülük, ha ő és Drew élethalálharcot vívnának egymással. Mint abban a hülye Mel Gibson-filmben, mikor kettő megy be, de csak egy jön ki. És hogy miért verekednének meg? Természetesen értem! Elég félelmetes, mi? De bármilyen furcsa, begerjedek a gondolattól. Teljesen begerjedek!

Bassza meg! Ma se jött levél a Harvardról! Nem tetszhettem nekik túlzottan, hogy ilyen sokáig nem válaszolnak. Ma tanítás után Mrs. Parrinder félrehívott, és közölte, hogy Miát felvették a Brownra. Ez valószínűleg igaz is. Ha jól emlékszem, a Brown is ugyanarra a dátumra ígérte az értesítést, mint a Harvard. Elég furcsa, mindenesetre az ember inkább azt gondolná, hogy Mia való a Harvardra, én pedig a Brownra. Persze Mia váltig állítja, hogy nem is jelentkezett a Harvardra, de tudom, hogy hazudik. A vizsgája jól sikerült, és ki az a hülye, aki nem jelentkezik, mikor van esélye a felvételre?

december 18.

Ma éjjel arról beszélgettünk Drew-val, hogy mást is be kellene vonnunk a szeretkezéseinkbe. Azt mondja, még sohasem csinált ilyesmit, nekem pedig tetszik a gondolat, hogy közösen tapasztalunk meg valamit, ami mindkettőnk számára ismeretlen. Merthogy én sem csináltam még ilyet! Ismerek lányokat, akik igen, de az mind kurva. Jól berúgnak, és átmehet rajtuk akár egy hadsereg is. Susie Drane-t például Chris és Chip kefélte meg egyik éjjel a focipályán. Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy az a bizonyos „harmadik” fiú legyen vagy lány? Hogy kevésbé legyen elrettentő, Drew-nak azt mondtam, legyen inkább lány, de a szívem szerint én inkább fiút szeretnék. Begerjedek, ha elképzelem, amint Drew egy pasival csinálja! És kíváncsi vagyok, milyen lehet, ha ketten eresztik belém…Végül mégis bevallottam Drewnak a vágyaimat, és úgy tűnt, cseppet sincs ellenére a dolog. Egy kis gond azért mégiscsak felmerül: ki legyen a kiválasztott? Hívjunk el egy barátot, akit mindketten jól ismerünk? Vagy inkább egy idegent, akivel többet úgysem találkozunk? Egy idegen esetében az érzelmi kockázat csökken ugyan, de annál nagyobb az egészségügyi. Legegyszerűbb lenne, ha Sarah Evanst vonnánk be, hisz vele már voltam. De amikor Drew rákérdezett, hogy megbízom-e benne, tartaná-e a száját, hát, komolyan elgondolkodtam. Túl kedves volt hozzám, amikor legutóbb keféltünk, és ez később gondot okozhat. Drew szerint legjobb lenne egy párral kipróbálni, vagyis egy pasival és egy nővel egyszerre. Azok ketten is ugyanannyit kockáztatnának, ugyanakkor egyikünk sem érezné úgy, hogy kimarad az élvezetből. Kérdeztem, hogy ismer-e olyan nőt, akivel szívesen csinálná, vagy van-e olyan haverja, aki megbízható, és részt venne ilyesmiben. Féltem, hogy azt mondja, Mia Burke, de a válasza tényleg meglepett Azt felelte, hogy talán Penn Cage, az író megfelelne. Drew tökéletesen megbízik benne, és Penn barátnője (menyasszonya?) egy harminchárom éves bombanő. Caitlin Masternak hívják. Egyszer teniszeztem vele a Duncan parkban. Bostoni csaj, eléggé kihívóan öltözik olykor, úgyhogy lehet, hogy benne lenne ilyesmiben. Olyan furcsa erről még írni is! De mit tegyek, ha erre vágyom? Csináljak úgy, mintha még meg sem fordult volna a fejemben? Drew szerint nem kell elsietni a dolgot, és azt hiszem, igaza van. Van még időnk mindenre.

Alig térek magamhoz a fönti bejegyzés olvastán, amikor lejjebb, a lap alján szemembe ötlik Cyrus neve.

december 23.

Cyrus meg akar kapni. És ezt olyan kibaszottul nyíltan adja tudtomra! Sokkal nyíltabban, mint Drew valaha is tette volna. Lehet, hogy ez valami faji dolog, és a négerek ilyen nyíltak. De az is lehet, hogy hozzászokott, hogy mindenkit megkap, akit csak akar. Míg beszélgettünk, folyton a farkát babrálta, pont úgy, mint a fekete srácok kinn az utcán. Olyan lezseren, mintha én nem látnám, vagy le se szarná, hogy látom. Ezt nevezem kettős mércének! Mit szólnának hozzá ezek a fickók, ha a barátnőjük vagy a feleségük úgy járkálna az utcán, hogy közben a csiklóját dörzsölgeti? Eldurranna az agyuk a méregtől! Ez a jól begyakorolt lezserség rögtön semmivé válna. A kettős mérce mögött valahol „ a férfi, az más“ felfogás áll, vagyis, hogy a pasiknak többször kell, meg hogy ők folyton arra gondolnak… Ó, ha tudnák…!

A következő hónap során Kate napirendjében nem történik jelentősebb változás. Aztán újra felbukkan Cyrus, mint egy rendszeresen érkező teherhajó.

január 14.

Cyrus határozottan kellemetlenné kezd válni. Ma este egy sarokba vitt, és mindenféle dolgokat duruzsolt a fülembe. Azt kérdezte, hogy van-e valami bajom a niggerekkel. (Ezt ő mondta így, nem én.) Mondtam, semmi, csak épp szerelmes vagyok valakibe. Kérdezte, hogy kibe. „Valami fehér buziba, mi?” Istenem, bárcsak elmondhattam volna neki Drew-t! Akkor biztos megszelídült volna egy kicsit! Olyan vad szemekkel nézett rám, mintha én volnék a hibás, hogy megőrül értem. Aztán megfogta a jobb mellemet - nem nagyon durván, csak éppen megcsavarta a mellbimbómat. Még szerencse, hogy melltartó volt rajtam, különben biztosan bekattanok - persze a félelemtől. Valószínűleg észrevette, de ez csak rontott a dolgon. Tisztára felpörgeti magát! Remélem, nem kell ezt sokáig csinálnom még! Az vigasztal, hogy jó cél érdekében teszem. Vajon a zsaruk is így gondolnák?

Ez a bejegyzés arról tanúskodik, hogy Kate valóban látta, amint Cyrus droggal üzérkedik. Megszállottan keresem a bizonyítékot Cyrus és Kate kapcsolatára. Szeretnék egy-két kiválasztott részletet Shad Johnson orra alá dugni! Veszélyes játszma, szó se róla.

február 3.

Ma éjjel elmeséltem Drew-nak, hogy életem legfinomabb csókját egy lánytól kaptam. Egy kapcsolatban őszintének kell lenni, vagy nem? Semmitől sem gerjedtem még be jobban, mint amikor Sarah Evans nyelvét éreztem a számban. Kielégítette minden vágyamat anélkül, hogy tudtam volna, mire vágyom! Drew azt kérdezte, Sarah jobban csókol-e „ott lenn”, mint ő. El kell ismernem, hogy igen, de az is igaz, hogy Sarah-nak van egy hatalmas előnye: jobban ismeri azt a területet, mint bármelyik férfi. De Drew legalább nem pipul be attól, hogy mással is lefeküdtem már. (Hogy is tehetné, mikor vagy huszonkét nővel volt kapcsolata - huszoneggyel a házassága előtt) Drew-t természetesen sosem csaltam meg, és ez nagy különbség. Akkor persze másként beszélne. No, de ezt nem szeretném kipróbálni! Nem szeretném dühösnek látni ilyesmi miatt!

Újraolvasom az utolsó sort, és tudom, hogy a naplót nem mutathatom meg Shadnek. Mit nem adna az államügyész egy ilyen tárgyi bizonyítékért, amit diadalmasan felolvashat az esküdtszék előtt!

Február közepére Kate szexuális étvágya alábbhagy, és többet foglalkozik a közös jövőjükkel Drew-val.

február 19.

Az emberek gyakran mondogatják, hogy az ifjúság csak vesztegeti az idejét, és ezt egészen addig nem értettem, míg össze nem kerültem Drew-val. Mostanában, ha körülnézek, látom, hogy a velem egykorúak egyik percről a másikra élnek, gondolkodás nélkül kapkodnak ide-oda. Megvan annak is a szépsége, hogy az ember a pillanatnak él, de ugyanakkor ez kevéssé emberi, majdhogynem az állattal tesz egyenlővé, amelyik múlt és jövő nélkül él. Az ember csupán annyiban különbözik az állattól, hogy folyton gyötri a bizonytalanság. Aki fiatal, fel se fogja, mekkora szabadságot veszít el folyton-folyvást, pedig az idő az ifjúság legnagyobb ajándéka. Az elfogadottság iránti igény egyeseket őrületes végletekbe kerget, s ez még a felnőttekkel is előfordul. De a korosztályom körében ez az igény már-már mániákusnak nevezhető, különösen a lányoknál. Nem is annyira elfogadtatni akarják magukat, inkább figyelmet igényelnek. Istenem, mikre képesek, hogy rájuk figyeljenek! Elváltoztatják a hangjukat, pózolnak, képesek akár tök ismeretlen srácokat leszopni… „Figyelj rám! Vegyél már észre!” Beszélgettem erről a barátnőimmel, de persze ők úgy vélik, hogy én nem érzem át az ő problémáikat. Mert én szép vagyok és kedves, és engem sohasem gyötörnek kétségek, meg ilyesmi. Azt nem tudják, hogy néhány évvel ezelőtt én is szánalmas roncs voltam, csak jobban palástoltam mások előtt, mint ők Azt hiszem, ezt anyától tanultam. Köszi, Anya, ha valaha olvasod ezeket a sorokat!

február 24.

Anya mindent tud! Istenem, hogy mondjam ezt el Drew-nak?! Csak azért írok, mert Drew nincs számítógép közelében. Gyerünk már! Be fog pipulni, de valahogy meg kell nyugtatnom, hogy nem lesz semmi baj. Egyszerűen hihetetlen… Mennyit paráztam, hogy mi lesz, ha anya megtudja, és ő már legalább KÉT HETE tud rólunk! Hogy tudott ilyen nyugodt maradni? Egy szóval sem említette, hogy tud a dologról, de éreztette, hogy látott minket együtt. Lehet, hogy követett engem a randim. De az is lehet, hogy egyszer hazajött, és meglátott minket itt együtt, csak épp nekem nem szólt róla. Azt mondta, hogy én biztosan úgy érzem, szerelmes vagyok Drew-ba, és ez így természetes, mert még fiatal vagyok, és Drew olyan rendes fickó. Anyát rettentően érdekli, hogy Drew hogyan érez irántam, és azt hiszem, beszélni szeretne vele. Ha jobban belegondolok, lehet, hogy Drew még örülni is fog, amiért így alakultak a dolgok. Vagyishogy, remélem… Azt hiszem, úgy kellene felfogjam ezt, mint egy próbatételt; ha pánikba esik, mert anya beszélni akar vele, akkor biztosan nincsenek komoly szándékai velem. Akkor én csak egy könnyű kis kaland vagyok az életében, istenem, abba bele is halnék! Fel kell készülnöm arra is, hogy így reagál.

február 26.

Valahányszor Cyrushoz megyek, megfogadom, hogy ez az utolsó alkalom. De újra és újra oda kell mennem! Annyira HOSSZÚ ideig tart! Hosszabb ideig, mint azt Drew el tudja képzelni. Néha tisztára hülyének érzem, ennyit várni, de a cél érdekében megéri. Talán meg kéne kérdeznem más hasonló helyzetben lévő lányt is. Szeretőnek lenni amolyan „szövetségnek” számít a nők között: magányos szenvedés, közös problémák. Lányok, átérzem a fájdalmatokat!

március 4.

Anya és Drew ma este találkoztak! Drew fél tizenegy körül átjött hozzánk, és majd két órán keresztül beszélgetett anyával a konyhában. Még mielőtt megjött volna, én átmentem a Lessleybe, mert anya négy-szemközt szeretett volna beszélni vele. Éjjel egykor hívott haza. Amikor beléptem, anya szeme könnyes volt, de azt hiszem, hogy a boldogságtól. Kérdeztem, hogy mi a baj, és ő azt felelte, hogy nem tudja, miért sír. Kérleltem, hogy mondja már el, de ő csak átölelt, és ezt mondta. - Igazán szeret téged, kicsim. Úgy szeret téged, ahogy engem soha senki nem szeretett. Nagyon szerencsés vagy ezért. Csupán a körülmények miatt nem vagy szerencsés.

Sok minden másról is beszélt, de most nincs türelmem leírni! Mindjárt átmegyek Drew-hoz! Ó, istenem! Alig várom már, hogy apával is beszéljen! Drew az egyetlen ember a földön, akit David Townsend nem lenne képes megfélemlíteni. Azt hiszem, anya is jelen szeretne lenni azon a találkozón. Kezdem megérteni, hogyan használta fel apa az eszét és az erejét arra, hogy bennünket megfélemlítsen. Kíváncsi vagyok a pillanatra, amikor a fensőbbségét megsemmisíti egy nálánál hatalmasabb intelligencia ereje. Baromira így lesz!

március 8.

Anya mostanában aggodalmaskodik. Megbízik Drew-ban, még aggódik is érte. De leginkább Timmy miatt aggódik, azt hiszem. Nem tudja, hogy Drew irántam való szerelme elég erős-e ahhoz, hogy Timet elhagyja. Én átérzem Drew gyötrődését, bár ez a téma már-már nevetséges. Éppen azért szeretem annyira Drew-t, mert NEM OLYAN, mint az apám! Képes lesz elválni Ellentől, de arra sohasem lenne képes, hogy Timet elhagyja. Igazi apja fog maradni örökre, és ezzel a helyzettel nekem is meg kell barátkoznom. Nem mintha nem szeretném nagyon Timmyt, pedig nem az én gyerekem. Egy idő után úgyis lesz majd közös gyermekünk. Szóval minden rendben lesz. Tudom.

március 12.

Megkaptam az értesítést FELVETTEK! Holnap bedobom a bombát a sok pökhendi tyúk közé! Furcsa, hogy az értesítés után elbizonytalanodtam - amíg nem jött meg a levél, attól féltem, nem vagyok elég jó a Harvardra. Most, hogy felvettek… nos lehet, hogy jobbat érdemelnék. Ahogy Woody Allen mondta egyszer: Sohasem lennék olyan klub tagja, amelyik felvenne a sorai közé. Arról nem is szólva, hogy ugyanazt a szemét társaságot láttam Cambridge-ben, mint amit az Ole Missnél tett látogatásomkor. Elég a filozofálgatásból! Azt kaptad, amire vágytál, hát élj vele!

Végül Kate utolsó bejegyzése:

március 23.

Már ötödik napja. Még sohasem késett ennyit. Drew mondta, hogy vegyek a patikában egy tesztet, de túl zaklatott vagyok. Még nem akarok biztosat tudni. Így is olyan stresszes heteket élünk, semmi szükség rá, hogy egy terhesség miatt is idegeskedjek. Drew-nak sincs erre szüksége. Meg anyának sem. Meg nekem sem. De nem megy ki a fejemből a tóparti buli, ahol úgy berúgtam. Aznap biztos, hogy kimaradt egy tablettám, de lehet, hogy még a következő napi is. A francba, mi van, ha tényleg terhes vagyok? Régen mindig úgy gondoltam, hogy majd egyszerűen elvetetem, de most, hogy tényleg az lehetek, egyáltalán nem olyan egyszerű a kérdés. Mi lenne, ha megtartanám a gyereket? Drew szerint ebben nekem kell döntenem, ő nem befolyásol egyik irányba sem, és tudom, hogy ezt komolyan is gondolja. Bizonyos szempontból meg is könnyebbülnék, hiszen ez egy behatárolt irányba ugyan, de elindítaná az életemet

Drew egy régi egyetemi társával beszélt egy lehetséges bostoni állás kapcsán. Már pályázott is, azt hiszem. Szerintem meglepetésnek tartogatta a hírt, de végül azért mondta el, hogy elhessegesse a jövőnk miatt érzett félelmeimet. Már biztos, hogy nagyon szeret! Olyan sokszor és olyan sokféleképpen kimutatja! Szóval, ha jön a gyerek, hát jöjjön! Az a gyerek kettőnkből jött létre, és az akkor csak jó lehet!

Ezzel a bejegyzéssel a napló véget ér.

Alig huszonnégy óra múlva Kate Townsend halott.

Becsukom a könyvet, és az ágyam mellé, a földre ejtem. Túlságosan fáradt vagyok, hogy mélyebben beleássam magam az olvasottakba. Némára állítom a telefonomat, leoltom az olvasólámpát, és hasra fordulok az ágyon. Az álom lassan hatalmába kerít, de a naplóban olvasottakból valami folyton ott motoszkál az agyamban: Kate csillapíthatatlan szexuális éhsége. Alig tizenhét évesen már mérlegeli egy hármasban eltöltött aktus élményeit és veszélyeit. A halál módozatának fényében azonban még ennél is jobban zavar az a tény, hogy Kate szex közben begerjedt a fojtogatástól. Ez annyi lehetőséget vet fel, hogy nyugodt körülmények között sorra kell vennem őket. Egy gondolat azonban mégsem hagy nyugodni: most sokkal kevésbé tűnik lehetetlennek a felvetés, hogy Kate Townsend Drew kezei között lelte halálát.

16. fejezet

Annie előrehajol az első ülés felett, puszit nyom az arcomra, aztán kiszáll, és beszalad az iskola kapuján. Megszokásból várok, mígnem eltűnik a szemem elől, majd elindulok. Egyszerű ösztön ez, mint az, amelyik arra késztette Annie-t, hogy az anyja halálát követően több, mint egy éven át minduntalan megérintsen, megfogjon, hogy megbizonyosodjon a jelenlétemről még alvás közben is.

Ahogy a kocsisor lassan araszol a gimnázium épülettömbje mellett, észreveszem Holden Smitht, aki előlép a bejárat boltozata alól, és int, hogy húzódjak félre. Leparkolok a járda mellett, ő széles mosollyal az arcán a kocsihoz lép, és közli, hogy rendkívüli testületi ülést hívott össze a két diák halálának ügyében. Tegnap a lemondásunkat követelte Drew-val egyetemben, ma már - miután Cyrus White is felmerült mint lehetséges gyanúsított - úgy véli, hogy a testület meggondolatlanul javasolta a lemondásomat. Holden szerint Chris Vogel halálát egészen biztosan ecstasy vagy LSD okozta, és bár semmi sem bizonyítja, hogy a drog Marko Bakictól származott, Holden minden jel szerint gondolkodás nélkül hajlandó kirúgni a problémás cserediákot, akár bizonyíték hiányában is. Ismételten felajánlom neki a lemondásomat, ugyanakkor megnyugtatom, hogy részt veszek az összejövetelen, elsősorban azért, hogy a lehető legtöbb információt gyűjtsem össze Chris Vogel halálával kapcsolatban. Holden érezhetően megkönnyebbül, és búcsúképpen megveregeti a karom.

- Szarházi - dünnyögöm magamban, amint eltávolodik a kocsitól.

A 61-es útra kanyarodok, és a város felé veszem az irányt. Legelső teendőm, hogy a Drew ellen testi sértésért felhozott vádat visszavonassam. Épp a kórház mellett hajtok el, amikor megszólal a telefonom. Don Logan jelentkezik, a városi rendőrfőnök.

- Kihozta a haverját a börtönből ma reggel? - kérdezi.

- Épp úton vagyok oda.

- Nos, attól tartok, a barátja helyzete rosszabbra fordult tegnap óta.

A szívem gyorsabban kezd verni: ha maga a rendőrfőnök hív fel, akkor csakis nagyon komoly oka lehet.

- Mi történt?

- Ma reggel átkutattuk a patakparti bozótost, attól feljebb, ahol a Townsend lány holttestét megtalálták. Hajnalban kezdtük, és elég gyorsan haladtunk mindkét parton. Volt némi vitánk a seriff embereivel, de ebbe most nem mennék bele. Ami magát érdekelheti, hogy amikor elértük a Pinehaven és a patak közötti erdőcskét, megtaláltuk Kate mobiltelefonját.

Még a lélegzetem is elakad: - És?

- Olyan mobil, amelyben kamera is van - folytatja Logan. - A lány egy csomó képet tárolt rajta. Az egyik képen dr. Elliott szerepel, amint éppen alszik. Meztelenül.

Megszédülök, mint egy részeg, aki épp elveszíti az egyensúlyát.

- Az államügyész tud a képről?

- Igen, uram, tud róla.

Az agyam lázasan dolgozik, mérlegelve az új fejlemény lehetséges hatásait, közben Logan rendőrfőnök tovább folytatja: - Penn, maradjon köztünk, de van egy beépített emberem a seriff hivatalában. Szerinte a seriff helyettesei már készen állnak, hogy dr. Elliottot azon nyomban letartóztassák, amint elhagyja az épületet.

Jesszusom!

- Mégis milyen vád alapján?

- Úgy hallottam, nemi erőszak miatt, de szerintem gyilkossági vád lesz belőle.

- Ha az államügyész újabb váddal akarja letartóztatni Drew-t, miért nem hagyja, hogy maga lépjen?

A vonal túlsó végén hosszú csend, majd végül Logan megszólal: - Az államügyész azt fogja állítani, hogy a gyilkosság ügyészségi hatáskörbe tartozik, ezért a gyanúsítottat ügyészségi felügyelet alá kell vonni. De ha engem kérdez, Shad Johnson dróton rángatja Billy Byrd seriffet.

Az elhangzottak egyszerre dühítenek fel és bizonytalanítanak el: nem tudom, mi a teendő.

- Mikor szándékozzák vád alá helyezni Drew-t?

- Tizenegykor.

- Azt hiszem, hagyom, hogy alávesse magát az eljárásnak. Majd jó előre szólok, hogy mit szándékozom tenni azt követően.

- Megköszönném. A dolgok egyre érdekesebbé válnak errefelé.

- Don, kiderült már valami Cyrus White-tal kapcsolatban?

- Az égvilágon semmi. Egyszerűen elpárolgott a föld színéről.

- Ettől számomra csak még gyanúsabbá válik.

- Egyetértek. De lehet, hogy csak egyszerűen paranoiás a fickó. Lehet, hogy egy szavát sem hiszi Shad Johnsonnak, amit a feketék egyenlő bánásmódjáról ígér az igazságszolgáltatás berkeiben.

- Ez most vicc volt, Don?

A rendőrfőnök azonban már le is tette a telefont.

Még le sem rakom a telefont, máris villámként csap belém a felismerés: mindannak ellenére, amit előző este mondtam az államügyésznek és a seriffnek, Drew ellen gyilkosság miatt akarnak vádat emelni. Szinte hihetetlen, de ebben a városban a politika irányítja a dolgokat! Az első megvilágosodást nyomban követi a második: Drew-nak egy valódi ügyvédet kell szereznem, mert én, az ügyészből lett regényíró és elfogult barát már nem vagyok alkalmas a védelmére. Egy sztárügyvédre van szüksége, aki mögött sok év tapasztalata áll, olyanra, aki képes semlegesíteni Shad Johnson alattomos indokok által vezérelt vádjait. Vagyis egy helyi, fekete ügyvédre van szükségünk, aki lehetőség szerint nő. Natchezben számos fekete ügyvéd tevékenykedik, de csak egy van, akit jól ismerek, és polgári ügyekkel foglalkozik. Bölcs tanácsra van szükségem, hogy megtaláljam az emberemet.

Lelassítok és visszafordulok. Dél felé veszem az irányt. Apám rendelője alig egymérföldnyire van innen. Negyvenévnyi gyakorlat alatt több fekete páciense volt, mint bármelyik más fehér orvosnak a városban, és legtöbbjüket egészen közelről ismeri. Ha valaki, hát apám biztosan tud tanácsot adni a városban működő fekete ügyvédekkel kapcsolatban. Jobb, ha előre beszólok, ezért felhívom apám asszisztensét, Esther Fordot. Jóllehet Esther nem rendelkezik felsőfokú egészségügyi képesítéssel, az apám mellett eltöltött negyven év alatt több ismeretet gyűjtött a gyógyításról, mint bármelyik szakképzett egészségügyi dolgozó. Kapcsolják Esthert, és én megkérdezem, hogy apám tud-e szakítani rám tizenöt percet. Erre ő felnevet, és átadja apámnak a telefont.

- Mi a helyzet Penn? - szól bele a kagylóba apa zengő baritonja.

- Szeretnék beszélni veled egy percre. Sürgős.

- Betegség?

- Nem, de legalább olyan súlyos.

- Köze van Drew Elliott ügyéhez?

- Honnan tudod?

- Ma reggel vizit után mindenki erről beszélt az orvosi szobában.

- És mit mondanak?

- Hogy Drew kefélgette a Townsend lányt. Meg hogy a lány terhes lett, ezért ellátta a baját, és megölte.

- Hát ez aztán remek!

- Gondolom, ha ebből bármi is igaz, azzal még nincs vége. De nem látom, hová vezet mindez. Drew Elliott a legtehetségesebb fiatal orvos, akivel valaha találkoztam, és ezt nem csupán szakmailag értem. Drew ugyanis törődik a betegeivel. Kétségbeesésében bárki követhet el hülyeséget, de hogy Drew Elliott gyilkos legyen, azt nem hiszem. Semmi szín alatt.

- Bárcsak mások is így vélekednének!

- Az emberek hamar ellened fordulnak, ha úgy adódik. A természetükből fakad.

Ezt a leckét az apám igen fájdalmas módon tanulta meg. Nekem pedig majd húsz évembe tellett, hogy bosszút álljak a fickón, aki megpróbálta romba dönteni apám karrierjét.

- Apa, tanácsra volna szükségem, méghozzá gyorsan.

- Rajta!

- Szükségem van a legjobb fekete ügyvédre. Ismersz ilyet?

- Drew védelmére?

- Pontosan.

- Te vagy a sztárügyvéd, vagy nem? Miért engem kérdezel?

- Tudod jól, miért. Azt akarom, hogy nő legyen az illető, és lehetőleg idevalósi. Ismersz olyat a városban, aki megfelel a követelményeknek?

- Várj egy percet, hadd gondolkodjam.

- Csak nyugodtan. - Hallom, ahogy Esther a háttérben beszél.

- Csak három fekete ügyvédnőről tudok a városban, kettejükről hallottam jókat, de egyiküket sem fogadnám fel, ha magával Shad Johnsonnal kell szembeszállnia.

- Miért nem?

- Nem tudom. A véleményemet kérdezted, és megkaptad.

- Rendben. Na és a férfiak között…?

- Esthert kellene megkérdezni erről.

- Betegséggel bármikor hozzá fordulnék, de ilyen ügyben…

A vonal másik végén csend. Hallom, ahogy apa gyógyszert rendel egy betegnek, pontos adagolással. Aztán beleszól a telefonba: - Penn, eddig tartott a tudományom. Sorra veszem a helyi ügyvédeket - most mindegy, hogy fekete vagy fehér -, aztán Drew helyzetére gondolok, és nem jut eszembe senki sem.

- Átérzem a helyzeted.

- Sajnálom, hogy nem lehettem a segítségedre.

- Semmi baj. Csak…

- Várj csak! - kiált fel izgatottan apa. - A fenébe is, hogy nem jutott ez előbb az eszembe!

- Micsoda?

- Nem micsoda, hanem kicsoda!

- Eszedbe jutott valaki?

- Ezermérföldes körzetben a legjobb ügyvéd, ha engem kérdezel. Az ügyészek réme.

- Mégis, ki a csodáról beszélsz?

- Quentin Avery.

Egy magas, fekete férfi képe villan az eszembe, amint fekete öltönyben érvel a Legfelsőbb Bíróság előtt. Egy régi újságban láttam a „néger ügyvédet''- ahogyan akkor utaltak rá - Thurgood Marshall mellett. Aztán más képeken Robert Carter és Charles Huston oldalán. Úgy rémlik, láttam Quentin Averyt közös fotón a dühös tekintetű ifjabb Martin Luther King oldalán is.

- Quentin Avery - visszhangozom a nevet. - Úgy tudom, van egy háza a városon kívül, de nem hiszem, hogy sok időt töltene itthon.

- Quentin sokat utazgat, de az elmúlt években ideje nagy részét odakinn töltötte a házában. Mostanában eléggé visszavonultan él. Cukor-betegséggel és magas vérnyomással kezelem.

- Hány éves?

- Hm, két-három évvel lehet idősebb, mint én. Olyan hetvennégy körül.

- És milyen állapotban van?

- Szellemileg? Épp egy jogi szakkönyvön dolgozik. Társalgásban meg olyan gyors, hogy alig tudok lépést tartani vele.

- És fizikailag?

- A cukorbetegsége miatt néhány hónapja amputálták az egyik lábát, de még így is jobban mozog, mint én. Olyan, mint egy virgonc vadászkopó.

- Miért rá gondolsz? Hiszen Avery már-már legendás ügyvéd, miért vállalná el ezt az ügyet?

Még fel se tettem a kérdést, már megfogalmazódik bennem egyfajta válasz: lehet, hogy Quentin Avery a polgárjogi mozgalmak legendás alakja, de az idő múlásával hírneve cseppet sem nőtt. A hatvanas-hetvenes évek során tanúsított erkölcsi vezető szerepe az 1980-as évekre gyakorlatilag semmivé lett, miután személyiségi-jogi ügyekkel és gyógyszergyárak elleni perekkel kezdett foglalkozni. A nagyágyú, aki addig országos jelentőségű ügyeket képviselt a Legfelsőbb Bíróság előtt, egyszer csak csapot-papot otthagyva Mississippi államba vonult, és Jefferson megyében vállalt piszlicsáré ügyeket. Ez a többségében feketék lakta megye azonban arról volt híres, hogy rekordmennyiségű büntetőítélet született, legtöbbje az afroamerikaiak elleni előítéletre alapozva, így a feketék gyakorlatilag hétről hétre megtöltötték a bíróságot. Hamarosan szövetségi ügyészek vették elő a már lezárt ügyeket, felülvizsgálták az ítéleteket, és nem egy eljárást indítottak esküdtek és ügyvédek ellen, akiknek részük volt a jogtalanságokban.

- Nem hiszem, hogy ő elvállalná az ügyet - feleli apa. - Bár azt sohasem lehet tudni, hogy mi kelti fel Quentin érdeklődését. De lefogadom, hogy a legtökéletesebb ügyvédet javasolja Drew védelmére.

- Avery ismer engem?

- Egészen biztosan. Nem tartózkodott ugyan a városban, amikor megoldottad a Del Payton-féle gyilkossági ügyet, de New Havenből nyomon követte az egészet. Akkoriban jogot tanított a Yale Egyetemen. Említette, milyen nagyra becsül téged, amiért képes voltál ennyi év elteltével bíróság elé állítani Leo Marstont. Azt hiszem, olvasta néhány könyvedet is. Lehet, hogy csak udvariaskodott, bár nem hiszem, az nem rá vallana.

- Szerinted felhívhatom csak úgy ismeretlenül?

- Megtehetnéd, de valószínűleg nem venné fel a telefont. Hadd próbáljam meg én először, jó? Elég jól ismerem a helyzetet. Aztán ha Quentin benne van, akkor ő maga fog felhívni téged.

- Rendben, de az idő sürget.

- Értem, fiam.

A telefonom jelzi, hogy közben valaki hív. A kijelzőn Logan rendőrfőnök neve jelenik meg. - Le kell tennem, apa.

- Menj csak. Annie-t azért elhozhatnád már, hogy lássuk.

- Oké. - Megnyomom a gombot, hogy fogadhassam a bejövő hívást. - Logan?

- Üdv, Penn. Valaki vallomást tett a seriffnek, hogy látta dr. Elliott kocsiját Pinehavenben, egy elhagyatott részen, pontosan a gyilkosság délutánján. A hely épp a patak mellett található, alig negyedmérföldnyire onnan, ahol Kate mobiltelefonját megtaláltuk.

Ó, a szarházi! Drew nyughatatlan vére még a végén a vesztét okozza. - Van jobb híre is?

- Attól tartok, csak rosszabb - feleli a rendőrfőnök. - A szemtanú szerint három óra negyvenöt körül látta ott Drew kocsiját. Kate telefonjának híváslistája szerint a lány három óra huszonkettőkor válaszolt a barátnőjétől kapott szöveges üzenetre. A telefon alig kétszáz méterre volt attól a helytől, ahol Drew kocsija parkolt. Ez azt jelenti, hogy Drew és a lány nagyon közel voltak egymáshoz azalatt a huszonhárom perc alatt. Ez már bizonyíték, Penn. S hogy ebből mit hámoz ki az esküdtszék, azt már maga is jól tudja.

Egyszerűen nem hiszem el! - Van egyéb is, Don?

- A forrásom szerint Byrd seriff arra készül, hogy gyilkosság vádjával letartóztassa a maga barátját. Azt is rebesgetik, hogy a seriff az államügyész támogatásával átveszi tőlem az ügyet, és a felügyelete alá vonja Drew-t.

A döbbenettől egy pillanatra lebénulok.

- Penn, most maga Drew ügyvédje, vagy sem? Úgy tűnik, hogy maga sem biztos benne.

- Azt hiszem, hogy jelen pillanatban még én vagyok.

- Akkor árulja el, mit tegyek, ha Byrd seriff megpróbálja a védencét kivinni innen? Felhívtam a jacksoni államügyészt, hogy kikérjem a véleményét, de mellébeszélésnél egyebet nem kaptam. Átkozott jogászok! Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz… Egyetlen tökös fickó sincs köztük!

Az agyam közben lázasan zakatol, hogy megoldást találjon a szorult helyzetben.

- Szóval mit tegyek? - kérdezi Logan.

Súlyos helyzetben súlyos a döntés is…

- Penn…?

- Tartóztassa le Drew-t gyilkosság vádjával.

A vonal túlsó végén halálos csend honol. Majd végre: - Saját hatáskörben?

- Rendelkezik bizonyítékokkal. Megtalálták a lány telefonját. Most nyomban vádolja meg Drew-t a gyilkossággal. Ne vesztegesse az időt, tegye meg, amint letette a telefont.

- Visszavonom, amit az előbb mondtam. Mégiscsak van tökös fickó köztük.

- Megteszi, Don?

- Meg. De ajánlom, hogy szedje a lábát, és minél előbb érjen ide!

17. fejezet

Drew meglehetősen kiábrándítóan fest ma. Hol van már a tegnapi öltözék, a vászonnadrág és a legombolt nyakú ing, amelyet munka közben viselt? Ma narancssárga csíkos rabruha van rajta, amit börtönlakókon szoktam látni olykor, ha szemételtakarításra vezénylik ki őket a városba. Szép vonású arcát harmincórás borosta borítja, de leginkább a tekintete aggaszt engem. Ezek a szemek nem a körülmények által gúzsba kötött, nagy tudású orvos szemei, hanem az üldözött emberé, aki rádöbbent, hogy a világ, amelyben ez idáig oly magabiztosan mozgott, ezentúl egy kétszer három méteres cellára korlátozódik.

- Mondd, hogy jó híreid is vannak - fogad.

- Vannak híreim, de nem mind jó. Légy erős.

Lassan pislog egyet.

- A rosszal kezdd - mondja.

- A rendőrség megtalálta Kate mobiltelefonját az erdőben, nem messze a házuktól. - A hangomat lehalkítom, szinte suttogok. - Attól a helytől sem túl távol, ahol állításod szerint a holttestet megtaláltad.

Egy darabig a szemembe néz, anélkül, hogy egy szót is szólna, majd végül megszólal: - Mi ebben a rossz? Megpróbált felhívni engem, vagy mi?

- Azt nem tudom, de a telefon memóriájában jó néhány képet őrzött. Nagyon sokatmondó képeket.

Újabb lassú pislogás.

- Miféle képeket?

- Rólad. Meztelenül.

Drew behunyja a szemét, és nem szól.

- Láttam a képeket. Az egyik pont olyan, mint a farkad, a másik, mint a segged. Legalábbis, ahogy a gimnáziumi öltözőből emlékszem rá.

- Látszik a képeken az arcom?

- Igen, az egyiken meztelenül alszol.

- A francba! Megmondtam neki, hogy törölje ki azokat az átkozott képeket! - Fogát csikorgatva ingatja a fejét, de nem könnyű egy halott lányra haragudni. - Van más rossz híred is?

- Van. Valaki látta a kocsidat egy üres telken állni a patak közelében. Őszintén szólva ennél jobb bizonyítékról az államügyész nem is álmodhatna, mert a többi, amivel rendelkezik, csak a köztetek lévő viszonyt igazolja, míg ez összeköt téged a tetthellyel, mármint azzal, amit ők annak gondolnak.

Drew a beszélőablak keskeny párkányára könyököl.

- Milyen jó híreid vannak?

- Még nem értem a rosszak végére.

- A francba!

- A spermaminta, amely a szerológiai vizsgálat szerint a tiéd, nem Kate hüvelyéből származik, hanem a végbeléből.

Drew úgy néz rám, mint aki felháborodik, mert behatoltak az intim szférájába.

- Mit akarsz ezzel mondani, Penn?

- Kíváncsi volnék, hogy a DNS-mintád megegyezik-e a spermával, ha megjön a teszt eredménye.

Elfordítja a fejét, majd ismét a szemembe néz.

- Kate szeretett így elmenni, na és akkor mi van? Nem tudom, miért, de rettentően élvezte ezt a fajta orgazmust, és bevallom, én is. Ha jobban visszagondolok… négy esetből egyszer így csináltuk.

Egy darabig hallgatok. Szeretném felbecsülni, mennyire őszinte egy olyan kérdésben, amiben ő az egyetlen élő résztvevő, akit meghallgathatok.

- Miért? - kérdezi végül. - Valaki ügyet akar csinálni ebből?

- Kate csak egy gimnazista lány volt, Drew. Mindenki ügyet akar majd csinálni ebből! Emiatt sokkal könnyebben rád húzzák az erőszak vádját, és alig akad valaki, aki ne hinné el.

- Tiszta őrület! Az anális közösülés Kate ötlete volt. Ellennel sohasem csináltuk így.

- Azért, mert te nem kérted erre, vagy mert Ellen nem akarta?

Elkerekedett szemekkel bámul rám, aztán csöndben lehajtja a fejét.

- Értem, hová akarsz kilyukadni.

- A boncolási jegyzőkönyv szerint Kate hüvelyében és végbelében egyaránt találtak erőszakra utaló nyomokat. Okozott volna sérülést neki, ha veled csinálja análisan?

- Semmi szín alatt. Mindig tökéletesen laza volt a közösülések alatt. Ha sérülést találtak a végbelében, csakis attól származhatott, aki megerőszakolta.

Ezen egy kicsit elgondolkozom.

- Kérte valaha tőled Kate, hogy fojtogasd szeretkezés közben?

Drew felkapja a fejét: - Nem. Miért?

Suttogóra fogom a hangomat: - Tudsz róla, hogy Kate naplót vezetett?

Drew a háta mögötti ajtó felé pislant, aztán felém fordul, és bólint.

- Kate anyja elhozta hozzám a naplót, néhány egyéb személyes holmijával együtt. Nem akarta, hogy a rendőrség bukkanjon rá.

- Szép tőle. Mondtam neked, hogy Jenny nagyon megértően viselkedett.

- Kate beszámol a naplójában arról, hogy szeretné, ha fojtogatnád szeretkezés közben. Úgy tűnik, hogy Kate kérésére ezt Steve Sayers meg is tette számtalanszor.

Drew szemeiben értetlenség: - Erről sohasem beszélt nekem. És nem is kért ilyesmire sohasem.

Szinte félek feltenni a következő kérdést.

- Bevontatok valaha mást is a szeretkezéseitekbe?

- Miért, Kate ezt írta?

Legszívesebben azt hazudnám, hogy igen, csak azért, hogy tőrbe csaljam, ám mégsem teszem.

- Csak annyit írt, hogy terveztétek.

Drew úgy néz rám, mintha kérné, hogy számoljak be róla, mit írt Kate erről a témáról, de aztán csak ennyit mond: - Nagyon sokat gondolt erre. Talán valamikor megtettük volna, de… Nem, eddig még nem került rá sor.

- A naplót tartalmazó dobozban találtam három kisméretű adathordozót. USB-csatlakozós flash drive-ok.

- Belenéztél?

- Nem sikerült. Jelszóval védettek.

Kíváncsinak tűnik, de nem szól semmit.

- Ismered a jelszót?

- Nem.

- Nagy kapacitású adathordozókról van szó, 512 megabite-osok. Úgy vélem, digitális képeket tárolt rajtuk. Sokat segítene rajtad, ha kiderülne, hogy más fickókról is őrzött képeket - de az se volna baj, ha csupán egyről, aki nem te vagy.

Drew tekintete már máshol jár.

- Nem ismerem Kate jelszavát - mondja végül. - Még az e-mailhez sem tudtam a belépőjét Az ilyesmit szerette megtartani magának.

- Rendben. Akkor térjünk át a jó hírre - bár lehet, hogy számodra nem lesz jó hír. Olvastad a reggeli újságot?

- Nem.

- Hallottad már valaha ezt a nevet: Cyrus White?

Drew tekintete üres marad.

- Nem. Ő ki?

- Egy fekete drogkereskedő.

Semmi reakció.

- Kate kapcsolatban állt ezzel a fickóval - folytatom. - Rendszeres kapcsolatban. Körülbelül havi rendszerességgel felkereste Cyrust a fickó brightside-i lakásán.

- Brightside-ot mondtál? - néz rám döbbenten. - Mi a fenét keresett ott Kate?

- Senki sem tudja. Ezt a fülest Sonny Crosstól kaptam, egy kábítószer-nyomozótól. Lehetőleg ez maradjon köztünk. Sonny szerint nem valószínű, hogy Kate drogot venni ment a fickó lakására, mert az olyan lányok, mint ő, nem veszik a drogot, hanem kapják. Tapasztaltad valaha, hogy Kate elszáll a szertől?

- Dehogyis! - feleli szórakozottan Drew. Lerí róla, hogy a szeretőjéről kapott új információk töltik ki az agyát. - Kate gyűlölte a kábítószert. Azt hiszem, tizenöt éves korában egyszer kipróbálta, de nem tetszett neki a hatása. - Drew úgy vakargatja a vállát, mintha egy rovart akarna agyonnyomni a ruhája alatt. - Ha nem drogért ment, akkor mi a fenét kereshetett egy olyan helyen?

Megpróbálom megválogatni a szavaimat, de hiába is vonnám be cukormázzal a közlendőmet: - Sonny szerint Kate kizárólag Cyrus miatt járt oda.

Drew elsápad.

- Neked elment az eszed! De lehet, hogy Crossnak is! Mi a fenét tudhat az az agyalágyult Kate-ről? Hisz soha életében nem beszélt még vele.

- Cross minden jel szerint többet tud Kate-ről, legalábbis az életének egy szeletéről, mint te - bármilyen nehéz is ezt elfogadnod. Nincs időnk az érzelmekkel vacakolni, Drew. Ki kell derítenünk, hogy mi az ördögöt keresett Kate Brightside-ban.

Drew megint a fejét ingatja, de nem tudom eldönteni, hogy a dühtől-e, vagy a döbbenettől.

- Nehogy azt hidd, hogy holmi tizenéves suhancról van szó - világosítom fel. - Cyrus harmincnégy éves, az öbölháború veteránja, aki kiterjedt droghálózattal rendelkezik a városban. Szoros kapcsolatot tart fenn az öbölmenti ázsiai bandákkal, és úgy vetette meg a hálózata alapjait, hogy könyörtelenül megsemmisítette a konkurenciát.

Drew tanácstalanul széttárja a karját: - Nem tudom, mit mondjak erre. Ez az egész annyira távol áll tőlem, semmi közöm hozzá. Van még valami mondanivalód a számomra?

- Sonny szerint Cyrus megszállottan kedveli a fehér lányokat.

Drew arcát szemmel láthatóan kezdi elönteni a düh, kidolgozott vállizmai megfeszülnek.

- Csak nyugi, haver - intem nyugalomra halkan. - Kate a naplójában listát vezetett mindenkiről, akivel kapcsolata volt. Fiúk és lányok egyaránt szerepelnek benne.

Drew inkább kíváncsinak tűnik, mint meglepettnek: - Folytasd!

- Felsorol mindenkit, akivel összejött, azokat, akik őt utasították vissza, és azokat is, akiket ő. Ez utóbbi csoportba sorolta az előbb említett Cyrus nevű fickót. A név mellett zárójelben a következő megjegyzés áll: „basszus, majdnem megkapott”. A napló egy másik részében arról ír, hogy egy alkalommal Cyrus eléggé rámenősen viselkedett vele, amikor a fickónál találkoztak. Beszorította Kate-et egy sarokba, és megfogdosta a mellét.

Az acélos nyugalom eltűnik Drew tekintetéből.

- Ki kell vinned innen, Penn.

- Nem tudlak, Drew. Még a mai nap folyamán vádat emelnek ellened gyilkosság miatt. Az én kérésemre.

Drew álla leesik a döbbenettől.

- Nem maradt más választásom, különben Byrd seriff tartóztatna le. Nem tudom az okát, de Billy Byrd úgy táncol, ahogy az államügyész fütyül neki. Ezért döntöttem úgy, jobb lesz neked a helyi börtön. A másik kényelmesebb ugyan, de ez biztonságosabb - legalábbis a mi szempontunkból.

- Ez baromság! - horkan fel Drew. - Most azonnal ki kell vinned innen! Majd én kiderítem, mi a fenét művelt ez a Cyrus Kate-tel.

- Nos ez az, amit nem fogsz megtenni. Ha az államügyészt ugrálni hagyjuk, óvadék ellenében sem fognak szabadon engedni.

- Hol van most Cyrus? Kihallgatta már a rendőrség? Vettek tőle vérmintát? Csakis ő erőszakolhatta meg Kate-et ott a patak partján!

- Lehetséges - bólintok. - Legalábbis remélem.

- Átkozott strici! - tör ki Drew dühödten, és hatalmasat csap a párkányra. - Tudod te egyáltalán, hol van a brightside-i lakópark?

- Úgy ötven méterre a St. Catherine-pataktól.

- Pontosan! És a patak éppen áradt akkor. Megölhette a lányt a lakóparknál, utána bedobta a testét a vízbe.

- Ezen gondolkodtam egész éjjel, csak az tűnt valószínűtlennek, hogy Kate holtteste a háztól néhány száz méterre elsodródjon.

- Nem is sodródhatott - folytatja a gondolatot Drew - mert a patak ott élesen kanyarodik, és minden nagyobb, felszínen úszó tárgy megakad valamiben. Most hogy jobban belegondolok, Kate teste nagyon közel volt egy kidőlt fához. - A tekintete az enyémbe mélyed. - Nem válaszoltál még a kérdésemre: hol van most Cyrus?

- Eltűnt.

Drew eszelősen mered rám: - Tréfálsz velem?!

- Nem. De amíg a rendőrség meg nem találja, ki nem hallgatja, és vérmintát nem vesz tőle, addig te itt maradsz nyugton, a seggeden. Úgyhogy jobb, ha belenyugszol, és szépen kivárod a végét.

- Mondd, hogy csak viccelsz!

- Halálosan komolyan beszélek. És meg ne forduljon a fejedben holmi ostobaság, Drew! Tudom, hogy a börtönudvarról elképesztő rendszerességgel sikerült már megszöknie nagyon sok fogvatartottnak. Azzal is tisztában vagyok, hogy ha innen sikerül meglógnod, és a rendőrség orra előtt elkapod Cyrust, akkor annak a fickónak lőttek. Csakhogy ennél rosszabbat nem is tehetnél. Szükségünk van Cyrus beismerő vallomására. Annak hiányában megteszi egy DNS-minta is, amely megegyezik a Kate testéből vett másik spermamintával.

A Drew tekintetéből áradó hidegség egy sivatagot is képes lenne jéggé fagyasztani.

- Egy halott DNS-ét éppolyan egyszerű megvizsgálni, mint az élő szervezetét.

- Meg kell ígérned, hogy nem próbálkozol ilyesmivel, öreg! Különben beszélek Logan rendőrfőnökkel, és magánzárkába csukatlak. Csak kérnem kell, és megteszi.

Drew kezei remegnek.

- Ígérd meg - ismétlem -, különben most láttál itt utoljára.

Kis idő múltán megadóan bólint. Felállok, és kezem már a kilincs felé nyúl: - Még valami.

Égő tekintetét rám emeli.

- Mostantól igazi ügyvédre lesz szükséged. Egy büntetőügyekkel foglalkozó sztárügyvédre, aki lehetőleg fekete és nő.

Drew nem reagál.

- Ez sem képezi alku tárgyát - teszem hozzá. - Megértetted?

Lemondón legyint felém a kezével. Jelen pillanatban kisebb gondja is nagyobb az ügyvédnél. Az agya egyetlen dologra koncentrál. Cyrus White-ra.

Logan rendőrfőnök irodájában ülök éppen, amikor megszólal a telefonom, és Sonny Cross újabb hírrel rukkol elő.

- Penn, ismered Jim Pinellát?

- Aki olajjal foglalkozik?

- Azt. Van egy fia, aki a katolikus iskolába jár. Még alsós a srác, a neve Michael. Mike-nak szólítják.

- Ismerem Mike-ot - felelem, és halványan felrémlik előttem egy sovány fiú képe az iskolai színielőadásról.

- Nos, a srácnak úgy ellátták a baját, hogy alig pislákol benne az élet.

Valószínűtlen köd ereszkedik körém, szinte burokba fog, az iroda és Logan rendőrfőnök képe teljesen elmosódik körülöttem.

- Ki tette?

- Valami fekete fickók A brightside-i lakópark mellett támadták meg.

- A brightside-i lakóparknál?! Mi a fenét keres egy fehér srác azon a környéken? Anyagra volt szüksége? Vagy neki is olyan titokzatos útjai voltak arrafelé, mint Kate Townsendnek?

- Mike nem anyagért ment oda - vág kurtán a szavamba Sonny.

- Hol vagy most?

- A rendőrségen.

- Én a Liberty úton. Találkozhatnánk a baptista templom melletti parkolóban?

- Köze van a dolognak Drew ügyéhez?

- Azt nem tudom, de hogy a St. Stephenhez köze van, arra mérget veszek.

- Öt perc múlva ott leszek.

18. fejezet

A templom a déli baptisták összefogásának állít emléket. A szomszédos telken lévő, polgárháború előtti uradalom istenfélő tulajdonosa bocsátotta az egyház rendelkezésére a mintegy húszhektáros egykori kaszálót. Itt tornyosul most egyszerre hivalkodón és komoran a hatalmas templom a hozzá tartozó létesítményekkel együtt. Most csend honol, de általában a környék az egyházi gimnázium kosarasainak kiáltozásától vagy a hátsó, smaragdszín pályán zajló baseballcsaták ütőcsattogásától hangos.

A templom előtti parkolóba állok be, a bronzharang mellé, és várom, hogy megérkezzen Sonny Cross. A Natchez városrészeire annyira jellemző kontrasztok itt is szembetűnőek. Az út innenső oldalán áll egy klasszicizáló stílusú műemléképület mohával borított tölgyek árnyékában. Az út másik oldalán egy omladozó Pizza Hut meg egy Coca-Cola palackozóüzem van, és valahol mögöttük, a deszkabódék között a város valamikori legvirágzóbb vállalkozásának, az Armstrong Gumiabroncs Műveknek gyommal benőtt épületmaradványai állnak.

Sonny Cross terepjárója befordul a templom felé vezető, széles útra. Miközben lassan közeledik felém, eszembe jut a látogatás, amelyet gyerekként tettem a palackozóüzemben. Az épület belsejében egy hatalmas, tágas terem volt színültig tele zakatoló, csattogó gépsorokkal. Közülük az egyik leglenyűgözőbb szerkezet zöld színű, üres üvegeket továbbított a futószalagon, majd pezsgő, karamellszín folyadékot töltött minden egyes üvegbe, és végül egy-egy ezüstszín kupakot nyomott minden üveg tetejére. Órákig képes lettem volna elnézni, ahogyan a gép dolgozott. A jéghideg kóla, amit a látogatás végeztével a kijáratnál a kezembe nyomtak, életem legízletesebb itala volt. De az üzem immár csupán az emlékeimben létezik, ma már semmit sem palackoznak az épületben. Jelenleg elosztó központként üzemel, ahonnan teherautók szállítják az alumíniumdobozokat szerte a városba. Nem gyártunk mi már semmit se…

- Hé! - hajol ki Sonny a terepjáró ablakán. - Nincs sok időm. Hallottad, hogy rendkívüli testületi ülést hívtak össze ma estére az iskolában?

A kábítószerügyi nyomozónak világoskék szeme meg szőke bajusza van, és szemmel láthatóan a Miami Vice-féle cowboystílust kedveli. Kígyóbőr csizmája, vászonzakója és türkizszín bizsui erről árulkodnak.

- Hallottam róla.

- Te is ott leszel?

- Hacsak azt nem mondod, hogy ne menjek el.

- Dehogyis, ott kell lenned. Eddig mindenki nyugodtan ült a seggén, most meg mindegyre engem hívogatnak Marko Bakic miatt.

- Hadd találjam ki: Bill Slims.

- Ő az egyik.

- Mi köze van Mike Pinella megveretésének az iskolához?

- Talán semmi - feleli Sonny, de arcvonásai megkeményednek a felgyülemlő dühtől. - Vagy talán nagyon is sok. Múlt év októberében Mike kezdett rájárni az anyagra. Azelőtt sohasem próbálta, de mivel a haverok egyszer csak úgy gondolták, hogy most ez a menő, Mike sem akart kimaradni. Szépen lassan rászokott, és minél inkább belemászott, annál nagyobb lelkifurdalása lett. Katolikus nevelésben részesült, és egyre nagyobb véteknek érezte, amit tesz. Ennek ellenére elment arra a két nappal ezelőtti bulira, ahol Marko akkorát durrantott a tűzijátékkal.

- Igen, a tónál - dünnyögöm.

- Pontosan. Nos, ez a fiú a belvárosban nőtt fel, ugyanabban a tömbben, mint egy másik srác, akit te is nagyon jól ismersz.

- Ki az a srác?

- Chris Vogel.

Az a fiú, aki tegnap éjjel belefulladt a tóba…

- Vogel halálának hírére valami megvilágosodott Mike-ban. Elég jól ismerem a srácot, az öccse a nagyobbik fiamnak jó barátja, sőt, főiskolás koromban dolgoztam az apjának is. Szóval, amikor Mike meghallotta, hogy Vogel a tóba fulladt, felhívott. Elmondta, hogy nagyon felkavarta az eset, és nem akarja, hogy másnak is bántódása essék a társaságból. Elmondta, hogy tudja, kitől szerezte be Chris az anyagot, amely aztán a halálát okozta. Vállalta, hogy tanúskodik a fickó ellen, aki a drogot árulja, de ha akarom, segít rajtakapni. Csupán annyi időt kért, hogy valamit még elintézzen, mielőtt mindent elmond nekem, amit tud. Próbáltam erősködni, de nem tágított. Mindez ma reggel történt - Sonny mély levegőt vesz, mintha a levegővel, együtt a gondokat is benn akarná tartani.

- Most pedig a kórházban fekszik, az intenzív osztályon. Az állkapcsát darabokra törték, akárcsak a kezeit. Képtelen volt elmondani nekem, amit tud, le sem tudta írni, pedig nagyon akarta. Ültem az ágya mellett, és néztem, ahogy a könnyek folynak végig az arcán, úgy kínlódott.

Képtelen vagyok felfogni, hogy idáig fajulhatnak a dolgok. Az a vékony kis srác, akit az iskolai színdarabban láttam?! Mi köze lehet a drogkereskedőkhöz? Ugyanakkor annyira kézenfekvő a válasz, csak az agyam tiltakozik ellene. Nem tudom elfogadni a dolgok ilyen alakulását. Egyszerűen képtelenség, hogy ilyesmi előfordulhat ebben a kisvárosban! - Ki verte meg a fiút Sonny? Cyrus emberei?

- Csakis. - Cross nincs is tudatában, de olyan erővel szorítja a visszapillantó tükrét, hogy ízületei egészen belefehérednek.

- Mintha azt mondtad volna a múltkor, hogy szerinted Marko vitte a drogot a tóparti bulira, nem?

Sonny bólint.

- Ezek után is úgy véled? Vagy most már úgy gondolod, hogy Cyrus?

- A végeredményt tekintve van köztük különbség?

- Az iskola szempontjából igen nagy a különbség. Mike Pinella szempontjából viszont semmi.

- Igyekszem mindig a törvény betűje szerint cselekedni - szól halkan Sonny -, de olykor… olykor legszívesebben szétverném valakinek a fejét.

- Tökéletesen megértem. Amikor Houstonban helyettes államügyészként dolgoztam, olyan dolgokat láttam, amit egyszerű ember sohasem. És olyan zsarukkal volt dolgom, akik nap mint nap még ennél is rettenetesebb dolgokat tapasztaltak. Gyakran éreztem, hogy fogok egy pisztolyt, és magam veszem kézbe az ügyet. Csakhogy ezt nem teheti meg az ember.

Sonny tekintete az arcomat fürkészi.

- Úgy hallottam, azért mégis megtetted, sőt nem is egyszer.

- Csakis a családom védelmében - ismerem el halkan. - A határt meg kell húzni.

Elfordítja a fejét, és egy pillanatig a távolba réved, mintha a templomtornyot venné szemügyre, majd visszafordul hozzám: - Mit értesz „család” alatt? Ha biológiailag nem vagyok Mike apja, akkor nincs is jogom megvédeni őt?

- Őt már nem védheted meg, mert már elintézték.

- És a többi hozzá hasonló srácot? Ők is ennek a közösségnek a tagjai, Penn. Ennek a városnak a polgárai, amelyet a sajátunknak tartunk. Azok a srácok nem családtagok?

- Dehogynem. De nem tehetsz meg akármit, még ha úgy is gondolod, hogy az lenne a helyes. Ez zsigeri reakció, Sonny, én magam is számtalanszor átéltem. Drew idegei ugyanúgy borotvaélen táncolnak, akárcsak a tieid. Minden gondolata akörül forog, hogy megszökik a börtönből, és darabokra szedi Cyrus White-ot. Csakhogy az ember nem adhatja át magát az ösztöneinek, legalábbis most még nem. Adjunk esélyt a törvénynek.

Sonny megvetően elhúzza a száját.

- Csak nem Shad Johnsonra gondolsz?

- De igen. És Byrd seriffre, meg Logan rendőrfőnökre.

A kábszernyomozó felhorkan, és nagyot köp az aszfaltra.

- Nos, ez a véleményem a seriffről annak a néhány évnek alapján, amióta nála dolgozom.

- Nem tudom, mivel vigasztalhatnálak, Sonny. Te magad is a rendszer része vagy. Tegyél érte, hogy jól működjön. Csak arra kérlek, ha bármit megtudsz Markóval kapcsolatban, még a ma esti testületi ülés előtt hozd a tudomásomra. Hatkor kezdődik.

Sonny egy kis fémdobozt vesz elő az ingzsebéből, hüvelykujját és mutatóujját belemártja a dohányba, majd az anyagot az alsó ajka és az ínye közé teszi.

- Van néhány szál, amin elindulhatok - mondja, közben sebességbe rakja az autót. - Bármit megtudok, mindenképpen szólok neked.

- Milyen szálakon indulsz el? - kérdezem aggodalmasan.

Vigyorogva kacsint: - Ne szólj szám, nem fáj fejem… Na viszlát, barátom! *

A terepjáró kerekei csikorognak, ahogy Sonny beletapos a gázba, és kikanyarodik a főútra.

A kora délután meglepetések nélkül telik el. Shad Johnson nagyot káromkodott, amikor megtudta, hogy a rendőrfőnök letartóztatta Drew-t, de nem tehetett ellene semmit. Cyrus White tartózkodási helyét továbbra is homály fedi. Az apám beszélt Quentin Averyvel, de a hímeves polgárjogi ügyvéd nem ígért semmit, mielőtt közelebbről meg nem ismeri az ügyet. Háromkor elhoztam Annie-t az iskolából, és a Liberty parkba vittem baseballedzésre. Ha elfoglaltságom engedi, általában ott maradok, hogy megnézzem az edzést.

Ma nagyon jól megy neki az ütés, de a mezőnyjátéka már hagy némi kívánnivalót maga után. Az edzőnek dolga akadt, ezért hamarabb véget vet az edzésnek, Annie pedig bús ábrázattal battyog oda hozzám. Épp szeretném megvigasztalni, amikor megszólal a telefonom. A kijelző szerint az apám hív.

- Szia, apa. Mi a helyzet?

- Quentin hívott az imént.

Izgatott borzongás fut végig rajtam.

- És?

- Azt mondta, tud egy ügyvédet, aki tökéletesen megfelelne Drew védelmére, és elhozza hozzám a rendelőbe. Ott találkozhattok. Meg tudod oldani?

- Hogy a francba ne. Hánykor?

- Papa, már megint káromkodtál! - figyelmeztet Annie.

Mosolyogva meghúzogatom a lófarkát. - Szóval hánykor?

- Most. Quentinnek amúgyis kontrollra kell jönnie a lábával, és épp mára volt időpontja. Szerintem úgy gondolta, két legyet üt egy csapásra.

- Ki az ügyvéd?

- Nem árulta el.

- Rendben. Már úton vagyok, csak épp kiteszem otthon Annie-t.

- Nagypapival beszéltél? - kérdezi Annie, amikor leteszem a telefont.

- Honnan tudod?

- Arról, ahogy beszélsz vele. Teljesen másképp beszélsz vele, mint velem.

Annie megérzései sokkalta erősebbek, mint az enyémek.

- Pont olyan vagy, mint az anyukád, kicsim.

Annie arca teljesen elkomorodik. - Komolyan?

- Tökéletesen. Éppen olyan.

Beszállunk a kocsiba, és kihajtunk a főútra, amikor Annie hirtelen megszólal:

- Mostanában nem sokat beszéltél Caitlinnel, igaz?

- Nem, elég sok dolga van mostanában Bostonban.

Annie fontolgatja a hallottakat.

- Tényleg sok dolga lehet. Pedig azt hittem, hogy gyakrabban eljön meglátogatni bennünket.

- Én is azt hittem, tökmag. És Caitlin is úgy szerette volna. Csakhogy a munka olyan dolog, amit a felnőttek nem hanyagolhatnak el, kicsim. - Bár ebben az esetben ez nem felel meg a valóságnak.

- Kérdezhetek tőled valamit, papa?

- Hát hogyne, kicsim.

- Mia nagyon fiatal lenne hozzád?

A kérdéstől elakad a szavam.

- Vagyis tudom jól, hogy fiatal - folytatja Annie -, de szerintem ahhoz képest olyan felnőttes, és én nagyon kedvelem. Egyáltalán nem úgy viselkedik, mint a többi felsős lány, tudod? Ugyanolyan könyveket olvas, mint te, és csinos is, meg…

- Annie!

A lányom szemei elkerekednek, mint aki pozitív választ remél ugyan, de sejti a rosszat.

Felé nyújtom a kezem, és megszorítom az övét: - Miának még nagyon sok tennivalója van, mielőtt családot alapítana, kicsikém. Először egyetemre kell mennie, és meg kell terveznie a jövőbeni életét. Akárcsak neked majd tíz év múlva.

- Kilenc - javít ki Annie. - Kilenc év múlva leszek tizennyolc éves. Én csak arra gondoltam, hogy szuper anyuka lehetne belőle. Már úgy értem, valakinek…

- Szerintem igazad van. - Odahajolok, és magamhoz ölelem, nehogy észrevegye a szememben gyülekező könnyeket. A lányomnak rettentő nagy szüksége lenne egy anyára, és nekem eddig nem sikerült biztosítanom neki. Ebben a pillanatban - tulajdonképpen először - érzek igazi haragot Caitlinnel szemben, amiért olyan hosszú ideig távol van. Attól tartok, sem velem, sem önmagával nem volt őszinte, amikor a legutóbbi megbízatást elvállalta.

- Egy kis időre be kell ugranom Nagypapa rendelőjébe, kicsim. Megpróbálok szólni Miának, hátha ráér, hogy vigyázzon rád.

- Rendben - feleli Annie nyafka-unott hangon, mintha Mia társasága dögunalmas lenne neki.

Előveszem a telefonomat, és a gyorshívóval megcsörgetem Mia számát.

19. fejezet

Az apám magánrendelője tulajdonképpen nem más, mint a gyógyítás-és hadtörténet számára létrehozott könyvtár. Világháborús tankok és repülőgépek kicsinyített modelljei sorakoznak a napóleoni korszak hajói mellett, a szoba minden egyes könyvespolcán pedig kézzel festett ólomkatonák állnak őrt Az apám sem mondható alacsonynak, legalább száz-nyolcvan centi, hófehér hajjal, ezüstös szakállal, átható tekintettel - ezek a szemek már sokszor szemtanúi voltak az emberi test és lélek bajainak

- Hogy bírja Drew a gyűrődést? - kérdezi az íróasztala mellől.

- Nem túl jól.

- Tényleg az a drogkereskedő ölte meg Kate Townsendet, akinek a neve megjelent a lapokban?

- Őszintén szólva nem tudom.

- Nem tűnsz túl magabiztosnak. Mitől tartasz, Penn?

Ezen még valójában nem gondolkoztam.

- Mindenki másnak azt mondanám, hogy attól félek, Drew-t tévesen ítélik el gyilkosság miatt.

- És nekem?

Behunyom a szemem, és az igazság megállíthatatlanul gördül ki a számon: - Hogy Drew akaratlanul bár, de megölhette Kate-et. Fiatal kora ellenére a lány hatalmas szexuális étvággyal rendelkezett, és azt szerette, ha szeretkezés közben fojtogatják. A halálát is fojtogatás okozta. Nem kell ahhoz Sherlock Holmesnak lenni, hogy az ember észrevegye a lehetséges kapcsolatot.

- Persze Drew mindent tagad, igaz?

- Igen.

Apa asztalán megcsörren a telefon, és Esther közli vele, hogy úton van a rendelő felé Quentin Averyvel.

- Hol van most Annie? - kérdezi apa.

- Felvettem Miát, és elvittem hozzánk, hogy vigyázzon rá. Nem tudtam, meddig tart a megbeszélésünk.

Apa elnéz mellettem, feláll a székéből, és mosolyogva szól: - Hát megjött Quentin! Gyere be, öregfiú!

Az ajtó felé fordulok. Gyakran előfordul, ha olyasvalakivel találkozom, akit képről vagy tévében láttam már, hogy a valóságban sokkal alacsonyabbnak bizonyul. Quentin Avety esetében ez nem áll fenn. A hírneves ügyvéd bár már hetven fölött jár, mégis olyan karizmatikus aurát hordoz maga körül, hogy egyből látszik, ő tényleg merészen képviselhette a nemzeti ügyeket. Még most is, fél lábbal is délceg termetű, hófehér haját szorosra font afro stílusban viseli. Szeme zöldes árnyalatú, bőre pedig világosabb, mint általában a Natchezben élő feketéké, bár sötétebb, mint Shad Johnsoné, akit sokan inkább fehérnek, mint feketének gondolnának. Végül is Avery kinézetének egyáltalán nincs jelentősége. Ez a férfi, akivel most apám rendelőjében találkozom, számtalan ügyet képviselt a Legfelsőbb Bíróság előtt, és nemcsak képviselte, hanem meg is nyerte ezeket. Elnöki tanácsadóként is működött emberi jogi kérdésekben, elsősorban JFK és Lyndon Johnson mellett. A fehér rasszisták szervezeteivel kegyetlenül elbánt szerte az országban. A Yale Egyetem jogi karán halálbüntetés-jogot tanított. Gyökeresen megváltoztatta a precedensekre épülő joggyakorlatot, és ezzel elérte azt, ami oly kevés embernek sikerül: változtatott a világon.

- A barátom egy kicsit késni fog - mondja köszönésképpen Quentin. - Elnézést kérek, uraim.

Arra számítottam, hogy választékos irodalmi stílusban beszél, a generációjának számos fekete képviselőjéhez hasonlóan. Ám Quentin Avery a jelek szerint megtartotta déli akcentusát. Zengő baritonján a hajdani rabszolgák lágyan duruzsoló hanglejtését idézte vissza, ami miatt a vele a tárgyalóteremben szembenálló ügyvédek - a bírákról nem is szólva - hosszú éveken át bizonyára alulbecsülték őt. A kezemet nyújtom felé.

- Penn Cage vagyok, professzor úr.

Avery arcán mosoly suhan át. Kézfogása olyan erős, mint a satu szorítása.

- Szólítson csak egyszerűen Quentinnek. Nem bánja, ha leülök? A lábamat levágták ugyan, de a helye olykor úgy lüktet, hogy az már rettenetes.

- Ülj a kanapéra, Quentin - kínálja hellyel az apám, aki előjön az íróasztala mögül. - Penn, te pedig ülj a helyemre. Szívesen részt vennék a beszélgetéseteken, de a betegeim várnak. Majd szólok, ha útban vagytok.

- Köszönjük, Tom - mondja Avery, és helyet foglal az apám íróasztalával szemben lévő kanapén.

Én is leülök a felkínált helyre, és várom, hogy az élő legenda megszólaljon.

- Az apja már ejtett néhány szót az ügyről - kezdi Avery. - A hallottak alapján eszembe jutott egy megfelelő ügyvéd. Az illető városbeli, bár nem nő. Mississippi államban még mindig hiánycikknek számít a fekete ügyvédnő. A pártfogoltam még elintéz ezt-azt a városban, úgyhogy először avasson be engem az ügy rejtelmeibe, és akkor meg tudom mondani, hogy az illető segíthet-e önöknek vagy sem.

Összefoglalom az elmúlt néhány nap eseményeit, közben Quentin Avery le sem veszi átható tekintetét rólam, nehogy bármi is elkerülje a figyelmét. Beszámolok róla, hogy Drew találta meg Kate holttestét, de nem hagyom ki az erőszakra utaló nyomokat, a zsarolást, Cyrus White-ot sem, sőt még a mobiltelefonban tárolt meztelen fotókat is megemlítem. Avery tekintete olykor-olykor összeszűkül, máskor az alsó ajkát biggyeszti le, de egyetlen kérdéssel sem szakítja meg a beszámolómat. Gyanítom, hogy az előadásmódomból legalább annyi következtetést képes levonni, mint magukból a tényekből. Az összefoglalómat a legutóbb felbukkant szemtanúval zárom, aki látta Drew kocsiját a patak melletti elhagyatott részen parkolni. Csupán arról nem teszek említést, hogy Jenny Townsend elhozta hozzám Kate személyes holmiját. Mindaddig, míg biztosan nem tudom, hogy Quentin Avery pártfogoltja elvállalja-e az ügyet, nem kockáztathatom meg, hogy bárki is tudomást szerezzen a cipősdoboz létezéséről.

- Nos, mi a véleménye? - kérdezem végül.

Avery elgondolkodva sóhajt fel: - Azt már látom, hogy maga rettenetesen aggódik a barátja miatt.

Egyetértőén bólintok.

- Helyesen teszi, ha másik ügyvédet keres a számára. Nem lenne egészséges, ha továbbra is maga foglalkozna az üggyel.

Láthatóan fel akarja mérni, hogy a véleményét bántónak találom-e. Egyáltalán nem.

- Túlságosan sok érzelem fűzi az ügyfeléhez. Ez a férfi megmentette a maga életét. Egyazon atlétikai csapatban sportoltak éveken keresztül. Amit az előzőekből leszűrtem, dr. Elliott fantasztikus ember, amolyan hős, legalábbis bizonyos szempontból. Ezért annyira nehéz önnek elfogadnia, hogy ő a gyilkos.

Már nyitnám a számat, hogy ellentmondjak, de Avery egy kézmozdulattal megállít. A tenyerében simán elférne egy kosárlabda.

- Nem azt akarom mondani, hogy ő tette, de maga, valahol a lelke mélyén, attól tart, hogy ő az elkövető.

Nem szólok, de Quentin Avery éles meglátása egyszerűen lenyűgöz.

- Engem nem érdekel, hogy Elliott megölte-e azt a szegény lányt, vagy sem - folytatja Avery. - Az viszont létfontosságú, hogy az ügyvédje ne legyen elfogult, mert csakis ilyen módon lesz képes eredményesen védelmezni dr. Elliottot. Persze azzal ön is tökéletesen tisztában van, hogy az ügyvéd sohasem kerülhet érzelmileg túl közel az ügyfeléhez.

- Ebben teljesen igaza van. Mit szól a tényekhez?

- Tények? - horkan fel Avery. - Miféle tényekhez? A rendőrség még a tett színhelyét sem derítette fel eddig. Az államügyész kezében csupán közvetett bizonyítékok vannak, és azok többsége nem utal gyilkosságra. Nos, ezzel nem azt mondom, hogy a rendelkezésére álló bizonyítékokkal nem hangolhatja az esküdtszéket dr. Elliott ellen. Ha egy Mississippi állambeli esküdtszék meghallja mindazt, amit most maga elsorolt nekem, kétségkívül meg lesz győződve róla, hogy ő tette. És ha azt is megtudják, hogy dr. Elliott lent járt a pataknál, sőt, a kezében is tartotta a holttestet, akkor gondolkodás nélkül bűnösnek fogják találni. Hacsak maga be nem bizonyítja, hogy az a gonosz Cyrus White erőszakolta és ölte meg a lányt.

- A léc meglehetősen magasra van állítva.

Quentin bólint: - Ha a spermaminta meg is egyezik Cyrus DNS-ével, nem bizonyít egyebet, mint hogy Cyrus közösült a lánnyal. - Elhúzza az orrát, és halványan elmosolyodik. - Persze ebben az ügyben nagyon sok múlik az esküdtszéken. A fehér esküdtek előítélettel ülnek be a padba, azzal a meggyőződéssel, hogy egy elvetemült nigger drogkereskedő egy percig se tétovázna, hogy megerőszakoljon egy olyan finom kis csibét, mint Kate Townsend. A fekete esküdtek viszont épp az ellenkezőjét gondolják. És nagy az esély, hogy bőrszín szerint vegyes esküdtszéket kapunk. Ez dr. Elliott szempontjából jó, mert lévén gyilkossági ügyről szó, csupán egyetlen esküdtre van szükség, aki kételkedik. - Avery elvigyorodik, kivillantva megdöbbentően fehér fogsorát. - Ne is vállalja el az ügyet olyan ügyvéd, aki úgy érzi, nem képes minden körülmények között meggyőzni ezt az egyetlen esküdtet arról, hogy az emberként és orvosként is kiváló dr. Elliott nem követte el a gyilkosságot.

Napok óta most először csillan fel előttem egy halvány reménysugár.

- Szégyellem, hogy ilyen pesszimistán vélekedtem. Egyetlen mentségem, hogy jól tudom: az államügyész, a seriff és a bíró minden erejével arra koncentrál, hogy Drew-t elítéltesse.

Avery megfontoltan bólint.

- Ez meggondolandó. Őszintén szólva emiatt voltam hajlandó közelebbről is megismerkedni ezzel az üggyel.

- Ezt nem értem.

- Shad Johnson miatt - feleli Avery leplezetlen undorral.

- Ismeri?

- Találkoztunk néhányszor. Ismerem a fajtáját.

A fajtáját. Ez a családját jelenti, megszámlálhatatlan generációra visszamenőleg.

- És mi a véleménye róla?

- Veszélyes embernek tartom. Nem csupán dr. Elliottra nézve, hanem minden fekete lakosra, férfire, nőre és gyerekre ebben a városban.

Döbbenten hallgatom: - Ezt hogy érti?

- Penn, az országban kritikus helyzet alakult ki a fekete vezetők terén. Akik még vagyunk az én generációmból, egy letűnt kort képviselünk. Nehéz ezzel szembesülni, de a mi időnk lejárt. Martin, Malcolm X… Fannie Lou Hamer, Medgar… mind kihaltak, akár a dinoszauruszok. A ma tevékenykedő fekete vezetők gyakorlatilag három csoportba sorolhatók. Az egyik a menedzsertípus, aki úgy tesz, mintha a faji kérdés nem is lenne kérdés. Kiterjedt fehér választókörzetet akar, ugyanakkor szeretné maga mögött tudni a feketék támogatását is. Pragmatikus vezető, annak nem is rossz, de hajlamos rá, hogy figyelmen kívül hagyja az ellenzéket, és azt hirdeti, hogy a feketék számára az egyedüli megoldás, ha a többséggel együttműködve haladnak. A második csoportba a tiltakozó fekete vezető tartozik. Ő a hangos és büszke fekete. Legendás fekete vezetők a példaképei, mint Malcolm és Martin, de valójában szemernyit sem hasonlít hozzájuk. Csupán egy dolog vezérli: a legendás eszmék segítségével személyes hatalmat és elismerést kivívni. Marion Barry, Al Sharpton, Louis Farrakhan - vég nélkül sorolhatnám. Meggyőzők, lehengerlők és nagyon veszélyesek. Fekete amerikaiak tömegét verik át azáltal, hogy érzelmi csapdába ejtik őket, aztán a tömegek támogatását kizárólag önös céljaik elérésére használják fel. Az ilyen vezető sohasem venne fel egyszerű fekete öltönyt sima fehér inggel, ahogy azt a nagyok tették annak idején. A nagy játék résztvevői akarnak lenni, és annak megfelelően akarnak kinézni. Pedig az igazi protestáló vezető alázatos: a bölcsességet többre tartja, mint a médiafelhajtást.

- Mintha Shad Johnson képét rajzolta volna meg, bár nem teljesen.

- Shad skizofrén ebből a szempontból - feleli Quentin Avery. - Kezdetben az első típusba tartozott, de a kudarcok a másodikba sodorták.

Már éppen megkérdezném, milyen a harmadik típusba tartozó fekete vezető, de Quentin tovább folytatja: - Shad gyakorlatilag utálja a fajtáját. El tudja ezt képzelni? Persze nem mindet, de azokat igen, akiknek a legnagyobb szükségük volna a segítségére. Őket hibáztatja saját sanyarú sorsuk miatt, éppúgy, ahogy a fehér rasszisták teszik.

Bólintok. - Tényleg hallottam Shadet, amint lekicsinylőén beszél a helyi feketékről. Egyszer a fülem hallatára nevezte őket sötét bunkóknak.

Quentin lehajol, és megdörzsöli a műlábát.

- Ezen egy percig sem csodálkozom. Az ilyesfajta megnyilvánulások mélyén nem kevés önutálat található. Shad ugyanakkor antiszemita, és szoros kapcsolatot ápol Luis Farrakhannal is. Szomorú ezt tapasztalni egy olyan szellemi tehetséggel megáldott férfi esetében, mint Shad.

- Minden rendben? - kérdezem aggodalmasan, mert Avery mintha kényelmetlenül fészkelődne.

- Jól, csak ez az átkozott cukorbetegség… - válaszolja felegyenesedve. - Az igazság az, Penn, ahhoz, hogy az emberből vérbeli fekete vezető váljon, szeretnie kell még a lusta, nehéz felfogású, lábát lógató senkiházit is. Ha nem képes erre, soha senkin nem fog segíteni.

Nem szólok semmit, mert nem tudom eldönteni, igazat adjak-e neki ebben.

- Gondoljon Jézusra - mereng el Avery. - Jézus éppúgy szerette a szajhát és a bűnöst is. Ahhoz, hogy az ember megmenthesse a fajtáját, egészen alulról kell elkezdenie, nem pedig a király előszobájában. Vagy hogy stílusosak legyünk, a polgármesteri irodában.

Vajon Avery tudja, hogy Shad ismét a polgármesteri szék felé kacsingat?

- Melyik a fekete vezető harmadik típusa? - kérdezem.

Az ügyvéd arcára sajnálkozás ül ki.

- A próféta. Olyan, mint Martin, Malcolm vagy Ella Baker. Vagy James Baldwin az értelmiségi körből. Jesse Jackson az egyetlen a közelmúlt politikai vezetői közül, akinek sikerült betöltenie ezt a szerepet, de 1988 után ő is elbukott. A jelenlegi generációnak nem sikerült egyetlen ilyen vezetőt sem felmutatnia, de még olyat se, aki a közelébe jöhetne ennek a típusnak. Mostanában figyelem Barak Obamát, de nem vagyok biztos benne. Az okok között sokkal inkább a mindent átható tömegkultúrát és a hiányzó fekete középosztályt látom, mintsem egyéni sikertelenséget. - Avery legyint egyet. - No de nem ezért vagyok itt. Csak azért hoztam fel, hogy megértse az államügyész iránti hozzáállásomat

Benyúl az inge zsebébe, és egy drágának tűnő szivart vesz elő. A fogai közé csippenti, de nem gyújtja meg.

- Amikor meghallottam, hogy Jones polgármester súlyos beteg, rögtön tudtam, hogy Shad újra elindul a választásokon. Öt évvel ezelőtt otthagyta a chicagói Goldstein & Henryt - egy menő irodát, ahol számos befolyásos fekete jogász dolgozott. Azzal hencegett, amikor otthagyta őket, hogy lejön ide délre, megválasztják polgármesternek, és onnan már csupán egy lépés a Jackson megyei kormányzói szék. Shad úgy kalkulált, hogy a kormányzóságból egyenes út vezet a Szenátusba, aztán pedig isten tudja, hová. De már a legelső megpróbáltatáson elvérzett. Wiley Warren legyőzte annak ellenére, hogy Shad számos fekete hírességet idecsődített. Nos, az ifjú Shadrachnak esze ágában sem volt behúzott farokkal visszakullogni Chicagóba. Megpályázta az államügyészi posztot és el is nyerte. De ezzel ő nem éri be, nem bizony. Azt akarja megszerezni, amit a szüleinek megígért, amikor lejött ide délre. Ennek a városnak most rettentő nagy szüksége van egy talpraesett polgármesterre, csakhogy Shadrach Johnson nem ilyen. Annak idején bőrszíntől független, teljesítményelvű társadalmat és felvirágoztatott város ígért, de mivel ez nem volt elegendő, hogy a polgármesteri székbe ülhessen, ezért most előveszi a „tiszta fekete” kártyát minden közalkalmazotti posztot fekete fog betölteni, akár van szakképesítése, akár nincs. Ha barát, jó, ha rokon, még jobb. Meg akarja mutatni ezeknek a fehéreknek, milyen az élet árnyékosabb oldalán lenni. Számos helyi fekete fog Shadre szavazni pusztán a bőrszíne miatt, de ezzel nagy hibát követnek el.

- Megértem a Shaddel kapcsolatos érzéseit, Quentin, de nem hiszem, hogy egy elveszített bírósági per elegendőnek bizonyulhat ahhoz, hogy ne kerülhessen be a polgármesteri székbe.

- Ebben tökéletesen igaza van. Abban bízom, hogy Shad maga méri a végső csapást önmagára.

- Hogy érti?

Quentin sejtelmesen elmosolyodik: - Mondjuk, hogy ne adj isten dr. Elliott ölte meg azt a szegény kislányt. Tételezzük fel, hogy bizonyítékhegyek gyűlnek össze ellene. Biztos vagyok benne, hogy Shad még ilyen körülmények között sem lesz képes egymaga győzelemre vinni az ügyet. Nem fog pusztán a bizonyítékokra hagyatkozni. El fog követni valami etikátlan - akár törvénytelen - dolgot, hogy a maga előnyére fordítsa az ügyet. Hogy száz százalékos ítélet szülessen. Maga viszont majd ott áll készenlétben, és leleplezi. Akkor megvalósul az én személyes célom is.

Átfut rajtam a remény egy halvány sugara, de amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan múlik is el.

- Quentin, ez a találkozás felbátorított engem, de ugyanakkor aggodalommal is eltölt. Maga tökéletesen megértette az ügy hátterét, sokkal jobban, mint én, de az ügyvéd, az ön pártfogoltja még semmit sem tud róla. Az idő viszont sürget, mert Shad egy percet sem veszteget el.

- A fickó, akit be akarok mutatni, sokkal többet tud, mint azt maga gondolná.

- Hogyhogy?

Avery kiveszi a szivart a szájából, és elmosolyodik.

- Mert itt ül maga előtt.

Időbe telik, míg feldolgozom a hallottakat.

- Azt akarja mondani, hogy elvállalja Drew védelmét a tárgyaláson? Személyesen?

- Igen.

- Shad Johnson miatt?

- Így van. De dr. Elliott szempontjából mindegy, mi az én mozgatórugóm. Profibb védelmet kap, mint amit álmában remélt volna.

Szótlanul ülök, és megpróbálom megemészteni a hallottakat.

- Tudom, hogy igaza van, de…

- Mi az a de?

- Attól tartok, Drew nincs tökéletesen tisztában azzal, hogy mekkora veszély fenyegeti, vagy ha mégis, akkor nem érdekli. Azt hiszem, Kate halála annyira sokkolta, hogy még nem tért magához.

Avery halkan felkuncog.

- Ne aggódjon, amint meglátja azt a tizenkét embert ott az esküdtek padsorában, akik úgy merednek rá, mint egy sorozatgyilkosra, rögtön magához fog térni.

Végre eljut az agyamig, hogy a nagy legenda, Quentin Avery átveszi tőlem a keresztet, amiről azt hittem, magamnak kell végigcipelnem az úton. Olyan megkönnyebbülés vesz erőt rajtam, amilyet évek óta nem tapasztaltam.

- Őszintén mondom, Quentin, úgy érzem, újjászülettem.

- Azért ne igyon előre a medve bőrére! Az az érzésem, vár még ránk néhány rossz pillanat.

- Mire gondol?

- Bizonyítékokra, amelyek mind a doki ellen szólnak majd.

Lassan bólintok: - Remélem, téved.

- Olykor megesik velem, de ahogy öregszem, egyre ritkábban.

Mástól önteltségnek tűnne egy ilyen mondat, de Quentin Avery szájából csöppet sem hangzik annak.

- Ez az idős kor egyik nagy ellentmondása - teszi hozzá. - A farkad egyre kókadtabb, de képes vagy kidumálni magad a helyzetből. - Teli szájjal felnevet: - A kettőnek biztosan köze van egymáshoz. Lehet, hogy az intelligencia sokkal inkább koncentrálás kérdése, mint gondolnánk.

- Igaza lehet.

A tenyeremmel az asztalra támaszkodom: - Miben szeretné, hogy segítsek?

Hosszú ujjaival elkezdi a felsorolást: - Foglaljon le néhány szobát az Eola Szállóban. Egy lakosztályt nekem, ezenkívül négy vagy öt hagyományos szobát irodának, egyebeknek. Szükségem van egy hatvanezer dolláros előlegre, és ötvenezer dollár banki letétre a költségek fedezésére. Ez csak a kezdet.

- Vegye úgy, hogy el van intézve - mondom, és magamban azért imádkozom, nehogy kiderüljön, Ellen Elliott rendelkezik Drew minden vagyona fölött.

- Ezt már szeretem - mondja elégedetten Quentin. - Valaki, aki tudja, mi a módja.

- Könnyű, ha más pénzéről van szó.

- Rátapintott a lényegre.

- És mi a helyzet velem? Milyen szerepet szán nekem?

Az öreg ügyvéd úgy szorítja össze a száját, mintha egy bonyolult szerkezet működésére szeretne rájönni.

- Mondjuk hogy maga lesz a legfőbb nyomozóm. Már bebizonyította, hogy ért hozzá, bár ez a legkevesebb, amit az ember egy volt ügyésztől elvár. Ha jobban belegondolok, maga hivatalosan ellenfélnek számít, ezért is jobb, ha bevonom a dologba.

Quentin minden további nélkül fogja a botját, és talpra küzdi magát.

- Hadd kísérjem ki az autóhoz - ajánlkozom.

- Nagyon kedves, de odakinn vár valaki, aki segít.

Mindazonáltal kikísérem a váróba. Avery a hiányzó végtagja ellenére rendkívül mozgékony. Kinyitom az ajtót, és egy negyven körüli, gyönyörű fekete nő indul felénk.

- A lánya? - kérdezem, amint a nő kitárja előttünk a bejárati ajtót.

Mindketten felnevetnek.

- Doris a feleségem - válaszol Quentin, miközben kifelé biceg.

- Penn Cage, Doris Avery. - Rám kacsint: - Most már láthatja, miért töltök annyi időt otthon.

- Megértem - helyeselek kissé zavartan, közben pedig az jár a fejemben, hogy talán Quentin jobban átérzi Drew helyzetét, mint gondolnám. Úgy harmincöt évvel lehet idősebb a feleségénél, így a huszonhárom éves korkülönbséget nem tekintheti nagyon kirívónak.

Mintha csak a gondolataimban olvasna, Quentin megszólal: - Kate Townsend tizenhét éves volt, erről nem feledkezhetünk meg.

- Egyetértek - válaszolom.

- Kiskorú sérelmére elkövetett erőszakos nemi közösülésről van szó - emlékeztet komoran -, amelyért dr. Elliott simán kaphat akár harminc évet is, a gyilkossági ügytől teljesen függetlenül.

- Tisztában vagyok vele.

- De - kacsint rám Quentin - ha létezik rátermett ügyvéd, aki képes némi emberi megértést kicsikarni az esküdtekből egy fiatal lánnyal kapcsolatban, akkor én vagyok a maga embere.

Nem állhatom meg, hogy el ne nevessem magam: - Erre a fejemet teszem.

Lassacskán haladunk a parkoló felé. Doris jobbról belekarolva támogatja férjét. Erősnek tűnik, legalábbis szoknyája alól kivillanó feszes lábikrája alapján.

- Most, hogy így megbeszéltük a dolgokat - szól Quentin-, volna még egy kérdésem, Penn.

- Rajta.

- Mi a valódi oka annak, hogy le akarja adni az ügyet? A barátja élete forog kockán, és maga rendelkezik azzal a képességgel, hogy sikeresen meg tudja védeni őt. Feltételezem, jó ösztöne vezette arra, hogy kilépjen a dologból, de nem hiszem, hogy ez lenne a valódi ok. - Farkasszemet nézünk. - Egyetlen indokot tudok elképzelni: hogy bűnösnek tartja a barátját

Megrázom a fejem.

- Nem erről van szó. A valódi ok az, hogy szeretnék indulni a polgármester-választásokon. Ha viszont harcba szállok Shaddel Drew védelmében, és főként, ha veszítek, akkor a választást is elveszítem. Tehát… a város jövője sokkal fontosabb számomra, mint Drew sorsa, bármilyen kegyetlenül is hangzik.

Quentin Avery hosszú pillanatokig elismeréssel néz rám. Aztán a szemei körül megerősödnek a ráncok, szembogara megvillan, és végül ajkai szétnyílnak, hogy felvillantsák ragyogóan fehér fogsorát.

- Öregfiú, maga még sok borsot fog törni Shad orra alá, ha nem tévedek. Nem adok sok időt, és az államügyész legszívesebben kiiktatná magát az élők sorából.

Doris megáll egy vadonatúj, csillogó Mercedes mellett, és kinyitja az anyósülés ajtaját.

- Mi a véleménye a polgármesteri székért való indulásomról? - kérdezem.

Quentin vállat von: - Nem ismerem még olyan jól, hogy véleményt mondhassak.

- Megértem. És mi a véleménye arról, ha ismét fehér lenne a polgármester, és nem fekete?

Az élő legenda kuncogni kezd, és a távolba, az apám rendelője mögötti völgybe réved a tekintete.

- Én csupán egy rátermett polgármestert szeretnék. Ez a város merő fájdalom, és nem szabad több időt vesztegetni faji ideológiákra. Nem szabad több időt vesztegetni, hanem el kell kezdeni az érdemi munkát. Lehet, hogy ön az alkalmas személy erre a posztra, lehet, hogy más. Csupán annyit tudok, hogy maga küldte rács mögé Del Payton gyilkosait, és ez nagyobb tett, mint bármi, amit én 1968 óta véghezvittem -vigyorog. - A szememet mindenesetre magán tartom majd.

Quentin beül az anyósülésre, fészkelődik egy kicsit, majd felnéz rám:

- Érzem, hogy szeretne kérdezni valamit De lehet, hogy többet is.

Igaza van: meg akarom kérdezni, miért fordított látszólag hátat az emberi jogi mozgalomnak a nyolcvanas-kilencvenes években, és miért foglalkozott személyiségi-jogi és elvi alapon indított perekkel, amelyek anyagi szempontból hatalmas haszonnal jártak, de igen kevéssé segítettek azokon az embereken, akiknek sorsát annyira a szívén viseli. De nem merem feltenni a kérdést, nehogy megbántsam. Drew nem veszíthet el egy ilyen kaliberű ügyvédet, különösen most, hogy az egész igazságszolgáltatás a nyakában liheg. - Csak megpróbálom elrendezni az agyamban ezt az egészet - válaszolom, és nem is állítok valótlant.

- Nem, nem, tudom, hogy fúrja valami az oldalát - erősködik Avery. - De látjuk még egymást jó néhányszor az elkövetkező napokban. Egy idő után, ha összeszedi a bátorságát, kedve szerint kikérdezhet engem. -Nevetve előrefordítja a fejét: - Mondja meg az apjának, hogy a hét folyamán majd felkeresem.

Doris Avery becsukja a kocsi ajtaját, és a karomnál fogva a Mercedes hátsó feléhez irányít, ahol halk, de annál határozottabb hangon így szól:

- Szeretném, ha tisztában lenne valamivel, Mr. Cage.

- Kérem, szólítson Pennek.

- Rendben, Penn. Quentin sokkal rosszabb állapotban van, mint ahogyan kinéz. A diabétesz szörnyű betegség, amely sokat rombol a szervezetében, nem csupán arról van szó, hogy a lábát elveszítette. Sokkal többet árt, mint ahogy azt Quentin valaha beismerné.

Doris Avery szemében az őszinte fájdalom könnye csillog, de nem fakad sírva.

- Én nem fogom lebeszélni arról, hogy elvállalja ezt az ügyet, magától viszont határozottan kérem, hogy ne hajszolja őt túl. Már így is sokkal kevesebb évem maradt, amit vele tölthetek, mint ahányat szeretnék, ő pedig az évek alatt sokkal többet adott önmagából olyan embereknek, akik ezt nem értékelték. Ha ugyanezt teszi most is, az a halálát jelenti.

- Megértettem, Mrs. Avery.

Biccent egyet, megfordul, és a vezetőülés melletti ajtóhoz lép.

- Szólítson nyugodtan Dorisnak. Viszontlátásra.

20. fejezet

Útban a St. Stephen felé rájövök, hogy Sonny Crossnak több időt hagytam, mint amennyit megengedhetek neki és magamnak. Feltárcsázom a mobiltelefonját, amíg az iskola előtt leparkolok. Sonny öt csengetés után veszi fel.

- Igen?

- Itt Penn beszél, Sonny. Délután hat óra van. Most megyek be az iskolai megbeszélésre. Tudsz nekem valamit mondani?

A telefonban tompa, kiáltásszerű hangot hallok. Aztán meg valaki felnyög.

- Mindjárt - sziszegi Cross.

- Sonny? Mi az ördög volt az?

- Nem tudom. Biztosan a telefonod zörög. Visszahívlak, amint tudlak.

Valami történik, de most nincs időm faggatni emiatt. - Semmit nem tudtál meg Marko Bakicról?

- Jelen pillanatban semmit.

- Ne felejts el felhívni!

A St. Stephen tárgyalóterme ugyanúgy fest, mint azon az éjszakán, amikor megtudtam, hogy Kate Townsend halott. A rózsafa asztal körül ülő tizenegy arc több mint komor. Olyan, mintha valami katasztrofális veszély fenyegetné az egész várost, és ezen a megbeszélésen dőlne el, milyen intézkedéseket hozunk. Holden Smith már az érkezésem előtt megnyitotta a megbeszélést, és világossá tette, hogy ebben a testületben bizonytalanná vált a helyzetem. Csupán az igazgatónőn, Jan Chancelloron látszik az, hogy mintha örülne az érkezésemnek.

- Foglalj helyet, Penn! - mondja Holden. - Ne haragudj, de nélküled kellett elkezdenünk.

Némán leülök.

Jan Chancellor veszi át a szót. - A testület nemrég úgy döntött, hogy e hét péntekén megemlékezést tartunk Kate és Chris tiszteletére.

Az két nap múlva lesz. - És hol?

- Az iskola tornatermében - feleli Holden. - Chris baptista volt, Kate pedig presbiteriánus. Szeretnénk iskolaidőben tartani a búcsúztatót. Így nem kell a gyerekeket a templomig szállítanunk. Itt is megszervezhetjük az eseményt.

- És beszélt valaki Jenny Townsenddel?

- Amint véget ér a megbeszélés, tájékoztatni fogom.

Ez tipikus. Mintha a testület mindenki fölött állna. - Értem. És miért hívtatok ide engem?

Holden szinte nőiesen felháborodott hangon válaszol. - A következő napirendi pont Marko Bakic kicsapása.

- Kizárás és deportálás - mormogja Bill Sims. - Ideje, hogy az a kis seggfej visszamenjen oda, ahonnan jött.

- És milyen alapon csapják ki az iskolából? - kérdezem.

- Semmi konkrétummal nem rendelkeznek - tájékoztat Jan. - Csak néhány kisebb vétség. Amiért elzárás jár.

- S ha jól emlékszem, azokért már meg is kapta az elzárást - gondolkodom hangosan, s közben elér az agyamig, hogy Jan többes szám harmadik személyben beszélt az előbb.

- Pontosan! - fordul most Jan Holden Smith és Bill Sims felé. - Ha ki akarjátok csapni Marko Bakicot, azt bírósági úton kell megtennetek.

- Semmi gond - válaszol Sims. - Csak egy átkozott horvátról van szó. Mit tud majd csinálni?

- Például beperelheti az iskolát veled együtt - válaszolom kimérten. - A biztosításunk fedezi majd, de a közvélemény elevenen fog felfalni bennünket. Mindennap arra ébrednél, hogy az újságban egy lapon említik az illegális drogokat a St. Stephen nevével.

- De hisz még csak nem is amerikai állampolgár!

- Az nem számít. A guantanamói börtönben fogva tartott külföldi rabok perlik a szövetségi kormányt, többek között törvénytelen fogva tartás miatt. És sorban állnak az amerikai ügyvédek, hogy képviselhessék őket.

- Baromság! - horkan fel Sims. - Ez egy nagy baromság. Ez a legnagyobb baj ezzel az országgal.

- Szerintem pedig pontosan ez a legjobb benne - vágok vissza.

Sims dühös pillantást vet rám, aztán Holden Smithre néz, mintha csak azt mondaná: „Mi az ördögöt keres itt ez az alak?”

- És hadd mondjak még valamit - folytatom. - Túl gyorsan döntöttetek Drew-ról. Minél több információt kapok Kate halálával kapcsolatban, annál bizonyosabb vagyok benne, hogy valaki más erőszakolta és gyilkolta meg.

- És mégis kicsoda? - szólal meg valaki az asztalnál. - Az a drogkereskedő, akiről az újságok írtak?

- Erről itt nem beszélhetek.

- Ez itt egy hivatalos ülés - veti fel Holden Smith -, de nem készül róla jegyzőkönyv. Ebből a teremből nem fog kiszivárogni semmi.

- Ez a legviccesebb dolog, amit az idén hallottam. Egyetlen olyan érzékeny témára sem emlékszem, amely ebben a teremben elhangzott, és ne hallottam volna két nap múlva valaki olyan szájából, akinek az ég világon semmi köze nem volt hozzá. Itt mindenki enyhén szólva pletykás, és nem fogom elbaltázni Drew védelmét csak azért, hogy az itt ülők kíváncsiságát kielégítsem. Azt szeretném, ha mindenki tudná, aki azonnal Kate gyilkosának titulálta Drew-t, hogy tévedett.

- De az igaz, hogy viszonya volt a lánnyal, tehát bűnös - veti közbe Holden. - Vagy tévedek?

- Ha szerinted ez bűn, akkor tudod, hogy minek számít Drew ezek után?

- Minek?

- Olyan gyarló emberi lénynek, mint amilyenek mi vagyunk.

Holden szemmel láthatóan megsértődik. - Penn, túl személyesre veszed ezt a dolgot. Mindannyian kedveljük Drew-t. Valamennyien tiszteljük őt, persze, a történtektől eltekintve. De ennek az iskolának már hatalmas kárt okozott azzal, hogy viszonya volt Kate-tel. És akkor még nem is beszéltem Kate-ről.

- Hogy őszinte legyek, még nem tudom, milyen fordulatot vesz az ügy. Honnan tudod, hogy Kate nem volt nagy bajban? Mi van akkor, ha Drew teremtette meg az életében az egyensúlyt?

- Azt akarod mondani, hogy egy negyvenéves férfival folytatott szexuális viszony jelentette az egyensúlyt Kate életében?

- Nem. De az talán igen, hogy szerette valaki. Holden, egy óceánjárót is elsüllyesztene az a hatalmas mennyiségű információ, amit nem tudunk ezekről a gyerekekről.

Az iskolaszék elnöke hatalmasat sóhajt, mint aki megadja magát a helyzetnek. - Te minden bizonnyal többet tudsz az ügyről, mint mi, Penn. Mi a javaslatod?

- Markót illetően? Egyszerűen tartsátok szoros megfigyelés alatt. Persze, ha valaki előáll, és kijelenti, hogy látta Markót drogot vinni a tó menti partira, akkor más a helyzet. Az már rendőrségi ügy. Az a parti a tónál az iskolán kívül zajlott le, de mivel a drogkereskedelem bűntény, azt hiszem, bőven indokolná az azonnali, magyarázat nélküli kicsapást. Eddig azonban senki sem állította, hogy látta volna Markót drogozni. És most, hogy a Pinella fiút megverték, kétlem, hogy bárki is előállna vele.

- Abban is benne volt Marko keze? - kérdi egy nő az asztal túlsó végéről.

- Nem tudom, Jean. Nézd, még ha Marko árul is drogot a gyerekeknek, nem ő az, aki a városba hozza a szereket. Az illegális drogkereskedelem külön üzletág, a Mexikói-öböltől indul észak felé. A városban néhányan nagyban adják tovább másoknak, talán éppen Markónak is, akik aztán kis mennyiségben árulják a felhasználóknak, például az iskola néhány diákjának. Marko csupán egyetlen láncszem a hosszú sorban. Még nem tudjuk, kinek lehetett oka arra, hogy megverje a Pinella fiút.

- Azt viszont tudjuk, hogy Marko az a láncszem, amely a leginkább érinti az iskolánkat - szól közbe Holden. - Mielőtt megjelent volna, nem voltak ilyen problémáink.

- Legalábbis nem tudtunk róluk. Amerikában minden középiskolában létezik a drogprobléma, Holden.

- Talán nem kéne szűrni a diákokat, hogy szedtek-e ecstasyt vagy LSD-t? - veti fel Bill Sims újra az ötletet, amelyet már hónapokkal ezelőtt elvetettünk.

Ennél a pontnál kezdem elveszteni a türelmemet. - Bill, ha az iskola jó híréért aggódsz, akkor ez az ötlet éppen olyan butaság ma is, mint amikor legutóbb felvetetted.

Sims elvörösödik, de nem válaszol.

- Szerintem most inkább le kellene csillapodnunk, és hagyni, hogy a rendőrség és a törvényhozás végezze a munkáját. Ha Markót fel akarjátok ültetni egy Horvátországba tartó gépre, akkor lehet, hogy hamarabb teljesül az óhajotok, mint gondolnátok.

- Tudsz valamit? - kérdi Holden türelmetlenül.

- Annyit tudok, hogy a legjobb, ha hagyjuk, hogy a dolgok a saját medrükben folyjanak tovább. Szükségetek van még rám?

Jan Holdenre pillant. - Penn, szeretnénk, ha te továbbra is a testület tagja maradnál. Elhamarkodott döntés volt a lemondásodat kérni.

- Ezzel egyetértek, Jan, de nem maradhatok.

- Hivatalosan te vagy Drew ügyvédje? - kérdezi Holden.

- Még nem döntöttem el. De ennek most nincs jelentősége. Ez a testület elvesztette a morális alapját, amellyel a mostani válság előtt esetleg rendelkezett. A legtöbb ember ma valamiféle magáncélból ül itt, amely vagy az iskola érdekeit szolgálja, vagy nem. Az iskolánk egyik legtiszteletreméltóbb egykori tagja nagy bajban van, sőt talán hamarosan az életéért kell majd küzdenie, ti pedig úgy hagytátok cserben, hogy még csak meg sem hallgattátok az őt mentő érveket. Ezért most hadd kívánjak mindenkinek jó éjszakát.

Felállok, és az ajtó felé indulok.

- Penn, várj! - kiált felém Holden.

- Hagyd elmenni! - csattan fel Bill Sims. - A vérző szívű jó barát - még van képe kioktatni minket, a francba…

Amint kiérek az ajtón, kocogni kezdek az autóm felé. Majd felrobbanok a csalódottságtól. Beszállok, elindítom a motort, de nem teszem sebességbe a kocsit. Nem is tudom, hová menjek hirtelen.

Amikor megszólal a telefonom, azt feltételezem, hogy Jan Chancellor hív, hogy menjek vissza a megbeszélésre. De a kijelzőn Sonny Cross száma áll.

- Sonny?

- Igen, én vagyok. Bocs, hogy nem tudtunk beszélni korábban. Most már megszereztem, amire szükséged van. Ember, ezt nem fogod elhinni!

- Micsodát?

- Marko, Cyrus, Kate… most már mindent értek. Sőt bombabiztos információm van Drew felmentésére.

- Mondd már!

- Egy nagy fenéket fogok telefonon keresztül beszélni.

- Hol vagy most?

- Otthon. Beau Pré Road. Tudod, hogy merre van?

- Igen, hányas szám?

- Kétszázhetvenegy.

- Tíz perc múlva ott vagyok. - Kifordulok a 61-es út déli lehajtója felé, és tövig nyomom a gázpedált.

21. fejezet

Natcheztől néhány mérföldnyire délre a Kingston Road elágazik a 61-es úttól, és dimbes-dombos vidéken kanyarog tovább, ahol évszázadokkal korábban rabszolgák százai dolgoztak a virágzó gyapotföldeken. A Beau Pré Road a Kingston Roadból nyíló szerpentinút, amelyet egyszintes házak és alumínium lakókocsik öveznek, az előkertekben pedig horgászcsónakok vagy autóroncsok láthatók. Az egymástól távol álló házakat gazzal övezett kisebb tavak, melléképületek és kutyafuttatók választják el egymástól.

Koromsötétben hajtok fel a Sonny Cross házához vezető behajtó útra. Amit rövid telefonbeszélgetésünk alatt mondott, úgy hangzott, mintha küldetésünk Szent Grálját találta volna meg. Nagyon remélem, rábukkant a bizonyítékra, hogy Cyrus White ölte meg Kate-et. A balomon elsuhanó házszámokat figyelve egyszer csak megpillantom egy lakókocsi oldalára rögzítve az aranyszínű számokat.

Kétszázhetvenegy.

Leveszem a lábam a gázpedálról, és egy darabig gurulok a kanyargós úton. A bal oldalon álló fák mögött egy lámpával megvilágított verandát látok. Aztán a fényszóróim hirtelen rávilágítanak egy keréknyommal kitaposott földútra, amely bal kéz felől keresztezi a Beau Pré Roadot.

Ahogy ráfordulok a földútra, háromszög alakú fényt pillantok meg a veranda lámpája alatt. A háromszögbe besétál egy fekete árnyalak, áthalad rajta, majd csak a cigarettája fényét látom, amint közeledik felém. Amikor elér, megállítom a kocsit, kikapcsolom a motort, és kiszállok.

Sonny Cross nagyot szippant a cigarettájából, amelynek narancsos fénye megvilágítja sovány arcát és a bal fülében lévő ezüst fülbevalót. Az arcán látott kimerültség ellenére izgalom csillog a szemében.

- Mennyit akarsz tudni? - kérdi.

- Mindent.

- Biztos? Piszkos dolgok ezek.

- Mindent mondj el, Sonny.

Újabb hosszú slukk. Amikor megszólal, füst gomolyog az éjszakában. - Ma délután elég ideges voltam. Hallhattad, amikor beszéltünk. Képtelen voltam tétlenül ülni, és várni, hogy történjen valami.

- És mit csináltál?

- Elhatároztam, hogy elbeszélgetek egy kicsit Marko Bakiccsal. Wilsonék háza előtt találkoztam vele, és az első szóra jött. Aztán elvittem őt egy… hogy is mondjam, ismeretlen helyre, ahol őszinte eszmecserét folytattunk.

- Önkéntes eszmecserét?

Sonny halkan felnevet. - Lehet, hogy volt egy kis fizikai kényszerítés.

- Jézusom! Mit tettél azzal a gyerekkel?

- Csak feltettem neki néhány kérdést, de az ifjú Bakic nem mutatott hajlandóságot az együttműködésre. Ezt pedig néhány jól célzott, szarkasztikus megjegyzéssel hozta a tudomásomra. Úgy tűnt, hogy jól szórakozik. Úgyhogy a szájába dugtam a pisztolyom csövét.

Hitetlenkedve csóválom a fejem.

- Az igazat megvallva - folytatja Sonny -, még ez sem hatotta meg igazán. Gondolom, a fiú sok mindent láthatott Boszniában, és nem fél a fegyverektől. Szerintem nem hitte el igazán, hogy használni akarom.

- De ugye nem is használtad?

Cross lassan rázza a fejét. - Nem. De azért meggyőztem róla, hogy használnám, ha akarnám.

- És ezt pontosan hogy csináltad?

Az arcán könnyed mosoly fut át. - Vannak dolgok, amikről nem beszélünk, haver.

- Akkor ezt hallhattam a telefonomban, amikor beszéltünk? Te éppen Markót kínoztad?

- Nem. Az valaki más volt.

- Kicsoda?

- Cyrus egyik embere.

Szívesen leülnék Sonnyval, és elbeszélgetnék vele az alkotmányunk szépségeiről, de most más a fontossági sorrend. - Elég a kertelésből, Sonny. Térjünk a lényegre.

- Nos, a lényeg az, hogy Marko Cyrus bábja. Amikor jelentkezett cserediáknak, azt remélte, New Yorkba, Los Angelesbe vagy Miamiba kerül. Ehelyett itt kötött ki, Natchezben. Képzelheted, milyen csalódott volt! Marko azt képzelte, olyan lesz, mint Al Pacino A sebhelyes arcúban, aki eljön Amerikába, és a kezébe veszi a drogkereskedelmet. Csakhogy amikor ideért, nem Robert Loggiával, az öreg, bukott dílerrel találkozott, hanem Cyrus White-tal, aki eluralkodott az életén, mint egy rémálom. Cyrus látott valamit Markóban, talán mert mindketten közelebbről is láttak már háborút. Felismerte Marko ambícióit, és ezt használta ki új piacok megnyitására. A fehér piacok felé nyitott. A mi középiskolás srácaink idősebb testvérein keresztül Marko számos fehér többségű diákszövetségbe eljutott az LSU-n, az Ole Miss-en, a USM-en, a Millsapsen, a Louisiana Techen… és még sok más helyen. Ez a hálózat jóval nagyobb, mint gondoltam. Az ázsiaiak a Mexikói-öbölben nagyban értékesítenek Cyrusnak, majd a drogot irdatlan mennyiségben, többféle útvonalon juttatják északra. Amikor az áru ideér, Cyrus elküldi az embereit, hogy szállítsanak Baton Rouge-ba, Jacksonba, Oxfordba, Rustonba, Hattiesburgbe, vagyis minden olyan piacra, amelyet Marko épített ki. Óriási üzletről van szó, Penn. Észveszejtően nagyról.

A fák között egy jármű motorhangja visszahangzik végig, majd a hosszú kanyarban végigfut egy fényszóró.

- Miért állunk itt kinn? - vetem fel.

- Mert odabent vannak a gyerekeim - magyarázza Sonny. - Ha a volt feleségem megtudja, hogy előttük beszéltem ilyesmiről, képes rávenni a bírót, hogy csökkentse a láthatási időt. Talán zavarnak a szúnyogok?

- Nem, semmi gond. Folytasd csak! Azt mondtad, találtál valamit, amivel segíthetnél Drew-nak.

Sonny elvigyorodik. - Megtudtam, miért látogatta Kate Townsend Cyrust. Egy Lorcet nevű szert vett tőle. Tudod, hogy mi az?

- Valami fájdalomcsillapító tabletta. Olyan, mint a Codeine?

- Pontosan. Eleinte Markótól próbált szerezni, de Marko nem tart raktáron Lorcetet. Azt inkább a felnőttek használják drogozásra, a gyerekek nemigen. Mindenesetre Marko elment Cyrushoz, és kért tőle Lorcetet, csakhogy Cyrus nem adott neki csak úgy, kérésre. Kíváncsi természet. Tudni akarta, miért akar Marko hirtelen hydrocodone-t venni.

A hydrocodone szó ismerősen hangzik, de túl kíváncsi vagyok Sonny történetére, így nem gondolkozom el rajta.

- Marko erre azt mondja Cyrusnak, hogy a Lorcet segítségével a város legkívánatosabb nőjét veszi meg. Cyrus megkérdezi, hogy kiről van szó, és az a hülye Marko megmondja neki. Cyrus persze tökéletesen tudta, hogy kicsoda Kate Townsend. A lány képe az elmúlt években vagy hússzor szerepelt az újságokban. Tenisz, úszás, ösztöndíj a Yale-re.

- A Harvardra.

- Lényegtelen. Cyrus megüzente Markóval, hogy ha Kate Lorcetet akar, egyenesen hozzá menjen érte. Személyesen. És így kezdődött minden.

- Nem értem - mondom halkan, pedig attól tartok, nagyon is értem. - Drew azt mondta, Kate sohasem drogozott.

- Akkor viszont valaki másnak vette a szert.

A távolban újabb fényszóró jelenik meg, és lassan közeledik felénk.

- Mesélj Kate-ről és Cyrusról.

Sonny figyeli a fényt, majd folytatja. - Kate havonta egy-két alkalommal szólt Markónak, hogy kéne egy újabb adag. Havonta száz darab tablettát vett. Száz darabot! De az elmúlt hónapokban százötvenet vitt alkalmanként.

- A halottkém vajon tesztelte a hydrocodone nyomait Kate holttestében?

- Az ilyen fiatal lányok esetében mindig készül toxikológia, mert gyakori az öngyilkosság. Már le is ellenőriztem. Kate holttestében nem volt sem hydrocodone, sem más. Semmiféle gyógyszert nem találtak benne.

- És mi a helyzet a szexszel? Marko nem mondta, hogy Kate lefeküdt Cyrusszal?

Sonny jelentőségteljesen bólogat, mialatt újabb slukkot szív a cigarettából. - Nem, de ezt hallgasd meg! Miután Cyrus kinézte magának Kate-et, nem tudott leszállni róla. Marko azt mesélte, valahányszor találkozott Cyrusszal, mindig róla kérdezte. Kivel szokott beszélgetni? Kivel dug mostanában? Kivel dugott régebben? Milyen zenét hallgat? Mindent tudni akart, a legapróbb részletekig. A pasas teljesen megszállott lett.

- De Marko nem hiszi, hogy valaha is lefeküdtek?

- Nem. A lány csak az őrületbe kergette Cyrust, ahogy azt a nők szokták. - Sonny cinkos mosolyt vet rám. - Marko úgy gondolja, Cyrus ölte meg a lányt.

Hirtelen izgalom jár át, de igyekszem nyugodt maradni. - És ezt bizonyítani is tudja?

- Nem. De most jön csak a java, öregem! Ezt egyenesen Shad Johnson képébe vághatod.

Érzem, ahogy a fülemben lüktet a vér. - Mi az?

- Tudod, hogy mit művelt az az őrült Cyrus?

- Honnan a fenéből tudnám?!

Sonny nevet a türelmetlenségemen. - Figyeltette a lány mobilhívásait. Minden pillanatban tudni akarta, hogy merre jár. Vannak cégek, akik pénzért negyedóránként tudják ellenőrizni valakinek a mobilját. Ha az illető célszemély bekapcsolva tartja a telefonját, ez a cég képes minden tizenöt percben GPS-szel meghatározni a koordinátáit úgy, hogy az illető nem is tud róla. - Sonny vidáman fecseg tovább: - A szolgáltatás még csak nem is kerül sokba. Az interneten rengeteg ilyen cég van, Penn. A sok paranoiás házastárs tartja őket életben.

Nem akarom most elkezdeni magyarázni Sonnynak, hogy már réges-rég ismerem ezt a szolgáltatást. - Ha bizonyítani tudom, hogy Cyrus figyeltette Kate mobiltelefonját, különösen a halálának napján…

- Nagyon úgy fest, hogy ezt még a mi „teflonnigger” államügyészünk sem fogja tudni lepöckölni. És még valami: Marko azt mondja, valahányszor Kate elment tőle, Cyrus tombolt a dühtől. Azt mondta Markónak, nem az zavarja Kate-et, hogy fekete a bőre. Hanem az, hogy drogokat árul. Ami teljesen őrültségnek tűnt a számára, hiszen a lány azért ment hozzá, hogy drogot vegyen tőle.

- Olyan drogot, amit nem ő szedett be - dünnyögöm, miközben a fejemben az jár, amit Drew mondott a kocsiban azon az éjszakán, amikor közölte, hogy viszonya volt Kate-tel: Ellen hydrocodone-függő… El sem tudod képzelni, hogy Ellen úgy nyomja magába a Lorcet Plust, mint a drazsét.. - A fenébe - suttogom.

- Mi történt?

- Semmi.

- Ne szórakozz velem, Penn. Ha van valami, amit tudnom kell, mondd csak el.

- Semmi olyasmi - győzködöm, miközben azon tűnődöm, vajon Drew tényleg képes lett volna-e ilyen mélyre süllyedni. - Mondd csak tovább, Sonny.

- A lényeget már elmondtam. Kivéve azt, hogy Marko azóta nagyon fél.

- És miért?

- Azért, mert Cyrusnak már nincs rá szüksége. Most, hogy kiépítette a kapcsolatokat a nagyobb egyetemekkel, Marko csak egy fölösleges közvetítő, akit nem akar kifizetni.

- Ez jó hír - vetem fel az ügyész fejével gondolkodva. - Mert talán Marko hajlandó lesz Cyrus ellen vallani, hogy mentse a bőrét.

Sonny elvigyorodik. - A fiú pontosan ezt fontolgatja.

Ahogy odakinn állunk, a néma sötétségben, hirtelen észreveszem, hogy nem is olyan nagy a csönd. A tücskök szinte fülsiketítőén ciripelnek, miközben a tavaszi fuvallat tölgyfák koronáit rezegteti köröttünk. Az út túloldalán beindul egy kocsi motorja, majd kigyullad egy fényszóró.

- Kis kurva - dünnyögi Sonny.

- Kicsoda? Kate?

- Nem. A szomszédomnak van egy tizenöt év körüli lánya. Minden héten újabb fiút hoz haza. Még fekete srácokat is láttam nála. Az egyik egyszer megállt az ajtóm előtt, és Karen, a szomszéd lánya felől érdeklődött. Én erre azt válaszoltam: „Az egyetlen fekete lány az utcában egy mérföldre lakik innen” - Sonny nevetni kezd. - A fiúnak egy árva büdös szó se jött ki a száján.

A tücskök ciripelését egy pillanatra elhallgattatja egy ajtó nyikorgása, és Sonny verandáján újra felsejlik egy sárga, háromszög alakú fényfolt. Aztán egy kisfiú hangja kiált bele az éjszakába.

- Nem jössz vissza, apu?

Sonny a ház felé fordulva kiáltja: - Mindjárt jövök, Kevin.

Az utca túloldalán lassan elindul egy autó. Egy régebbi Lexus modell, amely a helyhez képest még így is drága autónak számít. Miközben figyelem, lassan legördül a felénk közelebbi oldalon lévő ablaka, és a kocsi lassítani kezd, mintha a sofőr útbaigazítást akarna kérni. Bizonyára nem akar hívatlanul felhajtani Sonny házáig, ezért elindulok felé.

Menet közben látom, hogy az ablakban fémes dolog csillan. Egy pillanatra lebénulok, majd elönti testemet az adrenalin. Többször lőttek már rám, és a sötétben is pontosan tudom, mivel állok szemben. - Hasra, Sonny! - kiáltom, és a földre vetem magam.

A sötétséget hirtelen fehér villanások váltják fel, majd a dörrenések olyan gyorsan következnek egymás után, hogy számolni sem lehet. Automata fegyver! Elfordítom a fejem Sonny felé, aki valamilyen oknál fogva még mindig áll, tökéletes célpontot nyújtva a fegyveresnek.

Tüzel a Lexusra. Pisztolyából narancsszínű fény villan, de a lövések hangja elvész az automata géppisztoly dörgése közepette. Visszafordulok a Lexus felé, majd egy hirtelen támadt fénykörben üvöltő ázsiai férfiarcot látok egy pillanatra. Az arc alatt, a kocsiajtón két lyuk. Valaki egy másik fegyverből kezd tüzelni a hátsó ablakból. Az egyik lövés mögöttem süvít el.

Sonnyt eltalálták!

A kocsi kerekei csikorogva kipörögnek, én pedig odahemperedem Sonnyhoz. A hátán fekszik, szeme tágra nyitva, levegőért kapkod. Jobb kezével felém löki a pisztolyát.

- Vedd el!

Elveszem a fegyvert, de mire előretartott pisztollyal térdre emelkedem, a Lexusnak már csak a farát látom az út végén. Kiürítem Sonny tárát a menekülő autóra, aztán letérdepelek Sonny mellé. Fehér ingén a vérfoltok arról árulkodnak, hogy legalább három lövést kaphatott a törzsébe. A mellkasa zihál, és a torkából hallatszó sípoló légzés azt jelzi, nincs messze a halál.

- A gyerekeim - mondja gurgulázva. - Nézd meg a fiúkat…

- Előbb téged, Sonny. - Előveszem a zsebemből a telefonom, de miközben a mentőket hívom, kivágódik a ház ajtaja.

- Apu! Apu! Merre vagy?

A fiú hangjában pánik cseng. - Apukád itt van, kint! - kiáltom vissza. - Minden rendben. Mindjárt bemegy hozzátok, fiúk, csak menjetek vissza a házba.

- Tessék, mentők - szólal meg a fülemben egy női hang.

- Penn Cage vagyok. Egy rendőrtiszt fekszik lőtt sebbel a Beau Pré Road kétszázhetvenegy szám előtt. Több sebből vérzik. Szükségünk van egy mentőre. És most kapcsoljon a seriff irodájába!

Sonny verandáján két kisebb árnyalak álldogál a háromszög alakú fényben.

- Seriffiroda - szólal meg egy másik női hang.

- Sonny Cross kapitányt a háza előtt lelőtték. Több lövést kapott. Ismétlem, Sonny Cross kapitányt lelőtték. Azonnal adja ki a riasztást! A merénylő a Beau Pré Roadon menekül a 61-es út irányába. Egy fekete Lexus, legalább három utassal. Régi típusú Lexus. Azonnal zárják le az utakat! Az elkövető ázsiai, ismétlem, ázsiai származású. Hívják fel Byrd seriffet! Mondják meg neki, hogy Penn Cage jelentette az esetet.

- Egy pillanat, Mr. Cage - válaszol a diszpécser.

- Nem tudok várni. Beau Pré Road kétszázhetvenegy.

Sonny egyik gyereke lejön a verandáról, és félúton van az apja felé.

- Apu! - kiáltja tétovázva.

Sonny nagy üggyel-bajjal a fejét rázza. - Ne hagyd, hogy így lássanak - zihálja. - Ne hagyd. - Torkából vér bugyog elő.

Felugrok, és rohanni kezdek a fiú felé, a karommal átfogom, és visszavezetem a házhoz, ahol a testvére várja. Leültetem őket, és próbálom megnyugtatni mindkettőjüket, de a veranda halvány fényében látom, az arcukra van írva, hogy felkészültek a legrosszabbra. Letérdelek eléjük, és mindkét kezemmel megragadok egy-egy vékonyka csuklót.

- Egyikőtök sem sérült meg?

- Nem, uram - feleli az idősebbik, aki tizenegy éves forma. - Hozzam a fegyverem?

- Hol van az apám? - kérdi a másik, aki nem lehet több nyolcnál. Az arcán patakzik a könny.

- Az apukátok megsebesült, fiúk. De rendbe fog jönni. Már útban vannak a mentők. Most pedig szeretném, ha bemennétek, és felhívnátok a mamátokat. Mondjátok meg neki, hogy most azonnal ide kell jönnie. Érthető?

- Igen, uram - szólal meg az idősebbik, akinek emlékeim szerint Sonny Junior a neve.

A kisebbik fiú nem akar bemenni, de Junior csuklón ragadja, és behúzza a házba. Visszarohanok Sonnyhoz. Most veszem csak észre a fényfoltot a földön, Sonny mellett. Nem zseblámpa fénye, hanem egy spotlámpáé, amely Sonny fegyverének csöve mögé van szerelve. Sonny biztosan bekapcsolta, mielőtt tüzelni kezdett volna a Lexusra. Ez volt az a fényfolt, amely megvilágította a tüzelő férfi arcát. S talán ez a fényfolt segítette a merénylőt abban, hogy a lövedékeket egyenesen Sonny mellkasába pumpálja.

- Penn? - szólal meg Sonny fuldokló hangon, kezével levegő után kapva. - itt vagy?

- Itt vagyok, barátom. - A pisztoly fényével megvilágítom az arcomat. - Tarts ki!

Kétségbeesett pillantása rám szegeződik. - Hogy vannak a fiúk?

- Nem sérültek meg. Mindketten jól vannak, és tudják, hogy te is jól vagy.

Sonnynak valahogy sikerül nevetést kipréselnie magából, amely szörnyű köhögési rohamban végződik. - Nem vagyok jól - nyögi. - Ezt nem fogom megúszni.

- Ne mondj ilyeneket!

- Ázsiai - suttogja. - Ázsiai volt az elkövető.

- Én is láttam.

- Nagyon fázom, öregem. Pont olyan, mint a filmekben. Pont, mint…

- Már jönnek a mentők, Sonny, tarts ki!

- Túl messziről jönnek. Mondd, hogy spórolják meg a benzint… - Sonny hirtelen erőt merít, egyik kezét felemeli, és megmarkolja a bicepszemet. A szeme majd kifordul a szemgödréből az igyekezettől. - Az ügy már a tied, Penn. Cyrus… Marko… neked kell befejezned. Tedd, amit tenned kell, érted…?

- Azt nem fogom tudni megtenni, amit ma csináltál.

Sonny visszazuhan a földre, a szeme most már félig behunyva, de a szorítása még mindig erős. - Chris Vogel - mondja rekedt hangon. - Mike Pinella… Kate. És még ki…? Mind a családba tartozott, érted, a családba…

- Értelek, Sonny.

A következő mondatok már fuldokló, elcsukló hangon jönnek csak ki a száján. - Mondd meg Janie-nek, hogy sajnálom. Mondd meg neki… hogy sohasem akartam…

Ekkor már teljes a csönd. Sonny Cross felbolydult lelkének végső utazását még a tücskök hangja sem zavarja meg.

Mögöttem vinnyogó hangon felsír valaki. Megfordulok, és látom, hogy a két fiú tőlünk nem messze áll. Rám néznek, aztán az apjukhoz rohannak, és mellé roskadnak, fejüket a mellére hajtják. Ekkor újra rákezdenek a tücskök, majd egy sziréna sivít fel élesen, mintha áldást adna Sonny Crossra.

22. fejezet

Mire odaérek a városi börtönbe, már háromszor is elmondtam Sonny Cross halálának eseményeit; először a seriff munkatársainak, aztán a seriff nyomozóinak, majd végül Byrd seriffnek személyesen. Titkon szerettem volna elhallgatni egy részét annak, amit Sonny arról mondott, hogy Kate Cyrust látogatta, de nem bírtam tiszta lelkiismerettel megtenni, ezért mindössze azt a majdnem biztos vélekedést hallgattam el, hogy Kate a Lorcet tablettákat Ellen Elliott számára vette.

Azt az információt is továbbadtam, amit Sonny kiszedett Markóból, és ezzel nagyban hozzájárultam ahhoz, hogy meggyőzzem Byrd seriffet, Kate halála talán jóval összetettebb egy idősebb férfi féltékenységénél. Az a tény, hogy Cyrus figyeltette Kate mobilhívásait, különösen meggyőzőnek tűnt. Miután Byrddel négyszemközt sikerült maradnom, elmondtam neki, hogy Sonny pontosan hogyan jutott ezekhez az információkhoz, és hogy ezért a bíróságon nem tudjuk majd felhasználni. Mindenesetre biztosra vehettem, hogy Marko Bakic hosszú éjszaka elé néz majd.

Byrd seriff elrendelte a városból kivezető utak lezárását, ám a fekete Lexust így sem sikerült megtalálniuk. A gyilkosok vagy átjutottak még a lezárások előtt, vagy valahol a városban rejtőztek el, hogy megvárják, amíg megnyugszanak a kedélyek. Cyrus jól ismert rejtekhelyeit rendőrtisztek egész serege rohanta le, elkobozva minden fellelhető drogszállítmányt, de ez sem járt eredménnyel. Cyrus White-nak az általa felbérelt ázsiai gyilkosokkal együtt nyoma veszett.

Sonny halálának látványa és az azt követő kétórás kihallgatás még mindig sokkolt és kimerített, ezért legszívesebben hazamentem volna aludni. Egy dolgot azonban még tudni akartam, mielőtt lefekszem. Vajon igazam volt-e Kate Cyrusnál tett látogatásaival kapcsolatban?

Ma éjjel a látogatószobát elválasztó üvegablak előtt álló padok üresek. Egy idő után belép a szobába Drew, és leül, de nincs mögötte őr. A tekintetében üresség tátong.

- Sonny Cross halott - közlöm vele.

Drew félrehajtja a fejét, mintha csak azt akarná mondani: „És ehhez nekem mi közöm?”

- Mondott néhány dolgot, mielőtt meghalt volna. Például, hogy Kate többször is járt Cyrus White-nál.

Drew figyelme kissé felélénkül.

- Kate Lorcetet vett Cyrustól, Drew. Száz tablettát adagonként.

Drew behunyja a szemét.

- A Lorcet egy hydrocodone-származék, igaz? Az a drog, amire Ellen is rászokott?

Drew lassan bólogat, aztán csak hallgat.

- Ne nekem kelljen kiszednem belőled, Drew. Tudni akarom.

Drew kinyitja a szemét, és karjával az elválasztóüveg keskeny párkányára támaszkodik. - Fogalmam sem volt róla, hogy Cyrustól veszi. Nem tudtam.

Megdöbbenek a belőlem kitörő indulatoktól. - És mégis mit tudtál, öregem?! Miért kellett Kate-nek egyáltalán tablettákat vennie?

Drew jobb arcizma megrándul, mintha a válasz elektromos ütésként érné. - Mondtam már, hogy Ellen függősége egyre rosszabb lett. Négyszer is volt elvonókúrán, de nem tudott leszokni. Én pedig kihasználtam a felírható maximális mennyiséget. Nem írhattam többet fel receptre hivatalosan. Az orvosok között sok a Lorcetfüggő, ezért nagyon figyelik a Lorcet recepteket. A lényeg az, hogy Ellen odáig elment, hogy ellopta az egyik recepttömbömet és hamisítani kezdte a receptjeimet. Néhányszor sikerült is neki, de végül elkapták. Ha Will Simmons az egyik gyógyszertárból nem engem hív, hanem a rendőrséget, akkor nagyon nagy bajba kerülök.

- És hogy került az ügybe Kate?

- Addigra már viszonyunk volt. Az incidens éjszakáján látta, mennyire zaklatott vagyok, ezért elmondtam neki, hogy mi történt. Elég rossz állapotban voltam. Nem bírtam a munkámra koncentrálni. Féltem elmenni otthonról, nehogy Ellen megint valami őrültséget tegyen. Ellen nem akart visszamenni az elvonóra. Rengeteget ivott, hogy enyhítsen az elvonási tünetein, és ettől erőszakos lett. Aztán ennek a rémálomnak a közepén egyik éjszaka megjelenik Kate egy adag Lorcet Plus tablettával. Száz darab, tíz milligrammos tabletta egy gyógyszertári üvegben. - Drew csak a fejét rázza, mintha transzban lenne. - Olyan volt, mint valami megváltás. Megkérdeztem tőle, honnan szerezte, és ő csak annyit mondott: „Egy barátomtól. Ne aggódj miatta.” Én természetesen aggódtam, de Kate nem mondott többet. Azt mondta, könnyen tud Lorcetet szerezni, hiszen a fél város ezt szedi. Ötszáz dollárt kért a költségek fedezésére, de azt mondta, bármikor, bármilyen mennyiséget meg tud szerezni, teljesen kockázatmentesen. Tudom, hogy borzalmasan hangzik, de… így legalább elviselhetőbb lett a helyzet. Leszálltak rólam az ellenőrök, Kate pedig örült, hogy megnyugodtam, és végre neki szentelhettem a figyelmemet

- Na persze, tökéletes volt minden - jegyzem meg keserűen. - Kivéve, hogy Kate saját magát tette kockára, valahányszor hozott neked egy szállítmányt. Az isten szerelmére, Drew! Hát nem látod, milyen undorító ez az egész?

Drew újra lehajtja a fejét.

- Azt még megértem, hogy beleszerettél Kate-be, oké? Gyönyörű lány volt, csupa ígéret, akárcsak te tizennyolc évesen. Meg tudom érteni, hogy valaki nem tud ellenállni az effajta érzelmeknek. Néha nekem is komoly erőfeszítésembe telik, hogy ne csak a székben ülve bámuljam Miát. De ez már sok! Te kockára tetted annak a lánynak az egész jövőjét, csak hogy megkönnyítsd egy kicsit az életed. Ezzel nagyon mélyre süllyedtél, haver. Ez gusztustalan!

- Tudom.

- Ez minden, amit mondani tudsz?

Drew felfelé fordítja két tenyerét. - Mit mondhatnék? A szavak most már úgysem számítanak.

Ebben az egyben igaza van. - És tisztában vagy vele, hogy netán Cyrus ölte meg Kate-et?

Drew alig észrevehetően bólint.

- És hogy Cyrus soha nem kerülhetett volna a közelébe, ha…

- Nézd, én már olyan mélyre süllyedtem, amennyire csak ember süllyedhet - szólal meg halkan Drew. - A dolog iróniája az, hogy ha valóban Cyrus ölte meg, akkor én kiszabadulok a börtönből. A saját ítéletem alól azonban ez nem ment fel, meg a tiéd és legfőképpen a fiam ítélete alól sem. És ha hiszed, ha nem, ezeket az ítéleteket nehezebb lesz elviselnem, mint egy életfogytiglani börtönbüntetést. Ha én okoztam Kate halálát, a halálom napjáig pokol lesz az életem.

Némán tanulmányozom az arcát. Az évek során sok ember szájából hallottam már ilyesmit, akik valóban szenvedtek is, többnyire néhány hónapon át. Aztán megköszönték az égnek, hogy szabadok, és boldogan élték tovább az életüket. Drew azonban nem ilyen ember, ő tényleg képes lesz évekig kínozni magát. Ettől persze nem kevésbé elítélendő, amit tett.

- Ha Cyrus ölte meg a lányt, akkor talán felmenthetnek a gyilkosság vádja alól - magyarázom neki. - De még mindig ott marad a harminc év kiskorú szexuális bántalmazásáért. És ha az esküdtszék valaha is tudomást szerez erről a drogügyletről, akkor garantált az ítélet.

Drew most rám szegezi tekintetét. - Beszéltél még valakinek róla?

Kicsit várok a válasszal, figyelem, hogy önmagáért aggódik-e.

Mögöttem valaki halkan kopogtat az ajtón, aztán kinyitja. Hátranézek, és a rendőrfőnököt, Logant látom, amint komor ábrázattal benéz.

- Szeretnék veled beszélni, Penn.

Drew Loganre pillant. - Szia, Don.

Logan még csak pillantásra sem méltatja Drew-t. A rendőrfőnök már nem részesíti különleges bánásmódban volt orvosát

Felállok, és kimegyek Logan után az irodájába. Ő leül az asztala mögé, kezébe ejti az arcát, és a hüvelykujjával masszírozni kezdi a halántékát.

- Mi történt? - kérdezem. - Megtaláltátok Cyrust?

- Nem - pillant fel rám. - De valaki megtalálta.

- Ezt hogy érted?

- Cyrus egy belvárosi lakásban rejtőzködött. A Union Streeten. Ötven perccel ezelőtt megállt előtte egy autó, és egy tetőtől talpig feketébe öltözött pasas szállt ki belőle két pisztollyal a kezében. Az egyik tompított fegyver volt. A fickó lelőtte a teraszon álló két őrt, de senki sem hallotta. Az egyikük még életben van, a jacksoni kórházba szállították súlyos fejsérüléssel. Nem valószínű, hogy túléli.

A gyomromban hideg űrt érzek. Miközben a rendőrfőnök beszél, felrémlenek előttem az államügyész-helyettesként eltöltött évek Houstonban. Ott folyton ilyen dolgok történtek. De itt, a saját szülővárosomban? Egy békés kisvárosban, amelyet kizárólag Mississippiben hívnak városnak? Errefelé ez a fajta bűntény olyan idegen, mint egy terrortámadás.

- Miután a fegyveres férfi lelőtte Cyrus őreit - folytatja Logan -, higgadtan besétált a házba, és mindenkit lelőtt, aki az útjába akadt. Cyrus a hátsó szobában volt egy lánnyal. A hangtompító miatt bizonyára csak nyögéseket és tompa kiáltásokat hallott. Amikor kilépett a hálószobája ajtaján, a fickó egy másik fegyverrel ötször belelőtt. Aztán mindkét fegyvert eldobta, és kisétált a házból. Még a kocsiját is otthagyta, a ház előtt.

- Egy Lexust?

- Én is azt hittem - feleli Logan. - De nem, a kocsi egy Camry volt, Adams megyei rendszámmal. Öt perccel a bűntény elkövetése előtt lopták el.

- Akkor ezt egy profi követte el.

Logan bólint. - Akárcsak Sonny Cross esetében.

- Nem mondta valaki, hogy ázsiai volt-e a fickó?

- Egész idő alatt maszkot viselt, és egyetlen szót sem szólt.

- Az a fickó, aki lelőtte Sonnyt, nem viselt maszkot.

- Igen, tudom. - Logan most a kezébe vesz egy tollat, és kopogni kezd vele az asztalon. - Ennek a kis csetepaténak a mérlege öt sebesült és három halott. Reggelig talán már négy is.

Nem akarom elhinni, hogy a Kate Towsend-gyilkosság legfőbb gyanúsítottja halott. - És a túlélőktől nem tudtatok meg semmit Kate haláláról?

- A nyomozóink még mindig a kórházban vannak, és tart a kihallgatás. De eddig csak az elkövető fegyvereit sikerült azonosítanunk.

- Ilyen gyorsan?

Logan bólint, de az arckifejezése kiolvashatatlan. - A tompított fegyvert Biloxiban, egy házból lopták el néhány hónappal ezelőtt.

Biloxi… a Mexikói-öböl vidékén a hazárdjáték fővárosa. Valamint az ázsiai drogkereskedelem központja. - Nos, akkor ebből sok mindenre következtethetünk.

A rendőrfőnök figyelmesen néz rám. - A másik fegyvert itt, Natchez-ben vásárolták két évvel ezelőtt, és itt is volt regisztrálva.

Hirtelen nyugtalanság járja át a testem. - És ki vásárolta?

- Drew Elliott. És sohasem jelentették, hogy ellopták vagy elveszett volna.

Hirtelen úgy érzem magam, mintha megkétszereződött volna a testtömegem. Nehezemre esik a lélegzés, és szinte mozdulni sem bírok.

- Drew egész éjjel a börtönben volt, igaz?

Logan felsóhajt. - A legjobb tudomásom szerint igen. De én nem voltam idebenn. És a cellája nincs bekamerázva.

Most újra eszembe jutnak az újságban olvasott hírhedt szökések. A városi börtön rabjainak valamilyen oknál fogva engedélyezik, hogy az épület mögötti bekerített részen sportoljanak, és onnan többeknek is sikerült már kiszökniük. - De az lehetetlen, hogy negyven percre kiment volna, aztán vissza is jött.

- Én sem hiszem, Penn. De nem lehetünk benne biztosak.

- Jézusom, Don!

Don Logan most egyenesen rám néz, a tekintete csupa sajnálat

- Őszintén szólva, nem ez aggaszt engem a legjobban. Inkább amiatt aggódom, hogy Drew a mobilját használta, és felbérelt valakit.

Igyekszem nem mutatni Logan előtt, mennyire nyugtalanít ez a lehetőség. - Kit hívhatott fel Drew, aki ennyire profi, hogy megtalálta Cyrust? A rendőrség és a seriff emberei már órák óta őt keresték sikertelenül.

- Ebben igazad van - mondja Logan, de még mindig nincs teljesen meggyőzve.

- Az a teória ugyanígy nem állja meg a helyét, hogy Drew kiszökött, és maga végzett vele - mutatok rá. - Honnan tudhatta volna, hol találja Cyrust?

- Ugye azt mondtad, Kate Townsend rendszeresen találkozott Cyrusszal?

- Igen, de mindig Brightside Manorban.

Logan felhúzza a szemöldökét. - Biztos vagy benne?

Nem. - Don, legyünk tárgyilagosak. Csak az ázsiaiak csaphattak le Sonny Crossra.

- Nagyon remélem, Penn. Mert én engedélyeztem Drew-nak a mobiltelefon használatát, pedig szabályellenes. És most már nagyon bánom.

- Ez egy drogos leszámolás lehetett. Csak erről lehet szó.

- Én is nagyon remélem. De van itt még egy probléma.

- Micsoda?

- A helyszínen találtunk egy másik pisztolyt is. Biztos vagyok benne, hogy ez is érdekelni fog.

- És miért?

- Mert egy Springfield XD-9-es. És a te neveden van regisztrálva.

Minden erőmet össze kell szednem, hogy ne maradjon tátva a szám.

- Ezt meg tudom magyarázni, Don.

Logan bólint, de a belém vetett bizalma sokkal kisebbnek tűnik, mint néhány nappal ezelőtt. - Nagyon remélem, Penn. Mert ez az ügy nagyon rosszul fest. Irtó pocsékul.

- Tegnap éjjel vesztettem el a fegyvert, mialatt egy fickót üldöztünk, aki zsarolni akarta Drew-t. Pontosabban két pasas volt.

Logan a fejét rázza, szemmel láthatóan dühös, hogy visszatartottam ezt az információt. - És miért nem jelentetted be, hogy eltűnt?

- Mert egy vadászatra kijelölt területen vesztettem el. Dr. Felder területén, a St. Stephen mögött. Tudtam, hogy ha bárki megtalálja, az csakis egy vadász klubtag lehet. Másnap felhívtam dr. Feldert, hogy szóljon a tagoknak, figyeljenek oda. Anderst is felhívtam, a St. Stephen tornatanárát, hogy szóljon, ha megtalálják, hátha a pályán ejtettem el. Én magam is végignéztem a pályát meg a terepet, de nem találtam meg. Bizonyára az egyik zsaroló vette fel a földről. Ez a magyarázat.

- Rendben van. Holnap majd felhívom dr. Feldert, hogy ellenőrizzem, amit mondtál.

Két nappal ezelőtt Logannek nem is jutott volna eszébe ez a telefonhívás. Elég lett volna az adott szavam. - Ez hihetetlen… - dünnyögöm magam elé.

- Micsoda?

- Hogy Cyrus halott. Élve lett volna rá szükségem, hogy megmentsem Drew-t. Egy vallomás kellett volna attól a szeméttől. Mert ugyan a DNS-vizsgálat bizonyíthatja talán, hogy Cyrus közösült Kate-tel, de azt nem, hogy meg is gyilkolta. Még azt sem bizonyítja, hogy nemi erőszakot követett el. És most már sohasem tudhatjuk meg, amit Cyrus mondott volna Kate utolsó óráiról. Ha nem kerül elő egy szemtanú, aki látta, amint Cyrus megölte Kate-et, akkor Drew mindenképpen bíróság elé kerül.

A rendőrfőnök tekintetében némi együttérzés csillog. - Még ne add fel a reményt.

- Miért ne? Találtál egy tanút?

Logan szemén látszik, hogy tud valamit, amit én nem tudok. - Cyrusra ötször lőttek rá - mondja. - Legalábbis a nyomozóimnak ezt mondták a szemtanúk. Csak éppen a helyszínre érkező járőrök nem találták meg a holttestét.

- Micsoda?

- Csak egy vértócsát találtak azon a helyen, ahol állítólag lelőtték.

Hitetlenkedve meredek Loganre. - Szerinted hazudtak a szemtanúk? Mármint… Te jó ég, lehet, hogy Cyrust le sem lőtték? Lehet, hogy ez az egész csak egy csapda, hogy elhitessék velünk, Cyrus meghalt?

- Ez itt a való világ, Penn. Felejtsd el a filmeket. A mentőket egy lány hívta, akivel Cyrus az ágyban volt, és ő nem Cyrus testőrségének a tagja. Csak egy fehér bőrű lány Morgantownból. A telefonos magnófelvételen hallatszik, hogy a háttérben egy fekete fickó kiabál, hogy „tedd le”, aztán a telefon elnémul. Nem hiszem, hogy Cyrus emberei a mentőket hívták volna. A lány mindenesetre elmondta, hogy Cyrus golyóálló mellényt viselt. Az emberei pedig megerősítették, hogy rendelkezett ilyen mellénnyel. Egy kerámiabetétes Kevlar mellénye volt.

Próbálom magam előtt látni a jelenetet. - Ha még mindez igaz is lenne, akkor sem értem, miért viselné a mellényt a hálószobában.

- Talán számított a támadásra? Cyrus hallhatta, mi történt Sonnyval, és beijedt.

Cyrus életben maradásának esélye szinte villámcsapásszerű izgatottsággal tölt el. - Ellenőriztétek az összes kórházat? Persze gondolom, hogy igen. Nem is tudom, hogy…

- Penn… - szakít félbe Logan.

- Igen?

- Ki fogom hallgatni Drew-t. Most azonnal. Feltételezem, hogy jelen akarsz lenni.

Most először hirtelen úgy tekintek Loganre, mint egy potenciális ellenfélre. - Don, Drew a lövöldözés ideje alatt végig őrizetben volt. Azt hiszem, inkább várnunk kellene, amíg…

- Bemegyek hozzá - közli Logan kőkemény eltökéltséggel. - Ha akarod, később fellebbezhetsz a bíróságon, de most azt fogom tenni, amit tennem kell. A lehető legmesszebb elmentem, hogy tisztességes legyek Drew-val, de ő nem viszonozta ezt. Elegem volt abból, hogy a városomban emberek sérülnek és halnak meg. Gyerekek is meghalnak, és Drew többet tud, mint amennyit elmond. Legalábbis amennyit nekem elmond.

Könyörögve felemelem a kezem. - Akkor legalább engedd, hogy felhívjam az ügyvédjét. Ez minden, amit kérek.

Logan úgy néz rám, mintha megőrültem volna. - De hiszen te vagy az ügyvédje! Éppen most mondtam, hogy természetesen jelen lehetsz.

- Nem én vagyok Drew ügyvédje, Don.

- Akkor ki az ördög?

- Quentin Avery.

Logan megdermed. - Te most viccelsz, ugye?

A fejemet rázom. - Ismered Averyt?

- Naná, hogy ismerem! - A rendőrfőnök most feláll, és leveszi a fegyvertartószíját. Minden mozdulata merő védekezés. - És nem fogom megvárni, amíg az a szemétláda szövetségi ügyet csinál ebből. Legjobb tudomásom szerint te vagy az ügyvéd, akire dr. Elliottnak szüksége van. A kihallgatás egy perc múlva kezdődik.

Elsétál mellettem anélkül, hogy egy pillantást is vetne rám.

- Don, várj egy percet! - könyörgök.

- Fordulj fel!

23. fejezet

Amikor felhívtam Quentin Averyt, hogy közöljem vele Drew kihallgatásának hírét, a felesége vette fel a telefont. Doris Avery nem szívesen hívta Quentint a telefonhoz, de hallottam, ahogy a férje a háttérben tiltakozik, majd a telefonba beleszólt egy öblös, mély hang a város északi pereméről.

- Mi oka van rá, hogy kiugrasszon az ágyból, Penn Cage?

Gyorsan beszámoltam az utolsó találkozásunk óta történtekről.

Quentin hangja kíváncsian csengett a Cyrust ért támadás hírén, és még érdeklődőbb lett, amikor megtudta, hogy Cyrus eltűnt. Amiatt azonban nem aggódott túlságosan, hogy Logan ki akarja hallgatni Drew-t. Azt tanácsolta, hogy ha nagyon ideges lennék, csak hallgassak, és ügyeljek rá, hogy Drew csak a Cyrus halálával kapcsolatos kérdésekre válaszoljon. Quentin nemtörődöm hozzáállása aggodalommal töltött el. Úgy éreztem, rosszul ismeri Drew-t - akivel mellesleg még mindig nem találkozott -, és hogy Drew-t a saját ártatlanságába vetett hite talán olyan kijelentésekre sarkallja, amelyek jogi értelemben véve nem szolgálják az érdekeit.

Quentinnek azonban igaza lett. Logannek semmit sem sikerült kiszednie Drew-ból azon kívül, hogy tagadta, bármi köze is lenne a Cyrus és az őrei ellen elkövetett támadáshoz. Drew-t, úgy tűnt, még nálam is jobban megdöbbentette a támadás híre, de nagyon érdekelte Cyrus eltűnése. Drew, hozzám hasonlóan, maga is eljátszott a gondolattal, hogy az egészet Cyrus szervezte meg, hogy eljátssza a saját halálát. Aztán amikor Logan elvetette az ötletet, én is rájöttem, hogy még ha Cyrus valóban eljátszotta volna is a saját halálát, azt minden előzetes megfontolás nélkül tette, kihasználva egy váratlan, sötét fordulatot. Drew azonban kitartott abbéli véleménye mellett, hogy az egész támadást Cyrus szervezte meg, hogy megszabaduljon saját embereitől, akik potenciális tanúként léphetnek fel ellene, majd eljátszotta a halálát, hogy kibújjon Kate meggyilkolásának a vádja alól. - Ennél jobb módszerrel nem is kerülhetné el a vádemelést - magyarázta Drew Logannek. - Valószínűleg már útban van Chicago vagy Los Angeles felé.

Logan a kihallgatástól nem lett sokkal okosabb. Figyelmeztettem Drew-t, hogy ne válaszoljon további kérdésekre az én jelenlétem vagy Quentiné nélkül, aztán megígértem, hogy reggel bemegyek hozzá, és hagytam, hogy Logan kikísérjen a kocsimig.

- Valami nem stimmel itt, Penn - mondja a rendőrfőnök. - Nem tudom, hogy Drew vagy valami más miatt, de úgy érzem, van még valami, amiről nem tudok. De valami nagyon nem stimmel ebben a városban.

- Lehet, hogy már egy jó ideje nem stimmel valami, Don. Csak most kerül felszínre az egész.

- A drogügyletekre célzol?

- És az azokkal összefüggő dolgokra. A rasszizmusra, a problémás tizenévesekre és a nagy pénzekre, amelyek idecsalogatják a ragadozókat.

- És mi a helyzet azzal a Marko gyerekkel? - teszi fel a kérdést. - Róla mit tudunk?

- Ezek szerint korábban nem foglalkoztatok vele?

- Nem.

- Egy horvát cserediák, aki olyan akar lenni, mint Al Pacino.

- Micsoda?

- Semmi, csak azt ismételtem meg, amit Sonny Cross mondott.

Logan úgy néz rám, mint aki több információt akar, de túl fáradt vagyok hozzá, hogy elmondjam, amit Marko Bakicról tudok. - Mi a problémád Quentin Averyvel, Don?

A rendőrfőnök elővesz egy cigarettát, és meggyújtja. Néhány slukk után válaszol: - Avery egyszer beperelte a nagybátyámat testi sértés miatt. Danny Richards volt a neve. Danny bácsinak volt egy fuvarozó vállalata. Jobbára fát fuvaroztak. Az egyik sofőrje - fekete fickó - egy nap részegen ült a volánhoz. Azok a pasasok tíz-tizenkét doboz sört is vesznek reggel, és egész nap azt iszogatják a kocsiban. Na persze, őrület az egész, de hogy lehet őket megregulázni? Danny bácsi gyakran ellenőrizte a sofőrjeit, de nem lehetett minden percben mellettük a kocsiban. A lényeg az, hogy ez az illető azon a napon túl éles szögben vett be egy kanyart, és egy rakomány fát ráborított egy arra sétáló háziasszonyra. Az asszony lebénult. Avery képviselte a vádat, és a végsőkig elment. A sofőrnek nem volt semmije, csak egy halom adóssága, így eltöltött néhány évet a börtönben, aztán kiengedték. Azóta is farakományokat fuvaroz.

- És a nagybátyád?

- Avery bezáratta a vállalkozását. A cég minden ingóságát elkobozták, hogy kifizethessék a kártérítést. Az ügyet Jefferson megyében tárgyalták. Danny bácsi két évvel később öngyilkos lett. Egy hídoszlopnak hajtott, teljesen józanul, fényes nappal, és rajta kívül senki sem sérült meg.

- Nagyon sajnálom.

Logan hosszan kifújja a füstöt. - Ha az a szemétláda ide dugja a képét, jobb, ha valaki mindig van mellette. Máskülönben lehet, hogy elcsúszik egy banánhéjon.

Várok, hogy mondjon még valamit, de semmi mást nem tesz hozzá a történethez. Régi igazság ez: az ügyvédek sok ellenséget szereznek.

- Akkor viszlát, Don!

Logan eldobja a csikket, és eltapossa a járdán. - Viszlát!

Miközben elhajtok a rendőrségről, olyan jeleneteket próbálok elképzelni, amelyeket igazából sohasem láttam, de most már tudom, hogy megtörténtek: amint Cyrus White-ot megtámadja egy fekete álarcos gyilkos; amint az angyali szépségű Kate Townsend egyedül sétál be Brightside Manorba, hogy drogot vegyen nős szeretője feleségének. És a képek hátterében ott látom Sonny Cross halálát, a villanó puskatüzet, meg pánikot és a sötétbíbor vért. A Sonnyval kapcsolatos érzéseim továbbra is vegyesek. Sonny nem volt tökéletes, de nagyon igyekezett védeni a szülővárosát attól a csőcseléktől, amelyet mindenkinél jobban ismert, ösztönösen kötelességének érezte ezt, és a halálával ezt a feladatot mintha rám hagyta volna, ahogyan egy elesett katona hagyja az ezredlobogót a társára.

Végiggondolva azt az erőszakhullámot, amely két nap alatt végigsöpört a városomon, felmerül bennem a kérdés, hol lehet a vihar epicentruma. És a válasz, ami eszembe jut, egészen egyszerű: Marko Bakic. Abból ítélve, amit ma este elmeséltem Byrd seriffnek Marko Bakic és Sonny találkájából, a fiú most bizonyára a seriff irodájában ül. De az is lehet, hogy nem. Billy Byrdnek rengeteg dolga van ma éjszaka.

A mobilomon felhívom a tudakozót, és megkérdezem Paul Wilson számát, a nyugdíjas professzorét, aki Markónak cserediákként szállást biztosított. Igaz, hogy tizenegy is elmúlt már, de Paul sokáig ébren van. Többször is láttam a kutyájával kocogni éjfél után azon a környéken, ahol lakik. Ezt onnan tudom, hogy én is éjszakai bagoly vagyok, különösen, amikor könyvet írok. Miután Paul telefonja ötször kicseng, már majdnem feladom, de a professzor ekkor felveszi, és teljesen éber hangon szól bele.

- Penn Cage! Mi újság, öregem? - üdvözöl.

- Szia, Paul. Tudom, hogy késő van, de szeretnélek egy percre zavarni.

- Nálam még nincs késő. Janettel éppen most ittunk egy pohár vörösbort, és megnéztünk egy Puccini-operát.

Kis híján elnevetem magam. Paul azonnal megfelelt a róla alkotott képnek. Hallottam róla, hogy szeret Janettel borozgatni, és azt is tudtam, hogy operarajongó.

- Nem hívott ma este a rendőrség? - kérdezem.

A vonal végén rövid szünet következik. - Nem, csak a seriff hívott. Elég mogorván viselkedett.

- És kihallgatják Markót?

- Nem. Marko nincs itthon, randevúzik egy lánnyal.

- Nem is tudtam, hogy a mai fiatalok még szoktak randevúzni.

Paul elneveti magát. - Hát nem igazán, de Marko és ez a lány sok időt töltenek együtt.

- Szóval a barátnője?

- A lány eléggé odavan érte. Talán kissé túlzottan is. De nem hiszem, hogy Marko képes leragadni egyetlen lány mellett. Gyerekkorában azt tanulta, hogy nem szabad túl közel kerülni senkihez, akit aztán bármikor elveszthet az ember.

- Marko általában későn jár haza?

- Van, hogy egyáltalán nem is alszik itt, hanem Aliciánál marad.

- Alicia Reynoldsnál? - kérdezem egy végzős, kicsit furcsa lányra gondolva.

- Igen, ő az.

- Paul, nem bánnád, ha feltennék néhány kérdést Markóval kapcsolatban?

- Egyáltalán nem. Tudom, hogy az iskolaszékben legalább egyszer felszólaltál az érdekében, és ezt nagyra értékelem. De még mielőtt feltennél bármilyen kérdést, hadd mondjak valamit. Sokan azt gondolják, hogy struccként a homokba dugom a fejem, amikor erről a fiúról van szó. Pedig ez egyáltalán nem így van. Itt senkinek sincs arról fogalma, min ment keresztül ez a fiú Boszniában. A legszörnyűbb időszakban volt Szarajevóban. Akkor tízéves volt, és borzalmas dolgokat látott. Azok közül, akik ilyesmit átélnek, senki nem kerül ki ép lélekkel, különösen nem egy gyerek. Marko nem beszél róla, de én tudok jó néhány dolgot.

- És megosztanád velem egy részét? Lehet, hogy köze van ahhoz, ami most történik.

- Nos… Marko olyan, mintha annak a Spielberg-filmnek a szereplője volna, amely a második világháború idején játszódik. A fiú egy fogolytáborban van, ahol borzalmasak a körülmények. John Malkovich megtanítja a fiút, hogyan kell túlélni mindent, és a fiúból tökéletes szélhámos lesz. Marko is pont ilyen. És ha valaki ilyen, nem fog egyik napról a másikra megváltozni, csak mert a véletlen a Kánaánba pottyantotta.

- Láttad valaha Markót erőszakoskodni?

- Soha.

- Az iskolában a srácok azt gondolják, hogy fegyvere van.

Paul egy ideig hallgat. - Fegyverrel természetesen sohasem láttam. De ezzel nem állítom, hogy lehetetlen, amit mondasz, hiszen a fiú paranoiás. De fegyvert sohasem láttam nála. Nagyot csalódnék, ha látnék.

Akkor lehet, hogy csalódni fogsz. Mert talán még valaki meghal.

- Tartasz fegyvert a házadban, Paul?

- Egyet sem. Én ellenzem a fegyvertartást.

- Hm.

- Penn, az a hír járja, hogy az iskolaszék ki akarja csapni az iskolából Markót. Sőt talán még vissza is toloncoltatják a hazájába.

Na, ez remek! Amint azt Holden Smithnek mondtam, a testületi ülések után semmi sem marad titokban. Lám… - Kettőnk közt legyen mondva, Paul, de igaz a hír. Én azt mondtam nekik, hogy csak akkor tehetik ezt meg, ha bizonyítják, hogy a fiú szabályt szegett.

- Értem. És, Penn… tudom, hogy késő van, de gondoltam, talán személyesen is beszélhetnénk Markóról. Ha valóban komoly bajban van, tudnom kell, mennyire komoly az ügy. Én pedig mesélek néhány dolgot a szarajevói élményeiről, amelyekről neked is tudnod kell.

Ránézek az órámra: éjjel fél tizenkettőt mutat. Miának már biztosan mehetnékje van. Másfelől viszont Marko az egész véres ügy legnagyobb kérdőjele. És miután ma délután Sonny Cross a szájába tömte a fegyvere csövét, nem lehet tudni, mit fog ma éjszaka tenni.

- Azt hiszem, jó ötlet, Paul. Tíz perc múlva ott vagyok.

Feltárcsázom az otthoni számomat, és Mia veszi fel a kagylót, teljesen éber hangon.

- Hogy vagy, kislány?

- Jól. Annie már régen alszik.

- És te miért nem?

- Mert befejeztem Bowles könyvét, és elkezdtem a Titkos történetet. Csak egy fejezetet akartam elolvasni, de rákattantam. Hihetetlen, hogy ezt egy Mississippiben élő lány írta.

- Ráadásul kézzel. De miért nem kapcsolódsz ki egy kicsit?

- Ha hiszed, ha nem, nekem ez a kikapcsolódás.

Mialatt megkérdezem Miát, tudna-e még egy órát maradni, statikus recsegés üti meg a fülemet. Elment a térerőm, és a kapcsolat megszakad. Épp egy emelkedő következik, felhajtok, és várom, hogy a telefonom jelezze a vételi viszonyokat, aztán megállok az útpadkán, és újra felhívom Miát.

- Most már hallasz engem? - kérdezi.

- Igen, meg kellett állnom. Tudnál még egy órát maradni?

- Persze.

- Mit fog szólni az anyukád?

- Már felhívtam, hogy szóljak neki, lehet, hogy itt töltöm az éjszakát.

Ez meglep. - És Meredith nem bánta?

- Nem. Tudja, hogy Drew ügyén dolgozol.

- És mi a véleménye Drew-ról azok után, amit hallott?

- Nem mond ítéletet. Anya nem nagyon hisz a pletykáknak. Mindig is tisztelte Drew-t, és szerinte nagyon nehéz elhinni, hogy talán ő ölte meg Kate-et.

- De azt elhiszi, hogy viszonyuk volt?

- Hát persze. Úgy értem… elvégre Drew is csak egy férfi…

Halkan felnevetek. - Nos, nem hiszem, hogy ott kell töltened az éjszakát. Csak beugrom Paul Wilsonhoz, de nem maradok sokáig.

Mia hangja hirtelen feszültté válik. - Markóval akarsz beszélni?

- Szeretnék, de nincs otthon. A barátnőjével van.

Mia lekicsinylőén dünnyög valamit.

- Mi a baj?

- Markónak nincs barátnője.

- Akkor kiről beszélt Paul Wilson? Mi a helyzet Alicia Reynoldsal?

- Te jó ég! Alicia isteníti Markót. Az a lány olyan… nem is tudom… furcsa. Egy éven keresztül feketére festette a körmeit. Most pedig nem tud másról beszélni, csak a harmadik világ adósságáról. Azt hiszem, Alicia Marko szexrabszolgája.

- De nem a barátnője.

- Marko nem ismer határokat. Bármit elvesz, amit megkaphat.

- És ebben különbözik a többi fiútól, akiket ismersz?

- Hát… Talán ha a szexről van szó, akkor nem.

- Akkor köszi. Most mennem kell.

- Várj egy perceti - szólal meg Mia. - Hallottam, hogy ma éjjel megöltek egy rendőrt. Igaz a hír?

- Igen.

- És tudod, hogy ki tette?

- Igen is, meg nem is.

- Valaki a városból?

- Miért kérdezed?

- Tudtam, hogy úgysem mondod meg, ki volt a tettes. Ezért próbálok megtudni mindent, amit lehet.

- Úgy látom, kezded felfogni, hogy a drogüzlet Natchez határain túl ér.

- Persze. Errefelé nem termesztenek semmit. Talán némi rossz minőségű füvet Jefferson megyében.

- Mia, neked jogi pályát kellene választanod.

- Talán igen. De azt hiszem, a Brownon nincsen jogi kar.

Erre nevetnem kell. - Akkor viszlát egy órán belül!

Wilsonék az Espero Drive-on laknak, egy 1970-ben kiépült környéken, amelyet egykor Natchez új városrészének hívtak. Az Esperót és az azzal párhuzamos utcát, a Mansfield Drive-ot ma hatalmas tölgyfák szegélyezik, és a két utcában főként nyugdíjas házaspárok élnek, akik tökéletesen ápolják a gyepüket. Wilsonék háza egyszintes épület, jóval beljebb az úttól. Mögötte jobb kéz felől garázs áll, afölött van az a lakás, ahol Markót elszállásolták.

Leparkolok az utcán, és végigmegyek egy virágokkal szegélyezett járdán, közben megpróbálom felidézni, mit tudok Paul Wilsonról. A felesége Natchezben született, de Paul ohiói. Évekig tanított politikatudományt a hattiesburgi University of Southern Mississippin, amely úgy háromórányi autóút Natcheztől. Egyszer végighallgattam egy előadását az etnikai kapcsolatokról a natchezi irodalmi fesztiválon, és lenyűgözött, ahogy beszélt. Paul nagyon jól közelített a témához, és ezt talán a feleségének köszönhette. Az egykori jugoszláv tagállamokról többet tud, mint amennyit én évek alatt megtanulhatnék, és gyanítom, hogy Marko Bakicra is ezért esett a választásuk. Másfelől viszont elképzelhető, hogy a véletlen sodorta hozzájuk Markót.

A bejárati ajtó mögött hangosan berreg a csengő, de senki nem válaszol. Várok harminc másodpercet, aztán újra próbálkozom.

Talán Marko időközben hazaért, és kimentek hozzá, hogy beszéljenek vele.

Átlépek néhány kisebb bokrot, és jobbról megkerülöm a házat azon az úton, amely a garázs felé vezet. Nem szívesen szakítok meg egy családi kupaktanácsot, úgyhogy inkább hátulról is szemügyre veszem a házat. Ha jól emlékszem, Wilsonék néhány éve hozzáépítettek egy nagy télikertet a házhoz.

Jól emlékeztem. Az üvegépítmény ugyan nem illik túlságosan a téglaépülethez, de gondolom, Wilsonék inkább lemondtak az esztétikáról egy jó pohár bor kedvéért, hogy kedvükre gyönyörködhessenek a kertjükben anélkül, hogy a szúnyogok felfalnák őket.

Ahogy közelebb lépek, látom, hogy Janet Wilson egy fonott széken ül a télikertben, de Pault nem látom. Odalépek az üvegajtóhoz, hogy bekopogtassak, de meghűl bennem a vér. Amit a távolból virágmintának gondoltam Janet Wilson blúzán, az most vérfoltnak tűnik. A fülemben dobolni kezd a vér, amíg körbenézek a kertben, nem látok-e idegent.

Semmit sem látok.

Az ajtónak támaszkodva végigpásztázom a szoba többi részét. Két szék hever a földön felborítva, láthatóan dulakodás következtében kerültek oda. Ekkor pillantom meg Pault. Egy kék kanapén fekszik, arccal lefelé, a kanapé huzata csupa vér. Előveszem a mobiltelefonom, és hívom a mentőket, miközben alig tudom elhinni, hogy egy éjszaka leforgása alatt immár másodszor is gyilkosságot kell jelentenem.

- Sürgősségi ügyelet - szólal meg a diszpécser.

- Itt megint Penn Cage beszél - suttogom. - Az Espero Drive 508-ban vagyok, és valószínűleg két gyilkossági áldozatot találtam. Paul és Janet Wilsont. Hívja a mentőt és a rendőrséget. A gyilkos talán még a helyszínen van.

- Nem tudna hangosabban beszélni, uram?

- Nem. Kettős gyilkosság, Espero 508. Küldjön ide két rohamkocsit és egy mentőt, és mondja, hogy szirénázva jöjjenek.

Leteszem a telefont, és megfogom a kilincset. Az ajtó nyitva van.

Mit megadnék most az elvesztett Springfieldemért… Az lenne a legbölcsebb, ha a bokrok között megvárnám a rendőröket. Ez itt nem olyan nyílt terep, mint amilyen Sonny Cross telke volt. Két percen belül itt lesz egy járőrkocsi. Viszont az is lehet, hogy Paul vagy Janet még életben van, és akkor számukra minden pillanat kritikus.

Kinyitom az ajtót, és előbb Janethez megyek, ujjammal kitapintom a nyaki ütőerét, s közben szemügyre veszem a sebeit. Legalább tucatszor szúrták meg késsel, és a sérülések többsége a mellkasán és a hasán érte. A kezén lévő karcolásokból ítélve védekezhetett. Az ütőere nem lüktet.

Odalépek a kanapéhoz, hogy megnézzem Pault is, aki szintén több késszúrásból vérzik, csak a hátán vagy hat szúrásnyom látszik. Letérdepelek a vállához, és a füléhez hajolok. - Paul? Paul, Penn Cage vagyok.

Torkából szortyogó hang tör fel. Amilyen finoman csak tudom, a hátára fordítom.

Paul szeme nyitva van, de a torkát féloldalt a bal füléig átvágták. Ügyetlen hentesmunkát végzett a gyilkos. A sebből még pulzál némi buborékos, vörös folyadék, de látom, hogy Paul vérének nagy része már a kanapéra és az alatta fekvő szőnyegre szivárgott. A tekintete üveges, és az arca hihetetlenül szürke.

- Paul, hallasz engem?

Újabb szortyogás. De ez a hang nem a szájából jön, hanem a felszakított légcsőből. Hirtelen elfog az émelygés, és kis híján leokádom szegényt. Amikor végre összeszedem magam, rájövök, hogy a haldokló professzor a fejét próbálja elfordítani, hogy láthassa a feleségét. Eszembe jut, hogy mennyire aggódott Sonny Cross a fiaiért az utolsó pillanataiban.

- Janet jól van - nyugtatom meg Pault, remélve, hogy nem látta, amikor a feleségét leszúrták. Tudom, hogy a férfi hamarosan meg fog halni.

A levegő tovább bugyborékol a torkán ejtett sebből, ő pedig még jobban küzd, hogy megfordulhasson.

Megfogom a vállát, hogy megállítsam. - A mentők azt mondták, Janet jól van. Ők most miattad aggódnak. Tarts még ki, oké? Tarts ki Janet kedvéért. Már útban van egy másik mentő.

Paul behunyja a szemét.

Hirtelen őrült gondolat villan belém, és mielőtt még megálljt parancsolhatnék magamnak, megkérdezem: - Marko tette ezt veled, Paul? Marko szúrt le?

A férfi szeme újra kinyílik, ezúttal szinte elkerekedik, és minden akaraterejét összeszedve kissé ingatja a fejét.

- Marko tette ezt? - ismétlem meg, hogy biztos legyek a válaszban.

Paul újra nemet int, aztán lecsukja a szemét és visszahanyatlik.

- Hallasz engem, Paul?

Semmi válasz.

Megfogom a kezét, és megszorítom. - Itt vagyok veled, Paul. Nem vagy egyedül. Hallasz engem?

Semmi válasz.

Bal kezemmel átnyúlva felette, megfogok a másik kezén két ujját. -Ez itt Janet keze, Paul. Azt szeretné, ha kitartanál. Hallasz engem?

Az ujjak megmozdulnak, és egy pillanatra belém hasít a remény. De ekkor egy végtelennek tűnő hörgés tör fel a toroksebből, amely lassan nyüszítéssé halkul, majd Paul Wilson mozdulatlanná merevedik.

Elengedem a kezét, és felállok, miközben hirtelen átfut rajtam, mekkora butaságot követtem el, hogy velük foglalkoztam, pedig a gyilkos talán még a közelben lehetett, visszarohanok a kertbe, és elrejtőzöm a ház árnyékában.

A távolban szirénahangot hallok.

Miközben a hang egyre erősödik, azon kapom magam, hogy a garázs feletti lakást kémlelem. És ekkor minden egyértelművé válik számomra: a gyilkos célpontja nem a Wilson házaspár volt, hanem Marko. Átrohanok az úton, és kettesével szedem a lépcsőfokokat Marko lakása felé.

Az ajtó tárva-nyitva áll.

Miközben fontolgatom, hogy belépjek-e vagy sem, kerékcsikorgás hangja üti meg a fülem az utca felől. Valaki éppen most menekül el a helyszínről. Jézusom! A gyilkos minden bizonnyal még Marko lakásában volt, miközben én megnéztem Pault és Janetet. Imádkozom, hogy ne találjam meg Marko holttestét odabenn, és belépek a lakásba.

Egyetlen szobából áll, benne egy ágy, egy teakonyha meg egy alacsony válaszfal mögött egy WC. A földön mindenütt ruhák és könyvek hevernek, a fiókok kirángatva a helyükről, és a fal mellé hajigálva. Az íróasztalra rádőlt egy szekrény, amelynek ajtaja a zuhanás erejétől kitört. Csupán a túlsó fal mellett villogó számítógépről tűnik úgy, hogy túlélte a dúlást.

A sziréna most már egészen közelről hallatszik.

Átvágok a törmeléken, és a számítógéphez lépek. Windows operációs rendszerrel működik. Kinyitom a Dokumentumok könyvtárat, és megnézem, mi áll benne. A fájlok ártalmatlannak tűnnek: iskolai dolgozatok és főiskolai ösztöndíjakkal kapcsolatos levelek. Gyorsan átnézem a merevlemez többi adatát, de semmi sem tűnik fel rajta. Marko nagy játékos lehet, mert a gépe tele van harci játékokkal.

A mentőautó szirénájához most már egy rendőrségi sziréna hangja is csatlakozik, és úgy hallom, mintha a kakofónia már Wilsonék előkertjéből jönne. A szerencsémben bízva kinyitom a rejtett fájlok menüpontot. Most előjön néhány újabb dosszié, amelyet a számítógép használója nem akart mások számára láthatóvá tenni. Megpróbálom kinyitni az egyiket, de azonnal kéri a jelszót. Egy másikkal is ugyanígy járok. Kétségbeesetten keresek valami utalást Marko személyére vonatkozóan, ezért végigpásztázom a padlót, benézek néhány fiókba, amelyeket kitéptek a helyükről. A fiókok között néhány törött CD és DVD-lemez között megpillantok egy USB pendrive-ot, amely hasonló a Kate Townsend cipősdobozában találthoz. Ez egy Sony márkájú, körülbelül fél centi széles és három centi hosszú darab.

Miközben a szirénák elnémulnak a ház előtt, bedugom az adathordozót a megfelelő helyre, és rámásolom a rejtett fájlokat. Ezután kiveszem a gépből, begyömöszölöm a cipőmbe, és kirohanok a lakásból.

- Megállni! - kiált rám egy férfihang. - Rendőrség! Kezeket fel!

Nem látom a rendőr arcát, mivel a kocsibeállót hátulról erős reflektorfény világítja meg. A kinyújtott kezében lévő pisztolyt viszont jól látom.

- Penn Cage vagyok! Én hívtam a rendőrséget.

- Lassan nyúljon a zsebébe, és vegyen elő egy igazolványt!

Amíg engedelmeskedem a parancsnak, a lehető leghiggadtabb hangon beszélni kezdek. - A holttestek hátul, a télikertben vannak. Paul és Janet Wilson. Egy cserediák is lakik velük, de ő most nincs idehaza. A fiú drogügyletekbe keveredett, itt lakik a garázs fölött, és a gyilkos szétszedte a szobáját.

A rendőrtiszt közelebb lép hozzám, megnézi az igazolványomat, majd követni kezd a hátsó télikert irányába. A natchezi rendőrségen dolgozik, nem a seriff hivatalánál, és ennek most örülök. Amíg ellenőrzi a tetthelyet, megérkezik két mentős egy hordággyal, mögöttük két egyenruhás rendőr és egy John Ruffin nevű civilruhás nyomozó. Úgy öt-hat alkalommal beszéltem már Ruffinnal, de sohasem hivatalos minőségben. Rendszerint a baseballpályán találkozunk. Az ő lánya is benne van a csapatban.

- Ez nem semmi - jegyzi meg halkan.

- Ez hihetetlen, John! Azok után, ami ma amúgy is történt!

Ruffin bólint, és félrehúz, hogy kikérdezhessen. Amennyire tudok, minden kérdésére kimerítő választ adok, de igencsak megviselte a koncentrálóképességemet, hogy egy nap alatt három gyilkosság áldozatait is láttam. Közben az jár az eszemben, milyen furcsa a sors. Paul és Janet Wilsonra néhány pillanattal azután támadhattak rá, hogy letettem a telefont Paullal. Ha nem állok félre útközben, hogy jobb térerőm legyen a Miával folytatott beszélgetéshez, akkor a házaspár talán még élne. Vagy már én is halott lennék..

Mialatt Ruffin a közelmúltról kérdezget, egy távolabbi emlék villan fel bennem, itt, az Espero Drive-on történt az a gyilkosság, amely életemben először érintett meg a lelkem legmélyéig. Egy fiatal, elvált tanítónőt megerőszakoltak, és brutálisan meggyilkoltak az egyik éjszaka, amíg négy- és hétéves kislányai a házban aludtak. A gyilkosa nem egy kielégítetlen idegen volt, aki csak átutazott Natchezen, hanem egy tizenöt éves fiú, akivel én is gyakran játszottam együtt. Én tizenhét éves voltam akkor, és bár tudtam, hogy mi a gyilkosság és a nemi erőszak közötti különbség, addig sohasem hallottam róla, hogy a kettő összekapcsolódhat. Később aztán túlságosan is sokat tapasztaltam belőle, amikor a sorozat-gyilkosság Amerika egyik lidércnyomása lett. Ami azonban engem és a várost is a leginkább megdöbbentett, az az volt, hogy egy ilyen bűntény a mi kis békés univerzumunkat kavarta fel. Még most, huszonhat évnyi csalódás és kiábrándultság után sem tűnik valóságosnak Paul és Janet Wilson saját lakásában összekaszabolt holttestének látványa. Miközben Ruffin nyomozóval beszélgetek, egész idő alatt azt várom, hogy Paul és Janet felálljon, letörölje ruhájáról a festett vérnyomokat, és nevetésben törjön ki. Ehelyett azonban csak fekszenek a helyükön, és egyáltalán nincs kedvük tréfálkozni.

Ruffin végre kifogy a kérdésekből, és közli, hogy mehetek. Már éppen indulni akarok, amikor a ház előtt mozgolódást hallok. Dühös férfihangok kiabálnak egyre hangosabban. Aztán dulakodás hangjait hallom, majd egy vörös arcú rendőrtiszt ront be a szobába. Akaratlanul is ökölbe szorul a kezem. Felismerem azt a fekete hajú zsarut, aki Drew rendelőjében kiment a WC-be ujjlenyomatokat szerezni, miközben Drew vért adott. Eszembe jut a neve is, Burnsnek hívják vagy valami hasonló.

- Jobb lenne, ha rendreutasítanád a fiúkat az ajtónál! - üvölt rá Ruffin nyomozóra. - Vagy kénytelen leszek bevitetni őket az őrsre!

Ruffin válla megfeszül az alacsony férfi láttán. - Mi a fene bajod van, Burns?

- Ezt a helyszínt Byrd seriff biztosítja. Ez az én bajom.

Ruffin rám pillant, aztán az embereire, és végül újra Burnsre. - Csak nem csentél egy kis füvet a bizonyítékraktárból, Burnsie? Nem vetted észre, hogy ez a ház Natchez központjában áll? Vagyis a mi hatáskörünkbe tartozik.

Még mielőtt Burns válaszolni tudna, két újabb kollégája jelenik meg a háta mögött. Ezzel helyreállnak az erőviszonyok: három megyei rendőr három városival szemben. A mentősök döbbent kíváncsisággal bámulnak. Wilsonékat már halottnak nyilvánították, és már csak arra várnak, hogy a rendőrségi fotós befejezze a munkáját.

Burns, társai megjelenésén felbátorodva, így folytatja: - Byrd seriff nem más, mint Adams megye legfőbb büntetés-végrehajtó tisztje. A város pedig a megye része. Ez pedig mindent az ő hatáskörébe utal. Bármilyen bűntény helyszínét átveheti a seriff, ha a közbiztonság érdekei úgy diktálják, és Byrd seriff arról tájékoztatott, hogy ezeket a gyilkosságokat az ő hivatala fogja kivizsgálni. Pont.

John Ruffin teljes magasságában kiegyenesedik, és csípőre teszi a kezét. - Burns, ha te vagy a kollégáid bármihez is hozzányúltok ebben a szobában, akkor nagy szarban lesztek. Már így is beszennyezted a bűntény helyszínét azzal, hogy szükségtelenül betrappolt ide három ember. Most pedig húzzatok kifelé innen, és várjátok meg, hogy a seriff meg a rendőrfőnök megvitassa ezt a dolgot.

Hihetetlen, de Burns most az övében lapuló automata pisztoly nyelére teszi jobb kezét - Ha azt akarod, hogy letartóztassalak, akkor megteszem - mondja harciasan, fejével bólogatva, mintha önmagát győzködné.

A mentősök elfehérednek.

John Ruffin szemmel láthatóan dühös, de nem akarja, hogy ez a vita tettlegességig fajuljon. Nekem viszont nincs türelmem az effajta baromságokhoz, elvégre tizenöt évet dolgoztam Houstonban tapasztalt zsaruk oldalán. Odalépek Ruffin elé, és éles hangon megszólítom Burnst.

- Nézzen csak oda! - mutatok Wilsonék véres holttestére. - Látja azokat az embereket?

- Maga csak maradjon ki ebből, Cage! - sziszegi Burns.

- Nézzen rájuk! - üvöltöm. - Alig tíz perccel ezelőtt gyilkolták meg őket. Maga dolgozik az ügyön? Nem. Ehelyett csak áll itt, és akadályozza a nyomozást, miközben henceg itt, mint egy pukkancs kisiskolás. Van ennek a városnak ellensége, Burns kapitány, de az nem a rendőrség. Maga és Ruffin ugyanazt akarják, vagy legalábbis ez lenne normális, és a főnökeik kisvárosi politikai vetélkedése nem lenne szabad, hogy bármi szerepet is játsszon ebben a bűntényben.

Burns álla most remegni kezd, de nem tudom megítélni, hogy a düh vagy a döbbenet teszi-e.

- Még mindig nem nézett rájuk! - üvöltöm tovább, és képtelen vagyok irányítani az indulataimat - Hány ilyen gyilkosságot látott már a karrierje során, Burns? Egyet? Vagy egyet sem? Azt hiszi, ebben a városban bárkit is érdekel Billy Byrd és Logan vetélkedése? Ezt a fajta gyerekes viselkedést hagyja csak ott, a rendőrőrsön, és végezze a munkáját!

A rendőrtiszt pisztolya eközben előkerül az övtáskából. Nem irányítja rám, de világos, hogy szívesen megtenné. - Le van tartóztatva! - üvölti fröcsögő nyállal. - Francos nagymenő ügyvéd!

Széttárom a kezem. - Gyerünk, kapitány! Tartóztasson csak le! Gyerünk, és harminc napon belül óriási szarban lesz!

- Penn? - fogja meg a vállamat hátulról Ruffin. - Higgadj le. Felizgatott ezeknek a holttesteknek a látványa. De ne veszítsd el a fejed.

Tudom, hogy Ruffinnak igaza van, de Wilsonék halott tekintete előtt képtelen vagyok kontrollálni az indulataimat. - Azt hiszi, engem felizgatnak az ilyen holttestek? - Egy lépést teszek Burns felé. - Tizenöt évig dolgoztam államügyész-helyettesként Houstonban. Több gyilkossági áldozatot láttam, mint amennyit maga az egész karriere során fog. Tizenkét emberre szabattam ki halálbüntetést. Le akar tartóztatni? Gyerünk, rajta! De készüljön fel rá, hogy maga viszi el érte a balhét!

Burns arca vörösből szürkébe változik, de ennek ellenére előveszi a bilincseket. Éppen a csuklómra akarja tenni az egyiket, amikor Billy Byrd seriff belép a szobába.

- Álljon meg a menet, Tommy! - szólal meg olcsó utánzatú John Wayne-hangon.

- Byrd seriff? - hadarja Burns. - Ez az őrült…

- Mindent hallottam - vág közbe a seriff. - Engedd csak el! - Byrd most Ruffinra pillant. - Tett már vallomást Mr. Cage, John?

A nyomozó bizonytalanul bólint.

- Oké. - Byrd seriff most felém fordítja tekintetét. - Akkor maga most elmehet.

Majdnem kérdőre vonom az iménti vita folytatásaképp, de aztán eszembe jut a cipőmbe rejtett adathordozó. Egy utolsó pillantást vetek még Paul és Janet Wilsonra, kimegyek azon az ajtón, amelyet senki sem nyitott ki, amikor megérkeztem, és lassan elindulok a Saabom felé.

Miután beülök a kocsimba, beindítom a motort, de nem indulok még el. A kezem jéghideg és reszket, és mintha a tüdőm tele lenne valami levegőhöz nem hasonlítható anyaggal. - Mi történik velem? - kérdezem fennhangon. - Mi az isten ez?

Egyetlen dologban biztos vagyok: Paul és Janet Wilson meggyilkolása Cyrus White házának lerohanásánál is jobban megdöbbenti majd a várost, sőt még talán Kate Townsend halálánál is nagyobb döbbenetet okoz majd. Ennek egyszerű az oka. Amikor egy drogdílert meggyilkolnak - legyen az fekete vagy fehér bőrű -, az általános reakció mindig az, hogy megérdemelte. Amikor egy fiatal lányt megerőszakolnak és meggyilkolnak, a közvélemény reakcióját nagyban befolyásolja az emberi kapcsolatokról és szexuális téren a primitív férfidominanciáról alkotott sztereotípia. Ha viszont egy középkorú, fehér bőrű házaspárt gyilkolnak meg, akik a légynek sem ártottak, méghozzá saját házukban, a város egy biztonságos negyedében, az már alapjaiban rengeti meg a déli államok normális életét. Ennek pedig elkerülhetetlenül súlyos következményei lehetnek. Holnap délre a büntetés-végrehajtási szervek olyan mértékű mozgósítása lesz itt megfigyelhető, amilyet csak egy rendőr meggyilkolása vagy elrablása esetén tapasztalhatunk. Egész biztos, hogy egy szövetségi alakulatot is létrehoznak. Ennek része lesz az FBI és a DEA is. Ám ahogy az Espero Drive-on ülök a kocsimban, fejemben Paul és Janet Wilson összekaszabolt holttestének képével, a fejemben egyetlen kérdés fogalmazódik meg: Mit tud majd tenni ez az alakulat? Mert annak ellenére, hogy már a kezdetektől belekeveredtem ebbe az ügybe, elképzelésem sincs róla, valójában mi folyik itt.

24. fejezet

Apám mély hangon válaszol a késő éjszakai telefonhívásra.

- Szia, apa, Penn vagyok. Ébren vagy még?

- Épp egy szöveget diktálok, és közben szivarozom.

Apám pontosan ugyanezt csinálta harminc éwel ezelőtt is, amikor még az HBO-korszak előtt próbáltam sokáig fennmaradni, hogy nézhessem a késő esti filmet. Apa örökké elmaradásban volt a kórházi adminisztrációval, így késő éjszakáig diktálta magnóra az adatokat, majd azzal jutalmazta magát, hogy a polgárháborúról vagy a keresztes hadjáratokról szóló könyveket olvasott

- Hallom, ma éjjel nagy a forgalom a sürgősségin - jegyzi meg, hangjában leplezetlen kíváncsisággal.

- Hát igen.

- Mit szeretnél, fiam?

- Egy fegyvert.

- Milyet?

Egy pillanatra sem bizonytalanodik el. Az apám egész életében gyűjtötte a fegyvereket. Gyűjteményében vannak polgárháborús karabélyok, néhány darab egészen a forradalom idejéből datálódik. Ám szép gyűjteményt halmozott fel modern pisztolyokból is.

- Szükségem lenne egy automata fegyverre, nagy tárral.

- Van egy jó kis Browningom, amit elvihetsz. Errefelé tartasz?

- Úton vagyok.

- Sietsz?

- Aludnom kéne egy kicsit

- Akkor kimegyek a ház elé.

Öt évvel ezelőtt a szüleim házát, az én szülőházamat, porig égette egy férfi, hogy megakadályozza egy lezárt gyilkossági ügyben a perújrafelvételt. Öt év eltelt azóta, most mégis úgy érzem, ugyanarra a környékre érkezem, ahol felnőttem, mintha az a ház még most is állna. Pedig nem áll. Az apám eltakaríttatta a romokat, és új házat építtetett egy másik helyen. A régi telkünkön most csak virágok vannak, és egy kis gránit táblácska Ruby Flowers, a fekete bőrű dajka nevével, aki engem a nővéremmel együtt felnevelt. Ruby a tűzben vesztette életét, és vele együtt bennem is meghalt valami. Az új ház a város déli részén áll, ahol a natchezi építkezések nagy része zajlik.

Apa úgy tesz, ahogy mondta, ott áll a kocsibeállónál, amikor megérkezem. A kocsi reflektorfényében látom, hogy jobb kezében ott lóg a Browning. Tovább járatom a motort, mialatt odamegyek hozzá. Tom Cage hetvenkét évesen is pontosan olyan magas, mint én. Bár a cukorbetegség, a csontritkulás és a szívkoszorúér-betegsége félig rokkanttá tette, még mindig több órát praktizál hetente, mint a legtöbb, frissen végzett orvostanhallgató.

- Kösz - mondom, s elveszem a pisztolyt.

- Annie veszélyben van? - kérdezi.

A kérdés teljesen jogos. Az a férfi, aki öt évvel ezelőtt leégette a házunkat, szintén a lányomat akarta elrabolni és meggyilkolni. - Még nem. Csak próbálok tanulni a múltban elkövetett hibákból.

Apa bólint. - Mire az emberek rájönnek, hogy veszélyben vannak, általában túl késő bármit is tenni ellene.

- Lehet, hogy Daniel Kellyt is felhívom.

- Jó ötletnek tűnik, bár azt hittem, még Afganisztánban dolgozik.

Daniel Kelly egykor a Delta Force kommandónál szolgált, és együtt dolgoztunk a Del Payton-ügyön. Most egy jó hírű houstoni biztonsági cégnél dolgozik. Kelly rendkívül felkészült ember, de ami ennél is fontosabb, ismeri és szereti a családomat.

Apa azzal a tekintettel méreget, amellyel több, mint negyven évig a betegségeket és a hazugságot próbálta tetten érni. - Mi történt ma éjjel? Úgy nézel ki, mint akit idegsokk ért.

- Valaki meg akart ölni egy drogkereskedőt. Három fekete fiú meghalt, azt hiszem, tizenévesek.

Apa a fejét csóválja. - De ugye ez még nem minden?

- Paul és Janet Wilsont az otthonukban gyilkolták meg.

Most már az apám is úgy fest, mint aki idegsokkot kapott. - Wilson professzort?

- És a feleségét. Összevissza kaszabolták őket.

- Ki az ördög tehetett ilyet?

- Még nem tudom. De azt hiszem, a gyilkos azt a cserediákot kereste, aki náluk lakik.

- Miért? Ő is drogügyietekbe keveredett?

- Azt hiszem, igen.

- És te is benne vagy az ügyben?

- Részben igen. Attól tartok, köze lehet Drew ügyéhez.

- De hogyan?

- Ez maradjon kettőnk között, apa.

Apa olyan pillantással néz rám, hogy zavarba jövök, hogy egyáltalán megemlítettem ezt.

- Ellen Elliott rászokott a Lorcetre - magyarázom tovább. - Drew-ra rászálltak az ellenőrök, mert túl sokat írt fel neki, így megkérte a barátnőjét, hogy szerezzen neki tablettákat. A lány egy fekete drogdílertől vette a gyógyszert.

Apám behunyja a szemét. - Te jó ég! Én már régóta gyanakodtam ilyesmire.

- Micsoda?

- Drew egyszer felhívott, és megkért, hogy írjak fel Ellennek ötven Lorcetet

- És felírtad?

- Hát persze. De tudtam, hogy ha tőlem kér receptet, ő már túllépte a limitjét.

- Sokan élnek vissza ezzel a gyógyszerrel?

- Sok betegem mindennap kéri, hogy felírjam. Én is ezt szedem ízületi gyulladásra. Nem bírnék meglenni nélküle. Nagyon rá lehet szokni, de nem sokan tudnak erről. Az Oxycontinról sokat olvashatnak az újságokban, de a Lorcet is ópiumszármazék, és eléggé feldobja az embert.

Szemügyre veszem a Browningot, és ismerkedni kezdek a biztonsági mechanikájával.

Apa megfogja a csuklómat. - Te reszketsz, Penn!

- Elég csúnya látvány volt.

- Miben tudok segíteni?

Teljesen jogos a kérdés. Tizenkilenc évesen az apám részt vett a koreai harcokban. Ezt követően civilként is volt alkalma néhányszor tettlegességet alkalmazni. Most azonban nem tenném ki veszélynek, bármennyire is szeretne segíteni. - Egyelőre semmiben, de kösz, hogy felajánlottad.

- Tudod a számomat.

Már indulni akarok, amikor hirtelen eszembe jut valami. - Nincs véletlenül egy pisztolyod, amin lámpa van? Sonny Crossnak volt egy, és elég hasznosnak tűnt.

- Lézerfény volt rajta?

- Nem, inkább egy erősebb zseblámpa fényére emlékeztetett.

- Taktikai lámpának hívják - mondja apám. - De igen, van ilyen lámpám, és fel is szerelheted a Browningra. Mindjárt jövök.

Bemegy a házba, majd egy kis fekete tárggyal a kezében tér vissza.

- Nézz ide! Ha ezt kipattintod, ráerősítheted a puskatusra. Ezzel a kallantyúval tudod rögzíteni. - Kétszer megmutatja, hogyan működik. - Ha meg akarod gyújtani a lámpát, a ravaszon lévő ujjaddal feltolod ezt a pöcköt.

Kipróbálom a lámpát, és rávilágítok apámék hátsó kerítésére. A fényben mozdulatlanná dermed egy tatu, aztán elsiet.

- Lődd csak le - mondja apám. - Azok a dögök szanaszét szedik a kertünket

- Inkább meghagyom neked. Most mennem kell. Annie-re bébiszitter vigyáz.

Apám a szemöldökét ráncolja. - Caitlin még mindig nem jött vissza?

- Nem.

Apa a fejét rázza, de nem mond semmit.

- Akkor majd találkozunk, apa!

- Ne feledd, hogy nem csak egy létezik - szól utánam.

A pisztolyra vagy Caitlinre gondolt? - tűnődöm. Persze mindkettőre gondolt.

Mire a Washington Streetre érek, a kezem már nem remeg annyira. Leparkolok a házam előtt, és átnézek a tőle jobbra álló épületre, ahol Caitlin lakik, amikor nagy ritkán itthon van. Bizonyos éjszakákon, amikor nincs idehaza, át szoktam nézni a házára, és gyermeki naivitással kívánom, bárcsak fényt látnék nála, hátha meglepetésszerűen hazajött, de ez még sohasem történt meg. Ma viszont még csak nem is kívánom, hogy ott legyen. A ház csak egy üres épület a szememben.

Felmegyek az ismerős, sötétkék bejárati ajtóhoz vezető három lépcsőfokon, kinyitom, és belépek rajta. Egy futó pillanatra elfog az irracionális rémület, hogy ott találom vérző sebekkel Miát és Annie-t a földön heverve. Nem így van. Mia a dolgozószobámban alszik a kanapén, az ágyamról lehúzott pokrócba tekerve. A mobiltelefonja a kanapé végén fekszik, egy papírkötéses könyv mellett. Annie pedig minden bizonnyal odafent alszik, a szobájában.

Nem tudom eldönteni, felébresszem-e Miát, vagy hagyjam egész éjjel itt aludni. Még azt sem tudom, magammal mit tegyek. Kimerült vagyok, de nem hiszem, hogy nyugtató nélkül tudnék aludni. Kérnem kellett volna valamit apámtól. Talán egy Lorcetet.

Érzelmi túlterheltség, súgja egy hang a fejemben. Burnsnek az igazságot mondtam houstoni múltammal kapcsolatban, de az már régen volt. A másik életemben. A ma éjjel látott groteszk képek most ugyanolyan hatást váltanak ki bennem, mint egy átlagemberben, vagy talán még rosszabbat. Szerintem az emberek csak egy bizonyos határig képesek elviselni a mészárlás látványát, azon a ponton túl pedig vagy megtörnek, vagy közömbössé válnak. A határ mértéke egyénenként változhat, de én érzem, hogy egyre közelebb kerülök ehhez a ponthoz. Eddigi életem során több tucat gyilkosság áldozatát láttam már, és több száz gyilkossági helyszínen készült fotóval szembesültem. Tizenkét emberből kilencnek végignéztem a kivégzését. Végignéztem, ahogy a feleségem rákban meghal. Aztán azt is láttam, ahogy a nevelőanyám a szemem láttára haldoklik harmadfokú égési sérülések miatt, miközben semmit sem tehettem érte. És a halott arcok mellett ott vannak azok is, akik életben maradtak, és szenvedtek, és erről a szenvedésről meséltek. Ha ez a létszám tovább növekszik, nem biztos, hogy sikerül majd egyensúlyban maradnom - vagy lerobbanok, vagy kiégek mindörökre.

- Szia - szólal meg Mia pislogó szemmel, mosolyogva a kanapén. - Hány óra van?

- Úgy éjfél körül lehet - válaszolom, és lerakom az apám Browningját az előttem álló üvegezett könyvszekrény tetejére.

Mia hunyorogva néz rám. - Jól vagy? Nem nézel ki túl jól.

- Nem is tudom.

Feláll a kanapéról, és elmegy mellettem a folyosó felé. - Maradj itt! Főzök neked egy teát.

Hálásan engedelmeskedem a parancsnak. Amikor Mia visszajön a teával, még mindig ugyanott állok, ahol hagyott, a polcomon sorakozó keményfedeles könyveket bámulva.

- Gyere, ülj le - szólít meg Mia, a kanapé előtt álló dohányzóasztalra helyezve két porcelán teáscsészét.

- Ezeket a csészéket Sarah választotta - jegyzem meg halkan.

Mia fürkészően néz rám. - A feleséged?

- Igen.

- Láttam róla fotókat az albumotokban. Annie mutatta meg.

Alig észrevehetően bólintok.

- Azt hiszem, Annie nagyon hiányolja őt. - Mia összeszorítja a száját, mintha nem igazán akarná folytatni. - Te is?

- Néha igen.

- Azt hittem, ki fogsz rakni egy családi fotót. Amin mindhárman rajta vagytok.

- Régebben volt ilyen fotóm. De egy idő után úgy éreztem, zavarja Caitlint. Bár ő soha nem mondta, de azért festés után leszedtem a fotót, és úgy tettem, mintha elfelejtettem volna újra kirakni.

Mia elhelyezkedik a kanapé sarkán, és maga alá húzza a lábát.

- Szerintem már jó a tea.

Odalépek az asztalhoz, és egyetlen korttyal kiiszom a csésze felét. A tea szinte leforrázza a számat, de nem érdekel a fájdalom.

- Nem mondod el, mi történt ma éjszaka? - kérdezi Mia.

- Még nem tudod?

- Még senki sem hívott fel. Annyira rossz dolog?

- Igen.

- Elmondhatod?

- Talán. Holnapra már úgyis az egész város tudni fogja. Csak… annyira kimerült vagyok!

- És ha rövidre fognád?

- Valaki meg akart ölni egy fekete drogkereskedőt. Helyette a fickó három emberét ölte meg. És Wilsonék is halottak.

Mia szeme elkerekedik. - Wilsonék, akiknél Marko lakik?

- Igen.

Mia szája tökéletes O betűt formál. - Marko tette?

Ez a kérdés egy pillanatra kizökkent a zsibbadásból. - Miért, szerinted képes lenne rá?

- Nem is tudom, miért mondtam. Talán igen. De az is lehet, hogy teljesen hülye vagyok. Már mondtam, hogy Marko más, mint mi. De Wilsonékat nagyon szerette. Nem, nem hiszem, hogy képes lett volna rá.

Leülök a kanapé másik végére, Miával szemben. Még mindig tágra nyílt szemmel néz rám.

- Penn, mi a fene folyik itt?

- Nem tudom. Tényleg nem tudom.

- Úgy értem… három nap sem telt el, és már hány ember halt meg? - Számolni kezdi az ujjain a halottakat: - Kate, Chris, a narkós feketék, és most Wilsonék.

- Egy rendőr meg az a katolikus srác, aki még mindig az intenzíven fekszik.

- Igen, Mike Pinella. Valakinek van fogalma arról, mi folyik itt?

Megvonom a vállam.

- És te mit gondolsz? - kérdezi. - De őszintén!

- Szerintem drogháborúról van szó. Ez az egyetlen magyarázat, amivel elő tudok állni.

Mia lassan bólogat. - És a natchezi rendőrség képes lesz megbirkózni ezzel?

- Ez a kérdés már nem aktuális. Holnaptól már a szövetségiek is belépnek az ügybe. Egy egész alakulatot fognak küldeni, az biztos. A gyilkosságok egy része a Mexikói-öbölben tevékenykedő ázsiai csoportok műve. A többi viszont… nem is tudom.

Mia némán gondolkodik a hallottakon.

A térdemre támasztom a könyökömet, és mélyen a szemébe nézek.

- Ugye te láttad, hogy Marko drogot árusít a St. Stephen-es diákoknak?

Mia nem mozdul. Még a szeme sem rezdül. Aztán nagyon halkan ennyit mond: - Most nagyon rossz a lelkiismeretem. Mert talán megakadályozhattam volna mindezt.

- Nem tudtad volna megakadályozni. De szeretném, ha elmondanád az igazságot. Láttad, ahogy Marko drogot árul az iskola területén?

Mia bólint.

- És tanúja voltál annak, hogy bárkit is fizikailag bántalmazott?

Mély lélegzetet vesz, majd benntartja. - Nem. Ilyet nem láttam.

- Miért vagy ilyen bizonytalan?

- Mert eszembe jutott valami más.

- Micsoda?

- Magánügy.

Úgy döntök, hogy nem feszegetem. - Marko volt ma iskolában?

- Nem.

- És Steve Sayers?

- Steve ott volt. Éppen dr. Elliottot szapulta, amikor találkoztam vele.

Hirtelen magam előtt látom Kate volt barátját. Egy forrófejű gimnazista kamasz. - Láttad valaha Steve-et drogozni?

Mia a szemét forgatja. - Láttam már füvezni. De azt a legtöbb srác kipróbálja, még a bénák is.

- De a fűnél erősebbet nem?

- Nem.

- Szerinted Steve megölhette Kate-et?

Mia babrálni kezdi a mellette fekvő díszpárnát. - Csakis erős felindulásból. De üvöltve zokogna, miután megtette.

- Talán pontosan így történt.

- Ha Kate a férfiasságába gázolt, vagy valami hasonló, el tudom képzelni, hogy megütötte.

- És talán fojtogatta is?

Mia ide-oda döntögeti a fejét. - Igen, az is elképzelhető.

- Steve alibije még mindig nagyon gyenge. És már azelőtt rátámadt Drew-ra, hogy a városban elterjedt volna a viszonyuk Kate-tel. Nem tudnál utánajárni, honnan tudhatta meg, hogy Kate és Drew együtt voltak?

- Majd megkérdezem tőle.

- De légy óvatos.

- Jaj, ne aggódj. Steve-vel nem lesz bajom. - Mia most elveszi a párnát a kanapéról, és magához öleli. - Tudod, amíg itt üldögéltem, próbáltam megfejteni, mi lehet a sok erőszak mögött.

- Igazán?

- Azt hiszem, az emberek indítéka általában nagyon alapvető. Szinte primitíven egyszerű.

- Folytasd!

- Olyan ez, mint a szex.

- Ezt hogy érted?

Vállat von, mintha magától értetődő lenne, amit mondott. - A szex mindig, mindenhol ott van. Civilizált emberek, akik átlagosan élnek, még azok is képesek titkos kapcsolatokra. Elég, ha az ember körülnéz az iskolában például a szülők között, vajon hányan folytatnak viszonyt mások férjével vagy feleségével? Én jó néhányról tudok. És hogyan kezdődtek ezek a viszonyok? Egy túl hosszú ideig tartó pillantással? Vagy azzal, hogy egymásnak ütköztek az élelmiszerboltban? Arra próbálok kilyukadni, hogy a szexuális energia mindenütt jelen van. A szeretet utáni vágy örök, és mindig kielégülést keres. És ez lehet a titkos motiváció sok minden mögött, ami történik.

- Igen, igazad van. És?

- Szerintem ez az, ami hiányzik a történelemórából.

- A történelemórából? Ezt meg hogy érted?

Mia még szorosabban magához öleli a párnát, teljesen öntudatlanul.

- Az iskolában tanulunk egy rakás történelmi eseményről, történelmi trendről, meg ilyesmik. De amit nem tanítanak, mert bizonyára sohasem lehet megismerni, az az emberek igazi személyisége. Olvashatunk ugyan önéletrajzokat, sőt szerencsés esetben akár leveleket is, de az emberek közötti valós kölcsönhatásokról, az agresszió és a megadás, a büszkeség és a szégyen vagy a szexuális vonzalom hatásairól nem tudhatunk semmit. Ezért döbbent meg az egész ország azon, amikor kiderült, hogy Thomas Jeffersonnak gyerekei voltak egy fekete rabszolganőtől. Ezzel hirtelen leszállt az emberek közé. Olyan lett, mint bárki más. Mindig azt mondjuk magunknak, hogy gyarló az ember, de közben úgy teszünk, mintha valami mást várnánk. A hőseinktől elvárjuk, hogy halhatatlanok legyenek. Szerintem Drew-nak most ez a legnagyobb problémája.

Miából csak úgy dőlnek a szavak, de lenyűgöző, ahogy beszél. Vajon én is ilyen lendületes voltam gimnazista koromban? Nem hiszem. Az az érzésem, hogy Mia nagyon zárkózott életet él, és csak arra vár, hogy találkozzon valakivel, akivel megoszthatja a gondolatait. És ami még furcsább, hogy az ilyen tisztán megfogalmazott mondatok egy gyönyörű lány szájából hangzanak el. Ez persze csak előítélet, de feleannyira nem lennék meglepve, ha Mia egy unalmas lány volna, aki az ideje nagy részét otthon tölti. Ő azonban a pomponlánycsapat vezetője, és olyan alakja van, hogy még a legstréberebb osztálytársának is csorog utána a nyála. Kate Townsend is hasonlított ebben rá, bár Kate szépsége titokzatosabb volt. Nem nehéz elképzelni, miért vonzódott Drew az ilyen szokatlan és különleges személyiségjegyekhez.

- Natchezben a legtöbb ember azt tartotta Drew-ról, hogy a legjobb ember, akivel valaha találkozott - folytatja Mia. - Most meg kiderül, hogy szexelt a bébiszitterével, és ez annyira feldühíti őket, hogy majd szétrobbannak. De valójában nem Kate miatt haragszanak. Hanem saját maguk miatt. Becsapottnak érzik magukat. Először felmagasztalták Drew-t a mennyekig, majd elkövet egy bűnt, és kiderül, hogy ő is csak ember. Úgyhogy most már mehet is a fenébe. Az nem számít, hogy Kate, ha még nem is töltötte be a tizennyolcat, pontosan olyan viszonyra vágyott, amilyet Drew-val folytatott

- Tehát szerinted Kate volt a hódító?

- Minden pénzemet rá merném tenni - vigyorodik el Mia, kivillantva tökéletes fogsorát. - Ami nem túl sok.

- Bárcsak Drew ilyen mentalitású esküdteket fogna ki! De folytasd csak! Azt mondtad, próbáltad megfejteni, hogy mi állhat az erőszak mögött.

Mia egy pillanatra megriad. - Jaj, bocsánat! Szokás szerint teljesen eltértem a témától. Oké, tudom, hogy ez nyilvánvalónak tűnik, de szerintem előbb az emberekkel kellene kezdened a nyomozást, és nem úgy, ahogy a rendőrök szokták.

- Miért, ők hogy szokták?

- Hát ők a gyilkosságtól indulnak visszafelé.

- Néhányan igen, de folytasd csak.

- Itt most nem csak egy gyilkost keresünk. Hanem próbáljuk megfejteni ennek a városnak a titokzatos valóságát. Mint például Kate és Drew. Mert az volt a valóság, és nem Drew és Ellen. Érted? És ha képes vagy a valódi kapcsolatok mögé látni, akkor nyilvánvaló lesz, ki a gyilkos.

Miának igaza van. A legjobb gyilkossági nyomozók pontosan az ő módszerével haladnak előre, ők az emberi psziché legjobb ismerői még akkor is, ha eredetileg csak egy gyorstalpaló pszichológia-tanfolyamot végeztek el. De kétlem, hogy tizennyolc évesen dolgozták volna ki a módszereiket.

- Mia, szerintem neked alaposan meg kell gondolnod, hogy milyen hivatást választasz. Mert olyat kell keresned, ahol kamatoztatni tudod a tehetségedet.

Mia csak szótlanul mered rám. Aztán pislogni kezd, mintha most tért volna magához. - Ideje indulnom.

Bocsánatkérően mosolygok rá. - Azt hiszem, igen.

Elengedi a párnát, aztán úgy szólal meg, hogy nem néz rám. - Éjszaka már itt leszel?

- Persze. Nem hiszem, hogy mozdulni tudnék innen.

Most végre rám emeli a tekintetét. - Nem akarod, hogy itt maradjak, és elvigyem Annie-t az iskolába?

- Nem, pontban hétkor úgyis kipattan a szemem.

Kétkedő mosolyt villant felém. - A hátizsákomat a konyhában hagytam. Kimegyek érte, és utána hazamegyek.

- Oké. Nem tudom eléggé megköszönni, hogy ilyen későig itt voltál. Olyasmit tettél, amire én képtelen lennék.

- Mi lenne az? - kérdezi, miközben feláll.

- Elterelted a gondolataimat Wilsonék holttestének látványáról.

- Ennek örülök. Akkor holnap találkozunkl

A kezébe veszi a telefonját meg a könyvét, és magamra hagy a dolgozószobámban. Nagy levegőt veszek, és nekidőlök egy puha párnának. Mia elmélkedése úgy hatott zaklatott idegeimre, mint valami nyugtató. Hazafelé menet attól féltem, hogy nem fogok tudni elaludni ma éjjel, de most már csak az a legnagyobb bajom, hogy nem jutok fel a hálószobámba. Ez a puha kanapé is tökéletesen megteszi majd.

Elszunyókálhattam, mert arra ébredek, hogy erős kezek masszírozzák a vállamat. Ha ébren lennék, nem hagynám, hogy Mia ilyet tegyen, bármennyire jól is esik - mert őszintén szólva, irtó jólesik. Az ujjai szakértelemmel nyomkodják a nyakizmaimat, aztán a tarkómra vándorolnak, és lassú nyomást gyakorolnak a nyakcsigolyámra. Akaratlanul is felnyögök, és ez hirtelen visszazökkent a valóságba.

- Mia, ez nagyon jólesik, de nem engedhetem meg.

- Miért nem?

Hirtelen hátrafordulok, és látom, hogy Caitlin néz le rám, félig mosolyogva, félig dühösen. Összevonja a szemöldökét, és így szól: - Kicsit lassú voltál, amikor közölted a bébiszitterrel, hogy hagyja abba a nyakad masszírozását.

- De hiszen aludtam! - tiltakozom, és felállok.

Caitlin gyanakvó pillantással mér végig. - Igazán?

- Hogy az ördögbe jutottál be ide?

- Előbb ölelj meg, aztán beszélj.

Megkerülöm a kanapét, és magamhoz szorítom. Csak miután érzem, hogy alig kap levegőt, akkor engedem el, és nézek a szemébe. Bármennyi időt töltök is vele együtt, nem tudok betelni ragyogóan zöld szemével. Szinte oda nem illőnek tűnik porcelánfehér arcában, amelyet finom szálú, fekete haj keretez.

- Hol van Mia? - kérdezem.

- Hazament, ahogy kell. Én a hátsó ajtón osontam be, és láttam őt a konyhában. Arra ment ki.

- Jó az időzítésed.

Caitlin arca kissé elpirul. - Egy ideje figyeltelek titeket a teraszról.

- Kémkedtél?

- Csak féltem a befektetésemet.

Tovább mosolygok, de közben a fejemben motoszkál egy gondolat: Az utóbbi időben nem sokat fektettél belém vagy Annie-be…

- Jól vagy? - érdeklődik Caitlin. - Tudom, hogy ott voltál Wilsonék házában.

- Ezt meg honnan tudod?

- Úgy, hogy egész úton kapcsolatban álltam a riportereinkkel.

Odahúzom a kanapéra, és leülök mellé. - Egész úton honnan? Magyarázatot kérek.

Caitlin nevet az értetlenségemen. - Éppen Wilmingtonba repültem apámhoz. Üzleti ügyben akart velem beszélni. Szemtől szemben, és nem telefonon.

Caitlin apja Észak-Karolinában, Wilmingtonban lakik, és a déli államok egyik leggyorsabban fejlődő és legsikeresebb lapkiadójának a tulajdonosa. Jelenleg tizennyolc lapnál tartanak, és ez még nem a végső szám. Apucinak van egy Cessna típusú magángépe, amelyen Caitlin a szeszélye szerint utazgathat.

- Miután Sonny Crosst lelőtték, Ann Denny felhívott - folytatja Caitlin. Ann Denny a Natchez Examiner főszerkesztője, vagyis közvetlen beosztottja Caitlinnek, aki még távollétei során is ugyanúgy a lap igazgatója. - Gondoltam, hogy te is benne vagy az egészben, így hát elhatároztam, hogy visszafordítom a gépet, és eljövök Mississippibe.

- Nos… örülök, hogy így tettél.

Caitlin szép szeme összeszűkül. - Tényleg?

- Hát persze!

Hosszú, kutató pillantással mér végig. - Akkor miért nem akarsz megerőszakolni?

A tekintete hívogatóan megvillan, de a nyugtalanságon kívül semmilyen reakciót nem vált ki belőlem. Ha most szeretkeznék Caitlinnel, és holnap rázúdítanám azokat az érzéseket, amelyek a távolléte alatt felhalmozódtak bennem, akkor becsapva érezné magát. Ráadásul az az igazság, hogy semmi kedvem a szexhez. Most semmi másra nem vágyom jobban, mint az alvásra.

- Zaklatott vagy, igaz?

- Igen - ismerem be.

- Hallottam, milyen szörnyű volt Wilsonéknál a látvány. Tényleg az volt?

Még ez az egyszerű kérdés is rossz érzést kelt bennem. Vajon kíváncsiságból kérdezi, vagy szakmai érdeklődésből? - Gyilkossági helyszín volt.

- Nem akarsz róla beszélni?

- Ma éjszaka nem.

- És mit szeretnél csinálni?

- Tudom, hogy rosszul hangzik, de azt hiszem, most egy jó nagy alvásra lenne szükségem.

Caitlin mosolyogva rázza a fejét. - Semmi baj, teljesen megértem.

- Itt tudsz maradni éjszakára?

Mintha kicsit megdermedne, majd így válaszol: - Megígértem Ann-nek, hogy ma éjjel fél háromra bemegyek a laphoz egy megbeszélésre. Egész éjszaka dolgoznak.

A fejemet csóválom. - Jól van, menj csak!

- Penn, addig még majdnem két óránk van. Ha akarod, ágyba teszlek, és megvárom, amíg elalszol.

Egy évvel ezelőtt még szívesen vettem volna egy ilyen ajánlatot. Most azonban nem. - Nem hiszem, hogy túl jó társaság lennék ma éjjel. Holnap reggelig összeszedem magam. Akkor majd újra kezdhetjük.

Caitlin feláll. - Oké. Úgyis ki akartam szellőztetni a házamat. Megyek, kinyitok minden ajtót és ablakot, és iszom egy pohárkával. Talán kettővel.

- Bárcsak csatlakozhatnék hozzád! Bocs.

Némán néz rám, és várja, hogy hozzáfűzök-e még valami magyarázatfélét, de látszik, hogy mindent ért.

- Caitlin… ugye nem is jöttél volna ide, Natchezbe, ha nem történnek ezek a gyilkosságok?

Caitlin az ajkába harap, és elgondolkozik. - Lehet, hogy így van. De két hét múlva amúgy is visszajöttem volna egy egész hétre.

- Tényleg?

- Igen. De mi a baj, Penn?

- Beszélnünk kell, mielőtt visszatérnénk a régi kerékvágásba.

- Beszéljünk most!

- Nem. Most túl fáradt vagyok. Túl sok volt nekem ez az éjszaka, örülök, hogy itt vagy, és Annie odalesz a boldogságtól. Hagyjuk ezt most ennyiben.

Caitlin válaszolni kezdene, de inkább hallgat. Előrelép, és lágyan szájon csókol, aztán megfordul, és kisétál a szobából. Mindig gyorsan megértette a dolgokat.

Így vagy úgy, de valami változni fog.

25. fejezet

A St. Stephen középiskola tornaterme úgy fest, mint egy színházterem előadás előtt a Broadwayn. A fényes kosárlabdapálya két oldalán felállított lelátókon négyszáz diák tömörül különböző évfolyamokból, köztük Kate Townsend és Chris Vogel osztálytársai is. A legtöbb tanár az osztályával együtt ül, s igyekeznek kordában tartani a gyerekek izgatott sustorgását. A hatalmas, kétszárnyú bejárati ajtó mellett úgy ötven felnőtt - közöttük St. Stephen-es szülők, néhány tanár és edző. Wade Anders, az iskola sportigazgatója egy, az irodájába vezető kisebb ajtó mellett áll, dühös pillantásokkal jelezve a hangoskodó diákoknak, hogy maradjanak csöndben.

A terem közepén kisebb emelvényt helyeztek el, amelynek mindkét oldalán székek állnak. Ott ül Jan Chancellor, Holden Smith, Dean Herrick, a Kate által látogatott presbiteriánus egyház lelkésze, Roger Mills, a Chris Vogel által látogatott metodista templom lelkésze és Charles Martin, az iskolai káplán. Jenny Townsendnek, Kate anyjának nem raktak ki széket, de bizonyára itt van valahol, mint ahogy a Vogel család is.

Jan Chancellor feláll, és kezében egy összehajtogatott papírral a mikrofonhoz lép. Más alkalmakkor nehéz lenne csöndet vezényelni, de a mai nap nem ilyen. Ma a terem azonnal elcsendesül, mintha hirtelen mindenki visszatartaná a lélegzetét. A halál még mindig félelemmel vegyes tiszteletet követel.

- Azért gyűltünk ma össze - kezdi Jan erőteljes hangon -, hogy iskolánk két kiváló tanulójára emlékezzünk: Kate Townsendre és Chris Vogelre. A St. Stephen nem nagy iskola, olyanok vagyunk, mint egy család. És ma két elveszett családtagunkat gyászoljuk.

Mialatt Jan tovább folytatja, megállapítom, hogy jobb szónok, mint gondoltam. Nem távolítja el magát a gyerekektől túlzott formalitásokkal, de nem is leereszkedő a stílusa. Röviden méltatja a két volt diák jellemvonásait, de nem tesz említést arról, hogyan haltak meg. Gondolom, ezt a témát inkább a lelkészek fogják majd érinteni.

Miután Jan bemutatja Mills tiszteletest, a gondolataim egy kicsit elkalandoznak a jelenből. Ez a tornaterem életem sok fontos eseményének adott már helyet. A falakon függő királykék szalagok közül több is a nevemet viseli, akárcsak azokét a fiúkét, akikkel négyéves korom óta egy helyre jártam. Ebből a kisvárosból indultunk útnak pöfögő iskolabuszokon, hogy országos elismerést szerezzünk kosárlabdában, baseballbán, futballban vagy atlétikában. Ha behunyom a szemem, még ma is hallom az eső zuhogását, amely a tornaterem bádogtetejét verte, amíg a köröket róttuk benne, vagy a kosáredzések zajlottak. Még amerikai futballt is gyakoroltunk idebent, amikor esett, méghozzá mezítláb, hogy vigyázzunk a parkettára, sortban, de válltöméssel és védősisakban. Ebben a teremben loptam csókokat az iskolai bálokon az ügyeletes tanárok vigyázó szemei láttára, itt faltunk grillcsirkét a sportbanketteken, és futottunk végtelen köröket különböző kisebb csínyek büntetéseként. Temetésen most veszek részt itt először.

De ez nem is temetés, inkább gyászszertartás. Az igazi temetések alig egy óra múlva kezdődnek majd a városi templomokban. A felsőbb évfolyamokat el fogják engedni az órákról, a többiek pedig folytatják a tanulást, miközben azon jár az eszük, vajon mi történhet a temetéseken.

Most Mills tiszteletes veszi át a szót, és megpróbál magyarázatot adni az egyik legalapvetőbb kérdésre, amellyel egy hívőnek szembe kell néznie: miért kell egy ártatlan fiatalnak az élete virágában minden ok nélkül meghalnia? Nem mondhatnám, hogy Mills túlzottan jó munkát végez. A tiszteletes „a Jóisten földi halandók számára kifürkészhetetlen tervei”-ről beszél. Ezt a fajta érvelést én tizennégy éves korom óta nem fogadom el, és kétlem, hogy a ma itt ülő diákok körében valaki is elfogadná.

A lelátón ülők arcát végigpásztázva Marko Bakicot keresem. Sehol sem látom a fiút. Talán a körülötte kibontakozó drogháború megváltoztatta a véleményét az amerikai középiskolai tanulmányok relatív fontosságáról.

Mills tiszteletes elérkezik beszéde vallásos részéhez, Jan Chancellor-hoz hasonlóan, ő sem hatol a mélyére a szexuális indíttatású gyilkosság vagy a droggal való visszaélés témájának. Mialatt mély basszushangját hallgatom, azon tűnődöm, ki fogja végül megfogalmazni ezeket a gondolatokat a diákok vagy a város egésze előtt. Kate, Chris és Sonny példa nélküli halálesete után a tegnap esti gyilkosságok híre tornádó módjára tört be Natchez városába. Még sohasem láttam ezt a várost ilyen állapotban, talán még az 1968-as rasszista zendülések idején sem. Akkor legalább az emberek felfogták, hogy valós a fenyegetettség. Most viszont mintha kicsúszott volna az irányítás az arra hivatott emberek kezéből. Amikor ma reggel végighajtottam a városközponton, olyan érzésem volt, mintha kiszippantották volna innen a levegőt. Az emberek lehajtott fejjel siettek az utcákon, mintha egy középkori város lakói várnák az ismeretlen vész kitörését. Ennyi haláleset alig néhány nap leforgása alatt valamiféle isteni megtorlás kérdését veti fel, és biztosra veszem, hogy jó néhány helyi lakosban felvetődött ez a gondolat.

Mills vontatott beszéde hallatán legszívesebben felállnék, és felhívnám telefonon Quentin Averyt, aki ezekben a percekben rendezi be az irodáját az Eola Hotelben. Mills tiszteletes azonban ekkor átadja a szót „presbiteriánus kollégájának”, Dean Herrick tiszteletesnek. Herrick velem egykorú lehet, és néhány alkalommal személyesen is találkoztam vele. Tennessee-ből való, és elődeinél jóval liberálisabb gondolkodású ember. Van rajta vagy tizenöt kiló súlyfölösleg, és kopaszodó feje búbját oldalt elválasztott hajának átfésülésével próbálja leplezni. Némán megáll az emelvényen, és sötét szemével végigpásztáz az egybegyűlteken.

- Fiúk és lányok! - szólal meg végül. - Nem fogom túl sokáig rabolni az időtöket ma. És hazudni sem akarok nektek. Nem fogok olyan közhelyekről beszélni, amelyek remekül hangzanak egy pap szájából, csak épp megnyugvást nem adnak azoknak, akik gyászolnak.

Herrick tiszteletes nem néz Millsre, amíg mindezt elmondja, pedig nyugodtan ránézhetett volna. Érzem, hogy minden diák szeme rászegeződik.

- Az olyan emberek, mint Kate Townsend és Chris Vogel idő előtti halála a keresztény világ előtt álló legnagyobb próbatételek közé tartoznak. Isten szolgájaként én magam sem tudom megérteni. Akárcsak ti, én is néma megdöbbenéssel állok a tragédiák előtt, összetört a szívem. És az ilyen halálesetek hallatán még a Biblia is furcsán hallgat. Kétségbeesetten lapozzuk megnyugvást keresve, de nem sok vigasztalást találunk benne. A halál, akárcsak a születés, örök rejtély marad. A születést mintha kicsit jobban megértenénk, hiszen tudjuk, mi következik utána. Az élet. De vajon tudjuk-e, mi volt a születés előtt? Nem. Abban hiszünk, hogy a lelkünk Istentől származik, de ennél többet nem tudunk. És akkor mi a helyzet a halállal? A keresztények számára a halál az a pillanat, amikor eltávozunk halandó világunkból, vissza Istenhez. De a részleteket illetően nem tudunk többet.

Herrick tiszteletes itt szünetet tart. A tornateremben nem mozdul a levegő, egyetlen diák sem fészkelődik a helyén.

- Ahogy az ágyamban feküdtem tegnap éjjel - folytatja Herrick -, egyetlen kérdés kavargott a fejemben. Miért? Miért kellett egy gyönyörű lánynak ilyen fiatalon elmennie? Vajon Istennek olyan terve volt vele, amelyhez meg kellett halnia? A Biblia nem ezt mondja. Mert mit is mond a Biblia? Jézus azt mondta, senki sem mehet hozzá addig, amíg az Atyaúristen oda nem küldi. Más szavakkal, csak a halál után térhetünk vissza Istenhez. Nos, ez rendben is van. De ezzel még nem válaszoltam a kérdésemre. Miért kellett alig két évtizednyi, az életre történő boldog készülődés után elvenni tőlünk Kate-et és Christ? Ha nem szántak nekik teljes életet, akkor egyáltalán miért kellett megszületniük?

Néhány szülő mozgolódni kezd e szavak hallatán, mintha Herrick tiszteletes egy olyan határvonalat lépett volna át, amelyet legjobb, ha a gyerekek jelenlétében nem feszegetünk. De a gyerekek lankadatlanul figyelnek.

- Ezen a ponton azonban találhatunk némi megnyugvást - mondja. - Mert sem ti, sem én nem lennénk ugyanazok az emberek, ha nem ismertük volna Kate-et és Christ. Hiszen mindkét fiatal örömet és boldogságot hozott a szívünkbe. Christ elnézni játék közben valóságos élmény volt. És amikor láttam, Kate hogyan bánik a gyerekekkel a missziós utak során, Audrey Hepbum jutott róla az eszembe, aki elment az éhező afrikai gyerekek közé. De Kate sohasem gondolt ilyesmit magáról. Sokunkhoz hasonlóan ő is folyton azért aggódott, hogy megfeleljen az édesanyja és a környezete elvárásainak.

Herrick széttárja a karját, mintha az egész iskolát magához akarná ölelni. - Emberek! Ez az iskola most nem lenne ugyanaz, ha Kate és Chris nem koptatták volna a folyosóit. Az ő életüknek célja volt. Akárcsak a haláluknak. Mert az elmúlt három nap legsötétebb óráiban mindannyian kénytelenek voltunk szembesülni egy kikerülhetetlen igazsággal: az élet kellős közepén mindig ott a halál is. Erről sokszor hallunk, de mit is jelent mindez valójában? Megmondom: élj minden napot úgy, mintha ez lenne életed legutolsó napja, mert egy napon tényleg az lesz. Egy keresztény ember számára ez annyit jelent: élj hitvallásod szerint. Azt jelenti, vegyünk példát arról, ahogy Jézus élt.

Már épp arra gondolok, hogy Herrick is bele fog esni Mills hibájába, és hittérítő beszédet mond, amikor meglepő fordulattal témát vált: - Mi is a célja ennek a mai megemlékezésnek? - teszi fel a kérdést. - És mi a célja a szertartásoknak, amelyeken néhány perc múlva részt veszünk? A válasz minden bizonnyal meg fog lepni mindenkit. Mert talán a temetési szertartások hangvétele lágy, a valós cél kőkemény. A keresztény temetéseken felemeljük az öklünket a halál előtt, és jól megrázzuk! Emlékezzünk Jézusra, aki kínhalált szenvedett, de végül legyőzte a halált.

Herrick zsebkendőt húz elő, és letörli vele a homlokát. Úgy tűnik, őt is magával ragadta a hév. - A Biblia azt mondja, a halál a bűnnel együtt jelent meg a világon. És ebből néhányan indokolatlan következtetéseket vonnak le. Sokan beszéltek Kate magánéletéről, egy titkos életről, amelyről senki sem tudott. És sokat beszéltek Chris Vogel életéről is.

A fal mellett álló szülők most megint feszengeni kezdenek.

- Igen, Kate-nek voltak titkai - folytatja Herrick. - És Chrisnek is voltak titkai. Kate szeretetre és elismerésre vágyott, és a maga módján meg is találta azt. Chrisnek segítségre volt szüksége, hogy legyőzze a stresszt és ott találta meg, ahol tudta. Én azonban egyiküket sem ítélem el emiatt Hogyan is tehetném? Hiszen én is vágyom szeretetre és elismerésre, és nekem is szükségem van a segítségre, hogy legyőzzem a mai világ feszültségeit, akárcsak mindenki másnak, aki itt jelen van. És ami a legjobban kínoz, nem is az, amit Kate és Chris az életükben megtettek, hanem az, amit nem tettek meg. Nem jöttek el hozzám a félelmeikkel és a gyötrelmeikkel. És ebben én vagyok a hibás. És mi mindannyian. Mert valahogy nem tudtuk eléggé éreztetni Kate-tel a szeretetünket ahhoz, hogy megkeressen bennünket a fájdalmaival és a magányával. És egy dologban biztos vagyok; nem Kate és Chris az egyetlen közöttünk, akinek titkai vannak. Mindannyiunk vállát titkok nyomják. Mindenkinek vannak bűnei. Mindannyian követünk el bűnöket. Ezért ér utol a halál mindenkit, férfit és nőt egyaránt. De a korai halál nem az istentől küldött büntetés. És ezért a némán szenvedőktől azt kérem, ne szenvedjünk egymagunkban! Azoknak pedig, akik rosszat mondanak Kate-ről, megismétlem a názáreti Jézus szavait: „Az dobja rám az első követ akinek nincsenek bűnei!”.

Herrick tiszteletes szavai váratlan erővel visszhangzanak végig a tornaterem falain. A gyerekeket megdöbbenti a lelkész őszintesége. Az az érzésem, néhányan a teremben legszívesebben felpattannának, és megtapsolnák. Ahogy Herrick visszamegy a helyére, csupán a cipője kopogása hallatszik a teremben. Jan Chancellor újra feláll, hogy bejelentse az iskola káplánját, de Herrick tiszteletes szavai után én már nem szeretnék mást meghallgatni Kate halálával kapcsolatban. Mivel a lelátó végében ülök, diszkréten fel tudok állni, hogy kimenjek a teremből.

Miközben végigmegyek az iskola ismerős folyosóján, úgy döntök, hogy egyenesen az Eola Hotelbe megyek, hogy beszéljek Quentin Avery-vel. A híres ügyvéd bölcs módon bizonyára azzal fogja kezdeni, hogy torpedóként nekimegy majd Shad Johnsonnak, hogy Drew-t felmentsék. Csakhogy nekem úgy kell befejeznem a beszélgetést Quentinnel, hogy időben odaérjek Kate temetésére. A temetés kizárólag szakmai szempontból érdekel, és nem személyes okokból. A gyilkosok gyakran bukkannak fel áldozataik temetésén, különösen a szexuális indítékból elkövetett gyilkosságok esetén. Magammal hoztam a digitális kamerámat, hogy fotókat készítsek a sír körül összegyűltekről, ha netán a helyi rendőrök elmulasztanák megtenni. Egy olyan városban, ahol átlagban egy-két gyilkosság fordul elő évente, nem lepne meg egy effajta szakmai hiba.

Amikor az iskola előcsarnokába érek, elhaladok Anders irodájának hátsó ajtaja előtt. Hirtelen ösztöntől vezérelve bemegyek, hátha válthatok egy-két szót az iskola sportigazgatójával, miután véget ér a megemlékezés. Hozzám hasonlóan Anders is korábban távozott a tornateremből. Az íróasztalánál ülve találom, amint mereven bámul a falán lógó poszterre. Wade Anders harmincéves, rövidre nyírt, fekete haja van, és az alakja inkább egy fénykorát túllépő, öregedő atlétáé. Egyre terebélyesebb a hasa, a lába és a bicepsze viszont még izmos. Anders folyton csak vigyorog, és ügyesen bánik az iskolaszék tagjaival, de a városon kívüli kosármeccseken többször is láttam már, hogy elveszíti önuralmát, és kiviharzik a teremből. A diákok többnyire kedvelik, de ennek talán az az oka, hogy soha nem ismertek mást. Anders láttán eszembe jut, a mi edzőnk milyen kiváló volt, igazi sportember, apáskodó viselkedéssel és kőkemény tekintettel, aki a győzelmet és a veszteséget egyforma alázattal kezelte, mégis számtalan országos díjat hazahozott. Nála egyetlen felvont szemöldök felért Wade Anders indulatos kirohanásával. És bár a tornaterem ajtajára még az én edzőm neve van ráfestve, most Anders ül előttem a széken - újabb jel arra, mennyit változott azóta a világ.

- Wade? - szólítom meg halkan.

Anders kizökken a gondolataiból, és villámgyorsan talpra ugrik.

- Szia, Penn! Mit tehetek érted?

- Csak Markóról akartalak kérdezni.

Anders a fejét rázza. - Hát, az a fiú… mit akarsz tudni róla?

- Láttad őt az elmúlt két napban?

- Egyetlenegyszer sem. Eltűnt. Pedig most intézek neki egy ösztöndíjat a Delta State-en. Szükségük van egy új rúgóra, és az a fiú egy dolgot nagyon tud, az pedig a rúgás. Az igazat megvallva, talán az az egyetlen dolog, amit a pályán tenni tud.

Nevetéssel reagálok, ahogyan Wade el is várta.

- Úgy hallottam, Marko veled volt azon a délutánon, amikor Kate meghalt. Ez igaz?

- Így van. Én vittem haza az iskolából aznap. Éppen a rúgásokat gyakoroltuk, aztán egy darabig még telefonálgattam, és beszéltem a nevében néhány edzőkollégával. Jót akartam tenni azzal a bolond gyerekkel. Tudtam, hogy drogozik, és gondoltam, ha bekerül egy kollégiumi futballcsapatba, talán elfelejti a drogokat. Egy kétéves program is megfelelt volna neki.

- És most?

- Nézd, Penn, ha Marko nem tolja ide a képét néhány napon belül, még az érettségit sem fogja tudni letenni. Már beszéltem a tanáraival. Gyakorlatilag a bukás szélén áll.

- Ülj csak le, Wade! Ez itt nem egy hivatalos kihallgatás. Csak egy kis őszinte eszmecsere, oké?

- Ja, persze, értem. - Anders visszaül, de mintha kissé feszengene. Az a tény, hogy az iskolaszék tagja vagyok, és ráadásul jogász, éppen elég neki, hogy ideges legyen. De a nyugtalansága mögött mintha még más is lappangana.

- És miután befejezted a telefonálást, elvitted Markót Wilsonék házához?

- Nem, néhány srác jött érte, és elvitték.

- Ismerted őket?

Wade a fejét rázza. - Fekete fiúk voltak. Nekem drogosoknak tűntek.

- Mikor volt ez pontosan?

- Nem sokkal hat után. Marko azt mondta, Baton Rouge-ban mennek moziba.

- És nem mondta, milyen filmet néznek meg?

- Valami Adam Sandler-filmet, ha jól emlékszem. A címét nem tudom.

Egy darabig csöndben figyelem Wade-et, próbálva kipuhatolni, mit tudok belőle még kihúzni. Egy sportember nem érzi jól magát, ha csönd van. - Mesélt neked Marko valaha is arról, mit tapasztalt Európában? - kérdezem.

- Elmondta, hogy tanúja volt annak, ahogy kiirtják a családját. Egy Srebece vagy valami hasonló nevű helyen történt. A fiú onnan származik. Van egy óriási sebhely a hasán, és amikor megkérdeztem, honnan van, elmesélte, mi történt a családjával. A sebhely egy bajonettől származik. De részleteket nem mondott.

- És nem is kérdezted?

- De igen, egyszer. Egy meccsről jöttünk hazafelé, késő este volt, és a buszon beszélgettünk. De nem akart róla beszélni.

- Néhányan úgy vélik, Marko veszélyes, Wade. Még erőszakra is képes.

Anders megvonja a vállát, mintha ez nem lenne valószínű. - Nem hiszem. De a szerbeket gyűlöli. Azok ölték meg a rokonait. Ha azt kérdeznéd, képes lenne-e Marko megölni egy szerbet, azt válaszolnám, igen.

- És mi volt a véleménye Wilsonékról?

Wade felnevet. - Kedvelte őket. Elvégre többnyire azt csinálhatott náluk, amihez csak kedve volt. Miért ne szerette volna őket? Wilson professzor különben is olyan, mintha egy másik bolygóról csöppent volna ide. Mármint olyan volt.

- Úgy érted, szórakozott volt? A fellegekben jártak a gondolatai?

- Talán az is. De én inkább úgy értettem, hogy sokat ivott.

Hirtelen újabb gondolat ébred bennem. - Ugye nem volt tudomásod arról, hogy Paul Wilson drogozott volna valaha is?

Wade újra vállat von. - Erre soha nem gondoltam. De nem vetném el azonnal az ötletet. Az egész életét az egyetemen töltötte tanárként. Egyszer-kétszer biztosan szívott füvet.

- Hm. És mit gondoltál Kate Townsendről?

Wade nagyot nyel, a fejét csóválja, és a földre mered. - Az az igazság, Penn, hogy ilyen gyereket az ember tízévente, ha lát. Tehetséges a sportpályán, és zseniális az osztályteremben. Nekem sohasem volt ilyen tanítványom. Még most sem tudom elhinni, hogy halott.

- És van róla fogalmad, hogy ki ölhette meg?

Anders arcát döbbenet sápasztja el. - Te jó ég, dehogy van! Miért, neked igen?

- Nem.

- Nos, az emberek azt beszélik, hogy dr. Elliott tette. De én nem értek velük egyet.

- Miért nem?

- Mert Drew nem az a típus. Mármint, abban biztos vagyok, hogy szerette azt a lányt. Egy ilyen lányt nem lehet nem szeretni. De soha nem lett volna képes megölni. Kivéve talán, ha van egy másik oldala is. Mondjuk egy féltékeny oldala. Léteznek ilyen fickók. Kívülről jó fejnek tűnnek, de otthon mániákus irányítók. Paranoiások.

- Hát igen.

- De te Drew barátja vagy. Ő is ilyen?

- Nem.

- Én is így gondoltam. Az ember meg tudja ítélni abból, hogy valaki hogyan bánik a gyerekeivel. Drew sohasem ordítozik be a fiának a focipályára. Eljön megnézni, de nem száll rá Timmyre, még ha hibázik, akkor sem. Ami engem kicsit meg is lepett, mert Drew is jó játékos volt. No de hát mit is tudhatnék? Hiszen csak egy mezei edző vagyok.

- Volt egy-két jó meglátásod, Wade. És mi a véleményed arról, hogy Drew és Kate egy pár voltak?

Anders pislogni kezd, mintha nem értené a kérdést. - Ezt meg hogy érted?

- Elítéled Drew-t emiatt?

Wade az irodája ajtajára pillant, és akkor veszem észre, hogy résnyire nyitva maradt. A lábával belöki, aztán bezárja. - A hivatalos választ akarod, vagy az igazit?

- Tudod, hogy mit akarok.

Felragyog a tekintete, és a fejét csóválja. - Penn, ezek a lányok… Ezek már nem olyanok, mint a mi időnkben. Van például egy csoport, akik „kopasz sasoknak” nevezik magukat. Tudod, hogy miért?

- Akarjam tudni?

- Mert mindannyian borotválják a puncijukat.

- És ez olyan nagy szám?

Wade összevonja a szemöldökét. - Ezek tizennégy éves kislányok!

- Jesszusom! - Miával még a legőszintébb beszélgetéseink során sem jutottunk el ilyen részletekig.

- És az idősebbek? Azok meg mindenüket kiteszik az ablakba. A szex számukra nem nagy szám. Hogy őszinte legyek, számomra az a legnehezebb, hogy nemet tudjak mondani, amikor valaki négyszemközt jön be az irodámba. Volt olyan, amelyik előttem kezdett átöltözni, mintha megfeledkezett volna róla, hogy bent vagyok, aztán megkérdezte, akarok-e még többet látni.

Wade őszintesége meglep. De vajon közben rejteget is valamit? - És mindig nemet mondasz, Wade?

A férfi álla megfeszül. - Igen, és tudod, hogy miért?

- Miért?

- Mert az anyukám megtanított rá, hogy házinyúlra nem lövünk. - Wade újra az ajtó felé pillant. - Szükségem van erre az állásra, Penn. És ha megdugok egy tizenhét vagy tizennyolc éves lányt, előbb-utóbb elveszíteném. Mert ezek a lányok nem tudják kezelni a helyzetet. Szexelnek, de nem értik, miről is van szó valójában. Na persze ez a felnőttekre is éppen úgy igaz. Talán Drew-val is pont ez történt. Talán sohasem fogjuk megtudni, mi történt pontosan Kate-tel.

- De igen, meg fogjuk tudni - ígérem. - Mert én ki fogom deríteni.

Wade Anders feláll, és kezet nyújt. - Én neked drukkolok. Ha bármiben segíthetek, csak szólj!

Megrázom a kezét, és menni készülök.

- Jut eszembe, Penn! - szól utánam. - A baseballcsapat tagjait megkértem, hogy fésüljék át a pályát, de nem találták meg azt a pisztolyt, amit elvesztettél.

Megállok, és egy pillanatra mélyen a szemébe nézek, hátha valami rejtett üzenetet olvasok ki belőle. - És a kapcsolókat megjavították?

- Persze, olyanok, mint új korukban. - Wade hátradől a székében, és felrakja a lábát az asztalra. - Apám, azok a golyók teljesen szétlőtték a kapcsolódobozt! Még szerencse, hogy senkit sem találtál el vele.

Hirtelen megdermedek. - Én nem mondtam neked, hogy én lőttem szét azt a dobozt.

Wade üres tekintettel néz. - Lehet, hogy nem. Csak találgattam…

- Mit?

- Hogy esetleg azért jöttél le odáig, mert őzre vadásztál. És a vadásztábor felől jöhettél. De nem tulajdonítok semmiféle jelentőséget az ügynek.

Tovább tanulmányozom az arcát, hátha felfedezek rajta valamit.

- Körülbelül így is történt. De kösz, hogy megnézted, Wade.

- Semmi gond. Csak légy óvatos. Ebben a városban mostanában őrült dolgok történnek.

- Az leszek.

26. fejezet

A hétemeletes Eola Hotel, Natchez legmagasabb épülete az 1927-es nagy árvíz idején épült, és az idők során annyi mindent megélt már, hogy végül a nemzeti műemlékek listáján kötött ki. 1960-ban, amikor még kisfiú voltam, az Eola előcsarnoka kopottas hely volt, ahol öregemberek sakkoztak és szivaroztak, mialatt népes családok sétáltak végig rajta, hogy egyenesen a templomból érkezve a szálloda éttermében költsék el vasárnapi ebédjüket. Abban az időben egyenruhába öltözött feketék kezelték a lifteket, és ültek a mellékhelyiségekben, mialatt a Dán Rather-féle jenkik és a CBS stábja New York-i újságírók társaságában álldogáltak a kávézóban, és nézték, ahogy a főúton a Ku-Klux-Klan beöltözött tagjai masíroznak végig lovaikon. Quentin Avery nálam sokkal jobban emlékszik azokra az időkre. Most pedig annak a szállodának a lakosztályából fogja irányítani Drew Elliott jogi védelmét, amelyben nem kapott volna szobát, amikor harmincéves ügyvéd volt.

Ma nekem kell kezelnem a liftet, hogy a hetedikre feljussak. Amikor kinyílik az ajtó, két fiatalembert látok, amint egy számítógépet cipelnek át egyik szobából a másikba. Fiatal ügyvédek feldúlt arckifejezését viselik. Biccentek feléjük, majd elindulok a folyosón Quentin lakosztálya felé. Az ajtó egy vaskos törvénytárral van kitámasztva. Kopogok, majd belépek

A lakosztály óriási: három különálló helyiségből és két fürdőből áll, valamennyi az utolsó részletig gondosan berendezve. Quentin a hosszú teraszon álldogál, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra, a Mississippi folyóra és a nyugat felé hosszú mérföldekre elnyúló louisianai deltára.

Farmert visel fehér inggel. Hátulról nézve Quentin szürkülő afrofrizurája jóval fiatalabb ember benyomását kelti.

- Quentin? - szólítom meg. - Penn Cage vagyok.

Avery megfordul, és elmosolyodik, és bár arcán a hetven év teljes egészében kirajzolódik, tekintete mégis csillog az izgalomtól, hogy újra dolgozhat.

- Mit sikerült megtudnia? - kérdi. - Van valami újdonság?

- Ma reggel beszéltem Logannel. Marko Bakic eltűnt. Akárcsak Cyrus White.

Quentin mosolya még szélesebb lesz. - Nagyon jó. Pontosan így akarjuk.

- De miért?

- Ezt komolyan kérdezi? Jöjjön ki velem a napsütésre! Talán attól majd megvilágosodik az elméje.

Kimegyek vele a teraszra. A tavaszi időszakhoz képest a magas vízállású, rozsdaszínű folyót lágyan borzolja a szél. - Világosítson fel!

- Ez itt egy gyilkossági ügy, Penn. A célunk pedig a felmentés. Ehhez egyvalamire van szükségünk: nyomós kételyre a vádlott bűnösségét illetően.

- És?

- Cyrus White a mi nyomós kételyünk. Úgy, ahogy van. Ha most megállíthatnám az időt, és azonnal kezdhetnénk a tárgyalást, megtenném. Mert egyetlen épeszű esküdtszék sem ítéltetné el Drew Elliottot gyilkosságért, miközben a lány testében még egy azonosítatlan spermanyomot találtak, Cyrus White pedig szabadon kószál. És ráadásul ott a bizonyíték, hogy Cyrus és Kate ismerték egymást.

- Nem biztos, hogy ezt tudjuk bizonyítani.

Quentin mosolya eltűnik. - Azt mondta, a rendőrségnek videofelvétele van arról, hogy a lány besétál Cyrus lakásába.

- Ezt Sonny Cross mondta. Ő pedig azóta halott. És hát… Sonny a seriff hivatalában dolgozott.

- Akkor pedig ott lesz az a videofelvétel. Majd a bizonyítékok feltárása során megszerezzük.

- Nagyon remélem.

- Ezt meg hogy érti?

- Amikor Sonny Crosszal beszéltem, az volt az érzésem, sok mindent takargatott a seriff elől. Nem voltak túl jó viszonyban.

Quentin arca megkeményedik. - Szükségem van arra a videóra, Penn. Meg kell szereznie nekem.

- Mindent meg fogok tenni.

- Van esetleg más bizonyítéka, hogy Kate Townsend és Cyrus ismerték egymást?

A fejemben felvillan Kate naplójának egy részlete, de még nem akarok róla beszélni Quentinnek. Semmiképpen nem használhatjuk azt a naplót anélkül, hogy további károkat ne okoznánk Drew-nak. Ráadásul Jenny Townsend azért adta át Kate privát feljegyzéseit, hogy illetéktelen kézbe ne kerülhessenek. Még ha nyilvánosságra is akarnám hozni, akkor sem biztos, hogy képes lennék megszegni a Jennynek adott szavamat. Persze ha Drew életét tudnám vele megmenteni, nem haboznék. Egyelőre azonban inkább rosszat tenne neki az a napló, mint jót.

- Majd megpróbálok utánajárni - dünnyögöm.

- Beszéljen Cyrus embereivel - javasolja Quentin. - Derítse ki, nem látták-e a lányt odamenni.

- Azt hiszi, hajlandóak lesznek beszélni velem?

Quentin vállat von. - Maga a nyomozóm. Ha kell, beidéztetjük őket, de az soha nem a legjobb módja az információszerzésnek.

Ideje feltárnom Quentinnek, mi volt a kapcsolat Kate és Cyrus között. A lehető legfinomabban mesélek Ellen Elliot Lorcet-függőségéről, és arról, hogy Kate miért vállalta a havi látogatásokat Cyrusnál. Quentin olyan képpel hallgat, mint aki egész életében ilyesmit hallott. Nem döbben meg, csak egy kicsit csalódott.

- Ez nem túl jó hír - közli, miután befejezem. - Azt még el tudom érni, hogy az esküdtekben sajnálatot keltsek egy becsületes orvos iránt, aki történetesen beleszeretett egy gyönyörű fiatal lányba. Még akkor is, ha a lány kiskorú volt. De egy manipulátor iránt nem tudok szánalmat kelteni, aki egy gimnazista lányt használt fel kicsinyes drogproblémái megoldására.

- Nem hiszem, hogy Shad rá fog jönni erre.

Quentin összevonja a szemöldökét. - Penn, én egy dolgot biztosan megtanultam hosszú jogi karrierem során. Ami a házasságtörésre igaz, minden más bűnre is. Előbb vagy utóbb, de ki fog derülni. És számunkra most az a fontos kérdés, vajon mennyi ideig tudjuk titokban tartani ezt a bűnt?

- Más szóval milyen hamar emelnek vádat Drew ellen, és mikor kezdődik a tárgyalás.

Quentin bólint. - Én azt szeretném, ha minél hamarabb elkezdődne. Amint Shad megkapja a lány holttestéből vett minták DNS-eredményeit, valószínű, hogy vádat emeltet.

- Az pedig minimum három hét, bár Shad célzott rá, hogy nem fog ennyi időt igénybe venni. Ha tényleg nagyon akarja Drew fejét, márpedig azt akarja, akkor akár egy privát laborba is elküldheti a mintát elemzésre. Az pedig tíz nappal lerövidítheti az időt, vagy akár többel is. A vicc az, hogy Shad inkább nekünk segít azzal, hogy sietteti a tárgyalást.

- De csak akkor, ha ebből a szempontból nézzük - mutat rá Quentin. - Mármint hogy a Lorcetet Ellen Elliottal összefüggésbe hozzuk. Talán mégsem kéne beszélnie Cyrus embereivel. Nehogy túlságosan is felkavarjuk valakinek az emlékezetét.

- Most kezdődik a bírósági terminus - gondolkodom hangosan. - Még ha Shad azonnal benyújtja is a vádiratot, akkor is csak a következő terminusra tűzik ki a tárgyalást, ami még két hónap haladékot ad a felkészülésre.

- Erre nem számítanék.

- Miért nem?

- Mert Shadnek a polgármester-választáson jár az esze, és nem a tárgyaláson. Elvégre ez az egész tárgyalásnak a célja, nemde? Ha sikerül benyújtania a vádiratot, még a mostani terminusra fogja kérni a tárgyalás időpontját.

- A fenébe is! Minor bíró és Shad pedig jó cimborák. Shadnek nem kell mást tennie, mint Minor hatáskörébe utalni az ügyet, és Minor azonnal kitűzi az időpontot.

- Akkor viszont nagy a valószínűsége, hogy egy hónapon belül tárgyalás lesz - mondja Quentin.

- Ez teljesen etikátlan!

Quentin tiszta szívből felnevet. - Próbálja erről meggyőzni a Legfelsőbb Bíróságot. Az alapító honatyáink kimondottan garantálni akarták, hogy a vádlottnak joga legyen a mielőbbi tárgyaláshoz. Ha tiltakozunk az ellen, hogy Shad sietteti a pert, akkor azzal érvelhet, hogy csak a vádlott alkotmányos jogait biztosítja, vagyis hogy egy ártatlan ember mihamarabb bizonyíthassa ártatlanságát. Végül is, régebben ez így is működött. Néhány vidéki megyében ma is heteken belül kitűzik a vádlott tárgyalását. Ez a rendszer az elmúlt harminc évben teljesen a feje tetejére állt, ezért most már kapásból azt várjuk, hogy a nagyobb ügyekben csak évek múlva születik döntés. Csakhogy ennek nem így kéne lennie. Ha Minor bíró Shad oldalán áll, akkor semmiképpen nem fogja lassítani a tárgyalást

- Ez aztán remek!

Quentin tűnődve bólogat. - Ez valóban az. Mert mi is azt akarjuk, hogy kezdődjék meg a per, még mielőtt bárki is rájönne, hogy a vádlott micsoda egy mocsok alak. És közben az az érdekünk, hogy Cyrus White maradjon a süllyesztőben.

Quentin leírása Drew-ról kicsit sértő, de visszafogom magam.

- Gyerünk, bökje csak ki! - szólal meg az ügyvéd. - Haragszik valamiért?

- Egy kicsit igen.

Zárt szájjal elmosolyodik. - Higgye el, Penn, én megértem az emberi gyarlóságot Én csupán próbálok úgy beszélni, ahogyan az esküdtszék beszélne zárt ajtók mögött. És felőlem a maga haverja lehetett volna akár Albert Schweitzer is, mielőtt találkozott Kate Townsenddel. Mert az esküdtek szemében az ezután tanúsított magatartása fogja egy szemét alakká tenni őt. Persze sok esküdt azonosulni fog a házasságon kívüli viszonyok pszichológiájával. Sőt némelyikük még meg is tudja majd bocsátani. De ez a drogügylet… Ezért a sittre fogják küldeni.

- A seriff nyomozói ki fogják kérdezni Cyrus embereit Kate látogatásairól. Remélem, Kate soha nem említette Ellen nevét Cyrus vagy a haverjai előtt.

- Hát most sokkal jobban jönne, ha nem említette volna Byrd seriffnek azt a videofelvételt.

- Én nem mondtam neki, hogy van videó.

- Azt viszont mondta, hogy dokumentált bizonyíték van. Ez pedig vagy videó, vagy fotó.

Ökölbe szorítom a kezem, és azt kívánom, bárcsak visszacsinálhatnám a dolgot.

- Azért ne ostorozza magát emiatt! - mondja Quentin. - Cyrus emberei szart se fognak mondani a zsaruknak. Elképzelhető, hogy rájönnek, Kate drogot venni járt Cyrushoz, de azt fogják hinni, csak saját használatra kellett neki. Legalábbis eleinte.

- De a holttesten elvégzett toxikológia negatív lesz.

- Biztos ebben? Látta már a jelentést?

- Még nem. Csak Sonny Cross mondta, hogy negatív.

Quentin egy mosollyal nyugtat meg. - Akkor majd a bizonyítékfeltárás során kérni fogjuk. Ha szerencsénk van, a mi kis topmodellünk maga is bekapott néha néhány Lorcetet, hogy csillapítsa a fájdalmát, amíg azt várta, hogy a szeretője elváljon.

- Örülök, hogy soha nem voltunk ellenfelek a bíróságon, Quentin. Maga aztán egy vérbeli cinikus!

A férfi szeme felcsillan. - Az is vagyok, fiam. De maga is. Csak magának elködösíti a szemét ez a romantikus homály. Azt hiszi, a világot jobbá tudja tenni. De én ismerem a munkásságát. Maga is éppolyan kemény, mint én vagyok, ha arra kerül a sor. Csak éppen más úton jut el az eredményig.

- Ebben nem vagyok olyan biztos.

Quentin felhorkan. - Pedig elég sok embert küldött a villamosszékbe!

A fejemben kétségbeesett emberek arca villan fel, köztük néhányan a halálraítéltek zárkájából merednek rám, mások a golyóálló üveg mögül, ahol éppen bénító injekciót fecskendeznek a vénájukba. Néhány tekintetben bocsánatkérő könyörgést látok, a többiben pedig leplezetlen gyűlöletet Egyetlen dolog azonban közös bennük; a haláltól való állati félelem.

- Hagyja abba! - szól rám Quentin. - Ne bolygassuk a halottakat.

- Néha képtelen vagyok nem gondolni rájuk.

Az öreg ügyvéd most átnéz a háztetők felett a folyóra, és lehalkítja a hangját. - Tizenöt évvel ezelőtt megkértek, hogy nézzem át egy fiatal férfi ügyét, akit halálra ítéltek a texasi Huntsville-ben. Egy fekete fiú volt, és a családja szerint az állam szándékosan halálra ítéltette. Elég ígéretesnek tűnt a dolog, így elrepültem Texasba, hogy átnézzem az aktáját. - Quentin rám néz. - Maga volt az ügyész, aki elítéltette?

Hirtelen megfagy bennem a vér. - Hogy hívták a fiút?

- Az nem lényeges. - Quentin újra a folyóra néz. - A lényeg az, hogy három napot és három éjszakát töltöttem az aktája fölött. Két asszisztensem is segített. És bizony egyetlen repedést sem találtunk a bizonyítékok falában, amelybe belekapaszkodhattunk volna. Semmi remény nem volt. Visszaadtam a családnak az aktákat, és hazarepültem. - Most átköp a terasz korlátján, és visszafordul felém. - Én nem hiszek a halálbüntetésben, Penn, legalábbis ebben a halandó világban nem. Szerintem tisztességtelenül használják, és ártatlan embereket is kivégeztetnek. Annyit azonban elmondhatok: a hatályos törvények szerint az a huntsville-i fiú pontosan azt kapta, amit megérdemelt. És magának nincs miért szégyenkeznie. Sok halálbüntetésre ítélt ügyet átnéztem már életemben, és az volt a legjobb munka, amivel valaha is találkoztam.

- És ezt miért mondja most el nekem?

- Mert ez az oka annak, hogy mi ketten most itt állunk, és együtt dolgozunk. Maga és én nemsokára sok mindenen keresztül fogunk menni. És szeretném, ha tudná, én tisztában vagyok vele, hogy magában minden megvan, ami ehhez a munkához kell. Ettől függetlenül azért azt tanácsolom, ha tényleg jót akar a barátjának, kezdje olyan higgadtan vizsgálni a tényeket, ahogyan azokkal a gyilkosokkal bánt Texasban.

- Nehéz Drew-ra olyan szemmel néznem.

- Azért, mert Drew fehér.

Érzem, hogy megfeszül a hátam. - Ez nem igaz. Én öt fehér embert is halálra ítéltettem. Sőt egy fehér rasszistát én magam küldtem a halálba.

Quentin úgy csóválja a fejét, mint egy türelmes oktató. - Én azt mondtam, fehér, és nem fehér proli. Amikor maga Drew Elliottra néz, saját magát látja benne. Amikor Kate Townsendre néz, a saját nővérét látja benne, vagy a lányát, vagy az anyját. Mit gondol, hogyan sikerült olyan sok feketét felmentetnem a halálbüntetés alól? Amikor rájuk néztem, önmagamat láttam bennük. Vagy valakit, aki akár én is lehettem volna, ha éppen rossz helyre születek.

- Értem, mire gondol. Tehát azt tanácsolja, ne is próbáljam megkeresni Cyrust?

- Azt bizony! Mindaddig, amíg Cyrus White a süllyesztőben marad, ő az adu ászunk a felmentéshez. Azt semmiképpen sem akarjuk, hogy az a szarházi a tanúk padján arról meséljen, hogy Kate Drew feleségének vette a drogot, világos?

- Persze. Csakhogy…

- Igen?

- Sok gyilkossági ügyet vittem már perre, Quentin. És ha az ember nem tudja, pontosan mi történt a tetthelyen, előfordulhat, hogy hatalmas baklövést követ el a tárgyaláson.

- Most ne az ügyész fejével gondolkodjon! Mi most a védelmet képviseljük, fiam. Minket nem igazán érdekel, mi történt a tetthelyen. Még csak nem is akarjuk tudni. Minket most egyedül a nyomós kétely érdekel. Ezentúl ez legyen a mantránk. Szeretném, ha álmában is ezt ismételgetné: nyomós kétely. Mondja csak utánam! Gyerünk! Nyomós kétely…

Szeretnék beszállni a tréfába, de a lelkem mélyén nem értek egyet a stratégiával.

Quentin a vállamra teszi a kezét, és megszorítja. - Az emberi természet olyan, hogy tudni akarja az igazságot, Penn. De mi van akkor, ha az az igazság, hogy a maga barátja féltékenységi rohamot kapott, seggbe kúrta mérgében a lányt, és utána halálra fojtogatta?

Quentin nyers stílusa arról árulkodik, hogy ezt a lehetőséget egyáltalán nem veti el. Tudom, hogy mit szeretne elérni, de egyszerűen képtelen vagyok nem bízni a barátomban. - Szerintem nem ez történt.

- De biztosan maga sem tudhatja. És a tárgyalás végéig szeretném, ha ez így is maradna. Mert ha mégis kideríti, hogy mi történt valójában, az nem sok jót jelentene nekem vagy Drew Elliottnak. Nekem pedig szükségem van a segítségére. Ne felejtse el, hogy maga itt most közlegény, nem pedig tábornok.

- Értettem.

- Akkor tegyen is úgy, mint aki megértette.

27. fejezet

A Cemetery Road a város régi, fekete negyedén húzódik végig, elhalad a kis színház mellett, és még vagy kétszáz méteren át a Mississippi folyó mentén tart a város északi része felé. A keskeny utat jobb oldalon alacsony kőfal szegélyezi, a bal oldalon pedig zölddel benőtt meredek sziklafal. Miután áthaladok a temető kovácsoltvas kapuján, eszembe jut, hogy mégsem olyan jó ötlet fotókat készíteni Kate temetésén. A temetőbe rendszerint kevesebben jönnek el, mint a búcsúztató ceremóniára, de Kate nyitott sírhelyét ma több, mint száz ember veszi körül.

Végigmegyek a temető fala mentén, elhagyom a harmadik kaput, majd bal oldalon egy sor bódét, aztán egy újabb kapun befordulok, és eljutok a temető legmagasabb pontja mögötti részre. A dombocskát Jewish Hillnek hívják, és Natchez legkorábbi zsidó telepeseit őrzi, miközben az ország legszebb panorámáját nyújtja a Mississippi folyóra. Kezembe veszem a fényképezőgépemet, végigmegyek a Rothstein és Schwarz családok sírkövei mellett, majd megállok egy fal mögött, az Abramok sírhelyénél. Innen szinte belátom az egész temetőt.

Ezt a földet 1822-ben szentelték fel, de néhány koporsót egy még ennél is régebbi temetőből hoztak át. Onnan, ahová a natchezi telepeseket az 1700-as évek elején temették. Kate Townsend sírját egy Zurhellen Addition nevű szikla mellé ásták. A Jewish Hill meredek emelkedője és egy hosszú, méltóságteljes tölgyfasor között áll, amely a déli parcellákat választja el az északiaktól. Kate sírhelyétől úgy harmincöt méterre, egy kőfal mellett, a temető szélén ott áll a holtak városának leghíresebb szobra: a Forgó angyal. Az 1932-ben állított szobor öt, tűzvészben elégett lánynak állít emléket, és a márványfigurából azóta igazi legenda lett Natchezben. Az életnagyságú angyal egy piedesztálon áll nyugodt testtartással, és neveket ír az Élet Könyvébe. Arca madonnaszerű derűt sugároz, de izomzata és hatalmas szárnyai miatt az alakja szinte férfias. Ha az ember végigmegy kocsival a Cemetery Roadon, az angyal, mintha egyenesen őt nézné. De miután a szobrot elhagyjuk, és visszanézünk rá a vállunk felett, még mindig minket néz. Innen az elnevezés: Forgó angyal. Számomra a hatás éjszaka még inkább drámai, amely bizonyára a szoborra vetített fényszórók árnyjátékának köszönhető. Nappal a közelről szemügyre vett angyal egyértelműen hátat fordít a folyónak és a szirtnek. De a legenda annyira híres és hihető, hogy szinte nincs olyan tizenéves Natchezben, aki életében legalább egyszer ne ment volna végig a Cemetery Roadon sötétben, hogy megnézze, hogyan fordul utána az angyal. Így lett a legendából amolyan rítusféle a városi fiatalok számára.

Az összegyűlt tömegben, középen álló fakózöld sátortetőn a „McDonough Temetkezés” felirat látható, és amióta csak az eszemet tudom, mindig is ez volt a fehérek temetésének központi helyszíne. A tömeg olyan közel áll a sátorhoz, hogy semmi reményem arra, hogy innen bárkit is lencsevégre kapjak. Az egyetlen reményem, hogy lesétálok, és csatlakozom az egybegyűltekhez.

A Jewish Hill dombjáról betonlépcső vezet le a Zurhellen Addition lapos háromszögéig. Ahogy elindulok lefelé, fülemet akusztikus gitár hangja üti meg. Aztán egy fiatal férfihangot hallok, amelyből egyszerre csendül ki a gyász és a dac. „Megjósolhatatlan, de a végén mindig így helyes. Csak azt remélem, jól érezted itt magad”.

Ezek szerint Kate Townsend szerette a Green Day együttest.

Lassan átverekszem magam a tömegen a gyászolók felé biccentve. A legtöbb embert jól ismerem, de van, akit nem. A sátorhoz közeledve olyan sűrűvé válik a tömeg, hogy nem tudok továbbmenni. A magasságomnak köszönhetően azonban onnan is jól látom az egybegyűlteket.

Jenny Townsend volt férjével ott ül a sátor alatt. A sírnál a prédikációt Herrick tiszteletes mondja, ezúttal jóval hagyományosabb modorban, mint ahogy az iskola tornatermében beszélt. A sátor alatt mások is láthatók, de azok nem érdekelnek. Nem úgy a sátor köré gyűlt emberek. A St. Stephen iskolaszékének tagjai közül szinte mindenki ott van, élükön Holden Smithszel. Jan Chancellor selyem nadrágkosztümöt visel. Steve Sayers jobb felől az első sorban áll, az egyik szeme még lila és dagadt. Nem messze tőle ott áll Mia Burke az anyjával, aki a város egyik ügyvédi irodájának az alkalmazottja. Meglepve látom, hogy Mia fekete ruhát visel, és ki van sminkelve; kontyba fogott sötét hajával huszonöt évesnek néz ki. Elkapja a tekintetemet, és kiprésel magából egy udvarias mosolyt. Wade Anders, az iskola edzője nekem háttal áll, de a fejét és a vállait még így, öltönyben is felismerem. Kicsit megkésve ugyan, de észreveszem a jobbra tőlem álló Ellen Elliottot is. Ellen bizonyára úgy érezte, meg kell mutatnia a városnak, hogy annak ellenére, amit a férje tett, ő is ugyanúgy gyászolja Kate-et, ahogy mindenki máé.

Amíg Herrick tiszteletes az imát mondja, megfordítom a fejem, és végigpásztázom a Jewish Hill sírköveit, majd a távolabbi magaslaton álló mauzóleumokat. Van egy olyan érzésem, hogy valaki más is közöttünk van ma. De vajon ki lehet? Cyrus White talán? Marko Bakic? Vagy esetleg Drew? A lelkem mélyén nem tudom elfogadni, hogy Drew nem láthatja, amint szerelmét örök nyugalomra helyezik. Vajon mennyire esne nehezére kimászni a városi börtön kerítésén és idejönni? Feleannyira intelligens és messze nem olyan jó erőben lévő raboknak is sikerült már megszökniük. De a sírkövek között senkit sem látok elrejtőzve. Ez persze még nem jelenti azt, hogy senki sincs ott.

Herrick tiszteletes most megint Kate-ről beszél. Ahogy körbenézek a temetőben, számtalan emlék merül fel bennem: ahogy tizenkét évesen besurrantunk a fiúkkal, hogy biciklivel őrült köröket írjunk le a koromsötét utakon; vagy amikor a nyári forróságban végigsétáltunk a kövek között egy szép lánnyal, aztán lefeküdtünk a puha fűbe, hogy felfedezzük egymást; aztán amikor életem nagy szerelmével találkoztam a Jewish Hill tetején húsz évvel azután, hogy eltűnt az életemből, és azt reméltem, hogy elveszett közös életünk titkait talán megfejthetjük…

- Bocsánat.

Egy ismeretlen nő nyomakodik el mellettem. A tömeg oszlani kezd. Az úton autókat indítanak be, és járatják motorjaikat, miközben sötét ruhás alakok vonulnak el mellettem. Én is vonulni kezdek a tömeggel. Látom, hogy Mia engem keres, de elfordulok, és elkerülve a hosszú gyászmenetet, inkább a betonlépcső felé megyek néhány ember nyomában, akik arrafelé parkolnak.

Kiválók a tömegből, és felmászom a Jewish Hill tetejére, majd a folyó felé fordulok, és megvárom, amíg az utolsó résztvevő is elmegy. Kate csillogó koporsóját a sírgödör felett függesztették fel. Hamarosan a föld alá kerül minden, ami azt bizonyítja, hogy valaha is élt. Jenny Townsend még mindig a sátor mellett áll egymagában, Herrick tiszteletessel. A pap vigasztalóan az asszony vállára teszi a kezét. Amíg beszélnek, hirtelen egy magányos alak tűnik elő a sátorból. Ellen Elliott. Herrick tiszteletes tétovázik, aztán ellép mellőlük. Vajon mit mondhat most Ellen? És hogyan reagál rá Jenny? Jenny tudott a lánya és Drew közötti viszonyról, mégsem próbált az útjába állni, vagy tájékoztatni róla Ellent. Szerencsére Ellen erről mit sem tud.

Ahogy nézem Ellen részvétnyilvánítását, rádöbbenek, hogy a déli asszonyok olyan íratlan szabálya szerint viselkedik, amely pontosan azt követeli meg, amit tesz: még a legnehezebb időszakban is megőrzi emberi méltóságát. A két asszony nem csókolja arcon egymást, csak kezet fognak. Aztán Ellen csöndes komolysággal elindul a kocsija felé.

- Ezt jól elszartad, Drew - mondom félhangosan. - Nem tudod, mit vesztettél el.

Azt persze nem tudhattam, milyen feleség volt Ellen. Az a tiszteletet parancsoló asszony, aki részvétet nyilvánított Jenny Townsendnek, távolról sem hasonlít ahhoz a drogtól ködös agyú őrülthöz, akivel Drew bizonyára több éjszakát volt kénytelen elviselni, mint amennyit én valaha is kibírtam volna. Ha ez a kép villan fel bennem, nem nehéz elképzelni, miért vonzódott Kate Townsendhez.

De mit is gondolok én valójában Drew-ról? Quentin Avery könnyedén el tudja képzelni, hogy képes a brutális erőszakra és a gyilkosságra. Az áldozat anyja viszont nem. Jenny persze nem tud mindent, amit én tudok. Vagy legalábbis a legtöbbjét nem tudja. Az én szívem mélyén is van egy sötét zug, ahol elismerem, hogy Drew akár dühbe is jöhetett, és megölhette a szerelmét. Talán megtudta, hogy teherbe ejtette, pánikba esett, és megijedt, hogy elveszíti a családját, amiért egész életében dolgozott?

Nem. Ha a fiú, akivel együtt nőttem fel, valóban elkövetett volna egy ilyen szörnyűséget, vállalta volna, amit tett, annak minden következményével. Talán furcsának tűnik ilyet mondani, de a déli államokban a legjobb dolgok mind régimódiak. A dologban pedig az a tragédia, hogy ennek így is kell lennie.

Ha viszont nem Drew ölte meg, szólal meg a fejemben egy hang, akkor miért nem hívott segítséget, amikor rátalált Kate holttestére?

- Mert Drew orvos - válaszolok fennhangon. - Tudta, hogy a lány már halott. Ha ő jelenti be a holttestet, akkor azonnal tönkreteszi a családját.

De mi van akkor, ha ugyan nem akarta megölni, de valami szexuális játékot játszottak, és túl messzire ment?

- Azt biztosan elmondta volna - dünnyögöm. - Elmondta volna.

Amikor az ember magában beszél egy temetőben, itt az ideje hazamenni.

Ahogy elindulok a kocsim felé, vibrálni kezd a zsebemben a telefonom. Caitlin hív az irodájából. Tegnap éjszaka óta nem beszéltem vele. Ma reggel, amikor felébredtem, láttam, hogy hívott már, de nem hagyott üzenetet, ezért aztán nem is kerestem. Biztosan nagyon kíváncsi, mi újat tudtam meg a gyilkosságokkal kapcsolatban, de közben próbálja megőrizni a látszatát, hogy nem használja ki a kapcsolatunkat egy jó sztori reményében.

- Szia - szólok a telefonba, miközben a domb alján Jenny Town-sendet és Herrick tiszteletest nézem.

- Hol vagy most? - érdeklődik Caitlin.

- A temetőben.

- Értem! És tudsz beszélni?

- Igen, persze.

- Elég rossz híreim vannak.

Nem is említi a tegnapi éjszakát, csak minden úgy folytatódik, ahogy régen. - Akkor kezdd a rosszabbikkal.

- A rendőrségnek sikerült beazonosítania a helyet, ahol Kate Townsend meghalt. A valódi tetthelyet.

- És az hol van? - kérdem, de szinte félek a választól.

- Amióta csak megtalálták Kate mobiltelefonját, szisztematikusan kutatgatták a St. Catherine-patakot és a környékét. Úgy két órával ezelőtt egy félig homokba ágyazott gumikeréken emberi vérnyomokat és hajszálakat találtak. Állítólag a patak medre odáig ért azon a napon, amikor Kate meghalt.

- Igen. Az eső Kate halála előtt egy órával kezdhetett el zuhogni.

- A vérnyom, amit találtak, egyezik Kate vércsoportjával. De persze elküldik DNS-vizsgálatra is. A haj pedig teljesen azonos.

Leesik az állam. - És ez közel volt ahhoz a helyhez, ahol Kate mobilját megtalálták?

- Úgy ötven méterre lehetett onnan. Pontosan Pinehaven és Sherwood Estates között.

Tehát pontosan Drew és Kate háza között, és pontoson ott, ahol Drew saját állítása szerint a holttestet megtalálta. Ha Kate azon a helyen hagyott vérnyomokat, valószínű, hogy ott érte a halál, és nem a patak felsőbb szakaszán Brightside Manornál. Cyrus White hirtelen sokkal kevésbé tűnik bűnösnek, mint harminc másodperccel ezelőtt. Annak az esélye pedig hihetetlenül megnőtt, hogy a rendőrség fizikai bizonyítékokkal fogja Drew-t a tetthelyhez kapcsolni.

- Tudom, hogy ez nem túl jó hír Drew számára - jegyzi meg Caitlin óvatosan.

- Drew-nak nem lesz semmi baja. Ki találta meg a vérnyomot? A seriff vagy a rendőrség?

- A rendőrség.

Hála istennek! - Hm.

- De most már az FBI is a városban van. Éppen most állítanak fel egy különleges alakulatot a tracetowni bevásárlóközpont egyik irodájában.

- Nagyon jó.

- Igen, mert így a hatóságoknak legalább minden bizonyítékot meg kell osztaniuk egymással.

- Erre nem mernék fogadni.

Caitlin nem szól semmit. Most ő vár új információkat Drew-ról, de nem akar erőszakoskodni.

- És mi a másik rossz hír? - kérdezem.

- Jones polgármester tíz perccel ezelőtt hivatalosan bejelentette a lemondását. Mostantól fogva nem Natchez polgármestere.

Behunyom a szemem, és a kezemmel ülőhelyet tapogatok ki magam mögött.

- Jones személyesen adta ki a közleményét. A Wilson házaspár meggyilkolása volt az utolsó csepp a pohárban. Az a szerencsétlen ember egyszerre próbált kemoterápiára járni, és közben a várost igazgatni. Normál körülmények között ez talán működött is volna, de most… Elég szomorú.

Nem tudok napirendre térni a dolog felett. Egy olyan döntést kell most napok, sőt talán órák alatt meghoznom, amelyről azt gondoltam, legalább egy hónapom van fontolóra venni.

- Ott vagy még, Penn?

- Igen, itt.

- Te mész ma el Annie-ért az iskolába?

- Nem, Mia viszi őt haza.

- Értem. - Csak nem lett kissé hidegebb a hangja? - Penn, most, hogy Jones lemondott, negyvenöt napon belül időközi választásokat írnak ki. Ez a törvény.

- Tudom.

- És úgy emlékszem, mintha régebben utaltál volna rá, hogy esetleg te is vállalnád a megmérettetést.

- Igen, tudom.

- Nos… ha tényleg indulni akarsz, akkor napokon belül be kell jelentened.

- Ezt is tudom, Caitlin.

A telefonban hallom Caitlin egyenletes, lassú légzését. - És tényleg indulni akarsz?

Most sem az idő, sem a hely nem megfelelő erre a beszélgetésre, de nem akarom becsapni Caitlint. - Még nem tudom biztosan. De nagyon hajlok az igen felé.

Újabb hallgatás. Aztán hamisan vidám hangon folytatja: - Ha Mia elhozza Annie-t a suliból, akkor találkozhatnánk egy korai vacsora erejéig. Később meg eltölthetnénk egy kis időt Annie-vel nálatok.

- Jól hangzik.

- Remek. Mit szólnál ahhoz a thai étteremhez?

- Ne, ott nem tudunk rendesen beszélgetni. Inkább legyen a Castle.

- Oké. Akkor majd hívjál, ha elindultál.

- Rendben.

Visszateszem a telefont a zsebembe, és leülök a mögöttem álló kőfalra. Elérkeztem ahhoz a bizonyos mesebeli útkereszteződéshez. Felnőtt életem első felében ügyvédként tevékenykedtem. Ezután ügyész lett belőlem. Amikor már nem bírtam tovább azt az életformát, írni kezdtem arról, amit addig átéltem. Az írói karrier ez idáig kielégített. De vajon elérkezett-e az ideje, hogy felhagyjak vele, és újabb szakmát válasszak? Vagy inkább fogalmazzak úgy, hogy az írást kénytelen leszek abbahagyni? Mert ha elvállalom a város vezetését, az a munka minden időmet felemészti majd? Hát persze hogy felemészti, szólal meg egy belső hang. Mert itt nem egy új állásról van szó. Itt most egy küldetésről van szó, egy keresztes háborúról, amelyben próbálod megmenteni a várost, amelyben élsz, hogy kimozdítsd a gazdasági stagnálás és a kitartó rasszizmus okozta bénultságból. És az erőfeszítéseidet senki sem fogja megköszönni. Nagy árat fogsz érte fizetni, amelynek egyik része talán Caitlin elvesztése lesz. És tudod, hogy mi az egészben a legnagyobb vicc? Lehet, hogy minden energiádat és idődet rászánod majd, és mégsem fogsz tudni majd semmin sem változtatni…

Ajtócsapódás hangja zökkent vissza a valóságba. Odalent, Kate sírjánál Jenny Townsend és Herrick tiszteletes végre menni készülnek. Ideje, hogy én is induljak. De valami mégis itt tart még. Kate Townsend és én most először teljesen egyedül vagyunk. Bárcsak beszélni tudna hozzám Kate! Ha el tudná mesélni élete utolsó perceit, sok ember életét megkönnyítené, és talán az igazság is kiderülne. De Kate nem tud már beszélni, és ennek következtében olyan politikai vihar van készülődőben, amelynek semmi köze nem lesz majd a bírósági tárgyaláshoz.

Miután csöndben elmondok egy imát Kate-ért, lesietek a dombtetőről a kocsimhoz, és kifordulok a Cemetery Roadra. A szemközti sávból fával megrakott teherautó közeledik. A múlt héten még megpróbáltam volna elevickélni mellette, de miután hallottam Logan történetét azokról a sofőrökről, akik egész nap csak a sört isszák, inkább letérek a füves szegélyre, és hagyom, hogy elmenjen. A hatalmas teherautó dübörögve elszáguld mellettem, aztán visszatérek az útra, és elindulok a város felé.

Jobb oldalon a Mississippi folyó kanyarog végig a tájon, Baton Rouge és New Orleans felé hömpölyögve. Miután bal oldalon elhagyom Jewish Hill meredek lejtőjét, hirtelen felbukkan előttem a Forgó angyal. Derűs arca úgy fordul felém, mintha csak engem várt volna. Persze az angyal csak látszólag néz engem-, hiszen tudom, hogy valójában az útnak háttal áll, arccal a folyó felé. Mégis lassítok, amíg elmegyek mellette, próbálva rajtakapni a szobrot, ahogy megfordul.

Nem sikerül. Csak amikor elhagytam, és visszanézek rá a vállam felett, akkor látom, hogy a kortalan arc megint csak rám néz. A fékre taposok, megfordulok, és megállok a temető fala mellett. A Forgó angyal mondani próbál valamit. Nem is annyira szavakkal, csak valami láthatatlan üzenettel. De vajon mit? Mit üzen nekem ez a márvány alak? Nem mindig az a valóság, amit látsz! Egy dolog, amit látunk, és más a valóság. De miért? Egy márványszobor esetében még találhatunk rá magyarázatot, hiszen a perspektíva és a fényviszonyok segítségével elérhetjük a hatást. De hús-vér emberek esetében már összetettebb okai vannak a dolognak. Az emberek mindig azt próbálják közvetíteni, amit másokkal láttatni szeretnének. És mi gyakran még a maszk mögül akaratlanul előbukkanó jeleket sem akarjuk látni. Miközben másokat nézünk, gyakran befolyásolnak minket előítéleteink, reményeink és félelmeink. Sőt nem egyszer, ahogyan Quentin Avery is mondta, úgy nézünk másokra, mintha saját magunkat látnánk.

- Látszat kontra valóság - mondom ki halkan. Úgy hangzik ez, mint egy dolgozat címe, amelyet a gimnáziumban kellett irodalomból írnunk.

Ahogy a sírkövek felett az angyal kétnemű arcát bámulom, több arc is megjelenik a szemem előtt, egyik a másikba olvadva lassan, mintha csak egy videoklipet néznék. Az első arc Miáé. Rá hasonlít leginkább az angyal ovális, madonnaszerű arca. Aztán ahogy tovább bámulom, Mia valahogy Drew arcára vált - nem az a Drew ez, akit most ismerek, hanem az a széparcú kisfiú, aki több mint húsz évvel ezelőtt még a St. Stephen iskola büszkesége volt. Pislogok egyet, majd Drew arca Ellen arcává változik, aztán Ellenből Kate lesz, és ekkor mintha egyensúlyomat veszíteném, jóllehet a kocsim ülésén ülök. Sebességbe teszem a Saabot, visszafordulok a Cemetery Roadra, és sietve a város felé indulok. A visszapillantó tükörben azonban még mindig ott látom az angyalt, ahogy engem néz.

28. fejezet

Caitlinnel Natchez egyik legelegánsabb éttermében, a Castle meghitt különtermében ülünk. Az épületet egy kocsiszínből alakították át a Dunleith nevű épület mögött, amely a város egyik legszebb történelmi villája. A Dunleith a város nyolcvan hasonló jellegű villaépülete közé tartozik, egy hatalmas, klasszikus stílusú palota, amely mellett még az Elfújta a szél helyszínéül szolgáló mitikus villa is eltörpül. A város közepét elfoglaló, mintegy húszhektáros, makulátlanul karbantartott birtokon álló Dunleith ma első osztályú szállodaként működik, míg a Castle-ban a szállóvendégek és mellesleg a városból érkező vendégek étkezhetnek.

Caitlinnel nem együtt érkeztünk, itt találkoztunk. Caitlin a szerkesztőségből jött, én pedig otthonról, ahol Annie-t rábíztam Miára. Caitlinnel a tegnap éjszakai találkozás óta nem beszéltünk személyesen.

Érkezésemkor meglepetten láttam, hogy az étterem nagy terme tömve van vendéggel, így megkértem a főpincért, hogy a különteremben adjon nekünk asztalt. A Dunleith tulajdonosa rajong a regényeiméit, ezért a kérésemnek azonnal eleget tettek.

- New Yorkban is ilyen kiszolgálást kapsz? - kérdezi Caitlin mosolyogva.

- Soha! Ott a vécé mellé ültetnének.

Előételnek ráktortácskát rendelünk, aztán félretesszük az étlapot, és egy darabig csak nézzük egymást. Caitlin ragyogó zöld szeme most is hipnotikus hatással van rám, akárcsak tegnap éjjel. Az éjfekete hajjal körülvett, hófehér arcból rám tekintő szempár mintha önálló életet élne.

- Csevegjünk, vagy térjünk a lényegre? - kezdi Caitlin.

- Azt hiszem, tartozunk annyival magunknak és Annie-nek, hogy most azonnal tisztázunk néhány dolgot.

Caitlin egyetértően bólint. - Annie felhívott ma az iskola után. Megkért, hogy nézzek meg vele ma este egy filmet.

- Igen, mondta, és azt is, hogy te beleegyeztél.

- Tudod, nagyon hiányzott.

Az ég szerelmére, akkor miért nem hívtad fel? - Mi lenne, ha a beszélgetés előtt lefektetnénk néhány szabályt?

Caitlin érteden arcot vág.

- Teljes őszinteség - folytatom. - Semmit sem kendőzünk el.

- Ezt mindig is így tettük.

- Valóban?

- Igen, azt hiszem.

Megjelenik a pincér, és kitölt két pohár fehérbort. Megvárom, amíg elmegy. - Öt éve együtt vagyunk, Caitlin - szólalok meg. - Hihetetlen, de ilyen régóta tart.

- Én kevesebbnek érzem.

- Tudom. De az idő nagyon gyorsan telik. Túl gyorsan. Úgyhogy az első kérdésem: még mindig velem akarod leélni az életedet?

Caitlin hitetlenkedve néz rám. - Persze. Nem is tudom elképzelni, hogy bárki mással éljek.

- Ha ez tényleg így van, akkor nehezen értem meg, miért töltesz ilyen sok időt távol tőlünk.

- Igazán nem érted?

- Nos, az utóbbi öt évben olyan voltál Annie-nek, mintha az anyja lennél, mármint amikor itt vagy. De Annie is egyre nagyobb lesz, Caitlin. Már kilencéves! Többre van szüksége, mint amennyit eddig adtál neki. És őszintén szólva, nem tudom, hogy képes vagy-e többet áldozni rá.

Caitlin szeme mintha nedvesen csillogna, de nem szól semmit.

- Nem azt mondom, hogy kötelességed több időt áldozni rá. Tudom, hogy te szeretnéd. De van különbség aközött, hogy valaki akar valamit tenni, vagy valóban szentel rá időt és energiát. - Szent ég, úgy beszélek, mint a szüleim. Caitlin mereven néz, de még mindig nem szól semmit. - Ráadásul te is olyan korban jársz már, hogy ha saját gyerekeket akarsz, itt az ideje hozzákezdeni.

Behunyja a szemét, miközben bal orcáján könnycsepp gördül végig.

- Szerinted őrültség, amit mondok? - kérdezem. - Mondd csak ki! Neked mi a véleményed minderről?

Most kinyitja a szemét, átnyúl az asztal felett, és megfogja a kezem.

- Én szeretlek téged, Penn. És Annie-t is szeretem. - Úgy néz, mint aki folytatni akarja, de aztán elhallgat. Soha nem láttam még így, ennyire szárnyaszegetten.

- Tudom, hogy szeretsz bennünket - mondom halkan. - De nagyon hosszú ideig voltál távol. Annak ellenére, hogy a helyi lap igazgatója vagy, ezerötszáz mérföldnyire dolgozol riporterként. Ráadásul nem is az apád lapjánál dolgozol. Nem értem, miért csinálod.

- Talán én magam sem értem. Soha nem gondoltam bele igazán, de talán azért élvezem ezeket a megbízásokat, mert nem az apámnak dolgozom.

A pincér tökéletesre sült ráktortát tesz le előbb Caitlin elé, majd elém.

Caitlin a pincérre néz. - Köszönjük

- Óhajtanak rendelni? - kérdezi a pincér.

Még bele se néztünk az étlapba.

- Én rostonsült harcsát kérek - mondja Caitlin, és elhúzza a kezét az enyémből.

- Én pedig kacsát - mondom.

- Értem. Milyen körettel hozhatom?

- Lepjen meg valami finomsággal - mondja Caitlin mosolyogva.

- Rendben van, hölgyem.

Miután a pincér elmegy, Caitlin így szól: - Penn, azért vállalom el ezeket a munkákat, mert szeretem csinálni. Olyankor érzem magam igazán elememben. Ha fontos sztorihoz kellek. És szeretem, hogy engem hívnak, nem mást.

- Én megértem, hogy erre miért van szükséged. Ügyészként nagyon kevesen ismerték a munkámat, pedig nagyvárosban éltem. Nem igazán ismertek el. Aztán miután író lettem, emberek százaitól, majd ezreitől kaptam leveleket. Óriási hatalma van az ilyen megerősítésnek.

Caitlin bólint, mint aki tudja, hogy értem.

- De a Pulitzer-díjat olyan cikksorozatért kaptad, amit itt írtál, Natchezben, itteni eseményekről.

- Igen, tudom. És Natchez remek munkahely számomra olyankor, amikor így forrong a levegő, bármilyen hidegen is hangzik, amit mondok. Az év többi részében viszont csak egy álmos kisváros, ahol nem lehet másról írni, mint a másodosztályú futballról vagy a városatyák rasszista felhangokkal teli vitáiról, amelyeket máshol már húsz éve elfeledtek.

Szinte kézzelfogható a hangjában csengő megvetés. - Ez nem igaz -válaszolom. - A rasszizmus mindenütt probléma. Csak itt egy kicsit nyíltabbak a kártyák.

- Ebbe inkább ne menjünk bele - szól közbe Caitlin meglepő ingerültséggel. - Beszéljünk inkább Annie-ről. Azt mondtad, ne köntörfalazzunk, igaz?

- Igen.

- Az itteni iskolák szörnyűek, Penn. Mármint az állami iskolák. Az egész országban itt a legalacsonyabb a felvételi arány. És a végzősök harmincöt százaléka mégcsak nem is felvételizik.

- Washington D.C.-ben még ennél is alacsonyabb a felvételi arány -igazítom ki. - De csak ott.

- És nem gondolkoztál el rajta, hogy ennek mi az oka?

- Nem, mert tudom az okát.

Caitlin az asztalt ütögeti, hogy nagyobb hangsúlyt adjon mondandójának. - Az egész országban ez a legműveletlenebb állam, itt a legmagasabb a gyermeküket egyedül nevelő anyák száma. És a mi kis városunk a második helyen áll az államon belüli rangsorban. Hagyjuk most ennek a politikai vonatkozásait. Nézzük inkább, mit jelent ez Annie számára!

Próbálom közbevetni, hogy Annie nem állami iskolába jár, és hogy őt az apja neveli egyedül, de Caitlin nagy hévvel tovább magyaráz, még mielőtt megszólalhatnék. - Tudom, hogy a St. Stephen nem rossz iskola. Az okosabb gyerekek, mint Mia vagy Kate, innen is bekerülnek a jobb egyetemekre. De a legtöbb gyerek szempontjából a St. Stephen össze sem hasonlítható azzal, amit máshol kaphatnának.

- Mint például Bostonban?

Caitlin vállat von. - Igen, például ott. Vagy New Yorkban, vagy éppen Wilmingtonban. Vagy bármelyik nagyobb városban, és ezt te is pontosan tudod. Én itt nem az elit magániskolákról beszélek. Ebben a városban jól a zsebedbe kell nyúlnod, hogy átlagos oktatásban részesülhessen a gyereked. Én olyan városokról beszélek, ahol az állami iskolarendszer jól működik, és ahol a faji szegregációt nem a magas tandíjakkal érik el.

- És pontosan hol működik ez az iskolarendszer?

Caitlin behunyja a szemét, és felsóhajt. - Nem csak az iskolákról van szó. Hanem az iskolán kívüli lehetőségekről is. Vagy mondjuk a sokszínűségről. Errefelé a gyerekek vagy fehérek, vagy feketék. Más nagyobb etnikai csoport nem létezik. Esetleg néhány indiai vagy mexikói. Meg egy-két ázsiai.

- Akarod, hogy őszinte legyek? - vágok közbe. - Jó. Neked most valóban Annie iskoláztatása a legnagyobb gondod?

Caitlin arcán két rózsaszínű holdacska jelenik meg. - Igen, aggódom miatta. De elismerem, hogy más is aggaszt. Szeretem ezt a várost, Penn, de közben azt is jól látom, miből maradunk ki azzal, hogy itt lakunk. Errefelé nincsenek rendes múzeumok…

- Miért, te azzal töltőd az idődet Bostonban, hogy múzeumokba járkálsz? Vagy inkább éttermekről és kocsmákról beszélünk?

- Ez nem tisztességes - feleli őszinte sértődöttséggel. - De most, hogy felhoztad, itt még egy Appleby vagy egy Olive Garden sincs. Az igazán egzotikus konyhát meg felejtsük el. Egyetlen mozi van négy teremmel, és szerintem még soha az életben nem vetítettek bennük művészfilmet.

Caitlinnek igaza van, de ez nem jelenti azt, hogy örömmel hallom, amit mond. - Caitlin, te úgy beszélsz Bostonról, mintha ott minden meglenne, ami az itt élőknek nem adatik meg. Nos, Drew Elliott, a mi gyilkossági vádlottunk, aki egyben kisvárosi orvos is, éppen most vizsgázott le a Massachusetts állambeli orvosi kamara előtt, és a legjobbak közé került. Úgyhogy ne tégy úgy, mintha egy poros faluba érkeztél volna azért, hogy a nagyvárosi felvilágosodásról prédikálj.

Caitlin döbbent arcot vág. Most jön rá, hogy Drew azért tette le azokat a vizsgákat, mert úgy tervezte, északra költözik Kate-tel, miután a lány elkezdte a Harvardot. De nem kommentálja a felfedezést. - Drew kivétel - mondja. - Akárcsak te.

- Igazán?

- Tudod jól, hogy igen. Te nem olyan vagy, mint az itt élők nagy része. Legalábbis már nem vagy olyan. A dolog iróniája, hogy te úgy is tudod itt a munkádat végezni, hogy közben nem veszíted el a kapcsolatot a külvilággal. Én viszont nem. Az én szakmámban az ember csak egy nagyobb városban tud magas színvonalon dolgozni. Nem feltétlenül Bostonban, de mindenképp egy nagyvárosban. Penn, az az igazság, hogy neked nem kell annyit feladnod azért, hogy itt élhess, mint nekem.

Most végre elérkeztünk a lényeghez. - Ebben igazad van - ismerem be. - Ezt én is tudom.

- Azt akarod, hogy adjam fel a munkámat? - teszi fel a kérdést némi kihívással a hangjában.

- Nem. Ha intellektuálisan nézem, akkor nem. Ha viszont azt kérdezed, mit akarok a szívem mélyén, akkor azt szeretném, ha többet lennél velünk. Helyesebben, mindig velünk lennél.

Caitlin elmosolyodik, de a tekintetében fájdalmat látok. - Én is ezt szeretném. És ez a probléma rákfenéje.

- Ezt hogy érted?

Kezét az asztalra fekteti, és mélyen a szemembe néz. - Tudom, hogy komolyan fontolgatod, hogy indulj a polgármester-választáson. Figyelj, Penn, ha tényleg elindulsz, és megnyered, akkor legalább négy évre idekötsz bennünket.

- És neked mi a véleményed erről a lehetőségről?

Caitlin lassan kortyol egyet a borából, miközben tekintetét az asztal közepén égő gyertyán tartja. - Attól félek, hogy személyes missziót látsz majd ebben a városban. Talán most még úgy gondolod, egyszerűen csak indulsz a polgármesterségért. De ez az állás főleg arról szól, hogy az ember bíró egy faji konfliktusban. Majdnem öt éve írok már Natchezről. A képviselők minden egyes döntését a faji előítéletek határozzák meg. Valamennyit. És ha Shad Johnson nyer, akkor mindig a feketék javára fognak dönteni függetlenül attól, mi a helyes, mi az etikus, sőt mi a törvényes.

- Ha viszont én nyerem meg, akkor tisztességes döntések születnek majd.

- Ne csapd be magad! A jó cselekedetért senki sem mond köszönetét. És különben is, miből gondolod, hogy egyáltalán megválasztanak? Ahhoz a feketék szavazatai is kellenek. Méghozzá jó sok.

Ezen már sokat gondolkoztam. - Azt hiszem, a houstoni mérlegem magáért beszél. Sok fekete gyilkost elítéltettem, de annál is több fehéret. Halálra ítéltettem egy hírhedt fehér rasszistát, akinek a testvérével én magam végeztem. Amikor idekerültem, felderítettem Del Payton gyilkossági ügyét. Azt hiszem, ezért elég hálát érez irántam a fekete közösség. - Kortyolok egyet a boromból. - Aztán ott van még az apám is.

Caitlin kényszeredetten elmosolyodik.

- Apa negyven éve kezel fekete betegeket ebben a városban, mindenkivel egyforma tisztelettel és kedvességgel bánik. Ő nagyon jó hírnévre tett szert. Én pedig sokban hasonlítok rá, amit szerintem a választók is tudnak. És végül is az ellenfelem Shad Johnson lenne. Azt hiszem, ebben a városban elég sok fekete átlát Shad valódi szándékain.

- Az rémit meg a legjobban - dünnyögi Caitlin -, hogy igazad van. Azt hiszem, ha elindulsz, meg is választanak.

- És ez olyan nagy tragédia lenne?

Caitlin szájából halk sóhaj tör elő. - A városnak, vagy nekünk?

- Caitlin, ez a város fordulóponthoz érkezett. Ez pedig sokat jelent, ha azt vesszük, hogy a történelme 1716-ig nyúlik vissza. A gyapotiparnak befellegzett. Az olaj is szinte mind elfogyott. Az ipar pedig egészen addig nem fog ide visszatérni, amíg nem tesszük rendbe az állami iskolarendszert, a képzést. Addig pedig nem marad más, mint a turizmus. Ahhoz pedig, hogy a turizmust fejlesszük, olyan emberre van szükség, aki rendelkezik jövőképpel, aki képes egyesíteni a feketéket és a fehéreket egy olyan helyen, ahol a feketék a fehérek rabszolgái voltak. Ez nem könnyű feladat, de ha senki nem teszi meg, akkor a város húszezres lélekszáma hamarosan tízezerre fog zsugorodni. Nem marad más, mint egy újabb, feketék lakta belváros, amelyet fehérek külvárosi házai vesznek körül, és nem lesz többé igazi közössége. Én nem akarom, hogy ez történjen. Sőt mi több, kötelességemnek érzem, hogy ezt megakadályozzam.

Caitlin átnyúl az asztal felett, és megszorítja a kezem. - Tudom, hogy mit érzel. Te itt nőttél fel, és tudod, hogy milyen volt valamikor ez a város.

- És azt is tudom, milyen lehetne újra - mondom halkan. - Natchez olyan település lett, ahol az emberek azért nevelik fel a gyerekeiket, hogy azok azután máshol éljenek. A gyerekeink nem tudnak ide visszajönni, és megfelelő munkát találni. És ez óriási tragédia. Sok ember, akikkel együtt jártam iskolába, szívesen jönne vissza ide családostul. Csak éppen nem engedhetik meg maguknak. Ezen szeretnék változtatni.

Caitlin piszkálgatni kezdi villájával az előételét. - És apádnak mi a véleménye minderről?

- Ő nincs meggyőződve róla, hogy még meg lehet menteni ezt a várost Viszont azt is mondta, hogy a Del Payton-ügy megoldása során bebizonyosodott, hogy vérbeli keresztes lovag vagyok.

Caitlin gyengéden elmosolyodik. - Te egy igazi romantikus vagy, Penn. Ez az egyik dolog, amit mindig is szerettem benned. De néha… -újra rázni kezdi a fejét. - Akarod tudni, hogy én mit látok itt?

- Igen.

- Akkor is, ha meg fog döbbenteni?

- Mondd csak ki bátran!

- Én egy olyan várost látok, amely nem akarja, hogy megmentsék. Ez a fehérekre és a feketékre egyaránt vonatkozik, de főként a feketékre.

- Igazán?

- Igen. Amikor öt évvel ezelőtt ideérkeztem, kioktattalak a rasszizmusról.

Halkan felnevetek. - Igen, emlékszem.

- Most viszont, hogy egészen közelről láttam a valóságot, megértem a fehérek frusztrációját. Az itteni feketék egyszerűen mások. Nem mindegyikük, de nagyon sokuk. Nem tudom, hogy miért. Talán, mert ez volt az egyik legnagyobb rabszolgatartó gyapottermelő vidék a folyó mentén. Nem is tudom. Régen azt gondoltam, a tudatlanság teszi, de most már kezdem azt hinni, szándékos tudatlanság az oka, vagy még annál is rosszabb. Ahogy a nyilvánosság előtt hadakoznak, az a primitívség… Mintha itt büszkék lennének a tudatlanságukra. A fekete alkalmazottak nem szolgálják ki a fehéreket az üzletekben. A hozzá nem értést itt úgy kezelik, mint a polgári elégedetlenség eszközét. Elegem van ebből, Penn. És a fekete politikusok - te jó ég! Sok helyi fekete politikust láttam illegális dolgokat művelni, amivel aztán még dicsekedtek is! Csöppet sem érdekli őket a törvényesség.

- Caitlin, a fehér politikusok hosszú évekig visszaéltek a pozíciójukkal, ugyanazt tették, csak éppen sokkal rafináltabb módon.

- Ezzel tisztában vagyok. De vajon ez felmentést ad a feketéknek, hogy ők is megismételjék a régi rendszerben elkövetett bűnöket? Arról a rendszerről beszélek, amit Martin Luther King és Malcolm X is támadott.

- Nem, de…

- Már beszéltünk az iskolákról. Tudni akarod a kőkemény igazságot? Az itteni állami iskolába kilencvenöt százalékban fekete gyerek jár. És az iskola egy diákra jutó költségvetése ötször olyan magas, mint a St. Stephené, mégis a legalacsonyabb a felvételi aránya az egész országban. A St. Stephen tanulói magasan az országos átlag felett teljesítenek, és szinte mindegyikük elvégez egy négyéves felsőoktatási intézményt. Ugyanez a helyzet a katolikus iskolával.

- De mindkét iskolába járnak fekete diákok is.

- Nagyon kevés, és ők az a kivétel, amely erősíti a szabályt. Beszéltünk az egyedülálló édesanyákról is. Tudni akarod, milyen a bőrszíne a legtöbb ilyen anyának?

- Figyelj, Caitlin.

- Igen, tudom, most fel fogod hozni az elméletedet az afroamerikaiak és az amerikai indiánok közötti hasonlóságról. De én nem akarom hallani. Túl sokat hallottam már. És elegem van abból, hogy mindenki folyton a rabszolgaságot és a polgárháború utáni újjáépítést emlegeti. Már majdnem ötven év eltelt az oktatás liberalizálása óta, Penn. De vajon mennyire kell egyértelművé válnia a helyzetnek ahhoz, hogy az emberek végre megértsék?

- Pontosan mire gondolsz?

- Arra, hogy ez a rendszer nem működik! És ennek itt az elsődleges oka az, hogy a rendszert főként feketék irányítják. Ők pedig egyszerűen nem tartják olyan fontosnak az oktatás minőségét. Én ezt már nem fogom elhallgatni többet.

Ez hihetetlen! Ahogy annyi fehér betelepülőé, Caitlin véleménye is teljesen megváltozott a faji kérdésekről, ahogyan azt már sokaknál tapasztaltam korábban. Tőle viszont egyáltalán nem számítottam volna erre. - Ez egy meglehetősen rasszista vélemény, Caitlin.

- Pedig nem vagyok rasszista - bizonygatja. - Csak realista.

- Ha én mondanék ilyen dolgokat, rasszistának bélyegeznének. Azt hiszed, csak mert Bostonból jöttél, jogod van ilyen véleményt hangoztatni?

Caitlin az életmaradékot piszkálgatja a villájával. - Nézd, én nem egy nyafogó kívülálló vagyok. Öt évvel ezelőtt, amikor idejöttem, talán az voltam. Most viszont személyesen is érintve vagyok az ügyben. - Újra megfogja a kezem, és megszorítja. - Hagyd, hogy az övék legyen ez a város, Penn. Úgyis ők akarnak hatalomra jutni. Add meg nekik a lehetőséget. Hagyd, hogy Shad Johnson a maguk képére formálja ezt a gyönyörű kisvárost, ahogy Faxette-ben történt. Úgysem tudod megakadályozni. Még akkor sem, ha polgármester leszel. Aztán ha a megsemmisülés felé irányították a várost, talán rájönnek, hogyan is kell helyesen irányítani a dolgokat.

- És hogyan kell?

- Úgy, hogy az embert valóban érdekli, amit csinál. Hogy hajlandó áldozatot hozni. És dolgozni.

- És ezt egy multimilliomos lánya mondja nekem?

Caitlin tekintetében harag villan. - Azt hiszed, az apám nem dolgozott meg azért amije van? Azt hiszed, én nem dolgoztam?

- Higgadj le! Persze hogy dolgozott. De az apád más versenyhelyzetből indult. Sok helyzeti előnye volt, a törvények, a tőke és… őszintén szólva a régi cimborák is.

Caitlin elkeseredve rázza a fejét, miközben a pincér felszolgálja a főételt. Caitlin roston sült hala még javában gőzölög a tányéron, az én kacsám pedig tökéletesen piros. Az egyetlen gond, hogy közben elment az étvágyam. Miután elmegy a pincér, folytatom: - Most legalább már tudom, hogy mi a véleményed.

Caitlin könyörögve összeteszi két kezét. - Ne csináld ezt, Penn! Kezdjünk új életet, valahol másutt. Olyan helyen, ahol ez a fajta konfliktus nem áll a mindennapjaink középpontjában.

A tányérjára mutatok. - Nem eszel?

Caitlin ránéz a halra, és grimaszol. - Tudom, hogy most gyűlölsz azért, amiket mondtam. Ha most is az lennék, aki öt évvel ezelőtt, most vadul üvöltöznék azzal, aki most vagyok. Valaki, aki sohasem élt itt, biztosan tudatlan rasszistának tartana. De az élet a legjobb tanár.

- Mi lenne, ha témát váltanánk, amíg eszünk?

Caitlin bólint, aztán kezébe fogja a villát, és levág egy darabot a halból.

- Beszéljünk bármiről, a rasszizmuson, a politikán és Drew gyilkossági ügyén kívül - javasolom.

Caitlin tekintete megcsillan az utolsó téma hallatán.

- Kérlek, ne! - figyelmeztetem.

- Penn, most mi bajod van? A Del Payton-ügyben végig együtt dolgoztunk. Én segítettelek a nyomozásban, te pedig elláttál információkkal.

- Akkor más volt a helyzet.

- Igazán? Vagy inkább az volt a helyzet, hogy cserébe kihasználhattál?

Nem szívesen ismerem be, de talán igaza van.

- Csak egy dolgot mondj meg! Azért nem vállaltad el Drew védelmét, mert fontolgattad, hogy indulsz a választásokon?

Nagyot sóhajtok. - Elképzelhető.

Caitlin szemében mély szomorúság jelenik meg. - Már most úgy viselkedsz, mint egy politikus.

- Nem, csak realista vagyok.

- Én meg attól féltem, azért nem vállaltad el a védelmét, mert azt gondoltad, ő ölte meg Kate-et.

- Nem.

- Akkor jó, ennek örülök. - Újabb halat tesz a szájába. - Nagyon finoman van fűszerezve!

- Bostonban ilyet nem kapsz.

Caitlin sóhatjva a plafonra emeli a tekintetét.

- Mi a véleményed Drew-ról és Kate-ről? - kérdem. - Nem az ügyről, hanem a kapcsolatukról.

Caitlin nagyot kortyol a borából. - Én meg tudom érteni. Mindketten olyasmit kaptak ettől a kapcsolattól, amire vágytak, vagy amire szükségük volt.

- Drew mit kapott?

- Egy gyönyörű és okos fiatal lány csodálatát. És lehetőséget kapott egy teljesen új életre valakivel, aki sokban hasonlít hozzá. Drew számára pedig ez óriási dolog lehetett. - Caitlin furcsán elmosolyodik. - El tudod képzelni, micsoda extázist élhetett át, amikor Kate-tel szeretkezett? Olyan ez, mint valami evolúciós nirvána, újjászületés. Érted?

Nem, nem értem, gondolom magamban, miközben a szemem előtt felvillan egy kép Miáról. - És mit kapott Kate a kapcsolattól?

- Azonkívül, ami nyilvánvaló? Mármint a freudi dolgon kívül?

- Úgy érted, Drew amolyan apafigura volt számára?

- Hát persze - mondja Caitlin nevetve. - Kate apja hatéves korában otthagyta a családot, amiben mellesleg hasonlítanak egymásra Mia Burke-kel. Csak, ha jól tudom, Mia még csak nem is ismerte az apját.

- Nem. Kétéves volt, amikor elment.

- A szerelem mindig az adok-veszek kapcsolaton alapul - folytatja Caitlin, és tűnődve rágcsálja az ételt. - Kate önbecsülésén óriásit dobhatott a dolog. Szerintem úgy érezte, Drew nemcsak egyszerűen szerette, hanem érdemesnek tartotta a szerelemre. Egy serdülőkorú lány számára pedig ennek óriási értéke van. És persze egyéb előnyökkel is járt számára ez a kapcsolat. A szexuális élete Drew-val legalább ötéves előnybe hozta őt az osztálytársaival szemben.

- Úgy tűnik, nem találsz semmi kivetnivalót abban, ami velük történt.

Caitlin vállat von. - Tudom, hogy az emberek kígyót-békát kiabálnak azokra, akik ilyen kapcsolatokba keverednek. Csak azt nem tudom, hol élnek ezek az emberek. Hiszen az újságokban látott modellek fele tizenhat-tizenhét éves! És az ügynökségek húsz-harminc éveseknek öltöztetik fel őket, de az csak a külcsín. Az igazság az, hogy egyetlen harminchárom évesnél idősebb nő sem tud kinézni úgy, mint azok a lányok. Az a fajta tökéletesség csak a késői kamaszkorra jellemző. Manapság az ilyen tökéletes kislányokat tekintik a kívánatosság csúcspontjának, és ennek mi az eredménye? Hogy a férfiak őket akarják, a nők meg depressziósak, mert nem tudják hozni ezt a fajta tökélyt. Kétségbeejtő az egész. Elég sokat elárul a modern kor társadalmáról.

Végre én is megkóstolom a kacsát.

- Arról van szó - folytatja Caitlin -, hogy a Drew-hoz hasonló férfiak, akik gazdagok, híresek, de közben jól néznek ki és karizmatikus egyéniségek, nos az ilyen férfiak szinte birtokolni tudják a Kate-féle lányokat. Persze azt elismerem, hogy Kate legalább nem egy buta kis fruska volt, aki még egy csekket is képtelen kitölteni. Elvégre felvették a Harvardra. A végén azonban ő is nagy árat fizetett volna mindenért. Még ha nem gyilkolják meg, akkor is. Akárcsak Drew.

- Talán minden kapcsolatnak ára van?

Caitlin fintorogva néz rám. - Értettem a célzást.

- Pedig nem ránk gondoltam.

- De mégis igazad van. - Caitlin játékosan megfenyeget. - Csak semmi köntörfalazás!

Egy darabig hallgat, de nem tudom kitalálni, mire gondolhat. - Tudod - szólal meg hirtelen -, van valami, amit Drew védelmére felhozhatunk. Nem tudott sok partner közül válogatni.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy Kate-en kívül nem volt sok választása. A gazdasági mélypont után szinte eltűnt ebből a városból a középosztály. Egész egyszerűen nincsenek harminc és negyven év közötti, egyedülálló nők. Legalábbis nem olyan típusúak, akik iránt Drew érdeklődne. Az okosabbak abból a korosztályból már mind férjhez mentek vagy elváltak. És ha nagyon tehetségeset próbálunk keresni, azt felejtsük el. Drew-nak szinte nem volt más választása, mint egy Kate korú lánnyal kezdeni, hiszen a többi hasonló lány tizennyolc évesen elmegy innen, és soha nem is jön vissza.

Caitlinnek igaza van, bár a véleménye minden bizonnyal az összes nőt megsértené az esküdtszék soraiban.

- Te például - folytatja - kivel járnál, ha nem bukkantam volna fel?

Erre még csak gondolni sem akarok. Leteszem a villámat, és mélyen a szemébe nézek, - Korábban azt mondtad, nem tudod mással elképzelni az életed.

- Ez így igaz.

- És van valaki más? Úgy értem, amikor nem vagy itt.

Caitlin hitetlenkedve néz rám. - Egyáltalán nincs! Soha nem tennék veled ilyet. - Kortyolni akar egyet a borból, aztán a levegőben megáll a keze. - Miért, te tudnál?

- Nem. Még a közelében sem voltam ilyen helyzetnek.

Egy darabig hosszasan méreget, aztán iszik a borból. Miután lenyelte, bekap egy krumplidarabot, és így folytatja: - Mellesleg Mia fülig szerelmes beléd.

A torkomon akad egy kacsadarab. - Micsoda?

- Te talán még nem vetted észre? Én öt perc alatt rájöttem, ahogy az ablakon át néztelek titeket. Nem azt mondom, tudja, hogy mi a szerelem, csak azt gondolja, hogy tudja. Úgyhogy a szó szoros értelmében szerelmes beléd.

- És mit kellene tennem?

Caitlin most kifürkészhetetlen tekintettel néz rám. - Légy óvatos. Éppen most beszéltünk róla, hogy mekkora hiány van itt a potenciális partnerekből. Drew jó iskolapélda erre.

- Te jó ég…l

- Csak semmi evolúciós nirvána, fiacskám!

Megfogom a kezét, és elmosolyodom. - Nekem te vagy az evolúciós nirvána.

Caitlin őszinte elégedettséggel mosolyog. - Elvégre tíz évvel fiatalabb vagyok nálad, kisöreg.

Olyan hangosan kezdek nevetni, hogy a pincér bedugja a fejét az ajtón. Intek neki, hogy elmehet.

- Akkor most együtt alszunk, vagy nem? - veti fel Caitlin a kérdést nemtörődöm hangon. - Nekem hiányzol.

- Tényleg?

A hangja egy hanggal mélyebben cseng, ahogy válaszol: - Évek óta nem voltam ilyen hosszú ideig szex nélkül. Úgyhogy, amint készen állsz, csak szólj.

- Oké.

Hízelgő mosolyt villant rám. - Nem tarthatnánk tűzszünetet, és vehetnénk fel újra a harcot holnap reggel?

Megfogom a kezét.

- Edd meg a kacsádat - mondja. - Annie már vár bennünket, és nem akarom, hogy egész éjjel filmet nézzünk.

Két órával később az első emeleti vendégszobából átalakított házimozim sík monitorjának villogó fényében ülök. Annie köztem és Caitlin között helyezkedett el, és tekintetét a képernyőre szegezi, ahogy Nemo vidáman átúszik a vásznon. Annie feje fölött Caitlin puha haját simogatom a tarkóján. A Castle-ben elköltött vacsora utolsó percei olyan természetesnek tűntek, mintha sohasem lett volna közöttünk semmilyen feszültség. De annak ellenére, hogy a szex ígérete ott lebeg a levegőben, valami nincs egészen rendben.

Túl hosszú idő telt el azóta, hogy Caitlin és én szeretkeztünk. Nekem is éppen annyira hiányzik, mint neki, de mégis… Mintha nem úgy vágynék rá, mint mielőtt elment. Vacsora közben elmondott beszédének pesszimista hangvétele nagyon rossz érzést keltett bennem, sőt néhány gondolata még meg is sértett. Caitlin igazi liberális volt, amikor Natchezbe érkezett, és rendszeresen kritizált túlzott konzervativizmusom miatt. Most azonban úgy tűnik, hogy liberális „elvei” nem is voltak igazi elvek, mint inkább az egyetemi professzorok által előadott vélemények. És miután néhány évet leélt a déli államokban, Caitlin inkább kész lenne feladni a faji harmóniáról alkotott véleményét, és „felvilágosultabb”, vagyis jóval homogénebb környezetbe menekülni.

Ami a szexuális vágyaimat illeti, már hetek óta vissza kell fognom magam. Drew-hoz hasonlóan én is tudatosan elfordultam azoktól a nőktől, akik késznek mutatkoztak oldani a feszültségemet. Egy ilyen városban, ahol a háziasszonyok könnyen beleunnak korlátolt, rutinszerű hétköznapjaikba, mindig ott a lehetőség. A nők mindennap tökéletes frizurával és manikűrrel mutatkoznak a világ előtt, de a lelkűk mélyén olyanok, mint a ketrecbe zárt vadállat. Caitlin távolléte alatt sohasem kerestem vigaszt náluk, de ma éjjel, amikor Caitlin végre itt fekszik mellettem szexre éhesen, én mégsem vágyom rá. Nehéz helyzet ez, de egy évek során jól bevált, egyszerű megoldást találok rá.

Egész egyszerűen elalszom.

Talán még Caitlin sem fogja annyira bánni. A film közben vagy fél tucatszor megnézte a telefonját, hogy nem kapott-e sms-t. És bármennyire megértő is vagyok, ez kicsit idegesít. Noha ezek a dolgok eltörpülnek az igazi dilemmához képest: szerelem vagy hivatás.

Egy asszony vagy egy város?

29. fejezet

Sonny Cross temetési szertartása egészen más, mint Kate Townsendé vagy Chris Vogelé volt. Nem a templomban tartják, hanem a McDonough temetkezési vállalat ravatalozójában. A család számára fenntartott helyek tömve vannak, de a ravatalozó hátsó részében több üres padsor marad. A megjelentek között sok a rendőr, többnyire egyenruhában vannak. Sonny zászlóval borított koporsója a padok közti folyosó elején áll, a jobb oldalon pedig egy fiatalabb Sonnyt ábrázoló fényképet látok az állványon.

A szertartást egy idősebb baptista lelkipásztor vezeti a Second Creek baptista templomból. Ez a város legszélén álló, fehérek látogatta templom, amely a régi átkos időkben erős Ku-Klux-Klan befolyás alatt állt. A beszéd indulatos prédikáció, nem szeretetteljes, a „jogos felháborodást” emlegeti egy olyan ember elvesztése miatt, aki arra áldozta az életét, hogy mi békében élhessünk. Amikor a pap a dicsőítő részhez ér, megtudok valamit, amit addig nem tudtam: Sonny Cross Vietnamban szolgált, és kitüntették hősies magatartásért. Négy éve ismertem Sonnyt, de ezt sohasem említette. Soha nem is gondoltam volna. Biztosan egyenesen a középiskolából került a seregbe.

Ahogy Sonny életén és halálán tűnődöm, felötlik bennem, hogy bármilyen előítéletei voltak is, egyike volt az ország hétköznapi hőseinek. Sohasem keresett túl sok pénzt; ritkán került bele a fényképe a lapokba, és sohasem követelt magának különösebb elismerést. Egyszerűen csak keményen dolgozott azért, hogy megóvja az eszményeket, amelyeknek szellemében felnevelték, és amikor a sors úgy kívánta, feláldozta magát. Amikor egy derékig érő hajú, egyszerűen öltözött asszony zenekíséret nélkül énekelni kezd, érzem, hogy könnyes lesz a szemem.

Az énekes kézzel varrott pamutruhát visel. Miközben énekel, újraélem azt a pillanatot, amikor a Lexus ablakában megvilágosodott előttem egy ázsiai arc, aztán lyukak jelentek meg alatta a kocsi ajtaján, és megfordulva ott láttam Sonny Crosst harci állásban, előreszegezett pisztollyal a kezében, amint viszonozza a tüzet a kocsira. Sonny nem egy filmben szerepelt, ahol nincs mitől tartani, hanem hús-vér ember volt, aki hihetetlen bátorsággal nézett szembe élete utolsó pillanataiban a halállal. Ez a bátorság késztette a Lexust menekülésre, és így visszagondolva, talán ez mentette meg az én életemet is.

És mit mondott Sonny Cross, ahogy a földön feküdt félholtan? Nem azt kérte, hogy hívjam a mentőket. Nem. Nem kezdett el könyörögni, hogy ne hagyjam meghalni. Csak annyit kért, hogy nézzem meg, nem esett-e bajuk a fiainak. Aztán a volt feleségének üzent, hogy mindent nagyon sajnál, és még a halálakor is gondol rá. A fiúk és a volt feleség most egy „családi fülkében” ülnek, a ravatalozó oldalsó részében, arcukon merev, sztoikus belenyugvás. Csak a fiatalabb fiúnak csillognak könnycseppek a szemében. Egy férfi is ott van velük - idősebb, nagydarab, csontos kezű, napszítta bőrű. Arca Sonnyéra hasonlít, csak jóval megviseltebb. Biztosan az apja.

Miután befejeződik az éneklés, a pap int a koporsóvivőknek, hogy lépjenek közelebb. Nyolc rendőr áll talpra, és emeli fel a koporsót. Byrd seriff áll az élen, merev állkapcsa nyilvánvalóan adja tudtára mindenkinek, hogy ő már készen áll a jogos megtorlásra, amelyről a pap beszélt. Mialatt a koporsót egy oldalajtón kiviszik, a gyászoló tömeggel együtt felállok, és kisétálok a napfénybe.

A városi temetőtől eltérő módon a Greenlawn Memorial Park temető alig ötven éve létezik. Jóval hagyományosabb temető ez itt, a Morgantown Road munkások lakta negyedének dimbes-dombos környékén. A legkülönbözőbb felekezetű embereket lehet ide temetni, csak fehérek legyenek. Főként baptisták kerülnek ide, akik az állam területén működő különböző baptista gyülekezetekhez tartoztak. Még most is meglep, ha arra gondolok, hogy Mississippi állam tudhatja magáénak az ország területén a legtöbb egy főre jutó templomot, miközben itt a legmagasabb az írástudatlanság. A két szélsőséges tény ellenére mégis mi adjuk a világ legnagyobb művészeit.

Sonny nyitott sírja körül mintegy harmincan gyűltek össze: családtagok, rendőrkollégák és a Shelby laktanya egy küldöttje. Itt nincs semmiféle hivalkodás. A lelkipásztor elmond néhány bibliai idézetet, a laktanyából érkezett katona lead hét tiszteletlövést, aztán ahogy elhalkul a lövések visszhangja, valami új, furcsa hang érkezik a dombok felől.

Skótduda hangja.

A hang irányába fordulok, és pislogva kémlelem a dombokat. Az egyik dombtetőn, úgy hatvan méterrel távolabb egy magányos dudás áll, skótszoknyában és fekete svájcisapkában. A dallam ugyanaz, mint a templomi ének, de olyan erőteljes, magában való szépséget jelent, amilyet sem az ének szövege, sem pedig a leadott lövések nem közvetítettek. Szinte eggyé válunk azzal, aki elment, miközben megnyugvást ad a duda hangja. Amikor a dudás befejezi, a katona összehajtogatja a zászlót, és átadja Sonny Cross volt feleségének. Lehet, hogy csak a volt felesége, de ma senki sem vitatkozik a jogosságon. Az özvegységnek nem sok köze van a törvényekhez.

A tömeg gyorsan szétoszlik, és kis idő múlva csak a család marad a sírnál. A nagydarab, vöröses arcú férfi Sonny özvegyével beszél. Rossz szabású öltönyt visel, amely bizonyára az egyetlen öltönye. Cross fiai néhány méterrel odébb feszengve ácsorognak, és nézik, ahogy a kocsik elhajtanak. Ahogy figyelem őket, az idősebbik mintha felismerne. Felemeli a kezét, tétován int, aztán elindul felém. Félúton találkozom vele, és kezet nyújtok neki.

- Maga volt ott, amikor apa meghalt - mondja.

- Igen, Sonny - felelem.

- Engem inkább Juniornak hívnak - javít ki.

- Mától fogva talán már nem. Azt hiszem, most már Sonny leszel.

A fiú arca őszinte komolyságot sugároz. Aztán lassan büszkeségbe fordul.

- Tudom, milyen nehéz ez - mondom neki. - Az én feleségem rákban halt meg, és sokkal fiatalabb volt, mint a te papád.

Erre már érdeklődve felkapja a fejét. - Igazán?

- Igen. Sokáig tart, míg az ember túlteszi magát ezen. Sohasem tudjuk megemészteni teljesen, de azért idővel jobb lesz.

A fiú az ajkába harap, és rugdosni kezd a földön egy fadarabot.

- Ha valamiben tudok segíteni, akkor csak hívjatok nyugodtan. A nevem Penn Cage. Örömmel segítek bármiben. A papátok is így akarta volna.

- Oké.

- A seriff nem keresett titeket, fiúk? Segít valamiben az édesanyátoknak a seriff hivatala?

A kis Sonny arcát megfeszíti a düh. - A seriff egy rohadék. Úgy tünteti fel, mintha az apám valami rosszban sántikált volna. Persze nem a nyilvánosság előtt, csak nekünk duruzsol ilyeneket. Azt mondta, apa olyan dolgokat vitt el a munkahelyéről, amit nem lett volna szabad.

Nagyot nyelek, igyekezve leplezni az érdeklődésemet. - Úgy hiszem, a papátok nem tartotta túl sokra a seriff munkáját.

Sonny egyetértően bólogat. - Azért dolgozott olyan sokat egyedül. Ezt nekem is mondta.

Felugrik a pulzusom. Ez a tizenegy éves fiú jóval többet tud, mint gondoltam. - Sonny, ugye tudod, hogy én együtt dolgoztam a papáddal?

A fiú újra bólint.

- Engem kért meg, hogy fejezzem be, amin dolgozott. És kapjam el azokat a fickókat, akik után nyomozott. Érted?

- Igen, értem.

- A seriff is biztosan megkérdezte, amit most kérdezni fogok, de én nem a seriff vagyok, érted?

- Azt hiszem, igen.

- A papádnak biztosan volt egy titkos helye, ahol a munkájával kapcsolatos dolgait tartotta.

A fiú arcán halvány mosoly fut át. - Két teljes napig kutattak a lakásunkban.

- De nem találtak semmit?

- Nem.

Folytatnám, de egy mély hang félbeszakít. A vörös arcú ember az, a temetésről. - Menjetek vissza a mamihoz, fiúk! - parancsolja.

Sonny és kissé odébb ácsorgó öccse azonnal elindulnak az anyjuk felé. Nyilvánvaló, hogy a férfi megköveteli az engedelmességet. Lassan felém lép, kék szemét mereven rám szegezi. Kinyújtom a kezem, amikor odaér hozzám, ő pedig óvatosan megrázza, mintha tudná, hogy még egy egyszerű kézfogás is tud sérülést okozni.

- Helló, Mr. Cage! - üdvözöl.

- Maga Sonny apja?

- Igen. A maga apja pedig az orvosom volt, amikor még a Triton elemgyárban dolgoztam.

Ezt örömmel hallom. Nincs olyan régi betege, aki ne őrizne szép emlékeket apámról. - Nem is tudom elmondani, mennyire sajnálom, ami Sonnyval történt.

Mr. Cross mély lélegzetet vesz, majd nagyot sóhajt - Úgy hallottam, maga ott volt, amikor meghalt, igaz ez?

- Igen, így van.

- És tényleg úgy történt, ahogy a seriffnek elmondta?

- Igen.

- Sonny csak a dolgát tette?

- Mr. Cross, soha nem láttam még ilyen hősies viselkedést.

A hatalmas ember arca kissé eltorzul, majd kétszer bólint, mintha magában tisztázna valamit. Nem mutat több érzelmet annál, mintha azt kérdezte volna, a fia befejezte-e a beígért fűnyírást a szomszédban, de közben érzem, hogy vad érzelmek dúlnak benne, amelyeket soha nem fog kimutatni.

- Láttam, hogy beszélgetett Sonny Juniorral - mondja a öreg.

- Igen, és említette, hogy az apja nem igazán kedvelte a seriffet.

Mr. Cross a földet kotorássza csizmája orrával. - Billy Byrd csak egy báb. Jobban érdeklik a róla írt újságcikkek, mint a törvények betartatása. Persze így is lehet élni. Csak én nem így élek. És Sonny sem így élt.

- És azt hiszem, igaza volt.

- Sonny mondta, hogy maguk együtt dolgoztak.

- Így van.

- Azt is mondta, hogy maga sok bűnözőt sittre vágott Texasban.

- Megtettem, amit lehetett

- És most könyveket ír?

- Igen.

A hatalmas ember szippant egyet az orrával, de nem kérdez tovább.

- Mr. Cross, Sonny a halála előtt megkért, hogy fejezzem be helyette a munkát. Már, ha be tudom fejezni.

- Folytassa!

- Azt hiszem, Sonny sok mindent rejtegetett Byrd seriff elől. Gondolom azért, mert tudta, hogy a seriff tönkreteheti az addigi munkáját. De ha folytatni akarom, amire Sonny megkért, látnom kell azokat a bizonyítékokat, amiket magánál tartott. Tudom például, hogy voltak videofelvételek, és talán egy notesze is meg fotók, esetleg egy számítógép. Abban is biztos vagyok, hogy a seriff is érdeklődik ezek után az anyagok után. Csak szeretném, ha tudná, hogy a seriff meg én nem vagyunk barátok. Sőt, ha őszinte akarok lenni, az ellenségemnek tekintem őt.

Mr. Cross egy ideig némán méreget. Aztán végül így szól: - Tudja, hogy hol lakom?

- Nem, uram.

- A Kingston Road külső részén. Majdnem ott, ahol a Liberty Road felé el kell fordulni. Van ott egy nagyobb telkem.

Várom, hogy folytassa.

- Lesz ott egy kis családi összejövetel. Ennivaló, innivaló, meg miegymás. Jöjjön el maga is!

- Most?

- Akkor jön, amikor akar. Sonny esténként sok időt töltött ott nálam. Én elvittem a fiúkat horgászni vagy terepjárón kocsikázni, ő pedig dolgozott. Talán megérné kijönnie oda.

A szívem erősebben kezd verni. - El fogok menni.

- A baptista templom után van a ház. A postaládán ott a nevem. Nem tudja eltéveszteni.

- Ott leszek.

A postaláda egy földút legelején áll, amely a Kingston Roadot határoló sűrű erdőbe vezet. Útközben elhaladok két kisebb tavacska és egy magas kerítéssel körülvett sportpálya mellett. Aztán egy kanyar után meglátok néhány kisteherautót parkolni egy egyszerű ház előtt. Nem szívesen szakítok félbe egy temetés utáni családi összejövetelt, de végül is Mr. Cross hívott, hogy jöjjek. Szerencsére, ahogy leparkolok a Saabommal egy nagy Dodge teherkocsi mögött Sonny apja kinyitja az ajtót, és elém jön.

- Könnyen idetalált? - kérdi.

- Igen, úgy jöttem, ahogy mondta.

Mr. Cross irányt vált, és egy zöld Ford furgon felé indul. - Odaviszem kocsival. A térdem mostanában rosszalkodik, úgyhogy nem szívesen sétálok.

Odamegyek a furgonhoz, és beszállok a sofőr melletti ülésre.

Mr. Cross a füvön át fordul meg, és megkerüli a házat.A hátsó kert olyan, amilyenre számítottam. Egy bádogtető alatt egy Kubota típusú traktor áll, mellette néhány fügefa, egy kék ponyvával félig letakart, csillogó festékkel átkent csónak egy tréleren, és szinte minden fán műanyag kolibri-madáretetők. Mr. Cross végigmegy a kitaposott keréknyomon, majd egy füves dombra kaptat fel a kocsival. Szemmel láthatóan nincs túl beszédes kedvében, így én sem mondok semmit.Miután felérünk a dombra, egy újabb tavat s körülötte fákat pillantok meg. Ahogy közeledünk a tóhoz, észreveszem, hogy a fák alatt egy kisebb lakókocsi parkol.

- Sonny szeretett itt lenni - szólal meg az öreg. - Nyolcvanhatban vettem ezt a földet, miután leépítettek a Tritontól. Ráment a végkielégítésem meg az összes részvényopcióm, de megérte. - Megáll a lakókocsi mellett, de nem kapcsolja ki a motort. - Sonny sokszor dolgozott idefenn.

- Van itt áram?

- Igen, van. Én magam szereltem be. A lakókocsi déli oldalán egy műholdvevő is van. Sonny ragaszkodott hozzá, hogy még internethozzáférés is legyen itt. De ehhez maga jobban ért, mint én.

A lakókocsi úgy fest, mint egy eladásra szánt roncs, de talán belülről jobban néz ki.

- Nekem most vissza kell mennem - mondja Mr. Cross. - De maradjon csak, ameddig akar.

- Nincs bezárva?

- Soha nem is volt. Itt nincs rá szükség. A Smith és Wesson védelme alatt áll ez a hely.

Hát persze! - És ha találok valamit, amire szükségem van?

- Vigye csak el! Ez itt Sonny ügye volt, és most már a magáé. Tudom, hogy inkább a seriffnek kéne átadnom ezeket, de nem hiszem, hogy jó célra használná fel. Maga akkor jön ide, amikor csak akar. Csak dudáljon egyet, amikor a kocsijával elmegy a házunk előtt. - Mr. Cross kezet nyújt. - Sok szerencsét, Mr. Cage! És tartsa rajta a szemét azokon a görényeken, akik lelőtték Sonnyt.

- Úgy lesz. - Megrázom a hatalmas kezet, aztán kiszállok a furgonból.

Mr. Cross azonnal elhajt, s magamra maradok a lakókocsi árnyékában. Elég csúnya darab, az a fajta, amit az ember egy kisebb teherautó mögé szokott kötni. Bizonyára kétszemélyesre tervezték, de ezt csak egy módon tudhatom meg.

A lakókocsi ajtaja szinte súlytalan. Kinyitom, és belépek rajta a kocsiba.

Kellemetlen szagra számítottam, de csupán enyhe penészszag csapja meg az orromat. A lakókocsi belseje figyelemre méltó. A felhajtható tábori ágyakból íróasztalt eszkábáltak. A fal mellett alumínium irattartó szekrény áll meg egy konyhapult, amelyre Sonny a számítógépét rakta. A sárga konyhaajtók egy részét kiszedte, és a szekrények belsejét könyvespolcnak használta. A könyvek nagy része büntetőjogi kötet, de a polc alján akad néhány irattartó mappa is. A legfelső polcon két kamerát látok, egy digitális fényképezőgépet teleobjektív lencsével, meg egy kisebb Sony videokamerát. Ahogy belenézek a konyhaszekrény fiókjaiba, elakad a lélegzetem. A fiókok alján több sorban dátum szerint rendezett mini DV-kazetták.

A megfigyelő kamera felvételei.

Alig bírom visszafogni magam. Talán a legjobb az lenne, ha bepakolnám a kazettákat, a számítógépet és a mappákat a kocsimba, és hazavinném őket. Ha itt maradok, fennáll a kockázata, hogy Mr. Cross vagy egy másik családtag esetleg meggondolja magát, és megkérdőjelezik a jelenlétemet. Elég családi perpatvarnak voltam már tanúja a hagyaték miatt, úgyhogy inkább nem maradnék sokáig.

Ahogy kilépek a lakókocsiból, megcsörren a telefonom. Caitlin az.

Kis híja, hogy ne vegyem fel. Nem szívesen hazudnék neki arról, hogy hol vagyok most, de aztán eszembe jut, hogy biztosan fontos, ha most hív.

- Szia - szólok a kagylóba.

- Készülj fel egy rossz hírre, Penn!

Az első gondolatom Annie, aztán az apám gyenge szívartériái jutnak az eszembe. - Mondd már!

- A vádesküdtszék nem sokkal ezelőtt vádat emelt Drew ellen emberölés miatt.

A fülem zúgni kezd, mintha hullámverést hallanék. Pedig csak a vért pumpálja oda iszonyatosan összeszoruló szívem. De vajon miért ez a heves reakció? Hiszen tudtam, hogy ez fog történni. És ennél jóval lesújtóbb híreket is kaptam már életemben: halálbüntetéssel járó ügyekben hozott ítéleteket, vagy amikor az apám közölte velem, hogy a feleségem az éjszaka meghalt. Most mégis úgy érzem, hogy ez a vádemelés hihetetlen fájdalmat és szenvedést fog magával hozni. Hogy miért, azt még nem tudom. Talán mert Shad rossz indokkal pereli Drew-t. Vagy talán…

- Ott vagy még, Penn?

- Igen.

- Kifulladtnak hangzol. Mit csinálsz?

- Egy kicsit meglepett a hír. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan megtörténik.

- Én sem. De hol vagy most?

Behunyom a szemem. Caitlin nem tudhat a lakókocsiról, sem arról, hogy Sonny bizonyítékokat tartott magánál. - A Cross családnál vagyok. Hamarosan indulok haza.

Caitlin nem szól semmit. Érzi, hogy valami van, de nem tud eleget ahhoz, hogy rájöjjön, mi lehet. - Penn…

- Ne aggódj, édesem. Majd később beszélünk, ha lesz egy kis időm. Most szeretném befejezni a beszélgetést a családdal.

- Oké, de később hívj vissza.

- Rendben. - Zsebre dugom a telefonom, és kocogva elindulok az autóm felé, hogy idehozzam, össze kell pakolnom Sonny holmiját, hogy minél hamarabb biztonságos helyre dugjam a házamban.

Aztán beszélnem kell Quentin Averyvel.

30. fejezet

Amióta Quentin Averyvel találkoztam, most először látok az arcán nyugtalanságot. Az ügyvéd velem szemben ül az Eola lakosztályának nappalijában, műlábát a padlón pihenteti, bal lábát keresztbe teszi rajta.

- Ez aztán gyors volt - töpreng hangosan Quentin -, nagyon gyors. Azt mondja, Shad személyesen kézbesítette az iratot a bírósági titkárságra?

- Caitlin mondta. - Caitlinnel újra beszéltem telefonon, útban a lakásomból az Eola felé; tájékoztatott az ügy legfrissebb fejleményeiről. -Ebben a városban két bíró van. A rendszer olyan, hogy egyszerű rotációban dolgoznak, így véletlenszerű, hogy ki a soros, amikor egy-egy per időpontját kitűzik. Ha viszont egy ügyvéd egy bizonyos bírót szeretne a perben látni, egyszerre három ügyet visz a bíróság elé. Az első az ürügy, mivel ha ahhoz a bíróhoz kerül, akit nem akar, akkor a jogász azonnal beadja a következő vádemelést, amely így automatikusan az ő emberéhez kerül. Ha viszont az ürügyként használt vádirat ahhoz a bíróhoz kerül, akit ő akar, akkor mindhárom ügyben vádat kell emelnie, hogy a megfelelő bíró tárgyalja az ő perét.

- A vádtanács által jóváhagyott vádiratokat általában csoportosan adják be - jegyzi meg Quentin. - De ezt inkább kényelmi szempontokból teszik, mint bármi másért

- Ha Shad személyesen vitte az irodába Drew vádiratát, akkor két másik vádiratot is magával vitt. És felteheti rá a jobbik lábát, hogy Drew ügye már Arthel Minor bíró előtt van.

- Maga pedig a fejét teheti rá, hogy Arthel még ebben a tárgyalási időszakban ki fogja tűzni Drew perét. Az egyetlen kérdés az, hogy pontosan mikor.

- Négy hét, vagy még kevesebb - számolgatom. - De most, hogy Jones polgármester lemondott, inkább hamarabb számíthatunk rá, mint később.

- Ha két héten belül tárgyalják az ügyet - jegyzi meg Quentin -, akkor még az utca embere is rá fog jönni, hogy Drew perének semmi köze az igazságszolgáltatáshoz.

- Szerintem ez Shadet nem aggasztja túlzottan. Maga is mondta, hogy őt kizárólag a polgármester-választás érdekli. Ez pedig annyit jelent, hogy be kell tartania az ígéreteit, vagyis egyenlőséget kell teremtenie. Ha pedig egy gazdag fehér orvost lebuktat, azzal máris jó pontot szerez. Shad így szerzi meg az összes fekete szavazatát. Véleményem szerint a bíró a lehető leghamarabb tárgyalást fog elrendelni.

Quentin lassan bólint. - De miért állt a fehér seriff Shad és Minor bíró mellé? Talán Shad a következő választásra beígérte neki a feketék szavazatait?

- Nem hiszem, hogy ezt képes lenne garantálni. Nem is tudom, pontosan mit remél Billy Byrd az egésztől, de valami érdeke biztosan fűződik hozzá. Ezt lefogadom.

- Ki kéne derítenünk, hogy mi lehet az. Talán helyzeti előnybe kerülhetnénk.

- Megpróbálhatom.

- Mikor tudjuk meg a tárgyalás pontos időpontját?

- Caitlin riporterei ott vannak a bíróságon. Ha Arthel Minor bíró a mai napon kitűzi a tárgyalás időpontját, tudni fogunk róla.

Quentin arcán átfut egy mosoly. - Nem is olyan rossz, ha az embernek van egy újságíró bizalmasa, ugye?

- Inkább kétélű kardnak mondanám.

Quentin tűnődve bólint. - Mi az ördög járhat Shad fejében? Tudom, hogy görcsösen el akarja ítéltetni dr. Elliottot, de ez még nem elég ahhoz, hogy ennyire akarja. Valami történt ma, ami meggyőzte, hogy vádat emeljen.

- Biztosan megkapta a DNS-labor eredményeit - vetem fel. - Ez az egyetlen magyarázat.

Quentin tekintete összeszűkül, aztán lassan bólogatni kezd. - Megfelelő összegű pótdíj fejében egy privát laborban hetvenkét órán belül tudnak eredményt produkálni.

- Ebben igaza van.

- De vajon Shad hajlandó lett volna megfizetni az árát?

- Miért ne? Ha utánaszámolunk, éppen ennyi idő telt el.

- Akkor erről lehet szó - mondja Quentin. - Az egyik minta egyezett dr. Elliottéval, és ez meggyőzte a vádesküdtszéket, hogy vádat emeljen.

- Azt hiszem, többről van szó. Ha Shad egy privát laborban végeztette el az elemzést, akkor mindkét mintát elemeztette, a vaginából és a végbélből vett mintákat is. - Behunyom a szemem, és hagyom, hogy maguktól jöjjenek a gondolatok. - Ez pedig azt jelenti, megvannak az adatok a rejtélyes másikról is. A vaginából vett minták alapján.

- De ebből mit tudhatott meg Shad? - teszi fel a kérdést Quentin.

- A spermamintát nem tudják azonosítani anélkül, hogy valakiével össze ne hasonlíthatnák. Gondolja, hogy a Sayers fiúéval egyezett? Vagy az egyik horgászéval?

Egy gondolat fut át rajtam, amelytől rögtön libabőrös leszek. Kinyitom a szememet. - Nem. Shad a második spermamintából azt tudhatta meg, hogy a rejtélyes második férfi nem fekete volt. Tehát a sperma nem Cyrus White-tól származik.

- A francba! - kiált fel Quentin. - A francba!

- Ennyit a nyomós kételyről. - Kortyolok egyet az előttünk álló zsúrkocsin betolt kávéból.

Quentin behunyja a szemét, és dörzsölgetni kezdi a bokáját. - Talán igen… talán nem.

- Quentin, maga tegnap mondta, hogy a DNS nem elég bizonyíték. Tudom, hogy az esküdtszéket egy idő után untatják a tudományos tanú-vallomások. De ha jól gondolkozom, akkor ez a fajta tudományosság meglehetősen egyértelmű. Kate Townsendet nem egy fekete férfi erőszakolta meg. Ezt a megállapítást pedig szívből fogják szeretni a fekete esküdtek. A tetthely meg amúgy is távol esik Brightside Manortól, amely még inkább aláássa a teóriát, miszerint Kate-et Cyrus gyilkolta volna meg.

- Az ördögbe - dünnyögi Quentin. - Mi van még, ami Kate Townsendet Cyrushoz köti?

- Én vallomást tudok tenni arról, hogy Sonny Cross látta Kate-et, amint Cyrusnál járt Brightside Manorban, miközben megfigyelte a területet.

- Ez csak mendemonda, hacsak nincs meg a videofelvétel.

- Talán a birtokunkban van az a felvétel, de még nem biztos. Még nem volt időm megnézni a kazettákat.

- Akkor most ez a legfontosabb - mondja Quentin. - Van még valami más bizonyítékunk?

A fejemben felvillan Kate naplójának egy részlete, de még mindig nem szántam rá magam, hogy beszéljek róla. - Egyelőre nincs. - Felállok, és az ablakhoz lépek. - Az itt elhangzottak alapján mit gondol, még mindig nyomós kételynek számít a második spermaminta?

- Shad továbbra is csak közvetett bizonyítékokkal rendelkezik - állapítja meg Quentin határozottan. - Még ha a végbélben dr. Elliott spermáját találták is, az sem köti őt feltétlenül a gyilkosság helyszínéhez.

- De az üres telken parkoló kocsija nagyon is oda köti. Lehet, hogy Shad bizonyítékai csak közvetettek, de talán elég erősek ahhoz, hogy ítélet szülessen. Houstonban nekem ennyi elég lett volna egy per megnyeréséhez.

Quentin szürcsöl a kávéjából, és vág egy grimaszt. - Két katasztrofális lehetőség van: az egyik, hogy a rendőrség fizikai bizonyítékot talál, amely dr. Elliottot a tetthelyhez köti, a másik pedig, hogy rájönnek, dr. Elliott az áldozat segítségével látta el droggal a feleségét.

- Ami egy ennél is rázósabb kérdést vet fel. Akarja, hogy Drew tanúskodjon? Ha valamivel a tetthelyhez tudják kötni, ő pedig nem ismeri be, hogy ott járt, az esküdtszék egyetlen szavát sem fogja elhinni.

Quentin lehunyja a szemét, mintha óriási belső fájdalommal küzdene.

- Ezt a kockázatot nem vállalhatom. Nem fogom a tanúpadra állíttatni, hogy elmondhassa az esküdteknek, ő találta meg ugyan a halott lányt, de nem jelentette a rendőrségnek.

- És ezt Drew-val is megbeszélte?

- Még nem jutottunk el idáig.

- A nyakamat teszem rá, hogy Drew követelni fogja, hogy elmondhassa a saját verzióját az esküdtek előtt.

Quentin teljesen mozdulatlanná válik. - Nagyon remélem, hogy nem ilyen ostoba.

- Ha ártatlan, akkor ezt fogja tenni.

- Ha a rendőrség valahogy bizonyítani tudja, hogy a tetthelyen volt, akkor ezt Shadnek közölnie kell velünk a tárgyalás megkezdése előtt. Ezt a törvény írja elő. Ha pedig így lesz, akkor még mindig marad időnk, hogy Elliottot a tanúk padjára állítsuk, és elmondja a saját verzióját. Ennyi mozgásterünk legalább van.

- Tényleg így gondolja? Hiszen éppen maga mondta, hogy Shad nem fogja betartani a szabályokat.

- Ha visszatartja a bizonyítékokat, az hibás bírói eljárást von maga után.

Kicsit rágódom a dolgon. - Elfelejti, hogy Byrd seriff is Shad oldalán áll. Mi van akkor, ha Byrd a tárgyalás alatt közli, hogy bizonyítékot talált, maga viszont előzőleg nem ismerte be, hogy Drew a helyszínen járt? Akkor nekünk befellegzett Quentin, az egyetlen lehetőség, hogy az igazat mondja. Drew egy ártatlan ember, aki félt bejelenteni a gyilkosságot, mert kiderült volna a házasságtörése. Be kell ismernünk, hogy ott járt a tetthelyen, rögtön a legelején.

Quentin kemény pillantást vet rám. - Én nem ezt az utat akarom járni.

- De elképzelhető, hogy az ügyfele nem hagy más választást.

Az ügyvéd, keserűen felnevet. - Most már látom, miért kevert bele ebbe az ügybe. Pontosan tudja, milyen csökönyös szamár a barátja.

Éppen felvetnék egy újabb problémát, amikor megcsörren a telefonom. Caitlin hív.

- Mi újság?

- Minor bíró kitűzte a tárgyalás időpontját - közli Caitlin. - Jövő szerdára.

Lezuhan a vérnyomásom. - Tett már Minor hivatalos bejelentést a médiának?

- Még nem. Ezt egy emberemtől tudom, aki a bíró irodájában dolgozik.

- és flörtölnöd kellett vele, hogy kiszedd belőle a hírt?

- Egy kicsit igen - nevet Caitlin. - Ugye ez nem túl jó Drew-nak?

- Nem feltétlenül rossz. De hívjál, ha bármi újat megtudsz. - Befejezem a beszélgetést és leteszem a telefont a zsúrkocsira.

Quentin várakozó tekintettel néz rám.

- Jövő szerda.

Az ügyvédnek tátva marad a szája. - Ugye csak viccel?

- Nem én.

- Ezzel saját magának szerzett egy pontot Shad. Keményen játszik a fickó.

- Attól tartok, van még egy gondunk. Amint Drew ellen vádat emel a vádesküdtszék, azonnal átkerül az állami rendszerbe. Ez pedig azt jelenti, hogy a rendőrségi őrizetből a seriff hatáskörébe kerül. A megyei börtönbe. Én arra tippelek, hogy Byrd seriff még ma átszállíttatja. Még biztosan nem tette meg, mert Logan, a rendőrfőnök megígérte, hogy figyelmeztet. Drew-nak viszont szólnunk kell.

- Mi a legrosszabb forgatókönyv? - kérdezi Quentin.

- Hogy Billy Byrd azonnal a kihallgató szobába viszi Drew-t anélkül, hogy bármelyikünk is jelen lenne, és kiizzadtatja vele a vallomást.

- Drew nem tűnik olyan fajtának, akit könnyű nyomás alatt szóra bírni.

- Nem fog megtörni, de esetleg magyarázkodni kezd majd, hogy bebizonyítsa az ártatlanságát, és közben olyan elhamarkodott kijelentéseket tesz, amelyek nem szolgálják az érdekeit.

Quentin a fejét rázza. - Maga szerint elképzelhető, hogy az ügyvédje jelenléte nélkül hajlandó lesz a seriffel beszélni?

- Rövid legyek? Igen.

- A francba! - Quentin előrenyúl, és dobolni kezd a műlábán. - Azt hittem, az orvosoknak az a dolguk, hogy életet mentsenek, és nem az, hogy a saját sírjukat ássák.

- Nagyon hálás vagyok, hogy elvállalta az ügyet, Quentin.

Az idős ügyvéd ekkor kíváncsi tekintettel néz a szemembe. - Egy dolgot mondjon meg nekem. Most, hogy Doug Jones lemondott, maga is indulni fog a polgármester-választásokon?

Akaratlanul is nevetni kezdek. - Az életem párja nem igazán lelkesedik az ötletért.

Quentin abbahagyja a dobolást, és felegyenesedik. - De mégis, ki viseli maguknál a nadrágot?

- Ez attól függ.

- Nos, bármit is tesz, Shadnek meg kell várnia a tárgyalás végét, hogy bejelentse indulási szándékát. Ezért sietteti az egész ügyet, és ezért maradt alig egy hetem a felkészülésre.

- Pontosan.

Quentin elvigyorodik. - Hát nem gyönyörű a politika?

- Még mindig ugyanaz a véleménye Cyrus White-tal kapcsolatban?

- Mármint?

- Mármint, hogy meg kellene találnunk?

Quentin összefonja a karját, és rezzenéstelen tekintettel néz a szemembe. - Komolyan azt gondolja, hogy Drew ártatlan?

- Igen.

- Akkor megmondom, hogy mit akarok. - Quentin a kezébe veszi a kocsija kulcsát, és felém löki. - Azt akarom, hogy találja meg a lány gyilkosát. Minél hamarabb!

31. fejezet

Pontban este kilenckor újra belépek Quentin lakosztályába, ezúttal Miával és annak egyik barátjával. Quentin és Doris a folyosó végén, egy kisebb szobában alszanak, így a lakosztályt bármikor használhatjuk munkára. Caitlin otthon tölti az éjszakát Annie-vel. Kis bűntudatot érzek, amiért erre kértem, de csak így tudtam elintézni, hogy Mia velem dolgozhasson, és Caitlin ne jöjjön rá, hogy miben sántikálunk.

Mia barátja egy másodéves fiú, aki úgy öltözik, mint egy New York-i befektetési bankár. Lucien Morse az egyetlen nyíltan meleg diák az iskolában, karcsú, mint a nádszál, és csillogó, rövid fekete haja van. Csak tíz perce ismerem, de egy dolgot már megállapítottam róla: a tekintete három másodpercnél tovább nem marad nyugton.

Lucien azért jött ma velünk, hogy feltörje Kate Townsend hordozható memóriakártyáit.

Úgy terveztem, hogy a memóriakártyákat elküldöm Houstonba egy biztonsági céghez, de amikor Mia hallotta, hogy miről tárgyalok telefonon, azt javasolta, használjam inkább egy barátja segítségét, és ezzel legalább egy napot nyerhetek. Eleinte szkeptikusan fogadtam az ajánlatát, de Mia biztosított róla, hogy Lucien képes elvégezni a munkát. És hogy milyen árat kért Mia a segítségért cserébe? Azt, hogy megnézheti az adathordozók tartalmát. Mivel nekem is minél hamarabb kellenek az adatok, beleegyeztem. Számítógépes hackerekből nincs túl sok Natchezben.

Lucien Morse-ban kissé túlteng az önbizalom. Amikor odalent kinyitottam előtte a bőrből készült irattartót, és megmutattam a tartalmát, lebiggyesztett szájjal érdeklődött, hogy hol van a legközelebbi számítógép. Most itt a lakosztályban rámutatok arra a Dell márkájú gépre, amelyet Quentin egyik fiatal asszisztense tegnap összeszerelt. Lucien odamegy a készülékhez, és beledugja az egyik adathordozót.

- Az a vicc ezekben a kis kütyükben, hogy nagyon egyszerű a biztonsági rendszerük - magyarázza. - Gyakorlatilag csak elhomályosításról van szó. Öt percen belül meglesznek az adatok.

- Jól van, de ne felejtsd el - figyelmeztetem -, hogy amint feltörted a kártyát, felállsz a gép mellől, és elmész. Egyetlen fájlt sem nézhetsz meg. Ha netán egy kép jelenik meg a képernyőn, azonnal becsukod a szemed, és otthagyod.

- Értem, értem! - mondja Lucien.

- A fizetséged nagyban függ ettől.

- Ötszáz dollár, ugye? - kérdezi Lucien, és ütögetni kezdi a billentyűket. - Ugye?

- Ötszáz dollár.

- Könnyű kereset lesz.

Lerakom a dossziémat a dohányzóasztalkára. Kate naplója és Marko Bakic adathordozója még mindig benne van. Az a tervem, hogy megkérem Miát, próbálja időrendbe tenni Kate „horogra akadt” pasijait, de csak miután Lucien elment.

- Nem rendelhetnénk egy teát vagy valamit? - érdeklődik Mia.

- Rendelj, amit akarsz. Drew fizeti.

Mia felemeli a szállodai telefon kagylóját, és a szobaszervizt tárcsázza. Megkezdi a rendelést, de a mondat közepén elhallgat, és előveszi farmerzsebéből a mobilját, amely feltehetően vibrálni kezdett. Megkéri a szobaszervizest, hogy várjon egy kicsit, aztán elolvassa az sms-t. Tátva marad a szája a meglepetéstől.

- Mi az? - kérdezem.

Mia a szájára teszi az ujját, és behúz magával a szomszédos szobába.

- Mi van, „a gyerekek előtt nem veszekszünk…”? - szól utánunk Lucien.

Mia elém tartja a telefont, és megmutatja az üzenetet A következő áll rajta: Ma éjszaka buli. Első kocka a tracetowni mozi előtt. Marko állítólag hoz néhány szuper DJ-t Memphisből. Most indulunk Staceyvel.

- Mit jelent az első kocka?

- Az a hely, ahol az első jelet megtalálhatod.

Eszembe jut Sonny Cross leírása a kábszeres bulikat megelőző biztonsági óvintézkedésekről. A gyerekeknek különböző találós kérdések és versikék alapján kell kitalálniuk, merre kell menni, amíg meg nem bizonyosodnak róla, hogy senki sem követi őket. Ott aztán megmondják nekik, hol van pontosan a drogparti helyszíne.

- Mit gondolsz? - kérdezi Mia csillogó tekintettel. - Nincs kedved jönni?

Vetek egy pillantást a másik szoba felé, de közben a gondolataim az üzenet szövegén járnak. Marko állítólag… - Igen. El akarok menni.

Mia elvigyorodik. - Szuper!

- És mi legyen Luciennel?

- Ő nem szokott otthon aludni. Ötszáz dollárért bármikor visszajön.

- Hallottam! - kiált be Lucien.

- És? - kérdezek vissza, ahogy belépek a másik szobába. - Vissza tudsz jönni később?

Lucien megnyomja az enter billentyűt, majd félreáll. - Nincs rá szükség. Elvégeztem a munkát.

- Most viccelsz?

A fiú kivillantja fehér fogait - A munkával soha nem viccelek.

- De én két adathordozót adtam.

- Igen, és mindkettővel végeztem. Most már szabadon nézegetheti. Nincs rajta jelszó, gond nélkül olvasgathat. Én pedig készpénzt is elfogadok.

Előveszem a tárcámat, és kihúzok belőle öt darab százdollárost.

- Szeretném, ha még egy kártyát feltörnél, Lucien.

- Semmi gond. De az pluszpénzbe kerül.

- Akkor fizetek, ha eredményes lesz a munka. - Kinyitom a bőr irattartót, és előveszem belőle a Marko lakásában talált adathordozót. Ez egy másik típus, mint Kate-é, de úgy tűnik, Lucient ez nem aggasztja.

- Most már indulnunk kéne - sürget Mia.

- Miért ilyen sietős? - kérdi Lucien.

Szigorú pillantást vetek Miára. - Ez most fontos!

Lucien elveszi az adathordozót, és beilleszti a gépbe. Mia lábujjhegyre ágaskodik, és a fülembe súgja: - Nem lesz túl sokáig ott a jel. Ha elkésünk, lekéssük a partit. És Markót is.

- Erre tényleg szükségem van. És Lucien gyorsan végez.

- Ezzel nemigen - szól közbe Lucien. - Egy titkosító programmal mindent eltüntettek erről a bigyóról. Olyannak tűnik, mint amit a katonaságnál használnak. Honnan szerezte ezt?

Tudhattam volna, hogy Marko óvatos, volt. Hogy is mondta Paul? Szarajevóban Marko megtanulta a túlélést. - Azt nem kell tudnod. Fel tudod törni, vagy nem?

- Talán.

- És mennyi idő alatt?

- Lehet, hogy egy óra, lehet, hogy egy év. Ha hazavihetném…

- Nem viheted haza!

- Akkor meglátom, mit tehetek.

- Néhány órán belül visszajövök.

- Rendelhetek valami kaját? - kérdezi Lucien kis vigyorral. - Nem vacsoráztam.

- Rendelj, amit csak akarsz.

A mosoly szélesebb lesz. - Zene füleimnek! Remélem, van borlapjuk is.

A 61-es úton megyünk északi irányba, Mia Honda Accordjának hátsó ülésén zötykölődöm immár egy St. Stephen felirattal ellátott takaró alatt, amit Mia a csomagtartójából szedett elő azért, hogy - ahogy fogalmazott - „árnyékban maradjak”. Az elmúlt szűk egy órában mintha egy `60-as évekbeli komikus film jeleneteit éltem volna át, néhány 70-es évekbeli autós üldözős jelenettel megtűzdelve. Miután Mia elolvasta a régi mozi jegypénztárának ablakára kiragasztott versikét, csatlakoztunk egy kopott furgonokból, használt családi szedánokból és drága külföldi sportkocsikból álló konvojhoz. A kocsik egyik helyről a másikig hajtva bogozták ki a rejtélyes üzeneteket, cikázva kerülgették a forgalmat, miközben a közúti táblákhoz sörösüvegeket hajigáltak. Majd kiugrott a szívem a helyéről, amikor láttam, hogy az egyik fiú egy furgon nyitott csomagtartójából hetvenmérföldes óránkénti sebesség mellett átugrik egy másikba.

Mia CD-lejátszójában halkan szól Dave Matthews zenéje. A lány fél kézzel foga a kormányt, fél kézzel pedig üzeneteket küld és fogad a mobiltelefonján, amelynek kijelzőjén óriásira állította a betűnagyságot Eddig a kulcscsomómon lógó pici zseblámpa segítségével nézegettem Kate listáját a naplójában, és megkértem Miát, hogy próbálja időrendbe tenni a neveket. Mia néhány név hallatán elnevette magát másoknál pedig leesett az álla. Az egyik név hallatán szitkozódni kezdett, és felszegte a fejét.

- Kate lenyúlta a barátomat - mondta. - Chris Anthonyt. Akkor jött vissza Angliából. Nem is bántam volna annyira, de a hátam mögött történt az egész. Már vagy hat hete jártak együtt, amikor valaki elmondta. Amikor beszélni akartam Kate-tel, még csak szóba se állt velem. Úgy viselkedett, mintha egy szóra sem érdemes csődtömeg volnék. Rangján aluli. Tudom, hogy butaság, de nagyon megbántott. Több mint egy évig nem beszéltünk egymással.

- Innen ered a versengés köztetek? - kérdeztem.

Mia mereven az útra szegezte tekintetét. - Részben talán igen. De most már nem számít.

Mia szinte az összes nevet ismeri Kate listáján, és az időrendből az a kép rajzolódik ki előttem, hogy Kate elég szabados életet folytatott már a felső tagozattól kezdve az első középiskolai évekig - még mielőtt igazi nemi kapcsolatai lettek volna -, de az utolsó év előtti nyáron kizárólag Steve Sayersszel járt. Két, Mia által ismeretlennek mondott név mellett ott állt Kate megjegyzése, hogy azokkal Angliában ismerkedett meg. Mindössze két olyan név maradt, amelynek érdemes utánanézni, mert Kate esetleg megcsalta velük Drew-t, és ezért okot adhatott volna a féltékenységre, amely netán gyilkossághoz vezetett.

Miát igazán a visszautasítások kétféle listája döbbentette meg. A szája is tátva maradt a csodálkozástól, amikor megtudta, hogy Kate megpróbált egy Laurel Goodrich nevű lányt elcsábítani. A listán szereplő felnőttek neve viszont egyáltalán nem lepte meg. Egyetértett Kate Mr. Dawsonról alkotott véleményével, akit perverznek titulált. A visszautasított dr. Taylorról kiderült, hogy pszichológus volt, aki egy időben Natchezben dolgozott. Dr. Lewis pedig, aki állítólag szintén visszautasította Kate közeledését, a lány pszichiátere volt, aki New Orleansben praktizált. Mr. Marbury tornatanár, akivel két nyáron át együtt edzett a pomponlánycsapat. Mia úgy tűnt, örül a hírnek, hogy az illető nem fogadta Kate közeledését. Amikor Wade Anders nevéhez értem a listán, Mia a szemöldökét ráncolva hátranézett.

- Kate azt állítja, Anders nyomult rá? Nem fordítva?

- Nem, mert a visszautasítottak oszlopában szerepel.

- Nahát!

- Mi a véleményed Andersről?

- Wade-del semmi baj. Nálam sohasem próbálkozott.

- Ő azt mondta nekem, hogy az irodájában sok lány megkörnyékezte.

Mia bólintott. - Sokan tartják jó pasinak, vagy inkább tartották, mielőtt meghízott volna - mondta halkan nevetve. - Egyszer megjegyzést tett a fenekemre.

- Mit mondott?

- Nem mondom meg.

- Ugyan, mondd már!

- Jaj, ne! - hajtotta előre a fejét Mia szégyenkezve. - Azt mondta, „olyan gettós popsim” van.

Megfogtam a kormányt, nehogy letérjünk az útról. - És az mit jelent?

- Tudod…! Olyan a fenekem, mint egy feka csajszinak.

Nevettem azon, ahogy Mia zavarban is van, de közben jól szórakozik a dolgon. - És tényleg olyan a feneked?

- Ezt inkább te döntsd el.

- Igen, talán tényleg olyan.

Mia nevetésben tört ki.

- Ajánlom is! Mert sokat dolgozom rajta!

Most, hogy végigmentünk a listán, és már átszálltam a hátsó ülésre, tovább kutatom a naplóbejegyzéseket, hátha Mia másra is tud magyarázatot adni. A telefonja már vagy százszor sípolt sms-üzeneteket jelezve, de most végre győzedelmesen a magasba emeli az öklét. - Megvan!

- Micsoda?

- Az utolsó kocka. A parti helyszíne.

- És hol van?

- Oakfieldben.

Ezt nem hiszem el. Arra számítottam, hogy a parti egy elhagyatott vidék kellős közepén lesz. Oakfield egy polgárháború előtti, hatalmas birtok a város északi részén, amelyen Natchez és környéke legszebb, mediterrán stílusú villája áll. - Az egy hárommillió dolláros ház!

Mia rám pillant. - Tényleg?

- Ha nem több.

- A ház Janie Moffitt nagyszüleié. Az öregek elutaztak.

- És szerinted hányan lesznek a partin? - Közben eszembe jut, hogy már vagy negyven-ötven gyereket láttam útközben.

- A tóparti bulin voltunk vagy háromszázan. És a sok szörnyűség után, ami történt, szerintem erre mindenki el fog jönni. Tudod, az „X” hatására az emberekben hihetetlen empátia alakul ki. Mintha az egész világgal összeolvadnál. Gondolom, most mindenki keresi ezt az érzést. így meg tudják osztani egymással, amit éreznek.

- Ha nem lennék ma itt, te is bevennél ecstasyt?

Mia egy pillantást vet felém. - Lehet, hogy így is beveszek majd.

A konvoj balra fordul az Airport Roadon, amely a megye északkeleti része felé halad tovább. Középiskolás koromban rengeteg spontán bulit szerveztünk egy, a repülőtér mellett álló bádogtetős pavilonban. Kicsi volt az esély a lebukásra, mivel a natchezi reptéren nem volt kereskedelmi forgalom (a mai napig sincs). Oakfield azonban egészen más. Kaliforniában egy ilyen birtok könnyedén belekerülne vagy negyvenmillió dollárba. A konvoj lelassít, aztán befordul egy keskenyebb útra, amely a házhoz vezet.

- Bukj le meginti - mondja Mia. - Már látom a kaput.

A Honda lelassít, majd araszolva halad tovább. Szinte embriópozícióban kuporgok az ülésen, így csak egy magas kapupillér tetején álló oroszlánfejet látok. Mia a fejemre húzza a pokrócot, és rámsziszeg, hogy maradjak veszteg.

- Mia! - kiáltja egy férfihang. - Mizújs?

- Minden oké, Jamie.

- Egyedül?

- Mint mindig.

- Ez megbocsáthatatlan!

- Beengedsz?

- Persze! Majd akarok veled táncolni. Csak óvatosan, mert iszonyú tombolás van odabenn.

Mia indulni készül, de Jamie utánakiált. - Várj csak!

Mia farolva lefékez a sóderúton.

- Majdnem elfelejtettem - mondja vigyorogva Jamie. - Ez a tiéd.

Ezek szerint a pasi az ablakon át nyújt be valamit Miának.

- Köszi, apuci! - mondja Mia, majd elindul a kocsival.

- Ez meg mi volt? - kérdem.

Mia a takaró alá tol valamit. - Tessék, fiacskám - mondja gunyorosan.

Meggyújtom a zseblámpámat, és megpillantok a kezében egy sárga-fehér csíkos cumit. Houstoni éveim alatt megtanultam, mire való a cumi. Az ecstasytól az ember elkezdi csikorgatni a fogait. A cumi megóvja a használókat a másnap reggeli merev állkapocstól, és a fogaikban okozott esetleges károktól.

- Ejhal - szólal meg Mia.

- Mi az?

- Nézz ki az ablakon!

Felemelem a fejem, és kikémlelek. Oakfield dimbes-dombos területén színes spotlámpák csillognak. A birtok parkjában különböző méretű sátrak állnak, miközben a bal kéz felőli dombtetőn álló villából dübörgő technozene hallatszik. Úgy ötven méterrel előttünk hatalmas tömeg táncol egy megvilágított színpadon. A dombokon minden irányban kis teherautók és terepjárók cikáznak fel és alá, nyitott csomagtartóikban üvöltöző és nevető fiatalok.

- Mindig ilyen a buli? - kérdezem.

Jobb kéz felől rekedt férfinevetés és női sikoltozás üti meg a fülemet. A hang irányába fordulva látom, hogy három pucérra vetkőzött lány rohan Mia kocsija felé, a nyomukban két fiú ing nélkül, farmerben. Az egyik fiú egy hatalmas üvegből sört locsol a lányokra, míg a másik egy elemes vízipisztollyal locsolja őket. Az elöl futó lány nekiesik Mia kocsijának, aztán kipördül, és a fényszórók előtt átrohan az út sötétebb másik felére. A második lány követi, de a harmadik nevetve a földre zuhan. A két fiú meg melléveti magát. Vagy rá.

- Nem - mondja halkan Mia. - A buli nem mindig ilyen. - Újra megindul előre, közelebb araszolva a táncoló tömeghez. - Mit csináljunk?

- Beszélni akarok Markóval. Mit szólnának a srácok, ha kiszállnék, és járkálni kezdenék itt?

- Nem rezelnének be, de híre menne, hogy van itt egy idősebb felnőtt, és megkérnének, hogy menj haza.

- Akkor parkolj le a sötétben. De valami központi helyen, ahonnan mindent látok.

Mia lefordul az útról, és elindul bal kéz felé, a koromsötétbe. Az Accord zötyög egy darabig, majd megáll. - Meg akarod találni Markót?

- Ha segítesz…

- És mi van, ha én találom meg? Egyszerűen mondjam azt neki, hogy beszélni akarsz vele?

Ilyen távoli jövőre nem is terveztem. - Nem is tudom.

- Ismer téged?

- Igen, ismer. De ha sikerülne idecsalnod valamilyen ürüggyel, úgy, hogy semmit se sejtsen, az lenne a legjobb.

Mia engem vizslat a műszerfal fényében. - Arra gondoltál, hogy tegyek úgy, mintha el akarnám csábítani?

- Ha nem túl veszélyes, akkor igen. Amint meglátom, hogy jöttök, átveszem az irányítást. Megcsörgetheted a telefonomat, hogy jelezd, mikor jöttök. Egy csengetés elég, abból már látom, hogy te hívsz.

- Oké - egyezik végül bele. - De nem fűznék hozzá túl sok reményt. Már két napja senki sem látta Markót. - Mia az ajtónyitó felé nyúl.

Megragadom a csuklóját, és megszorítom. - Köszönöm, Mia.

- Nincs mit - mondja, de nem mosolyog.

A következő pillanatban már nem látom sehol.

Valaki kopogtat az ajtómon. Előveszem a zakóm zsebéből a Browningot, és próbálom felidézni, hogy hol is vagyok.

- Csak nem akarsz lelőni? - kérdi Mia, és becsusszan a Honda kormánya mögé. A kocsiban alkoholszag árad szét. - Elaludtál, ugye?

- Azt hiszem, igen. Bocs.

Nem mondtam Miának, hogy ma este fegyver van nálam, bár a hotelben kicsit gyanakodva méregette a dzsekimet. Odakint huszonöt fok körüli a hőmérséklet. - Mi újság Markóval?

- Nem sikerült megtalálnom.

- És senki sem látta?

- Korábban sokan látták. Állítólag még a színpadon is táncolt a DJ-vel, meg beszélt a tömeghez. Kért egy dalt Kate és Chris emlékére.

- Senki sem tudja, hogy hol van?

- Senki. Talán az egyik sátorban lehet, de én oda be nem megyek!

- Miért nem?

- Mert.

- Mi folyik azokban a sátrakban? Drogoznak vagy micsoda?

Mia szigorú pillantást vet rám. - Az a fajta szex, ami nem az én stílusom.

- Nem is kértelek, hogy bemenj. Csak tudni akartam, hogy mi folyik odabenn.

Mia hátradől az ülésen, és behunyja a szemét. Mintha kicsit zihálna.

- Csak nem szedtél be ecstasyt? - kérdezem.

- Nem. Korábban csak vicceltem. Soha nem szoktam drogozni. Ittam néhány kupica vodkát, és beszélgettem pár emberrel.

- És milyen a hangulat odakinn?

- A színpad körül nagyon békés. Mindenki ölelkezik, és egymás kezét fogják. A sötétebb részeken elszabadult a pokol. Láttam néhány verekedést a tavak környékén. A lányok közül néhányan teljesen berúgtak. Érthetetlen. Azok mennek aztán a sátrakba.

Lehúzom az ablakomat, hogy levegő érje az arcomat. - A szülőknek van arról fogalmuk, mi folyik itt?

- Nem hiszem. De a jövő héten talán lesz. Láttam, hogy a sátrakban felvillant néhány vaku. Ha valaki levetkőzik, másnap már fönn van a neten.

- Te jó ég!

Mia előrehajol, a haját lófarokba fogja, és begumizza. - Mit akarsz most csinálni?

- Menjünk vissza a hotelbe, és nézzük meg, mit találunk Kate memóriakártyáin. Ha itt maradunk, azzal nem segítünk Drew-n.

A lány bólint, és beindítja a motort.

- Várj egy percet! - szólok, és kinyitom az ajtót.

- Most hová mész?

- Hosszú az út hazáig.

- Aha! De ne menj túl messzire.

Néhány méterrel arrébb megyek a kocsitól. Ahogy lehúzom a nadrágom cipzárját, az úton lassan közeledni látok egy furgont. Hogy kitérjek a fényszórója elől, kicsit lejjebb ereszkedem a dombon, egy magas, nagy koronájú tölgyfa közelébe. Miután a kocsi fényszórója eltűnik, kinyitom a sliccemet, és vizelni kezdek. Már majdnem végzek, amikor dallamosan csengő hangot hallok, mely mintha az égből érkezne.

- Az én kis madárkámnak tetszik, amit lát.

Hátraugrok, és kis híján levizelem a lábamat. A sötétben éles kacaj visszhangzik.

- Ki van ott? - kérdem idegesen.

- Nem ott, itt fenn - mondja egy hang.

Felnézek. Egy vízszintesen fekvő tölgyfaág tövében ing nélküli tinédzser fiú ül, aki nagyon hasonlít Marko Bakicra. Mellette a levegőbe lógatott lábbal ücsörög egy tizenöt évesnél nem többnek látszó lány. Alicia Reynolds. Rajta sincs felsőruha, a mellét épphogy fedi push-up melltartója. összecsücsörített száját a cumi fehér karimája takarja.

- Nyugodtan befejezheti - mondja kuncogva a cumival a fogai között. - Már úgyis mindent láttam.

Az ing nélküli fiú arcán macskaszerűen alattomos mosoly jelenik meg. - Csak nem Mr. Cage?

Összetéveszthetetlen a kelet-európai akcentus. - Helló, Marko.

- Mi szél hozta ma erre? Csak nem akar egy kicsit repülni?

- Tulajdonképpen veled akartam találkozni.

A mosoly meg sem rezdül. - Igen?

- Hogy lehet ilyen hirtelen abbahagyni a pisilést? - kérdezi a lány.

- Én képtelen lennék rá.

- Menj, és hozz magadnak még egy italt - utasítja Marko, miközben továbbra is rajtam tartja a szemét.

- Nem akarok még egy italt.

- Akkor tűnj el innen! Ezt magaddal viheted.

Átad valamit a lánynak. Semmi kétség, valami tabletta lehet. - És ti is menjetek vele, oké?

Mintha csak a semmiből bújnának elő, hirtelen három fiatalember ugrik a földre a többi faágról, és elindulnak az úton. Alicia követi őket. A fiúk pólójának hátán „KA OLE MISS” felirat

Miután eltűnnek, Marko egy lendülettel leugrik a helyéről. Alig egy centivel lehet magasabb nálam, nyúlánk, izmos karja van és sovány mellkasa. A szája mosolyog, de a szeme nem. Úgy méreget, mint egy óvatos állat, amely még nem biztos benne, hogy harcolni vagy menekülni kell. Talán a drog teszi, állapítom meg.

- Mit tehetek önért, Mr. Cage?

- Hallottad, mi történt Wilsonékkal?

Arcáról most eltűnik a mosoly. - Persze. Szörnyűség!

- Otthon voltál, amikor a gyilkosok odaértek?

Marko tekintete összeszűkül. - Dehogy voltam. Ha ott vagyok, azonnal végeztem volna velük.

- Én találtam meg a holttesteket

- Olvastam az újságban.

Egy ideig csak nézem, és nem szólok semmit. Úgy tűnik, nem idegesíti a hallgatás. Inkább engem idegesít.

- Miért van magánál fegyver? - kérdezi. - Csak nem fél?

Úgy látszik, Szarajevóban megtanulják, hogyan kell hamar észrevenni egy fegyvert. - Ebben a városban kicsit a feje tetejére állt minden. Én pedig szeretem érezni, hogy van döntési lehetőségem.

Ezzel kiérdemlek egy mosolyt. - Lehetőség… Ez tetszik. Én is szeretem a lehetőségeket.

- Ki ölte meg Wilsonékat, Marko? Ki próbált eltenni téged láb alól?

A fiú vállat von. - Honnan tudjam? Amerika egy őrült ország.

Marko kelet-európai akcentusa és nyúlánk termete Goran Ivanisevicre, a horvát teniszezőre emlékeztet. Marko arca ugyanakkor vonzóbb, mint Ivanisevicé, csak éppen nem látszik olyan egészségesnek.

- Ide figyelj, Marko - szólalok meg barátságosan -, nem azért vagyok itt, hogy bántsalak. Sőt ha hagynád, talán még segíteni is tudnék neked. Tudom, hogy megnyitottál néhány újabb drogpiacot az Ole Miss és az LSU fehér diákjai számára. És még máshol is. De most, hogy megtetted, akár meg is szabadulhatnak tőled.

- Cyrus biztosan így gondolja.

Őszinteség. Ez jó kezdet - Cyrus ölte meg Wilsonékat?

- Mondtam már, hogy nem tudom.

- Vagy talán az ázsiaiak?

Marko arcáról eltűnik a gondtalan könnyedség. - Maga nagyon sokat tud, Mr. Cage. Talán túlságosan is, nem gondolja?

- Nem én vagyok az egyetlen, aki tudja ezeket. - Marko hasán, a csípőre tolt nadrág fölött egy hosszú, fehér heget látok. Wade Anders mesélte, hogy Markót gyerekkorában megszúrták egy bajonettel.

Marko szipákol egyet, majd az út felé pillant. - Az a zsaru is tudott róla. És láthatta, mi történt vele.

- Igen, azt láttam, hogy ázsiaiak ölték meg.

- Az ázsiaiak úgy gondolhatják, hogy feláldozható vagyok, nem? Mert ha így van, akkor én halott vagyok. Ha visszamennék Horvátországba, talán el tudnék bújni előlük. De nem akarok visszamenni.

- És a St. Stephenbe visszajössz?

- Nem tehetem.

- Nem akarsz leérettségizni?

Marko tekintetében parányi fény villan. - Szeretnék még élni egy darabig.

- Hogy tudsz az országban maradni, ha nem érettségizel le, és nem tanulsz tovább?

Marko vállat von. - Nyíltan nem élhetek sehol. Majd megváltoztatom az identitásomat.

- És így akarod leélni az életedet? Valaki másként?

- Egy darabig az is jó lenne.

Kissé megemelt kézzel közelebb lépek hozzá. Most alig pár méterre állunk egymástól. - Engem nem érdekelnek a drogügyleteid, Marko. Én azért vagyok itt, mert meg akarom menteni a barátomat. Tudod, hogy kiről beszélek?

- A doktorról. Arról a fickóról, aki megerőszakolta Kate-et.

- Ezt meg miért mondod?

A fiú újra vállat von. - Mert mindenki ezt mondja. A doki megerőszakolta, és utána meggyilkolta.

- Drew soha nem tenne ilyet. Ő szerette azt a lányt.

Marko mintha jót mulatna ezen. - A férfiak gyakran ölnek meg nőket, akiket szeretnek. És fordítva. Hogy is hívják ezt errefelé? Szerelemféltésből elkövetett bűntény?

- Igen. De Kate-tel nem ez történt.

- Nem? - Marko ezen mintha csodálkozna. - Hát akkor mi történt vele?

- Ezt próbálom kideríteni. Úgy hiszem, hogy valaki más erőszakolta és gyilkolta meg Kate-et. Valaki, aki talán nem is akarta megölni. Talán csak el akarta hallgattatni. Ez gyakran megesik.

- És miért mondja ezt nekem?

- Sonny Cross a halála előtt azt mondta, szerinted Cyrus ölte meg Kate-et.

Marko a homlokát ráncolja. - Mondtam én mindenfélét annak a zsarunak, csakhogy kivegye a puskája csövét a számból. Az az ember jól elbánt velem.

Érzem, ahogy elhagy a remény. - Tehát hazudtál Crossnak?

- Nem mindenben.

- És az hazugság volt, hogy Cyrus megőrült Kate-ért?

- Ja, az nem! Az a nigger nagyon akarta a lányt.

Marko olyan furcsa kiejtéssel mondja a nigger szót, hogy szinte félreértem. - Ezt honnan tudod?

- Valahányszor találkoztunk, Cyrus minden részletet tudni akart Kate-ről. Még a mobilját is lenyomoztatta. Mindig csak arra várt, hogy mikor megy a lány újabb adag tablettáért. A többi nőjéről teljesen megfeledkezett. Az egész hónapban alig várta azt a napot. Úgy nézett rá, mint egy istennőre.

- És te? Te nem akartad kihasználni a Lorcetfüggőségét, hogy lefektesd Kate-et?

- Dehogynem! - nevet a fiú. - Miért is ne? Kate jó csaj volt, semmi kétség felőle. De nem egy istennő. Egyetlen nő sem az. Ők is ugyanúgy szarnak meg finganak, mint mi, még ha csinosabbak is. És mind ugyanazt akarják.

- Pontosan mit?

- Ugyanazt, amit a férfiak! Pénzt és hatalmat. És talán egy kis szexet is. - Újra nevetni kezd. - Legalábbis ha a szex több pénzt és hatalmat hoz nekik.

Most hogy szemtől szemben állok Markóval, elgondolkodom, vajon tud-e egyáltalán segíteni nekem. - Nem tudod, hogy hol van most Cyrus?

- Bujkál valahol. Mint én.

- És mitől kell félnie?

Marko undorral kivillantja a fogát. - A sárgáktól.

- Szerinted a közelben van valahol?

- Nem lehet túl messze. Ezt az üzletet nem lehet hosszú időre otthagyni. Mert valaki jön, és lenyúlja.

- Lefeküdtél Kate-tel? - szegezem neki a kérdést.

- Nem fekszem én túl sokat - vigyorog.

- Megdugtad?

Újra elővillannak a fogai, ahogy vigyorog. - Most végre úgy beszél, ahogy én szeretem.

El tudom képzelni, hogy Kate vonzódott Marko Bakichoz. Ő az igazi rosszfiú megtestesítője. Kate már megkapta Drew-t, az igazi jófiút, de talán szükségét érezte, hogy közben helyrebillentse a mérleg nyelvét. És talán Marko töltötte ki azt az űrt. - Szóval? Dugtál Kate-tel?

Marko a fejét rázza. - Soha nem volt rá lehetőségem.

- Hajlandó lennél ezt eskü alatt vallani?

- Ezt meg hogy érti?

- Adsz egy hajszálat a fejedről? Egyetlen szálat?

Marko azonnal gyanakodni kezd. - Minek?

- DNS-vizsgálathoz. Tudod, hogy mi az?

- Persze. Én is nézek tévét.

- Ha a DNS-minta nem egyezik a Kate testében talált spermával, akkor sok problémád megoldódhat.

- Miért, a zsaruk talán azt hiszik, én öltem meg Kate-et?

- Ez a lehetőség is felmerült - hazudom.

- Én Andersszel, az edzővel voltam! Mondja csak meg nekik! Így is elég problémám van.

- Ha adsz nekem egy hajszálat a fejedről, akkor ezt a problémát már meg is oldottad. Ha ártatlan vagy, mit veszíthetsz?

Marko a fejét rázza. - Maga csak a barátja bőrét akarja menteni. Olyan teszteredményt hoz ki, amilyet csak akar.

Nem is vártam, hogy odaadja nekem azt a hajszálat. Hiszen semmit sem nyerne vele. Csak ki akartam próbálni, milyen reakciót váltok ki belőle. A fiú most kíváncsian méreget. Aztán hirtelen előrelép, én pedig a zsebembe kapom a kezem.

Marko előrántja a pisztolyát, még mielőtt én megérinthetném az enyémet, és a csövét egyenesen a mellkasomhoz szorítja. A gyomromat összerándítja a félelem.

- Csak óvatosan! - mondja a fiú, és közelebb lép. Aztán szabad kezével vadul beletúr sötét hajába, és felém nyújt valamit - Tessék! Rázza le rólam a zsarukat, oké? Legalább ebben az ügyben.

Óvatosan két ujjam közé csippentem a hajszálakat, és szorosan a kezembe zárom.

- Most pedig jobb lenne, ha hazamenne, Mr. Cage.

- Talán igazad van.

Marko elrakja a pisztolyt. - Azt hiszem, most látjuk egymást utoljára. Köszönöm, hogy szólt az érdekemben az iskolaszékben. Sokat segített vele.

- Nem tesz semmit - mondom, de közben azt kívánom, bárcsak én is csatlakoztam volna azokhoz, akik néhány hónapja ki akarták csapni az iskolából. - Elmész a városból?

Marko beszívja az alsó ajkát, szemmel láthatóan fontolóra veszi a kérdést. - Előbb el kell intéznem néhány dolgot.

- Miféle dolgot?

- Befejezetlen ügyek.

- Cyrus?

Könnyed nevetés. - Talán igen. Vagy talán az ázsiaiak. Talán a végén én döntök úgy, hogy feláldozhatóak.

- Értem, hogy mire gondolsz. De akkor honnan szereznél árut?

Ez a megjegyzés még jobb kedvre hangolja. - Hát Afganisztánból! -nevet hangosan. - Honnan máshonnan? A kolumbiai árunál sokkal jobb az övéké.

- Ecstasy meg LSD Afganisztánból?

- A fenéket! Heroin! A fekete gyöngy. Tudja, hogy mi tartja vissza a gazdag fehér kölyköket a herointól? A tű! A tű az a határvonal, amit nem lépnek át. Félnek az AlDS-től meg a hepatitisztől, vagy csak egyszerűen be vannak szarva a tűszúrástól. De az anyag most már olyan tiszta, hogy a heroint úgy lehet szippantani vagy szívni, mint a kokót. Nincs szükség a tűre. Ez a jövő, ember! Majd én megmutatom azoknak az elkényeztetett úri gyerekeknek, hogy kell igazán elszállni! És közben dúsgazdag leszek.

- Miért mondod ezt el nekem?

Marko közönyösen vállat von. - Mert nem számít. Marko Bakic egy vagy két nap múlva nem lesz már. Újra ki fogom találni magam, mint Madonna. Szereti Madonnát?

Ez a beszélgetés kezd szürreálissá válni. Most már egyre jobban szeretnék visszamenni Mia kocsijához, de úgy, hogy közben nem fordítok hátat Markónak.

- Semmi pánik, Mr. Cage - mondja, mintha olvasna a gondolataimban. - Nem fogom lelőni magát.

Ahogy hátrálni kezdek tőle, eszembe jut még egy utolsó kérdés.

- Szerinted Steve Sayers meg tudta volna ölni Kate-et?

- Steve? Hát persze, miért ne? Az egy őrült.

- Én azt hittem, rendes gyerek.

Marko vihogni kezd. - Látja azokat a kis teherautókat odafenn, mindenkit halálra ijesztve száguldozni?

- Igen.

- Az egyiket Steve vezeti. Reggelig talán halálra gázol majd valakit, de még csak nem is fog tudni róla. Azt hiszi, csak egy bucka volt a fűben.

- Steve spermája nem egyezett a Kate holttestében talált anyaggal.

- Na és? Lehet, hogy „esőkabátban” csinálta. Vagy még időben kihúzta. Ahonnan én jövök, tíz szerb erőszakol meg egy nőt, és talán ha a fele megy el benne. Talán Kate-tel is ez történt, érti? Akár tízen is megerőszakolhatták. Miért ne?

- Csoportos erőszak?

- Ki tudja? Amerika sokkal őrültebb hely Boszniánál, ha a szexről van szó. Itt mindenkinek csak azon jár az esze.

- És neked min jár az eszed?

Széles vigyor. - Az üzleten!

- Ezért költöttél ötezer dollárt nemrég tűzijátékra?

- Naná! Reklámkiadás. Én is vállalkozó vagyok, mint Bill Gates.

Megállok a hátrálásban. Sok bűnözővel volt már dolgom, de Marko Bakic teljesen új jelenség. Olyan, akár egy orosz maffiózó, aki meggyőződéses híve a rablókapitalizmusnak, még ha ez véráldozattal is jár. Persze a kezdet kezdetén az amerikai kapitalizmus is sok pusztítást hagyott maga után. Talán Marko nem jár olyan messze az igazságtól.

- Elkérhetem a mobilszámodat? - kérdezem. - Még szükségem lehet rád.

Marko lustán elmosolyodik. - Ennél többet vártam volna magától, Mr. Cage. Inkább maga adja meg a számát. Talán majd jelentkezem, mielőtt végleg eltűnnék.

Miért is ne? Megadom neki a számomat. Mialatt bepötyögi a telefonjába, hirtelen belém hasít a félelem, hogy Mia keresni kezd, és utánam jön. Nem akarom, hogy Marko megtudja, ő hozott el ide.

- Akkor sok szerencsét! - mondom, neki, és tovább hátrálok a hegyoldalon.

Marko tudja, hogy félek tőle, látja a szememben. De ez most nem érdekel. A félelem mindig sokkal erősebb a büszkeségnél, és nekem sok a vesztenivalóm. Nagyon remélem, hogy soha többé nem találkozom Marko Bakiccsal.

Amikor az úthoz érek, átmegyek a másik oldalra, és futólépésben érek Mia kocsijához.

- Indíts! - kiáltok rá, miután beugróm az ülésre. - Tűnjünk el innen, most rögtön!

- Mi történt? - kérdezi a lány. - Olyan régóta elmentél.

- Beszéltem Markóval. De menjünk már! Nem akarom, hogy meglássa, te hoztál ide.

Mia hátramenetbe kapcsol, kifarol az útra, és kilő a kapu irányába.

- Vezess normál tempóban - mondom neki, miközben a kesztyű-tartóban egy borítékot keresek.

- A nagy szart! - feleli Mia. - Ki akarok jutni innen minél hamarabb.

Óvatosan becsúsztatom Marko haját abba a borítékba, amelyben Mia forgalmi engedélye van.

- Ne aggódj - folytatja Mia. - Ma itt mindenki úgy ki van ütve, hogy semmire se fog emlékezni.

Na persze, gondolom magamban. Mindenki, Markóc kivéve.

32. fejezet

Quentin Avery lakosztálya üres. Úgy tűnik, Lucien Morse hazament, de a dohányzóasztalon heverő piszkos tányérokból ítélve végigette az egész étlapot, mielőtt feladta volna a Marko lakásáról elhozott adathordozó feltörését célzó próbálkozásait. Maga a pendrive az asztalon fekszik, a monitor előtt. Jóllehet éjfél már rég elmúlt, Mia teljesen ébernek tűnik. Ám nem a buli dobta fel. Izgalmát Kate mindjárt kiderülő titkai okozzák.

- Miért izgat ennyire, hogy mit fogsz látni? - kérdem, majd leülök a számítógép elé, miközben becsúsztatom a zsebembe a feltöretlen lemezt.

Mia odahúz mellém egy széket, és leül. - Csak szeretném pontosan megérteni, mi zajlott le Kate fejében. Akkor talán megtudom, miért kellett meghalnia.

Miután berakom a gépbe Kate pendrive-ját, a Windows egy fájlnézegető ikont nyit meg előttem. - Köszönöm, Lucien. - Rákattintok az egérrel az ikonra, és előtűnik a fájlok listája. Van köztük fényképfájl, szöveges dokumentum és néhány az internetről elmentett anyag.

- Melyiket nézzük meg legelőször? - érdeklődik Mia.

- Talán a képeket. Az az érzésem, lesz köztük néhány pikáns.

Mia úgy néz rám, mintha azt mondaná: „Jaj, miket beszélsz!”

Rákattintok az egyik fotós fájlra, mire a monitort két szexelő férfi képe tölti be.

- Ejha! - kiáltok fel, és érzem, hogy elvörösödöm.

Próbálom elklikkelni a képet, de Mia megragadja a kezem. - Nem olyan nagy szám ez - magyarázza. - Elvégre ez már nem a `80-as évek. Az interneten olyat is láttam, hogy nők csinálják lovakkal. Az osztályban mindenki látott ilyen fotókat.

Nem az döbbent meg, hogy Mia hogyan beszél az állatias szexről, hanem az, hogy úgy beszél a `80-as évekről, mintha a középkorról volna szó. Én 1980-ban húszéves voltam. Számomra 1984 még mindig a szörnyű orwelli jövőt testesíti meg, míg Miának egy pocsék Van Halen-albumot, amelyet két évvel a születése előtt dobtak piacra.

- Ez csak meleg szex - magyarázza. - És ezek itt jó pasik.

- Szerinted Kate is ezért tartotta meg a képet?

Mia vállat von. - Nem tudom. Nyissunk ki még néhányat.

Újabb melegeket ábrázoló kép jelenik meg a képernyőn.

- Szerintem Kate-et érdekelte az anális szex - jegyzi meg Mia tárgyilagosan.

- Drew is ezt mondta. Ezért találtak spermát a…

- A fenekében? - fejezi be a mondatot Mia, és kissé szánakozva néz rám.

- Igen. Shad ezt arra fogja felhasználni, hogy bebizonyítsa, Drew erőszakolta meg Kate-et. Arra számít, hogy az esküdtek nehezen hiszik el egy ilyen fiatal lányról, hogy önként tenne ilyet.

- Lehet, hogy jól gondolja, de csak ha idősebbek az esküdtek. Persze soha nem lehet tudni. Még érhetnek meglepetések.

- Nem bánnám, ha ilyen meglepetés érne az esküdtek részéről.

Mia még mindig a képernyőt nézi. - Klikkelj tovább!

Megnyitok még több fájlt, gyorsan végignyomom a képeket. Előtűnik néhány heteroszexuális jelenet, de a gyűjtemény gerincét a melegpornóképek adják. Ahogy a képek sorra megjelennek, majd eltűnnek, rájövök, hogy én egyszerűen túl koros vagyok ahhoz, hogy eldöntsem, normális dolog-e egy lány részéről ilyen képeket tartani a számítógépen.

- Mia, nem akarlak zavarba hozni, de tudnom kell valamit.

- Éspedig?

- Neked is vannak a gépeden ilyen képek? - teszem fel a kérdést - Nem melegpornó, de… tudod…

Mia most végre elpirul. - Miért, neked vannak?

- Hát… akad néhány. De én pasi vagyok.

Mia idegesen felnevet. - Igen, nekem is van néhány képem.

- Ezt nem gondoltam volna.

Mia furcsa mosollyal néz rám. - Talán most megdőlt a rólam alkotott tökéletes képed?

- Lehet.

- De hiszen emberek vagyunk, Penn. Még az olyan lányok is, mint én.

- Igen, csak talán én folyton abban reménykedem, hogy ez nem így van.

Mia a képernyőre mutat. - Nyisd ki azt ott, legalul. A fájl nevében ott a D és a K.

Mia ösztönei nem csalnak. Ahogy megnyitom a fájlt, egy DK-kóddal ellátott, számozott ikonlista jelenik meg előttünk. Az első ikonra klikkelve Kate és Drew képe tölti be a monitort szeretkezés közben.

- Jesszusom! - suttogom.

Mia halkan füttyent egyet.

Drew és Kate misszionárius pózban látható, de nem úgy, mintha pózolnának a kamera előtt. Olyan a felvétel, mintha valaki elrejtőzött volna a hálószobában, és gyengéd szeretkezés közben lefotózta volna őket. Nem sokan néznek ki szépnek szex közben, de Drew olyan, mintha egy Michelangelo-szobor elevenedne meg Kate fölött, minden izma megfeszül. Egyenesen Kate szemébe néz, a lány pedig áhítattól elragadott arccal, félig nyitott szájjal néz a válla fölött vissza rá, a tekintetében érzelmek egész skálája. Ez az egyetlen kép Drew minden elbeszélésénél pontosabban adja vissza ennek a kapcsolatnak a mibenlétét. Nem úgy néznek ki, mint két pornószínész, hanem mint két ember, akik mélyen szeretik egymást.

- Ez nagyon szomorú… - jegyzi meg Mia. - Szerinted nem?

- De igen.

- Nyiss ki még egyet!

Nagyot sóhajtva nyitok ki egy újabb képet. Amikor a kép megjelenik a monitoron, Miának elakad a lélegzete. Nekem is időre van szükségem, hogy feldolgozzam, mit is látok pontosan. Drew a kamerával szemben áll, és Kate-et magához szorítva szeretkezik vele. De a lány nem Drew-val van szemben, hanem ő is a kamera felé fordul; lába térdben behajlítva, mindkét lábfeje Drew erős combjába akasztva. Drew keze Kate belső combját markolja, a lány vékony karja eltűnik a férfi izmos karja alatt, bizonyára Drew derekába kapaszkodik. Kate egész testsúlyát ez a néhány felfüggesztési pont tartja meg. Ebben a pozícióban a mellkasa teljesen széttárul, nem nagy, de formás mellei kibukkannak hosszú, szőke haja alól. És bár a szemét becsukja, az arca teljes révületről árulkodik. Drew álla megfeszül az erőlködéstől, de közben úgy fest, mintha az örökkévalóságig képes lenne így tartani Kate-et.

- Ezt még soha nem csináltam - jegyzi meg Mia halkan. - És te?

- Én sem.

- Szerinted elölről vagy hátulról van benne?

Alaposabban szemügyre veszem a képet. Kate fanszőrzete alig látható foltra van borotválva. Drew péniszének körülbelül az egyharmad része látszik ki a lány vaginájából, de az enyhén lehajló szög miatt nehéz meghatározni a behatolás helyét.

- Szerintem elölről.

Mia újra megrázza a fejét. A lélegzete szaggatottá vált, és a teste olyan feszültséget sugároz, amelynek az előbb még nyoma sem volt. A fotó olyan döbbenetes erotikát sugároz, hogy felmerül bennem a kérdés, vajon Drew és Kate maguk készítették-e ezt a képet, vagy valaki más is velük volt a szobában. Nehéz elképzelni, hogy időzítővel készült a felvétel.

Mia közelebb hajol a képernyőhöz. A lelkem mélyén tisztában vagyok vele, hogy nem helyes vele együtt nézegetnem ezeket a képeket, de közben azt is tudom, hogy hamarosan véget vetek az egésznek.

- Mi a véleményed? - kérdezem.

- Szerintem gyönyörű.

- Tényleg?

- Drew nagyon szexis.

Akaratlanul is megbizserget a féltékenység. - És Kate?

- Olyan nyúlánk a teste! Én soha nem leszek ilyen.

- És miért akarnál olyan lenni?

Mia megrázza a fejét. Nem akar válaszolni. De közben le nem veszi a szemét a monitorról. Ahogy így bámulja a képet, elhatározom, hogy felteszem neki azt a kérdést, amit a gyilkosság óta már régóta meg akarok kérdezni tőle, és különösen a Caitlinnel folytatott tegnap esti beszélgetés után.

- Mia, te is megtennéd ezt?

- Mit? Így szexelni?

- Nem. Megtennéd, amit Kate tett? Együtt járnál egy idősebb férfival? Mint Drew.

Mia nagy levegőt vesz, és behunyja a szemét. Aztán felém fordul, és kinyitja. - Akarod, hogy őszinte legyek?

- Persze!

- Akkor te is az leszel?

- Igen.

- Megfordult valaha a fejedben, hogy megcsókolj?

Az arcom egy pillanat alatt égni kezd. Ebben nem lehetek vele őszinte. Talán még saját magammal sem.

- Csak válaszolj igennel vagy nemmel. Nem kell magyarázkodnod - utasít Mia. - Igen vagy nem?

- Mia…

A lány a földet nézi. - Oké, most már úgyis tudom a választ.

- Tényleg?

- Igen, azt hiszem.

- És?

Mia a fejét rázza, és ismét felnéz rám. - Azt kérdezted, megtenném-e, amit Kate. Igen. A megfelelő emberrel.

- És miért?

Mia most újra a képernyőre néz, és a szájára teszi a kezét Aztán bezárja a fájlt, és szembe fordul velem, a tekintete intenzíven csillog. - Mert eljutottam egy olyan pontra, hogy készen állok az újabb tapasztalatokra. Ismerni akarom az élet lényegét és önmagamat. Meg akarom tudni, mire vagyok képes. És azok a fiúk, akiket ismerek, nem tudnak ebben segíteni.

Kis szünetet tart, de érzem, hogy még mondani akar valamit.

- Tudom, hogy egy idősebb férfi fájdalmat is tud okozni - folytatja. - De az ember az én koromban ezt megkockáztatja. Abból tanul, ha összetörik a szívét. És próbál rájönni, hogy ki illik hozzá.

- Talán igazad van.

- Én nem vagyok Kate. Még csak nem is hasonlítok Kate-re. Én más egyéniség vagyok. Tizennyolc évesen megértem, mit jelent egy ilyen választás. Kockázatos, de én is vállalnám. Olyasmi ez, amit szeretnék megtapasztalni, mielőtt elmegyek az egyetemre. És úgy érzem, nem feltétlenül negatívak egy ilyenfajta kapcsolat következményei. - Száját összeszorítva rám mosolyog. - Én nem hiszek a végzetes vonzerőben. Nem kellenek a drámai jelenetek, a terhesség, az öngyilkossági kísérlet vagy a betegség. Egyszerűen csak az intimitás kell.

Sötét szeme alig néhány centiméterre van az enyémtől, de teljesen kifürkészhetetlen.

- Mia…

- Én nem vagyok olyan angyal, mint amilyennek gondolsz, Penn.

- De igen, csak nem tudod magadról.

Mia válaszképpen felvonja egyik szemöldökét, aztán jobb kezét az én balomra helyezi. - Nem akarsz válaszolni az én kérdésemre?

- Melyikre?

- Tudod jól, hogy melyikre.

Miközben az arcomat újra elönti a vér, eszembe jut, hogy ezt a helyzetet csak az igazság oldhatja meg. - Igen, gondoltam már arra, milyen lenne, ha megcsókolnálak.

Mia egy bólintással nyugtázza szavaimat, de már tudta a választ.

- De ez még nem jelenti azt, hogy helyes volna, ha megtenném -teszem hozzá.

Mia arcán olyan ártatlan a mosoly, mint a Forgó angyalén. - Nekem is eszembe jutott már - mondja. - Útban Oakfield felé is gondoltam rá. És a visszaúton is.

- Nem tudom, mit mondjak erre.

- Ne mondj semmit, csak csókolj meg.

- Ezt nem tehetem.

Mia úgy mosolyog, mintha valami közös titkunk lenne. - Tudtad, hogy Humphrey Bogart a húszéves Lauren Bacallt vette el?

- Nem.

- Bogart negyvenhat volt. Az nagyobb korkülönbség, mint amennyi köztünk van.

- De nem sokkal.

Mia lágyan nevetni kezd. - Csak egy kis történelmi példát idéztem. Nem azt mondtam, hogy örökké együtt kell lennünk. Hiszen neked is megvan a magad élete, én pedig ősztől megyek a Brownra.

Még mielőtt mondhatnék valamit, megfogja a kezemet, és megszorítja. - Nézz csak rám, Penn! Ne a rólam alkotott képet lásd, hanem engem, a halandót. A hús és vér Miát. És ne mondj semmit, kérlek…

Nem akarok neki engedni. Mert ha túl sokáig nézek Mia szemébe, egyenesen azon az úton indulnék el, amelyen Drew már végigment Szinte minden férfi elveszítené a fejét már csak attól is, ha egy gyönyörű, intelligens fiatal lány arról magyaráz neki, hogy nincs abban semmi rossz, ha két ember csak szeretkezik. A fülemben ott hallom Wade Anderst, ahogy arról mesél, milyen nehéz ellenállni az irodájában megforduló lányoknak. És azok a lányok távolról sem voltak Miához mérhetőek. A fejemben közben folyton ott látom Drew és Kate képét, amint a kamera előtt szeretkeznek egzotikus pózban. Mia velem együtt nézte meg a fotókat és egyáltalán nem jött tőlük zavarba. Éppen ellenkezőleg, ő is ugyanazt az intenzitást akarja megtapasztalni velem. Sőt mi több, előtte még figyelmeztet is, hogy semmiféle felelősséggel nem tartozom iránta.

Evolúciós nirvána, így mondta Caitlin. És mennyire igaza volt!

Behunyom a szemem, elvonom a kezem Miáéból, és megragadom a felkarját. - Ide figyelj, Mia! Van arról fogalmad, mekkora hatalmat birtokolsz? Úgy beszéltél most itt előttem, hogy elkezdtem hinni a boszorkányságban. Olyan ez, mint valami rontás. És tudom, hogy igazat mondasz. Te tényleg kinőtted ezt a várost és ezeket az embereket. És készen állsz arra, hogy az élet mélyebb értelmét is megtapasztald. Készen állsz felfedezni önmagad, és az út bizonyos részeihez talán tényleg szükséged lesz egy férfira.

- Csak éppen ez a férfi nem te vagy? - fejezi be a gondolatot helyettem.

Lassan bólintok. - Most mindketten őszinték vagyunk, oké? Csak így lehetünk tisztességesek egymással. Ha azt kérdezed, akarlak-e ebben a pillanatban, a válaszom, igen. Van arról elképzelésem, milyen érzés lenne veled megtapasztalni, amit az előbb a képen láttunk? Azt hiszem, van. El tudom képzelni, milyen kapcsolat lehetne köztünk a korkülönbség ellenére? Hát persze. Mert már létezik is ez a kapcsolat. És én hetek óta tagadom magam előtt. Tudom, hogy közhelynek hangzik, de úgy érzem, mintha egész életemben ismertelek volna. De az igazság az, hogy… nem ismertelek. Mert nem ismerhettelek, hiszen feleannyi idős vagy, mint én. Gyakorlatilag a lányom is lehetnél.

- De nem vagyok a lányod - mondja Mia, és a kezét újra az enyémre teszi.

Lassan levegőt veszek, igyekszem összeszedni a gondolataimat.

- Bizonyos szempontból úgy érzem, mintha az lennél.

Mia megrázza a fejét, a tekintete most nyugtalan. - Ne mondd ezt, légy szíves, mert ez nem igaz. Olyan pillantással néztél sokszor rám, ahogyan egy apa soha nem néz a lányára.

- Ez igaz, mert én is férfi vagyok, és ezt-azt felébresztesz bennem. De olyan érzéseket is táplálok irántad, amilyet egy apa érez a lánya iránt. Elsősorban nagyon féltelek. És ebből az következik, hogy meg kell téged óvjalak saját magamtól.

Mia némán bámul rám, próbálja feldolgozni mindazt, amit mondtam. Ebben a furcsa, légüres időtérben hirtelen tiszta élességgel látom azt a pillanatot, amikor Drew átlépte a határt Kate-tel. Ő is belenézett egy ilyen gyönyörű arcba, ő is látott egy csillogó tónak tűnő szempárt, megérintett egy ilyen tökéletes bőrt, hallotta a vérvörös ajkakból áradó, szirénszerű dalnak tűnő hangot, és előrehajolt, nem hátra. És attól a pillanattól kezdve elveszett ember volt.

Mia egy éleslátó szemével olvas a gondolataimban. Arcán pillanatnyi szomorúság fut át, aztán kissé pislogva visszafordul a számítógéphez.

- Felejtsd el, amit mondtam - szólal meg, és az egérrel rákattint egy WordPerfect dokumentumra. - Tisztára hülyén viselkedtem.

- Nem, egyáltalán nem. Csak éppen… - Abbahagyom a mondatot.

Mia már nincs velem. Maga köré vont egy falat, amit jó ideig nem fogok tudni lebontani.

- Ezt nézd! - mondja. - Ez mintha egy e-mail lenne attól a fickótól, akiről beszéltél.

- Kitől?

- Attól a drogkereskedőtől. Cyrus a neve?

A név hallatán visszazökkenek a jelenbe. Miának igaza van. A levél hárombekezdésnyi, és csodával határos módon ott áll rajta Cyrus aláírása. Hangosan olvasom fel, így próbálok belehelyezkedni Cyrus White bőrébe, hogy közelebb jussak az egyéniségéhez.

Kedves Kate, sokat gondoltam rád mostanában. Nem akarlak megijeszteni, bár szerintem te nem az a fajta lány vagy, aki könnyen beijed. Elnéztem azt a képet, amit Jaderious csinált Olyan gyönyörű vagy azon a képen! Úgy nézel ki rajta, mint egy sztár, akit véletlenül lefotóznak, hogy kijön egy moziból, vagy valami hasonló. De tényleg! Tegnap láttam egy lányt az egyik magazin címlapján, és te jutottál eszembe róla. Megnéztem, hogy ki van a képen. Úgy hívják, hogy Katie Holmes. Még a neved is hasonlít rá, úgyhogy kivettem két filmjét Nagyon hasonlítasz rá, csak neked kék a szemed és szőke a hajad, és sokkal komolyabb vagy. Nem vagy olyan kis buta liba.

Remélem, hogy segített, amit adtam neked. Bár nem tudom elképzelni rólad, hogy neked kell, de még nem ismerlek annyira. Mindenkinek vannak titkos fájdalmai, és biztosra veszem, hogy neked is kijutott már sok mindenből. Mesélted, hogy nem sokat láttad az apádat, és ezt meg tudom érteni. Én még csak nem is ismertem az apámat. Akiről azt hittem, hogy az apám, kiderült, hogy csak egy idegen pasi, az anyám barátja. És ez már jó régen volt.

Csak szeretném, ha tudnád, hogy sokat gondolok rád. És látom, hogy te más vagy, mint a többi. Tudom, hogy ezt te is tudod, csak szeretném, ha tudnád, hogy én is tudom. Azért tudom, mert ebben hasonlítunk. Persze én egy egész más világban élek. De mindig is tudtam, hogy más vagyok. Így jutottam el odáig, ahol most vagyok. Amikor a környéken bezárták a gyárakat, sokan feladták. Néhányan szar állásokat vállaltak, mások meg csak otthon ültek és piáltak vagy füvezni kezdtek Én viszont nem. Nekem elcseszték az egész életemet, úgyhogy én is ugyanezt tettem azokkal a szemetekkel, akik velem ezt tették. Nem fogom hagyni, hogy eltapossanak. Most már elég pénzem van hozzá, hogy azt tegyek, amit akarok. Úgyhogy szeretném, ha tudnád, hogy nagy terveim vannak. Tudom, hogy neked is vannak terveid. Ha bármikor beszélni akarsz velem, csak küldj üzenetet, vagy hívj fel. Nyitott vagyok bármire. Csak ezt akartam elmondani neked, jó legyél. Béke veled! Cyrus.

- Keressük meg a képet, amiről beszélt - javasolja Mia.

- Keresd a CW vagy a CK rövidítésű fájlokat - gondolkodom hangosan.

- Bingo! - kiált fel Mia. - Meg is van.

Mia ráklikkel egy másik fotós fájlra, és egy újabb kép tölti be a monitort. Hatalmas, mogorva arcú, fekete férfi áll egy szürke fal előtt, karja Kate dereka körül úgy, hogy szinte összeroppantja a lányt. Kate arcán mosolyféle bujkál, de olyan, mint amikor az ember egy kellemetlen helyzetből a legjobbat próbálja kihozni. Úgy fest, mint egy menekülőiéiben lévő nő, akit a határon az őr molesztál, miközben a nő szeretne kijutni a háború sújtotta országból. Próbál együttműködni, de egyáltalán nincs ínyére a helyzet. De persze az is lehet, hogy ez csupán az én elfogult véleményem a fotóval kapcsolatban.

- Szerinted boldognak tűnik ezen a képen? - kérdezem.

Mia a fejét rázza. - Ez Kate egyik műmosolya. Mindenki tud így mosolyogni. Kate-nek legalább ötfajta volt, és ez az egyik az ötből. Nekem inkább ijedtnek tűnik.

- Egyetértek.

Közelebb hajolok a monitorhoz, és olvasni próbálok Cyrus arcában, de a kép felbontása nem elég jó minőségű. A férfi egész megjelenése fenyegetést sugároz. Sonny Cross elmondása alapján Cyrus harmincnégy éves, de ezen a fotón inkább huszonnyolcnak tűnik. Testfelépítése, mint egy hokijátékosé: a feje kopaszra borotválva, a nyaka vaskos és tömzsi, bicepsze pedig vastagabb Kate combjánál. A bőre tejeskávé színű, talán negyedrészben fehér bőrű a rokonsága. Fekete atlétatrikót visel és szűk, fehér farmert. Nyakán egyetlen aranylánc csüng, de olyan vastag, hogy egy teherautót is ki lehetne húzni vele a sárból. Eszembe ötlik, hogy ez az ékszer talán a rabszolgák láncait hivatott szimbolizálni.

- Keressünk még leveleket - mormogom.

- Oké - válaszol Mia.

Elkezdi nyitogatni a szöveges fájlokat. A legtöbbjük afféle naplóbejegyzésnek tűnik, amely nem fért bele Kate kézzel írott naplójába. Az itteni bejegyzések hétköznapiabbak:

Ma kardhalat ettem a Pearl Street Paste étteremben…

Küldtek egy levelet, hogy felvettek a Colgate-re - túl késő, emberek…

A nagyi küldött egy 10 dolláros csekket. Mégis mit gondol, mit tudok rajta venni?!

Steve ma majdnem összetörte a fejét a kocsiban. Akkora ügyet csinált belőle, de én mégsem tudtam úgy tenni, mintha érdekelne. Nem hiszem, hogy túl nagy kárt okozott volna az agyában…

Kate valamilyen okból az élete érzékenyebb eseményeit kézzel jegyezte le olyan naplóba, amelyhez könnyen hozzáférhet bárki, míg a hétköznapjairól szóló bejegyzéseket jelszóval őrzött lemezen tartotta. Vajon miért? Mert a jelszóval a fotókat akarta megóvni, hasít belém a válasz. Kate naplójának legvalószínűbb felfedezője Kate anyja lett volna, és Kate miatta nem aggódott. Szexuális életének részleteitől azonban szerette volna megkímélni az édesanyját.

- Úgy tűnik, ez az egy levél érkezett Cyrustól - jegyzi meg Mia.

- Szeretném átnézni Kate számítógépének merevlemezét is.

- Mrs. Townsend megengedné? Lehet, végül is a naplót odaadta…

- Azt hiszem, megengedné. De a rendőrség szerintem már lefoglalta a gépet. Majd szólok Quentinnek, hogy kérje ki a bizonyítási eljárás során.

- Várj csak! Találtam még egy levelet!

Miközben végigolvasom Cyrus következő elektronikus üzenetét, forróság önti el az arcomat. Az első levél kedveskedő hangneme eltűnt, és a helyébe a düh lépett Ezúttal Mia olvassa hangosan:

Mi a franc van? Azt mondtad, válaszolni fogsz, és beszélsz majd velem, de közben úgy itthagytál, mintha nem is léteznék. És persze ez az igazság, ugye? A te világodban én nem létezem. Csak akkor jutok az eszedbe, amikor kifogysz a szerből, igaz? Igen, igen, tudom, milyen ez. Több szar alakot ismerek, mint gondolnád, és mind ugyanolyan. Csak te kicsit jobban nézel ki a többinél. De a szép emberek is a kábítószer rabjává válhatnak, bébi. Majd meglátod, ha elkerülsz a Harvardra. Majd meglátod, azok a gazdag fiúk is szipóznak meg szurkálják magukat Csak éppen nekik jobb minőségű a szerük. Ha egyszer majd leszállsz arról a magas lóról, írj egy pár sort.

- Cyrus azt hitte, Kate magának veszi a tablettákat - állapítja meg Mia.

- Kate Drew-t akarta megkímélni.

Mia a fejét rázza. - Ez alapján egyre kevésbé szimpatikus nekem Drew. Teljesen kihasználta Kate-et.

Szerintem is undorító, de közben izgat, amit olvastam. Ha Cyrus valóban nem tudta, hogy Kate Ellen Elliott számára veszi a Lorcetet, akkor Shad Johnson sem valószínű, hogy rájön, miért látogatta Kate Cyrust. Quentin ennek, nagyon fog örülni.

- Ezt nézd! - szólal meg Mia, és beleolvas egy újabb levélbe Cyrustól.

- Tudod, hogy mit csinált Kate? Játszott Cyrusszal, csakhogy megkapja a tablettákat. A pasi bukott rá, és mézesmadzagként használta a tablettákat, Kate pedig belement a játékba. Kíváncsi vagyok, vajon meddig ment el.

- Attól tartok, túl messzire ment - válaszolom, és én olvasom tovább:

Átvertél ugye, te kis szuka? Elhitetted velem, hogy nem a bőrszínem és a munkám szerint ítélsz meg. Pedig így van. Elhitetted velem, hogy úgy nézel rám, ahogyan saját magadra. Pedig nem! Számodra én csak egy koszos nigger vagyok, mint a többi. A Harvardon majd én leszek a te nagy fekete drogbáród, akiről izgi meséket mesélhetsz, míg a finom kis barátnőid jókat röhögnek rajtam. A kurva anyádat, te ribanc! Tudtad, hogy akarlak és csalinak riszáltad előttem a puncidat, hogy megkapd, amit akarsz. Pontosan úgy, ahogy a többi szajha teszi. De Cyrusszal nem lehet így játszani. Érted? Volt már néhány csajom, akik tudnának neked mesélni. Gyorsan tanultak. És te is gyorsan fogsz. Ha akarsz, elbújhatsz. Vagy ne válaszolj az üzeneteimre és a hívásaimra. De amikor elfogy a szer, újra itt leszel. És ne próbáld Markótól megszerezni. Az a kis szarházi a zsebemben van. Ha nagyon akarod, színlelj fogfájást, és menj el egy felizgult fogorvoshoz. Őt talán kijátszhatod egy kis adagért. De a nyarat nem fogod ennyivel kihúzni, kisanyám! Visszajössz te még hozzám. És akkor te is úgy fizetsz majd, mint a többi szajha. A pináddal!

- Te jóságos égi - kiált fel Mia halkan. - Ez nagyon félelmetes.

- Ez már egy ketyegő bomba! Van még hasonló üzenet?

- Lássuk csak! - Mia újabb dokumentumokat nyit meg. A legtöbbjük az egyetemi felvételihez szükséges feladatok listáját tartalmazza. A felvételi dolgozathoz öt piszkozatot is írt.

- Találtam valamit - szólal meg Mia.

A webről mentett oldal egy képes enciklopédia volt hydrocodone-t tartalmazó szerekről. A különböző márkanév alatt forgalmazott tablettákról volt egy kép, és mellettük a gyógyszerészeti leírás, mennyi hydrocodone-t tartalmaz, mennyi acetaminophent stb.

- Kate megnézte, milyen a választék - gondolkodom hangosan.

- Szerintem csak biztos akart lenni benne, hogy Cyrus nem veri át.

- Mármint drogkereskedelmi szempontból.

- Mindkét szempontból - helyesbít Mia. - Nagyon sajnálom Kate-et

- Az ott mi lehet? - mutatok egy Microsoft Notepad dokumentumra.

Mia kinyitja a fájlt. - Úgy tűnik, mintha egy e-mail szövegét kimásolta volna egy Notepad fájlba. - Jesszusom! Ezt olvasd!

Ma láttalak.

Azzal a dokival beszélgettél, akit sokszor látok erre futni. Gyanúsan viselkedtél. Biztosan új forrást találtál, igaz? Nem mentél fogorvoshoz, hanem orvoshoz mentél. Láttam, hogy beszélsz vele. Biztosan vele is eljátszottad a kisded játékodat A doki nem adna neked gyógyszert, ha nem fizetnél érte valamivel, és mi másod lenne a testeden kívül? Te persze nem így látod ezt. Biztos azt gondolod, szerelmes vagy. De figyelj jól rám, Hamupipőke: az emberek nem szarhatnak Cyrus fejére úgy, hogy ők tiszták maradnak. TE már nem vagy tiszta. És nehogy azt hidd, hogy a te dokid segíthet rajtad. Lehet, hogy nagyra nőtt, de majd én lebuktatom azt a szarházit. Különben is, hogy lettél te ilyen? Anyuci tud róla, hogy ilyeneket művelsz? Vagy talán ő tanított meg rá? Biztosan így van. Jó szórakozást kívánok! Élvezd a furikázást abban a dögös kis Volvóban. Mert úgysem fog sokáig tartani.

- Mikor küldte ezt az e-mailt? - kérdezem.

- Nincs rajta dátum. Csak a szöveget másolta be.

- És mi a fájl dátuma?

Mia megnézi. - Huszonnyolcadika.

Kihúzom az adathordozót a számítógépből, és felállok. A nyakam és a hátam sajog a merev pózban való üléstől.

- Most mit fogsz csinálni? - érdeklődik Mia.

- Munkához látok. Ez a levél fogja megmenteni Drew életét.

- Tényleg így gondolod?

- Ez a levél önmagában elegendő ahhoz, hogy nyomós kételyt támasszon az esküdtekben.

Mia bólint, de kissé bizonytalanul.

- Mire gondolsz?

- Sokan dühösek, ha visszautasítják őket - magyarázza. - Sokan mondják, hogy megölik azt, alá bántotta őket Vagy csak gondolják.

- Te gondoltál valaha ilyesmit?

Most egyenesen a szemembe néz. - Igen.

- És ki volt az?

Mia a fejét rázza. - Mondtam, hogy nem vagyok olyan angyali, mint amilyennek gondolsz.

Szeretnék többet tudni, de jelen pillanatban nem tudok a bébiszitterem szerelmi életére koncentrálni. Késő van ahhoz, hogy felébresszem Quentint, de el kell kezdenem dolgozni Drew védelmén, úgyhogy most haza kell küldenem Miát. Még belegondolni sem merek, hogy a tárgyalás jövő szerdán kezdődik. De legalább nagy meglepetéssel készülünk Shad Johnson számára.

- Azt akarod, hogy elmenjek, ugye? - kérdi Mia.

- Hát az egész éjszakát idézések írásával meg hasonlókkal fogom tölteni. Nem maradt túl sok időnk a tárgyalásig.

- Megértem. Akkor most elmegyek, - Fogja a hátizsákját, és elindul az ajtó felé.

- Nagyon késő van, Mia. Hadd vigyelek el kocsival.

Mia megáll. - Nem kell. Kocsival vagyok.

- Akkor kísérlek az én kocsimmal. Holnap pedig elmesélek minden új fejleményt. Tudom, hogy érdekel.

- Igen, érdekel. Kösz. Megmondom őszintén, hogy nem szívesen vezetek most haza. Inkább itt hagyom a kocsit, és holnap érte jövök.

- Jól van. - Kinyitom a Kate naplóját őrző bőr irattartót, és egy kisebb cipzáras rekeszbe elzárom a két memóriakártyát. Aztán egy másik rekeszbe becsúsztatom a Marko haját tartalmazó borítékot. - Erről egy percre sem fogom levenni a szemem. - Ahogy kotorászni kezdek a zsebemben Marko pendrive-ját keresve, észreveszem, hogy Mia nagyon feldúlt. Odalépek hozzá, és a vállára teszem a kezem.

- Mia, nem is tudom elmondani, mekkora segítségemre voltál ma. Segítettél megtalálni Markót, feltörni ezeket a lemezeket. Az egész nyomozás során sokat segítettél. Ha Drew-t felmentik, abban neked is döntő szereped lesz.

A lány szája szögletében mosoly bujkál. - Tényleg ezt gondolod?

- Teljes mértékben. Drew-nak óriási összeggel kell majd hozzájárulnia a főiskolai tanulmányaidhoz.

Mia nevetni kezd, a tekintete felcsillan. - Mekkora összeggel?

- Legalább öt számjegyűvel. Talán Quentin díjával megegyező összeggel is.

- Ugye te most viccelsz?

- Nem. És ha Drew nem gondoskodik rólad, én magam fogok. Ezt ígéretnek veheted. De tudom, hogy Drew elintézi majd. Most pedig hadd vigyelek haza.

Mia a vállára dobja a hátizsákot, és elindul előttem a folyosó felé. Amikor azonban belépünk a liftbe, látom, hogy arcáról újra eltűnik a mosoly. Ébresztő, te bolond! - szólal meg egy hang a fejemben. - Ez a lány nem a tandíján töri a fejét. Hanem azon, ami tíz perce a számítógép előtt történt.

Másfél méterre állunk egymástól, a liftajtóval szemben. Az ajtó réz vasalatában látni a tükörképünket. Mia kicsinek és sebezhetőnek tűnik a vállára vetett hátizsákkal. Nagyon örülök, hogy nem léptem át azt a bizonyos vonalat odafönt.

- Mia…

A lány enyhén megrázza a fejét. Nem akar beszélni arról, ami odafenn történt. A tükörképét nézve észreveszem, hogy könnyes az arca. Pillanatnyi tétovázás után kinyújtom a kezem, és megfogom az övét. Kicsi és puha a keze, nem különbözik sokban a kislányométól. Egy pillanat múlva megszorítja a kezem, aztán közelebb lép, és fejét a mellkasomra hajtja.

Ahogy átfogom a karommal a derekát, hirtelen óriási szomorúság fog el ez iránt a kislány iránt. Az apja kétéves korában elhagyta, de ő és az édesanyja mégis átvészelték az éveket, méghozzá az átlagnál jobban - ami már önmagában is elég nagy dolog -, hiszen Miából egy becsületes fiatal lány lett, akit az ország egyik legjobb egyetemére is felvettek. Ha Drew-t valóban felmentik, én fogom megkérni rá, hogy nyisson egy bankszámlát Mia számára. És az első betét összege százezer dollár lesz.

A lift csenget egyet, és az ajtó egy üres előcsarnokba nyílik. Bal kéz felől egy recepciós álldogál, és álmosan int felénk.

- Szükséged van még valamire?

- Köszönöm, nem.

- A kocsim a hátsó parkolóban áll - mondom Miának, egy nagy kanapé mellett megállva. - Maradj csak itt, amíg ideállok vele.

A lány leveszi a válláról a súlyos hátizsákot, és lehuppan a puha kanapéra.

- Nehogy elaludj! - mondom tréfásan.

- Pedig lehet, hogy el fogok.

Rámutatok egy oldalsó ajtóra. - Oda fogok állni. Az üvegajtón át látni fogod, ha begurulok.

- Nem hoznál egy pizzát? Nagyon éhes vagyok.

- Majd útközben megállunk valahol.

Elmegyek a recepciós pult előtt, ki a hátsó ajtón.

Az Eola parkolója egy hatalmas belvárosi telek üres közepét foglalja el. A parkoló majdnem teljesen üres, így egyenesen a kocsimhoz megyek kocogó lépésben. A bőrtáskát az utasülésre fektetem, beindítom a motort, kifarolok a helyemről, és ráfordulok a szálloda főbejáratához vezető útra. Az út felett ott tornyosul a szálloda hat emelete, így gyakorlatilag olyan, mint egy alagút, és valamilyen okból a sávokra a nyilakat a normál amerikai közlekedési iránnyal ellentétben festették fel. A jobb oldali sávra, amelyen egyenesen a főbejárathoz vezet, egy velem szembe forduló nyilat látok, mintha Angliában lennék.

- Az ördögbe vele! - dünnyögöm, és rámegyek a jobb oldali sávra.

Ahogy az üvegajtó elé érek, látom, hogy Mia mögötte áll. Aztán megpillantok egy férfit. Vagyis inkább egy fiút. Ázsiait. A fiú Mia halántékának szegez egy pisztolyt.

És közben mosolyog.

33. fejezet

Az ázsiai fiú a lábával kilöki az üvegajtót, és kilöki rajta Miát is, a fegyvert továbbra is a lány halántékának szegezve. Mia arcából kifutott minden vér, a szeme pedig merev a rémülettől. Elővenném a zsebembe dugott pisztolyt, de azzal egyenesen golyót küldetnék Mia fejébe. Ahogy jobban megnézem a fickót, rájövök, hogy ugyanez az ember tüzelt Sonny Crossra a Lexus ablakából. Gondolkozás nélkül szétlőné Mia fejét is.

Mit akarhat ez a szarházi?

Dühömben csapok egyet a kocsiablak fémkeretére. Balra pillantok, Miával ellenkező irányba. Ekkor látom, hogy egy másik ázsiai fiú félautomata fegyvert irányít rám. Ha jól látom, egy Heckier and Koch MP5-öst, amelyet a rendőrség is előszeretettel használ. A fiú int, hogy húzzam le az ablakomat. Engedelmeskedem.

- Tartsd szem előtt a kezed! - szólal meg némi idegenes akcentussal.

Valamilyen okból arra számítottam, hogy vietnami nyelven szólal majd meg, de miért is? Hiszen itt él, Mississippi államban.

- A kulcsot! - förmed rám. - Add ide!

Ha Mia nem lenne része ennek az egésznek, most a gázra taposnék, és egyenesen kilőnék ebből az alagútból. De Mia is alaposan benne van. Ezért kikapcsolom a motort, és átadom a fiúnak a kulcsot.

- Azt is! - ordít rám, fegyverével a mellettem lévő ülésen fekvő irattartóra bökve.

Az irattartót azért hoztam magammal, mert Quentin lakosztályában mások is hozzáférhetnek, és nem akartam megkockáztatni, hogy esetleg elvesszen. Vetek egy pillantást Miára, aztán átnyúlok a szomszédos ülésre, és kézbe veszem az irattartót. Miának reszket a szája széle.

- Vedd el a pisztolyát! - kiáltja a Miát fogva tartó fickó. - Az ő kocsijával megyünk.

Ahogy az ablaknál álló fiú benyúl felém a kocsiba, egy árny mozdul a Miát fogva tartó fickó mögött. Azt hiszem, egy másik társuk, de ekkor az ázsiai jobb halántéka hirtelen szétrobban, és a fiú holtan terül el a földön.

Mia felsikolt, és lenéz rá.

A másik fickó visszarántja az ablakon benyújtott kezét.

- Rohanj, Mia! - kiáltom, és a kocsi ajtaját a fegyveres fiú hasába vágom. Aztán előveszem az apám pisztolyát, háromszor tüzelek az ablakon át, és a másik ülésre vetődöm, hogy a túloldalon kiszállhassak.

- Ide, Penn! - kiáltja egy férfihang. - Gyorsan!

Bárki legyen is az ismeretlen, fegyverével engem fedez. Kivágom az ajtót, kivetődöm a kocsiból, és amíg a másik tüzel, rákmászásban átpattogok az aszfalton, és beugrom az üvegajtón. Az ajtó egy lendülettel bezárul mögöttem, de ugyanabban a pillanatban géppisztolyropogást hallok, és a hátamat üvegszilánkok borítják be.

- Erre! - üvölti Mia. - Siess!

Mia egy hatalmas kínai porcelánváza mögött rejtőzik. Odakúszom hozzá, és mellé bújok, miközben keresem, ki lehetett a megmentőnk. Odakintről géppisztoly ropogását hallom, és az előcsarnokban mindenütt üvegszilánkok spriccelnek szanaszét Még szerencse, hogy éjjel kettő van.

- Vidd onnan a lányt! - üvölti egy hang jobbról.

- Ki az?

- Logan! Don Logan!

A rendőrfőnök…

- Vidd el innen a lányt, Penn! Még lehetnek páran odakint.

Logannek igaza van. - Ki kell innen rohannunk, Mia. - Kikémlelek a látszólag üres előcsarnokba. - Hívj erősítést, Don!

- Már útban vannak! Siess!

Ahogy Mia talpra áll, Logan előbukkan egy fotel mögül, és kézifegyverével tüzelni kezd kifelé a törött ablakokon.

De hová fussunk? A parkoló felé vezető ajtó a recepciós pult mellett van, de a kinti nyílt terep nem nyújt biztonságot. A szállodának van egy másik kijárata is a főútra, de az innen távolabb esik, és valami azt súgja, hogy az összes bejáratnál ránk várnak. Átrohanok az előcsarnokon a főút irányába, magam mögött húzva Miát.

- Ne menj ki! - kiáltja Logan.

Nem is azt tervezem, hogy kimegyek. A hallból nyílik egy lépcső, amely a félemeletre vezet. A félemeletről pedig megközelíthetjük a liftet. Amikor elérem a lépcsőt, intek Miának, hogy mehet, majd meggondolom magam. Megelőzöm, mert eszembe jut, amit apám szokott mondogatni: Vedd észre a veszélyt, még mielőtt túl késő volna!

- Csak semmi cécó - mondom futás közben. - Először lövünk, s aztán gondolkozunk…

Mia olyan élesen felsikolt, hogy belesajdul a dobhártyám.

Megpördülök, mert azt hiszem, valaki üldöz bennünket, de Mia előremutat, a lépcsőn túlra. Félig lenyomom a ravaszt, ahogy megfordulok, aztán teljesen lenyomom, miközben a homályból egy emberi alak száguld felém. Nem tudom, hogy van-e nála fegyver, de még mindig a ravaszt nyomom, amikor hetvenkilónyi, színtiszta izom hanyatt dönt Mia felé.

- Meghalt? - nyögi a lány, s igyekszik kikászálódni alólam.

Egy ázsiai fiú fekszik félig rajtam. Nem tudom, hogy halott-e vagy sem, de még markolja a pisztolyát. A könyökébe vágom apám Browningját, de nem reagál. Még csak meg sem rándul.

Legördítem magamról a magatehetetlen testet, és talpra állítom Miát.

- Most mit csináljunk? - kérdezi remegő szájjal. - Hová menjünk?

- Felfelé. Vissza, a lakosztályba.

A félemeleti lifthez rohanunk. A várakozás szinte elviselhetetlen. Mire végre kinyílik az ajtó, már olyan ideges vagyok, hogy majdnem belelövök az üres liftbe, de aztán végre beszállunk, és hamarosan már Quentin lakosztályának ajtaját nyitom. Azt hittem, a puskalövések hangja a fél szállodát felébresztette, de a hetedik emeleten látszólag senki nem vett észre semmit.

A lakosztályban egyenesen az ablakhoz rohanok. A Pearls Street szemközti épületeinek ablakain villogó piros és kék fények tükröződnek. Megérkezett az erősítés. A kék fény a rendőrséget jelenti, a piros pedig a seriff embereit. Úgy tűnik, mindenki reagált Logan segélyhívására.

Mia odalép mellém, még mindig zihál. - Kik voltak ezek? És miért csinálták?

- Sonny Cross gyilkosai. Úgy tűnik, mégsem menekültek el a városból.

A kanapé mellett megcsörren a telefon. Felveszem. - Halló?

- Mr. Avery? - szól a telefonba a recepciós.

- Nem, Cage vagyok.

- Kérem, várjon. Valaki beszélni szeretne magával.

Rekedtes hang szól a telefonba. - Minden rendben, Penn?

- Te vagy az, Don?

- Igen.

- Jól vagyunk. Odalent mi a helyzet?

- Biztosítottuk a helyszínt. Itt van a rendőrség meg a seriff emberei is.

- A kocsim megvan? - kérdezem, az ülésen hagyott irattartóra gondolva.

- Nincs. Az egyik fickó elvitte.

- Elkapták?

- Még nem.

- Don… Egy fickót lelőttem a félemeleten.

- Tudom, megtaláltuk. Meghalt. Mi lenne, ha most lejönnétek ide? Most már minden biztonságos, és szeretnénk feltenni néhány kérdést.

- Mindjárt jövünk. - Leteszem a kagylót, és Miára nézek. - Tudsz most beszélni a rendőrséggel?

A lány bólint. - Azt hiszem, igen. Úristen! Az anyám teljesen ki lesz borulva.

Erre először kuncogni kezdek, majd hisztérikus nevetés szakad fel a torkomból. Mia csatlakozik hozzám. Miután lenyugodtunk, visszamegyünk a folyosóra, és végiggondolom, felkeltsem-e Quentin Averyt. Semmit sem tudna most tenni. És mivel a nap hőse, Don Logan ki nem állhatja őt, talán jobb, ha aludni hagyom Drew ügyvédjét. Különös tekintettel arra, hogy úgy tűnik, elvesztettem Cyrus fenyegető leveleit.

Quentin majd reggel szitkozódhat emiatt.

Az Eola előcsarnoka úgy fest, mint egy terrortámadás színhelye. A tágas helyiségben vagy egy tucat egyenruhás rendőr járkál, készenlétben tartott fegyverrel, zord képpel. Logan ott áll az ajtó mellett, amelyet alig öt perce még tűz alatt tartott. A lábánál ott hever a fiú holtteste, aki lelőtte Sonny Crosst. Leültetem Miát egy fotelbe, és odamegyek Loganhez.

- Üdv, Penn - szólal meg lehalkított hangon. - A lány jól van?

- Igen. De szeretném minél hamarabb hazavinni.

- Hogy hívják?

- Mia Burke. Kate Townsend egyik barátnője volt.

- Értem - mondja Logan, de a tekintete arról árulkodik, hogy semmit sem ért.

- Hosszú történet, Don.

- Van időm. Mit gondolsz, miért csinálták?

Válaszul a lábamnál fekvő hullára mutatok. - Bizonyára azért, mert láttam, ahogy ez a szarházi lelövi Sonny Crosst. Ki akarták iktatni az egyetlen szemtanút.

Don a fiú roncsolt koponyájára pillant. - Ennek már nincs emberi ábrázata. Biztos vagy benne, hogy ő ölte meg Sonnyt?

- Egészen biztos. Amint megláttam odakint az arcát, rögtön tudtam.

Logan megkönnyebbültnek tűnik. - Akkor jó.

- És te mit kerestél itt? Úgy értem, ha nem jöttél… akkor most talán halottak lennénk.

- Egy szolgálaton kívüli zsaru betelefonált, hogy ma délután látott itt egy fekete Lexust. Tudtam, hogy Avery innen irányítja Drew védelmét, és azt is, hogy te láttad, ki ölte meg Sonnyt. Az utóbbi napokban nem alszom valami jól, így fogtam magam, és kocsikáztam egy kicsit errefelé. Láttam, ahogy bementél a lánnyal a szállodába. Úgy döntöttem, hogy maradok egy darabig, és megnézem, mi történik ezután.

Megveregetem a vállát, és erősen meg is szorongatom. - Adósod vagyok ezért.

Logan a fejét rázza. - Én csak a munkámat végzem. Lehet, hogy Sonny Cross a seriffnek dolgozott, de régóta ismertem őt. Jó zsaru volt. Nem lett volna szabad így végeznie.

- Hát nem. - Végignézek az előcsarnokban járkáló rendőrökön. - És ki hívta fel a seriffet?

- Én. Ők voltak közelebb - nevet Logan halkan. - Ha ebben a városban a rendőrfőnök hívja a seriffet, akkor tudják, hogy nagy a baj.

Miközben én is somolygok, Logan megfordul, hogy megbizonyosodjon róla, senki nincs a közelünkben. - Elvittek valamit, Penn?

Eszembe jut a kocsimba hagyott bizonyíték. - Nem, csak a kocsimat.

Logan óvatos tekintettel méreget - Szerintem azt hamar meg fogjuk találni. Biztos, hogy semmit sem kell keresnünk benne, ha megtaláltuk?

Ezek szerint látta az irattartót a kezemben, amikor végigmentem az előcsarnokon Miával. - Mire akar kilyukadni, Don?

Logan óvatosan átpillant a tőlünk néhány méterre álló rendőrökre. - Arra gondolok, hogy nincs-e esetleg valami, ami nem lenne jó, ha illetéktelen kezekbe kerülne.

Jesszusom! Ha idáig jutottunk, hogy a rendőrfőnök kérdez tőlem ilyesmit akkor ez a város tényleg bajban van. Mélyen Logan szemébe nézek. Nem ismerem túl jól - egy párszor beszélgettünk csak a kislányom softball meccsein -, de amit az arcán látok, az meggyőz arról, hogy ideje kockáztatnom. Önmagamon kívül nem szívesen támaszkodom senkire, különösen, ha egy barátom élete a tét, de az embernek időnként elő kell vennie a hitét az emberekben. Odahajolok Donhoz, és a fülébe súgom.

- Volt egy bőr irattartó a kocsiban. Benne volt két számítógépes memóriakártya meg egy boríték. Nagy szükségem lenne azokra, Don. Drew élete függ tőlük.

Logan bólint. - Mi van a borítékban?

- Marko Bakic hajszála.

A rendőrfőnök kérdő tekintettel kapja fel a fejét.

- Találd meg azt a kocsit, Don!

- Meg fogjuk találni. Te viszont mondj el mindent, amit tudnom kell.

- Úgy lesz. Most hazavihetem Miát? Úgy látom, már nem sokáig bírja.

Logan fúj egy nagyot, és hátranéz a hallban dolgozó kollégáira. - Azt hiszem, holnap is felvehetjük a vallomását.

Az alagút felől üvegropogás jelzi valakinek a közeledését. Azonnal elpárolog a megkönnyebbülésem, hogy hazavihetem Miát, amikor megpillantom Billy Byrd seriffet. A seriff megáll a holttest előtt, és előrehajol, hogy szemügyre vegye. Aztán a törött üvegajtón keresztül végigpásztázza az előcsarnokot.

- Te jóságos ég! - szólal meg vontatott hangon. - Figyelmeztettek, hogy úgy néz ki, mint egy háborús övezet. Ilyet még soha nem láttam ebben a városban.

Logan kezet nyújt Byrdnek. A sheriff hosszasan megrázza.

- Ezt itt ki ölte meg? - kérdezi Byrd a földön fekvő holttestre mutatva.

- Én - mondja a rendőrfőnök.

- Közeli lövésnek tűnik.

- Túszul ejtette a lányt.

A seriff bólint, majd hozzám fordul, és szinte átszúr a pillantásával.

- Maga is kilőtt egyet?

- Igen.

- Még szerencse.

- Én nem tartom magam annyira szerencsésnek. És szeretnék hazamenni. Szükségük van még itt rám?

- Lenne néhány kérdésem.

- Majd én elmondom a részleteket - szólal meg Logan, hallgatólagosan a magáénak követelve a bűntény helyszínét.

Byrd nem vesz róla tudomást. - Későre jár, Mr. Cage. Mit keresett itt ilyen késői órában Mia Burke-kel? Ő még középiskolás, igaz?

- Igen.

- Az édesanyja tudja, hogy a lány magával van?

- Az anyám tudja, hogy Mr. Cage-dzsel vagyok - szól közbe Mia közénk lépve.

Byrd nem néz a lányra. - Tehát mit kerestek itt? Olyasmire gondoljak, mint dr. Elliott és a Townsend lány?

Az arcomat elönti a vér. - Nincs joga ilyesmit állítani.

A seriff horkant egyet, és az embereire pillant, akik egy csoportban állva figyelik a beszélgetést. - Az a munkám, hogy a végére járjak az ilyen ügyeknek, nemdebár?

- Nos, én úgy tudom, ez Mr. Logan munkája. És mivel ő éppen most mentette meg az életünket, amíg maga otthon aludt, nincs sok kedvem se magához, se a kisded játékaihoz.

Byrd elsápad. - Maga csak ne pattogjon itt nekem, okostojás!

- Én ebből semmit nem hallottam - mondta halkan Logan. - Mi lenne, ha most elengednénk ezt a két ember, és a munkára koncentrálnánk?

Byrd seriff feljebb rángatja a nadrágját, és közelebb hajol hozzám.

- Ez itt Avery főhadiszállása, igaz?

- Igen.

- És a lány magának segít a védelemben?

- Igen, nekünk dolgozik. Amolyan lótifutiként.

- Igaz ez, Miss Burke?

Mia bizonytalanul bólint.

- És fizetnek magának?

Mia aggódó pillantást vet rám. - Nem. Azért segítek, mert hiszek dr. Elliott ártatlanságában.

A sheriff felnyerít. - Ezzel kisebbségben van.

- Na, ebből most már elég - vágok közbe. - Ha tovább akar kérdezősködni, tartóztasson le.

Byrd olyan arcot vág, mintha fontolóra venné a javaslatot.

Logan egy nagyot lép előre, egyenesen közém és a seriff közé. - Indulj, Penn - utasít. - És reggel hívj fel.

- Még egyszer köszönöm, főnök! - Karon ragadom Miát, és elvezetem a főbejárat felé. Az ajtónál még visszafordulok Loganhez. - Nincs kocsim.

Logan int az egyik kollégájának. - Lee majd elvisz titeket.

- Köszönjük.

Egy fiatal, fekete bőrű rendőr válik ki a kis csoportból, és jön oda hozzánk. Byrd seriff ellenségesen méreget, de nem veszek róla tudomást. Túl sok minden történt ma éjjel ahhoz, hogy foglalkozni tudjak ezzel a tahóval.

- Kövessen, Mr. Cage - szólal meg a rendőrtiszt.

- Köszönöm.

A Mia házához vezető úton többnyire hallgatunk. A fiatal rendőrtiszt, Lee Smith, feltesz néhány kérdést, de csupán azért, mert érdekli a tűzharc, amelyhez hasonlót nem valószínű, hogy még egyszer látni fog ebben a városban.

- Hogy tudta leteríteni azt a fickót a lépcsőn? - érdeklődik. - A pasasnál egy teletáras Glockot találtunk.

- Nem tudom. Egyszer megöltem már így egy embert. Amikor még Houstonban éltem.

- Egy betörőt?

Mia némán figyel a hátsó ülésről.

- Nem. Egy olyan ember testvérét, akit halálra ítéltettem. Betört a házamba, hogy elrabolja a lányomat. Annie akkor még kisbaba volt, és az a pasas már a kezében tartotta, amikor lelőttem. Annyira féltem lőni, hogy majdnem hagytam elmenni.

- De végül nem hagyta.

- Nem. Akkor is szerencsém volt.

- Meghiszem azt! - jegyzi meg Lee, a visszapillantó tükörben rám nézve. - Nehéz helyzet lehetett.

A járőrkocsi lassít, majd megáll Mia háza előtt, a Liberty Roadról nyíló, harminc évvel ezelőtt épített középkategóriás lakóparknál.

- Ez az?

- Igen, köszönöm.

A rendőr kinyitja a központizáras ajtót, majd kiszállunk.

- Felkísérlek az ajtóig - ajánlom fel Miának.

A lány hálásan bólint. Miután megköszönöm a fuvart Leenek a kocsiablakon át, Mia elindul a járdán.

- Holnap reggel eljövök majd - ígérem mellé érve. - Beszélek Meredith-szel, és elmondom neki, mi történt.

- Vagy legalábbis megpróbálod - helyesbít Mia idegesen nevetve.

- Hát igen.

Mia hirtelen témát vált. - Ugye elvesztetted Kate lemezeit?

Bólintok. - És a naplóját is.

- Nagyon sajnálom. Mennyire rossz ez Drew-nak?

- A naplót amúgy sem akartam felhasználni. De a lemezekre szükségem lett volna.

- És Marko lemeze?

Megtapogatom a nadrágzsebemet. - Az még mindig nálam van. Reméljük, találok rajta valami használhatót

- És hogy Lucien fel tudja törni.

- Ha nem ő, majd más feltöri.

Mia kinyitja a bejárati ajtaját, és belép a lakásba. Benéz a házba, majd vissza rám. - Hála istennek, anya alszik. Remélem, senki sem fogja ma éjszaka felébreszteni.

- Azt hiszem, ettől nem kell tartanod.

Mia hirtelen kinyújtja a kezét, és behúz az ajtón. Nem látok mást, mint a sötétben csillogó tekintetét.

- Mi a baj? - kérdezem.

- Ugye most majdnem meghaltam?

- Meghalhattál volna - ismerem be. - És az én hibám lett volna. Ha Logan nincs a közelben…

- Nézz rám, Penn.

- Azt csinálom.

- Soha nem éreztem még ennél élőbbnek magamat.

A tenyerem még mindig zsibbadt a szállodában történt dulakodástól. De valami más is történik velem. - Azt hiszem, ilyen helyzetekben ez meglehetősen gyakori.

- Meg akarlak csókolni - mondja hirtelen Mia.

- Mia, ezt már megbeszéltük.

- Igen, tudom, hogy nem lehet köztünk semmi. És ezt tudomásul is veszem. De csak ezt a pillanatot szeretném átélni.

Még mielőtt válaszolni tudnék, lábujjhegyre ágaskodik, a kezembe veszi az arcomat, és szájon csókol. Nem csókolom vissza, de nem is húzódom el. Az igazat megvallva, pontosan ugyanazt érzem, mint amit ő a halálközeli helyzet után - minden porcikámban érzem, hogy élek. És az ajkamhoz préselődő puha ajkaknál élettel telibb dolgot el sem tudok képzelni. Mia enyhén szétnyitja száját, és érzem, ahogy a nyelvével súrolja az ajkamat. Egy pillanatra kinyitom a számat, és megízlelem, és abban a pillanatban megérzem azt a mindent elsöprő vágyat, amely Caitlin szavaival az evolúciós nirvána felé vezet. Mia finoman megharapja az alsó ajkamat, aztán elhúzódik.

- Tessék - mondja csillogó tekintettel. - Látod? Senkinek nem lett semmi baja. Holnap majd úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Ígérem.

- Próbálj meg aludni, Mia.

- Nem hiszem, hogy sikerülni fog. De ne aggódj miattam. És ne érezz bűntudatot. Ígérd meg.

- Igyekezni fogok.

A lány fogai megvillannak a sötétben. Aztán finoman kituszkol az ajtón.

A járdán ballagva egy rendőrautó adó-vevőjének zöreje zökkent vissza a jelenbe. Rengeteg a tennivalóm még ma éjszaka. Lehet, hogy elvesztettem Kate adathordozóit, de még nálam van Sonny Cross számítógépe és feljegyzései. Egy kis szerencsével találok bennük valamit, ami talán elvezet ahhoz a sötét lelkű alakhoz, aki ennyi halált hozott erre a városra. Az én városomra.

Cyrus White-hoz.

34. fejezet

Az Eola Hotelben történt lövöldözés híre mély megdöbbenést keltett városszerte. Caitlin részletesen beszámolt a támadásról, főként azon információk alapján, amelyeket tőlem hallott, miután hajnalban hazatérve felébresztettem a hálószobámban. Nem lett volna értelme bármit is elhallgatni előle. Másfelől pedig úgy gondoltam, minél többen értesülnek az eltűnt Saabomról, annál nagyobb az esély rá, hogy valaki megtalálja. Caitlint különösen az érdekelte, mit kerestem Miával a szállodában éjjel kettőkor. Elmagyaráztam neki, hogy Mia segített Quentinnek és nekem a Kate Townsend életével kapcsolatos nyomozásban, de ennél többet nem mondhatok. Ez persze nem elégítette ki Caitlint, de annyira örült a támadásról szóló bennfentes információknak, hogy úgy döntött, annyiban hagyja a dolgot, legalábbis egy időre. Miután kimerítettük az éjjel történt eseményeket - vagy legalábbis, amennyit ebből elmondtam neki -, úgy tettem, mintha lefekvéshez készülődnék. Caitlin felöltözött, felhívta a főszerkesztőt, és bement a városba az Examiner irodájába, hogy dolgozni kezdjen a sztorin.

Amint elment, főztem egy bögre kávét, és előszedtem Sonny Cross holmiját a széfemből. Aztán végignéztem Sonny Cross összes videofelvételét. Unalmas dolog volt, de a végén találtam két felvételt, amely Kate Townsendet mutatta Cyrus White lakásába belépni, és onnan kijönni. Ezeket a felvételeket kérte tőlem Quentin Avery, de nekem ez még nem volt elég. Én a hús-vér Cyrust akartam.

Hozzáfogtam Sonny jegyzeteinek áttanulmányozásához; sorról sorra elolvastam minden bejegyzést. A jegyzetek részletesen leírták a Brightside Manor lakóparkban - és Natchez más részein - folyó drogügyleteket, de semmi olyat nem találtam, ami segíthette volna meghatározni Cyrus búvóhelyét, hacsak nem az egyik ismert menedékhelyén tartózkodik. Logan azonban biztosított arról, hogy azokat folyamatosan megfigyelés alatt tartják. Sonny jegyzeteiből világosan kiderült, hogy információinak nagy részét olyan drogosoktól és terjesztőktől szerezte, akiket erővel vett rá az együttműködésre, cserébe meghagyta a szabadságukat. A gond csak az volt, hogy Sonny a spiclijeire különböző fedőneveket ragasztott. A fedőnevek először furcsának tűntek, amíg rá nem jöttem, hogy valamennyi egy-egy John Wayne által eljátszott szereplő neve. Rooster, Chance, Ethan, Cahill, Big Jake, Chisum, McQ. A Cyrus White-ról Sonny birtokában lévő információk zömét Ethan szolgáltatta, de a jegyzetek között egyetlen utalást sem találtam a spiclik személyét illetően.

Miután félretettem a feljegyzéseket, elkezdtem bogarászni a Sonny laptopján lévő fájlokat. Közel egyórás munka után rábukkantam valamire. Egy kódolt fájlra. Nem sikerült kinyitnom, de nagyon izgatott lettem tőle, mert ez volt az egyetlen kódolt fájl, amit a gépen találtam. Miután megbizonyosodtam erről, felhívtam Lucien Morse-t a mobilján. Mia említette, hogy Lucien általában egész éjjel ébren van, és igaza volt. A hajnali négy órai időpont ellenére Lucien teljesen éber hangon vette fel a telefonját, és vígan beleegyezett, hogy másnap reggel találkozzék velem az Eolában, hogy feltörje Sonny fájlját. Cserébe nem kért egyebet, mint újabb ötszáz dollárt.

Miután befejeztem a beszélgetést Luciennel, lefeküdtem aludni.

Amikor négy órával később felébredtem, felhívtam Quentint az Eolában, és röviden elmeséltem neki, milyen tűzharcot aludt át az éjszaka. Quentin elmondta, hogy Doris fel is ébredt az éjjel, mert mintha lövéseket hallott volna, de aztán csend lett, így visszament aludni. Quentint nem nagyon érdekelte az ázsiai fiúk halála, de Cyrus elveszett fenyegető leveleinek hírére eszeveszett dührohamot kapott Úgy harminc másodpercre eufóriában volt, miután tudomást szerzett a levelek létezéséről, majd minden romba dőlt. Amikor azzal próbáltam nyugtatni, hogy majd a bizonyítási eljárás során kikérjük Cyrus elektronikus üzeneteit, Quentin kinevetett.

- Azt az e-mail címet csak a drogügyleteihez használja. Soha nem fogják tudni lenyomozni. Biztos, hogy álnéven tartja fenn a címet.

- Akkor valahogy rávesszük Cyrus embereit, hogy Cyrus érdekében kell megadniuk, azt az e-mail címet - vetettem föl.

Quentin ezen még hangosabban nevetett. - Soha nem fogják bevenni. Azok az üzenetek legalább ötszáz évet jelentenének Cyrusnak a Parchman börtönben. Viszont annak az esélye, hogy elítélnék Kate Townsend meggyilkolásáért, közelít a nullához. Cyrus ezt maga is láthatja, ha olvassa az újságokat. Drew jelen pillanatban a legesélyesebb bűnbak. Hagyja csak rám a védelmi stratégia kidolgozását. Nem most jöttem le a falvédőről.

A beszélgetésünk után Quentin elment, hogy meglátogassa Drew-t a megyei börtönben. Felhívtam apámat, és megkértem, hogy vigye el néhány napra Annie-t a városból. Apám azonnal beleegyezett. A tervek szerint anyámmal együtt ma este elutaznak New Orleansba.

Miután mindezt elintéztem, visszamentem az Eola Hotelbe, ahol ott találtam Lucien Morse-t az előcsarnokban. A fiú tökéletesen volt öltözve, ahogy a múlt éjszaka is. A betört üvegajtót műanyag fóliával fedték be, és a festők már dolgoztak a falakon, hogy eltüntessék a golyónyomokat. A liftben Lucien feltett néhány morbid kérdést a lövöldözéssel kapcsolatban. Válaszul csupán Sonny Cross laptopját nyomtam a kezébe.

Amíg Lucien megpróbálta feltörni Sonny Cross kódolt fájlját, a dohányzóasztalnál ülve levelet írtam a Natchez Examiner Aktuális rovatába, amelyben általában a helyi politikai eseményekről vagy a közösséget érintő fontosabb ügyekről szoktak írni. A levél célja az volt, hogy bejelentsem indulási szándékomat a polgármester-választásokon. Nem vagyok benne biztos, milyen fogadtatásban részesül majd a bejelentésem, de azt biztosra veszem, hogy két embert mélyen fog érinteni. Shad Johnson nem lát majd a dühtől, Quentin Avery pedig oda lesz az örömtől, hogy elterelem Shad figyelmét Drew közelgő tárgyalásáról. És persze, egy harmadik személyt jóval mélyebben érint majd a döntés. Amikor a levelet elküldöm majd a lap irodájába, Caitlin is tudni fogja, hogy elhatároztam magam. Hogy azután mi fog történni, nem tudom. A kézbesítés előtt azonban még egy sokkal fontosabb feladat vár rám. Lucien Morse húsz perccel ezelőtt befejezte a kód feltörését, így hozzáláthatok felhasználni a fájlon található információkat.

A kezemben immár Sonny Cross kódolt számítógépes fájljának nyomtatott változatát tartom, rajta Sonny Cross spiclijeinek valódi személyazonosságával. A nevek mellé Sonny minden egyes informátor telefonszámát és címét is feljegyezte, valamint az általuk elkövetett szabály-sértéseket is, amivel sakkban tudta tartani őket

Próbálok nem túl nagy reményeket táplálni, miközben felemelem a telefonkagylót, és tárcsázni kezdem az Ethan fedőnév mellé írt számok egyikét. Ethan valódi neve Jaderious Huntley. Emlékeim szerint szintén Jaderious volt a neve annak az embernek, aki azt a fotót készítette Kate-ről és Cyrusról. Az 597-es előhívószám azt jelzi, hogy natchezi mobilszámot hívok. Öt csengetés után egy automata üzenetrögzítő veszi fel a telefont. Nem hagyok üzenetet, leteszem, és megpróbálkozom a Huntley neve mellett álló második telefonszámmal.

Ez vonalas telefonszámnak tűnik. Hét csengetés után fiatal férfihang szól a vonalba. - Jaderious.

- Hello, Ethan!

Valaki felszisszen, aztán a telefon elnémul.

Újra tárcsázom a számot.

Senki nem válaszol.

Megint tárcsázok, és hagyom, hogy húszszor kicsengjen. Semmi válasz. Leteszem, és újra hívom. Szinte magam előtt látom a fekete fiút, amint rémült arccal mered a telefonjára, mintha hallucinálna. Semmi kétségem afelől, hogy Sonny Cross volt az egyetlen ember, aki valaha is Ethannek szólította. Sonnyról pedig mindenki tudja, hogy halott. A nyolcadik próbálkozás után valaki felveszi a telefont, de nem szól semmit.

- Itt Sonny Cross beszél - mondom nyugodtan.

A hallgatás a végtelenbe kezd nyúlni.

- Nyugodtan megszólalhatsz, Ethan. Van időm, kivárom.

Feszült hangon megszólal a fiú: - Sonny meghalt, ember!

- Így van. De én nem haltam meg.

- Ki vagy?

- Sonny egyik barátja.

- Na ne már! Legyen már vége!

- Még nincs vége, Jaderious. De vége lehet, ha te is akarod. Csak egyetlen dolgot kérek tőled. Egyetlenegyet. Azután pedig elégetem az aktádat. Olyan lesz, mintha soha nem is ismerted volna Sonnyt.

- Ne szórakozz velem, ember! Ti soha nem tudtok megállni. Azt hiszed, még mindig rabszolga vagyok?

- Magad vállaltad, Ethan. Nem én tettem veled.

- Jól van már! Köpd már ki, mit akarsz.

- Találkozni veled.

- Az már nem! Az utca tiszta idegbaj. Mindenkinél ott szimatolnak a zsaruk. Mindenki be van szarva. Nem mutatkozhatok veled.

- Azt sem tudod, ki vagyok.

- Tudom, hogy fehér vagy, ez elég. Nyögd már ki, mit akarsz!

- Tudni akarom, hol van Cyrus.

Jaderious úgy felhorkan, mint a pap, aki a sátán hangját hallja. - Te megőrültél? - sziszegi. - Teljesen elszállt az agyad?

- Jaderious, előbb-utóbb beszélni fogsz velem. :gy vagy úgy, de találkozni fogunk.

- Dehogy fogunk! Ha tudod a számomat, azt is tudod, hol lakom. De ide biztosan nem fogsz eljönni. Különösen most nem.

- Mondd meg, hogy Cyrus hol van, Ethan. És soha senki nem tudja meg, hogy te köptél.

Jaderious őszintén nevetni kezd. - Még akkor se mondanám meg, ha tudnám, te barom. De nem tudom!

- Ha el kell mennem hozzád, hogy beszélhessek veled, akkor látni fognak az emberek.

- Ha tényleg idetolod a képed, innen nem mész ki élve. Úgyhogy nem számit De te csak blöffölsz, baromarc. Most mennem kell. És ne hívj többet!

Leteszi a telefont, még mielőtt válaszolhatnék.

Némán ülök egy darabig a helyemen. Aztán felhívom Quentin Averyt a mobilján.

- Mi a baj? - szól a telefonba feszült hangon Quentin.

- Még a börtönben van?

- Igen. És nem vagyok túl vidám.

- Be kell jutnom a Brightside Manor lakóparkba.

- És?

- A fenébe, Quentin, ne játssza meg a hülyét! Be tud engem vinni és utána kihozni?

Rövid hallgatás. - Azt hiszem, igen. De nem vagyok benne biztos, hogy be akarom vinni oda.

- Miért nem? Lehet, hogy ettől függ Drew felmentése.

- Nem biztos, hogy ez elegendő ok, tekintve, milyen árat fogok érte fizetni. Különben is, ez a maga idióta barátja egyenesen a halálba akar sétálni. Nem hajlandó rám hallgatni.

- Ezt hogy érti?

- Az Eolában van?

- Igen.

- Ne mozduljon, mindjárt ott leszek én is.

Húsz perccel később Quentin olyan lendülettel viharzik be a lakosztályba, ahogyan csak egy féllábú embertől kitelik. A tekintetéből süt az indulat.

- Mit mondott Drew? - kérdezem.

- Pontosan azt, amit maga jósolt! Ragaszkodik hozzá, hogy tanúskodjon a tárgyaláson.

Bólintok, de nem szólok semmit. Nincs értelme azt mondani, hogy „én megmondtam”.

- Ez a faszfej! - dühöng Quentin. - A lehető legrosszabbfajta ügyfél.

Még mindig nem szólok. Az ilyen indulat láttán általában az a legokosabb, ha az ember kivágja, hogy elvonuljon a vihar.

Quentin kinyitja a minibár ajtaját, elővesz egy kis üveg bourbont, lecsavarja a tetejét és a felét kiissza. - A francba vele! - mondja, száját az ingujjába törölve. - Doris a fejemet venné, ha ezt látná.

- Miért gondolja, hogy Drew a legrosszabbfajta ügyfél, Quentin?

Az ügyvéd a kanapéhoz lép, kicsit tétovázik, majd megfordul, és lehuppan rá. - Mert az a bolond úgy döntött, hogy elmondja az igazat, és csakis a színtiszta igazat.

- És ez magát meglepte?

- Ez csak a cserkészeknél szokás!

- Drew lelkes cserkész volt.

Quentin kiüríti az üvegben maradt bourbont. - Drew Elliott azért egy nagy seggfej, mert azt hiszi, számára mások a játékszabályok. Csak mert az élete kilencvenöt százalékában mindig helyesen cselekedett, azt gondolja, nincs más dolga, mint felállni a tanúpadra, és elmagyarázni, pontosan mi és miért történt. És nem tudom vele megértetni, hogy ezzel végleg elássa magát Elvégre ez a pasas majdnem egy évig minden áldott nap hazudott a feleségének. És közben a bébiszitterét dugta! Az a lány most halott. Halott, ráadásul terhes volt! Miért hinne éppen most neki az esküdtszék?

- Quentin, nekem nem kell magyaráznia.

- Semmiképpen nem fogom hagyni, hogy az a tökfej kiálljon az esküdtek elé, és elmondja, hogyan talált rá Kate holttestére, és miért nem jelentette.

- Hogyan tudja megállítani?

- Nem tudom. De talán magának sikerül.

Én most nem erről akarok beszélni. - És mi a helyzet a Brightside Manor lakóparkba való bejutással?

- Mi van ott, ami annyira fontos?

- Egy spicli, aki tudja, hol van Cyrus White.

Quentin szája sarka megrándul egy pillanatra, és ez semmi jót nem jelent. - Hozna még egy bourbont?

Odamegyek a minibárhoz, és kiveszek egy újabb üveget Quentin lassan szopogatja, a tekintete még mindig tűzben ég. - Jól van, be tudom magát vinni, és ki is tudom hozni. De ha megteszem, az ott lakó összes fekete tudni fogja, hogy én voltam. És ez nekem a jövőben sokba fog kerülni. Hát nem érti? Lehet, hogy nem szép dolog ilyet mondani, de ez az igazság.

- Miért fog magának sokba kerülni?

- Ügyfeleket veszíthetek vele, no meg a hírnevemet.

A kérdés, amit annak idején az apám irodájában nem tettem fel Quentinnek, az volt, hogy miért hagyott fel az állampolgári jogi ügyekkel, és kezdett el inkább piszlicsáré perekkel foglalkozni. A válasz most már magától értetődő.

- Akkor mit tehetek?

- Nem azt mondom, hogy nem fogok segíteni. Csak azt, hogy jobb lenne más úton eljutni a fickóhoz.

- De mégis hogyan?

- Például úgy, hogy kicsalogatja őt onnan.

- Mivel? Majd beszarik a félelemtől.

- Akkor keressen valaki mást, aki be tudja oda vinni.

- Például kit?

Ahogy Quentin az italát kortyolgatva üldögél a helyén, a torkomat elönti a düh. Drew élete forog kockán, és ez az ember itt egy öt évvel ezelőtti ügy miatt aggódik? Egyetlen szó nélkül felállok, és az ajtó felé indulok.

- Most hová megy? - kérdi Quentin.

- A munkámat végezni. Magának meg el kéne gondolkoznia azon, hogy minden eszköz a rendelkezésére áll-e, hogy a sajátját elvégezhesse.

- Hé, nehogy…

Becsapom magam mögött az ajtót, és elsietek a lift felé.

A Brightside Manor lakópark ékes példája a rosszul átgondolt, államilag támogatott lakásépítési programoknak. A lerobbant épületek úgy festenek, mintha egyetlen rúgással eldönthetőek lennének. A St. Catherine-patak partján kilenc kockadoboz áll egy hatalmas aszfaltnégyzet körül, amelyet az ország lefurcsább járművei népesítenek be.

A parkoló környékén legalább ötven embert látok üldögélni és ácsorogni. Az idősebbek ponyvatetővel védett tornácaikon ülnek, a középkorúak pedig kisebb csoportokban álldogálnak. A férfiak papírzacskókba rejtett üvegeket adnak körbe, a nők kisbabákat fognak a karjukon. Tizenéves fiatalokat nem látok - mintha behívták volna mindet valamilyen titkos háborúba -, de jó pár totyogó kisgyerek járkál felügyelet nélkül a parkolóban. Közülük hárman teljesen meztelenek.

- Mióta ment el? - kérdezi az apám.

Apa James Ervinről beszél, egy nyugdíjas fekete rendőrtisztről, akit 1960 óta ő kezelt, azóta, amióta a natchezi rendőrség orvosaként dolgozott. Miután apa beleegyezett, hogy segít bejutni a Brightside Manor lakóparkba, megkérte Ervint, hogy ő legyen az előőrs Jaderious Huntley épületében. Ervin nagylelkűen beleegyezett, és még egy lerobbant kisteherautót is felajánlott a küldetéshez.

- Tizenegy perce - válaszolom.

Apa csettint egyet a nyelvével. - Nem tetszik ez nekem!

- Várjunk még egy kicsit. Ervin nyugodtnak tűnt, mielőtt bement voina.

Apa tűnődve bólogat.

Amikor felhívtam apámat az Eola előcsarnokából, már éppen indulófélben voltak New Orleans felé anyámmal és Annie-vel. Apám elmondta, hogy régen többször is járt a Brightside Manorban, még akkoriban, amikor házhoz járt. Mindig tartott egy zseblámpát meg egy pisztolyt az orvosi táskájában. Manapság már nemigen jár beteglátogatóba, de még mindig vannak betegei, akik itt laknak. Értette, miért félek hívatlanul megjelenni ezen a környéken, és úgy vélte, ha ő is velem tart, nem történhet bajunk. Hajlottam rá, hogy higgyek neki. Ebben a városban egyetlen fehér orvos sem kezelt nála több fekete beteget. És ami még fontosabb, apám ugyanolyan gonddal kezelte és kezeli őket is, mint a fehéreket, ezzel pedig a feketék is tisztában vannak. Apám nem tud úgy megjelenni egy-egy forgalmasabb helyen a városban, hogy ne vennék körül hálás fekete páciensek.

Ez a mai nap talán a fő erőpróbája ennek a jóindulatnak.

A tervünk az volt, hogy beküldjük James Ervint Jaderious lakásába, hogy ellenőrizze, odahaza van-e az informátorunk. Ezután mi magunk megyünk be, azzal az ürüggyel, hogy sürgős beteghez jöttünk a 28-as szám alá. Ezt az ürügyet elsősorban a magunk védelmére eszeltük ki, és nem Jaderiouséra, az pedig csak másodlagosnak tűnt, hogy az ürügy esetleg a spiclinek is védelmet nyújthat.

A mobiltelefonom csörgésére mindketten felugrunk az ülésről.

- Halló? - szólok bele, és kihangosítom a készüléket.

- Idefenn van a fiú - mondja James Ervin. - Meg akart lépni, de egy fegyvert nyomtam a fejéhez, így kénytelen volt itt maradni.

- A fenébe! - szitkozódik apám. - Nem tudtam, hogy James fegyvert is vitt magával.

- Hozzák azt a fekete nejlonzsákot - mondja Ervin. - Valószínűbb, hogy beszélni fog, ha esélyt adunk rá, hogy elbújjon Cyrus emberei elől.

- Mindjárt indulunk - ígérem.

Érkezésünk után azonnal feladtuk a reményt, hogy rejtve közelítjük meg Jaderious lakását. Fehér arcbőrünk azonnal érdeklődést keltett, amint James Ervin kiszállt a kocsiból. Sokan mutogattak a kocsink felé, de egyelőre senki sem akart nyíltan fellépni velünk szemben. Ha nem egy ilyen ócska járműben ülnénk, talán azt hinnék, zsaruk vagyunk. De lehet, hogy így is azt hiszik.

Mindketten hoztunk magunkkal fegyvert, de valami azt súgja nekem, hogy hagyjuk a kocsiban a fegyvereinket. Apám nem ért egyet velem, így kompromisszumot kötünk. Én nem viszem fel a Browningomat, ő viszont magával hoz egy 38-as kaliberű Smith and Wesson típusú kisebb pisztolyt, amit sokan csak „Lady Smith”-nek becéznek. Céltudatos léptekkel átvágunk a parkolón, de nem túl sietősen. Az emberek ugyanúgy megérzik a félelmet, mint az állatok Úgy teszünk, mintha két, munkáját végző ember lennénk.

Csak éppen két fehér ember.

Örülök, hogy az egyikünk hetvenéves elmúlt. Az épületek körül tébláboló emberek ezzel nem tudnak mit kezdeni.

A déli államok épületeinek többségéhez hasonlóan a Brightside Manor emeleti lakásaiba is külső lépcsőkön át lehet bejutni. Felmászunk egy ajtóhoz, amelyen tizenöt perccel korábban James Ervin belépett. Nyugodtan kopogtatunk majd benyitunk James Ervin néhány méterrel odébb áll, kezében nikkelezett pisztollyal. Sonny jegyzetei szerint Huntley huszonnyolc éves, de inkább negyvennek tűnik. Semmi más nincs rajta, csak egy tomanadrág, és a felsőteste olyan vézna, mintha hetek óta nem evett volna. Az arca beesett, a szeme mélyen ülő. Ha valóban drogterjesztő, akkor már régóta használhatja is az anyagot, amit terjeszt.

Odalépek a székéhez, és leguggolok elé. - Szeretnék minél gyorsabb és fájdalommentesebb lenni, Jaderious.

A fiú nem néz rám, csak rázza a fejét, mintha egy félnótás beszélne hozzá. - Hát nem érted, öreg? Én már halott vagyok.

- Én próbáltam telefonon keresztül megoldani a dolgot, de te nem igazán akartál együttműködni.

Huntley hátradől, és karba teszi a kezét. Úgy tesz, mintha ezzel a mozdulattal páncélt vonna maga köré. - Arról, amit a telefonban kérdeztél, szart se fogok mondani. Ti nem vagytok zsaruk! - Ujjával James Ervinre mutat. - Kivéve ezt a vén faszfejet, de ő már túl öreg ahhoz, hogy bármit tegyen. Még ahhoz is öreg, hogy a feleségét megdugja.

James Ervin arca rezzenéstelen marad, akár egy sziklakő.

- Igazad van - mondom türelmesen. - Tényleg nem vagyunk zsaruk. Ezért látod rossz oldalról a dolgot. Azt hiszed, ha nem mondod el nekem, amit tudni akarok, akkor iecsukatlak a drogügyleteidért.

Jaderious egy száműzött diktátor arroganciájával fintorog. Aztán piszkálgatni kezdi a körmeit.

- De én nem ezt fogom tenni - folytatom. - Mert ha így teszek, azzal nem segítek magamon. Ha nem beszélsz, akkor odakinn mindenkinek elújságolom majd, hogy az elmúlt másfél évben Sonny Cross spiclije voltál.

Az informátor teste megrándul.

- Azután átadlak a különleges osztagnak, ők elszállítanak Tracetownba, és hat órán át kérdezgetni fognak. Arról pedig minden haverod tudni fog.

- Ezt nem teheted! - üvölti Huntley, és vadul rázza a fejét

- Nem is akarom megtenni. Mert ha megteszem, akkor nem éred meg a hétvégét. Talán még a nap végét sem. És nekem személy szerint semmi bajom veled.

Jaderious úgy néz rám, mint egy támadni készülő csörgőkígyóra. - Te nem ismered Cyrust - mondja halkan. - Nem tudod, hogy mire képes.

- Van róla némi fogalmam.

- Nem, nincs. Én az emberek megcsonkításáról beszélek. Levágnak róluk testrészeket, meg ilyenek. Lyukakat fúrnak a csontjukba. De közben még élnek!

Jaderious szájából fröcsög a nyál, és ég a szeme, annyira pánikban van. Kicsit meglep a kínzásokról szóló meséje. Egy ázsiai drogbandától számítottam volna ilyen eszközökre, de nem egy natchezi drogkereskedőtől. Ha Jaderiousra valóban ilyen sors vár, amiért ma eljöttem hozzá, mit tehetnék ellene? Ügyészként felajánlanám neki a rendőri védelmet. De magánemberként semmit sem ajánlhatok. Aztán amikor eszembe jut, ahogy Sonny Cross a saját kertjében halt meg, miközben a fiai életéért aggódott, Kate Townsend pedig félmeztelenül hevert egy vízen lebegő farönkön, hamar elpárolog az aggodalmam Jaderious Huntley miatt.

- Egyetlen módon juthatsz ki élve ebből a helyzetből - szólalok meg. - Ez a férfi itt - lendítem a kezem apám felé - Tom Cage doktor. Ad majd neked egy tablettát, amitől kiokádod a beledet. És ha az emberek megkérdezik, mit kerestünk idefenn, azt mondhatod majd nekik, hogy az anyukád kedvéért kijött a lakásotokra. Van neked anyukád, Jaderious?

A fiú gyanakodva bólint.

- Lehet, hogy nem túl erős alibi, de ez a legjobb, amit ajánlhatok. De ezt addig nem kapod meg, amíg nem mondod el, amit tudni akarok. Ha nem beszélsz, akkor viszont egy neonreklámot kapsz majd, amin az áll, hogy „Jaderious Huntley a zsaruk spiclije”. És aztán közelebbről is megismerkedhetsz Cyrus White módszereivel.

Huntley nyugtalanul pislogni kezd, mintha szemhéja mozgásának gyorsulásával az agyát is gyorsabb működésre tudná késztetni, vetek egy pillantást James Ervinre. A nyugdíjas rendőr szeme olyan, mint egy kutyáé, állandó szomorúság ül benne, vajon mit gondol arról, ahogy fekete sorstársával beszélek? Vajon úgy néz Jaderiousra, mint egy testvérre? Vagy inkább egy elveszett embert lát benne, aki régen megadta, már magát az ördögnek?

- Ha ennyire fél - jegyzi meg Ervin - akkor Cyrus nem lehet messze.

Jaderious Ervin felé fordul. - Elég közel van ahhoz, hogy kiheréljen, te vén fafej. Te átkozott szarházi.

Ervin egy darabig csak nézi a fiút, aztán három célzott lépést tesz felé, és egyenesen az arcába néz. - Te egy semmi vagy, fiú - mondja neki. - Érted? Még a semminél is rosszabb. Csak a posványba rántod a népedet, és még csak nem is tudsz róla. Erről pedig egyedül csak te tehetsz.

Jaderious elfordítja a fejét, és a falat bámulja, olyan eltökélten, mintha egy függönyt vont volna maga köré.

James Ervin az ajtó felé indul. - Szerintem falják fel a farkasok.

Követem Ervint az ajtóhoz. - Gyere, apa! - mondom. - Ez a fickó túl ostoba ahhoz, hogy a saját bőrét mentse.

A kezem már a kilincsen van, amikor Huntley megszólal. - Egy pillanat

Kinyitom az ajtót.

A spicli felugrik a székről. - Azt mondtam, egy pillanat!

- Látom, hogy mozog a szád - válaszolom -, de nem hallok semmit.

Huntley arcát újra pánik önti el. Bár kétségbeesetten játszik a túlélésre, mégsem bírja rávenni magát, hogy beszéljen. - Nem tudom, hol van Cyrus! De ismerek valakit, aki talán tudja.

Kilépek a lakás ajtaján.

- Nem hazudok, ember! Ez minden, amit tudok. A fickó Cyrus unokatestvére!

Ez már megállásra késztet. - Mi a neve?

- Stoney Washington.

Ránézek James Ervinre. A férfi bólint, és így szól: - Ismerem, kamionsofőr. Néhányszor elkapták kisebb csalásokért.

- Ő az! - mondja Jaderious. - Cyrus elbánt a húgával. Quenisha a Ferridayben kamatyolt, és összeszólalkozott Cyrusszal valami kokó miatt.

- És?

Jaderious szeme becsukódik majd lassan kinyílik. - Cyrus csúnyán elbánt vele.

- Hogyan?

A spicli csak rázza a fejét.

- Összevissza vagdalta. Kívül-belül! Gondolni se bírok rá. Cyrus olyan, mint az ördög, amikor bedühödik. Mit gondolsz, miért beszéltem Sonnynak?

- Mert különben börtönbe küldött volna.

Jaderious abbahagyja a fészkelődést, és mereven megáll előttünk, mint egy éhező katona, aki megadja magát. - Nem, öregem! Cyrushoz képest a börtön olyan, mint a karácsony. Én ismertem azt a lányt. A szerelmem volt. Tudom, hogy kurválkodott, de nem érdekel. Most viszont teljesen begolyózott. Egész nap csak otthon ül. Gyógyszert szed, nehogy öngyilkos legyen.

Próbálok a lényegre térni. - És az unokatestvér?

- Stoney még mindig jóban van Cyrusszal. Sok mindent szállít neki a kamionjával. Azok után, ami Quenishával történt, Cyrus választás elé állította. Stoney megesküdött, hogy nem áll bosszút. Azt mondta, Nisha megérdemelte, amit kapott. Mi mást mondhatott volna?

- Folytasd!

- Ha Stoney elhiszi, hogy tényleg el tudod kapni Cyrust, akkor talán beszélni fog. Add meg a számodat, és felhívlak.

- Te teljesen hülyének nézel, Jaderious?

- Nincs más választásod, ember! Ha lenne más, akkor most nem lennél itt. Én meg holnapra valószínűleg úgyis halott leszek.

Az apám megszólal mögöttem. - Add meg a számodat, Penn.

Felveszek a földről egy pizzásdobozt, és felírom rá a mobiltelefonom számát. Aztán visszamegyek az ajtóhoz.

- Várj! - kiált rám Jaderious.

- Mi az?

- Elfelejtetted odaadni azt a gyógyszert. Amitől hányni fogok.

Tényleg megfeledkeztem róla.

Apám kinyitja az orvosi táskáját, és néhány másodpercig kotorászik benne. Aztán elővesz egy üveg ipecacuana szirupot, amit egy órával ezelőtt vásároltunk egy gyógyszertárban.

- Nyissa ki a száját - utasítja Jaderioust.

Huntley engedelmeskedik. - Ettől majd felpörgök, doki?

- Nem, nagyon rosszul lesz. Néhány perc múlva ki sem fog tudni mozdulni a vécéből.

Apám leönti a fiú torkán a szirupot. A spicli öklendezik, aztán hármat nyel. Amikor felegyenesedik, grimaszol egyet. Aztán egyetlen szó nélkül gyorsan kimegy a szobából.

- Dobj a szemetesbe egy felbontott tűt - mondom apámnak.

Apám így tesz, majd elindulunk kifelé.

A lépcső aljánál egész kis fogadóbizottság vár bennünket. Két hatalmas, húszas éveiben járó fekete férfi állja utunkat, mellettük egy hatvan év körüli nő.

- Mi a fenét csináltak odafönn? - kérdezik. - Maguk zsaruk?

Még mielőtt válaszolhatnék, apám megszólal: - Házhoz hívtak. Az a fiú majdnem meghalt. Bevett egy csomó gyógyszert, és majdnem megölte magát.

- Mi az, hogy házhoz hívták? - kérdi az asszony. - Az orvosok manapság már nem mennek házhoz.

- De én igen - feleli az apám, és higgadtan lemegy a lépcsőn. - Ezt maga nagyon jól tudhatná, Iola Johnson.

A nőnek elkerekedik a szeme. - Dr. Cage!

Apám elmosolyodik. - Személyesen!

- Mit keresett maga odafönn? Uramisten, már vagy húsz éve nem láttam magát. De megismerhettem volna.

- Az a fiú beteg, Iola. Drogfüggő. Az anyja felhívott, aztán James Ervin is felhívott, és úgy gondoltam, jobb, ha magam jövök ki ide.

Az asszony álmélkodva rázza a fejét. - Az a fiú nem jó ember, dr. Cage. Nyakig ül a drogban, akárcsak a többi haszontalan. - Fejével a körülötte álló férfiakra biccent. - Csak nem ismertük meg, hogy maga az. A fiaimmal próbáljuk követni, hogy ki járkál errefelé. Előfordul, hogy rossz szándékú fehér emberek is járnak erre.

- Ki az orvosa? - érdeklődik az apám. - Dr. Jeffers?

Iola Johnson felnevet. - Senkihez sem járok. Hál' istennek, nincs rá szükségem. De pénzem sincs orvosra. Az igazat megvallva, az öregség engem is kezd megviselni.

Apám ad néhány tanácsot az asszonynak a fájó ízületeivel kapcsolatban, aztán visszamegyünk James Ervin teherautójához. Ahogy a kocsi motorja felbúg, újra eszembe jutnak Jaderious rémült szavai Cyrus megtorlásaival kapcsolatban: „Én az emberek megcsonkításáról beszélek. Levágnak róluk testrészeket, meg ilyenek. Lyukakat fúrnak a csontjukba. De közben még élnek”.

- Ideje elvinni Annie-t a városból.

- Már régen ideje - mondja apám egyetértően, majd James Ervinhez fordul. - Köszönöm, James.

A nyugdíjas rendőr a fejét csóválja, kutyaszemében fájdalom ül. - Ez a világ nagyon mélyre süllyedt, dr. Cage. Soha nem volt még ilyen aljas. Olyan, mintha itt lenne a világvége.

Apám megszorítja Ervin térdét, de nem szól semmit. Aztán felém fordul, és így szól: - Hallom, lemondott Jones polgármester.

Tökéletes időzítés, mint mindig. - Én is hallottam.

- Meg azt is, amit James most mondott, ugye? Még mindig azt fontolgatod, hogy indulsz?

- Igen. Habár Caitlin úgy véli, ez a város nem akarja, hogy megmentsék. És nemrég mintha te is ilyen véleményt fogalmaztál volna meg.

- Nem feltétlenül vélemény volt. - Apám a zsebébe nyúl, elővesz egy szivart, és kezdi kicsomagolni. - Eszembe jutott egy idézet, nem is tudom, hol olvastam. Talán Mózes könyvében.

- És hogy szól? - kérdezem, felkészülve egy bölcsességre, miszerint tudni kell, mikor hagyjunk fel valamivel.

- Csak azért, mert az ember nem látja a munkája eredményét, nem feltétlenül kell feladnia a küzdelmet. - Apám elmosolyodik, és öngyújtót vesz elő. - Valahogy így hangzik.

- Mózes is ilyen volt - szólal meg James Ervin. - Sohasem látta az ígéret földjét, mégis ő volt az, aki odavezette népét.

Apám szemében pajkos fény villan.

Egy órával azután, hogy elhagytuk Brightside Manort, Annie és a szüleim már a 61 -es úton hajtottak dél felé, a viszonylagos biztonságot nyújtó New Orleans városába. Amikor hazaértem, Caitlint a lépcső alján üldögélve találtam. Furcsa volt tétlenül látni, hogy még mobiltelefon sem volt a kezében. Meg akartam kérdezni, akarja-e, hogy együtt készítsünk valami vacsorát, de alig nyitottam szólásra a szám, felállt, és a számra tette az ujját. Ezután kézen fogott, és átvezetett a kék bejárati ajtón. Nem állt meg a konyhában, hanem végigment a folyosón, egészen a hálószoba ajtajáig. Ott lábujjhegyre ágaskodott, és hosszas, gyöngéd csókot nyomott a számra. A két nappal korábban érzett sértődöttség, amely megakadályozott abban, hogy szeretkezzek vele, még mindig ott parázslott bennem, de a közben eltelt időben annyi minden történt velem, hogy nem maradt erőm azon morfondírozni, kinek volt igaza. Elemi erővel áradt szét bennem a vágy, Caitlin pedig a vadság határát is átlépő, erőszakos szenvedéllyel válaszolt erre. Ahogy lehullottak rólunk a ruhák, Caitlin két kézzel a falnak támaszkodva felém tolta a fenekét. Egy pillanatig elbámulva álltam - és lenyűgözve néztem hátravetett fejéről a hátára omló fekete sörényét.

- Gyerünk már! - szólalt meg rekedtesen.

35. fejezet

Natchez belvárosának földrajzi középpontjában, a Center City Grill nevű étteremben ülök. A hely igazi, hamisítatlan New Orleans-i hangulatot idéz fel. A téglaburkolatú kerthelyiséget kovácsoltvas bútorok, buja páfrányok, egy szökőkút és egy bárpult alkotja, de a szállóige szerint a világlátott és valamelyest kiművelt tulajdonosok is a bútorzat részei itt. Az asztalnál velem szemben Jaderious Huntley ül. A spicli fekete tréningnadrágot meg egy piszkos pólót visel, és úgy fészkelődik a helyén, mintha hangyabolyba ült volna bele.

Jaderious ma reggel felhívott, hogy elmondja, Stoney Washington hajlandó beszélni velem Cyrusról, de csak személyesen. Ezt kicsit gyanúsnak találtam, ezért azt javasoltam, hogy a találkozó egy általam választott, nyilvános helyen legyen. Jaderious továbbította az üzenetet Stoneynak, aki kelletlenül, de beleegyezett. Választásom azért esett a Center City Grillre, mert ott ebédidőben mindig telt ház van, különösen vasárnaponként, másrészről pedig nem valószínű, hogy Jaderious és Stoney itt belebotlanának bárkibe is, aki esetleg felismerné őket.

- Stoney miért nem jött? - kérdezem.

Jaderious idegesen pillant a közeli asztalokra. Mindegyiknél ülnek, de senki sem figyel ránk. - Stoney nem akar velem mutatkozni. Rosszat tenne neki. De ne félj, el fog jönni.

Vibrálni kezd a mobiltelefonom. Caitlin hív a lapkiadó irodájából. Majd a találkozó után visszahívom. Jaderious társaságában egyetlen pillanatra sem lankadhat a figyelmem. Úgy fest, mint egy ugrásra kész vadállat.

- Mit fogsz tenni, miután megtaláltad Cyrust? - érdeklődik.

- Beszélek vele.

Jaderious a fejét rázza. - Te megőrültél. Jobb lenne, ha minél távolabb tartanád magad attól az állattól. Legjobb lenne, ha most szépen hazamennél. Mindkettőnknek. Még van idő, hogy felhívjam Stoneyt, és…

- Felejtsd el! Ezután mehetsz, ahová akarsz, de ki kell várnod, amíg találkozom vele. Biztos akarok lenni benne, hogy azzal állok szóba, akivel kell.

Jaderious hirtelen megdermed, tekintetét mereven rászegezi valamire a hátam mögött.

Megfordulok, és egy pillantást vetek az étterem főbejáratára. Az étterembe érkező vagy az innen távozó vendégeknek végig kell sétálniuk egy hosszúkás, kovácsoltvas asztalokkal szegélyezett belső udvaron, majd át egy üveges ajtón. Ebben a pillanatban az ajtón kívül egy húsz év körüli fekete férfi áll, a fején szorosra kötött, piros kendő, és a benti asztalokat pásztázza.

- Ő Stoney? - kérdem.

Jaderious széke megcsikordul a földön.

Odakapok, és karon ragadom, még mielőtt futni kezdene. Jaderious már félig felállt a helyéről, arca csupa rémület. Jó erősen fogom a karját.

- Ki az ott?

- Cyrus egyik embere. Ki kell jutnom innen!

- Oké! Maradj nyugton. Addig nem tehet semmit, amíg itt ülsz, ennyi ember között. Két percen belül ide tudom hívni a zsarukat.

Jaderious úgy néz rám, mintha megbolondultam volna. - Ember! Ez a fickó le fog lőni itt mindenkit, csak hogy engem elkapjon! Most rögtön mennünk kell!

A konyha felé pillantok. Ott is bizonyára van egy kijárat, bár nem tudom biztosan. A helyiség hátsó falán viszont van egy kisebb ajtó, amely egy hátsó sikátorba vezet. Zsúfoltabb napokon néhányszor parkoltam abban a sikátorban, és azon az ajtón át jöttem be az étterembe.

- Most mit csinál a fickó? - kérdezem.

- Egyenesen rám néz - suttogja Jaderious. - Nekem annyi. A francba!

- Van egy hátsó kijárat. Látod azt az ajtót a falban? Majdnem közvetlenül mögötted, úgy húsz méterre.

- Ez idejön!

Felállok, és talpra húzom Jaderioust. Miközben az asztalok között az ajtó felé vezetem, előveszem a zsebemből a telefonomat.

- Van pisztolyod? - kérdezi Jaderious.

- Igen. Szólj, ha a fickó előveszi az övét. - Kezembe fogom a telefont, és tárcsázom a rendőrséget.

Egy női hang válaszol. - Rendőrség.

- Penn Cage vagyok - mondom halkan, de érthetően. - Hamarosan lövöldözés lesz a Center City Grillben. Küldjön ide néhány járőrkocsit, amilyen hamar csak tud. És hívja fel Don Logant is.

Majdnem elértük az ajtót. Visszateszem a zsebembe a telefont, és helyette megmarkolom apám pisztolyát. - Nyisd ki az ajtót! - utasítom Jaderioust.

A férfi engedelmeskedik.

- Penn Cage! - csiripeli egy női hang az ajtóhoz közeli asztaltól.

Anyám egyik barátnője az. Rámosolygok, aztán kisurranok az ajtón, és behúzom magam után.

Jaderious már sprintéi is a főút felé.

- Várj! - kiáltok utána.

- Egy frászt!

Elindulok a nyomába. Fiatalabb nálam, de fogadok, hogy drogos tüdejével nem bírja túl sokáig. Jaderious lassít, és megkerül egy fehér kisteherautót, amely elállja az utat a sikátorban. Felgyorsítok, remélve, hogy sikerül csökkentenem a köztünk lévő távolságot. Ahogy elérem a fehér furgont, valaki kihajol az ajtóból, és ököllel belevág a mellkasomba.

Minden levegő kipréselődik a tüdőmből. Ahogy előrebukom, támadóm megragad a hónaljamnál fogva, és behúz a kocsiba és a raktér fémpadlójára taszít, egyik lábát a mellkasomra nyomja, és kirángatja a zsebemből a pisztolyt. Behúzza a kocsi ajtaját, majd rögtön felbúg a motor, és a furgon elindul a sikátorban, Jaderiousszal ellenkező irányba.

Amikor lekerül a mellkasomról a láb, körülnézek, és azt látom, hogy egy nyitott térben fekszem, körülöttem szerszámok hevernek. Támadóm egy hatalmas fekete férfi, lila Alcorn Braves feliratú futballmezt visel, és egy házilag eszkábált pádon ül, amely hosszában fut a teherautó rakterében. A kocsi éles szögben jobbra fordul, rá a Franklin Streetre, majd megint balra.

- Hello, Mr. Cage! - szólal meg mögöttem egy mély hang.

Elfordítom a fejem.

A kocsi belső válaszfalának támaszkodva egy izmos, fekete férfi ül. Teljesen kopasz, és sötét, szúrós tekintete van. Nyaka körül egyetlen aranylánc csüng.

- Cyrus? - kérdezem.

A kopasz férfi elvigyorodik. - Személyesen! - Egy pillanatra társára néz. - Tartsd lent, Blue!

A hatalmas férfi, aki megütött, most leguggol, és legalább 46-os méretű Nike cipőjét a mellkasom közepére helyezi.

- Ha rátaposok a szívedre - szólal meg -, akkor meghalsz, úgyhogy inkább maradj nyugton.

- Oké.

Hirtelen furcsán éles sistergő hangot hallok mögülem. Megmagyarázhatatlan pánik fog el, és újból hátrafordítom a fejem. Cyrus egy kisebb hegesztőpisztolyt tart a kezében.

- Várj! - kiáltok rá, felidézve Jaderious kínzásokról szóló meséit.

- Mit akarsz tudni?

Cyrus torkaszakadtából nevetni kezd a rémületem láttán. A Blue nevű fickó csak a fejét rázza. Próbálom végiggondolni, mivel kenyerezhetném le Cyrust, de ő közben a padról felvesz egy fémkanalat, és a fáklya lángját az aljára irányítja. Mosolyogva nézi a kanalat, aztán elzárja a lángot, és lerakja a padra a hegesztőpisztolyt. Kezében ekkor egy fehér kis tasak jelenik meg, hasonló azokhoz, amelyeket apám orvosi táskájában láttam. Cyrus feltépi a tasakot, és egy injekciós tűt vesz ki belőle. Aztán a kanál tartalmát felszívja a tűvel.

- Mit csinálsz? - kérdezem. - Csak nem akarsz túladagolni?

Cyrus felemeli a tűt, és néhányszor megütögeti. - Dehogyis! Pont a megfelelő adagot fogod kapni. Elküldelek egy szép kis kirándulásra.

Próbálok elhúzódni előle, de Blue még erősebben leszorít a Nike-jával. Olyan érzés, mintha egy farönk alá szorultam volna.

- Keresd meg a vénáját - utasítja Cyrus.

Blue a kezébe fogja apám Browningját, és a homlokomhoz nyomja, miközben szabad kezét vasszorítással a bal bicepszem köré fonja. - Jók a vénái!

Cyrus odahajol hozzám, fekete szeme csillog az örömtől. Aztán egy érsebész szakértelmével döfi a tűt a vénámba. Nem érzem a szúrást, de amikor a fecskendőt nyomni kezdi, iszonyú rémület fog el.

- Ez meg mi?! - üvöltöm.

Blue elengedi a bicepszemet. Cyrus megpaskolja a könyököm belsejét, aztán újra felül a padra. - Majd meglátod - mondja csillogó szemmel.

- Már kezdődik is.

Elsőként azt érzem, hogy elönti a gyomromat a forróság, alig valamivel a szívem alatt. Aztán a forróság terjedni kezd, addig ismeretlen zsibbadtsággal járva át végtagjaimat. Mellkasomat pánik szorongatja, de aztán hirtelen eltűnik a feszülés, és elernyednek az izmaim.

- Ne küzdj ellene! - utasít Cyrus. - Hagyd, hogy megtalálja a helyét.

- Micsoda…?

- Jézus pora - mondja Cyrus.

- Nézd a szemét! - mondja Blue. - Ez már nincs itt!

Cyrus teli szájjal röhögni kezd.

- Hová megyünk? - kérdezi egy ismeretlen hang.

Talán a sofőr? Nem bírom elfordítani a fejem, hogy megnézzem. Az izmaim nem akarnak engedelmeskedni.

- Tudod jól - feleli Cyrus. - Itt van még velünk, Mr. Cage?

Megpróbálok válaszolni, de a szájamból csak egy hosszú, értelmetlen szótag bugyborékol fel.

- Persze! - mondja Cyrus, remekül szórakozva az állapotomon. Blue fölém hajol, és úgy nevet, mint egy apuka, aki figyeli, hogyan ejti ki a fiacskája az első szavakat.

Amikor felébredek, kemény padlón fekszem, alattam egy hálózsák. A padló valami fémből van. Átfordulok, és pislákolva nyitom ki a szemem a vakító neonfényben.

- Itt is van - szólal meg egy mélyebb hang. - Visszajött.

Cyrus egy irodai székben ül, úgy öt méterre tőlem, könyökkel támaszkodik a térdén, sötét tekintetét rám szegezi. A nagydarab Blue mögötte áll, a falnak támaszkodva.

- Hogy érzed magad? - kérdezi Cyrus.

- Nem is tudom. Furcsán.

- A portól. Soha nem próbáltad a heroint?

Hullámokban jár át a rémület, de valahogy mégis zsibbadtan reagálok. - Nem.

Cyrus vidáman bólogat. - Ugye milyen finom?

Eltűnt az órám. És a telefonom is. - Hány óra van?

- Pont annyi, hogy bulizzunk egyet! - röhög fel Cyrus.

- Igen, igen! - mondja Blue mély baritonján.

- Hol vagyunk?

- Nézz körül - javasolja Cyrus. - Nem ismered a helyet?

De igen. A helyiség valami laborfélének tűnik. Úgy tíz méter széles, tizenöt méter hosszú lehet, és ipari elektronikai felszereléseknek tűnő dolgokkal van tele. A távolabbi sarokban egy kisebb televízió előtt egy állítható támlájú karosszék áll. Egy másik fal mellett egy kanapé. A jobbomon álló fal előtt egy acélkerekes kézikocsi. Oldalára kék színnel háromágú szigonyt festettek, alatta „TBC” rövidítéssel.

- Triton Battery? - kérdezem.

Cyrus bólogat. - Az én egykori munkahelyem. Most olyan szolgálatot tesz nekem a cég, amilyenre soha nem gondoltak volna.

- Én is dolgoztam itt. Még főiskolás koromban.

- Igazán? Itt mindenki megfordult az élete bizonyos szakaszában. Itt, vagy az IP-ben.

A Triton Battery nevű akkumulátorgyár 1961-ben kezdett működni Natchezben, hogy a Pullmann vonatokat ellássák akkumulátorokkal. 1940-ben átalakították a gyártósort, dízel tengeralattjárókban használt akkumulátorok gyártásához. A háború után teherautókat szereltek fel, majd a tengerészeinek gyártottak akkukat mindig a piaci igényekhez igazodva. Amikor három évvel ezelőtt a gyárat bezárták, a Triton európai és ázsiai motorgyáraknak szállított akkumulátorokat.

- Melyik részlegen dolgoztál?

- A tesztrészlegen. Ez az egyetlen olyan hely, ahol még mindig működik a légkondi. Ott és az őrszobában. Ez az én ideiglenes lakhelyem.

Ha nem haltam meg, akkor ez azért van, mert Cyrusnak élve van rám szüksége. Bizonyára információt akar. Most újra felcseng a fülemben Jaderious kínzásokról szóló története. Mi a legjobb taktika? Elmondjak mindent rögtön, az elején? Vagy tartsak vissza valamit, csak hogy később is legyen még mit kiadnom? Egy olyan ember, mint Cyrus addig nem hiszi el, hogy mindent elmondtam, amíg ki nem veri belőlem. De vajon mit akar tudni?

- Mit keresek én itt?

- Jegelve vagy, öregem! Így szokták mondani a gengszterfilmekben.

- És miért vagyok jegelve?

- Mert nem akarom, hogy tovább szaladgálj a városban, és még nagyobb felfordulást okozz. A jó öreg Shad jó irányba halad, és hagynunk kell, hogy befejezze a munkáját.

- A tárgyalásról beszélsz, vagy a választásokról?

Cyrus értetlen képet vág. - A polgármester-választásokról?

Bólintok.

- Ahhoz neked mi közöd?

- Semmi.

- Én a tárgyalásról beszélek, ember!

Hát persze. - Nem akarod, hogy nyomozzak Kate gyilkossági ügyében?

Kate nevének hallatán eltűnik a vidámság Cyrus szeméből. - Mondtam már, hogy nem akarom, hogy tovább kavard a szart. Mert az elmúlt hetekben már eleget keverted.

Drogtól kába agyammal ostoba kérdést szegezek neki: - Te ölted meg Kate-et, Cyrus?

A férfi kopasz feje hátrabicsaklik - Miért, szerinted én tettem?

- Nem tudom. Annyit tudok, hogy le akartál feküdni vele.

Lassú, szinte hüllőszerű pislogás. - Igen, akartam a csajt.

- De ő nem akart téged.

Cyrus most Blue-ra pillant, majd némán tanulmányozza az arcomat.

- Olvastam az üzeneteidet - folytatom halkan. - Megfenyegetted a lányt

A drogkereskedő szemében harag villan. Feláll a székről, közelebb jön hozzám, és leguggol.

- Ahhoz neked semmi közöd!

- Igazad van. Csak… a kábítószer beszél belőlem.

Cyrus megfeszíti jobb alkarját, mintha az izmait mustrálná. - Amúgy mindenki tudja, ki ölte meg azt a csajt.

- Ki ölte meg?

- Dr. Elliott.

Eszembe jut, hogy Cyrus a számítógépén követte Kate mobilhívásait. De ha most elkezdek vele vitatkozni Kate megöléséről, az egyenlő az ön-gyilkossággal. - Meddig fogtok itt tartani?

- Az attól függ. Mennyi ideig fog tartani a tárgyalás?

- Talán egy hétig,

- Akkor te is addig leszel itt.

Amikor Blue beráncigált a teherautóba, és megláttam Cyrus arcát, biztosra vettem, hogy meg fogok halni. Aztán amikor enyhült a félelmem, attól tartottam, hogy kínozni fog. Most viszont tisztán értem, miről van szó: addig fog itt tartani, amíg Drew tárgyalása be nem fejeződik. Nem fogok tudni tovább segíteni Quentinnek. Három nap múlva kezdődik a per, és Quentinnek kevés vagy rossz információk állnak csupán a rendelkezésére. Ha most magánnyomozót fogadna, akkor sem jutna túl messzire. Ezért vagyok én itt - hogy Drew-t biztosan elítéljék.

Elrablásom mellékhatásai azonban ennél még személyesebbek lesznek. Amennyiben Cyrus nem követel valamilyen váltságdíjat, a családom azt fogja hinni, hogy meggyilkoltak. Az apám és az anyám. És persze Annie…

- Az idő nagy részében úgyis anyag lesz benned - jegyzi meg Cyrus. - Hamar el fog szállni az az egy hét. Vagy akár kettő is lehet belőle. Nem leszel éhes, nem leszel kanos… csak boldog leszel. Zsibbadt. A világ minden terhe lekerül majd a válladról. Még meg is köszönöd.

- És amikor vége a tárgyalásnak?

Cyrus vállat von. - Az csak tőled függ.

- Szabadon fogsz engedni?

- Ha azt szeretném, hogy halott legyél, már ott feküdnél az étterem mögötti sikátorban.

- Nem értem. Azt hallottam rólad, hogy nem szoktál félmegoldásokba bonyolódni.

Cyrus ropogtatni kezdi az ízületeit a bal mutatóujjával kezdve. Olyan könnyedén guggol a földön, mint egy profi futballjátékos.

- Megmondom, hogy van ez - szólal meg. - Alapos ember vagyok. És utánanéztem egy kicsit a múltadnak. Te nem vagy egy átlagos civil. Sok embert börtönbe küldtél már. Rablókat, gyilkosokat, Klan-tagokat, meg mindenkit. És öt évvel ezelőtt az FBI igazgatóját is majdnem börtönbe juttattad.

Ez így igaz. Persze, az FBI igazgatója által elkövetett bűntényt nem igazgatói minőségében követte el, hanem még 1968-ban, amikor Mississippiben dolgozott ügynökként.

- Ha megöllek - folytatja Cyrus -, annak következményei lesznek.

Ez szép gondolat, de nem teljesen igaz. Az apám ugyan egész biztosan a gyilkosom felkutatásának szentelné további életét, de nem indulna országos hajsza a gyilkos megtalálására. Egy volt kommandós barátom talán szintén akcióba lépne, de neki is élnie kell valamiből. Bár ha alaposabban meggondolom, Daniel Kelly talán a fejébe venné, hogy bosszút áll a gyilkosomon. És ha Kelly valakinek a nyomába ered, akkor az nagy bajba kerül.

- Jaderious volt az, aki tőrbe csalt? - kérdezem.

Cyrus feláll, és odamegy a szekrényhez, amelyen a tévé és a mikrosütő áll. - Van itt néhány üdítő a frigóban. Meg egy kis kaja is. Szolgáld ki magad. De a chipsemet nehogy megzabáld!

- A chipsedet békén hagyom.

Cyrus Blue-ra pillant, és megjegyzi: - Okos fiú ez, nem igaz?

Blue teli tüdőből röhögni kezd.

- Csak érezd magad otthon - mondja Cyrus. - Élvezd a repülést. Ha jó fiú leszel, elengedlek a tárgyalás után.

- Olyan leszek, mint új koromban?

- Talán egy kis kuruzslás rád fog férni. De az is lehet, hogy a vevőm leszel. Nem foglak hibáztatni. Kevés embernek sikerül tisztán elsétálni. Túl jó az anyag. Olyan, mint egy gazdag fehér csaj puncija.

- Miért akarsz heroinon tartani? - kérdezem, mert tényleg nem értem. - Miért nem zársz egyszerűen be?

- Mert az idő nagy részében én is itt leszek. És nem akarom, hogy tömni kezdd a fejem valami baromsággal. Ha be vagy lőve, akkor mindkettőnknek könnyebb elviselni a helyzetet. Nekem olyan lesz, mintha itt sem lennél. Mintha egy kis öleb volnál. Van ellene valami kifogásod?

- Jól van. - Nekem mindegy, csak maradjak életben.

- Gondoltam, hogy ezt mondod. De jól figyelj! - mutat most rám az ujjával. - Igaz, hogy nem akarlak megölni, de ha kell, megteszem. Megértetted? Ha bármi hülyeséget csinálsz, ha egy kicsit is kellemetlenkedsz, azonnal a túlvilágra küldetek Világos?

- Kristálytiszta.

- És eszedbe ne jusson, hogy anyag nélkül menni fog! Mert én nagyon tudom, hogy kell elbánni egy seggfejjel. És az embereim is tudják!

Erre nem válaszolok.

Cyrus kivesz egy joghurtot a hűtőből, és letépi a fedelét. - Két-három nap múlva úgyis könyörögni fogsz a szerért. Majd meglátod! Nem akarsz majd nélküle élni.

- Hogy tudsz ide észrevétlenül bejutni? - kérdezem. - Nincs biztonsági őr?

Cyrus joghurtot kanalaz a szájába. - A Tritonnak van egy öreg nigger éjszakai portása. De a fickó nekem dolgozik, és nem azoknak a szemeteknek.

Kell ennél tökéletesebb? Cyrus relatív kényelemben élhet alig két-mérföldnyire a várostól, miközben szemmel tarthatja a drogügyleteit anélkül, hogy a rendőrség rátalálna.

- Blue-val van egy kis dolgunk ma éjszaka - tájékoztat Cyrus, a joghurtot letéve. - ideje újra elkábulni. Nem szeretném, ha le kellene fognunk. Ha ellenállsz, megfizeted az árát.

Felkészülök, hogy ne álljak ellen a fecskendőnek, de amikor Cyrus melegíteni kezdi a heroint, felmegy bennem az adrenalin. Ahogy a kezébe vesz a pultról egy fecskendőt, akaratlanul is hátrálni kezdek.

- A francba! - morogja Cyrus. - Gyere, Blue!

Blue elővesz a zsebéből egy kisebb revolvert, és rám szegezi. Beszorít a legközelebbi sarokba, aztán meglepő gyorsasággal a bal vállam alá döfi a csövet. A karom válltól csuklóig elzsibbad.

- Most feküdj le! - utasít meglepően barátságosan. - Ne harcolj. Azzal csak neked lesz rosszabb.

- Más nem használta ezt a tűt?

Cyrus a fejét rázza. - Ugyanaz a tű, amit a kocsiban használtam. De most már elég. Nincs sok időm. És ne akard, hogy bántsalak.

Minden természetes ösztönömnek ellenállva lefekszem a hálózsákra, és hagyom, hogy Blue a bicepszem szorításával kidomborítsa a vénámat. Cyrus újra belém szúrja a tűt, ezúttal is fájdalommentesen. Próbaképpen lassan számolni kezdek. Amikor elérem a hetet, megkezdődik a száguldás. A forróság újra a hasamból indul el, és kifelé terjed a végtagjaimban. Olyanfajta forróság járja át egész testemet, mint amikor behatolok egy női testbe.

- Na milyen? - érdeklődik Blue. - Jó érzés?

- Mint egy medúza - mormolom. - De én is a víz része vagyok.

- Sokan azt mondják, olyan, mint az anyjuk méhében.

Ködös egyetértésben bólintok. - Lehet… arra már nem emlékszem.

Blue kuncogni kezd, mint egy kisfiú.

- Én másképpen mászok vissza az anyaméhbe - szólal meg Cyrus. - Nem igaz, Blue?

- Na persze! A lehető legjobb módszerrel.

- De talán mégis emlékszem - tűnődöm hangosan. - Ha visszamegyek az időben.

- Neee! - szólal meg Cyrus dallamosan. - Ne így csináld! - Letérdepel a hálózsák mellé, és addig emeli ernyedt államat, amíg bele nem nézek mély, sötét szemébe. - Majd én mesélek egyet s mást az időről, pajtás. Sokat olvastam róla. Az emberek azt mondják, az idő olyan, mint egy folyó. Pedig ez baromság. Egy folyóban úszhatunk mindkét irányban. Az idővel viszont ezt nem tehetjük. Az idő nem egy folyó. Az idő olyan, mint egy kurva nagy, éles borotva, ami átszeli az univerzumot. És a borotva éle a most. Érted? Ez van, öregem. Nincs folyamirány, nincs múlt és jövő, csak a most van. És azok az érzések, amiket érzünk, a remény meg a sajnálat, az nem létezik. Semmi értelme. Ebben a világban semmi sem számít, csak az, ami most van.

- Értem… - motyogom csodálkozva. - De az, amit ebben a mostban teszünk, megváltoztathatja a későbbi most realitásait. Érted? Ezért… számít, mit teszünk

Cyrus csak bámul rám, próbálja megérteni a logikámat. Aztán megrázza a fejét. - Nem érted a lényeget, ember! Csak mert be vagy lőve. Ez az egyetlen dolog, ami változtatni tud a jelenen. A por elhomályosít mindent. Kinyújtja a jelent, mint egy puha, meleg takarót. Ezért ölnek az emberek, hogy megszerezzék

- Nem - suttogom, de kezdem elveszteni az uralmat a gondolataim felett. - Ez az anyag a most. Eltünteti a múltat és a jövőt. Ez az egyetlen, ami képes rá.

Cyrus felnevet. - Hát igen. Most már jó messze jársz.

- Tényleg? - kérdezek vissza, de nem vagyok benne biztos, hogy mondtam valamit.

Cyrus feláll. - Jó éjszakát, testvér. Élvezd az utazást.

Odamegy az ajtóhoz, de még mielőtt kinyitná, lecsukódik a szemem, és beburkol a heroin által rám borított puha, meleg takaró.

Cyrusnak igaza volt az idő múlásával kapcsolatban. Hamarosan fogalmam sem volt, hogy éjszaka van-e vagy nappal, és öt perc telt el vagy öt óra. A heroin csak jött és ment, akár egy meleg árapály, a tudatom pedig benne lebegett. Közben emberek is jöttek-mentek, de alig figyeltem rájuk. Egy idősebb fekete férfi uniformisban. Egy fehér lány. Jaderious Huntley. Egy tizenéves fiú. És persze Blue is mindig ott volt, aki olyan szeretettel adagolta a heroint, akár egy kedves nővérke. Blue olyan volt nekem, mint egy szerető őrangyal.

A heroin viszont egészen más volt.

A heroin maga volt az istenség megnyilatkozása.

Hirtelen minden olyan tényt megértettem, amit korábban soha: az angolok generációit, akik mindent feladtak csakhogy Indiában ópiummámorban fetrenghessenek; a houstoni bíróság épületében ücsörgő kábszereseket; a Trainspotting című film skót szereplőit; sőt még Frank Sinatrát is, aki az Aranykarú férfi című filmben belőtte magát. Ezért tették azok az emberek, amit tettek. Ezt az érzést keresték Az ember leél egy egész életet anélkül, hogy megértené a dolgokat. Tudjuk, hogy van, aki csinálja, sőt még a rabja is a szernek, de közben nem vágyunk rá, hogy kipróbáljuk. Aztán az ember egy napon megtapasztalja.

És megfordul körülötte a világ.

Bennem talán az okozta a heroinnal kapcsolatos tévhiteket, hogy az egyetemen kipróbáltam a könnyebb drogokat. A marihuána elfeledtette a félelmeimet, lágy melegséggel töltve el a fejemet. A kokain - amit életemben háromszor próbáltam - eufórikus magasságba küldött, és úgy éreztem, bármire képes vagyok. A heroin azonban a gyökereinél vágja rövidre a fájdalmat. Olyan primitív üdvözültségbe küld, amely talán valóban az anyaméhben érzett állapothoz közelít. Félig kómás állapotban hevertem a labor padlóján, tudatomat igyekezve az agyam legmélyén történő eseményekre koncentrálni.

De nem sikerült.

Aztán egy idő múlva rájöttem, hogy tényleg múlik az idő. Elkezdődött Drew tárgyalása. Cyrus megmutatta az Examiner lapszámait. A címlapokon Shad, Drew, Quentin, sőt még az én fotómat is mutatták. De az egész olyan távolinak tűnt, mintha a világ másik felén történne minden. Tudtam, hogy küzdenem kellene az ellen, ami velem történik, de hogyan? Blue vagy nyolcvan kilóval nehezebb volt nálam, Cyrus pedig folyton magánál hordta a pisztolyát. Még akkor is nála volt, amikor DVD-filmet nézett a karosszékében.

A filmeket a fal mellett álló kis képernyős tévén nézte. Még akkor is mentek a filmek, amikor nem nézte őket. Meglepett az ízlése. Rengeteg sci-fit nézett: A majmok bolygója, 2001: Űrodüsszea. Szerette még a hetvenes évek politikai összeesküvésekről szóló filmjeit meg a háborús filmeket is. De mind közül a legmeglepőbb az, hogy Cyrus westerneket is nézett. Úgy tűnt, hogy a színészek alapján válogatott - Steve McQueen, Robert Mitchum, Henry Fonda. És a Keresztapát újra meg újra végignézte. Gondolom, a mozifilmekre az öbölháború alatt kapott rá.

Cyrus az idő nagy részében tudomást sem vett rólam, de néha beszélt nekem a filmekről. Meglepődve és örömmel hallotta tőlem, hogy a Híd a Kwai folyón és A majmok bolygója című filmet ugyanaz az ember írta. Megjegyeztem, hogy fiatalnak tűnik ilyen régi mozikhoz, mire ő nevetni kezdett: - Anyámnak volt egy pasija - magyarázta. - Az a fickó soha nem dolgozott, folyton csak az HBO-t és a TNT-t nézte. Valami lóti-futi állása volt, de mást nem csinált. Csak filmeket nézett és ivott. Én meg egész nap ott ültem mellette, és zabáltam a chipset, meg bámultam a tévét. Így szerettem meg a filmeket. Olyan ez nekem, mint a meditáció. Nálam úgy mennek egész nap a filmek, mint másnál a zene. A filmek nekem olyanok mint a drog.

Cyrus egyszer mutatott egy újságcikket, amelyen az apám fotója szerepelt Azt mondta, apám magánnyomozókat bérelt fel, hogy felkutassanak Megkérdeztem, elolvashatom-e a cikket, de Cyrus nem engedte.

- Maradj veszteg! - mondta. - Az esküdtszék hamarosan elítéli a doktort, és utána szépen hazamehetsz a kislányodhoz.

Mélyen a szemébe néztem, hogy lássam, hazudik-e. - Majd bolond leszek elhinni.

Cyrus elvigyorodott. - Jó meglátás. De nem is tudod elképzelni, milyen emberek állnak melletted.

- Ezt hogy érted?

- Legyen elég annyi, hogy a városban híre ment, hogy én tartalak fogva. És úgy hallottam, sokan tesznek azért, hogy ne essen bajod. Del Payton özvegye például felemelte a szavát az érdekedben.

Althea Payton annak a fekete gyári munkásnak az özvegye, akinek a gyilkossági ügyét öt évvel ezelőtt megoldottam. A natchezi társadalom mátrixában ez az asszony Coretta Scott Kinggel egyenlő.

- Aztán ott van még az a pap is a Mandamus baptista templomból - folytatja Cyrus. - Ahová a nevelőnőd járt istentiszteletre. Quentin Avery is bedobta magát. És mintha a fekete közösség fele mind apád betege volna.

Ez már reményt keltően hangzott. - És mi van Shad Johnsonnal?

Cyrus ezen nagyot nevetett. - Szerintem ő túlélné, ha te nem térnél vissza.

Én is együtt nevettem vele, igyekezve némi cinkosságot csempészni a kapcsolatunkba. Lehet, hogy Cyrus egy szörnyeteg, amikor üzletről van szó, de a szabadon engedésemmel kapcsolatban őszintének tűnt. Ha nem lett volna az, akkor miért nem ölt meg már az első napon? A legjobb taktika, ha kivárom Drew tárgyalásának a végét, és addig sem idegesítem fel fogvatartómat. Drew és Quentin kénytelenek lesznek egyedül boldogulni.

Ahogy mindig, amikor a heroin hatása múlni kezdett, most is mániákus rettegés lett úrrá rajtam. De ekkor visszajött Blue, és újra belőtt, aztán engem megint elöntött az öröm, hogy itt, a világ végén várom ki a fejleményeket.

Cyrus és Blue hamarosan elmentek, hogy „elintézzenek valamit”, mint mindig, miután belém diktálták az anyagot, én pedig elhatároztam, hogy kimegyek a vécére. Ledobtam magamról a hálózsákot, és erőlködve talpra álltam. Emelni akartam a lábam, de az nem engedelmeskedett. Teljesen zsibbadtnak éreztem. Egy darabig csak álltam ott, vártam, hogy a keringés helyreálljon benne. Aztán újra járni próbáltam. Semmi javulás. Lenéztem a lábaimra. Furcsának tűnt. Nem volt normális a színe. Szinte kék volt, különösen a lábujjaim körüli részen. Kinyújtott karral a falnak támaszkodtam, majd lassan lábujjhegyre álltam, és visszaereszkedtem. Miután egy percig ismételgettem a lábujjhegyen állást, lassan visszatért a lábamba a keringés. Ahogy a lábujjaim magukhoz tértek, eltűnt a kékes szín.

Azt gondoltam, nem nagy ügy.

36. fejezet

Itt fogok meghalni.

Azért fogok itt meghalni, mert Cyrus White-nak fogalma sincs arról, hogyan működik az emberi szervezet, és mert végső soron - ahogy azt mindjárt, az elején el is mondta - őt nem érdekli különösebben, hogy életben maradok-e vagy sem.

Ha jól emlékszem, három nappal ezelőtt lehetett, hogy égni kezdett a lábam. Aztán ezzel egy időben a kezem és az arcom is bizsergett. Mindezt a heroin miatti érzékcsalódásnak tudtam be, de a tünetek a belövések között sem enyhültek. Inkább egyre rosszabbodtak. Két napja, amikor leültem a vécére, a combom alsó része is égni kezdett. Próbáltam nem tudomást venni az égő fájdalomról, de harminc másodperc múlva kénytelen voltam felállni. Egy félórával később újra megpróbáltam. Az eredmény ugyanaz volt. A bőröm nem bírta tolerálni a vécéülőke nyomását, iszonyatosan fájt. Ekkor hasított belém a paradoxon: erős fájdalomcsillapítót töltenek belém, mégis fájdalmaim vannak.

Azon az éjszakán zsibbadni kezdett az állam, és ez úgy is maradt. Aztán a fejemen a hajszálak kezdtek különböző helyeken égnek állni, pedig nem féltem. A kisebb hajcsomók ugyanakkor meredtek fel, amikor az arcomba is sajgás hasított, mintha elektromos áramütés ért volna. Nem volt ez intenzív fájdalom, inkább jéghidegnek éreztem mindenem, és egyre zsibbadtabb lettem. Reggel már ülve kellett vizelnem, mert túlságosan szédültem ahhoz, hogy állva maradjak. De nem bírtam ülve maradni végig, úgyhogy a vécé fölé kellett guggolnom, mint egy lánynak egy koszos benzinkút mosdójában.

Mi az ördög történik velem?

Ha felálltam, a kezeimet hamarosan fájdalmasan nehéznek éreztem, mintha túl sok vér áramlana beléjük. Amikor az arcomhoz emeltem a kezemet, döbbenten láttam, hogy a tenyerem kékes árnyalatú, sötétpiros színt ölt. Csak úgy tudtam kiüríteni a kezemből a vért, ha a fejem fölé emeltem.

Cyrus és Blue azt mondták hülye vagyok, ha félek, mert ez csak a drog normális hatása, attól ijedezem. Azt kívántam, bárcsak igazuk lenne, de amikor legközelebb vizelni mentem, a péniszem hegye olyan erősen csípni kezdett, hogy le kellett feküdnöm a földre. Beletelt néhány percbe, amíg enyhült a fájdalom. Amikor alaposabban szemügyre vettem magamat, azt láttam, hogy a péniszem vége kék. Bár a bőröm egy idő után újra rózsaszín lett, két parányi fekete pont ott maradt.

Elhalt szövet.

Világos, hogy a végtagjaimba nem jut elég vér. Ahogy a tüneteim egyre rosszabbak lettek elkezdtem kísérletezni és figyelni magam. Valahányszor felálltam, a vér összegyűlt a lábamban és a kezemben, és hamarosan lüktető fájdalmat éreztem. A bokám körüli erek kidagadtak a nyomástól. Amikor a vécén ültem, a törzsemben összegyűlt vér a hasamba koncentrálódott, és a hasamhoz kapcsolódó egyetlen végtaghoz. Néhány órás kísérletezés után rájöttem, hogy mi történik velem. A végtagjaim megfelelő artériás áramláshoz jutnak, a probléma a vénákkal van. Az erek nem tudják elég gyorsan elszállítani az oxigénszegény vért.

Valami zavarta a vénás keringésemet.

Cyrus hamar beleunt abba, hogy rám figyeljen, amikor a tüneteimet sorolom. Amikor megmutattam neki a vörös kezemet és kidagadó vénáimat, csak megvonta a vállát, és figyelmét újra A tengeralattjáró című filmre összpontosította. Valami olyasmit dünnyögött, hogy a heroin soha nem okozott még ilyen problémákat senkinél, vagy legalábbis nem ilyen gyorsan. Ezenkívül biztosított róla, hogy csak színtiszta anyagot használ.

Felvetettem, hogy esetleg valamilyen allergiás reakcióm lehet. Talán egy immunreakció. A heroinban van valami, ami gyulladást okoz az ereimben, valószínűleg egy szennyező anyag. Cyrus rám parancsolt, hogy fogjam be a szám, és hagyjam filmet nézni. Általában jobbnak láttam békén hagyni, de akkor elöntött a pánik. Amikor az ember a saját szeme láttára kezd pusztulni, többé nem képes belátó lenni.

Azzal, hogy könyörögni kezdtem, ne adjanak több heroint, csak az ellenkező hatást váltottam ki. Amikor Cyrus fellobbantotta a lángot a szobában, behúzódtam a sarokba, és az arcom elé tartottam az öklömet. Cyrus ekkor behívta Blue-t meg egy másik fickót, és megparancsolta nekik, hogy fogjanak le, aztán nyomni kezdte belém az anyagot. Próbáltam összeszedni magam, és a félelemből erőt kovácsolni az ellenálláshoz.

A heroinban valami lassan a végemet okozza, és talán a következő adag lesz az utolsó. Blue-t és a társát azonban nem tudtam leküzdeni. Cyrus csak nevetett, amikor a vénámba fecskendezte a szert.

Üvöltöttem a haragtól és a félelemtől, de a por tíz másodpercen belül meghozta a varázslatot. Lelkemet melegség járta át, és az egészségemmel kapcsolatos aggodalmaim egyszeriben merő tudományoskodásnak tűntek. Az arcomban érzett fájdalomhullám inkább érdekes jelenségnek tűnt, akár egy nyári égbolton látott villámlás. A péniszem végén látott fekete pöttyöket dekoratív tetoválásnak láttam, amit egy bennszülött művész pingált a férfiasságomra, amíg én aludtam. De néhány óra elteltével, amikor kezdett szűnni a hatás, tudtam, hogy a megérzésem nem csal: a porban lévő anyag vált ki belőlem ilyen reakciót.

Valahányszor megmozdultam, mintha hullámzott volna bennem valami. Amikor lefeküdtem, a hasam két-három percig dobogott, de nem a szívem, hanem a hasi aortám. Amikor megpróbáltam felállni, kezdett ki-kihagyni az agyam, mintha ájulni készülnék; az arcom elzsibbadt, és lüktetni kezdett a bal combom belseje. Combcsonti artériám kétségbeesetten próbálta átpréselni a megfelelő mennyiségű vért eldugult ereimen. Cyrus nevetve nézte, ahogy támolygok, mert azt hitte, még mindig a szer hatása alatt állok.

Tudtam, hogy ha nem jutok ki a gyárból, akkor itt fogok meghalni. Ki kell jutnom valahogy. Vagy meg kell ölnöm Cyrust és Blue-t.

Bebújtam a hálózsákomba, és vártam, hogy mikor mennek el.

Néhány óra múlva Cyrus és Blue eltűntek valahová, én pedig talpra erőltettem magam, és hozzákezdtem a laboratórium átvizsgálásához. A sajgó félelem ellenére felfedeztem valamit, ami reményt keltett bennem. Nem sokat tudtam az akkumulátorgyártásról, de annál többet, amennyit Cyrus és az emberei tudtak. A laborban maradt jó néhány alkatrész és nyersanyag - olyan anyagok, amelyet az ember nem hagy csak úgy szanaszét heverni. A fal mellett több doboz ólomlemez állt felpakolva, valamint több tekercs elektromos vezeték. A kézikocsin, ahogy az első ébredéskor észrevettem, egy akkumulátortöltő állt.

Igyekeztem higgadt maradni, és módszeresen haladni előre.

Tíz perccel később találtam két üveget néhány padlóápolóval teli műanyag flakon között. Amikor kiszedtem belőlük a dugót, nem éreztem semmilyen szagot, de volt egy gyanúm, hogy az üvegek alján látott homályos folyadék nem víz. Próbaképpen bedobtam egy darabka drótot az üvegbe.

A drót folyadékból kilógó vége gőzölögni kezdett. Öt perccel később eltűnt a fémdarab.

Kénsav.

Nem lepett meg, hogy a laborban savat találtam. Ez az ólomakkumulátorok egyik fő alkotórésze, a Triton pedig éppen ilyeneket gyártott De mire tudnám felhasználni a savat? Ha beleönteném Cyrus szemébe, óriási fájdalmat okoznék ugyan, de attól még lelőne. Az erős sav akár ki is marhatná az ajtó fémzárját, de a további alapos vizsgálódás után megállapítottam, hogy az ajtózár nem az egyszerű fajta, hanem tolózáras szerkezet Ahhoz, hogy a vastag fémreteszeket szétmarjam, folyamatosan be kéne juttatnom a savat a szűk kulcslyukon. Ennyi savam nincs, de még ha lett volna is, odakintről valaki észrevehette volna, miben mesterkedem. Tovább vizsgálódtam hát a laborban, más megoldás után kutatva.

A tévéállványként használt alacsony szekrények ajtaját lakattal zárták le. Ha az ajtókat bezárták, gondoltam, akkor bizonyára olyasmit tartanak bennük, amit védeni kell. A kérdés csupán az volt, vajon olyasvalamit tartalmaztak a szekrények, amelyeket még a gyár zárt el? Vagy esetleg Cyrus rejtett el oda valamit? A lakat fölé tartottam az üveget, és óvatosan a zárat összekötő fémpántra csöpögtettem a kénsavat. A fém bugyborékolni kezdett, majd nyolc perc múlva átmarta a sav. Amikor ezzel végeztem, letéptem a lakatot az ajtóról, és kinyitottam a szekrényt.

A szekrény belsejében több ólomsavas akkumulátort találtam egy fémváznak tűnő valamire erősítve. Az akkukat mintha bizonyos sorrendben drótozták volna össze. Jelenlétük ebben a helyiségben megsértette a veszélyes hulladékokra vonatkozó tárolás szövetségi törvényeit, de ahogy Quentin Avery is tanúsíthatná, az ilyen törvényekre csak akkor figyelnek oda az emberek, ha már baj történt. Magamban jót nevettem azon, hogy mennyire nevetséges most mindez az én túlélésem szempontjából. De vajon használhatók-e ezek az akkumulátorok az én szempontomból? Az első reakcióm az volt, hogy nem. Két év után ezek már biztosan lemerültek. De aztán eszembe jutott a kézikocsin talált akkutöltő. Ha az akkumulátorokban még benne vannak az ólomlemezek és a sav, akkor talán újra tudnám tölteni őket. Két akkuról levettem a takarósapkát, és láttam, hogy van bennük folyadék

Igyekeztem összeszedetten gondolkozni, ezért ráültem Cyrus székének karfájára, és egy ideig csak néztem az akkukat. Úgy éreztem magam, mintha álmomból felébredve egy MacGyver epizód kellős közepébe csöppentem volna. Csak éppen nem rendelkeztem MacGyver műszaki ismereteivel. Egy nyarat viszont eltöltöttem ebben a gyárban. Igaz, hogy a rakodóegységnél, de ott sok más részlegen dolgozó emberrel is beszélgettem. Valami ott motoszkált az agyam mélyén. De micsoda? Az akkumulátorok természetesen veszélyesek is lehetnek. Ezt a Triton gyárban dolgozó összes munkás tudta. Csak éppen nem a sav miatt, mint azt a legtöbb ember gondolná. A sav ugyan szétmarhatja az ember kezét, de felrobbanni nem tud. Még csak nem is gyúlékony anyag. Nem, a robbanásveszélyt a hidrogén okozza.

A világ minden újratölthető akkujában hidrogéngáz szabadul fel. Ez rendszerint olyan kis mennyiségű, hogy bennreked az akkumulátor belsejében. De mivel a hidrogén molekulasúlya kicsi, más gázoknál jóval könnyebben elszivárog. Amikor valaki egy döglött akkut próbál bebikáz-ni kábellel, ez a szivárgó hidrogén jelenti a legnagyobb veszélyt. Ha valaki a kábel negatív végét a lemerült akkura teszi, és nem a kocsi más részére, akkor szikrát csihol az akkumulátor fölött. És ha hidrogén is van a levegőben, bumm, felrobban, az ólomlemez átvágja a fölébe hajló koponyáját, és maró savfürdő borítja be az illetőt.

Amikor a Tritonnál dolgoztam, a gyár területén mindenütt ott állt a figyelmeztető tábla: VIGYÁZAT! A HIDROGÉNGÁZ LÁTHATATLAN. Emlékszem, sokszor ment végig a rakodósoron egy biztonsági ember, kezében szalmaseprűvel, próbálva felderíteni a láthatatlan hidrogéntüzeket. A nyílt levegőn a hidrogén szinte észrevétlenül ég, alig látható kékes fénnyel. Az öreg fekete rakodómunkások a szalmaseprűt boszorkányseprűnek hívták.

Hirtelen izgalom járta át a testemet, ahogy az akkukra meredtem, de az izgalmamba félelem is vegyült. Fegyvert kerestem, és meg is találtam. De ezt a fegyvert nem tudom kontrollálni, ilyesmit csak olyan ember használhat, akinek nincs vesztenivalója. Aki amúgy is meg fog halni. Miközben más megoldások felé kalandoztam gondolatban, szédítő bizonyossággal csapott belém a felismerés. Csak két lehetőséged van: vagy megvárod, amíg itt meghalsz, vagy kockára teszed az életed, miközben megpróbálsz kijutni.

Ennek már tizenkét órája.

Az elmúlt tizenegy órában a legszörnyűbb heroinelvonási tünetek közepette fetrengtem a földön a hálózsákomban. Cyrus és Blue ezúttal rám hagyták a dolgot - a hegesztőpisztoly lángját egy dobozt gyufával helyettesítve -, ami részükről kegyes gesztus, igazi megváltás egy drogosnak. Ám az izmaimban érzett fájdalmat még a fehér por sem enyhítheti. A gyomromban második szívként dolgozó erek lüktetése egyértelműen erről árulkodik. Ha továbbra is gyulladtak maradnak az ereim, hamarosan leáll a szívem. De talán még ennél is hamarabb leállnak a veséim. A kórosan magas vérnyomásban szenvedő betegeknél ez gyakori halálok, az én állapotom pedig azokéra hasonlít leginkább.

A tervem egyszerű - egyszerű, de őrülten veszélyes. Cyrus tévéje adott hozzá ihletet. Beleültem Cyrus karosszékébe, és ott eszeltem ki. Az akkumulátorokat benn hagyom a szekrényben. A kézikocsiról leveszem a töltőt, és berakom a szekrénybe, az akkuk mellé, majd rákötöm a sorba kötött aksik közül az elsőre. Aztán eltávolítom az akkukról a fedelet. Miközben az akkuk töltődnek, az ólomlemezekből felszabaduló hidrogéngáz folyamatosan bugyborékol felfelé a cellákban lévő savon át. A zárt szekrényajtó nyomás alatt tartja majd a gázt. A nyomás alatt álló hidrogéngáz pedig gyakorlatilag egy bomba.

Most már csak egy gyutacs kellett.

Alig egy percen belül megtaláltam. A szekrények pultként szolgáló, zsírkőből készült tetejébe leghátul lyukat fúrtak az elektromos vezetéknek. A másik szekrény fölött újabb lyukat fedeztem fel. Mindkét rést gumitömítéssel zárták le, de a tömítések könnyedén kipattantak. A tévéhez közelebb lévő lyukat terveztem gyújtósként használni. Az tűnt a legnehezebb feladatnak, hogy a megfelelő időben gyújtsam meg, de nem akartam egyszerre több problémán rágódni egy időben.

Gyenge fizikai állapotom miatt fél órámba telt, hogy leemeljem a töltőt a kézikocsiról, és átvonszoljam a szekrényhez. Reszketve kötöttem rá a töltőt az első akkura, attól tartva, hogy a szekrényben talán már terjeng némi hidrogéngáz. Amikor a két biztosítékot sikeresen összekapcsoltam, levettem az akkumulátorok fedelét, és bezártam a szekrényajtót.

A következő lépésem az volt, hogy kipreparáljam Cyrus tévéjét. Ezt a trükköt még hetedikben tanultam, amikor az egyik barátom azzal szórakozott, hogy az egész iskola biztosítékait az osztályteremből verte ki. A technikája egész egyszerű volt. Fogott egy iratkapcsot, kiegyenesítette, aztán a drótot rásimította-tekerte az osztályterem hátsó részén álló ventilátor elektromos dugójának mindkét villájára. Ezután becsukta a szemét, és bedugta a dugót a konnektorba. A falból kékes szikrák szóródtak szerteszét, és a suliban mindenütt kialudt a fény.

Egy kis szerencsével Cyrus ugyanezt fogja nekem produkálni.

Tizenegy órát töltöttem azzal, hogy végiggondoljam, hol hibázhatok. A hidrogén láthatatlan anyag, ahogy a feliratok is hirdették itt, a Tritonban. Ha Cyrus túl sokáig elmarad, a gáz olyan halálos koncentrációban sűrűsödik össze, hogy itt fogok megfulladni. Ezért nem szabad hagynom, hogy elaludjak. Aztán ott volt még a gémkapocs problémája. Az egyik fiókban találtam egy egész dobozzal. Úgy tűnik, mintha fémből készültek volna, de mi van, ha történetesen mégsem vezetik az elektromosságot? Egy laborban lehet, hogy ilyenfajta kapcsokat használnak.

És persze ott volt még maga Cyrus is, egy teljességgel kiszámíthatatlan tényező. Amint meghallom, hogy jön, és nyitja a zárat, azonnal ugranom kell, hogy kirántsam a lyukból a gumitömítést. Akkor a szekrényben rekedt hidrogén azonnal eltávozhat. De a gáz berobbantásához az kell, hogy Cyrus visszadugja a tévé megbütykölt dugaszát a pult fölötti konnektorba. Mi lesz, ha gyanúsnak találja majd a kihúzott dugót? Mi lesz, ha csak vet rám egy pillantást, és utána újra elmegy, ahogy azt egy párszor már megtette? Túl sok a „mi van akkor, ha”.

A várakozás szó szerint öl.

Az idő olyan, mint az univerzumot átszelő, kurva nagy borotva, mondta egyszer Cyrus. Nincs múlt és nincs jövő, csak a most van. Talán tényleg igaza van, sőt mintha olvastam volna már effélét valahol, gondoltam akkor. Most azonban úgy érzem, nincs igaza. Az idő most olyan, akár egy folyó, amelyben kedvemre úszhatok visszafelé. Nem is akarok a múltra gondolni, mégis szétárad bennem, az emlékek és érzelmek puhán eiöntenek, és minden mást elsöpörnek Ahogy itt fekszem a hálózsákon, viszketeg bőrrel, sajgó izmokkal, szám, mint a sivatag, olyan száraz, és közben megpróbálok ellenállni, nehogy a szomorúság teljesen maga alá gyűrjön, a gondolataim a feleségem körül járnak abból az időből, amikor még nem volt beteg. Látom őt, ahogy a világra hozza Annie-t, üvölt a fájdalomtól, majd később kimerültén mosolyog. Sarah már nincs velem, de Annie még itt van. Egy darabig azon tűnődöm, vajon azért jelent-e meg előttem Sarah, mert hamarosan viszontlátom a túlvilágon. Ez csak a félelem, nyugtatgatom magam. Gondolj Annie-re. Annie még él! Annie-nek még szüksége van rád…

Miközben ezt a mondatot ismételgetem újra meg újra, teljesen új érzés kerít hatalmába - furcsa módon most először. A gyűlölet érzése. Nem általános gyűlölet, hanem egy ember felé áradó érzés. És ez az ember Cyrus White. Cyrus az oka, hogy most itt fekszem, magatehetetlenül egy szobába zárva, és lassan, de biztosan sodródom a halál felé. És Cyrus az oka, hogy a lányomnak talán apa nélkül kell felnőnie. Pedig már hosszú ideje anyja sincs.

Mindeddig megbocsátottam Cyrusnak. Elvégre nem kínzott meg, ahogyan állítólag másokkal tette, sőt azt ígérte, elenged. Mert hát Cyrus nem magától lett ilyen, érvelt bennem a bűntudat, ő csak ennek a városnak a terméke, amelyet mi teremtettünk, közösen. Ám ahogy most itt fekszem, ez a gondolat lassan kihal belőlem. Cyrusnak volt választása - több, mint a nála nehezebb sorsú embereknek. Kikerült ebből a városból. Szolgált a hadseregben. Mégis, annak ellenére, hogy kiverekedte magát hátrányos helyzetéből, a jó helyett a rossz utat választotta. És nem egyszer, hanem újra meg újra. Látom magam előtt a halottak és a sebesültek arcát: Kate Townsend. Sonny Cross. Chris Vogel. Mike Pinella, a kórházban fekvő fiú. Paul és Janet Wilson. Cyrus talán nem közvetlenül felelős valamennyiükért, de gátlástalanul táplálja azt a szörnyeteget, amely végzett velük. És ha legközelebb belép ebbe a szobába, minden idegszálammal arra fogok összpontosítani, hogy végezzek vele.

Kis híján elnyom az álom, amikor kattanást hallok.

A testemre parancsolok, hogy mozduljon, de nem reagál. Olyan, mintha a Jupiter felszínén feküdnék, és csontjaimat a föld gravitációjának kétszeres erejével szippantaná magába.

Ahogy kinyílik az egyik tolózár, átfordulok, és erőlködve talpra állok. A hasam félelmetes erővel lüktet, miközben odabotorkálok a pulthoz, és kihúzom a lyukba tömött gumit

Félúton vagyok vissza, a hálózsákom felé, amikor Cyrus kinyitja az ajtót.

- Mi a fasz van? - kérdezi. - Né má', egy lecsúszott drogos állat!

Megpróbálok felé fordulni, de összeesek a hálózsákomon.

- Mi a fenét műveltél? - kérdezi. - Csak nem nyomtad magadba az egész zacskót?

Agóniát színlelve nyögdécselek, de nem is kell nagyon színlelnem. Az arcomat olyan fájdalom önti el, mintha valaki fogóval tépné róla a bőrt.

Cyrus arcát elönti a düh, amikor a pultra pillant. - Mit műveltél? Mi ez a kupleráj itt?

- Rosszul vagyok - nyögöm, a hálózsákot magamra tekerve. - Sajnálom.

- Persze hogy sajnálod! - Cyrus besétál a szobába, majd hirtelen megáll. - A picsába! Megdézsmáltad a chipsemet?

- Éhes voltam.

- Te szemét szarházi! Már az elején végeznem kellett volna veled.

Megvonaglom a hálózsákom alatt, aztán hasra fekszem. - Mindjárt jobban leszek… Csak… nem tudom, mi van velem. - Behunyom a szemem, és mozdulatlanul fekszem a helyemen. A hidrogéngáz eközben észrevétlenül árad kifelé a lyukon.

- Ki kell jutnom végre innen - dünnyögi Cyrus. - Odakinn az a vén nigger beszéli tele a fejemet, itt meg téged kell, hogy elviseljelek. Be foglak zárni egy takarítószertárba, vagy valami hasonló helyre. A francba!

- Boszorkányseprű - suttogom.

- Mit mondasz?

Nem válaszolok.

- Hé, Blue! - kiáltja Cyrus. - Lődd már be ezt a nyomorultat! Attól egy darabig befogja majd a pofáját.

A laborban súlyos lépteket hallok, majd halk recsegést, ahogy Cyrus elhelyezkedik a karosszékébe.

- A francba! - szitkozódik - Nem működik a tévé!

- Biztos a távirányító - mondja Blue, és elindul felém a lánggal.

Cyrus feláll, és elindul valamerre. Szeretném megnézni, hogy hová, de nem teszem.

- Nem - szólal meg. - Bedöglött a tévé.

- Be van dugva? - kérdezi Blue.

A hatalmas férfi most mellém térdepel, kezébe veszi a kanalat és egy kis tasakot.

- Megvan! Ez az agyalágyult véglény nemcsak a chipsemet zabálta meg, hanem még a tévémet is kihúzta. Ha most az én kezemben lenne az a fecskendő, adnék neki rendesen.

Blue melegíteni kezdi a heroint. - Ugye most nem fogsz harcolni velem? - kérdezi.

- Nem. - A fáklya halk sercegése adrenalinnal árasztja el belsőmet. Ha a szekrényből elég gyorsan szivárog a hidrogéngáz, akkor mindannyian meghalunk, még mielőtt Cyrus a kezébe vehetné a tévé dugóját. Nagyot nyögve az oldalamra fordulok, hogy figyeljem Cyrust.

Már a kezében van a dugó. Egész közel tartja a konnektorhoz, de a levegőben megáll a keze, mert mondani akar valamit Blue-nak

- Tudod, miért nem áll ellen? Mert már várja a hatást…

Cyrus vigyorogva benyomja a dugót a falba.

Nincs láng, még egy szikrát sem észlelek, de mintha a labor túlfele idezúdult volna anélkül, hogy bármit is látnék felém repülni. Azt terveztem, hogy majd a hálózsákomat használom fedezéknek, de túl gyorsan történik minden. Blue ólomsúlya a fejemet és a törzsemet nyomja moccanatlanul. Valaki üvölt, de nem Blue az. Megérintem a számat, hogy megállapítsam, én üvöltök-e.

Nem én.

Minden erőmet összeszedve legördítem magamról Blue-t, és kinézek jobbra.

Cyrus a földön vonaglik, ordít, és a kezével a szemét kaparja. Egész testét véres sebek borítják. A robbanás tette, a felrobbant akku ólomdarabjai. A szekrény belsejéből villámgyorsan repültek szét, és minden útjukba álló tárgyat szétvágtak

Blue-t is ez ölte meg. A férfi feje búbja eltűnt, mintha valaki lefűrészelte volna. Lenézek, és látom, hogy a saját lábam is több sebből vérzik. Okádni kezdek, de semmi nincs a gyomromban.

Cyrus üvöltését elnyomja a tűzriasztó éles sípolása. Tűznek sehol semmi nyoma, nyilván a robbanás indította be a riasztót. A portásfülkében ülő őr hamarosan utána fog járni. Bizonytalan lábakkal négykézlábra állok, majd a kezem segítségével talpra tolom magam. A lábam vadul remeg, de úgy tűnik, elbírja a súlyomat.

A labor ajtaja tárva-nyitva áll, de elképzelhető, hogy van még egy ajtó, amin ki kell valahogy jutnom. Igyekszem nem nézni Cyrusra, ahogy lehajolok, és lecsatolom az övén csüngő kulcscsomót. Vonagló teste borzalmas látvány. Az akkukból kirobbanó sav eltüntette a pólóját a mellkasán, és most egyre mélyebbre ivódik a testébe. Cyrus megragadja a csuklómat, míg a kulccsal babrálok, de én kirángatom a kezem a szorításból, és sietve az ajtóhoz botladozom.

Cyrus üvöltése visszhangzik a csempézett folyosón. A gyárnak ezt a részét egyáltalán nem ismerem. Fogalmam sincs, merre menjek. A folyosó végén megállok egy ajtónál, és próbálom felidézni a gyár alaprajzát.

- Hé! - kiáltja valaki. - Cyrus? Blue? Mi történt odabenn?

Remegő lábakkal lapulok az ajtónál a fal mellé. Az ajtó kicsapódik, majd egy egyenruhás fekete férfi rohan be, és fut a labor felé. Ahogy eltűnik a laborban, én gyorsan kimegyek az ajtón.

Egy jóval nagyobb helyiségben találom magam, legalább tizenkét méteres a belmagassága. A termelési részleg egyik csarnoka. A tűzriasztó idebenn még hangosabb. Egy magas ablakon át utcai lámpa fényét látom beszűrődni. Valamivel odébb egy ajtó áll, félig kinyitva. Botorkálva elindulok felé. A nadrágom vérben úszik, magam mögött is vércsíkot hagyok.

Amikor kiérek az ajtón, a tűzriasztó hangjába szirénák sivítása vegyül. Térdre rogyok, de tovább kúszom. Ki kell jutnom a gyárból! A portás akár le is lőhet, hogy a bőrét mentse, aztán Cyrusra keni az egészet.

Most már érzem a folyó illatát - alig ötven méterre van innen nyugat felé. Miközben tovább haladok, látom, hogy az épület falán piros fények villannak meg. Erőlködve talpra állok, és a magasba emelem mindkét kezem. Bal kéz felől egy tűzoltóautó kerüli meg az épületet, és egyenesen felém jön. Eszeveszetten integetni kezdek, de arra már nincs erőm, hogy megtartsam az egyensúlyomat. Elzuhanok.

Hallok még egy ajtócsapódást, aztán megszűnik körülöttem a világ.

37. fejezet

Négy órával azután, hogy a tűzoltók megmentettek és talán húsz órával Blue utolsó injekciója óta, az intenzív osztály ágyán fekve, hideg verejték öntött el. A huszonnegyedik órában az izmaim görcsbe rándultak, és magzati pozícióba kényszerítettek. Harminc óra múlva testem minden porcikája heroint követelt. Apám elküldött egy nővért Jacksonba methadone-ért, mivel Natchezben nem lehetett hozzájutni. Aztán telefonon beszélt egy addiktológussal, aki súlyos elvonási tüneteimet annak tulajdonította be, hogy hat és fél napon át folyamatosan adagolták belém a rendkívül tiszta heroint.

Pedig az anyag nem is volt teljesen tiszta.

Miután bekerültem az intenzív osztályra, apám azonnal megállapította, hogy életveszélyesen begyulladtak az ereim. A feltevésem beigazolódott. A heroinban lévő valamelyik adalékanyag olyan folyamatot indított el az immunrendszeremben, hogy végül az a saját szervezetem ellen fordult, és különösen az ereimet támadta meg. A csontvelőm olyan fehérjéket kezdett termelni, amelyek hamarosan elzárták a legkisebb ereimet, azaz a nyirokkeringésemet. Ez az eltömődés a végtagjaimban kezdődött, és fokozatosan átterjedt a létfontosságú szerveimre. Az intenzív osztályon a karomon mért vérnyomásom 140/95 volt, de az ujjam végén mért vérnyomás 145/180-as értéket mutatott. A szívverésem szabálytalan volt, és a lábujjaim valamint a péniszem bőrfelületének néhány parányi része elhalt. Arra számítottam, hogy ha abbahagyják a szennyezett heroin adagolását, az leállítja az autoimmun reakciót. Ám apám baljós arccal tájékoztatott, hogy mindaddig, amíg a szennyező anyag ki nem ürül a szervezetemből - márpedig annak egy része talán a vérfalakba is beépült -, addig folytatódni fog ez a folyamat. Egy ún. kelációnak nevezett kezelést fontolgatott, de miután elmondta, hogy ez miből áll, úgy döntöttem, inkább várok még, és reménykedem.

A lábam tele volt a robbanás okozta sérülésekkel. Maguk a sebek ugyan nem voltak súlyosak, a csontjaim nem sérültek, de mivel többségükben az akkumulátorokból származó ólomdarabkák vágódtak belém, fennállt a mérgezés veszélye. Egy sebész két órát töltött azzal, hogy kipiszkálja a lábamból a repeszdarabkákat.

Mielőtt az első látogatót fogadtam volna az üvegezett falú intenzív szobában, apám először behúzta az összes függönyt, majd odáállt az ágyam mellé, ősz haja és szakálla olyan orvos benyomását keltette, aki már mindent látott, de én tudtam: soha nem gondolta volna, hogy a saját fiát látja ilyen állapotban.

- Annie nagyon nehéz napokat élt át - mondta. - Ez mindannyiunkra igaz, de neki volt talán a legnehezebb. Azt hitte, meghaltál. És bármit mondtunk neki, nem tágított ettől a rögeszmétől. Úgy érzem, az anyja elvesztését gondolta bizonyítéknak, hogy az ilyen dolgok igenis megtörténhetnek. Nagyon sok időt kell majd vele töltened, Penn.

- Igen, tudom. Hogy van anya?

Apám megrázta a fejét. - Anyád kemény asszony, de erre majdnem ráment. Éjjel-nappal a telefon mellett ült, és várta a híreket. Szerintem három óránál többet nem aludt egyfolytában, amióta eltűntél. Attól félt, hogy valahol egy árokban találnak majd rád.

- Nagyon sajnálom. Sajnálom, hogy ilyen galibát okoztam.

Apám arcán halvány mosoly jelent meg. - Te már csak ilyen vagy, Penn. Én megértelek, de van egy családod is, akikre gondolnod kell.

Bólintottam.

Apám kikémlelt a függöny mögé, majd folytatta: - Amikor behoztak ide, az intenzív osztályra, ugyanarra az operálóasztalra tettek fel, amire két héttel ezelőtt Kate Townsendet. Én láttam Jenny Townsendet azon az éjszakán. És amikor megláttalak, ugyanúgy éreztem magam, mint akkor ő. - Megfeszült az álla, ahogy az érzelmeit próbálta visszafojtani. - De én nem fogom eltemetni a saját fiamat - mondta remegő hangon. - Nem fogom…

Felemeltem a kezem, és megszorítottam a csuklóját, amennyire csak bírtam.

- Majd beleőrültem a várakozásba - folytatta. - Tudtam, hogy ha teheted, mindent elkövetsz, hogy életben maradj. Miután találkoztam Byrd sheriffel és Don Logannel, felhívtam az asszisztensedet Houstonban, és elkértem az összes FBl-ügynök nevét, akikkel valaha együtt dolgoztál. Mindegyiket felhívtam, és ők mozgósították a különleges egységeket. De én még ekkor sem nyugodtam meg, ezért felhívtam Dan Kelly biztonsági cégét is Houstonban.

Daniel Kelly korábban a Delta kommandónál dolgozott, és őt akartam megbízni Annie védelmével. Apám a Del Payton-ügy nyomozása során jól megismerte Danielt.

- Kelly még Afganisztánban volt, de tizenkét óra múlva visszahívott. Amikor meghallotta, hogy eltűntél, megígérte, hogy visszajön az USA-ba, amint lehet. Három nap múlva érkezett meg a helyettese Kabulba, de Kelly negyvennyolc órával ezelőtt már itt volt, Natchezben, és keresni kezdett téged. Még egy társát is magával hozta, hogy az addig Annie-re vigyázzon. Hihetetlen, de Kelly egy nappal a szökésed utánra betervezte, hogy átkutatja a Triton gyártelepet. Láttam, hogy beírta a naptárába.

- Danielnek jók az ösztönei. De akkor már alighanem csak a holttestemet találta volna.

Apám lassan megrázta a fejét. - Efelől semmi kétségem.

- Itt van még, a városban?

- Igen. Azt üzeni, várja az utasításaidat.

Kelly jelenléte valamiért óriási megkönnyebbüléssel tölt el.

- Most pedig - folytatta apám - van itt néhány ember, aki látni szeretne.

Indulni készült, de utánaszóltam. - Várj!

- Igen?

- Mit történt Cyrus White-tal? Őt is behozták az intenzívre?

Apám némán bólintott.

- És? Túlélte?

- Nem. Csúnya vége lett.

Apám csendben magamra hagyott Cyrus és Blue emlékével. Nem éreztem elégedettséget a haláluk miatt. Hamarosan újabb gazemberek foglalják el helyüket a helyi drogforgalmi hierarchiában, sőt talán már el is foglalták. Cyrus és Blue valójában nem akartak megölni, azt viszont élvezettel végignézték, ahogy számukra érthetetlen módon haldoklom. Ők viszont most már halottak, én pedig élek, és csak ez számít.

Két perccel azután, hogy apám kiment, Caitlin és Annie léptek be a szobámba. Annie úgy nézett rám, mintha nem lennék valódi, mire én arra kértem, hogy másszon be mellém az ágyba. Szorosan magamhoz öleltem, Caitlin pedig Annie-vel együtt ölelt át mindkettőnket. Együtt megnéztünk egy tévésorozatból egy epizódot, és közben alig beszélgettünk, de a szavak nem sokat számítottak. A film alatt bejött anyám is a szobába. Egy darabig az ágyam szélén üldögélt, kezét a térdemen pihentetve. Szemmel láthatóan megöregedett, amióta utoljára láttam, de éreztem, hogy azért nem tört meg. Amikor a filmnek vége lett, homlokon csókolt, aztán karjába vette az alvó Annie-t, és elindult vele haza.

Amikor végre kettesben maradtunk Caitlinnel, mindketten kimondhatatlan érzelmektől reszketve egy darabig csak némán öleltük egymást. Egy idő múlva Caitlin megkért, hogy mutassam meg a sebeimet Sírva fakadt a látványtól, de tudta, hogy sokkal rosszabb vége is lehetett volna. Bár még mindig szenvedtem az immunreakciótól, a bőröm elhalása legalább már abbamaradt.

Ami Drew tárgyalását illeti, hasonlóan lesújtó híreket kaptam. Caitlin látogatása előtt néhány órával Shad katasztrofális bejelentést tett a bíróságon Kate Townsend Cyrus White-nál tett látogatásairól. Elmondta, hogy Kate abból a célból járt oda, hogy Drew számára gyógyszert vásároljon, amit az drogfüggő feleségének adott. Ezt bizonyítandó, Shad négy különböző tanút is felvonultatott, akik valamennyien a történet egy-egy darabkáját ismerték. A legerősebb tanúnak maga Ellen Elliott bizonyult. Ellen vallomását azért engedélyezték, mert az asszony csupán a drogfüggőségéről beszélt, és nem tett közvetlenül vallomást a férje ellen. Arra számítottam, hogy Ellen akár boldogan tanúskodott volna csalfa férje ellen, de Caitlin elmondása alapján Ellen a vallomás alatt rendkívül ellenségesen viselkedett Shaddel, és miután elengedték, nagyon megviseltnek tűnt. A vallomása beigazolta Quentin Avery legnagyobb félelmét, és engem is nagyon felzaklatott. Cyrus nem tudta, kinek veszi Kate a Lorcetet, de akkor vajon Shad Johnson miből következtetett arra, hogy nem saját magának vásárolta? Elhatároztam, hogy minél hamarabb utánajárok a dolognak.

Caitlin szerint Quentin az egész tárgyalás során kapaszkodott, hogy megállja a helyét, de a vád mindig egy lépéssel előtte volt. Nagyon kevés háttérinformációval rendelkezett, és emellett az ügyfele eltökélten készült saját maga elpuszítására. Drew továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy a színtiszta igazságot fogja mondani mindenről, és tanúvallomást tesz majd. A vallomására talán már holnap sor kerülhet.

Miután Caitlin visszament az irodájába, én hátradőltem az ágyamban, de az elvonási tüneteim miatt nem tudtam pihenni. Úgy reszkettem, mint egy epilepsziás, amikor Daniel Kelly belépett a szobámba.

Öt éve nem láttam Kellyt, de semmit sem változott: hullámos, szőke haj, tengerkék szem, széles mosoly és visszafogott viselkedés. Kelly bőre barnára sült a sivatagban, ami még inkább azt az érzetet keltette bennem, hogy milyen erős, magabiztos ember. Olyan, aki képes észrevétlenül elvegyülni a tömegben, de amikor szemtől szemben állsz vele, azonnal tudod, hogy vérprofival van dolgod.

Érdeklődtem az afganisztáni munkájáról, mire ő a szokásos rövid választ adta: „bébicsősz voltam”. Megköszöntem neki, hogy a segítségemre sietett, de közöltem vele, hogy most már jól vagyok, térjen csak vissza a munkájához. Kelly erre finoman megrázta a fejét, és így szólt: - Néhány napig kutattam itt. Voltam a tárgyaláson, körülnéztem a városban. Ennek a dolognak még nincs vége, Penn.

- Számomra befejezettnek tűnik

Kelly összevonta szemöldökét. - Nem biztos, hogy ezt te döntőd el. Kimentem a Triton gyárba, és körülnéztem a laborban, ahol fogva tartottak Nem sok maradt belőle, de találtam majdnem két kiló kilencvennyolc százalékos tisztaságú heroint.

- Hogyhogy te találtad meg, és nem a rendőrség?

- A zsaruk kivittek néhány rendőrkutyát, de Cyrus tudta a módját, hogyan játssza ki a kutyákat. Talán még a légierőnél tanulta a trükköt. Én viszont sokszor találkoztam már ezzel, úgyhogy tudtam, merre kell keresnem.

Mindig is tudtam, hogy Kelly bármikor képes meglepni az embert.

- Két kiló tiszta heroin… Mennyi lehet annak az utcai ára?

- Egy kisebb szigetet lehetne rajta venni. Azok, akik nem fogják megkapni ezért a szállítmányért járó pénzüket, nagyon dühösek lesznek.

Kelly megadta a mobilszámát, és tájékoztatott, hogy néhány napig még a közelben marad. Azután mindkét kezével megszorította a jobbomat, és az ajtóhoz lépett. - Jut eszembe! - fordult vissza hozzám. - Nagyon jó trükk volt… Én sem tudtam volna jobbat!

Nagyot sóhajtottam, miközben újra felvillant bennem az emlék, ahogy Blue óriási teste alatt fekszem. - A szükséghelyzet sokat kihoz az emberből, nem igaz?

Kelly elmosolyodott, kacsintott egyet, és távozott.

Nem sokkal később Quentin Avery telefonált. Elnézést kért, hogy nem jött be személyesen a kórházba, de én megértettem. Egy gyilkossági ügyben dolgozó ügyvéd a földkerekség legelfoglaltabb embere. Quentin elmondta, mennyire örül, hogy túléltem a dolgot, de aztán gyorsan megkérdezte, van-e esetleg valami a tarsolyomban, amit előhúzhat a tárgyalás során. Megtudtam-e valamit a fogságom idején, ami segíthet Drew-nak a tárgyalóteremben? Sajnos nemmel kellett válaszolnom. Ezután megkérdeztem, milyen stratégiát követ Shad Johnson a tárgyalás során, és Quentin lesújtó összegzést adott.

Jóllehet Shad továbbra is közvetett bizonyítékokra építi a vádat, Marko Bakicot a „titokzatos férfi” izgalmas képében festette le, aki Kate-tel közös beleegyezés alapján szexelt hetvenkét órával a lány halála előtt, majd miután Drew, az idősebb férfi felfedezte, hogy Kate megcsalta, fiatal szeretőjét féltékenységi rohamában megölte. A Kate holttestéből kioperált embrió DNS-vizsgálata bebizonyította, hogy Drew-é volt, Drew azonban ezt nem tudhatta, érvelt Shad az esküdtek előtt. Talán azt gondolta, a gyerek Marko Bakicé (vagy egy másik férfié). Shad feltételezését nagyban alátámasztotta az a tény, hogy az oakfieldi parti óta senki sem látta személyesen Markót. Shad még annak a lehetőségét is felvetette, hogy Drew esetleg fizetett valakinek, hogy eltegye láb alól Markót, ami megmagyarázná a horvát fiú eltűnését.

Mialatt Don Logan emberei mindent tűvé tettek Marko után, Byrd seriff jóval kényelmesebben tevékenykedett. Nevethetnékem támadt, amikor Quentin emiatt panaszkodott, hiszen ő maga is hasonló javaslatot tett - hogy ne nagyon keressem Cyrust, méghozzá ugyanebből az okból. Mindkét jogász céljainak megfelelt, hogy az ügyben maradjon egy rejtélyes harmadik fél, akinek személyes megjelenése akár romba is dönthetné az állításaikat. Quentinnek felajánlottam Daniel Kelly segítségét, de ő nem fogadta el. Úgy tűnt, hogy nem bízik Daniel Kelly natchezi helyismerében.

A kórházban eltöltött második éjszakán egy késői órában felhívott Mia. Elmondta, hogy szeretett volna meglátogatni, de Caitlin lebeszélte róla azzal, hogy most jobb, ha minél kevesebb látogatót fogadok. Ez meglepett, sőt kicsit dühített is, de aztán megértettem. Néhány perce már beszélgettünk, amikor rájöttem, hogy Mia sír. El akartam terelni a figyelmét, így arra kértem, avasson be nyomozásának a részleteibe. Biztos voltam benne, hogy a távollétemben is folytatta a munkát.

Mia arra a következtetésre jutott, hogy vagy Cyrus White, vagy az ázsiaiak raboltak el, mivel mindkettőjüket provokáltam. Mivel az ázsiai bandáról nem sokat tudott, elhatározta, hogy Cyrus White-ra koncentrál. Az egyetlen nyom, amin el tudott indulni, Marko volt, ezért az elmúlt egy hétben Mia a város minden középiskolás diákjával találkozott, hogy kiderítse, hol lehet a horvát fiú. Alicia Reynoldsnak folyamatosan a nyakára járt, de a lány végül lerázta. Mia egyszer követte Aliciát a kocsiján, de hamarosan rájött, hogy a rendőrség is ugyanezt teszi. Miután ráparancsoltak, hogy távozzon, Mia hazament, és depressziósán begubódzott. S ez tart azóta is. Hálásan megköszöntem neki mindent, amit tett, de nem tudtam felvidítani. Elmondta, hogy kétszer is lógott az iskolából, hogy meghallgassa Drew bírósági tárgyalását, és azt mondta, rossz érzései vannak a végeredményt illetően.

Én magam is szerettem volna személyesen megjelenni a tárgyaláson, de elvonási tüneteim egyelőre csak rosszabbodtak. A methadone segített, de nem szüntette meg a csontjaimban érzett, sajgó fájdalmat. A szívverésem továbbra is szabálytalan volt, de apám ezt az érrendszeri rendellenességnek, és nem az elvonási tüneteknek tudta be.

Ma reggel megtudtam, hogy Shad és Quentin hamarosan elmondják záróbeszédeiket, de bármennyire is szerettem volna ott lenni, egyszerűen nem volt elég erőm hozzá, hogy elmenjek. Mindössze arra voltam képes, hogy az ágyam mellett öt percen keresztül álljak vagy a látogatóknak szánt székről nézzem a tévét. Tehetetlenségem végül annyira felzaklatott, hogy apám kénytelen volt benyugtatózni. Félig öntudatlanul feküdtem az ágyamban, és vártam, hogy Caitlin meghozza a híreket a tárgyalóteremből.

De hiába vártam. Caitlin úgy látszik, nem adja fel ülőhelyét a zsúfolt teremben csak azért, hogy kimenjen a folyosóra felhívni valakit, aki érdemben már amúgy sem befolyásolhatja a történteket. Bekapcsoltam a tévét, és másra próbáltam koncentrálni, de ez sem segített. Soha életemben nem éreztem még ekkora tehetetlenséget. Vacogva feküdtem a takaróm alatt, zavaros gondolataim Blue körül jártak, és szinte azt kívántam, bárcsak megjelenne az ágyam mellett a csodás hatású fecskendővel. De persze ezt már nem tehette meg. Blue meghalt. Én nyesettem le a koponyája egy részét a felrobbantott akkuval. Amikor éreztem, hogy végre hatni kezd az altató, majdnem sírva fakadtam a megkönnyebbüléstől.

Arra ébredek, hogy valaki a nevemen szólít. - Penn! Penn, ébredj fel!

Zavartan pislogni kezdek. Anyám áll az ágyam mellett.

- Mi történt?

- Caitlin van a vonatban. Most fog az esküdtszék ítéletet hirdetni.

Testemben szétárad az adrenalin. - Add ide a telefont!

Anyám a kezembe nyomja a telefont. - Caitlin?

- Most jön vissza az esküdtszék - suttogja Caitlin. - Kilencvennégy percre vonultak vissza.

Az arcom jéghideg lesz.

- És mit gondolsz?

- Bűnösnek fogják nyilvánítani. Ha meglátják a kezemben a telefont, kivezettetnek a teremből - suttogja a lány. - Bekapcsolva hagyom, de ha netán nem hallanál jól, amint lehet, újra hívlak.

A telefon sziszegni kezd, mintha az űrből létesülne a kapcsolat. Soha életemben nem hallgattam még így ítélethirdetést. Egyszer, egy barátom Paul McCartney koncertjéről hívott fel a mobilján, hogy hallgassam meg az „Eleanor Rigby” című számot.

- Ki fogja felolvasni a döntést? - szólal meg Arthel Minor bíró. Megdöbbentően tisztán hallom.

Valamilyen okból nem hallom a választ. Bizonyára azért, mert a bíró mikrofonba beszél, az esküdtek pedig nem.

- Sikerült döntést hozniuk? - kérdezi a bíró.

Újra semmi.

- Kérem, adja oda az ítéletet a jegyzőnek.

Most újra csönd lesz, de tudom, hogy mi történik a teremben. A jegyző odaadja a döntést tartalmazó papírlapot a bírónak, aki ellenőrzi, hogy az esküdtszék helyesen fogalmazta-e meg. Minor ezután visszaadja a papírt a jegyzőnek, aki hangosan felolvassa a döntést. Drew körül legalább három rendőr áll eközben, nehogy a vádlott felugorjon a helyéről és pánikszerűen reagáljon, ha a bűnösségét állapítják meg; vagy hogy - felmentés esetén - az áldozat dühös rokonaitól próbálják megvédeni a vádlottat.

- Hölgyeim és uraim! - szólal meg a bíró. - Kérek mindenkit, hogy az ítélet kihirdetése közben vagy azután ne zavarják a tárgyalást. Szeretnék mindenkit csöndre inteni. A rendbontókat azonnal őrizetbe vetetem.

Rövid szünet után a bíró újra megszólal: - Kérem, olvassa fel az ítéletet.

Egy női hang szólal most meg: - A Mississippi állam kontra Drew Elliott perben a vádlottat mindkét vádpontban bűnösnek találtuk, mégpedig az előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság elkövetésében.

Visszahanyatlom a párnára.

- Hallottad? - suttogja Caitlin a telefonba.

- Igen.

- Ezt nem hiszem el!

- Most már elhiheted.

- Jól vagy?

- Igen. Menj csak, tudom, hogy dolgod van.

- Várj! A bíró egyenként megszavaztatja az esküdteket.

- A gyilkossági ügyekben mindig ez a gyakorlat. Vége, Caitlin.

- Majd később felhívlak - búcsúzik Caitlin.

Kiejtem a kezemből a telefont, és a vizespohárért nyúlok

Bárcsak beszélhetnék Drew-val! Most biztosan döbbenten áll az asztalnál, mellette Quentin Avery, és mindketten azt látják, hogy Minor bíró az áldozat családjához lép, beszél Jenny Townsenddel és talán annak volt férjével is. Ezután Drew is találkozhat a családjával. Vajon ki ment el közülük a tárgyalásra? Drew szülei már meghaltak. Ellen? Nem hiszem. Timmy egész biztosan nincs ott. Mindegy. Ha volt is nála valaki, az elhagyja a termet, Drew-t pedig egyenesen a megyei börtönbe szállítják. Vajon mire gondolhat most? Egy ártatlan embert gyilkosságért elítéltek. Bizonyára megdöbbenti majd az a tény, hogy tizenkét ember egyöntetűen képesnek találta arra, hogy brutálisan megerőszakoljon és meggyilkoljon egy fiatal lányt. Ha Tim nem lenne, attól félnék, hogy Drew öngyilkosságot kísérelne meg.

- Jól vagy, Penn? - kérdezi az anyám.

- Igen.

- Mi történt?

- Bűnösnek mondták ki Drew-t.

- Uramisten! Ez nem lehet igaz!

Peggy Cage néhány lépést tesz a szobában, majd megáll, és a fejét rázza. - Ezt egyszerűen nem hiszem el. Én láttam, ahogy felnő az a gyerek. Mindennap a házamban uzsonnázott, évekig minden nyáron ott volt nálunk. Nagyon jól nevelt fiú volt. Az lehetetlen, hogy képes lett volna bántani azt a szegény lányt. Lehetetlen! A feje tetejére állt a világ, Penn.

- Egyetértek veled, anya. De tizenkét ember nem így gondolta.

- Őrültek - zárja le a kérdést anyám.

- Szilárd lábakon állt az ügy. De most már nem számít. Drew-nak most a fellebbezésre kell koncentrálnia.

- Halálra ítélték?

- Az a tárgyalásnak egy másik része. Lehet, hogy már ma döntenek, de lehet, hogy csak holnap.

Anyám visszajön az ágyamhoz, a tekintetében aggodalom. - Rosszul nézel ki, Penn. Rosszabbul, mint korábban.

- Nem érzem túl jól magam - ismerem be.

- Szólok apádnak, hogy adjon valamit. Valamit, ami segít elaludni.

- Nem kérek semmit, anya.

- Azt bízd csak rám, fiam.

Tíz perccel később megjelenik apám, kezében fecskendővel. Bárcsak az lenne nála, amit mindig Blue hozott…!

Hamarosan újra elalszom.

Nyögve ébredek, amikor a nevemet hallom. - Penn?

- Ki az? - kérdezem rekedten, pislogva az erős fénytől.

- Én vagyok.

- Ki?

- Ellen. Ellen Elliott. Úristen… jól vagy?

- Nem olyan rosszul, mint ahogy kinézek.

- Vagy annál sokkal rosszabbul.

Most már látom Ellent, a bőrét zöldes színbe burkolja a neonlámpa fénye. Ő sincs túl jó színben. Az elmúlt két hét alatt lefogyott. Sokat. A hajfestéke lenőtt, szőke haja a tövénél barnás-őszes.

- Hány óra van, Ellen? Hallottad az ítéletet?

Ellen bólint. - Annak már két órája, Penn.

- Ó! Te is ott voltál?

- Nem. Nem bírtam végignézni. Inkább Timmy mellett maradtam. -Ellen mosolyt próbál erőltetni magára, de nem sikerül. - Nagyon nehéz most kimenni az utcára. Az emberek csak bámulnak és mutogatnak, mintha valami cirkuszi állat lennék. Még Timmyt sem kímélik Az iskolában a gyerekek… szörnyűek!

- Ez így szokott lenni. Nem akarlak hibáztatni, Ellen, de biztos vagyok benne, hogy Drew-nak hiányzott, hogy nem vagy ott mellette.

Ellen bizalmatlan pillantással néz rám. - Tényleg így gondolod?

- Biztos vagyok benne, akármi történt is köztetek. A mai nap talán Drew életének végét jelenti. És az élete nagy részét veled töltötte.

Az asszony pislog néhányat, majd könnycseppek gördülnek végig az arcán. - Hogy tehették ezt vele? - Törli le a könnyeit arcáról reszkető kézzel. - Olyan sokat adott ennek a városnak, annyi emberen segített. Hogy hihették, hogy Drew képes volt megtenni?

- Azt hittem, te is úgy gondolod…

Ellen mintha nem is hallana. - Most mégis mit tehetnék? Van egy fiam, Penn. Mit mondjak Timmynek?

- Talán próbáld neki elmagyarázni a dolgokat. Tim már elég nagy ahhoz, hogy megértse.

Ellen vadul rázza a fejét. - Nem. Timmy még nagyon fiatal. Érzelmileg legalábbis.

Leül az ágyam szélére, majd a másik pillanatban már fel is áll. Nem tudom megállapítani, milyen érzelmek dúlnak most benne. De talán ő maga sem tudja. Ahogy elnézem az arcát, az elkenődött rúzst a száján, eszembe jut, hogy talán ő is ugyanolyan súlyos elvonási tünetekkel küzd, mint én. Drew a börtönben van, Kate pedig halott, így megszűnt a beszerzési forrása.

- Csak azért jöttél, hogy meglátogass? - kérdezem. - Vagy van valami más is?

Ellen beharapja a száját, és a homlokát ráncolja. Aztán többször is megrázza a fejét, mintha néma párbeszédet folytatna önmagával.

- Igen, Ellen…?

- Szeretném, ha tudnál valamit, Penn. Ki másnak mondhatnám el…

- Nekem nyugodtan elmondhatod. Bármi legyen is az, biztosan jól fog esni, hogy elmondod.

- Nem, nem fog jólesni. - Merőn néz rám véreres szemével. - Én öltem meg Kate-et, Penn.

Eltelik néhány pillanat, amíg felfogom, amit mond. Olyan ez, mintha Ellen azt mondta volna: „Most jöttem egy másik bolygóról”. De nem ezt mondta. Hanem azt, hogy ő ölte meg Kate-et. És komolyan mondta.

- Ezt pontosan hogy érted, Ellen? Átvitt értelemben?

- Attól tartok, nem. Nem. Én öltem meg őt. - Kezét felemeli. - Ezzel a két kezemmel öltem meg.

Egy pillanatig úgy érzem, mintha hallucinálnék. De hiszen apám nem LSD-t adott, hanem altatót. Aztán belém villan a gondolat: „Ellen hazudik! Meg akarja menteni Drew életét!”

- És hogy ölted meg, Ellen?

- Megfojtottam.

- Azt hittem, a nővérednél voltál, amikor Kate meghalt.

Ellen újra megrázza a fejét

- A testvéred hazudott, hogy alibid legyen?

- Igen. De ne Jackie-t hibáztasd.

A pulzusom lassan csillapulni kezd. Ellent bizonyára elfogta a bűntudat a házassága megromlása miatt, és most feláldozza magát, hogy megmentse Drew-t. - Mi lenne, ha elmondanád, mi történt pontosan? Ülj le egy székre, és mondj el mindent.

Ellen bosszús pillantást vet a székre. - Nem akarok leülni. Nagyon egyszerű a történet. Aznap úgy volt, hogy vásárolni megyünk Jackie-vel. De mielőtt találkoztam volna vele, megálltam Drew irodájánál. Meg akartam neki mutatni egy festékmintát, hogy milyen színt terveztem a nappali falára.

- És Drew tudta, hogy odamész?

- Nem. A lényeg az, hogy amikor odaértem az irodájához, véletlenül elmentem a kocsija mellett. A Volvója mellett. Megláttam az ablakára ragasztott papírt, és ezért megálltam a kocsinál. Talán, mert nem úgy nézett ki, mint egy reklámanyag. Inkább úgy tűnt, mintha egy üzenet lenne. Mintha valaki azt írta volna fel, hogy „véletlenül meghúztam a kocsiját, itt a telefonszámom'', vagy valami hasonló. - Ellen arcára zavar ül ki. - De nem ilyen üzenet volt. Az üzenet Kate-től származott.

Hirtelen izgatottság járja át a gyomromat. - És mi állt rajta?

- „Találkoznunk kell. Gyere a patakhoz.”

- Ennyi?

- Igen.

- És aláírta az üzenetet?

- Nem.

- Akkor honnan tudtad, hogy Kate írta?

Ellennek megrándul a szeme sarka. - Nem voltam biztos benne. De Kate két nyáron át dolgozott nálunk. Sokszor láttam a kézírását. Ezért amikor megláttam az üzenetet, felismertem.

- Folytasd! Mondj el mindent részletesen!

- Hazamentem, és elsétáltam a patakpartra.

- És az üzenetet otthagytad Drew kocsiján?

- Nem, azt magammal vittem.

- De miért?

Ellen megérinti az állát, és finoman ütögetni kezdi a mutatóujjával.

- Nem is tudom.

- Jól van, menjünk tovább.

- Azon az úton mentem, amin régen Henryt szoktam sétáltatni. - Henry a család hajdani fekete labrador kutyája volt. - Amúgy sem lehet sokfelől megközelíteni a patakot. Nem voltam benne biztos, hogy jó helyre megyek, de valahogy… Ez is olyan volt, mint hogy tudtam, ki írta a cédulát, ösztönös megérzés vezetett. Tudtam, ha valóban Kate írta az üzenetet, akkor jó úton járok.

- Értem.

- Elsétáltam egy helyre, körülbelül félúton Kate otthona és a mi házunk között. - Ellen most a földre szegezi tekintetét, mintha hipnózis alatt beszélne. - Kate egy farönkön ült, amikor megláttam. Idegesnek látszott. Amikor közelebb értem hozzá, felnézett. Nem látott meg, mert a fák között álltam. Aztán kiléptem a napfényre. Ahogy akkor nézett rám… nem is tudom leírni.

Kezem ökölbe szorul a takaró alatt. - Folytasd tovább!

- Egyrészt nagyon félt. De volt még valami más is.

- Micsoda?

- Megkönnyebbülés. Talán azért, mert végre kitudódott az igazság. Biztosan régóta magában tartott sok mindent.

Ellen szinte együttérzően beszél. Pedig azon a bizonyos napon biztosan nem így érzett. - És mi történt azután?

- Megszólítottam. Valahogy így: Kate? Ő felállt, mintha a szavaim keltették volna életre. Te jó ég, milyen szép volt az a lány! - Ellen hirtelen dühös pillantással néz rám. - Gyűlölöm Drew-t azért, amit tett. Nem azért, amit velem tett, bár kis híján teljesen tönkretett, hanem azért, amit azzal a lánnyal tett. Nem volt joga így beleavatkozni Kate életébe. Megzavarta a dolgok normális menetét. Az a lány annyi mindennel volt megáldva, amit Drew egyszerűen ellopott tőle. Az egész jövőjét elvette.

- Kérlek, folytasd, Ellen. Mi történt ezután?

- Megmutattam Kate-nek az üzenetet.

Rövid időre behunyom a szemem. - És?

- Magyarázatot kértem tőle. Talán addig a pontig még reménykedtem egy ártatlan magyarázatban. Tudom, milyen szánalmasan hangzik, de így volt. Kate nagyon ideges lett, de még csak meg se próbált hazudni. Elmondta, hogy szerelmes Drew-ba, és a férjem viszontszereti őt. Ez volt a legszörnyűbb rémálom, amit egy feleség átélhet. Valahogy… nem tudtam feldolgozni a dolgot. Nem akartam elhinni, hogy Kate ennyire becsapott. Milyen ostoba voltam! Ráadásul nem is a szexről beszélt, hanem igaz szerelemről! Aztán egy idő után már nem is volt zavarban. Szinte dicsekedett a dologgal. Vagy legalábbis én így éreztem.

- És mit tettél, Ellen?

- Azt mondtam Kate-nek, hogy teljesen megőrült, mert Drew csak a férfiak szokásos kapuzárási pánikját éli át, ő pedig a fiatalsága legjavát áldozza fel egy olyan kapcsolatért, amelyből úgysem lesz soha semmi. Mert Drew sohasem hagyná el Timet. És… ekkor történt minden.

- Mi történt?

- Kate arcára kiült az az angyali mosoly. És közölte, hogy együtt fognak elmenni Drew-val. - Ellen úgy mered a falra, mintha Kate-et látná ott. - Erre azt válaszoltam, hogy ez képtelenség. De Kate tovább mosolygott. És utána azt mondta: „Terhes vagyok, Ellen. Drew-nak és nekem kisbabánk lesz.” - Ellen ajkai szétválnak, mintha most is sokkos állapotban lenne. - Azt hiszem, abban a pillanatban veszítettem el az önuralmamat.

- Folytasd, Ellen!

- Üvöltözni kezdtem vele. Szajhának és hazugnak neveztem, ő meg csak nevetett. Ez nagyon feldühített. Nem bírtam uralkodni magamon. Odaléptem hozzá, és erősen arcon csaptam. Ekkor már ő is kiabálni kezdett. Kegyetlen, szörnyű dolgokat. Azt mondta, sohasem tudtam Drew-t boldoggá tenni, sőt olyan boldogtalan volt, hogy majdnem belehalt. Aztán elmondta, hogy miért. És… sok mindenben igaza volt.

- Ellen, nem kell ennyire mélyen belemenned. Csak…

- Engedd, hogy befejezzem! Mindent ki kell adnom magamból. Kate tudott a függőségi problémámról. Nagyon bántott, hogy Drew mindent elmondott neki rólam. Azt mondta, ő szerezte nekem a Lorcetet, csak hogy Drew el ne veszítse az orvosi engedélyét. Úgy kezelt, mintha valami szánalmas szörnyeteg lennék. És persze igaza volt. De ez csak még jobban felbőszített. Azt akartam, hogy elhallgasson, Penn! El akartam hallgattatni. Többször egymás után megütöttem, és közben azt kiabáltam, hogy „Fogd be a szád!” De ő nem hallgatott el. Csak nevetett rajtam. Ekkor már teljesen magamon kívül voltam. Megfogtam a nyakát, és olyan erősen szorítottam, ahogy csak bírtam. Kate ekkor értette meg, mennyire feldühített. A szeme kidülledt, és próbált kiszabadulni, de nem volt esélye velem szemben. Lehet, hogy teniszben megvert, de az a taktikának és nem az erőnlétnek volt köszönhető. - Ellen lassan csóválgatja a fejét, miközben felidézi az eseményeket. - Nagyon gyorsan elvesztette az eszméletét. Hihetetlen volt.

Bólintok. - Ha az agyba nem jut közvetlenül a vér, alig hét másodperc elég ahhoz, hogy beálljon az eszméletvesztés. Mi történt ezután?

- Beesett a vízbe - mondja Ellen fakó, közönyös hangon. - De beütötte valamibe a fejét. Egy rozsdás keréktárcsába, ami félig a homokba ásva hevert. Szörnyű hangja volt, mint amikor egy kölyök beüti a koponyáját a kosárlabdapályán. Ettől valahogy magamhoz tértem. Talán kizökkentett abból a transzból, amelyben addig voltam. A vállánál fogva kihúztam Kate-et a vízből, és megpróbáltam újraéleszteni. Nem akartam hinni a szememnek, hogy mit tettem. Harminc másodperccel korábban azt láttam benne, aki könyörtelenül felforgatta az otthonomat. Akkor pedig már csak egy kislányt láttam benne, aki hatéves korában limonádét árult az utcasarkon. Zokogni kezdtem, kapkodtam a levegőt… Iszonyú pánikba estem.

- És volt nálad mobiltelefon?

- Nem. Otthon hagytam a táskámban.

Ahogy most elnézem Ellent, aki pontosan ugyanazzal a döbbenetes tárgyilagossággal meséli el a történetét, ahogyan Drew elmesélte, miként talált rá Kate holttestére, rájövök, hogy az asszony igazat mond. Ellen tényleg megölte Kate-et. Csak éppen nem szántszándékkal. A felismerés után visszaemlékszem Kate temetésére, ahogy Ellen a háttérben ácsorog, majd részvétet nyilvánít Jenny Townsendnek. Te jóságos ég, min mehetett keresztül! És most mi az ördögöt tegyek? - tűnődöm. - Vajon mit fog szólni Quentin mindehhez? És mi lesz Drew-val?

- Mit tettél azután? - kérdezem tovább Ellent.

- Nem bírtam magához téríteni. Nem lélegzett. Akkor döbbentem rá, hogy valószínűleg meghalt.

- De miért nem jelentetted be. Ellen?

Az asszony mereven a szemembe néz, és némán megértésért könyörög.

- Tudom, milyen szörnyű dolog, de nem értem, miért nem jelentetted, hogy mi történt.

- Igen, én is pontosan így érzem. Olyan volt, mintha nem önmagam lennék, Penn. Kate és Drew egy egész más embert formált belőlem. De… nem is volt időm gondolkodni.

- Ezt hogy érted?

- Ahogy ott térdeltem mellette, és döbbenten meredtem Kate-re, hallottam valamit. Először azt hittem, hogy csak hallucinálok. De aztán rájöttem, hogy jól hallottam, valaki közeledik az erdő felől. Akkor megint ösztönösen cselekedtem. Képtelen voltam egy helyben állva megvárni, hogy rajtakapjanak. Nem tudom, hogy magyarázzam. Az ösztöneim azt diktálták, hogy meneküljek.

- És ki közeledett?

- Gondolom, Drew. Most már biztosan tudom, hogy ő volt. De akkor azt hittem, még az irodájában van. Hiszen levettem az üzenetet a kocsijáról, hogy kerülhetett volna oda? Egyszóval minél közelebbről hallottam a lépéseket, annál nagyobb pánikba estem. Nem mertem megvárni, hogy lássam, ki az. De közben nem is tudom, mitől féltem annyira… nem szívesen ismerem be, de talán a lelkem mélyén attól féltem, hogy Drew lesz az. Attól féltem, ha megtudja, megöltem Kate-et, haragjában velem is végez majd.

- Előfordult, hogy Drew erőszakoskodott veled?

- Nem, soha. Talán egyszer pofon ütött, de akkor éppen elvonási tüneteim voltak. Borzalmasan viselkedtem akkor. Inkább egy kalapácscsal kellett volna megütnie.

Ellen hangja kissé elvékonyodik, és hadarni kezd. Jóllehet látszólag uralkodik magán, érzem, hogy nemsokára összeroppan.

- Hol van most az az üzenet? Kate üzenete.

- Elégettem.

A fenébe! - Figyelj rám, Ellen. Azt szeretném, ha továbbra is ilyen nyugodt maradnál.

- Nyugodt vagyok.

- Most, hogy mindezt elmondtad nekem, mit vársz tőlem?

Ellen úgy néz rám, mintha a világ legostobább kérdését tettem volna fel neki. - Azt szeretném, ha mindent elmondanál az államügyésznek - mondja elhaló hangon. - Azt akarom, hogy hozd ki Drew-t a börtönből. Mert most, hogy mindent bevallottam, úgyis beszélned kell az ügyésszel, vagy nem?

Bárcsak ilyen egyszerű lenne a dolog! - Volt még valaki a szobámban, amikor bejöttél?

- Az édesanyád itt ült, az ágyad szélén, és olvasott. Megkértem, hogy hagyjon magamra veled.

- Jól van. Akkor még biztos odakint van. Szeretnék beszélni vele, téged meg arra kérlek, hogy maradj a kórházban. Menj le a büfébe, és igyál egy kávét

- Rendben van. De itt van velem Jackie is.

- Jackie-nek mondd meg, hogy menjen haza.

Ellen újra értetlen arcot vág, de aztán mintha megértené. - Jó, megmondom neki.

- De az anyámnak semmit ne mondj abból, amit nekem mondtál.

- Mit akarsz tenni, Penn?

- Megpróbálom kihozni Drew-t a börtönből.

Ellen arcvonásait kisimítja a megkönnyebbülés. - Köszönöm. Úristen… végre mindent kitálaltam. Egy percig sem bírtam volna így élni tovább.

Mosolyt erőltetek az arcomra, és felemelem az ágyam mellett álló telefont.

Quentin Avery úgy bámul rám, mint egy elmeháborodottra. Ő is végighallgatta Ellen Elliott beszámolóját, hogy meggyilkolta Kate-et. Ellen nemrég ment ki a szobából, hogy anyámmal együtt igyon még egy kávét a büfében.

- Maga elhiszi ezt a történetet? - kérdezi Quentin.

- Minden szavát elhiszem.

Az ügyvéd lassan bólogat. - Én is. De ez most egyáltalán nem számít.

- Miért nem?

- Mert semmin sem változtat.

- Micsoda?

Quentin mindkét kezével végigszántja őszes haját, majd úgy mér végig, mint egy türelmes professzor a diákját. - Drew Elliottot nemrég elítélték gyilkosságért. Ez a nő a felesége. Ezt az egészet mindenki úgy fogja majd fel, mint az asszony utolsó kétségbeesett kísérletét, hogy megmentse a férjét a halálbüntetéstől.

- Azzal, hogy magára vállalja a börtön kockázatát?

- Hát persze! - bosszankodik Quentin. - Ilyet már vagy tucatszor láttam. Az anyák nagyon sokszor próbálkoznak ezzel. És fogadni mernék, hogy Minor bíró is találkozott már ilyen esettel.

- De ha ez az igazság, Quentin!

Quentin már-már sajnálkozva néz rám. - Maga most jogász vagy filozófus? Az az ember, akinek ezt a sztorit el kell adnunk, nem más, mint Shad Johnson, aki jelen pillanatban karrierje legnagyobb győzelmét ünnepli. Shad arra számít, hogy ez az ítélet egyenesen a polgármesteri székbe repíti. Maga komolyan gondolja, hogy hajlandó lesz megváltoztatni az ítéletet? Ejti Drew-t, és vele az előre megfontolt szándékból elkövetett gyilkosság vádját cserébe Ellenért? Lehet, hogy végig se fogja hallgatni.

- Ez esetben a bíróhoz megyünk.

- De miért mennénk? - gesztikulál Quentin indulatosan. - Nem maga mondta, hogy a bíró is Shad oldalán áll? Minor bíró olyan egyértelműen elfogult volt, hogy semmi kétségem, miként reagálna a dologra. - Quentin most a vállamra teszi a kezét. - Felejtse el ezt az őrültséget, Penn. Drew egyetlen esélye, ha fellebbez.

- De Drew ártatlan, Quentin. És hamarosan a halálbüntetésről fognak dönteni. Ellen története legalább annyi kételyt fel fog ébreszteni az esküdtekben, hogy nagyon megfontolnák a halálbüntetést.

Quentin a virággal teli vázát nézi. Egy perc elteltével újra rám néz, a tekintetében eltökéltség. - Minden tapasztalatom és ösztönöm azt súgja, hogy hibát követnénk el. Ezzel az ügyésszel és ezzel a bíróval megáldva nem ez a járható út. Ellen történetét jobb, ha a fellebbezésig elhallgatjuk.

- A francba a fellebbezéssel! - mondom felháborodva. - Új tárgyalást akarok

Quentin tekintete elsötétül. - Most én vagyok a főnök Penn.

- De nem maga fog dönteni, hanem Drew.

Az öreg ügyvéd dühösen felsóhajt. - Ha tényleg fel akarja idegesíteni Drew-t, hát bemegyek hozzá a börtönbe, és elmondom neki.

Intek a fejemmel. - Én is magával megyek.

- De hiszen még a vécére is alig tud kimenni.

Feltolom magam a kezemmel, és felülök. - Magával akarok menni, Quentin.

Az öreg fogja a kabátját, és elindul az ajtó felé.

- Menjen vissza a szállodába - szólok utána. - Ha fél óra múlva nem hívom, akkor beszéljen egyedül Drew-val. Ez így megfelel?

Avery bólint. Még egy megjegyzésre számítok tőle, mielőtt távozna, de nem szólal meg.

Miután elmegy, megnyomom a nővérhívó gombját.

- Igen, Mr. Cage?

- Az apám még itt van a kórházban?

- A lámpa még ég nála.

- Megcsörgetné a személyhívóját, és megmondaná, hogy jöjjön be hozzám?

- Természetesen.

- Köszönöm.

Tíz perccel később apám belép a szobába, és becsukja maga mögött az ajtót.

- Mi a baj? - kérdi.

- Ki kell mennem innen, apa. Segítened kell.

- Mi történt? Hallottam, hogy elítélték Drew-t.

- Ellen Elliott nemrég bevallotta nekem, hogy ö ölte meg Kate-et. Itt, ebben a szobában mondta el.

Apámnak tátva marad a szája a csodálkozástól, de egy ideig nem jön ki rajta hang. Aztán így szól: - És hiszel neki?

- Igen.

- Jesszusom!

- Ki kell juttatnod innen, apa. Személyesen kell beszélnem Drew-val, vagyis be kell mennem hozzá a börtönbe. Szeretném érvényteleníteni az ítéletét, de Quentin ebben nem ért velem egyet. Biztos akarok lenni benne, hogy Drew-nak van esélye arra, hogy mentse magát. Ha nem teszünk semmit, attól félek, halálra fogják ítélni. A fiát pedig nem szabad ilyesminek kitenni, még akkor sem, ha a döntést hat hónap múlva megváltoztatják.

Apám leül az ágyam szélére, és tetőtől talpig végigmér. - Nagyon rossz állapotban vagy, Penn.

- Mennyire rossz?

Apa nagyot sóhajt. - A szíved valamivel jobb már, de az ereid még mindig nagyon gyengék. Ha most mocorogni kezdesz, a vérnyomásoddal problémáid lehetnek. Könnyen elájulhatsz.

- Engem nem az ereim tartanak ebben az ágyban, hanem az elvonási tünetek. Szörnyű izomgörcseim vannak, ahogy megmozdulok. Ha tíz percen keresztül állok, összeesek, és kínzó fájdalmat érzek.

- A methadone sem segít?

- Nem eléggé.

Apám gondterhelten csettint egyet a nyelvével.

- Drew megmentette az életemet - mondom halkan. - Ugye emlékszel?

- Persze hogy emlékszem. - Apám ököllel ütögeti a jobb tenyerét.

- Egy dolgot megpróbálhatok. Teljesen etikátlan, de… Várj egy percet, mindjárt visszajövök!

- Hová mész?

- A kórházi gyógyszertárba.

Alig öt perc múlva már vissza is tér. Bal kezében kis tablettás üveg, a jobbjában pedig egy mozsár és egy törő.

- Ez meg micsoda?

- Oxycontin.

- És ez segít majd?

Apám szeme megvillan. - Majd mindjárt meglátjuk.

Kivesz két sárga tablettát, majd bedobja a porcelánmozsárba, és porrá zúzza őket. - A gyógyszerfüggők azért törik össze a tablettákat, mert egyben bevéve csak bizonyos idő elteltével hatnak - magyarázza.

- Por alakban viszont szinte azonnal felszívódik az egész dózis. Mint amikor a heroint adagolják. - Kivesz a virágok közül egy fehér üdvözlőkártyát, és a por háromnegyed részét óvatosan belesöpri vele az asztalkámon álló, vízzel teli pohárba.

- Idd ezt meg!

Lenyelem a keserű elegyet.

- Ettől majd kicsit megkönnyebbülsz.

- És mennyi ideig tart a hatása?

- Azt nem tudom. De inkább ne várd ki a végét. Amikor a fájdalom visszatér, nyelj le egészben egy tablettát.

Apám fogja a sztetoszkópját, és a hideg fémet ráteszi a bal mellemre, a szívem fölé.

- Most mit hallgatsz? - érdeklődöm. - Lelassult a szívverésem?

- Nem. Egy ilyen dózistól lassul a légzés, de előfordulhat, hogy a szívverés felgyorsul, hogy több oxigént szállítson. Ezt úgy hívják, hogy tachycardia reflex.

A szer nem hat olyan gyorsan, mint Blue fecskendője, de azért nem marad el a hatása. Öt perc után érzem, ahogy a szívem felől melegség árad szét bennem. - Jézusom - mormolom. - Ez az. Elmúlt a fájdalom. -Kinyújtom a karomat, és megdicsőülve kinyújtózom az ágyon. - Ez aztán a csodaszer!

- Megvan az oka annak, hogy az ópiumot Nagy Sándor óta használják. - Apám egy idő után leveszi rólam a hallgatót, és így szól: - A szívverésed a normális tartományban mozog.

Veszek néhány mély lélegzetet, majd felülök és lelógatom a lábamat az ágy széléről. Apa karon fog, és felsegít.

- Új embernek érzem magam. Szó szerint.

- Csak amíg a gyógyszer hatása alatt állsz - mondja apám. - Ezt ne felejtsd el. Olyan leszel, mint Hamupipőke a bálban.

- Jól van.

- Anyád lenyelne keresztben, ha tudná, mit tettem.

- Ne mondd meg neki. - Hirtelen megszédülök, de nem szólok semmit, csak visszaülök az ágyra.

- Most már be tudsz menni a börtönbe? - kérdi apám.

- Igen.

- Majd én beviszlek.

- Ne, Kelly majd elvisz.

- Akkor jó. - Apám most újra tetőtől talpig végigmér. - Gyere, öltözz fel!

38. fejezet

Drew olyan elhaló hangon kérdez, hogy alig hallom. - Hol van most Ellen?

- A kórházban, anyámmal - válaszolom.

Drew sebesen pislogni kezd, majd tekintetét az ablak alatti fém könyöktámaszra szegezi. Még a látogatóablak golyóálló üvegén át is látom, hogy közel áll az összeroppanáshoz. A bőre olyan sápadt, mintha súlyos vérszegénységben szenvedne. Quentinnel a székem mögött állva, éppen most mondtam el, hogy mi történt Ellen és Kate között a pataknál. Quentin egyszer sem vágott közbe.

- Súlyos döntést kell most hoznod, Drew - szólalok meg. - És egyedül te hozhatod meg ezt a döntést.

Drew becsukja a szemét. Quentin egyik kezét a vállamra teszi, de még mielőtt megfordulhatnék, Drew-ból rekedt zokogás tör elő. A szája olyan, mintha nevetne, de ezt már sok zaklatott embernél tapasztaltam. Azt kívánom, bárcsak betörhetném az üveget, hogy megölelhessem, de csak tehetetlenül figyelem, ahogy Drew az üveghez kezdi csapkodni a homlokát, mint valami autista gyerek.

- Drew! Drew!

Drew se lát, se hall.

Felállok, és egészen közel hajolok a beszélőnyílás fémrácsához.

- Drew!

- Dr. Elliott! - kiált rá Quentin mögöttem. - Döntést kell hoznunk ebben az ügyben!

Drew abbahagyja, és Quentinre mered. - Döntést…?

- A felesége azt akarja, hogy mondjunk el mindent az államügyésznek.

Drew döbbenten pislog. - Shad Johnsonhoz vigyük Ellent?

- Igen, ő ezt akarja - feleli Quentin. - Kész bevallani Shadnek, hogy megölte a maga szeretőjét.

Dühös pillantást vetek az ügyvédre, de Drew már a fejét rázza.

- Nem - közli kereken. - Szó sem lehet róla.

Quentin győzelemittas pillantással néz rám. - Én is pontosan így gondoltam, doktor úr. Az ügyész amúgy sem hinne magának. Sőt még a bíró sem. Most inkább a fellebbezésre kell koncentrálnunk.

- Figyelj rám, Drew! - vágok közbe. - Jelen pillanatban nagy annak a kockázata, hogy Tim el fogja veszteni az apját. A minimum az, hogy életfogytiglani börtönre ítélnek. De a legrosszabb esetben akár halálbüntetést is kaphatsz. És Timmy erről tudni fog. Amíg te a fellebbezésre vársz, Timmy sokat fog szenvedni. Ha te ölted volna meg Kate-et, az megint más. De nem te voltál, amiben én csak hittem korábban, de most már tudom. A tárgyalás alatt végig azt mondtad Quentinnek, hogy szeretnéd elmondani az igazságot. És az esküdtszéknek is joga van tudni. Hát nem érted?

Drew feszült figyelemmel néz rám, ezért tovább folytatom.

- Ha sikerül bizonyítani, amit Ellen állít, akkor semmissé teszik az ítéleted. Szabad ember leszel. Az apja maradhatsz Timnek

- És mi lesz Ellennel?

- Valószínűleg rövid időt börtönben kell majd töltenie gondatlanságból elkövetett emberölésért.

- De erre nincs garancia - szakít félbe Quentin. - A felesége akár életfogytiglant is kaphat gyilkosságért.

- Emberölésért - erősködöm. - Egyetlen esküdtszék sem fogja gyilkosságért elítélni Ellent, amiért kezet emelt egy lányra, aki terhes volt a férjétől. Akár vádalkut is köthetünk. Talán még tárgyalás sem lesz. Majd én képviselem Ellent.

Drew erre felkapja a fejét, de Quentin közbeszól: - Megfeledkezik Ellen drogfüggőségéről, Penn. És arról, hogy Kate-et kihasználták a drogszerzéshez. Az esküdtszék nem fogja bevenni, hogy Ellen példás feleség volt, aki egyetlenegyszer elvesztette az önuralmát.

- Nem számít - mondja Drew gépiesen.

Quentin magyarázatot várva elhallgat.

- Ha nem kezdek kapcsolatot Kate-tel, akkor ez sohasem történt volna meg. Ellen azért tette, amit tett, mert lehetetlen helyzetbe hoztam. Nem fogom hagyni, hogy helyettem büntessék meg. Az én gyengeségem miatt. - Drew magabiztosan pillant körbe a szűkös helyiségben.

- Én hordom ezt a keresztet.

- Drew…

- Hagyd csak, Penn. Majd a fellebbezés eldönti, mi lesz velem. - Drew feláll, és az ablakhoz emeli összebilincselt kezét. - Köszönöm, hogy megpróbáltad. De szeretném, ha elfelejtenéd, amit Ellen mondott. Minden szavát!

Lehajtom a fejem, és megpróbálom összeszedni az erőmet, hogy tovább győzködjem Drew-t. Tenyeremet az ablaküvegre tapasztom, és egész közel hajolok a rácshoz. - Meg akarod büntetni magadat? Rendben van. De Timmyt ne foszd meg az apjától! Ennyivel tartozol neki.

Drew rám néz, de a tekintetében nem látok mást, csak belenyugvást - Timnek jó helye lesz Ellen mellett. Menj haza, és puszild meg Annie-t. Miattam már nem kell aggódnod. Hagyj a sorsomra.

Azzal elfordul, és kopog, hogy jöhetnek érte.

Keresem a megfelelő szavakat, hogy meggyőzzem Drew-t, de ő elmegy, mielőtt bármit is mondhatnék. Dühösen és zavarodottan fordulok Quentinhez.

Az öreg ügyvéd az üvegre mered, amely mögött néhány pillanattal korábban még Drew állt. - Különleges ember a barátja - jegyzi meg.

- Húsz éve nem találkoztam hozzá hasonlóval.

Megragadom Quentin felkarját. - Akkor segítsen neki a fellebbezésben. Rendben? Neki nem a börtönben a helye.

- Amit tehetek, meg fogom tenni.

- A tárgyalás előtt is ugyanezt mondta.

Quentin kisimítja a kabátját, és felhajtja a mandzsettáját. - Annak a lánynak a meggyilkolásáért senki sem tudta volna felmentetni. Ebben a városban legalábbis nem. És főleg nem egy ilyen hét után. A helyzet adott volt, Elliott pedig túlságosan becsületes ahhoz, hogy hajlandó lett volna úgy játszani, ahogy előnyös lett volna. Még ha az élete függött is tőle.

Nem válaszolok. Ideje visszamennem a kórházba, bár egyáltalán nem szeretnék. Az állizmaim azonban már kezdenek sajogni, és hamarosan a csontjaim is fájni fognak.

Quentinnel együtt szállunk be a liftbe. Doris Avery az előcsarnokban ül Daniel Kellyvel egy padon, és halkan beszélgetnek. Miközben feléjük közeledünk, megszólal a zsebemben a mobiltelefon. A hívószámkijelző Mia számát mutatja.

- Halló, Mia!

- Beszélnem kell veled. - Úgy zihál, mintha éppen száz métert vágtázott volna. - Személyesen. Hol vagy most?

- A megyei börtönben. És te?

- A kórházi szobádban. Azt hittem, itt talállak. - A hangja szinte izzik a vonalban, de nem tudom megállapítani, hogy pánikol, vagy csak izgatott.

- Várj egy picit. - Megrázom Quentin kezét. - A lány, aki vigyáz Annie-re - magyarázom. - Majd később felhívom a hotelben.

- Lehet, hogy ma este kimegyünk a birtokra - mondja Quentin. - Ha nem ér el a hotelben, akkor ott hívjon.

Intek Dorisnak, miközben Quentin odamegy hozzá. Aztán hátat fordítok nekik, és visszasétálok a lift felé. - Ezek már digitális telefonok, Mia. Senki sem tudja lehallgatni őket. Mondd csak el, hogy mi történt.

- Nem mondhatom. Túl veszélyes.

Kezd elfogyni a türelmem. - Mia, ne drámázz! Bökd már ki, mi a baj.

A néhány pillanatnyi hallgatás arról árulkodik, hogy megbántottam Miát. Enyhe bűntudatot érzek, de olyan nagy most a tét, hogy nem akarok belemenni a gimnazista detektív játékokba. - Mia, bocs…

- Semmi baj - szólal meg.

- Miről van szó?

- Wade Andersről, a suli edzőjéről.

- Wade? Mi van vele?

- Lefeküdt az egyik diáklánnyal.

Összeszorul a gyomrom. - Kivel?

- Jenny Jenkinsszel. Még csak tizenhét éves!

- És honnan tudod?

- Jenny maga mondta el jó negyedórával ezelőtt. Épp bent voltam a suliban egy iskolai kirándulást megbeszélni. Amikor kijöttem a megbeszélésről, Jenny a terem előtt várt.

- Barátnők vagytok?

- Nem igazán. Csak azért mondta el, mert egész héten mindenkit Marko miatt faggattam. Tudod, amíg téged kerestelek.

- Nem értem az összefüggést.

- Éppen ezt próbálom elmagyarázni. Mert az ügyhöz valójában nem is annyira Andersnek van köze, hanem Markónak.

Most már tényleg nagyon fogytán a türelmem. - És mi köze ehhez Markónak?

- Hát az, hogy az alibije egy nagy kamu.

Kicsit mintha megszédülnék, de nem tudom, hogy az Oxycontin vagy a most hallott hír teszi-e. - Melyik napra szóló alibije hamis? Wilsonék vagy Kate gyilkosságának napjára?

- Kate gyilkosságára.

- Marko alibijét Wade Anders igazolta.

- Hát éppen erről beszélek! Anders sztorija nagy kamu!

Hitetlenkedve pislogok. - Egy szót se tovább.

Mia felnevet. - Na ugye megmondtam!

Gyorsan végiggondolom. - Tudod, hogy merre van a Jewish Hill?

- A temetőben?

- Igen, ott találkozzunk. Indulj, amilyen gyorsan csak tudsz.

- Máris megyek

Daniel Kellyvel a Jewish Hill alján állunk, és Miára várunk a szemerkélő esőben. A Mississippi folyón átívelő ikerhidakon túl már lenyugvóban van a nap, nemsokára némán belecsúszik a hatalmas folyóba. Megfordulok és végignézek a temetőn. Kate sírja most már csak egy alacsony földkupac. A sír fölött a fakózöld sátortető már nincs ott, de még nem készült el a sírkő. Ebben a városban az hetekbe telik.

Ahogy elnézek az út felé a sziklás domboldalon túl, magányos alakot pillantok meg az esőben. A Forgó angyal alakját. A szobor most nem „forog”, csak lehajtott fejjel áll, mintha a közelgő viharra készülne. Ahogy az angyal szobrát nézem, száz meg száz gondolat önti el az agyamat. Ellen azt mondta, ő ölte meg Kate-et, én pedig hittem neki. De ha tényleg Ellen ölte meg Kate-et, akkor miért hazudott Anders alibit Marko Bakicnak? Talán egy drogügyletbe keveredett? Ha valóban ez történt, és Kate-et ugyanakkor ölték meg, akkor Marko egy drogüzlet és nem a gyilkosság leplezésére improvizált alibit.

Az elmélet elég hihetőnek tűnik De Ellen vallomása óta motoszkál bennem valami. Az események sorrendje nem stimmel. Ellen azt mondta, hogy miután fojtogatni kezdte Kate-et, a lány hamar elveszítette az eszméletét, majd utána elesett, és a fejét egy félig a homokba temetett keréktárcsába ütötte. De a Kate-et boncoló patológus a halál okát fulladásnak tudta be, nem fejsérülésnek. Azt el tudom képzelni, hogy Ellen olyan hosszasan fojtogatta a lányt, hogy az elveszítette az eszméletét, de ahhoz biztosan nem elég hosszan, hogy a halálát okozza. Ellen vallomása alatt végig az volt az érzésem, hogy az asszony úgy gondolja, Kate a fejét ért ütés miatt halt meg. Az újságokban talán mást olvasott erről, de Ellen valószínűleg úgy hiszi, hogy Kate a fejét ért ütéstől halt meg.

De mi van akkor, ha nem is Ellen ölte meg Kate-et? Ha Marko szintén ott volt a bűntény helyszínén, csak éppen Kate tudomása nélkül? Mi van akkor, ha az erdő felől közeledő személy nem is Drew volt, hanem Marko Bakic? Kate mellett feltűnhetett Marko, miután Ellen elment, s még mielőtt Drew megjelent volna. Minél többet gondolok erre a lehetséges forgatókönyvre, annál valószerűbbnek találom.

De hogy került oda Marko?

A válasz olyan gyorsan agyamba ötlik hogy a lélegzetem is eláll. Marko azért találkozott Kate-tel, hogy Lorcetet adjon neki. Cyrustól már nem kapott több gyógyszert Kate, legalábbis az e-mail erről tanúskodik. Cyrus figyelmeztette Kate-et, hogy ne menjen Markóhoz Lorcetért, de a lánynak mi más választása maradt?

Mivel Marko önként adott nekem hajmintát a partin, kizártam a lehetőségét annak, hogy ő erőszakolta volna meg Kate-et. Vagy talán azért volt hajlandó alávetni magát a vizsgálatnak, mert tudta, hogy mire a rendőrség letartóztathatná, ő már messze jár majd? Nem… ez nem így működik. Csak azért adott önként a hajából, mert százszázalékosan biztos volt benne, hogy később nem származik majd baja ebből.

- Uramisten! - mondom halkan. Marko azért adott nekem a hajából, mert tudta, hogy néhány órán belül úgyis halott leszek, tehát jóval azelőtt, hogy a DNS-mintát illetékes személynek továbbadhatnám.

- Mi a baj? - kérdi Kelly.

- Várj csak egy percet!

Az elmúlt két hét eseményei szédítő gyorsasággal cikáznak a fejemben. Miért olyan nehéz néha meglátni az ok-okozati összefüggéseket? Sonny Cross Marko szájába tömi a pisztolyát, hogy kikérdezze. Sonny öt órával később halott. Az ázsiaiak gyilkolják meg. Három nappal később követem Markót egy buliba, és kikérdezem Kate halálával kapcsolatban. Négy órával később az ázsiaiak megpróbálnak megölni az Eola Hotel előcsarnokában. Véletlen egybeesés lenne?

Nem valószínű.

Marko és az ázsiaiak egész idő alatt együtt dolgoztak - valószínűleg Cyrus White ellen. Cyrus ezért nem ölt meg engem, amikor ott volt rá a lehetősége. Cyrus sohasem látott bennem fenyegetést. Hiszen én Kate gyilkosát kerestem, Cyrus pedig tudta, hogy neki semmi köze ahhoz a bűntényhez. De Marko számára… valódi veszélyt jelentettem. Jézusom…

Drew tárgyalásán Shad „a titokzatos harmadikként” állította be Markót, akitől a Kate-ben talált második spermaminta származott. Shad választása nem a bizonyítékok alapján esett Markóra, hanem azért, mert az ő személyét tudta leginkább felhasználni a tárgyaláson. Shad olyan színben tüntette fel Markót, mint akivel önként feküdt le Kate - Drew-t pedig féltékeny gyilkosnak állította be. De mi van akkor, ha a valóságban felcserélődtek ezek a szerepek? Az érvelésem kristálytisztán rajzolódik ki a fejemben.

Ez az! - suttogom. Ha Marko talált rá az eszméletlen Kate-re Ellen távozása után, akkor akár ő is megölhette, majd utána végignézte, ahogy Drew rátalál a holttestre. Ha így volt, akkor Marko a zsaroló, aki pénzt és gyógyszereket követelt Drew-tól a bűntény éjszakáján. Vajon ő ült azon a motorbiciklin is, amit az erdőben üldöztünk? Vagy ő volt a lövöldöző, aki tüzelt ránk, amíg a kerítésen átmásztunk?

Újabb képek tolulnak a fejembe. A feketébe öltözött gyilkos, aki lelőtte Cyrus embereit… ki más lehetett, mint Marko Bakic? Ebben azért vagyok olyan biztos, mert az eset ugyanazon az éjszakán történt - alig néhány óra eltéréssel -, mint amikor Wilsonékat brutálisan meggyilkolták. Őket pedig nem az ázsiai banda módszereivel lőtték le, hanem többször késszúrással, mintha valaki eszeveszett ámokfutást végzett volna. A támadást Cyrus emberei hajtották végre, megtorlásképpen az ellen, aki a fekete drogvezér lakásán leöldöste az embereket.

Marko…

- Megjött a lány - szólal meg Kelly. - Kék Honda Accordja van?

Mia kocsija sebesen hajt végig a temetőhöz vezető úton. A kapunál lelassít, befordul, majd újra gyorsabbra kapcsol. Figyelem, ahogy felgördül a domboldalra.

- Nekem mi lesz a feladatom? - kérdezi Kelly.

- Hagyj minket egyedül, de fedezz bennünket. Fogalmam sincs, hol lehet Marko, de az az érzésem, hogy az a fiú sokkal veszélyesebb, mint gondolnánk.

- Ne aggódj, fedezni foglak.

Ahogy Kelly lesétál a Jewish Hill hátsó oldalán, Mia kocsijának orra megjelenik a füvön, a sírokat szegélyező fal mellett. Amikor intek neki, hogy álljon meg, kinyitja az első utasülés melletti ajtót, és int, hogy üljek be a Hondába. Én megrázom a fejem, és jelzem, hogy jöjjön ő hozzám.

- Esik az eső - kiabálja.

- Pont ez tart ébren!

Mia bólint, és kiszáll a kocsiból. Kopott farmert visel és egy királykék színű pamutpólót az iskola lógójával. Amikor odaér hozzám, tetőtől talpig végigmér. - Rosszul nézel ki. Jól vagy?

- Voltam már jobban is.

Mia mosolyogni próbál, de nem sok sikerrel. Fejét a mellkasomba temeti, és szorosan magához ölel. Egy percig a karomban tartom, aztán finoman eltolom magamtól, és elvezetem a domboldal szélére, ahonnan zavartalan kilátás nyílik a folyóra.

- Miért hazudott Wade Anders Marko alibijéről? - kérdezem.

- Mert Marko tudott Wade-ről és Jennyről.

- Mit mondott még neked Jenny?

- Anders állítólag az elmúlt másfél hétben nagyon ideges volt. De olyan szinten, hogy magában beszélt, meg ilyenek. Jenny nem tudta mire vélni a dolgot, de ma a suliban azt mondta, attól fél, hogy még infarktust kap.

- Folytasd.

- Jenny az egyik szünetben bement Wade irodájába, és sírva találta odabent. Jenny könyörögni kezdett, hogy mondja el, mi a baja, és Wade végül elmondta. Drew ítélete borította ki. Wade állítólag már egy ideje gyanította, hogy Markónak köze lehetett Kate halálához. Jennynek elmondta, hogy hamis alibit szolgáltatott Markónak. De félt elmondani a rendőrségnek, mert tudta, hogy Marko abban a pillanatban elárulja a kapcsolatát Jennyvel, és ez az állásába kerül. Talán még az edzői karrierjének is befellegzik.

- A helyzete ennél sokkal rosszabb - magyarázom. - Mivel Wade a jog szerint bizalmi pozícióban van, ugyanolyan szexuális zaklatási váddal állhatna bíróság elé, mint Drew. És harminc évet kaphatna érte. Talán még bűnpártolással is megvádolnák Kate gyilkossági ügyében.

Mia döbbenten néz rám. - Nos, Wade azt mondta Jennynek, hogy egész héten imádkozott Drew felmentéséért. Amikor megtudta, hogy elítélték, teljesen kiborult.

- És Jenny mit csinált?

- Ő is kiborult. Tudta, hogy nem hallgathat többé a Marko-ügyről. Már addig is majd beleőrült a viszonyukba. Néhányszor későn jött meg a vérzése, és attól is félt, hogy Wade megcsalja valakivel. Bonyolult dolog.

- Te jó ég! Ebben a városban mindenki megőrült?

- Mintha már nem lennének szabályok - jegyzi meg Mia, és a fejére húzza a kapucniját - Mindenképpen Wade a hibás, de fogadni mernék, hogy Jennynek is része volt a viszonyuk létrejöttében. Még csak tizenhét lesz, és már hét fiúval járt. Elég rossz családból származik.

A gondolataim nem Jenny Jenkinsen járnak, hanem Wade Andersen.

- Mit fogsz most tenni, Penn?

- Felhívom a mélyen tisztelt sportigazgatót.

- Biztos, hogy ez a legjobb?

- Tudnom kell, hogy hajlandó-e beismerni a viszonyát a lánnyal.

Mia bólint, de nem túl nagy meggyőződéssel. - Miért kellene beismernie? Ha azt gondolja, Marko ölte meg Kate-et, és tudja, hogy Marko milyen őrült, akkor bolond lenne beárulni Markót. Itt már nem az állása miatt fog aggódni, hanem az életéért. Jennynek csak azért mondott el mindent, mert azt gondolta, a lány nem fog beszélni.

- Jenny hajlandó lenne a rendőrségnek is elismételni a történetet?

- Fogalmam sincs. Az az érzésem, hogy nem.

- Tudnom kell, Mia. Hívd fel a tudakozót, és tudd meg nekem Wade otthoni telefonszámát.

- Nekem megvan a száma, mivel én voltam a pomponcsapat vezetőtáncosa. - Mia felhívja a számot, és a kezembe nyomja a mobilját.

- Mivel a meccsekre Wade szokott minket busszal kivinni, tavaly sokat kellett vele egyeztetnem.

A telefon kétszer kicseng. - És nálad soha nem próbálkozott?

Mia megrázza a fejét. - Gondolom, Jenny akkoriban megfelelt neki.

- Mia? - szólal meg a fülemben Wade Anders.

Látja, hogy ki hívta. - Nem, Wade, itt Penn Cage beszél.

- Vagy úgy! Mit tehetek érted, Penn?

- Tudok rólad és Jenny Jenkinsről.

A vonal túlsó végén ülő csöndhöz képes szinte dübörög a temető.

- Wade? Ott vagy még?

- Igen, de nem tudom, hogy miről beszélsz.

- Nincs időm a hazugságokra, Wade. De nem is a viszonyotok érdekel. Én egy gyilkossági ügyet próbálok megoldani. Itt életek forognak kockán.

- Milyen hazugságokról beszélsz, Penn?

Miára nézek, és megrázom a fejem. - Te lefeküdtél Jenny Jenkinsszel. Ez már önmagában elég bűn. De eközben hazudtál Marko Bakic hollétéről Kate halálának időpontjában, és ez iszonyú.

- Nem tudom, kitől hallottad ezt, Penn, de nagy baromság.

- Wade - próbálok baráti hangot ölteni -, most csak velem beszélsz, haver! Ez az ügy már így is túl messzire jutott. Már úgysem tudsz belőle kiszállni. Ne is próbálkozz vele. Drew-t már elítélték gyilkosságért miattad, és lehet, hogy halálbüntetést szabnak ki rá.

- Ide hallgass! - csattan fel Anders dühös hangon. - Tudom, hogy Drew védelmében segédkezel, és azt is tudom, hogy ti ma vesztettetek. De ne próbáld a kudarcodat rám kenni. Amit állítasz, egy nagy baromság. Jenny Jenkinsnek sok gondja van otthon, és én próbáltam segíteni neki. Lehet, hogy néhányszor megkörnyékezett, de soha, egyetlen ujjal sem nyúltam hozzá. Legalábbis úgy, ahogy te gondolod. Azt pedig végképp nem értem, mit zagyválsz itt nekem össze Markóról. És… ezzel az ügyet le is zártam. Ha megint akarsz erről beszélni, hívd az ügyvédemet.

- Van ügyvéded, Wade?

- Talán jobb, ha kerítek egyet, ha tovább zaklatsz ezzel az egésszel.

Tovább akarom győzködni, de nincs értelme. Befejezem a hívást, és visszaadom Miának a telefont.

- Mindent tagadott? - kérdezi a lány.

- Mindent, ez a beszari!

- Akkor most mihez kezdesz?

- Nem tudom. - A nadrágzsebemből előveszem a gyógyszeres üveget. Mia figyel, ahogy kinyitom, és szárazon lenyelek egy tablettát.

- Ez micsoda?

- Elvonási tünetek ellen.

- Elvonási tünetek?

Megfeledkeztem róla, hogy Mia nem tudja, min mentem keresztül az elrablásom alatt. - Cyrus heroint fecskendezett belém. Nagyon kikészültem tőle.

- Csak egyszer, vagy végig?

- Egész idő alatt.

- Te jó ég! - Mia odébb lép, és leül a zsidó sírokat szegélyező alacsony támfalra. - Az ott lenn a Forgó angyal, ugye?

- Igen.

- Tudod, én még sohasem láttam forogni. Nekem mindig ugyanolyannak tűnik akármerről is nézem. Biztosan olyan ez, mint azok a festmények, amelyek alatt elrejtve ott egy másik, és ha az ember elég hosszasan nézi, csak akkor látja meg. Én azokat sem voltam képes soha meglátni. Talán túl realista vagyok

- Ez nem feltétlenül rossz.

Mia vállat von, és felnéz rám. - Kíváncsi vagy a nagyszerű ötletemre?

- Miféle ötletre?

- Azt hiszem, rá tudnám venni Markót, hogy mesélje el, mi történt Kate halálának napján.

- De hogyan? Hiszen senki sem tudja, hol van.

Mia arcán pajkos mosoly jelenik meg. - A barátnője tudja.

- Alicia Reynolds? A rendőrök napokig követték azt a lányt, és semmi gyanúsat nem találtak

- A nap huszonnégy órájában figyelték?

- Gondolom, hogy igen. Nem tudom.

Mia tekintetében bizonyosság villan. - Alicia tudja, hol van Marko. Hidd el nekem! Ha nem tudná, már beleőrült volna. Ehhez képest olyan vidám, mint még soha.

- Szerinted Marko a közelben van?

Mia bólint.

- A bulin azt mondta, elmegy a városból.

- Gondolom, megvárta, hogyan végződik dr. Elliott pere. Ha tényleg elmegy, magával viszi Aliciát is.

- És a lány elmenne vele?

Mia gúnyosan felnevet. - Mi mást tehetne? Elmenjen pincérlánynak? Még csak nem is jelentkezett semmilyen főiskolára.

- Oké, mondjuk, hogy Marko tényleg a városban van. De miért mondaná meg Alicia, hogy hol bujkál? Korábban már egy hétig zaklattad, minden eredmény nélkül.

- Mert most rá fogok ijeszteni. És ha beszél Markóval, ő is félni fog. Találkozni akar majd velem.

- Mivel lehet Markót megijeszteni?

- Az igazsággal.

- Vagyis?

- Anders megfúrta Marko alibijét. Ez egész biztosan megrengeti majd Marko önbizalmát, bármennyire is túlteng benne.

- Lehet, hogy igazad van. De még ha Marko meg is ijed, miért akarna személyesen találkozni veled? A veszélyről már tudni fog.

- Nem fog tudni. Csak annyit mondok majd Aliciának, hogy Anders-nek van köze a dologhoz. A többit meg rábízhatjuk Marko üldözési mániájára.

Mia előtt egész biztosan ügyvédi karrier áll, de még az is lehet, hogy FBI-ügynök lesz belőle. - Miért hinne neked Marko? Egyszer csak megjelensz a semmiből, és a barátnőjével üzensz neki, hogy segíteni akarsz?

Mia elfordítja rólam a tekintetét, és a temetőt nézi. - Nem csak úgy, a semmiből jelenek meg.

- Ezt meg hogy érted?

- Jobban ismerem Markót, mint gondolnád. Jobban, mint ahogy azt éreztettem veled.

Lehajolok hozzá, de nem akar a szemembe nézni.

- Lefeküdtem vele, érted? - mondja Mia. - Nem sokkal az érkezése után. Két hónapig tartott a kapcsolatunk. Aztán rájöttem, hogy Marko kihasznál.

Leülök Mia mellé a támfalra. - Csak a szex miatt kellettél neki?

- Igen. És hogy közelebb férkőzhessen Kate-hez.

Te jó ég! - El tudod mesélni?

Mia feláll, és a folyó felé fordul, mintha nem bírna rám nézni, amíg elmondja, mi történt. - Amikor Marko először megjelent a suliban, mindenki nagyon jó fejnek tartotta. Volt egyfajta kisugárzása. Az a tipikus rossz fiú, akit semmi sem érdekel. De emellett okos is. Ez mindenki előtt nyilvánvaló volt.

Lehajol a földre, és a kezébe vesz egy fűcsomót. - Marko elkezdett érdeklődni irántam. Akkoriban elég rossz passzban voltam. Akkor kezdődött a suli, és a barátom a gumigyár bezárása miatt Minnesotába költözött a szüleivel. Az egész osztály lelkesedve várta az év elejét, de én teljesen magam alatt voltam. És… akkor jött Marko. Az egésznek több köze volt Kate-hez, mint hinnéd, talán még az én szempontomból is. - Most végre szembefordul velem, de a szemében könny csillog. - Mindenki arra számított, hogy Marko Kate-re hajt rá. Még én is. De nem így történt. Ő engem akart, vagy legalábbis úgy tett, mintha engem akarna. És ettől nagyon jól éreztem magam a bőrömben. Ha jobban belegondolok, ezért kezdtem járni vele.

- Bántott téged valaha is Marko?

Mia lassan bólint. - Fizikailag nem. De lelkileg teljesen kikészített. Elhitette velem, hogy szeret. Mesélt a gyerekkoráról. Azt mondta, én vagyok az első olyan ember a gyerekkora óta, akiben megbízik. És… én meg olyan dolgokat műveltem vele, amit még soha, senkivel. Marko előtt csak egyetlen fiúm volt, az első barátom. Ostoba liba voltam. Uramisten! - Mia újra elfordítja a fejét. - Erről inkább nem beszélnék, ha nem bánod. A lényeg az, hogy ha sikerül személyesen találkoznom Markóval, rá tudom venni, hogy elmondja az igazságot. Ha ő ölte meg Kate-et, talán még dicsekedni is fog vele. Ezt komolyan mondom. Ha pedig így lesz, akkor talán szabadon engedik dr. Elliottot.

- Ez csak akkor történhet meg, Mia, ha bedrótoznak.

A lány bólint - Én is így gondolom.

- Szó sem lehet róla! A múlt héten már majdnem meghaltál. Újra ki akarod tenni magadat ekkora veszélynek?

- Itt most szó sincs veszélyről - ellenkezik Mia. - Markónak semmi oka félni tőlem. Amióta csak szakítottunk, folyton könyörög, hogy vegyem őt vissza. Azt fogja hinni, hogy figyelmeztetni akarom. Olyan öntelt, hogy nem fog rájönni.

Megfogom Mia vállát, és mélyen a szemébe nézek. - Ide figyelj! Azért beszélgetünk erről a fickóról, mert feltételezzük, hogy egy fiatal lányt már meggyilkolt Túl nagy a kockázat.

Mia mosolya csupa sajnálkozás, de látok még benne néhány nehezen megfejthető érzelmet is. - Én nem vagyok Kate. Nem az a legnagyobb veszély, hogy megöl. Hanem az, hogy le kell feküdnöm vele.

Hányinger szorongatja a gyomromat. - Van még valami, amit tudnod kell, Mia.

- Micsoda?

Röviden elmondom neki Ellen vallomását a kórházban. Mia tágra nyílt szemmel hallgat végig, majd miután befejeztem, beharapja az alsó ajkát, és a folyó felé fordul.

- És te hiszel neki? - teszi fel végül a kérdést

- Igen.

- Én is. Kate pontosan így viselkedett volna egy ilyen helyzetben. El tudom képzelni, hogy ilyen kegyetlenül bánt Ellennel.

- Akkor viszont érted az aggályomat Nincs túl sok értelme tőrbe csalni Markót ha tudjuk, hogy Ellen ölte meg Kate-et.

Mia a fejét rázza. - Nem hiszem, hogy ő ölte meg. És szerintem te sem hiszed.

- Dehát éppen most mondtad, hogy…

- Igen, azt elhiszem, hogy Ellen fojtogatta. És ha Kate valóban a fejét ért ütéstől halt meg, akkor talán Ellen volt az oka. De a halál oka fulladás volt, nem?

- De igen - válaszolok, és örülök neki, hogy Mia is hasonló következtetésre jutott, mint én. - Fojtogatás okozta halál.

Mia elégedetten bólint. - Marko biztosan ott volt, Penn. Ki más lehetett volna?

- Például Drew.

- De te soha nem hitted, hogy Drew képes lett volna megölni. És én sem.

- De éppenséggel megtehette.

Mia egy kézlegyintéssel elveti az ötletet. - Tudod jól, hogy nem ő volt. Ezt az ösztöneid mondatják veled. És az én ösztöneim azt súgják, hogy Marko tette.

Az enyémek ugyanezt súgják. De kockára tehetem-e Mia életét, csakhogy megpróbáljam mindezt bizonyítani? Ahogy a kérdésen rágódom, megszólal az apámtól kölcsönvett telefonom. A híváskijelzőn Don Logan neve áll.

- Helló, Don.

- Penn, van néhány olyan információm, amire kíváncsi lehetsz.

- Hallgatlak.

- Emlékszel, hogy nem értettük, miért áll Byrd seriff Shad Johnson oldalán?

- Igen.

- Végre megtudtam, mi áll a dolog mögött. Megbízható forrásból tudom, egyenesen a seriff hivatalából. Odaát úgy ünnepelnek, mintha újév lenne. Meg persze az államügyész irodájában is. A seriff maga dicsekedett el az informátoromnak.

- És mit mondott neki?

- Shad Johnson ígéretet tett Billy Byrdnek, hogy megválasztása esetén eltörölteti a Köztisztviselők Bizottságát, ők intézik a rendőrség és a tűzoltóság munkaerő-toborzását. Nem tudom, hogyan tudná Shad megszüntetni a bizottságot, de azt mondta, miután nem lesz többé, maga a polgármester fogja kijelölni a város összes zsaruját, és egyúttal felajánlotta Billy Byrdnek a rendőrfőnöki tisztet.

Beletelik néhány pillanatba, amíg mindezt fölfogom. - De miért akarna Billy Byrd ennyire kiszolgáltatott lenni Shadnek?

- Mi más választása lenne? A seriff választás útján nyeri el pozícióját. Billyt pedig sohasem választják meg újra, hiszen most már a feketék vannak többségben. Shad viszont hajlandó lenne nekiadni az egyetlen fehér pozíciót a hivatalában. Billy bizonyára úgy gondolja, ha már nem vehetem fel velük a harcot, inkább közéjük állok. Én már csak kilencven napot adok magamnak ebben a rangban.

- Ez nagy disznóság lenne, Don.

- Pedig ez a való világ.

Nem mondok semmit. A fejemben körvonalazódik egy gondolat, és annak Don Logan is része. - Don, mi lenne, ha azt mondanám, semmissé tudjuk tenni Drew ítéletét?

- Megkérdezném, hogyan.

- Tételezzük fel, hogy Marko Bakic ölte meg Kate Townsendet.

- Erre bizonyítékokat kérnék.

- A bizonyíték létezik. És segíthetsz megtalálni. Hajlandó vagy segíteni, Don?

- Úgy érted, hivatalos minőségemben?

- Inkább mondjuk úgy, félhivatalosan. Az ügy végén fontos lehet, hogy te vagy a rendőrfőnök.

- Ennél több információra lenne szükségem, Penn.

- Tudunk találkozni a városi temetőben?

- Most azonnal?

- Igen. És hozz magaddal egy kisméretű, testre szerelhető lehallgatót.

- Mi az ördögöt művelsz?

- Megmentem Drew életét és az állásodat. Csak gyere minél hamarabb!

Logan némán szuszog a telefonban. E pillanatban úgy tűnik, nincs túl sok jövője. Egy idő után végre megszólal.

- Oké.

Don Logan kocsijának utasülésén ülök a hátsó ülésen Kelly és Mia. Kelly éppen a lehallgatókészüléket vizsgálja, amit Logan a rendőrőrsről hozott magával. Kellyt úgy mutattam be Logannek, mint egy houstoni cég biztonsági szakértőjét.

- Ez egy régi technológia - jegyzi meg Kelly. - Manapság már negyedekkora poloskákat használunk

- És van nálad egy? - kérdezem a visszapillantó tükörből.

- Most éppen nincs.

- Nem is tudom, mit gondoljak a tervről - szól közbe Logan. - Úgy értem, az előnyeit átlátom. De a kis hölgy életét tesszük kockára. Hadd legyek egy pillanatra az ördög ügyvédje. Még ha Marko meg is mondja annak a Reynolds lánynak, hogy vigye oda hozzá Miát, akkor sem tudjuk, hol van most. Két kocsival próbáljuk majd követni. De ha elveszítjük, Mia magára lesz hagyva.

- Nyomkövetőt hoztam magammal - szólal meg Kelly. - Egy GPS-modellt, amivel nem fogjuk elveszíteni Miát.

- Oké - veszi át a szót Logan. - De ha sikerül is a nyomában maradnunk, Marko akkor is előnyben lesz velünk szemben. Ismeri a terepet. A hazai pálya előnye, így hívják ezt. És nézzen rá Pennre, ő csak félember jelenleg, ha lehet így mondani. Így gyakorlatilag ketten vagyunk, maga meg én. Maga úgy tűnik, érti a dolgát, de attól még továbbra is csak ketten maradunk.

- Elegen leszünk - mondja Kelly határozottan. - Emiatt ne aggódjon.

- Én arra próbálok kilyukadni, hogy ha tényleg megtaláljuk Markót, miért nem kérünk erősítést?

- Mert akkor egy túszhelyzettel találnánk szemben magunkat - válaszolja Kelly. - Inkább azt szeretnénk, ha Mia szabadon kisétálhatna arról a helyről.

- Ráadásul - teszem hozzá -, ha kivonulna a rendőrség, Markóból egyetlen szót sem húznánk ki Kate meggyilkolásával kapcsolatban.

Logan csüggedten bólogat.

- Én nem találom annyira kockázatosnak a dolgot - erősködik Mia. - Ha annak tartanám, akkor nem mennék oda.

- Ha Marko rájön, hogy bedrótoztunk - jegyzi meg Kelly nem fog neki örülni. Ne is áltasd magad ezzel.

- Erre én is gondoltam - feleli Mia. - De akkor azt is fogja tudni, hogy odakinn nyüzsögnek a rendőrök.

- Ez is túszhelyzet lenne - mondja Logan. - Mihez kezdünk akkor?

Kelly mélyen a rendőrfőnök szemébe néz. - Akkor majd én kilövöm a fiút.

Logan rám pillant, mire én kurtán bólintok.

- Ennyire biztos a dolgában? - fordul Logan Kellyhez.

Kelly elmosolyodik. - Sokszor csináltam már ilyet.

- De nem erre hajtunk - magyarázom Logannek. - Nekünk vallomás kell. Persze ha Mia életveszélybe kerül, Kellynek nem lesz más választása.

Logan gondterheltnek tűnik. - Én mégis jobban érezném magam kommandósokkal a hátunk mögött.

Ránézek Kellyre, aki egy fejbólintással jelzi, hogy beszélhetek.

- Daniel nyolc évig a Delta Force tagja volt - magyarázom Logannek. - ő egymagában többet ér egy egész kommandós egységnél. Csak őmiatta engedem Miát Marko közelébe.

Logan megemészti a hallottakat. - Értem. Tehát én gyakorlatilag azért kellek ide, hogy az egésznek legális hátteret adjak.

- Pontosan, Don.

Logan ekkor rám pillant. - Akkor te minek vagy itt?

- Ha netán egy nem várt helyzet következne be - vágja rá Kelly.

A rendőrfőnök halkan felnevet - Úgy érzem, mintha mi lennénk a három testőr.

- Majd a végén kiderül, hogy tényleg azok voltunk-e - dünnyögöm.

- Hát igen - mondja erre Logan. - Hiszen azt sem tudjuk, Marko egyáltalán ráharap-e a csalira.

- Rá fog harapni - szólal meg Mia.

- Honnan tudod? - kérdi Kelly.

Mia elmosolyodik a kezdődő félhomályban. - Miért, maga nem ezt tenné?

- Most aztán megfogtál! - nevet fel Kelly is.

39. fejezet

A Lindberg Streeten, Alicia Reynolds szüleinek a háza előtt teljes a sötétség. Mia egy órával ezelőtt ment be a házba, miután felhívta Aliciát, és közölte vele, hogy életbevágóan fontos kérdésről akar beszélni vele. Logan, Kelly és én egész idő alatt Logan kocsijában ültünk, igyekezve nem gondolni arra, hogy a tervünk rosszul sülhet el. Logan és én elől ülünk, Kelly a hátsó ülésen. A Reynolds család háza úgy negyven méterre áll tőlünk.

- Elég régóta odabent van - jegyzi meg Logan. - Ugye az nem lehet, hogy Marko itt rejtőzik Reynoldséknál?

- Ez elég ijesztő gondolat - felelem -, de nem hiszem. - Mocorogni kezdek az ülésen, főleg a lábamat próbálom mozgatni. Az elmúlt húsz percben égető fájdalmat éreztem mindkettőben. Ha Mia nem kerül elő hamarosan, kénytelen leszek kiszállni, és sétálni egy keveset.

- Ha Marko odabent lenne - érvel Kelly -, Mia már bekapcsolta volna a felvevőt.

- Úgy látom, nagyon bízik abban a lányban - jegyzi meg Logan.

Kelly bólint. - A helyén van az esze.

Korábban, amikor Logan a poloskát Mia combjának belsejére akarta erősíteni, a lány megrázta a fejét, és azt mondta: - Arra mérget vehetünk, hogy Marko keze előbb-utóbb oda keveredik. Az a fajta.

- Akkor hová tegyük? - kérdezte a rendőrfőnök

Kelly kézbe vette Mia táskáját, zsebéből bicskát húzott elő, és felvágta a táska bélését, majd alája becsúsztatta a poloskát. Logan csak bámult, ahogy Kelly az általa hozott ragasztószalagból hurkot formált, azt is bedugta a bélés alá, és így belülről szépen összefogatta a táska bélését. Aztán gyakoroltatta egy kicsit Miával, hogyan kell egyetlen mozdulattal ki- és bekapcsolni az adó-vevőt a bélésen keresztül. Miát láthatóan bátorította Kelly profizmusa.

- Szerinted hol bujkálhat Marko? - szólal meg Logan, egy közeledő jármű fényszóróját nézve.

- Számos lehetőség létezik - válaszolom, de közben le nem veszem a szemem a ház ablakairól. - Lehet, hogy a St. John-tónál táborozik egy üres házban. Vagy a belváros egyik üres épületébe költözött be.

- Abból elég sok van.

- Az is lehet, hogy valakinek a vadászházában van. Vagy éppen egy elhagyott gyárépületben, ahogyan Cyrus. A lényeg az, hogy Alicia nélkül sohasem találnánk meg.

Logan bólogat. - Így viszont lesz olyan ostoba, hogy ráharapjon a csalira.

- Vagy elég nagyképű - jegyzi meg Kelly.

- Jó a felvetés!

Megszólal a mobilom, gyorsan felveszem, nehogy tovább csörögjön.

- Halló?

- Most beszél vele telefonon! - susog Mia a telefonba. - Egy külön telefonon szokta felhívni. Azt hiszem, innen egyenesen oda megyünk

- És fogalmad sincs, hová mentek?

- Nincs. Ugye beraktátok a követőt a kocsiba?

Mia hangjából pánikot hallok kicsendülni. - Nem tudjuk, melyik kocsival fogtok menni - mondom.

- Azt hiszem, az övével. A francba, nem tudom! Itt jön már! Maradjatok a nyomunkban!

Bontja a vonalat.

- Melyik kocsival mennek? - kérdezi Kelly.

- Mia szerint a lányéval, de nem biztos benne. Hamarosan indulnak.

- A szívem hevesen kalapál. - Marko tehát még mindig a városban van. Jézusom!

- Tegyék a követőt Reynolds kocsijára - szólal meg Logan feszülten.

- Addig nem, amíg nem tudjuk biztosan, hogy azzal mennek - válaszol Kelly.

- Csakhogy addigra túl késő lesz!

Kelly a fejét rázza. - Én inkább várnék.

- Ha a Reynolds lány észreveszi, mindennek vége.

Kelly halkan nevet. - Ne izguljon, senki sem fog meglátni.

A volt kommandós kiszáll a kocsiból, és halkan bezárja az ajtót. Mire kinézek az ablakon, már el is tűnt. `

- Hová ment? - kérdi Logan. - Nem látom sehol.

- Odakint van. És örüljön, hogy velünk van, nem pedig ellenünk, mert akkor jól kinéznénk…

Logan előrehajol, és babrálni kezd valamivel. A köztünk lévő helyet telepakoltuk mindenféle kacattal - ott hever egy walkie-talkie, Mia poloskájának vevője és Kelly néhány holmija, köztük egy kis laptop is. A hátsó ülés előtti padlón egy orvlövész puska és egy MP5-ös félautomata fegyver hever, hasonló ahhoz, amit a múlt héten az ázsiai fiú használt. Mindkét fegyver éjszakai teleszkóppal ellátva.

- Mit csinálsz? - kérdem Logantől.

- Csak ellenőrzőm, hogy a rádióinkat ugyanarra a csatornára állítottuk-e be. Sokszor az ilyen kis dolgokon múlik minden.

Reynoldséknál felgyullad a külső lámpa.

- Már jönnek is - mondom halkan.

Alicia fehér Mazdája a fedett kocsibeállóban parkol, Mia Honda Accordja a ház előtt, az utcán. Marko barátnője odamasírozik a kocsijához, és indulatosan kicsapja a vezető oldali ajtót. Szemmel láthatóan bosszús. Mia mögötte megy, kissé lassabban, és kinyitja a másik ajtót. Vet egy pillantást az irányunkba, de nem tűnik ijedtnek.

- Reynolds azzal a Mazdával simán le tud rázni minket - jegyzi meg Logan.

- Majd Kelly elintézi. Ne aggódj!

A Mazda sebesen kifarol az útra, majd elindul a Lindberg Streeten, és felpörgetett motorral száguld tovább a 61-es út felé.

- Hol van Kelly? - kérdi Logan.

Hirtelen kinyílik a bal hátsó ajtó, és beugrik rajta Kelly. - Maradjon ötven méterrel mögöttük - utasítja Logant. - Nem kell sietni.

Logan inkább sietni akar, látom rajta. Figyeli a Mazda hátsó lámpáját, ami teljesen érthető.

- Ha mi látjuk őt, akkor ő is lát minket - magyarázza higgadtan Kelly, és az első ülés fölé hajol, hogy elvegye a laptopját. - Bízzon a technikában.

A helyi rendőrség technikájában én nem bíznék, de ez itt most Kelly felszerelése.

- Megvannak? - kérdezi Logan, kicsit lassítva.

Hátranézek, és oldalvást ülök, hogy lássam Kelly monitorján a város térképét. - Megvannak. Lassíts, főnök.

Logan kissé lemarad az előttünk száguldó kocsi mögött.

Kelly képernyőjén piros pont halad végig a Montebello városrészen, a körgyűrű felé. A kis pont most kifordul az autópályára, és gyorsít.

- Hol vannak? - kérdezi Logan idegesen.

- A körgyűrűn - felelem. - Most fordulnak rá a Montebello Melrose Parkwayre.

- A belváros felé mennek?

- Úgy tűnik, igen. De addig még sok ház van. Sőt még egy erdős rész is.

A piros pont átmegy azon a sűrű erdőn, amely a körgyűrűt és Natchez belvárosát választja el. Elhagyják Melrose-t, a hajdani ültetvényt, amelyet a szövetségi kormány történelmi jelentőségű nemzeti parkká nyilvánított. Natcheznek ebben a részében nagyon sok régi villaépület áll, mivel annak idején sok módos birtoktulajdonos lakott errefelé.

Logan gyorsítani kezd. Elhagyunk egy modern banképületet az erdő közepén, majd felkapaszkodunk a dombra, és elhaladunk Melrose mellett.

- A Main Streeten vannak - mondja Kelly.

- Nem egészen - javítom ki. - Ez csak a Main Street meghosszabbítása. Még nem érték el a belvárost.

- Lassítanak - szólal meg Kelly. - Most megállnak.

- Hol vannak? - kérdi Logan.

- Nem tudom - vágom rá dühösen.

- A térképemen ez egy fehér folt - mondja Kelly.

- Talán Ardenwood? - találgatok.

- A francba! - szitkozódik Logan, és ebből rájövök, hogy jól tippeltem.

- Hol van Ardenwood? - érdeklődik Kelly.

- Egy harminchektáros területen, ami egy komplett idióta tulajdonában van - magyarázza Logan. - A rohadt életbe! Nagy bajban vagyunk, Penn. Mia is bajban van.

- Csak vigyen minket oda. Teljesen érthető, hogy ott rejtőzik a fiú.

- Mi van Ardenwoodban? - kérdezi Kelly. - Hová az ördögbe megyünk?

Becsukom a szemem, hogy összegezzem a gondolataimat. Ardenwood hatalmas klasszicista villaépület, amelyet még a polgárháború előtt a vidék egyik leggazdagabb ültetvényese építtetett. Azon kevés épületek egyike, amelyek még az eredeti család tulajdonában maradtak, és makulátlan állapotban vészelték át a polgárháborút, majd az újjáépítési időszakot és az azután következő évtizedeket, amelyek alatt Natchez modern várossá fejlődött körülötte. Úgy tíz évvel ezelőtt a birtokot olyan örökös vette tulajdonba, aki nem akart benne lakni. Az illető egy különc ügyvéd Mobile-ból, aki üresen hagyta a házat, amely így lassan, de biztosan az enyészet útjára lépett, annak minden értékes berendezésével együtt. Tavaly, egy csöndes vasárnap reggelen füst szállt fel a belváros központja felől. Mire a tűzoltók a helyszínre érkeztek, a villa egynegyede leégett. Több száz bámészkodó nézte, hogy ég az épület többen könnyes szemmel, mások pedig elátkozva azt az embert, aki egy ilyen történelmi emlékművet minden ok nélkül pusztulni hagyott. Annie-vel magam is a tömeg közé vegyültem. Caitlin éppen nem volt a városban. Az épületből nem maradt más, mint egy kiégett, életveszélyes, omladozó rom meg egy sor ijesztő pletyka.

- Az a hely egy rémálom - töri meg a csöndet Logan mormogva. - Egy régi villa, amely egy hatalmas erdős területen áll. Tavaly kigyulladt a ház, a tulaj pedig egy csavargónak tulajdonította a tüzet. Azóta az egész helyet álcázott csapdákkal rakta tele. Ajtókra erősített vadászpuskák, hegyes botok a kertben, meg effajta őrültségek. Még egy éjszakai teleszkópot is odavitt. Azt mondta, ő maga fogja elintézni a következő arra tévedő csavargót.

- Az az érzésem, Marko Bakic nála jóval ügyesebb csavargó - dörmögöm az orrom alatt.

- A fickó az ideje nagy részét Mobile-ban tölti - mondja Logan. - Ez legalább szerencse.

- Az ő érdekében remélem, hogy egész héten nem dugta ide a képét.

Logan lelassít, majd balra kinézve ráfordul az Ardenwoodba vezető útra.

- Már én is látom - mondja Kelly. - Te jó ég!

A birtok egy darabig lejt, aztán van egy emelkedő, amely mögött egy formátlan, feketés, csontvázszerűen romos építmény emelkedik ki a tölgy- és magnóliafák árnyékából. A klasszicista stílusjegyek tisztán kivehetők: hatalmas korinthoszi oszlopok és óriási, hófehér timpanon.

- Menj tovább - utasítom Logant. - Kapcsold ki a világítást, és parkolj le az út közepén.

Az út itt tizenöt méter széles, tölgyfák és pekándiófák határolják. Jóllehet a belváros szélén járunk, egy városi ember számára ez a rész sűrű, erdős területnek tűnik.

Logan leparkol, majd előkotorja a rádiókat és a felvevőt, és betesz mindent egy fekete tasakba. Amíg Kelly kezébe veszi a fegyvereit és kiszáll, én próbálok arra összpontosítani, hogy járás közben el ne essek. Átmegyünk az úton, felmászunk az emelkedőn, majd elosonunk egy hatalmas pekánfa alatt. Logan kioszt két rádiót.

- Most, hogy tudjuk, hol vannak - szólal meg -, mi legyen a taktika?

- Majd én felmegyek a házba, hogy fedezzem a lányt - mondja Kelly. - Maguk ketten itt maradnak, és figyelik a beszélgetést. Az adó-vevőmhöz van egy fülhallgató, de azon kizárólag egy esetben hívjanak.

- És milyen esetben?

- Ha a lányt ki kell menteni. Két kódunk lesz: a „piros” és a „kék”. Ha azt hallom, hogy „kék”, akkor megpróbálom kihozni Miát anélkül, hogy Bakicnak baja esne. Ha viszont „piros” a kód, akkor megölöm a fiút.

- Értem - mondom.

- Én is értem - mondja Logan. - De miért nem kapcsolta még be az adókészülékét?

- Be fogja kapcsolni - nyugtatja meg Kelly. - Ne aggódjon.

A mesterlövész a fának támasztja a puskáját, miközben a másikat a vállára veszi. - Ismeri valaki a ház beosztását?

- Általában négy szoba van a földszinten, és négy az emeleten - magyarázom. - Az alsó szinten kell lennie egy nagyobb előcsarnoknak egy széles lépcsősorral, és van egy másik lépcső is a személyzetnek. De nem tudom, hogy a tűz után mennyi maradt meg a belsejéből. Lehet, hogy a lépcsők még állnak, de nem tanácsos rájuk menni.

- Ez is több a semminél. - Kelly mindkettőnkre kérdő pillantást vet.

- Kódok?

- Kék mint kihozni - felelem.

- Piros mint elpucolni - mondja Logan.

Kelly bólint. - Elpucolni a föld színéről, főnök. - Felvillant egy vigyort, majd sarkon fordul, és elindul.

- Hé! - szólok utána.

Kelly megfordul, és visszanéz rám.

- Ne hagyd, hogy a lánynak bántódása essék! Értékes emberke.

Kelly elmosolyodik. - Ezt én is láttam. Ne aggódj.

- Ja, és magadra is vigyázz!

Kelly int egyet, majd megfordul, és eltűnik a fák között.

40. fejezet

Logan rám pillant, a szája vértelennek tűnik a sötétben. - Komolyan beszéltem azokról a csapdákról, Penn. A tulaj értesítette a rendőrséget, hogy tudjunk róluk. A tűzoltóságnak is szólt. Előre bebiztosította magát, hogy elkerülje a feljelentést.

- Micsoda barom! Pedig nem is egy csavargó okozta a tüzet, hanem egy hibás elektromos vezeték. Hagyta, hogy minden tönkremenjen, így keletkezett a tűz.

- Hát igen - helyesel Logan.

Miközben odasétálunk egy fához, aminek megtámaszkodhatunk, hirtelen éles sípolást hallok a fülemben. Aztán a Coldplay zenéje hallatszik a sötétben, majd a zene elhalkul, és Mia suttog bele a rádióba:

- Alicia most ment be. Én még a kocsiban vagyok. Elvette a telefonomat, és azt mondta, várjam meg itt. Állítólag meg is halhat az, aki nem ismeri ezt a helyet Ezért választotta épp ezt Marko.

- Abba kéne hagynia a beszélgetést - jegyzi meg Logan. - Lehet, hogy Marko figyeli valahonnan.

- Nem ezért választotta ezt a helyet - gondolkodom hangosan, a sötét romokat nézve. - Ez a hely olyan, mintha Szarajevóban lennénk. Ezért választotta.

- A helyiek már nem is tartják számon ezt a házat - tűnődik Logan.

- Minden áldott nap elmennek mellette, de mintha itt se volna.

- Ez a ház már halott.

- Most jön vissza! - suttogja Mia. - De Marko nincs vele.

- Ott van, ne félj - mormolom. - Odabent vár.

- Ez a helyzet irtó veszélyes - sziszegi Logan. - Nagyon rosszul is végezheti az a lány. Elmúlt már egyáltalán tizennyolc?

- Igen.

- Gyere, Mia - szólal meg egy nyafka lányhang, Alicia hangja. - Marko vár téged.

A készülékből most lépések recsegő zaja hallatszik

- Rögzít is a szerkentyű? - kérdezem.

- Minden szót.

- Ez egy nagy baromság - szólal meg Alicia. - Nem tudom, miben sántikálsz, de egy baromság az egész.

Mia nem válaszol.

- Tudom, hogy magadnak akarod - folytatja Alicia félelemtől reszkető hangon. - De nem kaphatod meg.

- Már egyszer megkaptam - mondja Mia. - Nem ezért vagyok most itt. Csak szeretném megakadályozni, hogy az élete hátralevő részét börtönben töltse.

- Hazudsz!

A recsegés abbamarad.

- A ház mögé mentek - jegyzi meg Logan. - Most a füvön vannak. A verandán hallottuk volna a lépteiket.

- Itt vagyunk - mondja Alicia. - Tarts bakot!

- Az ablakon megyünk be? - kérdi Mia.

- Nem látod?

Farecsegést hallunk. A lányok egy ablakon másznak be a házba. Aztán cipőtalpak csattogását hallom a parkettán.

- Mia! - kiált fel egy férfihang. - De jó, hogy látlak, édesem!

Összetéveszthetetlen a kelet-európai akcentus.

- Hagyj minket egy kicsit egyedül, Alicia. Na, indulj, nyomás. - adja ki az utasítást Marko.

- Micsoda? - A hang dühös, de egyben ijedt is.

- Tűnj el egy kis időre.

- De…

- Menj már!

Dermesztő a parancsot követő csönd, de aztán halk lépések zaja hallatszik újra.

- Ne arra! - kiált rá Marko. - Már százszor mondtam, hogy ne arra menj! Ülj le az utcai szobában, és figyeld a bejáratot!

- Nagy szemét vagy, tudod?

- Igen, tudom. De ezért szeretsz.

A léptek lassan elhalkulnak.

Marko halkan nevetni kezd. - Végre egyedül vagyunk. Na, mi a helyzet? Mi az a nagy hír Andersről?

Halk surranó hangot hallok. Talán Mia körbejárja a szobát a sportcipőjében? - Eszement egy hely - mondja a lány. - Gázlámpások? Kartonpapírral eltakart ablakok, hogy ne lássanak be?

- Mintha csak otthon lennék - válaszol Marko. - De mi a helyzet, Mia? Mi van Wade-del?

- Úgy tűnik, köpött

- Mit jelent az, hogy köpött?

- Beismerte, hogy hazudott miattad. Elmondta a rendőrségnek, hogy nem is voltál nála aznap délután, amikor Kate meghalt. És a rendőrök most téged keresnek.

Hosszú szünet következik. - Ez tényleg igaz?

- Igen.

Mielőtt idejöttünk volna, Logan felhívta Wade Anderst, és meghagyta neki, hogy ne fogadjon egyetlen hívást se Markótól, nehogy a fiú ellenőrizhesse az igazságot. Logan szerint Anders nagyon riadtnak tűnt a telefonban.

- És ezt honnan tudod? - kérdezi Marko.

- Attól a pasitól, akinek a gyerekére vigyázok. Penn Cage-től.

- Aha, Mr. Cage! Hallom, Cyrus jól elintézte.

- Tudom, meglátogattam a kórházban. Mit fogsz csinálni a rendőrökkel, Marko?

- Nem nagy ügy. Úgyis nevet akartam változtatni.

- Nevet változtatsz? Csak nem mész el a városból?

- De igen. Ma éjjel indulok.

- És mi lesz az érettségivel?

Marko hangosan felnevet - Ahhoz már túl késő, kicsim.

- Nem, még nem késő. Ha letennéd a vizsgákat, még tudnál érettségizni a többiekkel együtt

- Nem tehetem.

- De hiszen Cyrus már halott. És Penn azt mondta, az ázsiaiak is vagy halottak, vagy visszamentek Biloxiba. Mi félnivalód lehet még?

- Cyrusnak voltak haverjai. Az ázsiaiaknak meg jól szervezett a bandájuk. És szeretik a megtorlást.

- Tényleg erről van szó, Marko?

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy… hol voltál azon a délutánon?

- Melyik délutánon?

- Ne játszd nekem a hülyétl Amikor Kate meghalt.

- Dolgom volt. Én nagyon elfoglalt ember vagyok.

- Jól van, na! Én meg csak sokat gondolkodtam Kate-en, ez minden.

- És min gondolkodtál?

- Hogyan is halt meg valójában. Tudod, én mindenkinél jobban tudom, mekkora hülye volt néha. Hogyan csavart mindenkit az ujja köré.

- Na és?

- A tárgyaláson az ügyész azt mondta, dr. Elliott azért ölte meg Kate-et, mert te lefeküdtél vele. És amikor a doktor megtudta, majd beleőrült a féltékenységbe.

Marko nevetni kezd. - Ugyan, dehogy!

Logan most rám néz, a szeme csillog a sötétben. - Nem ő tette, Penn. Nem ő ölte meg a lányt.

- Ez a fickó egy kígyó - világosítom fel Logant. - Egyetlen szavát sem kell elhinni. Lássuk, mi a vége.

- Tehát soha nem feküdtél le Kate-tel? - kérdezi Mia. - Pedig tudom, hogy pályáztál rá.

- Ezt nem mondtam - feleli nevetve Marko. - Ismersz, nagy játékos vagyok.

- Hát igen…

- Hé, ne nézz már így rám! Ilyen a természetem. Te már csak tudhatod.

- És jobb volt, mint velem?

- Egy úriember erről sohasem alkot véleményt.

Magamban szitkozódom, amiért Marko így játszik ezzel a lánnyal.

- Na persze! - mondja Mia. - És te vérbeli úriember vagy…

- Édes, kicsi Mia. Miért érdekel annyira Kate?

- Már megmondtam. Csak próbálok rájönni, mi történhetett vele. Nem hiszem, hogy dr. Elliott ölte meg. Ő szerette azt a lányt.

- És te, Mia? Te is szeretted Kate-et?

- Én utáltam.

Elégedett nevetés. - Mindjárt gondoltam. És miért utáltad annyira?

- Először is, mert elvett téged tőlem. És még csak nem is beszélte meg velem.

- Ez nem így volt. Te szakítottál velem.

- Mert nem adtál más lehetőséget De nem is ez a lényeg. Tudod, Kate-nek mindene megvolt. Minden téren előnyben volt velem szemben, mégsem tett soha semmit a saját erejéből. A suliban minden lehetséges díjat elnyert előlem, ösztöndíjakat, meg mindent, pedig nekem jobb jegyeim voltak. Az az ösztöndíj a South Bankba például… teljesen pofára ment. Biztos természetben fizetett valakinek érte.

Marko nevetni kezd. - Ugyan már! Te sokkal jobb vagy nála.

Kezd érdekes lenni a beszélgetés.

- Ez egyáltalán nem vicces! - duzzog Mia.

- De most felejtsd már el Kate-et Nem azért hozattalak ide, hogy róla beszéljünk, sem Wade Andersről. Azért hozattalak ide, hogy lássalak.

- Ez nem igaz. Egész héten utánad kérdezősködtem, és eszedbe se jutott idehozatni. Ma este csak azért lehetek itt, mert megijedtél.

- A lényeg az, hogy most itt vagy. És nagyon örülök neki.

- Igazán?

- Igen. Gyere ide egy kicsit! Tudod, mióta nem voltunk együtt?

- Miért, te tudod?

Rövid szünet következik. Aztán Marko így szól: - Hat hónapja.

- Most megleptél. De nem voltál túl magányos.

- Nem. Miért, azt szeretnéd, ha magányos lennék?

- Lehet. Nem is tudom. Igazándiból nem érdekel.

- És veled mi a helyzet? Te nem jársz senkivel, Mia?

- Van valaki, aki nagyon tetszik. De az illető nem tudja. Nem lehetünk együtt, mert már van valakije.

Egy pillanatra kiráz a hideg. Úgy beszél, mintha most az igazat mondaná.

- Rólam beszélsz? - kérdi Marko.

- Dehogy, te hülye! Azok után, amit velem tettél?

- Gyere közelebb, Mia.

Némi habozást érzek. - Miért?

- Csak gyere ide, mellém. Hiányzol nekem.

Újabb lépések. Aztán a hangok lágyabbak lesznek.

- Olyan állati jól nézel ki - mormolja Marko. - És… a tested is gyönyörű. Ugyanolyan, mint volt.

Tíz-tizenöt másodpercre abbamarad a beszélgetés.

- Jólesett? - kérdezi Mia.

Újabb hallgatás.

Aztán a fülhallgatóból ijesztő közelből harsan fel egy éles kiáltás.

- Hogy csinálhatod ezt? Hogy tudod öt fogdosni, amíg én a szomszéd szobában vagyok?

- Mert akarom őt - mondja Marko. - Jobb, ha hozzászoksz az ilyesmihez.

Alicia elsírja magát. Aztán újra kiabálni kezd. - Menj a francba! Elmegyek!

Fojtott nevetés. - Egy óra múlva úgyis visszajön - mondja Marko. - És könyörögni fog, hogy fogadjam vissza.

- Los Angelesbe sem megyek veled!

- Tényleg? Jól van. Talán majd Mia eljön helyetted.

- Ő sem fog elmenni! Annyira nem hülye!

Ajtócsapódás.

- Aliciát is el akarod vinni magaddal ma éjjel? - kérdi Mia.

- Talán igen. Hogy legyen velem valaki, amíg odaérek L.A.-be. Aztán majd ott megszabadulok tőle.

- Ez nem túl szép dolog.

- Nem muszáj velem jönnie. Én semmit sem ígértem neki.

- Marko…

- Mia, én nem vagyok jó fiú. Ezt te is tudod.

- Igen, tudom.

- De te mégis kedvelsz. Neked nem kellenek a jó fiúk.

- Honnan tudod, mi kell nekem?

- Annyit tudok, hogy ez kell…

- Semmit sem fog beismerni - szólal meg Logan. - Csak le akar feküdni a lánnyal.

- Azt legalább tudjuk, hogy Los Angelesbe megy.

- Nekünk most nem az a gondunk, hogy megtaláljuk Markót, hanem az, hogy vallomásra bírjuk.

Logannek igaza van.

- Ki kell hoznunk onnan a lányt, Penn.

- Lehet - válaszolok feszült hangon.

- Szerintem a fiútól semmit sem fogunk megtudni. Talán csak egy drogügyletet bonyolított le azon a délutánon. Ezért használta Anderst alibinek.

- Olyan gyönyörű lábaid vannak - mondja Marko. - Alicia mindenütt olyan petyhüdt. Te meg feszes vagy. Kívül és belül is.

- Igazán?

- Te is tudod, hogy így van.

Mia kuncogni kezd, de meglep, milyen stílusban. Sohasem hallottam még ilyennek.

- Tényleg elmész LA-be?

- Igen. Hihetetlen. Soha nem gondoltam volna, hogy hiányozni fog ez a hely, de most…

- Miért kell ma éjjel elmenned?

Ruhasuhogást hallok. - Mit kérdeztél?

- Ne feszítsd túl a húrt, Mia - mondom fennhangon.

- Csak azon gondolkodtam, miért kell pont ma éjjel elmenned? A tárgyalás miatt? Arra vártál, hogy vége legyen?

A kérdést hallgatás követi. És a csöndben valami megváltozik. Úgy érzem, mintha a sötétben egy ragadozó közeledne felénk.

- Menjünk el valahová - szólal meg a fiú.

- Ez meg mit akar? - kérdezi Logan.

- Miért? - kérdez vissza Mia.

- Mert szerintem Alicia figyel minket valahonnan.

- Azt hittem, téged ez nem zavar.

- Van, amikor kimondottan élvezem. De ma este nem. Ma csak veled akarok lenni.

A fapadlón lépések zaja koppan, valamivel gyorsabb, mint korábban.

- Várj! - szólal meg Mia - A táskám ott hagytam.

- Minek az?

- Női dolgok.

- Oké.

Néhány pillanat múlva Marko újra megszólal: - Milyen klassz táska. Hadd nézzem!

A torkomat félelem szorítja össze.

- A francba! - sziszegi Logan.

- Add már vissza! - tiltakozik Mia. - Azok a privát dolgaim.

Marko csak nevet, aztán egy puffanást hallok.

- Hé! Szállj már ki a táskámból!

Ahogy Marko a táskában turkál, a fülünkben úgy hallatszik, mintha valaki bútorokat tologatna egy szobában.

- Ne küldjük be Kellyt? - veti fel Logan aggódva.

- Mindjárt - felelem.

A kotorászás abbamarad. - Nézd csak, mit találtam! Tampon. Talán most van meg?

- Ez korábban nem okozott problémát.

Sokatmondó nevetés. - Gyere! Menjünk el innen valahova.

- Nem találta meg! - lélegzik fel Logan. - Ez hihetetlen!

- Hová megyünk? - érdeklődik Mia.

Minden szőrszál feláll a hátamon. Mia utolsó mondata feleannyira hangosan hallatszik a fülemben, mint az előző.

- Mégis megtalálta - jelentem ki.

- Gondolja? - kérdi Logan.

- Halkul a jel.

- Mert eltávolodtak a táskától. Biztosan hemperegnek.

Leguggolok a földre, és próbálok még jobban fülelni. Statikus háttérzajt hallok. Korábban nem volt ilyen zaj. A hangfoszlányok úgy erősödnek és halkulnak el, mintha egy mobilfelefonban kevés lenne a térerő.

- Kérem a rádiót, Don.

- Biztos…?

- Add már ide!

Logan átnyújtja az adó-vevőt. Lenyomom a vétel gombot, és beleszólok - Kék ismétlem, kék. Kék, ismétlem, kék! Vétel!

Két kattanás a válasz.

A megkönnyebbülés szinte Cyrus heroinjának erejével járja át a testemet.

- Kelly bemegy - közlöm. - Hála istennek!

- Őrültség volt beküldeni oda a lányt - morog Logan.

Amikor a robbanás hangját hallom, nem vagyok benne biztos, hogy az adó-vevőből jön-e, vagy a fák közül.

Logan elkerekedett szemmel mered rám. - Ez meg mi a franc volt?

- Talán egy puskalövés?

A rendőrfőnök a fejét rázza. - Inkább úgy hangzott, mint egy gránát.

Végigfut a hideg a hátamon. Kellynél nem volt gránát.

Logan hasra vágódik a földön, és a füléhez nyomja a vevőkészülékét. - Semmit sem hallok.

- Talán az egyik csapda robbant fel? - találgatok.

Logan feláll, és előveszi a fegyverét. - Felmegyek a házhoz.

Én is menni szeretnék, de úgysem tudnék lépést tartani vele. - Ne kérjek erősítést?

- Majd én kérek. Te csak várj itt, és segíts az embereinknek, merre kell menni.

Bólintok. Logan már rohan is fel a dombon egyik kezében a pisztollyal, másikban a rádióval. Ahogy távolodik, belém hasít egy gondolat: bármi történjék is odafenn, mire megérkezik az erősítés, már vége lesz. A legszívesebben felhívnám Kellyt, de ő meghagyta, hogy semmi esetre se hívjuk. Ha segítségre lesz szüksége, úgyis felhív. Hacsak nem halott.

Ebben a helyzetben csak egyetlen módon tudok segíteni.

Hogy gondolkodom.

Elindulok a villa felé. Az épület jó huszonöt méterre áll tőlem, félig eltakarják a hatalmas tölgyek és a magnóliák. Úgy fest, mint egy fák között horgonyzó, óriási hajó.

Vajon hová vihette Marko Miát? Ha kivitte a házból, akkor erősebb lenne a rádió jele. És ha kivitte volna, Kelly már elkapta volna a fiút. Tehát nem mehetett ki a házból. De akkor mégis hová tűnt? Talán bedobta Mia táskáját egy szekrénybe? Vagy egy gödörbe? Ha így tett, akkor viszont a jel egyszerűen megszűnt volna, és nem fokozatosan halkul el. Lehet, hogy van a ház alatt egy pince? A legtöbb régi háznak nincs pincéje, esetleg csak egy-egy, kamrának használt alagsori helyiség. Azok inkább kisebb szobák, nem pincék.

Már csak tíz méterre állok Ardenwoodtól, és mintha megállt volna a világ. Olyan, mintha Kelly és Logan beléptek volna abba a házba, és egyszerűen nyomuk veszett volna.

Ekkor hirtelen életre kel a rádióm.

- Megvan a lány - szól bele Logan, a hangja feldúlt. - A földön fekve találtam rá. Eltalálta valami a nyakát. Valami lövedék lehetett.

Alig tudok megszólalni. - Mia az?

- Nem tudom. Gupa vér az arca. Kéne egy kis fény…

- Életben van, Don?

- Lélegzik. De nem hiszem, hogy tud beszélni. Te jó ég, micsoda hülyeséget csináltunk!

- Kellyt nem látta?

- Nem. De kértem erősítést. Meg egy mentőt is.

Megszaporázom a lépteimet, de a lábam nem bírja az iramot. A szívem majd kiugrik a helyéből, az állkapcsom pedig úgy összeszorult, hogy majd beletörik a fogam. - Add, hogy ne Mia legyen az - imádkozom rekedt hangon. - Istenem, add, hogy ne ő legyen! - Még gyorsabban próbálok futni, hogy minél hamarabb a házhoz érjek, de képtelen vagyok megtartani az egyensúlyomat. A földre zuhanok, aztán feltápászkodom, de úgy szédülök, hogy alig bírok megállni.

- Nem ő az - recseg a rádióban Logan hanga. - A másik lány az. Nagyon vérzik, Penn. Mit csináljak?

- Nem Mia az?

- Nem. Ennek a lánynak gyűrű van az orrában. Mia még valahol odébb van.

Megkönnyebbülés jár át. - És hol sebesült meg a lány?

- Leginkább a nyakán.

- Nyomja a sebet, hogy ne vérezzen el.

Lassan felegyenesedem, és a ház felé kémlelek. Nincsenek odabent, mondja egy hang a fejemben. Elmentek.

- Nem hallott motorzúgást, Don?

- Nem.

Ekkor eszembe jut valami: Nem is pince, hanem alagút…!

Balra fordulok, és elindulok a házzal ellentétes irányban, le a domboldalon, Ardenwood északi része felé. Ahogy a polgárháború erőviszonyai egyre világosabbá váltak, sok ültetvényes arra számított, hogy az északi csapatok valamikor átgázolnak a földjeiken déli irányban. Volt, akinek csak két napja volt a felkészülésre, de mások - különösen, akik délebbre laktak - több hónapig vagy akár évekig is készülhettek. Az alagutakat használhatták értékek elrejtésére, majd végső menedékként vagy menekülési útvonalként is szolgálhatott az arra portyázó katonák elől. Sőt még akár bizonyos szomszédok elől is, akik veszélyt jelentettek a jenkikkel szimpatizáló ültetvényeseknek Ardenwoodban sohasem jártam még, de szinte száz százalékig biztos vagyok benne, hogy van itt alagút.

Marko Bakic is tudja ezt.

A lejtmenet sokkal könnyebb, mint a hegymenet. Alig egy percen belül már a birtok északi felét szegélyező mocsaras részen gázolok. A rothadó növények szaga döglött hal szagával és bűzös mocsárszaggal keveredik. Ismerős ez a szag. Natchez egészét mocsaras vidékek és patakok szövik át, és gyerekként egészen közelről megismerkedtem velük. Az Ardenwoodot alapító ültetvényes is bizonyára jól ismerte ezeket a mocsarakat. És amikor ásatni kezdett a rabszolgákkal, egészen bizonyos, hogy északi irányban kezdték meg az alagútásást.

Ha bármilyen más irányban kezdtek volna ásni, nemcsak vízszintesen, hanem függőlegesen is ásniuk kellett volna, hogy kijussanak a felszínre, hacsak nem ásnak jóval hosszabban a szükségesnél. A rabszolgatartók azonban nem voltak olyan ostobák, hogy pazarolják a munkaerőt, különösen háborús időszakban. Az ültetvényes a feketéknek biztosan azt parancsolta, hogy a lehető legrövidebb úton biztosítsák a menekülést észak felé. A mocsárig, amelyben most állok, egy tizenkét méter hosszú alagúton ki lehet jutni a házból.

A mocsaras árok két partja között egy méter magas víz sötétlik, összekuszálódott fagyökerek nyúlványaival tele, fölötte a fák ágairól alá-hajló, hosszú mohafüzérek Az aljnövényzet túl sűrű ahhoz, hogy hangtalanul mozoghassak benne. Ráadásul az ilyen helyen rengeteg a kígyó, főleg éjszaka. Átgázolok az árokpartot borító bozótban, és belépek a vízbe, majd lassan elindulok a ház hátsó része felé.

Minél közelebb kerülök Ardenwoodhoz, annál magasabban emelkedik két oldalamon az árok partja. Ha tényleg van itt egy alagút, elképzelhető, hogy Marko és Mia már kijutottak belőle, de egyelőre csak az ösztöneimre hagyatkozhatom. Igyekszem nem fröcskölni, inkább csak csúsztatom a lábamat a sárban. Minden lépéssel, ahogy felkavarom a vizet, körülöttem láthatatlan lények mozdulnak meg, és menekülnek tovább. Vízisiklók. Mindig is undorodtam a kígyóktól, de Miának most sokkal nagyobb veszéllyel kell szembenéznie. Kimerült lábamat megfeszítve csak hajtom magam előre a vízben.

Az ardenwoodi villa most már ott tornyosul előttem, és inkább tűnik a táj részének, mint emberi építménynek. Ha valóban van alagút, amely kivezet a romos épületből, akkor hamarosan a bejáratához kell érnem. Egy pillanatra megállok, és minden idegszálammal figyelek.

Szúnyogok zümmögése…

Nedves levelek zizegése…

Egy teknősbéka felveri a vizet…

- Ha egy hangot is kiadsz, megöllek!

Kimondhatatlan félelem bénítja meg végtagjaimat.

- Hallottad, mit mondtam, te büdös kurva?

- Igen, hallottam.

Mia vékony hangja hallatán belém hasít a remény.

- Mozogj már!

Mögöttem fröccsen a víz, de jóval hangosabban, mintha teknősbéka volna. Ha most megmoccanok, Marko tudni fogja, hogy itt vagyok. Még egy loccsanás, majd a fák közül sziréna sivít fel.

- A kurva életbe! - szitkozódik Marko. - Átvertél, te szemét!

- Rohanj, Marko! - sürgeti Mia. - Még el tudsz menekülni. Én csak akadályozlak.

- Élve nem hagylak itt.

- Marko, könyörgök…

- Fogd már be!

A sziréna hangja egyre hangosabb.

- Erre! - utasítja Marko a lányt durván.

Még több loccsanást hallok, ezúttal jóval közelebbről. Marko alig néhány méterre lehet már tőlem, de továbbra is csak jön felém.

Tehát nem lát engem.

A mocsaras árok mélyén olyan sötét van, hogy csak az eget látni. Idelenn csak az éjszakai ragadozók látnak. Dermedt mozdulatlanságban állok, és a locsogás egyre közelebbről hallatszik. Marko szitkozódva halad végig a széles árok bal partján, maga után ráncigálja Miát - legalábbis a hangok alapján így gondolom. Ahogy elhaladnak mellettem, vizet fröcskölnek a lábamra. Csupán azért nem vesznek észre, mert ők egészen a szélén mennek, csak fél lábbal a vízben, éri pedig középen állok teljesen mozdulatlanul.

Amikor néhány méterrel elhagynak, megfordulok, és követni kezdem őket.

Marko most felgyorsítja az iramot, és a kocsiúttal ellentétes irányba tart. Ha nem veszem fel a tempójukat, el fogom veszíteni őket. Ha viszont igen, akkor meghallhatnak. Már vagy tíz méterrel előttem járnak, amikor megpillantom őket, mint két árnyalakot a fák között beszűrődő holdfényben. Mia kisebb alakja tisztán megkülönböztethető Markóétól. Még gyorsabbra veszem az iramot, és próbálok nem gondolni sajgó izmaimra. Vajon mennyi idő, amíg be nem görcsöl a lábam? Mennyi idő múlva zuhanok el, mire Marko majd visszarohan, és agyonlő, amíg megpróbálok feltápászkodni a vízből? Miközben ezek a kérdések keringenek a fejemben, hirtelen gyors loccsanásokat hallok magam mögött. Nem tudom, mire véljem a dolgot, de úgy hangzik, mintha egy ló vágtatna végig a patakon.

Ahogy dermedten állok, Marko újra áthalad a holdfénynyalábon, és gyorsan, nesztelenül elindul visszafelé. Néhány másodperc, és vagy újra elmegy mellettem, vagy belém ütközik. Ha elmegy mellettem, a mögöttem lévő valami-valaki könnyű prédája lesz. Ha viszont nekem jön…

- Vigyázz! - kiált fel Mia. - Fegyver van nála!

Előttem egyméternyire egy fekete árny vágódik ki a sötétből, és megpördülve tüzet nyit. A lövés szikráját látom, és azt is, hogy nem felém, hanem Mia felé megy a lövés. Agyamat elönti a düh, beguggolok a vízbe, és előveszem apám Browningját. Marko újra tüzel, ezúttal az én irányomba, golyózápor alá véve az egész árkot. Nem merek lőni, nehogy Miát találjam el.

- A rohadt életbe! - üvölt Marko, mániákusan tüzelve. - Izuzetni!

Ekkor már üresen kattog a fegyvere.

Minden megmaradt erőmmel felugrom, és nagy ívben előrelendítem a fegyvert tartó karom. A becsapódó fém csontba ütközik, és Marko a vízbe zuhan. Újra felemelem a Browningot, és nagy erővel odacsapok vele, ahonnan a loccsanást hallottam. Ezúttal valami puhábbat találok el. Valaki az arcomba liheg, aztán két erős kar megragadja a nyakam, és magával ránt a vízbe.

Marko hirtelen fölém kerül, és próbálja a víz alá nyomni a fejem. A pisztolyom csövét a gyomrába nyomom ugyan, de ha meghúzom a ravaszt és megölöm, Drew sohasem szabadulhat.

- Ne akard, hogy megöljelek! - kiáltok rá.

Marko hörögve kiabál valamit, és a hangjából áradó gyűlölet páni félelemmel tölt el. Érzem, hogy meg akar ölni, még ha az életébe kerül is. Egyik kezét leveszi a nyakamról, és a pisztolyomért nyúl. Kis híján meghúzom a ravaszt, amikor szemem előtt egy vékony piros fénycsík ível át a sötétségben. Aztán torkolattűz villan, majd Marko keze úgy repül le a nyakamról, mintha sohasem szorított volna halálos erővel.

Mia felsikolt.

Ekkor erős fehér fény világít először rám, majd Miára, aztán megszűnik.

- Kelly vagyok! - jön az ordítás. - Mindketten bukjatok le!

Lehajolok a víz fölé, de közben hallom, hogy Mia fröcskölve közeledik.

- Állj meg, Mia! - kiáltja Kelly.

- Eldobta a telefonját! - kiált vissza Mia. - Valami van a telefonjában!

Kelly elsiet mellettem, majd ugyanolyan hörgő torokhangon kiált valamit, mint az imént Marko. Marko visszaüvölt rá.

- Világíts ide a lámpáddal! - kéri Mia.

Kelly rálép valamire a vízbe - gondolom, Marko az, aztán teljesíti Mia kérését. A lány térdre ereszkedik, kotorászni kezd az aljnövényzetben, majd kezében egy ezüstszínű mobiltelefonnal felugrik.

Kezemet az iszapba süllyesztem, és lassan felállok.

Kelly talpra állítja Markót, és vékony műanyag dróttal hátraBillncseli a kezét. - Jól vagy, Penn?

- Azt hiszem, igen.

Kelly szájához emeli a rádióját, és tájékoztatja Logant, hol talál meg bennünket.

Marko nyögve előregörnyed.

- Lelőtted Markót? - kérdem Kellyt.

- Megmarad - válaszolja Kelly. - Volt időm célozni.

Hirtelen úgy szalad ki belőlem a feszültség, mint lyukas vödörből a víz. - Örülök hogy ezt mondod. A francba, ez aztán meleg helyzet volt!

Kelly rávilágít a zseblámpával a saját arcára. Az arcán látott vigyorgástól szinte én is vigyorogni kezdek a megkönnyebbüléstől.

- Uramisten! - kiált fel Mia. - Ez nem lehet igaz!

Amikor odafordulok, látom, hogy az arcát megvilágítja a mobiltelefon halvány fénye.

- Ezt nézd meg, Penn! - suttogja. - Te jóságos ég!

Odacaplatok hozzá a vízben, és megnézem a képet.

A parányi képernyőről Kate Townsend arca néz vissza rám, de a tekintete, akár egy döglött halé is lehetne. Az arca hamuszürke, és a szeme körül véraláfutások

- Már halott? - kérdezi Mia.

- Igen, az - válaszol Kelly, a válla fölött áthajolva.

Mia babrálni kezd a telefonnal, mire újabb kép bukkan elő. Ezen a képen Kate-et a térde felől vették lencsevégre. Meztelenül fekszik a homokban, a lába széttárva. Ahogy a képet nézem, hányingerem támad.

Kate fejét oldalra fordították, az orra és a szája a barnás víz felszíne alatt, hosszú, szőke haja a víz színén lebeg.

Mia átadja nekem a telefont, aztán térdre rogyva okádni kezd a vízbe. Lehajolok hozzá, és felfogom a haját, nehogy beszennyezze. Miközben öklendezik, tompa puffanást hallok. Megfordulok, és látom, hogy Marko a földre zuhan.

Amíg felsegítem Miát, Marko a saját anyanyelvén szidalmazza Kellyt. A fiú háton fekszik a földön, Kelly pedig fölötte áll, és az MP5-össel tartja sakkban hanyag eleganciával, és teljes közönnyel fogadja a szitkokat. Hirtelen izgatott hangok érnek el hozzánk a domb alja felől, aztán a távolban három zseblámpa fénye villan.

- Hazamehetek? - kérdi Mia. - Ebben már nem szeretnék részt venni.

Megszorítom a karját, és Kelly zseblámpája irányába pillantok.

- Nem baj, ha kiviszem innen a lányt?

- Menj csak! - válaszol Kelly a sötétből. - Vidd haza. Vidd el Logan kocsiját! Aztán nyelj le még egy csodapirulát, és fejezd be, amiért ma idejöttél.

- Mit?

- Hozd ki a barátod a börtönből.

- Köszönöm, Kelly. Mindent köszönök.

- örülök, hogy segíthettem.

Miközben Miát kivezetem az árokból, Kelly még mond valamit.

- Penn?

- Igen?

- Még mielőtt a rendőrök ideérnek…

- Igen?

- Ez a fiú vagy túléli, vagy nem, érted…

Hirtelen megtorpanok. A zseblámpák fénye egyre közelebb ér.

- Mi a véleményed? - folytatja Kelly.

Mia megszorítja a csuklómat. - Ugye láttad, mit művelt Kate-tel? -kérdezi. - Szerinted börtönbe jut?

- Igen. Hála neked, aki megtalálta azt a mobiltelefont.

- Penn…? - szólal meg Kelly újra.

Visszafordulok. - Szerintem túl fogja élni.

Kis csönd, aztán Kelly megszólal: - Rendben. Csak meg akartam neked adni a döntés jogát.

- Kösz. Később találkozunk!

- Naná.

Kézen fogom Miát, és óvatosan kivezetem a sötétből.

41. fejezet

Nyolc órával azután, hogy Markót kórházba szállították, életem legmeglepőbb telefonhívását kaptam. Don Logan, a rendőrfőnök tájékoztatott: Marko Bakic engem szeretne felkérni, hogy képviseljem a védelmét. Logannek azt válaszoltam, hogy mivel többször is tanúja voltam Marko illegális tevékenységének, nem lehetek a védőügyvédje. Logan erre azt válaszolta, ezt ő is elmondta Markónak, de a fiú ennek ellenére beszélni akar velem.

Nem volt más teendőm, mint lifttel felmenni az első emeletről, ahol az intenzív osztály volt, a negyedikre, ahová a műtét után lábadozó betegeket fektették. Marko privát szobáját két rendőr őrizte. A fiú az ágyban feküdt, ágyhoz Billncselt kézzel és béklyóba vert lábbal. Az összes láncát a kórházi ágyhoz rögzítették.

Marko nevetve fogadott, amikor beléptem a szobájába.

- Helló, Mr. Cage! Jól van?

Bólintottam.

- Nem tudtam, hogy maga az ott, a patakban. Csak ma reggel mondták el.

- Miért hívtál ide, Marko?

- Mert szeretném, ha elvállalná az ügyemet.

- Nem tehetem.

- Ezt mondták nekem is.

- Akkor miért kellett idejönnöm?

Marko szélesen elmosolyodott. - Mert ha meghallja a történetemet, talán mégis elvállalja, hogy képviseljen.

- Itt nem arról van szó, hogy én mit akarok. Jogilag nem lehetséges. De mégha képviselhetnélek is, akkor sem tenném meg.

Megjátszott szomorúsággal kérdezte: - Talán nem kedvel engem?

- Nem.

- Akár le is lőhetett volna ott, a patakban. De mégsem tette…

- Mert biztosra akartam venni, hogy elítélnek Kate meggyilkolása miatt.

- Ezt értem. De attól még nem kellene gyűlölnie. Soha nem élt úgy, mint én. Fogalma sincs, hogy min mentem keresztül.

- Tudom, hogy nehéz gyermekkorod volt. De veled együtt sok más embernek is. És ők mégsem tettek olyasmit, amit te.

Ezen igen jót mulatott a fiú. - Nem hiszem, hogy sok embernek volt hasonló gyerekkora.

Tehát ezért vagyok én itt, hasított belém a gondolat. Azt akarja, hogy megértsem őt. Azt akarja, hogy hallgassam végig, aztán mondjam ki, hogy mégsem olyan rossz fiú. Sok ilyen bűnözővel találkoztam már. Marko az a fajta ember, aki bármit is tesz, sohasem vállalja érte a felelősséget. Nem volt túl sok értelme végighallgatni, de furdalt a kíváncsiság, szerettem volna megtudni, hogyan teltek Kate utolsó percei.

- Mondd el, amit mondani akarsz - mondtam neki.

- Kéne egy cigaretta.

- Nekem meg egy Ferrari.

Marko nevetésben tört ki. - Ez jó! Ez nagyon jó!

Ránéztem az órámra. - Öt perced van, Marko.

- Maga szerint mit fognak velem csinálni?

- Azt biztosan nem, amit megérdemelsz.

- Mit érdemiek?

- A Nagy alvást.

- Az meg mi?

- Egy könyv címe.

- Szerintem semmit sem fognak tenni velem - mondta, mint egy hazárdjátékos, aki egy kicsinyes játszma esélyeit latolgatja. - Legalábbis ha meghallják a történetemet. Ez itt Amerika. Láttam azokat a beszélgetős műsorokat. Belőlem is főszereplőt csinálnak majd.

Tehát már mindent kitervelt. Már látja magát a kamerák előtt. - Melyiket fogod először vállalni, Larry Kinget vagy Oprah-t?

- Tényleg! - kiáltott fel nevetve. - Larry King Live! CNN! Még Horvátországban is látnak majd az emberek.

- Megy az idő, Marko.

- Igen, tudom. Jól van. Srebecéből jöttem ide. Az egy kis falu, nem messze Dubrovniktól. Kilencéves voltam, amikor utoljára Srebecében jártam. Volt egy családom. Egy húgom, egy bátyám, apám és anyám. Mindenki boldog volt. Aztán megérkeztek a szerbek. De nem úgy, mint ahogy a CNN-en mutatják, oké? Éjszaka jöttek és bedöntötték az ajtókat. Mindenki házába betörtek. A katonák pedig azt csináltak, amihez csak kedvük volt, és azt vittek el, amit csak akartak. Mindent elvittek. Pénzt, bútort, kocsikat, lányokat.

Marko fújt egyet, és körbenézett a szobában. Most már nem nevetett. - Amikor odaértek a mi házunkhoz, éppen vacsoráztunk Párolt káposzta volt, még arra is emlékszem. Amikor apám felállt az asztaltól, leütötték egy puskatussal. Öt katona volt nálunk. Két idősebb fickó és három fiatal. Mindegyiküknél Kalasnyikov. A földre lökték az apámat. Utána következett a bátyám, Karol. Karol tizenhat éves volt. Aztán az anyámat és a húgomat elvitték a hálószobába. Hárman mentek velük. Apám meg akarta állítani őket, és akkor az idősebb fickó hasba lőtte. Apa csak feküdt a földön, a beleit fogta, miközben anyám és Katrina a belső szobában sikoltoztak.

- És te hol voltál ezalatt?

- Az egyik katona lefogott. Amikor elengedett, hogy cigire gyújtson, megpóbáltam berohanni anyámhoz. Az egyikük akkor szúrta a bajonettet a hasamba. Még csak nem is éreztem. Olyan volt, mintha kiszaladna belőlem a levegő. Mintha erősen eltaláltak volna egy labdával.

Marko babrálni kezdett a bilincsével. - Az erőszakoskodás sokáig eltartott. Anyám és Katrina folyamatosan sikoltoztak. Próbáltak küzdeni azokkal a rohadékokkal. Aztán a katonák végül kihozták őket. A ruhájuk mindenütt csupa vér volt. Az idősebbik fickó ekkor azt mondta, egy kis műsort akar. A bátyám dugja meg előtte a húgomat. El tudja ezt hinni? Karol azt mondta, ő ezt nem teszi meg. A válasz pedig ez volt: „Ha nem teszed meg, megöljük az anyádat, te büdös horvát!”. Most már tudom, hogy így is, úgy is meg akartak ölni mindannyiunkat, de akkor… még csak egy ostoba kölyök voltam. A szerbek mindenhol ezt tették, különösen a muszlimokkal.

- Mint a kínaiak Tibetben.

- Hogyan?

- Amikor a kínaiak megszállták Tibetet, arra kényszerítették a buddhista szerzeteseket, hogy gyilkolják meg a társaikat. Mivel ők erőszakmentességet esküdtek. A kínaiak pedig ennek megszegésére kényszerítették őket.

Marko keserűen bólogatott. - Pontosan. Ugyanezt tették a szerbek is. Szóval ott vagyunk a szobában, anyám pedig ráordít Katrinára, hogy tegyen meg mindent, amit parancsolnak. Karol pedig próbálkozik. Sír, és közben próbál szexelni a húgommal. A húgommal, aki még szűz volt! Fel tudja ezt fogni? A bátyám a húgomat dugja a kanapén. Apám zokog és azt üvöltözi, hogy a szerbek vadállatok, erre ők újra belelőnek, hogy elhallgattassák.

- Megölték?

Marko bólintott. - Megölték. Anyám erre kikattan. Az életének vége, ezt az obszcenitást kényszerítik rá, hát csak ül a padlón, és a falat bámulja, mint valami holdkóros. Egy pillanatra átvillan bennem, hogy talán minden megoldódik. De közben mindenütt csupa vér vagyok. Aztán kintről mozgolódást hallok, és tíz másik katona ront be a házba. Részegek, és mindenük csupa vér. Mintha megőrültek volna. Azt üvöltözik a társuknak, hogy öljön meg minket, mert mi is olyan kutyák vagyunk, mint a muzulmánok Aztán az egyikük elővesz egy kést, és levágja apám fejét.

Marko gyors tenyérsuhintással mutatta, hogyan történt. Közben megcsörrentek a bilincsei.

- Aztán felmutatja apám fejét az anyámnak, és megparancsolja, hogy szoptassa meg. Tegye a mellét a szájába, érti? Anyám nem hallgat a pasasra, erre az lelövi. Higgye el, az már megváltás volt neki. Ezután Katrinát kényszerítik ugyanarra. A húgom zokog, de megteszi, amit kérnek. Mindenki röhög, aztán valaki beüvölti, hogy vissza kell menni a teherautókhoz. Az idősebb fickó Karolra néz, aztán odaszól neki, hogy „Viszlát, kutya!”, és mellbe lövi. Ezután megfogják Katrinát, és kifelé cibálják. Akkor láttam öt utoljára.

- És veled mi történt?

- Az utolsó katona még egyet szúrt belém, a döfés az ágyékomat érte. Aztán otthagyott vérben fagyva. Nem is tudom, hogy sikerült túlélnem.

- Vagy inkább miért?

Marko hevesen bólogatott. - Hát igen. Vajon miért éltem túl?

- Erre nincs válasz.

- Talán tényleg nincs. Mindenesetre elszállítottak egy szarajevói kórházba. Azt hitték, azzal segítenek rajtam. Bizonyos szempontból jobb volt nekem ott, másfelől viszont nem. De megtanultam, hogyan kell túlélni. És utána bosszút álltam.

- Hogyan?

- Néhány haverommal később szerb lányokra vadásztunk. Amikor végeztünk velük azt mondtuk: „mondjátok meg, hogy ezt Srebecéért kaptátok!”.

- De miért tettétek?

Marko értetlenül nézett rám. - Mert ők is ezt tették velünk. Két asszonyunkkal.

- De azok a lányok semmit sem ártottak nektek.

Még értetlenebbül bámult rám. - De ők is szerbek voltak!

- Akkor miért nem támadtatok inkább katonákra?

A fiú arcán büszke mosoly villant. - Azokra is rátámadtunk. Jó pár embert elintéztünk.

Az ablakhoz léptem, és kinéztem az utcára. Odakint jöttek-mentek az autók, a bennük ülő emberek pedig mit sem tudtak arról, ami az éjjel a városukban történt, és még csak elképzelni sem tudták volna azt a sok szörnyűséget, amelyet Marko Bakic a saját szülővárosában átélt.

- És Kate? - kérdeztem.

Marko arca bezárult. - Az más. Az csak baleset volt.

- Ezt hogy érted?

- Kate-et mindig is kedveltem. Sőt, talán tetszett is. Nem olyan volt, mint a többi lány. Volt benne valami különleges.

- Tetszett?

- Igen. Amióta csak megérkeztem ide. De nem erőltettem magam túlságosan. Tudja, Kate az a fajta lány volt, aki rá se nézett arra, aki tudatta vele, hogy bírja. Úgyhogy csak vártam türelmesen.

- És közben lefeküdtél Mia Burke-kel.

Újabb mosoly. - Tehát tud róla? Hát igen. Mia is jó csaj. De Kate… neki volt egy sötét oldala, ami tetszett benne. De közben azzal az idióta Sayersszel járt. A lényeg az, hogy sokáig csak figyeltem. Már kezdtem azt gondolni, sohasem lesz nála esélyem, amikor…

- Megkeresett, hogy tabletták kellenek.

- Igen.

- És akkor azt gondoltad, a kezedben van.

Marko bólintott. - Azt Cyrus cseszte el.

- És te mit tettél?

- Tovább vártam. Tudom, hogy kell kivárni valamit. Ha az ember megtanulja, hogy kell a vízre várni, mindenre tud várni. Néha követtem Kate-et. A végén a mobiltelefonja révén még le is nyomoztam, merre jár.

- Úgy, mint Cyrus?

Marko nevetni kezdett. - Cyrus sohasem figyeltette a telefonját. Azt csak én mondtam a zsaruknak, hogy lerázzam őket.

Tehát Sonny Cross nem szedte ki az igazságot Markóból, még azzal a piszkos trükkel sem. - Szóval megpróbáltad kiszorítani Cyrust a drogüzletből, igaz? Te meg az ázsiaiak.

Marko nem bírja leplezni a büszkeségét.

- Térjünk vissza Kate-re - javasoltam halkan. - Követted azon a napon, amikor meghalt?

Marko felemelte megbilincselt kezét, és megvakarta a vállára ragasztott kötést. - Igen. Amikor aznap eljöttek értem Anders házához, hazarohantam, és megnéztem a számítógépemet. Ellenőriztem, merre jár Kate, és megkértem a fiúkat, hogy tegyenek ki a patak közelében. De ne túl közel Kate-hez. Otthagytak egy barátjuk háza előtt. Nem akartam, hogy valaki szóljon Cyrusnak, és rájöjjön, hogy miben sántikálok. Nem Pinehaven felől mentem, hanem a Sherwood Estates felől.

- És hogy találtál rá? - kérdeztem, miközben Ellen Elliott története járt a fejemben.

- Nem tudtam pontosan, hogy hol van. Azt hittem, kocogni ment a patakpartra, de mivel esett az eső, nem voltam biztos benne. Ezért elindultam körülnézni.

- És mit találtál?

- Megtaláltam Kate-et. A lába a vízbe ért, és vérzett a feje.

- Volt rajta ruha?

- Persze. Teniszruhában volt.

- És a felsője?

- Az is rajta volt

- És mit tettél azután?

Marko az ágy lábára szegezi tekintetét. Mintha újraélné, ami aznap történt. - Megpróbáltam ébresztgetni. Nem is tudom, hogy lélegzett-e még. Azt hittem, már nem.

- És aztán?

A tekintetében hirtelen megvillant valami, mintha megértést várna tőlem. - Aztán elkezdtem bámulni. Miniszoknyában volt, és egész begerjedtem tőle. Kate nagyon jó csaj volt. Kicsit emlékeztetett a húgomra. Nem is kicsit.

- És mit tettél azután?

- Elhatároztam, hogy megnézegetem egy kicsit. Felhúztam a pólóját. Kicsit megfogdostam a mellét. Nem mozdult, de még meleg volt.

Bólintottam, mintha érteném a logikáját.

- Merevedésem lett, ahogy megérintettem, úgyhogy lehúztam a szoknyáját, és benyomtam neki.

Jézusom!

- Nem volt könnyű dolgom. Olyan száraz volt, mint a smirgli, de egy idő után sikerült.

Arcomat forróság önti el.

Marko megvonta a vállát. - Miért ne tehettem volna meg? Hiszen még meleg volt. Olyan volt, mintha igazi lenne, csak nem mozdult. Vannak lányok,akik az életben is ilyenek, tudja? Nem tudom, mi történt Kate-tel. Talán beüthette a fejét, vagy valami ilyesmi.

- És mi történt azután? Akkor már halott volt?

- Pont ezt akarom elmondani! Egy darabig szórakoztam vele, elölről és hátulról is. De amikor már majdnem végeztem, egyszer csak kipattant a szeme! Bumm, és egyenesen rám nézett. Nagyon berezeltem, mert sikoltozni kezdett. Jó hangosan. Rászóltam, hogy hallgasson, de nem hallgatott. Megpróbált lerázni magáról, de én meg már majdnem a csúcson voltam, be kellett fejeznem. Ismeri ezt az érzést?

- Persze - mondtam higgadtan, miközbem próbáltam visszafogni magam, nehogy rámásszak, és megfojtsam.

- A nyakára tettem a kezem. Csak hogy elhallgasson. Nem akartam én megölni. Csak el akartam hallgattatni addig, amíg nem végzek.

- Értem. De ő nem hallgatott el. És mi történt azután?

- Tulajdonképpen semmi. - Marko hunyorogni kezdett, mintha ettől tisztábban látná az emlékképet. - Miután megvoltam a dologgal, újra becsukódott a szeme. Azt hiszem, csak úgy meghalt. Szerintem nem én öltem meg. Az a valami ölte meg, ami korábban történt vele.

Hihetetlen. - És aztán?

- Hallottam, hogy jön valaki. Méghozzá gyorsan. Gondoltam, biztosan egy őz lehet, de amikor közelebb ért, tudtam, hogy ember. Átszaladtam a patakon, és elrejtőztem a bokrok között.

- És ki volt az?

- A doktor. Elliott. Odarohant Kate-hez, és térdre rogyott előtte. Elkezdte ütni a mellkasát, aztán pumpálni kezdte, ahogy a tévében csinálják. De nem volt már semmi értelme. A lány már meghalt.

- És utána?

- Utána elkezdett sírni, meg üvöltözött az ég felé - mondta Marko megvetően. - Sok ilyet láttam már.

- Szarajevóban?

- Igen. Miután egy orvlövész eltalált valakit. Az emberek az istent szidták, zokogtak, üvöltöztek az ég felé. De tudja, mit? Soha, senki nem állt fel, és nem kezdett el járni újra. Az Isten egyiküket sem mentette meg.

- Mire akarsz kilyukadni?

- Semmire, csak úgy mondom.

Rájöttem, hogy eleget hallottam. A történet többi része már nem érdekelt. Nem kellett megkérdeznem, hogy tudjam, Marko volt a zsaroló az első éjszakán; az aznap délután látottakat drog- és pénzszerzésre akarta felhasználni. Nem tudom, ki segédkezett neki, de annyira nem is érdekelt, hogy megkérdezzem tőle. Markót hamarosan elítéli majd egy esküdtszék, és a sorsa annak a tizenkét embernek a kezében lesz. Ideje volt mindezt magam mögött hagyni. Elfordultam a fiútól, és az ajtó felé indultam.

- Hé! - kiáltott utánam. - Már el is megy?

- Igen.

- Várjon!

Visszafordultam. - Mi van még?

- Végül is lefeküdt Miával?

Hitetlenkedve néztem rá.

- Na, ki vele! Megtette?

- Nem.

Halk nevetés. - Kár. Pedig nagyon jó…

Legszívesebben kitéptem volna az infúziós tasakból a tűt, hogy a seggébe döfjem. De nem tettem meg, csak ennyit mondtam: - Biztos, hogy igazad van. És egy napon, egy nálad sokkal szerencsésebb ember vele élheti majd le az életét. Egy olyan ember, aki megérdemli őt.

Marko ezt mintha fontolóra vette volna. Aztán ennyit mondott: - Lehet. De rám mindig fog emlékezni.

Ekkor visszamentem az ágyához, leküzdve magamban a késztetést, hogy ízzé-porrá aprítsam. - Tudod, mit kellene megkérdezned magadtól?

- Mit?

- Azt, hogy mit gondolna az anyád és a húgod, ha tudnák, mit tettél azokkal a szerb lányokkal és Kate-tel.

Marko tekintetében olyan gyűlölet izzott, amilyennel régóta nem találkoztam.

Azzal szó nélkül kimentem a szobából.

Két nappal azután, hogy kiengedtek a kórházból, Minor bíró szabadon bocsátotta Drew-t, és semmisnek nyilvánította az ítéletet. Egy nappal később egy különleges esküdtszék elítélte Marko Bakicot Kate Townsend meggyilkolásáért. Drew-hoz hasonlóan őt is az állami fogdába szállították Tommy Burns rendőrtiszt egy kollégája kíséretében ment el érte a városi börtönbe, és kocsival átszállították a seriff hivatalába. Billy Byrd személyesen várta a lépcsőn az új rabot. A rendőrtisztek kicibálták Markót a kocsiból, és vasba verve a seriff elé állították. A fiú felmutatta a középső ujját a seriffnek, majd megvető, egyben dacos tekintettel nézett rá. A seriff épp nyitotta a száját válaszképp, amikor egy hatalmas, henger alakú lövedék fúródott Marko Bakic szívébe, élénkpiros vérrel spriccelve be a seriffet.

A lövés hangját az egész városban hallani lehetett. Én a házam mögötti kertben álltam a Washington Streeten, éppen Annie-vel játszottam, amikor meghallottam, és először azt hittem, egy elektromos tanszformátor robbant fel a Mississippi folyó partján. Két perccel később megcsörrent a telefonom. Caitlin tizenöt méterre állt, és szemtanúja volt a lövésnek. Azt mondta, úgy tűnt, mintha a golyót a seriff hivatala mellett álló, egyik magasabb épületből lőtték volna ki.

Byrd seriff és Don Logan egyaránt arra a következtetésre jutottak, hogy Markót az ázsiaiak ölték meg, nehogy feladja őket és a drogügyleteiket cserébe az életéért. A nyomozásra kirendelt különleges alakulat hasonló nyilatkozatot adott ki, de még egy kiegészítést is tett, miszerint ha az ázsiaiak nem teszik meg, Cyrus White valamelyik embere valószínűleg megtette volna. Caitlin ezt a sztorit hozta le az Examinerben. De amikor megkérdeztem Drew-t, hol volt, amikor Marko meghalt, azt mondta, kivett néhány nap szabadságot, hogy otthon maradjon Ellennel. Tim miatt próbálják helyrehozni a házasságukat. Tim természetesen iskolában volt. Egy nappal később Ellennek is feltettem ugyanezt a kérdést, ő pedig falazott Drew-nak, és pontosan ugyanazt mondta, mint ő. Ellennek azonban mintha mást mondott volna a szája, mint a szeme. Én pedig megértettem, hogy ez mit jelent. Ellen Elliott bármit meg fog tenni, csak hogy megmentse a családját. Elvégre bűntudatból neki is sok cipelnivalója van. Ráadásul a lelke mélyén ő is tudja, amit én: Marko Bakic, aki olyan brutális módon végzett Kate Townsenddel, annak az embernek a kezétől halt meg, aki mindenkinél jobban szerette azt a lányt.

És ez így is van rendjén.

42. fejezet

Három héttel később, egy gyönyörű májusi estén felsétáltam a St. Stephen focipályája közepén felállított színpadra, és elfoglaltam a helyemet Jan Chancellor mellett. Sok minden történt a Marko halála óta eltelt három hét alatt, és Caitlinnek köszönhetően az események java része a nyilvánosság előtt zajlott. Ennek a publicitásnak az lett az eredménye, hogy Brent Few szenátor, akit azért hívtak meg, hogy a St. Stephen évzáróján beszédet mondjon és köszöntse az érettségizőket, egészségi okokra hivatkozva lemondta a szereplést. A végzős osztály engem kért fel, hogy beszéljek helyette. Én pedig azt válaszoltam, hogy büszkén teszek eleget felkérésüknek.

A színpad előtt háromszáz széket állítottak fel, és néhány kivételével mindegyiken ültek. Ez elég meglepő, hiszen a végzős osztály létszáma csupán harmincegy. Amikor én érettségiztem, mi harmincketten voltunk, de Natchez akkor még nagyobb város volt. A tömegben az arcok nagy része ismerős: diákok és a családtagok. A végzősök soraiban két üres szék áll, szimbolikus helyek Kate Townsend és Chris Vogel számára. A székek szinte eltűntek a rájuk rakott rengeteg virág alatt.

Marko Bakic számára nem hagytak üres széket. Az osztálytársak szemében Marko olyan, mint John Lennon gyilkosa: az a személy, akit nem szabad megnevezni.

A királykék sapkás, ragyogó szép, fiatal arcok közül számomra a legragyogóbb: Mia Burke. Köszöntő beszédem után Mia fogja búcsúztatni a végzős diákokat. Úgy tervezték, előttem fog felszólalni, de én megkértem Jant, hogy neki adja ma az utolsó szó jogát. Kate meggyilkolásának éjszakáján Mia azt mondta, volna néhány gondolata az osztálytársai és szüleik számára. Már alig várom, hogy meghalljam, mit akar mondani.

Annie a szüleim mellett ül a harmadik sorban. Azért jött a szüleimmel, mert Caitlin ma este nincs itt. A múlt héten megint visszarepült északra, ezúttal nem Bostonba, hanem az apjához az észak-karolinai Wilmingtonba. Úgy döntöttünk, hogy Caitlin még nem áll készen a velem kötött házassággal járó kötelmekre. Nehéz volt a búcsú, különösen Annie miatt. Caitlin szeretett volna négyszemközt beszélni Annie-vel, hogy közölje a hírt, de én úgy döntöttem, inkább együtt mondjuk el neki. Még mindig szeretem Caitlint, és bízom benne. De nem akartam még a legcsekélyebb kockázatát sem vállalni annak, hogy Caitlin olyasmit talál mondani Annie-nek, ami miatt a kislányom magát okolja azért, hogy Caitlin eltűnt az életünkből.

Ahogy Jan Chancellor megkezdi beszédét, végigpásztázom a focipályát és az azt körülvevő teknőt. Olyan lehetetlennek tűnik, hogy Drew és én alig néhány héttel ezelőtt itt még Markót kergettük a sötétben. No persze az utána történt eseményeket is nehéz elhinni, mégis megtörténtek. És az akkor történt eseményeknek azóta is van folytatásuk.

Ma délután kettőkor az államügyész irodájában titkos megbeszélést tartottak. Jelen volt Shad Johnson, jómagam és Quentin Avery. A megbeszélés légköre feszült volt, mivel Shad nem viselkedett túl megnyerően azután, hogy Minor bíró semmissé tette Drew ítéletét. Shad amolyan egyszemélyes kereszteshadjáratot indított annak érdekében, hogy Drew-t legalább szexuális zaklatás vádjával elítélhesse, amelynek negyvenévnyi börtönbüntetés is lehetett volna a vége. Két héten át tűnődtem azon, mivel téríthetném el Shadet a küldetésétől. Nem sikerült. Drew működési engedélyét már korábban felfüggesztették az állami szervek, de elterjedt a hír, hogy a kamara elnöke Jacksonban a vádemelés eredményétől teszi függővé Drew egész orvosi karrierjét.

Ebben a látszólag reménytelennek tűnő helyzetben Quentin végre megdolgozott hatalmas összegű illetményéért. A helyi fekete közösség szövevényes rendszerében Quentinnek valahogy sikerült kiderítenie, hogyan jött rá Shad Ellen Elliott drogfüggőségére, és arra, hogyan lett ennek részese Kate. Shad ezt nem zseniális következtetési készségének köszönhette, sőt még csak nem is a vakszerencsének. Három nappal elrablásom után kapott egy expressz postai csomagot, amelyben a kocsimmal együtt ellopott bőr irattartó volt. Az irattartót - amelyben még mindig ott voltak Kate lemezei, Marko haja és Kate naplója - szinte biztosan az ázsiai drogbanda tagjai küldték el Shadnek Biloxiból. A bandavezérnek bizonyára Marko sugallta, hogy küldje el a csomagot, ezzel is elősegítve Drew elítélését.

Függetlenül attól, hogy ki küldte a csomagot, a benne talált anyag elegendő nyomot szolgáltatott Shadnek ahhoz, hogy rájöjjön Cyrus White Kate iránti megszállottságára, valamint arra, hogy Kate szállította Ellennek a drogot. Shad azonban nem tájékoztatta Quentint arról, hogy mindezek az információk a birtokába kerültek. Ahogy azt Quentin a per kezdetekor megjósolta, Shad a győzelem biztosítása érdekében megszegte a szabályokat, és áthágta a törvényeket. Az ilyen bizonyítékok visszatartása az igazságszolgáltatás korlátozásának bűntettét vonják maguk után, és az elkövetőt akár még a kamarából is kizárhatják, Quentin pedig késznek mutatkozott a végsőkig elmenni ez ügyben. Némi aggodalommal leültettem hát Quentint és elmagyaráztam neki, hogyan vélekedem a helyzetről. Shad ugyanis beleegyezett, hogy átadja nekünk azt a valamit, ami egy varázsütésre kiszabadíthatja Drew-t a börtönből. Quentin azonban nem tágított, továbbra is prédának tekintette Shad Johnsont. Apámmal együtt valóságos meggyőzőhadjáratba kezdtünk, hogy végül rávegyük Quentint, nagyobb erkölcsi kötelessége az, hogy Drew Elliottot a legjobb tudása szerint védje, mint hogy megszabadítsa a várost Shadrach Johnsontól. Quentin végül engedett a nyomásnak

Amikor ma délután eljöttem Shad irodájából, közel álltam a sokkos állapothoz. Quentin átvitt értelemben szinte még a bőrt is lenyúzta Shadről. Olyan mértékben alázta és szégyenítette meg, hogy azt még elképzelni is nehéz. Emellett kitaposott belőle egy írásos nyilatkozatot is arra nézve, hogy nem indul a polgármesteri székért a következő választásokon. Ez már kicsit soknak tűnt, és el is tűnődtem, hogy vajon Quentin nem azért tette-e, mert ő maga is fontolgatja a megmérettetést. Ám amikor a megbeszélés után rákérdeztem erre, a polgárjogok legendás harcosa csak nevetett.

- Ennek a városnak egy idealistára van szüksége, nem pedig egy vén pragmatistára, mint én.

Miközben helyemen ülve a tömeget figyelem, Jan Chanceilor átadja a szót Melissa Andrewsnak, aki az évfolyam nevében búcsúzik a diákoktól. A magas, hosszú, vörös hajú lány egy szövegből olvas fel anélkül, hogy egyszer is felnézne. Hangjában azonban őszinte érzelmek csengenek, amikor arról beszél, hogy mennyire fájdalmas elhagyni az osztálya nyújtotta biztos hátteret egy új, ismeretlen világ kedvéért, ahol már nem lesznek mellette a barátai és a szülei, hogy támogassák. Tekintetemet végigjáratom a hallgatóságon, aztán a pályát körbeölelő erdőt pásztázom. A tavasz most már tényleg itt van, és vele együtt az oly régen áhított megújulás szele. Az esti szél hűvös és egyenletes, és a stadiont körülvevő fák lombjai világoszöldek az új hajtásoktól. Ha Natchez egész évben ilyen lenne, ezrével költöznének ide az emberek.

Álmodozásomat hirtelen Jan Chancellor hangja szakítja meg. - … egy megbecsült jogász, aki félúton karriert váltott, hogy sikeres írói pályát kezdjen, de a városban élők számára mindig is a St. Stephen focicsapatának jeles tagja marad. Hölgyeim és uraim, Penn Cage!

Miután felállok, és átkarolom Jant, a szószékhez lépek. Jan az elmúlt hónapokban nagyon bátran viselkedett, nem úgy, mint egyes más iskolaszéki tagok.

A jogászok közismerten szeretik a saját hangjukat hallani, de ahogy végignézek a tömegen, eszembe jut a közszereplések alkalmával használt alapelvem: Légy őszinte, beszélj röviden, és lehetőleg maradj ülve. A ma délután feljegyzett néhány gondolatomat használva azokkal a szavakkal kezdem a beszédet, amelyeket az ilyen alkalmakkor általában mondani szokás: hogy eljött az idő, hogy az innen kivezető út többé már nem Natchezbe vezet, hanem a nagyvilágba, hogy most már az övék az a világ, ha elég bátrak hozzá, hogy megismerjék. Aztán néhány jóval keményebb igazságot is elmondok nekik: hogy a Mississippi határain túl létező világ nagyon is különbözik attól, amelyben eddig éltek, és hogy a változatosság kedvéért hamarosan a fehér diákok is könnyen előítéletek céltáblájává válhatnak, meg hogy a való világban gyakran nem az számít, hogy mit tudnak, hanem hogy kit ismernek, őszintén beszélek arról is, hogy az itt tanuló diákok esetleg nem kaptak olyan minőségű oktatást, mint mások, de arra is ígéretet teszek, hogy ezt bőven ellensúlyozza majd az az érzelmi és erkölcsi alap, amelyet az itt élő többgenerációs családokban kaptak. Jóllehet a jegyzeteimben nem szerepel, mégis megosztok velük egy dolgot, amelynek mindkét munkám során hasznát vettem.

- Mivel egy déli államban születtetek, folyamatosan alá fognak becsülni azok az emberek, akikkel dolgotok lesz, de ezt a tényt akár a hasznotokra is fordíthatjátok. Tanuljatok meg élni vele.

Miután felnézek a jegyzeteimből, néhány pillanatra szünetet tartok, és lenézek Miára az első sorban. A lány úgy néz rám, mintha arra várna, hogy valami mély igazságot halljon tőlem, valami ösztönzőleg ható befejezést az eddig meglehetősen sablonos beszédhez. Nekem azonban nincs a tarsolyomban ilyen bölcsesség. Egyetlen dolog hasít belém, ami mélyen elszomorít. Ezek a srácok nem fognak visszajönni. A jobbak legalábbis nem. Ahogy arról Caitlinnel is beszéltünk az étteremben, ebben a gyönyörű és különleges városban arra nevelik a szülők a gyerekeiket, hogy valahol máshol éljenek. Eljutottunk Natchezben odáig, hogy a legokosabb diákjainknak nem tudunk olyan munkát ajánlani, amelyhez visszatérhetnek, még akkor sem, ha ők szívesen visszajönnének. Ez pedig elfogadhatatlan. Én nem fogom egy olyan városban nevelni a lányomat, amely nem nyújt neki jövőt. És ebből egyszerűen annyi következik, hogy már teljesen biztos vagyok benne: jelöltetem magam polgármesternek.

Jelentéktelen gondolattal fejezem be a beszédemet, de miközben visszamegyek a helyemre, valami új energia kezd buzogni bennem. Most már tudom, merre tartok.

Jan újra a mikrofonhoz lép, és bemutatja azt, akit az egyik legintelligensebb embernek ismert meg.

Mia Burke.

Mia feláll az első sorból, és bizonytalanul felmegy a színpadra vezető lépcsőn. Általában olyan önuralommal szokott járni, hogy felmerül bennem a kérdés, vajon nem ivott-e. Ha jól emlékszem, az érettségim éjszakáján én is ittam valamennyit.

Mia lejjebb teszi a mikrofont, hogy a szájával egy vonalba kerüljön. A diákok közül néhányan biztatóan füttyentenek, majd néma csönd lesz. Mia felemel egy papírlapot, és közvetlen stílusban beszélni kezd.

- Nos… írtam egy beszédet ma estére. Egész évben ezen a beszéden gondolkoztam. De most, hogy elnézlek itt titeket, nincs kedvem felolvasni. Ez az osztály sok mindenen ment keresztül ebben az évben. Talán túl sok mindenen is. Olyan sokat mindent elveszítettünk. Elvesztettünk két remek embert, és az ártatlanságunk utolsó szikráit. Nem tudom, hogy nyertünk-e valamit, hacsak nem némi tapasztalatot. De azt hiszem, most már tőlünk függ, hogy megtanuljuk, miről is szól az élet.

Mia most a földre néz, mintha összeszedné a gondolatait. - Tudom, hogy sok szülő megijedt, amikor szembesült néhány dologgal, amely Kate és Chris halálakor került a felszínre, és sokakat érint. Persze a szülőket mindig is sokkolja, amikor a gyerekeik életéről megtudják a valóságot. A világ már csak ilyen. Itt és most azonban úgy érzem, jogosan döbbentek meg. Én is ennek a generációnak vagyok a tagja, és én is döbbenten állok itt. Úgy tűnik, eljutottunk ebben a társadalomban egy pontig, amikor minden korláttól megszabadultunk. Itt már nincsenek többé szabályok. A hatvanas években a szüleink a politikai szabadságért és az egyén felszabadításáért harcoltak. Nos, ezt már megkaptuk. Nekünk már annyi szabadság és liberalizáció jutott, hogy már szinte elviselni is nehéz. Nekem ötéves korom óta számítógép van a szobámban. Tizenkét évesen a világon létező minden információhoz hozzáférhettem, nem a könyvtárakban, hanem a saját íróasztalomnál. Ha ahhoz van kedvem, bármilyen képet megnézhetek, amire csak kíváncsi vagyok. És meg is néztem. De ettől jobb ember lett belőlem? Nem tudom.

- Ne értsenek félre. Én szeretem a szabadságot. De jóból is megárt a sok. Meg kell tudni húzni a határt, és meg kell állapodni a szabályokban, máskülönben nem marad más, mint a káosz. Az anarchia. Úgyhogy ma este talán ez lenne a fő üzenetem: ez most a mi feladatunk, srácok! A mi osztályunké és a mi generációnké. Hogy kitaláljuk, mikor kell inkább megállni, s nem tovább menni. A szüleink ezt már nem tudják megtenni helyettünk. Ők már nem is értik azt a világot, amelyben mi élünk. Talán ezt a munkát nem is a társadalomnak kell elvégeznie. Lehet, hogy minden esetben az egyén döntése lesz. De nekem úgy tűnik, hogy ha az embereknek teljes szabadságot adnak, nem mindig tudják felmérni, meddig mehetnek el.

Mia nagyot sóhajt, aztán megajándékozza a hallgatóságot gyönyörű mosolyával. - Jó dolog Natchezben születni és felnőni. De most itt az ideje elmenni innen. Bárcsak mondhatnék valami ösztönzőt, de azt hiszem, ez most nem az a beszéd. Én azért reménykedem a jövőben. És hiszek benne, hogy megváltoztathatom a világot. Annyit azonban tudok, hogy ez nem lesz könnyű.

Búcsúzóul még int egyet az osztálya felé, aztán visszasétál a lépcsőkön közéjük.

A közönség tapsviharban tör ki, de hamar elhalkul az ünneplés. Senki sem tudja mire vélni Mia őszinteségét. Holden Smith végül egy meglehetősen tompított beszéddel zárja az ünnepséget, majd kiosztja a bizonyítványokat az érettségizetteknek. Miután ezt befejezte, az összes végzős diák a magasba dobja a sapkáját, a régi jó hagyományok szellemében.

Lelépdelek a színpadról az ünneplő tömegbe, és elindulok Mia felé. A lány az osztálytársai és a szülei gyűrűjében áll, ezért néhány méterrel távolabb megállok, és várok. Pár pillanattal később észreveszem, hogy Drew és Ellen Elliott jön felém a tömegben. Néhányan megbámulják őket, de a legtöbben inkább saját magukkal vannak elfoglalva.

Legnagyobb meglepetésemre - és megelégedésemre - Natchez továbbra is olyan város, ahol azok az emberek, akik rajtakapták házastársaikat egy másikkal, még mindig ugyanazokra a partikra járnak, és udvariasan töltik ki a puncsot esküdt ellenségük poharába.

Ellen drága ruhát visel, de sápadt és nyúzott. Jelenleg egy helyi orvos által vezetett elvonókúrán vesz részt. Drew háromnaponként jár vele egy pszichiáterhez New Orleansba. A gyászt írással dolgozza ki magából, és saját bevallása szerint leginkább Kate-hez ír érzelmes leveleket. Drew elmondta, hogy Ellen számára azt a legnehezebb feldolgozni, amit én csak nemrég tudtam meg a boncolási jegyzőkönyvből. Kate Townsend halálát ugyan fulladás okozta, de az agyában az ütés következtében létrejött vérömleny később akkor is megölte volna, ha nem fojtják meg. Tehát ha nem Ellen Elliott ölte is meg közvetlenül Kate-et, de halálos sérülést okozott neki. Ellen csupán azért úszta meg a bírósági tárgyalást, mert a világon senki sem tudta, hogy aznap ő is a bűntény helyszínén járt - azon a néhány emberen kívül senki, akik közül egy sem fog beszélni róla soha - se én, se az apám, se Mia, se Quentin Avery.

Miután Mia fogadta az utolsó gratulációt is, intek Drew-nak, hogy jöjjön oda velem.

- Remek beszéd volt, Mia - dicsérem meg, és átkarolom.

A lány kissé zavarba jön. - Nem is volt olyan jó.

- Az enyémnél mindenképp jobb volt.

- Hát igen. Talán gyógyszert szedtél be?

- Kicsit máshol járt az eszem.

Mia most veszi csak észre, hogy Drew és Ellen mögötte állnak. Megfordul, és tétován int nekik. - Jó napot!

- Tetszett a beszéd - mondja Ellen. - Nagyon lényegre törő volt.

- Köszönöm.

A beszélgetést kényelmetlen csönd követi, amelyet gyorsan megtörök: - Drew szeretne valamit mondani neked, Mia.

- Igazán?

Drew bólint, majd rámosolyog. - Szeretnék mindent megköszönni, amit értem tettél.

- Már megköszönte.

Ellen elmosolyodik mintha óriási titkot rejtegetne magában. - De mi szeretnénk egy jóval kézzelfoghatóbb módon is megköszönni.

- De… már megkaptam az ajándékukat.

- Az ékszerdobozt?

Mia bólint.

Ellen nevetni kezd, Drew pedig elvörösödik. - Mia - szólal meg -, ma elmentem a bankba, és nyitottam a nevedre egy számlát.

Mia bólint, de nem vagyok benne biztos, hogy érti, mit akar ezzel Drew mondani. Az aznapi izgalmak a beszéd, a ma esti parti, ezek mindig lekötik, a gondolatait. Amíg Drew próbálja más szavakkal megfogalmazni, egy lány rohan oda Miához, megöleli, aztán sikongatva elszalad.

- Az én nevemre? - kérdezi Mia. - Nem értem.

- Letétbe helyeztem pénzt a nevedre - magyarázza Drew. - Hogy segítsem fedezni a tanulmányaid költségét a Brownon.

Mia elpirul, ahogy végre megérti, miről van szó. - Nem is tudom, mit mondjak.

- Kérdezd meg, mennyi pénzt tett rá - javaslom.

- Jaj, nem! Te jó ég, bármennyi legyen is, mindenképpen nagyon köszönöm. Komolyan mondom. Nem kellett volna. Igazán.

Ellen megfogja Mia kezét, és mélyen a szemébe néz. - Százezer dollár van a számlán, Mia. És minden pennyt megérdemelsz.

Mia hitetlenkedve pislog. Aztán a szabad keze reszketni kezd, és folyni kezd a könnye. - El kell mondanom az anyukámnak. Úristen… úristen! - Előrehajol, és egyszerre megöleli Drew-t és Ellent. - Nem baj, ha most megkeresem az anyukámat, hogy elmondjam neki?

- Menj csak! - mondja Ellen. - Gratulálok az érettségidhez.

Mia döbbent átszellemültséggel távozik. Tekintetemmel követem, amíg apró alakja elvegyül a tömegben. Még mielőtt végleg eltűnne, megfordul, és rám néz. Hosszas, sokatmondó pillantást vet rám, a szeme olyan beszédes, mintha nem is lennne köztünk távolság. Felemelem a kezem, és mozdulatlanul búcsút intek neki.

Mia lassan megrázza a fejét, és egy szót formál az ajkával: köszönöm.

Aztán eltűnik.

Amikor visszafordulok Drew-hoz és Ellenhez, már csak Drew van ott. Olyan együttérzéssel figyel, hogy feláll a szőr a hátamon.

- Most már érted, ugye? - kérdezi.

- Egy kicsit talán igen - felelem halkan.

Drew a fejét csóválva átkarol. - Gyere, keressük meg a gyerekeket.

Átsétálunk az ismerős tömegen, a két egykori szépfiú, akiken az idő már nyomot hagyott. Néhányan mosolyogva kezet ráznak velünk, de a legtöbben inkább csak némán biccentenek felénk, ahogy elhaladunk mellettük. Nem baj. Én együtt tudok élni a döntéseimmel. Drew-nak nehezebb lesz az övével együtt élnie, de mégis mit várnak tőle? Talán ölje meg magát?

- Nézd! - mutat rá valamire.

Néhány méterre tőlünk két vékony kisgyerek sétál lassan a focipályát körülvevő futópályán. Az egyikük Annie, a másikuk Tim.

- Szerinted talán….? - kérdezi Drew.

Én csak mosolygok. - Nekem semmi kifogásom ellene.

Köszönetnyilvánítás

Szeretném megköszönni Susan Moldow-nak és Louise Burke-nek a legmesszebbmenőbb támogatást, amelyet a kiadó nevében nyújtottak. Szintén köszönet jár Colin Harrisonnak - a rokonléleknek, a tehetséges írónak és az együttérző szerkesztőnek - a könyvön végzett munkájáért. Sok-sok köszönet Sarah Knightnak, a Harvard lánynak, aki kőkemény hatékonysággal végezte összekötői tevékenységét a kiadónál, és aki néhány csodálatos részlettel is hozzájárult a könyvhöz.

Különleges köszönet Aaron Priestnek, aki mindenkinél jobban ismeri a könyves szakmát.

Hálás köszönet Nick Sayersnek, az én páratlan brit szerkesztőmnek a Hodder and Stoughton Kiadónál, aki a kereskedelmi szempontok fölé helyezte a minőséget, és megerősítette azt a megérzésemet, hogy ezt a történetet meg kell írnom.

Ed Stackler minden könyvemnél végigjárta velem az utat a kezdetektől a tökéletlen befejezésig, amikor már csak a következő könyvemre tudok gondolni. Ezúttal is köszönöm, barátom.

Mint mindig, most is számos nagylelkű ember szakmai segítségét vettem igénybe a könyv megírásakor.

A jogi és büntetőjogi részleteket szolgáltatta: Chuck Mayfield, Mike Mullins, George Ward, Tim Waycaster, Jim Warren, Ronnie Harper, Debra Blackwell és Scott Turow.

A Natchez városról szóló történeteket rendelkezésemre bocsátotta: Mimi Miller, Tony Byrne, Charles Evers, J.T. Robinson, Don Estes, Guy Bass és David Browning. Külön köszönet Ben Hillyernek a Forgó angyalról készült gönyörű fotóért. Ben tudja, hogyan kell másképp látni és láttatni a dolgokat, és így megváltoztatni a valóságot. Ez teszi őt művésszé.

A fekete vezetés válságába való betekintést Cornel West munkáinak köszönhetem.

Orvosi szaktanácsokkal dr. Jerry lles és Simmons lles látott el.

Külön köszönet Courtney Aldridge-nek, Jane Hargrove-nak és Geoff llesnak. Köszönöm még a „srácoknak”, akik őszintén beszéltek egy mai középiskola életéről. A legtöbbünknek fogalmunk sincs arról, mivel is töltik a hétköznapjaikat.

Bármennyire is próbálom elkerülni, minden könyvben marad legalább egy tényszerű hiba. Az ilyen hibáról a fent említett személyek nem tehetnek - magamra vállalok minden felelősséget

---