KRESLEY COLE

Halhatatlanok alkonyat után sorozat 6.

A Démonkirály csókja

Ulpius-ház Könyvkiadó, 2012

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Kresley Cole: Kiss of a Demon King

Fordította Mezei Gábor

Gena Showalternek, aki fényt hoz az életembe.

Bámulatos író, nagyra becsült mester és a legkedvesebb barát.

SZÓCIKKEK A SZÖVETSÉG ÉLŐ KÖNYVÉBŐL

A SZÖVETSÉG

„…és minden halhatatlan teremtmény egyetlen formációban egyesüljön, ugyanabban a dimenzióban, ám mégis rejtve az emberiség elől.”

- A legtöbben halhatatlanok, és fel tudnak gyógyulni sérüléseikből. Az erősebb rendek tagjait csak misztikus tűzzel vagy lefejezéssel lehet meggyilkolni.

- Erős érzelmi hatás esetén szemük színe rendjük jellemző színét veszi fel.

A DÉMONARCHIÁK

„Éppoly sokfélék a démonok, mint az emberi rendek…”

- A démondinasztiák összessége.

- A legtöbb démon képes teleportálni vagy olyan helyekre illanni, ahol korábban már járt.

- Egy démonnak közösülnie kell lehetséges arájával, hogy biztos lehessen benne, valóban az övé - mely eljárás próbatételként ismeretes.

DÜHÖNGŐ DÉMONOK

„Tornin ura az egész királyság felett is uralkodik…”

- Egy Rothkalina földjén elhelyezkedő démonarchia.

- Központja Tornin kastélya.

- Torninban egy misztikus forrás őrei lakoznak, ők vigyáznak a Lelkek Kútjára.

VARÁZSLÓK RENDJE

„A Rend tagjai örökké mások varázsereje után kutatnak sóvárogva, azért küzdenek és igyekeznek, hogy minél többet szerezhessenek - vagy kissé keményebben fogalmazva, hogy ellopják mások varázserejét…”

- Ez a vérvonal a Boszorkányok Házának bűbájos kasztjáról szakadt le.

- Ösztönös varázserejük van, amit veleszületett képességnek neveznek. Ha ezt elveszítik, saját fajtájuk rabszolgáivá válnak, akiket inferiknek neveznek. Másodlagos varázserejükkel kereskedhetnek is, és el is lophatják azt egymástól.

- A Szövetség egy fizikailag gyengébb rendje, bonyolult páncélzatot viselnek, hogy testüket megvédjék. A fémeket - különösen az aranyat - mostanra szent tárgyaknak kijáró tisztelet övezi.

A BOSZORKÁNYOK HÁZA

„…a bűbáj halhatatlan birtokosai, a fehér és fekete mágia gyakorlói.”

- Misztikus kalmárnép, akik áruba bocsátják varázserejüket.

- Öt kasztba sorolhatók: a harcosok, a gyógyítók, az igézők, a szellemidézők és a látók kasztjába.

VALKŰR RENDEK

„Ha egy szűz harcos hősi halált hal a csatatéren, Wóden és Freya örök időkig megőrzik bátorságát, és halhatatlan valkűrlányt formálnak belőle.”

- A föld elektromos energiájával töltekeznek, hatalmas, kollektív erőforrássá alakítva át azt, amelyet aztán felfokozott lelkiállapotukban, villámcsapás formájában juttatnak vissza.

- Természetfölötti erővel és sebességgel bírnak.

VÁMPÍROK

„A Szövetség első, zűrzavaros éveiben a vámpírok testvérisége uralkodott, rideg természetük, a logika tisztelete és a kegyetlenség irányvonalát követve. Dácia zord sztyeppéiről Oroszországba emigráltak, bár egyesek szerint egy titkos csoportjuk, a dacusok még mindig Erdélyben élnek.”

- Két harcoló frakció tartozik ide, a Horda és a Megtagadók.

- Ahogy a legtöbb démon, a vámpírok is képesek illanni.

- A Bukottak olyan vámpírok, akik egyszer már gyilkoltak úgy, hogy halálra itták áldozatukat. Különös ismertetőjegyük a vörös szem.

AZ ÖRÖKÖSÖDÉS

„És eljön majd az idő, amikor a Szövetség minden egyes halhatatlan tagja, kezdve a valkűröktől, a vámpíroktól, a vérfarkasoktól és a démonoktól egészen a fantomokig, alakváltókig, tündérekig és szirénekig… harcolni fog egymással, hogy elpusztuljanak.”

- A halhatatlanok folyvást növekvő népességének misztikus kiegyensúlyozó rendszere.

- A háború minden ötszáz évben újra elkezdődik. Vagy talán épp ebben a percben…

„Nálam semmi nem az, aminek látszik. Általában sokkal, sokkal rosszabb a helyzet. Aztán később… Hogy érted, hogy csak egy mottóm lehet? Annyi lehet, amennyi jólesik. Ilyesmit eddig csak olyanok mondtak nekem, akiknek aztán el kellett szenvedniük saját belezésüket.”

- SABINE, a Varázsló, az Illúziók Királynője, Rothkalina felkent hercegnője

„Lehet, hogy ez a varázslónő egy gonosz szuka, de az én gonosz szukám. Az első és az utolsó.”

- RYDSTROM WOEDE, Rothkalina bukott démonkirálya

PROLÓGUS

London, Gray Waters Elmegyógyintézet

1872 ősze

- Amint egy varázsló a combjaid közé kerül, mintha minden erő elszállna belőled - mondta Sabine a tesvérének, miközben az őrjöngő, rács mögé zárt emberi lények arcát vizsgálta. - Ez alapvető életigazság.

- Talán korábban így volt - válaszolta Lanthe, miközben a földre dobta az övénél fogva ráncigált, eszméletét vesztett őrt. - De vele most másképp alakul majd. - Sietve hátrakötözte a férfi két kezét - ahelyett, hogy a karját törte volna el, amivel ugyanazt éri el, és még a kötelet sem pazarolja. - Még mindig nem látod a nőt?

A nőt - a varázslónőt -, akit ki akartak szabadítani erről a helyről, ha beleegyezik, hogy szabadságáért cserébe Lanthe-ra ruházza varázserejét.

Sabine lefelé lopakodott a sötét folyosón. - Ebben a zűrzavarban nem tudnám megmondani. - Lerántott egy cellaajtót a pántjairól, aztán odébblökte, a sarka csak úgy csattogott, ahogy belépett. Közelebbről egyértelmű volt, hogy az itt lakók már első pillantásra is mind eléggé… halandók.

Persze összehúzták magukat előtte. Sabine tudta jól, milyen egzotikus képet fest öltözékével és arcfestésével.

Feketére festett szeme az orra tövétől a halántékáig hosszú ívet alkotott, mintha maszkot öltött volna.

A ruhája inkább bőrcsíkokból és acélláncokból készült, semmint anyagból és cérnából. Fűzője fémből volt, hálós kesztyűje végigért a karján, kovácsoltvas karmokba futva az ujjai hegyén. Hajának kavargó tincsei között finomművű fejdíszt viselt.

A Varázslók Rendjében ez a megszokott női öltözet. Ha a felszerelés nem nehezebb, mint annak viselője, az illető tulajdonképpen alul van öltözve.

Mire Sabine kijött a soron következő cellából, Lanthe végzett a csomóval.

- Van valami?

Sabine feltépett még egy cellaajtót, a sápadt arcokba bámult, aztán megrázta a fejét.

- Van még annyi időm, hogy azokat a kisebb cellákat is ellenőrizzem a pincében? - kérdezte Lanthe.

Ha húsz percen belül visszaérünk a kapuhoz, akkor minden rendben. - A rothkalinai otthonukba vezető kapuig egy jó tízperces, London nyirkos utcáin át vezető utat kellett megtenni.

Lanthe félrelibbentett egy koromfekete tincset a homlokából. - Figyeld az őrt, és vigyázz, hogy csendben legyenek ezek a frissen szabadult cellalakók itt a teremben.

Ahogy Sabine pillantása a mocskos padlón terpeszkedő, eszméletét vesztett hímre siklott, elhúzta a száját az undortól. Olvasott az emberi lények fejében, még az elborult elmében is, és amivel ebben az esetben találkozott, attól még ő is visszahőkölt.

- Jól van. De siess az átvétellel - válaszolta Sabine. - Különben még magunkhoz vonzzuk az ellenséget.

Lanthe csak úgy megszokásból felfelé nézett kék szemével. - Bármelyik percben itt lehetnek. - Újra a lépcsőlejáróhoz sietett.

Az életük egy ideje folyvást ördögi kör: új varázserőt lopni, menekülni az ellenség elől, hogy aztán valami mézes szavú varázslóféle férfi ellopja, majd újra varázserőt lopni… de Sabine miatt is előfordult, hogy ez folytatódott.

Mert tönkretette Lanthe ösztönös képességét.

Mikor a testvére elment, Sabine azt dünnyögte: - Figyeld az őrt. Jól van…

Felemelte a férfit a gallérjánál és az övénél fogva, aztán odalökte a kijárat elé. A lakók közül néhányan megvadultak az erőszak láttán, üvöltöttek, a hajukat tépték. Azok, akik a kijáratot fürkészték, visszaosontak.

Embereket csitítani gyerekjáték. Odaballagott az őrhöz, fellépett a hátára, aztán szélesre tárta a karját. - Gyertek ide körém, őrült emberi lények! Gyertek! És én, a sötét és szörnyűséges erőkkel bíró varázslónő cserébe elmesélek egy történetet.

Némelyek láthatóan a kíváncsiságtól csendesedtek el, mások a megdöbbenéstől. - Csendet, halandók, és ha engedelmes kis jószágaim lesztek, akkor talán meg is mutatom azt a mesét. - Kezdett alábbhagyni a sírás és az ordibálás, amit az előbb éppen ő idézett elő. - Leülni gyorsan, leülni! Igen, gyertek csak, üljetek ide elém. Közelebb. De ne te - neked vizelet- és zabkása szagod van. Te, ott, ülj már le!

Mikor mindannyian összegyűltek előtte, leguggolt az őr hátán. Miközben a mesélésre készült, lassan rájuk mosolyodott, feljebb húzta a szoknyáját, hogy babrálni tudjon a harisnyatartójával, és megigazította a nyakpántját.

- Nos, ma este két lehetőségetek van. Meghallgathatjátok a hatalmas démonkirály történetét, akinek szarva és olyan fekete szeme van, mint az obszidián. Évekkel ezelőtt, amilyen derék és becsületes, elvesztette a koronát, ami így az alattomos gonoszé lett. Vagy itt van még Sabine története, aki egy ártatlan, fiatal lány, akit mindig újra és újra meggyilkolnak. - És aki egy napon a démon menyasszonya lesz…

- A… a… lányt, ha lehetne - sutyorogta egy lakó. Az arca kivehetetlen volt csapzott hajának függönye mögött.

- Remek választás, Bozontos Halandó. - Drámai hangon kezdett bele: - Mesénk a rettenthetetlen hősnőről, Sabine-ről, az Illúziók Királynőjéről szól…

- Merre vannak ezek az Illúziók? - kérdezte alkarjának rágcsálását felfüggesztve egy fiatal nő.

Kiváló - ez az a fajta hallgatóság, ahol félbeszakítják a történeteket. - Az nem egy létező hely. A „királynő” olyasvalaki, aki a legjobb bizonyos misztikus képességek terén.

Sabine olyan rémképeket tudott előidézni, amelyek megkülönböztethetetlenek voltak a valóságtól, bármit képes volt manipulálni, ami csak látható, hallható vagy elképzelhető. Bárki fejébe be tudott hatolni, hogy előhozza legvadabb álmainak jeleneteit - vagy a legszörnyűségesebb rémálmokét. Ebben verhetetlen volt.

- Nos, ez a felülmúlhatatlanul szépséges és okos Sabine épp tizenkettő lett, és rajongott a még gyerekszámba menő, rövid szoknyás testvéréért, a kilencéves Melanthe-ért. Sabine tiszta szívvel szerette a kis Lanthe-t azóta, mióta először kiáltotta neki oda az anyjuk mellett, hogy „Ébi”. A két testvér a Varázslók közé született, ebbe az egyre fogyatkozó és elfeledtetett rendbe. Nem valami izgalmas történet, azt gondolhatjátok, halandók. Egy vámpíréhoz vagy egy valkűréhez viszonyítva - fintorgott. - Ó, de csak figyeljetek tovább, és meglátjátok…

Felemelte a kezét, hogy egy illúziót előidézzen, egyszerre saját magából és a környezetből rajzolva meg azt - illetve az itt lakók őrült energiáiból és az intézeten kívüli, villámokkal teleszórt éjszakából.

Ahogy nyitott tenyerére fújt, a mögötte lévő falon egy jelenet rajzolódott eléjük. Elakadó lélegzetek és néhány kósza nyöszörgés hallatszott.

- Az első éjszaka, amikor a fiatal Sabine meghalt, nagyon hasonlított a mostanihoz. Egy roskatag építményben történt, amely rázkódott az égzengéstől, ez azonban nem egy patkányok járta intézet volt, hanem egy hegy csúcsára épült apátság az Alpok szikláin. Fagyos tél ült a tájon.

A következő jelenetben, amit megmutatott, Sabine és Lanthe hálóruhában és kabátban igyekeztek lefelé egy homályos lépcsősoron. Még nagy sietségükben is behúzták a nyakukat, ha egy-egy újabb szárnycsapást meghallottak. Lanthe halkan sírdogált.

- Sabine nagyon haragudott magára, amiért nem hallgatott az ösztöneire, és nem tartotta távol Melanthe-t a szüleiktől és attól a veszélytől, amit tiltott varázserejük idézett elő. Ugyanakkor azért vonakodott, mert a két lány - bár halhatatlanoktól származtak, és mindketten különféle varázserőkkel voltak megáldva - még gyereknek számított, ami azt jelentette, hogy éppoly könnyű volt megölni és megsebezni őket, mint a halandókat, sebesüléseik pedig ugyanolyan lassan gyógyultak. Sabine számára most mégsem maradt más hátra, mint hogy távozzon. Érezte, hogy a szülei már meghaltak, arra pedig számított, hogy a gyilkosok bárhol előkerülhetnek az apátság félhomályában. A vrekenerek eljöttek értük…

- Mi az a vrekener ?

Sabine mély levegőt vett, és a mennyezetre nézett. Nem gyilkoljuk le a közönséget, nem gyilkoljuk… - Öreg, démoni angyalok szárnyas megtorlói - válaszolta végül. - Ez a rend is fogyatkozóban van. De mióta világ a világ, a Szövetségnek ebben a kis szegletében ők gonosz varázslókat mészároltak, amikor csak rájuk akadtak, és Sabine egész életében a családját üldözték. És mindezt tulajdonképpen azért tették, mert a szülei valóban elég sátániak voltak.

Sabine egy fejbiccentéssel jelenetet váltott, és megmutatta, ahogy a két lány a szülők szobája felé botladozik. A magas, színes ablaküvegen át bevilágító villámlás fényében látták szüleik alvás közben összefonódott testét.

A fej nélküli testeket, frissen lenyakazva.

A kép láttán Sabine megfordult és hányni kezdett. Lanthe fojtott sikoltással esett össze.

A következő illúzió azt mutatta meg, ahogy a vrekenerek feltűnnek a szoba árnyékában, elöl a vezetőjükkel, aki egy kaszát forgat, amelynek nem fém, hanem fekete tűz a pengéje.

Felragyogtak hatalmas, kísérteties szárnyaik, a fejükön lévő két sor szarv világított. Olyannyira felé tornyosultak, hogy hátra kellett döntenie a fejét, hogy a szemükbe nézhessen. Kivéve az egyiket. Ő még csak kisfiú volt, fiatalabb, mint Sabine. Szemét a kis Lanthe-ra függesztette, aki eszméletlenül nyúlt el a földön - az egyik felnőttnek kellett visszahúznia onnan.

Sabine számára kezdett érthetővé válni a helyzet. Nemcsak a büntetés miatt cserkészték be őket.

- A vezetőjük megpróbálta meggyőzni Sabine-t, hogy menjen velük nyugodtan - mesélte a közönségnek. - Hogy ő majd jó útra téríti a testvérpárt. De Sabine tudta, mit csinálnak a vrekenerek a varázsló kislányokkal, az a sors pedig rosszabb volt a halálnál. Úgyhogy megharcolt velük.

Sabine belefogott az utolsó illúzióba, hagyta, hogy végigperegjen…

Az egész teste remegett, ahogy ellenségei köré idézte varázslatát. Elhitette a vrekener katonákkal, hogy fogságban vannak egy pincében, egy föld alatti csapdába csalva, ahol nem tudnak repülni - ami a legkomolyabb félelmük volt.

Feltartotta a vezető előtt a tenyerét, könyörgő gesztusokat irányított a gondolatai felé. Amint sikerült a fejébe férkőznie, mohón kiszabadította rémálmait, melyeket aztán meg is mutatott neki, arra kényszerítve, hogy újraélje azt, ami a legjobban fájt neki.

E jelenetek láttán térdre esett, és amikor elejtette a kaszáját, hogy a szemét megdörzsölje, Sabine elragadta tőle a fegyverét. Nem tétovázott, meglendítette.

Forró vér borította el az arcát, a vrekener feje pedig a lábához zuhant. Ahogy hálóinge ujjával a szemét törölte, észrevette, hogy az illúziók kezdenek gyengülni, a vrekenerek megint látják, hol is vannak valójában. Lanthe felébredt, és odakiáltott Sabine-nek, hogy vigyázzon.

Aztán az idő… megállt.

Legalábbis úgy tűnt. A hangok eltompultak, és mindenki lelassult a szobában. Sabine-t bámulták, és a nyakán csordogáló vért, miközben összeesett. Az egyik férfi elvágta hátulról a torkát, az egész világ vörös lett.

- Ébi! - sikította a felé tartó Lanthe, majd térdre vetette magát mellette. - Ne, ne, ne, Ébi, ne halj meg, ne halj meg, ne halj meg! - A levegő forró és homályos lett körülöttük.

Míg Sabine illúzókkal rendelkezett, Lanthe ösztönös varázserejét meggyőzésnek nevezték. Bárkit utasítani tudott, hogy azt tegye, amit ő szeretne, de ritkán adott parancsokat - mert azok gyakran tragédiába torkolltak.

Mikor azonban a férfiak körülállták, Lanthe szeme villogni kezdett, és úgy csillogott, mintha fémből lett volna. Azt a szörnyű erőt gyakorolta most rajtuk minden könyörület nélkül, amit használni is félt. - Ne mozduljatok… Szúrjatok magatokba… Harcoljatok, amíg ki nem végzitek egymást.

A szoba elnehezült a varázslatoktól, az apátság zúgni kezdett körülöttük. Az egyik színes üvegablak összetört. Lanthe azt mondta a fiúnak, ugorjon ki rajta - és ne használja a szárnyait lefelé menet. A fiú szeme vadul forgott, ahogy teljesen összezavarodva engedelmeskedett. A vastag üveg végighasította a bőrét. Nem kiáltott, miközben a völgy földjébe csapódott.

Miután mindannyian meghaltak, Lanthe újra letérdelt Ébi mellé.

- Élj, Ébi! Gyógyulj meg! - Ó, istenek, Lanthe erőlködött, próbált parancsolni neki. De már késő volt. Sabine szíve nem vert többé. Szeme elsötétült a haláltól.

- Na hagyj itt! - sikította Lanthe, és egyre erősebben és erősebben próbálkozott… A bútorok megremegtek, szüleik ágya zörgött… És csak mozgott tovább… koppanás hallatszott, ahogy egy fej a padlóra gurult. Aztán a másodiknál is.

Elképzelhetetlen erő volt ez. És Sabine most úgy érezte, a teste meggyógyítja magát. Felnyitotta a szemét, élt, és valahogy erősebb volt, mint azelőtt.

- Rohantak erről a helyről, ki a világba, és nem néztek vissza soha többé - mondta Sabine meghökkent közönségének. - Ami Sabine számára megmaradt ez után az éjszaka után, az nem volt más, mint egy heg a nyaka körül, egy történet, amit elmesélhetett, és a vrekener fiú vérbosszúja, aki valahogy túlélte azt a zuhanást…

Sabine a gondolataiba merült, aztán közönyösen állapította meg, hogy felébredt az őr, és ott vergődik bakancsának sarka alatt. Lehajolt, és elroppantotta a nyakát, még mielőtt annyira belemélyedne a történetbe, hogy elfelejtkezne róla.

Egy nő tapsolt örömében. Egy másik pedig azt suttogta: - Isten áldja, és tartsa meg a kisasszonyt.

Sabine úgy tűnhetett fel ott előttük azon az éjszakán, mint a sors küldötte. Nem a jó, vagy a gonosz küldötteként. Csak olyasvalakiként, aki a sorsot szolgálja - ami pedig bármilyen lehet.

Végül is a következő őr, akit itt alkalmaznak, lehet akár rosszabb is.

- És mi történt, amikor másodszor halt meg? - kérdezte egy pimasz nő. A feje kopaszra volt borotválva.

- Éppen harcolt, hogy megvédje Melanthe-t és magát egy másik vrekener támadástól. Elfogták, aztán felrepültek vele a magasba, és ledobták egy macskaköves utcára. A testvére azonban megint ott termett, hogy meggyógyítsa összetört testét és kiszabadítsa a halál karmai közül.

Sabine úgy emlékezett koponyája reccsenésére, mintha tegnap történt volna. Ezúttal elég közel volt hozzá…

- A harmadik alkalommal egy zúgó folyóba kergették. A szegény lány nem tudott úszni és megfulladt…

- Akkor vedd el, te kurva! - visította egy nő a pincéből, ezzel megint csak megszakítva a történet menetét. Á, a Néma Szájak Királynője éppen Lanthe-val üvöltözik.

Sabine bőre bizseregett, a levegő sisteregni kezdett a varázserőtől. A pincében fogva tartott varázslónő éppen veleszületett képességeit adta át Lanthe-nak. Mostantól képes volt bizonyos távolságon belül bárkivel telepatikus beszélgetést kezdeményezni, akit csak megszólított.

- Ne, ne nyugtalankodjunk - mondta Sabine a mozgolódó halandóknak. - Olvastatok valami olcsó ponyvaregényt, amelyikben bankrablás történt? A társam épp valami hasonlón fáradozik. Azzal a különbséggel, hogy olyasmit lop el most éppen, ami egyenértékű - és ezen a ponton drámaivá szürkült a hangja - a lelketekkel.

Az egyetlen nő, aki sírni kezdett, azért volt kedves Sabine számára, mert eszébe juttatta, miért foglalkoztatott olyan ritkán emberi lényeket háziállatként.

- És aztán ki ölte meg? - kérdezte a Pimasz Halandó. - Vrekenerek?

- Nem. Hanem varázslók, akik istennőkhöz méltó erejét próbálták elvenni tőle. Megmérgezték. - Mennyire csodálják őt a varázslók a mérgeiért, gondolta keserűen. De aztán elkomorodott az emlékeitől. - Ez az ismétlődő halál bizonyos hatással volt a fiatal lány szellemére. Mint egy nyílvessző tűzben edzett hegye, kemény és kérlelhetetlen lett az állandó nyomástól és a szüntelen csapásoktól. Sóvárogott az élet után, mint előtte még senki más. Bármikor érezte is meg, hogy veszélyben van, eszeveszett düh kerítette hatalmába, egy parancs, hogy teljes valójában törjön elő.

Néhányuknak elkerekedett a szeme, amiből Sabine rájött, töprengése mintha fojtogató köddel töltötte volna be a szobát. Sokszor akarata ellenére hozott létre olyan illúziókat, amelyek gondolatait és érzelmeit tükrözték, akár álmában is.

Ahogy sietősen megtisztította a levegőt, az egyik páciens megkérdezte: - Drága kisasszony, mm… mi történt a mérgezés után?

- A testvérek egyszerűen túl akarták élni, egyedül akartak maradni, és némi kis varázslással annyi aranyat kívántak szerezni, amit már vagyonnak lehet nevezni. Ez olyan nagy kérés? - rájuk nézett, mintha azt mondaná: „de most őszintén”.

- De a vrekenerek hajthatatlanok voltak, mindig a nyomukra akadtak a varázslások miatt. Különösen a fiú. Ő még nem volt halhatatlan, amikor azt az ugrást megtette, és így nem is jött rendbe teljesen. A törések, vágások és zúzódások nyoma örökre megmaradt rajta.

Azóta megtudták, hogy a neve Thronos, és hogy annak a vrekenernek a fia, akit Sabine lefejezett ott sok évvel ezelőtt. - Varázserejük nélkül a lányok éheztek. Sabine pedig tizenhat éves lett, elég idős ahhoz, hogy azt tegye, amit a korabeli lányok szoktak.

A Pimasz Halandó keresztbe tette a karját a melle előtt, és azt mondta komolyan: - Prostitúció.

- Nem talált. Halkereskedelem.

- Tényleg?

- Neeeem - felelte Sabine. - Jóslás. Amivel rögtön el is nyerte a boszorkányoknak járó halálos ítéletet.

A vörös hajában lévő fehér tincset babrálta, amit egy illúzióval szokott elrejteni mások elől. - A boszorkányokat nem mindig máglyán égették. Ez tévedés. Nem. Volt olyan eset, hogy egy falu már elért egy bizonyos számú égetést, úgyhogy titokban gyilkoltak, egy-egy csoportot élve temettek el. - Elvékonyodott a hangja. - El tudjátok képzelni, milyen volt ennek a lánynak földet lélegezni? Azt az érzést, ahogy felgyülemlik a tüdejében?

Végignézett szótlan közönségén. Minden szempár elkerekedett - a légyzümmögést is meg lehetett volna hallani ekkor.

- A halandók gyorsan bevégezték, de Sabine nem - folytatta. - A lány ellenállt a kaszás hívásának, ameddig csak bírt, de érezte, hogy ereje gyengül. Míg aztán meg nem szólalt egy csilingelő hang odafent, amelyik azt parancsolta neki, hogy éljen, és keljen fel sírjából. És Sabine öntudatlanul engedelmeskedett, a halottak közül ásta ki magát, küszködött vakon, és minden egyes centiméterért megszenvedett, amely közelebb vitte a felszínhez.

A hátuk mögül Lanthe hangját lehetett hallani: - Aztán Sabine sápadt, ökölbe szorított keze bukkant fel a sáros földből. Melanthe végül megtalálta a testvérét. Ahogy kiemelte Sabine-t a sírjából, körülöttük mindenfelé villámlott, és jégeső verte a hátukat - mintha a föld gerjedt volna haragra, amiért elvesztette ezt a jó kis fogást. E sorsszerű éjszaka óta Sabine-t nem nagyon izgatja semmi.

Sabine felsóhajtott. - Az nem igaz, hogy nem izgatja semmi. Inkább azt mondhatnám, hogy semmi nem izgatja fel nagyon.

Lanthe csak nézett rá a korábbi erőátviteltől acélkéken villogó szemével.

- Milyen izgalmas, Sabine - mondta a szavakat közvetlenül Sabine gondolatai közé helyezve.

Sabine felugrott. - Telepátia. Elképesztő. Próbáld visszatartani. - Ó, istenek, megkönnyebbült, hogy Lanthe újabb varázserőt szerzett. Testvére meggyőzőereje teljesen kimerült attól, hogy igyekeznie kellett Sabine-t életben tartani.

Úgy tűnt, hogy Sabine minden egyes halál után erősebb lett, Lanthe viszont egyre gyengült - ami a képességeit és a mozgékonyságát illeti.

- Ez a varázslónő az állatokkal is tudott beszélni - folytatta Lanthe. - Találd ki, mit kapsz a születésnapodra!

- Ó, ez remek! - Az egyik legkevésbé keresett erő a Varázslók Rendjében. Az állatokkal való kommunikációval az volt a baj, hogy ritkán voltak elegen hallótávolságon belül, amikor szükség lett volna a segítségükre. - Remélem, egy egész sáskahad zsong majd körül, ha legközelebb megszorulok. - A közönség felé fordulva hozzátette: - Itt a vége.

A hosszú hajú férfi megkérdezte: - Várjon, mi történt a temetés után?

A sírós nő még hangosabban sírt. - Ho… hogyan is lehetne valami annál rosszabb, mint ennyiszer meghalni?

Sabine közömbösen válaszolt: - Találkoztak Omorttal, a Halálnélkülivel. Egy varázslóval, aki soha nem ismerte a halál csókját, és akit rögtön elbűvölt az a lány, aki számára a halál oly ismerős volt.

A két testvér tekintete találkozott. - Már biztos nem érti, merre vagyunk.

- De tudja, hogy mindig visszatérünk - Omort bizonyos mértékben irányítás alatt tartotta a testvéreket. Sabine keserűen felnevetett. Valóban előfordult, hogy azt gondolták, mellette biztonságban lesznek?

Aztán szárnycsapások hangját hallotta odakintről.

- Megjöttek. - Lanthe szemét a terem magas ablakaira emelte. - Végigszaladunk a város alatti alagútig, aztán megpróbáljuk megtalálni a kapunkat a felszínen.

- Nekem nincs kedvem rohangálni. - Az épület megremegett - legalábbis látszólag - Sabine haragjától.

- Mert egyébként mikor van? Most egyébként muszáj.

Bár Sabine és Lanthe csaknem olyan gyorsan mozogtak, mint a túlvilágiak, és közismerten kegyetlen harcosok, ez a rengeteg vrekener megállíthatatlan volt. És harchoz szükséges varázslatokkal sem rendelkeztek.

Lanthe végigpásztázta a termet, kijárat után kutatva. - Akkor is megtalálnak, ha láthatatlanná teszel minket.

Sabine egy biccentéssel újabb illúziót keltett. Egyszerre ő és Lanthe pácienseknek néztek ki. - Pánikot keltünk az emberi lények között, aztán kirohanunk velük az éjszakába.

Lanthe a fejét rázta. - A vrekenerek kiszagolnak minket.

Sabine rákacsintott. - Lanthe, te nem érezted, milyen szaga van a halandóimnak?

1

Tongue and Groove sztriptízbár

Dél-Louisiana

Napjainkban

- Egy magántáncot, a szexi démonnak?

Rydstrom Woede röviden megrázta a fejét, visszautasítva a hiányos öltözetű nőt.

- Két olyan combon, mint a tiéd, biztosan otthon érezném magam - mondta egy másik. - Ingyen. - Felemelte a nő egyik mellét, és megérintette nyelvével a bimbóját.

Erre Rydstrom felvonta a szemöldökét, de aztán csak annyit mondott: - Nem érdekel.

Élete egyik legrosszabb időszakát élte, és sztriptíztáncosokkal volt körülvéve a Szövetség egyik neonfényű klubjában. Idegesítette ez a nevetséges hely, úgy érezte itt magát, mint valami silány képmutató. Ha az ő folyvást rosszban sántikáló öccse megtudná, hol van most, a végtelenségig hallgathatná.

De Rydstrom embere ragaszkodott hozzá, hogy itt találkozzanak. Amikor egy csinos nimfa simult a háta mögé, hogy megmasszírozza a vállát, elkapta a kezét, és az arcába nézett. - Azt mondtam, nem.

Az itteni nők hidegen hagyták, ami össze is zavarta alaposan - hiszen oly nagy szüksége lett volna arra, hogy maga mellett tudhasson egy asszonyt. Sötét villámokat szórhatott a szeme, mert a nő gyorsan hátrálni kezdett. Majdnem elborul az agyam egy nimfa miatt? Megharagudni egy ilyen nőre, amiért megérinti, az majdnem olyan, mint leszidni egy kutyát, mert csóválja a farkát, csontot látván.

Rydstrom az utóbbi időben olyan érzékeny lett, miközben megpróbált a dühének ellenállni, mint valami gyorstüzelésű fegyver. A bukott király, aki higgadt észjárásáról és a mások iránti türelméről volt híres, úgy érezte magát, mint valami időzített bomba detonáció előtt.

Megmagyarázhatatlan előérzetei voltak - mintha valami elkezdődött volna, mintha valami nagy dolog lenne készülőben.

Mivel ennek a nyomásnak sem kézzelfogható gyökere, sem enyhülése nem mutatkozott, frusztrációja egyre csak mélyült. Nem evett, és képtelen volt egy egész éjszakát végigaludni.

Az elmúlt hetekben gyakran ébredt arra, hogy a párnát, a matracot vagy éppen a saját tenyerét döfködi, és iszonyatosan vágyott arra, hogy egy puha női test könnyítsen fojtogató szorongásán. Ó, istenek! Nőre van szükségem.

Arra viszont nem volt ideje, hogy egy rendes nőnek udvaroljon. Újabb konfliktus, amivel meg kellett magában vívni a harcot.

A királyság ügyei mindig fontosabbak a király ügyeinél.

Sok minden múlt azon a harcon, amelyet a korona visszaszerzéséért vívott a Halhatatlan Omort ellen, aki olyan ellenség volt, akit képtelenség volt megölni.

Rydstrom egyszer szembekerült vele, és keserű tapasztalatokat szerzett arról, milyen elpusztíthatatlan is a varázsló. Bár lefejezte Omortot, mégis ő volt az, aki - miután kilencszáz éve összeütközésbe kerültek - alig bírt megmenekülni.

Rydstrom próbálta megtalálni a módját, hogy örökre megölje. Testvérével, Cadeonnal és Cadeon zsoldosaival a háta mögött megállíthatatlanul követte egyik nyomot a másik után.

A küldött - egy több mint két méter magas, Pogerth nevű gennyláda démon -, akivel ma éjszaka kellett találkoznia, talán segíthetett nekik.

Egy varázsló küldte, akit Groot, a Fémek Mestere néven emlegettek, Omort féltestvére volt, valaki, aki majdnem annyira akarta Omort halálát, mint maga Rydstrom. Groot nem sokkal volt jobb Omortnál, de az ellenség ellensége volt…

Egyszer csak fekete bőrruhába öltözött démonnő mérte végig Rydstromot, szarván olcsó alapozóval, de amint elhaladt mellette, a démonkirály elfordult.

Eléggé… szerette a tüzes nőket, már a kezdetektől, de ezek itt nem voltak az esetei - bármit is vetett néha a szemére Cadeon veszekedés közben.

Nem, Rydstrom az aráját akarta, a sors által neki rendelt saját asszonyát, egy erényes démonnőt, aki mellette áll, és ágyának ékessége lesz.

Egy démon számára az asszonyával való szeretkezés döbbenetes élmény a szokásos döfködéshez képest. Tizenöt évszázada, azaz baromi régen várta már, hogy megtapasztalhassa a különbséget.

Kifújta a levegőt. De most nem ennek van itt az ideje. Nagy dolgok forognak kockán. Tudta, hogyha ez alkalommal nem győzi le ellenségét, királysága és kastélya örökre elvész.

Elvesztem az otthonom. Ökölbe szorult a keze, rövid, fekete karmai a tenyerébe vájtak. Omort és követői megszentségtelenítették Tornin kastélyát. A varázsló megtette magát királynak, és befogadta Rydstrom ellenségeit, nyugalmat biztosítva számukra. Az őrei hazajárók voltak, sétáló holttestek, életre keltett halottak, akiket csak akkor lehetett elpusztítani, ha mesterük meghalt.

Számtalan legenda terjengett a kastély egykoron szent termeiben zajló orgiákról, áldozati szertartásokról és vérfertőzésekről.

Rydstrom inkább meghalt volna, mint hogy olyan aljas, elvetemült lényekre hagyja az ősi kastélyt, akiknél visszataszítóbbakat a világon nem tudott elképzelni.

Az istenek segítsék meg azt, aki ma este az utamba áll. Mint egy ketyegő bomba…

Pogerth végül megérkezett, a bárba teleportálta magát. A gennydémon bőre olvadt viaszként bűzlött a rothadástól. Az inge alatt hordott géz kilógott a köpenye és az ingujja alól. Gumicsizmát viselt, amit bizonyos időközönként odakint kiürített, ahogy az illem megkívánta.

Amikor leült Rystrom asztalához, buggyanó hangot hallatott. - Uram és mesterem olyan ritkaságot kér fizetségül, ami majdhogynem mesebeli - kezdett bele mindenféle bevezető nélkül. - Cserébe olyasvalamit ad majd, ami nem kevésbé fantasztikus. - Aztán démonnyelvre váltva hozzátette: - Mit tennél meg egy olyan fegyverért, ami garantáltan megöli a Halhatatlant?

Tornin kastély

Rothkalina Királyság

Amikor Omort trónjának emelvényéről egy csatakos, levágott fej pattogott le a lépcsőn a fekete futószőnyegre, Sabine könnyedén oldalra lépett, és elment mellette.

A fej a Háromszázötvenhatos jósnőhöz tartozott - a szám azt mutatta, hány jós dolgozott Torninban, mióta Sabine idekerült.

Émelyítő volt a vérszag, a hazajárók közömbösen takarították el a fejhez tartozó testet.

Omort pedig, Sabine féltestvére és Rothkalina földjének királya éppen véres kezét törölgette - ami azt jelentette, hogy ő vágta le a látnok fejét, és kétségtelenül azért kapott dührohamot, mert kedvezőtlen jövendölést hallott.

Ott állt magasan és büszkén a gazdagon aranyozott trónusa előtt, bal válla fölött egy felemelt fegyverű őrt, jobb vállára vetve ragyogó köpönyeget viselt. Kardhüvely lógott a csípőjén. Sápadt haján bonyolult fejdíszt hordott, amely egyszerre funkcionált koronaként és harci sisakként.

Kellemes, kifinomult embernek tűnt, aki képtelen arra, hogy egy nő fejét levágja a testéről.

Omort rengeteg varázserőt lopott - a pirokinézist, a levitációt, a teleportálást - mindet féltestvéreitől, akiket aztán megölt. A jövőt azonban nem látta. Ez a hiányosság gyakran feldühítette. - Van valami hozzáfűznivalód, Sabine? Kezdesz elpuhulni?

Sabine volt az egyetlen, aki valamilyen formában szembe mert szállni vele, a törvényszéken lévő lények elcsendesedtek. A termek mentén többféle frakció tagjai álltak, akik a Pravusnak, Omort új hadseregének ellenségei voltak.

Közéjük tartoztak a kentaurok, az Invidiák - a viszály női megtestesülései -, az ogrék, a bűnös fantomok, a bukott vámpírok, a tűzdémonok égő tenyérrel… több lény volt itt, mint amennyit fel lehetett sorolni.

Csaknem mindegyik szívesen látta volna Sabine halálát.

- Elég nehéz mostanság hathatós segítségre lelni - sóhajtotta Sabine. Nem lehetett elvárni, hogy szimpátiát érezzen mások iránt. Túl sokszor húzta már ki magát saját vértócsájából. - Ami elég kár, bátyám, mert nélküle annyit érünk, mintha megvakultunk volna.

- Ne aggódj, rögtön keresek másik látnokot.

- Sok szerencsét kívánok hozzá. - Nem terem minden bokorban jósnő, és meg is járták már keményen a toborzás útvesztőit. - Emiatt a lefejezés miatt rendeltél ide? - kérdezte Sabine unott hangon, miközben körülnézett. Szándékosan átugrotta a törvényszék közepén álló Lelkek Kútját, és a fényűző terem egyéb részleteinek szentelte figyelmét.

A nagyszerű Rydstrom uralkodása óta a testvére radikális változásokat hajtott itt végre. A démon rideg trónusát fényesen világító aranytrónusra cserélte. Ma éjjel vér fröcskölte be a ragyogó fémet - a jósnő torkából spriccelő vér.

Ez ismerős…

A falakra zászlóit és lobogóit tűzette ki Omort, melyekre a talizmánként tisztelt állatát festették: az ouroborost, a farkába harapó kígyót, amely halhatatlanságát szimbolizálta. Mindent, ami egyszerűségre vallott, pazarrá változtatott. Ez a hely mégsem felelt meg a kifelé oly kifinomult Omort számára.

A legenda szerint a kora középkori Tornin kastélyt isteni kéz hozta létre a kút védelmére, hat vaskos toronnyal véve körbe a középen lévő törvényszékkel együtt. És bár az erődöt nem faragott kövekből építették, mégis hibátlan falakat húztak fel belőlük. Tornin tökéletesen tökéletlen volt.

Olyan durvára faragott, mint amilyennek előző királyát ismerték.

Omort maga alá húzta a köpenyét, mielőtt leült. - Fél órával ezelőtt hívtalak.

- Á, tényleg. Most jut eszembe. - Lanthe és Sabine DVD-ket néztek Lanthe napenergiával fűtött szobájában. A két testvér nem kevesebb mint hét órát fetrengett naponta a képernyő előtt. A kábeltévé sajna nem volt bevezetve.

Ahogy elhaladt a kentaurok helytartója mellett, Sabine lepillantott rá és megkérdezte: - Hogy megy a lógás? Mélyen, és egy kicsit balra, úgy látom. Neked balra, nekem jobbra. - Bár a kentaur alig bírta visszatartani a dühét, soha nem kötött volna bele. Sabine-nek itt jóval több ereje volt.

Rákacsintott, csak hogy emlékeztesse erre, aztán továbbment Omort felé. - Úgy volt, hogy itt leszek időben. De aztán igen sürgős dolgom akadt.

- Valóban?

- Nem. - És több közlendője nem is volt a dologgal kapcsolatban.

Omort érdeklődve figyelte, sárga íriszei világítottak. De amikor Sabine levette köpenyét, mintha összerázkódott volna, nemtetszését fejezte ki a lány öltözetével kapcsolatban - egy aranyszálakból készült, pánt nélküli top, egy piciny bőrszoknya, karmokban végződő hosszúszárú kesztyű és combig érő bakancs alkotta a ruházatot.

Miután Omort végigmérte Sabine-t, a tekintete az arcán pihent meg. A vastag, vörös, szárny formára húzott szemhéjfestés a szempilláktól a szemöldökön túl egészen a haj vonaláig ért.

Évekkel korábban Omort törvénybe akarta iktatni, hogy a rangosabb nők hagyományos, selyemből készült varázslómaszk mögé rejtsék arcukat, ahelyett hogy egyszerű festékkel utánoznák azt, illetve hogy teljesen fedjék el testüket.

Gyorsan rá kellett döbbennie, mi a véleménye Sabine-nek ezzel kapcsolatban.

- Omort, egyébként csak a gyógyszeremért jöttem.

- Majd később megkapod az adagodat - válaszolta, és legyintett egyet.

Milyen könnyedén lépett át a dolgon. Nem neki volt szüksége rá, hogy ne kelljen szörnyű halált halnia.

- Most valami sokkal fontosabbat kell megbeszélnünk…

Hettiah, Omort féltestvére és Sabine legfőbb ellensége érkezett meg felfelé sietve az emelvény lépcsőjén, aztán megállt Omort trónja mellett - az őt megillető helyen, hiszen egyszerre volt a varázsló rokona és szeretője. Bizonyára rögtön iderohant, amikor meghallotta, hogy Sabine a törvényszéken van, meg kellett győződnie arról, hogy nem hódította el tőle Omortot.

Hettiah két ponton is hatalmasat tévedett: Omortot Sabine bármikor elcsábíthatná, de soha nem kéne neki komolyan.

Omort teljesen figyelmen kívül hagyta ágyasát, Sabine-t fürkészte.

- Fontos megbeszélnivaló…? - zökkentette vissza Sabine.

- A kémeim régóta keresik Grootot, a Fémek Mesterét, és figyelemmel kísérik legmegbízhatóbb követőinek tevékenységét.

Groot Omort elől elrejtve élt, egyike volt a csupán két túlélő féltestvérnek azok közül, akik Torninon kívül tartózkodtak.

- Épp most tudtam meg, hogy az egyik küldötte magával Rydstrom Woede-dal találkozott.

Végre valami kaland! - Rydstrom és Groot, a két legveszélyesebb ellenségünk szövetségre lép. Ez valóban rossz hír.

- Valamit tenni kell. Az egyik kém hallotta, hogy a küldött egy kardot ígért neki, amit azért kovácsoltak, hogy engem megöljön.

Mindenki elhallgatott a teremben - Sabine-t is beleértve.

Omort fáradtan kifújta a levegőt. - Persze, nem fog. Nem tud. - Majdhogynem szánalomra méltó volt, ahogy beszélt. - Tudod hány bombáról, bűbájról, lándzsáról és méregről gondolták, hogy majd végez velem?

Sabine látta már egyébként, ahogy Omortnak átszúrják a szívét, lefejezik és hamuvá égetik. És ő mindig felkelt a köd mocsarából, mint valami főnix, erősebben, mint azelőtt. Már a neve is azt jelentette, a Halál Nélküli.

- De Rydstrom bizonyára hisz benne, hogy működni fog - mondta. - Látták, ahogy a hírhedten hidegvérű démon elviharzik a találkozó színhelyéről, és hallották a testvérével, Cadeonnal folytatott telefonbeszélgetést, miközben a kocsijába ült, hogy elszáguldjon New Orleans felé.

- Rydstrom bizonyára úton van, hogy találkozzon vele. - Cadeon, a Királyavató. A könyörtelen zsoldos. Azt beszélik róla, hogy bárkit trónra tud ültetni - kivéve a testvérét. Évszázadok óta együtt dolgoznak azon, hogy Tornint visszaszerezzék.

Ami most Sabine otthona volt. Lépjünk túl ezen, kedves démonok. Nem költözöm.

Hettiah a torkát köszörülte. - Ó uram, ha a kard nem ölhet meg téged, miért kéne aggódnod miatta?

- Mert maga a hit csaknem annyira veszélyes - válaszolta Sabine türelmetlenül. - A kard lehetne az a pont, ami köré összegyűlnek és a propaganda eszközeként használhatnák. - Már így is kisebb lázadások törtek ki mindenfelé, a démonok folyamatosan bukott királyuk miatt zúgolódnak.

Még mindig ez a zúgolódás - kilenc évszázad után.

Sabine gyakran morfondírozott azon, miként váltott ki belőlük ily heves lojalitást. - Akkor egyértelmű, nem hagyhatom, hogy a testvérek találkozzanak - tette hozzá. - Elcsípem Rydstromot, még mielőtt a városba ér.

- És aztán? - kérdezte Omort csendesen. - Mit csinálsz vele?

- Két legyet ütök egy csapásra - válaszolta. - Így kezdődik a jóslat. - Még mielőtt a Trónusok Háborúja elkezdődne.

A halhatatlanok e hatalmas összecsapása ötszáz évenként megtörténik, és jelenleg ott álltak ismét a küszöbén.

Felragyogott a tekintete, ahogy a törvényszék közepén lévő varázslatos kútra pillantott, amely áldozatokkal volt teleszórva - véres és felismerhetetlen testrészekkel. A jövője azon múlt, ki tudja-e szabadítani a benne rejlő erőket. És ehhez a démon volt a kulcs.

Ahogy Omortra nézett, a varázsló összevonta a szemöldökét, mintha arra gondolt volna, hogy Sabine ellenkezni fog, hogy az ágyába kell vinnie a démont. Pedig az igazat megvallva Sabine mohón várta, hogy ezt megtehesse - és aztán megszerezhesse az erőt, ami csak az övé lesz.

Végre valami, amit akarni, amire vágyni lehet.

- És mi lesz, ha a démon ellenáll neked? - kérdezte Hettiah.

Sabine-nek tágra nyílt a tekintete. - Láttál te engem mostanában, Hettiah? - Olyan mozdulattal fordult meg maga körül, amitől Omort előrehajolt trónusa szélén, Hettiah pedig gyilkos pillantásokat küldött felé.

Hettiah is rendelkezett bizonyos erőkkel. Az ő képessége tulajdonképpen az volt, hogy semlegesíteni tudta mások erejét. Éppolyan könnyedén törölt el illúziókat, mint ahogy Sabine életre keltette őket. Lanthe gúnynevet is adott neki, Hettiah, a Bulihervasztó Nagynéniarc.

- Ne becsüld le a démont - mondta végül Omort. - Vasakarattal rendelkezik, nem sok ilyennel találkoztam életemben. És ne feledd, hogy én szálltam vele szembe - és még él.

Sabine kifújta a levegőt, próbálta megfékezni hírhedten faramuci természetét. - Igen, csakhogy nekem különleges adottságaim vannak, így ez a démoncsábítás gyerekjáték lesz.

- De van egy kis hátrányod is - sziszegte Hettiah. - Különc vagy itt a Szövetségben.

Ez igaz, Sabine valóban különleges volt - egy szűz csábító. Sabine felkacagott Hettiah megjegyzésén, de aztán fagyos lett az arca, amint a testvéréhez fordult. - Omort, rakj már szájkosarat az állatkádra, különben csavarok rá egyet a beleiből. - Összekoccantotta ezüstkarmait, a hangja csak úgy visszhangzott a teremben.

Hettiah felemelte a fejét, de jócskán elsápadt. Sabine ugyanis tépett ki belőle bizonyos belső szerveket. Több alkalommal is. Ott tartotta őket az éjjeliszekrényén kis üvegcsékben.

De Sabine próbálta visszafogni magát, amennyire csak lehetett, mert amikor Hettiah-val küzdött, az mindig látványosan felizgatta Omortot.

- Egyébként meg amennyiben a démon valahogy ellenáll - Sabine végighúzta a kezét a teste mellett -, akkor van egy tervem vészhelyzetre. - Mindig talált egy „B” tervet.

- Szükség is lesz rá - vigyorgott Hettiah.

Sabine csókot fújt oda neki, ami a Varázslók Rendjében nyílt provokációnak számított, hiszen mérget tartottak a gyűrűjükben, amit aztán italokba kevertek - vagy ellenfelük szemébe fújták.

- Kapd el még ma éjjel, aztán… kezdj neki. - Omort mintha rosszul lett volna. Rydstrom nemcsak démon volt, akit ezért a Varázslók alig tartottak többre az állatoknál, hanem a bukott király, Omort legádázabb ellensége is.

Tehát Sabine számára elérkezett az idő, amikor fel kell tárnia szűzies - mármint a szűzhártyát illető - testét és méhét e lény előtt. Nem csoda, hogy Omort dührohamot kapott a jóslattól.

A varázsló egyik fele majd elepedt a varázserőért, amit Sabine most begyűjthetett. A másik fél azonban a lányért epekedett - vagy legalábbis az olyan nőkért, akik rá emlékeztették, mint például a vörös hajú Hettiah.

Aztán Omort felállt, megindult a lépcsőn, és megállt Sabine előtt. Nem törődve Hettiah döbbent fújtatásával - és a Sabine szemében szikrázó figyelmeztetéssel sem -, lassan a lány arcához emelte a kezét.

Vérfoltos körmei hosszúak, tompák és vaskosak voltak. Ahogy az állát megcsípte, Sabine háborgó hangon megszólalt: - Nos, bátyám, tudod, hogy utálom, ha egy férfi az arcomat érinti.

Amikor dühös volt - mint ezúttal is -, Sabine körül minden rázkódni és robbanni látszott, mintha földrengés rázta volna a környéket, miközben viharos szelek fújnak. Omort habozott, aztán elengedte a lányt a törvényszéken ülők ideges toporgása közben.

- Megvannak a koordinátái annak az útnak, amelyen Rydstrom végig fog menni - mondta Omort. - Lanthe kaput tud nyitni a várbörtönből egyenesen arra a helyre, és ott majd megállíthatod a démont. Tökéletes csapda lesz. Hacsak már el nem vesztette átjárókat nyitó erejét.

Lanthe kapukat állító képessége idővel folyamatosan csökkent, ezért csak úgy minden hatodik napon tudta ezt megejteni. Sabine csak remélhette, hogy egyet sem égetett fel mostanában.

- Miért nem hívod ide Lanthe-t, és kérdezed meg te magad? - kérdezte Sabine, amitől Omort arca elkomorult. Valamilyen okból ki nem állhatta, ha Lanthe közelébe került, és rendeletet hozott arról, hogy a két testvér soha nem lehet együtt a jelenlétében.

- Pontosan mennyi időm is van rá, hogy ezt a csapdát felállítsam? - érdeklődött a lány.

- Két órán belül el kell fognod.

- Már megyek is. - Nem volt sok ideje, hogy a tervet felvázolja, ami igencsak bosszantotta. Imádta a konspirációkat - terveket, vészterveket szövögetni, lehetőségeket latolgatni, a legnagyobb örömet azonban a várakozás jelentette egy éppen működésbe lépés előtt álló csapdára. Hónapokig az esemény különféle megvalósulásairól álmodott, most meg csak néhány órája van erre.

Mielőtt indult volna, Omort lehajolt, és a fülébe suttogta: - Ha volna bármi más megoldás, minthogy le kelljen feküdnöd ezzel a szörnyeteggel, már megtaláltam volna számodra.

- Tudom, Omort.

Ezt el is hitte neki. Omort soha nem adta volna őt fel önszántából, mert teljes valójában magának akarta Sabine-t, egészen azóta, hogy az első alkalommal megpillantotta. Azt mondta, van valami a lány szemében, amit még soha nem látott azelőtt - annak a sötét tudásnak a birtoka, hogy milyen érzés lehet valójában meghalni. Valami, amit ő még soha nem tapasztalhatott meg.

Megérintette a lány csupasz vállát meztelen kezével, és olyan hangot hallatott, mint aki éppen nyögést fojt el az érintéstől való örömében.

- Ne… érj… hozzám, Omort! - csikorgott Sabine a fogai között, hajfonatait harapós viperákká változtatva, míg a férfi el nem vette róla a kezét. Néha emlékeztetnie kellett rá, hogy éppen olyan alattomos, mint a varázsló által imádott kígyók.

Rögtön meg is fordult, hátat mutatva Omortnak, ahelyett hogy három lépést hátrált volna, mielőtt kifelé indul a teremből. A kút mellett elhaladtában belefúrta a tekintetét.

Hamarosan…

- Ugye nem hagysz cserben? - kiáltott utána a varázsló. - Rydstrom nem juthat el a testvéréig.

- Vedd elintézettnek - kiabált vissza teljes meggyőződéssel. Vajon milyen nehéz lehet elkapni egy démont?

2

Olyan ritkaságot kér fizetségül, ami majdhogynem mesebeli…

Rydstrom egy töltésre épült úton száguldott végig, reflektorainak fénye áthasított a vastag ködön. A látvány felkorbácsolta az energiáit, az a megmagyarázhatatlan feszültség a tetőfokára hágott.

Omortot meg lehet ölni.

Százhatvan kilométer per óra. Százhetvenöt…

Egy karddal, amelyet Groot, a Fémek Mestere kovácsol.

Rydstrom oly régen várt már erre, hogy alig merte elhinni, hogy ez most megtörténhet. Bár nem bízott Pogerthben, a démonban, az ellenségében, Nïxben viszont igen - ez a valkűrjós rendezte el a találkozót.

Nïx azt mondta, ez a hadjárat jó esély arra, hogy Omortot megöljék - Rydstrom utolsó esélye. Vagy sikerül elpusztítania a varázslót, vagy örökre elveszett.

Ó, istenek, hát lehetséges volt. Fizetség gyanánt viszont Groot a lehetetlent kérte. Vagy legalábbis nagyon úgy tűnt.

Kétszázhúsz kilométer per óra. Bár már néhány perce lerakta a telefont, a testvérével való beszélgetéstől azóta sem ocsúdott fel. Cadeon - a legszavahihetetlenebb és legmegbízhatatlanabb szerzet, akit csak ismert - arról tájékoztatta, hogy már meg is szerezte a díjat, amit Groot a kardért cserébe kért.

Cadeon vonakodva beleegyezett, hogy találkozzon Rydstrommal a szokásos helyen New Orleans északi részén a fizetséggel felszerelkezve, de Rydstromnak még beletelt fél órába, hogy odaérjen. Cadeonnak rengeteg ideje volt, hogy visszalépjen - ha már nem tette meg időközben.

Erre a gondolatra Rydstrom a pedálra taposott, kétszázhatvan kilométer per óráig húzva a gépet. Nem elég gyors. A jobb kezét odaadta volna, ha még egyszer teleportálhat. Omort azonban gátolta benne és Cadeonban is a teleportálás képességét. Rydstrom még soha nem érezte magát ennyire feszültnek az átoktól, mint most. Nagy dolgok forognak kockán.

Igen, Cadeon már meg is találta a fizetséget. De biztosan nem akar majd olyan buzgón megválni tőle.

Meg fog futamodni. Rydstromnak meg kellett ezt előznie.

Hosszú percek teltek el, a testvérére gondolt, egészen magába merülve. Tudta, hogy Cadeon otthagyhatja, ezért még jobban a gázpedálra taposott. Kétszázhetven…

Rydstrom meghalt volna a népéért. Cadeon miért nem bírt…

Szempár szegeződött rá a reflektorfényben. Nem vad volt, hanem egy nő.

A fékbe taposott és kifarolt, a jármű irányíthatatlanul megpördült.

A gumik csikorgása végighasított az éjszakán, ahogy a démon sportautója vadul forogni kezdett. De valahogy megtartotta.

- Ez visszahozza - Lanthe hangja elismerően csengett.

Sabine felemelte a kezét, és azt morogta: - Nem hiszem én azt, démon. - Épp amikor úgy tűnt, visszanyeri az irányítást az autó fölött, Sabine újrarajzolta az út képét, elhomályosítva a híd pillérét a démon szeme előtt.

Egyenesen belerohant.

Robbanás hangja hasított a levegőbe - fém nyöszörgése és üvegcsörömpölés. Füst gomolygott felfelé, a tömítések sípolni kezdtek. A nemrég még ragyogó fekete autó totálkárosra tört.

- Muszáj volt ilyen keményen odavágni? - kérdezte Lanthe, majd csücsöríteni kezdett a szájával, hogy egy fekete tincset odébbfújjon az arcából. - Most aztán biztosan nem lesz romantikus kedvében.

- Te kiabáltál itt a fülembe, hogy mindjárt elmenekül!

Amint Sabine meghallotta egy motor dorombolását a távolban, Lanthe-t láthatatlanná tette, és egy autót ábrázoló illúziót hozott létre - az autó nyitott motorháztetővel állt az út mellett.

A bajba került kisasszony. Aki nem tudja rendbehozni a motorhibát. Nevetséges kis klisé. De szükséges.

Amikor aztán az érkező autó nem lassított, Sabine intett neki, az mégis továbbhajtott. Hogy ne húzzon el mellette, a saját illúzióját állította pontosan az autó útjába. Kifarolt, nehogy elcsapja a képmást.

- Egyébként amúgy is démon - folytatta Sabine. - A démonok meg szívósak… és erősek. - Ahogy a kocsi ajtaja kivágódott, hozzátette: - Látod? - De még nem szállt ki.

- Mi tart neki ilyen sokáig? - kérdezte Lanthe telepátiára váltva, majd a körmét rágva halkan megjegyezte: - Mi van, ha idecsalogattuk a vrekenereket? - Azok a szörnyetegek még annyi év után is folyamatosan nyomoztak a testvérpár erősebb varázslatai után.

- Van még időnk - mondta Sabine kissé türelmetlenül, látni akarta azt a férfit, akinek oda fogja adni magát -, és némi nyugtalanság vegyült a hangjába, meg akarta végre pillantani a Szövetség egyik legnagyrabecsültebb vezetőjét.

Sabine persze mindent elolvasott Rydstromról, részletesen ismerte a történetét. Ezerötszáz éves volt. Öt testvére született, két lánytestvére és egy fiútestvére élt még. Már jóval azelőtt is nagy harcos volt, mielőtt váratlanul megörökölte Rothkalina trónját.

Sabine a külsejét is részletesen ismerte: nagytermetű férfi, arcán sebhellyel, intenzív zöld szempárral, amely a haragtól… vagy a vágytól olykor feketére változott. Dühöngő démonként a szarvai hátrafelé nőttek, nem nyúltak előre. Az egyik fele megsérült, még mielőtt a halhatatlanságot elérte volna.

Szarvak. És ezt a démont akarja a testébe engedni néhány perc múlva, ha a terve beteljesül.

Ha nem, akkor ott van a méreggyűrűje. A rubint alatt lapult az altatópor, amit a Banya készített a pincében, az ő bentlakós méreg- és varázsital keverőjük. A démonok mindkettőre igen fogékonyak voltak.

Rydstrom elkábítása nem szerepelt Sabine kedvenc tervei között, de ha rákényszerül, minden szükséges eszközt be fog vetni annak érdekében, hogy a várbörtön cellájába juttassa, amit elő is készítettek neki - egy olyan cellába, ahonnan nem lehetett kiszabadulni még démoni erők segítségével sem.

Alig egylábnyira volt tőlük.

Lanthe a cellán belül létrehozott egy közvetlenül az útra nyíló kaput. Sabine, hogy el tudja rejteni, élete egyik legnagyobb, legbonyolultabb illúzióját alkotta meg, hogy a várbörtön az út menti terület részének tűnjön.

Mintha egy örökkévalóság telt volna el, mire Rydstrom végül előtántorgott a füstölgő roncsból. Sabine kifújta a levegőt, észre sem vette, hogy eddig visszatartotta.

Ott állt előtte.

Valóban hatalmas volt - csaknem két méter tíz centi magas, a vállai szélesek. A haja ébenfekete, mint az éjszaka. A szarvak a halántéka mögül a feje oldalán futottak végig, kagylószerű színük erős kontrasztot alkotott dús hajával. Az egyik szarv egyébként sérült volt, letört a vége.

Noha tántorogva tett meg pár lépést, nem tűnt túlságosan sérültnek. Vér nem látható sehol.

Sabine felvonta az egyik szemöldökét, amikor Lanthe halkan megjegyezte: - A démonod egyszerűen… félelmetesen néz ki.

Sabine épp ki akarta javítani, mondván: - Nem az én démonom. - De az előttük álló férfi ugyanakkor az övé lesz. Egy ideig. - Félelmetes férfi, ugye?

A megjelenése alapján Sabine azt mondta volna róla, hogy valami bűnöző vagy egyfajta orgyilkos. Ez elég furcsa, hiszen az ész védelmezőjének tartották, okos vezérnek, aki előszeretettel oldott meg konfliktusokat, és keresett megoldásokat összetett feladványokra.

A Szövetségben azt suttogták róla, hogy még soha nem hagyta el hazugság a száját. Ami persze már önmagában is hazugság.

- Megpróbálod elbájolni, vagy egyből csapdába csalod?

- Először elbájolom. Démonivá is válhat, ha fogságba kerül. - Végigsimított világoskék ruháján.

- Jól nézel ki - állapította meg Lanthe. - Nincs az a gönc, amelyre ennyire nyilvánvalóan ki lenne írva, hogy „gyere, csináld velem”, mint erre a pasztellkékre.

- Erre semmi szükség, Lanthe. - Mivel Sabine nem akarta, hogy Rydstrom megtudja, hogy ő valójában varázslónő, ezért egy elegáns, ugyanakkor szolíd ruhát vett fel. Azt gondolta, nem veszít semmit, ha erényes nő benyomását kelti, ami feltételezése szerint egy jó démonkirályt mindenképpen megnyer.

Jobban tenné, ha tetszene neki ez a borzalmas új külső. A gyűrűjén kívül egy gramm arany sem díszítette a testét. Smink sem volt rajta. A haját kibontva hagyta, csaknem a derekáig göndörödött - fejdísz nélkül. Rossz érzést keltett benne.

- Biztos, hogy te ebbe bele akarsz menni? - kérdezte Lanthe. - Semmi hátsó gondolat a Gonoszak Csapatáról, meg hogy te majd állod a sarat?

Sabine szemét a prédájára függesztve válaszolt: - A legkevésbé sem.

A cél, a terv, a lehetőségek… mind ott hevertek a lába előtt.

Ahogy az üvegen és a roncsokon csikorogva visszatántorgott, hogy megnézze, mekkora kár érte az autót, a démon mélyet sóhajtott a látványtól, de a figyelme gyorsan el is terelődött róla.

- Van itt valaki? - kiáltotta. Lassan kikerült a baleset sokkoló hatása alól, minden egyes pillanattal egyre lejjebb engedte a vállát, az állát felemelte, volt valami összetéveszthetetlenül királyi a viselkedésében. - Nem sérült meg?

Sabine nem válaszolt, engedte, hogy a démon hangja átáramoljon a testén. Kellemesen mély tónusa volt, azzal a brit akcentussal, amely jellemző volt a nemes származású dühöngő démonokra.

Miközben felé lépkedett, előhúzott egy mobilt a zsebéből, és a kijelzőre tekintett. Sabine hallotta, ahogy azt morogja: - Francba. Nincs térerő.

Fekete kabátot viselt, alatta vékony fekete pulóverrel, amely ráfeszült széles mellkasára. A ruhája egyszerű szabású volt, de drágának tűnt. Bizonyára varratta valahol. Ilyen toronymagas termettel és széles vállakkal nem lehet csak úgy leemelni egy ruhadarabot a polcról.

Harci sebe végigfutott a homlokán, belehasítva az arcába. Akkor szerezhette ezt a sérülést, amikor még nem volt „bebetonozva” halhatatlan testébe - ahogy Sabine számolta, olyan harmincnégy-harmincöt éves korában -, különben nyom nélkül meggyógyult volna.

A seb olyan veszélyes jelleget kölcsönzött neki, amely ellentétben állt királyi hírnevével és öltözékével, ahogy a szarvak, a szemfogak és fekete karmok is…

- Én csinálnám vele - mondta Lanthe.

- Mivel te mindenkivel csinálnád, így ennek a megjegyzésednek végül is nincs jelentősége.

- Csupán féltékeny vagy.

Igen, igen, az volt.

Mikor Rydstrom újra felpillantott, Sabine tekintetével találkozott, a legdöbbenetesebb zöld szempárral, amelyeket valaha is látott.

- Most menj - mondta Lanthe-nak. - Légy kész arra, hogy közvetlen utánunk be tudd zárni a kaput. Amint megfogom, jelentsd a sikeremet Omortnak. Hangosan. Valamennyi idióta előtt, aki csak a törvényszéken van.

- Úgy lesz. Menj, kapd el, te nősténytigris! Vááá!

Miután Lanthe elment, Sabine minden erejével a démonra koncentrált. Álomszerűvé varázsolta az éjszakát. Rydstrom hunyorogni kezdett. A csillagok fényesebben ragyogtak, a hold testesebbnek tűnt az égbolton. A férfi zavarában összehúzta a szemöldökét, és elindult Sabine felé.

Látta, hogy méregetni kezdi, a tekintete átvillant hosszú haján és a szolíd ruhán, amely szerencsére átnedvesedett a párás éjszakában, és a melléhez tapadt. Erősen nézte kiugró mellbimbóinak körvonalát, aztán megtörölte a száját.

Ideje átvinni a kapun. Amikor Sabine a másik irányba indult az út mentén, Rydstrom megszólalt: - Ne, várj! Jól vagy?

Odafordult, de aztán ment tovább a csapda felé.

- Nem bántalak - sietett utána a démon. - Van itt a közelben egy autód?

- Szükségem van a segítségedre - mondta Sabine, folytatva a bajba került kisasszony című műsorszámot.

- Persze. Erre laksz valahol? - És végül kiértek a kapu sarkáig.

- Szükségem van a segítségedre - mondta megint, miközben a vízparti fűzfa mögé bújt, ami azonban csupán egy várbörtönbeli illúzió volt.

Rydstrom utánament - és Sabine érezte, hogy a kapu bezáródik. A csapda működött, a démon a világon semmit nem érzett.

- A városba kell mennem - mondta. - De aztán vissza tudok jönni, segíteni neked.

Mielőtt tudatosult volna benne, Sabine tekintete végigsiklott a mély sebhelyen - először látta ilyen közelről.

Rydstrom észrevette, és mintha várta volna a reakciót.

A seb Sabine-t nyilvánvalóan kevésbé zavarta, mint magát a démont. Ezt még felhasználhatta ellene.

Mindent egybevetve egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek képzelte. Annál… jobb. Ha pedig sokáig nézett a mélységes szempárba, csaknem el is felejtette, mi is a férfi valójában. Közelebb lépett hozzá, a démon pedig hátrálni kezdett, a szemében gyanakvás ült.

Sabine sietve beszélni kezdett: - Most segíts! - A démon nagy kezét a két keze közé fogta, és mosolyogva megcsókolta, majd a mellére tette. A démon, mintha észre sem venné, mit tesz, morogva rásimította a tenyerét.

- Erre van szükségem - suttogta Sabine, és kemény markába feszítette magát.

- És az istenek a megmondhatói, hogy meg is adom neked, amint elrendeztem…

- Én ezt - fogta meg a démon másik kezét, és a combja tövére tette - most akarom.

Túl erősen markolta a démon a mellét és a combját, mintha az élete múlt volna rajta. Mégis úgy tűnt, az indulást fontolgatja. Sabine kutakodni kezdett, olvasni a gondolataiban, de a démonok könnyen ki tudtak térni az efféle próbálkozások elől. Csak néhány kósza gondolatot hallott, azokat is csak azért, mert oly erősek voltak.

- Sokáig voltam nő nélkül… nem lehet az enyém… felelősségek…

Pontosan mennyi ideje élhetett cölibátusban? És nem aljasság azon gondolkozni, hogy visszautasítja őt? A felelősségek miatt?

Ez az ellenállás valójában érdekfeszítő volt.

Sabine tudta, hogy a démonférfiak imádják, ha a szarvukat megérintik, élvezték, ahogy a nő szexuálisan irányítja őket. Rydstromé kiegyenesedett, és elsötétedett az izgalomtól, úgyhogy Sabine felemelte a kezét, és köréfonta ujjait.

A démon megrázkódott, mintha extázisban lenne.

- Csókolj meg, démon - húzta szorosan maga felé Sabine, míg végül lehajtotta a fejét. Amikor az ajkaik találkoztak, Rydstrom mellkasából mély sóhaj szállt fel.

- … a kapcsolat vele, talán a kapcsolat…

Igen, a démon megérezte, mit is jelent számára a nő. Most már engedelmes lesz.

Lassan Sabine szájához ért, nyelvét puhán a lányéhoz csúsztatta. Sabine úgy érezte, a démon igyekszik szelíd maradni. Mintha attól félne, hogy majd elijeszti őt. Amikor azonban Sabine a nyelvéhez ért, és ingerlően nyalogatni kezdte, a démon keze keményen a fenekére tapadt, hogy méretes farkához hozzányomja. Úgy tűnik, a démonférfiakra vonatkozó szóbeszéd nem is volt túlzás.

Amint megérezte, hogy finoman hozzáér a démon farka, Sabine azt gondolta: Sokkal jobb. Ahogy a férfiak ebbe az állapotba kerülnek, rögvest felhagynak a gondolkozással.

Miután Sabine kissé megnyugodott, kezdte élvezetesnek találni a csókot. Jó íze volt, a démon ajkai puhák, és tudta, hogyan kell használni őket. Egyre több kutakodó csók, szoros ölelés, a testek felfedezése.

De ahogy izgalomba került, Sabine ösztönösen számtalan tűzcsóva illúzióját keltette. Ha Rydstrom ezt meglátja, rájöhet a kilétére. Abban a pillanatban, ahogy a lány aggódni kezdett, milyen erőteljes reakciókat vált ki a férfiból, Rydstrom kiszakította magát az ölelésből.

- Én… ezt most nem tudom megtenni. Találkoznom kell valakivel. Nagyon sok múlik ezen.

Most ez komoly? - Szerelmeskedj velem - suttogta Sabine közelebb csúszva. - Itt. A fa alatt, a holdfényben. Mindenem érted fáj. - Ami akár még igaz is lehetett.

- Nem. Nekem kötelességeim vannak. - A démon hangja nyers volt, a gondolatai kavarogtak, összevissza zúgtak a feje körül.

- …milyen dögös… lüktet tőle a tököm… a szarvam kiegyenesedett… Nem! A királyság ügyei mindig fontosabbak a király ügyeinél…

Igen, Rydstrom valóban türelmes és okos lehet. Úgy tűnik, még az önzetlenséget is hozzá lehet tenni a listához.

Mikor elhúzódott tőle, Sabine ajka a csodálkozástól elnyílt. Vissza fog engem utasítani. Felajánlotta neki a testét, szinte már könyörgött, hogy vegye el tőle, de ő nem tette meg.

Mily meglepő. Az egyetlen dolog, amit Sabine még egy jó kis szaftos tervnél is jobban szeretett, az a meglepetés volt. Rydstrom ellenállt… a saját arájának. - Akkor nincs más választásom, Rydstrom.

Abban a pillanatban, ahogy Rydstrom összeráncolta a homlokát, azaz kétségtelenül meglepődött rajta, hogy tudja a nevét, Sabine visszavonta az illúziót. Az út és a holdsütötte éjszaka fokozatosan ködbe veszett, megjelent a bezárt és lelakatolt cella. Ahogy körbefordult, Rydstrom hunyorogni kezdett a felismeréstől.

- Te Omort és Groot testvére vagy, Sabine, az Illúziók Királynője.

- Nagyon jó, Rydstrom.

A korábbi, szemöldököt összehúzó, vágyakozó tekintet eltűnt. Most mintha undorodott volna a lánytól. - Mutasd az igazi alakod!

- Ez az - simított végig Sabine a mellén és még lejjebb. - Nagyon örülök, hogy ilyen erős izgalomba hoz. - De mégsem eléggé…

Tisztán látszott, hogy fékezni próbálja az indulatait, ahogy megkérdezi Sabine-től: - Miért tetted ezt velem, Sabine?

A lány az ágy felé indult, amely épp most jelent meg a cella közepén - az ágy felé, amelynek lábánál és fejénél láncok lógtak. - Hát nem egyértelmű?

3

- Nem, egyáltalán nem - nézett Rydstrom az ágyról az előtte álló varázslónőre.

Mindenféle gondolat háborogott a fejében - gyanú ébredt benne és foszlott szét újra és újra. Ágy láncokkal. A nő nem tudta elcsábítani, hogy saját akaratából az ágyába vigye. Vajon most azt tervezte, hogy elveszi, amit akar?

Felkavaró testi vágy lepte el a gondolatra, ebből jött rá, hogy Sabine a foglyává tette. És ez így is volt. Rydstrom látta, ahogy az út eltűnik, ahogy elmozdul a híd pillére. Elképzelhetetlen hatalma volt, és valamilyen oknál fogva őt szemelte ki.

Felmérte a homályos teret. A nő egy várbörtön méretes cellájába csalogatta, amit ráadásul ismert is, hiszen maga is tartott itt rabokat Tornin kastélyának uraként és királyaként.

A saját átkozott várbörtönömbe csalt.

Amikor újra hozzá fordult, találkozott a tekintetük. Sabine-nek furcsa szeme volt - nagy, világos borostyán írisz, körülötte sötét, kávészínű karikával. Nem tudta levenni róla a tekintetét. - Visszahoztál Torninba, szóval gondolom Omorttal dolgozol.

- Ez így van - dorombolta.

A saját várbörtönömben vagyok, a legnagyobb ellenségem foglyaként. Összeszorított fogakkal folytatta: - És mikor nézhetek szembe vele?

- Nem fogsz. Nincs rá szükség. Neked csak rám van szükséged.

- Magyarázd el pontosan, mit tervezel - követelte a démon, és közben átkozódott, hogy ily hatással volt rá a nő. Soha nem keltettek még benne ehhez fogható, mindent elsöprő reakciót, mint az imént. Megcsókolta, és elveszett az élvezetben. Azt hitte, hogy talán a lány az arája.

Rydstrom aggódott, mit gondolhat egy ilyen szépség a sebhelyéről és arról, hogy mennyivel nagyobb volt nála. Megpróbálta gyengédebbé tenni az érintését és a csókjait. A nő meg szépen csapdába csalta.

- Azt tervezem - kezdett bele tárgyilagosan -, hogy teherbe esem, és utódot szülök neked.

A démonnak leesett az álla. Már a lány szavaitól is megmerevedett a farka, és minden démonösztöne életre kelt benne. Ez a nő domborodó mellével és édes ajkával az ő magját akarta, az ő párja akart lenni.

Megbabonázott. Ez egészen biztos.

Rydstrom tanulmányozta Omort családját, több száz testvéréről olvasott. Omort a legtöbbjüket megölte, miután megfosztotta őket varázserejüktől. De néhányat maga mellett tartott.

Mit olvastam én erről a varázslónőről? Az Illúziók Királynőjének nevezték, egészen találóan. Rydstrom is éppen egy szépen kidolgozott illúzió áldozatává vált. Bár úgy nézett ki a lány, mint aki a húszas éveinek elején jár, több száz évesnek kellett lennie.

Úgy tartották, hogy még ördögibb, mint maga Omort.

Türelmet erőltetett magára, és csikorgó fogakkal azt mondta: - Sabine, beszéljük ezt meg értelmes lények módjára. - Az értelemtől érezte most legtávolabb magát. - Mit érsz el ezzel reményeid szerint?

- Ha én vigyázok az utódodra, a dühöngő démonok utolsó lázadásai is abbamaradnak.

A gondolat, hogy a lázadások akár egy szemernyit is piszkálják Omortot, igazán lelkesítő volt. Rydstrom azt gondolta, hogy a varázsló szadista kormányzása minden lehetséges lendületet megtört volna. - Két hibája is van a tervednek.

- Világosíts fel, démon.

- Először is a testem nem… ad ki magot magából. - Egy dühöngő démon kedvét lelheti a szexben, de soha nem engedheti el a magját, amíg aráját meg nem találta, és ez a zár fel nem oldódott. - Bárkinek nem, csak akit nekem rendelt a sors…

- Én a tiéd vagyok. - Sabine a férfi szemébe nézett, aki megértette, hogy a lány el is hiszi, amit mond. Omortnak megvoltak a jósai, a saját Nïxe, aki mindig rendelkezésére állt.

Lehet, hogy Sabine jobban tudja, mint én…

Rydstrom gyorsan megrázta a fejét, bár a szája kezdett kiszáradni. Tizenöt évszázad alatt nem érzett még nőt ilyen vonzónak. És ha valóban ő az? Ha olyan hosszú idő után végül megtalálja az aráját? És rájön, hogy Omort testvérét kereste? - Nem, a sors nem ilyen kegyetlen.

Sabine a szemöldökét ráncolta. - A sors közömbös.

- És mi a valószínűsége annak, hogy a nőm legfőbb ellenségem rokona legyen?

- Omort apja ezer évig élt, és több száz lányt nemzett - csúszott oda hozzá. - Öt évszázaddal ezelőtt egy jós azt mondta Omortnak, hogy saját féltestvére, az Illúziók Királynője lesz a te sors által rendelt arád, és hogy háborús időkben fogja utódodat hordozni. A jóslat után Omort éppen azért kezdett el keresni engem, ami én neked vagyok. Azóta többnyire itt várom Torninban, hogy eljöjjön a megfelelő pillanat.

- Miért most? Miért most teszed ezt?

Sabine a fejét rázta. - Fokozatosan akartalak elcsábítani. De hallottunk a közted és Groot között zajló bizonyos eseményekről. Meg kellett akadályoznom, hogy egyesítsétek erőiteket testvéreddel, a Királyavató Cadeonnal.

Sabine tudott a terv részleteiről is? Ma éjszaka Rydstrom épp azt mondta testvérének, hogyha Omort hírt kap a kard kereséséről, bármit megtesz, hogy megállítsa őket. Nem is gondolta volna, hogy az ellensége egy ilyen varázslónő segítségéhez folyamodik majd.

- Mit tudsz a dologról?

- Többet, mint gondolnád - válaszolta a lány. - Mindig többet tudok, mint azt a férfiak gondolnák.

Vajon tudta, hogy végül találtak egy fegyvert, amely képes megölni Omortot? Hogy Rydstrom azért akart annyira rohanni, hogy Cadeonnal találkozzon, és aztán üzletet kössenek a pszichotikus Groottal? Bizonyára.

Cadeon épp most ér oda a találkozóhelyre, és azon agyal, hol a fenében lehet a testvére. A testvére, aki soha nem késett még sehonnan, aki soha nem késett le egy találkozóról sem.

- Még ha nekem rendelt is a sors, akkor sem lehetsz az enyém, Sabine.

- Ó, már hogyne lehetnék! - Ajkai sokat sejtető, vágykeltő mosolyra húzódtak, amitől megdobbant a démon szíve. - Újra és újra, amíg meg nem történik a dolog.

Újra és újra. Magáévá tenni puha testét, megtapasztalni azt a tökéletes, sápadt húst… Nem! Ellen kell állnom neki.

- Mondd el a második hibát. - Leereszkedett a hatalmas ágyra, bájosan a szélére ült. A fényes, vörös hajzuhatag előrecsúszott, illata megcsapta a démont. - Felébresztetted a kíváncsiságom.

Rydstrom összerázkódott. - Hogy az utódom törvényes lehessen, hozzám kell jönnöd feleségül, hogy a királynőm lehess.

- Tudom. - Törékenynek látszó kezével végigsimított a lepedőn. - Össze fogunk házasodni.

Úgy beszélt a házasságról, mint valami másodlagos ügyről, miközben a démon agya egyre csak pörgött.

Mert annyira megérintette, mint még előtte nő soha. És csak egy módja volt annak, hogy kiderüljön, valóban az övé-e.

- A szavadat adod nekem, démon. Én pedig elfogadom.

Az eskü - olyan kinyilatkoztatás, ami a dühöngő démonok királyát arájához köti. Nincs ceremónia, nincsenek tanúk, csak az egyezség kettőjük között arról, hogy egyek lesznek. A király kifejezi igényét, és ha a nő elfogadja, örökké a királynője lesz. - A népem soha nem ismerne el olyan házasságot, amelyet varázslattal kényszerítenek ki… vagy egy olyan fogantatást, amit szerelmi bájitallal idéznek elő.

- Rydstrom, beszéljünk most őszintén. A reakcióidat figyelembe véve - mutatott finoman a démon erekciója felé -, tényleg azt gondolod, hogy varázslatokat kell majd alkalmaznom rajtad?

Rydstrom összeszorította a száját, nem tudta volna eltitkolni azt, ami nyilvánvaló. - Aztán persze megölsz majd, ha a babánk megszületik.

A babánk. Soha nem ejtette még ki a száján. Sabine is felkapta a fejét, ahogy meghallotta.

De aztán lassan elmosolyodott - ami ámulatba ejtette a levegő után kapkodó démont. Vajon Sabine észrevette? - Nos, nem lennék igazi gonosz varázslónő, ha életben hagynálak.

- Akkor viszont egy dolog felől biztos lehetsz. Soha nem hallod meg az eskümet.

- Én viszont, Rydstrom, nem leszek a tiéd e nélkül.

Ezen a ponton minden világossá vált. Sabine kínozni fogja, szexuálisan zaklatja majd, amíg azokat a bizonyos szavakat ki nem mondja. De miért telt meg az ágyéka vérrel erre a gondolatra?

Újra és újra a szakadék szélére vitte ez a nő.

Elképzelte a hatalmi harcot, ami közöttük dúlhat, és hogy milyen bonyodalmakat okozhat… Fantáziák lepték meg, olyan gondolatok, amelyeket máskor rögtön el is nyomott magában. Titkok, melyeket hosszasan tartogatott - és mindig letagadott. - Akkor csak az időmet vesztegeted - mondta, de a hangja nyersebb lett.

- Miért vagy olyan biztos benne, hogy nem tudok bármi olyasmit kikényszeríteni belőled, amit ha kimondasz, vagy megteszel, akkor akár már belém is hatolhatsz?

Mert nagy dolgok forognak itt kockán. Rydstrom még soha nem volt ilyen közel mindahhoz, amire csak vágyott.

Ki kellett innen szabadulnia, hogy az öccséhez menjen, mielőtt még valami hatalmasan önző dolgot művelne. Cadeon gyilkos zsoldoskatona volt, aki épp most szerzett meg valamit, amire a legjobban vágyott a világon. - Nem tudsz rávenni arra, hogy előbb a kötelességemet el ne végezzem… és egyébként akkor még azt sem tudtam, ki vagy. - Ez bátor volt, Woede.

Sabine felállt, és hátravetette a vállát. - Még nem is tudod, mi mindennel tudnálak elcsábítani - mondta, és meghúzott egy szalagot a felsőjén. A ruha végigcsúszott kemény mellbimbóin, majd lefelé indult vékony derekán és formás combjain, hogy aztán szétterüljön a lába körül.

Nem is maradt más gyönyörű testén, mint egy kis darab könnyű, fehér selyem, amely a mellét takarta, és a legapróbb bugyi, amelyet Rydstrom valaha is látott.

A démonnak kinyílt a szája, a farka meg mintha ki akart volna törni a nadrágjából. Sabine tündöklő szemmel emelte fel az állát a férfira tett hatásának teljes tudatában és annak minden büszkeségét magán hordozva.

Fenséges lenne ez a nő, ha nem lenne olyan ördögi.

Abban a pillanatban a démon meghozta döntését. Hadizsákmányként fogom magammal vinni, mihelyst megmenekülök innen.

És fel fogja használni a szabadulásához.

4

Lanthe a törvényszék felé csoszogott, és közben iPodot hallgatott a gondolataiba merülve.

Egyszer, néhány hónappal ezelőtt éppen házon kívül volt, egy elektronikai üzletben ült, és kábeltévét nézett. Egy fogságban tartott delfinekről szóló műsor ment éppen.

A letargiás, unott állatoknak a gondozójuk halat adott egy tartályban, a delfineknek pedig jócskán meg kellett dolgozniuk azért, hogy megkaparintsák az eledelt, ki kellett találniuk, hogyan nyissák ki a tartályt.

Lanthe-nak eszébe jutott, hogy Sabine-t akkor az egyik kiégett delfinhez hasonlította, aki nem tudott szabadon odaúszni a zsákmányhoz, és képtelen volt megküzdeni érte.

Sabine-t gyilkossá tették, de senki nem volt, akit elpusztíthatott volna, olyan túlélő volt, akinek semmiféle természeti csapást nem kellett átvészelnie. Ettől lett kiégett varázslónő. Az volt már évszázadok óta.

Ma éjszaka azonban, amikor Sabine a démonra szegezte tekintetét, Lanthe rájött, hogy a testvére épp most kapott egy démonnyi méretű tartályt tele hallal. Végre…

Hogy a várbörtönből a törvényszékig jusson, ki kellett sétálnia az épületből, a nyári égbolt pedig mintha megtréfálta volna, régi félelmeket ébresztett benne…

Mi a pokol volt ez? Mintha valami csapkodást hallott volna, ami nem a zenéhez tartozott.

Körbepásztázta a helyet, kikapta a fülhallgatót, aztán néhány szívdobbanásnyi időre megmeredt, mintha megfagyott volna. Csak a csend. Ezt elvesztette.

Az idegei játszanak vele - erről lehet szó. Az sem igazán segített, hogy a véletlen lejátszás funkció olyan számokat választott, mint a „Don’t Fear the Reaper”, vagy a Jem-féle „24”.

„The sun’s setting gold, thought I would grow old, it wasn’t to be…”

Hetek óta töprengő volt, attól félt, hogy Thronos megtalálja őket, amikor házon kívül vannak. Vagy, isten ne adja, felfedez egy utat, amin át tud jönni Rothkalina földjére.

Mikor Sabine ma éjjel azt az erős illúziót létrehozta, Lanthe azon csodálkozott, hogy nem csalogatta ezzel oda a vrekenereket.

Bár a testvére haraggal reagált a félelemre, Lanthe egyszerűen megijedt. Látott valamit a horizonton, és érezte, hogy számára nem hoz semmi jót.

A nagytermet elérve, a törvényszék bejárata felé igyekezett. Két hazajáró állt ott őrt a toronymagas, kétszárnyú ajtó előtt. Lanthe továbbment, ők pedig gondolkozás nélkül kinyitották előtte az ajtót.

Legalább annyira utált a törvényszékre menni, mint amennyire nem szeretett távol maradni tőle. Ahogy a Pravus tagjai mellett elhaladt, tenyerüket szájuk elé fogva súgtak össze mögötte, úgy kezelték, mint valami száműzöttet, pedig Omort vér szerinti rokona volt.

Lanthe a birodalom hercegnője, és Tornin kastélyának egyik tornya is az övé. Mégis féltestvére utasításai alapján döntöttek arról, hogyan bánjanak vele.

Az Invidiák - agancsos fejdíszükkel, övükben korbáccsal és csillagformákkal a mellükön - csak nevettek rajta. A Vízitündérek, ezek a gonosz, festékkel szórt testű nimfák nyíltan ócsárolták.

A Libitinák, ez a négy hollószárnyú halálthozó leszegett fejjel, összehúzott szemöldökkel néztek rá. Szórakozásból arra kényszerítették a férfiakat, hogy kasztrálják saját magukat, különben megölik őket. Egyszerűen nem értették, miért van Lanthe-nak szüksége férfitársaságra.

Lanthe feltételezései szerint az sem növelte tisztelőinek arányát, hogy a jelen lévő férfiak kilencvennégy százalékával már lefeküdt, persze a fal mellett álló hazajárókat nem számítva. Matematikai értelemben ez azt jelentette, hogy Lanthe a főiskolai lotyóval volt megfeleltethető. Sosem járt főiskolára, de látott olyan filmeket, mint a Grease, a Bűvölet, vagy a Prérifarkas Blues - és azok mind az iskolai kurválkodásról szóltak. Tiéd vagyok.

Egyik volt szeretőjét sem szerette, a szexet azonban igen, a sok szexet, és hát tartsák érte őrültnek, de ha egy férfi ellopta a varázserejét, amint Lanthe éppen izgalomba került, soha többé nem engedte magához.

Sabine mindig könyörgött, hogy ne aludjon varázslókkal, a vámpírok csak a vérét akarták, a démonokat és a kentaurokat meg állatokként kezelték. És az itteni tenyészet egyéb tagjai? Gusssztustalanok.

Elhaladt Lothaire, a titokzatos vámpír mellett, aki hadseregük tábornoka volt, és egy ezrednyi veszett, bukott vámpírt vezetett. A Vének Serege néven ismerték, dermesztően nézett ki, szőkésfehér hajától egészen a szeméig, amely inkább volt rózsaszínű, mint piros, érzéketlen arcát is beleértve.

Ő volt az egyike azon vámpíroknak, akikről Lanthe feltételezte, hogy a puszta véren kívül talán a szex is érdekelheti. De aligha lehetett volna rávenni, hogy azt a bizonyos napszakot odaajándékozza neki.

Hosszú élete folyamán egyetlen olyan férfi létezett, aki gyengéden nézett rá, és mindennel együtt tökéletesen elfogadta őt. Lanthe attól félt - és nagyrabecsült önsegítő könyvei is ezt sugallták -, hogy azért fekszik le egyik férfival a másik után, mert még mindig fájdalmasan vágyakozik az után az arc után.

Bár Sabine úgy tudta, pedig nem szüleik meggyilkolásának éjszakája volt az első alkalom, amikor Lanthe azzal a vrekener fiúval találkozott.

De Thronos azóta legfőbb ellenségéve cseperedett…

Omort észrevette a trónról, és barátságtalanul nézett rá. Lanthe nem is sejtette, mivel vívta ki benne ezt a tartós gyűlöletet, de számára ez már az élet megmásíthatatlan ténye volt. Sabine szerint Omort ösztönösen félt tőle. Végülis ha Lanthe újra visszaszerzi képességeit, megparancsolhatja Omortnak, hogy őrüljön meg, és felejtse el, hogyan kell bánnia varázserejével.

A Háromszáznyolcas számú jós azt mondta neki, hogy egy „veszedelmesen ingerlő incidens” kelti majd újra életre meggyőző erejét. Lanthe türelmetlenül várt, közben csaknem fél évezred telt el.

- Mi újság? - kérdezte Omort, amikor az emelvény lépcsőjéhez ért. Hettiah, mint általában, ott vigyorgott mellette - egy halvány Sabine-hamisítvány. Bár a vonásaik hasonlítottak, Hettiah színe szürkének tűnt a tündöklő és gyönyörű Sabine-hez képest.

Lanthe megköszörülte a torkát. Sabine démonvadászatra indult, és zsebre is vágott egy kétpontosat! Nem, ez túlságosan blazírt. - Testvérünk sikerrel járt - kezdett bele a mondandójába másképp. - Fogságba ejtette a démont.

Szavai hallatán Omortnak a trónus karfáját markoló ujjai elfehéredtek, az arany elhajlott. Hettiah szenvedő arccal vett tudomást reakciójáról.

Szemét a trónterem kőtáblák borította keleti falára függesztette. A szerződéseket azoknak a vérével írták rá, akik a számos sötét paktum valamelyikében részt vállaltak, a feltételek kőbe vésve álltak mindenki előtt.

A Pravus négy fő tagja is aláírt egyet, hűséget esküdtek egymásnak - Omort, Lothaire, a kentaurok helytartója és a tűz démonarchiájának királya.

De Omort most Sabine táblájára tapadt a tekintetével. Ezt Menedéknek nevezték, ami nem más, mint egy ősi varázslószerződés. Addig volt érvényes, míg a nő megtartotta teste „tisztaságát”, amíg férfi nem „szennyezte” be. Sabine évszázadok óta inkább elszenvedte szüzességét, mint hogy bármilyen nem kívánt vagy természetellenes együttlétbe belement volna.

Ha egy kőtábla leesett a falról és összetört, mindenki tudta, hogy egy résztvevő megszegte a megállapodás feltételeit. Omort rettegve várta, hogy a Sabine-é lepottyanjon - ami tökéletes bizonyítéka lenne annak, hogy ágyba bújt Rydstrommal.

- A démon itt van a börtönömben? - kérdezte Omort üres tekintettel. - Mióta?

Lanthe megrántotta a vállát. - Vagy fél órája.

- Úgy látom, a nővérednek nem megy olyan könnyen a dolog, mint ahogy képzelte - mondta Hettiah kényeskedve.

- Nem, ez nem így van, Hettiah. - Még nem történt meg, de hamarosan meg fog történni. - Biztos vagyok benne, hogy Sabine szórakoztatónak találja a helyzetet… játszik vele, mint macska az egérrel…

A démon remegő kézzel simított végig a száján, aztán mintha észbekapott volna.

Szemével szinte felfalta Sabine testét, ahogy lassú, fenyegető lépésekkel közelített felé. Szeme színe feketére váltott, de vajon a vágytól, a haragtól, vagy mindkettőtől?

Sabine feltételezte, hogy megpróbál majd elszökni, és hogy túszként használja majd őt, ha nem sikerül az önfeledtségig elcsábítani. De azt gondolta, egy lehetősége még maradt - testi reakcióit a démon nem tudta elrejteni előtte. A belső feszültség még tisztán ott ült az arcán.

Rydstrom nem tudta, hogy megölje, vagy magáévá tegye. - Mégis mit vársz te ettől az egésztől?

- Már mondtam.

- Nem, te személyesen. A te néped lenézi az enyémet. Miért akarnál valaha is feleségül menni egy démonhoz, és a gyermekét hordani a szíved alatt? - Összehúzta a szemét. - Nem Omort fenyeget valamivel, és kényszerít, hogy ezt tedd? Egy családtagodat ejtette fogságba? Egy… szeretődet?

Sabine biztosan érezte, mennyire reméli Rydstrom, hogy belekényszerítették a dologba. - Nem, senkit nem ejtett fogságba azok közül, akiket szeretek. Egészen buzgón teljesítettem kötelességem. - És hogy a prófécia beteljesedjen.

Évszázadokkal ezelőtt megjósolták, hogy ha az Illúziók Királynője megszüli a dühöngő démonok bukott királyának utódát, a herceg elképzelhetetlen varázserőket szabadít majd fel. Ha nem szüli meg, a Pravus ellenségeinek martaléka lesz.

- Buzgón? - tört ki a démonból.

A démon eddig mélyeket lélegzett, több türelmet gyakorolt, mint amennyit Sabine férfitól valaha is látott a hosszú évek alatt. De azt is érezte, hogy kényszerítő erejének elmúltával Rydstrom felhagyott az észérvekkel, és elérte türelmének végső határát.

Látta, ahogy a démon magába zárkózik. Sebhelyes arcán egy izom feszült rángásba kezdett, a szeme feketén ragyogott. Sabine egy villanásnyi idő alatt belátta, olyan oldalát látja most Rydstromnak, amivel korábban csak kevesek szembesültek.

- Fogalmad sincs, mivel játszadozol itt - állapította meg kegyetlen hangon.

- Mondd el.

- Nem fog ez neked összejönni.

- Nem? Csak képzeld el, Rydstrom. Bármit neked adok, amit csak akarsz tőlem. Minden titkos vágyadat teljesítem.

- Mit tudsz te az én titkos vágyaimról? - Mintha durvább lett volna a hangja. Sabine újra megpróbált a fejébe látni, de nem sikerült neki.

Ahogy a démon közvetlenül előtte megállt, meg sem kísérelte megérinteni. Ilyen közelről nagyon kicsinek érezte magát a férfi elképesztő termete mellett. Érezte a testéből áradó forróságot.

Mindenféle figyelmeztetés nélkül a trikójához kapott, és belemarkolt. Sabine levegőt is elfelejtett venni, amikor letépte róla a felsőt, felfedve a meztelen kebleket.

Azonnal összeszedte magát, és a végzet asszonyának hangján duruzsolta: - Szépnek találod őket?

Ahogy erősen nézni kezdte a melleit, a szemöldöke válaszképpen felugrott.

- Nincs kedved megérinteni őket? Egész életedben arra vártál, hogy így játszadozhass az asszonyoddal.

Mikor már Sabine azt hitte, képtelen ellenállni, a démon ökle köré csavarta vörös haját. Olyan közel rántotta magához, hogy végül közvetlenül ott állt a bámuló szempár előtt.

- Nem kéne egy ilyen kislánynak, mint te, olyan démonokkal játszani, mint én - mondta egy újabb rántás kíséretében, míg aztán Sabine keze széles mellkasára nem csapódott. - Veszteni fogsz, és ha ez megtörténik, megfizetsz ezért.

- Ez biztosan…

Rydstrom brutális csókkal szakította félbe. Egészen más volt, mint az első alkalom, amikor azon iparkodott, hogy a kedvében járjon. Most inkább úgy tűnt, mintha meg akarná büntetni. De Sabine-nek nagyon tetszett, hogy ilyen határozott és erős a csókja. Kedvére volt, hogy nem fél tőle, mert más férfiak féltek.

Úgy érezte, kezd belekeveredni, és felhagy a védekezéssel. Ahogy felnyögött, a démon is mintha fejét vesztette volna. Hörgő hang szakadt fel a mellkasából.

Meztelen melleit a férfi felsőtestéhez simította, és a szájához tapadva súgta: - Rydstrom, tedd rájuk a kezed. Tudod, hogy megint érezni akarsz.

A démon felsóhajtott, mint aki vesztett, és a bőrére tapadt. A tenyerek érintése és forrósága megdöbbentette Sabine-t. Egy harcos kardmarkolattól érdes keze. A démon belemarkolt, magához húzta a száját, és a nyelvét kergette a nyelvével.

Amikor megszorította az egyik mellbimbóját - erősen és mérgesen -, Sabine felkiáltott, fájdalomra számított, ehelyett gyönyör lepte el a testét.

Micsoda meglepetés.

A másikat is megszorította, amíg mindkettő hegye duzzadt nem lett. Aztán kifeszített tenyerét simította végig rajtuk fel és le, érdes bőre a puha húst dörzsölte.

Felemelte a fejét. - A szemed egyre kékebb. - Egy árnyalatnyi tiszta, férfiúi elégedettség hallatszott a hangján. - Élvezed az érintésem, te nő.

Élvezem. Idegenek voltak, a démon semmit nem tudott róla, de az érzés, ahogy magával sodorta, az tökéletes volt.

Sabine mellei megduzzadtak a démonnak köszönhetően, és kezdett benedvesedni. Milyen régóta várta már. És éppen őt. Nagyon közel volt ahhoz, hogy végre megtudja, milyen lehet, amikor egy férfi mozog benne. - Még, démon.

Megfordította, hogy a lány háta a mellkasához érjen. Tovább simogatta a mellét. Miközben előrehajolt, hogy az arcát az arcához érintse, lélegzete forrón cirógatta a fülét. Ahogy méretes farka hozzáért, erősen hozzápréselte.

Az egyik kezét lecsúsztatta Sabine hasán a nemi szerve felé. A csípője üdvözlésképpen felfelé rándult, de a démon ujjai a bugyija táján ingerelték tovább.

- Mmm. Érints meg ott is, démon. - Remegni kezdett a várakozástól, ahogy a keze lassan a bugyijába csúszott. Tűzillúziók kezdtek megjelenni körülötte, de ő eloltotta őket… valamennyire.

Aztán Rydstrom ujjai végigsimítottak kis göndör háromszögén. Döbbent sóhajtással vette tudomásul, hogy alatta mindenhol szőrtelen volt. Reszelős hangon szólalt meg: - Milyen puha… nedves leszel, ha megérintelek, varázslónő?

Ahogy a csúszós redők közé nyúlt, Sabine felnyögött a gyönyörtől. A démon nekifeszítette a testét, és durván elkáromkodta magát a fogai között. - Te már készen állsz.

Végigkente a nedvességet duzzadt klitoriszán, aztán két ujjal dörzsölni kezdte, újra és újra körbesimogatta. Semmi kétség - a férfi megfontolt, de gyötrelmesen lassú.

- Nem sok kéne hozzá, hogy a kezemtől elmenj. - Ahogy még erősebben döfködte az ujjaival, a lány behunyta a szemét, és hangtalanul felkiáltott. Már nagyon közel járt, és aligha vette észre, hogy a démon felemeli kezét, amivel eddig ölelte…

Hogy aztán egy fojtófogással a nyakára szoruljon. Sabine levegőt sem kapott.

Karjába fúrta körmeit. De a démon nem engedett. Nem kapok levegőt… nem kapok…

- Én is ismerek mocskos játékokat. - Engedett annyit a szorításából, hogy a lány kapkodva levegőt vehessen. - Na, kiálts őrért!

- Nincs rá szükség… épp itt van egy.

Maszkot viselő őr illúziója jelent meg a félhomályban kivont karddal, amit a démon nyaka felé lendített. Rydstrom elengedte Sabine-t, és ellökte magától, hogy védekezni tudjon.

Sabine kiszabadult, felpattintotta a gyűrűjét az álomport szabaddá téve, aztán Rydstrom mögé csúszott. Ahogy az illúzió halványodni kezdett, odasúgta neki: - Mögötted.

A démon hátrapördült, ő pedig a szemébe fújta a port. - Ha úgy viselkedsz, mint valami állat, úgy is fogok bánni veled.

Vak, tiszta gyűlölettel telt szemekkel pillantott rá. - Te kis kurva! - Aztán a padlóra zuhant.

5

- Gyere, nézd meg az új háziállatomat! - mondta Sabine a húgának, amikor a törvényszékről visszaért, és hívta, hogy hozzon egy széket, és nézzék meg, ahogy a szolgák a démont vetkőztetik.

Csak Sabine legmegbízhatóbb alattvalói voltak jelen, varázsló szolgák, akiket Inferi néven illettek - és ami szó szerint „odalent tartózkodót” jelent.

- Gyorsan! - tapsolt nekik Sabine. - Mielőtt még felébred. - Ketten levették a kabátját, míg egy másik tüzet gyújtott a cella kályhájában. Egy negyedik pedig édes bort töltött Sabine és Lanthe poharába. Mindketten méreg után szimatoltak amúgy megszokásból, még mielőtt beleittak volna.

- Mindenkinek elmondtad a törvényszéken? - kérdezte Sabine.

- Mindenkinek - válaszolta Lanthe. - Na és itt mi történt? És miért van még felöltözve?

Sabine összefoglalta az eseményeket, aztán ennyivel zárta le a dolgot: - Amikor megpróbált megfojtani, elkábítottam.

- A szemfényvesztés úrnője vagy, ő meg így meglepett?

- Rendkívül okos szerető - mondta védekezésképpen.

- Nem tűnsz túl dühösnek.

- Csak azt tette, amit én is tettem volna ebben a helyzetben. Akkor már inkább lenyűgözött, hogy ilyen könyörtelen - mondta, figyelmen kívül hagyva Lanthénak a kehely szélét illető, méregető pillantásait. - Ez a démon elég ravasz - folytatta. - Azt hiszem, mind a gondolatai, mind a vágyai elég komplikáltak.

- Na ne már! Szinte hallom, ahogy azt mondja: Én, a hatalmas démon, én, a legerősebb.

Sabine a fejét rázta. - Nem, ő… más.

- Próbálj a gondolatai közé hatolni! Törj be a fantáziái közé!

- Megpróbáltam. Tipikus démon. Úgy elzárta, mintha barikád venné körül.

- Elhiszi, hogy te vagy az arája? - kérdezte Lanthe.

- Szerintem érzi, de még tagadja a dolgot. De nem sokáig tudja már tagadni. - Ami nagyon fontos volt. Kezdett kifutni az időből. Mint minden varázslónő, ő is csak minden második hónapban ismételte reproduktív ciklusát. És már közeledett a termékeny időszak vége felé.

Odakiáltotta az alattvalóinak: - Igen, most tegyétek az ágyra.

Egy titánemelvényen lévő matracon kívül az ágy láncokhoz erősített bilincsekkel is rendelkezett, a láncok pedig a szilárd ágyvégekbe voltak beledolgozva.

- Vigyázz a szarvaival, amikor felemeled - figyelmeztette, mert eszébe jutott, hogy a démonok képesek mérget engedni a szarvuk hegyéből, ami a halhatatlanokat lebénítja, a halandókat pedig megöli. Miután elhelyezték, Sabine a démon lába felé mutatott.

Ahogy a cipőjét rángatták, Lanthe megszólalt: - Még mindig nem hiszem el, hogy saját akaratából nem akarja megtenni.

Sabine egészségeset kortyolt édes borából. - Valami kötelességet, felelősséget emlegetett.

- Miért is gondolta, hogy majd elhiszed, valamiféle felelősség miatt utasítja vissza a szexet egy tüzes nővel, aki már csaknem könyörög érte. Még soha nem hallottam ilyet. Nem lehet, hogy kezded elveszíteni a csáberődet, mamikám?

- Nyald ki, hugi. Egyszerűen nem volt benne elég csáberő.

- Akarod, hogy adjak egy-két tippet?

Ez elég kényes téma volt közöttük. Amint Sabine számára kiderült, hogy hosszú évszázadokon keresztül nem ismer majd igazából férfit, azt hitte, Lanthe is szűz marad, szolidaritásból. Amikor Sabine ezt megemlítette, Lanthe csak nevetett. Hangosan. Valójában röhögött.

- Megvannak a képességeim. - Bár Sabine biológiailag érintetlen volt, azonkívül már mindenben volt része.

- Á, igen, Sabine az Il… - Lanthe itt megállt - …letlen Pózok Királynője.

Valóban mindig illetlenek voltak; ez Sabine minden együttlétére igaz. Régóta irigyelte azokat a párokat, akik egész nap az ágyban lustálkodtak, neki meg mindig izgulnia kellett, hogy majd vrekenerek jellennek meg a feje felett, vagy Omort rajtakapja.

Mikor az inferik lehúzták a démonról vékony pulóverét, Lanthe nagyot füttyentett. - Egy gramm zsír sincs rajta.

Sabine közelebb ment az ágyhoz, hogy jobban szemügyre vehesse, Lanthe pedig buzgón követte.

A démon mindenhol erőtől duzzadt, szíjas izmok domborodtak és buktak alá a testén. De nem volt nagydarab - szerencsére nem az a nyak nélküli bokszoló alkat.

Feszes bicepsze felett széles, matt aranypántot hordott. Örök darab lehetett, valószínűleg évszázadok óta hordta már.

- Nézd a tetoválást - mutatott Sabine egy mélyen az oldalán lévő pontra, ahol koromfekete tinta díszítette bőrét. - Folytatódik. - Megemelte, hogy a hátára pillanthasson, és egy sárkány képére bukkant, amelyik mintha a felsőteste körül kígyózott volna.

Állítólag éltek ilyen ősi sárkányok, baziliszkuszok Roth-kalina földjén, a Sírok Birodalmának nevezett területen. A démonok szent állatokként tisztelték őket.

A tetoválás bevett szokás volt a démonférfiak körében, Sabine mégsem gondolta, hogy Rydstrom testén is van. Sabine végighúzta ujját a rajzolaton, a merev izmok rugalmasan a bőrének feszültek.

- Valahogy mohónak tűnik a pillantásod, Ébi.

- És?

- És… ha te vagy az arája, talán te is érzed, hogy szinte húz magához. Talán szerelmes is lehetsz - mondta, és a nagy kék szempár megtelt vágyakozással.

Lanthe maga volt az önellentmondás - egy gonosz varázslónő, aki szerelem után epekedett. Sabine senkit nem ismert, aki ennyire vágyott volna rá, mint ő. Mintha már fiatal kora óta egész valójával folyamatosan keresné. Tucatjával olvasta az önsegítő könyveket, és falta a DVD-n megjelenő romantikus szerelmi történeteket.

- Az egyetlen szeretet, amire képes vagyok, az a testvéri - mondta Sabine. - Tartsd magad szerencsésnek.

Ha öt évszázad alatt nem találkozott romantikus vonzódással, már nem is nagyon várta, hogy ez még bekövetkezhet. Sokáig meg volt győződve róla, hogy valamelyik halála alkalmával örökre elvesztette azt a képességet, hogy egy férfit szeretni tudjon.

Egyébként meg Lanthe-n kívül soha nem bízna senkiben, és bizonyos közismert nézetek, és a testvére könyvei szerint, bizalom nélkül nem lehet szeretni.

- Egyébként meg az, hogy én az övé vagyok, nem jelenti rögtön, hogy ő is az enyém. - A varázslók nem hittek a sorsban, és így a sors által rendelt szerelmesben sem.

Sabine azonban mégis óvatos akart lenni zsákmányával. Ha elkezd ragaszkodni hozzá, illetve leginkább a testéhez, vagy kísértésbe ejtő csókjához, az elég… szerencsétlenné tette volna a helyzetüket, miután Sabine végez közös dolgaikkal.

- Felkészültél a gatyájára? - csapta össze Lanthe a tenyerét, aztán összedörzsölte őket. - Lássuk, valóban igaz-e, amit a démonférfiakról pletykálnak.

- Ó, az egyébként igaz. Tulajdonképpen azt gondolom, kicsit még alul is vannak becsülve. - Sabine beharapta alsóajkát. Még mindig félig merev volt, és nem volt benne biztos, hogy szerette volna, ha bárki is látja így Rydstromot. Odaszólt alattvalóinak: - Hagyjatok magunkra.

Amikor hármasban maradtak, Sabine belemarkolt a démon gatyájába a csípőjénél, de a slicc feletti gombnál megállt. - Lehet, hogy ezeket inkább rajtahagyom. Csak a hatás kedvéért, majd amikor leveszem róla.

Lanthe felvonta a szemöldökét, meglepődött Sabine birtokló viselkedésén.

- Most mi van? - kérdezte Sabine védekezésképpen. - Csak nem akarom, hogy megfázzon. - Elkezdte leláncolni a démon csuklóját a feje felett.

- Húha - mondta Lanthe -, ezt a témát itt most közelebbről is meg kell vizsgálnom. - Az ágy lábánál lévő bilincseket a bokájára erősítette.

Ahogy leláncolták, Sabine odacsúszott Lanthe mellé, és mindketten a démonra bámultak.

Széles válla szinte az egész matracot befedte, karcsú dereka, feszes hasa volt. A karján és a mellkasán lévő szőr, illetve a köldöke alatti sáv feketéllett, de a tövénél, barna bőréhez közeledve szőkébe ment át.

- Ez a pasi… Ébi, ez a pasi elképesztő - sóhajtotta Lanthe. - A saját démonod, egy szexrabszolga, akit bármikor használhatsz, amikor csak akarod. Nekem is kell egy ilyen!

- Jó, de most fel kell ébresztenem, hogy kicsit felpörgesse az új szerepe.

Lanthe gondolataiba merülve bólintott. - Van egyvalami, amibe még bele sem gondoltunk… mi van, ha ő az egyetlen férfi azok közül, akikkel valaha is találkoztunk, akinek mindig a vágyai a fontosabbak a kötelességeinél. Mi van, ha maradéktalanul megtartja az ígéretét?

- Ilyen férfi nincs - vágta rá Sabine gondolkozás nélkül.

- Erre kíváncsi vagyok. Lehet, hogy oly határozottan a jó oldalán áll, hogy a Pravus tagjai közül nem is tudja megkísérteni senki.

- Talán kételkedsz a csáberőmben? - Hettiah már egyszer nyilvánosan kétségbe vonta ezt a képességét. - Na, akkor mit szólsz egy fogadáshoz?

- Megteszem a tétet. Ha a jövő hétig nem tudod elcsábítani, akkor enyém a legszebb fejdíszed.

Sabine legbecsesebb fejdísze igen ritka kék és fehér aranyból készült, szárnyainak íve a fül mögött ért véget, és fátyolvékony aranyszálak függtek az elején.

Sabine még a Tiszta Érzékelés Királynőjétől lopta, azzal a képességgel együtt, amely birtokosát a megérintett tárgyak történetével ismertette meg. Tulajdonosának veleszületett varázsereje volt ez, így életre menő harcot vívtak érte. De Sabine végül húgának adta a tiszta érzékelés képességét, és beismerte magának, hogy csak a fejdísz kellett neki.

A két testvér nem szívesen fogadott aranyban. Anyjuk gyakran simított ajándéktárgyakat az arcához, miközben rajongva mondta: - Az arany maga az élet! Maga a tökéletesség. Hajlíts belőle szíved fölé vértet, testedbe zárja életed és véred.

De Sabine ezt a fogadást nem veszthette el. Rydstrom sors által rendelt arája volt. - De ha én nyerek, egy évig testi szerelem nélkül kell élned. Akkor talán majd közelebb érzed magadhoz a helyzetemet. - Lanthe hitetlenkedő pillantásokat vetett rá, úgyhogy hozzátette: - Igen, egy évet mondtam. Tudod, hogy az az ékszer ér annyit.

Lanthe fájdalmas pillantást vetett rá, de aztán hozzátette: - Na jól van, áll az alku.

Abban a pillanatban Sabine rabja démonnyelven motyogni kezdett, keskeny szája minden nyers szótagra szétnyílt.

- Akkor most futás. Egyedül akarok lenni, amikor megint felébred.

Miután Lanthe elment, Sabine az ágyra mászott a démon derekánál, aztán oldalra billentett fejjel alapos vizsgálat alá vetette a férfit. Rydstrom szarvai elvarázsolták. Ahogy kecsesen visszakanyarodtak a feje körül, és szinte teljesen simák voltak, csak a tövük végén volt rajtuk némi barázda. Dús haja szinte teljesen eltakarta őket, így halandók közé is kimehetett, amit sok démon nem tehetett meg.

Sabine-nek eszébe jutott, mennyire élvezte, amikor megérintette, amikor végighúzta rajtuk az ujját. Még öntudatlan állapotban is összerázkódott.

Aztán az arcára tévedt a szeme. Finoman metszett, szép vonásai voltak - erős orr, szögletes áll -, amelyeket csak a heg bontott meg kissé. A seb nyilvánvalóan súlyos lehetett, Sabine azon töprengett, hogyan szerezhette.

Lejjebb engedte a tekintetét. A démonéhoz fogható testet még nem látott soha.

Sabine-nét mindig is elbűvölte a kifogástalan alak. Azok a férfiak, akikhez korábban vonzódott, szinte kivétel nélkül kifinomult, mézes-mázos, ravasz varázslók voltak. Rydstrom nem ilyen édes szavú varázsló - ő maga a nyers férfiasság.

Ez ugyanakkor nem jelentette azt, hogy Sabine oly nagy lelkesedéssel kívánta volna az ágyába. Történelmi okokból viszolygott attól, hogy megüssék, a démonok viszont megjelölték a nőt, akire igényt formáltak. Ráadásul a démonok külsőleg is elváltoztak szeretkezés közben, vonásaik élesebbek lettek, bőrük mélyebb tónusra váltott, alsó és felső agyaraik megnőttek. Milyen lehet vajon, amikor Rydstrom egészen démonivá feslik, üvölt felette és döfködi. Ahogy ez az erőteljes test eljuttatja őt az orgazmusig. Hosszan a borába kortyolt.

Sabine nem hazudott, amikor azt mondta, hogy a hatás kedvéért hagyja rajta a gatyáját - temészetesen azt tervezte, hogy a fogával húzza le a cipzárt -, de ez nem jelentette azt, hogy nem akarta látni őt, vagy még inkább… azt.

A köpenyét az ágytámlára dobta, majd lassan kioldotta a démon nadrágját. Ami ott feltárult előtte, attól rögtön beharapta az alsó ajkát.

Forradások mintázták végig hosszú farkát. Valaha piercinget hordhatott, mostanában már nem viselt ilyesmit.

Sabine hallott bizonyos pletykákat ősi beavatási szertartásokról, amelyek számos démonarchiában szokásban voltak, de azt gondolta, a dühöngő démonok már évezredekkel korábban felhagytak velük.

Lehet, hogy Rydstrom rendelte el - végülis megvolt hozzá a hatalma.

Mindent egybevetve a démon levehetetlen karpántot visel a bicepsze fölött, tetoválása van, és piercinget hordott valamikor. Úgy néz ki, Rydstrom Woede az a fajta fickó, akinek külső megjelenése nem árul el semmit arról, mit rejtenek a ruhái valójában.

Sabine óvatosan visszahúzta a cipzárt, és gúnyosan elvigyorodott. Minő meglepetés.

6

Rydstrom felébredt… de csak lassan tért magához. Az alkonyati félhomályban azt sem tudta határozottan megállapítani, hogy ágyon fekszik.

- Alig fél órába telt, és már fel is ébredtél - mondta neki Sabine. - Egész keményen vagy összerakva, démon.

Ahogy derengeni kezdett, mi is történt valójában, a férfin végigsöpörtek a harag hullámai. Elkábított. Sem végtagjait nem tudta megemelni, sem a szemhéját nem sikerült felfeszíteni. Bár érezte a lány közelségét, a hangja mintha mérföldekkel távolabbról hallatszana.

Nincs rajtam ing? Mi a pokol…

- Eltarthat néhány percig, amíg összeszedjük magunkat fizikailag, úgyhogy azt gondoltam, beszélnünk kéne a Groot megbízottjával való találkozásodról.

Mit tudhatott ez a nő? Próbált visszafelé kutakodni a gondolatai között, de az emlékei elérhetetlennek bizonyultak.

- Hogy mit tudok? - kérdezte Sabine a gondolataiban olvasva, amivel jól felingerelte a démont.

- Tudom, hogy New Orleans felé száguldoztál, ráadásul olyan elszántan, hogy kénytelen voltam összetörni a csinos kis autódat, csakhogy rám figyelj.

Ma éjjel a testvérével kellett volna találkoznia. Cadeon biztosan csodálkozik, hogy nincs sehol. Amikor Rydstrom megérezte, hogy Sabine mellécsúszik az ágyban, résnyire nyitotta égő szemét, de egy elmosódott alakon kívül nem látott mást.

- Tudom, hogy Groot kovácsolt egy kardot, amiről azt gondolod, meg fogja ölni Omortot - suttogta Sabine a démon fülébe.

Rydstrom odébbdobta magát, majd felüvöltött, ahogy a láncot megérezte. - Te… leláncoltál engem? - Ez a kurva az ágyhoz kötötte a bokájára és a csuklójára erősített bilincsekkel.

Nagyon lassan fogom megölni.

Sabine rá se hederített a kérdésére: - A kardért Groot a Vesselt kérte fizetségképpen - egy nőt, aki vagy a legvégsőbb gonoszt, vagy a legvégsőbb jót szolgáló harcost hozza majd a világra. - Az apa hajlamaitól függően. - De ugyan hol lehetne ilyet találni?

Rydstrom érezte, ahogy Sabine újra megpróbál a gondolatai közé férkőzni, de már a helyén volt a védelem. - Végtére is, démon, vesselek csak minden ötszáz évben születnek.

És Cadeonnak mégis van már egy. Sajnos Cadeon sors által rendelt arája - az, aki után több mint egy évig vágyakozott - volt a Vessel. Egy Holly Ashwin nevű nő volt a fizetség, amit Groot követelt.

Ahogy Rydstrom látása kitisztult, Sabine-re szegezte a tekintetét, aki az ágy szélén ülve a boroskehely pereme felett vigyorgott rá. A démon kicsit megkönnyebbült, amikor a mellkasát betakarta. Aztán a szemöldökét ráncolta. A lány fehér felsője olyan kicsi és szűk volt, hogy látni lehetett mellei alsó részét. Nem ezt szakította le róla? Kezdem elveszteni a fejem…

- Amiben ugyanakkor nem vagyok biztos, hogy vajon elég információt adtál-e annak a seggfej testvérednek, amikor erre a lehetetlen keresőútra küldted.

Groot meghatározott bizonyos paraméreteket, amelyek alapján az üzletet majd nyélbeütik, ellenőrzőpontok rendszerét hozta létre, ahol minden egyes pont újabb részletekkel szolgált búvóhelyének elhelyezkedését illetően. Rydstrom elég információt adott Cadeonnak a telefonban, ami alapján már eljuthatott az első ellenőrzőpontig, és folytathatta a küldetést.

- Nem lehetetlen - válaszolta, de vajon a démon nélkül, és anélkül, hogy üzenhetett volna neki, lehetséges-e egyáltalán, hogy Cadeon azt tegye, amit tennie kell?

- Még ha a testvéred valahogy meg is találná a vesselt és Groot titkos erődjét, a kard akkor sem működik. A Varázslók harcászatban használt fegyvervasa az, amit Groot, a Fémek Mestere kovácsol és lát el varázserővel. Ettől nagyon erős lesz. De ahhoz nem eléggé, hogy halált hozzon a halál nélkülire.

Rydstrom kezdte visszanyerni erejét, és nekifeszült láncainak.

- Nem tudod elszakítani. Varázserővel erősítettem meg őket.

- Engedj el, Sabine!

- De hát csak most fogtalak el! - válaszolta duzzogó hangon.

A démon tekintete hasította a levegőt, ahogy menekülőút után kutatott. A legnagyobb cellában ejtették csapdába. Annak idején, amikor ő uralkodott Torninban, ezt a börtönt a politikai foglyoknak tartotta fenn. Volt benne egy szennygödör némi kiegészítővel, egy kis ágykeret, egy pokróc a földön és fűtéshez használható alkalmatosságok a kandalló mellett. Semmi olyasmi, ami segítségére lehetett volna.

Akkor még pontosan tudta… Tornin börtönéből senki meg nem szökhet.

- Úgy érzem, itt az idő, hogy megpróbáljunk visszatérni aktuális ügyeinkhez - tette le Sabine a boroskelyhet az ágykeretre.

- Aktuális ügyeinkhez? Még mindig nem értetted meg?

- Nem, sokkal eltökéltebb vagyok, mint korábban. Én soha nem veszítek, Rydstrom.

A démon nekifeszült a bilincseknek, és azt vicsorogta: - Kénytelen leszel.

- Á, szóval ez a te híresen erős akaratod. Majdnem olyan erős, mint az eszed, és az a képességed, ahogy a jót a rossztól meg tudod különböztetni. De vajon helyes volt-e engem fojtogatnod?

- Az ellenségem vagy. - Az őrjítő feszültség megkétszereződött. - Az ellenségem, akit az első adandó alkalommal megölök.

A szavai csak úgy dübörögtek, a hangja gyilkosan zengett. Mégis csupán ő tudta egyedül, mily közel is járt ahhoz, hogy folytassa Sabine testének felfedezését, kicsikarva egy jóleső orgazmust érzékeny kis testéből. Centiméterről centiméterre egyre izgalmasabbnak találta. - Nem is zavar, hogy így kihasználnak? Hogy Omort eszköze vagy?

- Úgy látom, azt hiszed, Omort kényszerít, vagy hogy tán lelkiismereti problémát okoz, ha valakivel nem szerelemből vagy a gyönyör kedvéért dugok. Egyik sem igaz rám.

- Akkor te egy hideg, szívtelen kis kurva vagy!

- De csak amennyire te meg egy képmutató, szerencsétlen fasz. - Ajkai széles vigyorra húzódtak. - De ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne valami közöttünk.

A démon rúgott a lábával egyet, a felsőtestét dobálta.

- Meg kell értened, hogy innen nem menekülhetsz. Ez lehetetlen. - Sabine a férfi felé mászott térdre ereszkedve, szabadon hagyva csábító dekoltázsát. Ahogy észrevette, mily erősen bámulja a férfi, a felsője hirtelen eltűnt, s feltárultak csodás mellei, amelyektől minden démon térden csúszott volna előtte.

A ruha nem volt több illúziónál. És merev bimbói már csak pár centire voltak attól, hogy a férfi mellkasán végigsimítsanak.

Suttogó hangon szólalt meg: - Akarod, hogy a bőrünk összeérjen, Rydstrom?

Ahogy előrehajolt, megérintve bimbóival a férfit, a pillái elnehezültek, s a démon egy keserves nyögést fojtott magába. Újra kezdődtek küzdelmei, amelyek csak tovább fokozták az érintés erejét.

- A láncok meg vannak erősítve, ahogy a cella ajtaja is. Bele kell törődnöd, Rydstrom, hogy az enyém vagy.

- Sabine, most már kurvára vedd le rólam…

- Csitt, démon. - A mutatóujját a szájára tette, majd az utolsó pillanatban visszakapta a férfi csattogó fogai elől. - Pontosan tudom, mit akarsz mondani. Azt, hogy jobb lesz, ha ebben a percben elengedlek, különben megfojtasz, vagy valami ehhez hasonló erőszakot hajtasz rajtam végre. Aztán mindezt megfűszerezed egy jó kis fenyegetéssel a jövőt illetően. Talán valamilyen megszorítással, mint például, „ha innen kiszabadulok”.

Egyszerűen elcsitítja? - Látod, én kedves démonom? Annyira össze vagyunk hangolva, hogy nem is kell elmondanod, mire gondolsz. - Úgy vigyorgott rá, ahogy az okoskodó seggfejeknél szokás. - Mintha máris egyek lennénk.

- Jövőt illető fenyegetés? - A démon felemelte a fejét, kivillantva egyre hosszabb fogait. - Nem egyszerűen bajod esik, Sabine. Meg fogsz halni. - Nagy dolgok forognak kockán.

A következő kétségbeesett kísérlet során, ahogy a láncokból próbálta kiszabadítani magát, a bilincsek a húsába vájtak, csöpögött a vér.

Valóban fogságba esett. Ami azt jelentette, hogy nem juthatott el a testvéréhez. A kardhoz.

Olyan közel volt ahhoz, amit akart, most meg itt volt bilincsbe zárva, amelyet még ő sem téphetett szét…

Ez a varázslónő állította meg - ő tette ezt vele. Ő volt az útjában álló akadály. Egy ilyen kis nő több száz évnyi küszködést és háborúzást tett hasztalanná.

- Meg fogsz ölni? - Sabine lágyan végighúzta a körmeit a mellkasától a köldökéig, aztán átsimította a köldöke alatt lefelé induló szőrzeten. Rydstrom nem mutatta, de reszketett a gyönyörtől.

Sabine közelségében a bőre ezerszer érzékenyebb volt, a teste úgy szomjazta a megkönnyebbülést, mint még soha. Ugyanakkor kezdték elönteni a harag hullámai, lassan démonivá vált.

Bár a démonok rendjének tagjai könnyen fejüket vesztették a dühtől, ő képes volt kordában tartani e feszültségeket. És most, hogy Sabine vele volt, kezdett megőrülni, nagyon könnyen elvesztette tőle a fejét. - Igen, megöllek - csikorogta. - Titeket varázslókat nem nehéz fizikailag elpusztítani. Ha elég hosszan és keményen szorítalak…

- Ahogy azt már meg is próbáltad egyszer. Jegyezd meg, démon, semmi nem dühít fel annyira, mint amikor az életemre törnek. Van bennem bizonyosfajta ellenérzés a meggyilkolásomat illetően.

Mi a pokolról beszél ez a nő?

Sabine a démon lábai közé térdelt, feléje hajolt, kezét a vállára szorította. Miközben a fejét leengedte, megszólalt: - Egyébként valóban meg akarod ölni jövőbeli utódod anyját?

- Te kis kur… - Sabine mellkasát érintő nyelve torkán akasztotta a szót.

A démon mélyeket lélegzett, próbálta visszaszerezni az irányítást. Kezdett átváltozni, dühe szexuális vágyával arányosan fokozódott. Soha nem érezte még egyszerre az átváltozást és a vágyat.

Mi történik velem?

Sabine lefelé haladva kezdte végigcsókolgatni a démon testét, selymes haját végighúzta felforrósodott bőrén. Rydstrom úgy érezte, muszáj beletemetnie arcát a nő hosszú hajába.

Miért nem tette már meg eddig? Nem, meg kell ölnie.

Egy ketyegő bomba. Amit épp most csalogatott vissza barlangjába.

Sabine a démonra emelte tekintetét, miközben tovább nyalogatta és csókokkal borította be felsőtestét, mintha csak tóból inna. És a keze már a nadrágján matatott.

Lassan lehúzta a cipzárját, miközben egymást nézték, a hang beborította a terem csendjét. A démonnak az erős vágytól akaratlanul megemelkedett a csípője.

- Érezted, milyen nedves voltam - suttogta Sabine és újra megnyalta a férfi bőrét. A démont belengte leheletének forrósága, ahogy lefelé haladt a testén. - Nem akarod ezt belém meríteni?

Ahogy a farkát szabaddá tette, Rydstrom csípője görcsbe rándult. - Engedj el!

Az agyát elborították fantáziaképei. Minden, amit a nővel csinálni akart. A földre szorítani és beléhatolni. Újra és újra belepumpálni a magját hófehér testébe. Amíg könyörögni nem kezd. Még több fantázia, még erősebb düh öntötte el az agyát.

Sabine elképedt azon, mennyire átalakul rajta minden, hogy micsoda démoni változásokat élhet át. Aztán hátrahúzódott.

A démon összevissza csavarta magát, szarvait a feje fölött lévő láncokba szúrta, és közben a karjába is belevájt.

- Nyugodj meg, démon - suttogta Sabine, és delejező hangja végigsöpört a férfin. De ő tovább küzdött, amíg meg nem fogta…

Sabine szorosan a markába kapta a farkát; a démon összerándult meglepetésében. Olyan régen nem élvezett már el, a nő kezének puhaságától pedig megdöbbent.

Erősen dolgozni kezdett rajta, miközben a démon a testét dobálta, a farka ki-be csúszkált a kis marokban.

Küzdött, forgolódott, utálta Sabine-t, pedig ő tovább folytatta a kielégítést. Vér szivárgott a csuklóján és a bokáján keletkezett újabb sebekből…

Hirtelen villámcsapásként gyönyörhullám öntötte el a démont, ismeretlen gyönyör. Kábultan pillantott lefelé.

Duzzadt pénisze végén szivárogni kezdett a nedvesség, Sabine pedig ráfújt, lehűtve az összegyűlt, forró spermát.

Ahogy a farka a markában lüktetett, és egy pillanatra mintha szényílt ajka felé közeledett volna, Sabine újra ránézett csillogó tekintettel. Izgatott volt, zihálva vette a levegőt, amiről a démonnak ismét eszébe jutott, mily izgalomba jött nem is olyan régen, és hogy mily nedvesek lettek tőle az ujjai. - Látom, ahogy mindjárt szétdurran, démon.

Elhitte neki - soha életében nem érezte még ezt a fájdalmas feszítést.

Összezavarodott, mert ahogy a nő tekintetét magán érezte, egyre jobban vágyódott rá, hogy megkívánja, amit lát. A démon azt akarta, hogy vágyjon rá, pedig meg kellett ölnie. Egyre erősödött benne a konfliktushelyzet.

Sabine alsó ajkához szorította a nyelvét. - Azt hiszem, azt szeretnéd, ha megnyalnálak odalent. Hogy összezárjam a farkadon a számat, és szopogassalak.

Ahogy a szavak hallatán felnyögött, a farka összerándult, és egy újabb csepp jelent meg rajta. Ahogy a hátát a mindent elsöprő gyönyörtől megfeszítette, Sabine odasúgta neki: - Csak az arád képes arra, hogy a magodat előcsalja belőled. Voltál már valaha ilyen közel ehhez?

Én… még soha.

7

- Kezded már elhinni, hogy a tiéd vagyok?

A démon, ahogy már korábban is néhányszor, keményen Sabine arcába nézett kifürkészhetetlen obszidián szemével, de nem mondott semmit. Sabine kitalálta, hogy ezt akkor csinálja, amikor a hazugság kísértésébe esik. A legtöbb ember félrenéz ebben a helyzetben, de Rydstrom kihívóan rámered.

Sabine előrehajolt. - El sem tudom képzelni, milyen szorongató érzés lehet, mikor nem engedheted ki a magodat. Bizonyára elég sovány így a szex. Fogadok, hogy folyamatosan azon gondolkozol, milyen lenne egy puha, vonagló nőt magadra ültetni és belé engedni az összeset.

Szavai hallatán a démon szemöldöke úgy rándult össze, mintha fájdalom hasított volna belé, ajkai felcsúsztak a szemfogain.

- Most viszont abbahagyhatod a morfondírozást. Mondd ki azt a pár szót, és én azonnal rajtad termek, hogy a testembe préseljelek. Addig lovagollak keményen, démon, míg aztán már semmi nem jön majd belőled. - Sabine is akarta… legalább annyira kívánta, mint a férfi.

Hogy végre megtudja…, de soha nem gondolta volna, hogy majd megtagadja ezt az utolsó lépést.

A farka már mindenhol nedves volt. Ahogy egymást nézték, Sabine végre belelátott a gondolataiba. Utasításokat adott neki magában.

Nyald körbe a végét! Ez úgy megütötte Sabine fejét, mint valami hőhullám.

- Csináld, tassia - mondta ki reszelős hangon.

- Mit jelent ez a szó?

- Ördögi nő, mert az vagy. Most pedig kóstold meg, amit belőlem kiszabadítottál.

- Én is akarom - suttogta az igazságot, miközben előrehajolt, mélyebben és egyre közelebb. A mellei fájtak, mellbimbói feszes gombokká duzzadtak. - És meg is fogom tenni.

Pontosan tudta, mikor érzi a démon a bőrén a lélegzetét; ilyenkor minden egyes izma megfeszült a várakozástól.

- Mondd ki a szavakat, Rydstrom. Tégy a királynőddé.

- Mélyebben… vedd a szádba!

Rohadtul meg fogja tenni megint. Vissza fog utasítani. Visszahúzódott, és hűvösen annyit mondott: - Az esküt, démon, vagy elmegyek.

- Soha!

Ahogy Sabine felállt és elengedte, még odavetette neki: - Te itt most veszteni fogsz… Csak az időmet pazarolod!

Ökölbe szorult a keze a bilincs felett. - Csináld végig!

- Csak néhány szó választ el tőle! - Egy illúziót öltött magára, mintha az imént levetett ruháját húzta volna fel. - Talán legközelebb.

Rydstrom démonnyelvre váltott, amit Sabine-nek nem is kellett értenie ahhoz, hogy rájöjjön, éppen aljas módon átkozódik. Nem számít. Az ajtó felé indult, hagyta, hogy a démon az ágyba vájja a sarkát, méretes farkát az ég felé döfködve.

Kint egy segéd várta, aki mindenkor készen állt arra, hogy megkapja utasításait. Sabine csak „Inferi”-nek szólította. Mindannyiukat ugyanúgy hívta.

Bár Sabine még mindig zsongott a foglyával való együttléttől, próbált nyugalmat erőltetni a hangjára, miközben a parancsait osztogatta.

Elrendelte, hogy kábítsák el újra a démont, aztán tisztálkodjon, és lássa el éjszakai szükségleteit. Ezek után egy nyakpánttal erősítsék az ágyhoz, a csuklóit pedig a háta mögött láncolják össze… arra az esetre, ha megpróbálna könnyíteni magán.

Sabine rájött, hogy ha a férfi elég nagy izgalomba jön, még a hozzá hasonló kis kurvákra is úgy tekint, mint valami Polyannára.

Gondolataiba merülve hagyta el a várbörtönt, a tornyához vánszorgott, aztán nekiindult a szobájához vezető hat lépcsősornak. Tudta, hogy elővigyázatosabbnak kellene lennie a rá leselkedő veszély miatt - Omort elég gyakran a sarokba szorította ezen az útvonalon -, de Rydstrom testét nem tudta kiverni a fejéből.

Soha nem gondolta, hogy ennyire vonzódni fog hozzá. Arra tanították, hogy úgy gondoljon magára, mint aki jobb és különb a démonoknál, és ezt a „rendet” csupán hatalmi játékszernek fogta fel.

De eltekintve a jó iránti elképesztő elkötelezettségétől - illetve attól a ténytől, hogy halálos ellenségek -, Rydstrom felkeltette az érdeklődését. Annyira különbözött azoktól a férfiaktól, akiket ismert, vagy akikkel barátkozott, hogy már valóban kíváncsivá tette.

Hogyan szerezte azt a sebet az arcán? És azokat, amelyek a farkán futottak végig? Most, hogy csaknem teljes egészében látta, sehogysem tudta kitörölni mellkasának és hosszú, izmos karjának emlékét. Végigfuttatta mohó tekintetét a férfi méretes nemi szervén…

Sabine felsóhajtott. Ma éjjel E.D.E. lesz az, akit végül randevúra hív… az ő elemes-dákós embere.

Miután átlépte szobája küszöbét, és becsapta maga mögött az ajtót, kissé megnyugodott, és eltüntette magáról ruhája illúzióját. Fáradt volt, de végre hazaért az egész napos munka után.

Aranyozott tükre elé állt. A karrier volt mindene.

Tervek és vésztervek. Sabine rajongott értük, és most éppen nyakig benne volt egyben.

Csak Omort, Sabine és Lanthe ismerték a Rydstrom elfogatása mögött rejlő igazságot. A démon gyermekére nem azért volt szükség, hogy a lázongókat elcsendesítsék, hanem hogy kinyissák a titokzatos, Tornin közepén álló Lelkek Kútját. Sabine nem tudta, hogyan fogja felszabadítani a herceg a kút hatalmát. Csak azt tudta, hogy meg fogja tenni.

De volt valami, amit még Omort sem tudott. Az, hogy a fiú Sabine-nek fogja kinyitni a kutat - egyedül. Sabine pedig megfosztja a Pravust hatalmától. És magát Omortot is.

Sabine azt tervezte, hogy megszerzi Rothkalina királyságát, és királynői felügyelete alá helyezi.

Azzal, hogy a démont elfogta, végül megtalálta a módját, hogy ezt megtehesse. Most már csak az ágyába kellett hurcolnia.

Rydstrom soha nem gondolta volna, hogy ilyen fájdalom egyáltalán létezhet. Feszülő farka még mindig kínozta. Próbálta figyelmen kívül hagyni a benne lévő nyomást, és a láncokat, amelyekkel megkötözték, de a bilincsek a bőrébe vájtak.

Úgy égette a megalázottság érzése, mintha sav marta volna.

A fejében minden kavargott, kérdések sora vetődött fel benne. Vajon visszatér ma este? Milyen sokáig hagyja így megkötözve? Honnan tudott meg ennyi mindent a Groot-féle üzletről?

Milyen hosszúra tervezte ezt a fogságot?

El kellene szabadulnia… de hogyan? Tornin börtönéből senki nem szökhet meg… Sabine-t kellene túszként használnia. Hacsak nem Omort ellen fordíthatná. Vajon mennyire hűséges a testvéréhez?

Ha egy ilyen varázslónőt megnyerhetne az övéi számára, annak elképesztő előnyei lennének.

Próbálta felidézni, mit is tud a Varázslók Rendjéről általában. Eszébe jutott, hogy sóvárogtak a gazdagságra, boldog hedonisták voltak, akik egész életükben a gyönyört hajszolták… és az aranyat. De ugyanakkor titkolózó, paranoid alkatuk miatt gyanakvóan viselkedtek az ajtajukban kopogtató idegenekkel szemben. Legszívesebben a világ legtávolabbi sarkában éltek volna.

Mégsem a velük született gonoszság jellemezte őket. Csak azért gondolod ezt, mert akarod őt. Meglehet, de attól még tény, hogy ez nem elképzelhetetlen. A jelenlegi helyzetben ez tűnt az egyetlen lehetséges megoldásnak.

Még mindig kételkedett benne, hogy Sabine valóban az övé. A Trónusok Háborúja gyakran hozott össze párokat, családok is alakultak. Titokban azt a halvány reményt dédelgette, hogy ez alkalommal talán ő is megtalálja a másik felét. Évek óta fantáziált már arról a nőről, és azon töprengett, hogy a nevetése vajon szívből jövő-e. Selymes bőr. És egy olyan test, amelyben elveszítheti magát.

Rydstrom megpróbált felidézni valamit, amit megváltoztatna Sabine testén. A bőre ragyogó volt, az arca rózsás. Dús haja csak úgy csillogott a tűz fényében. Egyetlen heg sem csúfította a testét.

És ahogy a szeme világos acélkék színre váltott a fellobanó vágytól… azt biztosan nem színlelte. Sem a teste reakcióit. A nemi szerve nedves volt, puha ajkai meztelenül simultak egymásra. A démon karmai a tenyerébe vájtak.

Az utóbbi néhány hét történései után ez már csak olaj volt a tűzre. Túl sok feszültség gyülemlett fel benne. Az ő agya egyszerűen nem így működött. Általában lehetséges döntések sorát bontakoztatta ki pontos fadiagrammok formájában, amelyeken a választási lehetőségek tisztán követhetők voltak, ezek kimenetelei pedig megjósolhatók. Általában racionális volt, és szerette, ha simán mennek a dolgok, szüksége volt arra, hogy ez így legyen.

Most azonban szinte semmi nem az volt, aminek látszott, ha pedig mégis, akkor alapjaiban volt rossz. Otthon volt, de mint börtönlakó. Lehet, hogy megtalálta sors által rendelt asszonyát, csak éppen alattomos volt, kegyetlen és erkölcstelen. Amíg el nem menekült innen, sorsa és népének sorsa Cadeon kezében volt - ami pedig elég kényes helyzet.

Különösen most, mikor Cadeon maga mellett tudhatta a nőt, akit egyszer részegen „létezése fénypontjának” nevezett. Rydstrom ott volt, amikor Cadeon először látta meg Holly Ashwint, és érezte a közöttük vibráló energiát. Cadeon azonban nem próbálkozhatott meg vele, mert azt hitte, halandó.

Most tudta meg, hogy Holly tulajdonképpen valkűr. Úgyhogy semmi nem állt már az útjában, hogy megszerezhesse.

Hogyan is várhatta el Rydstrom a testvérétől, hogy azontúl, hogy megtagadja magától aráját, még adja is át Grootnak, ennek a pszichotikus gyilkosnak, aki csak közösülni akart vele.

A legutóbbi alkalommal, amikor a királyságnak szüksége lett volna rá, Cadeon hátat fordított Rydstromnak és a családnak. Ez alkalommal miért tenne akár egy kicsit is másképp?

Ahogy Cadeonon és Hollyn gondolkozott, egy másik gyanú is felmerült benne. Ők ketten tökéletes ellentétei voltak egymásnak. Cadeon a trehány, rideg szívű zsoldos, élete párját egy szemüveges, zseniális matematikusban találta meg, aki egyébként tisztaságmániás.

A kényszeres tudós, és a szerencse minden akadályon átgázoló katonája. Egy teljesen váratlan és abszurd párosítás.

Rydstromot becsületesnek és jónak tartották, Sabine-t alattomosnak és gonosznak. Nem úgy tűnt, mintha számított volna. Rydstrom nem tudta kiverni a fejéből, hogyan reagált a teste a varázslónőre. Ösztönösen érezte, hogy ha beléhatol, azzal feltöri a pecsétet, és végre megtudja, milyen érzés megszabadulni magjától, és ezt soha többé nem is kéne elfelejtenie.

Nemrégiben felkereste Nïxt, a jövendőmondót, hogy a jövőjéről beszéljen vele. A jós széles vigyorral válaszolt: - Elég hihetetlen. - Láthatóan jól szórakozott magában, mintha valami ironikus jelenetet látott volna.

Mi lehetne annál ironikusabb, mint hogy Sabine Rydstrom arája lesz. Ez éppen az a helyzet, amit Nïx szórakoztatónak találna. A valkűrök vallásos rajongással imádták a sorsot.

És nekik kell először szembesülniük azzal, hogy a sors egy kis akaratgyenge kurva képében jelenik meg.

Ellen tudok állni neki…

A cella ajtaja nyikorogva kitárult, és szolgák léptek be rajta. - Azért jöttünk, hogy felkészítsünk a mai éjszakára.  Megint por lepte be a szemét.

8

Mikor Sabine felriadt, az ágyát zuhogó esőben találta azon a sáros mezőn, ahol sok-sok évvel azelőtt élve ásták a földbe.

Pislogott egyet, aztán felismerte, hogy ez nem több, mint rémes álomjelenet. Gyakran hozott létre illúziókat, miközben álmodott, vagy valami rémálom szorongatta. Közömbösen végigsimított a nyakán lévő hegen, az illúzió szertefoszlott, a hálószoba pedig újra előtűnt.

Ez a toronyszoba valaha Rydstrom saját lakosztályainak egyike volt. A nyugati toronyban helyezkedett el, a vízhez legközelebb eső részen, és egész falnyi ablakait Sabine mindig nyitva tartotta az óceán felől érkező áramlat előtt. Újradekorálta, vörös és fekete zászlók lobogtak és csapkodtak a szélben.

Biztos volt benne, hogy nem fog tudni visszaaludni, hiszen első alkalommal is alig sikerült álomba merülnie…

- Nem a foglyoddal álmodtál - hallatszott egy hang a szoba félhomályából.

Sabine az ágy végébe ugrott, ahogy meglátta Omort sárga szemét világítani a sötétben.

Miután kapkodva eltakarta egy illúzióval sokat sejtető hálóingét, a szobát olyannak láttatta, mintha fluoreszkáló fény világította volna be.

Ezért nem tudott soha egyetlen éjszakát sem végigaludni. Omort a háta mögé kötözhette a kezét, ezen az egyszerű módon pedig akár blokkolhatta is illúziókat előidéző képességét - ami egyetlen védelme volt. - Azzal, hogy a szobámba jöttél, átléptél egy bizonyos határt, bátyám.

- Ez nem csupán formalitás kérdése? Olyasmi, amivel nemsokára úgyis felhagyhatunk? - Omort olyan erővel eresztette ki mentális érzékelőit, mint valami hanglokátor, de Sabine már megtanulta, hogyan blokkolhatja teljesen a gondolatait. Másoktól gyakran megkövetelte, hogy nyissák meg előtte gondolataikat, de Sabine-től sosem kérte ezt. Mintha valahol mélyen nem akarta volna tudni, hogyan is érez iránta.

- Ezt hogy érted?

- Rydstrom elfogásával egy lépéssel közelebb kerültünk… az elkerülhetetlenhez.

Mennyi ideig tudom még Omortot távoltartani? Ez a birtokháborítás rossz előjel volt. Amint odaadja a szüzességét a démonnak, és a gyermekét hordozza méhében, semmiféle szentség nem védi meg. Nem gondolta volna, hogy vár majd rá, mint valami keselyű, különösen így, hogy Hettiah is az útját szegi.

Ahogy Omort az ágya felé közeledett, Sabine próbált természetesen viselkedni. Alig sikerült. - Mit akarsz?

- A kőtáblád még mindig érintetlenül lóg a keleti falon. Nem mennek jól a dolgok a foglyoddal?

- Olyan eltökélt és erős akaratú, ahogy te is mondtad.

- Talán le kéne mennem megnézni…

- Nem! Ez nem lehetséges. Nem szabad emlékeztetnünk a közöttünk lévő kapcsolatra - mondta, majd sietve rákérdezett: - Hogy halad a jóskeresés? - Ördögi körbe kerültek, egyre gyengébb jövendőmondókat találtak. Kivétel nélkül mindegyik hibázott, úgyhogy végül kivégezték. Aztán egy még gyengébb lépett a helyébe. - Találtál már valami tehetséget?

Omort olyan pillantást vetett rá, amiből egyértelmű volt, ő engedélyezte, hogy témát váltson. - Kiválasztottam egyet, és kiküldtem néhány tűzdémont, hogy idehozzák.

Hogy idehozzák. A háromszázötvenhatos számú jós önkéntes volt, nem Omort „szerzeménye”. Voltak nők, akik jelentkeztek a pozícióra, és kétségkívül azt gondolták, hogy ők majd okosabbak, jobbak, kevésbé nélkülözhetőek lesznek. Soha nem így történt.

- Borzasztóan fontos, hogy valakit találjunk erre a pozícióra, amilyen hamar csak lehet - mondta Sabine kimért hangon. Óvatosan kellett kezelnie a témát, mert akár fel is dühíthette Omortot.

Egyszer ellopta egy jóstól a jövőbe látás képességét, de ahhoz nem volt tehetsége, hogy értelmezze is a látott víziókat. Még jobban össze volt tőle zavarodva, míg aztán rá nem kényszerítették, hogy adja át a képességet.

- És ez így is lesz - válaszolta Omort közönyösen, miközben fel s alá járkált a szobában, Sabine könyveit vizsgálgatta, és néha megállt, hogy egyet-egyet kézbe vegyen. Több száz volt ott halomba hordva. Túlnyomó részük a királyság történetéről, és Rydstromról szólt. Évek óta tanulmányozta már a démont.

- Nem is tudtam, hogy ilyen jól fel vagy készülve az ellenségemből.

- Komolyan veszem a dolgot… ez az én nagy lehetőségem arra, hogy némi hatalmat gyűjtsek be a Pravusnak.

- Igen, én is sokat tanulmányoztam őt. Rydstrom régóta foglalkoztat. - Végigpörgetett egy ősi kötetet csak úgy felszínesen, aztán odébblökte. - Elhiszi, hogy az övé vagy?

- Azt gondolom.

Omort elmosolyodott, előbukkantak hibátlan, fehér fogai, de a gesztusai soha nem értek el hideg szeméig. - Milyen csalódott lehet most a démon. - Leült Sabine mellé az ágyra.

Nyugi… nyugi… távolítsd el. - Mi történt azon az éjszakán, amikor szembekerültél vele? Mikor a királyság elbukott? Elolvastam mindent, ami fel van jegyezve, de elég zavarosak a részletek.

- Titkos paktumot írtam alá a Horda királyával, Demestriuval. Rátámadt Rydstromra, megcsapolta seregeit, aztán meglepte, újabb rajtaütést kezdeményezett. Rydstrom kénytelen volt távozni, hogy meg tudja védeni magát. Akkor foglaltam én el Tornint. A kastély védtelen volt, mert Rydstrom testvére, Cadeon megtagadta a birtok védelmére buzdító felszólítást.

- Miért tette ezt? - Sok mindent hallott a zsoldosról, de az az egy biztos volt, hogy félelem nem volt benne.

- Ki érti a démonokat? Nagy örömömre szolgál, hogy Rydstrom azzal vádolja Cadeont, hogy hátat fordított a királyságnak. Amit Rydstrom nem ért, az az, hogy én nagyon jól tudtam, miért fontos Cadeon kastélybeli jelenléte. Ezért tartottam itt ötszáz hazajárót lesben állva, hogy a herceget fogadják. Ha Cadeon engedelmeskedett volna, őt és testőreit lemészárolják.

Érdekes. - Te pedig személyesen néztél szembe Rydstrommal.

- Ő az egyetlen élő személy, akivel valaha megküzdöttem. Ahelyett, hogy egyszerűen hamuvá porlasztottam volna, becsületesen játszottam, és egy kardpárbajban álltam ki vele az egyik erődítményében. Lefejezett… a csapás hibátlan volt, és mindenki mást meg is ölt volna. De én felkeltem. Brutális erejével kiszakította a tetőt, engem csapdába ejtett, és így elmenekült.

Omort keze centiről centire Sabine betakart bokájához közelített. - Sabine, mennyire bízhatok én benned?

- Annyira talán nem, mint Hettiah-ban. Nem vele kéne most lenned?

- Ő nem érti meg olyan jól a dolgokat, mint te. És bármennyire is másképp szeretném, Hettiah csak halovány másolatod lehet. A te fényedhez képest homályos árnyék.

- Azért jöttél ide a szobámba, hogy elmondd azt, ami amúgy is nyilvánvaló? - Omort vonzódását nem csupán Sabine külleme gerjesztette. Sabine úgy vélte, Omort titokban a halálra éhezett. A halál helyett éhezett rá, egy olyan nőre, aki az elmúlást igencsak közelről ismerte.

Omort végighúzta mutatóujját a bokáján, lehunyta a szemét, és nyál gyűlt a szája sarkába. Sabine jól leplezte iszonyatát, aztán sietősen felkelt, és kiment a tengerre néző erkélyére.

Ez a hely mindig megnyugtatta, mint valami gyógyír a lázas gondolatokra. Álmatlan éjszakáin jobbára itt állt, és nézte a vizet.

Omort Sabine mögé lépett, nem érintette meg, de túlontúl közel került hozzá. Semmi melegség nem áradt a testéből. Hideg volt és élettelen, mint valami hulla.

Rydstrom maga volt a csalogató forróság.

- Menned kéne, testvér. Holnap próbára kell tennem magam. Nagyon észnél kell lennem, ha meg akarom törni Rydstrom vasakaratát.

- Örülök, hogy már nem becsülöd őt alul.

Ahogy Sabine megérezte a nyakán Omort hideg lélegzetét, megpördült, aztán a szobában lévő bárszekrény felé indult. Édes bort töltött - csak magának - aztán Omort felé emelte a kelyhet. - Bátyám, légy olyan jó, és mérgezz meg!

Omort minden hónapban adott neki és Lanthe-nak egy morsust, ami szó szerint „méregfog-harapást” jelentett. A morsus ereje abban rejlett, hogy nem lenyeléskor okozott fájdalmat, hanem ha kimaradt egy adag.

A méreg elvonása olyan gyötrelmeket hozhatott, hogy ő és Lanthe tulajdonképpen állandó „halálosítélet” kényszerében éltek. Ellenméreg nélkül a fájdalom oly hatalmas lenne, hogy rögtön meg is halnának.

A morsus akadályozta meg őket abban, hogy Omortot otthagyják, vagy fellázadjanak. Legalábbis nagy része volt benne.

Omort mélyet sóhajtott, mintha őt dobná ki éppen, aztán elforgatta a vastag gyűrűt a mutatóujján. Ahogy felpattintotta a méregtégely díszes fedelét, Sabine a gyűrűre meredt. Nagy jelentőséggel bírt a szemében. Az élet forrása volt, engedelmességének záloga.

És a gyűrű tájékoztatta arról is, mikor hazudott Omort, mert olyankor öntudatlanul forgatni kezdte.

Omort Sabine borába öntötte a fekete szemcséket, sziszegő hang és kanyargó füst kíséretében. De ha egyszer már benne volt, sem a szagát, sem az ízét nem érezte az, akit nem képeztek ki a méreg felismerésére.

Évekkel korábban rakta bele a morsust a borukba, még mielőtt megtanulták volna a mérgek illat és íz alapján történő azonosítását - és még mielőtt a sajátjukat megtanulták volna elkészíteni, hogy visszavághassanak vele.

Sabine közömbösen megemelte a kelyhet. - Slàinte. - itta ki fenékig. - Most pedig tényleg aludnom kell. Ne feledd, Omort, hogy ezt most értünk teszem. És tudom, hogy te azt akarod, hogy sikerüljön nekünk.

- Ez teljesen így van, Sabine. - Omort még egy kis időre rajtafelejtette a szemét, végül elment, de még éppen hallotta, ahogy Sabine azt motyogja: - Minél előbb.

Ahogy megint egyedül maradt, Sabine kiment az erkélyre. Végigpásztázta a háborgó tengert, mélyen belélegezte a sós levegőt, és elmerengett jelenlegi helyzetén.

Tervek és vésztervek. Tornint magának és Lanthe-nak akarta. A mai éjszaka után azonban arra számított, hogy Omort megadásra fogja kényszeríteni, még mielőtt valaha is lehetősége nyílna arra, hogy a saját lapjait kiteregesse.

Megborzongott. A varázsló jócskán felbátorodott ahhoz, hogy a szobájába jöjjön, hideget és gyötrelmet hozzon magával, ami úgy lóg rajta, mint valami köpönyeg. Sabine töprengő lett és piszkosnak érezte magát.

Tekintetét most első alkalommal nem láncolta magához a tenger. Dél felé fordult, a várbörtön tornyának irányába.

A démon a természet ereje volt, Sabine elképzelte, ahogy elveszik benne. Végül azon kapta magát, hogy feléje viszi a lába, és hogy a szíve fáj… valami után.

9

Sabine szó nélkül a démon ágyában találta magát.

Bár sejtette, hogy Rydstrom azonnal feszült lesz, csak feküdt mellette a hátán, nem ért hozzá, de ahhoz elég közel volt, hogy érezze a nagy testből áradó forróságot.

Hosszú perceken keresztül feküdtek csendben egymás mellett, mintha valami kényelmetlen fegyverszünetet kötöttek volna. Mindketten a plafont bámulták, úgyhogy Sabine el is tüntette, mintha a csillagos égbolt lenne a fejük felett.

Rydstrom egyre feszültebb lett. - Nagy hatalmad van - morajlott a hangja.

A sötétben Sabine mintha érezte is volna. - Valóban nagy.

- Most ez az egész illúzió, vagy csak a plafont tüntetted el?

- A hiúságom azt sugallja, érdeklődsz isteni adottságaim iránt, és kíváncsi vagy rájuk. A tapasztalataim azt mondják, meg akarod tudni, miben vagyok erős, és mik a gyenge pontjaim, hogy aztán megölhess.

- Meghagyom az életed, ha most kiszabadítasz innen - mondta a démon. - Rosszul bántál velem, de még nem tettél semmi olyasmit, ami visszavonhatatlan lenne.

- Démon, adj egy kis időt! - Hogyan lehet ennyire forró? Hihetetlen, de kezdte nyugodtnak érezni magát. - Hogy a kérdésedre válaszoljak, ez az egész csupán illúzió. Optikai és auditív is egyben.

- Nem tudsz másokat rávenni arra, hogy bizonyos dolgokat érezzenek?

- Nincsenek az érintés érzetét keltő illúzióim. Egyelőre. Ami nagy kár, mert úgy egy egész hadsereget hatástalanítani tudnék néhány nyílvesszővel. De arra attól még rá tudom venni őket arra, hogy érezzenek.

- Például mit?

- Rá tudlak venni arra, hogy lásd a legrosszabb rémálmaidat, és a legforróbban vágyott fantáziáidat. És irányíthatom is őket.

- Vannak egyéb képességeid is?

- Több tucatnyi - lódított Sabine. Ezen kívül egyetlen képessége volt, amit még valaha régen Lanthe-tól kapott születésnapi ajándékként… az állatokkal való kommunikáció, illetve az állatok hipnotizálása. - Sok ilyesmi van a birtokomban.

Úgy tűnik, Rydstrom ezt el is hitte. Aztán még egy kérdést tett fel: - Végiggondoltad, mit akarsz tenni? Hogy milyen is lehet kihordani és felnevelni egy démongyereket?

Igazság szerint erről vajmi keveset gondolkozott. Nem engedélyezte magának, hogy a terhességet, a démonherceg születését és nevelését elképzelje. Ha valaha is felmerült benne, milyen is lenne az a kis félvér, elhessegette a gondolatot.

A napirend készen állt, az ütemtervet rögzítette. A többi részletkérdés.

De Omort látogatásakor egy szál elszakadt terveinek szövedékén.

A démon kérdésére kérdéssel válaszolt: - Honnan tudod, hogy nincs egy szekérnyi démongyerekem?

- Miért, van?

- Nincsenek utódaim.

- És mi van, ha lányt szülsz? Rothkalinában a királyi cím apai ágon öröklődik.

- Erre fölösleges emlékeztetned. Tudod, a Varázslók Rendjében nők is viselhetik a koronát. Jelenleg Morgana minden Varázslók Császárnője. - Sabine az oldalára fordult, aztán a démon is, csuklója még mindig a háta mögött, összeláncolva.

- A nép nemigen fogadna el nőt errefelé. Én meg azon gondolkozom, vajon elég sokáig életben maradhatok-e ahhoz, hogy még egyszer megpróbáljam? - Egy vastag, fekete tincs csúszott Rydstrom homlokába, de sehogy sem tudta kisöpörni a szeméből.

- A sors rendelése szerint teherbe fogok esni, és egészséges fiút szülök utódodul.

- Fiút? - Mintha érdesebb lett volna a hangja. - Akit soha nem fogok látni, ha megvalósul a terved. Akit sem tanítani, sem megvédeni nem tudok majd.

Sabine elcsendesedett. A közvélekedéssel ellentétben Sabine számára nem jelentett élvezetet, ha olyanokat bántott, akik soha semmit nem követtek el ellene. De mert - egyelőre - nem ő uralta a világot, e helyzet kimenetelén sem változtathatott. Ahhoz, hogy ő és Lanthe végre biztonságban legyenek, egy démonnak el kellett buknia. Éppen ennek itt mellette.

Ő volt az a vétlen áldozat, akin nem lehetett segíteni.

- Várjunk csak… ha tudod, hogy egészséges fiút fogsz szülni, akkor rögtön ki is végezhetsz, amint kiderül, hogy terhes vagy.

Arcát és gesztusait illúzióval fedte el, így a démon nem láthatta meg, ahogy félrepillant.

- Nem hagyom itt az utódomat, nem hagyom, hogy itt nevelkedjen, ahol a vér és a gyűlölet ural mindent. Sokféle szóbeszédet hallottam arról, micsoda züllött élet folyik itt Torninban. Véráldozatok és perverzió. Az én otthonomban.

- Omort nagyon is élvezi, amikor az áldozatai kimúlnak.

A démon elképedve szólalt meg. - Te hallod egyáltalán, amit mondasz? Annyira hozzászoktál már, hogy észre sem veszed, milyen torz világban élsz.

Sabine hunyorgott egyet. Az, hogy a szemem sem rebben, még nem jelenti azt, hogy vak vagyok.

Nagyon jól tudta, milyen beteg ez a hely. Ezért döntött úgy, hogy túllép rajta.

- Soha nem kapod meg az eskümet, varázslónő.

- Nem adom fel, amíg nekem nem adod.

- Mindvégig láncba verve akarsz tartani? Mindenki másnál jobban tudom, hogy ebből a cellából nem lehet megszökni.

- Nem a biztonság az egyetlen oka annak, hogy láncra kötve tartalak. Biztos akarok lenni benne, hogy nem könnyítesz magadon, nem rombolod le, amit együtt felépítünk, és ettől majd rosszul érzed magad. - Ahogy a démon mellkasára nyomta az ujját, felsőtestének izmai válaszképpen összerándultak. - De nekem úgy tűnik, hogy ha ennyire hajthatatlanul ellenzed, hogy itt nevelkedjen az utódod, akkor azt már bizonyára elfogadod, hogy a tiéd vagyok.

- Végiggondoltad már valaha, mit jelenthetett volna ez számodra? Ha nem folyamodsz ilyesmihez?

- Úgy érted, ha más körülmények között találkozunk? Akkor jó lettél volna hozzám? Igaz szeretőm lettél volna? - A hangja alapján ezt szórakoztatónak találta. - Ha nem szóltak volna, hogy kapjalak el ma éjjel, talán elgondolkoztam volna rajta, hogy pincérnőnek álcázom magam a kedvenc éttermedben. Én lettem volna a bájos Lorean, akit eddig elkerült a szerencséje, virágmintás szoknyát hord, és akinek csak egy kis idő kell, hogy feljebb küzdje magát a ranglétrán… vagy egy férfi, aki megmenti. - Sabine erre már felnevetett. - Úgy terveztem, hogy pástétomot szolgálok fel neked, és hagyom, hogy a szoknyám alá kukkants.

- Ha más körülmények között ismerlek meg, akkor igen, akkor talán egy tiszteletreméltó férfival találkozol, aki igaz, és jó lett volna hozzád.

- Azt hallottam, soha nem hagyja el hazugság a szádat.

- Ezt úgy mondod, mint aki nem hiszi.

- Mert nem is hiszem. Soha nem találkoztam még olyan férfival, aki nem úgy használja az igazságot, ahogy az neki éppen megfelelő, és nem úgy formálgatja és változtatgat rajta, ahogy csak akarja.

- Én nem ilyen vagyok.

- Akkor mondd meg, hogy fizikai értelemben én vagyok-e az, akire mindig is vágytál?

A démon nyugodt, kihívó tekintettel nézett rá, aztán annyit mondott: - Morális értelemben nem. Arra nem számítottam, hogy egyszer a Szövetség egyik leggonoszabb nőjét varrják a nyakamba.

Sabine fülében Omort előbbi mondata visszhangzott. Milyen csalódott lehet most a démon…

- Az egyik leggonoszabbat? Nem az egyes számút? - Sabine a száját biggyesztette. - Nos, mindenkinek szüksége van hajtóerőre. Én érdekes módon soha nem tartottam magam gonosznak. Csak amiért alkalomadtán lopni szoktam.

A démon összeráncolta a szemöldökét, úgyhogy Sabine még hozzátette: - Vagy megölöm azokat, akik a lopásban megakadályoznak.

- Miért kell lopnod?

Sabine rápislogott. - Másképp hogy szerezhetnék aranyat? Vállaljak talán gépelést?

- Lehet, hogy anélkül is meglennél.

- Ki van zárva. Muszáj, hogy legyen aranyam. - Az arany maga az élet…

- Többen gyűlölnek, mint képzelnéd.

- Te gyűlölsz? - kérdezte Sabine.

- Még nem, de biztos vagyok benne, hogy ez bekövetkezik.

Sabine könnyedén felnevetett. - Engem gyűlölni olyan, mint egy éles kardot gyűlölni, amiért megvág. Nem tehet róla, hogy ilyenné formálták.

- Egy kardot át lehet alakítani. Új formát kaphat.

- Csak miután tönkrement. Képzeld el, milyen fájdalmas lehet a kovács tüzét, és a kalapács ütéseit érezni - olyan szörnyű, mint mikor első alkalommal formálják meg. Miért kéne mindezt a fájdalmat még egyszer elszenvedni?

- Hogy ez alkalommal már jó legyen.

Sabine erre nem reagált. - Ma éjszaka tassiának szólítottál, miközben én finoman becézgettelek. Ha ez ördögi nőt jelent, kell hogy legyen valami férfiakra alkalmazható megfelelője.

- Nem tudod? Nem beszélsz démonnyelven? - kérdezte Rydstrom hitetlenkedve.

- Itt bárdolatlan dolognak tartják, ha valaki megtanulja ezt a nyelvet, és tilos is a kastélyban használni. Egyébként már tudok öt másik nyelvet. Nálam öt a határ; betelt a keret.

- Szóval nem is értetted, mikor rád káromkodtam?

- Egy szót sem. De angolul is elégszer neveztél gonosznak és kurvának ahhoz, hogy össze tudjam rakni…

Megkondultak a kastély harangjai, messze hallatszottak a távolban.

- Éjfélkor és három órakor szoktak harangozni? - a démon hangját elöntötte az undor. - Miért háromkor? Netán valami gonosz isten elé kell járulni, és imádni őt? Aki azokra a véráldozatokra áhítozik?

- Inkább a józan észt kéne imádnom? Mint te?

- Rosszabb lehetőségek is vannak bőven.

- Akarsz tudni egy titkot, Rydstrom? - kérdezte Sabine. - Én az Illúziót imádom.

- És ez mit jelent?

Sabine a homlokához nyúlt és félresöpörte a haját. - Az Illúzió a Valóság félénk testvére, aki felvidítja őt, amikor mogorva kedve van. Az Illúzió maga a csalafintaság a sokéves tapasztalat mellett, édes felejtés a tudás mellett. Bőkezű ajándék ott, ahol hiányzik valami. Számomra ez a szent.

- Te magadat is illúziónak tartod?

Sabine erre lassan elmosolyodott. - Akarsz a valóság lenni mellettem? - Ahogy Rydstrom szúrós szeme az ajkához tapadt, hozzátette: - Szoktál még merengeni a csókunkon, démon? Remélem, igen. Én ugyanis folyton arra gondolok. Szeretem, ahogy megcsókoltál.

A démon szemöldöke közötti ránc tovább mélyült. - Miért jöttél ide ma éjjel?

Hogy kicsit tompítsam az undort, amit Omort keltett bennem. - Hogy figyelmeztesselek. A következő találkozásunkkor már kesztyűs kézzel bánok majd veled. - Sőt, inkább felveszem a kesztyűt. - A legközelebbi alkalommal nem lesz bennem kegyelem. - Nem is volt más választása, hiszen minden egyes nappal csökkent annak az esélye, hogy teherbe esik.

A Varázslók egyszerűen nem az a termékeny fajta a Szövetség többi rendjéhez képest.

A démon figyelmesen tanulmányozta a nő arcát, mintha illúziói maszkja mögé akart volna bepillantani. - Sabine, én nem hiszem, hogy te olyan gonosz vagy, amilyennek látszol.

- Nálam semmi nem az, aminek látszik. Minden sokkal-sokkal rosszabb.

- Nem, nem hiszem, hogy te mindezt meg akarod velem, vagy a népemmel tenni.

- Micsodát? Hogy licitálok a hatalomra? Hogy elfogok egy démont? - Rydstrom nem válaszolt, Sabine hűvös hangon folytatta. - Azt gondolod, meg tudsz változtatni, ugye? Valakivé, aki jó. Vagy talán rehabilitálhatsz.

- Az én helyzetemben nem is tehetek mást. Te megtaníthatsz engem arra, hogy másképp lássam a dolgokat. Én megtaníthatlak…

Sabine felpattant, s a szoba szinte rázkódott a dühétől. Felettük, az égboltot mutató illúzión számtalan hullócsillag lángolt. - Az első olyan férfit, aki a jó felé próbált terelgetni, lefejeztem. - A cella ajtajában még hozzátette: - Tizenkettő voltam mindössze.

10

Rydstrom beszippantotta Sabine vadító illatát, a szemét lehunyta gyönyörében, aztán magát átkozta gyengeségéért.

Vajon mit csinál vele ma éjjel. Alattvalói fedetlen testtel, csuklójánál és bokájánál az ágyhoz láncolva hagyták itt, egyetlen lepedő takarta teste alsó felét.

Két napja nem jött vissza. Egyik óra csikorgott a másik után, a várbörtön pedig mintha rá akarna csukódni, a bilincsek a húsába vájtak.

Minden dühöngő démon hallott már olyan történeteket, hogy valamely rendtársuk egészen démonivá vált, és soha nem öltött emberi alakot többé. Úgy éltek, akár az állatok. Pokoli gondolat olyasvalaki számára, mint Rydstrom. Hogy gátat szabjanak ennek a dühnek, a rendjébe tartozó démonok naponta többször kerestek maguknak megkönnyebbülést.

Sabine még ezt is megtagadta tőle.

Azt kérdezte, gyűlöli-e őt. Akkor még nem gyűlölte, de a mag már el volt vetve. És minden egyes nappal, amit ebben a sivár cellában töltött, csak tovább növekedett.

- Idegesít, hogy így bánok veled, és már kezdesz mogorva lenni - mondta Sabine könnyedén ahogy belépett, és megállt az ágy mögött. - De a tervem az, hogy mindent a kezedbe adok.

Még több kínszenvedés. Még több gyötrelem. Növekvő gyűlölete a szükségleteivel került ellentétbe. A farkát átkozta, amikor a lepedő alatt emelkedni kezdett a várakozástól.

Hol a pokolban maradt ilyen sokáig? Rydstromnak fogalma sem volt, merre járt, vagy hogy vissza fog-e térni valaha.

- Nem is érdekel, milyen ajánlatot akarok tenni neked? - hajolt át Sabine az ágytábla felett. - Ahogy arra korábban már figyelmeztettelek, ma egy egész fegyverarzenállal érkeztem hozzád, démon.

Rydstrom hideg fémet érzett a bőrén, és lepillantott a mellkasára, ahol Sabine matatott a kezével. Hosszúszárú, fémhálóból készült kesztyűt viselt, amely ezüsthegyű, csillogó és borotvaéles karmokban végződött.

Páncélkesztyű? Szorongató érzése támadt.

- A legkülönlegesebb képességeimet fogom latba vetni, hogy elcsábítsalak. Rá se akarsz pillantani asszonyodra?

Hátra kellett volna nyújtani a nyakát, hogy láthassa. Nem engedte, hogy Sabine észrevegye, mennyire kíváncsi.

Ne nézz oda… ne csinálj semmi olyasmit, amire megpróbál rávenni.

Ahogy az izmait kezdte masszírozni, a démon megfeszült, de Sabine tudta, hogyan dolgozzon a karmokkal, a bőrét nem sértette fel.

- Amikor valamelyik este ott feküdtem a sötétben, az jutott eszembe, hogy csak azért, mert te megtartóztatod magad, nekem még nem muszáj ugyanezt tennem.

Ez most azt jelenti, hogy valaki mást vitt az ágyába? Emiatt maradt távol ennyi ideig? Az agyarai nőni kezdtek a szájában.

Sabine lehajolt, hogy a démon fülébe súghasson: - Úgyhogy rólad fantáziáltam… miközben kielégítettem magam.

Rydstromnak ideje sem volt, hogy a dühét - és megkönnyebbülését - lenyelhesse, már el is hangzott a kérdés: - Akarod látni, mit fantáziáltam?

Még mindig felé hajolva felfelé fordította a tenyerét, aztán egymás mellé odarakta az arca elé. A fények elhomályosodtak, levegő felforrósodott fölöttük. Egy illúzió tűnt elő a távolabbi falon, mint valami filmkocka a mozivásznon.

A démonnak tágra nyílt a szeme a varázslattól. A jelenet négykézláb mutatta Sabine-t, mögötte a démonnal, aki keményen a csípőjébe kapaszkodva, hátulról tette magáévá.

Szempillái elnehezültek, az álla leesett. Nem tudta levenni róla a szemét, csak bámulta hosszú perceken keresztül, miközben a farka minden szívdobbanására egyre jobban megfeszült. A nő iránt érzett gyűlöletet lassan elnyomta a késztetés, hogy a testébe hatoljon.

Ha egy kicsit le tudnék csillapodni, kicsit csökkenteni a nyomást, akkor végig tudnám gondolni…

Elképzelni, hogy az övé lesz, az még elviselhető, de szemtanújának lenni… Amikor látta, ahogy a farka a lányba merül, Rydstrom felnyögött, nem bírta tovább magában tartani. - Olyan dolgokkal játszol, amiket nem is értesz. Teljesen el fogom veszíteni az irányítást. Ugyanolyan könnyedén megölhetlek, ahogy magamévá is tehetlek.

Sabine tudomást sem vett róla. - Szeretnéd látni, mire gondoltam, amikor odaértem? - Elképzelni rózsaszín, meztelen húsát, miközben maszturbál, és végül saját ujjaitól ér a csúcsra…

A kép hirtelen megváltozott, Sabine-t lehetett látni, ahogy térdel az álló démon előtt. Rydstrom hosszú, vörös hajába túrta a kezét, a fejét irányította, miközben a lány a farkát szopta. Mozogni kezdett a szájában, a démon már láthatóan majdnem odaért, a fejét hátravetette. Erről fantáziált?

Sabine a még mindig futó képsor elé lépkedett, és megállt Rydstrom előtt. A démonnak elakadt a lélegzete; az idő megállni látszott.

- Sabine? - A Varázslók öltözékét viselte, azt, amit rendjének ősei is hosszú évek óta előnyben részesítettek. Hatalmas, aranyból és ezüstből készült fejdísz volt rajta, ami királynői koronának is beillett volna. A haja vad fonatokban ömlött szét körülötte mindenfelé. Koromfekete álarca alatt borostyánsárga szeme világított, ajka vérpirosra volt festve. Mellvértjének fémborítása alig takarta melleit. Rövid szoknyája alatt halászhálóhoz hasonló harisnyát viselt, amely aranyszálakból készült, és combja közepéig ért.

A démon mindig is úgy gondolta, a Varázslók hagyományos ruházata észvesztően erotikus lehet. De még soha nem volt olyan, hogy a megfelelő nőn láthatta volna.

Mostanáig. Rydstrom valami káromkodást sziszegett. Megtagadni mindent, amire vágyok…

A Szövetség úgy tartotta, azért öltöznek így, mert a rendek között nekik van a legkisebb fizikai erejük. Nem voltak karmaik, úgyhogy fémkarmokat viseltek, sebezhetők voltak, ezért fejüket és felsőtestüket is fémekkel védték. A maszk összezavarta erősebb ellenfeleiket.

Ha eddig majdnem ellenállhatatlan volt a démonnak…

Mintha saját testet öltött fantáziája lett volna - ott állt egy illúzió által keretezve, amely a démon rogyadozó lábát mutatta éppen, miközben a nő férfiasságát mélyen a szájába vette.

Te jó ég. Sabine könnyedén körbefordult, úgyhogy hátulról is megfigyelhette. Ahogy huncut kis fenekét abban a szoknyában odatartotta, a démon azt gondolta, végem van.

- Úgy döntöttem, meg kéne ismernünk egymást - dorombolta Sabine, miközben újra szembefordult vele. - Lehet, hogy azért voltál ilyen kelletlen, amikor a házasság szóba került, mert még nem láttad, milyen megnyerő a személyiségem. - Hagyta, hogy az illúzió eltűnjön a háta mögött.

- Megnyerő személyiség - ismételte bambán a démon. Most akar beszélgetni, miközben ő átkozottul küzd az ellen, hogy fájó farkát a hűvös lepedőbe döfje.

- Kíváncsi vagyok, démon, hogy milyen szexet szeretsz.

Ő is erre próbált rájönni egész eddigi életében. Azt tudta, hogy nagy élvezetet jelent Sabine-t ily öltözetben látni. Arról kezdett fantáziálni, hogy órákon keresztül őrült jelmezekből bontogatja ki.

Azon töprengett, hogyan is kéne egy-egy bonyolult darabtól megszabadítani… hogy milyen sokáig tartana, és maga a várakozás öröme. Már a csomóba kötött bőrszíjak is ezen a fémből készült mellvérten…

- Azt hallottam, hogy te a jó kislányokhoz, erényes nőkhöz vonzódsz.

A démon összerázkódott belül, majd azt mondta: - Jó királynőt akarok a népemnek.

- De az ágyban nem erre van szükséged.

- Azt te honnan tudod?

- Onnan, hogy mióta ez a ruha van rajtam, te folyamatosan szemmel dugod a testemet, a lepedődből meg sátrat emelsz. Tudod, mit gondolok? Azt gondolom, hogy valahol mélyen te mindig is egy ördögi nőt akartál. A sors tudta ezt, ezért kaptál meg engem. Szerintem te azért voltál eddig erényes nőkkel - önfeláldozó, unalmas és tisztességes nőkkel - mert így tanultad.

- Fogalmad sincs róla, miről beszélsz.

- Mindent tudok rólad, Rydstrom. Évek óta tanulmányozlak, falom azokat a régi típusú, nem hivatalos életrajzokat. Az elmúlt két napban pedig újraolvastam minden szöveget, ami a családod történetéről, a te történetedről szól. Azon dolgoztam, hogy össze tudjam vetni a leírtakat azzal, amit rólad személyesen megtapasztaltam.

A démon homlokán gyöngyözött az izzadtság. Vajon mi mindenre jöhetett rá?

- Például azt olvastam, hogy az első nővel a tizenharmadik születésnapodon próbálkoztál, a másodikkal pedig egy nappal később. Azt gondolom, ez igaz lehet.

Az volt. Egy démonherceg számára a nőkkel való kísérletezésnek különös jelentősége volt. Egyiket vitte ágyba a másik után, próbálta megtalálni a párját. Rydstrom élete első száz évében több nővel volt, mint az azóta eltelt tizennégy évszázad alatt.

Sabine folytatta: - Mind idősebb volt nálad, és mindannyian „hölgyek” voltak, ami a „szexuálisan tapasztalatlan” fedőneve. Kényeskedtek? Pénisznek hívták ezt itt a lábad között farok helyett? - kérdezte, és karomban végződő ujjával rámutatott. - És túl finoman bántak vele?

Minden kérdésre igen a válasz. A démon utálta a finomkodást. Azt akarta, hogy egész éjszaka az övé legyen a nő, és még másnap is érezze. Amikor fiatal férfi volt, egy fiatal barátja megmutatta a legfrissebb hódításakor szerzett karmolás nyomokat a hátán. Rydstrom borzasztóan irígy volt.

- Milyen kellemetlen lehetett egyik idegennel a másik után. Olyan sokan voltak. És túl fiatal voltál ahhoz, hogy ezt a fajta nyomást el tudd viselni. A folytonos csalódást.

Az ágyasai mindig nagyon idegesek voltak, titokban mind azt remélték, hogy majd feltörik a pecsétet, és a démon társra talál bennük. A szex kezdett megpróbáltatássá válni, egyik kényelmetlen közösülés a másik után. „Sajnálom, hogy meghúztam a hajad.”; „Ez ugye most jó neked, uram?”

Fogát csikorgatta. - Azt tettem, ami a királyság érdeke volt. - Bátyja, Nylson, és az apjuk a szomszédos királyságokban találták meg arájukat. - Minden okunk megvolt rá, hogy azt reméljük, így majd meglelem arámat…

- Egy erényes démonlány személyében, aki ugyanolyan önzetlen, mint te - fejezte be Sabine undorral a hangjában. - Ehelyett tizenöt évszázaddal később találtad meg a királynődet bennem - egy csaló, lopásra és indokolatlan erőszakra hajlamos varázslónő személyében.

- Úgy tűnik.

Sabine vidám, győztes pillantást vetett rá. - Olyan sokakat az ágyadba vittél. Mindegyiknek a kedvére tettél?

Távolról sem. - Egy sem panaszkodott - válaszolta őszintén. Mert egyik sem mert volna. És ez volt a probléma. A nők egész életében királyként bántak vele az ágyban. És bár ez elsőre jól hangzik, a démont hidegen hagyta.

- Szóval akkor soha nem voltál még varázslónővel - ült le mellé az ágyra. - Mi sokkal kimerítőbbek vagyunk, mint egy átlágos démonlány.

- Azt hiszed, csak a saját rendemhez tartozó nőkkel feküdtem le? - A dühöngő démonok királynőjét illetően úgy képzelte, legalábbis a démonok rendjéből kell származnia. Sohasem gondolta volna, hogy egy varázslónővel kerül majd össze. Nem, még nem biztos. Nem lehetett biztos benne, amíg belé nem hatolt.

Megtagadni mindent, amire vágyok…

Sabine hegyes fémkarmait a férfi hasa felé vitte, izmai lesüllyedtek és megmerevedtek. - Domináns, erőteljes férfi vagy, ráadásul király is. Az talán kísértésbe vinne, ha ördögi lennék - és engedelmes.

Soha. Mohó, agresszív nőt akart, aki már majdhogynem önző. Ahány önfeláldozó nővel eddig együtt volt, az egy örökké tartó életre elég.

Sabine lehúzta a lepedőt, aztán végighúzta az egyik karmot a farkán, lágyan, de azért úgy, hogy fájjon. A démonnak felakadt a szeme.

- Az kár, mert engedelmességre nem számíthatsz. Tőlem legalábbis nem.

Ez nagyon jó. Királynőm. Ennek nem tudok ellenállni… Úgyhogy meg kell védenie. Démoni önmagától.

- Sabine, ha átváltozok, teljesen elvesztem az irányítást. Az ösztöneim elborítanak, és ha valóban te vagy mindannak a középpontja, amit a bennem lévő démon akar, akkor az istenek óvjanak téged. Tényleg ezt akarod?

- Ez az, amire számítok.

- Nem leszek gyengéd… erre is számíthatsz.

- Lehet, hogy nem is a gyengédségre vágyom, démon. Talán jobban összeillünk, mint képzeled. - Az egyik karmát Rydstrom szájára tapasztotta. - Akkor szeretném tisztázni a dolgokat. Sóvárogsz a kemény szex és a vad nők után, engedelmességet azonban nem akarsz.

- Ne adj már szavakat a számba. - Soha nem tudná elmagyarázni ezt neki, ő maga is alig értette. Bár szerette volna irányítani, utálta a gondolatot, hogy szót fogad neki. Arra volt szüksége, hogy küzdjön vele, hogy annyira legyen jó hozzá, amennyire ő is az a lányhoz. Nagyon vágyott a hatalmi játszmákra és a mentális játékokra.

De alapvetően domináns szeretett volna lenni. Egy vele töltött éjszaka végén a démon tudni akarta, hogy ő nyert, abból, ahogy a nő finom szavakat sugdos a fülébe, hogy segítse végre elmenni - vagy ha az istenek is úgy akarják, amikor a hátába vájja a karmait, s úgy könyörög.

Ahogy Rydstrom farka lüktetni kezdett, Sabine-nek elkerekedett a szeme. - Min ábrándozol, ami ilyen reakciót vált ki belőled? - Nyitott tenyerét a démon felé emelte. - Engedj be a gondolataid közé. Engedd, hogy lássam a fantáziáidat.

- Mi a fenéért engedném ezt meg valaha is neked?

- Legtitkosabb vágyaidat láthanánk meg, együtt nézhetnénk őket. Tudod, hogy a legvadabb álmaidat válthatom valóra, ha engeded.

Sabine páncélkesztyűs kezébe fogta a farkát, amitől a démon felszisszent. - Még mindig nem győztelek meg? Akkor kérj tőlem egy szívességet - persze bizonyos határokon belül - és garantálom, hogy megkapod cserébe. Csak van valami, amit szeretnél tőlem…?

11

- Egy szívességet? - Hunyorgott a démon, fekete írisze fokozatosan összemosódott szeme szúrós zöldjével.

- Igen. - Valóban ez a legistenibb szempár, amelyet valaha is láttam. - Csak kérned kell. - Mily nehezére eshet egy ilyen hatalmas királynak, hogy koldulnia kell, ha meg akarja kapni, amit akar.

- Az csak a te ügyeiden lendítene.

Mikor Sabine elengedte a tenyerében lüktető feszes férfiúi büszkeséget, a démon mintha nyögést fojtott volna magába. - Az igaz, hogy tisztábban látnám, hogyan elégítselek ki, és még nagyobb kísértésbe hozhatnálak. - És te is tisztábban láthatnád. Mert nem hiszem, hogy te magad tudod, mit is akarsz. - Na, kívánj kettőt.

- Semmit nem tudsz felajánlani, ami kárpótolhatna az elszenvedett hátrányokért. Többet is láthatnál, nemcsak a fantáziáimat.

- Rydstrom, ha tényleg azt akarnám, ami a fejedben van, könnyedén elkábíthatnálak egy igazmondó szérummal. Egyébként meg ez nem olyan, mintha olvasnék a gondolataidban. Inkább úgy fogd föl, mint valami expedíciót. És mindent megmutatok, amit csak találok.

- Ha jobban meggondolom, szeretnék egy olyan éjszakát veled, amikor nincs rajtam lánc. És szeretnék szabadon mozogni a cellán belül, amikor nem vagy itt. Ruhában.

- És ha megpróbálsz könnyíteni magadon, amikor egyedül maradsz a láncok nélkül?

Az a tincs megint a homlokába csúszott. - Megesküdnék rá, hogy nem fogom.

- És te soha nem szeged meg a szavad?

- Nem, Sabine, soha.

- Rendben van, démon - emelte felé a tenyerét Sabine.

- Nem! Nem úgy gondoltam…

- Hogy majd beleegyezek? De mégis így történt. Úgyhogy mindjárt magával is ragad egy érzés. Csak nyugodtan. Úgy hallottam, nem kellemetlen, de mindenképpen érzékelhető. Tudni fogod, hogy a fejedben vagyok.

Kezdte kifelé mozdítani a fejéből.

- Azt mondtam, nem!

- Már késő. - Sabine oldalra állt, és ráfújt az egyik tenyerére. Egy jelenet vetült az egyik falra, amely Rydstrom gondolatait mutatta…

A fantáziaképen a démon szabadon volt vele a szobában, a harisnyáit húzta le róla éppen, végtelen lassúsággal görgetve őket lefelé a lábain. Mire szép nyugodtan lecsúsztatta hosszúszárú kesztyűit a karjairól, Sabine már látványosan remegett.

- Azt akarod, hogy reszkessek a várakozástól?

Rydstrom meg sem szólalt, csak nézte magát, ahogy kényelmesen kibontja Sabine felsőjét, míg végül csak a tangája marad. Rajta hagyta a nyakpántot, bár fantáziáiban ez sokkal inkább gallérnak tűnt.

A jelenet villant egyet, és hirtelen Sabine-t mutatta, ahogy a fal felé néz, a csuklóján megkötözve, amint egy feje fölött lévő kampóról lóg. - Meg akarsz kötözni?

Oldalra pillantott, hogy az igazi Rydstromra nézhessen. Láthatóan meg volt illetődve, de még inkább meg volt lepődve azon, amit látott, mintha még soha nem engedte volna meg magának igazán, hogy hasonló gondolatai legyenek. Ahogy az ágyban feküdt, a farka keményebb volt, mint valaha, meredten ágaskodott, a csípője hullámzott.

Sabine megint a kezébe vette, a tövétől a végéig, egész hosszában végigsimította, miközben a fantáziabeli Sabine a köteleknek feszült. - Most akarnom kéne megmenekülni tőled? - Amikor Rydstrom erre a fejét rázta, hozzátette: - Akkor mit?

Addig simogatta, míg a démon végül megborzongott az élvezettől, de mivel nem beszélt, Sabine abbahagyta.

Végül kibökte: - Órák óta tartalak már így a meredély szélén. - Szarvai kiegyenesedtek, izzadságtól csúszós izmai kötélként feszültek, és fénylettek a tűz fényében. - Alig várod, hogy megérinthess, vagy magadat, jöhet bármi… másra sem tudsz gondolni.

A fantáziában a lány egész testén végigfuttatta a kezét, csipkedte, beborította, markolta meztelen melleit. Aztán szétrúgta a lábait, és a combjára rántotta a tangáját, amely szorosan a lábára feszült. Amikor hátulról a hüvelyébe nyomta az egyik ujját, a démon összeszorított foggal nyögött fel a fantáziában, és az ágyon fekve is.

Sabine azt suttogta: - Szóval ezt szereti az én démonom. - Sabine azon kapta magát, hogy ez titokban nagyon hízelgő számára. Sokféle fantáziája lehetett egy férfinak - több nő és férfi, fétistárgyak, vagy akár elhajlások - de a démon fantáziájának ő volt a középpontja. Csak ő.

Sabine azon is meg volt lepődve, hogy ő maga milyen erotikusnak tartja ezeket a jeleneteket. Ez a gondolat, hogy egy ellensége megkötözi, inkább dühöt, mint izgalmat kellett volna, hogy kiváltson belőle. A korábbi kapcsolataiban a férfiak mindig varázslók voltak, ami azt jelentette, hogy potenciális ellenfelek, akik azért jöttek, hogy nagyra becsült varázserőit ellopják.

Ha gyengének mutatkozott előttük, veszélyes lehetett, az hogy elengedje magát, szóba sem jöhetett. Ha féltek tőle - és sokan féltek - semmit nem tett azért, hogy megnyugtassa őket.

Rydstrom nem félt tőle a fantáziáiban. A démon úgy viselkedett vele, mintha birtokolná, ami furcsa módon izgalmas volt Sabine számára. Ha ilyen helyzetbe kerülne vele, egyszerűen nem lenne választás kérdése, hogy elengedi magát, vagy nem. Rydstrom kikényszerítené.

Egyik kezével még mindig ki-be húzgálta az ujját, másik kezével lenyomta a fejét, előredobta a hajat a tarkójáról, hogy hozzásimíthassa a száját. Közben azt suttogta a démon, mennyire akarja őt, az arcát az övéhez érintette, és reszelős hangon arról beszélt, mennyire gyönyörű…

Sabine-nek elakadt a lélegzete. - Kötöztél már nőt meg így valaha? - Amikor nem válaszolt, hagyta, hogy az illúzió villogni kezdjen, már félő volt, hogy eltűnik.

- Még soha - hörögte.

- Pedig akarod a kötözést, és szükséged is van rá.

A démon nekifeszült a bilincseinek, hogy végig tudja húzni a szarvait a karján. Úgy kiáltott rá, mintha nem tudná fékezni magát: - Te tassia!

Az a vágy a hangjában… Sabine nyelt egyet, aztán leereszkedett, hogy melléfeküdjön.

A fantáziában a démon éppen megfordította, hogy szembe kerüljön vele, aztán letérdelt elé. Miután letépte róla a bugyiját, a vállára tette a lábát, hogy Sabine combjai szétnyíljanak a szája előtt.

- A te fantáziádban letérdelsz előttem?

A démon odafordult, hogy a fülébe súgja: - Míg remegni nem kezdenek a combjaid, és meg nem nedvesíted a nyelvemet.

Sabine-nek a lélegzete is elállt, ahogy a jelenet még egyet váltott, és a démont lehetett látni, ahogy mohón nyalja és szopja a lábai között. Ahogy hátrahúzódott és ráfújt, Sabine felkiáltott, és gátlástalanul hullámozni kezdett a csípőjével.

De a fantáziában Rydstrom még mindig nem engedte, hogy elmenjen.

Mivel képtelen volt tovább elviselni, Sabine átvette a jelenet felett az irányítást, és megváltoztatta. Az ő fantáziájában sikerült leszednie a kötést a falon lévő akasztóról, úgyhogy megragadta a démon szarvait. Arra használta őket, hogy a démon nyelvéhez tudjon vonaglani és dörgölőzni a szeméremtestével, míg végül egy sikoltással eljuthat a csúcsra.

A démon felüvöltött az ágyban, keményen a markába tolta magát, és a megkönnyebbülésért küzdött. Bármit is csinált most, azzal a férfi vágyainak közepébe talált.

- Vigyél a csúcsra, tassia!

- Ha majd a tiéd leszek, démon. A feleségedként bármit megteszek majd, amit csak akarsz tőlem. Mindent megadok neked, amire csak szükséged van a gyönyörhöz, egészen a legvadabb vágyaidig.

Mikor a varázslónő a másik kezét is lecsúsztatta, hogy megfogja a zacskóját, milyen nehéz, a démon felnyögött a kíntól, ami hirtelen elborította.

Egy királyság forog kockán. Közben mégis azon küzdött, hogy fel tudja idézni, pontosan miért is nem teheti magáévá ezt a teremtményt. Te jó ég. Csak megkóstolni egy kicsit. - Ha ilyen erejű éhséget szabadítasz rám, honnan tudhatom, hogy nem adtál nekem valami mérget, amitől úgy érzem, vonzódom hozzád? Akár rá is szedhettél, hogy azt gondoljam, az enyém vagy.

Elengedte, felfelé indult a térdén, aztán előrehajolt, míg végül az arcuk már csak néhány centire volt egymástól. - Nézz a szemembe, Rydstrom. Nézz meg alaposan. Tudod, hogy a tiéd vagyok.

Ó, istenek, azok a feketére festett szemek megdöbbentőek voltak, vörös szája csak úgy csillogott.

- Még mindig tagadod?

- Nem tudom… anélkül nem tudhatom, hogy próbára tennélek.

- Ez a válasz a legtökéletesebb módja volt annak, hogy ne kelljen azt mondanod, nem tagadod. - Sabine tekintete a démon szájára siklott, aztán megnyalta a sajátját. - Most meg foglak csókolni. De ha megharapsz, démon, levágom a farkad, és megetetem a hollókkal.

Ez aztán nem az a kényeskedős nő. Sabine soha nem mondaná, hogy „Ez ugye most jó neked, uram?” Soha.

De aztán, csak hogy még egyszer felé kerekedjen, gyengéden megcsókolta az ajkát, addig nyalogatta és ízlelgette, míg a démon feje már zsongott az érzésektől.

Ó, istenek! Te jó ég!

Mikor Sabine felegyenesedett, a szeme fémes kék színben ragyogott. - Tisztán és hangosan hallottam a gondolataidat. Tudod, hogy én vagyok az. Elfogadtad, hogy én vagyok az, akire oly sokáig vártál.

Megint a gondolataiban olvasott. - És te? - kapta rajta Rydstrom. - Te „vártál” rám?

Sabine hangja hidegen csengett: - Elvárod tőlem, hogy szűz legyek, amikor te a királyságodban fellelhető minden egyes szoknya alá vadul bepróbálkoztál?

- Hány férfival voltál már előttem?

- Ötszáz éves vagyok. A fantáziádra bízom. Talán zavar? A gondolat, hogy más férfi játszadozik a testemmel, kóstolgatja, aztán beléhatol? - Rydstrom érezte, ahogy megfeszül egy izom az arcán, és Sabine is észrevette. - Úgy látom, igen!

- Csak fejezz be!

Megmarkolta a farkát, és még egyszer megsimította. - Mondd ki azt a pár szót, démon, és bármit megteszek, amit csak akarsz tőlem. Hányszor szeretnéd eltölteni velem házasságunknak ezt az első éjszakáját? Tízszer? Annyi pozitúrát kell kipróbálnunk.

Rydstrom összeszorította a fogát, hogy elnyelje az esküt, kísértést érzett, hogy kimondja. Az ellenállását próbára tevő nyomás majdhogynem kibírhatatlan volt. Ellen tud állni fantáziái látványának? Amikor a kielégítetlen vágy már hetekkel azelőtt fellobbant benne, hogy Sabine-vel találkozott? A levegő vibrált a feszültségtől.

- Aztán még ott van a kötözős fétisfantáziád, amit fel kell fedeznünk…

- Nincs fétisfantáziám!

- Miért tagadod… és miért tagadsz meg engem? Nincs az a férfi, akitől elvárható lenne, hogy ennek ellenálljon.

Rydstrom állát felszegve vetette oda: - Én az vagyok. Mások számítanak arra, hogy a nagyobb jó érdekében megtagadom magam.

- De minek? Hogyan segíthetne az bárki máson, hogy megtagadod magad?

- Minél hamarabb megteszem, annál hamarabb meghalok.

- És mi van, ha azt mondom, nem öllek meg… hanem úgy tartalak, mint valami kis háziállatot?

- A halált választanám.

- Akkor úgy csinálom, hogy végül annyira akarj engem, mintha már nem is érdekelne az egész.

- Ez jó, Sabine - mondta rekedten, és próbálta visszatartani a lélegzetét, miközben Sabine szakszerűen simogatni kezdte. - Ez tényleg kibaszott jó. De annyira azért mégsem.

Sabine hunyorogni kezdett. A szoba mintha megint megrázkódott volna, és szél kerekedett fel a semmiből. - Akkor ez sem fog neked hiányozni, te makacs démon. Amikor ez kifolyik belőled.

Sabine elvette a kezét, és felállt az ágyról. - Ezt minden egyes éjszaka meg fogom ismételni. Addig csinálom, amíg a vágytól eszedet nem veszted. Lehet, hogy vasakaratod van, de az enyémet tűzben kovácsolták! Meg fogod látni, hogy ez több mint elég ahhoz, hogy a tiédet megtörje.

- Nem fogsz engem így itt hagyni! - Újra megesküdött, hogy a legborzalmasabb, legkegyetlenebb bosszúval fogja ezt viszonozni. Minden egyes másodperccel egyre jobban és jobban utálta őt. Itthagyja ezzel a lüktető fájdalommal, a farka feszül a kikívánkozó spermától, a karmai a tenyerébe vájnak. - Gyere vissza és fejezd be!

- Újra és újra végigjátszhatom ezeket a játékokat, démon. A helyzet az, hogy azt hiszem, kicsit élvezem is őket.

Ő is élvezné, ha az istenek úgy akarnák.

Egyszer fordul majd még a kocka.

12

- Még mindig érintetlennek tűnsz - mondta Lanthe, mikor odafent összetalálkoztak.

Sabine utálta ezt a szót. Utálta, hogy soha nem használták férfiakra, és hogy ő nem tudott elég gyorsan túl lenni ezen. - Igen, Lanthe, még tiszta vagyok.

- Ilyen jól ment a második kör?

Fiatal felnőttsége óta először érezte úgy, hogy teljesen össze van zavarodva. - Annyi ideje várok már rá, hogy célom legyen, hogy hatalmat szerezzek, évszázadok óta erre tartogatom az életemet. - Eszébe jutott, hogy nem akart semmit, nem törekedett semmire. Semmi nem izgat fel nagyon… Most eljött a cselekvés ideje, de nem tehetett semmit. - Soha nem gondoltam, hogy ellenáll nekem.

Sabine összerázkódott, mikor arra gondolt, hogyan változott zöld szeme feketére, amikor a legmélyebb szenvedéllyel nézett rá. És mégis visszautasította őt. Nemcsak mint férfi állt ellen egy nő hívásának, hanem arája hívásának is ellenállt.

- Mi van, ha nem vagyok az övé? Mi van, ha rossz volt a jóslat? - A jövendőmondók ritkán követtek el hibát, de azok, akik a szavaikat értelmezték, azok igen. - Ez valahogy nem tiszta. Végül is szexuálisan vonzó vagyok, méghozzá jelentős mértékben…

- És alázatos.

- Ha ez igaz, ezzel inkább nem hencegnék. Az övé vagyok - ami azt jelenti, hogy ez már el van rendezve. Vagy legalábbis így kéne lennie. - Bár a démonok rendjének legtöbb tagja egész életében a másik felét kereste, Rydstromra ez nem volt igaz. Ahogy elhagyta Tornint, a korona visszaszerzése lett a rögeszméje.

Most, hogy sértődöttségének kellemetlenebb részén túl volt, mindent össze kellett szednie, amit csak tudott. Ha valóban a kedvére akar tenni, a lovak közé kell dobnia a gyeplőt… legalábbis látszólag.

Sabine látszatra nagyon erős volt, mindig kézben kellett tartania a dolgokat, soha nem mutathatta meg gyenge pontjait. Voltak idők, amikor azon töprengett, milyen lehet a hátán fekve egyszerűen alávetni magát egy férfinak.

Ha megbízhatna benne. Ha méltó társ lenne. A démon soha nem próbálná ellopni a varázserőmet…

- Tudtam, hogy bonyolult fazon. - De soha nem gondolkozott el azon, vajon milyen mértékben. - A megfontolt, becsületes királynak van egy sötét oldala. - Amit nyilvánvalóan sokáig tagadott.

Lanthe szeme elkerekedett. - Mondd el!

- A teljes irányításról álmodozik, de nem akarja, hogy én adjam meg neki. Meg akar küzdeni érte.

- Ez elég izgalmasan hangzik.

Az is volt. Ó, istenek, a démon férfias forrósága egyszerűen függőséget okozott.

- Amikor vele voltál, nem érezted, hogy erősen vonz magához? - Sabine szigorú pillantást vetett rá, Lanthe pedig hozzátette: - Csak annyit mondj meg…, hogy ha máshol, más időben történne meg mindez, és ti két átlagos ember lennétek, akarnál újra találkozni vele?

Meg akarja csókolni a nyakam, és azt mondani, gyönyörű vagyok… - A mi rendünk alig tartja többre a démonokat az állatoknál.

- Nem ezt kérdeztem.

- Én… talán - suttogta.

Lanthe arca felderült. - Ó, Sabine! Ez csodálatos! Még szerelmes is lehetsz…

- Jössz itt mindig a szerelem dumával! Tudod, én mit szeretek? Az életemet. A romantikus szerelem pedig olyan zavaró körülmény, amely az életben maradást még nehezebbé teszi. Egyébként meg nem vagyunk máshol, más időben.

Sabine lopva a várbörtön felé pillantott a válla fölött, és érzett is egy árnyalatnyi… valamit a lelkében.

Mire visszafordult, Lanthe mintha elgondolkozott volna, az égboltot kémlelte.

- Le merném fogadni, hogy tudom, mire gondolsz - mondta Sabine. - Thronosról van szó, ugye?

- Mi? - kiáltott fel Lanthe.

- Attól félsz, hogy majd rájön, miként juthat el ebbe az országba. Pedig mondom Lanthe, sehogy. És még ha el is tudna, már nem vagyunk azok az ijedt kislányok, akik korábban voltunk. Saját beleinél fogva lógatjuk fel.

- Igen, a beleinél a fogva - visszhangozta Lanthe furcsa hangon.

- Mit szólnál, ha mennénk, és megnéznénk néhány DVD-det?

Lanthe-nak szép kis filmgyűjteménye volt. Minden hónapban nyitott egy kaput a szobájából közvetlenül a Best Buyba, aztán utasítást adtak az inferiknek, hogy álljanak sorba a filmrészlegnél, mint a hangyák. - Megnézünk egy horrorfilmet, és minden alkalommal bort iszunk, amikor egy szőke a saját lábára lép.

- Jól hangzik - válaszolt Sabine minden lelkesedés nélkül.

- Király lesz. Megjön a kedvünk, aztán jó kis botrányt csapunk.

Sabine hirtelen megérezte, hogy a tarkóján lévő apró szőrszálak megemelkednek. Te jó ég, Lanthe beléültette a frászt. Felpillantott, de nem látott vrekenert sehol.

Ehelyett Lothaire-en akadt meg a szeme, aki a bástyafal tetején állt, hosszú kabátja lobogott a szélben, vastag, szőkésfehér haja összeborzolódott. A Bukott Vámpírok tábornoka a Pravus hadseregéből figyelte őket.

Lothaire volt az egyik legbonyolultabb férfi, akivel Sabine valaha is kapcsolatba került. A szeme rózsaszín volt - nem egészen tiszta, de nem is teljesen vörös a vértől. Bukottnak tartották, mégis megóvta magát attól, hogy azt a néhány utolsó gyilkosságot elkövesse, amely már a mélységbe taszította volna.

Sabine minden egyes alkalommal Lothaire-be botlott, amikor magát láthatatlanná téve a kastélyban kószált. A vámpír ilyenkor mások után kémkedett, vizslató, alattomos tekintettel.

Az az érdeklődés, amivel feléje és Lanthe felé fordult, már-már beteges volt.

Lothaire eltűnt, anélkül hogy metsző pillantását levette volna róla.

Egyre sötétebb gondolatok…

Rydstrom dobálta magát a láncai között, nekipréselődött a nyakához feszülő nehéz fémgallérnak. Minden órával sötétebbek.

Véget ért az éjszaka, és ő még mindig ellenállt a varázslónőnek, kivetített fantáziái ellenére is. De a fájdalom kezdett elviselhetetlenné válni. A farka folyamatosan lüktetett, annyira belé akart hatolni, és a fájdalom oly erős volt, hogy Rydstrom képtelen volt gondolkozni. Képtelen volt tisztán látni a dolgokat.

El kell menekülnie. Együtt kell működnie a nővel. Hagyni, hogy azt gondolja, elcsábított, és azt csináljon veled, amit akar. Veszélyes manőver, mert Rydstrom attól félt, hogy majd sikerül neki. Mohón vágyakozott rá, és szinte bármit megadott volna, hogy az övé legyen.

De a királyságát nem adja fel.

Nemrég még az hajtotta, hogy megszabadulhasson, hogy megmutassa Cadeonnak, hogyan tovább, eljuttassák Groothoz a vesselt, és megszerezzék a kardját. Most az a vágy vezérelte, hogy bosszút álljon Sabine-en.

Elképzelte, milyen módon fog majd megfizetni mindenért, ha egyszer szabad lesz. Könyörögni fog a lába között álló démonnak. Esedezni fog neki, ahogy itt fekszik majd ugyanezekben a láncokban.

A képeket, amelyeket ma este látott, több okból is megdöbbentőnek találta. Amíg nem látta őket, tisztán, a maguk meztelenségében, soha nem ismerte volna el, hogy pontosan ez volt az, amire a szex terén vágyott.

Tudta, hogy ez igaz, ami azt jelentette, hogy tizenhárom éves kora óta egész életetét puszta kísérletezéssel töltötte. Minden egyes nőt, akivel csak dolga volt, alapos válogatásnak vetette alá. Minden szexuális együttlét arája utáni nyomozás volt… vagy még inkább annak kiderítése, hogy a démonnő, akivel kapcsolatba lépett, nem az ő arája lehetett.

Újra és újra meg kellett tapasztalnia azokat a jelentéktelen, semmitmondó éjszakákat, amelyektől a csalódottságon kívül semmit nem várt, és örült, ha túl volt rajta.

Sabine-t… szerette volna napokig a karjában tartani.

Megtagadni mindent, amire vágyok. Messze nem akart még nőt annyira, mint most őt. Noha együttléteik nem az ő vágyai szerint alakultak - hiszen Sabine-t kellene az ő ágyához láncolni - még így is sokkal forróbbak voltak, mint bármelyik korábban tapasztalt, valóságos együttléte.

És nemsokára a hatalmába keríti. Megesküdött rá, hogy amikor legközelebb eljön hozzá, szabadon engedi. Most, hogy már jobban ismeri a képességeit, számítani fog rá, ellen tud állni neki, aztán el is kaphatja.

Ha egyszer megszökik a kastélyból, elviszi Sabine-t a Tornin körüli erdőkbe, aztán ott bujkálnak majd egy darabig. De ahhoz, hogy az öccséhez visszajusson, Rydstromnak először el kell hagynia ezt a földet.

Az a tény, hogy Omort minden egyes Rothkalinából kivezető teleportálást figyelemmel kísér, közismert volt. De hacsak nem befelé lépte át valaki az ország határait, Omort nem igen törődött az áthaladókkal.

Rydstrom sok pletykát hallott bizonyos titkos kapukról, amelyeken keresztül csempészés zajlott, és amelyek a Sírok Birodalmában, a királyság legveszélyesebb részén helyezkedtek el. Ha egy ilyen kaput elérnének, az a teljes szabadságot jelentené. Omortról azt beszélték, hogy a kúttól távolodva egyre gyengébb, hogy ő maga nem szívesen megy bele holmi üldözésekbe. Rydstrom pedig bárki mással el tudott bánni, akit csak utána küldött.

De ahogy tervezgetni kezdte, miként is zajlik majd szökésük éjszakája, Rydstrom a saját akaratától megijedt, zavarni kezdték fantáziaképei. Nem látta ugyanis magát, ahogy elfogja a lányt, és megszökik vele.

Azt látta, ahogy az ágyra dobja, ráfekszik, és teste minden erejével beléhatol.

13

- A démonom haragszik rám - mondta neki Sabine a következő éjjel. - Gondoltam, hogy itt fogsz mérgelődni, amiért nem tartottam be az ígéretem, és nem oldoztalak el. - Sabine ugyanis azt az utasítást adta, hogy láncolják meg újra csuklójával a feje felett.

Biztosan meg tudta mondani, hogy a démont már csak egy hajszál választja el a dührohamtól - a szeme már nem zöld, hanem egyöntetűen fekete volt - de ez nem akadályozta meg abban, hogy merevedése legyen a lepedő alatt.

Merevnek is kell lennie tőle, hiszen Sabine már attól készülni kezdett rá, ahogy közeledett a cellájához vezető lépcsőn, a teste bizsergett a várakozástól.

Rydstrom ott feküdt meztelen felsőtesttel a bilincseknek feszülve, Sabine elismerő pillantásokat vetett izmos karjára és széles vállára. Tekintete minden egyes feszülő izomcsomót végigpásztázott a mellkasán és a hasán. Még lélegezni is elfelejtett, ahogy a tarkójából kiinduló sötét hajtincsre nézett, amely a lepedő széléig ért - a lepedő széléig, ami most folyamatosan fel-le mozog a farkától.

A démonkirály valóban elképesztő volt.

- Megesküdtél nekem, varázslónő.

Sabine mintha mélyen összerezzent volna. - Márhogy én? - kérdezte vidáman. - Annál azért jobban kéne ismerned, hogy a magamfajtában megbízz, de most komolyan. Szóval a te hibád, hogy ilyen könnyű téged átejteni.

Rydstrom szeme elsötétült, és megtelt fenyegetéssel. Agyarai megnyúltak a várakozástól. Hogyan is tűnhetett ennyire veszélyesnek az ő helyzetükben? Mintha az ő kezében lenne az irányítás.

- Rossz voltam, megszegtem a szavam. Azt hiszem, meg kell büntetned - biggyesztette le a száját Sabine. - De hát az ilyen típusú férfiak szeretik az ilyesmit, nem?

Mikor Sabine az ágy szélére ült, a démon felnyomta magát, a láncok keményen ráfeszültek. - Meg foglak büntetni, Sabine. Az első dolgom az lesz, ha innen kiszabadulok, hogy a térdemre fektetlek. Addig csapkodom azt a tökéletes kis seggedet, amíg fel nem forrósodik a fehér bőröd, és lüktetni nem kezd a tenyeremtől. Le foglak láncolni az ágyamba, és esküszöm neked, a végén könyörögni fogsz - recsegte a fülébe.

- Akkor biztosan nem oldozlak el.

- Az nem sokat használ majd neked. Végül úgyis kiszabadulok. Elkábítottál. Újra és újra megkínoztad a testemet. Akaratom ellenére itt tartottál. Ezekért a dolgokért meg fogsz bűnhődni. És természetben fogsz fizetni.

- Nem oldozhatlak el, Rydstrom. Tudom, hogy a terveid szerint majd engem használsz fel a szabaduláshoz. Nem igazán szándékozlak ma este elveszíteni - és nem szándékozom fogságba esni sem. - Mivel a démon még mindig agyarait vicsorgatta, Sabine hozzátette: - Mondd, hogy nem terveztél elszökni, és eloldozlak.

Egyenesen a szemébe nézett, ahogy ilyenkor szokott, de nem tagadta a dolgot. Bár Sabine szerette volna gyengeségnek látni Rydstrom rendíthetetlen őszinteségét, a démon nem tűnt gyengének… láthatóan tartotta magát. Férfias volt és erőteljes.

- Rydstrom, ugye nem gondolod, hogy nekem tetszik, hogy meg vagy láncolva és hogy így kihasznállak? - A démon mogorván nézett rá, ő pedig folytatta: - Na jó, egy egészen picikét élvezem. De szívesebben szeretkeznék veled csak úgy simán. Már amennyire a te fétisvágyaid ezt megengedik.

- Nem érdekel semmiféle fétis!

Sabine egy intéssel átalakította a várbörtönt, mintha a szobája lenne. Szél fújt be az ablakokon, a vörös és fekete zászlók lobogtak.

A démon zavartan ráncolta a homlokát. - Ez az én szobám.

- Most a miénk. A szobáidban aludtam, itt vártam rád.

Levette a szemét a szobáról, és végigpásztázta Sabine testét.

Majdnem úgy volt felöltözve, mint előző nap, azzal a különbséggel, hogy a ruhája most még hivalkodóbbnak tűnt. Aranyból és ezüstből készült mellvértjét addig tekerték és csomózták, míg végül ott kanyargott a keble fölött, szépen felkúszva a nyaka köré. Szemét sötét bordó árnyalatra festette, majdhogynem feketére.

- Már megint ezt a szemmel dugást műveled… akarod látni mindenemet? - kérdezte. - Levetkőzhetek neked.

Rydstrom nagy sokára bólintott, mint aki már képtelen féken tartani magát.

Sabine lecsúsztatta hosszúszárú kesztyűjét a karján, aztán lazán maga mögé lökte őket a padlóra. A mellvért kibogozásához percekre volt szüksége, a démon az ujjaira szegezte a tekintetét, ahogy a masnival bíbelődött. Minden egyes másodperccel egyre izgatottabb lett.

- Azért választottad ezt a mellvértet, mert azt gondoltad, tetszeni fog? - kédezte, ziláltan kapkodva a levegőt.

- Igen, hogy a kedvedben járjak.

Mikor elkezdte levenni a szoknyáját, Rydstrom nyers hangon ráparancsolt: - Lassabban, te nő. - A szeme égett, tekintete mohó volt. Mint aki nem is tud róla, finoman mozgatni kezdte a csípőjét.

Sabine a bokájára engedte a szoknyáját, aztán odébb rúgta, csak a fekete csipkés tangát, és a combfixet hagyta magán.

- Most azt is - mordult rá, és állával a bugyija felé bökött. Centiről centire csúsztatta le magán, a démon izgalma tetőfokára hágott.

Mikor Sabine bájosan kilépett a tangájából, Rydstrom recsegve hozzátette: - Állj meg ott. - Csak a fejdísz, a nyakpánt és a harisnya maradt rajta. - Most fordulj meg.

Sabine ezt is megtette, aztán megszólalt: - Na, királynői a testem, vagy nem, Rydstrom? Gyerünk már, démon. Ismerd be, hogy tetszem. - Újra felé fordult. Éhes szempár, veszélyes arckifejezés. Hidegrázás futott végig Sabine testén.

Hogyan lehet egy pillantás ennyire izgató?

A lélegzetét is visszatartva lépegetett oda hozzá. - Ha együttműködsz velem, szándékaim szerint végig fogom csókolni a testedet a furcsa módon erotikus szarvaidtól, egészen a lábujjaidig. - Átmászott a csípőjén, aztán amikor a démon feléje döfött, megragadta a szarvait, hogy megnyugtassa. - Nem ezt hívják együttműködésnek, drágám. - Előrehajolt, és nekidörzsölte az arcát az egyik szarv sima felületének.

A démon felnyögött, és odafordult, hogy elérje a lány egyik mellbimbóját, aztán az orrával kezdte döfködni. De abban a pillanatban, hogy a duzzadt bimbót a fogai közé vette, Sabine-t elöntötte a rémület. Meg is haraphatja…

Ehelyett azonban a démon a szájába vette a mellbimbóját, a nyelvével forgatta, amitől Sabine felnyögött. Viszonzásként végigcsúsztatta az ajkát a szarván. Erős teste a láncokat csörgetve remegett meg alatta.

Mikor a démon a mellének nyomódva felkiáltott, Sabine pillantása elnehezült. Tüzek gyulladtak a szoba falai mentén, újra és újra fellobbanva, ahogy a démon lázasan körbenyalta a mellbimbót.

Sabine a leghalványabb mosollyal hagyta égni őket.

Aztán hátrahúzódott, és az egyik füléhez dörzsölte a száját. - Démon, én nagyon jó szeretőd lennék. - Kis finom kezével a mellkasát simogatta. - Mindent megadnék neked.

Az adott pillanatban Rydstromnak efelől semmi kétsége nem volt. - Nem értelek. Amikor legutóbb bejöttél ide, olyan harapós voltál, mintha csatába készülnél. Most meg ez a…

Sabine érintése már nem volt személytelen. Finom volt és vágyakozó… amilyennek saját arája érintését képzelte.

- Még mindig nem ismered be, hogy a tiéd vagyok? - kérdezte Sabine némi éllel a hangjában.

- De most már beismerem. - Rydstrom pislogott, és a fejét rázta, hogy a szeme kitisztuljon. - Sabine, tűz van…

- Ez csak illúzió, démon. - Aztán a fülébe súgta: - Nem tudatos. Ez a láng akkor jön belőlem, amikor különösen erős izgalmi állapotba kerülök.

Izgalmi állapotba? És a tűz csak tovább nőtt. Amikor Rydstrom rádöbbent, hogy ugyanolyan őrjítő vágy tombol a nőben is mint benne, az alapösztön, hogy kielégítse, kezdte elborítani.

Ez a vonzódás már-már elviselhetetlen volt. Mintha varázslathoz folyamodott volna. A tűz, a lány érintésének édessége… - Te elvarázsoltál valamivel.

- Nincs itt semmi varázslat. Egyszerűen kívánlak.

Bár Sabine szavait suttogva próbálta elcsendesíteni, a démon viselkedése egyre örjöngőbb lett, egyre démonibb.

- Fogadd el, hogy a tiéd vagyok. Akarj engem! - Keze közé vette a démon arcát, és gyengéden, csábítóan megcsókolta, mint amikor a legutóbb nála járt. Rydstrom ellenállása ettől a csóktól szertefoszlott.

Sabine abbahagyta a csókot, és előrehajolt, hogy végighúzza ajkát a mellkasán, ragyogó haja végigsöpörte a bőrét. A keble hullámzott, kemény mellbimbói végigpásztázták a férfit. Addig dolgozott rajta, míg a démon már tajtékzott kutakodó csókjaitól és bársonyos kezétől, amellyel egész testét végigsimította. És máris lefelé csúszott a felsőtestén, célpontját illetően nem volt semmi kétség.

Ahogy puha arcát a farkához dörzsölte, Rydstrom feje hátracsuklott. Egy másodperccel később fel is emelte.

- Tipikus férfi - suttogta Sabine - nézni akarja. Na, akkor ezt nézd… - A makkot ingerelte, és addig nyalta a nyílást, amíg fel nem kiáltott.

- Démon, neked nagyon jó ízed van…

Hitetlenkedve nézett rá. - Tassia, szopd az ajkaid között!

Sabine kezét a tövére szorította, ajka szorosan záródott a duzzadt makkra. - Hmmm - nyögdécselte a szájában tartva, rezgéseket küldve ezzel a farka mentén.

- Mélyen csináld!

Úgy is tett, a markával pumpálta, és kímélet nélkül szopta egyszerre, hogy a démon öröme beteljesedjen. Önkéntelen nyögés szakadt ki a démon a mellkasából, amikor észrevette, hogy Sabine a vagináját ujjazza. Nem önzetlen, hanem mohó nő volt, aki a saját öröméért is tett. Ez jó.

- Neked… jó ez? Nedves vagy?

Válaszképpen Rydstrom szájához emelte az ujját, amivel magát kényeztette. Amikor rájött, hogy Sabine azt akarja, kóstolja meg őt, a farka megvonaglott a szájában, és gyorsan lehajolt. Szopogatta csúszós ujjait, morogva a gyönyörtől, a magja pedig érezhetően megindult felfelé.

Kezdett ködössé válni az éjszaka. Démonibbá vált a nőtől, mint amilyen valaha is volt. A vágy, hogy Sabine-t magáévá tegye, egyszerűen letaglózta.

Rydstrom csak akkor engedte el az ujjait, amikor a háta ívbe feszült. Olyan közel járt már.

Sabine a felsőtestébe vájta a körmeit, megjelölte önfeledtségében, ezzel az őrület határára kergetve. - Belém kell… hatolnod! - A csuklója össze volt láncolva mögötte, karjai hátrafeszítve. Őrült nagyot lökött a szájába.

Sabine megállt, és hátrahúzódott.

- Nem! - üvöltötte.

Ahogy felpillantott rá, erő sugárzott belőle, a szeme fémesen csillogott. Megmarkolta a farkát, ami még mindig nedves volt a nyelvétől. Zihálva vette a levegőt, miközben azt mondta: - Esküdj meg, démon. És a szemed is fel fog akadni.

Ez a lüktető fájdalom már túl sok volt… arra bíztatta, hogy engedje belé.

- Rydstrom, én ezt akarom. Soha nem gondoltál arra, hogy én is kívánlak?

Kíván engem? - Sabine… - A démon elhallgatott, mert kiáltást hallott a nagy torony felől. - Ez mi volt?

- Semmi, abszolút semmi…

Valaki dörömbölt a cellaajtón.

- Ne foglalkozz vele, démon - mondta Sabine. - Mit akartál mondani nekem?

- Ébi! - kiabált egy nő rögtön az ajtó előtt. - Gyorsan!

Sabine éles hangot hallatott csalódottságában, aztán előrehajtotta a homlokát a farkának, és a démon gyomrához nyomta.

- Fejezd be, Sabine. Azt akarom, hogy fejezd be! - mordult rá Rydstrom.

Sabine elengedte magát egy kicsit, ráfeküdt, és fejét a mellkasára rakta. Ahogy újra levegő után kapkodtak, Sabine összerázkódott - Rydstrom remegett.

És bár Rydstrom szenvedett, Sabine mégis borzasztóan jól érezte magát rajta.

Te jó ég. A démon arra vágyott, hogy átkarolhassa, hogy szorosan magához húzza, hogy ott tartsa magánál.

- Engedj be! - kiabálta a nő. - Nem megyek el, amíg ki nem nyitod.

Sabine sóhajtott, aztán megcsókolta a mellkasán. - Olyan erős a szíved - suttogta a hatása alá kerülve. Amikor felemelte a fejét, találkozott a démon tekintetével. - Azon gondolkozom, vajon doboghatna-e kettőnkért.

- Ha azt gondolhatnám, hogy úgy többet kapnék ebből az énedből, neked adnám.

Sabine ajka szétnyílt. Újabb kiáltás hallatszott a kastély központi részéből.

- Ébi, ha nem jössz ki, berakok egy kaput abba a cellába!

Sabine oldalra pillantott, és miután visszafordult hozzá, a démon egy röpke pillanatra olyasmit fedezett fel a szemében, amit korábban sosem. Egy szívdobbanásnyi ideig olyan volt, mintha… félne. A tűz hirtelen a semmibe tűnt.

Rydstrom tudta, mily szörnyű lények laknak itt. Úgy érezte, Sabine veszélyben van, amitől a legerősebb vágy is elült benne. Az én arám. Ösztönösen meg akarta védeni. De ő maga is egy volt az itteni szörnyű lények közül - ezt nem felejthette el.

Még soha nem került ilyen erős ellentmondásba az ösztöne a józan eszével. Fel volt dúlva, a konfliktus ott kavargott a fejében. - Veszélyben vagy?

- Mit csinálnál, ha azt mondanám, igen? - mosolygott Sabine, de a szeme nem követte a gesztust. - Biztonságba helyeznél?

- Igen - válaszolta Rydstrom habozás nélkül. - Szabadíts meg, Sabine, és az életem árán is megvédelek.

- Miért? Csak mert én vagyok az arád?

- Arra születtem, hogy megvédjelek.

- Mennem kell.

- Akkor csókolj meg - kérte Rydstrom, és szavai hamarabb hagyták el az ajkát, mint hogy végiggondolhatta volna őket.

Sabine apró keze közé fogta az arcát, és lehajolt. Megcsókolta… de valahogy másképp. Amikor a démon felpattintotta szemhéját, azt látta, hogy az övé csukva van, szemöldökei összehúzva. Mintha kétségbeesetten kapaszkodna abba a csókba.

Rydstrommal ez meg is történt, szemeit szorosra zárta. Beletemetkezett abba az örömbe, ahogy Sabine ajka ott remegett a száján, és hogy mennyire jó ez, hogy az arája így kívánja őt.

14

- Már majdnem kimondta az esküt, Lanthe! - Sabine alig tudott felöltözni, olyan nagy hatást tett rá Rydstrom. - Na, segíts! Ajánlom neked, hogy legalább az apokalipszisről legyen szó…

- Ja, hát olyasmi. Mondjuk úgy, hogy támadás ért minket.

- Intenzív, vagy krónikus?

- Most ebben a pillanatban éppen semmi. Persze valami csak történt, ha lejöttem a várbörtönbe. Mindenesetre Omort rendelt magához - gondoltam nem akarod, hogy ő induljon a keresésedre.

Sabine az egyik inferihez fordult. - Te! Gyere ide! - Megígérte a démonnak, hogy elengedi, hogy a cellában mozoghasson, és felöltözteti. Éppen elég erős bűntudata volt ahhoz, hogy egy nadrágot, meg egy kis korlátozott szabadságot felajánljon neki.

Ahogy az alattvaló elszaladt az instrukcióival, Sabine és Lanthe a törvényszékre siettek.

- A szemed még mindig világít, Ébi. Jobb lenne, ha ezt elrejtenéd, még mielőtt Omorttal találkozol.

Sabine új illúzió mögé rejtette az arcát. - Nagyon… szép volt Rydstrommal. Meglepően. - Egy démonszerető, akinek a szeme mint az éjszaka… és aki úgy nézett rá, mintha rajta kívül semmi más nem létezne számára.

- Kezdesz beleszeretni?

- Létezhet ennél elátkozottabb kapcsolat? Még beszélni sem érdemes róla. - Az a nyers hangja… sima bőrének íze. - Csak egyszerűen olyan… olyan jó.

- Szerintem téged éppen ez izgat - állapította meg Lanthe. - Ő az a férfi, aki olyan erős, mint te, olyan, akit nem tudsz legyőzni.

- Beszélhetnénk erről később? Mondjuk, miután elmondtad nekem, mi folyik itt.

- A Pravus őrjáratai kisebb zendülésekről számoltak be. Egyre több van belőlük, és egyre intenzívebbek. Néhány dühöngő démon még az őrjáratokat is megtámadta.

- Azelőtt ezt soha nem merték.

- Tudják, hogy nálunk van a királyuk. És nyilván azt is tudják, hogy Cadeon neki kezdett a kard felkutatásának. Ez lett a zendülés mozgatórugója, éppen úgy, ahogy megjósoltad.

- Van még valami?

- Hogyne lenne! Azt is hallottam, hogy Omort négy tűzdémont küldött ki, de nem azért, hogy hozzanak egy akármilyen jövendőmondót, hanem hogy a létező leghatalmasabb jóst kerítsék elő.

- Nïx - mondta Sabine.

Nïxről, a hírhedt valkűrjósról, a Mindentudóról, vagy más néven Balfasz Idióta Nïxről az a hír járta, hogy háromezer éves, és határozottan elmebajos.

A jóslatai viszont, már amikor kegyeskedett előállni velük, mindig pontosak voltak.

- Úgy néz ki, állandóan kitér a tűzdémonok elől - mondta Lanthe. - Ó! Majdnem elfelejtettem… az a hír járja, hogy vámpírok gyülekeznek a kastély melletti erdőben, hogy Tornint elfoglalják.

- Lothaire serege? - Vajon azért kémkedett mindenki után, mert valamiféle áruláson törte a fejét?

- Azt nem tartjuk valószínűnek. A kőtáblája sértetlen.

Ahogy a törvényszék hatalmas, kétszárnyú ajtajához értek, kuncogó csoport haladt el a befelé tartó testvérek mellett. - Mi a pokol folyik itt?

- Tudják, hogy nem sikerült elcsábítanod. - Sabine-nek megnyúlt az arca. - A kőtábla. - Tökéletes bizonyíték arra, hogy még mindig szűz, mely tudás az egész világ rendelkezésére állt.

Mindenki arra várt, hogy a tábla összetörjön. A varázsló férfiak, akikkel viszonya volt - és akik soha nem tudták lebeszélni szüzességéről - szórakoztatónak találták, hogy még annak sem volt képes feláldozni tisztaságát, akinek azt feltehetően tartogatta.

- Fogadásokat kötnek - suttogta Lanthe.

- Fogadásokat. Milyenek az esélyek?

- Ne akard tudni. De egy vagyont szerezhetnénk, ha átvennéd az irányítást.

Mindenki tisztában volt a kastélyban azzal, hogy nem tudott elég jó árat ígérni a hatalomért. És épp a törvényszék felé tartott - a rágalmazás és az árulás nyughatatlan dzsungele felé. Ez nem csupán az egóját rombolta, de ha az arca sokat veszít a hiteléből a hatalommániás Pravus szemében, akkor az élete is veszélybe kerülhet.

Sabine egyre több kuncogást hallott maga körül. Hettiah haladt el a törvényszék felé igyekvő testvérek mellett egy csapat senkiházi varázslóbarátjával. Gúnyolódó pillantásaik hamar meggyőzték Sabine-t arról, hogy le kéne csapnia.

Ha elveszted az arcod, az életed veszted el. Ilyen világban élt. Nem azért küzdött ilyen sokáig az életben maradásért, hogy aztán kinyírják, amikor már éppen elérne valamit. - Harcba kell szállnom odabent, ha valaki provokálni kezd.

Bár ő és Lanthe nem rendelkeztek a harchoz szükséges varázserőkkel, mindketten elég kötekedők voltak, és jó kardforgató vált belőlük. A harcmezőn Sabine illúzióinak segítségével láthatatlanná tette őket, ezzel lehetővé vált, hogy össze-vissza szaladgáljanak a harcmezőn, és boldogan lenyakazzák az ellenséges csapatok erőit.

Nem volt valami becsületes dolog, de hát csak a hülyék tartották többre a becsületet az életnél.

- Tudom, hogy nincs más választásod - jegyezte meg halkan Lanthe. - Én meg nem lehetek ott veled.

- Te csak ne aggódj! - Sabine felmutatta a páncélkesztyűjét. - Épp most fentem meg a karmaimat. - Összekoccantotta a fémpengéket, finom, kellemesen csengő hangot hallatva…

Lothaire minden figyelmeztetés nélkül eléjük teleportálta magát, és bámult rájuk lefelé a toronymagasból.

Sabine felemelte elé a kezét, készen arra, hogy rémálmait előidézze. - Úgy hallottam, néhány barátod látogatást tervez.

- Teleportálom magam, még mielőtt megőrjíthetnél, varázslónő - válaszolta, erős akcentussal fűszerezett szavakkal. Voltak akik azt mondták, Dáciából származik, igazi erdélyi.

Sabine összeszorította a száját, de a kezét leengedte. Nem ijesztette meg a vámpír, neki pedig nem is nagyon kéne megtámadnia Lothaire-t. Technikai értelemben az új Pravus tagja volt.

A belső körhöz tartozott. A vére rajta volt a keleti falon lógó kőtáblán.

- Csak hogy tisztán lássuk a dolgokat, nincsenek barátaim - mondta. - A katonáim pedig lent vannak a kastélyudvaron.

- Akkor ki ólálkodik itt az erdőkben? - kérdezte Sabine.

- Az egyik leszakadt frakció, akik azóta váltak le a Hordáról, hogy az öreg vámpírkirály meghalt. A kémeim azt jelentették, hogy holnap éjjel támadnak.

Torninnak megvolt a maga védelme - tulajdonképpen egy varázserővel rendelkező vizesárok -, úgyhogy a vámpírok nem teleportálhatták magukat rögtön a kastélyon belülre. Legalábbis egy jó ideig nem. - Mit akarnak?

- A kutat.

A Lelkek Kútját. Sok hadsereg megpróbálta már hatalma alá keríteni, hiszen a Szövetség minden egyes frakciójának kapcsolódtak hozzá legendái.

A lykae-k úgy tartották, hogy kigyógyítja őket abból az őrületből, amely a vérfarkassá alakuláshoz járult hozzá. A vámpírok a nappali tartózkodás képességét várták tőle, és azt, hogy a halandó nőket vámpírokká, azaz potenciális arájukká változtatja. A Boszorkányok Háza szerint mindhárom rendjük képességeit biztosítaná a boszorkányok számára.

Igazság szerint Sabine nem tudta, mi a francra volt jó. Még Omort is megesküdött, hogy fogalma sincs róla. Csak annyit tudtak, hogy a kút ereje elképzelhetetlenül nagy - Sabine fia számára pedig hozzáférhető.

- Ki vezeti a vámpírokat? -kérdezte Lanthe.

- Nincs igazi vezetőjük, mert nem fogadják el a magamfajtákat, akik nem nemesi származásúak.

A Horda hírhedt volt arról, hogy csak azokat követi, akik királyi vérvonalból származnak. - Mégis te vezeted azokat, akik a Pravushoz csatlakoztak.

- Lehet, hogy megemlítettem nekik, hogy a kút életre fogja kelteni a Horda öreg királyát, aki így ismét uralkodik majd fölöttük. Rögtön, ahogy a Pravus győzedelmeskedik.

A fondorlatos vámpír. Megint feljebb tornázta magát Sabine szemében. - Mi a helyzet Kristoffal? - Ő volt az öreg király unokaöccse, és neki kéne jog szerinti uralkodónak lennie, ha a királyi vérvonalat vesszük figyelembe, még ha nem is iszik élőlények véréből.

Lothaire a fejét rázta. - Tudják, hogy ő rájuk kényszerítené a törvényeit. Olyan régen élnek már törvények nélkül, hogy nem lesz könnyű betörni őket. Sőt, a halandók húsát is megszerették. - Nem úgy nyalta meg az agyarát, mintha egy fél deci vérre áhítozna? - Ez csupán töredéke annak a hadseregnek, amelyik itt össze fog gyűlni. A következő két éjjel még többen érkeznek majd. Sokan ismerik ezt az országot, mert valaha régen itt harcoltak a hatalmas démonkirállyal.

Mindenki ismerte azokat a Rydstromról szóló történeteket, amelyekben kilovagol félelmetes fekete sisakjában, és visszaveri a Hordát Tornin alól. Csatái legendásak voltak. - Gondolom, meg tudod győzni őket a távozásról.

- Gondolod?

- Sabine! - Ordított Omort odabentről. Üveges szemmel nézett, de ahogy meglátta Sabine-t a bejáratnál, mintha felélénkült volna. Aztán a mellette álló Lanthe-ra bámult. - Menj el, Melanthe! - utasította. - Vissza a tornyodba!

- Egy szép napon… - mondta Lanthe telepatikusan, miközben kisurrant. - Sok szerencsét!

Ahogy Sabine befelé lépkedett a trónus irányába, minden szem rászegeződött. Amintr Lothaire-től elvált - különben még valami titkos szövetséget feltételeztek volna - a vámpír odasúgta: - Téged itt figyelnek, varázslónő.

Mikor az emelvényhez ért, Omort éppen a méreggyűrűjével játszott. Sabine bármit megadott volna a morsus ellenanyagáért. Minden méreg egyedi volt, és mivel Omortét a Banya készítette a pincében, ő volt az egyetlen, aki Sabine-t kigyógyíthatta.

De a Banya aláírt egy megállapodást, miszerint soha senki másnak nem adja oda az ellenanyagot…

- Cadeon, a Királyavató tovább keresi a kardot - mondta Omort.

Sabine oly megnyugtató hangon válaszolt, ahogy csak tudott: - Igen, bátyám, de több évig is eltarthat, amíg a vesselt megtalálja.

- Már a Cadeoné!

Sabine-nek leesett az álla. - Azt mondod, hogy a vessel úton van Groot felé? - Egy olyan férfival az a nő egy újabb abszolút gonoszt hozhat a világra. A világ nem bírna ki még egy Omorthoz hasonlót. - Küldj tűzdémonokat, hogy végezzék ki - szólt oda Sabine hidegen.

- Szerinted nem tettem meg? - üvöltötte Omort, és nyál lepte be az alsó ajkát.

Sabine undorodott tőle. Nemrég, amikor Rydstrom rájött, hogy ott fogja hagyni, mélyeket lélegzett, láthatóan elöntötte a fájdalom. De aztán visszanyerte az önuralmát. Ki volt az erősebb, a csendes démonkirály, akit láncon tartott, vagy az őrült varázsló, aki az egész világot elpusztíthatta volna, de egy vacak kastélyt sem tudott rendben tartani?

Omort felkapott egy kelyhet, és a falhoz vágta. - Azok a démonok már megint cserbenhagytak minket.

- Majd kitalálunk valamit - mondta Sabine. - Én magam megyek utána, ha kell. És én soha nem hagylak cserben.

- Épp most is azt teszed! Újra és újra a démon cellájában voltál! - A trónus karfájára csapott az öklével. - Napok óta várunk, hogy van-e már valami előrehaladás… miért nem tudod már rávenni?

- Talán határidős volt a feladvány?

- Azt hallottuk, hogy odamész, és semmit nem csinálsz, csak beszélgetsz - szólalt meg Hettiah.

Elég! - Az állatkád már megint nyöszörgő hangokat hallat, Omort. Hallgattasd… el!

- Azt gondolom, nem erre vállakoztál! - förmedt rá Omort. - Lehet, hogy meg kéne vonnom a morsusodat, hogy egy kicsit összekapd magad.

Sabine összevonta a szemöldökét. A terem remegni látszott. - Állandóan ezzel ijesztgetsz, pedig a dolog következményeit te sem szeretnéd igazán.

- Ne merészelj…

Négy tűzdémon teleportált az emelvény elé, rögtön Sabine mellé. A törvényszéken néma döbbenet uralkodott.

A démonok össze voltak verve, véresek voltak, és hiányzott a kezük. Az egyik gallérjára egy összehajtogatott levélke volt odatűzve, rajta egy N betűvel, fekete pecsétviaszból.

Nïx. A valkűr levágott végtagokkal - és ezzel minden hatalmuktól megfosztva - küldte vissza őket.

Omort leviharzott hozzájuk a lépcsőn, megragadta a pergament, majd feltépte. Olvasás közben egy ér lüktetett a homlokán. - Az a kurva! Megismeri még a haragomat, és meg is tanul félni tőle! - ordította, miközben összegyűrte a levelet, aztán eldobta. - Én magam megyek érte! - Omort abban a pillanatban fölemelte a kezét, és mind a négyet hamuvá porlasztotta.

Sabine az elszenesedett maradványokat megkerülve összeszedte a levélkét, és a papírt kisimítva ezt olvasta:

Kedves kiscica!

Ez minden, ami tőled telik? Nincs kedved belebújni abba a nagylányos bugyogódba, hogy végre magad nézz szembe velem? Persze, csak ha nem félsz, hogy a Nïxanator majd elfenekeli Omort pincurka popsiját.

Ha már itt tartunk, elloptad hadseregünk egyik nagyrabecsült vezetőjét. Majd szeretnénk visszakapni. Különösen, mivel Sabine nemigen tudja betörni.

Addig is maradok:

Nïx, a Mindentudó, a Felülmúlhatatlan Jövendőmondó, a Verták Új Seregének Tábornoka.

Sabine meglepett füttyentéssel fújta ki a levegőt. Ez a valkűr tényleg őrült.

Aztán a szemöldökét ráncolta. Nem tudom betörni? Már megint a határidő? Jutalompontok a szép stílusért?

És mi ez a Verták Serege? Sabine hallott már pletykákat arról, hogy Nïx egyesített bizonyos frakciókat - a Lykae-ket, a Tartózkodókat, az elvarázsolt nemeseket, a Boszorkányok Házát, a démonarchiák egyfajta keverékét és még sok más rendet. Vajon mind szövetségre léptek?

Lehet, hogy arra kell ez a levél, hogy Omortot csapdába csalja. Sabine tudta, hogy a másik oldalnak voltak titokzatos börtönei, egész szigetek, amelyekről nem volt szabadulás. Ők vajon el tudták fogni a halál nélkülit?

Sabine az irományt bámulta, és csak úgy repkedtek a gondolatai.

- Hozzátok ide a dühöngő démont! - parancsolta Omort. - Rydstrom karjait küldöm vissza a valkűrnek!

- Nem! - kiáltotta Sabine, a szíve a torkában vert. Omort le akarta mészárolni. Rydstrom vissza tudná növeszteni a végtagjait, de az a fájdalom… - Nem engedem…

Hirtelen egy ütés érte az arcát, vér fröccsent a szájából a márványra.

Hettiah támadta meg? Az a hideg, tiszta düh söpört végig Sabine-en, amit annyira jól ismert. Aztán elöntötte az epe, émelygés fogta el, aminek már csak erőnek erejével tudott ellenállni. Önvédelem. Túl kell élni.

Vörös köd homályosította el a látását; újabb adag vért köpött, miközben Hettiah barátai körbevették.

15

Rydstrom undorodott magától. Egy kis orális szex, és ő máris kész arra, hogy mindenről megfeledkezzen. És igen, ez volt a legjobb, amivel valaha is megajándékozták, de azért mégis…

Megrázta a fejét. Nem csupán arról volt szó, hogy mit csinált vele, hanem hogy hogyan tette mindezt. Sabine-nél többről eddig nem is álmodhatott. És amikor a szoba fellángolt, ezzel adva tudtára érzéseinek intenzitását…?

Hol az a férfi, aki ne esne kísértésbe, hogy bármit megtegyen, csak hogy megkaphassa őt?

Olyan közel volt… Majdnem feladta. Ha Rydstrom lemond akaratáról, akár meg is termékenyítheti. És aztán? Mi van, ha nem tud elmenekülni, még mielőtt megölné?

A gyermekét Sabine és Omort nevelnék fel, és zálogként használnák. Nem értenék meg egy démongyermek igényeit. Nem mintha törődnének vele. Soha nem nemzene gyermeket arra a pokoli világra, amit ők ígértek.

Sabine olyan esküt akart, amit Rydstrom nem akart megtartani.

A dühöngő démonoknál a házasodó királynak kinyilatkoztatást és esküt kellett tennie magáról: - Becsületemre mondom, hogy megvédelek és megtartalak téged. Az enyém vagy - hitvesem, akit érinthetek, akire vigyázok, akinek gondját viselem. Velem együtt uralkodsz majd, és gyarapítod uralkodóházunkat. Fogadd el e kinyilatkoztatást, és ez így is marad, most és mindörökké.

Ha a nő elfogadta, örökre házastársakká váltak. De Rydstrom nem ajánlhatta fel másnak az életét ilyen kényszer alatt. Akkor akarta megtenni, amikor már készen állt rá.

És amikor Sabine is méltóvá vált a szerephez.

Lépéseket hallott, de nem az övét. Az alattvalók már jártak nála, elengedték, és felöltöztették.

Egy öt vámpírból álló őrjárat jelent meg a cellájában. Az egyikük Lothaire volt, a Vének Seregének vezére. A Horda tábornokának seregeivel Rydstrom soha nem kötött szövetséget.

- Mit akartok… - morogta Rydstrom.

Egyként támadtak rá. Akármilyen keményen is harcolt, csupán szarvai és agyarai segítségével nem tudta visszaszorítani őket, nem tudta megakadályozni, hogy a csuklóját össze ne láncolják a bokájával.

Teleportálás után a tornini törvényszéken találta magát. A démonnak felfordult a gyomra attól, amit ott látott.

A kút, ez a legtisztább hatalom szörnyűséges testrészekkel volt teledobálva. A Szövetség leggonoszabb lényei gyűltek köré, több tucat rendből - a Neopterák, szárnyas, rovarszerű humanoidok, az Alkimisták, örökké vén férfiak hosszú, kusza, zöld szakállal, a Cerunnos, kosfejű kígyók…

Az én otthonomban.

Omort egy arany trónon ült, és önelégülten vigyorgott. Amikor Rydstrom megpróbált kitörni, agyarak villantak, a vámpírok szorosan tartották. Nem tudok kiszabadulni…

- Üdvözöllek a törvényszékemen, démon. A hatalmas Rydstrom most nem tűnik túl legendásnak.

- Küzdj meg velem, te gyáva faszfej!

Omort Rydstrom felé lépett, de aztán megállt, és a törvényszék középső részére pillantott, mintegy önkéntelenül.

Rydstromnak elakadt a lélegzete. Sabine! Nők vették körül, a szája vérzett. A démon védelmező ösztönei teljes lángon lobogtak.

Mikor a vámpírokkal kezdett dulakodni, Lothaire durván vesén vágta. - Nyugi, démon - suttogta erős akcentusával.

Lothaire egyik talpnyalója szólalt meg: - Hettiah simán el fogja törölni Sabine illúzióit. Húsz aranypénzbe fogadok rá.

- Nézd már a hülyét a pénzével - sóhajtotta Lothaire. - Sabine összetöri. Úgy ég a dühtől, mint a kerozin.

Sabine szeme tényleg üvegesen csillogott az eszeveszett dühtől. - Mi ez itt? - kérdezte Rydstrom.

- Csak egy kis női csetepaté. Hettiah - aki halványan Sabine-ra emlékeztet - és a barátai meg akarják gyilkolni a nődet. Úgy tekintenek a veled kapcsolatos mulasztására, mint valami gyengeségre. Folyamatosan támadni fogják. - Lothaire még az orra alatt hozzátette: - Meg fogod ölni, démon.

- Engedj el, hogy meg tudjam védeni!

- Te csak figyelj.

Túl sokan voltak. Egy egész tucatnyit Sabine nem tudott távol tartani. Az egyik mögé lopakodott egy tőrrel. - Sabine!

Olyan gyorsan vetette magát a földre, mint a puskagolyó, elugrott a penge elől, aztán körbesöpört a lábával, és felrúgta a nőket. Ahogy mind a földre zuhantak, Sabine elkapta a kést, aztán felemelte bakancsos lábát, hogy támadója arcát a sarkával összetörje.

Gyorsan Rydstrom felé fordult - döbbenten vette tudomásul, hogy a démon ott van - aztán maszkot tett az arcára. A szemük találkozott. Sabine mintha próbálta volna csendesen figyelmeztetni. Rydstrom egyáltalán nem tudott segíteni.

Sabine egy szempillantás alatt több száz denevér képében tüntette fel a testét, és láthatatlanságba burkolózott. Hettiah felemelte a kezét, mintha el akarná törölni Sabine illúzióit. De már késő volt; amikor Sabine újra láthatóvá vált, már ott állt, Hettiah fejbőrébe vájt karmokkal.

Erősen fogta a fejét, aztán hátraemelte a másik páncélkesztyűt, összekoccantotta a fémet, azzal Hettiah orrába zúzott. Recsegett a csont, vérfröcsögés kísérte Hettiah sikoltásait.

Sabine tovább tartotta, vékony testével tekergőzve kerülte ki Hettiah ütéseit. A másik kezének tenyerét a feléjük siető ellenfelek irányába tartotta, pontosan, ahogy a démonnal is tette, amikor titkokat szedett ki a fejéből.

A nők sikítottak a rémülettől, saját szemüket kaparták. A rémálmaikat küldte rájuk?

Sabine aztán egy rúgással megfordult, bakancsát Hettiah állához közelítve. A nő teste hátraperdült, hajcsomót és fejbőrt hagyva Sabine fémkarmos markában. A cafatot az önkívületben a földön fekvő Hettiah testére lökte, aztán megint láthatatlanná változott.

Ellenfelei vizslató pillantásokkal próbálták követni az eseményeket, de nem látták Sabine-t. Az egyiknek a torka hirtelen felnyílt. Mikor a következőnek a halántékán szúrás jelent meg, térdre esett, aztán arccal a földre vágódott.

Mire mindannyian a földre zuhantak, Sabine is feltűnt. Rydstrom csak bámult rá, ahogy mindenki más is a törvényszéken, kivéve Lothaire-t, aki nagy igyekezettel gyűjtötte be az érméket.

Sabine-t vörös cseppek terítették be, alig kapott levegőt, és mosolygott. Amíg észre nem vette a Rydstrom felé viharzó Omortot, akinek sárga szeme elvadult dühről árulkodott.

Rydstrom elordította magát, és dulakodni kezdett az őt fogva tartó vámpírokkal. A varázsló felröhögött - Rydstrom a keze egyetlen pöccintésére hátracsapódott a falnak, a varázsló a torkánál fogva szegezte oda.

Lothaire és vámpírőrsége egy vállrándítással teleportálták magukat.

- Nïx foglyul akar ejteni? - Omort szorosan Rydstrom torka köré fonta a markát. - Mondd el, milyen gyenge pontjai vannak!

Mi a francot csinált már megint Nïx? Rydstrom a fogát csikorgatta, csontok roppantak a nyakában. Moccanni sem tudott, hogy megvédje magát.

- Válaszolj, démon!

Engedett a szorítás. - Küzdj meg velem! - Megint erősödni kezdett. Fekete foltok jelentek meg a szeme előtt.

- Te mit csinálsz? - sikította Sabine, miközben utat tört magának a tömegen keresztül. A haragtól, no meg véres arcával és hajával úgy nézett ki, mint egy fúria. A szeme úgy világított, mint valami izzó, kékes fényű fém. Rydstrom csak rá összpontosított. Maradj életben… maradj életben.

- Kikérdezem a foglyomat - válaszolt Omort a válla fölött. - Aztán elküldöm a karjait a valkűrnek.

Még egy csontreccsenés, Rydstrom gerince kettéroppant. Semmit nem érzek a nyakamtól lefelé. Omort addig akarta szorítani, amíg a feje el nem válik a testétől.

Szóval ez a vége. A bőre szakadni kezdett, hosszú, fáradságos életének jelenetei peregtek le a szeme előtt. Se asszony, se utód. Csak a… hibáit hagyja az utókorra.

- Azonnal… engedd… el!

Omort Sabine felé fordult. Egy pillanattal később Rydstrom a földre zuhant.

Bénultan feküdt, teste mozdulatlan. Ahogy a látása tisztulni kezdett, a törvényszék mintha zúgna és hánykolódna, szél süvöltött mindenfelé. Sabine dús hajkoronája a feje körül lobogott.

Az odabent lévők fedezék után rohangáltak.

- Ő az én foglyom, testvér. És az én védelmem alatt áll. - Bár igen kicsi volt Omorthoz képest, a varázslónő félelem nélkül nézett fel rá. - Nem akartam, hogy így megsérüljön.

Omort bizonytalan lépésekkel közeledett felé, mintha el lenne varázsolva, elragadtatott ábrázattal nézte.

Omort… akarja őt? Mint szeretőt?

- Hagyd el a termet - utasította ki Omortot, megtagadva tőle pillantását. A varázsló pedig valóban megfordult, hogy elmenjen.

Beszéltek valami vérfertőző kapcsolatról, terjedtek bizonyos mendemondák arról, hogy Omort természetellenes módon az egyik testvérébe szerelmes. Csak ne belé. Nem, ugye nem lehet, hogy belé?

Rydstrom viszont nem kételkedhetett afelől, ami ennyire nyilvánvaló - Omort Sabine-t akarta.

A démon zihálva vette a levegőt, és keserűen, őrülten felnevetett. Az én törvényszékem, az én otthonom… az én nőm. Minden elromlott, minden összezavarodott. Reszelős hangon szólalt meg: - Bizonyára fájdalmas lehet a tudat, hogy egy démon szerzi majd meg mindenedet… és hogy ő mindig utánam fog epekedni, nem utánad.

Sabine szeme elkerekedett. Omort megperdült. A varázsló kezének újabb apró mozdulatára láthatatlan erő szakított végig Rydstrom felsőtestén, szélesen felhasítva azt.

16

Rydstromnak fogalma sem volt arról, mióta lebeg éber állapot és eszméletlenség között. Elnehezült pillantással körbenézett. A cellában van? Az ágyon? Soha nem tapasztalt fájdalom hasított belé, de csak a nyaka fölött - alatta semmit nem érzett.

- Hozd a Banyát - parancsolta Sabine valami láthatatlan jelenlévőnek. - Gyorsan!

Ki tudja mennyi idő telhetett el, míg végül egy öregasszony vánszorgott be a cellába, kezében egy tekercs kötszerrel, és egy durva vászonból szőtt táskával. Leült a démon mellé az ágyra, kihúzott egy erős illatú, gyógynövényekből összeállított kenőcsöt a táskából, és a sebbe tömte. Semmit nem érzett.

Amíg „a Banya” dolgozott, Rydstrom Sabine-t nézte, résnyire nyitott szemével fürkészte, így a varázslónő nem tudhatta meg, hogy eszméleténél van.

- Mennyi idő kell még neki, hogy felépüljön? - kérdezte Sabine.

- Még két nap - felelte az öregasszony -, és már el is lophatod a magját.

Sabine nem tűnt meglepettnek a nő vakmerőségétől.

Újabb nő érkezett sietve. - Olyan a kastély, mint valami méhkas! Hallottam, hogy kiabáltál Omorttal. - Fekete haja volt, és idegességében a körmét rágta. Hasonlított Sabine-re. Újabb testvér? - Francba, Ébi, te tényleg úgy akarod végezni, ahogy a jóslat mondja? - Tekintete az ágyra tévedt. - Ó, a démonod! Nem csoda, hogy így feldühödtél.

Sabine újra járkálni kezdett. - Gyógyítsd meg nekünk, Banya. Tudom, hogy képes vagy rá.

- Aláírtam a kőtáblát - kezdte leszedni a kötést. - Ha összetörik, engem megölnek, te pedig új főzetet kapsz.

- Mibe kerülne neked, hogy ezt megtedd a kedvemért? - kérdezte Sabine kicsit halkabban.

- Azok közül kell valakinek felmentenie a szerződő felet, akik szerződésbe léptek. Különben meghal.

- Kell hogy legyen más módja is.

- Csak álmodozol, varázslónő - motyogta a nő. - Az álmok ideje pedig éjszaka jön el.

- Én tervezek. A tervek viszont minden egyes nap minden percére vonatkoznak.

A két nő egymásra nézett. Mi történik itt? Rydstrom felnyitotta szempilláit, és a vénasszony egy szempillantásnyi ideig fiatal, barna elfnek tűnt. Mi a pokol volt ez? Sabine nem úgy tűnt, mintha bármit is észrevett volna.

Fuldokló hang hallatszott a démon torkából, ami megzavarta a feszült pillanatot.

Sabine megpördült, hogy szembe kerüljön vele, az ágy felé indult. - Ne nézz le, démon! - Szenvedélyének minden erejét bevetve mentette meg az életét. Egyelőre. De arra vajon nem jött rá, hogy Omort, amilyen gyáva, majd még visszatér, újra a nyomába ered és megtámadja?

Sabine most könnyedén olvasott a gondolataiban. - Biztonságban foglak tartani. Ez többé nem történhet meg. - Gyengéden végigsimított Rydstrom homlokán, aztán szúrós szemmel a saját kezére bámult. Elhúzta onnan, aztán gyorsan körbepillantott, hogy megnézze, észrevette-e valaki. - Aludj, démon.

Rydstrom nem tudta tovább nyitva tartani a szemét. - Ne olvass a fejemben - gondolta. - Ne olvass a…

- Nem fogok - válaszolta Sabine.

- A szavadat add!

- Már meg is történt - suttogta. - Most pedig aludj, démon. És álmodj. Álmodj arról, amire a legjobban vágysz.

A démon szeme lecsukódott. És már álmodott is.

Rydstrom egy kandalló melletti székről figyelte feleségét, aki az ágyukban feküdt. Pislogó fény világította meg az arcát, miközben békésen szunyókált. Szeretett fiuk egy bölcsőben aludt a szobájukban.

Odakint vihar tombolt az óceán fölött, verte az eső a kastély falát; odabent meleg volt körülöttük. A démon feléjük fordult, védelmező tekintetet vetett rájuk.

Soha sehol nem érezte még ilyen jól magát.

A baba sírni kezdett, éhes lehetett, úgyhogy Rydstrom odament a bölcsőhöz. Gyengéden ringatva vitte oda az anyja mellére. Sabine félálomban, szerető öleléssel tartotta, Rydstrom nevét suttogva.

A családom…

A szeme kinyílt. Erre vágyom a leginkább. És mindennek ő a kulcsa…

Hirtelen megrohanta a fájdalom, minden egyes lélegzetvételre belehasított a kín. Meggyógyult a gerincem. Mióta nem volt már vajon magánál…?

Sabine épp akkor viharzott be a cellába. Másik mellvért volt rajta, a szemét sötétkékre festette. Mennyi idő telhetett el? - Nem maradhatok sokáig, csak beugrottam, hogy megnézzem, hogy van az én mérhetetlenül ostoba démonom.

Látta rajta, hogy ideges, a korábbi szerető és gyengéd Sabine nem volt sehol. - Mennyi ideig voltam magamon kívül? - kérdezte a démon erőlködve. Feküdt az ágyban, csak az egyik lába volt leláncolva, a karja szabadon volt. Nem mintha fel tudta volna emelni.

- Egy napig. A tested gyorsan rendbe jött. A gerinced és a nyakad már meggyógyult, ahogy megrongálódott tüdőd is, ha már újra beszélni tudsz.

Mikor Rydstrom a felsőtestére tekert kötésre nézett, Sabine hozzáfűzte: - A bőröd még nem forrt össze a seb körül, de nemsokára össze fog. Szerencsés vagy, hogy nem sérültél meg jobban. Az ég szerelmére, miért kellett Omorttal kötekedned?

- Mert jól esett… végre megmondani neki.

- Ha nem vagyok ott, meg is halhattál volna.

Sabine ereje és tapasztalata elképesztő volt. A maga módján olyan hatalmas volt, mint Omort - sőt, még hatalmasabb, hiszen a varázsló akarta őt.

De vajon viszonozta a varázsló érzelmeit? Lefeküdtek egymással? Ennél visszataszítóbb dolgok is megtörténtek már ebben a rendben. Talán éppen ezért szövetkezett vele.

Vagy talán azért, mert nem tudta teljesen megölni? Omort halhatatlansága nélkül Sabine vajon legyőzhette volna? Lehet, hogy éppen most tervezgeti a dolgot.

És mi van, ha Rydstrom meggyőzte arról, hogy a kard működni fog? Akkor talán megteszi az első lépést?

A királynő a sakktáblán, aki éppen a pillanatra vár, hogy lecsaphasson.

Rydstrom ezt megadhatná neki. Ugyan mit is veszíthetne?

Sabine karba tette a kezét mellvértje előtt. - Gondolom, nem érzed szükségét, hogy köszönetet mondj, amiért megmentettem az életed. Nagyon hálátlan démon vagy, mindamellett, hogy kolosszálisan ostoba is.

A démon soha nem volt még ennyire biztos benne, hogy kis híján meghalt, és Sabine mentette meg. De… - Miattad, és a te varázslataid miatt van… hogy egyáltalán itt vagyok! - fájdalom sugározott a sebéből.

- Miattam van, hogy Omort ennyi éven keresztül megkímélt téged. Soha nem gondolkoztál el azon, miért nem törekedett a kivégzésedre?

Rydstrom gondolkozott ezen, különösen mióta New Orleansban telepedett le, és hónapok óta ugyanazon a helyen maradt. Szerette ezt az új otthonát. Elég is volt neki addig, míg vissza nem szerzi királyságát. Amíg vissza nem veszi Tornint - és tisztára nem pucolja. A szemét egy pillanatra összeszorította, amikor eszébe jutottak előző éjszaka látott emlékei. - Te lefekszel Omorttal?

- Nem fekszem le vele. Senkivel nem fekszem le. Éppen utódot fogok szülni, és jobban szeretném, ha senki nem kérdőjelezné meg az apa kilétét.

Sabine nem állította, hogy soha nem feküdt még le Omorttal, de Rydstrom érezte, hogy nem tette meg. Vagy talán inkább csak nem engedte magának, hogy így lássa - mert az örökre lehetetlenné tette volna, hogy Sabine-nel közös jövőjük legyen.

- Miért harcoltál Hettiah-val? - kérdezte a démon. Most már minden egyes szót könnyebben ejtett ki.

- Ő támadott meg engem. Több száz éve próbálja megtalálni a módját, hogy bosszút állhasson rajtam.

- Miért?

- Talán mert az egész törvényszék szeme láttára kikaptam egy kanyart a beleiből. Meg néhányszor kitéptem egy-egy szervét. És tán mert kis üvegcsékben tároltam őket az éjjeliszekrényemen.

- Te… te nem. - És még azt mondta az a vámpír, hogy én ölöm meg őt?

- Pedig igen. A lépe meg a vakbele hiányzik még. - Felállt és az asztalhoz ment, ahol egy tányéron ételek voltak kirakva. - És ha már itt járunk, nem vagy éhes?

Rydstrom ideges pillantást vetett a gyümölccsel és zöldséggel megrakott tányérra, sehol semmi hús. - Hát, varázslónő, nem tudom hogy akarsz így meggyógyítani… ha csak szénával etetsz?

Az elmúlt hetekben Sabine még tudott adni neki húst és démonfőzetet - ami egy erős, erjesztett ital. A varázslók betegesen édes borokat és párlatokat ittak, a démonfőzetet pedig durva kotyvaléknak nevezték. Rydstrom nem bírta lenyelni cukros készítményeiket.

- Folyton elfelejtem, hogy az én állatkám húsevő - tette le a tányért. - Most pedig egy kicsit kényelmesebbé teszem itt a fekvést számodra. - Keze intésére a cella hirtelen átváltozott, olyan lett, mint a démon régi szobája.

De ez alkalommal egy tengeri vihart is varázsolt hozzá Sabine. Honnan tudta…? - Te olvastál a fejemben, ugye?

- Igen - válaszolta szórakozottan, bár arckifejezése érdeklődést mutatott.

A démon gyanakodni kezdett, hogy Sabine rejtegeti arckifejezéseit. Mostantól nem az arcát fogja fürkészni, hanem a kezét figyeli, és vékony vállainak feszülését. - Gyakran szeged meg az ígéreteidet?

- Folyamatosan - bólintott. - Sőt, még azt is megkockáztatnám, hogy kivétel nélkül mindig.

A tény, hogy a nő megszegte a szavát, a démon számára dühítő volt - az pedig, hogy semmiféle szégyenérzetet nem mutatott, csak súlyosbította a helyzetet. - Semmi gondod nincs azzal, hogy hazugnak ismernek?

- Nem az én hibám, az igazság és én távolról sem ismerjük egymást - valójában soha senki nem mutatott be neki.

- És mit találtál, amikor betörtél a fejembe?

Sabine mintha izgatott lett volna, valami kinti zajra figyelt. Most sem látszott rajta az idegesség, mégis járkálni kezdett. - A tengeri viharok ringattak itt álomba, és régóta hiányzik már a tornyod és a szobád. Testvéreddel való kapcsolatod tele van feszültségekkel, ami nagyon zavar téged. Rá neheztelsz, amiért királyságodat elvesztetted.

Mindenki azt gondolta, Cadeont hibáztatja királysága elvesztéséért. És ez részben így is volt… talán elégedettnek kellett volna lennie vele? Ráadásul Cadeon is hazudott, csalt és haszonért háborúzott. Értelmetlen volt az élete.

És a tiéd…?

Sabine folytatta: - Két lánytestvéred van, Mia és Zoe, akikkel alig beszélsz. Megvan a maguk élete, és azon tűnődsz, vajon nem kellett-e volna jobban bevonni őket a keresésbe. Szégyenérzeted van, mert irigy voltál egy barátodra, aki végül megtalálta aráját. Egy lykae-re. Azt hiszem, a neve Bowen MacRieve.

Rydstrom a szemébe nézett, bár zavarba jött attól, amit Sabine látott. Mert irigy volt, és ezt gyengeségnek tartotta. Az igazak örülnek barátaik sikereinek.

De Rydstrom volt az egyik legidősebb a Szövetségben, élete hosszú évei folyamán pedig társai szép sorban megtalálták arájukat.

Mindannyian megtapasztalhatták azt, amiről ő csak álmodhatott… olyasfajta életerőt, ami miatt mindenki sajnálni kezdte őt azért, amiért ezt nem élheti meg.

A démon sztoikus nyugalmat mutatott, de Sabine biztos volt benne, hogy elbizonytalanította az, hogy mindez most kiderült. - Van még valami, varázslónő?

- Sok minden. - A démon magányos férfi volt. Akadtak barátai, de túlságosan lefoglalta a küldetése ahhoz, hogy ápolja a kapcsolatot. Nem helyeselte gyalázatos testvérének, vagy zsoldosseregének tetteit, ezért fölöslegesen nem is töltött velük időt.

Sabine nem hódította el őt semmiféle szeretőtől.

- Leginkább - folytatta - azt láttam, hogy… egyedül vagy. - És ez a magány is érte kiáltott - ami elvarázsolta Sabine-t, és csak tovább fokozta általános nyugtalanságát. Múlt éjjel, amikor elképzelte azt a fájdalmat, amit Rydstrom érezne karja levágásakor, annyira úrrá lett rajta valami, hogy még azt sem hallotta meg, hogy Hettiah támadásba lendül. Az érzések meghülyítik, sebezhetővé teszik az embert.

Sőt, zavarta, amit Rydstrom a törvényszéken látott. Soha nem felejti el azt az undort az arcán, ahogy végignézett mindazon, ami korábban az övé volt.

Valami miatt nem akarta, hogy azt gondolja, csak azért, mert itt lakik, jómaga is ugyanolyan, mint ők.

Az, hogy a szemem sem rebben, még nem jelenti azt, hogy vak vagyok.

- Nem volt hozzá jogod, hogy a fejembe nézz! - forgolódott az ágyban, és ajka elfehéredett az egyértelmű fájdalomtól. - Aztán meg olyan álmot adtál nekem…

- Milyen álmot, Rydstrom? - Sabine erről lemaradt. - Én azt mondtam, arról álmodj, amit a legjobban kívánsz. Azt akartam, hogy gyógyulj. Az agyad talán egyéb részletekre koncentrált?

Rydstrom tekintete becsukódott. - Ez nem a te dolgod.

Sabine ezt most hagyta. Egyelőre. - Azt is láttam, hogy azt akarod, a te oldaladon legyek. Ez azért elég merész lenne. Egy dolgot tudnod kell - nincs kedvem minden idők leghatalmasabb varázslójával szembekerülni.

- Láttam, milyen hatalmad van. Erősebb vagy, mint ő.

- Ne próbálj az egyébként elég jelentős mértékű hiúságomra játszani, démon - figyelmeztette a körmeit vizsgálgatva. - Ezzel semmit nem érsz el.

- Szövetkezz velem, és keress menedéket az én seregemben.

- Menedéket? Hol? A kastélyodban? Jaj, el is felejtettem, hogy már nincs is neked olyan. Omorttal legalább a te rendedtől védve vagyok.

- Lépj be a rendembe, és soha senki nem bánt többé.

Sabine az ágy végébe ült. - Ez a különbség közöttünk. Én soha nem próbállak majd átalakítani téged. Nekem talán tetszik, hogy soha nem hazudsz, és az olyan dolgokat becsülöd, mint például a hősiesség? Persze, hogy nem. De én nem akarlak téged megszabadítani ezektől a jellemvonásoktól. Miért van az, hogy a te rended örökké azon van, hogy minket megváltoztasson? - Valójában ezt utálta bennük a legjobban… nem önmagukban azokat a furcsa, minden ösztönösséggel szembemenő meggyőződéseiket, hanem hogy megpróbálták azokat másokra erőltetni.

- Mert mi sokkal elégedettebb életet élünk. Van bennünk lojalitás, hűség és becsület…

- Mindhármat túlbecsülitek. Egyedül olyan esetben kell ezeket demonstrálnotok, amikor megtagadtok magatoktól valamit, vagy valakit, akire vágytok.

- Akkor ugyanígy az is kérdéses, mi a helyzet az Omorttal való lojalitással? Éreztél arra valaha kísértést, hogy az ellenségeivel szövetkezz?

- Soha - hazudta Sabine. Folyamatosan azon volt, hogy becsapja a varázslót. Most pedig még inkább, mivel az egyre gyakoribb felkelések, a kastélyfal alatt a napnyugtára és a támadásra váró vámpírok, és egy őrült valkűr kötekedései szorongatták.

A gondolat, hogy Sabine egy démonnal… Bár igazság szerint Sabine akár ki is tarthatott volna Omort mellett. Eszébe jutott az az alkalom, amikor a varázsló először kereste meg. Nagyvonalúnak látszott, ahogy megpróbálta megmenteni őt és Lanthe-t néhány tudatlan halandótól. Miután olyan földre hozta őket, ahol sem halandók, sem vrekenerek nem éltek, a testvérek végre biztonságban érezhették magukat Tornin védelme alatt. Egészen az első olyan alkalomig, amikor Omort Sabine combjára tette a kezét.

Persze nem hitték el, hogy a féltestvérük egyszerűen csak, mert azt mondta. De tudták, hogy az anyjuk, Elisabet valamiféle bűnt követett el, amitől a Deie Varázslók nemesi családja kivetette magából. Valami kihágás miatt olyan értéktelennek érezte magát, hogy még Sabine és Lanthe semmirekellő apját is jó fogásnak érezte.

Omorttól úgy tudták, hogy akkoriban Elisabet volt a vessel - és hogy a legvégső gonosznak adott életet - neki…

Rydstrom szakította félbe a gondolatait. - Omort nem harcolhat a valkűr Nïx szövetsége ellen. Legalábbis egyedül nem.

- Ja, igen, ezek a ti Vertáitok. Nïx így nevezte.

- Te beszélsz vele?

- Inkább csak hasonlítunk. Egyébként teljesen megháborodott. Te rábíznád egy őrült nőre, hogy a hadsereged irányítsa?

- Van rendszer az őrületében - válaszolta Rydstrom szárazon, de Sabine fölfedezett egy leheletnyi tiszteletet a hangjában.

Sabine szerencsére nem vágyott a démon tiszteletére, úgyhogy nem volt féltékeny a valkűrre. Bármikor megszerezhette ezt a tiszteletet, amikor csak akarta - már ha egyáltalán akarta.

- Egyébként meg Omort nem lesz egyedül, démon. Láttad, kikből áll a hadserege. - Olyanokból, akiket nemsokára elveszít, ha nem veszi saját kezébe az irányítást. - Ez a mostani Trónusok Háborúja szerintem egészen jó lesz.

- És nem is zavar téged, hogy ellentétes oldalon leszünk.

- Most úgy teszel, mintha ez valaha is másképp lett volna.

- Talán igazad van, de most már ez nem így lesz.

- Akkor be kell lépned a Pravusba, mert én azt tervezem, hogy a győztesek oldalán leszek. - De valahogy most először mégis elgondolkozott a dolgon. Omort használhatatlannak bizonyult az őket fenyegető veszélyeket illetően. Most hogy nem fogja a kormányt, a hadsereg körül rémhírek keringenek, és kezdett eluralkodni közöttük a bizonytalanság. Már néhány kőtábla is összetört, néhány kisebb frakció levált a Pravusról.

Ma este, ha az alkonyat leszáll, Sabine és Lanthe az életüket kell, hogy kockáztassák a harcban, mert Omort képtelen volt választ adni a kihívásra. - Démon, meg kell értened, hogy Omortot valóban nem lehet megölni. Semmilyen módon nem lehet legyőzni.

- És mi van, ha mégis?

- Te még mindig hiszel Groot kardjában - pislogott rá elnézően Sabine. - Ez csak mese, Rydstrom. Még ha működne is, és ki is szabadulhatnál innen, akkor sem lennél képes olyan közel kerülni Omorthoz, hogy használni tudd.

- Működni fog. Nïx szavát adta rá. Ő soha nem téved.

- Most biztosan… - Sabine kelletlenül az ajtó felé indult, kiáltás hangzott odakintről. Majd felkantározott lovak és menetelő katonák vonulását lehetett hallani.

Napnyugta. A vámpírok támadnak. - Mennem kell. Most egy ideig nem jövök.

- Miért? Hová mész?

Megpróbálom befoltozni a testvérem agyán a repedéseket. És ha nem sikerül… - A harcmezőre.

17

- Omort még mindig kómás? - kérdezte Lanthe telepatikusan, miközben ellépett egy kentaur eltévedt nyila elől.

Sabine - hátulról - nekilendítette hosszú kardját egy vámpír nyakának, és simán keresztülvágta. - Nem, nem kómás, csak egyre mélyebbre süllyed az őrületben. - Vasaltorrú bakancsát a vámpír leszakított feje alá illesztette, aztán odébb rúgta. - Omortnak ezek az üveges tekintetű, izzadtságszagú, nagy jelentőségű áldozati szertartásai!

Pár órával ezelőtt Sabine újra Omort tornyához ment - nagyon utált odamenni -, hogy könyörögjön neki, tizedelje meg az összegyűlt hadsereget. Ott találta az ágyán ülve, a még mindig gyógyuló Hettiah dédelgette, miközben újabb áldozatért üvöltött. - Valami fiatalabbat!

- Ezt nem nyerjük meg nélküle - mondta Lanthe. - Még akkor sem, ha csak lefejezett testek mutatják hollétünket. - A láthatatlanságnak megvoltak az előnyei.

- Igazad van.

A hazajárók egészen kiváló harcosok voltak, de nem gondolkoztak. Bár a Libitinák a sötét égbolt felől csaptak le, és alattomos gyilkosok voltak, csak játszottak az áldozataikkal.

A kentauroknak mérgezett nyilaik voltak, de a teleportáló vámpírokkal szemben hátrányt jelentett, hogy méreteik miatt túl könnyű célpontul szolgáltak - több vámpír is egy-egy kentaur hátára kapaszkodhatott, hogy aztán lehúzza a földre, miközben a vérét szívja.

Lothaire vámpírjai nagyot kaszáltak, bár meg kell hagyni, sokan is voltak. Sabine figyelte, ahogy ott áll a harctér másik végén saját rendjének tagjaival, és vad vigyorgással mészárolja az ellenfelet. Most látta először mosolyogni. Berserker stílusú, fonott haja keretezte arcát, a vaskos fonatok vértől tocsogtak.

Sabine oldalra billentette a fejét. Olyan magas, mint a démon, de nem olyan izmos. Most miért a démonon jár az eszem?

Megrázkódott, aztán egy mit sem sejtő vámpír felé suhintott a kardjával. Ahogy leterítette, Lanthe-ra nézett, aki éppen egy piócát belezett, alulról döfte végig a kardját a testében.

Lanthe általában töprengő és elgondolkozó volt, de elvetemülten harcolt. Sabine már vagy egy tucatszor majdnem felkiáltott: - Ez az én kishúgom!

- Sabine! - kiáltotta hirtelen Lanthe. - Miért bámulnak ránk a vámpírok?

Sabine körbepillantott. Ő és Lanthe láthatóak voltak? Csettintett egyet az ujjával, hogy újabb illúziót hozzon létre, de hiába.

Csak egyvalaki van, aki így el tudja fojtani a varázserejét. - Hettiah. - Láthatóvá tette őket. - Csinálsz egy kaput? - kérdezte Sabine miközben hátukat összeérintve forogtak körbe felemelt karddal, és menekülni próbáltak.

- Már megpróbáltam, de nem megy - válaszolta Lanthe. Körbevették őket, a vámpírok egyre közelebb és közelebb araszoltak.

- Azt hiszem, végünk van.

- Azt hiszem, igazad van.

Mind a ketten varázserő nélkül maradtak, két kis varázslónő a vámpírok Hordájának közepén. Sabine Lothaire-t kereste a szemével a távolban, de nem látta sehol…

Az egyik pióca rávetette magát meztelen agyaraival, egészen mellvértjéig szántva fel a bőrét. Sabine alá tudott bukni, hogy aztán még visszakézből megüthesse. De egyre többen jöttek. Több százan.

Sabine egy ilyen pillanatban furcsa módon azon kezdett el gondolkozni, miként érezne a démon a halálával kapcsolatban. Vajon megsiratná aráját?

Lanthe odasúgta neki, most már úgy, hogy mindenki hallotta: - Ébi?

Sabine hallotta a testvérét, még a harci lovak fülsüketítő mennydörgése, az íjak húrjainak éneke, és a kardok csattogása mögött is.

Közelebb… Mit mondjon a testvérének? Hogyan védje meg?

Közeledett a vég… vámpírok rohantak feléjük… már majdnem elérték őket… míg a támadók egyszer csak… hamuvá nem váltak.

A vámpírok lendülete pernyével terítette be a két testvér bakancsát.

Körülöttük varázserő vibrált a levegőben. Sabine a kastély felé fordult. Omort állt a támfalak tetején, szája nyitva, szeme mániákus fényben úszott, két tenyerét a magasba emelte. Ő pusztította el mindannyiukat.

Sabine, ahogy a Pravus minden még életben lévő harcosa, Omortot bámulta megdöbbenésében.

Hirtelen csend lepte el a felszaggatott, vérben ázó harcteret. Sabine arcába lógó tincseibe belekapott a szél, és hallotta, ahogy a közeli fák lombjai susogva lengedeznek. Éjszakai madarak énekeltek a távolban.

Hamu szállt a szélben…

Omort gyilkos tekintettel nézett Hettiah-ra, aki sírva dobta térdre magát.

Lanthe Sabine mellé állt. - És te ezzel a lénnyel akarsz ujjat húzni?

Sabine azt mondta neki, hogy a harctérre megy. Rydstrom meg akarta óvni attól, hogy kilovagoljon, és olyanokkal találkozzon, akik megölhetik őt. És attól is meg akarta óvni, hogy legyilkolja őket - valószínűleg a démon saját embereit. Az volt a gyanúja, hogy tudomást szereztek fogságba eséséről, és fellázadtak.

Sabine pedig ott van kint, teljesen védtelenül. Szorongásában keményen nekifeszítette a karját bilincseinek, felsőtestének gyógyulófélben lévő izmai ordítottak tiltakozásukban. Most, hogy már felkelhetett az ágyából, megint elkezdték a háta mögé láncolni a kezét. Bár fedetlen mellkasának bőre már behegedt, és duzzadt volt, mint valami új seb, hirtelen mozdulatoknál még mindig érzett fájdalmat. Járkált a cellában, azt akarta, hogy visszajöjjön.

Meg tudom változtatni. Meg tudom értetni vele, mi a jó, és mi a rossz. Ha egyszer innen kiszabadulok…

A lehetetlenről beszélt, hiszen az, ahogy az aráját akarta, nem volt a józan ésszel összeegyeztethető. Felidézte azt a bizonyos álmát. A tökéletes nyugalmat. Úgy vágyott rá, mint még soha semmire. Azt a Sabine-t akarta, akivel előző éjjel volt együtt, azt a nőt, akitől forrni kezdett a vére.

Ő az enyém. Történjék bármi, ő az én arám marad.

Ne halj meg… ne…

Ahogy az illatát megérezte, egy pillanatra lehunyta a szemét. Egyszer csak a cellába lépett, ott állt előtte. Alig kapott levegőt, mellvértje emelkedett és süllyedt. Tüskés fejdíszt viselt, ami egy gallérral volt összekötve, fémhálós harisnya volt rajta és hosszú szárú kesztyű borotvaéles karmokkal.

Kék szemét tágra nyitotta, szája sarka vérzett. Egyenesen a küzdőtérről jött hozzá? A démon hunyorgott. Sabine-t megrázta a dolog. Rydstrom tudta, hogyan fest egy katona, akit majdnem találat ért. És ő hozzám jött el.

Vér gördült végig az arcán, alkarjával törölgette.

Milyen gyönyörű. Milyen halálosan rideg. Az enyém. Egy pillanat alatt fellobant benne a vágy. Nem! Hogyan is kívánhatom, amikor épp most jött meg csatából - ahol az én népemmel harcolt?

Mikor aztán Sabine hozzászaladt, semmmi sem állította meg, hogy felé ne iramodjon. Sabine keze közé fogta az arcát, lábujjhegyre állt és megcsókolta. Selymes ajka megremegett a démon csókjától.

Rydstrom majd megőrült a vágytól, hogy újra biztonságban tudhassa, a csókjával mutatta ki, mennyire. Megnyugvás. A nyelvével kereste, vadul az ajkára tapadt, míg végül Sabine a vállába nem kapaszkodott. A démon egy nyögéssel elszakadt tőle. - Mi történt ma éjjel?

Sabine zihálva válaszolt: - Csaknem annyi volt. - Lehúzta az egyik kesztyűt a kezéről, aztán a másikat is, majd ledobta őket.

- Attól féltem, meg fogsz halni.

Sabine kibontotta oldalt a mellvértjét. - Volt egy pillanat, amikor biztos voltam ebben - felelte, és a földre dobta a felszerelést.

Rydstrom megérezte, hogy végigsimít rajta kemény mellbimbójával, és a keze rögtön vándorolni kezdett lefelé a testén.

- Vedd le rólam a láncot, Sabine! - A farka majd szétfeszült, úgy vágyta az érintést.

- Nem tehetem.

- Engedd, hogy megvédjelek.

- Először csókolj; aztán beszélj…

Rydstrom összerázkódott, ahogy Sabine a nadrágjába süllyesztette a kezét, és végigsimított az ujjával a nedves makkon. Kezébe vette a démont, hüvelykujja begyével észvesztő mozdulatokkal körözött a farka végén.

Vége volt. Kapkodva vette a levegőt, és Sabine ajkai közé nyögött, miközben folytatták a csókot. Valahogy végül úgyis az övé lesz.

Egyre szaggatottabban és féktelenebbül vették a levegőt. A démon halványan észlelte a cellában terjedő tűzillóziókat.

Sabine a szabad kezével lehúzta a cipzárt a démon nadrágján, lejjebb tolta, a nadrág a bokájára csúszott.

Aztán megmarkolta a farkát, és az ágyhoz vezette.

Még mindig úgy csókolóztak, mintha az életük múlt volna rajta, és közben mind a ketten a matrac felé botladoztak. Összekötözött csuklóval a démon nem tudta irányítani magát. Az utolsó pillanatban oldalra fordult, hogy ne essen rá Sabine-re.

Addig manővereztek csókolózás közben, míg Sabine a hátára nem került, felette a démonnal. Rydstrom a fájdalomról tudomást sem véve nyomta térdre magát. De aztán szorongató helyzetbe került. Nem tudta felhajtani Sabine szoknyáját, nem tudta leszakítani a bugyiját. Nem kezdhette kényeztetni… - Vedd le nekem a szoknyádat!

Sabine kábultnak tűnt, kioldozta a csomót szoknyája oldalán, és az lehullott róla.

- Most ezt is - bólintott fekete tangája felé.

Bokájáig csúsztatta, aztán lerúgta magáról, míg végül csak a harisnya és a fejdísz maradt rajta. Mélyeket pislogott, szeme fémes, kék fénnyel világított a fekete szempillafesték mögül.

- A combjaid között - reccsentett rá. - Mutasd magad!

Ahogy Sabine széttárta a lábát, a démon úgy hallotta, mintha felnyögött volna. Rydstromból durva hang tört elő, ahogy a rézszínű göndörségre és a fénylő húsra nézett. - Érintsd meg ott magad. Látni akarom…

Sabine keze buzgón szót fogadott, finom ujjaival csúszkálni kezdett a nemi szerve felett. Rydstrom felszisszent. Semmi esetlenség. Semmi tétovázás. Hosszú élete során először lehetne olyan nővel, amilyenre titokban vágyott.

Fantasztikusan nézett ki ott alatta az ágyon szétomló fürtjeivel, a szemében tükröződő lángokkal, maszturbálástól remegő testével.

- Esküdj meg nekem, démon. Tégy a királynőddé.

Ugyanannak a népnek a királynője, amelyik ellen az előbb harcolt? De aztán szemöldökét ráncolva a két vércsíkra révedt a tekintete, amely Sabine nyakától a melléig folyt lefelé egymással párhuzamosan. - Minek a nyoma ez rajtad?

Sabine szó szerint elsöpörte onnan, illúziói mögé rejtette. - Egy vámpír próbálta belém vájni a fogát. De gyorsan a vértembe akadt.

- Hogyhogy egy vámpír?

Sabine felhorkant ingerültségében, elvette a kezét, a könyökére támaszkodott, és kifújt egy hajtincset a szeméből. - Harcban állunk egymással - nem fogom hagyni, hogy halálra karistoljon.

Nem az én népemet gyikolja? - Te a vámpírokkal harcolsz?

- Néhányukkal. Miért, mit gondoltál?

- Én… nem dühöngő démonokkal? - Közös ellenségük legyőzéséért kockáztatta életét.

- Mi? Te azt hitted…

- Sabine, várj egy percet! - Gondolkoznom kell… - Nem harcolhatsz többé ellenük.

- Nem állíthatsz meg. Imádok piócákat irtani.

- Ebben hasonlítunk. De a vámpírok szörnyűséges ellenfelek. Te csak maradj a kastély falai között.

- Csak egy lehetőség van arra, hogy többé ne támadjam meg őket… a fogantatás lehetősége.

A démon apját és anyját is vámpírok gyilkolták meg. Ha a királynőjét is ők ölnék meg, Rydstrom átkozottnak érezhetné magát. Csak azzal helyezheti biztonságba, ha megtermékenyíti. Ami azt jelenti, hogy vagy el kell vennie feleségül, vagy megnyeri ezt az akarnokháborút, ami közöttük dúl. Azt kellett elérnie, hogy elveszítse a fejét, és magkaphassa - az eskü nélkül.

- Egyébként meg minek rohangálnék dühöngő démonok után? - kérdezte Sabine gúnyos hangon. - Az olyan, mintha bárányra vadásznék…

- Befognád? - tört ki a démonból. - Épp azon gondolkozom, hogy megesküszöm neked.

Sabine felpillantott rá. - Ó! - Ahogy lassan mosolyra nyílt a szája, a fejdíszéből előtörő tüskéket finom aranylevelekké, és hajában kanyargó indákká változtatta.

- Rögtön meg is teszem, ahogy a láncaimtól megszabadítasz.

- Megszabadítalak rögtön, ahogy megesküszöl.

A démon lejjebb ereszkedett, egészen addig, míg a farka közvetlenül meg nem pihent rajta, hús a húson. Sabine forró volt, és készen várta Rydstromot. A démon olyan keményre duzzadt, hogy meglepte volna, ha Sabine nem érzi. De amikor megpróbált beléhatolni, a farka végigsiklott a nedves ajkak között.

Sabine felkiáltott: - Rydstrom!

A démon megint megpróbálta, de újra lecsúszott róla. - Ahhh. - Izzadság lepte el a homlokát az őrült vágytól, hogy a nőbe merüljön. - Szükségem van a kezemre, szerelmem.

- Esküdj meg!

- Tömj magadba! - recsegte csikorgó állkapoccsal. - És megteszem.

Sabine a másik kezével megmarkolta, de ahelyett, hogy a nyíláshoz rakta volna, végigsimította a makkot nedves nemi szervén. Rydstrom összerázkódott, ahogy farka duzzadt végét Sabine a klitorisz köré simította. - Vegyél el, Rydstrom. - Elnehezült pillái alól végig őt figyelte. A démon mintha elveszítette volna bennük magát. - Kívánlak, démon. Mindenedet kívánom. Nem érzed, mennyire?

- Beléd akarok hatolni, tassia. Muszáj… - Felordított, ahogy a makkja egy pillanatra a szűkületbe feszült. Őrülten várta, hogy elsüllyedjen e forróságban, előretolta a csípőjét, de Sabine még mindig szorosan tartotta, felfelé irányítva a farkát. Rydstrom e mozdulatra felszisszent a fájdalomtól. Bármit megadott volna érte, hogy lefelé döfhessen a csípőjével. - A francba veled, varázslónő. Az enyém vagy - azt akarom, ami az enyém.

- Akkor tégy a magadévá! És érezd, ahogy rád csúszok. Mondd ki a szavakat!

Védd meg a harctól, úgy ahogy lehet. Sabine megtanította neki játéka szabályait, ő pedig most addig játszik, amíg meg nem nyeri. A magáévá fogja tenni. De a maga módján.

- Sabine, muszáj, hogy az enyém légy. - Még utoljára megpróbált belédöfni, de csak nekinyomódott a szeméremtestnek, Sabine pedig hátrahajtotta a fejét. - Nézz rám, amikor megesküszöm neked.

Ahogy találkozott a tekintetük, durva démonnyelven beszélni kezdett: - Soha nem veszlek el Sabine. Amíg nincsen bizalom közöttünk. És esküszöm neked, hogy bosszút fogok állni rajtad. - Befejezésképpen azt kérdezte: - Elfogadod?

18

A démon szeme oly erősen izzott, oly ellenállhatatlanul, hogy Sabine szíve hevesen vert a sok érzelemtől.

- Igen, Rydstrom. Elfogadom. De honnan tudhatnám, hogy az esküt mondtad?

- Mert én soha nem hazudok.

Sabine csak nézett rá hosszú percekig, míg végül a démon rekedt hangon megszólalt: - Tizenöt évszázada várok már erre. Ne hagyd, hogy tovább szenvedjek.

Sabine nagyot nyelt, aztán a nyíláshoz érintette a duzzadt makkot.

- Rakj beljebb! - Rekedtes hangja nyers csikorgássá változott. - Most! - verejtéktől csúszós izmai kidomborodtak, vonásai egyre élesebbek lettek.

Sabine összerázkódott, aztán még többet magába dolgozott a démon farkából. - Te túl… nagy vagy. - Kényelmetlen volt, nagyon feszítette.

- Akkor azt akarom, hogy még nedvesebb légy. Tartsd ide magad nekem.

- Igen! - Meg is tette. Lecsukódó szempillái alól nézte, ahogy a démon szája alatt egyre pirosabb lesz a melle a bimbók körül. - Szopogasd, Rydstrom!

Szavai hallatán a démon megrázkódott. - Vége lesz… még mielőtt elkezdődne. - Végighúzta a nyelvét az egyik bimbó feszülő hegyén. Amikor a szája mohón összezárult rajta, hogy keményen szopni kezdje, Sabine átfogta a fejét, odatartotta magához, és közben boldogan nyöszörgött.

Szabad kezét lefelé csúsztatta, hogy a klitoriszát izgassa az ujjával, és hamarosan teljesen szükségszerűnek érezte a kielégülést, sőt, nélkülözhetetlennek - mintha meghalna nélküle. Kezdett nagyon közel lenni…

Rydstrom elengedte a bimbóját. - Mélyebben, tassia! - A démon próbált beljebb nyomulni, de Sabine hátracsúszott. - Ne! Vegyél be többet a farkamból! - Még félig sem volt benne.

Sabine észrevette, hogy a sérült izmok vonaglanak a felsőtestén. Még nem volt elég erős ahhoz, hogy a karjai nélkül előrehajoljon, nem tudta előrenyomni a csípőjét. Nem tudta jobban magáévá tenni, pedig egyértelműen ezt akarta.

- Én… próbálom - válaszolta. - Túl szűk vagyok neked, démon.

- Fordítsd felfelé a csípődet!

- Túl nagy vagy. Csak még egy percet adj nekem így. - Ettől a helyzettől, ahogy most voltak, Sabine már majdnem elment. - Még egy perc…

- Nem megy. - A démon megállt, és összehúzta a szemöldökét. - Kezdem elveszíteni az irányítást. - Lassan hátrahúzódott.

- De már majdnem ott vagyok!

- Nem akarom, hogy fájjon…

Sabine Rydstrom seggébe vájta a körmeit.

A démon felnyögött a gyönyörtől, a háta is belefeszült. - Ezt… ne csináld! Ezt ne!

Úgyhogy Sabine még erősebben belevájta. Mintha megsarkantyúzta volna, mintha valami állatot korbácsolna. Rydstrom kezdett egészen démonivá válni, a bőre sötétebb lett, csak úgy csillogott a tűz fényében. Az, hogy ebben az állapotban látta, elgyengítette Sabine-t - és fel is izgatta. Még jobban.

Ó, istenek, centiről centire végig akarta nyalni azt a gyönyörű bőrét. Hangja megváltozott, viselkedése is más lett. Alsó és felső agyarai megnőttek, a tekintetét pedig egy pontra szegeszte, ahol Sabine nyaka és válla összefutott.

Meg akarta harapni egy démon, hogy örök életére megbélyegezze. És mégis el akart jutni a csúcsig ezzel a hímmel…

Sabine lihegve kiáltott fel: - Ó! Én mindjárt… elmegyek! - Lángok csaptak fel, ahogy a hátát megfeszítette, mellbimbói az ég felé meredtek. Aztán a démon megérezte, hogy a hüvelye összetéveszthetetlenül rászorul. A teste összeszorította a farka végét, mint valami kis öklöt. - Sabine! - Rydstrom már majdnem beleélvezett. Végre. Vad remegés vett rajta erőt a gondolatra, hogy arájába fogja űríteni a magját, amit végre neki adhat. - Meg kell hogy… jelöljelek. - Olyan régóta akarom őt.

- Még többet akarsz? - kérdezte Sabine riadt szemekkel.

- Hajolj ide…

- Nem! Démon, ne csináld ezt! Harcolni fogok, ha megpróbálsz megjelölni!

- Nem? - vicsorogta Rydstrom. Nemet mondott neki? Alig hallotta Sabine-t - már túl messze volt.

- Akkor még többet kapsz belőlem!

Több napnyi szenvedés után a fokozódó nyomás végre engedni kezdett.

Démoni ereje végigsöpört rajta. Beljebb kell hatolnom. Mélyen belelőni a magomat. A fejét nekihajtotta a hideg ágytámlának, végre úgy egyensúlyozta magát, hogy döfni tudjon. Ebben a helyzetben csípője irányíthatatlanul lőtt előre, beerőltetve a farkát Sabine testébe.

Olyan szűk… Túl szűk? A démon mintha kiáltani hallotta volna Sabine-t, miközben a testét dobálta, farka egész hosszára felszúródva. Pedig csak saját, fülében dübörgő szívdobbanásait hallhatta. Lehet, hogy Sabine éppen eltolni próbálta magától? És azért ordított, hogy hagyja abba?

Szűz.

A gondolat rögtön szertefoszlott, ahogy farkának feszülése fájdalommá alakult. Belevájta körmeit a démon vállába - aki imádta ezt.

Brutális ordítást hallatott, amikor az ondó életében először kilövellt a farkából.

Az a forróság, az az erő! - Ó, egek, Sabine! - Ahogy az első forró kilövellést megérezte, és csak pumpálta belé, a szemei kifordultak.

Csak döfködte magán kívül, addig folytatta, míg teljesen ki nem ürült, majd lassan szertefoszlott a fájdalom. Amikor kinyitotta a szemét, Sabine feje éppen az orrába csapódott. Reccs.

- Mi a fene van? - ordította.

- Erre vártam én ötszáz éve? - Kivergődött alóla, és az illúzió kicsit pislákolni kezdett, mielőtt a maszk a helyére került.

A szeme könnyezett.

Mélyeket lélegzett, hogy visszanyerje maga felett az irányítást, majd megszólalt: - Te… szűz voltál? - A pokolba is, hát azért figyelmeztette, hogy démonivá válhat, mert egy tapasztalt nőt is megsérthet… így meg aztán… - Soha nem akartalak bántani, Sabine. Miért hitetted el velem, hogy vannak tapasztalataid, ha egyszer érintetlen voltál?

Mondhatott a démon akármit, ebben a pillanatban az úgyis csak rossz lehetett. - Vannak tapasztalataim, és nem vagyok érintetlen! - Sabine láthatatlanságba burkolta magát, és Rydstrom egyszer csak a tenyere csattanását érezte, ahogy végigcsap az arcán. Bántotta őt, és az ő erőszakos varázslónője pedig visszaadta neki.

Mikor a nő elment, a démon lepillantott még mindig félig meredt farkára, és megdöbbent a vér és az ondó látványától. Sabine fájdalmának félreismerhetetlen jelei, és az ő gyönyörének is - ami erősebb volt, mint amilyenről valaha is álmodhatott.

De fájdalmat okozott neki, és a bűntudat nem enyhült.

Ahogy azt sem tudta elfelejteni, hogy a bosszúra tett esküt.

19

- Ilyen jó volt? - kérdezte Lanthe az ágya szélén ülő, fürdőköpenybe öltözött Sabine-től, aki két kezébe hajtotta a fejét. Bár lobogott a tűz, mégis remegett.

- Miért is gondoltam, hogy egy kicsit is más lesz? Szörnyű volt vele. Ha most rögtön el kéne döntenem, azt mondanám, soha többé nem akarom.

- Ez csak azért van, mert ő egy nagy démon, neked pedig ez volt az első.

- Lehet, hogy a démonok és a varázslók tényleg nem illenek össze. Lehet, hogy egyszerűen túl erősek nekünk.

- Lehet, hogy egyszerűen elveszítette a fejét, mert most lettél először az övé. Úgy értem, elég komoly mennyiségű gőzt pakoltál belé, és…

- Nagyon erősen döfködött a végén. Meg akart jelölni azokkal a hatalmas agyaraival, Lanthe. - És amikor nemet mondott neki, testének minden erejével beléhatolt. Sabine megrázkódott. - Látnod kellett volna, hogy néz rám. Ő valóban egy démon!

- Nem hiszem el, hogy neked rossz volt a szex, nekem meg mostantól semmi szex! Még háromszázhatvannégy napig. Legalább megtanulom, hogy veled nem érdemes fogadni.

Sabine még csak el sem mosolyintotta magát. Lanthe egy sóhajtással leült mellé, és átfogta a vállát. - Nézd! Szerintem minket olyan gyakran bántottak már, hogy még ha valaki véletlenül is tesz ilyesmit, túlságosan vakok vagyunk ahhoz, hogy ezt észrevegyük.

- Tényleg ezt gondolod?

- Igen. Szerintem… szerintem nem mind megkapni, vagy csupán használni akarnak. - Mivel Sabine csak szipogott kezébe hajtott fejével, Lanthe hozzátette: - Az biztos, hogy mindenki, akivel az elmúlt ötszáz évben kapcsolatba kerültünk, kivétel nélkül megpróbált átverni minket. Bár nem is tudom. Lehet, hogy a démon valóban becsületes fickó. Mi van, ha ő az az egyetlen az egymillióból? Mi van, ha inkább visszavenné tőled azt a fájdalmat, ha tudná?

Sabine sűrűn pislogott. - Egy az egymillióból? - Ha ez valóban így van, akkor Sabine-nek talán nem is volt teljesen igaza abban, amit tett. Rydstrom figyelmeztette, hogy elveszítheti a fejét. De mégis. Honnan kellett volna tudnia, mi történhet? Soha semmilyen dolga nem volt még démonokkal! - Nem tudta, hogy szűz vagyok - ismerte el.

- Ó, Ébi, ne már!

Lehet, hogy nem kellett volna lefejelnem, vagy felpofoznom, vagy… - És megparancsoltam, hogy büntessék meg. - Megint szabadjára engedte azt a hírhedt természetét. - Meg kell fürdetniük. Mindenhol. Lehet, hogy még nem túl késő visszavon…

Szobaajtaja mindenféle figyelmeztetés nélkül kivágódott.

Omort lépett be. - Hagyj magunkra - mondta Lanthe-nak. - Most rögtön!

Nem volt más választása, mint hogy kisietett, rémült pillantást vetve Sabine-re, mielőtt egyedül hagyta őket.

Sabine felült, tartott attól, hogy a közelébe kerüljön, miután nemrégen megtapasztalta, micsoda hatalma van.

Omort járkálni kezdett a szobában, a köpenye lobogott utána. - A kőtáblád… összetört. - Amikor Sabine ránézett, a varázsló összehúzta szemöldökét. - Féltem tőle, hogy élvezni fogod. Vele.

- Úgy nézek ki, mint aki élvezte?

- Sajnálom, hogy mindezen keresztül kellett menned. Erre többé nem lesz szükség.

Sabine türelmetlenül sóhajtott. - Nem lehetünk biztosak benne, hogy terhes vagyok.

- Feltörted a démon pecsétjét? - Sabine tétova bólintására hozzátette: - Akkor más nővel is párosodhat.

Rydstrom sors által rendelt arájaként Sabine volt az egyetlen nő, aki az első alkalommal el tudta venni a magját. De most, hogy ez a pecsét már nem volt többé, Rydstrom más nőket is megtermékenyíthetett.

- Nem mész többet hozzá - mondta Omort. - Lanthe fogja átvenni a feladatot, vagy Hettiah - rögtön miután meggyógyult.

- Hettiah-nak már nem kéne életben lennie. Csaknem mindkettőnket megölt.

- Meg is kapta méltó büntetését.

- És egyébként miért Hettiah-nak kéne tovább csinálnia? - Igen, lehetne már gyereke tőle, de… - Az örökös az enyém kell hogy legyen. Én vagyok Rydstrom királynője. - Ahogy ezt hangosan kimondta, megrázkódott. Én vagyok a kastély igazi királynője. Ő meg az én… férjem.

Omort a távolba révedt. - A gyereknek az ő véréből kell születnie.

- A dühöngő démonok egyedül a törvényes örököst fogadják el.

- Lehet, hogy… rosszul fejeztem ki magam a próféciával kapcsolatban. Elég, ha a fiú tőle születik.

Rosszul fejezte ki magát? - Mit tudsz pontosan? Hogyan fogja kinyitni a kutat?

Omort Sabine arcát fürkészte kísérteties, sárga szemével. - Bízni akarok benned. Bíznom kell. Ezek az órák számomra tele vannak szenvedéssel.

- Azt tervezed, hogy majd együtt kormányzunk, de nem mondasz semmit.

- Nem akartam fölösleges terheket rakni rád. - A gyűrűjét forgatja. Hazudik nekem. - A helyzet az, hogy Rydstrom fiát fel kell áldozni.

- Mit mondtál?

- A démon elsőszülött fiát a kútnak kell adni…

- Úgy érted bele kell dobni? - Egy illúzióval fedte el az arcát, miközben egy szemetest keresett a szemével, arra az esetre, ha hánynia kéne.

Sabine különösebben nem szeretett volna démonfiút magának - a hatalom volt az egyetlen oka annak, hogy ezt megtette - de legyen átkozott, ha valaki bántani próbálja utódját. Akár félvér démon, akár nem.

- Ezért nem mondtam el neked. Nem gondoltam, hogy megértenéd, miért van erre szükség. Nem vagy olyan… erős, mint amilyennek mutatod magad.

Nem olyan gonosz. Omort a reakcióit vizsgálta. Ha valahogyan teherbe esett ott a kínlódások közepette, és övé lett a gyerek, Omort egyszerűen megbünteti, és még mindig megölheti a fiát. Minden jel, ami arra mutat, hogy törődik a babával, gyengeségnek tűnhet.

- Miért gondolod, hogy Hettiah majd könnyebben el tudja csábítani, mint én? - Sabine Lanthe-t említeni sem akarta ebben az összefüggésben. Ő ezt soha nem tenné meg.

- A démon afrodiziákumot fog kapni.

Csak a testemen keresztül. - Mert nem kell hogy az utódot elfogadják.

- Pontosan. Sabine, nyisd ki előttem a gondolataid.

- Soha, Omort. Majd elmondom, amit gondolok. Egy csöppet sem érdekel, amit azért tettem, hogy a kút hatalmát megszerezzem - hazudta, miközben magabiztosan Omort szemébe nézett. - De nagyon bosszant, hogy nem hitted el, bízhatsz bennem ez ügyben. Miért?

- Sabine, minden az egyensúlyon múlik.

- Mesélj.

Omort megállt, hogy aztán újra járkálni kezdjen. - Cadeon megszerezte a kard ellenértékét. Nála van a vessel, és hajthatatlannak tűnik. Nem gondoltam, hogy aggódni kell miatta, hiszen Cadeon minden tekintetben alkalmatlannak tűnt arra, hogy bizonyítson. De ezúttal sikerrel járt. Mert maga a vessel segít neki, akit Grootnak akar adni, siettetve ezzel saját végzetét.

- Rydstrom azt mondta, Nïx megesküdött arra, hogy a kard meg tud ölni téged. Ez igaz?

Omort a gyűrűjével játszott, még akkor is, amikor a szemébe nézett. - Nem. A kard nem fog működni. Nïx sem tévedhetetlen.

Hazudik! Lélegezz mélyeket… lélegezz… - Nem mondasz nekem igazat.

Omort végigpásztázta a padlót a szemével. - Ez… lehetséges. - Akkor ezért volt olyan nyugtalan! - Bíznom kell benned. Bízhatok?

Soha! - Persze, bátyám. - El lehet pusztítani!

- Éppen ez az egyik oka annak, hogy Nïx keresésébe kezdtem - mondta. - Hogy megkérdezhessem a fegyverről.

Hogy izgatottságát leplezze, Sabine méltatlankodni kezdett. - Ezt miért nem mondtad el nekem? Ilyen alapvető titkokat rejtegetsz előlem? Ez olyan sebezhetőséget jelent, amit nem engedhetünk meg magunknak - különösen nem most. Különösen mivel Cadeonnak akár sikerülhet is.

Rydstrom lókötő öccse már ilyen közel volt ahhoz, hogy megtalálja a halál nélküli halálának eszközét. Hogyan kéne felhasználni ezt az információt? Hogyan lehetne kihasználni ezt a benne rejlő sebezhetőséget?

- Bíznom kellett volna benned. - Omort megállt előtte, aztán az arca felé emelte a kezét, és azt suttogta: - Szeretlek.

Sabine hátrahőkölt. A maradék türelme is… elfogyott. - Te nem szeretsz engem. Nem tudod, mi az!

És ami még rosszabb, Sabine abban sem volt biztos, hogy neki van bármiféle fogalma erről.

Ha Omort lefeküdt is valamelyik testvérével, az biztosan nem Sabine volt.

Rydstromnak tartogatta a szüzességét. Ennyi év után még mindig érintetlen maradt.

És ha megtermékenyítettem? A démon a cella plafonját bámulta, melyet már kezdett túlságosan jól ismerni. Teljes mértékben lehetséges, hogy megfogant.

A gyermekemet hordozza. Azon kapta magát, hogy szeretné, ha ez igaz lenne - mégha tudta is, hogy percei meg vannak számlálva, az óra ketyegni kezd. Ha Sabine terhes, akkor rá nincs szükségük többé. Menekülnie kellett, jobban mint eddig bármikor. Vinni a nőmet, vinni a gyerekemet, és visszatérni a királyságomba…

Rydstromnak nagy szüksége volt most a varázslónőre. Bántotta őt, és szerette volna kárpótolni ezért. De nemcsak a fájdalom miatt érezte magát kényelmetlenül. Bár magáévá tette Sabine-t, még nem volt a felesége, és valójában még meg sem jelölte.

Meg kellett jelölnie, hogy démonösztöneit kielégítse.

Rydstrom megfeszült, amikor hangos lábdobogást hallott a várbörtön lépcsőjén. Nem sokkal később három nagydarab férfi lépett be hozzá, akik nyilvánvalóan inferi rabszolgák lehettek. Eszébe jutott Sabine dühe - vajon arra adott nekik utasítást, hogy verjék meg?

A legnagyobb elkezdte eloldozni Rydstrom láncait. Ami esély volt a menekülésre. A démon várt, teljes készenlétben. Három inferi nem bánhat el egy démonnal…

Megint port szórtak a szemébe. Legyenek átkozottak… Rydstrom azonban ez alkalommal ébren maradt, és mindent látott.

De moccanni sem tudott.

Volt valami a férfiak szemében, ahogy a hason fekvő testre bámultak. Amint Rydstrom rájött, hogy mi az, a szíve megfagyott.

Vágy.

Ahogy a zuhanyzóban kifeszítették, és levették róla a nadrágját, Rydstrom egyetlen izmát sem tudta megmozdítani, hogy megharcoljon velük. Ahogy hullaszerű testét mosták, képtelen volt bármi mást is tenni, mint hogy bámulta a plafont, és forrongó gyűlölet lángolt benne.

Sabine tette ezt vele. Ő adta ki az utasítást, mert tudta, Rydstrom mennyire utálja majd.

Amint kiszabadul innen, több ezer démon előtt fogja megalázni, odaadja nekik, hogy használják. Ahogy mindez átfutott a gondolatán, elöntötte a düh, a birtoklás vágya forrón égette belül…

A dühtől fejét vesztette, és megint a legvadabb bosszúra tett esküt. Pontosan meg fog torolni minden rosszat, amit elszenvedett tőle.

Nem nyugszom, amíg meg nem fizetek mindenért.

20

- Már nem volt rá esély, hogy lemondd a… uhh… fürdetést? - kérdezte Lanthe telepatikusan, mert így egyszerre kortyolgathatta kelyhét, és kommunikálhatott is.

- Sajnos nem - válaszolta Sabine, aki éppen újabb szerelését próbálgatta túlméretezett tükre előtt, és a következő éjszakára készült, amit a démonnal tölthet. - És elég… rosszul sült el.

- Mesélj.

- Az inferik pora kimerült, Rydstrom pedig méreggel átitatott szarvával támadt rájuk.

A trió tényleg nem szándékozott mást tenni, csak megfürdetni, de Rydstrom eszét vesztette, és úgy küzdött velük, mint valami vadállat.

- Egy időre megbénította az egyik szegény inferimet, még mielőtt megfékezhették volna - mondta Sabine, és kiválasztott egy újabb mellvértet abból a kollekcióból, amelyet mostanában kovácsoltak neki. - Mármint abban biztos voltam, hogy nem fogja szeretni, ha három férfi hozzáér - azért rendeltem el. De hogy így reagáljon! Az a gondolat, hogy furcsa nők fürdetnek meg, számomra inkább izgató.

- És csak három éjszakával később mész el újra hozzá?

- Nincs más választásom. - Sajnos nem esett teherbe. A Banya már néhány nap elteltével is meg tudta ezt állapítani, úgyhogy aznap reggel Sabine leereszkedett a kastély legbelső részébe, hogy találkozzon a vénasszonnyal. A pletykák szerint valaha gyönyörű elf nő volt, akit valamilyen átok súlytott.

Sabine nem nagyon látta ezt rajta.

A Banya alagsori laboratóriuma mocskos volt és undorító a sok lemészárolt állattetemmel - Sabine kétszer zuhanyzott, hogy lemossa a testéről a sült denevénszárnyak bűzét.

A nő vért vett tőle, aztán megmondta, mi újság - ami Sabine számára nagy csapás volt, hiszen már közeledett a termékeny időszak vége felé.

Puszta kíváncsiságból - nem másért - megkérdezte a nőt, hogy Rydstromot megmérgezte volna-e a morsus, ha a nyakát megharapja. A Banya rábámult öreg, fénytelen szemével. - Csak akkor, ha éppen a legjobban küszködsz a méregtől. Úgyhogy semmiféle mentséged nincs arra az esetre, ha a démonférfi olyasvalamit akar, amit muszáj megtennie. Az egyetlen mentséged a saját önzőséged - válaszolta szokásos szemtelenségét demonstrálva. - Te csak elveszed a magját, és semmit nem adsz cserébe…

Sabine aztán azt mondta Lanthe-nak: - Ma éjszaka a szokásos módon folytatódnak a dolgok. - Hettiah bizonyára hamarosan megkezdi megbízatását. - Teherbe kell esnem, nehogy Hettiah hordja ki a férjem gyermekét.

Lanthe erre összerándult. - Ez valóban nagyon zűrzavarosnak tűnik.

- Mert az is! Ez csak a halálom árán történhet meg. És te tudod, hogy ilyesmit nem mondok csak úgy.

- Gondolkoztál azóta Groot kardján?

Mikor Sabine először beszélt neki róla, a két testvér teljesen felvillanyozódott, terveket akartak, cselekedni, tenni valamit.

Kimenetel és lehetőségek. Akciók és reakciók. Bár a tervek általában könnyedén kipattantak az agyából, ezzel most Sabine-nek is meg kellett küzdenie.

És hát Omort dühkitörésének emléke is erősen nyomasztotta őket, amikor a vámpírsereget pusztította el.

- Folytatom a démonnal, amit elkezdtem. - Sabine végül úgy döntött, hogy a kard mint reményforrás még ahhoz is túlságosan légből kapott volt, hogy valami cselekvési tervet megfontoljon miatta.

- Azt hittem megesküdtél, hogy nincs több szex.

- Adok az ügynek még egy esélyt - mondta Sabine és felvett egy felsőt, amit fémből készült, mancs alakú domborulatok díszítettek, a karmok pedig világítottak. Tudta, hogy a démonnak ez tetszeni fog, úgyhogy végigfonta az oldalán a bőrfűzőket.

- Kezdesz megenyhülni Rydstromot illetően, ugye? A szemembe tudod mondani, hogy semmit nem érzel iránta?

- Te is nagyon jól tudod, Lanthe, hogy a szemedbe tudok nézni, miközben hazudok neked - felelte. - De nem fogok. Őszintén szólva vonzódom hozzá.

Sabine feje tele volt Rydstrommal kapcsolatos gondolatokkal. Epekedett a démon testének forróságáért és az illatért, ami körbelengte. Csak feküdt az ágyon és bámulta a mennyezetet, miközben tengeri szellők fuvallata lengte be a szobát, és közben azon töprengett, milyen lenne vele itt, az ő ágyában. Vajon képes lenne Rydstrom az elején lassan, gyengéden megérinteni?

- Folyton úgy gondolok rá, mint a férjemre. Hülye dolog, hogy néhány szónak ilyen erős hatása van rám, de a gondolattól teljesen rám tör a birtoklás vágya.

- Nem tűnsz túl csalódottnak attól, hogy ismét le kell feküdnöd vele.

- Újra átgondoltam a dolgot, és rájöttem, hogy nem volt azért teljesen rossz. - Amíg el nem jutottak a fájdalomig, addig hihetetlenül jó volt. Többet akart ebből az izgalomból, egyszerűen majd meghalt érte. Született hedonista volt, egy varázsló, aki az élvezetet hajszolta. A démon mindezt megadhatta neki.

Előző éjjel Rydstrom egy illúziója csúszott be vele az ágyba. Az az elszánt tekintet, és a csuklóján lógó bilincsek…

- Cadeon még mindig keményen nyomul előre? - kérdezte Lanthe.

Sabine megrázkódott magában. - Ahogy én értem, még négy ellenőrzőponton kell átjutnia, ő és a vessel már hármat teljesítettek is. - Új fejdíszt tett fel a tincseire, hátul pedig a gallérjához igazította. - De még ha meg is szerzi a kardot, sohe nem juthat annyira közel, hogy használni is tudja.

- Mi igen. Ha lenne rá lehetőség, te a magad részéről kinyírnád Omortot?

Sabine hideg szemmel nézett rá. - Egy szempillantás alatt. - Felhúzta a legfinomabb hálós harisnyáját a combjára, és szoros, bőrből készült harisnyatartókkal rögzítette őket. A harisnyát őrületes acélbetétes bakanccsal fedte el, ami egészen a térde fölé ért.

- Még mindig nem akarod megfontolni a dühöngő démonokkal való szövetséget?

Sabine a fejét rázta. - Omort még azelőtt megölne minket, hogy bármiféle esélyünk nyílna a dologra. Milyen gyorsan megfeledkezünk a hatalmáról! - Rövid szoknyájára övet csatolt, amin vagy egy tucat kék aranybojt lógott. - Egyébként meg, ha szövetkeznénk velük, később ellenük kéne fordulnunk, hogy megöljük őket. - Amikor Lanthe erre felhúzta a szemöldökét, Sabine hozzátette: - Különben ki lennénk zárva a kastélyból. És nekem nincs kedvem osztozkodni.

- Még a férjeddel sem?

Már megint ez a szó. Kicsit tétovázott, aztán megjegyezte: - Gondold végig, mi az, amit Rydstrom követelne tőlünk - engedelmesség, törvénytisztelet. Igen, jobb lenne, mint Omorttal. De annál nem jobb, mint amikor mi kormányzunk.

- Az igaz. - Lanthe felkelt, hogy visszainduljon a szobájába. - Próbálj meg valami kis információt szerezni ma este. Lehet, hogy megvan a saját kis tervük.

- Meglátom, mit tehetek. - Miután Lanthe elment, Sabine végzett az öltözködéssel, aztán elmosódott fekete és szürke vonalakkal festette be az arcát, teljesen elfedve a szemét, egészen a halántékáig.

Megvizsgálta magát a tükörben. Elég csábító volt ahhoz, hogy kísértésbe ejtse a démont valószínű ingerültsége ellenére? A tükör igent mondott.

De aztán a lehető legmegdöbbentőbb dolog jutott az eszébe. Inkább csak úgy beugrott neki, de tényleg. Készen állt arra, hogy le is ellenőrizze. Idegesen felnevetett, és körbepillantott a szobán.

Egy pillanatra az jutott eszébe, hogy majd… bocsánatot kér tőle.

Bár őrjöngött a dühtől, Rydstrom azt akarta, hogy vele legyen.

Az, hogy így el voltak válsztva egymástól, egyáltalán nem volt természetes - minden démonösztönének ellentmondott.

Éhezett rá, hogy megjelölhesse, saját illatát akarta érezni Sabine bőrén. Végig akarta húzni rajta a szarvát.

Ökölbe szorult a keze. A pokolba, mikor jön már vissza hozzám?

Egy férfi jelent meg a cellájában. Lothaire. Meggyilkolni.

- Ne nézz már rám úgy, mint aki ki akarja tépni a gigámat! - mondta a vámpír erős akcentussal. - Segíthetek, hogy megmenekülhess innen. - Feltartott egy kulcsot az egyik kezében, és egy csomagot a másikban. - A szabadságod. És a hozzávalók. A Sírok Birodalmáig el tudlak teleportálni, de az országon túlra nem.

- Miért segítenél nekem? - vetette közbe Rydstrom, és azon töprengett, milyen játszma részese most.

- Akarok valamit tőled. Meg kell majd esküdnöd nekem.

- Mire kell megesküdnöm?

- Ha a jövőben kérek tőled valamit, legyen az bármi, neked meg kell adnod - válaszolta Lothaire.

- Baszd… meg!

- Gondold meg. Jelenlegi lehetőségeid elég korlátozottak.

Ez így volt. És ebben az aktuális helyzetben Rydstrom nem is gondolhatott semmire, amit Lothaire kérhetett volna tőle, és ami rosszabb, mint annyi mindent kockára tenni, ha itt fogoly marad - az aráját, a gyermekét, a királyságát, és végül az életét. - Miért most akarsz segíteni?

- Mert ebben a pillanatban éppen Sabine testvére, Hettiah biceg errefelé, hogy beadjon némi afrodiziákumot. Ami nem olyan jó.

- De nem Sabine engedélyével?

- Afelől vannak komoly kétségeim.

- Elég meredek, amit tőlem kérsz, vámpír. Ellenállok a nőnek, és a bájitalának…

- Ha nem vagy magadnál, akkor aligha.

- Képes erre? - Lothaire bólintott, Rydstrom pedig recsegő hangon folytatta: - Még ha meg is szabadulok innen, megtalálnak, még mielőtt az országon kívülre juthatnánk.

- Juthatnánk?

- Sabine. Nélküle sehová nem megyek.

A vámpír erősen megrázta a fejét. - Gyere vissza érte… észre fognak venni, Omort pedig soha nem engedné, hogy ő elmenjen.

- Sabine velem jön, bárhová is megyek. Ez mostantól így lesz, amíg meg nem halok.

Lothaire alaposan végigmérte, aztán bólintott. - Még van néhány napod, míg a varázsló minden illegális kaput pecsét alá nem tesz. Különösen mivel én vagyok a biztonsági ügyek felelőse. Hettiah most már közeledik.

A gondolattól, hogy ez a nő elkábíthatja, és használhatja őt, míg nincs eszméleténél, Rydstromot ellepte az undor.

- Esküdj meg, démon! Sokat tudok erről a királyságról. És sokat tudok jövőbeli rabodról is. Hogy hogyan veheted el tőle minden varázserejét.

Rydstrom ez alkalommal nem tétovázott. - Esküszöm. És most mondd el.

Lothaire majdnem elmosolyogta magát. Nála ez elég kegyetlen arckifejezést jelentett.

- Képtelen illúziókat létrehozni, ha mindkét keze a háta mögé van kötözve. - Kezdte kiszabadítani Rydstromot a láncaiból. - A tornya a nyugati oldalon van.

Rydstrom vadul dobogó szívvel válaszolt: - Tudom.

Lothaire megfogta a csuklóit, aztán Sabine szobájába teleportálta magukat.

Sabine éppen a tükrében csodálta magát, a legszebb teremtés, akit Rydstrom valaha is látott. Az enyém.

- Helló, hercegnő.

21

Sabine-nek elakadt a lélegzete, amint a dühös szemű Rydstromot észrevette a tükrében. És Lothaire is itt van? A vámpír neki dolgozik? Micsoda egy áruló!

Felemelte a kezét, hogy elrejtse magát, de Rydstrom keresztülrontott a szobán, és a háta mögé szorította a kezét. Vajon tudta, hogy ezzel megakadályozhatja, hogy illúziókat hozzon létre? Még egyszer felkiáltott, aztán a démon befogta a száját a másik kezével.

Ez már elég az odakint álló inferinek ahhoz, hogy az őröket hívja?

Rydstrom nekiállt, hogy rögzítse a kezét egy darab kötéllel, Lothaire pedig odateleportálta magát, hogy segítsen. Sabine küzdött velük, de a vámpír leragasztotta a száját.

A varázslónő fojtott hangon szidta az árulót. Lothaire megvonta a vállát.

Kiáltásokat hallottak, a kastélyban riadót fújtak. Néhány másodperccel később őrök rontottak be a szobába felemelt karddal, hazajárók, varázslók és bukott vámpírok vegyesen. Az utóbbiak Lothaire felé bólinottak, aztán elteleportálták magukat.

Rydstrom maga mögé lökte Sabine-t, aki a földre esett, majd legalább tíz őrrel nézett farkasszemet. Szarvai vészjóslóan világítottak, bőre színe egyre mélyebb lett forrongó dühétől. Izmai Sabine szeme láttára feszültek és duzzadtak meg.

Megilletődve nézte, ahogy a démon kilő az őrök felé, karmaival és agyaraival szaggatva őket. A tetovált sárkány mintha életre kelt volna, csak úgy kígyózott a verejtéktől síkos húson.

Lothaire ott ácsorgott mellette a padlón, egyik térde felhúzva, bakancsát a falon pihentette. - Akár el is teleportálhatnánk innen - mondta -, de te biztosan azt akarnád, hogy elbánjon néhányukkal. Ráadásul éhes is vagyok.

Sabine újra szidni kezdte leragasztott szájával, de a vámpír csak a csetepatéra figyelt.

Rydstrom olyan kíméletlenül szaggatta szét a katonákat, hogy azon még Sabine is megdöbbent. És ez az én férjem.

Maga Lothaire csak a szemöldökét ráncolta, Rydstromról Sabine-re nézve fürkészte, milyen reakciót vált ki a démon vadsága a nőben. - Kiváló - motyogta.

A varázsló őrök Sabine-re és a vámpírra támadtak. A vámpír ellökte magát a faltól, és harcba szállt velük, láthatóan élvezve a verekedést, könnyedén kitért a kardok elől a teleportálással.

Az egyiket legyilkolta, aztán keményen magához szorította a másik kapálózó testét, és átlyukasztotta a nyakát. Szőke szemöldökei összeszaladtak a gyönyörtől. Sabine döbbent izgatottsággal bámulta a vámpír és a démon brutalitását.

Megrázkódott, aztán lábra küzdötte magát, hogy megmenekülhessen tőlük. Már majdnem az ajtóhoz ért… De a démon két újabb hazajáróval került szembe, egyre közelebb jutva hozzá.

Szeme sarkából egy kardmarkolatot látott a feje felé száguldani.

Ahogy felkiáltott fájdalmában, a démon üvölteni kezdett haragjában. Aztán… semmi.

Rydstrom gondolatai kezdtek elmosódni… minden racionalitás elnémult benne. Démonösztönei irányították.

Fogni az arámat… és kiszabadulni innen.

Egyre több hangoskodó katona közeledett a lépcsőn. Átvetette Sabine-t a vállán, aztán odasziszegte a vámpírnak: - Teleportálj minket, Lothaire!

A vámpír ledobta az őrt, akinek éppen a vérét szivattyúzta, aztán újra megszorította Rydstrom csuklóját. - Tartsd erősen!

Egy pillanatnyi sötétség után Rydstrom hegyvonulatokat látott úszni a messzeségben. Világított a Hold a kopár, homokos síkság fölött. A vámpír a Sírok Birodalmába teleportálta őket.

Rydstrom szabad… Sabine pedig az övé. Leengedte a válláról, és a karjaiba vette. Ártatlannak tűnt, de nem ez volt az igazi arca. Újra és újra megkínozta a démont.

Zavar és gyűlölet vegyes érzelme kavargott benne, a testét pedig primitív vágyak és agresszió hatotta át.

Az én nőm. Olyan tiszta és tökéletes. Úgy használom, ahogy jól esik.

Lehajolt, hogy erőtlen testét a homokba tegye, aztán megnézte a fejét. Nőtt rajta egy dudor, de semmi olyasmit nem látott, amit a halhatalansága ne rázott volna le könnyedén magáról.

- Kést - mondta reszelős hangon, miközben leoldozta róla a kötelet. Lothaire egy tőrt nyújtott oda neki, Rydstrom pedig levágott két darabot, amelyeket a csuklóira kötött, mint valami bilincset, aztán egy újabb kötéldarabbal összefogta a kettőt.

Mikor befejezte, Lothaire odalökött neki egy fekete köpenyt, és a táskát. - Van benne egy kulacs víz, meg némi kiegészítő, ezekkel néhány napig el lehet táborozni. - Lecsatolt a derekáról egy kardot tartó övet. - És egy fegyver… védekezni a kis vadállatkák ellen - mondta, és láthatóan jól szórakozott a dolgon.

Rydstrom magára vette a köpenyt, aztán a derekára kötötte a kardot.

- Legfeljebb egy heted van arra, hogy találj egy kaput. Tempósan indulj el nyugat felé - valószínűleg találkozol ott dühöngő démonokkal, olyan menekültekkel, akik tudni fogják, merre.

Rydstrom újra felemelte Sabine-t. - Mit fogsz kérni tőlem?

A vámpír fakó tekintete Rydstromra szegeződött. - Valami olyasmit, ami felér mindazzal, amit Omort szerződését felrúgva most hátrahagytam.

- És mikor?

- Amikor eljön az ideje. Egy hét, vagy tíz év múlva. Lehet, hogy ezer évbe is beletelik.

- Ettől még az ellenségem vagy - jelentette ki a démon. - Egyszerűen levadászhatnálak, és megölhetnélek.

- Nem is számítottam másra. Őszinte király vagy, ugyanakkor kegyetlen is. És most menj. Ketyeg az óra.

Amikor Sabine felébredt, a hold még fent volt az égen.

Lüktető fejfájás fogadta, és mivel a démon vállán lógott, annak minden hosszú lépése csak növelte a fájdalmát. A keze még mindig össze volt kötözve a háta mögött. Ami azt jelentette…

Semmi varázserőm nincs.

Ahogy felpillantott a fürtjei mögül, rájött hogy most Rothkalina más részein járnak - a tengerparti kastélytól és a zöldellő erdőktől távolodva lakatlan síkságra jutottak. Egyetlen olyan terület létezett Rothkalinában, ami nem volt tele zöldellő erdőkkel… a találó elnevezésű Sírok Birodalma.

Ahol a vad erők működnek…

Itt van egy veszélyes terület közepén egy őrülttel, Lanthe már biztosan a falat kaparja aggodalmában, Sabine-nél meg nincs egy árva morsus - ha nem jut vissza a kastélyba Omorthoz, akkor valóban a sírba kerül.

És mindez amiatt az áruló Lothaire miatt! Ráadásul ez a szörnyeteg a Sírok Birodalmába teleportálta őket. Ő maga fogja a karót keresztüldöfni rajta!

Sabine csak találgatni tudta, hogyan viselte Omort az árulást… vagy hogy kit hibáztatott érte. Azt gondolta, hogy Lanthe biztonságban van, de csupán remélhette, hogy az inferiket is meg tudja védeni.

Egyik fejzúzó lólépés követte a másikat, míg végül fokozatosan el nem hagyták a síkságot, és egy bozótos, megkövesedett erdőbe nem értek. A hold árnyai suhantak a földön mindenfelé. A láthatatlanság szelleme söpört végig a porban.

Ami még ijesztőbb volt, hogy Sabine szoknyája felcsúszott a derekáig, így a fenekét a tangán kívül semmi nem takarta. A démon keze, amivel a vállához szorította, teljes egészében elfedte domborulatait, és már kezdte markolászni őket.

Mit fog velem csinálni? Nem akart megint szexelni vele, főként ilyen zaklatott állapotban nem. Az biztos, hogy a tervének lőttek. Másrészt még túl friss a fájdalom. Amikor úgy döntött, hogy visszatér a démon cellájába, azt azzal a szándékkal tette, hogy ő lesz felül…

Rydstrom hirtelen megállt, és keményen a lábára állította Sabine-t. A fogyatkozó holdfényben őrülten villogó szeme megtelt várakozással, ajkát felhúzta az agyarain.

A megingathatatlan Rydstrom most tele volt haraggal.

Úgy tűnt, Sabine tigrist fogott a farkánál fogva. És végül ő lett a foglya.

De nem sokáig.

- Rydstrom - suttogta.

- Mi van?

Sabine még gyengédebbre vette a suttogást. Ahogy a démon előrehajolt, az orrába fejelt a fejdíszével, aztán a lába közé rúgott a vasalt orrú bakanccsal…

A démon elkapta a bokájánál fogva, aztán a hátára repítette. Egy pillanattal később már rajta feküdt. - Te egy gonosz kis perszóna vagy. - A hajába nyomta az arcát, és beszívta a levegőt: - Alattomos.

Vadul csókolni kezdte a nyakát, Sabine pedig az égre tekintett összeráncolt szemöldökkel - úgy csókolta, mintha hiányzott volna neki. Ahogy korábban Rydstrom magányossága volt rá hatással, most az epekedését találta vonzónak.

- De már nem sokáig leszel az.

Máris merev volt a farka, és amikor hozzányomta, Sabine-en végigsöpört a semmihez nem fogható gyönyör. Kezdett éledezni, a démon izgalma őt is feltüzelte.

Várjunk csak… Hogy is értette, hogy már nem sokáig? Azt tervezte, hogy majd a saját oldalára állítja? Megváltoztatja? Mindig meg akar változtatni!

Rydstrom a szájához nyomta a sajátját, érdessége végighorzsolt Sabine ajkán.

Mielőtt még elveszett volna őrült csókjában, Sabine megharapta az alsó ajkát.

Rydstrom átkokat sziszegve ugrott talpra. Megragadta a derekánál fogva, és egy lapos kőhöz cipelte. Miután leült rá, Sabine-t a térdére fektette.

- Most meg mit csinálsz? - Hátrakötött kézzel semmit nem tehetett, amivel megvédhette volna magát.

- Megtartom az ígéretem. - Már éppen ráeszmélt, miről is beszél, mire a derekáig húzta a szoknyáját.

- Rydstrom, várj már! - Csavargatni kezdte magát, de már a bokáján volt a bugyija. - Démon…

Hangos csattanással csapódott be a tenyere. Csípett, de a hangja rosszabb volt, mint amennyire fájt.

Ez lenne a démon bosszúja? Vajon zavarná, ha közben szunyókálna egyet? - Ez minden, amit hozzá tudsz tenni a témához, démon? Ez most büntetés, vagy inkább fel akarsz izgatni? Kicsit összezavartál…

Puff! Erre már szusszant egy nagyot, és megvonaglott a démon térdén. Egy újabb ütés, és sajgó fájdalom következett, majd megint egy. A másik kezével a démon a combját markolta. Láthatóan felkorbácsolta ez a dolog, zihálva vette a levegőt.

És valami történt Sabine-nel. Legnagyobb csodálatára erősen kívánni kezdte. Mi lakozik ebben a démonban? Létezik egyáltalán olyan helyzet, amikor nem tud vágyat ébreszteni benne? Talán éppen ez is lehetne olyan, amikor a seggét csapkodja, és csupán egy hajszál választja el attól, hogy agyon ne csapja?

De Sabine különlegesen vonzódott az erőhöz, és a démon volt a legerősebb férfi, akivel valaha is találkozott. Soha nem fogja elfelejteni, ahogy az őrökkel küzdött - azt a kegyetlenséget, ami akkor dúlt benne…

Rydstrom következő ütésére Sabine kiáltása apró nyögésre váltott, ami össze is zavarta rendesen. Még a démon is habozni látszott.

Sabine a varázslók igaz gyermeke volt, egy hedonista, aki ott jutott gyönyörhöz, ahol az csak érte. Itt van a birodalom vadonjában, egy démoni lény foglyaként, ütéseket kell elszenvednie - de tűzillóziói már világítanak az éjszakában.

Micsoda meglepetés, gondolta halvány mosollyal.

Feltornászta magát a démon térdére, hogy oldalra mozdulva terpeszbe rakhassa a lábát. Rydstrom teste hirtelen elcsendesedett. A keze tétova mozdulatott tett a levegőben. Sabine csupán szaggatott légzését hallotta.

A démon hátradőlt, hogy a varázslónő lába közé nézzen, és vágyakozva felnyögött. - Megérintem…

Sabine bólintott. Ahogy először ért hozzá, felkiáltott, de aztán apró nyögdécseléseket hallatott, amint Rydstrom belétolta egyik hosszú ujját. Most tette szabaddá a farkát? Sabine érezte, ahogy a démon ringatja magát alatta.

Ki-be mozgott kutakodó ujjával. - Kezdesz nagyon nedves lenni - mondta rekedten. - Varázslónő, te… megőrjítesz engem…

22

Rydstrom mélyen beleveszett abba az ösztön és értelem közötti félhomályba, ahol már semminek nincs értelme. Kezdte elveszíteni felette az irányítást, és lassan már nem is érezte.

Megmenekült vele. Végre. Már csak a gondolatra is, hogy rabjaként - saját tulajdonaként - nézhet most rá, legszívesebben felordított volna győzelni mámorában.

Hátára omló, vad tincseivel, és a testét díszítő fémmel Sabine olyan őrülten nézett ki, ahogyan viselkedett is - fogadta az ütéseket, odaemelve a fenekét, hogy kapjon még. És ezúttal muszáj volt elmennie, menthetetlenül. A tüzei lobogtak.

Ez már az extázis.

A démon még egy ujját beleszorította mohó hüvelyébe. - Olyan szűk. Olyan forró. - Sabine húsa csillogott, és megmarkolta az ujjait. - És már nem szűz.

Rydstrom a másik kezével fel-le dolgozott a farkán, míg az teljesen meg nem feszült a várakozástól, hogy a magját kilőhesse. Csak annyi időre csúsztatta ki Sabine szeméremajkából az ujját, míg megfordította, hogy lássa az arcát.

Sem szégyen, sem félelem nem tükröződött rajta. Félig leeresztett szempillákkal feküdt végig a démon combján, felfelé lökte a csípőjét, és féktelenül használni kezdte Rydstrom ujját. Olyan gyönyörű… olyan vad. Az enyém.

A még mindig szokatlan nyomás egyre nőtt a farkában, az érzékeny makk nekifeszült Sabine fenekének. Ez az erős gyönyör már felér egy fájdalommal.

A démon izmai megfeszültek, a teste orgazmusra készen állt. Felüvöltött az ég felé, és Sabine fenekére ejakulált. És csak egyre folytatta, miközben kiabált, erős sugárban pumpálta ki a magját, a csípője pedig eszeveszetten ringott Sabine teste alatt.

Sabine levegő után kapkodott, aztán mély hangon nyögdécselni kezdett. Ez az édes hang újabb kitörést idézett elő, Sabine szétterpesztett lábai között landolva. Bár ily módon meg volt jelölve, Sabine még mindig vonaglott, nyöszörgött, és már csaknem odaért…

De Rydstrom elvette a kezét, hogy begombolja a nadrágját, aztán a talpára állította Sabine-t.

Csak zavartan pislogott fel rá, a démon pedig törölgetni kezdte a makkját a köpenye sarkával.

- Te meg mit csinálsz?

- Én már jól vagyok. - Ne lökdöss… ne ingerelj. - Három éjszakával tartozol nekem. Három éjszakát követően tudni fogod, min mentem keresztül. Aztán már kvittek leszünk.

Ahogy magát törölgette, Sabine nekiugrott. - Ezért még meg foglak ölni!

Rydstrom a nő piros fenekét nézte a holdfényben. Milyen erősen üthettem?

- Nagyon erősen, te ökör! - válaszolta Sabine.

- Hagyd békén az átkozott gondolataimat, Sabine! - A földre lökte a ruhát, aztán felráncigálta rá azt a néhány darab alsóneműt, de oly erővel, hogy Sabine a lábujjára pattant.

- Mert különben? Elfenekelsz? Gyakran versz nőket?

- Soha. - Ez még tizenöt évszázad alatt soha nem történt meg vele.

- Ó, az más, szóval te vagy a Jóságos Rydstrom Király. Ezúttal nem tűntél olyan jóságosnak.

- Nem valószínű, hogy felismered azt, ami jó, amikor éppen a fenekeléseddel vagy elfoglalva. - Olyan erősen rángatta le róla a szoknyát, hogy az anyag elszakadt.

- Kezdelek elrontani, démon? Megingatom a fennálló látszatot?

- Sokkal rosszabban is elsülhetett volna. - Megragadta Sabine karját, rángatva előre, hogy folytassák megkezdett utukat. - Ennek nem így kellett volna történnie. Te indítottál el minket ezen az úton. Emlékszel arra, amikor én kértelek, hogy engedj el? Emlékszel arra, mily fájdalmaim voltak, ahogy ott feküdtem azon a kibaszott ágyon, szétnyílt mellkassal, és kettétört gerinccel? Napokon keresztül ültem ott a várbörtön csapdájában - miattad!

Sabine, mint aki semmit nem hallott meg az egészből, a szarvakra kacsintott. - Hé, sokáig leszel most még ilyen?

Rydstrom elengedte, teljesen összezavarta ez a nő. Te jó ég, mindent összekevert bennem. Folytatta a gyaloglást, és meg sem fordult, úgy beszélt bele az éjszakába: - Most pedig követni fogsz engem. Ha nem teszed, itt fognak felfalni téged élve.

- Hová viszel? - kérdezte Sabine a sarkában haladva. - Mit akarsz tenni velem? Túl azon, hogy kiéled rajtam a fétisfantáziádat?

A démon megállt, és Sabine felé fordult, hagyta, hogy feléje nyújtogassa a nyakát. - Te nő, miért akarsz mindenáron felhergelni? - ráncolta össze a szemöldökét. - Azért kötekedsz velem, mert szereted, amikor elvesztem a fejem.

Sabine egy fél másodpercre oldalra pillantott, majd megszólalt: - Ez nem pont így van. Mégis hogyan kéne viselkednem valakivel, aki foglyul ejtett? Legyek kedves?

- Ha egy kis eszed lenne, megpróbálnád elkerülni, hogy provokálj engem. - Ezzel mintha lezárta volna az ügyet, megfordult, és folytatta az utat. A fakó nap nemsokára felkel, és a terep egyre fárasztóbb lesz…

Sabine minden egyes mérföldnél a kérdéseivel zaklatta. Hogy merre tartanak, és milyen messze van még a cél.

Panaszkodott, hogy forrón süt a nap, hogy őrült tempóban mennek, és hogy a démon igen szigorúan osztja be egyre apadó vízkészletüket.

Leszámítva azt, hogy egy-egy korty vizet adott neki, Rydstrom teljesen figyelmen kívül hagyta a nőt, a gondolatai egyre kavarogtak. Énjének egyik fele győzelmet érzett. Szabad volt, és Sabine-t is rabságába ejtette. Megkezdte a bosszút, és meg is kapta a kiengesztelést, hiszen oly erős orgazmusa volt, hogy aztán alig bírt lábra állni.

A másik fele azonban bűntudatot érzett, amiért így bánt Sabine-nel. Amikor ez a bűntudat felerősödött benne, megpróbált felidézni minden keserves mozzanatot, amit Sabine tett vele. A megalázottság, ahogy a férfiak fürdetik… Már magától a puszta gondolattól is felhúzódott az agyarán a szája.

Sabine viselkedése miatt úgy érezte, bármit megtehet, amit csak akar.

De meddig folytathatja ezt úgy, hogy nem teszi magáévá? Ha még eddig nem tette meg, inkább meg sem termékenyítené. Igen, akart egy fiút, de nem most, amikor számtalan veszély leselkedett rá. Nem most, mikor Sabine csak a lehetőségre vár, hogy Omorthoz visszaszaladhasson.

Amint egy meredek emelkedőn kaptattak felfelé, Sabine megbotlott, és arccal a földre esett. Homokot köpködve förmedt rá a démonra: - Elég régóta tűröm már ezt el! El kell hogy oldozz, különben nem tudok lépést tartani. Lagalább az egyik kezemet. Mindkettőre szükségem van ahhoz, hogy illúziókat hozzak létre. Rydstrom, én ezt így képtelen vagyok tovább csinálni.

Rydstrom megragadta mellvértjének fémlapját, és felrángatta.

- Omort el fog jönni értem! Ezt nem úszod meg!

- Még egy szó, és a szádat is betapasztom.

Figyelmeztetése ellenére Sabine hozzátette: - Lothaire-t pedig hamuvá pörköli… - Ahogy a démon még egy darabot letépett a szoknyájából, a másik irányba indult. - Rydstrom! Csendben maradok…

A démon átfogta a fejét az anyaggal, és erősen megszorította, bekötve vele a száját. - Tudom…

Még egy teljes órára így hagyta, betapasztott szájjal, miközben rótták az utat. Érezte Sabine szemét a hátán, de nem akarta tovább hallgatni a kívánságokat és a panaszkodást.

Végül hátrapillantott. Sabine ott bukdácsolt mögötte, az út sokat kivett belőle. Megégette a nap, a térde vérzett, a lába összevagdosva. És a feneke is sajgott bizonyára.

Rydstrom semmi mást nem akart érezni a szenvedést látva, csak megelégedést, de ez nem sikerült. Ösztönei tiltakoztak ellene.

Ez az átkozott varázslónő. Teljesen összezavart. Dühös pillantást vetett rá a válla felett.

Sabine felegyenesedett, és állta a gőgös pillantást - majd megint botladozni kezdett. Bár a démon még napokig menetelt volna így, egyértelmű volt, hogy éjszakára meg kellett állnia a kedvéért.

Tiszta vizű tavat talált egy védett szurdokon át vezető ösvényen, ledobta a zsákot a part mellett, aztán leguggolt, hogy kipakolja a tartalmát: egy kis üveg bort, kenyeret, csirkét, sajtot, egy kést, kovakövet és az alváshoz takarókat.

Sabine megkönnyebbülve rogyott össze, térdre ereszkedett, aztán még kicsit imbolygott a csípőjével.

Miután Rydstrom tüzet rakott, megette a részét, majd odahajolt Sabine-hez, hogy lerántsa a szájáról a kötést.

Sabine többször nyelt, aztán kilazította az állát. - Valóban olyan édes, ahogy remélted? - kérdezte. - Mármint a bosszúd?

- Az lesz. Még csak most kezdtük el, hercegnő. Kvittek leszünk mindenben, amit velem tettél. Három éjszakán át járkáltál a cellámba, és kínoztál engem…

- Nem volt három éjszaka. Fogalmad sincs, mire készültem aznap éjjel, mikor megsérültél. Ha nem idéztek volna a törvényszékre, akár el is ragadtathattam volna magam.

- Noha ilyesmit korábban nem tettél? - Adott neki egy kis vizet a kulacsból.

Ahogy Rydstrom a szájához emelte a csirkét, Sabine elfordította az arcát. - Tudod, hogy nem fogyasztok húst.

- Te meg tudtad, hogy én igen.

- Nem eszem meg.

- Akkor éhes maradsz. - A démon befejezte az evést, aztán megágyazott egy kopár fa alatt, közel a tűzhöz, amit rakott.

- El kell oldoznod a kezemet, hogy meg tudjak mosakodni. - Hátracsavarodott, hogy megnézze magát hátulról. - Mintha valami kis démonsperma került volna rám!

Rydstrom a tó felé intett az állával.

- Ott a víz.

- És mégis mit tehetnék lekötözött kezekkel?

- Kérj meg, hogy fürdesselek meg.

Mivel Sabine csak bámult rá, a démon leoldotta a kardját, kibújt a ruháiból, aztán egy alacsony kiszögellésről a mélybe ugrott. A víz hűvös volt, simogatta elkínzott testét.

Mikor felbukkant a víz alól, Sabine-t látta, ahogy óvatosan lépked a csúszós sziklákon egy kiugró perem szélén, több méterre attól a helytől, amelyet ő használt. Éppen meg akart mutatni neki egy homokos partrészt, hogy inkább oda menjen, amikor a nő megcsúszott, és a vízbe zuhant. Egy pillanat alatt eltűnt.

Keze a háta mögé kötözve, a ruháján lévő fém pedig mint valami vasmacska húzta le a mélybe.

A démont pánikérzés öntötte el. Utánaugrott.

23

- És mit akarsz tenni a nővéremmel? - vonta kérdőre Lanthe Omortot. Csak Sabine iránti aggodalma adott neki bátorságot a szörnyeteg előtt.

Omort már nem is tűnt férfinak, csupán a düh megszemélyesítése volt. Hettiah ott térdelt trónusa lábánál bekötözött fejjel, folyamatosan remegve, mintha a hideg rázta volna.

Az elmúlt néhány órában újra meg újra gyilkolni kezdett, inferiket, hazajárókat, sőt, dühöngő démonokat is, akiket a városaikból ragadtak el.

De semmi nem nyugtatta meg. Testek halmozódtak fel a kút mellett mindenhol, vak szempárokkal és kicsavart végtagokkal, mint valami vérrel mázolt festővásznon. A bűz és a legyek elszaporodása kezdett elviselhetetlenné válni.

- Utána kell küldened a tűzdémonokat. Ők tudnak teleportálni…

- Szerinted én ezt még nem gondoltam át? - ordította. - Rydstrom a Sírok Birodalmába fogja vinni - ott van néhány út, amely kivezet az országból. És egyetlen tűzdémon, vagy vámpír nem járt még arra!

A démonok és a vámpírok csak olyan helyekre teleportálhattak, ahol már megfordultak korábban. Lanthe nem volt benne biztos, hogy Omort tud-e erről, de az, hogy a vámpírok eljuthantak-e a Sírok Birodalmába, lényegtelen kérdés volt. Nem volt itt egy sem, akit szövetségesnek tekintettek volna.

A frakciók szövetségét jelző kőtábla összetört, és amikor Lothaire légiója felszívódott, nyilvánvalóvá vált, ki árulta el Omortot - és Sabine-t. A tűzdémonok királya szövetségben maradt, de meddig lesz ez így?

Az igazat megvallva Lanthe nem félt attól, hogy Rydstrom majd bántani fogja Sabine-t. Inkább úgy képzelte, az élete árán is megvédelmezi majd aráját. Ami miatt félt, az Sabine morsusa volt. - Omort, mikor kezd el hatni a méreg, ha nem találjuk meg őt? - kérdezte Lanthe.

Omort közömbösen felnevetett. - Egy héttel korábban, mint hogy számítana rá.

- Hazudtál neki a morsusról? - kiáltotta Lanthe.

- Semmit se számít - mondta. - Majd nyitsz egy kaput a Sírok Birodalmába. A hazajárók átfésülik a területet, és még ma este hazahozzák.

Lanthe nyelt egyet. - Nincs… már kapum, amit odaadhatnék most neked.

Mikor Omort hívatta Sabine alattvalóit, hogy megkínozza és megölje őket, Lanthe úgy döntött, kinyit egy kaput, hogy megmentse az inferiket, akik Sabine és az ő hatásköre alá tartoztak. Lanthe őszintén bízott benne, hogy a testvére nagyobb biztonságban van a démon mellett, mint Torninben bárki.

A két testvér pedig egyezséget kötött, hogy ha valamelyikükkel történne valami, a másikuk majd biztosítja és megvédi a szolgáit.

Omort zavartan nézett Lanthe-ra sárga szemével. - Mit mondasz?

- Nem hozhatok létre kaput az elkövetkező néhány napban. - Amikor Omort talpra ugrott, és kilőtte magát felé, Lanthe elszaladt előle. - Ha bármit is teszel velem, soha nem kapod vissza Sabine-t.

- Vagy el is vehetem a varázserődet. - Ahogy felemelte a tenyerét, vészjósló forróság öntötte el őket. - És lemészárolhatom fölöslegessé vált testedet…

Sabine köhögött és csapkodott, a démon éppen a part felé vonszolta.

- Ez elég sokáig tartott! - Azt hitte, megint megfullad, teljesen biztos volt benne egészen addig, amíg meg nem érezte Rydstrom rákulcsolódó kezét.

- Egyenesen lefelé merültem! - A démon a fémet nézte, mintha az tehetne mindenről, aztán levette a fejdíszét, lecsatolta a gallérjáról.

- Ne! - kiáltotta Sabine.

De Rydstrom hátralökte a ruhadarabot a válla fölött alvóhelyük felé. Levette a nyakpántját is, és eldobta, mint valami frizbit, aztán megmarkolta a bokáit. Mielőtt Sabine bármit is reagálhatott volna, a démon kirántotta alóla a lábát. Mire a háta a homokot érte, Rydstrom már le is vette az egyik bakancsát.

- Hagyd ezt abba, démon! - Esélytelen volt megküzdeni vele, de Sabine azért megpróbálta. Kirúgott, Rydstrom frissen sérült mellkasát célozva, és néhány keményebb találattal el is érte.

A démon mintha észre sem vette volna, csak húzta le róla a bakancsát. - A foglyom vagy. Én vagyok felelős érted. Biztos akarok lenni benne, hogy tiszta maradsz.

A fenekelés után Sabine észrevette, hogy Rydstrom megnyugodott, vad tekintete mintha megenyhült volna - bár a lobogás nem tűnt el. Most viszont újra teljes erővel visszatért. A hangja is megváltozott, beszéde és viselkedése messze volt a királyitól. Korábban rideg volt és tartózkodó. Ezúttal a mozgása is kevésbé volt szaggatott.

Sabine felpillantott rá, és azt mondta: - És gondolom, semmiféle beleszólásom nincs a dologba.

Rydstrom lassan megrázta a fejét, figyelmét már Sabine mellvértje kötötte le. Felállt, és a lábára húzta. Szemöldökét összeráncolva kezdte el oldozgatni a mellvért bonyolult csomóit, és kibontogatni a bedagadt bőrszíjakat.

Megint izgalomba jött, vastag farka megemelkedett. Mozdulatai már nem tűntek sietősnek, mintha csak úgy ízlelgetné a feladatot, de nem akarná, hogy véget érjen.

Ahogy levette a felsőjét, tekintete Sabine hullámzó keblére esett. A démon mintha összerázkódott volna, aztán kezdte lefelé csúsztatni a szoknyáját homokos lábain.

- Elég! - Megint nekiugrott a testét dobálva, de a démon átkarolta a derekát, hogy megnyugtassa.

Egy újabb csapás után, amelyet a még mindig sajgó fenekére mért, Rydstrom úgy nézett rá, mintha figyelmeztetné, de oly fenyegetőnek tűnt, hogy Sabine úgy döntött, inkább szót fogad. - Állj meg itt! Ne mozogj! - Lehúzta róla a bugyiját, meg a hálószerű harisnyát, és egy kis halomba dobálta őket. Miután teljesen levetkőztette, kezdte kibontogatni fürtjeit. Arca rideg volt, de a haját hihetetlen gyengédséggel kezelte.

Miután befejezte, bevitte Sabine-t a vízbe, csaknem térdig érőbe. Ott a vállára tette a kezét, és térdre nyomta, domborodó farka az arca elé került.

Sabine már éppen arra gondolt, mindjárt kényszeríteni fogja, hogy a szájába vegye, amikor ő is letérdelt vele szemben.

Leöblítette róla a homokot, aztán megvizsgálta a testét. Megfogta a kulcscsontját nagy démonkezével, szemével követte a mozdulatait, majd a szájával is. Amikor a két mellére szegezte tekintetét, Sabine már tudta, mi következik. Végighúzta rajtuk durva tenyerét, aztán a legfinomabb érintéssel csókolta meg a mellbimbóit.

Kimondottan gyengéd volt vele, simogatásai távol álltak attól a haragtól, amely még mindig érezhetően ott hullámzott benne. Az érintései pedig… lágyak voltak, puhák. Vigasztalók. Vajon komolyan meg akarta vigasztalni őt mindazok után, amit vele tett - vagy amit tenni fog?

Vizet locsolt a mellkasára, majd lenyalta a melléről, cseppeket csókolt le a bimbóiról. Fogaival csipkedte a feszülő bimbókat, aztán hátrahúzódott, hogy a tekintetével falja fel őket. A szeme rájuk szegeződött, mintha lehengerelte volna Sabine testének ez a része.

Sabine megint csak átkozni kezdte a testét, amiért így reagál az érintésre. De kielégítetlen maradt korábbi együttlétük után, és a több éjszakányi, szökés előtti várakozás is fokozta vágyát. Az ajka megduzzadt, korábbi félelme és neheztelése csökkenni kezdett.

A démon végigsimította a fülén a száját, és odasimult hozzá, miközben azt mondta: - Olyan régóta várok az arámra. Tizenöt évszázada élek nélküle. - Gyengéden végighúzta a szarvát a nyakán. - Nélküled. Soha többé.

Megragadta Sabine vállait, és megfordította, hogy végigsimíthasson a szájával nedves hátán. Ahogy Sabine összerázkódott, Rydstrom reszelős hangon megszólalt: - Még mindig szereted az érintésem. - Végighúzta fekete karmait érzékeny fenekén. - Mindig is szeretni fogod.

Mire megfordította, hogy újra szembe kerüljenek, simogatása és csókjai a letargikus izgatottság kábulatába juttatták Sabine-t. Amikor a démon a lába közé csúsztatta a kezét, és a tenyerébe vette, Sabine beleengedte magát és hozzásimult, homlokát Rydstrom vállára hajtva.

Elkábít… tégy, amit akarsz… Nem törődött többé semmivel. Míg a démon a másik kezét az arcához nem emelte.

Sabine megmerevedett, és elhúzódott tőle. Gyilkos hangon szólalt meg: - Soha ne érintsd meg az arcomat, Rydstrom.

Tíz alkalomból kilencszer, amikor egy férfi az arca közelébe emelte a kezét, vagy meg akarta szelidíteni, vagy meg akarta gyilkolni. Ötszáz éve leforgása alatt ez már igaznak bizonyult.

- Azt teszek veled, amit csak szeretnék. - Amikor a démon megragadta az állát, Sabine megrettent, az az átkozott pedig észrevette gyengeségét.

- Nincs hozzá jogod…

- Te jogosítottál fel engem azzal, ahogy velem bántál.

A másik tenyerét könnyedén végigfuttatta az álla alatt a nyakán. Amikor a démon összerezzent, mintha észrevette volna a heget, amely még láthatatlan volt, Sabine szabadulni próbált, de a férfi erősen szorította. Már nagyon régóta halványodnak az illúziói. Nemsokára látni fogja a fehér tincset a hajában, és a vágást a nyakán. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen gyenge lesz mellette.

- Akarsz velem szexelni? - kérdezte Sabine sietősen, hogy elterelje a figyelmét. - Mert én már egyszer belekezdtem…

- Nem.

- … de az elég nagy bukás volt… mit mondtál?

- Ugyanazt az üzletet ajánlom fel neked, amit te ajánlottál nekem. Át fogsz engedni nekem valamit, még mielőtt én azt elvenném tőled. Olyasmit, amit soha nem akartál kimondani.

Most már kvittek lesznek az esküvői fogadalmat illetően, amire Sabine kényszerítette.

- Azt kell mondanod, hogy „Könyörgöm, tégy magadévá. Akarom, hogy uram és parancsolóm légy, amit te akarsz, azt akarom én is.”

- Hát… én ezt soha.

- Esküszöm neked, hogy nem teszlek magamévá, amíg ezt ki nem mondod. És nem hagyom, hogy elmenj, amíg könyörögni nem kezdesz érte, vagy le nem telik a három éjszaka.

- Ha nem szexet akarsz, akkor most csak a bosszú miatt tartasz itt?

Rydstrom olyan sötét szemmel nézett rá, mint az éjszaka. - És azért, mert meg akarom tartani azt, ami az enyém. - Összekulcsolta a kezét a feje mögött, az arccsontjára tapasztotta a hüvelykujját, aztán odahajolt, hogy megcsókolja.

Legutóbbi őszinte csókjuk eszeveszett, őrjítő volt. Sabine úgy érezte, mintha elbódították volna. Most a démon az alsó ajkát nyalta, majd beszívta a fogai közé.

Mikor végül a szájára tapadt, becsúsztatta a nyelvét, arra csábította, hogy fonódjanak össze.

Sabine ezt hamarosan meg is tette, belekóstolt a szájába, Rydstrom pedig felnyögött. A farka nekifeszült Sabine hasának, s ő mozogni kezdett feléje a csípőjével. A hátát megfeszítette, hogy nekinyomja mellbimbóit a démon meleg testéhez.

De Rydstrom elhúzódott tőle, és pihegve otthagyta. Sabine még pislogott, homályosan látott, és kábult volt a csóktól, mikor a démon a karjába vette, és kiemelte a vízből.

- Most meg mit csinálsz?

Egy szó nélkül a fa alatt kialakított szalmaágyhoz vitte, aztán még vizesen ráfektette, apró cseppek gördültek le az oldalán.

Eloldozta a csuklóján lévő kötelet, de csak azért, hogy a fatörzs felé emelje. - Várj… Démon, ne! - De Rydstrom a feje felé erőltette a kezét, és a fához kötözte.

Aztán odatérdelt elé. - Tedd szét a lábad.

- Menj a pokolba.

Nagy kezét belülről a combjára tapasztva feszítette szét a lábát, aztán hosszú percekig csak nézte.

Sabine szeretett volna másfelé tekinteni, de nem tudta levenni a szemét a démon ellenállhatatlan ábrázatáról, és arról a hegről, amelyet a tűz világított meg.

- Tudod, milyen régen szeretnélek már megkóstolni? - Ahogy megnyalta a szája szélét, Sabine csaknem felnyüszített. - Ínycsiklandó. - állapította meg a démon érdes hangon. - Olyan gyönyörű. - A hangja ezúttal ismeretlenül csengett.

Lehajolt, és a göndör szőrzetet szagolgatta, Sabine pedig felkiáltott. Aztán érzékeny ajkához simította a száját, lélegzete forrón áradt szét Sabine selymes bőrén.

Felhúzta a térdét, és a démon köré csavarta. - Rydstrom! Ó, egek… csináld!

- Mit csináljak? - hüvelykujjával széthúzta a kis szeméremajkat.

- Kóstolj meg… csókolj meg! - sóhajtotta.

Mikor először merült el benne a nyelve, a démon oly hangosan nyögött fel, hogy Sabine megadóan nyöszörögni kezdett.

A száját a közepére nyomva fickándozott a nyelvével, és mélyen, alaposan kóstolgatni kezdte. Sabine lassan felengedett… a démon pedig tovább kalandozott a szájával és az ujjaival… semmi nem volt szent előtte.

Sabine-t soha nem csókolták még így meg.

- A zamatod… megőrjít - nyalta keményen duzzadó klitoriszát. A nyelve újra és újra kímélet nélkül végigsiklott rajta, míg végül Sabine csípője önkéntelenül hullámozni kezdett. Nagyon közel volt már… elmondhatatlanul közel.

Látta, ahogy a démon pumpálni kezdi a farkát a tenyerében, feszülő bicepszén megvillant az aranypánt a ritmikus mozgásra. Ritmusra mozgó nyelvének minden egyes csettintésére egyre őrültebb lett.

Egészen megvadította a démont. A testét barázdáló izmok láthatóan megfeszültek az orgazmus előtt. Sabine-nek feszülve mordult egyet, majd végigcsurgott a spermája a csípőjén.

- Forró. Annyira forró - zihálta Sabine maga is a megkönnyebbülés határán.

De miután mindent kiürített magából, Rydstrom elhúzta a fejét. Sabine csak nézte, és közben rádöbbent, örült neki, hogy láthatta őt elélvezni. Izgalommal töltötte el.

A démon elégedett nyögéssel dőlt a hátára. Feszes hasán még mindig pulzált a pénisze, és ahogy Sabine nézte őt, egyre éhesebben vágyott rá, és mindenféle szégyen nélkül mozgatta felé a csípőjét.

Most valóban megint le akart mondani a szexről? Sabine epedezett azért, hogy még egyszer megpróbálhassa.

Ahogy újra levegőhöz jutott, Rydstrom megszólalt: - Térjünk vissza aktuális ügyeinkhez - ismételte Sabine szavait, amelyeket a démon foglyul ejtésének első éjszakáján mondott neki. Újra odahajolt hozzá. - Ezt egész éjszaka tudnám folytatni. Azt hiszem, fogom is…

- Igen! - a démon nyaldosni kezdte. - Még! - sóhajtotta Sabine lassan eszét vesztve. Már majdnem odaért, amikor Rydstrom újra elhúzódott.

- Nem, nem, nem! - dobogott a lábával, majd akadozó lélegzettel hozzátette: - Ezzel most komolyan… azt fogod elérni… hogy megöllek!

- Húha. - Szórakozottan végighúzta körmeit a testén, Sabine pedig összerázkódott. Csak amikor kissé megnyugodott a légzése, és összébb zárta a combjait, akkor szólalt meg újra a démon: - Nyisd szét!

Sabine a fogát csikorgatva és a felette lévő ágakat bámulva hagyta végül, hogy szétnyíljon a térde.

Rydstrom már órák óta a kötél szélén táncolt. Kétszer is elment, de aztán mindig tartalékolt némi erőt, hogy tovább bírja, mint Sabine.

Soha nem látott még nőt ily eszeveszett állapotban. Csapkodott a fejével, vörös hajának sörénye puhán szétterült a lepedőn. Mellbimbói az ég felé meredtek, ahogy ívbe feszült a háta.

Tűzillóziók ragyogtak körülötte mindenfelé.

Az, hogy a gyönyörtől fosztotta meg, Rydstrom számára is büntetés volt - minden akaraterejét latba kellett vetnie, hogy ősi ösztöneinek ellenállva végül ne elégítse ki aráját. Pedig Sabine reakciói őt is elmondhatatlanul felizgatták.

De Sabine nem győzhetett. Bár a fájdalomig kívánta, hogy hófehér testére mászva könyörtelenül meghágja, ez az akarat háborúja volt, és egyszerűen nem engedhette…

Mire lassan felbukkant a nap, Sabine már csak pihegett, teste csillogott a verejtéktől. Mellbimbói duzzadtan húzódtak össze.

Rydstrom lefeküdt mellé, Sabine pedig őszintén a szemébe nézett, miközben azt suttogta: - Cs… csak szoríts magadhoz, démon. Én majd mozgok rajtad.

A Sabine szavaival előidézett képtől a démon csaknem felnyögött. Ahogy ő azt a kis testet szorítja, Sabine pedig nekipréseli magát a farkához - míg végül remegni kezd a karjaiban…

A démon lehajolt, és körözni kezdett az egyik mellbimbó körül a nyelvével, miközben magát hozzászorítva morogta: - Könyörögj nekem, édes. És olyan orgazmussal ajándékozlak meg, hogy a szemed is szinte kifordul tőle.

- Soha! - dobálta a fejét Sabine kiabálva: - Hát nem érted meg…

- Hogy én nem értem? - kérdezte érdes hangon Rydstrom, miközben felült.

Sabine karja még mindig össze volt kötözve a feje felett, úgyhogy átfordult az oldalára, kis teste remegett, térdét a mellkasához húzta. Rydstrom nézte, ahogy a szemhéjai lassan lecsukódnak, és végül kimerülten öntudatlanságba kerül.

Még sötét volt, amikor felébredt. Egyedül feküdt a szalmaágyon, és fogalma sem volt arról, milyen sokáig nem volt eszméleténél. Gyanakodva mérte végig a testét. Rydstrom eloldozta a fától, és megmosdatta?

Amikor felpillantott, meztelenül találta a démont, aki egy sziklának dőlt, karja felhúzott térdén pihent. Kifürkészhetetlen tekintettel nézte őt. Bár még mindig démoni volt, már kezdett visszaváltozni, obszidián szeme nem tűnt olyan vadnak.

Soha nem fogja elfelejteni azt a mérhetetlen birtoklási vágyat a szemében, ahogyan ma este ránézett. Végigfutott a bőrén a remegés, amint felidézte a tiszta férfibüszkeséget a démon tekintetében, amikor rádöbbent arra, hogy Sabine végignézte, ahogy éppen elélvez.

Aztán ez az elképesztő férfi felállt - a testét pedig mintha örökös szexuális vágy kielégítésére teremtették volna. A démon itt volt otthon, a buja természetben, mítoszokból született, legendák övezték származását.

És ez az ő férje.

Mikor odafeküdt mellé a szalmazsákra, Sabine teste még mindig sajgott, de túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy a megkönnyebbülés lehetőségeit fontolgassa. A démon Sabine melléhez húzta magát, aztán átkarolta, egészen magához szorítva.

Sabine megmerevedett a szokatlan ölelést tapasztalva, és rádöbbent, hogy Rydstrom ezt úgy érti, aludjanak együtt. Ebben a helyzetben.

De amint hozzásimította az arcát, Sabine szemhéja elnehezült. Megdöbbentően forró volt a démon teste. Rydstrom a nyakát és a fülét csókolgatta, érintése ismét gyengéd volt. Mintha bántotta volna, hogy Sabine-nek fájdalmai vannak, még ha ő is volt az, aki megbüntette. Ó, istenek, ez a démon teljesen összazavarta!

Bár a kezét nem oldozta el, Sabine a saját álmaiból képes volt előidézni bizonyos jeleneteket. A mostani helyzetben legszebb fejdíszét ajándékozta volna a Banyának egy ébrentartó keverékért cserébe. A gondolat, hogy Rydstrom legszemélyesebb gondolatait és emlékeit ismerheti meg…

Sabine aggódott, vajon mit gondolna a démon a múltjáról, ha egyszerűen belenézhetne. Nem akarta, hogy ítélkezzen felette, vagy ami még rosszabb, sajnálja őt. Ahogy az anyja mondta mindig: - Adjon az isten bármit, csak a jóravaló emberek szánakozásától mentsen meg!

Igen, Sabine feszült volt, de az izmai elernyedtek, és elképesztően jó érzés töltötte el, hogy a démonhoz ér a teste. Meleg, kemény… biztonságos.

Ne álmodj semmit… ne álmodj semmit…

Sabine még küzdött kissé, aztán úgy elaludt, mint aki fel sem akar kelni többé.

24

- Izzítsd, üsd és csapkodd és gyűjtsd. Dörzsöld, fond és imádd, csókold…

Rydstrom kísérteties női kántálásra ébredt.

Sabine-re pillantott, de ő nyugodt volt, a szemhéja elrejtette a tekintetét. Kénytelen volt otthagyni, és a hang felé iramodni.

- Az arany maga az élet… maga a tökéletesség - mondta a nő, és nevetése folytatódott.

Amikor látszólag elérte a hang forrását, csak forgatta a fejét körbe-körbe.

Sehol senki. Ez valami csapda? Lehet, hogy azért akarták idecsábítani, hogy az arája egyedül maradhasson? Visszasietett Sabine-hez…

Ugyanúgy aludt, ahogy otthagyta, hosszú pillái nem mozdultak. Megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, aztán leereszkedett mellé. Ahogy megejtő szépségű arcát nézte, rájött arra, hogy dühe és vágya eléggé alábbhagyott ahhoz, hogy újra átgondolja a történteket. De nem jutott el a végkövetkeztetésig, Sabine-t és saját zavaros érzelmeit illetően.

Előző éjjel démontermészete bosszúért, és megtorlásért kiáltott, ki akarta adni minden mérgét. Az éjszaka elteltével azonban a benne rejlő démonnak már fájdalmat okozott, hogy szenvedni látja aráját.

Nem tudta, mit gondoljon Sabine-ről, vagy a maga érzéseiről. Mert már éppen azt fontolgatta, hogy megszegi esküjét, és felhagy a bosszúval. Azzal a bosszúval, amely oly sokáig éltette őt a várbörtönben, és amely megakadályozta abban, hogy teljesen átadja magát tomboló dühének.

Lehetetlen helyzetben volt. Ha még két éjszakán át kínozza Sabine-t, akkor semmivel nem különb nála. Ha azonban nem folytatja, azzal esküjét szegi meg - és így sem különb nála.

Lehet, hogy el kellene fogadnia Sabine érvelését, miszerint ő mindössze két éjszakán keresztül tette ezt vele… igen, és ezúttal már csak egy van hátra.

Sabine hosszú, fényes hajzuhatagát nézte hunyorogva. Vörös tincsei között egy fényes fehér sávot vett észre, amit azelőtt még nem is látott. Kezébe fogta a fürtöt, és simogatni kezdte hüvelyk- és mutatóujja között. Ezt eddig rejtegette előle… de miért?

A tincset elengedte, és teljesen el is felejtette, amikor a szeme Sabine nyakára tévedt, arra a hegre, amely körbeért a vékony nyakszirten. A démonnak leesett az álla, ahogy megértette a helyzetet. Megfogta a vállát, és felhúzta, hogy a bőrét megvizsgálja.

- Mi van? - pislogott Sabine a felkelő nap fényében. - Már megint mi a baj?

- Mi ez a vágás rajtad? Valami műtét? - kérdezte, és közben imádkozott, hogy az legyen. - Válaszolj nekem!

Egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha idegesítené a dolog. - Igen Rydstrom, műtét.

- Már megint hazudsz!

- Nem, nem hazudok - válaszolta közömbös hangon. - Orvosi műhiba volt, a fejemet akarták amputálni.

A démon szája kiszáradt. - Fiatal voltál. Mennyi idős?

- Miért fontos…

- Mennyi idős voltál? - kiáltotta Rydstrom, és hangja visszhangzott a környékbeli szurdokokban.

- Tizenkettő, démon - nézett egyenesen a szemébe. - Tizenkettő voltam, amikor egy katona a jó hatalmának seregéből fültől fülig végighasította a nyakam.

- Mondd el, mi történt.

- A vrekenerek egyik klánja meggyilkolta a szüleimet. Amikor harcra keltem velük, megpróbáltak elkapni. És mielőtt még bármit is mondanál - igen, harcolnom kellett. Fogalmad sincs arról, mit művelnek ezek a magunkfajta gyerekekkel.

Rydstrom a fejét rázta. - A vrekenerek befogadnak a családjukba.

- És elválasztják a testvéreket, hogy könnyebben megváltoztathassák a gondolataiakat. Agymosást hajtanak végre a magunkfajta nőkön, hogy olyanok legyünk, mint az övéik - nyugodtak és engedelmesek, ami pontosan az ellenkezője a természetünknek. Agymosásban részesítenek, hogy úgy gondolkozzunk, ahogyan te!

- Hogy élted túl ezt a sebet?

- Az mindegy. Lényeg, hogy túléltem.

- Mondd el nekem!

Sabine dobálni kezdte magát, de a démon szorosan tartotta. - A testvérem, Lanthe akkoriban képes volt misztikus parancsokat osztogatni. Halott voltam… a szívem leállt, és nem pulzált már benne vér. De valahogy rámparancsolt, hogy gyógyuljak meg, és éljek tovább.

- Ezért őszült meg a hajad?

Sabine elfordította a fejét. - Nem beszélek erről többet. - Megint azon erőlködött, hogy kiszabadulhasson. - Nem tudom, miért csinálsz olyan nagy ügyet ebből. - Rydstrom a száját tátva nézett rá, Sabine arcán undor látszott. - Démon, tényleg azt hiszed, hogy ez volt az egyetlen alkalom, hogy meggyilkoltak?

Nincs annyi szemrehányás a világon, amivel rá tudta volna venni, hogy mondja el neki összes halálának történetét. A démon nem érdemelte meg, hogy megismerje. Nem is értené meg, mert arra tanították, hogy másként gondolkozzon. Sabine felpillantott rá, és bármit látott is a démon a tekintetében, végül elengedte.

Rydstrom végighúzta a száján a kezét. Külsejét tekintve csaknem eredeti állapotába került ismét, de az átváltozástól olyan érzékeny lett, mint valami gyorstüzelésű fegyver. - Mennünk kell - motyogta.

Menni tovább… még messzebb Tornintól, a morsustól, és a testvérétől. Egy újabb végtelen hosszú nap veszi kezdetét.

A karjait elfeküdte, tűszúrások táncoltak a vállától a csuklójáig, ahogy ökölbe szorította, majd elengedte a kezét. A mellei sajogtak, az előző éjszaka kielégítetlen vágyai olyan keményen és váratlanul csaptak le rá, mint valami betegség.

Legalább öt órán át aludt. Ilyesmi kislány kora óta nem történt meg vele! Ez pedig azt jelentette, hogy hosszú ideig sebezhető, biztonsága egyedül Rydstrom kezében volt. A történteket komolyan zokon vette.

- Hallottam valamit ma reggel… egy nő kántálását - mondta, miközben a tűz maradékát lelocsolta. - De amikor odamentem megnézni, mi az, nem volt ott senki.

- Én semmit nem hallottam. - Nyilvánvalóan ő álmodta, de az álmaira soha nem emlékezett. Legalább Rydstrom nem láthatta őket.

- Ma nagyot kell gyalogolnunk. - Sabine erre rémülten nézett, Rydstrom pedig fogta a kardját, és lecsapta a nő bakancsainak a sarkát.

- Nem gondolod, hogy itt lenne az ideje beavatnod helyzetünk részleteibe?

- Magammal viszlek otthonomba, Louisianába - emelte talpra Sabine-t. Ahogy ott állt meztelenül vágyakozó tekintete előtt, a démon állkapcsa megfeszült, de nem érintette meg.

Fürgén húzta fel a szoknyáját a lábán. - Olyan menekülteket kell keresnünk, akik kifelé tartanak az országból.

- Omort meg tudja mondani, ki jön be, és ki megy ki.

- Ez most nem így lesz.

- Az egyik ilyen illegális kapuhoz viszel, ugye? Mennyi ideig gyalogolunk még?

- Még néhány napig.

- Meg fog találni, még mielőtt odaérhetnénk - figyelmeztette, Rydstrom sebhelyes arcán pedig ugrálni kezdett egy izom.

Miután újra felöltöztette mellvértjébe és átalakított bakancsába, Sabine megszólalt: - És mi lesz a bugyimmal és a harisnyámmal?

- Addig nem kell hordanod őket, amíg velem vagy.

Sabine az ajkába harapott. - Ha nem oldozod el a kezem, akkor menj és szedd össze a galléromat és a fejdíszemet.

- Menjek és szedjem össze?

- Nem úgy értettem.

- Erre semmi esélyed, hercegnő.

- De össze kell szedned!

A démon elviharzott, és mind a kettőt felmarkolta. - Miért olyan rohadt fontosak ezek? Majdnem megfulladtál miattuk! - Megpördült maga körül, aztán a vízbe hajította őket.

Sabine felsikoltott. - Ne! - De már túl késő volt. Elsüllyedtek.

Alig kapott levegőt, úgy toporzékolt. Az arany maga az élet… A sima vízfelszín elnyelte őket, eltűntek a föld színéről, mintha soha nem is léteztek volna. Alsó ajka remegett, de nem tehetett semmit, hogy elrejtse a démon elől, sem érzelmei, sem varázsereje segítségével.

- Na, gyere most már - mondta Rydstrom goromba hangon.

Ahogy a karját megfogta, Sabine visszanézett a válla fölött. - Nem hiszem el, hogy ezt megcsináltad velem. - Aranyat veszteni valami miatt, az még érthető. De hogy eldobni…? Felfoghatatlan. - Erre nincs mentség. Semmi.

- Itt az ilyesmi teljesen haszontalan.

- Nem haszontalan, te ökör! Azok védték a fejemet és a nyakamat!

- Akkor mostantól rám kell bíznod e feladat ellátását! - kezdte maga után húzni a démon, Sabine pedig síri csendben követte vánszorogva…

Órák teltek el eseménytelenül. Sabine folyamatosan magán érezte Rydstrom zöld szemének pillantását. Kezdett figyelmesebb lenni, átsegítette a nehezebben járható területeken, fogta a karját, hogy biztosabban álljon a lábán. De a köteleit nem oldozta el.

És minden egyes alkalommal, amikor Sabine megpróbálta meggyőzni arról, hogy engedje el, szája bekötésével fenyegette. Sabine kételkedett abban, hogy ez a fenyegetés túlságosan valószerű lehet, hiszen a démon egyértelműen beszélni akart ma vele - de csak egyetlen témáról. Folyamatosan azt kérdezgette, hányszor halt már meg életében.

Végül így válaszolt: - Mit számít az neked? Talán megsajnálnál, ha kiderülne rólam, hogy kislány koromban szörnyű dolgok történtek velem?

- Én… nem is tudom. Neked fontos a szimpátiám?

Sabine megvonta a vállát. - Nem tartok igényt a szimpátiádra. - Bár ez lehetett volna akár érzelmes válasz is, Sabine úgy mondta, mint aki egyszerű tényt közöl. Mert így is volt.

- Az a fehér sáv a hajadban. Úgy tudom, hogy ilyesmi akkor jelenik meg valakin, ha olyan szörnyű félelemmel szembesül, ami egész lényét megrázza. Mi történt veled, Sabine? Omort bántott téged?

- Ő soha nem bántott engem. - Fizikailag.

- Még mindig hűséges vagy hozzá?

Nem mondhatott el mindent a démonnak, amit akart, vagy amit szeretett volna. Nem mondhatta el, mennyire utálja féltestvérét, és hogy mélységesen egyetért vele abban, hogy Omortot meg kell ölnie. Ha újra elkapja őket, Omort bármit vissza tud majd idézni, amiről most beszélnek. A testvére kényszerítené a démont, hogy nyissa ki előtte a gondolatait. És láthatná az én árulásomat is, egyszerűen ott lenne előtte.

- Hosszú éveken át óvott engem és Lanthe-t - terelte el a szót Sabine. - És egyébként meg miért is kellene nekem hűségesnek lennem inkább hozzád? Te megkötözve tartasz, és az életemet kockáztatod ezen a veszélyes helyen. Ő legalább gondomat viseli. És el fog jönni értem.

- Állok elébe.

- Ha már a hűségről beszélünk, miért árulta el Lothaire Omortot a kedvedért? Ti ketten egész idő alatt összejátszottatok?

- A vámpír akart valamit, amit én megadhatok neki, úgyhogy megalkudtunk a szabadságomért cserébe.

- Ő teleportált ide minket? - Rydstrom rövid bólintására Sabine tovább kérdezősködött: - Vajon mi keresnivalója lehetett korábban a Sírok Birodalmában?

Rydstrom megvonta a vállát. - Azt mondta, sokat tud a királyságról.

- És ez igaz? Mert akkor akár közelebb is lerakhatott volna valami kapuhoz, hogy ne kelljen végigmásznunk ezen az istenverte helyen.

- A kapuk őrzői folyamatosan mozognak. Jobb, ha ezt megemészted.

Mikor újra megbotlott, Sabine kérlelni kezdte: - Na, démon, kérlek!

- Amíg meg nem mondod, miként lehet féken tartani a varázserődet, a kötél marad.

- És ha megesküszöm rá, hogy nem fogom használni?

- Te megesküszöl? - Rydstrom könyörtelenül felnevetett. - Pillanatok alatt eltűnnél a szemem elől.

- Azt mondtad, azt akarod, hogy kvittek legyünk, de én nem így kínoztalak téged. Soha nem tettem kárt benned fizikai értelemben, te meg itt gyilkolsz engem folyamatosan.

- Amíg te viselted gondomat - válaszolt a démon gúnyosan -, kettéroppant a gerincem, és kilyukadt a mellkasom.

- Az nem az én hibám volt… én megmentettem az életed - derült fel Sabine arca a felismeréstől. - Téged leginkább az a három figura bosszant, akik megfürdettek, nemde? Azt hittem, szeretni fogod!

- Nem, nem hitted azt.

Sabine könnyedén bólintott. - Oké, ez most hazugság volt. De nem gondoltam, hogy konkrétan utálod majd. - A démon összehúzta a szemöldökét, úgyhogy még hozzátette: - Oké, oké, lehet, hogy ez is hazugság.

- Te hogy éreznéd magad, ha odaadnálak három nőnek, hogy fürdessenek meg?

Sabine a homlokát ráncolta. - Mintha remek kis randin lennék. Egyébként meg az egyenlőséget illető szabályod szerint ezt neked kell elrendezned. És elragadóknak kellene lenniük, mert én válogatott inferiket küldtem hozzád - ráadásul mindannyian önként jelentkeztek, nekem elhiheted.

Rydstrom felcsattant: - Pontosan ezért nem fogom ezt megtenni - ha ez nem büntetés neked, akkor ugyebár nem leszünk kvittek - magyarázta, és kicsit erősített a tempón.

- De akkor pontosan mit is takar nálad ez az egyenlőség-dolog? - kérdezte Sabine, és közben igyekezett, lépést tartani. - Piszkos vagyok.

Olyan hirtelen állt meg és fordult feléje a démon, hogy kis híján beleszaladt. Lenézett rá, aztán megszólalt: - Még előtted áll egy éjszaka, amikor majd sikítani fogsz a vágyakozástól - hacsak nem könyörögsz nekem, hogy könnyítsek rajtad. Ezek után nem fekszem le addig veled, amíg azt nem mondod: „Könyörgöm, tégy a magadévá! Akarom, hogy uram és parancsolóm légy, amit te akarsz, azt akarom én is.” És Sabine, én ezt ki tudom várni, bármeddig is tartson. Csak veszíthetsz, ha az akarat harcában kardot emelsz rám.

- Bármeddig is tartson? Pontosan meddig akarsz még fogva tartani engem? Mikor engedsz már el?

A démon furcsa arccal nézett rá - félig birtokló, félig agresszív volt a tekintete. Szeme színe hirtelen zöldből feketére változott. - Soha.

25

A hosszú nap során a táj fokozatosan átalakult. Vastagodó aljnövényzet burjánzott a lábuk alatt, szélszaggatta fák töltötték meg a sűrű ligeteket. Patakok kanyarogtak a fennsíkokon a felettük benyúló sziklák oltalmában.

Rydstrom és Sabine folytatták a menetelést, egymás után keltek át sekély patakokon.

Sabine minden egyes szederbokrot megnézett, belehunyorgott a feje felett ragyogó nap sugarába, és a démont fürkészte, miközben az inni adott neki a kulacsából.

Rydstrom folyamatosan azon töprengett, amire aznap reggel döbbent rá. Hol volt ő ötszáz évvel ezelőtt, amikor Sabine védetelen volt, és kínzásokat kellett elviselnie?

Talán ha képes lett volna felhagyni a korona keresésével, és inkább utána igyekezett volna, akkor talán megóvhatta volna őt mindettől. Az én arámat így összeszabdalni, mint valami egyszerű halandót!

Vajon félt szegény? Tudta egyáltalán, mi fog történni vele?

Azt mondta, nem ez volt az utolsó eset, hogy meggyilkolták, és ebben a kérdésben Rydstrom hitt is neki. Szóval hány halált kellett akkor elszenvednie? És milyen más helyzetekben halt még vajon meg? Hány éves volt, amikor mindez megtörtént vele?

Nem csoda, hogy ily kevéssé becsülte az életet.

Kiabált vele ma reggel, felrázta, hogy mondja el neki, mi történt vele. Valami történhetett. Olyan pillantást vetett rá, hogy a szeme lándzsákat vetett. Felhagyott a hencegéssel.

Rydstrom most ébredt rá, hogy amikor Sabine zavarba jött, elrejtette árulkodó vonásait valami illúzióval, ami vagy jókedvet, vagy leereszkedő megbocsátást mutatott.

De most már nem használt illúziókat. És annyira hozzászokott, hogy varázsereje segítségével rejti el arckifejezéseit, hogy nem is emlékezett már rá, hogyan tartsa kordában őket.

A dühös, szarkasztikus Sabine ma még el is pirult. Bármikor vette is észre, hogy a démon hajának fehér sávját, vagy a nyakát nézi, rószaszín árnyalat színezte be hosszúkás arcát. Úgy viselkedett, mintha Rydstrom rájött volna valami személyiségét érintő hibára, amit eddig próbált elrejteni.

Sabine nyitott könyvvé vált előtte. És a démont nagyon zavarta az, amit olvasott.

Sabine megkérdezte tőle, hogy megenyhült-e kissé attól, amit a múltjáról megtudott. Rydstrom már csaknem elzsibbadt a dühtől, mintha a Sabine-nel kapcsolatos zavartsága teljesen elborította volna az agyát. Minden egyes kérdéses momentumnál összezavarodott. Mint a legbonyolultabb puzzle, amellyel valaha is találkozott.

Ez a helyzet arra emlékeztette, amikor lykae barátja, Bowen próbálta megnyerni magának Mariketát, a csinos boszorkányt. Ők ketten elég rázós startot produkáltak, egészen addig, amíg csapdába nem csalta a nőt az Incubi Sírjába, és heteken keresztül nem is ment érte.

Rydstrom emlékezett rá, mennyire elképesztette barátja zavartsága és vad agresszivitása. Volt olyan önelégült, hogy teljes lelki nyugalommal azt tanácsolja Bowennek, gondolja végig logikusan a helyzetet. Eszébe jutott, ahogy Bowen erre felcsattan, mennyire fogja élvezni, amikor Rydstrom megtalálja saját aráját. A szarvaid mindig olyan egyenesek lesznek, mint valami nyárs, akárhányszor lépked is el melletted. Bowen már alig várta, hogy megláthassa, ahogy a démon arája felrázza majd rendíthetetlen nyugalmából.

Voltam én nyugodt valaha? Mintha évek teltek volna el azóta. Most már értem, min mehetett keresztül akkoriban Bowen.

De a lykae egyértelműen a fejét használta, hogy rájöjjön, hogyan nyerje meg a boszorkányt. Amikor aztán összeházasodtak, Bowen azt mondta Rydstromnak: - Egy valamit azért megtanultam - soha ne kövess el az aráddal szemben olyasmit, ami jóvátehetetlen. Vannak határok, amelyeket nem lehet átlépni velük, ahonnan már nincs visszaút. És egy halhatatlan számára ez csak a bukást jelentheti.

Ne kövess el semmi olyasmit, ami jóvátehetetlen. Márpedig azzal, hogy Sabine-t megkötözve tartotta, Rydstrom kivívta gyűlöletét. Lehet, hogy a bosszújával olyasmit hajt most végre, amit Sabine soha nem fog tudni megbocsátani? Tulajdonképpen nem az számít, hogy mi jó, mi rossz, mi az, ami igazságos - hanem hogy Sabine mit érez annak…

Miközben egy újabb patakon segítette át, Sabine megszólalt: - Miért akarod te ilyen nagyon visszakapni ezt a királyságot?

Ezt így még soha senki nem kérdezte meg tőle. Néhány héttel korábban a valkűr Nïx a következő kérdést tette fel neki: - Melyiket akarod jobban? A királynődet, vagy a koronádat? - Gyakran gondolt vissza arra az éjszakára. Azt válaszolta, hogy a koronáját. Könnyű döntés volt.

- Ez az örökségem - válaszolta végül. De ez nem volt mindig így. Rydstrom nem úgy nőtt fel, mint Rothkalina várományosa. És egy halhatalan király második fiaként semmi oka nem volt rá, hogy azt remélje, valaha is király lesz.

De a sors más terveket szőtt, és a démon kénytelen volt változtatni a sajátján. - Azt akarom, hogy a népem újra virágkorát élje.

- Miért?

- Mert én vagyok a királyuk. Az ő jólétük az én felelősségem.

- Te legalább őszinte vagy, és nem hablatyolsz olyan értelmetlenségeket, mint például „Szeretem őket, ahogy egy apa szereti tulajdon gyermekeit.”

Rydstrom félt attól, hogy nem szereti a népét - hogy nem szereti őket eléggé. Néha neheztelt rájuk, neheztelt, amiért ebbe a véget nem érő szenvedésbe belement, hogy megszerezze a koronát, amely soha nem lesz az övé.

Bátyjával, Nylsonnal, és az apjukkal, a nagy királlyal harcba indultak a Horda ellen. Nem foglalkoztak azzal az ősi szokással, hogy háborús időkben elválasszák a királyt annak utódjától, így mind a ketten meghaltak.

Rydstrom pedig egyedül maradt, fiatal volt, össze volt zavarodva, és ő volt a király.

Ezek után az a vágy hajtotta, hogy Cadeont saját örökösévé tegye, megóvja minden bajtól, és hogy nevelőszülőket keressen neki, amint elég idős lesz hozzá. Amiért Cadeon kilencszáz évre megharagudott…

- És én is vissza akarom szerezni az otthonom - tette hozzá Rydstrom. - Hogy korábbi dicsőségében ragyoghasson. - És hogy tisztára moshassam.

Azóta sem volt olyan gondtalan élete, mint évekkel ezelőtt Torninban. Mindig is ragaszkodott ottani családjának emlékeihez, szívesen gondolt vissza Miára és Zoë-re, ahogy bújócskáznak a még totyogó Cadeonnal, és nevetéstől visszhangoznak azok a hatalmas termek.

De mire Cadeon felnőtt, nem foglalkozott többé azzal, hogy Rydstromnak vissza kellene térnie a kastélyba, hogy védelmezze az ellenségeiktől. Cadeon úgy döntött, nevelőszüleivel marad. Tornin pedig elbukott…

Ha Rydstrom visszaszerezhetné a királyságot, akkor talán enyhülne kissé a feszültség közte és testvérei között.

- Szerinted te megérdemled ezt a királyságot? - kérdezte Sabine.

- Jog szerinti tulajdonosa vagyok.

- A jog azé, aki erősebb - ellenkezett. - Egyébként meg valóban olyan nagy király voltál, hogy jogod legyen visszaszerezni?

- Azt hiszem, az voltam. - Persze csak néhány évig kormányzott.

- Annak idején hagytad sárba merülni ezt a királyságot. Még a kor igényeinek megfelelő fejlesztéseket sem tetted meg. Sem utak, sem vámszedőhelyek, sem állandó kapuk, amelyek Rothkalinát más tartományokkal összeköthették volna.

- Nem volt ilyesmire időm! Kormányzásom első napjától kezdve harcban álltam a Hordával. - Amikor az a korona először nehezedett a fejére. - És elfelejted, hogy rendünk nagy része képes a teleportálásra. A szükségletek alakítják a világot. Nem volt rá szükség, hogy vasszerkezeteket kalapáljunk, vagy hegyeket robbantsunk fel, hogy aztán utakat építhessünk.

- Ha nincsenek artériák a királyságodban, csak azok boldogulnak, akik képesek teleportálni. Fogadni mernék, hogy te is a saját bőrödön érzed ezt, most hogy már megfosztattál a képességedtől.

- Omort miatt - csikorgatta a fogát Rydstrom. Régen gond nélkül teleportálta magát Rothkalinából más országokba, vagy civilizációkba. Most be volt zárva saját királyságába, és éppen a Sírok Birodalmán kellett átverekednie magát… gyalog.

Még egy ok arra, hogy Omortot lemészárolja. Ha meghal, Rydstrom és Cade teleportáló képessége visszatér.

Sabine folytatta. - És mi a helyzet a többi, nem démoni lénnyel, akik Rothkalinában szeretnének élni? Nem nagyon próbálod vonzóvá tenni számukra az országot a letelepedésre.

- Mondjuk a varázslók?

- Talán - emelte fel Sabine az állát. - Nekünk is vannak kedvező tulajdonságaink.

- Rothkalinában úgyis nagy a hiány a borivókból és a rabszolgatartókból.

Sabine oda sem figyelt erre a gunyoros megjegyzésre. - Egyébként nem mintha ebbe a középkori országba akarnának jönni. Mi vidámak vagyunk, a dühöngő démonok pedig nehézkesek, és régimódiak.

- Akkor mit tudsz felhozni mentségedre, hogy mégis maradsz?

- Itt nincsenek vrekenerek és halandók. Démon, még egy gonosz varázslónőnek is szüksége van biztonságos otthonra, amit a sajátjának nevezhet.

Ha elfogadnál engem, én ezt meg tudnám adni neked…

- Nem mintha Tornin egyébként elsőosztályú kastély lenne - folytatta Sabine. - Valójában nem a kút erejéért akarsz te visszatérni Torninba?

Rydstrom feszült lett. - Tudod, mire képes? - Mert a démon… nem tudta.

- Lehet, hogy tudom. De ne aggódj, senkinek nem mondom el. Tetszik, ahogy mindenkinek elszabadul ilyenkor a fantáziája. Van, aki azt gondolja, varázslatos börtön, hatalmi bázis, kívánságok kútja. Ja, és hogy feltámasztja a halottakat. Te legalább tudod?

- Annyit tudok, hogy a démonok rendje egyedül azért jött létre, hogy védelmezze azt a kutat. Tornin amiatt épült meg, hogy helyet adjon neki. Az én feladatom, hogy mindkettőt biztonságban tartsam.

- És te mindig teljesíted a feladataidat. Nem unalmas ez néha? Szerintem ezért vonzódsz ennyire hozzám, mert felráztam kicsit a te józan, logikus, rendezett életedet. Fogadni mernék, hogy több izgalomban volt részed velem az elmúlt héten, mint korábban évszázadok alatt.

Ez telibe talált. - De az is biztos, hogy soha nem találkoztam még olyan egoistával, mint amilyen te vagy.

- Egoista? Legyen inkább magabiztos. Vagy lennék inkább engedelmes? Akkor talán jobban szeretnél?

- Nem. Soha nem akartam engedelmes nőt magamnak. Királynőt akartam…

- És most meg is kaptad.

Szó nélkül mentek tovább, mert a terep egyre jobban próbára tette őket, úgyhogy Rydstrom töprenghetett Sabine szavain. Akárhogy is alakult a történetük, a tény, hogy Sabine az övé, nem változott.

És ő az, akire annyira várt…

Sabine kezdett megint lemaradozni. A bozót szerencsére kitisztult előttük, gyönyörű látvány tárult eléjük. Alattuk tiszta vizű tóra sütött a nap, amit több tucat vízesés táplált.

- Akkor most ezen a vizen is át kell kelnünk? - törölte Sabine a vállába a homlokát, hátha úgy nem folyik a szemébe a verejték. - Nem tudok úszni. Még akkor sem, ha a kezemet eloldozod.

Rydstrom kinyitotta a kulacsot, és segítette inni, aztán ő is belekortyolt egy egészségeset. - A Szövetség minden tagja tud úszni. Ez ösztönös képesség.

Sabine keserűen felnevetett. - El sem tudom mondani, mennyire hibás ez az állítás.

- Megfulladtál?

- Nem tudok úszni. Soha nem tanultam. Nem vagyok az a kirándulós típus.

- Megfulladtál? - kiabálta Rydstrom.

- Több mint egyszer? - kiáltott vissza Sabine kéken villogó, dühös szemekkel.

Ez a téma nyilvánvalóan érzékenyen érintette a varázslónőt. - Belefáradtam már ebbe, Sabine. Csak homályosan utalsz a múltadra, meg hogy milyen is vagy valójában. Nekem most tényleg azzal kell töltenem a nap hátralévő részét, hogy kitaláljam, valóban megfulladtál-e? Vagy hogy miért nem szereted, ha megérintik az arcodat…

- Bocs, de most nincs kedvem dumálni! Levegőt alig kapok, pihenőt akarok tartani!

Rydstrom a fejét rázta. - Haladunk tovább…

- Meg kell állnunk! Mindenem sajog! Huszonnégy órája el van zsibbadva a karom. És nem tudom, mikor hordtál utoljára fémet a meztelen bőrödön! Egy előnye van ennek a felsőnek - hogy fantasztikusan néz ki benne az ember. Nem arra való, hogy ebben túrázzak itt a vadonban. Ezen a részen összegyűjti a homokot, és dörzsöli a mellem. Pedig már egyébként is elég érzékeny, mert egész éjjel csókoltad és szopogattad!

Az előző éjszaka emlékképei elborították Rydstrom agyát, úgyhogy majdnem felnyögött. Reggel óta nagy örömmel gondolt vissza mindarra, amit Sabine testével tett - és tele volt várakozással, ha arra gondolt, mi fog történni közöttük a következő éjjel.

A legnagyobb izgalom évszázadok óta? Igaza volt. - Démon, hallasz engem? Ez így nem korrekt. Soha nem hagytam, hogy fájdalmaid legyenek, és soha nem sebeztem meg a tested.

- Halhatatlan vagy. Napnyugtáig meg is gyógyulsz…

- Csak nézz rájuk. Meglátod, milyen rózsaszínek és érzékenyek. Ó! És fogadni mernék, hogy az arcom is egyre jobban le van égve!

Ez így is volt, és szeplők jelentek meg az orra nyergén, ami azt jelentette, még kevésbé nézett ki gonosz varázslónőnek. Az ördög vigye el. A teste nagyon törékeny, nem úgy, mint a Szövetségben élő többi nőnek. Egy valkűr, vagy a fúria nevetve megtette volna ezt a túrát ilyen terepen.

- Akarod, hogy segítsek rajtad? - oldotta ki a felsőjét, aztán lehúzta róla, és a földre dobta. Ha a démon arra számított, hogy Sabine erre majd dadogni fog, és levegő után kapkod, akkor tévedett. Ehelyett ugyanis felsóhajtott, a hátát nyújtóztatta, és a fejével körzött.

A melle rózsaszínű volt, és valóban érzékenynek tűnt. Ott bimbóztak a csúcsai a szeme előtt. Rydstrom szája nedves lett, nyalni, és szopogatni akarta…

- Jaj, ne is álmodj róla, démon!

- És még mersz dühös lenni rám? - Haragszik, amiért Rydstrom vágyik rá? Azért a vágyért, amit ő lobbantott lángra?

Sabine a démon felé iramodott meztelen melleivel, a haja úgy ragyogott a napsütésben, mint a tűz csóvái. - Igen, merek! - mondta, és a sípcsontjába rúgott acélbetétes bakancsával.

Rydstrom a fogát csikorgatta. - Ha ezt még egyszer megteszed varázslónő, én nem állok jót magamért.

- Kezdem sajnálni, hogy nem hagytam neked több időt a „fiúk a fiúkkal a zuhanyzóban” című műsorszámra.

A démon dühösen nézett rá, aztán hunyorogni kezdett. - Te már a következő fenekelésért hajtasz, ugye? Ha így folytatod, garantálom, hogy meg is kapod.

- Te még élveznéd is, nem igaz? Szerintem azért nem akarsz eloldozni engem, mert akkor le kellene mondanod a haragodról, úgy meg nem bánhatnál velem minden éjszaka a szexrabszolgádként. Ez így most annyira jó neked, hogy a gondolatát sem bírod elviselni annak, hogy esetleg vége lesz.

Rydstrom megfogta a tarkóját. - Lehet, hogy igazad van.

- Persze, hogy igazam van. - A szeme kék, az ajka szétnyílt ziháló lélegzete körül. Annyira átkozottul szexi! Túlságosan is az.

A démon a mellkasához húzta. Sabine ilyenkor lábujjhegyen áll?

Aztán csókolózni kezdtek, vadul és eszeveszetten. Mint aznap éjszaka, amikor Rydstrom magáévá tette. Őrületes érzés volt remegő ajkát a szájához venni, már-már függőség. Kiszorítani belőle azokat az apró nyöszörgéseket, és elakadó kiáltásokat… örökké tudta volna csókolni.

Mikor Sabine finoman megfeszítette a hátát, a démon felnyögött, és felemelte a kezét, hogy játszani kezdjen érzékeny melleivel…

Sabine-nek kordult egyet a gyomra. Hangosan.

A démon megszakította a csókot, és homlokához hajtotta a homlokát, úgy álltak ott lélegzetüket visszatartva. - Megállunk itt éjszakára, édes. - Levette a köpenyét, és elölről ráterítette, mint valami kötényt, a ruha ujját pedig a hátán összekötözte. - Úgy látom ideje vadászni valamit az én arámnak.

Sabine a szemét forgatta. - Nem akarom, hogy vadássz, démon, inkább azt akarom, hogy gyűjtögess.

26

- Tedd már le, Sabine! - kiabálta Rydstrom a lejtő aljáról.

Egy kimagasló sziklán vert tábort, Sabine-t a tűz mellé ültette, aztán a köpenyébe bújtatta a karját - és persze rögtön meg is kötözte. Ezek után igazi férfi módjára el is indult, hogy csapdába csalja a mit sem sejtő nőt, akit éppen felöltöztetett. Bár egész végig szem előtt tartotta, végül mégis elég messze került ahhoz, hogy Sabine teljesíthesse tervét.

- Tedd… le… azt a bort! - iramodott felé. - Ebben a rohadt pillanatban!

Sabine válaszképpen szája közé manőverezte az üveg nyakát, ráfeszítette a száját, felfelé fordította, és csak nyelte.

- A pokolba, Sabine! - ordította a démon futás közben.

Éppen elérte a táborhelyet, mikor Sabine zihálva leejtette az üveget, aztán végignézett rajta.

Meztelen mellkasa hullámzott, és izzadtság csurgott végig a nyakán. Sabine követett egy cseppet a szemével, ahogy végigcsúszik felsőtestének izomcsomóin. Elképesztő ez a démon.

Rydstrom szúrós szemmel nézett, és valami meghatározhatatlan fajú, nyúzott állatot tartott a kezében. Ha nem lenne ott az az állattetem a kezében, ez lenne a legszexibb látvány, amiben valaha is része volt.

- Tudod te, min mentem keresztül, míg végre ki tudtam húzni a dugót? - kérdezte Sabine, miközben odafordult hozzá, hogy egy kis finom böffentést eresszen el a válla fölött. - Azt várod, hogy jutalom nélkül csináljam tovább? Egyébként meg bor nélkül nem bírnám elviselni a most következő rituális állatkínzást.

Rydstrom ledőlt a tűz túloldalára, a szerencsétlen kis lényt pedig nyársra szúrta.

Odatette a lángok fölé az apró testet, Sabine közben alaposan tanulmányozta a jelenetet. Rydstrom egy kiugró szikla tetején ütött tábort. Az alattuk morajló vízesések sötétzöld tónusú tóba zúdultak bele - a démon szeme színéhez hasonlított. A tavat három oldalról sziklák szegélyezték, a szél betolakodott közéjük fehér virágszirmokat táncoltatva a kavargó levegőben.

A piruló hús illata egy pillanat alatt áthatóvá vált. A napokig tartó fáradságos menetelésnek köszönhetően Sabine szenvedett az éhségtől, a szag pedig nem is volt olyan rossz, mint gondolta. Tulajdonképpen… étvágygerjesztő volt.

- Jó illata van, ugye, varázslónő?

Sabine felhúzta az orrát. - Én ezt nem eszem meg.

- Csak nézz rá.

Még mielőtt megfékezhette volna magát, Sabine odapillantott. Összefutott a nyál a szájában a látványtól. Olyan lédús volt a hús, hogy máris csöpögni kezdett, a tűz sercegett alatta. Nem, ennél azért kifinomultabb vagyok. Nem eszem állatokat! - Nagyon jól tudod, hogy az én fajtám nem fogyaszt húst.

- Te most fogsz.

- Hogyhogy most? Most, hogy te vagy a főnök?

Rydstrom szeme Sabine hasára csúszott.

- Á, most hogy azt gondolod, hogy talán a gyermekedet hordozom. Kényszeríteni fogsz, hogy megegyem?

- Nem miattam alakult így a helyzet. Ezt azért ne felejtsük el. - A hangját hallva Sabine felvonta a szemöldökét. - Ha működött a terved, és sikerült teherbe esned egy démontól, akkor húsra van szükséged, hogy a gyereket táplálni tudd.

- Nem gondolod, hogy meg is betegedhetek, ha olyasmit eszem, amit még soha azelőtt nem próbáltam? Olyasmit, amit visszataszítónak találok? Lehet, hogy puhatolóznod kellett volna magasabb igényeimet illetően, még mielőtt megszöktetsz.

Mikor megint korogni kezdett Sabine gyomra, a démon felkelt, és felmarkolta az üres zsákot. - Ne mozdulj innen, hercegnő. Mindjárt hozok valamit, amit talán majd kegyeskedsz elfogyasztani.

Kis idő múlva tele zsákkal tért vissza, és teljes tartalmát a lepedőre öntötte. Sabine felhúzta a szemöldökét a sokféle bogyó láttán. - Egy férfi, aki meg akar mérgezni. Ez… új nekem.

- Ezek nem mérgezők. - Kezébe vett egy párat, aztán a szájába dobta őket.

- A démonok számára nem, nekem viszont veszélyesek. Mert hogy mi nem ugyanabból a fajtából valók vagyunk.

- Most ezt úgy mondod, mintha más bolygóról származnánk. Annyira azért nem vagyunk különbözőek.

- Nem? - villant végig Sabine tekintete a démon szarvain.

Végighúzta az egyiken a kezét, aztán mogorván Sabine-re nézett. Furcsa módon, bár bosszantotta a démont, de már nem dühítette fel.

Sabine egy földdel borított gyökér felé biccentett. - Nem vagyok nyuszi, Rydstrom. És ez mi, fakéreg? Te jó ég, fakérget hoztál, hogy legyen min kérődzni! - tette hozzá nevetve.

- Honnan kéne tudnom, hogy mit vagy hajlandó megenni? Tökéletes ételeket utasítasz vissza…

- Az az állat ott nem étel. A varázslók túlságosan kifinomultak ahhoz, hogy más élőlényeket egyenek meg.

- Jobban félted az állatokat, mint a többi lényt.

- Tudod, pontosan erről van szó - a tehenek soha nem próbálják ellopni a varázserőmet, a csirkék pedig ritkán akarnak meggyilkolni. Hogy ez miért van így, azt nem tudom, de így van, és kész!

- Van itt bármi olyasmi, amit meg tudsz enni?

- Azok a bogyók ott nem mérgezők. - Biccentett oda a fejével, Rydstrom pedig leöblítette őket vízzel a kulacsból, aztán visszaült Sabine mellé.

Etetni kezdte, Sabine pedig szép lassan rágott. Rá volt kényszerítve, hogy kivárja, hiszen nem engedte meg neki, hogy egyedül egyen.

De a démon úgy tűnt, nem nagyon bánja, hogy egyesével majszolgatja a tenyeréből a bogyókat. Tulajdonképpen talán még élvezte is. - Az új kisállatom növényevő - állapította meg nyers hangján, és láthatóan jól szórakozott a dolgon.

Sabine-t kizökkentette az a kis mosoly a démon szája szélén, úgyhogy újra körbenézett maga körül. - Itt fent hűvösebb van. Miért kellett ilyen magasra jönni?

- Mert a legtöbb állat nem jön fel ide.

- Emiatt nem kell aggódnod, elég ha elengedsz - én beszélek az állatok nyelvén.

- Huhúú!

- Démon, én ezt most egészen komolyan mondom. Beszélek a nyelvükön, ők pedig megértenek engem.

- Lehet hogy igaz, de akkor sem lesz most szükség erre a képességre. Mindenféle veszélytől meg foglak védeni.

- Veszélytől. - Ahogy egyre beljebb kerültek a Sírok Birodalmába, Sabine észrevette, hogy a démon lábnyomokat vizsgál az agyagban. És látta, hogy kardja markolatán tartja a kezét. - Veszélyben vagyunk. Nagy veszélyben. Az egész királyság legveszélyesebb részére hoztál - az Sz. M. R.-ek és hasonlók földjére, aztán pedig megkötöztél, úgyhogy még meg sem tudom védeni magam.

- Szokatlan Méretű Rágcsálók? Nem hinném, hogy léteznek.

Sabine-nek leesett az álla… Rydstrom A herceg menyasszonyát idézte.

- Ne légy már úgy meglepődve - mondta mogorván. - A helyi boszorkány gyülekezetben éjjel nappal ez a film megy. Mindig isznak egy pohárral, ha azt hallják, hogy én drága Westley-m, vagy ilyesmi. Nehéz lenne lemaradni róla.

- Gyakran jársz abba a gyülekezetbe? A boszorkányoknál látogatóban? - Sabine el tudta képzelni, ahogy azok a kis varázslatos zsoldosok a feléjük tornyosuló démonkirálynak hízelegnek. Sabine nem szerette a boszorkányokat, mindig is óvatos volt velük.

- Kicsit mintha lenézően nyilatkoznál róluk. A varázslók nincsenek rokonságban a boszorkányokkal?

- Csak távolról. - Bár voltak közös őseik, mindkét rend szerette a tivornyákat, és bizonyos varázserők megoszthatók - és ellophatók -, a varázslók különleges kultúrája távol áll a földimádó boszorkányokétól. - Na, válaszolj a kérdésemre!

- Voltam egy párszor - mondta. - Ahogy láthattad is, amikor a fejembe furakodtál, jó barátom, Bowen, a Hőn Áhított Mariketát vette feleségül.

Sabine már hallott erről a nőről, de hát a Szövetségben majdnem mindenki így volt ezzel. Ő volt a leghatalmasabb a boszorkányok között, és olyan tehetségesen bánt a tükrökkel, hogy a Tükörképek Királynőjének címét is megkapta.

Nagy vakmerőség lenne ellopni a varázserőit. De veszélyes dolog lett volna egy erős boszorkánynak, vagy egy egész gyülekezetnek nekimenni. A boszorkányok el tudták venni a varázslók erejét - ha előbb megölték őket. - Á, igen, emlékszem már, valóban láttam Bowent. Ő az, akire annyira féltékeny vagy.

- Nem voltam rá féltékeny, csak irigykedtem, hogy megtalálta a párját.

- De most már te is megtaláltad.

- Igen, végül meg.

- És mégsem akarod eloldozni?

- Az első adandó alkalommal elszaladna. Lehet, hogy a gyerekemet is magával vinné. Ők ketten túlságosan is értékesek nekem ahhoz, hogy megkockáztatnám elveszíteni őket.

Lehet, hogy el kéne mondanom neki, hogy nem vagyok terhes? Az csak megint feldühítené. Pedig ismeretségük óta most először végre nyugodtnak tűnt. Már azon az első éjszakán is borzasztó ideges volt, mikor még rá sem jött, kivel is áll szemben.

Sabine úgy döntött, ezt az információt egyelőre titokban tartja. A varázslók rendjének tagjai nem arról voltak híresek, hogy csak úgy simán irányítgatni hagyják magukat.

Mikor a démon előrehajolt, és megcsókolta az orra tövét, Sabine megkérdezte: - Ezt most miért kaptam?

- Eltűntek a szeplőid. Mondtam neked, hogy mindened meggyógyul napnyugtáig. - Rydstrom tekintete egy pillanatra a mellére tévedt.

Valóban meggyógyult, a nap pedig már lemenőben, újabb este kezdődött. Sabine végignézett a tájon, az utolsó fénycsillámokat figyelte. Ez azt jelentette, megint egy nappal kevesebb ideje van, míg a morsus lecsap.

Bár még majdnem két hete volt addig, az aggodalom erőt vett rajta.

Azzal ellentétben, amit a démonnak mondott, nem gondolta, hogy Omort mostanában el fog jönni érte. Rydstrom szökése biztosan megrázta a Pravust, és csak további veszélyeztetettséget jelentett a szövetség számára. Aztán még ott van Lothaire árulása is.

A különböző frakciók azóta minden irányban szétszéledtek, és egyre kevesebben maradnak azok, akik Sabine-t követni tudnák. Ha a tűzdémonok és a vámpírok nem állnak rendelkezésre, hogy teleportálni tudjanak, vagy mondjuk soha nem voltak még ezen a helyen, akkor egyedül Lanthe juthatott ki hozzá a Sírok Birodalmába.

De ahogy azt Sabine az előző napokban megtapasztalhatta, elég nagy a birodalom. Arra nincs komolyabb esély, hogy Lanthe pont ide fog kaput nyitni.

És ha Rydstrom kiviszi Sabine-t az országból…?

Eléggé megrémült, úgyhogy közel állt ahhoz, hogy elmondja Rydstromnak, miért is van itt akkora veszélyben. De nehezen tudta elképezelni, hogyan is magyarázhatná el neki a morsust.

- Egyébként kénytelen leszek teljes fordulatot venni, és visszaszaladni Omorthoz, leggyűlöletesebb ellenségedhez, mert megmérgeztek. Hogy kicsoda? Ó, hát maga Omort. Ha végre rájövök, hogyan juthatnék vissza a testvéremhez, könyörögni fogok neki, hogy adjon még egy kicsit abból a méregből, amit bevettem. Hogy van-e valami bizonyítéka a mérgezésnek? Külső tünetek? Hmm, semmi. Egészen addig, amíg nem kapok epilepsziaszerű rohamot, és vért nem kezdek hányni. És nincsenek észrevehető külső nyomai, egészen addig, amíg ténylegesen el nem ér a halál. Akkor találsz majd egy piros X-et valahol a testemen. De már túl késő lesz.

A démon ezt valószínűleg nem hinné el, és nem jutott eszébe olyan eskü, amit elfogadna tőle. Talán mégsem volt olyan jó ötlet rendszeresen megszegni a szavát, amikor foglyul ejtette Rydstromot.

De honnan kellett volna tudnom, hogy az a jó, ha állom a szavam?

Az egyetlen dolog, amit tehetett, az volt, hogy készít egy agyagtáblát, és szerződést hoz létre közöttük. De az eddigiekben sem sütőt, sem égetőkemencét nem látott a Sírok Birodalmában.

Pontosan mennyire volt rendíthetetlen a bizalmatlansága? Talán ha tenne vele egy próbát… - Rydstrom, ha mondanék neked valamit, ami elég furán hangzana, és azt kérném tőled, hogy hidd el nekem, akkor lenne rá esély, hogy…

- Nem.

- Nem is gondolkoznál el azon…

- Nem.

- És mire lenne szükséged ahhoz, hogy bízz a szavamban? Egy esküre? Vagy valami ígéretre?

- Annak is eljön még a napja, Sabine. Biztos vagyok benne. De csak majd idővel.

Ami nekem nincs.

Ha végül meg is tudná győzni, azt a véget ő már nem érné meg. Egyetlen reménye, hogy sikerül rávennie Rydstromot arra, hogy oldozza el - aztán elszalad, és megpróbálja idehozni Lanthe-t erre a helyre. Ha elég közel kerül egymáshoz a két testvér, akkor telepatikusan már tudnak kommunikálni.

Ami szerencsés dolog, mert Sabine nem tud tájékozódni. A homlokát ráncolta. De Lanthe sem.

Gondolatban elhessegette ezt az apró részletet. Valamit majd csak kitalálnak.

Szóval az első lépés Rydstrom elbűvölése, hogy aztán szabadon engedje. Ez nem lehet probléma. Sabine bájolóművésznő volt. El tudja varázsolni annyira, hogy aztán teljesítse az akaratát.

A látvány már meg volt rendezve: a csillagok lázasan fénylettek, a hold teljes tömegével az égre nehezedett. Apró fodrokon ült a holdsugár alattuk, smaragdszínű vibrálással tükrözve vissza a vízfelszínt.

Igen, el tudom bűvölni. A démon azt sem tudta, mi lelte, mikor Sabine azt a sok bájt magára öltötte…

Mikor a zsákmányát - hihetetlen étvággyal - elfogyasztotta, és mindent eltakarított, Sabine még várt egy kicsit, az éjszakára és az időjárásra tett megjegyzéseket, aztán megszólalt: - Sajog a karom, Rydstrom. - Megmozgatta kicsit a csuklóját a hatás kedvéért. - Olyan régóta meg sem mozdul.

A démon méregetni kezdte, Sabine pedig igyekezett a gondolataiban olvasni, de szorosan lezárva tartotta őket…

- Van egy üzletem a számodra - mondta. - Ha minden kérdésemre válaszolsz, amit csak felteszek, egy órára eloldozom a karodat.

Sabine abban a pillanatban abbahagyta a szájbiggyesztést. Hát, ez könnyebben ment, mint gondoltam. - Áll az alku, démon.

27

- Erről nem szólt a megállapodás! - visított a varázslónő, ahogy Rydstrom a tóba gázolt. - Vízről nem is beszéltünk!

Bár a démon a fenekénél fogva kiemelte a vízből, Sabine szorosan a derekára fonta a lábait. Te jó ég, úgy belepasszolt a tenyerébe, mintha arra lett volna teremtve, hogy a kezében üljön.

Rydstrom egy sziklás sziget felé tartott, még fentről nézte ki. A tó közepébe ékelődött, egy laposabb földsáv és mély víz ölelte körül. - Máshol nem oldozlak el. Így az illúziód segítségével sem menekülhetsz tőlem… hacsak nem egyedül akarsz visszaúszni.

- Úszni! Mondtam neked, hogy nem tudok úszni! Utálom a mély vizet!

- Erről van szó. - Amikor a démon tájékoztatta tervéről, Sabine megpróbált ellenkezni, viaskodott vele, miközben a férfi vetkőztette. De semmire nem ment ezzel a viselkedéssel. Rydstrom eldöntötte, mi lesz a program, és ettől nem is tágított.

Ma reggel arra a következtetésre jutott, hogy változtatni kell a taktikáján, ha valamiféle hatást akar kiváltani a varázslónőből.

Mikor vadászni ment, a démon újból felidézte azt a bizonyos álmát. És azon tűnődött, hogy ha Bowen végül az észjárásával nyerte meg magának a boszorkányt, Rydstrom sem tehet másként Sabine esetében. Ki akarta találni, hogyan is működhetne ez közöttük.

De először meg kellett értenie Sabine-t, csak így találhatta meg a legmegfelelőbb módját annak, hogy vonzalmát felébressze. Ehhez pedig szert kellett tennie a bizalmára.

Micsoda rejtély ez a nő… és mily nehéz eset voltak ők ketten… Rydstrom rajta volt az ügyön - végleg elhatározta magát.

Ahogy egészen a mellkasáig merült, Sabine felkiáltott: - Menj vissza! Menj már vissza! Mi van, ha belecsúszol? - reszketett a karjában.

- Nem csúszok bele, édes. Látod, itt is vagyunk. - A tó ismét sekély lett. A szigetnél a démon a talpára állította a lányt a térdig érő vízben.

Sabine mindent alaposan megvizsgált maga körül. - El sem tudod képzelni, milyen szörnyű nekem ez az egész.

Körülbelül olyan szörnyű lehet, mint nekem a törvényszékemet látni.

- Ülj le oda - mutatott egy hosszú, alacsony sziklára. Amikor a lány vonakodva megtette, Rydstrom mögéje ült, és csak azt a kötelet oldozta el, amelyik a bilincseit fogta össze. Maga mellé tette, hogy könnyen elérhető legyen.

Sabine rögtön felemelte a kezét, és ide-oda forgatta a feje felett. - És ezekkel mi lesz? - kérdezte a csuklóján maradt köteleket feszegetve.

- Azok maradnak.

- Mi van? De hát őrülten vágnak!

- Ma-rad-nak!

Mintha a nyelvébe harapott volna, nehogy keményen odaszóljon, aztán inkább azt mondta: - Ahogy kívánod.

Hogy együttműködését viszonozza, a démon masszírozni kezdte a vállait. Sabine nyögdécselve előrehajtotta a fejét, hosszú haja szétnyílt a nyaka körül. Ahogy előbukkant meztelen tarkója, Rydstrom nem bírta megállni, hogy meg ne csókolja.

A varázslónőnek szinte elakadt a lélegzete. Összerázkódott.

A démon végignyomogatta a felkarját egészen az ujjai végéig, aztán ugyanígy vissza. - Jobb már?

- Hmm? Ó, igen, sokkal jobb.

- Akkor eljött a kérdések ideje.

- Na, akkor kérdezz.

- Hányszor haltál meg?

Sabine megfeszült Rydstrom keze alatt, de azért válaszolt: - Több mint egy tucatszor.

- És az… milyen?

- A legrémületesebb és legátkozottabb érzés, amit csak el tudsz képzelni.

- Meséld el az egyiket.

- Egy vrekener felrepült velem magasan egy falu felé, aztán ledobott. Egy macskaköves utcán feküdtem, szétnyílt koponyával. - A hangja mintha a távolból szólt volna. - Érzed, ahogy elfolyik a véred. Hirtelen egészen hideg lesz a tested, de aztán, ahogy a vértócsa növekszik körülötted, már olyan, mint valami meleg lepedő, legalábbis néhány percig.

A démon alig hitte, amit hallott… hogy Sabine hálás tudott lenni azért, amiért a vére melegíti.

- Rydstrom - suttogta Sabine. A keze túl erősen szorította.

A démon engedett. - Miért okoztak neked ekkora fájdalmat?

- Mert megöltem a vezérüket. Több halálomért is a vrekenerek felelősek. Többek között az egyik fulladásomért.

- Az egyik…? - rázkódott meg a démon. - Amint kijutunk az országból, megkeresem őket, és közlöm velük, hogy te és a testvéred az én védelmem alatt álltok. Minden felétek irányuló támadást a fajtám ellen indított háborúként fogok kezelni.

Sabine megfordult, hogy térdre ereszkedjen előtte, finom kezeit a combjaira téve. - Valóban megtennéd?

- Az arám vagy… Soha nem hagynám, hogy bárki is bántson. - Megsimogatta az arcát, Sabine pedig mintha összerázkódott volna. - Mivel a testvéred is segített, hogy életben maradhassak, neki is tartozom ezzel. Ő az a fekete hajú nő, aki a sebesülésem után ott volt a cellában?

- Igen, a neve Melanthe. Már biztosan nagyon aggódik értem.

- Ha van valami madárszerű hírnök a menekültek között, akkor megüzenhetjük neki, hogy nem esett bántódásod.

Sabine zavartnak tűnt, de aztán elmosolyodott - igazi szívből jövő mosolygással.

A démont elöntötték az érzelmek. - Ennél már nem is lehetnél szebb.

Sabine felsóhajtott: - Tudom. - Aztán elhúzta a száját, és hozzátette: - Te sem nézel ki olyan borzasztóan. Tulajdonképpen megeshet, hogy te vagy a leghelyesebb férfi, akit valaha is láttam.

Rydstrom kifújta a levegőt. - Miért kell folyton hazudnod?

- Jól van, nem te vagy a leghelyesebb. De benne vagy a legjobb tízben. Lehet, hogy a legjobb háromban is.

- Már amennyiben én építem a dobogót.

- Szeretem a tested. Te egy különösen szép kiállású férfi vagy. - Úgy érintette meg, mintha most látná először, végigsimított puha tenyerével a mellkasán, a vállán, a nyakán.

Csókokkal borította az arcán lévő sebhelyet, aztán megszólalt: - Ezt hol szerezted?

- Egy kardcsatában. Fiatalabb koromban elég kötekedős voltam. Így tört el a szarvam is.

- Nem voltál mindig ilyen nyugodt és kiegyensúlyozott? - A démon nemet intett, Sabine pedig folytatta a kérdezősködést: - És a tetoválás?

- Ez is része volt a beavatási szertartásomnak, amikor a szörny képével megjelöltek.

- És ezek a hegek… idelent? - húzta végig kifordított kezét a farkán.

Sabine érintésétől bizseregni kezdett a vére, de fékezte magát. Terveket szőtt, és a játék lényege az volt, hogy mindent elnyerjen ettől a nőtől.

A hangja rekedt volt, amikor megszólalt: - Az is a szertartás része. Minden démonférfinek át kell rajta esni, amikor egy bizonyos kort elért. Míg aztán a rendeletet el nem töröltem.

- Miért tetted ezt?

- Mert pokoli fájdalmakkal járt.

- Jobban is megcsókolgathattam volna - vigyorgott Sabine. A bor most már kezdett a fejébe szállni.

- Azt hiszem, tetszik a varázslónőm így becsípve. - Könnyebb volt ilymódon összerakni a részleteket, amelyekre leginkább szüksége volt, például: - Hogy lehet az, hogy még szűz voltál?

- Neked tartogattam magam - válaszolta Sabine könnyedén, de Rydstrom most már könnyebben észrevette, mikor hazudik.

- Nem, ez nem igaz.

Sabine megvonta a vállát. - Menedék alá helyeztem a testem. Ez egy varázslószerződés, mely szerint amíg megtartom a szüzességem, egyetlen férfi sem kényszeríthet szexuális együttlétre.

- Mint mondjuk Omort? - bökte ki a démon, szarvai kiegyenesedtek a dühtől.

- Ma éjjel nem szeretnék beszélni róla. Ennek személyes okai vannak. - Rydstrom szarvaira pillantott, aztán végighúzta az ujját az egyiken. - Milyen érzés, amikor kezdesz démonivá válni?

A démon most felhagyott ezzel a szüzességtémával. - Nem szeretem.

- Miért? A tested sokkal erősebb lesz…

- És ez az erő ugyanakkor az agyamat bénítja meg. Ez olyan, mintha csupán az ösztön működtetne, mint valami tomboló állatot. Nem tudok gondolkozni. Hiányzik belőlem logika. A gondolatok össze-vissza áramlanak a fejemben. - Végighúzta a kezét a szarvain. - Olyan hangosan ver a szívem, hogy nem hallom, mit mond, aki mellettem áll. És mégis meghallom, ha tőlem egy fél mérföldre megzizzen egy levél. Semminek nincs ilyenkor értelme. Nagyon nehéz ezt elviselnem.

- Mert annyira a logika rabja vagy?

- Pontosan. Ilyenkor, ha valami teljesen logikus dolgot mondanál nekem, ami azonban nem illeszkedne az ösztöneimhez, az agyam rögtön elvetné - kopogtatta meg a homlokát Rydstrom mondanivalóját hangsúlyozva. - És Sabine, a te hatásodra mintha folyton ennek az állapotnak a határán billegnék. Ami azért elég kényelmetlen dolog.

- Ez miért van?

- Veled voltam, de nem jelöltelek meg. Ami azt jelenti, hogy valójában nem tettelek a magamévá. A bennem élő démon nem nyerte el a teljes kielégülést.

- Az milyen, amikor megjelölsz engem?

- Ha addig az állapotig eljutok, teljesen át fogok alakulni, ami nálunk elég ritka. Ha ilyenkor hatolok beléd, akkor a nyakadat is megharapom az agyaraimmal, amitől elkábulsz.

- Elkábulok?

- Egyesek szerint ez azért van, hogy a nő nyugodt maradjon, amíg a férfi belé nem engedi magát.

- Ó - mondta Sabine zihálva. - Ezek szerint ha ezt megteszed velem, kevésbé valószínű, hogy cserben hagy az ésszerűséged?

- Ez segítene. De még mindig nem érzek semmiféle kötődést a részedről. Bármennyire is szeretném, ha te többet éreznél ebből irányomban, tudom, hogy ez pillanatnyilag nem így van.

- És mi van, ha azt mondom, úgy döntöttem, veled maradok - válaszolta Sabine, aztán az egyik leggyengédebb, legcsalogatóbb csókját ajándékozta neki, de a démon kényszeredetten elhúzódott.

Rydstrom tudta, mire megy ki a játék. Elvarázsolni a démont, egészen az ésszerűtlenség határáig. Hogy azt tegye, amit Sabine akar. Amit viszont nem értett, az az volt, hogy a démon már-már számított ezekre a kis játékokra.

És tetszettek is neki.

- A királyi Rydstrom, aki mindentől és mindenkitől távol tartja magát - mondta lágy hangon. - De velem ezt nem teheti. Úgy döntöttem, csak azért is veled megyek.

- Valóban? És miért?

- Azért, kedves magányos démon, mert nagy szükséged van rám. És mert te vagy a férjem.

A démon erre majdnem összerándult. Még nem a férjed. Egyelőre. - Ezt csak azért mondod, hogy eloldozzalak.

- Igen, ezt szeretném - fogta meg a kezét, hogy aztán belesimítsa selymes arcát a tenyerébe. - De ez nem azt jelenti, hogy amit mondok, az nem igaz.

Szavai hallatán Rydstromnak újra eszébe jutott az álma, a közös életük, a közös ágy, a közösen nevelt fiú. Ha tényleg állapotos, és elszökik…

Magának sem akarta bevallani, de részben azért tartotta megkötözve, mert valóban kezdte elhinni, hogy lehet közös jövőjük. Ez csak újabb konfliktust jelent, amivel meg kell birkóznom. Mert nem tarthattta örökké megkötözve.

- Veled akarok maradni - suttogta Sabine néhány centire a démon szájától.

Játszott vele. Rydstrom ezt tudta is, de attól még örömét lelte abban, hogy ilyeneket hallhat. - Mondd ezt még egyszer.

- Veled akarok maradni.

- Még egyszer.

- Nem akarok elválni tőled. Vigyél az otthonodba, arra a helyre, ahol laksz, messze ettől az országtól. Meg sem fogok próbálni megszökni előled. Szeretnék melletted lenni.

A démon a szemébe nézett, szeretett volna bízni benne. De nem tudott. Még nem.

- Más okból hoztalak ki ide - mondta neki.

- Mi lenne az? - kérdezte Sabine lustán, és közben csak nézte őt. Ha az a fajta nő lett volna, most biztosan sóhajtozni kezd.

Rydstrom fekete haja összetúrva, zöld szeme Sabine-re fókuszált.

Bőre nedvesen csillogott a holdfényben. Micsoda lehengerlő férfi.

Ráadásul újra és újra meglepte. Nagy hatással volt rá az az ígéret, amit nemcsak Sabine, hanem Lanthe védelmére tett. Biztos volt benne, hogy szükség esetén az életét is feláldozná, hogy megtartsa a szavát.

De a morsustól sajnos nem tudta megvédeni. Erre csak ketten voltak képesek az egész univerzumból.

- Meg kell tanulnod úszni - mondta Rydstrom.

- Mi? Soha! Vízközelben mindig pánik tör rám. Még talán most voltam a legnyugodtabb…

- Akkor ez a megfelelő alkalom, hogy elkezdd. - Felállt, hogy karjaiba fogja Sabine-t, aztán a mélyvíz felé gázolt.

- Rydstrom, ne!

- Csak bízz bennem, Sabine! Csak azt akarom, hogy hozzászokj a vízhez. Csak lebegj.

Talán, ha el tudja játszani, hogy bízik benne, akkor még előzékenyebb lesz? - Mit akarsz, mit csináljak?

- Nyúlj végig a kezemen. - A démon még úgy is könnyedén irányította, hogy Sabine teste merő görcs volt a feszültségtől. Nem sokkal később már teljesen belesimult a tenyerébe. - Gyerünk, bízz bennem!

- Nem tudok.

- De tudsz… éppen azt teszed.

- Most már… lebegek?

- Már nem emellek, csak egy helyben tartalak. Ez az. Csak lélegezz könnyedén. Jó kislány. - A démon hangja megnyugtató volt, hatalmas keze pedig olyan stabil, mintha a szárazföldön állna. - Nyugodtan.

Körülvette az a különleges víz feletti csend. Virágszirmok táncoltak a holdfényben, a haja a vállát csiklandozta. Rydstrom továbbra is a hátát simogatta, és nemsokára valóban megnyugodott.

Becsukta a szemét. Milyen békés. Milyen tökéletes…

Mikor újra felnézett, a démon éppen az arcát vizsgálgatta. A tekintetében lévő birtoklásvágytól Sabine-nek elakadt a lélegzete. - Itt van a testem meztelenül előtted, és te az arcomat nézed?

- Próbálom megismerni a gondolataidat. Ha ez sikerül, akkor ezt itt - húzta végig az ujjait a mellei között és még lejjebb - bármikor élvezhetem.

- És ezt el is hiszed?

- Kénytelen vagyok, Sabine. - A varázslónőt kirázta a hideg, úgyhogy még hozzátette: - Ideje visszamennünk. - Miután visszaértek a partra, Sabine-t a lábára segítette, aztán a kötélért nyúlt, amit a sziklán hagyott.

- Mit csinálsz? Csak nem megint meg akarsz kötözni?

Rydstrom megragadta a csuklóját. - Már hogyne akarnálak.

- Miért? Azt hittem, végre megegyeztünk. - A démon nyugodtan folytatta, hiába is ellenkezett. - Rydstrom! Meddig akarsz még bilincsben tartani?

- Amíg biztos nem leszek benne, hogy nem szaladsz el.

- Olyan buta vagy, mint egy ökör. Semmi ésszerűség…

- Csak óvatosság.

Sabine elsápadt, amiért nem működött a terve. - És már megint úgy nézel a szemeddel! Ó, már tudom is, mi következik. Ha még egy éjszakán át el kell viselnem a kínzásaidat, biztosan megutállak!

Rydstrom hunyorgott kicsit, aztán bólintott: - Tudom, milyen érzés, amikor meg akarsz utálni valakit, minden erőddel. Az én dühömön csak az segített annak idején, hogy bosszút esküdtem. Soha nem gondoltál rá, hogy azért vagyok most kedves veled, mert más dolgokon töltöm ki a mérgemet?

- Ez az egész csak színjáték volt!

A démon közömbösen felnevetett. - Persze, hogy az volt! Egészen biztos voltam benne, hogy csak játszol velem…

- Nem, a te részedről volt színjáték! Hízelegsz itt nekem, hogy bízzak benned, közben eszedbe sem jut, hogy te is megbízhatnál bennem.

- Hogy megbízhatnék benned? Nagyon könnyen elfelejted, mit tettél velem. Azzal, hogy távol tartottál a testvéremtől, lehet hogy örökre elvetted tőlem a lehetőséget, hogy Tornint, az otthonomat visszaszerezzem. Bosszút esküdtem, Sabine. Szükségem is van rá, szükségem van arra, hogy megadd magad!

Mikor kiemelte a vízből a mellkasához ölelve, Sabine megfeszítette magát, és belerúgott, de a szorítása olyan volt, mintha vasból lenne a karja.

- Démon, ezt ne csináld! Ne kínozz engem tovább!

Rydstrom nem vett róla tudomást, a partra szállította, aztán nekiindult, hogy visszamásszanak a táborba, és a szalmazsák felé vette az irányt, ahol egész éjszaka mindenfélét csinálhatott vele.

Ahogy odaértek, hagyta lecsúszni Sabine meztelen testét. Aztán megfogta a felkarját, és maga előtt tartotta, a nyakát csókolgatva.

Éppen csak, hogy meg tudta tartani a fejét, hogy hátra ne billenjen. - Démon… ne gyengíts el…

- Te gyengítesz el engem - mondta recsegős hangon nedves bőréhez simulva. - Teljesítsd, amit kérek, és már végeztünk is. Sabine, szörnyen kívánlak. - Érezte, ahogy keményen nekifeszül egész hosszában.

- De ahhoz nem elég szörnyen, hogy a szavadat megszegd.

- Egy szép napon még örülni fogsz neki, hogy olyan férfi van melletted, aki állja a szavát. Elviselhetetlen éjszakákat adtál nekem. Most te is ezt kapod tőlem. Megesküdtem rá…

- Nem kell magyarázkodni… egyszerűen élvezed. És csak azért tartasz megkötözve, mert ez izgat fel!

- Már mondtam neked, hogy nem vállalhatom fel a kockázatot, hogy elveszítselek.

- Tizenöt évszázadnyi önmegtagadásért állsz most bosszút rajtam!

- Lehet, hogy részben igaz, amit mondasz. Szeretem, hogy a könyörületemre vagy bízva. És epekedek azért, hogy olyan őrületbe kergethesselek, amilyenben tegnap lehetett részed. Tudod te, mit jelent az nekem, amikor láthatom, hogy kékre vált a szemed a vágytól… amit irántam érzel? És tüzeket láthatok kigyulladni körülöttünk?

Hozzásimította az arcát, és a lélegzetét szívta. - Soha nem éreztem még ilyesmit, és még többet akarok belőle - nyögte Sabine fülébe. - A rögeszmém vagy, Sabine. Úgy hallottam, minden férfinak egy jut ebből egész életében. És nekem te vagy az.

- Engedj szabadon!

- Teljesítsd, amit kérek…

Sabine fogát csikorgatva válaszolt: - Ha nem engedsz el, örökre utálni foglak. Esküszöm, hogy megöllek!

A démon a szalmazsákra nyomta. - Ó, csakhogy az én gyönyörű foglyom sosem állja a szavát.

28

- És a gondját viseled majd, akármilyen gyerekünk is születik? - kérdezte Sabine-t, akit ott tartott a karjába zárva, álomra készen a hűvös éjszakában. A kezét a köpenye alá, majd a szoknyájába csúsztatta, aztán megpihent lapos hasán. - Akár démon lesz, akár nem?

- Hacsak nem válik belőle olyan szánalmas kis semmirekellő, amilyen te vagy - morogta Sabine álmosan, aztán elaludt.

Szánalmas semmirekellő. Mi van, ha tényleg tönkretesz közöttük valamit az egyik ilyen akciójával? Ne csinálj semmi olyasmit, ami jóvátehetetlen. Ma éjszaka mégis azt sikoltozta: - Gyűlöllek…

Hosszú órák teltek el, Rydstrom ingerelte, folyamatosan a kielégülés szélén tartva, Sabine mégsem teljesítette a kérését.

Már magán kívül volt, a teste őrülten vonaglott. A csípője hullámzott, és arra csábítgatta a démont, hogy szegje meg az esküt. Aztán mikor megfogta gyönyörű nemi szervét, ami arra várt, hogy beléhatoljon… soha nem volt még ilyen izgalomban.

De most eltelt a két éjszaka. Holnap eléri nála, hogy teljesítse a kérését, majd megint a magáévá teszi. De uralkodnia kell magán. Muszáj.

Rydstrom zaklatottan, kétségek és gondok között aludt végül el.

Hajnaltájban kipattant a szeme, és egy illúzió kellős közepén találta magát. Sabine keltette életre rémálmait alvás közben. Ezek valóban az ő álmai?

- Izzítsd, üsd és csapkodd és gyűjtsd. Dörzsöld, fond és imádd, csókold! - kántálta egy nő, miközben egy maroknyi aranyláncot simított az arcához. Ez ugyanaz a női hang volt, amit előző este is hallott, most már látta.

Selyemből készült álarcot hordott zaklatott, kék szeme körül. A fejdísze mindkét oldalon mintegy harminc centi mélyen lógott be, mintha szárnyai lennének, zafírral kirakva. Koromfekete haja ott kunkorodott alatta.

- Az arany az élet. Maga a tökéletesség. Természeti elem, ami csak értünk van. - A láncokat öltözőszekrényének megrakott fiókjába tette, aztán egy rakás érméért nyúlt, hagyta őket végigperegni az ujjai között.

Mikor a tükör felé fordult, a démon két kislányt vett észre, az egyik vörös, a másik fekete hajú. Sabine és Melanthe voltak, mindketten nagyon kicsik, és tágra nyílt, csodálkozó szemmel nézték a nőt. Ő volt az anyjuk. És kétségtelenül őrült volt.

- Hajlíts belőle szíved fölé vértet, testedbe zárja életed és véred. Borítsd arannyal arcod, hajad, bőröd, és minden férfit elnyerhetsz e földön. Egy varázslónő sosem lophat eleget - az arca itt fagyos lett -, meghal mind, ki ellenállni mer.

A varázslók az aranyért harcolnak, Sabine ezt már mondta neki. A démon azt gondolta, ez csak kifogás a kapzsiságukra, de a varázslónő szerint azért itt többről volt szó. Eszébe jutott, hogyan nézett rá, amikor a fejdíszét a vízbe dobta, és a szájához kapott.

Újakat fogok venni neki, több ezer új fejdíszt…

Mikor Sabine szeme forogni kezdett a szemhéja mögött, és halkan kibált is, Rydstrom a válla után nyúlt, hogy felébressze, de aztán visszakapta a kezét, az új jelenet láttán.

Egy rémálom. Szó szerint.

Viharos éjszaka, Sabine ott áll egy gödör szélén, két oldalról nők fogják közre. Nem lehet több tizennégy, vagy tizenöt évesnél.

Fekete kaftános férfi áll meg előtte, mögötte vasvillákkal felszerelkezett emberei sorakoznak. Latinul kéri Sabine-t, hogy tagadja meg boszorkányokhoz méltó életmódját.

Mikor felölti azt a vigyort, amit Rydstrom olyan jól ismert, Sabine az arcába köp. A férfi visszakézzel üti meg, ezzel a gödörbe - illetve sírba lökve őt.

Ó, istenek. A vasvillások ledöfik a többi nőt, míg végül mindegyik Sabine-re zuhant. A lapátok újra és újra a földbe mélyednek, gyűlni kezd rajta a sár, a nehéz súly pedig majd összetöri. Nincs elég levegő…

Mintha egy örökkévalóság telne el, míg aztán meg nem szólal halványan egy hang a földfelszín felől. A testvére. - Kellj fel, Ébi! Mássz ki és gyógyulj meg!

Rydstromot kezdte elönteni az epe. Sabine öntudatlanul ássa magát kifelé a testek mellett, vakon mászik a hang felé, míg végül a testvére ki nem húzza a sírból.

Nem csoda, hogy Sabine ilyen erős. Ő csak a hazugságaival törődött, soha nem gondolta, hogy így bántak vele.

Ha nem lett volna ilyen szívós, akkor már… halott lenne. És akkor most nem lennének együtt ők ketten. Éppen azokat a tulajdonságokat átkozza benne, amelyek életben tartották Sabine-t, hogy aztán együtt lehessenek?

Nem. Soha többé.

Az illúzió képein zuhog az eső, Sabine a térdére zuhan, és földet hány. Lanthe guggol mellette, és a hátát simogatja. Ahogy az eső lemossa a sarat Sabine hajáról, Lanthe megfogja az ősz tincset, és zokogni kezd…

A démonnak ökölbe szorult a keze, elöntötte a harag, csak úgy forrt benne a düh. Arra vágyott, hogy harcolhasson Sabine-ért, hogy megvédje a kislányt, aki aztán majd arájává cseperedik. Bármit megadnék azért, hogy visszamehessek, és megóvjam őt ettől…

Hirtelen furcsa hangok ütötték meg a fülét. Ahogy beszippantotta az éjszakai levegőt, idegen szagokat érzett a közelben. Aztán lábdobogást hallott, ahogy valaki feléjük rohan, de miután körbepásztázta a területet, csak Sabine álmát látta. - Sabine! - rázta meg. - Ébredj!

Az illúziók annyira elvakították a démont, hogy a valóságot sem ismerte fel. - Sabine, a pokolba, ébredj már!

Sabine éktelen ordításra ébredt, egy harci kalapács Rydstrom koponyáját érte.

A démon hátrarepült, ömlött a vér a fejéből. Legalább hét felfegyverzett Teegloth támadt rájuk, előreugró alsó agyarakkal és hüllőpikkelyekkel.

Sabine kitört, hogy Rydstromot elérje, de az egyik fegyveres kilökte a tisztáson túlra. Sabine kábultan feküdt a földön, a szemét a vállához dörzsölte, és csak pislogott. Teljes mértékben sebezhető volt, nem tudta megvédeni magát az illúzóival. Rydstromnak sem volt képes segíteni…

A démon még magánál van! Ahogy talpra küzdötte magát, az egyik szörny megszólalt: - Most elvisszük a nőt. - Szinte köpködte a szavakat.

- Csak az életem árán - küzdötte magát Sabine felé Rydstrom. - Gyere mögém.

Sabine bizonytalanul felállt, és a démon felé lépkedett. Még el sem érte, amikor a démont megrohanták.

Ahogy a körülötte repdeső harci kalapácsokat kerülgette, Rydstrom visszaszorult a szikla széléig. Egy furkósbot elérte a karját, és összezúzta. Egy kalapács hegyesebbik vége a combjába fúródott.

Ahogy a lába összecsuklott, és a térde a földet érte, a szikla omlani kezdett alatta, és lassan szilánkokra tört.

Mielőtt lezuhant volna, még belenézett Sabine szemébe: - Eljövök érted.

Eltűnt a gomolygó porban, és a sziklazuhatagban.

- Rydstrom! - sikoltott fel Sabine, és a sziklaperemhez sietett. Ó, istenek! Túl sötét van… nem látom sehol!

De aztán emlékeztette rá magát, hogy Rydstrom hatalmas démon - és nem varázsló. Képes volt rá, hogy mindezt - vagy akár ennél többet is - túlélje.

Sabine rájuk förmedt: - Miért támadtatok meg? Valaki küldött titeket? - Lehet, hogy Omort bőkezű ajándékával állnak szemben?

- Ez a mi földünk. Ti pedig betörtetek ide - mondta az egyik, miközben Rydstrom zsákjában turkált, hogy elvegye, ami értékes, és megfossza a kardjától. Ő volt a legnagyobb, ami azt jelentette, hogy valószínűleg ő a vezetőjük. - Téged a rabszolgapiacra viszünk.

Rabszolgapiacra? Nem tudták, hogy a varázslók közül való - nem mutatott semmiféle varázserőt, és nem is volt úgy öltözve. Nem hordott ékszert, a kék bojtok az övén pedig nem tűntek úgy, mintha feltétlenül aranyból lennének.

Megmondjam nekik, hogy Omort birodalmának hercegnője és a démonkirály arája vagyok?

Jobb lenne, ha kitalálna gyorsan valamit. A Teegolthok nem egyszerűen rabszolgakereskedők voltak, trófeákat is gyűjtöttek, ellenségeik testrészeit aggatták rá durva bőrmellényeikre. Az ujjak és a skalpok nyűgözték le őket. Az egyiknek csupa füllel volt kirakva a mellénye, és nagy érdeklődéssel figyelte Sabine fülét mélyen ülő, apró szemével.

- A rothkalinai Omort testvére vagyok. A törvény szerint váltságdíjat kell kivetnetek rám.

- Váltságdíj, vagy rabszolgaság. Hót mindegy - mondta a lehető legprimitívebb módon.

Sabine már hallott a rabszolgapiacokról, ezeket Omort hagyta így elburjánzani az aranyból való részesedés fejében. - Az, akit most megtámadtatok, Rydstrom király volt, én pedig az ő felesége vagyok. Meg fog engem találni. És amikor majd a torkotokon lakmározik, én majd a fejét simogatom.

Egy másik megkérdezte: - Kötelet rak a feleségére?

- Ez az egyik játékunk. Nem is gondoltam, hogy a magadfajta ezt megértheti.

A szörny megpofozta.

Sabine tántorgott, a szája megtelt vérrel. Amikor felé köpött, a Teegloth egymás után kétszer oly erővel megütötte, hogy minden vibrálni kezdett a szeme előtt, és megpördült maga körül. A szörny felemelte, és a vállára lökte. Éppen hajnalodott, amikor a horda elindult… Órákkal később Sabine még mindig nem látta semmi nyomát Rydstromnak, vagy bárki másnak, aki segíthetne neki.

Miért nem engedte át magát annak a jeges őrjöngésnek, amit olyan jól ismert? Hol volt az idegesség, a türelmetlenség? Mikor rájött, mi történik, undorodni kezdett magától.

- Arra várok, hogy Rydstrom megmentsen.

Hátrakötött kezével az övéhez nyúlt, letépett egy aranybojtot, aztán eldobta, hogy a démon követni tudja. Remélte, hogy értékelni fogja a gesztust, hogy aranyat szór szét neki. De lehet, hogy az a jótét lélek képtelen erre! Úgy hajította el a fejdíszét, mint valami almacsutkát!

Mire alkonyodni kezdett, Sabine meg volt győződve róla, hogy minden csepp vér a fejébe szállt a testéből. Azt a tényt is elfogadta már, hogy Rydstrom talán nem is jön érte. Elég komolyak voltak a sérülései, már az előtt is, hogy lezuhant volna.

Ezen a ponton kezdett eluralkodni rajta a félelem. És nem csupán magát féltette.

A haldokló napfényben a sziklákat lassan homokos talaj váltotta föl. Újabb hegy felé közeledtek.

Ó, istenek, beviszik a gyomrába, a bánya mélyére, ami fekete, mint valami sírgödör.

Órákon át nem látott semmit, csak a lélegzetüket, és morgó hangjukat hallotta. Folytatták útjukat a mélyben.

A Teegloth végül ledobta, fenékkel ért földet a sötétségben, aztán hallotta, ahogy ott toporognak körülötte.

Tüzet raktak, Sabine megint látott, de csaknem azt kívánta, inkább maradt volna vak. A vacsorájukat zabálták - csontokat és véres húst - és közben egyre élénkebb érdeklődéssel figyelték.

Sabine átkutatta szemével a területet, keresett valamit, ami segíthetne a szökésben. Egy központi állomáson voltak, ahol bányajáratok találkoztak, olyan rész volt ez, ahová három folyosó futott be. A bánya pont úgy nézett ki, ahogy el is képzelte, füstös plafontámasztékok és csapások mindenfelé.

De sehol egy otthagyott csákány, vagy lapát, amihez a köteleket odadörzsölhetné. Rydstrom kardját pedig nem érte el, ott hányódott a dolgaik között a táborhely szélén.

Mikor befejezték az evést, a vezetőjük nem is vesztegette tovább az időt, odébbvonszolta kicsit, aztán maga alá rángatta. Nem tudott szembeszállni vele - jó előre meg volt kötözve nekik.

Kislánykorom óta nem voltam ilyen erőtlen.

Ragacsos nyálka lógott formátlan szája széléről, Sabine arca felé közelített, miközben darabokra tépte a köpenyét…

29

Rydstrom eszeveszett tempóval küzdötte ki magát a rázuhant sziklák alól. Amikor végre kiszabadult, nehézkesen lábra állt, de közben minden mozdulat fájt neki.

Kábultan tántorgott a fejsérülésétől, beleszagolt az éjszakába, hogy merre lehet Sabine, aztán számba vette, milyen sérülések vannak a testén: izomszakadások az egyik lábában, törött bordák és vállcsont. Az egyik karja összetörve. A koponyája valószínűleg beszakadt…

Dél felől halványan megérezte Sabine illatát. Szinte kilőtte magát, olyan tempóban indult el feléje. Próbálta inkább a jobbik lábát használni, és nem törődött a fájdalommal sem, ahogy életének legfontosabb bevetésére indult. Mérföldeken keresztül követte, egyre közelebb jutott hozzá.

Nem tudta, hogy a Teeglothokat vajon Omort küldte-e, hogy visszavigyék Sabine-t, és azt sem tudta, önszántából ment-e velük. De az a hang, ahogy a nevét sikoltotta, miközben ő zuhant lefelé…

És minden egyes alkalommal aranybojtokba botlott, amikor a szörnyek valamilyen vízen keltek át, vagy patakok medrében haladtak.

Mikor Rydstrom rádöbbent, Sabine azt akarta, hogy megtalálja, izgatottsága helyett pillanatokon belül a rettegés lett úrrá rajta. Ha a Teeglothokat nem Omort küldte, hogy keressék meg némi pénzjutalom fejében, akkor úgy fogják érezni, szabadon használhatják őt.

Egy hegység felé vitték Sabine-t, valószínűleg az odabent működő bányajáratokba. Ahol laktak.

Vért és verejtéket törölt ki a szeméből, és valahogy sikerült gyorsítania a tempón. Tiszta akarata megacélozta izmait, engedelmességre bírva őket, így hamarosan el is érte a bányák bejáratát. Befelé igyekezett, a hegy gyomrát vette célba.

Hirtelen Sabine sikoltására lett figyelmes. Ott visszhangzott a sötétben. A szíve megdermedt, de máris a hang irányába iramodott…

Sabine őrült sikoltással fejelte meg a szörnyet. A Teegloth megütötte, aztán otthagyta az oldalán fekve. A varázslónő kapkodta a levegőt, és folyt a könny a szeméből.

És ez volt az a pillanat, mikor meglátta Rydstromot, ahogy kifelé lopakodik a félhomályból. Életben maradt!

Ahogy egyre közelebb osont, a szarva erőszakosan világított, izmai mintha Sabine szeme előtt nőttek volna meg. A tűz fénykörének szélén szép csendesen kezébe vette a kardját.

Mikor a vezér rárakta a kezét, és újra a hátára fordította, Sabine feléje sziszegett: - Teegloth, te most felteszel egy kérdést, és még mielőtt válaszolhatnál rá, le lesz csapva a fejed.

A szörny felhördült: - Mit beszélsz?

Sabine csendben mosolygott, a démon pedig megsuhintotta kardját.

- Nem ennek a démonnak kellett volna elrabolni a feleségét - mondta a lehasított fejnek, miközben elhúzódott a holttesttől.

Vezetőjük halálát látva a többi Teegloth önkívületében ordítani kezdett. Rydstrom Sabine és a horda közé állt. - Maradj mögöttem!

Mikor rátámadtak, kalapácsaikkal a démon felé csapkodva, Rydstrom a kardjával és karmaival védekezett. Az egyik hátulról próbálkozott, de a démon hátrafejelt, beleengedve szarvának mérgét.

Akkora csapások érték, hogy attól egy fa is kidőlt volna, de ő talpon maradt. Még sebesülten is erősebb volt náluk, képtelenek voltak legyőzni. Sabine ámulva nézte, ahogy a kegyetlen démon küzdött, a tűz fénye játszott a testén, majd eltűnt a bánya félhomályában.

Az én férjem. Te jó ég, ez a férfi elképesztő. És értem harcol. Lanthe-n kívül soha senki nem harcolt még érte, bármennyire is szüksége lett volna rá…

Az egyik Teegloth nekicsapta Rydstrom hatalmas testét a plafont támasztó gerendának. A járat mintha minden irányban megremegett volna. Sabine nem tudott elég gyorsan feltápászkodni hátrakötött keze miatt.

Mikor a hatalmas gerenda szilánkokra tört, Sabine Rydstrom nevét sikította.

A démon egy ordítással derékon ragadta és odébblökte - a mennyezet pedig abban a pillanatban beomlott, sziklatömbök zuhantak alá körülötte, és az életben maradt Teeglothok körül.

Csak por, semmi más. Sabine megint magatehetetlen volt, köhögött, és csak annyit tehetett, hogy várt. Ezt vajon megoldja a démon?

Csak várni… Egy szívdobbanás, még egy. A pokolba, te buta démon, nehogy meghalj már! Nehogy…

Rydstrom tántorgott kifelé a porfelhőből. Több tucatnyi sebből ömlött a vére, a lélegzete akadozott. Szúrós szemmel nézett, az érzelmek megérintették. Térdre dobta magát Sabine előtt, arca még mindig démoni volt, ahogy a szemébe tekintett.

Sabine megkönnyebbült, hogy a démon él, és hálát is érzett, hogy megmentette őt.

Aztán eszébe jutott, hogy ő volt az egyik leghatalmasabb varázsló, aki valaha is e földre született.

Ez a szorongó kisleány az egész hordát néhány perc alatt elpusztíthatta volna. Ha a férje meg nem kötözi, ezzel teljesen kiszolgáltatottá téve.

Rydstrom olyan szorosan tartotta a karjában, hogy majdnem felkiáltott. Érezte, ahogy egy hang elindul belőle - félig morgás, félig nyögés.

Meleg… biztonság… és harag? Hiába próbált neki ellenállni, hiába próbálta átkozni. Nem mondott semmit, csak szorongatta, odafogta a fejét a mellkasához, és csak tartotta hatalmas kezével.

Sabine dühöngött, amiért mindez egyáltalán megtörténhetett velük, amikor egyébként elkerülhető lett volna. Rydstrom azzal, hogy megkötözve tartotta, az életét tette kockára.

De vajon azért volt inkább dühös, mert ő maga veszélybe került - vagy a démon miatt?

Rydstrom végül felegyenesedett, kutakodó pillantásokkal tekintetében a sérüléseit vizsgálta. A szeme minden egyes kék folt láttán elsötétült. Amikor felhúzta a szoknyáját, ádámcsutkája fel-le járt a torkában, mintha rettegne attól, amit ott találhat.

- Nem erőszakoltak meg. Hála neked.

A démon mélyeket lélegzett, önuralmáért küzdött, démoni arckifejezése lassan halványodni kezdett.

Próbálta letörölni a vért a szája széléről, de Sabine elhúzódott a kezétől.

- Sabine, itt vagyok…

- Engem pedig megvertek. Ki voltam szolgáltatva nekik, mintha ajándékba kaptak volna.

Rydstrom megfogott egy darabot széttépett köpenyéből, a mellére tette, aztán végigpásztázta a táborhelyet a holmijuk után kutatva. Csak annyi időre jött el Sabine mellől, míg a bakancsát összeszedte. - Ha tényleg el akartak volna adni rabszolgának, biztos nem ütik meg az arcodat, legfeljebb dühükben.

- Igen, én provokáltam őket. Így hát teljes joggal ütöttek meg! Most jobb?

A démon visszatért a bakancsával, azán felhúzta a lábára. - Miért provokáltad őket?

Sabine anélkül, hogy ránézett volna, azt motyogta: - Mert jólesett - ezzel Rydstrom mondatát idézte, aki arra a kérdésre válaszolta ezt, hogy miért kezdett ki Omorttal.

- Lehet, hogy jönnek még - mondta erre a démon, miközben Sabine-t talpra segítette. - El kell innen mennünk.

- Még mindig nem akarsz eloldozni? - kérdezte hiszterikus hangon.

- Dühös vagy, mert ki voltál szolgáltatva nekik. Jobb, ha most még elővigyázatosabb leszek.

Te mentettél meg, oké, de elsősorban te vagy a felelős azért, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Éppen úgy, mint amikor én mentettelek meg Omorttól, miután Torninba hoztalak. Most boldog vagy, démon? Hogy megint kvittek vagyunk?

- Boldog? - csattant fel. - Ha bármi is történt volna veled, én… A pokolba is, mostantól sokkal jobban figyelek. Nem fogok aludni szemernyit sem.

- Nemcsak a Teeglothok jelentik ez egyetlen veszélyt errefelé - feleselt Sabine. - Vannak itt legendás szörnyek. És amint tudod, meg is fulladhatok.

- És azt is tudom, hogy az első adandó alkalommal el is szaladnál tőlem. - Amikor a varázslónő erre a fejét rázta, még hozzátette: - Ehhez nem fér semmi kétség! Minden egyes szó, amit arról mondtál, hogy velem akarsz maradni, hazugság volt. Nekünk pedig erre most nincs időnk. Nem tántoríthatsz el a döntésemtől - és el kell hagynunk ezt a bányát, még mielőtt a többi megérkezik.

A hangjából ítélve a démon most nem tűrt volna semmiféle ellenvetést, és ahogy megragadta Sabine karját, hogy sietve távozzon a színhelyről, a varázslónő hagyta, hogy vezesse.

Sántikálva folytatták útjukat a homályos alagúton keresztül, és mintha mérföldeket tettek volna meg, míg végül elérték a földfelszínt.

Ismeretlen táj köszöntötte őket. A hatalmas szirtek zöld hegyvonulatokra nyíltak, melyeket fák pöttyöztek be. Sütött felettük a nap, késő délután lehetett, viharos szél közelített. További hegymászás, még több botladozás és gyötrelem.

Elég. Sabine kiszakította a karját a démon szorításából. A varázslónőnél - aki a legjobb körülmények között sem volt türelmes személyiség - most betelt a pohár. Egyszerűen… megállt.

- Elég volt, démon.

- Micsoda?

Leült, és a melléhez húzta a térdét. - Leégtem, tele vagyok zúzódásokkal, és éhes vagyok. Két napja folyamatos szexuális kínzásoknak vagyok kitéve. Túléltem egy bányaomlást úgy, hogy semmiféle fém nem védte se a fejemet, se a nyakamat, se a mellemet. Szétszedted a hajfonataimat, a poros hajszálakat állandóan a szemembe fújja a szél. És meg sem tudom igazítani! Mindezen túl még néhány szörny is elrabolt, hogy eladjon rabszolgának!

És voltak helyzetek, amikor jobban féltettem a démon életét, mint a sajátomat. Mégis mi történik velem?

- Egy lépést sem megyek tovább, amíg el nem oldozol.

- Sabine, verd ki ezt a fejedből. Semmi esély arra, hogy elengedjelek. Ha másért nem, hát azért, mert lehet, hogy a gyermekemet hordod a szíved alatt! - Mintha kihúzta volna magát! Büszkén!

- Az lehetetlen.

- Igaz, hogy csak egyszer voltunk együtt, de attól megtörténhetett.

- Nincs semmiféle gyerek, nem vagyok terhes!

- Honnan tudod?

- Már napokkal utána tudtam - mondta Sabine. - A Banya gyorsan megmondja az ilyesmit.

- És mégis hagyod, hogy azt gondoljam, terhes vagy? Már megint egy hazugság!

- Miért ne hagyhattam volna, hogy azt gondold? Fogalmam sem volt, milyen meglepetéseket tartogatnak még a terveid a számomra.

- Minden nap újra megtanítasz arra, hogy nem szabad bíznom benned.

- Tudod mit? Jobb is lesz, ha kötélen tartasz, mert ha egyszer kiszabadulok, én ki-nyír-lak! Végeztem. Mostantól cipelned kell, mert én innen el nem mozdulok.

- Azt hiszed, nem teszem meg? - kapta fel a vállára.

- Beteg vagyok tőled! - kiabálta az arcába. - Beteg vagyok attól, hogy így bánsz velem! Ha arra gondolok, hogy aggódtam… - de itt a nyelvébe harapott.

- Ha mire gondolsz? Ó, varázslónő, te értem aggódtál? - kérdezte gúnyos hangon. Aztán ráhunyorított, úgy vizsgálta az arcát. - Te valóban értem aggódtál.

- Ha! A saját bőrömet féltettem - de a démon állta a tekintetét. A pokolba is, tudja, hogy hazudok. Úgyhogy belérúgott. - Most pedig engedj el!

A démon a hajába túrt, és megfogta hátulról a fejét. Még mindketten lihegtek. Sabine a száját nézte, és megnyalta az ajkát. Amikor levette a tekintetét a démon szájáról, észrevette, hogy Rydstrom az övét nézi.

Már megint kezdődött az a viharos csókolózós jelenet, és Sabine nem volt benne biztos, elég erős-e ahhoz, hogy ellenálljon…

- Helló! - hallatszott egy hang a távolból. - Van ott valaki?

A menekültek rájuk találtak.

30

Dühöngő démonok mindenfelé.

Sabine és Rydstrom két démont - egy tábor őreit - követtek a lemenő nap fényében, míg végül el nem értek egy sziklaszirtig, amelynek tövében tengernyi sátor terült el.

Amikor valamivel korábban az őrök értük mentek, azt akarták tudni tőlük, mit keresnek a határon kívül, „hiszen arrafelé szörnyek tanyáznak”.

Rydstrom ragaszkodott ahhoz, hogy vigyék el a tábor vezetőjéhez. Nem volt rajta ing, és még mindig véres volt, de látszatra - ha nem is nyugodt - legalábbis magabiztos volt.

Sabine és Rydstrom a két őrt követve egy több száz fős tábori tömegen vágott keresztül, a varázslónő körbenézett.

És a démonok is bámulták őt. Suttogásokat hallott, a hiányos öltözékén csodálkoztak. Az itteni nők láthatóan kedvelték a mértéktelen öltözködést - a fölöslegesen hosszú ruhaujjakat és szoknyákat.

Egy önbizalomhiányos varázslónő valószínűleg zavarba jött volna attól, hogy csak ruhacafatok takarják, és némi homok - ráadásul a keze is meg van kötözve. Sabine unott arccal pillogott körbe.

Mikor számtalan férfiszempár tapadt a testére, Rydstrom keze a karjára feszült, szarvai máris kiegyenesedtek.

Sabine a tábort fürkészve elkeseredetten sóhajtott. Középkori kastély, királyság és nép. Miért is kéne meglepődnie azon, hogy úgy néz ki a hely, mintha valami reneszánsz kiállításon lenne?

Ami a „házakat” illeti, nagyméretű sátrakból állt a tábor, mindegyiknek hatalmas kárpitok lógtak a tetejéről, a csúcsukon magasan lobogó zászlókkal. Több nemesi család színét is felismerte. Ezek a démonok a királyság különböző területéről érkeztek.

Az őrök egy méretes sátorhoz vitték őket. Odabent jól öltözött férfiak nyüzsögtek, egyértelműen nemesi származásúak.

Az egyik azt kérdezte Rydstromtól: - Mit csináltatok ti a határon túl? Mindenkivel közöltük, milyen veszélyes terület az.

- Nem tartozunk a táborhoz. Kintről jöttünk.

- Hát, hely már itt nincs - válaszolta a férfi. - Így is alig tudunk mindenkinek élelmet adni.

- Akkor csinálj helyet! Rydstrom vagyok, a királyod.

A hirtelen beálló csendet nagy lárma követte.

„Rydstrom évszázadok óta nem járt ezen a földön.”

„De hát a sebhely…?”

„Azt beszélik, hogy egy varázslónő tartja fogságban.”

- Hogyhogy egy varázslónő? Próbáld inkább úgy, hogy a varázslónő - vetette közbe Sabine.

- Én vagyok a királyotok - kiabálta túl Rydstrom. - És kezdem unni ezt az egészet.

- Igazat beszél - hallatszott egy női hang hátulról. - Valóban ő Rydstrom. - Egy démonnő lépkedett előre. Gyönyörű volt. Hosszú, gesztenyebarna haj és csinos kis szarvak, amelyek ragyogtak az egészségtől. Ó, csak hát pasztellszíneket hord. És ezzel örökre el is ásta magát Sabine előtt.

Rydstrom a nőre hunyorgott. - Ismerjük egymást?

Ettől láthatóan megdöbbent. - Én… igen, ismersz. Én vagyok Durinda. Az egyik testvéred udvarhölgye voltam Torninban. - Egy körülbelül hatéves fiatal démonfiú kukucskált elő túlságosan hosszú szoknyája mögül. - És ez pedig Puck. - A démonnő beletúrt szőke hajába. - Az egykori legjobb barátom fia.

Puck egyik gyerekagyara hiányzott, és nagy bagolyszemmel nézett Sabine-re. Ami mintha idegesítette volna ezt a Durindát, aki aztán rögtön ki is küldte.

Sabine rögtön megkapta a rózsaszín elefánt szerepét a szobában. Amikor mindenki szeme rá vetődött, Rydstrom megszólalt: - A foglyom, Sabine. Tornin kastélyából.

Mindenkinek leesett az álla, és megint lárma öntötte el a termet.

„Omort testvére.”

„Az Illúziók Királynője.”

„Meg fog minket gyilkolni álmunkban!”

Sabine a démon felé kapta a fejét. - Szóval most már csak a foglyod? Miért nem mutattál be nekik úgy, mint…

- Csönd - Rydstrom szorításától összerándult, és befogta a száját. Egyelőre.

Rydstrom megkérdezte a nemesi származású démontól, aki valószínűleg a tábor vezetője volt: - Innen nyílnak majd az országból kivezető kapuk?

- Igen, uram - válaszolta a férfi. - Négy napon belül.

Sabine észrevette, hogy Durindát mintha megbabonázta volna Rydstrom izmos mellkasa. Volt valami a démonnő szemében, amitől Sabine úgy érezte, közelebb kell lépnie Rydstromhoz. Olyan közel hajolt felé a testével, hogy a démon rosszalló pillantást vetett rá.

Lehet, hogy Sabine nem férjként bánt vele, de Rydstrom jelenleg az övé, ő pedig nem tanulta meg, hogyan kell osztozkodni.

- Biztos vagyok benne, hogy fáradt vagy a hosszú úttól, uram - szólalt meg Durinda. - A sátram rendelkezésedre áll, és keresünk egy helyet… neki is.

- Ő velem marad - parancsolta a démon.

Durinda arca elsápadt Rydstrom indulatos hangjától. - Te… természetesen.

- Durinda, én és Rydstrom elfogadjuk a vendéglátást - mondta erre Sabine. Mert ez jár nekünk.

Bár a démonnő vállai erre megfeszültek, tágas sátorba kísérte őket. A vászont halványkékre színezték, a kárpitokat acélszürke bojtok díszítették. Minden anyagot csipkék szegélyeztek. A hatás megdöbbentő volt - gazdagságról árulkodott.

A színek harmóniája odabent is bámulatos volt. Szürke matrac a sarokban, kék színű, fényűző paplanokkal. A tető támasztó rúdjairól papírlámpák lógtak, hasonló stílusú csipkékkel.

Sabine sátra harsány bíborvörös és koromfekete lenne arany bojtokkal. Igazi aranyból. Mert megérdemlem.

A démonnő magához vett néhány zsákot, aztán még tétovázott kicsit a bejáratnál.

Sabine a lehető legélesebb hangon szólt hozzá: - Ez minden, Durinda.

Durinda sértetten és dühösen fordult sarkon.

Ahogy a sátort záró kárpit lecsapódott, Rydstrom megszólalt: - Muszáj így viselkedned?

A varázslónő nekitámadt: - Igen. Az a helyzet, hogy muszáj. - A férjemet fixírozta!

- Szívességet tesz nekünk azzal, hogy itt alhatunk.

- Nem, ez nem így van. Elismertek királyuknak, ami azt jelenti, hogy ez a sátor és minden, ami ebben a táborban, és ebben a rohadt királyságban van, az a tiéd. És mivel én vagyok a feleséged, természetesen az enyém is. Miért kéne hálásnak lennem, amiért olyasvalamit kapok tőlük, ami már engem illet?

A démon kezdte eloltogatni a lámpákat, Sabine pedig folytatta: - És miért nem mondtad nekik, hogy egybekeltünk?

Azok után, amin keresztül ment, még mindig nem fogadja el királynőjeként? Önkéntelenül is Omort szavai jutottak eszébe. Milyen csalódott lehet most a démon…

Rydstrom vajon tényleg sajnálta, hogy ő lett a felesége? - Majd rájönnek ők még… És neked is el kéne ismerned, hogy a feleséged vagyok.

- Sabine, mind a ketten elfáradtunk, és tele vagyunk sebesülésekkel - mondta, aztán megfogta a kezét, és az ágyra húzta. - Holnap megbeszéljük.

Sabine elég rossz formában volt, minden tekintetben. Kevesebb, mint négyórányira voltak ettől a helytől; valahogy elkerülhető lett volna, hogy teljesen összeomoljon. Nem, még mindig dühösnek kéne lennie, amiért így bánt vele a démon, és azóta is fogva tartotta…

A pokolba is, most meg zavarban van miattam?

Két dolgot vett észre Sabine az együtt töltött néhány éjszaka alatt. Amikor a démon átkarolta őt, olyan erősen tartotta, mintha a legdrágább kincsét őrizné. És hogy ő pedig ilyenkor mindig mély és zsibbadt álomba merült.

Aminek most örült is. Érezhető volt testének forrósága, szinte megütötte a sötétségben. A világ pedig hamarosan szertefoszlott a szeme előtt…

Éjszaka felébredt, pislogni kezdett, észrevette, hogy Rydstrom figyeli őt, és hogy elgyötört az arca.

- Nincs több rossz álom, szerelmem.

Látta az álmát? Ő maga nem is emlékezett rá…

A démon a hajához érintette a száját. - Most már biztonságban vagy. - Szép lassan az arcához emelte a kezét, és olyan gyengéd cirógatással simogatta meg az arcát, amilyet Sabine még soha nem tapasztalt. Mintha gyakorolta volna, mi kell ahhoz, hogy ne ébressze fel.

Elalvás előtti utolsó gondolata foglalkoztatta megint: Ha nem vigyázok, a végén még hozzászokom a gondolathoz, hogy egy démon a férjem…

31

- Amis-retro. Nagyon… bájos - mondta Rydstromnak másnap reggel, mikor megérkezett új ruhájával. A démon megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy a varázslónő arca és teste egy éjszaka alatt meggyógyult.

Bár Sabine csak most ébredt, Rydstrom már meg is fürdött egy a közeli forróvizű forrásban, új ruhákat vett, és találkozott a nemesek vezetőjével, aki lelkesen átengedte neki a tábor vezetését - és problémáit.

Sabine-t illetően furdalta őket a kíváncsiság. A nő most a király ágyasa, foglya, vagy mindkettő? Rydstrom nem világosította fel őket erről, csak megparancsolta, hogy addig is, amíg nem engedi el, Sabine felé a legnagyobb tisztelettel kell fordulniuk… és hogy mindenkivel közöljék ezt a rendeletet az itt élők közül.

Sabine a ruhák felé biccentett. - Hadd találgassak, ugye Durindától van?

- Igen, az ő szívélyességének köszönhetjük. - Rydstromot a megbeszélés után a démonnő vezette körbe a táboron, mögöttük Puck, a kis démonfiú. Árva volt, és Durinda szerette volna felnevelni. Bár a démonnő egyértelműen ismerte Rydstromot, a király mintha nem tudta volna hova tenni őt. De azért barátságos volt vele, Puck pedig Cadeonra emlékeztette kisfiú korából. Pont ennyi idős volt az öcsém, amikor elküldtem.

- Durinda - és mások is - észrevették tegnap éjjel, hogy nincsenek ruháid. Ők a konzervatívabb öltözékeket részesítik előnyben.

Érkezésük óta Rydstrom és Sabine kilétéről már minden táborlakó értesült. A démonok nyugtalanok voltak, amiért Sabine közöttük van, mégha Rydstromra… reménykedve tekintettek is. Azt gondolták, ő majd jobbá teszi az életüket.

Nagy felelősség nehezedett rá. Bármerre is nézett, mindenfelé megoldandó feladatokkal kellett szembesülnie. És egyre nehezebben találtak itt élelmet. A környéken minden vadat elejtettek már, a vadászoknak messzebb kellett menniük, ami további veszélyeknek tette ki őket.

Rydstrom szerette volna, ha valakivel beszélhet erről. Szerette volna, ha Sabine-nel meg tudja osztani gondolatait. De eddig csak egy igazán komoly beszélgetésük volt.

- Konzervatív öltözék, Rydstrom? Úgy érted, unalmas, nem?

- Nevezd, aminek akarod.

- Most nem tűnsz olyan dühösnek, mint tegnap este - jegyezte meg a varázslónő. - Mikor úgy felhúztad magad a babán - vagy legalábbis a hiányán.

Rydstrom sokat töprengett az elmúlt éjszakán. Akkor úgy érezte, Sabine érte aggódik. Most pedig arra döbbent rá, hogy olyan dolgokat látott és hallott, amelyek meg sem történtek, és csak szerette volna, ha Sabine aggódna érte, vagy legalább észrevenné őt. - Nem miatta voltam dühös, hanem a csalódottság miatt. Azóta pedig már örülök, hogy nem vagy terhes.

- Komolyan mondod? - kérdezte hitetlenkedve Sabine.

- Nem sokat tudok a gyerekekről, vagy a családalapításról, de arra azért rájöttem, hogy a szülők jobb, ha nem utálják egymást.

- Rydstrom, én nem utállak téged.

- Tegnap éjjel még utáltál.

- Tegnap éjjel elöntött a méreg. Nézd, akár megérdemeltem ezt az elmúlt két napot, akár nem, azért elég nehéz volt ez számomra. És a te arád még a legjobb körülmények között sem az a békés természetű.

Rydstrom összehúzta a szemöldökét, elgondolkozott, aztán annyit mondott: - Lehet, hogy egy forró fürdő jól esne most. - Elég hihetőnek tűnt, amit a varázslónő mondott.

És Rydstrom utálta, hogy az első gondolata az volt: „Most vajon milyen játékot játszik?”

- Fodrok? A bosszúd gonosz és gyűlöletteljes, Rydstrom. - Ahogy megfürdött, a démon felöltöztette egy bokáig érő, hosszan leomló szoknyába és egy hosszú ujjú blúzba, amin - és Sabine-t ettől kirázta a hideg - fodros díszítés volt.

Egy egyszerű fűző és egy hosszú, női alsónadrág szolgáltak fehérneműként. Puha papucsokat kapott a lábára. Homlokát ráncolva nézett le rájuk. - És szerinted hogyan fogok rúgni ezekkel?

- Nem fogsz.

- Láttál már valaha képeket olyan macskákról, akiket emberek öltöztettek fel? Pont ilyen nevetségesnek érzem én is most magam.

- Jól van. Ez legalább majd kicsit megfékezi az egódat - mondta a sátor felé vezetve Sabine-t.

- Azt kétlem. Ahhoz túlságosan fényesen világít. Szóval te egyetértesz azzal, hogy a nőknek így kéne öltözködniük? Te is öreg és unalmas vagy?

- Szerintem a nők öltözzenek úgy, ahogy szeretnének. Bizonyos ésszerű határokon belül.

Sabine éppen ki akarta faggatni utóbbi megjegyzését illetően, de észrevette, hogy az emberek, ahogy elhalad mellettük, abbahagyják, amit éppen csinálnak, és a földre köpnek. Az itteni népszerűségem, hát, ez a sok hízelgés már-már zavarbaejtő.

- Én nem hibáztatom őket azért, amiért így éreznek.

- Mi?

- Omort uralma őket sújtotta a legkeményebben… ezért határoztak úgy, hogy megkockáztatják a Sírok Birodalmát. Hogy uralma alól megszabadulhassanak.

- És engem kell utálni azért, amit Omort tett? Hallottál te valaha olyan konkrét esetről, amikor én azon fáradoztam, hogy az itteniek bármelyikére kezet emeljek?

- Nem, de olyasmiről sem hallottam soha, hogy azon fáradoztál volna, hogy segíts rajtuk.

- Persze, hogy nem. Én soha nem segítek senkinek, hacsak nem fűződik érdekem hozzá. Mert nekem józan eszem is van. Démon, olyan dolgokat akarsz tőlem, amilyeneket én egyszerűen nem tudok megadni. És olyan dolgokat szeretnél meglátni bennem, amelyek nicsenek a birtokomban. Én mindig is hazudni, csalni és lopni fogok.

- És megölsz mindenkit, aki az aranya védelmében ellenállni mer.

- Te láttad az álmaimat.

- Igen. És az anyádat is. És láttam, amikor eltemettek.

Sabine nyelt egyet. Nehogy sajnálj! Nehogy sajnálni merj!

- Te erős vagy, Sabine. Ha ezt az erőt meg tudnád nemesíteni némi kis…

- Részvéttel? Kedvességgel? Irgalommal?

- Miért is ne?

- Rydstrom, azt sem tudom, hogy kell az ilyesmit elkezdeni… - húzódott félre, amikor Durinda mellett elhaladtak. A csinos démonnő bájosan Rydstromra mosolygott, ő pedig odaintett neki.

Sabine-nek egyáltalán nem tetszett ez a kis közjáték. Rájött, hogy féltékeny. Már a démon előtt is tapasztalt ilyesmit, de csak olyan tárgyakra vonatkoztatva, amelyek másoknak megvoltak, neki pedig még nem.

Most úgy érezte magát, mintha Durinda az aranyaira tette volna rá a kezét. Azon töprengett, mit szól ehhez az arany, és Rydstromra pillantott. - Szerinted lehetséges, hogy másokat is kívánj, miután arádat megtaláltad?

- Szerintem ez azon múlik, mekkora hévvel akarja valaki az aráját.

- Akkor nagyon jó, hogy a megszállottammá tettelek.

- Miért? Azt gondolod, mást akarok?

Sabine megmenekült attól, hogy erre a kérdésre válaszolnia kelljen, mert a közelben néhány fiú összevitatkozott.

Durinda szaladt oda, hogy Puckot elvigye a csetepaté színhelyéről. A kisfiú sokkal nagyobb gyerekekkel verekedett, ami azt jelentette, hogy kötekedő természetű, és még Sabine felületes figyelmére is érdemes lehet egy pillanatra. Nem gondolta, hogy egy fiatal démonfiú ilyen belevaló lehet.

Lehet, hogy a neve miatt piszkálták. - Milyen szülő az, aki olyan nevet ad a gyerekének, ami arra rímel, hogy f…

- Halott szülő - vágta rá gyorsan Rydstrom. - Mind a ketten halottak, Sabine. Pucknak így nehézségei vannak, olyan árva ő, akit még nem fogadott be egy család sem.

- És mi a helyzet Durindával? Miért nem lesz ő az új anya?

- Mert ő még… nem házas.

- A démon végre elsütött egy poént. - Komolyan mondta? - Nem hiszem el, hogy ezt mondtad.

Rydstrom csak végigsimított a tarkóján.

Durinda mondott valamit Pucknak démonnyelven. - Mit mondott neki? - kérdezte Sabine.

- Hogy a verekedés semmit nem old meg.

- Te most… te most ugratsz? - Mielőtt még a démon elhúzhatta volna, Sabine odakiáltotta: - Ne hallgass rá, gyerek! A verekedés mindent megold! Csak az a fontos, hogy mindig te legyél a győztes!

- Elég! A fiú nem tud angolul, mint a többiek. Egy gazdálkodásból élő faluból jött, és csak démonnyelven beszél.

- Te meg egyetértesz azzal a baromsággal, amit a nő a verekedésről mondott, mi? Ó, én komor isteneim, megőrült a világ! Ugye nem akarod a mi gyerekünket is ilyesmire tanítani? Csak mert az kizáró tényező lenne a közöttünk lévő szerződés tekintetében.

A démon odalépett hozzá és lenézett rá. A hangja mélyen zúgott, ahogy megszólalt: - Nem tudtam, hogy te még mindig az alkudozásnál tartasz.

Milyen szexi ez a démon. Sabine nyelt egyet, és megint azon kezdett gondolkozni, vajon eljön-e valaha az az idő, amikor már nem vonzódik így hozzá. Összerázkódott. - Az alkudozásaink már azelőtt meghiúsultak, mielőtt ebbe az istenverte időcsapdába elhoztál - fordított hátat Rydstromnak…

Az ütések a semmiből érkeztek. Csak bámult arra a ronda blúzra, ami épp most lett még rondább.

Néhány kamasz dobálta rothadt paradicsommal, ott csattantak a mellkasán. Sabine hitetlenkedve nézett. Ha ilyesmi eddigi életében bármikor megtörtént volna vele, valaki biztosan meghal.

Csikorgó fogakkal szólt oda Rydstromnak: - Oldozz el most rögtön! - A körmei a tenyerébe mélyedtek, vér serkent ki belőle.

Fenyegető pillantást küldött a támadók irányába, a szülők pedig rögtön odamentek hozzá bocsánatot kérni.

- Visszajövök még, aztán elintézzük ezt az ügyet - mondta nekik a démon. Aztán odahúzta Sabine-t a sátorhoz.

- Ez minden, amit tenni akarsz? Ez nem lesz elég, Rydstrom! - lökdöste a démont. - Oldozd már el azt a rohadt kezemet!

- Miért? Hogy meg tudj gyilkolni néhány félretájékoztatott gyereket?

- Nem, csak életük hátralévő részében rémálmok között fognak élni. - Abból, ahogy az emberek a szemébe néztek, biztos volt benne, hogy kezd kékre váltani a haragtól.

Mikor már odabent voltak, a démon lehúzta a sarokban lévő matracra. Sabine döbbenten vette észre, hogy amíg távol voltak, valaki egy karót vert a földbe. Egy hosszú kötél lógott róla. Nem, ezt ne merje megtenni…

Rydstrom levett egy törülközőt a fogasról, aztán belemártotta a mosdótálba. Miután lehúzta róla a blúzt, tisztára mosta Sabine-t, aztán egy újabb szörnyűséges darabot adott rá.

- Hogy akarod megbüntetni azokat a kis punkokat?

- Azt fogom mondani a szüleiknek, hogy könyörögtél nekem, hogy legyek velük elnéző.

- Hogy te micsoda egy számító démon vagy! Máris azon dolgozol, hogy kedvező képet mutass nekik rólam. Csak hát az a nagy baj, hogy ez így hazugság. És a Jóságos Rydstrom Király nem hazudik.

- Mire elhagyom ezt a sátrat, már nem is lesz hazugság.

- Soha! Meg ne pró…

- Akkor nem segítek eljuttatni az üzenetedet a testvérednek. Pedig pont most találtam egy küldöncöt, aki azt mondja, talán el tudná vinni a leveledet Torninba.

- Igazán, ó ez remek. Rydstrom Király, megtennéd, hogy elnéző leszel azoknak a tuskóknak a szegény, tévelygő gyermekeivel, akik rothadt paradicsommal dobáltak meg engem?

- Örömmel adom át üzeneted. - Most a démon valóban azt a hosszú kötelet nézi, amelyiket a karóhoz kötöttek?

- Ezt nagyon gyorsan felejtsd el! - Amikor Rydstrom lehajolt, hogy Sabine bokáját megkötözze, a varázslónő kirúgott a lábán lévő használhatatlan papucsokkal.

De a démon megragadta a bokáját, és egy helyben tartotta, amíg meg nem kötözte. Amikor ezzel végzett, indult is a kijárat felé.

- Most hová mész? Nem hagyhatsz itt így! - Rydstrom a sátor bejáratára tette az egyik kezét, és Sabine felé nézett. - Csak a rosszindulatot hozod ki belőlük, ha odakint vagy. Sok dolgom van, és nem figyelhetek rád folyamatosan.

- Akkor engedj el.

- Esélytelen - felelte, és a varázslónő bokájára mutatott. - Elég hosszú a kötél ahhoz, hogy a kint lévő őrt elérd.

- Őr? - kiáltott fel. - Tényleg azt hiszed, hogy el tudok menkülni…? - sántikált odébb. - Ő fog engem megvédeni? Már megint kiszolgáltatsz engem a veszélynek.

- Az őr nem hagyja, hogy bármi is történjen veled.

- De mit fogok csinálni?

- Itt fogsz ücsörögni. És azon morfondírozol, vajon miért is érezhetik azt mások, hogy meg kéne téged dobálni.

Mikor Rydstrom kibújt a sátorból, Sabine még utánakiabálta: - Itt hagysz engem megkötözve, mint valami kutyát? Mert akkor jobb, ha az eszedbe vésed, hogy ez a boszorkány harap!

És ezzel el is ment.

Egy órát vánszorgott előre az idő, míg végre nyílt a sátorajtó. Meglepő módon Puck, a kisfiú volt az.

- Mit akarsz? - csattant fel Sabine, és felült a tomporára, zöldségek után kutatva, amiket majd hozzávagdos. - Azért jöttél, hogy paradicsomot dobálj?

A fiú belépett, és elővett egy kést a zsebéből. Kiváló. Egy kiskölyök fogja megbicskázni, aki még alig bújt ki a pelenkájából.

De aztán elővett egy darab fát a másik zsebéből, lehuppant mellé, és farigcsálni kezdett.

Ó. - Készítenél egy szemgödörnyi méretű kis nyársat Rydstrom számára? - Puck a homlokát ráncolta, nem tudott angolul. - Vagy még jobb, ha elvágod ezt a kötelet azzal a kis késeddel.

A fiú csak grimaszolt. Egy szót sem értett.

Sabine nem igen foglalkozott a gyerekekkel, és miután többször is hiába próbálta informálni, milyen szerepet játszhatna szökési tervében, jelenléte hamar idegesíteni kezdte. - Na, akkor sicc! Kifelé!

Meg sem mozdult.

Sabine túlzottan vidám hangon szólalt meg: - Megmutattad nekem, milyen farigcsálós kiscsávó vagy! - Aztán szokásos hangján folytatta: - Úgyhogy mehetsz a pokolba. Fontos rágódnivalóim vannak.

Semmi. - Á, már értem! Ez valami ravasz árvatrükk. Megpróbálod elérni, hogy megkedveljelek, hogy új mamit szerezhess, mert hát én házas is vagyok. Az ízlésed persze kítűnő, kis démonsarj. De sajna elkavarodtál kicsit. Semmim nincs, amit a mamiasztalra kipakolhatnék neked.

Puck csak rázta felé a fejét. Aztán komoran kinyújtotta a kezét, mintha adni akarna neki valamit.

Sabine nagyon szeretett ajándékokat kapni. - Mi az? Hadd nézzem! - Aztán a szemét forgatta. - Meg vagyok kötözve te tudatlan… nem tudom kinyújtani a kezem.

A fiú valamit a térdére tett, valami apró, fehér tárgyat. Sabine észrevette, hogy az alsó agyara hiányzik. De mostantól nem hiányzik többé!

És nyilvánvalóan régóta őrizgette. - Ó, hát ez így nincs igazán rendben - húzta fel az orrát nemtetszését kifejezve ezzel, de nem csupán azért, mert undorítónak találta. - Hát nem tudod, hogy ezért a fogért aranyat is kaphatsz? Valami baj van veled?

32

Rydstrom soha nem gondolta volna, hogy valaha is ekkora örömet fog neki okozni egy nő féltékenysége. Sabine féltékeny volt Durindára. Az elmúlt két napban ezt több alkalommal ki is mutatta.

Ez azt jelezte, hogy arája talán valóban érez iránta valamit - és a démon soha nem gondolta volna, hogy ilyesmivel fog találkozni.

A nő rejtélyessége csak tovább fokozódott.

A démon ideje legnagyobb részét a démonnővel töltötte, mert ő segített neki, hogy a készülő kapuk körül minden rendben legyen. Csoportokat hoztak létre a táborozás helyszíne alapján. A legtöbben a Szövetség olyan gazdag városaiba mentek, mint New York, vagy Savannah. Egy kis felárért a pontos koordinátákat is megadhatták a kapu kezelőjének.

Egy ekkora szövetségi rend halandó társadalmakba való asszimilálása persze hordozott magában bizonyos nehézségeket. Ha egyszer csak ezer démon jelenik meg Savannah városában, a végén még valaki észreveszi.

Ahogy a népével foglalatoskodott, felkészítve őket erre az új világra, Rydstrom egyre jobban sajnálta, hogy terhesnek érezte őket, és az értük vállalt felelősségét. Szorgalmasnak, józannak és jó munkaerőnek ismerte meg népét.

Durinda nélkülezhetetlen volt az exodus előkészítésének munkálataiban, de Rydstrom a társaságát is élvezte. A múltjához tartozott, voltak közös tornini emlékeik, még a szebb időkből. Szeretett a kastélyról beszélgetni vele, megidézni teljes dicsőségében, és megpróbálta kitörölni a fejéből, amit néhány nappal azelőtt a törvényszéken tapasztalt.

Beszéltek Miáról, Zoéról és Cadeonról is. Durinda azt is említette, hogy azért is óvta Puckot ennyire, mert nagyon hasonlított a kis Cadeonra. És Rydstromra is.

Rydstrom hirtelenszőke kisgyerekként emlékezett az öccsére. Új szarvai megőrjítették, ahogy nőni kezdtek, viszkettek is nagyon, nehezen viselte. Mindenhez odadörzsölte őket, még a kastély falának is, kis rovátkákat hagyva hátra, mindig egy méter magasan.

Rydstrom soha nem gondolta volna, hogy valaha is hiányozni fog neki Cadeon, pedig nagyon is hiányzott. Évszázadokon át harcoltak együtt az ellenséggel, és szinte állandóan egymás ellen. Sabine előtt Cadeon volt az egyetlen, aki Rydstromból dühöt tudott kiváltani. Felnevetett. Ők ketten aztán jól megértenék egymást.

De még a közöttük lévő feszültségek ellenére is ritkán váltak el. Olyan sokat voltak együtt, hogy a Szövetségből többen csak úgy nevezték őket, a két Woede. Cadeon most úszómedencés házában lakott.

Rydstrom éppen ma tudta meg, hogy sok felkelő gyűlt össze öccsének sorozatos sikerei láttán, aki jól haladt a kard felkutatásával. Büszke volt Cadeonra - megdöbbent a dolgon, de büszke is volt…

Rydstrom és Durinda még egy közös vonással rendelkeztek. A démonnő mindenáron el akarta hagyni az országot, hogy feleségül menjen egy férfihoz, pedig igazából nem hitte, hogy az övé. - De legalább ő meg van győződve arról, hogy egy pár vagyunk - mondta. - Én ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Egyáltalán semmi közös nincsen bennünk. Nem hiszem, hogy van még két ennyire különböző élőlény a földön, akiket össze lehetne párosítani.

Durindának fogalma sem volt a dologról.

Rydstrom és Sabine csaknem tökéletes ellentétei voltak egymásnak. De mostanra már nem fért hozzá semmi kétség, hogy Sabine az övé. Bár a démon égett a vágytól, hogy ágyba vigye varázslónőjét - és hogy Sabine hordozza jelét - lassan akarta intézni a dolgokat, el akarta nyerni a bizalmát.

És ez mintha már beláthatatlanul régen tartott volna.

Sabine minden egyes itt töltött nappal sokkal jobban vonzódott a démonhoz, hasztalan vonakodott ettől az érzéstől.

Ahogy elnézte a készülődő démont indulás előtt, Sabine rájött, hogy amíg láncra volt kötve, nem is hitt benne, hogy a társa lehet. A varázslónő csak a hatalmat tartotta valamire, ez imponált neki, a démon viszont meg volt fosztva minden hatalmától. Most azonban tekintélyt parancsoló volt, és könnyedén irányítása alatt tartotta a dolgokat. Az emberek csodálattal néztek rá, bármerre is járt.

Ennek ellenére, mikor sokan vették körül, akkor is… magányosnak látszott. A királyi természetű démon mindenkitől távol tartja magát.

Sajnos Sabine növekvő vonzalma nem volt kölcsönös.

Rydstrom egyre több időt töltött Durindával, Puckot meg otthagyták neki, hogy idegesítse. Biztosan rájöttek, hogy a fiút nem veszélyezteti a varázslónő hatása, mivel nem beszél angolul. Ő pedig sehogy sem tudta rávenni a kis punkot, hogy hagyja magára. Puck félénken belépett a sátorba, és minden egyes alkalommal valami „ajándékot” hozott. Volt hogy egy szitakötő aprócska vázát kapta meg, máskor egy követ.

Rydstrom azóta is minden reggel elvitte Sabine-t a forró vizű forrásokhoz. Amikor elhaladtak a barátaival beszélgető Durinda mellett - akik ugyanazokba a buta szoknyákba voltak belecsavarva, amilyet rá is ráerőltettek - a démonnő nagyon barátságosan visalkedett Rydstrommal, ami igencsak dühítette Sabine-t.

És minden egyes éjszaka ott tartotta magához szorítva az ágyban. És mivel öt-hat órát is aludt egy éjszaka, a varázslónő többszörösen is szenvedett rémálmaitól. Bármikor ébredt is fel, Rydstrom mindig ott volt, és kedvesen simogatta a haját.

Előző éjszaka odabúgta neki: - Mmm, bébi. Az enyém vagy. - Amitől Sabine minden alkalommal libabőrös lett, amikor csak eszébe jutott.

De nem próbálkozott többé szexuális közeledéssel, pedig Sabine érezte, hogy izgalomban van, ahogy a hátához szorította magát. Ez az önmegtartóztatás rettenetesen összezavarta a varázslónőt, és nagyon szerette volna megbeszélni a testvérével a démon viselkedését. Lanthe szerelmi guru. Ő biztosan értené, mire is megy ki Rydstrom új játszmája.

Ó, istenek, hogy mennyire hiányzott neki a testvére. Soha nem voltak még ilyen sokáig külön. De a démon megígérte, hogy megszervezi a levélküldést.

A második éjszakán a démon egy darab papirost, és egy lúdtollat hozott neki. Ha gondolt is arra, hogy itt a lehetőség, hogy Rydstrom végre eloldozza, hát biztosan tévedett. A démon elengedte az egyik kezét, a másikat pedig ott tartotta mögötte, és csak nézte a válla fölött, ahogy ír.

- Csak mondd meg neki, hogy kiviszlek az országból. Ez csak akkor jut majd el Torninba, mikor mi már nem leszünk itt.

- Tudni fogja, hogy New Orleansba mész. Omort orgyilkosokat fog odaküldeni.

- Igen - mondta a démon csak úgy simán.

Mikor befejezte, és Rydstrom újra megkötözte, Sabine megszólalt: - Már majdnem úgy éreztem, meg kéne ölelni ezért téged, de sajna a kar nélküli ölelésekből mintha hiányozna valami. Úgyhogy inkább teszek neked helyette egy szívességet. Segítek neked az öcséd ügyében.

- Cadeonon és rajtam egy varázslónő már nem segíthet. Egyébként meg ezt azért tettem, mert együttműködő voltál az ikrek büntetését illetően. És te még egy ajándékot adnál nekem? Nem akarom, hogy ez szokássá váljon közöttünk.

- Miért nem?

- Mert te és én… mert mi együtt vagyunk. - Sabine újra elgondolkozott a dolgon. Mi most együtt vagyunk? És mit is jelent ez pontosan? Semmi tapasztalata nem volt a kapcsolatok terén. - Ó, hát akkor hagyjuk - vetette oda könnyedén. - Csak akartam mondani valamit, ami esetleg csökkenthetné a múlbeli történések okozta sértődöttségedet. - Rydstrom mogorván válaszolt: - Akkor mondd.

- Tornin bukása Cadeontól függetlenül mindenképpen bekövetkezett volna.

- Az öcsémnek csak annyit kellett volna tennie, hogy válaszol a hívásomra, odautazik a kastélyba, és a falak között marad, amíg vissza nem térek a frontról, ahol a vámpírok ellen küzdöttem. Ehelyett hátat fordított nekem, és úgy döntött, hogy a nevelőszüleinél marad. Tudom, hogy te nem fogod megérteni a dolog fontosságát, de szükség van a királyi jelenlétre.

- Ó, én megértem, miért fontos ez - Tornin ura az egész királyság felett is uralkodik. És Omort is tudta ezt. Ezért érkezett oda ötszáz csapat katonával, hogy Cadeont megvárja és kivégezze.

Rydstrom elhallgatott. - Hogy modnod?

- Tök mindegy volt, hány őrt állítasz Cadeon mellé. Ha a testvéred nem utasítja vissza a kérésedet, akkor sem jut el a kastélyig élve.

- Honnan tudjam, hogy igazat mondasz-e?

- Miért hazudnék ezúttal?

Rydstrom magára hagyta, és úgy viselkedett, mint akit most vágtak orron egy páncélkesztyűvel…

Megint készülődni kezdett, hogy otthagyja. A démon sötétzöld köpenyt hordott, ami kihangsúlyozta figyelemreméltó szemét. A hullámos anyag széles vállára borult, kirajzolva mellkasának karcsú vonalát. Koromfekete haja zilált volt, mint mindig.

Ha Sabine olyan sopánkodó lett volna, most biztosan belekezd.

- Most meg hová mész? - kérdezte.

- Vadászni.

- Huhú! Kivel, Durindával? - a hangja olyan volt, mint valami elhanyagolt háziasszonyé. Már csak egy cigi hiányzott a szája sarkából és egy üvöltő kisgyerek a térdéről.

Rydstrom a derekára kötötte az övét és a kardját. - Úgy van.

- Azt akarod mondani, hogy errefelé a nők is lovagolhatnak? - pislogott színlelt csodálattal. - És a fegyvereket is megérinthetik? Vagy akkor megbünteti őket a Barlangi Medve népe, mint Aylát? - Mivel Rydstrom nem harapott rá a csalira, feltett neki egy kérdést: - Mi olyan érdekes egyébként ebben a démonnőben?

- Tetszik, hogy inkább másokkal törődik, mint magával - mondta. - És csodálom, amiért olyan nemeslelkű és erényes.

Sabine gúnyolódni kezdett. - Én is lehetnék erényes, ha akarnék.

A démon kételkedve válaszolta: - Azt sem tudod, mi az, hogy erény!

- Már hogyne érteném… akkor vagy erényes, ha az agyarad fehér.

Rydstrom felfelé tekintett, és mélyeket lélegzett, nehogy elfogyjon a türelme, aztán megszólalt: - Nézd, szeretek csak úgy beszélgetni vele, olyan társalgást folytatni, amely nem feltétlenül torkollik verekedésbe.

- Á, szóval a társalgásért szereted? - indult el feléje Sabine térdre ereszkedve. - Akkor biztos vagyok benne, hogy ha elég sokáig folytatjátok, el fogod felejteni, mire vagyok én képes a számmal - nézett fel a démonra. - A társalgás mindig üti a finom orális szexet. Alig fogsz rá emlékezni, mily forró lehetett az ajkam, és hogy milyen mohó voltam - nyalta meg a szája szélét.

Rydstrom nyelt egyet, és erekciója támadt, pont ott Sabine szeme láttára. - Sabine, én emlékszem. Folyton arra gondolok. De sok mindent meg kell még beszélni ahhoz, hogy kényelmesen együtt lehessünk, hogy jó társaságként gondolhassunk egymásra. Ha minderre lenne veled lehetőség…

- Társaság? - nézett rá Sabine szúrós szemekkel. - Te lefeküdtél vele!

- Nem, nem feküdtem! Miért mondasz ilyet?

- Azért, ahogy rád néz. Meg ahogy rám.

- Mi bosszant téged a leginkább ebben a helyzetben? Hogy milyen hamar a nyakadra nőtt az a fiú, vagy hogy ennyire élvezem egy másik nő társaságát? - Aztán távozás közben még hozzáfűzte: - Napnyugta körül újra itt leszek.

Kitűnő. Felizgulva és felbosszantva küldi el a férjét egy másik nővel való találkára.

Semmi dolga nem maradt, mint hogy a sátortetőt bámulja és a helyzetéről elmélkedjen. Vajon mit tenne, ha elmenekülhetne a démontól? A Sírok Birodalmának szörnyeiről szóló mesék, illetve a legutóbbi Teegloth-kaland után valóban komolyan fontolóra vette a szökés lehetőségét. Abban viszont kételkedett, hogy bármi is rosszabb lehet, mint a morsus okozta elvonási tünetek.

Ha valahogy visszajutna Torninba a démon nélkül úgy, hogy még csak nem is terhes, Omort rögtön lecsapna rá. Akár meg is tagadhatná a mérget, amíg oda nem adja magát neki.

Igen, éppen ez az oka annak, hogy tétovázik a démont faképnél hagyni - és nem az, hogy egyre jobban vonzódik hozzá. És nem is az, hogy csaknem mindig arra gondol, hogy megcsókolja-e, mikor a kemény metszésű száját meglátja.

Egy teljes óra eltelt, mire Puck, a démongyerek belépett a sátorba. Újabb ajándékot hozott neki.

- Egy gyík. Mindig is akartam ilyet.

Mikor az állat Puck kezéből a hajába ugrott, Sabine felkiáltott, és addig rázta vadul a fejét, míg a hüllő le nem potyogott.

Puck nevetett, de ez nem az a furcsa, éles vihogás volt, amit korábban gyerekektől hallott, az a fajta, ami mindig előidézi a kérdést: ugyan miért csiklandozzák őket, ha ilyen hang tör ki belőlük?

A fiú valójában nevetett, és a varázslónő valami mosolygásfélével válaszolt. Puck összevissza szökdécselt a gyík után, és folyton Sabine-re sandított a válla felett, sőt kicsit bólintott is feléje, mintha biztosítani akarná arról, hogy újra el fogja kapni az ajándékát.

Sabine a homlokát ráncolta. Puck az egyetlen, aki rendes itt velem.

Torninban minden inferi folyamatosan neki hízelgett. Az udvaroncok a fenekét is megcsókolták bizonyos engedményekért. Itt mindenki nyíltan utál. Szerencsére ez nem zavarta. Egyáltalán nem.

- Hé! Ülj le most már, gyerek. Kezdek szédülni tőled. - Puck vonakodott, úgyhogy Sabine nagyot bólintott maga mellé, a padló felé. - Ülj le! - Miután a fiú lehuppant, Sabine megszólalt: - Ha te leszel az egyetlen barátom ezen az elátkozott helyen, szükségem lesz a munkádra. És ami a bicskát illeti, azt csak félig szántam viccnek.

Egy szót sem értett. Puck félénken démonnyelven kezdett beszélni, vagy ahogy Sabine szerette nevezni, hadovául.

- Bla, bla, bla. Démonfiú, én nem beszélem ezt a nyelvet. Sőt, nem is akarom szennyezni azzal az agyamat, hogy megtanulom. Úgyhogy itt az idő, hogy te tanuld meg az enyémet. Első lecke. Az én nevem Széj-bín. Gyakran mondják rólam, hogy gyö-nyö-rű vagyok, meg hogy fen-sé-ges.

- É-bi - mondta Puck.

Sabine elcsendesedett. A kishúgom szokta így mondani a nevemet. A testvérem, aki úgy hiányzik, mint valami elveszett végtag. - Ne merj még egyszer így nevezni!

Puck szeme elkerekedett. Nagyszerű, most fogja elveszíteni egyetlen szórakozási forrását. - Ha-ha - ütötte el viccesen a dolgot.

A kis démon lehajtotta a fejét. Sabine várta, hogy majd megenyhül…

De nem tette. A varázslónő pedig a homlokát ráncolta, amikor rájött, hogy tulajdonképpen lélegzetvisszafojtva várja a folytatást.

33

- Ó, istenek. Meg fogja ölni őket! - sikította valaki néhány órával később.

Bármi volt is az, Sabine sok-sok szerencsét kívánt neki. Csak főtt a saját levében, a démon szavai ott visszhangoztak a fejében. Hogy ennyire élvezi egy másik nő társaságát…

A szörnyeteg.

Rydstrom már órákkal ezelőtt elment Durindával, Puck pedig történetesen vacsorázott a többiekkel.

A nap már lement, teljes súlyával ránehezedett az alkonyati égboltra. És Rydstrom még nem volt sehol. Gyönyörű lehet ma éjjel a hold. Sőt, romantikus.

- Valaki segítsen nekik!

Sabine idegesen kifújta a levegőt, lábra küzdötte magát, aztán belefejelt a sátorkijáratba, hogy ki tudjon menni. Akár nézhetné is a show-t…

Leesett az álla. Egy bordó pikkelyes baziliszkusz üldözte összevissza a démonokat és sátrakat borított fel maga körül. Hatalmas farkával csapkodta a földet, és közben üvöltött. A hang a fülében dobogott, belehasított az éjszakába.

Sabine őre elment, csatlakozott a többi démonhoz, akik mintha azt tervezték volna, hogy megtámadják.

A sárkány sarokba szorított egy csoportot a szurdok egyik beszögellésében, és már nekifeszült, hogy lecsaphasson, villás nyelvével az ég felé szúrva.

Mire ezzel a fogással végez, Sabine-t is megtalálja majd, aki könnyű célpont lesz karóhoz kötözve, őr nélkül. Rydstrom közben Rómeót alakít valahol azzal az ostoba libával.

Észrevett egy nemesi származású nőt, egy démonnőt Durinda köreiből, aki mindig felhúzta az orrát, ha Sabine-t meglátta. Oda-vissza szaladgált, és közben magában beszélt.

- Hé, démoni nőszemély - kiáltotta oda Sabine. - Ha eloldozod a köteleimet, mindenkit megmentek istennőkhöz méltó varázserőmmel.

A nő lelassított, és tétovázva a kezét tördelte.

Kéztördelés és fel-alá járkálás, gondolta Sabine undorodva. A mániákus cselekvések - csak arra jók, hogy elvezessenek a valódi tettekig, asszony! - Azt akarod, hogy meghaljanak?

- A… a férfiak védik meg a nőket és a gyerekeket. - Dárdákkal felfegyferkezett démonok készülődnek, hogy lerohanják a szörnyeteget. - Ők majd megmentenek minket.

- Kösz. Azt hiszem, most legszívesebben elhánynám magam. - Ezt a társadalmat újra kell írni… de teljesen! - A dárdák, amikkel azok a fickók el akarják ijeszteni a sárkányt, semmire nem jók, csak arra, hogy még jobban feltüzeljék. Szóval akkor a köteleket… - fordult meg Sabine, és odatartotta a csuklóját.

- Ha elengedlek, Rydstrom Király nagyon dühös lesz…

- Hát, de ő most nincs itt, vagy tévedek?

- Te most egészen máshol jársz gondolatban - szólt oda halkan Durinda Rydstromnak. Sikeres vadászat volt, a visszafelé vezető úton lelassították tajtékzó lovaikat.

- Elnézést kérek - mondta Durindának. - Mostanában sok a megfontolni való. - Bármit is csinált, újra és újra Sabine járt az eszében, ahogy felnéz rá borostyánszemével. Vidám volt, oldott, úgy igézte őt…

A varázslónő újabb arca.

Sabine megismerésének folyamata egy kirakósjátékhoz hasonlított leginkább, ahol olykor egyszerűen nem állnak össze az egyes részek.

A varázslónő például könyörtelenül gyilkolt, mégis barátságot kötött - persze a maga módján - egy démonfiúval, akinek nincs más barátja rajta kívül. Olyan rideg volt és kemény, hogy egy nő nyelvét tárolta maga mellett egy üvegcsében, de alvás közben bizalommal fordult Rydstromhoz, és a mellkasához bújt.

Úgy döntött, kell Sabine mellé valaki, aki mindig ott van mellette, hogy a rémálmait enyhítse, azokat, amiket ő maga is látott. Ha az istenek is megsegítik, ő lesz az a férfi!

- A varázslónő körül forognak a gondolataid.

- És persze más dogokon is. - Nem csak Sabine-en merengett. Amit Cadeonról mondott - már ha igaz, de hát gyanította, hogy igen -, az azt jelentette, hogy kilenc évszázadnyi viszályoskodást kell most újraértékelnie.

Cadeonra gondolva pedig most éppen büszkeség töltötte el, amiért a férfi megszerezte azt a kardot. De vajon tényleg át tudja engedni Hollyt, igaz párját Grootnak? Ha Cadeon ezt megteszi, örökre utálni fogja Rydstromot.

- Nyilvánvaló, hogy Sabine számodra több, mint szerető - szólalt meg Durinda.

Rydstrom ezt nem tagadta. - Ő az arám.

- Te… te próbára tetted őt?

Rydstrom keményen bólintott, nem tetszett neki a démonnő hangja.

- Sokkal jobbat kívántam… és reméltem neked - mondta akadozva. - Tulajdonképpen nem is értem, hogy is lehetne ennél rosszabb.

Ezt Rydstrom sem értette. Soha senkivel nem találkozott még, aki annyira csak magával törődött volna, mint Sabine. Hazudott, lopott, csalt és gyilkolt. Puckon kívül minden egyes alattvalója utálta.

És mégis majd megveszek érte. Nem tehetett róla - minden egyes alkalommal, amikor Sabine biztonságot keresve belekapaszkodott egy-egy rémálom után, vagy megcsillogtatta csavaros észjárását és humorát, a démon érzései egyre erősödtek. - Nem mintha lett volna más választásom.

- Miért tartod a sátorban, megkötözve?

- Mert valószínűleg az első adandó alkalommal elszaladna tőlem. - Bár Sabine egyre jobban vonzódott hozzá, és mintha kezdett volna megbízni benne, ő mégis egy másik világhoz tartozott - egy olyanhoz, ahol minden vétkéért elismerést kapott. És Rydstrom biztos volt benne, hogy a varázslónő vissza akar térni abba a világba.

- Nem tarthatod örökké megkötözve - mondta Durinda.

- Azt remélem, hogy ha egyszer kijutunk ebből az országból, megnyerhetem magamnak. - Már ha egyáltalán alkalmas erre. Nem, nem, kell, hogy alkalmas legyen.

- Egyszerűen nem hiszem el, hogy annyi démonnővel megpróbálkoztál, mégsem találtál senkit a mi fajtánkból.

- Ez valóban nem így alakult. És nem azért, mert nem akartam eléggé - nevetett fel szárazon. - Örülj neki, hogy nem voltál közöttük.

Kis szünet után Durinda annyit mondott: - De Rydstrom… én… közöttük voltam.

34

- Meg tudod menteni őket? - kérdezte a kezét tördelő nő. Sabine határozott bólintására végül eloldozta a kezét, és szabaddá tette a csuklóját.

Sabine galád mosollyal masszírozta a csuklóját. Idióta! Rögtön letépte magáról azt a rohadt blúzt, de a fűzőt magán hagyta, varázserejének segítségével úgy intézve, hogy fémből készült mellvértnek tűnjön. Arany fejdíszt és gallért képzelt oda, aztán magára öltötte. Illúziói segítségével kifestette az arcát, és befonta a haját.

- Sabine, sietned kell!

- Valóban? - lépkedett oda a nőhöz. - Ne merj többé a keresztnevemen szólítani! Én Rydstrom királynője vagyok, és a te királynőd is. Összeházasodtunk, akár elismeri ezt, akár nem. - Aztán elindult, hogy otthagyja ezt a felfordulást, de még a válla fölött odaszólt: - És sok szerencsét ehhez a dologhoz.

A démonnő könnyes szemmel rohant utána. - De… de azt mondtad nekem, hogy…

- Nézd, biztos vagy benne, hogy az én feladatom megvédeni néhány démon életét, akik elég ostobák voltak ahhoz, hogy bebújjanak abba a szurdokba, hogy a sárkány a sarokba szoríthassa őket? Igen, lehet hogy ez egoizmus, de ki vagyok én, hogy a természetes szelekció törvényével szembeszálljak? - Ez nem az ő harca…

- É-bii! - hallatszott egy vékony kis hang a távolból.

Sabine megdermedt. Puck is ott volt a csapdába esett démonok között. A kis punk nem volt elég ügyes ahhoz, hogy sárkányeledel ne váljon belőle, és most itt kiabál utána.

Ami azt jelentette, hogy a jelenlegi helyzetben két lehetősége maradt: vagy feláldozza magát, vásárra viszi a bőrét, és megpróbálja őt megmenteni, vagy lesz egy rossz napja, ha a kis punk meghal. Sabine kifújta a levegőt. Lehet, hogy több mint pusztán rossz nap.

A tetthely felé indult, miközben azt motyogta magában: - Nem hiszem el, hogy ez én vagyok.

A nő a melléhez szorította a kezét: - Ó, nagyon köszönöm!

Sabine válaszképpen odaugrott hozzá, és fogait csikorgatva mondta: - Nehogy azt gondold, hogy a te háládért cserébe teszem. - Mekkora hülye… mekkora rohadt egy hülye!

Igen, a varázslónő birtokolta az állatokkal való kommunikáció képességét.

De mi van, ha ez a nagy dög nem akar majd dumálni velem?

- Én… nem ismertelek meg - mondta Rydstrom Durindának. És még most sem ismerlek. De Sabine pont ilyesmit gyanított, ő maga pedig nagy hévvel tagadta. Ami azt jelentette, hogy akaratlanul bár, de hazudott neki.

- Hát, ez elég kényelmetlen - bámult maga elé Durinda. - Évszázadokkal ezelőtt történt, és persze megértem, hogy… sokan voltunk.

Ezek szerint a démonnő végig azon volt, hogy megpróbálja újra lángra lobbantani a dolgot? Rydstrom azt hitte, csak azért volt kedves hozzá, hogy segítsen megszokni a környezetet. Azt hitte, egyszerűen élvezi a közös emlékezést. - Valóban régen volt.

Súlyos csend telepedett rájuk, lovagoltak tovább. De amikor a tábor feletti meredélyhez értek, Rydstrom elé leírhatatlan jelenet tárult.

Sabine teljes varázslói fegyverzetben mintha magában motyogna. Mindenkit félresöpör az útjából, ahogy egy sárkány felé törtet. A szörnyeteg éppen egy sarokba szorított csoportra készül támadni - akik között Puck is ott van.

Rydstrom kirántotta a kardját, és vágtára fogta a lovát, hogy lejusson a hegyről. Soha nem éri el őket.

Amint Sabine a szörny közelébe ért, odakiáltott neki, hogy magára vonja a figyelmét.

Rydstrom szíve nagyot dobbant, amikor látta, ahogy a sárkány az izmait összerántva és pikkelyeit zörgetve odafordul hozzá.

- Ne! - kiabálta. - Menj onnan!

A szörny villás nyelvét előretolva sziszegett. Sabine feltartott fejjel és egyenes háttal szállt szembe vele, aztán felmutatta két tenyerét. Forróság vibrált a keze körül a levegőben. Amikor a szörny feléje kapott, Sabine átugrott a mancsán, aztán átbújt elsuhanó farka alatt. - Hé! Ez közel volt! Hagyd ezt abba!

A szörny leengedte a farkát, és mintha zavarba jött volna.

Rydstrom vágta közben ugrott le a lováról. Ahogy közeledett feléjük, hallotta, hogy Sabine beszél a sárkánnyal. Mondta, hogy beszél az állatok nyelvén. Lehet, hogy fel tudja tartani?

- Így máris jobb. Ugye nem akarsz felfalni? - motyogta. - Lehet, hogy tényleg én vagyok itt a legfinomabb falat, de mérgező is vagyok. - Erre felnevetett, mintha csak ő értené a viccét. - Ne légy ránk dühös, hatalmas lény. - Óvatosan feléje közelített, aztán megsimogatta csillogó pikkelyeit. Az állat hátrahőkölt, de aztán hagyta, hogy megint hozzáérjen. - Nem tudtuk, hogy ez a te otthonod. - A szörny erre fújtatni kezdett.

Sabine Rydstromra pillantott, szeme fényesen világított szemfestéke mögött. - Szerinted fel tud falni egyetlen harapásra?

- Menj el onnan!

- Mert hogy te majd simán lecsapod ezt az elképesztő fickót, mi?

- Hogy megvédjelek, igen! - a démon a gondolatát is utálta, hogy csak úgy megöljön egy ilyet, de most készen állt rá.

- Már kézben tartom a dolgokat. Szerencsére valakinek volt itt annyi esze, hogy eloldozzon - a te utasításaid ellenére.

Vajon tényleg tud neki parancsolni? Nem akarta, hogy veszélyben legyen, de Sabine mintha… élvezte volna a helyzetet. Rydstrom a sarokba szorítottak felé indult, hogy elvezesse őket lassan.

A szörnyeteg megrázkódott. - Beszélj hozzá - motyogta Sabine felé a démon, aztán segített kijutni Pucknak és a többieknek. Csaknem mindenki meg is menekült.

- Eljött a vallomások ideje, sárkány - folytatta Sabine. - Tavaly nyáron egy este, amikor én és a kishúgom, Lanthe nagyon unatkoztunk, majdnem minden lényt kiküldtünk a Sírok Birodalmából egy kapun át egy olyan helyre, amit Times Square-nek neveznek. Azóta már rájöttünk arra, hogy ez miért csak nekünk lett volna poénos.

A szörny szemhéjai elnehezültek, mintha megbabonázták volna. Amikor már minden démon biztos távolságban volt, Rydstrom leengedte a kardját.

Ahelyett, hogy elmenekült volna, ahogy lekerült róla a kötél, Sabine önként egy sárkány útjába állt, hogy másokat megmentsen. Korábban azt mondta a démonnak, soha nem segítene másokon, ha neki magának nem lenne haszna belőle. Most mégis segített…

- Cwena - motyogta Rydstrom büszkeségtől dagadó mellkassal. Kis királylány.

Ahogy Sabine a szörnyeteggel beszélt, az a legelképesztőbb dolog volt, amit Rydstrom valaha is látott - a sárkány tehetetlennek tűnt, nem tudott mit tenni, a varázslónő megbabonázta.

Ebben hasonlítunk egymásra, sárkány.

- Engedélyeznél még egy-két éjszakát itt nekünk? - kérdezte Sabine a szörnytől.

Válaszképpen újra rápöffentette forró leheletét, aztán hatalmas testével megfordult, és ellépkedett az éjszakába.

A démonok lelkendeztek. Puck rögtön Sabine-hez szaladt, azon az eszeveszett módon, ahogy a gyerekek szokták.

A varázslónő mégsem térdelt le, hogy kitárja karját és magához ölelje a fiút. Felemelte az övénél fogva, úgy cipelte, mint valami tárgyat, és közben leszidta, amiért nem szaladt el egy olyan állat elől, amelynek nagyobb agyarai vannak, mint ő maga. A gyerek pedig úgy nézett rá, mint aki ennél már nem is lehetne boldogabb.

A démonok minden irányból köréje gyülekeztek, hogy kifejezzék hálájukat.

Sabine hanyagul feléjük intett szabad kezével, és azt motyogta: - Jól van, jól van, ezt az aranycsörgésből is megérteném.

Még Durinda is megköszönte neki, ahogy odament Puckért.

Mikor a varázslónő Rydstromhoz ért, a démon meg sem tudott szólalni.

- Ha most azon gondolkozol, hogy megint összekötözöd a kezemet - kezdett bele Sabine -, visszahívom azt a nagydarab barátomat, hogy hagyjon fel a diétával, amit most írtam elő neki. - Aztán elment mellette, ügyet sem vetve rá.

- Szegény magányos démon, milyen nagy szükséged van rám - fűzte még hozzá.

Rydstrom attól félt, ebben igaza van.

35

Arája két napig szabadon járkálhatott a táborban, ami nagy zűrzavart okozott.

A varázslónő, akit korábban sokat szidtak, nem tehetett olyasmit, amit a démonok ne találtak volna elfogadhatónak - Sabine pedig ezt teljes mértékben ki is használta.

Egy alkalommal egy csoport fiatal nő megkérdezte tőle, szerinte hogyan nevezzék a lovukat, mire azt felelte: - A Felláció szerintem jól hangzik.

Mikor Rydstrom Sabine-re támadt emiatt, azt válaszolta neki: - El tudod képzelni, milyen mulatságos volt, ahogy az a démonlány felsóhajtott, és azt mondta: „Jaj, de szeretem az én Fellációmat”? Még az arany sem képes ilyen pillanatokat szerezni!

A démon komor tekintetét látva Sabine az égre emelte a szemét. - Az a fiatal nő tizenklienc éves volt. És ha mostanra nem tanulta meg, mit jelent a szó, akkor nem a póni neve lesz a legkomolyabb problémája. - Aztán még hozzátette: - Te kinevettél engem, amikor jól megfontolt szándékkal nem vettem tudomást a nyelvetekről, mert hogy az én népem ezt túlságosan nyersnek találja. De nem ugyanezt teszik a királyságodban élő nők szexügyben?

Rydstrom szóra nyitotta a száját, aztán bezárta. Nem tudott ellent mondani ennek az érvelésnek.

Sabine rendeleteket is hozott. A borásznak meghagyta, hogy édesebb borokat keverjen neki. A kovácsnak, hogy kezdjen el dolgozni a koronáján és egy új mellvérten. A szakácsnak, hogy vegetáriánus ételeket főzzön.

Puck mindenhová követte. Szerencsére nem értette Sabine-t, amikor a nő olyanokat mondott, mint például: „Ez még mindig mögöttem van? Meddig követ még engem? Ez már megint engem néz, mi? Érzem azt az apró szempárt a hátamon.”

Bár úgy tett, mintha nem érdekelné Puck társasága, Rydstrom megleste, amikor egy padra ülve maga mellé invitálta a fiút. Azt is látta, ahogy kifésüli Puck szemébe csúszott haját.

Ilyenkor mintha megijedt volna magától, bűntudattal a szemében pillantott körbe - mintha kedvessége nem lett volna elfogadható. Az ő régi világában nem is volt az.

Ami Rydstromot illeti, nem tudott vele elég időt tölteni - szó szerint. Sabine kerülte őt.

Saját sátrat követelt, nem akart a démonén osztozkodni. A baziliszkusz támadásának estéjén egy sziklán talált rá Sabine-re, magasan a tábor felett. Meg akarta köszönni neki, hogy megmentette a népét a pusztulástól - és jelezni kívánta, hogy még mindig alhatnak együtt.

- Alattvalóim új helyet kínáltak nekem - válaszolta erre. - És most, ha nem haragszol, kimerítő napom volt, meg kellett mentenem ezt a sok menekültet, az alattvalóimat, meg mindenkit… mert hát én vagyok a királynőjük, mégha te hagyod is, hogy azt gondolják, nem vagyok több utolsó szexrabszolgánál.

- Már nem hiszik azt.

- Erre én is rájöttem a hódolatukból, az ajándékaikból, meg sok minden egyébből. Csodálnak engem. Érméket fognak verni a képmásommal. Már ott van a műhelyekben.

Sabine nem tántorított. Rydstrom pedig hagyta, mert hát itt maradt. Ha marad, gondolta, akkor talán lehet még közös jövőjük.

És Rydstrom szánt rá időt, hogy találkozzon vele? Minden átkozott pillanatban, amikor csak tehette. Ezen a délutánon is éppen őt kereste. Nem találta a forró vizű forrásoknál, sem azon a sziklán, ahol üldögélni szeretett.

Aztán onnan a magasból meglátta, hogy lent kockázik a táborban, hazárdjátékokat játszik a démonokkal. Ahogy lefelé ereszkedett, hogy megnézze, valami hegyes dolog hirtelen megszúrta. Egy baziliszkusz pikkelye? Körülnézett, és többet is látott ott szétszórva. Itt szokott ücsörögni a sárkánnyal?

Végighúzta a kezét az oldalán, megérintve a tetoválást. Sok-sok évvel ezelőtt jelölték meg a szörny képével, és soha nem gondolta volna, hogy egy varázslónő fogja majd fogságba ejteni - vele együtt.

Most pedig itt nevetgélt kockázás közben, és mindenféle különös dolgokat mondott. De a társaság mindig azt hitte, csak tréfálkozik. Csodálták szépségéért és varázslatos kisugárzásáért, amit a rajta lévő aranyillúziók keltettek, és a vastag festékek, amelyek az arcát borították.

Egyszerűen azt gondolták, egy boldog királynővel állnak szemben, akit nem szabad feldühíteni.

Mivel Sabine olyannak mutatta a kockát, amilyennek csak akarta, könnyedén elcsalhatta tőlük az aranyukat. Rydstrom rájött, hogy valami titkos helyen raktározza a nyereményét…

Aztán hallotta, hogy valaki közeledik… Durinda. Alig beszéltek néhány szót a démon felfedezése óta, úgyhogy eléggé feszült lett.

- Most már szeretik - mondta a démonnő, és leült mellé. - Meglepő módon. Tudtad, hogy még mindig kis békának nevezi a gyerekeket, és az „ez” mutató névmást használja, amikor róluk beszél? - Aztán a varázslónő - leereszkedő és közömbös - hangját utánozva hozzátette: - Ennek penésszaga van… Ha egyszer nekem akarja adni a család minden megtakarított pénzét, kik vagytok ti, hogy ezt megtiltsátok?

Mielőtt még Rydstrom Sabine védelmére kelhetett volna, Durinda hozzátette: - De egyébként pont úgy viselkedik, mint egy királynő. Elég szokatlan, az biztos, de attól még királynő.

- Ezt te így gondolod?

Durinda bólintott. - Megvolt hozzá a hatalma, hogy elzavarja a sárkányt, és úgy döntött, megvédi ezt a népet. És azt mondta a lányoknak - azoknak, akiket oly szörnyen összezavart a lóneveket illetően -, hogy képzéseket fog tartani nekik az… ilyen jellegű dolgokról. És hát igen, aranyat kért érte cserébe, de erre azt is mondhatnánk, hogy adót vetett ki állami szolgáltatások fejében. Ha lenne hozzá hatalma, törvénybe iktatná a társadalmi változásokat.

Rydstromnak eszébe jutott, amit Sabine a nők figyelmen kívül hagyásáról, és Rothkalina középkori állapotairól, az infrastruktúra hiányáról mondott.

- És igaza van a harcot illetően is - folytatta halkan a démonnő. - Az valóban megoldhat bizonyos problémákat. Mi egy szelíd társadalomban éltünk, ahol nem voltunk olyan erősek, amilyenek lehettünk volna. És amikor leigáztak minket, teljesen felkészületlenül ért ez a több száz éves zsarnokság. - Találkozott a démonnal a tekintetük. - Szerinted Sabine belenyugodna valaha is, ha sebezhetőnek érezné a királyságát?

Soha. Nem létezik nála kegyetlenebb királynő.

- Tudod, nekem ez reményt adott - mondta Durinda. - Ha két ember, akik annyira különbözőek, mint te és Sabine, mégis egy pár lehetnek, akkor talán valahol az a férfi az igazi, akihez én utazom. Optimista vagyok.

Ez nagy megkönnyebbülést jelentett Rydstrom számára. Ismét megnyugtatónak érezte a démonnő társaságát. - Szerinted az új férjed meg fogja engedni, hogy Puckot megtartsd?

- Nagyon remélem. Mert amennyiben nem, a királynőd is felajánlotta, hogy magával viszi.

Rydstrom szemöldöke a homlokára ugrott. - Mi?

- Azt mondta nekem: „Magammal viszem ezt a démonfiú személyt.” Amikor emlékeztettem rá, hogy nem bánhat Puckkal úgy, mint valami háziállattal, csak a szemét forgatta, aztán annyit mondott: „Hellóóó, de hát éppen ezen dolgozom.”

Rydstrom érezte, ahogy ívbe feszül a szája.

- Érdekes módon Puck aranyat talált a párnája alatt a fogáért cserébe. Gondolom, Sabine láthatatlanná tette magát, és becsúszott a sátrunkba, bár indulatosan tagadta, hogy köze lenne a dologhoz, és olyan néven szólított, amit itt most nem szívesen ismételnék meg. Puck ezen a ponton már az extázis határát is túllépte.

Rydstrom tudta már, hogy szüksége van Sabine-re. De gondolni sem merte volna, hogy a királysága ilyen erővel kapaszkodik majd belé.

Lehet, hogy tényleg ő az, akire Rothkalinának szüksége van. A sors tényleg jól rendezte el a dolgokat.

Már csak két probléma van. Először is Sabine még nem jog szerinti királynő. És miután majd rájön, hogy becsapta őt, nem valószínű, hogy megbocsájt neki. Másodszor pedig Rydstrom azt tervezte, hogy az első adandó alkalommal lemészárolja a testvérét.

Elhatározta, hogy beszél neki majd Omortról, a jövőről és a tényről, hogy nemsokára háború lesz - Rydstrom már érezte, hogy tavaszra el is éri őket. De úgy gondolta, jobb, ha egyelőre New Orleansba viszi, haza, az ő otthonába, még mielőtt elmenekül.

- Azért is jöttem, hogy elmondjam, a kapuk őrzői lassan mind megérkeznek a holnapi napra - mondta Durinda. - Azzal a hírrel érkeznek, hogy a Szövetség csak úgy zsong az öcsédről szóló történetektől. Állítólag megszerezte a kardot Groottól, a Fémek Mesterétől. A mi Cadeonunk sikerre vitte a dolgot.

- És arról van valami hír, hogy hogyan érte ezt el?

Durinda a fejét rázta. - Még semmi.

Két héttel ezelőtt a démont még egyáltalán nem érdekelte, hogyan akarja csinálni. De most attól félt, Cadeon a saját aráját adta oda érte.

Rydstrom nemcsak azt várta az öccsétől, hogy árulja el az aráját, hanem hogy adja át őt egy őrültnek, aki közösülni akar vele - és Cadeon lehet, hogy valóban meg is tette ezt a királyság érdekében.

A démon tekintete Sabine-re szegeződött. Ha ez igaz, Cadeon erősebb, mint én vagyok.

Sabine-nek sürgősen döntenie kellett.

Az elmúlt két éjszakán nagyon élvezte, ahogy ott ül a szikla tetején, a sárkánnyal tölti az időt, csak bámul lefelé alvó alattvalóira, és Rydstrom árnyékát figyeli, aki fel-alá járkál, és várja, hogy a varázslónő visszatérjen.

De a kapuk délben kinyílnak, addig már csak néhány óra van hátra, és ő még mindig nem döntötte el, hogy elmegy-e vele.

Nézte odafentről, ahogy a démon egyenes tartással és királyi termetével éppen előkészíti népét az útra, és sehogyan sem értette, mit is csinál itt most. Szabad volt, könnyedén elmenekülhetett volna. De a Sírok Birodalmán való áthaladást illető aggodalmai, illetve az, amire Omorttól számíthatott, zaklatottá tették.

Sőt, egy nap választotta el attól, hogy Rydstrom házába, és megszokott életvitelébe eljusson. Cadeon minden valószínűség szerint egyre közelebb került ahhoz, hogy a kardot megszerezze. Lehet, hogy Sabine-nek a démonnal kellene tartania, hogy megszerezhesse magának a kardot? Küldhetne üzenetet Lanthe-nak, aki eljöhetne érte Louisianába, és még időben segítene neki kijutni onnan, mielőtt a morsus tizenkét nap múlva működésbe lépne. És akkor végre a két nővér irányíthatná az egész királyságot…

Vagy talán Lanthe-val együtt szövetkeznie kéne Rydstrommal? Sabine azt mondta neki, mindig a győztesek oldalán akar állni, most viszont éppen fordul a kocka. Valóban úgy néz ki, hogy a démon akár hódító király is lehet, aki legyőzi Omortot. Ha a dühöngő démonoknál lesz a kard, a mérleg határozottan az ő irányukba billen.

De ha a varázslónő a démonnal szövetkezik, akkor más dolgok is előkerülnek, nem csak a háború és a pusztítás. A démon tulajdonképpen az ő… ragaszkodására pályázott.

Közös jövőt akart vele - és ezzel ugyanakkor Sabine egész jövőjét is. Ettől az örökkévalóság-érzéstől a hideg is kirázta. Még nem is volt valódi randin, soha nem találkozott még ugyanazzal a férfival kétszer egymás után, és most örökké tartó jövőjét ígérje oda egy démonnak, akit csak néhány hete ismer?

Voltak egyébként időszakok, amikor komoly kísértést érzett erre. Amikor felidézte azokat a kis közjátékokat a vadonban, ahogy a démon simogatja és nyalogatja a testét, újra és újra hatalmas lázba hozva őt, már nem dühöt váltott ki belőle - hanem kellemes bizsergést. Vágyott arra, hogy megérintse, és arra is, hogy újra az ágyába vigye.

Az előző két éjjelen pedig többször felébredt magányában, és álmosan vadászni kezdte a démon nagy, meleg mellkasát, és közben azt gondolta: „Miért ne próbálnám ki, amit ajánl?”

Akkor most mit kéne tenni? Hogyan kéne tervezni?

Abban a pillanatban Sabine észrevette, hogy Rydstrom nézi őt. A démon mintha megérezte volna, hogy a menekülést fontolgatja, egész reggel rajta tartotta a szemét. Összehúzott szemöldökökkel, kérdőn nézett rá.

A varázslónő buja kézmozdulatot tett felé válaszként. Széles mosoly ült ki a démon arcára.

Ó, te jó ég! Sabine még soha nem látta őt mosolyogni. És isteni jelenség volt. Rosszalló pillantással nézett végig magán. Ez meg mi? Lehet, hogy valami gyengéd érzés.

Rydstrom elindult feléje, a varázslónő pedig nem állította, hogy bánta volna a dolgot. Amikor odaért a sziklára, leült mellé. - Nemsokára itt az indulás ideje, Sabine - szólította meg a démon. - Hivatalosan még soha nem kérdeztem meg tőled, hogy akarsz-e velem jönni louisianai otthonomba - otthonunkba?

- Aranyad van ott? - kérdezte a varázslónő.

- Nem, de szerezhetek valamennyit.

- Gazdag vagy?

- Abban a birodalomban, ha halhatatlan vagy, idiótának kell lenned ahhoz, hogy szegény maradj.

- Szép nagy házad van?

- A házunk idegenforgalmi nevezetesség, több száz éve épült palota. Olyan kerületben van, amely a kertjeiről híres. Mindig is büszke voltam rá - ez az egyik legdrágább és legtöbbek által óhajtott épület a városban. - Látszott, hogy igen lelkes, szeretné mindezt megmutatni Sabine-nek.

- Nem vagy hozzászokva, hogy kérned kell valamit - jegyezte meg Sabine. - Nehéz dolog megkérni engem, hogy jöjjek veled?

A démon a fejét rázta. - Az lett volna, ha nem akarnám olyan mérhetetlenül, hogy gyere.

Sabine egyszer azt hallotta, hogy a két testvér közül Cadeon az, aki könnyedebben beszél, ezúttal úgy gondolta, hogy Rydstrom nyersebb hozzászólásai sokkal hatásosabbak és jelentőségteljesebbek voltak, mint a legkönnyedebb beszéd.

- Miért akarod te ezt ennyire? Mert neked rendelt a sors?

- Nem, hanem mert tudom, hogy sokkal több is lehetne közöttünk.

Sabine a démon zöld szemébe nézett, őszinteség és vágy tükröződött benne. Rydstrom akarta őt, és azt is akarta, hogy Sabine lássa, mennyire. A varázslónő nem tudta levenni róla a tekintetét.

- Nem fogod megbánni, ha velem jössz.

És ha nem is látta volna, hová fog mindez vezetni Rydstrommal, akkor sem bánná meg a démon által kívánt örökkévelóságig.

- Akkor jövök - mondta végül. - De vannak feltételeim. - A démon feléje intett egy könnyed királyi mozdulattal, ő pedig folytatta: - Most már kvittek vagyunk. És egyenlő felekként kezdünk ebbe bele.

- Elfogadom. Rögtön, ahogy belekezdünk.

- És csak hat napra bízom rád magam. Később aztán majd újra találkozunk.

- Miért csak hat napra?

- Mert a hatos a kedvenc számom - hazudta a varázslónő.

- Nem, nem ezért.

- Igazad van. De attól még ez is egy feltételnek számít.

- Még valami?

- Ez alatt az idő alatt nem beszélünk Omortról.

Rydstrom rövid gondolkodás után bólintott, majd hozzáfűzte: - Nekem is van néhány feltételem. Őszintének kell lenned velem.

- Az leszek, már amennyire ez lehetséges.

- Sabine…

- Nézd, ez azért elég komoly fogadalom a magamfajtának.

A démon felsóhajtott. - Ezt most komolyan meg kéne próbálnunk együtt. Képes vagy erre, cwena? - húzta végig a hüvelykujját a varázslónő arcán.

Rydstrom mosolygott, Sabine pedig a homlokát ráncolta. Nem hátrált meg.

36

New Orleans, Louisiana

- Gyalog kell mennünk? - motyogta Sabine teljesen kimerülve a nehézkes átkeléstől.

A Rydstrom által megadott koordináták nem pontosan a házához vitték őket.

- Nincs messze. Csak hat házzal vagyunk feljebb.

Sabine érezte a démonon, hogy ideges, vajon fog-e tetszeni neki a lakhelye. A varázslónő megnézte a puccos szomszéd házakat, de túl fáradt és csüggedt volt ahhoz, hogy izgatott lehessen.

A kapu, amin át érkeztek, olyan volt, mint amit kicsákányoztak a térben. Ehhez képest Lanthe átjárói hegesztetlen műremekeknek tűntek. Nem csoda, hogy csak ritkán sikerült összehoznia egyet-egyet.

- Puck miatt vagy szomorú? - kérdezte a démon.

- Csak fáradt vagyok. - Az igazat megvallva szívesen látta volna újra a kis punkot. A fiú bömbölt utána. Ami nem kellett volna, hogy bárkit is megdöbbentsen.

- Fel a fejjel démonfiú személy - vigasztalta, és esetlenül megpaskolta a fejét. Aztán adott neki egy cetlit, amit démonnyelvre is lefordított. Amikor a fiú elolvasta, a szeme felragyogott, és bólintott egyet okos kis fejével.

- Mi volt a cetlin? - kérdezte Rydstrom.

- Az, hogy ha elég rossz lesz, elküldik nekem, hogy nálam lakjon.

Rydstrom azzal a furcsa tekintettel nézett rá, amely valahol a megrökönyödöttség és a zavar határát súrolta, azzal amit a varázslónő érzései szerint csak nála alkalmazott. Valami ilyesmit jelenthetett: „Te most biztosan csak viccelsz. Nagyon remélem, hogy ez csak tréfa.”

- Ez az - mondta, ahogy egy borostyánnal benőtt kőfallal körülvett épület elé értek, előtte toronymagas fakapukkal.

A kert gyönyörű volt, a palota pedig megdöbbentően impozáns korinthoszi oszlopaival és körbefutó verandájával. A hatás kissé fényűző volt, ugyanakkor ízléses. A fülledt levegő megtelt a kerti növények bódító illatával.

- Mekkora ez a ház?

- Mintegy hatezer négyzetméter. - A főbejárat előtt a démon még hozzáfűzte: - Nagyon szeretném, ha jó lenne itt neked.

- Biztos vagyok benne, hogy imádni fogom, ha belül egy kicsit is hasonlít arra, amilyen a külseje. - Olyan fáradt vagyok. Sabine-t kirázta a hideg.

A démon megfogta a kezét, és ajtót nyitott. Abban a pillanatban keserű sör- és cigarettaszag csapta meg az orrukat. A varázslónő a szája elé tette szabad kezét.

- Ez meg mi a pokol? - motyogta Rydstrom, ahogy beljebb mentek.

A nappaliban söráztatta Playgirl magazinok hevertek a láthatóan méregdrága antik bútorokon. Mixeres dobozok hevertek szétszórva a fapadlón. Két üres söröshordó úszkált olvadt jégkockák tetején, alattuk luxusminőségű keleti szőnyegekkel.

Rydstrom feltekintett, Sabine követte pillantását. Felettük ragyogó bronze d’ore csillár lógott, kecses, vékony karjain hegyikristály láncok füzérével. És az egyik ágán ott lógott egy… tanga.

A démon egyre dühösebb és dühösebb lett. - Ez most éppen úgy néz ki, mint Cadeon medencés háza.

Sabine-t mindez nem érdekelte. Csak egy ágyat akart… egy olyan helyen, ami nem ilyen büdös.

Ahogy a pusztítás mértékét próbálta felmérni, Rydstrom elgondolkozva annyit mondott: - Lehet, hogy Rök tette?

- Ki az a Rök?

- Cadeon szobatársa.

Nevetés hallatszott odakintről, a démon elviharzott a hang irányába, maga után ráncigálva a varázslónőt. Egy teraszra értek, amely egy manikűrollóval rendben tartott kertre - és egy túlméretezett medencére nézett. A medence dugig volt elképesztő szépségű nőkkel. Bikiniben voltak. Vagy anélkül. Mindjárt kezdődik a topless tyúkviadal.

- Meglátogattak a barátaid? - kérdezte Sabine pajkosan.

- A felét nem ismerem. Úgy nézem vagy valkűrök, vagy boszorkányok.

Boszorkányok? A varázslónő nem szokott hozzá, hogy őrök nélkül tartózkodjon a közelükben, de ezek a nők rendesen be voltak állva. Megszokásból próbát tett velük, milyen varázserejük van, de semmi olyasmit nem talált, amiért érdemes lett volna felkelnie.

Rydstrom egyetlen nőre irányította a figyelmét - egy kis szépségre, aki egy trendi kanapén ült, cigarettázott, és közben a mobilján csevegett.

Piros tangás bikinit, egy kecses kis tűsarkút és egy feszes felsőt hordott, amin ez a felirat állt: - Heels Tall… Bikini Small. - Ébenfekete haja ragyogó zuhatagként omlott a vállára.

Sabine hallotta, ahogy azt mondja: - Nem, nem fizetünk érte! - Szünet. - Mert rossz címre küldték! A szomszédban élő, idős özvegyasszonynak vetkőzött. Sejtéseink szerint ő is, meg a plasztik joystick is nála van fogságban. - Újabb szünet. - Miért, olyan a hangom, mint valami anatómusé? Honnan kéne tudnom… Halló? Hallóóóóó?

- Ez meg ki? - kérdezte Sabine.

- Kurvára meg fogom ölni.

Mielőtt még Sabine újra megkérdezhette volna, a nő észrevette Rydstromot. - Démon! Visszatértél? - A medencébe dobta a cigijét, aztán odasietett hozzájuk. - És sikerült elcsakliznod a varázslónőt a Gonoszok Csapatából! Biztos voltam benne, hogy meg tudod csinálni!

Mikor feltolta a fején a napszemüveget, hegyes kis fülei - és az üres aranyszínű szempár előtűntek. De Sabine még mindig hatalmas erőt érzett ebben a nőben.

- Nïx vagyok, a Mindentudó Sztárjósnő - nyújtotta felé a kezét.

Sabine is felemelte az övét, készen arra, hogy megküzdjön a hírhedt valkűrrel. - Rydstrom, ez meg mi a pokol? Te is tudod, hogy ellenségek vagyunk.

- Nïx semmi rosszat nem fog tenni. Megígérem.

- Nem fogok? - kérdezte Nïx faarccal. Aztán elvigyorodott, elővillantva kicsi, de észrevehető agyarait. - Ma éppen nincs kedvem megölni a démonkirály szerelmét!

- Megölni engem, valkűr? - csattant fel Sabine. - Ha akarom, olyan dolgokat mutatok neked, hogy az agyad is pépes lesz tőle.

- Már… megint - sóhajtotta Nïx, akit hidegen hagyott a fenyegetés.

Sabine mgpróbált bejutni a valkűr gondolatai közé, ami könnyen elérhetőnek bizonyult… aztán halkan fújt egyet, és pont olyan gyorsan vissza is jött onnan. Káosz, teljes káosz.

- Isten hozott a világomban! - mondta Nïx egy eltúlzott kacsintás kíséretében. - Most pedig, varázslónő, szeretnélek megnyerni a csapatom számára, úgyhogy ne veszekedjünk. És ne beszéljünk a tudodkiről. Még egy ajándékot is adok neked, megjósolom a jövődet. - Nïx röviden az égre pillantott, aztán vissza Sabiné-re. - A testvéredhez két órán belül megérkezik a madárfutár az üzeneteddel. Galambszar borítja ugyan, de azért olvasható.

A valkűr tudott az üzenetről. - És Lanthe aggódik? Biztonságban van?

- Biztonságban van - felelte Nïx. - Mármint jelen pillanatban. Ez egy időazonos idézet, így nem feltétlenül alkalmazható jövőbeli állapotokra. Hogy aggódik-e? Lanthe érzi, hogy a démon mellett biztonságban vagy… nem gondolja, hogy Rydstrom bármilyen módon ártani akarna neked.

Sabine annyira megkönnyebbült, hogy már szinte hálás volt a valkűrnek.

- Hú! A varázslónők-ők-ők mindig irigylésre méltó cuccokban járnak - állapította meg Nïx. - És ez az alapozó! - Végighúzta a mutatóujját a szeme alatt, aztán le az arcán.

Bókjáért cserébe Sabine annyit mondott: - Én meg azt gondoltam… nagyobb vagy.

Rydstrom közéjük lépett. - Nïx, megmagyaráznád nekem, mi a…

- Démorázsló! - kiáltott fel hirtelen a valkűr. - Igen, igen, hát persze!

- Az meg micsoda? - kérdezte Rydstrom, mint aki hozzá van szokva a jósnő ilyen jellegű közbeszólásaihoz.

Nïx derűsen bólintott. - Így kell majd neveznünk a félig démon félig varázsló félvéreket.

Sabine kérdően nézett Rydstromra, de a démon megrántotta a vállát. - Igen Nïx, ez egészen jól hangzik, de most először is tudnom kell, mi folyik itt.

- Hallottuk, hogy kicsit elmennek itthonról a népek - magyarázta Nïx. - És népek alatt itt téged, Cadeont, meg Rököt értem. A Val Hallban nincs medencénk, meg nekik sincs az Állati Boszorkányok Házában - bökött hátrafelé a válla fölött a lubickoló boszorkányok felé. - Úgyhogy beköltöztünk.

- Akkor most költözzetek ki! És takarítsátok ki a házamat!

Nïx szalutált, aztán két boszorkányra mutatott, akik a közeli kanapékon terpeszkedtek: - Hé, ti ketten! Csinálhattok egy takarítós varázslatot.

Az egyik azt hadarta: - De Nïxi, én most tényleg elő-másnapos vagyok.

Nïx szeme elkerekedett. - Csináljátok, különben szétküldöm a fotókat!

A boszorkány sírva rázta az öklét az ég felé: - A pokolba, valkűr! A pokolba veled és a digitális cuccaiddal!

Nïx a többiek felé fordult és azt kiáltotta: - A partinak vége, a démonkirály nyomorék! Mármint hazatért! A démonkirály hazatért!

Zsörtölődött az egész bagázs, a legtöbben tántorogva másztak ki a medencéből. Egy bögyös, sötét hajú boszorkány lejtett el mellettük egy szál tangában. - Csá, nagyfiú - dorombolta. - Emlékszel rám? Carrow! Mariketa legjobb barátja. - Végighúzta az ujját a démon mellkasán, ahogy elhaladt mellette.

Sabine csak azért hagyta életben „Carrowt”, mert Rydstrom nem fordult meg utána, hogy hátulról végigmérje.

A takarító boszorkányok dolgozni kezdtek, körülöttük minden vibrált a varázserőtől. Hangok szűrődtek ki bentről.

A padló makulátlan lett, a szemét eltűnt. A pár néhány perc alatt végzett. Adtak egymásnak egy ötöst - de mellécsaptak.

- Na, máris jobb a helyzet - állapította meg Nïx, aztán Sabine-hez fordult: - Kedveském, maga kicsit nyúzott. Pihennie kéne.

- Igaz, megmutatom a szobánkat - mondta Rydstrom, és Sabine derekára tette a kezét. - Nïx, mindjárt visszajövök - szólt oda a válla fölött, miközben befelé irányította a varázslónőt.

Most, hogy a bűz elszállt, és a kosz is fel volt takarítva, Sabine a palota újabb részleteire lett figyelmes, a fényűző faburkolatra, és a hihetelenül magas plafonra. A fejük felett lustán jártak a ventillátorok. A démonnak volt ízlése.

Mikor a felső szinten egy tágas szobába értek, a démon megszólalt: - Ez a miénk. - Hatalmas volt, egy elkülönített részen még ülőgarnitúra is volt benne. Az erkély a medencére nézett.

Az ágy is méretes volt, a varázslónő mohó pillantása a gazdagon díszített ágyneműn akadt meg. Leült az ágy szélére, levette a bakancsait, Rydstrom pedig egy fiókos szekrényhez lépett, és egy pólót húzott ki belőle.

- Itt van, ezt fel tudod venni…

Mire megfordult, Sabine már levetkőzött, bebújt a takarók alá, és már szinte aludt is.

Rydstrom lement, és Nïxhez fordult: - Erre a zűrzavarra most egyáltalán nem volt szüksége, valkűr. És nekem sem - simított végig a szarván.

Az átkelés kimerítő volt. És biztos volt benne, hogy Sabine ezt nem ismerné be, de úgy látta, hogy eléggé felzaklatta magát Puck könnyes szemű búcsújától. Homlokát ráncolva annyit mondott: - Ez most így elég… kényelmetlen. Ez a démonfiú kényelmetlen helyzetbe hoz.

- Ó, te piszok démon, így elhasználni a varázslónődet! - Nïx őröltnek tűnt, mint mindig. - Ő nem olyan, mint azok a te illedelmes kis démonnőid, ha érted, mire gondolok.

- Tudom. - Ó, istenek, és mennyire boldog volt ettől! - A pokolba Nïx, néhány vendéged még mindig ott van a medencében.

- Elrendezem. - Odakiabált a többieknek: - Hé, boszik, láttátok azt a vörösfejűt, aki az előbb abban az őrületes ruciban erre járt?

Az egyik visszakiabált: - Az, amelyik varázslónőnek volt öltözve? - Egy másik pedig megjegyezte: - Simán hazavágnám.

- Nos hát, ő igazi varázslónő. Ő Sabine, az Illúziók Királynője…

Erre aztán nekiindultak a medence széle felé, néhányan pedig kiabálni kezdtek: - Az a kurva el fogja lopni a varázserőinket! - Elmebeteget csinál belőlünk! - Hol van a toxipipám?

Nïx elégedett bólintással konstatálta: - Szerintem Sabine bevezetése New Orleans szövetségi társadalmába tele lesz ehhez hasonló izgalmas pillanatokkal.

- És Sabine itt biztonságban van? Mikor akar Omort lecsapni?

- Nos, volt azért egy kis előnye a házadba való behatolásunknak - a boszorkányok védővarázslattal látták el a környéket. Valami rendőrtiszt miatt, aki Carrow után jött, mert előzetesbe rakták - vonta meg a vállát. - Na mindegy. A lényeg az, hogy csak az léphet be meghívás nélkül a területedre, aki itt lakik.

A démon azt tervezte, hogy csapdákat állít. De ez így azért jobb volt. - Meddig tart a varázslat?

- Amíg nem tiltod le a hitelkártyádat, amit a fiókodban találtam.

Rydstrom nagy levegőt vett, próbált türelmet erőltetni magára.

- Azt is mondtam nekik, hogy rakjanak varázslatot a fegyvertáradra, nehogy betörjenek. Tudod, elő kell készülni a Kard érkezésére.

Rydstromnak méretes, kőből készült fegyverraktára volt a dolgozószobájában. Le is lehetett zárni. Így pedig nyilván sérthetetlen volt. - Ezek szerint az öcsém errefelé tart. Biztonságban van?

- Igen, igen, de most már elég ebből a szolgai hálálkodásból. Már tudom, hogy a segítségem nélkülözhetetlen, és hogy az első lányodat Nïxnek fogod nevezni. Kérdésedre válaszolva Cadeon jól van. Magához vette a kardot, és ezzel hatalmas kockázatot vállalt magára. - Megveregette az arcát. - Meg a több millió dolláros Veyronodat is összetörte…

- Mit csinált? - Az az autó volt Rydstrom öröme és büszkesége. Csak háromszáz darab volt belőle az egész világon, és határozottan megtiltotta Cadeonnak és Röknek, hogy hozzáérjenek.

- Tulajdonképpen Holly, az unokahúgom törte össze. Ami természetesen hőssé tette a valkűrök között. Totálra zúzni a démonkirály hétszámjegyű masináját? Soha többé nem fizet biztosítást…

- Először is miért hagytad, hogy Holly Cadeonnal menjen?

- Talán mert huncut vagyok?

- És Cadeon… átadta Hollyt Grootnak?

- Ja. Cadeon a bratyit választotta a csajszi helyett. De Holly, a kis harcos végül teljesen egyedül kiszabadult. Ne nézz már ilyen döbbenten. Mégiscsak az én unokahúgom - válaszolta Nïx a haját bontogatva. - Szóval végül Cadeon kirabolta Grootot.

- És akkor Cadeon és Holly most együtt vannak?

- Cadeon odaadta egy pszichotikus gyilkosnak. Most nem igen csicsereg tőle. De ne aggódj. Fel fog bukkanni, amikor rájön, hogy Cadeon egész idő alatt a szöktetését tervezgette.

Rydstrom kissé megnyugodott, mikor ezt hallotta, de a saját helyzete miatt még mindig feszült volt. Hat napom van, hogy Sabine-t megnyerjem. Otthonába hozta aráját, aki most meztelenül fekszik az ágyában. Azt remélte, éjjel meg is kapja.

És ettől ideges volt. Szerelmeskedni akarok vele… jóvá akarom tenni előtte a dolgokat.

- Minden rendben fog menni ma éjjel, tigris. Nyugi.

Utálta, hogy Nïx ilyen könnyedén a fejébe lát. - Ezt most mint jósnő mondod?

Nïx a fejét rázta. - Inkább mint egy olyan nő, aki háromszáz évig élt. Úgyhogy most el is pályázok.

- Hívj fel, ha bármi újat hallanál Cadeonról.

- Majdnem oké. Majd hívlak. - Aztán a válla fölött még odasúgta: - Nagy égzengés készülődik, Rydstrom. Elég kemény lesz. Jobb lesz rá felkészülni.

A démon az eget vizsgálta. Egy felhő sem csúfította az égbolt kékjét.

37

- Ébredj már, a pokolba! - Sabine felugrott az ágyban, és körbepillantott maga körül. - Van itt valaki? - motyogta, de nem látott senkit a luxusszinten berendezett szobában. Mennyi ideig lehetett kiütve? Már sötét volt odakint.

- Fent vagy már? - kérdezte egy hang, és a szavak abban a pillanatban Sabine gondolatai között szólaltak meg.

- Lanthe?

- Ó, istenem, Ébi! Már az egész várost felkutattam érted!

Sabine lelógatta a lábát a magas ágy oldalán. - Te most… itt vagy?

- Megkaptam az üzenetedet Torninban, és nyitottam ide egy kaput. Óránként végigfésültem a helyet.

- A vrekenerek…

- Mindenütt ott vannak. De most vissza kell mennünk a dózisodért. Hol vagy?

- A démonnál. A házában. - A házunkban.

- Meg tudsz szökni tőle?

- Másképp állnak már közöttünk a dolgok - ismerte be Sabine. - Egyfajta egyezséget kötöttünk.

- Nagyon jó! Csinálok neked még egy kaput hat nap múlva, és akkor vissza is jöhetsz. De most egyelőre velem kell tartanod!

- Mi történt?

- Omort hazudott - a morsus egy héttel korábban le fog csapni rád, mint gondoltad.

- Mit csinált? - Ó, az a szörnyeteg! Mikor legközelebb találkozik vele, a legszörnyűbb rémálmait fogja megmutatni neki. Olyan jeleneteket vetít le neki, amilyeneket még ő sem tud elviselni.

- Ez így igaz. Ő maga vallotta be nekem. Ébi, Torninban káosz uralkodik. A vámpírok megléptek. A tűzdémonok is nyüzsögnek. És Omort kis híján elvette a varázserőimet, hogy aztán meggyilkoljon.

- Akkor nem mehetsz vissza oda!

- Meggyőztem arról, hogy soha nem fogadnád el őt, ha kárt tenne bennem. Omort még mindig hisz benne, hogy ti ketten össze fogtok házasodni. Most pedig rá kell jönnöd arra, hogyan juthatsz ki a házból, és kövesd a hangomat a kapuig. Nem vesztegethetünk több időt…

- Nem hagyhatom itt Rydstromot egy szó nélkül - válaszolta Sabine.

- Most hülyéskedsz? Remélem gyerekek, hogy jól mennek a dolgok, de ez most nem a bizalomjátékok ideje.

Sabine hallotta, hogy nyílik a hálószoba kazettás ajtaja, úgyhogy gyorsan láthatatlanságba burkolózott, aztán egy illúziót hozott létre magáról, mintha szép csendben aludna.

Rydstrom csak nézte alvó alakját, arckifejezésén egyértelműen a büszkeség jelei mutatkoztak. Sabine a fejébe férkőzött, csak egy pillanatra.

„Az én arám… az én ágyamban. Végre.”

Aztán megváltozott az arca, kicsit mélyebb lett a ránc a két szemöldöke között.

- Ó, istenek, Lanthe. Rydstrom éppen az illúziómat méregeti, és úgy néz ki, hogy… szerelmes.

- Láttad azt az arckifejezést? - kérdezte Lanthe sóvárgó hangon. - Összehúzta a szemöldökét az erős érzelemhullámtól?

- Igen. És amikor kifelé ment a szobából, egy kicsit megdörzsölte a mellkasát.

- Mintha a szíve fájna?

- Ilyesmit eddig még csak a tévében láttam - mondta Sabine. - Lanthe, el kell neki mondanom… mindent.

- És az pontosan miért is lenne jó? - vetette közbe Lanthe. - Mert amíg te közlöd vele, hogy éppen arra a helyre utazol, ahová egyébként soha nem engedne el, belőlem vrekenereledel lesz.

Ha Sabine megmagyarázza Rydstromnak ezt a méregdolgot, nem valószínű, hogy hagyja őt csak úgy visszasétálni Omorthoz. És ha megmondja neki, hogy ha nem megy át ezen a kapun, akkor meg is halhat, a démon még a végén itt próbálna meg segítséget szerezni. De nincs ebben a birodalomban senki, aki a morsus erejétől megvédhetné.

Bár mindezt tudta, Sabine mégis ajkát harapdálva tépelődött, mit tegyen. - Nagyon rossz megoldásnak tűnik csak úgy kisurranni a házából.

- Most már kétségkívül száz százalékig szerelmes vagy, csak a szerelem hülyíthetett el ennyire! Még fontolgatni sincsen semmi értelme. Néhány napon belül visszajöhetsz!

- Írhatnék neki egy le…

- Ébi, szárnysuhogást hallottam!

Sabine egy pillanat alatt talpra ugrott. - Jövök! - Felrángatta a bakancsát, aztán felkapkodta a ruháit. Otthagyta az illúziót az ágyán, láthatatlanságban tartotta magát, aztán kiosont a szobából.

Hallotta a démont, ott járkált a házban. Kitért előle, aztán egy hátsó ajtó felé vette az irányt, hogy kijuthasson. Kirohant az épületből az éjszakába, aztán kapkodva magára húzta a szoknyáját és a felsőjét.

Rydstrom rögtön a nyomába ered, ahogy észreveszi, hogy nincs ott - csak remélheti, hogy még előtte a kapuhoz ér.

- Lanthe?

- Csak kövesd a hangom! Valami parkban vagyok.

Minden utca ugyanúgy nézett ki, olyan volt az egész, mint valami labirintus. Eleredt az eső, először csak szemerkélt, aztán egyre erőteljesebben esett. Nemsokára villámok hasítottak végig az égen. Hatalmasat dörgött. Zuhogni kezdett az eső, mintha dézsából öntenék.

- Lanthe?

- Itt vagyok. Elég ütős időnk van.

Sabine észrevett egy parkot a távolban. - Beszélj hozzám!

- Már közeledsz.

- Látok egy… - Sabine megbotlott, amikor a démont meghallotta. A nevét üvöltötte, a hangja úgy visszhangzott, mint valami ágyúlövés.

Elkezdte az üldözést. És elég dühösnek tűnik.

- Lanthe, elindult utánam! - Semmi válasz. - Lanthe? Hol vagy?

A húga válaszolt, de gyengébb volt a hangja. - Mondjuk úgy, hogy kénytelen voltam egy kis kitérőt tenni.

- Messzebb kerültél tőlem? Mit csinálsz?

A hangja már alig volt több suttogásnál. - Éppen néhány szárnyas szörnyeteg elől szaladok. Te?

- Menekülök egy kétméteres démon elől…

38

Rydstrom visszament, hogy újra megnézze, és kinyújtotta felé a kezét, hogy a haját megsimogassa.

És csak illúziót talált, semmi mást. Hosszú ideig csak bámult maga elé, és nem hitt a szemének.

Sabine becsapott. Nyilvánvalóan soha nem akart maradni igazán. Újabb hazugság. Egyszerűen… faképnél hagyta.

De miért! Kirohant a házból a viharba, és a nevét üvöltötte. Hol a pokolban van most? Megérezte az illatát, több mérfölddel odébb lehetett.

Utána rontott, követte, csak az öszöneire hallgatva. Felázott utcákon rohant végig, a düh minden lépéssel egyre jobban elöntötte. Dühöngő énje csak arra vágyott, hogy megjelölhesse.

Nem hordozza magán a jelet… nem vagyunk házasok.

Észrevette a varázslónőt, ahogy egy kis park felé közeledik, pocsolyákon suhanva keresztül. Belehunyorgott az esőbe. Olyan helyet vett észre a távolban, ahol szórt volt a levegő - egy kapu lehetett az. És Sabine egyenesen arra tartott.

Nem veszíthetem el. Karjaival a levegőt pumpálva igyekezett nagyobb sebességre bírni magát, aztán utána ugrott. A csípőjénél ragadta meg, és lerántotta a sáros fűbe.

- Azt mondtad, velem akarsz maradni! - Akadozó lélegzettel lökte Sabine-t a hátára. - Elhitetted velem, hogy bízhatok benned. És már futsz is vissza Omorthoz!

- Nem… igen… Rydstrom, meg kell hallgatnod! - pillantott fel rá, a zuhogó eső az arcát csapkodta.

Rydstrom maga után húzta, karmait a combjába vájva. - Miért? Minden egyes szó hazugság, ami a szádat elhagyja! Hányszor kéne még megengednem, hogy becsapj?

Azt hitte, hogy majd megmenekülhet tőle? A hazug varázslónő még megfizet ezért.

A démon szeme könyörtelen obszidián fénnyel villogott az éjszakában. Az eső fájdalmasan zuhogott, Sabine még soha nem érezte így magát. A cseppek olyan erősen csapódtak a szemébe, hogy alig látott, és saját magát sem hallotta.

- Azt terveztem, hogy jó leszek hozzád - recsegte Rydstrom. - Hogy majd szerelmeskedünk. De már nincs tovább.

Mikor a démon kibontotta az övét, Sabine szeme elkerekedett. - Na, ezt ne! - kiáltotta, körmét arcába és mellkasába vájva.

Rydstrom üvöltött dühében, aztán megragadta Sabine csuklóját, és a háta mögé erősítette az övével.

- Rydstrom, ne! Történt valami! Démon, hallgass meg! Itt van a húgom…

- A húgod nincs itt, Torninban van. Az én kastélyomban! Az otthonomban! - válaszolta sötéten villogó szarvakkal.

- Nem akarok tőled több hazugságot hallani!

- Kérlek, Lanthe veszélyben van… - Szavai el-elakadtak, ahogy próbálta megmagyarázni a dolgot Rydstromnak, közben pedig Lanthe hangját, és a szárnysuhogást hallgatta. - És a vrekenerek is mindenhol ott vannak!

A démon befejezte a kötözést, aztán visszapörgette Sabiné-t, hogy szembekerüljön vele. Nem is hall engem. - El kell mennem hozzá! - kiabálta Sabine újabb próbát téve, de nem lehetett beszélni vele, nem hatották meg az érvek. Összezavartam. Rydstromot, aki olyan racionális, olyan megfontolt volt. - Ha bármi is történik vele… - A szíve majd szétrobbant, úgy féltette Lanthe-t. Ez a félelem aztán émelygéssé és végül dühöngéssé erősödött. - Nincs jogod fogva tartani - ordította. - Nincs jogod rám támadni és a sárba nyomni!

- Hazudtál - meg is fogsz fizetni érte.

- Szálj le rólam, te állat! Engedj el, most rögtön!

- Soha Sabine, soha! - A karjára emelte, aztán a vállára, és hazaviharzott vele.

- Ne! - sikoltotta a varázslónő, miközben a démon távolodott vele a kaputól, egyre messzebb Lanthe-tól. - Ne vigyél vissza! - Bár az eső csendesedett, még mindig nem hallotta a testvérét.

- Magamnál tartom, bármilyen áron - motyogta maga elé Rydstrom. - Az ágyhoz fogom láncolni, ha kell. A bennem lévő démon ma éjjel kielégülést nyer…

Sabine hátranézett a válla felett, és összerázkódott. Hol lehet a húga? Vissza kell mennie hozzá, meg kell menekülnie Rydstromtól.

Mikor a szélvihar véget ért, a varázslónő újra megkísérelte, hogy elmondja, mi van Lanthe-val. De mintha a falnak beszélne. Nem hallgatta meg a démon akkor sem, amikor már visszatértek a házba, még akkor sem, amikor levetkőztette. És még akkor sem, amikor nagy léptekkel kiment, és láncokat talált, hogy az ágyához köthesse a varázslónő testét.

Egy ilyen nővel nem is nagyon bánhat máshogy az ember.

Rydstrom nem sokat fogott fel abból, amit Sabine mondott. Nem akart több hazugságot hallani tőle. Csak meg akarom jelölni.

Sabine az ágyon feküdt, vizes, vörös haja szétomlott a feje körül, sápadt teste szétterülve remegett. A démon levette a nadrágját, aztán rámászott.

A varázslónő szeme vadul villogni kezdett. - El kell engedned! - kiabálta. - Vissza kell mennem.

Ne csinálj semmi olyasmit, ami jóvátehetetlen… De kénytelen volt megtenni, mert másképp nem maradt vele. Meg kell jelölnie.

A lába közé térdelt. - Lassan akartalak magamévá tenni. - Amikor ráfeküdt, a tenyerébe kapta az arcát. A farka lüktetett Sabine forró nemi szervéhez szorulva.

Össze kell szednem magam. Egyszerűen megőrjít! Annyira összezavar…

- Ne tedd ezt velem, démon! - nézett rá könyörgő szemekkel.

- Az mondtad, velem maradsz. Hittem neked.

- Rydstrom, segítenem kell Lanthe-nak, a testvéremnek. Ha nem megyek vissza, meg fogják ölni. Ha hiszel abban, hogy visszajövök hozzád, úgy is lesz.

- Azt hiszed, vége lett volna közöttünk mindennek, ha visszamész Omorthoz? Elmentem volna érted. - Nekinyomta a farkát, és a fülébe súgta: - Cwena, amikor mi külön vagyunk, az csak azért van, mert még éppen feléd küzdöm magam.

- Ha most ez megtörténik, el fogsz engedni? - kérdezte kétségbeesetten. - Akkor fogj meg, tégy a magadévá, csináld amit kell, de aztán engedj el.

- El kell viselned a harapásomat.

- Akkor gyerünk! Csináld!

- Tudod, mit kell mondanod, varázslónő.

- Azt akarod, hogy megesküdjek, démon? Meg is teszem! Esküszöm ne…

- Nem! - emelte Sabine szájához a kezét. Ezt nem akarta. Nem akarta megtörni. Amikor a varázslónő elcsendesedett, elvette a kezét.

- Hát… hát nem ezt akartad, démon? - kérdezte.

- De… nem! - Elengedte, leült az ágy szélére, és a homlokát szorongatta. Gondolkoznom kell.

- Akkor mit? - kiabálta Sabine láncaiban vergődve.

A démon felkelt és járkálni kezdett. Gondolkozni…

- Mit akarsz, mit tegyek, démon? Mit akarsz?

- Nem tudom! - üvöltötte, és egy ökölcsapással átütötte a falat. - Azt akarom, hogy érezz valamit. Irántam. - Aztán már megint rajta volt, és a tarkóját szorította. - Mert egyszerűen kiszakítod azt a rohadt szívemet a mellkasomból!

- Én érzek valamit irántad, démon. Tégy a magadévá, és jelölj meg, hogy a tiéd vagyok. Örökre.

Álombéli szavak. Nem tudott rájönni, mi van még mögöttük, nem látta, milyen trükköt rejtegetnek. Sabine éppen azt mondta neki selymes nyelvével, amit hallani akart. A varázslónő megnyugtatta a benne élő szörnyeteget.

- De akkor el kell engedned. Vissza fogok térni hozzád!

Nem tudok gondolkozni… semmi visszavonhatatlant… A démon újra felemelkedett, aztán a fürdőszobába tántorgott. Odabent a falnak támasztotta a homlokát és a tenyerét, aztán belevájta a karmait, igyekezett összeszedni magát…

Cadeon öreg kamionjának összetéveszthetetlen hangját hallotta a kocsibehajtó felől. Nagyot káromkodott, magára rántott egy farmert, aztán ment, hogy elállja az útját, még mielőtt a kulcsát használhatná.

Mikor csikorogva kicsapta az oldalajtót, Rydstrom gondolatai még Sabine körül forogtak, de azt azért valamennyire észrevette, hogy Cadeon… fáradtnak tűnik.

- Rydstrom? - bökte ki Cadeon hitetlenkedve.

A démonnak csak sejtései voltak arról, hogyan is nézhetett ki. Nem volt rajta ing és cipő, és éppen akkor gombolta be a nadrágját. Cadeon tekintete összeszorított arcizmaira, feszültségtől görcsös vállára, a mellkasáról és arcáról csurgó vékony vércsíkokra tévedt.

- Most azt akarod, hogy idekint ácsorogjak? Nyisd ki az ajtót!

Rydstrom befelé bámult a házba. Az álma. Sabine majdnem elvette tőle. Akár gyűlölhetné is ezért.

- Megijesztesz engem, ember. Engedj be, és mondd el, mi történt. A legutóbbi, amit hallottam felőled az volt, hogy Sabine fogságban tart.

Mivel Rydstrom nem válaszolt, Cadeon megszólalt: - Torninba vittek, nem? Harcoltál Omorttal, és megmenekültél?

Rydstrom végül megrázta a fejét.

- Akkor hogy a pokolba menekültél meg? Tornin börtönéből senki meg nem szökhet.

- Volt egy ütőkártyám - válaszolta nyers hangon. Mit csináljak, hogy Sabine maradni akarjon?

- Nem nézel ki túl jól. Minden rendben?

- Rendben lesz - nézett hátra Rydstrom újra a válla fölött. - Hamarosan.

- Megvan a kard - nyújtotta át neki Cadeon. - És Grootot is megöltem.

Rydstrom elvette a fegyvert, alig pillantott rá. Elszaladt tőlem. Miután elhitette velem, hogy velem akar lenni.

Cadeon zavarba jött, úgyhogy tagoltan megismételte: - Ez az a kard, ami meg fogja ölni Omortot.

- Tavasszal háborúba megyünk. Légy készen.

- Ez minden mondanivalód? Ennyit a szánalmas hálálkodásról, meg a vállveregetésről? - Cadeon hangja minden egyes szóval egyre hangosabb lett. - Ha tudnád, min mentem keresztül, hogy ezt az átkozott cuccot megszerezzem, és hogy milyen veszélynek tettem ki arámat… Ó, és csak hogy tudd, a Veyronod elveszett, és kibaszottul nem is kerül elő többé…

- Van ott valaki? - kiáltotta Sabine. - Ó, az istenekre kérlek, segíts! - zörgette meg a láncot. - Akaratom ellenére fogva tartanak!

- Ez Sabine? - vetette oda Cadeon. - Ő volt az ütőkártyád?

- Kérlek, segíts!

Rydstrom keményen ránézett, szinte megtiltva Cadeonnak, hogy bármit is tegyen.

Cadeon közömbös hangot erőltetett magára, és azt mondta: - Szóval van egy gonosz varázslónő az ágyadhoz láncolva?

Rydstrom tudta, mit hisz az öccse. - Ő az enyém - háborgott. - Kurvára azt csinálom vele, amit csak akarok. És ez semmi ahhoz képest, amit ő tett velem - kapott rajta a dolgon, és eszébe jutott, milyen megaláztatásoknak vetette alá a varázslónő. Az emlékek azért is voltak fájdalmasabbak, mert elhatározta, hogy jó lesz hozzá, és azt tervezte, hogy teljesen megbocsát neki, amiért olyan rosszul bánt vele. Ökölbe szorult a keze.

- Hé, hé, ezért még nem kell kiütnöd, testvér. Ne is törődj vele! - de azért erősen fürkészte Rydstromot.

- Ha végzek vele, meg foglak keresni.

Ahogy az ajtót becsukta, még hallotta, ahogy Cadeon az motyogja: - Bassza meg, ez most azt jelenti, hogy már nem én vagyok a rosszfiú a családban?

Mielőtt bezárta volna a kardot a fegyverraktárba, a fürdőszobához vitte, hogy megmutassa Sabine-nek, mit kapott. - Ez a kard fogja megölni Omortot.

Megcsillant a fényben, Sabine szeme pedig a démon minden egyes mozdulatát követte, ahogy a fegyver súlypontját vizsgálta, köröket suhintva vele maga mellett.

- Hamarosan visszatérek Torninba a fejéért. Örülni fogsz neki? Hogyan érintene téged a testvéred halála?

- Mintha egy olyan város időjárásjelentését hallgatnám, amit nem is ismerek.

- Csaknem szeretném, hogy lojális legyél hozzá.

- Hát nem érted? Soha nem fogsz elég közel kerülni ahhoz, hogy azt a fegyvert használni tudd. Alig hagyja el Tornint. Őrök és varázscsapdák veszik körbe a nap minden órájában. A pokolba veled Rydstrom! - a csuklói már véreztek. - Eressz el!

Démon elfordult tőle, és elhagyta a szobát. A dolgozószobája felé menet lepillantott a kardra - a legkiválóbb darab volt, amit valaha a kezében tartott. Olyan volt a fegyver, mintha a karja kiterjesztése lenne.

Nem is vágyhatott volna többre, mégis alig vetette rá a tekintetét. Az öccse az életét kockáztatta, hogy megszerezze ezt neki, és Rydstrom egy szóval sem köszönte meg.

Cadeon az imént úgy nézett rá, mint valami őrültre.

Azt hiszem, nem is tévedett.

39

Lanthe megkönnyebbülten engedte el magát. - Lanthe, merre vagy? - Még egyszer hallotta testvérének hangját, amikor segítségért kiabált, de aztán újra a semmibe veszett.

Halványan annyit hallott: - Igazi nagymadarakat próbálok becsapni. Veled mi történt?

- A démon elkapott, és az ágyához láncolt.

- Mit csinált? Amint végre megszabadulok ezektől a seggfejektől, a démon után megyek.

- És mit akarsz tenni vele? Nyitsz neki egy kaput a halálba? - válaszolta Sabine. - Távol tudod tartani magadat a vrekenerektől még egy kicsit? Várj, hallom, hogy közeledik… csak maradj a közelben!

Rydstrom visszatért hozzá, sötét szeme fájdalmas zavartsággal villogott. Felé mozdult, de ahelyett, hogy megérintette volna a testét, kezdte eloldozni a köteleit.

Sabine visszatartotta a lélegzetét. Most tényleg elengedi?

- Tudod, mit láttam, amikor azt mondtad nekem, álmodjak a legtitkosabb vágyaimról? - kérdezte a démon éles hangon, miközben levette a láncot a bokájáról. - Rólad és a fiadról álmodtam. És boldogok voltunk, Sabine. Képes voltam rá, hogy boldoggá tegyelek téged… és hogy megvédjelek. Leírhatatlan érzés volt.

- Lanthe, most oldoz el, úgyhogy tarts ki még egy kicsit!

- De most már tudom, hogy ez nem fog megtörténni - folytatta Rydstrom.

Mikor elengedte, Sabine lábra pattant, és elhátrált előle, de a démon csak lehuppant az ágy szélére, arca fáradt volt, állán a varázslónő körmeinek nyoma.

- Lanthe, itt vagy még? - Sabine csak annyi időt hagyott magának, hogy a pólót felvegye, amit a démon kikészített neki, aztán nekiindult.

Az ajtóhoz érve annyit mondott: - Nézd, Rydstrom, hat nap múlva visszajövök. Megígérem.

- Nem, nem jössz vissza. Végeztem, Sabine.

Sabine megpördült maga körül. - Mi? Rydstrom, ne…

- Ez nem én vagyok. A legrosszabbat hozod ki belőlem - mondta a fejét a kezébe támasztva. A gyászolók mozdulata ez, vagy azoké, akik rádöbbennek, hogy amire vágytak, örökre elveszett.

Lemondott róla. Sabine pedig meg akarta kérni, hogy ne tegye. Meg is szerette volna magyarázni, miért ne. De Lanthe ott volt kint egyedül, védtelenül.

- Csak folytanánk egymás kínzását. Nem akarom, hogy visszagyere - mondta halkan, de a hangja acélos volt.

- Démon, várj…

Rydstrom a szemébe nézett. - Ne gyere ide vissza többé.

Mikor érezte, hogy az alsó ajka remegni kezd, láthatatlanná tette magát. Mégegyszer rápillantott, aztán kirohant a szobából.

- Ébi, ott vagy? Mi történik?

- Ő… ő éppen most szakított velem.

- Mi? Hát, egyébként sincs szükséged rá!

- Az istenekre, Lanthe, azt hiszem nagyon is szükségem van.

Lanthe levegőt alig kapott, úgy rohant, és egyre jobban eltévedt. Neki és Sabine-nek semmiféle tájékozódási képességük nem volt. Nem az előbb ment el amellett a teniszcipő mellett, ami ott lóg a felsővezetéken?

Végig a nyakát forgatta, az eget és a fákat pásztázva, hogy vannak-e vrekenerek. De aztán mintha sikerült volna otthagyni őket.

Legalább két tucat volt belőlük. És amikor először vette észre őket, ahogy ott kuporognak egy öreg tölgyfa ágain, mintha Thronos ijedt arcát pillantotta volna meg…

- Most jutottam ki a házból.

Lanthe annyira megkönnyebbült, hogy majdhogynem szökdécselni kezdett. - Akkor húzzunk a pokolba innen. A vrekenereket leráztam, úgyhogy csak annyit kell tennünk, hogy megkeressük a kapuhoz vezető utat. Emlékszel, merre van a park?

- Most viccelsz?

- Azt gondolná az ember, ez azért nem olyan nehéz. - Egyik utca nyílt a másik után, ajtók egymás után, amelyek közül választani kellett. Végigsprintelt az egyiken, a nedves járda gőzölgött alatta, aztán egy következőn is elindult.

- Várj! Azt hiszem, már látom - rohant egy tágasabb tér felé… ez lehetett a park. - Itt vagyok! - Látta a kaput, ott volt előtte, kevesebb mint ötven méternyire. - Kövesd a… - de aztán ahogy tovább haladt, a nyakán lévő apró pihék az égnek meredtek.

Lanthe rémülten nézett fel.

Vrekenerek mindenfelé. A fák ágai teleszórva, és a földön is ott voltak, teljesen körbevették. Csapdába ejtették, a kaput használták csalinak. - Ó, egek, hiszen ez csapda! Itt vártak ránk! Ide vezettek, hogy téged is idehozzalak.

Ha Sabine-t nem ragadja el a démon, már elfogták volna. - Ébi, ne gyere ide. Ez a hely hemzseg a vrekenerektől!

- Már úton vagyok!

Lanthe megint észrevette Thronost. Ott gubbasztott egy ágon, hosszú, fekete kabátjában, úgy nézett ki, mint a Kaszás. Elvigyorogta magát, az arcán égtelenkedő hegek megnyúltak a bőrén. Aztán könnyedén a földre huppant.

A seggfej azt hitte, már el is kapta Lanthe-t.

Lehet, hogy egy veszélyes helyzet visszaadhatja a varázserejét, és újra képes lesz a meggyőzésre? Ennél ez már nem is igen lehetne veszélyesebb. Miért ne tehetne egy próbát?

Thronos kézjelére egy villanásnyi idő alatt mind támadni kezdett. Lanthe visszafojtott lélegzettel sprintelt a kapu felé.

Voltak, akik a feje fölül repültek rá, mások futva üldözték, ő pedig összegörnyedt, aztán nekilendült. - Hagyjatok! - kiáltotta. Most mintha összerázkódott volna valami erőtől!

Anélkül, hogy lassított volna, hátranézett a válla fölött. Azok, akik a földön voltak, megálltak. A levegőben repülők egy helyben repültek tovább. Mindenki, kivéve Thronost, aki láthatóan a fogát csikorgatva próbált ellenállni a parancsának.

Gonosz arccal sántikált felé, szárnyait ellenségesen tárta szét. Egyre közelebb ért hozzá…

Lehet, hogy meg kéne keresnie Sabine-t? Vagy próbálja meg elvinni őket innen, hogy a nővére átjuthasson a kapun…

Kezdték egyre többen lerázni magukról a parancsot, és újra feléje indultak. Lanthe pánikba esett, és csak rohant előre, aztán fejjel a kapuba ugrott, és már félúton volt tornini szobája felé. Thronos ott volt a nyomában, elkapta a lábát a küszöbön. Lanthe bevitt egy lórúgást az arcába. - Vissza! - parancsolta.

Egyértelmű volt, hogy a vrekenernek nagy csatát kellett vívnia, hogy ellenálljon, de végül hátralépett.

- Hol vagy? - kérdezte Sabine.

- A kapunál.

- Akkor zárd be!

- És veled mi lesz?

- Hat nap múlva még mindig megpróbálhatom! - kiáltotta. - De ha most téged elfognak, esélyem sem marad.

- De...

- Ezt kell tenned!

- Visszajövök érted! - Összeszorította a fogát az erőlködéstől, ahogy kezdte lepecsételni a kaput, le kellett zárni az általa okozott repedést. Az ajtónyílás szélei, mint valami seb varratai, kezdtek összehúzódni, mintha gyógyulnának. - Ébi! Tarts ki, amíg vissza nem jövök!

Mielőtt a nyílás összeforrt volna, Thronos betolta a bakancsát. Szélesre tárt szárnyakkal, és ezüstösen csillogó szemmel nézett le Lanthe-ra.

Lanthe gonosz mosollyal viszonozta. A kapu sebe gyógyulni kezdett - semmi nem tarthatta nyitva többé a nyílás széleit. Hallotta a vrekener kiáltásának visszhangját, amikor a lábát levágta, aztán hátrazuhant szobája padlójára, és csak kapkodott levegő után. Találnom kell egy vámpírt, valakit, aki vissza tud teleportálni engem Sabine-hez. De már mind elmenekültek…

Kezével a térdére támaszkodva fokozatosan felállt, és közben levegő után kapkodott. Thronos bakancsos lábára bámult. Miatta volt bezárva ebbe az országba.

Lanthe a lábra ordított: - Már kivagyok tőletek, ti lóbaszók, hogy folyton a nyomunkban vagytok! És már ötszáz éve! - Megfogta, és a szoba másik végébe vágta.

Elvitorlázott az ajtóban álló Omort mellett. - Hogy mersz visszajönni nélküle?

Sabine észrevette, hogy csönd van, és húga eltűnését is észlelte. Ezek szerint elhagyta az országot. A kapun keresztül. Valószínűleg már biztonságban van.

Most viszont meg vagyok lőve. Hat napja volt hátra addig, míg Lanthe a megmentésére siethetett. Vajon kitart majd ennyi ideig? A pokolba Omorttal, és a hazugságaival!

Fogalma sem volt, kihez forduljon, hogy egy vámpírt felbéreljen, aki majd visszateleportál vele. És azt sem tudta, hová mehetne. Létrehozhatna egy kis pénzt az illúzióival, hogy egy hotelszobát bérelhessen, de a vrekenerek rögtön megtalálnák, varázslatainak erejét követve.

Miért vagyok én most ilyen elkeseredett? Voltam én már ennél húzósabb helyzetekben is.

Talán mert nemsokára meg fog halni.

Nem! Ezt nem akarta elhinni. Azt hallotta, hogy a morsus több hullámban támad. Lehet, hogy kibírja az első felvonást a fájdalomból. A pokolba is, át kéne ezt vészelnie, aztán megmondani Omortnak, hogy bassza meg magát.

Sabine csak bámult maga elé. Igen, meg fogom csinálni! Azok, akik a fájdalomba haltak bele, olyan áldozatok voltak, akik nem ismertek akkora szenvedést, mint ő. Több tucatnyi alkalommal haltam már meg. Nem lesz ebben semmi meglepő.

Kezdte jobban érezni magát morsusügyben, majdhogynem várta is már a kihívást.

De akkor miért vagyok még mindig így elkeseredve?

Hiányzik a démon. Történt vele valami igazán jó dolog, de nem vette észre időben. Nem sok esély volt rá, hogy még egy ilyen férfit talál: egy dicsőséges király, aki előrehajtja a fejét, hogy a tarkóját megcsókolja, és aki általában megfontolt és becsületes volt, kivéve, amikor démonivá vált, mert ő elszaladt előle - és aki egyébként a férje.

Akarta a démont. De ő már nem akar engem. És ez egyedül az én hibám.

Ez fáj. Sabine érezte, hogy megint remegni kezd az alsó ajka. Már megint! A sírás a gyenge nőknek való - a kéztördelőknek, és a reményteleneknek.

Mégis folytak a könnyei, és ez a szokatlan érzés megviselte.

40

Mit tettem?

Rydstrom keserűen átkozta magát.

Egyszerűen hagytam elmenni.

Akkor nem érezte úgy, hogy lehetne más választása is. Megdöbbentette a saját viselkedése. Ott a parkban, a vihar kelllős közepén nem sok választotta el attól, hogy belémerítse magát, és később az ágyban sem.

De most, hogy elég nyugodt volt ahhoz, hogy gondolkozni tudjon, elhitte, hogy lehetett némi igazság Sabine szavaiban, amikor azt mondta, napokon belül vissza fog térni. Lehet, hogy tényleg többet akar tőle.

Ha a legrosszabbat hozza ki belőle, akkor neki egyszerűen keményebben kell dolgoznia azon, hogy jobb legyen, mindkettejük érdekében. Nincs az a férfi, aki keményebben dolgozna ezért. Sőt, meg fogja kérdezni, szerinte mit kéne tennie, és egyszerűen kitálal: Nem akarok olyan életet élni, amelyben te nem vagy benne. Megőrjítettél. Bármit megadnék azért, hogy úgy érezd, törődnöd kell velem.

De arra is lenne igénye, hogy Sabine is tegyen engedményeket.

És meg is kellene találnia.

Erre a gondolatra újra utána szaladt. Lehet, hogy már át is kelt azon a kapun. De valahogy biztos volt abban, hogy ez még nem történt meg, érezte a közelségét…

Egy háztömböt sem haladt, és már rá is talált, ott ült az útpadkán.

Ahogy közeledett felé, látta, hogy az arcát törülgeti az alkarjával.

Sabine… sír? - Mit csinálsz te itt kint, cwena? - Az elmúlt egy hétben Rydstromot örömmel töltötte el, hogy aggódik érte, és elégtételül szolgált, amikor Sabine a féltékenység fullánkjait érezte. Valóban olyan szörnyűséges alak lenne, hogy most meg azt szeretné, hogy utána sírjon?

Sabine csak nézett rá remegő alsó ajakkal, hagyta, hogy ebben az állapotban lássa, és inkább nem is használt maszkot. - Nekem n… nincsen hová m… mennem. - Aztán megint végigtörölte a karjával a szemét. - Lanthe elment, én pedig n… nem jutok el hozzá hat napig. És itt vagyok ebben a furcsa v… városban, ebben a furcsa országban, és mindenfelé vrekenerekbe botlok.

Sabine nem is említette, min mentek éppen keresztül…

- És te meg sz… szakítottál velem! - folytatta, és egyre gyorsabban peregtek a könnyei. - Mégis miért kéne boldognak lennem?

- Gyere be, Sabine.

- Nem! Azt m… mondtad nekem, hogy nem mehetek - szipogta. - Nem akarsz a házadban látni.

Rydstrom a karjába kapta. - Csöndben maradnál végre? - Szabad kezével letörölte a könnyeit. - Nem telt el tíz perc, és már indultam is utánad.

Sabine a vállához nyomta az arcát. - Örülök neki.

A démon nyelt egyet, nem gondolta volna, hogy ez az éjszaka így alakul majd. - Sok mindent át kell beszélnünk. Most lezuhanyozlak, aztán megbeszéljük, hogy legyen.

- És közben b… bort iszunk?

- Amilyen édeset csak lehet.

- Még mindig a… akarsz engem?

Rydstrom hozzászorította a homlokát. - Mindig is akarlak.

- Démon, én megértem, hogy a mai este után miért gondolsz rosszat rólam. Nem adtam neked okot rá, hogy kedvező színben tűnhessek fel előtted. De most már tudom, hogy muszáj bíznod bennem.

- Sabine, én ezt most már nem érem fel ésszel…

- Várj! Cs… csak hallgass meg! Tudok valamit, ami mindig megmutatja neked, ha nem mondok igazat. Ezt a dolgot a rosszfiúk használják, hogy kénytelenek legyenek őszinték maradni. Ezt én neked akarom adni, démon.

Rydstromnak fogalma sem volt róla, hogy miről beszél, de már maga az ötlet is azt sugallta neki, Sabine egy lépést közelített most felé…

- Csak agyag kell, képakasztók, egy sütő és a véred.

- És honnan kéne tudnom, hogy ezek a táblák működnek majd? - kérdezte Rydstrom a válla fölött, miközben kis akasztókat szögelt a falra.

- Csináltam néhány extra darabot, úgyhogy ki tudjuk próbálni őket - mondta elgondolkozva, miközben a démon meztelen hátát nézte, aki éppen madzagot húzott át a harmadik tábla lyukán.

Az izmok, a tetoválás, az a sima bőr… Ó, istenek, ez a férfi túl tökéletes…

Rydstrom hirtelen megfordult, és észrevette, hogy Sabine őt nézi. A varázslónő megvonta a vállát, mint aki nem tehet róla, muszáj néznie. Mert volt is mit.

- Azokkal már kész vagy? - kérdezte a démon kissé nyers hangon.

- Ó, igen. - Három táblát sütött ki, amelyek készen vártak arra, hogy kiakasszák őket. Óvatosan átnyújtotta őket Rydstromnak.

A démonnak nyilvánvalóan voltak még kétségei az eljárást illetően, de folytatta a munkát, mint aki azt reméli, majd csak működik valahogy.

Mikor kissé korábban visszatértek a házba, Rydstrom bízott benne, hogy Sabine ott marad, és hagyta zuhanyozni, ő meg keresett egy kis agyagot valahol a kertben. Hátul találkoztak a konyhában, Sabine egy újabb férfipólót öltött magára. A démon a földszinten zuhanyzott, és egy tiszta farmert vett fel - ing nélkül.

A konyhája ultramodern volt, a varázslónő pedig még egy középkori konyhában sem igazodott el teljesen, de végül talált egy tálat, amelyben elkeverhette azt a néhány csepp vérüket az agyaggal. - A véred köt majd a varázslathoz - magyarázta neki, miközben apró vágást ejtett a karján. - Az én varázsló vérem pedig a katalizátor, az akku, ami az erőt adja.

Sabine három tepsiben terítette szét az agyagot, aztán egy árat használt írószerszámként. Az első táblába gondosan azt írta bele: „Soha nem kívánom meg Rydstromot.” A másodikba azt, hogy „Soha nem csókolom meg Rydstromot.” A harmadikba pedig: „Rydstromnak soha nem hazudok.”

A démon felakasztotta a táblákat, Sabine pedig felugrott a gránitból készült konyhai pult tetejére. - Eljött az agyagtáblák ideje! Ez még a rosszfiúknál is szent esemény.

Sabine munka közben egy finom desszertbort iszogatott a démon gyűjteményéből. Ő pedig nekidőlt a konyhaszekrénynek, keresztbe tette a karját széles mellkasa előtt, és minden egyes mozdulatát figyelte.

A szexuális feszültség kezdett tapinthatóvá válni.

Amíg várták, hogy a táblák megkeményedjenek, Sabine azt az ésszerű javaslatot tette, hogy foglalják el magukat valamivel, de a démon nem akarta. Inkább szerette volna ezt az egész ügyet nagyon komolyan kezelni, hogy „átbeszélhessék” a dolgokat.

Aztán a pult tetején ülő Sabine felé indult. - És most mi következik?

- Készen állsz a próbára? Akkor légy olyan jó, és gombold ki a nadrágod, hogy be tudjak lesni oda.

- Sabine! Jól van - gombolta ki a nadrágját, aztán szélesre húzta a sliccet.

A varázslónő a farkára irányította a tekintetét, és rögtön alsó ajkába harapott, meg akarta érinteni őt ott, végig akarta húzni az ajkát a húsán…

Az első tábla darabokra tört, és a padlóra esett.

A démon szeme elkerekedett egy pillanatra, miközben begombolta a farmerét. - Csókolj meg - mondta Sabine-nek, miközben közelebb hajolt hozzá.

Sabine hozzányomta az ajkát a démon kemény, ízletes szájához, a szeme lecsukódott. De mikor a második tábla szilánkokra tört, és a földre szóródott, Rydstrom kiszakította magát az ölelésből. - Ez baromira működik.

- Egy varázslónőt vettél feleségül, démon. Tudom a dolgom.

Rydstrom hirtelen megfordult, és a táblákat fürkészte.

- Bármit kérdezhetsz tőlem, őszintén kell válaszolnom. De még mielőtt a kérdéseidbe belekezdenél, én is felteszek egyet. - A démon azzal a bizonyos királyi mozdulattal intett feléje, hogy folytassa. - Ha azt mondtam volna neked, hogy a Torninba való visszatérésem élet-halál kérdés, de aztán visszatérek hozzád, hagytad volna, hogy nélküled odamenjek?

- Nem. Mi nem válhatunk el egymástól, Sabine. - Visszament a pulthoz, megállt előtte, és mintegy a dolog illusztrálásaképpen a lába közé ékelte a csípőjét. - Tizenöt évszázad után találtam rád, és történjen bármi, nincs kedvem elválni tőled.

- Értem. - Sabine nem is számított más válaszra, de ez a vehemencia arra emlékeztette, hogy óvatosan kell előrehaladnia.

Bármennyire is szeretett volna teljes mértékben megbízni a démonban, képtelen volt rá. Ahogy Lanthe is megjósolta, Rydstrom nem lett volna hajlandó elengedni, hogy menjen és mérgezze meg magát. De hat nap múlva kénytelen lesz ezt megtenni. - Tedd fel a kérdéseidet.

- Hová mentél ma este? És miért szaladtál el tőlem?

Csak óvatosan. - A húgom kinyitott itt egy kaput, hogy eljöjjön értem. Mi ketten képesek vagyunk telepatikus beszélgetéseket folytatni, ha elég közel vagyunk egymáshoz, így hát felébresztett. Elmagyaráztam neki, hogy nem tartom helyesnek, hogy szó nélkül elmenjek, mégha csak egy pár napról van is szó. Mondtam neki, hogy egyezségre jutottunk. Hogy együtt vagyunk.

Rydstrom erre az utolsó agyagtáblára nézett, mintha arra számítana, hogy mindjárt leesik, mégha oly nagyon akarta is, hogy a helyén maradjon.

A varázslónőben furcsa érzés kezdett felülkerekedni. Szegény magányos démon. Annyira kívánja már, hogy véget érjen az egyedüllét…

Mikor a tábla végül érintetlen maradt, Rydstrom megszólalt: - Folytasd. - A hangjában árnyalatnyi izgatottság volt hallható.

- Lanthe kapui rengeteg varázserőt igényelnek, úgyhogy hamarosan magához vonzza a vrekenereket. Azt mondta, most éppen az életéért fut. Rydstrom, ő semmiféle védelmi varázslattal nem rendelkezik. Képtelen megküzdeni velük. Azért rohantam el a házadból, hogy segítsek neki.

- És azt tervezted, hogy visszajössz hozzám?

- Igen.

A démon két kezét Sabine combjai mellé tette a konyhapult tetejére, és láthatóan meg volt döbbenve az új felismerésen. Aztán összehúzta a szemöldökét. - Te most Omorttal dolgozol valami közös terven? Ellenem?

- Nem.

- Az ő oldalán állsz?

- Nem. A magam oldalán, és természetesen a testvérem oldalán.

Ezt el is fogadta. - Tervezel közös jövőt velem?

A varázslónő elbizonytalanodott. Biztosan ezt szeretném?

- Igen? - válaszolta végül, és az agyagtáblára sandított. Amikor a helyén maradt, Rydstrom feléje fordult azzal a „hát, honnan is tudhatnám” arckifejezéssel. - Rydstrom, ha valakit is szeretnék, az biztosan te lennél. Csak abban nem vagyok biztos, hogy én az vagyok, akire neked szükséged van. Én nem vagyok… olyan, mint te.

- Tudod, mit gondolok, Sabine? Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy rendezett életet éltem. Előtted minden racionális, megmagyarázható volt körülöttem. Te viszont minden logikát felborítasz. Szeretem a csavaros gondolkodásodat, és a meglepő humorodat. Azt is szeretem, hogy racionális érvekkel nem tudom megmagyarázni, miért táplálok ily erős érzéseket irántad - ugyanakkor ez a helyzet.

A varázslónő az érzelmes nyilatkozatra válaszképpen a démon szemébe nézett. - Rydstrom… te nagyon szexi vagy ebben a farmerben.

Egy pillanatnyi nyilvánvaló zavar után a démon végül összeszedte magát. - Tudom - válaszolta, és mintha elfojtott volna egy mosolyt. - Kifejtenéd ezt egy kicsit bővebben?

Sabine megint kissé komolyabbra vette a párbeszédet. - Tetszik nekem, hogy mindenki tisztel téged. Tetszik, hogy a mellkasod meleg, és hagyod, hogy megérintselek. És nagyon szerettem, amikor utánam jöttél ma éjjel.

- Akkor velem maradsz?

- Egyelőre csak hat napot ígérhetek.

- Már megint ez a hat nap?

- Lanthe csak hatnaponta képes kapukat emelni.

- Á, már értem. Azt tervezed, hogy elmész vele, amikor ő visszajön?

- Próbálok olyan ígéretet tenni neked, amit biztosan meg is tudok tartani. Hat napom van a számodra. Utána már nem biztos, hogy én rendelkezem a jövőm felett. Az utolsó napon újra átbeszélhetjük a dolgokat.

A démon úgy nézett, mintha ezt azért kérdésesnek tartaná, de aztán hagyta a dolgot. - Miért nem mondtad, hogy valamit is érzel irántam? Elég komoly sötétségben tapogatóztam idáig.

- Nem voltam biztos benne. És honnan kellett volna tudnom, hogy ez a helyzet? Soha nem voltam még kapcsolatban, és Tornin sem az a hely, ahol naponta érzelmi nyilatkozatokba botlik az ember. - Átölelte a démon fejét. - Elég komoly sötétségben tapogatóztam idáig.

- Még mindig sok minden van, amit nem mondasz el nekem.

- Igen. De jobban bízom benned, mint bárkiben, természetesen Lanthe-n kívül. Nem lehetne az, hogy lépésenként haladunk előre? - Rydstrom illatától egészen elalélt, és érezte, hogy megkönnyebbül, amikor közelebb kerül hozzá. - Elég most neked annyi, hogy semmiképpen sem akartam elmenni tőled, és a jövőben sem kívánom ezt megtenni? - kérdezte, és az ajkuk már csak néhány centire volt egymástól.

Rydstrom rekedt hangon válaszolt: - Akarsz velem szerelmeskedni?

- Jelenleg nincs semmi, amit jobban szeretnék ennél.

Az utolsó tábla a falon maradt.

41

A démon a karjába fogta, és a szobájuk felé sietett vele. Kettesével szedte a lépcsőket, és erősen a nyakába fújtatott.

Odabent az ágyra dobta, és levette róla a pólót. Sabine azt hitte, eszeveszett közösülés következik, de a démon ezúttal is engedett a tempón.

- Le kell lassítanom - hajolt le a varázslónőhöz, hogy megcsókolja, és megragadta a tarkóját azzal a birtokló mozdulatával. - Ki akarom élvezni minden cseppjét.

A száját végigcsúsztatta Sabine ajkán, aztán becsúsztatta a nyelvét, de egy kicsit még lassított. Aztán vadul belökte magát, egyre mélyebben csókolva, míg végül a nő teljesen az övé lett.

Magáévá akar tenni. Egészen.

Kibontakozva a csókból, Sabine az ágyon fekve találta magát a démon erős kezének szorításában. Az az obszidián szempár minden egyes porcikáját végigpásztázta, mintha most lettek volna együtt első alkalommal.

A varázslónő remegett, már nagyon kívánta a démon érintését.

Rydstrom végül lefelé csúsztatta kérges tenyerét, hogy végigsimítson vele Sabine csípőjén, hasán és a mellein. Sietség nélkül térképezte fel teste minden négyzetcentiméterét, és közben azt suttogta: - Annyira tökéletes.

Mikor az ujja közé fogta a mellbimbóit, hogy finoman megcsipkedje, és megsimogassa őket, tűzillóziók jelentek meg körülöttük. - Rydstrom - sóhajtotta Sabine. - Kívánlak.

A démon egy bólintással levette magáról a farmert, aztán mellé feküdt. - Még finoman elő kell téged készíteni. - Az izmai megfeszültek, a szeme feketén villogott, de valahogy másképp festett, mint azelőtt. Talán nem volt oly elborult. A tekintetében lángra kapott a szándéka.

Az ő démona minden erejével arra koncentrált, amit el akart érni.

Mikor Rydstrom terpeszbe terelgette a lábát, Sabine hagyta, hogy szélesre táruljon, és hangosan magához csalogatta a démont. Ő keresgélő ujjaival ingerelte a nőt, és érzékenyen simogatta. Aztán az egyik ujját belenyomta. Sabine felnyögött, amikor az ujját onnan kihúzva, kettővel tért oda vissza újra.

Feltört belőle a gyönyör, és egyre fokozódott.

Rydstrom a markába fogta Sabine puha nemi szervét, tenyere tövét a klitoriszhoz nyomta, két ujjával pedig körözni kezdett odabent mélyen. - Démon, folytasd!

- Gyere a te démonod kedvéért. - Kérte Rydstrom, és lökött rajta egyet az ujjaival, hogy hangsúlyt adjon a szavainak.

Még erősebben, tovább… tovább… míg végül a csúcsra ért és megrázkódott.

A körülöttük lobogó tüzek fellángoltak, amikor Sabine odaért, kék szemében vakítóan tükröződött a lobogás. A húsa forró volt és nedves a démon kezében, Sabine hüvelye mohón szorította az ujjakat, Rydstrom farka pedig szinte már fájt, úgy a helyére illesztette volna.

De lassítania kellett. Úgy illett most együtt lenni vele, hogy Sabine soha többé ne tudjon megélni a teste érintése nélkül. A varázslónő szemébe pillantva úgy látta, erre van is lehetőség.

Mikor aztán az utolsó rándulásokat is kifacsarta belőle, letérdelt a combjai közé, és nekinyomta a farkát, hogy végighúzhassa a makkot duzzadt szemérmén, fel és alá. Farkának lüktető végét a nyíláshoz helyezte, de ott aztán meg is állt. - Nyugodj meg, cwena. Lassan csinálom.

Sabine bólintott.

A démon feléhajolt, könyökét a feje mellé támaszotta. Akaratának minden egyes gondolatával azon volt, hogy centiről centire csússzon bele a szűk nyílásba, és közben végig Sabine szemébe nézett. Sabine-nek elakadt a lélegzete, de egyszer sem tekintett félre.

A démont buja érzések öntötték el, ahogy mélyen arájába tolta magát. - Fájt ez neked?

Sabine a fejét rázta. - Nem Rydstrom, nem fájt. - Hagyta, hogy a nő kissé hozzászokjon, mozdulatlan maradt, és közben verejtékezett az erőlködéstől, nehogy belelökje magát a finom kis testbe. Tovább kellett ezt még folytatnia, de a magja már elindult a varázslónő felé.

- Ez most egészen más, mint legutóbb. Annyira tökéletes…

Mikor Sabine mozgatni kezdte a csípőjét, a démon rekedt hangon megszólalt: - Kérsz még?

- Kész vagyok… kérek még.

Rydstrom kinyújtotta a karját, és felegyenesedett. Verejték csöpögött a homlokáról, kemény cseppekben hullott Sabine mellére. Megfeszült a háta a gyönyörtől.

A démon önkéntelenül mozogni kezdett benne, hogy minden nedvességét érezhesse magán. Sabine nyöszörgött, amikor kihúzta, és felkiáltott, amikor befelé tolta magát.

Az a szorítás… az a feszes forróság.

- Mélyen benned vagyok - lökte felfelé a csípőjét, hogy elmerüljön benne. - Annyira forró!

- Rydstrom… igen! - Sabine már megint nagyon közel volt. A démon érezte, ahogy megremeg alatta a kis test, combjai összeszorultak, és kiengedtek a csípője körül.

A következő hatalmas lökésre Rydstrom vadul megrázkódott felette. Amikor kifelé húzta magát, a hüvely oly erősen húzta, minha soha nem akarná őt elengedni.

Újra befelé nyomta magát, önkéntelenül is tövig beléhatolva. Ránehezedett, még mélyebben benne akart lenni, hogy teljesen birtokolhassa…

Mikor Rydstrom először hatolt belé, Sabine megfeszült. Túl nagy, túlságosan szoros. Most viszont semmiféle fájdalmat nem érzett… csak a gyönyört.

A démon ráfeküdt teljes testével, bőrének minden egyes centiméterét hozzányomta. Végigsimított a karjával Sabine fején, ráhajolt, és ujjait ujjai közé kulcsolta.

Mellkasa csúszós volt, végigdörzsölte fájó mellbimbóin. Ahogy lassan belécsúszott, a varázslónőt letaglózták az érzelmei, és kirázta a hideg a megdöbbenéstől, hogy milyen fantasztikus dolgot művel most vele.

Aztán újabb extatikus döfés, és még több morajló hang a fülében: - Nem is tehetnél jobban a kedvemre…

Ebben a helyzetben a démon nagyon finoman dörzsölődött hozzá szemérméhez, csípőjének minden mozdulata tovább fokozta gyönyörét. Megfeszült alatta, és zihálva azt súgta oda: - Akarlak, Rydstrom.

A démon ujjai ráfeszültek. - Mondd még egyszer.

- Akarlak.

Rydstrom felemelte a fejét, sötét tekintetét nyakára tapasztva. - Akkor hadd jelöljelek meg.

Ó, istenek, belé akarja vájni a fogait. Tudta, hogy ez be fog kövezkezni, a teste pedig egyre jobban megfeszült, ahogy az orgazmus felé haladt, amit a démon hatalmas lökéseivel idézett elő.

Rydstrom Sabine karjára fonta a karját, és megcsókolta a nyakát, járt a nyelve a bőrén, ami egészen megnyugtatta a varázslónőt. - Milyen régóta várok erre… - Egy villanás, és már meg is harapta, alsó és felső agyarai beleszúródtak a húsába.

Mikor döbbenetes hullámokban elért a csúcsra, Sabine felsikoltott, olyan erővel ütötte meg. A hüvelye újra és újra rászorult vastag farkára, szinte kikövetelve, amit adnia kellett neki.

Rydstrom felmordult, egyre erősebben és mélyebben lökve bele magát. Végül elengedte a varázslónő nyakát, és megnyalta a harapás helyét, mielőtt a fejét felemelte volna. Rekedt hangon szólalt meg: - Most már az enyém vagy. - Lenyomta összekulcsolt kezüket, és a combjai között ringva a matrachoz szorította, ezzel újabb, és még erősebb orgazmus felé lökve.

- Rydstrom, ne hagyd abba! - A feje a démon csípőjének minden lökésére az ágynak csapódott. Egyre közelebb… és közelebb… akarom. Aztán végigzúgott rajta, olyan viharosan, hogy felsikoltott, a háta megfeszült, mellei a démonhoz szorultak.

- Sabine! Beléd fogom lőni magam, nagyon erősen.

Izmai megfeszültek, hullámoztak az erőkifejtéstől, aztán hirtelen megmerevedett Sabine felett, a farka szinte belerobbant. Szemeik találkoztak, a démoné feketén csillogott a szenvedélytől, teste pedig már sajgott a nagy nyomástól, még nem elégült ki. - Az én Sabine-em…

Hátraengedte a fejét, és a plafon felé üvöltött. Nyakán és mellkasán izmok domborodtak, és ő belepumpálta forró magját a varázslónőbe, olyan erővel, hogy Sabine végig érezte… újra és újra, egyre forróbban és egyre sűrűbben ürítette belé magát…

Majd összecsuklott Sabine-en, és még mindig finoman bökdöste a csípőjével, szíve pedig ott dobogott a varázslónő bőrén.

Nedves nyakához szorult, kapkodva vette a levegőt, aztán egy csókkal nyugtatta meg sebes nyakát. - Cwena, örülök, hogy várakoztam rád, egyetlen percét sem sajnálom soha többé…

42

- Szívesen mondanék valami szépet - szólalt meg Sabine, amikor először pillantotta meg a roskadozó vityillót -, például azt, hogy: „Biztos vagyok benne, hogy odabent is minden nagyon kellemes.” De akkor összetörne az agyagtáblám.

- Te akartad, hogy egy szövetségi bárba vigyelek randira - válaszolta Rydstrom vigyorogva. Egyre gyakrabban mosolygott, a varázslónő pedig még mindig ellágyult tőle. - Randin vagyunk, és hát ez lesz az a hely.

A varázslónő akarta, hogy vigye el őt első igazi randijára. Az utóbbi négy napot végül együtt töltötték a házban, illetve leginkább az ágyban. De Sabine-nek titkos célja is volt ezzel…

- Dugig vannak ma este - állapította meg a démon, miközben végigpásztázta új sportautójával a parkolót. Egy mocsár közepén jártak… hogy lehet egy ilyen hely ennyire népszerű?

Mikor végre leparkolt, Sabine megszólalt: - Én még mindig azt gondolom, hogy hagynod kellett volna vezetni.

- Esélytelen - válaszolta a démon, miközben kiszállt az autóból.

Mikor szerelmeskedésük első éjszakáját követően Sabine felébredt, Rydstrom egy ajándékkal várta kedvesét. Vett magának egy új járgányt, és neki is rendelt egyet. De a varázslónő zavartan pislogott a csillogó, piros kabrióra. - Nem tudok vezetni.

- Majd én megtanítalak - válaszolta a démon magabiztosan.

Az óra végén pedig kijelentette, hogy Sabine a legagresszívebb és legveszélyesebb sofőr, akivel valaha is találkozott. Ami azt jelentette… hogy természetesen a legjobb!

Ezek után a démon szövetségi kereskedőket szervezett, hogy a legfinomabb ruhákat és ékszereket hozzák a házhoz, és lássák el Sabine-t mindennel, amire csak szüksége lehet. A varázslónő erre megkérdezte: - Te most próbálod megvásárolni a vonzalmamat?

- Miért, nem működik? - válaszolta Rydstrom.

Mikor a bár ajtaját kinyitotta, fülledt levegő, tomboló zene és harsány nevetés zaja csapta meg.

Ó, egek, milyen jól néz ki. Sötét farmert visel, fekete, rejtett gombos inget, drága bőrövet és bakancsot. Megjelenése azt sugallta: - Pénz, hatalom, és mindez a birtokomban van.

Ahogy az autóból kisegítette, lehajolt, és röviden megcsókolta. - Biztos vagy benne, hogy nem akarsz visszabújni az ágyba? - Vágyakozó démona kielégíthetetlennek tűnt. Tulajdonképpen mind a ketten kielégíthetetlenek voltak.

A démon elragadó volt, nagyon szerette, ahogy Sabine, vonzalma kifejezéseképpen csókokkal borította el az arcát - és megrázkódott a gyönyörtől, amikor végighúzta körmeit a hátán. Aznap reggel rajtakapta, ahogy a tükör előtt forgolódik, meg akarta nézni a karmolásokat. - Ezekből látszik, hogy jó munkát végeztünk, nem? - mondta büszkén a démon, és egy szexi mosollyal ajándékozta meg Sabine-t, amitől a lánynak görcsbe állt a lába ujja.

A varázslónőt igencsak boldoggá tette volna, ha visszabújnak az ágyba. De aznap este valamiféle kényelmetlenséget érzett - nem fájdalmat, ami szokatlan is lett volna egy halhatatlan esetében. A régi Sabine felriadt, az a nő, akinek a túlélés volt a legfontosabb. Bár biztos volt benne, hogy legyőzi a morsust, egy „B” tervre azért még mindig szükség volt.

Aznap éjjel valami vámpír után kutatott, aki vissza tudna teleportálni vele Rothkalinába, legalábbis abban az esetben, ha rosszul mennének a dolgok…

- Szédületesen nézel ki ma este - udvarolt a démon. - Már korábban is próbáltam ezt végigmondani, de egyszerűen elcsented a szavakat a számból. - Korábban, mikor a varázslónő megjelent a lépcsőn, Rydstrom hirtelen dadogni kezdett.

- Azt hittem, kevésbé fog téged hatása alá keríteni az öltözékem. - Bár a haját ugyanolyan vadul hordta, mint általában, egyszerű fejdíszt öltött magára, tengerészkék szempillafestékét pedig a démon kedvéért szolídabban kente magára, éppen csak a halántékáig húzva a vonalat. A szoknyája elképesztően rövid volt, a bakancsa magassarkú, a felsőt pedig egy fémhálóból készült szalag helyettesítette, amelyet néhány, a nyakpántjához rögzített lánc tartott a helyén, elöl kettő, hátul pedig négy futott fel a hátán.

- Nem hagyom, hogy megint öregnek és unalmasnak láss. - A démon végignézett rajta, megfogta a kezét, és felemelte a karját. - Nem leszek féltékeny, ha más férfiak így látnak téged? Az leszek, semmi kétség. A szarvaim szögegyenessé válnak az első pillantások láttán. De ez is csak büszkébbé tesz majd.

Sabine köré fonta a karját, és közelebb húzta magához, bőrének melegétől és illatától a szemhéja elnehezült, a varázslónő pedig felpillantott rá. - Mindenki sajnált, amiért ilyen sokáig nem találok nőt magamnak. Úgyhogy most büszkélkedni akarok veled, és roppant elégedett vagyok, mert mindig is te voltál az, akire vágytam - csak ki kellett várni az idejét.

Az elmúlt négy napban, amikor azon a rekedtes hangján szúrós tekintete kíséretében ilyeneket mondott neki, Sabine majdhogynem megijedt, hogy a démon túlságosan fantasztikus - túlságosan jóképű, jóságos és megfontolt ahhoz, hogy valóban az övé lehessen.

A Rydstrommal töltött néhány nap örömmel töltötte el. De az igazat megvallva, nem volt mindig minden tökéletes. A démon először is ragaszkodott hozzá, hogy megtanítja úszni, buzgón okította luxusmedencéjében. Bár Sabine-nak már kezdett jobban menni a dolog, még mindig több időt töltött a démonba csimpaszkodva, karját a feje köré fonva.

És még mindig démonfőzetet ivott, és még mindig bifszteket evett, és apró, bogárféle, rákszerű lényeket szopogatott. Ugyanakkor mindig ügyelt arra, hogy legyen zöldség, amit Sabine is megehet, és édes bor, amit a kedvese meg tud inni. Még ma estére is berakott neki egy üveggel a kocsiba, arra az esetre, ha odabent nem talál kedvére való italt.

Ez járt Sabine fejében, mikor figyelmét a düledező kocsmára összpontosította. Egy viharvert neontábla világított rajta, a felirat olvashatatlan volt. - Szóval akkor hogy is hívják ezt a helyet? - A víz felett helyezkedett el, ciprusfák ölelésében, és az arrajárónak az a benyomása támadt, mintha egy erősebb szél azonnal elsöpörné. Egy ingatagnak tűnő móló vezetett a bajárathoz. - The Thirsty Thistle, vagy valami ilyesmi, nem?

- Egyszerűen Erol’s-nak hívják. Na szóval, ha elvadulna odabent a helyzet, csak maradj mögöttem. Ígérd meg!

Túlságosan is védelmező volt, ami nagy hiba. - Ezt nem ígérhetem meg, mert tiszta agyag lesz a konyhaköved.

- A konyhakövünk.

- Démon, ha elvadul odabent a helyzet, nem arra van szükségem, hogy engem megvédj, hanem hogy segíts megmenteni minket.

Ez a kijelentés mintha megdöbbentette volna Rydstromot. Sabine megfordult, és felsétált a mólóra a démon zavart tekintete kíséretében. Volt még néhány trükk, amit ennek a hatalmas férfinak meg kellett mellette tanulnia.

Mikor a varázslónő lábujjhegyen elindult, nehogy magassarkú bakancsa beszoruljon a deszkák közé, a démon megkérdezte: - Miért nem hordasz sima talpú cipőt, amit aztán magassarkúnak álcázol?

- Mert amikor ezt hordom, szexinek érzem magam.

- És ha a démonod a karjába venne, akkor is szexinek éreznéd magad?

- Boldogulok én, Mesebeli Királyfi. Egyébként, ha tényleg dugig van a hely, lesz ott valami ismerősöd is? Mondjuk az egyik abból az ezer Durindához hasonló démonnőből, akikkel lefeküdtél? - provokálta Sabine.

Mikor a démon erre elcsendesedett, szembefordult vele. - Csak vicceltem… Tudom, hogy nem voltál együtt vele. Várj, most meg miért nézel ilyen bűntudatos fejjel? - Miért néz Rydstrom úgy a nő említésére, mint aki valamit elkövetett… A varázslónő hirtelen úgy érezte magát, mint aki nem kap levegőt. - Ugye nem… a táborban… ugye nem voltál vele?

- Ó, egek, dehogy! De azt mondtam neked, hogy nem feküdtem le vele. És az a helyzet, hogy vagy úgy ezer évvel ezelőtt ez mégis megtörtént.

Sabine megkönnyebbülten felsóhajtott, majd így szólt: - Azt mondtad, nem volt semmi.

Rydstrom végigsimított a tarkóján. - Hát… elfelejtettem.

- És neki kellett emlékeztetnie rá? - kérdezte Sabine mogorván. - A démon erre vonakodva bólintott, Sabine pedig nevetésben tört ki.

- Ez nem vicces - bökte ki Rydstrom. - Baromira kellemetlen volt - tette hozzá, és mintha közben egy mosolyt elfojtott volna.

A varázslónő még mindig nevetve hozzátette: - Arannyal fizettem volna, csakhogy hallhassam ezt a beszélgetést!

- Azt hittem, haragudni fogsz.

Sabine kacagva válaszolt: - Vicces dolgok miatt soha. Várj, van egy ötletem! Nyitnunk kéne egy adatbázist, amibe az összes olyan nő nevét beírhatnánk, akikre rátetted a kezed, hogy követni tudd, mi a helyzet…

- Azt gondolod, okosarcú? - kapta fel a démon a karjába. - Engem egyedül az utolsó behatolás érdekel. - Így ment végig a mólón, Sabine pedig végigröhögte az utat.

A bejáratnál Rydstrom hagyta, hogy kicsússzon a karjából. Befelé menet Sabine csípőjére tette a kezét, kihúzta magát, felöltötte arrogánsabbik arcát, király volt tetőtől talpig. Sabine imádta ezt.

Odabent félhomály uralkodott, és valóban dugig volt a hely. A sarokban régimódi zenegép állt, orrhangon éneklő zenészek slágereit játszotta. A hátsó falon tükör függött koponyákkal körberakva, szemüregükben karácsonyfaégők villogtak.

Megvolt a helynek a maga bája.

Elhaladtak a bárpult mellett, ahol egy elképesztően jóképű ikerpár ült. Sabine gyanította, hogy mindketten lykae vérfarkasok, és gyanúja be is igazolódott, hiszen erős skót akcentussal beszéltek.

- Légy átkozott Rydstrom, hát őt meg hol szedted össze? - szólt oda az egyik, és kicsapott egy széket a lába mellé. - Ráadásul úgy van felöltözve, mint a varázslónők annak idején - tette hozzá egy mélyhangú füttyentés kíséretében.

A fivére erre hozzátette: - Van a csajnak testvére?

Rydstrom egy hűvös pillantással elintézte őket, aztán annyit mondott: - Sabine, ez itt Uilleam és Munro, lykae katonák.

- Van testvérem - tette hozzá a varázslónő büszkén. - Tetszene neked, és bizonyára ő is rajongana a lehetőségért…

De Rydstrom elhúzta, még mielőtt be tudta volna fejezni, és hátrafelé indult, az egyetlen üres asztal felé. Rekedt hangú nők ültek körülöttük, és kockáztak. Mindannyian részegek voltak az italtól, vagy a toxikus varázslataiktól.

A démon azt suttogta: - Megint boszorkányok. - Sabine egy könnyed próbát tett, vajon milyen varázserejük lehet. Ezúttal sem talált semmit, amiért érdemes lett volna felkelnie. De az egyik nőnek hegyes füle volt, és fénylett a bőre.

- És Ragyogó Regin - tette hozzá a fejét rázva. - Gyakori bűntársa Nïxnek.

Ahogy az asztalhoz értek, és Rydstrom kihúzta neki a széket, a démon láthatóan habozott, otthagyhatja-e egyedül, amíg ő elmegy italért. - Menj, én rendben leszek.

Lehajolt, és a fülébe súgta: - Ha nem mondod el senkinek a teljes nevedet, vagy a varázslói rangodat, úgy nem is lesz semmi baj.

Vonakodva hagyta ott, Sabine pedig végignézte, ahogy a nők sóhajtozva méregetik elhaladó alakját. A démon azonban nem vett róluk tudomást.

A bárpultnál visszafordult felé, és figyelmes zöld szemével leellenőrizte, rendben van-e.

Most ezt viseljem el a Gonoszok Csapata kedvéért? Inkább próbálom győzelemre vinni Sabine Csapatát.

Rydstrom elképesztően férfias volt. Generátorként működött az ágyban, a kanapén, és a medence sekélyebbik felében. Ráadásul még jó is volt hozzá.

És többnyire Sabine is a démonhoz, igyekezett mindent megtenni ezért. De a régi szokásokról nehéz lemondani. Ahogy Rydstrom kinyitotta a fegyvertárat, hogy azt a kardot nézegesse, ő rögtön láthatatlanná tette magát.

És mostanra már a kódot is tudta…

Akár forróvá is válhat itt a helyzet. Rydstrom azért hozta ide Sabine-t, mert azt akarta, hogy előbb vagy utóbb hozzászokjon ehhez a társadalomhoz. És a Szövetségnek is hozzá kellett szoknia a jelenlétéhez.

De még egy oka volt annak, hogy idejött. Az Erol’s az információszerzésre is kiváló, Rydstrom pedig tudni akarta, hol tartózkodik éppen Lothaire.

Mikor a démon beismerte Sabine-nek, milyen feltételek mellett kötötte meg a vámpír a megállapodást, a varázslónőt érthető módon aggodalom fogta el. Lothaire bármit kérhetett tőle. Bármikor. - Mi van, ha az elsőszülött gyermekedet akarja? Akkor meg kell őt ölnünk!

- A mi elsőszülött gyermekünket. És én majd vigyázok rá…

A bárpultnál Rydstrom próbált információt szerezni egy közelben álló vihardémontól, aztán a pultostól is, de a Vének Seregének említésére csak a fejüket rázták.

Az italokra várva hátrapillantott Sabine felé. Ott ült, természetes bájának minden szépségével, és amúgy mellékesen végighordta a tekintetét a termen azokkal a borostyánszínű szemekkel.

Elmondhatatlanul szép. És ezt persze nemcsak ő gondolta így. Férfiak nyújtogatták a nyakukat, hogy egy másodpercre megpillanthassák. Rydstrom szarva, ahogy meg is jósolta, fényleni kezdett. Gyilkos tekintettel nézett oda egy-egy pokolfajzatra, csak hogy tudják, a nő az övé.

De vajon tényleg az övé volt? Ahogy Sabine emlékeztette, már csak két napjuk van - aztán majd újra találkoznak. Nem nagyon erőszakoskodott vele ez ügyben, egyszerűen rájött, hogy ha nem tartja mindenáron itt, azzal majd még inkább vele akar maradni. Minden elképzelhetőt meg is tett, mégis úgy érezte, kicsúszik a nő a keze közül…

Ahogy megkapta Sabine borát, és a démonfőzetet a pultostól, Regin átkiabált a kocsmán: - Hé, démon, ki ez a kis ringyó?

Rydstrom sóhajtott egyet, aztán megfordult, hogy visszasiessen az asztalhoz. Látta, hogy a boszorkányok közül néhányan a medencés partin is ott voltak. Biztosan felismerték Sabine-t, mert nagy erőkkel próbálták elhallgattatni Regint.

Bár csak suttogva beszéltek hozzá, Regin hangosan válaszolt: - Sabine? Az meg ki a pokol? Nekem még mindig úgy tűnik, hogy ez csak egy kis ringyó.

Mikor Sabine lassan Regin felé fordult, Rydstrom visszasietett hozzá, a poharakat meg gyorsan lerakta valami asztalra…

- Én nem vagyok ringyó. Az Illúziók Királynője vagyok - válaszolta Sabine édeskés, fenyegető hangon, és készenlétbe helyezte a tenyerét.

Ó, bassza meg.

- Omort testvére? - ugrott talpra Regin a székét felborítva. Villámok hasítottak végig az égbolton, a valkűr pedig két rövid kardot rántott elő a hátán keresztbe rakott hüvelyekből. - Hogy tetszettek azok a kéz nélküli tűzdémonok, akiket Nïxi és én küldtünk vissza nektek? Megkaptad az üzenetet?

Omort említésére a tömegben lévők kezdték pontosan megérteni, kit is hozott magával Rydstrom a bárba. Hallotta, ahogy a varázslónőről súgdolóznak és dünnyögnek, aztán kezdett mindenki az ajtó felé osonni.

Ahogy a lykae ikrek a kijárathoz értek, az egyikük odakiáltotta Rydstromnak: - A pokolba is, démon, nincs még betörve az a kanca.

- Elmész valahova, és rögtön furcsa dolgok történnek - fűzte hozzá a másik.

Rydstrom Sabine és Regin közé lépett. - Ő velem van, valkűr. Nïx nem akarná, hogy Sabine-nel verekedj. - Mert a varázslónő simán elpusztítaná.

Regin zavartan ráncolta a homlokát. - Ő lehet az a varázslónő, akivel kapcsolatban Nïx különösen hangsúlyozta, hogy nem szabad kiütni. - Aztán megvonta a vállát, és szakértő mozdulattal a háta mögé tolta a kardokat. Dühe oly hamar elszállt, amilyen gyorsan jött, figyelme pedig lassan eltávolodott Sabine-től és Rydstromtól. - Hé, hová tűnt el mindenki? A Rocky Horror Picture Show-t játsszák a belvárosban. - Regin végigsöpört mellettük a kijárat felé, a barátai utána.

A kocsmából néhány perc alatt mindenki elpucolt - beleértve a pultost is -, aki csak élt és mozgott.

Sabine kifürkészhetetlen tekintettel pásztázta végig az üres termet.

Rydstrom átkarolta, és simogatni kezdte az ujjaival az álla alatt. - Sajnálom, bébi. Kell azért ennek egy kis idő.

- Most viccelsz? Itt engem nagyon is megbecsültek. - A démon kétkedő tekintettel nézett rá, úgyhogy még hozzáfűzte: - Rydstrom, ne felejtsd el, én úgy nőttem fel, hogy a félelem és a tisztelet között mindig egyenlőségjel volt. Ezek a lények itt most mind igen nagymértékű tiszteletükről tettek tanúbizonyságot.

A démon még mindig nem úgy tűnt, mint aki meg lenne győzve, úgyhogy Sabine még hozzátette: - Rydstrom, én nem arról ábrándoztam idefelé jövet, hogy majd barátokat fogok szerezni. Na, de ez most még mindig egy randi, nem?

- Természetesen.

- És mi még mindig egy szövetségi bárban vagyunk.

- Pontosan.

A varázslónő a pulthoz ment, és átugrott rajta. - Na, akkor mit iszol? - kérdezte széles mosollyal. - Mindenki a ház vendége.

Meghitt csendben utaztak hazáig, mindketten saját gondolataikba merülve.

Rydstrom elmondta a varázslónőnek, hogy a démonok szeretik a szép autókat, izgatja őket az ilyesmi, és hogy most meg is tapasztalhatja a vonzerejét. Az új bőr illata körbelengte Sabine-t. Az ülések melegen süppedtek be alatta, a műszerfal fényei megvilágították a démon helyes arcát.

És volt valamiféle egyértelmű magabiztosság abban, ahogy vezetett. Jól ment neki kétségtelenül, és ezt tudta is magáról. Ó, egek, ha egy férfi jól vezet, az szexuális vonzerőt is jelent, bár a varázslónő igazából csak lovakkal és kocsikkal látott korábban ilyesmit.

Minden piros lámpánál levette a kezét a botváltóról, és Sabine térdére helyezte a tenyerét, mintha néhány másodpecig sem bírná megállni, hogy meg ne érintse.

A hazatérést, és az egész éjszakán át tartó szerelmeskedést megelőző várakozás minden aggodalmat kitörölt a varázslónő fejéből, ami fogságában tartotta volna. És érezte is a démon erejét, ami egészen nyilvánvaló és megnyugtató volt. Megfogadta, hogy védelmezni fogja, és akarta is védelmezni.

Szerelmeskedés után kívánt neki beszélni a méregről…

- Gyönyörű voltál ma este - mondta a démon mély hangon.

- Te sem néztél ki rosszul.

- Dobogós voltam?

- Még az aranyamat is elvitted, démon. Büszke voltam, hogy melletted lehetek. Az elejétől a végéig. - Amikor egyedül maradtak a helyen, Rydstrom megtanította biliárdozni. - És nagyon jól szórakoztam.

Rydstrom rámosolygott. - Még akkor is, ha egyetlen testet sem hagytunk magunk mögött?

- Lehet, hogy kezdesz magadhoz formálni - válaszolta Sabine elgondolkozva, és közben a démon szájának ívét, és harsány zöld szemét fürkészte. Újra és újra elkapta ez az érzés, és olyan erővel lepte meg, mint valami váratlan arcul csapás.

Azt hiszem, szerelmes vagyok a démonba.

43

Aznap este valamivel később Rydstrom a dolgozószobájában ült, és egy pohár démonfőzetbe révedt. Amikor otthagyta, Sabine mélyen aludt. Többször magáévá tette, mint hogy meg tudta volna számolni.

Sabine azt mondta, van valami, amiről később beszélni akar vele, de aztán elaludt. A démon észrevette, hogy sápadt az arca, és attól félt, teljesen kimerítette.

Néha, amikor a varázslónő belevájta a körmét Rydstrom combjának hátsó részébe, a démon elfelejtette, hogy ő nem olyan erős, mint a démonnők.

Mintha szerelmi csörtéken keresztül próbálta volna hozzákötni magát - mert hát minden más próbálkozása kudarcba fulladt. Bár teljesen boldognak tűnt, hogy vele lehet, mint mondjuk ma éjjel is a bárban, érzett benne valami mélyen megülő sietséget. És már csak két nap volt hátra a varázslónő testvérének visszatéréséig.

Rydstromnak Nïx tanácsára lett volna szüksége, de az elmúlt néhány napban egyszerűen lehetetlen volt lokalizálni, merre is járhat. A démonnál ott volt a kard, úgyhogy eljött a stratégiai tervezgetés, és a cselekvés ideje. Mégis úgy érezte, nem cselekedhet, amíg nem tette tisztába Sabine-nel a dolgokat - amíg el nem vette, és igazából királynőjévé nem tette. Ami azt jelentette, hogy először újra kellett gondolni mindent…

Kétségek között ücsörgött ott, és démonfőzetet kortyolt, ahogy azt öccse is gyakran tette - amit Rydstrom akkoriban igencsak helytelenített.

Nem mintha ennek most már bármiféle jelentősége is lenne. Olyan baromi keményen bánt Cadeonnal. És mindezt miért?

Ekkor kinyílt az oldalajtó. És a démon hangját hallotta.

Nem sokkal később Cadeon sétált be a szobába. - Még mindig úgy nézel ki, mint a túlhevített szar. De egy kicsit már jobb, mint legutóbb.

Bár sosem érezték magukat igazán oldottan egymás mellett, most egy csapásra megváltozhatott minden. A múlt nem olyan volt már, mint korábban gondolták, Cadeon pedig jóvátette bűneit.

Mikor Cadeon a vele szemben lévő kanapéra ugrott, Rydstrom felemelte az üveget, és megkínálta.

- Csak egy ujjnyit, nem többet.

Pohárba öntötte a sötét folyadékot, Cadeon pedig elfogadta az italt, beleszagolt, aztán kortyolt egyet. - Kurvára rám ijesztettél a múltkor.

Magamra is. - Próbáltalak elérni azóta.

- „Bevetés közben eltűntnek” nyilvánítottak - válaszolta Cadeon egyszerűen. - De ma este már a saját kötelességeimet teljesítem, úgyhogy gondoltam beugrok. - Tanulmányozni kezdte Rydstrom arcát. - Azt hiszem, ez az a pont, amikor meg kell kérdeznem, akarsz-e beszélni róla.

Rydstrom keserűen felnevetett. - Talán a következő üveg után.

- Mikor kezdtél el démonfőzetet töltögetni? - kérdezte Cadeon.

- Te mikor jöttél le róla?

- Már nem szoktam szétcsapni magam. Már felelős életet élek, nem hallottad? Elköteleződtem.

Rydstrom megemelte a poharát. - Gratulálok, testvér - mondta neki, és egészen megnyugodott, hogy így elrendeződtek a dolgok Cadeon és arája között.

- Ezért is nem válaszoltam. Az új helyen töltöttem az időt szívem hölgyével, most vettem neki. Nïx arról tájékoztatott, hogy nem élhetek tovább „medencés férfiodúmban”, ahol Rökkel laktam, ha Hollyt meg akarom szerezni.

Rök füstdémon volt, Cadeon jobbkeze, és kitűnő katona - eltekintve attól, hogy állandóan eltűnt. - Hol van Rök? Nem láttam mostanában.

- Titokzatosan annyit mondott, hogy talán nem is én vagyok az egyetlen, aki horgonyt vet, aztán kámforrá vált. Azóta nem láttam. - Rydstrom igazán élvezte volna, ha tanúja lehet az ágyról ágyra ugráló démon háziasításának.

- Szeretném, ha hivatalosan is találkoznál Hollyval - mondta Cadeon. - Úgyhogy azt gondoltam átjövök, és megnézem, van-e kedved most társasághoz. A múltkor úgy láttam, van még némi elintéznivalód.

Fordítsuk komolyra a szót. - Miért nem mondod el, mi történt, amikor… eltűntem?

- Hát jól van. - Öccse szokásos lelkesedésével mesélt neki a Groothoz történő utazásról, részletesen taglalta az ellenőrzőpontokat, a halál kockázatával fenyegető meneküléseket, a hazajárókkal és a tűzdémonokkal vívott harcokat.

De ahogy újdonsült feleségéről beszélt, egész viselkedése megváltozott. Az asztalon lévő likőröspohár feledésbe merült. - Tudtuk, milyen okos. De ki gondolta volna, hogy egy matematikus ilyen szexi tud lenni?

- Hogy szerezted meg a kardot?

- Oda kellett adnom Hollyt cserébe. Gondoltam, büszke leszel rám, hogy életemben először áldozatot hozok valamiért. Rád gondoltam, a királyságra és a népre. De azért végig azt terveztem, hogy rögtön vissza is szerzem arámat, csak az a szörnyeteg becsapott…

Cadeon mindent elmesélt, ami történt, Rydstrom pedig elképzelni sem tudta, milyen fájdalmas lehetett annak a nőnek az arcába nézni, akibe szerelmes volt, és aki közben azt gondolta, egyszerűen becsapták.

Bár Cadeonnak megvolt a maga kis szöktetési terve, Rydstrom nem tudta, vajon ő maga képes lenne-e erre.

Az öccse elmondta, hogy Holly akkor… sírt.

A testvérem erősebb, mint én vagyok. Nehéz volt lenyelni ezt az igazságot, de Rydstrom epekedett Sabine után - ha egy napot külön kéne tőle töltenie, annak már csak a gondolatától is bizseregni kezdtek az agyarai. - Holly megbocsátott neked?

- Majdnem teljesen. De még mindig felemlegeti, amikor éppen beteg. Ilyenkor azt gondolom, ez a férjek sorsa - jegyezte meg mellkasát feszítve.

- Beteg? Azt mondtad halhatatlan.

- Igen, de most bizonyos tünetei vannak, mert hát az a helyzet… Ó, a francba már, Rydstrom, teherbe ejtettem, na.

- Apa leszel? - Isten óvja szépséges világunkat. Én pedig nagybácsi?

- Úgy az első alkalommal össze is jött. Nïx azóta Darts-bajnoknak, meg Méhkirályfinak hív.

- Ez a Nïx több mint ravasz. - Egy hónappal ezelőtt Rydstromot még nyugtalanság töltötte volna el a gondolatra, hogy a vessel öccse gyermekét hordozza. Most már biztos volt benne, hogy a nő olyan harcost szül majd, aki a jó ügyet szolgálja.

- Ezért vagyok ma este egyedül… mert Nïx és Holly éppen bevásárlóúton vannak, babakardot, vagy valami ilyesmit akarnak venni - vakarta meg a fejét. - Csak remélni tudom, hogy vicc az egész, de a valkűröknél soha nem tudhatja az ember.

- És neked hogy tetszik ez a babadolog?

- Először örültem neki, mert azt gondoltam, Holly így majd megbocsát, mintha valami szövetségest csempésztem volna bele, aki majd segít - válaszolta még mindig ízig-vérig zsoldoshoz méltó módon. - Aztán kezdtem izgulni. Ha Hollyt már én egyedül is az őrületbe kergetem, képzeld el, mi lesz, amikor majd kis Cadeonok szaladgálnak összevissza mindenfelé.

- Nekem elsőkézből vannak ilyen jellegű tapasztalataim. Ráadásul egész alaposak.

Furcsa csend ülte meg a szobát. Rydstrom töltött, a szájához emelte a poharat, és közben azt motyogta: - Ne feledkezz meg a falambériáról.

- Mi?

Rydstrom a fejét rázta. - Semmi.

- Na, mondd már!

- Amikor kicsi voltál, és nőttek a szarvaid, annyira viszkettek, hogy folyton a falnak dörzsölted őket. Nylson és én röhögésben törtünk ki, amikor egy-egy új karcolást észrevettünk, mindig egy méter magasan, végig minden egyes termen. Nem hagytuk, hogy bárki is kijavítsa őket - nevetett Rydstrom, egészen addig, míg az öccsére nem pillantott. - Most miért nézel így rám?

- Rólam beszélsz, és nagyon… kedvesnek tűnik, amit mondasz.

Ugyan mi vesztenivalója lehetett most Rydstromnak? - Majdnem tönkretett, hogy el kellett téged küldeni.

Cadeon elkomorult. - Annyira, hogy aztán folyton látogatóba jártál?

Ennyire meg van bántódva? - Minden alkalmat megragadtam. Eleinte legalább egy héten egyszer el is mentem. - Öccse hitetlenkedő pillantását látva hozzátette: - Ott voltam, és vigyáztam rád, biztos akartam lenni benne, hogy mindened megvan, amire szükség lehet. Azért maradtam aztán távol, mert Zoe és Mia azt mondták, csak megzavarom az új családodba való beilleszkedésedet.

- És mi lett volna, ha egyáltalán el sem küldesz?

- Miután Nylsont és apánkat lemészárolták? Csak mert megtörték a hagyományt? Amikor kicsi voltál, én még épp csak kezdtem hozzászokni, milyen is királynak lenni. Akkor vesztettem el a bátyámat, aki egyben a legjobb barátom volt. És az apámat is. És akkor a te életedet is kockáztassuk? A gondolatát sem bírtam elviselni. Kísértésbe estem, hogy a lányokkal együtt magammal vigyelek, és mindent kezdjek elölről. Hogy hátat fordítsak a háborúnak és a gyilkolásnak.

Cadeonnak leesett az álla. - Te azon gondolkoztál, hogy lemondasz a koronáról?

- Ha lett volna valaki, aki helyettesít, akkor igen. Aztán alig néhány évvel később egy őrjöngő gyilkosra hagytam a királyságot. Azon rágódtam, vajon elég keményen küzdöttem-e, vagy túl könnyedén átengedtem neki. - Bűne megbocsáthatatlan volt, és az is marad.

- De a korona volt számodra minden. Ezért utáltál engem annyi éven át.

- Soha nem utáltalak. És nem a korona miatt bántam veled olyan keményen. - Cadeon összehúzta a szemöldökét, ezért a démon még hozzátette: - Jól van, ez is benne volt. De főként azért haragudtam rád, amiért olyan életet éltél. Önző voltál és hanyag. - Rydstrom tudta, hogy Cadeon ezt nem is fogja tagadni. - Sabine azóta elmondta nekem, hogy kivégeztek volna, ha visszatérsz Torninba. Ötszáz csapat katona várt rád.

- Ezt Sabine mondta neked?

- Szerette volna enyhíteni kicsit a közöttünk lévő feszültséget.

- Ez mondjuk szép egy ilyen gonosz boszorkánytól.

- Vigyázz, mit mondasz, testvér, az a nő lesz a királynőd. - Rydstrom már azt hitte, újabb vita következik, de Cadeon feltartotta a két kezét.

- Igen, igazad van. Bocs. De azért ne felejtsd el, hogy részben ő az oka annak, hogy Hollyt oda kellett adnom. Azt hittem, ha meglesz a kard, ki is szabadíthatlak. Ideges lettem, ha arra gondoltam, hogy ott vagy lent a várbörtönben. Nïx azt mondta, a varázslónő… használni fog téged.

Igen, a varázslónő valóban így is tett.

Cadeon a kiürült üveg felé bólintott, és azt mondta: - Úgy látom, végeztél vele - mondjuk nem gondoltam, hogy valaha tanúja leszek ilyesminek - de akkor most megosztanád velem, mi is történt?

Rydstrom felsóhajtott. Majdnem mindent elmondott Cadeonnak, csak a hamis esküt hagyta ki, aztán még hozzáfűzte: - …Nem haladok vele olyan jól, mint reméltem. És már csak két napom van hátra.

- Nézd, tudom, hogy én vagyok az utolsó olyan személy, akitől tanácsot akarnál elfogadni, de ezt nem erőltetheted. Nem kényszerítheted, hogy szerelmes legyen beléd.

- Na, és akkor te mit tennél?

- Tudod, mindenféle szép szarságot kell adni neki. Vegyél neki dolgokat. Alaposan gondold végig, mit szeret, és mi teszi boldoggá, aztán intézd el a dolgot. Be fog kopogtatni hozzád. Ha pedig nem, levághatod neki a szarvaidat. A csajok azt komálják.

Rydstrom hirtelen az öccse feje felé kapta a tekintetét. Ami igaz, az igaz, Cadeon tényleg meg volt nyírva. - Ezt meg mi a pokolért csináltad?

- Holly normális életet akart, úgyhogy megpróbáltam normálisra faragni neki. Azóta már le is szidott, és megtiltotta, hogy valaha is újra hozzáérjek „sziklakemény, szexi szarvaimhoz”. Aztán körvonalazta, mit is fog csinálni, ha megint kinőnek. Ó, egek, ez a nő aztán pillanatok alatt lángra lobbantja az összes kanócomat - mondta, aztán öszeráncolta a homlokát. - Várjunk egy percet. Azt mondtad, hogy Sabine a királynőm lesz? De akkor jelenleg mi a pokol is ő?

Egy csalás áldozata.

Vihar közeledett, egyszerre a házon belül és kívül.

Rydstrom éppen azt tervezte, hogy meggyónja a varázslónő előtt hamis esküjét. Nehéz szívvel indult el az emeletre, a szobájuk felé, Cadeont ott hagyta, hadd ürítse ki a poharát.

Bár sokat fáradozott azért, hogy elnyerje a bizalmát, a démon épp azon volt, hogy mindezt egy csapásra tönkretegye. De nem volt más választása. Akárhányszor férjének hívta Sabine, mintha tőrt forgatott volna a mellkasában.

Leült mellé az ágyra. - Sabine, van valami, amit be kell vallanom neked.

Nem válaszolt, nem is fordult felé, de vékony vállai megfeszültek, úgyhogy Rydstrom biztos lehetett benne, hogy felébredt.

- Csak annyit kérek tőled, próbáld megérteni a körülményeket. Meg tudod ezt tenni?

Semmi válasz. A vállára tette a kezét, és átfordította, hogy az arcába nézzen. Sabine kinyitotta a szemét.

Tele volt vérrel.

- Mi ez? Sabine, mi történik?

- Végül… megérkezett. - Szavai összemosódtak, bőre viaszsárga volt.

A démon a karjába vette. A varázslónőnek egyre gyorsabban vert a szíve.

Mikor elindult egy vércsík az orrából, egy másik pedig a füléből, a legélesebb fájdalom hasított végig Rydstromon, amit valaha is érzett. - Ó, egek, mi történik veled? Mondd el nekem, cwena!

- Méreg - lehelte levegő után kapkodva.

- Mit mondasz? Hogyan? Ki tette ezt veled?

A varázslónő háta ívbe rándult, kezével Rydstrom ingébe markolt. Mikor köhögés rázta, vér serkent a szája szélén.

Segítséget kell szerezni neki…

- Cadeon! - üvöltötte Rydstrom.

Az öccse rohant felfelé a lépcsőn, és kirántott karddal rontott a terembe. - Mi a pokol folyik itt?

- Sabine beteg - hol van Nïx?

- El tudok menni érte.

- Tedd meg, aztán találkozzunk a boszorkányok gyülekezetében…

- Neeem! - sikította Sabine a karjában vergődve. - Ne… a gyülekezetbem.

- Nyugi, bébi, itthon maradunk. Nyugi… - Aztán Cadeonhoz fordult, és ideges hangon odaszólt neki: - Hozd ide Nïxt. Ha nem találod meg, akkor indulj el Hőn Áhított Mariketa után. Vagy akár Elátkozott Tera is jó. Ismeri a mérgeket.

Cadeon szó nélkül kirontott a szobából. Rydstrom hallotta, ahogy bevágódik az oldalajtó, aztán Cadeon kamionja az aszfaltot kaparva elindult.

A démon Sabine arcára tette a kezét, majd zavartan összerázkódott, mert hirtelen végigsöpört rajta a fájdalom. Mintha tűzbe tette volna a kezét. A varázslónő hálóinge és ágyneműje viszont hűvös volt.

- Tarts ki Sabine, a kedvemért. Mindjárt itt a segítség.

A varázslónő testén végighasított a fájdalom, izmai görcsbe rándultak. Rézszínű vércsík folyt le a szája szélén. Mintha pengék hasítanának végig a vénáimon, hogy aztán a szívembe préselődjenek.

Rydstromnak mindenképpen tudnia kellett, miféle szörnyűség történik, rémülten bámulta a vért, és közben a karjában ringatta a varázslónőt.

Sabine már levegőt is alig kapott a szenvedéstől, a szemét szorosan összezárta. Nem volt igaza. Ezt sehogy nem lehetett elviselni. Milyen ostoba, milyen arrogáns volt, amikor azt gondolta, mindezt túlélheti.

Most pedig meg fog fizetni ezért. Hacsak nem Rydstrom rá tudja venni magát, hogy megtegye, amit meg kellett tennie.

Dobálta a testét a gyötrelem növekvő hullámainak terhe alatt, a fejét elöntötték a méregivás képei. Igen, egymás után inni ki a teli poharakat… csak pergetni a maró, fekete szemcséket, egyenesen a nyelvére, aztán lenyelni az utolsó szemig.

Ó, istenek, akár Rydstromot is megmérgezheti véletlenül a bőrével, és a vérével. Figyelmeztetnem kell. - Ne… érints meg!

- Sabine, el kell vinnem téged valakihez, aki segíteni tud!

A varázslónő vadul megrázta a fejét. - Itt senki nincs… aki segíthetne.

Újabb hullám érte el. Elképzelhetetlen, természetfeletti szenvedés. A szeme felpattant, ahogy rendszertelen szívdobogása megállt.

Találkozott a tekintetük. - Cwena? - recsegte a démon. - A … szíved?

Vége. Az agya nem működött tovább. Szemhéja ernyedten lecsukódott. Istentelen démonüvöltés rázta meg a szobát.

44

Megállt az a kibaszott szíve… majdnem meghalt. A démon soha nem fogja elfelejteni azt az érzést, amikor az első makacs szívverést meghallotta, ahogy Sabine szíve továbbküzdötte magát.

Ott ült hátával az ágytámlához támaszkodva, karjában a varázslónőt szorongatta, ringatta, és közben mindketten verejtékeztek a fájdalomtól. Amikor Sabine felnyögött, Rydstrom odasúgta neki: - Itt vagyok veled, bébi. Itt vagyok veled.

Ahogy a bőréhez ért, zsigerekig ható fájdalmat érzett, úgyhogy folyamatosan Sabine homlokát és arcát simogatta, remélve, hogy átvehet tőle valamennyit.

Véres köhögése már csillapodott, de a démon érezte, hogy még messze nincs vége. Küszködött, hogy a dühét magába fojtsa, és gondját viselhesse Sabine-nek.

Vihar közeledett, villámok táncoltak a ház körül, mennydörgés rázta meg az üvegajtókat. A villámlás fényében a varázslónő arca holtsápadtnak tűnt.

Mikor Cadeon egy fél órával később a hálószobába kísérte Nïxt, a valkűr tekintete Rydstromot fürkészte, mintha azt méregetné, mennyire van tudatánál. Szarvai kiegyenesedtek, és tudta, hogy a szeme fekete, de azért kitartott.

- Mi történik itt? - kérdezte a valkűr. - Cadeon csak annyit mondott, „Akarod élőben látni az Ördögűzőt?”

- Sabine beteg - szólalt meg Rydstrom. - Azt mondta, megmérgezték. Te ismered a mérgeket. Mondd meg, mit tegyek.

A sötét szobában Sabine illúzióinak részletei kezdtek villogni eszelős tempóban, mintha szavakat hadart volna.

Nïx fejét ingatva indult az ágy felé. - Van egy kis kékes árnyalat az ajkán. - Aztán maga felé fordította Sabine karját.

Sápadt bőrén egy szaggatott szélű sérülés húzódott hosszan, mint valami égési seb. Végigszaladt egészen a tenyeréig, ahol X alakká formálódott.

Nïx rögtön le is dobta a karját, és a nadrágjára tette a kezét. - Halálra van ítélve.

- Halálra van ítélve? Te mi a francról beszélsz?

- Ez a morsus, a legkegyetlenebb méreg a világon - elviselhetetlen fájdalmat okoz, ha valaki lejön róla. Sabine-nek rendszeresen hozzá kellett jutnia a dózisához, hogy kordában tarthassa.

- Ó, istenek, néhány nappal ezelőtt megpróbált visszajutni Omorthoz. Én pedig… megakadályoztam.

- Akkor ezt biztosan ő tette vele. Ez meg is magyarázza, hogyan tartotta féken a varázsló annyi éven át.

- Mi fog történni vele?

- Megérintetted a bőrét? Érezted a fájdalmat? - Amikor Rydstrom bólintott, a valkűr hozzátette: - Valószínűleg töredékét érzed ilyenkor annak, amit a varázslónő érez. Nem valószínű, hogy van ennél nagyobb szenvedés. Olyan, mintha újra és újra leforráznának, és a testedbe szúrnának, mintha lecsipkednék a bőrödet a húsodról. Démon, ez még ezerszer rosszabb lesz ennél. Hatalmas lesz a fájdalom, míg végül sokkhatás éri, de olyan erős, hogy a szíve is megáll majd.

- Már megállt! - Rydstrom mélyeket lélegezve próbált nyugalmat erőltetni a hangjára. - Most mit tehetek?

Nïx szomorúan rázta meg a fejét. - Egyszerűen semmi nem segíthet rajta. Csak az tudja megmenteni, aki megmérgezte. Rydstrom, fel kell készülnöd arra, hogy Sabine egyik szívrohamot kapja majd a másik után.

- Nem! Nem, muszáj, hogy valaki segíteni tudjon rajta - csuklott el a hangja. - Tera, Mariketa…

- Ők is csak megerősíthetik, amit én mondtam.

- És mi a helyzet Sabine testvérével? Ő már máskor is megmentette!

- Á, Melanthe a Meggyőzés Királynője, vagy legalábbis a cím várományosa. Mások gyógyítása az egyik legnehezebb feladat. És az ő ereje ehhez gyenge, csak kiszámíthatatlan rohamokban és sugarakban tör elő olykor belőle.

Rydstrom Sabine fejéhez hajtotta a homlokát, nagyon kívánta, hogy elvehesse tőle a fájdalmat. - Kell, hogy legyen valami, amit megtehetek érte. - Felpillantott a valkűrre, és egy cseppet sem szégyellte, hogy könyörög neki. - Nïx, kérlek…

- Van valami, amit meg kell tenned. Rydstrom, ha egy kicsit is fontos neked Sabine - mondta Nïx -, akkor most meg kell ölnöd.

A szenvedés lázas hullámai közepette Sabine hallotta, ahogy Rydstrom beszél hozzá. Egyre erősebb hangon kérlelte: - Cwena, győzd le ezt a kedvemért. - Aztán hirtelen megriadt: - Mit csinálhatnék én nélküled? Nem hagyhatsz itt így! Követni foglak az istenverte sírig, Sabine.

Aztán amikor újabb fájdalomhullám hasított belé, és a fejét hátradobva sikított, a démon felordított fájdalmában és tehetetlen dühében, és addig szorította magához Sabine-t, míg abba nem maradt a sikoltás…

A varázslónő néha más hangokat is hallott. A démon öccse is gyakran ott volt. Két nő jelent meg, aztán tűnt el újra.

Aztán észrevette Rydstromot, ahogy ott ül mellette az ágyon, és a hajába túr a kezével. De újabb hullám kezdett erősödni benne… csak erősödött… erősödött. És minden egyes alkalommal rosszabb lett.

- Rydstrom…

- Itt vagyok, Sabine - csókolt bele a tenyerébe a démon, aztán belesimította az arcát. - Itt vagyok melletted.

- Ölj meg - könyörögte a varázslónő, miközben a maradék fájdalom végigsöpört rajta. - Kérlek…

A démon sötét szeme őrülten csillogott. - Soha!

- Azt mondod… hogy törődsz velem - suttogta Sabine. - De ha ez valóban így lenne, most megölnél.

- Én kurvára nem törődöm veled! Szerelmes vagyok beléd, Sabine. Te is úgy gondoltad, hogy szükségem van rád - mondta szenvedő hangon. - És ez így is van. Kész vagyok elismerni. - Keze közé fogta a varázslónő arcát, és szinte összeszorította a fogát az érintéstől fájdalmában. - Ezt együtt fogjuk megharcolni.

- Te… szeretsz engem? - Tudta, és minden egyes együtt töltött pillanatban érezte is. De hallani, ahogy kimondja…

- Ó, az istenekre, cwena. Tiéd a szívem. Mindenem a tiéd. Csak gyógyulj meg. Csak ne érezz semmi fájdalmat.

- Akkor hagyj engem elmenni. - Vörös hajfonatának nedves indái keretezték a varázslónő sápadt arcát. - Kérlek… könyörgök neked…

A démon nem is hallhatta ezeket a szavakat, nem is képzelhette el azt a fájdalmat, ami ezt kimondatta vele…

Sabine megint összerezdült, a háta ívbe feszült, és még több vér csurgott ki a szájából, ahogy újra és újra felsikoltott. Nïx és Cadeon abban a pillanatban rontottak be, amikor a teste erőtlenül aláhanyatlott.

De a szeme nyitva volt.

Vakon, a semmibe merülve fénylett.

Nïx szólalt meg: - Nem vesz levegőt, démon. Elment.

- Nem! - üvöltötte Rydstrom, aztán megragadta Sabine vállát, és megrázta.

- Rydstrom! - ragadta meg Cadeon a karját. - Ő már elment, testvér. Azt szeretné, ha hagynád elmenni.

- Soha! - Rázta egyre tovább… - Gyere vissza hozzám, Sabine!

Megmozdult a varázslónő szemhéja, izmai láthatóan összerándultak.

Még él.

- Nem… nem akarom ezt tovább - nyöszörögte Sabine szenvedő hangon, amint észlelte, hogy még nem halt meg. Úgy nézett Rydstromra, mint aki cserbenhagyta, aztán eszméletét vesztve a karjába alélt.

- Csak a következő hullámig mentetted most meg - mondta Nïx. - Démon, legközelebb el kell elengedned.

Nem, van más megoldás. - Nem lesz legközelebb. - A valkűrre szegezte a tekintetét. - Te tudtad, hogy ez fog történni. Már akkor is tudtad, amikor napokkal ezelőtt megkérdezted tőlem, hogy ha döntenem kéne, melyiket választanám - a királyságomat, vagy a királynőmet. És azt kérted, magyarázzam meg, miért. Minden az előbbit illető reményemet fel tudnám áldozni, csak hogy az utóbbit megmentsem.

- A múltkor olyan egyértelmű volt, hogy a királyságot választod. Mulattatott a dolog.

- Hohó! - szólt közbe Cadeon. - Mi a francról beszéltek?

- Hogyan jutok ma este Torninba? - kérdezte Rydstrom Nïxtől.

- Erről, ööö, már gondoskodtak.

- Ha mindezt előre láttad, legalább azt mondd meg - túléli Sabine?

Nïx a plafonra pillantott, aztán vissza. - Róla nem tudok semmit. De talán beszélned kéne az utódoddal, és el kéne mondanod neki, hogy mi is fog történni várhatóan.

Rydstrom bólintott, ezzel beletörődve a halálába - vagy valami annál is rosszabba.

- Ja, mondd már el végre, mi történik itt!

- Omorthoz megyek az ellenanyagért. A varázsló ez alkalommal valószínűleg meg fog ölni - válaszolta neki, mint aki egyszerű tényt közöl. - Cadeon, te vagy az utódom. Nïx azt mondta, ez volt az utolsó lehetőségem arra, hogy a koronát megszerezzem. De azt nem mondta, hogy neked nincs erre esélyed.

- Mi a fasz van? - csattant fel Cadeon. - Ez lehetetlen! Kurvára lehetetlen!

- Ez meg fog történni, testvér - vágta rá Rydstrom. - Ez nem kérés volt, a tényállást közöltem.

- Jól van, akkor csapdát állítunk - mondta Cadeon, aki láthatóan saját természetével küzdött. - Nem mehetsz oda haditerv nélkül.

- Azt mondtad, Omort olyan erővel csap a gondolatok közé, mint valami kőtörő kalapács. Ragaszkodni fog hozzá, hogy nyissam meg neki a fejemet, míg ő bepróbálkozik. Teljesen mentesnek kell lennem mindenféle összeesküvéstől, különben Sabine életét kockáztatom.

Cadeon végighúzta az arcán a kezét. - Ez nem más, mint öngyilkosság.

- Ezt belátom. Ha meg tudom menteni ettől a fájdalomtól… - Akkor már nem éltem hiába.

- Nïx! Mondd már meg Rydstromnak, hogy ez egy öngyilkos bevetés!

A valkűr felsóhajtott. - Ha ő akar lenni mindenki ázsiai tigrise, mégis kik vagyunk mi, hogy ebben magakadályozzuk?

- Nem hagyom, hogy ezt megtedd!

- Már el van döntve - válaszolta Rydstrom. - Nïx, mondd el, hogyan jutok Torninba.

- A Torninba vezető út éppen New Orleans felé tart. És elég pipa a csaj.

45

- Na és hogy áll a dolog Mikey Rowe-val? - kérdezte egy női hang.

Sabine öntudata fokozatosan visszatért. Fájdalomhullámok között találta magát - abban a kegyetlen nyugalmi helyzetben, amelyben még ott van a szenvedés emléke, és a várakozás a következő dózisra.

- Mikey Rowe? Te most pontosan kiről is beszélsz, Holly? - válaszolt egy másik nő. Most itt Nïx beszél? Igen. Mit keres ő az álmomban? Vagy most ébredtem?

- A színész? - mondta lassan ez a bizonyos Holly. - A Piszkos munkákból? Aki elfogatási parancsot adott ki rád?

Némi szünet, aztán Nïx azt válaszolta: - Á, igen! Nos, Mikey és én szakítottunk, miután végül hagytam, hogy kicsit bolondozzon velem.

- Most a héten? Mióta legutóbb találkoztunk?

- Igen, tegnap éjjel, ha nem tévedek - felelte Nïx. - Egész talpraesett volt, ahhoz képest, hogy halandó. Vonzó jelenség. De aztán el kellett felejtenem azt a telefonszámot, amit rám erőltetett.

Holly szinte önkéntelenül megkérdezte: - És miért?

- Eszembe jutott, hogy kéjenc vagyok.

Sabine a homályos alak felé nézett, aztán Nïxt pillantotta meg a hálószoba társalgó részében. Sabine a valkűr pólójára hunyorgott. Az volt ráírva, hogy „BORN TO BLOSSOM BLOOM TO PERISH - G. S.”

A másik nő, ez a bizonyos Holly szemüveget viselt, és igen kimérten viselkedett. Mintha ruhákat hajtogatott volna!

- Egyébként meg - mondta Nïx - azért is kellett szakítanom Mikey-val, mert elhagyom a várost.

- Hogy érted, hogy elhagyod? - vetette közbe Holly, miközben újra és újra ugyanazt a törülközőt hajtogatta össze. - Én még mindig nem ismerem ki magam ebben a világban, te meg már megint indulsz?

- Cadeon majd eligazít.

- Hová kell most menned, ami annyira fontos, hogy még engem is cserbenhagysz miatta?

- Nïxi néni K.O.-ra teszi magát. Budapestre megyek, fel kell derítenem egy bandát, amelyben halhatatlan hódítók játszanak - magyarázta. - A nevük Lords of the Underworld. Ha itt nem jön rád a párosodás vágya… - morogta, aztán a levegőbe csapott a karmaival. - Egyébként azt mondják, iszonyatosan tüzesek.

- És felderítésen te tulajdonképpen azt érted, hogy csinálod velük.

Nïx csúfolódó hangot hallatott. - Holly, szerinted hogyan lehet egy férfit másképp felderíteni? De most tényleg!

Holly hadarva válaszolt, de Nïx túlkiabálta. - Maradjon közöttünk, de ha tudnak bánni azzal, amit a Nïxanátor ad nekik, akkor akár örökre ott maradok… - Üres tekintetét az ágy felé kapta, a szeme elkerekedett. - Ébren van.

Nïx az ágyhoz lépkedett, Holly pedig utána. - Emlékszel rám? Nïx vagyok, a Mindentudó. Ez pedig az unokahúgom, Holly. - A valkűr a csinos szőkére mutatott, aki halványan felé intett. - Ő Cadeon felesége.

Nïx egy pohár vizet tartott a szájához, de Sabine elfordult, és zihálva annyit mondott: - Hol van… Rydstrom?

- Végül sikerült leválasztanunk rólad. Ma éjjel mi ücsörgünk melletted. Rydstrom, Cadeon és még számtalan démon éppen a testvéred után kutatnak, hogy kinyissák a kiskapuját. - Nïx hirtelen felkacagott. - Sajnálom, ez nem kifejezetten vicces szituáció, de a „kinyissák a testvéred kiskapuját” elég buja kifejezés.

Holly a szemét forgatta.

- Vissza fog jönni ide Lanthe-val - folytatta végül Nïx. - Aztán szándékai szerint visszavisz téged Omorthoz, és könyörögni fog az ellenanyagért.

Sabine szívverése kihagyott - ez alkalommal az erős érzelmi hullámtól. - Ezt nem fogja tudni… keresztülvinni!

- Úgy döntött, feláldozza érted magát - magyarázta Nïx.

- Omort ezúttal meg fogja ölni… olvasni fog a gondolataiban… és rá fog jönni, ha a démon bármiféle támadást tervez…

- Semmiféle terv nem lesz - válaszolta halkan Nïx. - Rydstrom arra számít, most csak oda szól a menetjegye, varázslónő.

Sabine keményen megrázta a fejét. - Nem hagyhatod… hogy ezt megtegye!

- Próbálj megállítani egy csaknem két méter tíz centi magas démont, aki reménytelenül szerelmes.

- Nïx! - motyogta Holly. - Sabine-nek tiszta ágyneműre van szüksége. Ez már piszkos ettől a sok vértől… vér… - kapta a szájához a kezét, arca pedig egyre sápadtabb lett.

- Már megint rád jött a reggeli rosszullét? - kérdezte Nïx. Amikor Holly kirontott a szobából, a valkűr utána kiáltott: - Ó, egek, Holly, a végén még Sabine-t is beelőzöd!

Aztán a varázslónő felé fordult, és azt mondta: - Hamarosan visszatérek. Kiálts, ha bármire szükséged van. - Sabine még hallotta, ahogy Nïx az ajtóban azt motyogja: - Nyisd ki a kiskapuját. Kéne egy ilyen póló.

Sabine remegve és kábultan feküdt ott. Rydstrom azt tervezte, hogy mindent feláldoz érte.

Eszébe jutott valami. Egy terv. Lehet, hogy működne? Nem sok ideje maradt, a következő fájdalomhullámig - vajon van elég ereje?

Meg kellett találnia az erőt, mert ha a démon meg akarja menteni, előbb neki kell megmentenie őt. Vagy legalábbis biztosítania kell az eszközöket ahhoz, hogy magát megmentse.

Fogát csikorgatva gurult le az ágyról, és a plüsszőnyegre zuhant. Hallotta, ahogy Holly a vendégszoba mosdójában öklendezik, Nïx pedig a vizet folyatja neki. Nem volt annyi ereje, hogy elrejtse magát az illúzióival, de amíg hallotta őket, addig minden rendben volt.

A hasán csúszva vánszorgott ki a szobából, volt hogy a szőnyegbe kellett vájnia a körmét, hogy előre húzhassa magát. Aztán végre kiért, de a nappali áthatolhatatlannak tűnt, a démon dolgozószobája pedig elérhetetlenül távolinak.

Olyan gyenge vagyok… De végül legyőzte a fájdalmat. Egyik könyökét a másik után, lábait haszontalanul maga után húzta.

Csak hallgatta a valkűrt, és mászott előre rendületlenül. Egyedül a démon iránt érzett szerelme tartotta benne a lelket.

Vért köpött, visszatartott egy köhögést, aztán megint mászott egy kicsit. Már nincs sok hátra a dolgozószoba ajtajáig… és végre bejuthat.

Bejutott a fegyvertárba! Sikerült felemelnie a fejét, aztán ránézett a kombinációs zárra, amit el kellett érnie. Onnan a padlóról olyan távolinak tűnt, mintha a holdig kellett volna eljutnia.

Ha ezt most nem teszed meg, Rydstrom meghal!

Ez a gondolat hajtotta, amikor sikerült térdre billennie, aztán kezdett bizonytalanul a lábára állnia. El kell érnem. A varázslónő már majdnem a földre roskadt. Nem tudom… nem tudom megcsinálni.

Egy árnyék tűnt fel mögötte. Sabine hátrafordította a fejét. A sorsot átkozta, mikor észrevette a valkűrt maga mögött.

- Szükséged van valamire, varázslónő? Hmm? - Lepedők lógtak a válláról, és valamivel babrált a zsebében. Fegyver? - Talán egy Vicodinra?

Sabine majdnem elsírta magát. - Mit… akarsz? - Már annyira közel volt a célhoz.

Abban a pillanatban, ahogy a varázslónő a bejárati ajtót nyikorgását meghallotta, Nïx megszólalt: - Rydstrom visszatért a testvéreddel.

Máris megjött? - Nïx… szükségem lenne…

- És nem fog az az ágyadban találni…

- Sabine! - Rydstrom hangja megrázta az épületet.

Sabine szíve ismét kezdett leállni. Kábultan esett össze az ajtó előtt.

- Akarod a kardot, varázslónő? Nem azért jöttél ide?

Sabine halványan bólintott válaszként, megszólalni nem tudott.

Nïx egy hatalmas fecskendőt húzott elő a zsebéből, és a levegőbe emelte. Sabine döbbenten bámult rá, a valkűr pedig csak pislogott a tűre, mint aki nem érti, honnan is került elő.

Nïx a fejét vakarta szabad kezével. - Á! - mosolyogta el magát, az arca pedig felragyogott a felismeréstől. - Tudtam, hogy ha ma este idejövök, két dolog közül fogok választani: vagy belemártom ezt a szívedbe, vagy Wii-t játszok. De a Wii-t otthon hagytam! - vonogatta a vállát.

Aztán egyenesen Sabine mellkasába döfte a fecskendőt.

Sabine villogó szemmel, kétségbeesetten szívta be a levegőt, megragadta a mellkasából meredező tűt, és Nïx felé tátogott, aki épp buzgón a fegyverraktár zárkombinációján ügyködött.

- Az adrenalin most néhány percig öntudatodnál tart, de nem sokkal tovább.

Energiahullámok terjedtek szét Sabine testében, Nïx kinyitotta a fegyvertárat, és a kardot meglátva füttyentett egyet.

46

Rydstromot a pánik fogta el, ahogy Sabine után kiabálva végigviharzott a szobákon.

Lanthe ott volt a sarkában. - Te elvesztetted a nővéremet!

A démonból szinte kiszakadt a levegő, mikor Nïxt az emeleti nappaliban találta, karjában Sabine-nel. A valkűr feléje kacsintott. - Mi van? Miért ne ellenőrizhetné egy varázslónő a sminkjét?

Már éppen el akarta ragadni Sabine-t a valkűrtől, de Nïx megszólalt: - Nyugodtan, démon. Fájdalmai vannak. Ne kavard fel még jobban!

Rydstrom egy bólintással a karjába vette, és gyengéden ringatta.

Sabine felpillantott rá. - Rydstrom, kérlek ne…

A valkűr szakította félbe. - Elég volt ebből. El akar vinni téged. Örülj neki, hogy ilyen szerencsés vagy, Sabine.

- Ó, egek, Ébi! - rohant oda mellé Lanthe.

Sabine lassan a testvére felé nyúlt, de aztán visszahúzta mérgezett kezét. - Lanthe, maradj… velem… bármit is mondjon Omort.

Lanthe a fejét rázta. - Pedig el fog küldeni.

- Legyél… meggyőző.

A húgának valami miatt elkerekedett a szeme. Rydstromnak nem maradt ideje, hogy elgondolkozzon a reakcióján, mert Sabine-ben újabb hullám indult útjára, megmerevedett a karjában, a szeme lassan lecsukódott.

- Lanthe, nincs vesztegetni való időnk - mondta Rydstrom. - Miután a démonokkal elindultak, órákig tartott, míg megtalálták. Ott kóborolt az utcán, Sabine-t kereste. - Most rögtön indulunk a kapuhoz.

A bejárati ajtónál Cadeon várta őket Hollyval, a feleségével, akivel Rydstrom még alig találkozott. Megnyugodott, amikor észrevette, hogy törődő, szerelmes pillantással néz fel az öccsére.

Cadeon Rydstrom útjába állt. - Hadd vigye a varázslónőt a húga. Semmi értelme nincs ekkora kockázatot vállalnod.

- Már megmondtam, hogy soha nem válok el Sabine-től - válaszolta.

- Néhány perc múlva itt lesznek a katonáim. Jövünk utánatok.

Rydstromot mellbevágta a gondolat, hogy talán soha többé nem láthatja öccsét. - Nem. Ezt a bevetést nem ma kell teljesítened - mondta ünnepélyesen. - Cade, lesz még időd harcba szállni vele.

- Lehet, hogy trükk az egész - a varázslónő el tudja érni, hogy mindenfélét lássunk. Most visz Omort csapdájába. Másodszor!

- Sabine haldoklik. Nem érzed a vér szagát? - kérdezte Lanthe.

Cadeon nem is törődött vele. - Rydstrom, add meg a fegyvertár számkombinációját. Ma éjszaka használni fogom azt a kardot! - Bátyja hajthatatlanságát látva Cadeon megszólalt: - Akkor vidd magaddal. Rejtsd el…

Nïx türelmetlenül közbevágott: - Ez nem megoldás. Omort tudni fog róla, ha Rydstrom valamit is rejteget.

Cadeon a fejét rázta. - Kell, hogy legyen más megoldás.

- Képzeld magad a helyembe - mondta Rydstrom. - Gondolj bele, milyen lenne, ha Holly haldokolna most a fájdalomtól.

Cadeon erre ökölbe szorította a kezét. Durván szitkozódva lépett oldalra, és az ajtókeretet verte az alkarjával csalódottságában.

A kocsibeálló felé indulva Rydstrom visszanézett a válla fölött. - Nagy király lesz még belőled.

Öccse könnyes szemmel fordult felé. - Kurvára nem akarok király lenni! És nem akarom elveszíteni a bátyámat, pont mikor a dolgok… pont, amikor már nem utálsz.

- Soha nem utáltalak. - Aztán nyers hangon hozzátette: - Szeretlek téged, testvér. És büszke vagyok a férfira, akivé váltál.

Rydstrom Sabine-nel a karjában lépett át a könnyű kis kapun, egyenesen a tornini törvényszékre.

Rögtön meg is akadt a szeme a trónusán ülő Omorton.

- Ez meg mi, Melanthe? - csattant fel a varázsló.

A törvényszék csaknem teljesen üres volt - és még visszataszítóbb, mint amilyennek korábban látták. Holttestek hevertek halomban mindenfelé, a bűzben legyek zümmögtek. Az élőhalott hazajárók ott álltak végig a fal mellett.

A démon kényszerítette magát, hogy minderről ne vegyen tudomást - most csak egy dolog számított. Gondolkodás nélkül az emelvény felé lépkedett. Sabine ott vonaglott a karjában, ujjai összeszorultak a fájdalomtól.

De Omort egy kézlegyintéssel megállította, a démon pedig megdermedt.

- Eljött hozzám a démon? - mosolygott a varázsló mániákus tekintettel. Aztán Lanthe-hoz fordult, és utasította: - Te menj el! Most azonnal!

- Bátyám, nézz rá! - zokogta Lanthe. - Haldoklik. Nem hagyhatod, hogy meghaljon! Kérlek!

- A szíve már megállt - tette hozzá Rydstrom. - Pár percen belül vége…

Omort előrehajolt a trónon. - Nyisd ki előttem a gondolataidat, démon. Rögvest!

Rydstrom úgy is tett, akarta is, hogy a varázsló lássa az igazságot - hogy csupán az a szándéka, hogy Sabine biztonságban legyen. - Úgy hallottam, van egy ellenanyagod, amivel meg lehetne gyógyítani. Hát ezért jöttem.

- Tényleg nincs semmi terved? Semmi trükk. Csak annyit akarsz, hogy a kis nőd jobban legyen. Mert szerelmes vagy belé? - nevetett fel keserűen. - Jobban már meg sem büntethettelek volna, mert nekem csak szenvedést hozott, hogy szerettem.

- Ha szereted, segíts neki…

- Várj… van még itt más is a fejedben. Sabine, nyisd ki a szemed. - Egy pillanattal később Sabine szeme felnyílt. - Téged elárult valaki, aki megesküdött, hogy soha nem tesz ilyet. A démon becsapott. Nem vagy házas. Hazudott az esküt illetően. Ahelyett, hogy megesküdött volna, hogy védelmez majd, a szavát adta, hogy bántani fog.

Sabine Rydstromra pillantott, véres könnycseppek gyűltek a szemében.

- Ahogy az arcodra nézek, húgom, úgy látom, tartotta is a szavát.

A démon nem tagadott.

Ó, egek, ne! A felesége akart lenni… És mégsem volt az? Rydstrom hazudott?

Nem, koncentrálj Sabine!

Később még foglalkozhat a gyászával. Jelenleg mélyen benne jár egy haditervben, ráadásul újabb fájdalomhullám közeledik. Ahogy az injekció hatása kiürül, már nem fogja tudni tartani magát.

A varázslónő tudta, hogy az utolsó hullám következik…

Omort folytatta: - Az árulásod beleillik a képbe, démon. Sabine ugyanis arra készült, hogy megöli a gyermekedet. A saját gyermekét. Nem így van, Sabine? Ő és én azt terveztük, hogy feláldozzuk a kút érdekében, hogy megszerezzük a varázserejét. Ezért dolgozott olyan fáradhatatlanul az elcsábításodon.

- Ezt nem hiszem - mondta Rydstrom. - És soha nem is fogsz meggyőzni erről.

- Omort, erre még később is lesz időnk - mondta sírva Lanthe. - Szüksége van a morsusra, most rögtön!

- És oda is adom neki, ahogy a démon meghal, te pedig eltűnsz innen! Most pedig húzz el, mielőtt végzek veled!

Lanthe könnyei felszáradtak. Hűvös szemmel nézett Omortra. - Nem.

- Mit mondtál nekem? - Szavai fröcsögtek a rosszindulattól.

- Azt mondtam… ne… használj… varázslatot!

Ahogy Lanthe parancsa elhangzott, Sabine halkan könyörögni kezdett: - Kérlek, legyen ez az a pillanat… Ezen múlik most minden…

Sabine elcsodálkozott, Omort pedig csatlakozott hozzá, mert amikor felemelte a kezét, hogy Lanthe-t megbüntesse, a tenyere hideg lett.

Rydstrom magához szorította Sabine-t.

- Ez meg mi? - üvöltötte Omort, homlokán lüktetett az ér. A szeme fémes sárga színűre váltott, miközben húga felé lopakodott. - Meg foglak égetni, Melanthe!

- Ne gyere közelebb hozzám!

Omort hirtelen megállt, és villogó szemmel nézett Lanthe-ra. - Őrök! - hívta magához az agyatlan hazajárókat. Azok egyszerre indultak el a terem széle felől, kivont kardokkal véve körbe őket.

Lanthe szembefordult velük, és csengő hangon megszólalt: - Egymás ellen harcoljatok!

Ahogy egymás felé fordultak kardjaikkal csapkodva mindenfelé, Lanthe a törvényszék kétszárnyú ajtajához szaladt, és lezárta egy retesszel, ezzel időt nyerve.

Ez az én kishúgom, gondolta Sabine…

- Nem! - üvöltötte Omort. - Démonok!

- Ne hívd őket! - sziszegte Lanthe, és a varázsló elcsendesedett.

De Sabine megérezte, hogy ezzel a paranccsal Lanthe ereje megint alábbhagyott.

Rydstrom döbbenten állt, és ez csak fokozódott, amikor Sabine odasúgta neki: - Van valamim a számodra, démon. - Remegő kézzel emelte fel az egyik lepedő csücskét, amit Nïx rátekert, és megmutatta Rydstromnak a kardot, ami ott pihent az oldalánál. Mikor megkérdezte a valkűrt: „Miért csinálod ezt? A hadseregedért? Vagy Rydstromért?”, Nïx azt válaszolta: „Az is lehet, hogy érted.”

- Sabine, én ezt nem… beteg vagy?

- Az vagyok, de kaptam Nïxtől egy belövést… hogy legyen annyi erőm, hogy ezt odaadjam neked. Csak már kezd kifújni. Ezzel kell megölnöd Omortot…

- Akkor ki adja oda az ellenanyagodat?

- A Banya majd segít… de, csak ha már Omort halott. Nincs… sok idő, Rydstrom. Lanthe ereje gyengül… ha Hettiah megjelenik, eltörölheti a parancsait.

- De ha megharcolok Omorttal, azzal az életed kockáztatom. Nincs elég idő…

- Meg tudod csinálni. Muszáj! Pusztítsd el mindörökre! Ez a te feladatod…

47

Az egész csak trükk volt?

Sabine újra és újra figyelmeztette a démont. Mindig van valami tervem, mondta. Nálam semmi nem az, aminek látszik.

Itt a lehetőség, hogy Omortot elpusztítsa, és ahogy Rydstrom elvette tőle a kardot, azon gondolkozott, vajon csak színlelte-e az érzéseit.

Nem. Ismerte aráját, és teljes valójában érezte, hogy viszonozza szerelmét. - Sabine…

- Előbb ölj… aztán beszélj. Kérlek.

A démon komolyan bólintott, aztán Lanthe felé fordult. - Gyere, fogd meg Sabine-t.

Lanthe odasietett, és a karjaiba fogta nővérét.

- Ha visszakapod a varázserőd, gyógyítsd meg - kérte Rydstrom.

- Kimerültem, démon. Ki vagyok facsarva. Nem segíthetek rajta, és a tűzdémonokat sem tudom megakadályozni abban, hogy végül beszakítsák az ajtót, sőt, Omortot sem tudom megfagyasztani neked, hogy aztán egyszerűen csak le kelljen fejezned. Megtiltottam neki, hogy varázslatokat használjon, de attól még meg tud küzdeni veled.

Rydstrom megragadta a kardot, és indult, hogy lemészárolja a varázslót. Omort a fegyverre meresztgette sárga szemét.

- Hogy hoztad ezt be ide? Sabine? - Egy pillanatra egészen feldúltnak tűnt, de aztán az az őrült fény visszatért a tekintetébe. A démonhoz fordulva azt mondta: - Te kényszerítetted rá, hogy ezt megtegye. Saját akaratából soha nem próbálna elárulni.

Omort kihúzott egy kardot a hüvelyéből, amelynek misztikus pengéjét sűrű tüzek alkották. - A varázserőm nélkül is le foglak fejezni! Már vártam, hogy szembe kerülhessek veled a harctéren - és most érte küzdök.

Én nemkülömben. - Más körülmények között azon lennék, hogy meggyilkolásod minden cseppjét kiélvezhessem - jelentette ki Rydstrom Omort felé közeledve. - És bár előre láttam lelki szemeim előtt ezt a harcot, most egyszerűen nincs rá időm. - Soha nem gondolta volna, hogy Omorttal nem a koronájáért, hanem szeretett arájának életéért kell majd megküzdenie.

Kerülgetni kezdték egymást. Omort csapott le először, de Rydstrom könnyedén kivédte, Omort pengéje lepattant az övéről.

- Groot bátyám jól megkovácsolta ezt a kardot. Az enyém át szokta vágni a fémet - indult neki újra, és eszméletlen sebességgel vágott felé.

Rydstrom megint hárított. A varázsló meglepően jó volt - ahogy már ezer évvel azelőtt is. A keze gyors, a szeme pedig nem árult el semmit. Egyetlen mozdulatáról sem adott hírt.

Megint körözni kezdtek, gyenge pontok után kutatva egymáson. Omort előreugrott, próbált Rydstrom háta mögé suhanni. A démon megperdült a kardjával, és tisztán védett.

A varázslónak megvoltak a maga képességei, és a technikája, Rydstromnak nemkülönben. És ereje segítségével ellen tudott állni Omort gyorsaságának.

Ahogy Rydstrom kardja Omort pengéjéhez ért, a démon testének minden erejével folytatta a mozdulatot. A varázsló kezében megremegett a fegyver, megtántorodott a könyörtelen csapástól.

Kardjuk újra és újra összecsapott. Aztán Rydstrom bevetett egy cselt, és ezzel védtelenül hagyva Omortot, büntető csapást mért a varázsló kardjára. Omort megtántorodott, teste egyre gyengült.

Ahogy a démon elindult, hogy pontot tegyen a dolog végére, Omort letépte magáról a köpenyt, és Rydstrom fejére dobta.

A démon szeme elsötétült, hátraugrott, és az anyag után kapott, épphogy csak kitérve Omort következő csapásának ereje elől. A tűzből készült penge végighasított Rydstrom ingén, vonalat égetve a mellkasába.

A varázsló éppen végezni akart vele, mire a démon végre újra látott. Rydstrom átvette a kardot a másik kezébe, megfordult, és váratlanul hátrafelé vágott.

Pontos találat volt. Omort feje a földre puffant. Holtteste még a térdére csuklott, mielőtt a padlóra zuhant volna.

Sabine-hez kell mennem. De Rydstrom nem követhette el még egyszer ugyanazt a hibát, amit az ellenségével való legutóbbi találkozáskor már elkövetett. Kényszerítette magát, hogy néhány szívdobbanásnyi ideig várakozzon.

Ez a néhány másodperc most hosszabbnak tűnik, mint az a kilencszáz év, mióta erre várok…

A varázsló nem kelt életre. Egész falnyi kőtábla zuhant le, és terítette be a padlót szilánkjaival. Mesterük halálával a hazajárók összecsuklottak körülöttük a fájdalomtól.

Rydstrom hálásan szorította kardja markolatát, miközben Sabine felé tartott. A fegyver betöltötte sors által rendelt feladatát.

- Többé nem halál nélküli… - motyogta Lanthe.

A törvényszék hatalmas ajtajai egyszer csak kezdtek befelé hajolni, ahogy a tűzdémonok utat próbáltak törni maguknak. Rydstrom egy pördüléssel megállt, és suhintott egyet maga körül, mint aki megint harcolni készül.

A válla fölött odaszólt Lanthe-nak: - Még mindig semmi?

- Nem, de ha élve kijutunk innen, még elérhetjük a Banyát…

Az ajtók füstölni, majd égni kezdtek. A Pravus maradék katonái, főként tűzdémonok rontottak be az ajtón. A roham kicsit lassult, mikor megpillantották Omortot, a Halál Nélkülit, ahogy ott terpeszkedik a trónja előtt, lefejezve.

A tűzdémonok egyre hangosabban kiáltozták, hogy el kell foglalni a kastélyt. Körbeállták Rydstromot, és felemelték lángoktól fényes tenyerüket. Ezzel a temérdek tűzzel egyszerre akár meg is ölhetik a démonkirályt. Túl sokan vannak…

Rydstrom hallotta Sabine sikoltását, ahogy a fájdalom lecsapott…

A tűzdémonok figyelme hirtelen elterelődött Rydstromról, valahová mögé figyeltek. - Nem kell egy kis segítség? - kiáltotta oda Cadeon. Rydstrom megfordult, és ott találta az öccsét - az egész zsoldosseregével együtt - mindegyikük vérre szomjasan közeledett.

Akkor értette meg Rydstrom - Omort halálával Cadeon újra képes volt teleportálni. És az embereit is idevezette.

Ahogy a zsoldosok támadásba lendültek, Sabine újra felsikoltott. A démon elindult felé, minden ellenséget lemészárolva, aki csak az útjába került. Amikor odaért hozzá, az övébe dugta a kardot, és a karjába vette a kedvesét. Sabine eszméletét vesztette.

- Meg kell találnunk a Banyát! Ő az egyetlen, aki meggyógyíthatja - mondta Lanthe.

Rydstrom felkapta Sabine-t, és kiviharzott a törvényszékről. A válla fölött még odakiáltotta: - Cadeon! Szerzek neki segítséget!

- Ezt én elintézem! - kiáltotta vissza az öccse, miközben önfeledten az ellenséget kaszabolta. - Van némi tapasztalatom, ismerem ezeket a lóbaszókat! Meg amúgy is szomjas voltam már a tűzdémon vérre.

Lanthe ott volt Rydstrom sarkában, ahogy a kijárat felé siettek. - Démon, menj a pince felé…

Hirtelen lemaradt. Ahogy Rydstrom megpördült maga körül, Lanthe éppen végigcsúszott a padlón.

Hettiah kapta el vadul csillogó szemével, és elállta az ajtóhoz vezető utat. - Te és a nővéred még megfizettek ezért!

Lanthe kitépett egy kardot egy elesett hazajáró kezéből. - Vidd Sabine-t! Menj!

Rydstrom megfordult, és leviharzott a folyosó lépcsőjén, csak aztán jutott eszébe, hogy most már teleportálni is képes. A kastély belső szervei felé teleportálta magukat. De termeket talált mindenfelé, kanyargó labirintussal összekötve. Körbefordult, és elüvöltötte magát: - Banya, merre vagy?

- Itt bent - kiáltott vissza. A démon követte a hangot egészen egy szobáig, ami teljesen olyan volt, amilyennek egy börtönlakó laboratóriumát képzelte volna. Hosszú asztalok tetején boncolt tetemek, erjedő varázsitalok, bugyborékoló főzetek hevertek. Denevérszárnyak és békalábak lógtak a mennyezetről.

A Banya viszont nem az volt, akire számított. A vénasszony helyett csinos, barna elf állt előtte, az a nő, akit már korábban is megpillantott egyszer.

És éppen pakolt.

- Mentsd meg… - mondta Rydstrom reszelős hangon. - Meg kell mentened.

Anélkül, hogy felpillantott volna, azt válaszolta: - És miért kéne ezt tennem?

- Mert legyőztem Omortot. Azt hiszem, az ő halála szabadított fel téged is.

- Hát, ez igaz - nézett a Banya a démon szemébe. - Ötszáz éve várom, hogy véget érjen a varázsló átka. Tedd fel Sabine-t az asztalra. - Feltúrt egy szekrényt, meghúzott két fából készült fiókot, aztán az elsőt kinyitotta. Egy ampullát vett elő, benne fekete folyadékkal.

A Banya feléje nyújtotta az ellenanyagot, Rydstrom elvette, feltámaszotta a varázslónőt, és halvány ajkához emelte az ampullát. A Banyára nézett. - Esküszöl, hogy ez meggyógyítja?

- Hogy meggyógyítja a morsustól? Igen, esküszöm. De a boszorkánysága ellen nincs semmilyen anyagom.

A démon fenyegető arccal nézett rá, aztán Sabine ajkai közé csepegtette a folyadékot.

Aztán csak várt… de semmi… - Miért nem csinál semmit? - csattant fel.

Az elf zavartan a fejét rázta. - Már hatnia kellett volna. Biztos már túl késő.

48

- Kezd már pirosodni a szája? Gyógyul már?

Sabine hallotta Rydstrom zaklatott hangját, ahogy fokozatosan ébredezett.

- Kezd. - Ez a Banya volt? - Úgy néz ki, a varázslónő ébren tartja a feszültséget, amíg csak lehet.

Mikor Sabine Rydstrom nevét motyogta, a démon felsóhajtott. - Ó, egek, cwena. Itt vagyok veled. - A varázslónő kinyitotta a szemét, és a démon szigorú, de gyengéd arcára tekintett. Rydstrom csak nézte Sabine-t. Megsimogatta az arcát az ujjaival.

- Magatokra hagylak titeket - dünnyögte a Banya.

- Várj! - mondta Sabine. Vajon ki volt az a nő, akinek olyan volt a hangja, mint a Banyáé? A Banya volt? - Hol van Lanthe ellenszere?

- Itt hagytam az ampulláját az asztalon, a rinocéroszherék mellett.

- Ó. - Szabadság. Végre megszabadultak Omorttól. És a méregtől, ami beszennyezte a vérüket. És végül a Banya is megszabadult. - Hogy lehet, hogy most ennyire… más vagy?

- Omort ellopta tőlem a jövőbelátás képességét, és megátkozott, hogy öregasszonyként éljem az életem ebben a pokoli lukban. És mindezt egy jóslatért, amit egy varázslónőről mondtam neki, akivel Omort aztán szerelembe esett. Már amennyire ő képes ilyesmire. Sabine, a bátyád nem a démon számára keresett meg téged - hanem saját maga számára. De ahogy megláttalak, az a jóslat jutott el hozzám, hogy te és a démonkirály össze fogtok házasodni, és lesz egy fiatok, aki majd felszabadítja a kút hatalmát.

- De nem úgy, ahogy Omort mondta? - kérdezte Sabine.

- A legkevésbé sem. Omort használta a jóslatot, és addig színezgette, míg végül már ő maga is elhitte a saját hazugságait. De most, ha nem bánjátok, még el kell csípnem egy kaput. És már így is ötszáz évet késtem egy találkozóról.

- De várj…

- A harc még folyik odafent, varázslónő - söpört ki a Banya a szobából.

Sabine Rydstromhoz fordult. - Teleportálj velem a húgomhoz!

A démon egy szempillantás alatt a törvényszékre teleportált vele. De Lanthe már leterítette Hettiah-t, és élettelen testét rugdosva azt mondogatta: - Évszázadok óta tűröm már ezt a szart! Nap mint nap!

Ez az én kishúgom…

Sabine látta, hogy Rydstrom saját testvére felé néz, aki ott harcolt a csetepaté közepén, és elég kimerültnek tűnt. A démon egyértelműen a varázslónővel akart lenni, de az öccsének is segíteni akart. - Vissza kell mennem Cadeonért.

- Ó, nem, erre semmi szükség, démon! - Sabine egy dühös kézlegyintéssel láthatatlanná tette a zsoldosokat a tűzdémonok előtt. - Meg kell beszélnünk néhány dolgot.

- Cadeon felüvöltött: - A pokolba is, ez az!

Miután néhány másodpercig figyelte Cadeon boldog mészárlását, és Lanthe terápiáját, Rydstrom annyit mondott: - Azt hiszem, ezt megcsinálták. - Újra az öve alá szúrta a kardját, aztán teleportálta Sabine-t a törvényszékről kastélybeli szobájába, a tengerre néző erkélyre.

Ahogy Rydstrom biztos lábakra helyezte a teleportálás után, a varázslónő megszólalt: - Ugye nem hittél Omortnak a kúttal, és az áldozattal kapcsolatban? Hogy én is a terv része voltam?

- Persze hogy nem. Ahogy azt sem hiszem, hogy ez az egész csak haditerv volt, amit már jóelőre kiagyaltál. Az előző hét minden perce igaz volt közöttünk.

- Mint a házasságunk?

Sabine tekintete kifürkészhetetlen volt, a szeme kékesen csillogott az érzelmektől. A démonnak fogalma sem volt, hogyan fog reagálni a csalására. Fogalma sem volt…

Ilyen közel lenni mindahhoz, amit valaha is akart.

- Omort hazudott?

Rydstrom végighúzta a kezét a száján. - Én… cwena…

- Ezt nem tudod kimondani előttem, ugye? Nem vagyok a királynőd. Mit ígértél nekem aznap éjjel? Mit mondtál nekem olyan ünnepélyesen?

- Hogy bosszút állok rajtad mindenért.

Sabine összehúzta a szemöldökét, alsó ajka megremegett.

Rydstrom szívét elöntötte a szomorúság. - Ó, egek, Sabine. - A varázslónő össze volt törve. Érthető is volt. Úgy tenni, mintha feleségül vette volna…

- Démon. Én. Annyira… - megrázta a fejét, és nyelt egy nagyot - büszke vagyok rád. - Egyszer túljártál az eszemen - mondta ködös tekintettel.

Rydstrom álla leesett a megdöbbenéstől. - Te nem is… te… - kapta föl a karjai közé.

- Hát, először feldühített. Csak az a szerencséd, hogy nem vagyok tuskó. Ha valaki úgy dönt, hogy feláldozza értem az életét, akkor azért meg tudok bocsátani.

- Örömmel megesküdnék, Sabine. Bármikor.

- Igen, nos hát arra is rájöttem, hogy ezt azért örök időkig a fejedhez vághatom. Gondolj csak bele, mily hatalom ez! - Aztán színlelt, ártatlan hangon folytatta: - De hát hogy érted, hogy nem vezetünk be miniszoknya-napot a királyságban? Emlékszel még, amikor összeházasodtunk, te hamisan esküdtél nekem?

A démon megragadta a tarkóját. - Csináld, vágd csak a fejemhez! Készíts ki vele! Csak maradj velem.

- Nincs más választásom, mert sajnos úgy tűnik, menthetetlenül szerelmes lettem beléd.

Rydstrom szemöldöke között mélyebb lett a ránc. - Én is szeretlek téged, varázslónő. Szeretném orvosolni ezt az elmaradt házasságot most rögtön.

Sabine a tenyerébe fogta az arcát. - Az jó, mert szükségem van a hatalomra, hogy bizonyos halaszthatatlan változtatásokat hajthassak végre itt. Ó, és ez alkalommal próbáljuk inkább angolul.

EPILÓGUS

Új Tornin, Rothkalina Királysága

Két hónappal később

- Mint mikor cukorkát veszel el egy gyerektől! - harsogta Rydstrom felesége, és átdobta a vállán a lopott zsákmánnyal teli táskát.

- Vagy mint halat lőni egy akváriumban! - válaszolta Lanthe.

Sabine és a húga még most sem vették észre, hogy Rydstrom ott ül csendben a trónján az üres törvényszék közepén. Lanthe ide vezette a kapuját - ez volt az egyetlen hely, ahol ma valószínűleg nem volt senki. De a démon korábban végzett egy építési tervvel, és csak azért jött ide, hogy kicsit pihenjen, és élvezze a helyreállított törvényszéket, amíg a felesége vissza nem tér a „bevásárlókörút”-ról.

- Jól ment ma a bevásárlás? - kérdezte dörgő hangon.

Sabine és Lanthe szinte megdermedtek két lépés között, aztán lassan a démon felé nyújtották a nyakukat.

- Remélem, fizettetek mindenért.

- Lebuktunk - motyogta Lanthe. - Én fent leszek a tornyomban - mondta, és elviharzott.

Sabine a meglepetéstől magához térve lépkedett oda hozzá. - Hát nem konkrétan pénzzel. És vissza is fizettünk valamennyit a karma törvényei szerint.

- Kitől loptatok?

- Az a féldémon Nïx mesélt róla. Egy drogbáró lent Kolumbiában.

Rydstrom felemelte az ujját. - És miért csináltátok?

- Azt mondta, kicsit „móresre taníthatnánk”. És mivel adósa vagyok, amiért segített nekem egy meleg helyzetben, úgy gondoltam, csatlakozom hozzá. Most az egyszer. És hát nem gondoltuk, hogy dühös leszel, amiért egy rosszfiút meglopunk.

- Nem is vagyok. Azért viszont haragszom, hogy veszélybe keverted magad.

- Senki nem látott egyszer sem! És Lanthe még egy kis meggyőzős varázslatot is bevetett, csak hogy extra biztonságban lehessünk.

Rydstrom felsóhajtott. - Akkor hadd lássam, mid van. - Soha nem volt tartós a dühe, mert hát olyan boldog volt itt vele, ebben a közös, új életükben.

A varázslónő az ölébe fúrta magát, a démon átkarolta, és nézte, ahogy egy táskányi ókori veretű aranyérmét mutat neki.

Persze nem ez volt kis királynőjének első csínytevése házasságuk óta. És Rydstrom azt is tudta, nem is az utolsó.

De Sabine minden hasonló kilengést megúszott. Mindenki tudta ugyanis a Szövetségből, hogy ha egy hajszála is meggörbül, egy őrjöngő, dühöngő démonnal kell a vétkesnek véres küzdelmet folytatnia. A varázslónő pedig alaposan ki is használta ezt a helyzetet.

- Elég tekintélyes szerzemény - jegyezte meg Rydstrom.

- Lanthe és én pontosan olyanok vagyunk, mint Robin Hood - bólintott megnyerően mosolygós, borostyánszínű szemével. - Annyi csak a különbség, hogy mi nem adjuk oda a zsákmányt a szegényeknek.

- Ezúttal kénytelen leszel. Ennek most a negyven százalékát elveszem. - Amikor Sabine morogni kezdett, még hozzátette: - De használhatjuk ezt az összeget egy újabb útépítésnél is.

Azokban a napokban a királyság kalapácsok, építkezések, és helyreállítási munkák zajától volt hangos. Rydstrom népe ismét gyarapodni kezdett. - Gondolj bele, segíthetsz kijutni minket a középkorból. - Mondjuk egészen a tizenhetedik századig. Elég lassan ment a dolog. - És elnevezhetnénk rólad egy fontosabb főútvonalat is.

A démon népe biztosan nem ellenkezett volna emiatt. Szerették vidám és okos királynőjüket, aki segített királyuknak egy gonosz kényúr legyőzésében, és aki csak egy kis aranyat akart.

Sabine az alsó ajkába harapott. - Meg egyet Lanthe-ról is, jó?

- Természetesen.

- Azt hiszed, nem tudom, hogy te menedzselsz engem?

- De tudom. És azt is gondolom, hogy ez tetszik neked - húzta közelebb magához, hogy megízlelhesse haja illatát. - Egyébként Puck itt járt, nem sokkal azután, hogy ma reggel elmentél.

A fiút Durinda, és újdonsült férje nevelték, de Sabine akkor láthatta, amikor csak akarta, mert új családjával együtt visszatértek Rothkalinába - ahogy egyébként sok menekült is tette a Szövetség számos frakciójának családjaival együtt. - Puck szomorú volt, hogy nem voltál itt, úgyhogy megmutattam neki az ajándékokat, amiket Durindáékhoz küldtél.

Egy teljes dobfelszerelés, és egy egész éves cukorkaellátmány. A démonnő ezt imádni fogja.

Mióta Rydstrom és Sabine hivatalosan is visszaköltöztek a felújított kastélyba, folyamatosan vendégeket fogadtak. Gyakran eljöttek hozzájuk régi barátaik, és bizalmas szövetségeseik. Még Mia és Zoe, Rydstrom húgai is látogatást terveztek a tavasszal.

- És Cadeon is beugrott ma a munkaterületre - mondta Rydstrom. - Meghívtam Hollyval együtt vacsorára.

- Ma este? - sóhajtotta Sabine, bár Rydstrom tudta, hogy ha nem is egyértelműen, de azért kedveli őket. - Nagyszerű. Akkor nézhetem, ahogy Holly egész este azon küzd, hogy megmaradjon benne az étel.

Holly állandó émelygőssége nem volt meglepő, mióta megtudták, hogy egy Cadeon-ikerpárt hordoz a szíve alatt. A jó ügyének két harcosát.

- Amikor legutóbb itt voltak, Cadeon úgy óvta, mint egy hímestojást. Levitte egy háromfokos lépcsőn. Ha egyszer eldöntjük, hogy gyereket akarunk, jobb lesz, ha te nem csinálsz ilyeneket - folytatta a varázslónő.

Rydstrom és Sabine még vártak saját fiuk érkezésével, amíg a királyság ügyeit el nem rendezik. Úgy döntöttek, hogy mivel a kút hatalma az örökkévalóság óta kiaknázásra vár, semmi jelentősége nincsen, ha elodázzák még egy kicsit. Különösen mivel Rydstrom Sabine védelmezésének olthatatlan vágyát az utolsó cseppjéig kiélvezte, ezzel el is kényeztetve őt.

- Tudod, hogy én még ennél is rosszabb leszek, varázslónő.

- Akkor számíthatsz rá, hogy ki foglak nevetni. Ez elkerülhetetlen.

Volt egy másik oka is annak, hogy még halogatták ezt a döntést. Ahogy Sabine mondta, „Várunk még az elsőszülöttekkel, amíg ez a Lothaire nevű vámpír nem nyilatkozik.” Meglepetésként és kastélyavató ajándékként Sabine saját személyes ékszereinek tekintélyes részét Cadeon zsoldosainak adta, hogy vadásszák le a Vének Seregét.

A csapat már egész jó nyomon járt, úgyhogy csak idő kérdése volt, hogy a ravasz vámpírt megtalálják…

Mikor a varázslónő arannyal tömött táskáját Rydstrom a földre dobta, hogy aztán átkarolja, Sabine megszólalt: - Az előbb találkozásunk első éjszakáján gondolkoztam. Fogalmad sem volt, mi vár rád, amikor aznap éjjel megláttál engem az úton.

- Akkor úgy gondoltam, tönkretetted az autómat, és az életemet is.

- De most itt vagyok neked én, és a koronád is. Egyébként pedig igazi királynak nézel ki ezen a trónon.

- Minden nap gyakorlok a tükör előtt.

A varázslónő elmosolyodott. - Nem, ez nem igaz. Túl elfoglalt vagy ahhoz, hogy a hátadon fel-le futkározó karmolásokat nézegesd. - Aztán még egy kis dorombolás kíséretében hozzáfűzte: - Adhatnék még hozzájuk egy párat, király uram.

Rydstrom mély levegőt vett - aztán az ágyba teleportálta magukat, még mielőtt kifújhatta volna. Ahogy a vetkőztetés örömének átadta magát, lágy tengeri szél simított végig rajtuk, és Sabine egy könnyed mosollyal a feje felé emelte a kezét.

A démon csókot nyomott a nyakára, aztán bontogatni kezdte a felsőjén a pántokat. - Elég bonyolult darab - súgta oda elismerő hangon.

- Meglátod, érdemes várni rám, démon - sóhajtotta Sabine.

Rydstrom a szemébe nézett, vágyott rá, hogy Sabine lássa, mit is érez iránta.

És ő látta is. Ahogy a démon megérintette ujjaival selymes ajkát, a varázslónő arca kisimult. - Rád mindig, cwena…

Copyright © 2009 by Kresley Cole

Hungarian translation © Mezei Gábor, 2011

© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2012

Felelős kiadó Kepets András

Szerkesztette Kruppa Dóra

Felelős szerkesztő Greskovits Endre

 

Tartalomjegyzék

Címoldal

Ajánlás

Szócikkek a Szövetség Élő Könyvéből

Prológus

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

32

33

34

35

36

37

38

39

40

41

42

43

44

45

46

47

48

Epilógus

Copyright