RÁTH-VÉGH ISTVÁN

TARKA HISTÓRIÁK

Gondolat

Budapest, 1964

Kalandorok és titkos társaságok

A trónok kalandorai

Nagy emberek elmúlásába nem bír a világ könnyűszerrel beletörődni. Bajos elhinni, hogy egy ragyogó elme világossága pillanatok alatt elsötétüljön - vagy hogy az uralkodói jogart tartó kéz kiejtse a hatalom jelvényét és mozdulatlanná merevüljön. Különösen, ha a halál rejtélyes módon ragadja el az áldozatát. Ilyenkor csírázik ki és szökik szárba a legenda magva halottakról, akik nem haltak meg. És ilyenkor arathatnak a vakmerő kalandorok, ha kedvez nekik a dolgok állása és megvan bennük a hiszékeny tömegek elszédítésére alkalmas szuggesztív erő.

*

Dom Sebastian portugál király agyában évekig forrott egy óriási méretű hadi vállalkozás terve: lerohanni a mohamedán világ alsóbbrendű népeit és Marokkótól Indiáig kitűzni a keresztet. (Abban az időben a keresztnek csak egy fajtáját ismerték). S akkor majd a világ csodálattal fog meghajolni előtte, mint új Nagy Sándor, Cézár vagy Attila előtt, népe pedig a felsőbbrendűség glóriájával fog tündökölni, mint a földkerekség első nemzete.

Várta az alkalmat, s az meg is jött. Marokkóban palotaforradalom ütött ki, s az egyik trónigénylő hozzá fordult segítségért. Dom Sebastian vállalta a beavatkozást és 1578-ban 800 vitorlás hajón átszállította a hadait Afrikába. Ám ott elállta az útját a mór fejedelem négyszer akkora seregével. Alvezérei rá akarták beszélni, hogy ne menjen fejjel a falnak, hiszen ha az izlám egész világa feltámad ellene, a tenger dagályaként söprik el minden katonáját. De a fiatal ámokfutó hallani sem akart visszavonulásról. Riadót fúvatott és neki az ellenségnek, ő maga legelöl. Mire az afrikai nap delelőre hajlott, vége lett az ütközetnek. Kilencezer portugál harcos maradt a csatatéren, köztük Dom Sebastian király is. A többi foglyul esett; alig egy-kettőnek sikerült hazajutnia a vereség hírével. A király holttestét a mórok tisztességgel eltemették.

A nagyzási őrület megszállottját népe meggyászolta. Hogyne, hiszen olyan szép volt az ábránd: úrrá lenni kontinenseken, s hatalomban a gyűlölt szomszéd, a spanyol fölé kerekedni. Már pedig mind ennek az ellenkezője következett be. Két év múlva, II. Fülöp spanyol király a vérség jogán elfoglalta a portugál trónt és Portugáliát Spanyolországhoz csatolta.

A nép nem akart ebbe belenyugodni. Azzal biztatta magát, hátha nem is igaz, hogy Dom Sebastian elesett? Ki látta a holttestet? S ha valaki mondta is, hogy látta, vajon igazat beszélt-e? Hátha megmenekült, ismeretlen helyen húzta meg magát, s ott várja az idők változását. A népnek ezt a Messiás-várását nem is egy, hanem négy kalandor aknázta ki. Egyik egy fazekasnak volt a fia, a másik egy kőfaragóé. A harmadik pástétomsütő volt, a negyedikről sohasem derült ki, hogy kicsoda.

Könnyű dolguk volt. A fazekasfi még csak nem is maga állt elő azzal, hogy ő Dom Sebastian király. Gazdag úri szeretőre tett szert, ez felöltöztette előkelő lovagnak, s amint a vidéken szertekalandozott, a nép eleinte rebesgette, majd hangosan adta tovább: „Dom Sebastian nem halt meg, előkerült és bujdosik a bitorló spanyolok elől!” A fazekas fiának nem kellett egyebet tennie, mint ráhagyni a hírt. Pedig tíz évvel volt fiatalabb az eltűnt királynál. A dicsőség nem tartott sokáig. A spanyolok elfogták és gályára küldték.

A kőfaragó gyermeke valamivel nagyobbat lépett. Azt eszelte ki, hogy a vendégfogadókban, amelyekben vidéki csavargásai közben megszállt, éjfélkor hangosan imádkozott: „Add Uram, hogy felfedhessem magamat és visszakapjam őseim koronáját.” Szállóban füle van a falnak és szeme a kulcslyuknak. Az ájtatos férfiút térdhajlással kezdte üdvözölni a nép. A szegények áldását kérték, a gazdagok aranyakat tömtek a zsebébe. Egy darabig ment is a szemfényvesztés, de azután megint csak a spanyolok ábrándították ki a hívőket: az ál-Sebastiant elfogták, börtönbe zárták, s ott végeztek vele.

A pástétomsütő esete azért különös, mert tizenhárom év telt már el Dom Sebastian halála óta, amikor fellépett. Ennyi ideig maradt meg a hír frissen a legenda hűtőházában. Maga a kalandor pedig tíz évvel volt öregebb az eltűnt királynál! És mégis sikerült elszédítenie magát II. Fülöp unokahúgát, Donna Anna apáca-fejedelemasszonyt. Portugál főnemesek egyengették az útját; a spanyol uralom megdöntésére akarták felhasználni. Neki is rossz vége lett: trón helyett akasztófa várt rá. Donna Annát pedig vezető állásra alkalmatlannak mondták ki, és egy szigorú fegyelmű zárdába küldték.

A negyedik Velencében bukkant fel, s még a tízek tanácsát is megzavarta azzal, hogy olyan adatokat mondott el, aminőket Velence lisszaboni követének titkos jelentései tartalmaztak. Mikor a spanyol kormány ennek hírét vette, a sarkára állt és követelte, hogy adják ki neki a kalandort. Úgy is lett. A történet vége: vérpad és bakó.

*

II. Frigyes német császár, az utolsó Hohenstaufen, nem német földön halt meg, hanem messzi idegenben, Itáliában. Utána Habsburg Rudolf szerezte meg a császári koronát.

Császárok és királyok mindenkor úgy gondolkoztak, hogy ámbár Isten kegyelmének köszönhetik a trónt, mégsem árt ezt a kegyelmet megtetézni a sátán találmányával, a háborúval.

Rudolf is egyre hadakat viselt, ehhez pedig pénz kellett. Honnan vegye? A polgárnak van aranya, a népnek pedig verejtéke, ebből is aranyat lehet kiszűrni. Tehát nyakukra küldte az adóprést. Ezenfelül az apró hatalmasságok is folyton hadakoztak egymással, úgy hogy a lakosságnak sem az élete, sem a vagyona nem volt biztonságban.

Ebben az általános zűrzavarban fakadt ki a sóhaj: „Bár élne Frigyes császár, nem szakadna ránk ez a temérdek nyomorúság. Más világ volt a Hohenstaufenek idejében, mint most a habsburgi alatt.”

A nép óhajtása valóra vált. Megjelent Köln városában egy ősz, tiszteletet parancsoló külsejű férfi és bejelentette, hogy ő II. Frigyes, német-római császár, a tulajdon személyében. Nem halt meg Itáliában; ott mást ravataloztak fel helyette, ő pedig jámbor szerzetesek közt húzta meg magát győztes ellenfelei elől. De fogadalmat tett, hogy ha eljön az ideje, ismét kilép a rejtekéből és kezébe veszi birodalma sorsát.

Köln város tanácsa tréfára vette a dolgot. Jó, legyen császár, de a pellengéren. Trónra ültették egy magas emelvényen, papiros koronát nyomtak a fejébe, majd kiseprűzték a városból.

A szívós öreg nem hagyta magát. Neuss városában ütötte fel a tanyáját és ott újra szétharsonázta a mesét. Nagyobb bizonyság okáért Frigyes császár pecsétgyűrűjét is mutogatta. Hol tett rá szert? - nem derült ki.

Ha Frigyes császár ekkor, 1283-ban élt volna, a 89-ik évét töltötte volna be. Nem látszott valószínűnek, hogy ilyen korú aggastyánok még kiálljanak verekedni egy gondokkal terhelt koronáért. A nép mégis hitt neki, a kölni szégyen ellenére is. Aki nem hitt, az is úgy tett, mintha hinne, mert Frigyes császár palástja mögött el lehetett bújni Rudolf adószedői elől.

Az álcsászár ekkor már nagy lábon élt Neussban. Fényes udvartartása volt, peres ügyekben bíráskodott és kinevezéseket, címeket osztogatott. Az ál-Frigyes hívei egyre szaporodtak s ekkor elszánta magát a legvakmerőbb lépésre.

Levelet írt Rudolf császárnak és felhívta, hogy tegye le a bitorolt koronát és adja vissza neki a császári hatalmat.

Idáig Rudolfot lekötötték a saját külön háborúi és nem foglalkozhatott a furcsa vetélytárssal. De most már cselekedni kellett. Elindult seregével az álcsászár ellen. Ez székhelyét áttette Wetzlarba, ott fegyverkezett és készült az ellentámadásra.

Mikor Wetzlar polgárai megpillantották Rudolf hadait a falak előtt és látták, hogy az komolyan készül az ostromra, úgy gondolták, legjobb lesz magára a két császárra bízni, igazítsák el egymás közt az ügyüket. Ennélfogva a saját Frigyesüket kiszolgáltatták Rudolfnak.

A császár emberei maguk is meghökkentek, amikor elébük lépett a büszkén felemelt fejű, villogó szemű, méltóságteljes alak és parancsoló hangon hódolatot követelt. Rudolf azonban látta, hogy ezzel más nyelven kell beszélni. Kínpadra vonatta.

Ott megtört és vallott.

Beismerte, hogy ő nem Hohenstaufen-vér, hanem egyszerű szülők kalandos életű fia. Neve Tile Kolup. Itáliában megismerkedett a fekete mágia - vagy ahogyan akkor hívták: nigromantia - titkaival, s ezeknek nagy hasznát vette a merész kalandnál.

Csak ezt ne mondta volna a boldogtalan! Ha csak magát a csalást vallja be, egyszerűen a fejét veszik, ami egy nyolcvanéves öregemberre nem is olyan nagy szerencsétlenség. De a nigromantia űzésével eretnekséget is vállalt magára, ennek a büntetése pedig máglyahalál volt.

Tile Kolupot hát kivitték a vesztőhelyre, odakötözték a máglyából kimeredő karóhoz és a hóhérlegények a négy sarkon meggyújtották a rőzsét. Rudolf császár is végignézte a furcsa nevű trónkövetelő kínos halálát. Mikor mindennek vége volt, a nép nekiesett a hamurakásnak, összekeresgélte a csontokat és elvitte haza.

Ki emlékül, ki ereklyéül.

*

A vén kalandor után egy ifjúnak az alakját idézem fel.

Angliában a „piros rózsa és a fehér rózsa trónviszálya” néven ismert háború folyt a trónért a York- és a Lancaster-ház között. A trónviszályt akkoriban úgy értelmezték, hogy amelyik fél tehette, nyíltan vagy titokban megölette a másikat.

A londoni turistának a Towerben ma is mutogatják azt a lépcsőt, amely alatt két királyfi holtteste volt elásva. IV. Edward fiai voltak ezek: Edward és Richard. Nagybátyjuk, III. Richard fojtatta meg őket, hogy ő kerülhessen a trónra.

Azután változtak az idők. III. Richard elesett a bosworthi csatában és VII. Henrik kerítette hatalmába a koronát. De a régi York-pártban izzott a gyűlölet az új király ellen. Az elégedetlenek fő fészke Írország volt, a kontinensről pedig Margit özvegy burgundi hercegné, IV. Edward nővére szította a parazsat.

Ennyit a politikai helyzetről.

1491-ben az ír Cork város kikötőjébe befutott egy kereskedelmi hajó. Egy kereskedő, hogy áruinak reklámot csináljon, felöltöztette Perkin Warbeck nevű segédjét selyembe-bársonyba és végigsétáltatta a város utcáin. A jóképű, jó modorú 17 éves fiú megtetszett egy York-párti főnemesnek.

„Éppen ilyen lehetne Richard királyfi, ha élne!” - gondolta.

Az ötlet egy merész tervvé terebélyesedett ki. A fiút magához hívatta, hosszan és bizalmasan beszélgetett vele, s ennek eredményeképpen Perkin Warbeck otthagyta a gazdáját. Nem esett nehezére, mert ez már az ötödik helye volt, mióta elcsavargott a flandriai Tournois városból, ahol apja vámhivatalnok volt, ő pedig cserzővarga inas. Azután áthajózott Franciaországba és az ír főúr levelével felkereste Margit hercegnőt.

Itt rögtön rokoni fogadtatásban lett része. A hercegnő keblére ölelte, mint szeretett unokaöccsét, Richard királyfit, akinek sikerült megmenekülnie a bitorló nagybátyja pribékjei elől. Egy évig tartotta magánál, ezalatt megtanította az udvari szokásokra és minden egyébre, ami a nagy vállalkozáshoz kellett. A fiatal kalandornak szörnyen tetszett a szerepe, különösen akkor, amikor még Bécsbe is elküldték és bemutatták Miksa császárnak, mint az angol trón jogos örökösét.

Mikor Margit hercegnő úgy látta, hogy itt a cselekvés ideje, ellátta őt pénzzel és egy összetoborzott kis sereggel, és elindította Angliába. Rosszkor jöttek, a kalandor csapatát szétverték és Perkin Warbeck visszahajózott Franciaországba, a nénikéjéhez. Ez még egy kísérletet próbált vele, de mert ez nem sikerült, meg akart szabadulni tőle és továbbküldte Skóciába, II. Jakab király nyakára.

A skót király a jövevényt megölelte, saját aranyláncát akasztotta rá és azzal a pompával vette körül, amely Anglia uralkodóját megillette. Ha tudott is a csalásról, belement a játékba, mert halálos ellensége volt Henriknek. Azonfelül az ál-Richard igen kellemes külsejű és rendkívül megnyerő modorú fiatalember volt, bátran mehetett fejedelemfi-számba. Meg is nyerte egykettőre a szíveket.

Különösen egyet.

Itt következik a kalandregény lírai része.

Jakab királynak volt egy gyönyörű unokahúga, lady Catherine Gordon. Ezúttal a „gyönyörű” jelző nem frázis. A lány csakugyan igen szép volt, úgy, hogy amikor együtt látták az előkelő vendéggel, az emberek bólogattak: „valódi királyi pár”. Erre ők is rájöttek, s hamarosan fülig beleszerettek egymásba. Jakab király beleegyezett a házasságba, s a lakodalom hetedhét országra szóló pompával meg is történt.

A cserzővarga inas sógora lett a skót királynak, sőt ezen a réven atyafiságba keveredett magával az ellenfelével, VII. Henrik angol királlyal is.

Az ál-Richard annyira beleélte magát a szerepébe, hogy most már nem kellett a kulisszák mögül mozgatni; cselekedett magától is. A király sógor segítségével sereget gyűjtött és betört angol földre. De itt a zsoldos had a maga kezére kezdett dolgozni: gyújtogatott, rabolt, fosztogatott. A vezér, ha kalandor volt is, megundorodott az effajta hadviseléstől és visszahátrált Skóciába. Nem vesztette el a reménységet, megint csak hadat gyűjtött s ezúttal Délnyugat-Angliában szállt partra. Itt sikerült a yorki fehérrózsás lobogóval a népet fellázítania s csakhamar tízezer főre szaporodott a serege.

Annyira elvakította a kezdeti siker, hogy kiáltványt intézett az angol néphez, ebben bejelentette igényét a trónra és ezer font vérdíjat tűzött ki VII. Henrik fejére.

Azonban ügyetlenül hadakozott; várakat akart ostromolni ágyúk nélkül. A vállalkozás egyre rosszabbul ment; majd azt is megtudta, hogy időközben Jakab király is megunta a dolgot és békét kötött Henrikkel.

Erre a hadvezér megint visszavedlett kalandorrá. Cserbenhagyta a katonáit és éjnek idején megszökött a sátorából. A tengerpartra igyekezett, de ott már Henrik csapatai elfoglaltak minden kikötőt. Szorultságában egy asylum jogával felruházott kolostorba menekült. Itt azután megrekedt, mert Henrik fogdmegei nem törhettek ugyan be a kolostorba, de ő sem szökhetett onnan ki.

Az egérfogóba került ál-Richard további sorsáról még néhány fejezetnyi anyagot kellene ismertetnem, de arra már nem telik. Tehát csak rövid fejezetcímekben számolok be róla.

Megadás és hódolat Henrik királynak. A csalás beismerése. A király nagylelkű kegyelme. Warbecket internálják Londonban. A feleség levele, hogy még mindig szereti. Warbeck Londonból a felesége után szökik. Elfogják, s most már a Towerbe zárják. Itt részese lesz egy titkos összeesküvésnek. Most már nincs kegyelem: halálítélet. Warbecket Tyburnben felakasztják.

Feleségének, lady Catherine-nek sorsa ezután így alakult, ugyancsak fejezetcímekben:

Özvegyi gyász. Vigasztalódás. Második férj.

Özvegyi gyász. Vigasztalódás. Harmadik férj.

Özvegyi gyász. Vigasztalódás. Negyedik férj.

Azután ő maga is egyesült a halálban a férjeivel.

A kicserélt XVII. Lajos

- A király meghalt - éljen a király!

Mikor a francia király örökre lehunyta a szemét, megnyílt a versailles-i palota erkélyének az ajtaja, s egy udvari főtisztviselő ezekkel a hagyományos szavakkal adta tudtára a híreket leső népnek, hogy Franciaország fölött új király uralkodik. A trón sohasem maradhat üresen. A király halálát követő pillanatban már örökébe lép a törvényes utód, a dauphin.

1793. január 21-én, XVI. Lajos halála napján a versailles-i erkély ajtaja csukva maradt. Alatta sem leste egy árva lélek sem a híreket. A nép másutt tolongott: Párizs utcáin és azon a hatalmas téren, amelyen egy deszkaemelvény s egy óriási kést villogtató szerkezet várta Franciaország királyát. Utolsó perceiben nem udvari méltóságok vették körül, hanem Sanson hóhér és a segédei.

S mikor a levágott főt felmutatták a népnek, egy új keletű kiáltás harsant fel a tömeg ajkáról: „Éljen a köztársaság!”

Éljen a király? - Ezt csak halkan, titkos búvóhelyeken suttogták el a királyhű nemesek.

Maga a nyolcéves kis király ekkor a Temple börtönében volt, az édesanyja mellett. De nem XVIII. Lajos volt a neve, hanem a királyi ház őse, Hugues Capet után egyszerűen Charles-Louis Capet. Édesanyjának sem volt a neve immár Marie Antoinette, osztrák főhercegnő és Franciaország királynéja, hanem ugyancsak egyszerűen: Veuve Capet (Capet özvegye).

A kis fiú elég jól megvolt itt, ha börtön volt is a Temple. Mellette volt anyján kívül a nővére és Madame Elisabeth, a nagynénje.

1793. július 3-án aztán a saját személyében is ízelítőt kapott belőle, mit jelent a Capet-házra szakadó balsors. Hivatalos emberek léptek be a szobájukba, háromszínű szalaggal a mellükön és felolvasták a Konvent rendeletét:

„Az ifjú Charles-Louis Capet a mai naptól fogva Simon polgárnak és feleségének őrizetére bízatik.”

SIMON VARGA A SZÍNRE LÉP

Simon, a fiú új gondviselője a „nevelő” (instituteur) címet kapta. Egyébiránt a vargamesterséget űzte. Lelkes részt vett a forradalomban, buzgó híve volt Robespierre-nek, s mint megbízható polgárra esett rá a választás.

Felesége egyszerű asszony volt, azelőtt mint házicseléd szolgált vidéken. A fiú gondozásáért a Konvent havi 500 livre-t fizetett a házaspárnak.

Az őrizet és a nevelés egyébiránt alig tartott félévnél tovább. Simon a községtanács tagja lett, 1794. január 19-én elfoglalta helyét a városházán és elköltözött a Temple-ból. A fiú új gondozókat kapott.

Simonék további sorsáról annyit jegyeztek fel, hogy Robespierre bukása után Simon is vád alá került. Gyorsan végeztek vele. 1794. július 28-án ő is felhágott arra az emelvényre, amelyen másfél év előtt a kis Capet Lajos édesapja fejezte be az életét.

Felesége utóbb súlyos betegségbe esett. Bevitték a gyógyíthatatlanok kórházába, ott még sokáig tengődött s kórházi ágya 1819. június 10-én üresedett meg.

MI TÖRTÉNT A VARGÁÉK LAKÁSÁBAN?

Simon varga nevelői működéséről a legellentétesebb hírek maradtak fenn, aszerint, amint a hírforrás királypárti vagy forradalmi talajból fakadt.

A királypárti oldal hírei szerint Simon titkos utasítást kapott a Konventtől, hogy igyekezzék a fiúval minél keményebben bánni, éheztetni, ütni-verni, s lassankint halálba sorvasztani. Így akartak tőle megszabadulni, az erőszakos halál, a gyilkosság látszata nélkül.

Simon varga - híresztelték - eleget is tett a titkos megbízatásnak. A kis királyt ütötte-verte, rugdosta, koplaltatta, betegségében orvosi segítség nélkül hagyta s borral, pálinkával itatta, hogy szervezetét minél hamarább tönkretegye.

Mindebből egy szó sem igaz - mondták más történetírók. Simon varga nem kapott semmiféle titkos utasítást, nem is bánt a fiúval rosszul, sőt a szórakoztatásáról is gondoskodott. Dominót és dámát játszottak, labdázni szokott vele a kertben, s játékszereiről is gondoskodott. Megvan a számla róla, hogy egy ízben a Konventtel 300 livre-t fizettetett egy elromlott játékautomata javításáért. Nem bánhatott mostohán azzal a gyerekkel, akinek ilyen drága játékszereket adtak a kezébe.

Az igaz - engedték meg -, hogy Simon varga nem a szalonok nyelvén társalgott a fiúval, s az néhány káromkodást eltanulhatott tőle. Az is igaz, hogy igyekezett kiverni a fejéből a királyságra és királyfi-korára emlékeztető gondolatokat, s ehelyett köztársasági eszméket töltögetett belé. Egyébiránt csak fél évig gondozta a fiút; ami azután történt, azért nem felelős.

Mindezekből mi az igazság? Ma már alig lehetséges teljes bizonyossággal eldönteni.

Egy figyelemre méltó adat mindenesetre maradt ránk, ez Barras-nak, a direktórium tagjának az emlékirataiban foglaltatik.

Robespierre-ék bukása után Barras meglátogatta a kis rabot a Temple-ban. Ezt írja róla:

„A fiút nagyon elgyengült állapotban találtam, nyilvánvalóan egy egész szervezetét aláásó betegség támadta meg. Mindkét térde és bokája meg volt dagadva. Egy kis ágyban feküdt, ez alig volt nagyobb egy bölcsőnél. Amikor beléptem, mintegy kábultságból ébredt fel és rögtön így szólalt meg: Én jobban szeretem ezt a bölcsőt, mint a nagy ágyat, és a felügyelőimre sincs semmi panaszom. Miközben beszélt, aggodalmasan tekingetett hol rám, hol az őreire, mintha kérte volna ugyan a pártfogásomat, de egyben félt volna az őrök bosszújától. Én kijelentettem, hogy panaszt fogok tenni a szoba tisztátalansága miatt; egyben elrendeltem, hogy a gyermeket sétáltassák az udvaron, hívjanak hozzá orvost és bízzanak meg két asszonyt a szoba rendbentartásával. Később megtudtam, hogy rendelkezéseimet nem teljesítették.”

Már most akár Simon vargáék bánásmódja indította el a fiú leromlását, s a későbbi szigorítások csak fokozták az egészsége hanyatlását, - akár Simonék távozása után kezdődött az igazi leromlási folyamat: az bizonyos, hogy testileg-lelkileg tönkrement, s halálát a fogság okozta.

Ha ugyan valósággal meghalt és csakugyan ő volt az, akiről a halotti levelet kiállították…

A KONVENT HATÁROZATA

Robespierre-ék bukása után az „ifjú Capet” személyének fontossága megnövekedett. Hírek keltek szárnyra, hogy a királypártiak meg akarják szöktetni.

1795. január 22-én a Konvent egyesült bizottságainak ülésén Cambacérès kiteregette a kérdést: mit kellene a fiúval csinálni? A külföldnek kiadni veszedelmes lenne; felhasználhatnák ütőkártyának a köztársaság ellen. Nincs más hátra, ezentúl is Franciaországban kell őrizni, mint becses zálogot. Térjen hát az ülés napirendre a kérdés fölött.

Ekkor szólásra emelkedett egy Briva nevű képviselő.

- Én nem vagyok a vérontás kedvelője - kezdte a beszédét -, és egy cseppnyi vér miatt sem tehetek szemrehányást magamnak. De joggal csodálkozom, hogy thermidor 9-ike (Robespierre bukásának napja) előtt ezernyi hiábavaló véráldozatot hoztak, azonban olyant egyet sem, amely a köztársaságnak hasznára lett volna.

A kis Capet kivégzésére utaló leplezetlen célzásra általános felzúdulás volt a válasz.

Egyik képviselő felugrott:

- Csak zsarnokok állíthatják, hogy bűnös tettből haszon fakadhat! Elnök polgártárs! Utasítsd rendre a szónokot!

Megtörtént, de a makacs szónok tovább erőszakoskodott:

- Akkor hát a kis Capet-t minden atyafiságával együtt tíz nap alatt ki kell utasítani Franciaországból. S ha mégis valamely polgár francia területen találná és megölné őket, ki kell nyilvánítani, hogy tettével jól szolgálta hazáját.

A Konvent a kérdés fölött mégis napirendre tért. Egyúttal elrendelte, hogy ezentúl naponként felváltva a Konvent tagjai keressék fel a foglyot és ellenőrizzék a felügyelőit.

A TEMPLE-I NÉMA GYEREK

Azonban, mikor ezt a határozatot hozták, a kis XVII. Lajos már nem volt a Konvent foglya. Egy másik, hasonló korú gyermeket csempésztek a helyébe.

Legalábbis ez a meggyőződése nemcsak a kalandos hírekre szomjazó tömegeknek, hanem azoknak a komoly történetíróknak is, akik kételkednek benne, hogy valóban az igazi Capet-fiú halt-e meg 1795. június 8-án, s a haláleset-felvétel őrá vonatkozik-e?

Ugyanis a rejtélyek sorozata egy rendkívül érdekes jegyzőkönyvvel kezdődik.

Harmand de la Meuse Konventtag két társa kíséretében 1794. december 19-én meglátogatta a foglyot, s látogatásának eredményét foglalta össze a jegyzőkönyvben. Ez a rövid kivonata:

„Mikor beléptünk a szobába, a fiú egy asztalnál ült és játékkártyákból várakat rakosgatott. Hozzáléptem és elmondtam neki, hogy a kormány tekintettel van gyenge egészségére és javítani akar a dolgán. Ezentúl szabad sétálnia a kertben, s szórakoztatásáról is gondoskodni fognak. Amíg beszéltem, szemét rám szegezte és nagy figyelemmel hallgatott, de egy árva szóval sem válaszolt. Erre részletesebben magyarázgattam, miben lehetne része: »Monsieur, szeretne egy lovat, kutyát, vagy madarat? Volna kedve kis pajtásokkal együtt lenni? Akar most mindjárt lemenni a kertbe, vagy fel a toronyba?« Akármit ajánlgattam még neki, nem szólt egy szót sem, csak a szemét meresztette rám. Hangot váltottam s ráparancsoltam, hogy keljen fel és járkáljon ide-oda a szobában. Megtette, de némán. Megtapogattam a karját és a lábát: tele volt daganattal. Általában erősen rachitikusnak látszott. »Monsieur - szóltam hozzá - hívassunk orvost? Legalább egy jellel közölje, hogy mi az óhajtása.« Semmi felelet. A gyermek leült, rákönyökölt az asztalra és úgy tett, mintha mi ott sem lettünk volna.”

Miután valószínűtlen - állítja több történetíró -, hogy a valódi kis Lajost időlegesen némaság lepte volna meg, csakis az a következtetés állja meg a helyét, hogy kicserélték egy néma gyerekkel.

Hogy ki hajtotta volna végre és kinek a közreműködésével a cserét, arról később fogok szólni.

1795. május végén a kis fogoly állapota rosszra fordult. Orvost küldtek hozzá, Párizs egyik legnagyobb tudományos tekintélyét: Desault doktort, kórházi főorvost, az egyetemen a sebészet tanárát.

Desault doktor május 30-án látogatta meg utoljára a betegét. Másnap a doktor rosszul lett és két nap alatt meghalt. Anélkül, hogy előtte bármikor valamilyen betegségről panaszkodott volna.

Magyarázat: Desault doktor ismerte a kis királyt, rájött a cserére, tehát el kellett tenni láb alól.

Még egy rejtélyes eset: Desault doktornak volt egy bizalmas barátja, Choppart gyógyszerész. A doktor halála után pár nappal a gyógyszerész is hirtelen meghalt.

Magyarázat: Desault közölte vele a titkot és neki is vesznie kellett.

Kétségtelen, hogy ha a két váratlan halálesetet összevetjük a Temple-ban tett orvosi látogatás időpontjával, a gyanút nem lehet teljesen alaptalannak mondani. De hát mindez a véletlenek találkozása is lehetett.

Azonban történnek még olyan események, amelyeket semmiféle véletlennel sem lehet megmagyarázni.

Egyelőre ott tartunk, hogy a beteg kezelését Pelletan és Dumangin doktorok vették át. A kis királyt ezek nem ismerték, ezelőtt soha sem látták.

Valami nagy lelkesedéssel nem végezhették a munkájukat. Előkerült Pelletan doktornak egy levele, amelyet a Temple őreihez intézett. Az tűnik ki belőle, hogy éjjel a gyermek rosszul lett, s az őrök érte küldtek. Az érdekes válaszlevél így szól:

„Pelletan polgár a Temple őrizetével megbízott polgárokhoz. - Polgártársak! Azok a tünetek, amelyeket velem közöltek, nem látszanak nyugtalanítónak, s az éjszaka különben sem kedvező bármily gyógyszer adagolására. Adjanak tehát a betegnek egy kanál borban némi diascordiumot (ópiumos összehúzó szer). Ámbár napi munkámtól nagyon fáradt vagyok, az éjjeli 11 óra ellenére is sietnék a beteghez, ha látogatásomtól bármi eredményt remélhetnék. Másrészt ne feledjék, hogy velem együtt Dumangin doktor is meg van bízva a kezeléssel. Holnap reggel mind a ketten meglátogatjuk a beteget. Üdvözlet és testvériség. (Salut et fraternité.) Pelletan, az Emberszeretet Nagy Menhelyének (Grand Hospice de l'Humanité) fősebésze.”

Az emberszeretet hivatásos képviselőjének nem volt igaza. A beteg fiú állapota valóban súlyos volt, aminthogy 1795. június 8-án meg is halt. A rejtelmek, igazában most követték egymást.

1795. június 9-én egy kiküldött képviselő jelentést tett a Konventnek, hogy „Capet fia tegnap meghalt!” A Konvent ezt tudomásul vette.

REJTÉLYEK A HALÁLESET FELVÉTELE KÖRÜL

A haláleset hivatalos bejelentése az illetékes hatóságnál azonban csak a halál után harmadnapra történt. További két nap telt el, amíg végre a városi tisztviselő a haláleset-felvételt elkészítette.

Nem tudni, mi lehetett az oka a feltűnő hanyagságnak, de mindenesetre jó adattal tette gazdagabbá a halál körüli gyanús mozzanatok gyűjtőit.

A bejelentők neve: Lasne és Gomin.

Ki volt ez a két ember?

Őket bízták meg legutoljára a fogoly felügyeletével és gondozásával. Jóhiszeműen jelentették hát be, hogy a fiú, akit rájuk bíztak, meghalt.

De azt nem tudhatták, hogy ez a fiú azonos volt-e a kis Capet Lajossal. Mert ha a néma gyerek esetéhez fűzött következtetések helyesek, akkor ők már a kicserélt gyermeket vették át az igazi helyett! S még beszélni sem tudtak vele, hiszen néma volt.

És még valami történt, helyesebben nem történt, ami megerősíti a gyanút. A kis király nővére, Mária Terézia hercegnő, ugyancsak fogolyként üldögélt a Temple-ban. Miért nem hívatták oda az öccse halottas ágyához? Hiszen nemcsak emberiességből kellett volna megtenni, hadd búcsúzzék el a testvérétől -, hanem egy olyan rendkívüli fontosságú esetnél, mint Franciaország királyának a halála, minden hiteles bizonyságot be kellett volna szerezni.

S a bizonyság: két egyszerű embernek a jelentése!

Még a konventtagok közül sem tette be a lábát senki sem a halottas szobába. Pedig bizonyára volt köztük akárhány, aki a gyereket még Simon varga korából, vagy azelőtti időből ismerte. Mi volt a nagy titkolózásnak, a suttyombani intézkedéseknek az oka? Miért nem idézték meg Simon varga özvegyét? Vagy ha ez már kórházban volt, miért nem szállították oda agnoszkálás végett?

Főképpen: miért nem tekintette meg Barras a halottat?

Válasz a gyanakvó oldalról: mert beavatott helyen tisztában voltak vele, hogy a halott fiú nem azonos a kis királlyal. Különösen Barras tudta ezt igen jól -, amiről később még szó lesz.

Ha már a haláleset felvételét is ennyi gyanús dolog árnyazta be, még jobban növeli a homályt a boncoló orvosok véleménye.

A tetembontást június 9-én - tehát még a haláleset bejelentése előtt - végezte el a két kezelőorvos, Pelletan és Dumangin, két kijelölt orvos segédletével. A felvett jegyzőkönyv bevezetése így szól:

„Megbízatván a Konvent albizottságának tegnap kelt határozatával, hogy bontsuk fel Capet Lajos fiának testét és tegyünk jelentést állapotáról, megjelentünk mind a négyen délelőtt tizenegy órakor a Temple külső kapujánál, ahol is a felügyelők fogadtak és felvezettek a második emeletre. Ott egy szobában az igyon egy tíz év körüli fiú holttestét találtuk, akiről a felügyelők azt mondták, hogy ez az elhunyt ifjú Capet Lajos, s akiben mind a ketten felismertük az általunk pár nap óta kezelt gyermeket.”

A jegyzőkönyv többi része az eljárás eredményéről szól. (Az orvosok szerint a halál oka előrehaladott gümőkór.)

Tehát megint csak ugyanannak a két őrnek a tanúskodása döntötte el az azonosságot!

Négy előkelő orvost kiküld a Konvent, ezek nem ismerik sem az ifjú Capet Lajost, sem Lasne és Gomin polgárokat, de beérik a két egyszerű ember nyilatkozatával és egyáltalán nem érdeklődnek tovább.

Vessük össze ezt a nemtörődömséget Pelletan doktor magatartásával, aki nem volt hajlandó éjjel 11 órakor a beteget meglátogatni. Vajon nem jogosult-e a gyanú, hogy ő maga sem volt bizonyos benne, kit kezelt és kinek a kis teste feküdt előtte az ágyon?

És még mindig nincs vége! Mai orvosok is foglalkoztak hajdani kollégáik jelentésével és lényeges hiányokat fedeztek fel benne. A kis királynak különös ismertető jelei voltak, ezekből könnyűszerrel lehetett volna megállapítani az azonosságot vagy a személycserét.

Combján a természet játéka folytán az erek úgy futottak össze, hogy fejjel lefelé fordult galambot ábrázoltak. Alsó állkapcsából úgynevezett „nyúlfog” nőtt ki. Nyakán jellegzetes ráncok voltak. (Később dajkája ezekről a ráncokról vélte felismerni az igazi XVII. Lajost) Balkarján háromszög alakjában elhelyezkedő oltáshegek. Felső ajkán egy házinyúl harapásából származó sebhely.

Négy orvos vizsgálta meg a testet. Teljes lehetetlenség, hogy ilyen ismertető jeleket ne vehettek volna észre és ne soroltak volna fel.

De a jegyzőkönyv mélységesen hallgat róluk.

Nyilván, mert nem voltak meg.

A kalandos személycserékről, szöktetésekről, halottak életbenlétéről, stb. szóló hírek többnyire akkor szoktak szárnyat bontani, amikor már az idő múlása jótékony ködbe burkolta az eseményeket.

Most azonban más volt az eset.

Már a Temple foglyának halála napján kezdtek terjedni a hírek róla, hogy nem az igazi Capet-fiú halt meg. Erre nézve meg nem cáfolható bizonyságra találtam a Vossische Zeitung 1795. évi 77. számában. A lap tudósítója június 12-i kelettel ezt jelenti Párizsból:

„XVI. Lajos fiának halála alkalmából különös hírek kezdenek itt szállingózni. Egyesek azt rebesgetik, hogy a haláleset merő kitalálás s hozzáteszik, hogy az állítólagos halott már régóta nincs a Temple-ban; mások azt mondják, hogy már egy éve megmérgezték; sőt rosszakaratúak nem átallják ezt a bűnt a mostani kormányra fogni. Hogy ezeket a híreszteléseket megcáfolják, a Messager du Soir tegnapi számában ezt a hivatalos hírt közölte: Egy olyan gyermek természetes halála következett be, amelyet nem lehet közönséges gyermeknek tekinteni, mert nem szaladgált sansculotte-gyermekként az utcán, hanem éjjel-nappal tekintélyes fegyveres erő őrizete alatt volt. A Konvent tehát a köznyugalom megóvása és rosszakaratúak megszégyenítése céljából elrendelte a holttest felboncolását. A Konventnek semmi oka sincs, hogy a felvilágosult polgároktól féljen, de a rosszindulatúak a gyengéket félre akarják vezetni, s ezek oltalomra szorulnak.”

Ez a hír szinte hivatalosan bizonyítja, hogy a Capet-fiú körül nem lehetett minden rendben. Valami a Temple falai közül kiszivároghatott; még pedig már a haláleset előtt suttoghattak róla, mert minden előkészítés nélkül a gyanú ekkora hirtelenséggel nem robbanhatott ki.

A mérgezés vádját persze el kell ejteni, ezt utóbb egyik párt sem tette magáévá. De ha végiggondoljuk a gyanús körülmények egész sorozatát, nem mondhatjuk teljesen kalandosnak azt a véleményt, amelyik a személycserét valóban megtörténtnek fogadja el.

Most már az lenne a kérdés: kicsoda és milyen módon hajtotta végre a szöktetést?

A SZÖKTETÉS

Egyszerűsítés céljából megfordítom a sorrendet s előbb arról adok számot, hogy a különböző változatok szerint a szöktetés mi módon ment végbe.

Abban körülbelül valamennyi megegyezik, hogy a csere után jó darabig - némelyek szerint egy félévnél is tovább - a fiút valahol a Temple épülettömkelegében rejtegették. Azután - mondja az egyik változat - papirospépből csináltattak egy nagy játéklovat, belsejében elrejtették a fiút és úgy csempészték ki. Az ötlet túlságosan emlékeztet a trójai faló esetére.

A másik változat kevésbé romantikus. A királyi család fehérneműjét a Temple falain kívül mosták és egy nagy ládában szállították oda-vissza. Alkalomadtán a fiút elbújtatták a szennyes ruha közé és kicsempészték a toronyból. Odakünn már várták a segítőtársak és kézről kézre adták, amíg biztos helyre nem került.

A Temple rejtélyének egyik kutatója, Hérisson gróf - egyébiránt a személycserének és a szöktetésnek meggyőződéses híve - rászánta a fáradságot és utánajárt a dolognak. Jellemző a rejtély körüli vitára, hogy a kérdés tanulmányozói milyen aprólékos gondossággal dolgozták fel a legkisebb adatokat is!

A gróf kiment egy közjegyzővel Versailles-ba, s az ottani községi múzeumban megmutatott neki egy borjúbőrrel bevont, sárgarézvasalással ellátott ládát, amely ezzel a hivatalos felirattal volt megjelölve:

„Ebben a ládában szállította Despagne asszony, udvari mosónő, XVI. Lajos király számára a fehérneműt a Temple-ba. Unokájának, Despagne Maximilien orvos úrnak az ajándéka.”

A közjegyző megnézte a ládát és kiállította a tanúsítványt: hossza 66, szélessége 41, mélysége 36 centiméter.

Ebben tehát egy tízéves gyerek nem fér el.

Hérisson gróf azonban folytatta a nyomozást. Felkutatta az adományozó orvos lakását: ez már meghalt. De élt az özvegye, idős asszonyság, s ettől sikerült felvilágosítást kapnia. A családi hagyomány szerint XVI. Lajos halála után már nem ebben a ládában szállították a fehérneműt, hanem nagy csomagokban. Egy ilyen hatalmas csomagban tehát csakugyan el lehetett rejteni a gyermeket.

A harmadik, legfontosabb változat így hangzik:

Mikor az ál-Capet, a néma gyerek meghalt, ezt egyszerűen elásták a Temple udvarán a fal tövébe. A koporsóba a valódi kis királyt fektették, s kiszállították a Temple-ból, hogy majd elföldelik a Sainte-Marguerite temetőben. Útközben a fiút kiszabadították, más rejtekhelyre vitték, s a temetőben az üres koporsót földelték el.

Ez bizony eléggé kalandosan hangzik. A cáfolat nem látszik nehéznek: a későbbi hivatalos kutatásoknál bizonyára felásták a temetőt és ott könnyű volt ráakadni egy gyermekkoporsóra, a kis test maradványaival a belsejében.

De nem kell a bírálattal sietni…

Egyelőre áttérek a szöktetés szereplőire.

A szálak itt már meglehetősen gubancosak lesznek. Titkos és nyílt királypártiak kezét sejtik az ügyben, némelyiknek a nevét is ismerni vélik (így Frotté tábornokét), de általában az akkori zavaros időknek alaptétele volt, hogy mindenki mindenki előtt titkolódzott. Titkot kellett tartani nemcsak a köztársaságiakkal szemben, hanem magában a rojalista párt kebelében is. Különösen a provence-i gróftól kellett tartani, ez maga akarta megszerezni a trónt, ami utóbb XVIII. Lajos néven sikerült is neki.

Későbbi kutatások a szöktetési komplott részeseként egy ismerős nevet hoztak felszínre. A forradalmiak által kivégzett Beauharnais tábornok özvegye lett volna ez, Joséphine Tascher de la Pagerie, utóbb Napóleon császár felesége. Segítő társa Barras volt, a direktórium tagja, akihez akkoriban a politikai barátságnál melegebb viszony fűzte. Az ő segítőtársa volt-e Barras? Vagy ő járt-e Barras kezére?

Mikor Napóleon felesége lett, jó oka volt, hogy a múltat ne nagyon feszegesse. Csak annyit árult el neki, hogy az ő tudomása szerint a Temple udvarában a cseregyereket ásták el, s a temető földjében üres koporsó rejtőzik És, íme, mi történik?

1801-ben a Temple foglyaival árkokat ásattak az udvaron valami építkezés céljára. A foglyok egyszersmind veteményes kertet akartak csinálni a szabad részekből, de a föld homokos volt és tele törmelékkel. Egyik fogoly mélyebbre ásott, hogy jobb földre tegyen szert. S amint ásott, egy gyermek holttest maradványaira bukkant. Valamennyi fogolynak az volt a véleménye, hogy a kis XVII. Lajos került elő. Odahívták a kapust, s ez is rábólintott, hogy bizony az meglehet.

Így beszéli el az esetet emlékirataiban Andigné gróf, aki akkor a Temple foglya volt. Később, a királyság visszaállításakor felelevenítette La Faré sens-i érsek előtt, de ez arra kérte, hogy a titkot ne üsse dobra. Minek hiábavaló fájdalmat okozni a kis király nővérének, aki amúgy sem bizonyos benne, hogy az öccse meghalt a Temple-ban.

Kétségtelen, hogy az emlékiratok adatait nem kell szó szerint elhinni, de az Andigné-féle memoárok javára kell írni, hogy nyomtatásban nem jelentek meg, vagyis írójuknak nem volt szándéka, hogy a nagyközönség előtt parádézzon velük. Különben is az eredmény bámulatosan összevág Joséphine értesülésével; azt pedig Andigné gróf nem tudhatta, mit beszélt egymás közt Napóleon és a felesége.

Egy hézag mindenesetre szembetűnő az emlékiratokban: a szerző nem beszél róla, hogy mi történt azután az érdekes lelettel?

Ez talán nem is fontos. Az a lényeg, hogy Joséphine igazat mondott.

És a rejtély másik része, a temető titka?

Erről magának Napóleonnak szentilonai emlékiratai adnak felvilágosítást.

A császár megemlékezett a Temple rejtélyéről is.

Azt írja: ő sohasem kezeskedett, hogy a Temple-ban a valódi trónörökös halt meg, mert hiszen a halálesetről felvett iratok emellett tanúskodnak. „Mégis - folytatja - a haláleset után olyan hírek terjedtek el, hogy a trónörököst a Konvent bizottmányának beleegyezésével megszöktették, s helyette egy másik gyermeket áldoztak fel. Joséphine úgy viselkedett, mint aki tud valamit a dologról s azt is elmondta, hogy kire bízták a trónörököst és hol rejtette ez el? Én vállat vontam, s az egész mesében nem láttam egyebet, mint egy asszony hiszékenységét. De mikor elolvastam az orvosok jelentését, elámultam ezen a mondaton: »találtunk egy testet, amelyről azt mondták nekünk, hogy ez Capet fia.« Vagyis határozottan nem állapították meg az azonosságát. Erre felásattam a Sainte-Marguerite temetőt, s azon a helyen, ahol sejtették, csakugyan találtak egy elég jó állapotban levő koporsót. Fouché és Savari jelenlétében felnyitották: üres volt.”

Napóleont pletykahordással bajos lenne vádolni. Az adatok komolyak, s összevetve a többivel, a Temple rejtélyét egyszerűen a mendemondák sorába utalni nem lehet.

Következnék még Barras szerepének tisztázása.

1840. július 6-án egy londoni közjegyző előtt megjelent Broglio-Solari márkiné, leánynevén Hyde Catherine és a következőket vétette jegyzőkönyvbe:

Ő Marie Antoinette udvarhölgye volt, s a kis angol lány néven ismerték Versailles-ban. 1803 telén férjével, a velencei köztársaság akkori miniszterével, ebédre volt hivatalos Barras-hoz. Bonaparte-ról esett szó, s ekkor Barras, kissé bortól felhevülten, ezt a kijelentést tette: „Már pedig Bonaparte tervei nem fognak sikerülni, mert XVI. Lajos fia életben van!”

Ugyanekkor a volt udvarhölgy még azt is tollba mondta, hogy 1820. táján Augsburgban együtt volt Hortense hollandi királynéval, Joséphine lányával, s ez számos beszélgetés során megerősítette a trónörökös szökéséről szóló híreket. Azt is hozzátette Hortense királyné, hogy mikor Napóleon bukása után Sándor cár és a porosz király meglátogatta Joséphine-t, szóba került, hogy kit ültessenek Franciaország trónjára? Joséphine ezt mondta: „Természetesen XVI. Lajos fiát.”

A márkiné ezzel zárta a vallomását: „Isten és ember előtt kijelentem, hogy a tiszta igazságot adtam elő.”

Az csakugyan igaz, hogy 1814. május 24-én Joséphine Malmaisonban nagy ebédet adott az orosz cár és a porosz király tiszteletére. Az is igaz, hogy az ünnepség után negyednapra, május 28-án, hirtelen meghalt. A kezelőorvosok szerint meghűlt és náthaláz végzett vele. De a hírek összefüggést láttak a két dátum közt, s oda lyukadtak ki, hogy a volt császárnét megmérgezték. Ok: túlságosan sokat tudott bizonyos dolgokról.

Később egyéb értesülések hírei is széjjelszivárogtak s a gyanút immár konkrét formában adták tovább: a rojalista érzelmeiről ismert Joséphine-nek része volt a trónörökös megszöktetésében, azt is tudta, hogy hol rejtegetik, tehát veszélyeztette a provence-i grófnak igényeit a francia trónra. Ennélfogva Talleyrand rendeletére eltették láb alól. Erről tudott maga a provence-i gróf, a későbbi XVIII. Lajos is.

Mondanom sem kell, hogy az egész mérgezési rémdrámából nem hihető egy szó sem. Bizonyíték nincs rá.

Ellenben érdemes foglalkozni a híreszteléseknek azzal a részével, hogy XVIII. Lajos csakugyan ismerte-e a trónörökös menekülésének történetét, s tudatában volt-e annak, hogy Franciaország trónja őt nem illeti meg, s azt csak bitorolja?

1816-ban Chateaubriand indítványára a két kamara elrendelte, hogy azon a helyen, ahol XVI. Lajos és Marie Antoinette holttestét elásták, egy úgynevezett Engesztelő Kápolnát (Chapelle expiatoire) kell építeni. XVIII. Lajos egy kiegészítő rendelettel úgy intézkedett, hogy a kápolnát XVI. Lajos, Marie Antoinette és Elisabeth hercegnő emlékének szenteljék.

XVII. Lajosról nem történt említés. Talán, mert őt nem ugyanazon a helyen temették el? Mindegy. Apja, anyja, nagynénje mellé őt is oda kellett volna sorolni.

Menjünk tovább. Az udvari szertartási naptárba csakis XVI. Lajos és Marie Antoinette halála napját iktatták be, s csakis ő értük mondtak misét.

XVII. Lajosról nem esett szó, holott Franciaország legitim királya volt.

Miért nem?

Mert élőért halotti misét mondani nem lehet.

Ezt Párizsban székében beszélték, s tudta Berry herceg is, a király unokaöccse. Állítólag egy heves jelenet is folyt le közte és a király közt. A herceg igazságot követelt a még életben levő XVII. Lajos számára, s emiatt a király annyira felindult, hogy a herceget kiutasította a szobájából.

Nemsokára rá egy este az operában Berry herceg orgyilkos merényletnek lett az áldozata. A tettest elfogták, elítélték, kivégezték - de tettének a tulajdonképpeni indító okát nem tudták kideríteni. Megszületett a gyanú: a herceget el kellett tenni láb alól, mert túlságosan síkra szállt XVII. Lajos érdekében.

Itt már a szöktetés hívői is csóválhatták a fejüket. Ennyi gyilkosság ugyanabban az ügyben mégis csak sok lesz. Desault doktor, Choppart gyógyszerész, Joséphine császárné, Berry királyi herceg!

De hát ha a hírhordás nagy cséplőgépe megindul, vegyesen ontja magából a tiszta búzát és a pelyvát.

Ha sorjába veszem az elénk ontott adatok halmazát és igyekszem a pelyvát lehetőleg kirostálni, marad elég belőlük hiteles bizonyítékul, hogy igazat adhassunk annak a véleménynek: a kis trónörökös nem halt meg 1795. június 8-án a Temple-ban, s helyette másról állították ki a halotti levelet.

De hát mi történt vele?

HÁROM HAMIS XVII. LAJOS

Kalandos hírekre előbújnak odvaikból a kalandorok.

Állítólag harmincegy ál-Lajos ütötte fel a fejét különféle helyeken, más-más időben. Részint maguk adták ki magukat XVII. Lajosnak, részint hiszékeny emberek suttogták róluk a legendát.

A legcifrább hír tengerentúlról érkezett Európába. Lajos Fülöpnek, az utolsó francia királynak uralkodása alatt történt, hogy Joinville herceg, a király fia, Amerikába utazott. Ott bemutattak neki egy Eleazer nevű irokéz-indián főnököt. A királyi herceg megdöbbent: a vörös bőrű főnök annyira hasonlított XVII. Lajos királyhoz. Magánbeszélgetésüknek az lett az eredménye, hogy az indián aláírt egy nyilatkozatot, amelyben a francia trónt illető minden igényéről lemondott Lajos Fülöp javára, s ennek ellenében vettek neki egy földbirtokot a király magánpénztárából.

Íme, a jámbor amerikai olvasót már a száz év előtti riporter is mivel bolondította! Szabályszerű hírlapi kacsa volt, de ismerjük a tojást, amelyből kikotlották.

Élt Amerikában egy Williams Eleazer nevű hittérítő. Egész életét az irokéz-indiánok megtérítésének szentelte. Tanult ember volt, írt egy irokéz nyelvtant is. A rendes, iskolázott főnek azonban egyik kereke nyikorgott: azt hirdette magáról, hogy ő a Temple egykori foglya. Voltak hívei, akik el is hitték neki. Egyébiránt nem támasztott igényt a francia trónra; megmaradt szerényen az indiánjai közt élete fogytáig.

Vele találkozhatott Joinville herceg, s az ő arcán fedezhetett fel valami hasonlatosságot a Bourbon-okhoz. Mikor Franciaországban értesültek róla, a Temple-rejtély hitetlenei nevetve hirdették: a legújabb trónigénylő egy néger.

így születik és hízik a legenda.

Franciaországban Naundorffnak, a legkomolyabban vett igénylőnek fellépése előtt három XVII. Lajossal kellett a hatóságoknak foglalkozniuk.

Az első egy Hervagault nevű kalandor volt. Apja mint szabómester kereste szűkös kenyerét, a fiúnak nem tetszett a szegényes otthon, megszökött hazulról, s azzal ámította el a könnyenhívő embereket, hogy majd ennek, majd amannak a nagyinak a fiaként mutatkozott be. Végül abban állapodott meg, hogy ő nem más, mint a fogságból megszöktetett XVII. Lajos. Mondják, szép külseje, előkelő fellépése és rendkívül megnyerő modora volt, s ezzel annyira beférkőzött néhány királyhű nemesember bizalmába, hogy hittek neki és a kastélyukba fogadták. Ott valóságos udvart tartott, estélyeket rendezett, címeket és kitüntetéseket osztogatott. A dicsőség nem tartott sokáig. Bíróság elé állították és csalás miatt elítélték négy esztendőre. Napóleon egyszerűsítette az ügyet: börtön helyett a bolondok házába csukatta, ahol aztán meg is halt.

A következő pretendens, Mathurin Bruneau, valóságos bolond lehetett. Kora ifjúságáról csak annyit tudunk, hogy egy facipőket gyártó vargának volt a fia, megjárta a javítóintézetet, majd matróz lett egy hadihajón és eljutott Amerikába. Onnan 1815-ben már mint Navarrai Károly (Charles de Navarre) került elő. Hogyan sikerült ezzel az előkelő névvel díszlő útlevélre szert tennie? Nem derült ki.

Idehaza fülébe jutottak a kis király szökéséről és életbenlétéről keringő hírek, s erre vakmerően azzal állott elő, hogy ő a tulajdonképpeni XVII. Lajos.

A hatóság persze elfogatta és lecsukatta. A vidéki börtönből levelet írt XVIII. Lajos királynak s arra kérte, szállíttassa Párizsba, ott majd elő fogja terjeszteni bizonyítékait. Egyszersmind azt az előnyös ajánlatot tette, hogy egyelőre nem kívánja a király lemondását, maradjon meg a trónon haláláig, de azután őt illesse a korona.

A zavaros fejű trónpretendenst öt évi fegyházra ítélték s még külön két évet kapott a bíróságot sértő magaviselete miatt.

Nagyobb stílű kalandor volt egy harmadik ál-trónörökös, Hébert nevű üveggyáros. Ez Richemont báró, Normandia hercege néven lépett fel, s 1828-ban a francia parlament előtt bejelentette igényét a trónra. Azt adta elő, hogy őt Kléber tábornok nevelte, annak a hadsegéde volt, majd Ausztriába került s ott XVI. Lajos leányának, Angoulême hercegnének színe elé is eljutott. A hercegné felösmerte ugyan benne öccsét, a valódi trónörököst, de elutasította. A hercegnére nem kellemes találkozásnak az lett az eredménye, hogy az osztrák kormány elfogatta és Milánóban két és fél évig fogva tartotta.

Ez a milánói fogság igaz.

Silvio Pellicot, a szerencsétlen olasz költőt és hazafit az osztrák kormány 15 évi várfogságra ítélte. Eleinte Milánóban volt elzárva s ott egy francia fogoly volt a cellaszomszédja. Nagyműveltségű, jómodorú úriembernek bizonyult; verseket is karcolt a cella falára és ezeket így írta alá: Normandia hercege. Társalgásuk bizalmassá fejlődött, s a fogolytárs elárulta, hogy ő XVII. Lajos. A legnagyobb részletességgel beszélte el Temple-beli életét s a menekülést. Ez úgy történt, hogy egy éjszaka emberek jöttek érte, egy hülye fiút hoztak magukkal, aki ott is maradt, őt pedig kiszöktették. Odakünn egy négylovas hintó várt rájuk, de a lovak közül csak három volt valódi, a negyedik egy fából készült gépezet volt, s őt ennek a belsejében rejtették el.

Íme ismét a megéledett trójai faló, ezúttal Richemont báróval a bendőjében.

Silvio Pellico egy szót sem hitt el a meséből, de egyébként a foglyot jólelkű, tiszta erkölcsi felfogású férfinak ítélte. A Bourbonok sajátos vonásai voltak meg rajta - ez a hasonlatosság vihette rá, hogy a kalandos szerepre vállalkozók.

A francia bíróságnak más nézete volt a trónkövetelő erkölcsi felfogásáról. 1834-ben esküdtszék elé állították és 12 évi fegyházra ítélték.

Egy évi fogság után sikerült megszöknie. Angliába menekült, majd egy általános amnesztia után visszatért Franciaországba. Itt még mindig talált hívőket a régi főnemesség sorában, s jól megélt 1845-ben bekövetkezett haláláig.

Mindezek azonban érdekesség és komolyság tekintetében messzire elmaradtak Naundorffnak, a spandaui órásmesternek a fellépése mögött.

A DELFTI SÍR

A delfti temetőben van egy ráccsal körülvett sír. Az emlékkövön ez a felirat olvasható:

„Itt nyugszik XVII. Lajos, Franciaország és Navarra királya, Normandia hercege. Született Versailles-ban 1785. március 27-én, meghalt Delftben, 1845. augusztus 10-én.”

A látogató kissé csodálkozik, de azután vállat von és azt mondja magában, hogy végre is mindenki azt írathatja a sírkövére, amit akar.

Azonban ha rászánja a fáradságot és elmegy érdeklődni a városházára, ott megmutatják neki a régi anyakönyvet, s ebben szó szerint a következő bejegyzés tárul elébe:

„1845. augusztus 12-én este 6 órakor megjelent előttünk, Daniel van Koetsveld városi tanácsos előtt Bourbon Károly-Eduárd 24 éves magánzó, valamint Gruau de La Barra gróf, 50 éves, azelőtt királyi ügyész a mayenne-i törvényszéknél Franciaországban, mindketten helybeli lakosok, az előbbi fia, az utóbbi barátja az alább megnevezendő elhunytnak. Kijelentették, hogy a folyó év augusztus 10. napján az itteni Oude Delft nevű utcában a 62. számú házban elhalálozott Bourbon Károly-Lajos, Normandia hercege (Tizenhetedik Lajos), aki Naundorff Károly-Vilmos néven volt ismeretes. Született a versailles-i kastélyban, Franciaországban, 1785. március 27-én, tehát betöltötte 60-ik évét; ebben a városban lakott; fia volt Őfelsége XVI. Lajos, Franciaország királyának és Ő Császári és Királyi Felsége Marie Antoinette osztrák főhercegnő, Franciaország királynéjának. Az elhunyt neje: Normandia hercegnéje, született Einert Jeanne, itteni lakos. - Felolvastatván, aláíratott.”

Ez világos beszéd volt. A hivatalos bejegyzés nagy erőssége volt a későbbi Naundorff-ivadékoknak, mert az következett belőle, hogy a hollandi hatóságok hitelt adtak a bejelentőknek, vagyis a maguk részéről igazoltnak vették, hogy Naundorff Károly-Vilmos személyében csakugyan XV11. Lajost temették el.

A Naundorff-kérdésnek óriási irodalma van. Egy külön folyóiratot is alapítottak, amely csakis ezzel a kérdéssel foglalkozott. Nemcsak az első Naundorffnak akadtak igen előkelő, azonosságára esküdni kész hívei, - de később is, amikor családja újra megpróbálta az igényét érvényesíteni, az ország legjobb nevű férfiai álltak ki mellettük.

Akár alaposnak hisszük a Naundorff-féle igényt, akár nem: annyi bizonyos, hogy a történelmi hátterű pereknek egyik legérdekesebb tengeri kígyójáról van szó, amely egy század alatt háromszor is felütötte a fejét.

A SZÖKÉS UTÁNI ESZTENDŐK

Természetesen legelsősorban mindenkit az érdekelt, hogy mi történt a kis Lajossal a szökés után? Hová került? Ki volt a gondozója és oltalmazója? Hol és hogyan élte le a veszedelmes esztendőket, amikor rejtőzködnie kellett, s még nem léphetett fel az igényeivel?

Azonban amit Naundorff erre nézve előadott, zavaros kitalálásnál egyébnek nem látszik. Csak rejtegetés, üldözés, kalandos menekülés, elfogatás, újbóli szökés, merényletek, mérgezések, láb alóli eltevések. S mindez tele hézagokkal és valószínűtlenségekkel, olyannyira, hogy olvastára még az elfogulatlan bíráló sem mondhatna egyebet: ez bizony szerfölött valószínűtlenül hangzó mesebeszéd.

Ügye akkor fordult kedvezőre, amikor nyíltan állt elő igényeivel és elfogadhatóbb bizonyítékokat tárt hívei elé.

Mellőzöm a bonyolult, s a figyelmet haszontalanul igénybe vevő kalandozások ismertetését addig az időpontig, amikor elbeszélése szerint belépett önkéntesnek a német szabadsághős Schill szabadcsapatába.

Schill elesik, ő megsebesül s egy kórházban tér magához. Még lábadozott, amikor haditörvényszék elé állították, a szabadcsapat több tagjával együtt gályarabságra ítélték és elindították Toulon felé. Útközben annyira rosszul lett, hogy megint kórházba került, innen azonban egy másik Schill-huszár társaságában szerencsésen megszökött. Társát később elfogták ugyan, de ő kisiklott a csendőrök keze közül, tovább bolyongott ide-oda Németországban, s végül teljesen kimerült állapotban leült az országúton egy kőre.

Majd felkéredzkedett egy arra haladó kocsira, a gazda fel is vette. Ezen a kocsin s a gazda útlevelének segítségével eljutott Berlinbe.

Jótevőjének a neve volt: Naundorff Károly-Vilmos.

Berlinben játszódik le az első epizód, amely a semleges bírálónak is szöget üthet a fejébe.

Igaz, hogy előbb egy kevéssé megmagyarázható mozzanatot kell megemésztenünk: a jótevő, Naundorff Károly-Vilmos nyomtalanul eltűnik és soha többé nem kerül elő. Pártfogoltja ezentúl maga szerepel az útlevél értelmében, mint Naundorff Károly-Vilmos. Hogy éhen ne haljon, órásmesterséget tanul.

Ahhoz azonban, hogy iparát önállóan gyakorolhassa, polgárjogot kell szereznie és felvétetnie magát az órások céhébe. Az útlevél egymagában erre nem elegendő. Szerencsére felsőkabátjának gallérjába bevarrva tartogatott néhány bizonyító iratot, köztük XVI. Lajos és Marie Antoinette kézírását. Ezekkel elment a berlini rendőrfőnökhöz, aki átnézte őket s Marie Antoinette írását magánál tartotta, azzal, hogy megmutatja Hardenberg gróf rendőrminiszternek. Naundorff az iratot nem látta viszont. Ellenben a rendőrfőnök azt a tanácsot adta neki, hogy miután Berlinen a szükséges iratok nélkül nem kaphatja meg a polgárjogot, húzódjék meg egy kisebb vidéki városban. Ott is követelnek ugyan iratokat, de ő majd egy ajánlólevéllel átsegíti a nehézségeken.

És megtörténik a csodálatos ügy első, csodálatosságában is hiteles eseménye: 1812. december 8-án Spandau város felveszi polgárai közé azt a Naundorff Károly-Vilmost, akinek származását igazoló semmiféle okirata nincs.

A SPANDAU-I ÓRÁS

Itt meg kell jegyeznem, hogy Naundorff származási iratait később sem lehetett megtalálni, s eszerint - ha nem is lehetne XVII. Lajosnak elfogadni - személyazonossága tulajdonképpen sohasem tisztázódott.

Később még Brandenburg és Krossen városokban is polgárjogot kapott - megint csak származási iratok nélkül.

1818-ban megházasodott. Elvett egy Einert Johanna nevű polgárleányt. Annak rendje szerint megeskették őket - származási iratokat megint csak nem követeltek.

Ezek a különös hatósági szemethunyások - a bürokráciában - Naundorff javára látszanak szólni. Ugyanis ekkor már írogatni kezdte leveleit európai államfőkhöz és Angoulême hercegnéhez, amelyekben trónigénylését bejelentette.

Alig lehet feltételezni a porosz rendőrségről, hogy meg ne mozgatta volna egész gépezetét, amikor egy baráti dinasztiát veszélyeztető szélhámos leleplezéséről lett volna szó. Azonban nem csinált semmit, s ezzel azt a látszatot keltette, mintha Naundorff adatait nem tartotta volna merő kitalálásnak.

Ezzel kapcsolatban meg kell emlékeznem egy másik eseményről is. 1824-ben Naundorff ellen pénzhamisítás miatt bűnvádi eljárást indítottak. Védekezése során nyíltan előállott vele, hogy ő nem Naundorff, hanem XVII. Lajos. Az ítélet szigorú volt. Három évi fegyházat róttak rá, de nem a vád alapján. Az indokolás így szólt:

„Ámbár a bizonyítékok nem elegendők a bűnösség megállapítására, mégis el kellett ítélni a vádlottat, mert a bűnper egész folyamán szemérmetlen hazugnak bizonyult, azt a látszatot akarván kelteni, hogy a fenséges Bourbon-házból származik.”

Tehát csupán a hazudozásért három évi fegyház! Ha ennek hazudozásnak akkora jelentőséget tulajdonítottak, itt volt az alkalom, hogy kutassák a vádlott voltaképpeni származását is… Nem tették, vagy ha megpróbálkoztak is vele, eredmény nem volt.

Ha nem XVII. Lajos, hát akkor kicsoda?

Származását tökéletes homály fedi.

VÉGRE PÁRIZSBAN!

1830-ban a Bourbon-dinasztia trónvesztett lesz. Naundorff úgy véli, hogy most már kedvezőbb a széljárás. Elhatározza, hogy Párizsba megy. Megint különféle gyanús merényletek történnek, titokzatos üldözések és menekülések követik egymást, de végre 1833-ban mégis csak elvergődik valahogyan Párizsba.

Itt eleinte nagy nyomorúságban tengődik, de már akadnak pártfogói s végre-valahára megtörténik a várva-várt csoda: a versailles-i udvar alkalmazottjai felismerik benne a valódi XVII. Lajost!

Először Rambaud asszonyságnál kap kihallgatást. Ez a hölgy a trónörökös születése óta melléje volt beosztva, s így a lehető legjobban ismerte. Részben a feltűnő Bourbon-hasonlóság, részben néhány beszélgetés és egy testi szemle kétségtelenné tette előtte, hogy a valódi XVII. Lajos került elő.

Ugyanígy állt melléje a Marco Saint-Hilaire házaspár. A férj XVI. Lajos ajtónállója volt, az asszony napról-napra látta a kis trónörököst.

Majd mások is csatlakoztak a hívőkhöz: Joly, XVI. Lajos utolsó igazságügyminisztere, - Geoffroy tudós levéltáros, aki a Temple-időszak gondos áttanulmányozása után szállt síkra mellette, - egy Leprade nevű úr, aki Németországba utazott külön ezzel a céllal, ott iratokat tanulmányozott, tanúkat hallgatott meg és teljesen meggyőzve tért haza, - végül Gruau de La Barre gróf, aki otthagyta ügyészi állását, hogy egész életét Naundorff ügyének szentelhesse.

Első és legfontosabb feladatának látszott: meggyőzni Angoulême hercegnét arról, hogy Naundorff azonos az ő Temple-ból eltűnt öccsével.

Ha egy személyes találkozást is ki lehetne nála eszközölni, a feltűnő családi hasonlatosság, s a gyermekkori és Temple-beli élmények megbeszélése talán eloszlatná minden gyanúját, s ez esetben Naundorffnak nyert ügye lenne.

Rambaud asszony a következő ünnepélyes nyilatkozatot tette:

„Isten és ember előtt kijelentem, hogy én 1833. augusztus 17-én ismét megtaláltam őfelségét, Normandia hercegét, aki mellett szerencsém volt szolgálatot teljesíteni születésének napjától kezdve egészen 1792. augusztus 10-ig. A gyermekkorában rajta megfigyelt jeleket újra megtaláltam, s ezek kétségtelenné teszik azonosságát.

A hercegnek rövid és egész különös módon redőzött nyaka volt. Mindig azt mondtam, hogy ha valaha előkerülne, ez számomra cáfolhatatlan bizonyíték lenne. Nyaka mostanában megerősödött, de olyan maradt, aminő volt.

Nagy feje volt, nyílt és széles homloka, kék szeme, ívelt szemöldöke, hamvasszőke fürtös haja. Épp olyan szája volt, mint a királynénak; állán kis gödröcske volt látható. Mellén szintén észleltem bizonyos jegyeket, különösen egyet, a jobb mellén.

A herceget kétéves és négyhónapos korában oltották be. Az oltások félhold formájában sorakoztak fel, ezekre most ráismertem.

Előadom végül, hogy én megőriztem kegyeletből a hercegnek egy kék színű ruhácskáját. Felmutattam neki, s hogy próbára tegyem, azt mondtam: ezt a ruhát hordta Párizsban. - »Nem, asszonyom, ezt én Versailles-ban hordtam, ekkor és ekkor.«

Kicseréltük még emlékeinket, s ezek egymagukban is elegendőek volna számomra bizonyítékul, hogy a herceg valóban az, kinek mondja magát: a Temple árvája.”

Rambaud asszonynak és a Marco Saint-Hilaire házaspárnak felismerésre vonatkozó nyilatkozatát eljuttatták Angoulęme hercegnéhez, de nem jött rájuk semmi válasz.

Maga Naundorff is megpróbálkozott vele, hogy közvetlenül írjon neki. Ilyen részletes emlékeztetések voltak a levélben:

„Emlékezetébe idézem, Asszonyom, azt az éjszakát, amikor Ön és Tourzel márkiné némán, kézenfogva vezettek ki a Tuileriákból. Magam különösen azért emlékezem igen jól erre az esetre, mert felejthetetlen édesapánk szokatlan órában keltett fel álmomból, s ő és Tourzel márkiné öltöztetett fel. (Ez a királyi család menekülési kísérletének éjszakája volt.) Emlékezzék, hogy figyelmeztettek bennünket: ne szóljunk senkihez, s különösen én ne csapjak semmi zajt. Emlékezzék, hogy mi hárman (ti. ő, a nővére és Tourzel márkiné) egy homályos helyiségben vártunk, s mikor azok késve megérkeztek, atyánk azzal mentette magát a márkiné előtt, hogy eltévedt.

Ha ez nem lenne Önnek elegendő arra, hogy valódi fivérének fogadjon el, íme leírom lakásunkat a Temple-ben. Jó anyánk szobájában az ágy balra volt, a fa válaszfal mellett; viszont nagynénénk szobájában jobbra esett az ágy, ugyancsak a válaszfal mentén. Nagynénénk szobájában az ablak szemben volt a bejárattal stb., stb.”

A levél meg volt még tömve sok egyéb bizalmas adattal s azoknak a személyeknek a felsorolásával, akik a királyt és családját elfogatásuk után elkísérték a Konvent elé, majd a Temple-ba.

Igen ám, de ezek a bizalmas adatok régóta nem voltak már bizalmasak. Épp ilyen részletességgel foglaltattak Tourzel márkiné és Cléry komornyik emlékirataiban, valamint a forradalom s a királyi család történetét tárgyaló temérdek egyéb kiadványban. Naundorff azokban olvashatta, s a maga részéről nem tett hozzájuk semmi újat.

Angoulême hercegné nem is válaszolt a levélre egy szót sem.

Viszont Naundorff javára meg kell adni, hogy Angoulême hercegné viselkedése különös, sőt talán gyanús volt. Ilyen nagy fontosságú ügyben, a versailles-i udvari hölgyek ajánló levelei után nem lett volna szabad a találkozást megtagadnia. Hiszen neki is érdeke lett volna, hogy vessen véget a zaklatásnak és kereken jelentse ki: ez az ember nem az öcsém. Állítólag családja ellenezte a találkozást, nehogy a hasonlatosság őt is elragadja, s a veszélyes ügy még jobban összekavarodjék.

Naundorffnak végre sikerült családjával együtt eljutnia Prágába, Angoulême hercegné palotájának a kapuja elé. Valamennyiük tiszta Bourbon-típus, kivéve a leányt, aki viszont Marie Antoinette-nak a szakasztott mása. Kezüket könyörögve nyújtották az ablakban álló hercegné felé, de az elfordult tőlük.

Így kergetőztek a támogató és rontó erejű tények végig az egész Naundorff-ügyben. Emitt tetszetős bizonyítékok az azonosság mellett - amott nagyerejű cáfolatok, amelyek a mérleg nyelvét megint csak visszabillentették.

Meg kell adni, hogy ő maga elég ügyesen forgatta ki az ellene szóló tényeket. Szerinte a Temple-beli szökés egyik főintézője Joséphine volt. Későbbi sorsáról azt adta elő, hogy 1804-ben, Napóleon császársága alatt üldözői kezébe került, ezek Párizsba hurcolták, majd a vincennes-i erődben tartották fogva, amíg csak sikerült onnan is megszöknie. Kérdés: miként volt lehetséges, hogy Joséphine nem ment segítségére, hiszen akkor már nagyhatalmú császárné volt? Felelet: mert akkoriban Napóleon azt ígérte neki, hogy első házasságából származó fiát, Beauharnais Eugént teszi meg trónörökössé, tehát érdeke immár összeütközésbe került az eddigi pártfogoltjáéval.

A pénzhamisítási ügyben nem kellett kitöltenie az egész büntetését, közben kegyelmet kapott. Magyarázat: el kellett ítélni, hogy kedvezzenek a francia királynak -, de azután kieresztették, mert tudták, hogy igazat beszélt.

Egy Laurent nevű rejtélyes egyén is szerepelt a rejtélyes ügyben. Ő is a Temple személyzetéhez tartozott s ő lett volna az, aki Joséphine és Barras megbízásából a szökést megszervezte. Az ám, de Laurent-t nem lehetett kihallgatni, mert hivatalos megbízásból San Domingóba utazott, s onnan nem tért többé vissza. Naundorff szerint persze a kormány deportáltatta, hogy megszabaduljon a kellemetlen tanútól.

Sebaj, megvannak a levelei, amelyeket Frotté tábornokhoz intézett. Ezekből napnál világosabban kitűnik, hogy ő volt a szöktetés fő mozgatója, ő csempészte be a néma gyereket stb.

Azonban ezek nem az eredeti levelek voltak, csupán másolatok, tehát bizonyító erejük nincs.

De van - felelte a mindig, mindenre magyarázatot találó Naundorff. Az eredetieket ugyan 1804-ben, vincennes-i fogsága alatt elszedték tőle, de tessék meghallgatni a szakértők véleményét a másolatokról: korabeli papiroson, korabeli írással, az akkori idők stílusában vannak fogalmazva.

Elég az hozzá, miután békés úton hiába ostromolta a különféle kormányokat és Angoulême hercegnét, s nem bírt zöld ágra vergődni, elhatározta, hogy perrel erőszakolja ki a döntést.

A BÍRÓSÁG ELŐTT

Kapóra jött Naundorffnak a másik trónkövetelő, Richemont báró elleni bűnvádi per. Ünnepélyes nyilatkozatot tett le az esküdtszéknél, ebben tiltakozott Richemont igényei ellen, csalónak bélyegezte és bejelentette, hogy ő a valódi normandiai herceg, az igazi XVII. Lajos.

S itt megint egy sajátságos hivatali szemlehunyást kell Naundorff javára könyvelni. A bíróság tudomásul vette a bejelentést, azonban semmiféle eljárást sem indított Naundorff ellen, holott a vádlottat éppenséggel amiatt az állítás miatt ítélte el 12 esztendőre, amelyet Naundorff a maga javára megismételt!

Most már Naundorff vérszemet kapott és nagyobb fába vágta a fejszéjét.

1836-ban a polgári bírósághoz fordult igényeivel és megidéztetni kérte Chambord grófot, valamint Angoulême hercegnét alperesekként. Chambord, Berry herceg posthumus fia és X. Károly unokája, utolsó sarja volt a Bourbon-háznak.

Azonban e perből nem lett semmi. A kormány most már megsokallta a dolgot és vizsgálatot rendelt el Naundorff ellen. Egyszersmind, mint külföldi állampolgárt, hajóra rakatta és vízi úton Angliába toloncoltatta.

A vizsgálatot távollétében folytatták le. Kihallgatták tanúként Lasne-t és Gomin-t, a kis király hajdani őreit, akik persze esküdtek rá, hogy a valódi XVII. Lajost temették el. Kihallgattak néhány Naundorffra kedvezően valló tanút is; nyomozták Naundorff előéletét; beszereztek iratokat Németországból is; szóval nagy alapossággal feküdtek neki az ügy tisztázásának.

Négy esztendeig cammogott az eljárás.

Naundorff Londonban, híveinek tábora Párizsban most már feszülten várta a döntést, amely hivatva volt pontot tenni a soká húzódó ügy végére.

Azonban pont helyett egy vessző lett az eredmény.

Ítéletre nem került sor. Egy királyi rendelet az eljárást ideiglenesen felfüggesztette.

„Megállapítható - mondta ki a rendelet -, hogy Naundorff hamisan adta ki magát XVII. Lajosnak, s e címen tetemes pénzeket harácsolt össze, vagyis a csalást elkövette, - azonban mielőtt még bűnvádi üldözését el lehetett volna rendelni, már közigazgatási úton kitiltatott Franciaországból. Tehát csak akkor lehet az ügyet újra felvenni és véghatározatot hozni, amikor ismét előkerül.”

A szép csavaros rendelet megint csak arra volt jó, hogy megerősítse azoknak a hitét, akik Naundorffban sejtették a valódi XVII. Lajost.

Lám - mondták - a kormánynak módja lett volna, hogy az ügyet végítélettel fejeztesse be. Ha ezt mégsem tette, nyilvánvaló, hogy félt a bírói döntéstől, amely esetleg Naundorffra kedvezően ütött volna ki. A kormány rosszhiszeműségére az is rávall, hogy hiszen Naundorff éppenséggel mint a számkivetett Bourbonok ivadéka, tehát mint külföldi állampolgár akarta az igényét érvényesíteni, - vagyis a kormány már az eljárás megindításakor ismerte a végén elsütött érvet, s mégis engedte, hogy négy évig rágódjanak az ügyön.

A DELFTI SZÁMŰZÖTT

Ez volt Naundorff utolsó próbálkozása.

Londonból átköltözött Hollandiába és Delftben telepedett meg. Innen még egy érvet hagyományozott híveinek arra nézve, hogy ő valósággal XVI. Lajos fia. Egy találmányát ajánlotta fel a hollandi kormánynak, ez szerinte valami olyan ellenállhatatlan erejű hadigépezet volt, amely jövőben minden háborút lehetetlenné tett volna. Az emberiség jótevőjének ígérkező szerkezet titka nem maradt ránk. Viszont a Naundorff-hívek felidézték XVI. Lajos ismeretes szenvedélyét: a műlakatosságot. Tudjuk, hogy Versailles-ban nagy költséggel egy tökéletes lakatosműhelyt, valóságos lakatos-laboratóriumot rendeztetett be magának, s legnagyobb öröme volt, ha ott reszelhetett és kalapálhatott.

Íme az apjára ütött a fiú! - dicsekedtek a Naundorff-hívek. Az apa szenvedélye nála a mechanika irányában tört ki: órásmesterségre adja magát és gépezeteket szerkeszt. Nem döntő erejű bizonyíték-e ez a származása mellett?

Mindent összefoglalva:

Ha úgy szemléljük a Naundorff-ügy fordulatait, mintha egy szerencsekereket pörgetnének előttünk, nem tagadhatjuk, hogy a golyó majdnem egyforma arányban esik pirosra és feketére.

De a nagy pernek még Naundorff halálával sem lett vége.

Most már Naundorff családja iparkodott hamvaiból feltámasztani.

A NAUNDORFF CSALÁD

Nemsokkal Naundorff halála után Lajos Fülöpöt, Franciaország utolsó királyát is lesodorta a trónról az 1848-as forradalom vihara. Ekkor Naundorff családja alkalmasnak ítélte a változott időket, hogy az igényt újból érvényesítse.

Úgynevezett ankét iránti kérelemmel fordultak a bírósághoz. A francia jognak ez az intézménye azt jelentette, hogy a leendő felperes bizonyos formák között már előre kérhette a bizonyításfelvétel elrendelését.

A család megnyerte ügyvédül Jules Favre-t, Franciaország egyik legnevesebb szónokát.

Azonban a történelmi események megint csak beleszóltak az ügybe. Az 1852. december 2-i államcsíny visszaállította a császárságot, s ez megint csak nem kedvezett a trónigénylés felfrissítésének. Az eljárást abbahagyták.

Naundorffék tehát már végleg leszámoltak vele, hogy a francia törvények elismerjék őket valódi Bourbonoknak, amikor a széljárás megint fordult egyet, és most már III. Napóleon fejéről fújta le a koronát. Az új köztársaság hangulata nem látszott ellenségesnek, s Naundorffék 1874-ben újra előterjesztették az ankét iránti kérelmet.

Ügyüket ismét Jules Favre vállalta el, aki azóta külügyminiszter lett.

Közbül egy érdekes epizódot iktatok ide.

1871 januárjában Párizs kénytelen volt kapitulálni az ostromló német hadsereg előtt. A fegyverszüneti szerződést január 28-án Jules Favre, az akkori külügyminiszter írta alá Versailles-ban.

Kocsin tért vissza Párizsba, Hérisson gróf társaságában. A szomorú aktus befejező részletéről beszélgettek. „Bismarck - mondotta Favre - azt kívánta, hogy az aláírás után üssem oda a pecsétemet.”

- Nem hoztam magammal.

- Mindegy, megteszi akármilyen más is - felelte a kancellár. Látok az ujján egy gyűrűt, használja azt.

Favre lehúzta ujjáról a gyűrűt és megmutatta Hérisson grófnak. Egy antik vésetű kő volt a foglalatában.

- Hát ezzel a gyűrűvel pecsételtem meg a fegyverszüneti szerződést. Tudja, kié volt ezelőtt? Naundorffé, helyesebben XVII. Lajosé. Fiának tanácsokkal voltam segítségére, pénzt nem fogadtam el, s hálából adta nekem a gyűrűt.

Hérisson felhasználta az alkalmat, hogy kérdezzen valamit.

- Ön 1851-ben elvállalta a család képviseletét. Tudom, mi az ügyvédi kötelesség: védeni az ügyfél érdekét még akkor is, ha nincs igaza. De ami Naundorffot illeti, valóban hiszi ön, hogy ő XVI. Lajos fia volt?

- Ez szent meggyőződésem. Nem haszonért, nem ügyvédi kötelességből vállaltam az ügyet, hanem egyesegyedül igazságszeretetből.

- S az ön köztársasági érzelmei megengedték ezt?

- Miért ne? Az igazság nem függ a politikától. Ha egy ügyet igazságosnak ítélek, kiállok érte mindenkivel szemben.

A nagy szónok mintha csakugyan elgyűrűzte volna magát Naundorffék ügyével. Páratlan jogászi ügyességgel, ragyogó ékesszólással feküdt bele - mindhiába.

A bíróság elutasította az ankét iránti kérelmet. A régi nótát fújta: a hivatalos iratokkal és a tanúk vallomásaival bebizonyult, hogy XVII. Lajos meghalt a Temple-ban, tehát minden újabb bizonyítás fölösleges.

Jules Favre megfellebbezte a határozatot. Nyolc ülésben vitte egymaga a szót, szétteregette a kaotikus anyagot, védett, vádolt, cáfolt, indokolt - ezúttal is hasztalanul. A felsőbíróság az elutasító határozatot helybenhagyta.

Ezúttal még az elfogulatlan bírálók is azt mondták, hogy kár volt a kérelmet elutasítani és a bizonyítást le nem folytatni. Egy ankét nem ártott volna a sokszor előrángatott ügynek és elősegítette volna a végleges döntést.

Mert tulajdonképpen mi a helyzet?

1840-ben felfüggesztették az eljárást.

1852-ben abbahagyták.

1872-ben megkezdeni sem engedték.

Sőt utóbb még egy fordulat történt: 1911-ben kitértek előle.

Ugyanis ekkor Boissy d'Anglas szenátor a Naundorff-utódok nevében a francia szenátushoz fordult azzal, hogy az utódok nem kívánják a trónigénylést érinteni, csupán azt kérik, hogy ismerjék el francia állampolgárságukat.

1911. március 21-i ülésében a szenátus kimondta, hogy ebben az ügyben nem illetékes és napirendre tért a kérvény fölött. Pedig alaposan fölszerelt kérvény volt: 260 oldalt, valóságos kötetet tett ki!

Tehát a Naundorff-igény jogossága vagy jogtalansága bírói ítélettel véglegesen eldöntve mai napig sincs!

Egyetlen eredményről lehet csak beszámolni. Miután annak idején a delfti hatóság a halotti anyakönyvbe Naundorffot mint Bourbon Károly Lajost jegyezte be, leszármazói részére a születési bizonyítványokat szintén Bourbon-névre állították ki. Tehát a francia hatóságok is kénytelenek voltak elismerni, hogy jogosan viselik a Bourbon-nevet.

Ez mindaddig így is lesz, amíg csak valamelyik Chambord grófnak vagy más igazi Bourbonnak eszébe nem jut, hogy pert indítson ellenük jogosulatlan névhasználat miatt. Ami nem valószínű, mert akkor kezdhetnék az egész monstre-pört elölről.

*

Befejezésül még egy kérdésre kellene választ találni.

Ha elfogadjuk valónak, hogy a kis királyt megszöktették a Temple-ból, - ellenben tagadjuk azonosságát Naundorff-fal és ezt csalónak tekintjük: még mindig tisztázatlan marad a kérdésnek az a része, hogy mi történt hát a megszöktetett XVII. Lajossal?

Itt már csak a feltételezések és találgatások homályában tapogatózhatunk.

Lehetséges - mondják -, hogy miután a szöktetés konventtagok megegyezésével történt, ezek utóbb megijedtek a következményektől, s ők maguk tették el láb alól a gyermeket.

Lehetséges az is, hogy a gyanús viselkedésű provence-i grófnak, a későbbi XVIII. Lajosnak lett az áldozata, aki meg akart szabadulni a trónigényét veszélyeztető fiútól.

Legvalószínűbbnek látszik, hogy a különben is beteges gyermek a szökés után valóban meghalt. S ekkor azok, akiknek keze benn volt a szöktetésben, jobbnak látták, ha nem bolygatják tovább a dolgot, s meghagyják a világot abban a hitben, hogy az igazi XVII. Lajos volt a Temple halottja.

A rejtély kulcsát mégis a delfti temető őrizné a büszke sírfelirat alatt?

Ál-Petőfi, ál-Károlyi

A segesvári csata után a legkalandosabb hírek nyugtalanították az országot. Mi történt Petőfivel? Elesett az ütközetben? Vagy fogolyként hurcolták Szibériába? Vagy él és valamerre bujdokol? Még olyan hír is a nyilvánosság elé került, hogy nehéz sebben terült el a csatatéren, de még élt, amikor a halottakat összeszedték és eltemették. A segesvári szász postamester állítólag utóbb azzal dicsekedett, hogy ő bizony olyan magyar tiszteket is sírba tétetett, akikben még volt valamelyes élet. Ezek közt volt Petőfi Sándor is. Már benn a sírban, kezét összekulcsolva könyörgött kíméletért, de a buzgó szász ráhányatta a földet. A hírt átvették a külföldi lapok is, így a francia Debatte. Idehaza csak múló szenzáció számba ment, hamar túlestek rajta.

Hihetőbb volt a hír, hogy a költő életben maradt és bujdosik. Kalandorok ezt fel is használták. Könnyű az emberekkel elhitetni, amit maguk is szeretnének hinni. Ebből a szempontból a legkülönösebb volt annak az ál-Petőfinek az esete, akiről utóbb kiderült, hogy egy Sarlay nevű takács. Már 1850-ben végigkilincselte Győr vármegyét azzal a mesével, hogy ő Petőfi Sándor. Sikerült gróf Zsigray Lászlónét is elámítania. Ez menedéket adott neki, jóltartotta, s amikor mehetnékje volt, a saját kocsiját ajánlotta fel. Útközben azonban a szökevény megszökött és gyalog szélhámoskodott a környékbeli református lelkészeknél. Mikor híre ment hogy ő mégsem az igazi Petőfi, egyelőre abbahagyta a próbálkozásokat és meglapult a szülőfalujában.

Úgy mondtam: egyelőre. Hét esztendeig nem adott magáról hírt, de 1857-ben megint felbukkant, még pedig Londonban. Az ottani emigrált magyarokra vetette ki a horgát. Meg is akadt rajta özvegy Benkőné és leánya, Gál Sándorné. Itteni szereplése alapján mondtam Sarlay esetét a legkülönösebbnek. A két lelkes hölgy május elsejére meghívta Rónay Jácintot, a tudós papot, Rudolf trónörökös későbbi tanárát. Tudták, hogy ismerte Petőfit, és meg akarták szerezni kettejüknek a viszontlátás örömét. Rónay a találkozásról ezt írja:

„Megjelent hát a nevezetes férfiú: zömök, pirospozsgás, hirtelenszőke, alig 25 éves fiatalember, minden inkább, csak nem költő, s legkevésbé Petőfi.”

Tetejébe a beszéde is pórias volt és teljesen műveletlen emberre vallott, csupa dicsekedéssel volt tele. Rónay így búcsúztatta: „Én azt hiszem, hogy megszökött kocsis vagy bojtár, aki urát meglopta, vagy tán éppen nehéz vasból szabadult lókötő.”

Hogyan került ez a parlagi szélhámos Londonba? Utóbb az is kiderült, éppen Rónay Jácint révén, akinek egy becsapott magyar földbirtokos megírta az esetet. Ennél Sarlay mint osztrák börtönből érkező szabadsághős mutatkozott be, Eszterházy néven. A jóhiszemű magyar házába fogadta a rongyos, éhes embert, felöltöztette és hónapokig rejtegette. Érthetetlen módon a takácsból lett Eszterházy végül úgy behízelkedett a háziak kegyébe, hogy nem dobták ki, amikor megkérte a házikisasszony kezét. Sőt el is fogadták a megtisztelő ajánlatot, csupán a kérőnek nyilvánvaló pénztelensége lett volna egyelőre az akadály. A pénzhiány csak ideiglenes - bizonykodott a leendő vő -, mert őrá hatalmas anyai örökség vár Angliában, csak oda kell utaznia és mindjárt felveheti. Ehhez azonban megint csak pénz kell. Mennyi? A kalandornak volt bőre a pirospozsgás ábrázatján és kivágta: tízezer forint. A házigazda összegyűjtötte a temérdek pénzt, átadta az Eszterházy-sarjnak, s ez ígéretének első részét valóban megtartotta: elutazott Londonba. Ott vígan élt, ameddig a pénzből tartott.

Azután megint csak negyvennyolcas élményekkel segített magán. Jelentkezett Perczel Mór tábornoknál, mint az ő seregének hajdani köztüzére. A tábornok gyűjtést rendezett a hajdani bajtárs számára, és egész csinos összeget szedett össze az angliai magyarok közt, úgy hogy a szegény bujdosó még egy kis házat és földecskét is szerezhetett a pénzen. De nem tudta magát megbecsülni, kocsmázott és részegeskedett, mire Perczeléknél kitelt a becsülete és eltiltották maguktól.

Érdekes, hogy némelyik megcsalatott még a leleplezés után is inkább hitt a csalásban, mint az igazságban. Kápli Lajos Győr megyei ev. lelkész a tulajdon szemével olvashatta az ál-Petőfiekről szóló leleplezéseket, mégis kitartott amellett, hogy őnála az igazi Petőfi járt. Tíz év múlva, amikor Pákh Albert összegyűjtötte a Petőfi eltűnésére vonatkozó adatokat, 1861. január 2-án kelt levelében ezt írta Pákhnak:

„Petőfi Sándor nálam volt! 1851-ben, július közepén, egy csütörtöki napon, délután 3 órakor tért be hajlékomba.” Petőfi Istvánnak adta ki magát - írja tovább -, de ő mindjárt ráismert, mert együtt jártak iskolába Szentlőrincen; katonakorában is találkozott vele; majd látta Pápán mint diákot. Erre bevallotta, hogy ő valóban Petőfi Sándor. Másnapig maradt a lelkésznél, onnan gyalog ment tovább, mert félt, hogy ha kocsira ül, könnyen felismerhetnék. Emlékül otthagyta mogyorófa botját.

Pákh nem tette közzé a levelet, hanem visszaírt Káplinak, hogy jól gondolja meg: hátha csalódott? Azt a választ kapta, hogy tévedésről szó sem lehet. Erre Pákh kiadta mind a két levelet a Vasárnapi Újságban, ámde azzal a megjegyzéssel, hogy a dolog mégsem hihető. „De bizony hihető” - duplázott rá egy nagyváradi levélíró, mert neki egy barátja elmondta, hogy ő is látta Petőfit 1849 decemberében Diószegen egy kovácsműhelyben, meg is szólította, de az eltagadta magát.

Ezeknél a hol jóhiszemű, hol elhamarkodott hírkovácsolásoknál érdekesebb annak az ál-Petőfinek a fellépése, aki csakugyan hasonlított a költőhöz.

Az esetről Jókai Mórnak a Honban megjelent cikke számol be. Ő egy Bathó Ferenc nevű ismerősétől hallotta. 1850. április végén történt, hogy egy hódmezővásárhelyi asszony felkereste Bathót a szomszédos mágócsi pusztán azzal, hogy ő szállást adott egy menekültnek, s ez szeretne Bathóval beszélni. Az asszony kislánya is jelen volt, s egyszerre csak felkiáltott: „Nini, ez az a bácsi, aki nálunk lakik.” Petőfi arcképe lógott a falon. Erre Bathó azonnal bement Hódmezővásárhelyre. Ezt beszélte a találkozásról:

„Soha még ember és ember között nagyobb hasonlatosság nem létezett. Ugyanazon arc, hajviselet, szemek. Még a Petőfinél oly sajátságos fejkapkodás, mozdulatai, lépéseinek megnyomása és maga a hang is ugyanaz.”

Bathó azonban kételkedett, mert Petőfit jól ismerte, együtt töltöttek egy éjszakát a segesvári csata előtt Marosvásárhelyt. De kérdéseire az idegen olyan bizalmas részleteket beszélt el Petőfiék családi életéről, amelyeket csak a költő ismerhetett. Bathó erre megtorpant. Miután ugyanakkor Petőfi apósa, az öreg Szendrey is ott tartózkodott a mágócsi pusztán, teljes bizonyosságot szerzendő abban állapodott meg az idegennel, hogy behozza Szendreyt is a városba, hadd szóljon ő is hozzá a dologhoz. Egyelőre húsz forintot adott a hasonmásnak. Vissza is tért Szendrey kíséretében a városba, de akkorra már a bujdosó a húsz forinttal tovább bujdosott.

*

A világ már rég leszámolt a Petőfi-legendával, de 1941-ben megint csak foglalkoznia kellett vele. Ezúttal a halott Petőfiről esett szó, s az volt a kérdés: hol van eltemetve? Egy székelykeresztúri kertben találtak egy katonasírt, s az a hír terjedt el, hogy Petőfi csontjai porladnak benne. Azonban a fölrebbenő hír szárnyai csakhamar hűdötten csuklottak össze. Kiderült, hogy a segesvári csata után egy honvédet temettek ugyan oda, de az sokkal idősebb volt a költőnél és nem lehetett azonos vele.

*

A csatatéri eltűnésnek találtam egy idekívánkozó párdarabját.

Károlyi Sándornak, II. Rákóczi Ferenc hadvezérének volt egy István nevű bátyja. A fivérek ritkán látták egymást, mert Sándor különféle iskolákon tanult, viszont István, mint a Barkóczy-lovasezred kapitánya, a török ellen hadakozott.

1686. október 5-én Szeged alatt, a császáriak megütköztek a török sereggel. Részt vett a csatában Károlyi István is. Vitézül harcolt; de a csata után eltűnt. Utoljára tiszttársa, Sennyei István látta az ütközetben, amint egy török dzsidájával mellbedöfte és Károlyi sebesülten lova nyakára borult. De miután azt is látta, hogy két keresztény katona is volt a közelében, ő nem sietett a segítségére. Erről ezt írja Károlyi Sándorhoz intézett levelében:

„Ott hadtam szegény Károlyi Istvánt, és dolgaimhoz láttam, akkori állapot és hivatalom szerint, és tovább is űzvén az ellenséget: épen utólja felé az harcnak én is a sok pogányok közé elegyedvén, csaknem oly formán jártam, mint szegény Károlyi István; noha Isten megtartott, de igen nehéz sebbe estem. Ezen casust oly reflexe néztem és láttam, hogy lehetetlen volt szememnek megcsalatkozni: mert alkalmas ideig hatoltam a pogányok közé segítségére, csak reá lévén egyedül gondom akkor, és noha azt nem láttam, hogy meghalt volna akkor, de naturaliter lehetetlennek ítélem gyógyulását azon dzsida-szúrásbul.”

A csata után Barkóczy tábornok felkérte a szegedi kegyesrendiek főnökét, hogy kerestesse meg Károlyi István testét és illően temettesse el. A megbízás teljesítéséről a prior így ad számot Károlyi Sándornak:

„Az harc meglévén, hallottam sok becsületes vitézek szájábul, hogy szegény Károlyi István elesett az harczon. Méltóságos Generális Barkóczy Ferencz uram ő Nagysága ismég jutván az harc után a táborra, ő Nagyságát megudvarolván, mondá ő Nagysága: odahagyánk Károlyi Istvánt, általverte a török a dzsidával, hanem édes Páterem, kegyelmed atyja tekintetiért a testek között kerestesse fel, és temettesse el; annakokáért küldöttem az harc helyire ollyan rácz embert, a ki mondotta, hogy látta testét Károlyi István uram ő Nagyságának; történt pedig, hogy elküldöttem, negyednappal az harc után. Visszagyüvén az ember, referálta, ott körülálló emberek előtt: édes atyámfiai, ha az harchelyre mentek, temessétek el; minthogy visszagyüvén némely szegény emberek azt mondották, hogy két keresztény ember testénél többet magyar részrül nem láthattak a török testek között. Ezek így lévén, szent misét is mondattam böcsületes paterimmal Károlyi István uram ő nagysága lelkéért.”

A temérdek nagyságolásból az derült ki, hogy miután Sennyei István nem törődött a sebesült bajtárssal, hanem „ment a dolgai után” - azonképpen a priornak is egyéb dolga lehetett, mégpedig teljes három napig, mint hogy a holttestet felkutassa és tisztességgel eltakaríttassa.

Ugyanezen dolgai akadályozhatták meg abban, hogy személyesen fáradjon ki a csatatérre.

Károlyi Istvánt hát halottnak mondták ki, meggyászolták, javain a család megosztozott.

Eltelt tíz esztendő.

1697. július 14-én egy messzi Törökországból érkezett férfi kereste fel Bécsben az ott élő magyarokat. Kiss Balázs, a Barkóczy-ezred volt ezredeskapitánya, azonnal ráismert: „Ez Károlyi István!” Éppúgy felismerték Szatmár városának ott időző kiküldöttjei: Visky János és Szathmáry Imre.

Képzelhető a meglepetés és öröm, hogy az egyik legnevezetesebb magyar család elveszettnek hitt férfitagja íme mégis előkerült! Bemutatták Kollonics bíborosnak, ez igen kegyesen fogadta, és a királyhoz is elvitte kihallgatásra. Itt elmondta tízéves rabságának és szabadulásának történetét.

Röviden így foglalom össze:

A szeged alatti csatában fogságba esett. A törökök Szmirnába vitték s ott eladták rabszolgának. Egy basa lett a gazdája, az gályára küldte és az evezőspadhoz láncoltatta. Itt sanyargott tíz esztendeig. Ekkor az történt, hogy egy ottani angol kereskedőnek Liszkay nevű magyar szolgája más rabok útján tudomást szerzett róla és magyar főnemesi rangjáról. Megegyeztek, hogy ha Liszkaynak sikerül őt kiváltania a rabságból, dús jutalomban lesz része. Liszkay megszerezte az angol kereskedőtől kölcsönképpen a 120 tallér váltságdíjat, kiváltotta őt a basától, mind a ketten hajóra szálltak és Velencén át megérkeztek Bécsbe.

Kollonics azonnal értesítette Károlyi Sándort s a két testvér közt megtörtént Bécsben a találkozás. Mint említettem, azelőtt alig látták egymást, s így Sándornak nem volt kétsége, hogy a nagy ujjongással fogadott, török fogságból menekült rab az ő testvérbátyja, István.

Szeretettel ismerte el vérének, s elvitte haza, Nagykárolyba. Előbb azonban fényesen megjutalmazta Liszkayt: költségein felül 500 tallért adott neki.

Károlyi Sándort utóbb ügyei hosszabb időre Bécsbe szólították. Ám feleségétől sűrűn kapogatta a panaszos leveleket, hogy István úr magaviselete napról napra tűrhetetlenebb lesz. Korhely, garázda, s „legfőbb élvezete az ivás és a káromkodás”.

Ámbár a káromkodás a legolcsóbb élvezetek sorába tartozik, mégsem lehetett a garázda bátyát a szelídlelkű feleség mellett megtűrni. Sándor áttelepítette micskei birtokukra. Itt azonban István úr továbbra is itallal öblögette a tízéves rabságban kiszáradt gégéjét és folytatta a féktelenkedéseit. Mindössze egy rendes dolgot cselekedett: megházasodott. Elvette Csáky László tábornok özvegyét: Jósika Juditot.

De Károlyi Sándorban lassanként felgyülemlett a gyanú, hogy ez a dolog nincs rendben. István úr kifogásolható erkölcseinek tetejében még teljesen műveletlen embernek is bizonyult; írni-olvasni sem tudott; a fogsága előtti időkből semmire sem emlékezett. Sándor tehát titokban megkezdte a nyomozást, s ekkor meglepő adatoknak jutott a nyomára. Olyannyira, hogy most már nyíltan ki mert állani az ál-fivér ellen, s felségfolyamodványban kérte meg magát a királyt, küldene ki külön bizottságot az ügy megvizsgálására.

A folyamodványnak ez volt a foglalatja:

„Mind ez ideig nem csak, hogy ki nem derült az, hogy a testvéréül fogadott azon egy személy volna a zentai harcon elesettnek vélttel; de sőt mind testvére Perényiné, mind az elesettnek egykori tanítója, kik István testalkatára és arcvonalaira emlékeznek, mind pedig rokonai s az igaz Károlyinak harcz- és tanulótársai, kik véle gyermeksége óta növekedtek, őt egyáltalában valódi Károlyinak el nem ismerik. Továbbá, habár igaz is, hogy a tizenegy évig tartó sanyarúság és nyomor az embert elméjétől megfoszthatja és egész valójában megváltoztatja: de itt a változás oly nagy, hogy annak megtörténhetése föl nem tehető; mert az igazi Károlyinak terjedelmes szája, ritka nagy foga, kiálló álla és mély hangja lévén, azonfölül jeles deákságnak, csendes természetnek, istenfélő tulajdonoknak és tudományos képzettségnek volt birtokában; holott e mostaninak kis szája, apró sűrű foga, vékony hangja, gömbölyű arca van, s egyedüli szenvedélye a káromkodás és dőzsölés, annyira, hogy egymásután hétszer is lerészegszik; sem írni sem olvasni nem tud; sőt ha másoktól nem hallja: azt sem tudta volna megmondani, kik voltak szülői? A testalkat, az arcvonások, a hang és tulajdonok ily nagy változása tizenegy év alatt semmi esetre sem következhetik be: az pedig, hogy minden szellemi ismeretből kivetkőzzék és hozzátartozóiról végképp megfeledkezzék: még azon esetben sem történhetett volna meg, ha e tizenegy évet folytonosan vadak és vadállatok között lett volna kénytelen tölteni.

De mindenekfölött leginkább felötlő ama körülmény, hogy Károlyi István dzsidával keresztülszúratván, időjártával pecsétes gyűrűje bizonyos rácz katonák által megvásároltatván, apja birtokába bocsáttatott, és a mostani Károlyi nemcsak hogy ezen pecsétes gyűrűre nem ismert, sőt még a családi címerről sem volt semmi legkisebb fogalma és ismerete sem.”

A király helyt adott a kérelemnek és kiküldött egy külön bíróságot.

Igyekeztem krónikáshoz illő szárazsággal előadni, ami eddig történt. De most már nem állhatom meg, hogy hatalmasan el ne csodálkozzam az egész furcsa histórián. Megjelenik Bécsben egy írástudatlan, műveletlen, rosszmodorú, bárdolatlan kalandor, aki még csak nem is hasonlít az eltűnt magyar vitézhez -, s ezt ottani magyar urak azon nyomban elfogadják valódi Károlyinak, beajánlják Kollonicshoz, s ez pedig tovább ajánlja a királynak.

Még csodálatosabb a dologban, hogy a gonosz erkölcsű, részeges fickó talál egy előkelő asszonyságot, ez feleségül megy hozzá, s még azután is hűségesen kitart mellette, amikor már lehullt az álarc és megtudta, hogy csalóhoz kötötte az életét, akinek immár a feje forog kockán.

Jellemző a nemesi kiváltságok sáncai mögé nyomorított régi magyar feudális jogéletre, hogy ezt a fickót - most már illethetem ezzel a névvel - nem lehetett a bitorlott javakból azonnal kipenderíteni és tömlöcbe csukatni, hanem előbb egy bonyolult, hosszadalmas és költséges pert kellett a nyakába akasztani.

A perre mind a két fél erősen készült. Sándor 48, István 93 tanúnak a vallomását foglaltatta írásba s így terjesztette a bíróság elé. István tanúi közt a legkonokabb volt a „vén Kiss Balázs” néven emlegetett ezredeskapitány; ez végig kitartott amellett, hogy de bizony az alperes az ő volt bajtársa, Károlyi István.

Hanem hát az István-párti vallomások csak annyit jelentettek, mintha fűzfavesszővel hadakoznának ólmos bot ellen. Előállott Nagy Mihály szatmármegyei köznemes és eskü alatt vallotta, hogy a Károlyi István nevét viselő egyén nem más, mint az ő züllött erkölcsű, iszákos, csavargó Gergely fia.

Ezt a vallomást megerősítette Nagy Gergely három fiútestvére és még több más tanú.

István tanúi szegény jobbágyemberek voltak, akiket lepénzelt vagy fenyegetésekkel kényszerített a vallomásra, kivéve természetesen a javíthatatlan vén Kiss Balázst.

A bíróság személyes megjelenésre idézte Károlyi Istvánt, de ez betegségére hivatkozott és halasztást kért. Erre a bíróság két tagja kiszállt Micskére és ott vallatta ki. A kihallgatás szánalmas eredménnyel járt Istvánra nézve. Kisült, hogy nem tud sem írni, sem olvasni, a Miatyánkból pedig csak néhány szót volt képes elmakogni.

A tényállás tehát teljesen tisztázódott: Károlyi István nevét egy Nagy Gergely nevű csaló bitorolta.

A királyi leirat úgy intézkedett, hogy a bíróság folytassa le a vizsgálatot, hallgassa meg a feleket és azután hozzon ítéletet. A szokásos formula volt ez, s csupán azt fejezte ki, hogy az eljárásnak szabályszerűnek kell lennie.

Azonban Károlyi István a második idézésre sem jelent meg, hanem megszökött.

A bíróság nagy bajban volt. Világos, hogy a csalót el kell ítélni, ezt azonban csak a kihallgatása után lehet cselekedni, mert így rendeli a királyi leirat. Nagy Gergely tehát az idők végéig éldegélhetett volna Erdélyben, ahová szökött, ha a vaskalap alól ki nem buggyan a mentő ötlet. Jelentést tettek a királynak a vizsgálat eredményéről és kacskaringós körmondatokkal kifejtették, hogy Ő Felsége személyes meghallgatást rendelvén, ezt azonban meg nem cselekedhetvén, ennélfogva nem is határozhatván, az ügyet felterjesztik Ő Felségéhez, hogy csináljon most már ő, amit tud.

Lipót király azt csinálta, hogy 1699. július 15-én őmaga hozott ítéletet. Nagy Gergelyt álorcásság bűnében bűnösnek mondta ki és felhatalmazta Károlyi Sándort, hogy kézrekerítése végett kérjen a vármegyéktől karhatalmat.

Nem került rá a sor, mert Nagy Gergely ugyanezen idő tájt Erdélyben meghalt.

Waltherr Imre, aki a Károlyi-család levéltárában végzett kutatásai alapján írta meg az ál-Károlyi történetét, nem emlékezik meg arról, hogyan került Nagy Gergely a török gályára? Valószínű, hogy csavargásai során katonának is beállt, s ott nemigen vitézkedett, hanem amint vérre ment a dolog, megadta magát. Ismerhette a híreket Károlyi István eltűnéséről, s rabtársait és Liszkayt elámította a rabságbaesés meséjével.

Az esetet különösen érdekessé teszi a páratlan vakmerőség, amellyel Nagy Gergely a kalandnak nekivágott. Nagyarányú csalási ügyekben néha ugyancsak elcsodálkozunk rajta, hogy milyen primitív és teljesen műveletlen ember a szélhámosság hőse. Azzal lehet ezt magyarázni, hogy az ilyen embernek szűk a látóköre; nem képes számolni vele, mi mindenbe törhetik bele a kése és merészen elveti a kockát. Ha a véletlen segíti, a kocka hatot vet. Nagy Gergelyt az segítette, hogy elsőnek a vén Kiss Balázsba botlott, majd Kollonics bíborosnál és Lipót királynál az emberismeret meglepő hiányával találkozott.

Az ügy második érdekessége Judit asszony hitvesi szerelme.

Az asszony ezt a nyilvánvaló csalót és züllött erkölcsű sehonnait nem hagyta el, mindvégig kitartott mellette, segítette a hazudozásban, kezére járt a tanúszerzésben. Pedig bizonyos lehetett benne, hogy a pert elveszítik, s az urát álorcásság bűne miatt hóhér kezére adják.

Sőt a halott férjet is azzal a főúri pompával takaríttatta el, aminő a valódi Károlyi István bárót illette volna meg. A temetésről a szertartásra felkért pap, Vizkelety Zsigmond egyebek közt azt írta Károlyi Sándornak, hogy az özvegy mindenképpen megkövetelte tőle: úgy búcsúztassa el a halottat, mint valódi Károlyi István bárót.

Az így megszorított pap tehát megfelelő gyászbeszédet mondott néhai Károlyi István báró hűlt teteme fölött, s azt így fejezte be:

Si Károlyi es, dixi, secus non dixi.

Ha Károlyi vagy, mondtam, különben nem mondtam.

A napóleoni legendakör

Alig telt el néhány év Napóleon halála után, márts suttogni kezdték az emberek, hogy hátha nem is halt meg? Lehetetlen, hogy ennek a vakító fénnyel ragyogó lángelmének tüzét kioltsa holmi közönséges földi kór.

A suttogás 1827 után egyre hangosabb lett.

Törökország ekkor háborúba keveredett az orosz birodalommal. Európában mindenki biztosra vette, hogy az avult szervezetű, rosszul fölszerelt török sereget az orosz hadak egykettőre legázolják. Hogyne, hiszen ezek az orosz katonák futni látták magának Napóleonnak hadseregét!

De nem úgy történt. Mahmud szultán seregei megállították az orosz rohamot, ellentámadásba lendültek és egyik győzelmet a másik után aratták. Husszein pasa volt a diadalmas török vezér neve. Európa katonai szakértői a fejüket csóválták. Alig hihető, hogy a janicsárok fegyelmezetlenségétől fertőzött, keleti renyheségbe süllyedt török katonaságot egy közülük való vezér képes legyen átszervezni, fegyelemre szoktatni és diadalról diadalra vezetni. Egyelőre megállapodtak abban, hogy Husszein pasa nem lehet más, mint Napóleon egyik tábornoka, aki a nagy császár oldalán tanulta meg a hadi tudományokat.

De azután újabb hírek keltek szárnyra a balkáni csatatereken. Orosz katonák azt rebesgették, hogy látták magát a vezért, amint személyesen irányította az ágyúk tüzét: hosszú, szürke köpeny volt rajta, s fején a jól ismert háromszögű kalap! Tehát úgy látszik, Husszein pasa neve alatt nem napóleoni tábornok bújt meg, hanem éppenséggel Napóleon császár maga!

A találgatásokhoz egy teljesen komolynak látszó érvelés is szegődött. Az volt a magva, hogy Mahmud szultán édesanyja francia leány volt.

A francia szultána története érdekesen kalandos.

Aimée de Rivéry volt a neve, Martinique szigetén született 1766-ban. Ugyanebben az évben, ugyanott egy rokon családnál is örvendetes esemény történt, ott is leánygyermek jött a világra. Joséphine névre keresztelték, családi neve összeforrott Franciaország történetével: de la Pagerie. Vagyis Aimée, a későbbi szultána unokatestvére volt Joséphine-nek, a későbbi császárnénak!

A sorsnak úgy tetszett, hogy Martinique szigetén szeszélyes játékba kezdjen. Joséphine története ismeretes, Aimée esete kevésbé. Tízéves korában szülei Franciaországba küldték nevelőbe. Nyolc évet töltött a nantes-i apácáknál, akkor hazaindult szülőföldjére. A tengeren vihar kapta el a hajót s már süllyedőfélben volt, amikor egy véletlenül arra vitorlázó spanyol gálya felszedte az utasait. De a sors, amikor játszik, kegyetlen is tud lenni. Alighogy hálát adtak a szerencsés megmenekülésért, algíri kalózhajók tűntek fel dél felől, megrohanták a spanyol gályát s ennek boldogtalan utasaira a hullámsírnál is szörnyűbb sors virradt: az algíri rabszolgapiac.

A francia leány a bey elé került. Ezt meglepte a lány rendkívüli szépsége, s ahelyett, hogy a saját háremébe sorozta volna be, akkori barbár szokás szerint elküldte ajándékba legfőbb hűbérurának, a török szultánnak. Szelim szultánt a bűbájos idegen rabnő komoly szerelemre bírta. Megtette első feleségének, s egy negyedszázadig boldog együttlétben élt vele. Szelim halála után fiúgyermekük II. Mahmud néven a trónra lépett, s Aimée de Rivéry, a volt francia apácanövendék, immár mint validé szultána lesz az ozmán birodalom első asszonya.

A napóleoni legenda-bokrétát ez a csillogó aranyszál fonta szorosabbra és óvta a széthullástól. Nagyon valószínű - mondotta a hír -, hogy Napóleon az angol világhatalom elől első feleségének unokatestvérénél keresett menedéket, s a török császári udvar zárt világában, török főúrnak álcázva várakozott a jobb időkre. Napóleon befolyásával magyarázhatók Mahmud szultán reformkísérletei, az ulémák hatalmának letörése, a lázongó janicsárok kiirtása, és a török hadsereg újjászervezése.

A hírhordást és szóbeszédet a nyomtatványok özöne követte.

Legelőször a Bayreuther Zeitung jelentkezett a leleplezéssel, persze óvatos formában, inkább hírlapi kacsát sejtetve. De a közönség felkapta a hírt, s lelkesedett a tetszetős megoldásért, amire azután meglódult az alkalmi röpiratszerzők tolla. A nyomdák szinte ontották a többé-kevésbé komoly köntösbe öltözött füzeteket; mindegyikük új és új érvekkel igyekezett gyarapítani az izgalmas eset hitelességét.

De a hírkovácsok nem tudták a hírgyűrűt teljesen összekalapálni: egy helyen rés mutatkozott. Hogyan került el Napóleon Szent Ilonáról Konstantinápolyba?

A rést többféle módon igyekeztek kitölteni.

Legügyesebb köztük egy koholt levél, ezt oly formában tálalták a közönség elé, mintha Bertrand tábornoknak, Napóleon hűséges kísérőjének felesége intézte volna egy franciaországi barátnőjéhez. Szent Ilonáról 1818 decemberéről volt keltezve. E szerint Napóleonnal hónapokon keresztül megjátszatták az egyre súlyosabb állapotú beteget. Végre már úgy tett, mintha járni sem tudna, csupán akként mehetne ki esténként a tengerpartra friss levegőt szívni, hogy két kísérője a hóna alatt támogatja. Mikor azután megérkezett a titkos híradás, hogy a felbérelt amerikai hajó ekkor meg ekkor érkezik a sziget környékére: hívei egy szalmabábot öltöztettek a császár ruhájába és alkonyatkor kivitték a partra. A figyelő angol őrök a gyorsan terjedő sötétségben nem fogtak gyanút. A sziklás partról a bábut belökték a vízbe s nagy jajveszékelést csaptak, hogy a császár a tengerbe esett. A sziget parancsnoka két napig kerestette a becses holttestet, de nem akadt nyomára. Nem is akadhatott, mert a belsejét ólommal bélelték ki s a nehezék levitte a tenger fenekére. A valódi Napóleon egy barlangban rejtőzött el s a megbeszélt időben csónakon átvitette magát az amerikai hajóra.

Aki akarta, elhitte. Csakúgy, mint a többi változatot, amelyek közül némelyik már a ponyvára kívánkozott.

Sokkal érdekesebb az a másik, hitelesnek látszó hivatalos bejelentéssel támogatott állítás, hogy Napóleon egyáltalán nem is került Szent Ilonára, hanem helyette más valaki vállalta a fogoly császár szerepét.

Verdun közelében van egy Baleicourt nevű község. A lakosok hivatalos névsorában bizonyos François Eugène Robeaud nevű polgár neve után ez a bejegyzés volt olvasható: „Meghalt Szent Ilonán, angol földön.” Eredetileg a halálozás napját is bejegyezték: 1821. május ötödike. Vagyis Napóleon halálának napja. Utóbb valaki ezt a bejegyzést úgy-ahogy kivakarta.

Ki volt ez a François Eugčne Robeaud?

A 3-ik voltigeur-ezred közkatonája, akit az a megtiszteltetés ért, hogy 1808-ban Fouché rendőrminiszter fölrendelte magához Párizsba. Ledru rendőrtisztviselő emlékirataiból megtudjuk a fölrendelés okát. Annyira hasonlított a császárhoz, hogy az ezredben tréfásan a „kis káplár” nevet adományozták neki, amely néven tudvalévően Napóleont szokták katonái egymás közt becézni. Ledru szerint Fouché arra alkalmazta a császár második énjét, hogy mikor Napóleonnak egyéb dolga akadt, messziről a hasonmást mutogassák az ünneplő tömegnek.

A hiányzó láncszem tehát megkerült. A Bellerophon fedélzetére nem Napóleon lépett, hanem császárnak álcázott képmása. A hű tábornokok ismerték a titkot, de nem árulták el, s vállalták az áldozatos szolgálatot, hogy Szent Ilonán a császárt megillető tiszteletadással vegyék körül a 3-ik voltigeur-ezred közkatonáját.

Az eset hitelességét megerősíteni látszott Baleicourt polgármesterének a párizsi rendőrséghez küldött jelentése, eszerint Robeaud-nak 1815, vagyis Napóleon fogságba esésének ideje óta teljesen nyoma veszett és semmiféle adatot sem lehetett a hollétéről beszerezni.

Ilyeténképpen a legenda szépen kikerekedett. Csupán egy baj volt, nevezetesen: arról nem beszélt a hír, hogy a halálozási bejegyezést mikor, milyen alapon és kicsoda iktatta be a névsorba? Mai szemmel nézve egészen nyilvánvaló, hogy ízetlen tréfa volt; talán valamelyik írnoknak éretlen szellemeskedése. Később maga is megbánhatta, s igyekezett legalább a halálozás napját eltüntetni. Az írás többi részének kivakarásával nem kísérletezett, mert tönkretehette volna a hivatalos könyv papírját; esetleg belevakart volna a túlsó oldal adataiba.

A következő évek eseményeiből azonban kiderült, hogy a kezdeti török győzelmeket nem Husszein pasa tehetsége vívta ki. A hadi szerencse kereke fordult egyet, legázolta a török hadakat s Mahmud kénytelen volt Drinápolyban súlyos feltételek mellett békét kötni.

Hát jó, akkor Napóleonból nem lett török basa. De mivel kétségtelen, hogy nem került el Szent Ilonára, tehát hova lett?

Az egyik változat szerint meghalt a tengeren, útközben Amerika fele. Ez nagyon egyszerű megoldás lett volna; nem elégítette ki a közvélemény érdekesség-szomját.

Hihetőbbnek látszott a másik változat, ezt a schönbrunni palota főfelügyelőjének, Arnstein Károly Frigyesnek naplója örökítette meg. Tudvalevő, hogy a reichstadti herceget, Napóleon fiát ebben a palotában őrizték. A napló szerint 1823-ban, a szeptember 4-ről 5-re virradó éjjelen egy ismeretlen férfi át akart mászni a park kőfalán. Az őrök rálőttek, az idegen halálos sebbel összeesett s utolsó szavai ezek voltak: „Fiam… fiam… a reichstadti herceg…” Semmiféle írást sem találtak nála, de francia ember lehetett, még pedig magasrangú, mert a francia követség lázasan érdeklődött az eset iránt, kikövetelte a holttestet és elszállíttatta, nem tudni, hová?

A rejtélyes eseményre világot vetett egy Petrucci nevű veronai polgár nyilatkozata. Eszerint 1816 februárjában a veronai Via Longán egy Silvio Landri nevű ember optikus-üzletet nyitott. Feltűnően hasonlított Napóleonhoz s a szomszédok tréfásan „Bonaparte úrnak” szólongatták. Ilyenkor mindig fölindult és hevesen válaszolta: „Nem vagyok Bonaparte! Az én nevem Silvio Landri!”

Abban az időben, amikor a schönbrunni dráma lejátszódott, Silvio Landri eltűnt a városból. Néhány hónap múlva megjelentek Veronában a francia rendőrség magasrangú tisztviselői, összevásárolták az optikus-mester holmijait és eltávoztak. Többé semmi hír sem hallatszott róla.

Az érdekes történetnek nem is egy, de két nagy hibája van. Egyik, hogy a veronai polgár nyilatkozata minden egyéb bizonyíték nélkül úgy áll magában, mint a versbeli árva gólya. Amit mond, üres kelepelés csupán. Másik hiba, hogy a schönbrunni kastélynak sohasem volt Arnstein nevű tisztviselője, tehát a nem létező tisztviselőnek naplója sem létezhetett.

1937-ben azonban ismét előkerült a kérdés. Egy Geoffrey Goldsmith nevű washingtoni szerző könyvet írt a Szent Ilona-i rejtélyről. Mondani sem kell, hogy ha Napóleon azonosságát bizonyítgatta volna, nem akadt volna olvasója, mert erről ma már nem érdemes beszélni. De aki paszománttal hányja ki az avult köntösű ostobaságot, mindenkor számíthat rá, hogy az átlagolvasó hegyezni fogja a fülét.

A washingtoni legendaböngésznek újdonsült érveire kár szót vesztegetni. Elég belőlük egyetlen mutatvány.

Adatok vannak - írja -, hogy a Szent Ilona-i fogoly kézírása nem egyezett Napóleon kezevonásával. Például Lafitte párizsi bankár visszautasított egy Napóleon által aláírt utalványt, mert az aláírás elütött a bankban őrzött eredeti aláírástól.

Erre nem lehet egyebet mondani, mint hogy a tengerentúli szerző hallott valamit harangozni, de rosszul hallotta. A Lafitte-féle eset másképpen történt. Napóleon végrendelkezésének hatodik pótvégrendelete egy levelet tartalmazott, ebben felhívta a bankárt, hogy a nála letett hat millió frankot fizesse ki a Montholon gróf által bemutatandó nyugtára. A bankár csakugyan megtagadta a fizetést, de egészen más okból. Kétségei voltak, hogy az illető irat alaki szempontból megfelel-e a francia jog szabályainak és félt, hogy esetleg kétszeri fizetés veszedelme fenyegetheti. A bíróság igazat is adott neki, s az írást érvénytelennek mondta ki.

Ami már most a száz év előtti legendatermést illeti, legfurcsább köztük egy francia írónak, Pérès abbénak 1835-ben megjelent, rendkívül szellemes kis könyvecskéje. Ez volt a címe: Óriási tévedés, végtelen sok egyéb tévedés forrása.

Azt bizonygatja benne gúnyosan agyafúrt érveléssel, hogy Napóleon voltaképpen nem is létezett! Napóleon csupán költött alak, nem egyéb, mint a Napnak, vagyis a görög hitregében szereplő Apollón istennek a jelképes megtestesítése. Erre vall magának a két névnek hangzása: Napóleon és Apollón. Ugyanilyen rokonhangzásra bukkanunk az édesanya nevében is. Apollón anyja Leto volt, Napóleoné Letizia. Az utóbbi név ebben az alakjában örömet, örvendezést jelent; vagyis a rózsás kedvre derítő hajnalt, amely pirkadásával megelőzi a felkelő nap ragyogását.

Napóleon három nővére nem más, mint a három Grácia. Négy fivére a négy évszakot jelképezi. Három közülük király lett, aminthogy a nap ereje a virágok királyává avatja a tavaszt, a termés királyává a nyarat, a gyümölcsévé az őszt. A negyedikből nem lett uralkodó, beérte Canino hercegének címével. Ezt a címet tudatosan adta neki a legenda, ugyanis a canere latin igéből ered, ami megőszülést, megvénülést jelent. Vagyis a fehér hóleplű telet, amelytől a nap tüze eltávolodott.

Napóleonnak két felesége volt, mint az ókori hitregék szerint a napnak. Egyik a hold; az a házasság meddő maradt. Lásd Joséphine császárné esetét. Másik a föld; ebből a frigyből az egyiptomi mítosz szerint egyetlen fiú született: Horusz, akit a napóleoni mondakörben megtettek reichstadti hercegnek.

Ezekután csak korlátolt elmék kételkedhetnek abban, hogy a hadsereg tizenkét marsallja tulajdonképpen az égi állatöv tizenkét jegyét jelenti, vagyis a mennyei csillagsereg tizenkét részre osztott hadtestének parancsnokait. Maga a Nap a rák jegyében éri el legnagyobb északi magasságát, s akkor ismét délnek fordul. Ki ne ismerné fel ebben Napóleon oroszországi hadjáratának allegóriáját? Az északi orosz hómezőkön megtört a nap ereje és visszafordult, hátrált, mint a rák.

Egyébként egész költött életsorsa egyezik a Nap pályájával. Keleten, Korzika-szigetén tűnik fel és angol vizeken, nyugaton áldozott le. Tizenkét évig uralkodott, s ez megfelel az átlagos tizenkét órának, amely időben a nap a látóhatár fölött ragyog.

Ez tehát az óriási tévedés: a tizenkilencedik század mitológiáját összetévesztették a történelemmel!

Végezetül, hogy ismét visszatérjek a Szent Ilona-i legendaáradat kiindulópontjára, idézem a legtalálóbb megokolást. Napóleon egyik öreg katonájához eljutott a császár halálhíre. A vén gránátos megcsóválta a fejét:

„Hogy a császár meghalt volna? De már azt nem hiszem. Ismerjük mi a mi császárunkat, elég sok esztendőt szolgáltunk alatta. Ahogyan pedig mi ismerjük, ilyesmire ő sohasem lenne képes!”

Élt Salzburgban egy bogaras öregasszony. A nép így hívta: a kutyák grófnője. Ugyanis nem érintkezett a külső világgal, s csakis belső barátai közt érezte jól magát. Ez a baráti kör 32 kutyából, 62 madárból s néhány macskából és majomból alakult. Az általános felfogás az ilyen embert bolondnak minősíti, pedig hát: ki tudja? Kutyák és papagájok nem árultak el, nem csaltak meg soha senkit.

Tehát az általános nézet szerint az öregasszony szabályszerű különc volt. Külön személyzetet tartott a kutyái számára, ezek - ti. nem a cselédek, hanem az állatok ezüst tányérról ettek, úri kényelemben éltek, s ha elhunytak, a kertben domborult sírjuk fölé a hant, megfelelő sarokkővel, akarom mondani emlékkővel.

A fényűző háztartás sokba került. Az öreg hölgy vagyona elúszott, adósságokba keveredett, nem bírt fizetni, s végül elárverezték az ingóságait, s ugyanakkor vevőre talált 8 énekesmadár, 6 papagáj, 6 páva és 12 kutya.

Végső ínségében az öreg nő a bécsi udvarhoz fordult segítségért. És eredménnyel: V. Ferdinánd császár 400 forint évi kegydíjat utaltatott ki neki. Ugyanakkor megneszelte, hogy a pármai hercegnő a szomszédos Ischl fürdőben üdül. Odament, jelentkezett nála és kihallgatást kért. Ezt ugyan Parma hercegnője - vagyis Mária Lujza, Napóleon második felesége - megtagadta, de adott neki 200 forintot.

A javíthatatlan asszony ezt a pénzt is az állatjaira költötte. Meghúzódott a szomszédos Gnigl falucskában egy kis parasztházban; éhezett, fagyoskodott, rongyokban járt, de a kutyái megkapták a mindennapi kenyerüket. Végre a sok koplalás elgyengítette és 1845. április 15-én, 60 éves korában meghalt. Sírja a gnigli temetőben ma is megvan. Az emlékkövön ez a felírás olvasható:

ITT NYUGSZIK

A „HUNDSGRÄFIN”

WOLFSBERG EMÍLIA VIKTÓRIA BÁRÓNÉ

SZÜL. KRAUS

ÉVEK SORÁN ÁT I. NAPÓLEON KÍSÉRŐNŐJE

VALAMENNYI HADJÁRATÁBAN ÉS HŰSÉGES

TÁRSA EGÉSZEN BUKÁSÁIG.

SZÜLETETT A KRAJNAI INDRIÁBAN 1785-BEN

AZ VESSE AZ ELSŐ KÖVET SÍRJÁRA,

AKI MINDEN HIBÁTÓL MENTES.

Kraus volt a születési neve; az elhalt férjét Brauner Vincének hívták és mégis Wolfsberg báróné? S Napóleont végig kísérte a hadjárataiban? Nem valami ártatlanul, amint a sírfelirat utolsó mondatából kitetszik.

A magyarázatot egyebek közt a salzburgi országos múzeumnak egy kéziratából ismerjük meg. Ez foglalkozik legbővebben a kutyák grófnéjának történetével. Szerzője Anton von Schallhammer, közös hadseregbeli százados, egyébként a történelmi emlékek ismert kutatója. (Meghalt 1880-ban.) Mint írja, adatait okiratokból, egyéb írásokból és a szájhagyományból vette. A történeten erősen megérzik a szájhagyomány, amennyiben bőséges legendamártásból kell a néhány falatnyi igazságot kihalászni.

Tehát mikor Napóleon megszállta Bécset és Schönbrunnban lakott, a fiatal Emília Viktória valahogyan az útjába került. Ragyogó szépségű, szőke leány volt s tudjuk, hogy Napóleon változatosság okáért a szőkéket különösen kedvelte. Tudjuk azt is, hogy nem ért rá hosszas szerelmi csatározásokra, hanem azonnal rohamra indult. Szokása szerint itt is elküldte egyik bizalmi emberét a lányhoz, hogy intézze el a találkához szükséges formaságokat.

De Emília Viktória megkötötte magát. Ő csak akkor lesz a császáré, ha feleségül veszi. Napóleon furcsállotta ugyan a tárgyalási alapot, annál is inkább, mert Párizsban volt már egy felesége, de a szenvedély erőt vett rajta és belement a bigámiába. Az esküvő a legnagyobb titokban megtörtént. Tanú volt Montholon gróf és egy komornyik, a szertartást pedig egy másik komornyik végezte, akinek a libériája fölé papi köntöst húztak. Az új menyecskét ezentúl bizalmas körben így hívták: Franciaország koronázatlan császárnéja.

Így a szájhagyomány. Bolond szájból bolond hagyomány. Az ember csak azon csodálkozik, hogy a tollforgató százados mint ronthatta le többi adatának a hitelét ezzel az irgalmatlan ostobasággal. Mert a történet többi része kevésbé vad, ámbár erősen fel van piperézve regényes részletekkel. Eszerint Emília Viktória megmaradt Napóleon környezetében, azonban férfiruhában, apródnak álcázva. Mint ilyen, követte a császárt valamennyi diadalmas és vereséges hadjáratában. Szabad volt Párizsba is utánamennie; itt kapott egy kis palotát, megfelelő tartással. Később, amikor Napóleon Mária Lujzát feleségül vette, válniuk kellett. Fájdalomdíjul a császár letett számára egy angol bankban 480 000 forintot, s a Wolfsberg bárónői címet adományozta neki.

Szűrjük le már most a legendamártást. Mi marad belőle? Lehetséges, sőt valószínű, hogy Emília Viktória a schönbrunni napok alatt Napóleon kedvese volt. A „kedves” minősítés ugyan túlzás, mert Napóleon az útjába akadt nőket egyszerűen elfogyasztotta, s azután - talán Walewska grófné kivételével - tovább ment a hadak útján. Mégis lehet, hogy a bécsi lány néhány napon túl is foglalkoztatta, mert szép volt, pezsgett belőle a bécsi kedélyesség, s ami nem mellékes: beszélt olaszul, Napóleon tulajdonképpeni anyanyelvén. Nem volt köztük nyelvi akadály, lehetett vele akár társalogni is.

Azt nem tudni, hogy a bárónői címet a százados miféle okiratokból kaparta ki. Az viszont igaz, hogy a koronázatlan császárnénak bőven volt pénze, ha nem is az angol bankban. Jólétben élt, s még arra is telt, hogy az akkori divatos festővel, Lampival megfestesse az arcképét. Vagyonát a gyámapja, egy udvari tisztviselő úsztatta el, s lassanként süllyedt a nyomorúságba.

A háborús apródszolgálat persze merő kitalálás, Napóleonról efféle komolytalanságot nem lehet feltételezni. A párizsi palota is mese; ilyesmiről egyetlen Napóleon-biográfus sem tud, pedig ezek minden napóleoni egérlyukba beleszaglásztak. De valamivel mégis több lehetett a lány az órabéres szeretőnél. Erre vall, hogy Mária Lujzánál kihallgatásra jelentkezett, pénzt is kapott tőle; a bécsi udvar pedig éppenséggel évjáradékot utalt ki a számára. Az osztrák császárok mindenkor igen takarékosak szoktak lenni; bolondjában nem utalnak ki évi 400 forintokat hóbortos kutyabarát öregasszonyoknak. Igazolhatott valami szorosabb kapcsolatot, s kegyeletből lökhették oda a pénzt.

A világ nem feledkezett meg teljesen a kutyás grófnőről. A múlt század derekán Bécs város nyilvános életében sokat szerepelt egy Eugen Megerle Mühlfeld nevű ügyvéd, parlamenti tag. Arról is nevezetes volt, hogy feltűnően hasonlított Napóleonhoz. Annyit kiderítettek róla, hogy 1810-ben született Bécsben, s anyjának valami alkalmaztatása volt a schönbrunni udvarban, amikor Napóleon ott lakott. Ez a sovány adat azonban nem elégítette ki a pletykára éhes bécsieket, s inkább Emília Viktória irányában tapogatóztak. Azt beszélték, hogy ő Párizsban, ugyancsak 1810-ben egy fiút szült a császárnak, s ez lett volna a későbbi Megerle. A következtetés csupán ott sántított, hogy a kutyás grófnő sohasem volt Párizsban, s fiút szülni csakis ott lehet, ahol az ember jelen van.

A bécsi ügyvéd hasonlóságának titka földerítetlen maradt.

*

Immár a második hasonmása Napóleonnak!

Az efféle hasonlatosságok éppenséggel nem ritkák. A történelem tele van ilyen esetekkel.

Első Ferenc Józsefnek egy hasonmásáról tudunk. Finster nevű bécsi kalaposmester volt az illető. Annyira hasonlított az öreg császárhoz, hogy amikor Linzben járt üzleti ügyekben és a hadtestparancsnokság épülete előtt vitt el az útja, az őrség „kverauszt” kiáltott. A tisztelgés zajára előrohant Löbl térparancsnok, s a kalapost agyba-főbe felségurazta. Hiába szabadkozott ez, hogy ő nem Ferenc József: a ravasz tábornok ismerte a rangrejtve utazó fejedelmek szokásait és rá sem hederített. Megtette a szokásos nagy fontosságú jelentést, hogy a legénység hány főből áll, s a jámbor kalapos végre is kényszerült ellépni a díszszázad előtt.

Ártatlan kalandok voltak ezek. Azonban akadtak vakmerő szerencsevadászok, akik hasonlóságukat merész politikai „va banque” játékra használták fel. A politikára nem lehet ráhúzni a költő szavait, hogy támasza s talpköve a tiszta erkölcs. Bizony nem riad vissza olykor némi hamisjátéktól sem. Hol a politika vette igénybe a kalandort, hol az aknázta ki a politikai helyzetet.

Az esetek tömegéből egyet ragadok ki.

Bizáncban a trónutódlás többnyire úgy történt, hogy az utód az elődöt megölette, beleült a trónjába s addig ült benne, amíg őt is kitessékelték onnan méreggel vagy orgyilokkal. Komnenos Emanuel császár fiát, Alexiost a trónra pályázó régens, Andronikos, megfojtatta és a Bosporusba dobatta. Két év múlva természetesen Andronikost is a másvilágra menesztették és Angelos Isaak lett az új császár. Ebben a zűrzavarban szárnyra kelt a hír, hogy az ifjú Alexios nem halt meg. Jelentkezett is egy ál-Alexios, aki a megfojtott császárfihoz a megszólalásig hasonlított. A szó valódi értelmében a megszólalásig, mert amikor megszólalt, dadogott is, akár a valódi Alexios. A török szultán kapott az alkalmon, hogy üthessen egyet Bizáncon. Megengedte a trónkövetelőnek, hogy sereget gyűjtsön. Ez össze is szedett vagy 8000 embert, megindult Bizánc ellen és még talán sikere is lett volna, ha útközben egy császárpárti pap le nem szúrja. Ismét a politika nyomta a kardot a kalandor kezébe.

Az ál-Napóleonidák nem pályáztak Franciaország trónjára. Beérték volna kevesebbel: a származás dicsőségével és holmi pénzbeli javadalommal.

Az utókor előtt nem maradtak titokban Napóleon szerelmi kalandjai, sőt az emberek többet is képzeltek, mint amennyit tudtak. Annyi ideig-óráig tartó szeretkezésnek miért ne lettek volna titkos gyümölcsei? Botránytól rettegő anyák itt-ott miért ne hagyogattak volna el titokban szült gyermeket? Ezek az eldobott, eltaszított gyermekek utóbb azután semmi egyébbel nem igazolhatták a származásukat, mint hasonlóságukkal a császári atyához.

Feltűntek is imitt-amott a hitvesi ágyon kívül született férfi és női Napóleonidák. Történetük meglehetősen érdektelen, csupán egyről érdemes megemlékezni.

Ennek az életpályája úgy kezdődött, hogy még neve sem volt. 1830-ban a drezdai rendőrség kezére került, mert munka nélkül lődörgött a városban. Nem voltak iratai, nem tudott semmit sem mutatni a származásáról. Életkorát illetően csak arra lehetett következtetni, hogy 1813 táján született. Különben jó magaviseletű, rendes fiúnak bizonyult, s mert szép írása volt, ott tartották a rendőrségen írnoknak. Hogy neve is legyen, kellő hitoktatás után megkeresztelték s ekkor az Ernst Ludwig Graf nevet kapta. Hogy milyen alapon? Nem tudni.

Békésen körmölt a rendőrségi irodában teljes 18 esztendeig. Ekkor a következő történt: 1849-ben, az európai forradalmak lezajlása után a minduntalan összeesküvéseket szimatoló rendőrséghez feljelentés érkezett, hogy valóban ilyesmi készül Drezdában, s az összeesküvők feje Napóleonnak egy természetes fia. Álhír volt, de az ideges rendőrség mégis kapkodott a nyomok után. Többek közt elővették a jövevény Grafot is, éppolyan eredménytelenül, mint a többi gyanúsnak talált személyt. Azonban ekkor felfigyeltek arra, hogy Graf csakugyan hasonlít Napóleonhoz. Lehet, hogy ezt más is észrevette s ezen az alapon rendezte a sületlen tréfát az állítólagos összeesküvés besúgásával.

De ezzel betették a bolhát Grafnak a fülébe. Ismerősei is bizonygatták a hasonlatosságot s végre talán maga is elhitte, hogy Napóleon császárnak a természetes fia. Mellette szólt, hogy a császár 1812-ben Drezdában tartózkodott, de a következő évben ügyei már nem a legjobban álltak. Tehát feltehető, hogy a főrangú szerető most már nem sokat remélhetett, s a gyermeket eltagadta, elsikkasztotta.

Graf most már mániákusává lett a születése titkának, összekuporgatott pénzén Párizsba utazott, hogy kihallgatást kérjen az elnöktől, a későbbi III. Napóleontól. Persze, hiába kilincselt mindenfelé, elutasították. Hazajött Drezdába, s itt sorra nyaggatta a hatóságokat, sőt magát a szász királyt is, hogy pártfogolják az ügyét.

De hogyan és ki ellen? Neki előbb az anyját kellene megtalálnia!

Így fordult a figyelme Königsegg grófné felé, akinek személyét ugyancsak titokzatosság köde vette körül.

Charlotta Königsegg grófnéról annyit tudott a világ, hogy német nő létére Napóleon legbódultabb rajongóinak a sorába tartozott. Az 1809-1813. években sűrűn találkozott a császárral, s úgyszólván baráti viszonyban volt vele. Levelezett Fouchéval, s a császár más fontos embereivel is. Mi volt a bizalmas viszony tartalma? Arra nézve, hogy a császár kedvese lett volna, semmiféle komoly bizonyíték sem került elő. Az is csak sejtés maradt, hogy Napóleonék kémszolgálatra használták fel. Legvalószínűbb, hogy a német mágnásasszony rajongása tetszett a nagy franciának és közel engedte magához.

Alakját, arcát, így írták le:

„Magas, karcsú, királynői termet. Sötét fürtökkel körülvett szabályos arca büszke hidegséggel sugárzott, de egyben szenvedélyes odaadást is árult el. Sötétkék szeme hol a fölényes szellemesség fényében csillogott, hol valami mély levertség homályosította el. Minden mozdulata méltóságteljes volt, de egyben bájos is. Egész lényét különös kettősség jellemezte: tudott csábítóan vonzó lenni, de hidegen elutasító is.”

A dagályos leírásból annyit le lehet szűrni, hogy szép és érdekes teremtés lehetett, abból az ellentétekkel tele fajtából, amely közönséges férfiak elbolondítására különösen alkalmas. Napóleon azonban nem volt közönséges férfi, s holmi vonzásoknak és taszításoknak igen kurtán vetett volna véget. Viszont ez a büszke asszony aligha érte volna be azzal, hogy ő is csak egy szám legyen az engedékeny udvarhölgyek sorában.

Napóleon halála után Charlotte grófné bezárkózott a kastélyába s ott folytatta a bálványimádást. Minden tárgy, minden csecsebecse Napóleon emlékéhez fűződött. A falakon Napóleon képmásai függtek s drága keretbe foglaltatott egy miniatűr arcképet, amelyet a császár adott neki. Szerzett egyéb Napóleon-ereklyéket is: egy fürtöt az imádott lény hajából, egy szilánkot a dolgozószobája padlójából, egy öreg csengettyű húzót és egy ágyellenzőt. Augusztus 15-ikét és május 5-ikét a császár születésének és halálának a napját mindenkor nagy áhítattal megünnepelte.

A kíváncsi világ annyit mégis tudni vélt a magányos öreg hölgyről, hogy fiatalságának egy időszakában a vonzás erősebb lehetett nála a taszításnál, mert miközben férjétől különváltan élt, egy fiúgyermeket hozott a világra. Előre kell bocsátanom, hogy ha így volt is, Napóleon semmiképpen sem lehetett ennek az apja, mert ő már 1815 óta Szent Ilona foglya volt, s ott egyetlen európai nő sem látogatta meg.

Az anyavadász Graf azonban a részleteket nem ismerte és a származása körüli hézagot immár betöltöttnek vélte: anyja nem más, mint Charlotte Königsegg grófné.

Az ábrándok-alkotta anya nagyon öreg volt már, s az ámokfutó Graf olyasmit remélt, hogy végső napjaiban nem fogja többé kötni földi hiúság, töredelmesen be fogja vallani a fiú, vagyis Ernst Ludwig Graf születésének titkát és megfelelő hagyománnyal fogja kárpótolni.

A várva várt pillanat elérkezett. Charlotta Königsegg grófné 1863-ban, 83 éves korában meghalt. Graf azonnal jelentkezett a hagyatéki bíróságnál. Ott értesítették, hogy maradt ugyan végrendelet, de abban róla nem esik szó. Ami pedig a hagyatékot illeti, a grófnénak van egy törvényes fiú örököse…

A szerencsétlen, elbolondított embernek utolsó reménye is füstbe ment. Egy darabig még hurcolta meghasonlott életét, majd 1866. április 24-én belefojtotta az Elba vizébe.

Azonban, ha a legendakör hidrájának ez a feje lehullott is, egy új fej nőtt ki a helyébe.

Ki ez a törvényes fiúörökös?

Kari Heinrich Schönbergnek hívták, vagyis Charlotte grófné leánykori nevét viselte. Viszont tőle állandóan távol, s éppenséggel nem előkelő származásra valló keretek közt élt: egy kis faluban kádármesterséget folytatott.

Charlotte grófné sohasem ismerte el a fiának. Végrendeletének vele foglalkozó része így szól:

„1816-ban Fouché, a drezdai francia követ, franciaországi proskribáltaknak adott a házában menedéket. Volt köztük egy férfi és egy nő, az utóbbi az előbbitől más állapotban. Fouché ismert engem Franciaországból és mivel megbízott bennem, felkért, hogy törődjem az anyával és a születendő gyermekkel. Megígértem, s az asszonyt, amikor lebetegedése közeledett, befogadtam schmochtitzi kastélyomba. Itt 1816. szeptember 6-án egy fiúgyermeket szült, s ezt dr. Bönisch szülészorvos magához vette, Karl Heinrich névre kereszteltette, s egy évig magánál tartotta. Ezután a fiút Dürrhennersdorfba vitettem s nevelését Lodemann erdészre bíztam. Ehhez juttattam el a Fouché-tól időnként érkező segélypénzeket is. Fouché halála után ezek a pénzek elmaradtak és kénytelen voltam a fiút mesterségre taníttatni. Miután dr. Bönisch, az igazamat bizonyító egyetlen tanú is meghalt, az időközben nagykorúvá lett fiatalember visszaélt a helyzettel, s azon az alapon, mert én gondoskodtam a neveltetéséről, fellépett ellenem a drezdai bíróságnál. Itt igazat is adtak neki. (Ti. a bíróság elismerte a fiú jogát a grófné halála után esedékes vagyonból a köteles részre.) Ismételten és ünnepélyesen kijelentem, hogy állításai hazugságnál nem egyebek.”

Ez bizony kalandos történet. Ismerjük az olyan vallomásokat, amelyeknek a hitelességét tanúk igazolhatnák ugyan; de ezek időközben meghaltak. Viszont alig lehet feltételezni erről az előkelő lelkiéletű, vagyonos nőről, hogy a tulajdon egyszülött fiát ilyen szívtelenül ellökje magától, még ha titkolni kellett volna is a botrányt rokonsága és a világ előtt. Adathatta volna más pályára is, mint a kádárság tenyeret feltörő mesterségére, amely úgy körülabroncsozta a fiú életét, hogy abból többé ki nem törhetett. Vagy kiküldhette volna tömött erszénnyel az Újvilágba; alapítson ott magának új életet.

Ebben a fiú apja is a kezére járhatott volna.

Ha ugyan igaz, amit Wencker-Wildberg már idézett könyvében mint bizonyosat állít. Forrás megnevezése nélkül, szűkszavúan mondja el, hogy 1815-ben a grófné kastélyában Oudinot francia tábornok törzskara volt elszállásolva, közte egy Henri Letellier nevű tiszt. Ez volt az 1816-ban született fiú apja. Többet az adatkutatásai körül egyébként igen lelkiismeretes író nem mond.

Ha tehát Charlotte Königsegg grófné életének regényéből kivonatot akarnánk készíteni, ez így hangzanék: Az érdekes asszony vagy két titkot vitt magával a sírba, vagy egyet sem. A két titok: Napóleonhoz fűződő viszonya és a fiú származásának a rejtélye. Viszont az egyszerű, romantika nélküli valóság az volna, hogy a császárnak csupán bizalmasa volt - a fiú pedig egy katonai beszállásolásnak a szokásos következménye.

*

Nem folytathatom az ál-Napóleonidák történetét, mert nem lenne se vége, se hossza. A Bonaparte-vért szomjúhozók rávetették magukat Napóleon egyetlen törvényes fiára, a reichstadti hercegre is. Egyik jelentkező Elssler Fannyt, a bűbájos táncosnőt rágalmazta meg azzal, hogy bejárt Schönbrunnba a fiatal herceghez, s a látogatásoknak ő lett a következménye. A másik vadabb állítást kockáztatott meg, hogy tudniillik a herceg Debrecen mellett egy birtokon titokban házasságot kötött egy magyar grófnővel, s ő ennek a házasságnak a törvényes gyümölcse. Mondani sem kell, hogy sem Elssler Fanny nem volt bennfentes Schönbrunnban, sem a herceg nem járt Debrecennek a tájékán sem.

Mindezeknél sokkal merészebb kombinációt is olvastam. Egy Marchetti-Ferrante nevű olasz írónak feltűnt, hogy a reichstadti herceg arcképe mennyire hasonlít Ferenc József ifjúkori arcmásához. Maga ez a hasonlatosság nem lett volna elegendő a következtetéséhez, mert hiszen a herceg anyja révén szintén örökségül kapta az általánosan ismert, lepittyedő Habsburg-ajkat. Mégis tovább nyomozott és megállapította, hogy a fiatalon elhalt hercegnek leghívebb, legodaadóbb barátnője és ápolónője Zsófia főhercegné volt, Ferenc József édesanyja. Ferenc Károly főherceggel kötött házassága évekig meddő maradt, ellenben ha kellő számú hónapokat számítunk a reichstadti herceg mellett töltött időhöz: megkapjuk Ferenc József születésének az időpontját…

Első Ferenc József, mint Napóleon unokája!

Hauser Gáspár, századának talánya

Hauser Gáspár Nürnbergbe érkeztekor bárgyú tekintetű, esetlen parasztsuhanc volt. Eleinte még beszélni sem tudott értelmesen. És ez a bamba siheder lázba hozta egész Európát; egy világhírű jogtudós az idejét, egy angol főnemes a pénzét pazarolta rá, hogy származásának a talányát megfejtse. Úgy is hívta a világ: Európa gyermeke. Ansbachi sírjára ezt írták: Itt nyugszik az ismeretlen születésű és titokzatos halálú Hauser Gáspár, korának talánya. 1833.

A Hauser-titok hitetlenei viszont kereken kijelentik, hogy ami talány volt 1833-ban, ma már nem az. A fiú közönséges csaló volt, tehát története nem érdekes.

Ám ha így lenne - mondom én -, akkor éppenséggel érdekes, mégpedig az okon, hogy mint volt képes egy műveletlen fiatal gyerek a művelt közvéleményt az orránál fogva vezetni.

Azonban a kérdés nem ilyen egyszerű. Nem lehet sem kurta vállrándítással félrelökni, sem a tagadás egyetlen pörölycsapásával agyonütni.

Rudolf Stratz 1925-ben megjelent könyvében (Kaspar Hauser wer er nicht war, wer er vielleicht war [Hauser Gáspár, ami ő nem volt, ami talán lehetett]) összeállította mindazoknak az életrajzoknak, vitairatoknak, okiratgyűjteményeknek, folyóiratokban közzétett hosszabb tanulmányoknak, valamint szépirodalmi műveknek a jegyzékét, amelyek 1828 óta német, francia, angol, dán, lengyel, holland és svéd nyelven a Hauser-rejtélyről megjelentek. Ugyanis Hauser Gáspár alakja sűrűn bukkant fel a szépirodalomban is. Írtak róla regényeket, verseket és színdarabokat. Párizsban két színműnek ő volt a főalakja. A jegyzék szerinti munkák évszám és darabszám szerint így sorakoznak fel:

1828	1 darab	1878	1 darab
1830	3 darab	1881	1 darab
1831	3 darab	1883	2 darab
1832	2 darab	1884	1 darab
1833	7 darab	1886	1 darab
1834	26 darab	1887	2 darab
1835	5 darab	1888	2 darab
1836	1 darab	1889	1 darab
1837	3 darab	1892	3 darab
1838	2 darab	1893	1 darab
1839	1 darab	1894	1 darab
1840	2 darab	1900	1 darab
1845	1 darab	1901	1 darab
1847	1 darab	1902	1 darab
1848	1 darab	1903	2 darab
1857	1 darab	1904	1 darab
1858	1 darab	1905	1 darab
1859	1 darab	1908	2 darab
1860	1 darab	1911	1 darab
1872	4 darab	1912	8 darab
1873	1 darab	1922	1 darab
1876	2 darab	1925	10 darab

Ehhez a kimutatáshoz hozzá kell még csapni a lexikonokban megjelent életrajzokat, továbbá azokat az írásokat, amelyek Hauser Gáspár halálának százas évfordulóján, 1933-ban árasztották el a világsajtót és a könyvpiacot.

1828. május 26-án egy toprongyos, járni csak cammogva tudó, 16 év körüli fiú jelent meg Nürnbergben, s az ottani svalizsérezred kapitányságához címzett levelet mutogatott. A névtelen levél írója azt mondja benne, hogy ő a fiút mostanáig nevelte, de tovább nem győzi, mert van neki magának is elég saját gyereke. Kéri hát a kapitányt, hogy vegye fel a fiút katonának. Egy másik levél is volt mellette, ebben a fiú állítólagos anyja ugyanarra kéri a kapitányt azzal, hogy a fiú apja is ebben az ezredben szolgált.

Mindkét levél nyilvánvaló misztifikáció volt, s azt célozhatta, hogy a netaláni nyomozást hamis irányba terelje. Sohasem derült ki, hogy ki koholta őket.

A kapitány a fiút a rendőrségre küldte. Ott kihallgatták, helyesebben megpróbálkoztak a kihallgatásával, de nem tudtak értelmes beszédet kiszedni belőle. Azonfelül tökéletes analfabétának mutatkozott, csak a nevét tudta odakanyarítani: Kaspar Hauser. A hatósági orvos azt állapította meg róla, hogy hasonlatos az emberi társaságtól távol, valahol az erdőben felnövekedett állatemberhez. Rongyait több mint húsz szabómesterrel vizsgáltatták meg, de ezek csak azt tudták kisütni, hogy minden darab máshonnan való, s olyanféle anyagból készült, mint a lakájok bérruhája.

A fiút a nürnbergi tanács kiadta tartásra Daumer ottani tanárhoz. Gyorsan tanult, pár hónap alatt fejébe verték az írást-olvasást, s nyelve is megoldódott. Ekkor elmondta az élete történetét, ilyenformán:

Mióta az eszét bírja, szűk, sötét cellában tartották elzárva. A világosságnak egy sugara sem hatolt ide be, mert az ablakot fatáblák födték. Enni-inni nem kapott egyebet, mint fekete kenyeret és vizet. Nürnbergbe érkezte előtt az az ember, aki felügyelt rá, kivezette a szabadba, gyakoroltatta a járásban, majd elvezette a város határáig, a leveleket a kabátjára tűzte és magára hagyta. Nem tudta megmondani, hogy hol tartották fogva, sem az útvonalat nem tudta megjelölni, amelyen idáig jött, mert a börtönőre éj idején hozta el hazulról. A kalandosnak látszó elbeszélést mégis valószínűsítette, hogy szeme nem bírta elviselni a világosságot, s nem akart mást enni, mint fekete kenyeret, mert ahhoz szoktatták.

A rendőrség végignyomozta a közeli és távoli környék falvak, de semmiféle felvilágosító adatot sem tudott szerezni. A fiú porkolábjának sikerült alaposan eltitkolnia a foglya létezését, s ha erre akkora gondot fordított, fontos titokról lehetett szó.

Ez volt az általános vélemény Hauser Gáspár esetéről. Nemcsak Nürnbergben, hanem a bajor határon túl is, mert a rejtélyes történet híre messzire elterjedt Európában. A szenzáció fokozódott, amikor újabb hírek érkeztek a nürnbergi lelencről.

Egy napon vérbefagyva találták meg a ház pincéjében. Bal homlokából ömlött a vér. A sebet késszúrás okozta.

A fiú szerint egy fekete álcás férfi támadt rá, megszúrta és elmenekült.

El kellett hinni, mert a seb olyan helyen volt, a homloka bal oldalán, hogy azt a fiú saját kezével nem ejthette. Meg aztán mi oka lett volna rá? Tehát másra kellett gyanakodni. Az első terv, hogy eddigi őrzői a fiútól megszabaduljanak, nem vált be, mert túlságosan nagy feltűnés kerekedett ki belőle. Félő volt, hogy a titok feszegetői addig találnak kutatni, amíg végre is jó nyomra akadnak. Tehát a fiút véglegesen el kellett tüntetni. Véletlenen múlhatott, hogy a merénylet nem sikerült.

Most azután csakugyan megindult a hajsza a titok búvóhelye után. Lajos bajor király 500 forint jutalmat tűzött ki a nyomravezető számára. Egy angol főúr, Earl Stanhope, személyesen jött el Nürnbergbe, hogy a kutatást elindítsa és pénzzel támogassa. De hol kezdjék el? Többféle találgatás közt lehetett válogatni.

Volt olyan ötlet is, hogy Napóleonban kell az apát keresni. A császár szerelmi portyázásainak ismeretében a föltevés nem volt éppenséggel lehetetlen -, arra nézve azonban, hogy ez esetben ki lehetett az anya, a leghalványabb nyom sem kínálkozott. Tehát ezt a gondolatot el kellett ejteni.

Lord Stanhope és helybeli segítőtársai másfelé indultak el. Felmerült az a gyanú, hogy a fiú egy magyar főrangú családnak az ivadéka, s fontos okból kellett eltagadni és rejtegetni.

Ugyanis egy Pirch nevű porosz gárdatiszt fölkereste a híres lelencet. Kísérletezni kezdett vele s néhány magyar szót is kiejtett előtte. A tiszt járt Magyarországon, s valami a nyelvünkből ráragadt. Egy, kettő, három - mondta fel a számsort, mire a fiú gondolkozott, töprengett, s azt mondta, hogy mintha ilyen szavakat ő már álmában hallott volna. A „száz” sokat jelent - mondta. A katonatiszt magyar szókincsében természetesen a káromkodás is helyet foglalt, s mikor a kísérletnek erre a pontjára került a sor, a fiú félve rázkódott össze, s ezt azzal indokolta, hogy ilyenformán ripakodott rá a börtönőre, amikor veréssel fenyegette.

Felkereste a legényt Saphir, a magyar származású bécsi humorista is. Szintén arra volt kíváncsi, hogyan reagál a magyar szavakra. Nem jutott zöldágra, mert a fiú bizonytalan válaszokat adott, s csak alig néhány szónak közelítette meg az értelmét. Ellenben, amikor Pozsony város nevét említette, a fiú összerezzent, s azt mondta, hogy ezt a szót sokszor hallotta. Valami helynevet jelent, s emlékszik, azt beszélték, hogy az apja ott volt vagy odament. A további kísérletezést abba kellett hagyni, mert a fiú sírógörcsöt kapott.

Lord Stanhope ezt a kevés eredményt is olyan fontosnak ítélte, hogy a Hauser fiút két megbízott embere kíséretében elindította Magyarországba, talán ezen a nyomon közelebb férkőznek a titokhoz. El is jutottak Pozsonyig, de innen vissza kellett fordulniok, mert kitört a kolera. Magában Pozsonyban nem akadtak semmi nyomra. A fiút a város hidegen hagyta, nem mutatott meglepetést, nem buggyant ki belőle semminő visszaemlékezés.

No, tetszik látni - mondják a titoktagadók. Nem élt a szélhámos fiúban semmiféle magyarországi emlék. Mikor észrevette, hogy a kísérletek hová céloznak, ráhagyta az idegen urakra, hogy legyen meg az örömük és még jobban beugratta őket a rögeszméjükbe.

A titokpárt erre az egyetlen, bár súlyos ellenvetésre a kérdések egész záporával lőtt vissza.

Miért kellett Hauser Gáspárt 16 éves koráig elrejteni a világ szeme elől? Akármilyen hülye volt, lehetett volna mezei munkával foglalkoztatni. Márpedig bizonyos, hogy elrejtették, mert a rendőrség nyomozásának, s a jutalom ígéretének híre szétterjedt egész Bajorországban, s ennek ellenére sehol sem tudtak a fiúról semmit.

Minő alapon címezték a két apokrif levelet a svalizsér kapitánynak? Jámbor, családos ember volt ez, semmi köze sem volt az egész ügyhöz.

Mi indította Stanhope lordot arra, hogy annyi pénzt és időt áldozzon a Hauser-enigma megfejtésére? Nem lehet a kérdést egyszerűen azzal elütni, hogy csak egy angol úrnak a szeszélyéről volt szó.

Mi keresnivalója volt a porosz gárdatisztnek, valamint a bécsi humoristának Nürnbergben? Akkoriban az utazás hosszú, drága és fáradságos volt; nem lehetett egy éjszaka hálókocsin odajutni. És miért éppen magyarul faggatták? Kérdezhették volna egy féltucat más nyelven is.

Olyan kérdések voltak ezek, amelyekre nem érkezett kielégítő válasz.

Most rátérek Stanhope lord szerepére, de előbb még meg kell jegyeznem, hogy a nürnbergi tanács igen gavallérosan gondoskodott lelencének neveléséről. Az iskolai tárgyakon felül zenére is taníttatták, sőt lovat is szereztek neki, s a fiatalúr büszkén lovagolgatott Nürnberg utcáin. A parasztlegényből valóban úrfi lett, mert jó modorra is oktatták, s a nevezetes ifjú nemsokára bejáratos lett a nürnbergi előkelő lányos házakhoz.

Lord Stanhope nem tartozott azoknak a dúsgazdag angoloknak a sorába, akik egy whim, azaz szeszély kedvéért könnyű szerrel dobnak ki vagyonokat az ablakon. Ennek ellenére ugyancsak mélyen nyúlt a zsebébe Hauser Gáspár kedvéért. Amikor hivatalosan kineveztette magát a fiú gyámjának, nyomban letett a számára 500 forint ajándékot a gyámhatóságnál. Sokba került a taníttatása s különösen sokba, jó pár ezer forintba az utaztatása Magyarországra. Két kísérője volt a fiúnak: Tucher báró, egyik gondozója és Hickel csendőrfőhadnagy. Saját hintójukon utaztak, a szállókban mindig két különszobát nyittattak és finoman éltek. Hickel még azt is följegyezte, hogy Gáspár úrfi reggelire három csésze csokoládét szürcsölt fel.

A lord családja megsokallta a költekezést és a londoni osztrák nagykövethez fordult, hogy lépjen valahogyan közbe. Ez a következő levelet írta Klüber udvari tanácsoshoz, Hauser egyik felügyelőjéhez:

„Régi barátja vagyok a Stanhope-családnak, s így fontosnak tartanám, hogy a nemes lord nagylelkűségével vissza ne éljenek. Célszerűnek vélném tehát, ha ön odahatna, hogy a fiatal Hausert illetően abbahagynák a drága magántanítást és beadnák egy nyilvános iskolába. Amennyiben önnek is ez volna a nézete, felkérem, hogy a tiszteletre méltó Stanhope-család érdekében szíveskedjék a lordnak ily értelemben írni.”

A lord egyelőre mégis folytatta a költekezést. Nem tudni, mi okból, a fiút átköltöztette Ansbachba, s továbbra is úgyszólván atyai szeretettel becézte. Példa erre néhány levélrészlet.

„1831. április 19. Hiányzol nekem, kedves gyámfiam, a napnak minden órájában, s ha valami újat, szépet és érdekeset látok, mindig szeretném, ha te is jelen volnál. Bármilyen örömöm van valamiben, csak az bánt, hogy te is nem vehetsz részt benne. Adná az isteni gondviselés, hogy szerencsédet megalapozhassam, s továbbra is eszköze lehessek annak, hogy célunkat elérjük és reményeink teljesüljenek. Biztosan remélem, hogy majdan is élvezhetem a te szeretetedet és barátságodat, amelyek életemet annyira megédesítik, aminthogy én sem szűnök meg azt mindenkor megszolgálni. A te boldogságod az enyémet is fokozni fogja. Egyik arcképed nappali szobámban van, a másik hálószobámban, ágyammal szemközt, úgyhogy amikor felébredek, első pillantásom rád esik. Alig várom, hogy személyesen üdvözölhesselek és ölelhesselek. A te híven és bensőségesen szerető lord Stanhope-od.”

Ansbachban élt ugyanakkor Anselm von Feuerbach államtanácsos, a világhírű büntető jogász, akkor az ansbachi fellebbezési bíróság elnöke. Feuerbachnak már sok évvel ezelőtt feltűnt, hogy a badeni uralkodóházban különös események mentek végbe.

Károly Frigyes nagyherceg első feleségének halála után másodszor is megnősült. Egy Hochberg grófnő nevű udvarhölgyet vett feleségül. Ebből a második, nem egyenrangú házasságból született ugyan egy fiúgyermek, de ennek a legcsekélyebb reménye sem lehetett, hogy trónra kerülhessen, mert erre az első, egyenrangú házasságból származó fiúgyermeknek, illetve unokának lehetett csak igénye, azonban az a szokatlan sorsfordulat következett be, hogy másfél évtized alatt mind a három trónutódlásra jogosult fiú meghalt, s teljesülhetett a volt udvarhölgy álma: az ő fiából lett Baden uralkodó nagyhercege.

Olyan elsőrendű és nagyhírű jogtudós, mint Feuerbach, nem lett volna arra kapható, hogy ragyogó jogászi elméjével udvari pletykák homályába világítson be. Kellett, hogy komoly adatok sorakozzanak fel előtte, s ezeknek a csoportosításával érkezzék el a végső következtetéshez: az újszülött trónörökös nem halt meg, hanem kicserélték. Helyébe egy beteg, életképtelen csecsemőt csempésztek, ez szép rendesen meg is halt és el is temették, mint az uralkodóháznak trónra jogosult utolsó tagját. Az útból eltett királyi gyermek, a valódi trónörökös pedig nem más, mint Hauser Gáspár.

Sajnos, az ilyen váltott gyerekek romantikus történetei más dinasztiák krónikáiban is sűrűn szoktak kísérteni, sőt a szépirodalomban, de még az operaszövegekben is le kell őket nyelnünk. Azonban Feuerbach nem volt mendemonda vadász. Egyik fő műve, az eredeti periratok alapján feldolgozott bűnesetek gyűjteménye, nagy jogászi elmeélről tesz bizonyságot.

Alapos okai lehettek tehát, hogy adatait és véleményét egy emlékiratba foglalja, s ezt megküldje Karolina özvegy bajor királynénak, aki eszerint Hauser Gáspárnak vérszerinti és törvényes nagynénje lett volna.

Azonban az emlékirat sorsáról semmit sem tudunk. A másolatát Feuerbach fia találta meg apja iratai között és húsz év múlva tette közzé. Csak sejteni lehet, miért késett ezzel olyan sokáig. Ugyanis Feuerbach nem sokkal az emlékirat elküldése után 1833. május 29-én váratlanul meghalt. Friss egészségben indult el egy utazásra, s útközben érte a halál. Sok mindenfélét beszéltek a nagy tudós váratlan kidőléséről, egyebek közt a méreg szót is kiejtették. Akárhogyan is, a fiú ismert egy titkot, s úgy látszott, ezzel nem tanácsos előállani…

A kérdések sorrendjében most az következnék, hogy lord Stanhope, miután Ansbachban Feuerbach elnökkel megismerkedett, a tőle nyilván megtudott adatok alapján minő lépéseket tett szeretett gyámfia érdekében?

Semminőket.

Mindössze annyit tudunk róla, hogy egy ízben több napot töltött a badeni nagyhercegi udvarban.

Ezután a fiú haláláig nem jött Ansbachba, s csak levélben érintkezett vele.

A fiú halála!

Hauser Gáspár esetében a rejtélyek olyan számban rétegeződnek egymásra, hogy az ember szinte várja, mikor kerül megint egy újabb a szeme elé. Így is történt.

1833. december 16-án délután fél három órakor a fiú azzal ment el hazulról, hogy meglátogat egy ismerős családot, s a házikisasszonynak segíteni fog valami papirosragasztó munkában.

De nem oda ment.

Alig félóra múlva futva érkezett haza, egy mély döféssel a bal mellében. Azt mondta, hogy üzenetet kapott, eszerint a várkertben egy idegen férfi várja, akinek fontos közölnivalója van a származása titkáról. Ő el is ment a találkozóra, de néhány szó után az idegen egy tőrrel mellbe szúrta és elfutott. Előzően egy kis erszényt nyomott a kezébe, ebben egy cédula volt. A fiú hívta a gondozóját, menjenek együtt a várkertbe, ott majd megmutatja a merénylet helyét. El is indultak, de csak a kert kapujáig jutottak, mert itt már Gáspár erejét vesztetten támolyogni kezdett. Vissza kellett kísérni a lakásba, ott ágynak esett és 3 napi szenvedés után, december 18-án meghalt.

A kételkedők pártja ebben a merényletben keresi a rejtély kulcsát.

A fiúból - mondják - az utóbbi időben kitört és megmutatkozott a valódi lénye. Minduntalan hazudott, s ha rajtakapták, ellentmondásokba keveredett. Stanhope lord belátta, hogy csalatkozott benne, elment a kedve az egész ügytől, s le akarta venni róla a kezét. Ez viszont már megszokta a jómódot, s az előkelő társadalmi életet, sőt arra is számított, hogy gyámolója beváltja ígéretét és elviszi Angliába holmi kis lordfélének. Kellett tehát valamit cselekedni, amivel a lord ingadozó bizalmát megerősítheti. Evégből ő maga eszelte ki és vitte végbe az álmerényletet. Csak könnyű sebet akart ejteni magán, mint az első alkalommal, de valahogyan megszaladt a keze, s a kés (vagy tőr?) mélyebben hatolt a mellébe, mint ahogyan akarta.

Mint az első alkalommal?

Igen, Nürnbergben is maga Hauser rendezte a merénylet komédiáját. Ő maga ejtette homlokán a sebet, s azt hazudta, hogy egy fekete álarcos ember támadt rá.

Hogy ehhez az elgondoláshoz hozzá lehessen szólni, ismerni kell az ansbachi hivatalos nyomozás adatait.

Az erszényben talált céduláról megállapították, hogy tükörírással van írva. Így szólt:

„Hauser pontosan elmondhatja, hogy ki vagyok és hogyan nézek ki. Hogy megtakarítsam neki a fáradságot, megmondom magam, honnan jöttem. A bajor határról… folyó partjáról… sőt a nevemet is megmondom: M. L. Oe.”

A különös cédulán sem a Hauser-párt, sem az ellentábor nem tudott eligazodni. Ha a merénylő írta, talán az lehetett a célja, hogy amíg Hauser elálmélkodik rajta, biztosabban irányíthassa a döfést. Viszont, ha Hausernek a csinálmánya volt, teljességgel érthetetlen, hogy mit akart vele. Miért írta tükörírással, ha ugyan értett hozzá. És minő félrevezetést célozhatott a zavaros tartalom?

Tucher báró, Hauser gondozója kihallgatása alkalmával azt vallotta, hogy ő ilyen erszényt sohasem látott a fiú dolgai között, s azt sem észlelte, hogy az a tükörírásban gyakorolta volna magát. Nem mondhatja, hogy a fiú balkezes lett volna, mert eleinte jóformán egyik kezét sem bírta használni, utóbb azonban csakúgy bánt a jobbkezével, mint akárki más.

A cédulát az aktákhoz csatolták.

Menjünk tovább egy lépéssel. A boncoló orvos véleménye szerint a seb négy hüvelyk (tíz centiméter) mély volt, a kés átszúrta vagy súrolta a szívet, a rekeszizmot, a májat és a gyomrot, s négyszeresen is halálosnak lehet mondani. Más két orvos is hozzászólt a lelethez. Egyikük szerint a sebet éppúgy ejthette idegen kéz, mint a fiú saját maga - a másiknak az volt a véleménye, hogy a szúrás gyakorlott idegen kézre vall.

Ezután megtörtént a temetés, ezer meg ezer embernyi tömeg részvételével. Binder nürnbergi polgármester ezt a gyászjelentést adta ki:

„Hauser Gáspár, az én kedves gondozottam, nincs többé. A természetellenes szülői rémtett áldozata előtt immár nincs titok. Odafenn az örökkévalóság tavaszában az igaz Isten gazdagon fogja kárpótolni ifjúságának meggyilkolt örömeiért. Béke poraira!”

A rendőri nyomozásnak nem volt eredménye, de nem is lehetett. Csak másnap szállt ki a bizottság, s ekkorára már az egész éjjel zuhogó eső minden nyomot elmosott. A rendőri jelentést utóbb Lajos bajor király is áttanulmányozta, s ezt a széljegyzetet írta rá:

„Az első rendőri eljárás túlságosan későn történt. A rendőri bizottságnak már az első percben kellett volna kiszállnia a helyszínre, s ott szemlét tartania. Sőt azonnal a bírósághoz kellett volna fordulni, hogy zárassa le és őriztesse a parkot. 1834. január 26. Lajos.”

A vizsgálóbíró már sokkal nagyobb alapossággal látott neki a nyomozásnak. Egész sereg tanút hallgatott ki, s minden olyan részletre kiterjeszkedett, amelyet bármiképpen összefüggésbe lehetett hozni a merénylettel. Így például Hickel csendőrfőhadnagyot, Hauser Gáspár magyarországi kísérőjét a fiú magaviseletére nézve hallgatta ki. A tanúhallgatásnak ez a része így folyt le:

Vizsgálóbíró: Felkérem, nyilatkozzék arra nézve, hogy vajon módjában van-e a Hauserrel fennállott szorosabb összeköttetése alapján oly mozzanatokat előadni, amelyek a jelen vizsgálat menetére befolyással lehetnek?

Tanú: Hauser Gáspár ügye iránti érdeklődésem folytán, mint magánember, azon voltam, hogy mindazt felkutassam, ami Hauser talányos egyéniségére világot vethetne. Ezt a kutatásomat mind mostanáig folytattam.

Vizsgálóbíró: Kétségtelenül ismeretes Ön előtt, hogy az újságok is hangoztatták a felmerült kérdéseket, amelyek szerint, vajon csakugyan idegen kéz követte-e el a merényletet Hauser ellen? Talán az ön közelebbi ismeretsége alapján képes Hauser jellemének oly részleteiről felvilágosítást adni, amelyek e nézetet megalapoznák.

Tanú: Mint mindenki tudja, aki ismerte, Hauser Gáspár elnevelt és pártfogói által elkényeztetett gyermek volt. Megvoltak benne a gyermek hibái, nevezetesen gyermekmódra hazudott, s ha valami hibát követett el, füllentéssel igyekezett menteni. Kotnyeles, hiú természetű volt és csakis az előkelőbb körök társaságát kereste.”

Azért idézem szó szerint a bírói körmondatokat, hogy szemléltessem a terjengősségig menő alaposságot, amellyel a vizsgálóbíró a világszenzációt jelentő ügynek nekirugaszkodott.

A legfontosabb kérdés az volt, hogy látta-e valaki a merénylőt, és milyen volt a külseje? Hauser Gáspárt a betegágyánál háromszor is kihallgatták. Magas termetű férfinak mondta a tettest, 50-55 éves lehetett, arca piros, haja barna, bajusza és pofaszakálla fekete. Sötét színű, galléros köpeny volt rajta, fején pedig kerek fekete kalap.

A tanúk egy része nem látott az eset idején semmiféle idegent, de voltak, akik láttak.

Leich raktári munkás 30 lépésnyi távolságról megfigyelt két férfit, amint a várkert felé mentek. Az egyikben Hauser Gáspárt ismerte fel. Van jó dolguk ezeknek, hogy ebben a csatakos időben sétára indulnak - gondolta magában, s éppen ezért kíváncsian utánuk nézett. Látta, hogy az idegen előre engedte Hausert és beléptek a kertbe. Az idegen majdnem hat láb (1,80 méter) magas, negyven körüli férfi lehetett. Fején finom fekete kerek kalap volt, szélesgallérú köpenyt viselt, a gallért felhúzta magasra és az arcát elrejtette benne. Megjegyezte, hogy már délelőtt is látott a piacon egy ilyenforma idegent s csak utóbb jutott eszébe, hogy ez azonos lehetett a délután látott férfival. - A tanút vallomására megeskették.

Helzel lakatosmester délután ½3-¾3 óra tájban a várkert környékén találkozott egy magastermetű idegennel, hosszú kék köpeny volt rajta. Arcát nem láthatta, mert eltakarta a gallérjával.

Pausch erdészsegéd délután 3 óra tájban látott egy ismeretlent a várkert felé vezető útra befordulni. Magas termetű, 40 év körüli férfi volt, s mert arcát gyorsan eltakarta, a tanú igyekezett alaposabban megfigyelni. Hosszú, sötétkék, galléros kabát volt rajta, fején pedig kerek fekete kalap. Amennyire kivehette, arca barnás színű volt, bajusza szintén barna vagy fekete. Szerinte ekkor még nem történhetett meg a merénylet, mert az utcák néptelenek voltak, s izgalmas járás-kelésnek nyoma sem volt.

Donner kertészeti igazgatóval szembejött egy idegen a kertben, de amint megpillantotta, megfordult és visszafelé indult. Sötétkék kabát és kerek fekete kalap volt rajta.

Ugyanezt a kékkabátos, fekete kerekkalapos, barna bajuszú és pofaszakállú idegent látta még aznap délelőtt Erb közrendőr és Seiz tanító. Valamennyi tanú hozzátette, hogy az idegent sem azelőtt, sem azután nem látták.

A Hauser-pártiak diadalmasan mutatnak rá a kékkabátos idegenre: ez volt a merénylő, a fiú igazat mondott. Az ellenpárt legyint egyet: semmit sem bizonyít, hogy egy idegen megfordul Ansbach városában. Ez nincs fallal körülkerítve, jöhet-mehet benne, aki akar. Felelet: az ám, de Ansbach kis vidéki város, mindenki ismeri egymást, s kell, hogy feltűnjék egy idegen, aki jön-megy és ismét eltűnik, anélkül, hogy bárki is tudna felőle, mi dolga volt a városban?

Bizonyos, hogy az adatokat tetszés szerint lehet ide-oda tologatni, s ha száz év előtt nem tudtak belőlük tiszta képet összerakni, ma sem lehet rá remény.

Az olvasót most még az érdekelné, hogyan gyászolta meg Stanhope lord az ő szeretett gyámfiát?

Bár a halál idején Németországban tartózkodott, nem sietett Ansbachba, hogy a fiú sírját kegyelettel fölkeresse. Ehelyett Nürnbergbe utazott és ott tanúkat gyűjtött. Tanúkat? Bizonyára avégből, hogy ismételten leszögezze a fiú javára szolgáló adatokat.

Nem.

Stanhope lord felkereste mindazokat, akik Hauser Gáspár Nürnbergbe érkeztének tanúi voltak, s kikérdezte őket arra nézve, mi gyanúsat találtak a fiú viselkedésében, vagyis minő jelenségekből lehetett azt következtetni, hogy Hauser Gáspár csaló volt? Sőt nem érte be ezekkel az egyszerű emberekkel, hanem meglátogatta Daumer professzort, a fiú első gondozóját, hogy belőle is kiszedjen valamit. A látogatásról a professzor így emlékezett meg:

„Stanhope lord a meggyilkolt fiú emlékének meggyalázására irányuló bámulatos tevékenysége során egyéb látogatások között az én csekélységemet is felkereste, s legnagyobb megdöbbenésemre Hauser elleni tanúskodásra akart rábírni. Arra nem is hederített, amit én és édesanyám Hauser mellett adtunk elő, holott talán az lett volna az érdeke, hogy egykori gyámfiát ne bélyegezzék rossznak és érdemtelennek, vagyis hogy ő maga nem volt csúfos csalásnak az áldozata. Mikor édesanyám észrevette, hogy mit forgat a fejében, mély megindulással kérte, hogy ne halmozza el szégyennel és gyalázattal annak a boldogtalannak a hamvait, akinek egykor olyan atyai gondviselője volt, s akiről ő (l. Daumerné) egész bizonyossággal tudja, hogy nem volt csaló és gazfickó. »Most már nem árt neki« felelte a lord, elvörösödött, hirtelen végét vetette a látogatásnak és lerohant a lépcsőn. Soha többé nem láttuk.”

A lord még teljes három hónapot töltött Bajorországban, gyűjtögette a Hauser elleni adatokat, s ezeket átadta felhasználás végett egy anti-hauserianus írónak. Belekeverte Feuerbach nevét is, amire nézve utóbb a hírneves tudós fia, Ludwig Feuerbach, egy levelében így nyilatkozott: „Lord Stanhope egy nyomorult ember, aki azon iparkodik, hogy Hauser emlékét befeketítse, s közben nem átallja, hogy atyám nevével is visszaéljen.”

Általában ez volt a jóérzésű emberek felfogása Stanhope lordról. Azonban a váratlan pálfordulásra nem találtak magyarázatot. Hiszen ha csakugyan kiábrándult a fiúból és megcsalatottnak érezte magát, hagyott volna ott csapot-papot és ment volna haza Angliába, hogy kiverje fejéből az egész rosszul sikerült vállalkozás emlékét. Miért lézengett még hónapokig Bajorországban, s miért töltötte azzal az idejét, hogy folyton feltépegesse a bizonyára még fájó sebeket? Komoly okának kellett lenni, hogy lenyelje még azt az undort is, amelyet agitációs körútján nem egyszer éreztettek vele.

Mi lehetett a komoly ok? Akkoriban, Stanhope lord hírszerző hadjárata idején az emberek talán tudtak vagy legalábbis sejtettek valamit, de nem mertek vele nyíltan előállni. Méregről és orgyilokról olvasunk homályos célzásokat. A békés polgárok megelégelték a halálos végű szenzációkat.

A későbbi kor hauserianusai nem voltak ennyire tartózkodók. Összevetették az adatokat, figyelembe vették Stanhope badeni látogatását és ki merték ejteni a nagy szót: Stanhope lordot a badeni nagyhercegi udvar megfizette!

Kénytelen vagyok magam is efelé hajlani. Akár igaz a kicserélt gyermek története, akár nem: már túlságosan sokat beszéltek róla és semmilyen dinasztiának sem érdeke, hogy a törvényességéről gyanús híreket terjesszenek. A további hírhordás előtt el kellett állni az utat, s erre a legalkalmasabb éppen Stanhope volt, aki annak idején a híreket útnak indította. Ha legelső sorban ő von vissza mindent, vezeklésének hallatára a közvélemény is fordul majd egyet. S a lord nyilván jó üzletember is volt: ilyen módon a veszett fejszének nemcsak a nyelét kapta vissza, hanem azt be is aranyozták.

Legutolsó kérdés: voltaképpen hát minő igazságot lehet kihámozni a rejtélyeknek egymásra tapadó rétegei alól?

Ha nem Feuerbach kezét látnám, amellyel a titok zárát megkísérlette felpattantani, magam is azt vallanám, hogy jóhiszemű emberek mendemondát akartak igazsággá felfújni. De így kénytelen vagyok a középúton megállapodni és azt mondani: a dologban lehetett valami. Ugyanígy állok a merénylettel szemben is. Adatok bizonyítanak mellette, adatok szólnak ellene. A magam részéről az ellenbizonyítékok közül kikapcsolnám azokat, amelyek Hauser Gáspár hazudozó természetére támaszkodnak. Egy serdülőiéiben levő fiú füllentéseit nem lehet döntő súlyú érvként felhasználni. Különösen, ha tudjuk, hogy felnőtt embertársaink sem tartózkodnak az ilyesmitől, olyannyira, hogyha a hazugság folyékony volna, városokat és országokat árasztott volna el.

Azonban tegyük fel, hogy a nagyhercegi származás és a merénylet körül az ellenpártnak van igaza. Még ebben az esetben is fennmarad egy megoldatlan rejtély: hát akkor kicsoda volt Hauser Gáspár?

Azt csak nem lehet feltételezni, hogy egy félkegyelmű parasztsuhanc beállítson Nürnbergbe azzal a kemény elhatározással: én most a század legnagyobb szélhámosságát fogom végrehajtani. Az sem igen hihető, hogy éveken át képes lett volna ilyen mértékű, bámulatos ügyességű szemfényvesztést űzni.

Származásának titkát tehát csakugyan nem sikerült megfejteni, s igazat kell adnunk annak a feliratnak, amelyet az ansbachi várkertben a merénylet színhelyén felállított emlékoszlopra véstek:

HIC OCCULTUS OCCULTO OCCISUS EST.

Itt ölték meg rejtélyesen a rejtélyest.

Zaga Christ, a fekete Don Juan

1634-ben, XIII. Lajos és Richelieu bíboros uralkodása alatt egy előkelő, nevezetes és érdekes idegen érkezett Párizsba. Előkelő volt, mert az abesszíniai királyi házból származott - nevezetes, mert otthagyta családjának kopt hitét és felvétette magát a római katolikus egyházba, amire eddig nem volt példa Abesszíniában -, végül érdekes, mert bőre sötét volt és fényes, mint egy kiszítt tajtékpipa.

Az ifjú királyi sarj egyedül jött, minden kíséret nélkül. Ugyanis Abesszíniában testvérharc ütött ki a trón miatt. A győztes felült a trónra, megölette a testvérbátyját, és biztonság okáért kivégeztette annak családját is. Egyedül neki, Zaga Christnek sikerült megmenekülnie. Kalandos utazás után, sivatagokon keresztül, beduin rablóktól kifosztottan, híveinek maradék csoportjával elvergődött Jeruzsálemig. Itt végignézte az ortodox istentiszteleteket, megcsömörlött tőlük és áttért a római katolikus hitre. Emiatt azonban társai megnehezteltek, elszökdöstek tőle, s ő egyedül maradt. Ferences barátok segítségével eljutott Rómába, a pápa kihallgatáson fogadta és megdicsérte. Két évig élt Rómában a pápai Kúria költségén, s tanulgatott olaszul és franciául. Ekkor Gréqui herceg, a római francia követ magával vitte Párizsba.

Richelieu kegyesen fogadta a hontalan négusfiút. Sohasem tudhatni, nem lehet-e valamikor a francia keleti politika céljaira felhasználni egy ilyen dugaszban tartott trónkövetelőt. Pénzzel is segítette, erre azonban a pártfogoltja nem sokáig szorult rá, mert hovatovább serényebb adófizetőket tarthatott számon, mint maga a bíboros: Párizs előkelő asszonyait.

Az történt, hogy néhány fásultínyű dáma megkívánta az egzotikus csemegét és bemosolyogta magát a fekete fiatalember kegyeibe. Nem tartottak titkot és nemsokára híre ment, hogy az atlétatermetű ifjú a találkákat délszaki hévvel bonyolítja le. Tallemant des Réaux szerint a lovagregények diadalmas hőséhez, Amadis-hoz hasonlították, aki olyan nagy vitéz és erős dalia volt, hogy a csatákon dárda helyett árbocrúddal rontott az ellenségre. Több sem kellett a párizsi hölgyeknek. A szerelmi csaták hőse divatos lett, akárcsak manapság egy hímnemű mozicsillag. Úgy megrohanták, hogy éppen csak sorszámot nem kellett osztogatnia. A roham jövedelmező is volt, mert az elbódult nők elárasztották pénzzel, ékszerekkel, egyéb ajándékokkal.

Csodálom, hogy a komoly történetírás nem emlékezik meg Zaga Christ és a párizsi nők esetéről. Nyíltan, ország-világ szeme láttára folyt a fekete szeretkezés s az előkelő világ botránkozás helyett nagyokat mulatott rajta.

Élt ekkor Párizsban egy Saulnier nevű, gazdag, parlamenti tanácsos. Felesége belebolondult a szerecsen királyfiba és megszegte a hűséget, amellyel férjének és a szeretőjének tartozott. A férj persze nem vett észre semmit, de az utóbbi nem bírta elviselni, hogy a néger Amadis kiöklelte a nyeregből, s mindent megírt a férjnek. Ez bosszút forralt, azonban a szerelmesek megneszelték és megszöktek Párizsból. Nem anélkül, hogy egy csomó pénzt és ékszert ne vittek volna magukkal.

Messzire mégsem jutottak. St. Denis-nél elcsípték őket. Az asszonyt egy kolostorba zárták, Zaga Christet pedig bíróság elé idézték. Itt nagyszerűen viselkedett. A kérdésekre nem volt hajlandó válaszolni és fejedelmi fölénnyel jelentette ki: „Királyok tetteikért csak Istennek felelősek.”

Ez a felelősségre vonás meg is történt, amennyiben a fogságból kieresztették ugyan, de pár év múlva a mennyei ítélőszék elé idéztetett. 28 éves korában halt meg. Állítólag vesegyulladás végzett vele, de azt is beszélték, hogy beleroppant Amadis lovagi erényeinek a gyakorlásába.

A feleség további sorsáról Tallemant des Réaux, a XVII. század nagy pletykagyűjtője révén értesülünk. Ez is főképpen azért jegyezte fel, mert nagyon megtetszett neki egy mondás, amely az asszony száján kiszaladt. S ilyen mondás kedvéért a franciák hajlandók voltak akár egy tarisznyányi vétek fölött is elnézően mosolyogni. A férj tárgyalásokat kezdett vele és négyezer tallért ajánlott fel, ha békességgel elmegy a házából. A nő nem sokáig habozott és kivágta az emlékezetes mondást: „Jobb négyezer tallér a fiókomban, mint egy hülye a vánkosomon.” Pedig a férj nem volt hülye, mert mint utóbb kiderült, háromszázezer livre vagyona volt, tehát megért neki négyezer tallért, hogy a feleségétől megszabaduljon.

Az nem derült ki soha, hogy Zaga Christ történetéből mi az igazság s hogy a kalandos ifjú tulajdonképpen ki volt és honnan került elő?

Az egyik forrás szerint Jeruzsálembe valóban nagy kísérettel és pompával vonult be. Ő maga fényes keleti öltözetben, teveháton lovagolt, kísérői pedig fejedelemként tisztelték és leborultak előtte, amikor parancsokat osztogatott.

Viszont bár ne tüntette volna ki látogatásával a Rambouillet-palotát, a presziőz hölgyek gyülekező helyét. Párizs mosolygott az ott divatos cifrálkodó irodalmi hangnemen, különösen pedig az áhítatos rajongáson, amellyel a tiszta szerelmet a testiség uralma fölé helyezték. De furcsa szokásaik ellenére mégis csak egy kis tiszta sziget volt ez a nagy feudális mocsárban.

Zaga Christ rossz helyre tette be a lábát. Ezeket a hölgyeket nem érdekelték a koromszínű Amadis lovagi sajátosságai. Inkább az arcát vették szemügyre, hiszen az arc a lélek tükre. S ekkor észrevették, hogy a princ orrán jobbról-balról egy-egy kerek kis sebnek a forradásos helye látszik. Zaga Christ persze rögtön kész volt a magyarázattal. Olyan ez - mondta - mint a zsidóknál és mohamedánoknál a körülmetélés. Abesszíniában tűzkeresztség a neve. Mikor a fiúk ötévesek lesznek, a papok tüzes vassal kétoldalt átszúrják az orrukat, hogy ezáltal megkülönböztessék őket a másvallású keresztényektől és hitetlenektől.

Azonban a Rambouillet-palota presziőzei abban is különböztek Zaga Christ hölgytársaságától, hogy itt olvasni is szoktak. Egyebek közt földrajzi könyvek is megfordultak a kezükben, s ezekből kiderítették, hogy Afrikában a szökött rabszolgákat szokták ilyen módon megbélyegezni.

Ha ezt a hírt kikiabálják, egyszeriben vége Zaga Christ pünkösdi királyságának. De már túlságosan sok előkelő hölgy neve fordult elő a fekete listán, így hát a felfedezést nem ütötték dobra. Valami mégis kiszivárgott belőle és Zaga Christ halála után a gúnyvers-gyártók szabadjára eresztették a nyelvüket. Még az ártatlanabbak közül való volt az a koholt sírfelirat, amellyel az egykor ünnepelt fejedelmi sarjadék emlékét megtisztelték:

Ci-git du roi d'Éthiopie

L'original ou la copie.

Le fut-il? ne le fut-il pas?

La mort a fini les débats.

Saját műfordításomban ez így hangzanék:

Itt nyugszik Etiópia királya,

A valódi vagy a kópiája,

Az volt-e? nem-e? Mi igaz, mi nem áll:

A vitát lezárta a halál.

Cagliostro

Cagliostro nem volt sem Cagliostro, sem gróf. 1743. június 8-án született Palermóban, mint egy Balsamo nevű szegény boltosnak a fia. Giuseppe névre keresztelték.

Giuseppe Balsamo - nevezzük egyelőre annak - iskolai éveiről ugyanazt lehetne elmondani, amit nagy emberek életrajzírói szoktak hősükről feljegyezni: „már kora ifjúságában megmutatkoztak ama tulajdonságai, amelyek későbbi pályafutását jellemezték.” Ugyanis beadták egy papi szemináriumba, ahol a jóeszű fiút hamar megkedvelték. A gyógyszerész-atya maga mellé is vette, és itt szerezte a fiú orvosi ismereteit, amelyek később hasznára voltak. Majd azzal bízták meg, hogy vacsora közben olvasson fel fejezeteket a szentek életéből. Giuseppének kellemes, behízelgő hangja volt, jólesett hallgatni. De a vacsora még jobban eshetett, és elvonhatta figyelmüket a tartalomtól, mert a derék atyák előtt csak később világosodott ki, hogy a gazkölyök a szentéletű vértanúk neveit népszerű szicíliai rablóvezérek és még népszerűbb palermói utcalányok neveivel helyettesítette.

Erre kicsapták.

Serdültebb éveiről azt jegyezték fel, hogy egyebek közt rajzolni is tanult, s ebben a művészetben annyira vitte, hogy ügyesen hamisított színházjegyeket és okiratokat.

A mágiás tudományokat is tanulmányozta és azt híresztelte magáról, hogy ismeri a titkot, miként lehet rejtett kincseknek a nyomára akadni. A maga részéről máris akadt 60 uncia aranyra, ezt egy jámbor aranyművesnek a zsebében fedezte fel, és azzal a mesével csalta ki, hogy nagy kincset tud egy tengerparti barlangban s ezt a kellő varázslatokkal megszerezhetik. Meg is tartotta a szavát, elvezette a barlangba, - azonban a sötétből fekete ördögök ugrottak elé, s a szegény kincskeresőt elpáholták. A rászedett ember zsebre rakhatta a kegyes oktatást, hogy így jár, aki tiltott bűvészkedéssel akar vagyonhoz jutni.

Végre meleg lett talpa alatt a föld és jónak látta, hogy szülővárosából eltűnjék.

Megkezdődött kalandor-pályájának első fejezete.

Ez azonban nem túlságosan érdekes, mert alig különbözik az akkori idők kalandorainak pályafutásától, akik végigszédelegték Európát. A XVIII. század ezeknek fénykora volt. Unatkozó nagyurak megtűrték a szélhámost az asztaluk mellett, mert mulattatta őket. Nagy segítségükre volt az alkimista-szenvedély; az ebbe belekábult nagyurakat, sőt fejedelmi személyeket is könnyű volt ideig-óráig áltatni az aranycsinálás meséjével. Ha kisült a csalás, tovább álltak egy országgal. Európa egy része csupa kis országocskára, fejedelemségre, hercegségre volt felaprózva; a közlekedés lassú volt és nehézkes; a szökevény kalandor olykor már néhány óra járásnyira átjutott a határon, biztonságos területre.

A fiatal Balsamo is becsavarogta Európa jó részét, sőt járt Keleten, Egyiptomban is. Itt szerzett tapasztalatait hasznosította később, pályája delelőjén. Természetesen mindenütt más néven és más mesével bukkant fel. Volt porosz katonatiszt, hamisított kinevezési okmánnyal a zsebében - elhitette, hogy egy trapezunti hercegnőnek szerencsétlen elűzött fia -, sőt azt is tudtára adta pártfogóinak, hogy ő voltaképpen Martell Károly leszármazottja. Ez a merész ötlet azon az alapon buggyant ki belőle, hogy valamelyik ükapjának Martello volt a neve. Végre megállapodott a Cagliostro névben. Ez nagyon tetszett neki és nem is lopta idegentől, mert az említett Martello egyik leánya egy Cagliostro nevű emberhez ment nőül. A grófi címmel saját maga jutalmazta meg a szélhámosságok terén szerzett érdemeit.

Elvetődött Málta szigetére is és alkimista ismereteinek csillogtatásával behízelkedett a lovagrend nagymesterének a kegyeibe. Olyannyira, hogy ajánlóleveleket kapott tőle Rómába, s ott még a pápai udvarba is befurakodott.

Huszonkét éves korában megházasodott. Választottja Lorenza Feliziani csak annyiban származott előkelő házból, hogy egy ilyenben mint cselédlány szolgált. De kivételesen gyönyörű teremtés volt, s Cagliostro talán olyasmit forgathatott a fejében, hogy a lány szépségét jövendő szélhámosságainál haszonnal lehet majd értékesíteni. Állítólag azt sem igen bánta, ha Lorenza olykor megszegte a hitvesi hűség kenyerét és egy-két karajt elosztogatott belőle.

Nemsokára akadt is gazdája az első karajnak.

Az ifjú férj elvitte feleségét Palermóba, hogy megmutassa a szülővárosát. De a barlangi kaland miatt bosszút lihegő aranyműves megneszelte, hogy ott van, beperelte, elfogatta. Ki tudja, meddig ülhetett volna a börtönben, ha Lorenza nem segít rajta. Szert tett egy befolyásos főúri közbenjáróra - sejthető milyen áron. Ez a hatalmas úr azután kieszközölte Cagliostro számára a szabadságot. A kieszközlés érdekes módon történt. A főúr elment a bíróhoz, s az előszobában találkozott az aranyműves ügyvédjével. Ennek nekiment, földreteperte és addig rugdosta, amíg csak a jámbor meg nem fogadta, hogy visszavonja a panaszt.

Azután tovább rótták a szélhámosság zarándokútját városról városra, országról országra. Sőt egyszer kénytelenek voltak valósággal is zarándokruhába bújni. Szövetkeztek egy olasz honfitársukkal valami csalásra s mikor félő volt, hogy baj lesz belőle, az olasz kereket oldott; azonban, hogy mégse távozzék üres kézzel, magával vitte Cagliostróék egész ruhatárát, úgy hogy csak a rajtavalójuk maradt meg. Ekkor zarándok-csuhát szereztek és nekivágtak Spanyolországnak, mint San Jago de Compostella kegyhelyre igyekvő jámbor vezeklők.

Azután megint csak zöldágra vergődtek. Okos ember megél, ha a mások butaságára számít. Cagliostro pontosan ismerte a forrásokat, amelyekből mindenkor eredményesen lehet meríteni. A nők szépségszomját arcmosó vizekkel és egyéb kendőző szerekkel csillapította le, - a férfiak aranyéhségét pedig úgy lakatta jól, hogy az alkímia és a titkos tudományok csodavilágába csalta őket.

Volt egy becsületes mestersége is: gyógyított. Hogy ezt a tudományát hol szedte fel, nem tudni. Amit a klastromi patikában tanult, nem lehetett elegendő ahhoz, hogy az eredményes gyógyításoknak egész tömegével tehesse híressé a nevét. Lehet, hogy voltak különleges gyógyszerei, de az is lehet, hogy teljesen ártalmatlan szereket írt fel. Ez által megmentette a betegeket az orvosok támadásaitól, akik az akkori tudomány által javasolt szörnyű kotyvalékokkal, érvágásokkal és köpölyözésekkel segítették elő a beteg útját a másvilágra. Mondják, hogy ingyen gyógyított, de a hálás betegek ajándékait nem utasította vissza.

Így azután nemcsak megtelt, de meg is dagadt az erszénye; olyannyira, hogy amikor kalandorpályájának második fejezetéig elérkezett, már saját külön címeres útihintain utazott, futár járt előtte, lakáj és komornyik ült mögötte - szóval valódi grófi pompa kápráztatta el a fogadtatására sereglő tömegeket.

Életének ez a második korszaka az, amelyben akkora hírnevet szerzett, hogy még ma is írnak róla, és nevét megörökítik a lexikonok. A feudális Európa főúri világa rajongva ünnepelte, bejáratos volt fejedelmi udvarokhoz.

A XVIII. század második felében buján burjánzottak fel a misztikus tanítások. Swedenborg szektáriusai, a martinisták, a középkori rózsakeresztesek utódai ködös miszticizmusban keresték a testi-lelki megújhodásra vezérlő gondolatot. Nem voltak tisztában a szabadkőművesség lényegével és céljaival sem. Sokhelyütt eltértek az eredeti angol szabadkőművesség józanabb alapelveitől, s inkább természetfölötti dolgokat sejtető titokszerűség, a mágiás tudományokba való beavatás lehetősége vonzotta az embereket a páholyokba.

Ez lehetett a titka Cagliostro szédítő sikerének, amely párját ritkítja a kalandorok történetében, s egyszersmind tanulságos példája az emberi hiszékenységnek.

Azzal szédítette el a miszticizmusra hajló lelkeket, hogy egy saját, külön egyiptomi szertartásúnak nevezett szabadkőműves páholyt alapított. A cél csábítóan hangzott: elősegíteni a tagok testi-lelki újjászületését, levenni vállukról az eredendő bűn terhét és visszavezetni őket a paradicsomi ártatlanság állapotába.

Mindenekelőtt azt a kérdést tisztázta, hogy minő jogon vállalkozik erre az emberi képességeket meghaladó feladatra. A felelet megnyugtató volt. A páholy eredete visszanyúlik a bibliai időkbe, amennyiben a tulajdonképpeni alapító a legendás Énok volt, Matuzsálem apja. Ez a titkokat továbbadta Illés prófétának, aki a Nagy Kophta néven is volt ismeretes. Tőle a misztériumok titka átszállt az egyiptomi papokra, s ezek gondosan megőrizték a piramisok világában. Mikor ő Egyiptomban járt, a papok kegyeikbe fogadták és megtanították Énok módszereire. Ő tehát tulajdonképpen mint a Nagy Kophta küldöttje akarja az emberiséget az igaz útra vezetni. Később vérszemet kapott és kijelentette, hogy ő maga a Nagy Kophta. Sőt annyira elvetette a sulykot, hogy félig-meddig mennyei származásúnak mondta magát, miután csak az anyja volt földi asszony, apja azonban egy angyal. Arról megfeledkezett, hogy az angyalok közt nincsenek grófok.

Egyiptom a titkok országa volt. Az óriás méretű templomok, rejtelmes szertartásokat gyaníttató hieroglifáikkal, - a madárfejű és kosfejű istenbálványok, - az égnek törő gúlák, - a földalatti sírkamrák csodálatos ember- és állatmúmiái: egy rég letűnt, ismeretlen világról beszéltek, amelynek papjai még az övéknél is ősibb idők titokzatos hagyományait őrizték. Elég volt hát Egyiptomot és a piramisokat emlegetni, s a hívők háta máris jóleső borzongástól remegett meg.

Rossz nyelvű írók azzal rágalmazták meg a női erényt, hogy csak az első lépés nehéz, a többi már könnyen megy. Itt is hasonló volt a helyzet. Aki elhitte a rettenetes ostobaságot Énokról, Illésről és Cagliostro mennyei félvér eredetéről, az már akkor sem kételkedett, amikor a páholyok szentélyében még cifrább dolgok tárultak eléje.

Páholyokat mondtam. Mert a Nagy Kophta nem érte be eggyel. Az anyapáholyt Lyonban szervezte meg, de utóbb egyet-egyet Hágában, Londonban, Párizsban, és a kontinens egyéb városaiban is alapított. Úgyszólván egész Európát adófizetőjévé tette. Most már nem is grófi, hanem hercegi pompával vette körül magát, s csakis a legelőkelőbb arisztokrata körökkel érintkezett. Párizsi csodálója a bíboros Rohan herceg volt, akinek nevét utóbb a nyakláncper tette hírhedté. Mitauban, az akkori Kurland fővárosában Recke báróné esett a hálójába. A fiatal német költőnő sógornője volt Kurföld uralkodó hercegének és bálványozott Cagliostróját bevezette a hercegi udvarba.

A dicsőség olykor a fejébe is szállt. Mikor Strassburgban ünnepeltette magát, Lavater odautazott, hogy megismerkedjék vele. A fogadtatás azonban hűvös volt, sőt goromba. Az ismerkedést ezzel hárította el: „Ha ön többet tud, mint én, úgy nincs szüksége rám, - ha pedig én tudok többet, nekem nincs szükségem önre.”

Ügyes fogás volt, hogy páholyaiba nőket is felvett. Eddigelé a páholyok zárva voltak előttük. A női páholyokban Lorenza nagymesterkedett.

A lelki újjászületés módozatai ezek voltak: Épülni fog egy háromemeletes palota. (Baselban hozzá is fogott egy ilyen építkezéshez. Az emberek csodájára jártak; azt rebesgették, hogy a nagy férfiú ezt a tulajdon mauzóleumának szánta.) Ennek középső emeletébe - miért éppen ebbe, nem mondta - bevonul tizenhárom kiválasztott tanítvány. Negyven napot töltenek ott imádkozással és elmélyedéssel. Közben elkészítik kellő mennyiségben az úgynevezett szűzpergament. (Ez a régi mágiának egyik kelléke volt: meg nem született bárány bőréből állították elő.) A pergamenből ötszögletű darabkákat kell kivagdosni. A határidő elteltével meg fog jelenni a hét arkangyal, s a darabkákra ráüti a pecsétjét. Az ilyen ötszögnek a neve pentagon, s ugyanaz, mint amelyet a régi mágusok Salamon pecsétjének neveztek. Birtokosa nagymesterré lesz s eléri a tökéletesülést, vagyis a bűnbeesés előtti állapotot. Egyszersmind kap hét kisebb pentagont, ezeket szétoszthatja barátai és barátnői között. Ilyen ráadás-pentagonokat a Nagy Kophta már eleve is adogatott legrajongóbb tanítványainak.

Voltak ugyanis hívei, akik a rajongásban annyira mentek, hogy a Mestert szentként tisztelték és boldogok voltak, ha megérinthették, mert azt hitték, hogy ezáltal beléjük is átáramlik valamelyes malaszt a szent férfiúból. A páholyokban imádkoztak és zsoltárokat énekeltek; többek közt amelyik így kezdődik: Memento Domine David et omnis mansvetudinis eius. A hívek Dávid nevét a Mesterével helyettesítették, s a zsoltár így hangzott: „Emlékezzél meg Uram Cagliostróról, s az ő kegyességéről.”

A lelki tökéletesbülés igen magasztos és kívánatos állapotnak ígérkezett, azonban a hívek nem idegenkedtek volna némi testi újjászületéstől sem.

A Nagy Kophta erről is gondoskodott. Nem volt olcsó mulatság, mert a szükséges szereket ő maga is nagy költséggel és fáradozással állította elő. Az alkímia történetéből ismeretes csodaszerek voltak ezek: a vörös por, a materia prima, a bölcsek köve, az életelixír. A régi korok sokezernyi alkimistája közül csak néhány kiválasztottnak sikerült a varázslatos szereket a természet titkos erőiből kicsikarni. A Nagy Kophta természetesen közéjük tartozott. A megfiatalító kúra szabályai ezek:

Amíg a kúra tart, teljesen vissza kell vonulni minden társaságtól, legfeljebb egy jóbarátot lehet kiválasztani és azzal falura költözni. 32 napig a legszigorúbb diéta, enyhe érvágások, s az utolsó napon hat cseppnyi fehér elixír. Ekkor a jelölt ágyba fekszik és beveszi az első szemet a materia prima csodaszeréből. Utána elájul és ideggörcsöket kap, de ettől nem kell megijedni, a kezeléshez tartozik. Másnap már két szemernyit kap a becses anyagból, erre láz tör ki rajta, deliriumba esik, foga-haja kihull. A 36-ik napon megkapja a harmadik szemet, ettől mély és hosszú álomba süllyed, miközben mindaz, amit elvesztett, újra kinő. A 39-ik napon fürdő és borban feloldva tíz csepp a Nagy Kophta csodabalzsamából. A 40-ik napon a kúra befejeződik és a beteg (ti. az öregség betege) ötven évvel megifjultan táncolhat vissza az életbe az önkéntes magányból. Ezt a kúrát minden ötvenedik évben meg lehet ismételni.

Feneketlen ostobaság volt; talán éppen ezért nem láttak a páholytagok a mélyére. Hibás is volt az egész alapeszme, mert hiszen legalább 70 év betöltése után volt érdemes a kúrához hozzáfogni. Senki sem bolondult meg, hogy például 60 éves korában ötvennel megfiatalodjék és megint beüljön az iskolapadba tanulni. A másik, még súlyosabb hiba az volt, hogy a Mester az 50 éves turnusoknak is határt szabott. Nem lehetett ezeket a végtelenségig megismételni, csupán addig, amíg az ifjúságába újra meg újra visszafickándozó úr vagy asszonyság elérte az 5557-ik esztendejét. Meggondolandó volt tehát, hogy érdemes-e a dologba egyáltalán belefogni.

Valószínű, hogy azért mégis akadtak vállalkozók, s ezeknek minden szem materia prima fejében súlyos aranyakat kellett kiizzadniuk. Általában fejedelmi jövedelmei voltak az eladott csodaszerekből és pentagonokból, a páholyok felvételi díjaiból és az ölébe ontott ajándékokból, amelyek Illés próféta küldöttjéhez méltóak kellett hogy legyenek.

Ha valaki végigcsinálta a méregdrága kúrát és mégsem bírt ráncaiból kibújni, hiába ment a Mesterhez panaszra. Ez legfeljebb összeszidta, hogy bizonyára vétett a testi tisztaság szabálya ellen és engedett az érzékek csábításának. A hetvenes és nyolcvanas uraknak és hölgyeknek zsebre kellett tenniük a kegyes korholást. Egyébiránt sohasem maradt egy városban sokáig. Mindig akkor utazott tovább, amikor dicsősége még teljes fényében tündöklött, s a kiábrándultaknak és megcsaltaknak nem volt idejük a ragyogást lekoptatni.

Aki kíváncsiskodott, hogy hát tulajdonképpen ő maga hogyan áll örökifjúság dolgában, homályos válaszokat kapott. Ezekből akár arra is következtethetett, hogy a Mester világrajövetele még Krisztus születését is megelőzte. Lorenza egy ízben, amikor fiatal szépségének teljes ragyogásával bűvölte el a hódolóit, szemérmesen vallotta be, hogy ő bizony hatvanéves múlt, s van egy nyugdíjas katonatiszt fia, aki a hollandi hadseregben szolgált.

A csodaszomjas közönség nem érte be azokkal a hírekkel, amelyeket ő maga röpített világgá, hanem még vadabbakat koholt. Halottakat idézett, szellemekkel társalkodott, a jövőbe látott. Parancsára Versailles-ban a tükrök lapján elhalt francia királyok alakjai jelentek meg. Mikor egyszer Rohan herceget vendégül látta, a vacsorán IV. Henrik, Voltaire és Rousseau szellemei is részt vettek. Beszélték azt is, hogy képes volt briliánsokat még egyszer akkorára felfújni.

Egy valóban véghezvitt csodálatos mutatványánál azonban meg kell állapodnunk. Ennek a céljára az utcáról szólítottak be egy gyermeket. Mindegy volt, hogy fiú vagy lány. Az ilyen gyermek neve volt: a galamb. Cagliostro a galambot egy vízzel telt üveggömb elé vezette, kezét a fejére tette és ráparancsolt, hogy nézzen merően a gömbbe. Kisvártatva a gyermek alakokat látott megjelenni és ezek a Mester kérdéseire a galamb szájával válaszoltak is. Beszéltek olyan eseményekről, amelyeket a gyermek nem ismerhetett, sőt olykor nyilatkoztak a jövőről is. A kísérletet Cagliostro tanítványai is megtették, több-kevesebb eredménnyel.

Mikor később római perében a nagy sarlatánt kihallgatták, csalásait mind beismerte, de a galambot illetően konokul megmaradt amellett, hogy a dologban nem volt semmi ámítás. A gyermekeket találomra szedték fel az utcáról, nem volt ideje őket betanítani. Isteni adománynak mondta azt a képességét, amellyel a gyermekeket a látomások felidézéséhez segítette. Bár ez a vallomás a bírák szempontjából inkább kárára volt, mint hasznára, mégsem tágított és kitartott mellette. Lorenza is csak egyetlen esetről vallott, amelyben a gyermeket betanították, a többinél szerinte sem lehetett erről szó.

A mutatvány nyilván az úgynevezett kristálynézés volt. Régóta ismert jóslási mód. Többnyire egy kristálygolyót használtak, de szokás volt a kísérletnél fényesre csiszolt fémlapra, vízfelületre, tojásfehérjére stb. is rámeredni. Okkult szemléletű régebbi életírói oda hajlanak, hogy bizonyára delejes erő lakozott benne, s ez tette képessé a gyermekek képzeletének és gondolatainak irányítására. Amit akkoriban delejnek neveztek, ma hipnózisnak hívják, s talán itt kereshetjük a titok kulcsát. Ha tehát lehúzzuk is Cagliostróról a szélhámosság bohócruháját, egy komoly rejtély még mindig tapad az alakjához.

*

Párizsi tartózkodása alatt következett be életében a nagy zökkenő.

Eleinte ragyogóan ment a dolga. Misztikus lényének híréhez hozzájárultak sikeres gyógyításai is. Néhány nagyrangú arisztokratát szerencsésen talpra állított, szegény betegeket ingyen gyógyított, s még pénzt is adott nekik. Párizsban valóságos Cagliostro-láz ütött ki. Cagliostro nyakérmeket és gyűrűket hordtak; a hölgyek a nagy házaspár miniatűr arcképével díszített legyezőkkel hűsítették magukat; a lakásokat bronz vagy márvány Cagliostro-szobrocskákkal díszítették. Képmását Houdon, Franciaország egyik legnagyobb szobrásza, Voltaire híres mellszobrának készítője is márványba faragta. A boltokban árult szobrocskák talapzatán ez a versike díszelgett:

De l'ami des humains reconnaissez les traits,

Tous ses jours sont marqués par de nouveaux bienfaits.

Il prolonge la vie, il secourt l'indigence;

Le plaisir d'être utile est seul sa récompense.

Vagyis a szemlélő ismerje meg az emberiség barátjának vonásait, aki naponként új jótéteményeket gyakorol; meghosszabbítja az életet, segítségére van az elmének; kárpótlása az öröm, hogy hasznos lehet.

Az emberiség barátja egyéb kárpótlásokban is részesülhetett, mert volt rá pénze, hogy két palotát is béreljen, egyiket a Rue Saint-Claude-ban, másikat a Rue Verte-ben. Az előbbiben lakott, az utóbbi az egyiptomi szertartásoknak volt a szentélye.

A baj akkor keletkezett, amikor belekeverték a nyaklánc-per botrányába. Pedig tökéletesen ártatlan volt, mert hiszen számos egyéb módja is kínálkozott, hogy Rohan herceg erszényét megcsapolja; nem szorult La Motte asszony segítségére. Mégis megesett rajta a hallatlan sérelem, hogy még a per folyamata alatt királyi rendelettel bezáratták a Bastille várbörtönébe.

Nagy riadalom támadt a hívők seregében. A Mestert, az emberiség jótevőjét bírói ítélet nélkül börtönbe csukatni! Tisztelői összeálltak, és a Mester érdekében a párizsi parlamenthez fordultak. A folyamodvány aláírói közt arisztokratáknak és tekintélyes politikusoknak a nevei is díszelegtek. Egyebek közt ilyen képet festettek a pártfogoltjukról:

„Cagliostro a máltai lovagrend egyik nagymesterének a fia. Titokban nevelték Mekkában és Medinában. Serdülő korától fogva folyton utazott, s az egyiptomi piramisokban beavatták őt a Kelet titkos tudományaiba. Érett férfi korában bejárta Európát mint orvos és próféta, akinek hatalma volt szellemek idézésére is. Mindenütt az emberiség barátjának a nevét érdemelte ki.”

Az épületes olvasmányt ki is nyomtatták és Cagliostro arcképével ékesítették fel.

Végre elérkezett az ítélethirdetés napja. Mint ismeretes, a főbűnös La Motte asszonyt örökös fogságra ítélték, azzal, hogy előbb korbácsolják meg és süssenek bélyeget a vállára. Cagliostrót felmentették.

Hallatlan erővel robbant ki az öröm és a lelkesedés. Ünnepélyeket rendeztek az ártatlan tiszteletére; egyes házakat kivilágítottak; sőt akadt néhány templom, ahol meghúzták a harangot. A Bastille-tól a Rue Saint-Claude-ig vezető útvonalakat ellepte a nép, s a börtönerőd kiszabadult rabja híveinek díszkíséretével vonult házáig. Éljen Cagliostro! Éljen az emberiség jótevője! - kiáltozta a tömeg. A palota kapuja előtt több száz főnyi csoport verődött össze, ezek hallani akarták az ünnepeltet és azt harsogták, hogy akár fegyverrel is meg fogják védeni a hatalom erőszakosságai ellen. A nap hőse kénytelen volt kilépni az erkélyre és lecsillapítani a megvadult rajongókat azzal az ígéretével, hogy legközelebb hosszabb beszédet fog intézni hozzájuk, most azonban menjenek békességgel haza.

Azonban az ígért nyilatkozatra nem volt már alkalma. Rendeletet kapott, hogy 24 óra alatt hagyja el Párizst. Kénytelen volt hát egyelőre átköltözni Passyba, azzal a további elhatározással, hogy elhagyja a hálátlan Franciaországot, és áthajózik Angliába. A hívek Passyba is utánaözönlöttek, és felváltva díszőrséget álltak a kapuja előtt.

Majd elkövetkezett a búcsúzás szomorú órája. A száműzetésbe induló házaspár Boulogne-ban szállt hajóra. A kikötőben még nagyobb arányban ismétlődött meg a párizsi tüntetés: a városból és a környékről ötezer ember sereglett össze a búcsúztatóra, ezek térdenállva kérték a szent férfiú áldását.

A római per folyamán lefoglalt iratai közt három levelet is találtak, ezeket távozása alkalmával írták neki tanítványai. Olyan eszeveszett rajongás bődül ki belőlük, hogy érdemes néhány sorukat idézni.

„Ó örökkévaló Mesterem, Isten után Ön az én boldogságom. Lehetséges volna, hogy Önt nem láthatom többé Párizsban? Fájdalmas ez, de alázatosan megnyugszom Isten és az ön akaratában… Beszéljek-e a fájdalomról, amelyet akkor éreztem, amikor a tenger elragadta tőlünk a Mesterek legjobbját és leghatalmasabbikát… Tollam nem képes leírni lelkem rezdüléseit, de szívem tele van legalázatosabb érzelmekkel ön iránt. Rendelkezzék a sorsomról, ne engedje, hogy sokáig epekedjek Ön után. Életem boldogságát kérem öntől, s alázattal leborulok lábai előtt.”

Londonból Cagliostro egy kiáltványt intézett a francia néphez. A főúri körök kegyeltje ebben az írásában egy merész pálfordulással a népjogok bajnokaként mutatkozik be. Egy érdekes jövendölés is foglaltatik benne, amely csakugyan be is vált. Megjósolta, hogy a Bastille-t le fogják rombolni és sétatér lesz a helyén.

*

Aki Cagliostro üstökösként felragyogó pályafutásáról olvas, alighanem így képzeli őt el: Magas, délceg, férfiszépség, aki nagy műveltségével, sziporkázó elmésségével meghódította a férfiakat és megjelenésének varázsával elszédítette a nőket.

Szó sincs róla.

Szép feje volt, az igaz. Ezt a Houdon-mintázta mellszobor is igazolja. Viszont Chodowiecki rézkarca egy alacsony, pókhasú, éppenséggel nem hódító külsejű férfit örökít meg. Külsejét, legrészletesebben a Berlinische Monatsschrift című folyóirat strassburgi levelezője írja le, a lap 1784. decemberi számában.

Eszerint a csodaember alacsony, kövér, rendkívül szélesvállú és szélesmellű; haja fekete, szemöldöke sűrű és ívelt. Tüzes fekete szeme állandóan ide-oda villog. Orra széles, szétnyíló ajkai vastagok, erős és kerek álla előreáll. Keze-lába finom és kicsi, arcszíne barnás, hangja telt és csengő.

Előadási módjáról ugyanennek a folyóiratnak 1790. októberi számában egy rendkívüli érdekes leírás olvasható. Bizonyos Ferber nevű úriember küldte be. Cagliostróval a mitaui szép napok alatt ismerkedett meg és volt alkalma alaposan megfigyelni.

„Amit beszélt, nem volt egyéb, mint bemagolt és folyton megismételt fecsegés. Tárgya mindig ugyanaz volt, mondanivalóin egy szót sem változtatott, úgyhogy aki egyszer hallotta, tudhatta, hogy másszor is ugyanazt fogja hallani. Még ahhoz sem értett, hogy valami kis módosítással vagy hozzáadással újszerűvé alakítsa a mondókáit. Mindig ugyanazt darálta le, amit már százszor elmondott. Otromba csalásain csak azok nem láttak keresztül, akik féltek irtóztató durvaságától és elvakult párthíveitől. Pártjának legtöbb tagja a szégyenlősök közül került ki, ezek amiatt tartottak ki mellette, mert restelltek tőle elszakadni.

Teljesen műveletlen ember volt, mindössze néhány könyvet olvasott, ezekből merítette az egész tudományát.”

*

A szép szivárvány íve lefelé kezdett hajlani. Itt is, ott is megfejtették az egyiptomi szertartások hieroglifáit és közönséges csalást olvastak ki belőlük. A Bastille volt foglyának személye már nem volt szent és sérthetetlen. A tanítványok serege megcsappant; némelyik kiábrándult híve támadóvá vedlett át. Ilyen szakadár volt Recke báróné, a mitaui igehirdetéskor a Mester legodaadóbb rajongója és pártfogója. Keservesen megbánta, hogy egykori feldúlt idegállapotában beugrott a szemfényvesztésnek. Hogy hibáját jóvátegye s másokat megóvjon hasonló tévedéstől, írt egy könyvet és ebben apróra szétszedte az Illés próféta küldöttjének csalási rendszerét. Példáját mások is követték, a gyalázkodó írások elterjedtek, s a Cagliostro-láz hevülete mindjobban alábbhagyott.

Új terület után kellett nézni. A Mester Rómára gondolt, ott még a lyoni anyapáholynak nem volt fiókja. Lorenza is egyre nyűgösködött, hogy szeretné a rokonait viszontlátni. Elutaztak hát Rómába.

Ennél nagyobb bolondot nem mívelhetett. A pápa városában, a katolikus főpapság szeme láttára akarta egyiptomi hókuszpókuszaival az embereket bolondítani.

Az inkvizíció eretnekség miatt vádat emelt ellene, 1789. november 27-én elfogatta és az Angyalvárba záratta.

A perben Giuseppe Balsamo szélhámos életének minden eseménye lepergett a bírák előtt. Nem tagadott, csak a galambok ügyében maradt meg amellett, hogy nem volt benne semmi csalás. Az ítélet szigorú volt: halál. Majd VI. Pius pápa kegyelemből életfogytiglani börtönre változtatta.

Lorenzát ugyancsak életfogytiglanra bezárták a vezeklők klastromába. Többet nem tudunk róla.

Utolsónak az a hír szivárgott ki az Angyalvár falai közül, hogy a fogoly meg akarta fojtani a gyóntatóját s annak a ruhájában akart megszökni. Ez azonban mendemondának bizonyult.

Később elszállították az Urbino melletti San Leone erődbe, és ott 1795. augusztus 26-án meghalt.

Három nagy kalandora volt a XVIII. századnak: Casanova, Saint-Germain gróf és Cagliostro. Emez volt a három közt a legalacsonyabb rendű, s neki volt a legnagyobb sikere.

Saint-Germain gróf

Saint-Germain gróf nem volt sarlatán. Nem csalt meg, nem károsított meg senkit. A XVIII. század kalandorai közt különleges hely illeti meg, mert alakjához két rejtély tapad: nem ismerték származásának titkát, s ez örökre homályban is maradt, - sosem tudták kideríteni, hogy gazdagságának mi volt a forrása.

A kalandorok grófi címét akkoriban nem vették komolyan. Mikor Casanovát az egyik rendőrségen kérdőre vonták, hogy milyen jogon viseli a „Seingalt lovag” nevet, arcátlanul ezt felelte: „Az alphabet jogán.”

Fiatalkoráról egyáltalán semmit sem lehetett megtudni. Csak az bizonyos, hogy elsőrangú nevelésben volt része. Rendkívül megnyerő, előkelő modorán kívül tudása és műveltsége tette kedvelté Európa fejedelmi udvaraiban, különösen Párizsban. Beszélt németül, franciául, angolul, oroszul és olaszul; művészien hegedült; jártas volt természetesen az alkímiában és egyéb titkos tudományokban, ami akkoriban a kalandorok egyik beléptijegye volt a nagyúri szalonokba.

A párizsi előkelő világ több tollforgató embere és asszonysága igyekezett megismerkedni az érdekes emberrel, s az ő emlékirataik és levelezéseik adataiból sikerült összeállítani a nagy kalandor párizsi életének adatait.

Itt 1757-ben tűnt fel. Pártfogója, a francia Belle-Isle marsall Bécsből hozta oda és bevezette az udvari körökbe. Ezt megelőző éveiről francia életírói semmit sem tudnak, ellenben az angol Andrew Lang róla írt tanulmányban ismerteti Horace Walpole 1745. december 9-ről kelt levelét. Eszerint Londonban letartóztattak kémkedés gyanúja miatt egy gróf Saint-Germain nevű öreg embert. Bevallotta, hogy ez nem a valódi neve, de minden további felvilágosítást megtagadott a származásáról. „Mondják - folytatja Walpole hogy talán olasz vagy spanyol; az is hírlik, hogy gazdag nőt vett feleségül Mexikóban, de az asszony kincseivel Konstantinápolyba szökött. Szépen énekel és csodálatosan hegedül. A walesi herceg is érdeklődött iránta. Miután semmi bizonyítékot sem találtak ellene, szabadon bocsátották.”

Íme a Saint-Germain halhatatlanságáról szóló legenda magva. Mint öreg embert fogják el Londonban és mint délceg férfi érkezik Párizsba. Még ha arra gondolunk is, hogy a találó adatok ellenére a londoni rejtélyes ember nem azonos a párizsi szalonok hősével, itt Párizsban is meglepő kijelentések hangzottak el: Az öreg Gergy grófné esküdött rá, hogy ötven évvel ezelőtt látta Velencében s akkor is éppen olyan volt, mint ma. Ugyanilyennek látta Rameau, a zeneszerző is 1710-ben.

Aki mindazt csak szófia beszédnek ítélte, megtántorodott hitében, ha magával Saint-Germain gróffal beszélt. Tökéletesen ismerte a francia történelmet, és a legapróbb részleteket is olyan élethíven mondta el, mintha az eseményeknél maga is ott lett volna. Híre futott hát, hogy valami titkos elixírje van és ezzel képes magát újra meg újra megfiatalítani.

Alkalmasint a mértékletesen élő férfiak sorába tartozott, akiknek arca sokáig üde marad, nem szántják fel a ráncok. Az ősz hajat eltakarja a fehér paróka, s ha kell, itt-ott segítenek a kendőző szerek.

Ő maga sohasem dicsekedett a csodaszereivel olyan otromba módon, mint Cagliostro. De nem is cáfolta meg a nekivadult híreket. Az emberi gyöngéket jól ismerő kalandor fensőbbségével vont vállat. „Higgyenek a buta párizsiak, amit akarnak” - mondta bizalmas körben.

Nagy műveltségével, páratlan társalgói készségével megnyerte a szíveket. Mindenütt szívesen látták. Az udvarnál otthonos volt; XV. Lajos király és Pompadour asszony szinte családias bizalmassággal bánt vele. Jellemző a bizalmas viszonyra egy beszélgetése a királlyal.

- Sire, - mondotta - aki az embereket becsülni akarja, ne legyen se gyóntatópap, se miniszter, se rendőrtiszt.

- Király se? - vetette közbe Lajos.

- Emlékszik, Felséged, a múltkori nagy ködre, amikor szinte csak négykézláb lehetett az utcán járni? Ekkora ködöt teremtenek a miniszterek a király körül, úgy hogy nem láthatja a valóságot, csak azt, amit a miniszterek elébe tárnak.

Volt egy nagy szenvedélye: szerette a drágaköveket. Ezeket gyűjtötte, mutogatta. Bár egyik ismerőse szerint „nagyszerű egyszerűséggel” öltözködött, mégis úgy jelent meg egy udvari bálon, hogy még a cipőcsatján is valódi gyémántok szikráztak. A pletyka persze szárnyai alá vette Saint-Germain drágaköveit, és kikotlotta azt a hírt, hogy a gróf alkimista módszerekkel maga csinálja őket. A kalandor szokása szerint engedte a híreket dagadni, nem szólt ellenük. A király egyszer próbára akarta tenni és mutatott neki egy nem egészen tiszta vizű gyémántot. „Ez így hatezer livre-t ér - mondta -, de ha a foltot ki lehetne venni belőle, megérne tízezret.” Saint-Germain elkérte a gyémántot és egyhavi haladékot kért a folttisztító műveletre. Egy hónap múlva visszahozta: a gyémánt tiszta fénnyel ragyogott. Lemérték: pontosan akkora volt, mint amikor átvette. „Ha ugyan ezt vette át” - kajánkodtak a rossz nyelvek.

Amennyiben kicserélte, ez még fontosabb adat a kalandor lélekrajzához, mintha vegyileg tisztította volna ki a foltot, ami különben nem is valószínű. Négyezer livre-t dobott ki a zsebéből, csak azért, hogy a királyt és az udvart egy trükkel elkápráztassa. Vetőmag volt ez a pénz, és utána aratott is. Nem pénzt, erre nem volt szüksége, hanem csodálatot, elismerést, megbecsülést. S a kalandor ezt szomjazta leginkább.

Pénzre nem volt szüksége - mondtam. Mikor egyszer Gleichen báró meglátogatta, csak elámult azon, ami elébe tárult. Mintha Aladdin lámpájával világított volna rá Saint-Germain kincseire - írta. Drágakövek halmaza s egy különösen szép, óriási opál. Elsőrendű képek a falakon, köztük egy ritka műbecsű Murillo. Pompa, gazdagság. S a nagy vagyon eredetét sűrű homály fedte, akárcsak az udvar kedvencének a származását.

A gyémántkirály tündöklése Párizsban csak néhány esztendeig tartott. Azután megtörtént a baj. Beleártotta magát a politikába, és bármilyen ügyesen csúszkált is a szalonok parkettáján, a politikáén elvágódott. Egyszerre csak feltűnt Hollandiában, és mint titkos diplomáciai ügynök, egy fontos ügyben tapogatózni kezdett. Az ottani francia nagykövet ezt megneszelte, és méltatlankodó levelet írt Párizsba Choiseul külügyminiszternek, hogy miféle titkos ügynököket küldenek ide az ő háta mögött. A miniszter felolvasta a követ levelét az államtanácsban, szörnyen fel volt háborodva, a király azonban „szemét lesütve hallgatott”. Magyarán mondva: lapított. Vagyis Pompadour asszonnyal ők ketten főzték ki a tervet, hogy Saint-Germaint titokban kiküldik Hollandiába, ellenőrzendő Choiseul-ék lépéseit. Nyilván nem bíztak a tulajdon minisztereikben, s valami egyéb tervük volt.

Elég az hozzá, Choiseul megkereséssel fordult Hollandia kormányához, hogy Saint-Germain grófot, mint csalót, fogassa el és bilincsbe verve kísértesse Franciaországba. A bölcs hollandusok sehogyan sem akartak ebbe a gyanús illatú falatba beleharapni. Azt eszelték ki, hogy besúgták a dolgot Saint-Germainnek, és módot adtak neki, hogy átszökjék Angliába. Így azután a kecske sem lakott jól, és a káposzta sem maradt a nyakukon.

Londonban a szökevényt nagy hűhóval fogadták. A lapok cikkeket írtak róla, s különösen az életelixírről tálaltak fel szenzációs híreket az olvasóknak. Mégsem volt itt sokáig maradása. A kalandvágy űzte-e tovább? Nem tudni. A következő hír Szentpétervárról jött felőle; ott részt vett a palotaforradalomban. Majd orosz barátaitól is megvált, egy darabig Berlinben élt, ezután Ansbachban lett az uralkodó herceg kegyence.

Életének utolsó éveiről az adatok ismét homályba vesznek. Csak nagyjában tudni annyit, hogy Károly hesseni uralkodó gróf (Landgraf) udvarában telepedett meg. Ez is bolondja volt az alkímiának, s együtt keresgélték a bölcsek kövét. Az életelexírről nem esett többé szó. Nem is eshetett, mert Saint-Germain gróf viszontagságos életét Eckernfördében 1780 körül befejezte.

Azóta is sokan törték a fejüket, hogy a különös ember talányát megfejtsék. Kalandor volt, de nem mindennapi. Elszédítette a környezetét, de nem azért, hogy a pénzüket elszedje; volt neki magának is bőven. Társadalmi szereplés volt a célja, szalonoknak akart a csillaga lenni. Mintha ez a társadalmi rang származásánál fogva megillette volna, de valamely gátló ok miatt jogos igényével nem állhatott volna elő…

Ezen a nyomon indultak el a talányfejtők. Már életében is feltűnt, hogy a király és Pompadour asszony milyen bizalmas viszonyban volt vele. Igaz, sok kalandor megfordult a versailles-i udvarban, de ennyire közel egyet sem engedtek magukhoz. A király tehát ismerhette Saint-Germain származásának titkát.

A magam véleménye az, hogy egész bizonyosan ismerte. Lehetetlen, hogy a szemfüles párizsi rendőrség ne fürkészte volna ki. Tudjuk például, milyen alaposan ellenőrizte az udvari uraságok éjjeli kiruccanásait. Bajosan képzelhető, hogy éppen az udvar egyik legfeltűnőbb alakja siklott volna ki a hálóból. A rendőrség könnyűszerrel figyelhette meg minden lépését, levelezését, összeköttetéseit.

Ám, ha voltak róla jelentések, hová lettek? Állítólag III. Napóleon idejében még megvoltak. A császárt, aki félig-meddig maga is kalandor volt, érdekelte Saint-Germain személye, összeszedte a rávonatkozó iratokat és letétette a rendőrfőnökség irattárába. Jött azonban a porosz-francia háború, a császárság bukása, Párizs ostroma, s a felgyújtott épületek közt leégett a rendőrfőnökség is.

Mintha a sors is segített volna a titok szövedékét még sűrűbbé szőni. Saint-Germain halála előtt iratait Károly grófra bízta, ez azonban valamennyit megsemmisítette.

Az utolsó nyomra Londonban kellett volna akadni. Ha a Walpole levelében említett öreg embert kémkedés miatt fogták el, bizonyosan jegyzőkönyvet vettek fel a kihallgatásról és a rendőrség is utána járt a személyi adatainak. Ezekből sok minden kiderült volna, egyebek közt az is, hogy csakugyan „öreg ember” volt-e, amint Walpole írja. (The other day they seized an old mán who goes by the name of Count Saint-Germain.) Lehet, hogy a 26 éves Walpole szemében az érett férfi már „öreg ember” volt. Ebben az esetben a halhatatlanság máza ugyan letöredezett volna a kalandor alakjáról, de a kíváncsi életrajzi tudomány többet tudott volna meg róla. Andrew Lang, aki a levelet Walpole írásaiból kiásta, rászánta a fáradságot és felkutatta London minden irattárát, ahol csak valami nyomra remélt akadni. Nem talált semmit.

A titok tehát elbújt a kutatók szeme elől. Már csak találgatni lehetett. A leginkább épkézláb talányfejtés a következő:

Saint-Germain bölcsőjét Spanyolországban kell keresni. A koronát egy gyámoltalan király viselte, II. Károly. Egyéb tökéletlenségei közt azt is hibájául rótták fel, hogy nem elegendő buzgalommal gondoskodott a dinasztia fennmaradásáról. Mindkét házassága meddő maradt. Érthető, ha Mária királyné, a második feleség fázott a hideg férj mellett a madridi udvarban. Bizalmas embere volt Adanero gazdag bankár, utóbb pénzügyminiszter. Őnála talált menedéket a környező hideg elől, s ennek a felmelegedésnek lett volna következménye a későbbi Saint-Germain gróf.

A sejtést több adat támogatja. A memoár-írók kiemelték, hogy XV. Lajos szinte családias bizalmassággal bánt vele. A spanyol trónra II. Károly után Bourbon-ivadék került, s így Lajos király csakugyan tanúsíthatott némi atyafiságos jóindulatot a fiú iránt, aki bár még törvénytelen alapon sem volt rokona, de ott született valahol a trón körül. Ha nem is a fényében, legalább az árnyékában.

Előkelő modora, nagy műveltsége arra vallott, hogy jó helyről származott és jó helyen nevelték. Gazdagsága a bankár apára utal, a drágakövek pedig a spanyol királyok kincses kamráiból kerülhettek elő.

Egy másik elmélettel egy Cooper-Oakley nevű hölgy lepte meg a világot. Úgy látszik, a hölgyek szeretik a titkok fátylait bontogatni, talán a toalett-titkokhoz kapcsolódó gondolattársítás révén. Az angol írónő onnan indult ki, hogy Saint-Germain az ansbachi udvarban elhagyta eddigi nevét és - nem tudni mi okból -, mint Tzarogy gróf szerepelt. A furcsa név nem úgy fest, mintha valódi volna. Lerí róla a csináltság. De hát hogyan lehetne a titkához hozzáférni? Egyszerűen az anagrammakészítés útmutatásával. Szedjük szét a betűket és rakjuk össze eredeti értelmük szerint, ez jön ki belőlük: Ragotzy. Vagyis Rákóczi.

Mrs. Cooper-Oakley ezen a nyomon indult el és odáig jutott, hogy Saint-Germain gróf minden valószínűség szerint II. Rákóczi Ferencnek a törvénytelen fia volt. Sejtését bizonyossággá akarta érlelni és Magyarországra jött, hogy itt levéltári kutatásokat végezzen.

De munkáját nem fejezhette be, noha állandó lakosává lett a magyar földnek.

Kinn nyugszik a farkasréti temetőben.

Orffyré örökmozgója

Johann Elias Bessler, a regényesen hangzó Orffyré név aranyfüstjével akkor futtatta be magát, amikor szélhámosságai segítségével tisztes polgári jólétet biztosított magának. Eleinte a kalandvágy és a rendszeres munkától való irtózás hajszolta keresztül-kasul Németországon. Kicsapták egy kolostorból, megszökött a katonaságtól - végre többi, XVIII. századbeli kalandortársához hasonlóan, ő is megállapította, hogy az emberek jelentékeny része bizonyos tekintetben hasonlít a birkához: épp olyan együgyű és épp olyan türelemmel engedi, hogy a gyapját lenyírják, akár többször is.

Mint kuruzsló orvos kezdte járni a vásárokat, s az akkori orvostudományból kiábrándult betegek szépen megfizették a vajákos szereit. Annaberg városában arra vállalkozott, hogy meggyógyítja a polgármester beteg leányát. Valami különös véletlen vehette a pártfogásába, mert a leány meggyógyult. Ellenben egy másik betegségbe esett: beleszeretett a megmentőjébe. Feleségül is ment hozzá. Most már nem kellett országszerte csavarognia, az asszony pénzt is hozott a házhoz, és hozzáláthatott, hogy régóta dédelgetett tervét megvalósítsa.

A mechanika volt a tulajdonképpeni álma. Értett is hozzá; órákat javítgatott, apró gépeket szerkesztett. De ezeknél többre sarkallta a minduntalan visszatérő ábránd: az örök mozgó.

Hosszas kísérletezések után meg is szerkesztette a perpetuum mobile modelljét, s ezt kiállította Merseburg városában.

Annyit tudunk róla, hogy körülbelül 3½ méter átmérőjű volt, magamagától járt és tíz kilogrammos súlyokat bírt felemelni.

A szenzáció nagy volt. Távoli vidékről is Merseburgba csődültek a kíváncsiak, csodálni a csodagépet. Orffyré eleinte ingyen mutogatta a masináját, de utóbb perselyt állított az ajtó elé, abba kellett a látogatóknak alamizsnát hullatni a szegények számára. Állítólag ő maga is meg-megdézsmálta a perselyt, azzal a belső indokolással, hogy élete során ő is sokszor a szegénység állapotában volt.

Egy előkelőségekből alakult bizottság megtekintette a gépet és kedvező bizonyítványt adott a mesternek. Viszont akadtak kételkedők. Némelyek azzal gyanúsították, hogy egy nyársforgató embert vagy gyereket bújtatott el a gép kerekei, emeltyűi és egyéb bonyolult szerkezeti alkatrészei mögé.

Mások azt követelték: esküdjék meg, mint jó keresztény, hogy nem ördögi varázslat segítségével szerkesztette meg a gépét.

Közbelépett a helybeli adóhivatal is; nem avégett, hogy véleményt nyilvánítson, hanem hogy napi hat pfennig adót vessen ki a népszerű látványosságra.

Ezen Orffyré éktelenül felháborodott és azzal fenyegetőzött, hogy inkább szétzúzza a gépet.

Nem került rá a sor, mert 1717-ben Károly hessen-kasseli uralkodó herceg meghívta az udvarába. Ez lelkes híve volt a mechanika tudományának, s Orffyré valóban értett is hozzá, amiért a herceg nagyon megkedvelte és kitüntette. Az itt szerkesztett örökmozgó nevezetes próbájára nyomban rátérek, de előbb még meg kell emlékeznem a merseburgi szép napok utóhangjáról.

Közben Orffyré volt cselédlánya kikotyogta, hogy az örökmozgót hajtó erő nem a gépben működött, hanem a szomszéd szobában. Azt nem tudta megmondani és nem is derült ki soha, hogy ez milyen szerkezet volt, s miféle fortéllyal sikerült a nagy géppel összekapcsolni. Csak arról számol be, hogy a kis gép kezelése rendkívül fáradságos volt, mert éjjel-nappal egyhuzamban kellett járatni. Rajta kívül gazdájának a felesége és testvérbátyja is segédkezett, valamint még egy-két beavatott bizalmi embere. A bátyja utóbb belátta, hogy csalást követ el; megundorodott tőle és elszökött Amerikába, miután a szükséges pénzt az öccse pénztárából kilopta.

Ezúttal az emberek ostobaságát tapasztalatból jól ismerő kalandor maga is szörnyű butaságot követett el. Beavatott a titkába egy kis cselédlányt, pedig tudhatta, hogy van még egy örökmozgó, amely évezredek óta szüntelenül működik: az asszonyi nyelv. Azt hitte, hogy a leányéra féket tud majd vetni az a rettenetes eskü, amelyet a titoktartás biztosítására kivett tőle. Az esküt írásba is foglalta és a lánnyal aláíratta. Ez volt a kivonatos szövege:

„Én, Mauersberger Anna Rosina, ahogyan itt állok, esküszöm a mindentudó Istenre és a Szentháromságra, hogy mostantól fogva egészen halálom órájáig gazdám, Orffyré János Illés cselekedeteiről és titkairól soha senkinek sem szóval, sem írásban semmit el nem árulok, hanem mindazt, amit láttam és hallottam, örökké magamban tartom. Ha pedig ezt mégis megtenném s általában olyasmit cselekednék, ami neki vagy az ő jó hírének bármiként ártalmára lenne, úgy legyek átkozott, vettessem örök kárhozatra és mint elveszett lélek, soha az égi kegyelemre ne számíthassak. Ámen.”

Világért sem akarom a női eskük értékét lebecsülni, de számot kell mégis adnom róla, hogy Rosina - amint említettem - az örök kárhozatot is vállalta annak ellenében, hogy még itt a földön kipletykázhassa magát.

Vajon Károly herceg ismerte a Merseburg felől szállongó gonosz híreket? Lehet, hogy igen. De Orffyré egy hatalmas bizonyítékkal bírta őket ellensúlyozni.

Ugyanis a weissensteini várkastélyban megtörtént a döntő próba. Orffyré megnagyobbított és tökéletesített gépét elhelyezték a hercegnek és minisztereinek ellenőrzése mellett egy teremben; az ablakokat és az ajtókat bezárták, és lepecsételték, az ajtó elé pedig őröket állítottak.

Nyolc hét múlva a herceg saját kezűleg leszedte a pecséteket és kíséretével bevonult a terembe. A gép éppúgy forgott, zörgőtt, zakatolt és emelgette a súlyokat, mint amikor nyolc hét előtt rázárták az ajtót.

Mindezekről a herceg 1718. május 27-i kelettel hivatalos bizonylatot állíttatott ki Orffyré számára. Csupán azt kifogásolta a csodálatos gépezetben, hogy nem csinál egyebet, mint egyre csak forog, forog és súlyokat emelget. Egyéb, hasznos munkát nem bírna végezni? Orffyré azt felelte, hogy igen, de ehhez két dolog szükséges: idő és pénz.

A herceg ekkor egy házat és kis birtokot ajándékozott neki a környéken, azzal, hogy lásson hát a munkához. De ismétlődött La Fontaine meséje, amely szerint a sarlatán azon az alapon vállalkozott rá, hogy megtanítja a herceg szamarát beszélni, mert majd csak történik valami: vagy a szamár hal meg, vagy a herceg.

Ezúttal a herceg halt meg, és nem kellett előállni azzal a mesével, hogy elromlott a gép.

Orffyré, hogy a tekintélyét mégis fenntartsa, tudományos értekezéseket írogatott az örök mozgóról, rajzokat is mellékelt az egyikhez és hozzátette, hogy „mélyen szántó elme ezek alapján maga is képes lesz az örök mozgó megszerkesztésére.”

A rajzok ma is megvannak a casseli könyvtárban, de természetesen a legmélyebben szántó mechanikus elmék sem tudtak velük boldogulni.

Orffyré 1745. november 30-án meghalt.

Egy rejtélyes ember rejtélyes kincse

Mit érezhetett az átlagos olvasó egykor, amikor a fülébe dobolták, hogy ez vagy az a milliárdos ennyi meg ennyi milliárdoknak a boldog tulajdonosa? Szürke közönnyel siklott el a híren? Vagy sárga irigység lepte meg? Avagy a felháborodás piros vérhulláma öntötte el, amiért ekkora vagyont egyetlen ember szorongat a markában? Érezhetett akármit, csupán a képzelete gyulladt fel nehezen. Vállalat, részvénycsomag, ingatlan, bankbetét: csupa száraz adat, nincs a regényesség zománcával befuttatva.

Milyen másképpen izgatja a képzeletet az arany sápadt fénye, az ezüst fehér csilláma, drágakövek szivárványos szikrázása! Az, amit úgy hívnak: kincs. Ettől lobban lángra a képzeletek parazsa; ez táplálja és éleszti a tüzét.

Az a kincs, amelyről most szólni fogok, nem volt sem elásva, sem elfalazva, sőt nagyon is a világ szeme előtt csillogott-villogott, mégis rejtély tapad a történetéhez. Gazdáját, aki összegyűjtötte, ugyancsak a rejtélyesség köde veszi körül, pedig életének utolsó két évtizedét a legnagyobb nyilvánosság előtt élte le, Velencében, a dogepalota tőszomszédságában.

Kincsszerző éveiről csak annyit tudunk, amennyit ő maga mesélt el, ez pedig veszedelmesen hasonlít a meséhez.

1654. február 10-én Korfu város közjegyzője előtt megjelent Jean Thiery ottani lakos és írásba foglaltatta végrendeletét.

A végrendelet - kissé szokatlan módon - mindenekelőtt beszámol a végrendelkező személyi viszonyairól. Hol és mikor született? Ki volt apja, anyja? Hogy hívták testvéreit és egyéb atyafiát. Azután elmondja életének történetét. Franciaországban született, ott élt 14 éves koráig, ekkor a kalandvágy világgá kergette és a szülői házból megszökött. Rokonságának azóta sem adott hírt magáról. Itáliába került és pincérgyerek lett egy bresciai szállodában. Itt megismerkedett egy Tibaldy Atanáz nevű görög kereskedővel. A görögnek megtetszett a fiú, magához vette s ezentúl Jean Thiery hű kísérője lett új gazdájának tengeri útjain.

Egyszerű, polgári sors idáig.

Most kezdődik a kaland.

Egyik tengeri útjukon rettenetes vihar támadt rájuk és a hajó mindenestül elsüllyedt. Csak ketten vergődtek partra: a görög és szolgája. A szerencsésen megúszott katasztrófa szorosabban kapcsolta őket egymáshoz: a fiú titkárrá, bizalmassá, baráttá lépett elő. Még pedig egyetlen baráttá, mert az öreg Tibaldynak nem volt senkije a világon. A barátság pecsétje egy végrendelet volt, ebben a dúsgazdag kereskedő minden vagyonát Jean Thieryre hagyta.

Most egy húszesztendős hézag következett. Mit csinált ez idő alatt a pincérgyerekből lett hajótulajdonos? Vajon békés kereskedéssel szaporította a vagyonát? Vagy az lenne igaz, amit utóbb beszéltek róla, hogy kalózként járta a tengereket és úgy szerezte a kincseit. Csakugyan, az óriási vagyon legfontosabb része mögött a fekete lobogó árnyát látjuk felsötétleni.

Hetvenöt éves volt a vén kalóz, amikor a korfui közjegyző előtt végrendelkezett. Élete történetének felvázolása után kijelentette, hogy immár visszavonul az üzletektől és elköltözik Velencébe, ott akarja hátralevő napjait a szegények istápolásával eltölteni. Örököseivé a franciaországi Champagne-ban lakó édestestvéreit, illetve azok leszármazóit nevezte ki. Tett néhány kegyes hagyományt is, továbbá hatezer szentmisét rendelt a lelke üdvösségéért.

A tengeri levegő jót tehetett az öregúrnak, mert hátralevő napjai még 22 esztendőre terjedtek, 1676-ban, 97 éves korában halt meg.

A vagyon leltározását Velence főtisztviselői végezték, amint a leltár mondja: a legnagyobb gondossággal és a formák szigorú megtartásával. Tekintettel a franciaországi örökösökre, a hagyaték tárgyait francia pénzben értékelték. Bajos lenne kiszámítani, hogy ez a francia pénz, a livre tournois, mekkora vásárló erőt jelentene manapság, annyi mindenféle tényezőt kellene összehangolni.

Hadd végezzek előbb apró-cseprő háztartási limlommal. Íme:

Tizenkét ágy különféle szövetekkel kárpitozva. Százegy egyéb drága bútor. Negyvenegy nagy és kis tükör.

Ezek a számok még így is meglepően hangzanak, hát még ha elgondoljuk, hogy nem rekamiékról és kombinált bútorokról volt szó, hanem oszlopos és mennyezetes ágyakról, hatalmas faragott szekrényekről, remekbe készült velencei tükrökről, nehéz selymekről és brokátokról. Leltári értékük 400 000 livre.

Külön szenvedélye lehetett az öregúrnak az ezüstvázák gyűjtése. Ezek két nagy ládát töltöttek meg; mindegyikük két mázsát nyomott. Érték: 40 000 livre.

Minderre a nagyúri pompára temérdek karos gyertyatartóról sugárzott a kellő világítás. Hat láda telt meg velük, egyenként három mázsa súlyban. A tizennyolc mázsányi ezüst értéke: 180 000 livre.

Különös módon istápolhatta Jean Thiery a velencei szegényeket, ha ehhez egyebek közt tizenhét mennyezetes ágyra és negyvenegy tükörre volt szüksége! S hát miféle szerény hajlék volt az, ahol életének utolsó napjait eltengette? A leltár arról is megemlékezik.

Három egybeépített ház a dogepalota tőszomszédságában, értékük 1 800 000 livre.

A leltár egyre káprázatosabb lesz.

Egy négy láb magas és ugyanolyan széles láda telve aranyrudakkal. Hat hordó, színültig telve aranyporral. A leltár mellé még egy jegyzék volt csatolva, ennek az adataiból kivehetőleg az aranykincs értéke 70 millió körül lehetett.

Némi költőpénzt is tartogatott az öregúr, aligha a szegények istápolására. Találtak nála 80 000 ezüst dukátot és 50 000 Lajos-aranyat. Volt még több készpénze is, de 800 000 tallért kiadott kamatra a velencei köztársaságnak.

Akadt még két zacskó is: amikor kibontották, csupa merő drágakő omlott ki belőlük. Érték: három millió.

Most következik a hagyatéknak az a része, amely az egész Thiery-ügyet rejtélyessé avatja. A leltár szárazon csak ennyit mond róla:

„Három új hajó, megrakva értékes áruval. Ezek Jean Thiery halála után érkeztek. Becsértékük 40 589 000 livre.”

Itt meg kell állapodnunk. Az öreg nábob halála után még három hajó köt ki Velencében és rakományukat pontosan az ezresekig menő részletességgel veszik számba. De hiszen ő akkor nemcsak a szegényeket istápolta, hanem folytatta az üzletét halála napjáig.

Mi lehetett ez az üzlet?

A jelek arra mutatnak, hogy Jean Thiery hajói mint kalózok cirkáltak a tengereken. Persze, más a kalóz és más a tengeri rabló. Emezek közönséges vízi haramiák voltak, kifosztottak minden útjukba vetődő hajót és legyilkolták az utasait. A kalóz csupán az ellenséges államok hajóira vadászott, mégpedig a saját kormányának a hivatalos engedélyével. A pénzt akárhányszor rangbeli uraságok adták a vállalkozáshoz, s ennek fejében megkapták a zsákmány megfelelő részét, mint a befektetett tőke után járó tisztes polgári hasznot.

Az öreg pátriárka koránál fogva már nem igen foglalkozhatott rendes tengeri kereskedéssel, tehát csakis arra lehet gondolni, hogy pénzével Velence szegényei helyett Velence kalózait istápolta. Ezek azután a kaland végeztével hűségesen be akartak számolni a zsákmánnyal, nem tudván, hogy időközben megbízójuk elhajózott a mennyei vizekre.

Így már fény derülne arra, hogy miféle hajórakomány lehetett az, amelyet a leltár harminchatszor annyira becsült, mint az aranyrudakkal bélelt ládát!

Ennyit a rejtélyes kincsek rejtélyes gazdájáról.

Most kezdődik az örökség rejtélye.

A mesés hagyatéknak híre futott Franciaországban. Azaz hogy nem futott, csak cammogott, mert tíz év is beletelt, amíg a Thiery-család füléhez elérkezett. Nosza előrajzottak a lefolyt század alatt sok száz főre szaporodott Thiery-ek s annyi keresztlevelet, halotti bizonyítványt, leszármazási táblázatot és egyéb okiratot lobogtattak, hogy akár egy kalózhajót el lehetett volna a szelükkel hajtani.

A francia kormány is beavatkozott, mert egy külföldön elhalt francia polgár hagyatékáról volt szó. Kiküldött egy külön bíróságot, hogy vizsgálja meg az igények jogosságát. A vizsgálat persze évtizedekig húzódott el, mert a Thiery-ek úgy szaporodtak, mint az egerek. 1790-ben a francia hivatalos lap, a Moniteur, már kétezer Thiery-igénylőről számol be! Egér helyett inkább patkányt kellett volna mondanom, mert a temérdek örökös úgy összekuszálta az ügyet, hogy valóságos jogi patkánykirály lett belőle. Hol elővették, hol pihentették; de a sok pihentetés nem tett jót neki, mert közben kitört a forradalom, és a hatóságoknak egyéb dolga akadt, mint a Thiery-ék patkányfészkében kotorászni.

Következett a direktórium, majd Napóleon hadai dübörögtek végig Európán - végre a restauráció alatt az örökösök lélegzethez jutottak. „Egyesülésben az erő” - gondolták, valamennyien összeálltak és közösen indultak rohamra, ezúttal az osztrák császár, mint Velence szuverénje ellen. Hogy a dolgot egyszerűsítsék, egyelőre csak a 800 000 tallért követelték, amely összegnek időközben a kamatok kamatjaival huszonhét millió frankra kellett szaporodnia. Miután a pénzt Jean Thiery a velencei köztársaságnak adta kölcsön, visszafizetésre Ausztria, mint a köztársaság jogutódja köteles.

A francia kormány támogatta az igénylőket, s így az osztrák kormány kénytelen volt az ügyre komolyan ráfeküdni. Ráfeküdt és agyon is nyomta. Temérdek kutatás, nyomozás és illő bürokratikus huzavona után végre kijelentette, hogy legőszintébb sajnálatára Velencében nemcsak a 800 000 tallérnak nincsen nyoma, de még annak a banknak sem, ahová annak idején Jean Thiery a pénzt befizette. Ami a többi vagyont illeti, nem találtatott sem egy dekányi arany, sem egy árva székláb, házaknak nyoma sincs; hajókról pedig még a hagyomány sem emlékezik meg.

Az örökösök számára nem maradt egyéb probléma, mint hogy azon törjék a fejüket, hová lett az Ezeregyéjszaka kincse. Akár abban is megnyugodhattak, hogy a pénzt elvitte Bonaparte, amikor Velencét megszállta; a többit elhordták a katonái, vagy megőrzés céljából magukhoz vették a szomszédok, ezektől pedig ellopták gonosz emberek.

Ez a Thiery-kincs története.

Rejtélyes ember rejtélyes módon szerezte, és rejtélyes módon tűnt el a semmiségbe.

Titkos társaságok

A HEGYEK VÉNJE

A harmadik keresztes háborúnak egyik nevezetes alakja volt Montferrati Konrád, a görög császár sógora, a jeruzsálemi trón jelöltje, hatalmas lombardiai főúr.

Környezetében volt két megkeresztelt szaracén, folyton imádkozó, ájtatos új-keresztény. Egy napon a jámbor férfiak tőrt rántottak elő a kámzsájuk alól, megrohanták a vezért és ledöfték.

Utána nyugodtan engedték magukat bilincsbe verni és büszkén jelentették ki, hogy ők nem keresztény zarándokok, hanem igazhitű mohamedánok. Csak színből vették fel a keresztséget, hogy Konrád vezér közelébe férkőzhessenek és végrehajthassák a Hegyek Vénje parancsát. És jajszó nélkül szenvedték el a legkegyetlenebb kínhalált.

Ki volt ez a Hegyek Vénje?

Egy Hasszán Szabba nevű mohamedán eretnek fellázadt a hatalmon levő hivatalos egyház ellen. Végigprédikálta Arábiát és Perzsiát, a fanatikus hívőknek egész seregei csatlakoztak hozzá s az 1090. évben elözönlöttek egy hegyes-völgyes területet a Kaspi-tengertől délre, a mai Kazvin közelében. A kezdeti harc azonban elfajzott és megalapították az asszaszinok, vagyis orgyilkosok szövetségét, amelytől rettegett egész Nyugat-Ázsia.

Hasszán Szabba volt a szövetség feje. Visszavonultan élt Alamut (Sasfészek) sziklavárában, de onnan szemmel tarthatta az egész környező világot. Hívei úgy tudták, hogy prófétai távolbalátó képessége van - voltaképpen titkos galambpostát tartott s hamarább tudott meg mindent a lomha szárnyon érkező hivatalos híreknél.

Ő volt a Hegyek Vénje, aki hatalmának tudatában még a kairói kalifával is szembe mert szállni; megtagadta az engedelmességet és függetlenítette magát. S ezt a hatalmat nem fegyveres hadseregnek köszönhette. Volt ugyan fegyvere, de csak az aprajából: egy tőr.

Ezzel a ruhájuk alá rejtett tőrrel közelítették meg titkos küldöttei az áldozatot. A gyilkos szerszám elől nem volt menekvés. Ha egyikük rajtavesztett a merényleten, helyébe lépett a következő. Volt úgy, hogy tizenegy orgyilkost fogtak el és végeztek ki, - a tizenkettediknek a tőre mégis célba talált. Semmiféle fejedelem vagy nagyúr élete sem volt biztonságban, ha vétett a Hegyek Vénje ellen.

Montferrati Konrád tömegestül végeztetett ki mohamedán hadifoglyokat. Ezzel magára haragította a Hegyek Vénjét, s 1192-ben a jeruzsálemi trón ábrándképe szétfoszlott két orgyilkos tőr villanásában.

Egyik arab kalifa megelégelte a Hegyek Vénjének rémuralmát és hadat gyűjtött, hogy kipörkölje a sasfészekből. Repültek a postagalambok Alamut várába, s amikor a kalifa egy reggel felébredt, vánkosa alatt egy tőrt talált. Mellette Hasszán sajátkezűleg irt cédulája:

„Amit most a fejed alatt találtál, a szívedbe is megkaphatod.”

Többé nem esett szó hadikészületről.

Hasszán egyik utóda meghívta Henriket, Champagne grófját, a keresztesek egyik vezérét, valami függő kérdés barátságos megbeszélésére. (A Hegyek Vérijének hatalma örökletes volt. Az egymást követő, ugyanazon néven emlegetett főnökök uralma több mint másfél századig tartott.)

A barátságos beszélgetés közben a házigazda egyszerre a tenyerébe tapsolt, mire előlépett két ember és se szó, se beszéd: szívenszúrta magát. Holtan estek az elborzadt vendég lába elé.

A kérdés nem függött többé.

Hasonló mutatványban volt részük a kairói kalifa követeinek is, akik meghódolásra szólították fel az engedetlen főnököt. Ez, mielőtt nyilatkozhatott volna, előszólított környezetéből egy embert és ráparancsolt:

- Szúrd le magad!

Az ember habozás nélkül beledöfte tőrét a szívébe.

- Te másik! Ugorj le a toronyból!

Semmi tétovázás, levetette magát a sok ölnyi mélységbe.

S most már felcsattant a válasz:

- Mondjátok meg uratoknak, hogy hetvenezer hívem van, mind ilyen vakon engedelmeskedik. Ez a válaszom.

(Túlzás volt, a történetírók az asszaszinokat mindössze 40 ezer főre becsülték.)

A vak engedelmességnek ilyen fokára a történelem nem ismer példát. A leglángolóbb fanatizmus sem lelkesítette egyébre a megszállottjait, mint hogy áldozzák fel bár az életüket, de csak a nagy ügy érdekében. Ilyen céltalan halálbarohanást akármekkora rajongással sem lehet megmagyarázni. Sok mendemonda keringett erről; talán megközelíti a valóságot Marco Polo tudósítása (szavait kissé a mai olvasó igényéhez igazítva):

Egy csodálatosan szép völgybe csakis egyetlen kapun lehetett bejutni, kulcsát a Hegyek Vénjének legbensőbb emberei őrizték. Maga a völgy valóságos paradicsomkert volt: narancsligetek, datolyapálmafák, egyéb délszaki gyümölcsök terhétől roskadozó fák erdeje, fűszeres illatú virágok, a kertészet minden csodája. Közepén kis palota, a keleti ízlés remekeivel: arany, ezüst, gyöngyház, elefántcsont, selymek és bársonyok, süppedő szőnyegek, dagadó kerevetek…

Az orgyilkos-jelöltet bódítószerrel elaltatták, bevitték a gyönyörök kertjébe, s amikor ott felébredt, szebbnél szebb lányok mosolyogtak föléje. A mohamedán vakhitben nevelt fiatalembernek semmi kétsége sem volt, hogy ő most a másvilági paradicsomkertben van, s a lányok ama bizonyos hurik, akiket Mohamed próféta az igazhívők számára rendelt a túlvilági élet végtelenségéig.

Ezúttal a jelölt csak néhány napig maradt ott, de ezek a szakadatlan mámor napjai voltak: lakoma, bor, dal, tánc és szerelem. Azután megint altatót csempésztek az italába és visszavitték, ahonnan hozták. Ébredéskor a hurik helyett szakállas papok mosolya fogadta, ezek felvilágosították, hogy ő valósággal a paradicsomban járt, - a Hegyek Urának varázsereje vitte végbe a csodát a próféta engedélyével. Ha az ízelítőül kapott gyönyöröket az örökkévalóságig akarja élvezni, vakon kell teljesíteni az ő parancsait. S akkor a halál ennek az égi boldogságnak lesz a kapuja. A jelölt mindent elhitt, - a hurik csókja még az ajkán égett…

Azontúl a halál éppenséggel kívánatos lett előtte, várva várt jutalom hűségéért a Hegyek Urához.

Az asszaszinok rémuralma az 1256-ik évig tartott. Jött a mongol áradat, elsöpörte az egész orgyilkos társaságot, s magának a Hegyek Vénjének is alkalmat adtak, hogy a halál kapuján át bejuthasson az időtlen gyönyörök kertjébe.

A FEHME. A TITKOS VÉSZTÖRVÉNYSZÉK

Körülbelül ugyanakkor, amikor a mongolok a Hegyek utolsó urát elküldték a próféta kebelébe, a német Westfáliában híre kelt egy titkos bíróságnak. A Fehme néven ismert vésztörvényszék körül a hátborzongató hírek egész raja keringett; ilyen volt a „Mária csókja” nevezetű mendemonda.

Akit a Fehme elítélt - így suttogta a hír - levezették egy földalatti helyiségbe, s ott meg kellett csókolnia Szűz Mária szobrát. Egy szoborszerű, hengerded alkotmány volt ez, vasból, két ajtószárnyra nyílt. Egy gombnyomásra a szárnyak szétnyíltak s az elítélt előtt feltárult a szobor belseje; hegyes szegekkel és éles tőrökkel kibélelt üreg. Második gombnyomásra egy gépezet betolta az embert az üregbe, az ajtók rácsapódtak, a szögek és tőrök befúródtak szemébe, szívébe, testének egyéb részeibe. Azután megnyílt alatta egy csapóajtó, a test tovább csúszott egy szűk nyíláson lefelé, ott megint éles kések várták, darabokra metélték, s felaprózva belehullott az alul folyó patakba.

Kissé meglepő, hogy hívő keresztények éppenséggel Mária szobrát tették volna meg a legborzalmasabb halál végrehajtójának - azonban egy szó sem igaz belőle.

A hír alapja alkalmasint a „vasszűz” (Eiserne Jungfrau) nevű hóhérszerszám volt, ennek egy valóságos példányát a nürnbergi várban ma is mutogatják. Homályban van, mikor és hol használták; a hagyomány Nürnberget és Velencét emlegeti. Hogy alkalmazták, az bizonyos - a vasszűz ölelése egyezett a feudális büntetőjog kegyetlenségével.

Az igazság a Fehme körül ez:

A XIII. század derekán teljes jogbizonytalanságot idézett elő a feudális urak önbíráskodása. Igazságszolgáltatásról nem lehetett beszélni. Még a jog szó értelme is kicsavarodott: ököljog lett belőle. A feudális úr azt tette, amit akart, nem lehetett felelősségre vonni, maga a császár sem bírt velük.

A helyzet annyira elfajult, hogy végre a nép türelme elfogyott és maga vette kezébe az ítélkezés jogát.

Szervezett egy titkos ítélőszéket, a Fehm-bíróságot. Titkos volt, de nyílt helyen ülésezett, többnyire dombtetőn, terebélyes fa alatt, fényes nappal. A bíróság tagjainak ógermán eredetű neveit csak értelmük szerint lehet megmagyarítani; a szó szerinti fordítás nem fejezné ki az értelmét.

Fehme: maga a népbíráskodás.

Freigraf: egyáltalán nem gróf, hanem a bíróság elnöke.

Freistuhl: az ítélkező törvényszék.

Schöffe: esküdtbíró, vészbíró. Egyéb elnevezése Der Wissende, a beavatott.

Az ilyen, ünnepélyesen felavatott tag jobbkezének két ujját a Freigraf kardjára tette és megesküdött - a régi germán jog virágos nyelvén -, hogy a Fehmét megvédi minden ellen, amire nap süt, amit eső áztat, ami ég és föld között van, s hogy a bíróság ítéletéről a vádlottat titkon nem értesíti. Ha ezt az esküjét megszegné, legyen átkozott és a Fehmének legyen joga, hogy őt a rendesnél hét lábbal magasabbra felakasztassa.

Minden beavatottnak joga volt feljelentést tenni. A vádlottat pergamenre írt, hétpecsétes levéllel idézték meg. A kézbesítés valamelyik beavatott kötelessége volt. Ha a vádlott nem fogadta el, vagy nem lehetett hozzáférni, a beavatott az idézést kapujára szegezte, lefaragott onnan három forgácsot s a tértivevénynek ezekkel az őseivel igazolta magát, hogy a megbízást teljesítette.

Ha a vádlott a tárgyaláson nem jelent meg, „makacssági” ítéletet hoztak. De előbb a vádlónak hét tanúval igazolnia kellett a saját szavahihetőségét.

Ha a vádlott eljött, a mai ember szemében nevetnivalóan groteszk, de akkor véres-komolyan vett jelenet következett. Előléptek az úgynevezett eskütársak, ezek aszerint, amint vagy a vádló vagy a vádlott állította őket elő, esküt tettek arra, hogy a vádlott a vádbeli cselekményt elkövette vagy nem követte el. Ha a vádlott hét ilyen mentőtanút hozott, a vádlónak tizennégyet kellett velük szembeállítania. A vádlottnak joga volt továbbfeszítenie a húrt, s ha képes volt húsz eskütársat felvonultatni, a vád húrja elpattant, felmentették.

A marasztaló ítélet mindig halálra szólt. Ez volt a rövid formula: „Nyaka átadatik a kötőféknek, teste a varjúknak és ragadozóknak.” Hétköznapi nyelven: nyomban felakasztották a legközelebbi fára.

Ha távollevő ellen hoztak ítéletet, a végrehajtással egy „beavatottat” bíztak meg. Ez annyi Schöffe-társat vehetett magához amennyire szüksége volt - a segítséget senki sem tagadhatta meg. Addig vadásztak az elítéltre, amíg kézrekeríthették, ekkor felakasztották, ugyancsak az első fára. Nehogy ez közönséges gyilkosságnak lássék, egy nyelén titkos értelmű betűkkel ellátott kést döftek a fába, annak bizonyságául, hogy a Fehme ítéletét hajtották végre.

Menekülésről szó sem lehetett; szükség esetén ezer meg ezer vészbíró eredhetett a nyomába.

A fákra akasztott, széllóbálta emberi testek üdvös rettegést jelenthettek mindenki számára, akinek nem volt tiszta a lelkiismerete. Idővel azonban a Fehme maga is elfajult. A százezernyi vészbíró közt egyre több akadt, aki maga is megérdemelt volna egy kötőféket: beavatottságát egyéni bosszúra, haszonszerzésre használta fel. A belső bomlást betetőzte, hogy a külső rend is kezdett helyreállni. V. Károly letörte a lovag urak szarvait és törvénykönyve, a Carolina, a büntetőjog terén is rendet teremtett.

Lassanként maga a nép is elfordult tőle, utolsó ülését 1568-ban tartotta; azután már csak a neve maradt fenn.

A SZEGEDI OLASZ FOGLYOK

A magyar képviselőház 1848. október 10-i ülésén Kossuth Lajos ezt az indítványt tette:

„Még egyre van szerencsém a Háznak határozatát felkérni.

Szegeden 480 olasz fogoly van. Ezen foglyokra nézve a bécsi minisztériumnál a volt minisztérium érintkezésbe tette magát, megmondván, hogy teljességgel nem látja át, miért kelljen az olasz foglyokat Magyarországon tartani? Nagyon sajnálom, hogy minden igyekezetem mellett is nem adhatok a háznak arra nézve felvilágosítást, hogy minémű foglyok ezek, politikaiak vagy sem? Mondatik - de diplomatikai kútfőkre nem hivatkozhatom -, hogy ezen emberek rendzavarásra való javíthatatlan hajlamuknál fogva tartatnak fogságban. Márpedig hajlamért valakit büntetni bajos dolog. Csak tettekért szokták az embereket büntetni, hajlamért ki-ki számoljon Isten előtt.

Kettőt azonban mindenesetre tudok: egyik az, hogy a politikai foglyoknak maga a király a múlt országgyűlés alkalmával az egész birodalomban mindenütt amnesztiát adott. A másik az, hogy Magyarország nem Új-Zéland, hová a világnak minden rablóit deportálják. Ezen becstelenítését Magyarországnak nem vagyok hajlandó elismerni, hogy más országból a fex hominum (emberek söpredéke) ide küldessék. Nem látom át, hogy Szeged vára miért foglaltassék el ezen foglyok által és katonáink, kiknek más rendeltetésük van, azoknak őrizetére miért fordíttassanak.

Annálfogva a honvédelmi bizottmány azt rendelte, hogy ezen olasz foglyok hozassanak ide (ti. Pestre) s azok holnap itt megérkezendnek. Szükséges tehát intézkedést tenni, hogy velük mi történjék.

Csak arra kérem a Háznak a határozatát, hogy vagy azt mondja ki, hogy ezen foglyokat eresszük szabadon s kísérjük el az ország határáig - vagy fegyvert adjunk nekik s ajánljuk őket a Pozsonyban levő Ceccopieri ezrednek, hogy vegyék pártfogás alá.”

Utána Deák Ferenc szólalt fel:

„A volt minisztérium a bécsi minisztériumot e dologban felszólította. Bach bécsi miniszter erre azt válaszolta, hogy a régi kormány iratai közt annak semmi nyomát sem találja, hogy azon emberek valaha bíró elé lettek volna állítva (zúgás), - annál inkább nem azt, hogy ítélet mellett lennének elzárva. Okul, amiért ezen foglyok elzárattak, ezt mondja: wegen unbezwinglichen Hang zu Missethaten (fékezhetetlen bűnös hajlam miatt).”

A ház úgy határozott, hogy a foglyokat szabadon kell bocsátani. Egy részük honvédnak állt, a többi elszéledt, haza igyekezett.

Amint Kossuth és Deák beszédéből kitűnik, nem lehetett a végére járni, hogy a Habsburg-kormány mi alapon örvendeztette meg a foglyokkal Magyarországot? Részletesen kidolgozott fogházi rendtartás kíséretében szállították be őket a szegedi várba, de ennek a bevezető mondatából sem lettek a magyar hatóságok okosabbak.

„I. Ferenc császár Ő Felsége 1831. február 18-án kelt magas parancsával elrendelni méltóztatott, hogy Olaszország polgári nyugalmának és rendjének fönntartása végett Olaszország lombardiai, valamint velencei tartományainak valamennyi úgynevezett rosszmagaviseletű egyénei hazájukból Magyarországba, a szegedi erősségbe szállíttassanak. Ezen magas parancs következtében az elhagyott szegedi erősség erre a célra berendeztetett.

Ezen létesített intézetnek célja az olyan egyének erkölcsi javítása, akik Olaszországban kellő vallásoktatás hiánya, vagy velük született lustaság és feslettség miatt munkakerülő, erkölcstelen életet folytattak, s ezen okból mindenféle bűnre adták magukat, úgyhogy ennélfogva legtöbbnyire több bűntettben váltak gyanússá, de azok nem bizonyultak rájuk. Ennélfogva az a legmagasabb szándék, hogy szorgalmas vallástanítás, fáradhatatlan oktatás által ezek az egyének megjavíttassanak, szigorral rendhez és munkássághoz szoktathassanak -, s hogy oda kell törekedni, hogy ezeket a rossz embereket idővel mint jó és munkás állampolgárokat lehessen hazájuknak visszaadni.”

A szemforgató alakoskodásból legfeljebb annyi világlik ki, hogy a bécsi kormány a spanyol inkvizícióra emlékeztető gonoszsággal egy új jogi fogalmat alkotott: a gyanússágot, mint büntetendő cselekményt. Mert az csak a szokásos képmutatás volt, hogy a foglyokat javítás végett küldték a szegedi várba. 1833-ban szállították őket oda és 1848-ban még mindig ott voltak. Ha 15 év alatt sem sikerült őket megjavítani: vagy a szorgalmas vallástanítás és a fáradhatatlan oktatás körül lehetett baj -, vagy pedig a bécsi kormánynak esze ágában sem volt, hogy őket valaha is szabadon eressze.

Politikai foglyok semmi esetre sem lehettek, azokat Kufstein és Spielberg kazamatái nyelték el, a magyar rabokkal együtt. Viszont a tömeges beutalás arra vall, hogy nem egyenként fogdosták össze Lombardia-szerte a rosszra hajlamos férfiakat, hanem egyszerre csaphattak le valamely közösségükre.

A szegedi vár nem holmi kegyes célú javítóintézet volt, hanem szigorú börtön. Rendtartása nagyjában a modern büntető intézetekéhez hasonlított. A foglyok legtöbbjét takácsmunkára fogták, másokat asztalossá, esztergályossá, szíjgyártóvá, faragómesterré képezték át. Reggel sorakozás, imádkozás, utána munka (eközben beszélgetni tilos) - délben megint bőséges imádkozás, de mérsékelt ebéd - este újra sorakozás és imádkozás, vacsora ellenben semmi. Munkájukkal kereshettek valami kevés pénzt, de felét levonták ruhakoptatás címén - a maradékból vehettek a reggeli száraz kenyér mellé tejet, esetleg valami vacsorát.

Fegyelmi büntetések: kurtavas, sötét zárka, koplalás kenyéren és vízen, megbotozás.

Enyhítések: készítményeiket maguk árulhatták egy rács mögül a szegedieknek - karácsonykor passió-játékokat rendezhettek - este vacsora helyett énekelhettek; ilyenkor nagy hallgatóság gyülekezett az ablakuk alatt. A jó magaviseletűeket őr kíséretében kiengedték egy közeli tóra kecskebékát fogni.

Ez volt minden, ami az elveszett hazára emlékeztette őket: színjátszás, operaáriák, békacombok.

A szabadságharc leverése után az országnak egyéb gondjai voltak, az olasz foglyok rejtélyével nem ért rá törődni. A velük együtt élt nemzedék kihalt, Szegeden az emlékük is elmosódott.

Mégis hát: voltaképpen kik lehettek?

Talán sikerült egy részüknek nyomára akadnom.

Lombardiában az osztrák kormány rendőrkopói elsősorban a titkos politikai szervezetekre vadásztak, mások nem érdekelték. Az olasz fiatalságnak volt egy selejtje; nem a szabadság eszméje fűtötte őket, hanem elvadult szabadosság tombolt bennük. Felhasználták a rendőrség nemtörődömségét és léha, sőt garázda társaságokba verődtek össze. Ilyen volt a milánói Compagnia della Teppa, a „Gyep társasága”. Nevét onnan kapta, hogy sötétedés után egy gyepes térségen gyülekeztek, s onnan indultak el a kötelező éjszakai garázdálkodásra. Az alapszabályok értelmében ugyanis a rend tagjai kötelesek voltak minden embert eldöngetni, aki az éjszaka sötétjében az utcán elébük került.

A társaság elnöke egy báró volt, tagjai ifjú nemesek -, de felvettek maguk közé polgári sarjakat is, ha próbát tettek öklözői képességükről. Ehhez képest a tagokat két osztályba sorozták: a „nemesek” és a „közönségesek” rendjébe. Azzal a titkos jellel ismertek egymásra, hogy egyik a két kezét összekulcsolta, a másik pedig jobb kezével a bal oldalához nyúlt, mintha a kardjához kapott volna.

Mivel egy ideig bántatlanul duhajkodhattak, megnőtt a tarajuk, nem érték be az utcai verekedéssel, bemerészkedtek a családi otthonokba is. Ha valamelyik cimborának férjes asszony szeretője volt és a férj gyanút fogott, akként teremtettek rendet a feldúlt fészekben, hogy a férjet alapszabályszerűen eldöngették. Ez szégyenletében nem mert feljelentést tenni, félt is a kitanítás ismétlésétől, s a családi élet felkavart hullámai elsimultak.

Még tovább mentek. Milánóban bőséggel volt található a szerelmi pályán önállóan működő hölgy, ezekből egy éjszaka összeszedtek tízet és zárt kocsikban elhajtattak velük az elnök falusi jószágára.

Hogy ott mi történt velük, nem ide tartozik. Az a dolog veleje, hogy erre már a botrány kirobbant. A rendőrség kénytelen volt kinyitni a szemét, rácsapott a lobogó vérű ifjakra és lakat alá tette a gyep valamennyi lovagját.

Úgy látszik, a szegedi foglyok ebből a társaságból kerültek ki. Forrásom azzal fejezi be a történetüket, hogy a foglyokat Magyarországra, a szegedi és komáromi börtönökbe szállították.

Komáromból nincs adatom, talán oda nem is jutott belőlük, de a szegedi foglyok azonosságát igazolni látszik Ferenc császár rendelete is, ez világosan „lombardiai” tartományokról beszél. Nem politikai foglyok voltak tehát, hanem egy élősködő társadalmi osztálynak bőrükbe nem férő aranyifjai. Részvét ugyan nemigen jár nekik, de mégis csak durva hatalmi önkény volt, amivel a bűnöst is megillető emberi jogoktól megfosztották őket.

Most pedig vissza kell térnem Kossuth beszédéhez, amelyben Magyarország megbecstelenítésének mondta a „fex hominum” idetelepítését.

Nem ez volt az első eset. Már Mária Terézia is hajóra rakatta a hírhedt erkölcsrendőrségétől összefogdosott szerencsétlen lányokat és leúsztatta őket a Bánátba.

Ugyanezt cselekedte II. József Ausztria férfisöpredékével. Ebben az uralkodóban szerencsétlenül keveredett a felvilágosultság és a konok hatalmi önkény. Kétségtelenül jót akart, amikor Beccaria elméletének hatására eltörölte a halálbüntetést. Viszont a kényúr nyakasságáról tett tanúságot, amikor szakemberei tanácsának ellenére a halálbüntetés helyébe elrendelte a hajóvontatást.

1786. október 30-án kelt leirata így intézkedett:

„Mivel a halálbüntetésnek koránt sincs meg az a hatása, melyet a tartós és nehéz munka előidézni szokott, minthogy amaz gyorsan elmúlik és csakhamar feledésbe megy, ez azonban mindenkinek örökké a szeme előtt lebeg, ennélfogva azok a gonosztevők, akikre a jövőben halálbüntetést szabnak ki, előzetes megbélyegzés után pálcacsapással fenyíttessenek meg, azután a bűntett mértékéhez képest, életfogytiglani hajóvontatásra vagy a szegedi fenyítőházban való örökös leláncoltatásra ítéltessenek.”

Ezt kiegészítette a végrehajtási utasítás, amely szerint a hajóvontatásra ítélt gonosztevőket Magyarországra kell küldeni.

Hogy mit jelentett ez a büntetés, egy sajátságos hivatalos közleményből tudta meg a világ. 1787. március 27-én kelt körrendelettel küldte meg az udvari kancellária valamennyi magyar törvényhatóságnak, hogy ezzel is támogassák a legmagasabb elrettentési elméletet. A Hazánk s a Külföld című magyar újság (1869) ismerteti a furcsa hivatalos közlemény legérdekesebb részét:

„Az Hajóhúzásra ítéltetett rabok büntetésének súlyos voltát nem képzelheti senki, hanem ki azon rabokat látta, vagy azok sanyarú állapottyának leírását másoktól hallhatta; ugyanis, hogy, tsak ezen állapottyuk említtessék: az Hajóhúzásra ítéltetett rabok, minekutánna elsanyargatva és az éhségtől elkényszeredve által adattanak, az Hajókhoz egymás rendiben összelántzoltatva, tókon s folyóvizeken keresztül, hol övig, hol hónallyig, hol torkig érő vízben gázolni, és egyszersmind az Hajót is húzni kényteleníttetnek. Ha kik közülük annyira elalélnak és gyengülnek, hogy meghaljanak, az olyanok az lántzból kivétetvén egy gödörbe bévettetnek s eltemettetnek. Az napestvig vizekben gázolt és egészen általázott rabok estve ugyanazon vizes köntösökben az földre fektettetnek; minekutána pedig éjszakán által aképpen megszáradkoztak, reggel újra az Hajóhúzáshoz fogni kényteleníttetnek, honnét következik osztán, hogy az Hajóhúzásra ítéltettek közül kevesen vagynak, kik egynéhány esztendőkig ezen büntetésnek terhét kiállhassák, hanem többnyire kevés idő alatt elhaláloznak; mint a múlt esztendőben is történt, hogy 46 rabok közül, kik október 14-dik napján az Hajók húzására által adattak, a Péterváradig lett érkezésükig négyen betegen Szegeden elhagyattak, húszan az úton Péterváradig elhaláloztak és huszonketten igen erőtlenedve érkeztek Péterváradra azon holnapnak 26-ik napján.”

Az osztrák bürokráciának ennél butább terméke alig került elém. Hiszen aki olvassa, még az apagyilkost is megsajnálja. De hát a szolgalélek alkalmazkodik a legmagasabb hely legmagasabb eltévelyedéseihez is.

A „TEPPA” ELŐDEI

A gondtalan ifjúságban felhalmozódott verekedési ösztönről már a régi római írók is tudtak beszélni.

Az ősi „tizenkét táblás törvény” 25 as büntetést rendelt arra, aki szabad római polgárt testileg bántalmaz. Idővel az as értéke lecsökkent, de az avult törvényen nem változtattak. Ezzel egy cselekvési ösztöntől fűtött utcahős úgy élt vissza, hogy nyílt utca során, ha valakinek az ábrázata nem tetszett neki, megpofozta. Nyomában egy rabszolga haladt s aprópénzzel tele zacskóból azonnal kifizette a 25 as bírságot.

Aulus Gellius írja meg ezt Attikai éjszakák című könyvében. Az eset kissé mendemonda-ízű, mert hiszen tudvalevő, hogy a botnak két vége van: a sértett egyszerűen visszaadhatta volna a pofonokat is, a 25 ast is.

A későbbi Róma történetéből már hitelesebb adataink vannak. Stefano Infessura, a XV. század második felében a római szenátus titkára, híres naplójában épületes dolgokat mond el a római aranyifjúság vitézi tetteiről.

IV. Sixtus pápa nagy kedvezéseket juttatott a genovai kereskedőknek, néhányat le is telepített Rómában. Nyomban halála után az előkelő ifjakban fellángolt a hazafias érzés. Megrohanták a genovaiak raktárait és felgyújtották, előbb azonban minden portékát kihordtak és egymás közt felosztottak.

Máskor franciák lettek az áldozatok. A Santo Agostino templom mögött egy magános lány lakott, akinek magános éjszakáit a római ifjúság látogatásaival szokta megtisztelni. Egy ilyen látogató már három franciát talált odabenn, mire kitört belőle a hazafias felháborodás és kardot rántott, de rajtavesztett, a franciák leszúrták. A csatazajra kinn várakozó társai berohantak, két franciát levágtak, a házat felgyújtották, a harmadik franciát a lángok közé dobták.

No de volt a római ifjaknak tisztességes nőkkel is dolguk. Franceschetto Cibo, VIII. Ince pápa nyilvánosan elismert fia, belehabarodott egy előkelő római asszonyba. Úgy gondolta, hogy legjobb az egyenes út és összeszövetkezett baráti körével, hogy a nőt férjétől elrabolja. Egy éjszaka a nemes cimboraság el is indult, de a férj idejében neszét vette a vállalkozásnak, résen állt, s a kaland vége szégyenletes megfutamodás lett.

Eredményesebben működött egy ugyancsak nőrablásra társult banda. Éj idején megtámadtak hazafelé igyekvő házaspárokat és fegyveres erővel a férj oldala mellől ragadták el a feleségét. Áldozataikat elhurcolták egy titkos helyre, s csak reggel bocsátották őket szabadon. Arra a kérdésre, hogy közben mi történt velük, Infessura Ovidiusnak egy sorával felel:

„Vajon lányt buja ifjú lányként útra bocsát-e?”

Voltak köztük előkelő nők is, egyikük zokogva ment panaszra a pápához, de ez „annyiba vette a dolgot, mintha az asszony csak álmodta volna”.

- Ó Krisztus - sóhajt fel a naplóíró - pásztort adtál-e a te nyájadnak, avagy farkasra bíztad a bárányaidat?

A pápa elzárkózásának jó okai voltak. Ugyancsak Infessura idézi a camerlengo (a bíborosi testület kamarása és jövedelmeinek kezelője) mondását:

„Az Úr nem azt akarja, hogy a bűnös meghaljon, hanem, hogy éljen és fizessen.”

VIII. Ince alatt minden bűncselekményt meg lehetett váltani pénzzel. Gyilkosságért, egyéb főbenjáró bűnért nagy pénzeket kellett letenni, ezekből 150 dukátot kapott a pápai kamara, a többi Cibo urat illette.

EGYÉB GARÁZDA TÁRSASÁGOK

Régen a városok utcáit éjjel nem világították, a sötétség még az árnyékot is fölfalta.

A XVIII. század elején Toulouse-ban egy titkos társaság a sötétben világosította fel a várost, hogy létezik és működik. Confrérie de Baise-Culs volt a neve. Rokonkeblű ifjak alakították azzal a céllal, hogy az ifjúság szabadon kitombolhassa dévaj hajlamait. A dévajkodás így ment végbe: az éjjel hazafelé igyekvő magános polgárt csoportosan megrohanták, lefogták és arra kényszerítették, hogy rója le hódolatát a társaság színe előtt és adja meg a tagoknak az alapszabályszerű tiszteleti csókot. A francia címből megérthető, hogy a csókkal a dévaj ifjak mely testrészét kellett illetni. Az elmés tréfát azzal a huncutsággal is megtoldották, hogy elvették az áldozat erszényét, s a pénzt azon nyomban elitták.

No és reggelre kelve senki sem tett panaszt? Rendőrség, bíróság nem mozdult meg? Dehogynem. Mikor a panaszok megsokasodtak, a törvény ökle magasra emelkedett, hogy lesújtson a gyalázatos bandára - aztán szépen lehanyatlott és zsebre dugódott. Kisült, hogy a jókedvű ifjak egyről-egyig parlamenti tanácsosoknak voltak a gyermekei vagy közeli atyjukfiai.

A meggyalázott és kirabolt áldozatoknak be kellett azzal érniök, hogy a csintalan ifjakat megdorgálták és lelkükre kötötték, hogy ilyesmit többé ne csináljanak.

Ettől ugyan bátran tovább garázdálkodhattak volna, de a polgárság annyira ellenük zúdult, hogy kénytelenek voltak meglapulni s többé a város nem hallott felőlük.

De hát a toulouse-i suhancok garázdálkodásai mindössze enyelgésszámba mentek ahhoz képest, amit ugyanez idő tájt Londonban műveltek a Mohocks néven bandába tömörült úriemberek, nappal a high life előkelő tagjai, éjjel vadállatokká alakult útonállók.

Londonban éjjel egyedül járni nem volt bátorságos. Még kisebb baj volt, ha rablók rontottak rá az éjszaka vándorára és elszedték a pénzét. A Mohock-urak ezeknél félelmesebbek voltak. Pénz nem kellett nekik, maguknak is volt bőven belőle. Más vitézi tettekkel tartották rettegésben a várost.

Mint megvadult hóhérlegények vetették rá magukat a szerencsétlen áldozatokra és alig érthető szadista gyönyörűséggel kínzókamrát rögtönöztek London kellős közepén.

Egyszerűbb esetekben csak zsebkéssel dolgoztak. Nőknek a karját döfködték össze, férfiaknak felhasították az orrát. Kardjukat az úgynevezett „pricking operation”, azaz szurkálási műtét alkalmával használták. Ez a művelet a társaság sweaters (izzasztók) nevű csoportjának volt a különlegessége.

Addison és Steele társadalmi szemléje, a Spectator, az 1712. március 21-én kelt, 332. számú levélben leírja, hogyan szokott lezajlani egy ilyen éjszakai izzasztás.

A magánosán ballagó ember egyszerre csak harsány sweat! sweat! (izzadj! izzadj!) kiáltásokra riad fel, s a következő pillanatban már hat gentleman állja körül és hat nekiszegezett meztelen kard mered feléje. Alig eszmél, máris egy szúrás éri, a Spectator szerint: „testének ama részén, ahol az iskolásgyerekeket szokták megfenyíteni”. Ijedten kap oda, megfordul, de akkor meg az a gentleman döf bele, aki elé most háttal kerül. Így szurkálják és így pörgetik maga körül a szerencsétlent mindaddig, amíg úgy gondolják, hogy már eleget izzadt, s ekkor udvariasan elköszönnek tőle.

Nagynevű írók (Swift, Gay, Dryden) tanúságtételére el kell hinnünk azt a hátborzongató kegyetlenkedést is, amit puszta kézzel cselekedtek: az áldozatoknak laposra zúzták az orrát, vagy pedig - leírni is irtózat - kinyomták a szemét. Ha nő került a kezük ügyébe, másként bántak el vele: a feje tetejére állították. Hogy a tótágas alatt mit kellett még eltűrnie, a szemérmes angol források nem mondják el. Ha az éjszaka lovagjainak még veszettebb kedve támadt, a lefogott nőt belegyömöszölték egy hordóba és legurították a Ludgate-dombról.

Attól sem riadtak vissza, hogy lovaskocsit rohamozzanak meg. Ólmos botokkal estek neki, törték-zúzták, szétrombolták, s a kirángatott utasokon végigpróbálták hóhértudományukat.

Különös érdemnek számított az éjjeli őrök eldöngetése. Egyszer azonban megjárták vele. 1712. június hatodika fekete napot jelentett a veszettek klubjának életében. Ezúttal keményebb legényekkel akadtak össze, s a verekedésben az őrjárat maradt felül. Az éjszaka hősei vitézül megfutamodtak, de négyet közülük sikerült elcsípni és bíró elé állítani. Nemes urak voltak; egyiküket, Sir Mark Cole-t lovagi cím illette meg. A kihallgatásnál nem ragaszkodtak a lovagi hagyományokhoz; éppen olyan gyáván tagadtak, mint akármelyik, külvárosi lebujból kiemelt apacs. Dehogy is tartoztak ők a Mohockok közé; ellenkezőleg, ők a köz érdekében járták be az utcákat, hogy segítsenek a garázda társaság áldozatain. Nem ők támadtak az őrökre, hanem azok rohanták meg őket, békés polgárokat, s ők csak védekeztek.

De a törvény szemét nem sikerült kinyomni. A bíró elítélte őket, s így a Mohockok sorsa is betelt. Most már órájuk vadásztak az erős éjjeli őrjáratok s úgy megizzasztották őket, hogy kétéves rémuralom után az amatőr banditák kénytelenek voltak a londoni éjszakákat átengedni a rendes, hivatásos útonállóknak.

A GARDUÑA

Amikor Ferdinánd király kiűzte Spanyolországból a mórokat és zsidókat, a végrehajtáshoz hadseregnyi emberre volt szüksége. A szaglászok és hajhászok sáskahada a katonaságból nem futotta, tehát az alvilágtól kért segítséget és igénybe vette a tolvajok és útonállók szervezeteit is.

A nagy művelet lezajlása után azonban az alvilág visszatért eredeti működésének területére, s hála a mór- és zsidóüldözés során szerzett előkelő összeköttetéseinek, bizonyos cselekvési szabadságra is szert tett. Majd felismerte, hogy egyesülésben rejlik az erő, s a szétszórtan dolgozó bandákat egyetlen nagy szervezetbe tömörítette.

Ez volt a Garduña.

Titkos társaság, titkos szervezeti szabályokkal.

A tagokat kilenc osztályba sorozták:

Chivatos: Újoncok. Feladatuk volt a kikémlelés, falazás, a zsákmány cipelése.

Coberteras: Csinos nők; feladatuk volt a kiszemelt áldozatot megfelelő helyre csalni, ahol elbánhattak vele.

Fuelles: Idős, tiszteletre méltó, templombajáró férfiak. Ha jámbor magaviseletükkel megnyerték valamely vagyonos család bizalmát, kikémlelték a helyzetet és jelentést tettek róla.

Floreadores: Elszánt, izmos legények, többnyire szökött gályarabok vagy hóhértól megbélyegzett gonosztevők. Útonállás volt az ügykörük.

Ponteadores: A kard és a tőr mesterei.

Guapos: Ezekre bízták a fontosabb és kockázatosabb vállalkozásokat.

Magisterek: A társaság főtisztviselői.

Capatanes: A vidéki fiókok vezetői.

Hermano mayor: A teljes hatalmú, vasfegyelmet tartó nagymester, többnyire valamely befolyásos udvari ember.

Titkos ismertetőjelül bal hüvelykujjukat jobb orrlyukukhoz illesztették - aki ezt viszonozta, tagtárs volt.

Különben a Garduña nem átallotta vallásos egyesülésnek nevezni magát. Nagyobb vállalkozások előtt könyörgő istentiszteletet tartottak, s vitás esetekben a bibliától kértek tanácsot.

Íme a vállalkozások, amelyekhez mennyei segítséget kértek:

Rablás, lopás, gyilkosság, megcsonkítások, nőrablás, hamis eskü, okirathamisítás, ellenfél foglyul ejtése és eladása külföldre rabszolgának. A vegyes műsornak az a magyarázata, hogy a Garduña nemcsak a maga szakállára dolgozott, hanem elfogadott megrendeléseket is.

Az egyes cselekményeknek rendes tarifája volt - a magisterek ilyen alapon szerződtek az ügyfelekkel. A díj felét előre le kellett fizetni, másik felét utólag, az eredményhez képest. Egyharmadát a végrehajtásnál közreműködő tagok kapták; egyharmada a központi pénztárba folyt be; egyharmadát a folyó kiadásokra fordították, bírák és börtönigazgatók megvesztegetésére stb. A megrendelőnek nem kellett attól tartania, hogy becsapják, - a Garduña üzleti lelkiismeretességgel szolgálta ki ügyfeleit.

Kik voltak ezek az ügyfelek?

Mindenesetre pénzes emberek, mert a Garduña nem dolgozott olcsón. Rangjukra nézve: előkelő, sőt az udvarhoz közelálló személyiségek.

Sőt: maga a Szent Hivatal, az inkvizíció.

Amikor 1820-ban kitört a forradalom és a király kénytelen volt aláírni az inkvizíció eltörlését elrendelő határozatot, sor került a Garduña felszámolására is. 1821-ben rajtaütöttek a sevillai központon, majd felgöngyölítették a toledói, cordovai és barcelonai fiókokat. Sevillában előkerült a nagymester irattára, közte a társaság múltjának rövid krónikája. Ebben megtalálták a Szent Hivatalra vonatkozó adatokat is, 1520-tól 1667-ig.

Ez idő alatt a Garduña összesen 1986 megbízást kapott az inkvizíciótól. Egyharmaduk nőrablásra szólt - hogy miért kellettek ezek, ma már nem tudjuk megmagyarázni. További harmada gyilkosságokért járt; a többi megoszlott vegyes műveletekre.

1822-ben az utolsó nagymestert és 17 társát Sevilla főterén kivégezték.

A spanyol inkvizícióra vonatkozó adatok megdöbbentőek, de hihetők. Rokonintézménye, a velencei inkvizíció is hasonló módszerekkel dolgozott. Q. Burnet skót püspök olaszországi útleírásában (1708) megemlékezik egy különleges munkakörű tisztviselőről, az inkvizíció „főmérgezőjéről”. Rendes fizetéssel alkalmazták; az volt a hivatali kötelessége, hogy titkon, méreggel tegyen el láb alól olyan személyeket, akiknek nyilvános kivégzése nem volt kívánatos.

Maga a rettegett titkos hatalom, a tízek tanácsa, rendszeresen adott megbízásokat mérgezésekre. Az 1415-től 1525-ig terjedő időszak hivatalos aktái kétszáz mérgezési tervről számolnak be. A kiszemelt áldozatok közt volt 2 német császár, 2 francia király, 3 török szultán, 2 milánói és 3 mantovai uralkodó herceg. Ezek a nagyobbszerű vállalkozások nem sikerültek, a kisebbekről nem találtam adatokat.

II. Mohamed szultán megmérgezésére az 1456-1472. évekről szóló feljegyzések szerint húsz ajánlat érkezett; az ígért vérdíj 20 000-200 000 dukát között váltakozott. A mérget helyben, Velencében készítették s innen küldték el a megbízottnak.

Francesco Sforza milánói herceg megmérgezésére összesen huszonkilenc tervet terjesztettek elő; nyolcat a tanács el is fogadott. Egyik vállalkozó számára 200 dukát évjáradékot és egyszerre fizetendő 6000 dukátot biztosítottak - persze csak siker esetére. A terv füstbe ment, holott hatásos füstölőről gondoskodtak. Kis labdacsokat kellett volna a kandallóba dobni, ezek kellemes illatokkal töltötték volna meg a szobát, de aki belehelte, meghalt. (Quem quicunque odorát, moritur.) Hasonló merényletért egy másik ajánlkozó 100 000 dukátot és velencei nemességet kért - viszont megígérte, hogy „Isten segítségével gyorsan fog cselekedni”.

Az 1514. január 4-én kelt feljegyzés szerint bizonyos Raguzai János 1500 dukát évi fizetés ellenében ajánlkozott, hogy utasításra bárkit hajlandó megmérgezni. A tanács nem mondott nemet, de próbatételül Miksa császárt jelölte ki. Nem sikerült, az örökös hivatal reménye kútba esett.

A halál nagyvállalkozói után essék szó egy kiskereskedő cégről is. Egy rendkívül ritka kis könyv fordult meg a kezemen, ez a címe:

Sonderlich-curieuse Historia von Isaac Winckelfelder und Jobst von der Schneidt (Hely nélkül, 1724).

A címben megnevezett két férfiú egy tolvaj bandának lett volna a vezére. Különlegességük volt, hogy megrendelésre bántó vagy meggyalázó cselekményeket vállaltak. Az apró gazságoknak szabott áruk volt. Az árjegyzék szerint ezek közt lehetett válogatni:

Megijeszteni

Piszkos vízzel lelocsolni

Utcán elgáncsolni

Éjjel a kapun zörgetni

Ablakot beverni

Kapu elé csúnyítani

Kapukilincset bemocskolni

Kapura szarvakat szegezni

Kapura gyalázkodó rímeket írni

Ugyanoda szalmakoszorút függeszteni

Gyalázkodó írásokat felragasztani

Szellemjárásokat rendezni

Izsák és Jobst, ha kicsinyben dolgozott is, ugyan mennyiben volt alábbvaló a tízek tanácsánál és az inkvizíció urainál?

TITKOS SZERELMI TÁRSASAGOK

Csak egy csücskét emeltem fel a fátyolnak, amely a hajdani titkos társaságok dolgait szem elől takarta. Csupán a politikai társaságokról, vagy a szabadkőművességről külön köteteket kellene írni, aminthogy írtak is.

Hátra volnának még azok, amelyeket a komoly könyvek nem tartanak méltónak, hogy róluk is szóljanak. Nincs igazuk. Ha a szemetet a szőnyeg alá söpörjük, hogy ne lássék, azzal a lakás nem lesz tisztább. És milyen szemléltetően tárják elénk azt a világot, ahol a nyílt erkölcstelenséggel sem érték be, hanem titkosan is gyarapították!

Anglia, a klubok hazája, kitermelte az erotikus klubokat is. Egyik legelőkelőbb volt a „Medmenhami apátság ferenceseinek rendje”. (Order of St. Francis at Medmenham Abbey.) Alapítója - teljes nevén Sir Francis Dashwood Lord Le de Spencer - III. György király idejében élt, bejárta Itáliát, nagy műbarát volt -, kastélyának festményei közt látható volt saját képmása is; ferencrendi barátcsuhában térdenállva imádkozik a medici Venus szobra előtt.

Itáliában jártakor megismerkedett az ottani kolostorok és apácazárdák szervezeteivel, s amikor hazakerült, megalapította a nevezetes klubot: kívül barátcsuhát húzott rá, belül Vénusznak emelt oltárt.

Összeállt több gazdag arisztokratával; megvettek London környékén egy kis kastélyt és elnevezték Medmenhami Apátságnak. A férfitagok barátkámzsát, a nők apácaruhát viseltek. Minden férfinak joga volt egy hölgyet is ajánlani. A felvétel egy kis kápolnában, harangkongatás közben történt; ugyanott tették le a tagok a hűségesküt.

Általában kötelező volt a hely szentségéhez illő tisztes magaviselet. A párok nyaranta több hetet is töltöttek az apátságban; ez idő alatt a hölgyet a férfi törvényes hitvesének kellett tekinteni. Mielőtt az ilyen apácafeleség bevonult a mézeshetekre, álarcosan tartott szemlét az előtte elvonuló férfibarátok fölött: nincs-e köztük esetleg férj, rokon, vagy más alkalmatlan személyiség -, s csak akkor tette le az álarcot, ha tiszta volt a levegő.

Úgy látszik, a tagok megtartották az esküt, mert a kötelező ájtatosságokról csak általánosságok szivárogtak ki. Dús lakomák, gyöngyöző pezsgő, az asztal fölött kegyes beszélgetések, amelyek során a hölgyek olykor kénytelenek voltak a legyezőjük mögé bújni.

A kötelező erénygyakorlatok céljára a kastélyt minden kényelemmel berendezett cellákra osztották. A hölgytagok kényelmét a gondos apáturak még azzal is szolgálták, hogy állandóan egy szülésznőt is tartottak készenlétben…

Nézzünk most be Párizsba is.

A XVIII. század Párizsának arisztokráciája sem érte be a nyilvánosság előtt szemérmetlenkedő kicsapongásokkal; kellett neki a titkosság fűszere is.

Chambonas márki megalapítja a „Boldogság lovagrendjét” (Ordre de la Félicité) - Lauzun herceg az „Állhatatosság rendjét” (Ordre de la Persévérance). A tagok csakis arisztokrata hölgyek lehettek -, Lauzun még ezen a körön belül is válogatós volt: az Állhatatosak számát 90-re korlátozta.

Valamennyi közt legféktelenebb volt az Aphroditák társasága. (Les Aphrodites.)

Olyan dolgok mehettek végbe ezeknek az összejövetelein, hogy a tagok óvakodtak beszélni róluk. Egyetlen leírást ismerünk a társaság belső életéről, ez Andrea de Nerciat könyve: Les Aphrodites. Az 1791-ben megjelent eredeti kiadásnak már csak három példányáról tudunk; azóta persze többször is utána nyomták.

A szerző - francia katonatiszt, majd a hessen-kasseli őrgróf könyvtárosa, utóbb a braunschweigi herceg alkalmazottja, kiváló tehetségűnek elismert pornográf író - regény alakjában írja le az Aphroditák viselt dolgait, így kétségessé válik, hogy van-e valóságos alapja, vagy csupán a saját buja fantáziája alkotott egy nem létező társaságot?

A Goncourt-fivérek a XVIII. század asszonyáról írt könyvükben csak néhány sorral emlékeznek meg róluk, de úgy, mintha nem kételkednének a létezésükben.

Általában az a vélemény a könyvről, hogy regénynek ugyan regény, de egyben erkölcsrajz, s ha a részleteket túlságosan kiszínezte is a szerző romlott fantáziája, a velejét mégiscsak az életből leste el. Részleteket nem közölhetek, mert - ahogyan mondani szokás - a nyomdafesték is elpirulna tőlük. Egy elviselhető töredéket mégis kiragadok belőle, mert szinte töményen mutatja be az előkelő világnak alig elképzelhető züllöttségét.

Egy aphrodita - természetesen grófnő - listát vezetett a férfiakról, akikkel húsz éven át teljesítette alapszabály szerinti kötelességét. Összesen 4959 név! A könyv egy másik szereplője érthetően elcsodálkozik a nagy számon, de a grófnő mentegeti magát:

- Hiszen évenként csupán 260-280, még csak nem is esik minden napra egy!

Szó sincs róla, a számok túlzottak, de még ha lecsipnők is - mondjuk - az utolsó számjegyet, marad elég bizonyság a grófnő erényeire. Még érdekesebb a kedvezményezett férfiak csoportosítása rang és foglalkozás szerint.

Volt köztük:

272 herceg, gróf, márki, egyéb arisztokrata,

989 katonatiszt,

342 pénzember,

239 a papi rendből,

434 barát, többnyire ferences, karmelita és bernátrendi,

420 jó társaságbeli úriember,

614 külföldi,

25 rokon, köztük 2 nagybátya és 8 unokaöcs,

119 zenész, színész, cirkuszi akrobata,

117 lakáj,

47 néger és mulatt,

288 vegyes: katonák, munkások, a Palais Royalban és az utcán felszedett férfiak,

117 ismeretlen.

Nem kell sokat magyarázni: a szerző ezeket a számokat a képzeletéből jegyezte le.

De ha a számok képzeletbeliek is, maguk a hercegek, márkik, lakájok és a többiek egyénenként valódiak lehettek.

Rejtélyes emberek

A VASÁLARCOS

Tudjuk, mit jelentett a régi Franciaországban a Bastille, várerőd Párizs belsejében, ahová bírói ítélet nélkül, királyi paranccsal utaltak be a kormánynak akármilyen okból nem tetsző vagy alkalmatlan személyeket.

A komor várbörtönnek volt egy titokzatos foglya, erről senki sem tudott semmit, ezt a legnagyobb gondossággal őrizték, s hogy rá ne ismerhessenek, vasálarcot kellett viselnie.

A foglyot XIV. Lajos parancsára 1679-ben szállították be a dél-franciaországi Pignerol citadellájába; onnan 1694-ben Sainte-Marguerite erődjébe vitték, - majd 1698-ban beszállították a Bastille-ba, s itt 1703. november 19-én meghalt.

Kilétéről a legapróbb hírmorzsa sem került a kíváncsiak asztalára. A király és az a néhány főtisztviselője, aki az elfogatást végrehajtotta, s a fogoly további sorsát intézte, hallgatott a fogoly életében, hallgatott halála után, és pár szóval ütött el minden kérdezősködést. Példa rá Lajos király tulajdon sógornője, a levelezéseiről ismert Liselotte orléans-i hercegné. Tudjuk róla, hogy a nap jó részét íróasztala mellett töltötte, s ami érdekesebb hírt, udvari pletykát megtudott, nyomban megírta valamelyik rokonának vagy barátnőjének. 1711. október 10-i kelettel ezt írja a hannoveri választófejedelem feleségének:

„Ha valakit a Bastille-ba küldenek, sem az udvarban, sem a városban nem tudnak róla. Még csodálatosabb: egy ember évekig ült ottan és álarcban halt meg. Állandóan két muskétás állt mellette, azzal a paranccsal, hogy ha megpróbálná levetni az álarcot, azonnal lőjék agyon. Egyébiránt jól látták el, mindent megkapott, amit kívánt. Templomba, áldozni is álarcosan járt; igen ájtatos ember volt, mindig csak olvasott. Hogy kicsoda, nem lehetett megtudni.”

Október 22-ről kelt levelében visszatér a Bastille foglyára és azt írja róla, hogy egy angol főúr volt, aki belekeveredett az angol trónöröklési viszálykodásokba!

Azontúl is a legkalandosabb hírek keltek szárnyra az ismeretlen rabról. Több mint ötven író és tudós foglalkozott vele, s ezek többé-kevésbé komoly érvekkel összesen huszonkét különböző személyt véltek felismerni az álarc alatt. A találgatások legnagyobb része ma már érdektelen, - néhányáról legfeljebb amiatt érdemes megemlékezni, mert az udvari erkölcsökre jellemzően arról tanúskodnak, hogy a balkézi szeretkezéseknek hány gyümölcse fityeghetett a fejedelmi személyek családfáin.

Mutatóba:

Vermandois herceg, XIV. Lajosnak La Vallière hercegnőtől született fia.

Ugyancsak Lajos királynak egy másik, Orléans-i Henriette hercegnőtől született törvénytelen fia.

Ugyanezen Orléans-i Henriette-nek Guiche gróftól született törvénytelen fia.

II. Károly spanyol király első feleségének házasságtörésből származó törvénytelen fia.

Ugyanezen király második feleségének ugyancsak házasságtörésből származó fia. (Ezt a királynét szerepelteti Victor Hugo Ruy Blas című drámájában.)

XIV. Lajos feleségének, Mária Teréziának néger szolgától született fekete fia.

Krisztina svéd királynőnek udvarnokával, Monaldeschivel folytatott szerelmi viszonyából származott fia.

A legbolondabb megfejtésről mégis külön kell szólnom. Bizonyos Anatole Login nevű író vagy micsoda 1900-ban (!) kiadott egy könyvet ezzel a címmel: Egy államtitok XIV. Lajos alatt: a vasálarcos hiteles története. Ebben összeveti összevethető bizonyítékait és arra a meglepő eredményre jut, hogy a vasálarcos nem más, mint Molière, aki a Tartuffe miatt az érintett körök bosszújának lett az áldozata.

Mindezek a találgatások tiszavirág-életet éltek: előtámadtak és elhullottak. Volt azonban egy, ez túlélte valamennyit, és pedig azért, mert nem kisebb ember bocsátotta szárnyra, mint Voltaire.

XIV. Lajos századáról írt könyvében foglalkozik a vasálarcos személyével. Az ő közlése nyomán dagadt a rejtély igazában világhírűvé.

Beszéljen ő maga:

„Sainte-Marguerite sziget erődjébe egy ismeretlen, a rendesnél magasabb termetű, nemes alakú, fiatal foglyot szállítottak. Útközben a fogoly álarcot viselt, ennek az áll körüli részén egy acélszerkezet lehetővé tette, hogy étkezhessék. Parancs ment, hogy ha az álarcot leveti, meg kell ölni. Addig maradt ott, amíg a sziget kormányzóját, Saint-Mars urat kinevezték a Bastille kormányzójává. Ekkor őt is magával vitte oda, mindig álarcosan. Még ennek előtte egy ízben Louvois márki meglátogatta, s a legnagyobb tisztelettel, állva beszélt vele. A Bastille-ban a lehető legjobban bántak vele, minden kívánságát teljesítették. Különösen a rendkívül finom fehérneműt és csipkés holmit szerette. Asztali ellátása kitűnő volt. A kormányzó ritkán ült le előtte. A Bastille öreg orvosa, aki több betegségében kezelte, azt beszélte, hogy arcát sohasem láthatta, csak a nyelvét és a beteg testrészeit vizsgálhatta meg. Sohasem panaszkodott és sejtetni sem engedte, hogy voltaképpen kicsoda.”

(Itt egy rövid magyarázatot kell közbeiktatnom. Az álarc egyéb adatok szerint nem vasból volt, hanem fekete bársonyból. A legenda nem tartotta eléggé hatásosnak a „bársonyálarcos” jelzőt - ilyent hordhatott akárki -, és helyettesítette a rémdrámát sejtető, komoran hangzó „vasálarcos” szóval. - Tovább idézem Voltaire-t):

„Ez az ismeretlen 1703-ban meghalt és a Saint-Paul plébánia temetőjében hantolták el. Meglepő, hogy annak idején, amikor fogollyá lett, Európában egyetlen jelentékeny személy sem tűnt el. Márpedig kétségtelen, hogy a fogoly ilyen ember volt, mert lám, mi történt már fogsága első napjaiban. Egy ezüst tányérba késheggyel valami írást karcolt, kidobta toronyszobája ablakából s a tányér a torony tövében tartózkodó halászbárkára esett. A halász felvitte a kormányzóhoz. Ez megdöbbenve kérdezte, hogy olvasta-e a tányérba karcolt írást s látta-e azt másvalaki is? »Nem tudok olvasni - felelte a halász -, most találtam, még senki sem látta.« A kormányzó ott tartotta az embert mindaddig, amíg meg nem győződött róla, hogy csakugyan írástudatlan, s a tányért valóban nem mutatta meg senkinek. Akkor elbocsátotta, ezekkel a szavakkal: »Elmehetsz, nagy szerencséd, hogy nem tanultál meg olvasni.«”

Voltaire kijelentette, hogy értesüléseit a leghitelesebb helyekről szerezte. Idáig még nincs is a dologban semmi különösen hihetetlen. A nagy legendabombát később, a Dictionnaire encyclopédique hetedik kiadásában, Ana címszó alatt robbantotta fel. Ezúttal nem saját személyében állt ki a hírrel, hanem a jegyzetrovatban, a kiadó szájába adta. Persze nyilvánvaló volt, hogy saját tolla vetette papírra.

A hosszú jegyzet szerint kétségtelen, hogy a vasálarcos XIII Lajos feleségének Mazarin bíborossal folytatott szerelmi viszonyából született. Jogi szempontból mégis törvényes szülött volt, s így, mint a később törvényes ágyból született XIV. Lajos tulajdonképpeni bátyja, jogot támaszthatott volna a trónra. Államérdekből titokban neveltették, s XIV. Lajos csupán a bíboros halála után tudta meg, hogy van a világon egy idősebb testvére. Megrémítette a gondolat, hogy a titok kiderülhet, s ezzel az ő joga a trónhoz kétségessé válhatik. Tehát erőszakhoz folyamodott, s az alkalmatlan féltestvért eltüntette a világ szeme elől. S nehogy mégis a feltűnő családi hasonlatosság gyanút kelthessen, napközben mindig álarcot kellett viselnie.

Ez a megfejtés igen tetszetősnek mutatkozott. Mellette szóltak a kiszivárgott hírek, hogy milyen megkülönböztetett tisztelettel bántak vele, viszont milyen különlegesen szigorú volt a felügyelete. Párizsba szállítása közben megtörtént, hogy a kormányzóval együtt ebédelt, aki egész idő alatt két töltött pisztolyt tartott a kezeügyében. Halála után minden ruháját, ágyneműjét, egyéb holmiját elégették; a falakat lekaparták, a padlót felszedték és újjal pótolták: nehogy valami titkos üzenet vagy áruló jel maradjon utána.

Voltaire véleményét egy nagynevű történetíró is helyesnek fogadta el: Michelet. Azt írja, hogy amikor egyszer Marie Antoinette kíváncsiskodott a férjénél, XVI. Lajosnál, hogy mi az igazság a vasálarcos körül, ez kitért a válasz elől: ő nem tud semmit. Persze, mert a fogoly XIV. Lajos bátyja volt, ez kétségessé tette volna a Napkirálynak és utódainak törvényességét a trónon - s ezt nem lett volna jó egy osztrák főhercegnőnek megtudnia. Talán - teszi hozzá -, ha az öccsének születik, nem igyekeztek volna ilyen szigorúan titkot tartani.

De akármilyen valószínűnek látszott is a vasálarcos veszedelmes atyafisága, mindez csak találgatás volt. Hol vannak a bizonyítékok? A Bastille-ban jegyzéket vezettek a foglyokról, - a haláleseteket bevezették a plébánia anyakönyvébe: mit mondanak ezek? Avagy óvatos kezek eltüntették volna ezeket is?

Nem tüntették el. Megkerültek. Csakhogy a vasálarcos rejtélyének egyéb kutatói más megfejtést olvastak ki belőlük.

A Bastille helyettes kormányzója, De Junca naplószerű jegyzéket vezetett a beutalt foglyokról. Az érdekes iratnak 1698. szeptember 18-i keletű bejegyzése így hangzik:

„Csütörtökön, szeptember 18-án délután három órakor megérkezett Saint-Mars úr, a Bastille új kormányzója. Gyaloghintójában vele volt egy régi fogoly Pignerolból, állandóan álarcosan. Nevét a kormányzó nem közölte. Én magam szállásoltam el abba a szobába, amelyet Saint-Mars úr rendeletére már napokkal ezelőtt rendbehozattam és bebútoroztattam. Kiszolgálásával a kormányzó úr Rosarges őrmestert bízta meg, akit Sainte-Marguerite-ból hozott magával.”

Majd öt évvel később:

„1703. november 19-én este 10 órakor meghalt az ismeretlen, fekete álarcot viselő fogoly, akit Saint-Mars kormányzó úr Sainte-Marguerite szigetéről hozott magával. November 20-án, kedden délután négy órakor temették el a Saint-Paul plébánia temetőjében. A halálesetek jegyzékébe szintén ismeretlen néven vezették be.”

Széljegyzet:

„Utóbb megtudtam, hogy Marchiel néven jegyzékelték, s a temetés 40 livre-be került.”

Megvolna hát az első nyom. Menjünk tovább, mit mond a halottak jegyzéke:

„19-én Marchioly nevezetű meghalt a Bastille-ban. Eltemették 20-án az illetékes Saint-Paul plébánia temetőjében; jelen volt Rosarges számvevő-őrmester és Reilhe, a Bastille seborvosa.”

Ezekkel az adatokkal felszerelve a nyomozás elérkezett Ercole Matthioli olasz grófnak, IV. Károly mantovai uralkodó herceg államtitkárának személyéhez.

A történet úgy kezdődik, hogy XIV. Lajos és kormánya szemet vetett a mantovai hercegek uralma alá tartozó, olaszországi Casale városára.

A költekező, könnyelmű életet élő IV. Károly herceg hajlott az ajánlatra és megegyeztek, hogy a várost egymillió livre ellenében átengedi Franciaországnak. Az alkudozás titokban folyt, Matthioli gróf volt a közbenjáró. A hálás király külön kihallgatáson fogadta, s egy értékes gyémánt ékszert és egy száz arannyal bélelt erszényt adott neki jutalmul.

A mantovai herceg már hallani vélte az aranyak csengését s Lajos király már bevonulásra tartotta készen a csapatait, amikor lecsapott a mennykő. A gyönyörűséges terv híre kipattant. Az érdekelt torinói, madridi és velencei kormányok megtudták és erélyes tiltakozással elvágták az útját.

Kiderült, hogy Matthioli csúnya kettős játékot játszott: megcsalta Lajost, megcsalta a tulajdon gazdáját, s a tervet jó pénzért elárulta az idegen udvaroknak.

Versailles-ban felháborodtak, Lajos király dührohamot kapott, de az elrontott ügyön már nem lehetett segíteni. A fejedelmi haragot csak a bosszú csillapíthatta le, bosszú az árulón. Egyik bizalmas diplomatája, Estrades abbé, azt a keresztényi módot ajánlotta, hogy Matthiolit tőrbe kell csalni, elfogni és kiszolgáltatni a király haragjának.

Úgy történt. A gyanútlan embert meghívták egy vadászatra, átcsalták a határon, az erdőben fegyveres csapat tört rá, elfogták és elhurcolták Pignerol várába.

A nemzetközi jognak ilyen hallatlanul durva megsértését el kellett titkolni a világ előtt. Erre volt jó a bársony álarc, - ez magyarázza meg a különlegesen szigorú őrizetet és a kormányzó személyes felelősségét a fogolyért - viszont rangja és az eset körülményei indokolták a kivételes bánásmódot.

A Marchioly név döntő bizonyíték a személyazonosságra. A csekély eltérésnek a Matthioli névtől nincs jelentősége, - ismeretes, hogy a franciák milyen tökéletességre tettek szert az idegen nevek eltorzítása körül.

Elhangzott tehát az utolsó szó, nem lehet többé vasálarcos-rejtélyről beszélni.

Így a Bastille titkainak modern bolygatói.

De bizony lehet - dacoskodtak a voltaire-isták. Voltaire jó helyekről szerezte az értesüléseit, s azokon a helyeken bizonyára tudták volna és közölték volna az íróval, hogy Matthioliról van szó. A döntő fontosságú név, amely a kormányzóhelyettesnek odavetett széljegyzetében bukkan fel, hibás (Marchiel), azzal a toldattal, hogy ő is csak utólag tudta meg.

Honnan tudta meg? Ki közölte a Marchioly nevet a temetésen hivatalból jelen volt számvevő-őrmesterrel és seborvossal? S ezek olyan jól tudtak titkot tartani, hogy egy árva szó sem csúszott ki a szájukon, holott egész Párizst állandóan izgatta a fekete álarc rejtélye?

Meg azután több olyan részletkérdés mered elénk, amelyekről a Matthioli-pártiak jobbnak látták hallgatni.

Hát Mantovában a kormány egyik tagjának eltűnését simán lenyelték? Tudták, hogy vadászatra indult s onnan nem tért vissza -, és sem a kormány, sem családja, sem a kis állam közvéleménye nem törődött vele, hová lett?

Pedig kevéssel rá Pignerol várában megjelenik a fekete álarcos fogoly, az egész környék tud róla, híre elterjed országszerte, s Mantovának esze ágában sincs gyanakodnia, hátha az eltűnt államférfit takarja az álarc?

És hát mirevaló volt az egész álarcos komédia? Nem lehetett volna egyszerűbb módon is elterelni a fogolyról a gyanút? Valóságos paradoxon, hogy az emberrablás feltűnő tényét ilyen feltűnő módon próbálták meg elpalástolni.

Az utolsó szó tehát még nem hangzott el. Nem is fontos. Akár így, akár úgy, az egész ügy csak a gátlást nem ismerő, feudális fejedelmi önkényt bizonyítja.

ÉON LOVAG ÉS A TITKOS DIPLOMÁCIA

A vasálarcos esetében az izgatta a kíváncsi világot, ki rejtőzik az álarc alatt, - Éon lovagnál az volt a kérdés: férfit vagy nőt takar-e a szoknyája.

A történetet a közepén kezdem és szó szerinti fordításban közlök egy szokatlanul furcsa uralkodói rendeletet. XVI. Lajos francia király adta ki 1775. augusztus 25-én.

„A király nevében!

Meghagyjuk Charles-Genevičve-Louise-Auguste-André-Timothé Éon de Beaumont kisasszony, teljeskorú leánynak, aki mai napig úgy volt ismeretes, mint Éon lovag, dragonyoskapitány, a Szent Lajos-rend lovagja, meghatalmazott miniszter Angliában stb. - hogy haladéktalanul ismét öltse fel neméhez illő ruháját, amint abban elődünket, a néhai királyt szolgálta. Megtiltjuk neki, hogy királyságunkban, Franciaországban másként jelenjék meg, mint női ruhában.

E feltétel mellett teljes biztonságban és királyi szavunk oltalma alatt visszatérhet hazájába és élvezheti mindazt a szabadságot, tisztességet és jótéteményeket, amelyeket nagy elődünk juttatott neki s amelyeket mi is biztosítunk számára.

Őfelsége különös kegyként elismeri azokat a nyilvános és titkos szolgálatokat, amelyeket Éon de Beaumont kisasszony, több mint húsz éven át tiszteletre méltó elődjének teljesített, és azt akarja, hogy sohase fosztassék meg a királyi és katonai Szent Lajos-rend keresztjétől, amelyet a nevezett kisasszony ütközetekben és ostromok alkalmával érdemelt ki, mint dragonyoskapitány és tábornoki hadsegéd, életének kockáztatásával és oly bátorsággal, aminőt valamennyi felettes tábornoka igazolt. Ezt a keresztet női ruháján holta napjáig viselheti.

Ebbéli akaratának igazolásául Őfelsége a jelen rendeletet sajátkezűleg írta alá és a külügyek államtitkárával ellenjegyeztette.

Versailles, 1775. augusztus 25.

Louis

Gravier de Vergennes”

Nemigen láttak el még Franciaország címeres pecsétjével hasonló különös rendeletet. A volt dragonyoskapitány és meghatalmazott miniszter bújjék megint szoknyába, de viselhesse a Szent Lajos-rend lovagkeresztjét!

Hogy megérthessük, mégiscsak az elején kell folytatnom.

1728. október 5-én született a franciaországi Tonnerre városkában. Apja törvényszéki bíró volt, fiát is a jogi tudományokra fogta. A jóeszű fiú elvégezte a jogi tanulmányokat, megszerezte a doktori diplomát és ügyvéd lett. Pénzügyi és politikai tartalmú tanulmányaival magára terelte az udvari körök figyelmét és kinevezték az Oroszországba küldendő francia követ mellé titkárnak.

Meg is érkeztek Pétervárra, jelentkeztek Erzsébet cárnőnél, s a követ bemutatta a titkárt - mint Éon de Beaumont kisasszonyt, az ő unokahúgát.

Csinos, szakálltalan arca, egészben véve nőies megjelenése alkalmassá tette, hogy leányszámba mehessen - annak ellenére, hogy férfias ereje volt és úgy forgatta a kardot, mint egy vívómester.

A szép unokahúg annyira megtetszett Erzsébet cárnőnek, hogy maga mellé vette, mint francia felolvasónőt.

Mi szükség volt erre a komédiára?

XV. Lajosnak volt egy saját külön titkos diplomáciája. Ez a hivatalos diplomácia háta mögött működött, a külügyek minisztériuma még a létezéséről sem tudott.

Ilyen suba alatti diplomata volt Éon lovag. Az volt a megbízatása, hogy furakodjék be a cári udvar, főképpen a cárnő bizalmába, s azután kövesse a király titkos utasításait. Hogy mi volt a politikai cél és milyen eredményeket ért el, ma már legfeljebb a történészeket érdekelheti. Éon lovag személyes története ellehet azok nélkül is.

Egy évig olvasgatott fel a cárnőnek és küldözgette a királynak a titkos jelentéseket. Azután hazatért Párizsba, de a következő évben újra megjelent Pétervárott, most már férfiruhában, mint a volt felolvasónő testvérbátyja.

Majd Franciaország mint dragonyoskapitányt látja viszont. Részt vesz a hétéves háború harcaiban, kétszer is megsebesül és megkapja a Szent Lajos-rend lovagkeresztjét.

Azután tovább hág fel a legmagasabb diplomáciai rangokhoz vezető lajtorján. Londonba küldik, mint a francia nagykövet első titkárát, annak távozása után pedig ő vezeti az ügyeket, eleinte mint helyettes nagykövet, utóbb már mint meghatalmazott miniszter. Rangját megillető nagy lábon él, rengeteget költ és temérdek adósságot csinál.

A létrán lehet magasra hágni, de le is lehet róla csúszni. A párizsi udvar vezető körei gyűlölték a király volt titkos ügynökét és sikerült keresztülvinniük, hogy küldjenek új nagykövetet Angliába. Amikor az új követ, Guerchy gróf elfoglalta hivatalát, Éon lovag főnöki hatásköre megszűnt, s visszasüllyedt egyszerű követségi titkárrá. A becsvágyó, nagyratörő ember nem volt képes elviselni, hogy ez az újonnan jött rendelkezzék ővele, az angol diplomáciai élet minden csínját-bínját ismerő, fölényes elméjű mesterével. Elkeseredett háborúskodás tört ki köztük; Guerchy kicsinyes kellemetlenkedésekkel Éont vérig bosszantotta, - ez meg annyira ment, hogy a tulajdon felettesét feljelentette, mert gyilkos merényletet kísérelt meg ellene. Ebből persze semmi sem lett, de Éonnak ott kellett hagyni a követséget s ezentúl mint magánember élt Londonban abból a 12 000 frank évjáradékból, amelyet a király kárpótlásul kiutalt neki.

Guerchyék azonban nem érték be az ellenfél bukásával. Elvetették azt a pletykamagot, hogy Éon lovag tulajdonképpen nem is férfi, hanem nő, - hiszen nem lehet tagadni, hogy annak idején Erzsébet cárnő felolvasó kisasszonya volt.

Egyéb sem kellett a fogadási szenvedélyükről ismeretes angoloknak. Fogadásokat kötöttek Éon lovag nemére. A kötött fogadások összegét hetvenötezer fontra, vagyis 1 800 000 aranyfrankra becsülték! A botrányos szerencsejáték még bíróság elé is került. Bizonyos Hayes nevű seborvos egy Jaques nevű pékkel fogadott és 15 aranyat tett 100 ellenében arra, hogy Éon lovag leány. Bíróságra bízták a döntést s a seborvosnak - nem tudni, milyen bizonyítékokkal - sikerült az esküdteket megnyernie. A „verdikt” úgy szólt, hogy Éon lovag valóban nem férfi, hanem asszony.

Erre megrohanta a bíróságokat a többi nőpárti fogadó is, de a felsőbíróság elvágta az útjukat. Azzal utasította el a mohó felpereseket, hogy az efféle fogadás erkölcstelen ügylet és bíróság előtt nem lehet érvényesíteni.

Maga Éon hallgatott és nem szólt bele a nadrágja körüli tapogatózásokba. Nem tudni, miért. Talán a hiúságát csiklandozta, hogy ennyire központjává lett a londoni életnek. (Még az újságok is foglalkoztak a fogadásokkal. A Morning Post 1775. november 11-i száma hírt ad a fogadási piac helyzetéről: hét négy ellen arra, hogy nő és nem férfi. Vagyis a nőpártiak voltak többségben.)

XV. Lajos király 1774-ben meghalt. Éon lovag pártfogó nélkül maradt. A 12 000 frankos évjáradék vízbe esett, ő maga nyakig úszott az adósságban. Az egykori követségi palota helyébe az adósok börtöne rémlett fel előtte. A Szent Lajos-rend lovagja ekkor a lovagi erényekkel kevéssé összeférő eszközhöz folyamodott: zsarolt.

Értésére adta a versailles-i udvarnak, hogy van ám itt egy vasláda, színig tele igen becses irományokkal. Ott rejtőznek XV. Lajos király sajátkezű levelei és titkos utasításai, valamint a lovagnak a király bizalmasaival váltott, a világ szeme elé nem kívánkozó levelezései. Az angol udvar nem sajnálna értük néhány százezer fontot… A láda jelenleg Ferres lordnál van zálogban, biztosítékul a lovag 5000 fontra felrugaszkodott tartozásáért.

Versailles-ban komolyan megijedtek. Hiszen ha Éon nem bír fizetni, s a lord él a jogával és felnyittatja a vasládát, abból olyan veszedelmek fognak kiáramlani, mint a mitológia Pandorájának szelencéjéből. Küldeni kell hát egy bizalmi embert Londonba, alkudjék meg a vasláda gazdájával.

Az alkudozásokat a bizalmi ember személye tette különösen érdekessé. Beaumarchais volt ez, a Sevillai borbély szerzője, egyébként pénzügyekhez kitűnően értő, ügyes üzletember és a francia kormány titkos politikai ügynöke. Útitáskájában magával vitte a szükséges okiratokat, köztük azt a királyi rendeletet, amelyet elöljáróban közöltem.

Az érthetetlennek látszó okirat olvasója két kérdésre fogja várni a választ.

Először: mi érdeke volt a francia kormánynak, hogy Éon lovagot holta napjáig női ruha viselésére kötelezze?

Másodszor: mi bírta rá Éon lovagot, hogy a szégyenletes kötelezettséget elvállalja?

Előbb a második kérdésre felelek, ez rövidebb és egyszerűbb: nem volt más választása, mint hogy koplaljon nadrágban vagy lakjék jól szoknyában. (Megkapta továbbra is a 12 000 frank évjáradékot, s Beaumarchais kifizette 120 000 frank adósságát is!)

Az első kérdésnél már szaporítani kell a szót.

A Beaumarchais-val 1775. október 5-én kötött írásbeli megállapodás 3. pontjában Éon lovag arra kötelezte magát, hogy tartózkodni fog minden olyan támadástól, amely az időközben elhalt Guerchy gróf emlékét sérthetné, vagy családját érintené.

A 4. pontban Beaumarchais így folytatja:

„És hogy áthághatatlan akadály állíttassák a felek közé, őfelsége nevében követelem, hogy mától fogva semmisüljön meg az álöltözet, amely eddig Éon lovag neve alatt egy leányt takart… S hogy vége legyen a neme körüli bizonytalanságnak, amely alkalmat adott rossz tréfálkozásokra és illetlen fogadásokra: a király nevében megkövetelem, hogy Éon lovag fantomja végleg tűnjék el.”

Ez volna a látszólagos magyarázat arra, miért csináltak államügyet egy szoknyából. Meg kellett akadályozni a további torzsalkodásokat Guerchy gróf családjával; különös tekintettel arra, hogy az elhalt diplomata fia párbajra akarta hívni Éon lovagot, aminek a fiatalemberre nézve rossz vége lett volna -, valamint véget kellett vetni a fogadások körüli botrányoknak.

Látszólagos magyarázatot mondtam. Mert nem lett volna a francia királynak egyéb eszköze a párbaj megakadályozására, mint hogy egy szoknyát állítson sorompóként az ellenfelek közé, még pedig élethossziglani tartamra? Hiszen idő múltával a szenvedélyek ellobognak, Éon lovag sokáig élhet, s öreg embereket nem szokás párbajra hívni. S a fogadások? Ha szoknyát erőszakolnak egy dragonyoskapitányra, a Szent Lajos-rend lovagjára - ezzel csak még magasabbra szöktetnék a fogadási lázat.

Azok, akik Éon lovag rejtélyének megfejtésére adták a fejüket, itt megakadtak. Még a nehézsúlyú Encyclopaedia Britannica is azzal üti el a kérdést, hogy: „ennek a kötelezettségnek értelme sohasem tisztázódott”.

Szerintem mégiscsak tisztázódik, ha figyelmesebben olvassuk el a királyi rendeletet. Éon de Beaumont kisasszonynak van címezve, s azt rendeli, hogy ismét vegye fel nemének megfelelő ruháját. A Beaumarchais-val kötött megállapodásban is állandóan arról van szó, hogy Éon kisasszony újra öltözzék be leánynak.

(Mellesleg: Beaumarchais a maga részéről mindvégig meg volt győződve, hogy a lovag csakugyan leány.)

Hogy még közelebb kerüljünk a megfejtéshez, idézem a megállapodásból Éon lovagnak a kötelezettség elvállalására vonatkozó nyilatkozatát:

„Beleegyezem, hogy minden találgatásnak véget vetendő, valódi nemem nyilvánosságra hozassék, s kötelezem magamat, hogy újra felveszem és halálomig hordani fogom a női ruhát, amelyet Őfelsége tudomása szerint is már több alkalommal viseltem.”

Ezt az utolsó mondatot Beaumarchais a megállapodásból törölte.

Pedig ez a mondat teljesen érthetővé teszi az érthetetlent.

A versailles-i udvar semmiképpen sem volt hajlandó beismerni Franciaország királyának azt a szégyenletes fogását, hogy egy női ruhába álcázott diplomatát küldözgetett idegen udvarokhoz, nyilvánvaló kémkedésre. Különösen a cári udvarnál tört volna ki a botrány, ha kisül, hogy egy szoknyás férfit csempésztek a cárnő bizalmas közelébe. S a törölt mondat azt is elárulja, hogy a nagy előd ezt többször is megcselekedte.

A világraszóló botránynak tehát elébe akartak vágni, s egyszerűen letagadták a csalást, azzal, hogy Éon kisasszony eredetileg is leány volt. Ruhacseréje később történt, amikor férfias hajlamainak engedve férfiruhát öltött -, ennek azonban becsületet is szerzett, mint vitéz katona és hazáját kiválóan szolgáló diplomata.

Azt hiszem, ezt a magyarázatot el lehet fogadni. De Éon lovag vagy lovagnő (chevalière) rejtélye olyan volt, mint a gyík farka, amely állítólag újra kinő, ha levágták.

Kitört a francia forradalom.

Most már semmi oka sem volt, hogy egy elcsapott dinasztia vétkeit takargassa és tovább hordja a testét égető Nessus-ruhát. És mégsem vetette le. Sem a forradalom alatt, sem később, a napóleoni időkben.

Mi oka lehetett?

A 12 000 livre évjáradék megszűnt, az új kormányok többé nem fizették. Nem is tért vissza hazájába; Londonban maradt s ott élt 1810-ben bekövetkezett haláláig. Eleinte vívóleckékből tartotta fenn magát, majd hajdani barátai kijártak neki egy kis kegydíjat III. György királynál, ebből tengette 83 éves koráig az életét.

Ennek a további rejtélynek a titkát csakugyan nem ismerjük. Talán itt is a hiúságára kell gyanakodni. Ha visszavedlik férfivá, eloszlik az őt körülvevő talányszerűség, érdektelen alakká szürkül, így azonban holtáig megmaradt londoni érdekességnek, fogadások és találgatások izgató tárgyának.

Halála után a családtalan, magános ember holtteste úgyszólván közprédává lett. Boncoló asztalra került, s hogy valódi neme körül minden kétely eloszoljék, az illető orvos ezt a bizonylatot állította ki:

„Bizonyítom jelen nyilatkozatommal, hogy Éon lovag holttestét felboncoltam és megvizsgáltam. Adair és Wilson urak, valamint Elysée atya jelenlétében, s minden tekintetben tökéletes férfiúi szerveket találtam nála.

1810. május 23-án.

Tho. Copeland, seborvos.

Alulírottak szintén jelen voltak:

Sir Sidney Smith (a híres admirális). - A tiszteletre méltó W. St. Littleton. - Lord Yarmouth. - Mr. Stoskins, ügyész. - Mr. King seborvos. - Mr. Burton, ugyanaz. - (És még négy aláírás.)”

A néhai lovag személyes ismerősei is elzarándokoltak a boncterembe és egy féltucatnyi nyilatkozatot adtak ki róla, hogy férfi volt, nem leány.

Legmeggyőzőbb volt s akár az orvosi szemlét is fölöslegessé tehette volna William Bouningnak, a lovag szállásadójának bizonylata:

„Kijelentem, hogy Éon lovag három évig lakott nálam, s ez idő alatt mindig nőnek tekintettem. Miután azonban halála után testét alaposan szemügyre vettem, megállapítottam, hogy valósággal férfi. Nőm ugyanezt állapította meg.”

Ezen kellett volna kezdeni.

A HOFBURG TITKAI

A Habsburgok katolikusok voltak.

A katolikus vallás a házasságot a szentségek közé sorolja.

Azonban rég elmúltak az idők, amikor Dávid király tiszteleti táncot lejtett a szentség körül. Habsburg vélemény szerint ezentúl csak táncoljon más; tőlük elegendő, ha a nótát fújják hozzá.

Házasságtörések, szeretőtartások, paráznaságok, - ezekről épületes dolgok találhatók a Habsburgok titkos krónikáiban.

Annyira titkos volt néha az eset, hogy például Don Juan d'Austria származásának a rejtélyét máig sem sikerült kibogozni.

Úgy tudta a világ és ő maga is, hogy anyja egy Blomberg Borbála nevű regensburgi polgárasszony volt, akit V. Károly megtisztelt szerelmével. A „megtiszteltetés” nem akar szóvirág lenni. Valóban nagy díszt és tisztességet jelentett, ha valamely erkölcsös hajadon a császár szeretője lehetett. A fiút a császár elismerte törvénytelen szülöttének. Amikor lemondott a trónról és a yustei kolostorba vonult, többször magához rendelte, órákon át elcsevegett vele, majd meghagyta Fülöp fiának, aki már akkor spanyol király volt, hogy fogadja magához, mint vérbeli féltestvérét.

Úgy is lett. Azontúl a fiú Fülöp király udvarában nevelkedett, s a d'Austria melléknevet kapta. Ez a névadás megmaradt később is habsburgi szokásnak; törvénytelen gyermekeiket különböztették meg vele.

A fiú felserdült és Don Juan d'Austria neve a történelem legragyogóbb lapjaira került. Huszonhat éves volt csak, s már rábízták az egyesült keresztény hajóhad fővezérletét, s amikor a lepantói tengeri csatában tönkreverte a török flottát, egész Európa zengett a dicsőségétől.

(Fiatalon halt meg, 33 éves korában, mint Németalföld kormányzója. Holttestét haza kellett szállítani Spanyolországba. Az akkori zavaros időkben nem volt ajánlatos, hogy fejedelmi gyászkísérettel vonuljanak át Franciaországon. Titokban kellett keresztüljutni rajta. Kegyeletes elmék a kényes kérdést így oldották meg: egy 30 lovasból álló csapatot indítottak útnak, ez minden különösebb feltűnés nélkül jutott el a spanyol határig. Temetési menetnek senki sem gondolta volna. A poggyászos lovakon azonban egyéb málha közt három bőrzsák is lógott, ezekben rejlett a lepantói hősnek három darabra szétszabdalt teste! Odahaza azután a részeket összeillesztették, koporsóba zárták, s most már kellő dísszel elhelyezték az Escorial kriptájában.)

Blomberg Borbála férjhez ment egy nemes úrhoz és fényesen megélt az évjáradékból, amelyet Fülöp király rendelt neki.

Ezek a hivatalos és félhivatalos adatok.

Ha Don Juan pályája szerényen ívelt volna, mint egyszerű törvénytelen fejedelmi sarjé, a világ nem sokat törődött volna vele. Neki is püspöksüveget nyomtak volna a fejébe, vagy megtették volna valamely tartomány kormányzójának, s szép szürkén élhette volna le az életét. De a lepantói hős titka hatalmasan izgatta a világ kíváncsiságát, s szimatoltak, tapogatóztak, kutattak, nyomoztak Yustétől Regensburgig.

És bizony gyanúsnál gyanúsabb jelek bukkantak fel. Még azt sem lehetett kideríteni, hogy voltaképpen hol is született? Regensburgban-e vagy valamely flandriai városban? És akárhol jött a világra, miért nem hagyták meg az anyjánál? Mert azonnal átadták Károly császár Don Luis Quijada nevű udvarnagyának, s ez nevelte a legnagyobb titokban.

Mi szükség volt erre az óvatos titokzatosságra? Fejedelmi házaknál nem volt szokás a házon kívül született gyermeket véka alá dugni. V. Károly nagyapjának, Miksa császárnak tizennégy ismeretes törvénytelen gyermeke volt. Sőt maga V. Károly sem tagadta el legelső, fiatalkori szerelmének gyümölcsét, a flandriai szőnyegszövő mester leányától, Johanna van der Gheynsttől született Margaretát. A saját udvarában neveltette, mint valódi hercegleányt, s már 12 éves korában eljegyezte egy Medici herceggel.

Don Juan pedig csak akkor bukkant fel a homályból, amikor a yustei remete már közeledni érezte a halálát. Ekkor viszont egyszerre odakerül a földkerekség legdölyfösebb uralkodójának, II. Fülöpnek udvarába, s ez a magát félistennek képzelő ember az ismeretlenségből előtámadt gyereket azonnal féltestvérként fogadja maga mellé. Ami annál különösebb volt, mert Fülöp még a saját fattyait sem emelte magához, pedig volt neki három vagy négy.

Kiszivárgott a hír Károly császár utolsó rendelkezéseinek egy pontjáról is. Fejedelmi jövedelmet, évi harmincezer dukát járadékot rendelt a fiúnak, ezt a nápolyi királyság bevételeiből kellett fedezni.

Blomberg Borbálától senki sem vitatta el azt a dicsőséget, hogy egyike volt V. Károly számos szeretőinek, de Don Juannak nem ő volt az anyja. Ebben az egykorú puhatolózás megegyezett. A valódi anya nevét titokban kellett tartani s Borbálát pénzzel és ígéretekkel rábírták, hogy vállalja az anyaságot.

De ki volt a valódi anya?

Itt a nyomozás megakadt.

Csak azt Tehetett sejteni, hogy igen magas rangú személyt kellett elleplezni, igen nyomós, rejtegetésre szoruló okból.

Az idő múlásával azután azok is elmúltak a világból, akik tudtak róla; a rejtély kulcsát már csak egyetlen ember őrizte: II. Fülöp. Súlyos volt a titok, nagyon ránehezülhetett; végre is nem akarta magával vinni az Escorial kriptájába és könnyített a lelkén, beszélnie kellett.

A zárkózott, hallgatag embernek egyetlen bizalmasa volt: leánya, Izabella infánsnő.

Neki elárulta a valóságot.

Asszonnyal pedig ilyen titok nem száll a sírba. Neki is volt bizalmasa, akinek örök hallgatás fogadalma mellett megsúgta; ez ugyanilyen feltétellel továbbadta egy másiknak; emez egy harmadiknak -, s végül annyian hallgattak róla, hogy az már felért a beszéddel.

Elsőnek Famiano Strada XVI. századi olasz történetíró írta meg, majd más komoly történészek is, hogy Don Juan V. Károly császárnak vérfertőző viszonyából származott.

Ámde itt a kulcs nem fordult tovább a zárban. Ahogyan a titok egyik fülből a másikba vándorolt, pontatlanságok és tévedések csúsztak bele; a teljes bizonyosság elkallódott s végezetül nem egyetlen nő neve került terítékre, hanem kettőé, akik között ma is csak találgatni lehet.

Egyik lett volna V. Károly császár édes húga, Mária, II. Lajos magyar király özvegye.

A másik még gonoszabb eltévelyedésről adna számot. A császár tulajdon lánya lett volna a bűntárs, Margareta, 23 esztendős abban az időben.

Nekem meglehetősen mindegy, hogy ki volt Don Juannak az anyja. Az apa erkölcsei érdekeltek.

A modern biológusok, ha kíváncsiak rá, felvehetik az elejtett fonalat és tovább sodorhatják: a két nő közül melyik illenék jobban a fiúhoz anyának?

A fiút kortársai így írják le:

Ízig-vérig katona, már fiatalkorában diadalmas hadvezér. Katonái rajongtak érte, mert emberségesen bánt velük, s ha kellett, maga is karddal a kezében indult az élükön rohamra. Mint Németalföld kormányzóját, szerette a nép is, mert ahol csak lehetett, könnyített a terhein. Lovagias, a szó akkori értelmében; nyílt jellemű; szép megjelenésű, tökéletes gavallér -, megint csak a szó akkori jelentése szerint. Ez volt a jeligéje: Aki nem tör folyton előre, hátrafelé halad.

Most lássuk az asszonyokat.

Mária királynéról Brantôme részletesen beszél. Nem ismerte személyesen, de látta az arcképeit, s ezekkel összevetve, amit a királyné közvetlen ismerőseitől hallott, így rajzolta meg az alakját:

„Igen csinos volt, leszámítva osztrák módra kissé előrecsüngő ajkát. Modora kellemes és szeretetre méltó, ámbár egy kissé férfias. Jártas volt a galantériában, de különösen a háborúskodást tekintette legfőbb foglalatosságának. Az ütközetekben gyakran maga is részt vett, mindig lóháton, mint valódi amazon. Károly bátyja Németalföld kormányzójának tette meg. Ezt a tisztet 32 évig viselte, s nem tudom, mi lett volna nélküle ebből az országból.

Margaretát Mária halála után ültette apja Németalföld kormányzói székébe. Jól bevált ő is; eszes nő volt, gondolkozása férfias. De még a megjelenése is; annyira elütött nemétől, hogy inkább nézték volna női ruhába öltözött férfinak, semmint asszonynak. Annál is inkább, mert egy kis bajuszkája is serkedt az ajka fölött. Nem volt annyira harcias természetű, mint Mária nagynénje, de kedvelte a férfias szórakozásokat, szerette lóháton hajszolni a vadat. Feleségül adták Ottavio Farnese parmai herceghez, s ebből a házasságból született 1544-ben Alessandro Farnese, korának egyik legtehetségesebb hadvezére.

Tessék választani!

Magáról Don Juanról pedig még csak annyit, hogy harcias természete ellenére sem idegenkedett a szerelem szelíd örömeitől, még ha azok törvénytelenek voltak is. Két apátlan leánygyermeket hagyott hátra: Anna d'Austria apáca lett, Juana d'Austriát elvette egy szicíliai herceg.

Shakespeare-nek oka lehetett, hogy a Szeget szeggel színhelyét Bécsbe tegye s ezt mondassa az álruhás herceggel:

Dolgom volt, erre jártam

S körültekintve Bécsben, láttam itt

Erkölcstelen világot főni, forrni.

Való, van itten minden bűnre törvény,

De úgy csupán, mint borbély-műhelyekben

Gúny tárgyául van csak tilalmi tábla.

(Greguss Ágost fordítása)

A darabot Shakespeare 1605-ben írta. Bécsben ekkor II. Rudolf uralkodott.

Rudolf nem nősült meg, agglegény maradt. Törvénytelen gyerekei közül hat volt ismeretes: három lány és három fiú. A lányok közül egyet férjhez adtak valami grófhoz, kettő kolostorban élt előkelő életet. Két fiú: Don Matthias és Don Carlos nem sokat hallatott magáról; valahol éltek és valahol meghaltak.

Annál többet tudunk a harmadikról, Don Juliusról. Nem azért írok róla néhány sort, mintha egy életét alkimista műhelyekben eltarisznyázó félbolond apa egészbolond fiának a viselt dolgai különösen érdekelnének, hanem mert esete csattanóan jellemzi a törvényt nem ismerő, erkölcsöt semmibe sem vevő kényúri hatalmat.

Krumau kis csehországi város, egy sziklára épített várkastélyt ural. Ide telepítette Rudolf az immár húszéves Don Juliust.

Úgy látszik, a fiatalembert valamiféle szerelmi dühöngés szállta meg, mert csak azért jött le kastélyából a városba, hogy a csinosabb lányokat üldözőbe vegye. Megrohanta őket az utcán, betolakodott lakásukba, s a kiszemelt áldozatot erőszakkal akarta felhurcolni a kastélyba. A polgárság felháborodott, s 1606. december 17-én a polgármester írásban fordult védelemért a krumaui császári városkapitányhoz és kérte, tegyen felterjesztést a császárhoz, hogy helyezze el az úrfit másfelé. Ez persze fiókjának a fenekére süllyesztette a panaszt, esze ágában sem volt, hogy a bölcsek kövét kutató császárnak a csemetéje botorságaival alkalmatlankodjék.

No, de időközben Don Julius magától is lecsillapodott. Kikötött egy krumaui borbély lánya mellett. Ezt elkápráztatta a császárfi oldalán kecsegtető jövő és felköltözött hozzá a várba. Egy teljes esztendeig éltek együtt békességben.

Egy napon azonban, anélkül, hogy a lány rászolgált volna, se szó, se beszéd, Don Julius nekiment, véresre verte, késsel megszurkálta és betaszította a halasmedencébe. A kiábrándult teremtés megszökött a kínzókamrává változott szerelmi fészekből és apjához menekült. Az apa - abban az időben a borbély egyszersmind sebész is volt - nagy nehezen helyrekezelte.

Mihelyt Don Juliusnak fülébe jutott, hogy a lány megint egészséges, elment az apához és visszakövetelte. Az persze kereken elutasította.

Ekkor hihetetlen fordulat történt.

A császárfi parancsára a városi tanács a borbélyt letartóztatta és börtönbe csukatta. A megvadult ifjonc még tovább is ment s azt követelte, hogy az engedetlen alattvalót ítéljék halálra és végezzék ki. Erre ugyan a tanács nem volt hajlandó, de szembeszállni sem mert a császári fattyúval, s úgy kerülte meg a kérdést, hogy a borbélyt ítélethozatal nélkül benntartotta a börtönben.

Öt hétig raboskodott állandó halálfélelemben a szerencsétlen ember. Agyonrémített családja a legrosszabbtól tartott; végre az anya, hogy legalább a férjét mentse meg, visszavitte a lányt Don Juliushoz a várba. Előbb azonban kikötötte: Don Julius esküdjék meg, hogy többé a lányt egy ujjal sem fogja bántalmazni.

Don Julius megesküdött, s másnap a borbélyt szabadon bocsátották.

De ez a másnap a szegény lányra végzetes napot jelentett. Don Juliuson teljes erővel kitört a szadista őrület. A lányt levetkőztette, ledöntötte az ágyra, öklözte és marcangolta, majd tőrt ragadott és azzal szúrta-döfte, végül valami súlyos tárggyal szétverte a fejét. A holttesten olyan szörnyű sérüléseket találtak, aminők a törvényszéki orvostani intézetek jegyzőkönyveiben is csak ritkán szoktak felrémledezni.

A lány halálsikoltásaira a cselédség összecsődült, de senki sem mert a segítségére menni. Két teljes órahosszat lapultak az ajtó előtt és várták, mi lesz.

Az lett, hogy amikor minden elcsendesedett, Don Julius beszólította őket és elvitette a hullát. Azután felrendelte a várba a város papságát s fényes temetést rendezett az áldozatának, ünnepélyes gyászmenettel, fáklyás szolgák kíséretével.

A gyilkosság 1608. február 17-én történt. Elhallgatni a rémtettet nem lehetett. Azonnal jelentés ment Rudolf császárhoz Prágába. A felzúdult lakosság azt várta, hogy a törvények legfőbb őre azonnal igazságot tesz, s a gyilkost bíró elé állítja -, ha pedig az elméje háborodott meg, a bolondok tornyába csukatja.

Nem történt semmi.

A császár mélységesen hallgatott, mintha az egész ügy egyáltalán nem érdekelné.

Március 10-én a városkapitány megint felírt Prágába. Jelentette, hogy az úrfi egyre jobban dühöng és tombol, tör-zúz, tépi-szaggatja a ruháit, sőt attól tartanak, hogy egyik rohamában felgyújtja a várkastélyt.

Ez hatott. A gyilkosság hagyján, attól a kincstár nem rövidült meg. De tűzvész? Leégjen egy állami tulajdon? Ez ellen tenni kell.

Március 18-án végre elküldtek Krumauba néhány ápolót, ezek berácsozták az ablakokat, hogy az úrfi ki ne ugorhassék s általában ügyeltek rá, nehogy kárt tegyen magában. Majd egy orvos és egy bizalmi ember is érkezett a várba; az orvos eret vágott az úrfin, a bizalmi ember a lelkére beszélt és biztatta, hogy imádkozzék és gyónjon szorgalmasan.

Sem a testi, sem az erkölcsi kezelés nem használt. Don Juliust megfertőzte a piszok, mert nem tűrte, hogy megmosdassák; fekélyek lepték el a testét, s 1609. június 25-én kipárázott belőle az elfajzott lélek.

A SZÉP BORDEAUX-I ISMERETLEN

Híre járt Bécsben egy rejtélyes esetnek, ezt úgy körülszőtte a titkolódzások pókhálója, hogy nem lehet tisztán keresztüllátni rajta.

Ferenc császár 1765-ben halt meg.

Ugyanebben az évben a franciaországi Bordeaux-ba érkezett egy fiatal lány, idősebb férfikísérővel. A férfi egy ottani német kereskedő családjánál helyezte el a lányt Félicie Julie von Schönau néven. Néhány nap múlva egy másik férfi jelent meg a kereskedőéknél; nem nevezte meg magát, ellenben átadott a lánynak egy ezer Lajos-arannyal megtömött erszényt, ez minden bemutatkozást tökéletesen pótolt. A papos külsejű férfi még csak annyit mondott, hogy ne kíváncsiskodjék, honnan jön a pénz; rendezkedjék be rangosan; viselkedjék erkölcsösen; majd ő ezentúl is gondoskodni fog róla -, de tartson titkot és az eddigi életéről ne áruljon el semmit.

Nagy pénzt jelentettek ezek az aranyak. Félicie Julie kibérelt egy egész házat, cselédséget fogadott, kocsit-lovat tartott és olyan könnyen szórta a pénzt, amilyen könnyen kapta. A bordeaux-i előkelő társaság a lányt tárt karokkal fogadta, s ennek még bővebb magyarázatát is fogom adni.

A rejtélyes férfi állta az ígéretét, s azontúl is szállította a rejtélyes pénzeket, három év alatt összesen százötvenezer livre-t. Félicie Julie a vagyonszámba menő hatalmas összeget vidáman elköltötte az utolsó garasig, sőt 60 000 livre adósságot is csinált mindennek a tetejébe.

A sűrű pénzeső csakis arannyal vemhes felhőkből záporozhatott alá, ilyenek pedig igen nagy magasságokban szoktak lebegni a közönséges emberek fölött. Viszont az előkelő pártfogással semmiképpen sem vágott össze a lány meglepő műveletlensége: még írni-olvasni sem tudott. Utóbb ezt azzal magyarázta, hogy gyermekkorában gondozói elkezdték ugyan tanítani, de amikor a neveltetését ellenőrző pap megtudta, eltiltott minden iskoláztatást, csupán a katekizmust magyarázta neki és ott helyben miséket mondott. (Vajon az lett volna a sajátságos tilalom értelme, hogy így a leány kevésbé lesz képes származásának a titkát feszegetni?)

Egyáltalán nem volt tisztában a pénz értékével és nem is sejtette, mit jelent az adósságcsinálás. Tudatlanságát és tapasztalatlanságát azután a hitelezők gyalázatosan kihasználták és életét megkeserítették.

Viszont mintha a lúdtollnak kinőttek volna a szárnyai, amikor a hivatalos aktákban a leány szépségéről is jelentést tettek. „Magas és karcsú - így a leírás -, válla és karja szoborszerűen tökéletes; haja fekete, fürtös; arcbőre kendőzetlenül is ragyogóan üde; szeme nagy, tekintete élénk és kifejezéssel teljes.”

Ott hagytam el, hogy Félicie Julie 60 000 livre adósságba keveredett. Az történt ugyanis, hogy a rejtélyes pénzeső éppen olyan rejtélyesen egyszerre csak elállt, s a pénz nélkül maradt lány hitelben folytatta az eddigi életmódját. Jóhiszemben gondolta, hogy csak szünetelésről van szó, s majd csak előkerül a papi ember az erszénnyel.

De az nem mutatkozott többé. A hitelezők zúgolódni kezdtek és a pénzüket követelték. A megszorult lány most már rászánta magát, hogy előálljon a születése titkával.

Csak a lány tökéletes tapasztalatlansága és tanácsadóinak tökéletes ostobasága magyarázhatja meg, hogy ebből a célból leveleket hamisítottak. Ezeknek a híre eljutott Bécsbe. Ekkor Mária Terézia a versailles-i udvarhoz fordult, mire az előzékeny francia hatóságok Félicie-t letartóztatták és elszállították Brüsszelbe. (Itt, mint a németalföldi örökös tartomány fővárosában, az osztrák császár parancsolt.)

Cobenzl gróf Mária Terézia meghatalmazott minisztere huszonnégyszer hallgatta ki. A kihallgatásokat Neny gróf, brüsszeli főtisztviselő társaságában végezte.

Amikor Neny meglátta a lányt, azonnal szemébe ötlött feltűnő hasonlatossága Ferenc császárhoz.

Azon is meglepődtek, hogy a lány teljesen elütött a kalandornők ismert típusától. Vallomásaiban nyoma sem volt a kertelésnek, csűrés-csavarásnak -, nyíltan és szinte naiv ártatlansággal beszélt még a hamisításokról is, amelyeknek a jelentőségét láthatólag nem tudta felfogni. Bordeaux-ban kifogástalanul tiszta és erkölcsös életet élt; két előkelő kérője is akadt, de nem akart férjhez menni.

Azelőtti életét is így mondta el:

Egy kis csehországi városban nevelkedett; hogy melyik volt ez, nem tudja; hogy hol született, nem mondták meg neki. Gyermekkori emlékei már elmosódtak, de arra tisztán emlékezett, hogy serdült korában egy igen előkelő férfi három ízben meglátogatta. Vadászruhában, lóháton, egy kísérővel érkezett. Nagy szeretettel és gyengédséggel bánt vele; ölelgette, térdére ültette és megígérte, hogy mindig gondja lesz rá; gazdaggá és boldoggá fogja tenni élete végéig.

Harmadik látogatása után többé az ismeretlent nem látta viszont.

Ellenben egy napon betoppant a pap a fekete hírrel: pártfogója meghalt.

Utolsó rendelkezése az volt - állította a pap -, hogy vigyék a lányt Bordeaux-ba és helyezzék el egy zárdában. El is látta minden szükséges holmival és elutazott vele. Bordeaux-ban azonban a zárdáról többé nem esett szó. Néhány nap múlva felszólították, hogy jelentse be magát Richelieu herceg kormányzónál, annak mondanivalója lesz számára. A herceg igen szívesen és nagy tisztelettel fogadta és mutatott neki egy levelet, ebben egy főrangú hölgy Félicie-t a pártfogásába ajánlotta. Ezt ő vállalta is; meg-meglátogatta; gondoskodott róla, hogy tanuljon meg jól franciául; meghívta estélyeire és ünnepségeire.

Richelieu fejedelmi fénnyel gyakorolta a kormányzóságot. Száz terítékes vacsorákat adott - négyszáz előkelőséget vendégelt meg egyetlen kerti ünnepélyen -, táncestély, álarcos bál egymást váltogatta. Így sodródott Félicie a költséges nagyvilági életbe, s ez a magyarázata, hogy az előkelő társaság befogadta. Ha érdeklődtek iránta Richelieu-nél, ez megnyugtatta a kíváncsiskodókat: „minden tiszteletet megérdemlő személy.”

Félicie-nek azt is megmondta, ki az ajánlólevél küldője.

Arenberg hercegné.

Első fénysugár a lányt burkoló homályban!

Richelieu azonnal írt is Arenberg hercegnének, de választ nem kapott. Márpedig, ha nem tőle származott volna az ajánlás, okvetlenül tiltakozott volna, amiért a nevével visszaéltek. Semmi kétség, a levél valódi volt.

Különös fordulat történt azonban. Mária Terézia, akit az ügy állásáról rendszeresen értesítettek, határozottan megtiltotta, hogy Arenberg hercegnéhez forduljanak felvilágosításért.

Érthetetlen! Hiszen, ha a hercegnét megkérdezik, nem térhet ki a felelet alól és megvan az első nyom, amely elvezet -, ha nem is mindjárt az apához, de elsőbben is az anyához.

Világos, hogy Félicie Julie-nek azért kellett éppenséggel Bordeaux-ba jutnia és nem egyebüvé, mert Arenberg hercegnének jó kapcsolatai voltak Richelieu kormányzóval. Tovább gombolyítva a fonalat: tudnia kellett, hogy honnan utaztatták el -, még tovább: ismernie kellett a lány előző életét is. Ha ezzel egybevetjük a yorki herceg közbenjárását, bizonyossággá izmosodik a gyanú, hogy Félicie Julie-nek maga Arenberg hercegné volt az édesanyja.

A yorki herceg, III. György angol király testvéröccse, Itáliába utaztában Bordeaux-ba érkezett. Arra az időre esett ez, amikor Félicie feje fölött az aranyfelhő helyett már az adósságok viharfellegei gyülekeztek. A herceg sürgős találkozót kért tőle, s meg is látogatta egy reggeli órában, amikor Félicie Richelieu báljából érkezett haza.

Rövidesen a tárgyra tért: egy előkelő hölgynek értésére esett, hogy Félicie adóságokba keveredett, megkérte tehát őt, lenne a segítségére. A herceg megígérte, és megnyugtatta a lányt, hogy rendezni fogja a dolgait. Még aznap küldött neki hétszáz Lajos-aranyat és tovább utazott.

Nemsokára Milánóból adott hírt magáról ilyen tartalmú levéllel:

„Én egyszerre akartam küldeni önnek elegendő pénzt, hogy hitelezőinek az üldözésétől szabaduljon, írtam is eziránt Arenberg hercegnének, de ő arra kért, hogy csak részletekben utaljam át az összeget.”

Ezt a levelet Félicie Cobenzléknek eredetiben felmutatta. Nem lehetett tehát kételkedni vallomásának abban a részében sem, hogy a herceg már találkozásuk alkalmával megmondta neki: az illető hölgy nem más, mint Arenberg hercegné, aki ismeri Félicie születésének titkát.

Sajnos, nem sokkal ezután a yorki herceg Itáliában meghalt. A hitelezők fenyegető tábora nem fogyatkozott meg, s a Félicie születésének titkát fedő fátyol alighogy meglebbent, megint visszahullott.

Megfejteden marad, hogy Mária Terézia miért tiltotta meg az illető Arenberg hercegné faggatását? Vajon kímélni akarta a kegyeltjét? Vagy attól tartott, hogy túlságosan sokat talál mondani?

Cobenzléknek kezük ügyében voltak a döntő súlyú bizonyítékok, de nem nyúltak utánuk, mintha féltek volna, hogy megégetik a körmüket.

Ha már Arenberg hercegné személyét a császárné megtette is nenyúljhozzámnak, a titkos rendőrség óvatosan puhatolózhatott volna a hercegné környezete, ismeretsége körül.

Nem történt meg.

Meg lehetett volna keresni az osztrák követ útján az angol udvart, hogy nézessen utána a yorki herceg iratainak, hátha előkerül Arenberg hercegné levele? Attól nem kellett tartani, hogy ezzel dobra ütik a kényes történetet. Ismerték azt nagyon jól Londonban.

Maga Mária Terézia panaszkodott sógorához, Lotharingiai Károlyhoz írt levelében, hogy máris túlságosan nagy lárma kerekedett körülötte, s félő, hogy egész Európa megtelik a hírével.

Ez a lépés sem történt meg.

És hátra lett volna egy magától értetődő, döntő eredménnyel biztató lépés: közvetlenül Richelieu herceghez fordulni. A volt bécsi követ bizonyára elmondta volna, amit a pártfogoltjáról tudott, már csak annak az érdekében is. Sőt, mint Guyenne mindenható kormányzója, talán maga is nyomoztatott volna Bordeaux-ban a nagy pénzekkel meg-megjelenő rejtélyes férfi után, ami nagyobbat lendített volna az ügyön, mint Cobenzlék huszonnégy összeüldögélése.

Nem történt meg.

A nyomozást ilyen tökéletlenül fejezték be s várták a bécsi parancsot.

Időközben Cobenzl súlyos betegséggel ágynak esett. Nem is kelt fel többé belőle. Két nappal halála előtt Kaunitz kancellártól azt az utasítást kapta, hogy a lány ügyében további rendelkezésig minden eljárást fel kell függeszteni.

Mi történhetett Bécsben? Micsoda új titok megint az amúgy is titokzatos ügyben? Hallgatnak róla az akták, hallgatnak a levelezések; nem tudjuk meg soha.

Azt sem, hogy Cobenzl halála után négy nappal kicsoda és kittek a parancsára kísértette a lányt a belga határra?

Ott ötven aranyat adtak neki és szélnek eresztették.

További sorsáról semmit sem tudunk. Úgy látszik, segített rajta a titokzatos kéz, amely hol belenyúlt az élete sorsába, hol érthetetlenül visszahúzódott.

Talán tudták is Brüsszelben, hogy a belga határról nem a bizonytalanságba taszították, hanem francia földön már várta valaki. Talán jóra fordult a sorsa, ha férjhez ment -, talán rosszra, ha a szépsége révén kellett megélnie.

Kalandornőnek a lányt nem lehet mondani. Hogy az anyát az osztrák arisztokrácia legelőkelőbb tagjai közt kell keresni, az kétségtelen.

Az a kérdés, hogy csakugyan Ferenc császár volt-e az apa, ma már senkit sem izgat valami különösen. A feudális közvélemény persze elképedt a hallatlan vakmerőség hírére, hogy valaki egy császár leányának próbálja kiadni magát!

Félicie Julie von Schönau történetével azért is foglalkoztam, mert jó példája a kettős Habsburg-erkölcsnek. Mária Terézia hajthatatlan szigorral indít hajszát a megtévedt lányok és asszonyok ellen, de meghajlik a tulajdon férje házasságtörései előtt és bocsánatosan elnézi, hogy a törvényes szülötteken felül még egy fattyúsarj is fakadhatott a lotharingiai családfán.

Így ír Károly sógorának:

„Ez a szerencsétlen teremtés azt állítja, hogy ő a mi megboldogult Urunknak a lánya. Ha ennek csak a legcsekélyebb valószínűsége lenne is, olyan szeretettel bánnék vele, mint a saját gyermekeimmel.”

Dicséretes szívsugallat, de nem esik szó az anyáról. Ráhúzatná a Codex Theresiana büntető cikkelyeit? Az ám. Az a népnek készült, nem az arisztokráciának. Amott a leányanyát a becstelenség töviskoszorújával pellengérezik ki -, emitt a tizenegyágú korona, mint a germán mondák ködsüvege, láthatatlanná teszi az erkölcsi foltokat.

És még egyszer a Theresianáról. A házasságtörő férfit illetően így rendelkezik:

„Különösebb szigorral kell sújtani a közéleti férfit, akit éppen avégett emeltek vezetőhelyre, hogy jó példát mutasson a világnak.”

A bolondok világából

A középkori bolondünnepek

Tüzes viták lávája fortyogott a párizsi egyetem teológiai fakultása előtt. A nagy kitörést az okozta, hogy be akarták tiltani a bolondünnepeket.

Félévezred távlatából úgy látom, az a vitairat védte legbölcsebben a bolondságot, amelyik ezt az őszinte vallomást villantotta fel az érvei között:

„Minden emberben elrejtőzve él második természete, a bolond. Kell, hogy legalább évenként egyszer kitombolja magát. A boroshordó szétdurran, ha nem hagyják koronként levegőzni. Az ember is ilyen hordóhoz hasonlít: színültig van az ájtatosság borával, s ha ez erjedni kezd, bizonnyal szét fog pukkanni. Mi néhány napig bohóckodunk, de csak azért, hogy utána annál buzgóbban térjünk vissza az ájtatoskodáshoz.”

A középkori élet tele volt számunkra groteszk furcsaságokkal. Hogy ezeket mai ésszel megérthessük, meg kell értenünk magát a középkori embert is: sajátos szellemiségét, darabos szokásait, szertelenségekbe csapongó szeszélyét. Tréfái nyersek, durvák és nehézkesek, mintha ilyenkor se vetné le magáról a vasakat és évődés közben is öklelő dárdát pörgetne.

Mielőtt azonban olvasóimat a reimsi székesegyházba vezetném, ahol javában folyik a Fête des fous, a bolondok ünnepe, egy jó másfélezer évvel régibb ünnepségről kell helyszíni közvetítést adnom. Szükséges ez a magyarázathoz, mert maga a hordó-hasonlat nem elegendő.

Rómában vagyunk. A decemberi alkony már kezdi szétteregetni tógáját az óriás város fölött. Saturnus templomából kilép egy pap, előre megy a fórum közepéig, s ott hangos szóval kiáltja:

Saturnales! Saturnales!

Ez a riadó. És futva, szökdelve, ujjongva, rivalgva ömlik az utcákra a rabszolgák ezernyi meg ezernyi sokasága.

Ma, december 17-én kezdődik a Saturnáliák hete, ezt évenként annak emlékére ünneplik meg, hogy valamikor régen Saturnus isten uralma alatt virágzott a boldog aranykor. Nem volt akkor különbség úr és szolga közt, mindenki egyenlő volt, mindenkit eltartottak az anyaföldnek bőven ömlő kincsei. A Saturnáliák a hajdani egyenlőség állapotát varázsolták vissza - persze csak egy hétre.

A rabszolgák levethették szolgaságukra utaló gúnyájukat, felöltözhettek a szabad ember ruhájába, tógát ölthettek, akár bíborszegélyűt is, fejükbe pedig a szabadság jelvényét nyomhatták, a frígiai sapkát. Megnyíltak előttük Róma thermái, kedvükre kifürödhették magukat, s fürdés után lakomához ülhettek a gazdájuk asztalánál. Együtt dőzsölt, együtt itta le magát úr, vendég és rabszolga; sőt akárhányszor a háziak szolgálták ki a cselédeket.

Megengedett volt minden móka, minden ingerkedés, s a szabadjára eresztett szolgasereg alaposan élt is az engedéllyel. Kifigurázták gazdájuk úri és nem úri szokásait, majmolták a mozdulatait, járását-kelését, s kellemetlen igazságokat mondogattak, akár a szemébe is. A gazdának mindent le kellett nyelnie ezen a héten, a megtorlást törvény tiltotta el.

Volt még egy szabadalmuk: lakoma előtt sorsvetéssel királyt választottak. Ennek az volt a feladata, hogy a legbadarabb uralkodói parancsokkal ugrassa és mulattassa a részeg társaságot. Ha Lukianosnak hihetünk, az egynapi zsarnok rendeletei effélék voltak: egyik vendég mázolja be az ábrázatát zsírral - a másik dugja a fejét egy vizes vödörbe -, a harmadik mondjon mindenkire válogatott gorombaságokat -, a negyedik kapjon fel a hátára egy fuvoláslányt, és járja körül háromszor a házat. Mikor kellően berúgott a király is, a parancs úgy szokott szólni, hogy valamelyik vendég vetkőzzék le, s azon mód énekeljen és táncoljon a fuvoláslányok muzsikájára.

Főtisztviselők, bírák, ügyvédek rabszolgái a ház átriumában tárgyalási komédiát rendeztek. Felöltöztek consulnak és praetornak, szónokoltak, vádoltak, védőbeszédeket tartottak és bolondnál bolondabb ítéleteket hoztak.

A város egy hétig tökéletes delíriumban élt. Az iskolákat és hivatalokat egy hétre bezárták, mindenki kötelességszerűen mulatott, táncolt, evett-ivott. A polgárok ajándékokat küldözgettek egymásnak, de a Saturnáliák törvénye szerint ezek nem lehettek értékes dolgok. Írószerek, viaszgyertyák, kis kosarakban olajbogyó, füge vagy szilva, egy doboz fogpiszkáló, egy árva spongya - esetleg egy kötet költemény, amellyel maga a költő kedveskedett a megtiszteltnek. Gazdag emberek az olcsó ajándéknak is megadták a módját. Ha például félfont borsot, vagy egy tucat osztrigát szántak valakinek, nyolc embernyi díszkísérettel szállíttatták oda.

Voltak puritán erkölcsű gazdagok is, ezek komolyan vették az ünnep értelmét s pénzzel segítettek megszorult barátaikon vagy kifizették az adósságaikat. Állítólag akadtak háziurak is, akik elengedték lakóiknak a házbért.

Hét nap múlva ismét visszatért a régi rend. Megint szabad volt a rabszolgákat verejtékeztetni, vesszőztetni, esetleg - amint Juvenalis a római hölgyek szemére veti - keresztre feszíttetni.

A pogány világot felváltotta a kereszténység, de a Saturnáliák emlékét nem lehetett a nép lelkéből kiirtani. Tovább erjedett a vágy a felszabadulás ünnepének örömmámora után, s végre is, ahogyan a párizsi vitairat mondta, ki kellett rántani a dugaszt. Megszülettek a bolondünnepek, a keresztény köntösbe öltöztetett Saturnáliák. Kedvét lelte bennük az alsó klérus is, ennek ugyanis kapóra jött, hogy borsot törhet urainak, a főpapságnak az orra alá.

Ennyit kellett előrebocsátanom, hogy megérthessük a kultúrtörténetben párjukat ritkító, érthetetlennek látszó templomi bohózatokat.

Most már nézzünk be a reimsi katedrálisnak, ennek az építészeti csodának századok tömjénfüstjétől nehéz illatú hatalmas csarnokába.

Istentisztelet folyik a főoltár előtt, de nem rendes áldozópap tartja, hanem a bolondpüspök. (Episcopus stultus.) A diakónusok és subdiakónusok választották maguk közül, aminthogy az egész cécót is ők rendezték.

A bolondpüspök teljes egyháznagyi díszben mondja a misét, de micsoda kerge gyülekezet rajzik körülötte! Groteszk álarcos pofák; medvének, farkasnak és egyéb vadállatnak bőrébe bújt, sőt olykor a saját ruhájukból teljesen kibújt fiatal szerpapok; derekukat női ruhában riszáló más papi személyek - szóval, egy farsangba illő, bomlott, viháncoló férficsorda.

Ugyanilyen csődület verte fel három napon át, december 26-tól 28-ig, nemcsak a reimsi székesegyháznak, hanem Franciaország több nagyobb templomának csendjét. A bolondok ünnepét sok helyt megülték, csak a helyi szokás cifrázta ki más-más válogatott bolondsággal.

Általában a főpapságot gúnyoló bolondpüspök kifigurázása volt a mulatság teteje. Mialatt az nagykomolyan misézett az oltár előtt, bolond hívei a kórusba nyomakodtak s ott világi nótákat gajdoltak. Mások az oltár lépcsőjére telepedtek; kártyáztak, kockáztak, kolbászt falatoztak. A füstölőben tömjén helyett ócska cipőtalpakat égettek s a püspök előtt lóbálgatták, hogy a füst az orrába menjen. Mise végeztével a duhaj bolondok kitódultak az utcára, felkaptak trágyával megrakott társzekerekre, végigkocogtak a városon és a látványosságra odacsődült kíváncsiakat lógolyóbisokkal meglődözték.

Antibes-ban laikus rendtagok is kirúghattak a hámból. Kifordított és rongyos papi köntösben telepedtek be a kolostor kórusába, orrukra óriási pápaszemet biggyesztettek, az üvegek helyén narancshéjakkal. Imádságos könyveket tartottak a kezükben, de megfordítva, s úgy tettek, mintha olvasnának belőlük; ehelyett összevissza hadartak mindenféle badarságot.

Viviers-ben a bolondpüspöknek alamizsnás papja is volt. Ez a mise végeztével csendet parancsolt: Silete, silete, silentium habete! A lárma elült, a püspök megáldotta a gyülekezetét, s az alamizsnás általános bűnbocsánatot hirdetett ezzel a formulával:

„Monseigneur, a püspök úr küld nektek egy tele kosár bűnbocsánatot és kéri az Urat, bocsásson rátok becsületes máj bajokat.”

Egy másik formula így puffadozott a középkori humortól:

„Monseigneur ezennel kiutal nektek húsz kosárnyi fogfájást s egyéb szép ajándékokat, köztük egy rossz gebének a kopott farkát.”

A nappali hejehuja esti eszem-iszomba torkollt. Bizony torkollt; a bor akószámra csúszott le a diakónusság torkán. Idevág egy francia szójáték is. Fęte des sous-diacres, vagyis az „aldiakónusok ünnepe” volt a mulatság hivatalos neve -, ebből a nép ajkán az azonos hangzású Fête des saouls diacres lett, azaz a részeg diakónusok ünnepe.

A felső klérus persze szerette volna elrángatni az oltár elől a főpásztori tekintélyt sértő bolondpüspököt. Mozgósította ellene az egyházi és világi tekintélyeket, s mint említettem, 1444-ben a párizsi egyetem teológiai fakultása elé terjesztette az ügyet. De a nép az alsópapság mellé állott, csökönyösen ragaszkodott a karácsonyi farsangjához, s a kevés okos ember nem bírt a temérdek bolonddal. Egészen a XVI. század elejéig élt Franciaország sok vidékén a decemberi karnevál, míg végre nagynehezen sikerült a bolondokat a templomokból kitelepíteni az utcára.

Ott azután tovább viháncolhattak, mint úgynevezett bolondos társaságok.

A bolond társaságok

Ott hagytam el, hogy a bolondok kiszorultak a templomból az utcára.

Szerte Franciaországban fel-felütötte csörgősipkás fejét egy-egy „bolond” címmel kacérkodó társaság.

Híres volt a „Dijoni bolondanyó társasága” (Compagnie de le Mère-Folle de Dijon), amely anyó egyébként csak az egyesülés zászlaján volt látható, mint egy csörgettyűkkel és a bolondok egyéb jelvényeivel felszerelt asszonyság.

A főnök köré a fejedelmi udvartartások mintájára bolondudvart szerveztek. Volt abban kancellár, fővadász, fősolymász, főlovász, főpohárnok, főasztalnok, főalamizsnás és egyéb előkelőség, mind csupa bolond.

Zöld, vörös és sárga volt a kompánia hivatalos színe. Ezek sávozták a zászlót, ebben a három színben tarkállott a tagok ruhája. A cifra köntöst kiegészítette a csörgősapka, valamint a hivatásos udvari bolondoknak groteszk főben végződő pálcája.

A tagok a város vezető polgárságából kerültek ki. Sőt az a megtiszteltetés is érte őket, hogy 1636-ban belépett közéjük egy úgynevezett „vérbeli” herceg, Henri Bourbon-Condé. Ő is megkapta a pergamenre háromszínű betűkkel írt, a Bolondanyó pecsétjével hitelesített felvételi okiratot. Az efféle pátensek akkori felfogás szerint sziporkáztak a humortól, de három század múlva a sziporkák kialudtak, s a három színben pompázó kutyabőrök sajnálatosan szürke olvasmányokká fakultak.

Évenként egynéhányszor bolondanyóék nagyszerű felvonulásokkal kápráztatták el a várost. Elöl lépkedett 4 herold, utánuk a gárdakapitány, majd hat-hat ló vontatta emeletes dísz-szekér, mind csupa festés, faragás és szőnyegpompa. Fehér kancán maga a főnök, nyomában 6 apród, 12 lakáj, a Bolondanyó zászlaja, 60 tiszt, 50 lovag, a díszruhás főméltóságok és a menetet bezáró tarkabarka egyéb személyzet. Sorjában megállapodtak a kormányzó, a parlamenti elnök és a polgármester háza előtt, s ott a díszkocsikról bolond verseket szavaltak.

A szemet kápráztató parádénak - még a lovakon is háromszínű bársonytakaró fityegett! - eleinte nem volt egyéb célja, mint hogy a bolondok mulattassák a népet és az utca ujjongása mulattassa a bolondokat. De később bolondanyóéknak fejükbe szállt a dicsőség. Ha a városban valamely nekik nem tetsző esemény történt, a cimboraság egyik tagját felöltöztették az eset hősének a jelmezébe, végighujrázták a városon, s a szavalmányok most már nem csipkedtek, hanem martak.

Még ez sem lett volna baj, hiszen voltaképpen csak népítélkezésről volt szó: igazságot tettek olyankor, amikor a törvény vállat vont, mert nem léphetett közbe. Patvarkodó házasfelek, papucskormány alatt nyögő vagy felszarvazott férjek, kikapós asszonyok és megbillent erkölcsű lányok, panamagyanús tisztviselők, beteggyilkos orvosok nevei kerültek a bolondbírák szégyentáblájára. Végre azonban tökéletesen megvadultak; apró botrányokat nagyra dagasztottak, s bűnösök híján hajszát kezdtek semmit sem vétő jámbor polgárok ellen is.

Annyira felkavarták a város békességét, hogy a kormány kénytelen volt rendet teremteni, s egy 1630. június 21-én kelt királyi rendelet a dijoni bolondok magánparlamentjét feloszlatta.

A többi hasonló francia bolond-testvériség sem művelt okosabbat, mint a dijoni.

Évreux-ben és Rouenban Les Cornards, vagyis „a felszarvazottak” volt a nevük. A cím nem a megcsalt férjek ismert illetményére célzott, hanem a bolondsapkából szarvszerűen felfelé meredő két szamárfület kellett rajta érteni. Ezek mindenféle nevetséges parádéval apáturat választottak (Abbas cornardorum), felöltöztették papi díszbe, szamárra ültették és nagy ricsajjal handabandáztak végig a városon, az utca röhejére. Ők is ugyanolyan gyatra humorú pátenseket osztogattak a tagoknak, mint a dijoniak, ugyanúgy zavarták goromba paszkvillusokkal a békességet és ugyanúgy oszlatták fel őket.

Volt egy párizsi bolondegylet, amelyik nem érte be az apáturasággal: herceget választott. (Prince des Sots.) Akármilyen bolondul hangzik is, a bolondok hercegének jogaival és kötelességeivel maga a párizsi parlament is komolyan foglalkozott.

Az történt, hogy a társaság két tagja fellázadt Nicolas Joubert, a törvényesen megválasztott herceg ellen és bíróság elé idéztette. Úgy látszik, elhanyagolta kötelességeit, mert a per tárgya ez volt:

„Köteleztessék Nicolas Joubert arra, hogy rendezze meg a bolondok ünnepélyes bevonulását Párizsba a St. Denis-i kapun keresztül és tartsa meg a közgyűlést a szokás által szentesített szertartásokkal. Ha nem teszi meg, tétessék le a hivatalából és választassák helyébe új államfő.”

Jellemző a kor szellemére, hogy a bíróság teljes hivatali komolysággal a herceget maga elé idézte.

Ez mindenekelőtt alaki kifogást emelt: a két bolondnak nincs joga az egész társulat nevében pereskedni.

Nem használt. A bíróság a kifogást elutasította, a felpereseknek igazat adott és kötelezte Joubert herceget, hogy május elsején tartsa meg a szokásos bevonulást teljes vezérkarával és alattvalóival egyetemben. Ha ezt elmulasztaná, tekintessék a hercegi trón megüresedettnek és töltessék be nála alkalmasabb személlyel.

Joubert fellebbezett a párizsi parlamenthez, mint a legfelsőbb bírósághoz. Ennek egyelőre okosabb dolgai lehettek, mert csak három év múlva szánta rá magát, hogy az ügyet elővegye. 1608. július 19-én kelt határozatával azután az elsőbíróság ítéletét megváltoztatta, felpereseket a keresetükkel elutasította és kimondta, hogy Nicolas Joubert meghagyandó a hercegség fejét illető jogok élvezetében.

ÁRTATLAN BOLONDOK

Az utca idővel megkomolyodott. A műbolondok, álpojácák mókáin már senki sem nevetett. Akikben mégis süstörgött valamelyes igazi bolondság, beszorultak a négy fal közé. Itt azután bátran élhették ki a hóbortjaikat, furcsánál furcsább társaságok zárt kebelében.

Párizsban a direktórium idején írók és művészek megalapították az Állatok Akadémiáját. (Académie des Bêtes.) A Montmartre tövében ütötték fel a tanyájukat, mert ez a városrész a régi időkben szamarairól volt nevezetes. Az egymás hegyén-hátán hemzsegő kávéházak közül azt választották ki, amelyiknek egy Gaudin nevű kávés volt a gazdája. Ennek a nevéből ugyanis a Nigaud anagrammát lehetett csinálni, ami egy madárfajtának (kárókatona) a neve, a nép nyelvén azonban tökfilkót jelent.

A tagokat a felvételkor szintén egy-egy állat nevére keresztelték. A Journal de Paris szerkesztője vaskos termete miatt Elefánt lett -, az operaház bőtorkú tenoristája Pintyőke -, egy hősszerelmes színész Pelikán -, maga a színházigazgató, nem tudom mi okból, Szamár -, egy regényíró pedig - ugyan miért? - Ökör.

Az alapszabályok értelmében az összejöveteleken tilos volt bármi olyant beszélni, aminek valami értelme lehetett. Csakis a legképtelenebb bolondságokkal volt szabad dobálózni, aminők a tótágast álló adomák és szójátékok, nyakatekert élcek, paródiák, vad találós mesék és általában a francia coq-à-l'âne néven ismert zagyvaságok, amiknek talán a pesti halandzsa felelne meg.

A víg állatseregletnek a túlságos népszerűség lett a végzete. Felkapta a divat. A montmartre-i kávéházban tomboló jókedv híre elterjedt a Saint-Germain negyedig, s Párizs előkelőségei is bekívánkoztak a bohémek közé. Nagy nevek jelentkeztek tagul, s fel kellett őket venni, akármilyen nagy unalom uszályát is cipelték magukkal.

Ehhez járult a kényes kérdés, hogy miféle szalonképes állattá minősítsék őket. Sértődés nélkül nem csinálhattak a parlamenti szónokból Papagájt, a főtisztviselőből Szarkát, a tábornokból Nyulat, a lovaregyleti tagból Öszvért. S a bohémek csak egymás közt tudták gyöngyöztetni a jókedvüket; a hangulat elszürkült, az írók és művészek elmaradoztak. A magukra hagyott idegenek társalgása megfelelt ugyan az alapszabályoknak, mert kevés volt benne az ész, de egyébként nem különbözött a rendes hétköznapi beszélgetéseiktől.

A menazséria halkan feloszlott.

A legtöbb ártatlan groteszk klubot a XVIII. századbeli Anglia tenyésztette ki. (A Spectator 1710-11. évi 9., 17., 30., 72. és 78. számaiban szedi őket tollhegyre.) Ilyenek voltak:

Az Adam-Club, vagyis az Ádámok klubja. Nem kell rosszra gondolni. A felvételt nem az Ádám-jelmezhez kötötték; csupán az volt a feltétel, hogy az illetőnek Ádám legyen a keresztneve.

King-Club, a királyok klubja. Ettől sem kell megijedni, itt a vezetéknév volt irányadó: a King (Király) nevűek álltak össze.

A Györgyök klubjáról mondani sem kell, hogy közgyűlését György-napján tartotta, s ha a tagok valamely állításuk mellett nagyon erősködtek, nem mondhatták: „Isten úgyse!” (az angol hagyományos szólásmód szerint: By Jove! vagyis Jupiterre!), hanem így kellett fogadkozniuk: „Szent Györgyre mondom!”

Az Egy utcában lakók klubja nem szorul magyarázatra, viszont a Hum-drum, vagyis az Unalmasak klubjáról tudni kell, hogy a tagok, csupa tiszteletre méltó gentleman, éjfélig ültek bár együtt, nem szóltak egy árva szót sem, csak hallgatagon pipáztak és ittak.

Rokoncélú volt a Mum-Club, a Némák klubja. Ennek a belső életéből egy és más kiszivárgott. Amikor Marlborough csatát nyert Höchstädtnél, egyik tagot a hazafias lelkesedés behajszolta a klubba, s ott elkiáltotta magát: Győztünk! Azonnal kizárták. A szavazás természetesen nem élőszóval ment végbe, hanem római módra, pollice verso: a lefelé fordított hüvelykujj jelezte, hogy nincs kegyelem. - Más nevezetes esemény egy tagfelvételnél történt. Az új jelentkező odalépett az egyik, karosszékben elmélkedő régi taghoz és bemutatkozott. Hagyján, ezzel nem követett el törvénysértést. De meggondolatlanul hozzátette: How do you do, Sir? (Hogy van, uram?) A szószátyár fecsegőt egyhangúan elutasították.

Nem illik bár az ártatlanok közé, de - ha szabad paradoxont használnom - komoly bolondsága révén itt szorítok helyet a Club of duellist's, a Párbajozók klubja számára. II. Károly király idejében alakult. Tagja csak az lehetett, aki párbajban ellenfelét megölte vagy legalábbis megsebesítette. Étkezésnél a tagok két asztalnál ültek. A főasztalnál csak az kaphatott helyet, aki halálos végű párbajjal tüntette ki magát. A macskaasztal mellé azok szorultak, akik csak sebet ejtettek az ellenfelükön. Ezeket persze fűtötte a becsvágy, hogy a főasztalhoz kerülhessenek, tehát kiaknáztak minden, párbajhoz vezető kötekedési lehetőséget. Azonban a törvény a párviadalt halálbüntetés terhével tilalmazta, s így az történt, hogy amely tag nem esett el a veszett párbajozásban, az vagy külföldre szökött, vagy felakasztották. A klub rövid működés után tagok hiányában megszűnt.

Annál hosszabb életű volt az Everlasting Club, az Örökkétartó klub. A fennhéjázó cím azt jelentette, hogy a száz tag rendszeresen felváltotta egymást, s éjjel-nappal legalább egyiküknek jelen kellett lenni a klubhelyiségben. Az ügyeletes mindaddig el nem mehetett, amíg a sorban következő elő nem került és fel nem váltotta. Ennélfogva minden tag bízvást számíthatott rá, hogy ha bármikor nyit is be a klubba, mindig talál társaságot. Az alapszabály azt is kimondta, hogy a klub gazdája (steward) sohasem hal meg. A mindenkori gazdát a főhelyen hatalmas karosszék illette meg, s azt ott nem hagyhatta, míg csak a soros másik steward szolgálattételre nem jelentkezett. Gondoskodni kellett arról is, hogy a pipagyújtáshoz szükséges tűz sohase aludjon ki; erre a magasztos célra egy öreg gazdaasszonyt tartottak.

Egyszer azonban ennél sokkal hatalmasabb tüzek leselkedtek a klubra: az 1666-i katasztrófa lángnyelvei, amelyek London nagy részét porig égették. A klub iratai úgy emlékeznek meg az akkori stewardról, mint a tengerészek évkönyvei a kapitányokról, akik süllyedő hajójukon végig ott maradtak. A vész szétszórta a tagokat, őrségváltásra nem jöhettek el, a hős steward azonban nem tágított a karosszékből. Iam proximus ardet Ucalegon - mondhatta volna Vergilius nyomán, ha tudott volna latinul. Már égett a szomszéd ház, de ő kötelességéhez híven ott maradt, ült és ivott. Nagysokára odamerészkedett az elnökség néhány tagja, és hivatalos parancsukra a rettenthetetlen gazda végre otthagyta a karosszéket és a kiürített temérdek palackot. A vis major okozta kis megszakítás után a klub folytatta halhatatlan életét, s az öreg Vesta-szűz tovább gondozta a szent tüzet.

Ami a szellemi részt illeti, a tagok társalgása nem volt valami sokrétű. Csakis a klubélet belső eseményeiről esett szó. Megbeszélték a nevezetes whist-játszmák részleteit, amelyeket hősi küzdelem után klubtagok nyertek meg; magasztalták annak a tagnak buzgóságát, aki húsz éven át minden áldott nap a klubban reggelizett; fejet hajtottak azok nagysága előtt, akik egy ültő helyükben száz pipát szívtak el.

Az 1700-as századforduló alkalmával a klub összefoglalta eddigi eredményeit. Az alapítás óta elfogyott 500 mázsa dohány, 30 000 hordó sör, 200 hordó brandy, 1000 „hogshead” (egy ilyen űrmérték 228 litert tesz) vörös bor, 1000 vaddisznófej és megszámlálhatatlan mennyiségű kártyacsomag. Könyvekről nem történik említés.

A fogyasztást a maga teljes nagyszerűségében nem tudjuk értékelni, mert az alapítás éve ismeretlen. Addisonék mindössze egy legöregebb tagról hallottak, aki azzal dicsekedett, hogy ő némely klubtársának még a nagyapjával együtt itta le magát.

A Spectator közlése után több hír nem érkezett róluk. Úgy látszik, még sincs olyan halhatatlanság, amelyik ne lehetne halandó.

Nemcsak a közös név vagy közös hóbort terelte egy akolba az unatkozó klubembereket. A természet mostohagyermekei is összeálltak; egymás közt kevésbé nyomta őket a púp, kevésbé volt röstellnivaló a ragyaverte ábrázat.

Sőt egy ilyen társaságnak a tagsága szinte kitüntetést jelentett. A kluboknak ezt a záptojását Cambridge-ben költötték ki. Hivatalos neve a Rút pofák klubja volt (Club of Ugly Faces), de kivételesen púposokkal, ferdevállúakkal és egyéb torzalakokkal is tarkították a tizenkét tagból és egy elnökből összerondított társaságot. Nehezen lehetett bejutni közéjük; a felvétel szabályai kemények voltak. Hogy valaki sikerrel pályázhassék a tagságra, legalább is irgalmatlan hosszú vagy teljesen laposra szélesedő orrot kellett bemutatnia -, további ajánlást jelentett a nyúlszáj, himlőtől felszántott arc, halálfőre emlékeztető idomtalan koponya stb. A tagok létszámának beteltével is felvettek egy úriembert, mert hiteles tanúkkal bizonyította, hogy amikor benyitott egy szobába, két gyerek sírógörcsöt kapott, egy másállapotban levő fiatal lady pedig ijedtében korait szült.

Tudvalevő, hogy II. Károly királynak is volt némi képesítése a tagságra, s a klub elég arcátlanul meghívót is küldött neki, hogy legyen kegyes őket alkalmilag meglátogatni. A király nevetett, de nem ment el. Maga helyett egy udvari tisztviselőt küldött oda, ez kimentette, s egyszersmind egy ocsmány bakkecskét vezetett a terembe, mint őfelsége tiszteleti ajándékát a klubnak. A terem különben összehangzott a klub címével: a falakról Thersites, Aesopus, Scarron és más történelmi nevezetességű rútságok tekintettek le biztatóan a tagokra.

Az alapszabályok a nőket nem zárták ki. A klub közzé is tette, hogy hölgyeket is szívesen lát, ha alávetik magukat a tagfelvételnél kötelező szemlének.

Nem jelentkezett senki.

A Kövérek klubja nem a testsúlyt szabta meg zsinórmértékül. (Bocsánat a képzavarért.) A pályázó előtt a klubterem ajtajának csak az egyik szárnyát nyitották ki és udvariasan betessékelték. Ha befért rajta, akár mindjárt vissza is fordulhatott. Nem ütötte meg a mértéket. Ám ha olyan vastag volt, hogy nem bírta magát keresztülpréselni, kitárták az ajtó másik szárnyát is és elismerő tapsok közt testvérül fogadták.

Az apróbb termetűek sem hagyták magukat. Megalapították a Törpék klubját. Helyiséget a Little-Piazza nevű téren béreltek, mert ez volt London egyik legkisebb tere. Az alakuló közgyűlést december 21-én, az esztendő legrövidebb napján tartották meg.

A tanácskozó asztal a tagoknak az álláig ért, az elnökből pedig semmi sem látszott, teljesen elveszett a karosszékben. Ennek ellenére sem volt szabad magasító fortélyokhoz folyamodni, úgymint vánkost vagy vaskos könyvet tolni maguk alá - vastag talpbetétet csempészni a cipőjükbe - magas sarkot, feltornyozott parókát vagy túlságosan felmeredő kürtőkalapot hordani. A klub védőszellemei ezek voltak: a kis Dávid, aki legyőzte a nagy Góliátot, az apró termetű Nagy Sándor és Kis Pipin francia király.

Belépett tagul a kis emberek közé egy nagy ember is: Pope, a költő. A tagságra törpe termete s nagy hasához képest aránytalanul hosszú karja-lába képesítette. Olyan volt, mint egy pók - mondta ő maga.

ILLEMTAGADÓ BOLONDOK

A Côterie des Anti-Façonniers (Teketória nélkülieknek fordítanám) belső életét Laurent Bourdelon abbé ismertette hasonló című kis könyvében. (Paris, 1716.) Nem árulta el, hogy az érdekes társaság hol táborozott, s emiatt meg is gyanúsították, hogy az egészet ő találta ki. Szerinte olyanok alapították, akik gyűlölték a szalonok szertartásos levegőjét, s megvetettek minden üres formaságot. A tagok szabadon jöttek-mentek a klubban, nem köszöntek senkinek, nem udvariaskodtak, nem bókoltak, nem hízelegtek, nem használtak kellemkedő, üres szólamokat. Sőt vaskos igazságokat mondogattak egymás szemébe, és emiatt tilos volt megharagudni. Szóval, mindenki gátlás nélkül tehette és mondhatta, amit akart, - mégis a tisztesség határain belül, mert a klubnak három hölgytagja is volt: egy lány, egy férjes asszony és egy szemérmes özvegy.

Bourdelon abbé szavahihetőségének érdekében legyen mondva, tudok én ennél különbet is. Arra az asztaltársaságra gondolok, amely Sabatier asszony párizsi szalonjában szokott szombatonként összejönni. Törzsvendégek voltak: Théophile Gautier, Baudelaire, Flaubert, Monnier s még néhány jól csengő nevű író és művész. Egyetlen nő volt csak jelen, maga a háziasszony, az elnöknő. (La Présidente.) A jó pajtás szerető megértésével hallgatta a bohémek tarka szóáradatát, akár filozófiai magasságokban szárnyaltak, akár lesiklottak a férfitársaságokban szokásos, nemes egyszerűségű trágárságok színvonalára. A szavak elrepültek ugyan, de az írás megmaradt: Gautier naplója itáliai utazásáról, amely az elnöknőhöz intézett levél formájában (Lettre à la Présidente) látott napvilágot. Vagy dehogy is látott, mert akkora malacságok röfögtek benne, hogy csak suba alatt terjeszthették. Gautier-ékhez képest Bourdelon abbé klubja merő finomkodás-számba mehetett.

Ezt az asztaltársaságot menti a vendégek bohém volta és fiatalsága: Gautier mindössze 24 éves volt akkor. Juventus ventus. A latin szállóige azonban elvezet egy érettkorú urakból összeverődött caen-i klubhoz. Société des Francs-Péteurs volt a címe; talán a Szabad Szelletűek társaságának lehetne magyarítani. A cím mindent elárul, de ha valaki mégsem értené meg, közölhetem vele, hogy az évi közgyűlést március 15-én, a böjti szelek idején szokták megtartani. Nem kell hát csodálkozni, hogy az elnök miként, jobban mondva mivel nyitotta meg a gyűlést, mivel üdvözölték őt a tagok és mivel szavaztak. Az alapszabályok szerint a klub célja: harcolni az előítéletek ellen. Minden tag köteles a cél érdekében jó példát mutatni családi körben, utcán, kávéházban, nyilvános összejöveteleken, sőt ebéd közben is. A szabályok még több részletkérdésről is intézkedtek, de ezeket nem szellőztethetem.

A lenge célú társaság a XVIII. század vége felé bukkant fel, de nem volt hosszú élete.

Elfújta a forradalom szele.

Hasonló malacbandába tömörültek azok a német junkerek is, akikről Hans von Schweinichen lovag emlékezik meg híres naplójában. Ő maga is a kiváltságos nemességhez tartozónak vallotta magát és így büszkélkedett vele: Ego sum natus in aula et non in caula. (Palotában születtem és nem ólban.) A lovag tehát az 1571. évről keltezett feljegyzéseiben egy cimboraságról ír. Ezek magukat „huszonheteknek” nevezték, de általában „a mocskosak” néven tettek szert nevezetességre. A huszonhét gavallér kölcsönösen fogadalmat tett, hogy akárhová mennek vendégségbe, ott mocskosan fognak viselkedni: egyáltalán nem mosakodnak, és a szájukat csakis mosdatlan beszédre nyitják meg. Schweinichen lovag elfelejtette hozzátenni, hogy ennélfogva a huszonhét úr nem annyira palotába való volt, mint inkább ólba.

Erre azt lehetne mondani, hogy abban az időben az emberek amúgy sem adták magukat valami nagy buzgalommal a tisztálkodásra. De hát ugorjunk két századot és nézzünk be az akkori Angliába, ahol előkelő gentleman naponként váltott inget, mégpedig igen finom, hímzett, csipkés batiszt-ingeket. Ennek ellenhatásaként a férfitársadalom egy része a Low Holborn egyik földalatti helyiségében kitűzte a lázadás zászlaját és megalakította a Szennyes Ingűek klubját. A címben az alapszabályok bennfoglaltatnak. Összejöveteleikre a tagok vendégeket is hozhattak, de a meghívón ez a figyelmeztetés volt olvasható: „Idegenek ing nélkül nem bocsáttatnak be.” Vagyis az általános mocskossági szabály alól nem lehet azzal a fortéllyal kibújni, hogy a vendég egyáltalán nem vesz fel inget. Tessék csak azt előbb odahaza három-négy hétig hordani, s ha kellően belepte a patina, abban lehet csak pályázni a maszatklub vendégszeretetére.

Kiegészítésül, sőt betetőzésül arról a klubról kell még szólanom, amely mintegy szintézise volt az előbbieknek. Nevét nem tudom. Különös, de így van. Forrásaim jónak látták elhallgatni a címét, mert úgy látszik, már maga a cím is ki nem nyomtatható hangzású alapszabályokra utal. A. Dinaux már idézett könyvében mindössze ennyit ír róla:

„A XIX. század elején Párizsban volt egy klub, ez nemtelen cégér alatt a cinizmust a legszélsőbb határokig űzte. Borítsunk fátyolt erre az egyesülésre, amelynek nem lett volna szabad megszületnie a jó ízlés és csiszolt társadalmi formák hazájában.”

Az úgynevezett „Nagy Larousse-Lexikon” (Grand dictionnaire universel du XlX-e siècle) 4. kötetének 482. oldalán foglalkozik a csiszolt formák hazájában életre kelt csiszolatlan társasággal. Valódi nevüket a lexikon sem árulja el, de megragadó képet fest a belső életükről.

A klubhelyiség négy sarkát a történelem leghíresebb piszokcsőszeinek szobrai díszítették: Anthistenés, az athéni kutyahitű filozófia alapítója - Diogenés, hordóban lakó leghívebb tanítványa - az istenfélő Jób, amint a szemétdombon vakarózott -, s hogy a hölgytagok se panaszkodhassanak védőszellem hiányáról, Hamupipőke, életének szutyokban töltött első korszakából.

Alaptörvény: a társas érintkezésben minden formaság szorgos kerülése, ami különben az anti-façonnisták után már nem újság. Itt is szabad volt minden, ami az előkelő klubokban fekete listára volt téve. Viszont tilos volt borbélyhoz és fodrászhoz járni, fehérneműt mosatni, továbbá az általános fürdési és mosakodási tilalom következményeinek enyhítése céljából illatszereket használni. Étkezésnél a tagok cserzetlen nyúlbőrökön ültek; az asztalon kés-villa nem volt: ki-ki a tíz ujjával evett.

A lexikon egy tagfelvételi epizódról is hírt ad. Egy pöcegödör-tisztításon meggazdagodott vállalkozó vágyakozott a társasélet után, de tudta, hogy iparának az illata elől minden más klub becsukná az ajtaját, csak ennél az egynél kopogtathat reménységgel. Már eleve jelezni akarta, minő lelkes tagra számíthat a klub az ő személyében. Evégett felvételi kérelmét olyan papirosra írta, amely iparának a gyakorlása közben került a keze ügyébe… Az elnökség összeült, a jelölt már előre dörzsölte a kezét. Váratlan fordulat: elutasították. Még meglepőbb indokolás: „Aki egyáltalán efféle kelléket szokott igénybe venni, nem méltó a klubtagságra.”

Eddig a Larousse-lexikon.

OKOS BOLONDOK

Párizsi előkelő társaságban történt, XIV. Lajos uralkodása idején. Egyik úriember rettenetes fejfájásról panaszkodott: „Olyan a fejem, mintha valami ólomsipka szorítaná, már egészen bolond vagyok.” Egy másik nyomban rávágta: „Akkor hát minden ember fejét ilyen sapka (calotte) szorongatja, mert hiszen az egész világ bolond.” A társaságnak szörnyen tetszett a mondás, s ott helyben megalakították a Calotte-ezredet. (Régiment de la Calotte.)

A cél volt: figyelni Párizs társadalmi életét és számon tartani mindenkit, aki valamely rendkívüli bolondságot követett el vagy valamilyen különösen furcsa botrányba keveredett. Az ilyen személy azután kapott egy díszes, pecsétes okiratot, ebben értesítették, hogy érdemeinek elismeréséül fölvették az egyesület tagjai közé. A diplomák versben örökítették meg az érdemeket: jó tollú írók csúfondároskodták össze.

A gúnyversek csaholása elől nem volt menekvés; rangra, tekintélyre egyformán rávakkantottak. A védekezésnek egyetlen módja volt: nevetni a nevetőkkel és beállni közéjük a sorba. Az udvar előkelőségei csak úgy törték magukat, hogy feltűzhessék a társaság jelvényét: a csörgettyűkkel körülrakott kis ólomsapkát. Calotte ezrede félelmes hatalommá gyarapodott, s a siker annyira elkapatta őket, hogy ártatlan évődés helyett kíméletlenek kezdtek lenni.

Voltaire sohasem bocsátotta meg nekik a paszkvillust, amellyel a Rohan-féle eset szégyenét megtetézték. Ismeretes, hogy amikor összetűzött Rohan lovaggal, a nemes úr az elintézésnek azt a módját választotta, hogy a költőt a lakájaival megverette. A költőnek ez volt a rövid véleménye a Calotte-ról:

„Fel kellene akasztani ezeket a csirkefogókat, akik fertőző maszlagukkal megmételyezik a közönséget.”

Crébillon kevésbé vette a lelkére, hogy embertelen kegyetlensége miatt sorozták be, mert tragédiáiban rémes vérfürdőket rendezett a szereplők között.

Fontenelle, az akadémia örökös főtitkára silány fércelményeket az égig magasztalt, ha megfeleltek az ósdi akadémiai hagyományoknak. A vaskalap megkapta az ólomsapkát.

Balkezes politikusok, ügyetlen diplomaták, vesztes hadvezérek, az erkölcstelenségéről hírhedt francia udvar hangadói - mind megkapták a verses diplomát, s még örülhettek, ha tetejébe még valamely különös elismerést jelentő cím vagy rang nem járt vele.

Mert ilyen kitüntetések is fenyegették az új tagokat. A nancy-i püspök belesült egy üdvözlő beszédébe, ennélfogva megtették a Calotte hivatalos szónokának. Soissons püspöke komoly életrajzot írt egy bolond leányról: tehát kinevezték az ezred történetírójának. Grécourt, a sikamlós verseiről nevezetes költő, a Calotte Vesta-szüzeinek lett a gyóntatóatyja. Az akadémia hallhatatlanjairól sem feledkeztek meg: ők voltak az ezred hadirokkantjai.

Gondoskodtak markotányosnőkről is. Ezt a címet a nagyúri hölgyek érdemelték ki szerelmi botrányaik révén. Főnöknőt is rendeltek számukra Fillon asszonynak, az előkelő világ népszerű kerítőnőjének a személyében.

Meglesték a hálószobák titkait is. Így jutott tagsághoz a felesége révén de la Popelinière, rettentően gazdag adóbérlő, aki az adózóktól kipréselt pénzekből milliós vagyont harácsolt össze. Egész Párizs ismerte a felesége összeköttetését a hírhedt asszonycsábító Richelieu herceggel, csak ő nem. Az összeköttetést ebben az esetben úgy kell érteni, hogy Richelieu álnéven megvette az adóbérlő palotájával szomszédos házat és áttörette a falnak azt a részét, amelyen át Popeliničre asszony hálószobájába lehetett jutni. A titkos átjárót a kandalló leplezte. A ragyogó ötlet szinte esengett megverselésért.

Ötletekért az ancien régime gavallérjai amúgy sem fáradtak a szomszédba. A Calotte megénekelt egy híres vacsorát, ezt igen előkelő társaság pezsgőzte át: az urak mind gróftól fölfelé, a hölgyek grófnétól lefelé.

Férjek nem alkalmatlankodtak. Saint-Sulpice tanácsos is otthon maradt; részben nem kívánt a felesége dolgaiba avatkozni, részben nem hívták meg. A pezsgőspalackok durrogása egyik fiatal hercegnőből pompás ötletet pukkantott ki. Az asztal alá bújt, odalopózott Saint-Sulpice asszony helyéhez és a szoknyája alá - akkor még rajta volt - egy apró petárdát csempészett és felrobbantotta. A nyomorult teremtés úgy összeégett, hogy majdnem belepusztult. De a tréfa jól sikerült, s mint akkoriban írták: „egész Párizs nevetett rajta.”

Idővel a Calotte egyre szemtelenebb lett. Embervadászatuk során terítékre került úgyszólván minden tekintély. Végre calotin-ná avatták magát XV. Lajos királyt. Nem tudni, hogy a tagsági diploma nyelvöltögetését hogyan hangolták össze az alattvalói hódolattal, csak annak ment el a híre, hogy a király nevetett rajta. Alkalmasint kínjában.

Vele történt meg a Calotte hatalmára és arcátlanságára legjellemzőbb eset. Meg akarta mutatni, hogy ő is tud tréfálkozni és odafordult egyik bizalmasához:

- Érdekes lenne egy szemle a Calotte egész ezrede fölött. Nem lehetne valamennyit egyszerre felvonultatni?

A bizalmas mélyen meghajolt:

- Feltétlenül, Sire, de akkor nem maradna senki, aki nézhetné őket…

Mikor aztán felrobbant a forradalom nagy petárdája, az ancien régime egész világát a Calotte-al egyetemben romokba temette.

Április bolondja

Némely szokás alapja úgy lesüllyedt a századoknak egymásra torlódó rétegei alá, hogy a modern kutató tudomány képtelen napvilágra ásni. Az április-járatásról csak annyit tudunk, hogy Franciaországból terjedt át Angliába, Németországba, majd mihozzánk is. Sok mindenféle elmélettel próbálták az eredetét magyarázni, de ezek csak elméletek maradtak.

A régi francia naptár szerint az esztendő április 1-én kezdődött. Ezen a napon ősi szokás szerint az ismerősök ajándékokkal lepték meg egymást. IX. Károly király 1564-ben elrendelte, hogy az esztendőnek ezentúl január 1-én kell kezdődnie. Ehhez képest az ajándékozások időpontja is áttolódott január elsejére, de a régi évkezdet még sokáig kísértett az emberek emlékezetében. Eleinte április 1-én is küldözgették az ajándékokat, majd tekintettel a kettős költségre, az április elsejei ajándékozás lassanként elsorvadt, értékes ajándékok helyett inkább tréfásakat küldtek, s végre kialakult a szokás, hogy a hamis évkezdetet hamiskodással ünnepelték meg.

Akinek ez nem jó, válogathat sok egyéb elmélet között. Ezeknek sorában az sem megvetendő, amelyik az öreg Noéra hárítja az április-járatás eredendő bűnét. Tudvalevő, hogy Noé akkor bocsátotta ki az első galambot, amikor még magasan állt a víz a földeken, s a galamb szégyenszemre vissza is tért, mert nem volt hová leszállania. És miután köztudomású, hogy ez április 1-én történt, az április-járatás a galamb hiábavaló megbízatásának az emlékét őrzi.

Akadt olyan kutató is, aki a szabin nők elrablása körül keresgélte az eredeti okot; ugyanis Romulus az áprilisi Neptun-ünnepélyekre hívta meg a szabinokat, és az odazarándokoló jóhiszemű vendégeket kellemetlen csalódás érte, mert az ünnepi játékok helyett egész komolyan elragadták a leányaikat.

Az északi mitológia hívei nem engedik át a dicsőséget se Noénak, se Romulusnak. Egyszerűen a Thor germán isten tiszteletére rendezett áprilisi ünnepségekből született meg az április bolondja, valamely szófacsarás révén, mert Thor azt is jelenti, hogy bolond.

Romantikusabb és együgyűbb a Skade nevű gyönyörűszép óriásleányról szóló változat. Ennek az apját megölték az Ázok, akik voltaképpen az északi mitológia istenei. Az óriásleány bosszút fogadott, teljes fegyverzetben beállított az istenekhez és kihívta őket páros viadalra. De az istenek nagy nőismerők voltak, nem jöttek elő a házukból, csak az ablakon keresztül szóltak ki: „Rendben van, de előbb nyilatkozzál, mit akarsz inkább: párbajozni vagy férjhezmenni?” A kérdés elevenbe vágott, mert Skade már régen szerelmes volt Balderba, a legszebbik istenfiúba. Hajlandónak mutatkozván a békés megoldásra, az istenek csak azt a korlátot szabták, hogy Skade csupán lábszemle alapján keresheti ki a jövendőbelijét. Vagyis valamennyi isten fejtől bokáig be fog takarózni s csak a lába áll majd ki a választás céljaira. Így is történt, és Skadét a hideg lelte a szörnyű bütykök láttára, amelyek eléje tárultak. Végre két karcsú bokára bukkant. „Ez Balder!” - kiáltotta és megragadta a bokákat. De nem Balder volt, hanem Njord, az eső-isten, akit utált. Mégis hozzá kellett mennie és szörnyű balfogásának emléke megmaradt az április-járásban, amely az eső-isten tiszteletére tavasz elején rendezett ünnepségeken volt szokásos. - Rémes!

Az elméletek tudományos filmje tovább pergett. Új kép jelent meg a vásznon: egy hal. Ugyanis a franciák az április-járatásra a poisson d'avril, vagyis áprilisi hal kifejezést alkalmazzák. Hátha a halon keresztül lehet hozzáférkőzni a titokhoz? Áprilisban változékony, szeszélyes az időjárás, és a nap a csalfa hónap idején az égi állatövben a hal jegyébe lép. Ennek az elméletnek sok a híve; sőt azt is hozzá szokták toldani, hogy valamennyi állat között a hal a legostobább, tehát ez okból is választhatták az április-járatás védőszellemének.

A hal francia neve körül tapogatódzik egy egészen ésszerű vélemény is; ez a középkori passiójátékokból származtatja a szokást. A naiv, népies nyelven írt misztériumok bemutatják Krisztus pörének azt a részletét is, amikor ide-oda küldözgették Kajafástól Pilátushoz, Pilátustól Heródeshez, ettől megint Pilátushoz. Emlékét a magyar szólásmód is őrzi: valakit Ponciustól Pilátusig küldözgetni. A játékok hatására a nép azt a balga szokást kezdte el, hogy húsvét táján jóhiszemű embereket hamis ürügyekkel ide-oda küldözgetett. Már most itt búvik elő az áprilisi hal magyarázata: a francia poisson nem egyéb, mint az ugyancsak francia passion nyelvbotlásos változata. Hogy ebben az elméletben rejlik valami, arra mutat a Skóciában dívó ősrégi szokás. Itt a könnyen-hívő embert mindenféle tetszetős ürüggyel megkérik, vinne el egy levelet valamely jó távol lakó címzetthez. Ez felbontja a levelet, s az ismert alkalmi versikét találja benne, amely magyarul ilyenformán hangzik:

Áprilisnak elseje.

Küldd a maflát másfele.

Gondosan leragasztja a levelet, új címet ír rá, és a gyanútlan jámbort tovább küldi egy másik távoli ismerőshöz. Így megy tovább a játék, amíg csak a jámborok jámbora észbe nem kap.

Még mindig nem fejezhetem be. Hátra van a java. Ez azonban nem elmélet, hanem a meglepetés erejével ható valóság. Indiában hasonló ugratás már ősrégi idők óta divatos. Az ottani tavaszi ünnepségeknek, az úgynevezett Huli-ünnepeknek utolsó napja március 31-ére esik. Ezen a napon az ismerősök azzal szórakoznak, hogy igyekeznek egymást minél elmésebb módon lóvá tenni. A lóvátételnek legelterjedtebb, bár legkevésbé elmés módja az, hogy kifürkészik, melyik család nem tartózkodik aznap odahaza, és ennek a távollevő családnak nevében meghívókat küldenek szét ebédre, vacsorára. Jeles tréfaszámba megy, ha a meghívottak jó étvággyal felszerelten megérkeznek és senkit sem találnak odahaza.

Ha összefoglalom a sok különböző elméletet, valamit mégis megtudok belőlük. Azt, hogy a titokzatos április elseje a tudósokat egyik elmélettől a másikig küldözgette, vagyis a bolondság szelleme magukkal a bölcs emberekkel is áprilist járatott.

Az április-járatás legkínálkozóbb áldozatai a gyerekek voltak. Hangsúlyozom, hogy voltak, mert ma már az apraja is több hájjal van megkenve, mintsemhogy elvállaljon ilyen megbízatásokat: hozzon a tejcsarnokból egy deci galambtejet, vagy a fűszerestől ugyanannyi szalmaolajat - nem is beszélve a kakasfogról vagy a szálkanélküli csukáról.

Ami a felnőttek mulatozását illeti, a német humorra jó példa az az ugratás, amelyet Saint-Simon herceg jegyzett fel emlékirataiban. A kölni választófejedelem látogatóban volt Valenciennes-ben. Meg akarta mutatni, hogy ő is képes versenyre kelni a francia szellemességgel. Trombitaszóval, dobpergéssel közzétette, hogy ezen és ezen a napon ő maga fog személyesen prédikálni a templomban. Természetes, hogy a kitűzött napon zsúfolásig megtelt a templom; mindenki tanúja akart lenni a kivételes fejedelmi szereplésnek. A választófejedelem felhágott a szószékre, körüljártatta szemét a feszülten figyelő gyülekezeten és elrikkantotta magát: „Április elseje.” Azzal leszaladt a szószékről és nagyszerűen mulatott a lóvátett franciákon.

Sikerültebb móka volt, amelyet Toulouse grófja, XIV. Lajos és Montespan asszony fia eszelt ki. Áldozatul Gramont márki esett. Március 31-nek éjszakáján, mialatt a márki aludt, a gróf cinkosaival kilopatta a ruháját. Minden egyes darabot felfejtettek és megint összevarrtak szűkebbre. Reggel a márki fel akarja húzni a nadrágját: nem fér bele. Riadtan nyúl a mellénye után: nem bírja begombolni. Ugyanígy jár a kabátjával. Javában küszködik, amikor rányitja az ajtót az egyik cinkostárs: „Az istenért, márki, mi történt önnel? Egészen meg van dagadva!” A márkiról gyöngyökben hull a verejték; valóban borzasztó betegség üthetett ki rajta. Orvosért futtatnak, az orvos - szintén beavatott - vizsgál, receptet ír és gondterhesen távozik. Szaladnak a recepttel a gyógyszerészhez, az visszaküldi, hogy nem érti. Nem is érthette, mert ez volt ráírva: Accipe cisalia et dissue purpunctum. Vagyis: végy egy ollót és vágd fel a mellényedet…

A nagyközönség gondolatvilágát az újság látja el napi anyaggal. Régebben április 1-én szabadalma volt az újságnak, hogy olvasóközönségét elbolondítsa; ilyenkor a lap elején fantasztikus híreket halmoztak össze, de a végén bevallották, hogy mindez csupán áprilisi tréfa. Kissé kíméletlenebbül cselekedett a londoni Evening Star. 1846. évi március 31-i számában hirdetést tett közzé, hogy másnap reggel az islingtoni mezőgazdasági csarnokban megnyílik az első szamárkiállítás. Az érdeklődők nagy tömege jelent meg másnap a csarnokban és ott némi csalódással vették tudomásul, hogy a kiállítás szereplői tulajdon maguk. Hogy az előfizetők táborát a sikerült tréfa mennyiben növelte, arra nincsen adat.

Az ilyen hírlapi április-járatás régebben londoni különlegesség volt. Nem mindig a lap rendezte, akadt magánember is, aki így töltötte a kedvét. 1798-ban valamennyi londoni lapban egy hirdetés jelent meg ezzel a tartalommal: „Mához egy hétre pont 12 órakor még soha nem látott menet fog a Westminster-apátság templomába bevonulni. A menetben a következő személyek fognak felsorakozni: Agg férfiak és nők. Mindkét nembeli özvegyek és gyermekek. Nős és nejeiktől elválasztott férfiak. Férjes és férjeiktől elválasztott nők. Mely ünnepélyes menet megtekintésére minden rang- és rendbeliek ezennel tisztelettel meghívatnak.” A szörnyű bolondságban az volt a legjobb, hogy senki sem vette észre a szövegezés fortélyát, amely szerint tulajdonképpen mindenki a menetbe tartozik, akármiféle korú, nemű vagy állapotú legyen. Mikor a jelzett napon már jókora tömeg hullámzott a Westminster-apátság előtt, egy öblös hang elbömbölte magát: Április elseje! A tömeg - mit tehetett egyebet - nevetett és szétoszlott.

Londonban sokáig emlegették az oroszlán-mosdatás híres történetét is. 1860. március végén a posta ezrével hordott szét minden rendű és rangú londoni lakoshoz díszes nyomású, bélyegzővel ellátott meghívókat. A szöveg így szólt:

„A londoni Tower parancsnoksága. Belépőjegy 1860. április 1-re a fehér oroszlánok mosdatásának rendes évi szertartására. Belépés csakis a Fehér Kapun. Kérjük, hogy a személyzet részére borravalók adásától tartózkodni szíveskedjék.”

Az érdekesnek ígérkező szertartásra áradatként özönlött a gyalogosok és kocsik tömege a Tower felé. Egyik ember a másiktól kérdezte, hol van a Fehér Kapu? Az bizony nem volt sehol. Nagysokára az is kiderült, hogy a Towerben sem fehér, sem egyéb színű oroszlánokat nem tartanak, s a nem létező oroszlánokat sem évenként, sem másszor nem szokták mosdatni. A kópéság szerzői pontosan ismerték a kíváncsi tömeg lélektanát. A Tower hatalmas tornyai közül egy a Fehér Torony nevet viseli. Egyik kapuját Oroszlánkapunak hívják, mert valamikor csakugyan tartottak az erődnek ezen a részén oroszlánokat az uralkodók szórakoztatására. Ez a névhasonlóság volt a tréfa magva. A kíváncsiságtól felizgatott, felületes tömeg nem vette észre a nevek összegabalyítását; nem jutott eszébe, hogy az oroszlánok már régen az állatkertben tanyáznak, s olyasmit gondolhatott, hogy ha fehér elefánt létezik, fehér oroszlán is akadhat. A meghívóval megtisztelteket teljesen elkápráztatta a meghívó sarkára ütött hivatalos pecsét, pedig, ha jobban megnézik, láthatták volna, hogy az bizony nem egyéb, mint egy hat pennys pénzdarab lenyomata.

Végére hagytam a legfurcsább történetet. XIV. Lajos király politikai okokból elfogatta és a nantes-i várba záratta Ferenc lotharingiai herceget a feleségével együtt. Barátaik meg akarták őket szöktetni. A cselekvés ideje véletlenül április elsejére esett. Parasztruhákat szereztek nekik és ebben az álöltözetben, fahasábokkal a vállukon, szerencsésen ki is jutottak a várból. De odakünn váratlan veszedelem támadt. Épp arra járt az a kis cseléd, aki rendszerint kiszolgálta őket. Ez felismerte a szökevényeket és lélekszakadva rohant az őrt álló katonához: „Ahol szökik a herceg meg a felesége!” A katona nagyot nevetett „Április bolondja” - mondotta és egyet csippentett a kis szolgáló orcáján. A lány tovább szaladt a káplárhoz, hadnagyhoz, kapitányhoz, de mindenütt csíptek egyet rajta és megnyugtatták, hogy tudják, ma van április elseje. A menekülőket nyergelt paripák várták, s mire a valóságos szökés kiderült, hetedhét országon túljártak.

Az április-járatásnak ez volt a maga nemében egyedülvaló, fordított esete.

Az udvari bolond

Az udvari bolond múltja nagyon régi. Egyik őse a hajdani Rómában tűnik fel: a parazita, az élősdi. Ezt a szomorú embertípust a fényűzésben mértéktelen, dúsgazdag rómaiak tenyésztették ki. A parazitát megtűrték a lakomákon, de a jó falatok ellenében az volt a kötelessége, hogy mulattassa a dőzsölő társaságot. A mulattatás kétféleképpen történt: vagy a parazita csinált valamely mókát, vagy a vendégek mókáztak a parazitával. A szerencsétlen embernek durva és megalázó tréfákat kellett elszenvednie. Mielőtt az ínyesfalatokhoz hozzájuthatott volna, előbb mindenféle poshadt, áporodott, utálatos ételt nyelettek le vele, a vendégkoszorú hahotás mulatságára. A salátát lámpaolajjal ízesítették, a tésztájába kavicsot sütöttek bele. Borába mustárt és ecetet kevertek és féllábon ugrálva kellett meginnia. Csemegének pofonokat és ütlegeket kapott, s az volt a kötelessége, hogy jókat nevessen, ha valamelyik vendég jól orronvágta vagy hátba öklözte.

Európa fejedelmi palotáiban az udvari bolond a X. század táján jelent meg. Franciaországban különösen úri módja volt: beiktatták az udvari tisztviselők rangsorába. Valóságos hivatalnok volt a bolond, rendes évi fizetéssel és egyéb javadalmakkal. Rangja valahol középütt volt a kamarások és a cselédek között. Régi okiratok nyomán pontosan meg lehet állapítani a bolond hivatalos helyzetét. Teljes épségben ránk maradtak János francia király udvartartásának számadatai 1356-ból, amikor is a király a Poitiers melletti csatában az angolok fogságába esett. A fogoly királyt Bordeaux-ból átszállították Londonba, s kíséretében ott volt az el nem maradható bolond is. A számadások „János mester, a bolond” néven említik az illusztris személyiséget. Megtudjuk a feljegyzésekből, hogy János mestert királyi gazdája fényesen felszerelte selymekkel, bársonyokkal és prémekkel, sőt igazgyöngyöket is ajándékozott neki. Az asztalnál nem ivott közönséges pohárból, hanem külön ezüst billikoma volt. Mikor a király a fogságba indult, öt kocsi követte. Az első háromban az udvari uraságok ültek, a negyedikben János mester páváskodott, az ötödikben a cselédség szorult össze. Sőt magának János mesternek is két saját külön inasa volt; a számadások név szerint is megemlítik őket: Girardin és Magister.

Ezek a hivatalos francia udvari bolondok nem voltak olyan alacsonyrendű bohócok, mint a rómaiak parazitái. Pályájukra készülniük kellett. Tudniok kellett zenélni, énekelni, balladákat és egyéb verseket szavalni; az ebédeket adomákkal és találós kérdésekkel fűszerezni. Persze, a valódi tehetség pillanatszülte ötletekkel dobálódzott, de ha az ihlet cserbenhagyta, válogathatott a betanult tréfakészletéből. Ezeket később gyűjteményekbe is szedték.

Idézek néhány találós kérdést egyik legrégibb kéziratos gyűjteményből. Ma már persze bágyadt humorsziporkák ezek, de gondoljunk az öt-hatszáz esztendős asztaltársaságra, azok körében úgy ragyogtak fel, mint valami rakéta tűzcsillagai. Tehát:

- Hány ökörnek a farka kellene ahhoz, hogy felérjen a felhőkig?

Nem kell több, csak egy, ha elegendő hosszú.

- Mi az, ami sohasem esett még meg és nem is fog történni soha?

Hogy az egér fészket rakjon a macska fülében.

- Mekkora a távolság a tenger felszíne és feneke között?

Csak egy kőhajításnyi.

- Melyik a legrosszabbul alkalmazott jótékonyság?

Ha alamizsnát adsz a vak embernek, mert az örülne, ha láthatná, amikor téged felakasztanak.

Az udvari bolondnak egyenruhát kellett hordania. A századok alig változtattak a hagyományos jelmezen. A fejét csuklya borította, két szamárfüllel. Ennek a jelentését nem kell magyarázni. Övéről rövid bunkós bot függött alá; ez részben a jogart jelképezte, amely a bolondok országának uralkodóját illette meg; részben arra volt jó, hogy a bolond védelmezze magát, ha valaki a rossz tréfái miatt meg akarta pofozni. A franciáknál a bunkós jogarnak marotte volt a neve - ezt a szót ma is széltében használják a bogaras emberek rigolyáira.

Csuklya, bunkó és ruha csörgőkkel volt körülrakva. A csörgőknek érdekes az eredete. Németországban kezdték el hordani. Állítólag tőlünk, magyaroktól vették át; ha ugyan igaz a régi krónikák híradása, hogy a Lech mezei csatában elfogott magyarok ruháit csörgők díszítették. A feudális világ embere kapva kapott az újszerű ruhadíszen, mert nem csupán csillogó aranyával jelezte viselőjének előkelőségét, de hangos szóval hirdette is: vigyázat! uraság közeledik! félre az útból! - A képtelen divat úgy elfajzott, hogy némely úr és asszonyság öt-hatszáz csörgőt is rávarratott a ruhájára. Akkora csengést-bongást rendeztek, hogy a templomokból ki kellett tiltani a hóbortos viseletet, mert zavarták az istentisztelet komolyságát. Nagyon sok idő múltával eszméltek csak rá, hogy minő hallatlan ostobasággal csapta be a világot a divat megkergült szeszélye. A csörgő eltűnt az urak és hölgyek ruháiról, s odakerült, ahol legméltóbb helye volt: a bolond jelmezére. Ott aztán hirdethette: vigyázat! bolond közeledik!

A szokatlan, feltűnő jelmez szabadalmat jelentett bárki számára, hogy beleköthessen a bolondba. Emez pedig úgy védekezhetett, ahogyan tudott: a nyelvével vagy a bunkós botjával. Viszont a bolondnak is megvolt az a kiváltsága, hogy a bolondság takarója alatt bátran komázhatott akármilyen nagy urasággal. Akadtak eszes, okos bolondok is; ezek nem egyszer arra használták fel a kiváltságukat, hogy a hóbortos csomagolásban bölcs tanácsot adjanak a gazdájuknak.

Ilyen volt I. Ferenc francia király híres bolondja, Triboulet. Volt egy jegyzőkönyve, ebbe jegyezte be azoknak a nevét, akiket a hivatalos bolondnál is nagyobb bolondnak véleményezett. A király egyszer legnagyobb ellenségének, V. Károly császárnak szabad utat engedélyezett Franciaországon keresztül Flandriába. A bolond előszedte a jegyzőkönyvét és beleírt valamit. A király meglátta. - „Már megint kit tapasztaltál magadnál is nagyobb bolondnak?” - „A császárt, mert idejön az országodba és nem fél attól, hogy foglyul ejted.” - „És ha a császárnak igaza lesz? Ha bántatlanul jut keresztül az országomon?” - „Akkor kihúzom a nevét és a tiédet írom be helyébe, mert olyan bolond voltál, hogy el nem fogattad!”

Ugyanez a bolond ott lebzselt, amikor a szerencsétlen végű olasz hadjárat előtt Ferenc király haditanácsot tartott. Kidolgozták a tervet, hogy miképpen fognak betörni Itáliába. A bolond megvető ábrázattal járt-kelt, és valamit dörmögött magában. Mikor megkérdezték, mi baja? így felelt: „Azt ugyan szépen kiterveltétek, hogy milyen módon fogtok bemenni Itáliába; de arról vajon gondoskodtatok-e, hogy miképpen jöttök ki majd onnan?” Igaza is lett; a paviai ütközetben csúnyául megverték a franciákat, s maga a király is fogságba esett.

A csörgősapka jogot adott a bolondnak, hogy az arcátlanságig bizalmaskodhassék akár a fejedelemmel is. Volt a ferrarai hercegnek egy nagyhírű bolondja: Gonella. Ennek a mókáiból századokon át éltek a későbbi bolondok. Temérdek tréfát könyveltek el a saját számlájukra, holott az ősforrás Ferrarában buggyant fel, Gonella agyafúrt koponyájából.

Egyszer a herceg odaszólt Gonellának, hogy hozza el a feleségét, mert a hercegné meg akar vele ismerkedni. A bolond a fülét vakarta.

- Süket ám az asszony, csak a nagy szót érti.

- Nem baj, hadd jöjjön.

Megy a bolond a feleségéhez, közli a megtiszteltetést, de figyelmezteti, hogy a herceg nagyot hall; ha beszél vele, kiabáljon, ahogyan csak bír. A herceg és a bolond felesége találkozik a hercegné szobájában. Mindegyik azt hiszi a másikról, hogy süket és torkaszakadtából ordít a fülébe. A hercegné a nagy ordítozás hallatára majdnem megsüketül maga is, míg csak Gonella bűnbánóan be nem vigyorog a szobába. A herceg - mit tehetett egyebet -, nevet és megbocsát.

Ugyancsak Gonellára ken a hír egy másik, súlyosabb esetet. A herceget negyednapos láz gyötörte. Akkoriban az volt a hit, hogy az ilyen betegséget minden orvosságnál biztosabban meggyógyítja valamely váratlan ijedtség. Gonella hát azt gondolta ki, hogy mikor a vízparton sétáltak, a herceget hirtelen hátbavágta és belelökte a vízbe. Szaladt is Ferrarából el-kifelé, Padováig meg sem állt. De amikor azt hallotta, hogy a herceg az ijedtségtől csakugyan meggyógyult, rászánta magát, hogy hazamenjen. Ott azonban fülön fogták és bíró elé állították. Az ítélet szigorú volt: halálra szólt. Ki is vitték a szegény bolondot a vesztőhelyre, bekötötték a szemét és lenyomták fejét a tőkére. S most történt a fordulat: a herceg parancsára a hóhér nem pallossal csapott a fejére, hanem egy dézsa hideg vízzel öntötte nyakon. Másik fordulat: a szegény bolond úgy meg volt már rémülve, hogy amikor a hideg víz hozzáért, azon nyomban szörnyethalt.

Az okos bolondok mellett nagy keletjük volt a rútarcú és idomtalan termetű fickóknak. Ezek otromba külsejükkel és balgatag félszegségükkel fakasztottak kacagást. Ilyen lehetett Bethlen Gábor bolondja. Akkori írások szerint Mihály bíró volt a neve és „merő csúf ábrázatú volt”. Bethlen Gábor lakodalmi ünnepségeinek során neki is láttatni kellett a művészetét. Ez úgy történt, hogy a lovagi torna torzképét játszotta meg és kopjatörésre állt ki egy másik bolonddal, Cserkesz nevezetűvel. Képzelhető, hogy a nyers mulatságokban kedvüket lelő uraságok mekkora gyönyörűséggel szemlélhették a két bolondot, amint lovagi módon egyberoppantak. Az eredményről így emlékezik meg a krónikás: „Az nyeremény Cserkeszé lőn, orra mellett öklelni tanálván Mihály bírót, ki annál rútyabb lőn azután.”

Nagy Péter cár is igen kedvelte a tréfát, s hogy soha ki ne fogyjon belőle, nem is egy, hanem száz udvari bolondot tartott. Többnyire született hülyék vagy formátlan, torz embervakarcsok voltak ezek. Ám a bolondlistán előkelő nevek is fénylettek, úgymint: Usakov kapitány, Apraxin gróf, Volkonszkij herceg s még sok egyéb arisztokrata név. És bizony, ezek nem holmi kalandos farsangi címek voltak. A csörgősapkás, szamárfüles bolondjelmezek valódi katonatiszteket, igazi grófokat és valóságos hercegeket takartak. A mindenható cár büntetésül bújtatta őket a bolondruhába. Ha valamelyik udvari embere bűnbe esett s nem akarta éppenséggel a fejét leüttetni, besorozta az udvari bolondok közé. Akármilyen ősi főúri családból származott, akárminő nagy rangot viselt: fejébe nyomták a bohócsapkát és azontúl ugyanazt a megalázó komédiázást kellett végigcsinálnia, mint a legalacsonyabb rangú bolondnak - hacsak nem akart az életével fizetni.

Az ízlés finomodtával az udvari bolond kikopott a fejedelmi udvarokból. Az alacsonyrendű mókák nem hatottak már. A bolond hivatalos szereplése megszűnt. Ezentúl csak a színpadokon folytatta árnyék-életét. Helyette a XVIII. század táján új alak jelent meg a német fejedelmek udvarában: a vigalmi tanácsos. (Kurzweiliger Rath.) Ezzel a furcsán díszes címmel tudós férfiakat tüntettek ki, akik a fejedelmi kegy ellenében lealacsonyodtak a parazita színvonalára. Az volt a feladatuk, hogy a lakomákon gondoskodjanak a vendégek mulattatásáról, akár azon az áron is, hogy saját magukból figurát csinálnak.

Tudok egy magyar vigalmi tanácsosról is: Vida Györgynek hívták. Voltaképpen ügyvéd volt, de nagyobb hivatalra pályázott és beállt Teleki Mihályhoz tréfacsinálónak. El is érte célját, a hadnagyságot, ami akkoriban, a XVII. század végén, nagy tisztségszámba ment. Vida nem volt parazita, nem is csinált magából pojácát, inkább ő tett csúfságot másokkal. Hogy miképpen: egy róla szerzett verses mókagyűjtemény mondja el. Ma persze kevés sikere lenne, mint a következő példa mutatja:

Mikor az ország rendjei gyűlésre vonultak, kiszemelt egy Serédi Benedek nevű uraságot, s annak a háta mögött szamárfüleket mutogatott. A pompás tréfának a vers szerint igen nagy volt a sikere:

Mert Vida Serédi hátamögé állván,

Kezeiből szamárfüleket csinálván,

Jóizűn nevettek, ő maga csodálván,

Mit nevet az ország? a dolgot sajnálván.

Serédi mindaddig nem értette a nagy nevetés okát, amíg be nem mentek a gyűlésterembe.

Végre, mikor aztán behivattatnának,

S a bemenéskor is igen kacagának,

Megfordul Serédi s látván csúfságának

Okát, jókat vagdal hátába Vidának.

De ezzel szegény Serédire másodszor is rászakadt a nevetség, mert aki nemes embert az ülésteremben megüt, kemény bírságot köteles fizetni.

Vida az elnöktől rögtön pecsétet kér

S azon helyt Serédin kétszáz forintot nyér.

Valljuk be, a szamárfül-mutogatás éppen csak hogy megütötte az iskolásgyerekek humorának a színvonalát. De legalább ártatlan volt, nem úgy, mint annyi más durva és faragatlan bohóc-tréfa.

Kunz von der Rosen I. Miksa császárnak volt az udvari mulattatója. A császár úgy szerette, hogy alig bírt meglenni nélküle. Egyik bohókás ötlete volt a vakok disznóvadászata. Augsburgban történt. Egy kövér disznót póznához kötöztetett, összeterelte a város vakjait és kihirdette nekik a vadászat feltételeit: mindegyik vak kap egy bunkósbotot, a „rajta” jelszóra meg kell rohamozniok a disznót, s amelyik agyonüti, meg is kapja. Nagy volt a mulatság, amikor a vakok tülekedés közben a disznó helyett egymást verték fejbe. A császár majd megszakadt a kacagástól.

Gonella is jól megtréfált a templomajtóban kolduló három vakot. Elébük lépett és jóságos, pártfogó hangon így szólt hozzájuk: „Nesze nektek egy tallér, nincs aprópénzem, osszátok fel egymás közt.” De nem adott nekik semmit. Arrébb állt a kompániájával és leste, hogy mi lesz. Az lett, hogy amikor a vakok azt hitték, már egyedül vannak, firtatni kezdték a tallért. „Kinél van? - Nálam nincs. - Akkor tenálad van! - Nekem ugyan nem adta! - Hazudsz! - Te hazudsz!” - és így egyre hevesebben. A vakok - nem látván tisztán az ügyben -, csúnyául egymás hajába ragadtak, Gonelláék nagy derültségére.

A NEVETŐ LOVAK

Gonella gazdája, Borso ferrarai herceg, nemcsak tréfakedvelő, hanem - amint az ál halálos ítéletnél láttuk -, maga is tréfacsináló ember volt. Ezt a hajlandóságát egy ferrarai szólásmód is megörökítette. Ha valaki idétlenül bolondozni kezdett, így csillapították le: Non č piů il tempo del Duca Borso. Nem élünk már a Borso herceg idejében.

Egyszer Gonella lóháton érkezett a palotába, és a lovat bekötötte a hercegi istállóba. Hallván a hírt a herceg, azt az elmés tréfát eszelte ki, hogy a ló farkát tövig lenyíratta. Gonellát a csúffá tett ló láttára elöntötte a méreg, s dühében úgy tromfolt vissza, hogy a herceg öszvéreinek a felső ajkát lemetszette. Mikor emiatt fülön fogták és a felbőszült herceg elé állították, csak azt a kegyet kérte, hogy fáradjon le vele az istállóba.

- Tessék csak nézni ezt az én kopaszfarkú lovamat. Hát nem csupa nevetség? Még az öszvérek is nevetnek rajta!

Ebben a tréfa-párbajban nem az az érdekes, hogy íme, Gonella lefőzte a herceget, hanem az, hogy a gyalázatos barbárságot a tréfagyártók és tréfakedvelők társadalma századokon át mint az elmésségnek egyik legragyogóbb példáját mosolyogta meg. A tréfa-gyűjteményekben hol itt, hol amott vigyorog felénk.

Csak példaképpen hivatkozom egy 1700-ban megjelent könyvre (Le Bouffon de la Cour) [Az udvari bolond], eszerint egyik szavojai herceg élcelődött úgy a bolondjával, hogy lovának fülét-farkát levágatta. A bolond megleste, mikor mennek a lovászok ebédelni, s a herceg valamennyi hátaslovának felhasította az orrát. A herceg haragjában fel akarta akasztatni a lovászait, de a bolond lecsillapította az ismert formulával: „A lovászok ártatlanok; az történt, hogy mikor a herceg úr lovai meglátták az én fületlen-farkatlan lovamat, úgy elkezdtek röhögni, hogy felhasadt az orruk.”

EGY SZÁL IBOLYA TÖRTÉNETE

A bécsi Szent István-templomnak Singertor nevű oldalkapuja mellett egy gótikus fülke tapad a falhoz, benne kőből faragott síremlék: a szarkofágon hosszában elnyúló lovagszobor, lába előtt kis kőoroszlánnal. A lovagkorban csak fejedelmi személyek, nagy kapitányok, híres-neves nemzetségek férfitagjai jutottak hasonló megtiszteltetéshez.

A bécsi síremléket Ottó habsburgi herceg állíttatta fel 1334-ben elhunyt barátjának és bizalmasának - Neidhart Fuchs nevű udvari bolondjának.

Ez magasabb rendű mulattatónak számított: költő is volt, afféle tányérnyalóvá vedlett trubadúr - sőt nemesi címer is megillette. Mint nemes, átallotta, hogy közönséges bolond módjára az udvari uraságokkal kötődjék vagy veszekedjék. Ehelyett gőgjét a parasztokkal éreztette. Olyan kitartóan ugratta és bosszantotta őket, hogy emiatt a Bauernfeind címet ragasztották a nevéhez.

Az unatkozó bécsi udvar minden alkalmat felhasznált, hogy valamelyes szórakozásra tegyen szert. Ilyen alkalom volt a tavasznak évenként megismétlődő szokása, hogy ibolyákat csiklandozott ki a téli zsibbadtsága után ébredező földből.

A szerencsés ember, akire a tavasz első ibolyája rámosolygott, megjelölte a helyet és nyargalt a herceghez jelentést tenni. A hírre kivonult az udvar apraja-nagyja víg zeneszóval; körültáncolták és körüldalolták az ibolyát; volt nagy cécó, evés-ivás, mulatozás.

Egyszer Neidhartot érte a szerencse, hogy valahol a gyep között megpillantotta az első ibolyát. Gyorsan letakarta lovagi fövegével és futott a hírrel a palotába. Nyomban fel is szedelőzködött az egész udvar és nagy muzsikaszóval elindult ibolyanézőbe.

Közben azonban az történt, hogy néhány paraszt arrafelé őgyelegvén, meglátta, mit művel Neidhart úr a kalpagjával. Odalopakodnak, fölemelik: lám, alatta illatozik az első ibolya. Tudták, hogy a magános szál virág a dicsőség koszorúját jelenti az ellenségük számára. Azt tették hát, hogy az ibolyát gyökerestül kiemelték a földből és helyébe - egészen más valamit ültettek, ami merőben különbözött a tavasz illatos hírnökétől. Letakarták szépen a lovagi kalappal és odébbálltak.

A következőkhöz olvasóim képzelőtehetségét kell segítségül hívnom. El kell képzelni a fényes udvari népet: selymekben és bársonyokban kényeskedő dámákat, élükön a hercegnével, daliás lovagokat, virgonc apródokat - valamennyiük arcán a közelgő vigasság előlegezett derűjével. Neidhart a lelőhelyre vezeti őket, s a nap hősének önhitt mosolyával fölemeli a kalpagot…

Következett az ibolyatánc, de ezt már Neidhart járta egyedül. A hercegné a látványhoz illően felhúzta az orrát s a lovagok úgy megtáncoltatták a rossz tréfában bűnösnek vélt poétát, hogy alig bírt a kezük közül kimenekülni.

Híres történet volt. Még a bécsi síremléken is megörökítette egy dombormű azt a jelenetet, amikor Neidhart hírt ad a hercegnek az első ibolyáról. Az idők múlása és háborúk dúlása elporlasztotta a faragást, viszont ránk maradt a kalandnak egy időtálló emléke: Hans Sachs „Der Neidhart mit dem Feygel” című, a gyászos eseményt megörökítő víg farsangi játéka.

A történet tehát hiteles.

Jóval később egy változatával öregbítették a Taubmann professzor tréfáit tartalmazó gyűjtemények érdekességét is.

TAUBMANNIANA

Ki volt ez a Taubmann professzor?

A wittenbergi egyetemen a poétika tanára, maga is latin versek ügyes faragója, rendkívüli tudású humanista, egyébként II. Keresztély szász választófejedelem vigalmi tanácsosa és hivatásos parazita a herceg asztalánál (1565-1613).

Az ilyen udvari mulattatónak volt egy másik címe is: Tischrath, vagyis asztali tanácsos. Az elnevezés rávilágít az egész udvari bolondintézmény eredetére.

A régieknek az volt a felfogása, és ebben igazuk is lehetett, hogy amikor az ember eszik, hessegesse el magától a komor gondolatokat, vidáman rakosgassa szájába az ízes fogásokat, sőt jóízűeket nevessen is, mert a nevetés használ az emésztésnek. A nagyurak udvari bolondjai tulajdonképpen ezt az egészségügyi elméletet szolgálták.

Szóval, Taubmann professzornak is az volt a feladata, hogy vidámítsa a herceg asztalát. Ez többnyire úgy történt, hogy pártfogójának védőszárnyai alatt belekötött a vendégekbe, s ahogyan sikerült őket bosszantania, úgy kedvezett a herceg emésztésének.

Egyszer Clesel bécsi püspök került a szomszédságába, akivel már régóta hadilábon állt. Az asztaltársaság azzal szórakozott, hogy sorjában rejtvényeket adtak fel egymásnak. Taubmann ezt kérdezte: „hogyan lehet egyetlen szóval leírni ezt a két szót: százötven szamár?”

- Hülyeség - mondta a püspök.

- Szíveskedjék előbb kegyelmességed a nevét ide leírni.

A püspök vállat vont és leírta szép nagy betűkkel:

CLESEL

- Helyes - bólintott a professzor. Íme a név első két betűje, a CL a római számsorban százötvenet jelent. Utánuk következik az ESEL. Megvan tehát nemcsak egy szóban, hanem egy személyben is a százötven szamár.

A tréfa vakmerőén goromba volt. A püspök sértődötten hagyta ott a hercegi palotát, s a herceg a professzort keményen rendreutasította, de már másnap megbocsátott neki. Az emésztés…

Volt Taubmann-nak egy tudóshoz illő latin jelmondata a követendő középútról: Medium tenuere beati. Az udvari urak, sőt még a hölgyek is a mondásnak egy változatát fogták rá a professzora:

In medio pisces el mulieres sunt meliores. („Halnak s asszonynak javarészi középibe vannak.” Egy régi magyar közmondás-gyűjteményből.) A herceg is tréfát akart faragni a jelmondatból. Meghívta a professzort a diákjaival ebédre, - azonban az asztal közepére ültette őket, ahol csupa üres tál tátongott előttük.

- Hát ugye nem mindennek jó a közepe?

Remek móka volt, a társaság majd megfulladt a nevetéstől. Taubmann alázatosan lenyelte a hercegi tréfát, sőt nyomban meg is örökítette egy rögtönzött latin distichonnal. Mire a herceg kegyesen intett a lakájoknak, s a professzor és diákjai bőségesen lapátolhatták be az eléjük rakott falatokat.

De nem addig van. Az asztali tanácsos a gazdájára nem lőhetett vissza, hát a nevető kórus hölgytagjainak adott leckét a dolgok közepéről.

A palotában volt egy sötét folyosó, annak még sötétebb részén egy legsötétebb fülke; ide szoktak az udvari dámák koronként benyitogatni. Taubmann szerzett egy vödör kormot, s az ülődeszka nyílását körös-körül szép gondosan koromréteggel vonta be. Várt néhány napig s amikor a nők megint rákezdték az évelődést a jelmondatával, félrehívta a herceget és valamit a fülébe súgott. Abból kitört a nevetés, mire a hercegné is odakíváncsiskodott. Taubmann szerényen csak annyit mondott, hogy ő azt hiszi, a hölgyeknek nincs okuk a középső dolgok magasztalásával ilyen sokat foglalkozni. A herceg tovább suttogott a felesége fülébe, mire ez az egész hölgytársaságot berendelte a szomszéd szobába. Ott a főudvarmesternő seregszemlét tartott, s ez igazolta, milyen alattomos, sőt alávalónak is nevezhető merényletnek lettek a hölgyek az áldozatai.

Ne feledjük: azóta már több nap telt el…

Ami az ibolya-lelet változatát illeti, annak ez lett volna a története:

Taubmann egy finomabb udvari ebéd után kiment a parkba sziesztázni és elnyúlt egy bokor tövében. Észrevette, hogy arrafelé andalog egy udvari dáma a gavallérjával. Enyelegtek, vetekedtek: ki talál hamarább a fűben egy szem frissen kiütközött epret? Szó esett egy csókról is, amit a lovag kap, ha ő lesz a szerencsés. Azzal szétfutottak. A junker - akit Taubmann különösen utált - az ő közelében szemlélődött és egyszerre nagyot ugrott örömében, mert szép nagyszemű eper piroslott feléje. Letakarta kalapjával és szaladt a hölgye után.

A többi sejthető. Taubmann az epret befalta és az eperajkak szedegetését is elgáncsolta az ismert csereanyaggal.

De hát addig jár a korsó a kútra, amíg eltörik. Tudom, hogy ez igen ócska és elnyűtt példabeszéd: megvan majdnem minden nemzet közmondás-kincsében. Mégis hozzá folyamodom, ugyanis olvastam valahol, hogy egy német uralkodó ezzel a hasonlattal intette mérsékletre elbizakodott kegyencét, mire ez így mentegetőzött: „Csakhogy az én korsóm nem kútra jár, hanem boroshordóra.” Tekintettel a hercegi pincékre, Taubmann is elmondhatta ezt magáról, a korsója mégis megrepedt.

Italos állapotban egyszer nagyon is el találta vetni a sulykot és a herceg nagyon megharagudott rá. Kiparancsolta a palotából, és megtiltotta, hogy valaha is a szeme elé kerüljön. S ez nem volt puszta szólam. Szigorú rendelet ment minden ajtónállóhoz, lakájhoz és kutyapecérhez, hogy ha Taubmann be meri tenni lábát a palotába, uszítsák rá a kutyákat. Ami nem volt tréfadolog, mert abban az időben, amikor a vadászat volt a nagyurak fő-főmulatsága, a vadászkutyák csoportjával tanyáztak az udvaron, a folyosókon, sőt a herceg magántermeiben is.

A vigalmi tanácsos szomorúan lógathatta a fejét. Alig lehetett reménysége, hogy visszakönyörögheti magát a fejedelmi kegyekbe. De az udvari konyhának, a szép ajándékoknak és egyéb juttatásoknak az emléke megtermékenyítette az elméjét. Szerzett három eleven nyulat, a köpenyege alá rejtette és elszántan elindult a palotába. Alig hogy az udvarba lépett, a pecérek nyomban ráuszítottak egy féltucatnyi vadászkutyát. Taubmann bevárta a vadul csaholó rohamot, s a kellő pillanatban elébük hajított egy nyulat. Kiabálhattak a pecérek, mind a nyúl után vetette magát, s a professzor bántatlanul sétálhatott a lépcsőházig.

Ott újabb ebroham, megint egy nyúl - a vadászkutyákon győzött az ősi ösztön, s amíg a nyulat kergették, Taubmann felszaladt a lépcsőn. Ismerte a járást, egyenesen abba a terembe nyitott be, ahol ilyenkor a herceg személye körüli kutyáinak a társaságában szokta kipihenni az államügyeket. A nagyúr alig hitt a szemének, fejébe szállt a vér és bőszülten uszította sinkoránjait a vakmerő emberre. Elő a harmadik nyúllal, a kutyák utána, a herceg pedig fogta a hasát és megbocsátott.

Taubmann professzor folytathatta parazita életét nyalhatta a herceg talpát és kárpótlásul fricskázhatta az udvari nép orrát

Egyszer, amint a palotában a folyosón csavargott, véletlenül egy nemes úr elé került.

- Felháborító - dölyfösködött ez -, hogy manapság minden bolond az ember előtt jár.

- No én nem vagyok olyan érzékeny - mondta Taubmann és udvariasan maga elé engedte a nemes urat.

Az ám, de máshol meg olyasmit olvasunk, hogy a költő és zsoltárfordító Clément Marot volt az, aki így szégyenített meg egy gőgös francia udvaroncot.

És így vagyunk az udvari bolondok legtöbb tréfájával. Az anekdota-irodalom történészei kinyomozták, hogy például az úgynevezett „bolondok könyve” nem Triboulet ötlete volt, hanem már egy XIV. századbeli spanyol gyűjteményben is szó van róla. Azontúl bejárta fél Európát és huszonhárom változatát sikerült összekeresgélni.

A tudósok kitépték Triboulet hírkoszorújának egy másik levelét is. Nem ő intette elsőnek háborút tervező gazdáját, hogy jó lesz a visszajövetelről is gondoskodni. Ezt a figyelmeztetést már jóval előbb, 1386-ban megkapta III. Lipót osztrák herceg, - nálunk pedig II. Rákóczi György bolondjára fogta a Nagyenyedi Heráklitus című kéziratos anekdota-gyűjtemény (1759-1762), hogy a szerencsétlen lengyelországi hadjáratra készülő fejedelmet megkérdezte: „Hát azt elvégeztétek-e, hogyan jöjjetek vissza?”

Ami pedig a süketeknek kijáró elmésségeket illeti, azoknak éppenséggel se szeri, se száma és külön tanulmányok tették vitássá Gonella apaságát.

Ma már bennünket nem igen izgat, hogy ezeknek a hajdani tréfáknak ki volt és ki nem volt a szerzője. Annál kevésbé, mert a modernebb idők beláthatatlan tömegű anekdota, adoma és élctermése az olvasók igényeit meglehetősen elkényeztette.

A Kazinczy Ferenc köréhez tartozó Kis János püspök 1806-ban kiadott egy anekdotás könyvet Kellemetes időtöltésre való elmés nyájasságok stb. címmel. Nem titkolta azonban általános nézetét erről a műfajról, amely szerinte „olyanoknak való csemege, akik az ízlésnek és esméreteknek csak első grádusán vagynak!'

Olvasóimat azért vezettem el a trónok és udvari bolondok világába, hogy leszűrhessék ebből a furcsa korképből a véleményüket: akárhány lépcső vezetett is fel azokhoz a trónusokhoz, aki rajtuk ült, vajon feljebb jutott-e ama bizonyos első garádicsnál?

A bolondruhás gróf

Mikor Figeac apátura meglátogatta Montbrun grófját, ennek át kellett öltöznie az apát úr tiszteletére. Ezt nem úgy kell érteni, hogy fényes lovagi díszbe vágta magát, hanem ellenkezőleg: tetőtől talpig bohócruhába bújt. Illetőleg nem egészen talpig, mert jobb lábának térden alul csupaszon kellett maradnia.

A gróf, egyébként gazdag és hatalmas földesúr, ebben a paprikajancsi-gúnyában fogadta a főpapot, aki lóháton vonult be a városba. Segített neki leszállni a nyeregből, s amíg a templomban misézett, kantárjánál fogva tartotta a lovát odakünn. Mise végeztével az apátúr asztalhoz ült, a gróf pedig a háta mögé állt és töltögette a poharát.

Álmélkodva kérdezheti a mai ember: elment ezeknek az uraknak az esze, hogy ilyen vásári komédiát játszanak ország-világ előtt?

Magyarázat:

A feudális rendszernek ez volt az egyik legszigorúbban alkalmazott alapelve: nincsen úr föld nélkül, nincsen föld úr nélkül. Vagyis a nemesség a földbirtokhoz kapcsolódott, a birtokot pedig valaki adta és valaki kapta. Király adta hercegnek, herceg adta grófnak, gróf adta bárónak, báró adta egyszerű nemesnek. A láncba a fejedelmi kegy a főpapságot is beleillesztette, s így történhetett meg, hogy az apát lett a hűbérúr, a gróf pedig a hűbérese.

Hűbérviszony nélküli földbirtok csak ritka kivételként fordult elő. Ilyen volt a germán allodium, a hűbéri köteléknek alá nem vetett szabad birtok. Ezekben a hűbérúr nélküli birtokokban koronként egy nagyon furcsa szertartás ment végbe. Ugyanis általában a tulajdonos változásánál az volt a rend, hogy az új tulajdonost a hűbérúr iktatta be jogaiba, a hagyományos szertartásokkal. Azonban mi történjék, ha szabad birtoknak változik meg a gazdája? A feudális észjárás semmiképpen sem nyugodhatott bele, hogy a változás csak úgy háziasan, minden nyilvános ceremónia nélkül menjen végbe. Kieszelték hát azt a fikciót, hogy voltaképpen a szabad birtok legelső gazdája is hűbérben kapta valakitől a földet. Kitől? Tessék bátran csodálkozni: a Naptól. A különös fikció magvát nyilván valahol a pogány világban kell keresni, de hát nem is ez a fontos és érdekes, hanem a halálos komolyság, amellyel a hűbéres világ a gyermekes koholmányt fogadta.

A beiktatás szertartása úgy történt, hogy az új birtokos kora hajnalban páncélosan, kardosan kilovagolt a határba és várta a napfölkeltét. Mikor a nap korongja teljes ragyogással a látóhatár fölé emelkedett, a lovag feléje fordult és meztelen karddal háromszor írta a kereszt jelét a levegőbe. A Nap nem nyilatkozott a tisztelgésre, tehát nyilvánvalóan tudomásul vette, s így az új földesúr hűbéres kötelességének eleget téve, megnyugodtan lovagolhatott vissza kastélyába.

Ezzel a kis kitéréssel azonban csak odáig jutottam el, hogy Montbrun grófja hűbérese volt Figeac apátúrnak, s mint ilyen, hűbéri szolgáltatásokkal tartozott neki. De miféle bolond törvény szabta rá, hogy maskarának öltözzék és félig mezítláb kutyagoljon az apátúr lova mellett?

Hogy ennek a nyitjára akadjunk, a következőket kell tudni:

A hűbérúrtól függött, hogy milyen szolgáltatásokat kössön ki, amikor a hűbért adományozta. Ezek néha csupán jelképesek voltak, s csak a függő viszony elismerése volt a céljuk. A középkori sallangos észjárás azonban nem érte be holmi egyszerű és józan teljesítéssel. Ki kellett azt cifrázni a kor divatja szerint, s itt azután bőségesen alkalma volt a hűbérúrnak, hogy a szeszélyét töltse, az ötletességét csillogtassa.

Divat volt valamely lehetetlen feltételt foglalni az alapító levélbe. Egyik adományozó azt kötötte ki, hogy a hűbéres szállítson neki egy fehér rigót és egy fekete hattyút - a másik karácsonykor egy szál piros rózsát kívánt, nyár derekán pedig egy hólabdát; a harmadik ahhoz kötötte magát, hogy neki pünkösdkor adjanak egy kosár frissen szedett szőlőt. (Zárójelben mondva: akkor még nem léteztek sem üvegházak, sem jégszekrények.)

A képtelen feltételekben az volt a csalafintaság, hogy ha a hűbéres nem tudta teljesíteni, váltságot fizetett, s ennek mértékét megint csak a hűbérúr önkénye szabta meg.

A szolgáltatások egy másik fajtáját egyáltalán nem lehetett megváltani. Pedig akárhány hűbéres zsákkal adta volna a tallérokat, ha kibújhatott volna alóluk. Ezeket nem tréfás szeszély sugalmazta, hanem pöffeszkedő nagyúri dölyf. Megalázni, lealacsonyítani a másik urat, akinek ugyancsak gőg feszíti a mellét, de a hatalom lépcsőjén lejjebb áll egy fokkal. Micsoda gyönyörűség a grófnak, ha hűbéradó fejében egy kisded pofonnal szégyenítheti meg a báró arcát, vagy éppenséggel egy fricskát pöccenthet az orra közepére. A báró pedig kénytelen meghunyászkodni s tisztelettel fogadni a pofonosdit és orrosdit, mert különben elveszti a hűbéres jószágot.

Ez a magyarázata, hogy miért kellett a montbruni uraságnak évről évre előszedni a pojácaruhát, s miért tűrte el a saját alattvalói csendes vihogását, amikor félig mezítláb loholt az apátúr lova mellett. És ez dehogy engedte volna el a hivatalos komédiát. Hadd okuljon a nép a kevélyek megaláztatásából.

Viszont a Coucy-család azzal lakatta jól a gőgjét és a hiúságát, hogy ők meg az egyház méltóságait is képesek megalázkodásra hajlítani. Ezek a Coucy-ak akkora mértékben fulladoztak a gőgtől, hogy a jelmondatukat is így szövegezték meg: „Király nem lehetek, herceg nem akarok lenni - Coucy vagyok.” A hatalmas, dúsgazdag családnak volt egy jószága, ezt a nogent-i apátságnak adta hűbérbe. A köteles szolgáltatást úgy hívták: oroszlán-hűbér. Ugyanis a családi legenda szerint valamikor régen egy Coucy-lovag Keleten elejtett egy oroszlánt Ennek emlékezetére egy kőből faragott oroszlánt állítottak fel a várudvaron. Évről évre ebben az oroszlános udvarban kellett, hogy az apátúr lóháton megjelenjék, s a hűbér elismeréséül kenyeret és pástétomot nyújtson át az uraságnak. A szégyen a kódolás külsőségeiben mutatkozott meg. Az volt a feltétel, hogy főpap öltsön közönséges parasztruhát, s a lova ne legyen holmi kényes úri hátas paripa, hanem igásló, a hozzáillő paraszti szerszámmal. Ezen a gebén lovagolja körül az apátúr háromszor a kőoroszlánt s közben egy ostorral csattintson nagyokat. Ez bizony csúnya lealázás volt, viszont a szép földbirtok megérte. Később mégis sikerült megszelídíteni a kevély urak gőgjét s azontúl beérték az apátúr helyettesével. De találékony elméjük egy új feltételt eszelt ki. A parasztruhás, igáslovas felvonulást egy kutyával kellett kiegészíteni, ez vitte nyakába kötve a pástétomot. Ha közben megtorkoskodta, vagy ha nem bírt ellenállni a várudvarban reá leselkedő sarokkövek csábításának: az apátság súlyos pénzbírsággal fizette meg a kutya eltévelyedését.

A legfőbb hűbérúr a király volt. Előtte azután nem volt különbség herceg, gróf és báró között. Valamennyinek egyformán kellett meggörbíteni a derekát, ha a hűbéres birtokát magától a fejedelemtől kapu. Volt úgy, hogy komoly szolgáltatásokkal kellett viszonozni a kegyosztást -, de volt úgy is, hogy a hűbéradó ötlete a fejedelemnek valamely szeszélyes pillanatában buggyant elő. Java részüknek még az emléke is szertefoszlott a századok ködében, de van egy ország, Anglia, ahol az ősi hagyománytisztelet épségben őrzött meg néhányat mind a mai napig.

Egyik lord Ailesbury sok-sok század előtt azzal a kikötéssel kapott egy uradalmat, hogy valahányszor a király arrajártában meglátogatja, álljon a kastély kapuja elé és fújja meg háromszor azt a kürtöt, amelyet a birtokkal együtt kapott. A kürtöt híven őrzi a család ma is, mert nem tudhatni, mikor jut valamelyik királynak eszébe, hogy útba ejtse őket, s ha olyankor nincs meg a kürt, baj kerekedhetik a hűbér körül. Feljegyezték, hogy még II. György király is megkövetelte a kürt-adót, amikor odaszállt. Öreg legény volt már a család feje, de azért kiállt a kapuba, és beleszusszantott a kürtbe. Hang nem jött ugyan ki belőle, viszont az alapító oklevél csak fújásról szólt, így aztán a király beérte vele.

Ezek a királyi látogatások mindenféle egyéb kötelességet is róttak a hűbéres házigazdákra. Emitt a király fehérneműit kellett rendben tartaniok -, amott a király sakkfiguráinak voltak az őrei. Ezeket nekik kellett előszedni, ha a király sakkozni akart, s megint elrakni a játszma után, esetleg száz esztendőre.

Az úgynevezett Csatorna-szigetek hűbéres lordjai a tengerparton gyülekeztek, ha a királyi hajó érkezését jelezték. Egyikük, a rozeli hűbérbirtok ura, furcsa kötelességet örökölt a birtokszerző őstől. Neki egymagában kellett a király elé lovagolnia, azonban nem a szárazföldön, hanem a vízben. Be kellett léptetnie a tengerbe az alapítólevél értelmében addig, amíg a víz a hevedert el nem éri.

A vitorlás hajók korszakában olykor kellemetlen volt az út az angol partoktól a Csatorna-szigetekig. A tenger nagy demokrata, nem ismer különbséget király és polgár között. Röviden: viharos időben a király gyomra épp úgy felfordulhat, mint az egyszerű polgáré. Egy hűbéres birtok adománylevele bölcs előrelátással gondolt erre az eshetőségre és feltételként kötötte ki, hogy ha a királyon kitör a tengeri betegség, a hűbéres lordnak mellette kell állnia és tartani a fejét.

És most, miután elég szót vesztegettem a feudális nagyurakra, meg kell még emlékeznem udvartartásuk egy szerény tagjáról. Ezt a nevet adnám neki: a feudális kutya. Mert volt ilyen is. A nagy francia történetíró, Michelet tanúságtételére hivatkozom. Ő böngészte ki a középkori donációs levelek tömegéből azt, amelyik a feudális kutya ügyével foglalkozik. Előfordulhat az az eset - írja az alapítólevél -, hogy a hűbért adományozó apátnőnek és hűbéresének kutyái összemarakodnak a koncon. Ilyenkor a hűbéres kutyáját el kell zavarni, hogy az apátnő kuvasza háborítás nélkül nyeldeshesse a falatokat. Csak ha jóllakott és elvonult, eshetett neki a maradék koncnak a hűbéres kutya.

A herceg ebédel

A régi spanyolok udvari etikettje olyan rettentően előkelő volt, hogy még a francia udvar hírhedt illemtanáról is fitymálva beszéltek. Azt mondták, hogy a francia király úgy ebédel, mint akármelyik foltozó varga: egész háznépével együtt, ország-világ szeme láttára. Fejedelmi méltósággal csakis a spanyol király tud enni. Ő külön szobában ebédel, egymagában. Csupán udvari orvosa áll a háta mögött, s az ételeket egy spanyol grand szolgálja fel, mégpedig térdenállva.

A régi Abesszíniában a térdelő spanyol grand szerepe is a kispolgári szokások közé számítódott volna. A császár méltóságával nem fért össze az a köznéphez illő művelet, hogy a kezét a szájához emelje. Helyette felszolgáló apródjai tépdesték darabokra a pecsenyét, saját mosott vagy mosatlan ujjaikkal, és gyengéden a nagyúr szájába rakogatták.

Egy feltűnően bolond szokás Németországban divatozott a XIV. század táján. Nagyon előkelő helyeken a nemes apródok nem gyalog hajlongtak be a tálakkal, hanem lóháton vonultak be az ebédlőterembe, s a nyeregből kínálgatták a vendégeket. Aki ezt a rettenetes bolondságot nem hinné el, a koblenzi levéltárban őrzött úgynevezett Codex Balduinusban találhat egy korabeli rajzot, ez Balduin érsek istállósított lakomáját ábrázolja.

A középkori Németország több mint 300 kisebb-nagyobb hercegségre, fejedelemségre, grófságra, miegyébre szakadozott. A legapróbb olykor liliputi államocskában is abszolút hatalmú kényúr ült alattvalóinak a nyakán. Ezeknél is spanyol és francia mintára külön szabályok rendezték a magasztos aktust, amikor a nép atyja (Landesvater) asztalhoz telepedett. Mutatóba idézek egy részletet V. Vilmos bajor hercegnek 1389-ben kiadott udvari rendtartásából.

Előre kell bocsátanom, hogy a rendeletben hivatkozott kamarások és komornyikok nem holmi alsóbbrendű háztartási alkalmazottak voltak, hanem előkelő uraságok, nagyrangú udvari méltóságok, akik fő-fő megtiszteltetésnek vették, ha a herceg személye körül lakájoskodhattak.

Lássuk a rendeletet:

„Az esetben, ha reggel vagy este szobánkban étkezünk, csakis belső személyzetünk szolgálhat fel. Nevezetesen fő-ezüstkamarásunk az ezüstlakájjal kosárban hordassa fel az egész asztali felszerelést, s a tálaló szekrényen csinosan rendezze el. Azután asztalunkat illően terítse meg; a kenyeret, kést, villát és kanalat rakja fel; a felszeletelő késeket és villákat, asztalkendőket s egyéb szükséges tárgyakat gondosan készítse elő. (Félre ne értsük: mindez nem a lakáj kötelessége volt, hanem a főrangú kamarásé.)

Mihelyt elrendeljük az indulást az asztalhoz, nyomban készenlétben legyen valamennyi kamarásunk és komornyikunk, úgyszintén a guardaroba (a ruhatáros) és a személyünk körüli borbély a nemesapródokkal együtt. Ebédnél minden ételt előbb a legidősebb kamarás ízleljen meg, azután adja át a belső szakácsnak, majd a kamarások és komornyikok hordják fel az ételt. A főkamarás, vagy ha akadályozva van, a legidősebb kamarás adja fel a bort és pedig akként, hogy mikor a palackból a kancsóba töltötte, ízleltesse meg a pincemesterrel; azután az asztalnál ő személyesen szolgálja fel. A poharat térdhajtással nyújtsa át Nekünk, s mialatt iszunk, egyik kezével a pohár felbillentett födelét tartsa. Étkezés végeztével az ezüstkamarás és a felszeletelő kamarás szedje el az asztalt, azután a felszeletelő kamarás takarítsa le a tálaló szekrényt. Mindannyian lássák el kötelességüket tisztelettudó fegyelemmel és szorgalommal.

Azután kamarásaink ebédjükhöz ülhetnek, annak végeztével pedig dolgaik után láthatnak, avagy tisztes, megengedhető, legfőképpen lovagi szórakozásokat folytathatnak.”

A rendelet egyéb részeit is áttanulmányoztam, de egy kérdésre nem találtam magyarázatot: létezett-e valamilyen tanfolyam-féle, amelyen a lovagokat a pincéri teendőkben is kiképezték volna?

Viszont több olyan rendelkezés került elém, amely az étkezés körüli tisztes viselkedésre oktatja ki az udvari népet. E körül bajok lehettek. Szemléltetésükre megint csak egy idézethez folyamodom.

1624-ben egyik osztrák főhercegi udvarmester szükségesnek vélte, hogy rendelettel figyelmeztesse a kadét urakat, miként kell főhercegi asztalnál viselkedniük, ha oda hivatalosak.

Az intelem így szólt:

„Ámbár kétségtelen, hogy a meghívott tiszt urak Ő császári és királyi Fensége asztalánál mindig megóvták a tisztaság parancsait, és úgy viselkedtek, mint valódi lovagokhoz illik, mégis fel kell hívni a kissé faragatlan kadétok figyelmét a következő szabályokra.

Először. Ő Fensége előtt mindig tiszta ruhában és csizmában tisztelegjenek, s ne érkezzenek meg félig részegen.

Másodszor. Az asztalnál ne himbálózzanak a székükön, és ne nyújtsák ki lábukat egész hosszában.

Harmadszor. Ne igyanak minden falat után. Ha egy tál étellel elkészültek, utána csak félig ürítsék ki a kancsót; ivás előtt pedig törüljék tisztára a szájukat és bajuszukat.

Negyedszer. Ne nyúljanak kézzel a tálba; ne hajigálják a csontokat a hátuk mögé, avagy az asztal alá.

Ötödször. Ne szopják le az ujjukat, ne köpjenek a tányérba és ne törüljék az orrukat az abroszba.

Hatodszor. Ne igyanak olyan állati módon, hogy azután leessenek a székről és ne tudjanak egyenesen járni.”

Az atyai intelemből az következik, hogy az osztrák hadsereg virágai a tilalmas dolgokat bizony megcselekedték. Bizony belenyúltak a tálba, padlóra hajigálták a csontokat, abroszt használtak zsebkendőnek és nemcsak az ujjukat szopták le, hanem saját magukat is.

Ami már most azt illeti, hogy voltaképpen miféle eledelek párologtak és illatoztak a nagy parádéval felhordott tálakon, arra könnyű felelni. A rendes hétköznapi fogásokon felül mindaz, ami ritka volt és drága. A XVIII. század elején a mainzi választófejedelem kínai fecskefészek-levessel csiklandoztatta az ínyét. A vendégek ezt már kevesebb elragadtatással kanalazták fel, mert olyan volt az íze, mint némely fa törzséből kiszivárgó ragadós mézgának. Más nagyúri asztaloknál szívós hattyúpecsenyén kopott a vendégek foga, avagy pávasülttel bajlódhattak, amely fejedelmi madarat egészben, kiterjesztett szárnyának teljes pompájában tálaltak fel. Kevésbé mutatós, de annál drágább fogásokat jelentett a hódfark és medvetalp, valamint az akkor még ritkaságszámba menő teknősbéka.

SZAKÁCSBECSÜLET

1671. április 23.

Nagy napja volt ez Franciaországnak.

XIV. Lajos király meglátogatta Condé herceget ennek chantilly-i kastélyában.

Ez az országos jelentőségű esemény megfelelő parádéval ment végbe.

A király után végtelen hosszúságú uszályként hullámzott Chantilly felé az egész udvar: főurak, főméltóságok, főhivatalnokok, főtisztek, egyéb fő- és nem főszemélyek, mindannyian a hölgyeikkel és saját külön kisebb-nagyobb udvarukkal egyetemben. Hatezernyi ember rohamozta meg a vendéglátó herceget. Aki nem fért el a kastélyban, kiszorult a környékbeli falvakba.

A házigazda, a Nagy Condé - ahogyan hadi és egyéb érdemeiért elnevezték -, zsákszámra szórta a tallérokat a fényes napok költségeire. Volt zene, tánc, vadászat, kivilágítás, tűzijáték. Díszbe öltöztek a termek, virágbokréták és virágfüzérek illatoztak hatvan, aranytól és ezüsttől csillogó asztalon. Naponta háromszor tálaltak, általában tizenöt fogásnál nem kevesebbet.

A temérdek gyomor megtöltésére a bevásárlóknak, szakácsoknak, szakácsnéknak, felszolgáló lakájoknak, kuktáknak és egyéb konyhai személyzetnek valóságos hadseregét kellett mozgósítani. Az egész szervezet élén vezérkari főnökként François Vatel, a Nagy Condé nagy szakácsa parancsnokolt.

Vatelnek ragyogó híre volt a konyhák világában. Büszke lehetett bármelyik főúri család, ha a nevezetes férfiút megnyerhette a háztartásába. Legutóbbi gazdája, a pénzügyi diktátor Fouquet bukása után Condénak sikerült megkaparintania. Két éve vezette már a herceg háztartását, amikor kirobbant a dráma.

A chantilly-i történelmi napoknak megvolt a maguk krónikása is. Szintén nagy név a Nagy Király, a Nagy Herceg és a Nagy Szakács mellett: Sévigné asszony, a Nagy Levelező. Lányához írt leveleiben szokása szerint beszámol a királyi látogatás epizódjairól is.

Vatel végzetének szálait a Párkák már az első nap estéjén kezdték fonogatni. Az történt, hogy az utolsó két asztal vendégei számára már nem jutott pecsenye. A konyhavezér ártatlan volt a tragédiában; ő jól számította ki az adagokat, de annyi fölös számú vendég csődült a többi asztalhoz, hogy a sorban utolsók elől elettek minden falat húst. Mégis keservesen szívére vette a balesetet, s bár maga a herceg is vigasztalgatta, csak mélabúsan csóválta a fejét.

A másnap esti ételsort tengeri halak is tarkították. Vatel huszonöt szállítmányt rendelt, de délelőtt mindössze csak kettő érkezett meg. Ez a második csapás a boldogtalan konyhamestert teljesen összezúzta. Kétségbeesetten hajtogatta: „Ezt a szégyent nem élem túl!” Környezete azt hitte, hogy ez csak afféle panaszos szólásmód, hiszen ő nem tehet róla, ha az emberei valahol elakadtak.

De nem úgy volt.

Bezárkózott a szobájába, s mert sokáig nem került elő és a kopogtatásokra sem felelt, rátörték az ajtót.

Bizony ott feküdt vérében a nagy szakács. Úgy végzett magával, hogy kardját az ajtónak támasztotta és belédőlt, mint egy önkéntes halált kereső római.

Szegény elsiette a dolgát, mert délre már mindenfelől nagy bőséggel áramlottak Chantillybe a halak.

„Kellemetlen eset egy olyan ünnepségen - írja Sévigné asszony -, amely a hercegnek ötvenezer tallérjába került”

A holttestet gyorsan elvitték a kastélyból és eltemették egy közeli temetőben.

A végzetes halak a vacsorán mégis terítékre kerültek és alkalmat adtak, hogy a vendégek a gyászos eseményt megtárgyalják. A vélemények különbözőek voltak. Némelyek szerint Vatel botorul cselekedett, amikor öngyilkosságával az ünnepség hangulatát megzavarta. Gondolnia kellett volna tettének a hatására, mielőtt elkövette. Mások dicsérték érzékenységét és bátorságát, s megállapították, hogy Vatel meghalt a becsület mezején.

Sokat mégsem beszélhettek róla, mert a király nem szerette, ha evés közben halálról esik szó.

„Egyébiránt - írta megint Sévigné asszony -, a vacsora igen jó volt. Utána a vendégek sétálgattak a parkban, játszottak a termekben, minden csupa virágillat volt, mindenki el volt bűvölve.” Ez volt a becsület halottjának a búcsúztatója.

EGY FŐÚRI LAKODALOM

Főúri kastélyok levéltáraiban olykor fontos okiratok bújnak meg. Századokig porosodnak valamelyik elfeledett zugban, amíg végre egy szerencsés kutató rájuk nem bukkan és felfedezését a világ elé nem tárja a közönség épülésére és a tudomány gyarapítására.

Ilyen tanulságos okmányt sikerült kiásni egy csehországi kastély levéltárából. Századokig lapult ott értéktelennek vélt gazdasági iratok közt, de amikor lekefélték róla a porréteget, az elfakult tintasorok mögül teljes fénnyel ragyogott elő egy főúri lakodalom nagyszerűsége.

A régi Csehországban a Rosenberg-nemzetség tagjai hatalmas és dúsgazdag nagyurak voltak. Még saját külön kísértettel is hivalkodtak: ugyanis a családi hagyomány szerint a hírhedt fehér asszony nem volt más, mint az ősanya, Bertha von Rosenberg.

1376. január 26-án Wilhelm von Rosenberg házasságot kötött Anna Mária badeni hercegnővel. Az említett írás egy jegyzék volt, amelyet a vőlegény gazdasági hivatala állított össze s arról szólt, mi minden fogyott el az öt napig tartó lakodalom alatt.

Íme az ijesztő pontosságú jegyzék teljes szövege. Elfogyott:

40 szarvas; 50 zerge; 50 hordó besózott vad; 20 vaddisznó; 2130 nyúl; 250 fácán; 30 pulyka; 2050 fogoly; 20 688 fenyőmadár, szalonka és vadgalamb; 20 ökör füstölve; 40 ürü füstölve; 330 páva; 5735 hízott liba; 450 csibe; 2656 hizlalt kappan és tyúk; 18 120 ponty; 13 209 csuka; 195 márna; 6380 pisztráng; 3400 vegyes nagy hal; 5200 chock rák (egy chock = 60 darab); 150 nagy sügér; 350 kis sügér; 890 angolna; 2309 füstölt orsóhal; 2309 füstölt pisztráng; 1972 füstölt ponty; 956 füstölt sügér; 450 füstölt csuka; 150 hízott ökör; 15 hizlalt borjú; 20 évesborjú; 526 szopósborjú; 1526 darab kolbász; 654 disznó; 456 darab májas hurka; 326 darab kásás hurka; 450 hízott ürü; 395 bárány; 330 tőkehal; 675 eleven orsóhal; 350 füstölt hering; 350 szárított hering; 4 hordó besózott hering; 40 viza; 30 947 darab tojás; 35 mázsa vaj; 29 mázsa zsír; 7 mázsa írósvaj; 15 mázsa méz; 13 mázsa viasz; 2 mázsa sajt; 50 mázsa faggyú; 547 mázsa gyertya; 490 véka búza; 37 033 véka zab a lovaknak; 1100 akó magyar, tiroli és rajnai bor; 40 tonna spanyol bor; 903 hordó sör.

A lelkiismeretes tisztviselők tehát még azt is számbavették, hány véka zabot mértek ki az istállókban, - de elmulasztották feljegyezni, hány ló és vendég vett részt a párját ritkító méretű lagzin. Így aztán nem lehet képet alkotni róla, hogy a teméntelen ételből, italból és abrakból mennyi esett egyre.

GYOMROK ÉS HASAK

Általában a krónikák kevés adatot jegyeztek fel a fejedelmi személyek gyomrának a méreteiről. Némely ókori író kitér ugyan erre a kérdésre is, de persze a híreiket óvatosan kell fogadni.

Julius Capitolinus, a IV. században élt latin történetírótól ránk maradt harmincnégy római császár életrajza, köztük Albinus Clodius, Septimius Severus vetélytársáé is. Azt írja róla, hogy reggelire lecsúsztatott 400 osztrigát, bevágott 500 darab fügét, 100 barackot és 10 dinnyét, lenyelt 20 font mazsolát és fölfalatozott 30 pár szalonkát. Az életrajz nem szól róla, hogy az imperátor ezt a hőstettet csak egy alkalommal követte-e el, avagy állandóan így vitézkedett.

Görög források megemlékeznek Artidames lydiai királyról, ennek a napi adagja 60 font hús lett volna, ugyanannyi kenyér és 15 kancsó bor. Az ókor írói nem láttak ebben semmi lehetetlent, hiszen a nép száján elevenen élt a hatszoros olimpikon, Krotoni Milon remeklésének a híre, aki 325 lépésnyire vitt el egy négyéves tinót, azután egyetlen ökölcsapással leütötte, s ott helyben minden ehető részét sülve-főve megette.

Ismeretes az athéni Megaklés története, aki elűzte Athén zsarnokát, Peisistratost; majd utóbb mégis kibékült vele és a béke zálogául hozzáadta a lányát. Ehelyütt csak a zálogról kell megemlékeznem. Ugyanis a lány azon az alapon hívta fel magára a történetírók figyelmét, hogy képes volt egy ültőhelyében 12 font húst és 8 font kenyeret felcsipegetni és 6 itce borral leöblíteni. - A vőlegény csakugyan komolyan akarhatta a békét.

Most egy modernebb, egészen hiteles adatot!

A drezdai udvarnál Erős Ágost idejében az volt a szokás, hogy lakomák alkalmával az előkelő vendégeket megmérték és súlyukat hivatalosan bevezették az úgynevezett mérlegkönyvbe. Egyebek közt ez két nyomatékos egyéniség adatait őrizte meg az utókor számára: az egyik Lipszky alkancellár, a másik Poniatovszky kincstárnok. Az előbbi ebéd előtt megméretvén, a mérleg nehezékei 273 fontról tanúskodtak - ebéd után pedig már 278 fontra kellett a mérősúlyokat felszaporítani. Amikor a kincstárnok lépett a mérlegre, ez lett az eredmény: ebéd előtt 207, ebéd után 212 font. Tehát mindkettő öt fonttal, azaz két és egynegyed kilogrammal tetézte meg testének mázsás tömegét. A könyv mégis hallgat egy lényeges mozzanatról: a vendégurak koronként nem hagyták-e el az ebédlőtermet? Tudniillik ezeket a kimeneteleket számításba véve, még jóegynéhány latot lehetne az öt fonthoz hozzácsapni.

Hogy a teméntelen étel-ital mekkorára dagasztotta a mértékletességet nem ismerő nagyurak testét, arról álljon itt néhány adat.

De la Garde gróf a Napóleon bukása után tartott bécsi kongresszusról írt karcolataiban megemlékezik I. Frigyes Vilmos württembergi királyról is, aki arról volt nevezetes, hogy feje dagadt a túltengő uralkodói gőgtől, hasa pedig szertelenre puffadt a túltengő táplálkozástól. A császár tekintettel volt a roppant méretű hasra, és azzal kedveskedett neki, hogy udvari ebédek alkalmával ülőhelye előtt az asztalból egy félkör alakú részt kifűrészeltetett, férőhelyül a szörnyű potroh számára. Azonban a tanácskozó asztalnál elmulasztották vele szemben ezt a gyöngéd figyelmet, s kénytelen volt dagadványát valahogyan az asztal alá gyömöszölni. A tárgyaláson szóba kerültek a fejedelmi szuverenitás kérdései is, s olyan hangok hallatszottak, hogy az uralkodói jogokat korlátozni kellene - természetesen nem a polgárság, hanem a nemesség javára. A király egy darabig csak hallgatta a lázadó beszédeket, de egyre jobban erőt vett rajta az indulat, nem állta sokáig, kirobbant, felugrott, s a vele együtt nekilendülő has felborította a tanácskozó asztalt.

Erre még jobban megharagudott, még aznap otthagyta Bécset és a kongresszust, s hazament vadászni. Ugyanis az evés mellett a vadászat volt a fő szenvedélye. Néha húszezer parasztot vezényeltek ki, hogy a király puskacsövei elé hajszolják a vaddisznókat, étlen-szomjan, mert a vadászat napokig is eltartott. Az erről szóló jelentés hozzáteszi: „mindezért pedig nem kaptak egy krajcárt sem.”

Az ötlet eredetiségét azonban el kell vitatnom az osztrák császártól. Du Prat kardinálist, I. Ferenc francia király kancellárját illeti az elsőség. Ez szintén igen kövér ember lehetett, noha csak azt a sovány adatot ismerjük róla, hogy rendkívül dombos hasa miatt ebédlőasztalába egy kerekded rést vágatott és dagadványát ebben a dekoltázsban helyezte el.

György Frigyes brandenburgi őrgrófnak az ansbachi kastélyban őrzött arcképe arról volt nevezetes, hogy hátára feljegyezték a legszemélyesebb adatait is. Ezek szerint 7 láb (kb. 210 centiméter) magas volt és 400 fontot (kb. 180 kilogrammot) nyomott. 1603-ban a hatalmas testből kiszállt a lélek. Felboncolták és mérlegre tették a máját és a tüdejét: az előbbi 5 font, az utóbbi 4 font súllyal billentette le a mérleg nyelvét. A mérést kiterjesztették a gyomrára is, ennek a befogadó képessége meghaladta a 6 itcét. Legyünk méltányosak: mai mértékben ez kevesebb, mindössze 4,8 liter.

Stanislas löbaui püspökről krónikásai érdemesnek látták feljegyezni, hogy 1571-ben bekövetkezett halála előtt már akkora hasat eresztett, hogy ha gyalog indult el hazulról, két szolga ment előtte, ezek külön hordozták egy kendőben a leomlással fenyegető testrészt. Mögötte a harmadik egy székkel cepekedett, hogy közben leülhessen, mert néhány lépés után már nem bírta a járást.

Összehasonlítás céljából, hogy a polgári jólét is mire képes, felidézem két angolnak az emlékét, akiket olimpikoni rang illet meg a kövérek világversenyében.

Daniel Lambert üzleti hasznot is olvasztott ki a hájrétegeiből, amennyiben 1806-ban Leicesterből berándult Londonba s ott pénzért mutogatta magát. Ezt a hirdetést tette közzé:

„Mr. Daniel Lambert a legnehezebb ember, aki csak valaha élt. 36 éves korában súlya már 739 fontot (322,55 kilogrammot!) tett, vagyis 91 fonttal többet, mint amennyi a nagy Bright testsúlya volt. Mr. Lambert szívesen lát érdeklődőket lakásán, Piccadilly 53, 11 órától du. 5. óráig. Beléptijegy ára 1 shilling.”

A „nagy Bright”-ra legott rátérek; addig is Lambertről még annyit, hogy három év múlva meghalt. Koporsója akkora volt, mint egy hatalmas ruhaszekrény. Ajtón-ablakon nem fért ki, tehát az ablak mentén kibontották a falat, s az így tört résen cipelték ki nagy üggyel-bajjal a rengeteg deszkaalkotmányt.

A „nagy Bright”, akit Lambert előtt a világ legkövérebb embereként csodáltak, fűszerkereskedő volt az Essex grófsági Maldonban. Családjának minden tagja hatalmas termetéről és hatalmas étvágyáról volt híres. Ő különösen sokra vitte: 648 fontra, azaz 291,6 kilogrammra hizlalta fel magát. Méreteit legjobban a mellénye szemléltette; ebbe hét ember kényelmesen beburkolózhatott s még össze is lehetett gombolni. 30 éves korában halt meg. Koporsója a megfelelő hosszúság mellett 3 láb 6 hüvelyk (105 centiméter) széles volt, azonkívül több, mint 3 láb (majdnem egy méter) mélyre kellett méretezni, hogy a roppant testet belesüllyeszthessék. Alacsony kerekeken gördülő szekéren vontatta ki tizenkét ember a temetőbe, s ott egy külön erre a kegyes célra szerkesztett emelődaru segítségével bocsátották le a sírgödörbe.

Julius Caesarnak az volt a véleménye a kövér emberekről, hogy azok jóindulatúak és nem veszedelmesek. Csakugyan, nem a testes Antonius jelentette a végzetét, hanem a sovány Brutus és Cassius.

A nagy Bright eszerint a világ legjámborabb embere lehetett Fel is jegyezték róla, hogy városszerte tisztelték és szerették, mert jó barát volt, jó szomszéd, jó főnök, jó férj és jó apa.

Bizony. Huszonkét éves korában talált egy lányt, aki nem riadt vissza a hétszemélyes mellénytől. Hozzáment a hárommázsás emberhez, magára vette a háztartás gondjait, sőt öt gyermekkel is megajándékozta a boldog fűszerest.

A hitvesi nyoszolya méretei ismeretlenek.

A HERCEG MEGEBÉDELT

Sőt ebédelni fog holnap, holnapután és azután is.

Az ám, de új lakó csak akkor költözhetik be a lakásba, ha a régi kitakarodott onnan.

Veteres migrate coloni…

Régi telepesek, cihelődjetek innen!

A csere ügyét egy intim bútordarab szolgálta. A franciák finoman garderobe-nak nevezték ezt a közepén lyukas széket. Én egyéb diszkrét elnevezés híján az illemszék nevet adományozom az illemhelyet pótló bútordarabnak.

Főképpen a francia udvari élet intim titkait kiteregető pletykairodalom révén vannak róla részletes értesüléseink. Megtudjuk D'Argenson márki emlékirataiból, hogy Pompadour asszony számára bizonyos Migeon nevű műasztalos egy dús faragványokkal ékesített példányt remekelt össze, s ezért jutalmul ezer tallér évjáradékot kapott. A hihetetlen ellenérték mégis hihető, ha tekintetbe vesszük a királyi szeretők pénzdobálási szenvedélyét és a szék nemes rendeltetését.

Utóda a királyi szerelemben, Dubarry asszony, olyant használt, amelynek stílusa a hálószoba többi bútorához igazodott: berakott mívű rózsafa, aranyozott fogantyúk, szattyánbőrrel kipárnázott ülőke.

Lamballe hercegnő Marie Antoinette-től kapott egyet ajándékba, a fejedelmi kegy jeléül. Ezt aranyozott faragások díszítették, huzata karmazsin színű damaszt volt, amelyet aranyszögekkel kivert aranypaszománt szegett be.

Medici Katalinnak két illemszéke volt; az egyikre kék, a másikra vörös bársonyhuzat feszült. Férjének tragikus halála után egyiket sem használta többé. Egy harmadikat csináltatott, ezt a gyász jeléül feketével boríttatta be és szomorú özvegységének egész ideje alatt csakis ezen keresett enyhülést.

Úgy látszik, az illemszéknek olyasféle szerepe volt a francia udvarban, mint a polgári családoknál a kandallónak: köréjé gyülekeztek bizalmas együttlétre a családtagok és a vendégek. XIV. Lajos fia, a Grand Dauphin is szerette, ha ilyenkor elszórakoztatták. Liselotte, a „Princesse Palatine”, az orléans-i hercegnek levelezési kórságban szenvedő német felesége azt írja egyik levelében, hogy a herceg más hölgyekkel egyetemben őt is meghívta ezekre az ünnepélyes alkalmakra, de a látogatás az illem korlátai közt ment végbe, mert a hölgyek háttal fordultak a herceg felé, mialatt a széken kuporgott.

(Hogy az illendőséget miként értelmezték a francia udvarnál, arra jó példa ugyancsak Liselotte-nak 1709. augusztus 25-ről kelt levele. Ezt írja a trónörökösről: „Majdnem hogy felpofoztam, mert az volt a szokása, hogy amikor valaki leült, tréfából az öklét felfelé feszített hüvelykujjal a hátulsó része alá dugta.” - 1693. január 18-ról kelt levele a saját családi körében szokásos hangnemről számol be. Férje, az orléans-i herceg és fia, Franciaország későbbi régense, vetélkedésre keltek egymással abban a tárgykörben, amelynek később a Szabad Szelletűek klubja toborzott híveket. A koncert a hercegnő jelenlétében zajlott le, s egykét hangocskával ő is beleszólt.)

Vendôme hercegről, az ünnepelt nagy hadvezérről Saint-Simon ezt írja emlékirataiban:

„Amikor hadban volt, későn kelt, ráült a lyukas székre, ott végezte levelezéseit, s ott adta ki rendeleteit. Főtisztek és előkelő személyiségek leginkább ebben az időben kereshették fel. A tisztikart teljesen hozzászoktatta ehhez a gyalázatossághoz. Ott is reggelizett, többnyire két-három bizalmasával együtt, s evés közben könnyített is magán, mindig nagyszámú nézőközönség közepette. Amikor borotválkozó napja volt, ugyanazt az edény-betétet kellett használni a szappanveréshez. Szerinte ez tanúságtétel volt a puritán erkölcsök mellett, méltó a régi rómaiakhoz, és mások pompakedvelésének a megbélyegzését jelentette.”

Az ominózus szék körüli sajátságos szertartás magyarázatra szorul. Eltekintve a nagy nyilvánosságtól, amely előtt az illemszékelés lefolyt, a mai ember azon is elálmélkodik: mi a csodának üldögéltek rajta ezek a nagyrangú személyek óraszámra?

Azért volt ez, mert a mértéktelen asztali örömökkel úgy elrontották a gyomrukat, hogy a kívánatos eredményt már csak pilulák közreműködésével voltak képesek előidézni. Az ilyen patikaszerekre az udvari világnak szintén volt egy finomkodó kifejezése: médicine. Parlagiasan: hashajtó. Elhelyezkedtek hát a trónuson és várták a hatást -, közben persze az időt agyon kellett ütni csevegéssel, vendégfogadással.

A médicine a világ legfurcsább szerelmes levelében is előfordul. IV. Henrik írta a szeretőjéhez, Verneuil marquise-hoz:

„Mon menon, még a mai napon médicine-t szándékozom bevenni, hogy azután könnyű kedvem kerekedtével mindenben szolgálatodra lehessek. Nincs más vágyam, mint hogy tessem neked és megőrizzem szerelmedet, ami boldogságom teljét jelenti. Távol tőled megöl az unalom. Találj módot, hogy lássalak, mielőtt a falevelek lehullanak. Ég veled, drága szívem, millió csók!”

Szokatlan, de királyi ötlet volt: hashajtóval űzni el az unalom szürke felhőit és illemszéken szőni a szerelem rózsaszín ábrándjait.

Az egyszerű polgár persze nem üthette bele az orrát a nagyok dolgába. Tudomásul vette az illemszék-kultuszt, akár alattvalói hódolatból, akár kénytelenségből. Kivételesen tudok egy XIV. Lajos-korabeli paszkvillusról, amelyben a névtelen szerző élt az alkalommal, hogy nevetségessé tegye a lyukas széket övező dicsfényt.

A könyvecske címe: Relation historique de l'amour de l'empereur de Maroc pour la princesse douairière de Conti. (Cologne, Pierre Marteau, 1700.)

Tudnivaló, hogy a kölni Pierre Marteau sohasem létezett, csupán a suba alatt megjelent könyvek névtelen vagy álnevű szerzői szokták a címlapon kiadóként feltüntetni. A könyv természetesen gúnyirat. A címben említett marokkói császár Muley Ismael akar lenni, aki hadi sikerein felül apai sikerei révén is nevezetességre tett szert. Háremében nyolcszáz gyermeke született. Lehetett több is, de csak a fiúkat vették számba, a lányokat nem. „özvegy Conti hercegné” néven a szerző XIV. Lajosnak La Vallière kisasszonytól született lányát szerepelteti. A koholt szerelmi történet nem tartozik ide; csak ott követem a szerzőt, ahol a szultán székfoglalójáról beszél.

Amikor a marokkói császár úgy érzi, hogy közeleg a nagy pillanat, ezt 12 kürtös, 12 dobos és 12 sípos egy toronyból aláharsogó zenével adja a nép tudtára. A városban azonnal megáll minden munka. Ünnepélyes menet indul el a palotából, egy szabadon álló, aranyos mellvéddel körülvett páholy felé. Elöl egy udvari tisztviselő a feje tetején viszi a trónust, mellette egy másik napernyőt tart föléje. Nyomon követi őket négy fehérruhás miniszter, majd maga a szultán. A páholyban a szultán elhelyezkedik a trónon és minisztereinek a segédletével fél óra hosszat ül rajta. Közben a zene egyre harsog a toronyból. Az eredmény bekövetkeztét egy zászlórúdra felröpített törülköző adja a nép tudtára, mire ez örömujjongásba tör ki, a munka ismét megindul, s a szultán kíséretével hazavonul.

A dolog természetéből következik, hogy az előkelő világban az illemszék szerényebb atyjafiának, az illemedénynek is hasonló megbecsülés járt ki. Már az ókorban is a legnemesebb fémből, aranyból ötvözték a nemtelen felszerelési tárgyat. Plinius emiatt meg is rója Antoniust (XXXIII. könyv, 14. szakasz), mint aki efféle gyalázatosságra adta a fejét, holott még a szertelenül pazér Cleopatra is restellt volna ilyesmit elkövetni.

Aranyból készültek Amasis egyiptomi fáraó edénykéi is. Ezeket az a megtiszteltetés érte, hogy Hérodotos írásaiba is bekerültek. A nagy görög azt írja Amasisról, hogy igen alacsony sorból verekedte fel magát hadvezérségig és miniszterségig, majd pedig egy forradalom révén magához ragadta a királyi hatalmat. Az egyiptomi főrendeket féken tartotta ugyan a fáraó korbácsa, de maguk közt lenézték az öncsinálta pórkirályt. Annak persze fülébe jutott a suttogás, mire ezt cselekedte: valamennyi éjjeli edényét beolvasztatta és aranyukból megöntette Osiris isten szobrát. Papok és főrendek áhítattal zarándokoltak a színarany istenszoborhoz; imádták és áldoztak neki. Amikor kellően kiájtatoskodták magukat, a fáraó előállt az igazsággal: „Lám, milyen alacsonyrendű hivatása volt azelőtt ennek az aranynak, most mégis imádjátok. Szívleljétek meg a tanulságot és alkalmazzátok a királyotokra.” A történetíró hozzáteszi, hogy az elmés ötlet használt és a megszégyenült főrendek magukba szálltak. - Aki hiszi.

Az illemedény további pályafutása nem tartozik rám. Elég annyi, hogy utóbb áttértek az ezüstre, majd a fajanszra és a porcelánra. Néhány nagyúri hálószobában kínai porcelán fehérlett ki az ágy alól; másutt meisseni mosolygott elő, rózsákkal és bájos alakokkal ékesen. XV. Lajos és udvara a vincennes-i királyi porcelángyár ügyét vette kézbe s hazafias érzelmeinek folyományaként a gyár remekeit tette divatossá.

Du Deffant asszony, a XVIII. század Párizsának egyik híres levelezője (Voltaire-rel negyvenhárom évig levelezett) kapott egy ilyent ajándékba, s amikor ezt a csomagból kibontották, környezete elragadtatással kiáltott fel: „Kár lenne ez éjjeli használatra, tegyük meg inkább szószos csészének!”

Napóleon úti edényének aranyozott füle volt és aranyos N betű büszkélkedett rajta, fölötte a császári koronával.

Ehhez a műtárgyhoz a következő érzékeny történet emléke fűződik:

Élt Párizsban egy Gagnery nevű nyerges-mester, Napóleon egyik leghűségesebb embere. Már fiatal tiszt korában is hitelezgetett neki, mikor pedig az egyiptomi kalandra készülődött, 10 000 frank ára felszereléssel látta el, szintén hitelbe. A császár persze hálás volt, utóbb Gagneryből udvari szállító lett és megvagyonosodott.

Azonban a sors kereke fordult és laposra gázolta a nagyrapuffadt császári hatalmat. Napóleon lemondott és indulóban volt első száműzetésébe, Elba szigetére. Mielőtt hajóra szállt, a kikötőben emléktárgyakat osztogatott szét búcsúzóra összesereglett hívei közt. Ott volt Gagnery is, de valahogyan utolsónak maradt a sorban, s amikor jelentkezett, a császárnak már nem volt ajándékoznivalója. De mert mégsem lett volna illő, hogy éppen ezt a hívét üres kézzel eressze el, egyéb híján az éjjeli edényét nyomta a hű Gagnery markába.

A műtárgynak nagy lett a becsülete az új tulajdonosnál. Amikor nyugalomba vonult, falusi házában díszhelyen, üvegbura alatt őrizte a császári ereklyét. Koronként vendégül látta régi bajtársait, a nagy idők tanúit, a Grande armée hadastyánjait. Ilyenkor kiemelték a bura alól a kegytárgyat, színültig töltötték pezsgővel és nagyokat ittak belőle a császár emlékezetére.

A korona bolondja

Neuhof báró, Korzika királya.

Lady Hesther Stanhope, Palmyra királynője.

Orélie-Antoine Tounens, Araukánia királya.

Jacques Lebaudy, a Szahara császára.

Kik voltak ezek?

Kalandorok, akiknek elméjét az őrület homályosította el? Vagy őrültek, akiknek ereiben kalandorvér pezsgett? Álljanak elő!

NEUHOF TIVADAR BÁRÓ, KORZIKA KIRÁLYA

A londoni Szent Anna-templom falában egy emléktábla látható, ezzel a felirattal:

„E templom sírkertjében van eltemetve Tivadar, Korzika királya. Meghalt 1756. december 11-én, kevéssel azután, hogy kiszabadult az adósok börtönéből. Királyságát átengedte hitelezőinek.”

A furcsa feliratot a nagy író és politikus, Horace Walpole, Tivadar király londoni pártfogója szövegezte. Aki nem ismeri Korzika első és utolsó királyának kalandos történetét, nem sokat ért a különös szövegből. Miféle király lehet, aki az adósok börtönébe kerül, s onnan úgy szabadul ki, hogy országát a hitelezőire engedményezi?

Elsőben Korzika akkori politikai helyzetére kell egy pillantást vetni. A sziget a genovai köztársaság birtoka volt. Genova kíméletlen kényúrnak bizonyult. Nem törődött a lakosság jólétével és szabadságjogaival, egyeden célja volt, hogy minél több adót csikarjon ki belőlük. A korzikai hazafiak le akarták rázni az idegen igát, fegyvert ragadtak, s a szigeten végigharsant a szabadságharc riadója. Három évig tombolt a harc Korzika hegyei között. Ekkor Genova békét ajánlott. Kegyelmet ígért, adóleszállítást, szabadságjogokat. A fegyverek elhallgattak, de Genova is elhallgatott. Tudni sem akart az ígéretekről, a felkelés vezetőit börtönbe vetette. Erre megint fellobbant a harc. A genovai csapatokat ezúttal is sorra verték a szabadságukért küzdő hegylakók, de a tengeren Genova volt az úr. Megszállta hajóhadával a kikötőket és a tengeri zárlat folytán az éhínség árnya borult a szigetre.

Ilyen volt a helyzet 1736-ban, amikor Neuhof Tivadar báró elhatározta, hogy beavatkozik Korzika ügyébe.

Az ő életsorsa éppoly hányatott volt, mint leendő országáé. 1690-ben született; katonaként kezdte, harcolt Európa különféle csataterein; majd átlendült a diplomáciai pályára és itt a cselszövények szálainak rendkívül ügyes szövögetésével tűnt ki. Pályája Spanyolországban érte el a delelőjét. A mindenható Alberoni miniszter bizalmasának fogadta és ezredessé nevezte ki. Feleségül vett egy gazdag angol asszonyt, a királyné udvarhölgyét. Dús kényelmű, biztos jövő várakozott rá.

De kitört belőle a kalandor természet. Egyszerre csak otthagyott rangot, feleséget és szó nélkül eltűnt Spanyolországból. Azaz, valamit nem hagyott ott. A felesége gyémántjait. Ezeket magával vitte, kárpótlásul az unalmas hónapokért, amelyeket csúnya és kedélytelen felesége oldalán kellett végigrobotolnia. Következett Párizs, Anglia, Svédország, Németország, Itália. Ez a század a kalandorok százada volt; az olyan kivételes rábeszélő képességű, éles ítéletű, semmi kockázattól vissza nem riadó, magát minden helyzetből kivágó egyéniség, mint Neuhof, akárhol megélt, ha másból nem, adósságból. Meg aztán nem volt homályos eredetű akárki, valódi bárói címert használhatott, katona is volt, diplomata is.

Firenzében korzikai menekültekkel került össze. Könnyű volt őket meggyőznie, hogy minden felkelési kísérletük összeomlik, ha nem kapnak külső segítséget s nem áll élükre egy nagytekintélyű, haditudományokhoz értő vezér. Ez volt különben a saját meggyőződése is, s ekkor született meg benne a konok elhatározás, hogy ő szállítsa Korzikának a szabadságot is, a vezért is.

A korzikai emigránsok az ördöggel is szövetkeztek volna, csakhogy lerázzák a genovai jármot. Neuhof megcsillogtatta előttük diplomáciai összeköttetéseit, kiteregette katonai tudományát, megeresztette ékesszólását, s a tüzes vérű, könnyen hevülő korzikaiak lelkesülten ismerték el, hogy ez az ő emberük.

Minden meg lett volna tehát, csupán az a három dolog hiányzott, amit Montecuccoli a hadviseléshez feltétlenül szükségesnek mondott: pénz, pénz és pénz. Neuhof nekilátott, hogy elérje a pénznek itt is, ott is felragyogó délibábját. Végigkóborolta Európát, még Konstantinápolyba is benézett, ahol egy másik kalandor, a francia Bonneval pasa, a szultánnak is bemutatta. De a szultán nem állt kötélnek, a pénz szökött Neuhof báró elől, s végre annyira elszökött, hogy Korzika leendő felszabadítója Livornóban az adósok börtönébe került. Ez volt első találkozója a hitelezői gyöngédtelenséggel.

Valahogyan kiszabadult és ekkor következett életének nagy fordulópontja. Európa szűk lett neki, áthajózott Tuniszba. Hogy, hogy nem, sikerült a tuniszi bey bizalmába befészkelnie magát s egy napon megtörtént a csoda: az adósok börtönének volt lakója egy tíz ágyúval felszerelt, hadiszerrel megtömött gálya parancsnoki hídjáról mondott búcsút Afrikának, hogy Korzikába hajózzék. Ma sem tudni teljes bizonyossággal, miként nyerte meg kalandos tervének a beyt.

1736. március 15-én horgonyt vetett a gálya a korzikai Aleria előtt. A lakosság még nem tudta, miről van szó, csak annyit látott és hallott, hogy egy bíborköntösű, igen előkelő uraság száll ki a hajóból, s a fogadtatására összesereglett korzikai főemberek „kegyelmes úr”-nak szólítják. Az előkelő urat több katonatiszt kísérte, továbbá egy titkár, egy udvari káplán, egy udvarmester, három szerecsen rabszolga s egyéb cselédség. A menet a püspöki palotába vonult. Az uraság itt ütötte fel a szállását, s azonnal négy ágyút állíttatott a kapu elé.

A titokzatos idegen célja csakhamar megmutatkozott.

A hajóból partra hordták az ágyúkat, valamint négyezer puskát, háromezer pár csizmát, hétezer zsák gabonát, sok egyéb hadiszert, s ami a legfőbb: arannyal és ezüsttel teli ládákat.

A lelkesedés visszhangosan viharzott végig Korzika hegyei között. Megjött a Vezér, a Szabadító, a genovai rablánc szétroppantó pörölye. Neuhof rövid idő alatt húszezer embert állított fegyverbe, zsoldot fizetett, tiszteket nevezett ki. Kincstárnoka Giacinto Paoli volt, annak a Pasquale Paolinak az édesapja, aki később olyan nagy szerepet vitt Korzika szabadságharcaiban.

Egy hónap múlva a sziget népének választott kiküldöttei alkotmányozó nemzetgyűlésre ültek össze. Királlyá a szabadítót kiáltották ki, Első Tivadar néven. Tehát Neuhof báró valójában a nemzet szabad akaratából választott, törvényes uralkodó volt, s ha Korzika szabadságharca sikerrel jár, ivadékai talán ma is a trónon ülnének. De egyrészt balul ütött ki a vállalkozás, másrészt Tivadar király kalandor-jelleme a drámát operetté silányította.

A nevezetes alkotmányozó okirat szó szerinti fordítása így hangzik:

„A dicsőséges Szentháromság, az Atya, Fiú és Szentlélek, valamint a szeplőtlen Szűzanya nevében! A mai vasárnapon, 1736. április 15-én a korzikai királyságnak főnökeink rendeletével összehívott nemzetgyűlése hosszú és érett megfontolás után elhatározta, hogy királyt választ, s uralkodói hatalmának aláveti magát. Királlyá Tivadar nagyurat, Neuhof báróját kiáltja ki a felsorolandó feltételek mellett, amely feltételeket a nevezett báró tartozik esküvel kötelezőknek elismerni úgy reá, mint utódaira nézve. Mindaddig, amíg az alkotmánylevelet sajátkezűleg alá nem írja, pecsétjével el nem látja, s az esküt le nem teszi, uralkodói jogokat nem gyakorolhat.”

Az alaptörvény értelmében a király nem volt teljes hatalmú zsarnok, hanem alkotmányos uralkodó. Háborút üzenni, békét kötni, adókat emelni csak a nemzetgyűlésnek volt joga.

Tivadar nagyúr természetesen mindent aláírt és mindenre megesküdött. Koronázása május másodikán ment végbe. Korona híján egyelőre babérkoszorút illesztettek a homlokára, de egyébként parádés bíborköntösben vonult fel a szertartásra. Utána a helyi vezetők letették a hűségesküt, majd ősi szokás szerint vállukra emelték az új királyt és bemutatták a népnek.

Megkezdődtek az uralkodás mézeshetei. Tivadar király megalakította udvarát. Grófokat, márkikat, tábornokokat, udvari méltóságokat nevezett ki. Bosszút állt örök ellenségén, a pénzen, s hogy megmutassa, ki a nagyobbik úr, ő maga veretett pénzt a királyság belső használatára. Az érmén nevének kezdőbetűi büszkélkedtek: T. R. Theodorus Rex. De a pénz kissé hamisan pengett, s ez úgyszólván első akkordja volt az elkövetkezendő operett zenéjének. A nép bizalmatlanul fogadta, s az igényes kezdőbetűket ezzel az értelmezéssel igénytelenítette: Tutto Rame, vagyis csupa merő réz.

De egyelőre minden simán ment. Tivadar király annak rendje és módja szerint hadat üzent a genovaiaknak, s két győzelmes ütközetben megszalasztotta őket. Genovának minden erejét össze kellett szednie, hogy a lebecsült ellenfelet legyűrhesse. Még így sem lett volna könnyű dolga, ha nem tesz szert egy kitűnő szövetségesre. A pénz szerződött melléje, Tivadar király ősi ellenfele. Akként szolgálta Genova ügyét, hogy egyszerűen kivonult Tivadar pénztárából. Elfogyott. A Szabadító nem bírt zsoldot fizetni, nem tudta ellátni a csapatait tüzérséggel, lőszerrel. Úgy próbált segíteni magán, hogy egy lovagrendet alapított. A Felszabadulás Rendje lovagjainak égszínkék egyenruhája volt, csillagos érdemrend is lógott rajta, a királyi ház címerével. A lovagoknak ezer tallér díjat kellett egyszerre lefizetniük, de ennek ellenében nagyszerű kiváltságaik voltak, egyebek közt kivont karddal vehettek részt a szentmisén. Két hónap alatt kétszáz hiúsághordót sikerült Tivadarnak megcsapolnia, ennyien kívánkoztak be a rendbe.

Majd ezek a tallérok is elgördültek a többi után. Az egyes ígérgetett külső segítség elmaradt, s a kezdeti ragyogás aranycsilláma fakulni kezdett. Genova ügynökei galád nyomtatványokat csempésztek a nép közé; ezek a néhai Neuhof báró viselt dolgait tálalták fel kellő körítéssel.

Egy furcsa epizód az ingataggá vált királyi tekintélyt végleg felbillentette.

Tivadar király nem volt gőgös ember, szóba állt a nép egyszerű gyermekeivel is. Egyik ilyen egyszerű gyermek történetesen leány volt, mégpedig csinos. Úgy látszik, a leány hajlandó volt az uralkodói jogokat a magánéletben is figyelembe venni, de testvérbátyjának más volt a nézete, s a leányt a korzikai erkölcs parancsához képest irgalmatlanul elverte. A rosszmodorú bátya véletlenül a királyi gárdában szolgált. Tivadar király éppen tábornokai körében ebédelt, amikor megtudta az esetet. Rögtön maga elé rendelte a bűnöst és parancsot adott, hogy csukják le. De a gárda nem engedelmeskedett. A legényt nem csukták le, sőt éppenséggel neki nyílt ki a szája, és kellemetlen igazságokat kiabált a király szemébe. Tivadar érezte, hogy döntően kell cselekednie. Megparancsolta, hogy elrettentő példaképpen a felségsértőt azonnal akasszák fel a palota kapuja előtt. A parancs majdnem visszájára fordult. A legény széket ragadott, és be akarta törni a király fejét; a tábornokok rárohantak, a gárda a legény pártjára állt; az általános verekedés közepette a király kénytelen volt menteni a bőrét, és kiugrott az ablakon.

Az életét megmentette, de a tekintélye odaveszett. Belátta, hogy országában egyelőre nincs maradása. Nyolc hónapi uralkodás után kijelentette, hogy személyesen kell külföldre utaznia az ígért segítség sürgetése végett. A kormányzást egy államtanácsra bízta, ő maga elvitorlázott Livornóba.

Ez volt a korzikai színjáték első felvonása.

A második Amszterdamban játszódott le. Ugyanis ide érkezett meg a keserves fogócska-játék után, amelyet hitelezőivel játszott Európán keresztül. Itt azonban egyenesen néhány régi hitelezőjének karjába futott, s ezek tekintet nélkül fölkent személyére, becsukatták az adósok börtönébe. Ezúttal másodszor került oda. Ám ismét megmutatkozott a kalandor rendkívüli ügyessége és rábeszélőképessége. Rövid fogság után kiszabadult és a legközelebbi kikötőben három felfegyverzett hajó várta az ünnepélyes pillanatot, amikor bíbor királyi palástjában elfoglalta helyét a vezérhajó parancsnoki hídján. Az új vállalkozást állítólag egy amszterdami bankárcég pénzelte, de minden valószínűség szerint a holland kormány húzódott meg mögötte, amely érdemesnek tartotta a kockázatot egy kitűnő földközi-tengeri támaszpontért. Nyolcezer puska és hétezer pisztoly lapult meg a hajók belsejében, továbbá ezer sátor és hatezer csizma.

Időközben Korzikában tovább folytak a forradalmi csetepaték. Genova francia segítségért folyamodott. Ez lett Tivadar végzete. Kikötött ugyan a szigeten, s hívei tomboló lelkesedéssel fogadták a másodszor is megérkezett Szabadítót, de a tengeren lesújtott rá a balszerencse. A franciák elfogták egyik hajóját puskástul, mindenestül. Erre a vezérhajó kapitánya bankár-észjárással menteni akarta a menthetőt, otthagyta Korzikát s Tivadarral együtt elvitorlázott Nápolyba. Ott a királyt kirakta, a csizmákat pedig hazavitte Hollandiába.

A második felvonás is befejeződött.

Az ember alig bírja elhinni, hogy a nevetségbe fúlt felvonásvég után lehessen még egy harmadik felvonása is a királyosdi színjátéknak.

Pedig volt.

Tivadar Nápolyból elvergődött Londonba, ahová természetesen megint egy garas nélkül érkezett meg. Egy darabig adósságból élt, s mikor a hullámok már-már összecsaptak a feje fölött, sikerült egy segítő kezet megragadnia. A kéz magának az angol kormánynak a keze volt. Ebben a különös emberben rendkívüli tehetségek rejtőztek. Sohasem volt egyebe, mint adóssága, s ezzel a tehertétellel a vállán, egymagában, minden befolyásos pártfogó nélkül, képes volt rá, hogy megnyergelje először a tuniszi beyt, azután a hollandi kormányt, végül magának a brit világbirodalomnak államférfiait.

Tivadar király harmadszor is megérkezett királyságába, ezúttal két angol hadihajó kíséretében. Ha sikerül a szétszórt korzikai szabadcsapatokat rendes hadsereggé szerveznie, Genova hatalma örökké megtörik, mert a tengeren Anglia csatahajói őrködtek fölötte. De immár Korzika hegyei nem visszhangozták Tivadar király híradóját. Az eddigi csalódások kiábrándították a népet a nagy Szabadítóból és zászlója elhagyottan lobogott, nem sereglett alája senki. Az angol tengernagy a kudarcot látva, felszedte horgonyait, s Tivadart megint szárazra tették.

A királyosdinak vége lett, mindenki cserbenhagyta. Csupán egy gárda maradt, amelyre mindenkor bizton számíthatott: hitelezőinek a gárdája.

Londonba visszaérkeztekor szíves vendégszeretettel fogadták és azonnal becsukatták az adósok börtönébe. Immár harmadszor került erre a szomorú helyre, s itt is pusztult volna el, ha nem akad - ezúttal először életében - egy jóakaratú, önzetlen pártfogója. Mint említettem, Horace Walpole volt az, aki iparkodott a kátyúból kivontatni Tivadar életsorsának szekerét. Félig szánalomból, félig mulatságból vállalta a furcsa ember furcsa ügyeinek rendezését.

A hírlapok útján adakozásra hívta fel a jószívű közönséget. A felhívásnak ez volt a címe: „Date obolum Belisario”. Adjatok egy garast Belizárnak! Ismeretes a történelmi pletyka, hogy amikor Belizárt, a diadalmas bizánci hadvezért a hálátlan császár rangjától, vagyonától megfosztotta és megvakíttatta, ezekkel a szavakkal könyörgött alamizsnáért. Az ügyes cím az olvasók figyelmét a hirdetésre vonta. Ügyes volt a hirdetés fogalmazása is. Walpole jól ismerte a gazdag angol polgár gondolkodásmódját és tudta, hogy pénzesládájából milyen mondókával lehet az aranyakat kicsalogatni. Így szólt a szöveg:

„Egy személyiség, aki nemrég Európában nagy szerepet játszott, jelenleg azonban épp olyan szerencsétlen, mint aminő tisztelt volt egykor, kénytelen a közönség elé vinni mostani nyomorúságos állapotát. A körülmények, amelyek az adósok börtönébe sodorták, rendkívül bonyolultak, s ez a hely nem alkalmas rá, hogy a titkos rugókat feltárja. Nyomora akkora, hogy már belepusztult volna, ha nem segítik derék emberek, akiket nélkülözése megindított. Az ő segítségük azonban nem elég ahhoz, hogy szabadságát visszanyerje, tehát azzal a kéréssel fordul az irgalmas szívű emberbarátokhoz, hogy adományaikat juttassák el az Ironside és társai bankárcéghez, London, Lombard Street. Ugyanott megtudhatók az illető személyi körülményei, valamint megtekinthető az adakozók jegyzéke.”

A hirdetés eredményes volt. Tivadar király kiszabadult a Kings Bench börtönéből, ahol egyébként mennyezetes trónszéken, nevezetes bíborpalástjában fogadta a látogatóit. De életének viszontagságai megőrölték az erejét, nemsokára kiszabadult a földi lét börtönéből is.

Utolsó uralkodói ténye az volt, hogy királyságának jövedelmeit azokra a hitelezőire engedményezte, akiket nem bírt teljesen kielégíteni.

LADY HESTHER STANHOPE, PALMYRA KIRÁLYNŐJE

1779. március 12-én született; anyjának halála után az apa, lord Charles Stanhope, másodszor is megnősült. Hesther nevelésével a mostoha nem sokat törődött, s a lánynak nyakas, önfejű, uralkodnivágyó jelleme gátlás nélkül fajult erőszakossá, sőt úgyszólván zsarnokivá. Nem is állta sokáig az apai ház légkörét és elköltözött nagybátyjához, William Pitthez, akiről tudjuk, hogy már huszonnégy éves korában Anglia miniszterelnöke volt.

A neves politikus és a fölényes intelligenciájú leány kitűnően megértette egymást. Hesther a nagybátyjának nemcsak házvezetőnője, hanem titkára is lett. Alig múlt húsz éves, már kitárult előtte egy nagy birodalom belső és külső politikájának minden titka. Megismerkedett a pártharcok mögött lapuló érdekekkel, belelátott a személyi cselszövényekbe és olyan biztonságra tett szert a politika sikamlós talaján, mint más arisztokrata lány a tánctermek parkettáján.

Sütkérezhetett a hatalom fényében, sőt akárhányszor saját magát is megtehette a fényforrásnak, mert bácsikája teljesen megbízott benne és nem törődött vele, ha apróbb ügyeket Lady Hesther a saját szőke feje szerint intézett el. Nevetett és aláírta az aktát.

Lássuk most már közelebbről ezt a szőkeséget. Csodálói azt írták a termetéről, hogy királynői volt. Ez azonban nem egészen szemléltető szólam, mert a történelem ismer alacsony és kövér királynőket is. Beszéljünk centiméterekben. Lady Hesther hat láb, vagyis 192 centiméter magas volt. Válla, karja és a többi ehhez a walküri mérethez aránylott. Bőréről úgy szóltak a feljegyzések, hogy a nyakát ölelő halványfényű gyöngyfüzért alig lehetett a tüneményesen fehér bőrétől megkülönböztetni. Arcából vérpirosán hasadt ki hibátlan fehér fogsort megcsillantó szája, szeméből pedig „kékesszürke sugarak villogtak elő.”

Azt is megírták róla, hogy több esze volt, mint egy férfinak - de hát ezzel nem mondtak sokat.

Pitt egyszer Windsorban húgával a karján járult a király elé. III. György tréfás kedvében volt és így ijesztett rá:

- Pitt, az a szándékom, hogy más miniszterelnököt nevezek ki az ön helyébe.

A hatalmas premier nagyot nyelt, de fegyelmezetten meghajolt:

- Ahogyan Felségednek tetszeni fog.

- Tudniillik - folytatta a király -, találtam méltóbbat az állására.

Pitt fölszegte a fejét:

- Kérdezhetek még annyit, hogy ki legyen az illető?

- Ez a hölgy itt - nevetett György király Lady Hestherre. - Széles Angliában nem tudok ennél különb politikust. Mondom önnek, Pitt, ne a miniszterségére legyen büszke, mert a miniszterek jönnek és mennek, hanem a húgára, aki egyedülvaló. Ez a hölgy egyesíti magában mindazt, ami férfit és nőt külön-külön naggyá tesz.

Azonban Pitt fiatalon, 47 éves korában meghalt.

A mindenható miniszter jobbkeze visszaváltozott egyszerű grófkisasszonnyá, amilyen százával nyüzsgött a londoni szalonokban. Lady Hesther, a kevély, úrhatnám teremtés, nem bírta elviselni, hogy ő többé ne lehessen Anglia első asszonya. Otthagyta Londont, egy évig bolyongott Keleten, s ez az utazás eldöntötte az élete sorsát: elhatározta, hogy Keleten teremt magának új hazát, ahol majd ismét kiragyog a szürke tömegből.

Az angol kormány, tekintettel nagybátyja körüli érdemeire, évi 1200 font járadékot rendelt neki. Nagy pénz volt ez török piaszterekben. Birtokait is eladta, és így bőven telt a fejedelmi pompára, amellyel elkápráztatta új hazáját, Szíriát.

Szemet vesztegető keleti díszben, felturbánozva, felékszerezve, lóháton vonult át a falvakon és városokon. Tizennyolc lovas poroszkált a nyomában, ezeket húsz, poggyásszal megrakott öszvér követte, s lovászok, hajcsárok és szolgák csapata zárta be a tarka menetet. A nép bámész áhítattal meredt a nagyszerű látványosságra, s amikor híre jött, hogy az idegen nő milyen hallatlanul gavalléros ajándékokkal kedveskedett a drúz és arab törzsfőnököknek: szentül hitték, hogy a fehér hercegasszony az Ezeregyéjszaka kincseit hozta magával és aranyesőt fog hullatni a szíriai sivatagra.

Vajon tisztában volt már ekkor vele, hogy tulajdonképpen mit akar?

Mondják, hogy amikor meglátogatta a romjaiban is csodálatos Palmyrát, felrévült előtte a hajdani úrnő alakja, Zénobia, a fejedelmi amazon, aki birodalmat alapított Szíriában, Kelet királynőjévé kiáltatta ki magát, szembe mert szállni Róma világhódító hatalmával, harcolt ellene, s csak akkor bukott el, amikor túlnyomó erővel törtek a városra Aurelianus légiói.

Valami ilyest forgathatott a fejében: ha Zénobiát második Semiramisnak mondták - miért ne lehetne ő második Zénobia?

A politikai helyzet kecsegtető volt.

Szíria Törökországhoz tartozott ugyan, de Egyiptom hatalmas alkirálya, Mehemet Ali, fellázadt a szultán ellen. A bennszülött törzsek hol az egyik, hol a másik mellé állottak, s koronként egymással is összekeveredtek. Kedvére való világ a diplomáciai kártyakeverés mesterének.

Le is telepedett Palmyra közelében. Eleinte egy kolostort bérelt ki; majd pedig, amikor az ajándékok révén jól összemelegedett a pasákkal, sejkekkel, egy dombon palotát építtetett magának, a saját külön ízlése szerint. Dar Dsun volt a neve a hóbortos várkastélynak: termek és folyosók útvesztői, titkos bejáratok, kusza összevisszaságban egymásra torlasztott melléképületek, álcázott süllyesztők, rejtélyes földalatti helyiségek!

A pénz varázsán felül különösen a rejtélyesség alapozta meg a rendkívüli hatást, amellyel az idegen asszony a maga bűvkörébe vonta a szír pusztáknak babonára hajlamos fiait. És úgy látszik, a hatás kölcsönös lehetett. Mert viszont az angol nőt a Kelet misztikuma ejtette meg: tökéletesen beletemetkezett az okkultizmusba. Arab dervisek, jósok és varázslók voltak a kastély állandó vendégei; maga az úrnő éjszakákon át leste a csillagos eget; jósolt a csillagokból, álmokból, tenyérből, kávészüredékből, és rossz szem verésével, vámpírokkal és egyéb okkult rémségekkel ijesztgette a népet. Az arabok babonás félelemmel tisztelték és rettegték Dar Dsun szibilláját, a titokzatos fehér boszorkányt, mint akit a szellemek természetfölötti hatalommal ruháztak fel.

Egy napon a Dar Dsun-i várkastélyba beállított egy dervisféle ember, félig kuruzsló, félig varázsló, szóval tekintély a sivatagi világban. Arab betűkkel írt régi könyvet hozott ajándékba a várúrnőnek. A kötést a szú megfúrta és egér megrágta, ami máris bizonyos hitelességet előlegezett a benne foglalt jövendőmondásoknak. A könyvben ugyanis titokzatos kéztől származó próféciák foglaltattak. Egyik azt ígérte, hogy a várva-várt Mahdi, az arab világ Megváltója itt, a Libanon táján fog megérkezni s innen tovább indul, hogy megteremtse az új és jobb világot. Egy felnyergelten született lovon fogja bejárni Szíriát, és kísérőként egy európai fehér asszony fog az oldalán lovagolni…

Sohasem derült ki, hogy a dervis csapta-e be az immár kótyagosodni kezdő Lady Hesthert, vagy mindketten közösen a könnyen hívő tömegeket. Annyi bizonyos, hogy ettől kezdve Lady Hesther tüntetve készült nagy hivatására. Istállóiban külön díszhelyet jelölt ki két leendő szereplő: Lulu és Leila számára. Lulu rendes arab kanca volt, Leila háta azonban erősen behorpadt. Nálunk „nyergeshátú”-nak hívják az ilyent és más hátaslónál kevesebbre becsülik de Dar Dsunból kiszállt a hír: íme, a jóslat kezd beteljesülni, megérkezett a fehér asszony és előkerült a hátán nyereggel született paripa. Leilán fog bevonulni Damaszkuszba a Mahdi és Lulun léptet majd mellette Dar Dsun fehér úrnője.

Amikor Pückler-Muskau herceg, a német író-utazó meglátogatta Lady Hesthert, ez megengedte, hogy bemutassák a lovaknak. Így: a lovaknak. Amint írja, az elkényeztetett állatok leereszkedő főhajtással fogadták, mint kihallgatást adó fejedelmi hölgyek. Mindegyiküknek külön lovásza volt, ez reggelenként szappannal megmosta a lábukat, farkukat és sörényüket, valamint a lókozmetika egyéb műveleteivel csinosította őket fogadóképessé. Egyébiránt nem mindenki járulhatott elébük, mert Lady Hesther előbb a csillagoknál tudakozódott, hogy az illető vendég csillagképe egyezik-e az övével?

A telimarokkal szétdobált pénzajándékok a fehér hercegnő híveivé toborozták a törzsek főnökeit - a nép képzeletét pedig lenyűgözte a Dar Dsunból kisugárzó misztikum, s a Mahdi eljövetelébe vetett fanatikus hit. Lady Hesther az apró kényurakat diplomáciai ügyességgel játszotta ki egymás ellen, s végül valamennyinek a nyakára ült, úgyhogy egy nagy darab földnek valóságos szuverén úrnőjévé hatalmaskodta fel magát.

Uralmát a hadban álló felek hallgatólag elismerték, alkudoztak vele, semlegességet kértek tőle. Ez a despota-hajlamú asszonyt annyira elbizakodottá tette, hogy egyszer olyant üzent Mehemet Alinak, aminőt akár Zénobia üzenhetett volna a római császárnak. Acre eleste után egy csomó albán katona Dar Dsunban keresett menedéket, s a „hegyek fehér asszonya” betakarta őket védő palástjával. Mehemet Ali ráüzent, hogy adja ki az albánokat, de Palmyra királynője kevélyen csak ennyit válaszolt: „Jöjjön el értük és vigye el őket, ha tudja.”

A pasa pedig nem jött értük. Talán babonás volt ő maga is; talán - ami valószínűbb - nem akart egy asszonnyal csetepatét kezdeni.

Tehát Palmyra királynője!

A nép nevezte így el, s Európában is ezzel a címmel kezdték a különc asszonyt emlegetni. (Az legendának bizonyult, hogy 50 000 arab valóban kikiáltotta volna Palmyra királynőjének.)

Keleti utazók törték magukat, hogy személyesen is találkozhassanak vele, de ő csak kivételesen fogadott európai látogatókat, s ezek is csupán szertartásos formaságok megtartásával jelenhettek meg a színe előtt. Amikor Lamartine nála járt, nagyon megorrolt, mert a költő zsebredugta a kezét és úgy beszélgetett vele.

Látogatói arról számoltak be, hogy a hajdani lady teljesen átalakult keleti uralkodónővé. Hagyján, hogy a kastélyát keleti ízléssel rendezte be, s ő maga szultánának öltözött és nargileh-ből füstölt. De ázsiai volt az egész légkör is, amelyet maga körül teremtett. Szolgaseregével úgy bánt, mint valóságos keleti kényúr. A legkisebb hibáért vagy apró hazugságért már suhogott kezében a bambusznád és verte a bűnöst, ahol érte. Súlyosabb esetekre egy bunkósbotot tartogatott, és azzal döngette a nyomorultakat, hogy a csontjuk ropogott bele.

Egy napon, hogy tökéletesen megszilárdítsa a fegyelmet, a várudvaron két karót ásatott a földbe. Olyanokat, aminőket az odavaló bíráskodás a nagyobb gonosztevők nyársbahúzásánál szokott használni. A szolgahad komolyan vette az intelmet; képesnek hitte a szigorú úrnőt, hogy egyszer csak hóhért hozat Damaszkuszból és keresztülvereti a karót valamelyikükön.

De hát a sivatag szép délibábja sem tart örökké. Ahogyan jön, úgy el is múlik. A hatalom fata morganája. halványulni kezdett. Az aranyfény, amely életrehívta, kialudt. Az uralkodói hóborttól elszédült asszony olyan esztelenül költekezett, hogy a pénze elfogyott, az adósságai pedig ijesztően megszaporodtak. Palmyra királynője Angliában mint Lady Hesther Stanhope vette fel a kölcsönöket, s amikor tartozásai már 10 000 font körül jártak, a hitelezők azzal fenyegették, hogy lefoglalják az életjáradékát.

Dar Dsun fölött beborult az ég. S ha beborult - kevésbé képletesen szólva -, esett is, az eső pedig becsurgott a szobákba, mert már nem telt a tatarozásra és tetőjavításra. Egyébre sem. A falak omladoztak, a rózsakerteket felverte a gaz, a termekből eltünedeztek a drága bútorok és szőnyegek, az úrnő dobozaiból az ékszerek. És miután a sejkek Dar Dsunból üres kézzel távoztak, többé vissza se jöttek. A nép bizalma is megingott. Ha az Ezeregyéjszaka kincsei elfogyhattak, nyilvánvaló, hogy a fehér asszony elveszthette a szellemek kegyét. S most már ködbeveszett a Mahdi alakja is; nem fogja egyhamar bejárni Szíriát a hátán nyereggel született lovon…

S hát Leila és Lulu? A nevezetes állatokról nem maradt hiteles hír. Állítólag asszonyuk leszúratta őket, amikor közeledett a vég, hogy idegen kézre ne jussanak.

A vég pedig közeledett. Már csak néhány cseléd lézengett körülötte; az albán testőrség elpárolgott; angol orvosát és bizalmasát hazamenesztette Európába. Vendég sem jelentkezett többé kihallgatásra. Utolsó látogatóként egy gonosz betegség tört rá: görcsökben fetrengett, egyik ájulásból a másikba esett.

Betegségének híre eljutott Beirutba, az ottani angol konzulhoz. Ez egy amerikai misszionárius kíséretében azonnal lóra kapott, és nekivágott a hegyeknek.

1839. június 23-án késő este érkeztek meg Dar Dsunba. Egy lélek sem fogadta őket. Mélységes csend, teljes sötétség. Egy lámpás pislogó fényénél botorkáltak végig kihalt folyosókon, lakatlan termeken. Egyetlen lakója volt csak a hajdan tarka néptől nyüzsgő palotának: egy halott. Magánosan, tökéletesen kifosztott, üres hálószobájában, mindenkitől elhagyott koldusasszonyként feküdt Palmyra királynője. Cselédei mind egy szálig elszökdöstek, ki-ki annyi rablott holmival, amennyit elbírt a hátán. Egy kis arab lány, akit árvaságából magához vett és neveltetett, ellopta feje alól az óráját és a többi után illant.

A két férfi kiment a kertbe és sírt ásott egy mirtuszbokor alján. Kivitték a halott asszonyt, elhantolták csak úgy koporsó nélkül, s jelet állítottak a sír fölé.

Éjfél lett, mire elkészültek. A sivatagi égen némán és közönyösen ragyogtak a csillagok, amelyektől Lady Hesther Stanhope, másként Palmyra királynője annyiszor kért tanácsot.

És amelyek évezredek óta bolondítják a hozzájuk folyamodókat.

ORÉLIE-ANTOINE TOUNENS, ARAUKÁNIA KIRÁLYA

Kik voltak az araukánok?

A rézbőrűeknél valamivel világosabb színű dél-amerikai bennszülött nép Chile és Argentína határvidékein. Kisebb törzsekre oszoltak; vadászatból, némi földművelésből, állattenyésztésből és lókötésből éltek. Ugyanis, ha fogytán volt a ménesük, rátörtek a szomszéd, főként chilei telepesekre és elhajtották, ami a kezük ügyébe esett. Ezek viszont hajtóvadászatokat rendeztek ellenük és leöldösték, ahol érték őket. Pedig az araukánok vitéz, harcias férfiak voltak; életük javát nyeregben töltötték, a házi és egyéb munka dicsőségét pedig átengedték az asszonyoknak.

Nem jutott eszükbe, hogy ha valamennyien egyesülnének egyetlen fő alatt, erős népként ékelődhetnének a barátságtalan szomszédok közé.

Valakinek mégis eszébe jutott.

Nem volt sem araukán, sem patagon-kacika, hanem csupán egy périgueux-i francia ügyvéd.

Orélie-Antoine de Tounens 1825. május 12-én született a dél-franciaországi Le Chčze községben. Apja jómódú gazdálkodó volt; a fiút kitaníttatta és ügyvédnek adta. A nemesi származásra utaló „de” szócskát már a fiatal ügyvéd mesterkedte a vezetékneve elé; ugyanis valami homályos szájhagyomány alapján egyoldalúan megállapította, hogy a Tounens család ősrégi idők óta, még a római hódítás előtt itt élt ugyanezen a helyen, sőt hercegi rang illette meg. (Franciául prince, ami több mint a duc, és fejedelmekre használatos.)

Ilyen sötétkék vérrel ereiben Orélie-Antoine kedvetlenül pocsékolta a tintát az ügyvédi iroda aktáira. Mihelyt félre tolhatta a törvénykönyveket, egyéb olvasmányoknak esett, amelyek képzeletét elragadták távoli, mesés délszaki országokba. Így bukkant rá valamelyik földrajzi könyvben a civilizációtól elrugaszkodott araukán népnek a leírására. Gyűjteni kezdte az adatokat, s lassanként kialakult agyában egy merész terv: fölkeresni a különös földdarabot, amely kétszer akkora, mint Franciaország, a nép élére állni, a törzseket egyesíteni és megteremteni egy erős, civilizált birodalmat, amely Franciaországnak szövetségese lenne.

A terv nem volt rossz. Megfelelő készülettel, hivatalos támogatással, katonai segítséggel lehetett volna belőle valami. Azonban Orélie-Antoine egymagában akart cselekedni.

Ügyvédi irodáját eladta, és egy angol gőzösön elhajózott Dél-Amerikába. A nagy műre alaposan készült. Egy álló esztendeig nem csinált egyebet, mint spanyolul tanult, és kereste a kapcsolatot az araukán kacikákkal. Apránként annyira vitte, hogy azok megértették az egyesülés előnyét, és hajlandók lettek egy nemzetközösségbe összeállni. A köztársasági államformától elrettentette őket, ami könnyen ment, mert hiszen az ellenséges érzelmű Chile is köztársaság volt. Viszont a hajdani spanyol királyok nimbuszától ragyogó királyság eszméje megtetszett a kacikáknak és megegyeztek, hogy legyen hát Araukánia királyság.

Kit illessen a korona?

Erről felvilágosít a lóháton megtartott nemzetgyűlés eredményeként kibocsátott kiáltvány:

Mi, Orélie-Antoine de Tounens herceg, tekintettel arra, hogy a független Araukánia törzsei a közös jólét érdekében egyesülni kívánnak, ezennel kijelentjük, amint következik:

Első cikkely. - Araukánia alkotmányos és örökletes királysággá alakul. Orélie-Antoine de Tounens herceg királlyá választatik.

Második cikkely. - Amennyiben a király örökösök nélkül hunyna el, a korona családjának a tagjait illeti abban a sorrendben, amint ezt majd egy királyi rendelet szabályozni fogja.

Harmadik cikkely. - Mindaddig, ameddig az alkotmányozó testület összeül, a királyi rendeletek törvény erejével bírnak.

Araukánia, 1860. november 17.

I. Orélie-Antoine.

Ugyanaznap az új király közzétette az alkotmány tervezetét is.

A volt ügyvéd ezt a francia alkotmány mintájára dolgozta ki. Törvényhozó testületről, felelős minisztériumról, általános választói jogról, nemkülönben adófizetési kötelességről szólt.

Az araukánok lelkesedéssel fogadták az új alkotmányt, annál is inkább, mert semmit sem értettek belőle, és írni-olvasni egyáltalán nem tudtak.

Három nappal később újabb kiáltvány, miután megjöttek a hírek, hogy a patagonok is kedvezően fogadták a nyeregben tartott nemzetgyűlés döntését:

„Patagonia mától fogva egyesíttetik araukániai királyságunkkal, a november 17-én kelt rendeletünkben foglalt feltételek szerint.”

Ez hát idáig simán ment.

Most már azonban néhány kacika szerette volna látni az egyesülés hasznait és a királyi jogar hatalmát. Erélyes föllépést követeltek Chile ellen. Mindeddig csak elnézték, hogy a dallamos nevű Río Bio-Bío határmenti folyam innenső partján chilei telepesek üssenek tanyát, de a királyság ezt nem tűrheti tovább, vissza kell őket kergetni a túlsó partra.

Orélie király kénytelen volt engedni és hozzáfogott, hogy sereget gyűjtsön a vállalkozásra. Azonban Chile megneszelte a dolgot, és egy galád cselekedetre szánta el magát. Megvesztegette a király belső embereit, s ezek egy kedvező alkalommal lecsaptak a védtelen emberre, elfogták, átemelték a határon és átadták a chilei hatóságoknak.

A chilei kormány a nemzetközi jog nyilvánvaló megsértésével a szomszédos ország szuverén fejedelmét nem átallotta börtönbe zárni és bűnvádi perbe fogni, mint valami közönséges gonosztevőt. Hónapokon át tartották fogva, de nem találtak paragrafust, amelynek alapján tisztességgel el lehetett volna ítélni. Végre nem tudtak okosabbat kieszelni, a szuverén fejedelmet bolondnak nyilvánították, és becsukták a santiagói bolondok házába.

Ekkor a francia konzul közbelépett, mint honfitársát kireklamálta és hazamenesztette Franciaországba.

Itt indokoltnak látták a chilei határozatot, s az újságolvasók sokat derültek a földnélküli király furcsa figuráján. Őt ez nem zavarta. Szívósan és fáradhatatlanul nyaggatta tovább a közvéleményt. Ontotta a kiáltványokat, röpiratokat és hírlapi cikkeket; újra meg újra felhívta Franciaországot, hogy gyarmatosítsa Araukániát, árassza el telepesekkel, indítson kereszteshadjáratot az Ész és a Munka nevében a Tudatlanság ellen. A mindezekhez megkívántató költségekre pedig jegyezzen a francia nép 30 millió frankot - I. Orélie király folyószámlájára.

Nem jegyeztek egy árva centime-ot sem, s az exkirály a saját mindennapi kenyerére is csak keservesen bírt néhány frankot összekaparni.

Hét teljes esztendeig nyomorgott régi hazájában, távol birodalmától és kacikáitól. Ekkor végre kibuggyant a pénzforrás, noha igen vékonyan. Nem 30 000 000, csupán négy nullával kevesebb, mindössze 3000 frank!

Ezt a szerény, vagyis a nagy célt tekintve szerénytelen összeget egy másik, Planchu nevű kalandor természetű ügyvéd sajtolta ki családjától azzal a délibábos elgondolással, hogy elmegy Orélie királlyal Araukániába, ott elkészíti az indián nyelv szótárát, s ezen az alapon beválasztják majd a francia akadémiába!

Róla nem sok a mondanivalóm. A két kalandor hajóra szállt, eljutott Brazíliába, és onnan átvergődött patagon földre. A szerény 3000 frank elfogyott, s Planchut csak az mentette meg a végső ínségtől, hogy belefulladt egy szépnevű patagon folyóba.

Orélie király jobban járt.

Egy garas nélkül bár, de eljutott az alattvalói közé. Ezek álmélkodva fogadták, mert a chileiek azt híresztelték róla, hogy annak idején szökni próbált a fogságból, és menekülés közben agyonlőtték. Csodának kellett tehát történnie, hogy íme mégis megjelent!

A csoda helyrebillentette a nép megrendült bizalmát, a kacikák újra hűséget fogadtak, és I. Orélie király megfelelő kiáltványok kibocsátása után ismét átvette birodalmának kormányzását.

Mindenekelőtt a leghívebb kacikák sorából felelős minisztériumot nevezett ki. Ez volt a névsor:

Quilapan kacika hadügyminiszter,

Montret kacika külügyminiszter,

Quélaoueqe kacika belügyminiszter,

Calfouchanb kacika igazságügyminiszter,

Marioual kacika földművelésügyi miniszter.

A kacikák vállalták a miniszterséget, s ebben nem akadályozta őket, hogy írni-olvasni egyikük sem tudott.

Ők voltak egyébként az elsők, akiknek I. Orélie király az egy füst alatt alapított Acélkorona Rend nagykeresztjét adományozta. Nagy kitüntetés volt, mert az alapító oklevél szerint csupán tíz nagykeresztes, tíz főtiszt és tíz parancsnok kaphatta meg a rend jelvényét: a Déli Kereszt csillagképének formájára készült, tölgyfalevél koszorúval övezett acélkeresztet, vasszürke szegélyű vörös szalagon.

Az egyszerű tisztek és lovagok számát az oklevél bölcsen nem korlátozta.

I. Orélie király tehát másodszor is hozzáfoghatott volna, hogy civilizációval üdítse fel a dél-amerikai pampákat, ha az ádáz ellenfél, Chile, megint ellene nem tör.

1870. február 1-én Pinto chilei tábornok ultimátumot küldött Quilapan hadügyminiszter-kacikához és meghagyta, hogy tizenöt nap leforgása alatt adják ki neki az Orélie-Antoine nevű kalandort, aki Araukánia királyának meri magát nevezni.

Az ultimátum felbőszítette a büszke kacikákat, s most már azért is szívvel-lélekkel a királyuk mellé álltak, és a tábornoknak nem is válaszoltak.

Erre Pinto kiküldött egy zászlóalj katonaságot, de még mindig csak azzal az üzenettel, hogy nem akar háborút, csupán Orélie-t akarja elfogatni és a fejét leüttetni.

A harcias kacikák útját állták Pinto katonáinak, maga Orélie király pedig hadparancsot adott ki és elrendelte, hogy a chilei csapatot körül kell keríteni, kiéheztetni, elfogni és a tisztekkel egyetemben felakasztani, - nem mint katonákat, hanem mint orgyilkosok bandáját.

A helyzet tehát veszedelmesen kiélesedett. Hogy a kölcsönös utasítások után mi történt, nem tudjuk. Orélie király történetében itt hézaggal találkozunk. Talán Chile lépett fel nagyobb erőszakkal, talán a kacikák tántorodtak el a király mellől, mert már sehonnan sem bírt pénzt előteremteni: elég az hozzá, a viszonyok úgy elfajultak, hogy Orélie-Antoine életét most már közvetlen veszedelem fenyegette.

Menekülnie kellett.

Viszontagságos bolyongás után 1871 augusztusában megint csak visszahányódott Franciaországba. Ezúttal Marseille-ben telepedett le, s természetesen nem maradt nyugton, hanem megint csak szétröpítette felhívását a 30 millió frankos nemzeti kölcsön ügyében.

Sajátságos véletlen, hogy sorsának most következő fordulata mennyire emlékeztet Neuhof Tivadaréra.

Harmadszor is nekivágott, hogy elfoglalja a királyságát!

A 30 milliós kölcsönből ugyan nem lett semmi, de valahogyan sikerült négy pénzes franciát belelovalnia a vállalatba. Most már fegyvereket is szerzett és 10 centime-os pénzdarabokat veretett ezzel a felírással: I. Orélie Araukánia és Patagonia királya. Az érme hátlapján ez állt: Nouvelle-France, 1874. Vagyis ezúttal birodalmának az „Új Franciaország” alcímet adományozta.

1874 nyarán kellőképpen felszerelve, John Pratt álnéven meg is érkezett Buenos Airesbe, s innen tovább indult Patagónia felé.

De a rettenetes Chile harmadszor is közbevágott. A chilei kormány megtudta, ki rejtőzik az álnév alatt, s kérésére az argentin tengerészeti hatóság kis gyors hadihajót menesztett Pratt-Orélie után. A nyílt tengeren utolérték és visszaszállították Buenos Airesbe.

Itt egy darabig fogvatartották, de nem tudták eldönteni, hogy végre is mitévők legyenek vele - kieresztették hát és hazazavarták Franciaországba.

De még mindig nem szállt el képzelete elől az araukániai trón ködképe. Arról lemondott, hogy őmaga foglalhassa el, mert a nyomor és betegség végképp összetörte. Megfeküdte a bordeaux-i kórházat, és 1878. szeptember 28-án meg is halt.

Azonban halála előtt intézkedett a dinasztiájáról: utódjául Laviarde nevű unokaöccsét rendelte ki, s ez I. Achilles néven el is foglalta az araukániai trónt - odahaza Reimsben. Uralkodói tevékenysége abban merült ki, hogy osztogatta az Acélkorona rendjének fokozatait, aszerint, melyik bolond ember mennyit fizetett érte. 1902-ben az ő halálával I. Orélie dinasztiájának magva szakadt.

JACQUES LEBAUDY, A SZAHARA CSÁSZÁRA

1903. június 12-én a Frasquita nevű yacht horgonyt vetett Afrika nyugati partján, a Kanári-szigetektől keletre eső Juby-fok előtt. Mit keresett a fényes luxus-gőzös ezen a kietlen vidéken, a Szahara sivatagán, ahol csak néhány nyomorúságos arab telep talált menedéket holmi oázisnak csúfolt facsoportok között?

Császárságot keresett.

Jacques Lebaudy, a yacht gazdája, örökre elhagyta Párizst, ahol cukorgyáraival szerzett temérdek milliója révén bőségesen kivette részét a nagyvilági élet minden gyönyörűségéből, ideértve a szerelmet is. A milliók fénye Párizs legszebb asszonyainak világított utat a Lebaudy-palotába. Az egyik legszebbet, Marguerite Pellier operett-dívát feleségül is vette. Mostoha feleségül az ottani félvilág csillagát tartalékolta: Lina Cavalierit, akinek arcképe még ma is fel-felmosolyog az efféle tárgykörrel foglalkozó francia képes folyóiratokban.

Érthető, ha valaki a sok jótól megcsömörlik és egyelőre fanyarabb ízekre vágyik. De a milliók embere nemcsak változatosságot ment keresni, hanem örökre hagyta el hazáját.

A nagy elhatározást kis ok robbantotta ki. A milliomos háziúr összekülönbözött a házmesternéjével. A részletek nem ismeretesek; olyasféle történt, hogy Lebaudy megütötte az asszonyt, mire ez valami gyanús folyadékkal nyakon öntötte a gazdáját, sőt az ütlegelés miatt bíróság elé is idéztette.

A cukor-Krőzus ezen rettenetesen felháborodott. Micsoda ország az, ahol ilyesmi lehetséges - ahol a törvény nem tesz különbséget az emberek közt -, s ahol még az is megtörténhetik, hogy az értelmetlen bíró megbünteti a párizsi nagyvilág és félvilág koronázatlan királyát, akárcsak egy közönséges alvilági alakot.

Hát majd kerít ő magának valóságos koronát.

Nem tudni, hogy ez az alkalom pattantotta-e ki belőle a nagyszabású tervet, vagy már korábban is dédelgette magában. Elég annyi, hogy amikor a Juby-foknál partralépett, képzelete a homoksivatag helyén oázisokat és termőföldeket látott; városokat, palotákat, országutakat, vasutakat és öntözőcsatornákat: szóval egy virágzó új birodalom révült eléje, amelynek ő lesz az ura, I. Jacques, a Szahara császára.

A komolytalan tervnek egész komolyan nekilátott.

Egyelőre szolgálatába fogadta a marokkói szultán nagyvezérének volt titkárát, Mohamed Shami nevezetűt, és megbízta, hogy nyerje meg az eszmének az arab telepek sejkjeit. Akadt is tizenkét törzsfőnök, aki őszinte lelkesedéssel fogadta el Jacques urat császárnak, illő tiszteletdíjak ellenében. A leendő uralkodó azt is megígérte, hogy a leendő fővárosban - amelyet eleve Trója névre keresztelt - leendő mozlim alattvalói számára pompás mecsetet fog építtetni. S ez nem is volt puszta ígérgetés. Csakugyan rendelt Olaszországban márványt és egyéb építési anyagot a mecset és a császári palota céljára. Mérnökök és egyéb műszaki emberek is érkeztek a sivatagba; kijelölték a jövőbeli főváros helyét és utcáit, rajzoltak, méregettek, számolgattak és nagyszerű terveket készítgettek.

Miután a leendő alattvalók mohamedánok voltak, Jacques úr is célszerűnek látta, hogy ő maga is kacérkodjék a keleti szokásokkal.

Mohamed Shami megbízatása arra is szólt, hogy szerezzen be Jacques császár és udvara számára ékes keleti jelmezeket. Ebben a ruha-ügyben azonban sajnálatos összekülönbözés támadt a császár és ügynöke között, amint az kiderül a következő levélből, amelyet Jacques úr hadsegéde intézett Mohamed Shamihoz:

„Őfelsége megkapta az ön által vásárolt ruhákat, de egyáltalán nincs velük megelégedve, mert azok közönséges bazárjelmezeknél nem egyebek, sőt meglehetősen ócskáknak is látszanak. Őfelsége (akinek Isten adjon győzedelmet!) újakat és kitűnő minőségűeket kíván. Továbbá kifogásolja az ön által felszámított árakat is. Ön túlságosan naivaknak gondol bennünket. Nem ez a módja, hogy Őfelsége (akinek az Isten dicsőséget adjon!) Önt megtartsa bizalmában és továbbra is igénybevegye szolgálatait. Stb.”

A ruha-vitát utóbb valahogyan elintézték, de hát nem is ez a fontos, hanem a levélnek a török szultánok fermánjára emlékeztető hangja. Jacques úr ugyanis (akit Isten stb.) immár teljes elszántsággal ragaszkodott Szahara császárának címéhez és felségjogaihoz. Székhelyét Londonban ütötte fel, s ott császári udvartartást szervezett pénzért mindenre kapható nemzetközi kalandorokból.

Mohamed Shami katonaságról is gondoskodott. Egyelőre ötven tengerészt toborzott a flotta számára és ötven gárdistát a császár személyes szolgálatára. A birodalmi zászló fehér volt, aranyhímzetű méhekkel teleszórva, ami Napóleon címerére célozhatott, de mézes cukorra is emlékeztetett.

Franciaországgal teljesen szakított és minden ottani ingatlanát eladta. A lapokban a következő szövegű hirdetések jelentek meg:

SZAHARAI CSÁSZÁRSÁG

Ő FELSÉGE I. JACQUES

MINDEN FRANCIAORSZÁGI INGATLANÁT

ÁRUBA BOCSÁTJA.

AJÁNLATOK A SZAHARAI CSÁSZÁRSÁG EURÓPAI KÖVETSÉGÉHEZ INTÉZENDŐK, BRÜSSZELBEN.

1904. JÚLIUS

Pontos adatokat nem tudunk sem a hirdetés eredményéről, sem Jacques Lebaudy millióinak számáról. A hírek ugyanis nem mindig hitelesek, mert az újságok csak a legkirívóbb bolondságokat tartották számon, s azokat is tetszésük szerint nagyították, torzították még bolondabbra.

Mindenképpen hiteles azonban I. Jacques császár egyik leges-legnagyobb bolondsága. 1905-ben a spanyolországi Algecirasban tizenhárom ország képviselői gyűltek egybe, hogy megpróbálják a Marokkó feletti uralom miatt kirobbant francia-német ellentétek elsimítását.

Alighogy összeült az értekezlet az elnökhöz egy diplomáciai jegyzék érkezett, ezzel a szöveggel:

„Ő Felsége I. Jacques császár megbízásából bátor vagyok Excellenciád elé tiltakozást terjeszteni az ellen, hogy az algecirasi értekezletre kormányom meghatalmazottja nem kapott meghívást.

A Szaharai Császárság elsősorban tarthatott igényt a meghívásra, mert határai szomszédosak Marokkóval, s államvallásuk, az iszlám is közös. Így tehát I. Jacques császár hozzájárulása nélkül nem lehet érvényes határozatot hozni oly kérdésekben, amelyek a Próféta hitén levő országokat érintik.

A keresztény hatalmak ezáltal újra fellobbanthatják az ez idő szerint szunnyadó vallási ellentéteket, s ha a marokkói nép egyesül az én népemmel a Próféta zászlaja alatt, a hitetlenek ugyancsak megbánhatják vakmerő beavatkozásukat.

Egyedül I. Jacques őfelsége, nagy befolyásával és egyéni kiválóságával akadályozhatja meg a világkatasztrófa kirobbanását.

Ennélfogva kénytelen vagyok Excellenciád előtt óvást emelni ama helyzet ellen, amelyet az európai koalíció teremtett azáltal, hogy megsértette a Szaharai Császárság jogait.

Szükségesnek tartottam ezt a tiltakozást Excellenciádhoz eljuttatni, a történelem előtti felelősség elhárítása céljából.

Maradtam Excellenciádnak stb.

Tefik pasa

a Szaharai Császárság külügyminisztere

A történelem ítélőszéke elé idézésnek sajnos, nem lett egyéb eredménye, mint hogy az újságok a számum erejével viharozták az élcförgeteget I. Jacques ellen. Négy hónap alatt - ha ugyan a furcsa statisztikában meg lehet bízni - 4082, mondd négyezer-nyolcvankét kisebb-nagyobb cikk és hír jelent meg a lapokban a szaharai császárságról.

I. Jacques el-ellátogatott birodalmába, de Trója felépítéséből nem lett semmi. A francia kormány megunta a komédiát, és kiparancsolta Jacques császárt Afrikából.

Ezúttal New Yorkban telepedett le, és folytatta a császárosdit. Mikor az első világháború kitört, mint Szahara császára, hadat üzent Németországnak. Még pedig nyilvánosan, nagy parádéval cselekedte: lóháton, címeres heroldok kíséretében járta be New Yorkot és így hirdette ki császári elhatározását.

Ekkor már csak leghívebb testőrsége: a milliói őrizték meg tőle, hogy szabályszerű őrültnek ne nyilvánítsák. Felesége is otthagyta, és hazament Franciaországba.

1919 januárjában agyonlőve találták Long Island-i villájában. A gyilkosság részleteit homály takarja. Állítólag a szeretője lőtte le, s ez állítólag bolond volt.

Jacques Lebaudy mindenesetre az volt.

BOLONDOK A TRÓNON

S hát azok a valódi uralkodók, akiket a születés véletlene vagy a politikai fordulatok szeszélye valóságos trónra emelt, mind igazolják a mondást, hogy akinek az Isten hivatalt adott, észt is ad hozzá?

Dehogy is.

Ha valamelyik fáradhatatlan tudós rászánná magát, hogy kiböngéssze a történelemből a többé-kevésbé bolond uralkodókat, csinos füzetnyi katalógussal egészíthetné ki a trónok krónikáit.

Róma császárai járnak az élen.

Három évtized alatt egymásután három bolond suhogtatta kormánypálcáját az elnyomott, megalázott nép fölött.

Az embergyűlölő, szadistává fajult Tiberiust követte a hatalom gőzének feszítő erejétől megbomlott, epileptikus Caligula, majd Claudius után a veszettlelkű, anyagyilkos Nero.

S velük nem merült ki a sor. Trónra került utóbb a haspók Vitellius, - a kegyetlenséget műélvezetté tökéletesítő Domitianus, - Marcus Aurelius méltatlan fia, Commodus, - s végül az őrültek minden csúcsteljesítményére ráverő koronás siheder, Elagabal.

Az első hatnak őrületét Suetonius írja le részletesen a tizenkét cézárról szóló munkájában. Mindazok, akik ezeket utóbb komoly vagy regényes írásaikban felléptették, teli kézzel meregettek a maga nemében páratlan könyvből. Tárgyamnál fogva magamnak is hozzá kell nyúlnom a klasszikus idők nagy kuriózum-gyűjtőjének adattárához.

Gregorovius azt írja az őrjöngő római császárokról, hogy a véletlen egy napon lábuk elé dobta az egész világot minden gyönyörűségével együtt; ettől elvesztették az eszüket és szerették volna az egész földkerekséget egyszerre felhörpinteni, mint egy tojást.

Caligula egy mondásával ezt a jellemzést kiegészítette. Kocsiverseny volt a circusban, s mert a közönség nem az ő kedvenceit ünnepelte, dühösen felkiáltott: „Bárcsak egész Rómának egyetlen feje volna, hogy egy csapással leüttethetném!”

Általában a római császárok habozás nélkül szokták vérpadra küldeni akár a vélt ellenséget, akár a megunt kegyencet, akár koholt váddal azt a gazdag polgárt, akinek a vagyonára vásott a foguk. Caligula vérszomja azonban minden korlátot felrúgott, ő magának a gyilkosságnak a kedvéért gyilkolt és gyilkoltatott.

Jól mondtam: gyilkolt. Személyesen. Egyszer például jelenlétével tisztelt meg egy áldozati szertartást; mégpedig mint popa: derékig meztelenül, azon alul rövid bíborkötényben. A popa feladata az volt, hogy az áldozati állatot bárdjának fokával leüsse. Ezután segéde, a cultrarius, késével vérét vette és felaprózta. Caligula tehát az oltár elé lépett, amelyen az áldozati állat már várta a halálos csapást. Fölemelte a szekercéjét, lesújtott vele - de nem az állatot vágta agyon, hanem a boldogtalan cultrariust.

A császár tréfás kedvében volt…

Az emberélet éppen csak annyit számított nála, mint a leölendő baromé. Akárki, akármilyen csekély okból kihívhatta a haragját, s ez halált jelentett.

Ptolomaeust, Mauretania királyát Róma kényszerítette, hogy lépjen vele szövetségre. Az így szerzett új barát - egyébként Cleopatra és Antonius unokája, s így Caligulának is atyafia - meg is érkezett Rómába, ahol a nép illő lelkesedéssel fogadta. Dehát minden ünneplésnek van határa. Mikor egy gladiátorviadal alkalmakor Ptolomaeus bevonult az amphiteatrumba, pompás bíborpalástjának láttára a csodálkozás moraja hullámzott végig a márványpadsorokon. A másnak szóló csodálatot az önhitt kényúr nem bírta elviselni. A maga módja szerint ütötte helyre a hiúságán esett csorbát: Ptolomaeust, a szövetségest, a rokont, orgyilkosaival megölette.

Magában az amphiteatrumban sem lehetett tőle senki biztonságban. Bizonyos Aesius Proculus nevű fiatal férfit hatalmas termete és rendkívüli szépsége miatt a rómaiak Kolosseros néven becéztek, ami ilyesmit jelentett: „bájos óriás”. Caligula beteg önimádásában ezt nem tűrhette. Egyszer, amikor éppen gladiátori küzdelmek folytak a porondon, hirtelen ráküldte poroszlóit a semmit sem vétett ifjúra, ezek felrángatták üléséből, lehurcolták az arénába és szembeállították két hivatásos bajvívóval. „Császári parancs: küzdjön meg velük!” Kolosseros megállta helyét és a nézők nagy örvendezésére mind a kettőt leverte. Az alávaló merénylet így visszafelé sült el, de ez a nekivadult ember-állatot csak annál jobban felbőszítette. Újabb parancs ment a poroszlókhoz, ezek a győztest kivezették az arénából, megkötözték, ruhául rongyokat, cafatokat aggattak rá, és végighajtották Róma utcáin, hogy az asszonyok ebben a szégyenletes állapotban láthassák viszont kedvencüket. Végezetül a pribékek a szerencsétlent megfojtották.

Akkoriban az atellae fabulae nevű burleszk komédiák divatja járta a színpadon. Egy ilyennek a szövegébe - szándékosan vagy szándéktalanul - valami kétértelmű célzás csúszott be a császár ellen. Ez dühében a boldogtalan szerzőt az aréna közepén máglyán megégettette.

Egy római lovag is odakerült az arénába. Nem tudni már, mi volt ellene a vád, de az ítélet így szólt: ad bestias! Vessék a vadállatok elé! Ott, a nagy nyilvánosság előtt kétségbeesetten kiáltozta, hogy ártatlanul ítélték el - mire Caligula úgy némította el, hogy kivezettette a porondról, kivágatta a nyelvét, s újra behozatta, immár néma táplálékul az oroszlánok számára.

Apákat arra kényszerített, hogy nézzék végig fiuk kivégzését. Amikor az egyik apa betegségével mentette magát, gyaloghintót küldött érte és azon szállíttatta a vesztőhelyre. Másokat a gyermekük kivégzése után vendégül hívott meg az asztalához, ott a legnagyobb nyájassággal bánt velük, és igyekezett őket vidám tréfákkal felderíteni.

Egyszer annyira fejébe szállt a nagyzási hóbort, hogy utánozni akarta Xerxest, aki hidat veretett a Hellespontuson. ő a Baiae és Puteoli (a mai Baia és Pozzuoli) közti, 3600 lépésnyi széles tengeröblöt hidaltatta át az ország minden részéből odaterelt teherhajókkal. (Pozzuoliban a nép ajkán ma is él a mólóval kapcsolatban a „ponte dia Caligola” név.) Alkotására olyan mértéktelenül büszke volt, hogy két napig vonulgatott a hídon ide-oda; egyszer lóháton, másszor kocsin, az egész udvari népség-katonaság díszkíséretével. A nép persze odacsődült a nagyszerű mű csodálatára. A császár a parton álldogálókat barátságosan magához hívogatta a hídra - onnan pedig katonái belökdösték őket a tengerbe. Aki menekülni próbált, evezőrudakkal nyomták a víz alá.

Az emberi kínok szemlélése legkedvesebb szórakozásainak a sorába tartozott. Még lakomái közben is maga elé rendelt kínvallatásra ítélt vádlottakat, s szeme láttára kellett rajtuk kipróbálni a tortúra rémeszközeit. Volt egy fejleütögetésben különösen jártas katonája, ennek az volt a hivatala, hogy foglyokat kerítsen elő a börtönökből, és miközben a császár falatozott, előtte üsse le a fejüket.

Egy hivatalos ünnepi lakomán egyszerre csak irtóztató nevetésbe tört ki. Jobbján és balján egy-egy consul ült, ezek elhűlve kérdezték, mit nevet? Ez volt a nyájas válasz:

- Hogyne nevetnék, ha arra gondolok, hogy csak intenem kellene és mindkettőtöknek elvágnák a torkát!

Az állatviadalokra tartogatott vadakat hússal kellett etetni. Történt, hogy a hús ára a városban nagyon felszökött. Caligulát ezúttal takarékossági hullám öntötte el. Sorra járta a börtönöket, szemlét tartott a foglyok fölött, és személyesen jelölte ki azokat, akiknek húsával kell majd a vadállatokat jóllakatni. De nem aszerint küldte őket a mészárszékre, amekkora volt a bűnük, hanem csak úgy találomra. Egyik helyen megállt a börtönajtóban, végignézett az elővezetett rabok sorfalán, s mert véletlenül mindkét szélső fogoly kopasz volt, sommásan így adta ki a parancsot: „Ettől a kopasztól eddig a kopaszig valamennyit.”

És ez a mások kínjaiban gyönyörködő, emberi bőrt viselő vadállat olyan gyáva volt, hogy a mennydörgéstől is megijedt. Már az apró morajlásokra is összerázkódott és betakarta a fejét -, ha pedig megdördült az ég, ijedtében az ágya alá bújt.

Úgy látszik, oka volt is félni a mennykövet osztó Jupiter haragjától. Ugyanis nem érte be a római császárokat haláluk után megillető consecratióval, vagyis istenné avatással: ő már életében megtette magát istennek. Templomot építtetett, papokat nevezett ki és áldozatokat rendelt Gaius Caesar Caligula isten számára. A templomban felállíttatta saját életnagyságú aranyozott istenszobrát, s ezt naponként ugyanolyan ruhába öltöztették, aminőt ő aznap viselt.

Ezek a mindennapi öltözetek pedig nem voltak mindennapiak. Egyszer drágakövekkel csillogó csuklyás zubbony, - másszor pompás nőiruha, - egyszer gárdistacsizma, - másszor női cipellő. - Egyszer bearanyozott szakállal hivalkodott, - másszor csupán Venus istenasszony ismert jelmezében mutogatta magát.

Isteni kartársát, Jupitert, azzal sértette meg, hogy leghíresebb szobrát elhozatta Görögországból, leüttette a fejét és a magáét illeszttette az olymposi istenfő helyébe.

Miután nemcsak császárnak, hanem istennek is képzelte magát, határtalan gőggel és megvetéssel kezelte minden alattvalóját, a paloták és a proletárnegyedek lakóit egyaránt.

Megtette, hogy a legtekintélyesebb szenátorokat odarendelte a kocsija mellé, s ezeknek hosszú tógájukban a kocsi mellett kellett loholniuk több ezer lépésnyire. Más szenátorokat meghívott az asztalához, de nem azért, hogy vele ebédeljenek, hanem hogy rabszolgák módjára, köténnyel a derekukon felszolgáljanak.

Rossz alvó volt, éjszakánként csak néhány órát bírt szunnyadni. Egyszer ezt a kevés álmát is megzavarta a circusból palotájába hallatszó zsivaj -, ugyanis a nép már éjfélkor a kapuk előtt tolongott, hogy a másnapi előadásra ingyenjegyhez jusson. Mérgében rájuk küldte a testőreit, s ezek korbáccsal kergették szét a sok ezernyi tömeget. Szörnyű pánik tört ki. Az elvadult nyomakodásban több százan vesztették el az életüket, férfiak és nők egyaránt.

A gladiátori játékok nappal zajlottak le. Fenn, az amphiteatrum tetején kifeszített vitorlaernyők védték a népet a nap ellen. Caligula olykor bohókás kedvében az ernyőket bevonatta, s az olcsó helyek közönségét odadobta áldozatul a déli nap gyilkosan forró sugarainak. Nehogy pedig bárki is elmenekülhessen, katonái elálltak minden kijáratot.

Az is jó tréfa volt, hogy amikor a nép legjobban rászorult a szűk esztendőkben szokásos ingyenes gabonaosztásra, egyik napról a másikra bezáratta a gabonaraktárakat. Csupán azért, hogy egy szójátékot süthessen el. A „hadat üzenés” kifejezést csavarta el és elmésen kijelentette, hogy ő most „éhséget üzen a népnek”.

A circust szerette mindenekfölött, ott is a kocsiversenyeket. A versenykocsisok, az aurigae, négy factióba tömörültek: a fehérek, vörösek, kékek és zöldek pártjába. A versenyen megfelelő színű kurta ruhát és sapkát hordtak, s a nézők is hozzájuk igazodó színekkel tüntettek a maguk pártja mellett. Caligula kedvencei a zöldek voltak. Dédelgette, ajándékokkal halmozta el őket és egész éjszakákat tivornyázott át velük az istállóikban.

Neki magának is volt egy Incitatus nevű versenylova. A derék állat márványistállóban lakott, elefántcsont jászolból abrakolt, bíbortakaró védte a meghűlés ellen, s a kötőfékje drágakövekkel volt kirakva. A versenyek előtti napon a császár katonái bejárták az egész szomszédságot, s a népet csendre intették, nehogy bármiféle zaj zavarhassa a nevezetes állat nyugalmát. A fényes istállón felül a nemes paripának volt még egy külön kis palotája is; hogy vendégeket fogadhasson - nem a császár, hanem a ló; tudniillik a meghívók a ló nevében mentek szét. Az utókor úgy tudja, hogy. Caligula a lovat consullá is kinevezte. Valójában ez nem történt meg; szándéka volt ugyan rá, csak ideje nem volt cselekedni.

A pénzt eszeveszettül szórta; a Tiberiustól rámaradt millióknak egy év alatt a nyakára hágott. Tehát alattvalóinak a zsebéhez folyamadott. Gazdag polgárokat felségárulási váddal halálra ítéltetett, s elkoboztatta a vagyonukat. Végrendelkezéseknél ő maga szabta meg, mekkora összeget kell az örökhagyónak őrá, a császárra hagyományozni - s ha ez megtörtént, a hálás császár gondoskodott róla - többnyire méregitallal -, hogy a hagyományhoz minél előbb hozzá is jusson. Amikor lánya született, jajveszékelt, hogy most már a családapa gondjai is ránehezülnek, ennélfogva gyűjtést rendezett a kislány majdani kelengyéje számára. Jaj volt annak, aki nem adakozott.

A földhözragadt szegény emberektől is beszedette az adót, nem is csekélyet. Például a teherhordók keresetének egynyolcad részét szedték el adóba. Mentességet az adószedők nem ismertek. A pénzéhes császár figyelme kiterjedt az utcalányokra is; ezeknek be kellett vallani, hogy mennyibe kerül náluk egy pásztoróra, és ennek alapján rótták ki rájuk a forgalmi adót.

Azonban nem átallotta, hogy a nyomorult teremtések mesterségébe beleártsa magát és rontsa a keresetüket. A Palatinuson pazar berendezésű bordélyházat nyitott, s előkelő férjes asszonyokat kényszerített, hogy ott szolgálatot teljesítsenek. Kikiáltóit szétküldte a fórumokra és a város egyéb nyilvános helyeire, s ezek ott ifjat, öreget meghívtak a névszerint felsorolt hölgyek látogatására. Ha valakinek nem volt elég pénze a nyilván drága mulatságra, ő kisegítette: kölcsön adott neki kamatra s emberei kihirdették a nevét, mint derék polgárét, aki hozzájárult a császár jövedelmeihez.

Változatos pénzkicsikaró módszereivel temérdeket harácsolt össze. Néha akkora halomba gyűlt kincstárában az aranypénz, hogy végigterítette velük a palota egyik termét és mezítláb sétálgatott az aranyszőnyegen, majd telhetetlenségében meztelenül hempergett rajta.

A világ felhörpentendő gyönyörűségei közül nem maradhatott ki az asszony sem. Voltak feleségei, voltak szeretői, ezek közt a tulajdon nővérei is. Voltaképpen Róma minden asszonyával rendelkezett. Meg is tette. A szebbjét férjükkel együtt meghívta a császári palotába, vendégségre. Ott addig mustrálgatta őket, ameddig valamelyiken különösen megakadt a szeme. Felkelt, otthagyta a lakomát és kihívatta. Egy idő múlva visszatért, és beszámolt a társaságnak, mi történt a cézári hálószobában. Részletesen kiteregette a kitüntetett asszony bájait, elismeréssel vagy kifogással nyilatkozott róla, sőt arról is bírálatot mondott, hogyan viselkedett az áldozat a fenevad karjaiban…

A férj nem szólhatott, hacsak özveggyé nem akarta tenni az asszonyát.

És egész Rómában nem akadt férj, aki megtorolta volna a gyalázatot? Nem született utóda Brutusnak, hogy megmentse a népet az őrült gonosztevőtől? Nem. A császári Róma nem termett bátrakat, csak meghunyászkodókat.

Más lépett Brutus helyébe. A palota-forradalmár.

Caligula palotájából nem sok maradt meg. Legépebb része egy hosszú cryptoporticus, sötét földalatti folyosó.

Itt ölték meg Caligulát az i. sz. 41-ik év januárjának 24. napján.

Nem szabadsághős tőrétől esett el. Saját belső emberei álltak össze, hogy végezzenek vele. Mint minden zsarnok, Caligula is folyvást összeesküvésektől rettegett, s alig volt az udvar és a gárda tisztjei között, akit gyanúba ne fogott volna. A rettegés viszont átragadt a környezetére: ezek attól féltek, hogy eszelős gazdájuk valamelyik egészen bolond órájában válogatás nélkül talál gúlát rakatni a fejükből. A testőrségnek Cassius Chaerea nevű tisztje vállalta az első döfés feladatát. Nem mint egykori névrokona, szabadságszeretetből, hanem mert gyűlölte Caligulát, aki sértően és megalázóan bánt vele.

A császár színházból jött és ebédelni szándékozott. Nem került rá sor. A sötét folyosón Chaerea, mint szolgálattevő testőrtiszt elébe állt és megkérdezte, mi legyen az aznapi jelszó. „Jupiter” - vetette oda a cézár. „Hát sújtson a haragja!” - rikoltotta a tiszt, és nyakszirten vágta a kardjával. Egy másik gárdatribunus, Sabinus nevezetű, elölről szúrta keresztül. Caligula földre zuhant, a többi összeesküvő praetorianus nekiesett és harminc tőrdöféssel biztosította, hogy többé fel ne kelhessen.

29 éves volt ekkor. Uralkodott 3 évig, 10 hónapig és 3 napig.

*

Suetonius többi bolondjáról kevés a mondanivalóm. Tiberius és Nero őrjöngéseit a regényes életrajzok olvasói meglehetősen ismerik.

Vitelliusról elég annyi, hogy rövid, nyolchónapos uralkodását úgyszólván végigzabálta. Bocsánat a parlagi kifejezésért, de alig illik más jellemzés a hihetetlenül nagyétkű emberre, aki még akkor is a hasának élt, amikor már rávigyorgott a halál.

Bölcs beosztással napi étkezéseinek rendjét reggeliben, ebédben, uzsonnában és vacsorában szabta meg. Ami annyit jelentett, hogy naponként nyolc-tizenkét ízben töltötte meg a gyomrát. Ugyanis a lakmározás végeztével hánytatót vett be, az ételsort kiöklendezte, azután elejétől fogva még egyszer végigélvezte.

Az ételsor pedig mértéktelenül bőséges szokott lenni. Amikor mint új császár Rómába bevonult, a tiszteletére adott lakomán 2000 ritka halat és 7000 ugyancsak ritka és drága madarat tálaltak fel. Futárai és hajói bekalandoztak távoli országokat és tengereket, hogy a császári étvágy számára megszerezzék a legkülönlegesebb ínyencfalatokat.

Szakácsainak legnevezetesebb alkotása egy csodálatos pástétom volt. Ritka tengeri halak máját, fácánok és pávák velejét, énekes madarak nyelvét, angolnák tejét zagyválták össze, s egy irgalmatlanul nagy ezüsttálban megsütötték. A tál akkora volt, hogy nem fért bele semmiféle tűzhelybe, tehát - amint Plinius írja - szabad téren egy külön kemencét építettek, abba rakták bele. A császár meg volt elégedve a remekművel, s ezt azzal fejezte ki, hogy az ezüsttálnak „A városvédő Minerva pajzsa” címet adományozta.

Ilyenek voltak a legfőbb gondjai, még akkor is, amikor már az ellencsászár, Vespasianus légiói Róma felé nyomultak. Ebéd közben, palotájából szemlélte a belső harcokat s a capitoliumi Jupiter-templom égését. Mikor pedig többé nem dughatta be fülét a balhír elől, hogy mindennek vége: két bennfentesének, a szakácsnak és az udvari péknek kíséretében próbált menekülni. Vespasianus győztes katonái elfogták, kötelet vetettek a nyakába, két kezét hátrafonták, s ütlegek és gyalázkodások közben hurcolták végig a Via Sacra hosszában; a nép pedig sárral és ganéjjal dobálta meg tegnapi istenét. Azután agyonszurkálták és behajították a Tiberisbe.

Hatalmas termetű férfi volt; méreteit szinte óriásivá domborította egy irtóztató nagy potroh. Arcát rezes foltok borították a temérdek boritaltól.

A mértéktelen asztali örömök kultuszában akadt egy későbbi utánzója: Domitianus. Ezt Juvenalis is megtisztelte egy külön szatírával. Címe: A rhombus.

A rhombus nevű tengeri halnak egy még eddig nem látott nagyságú példánya akadt meg egy szerencsés halász hálójában. Futott is vele lélekszakadva Rómába, hogy a ritka zsákmányt felajánlja a császárnak. Tudniillik, hogy ha nem ajánlja fel, akkor is elvették volna tőle, azzal a ráfogással, hogy a hal a császári halastavakból szökött a tengerbe.

Domitianus szörnyen megörült neki. De örömébe súlyos gondok vegyültek: hogyan készíttesse el a cézári asztalra méltó állatot? Rendes sütőbe a tengeri óriás nem fért bele. Tehát feldaraboltassa? Erre a szentségtörésre nem vitte rá a lelke. Egymagában nem merte vállalni a döntést, tehát - amint fontos államügyekben szokás volt - összehívatta a szenátust.

El lehet képzelni, milyen lelkiállapotban mentek a munkájukból vagy pihenőjükből felvert férfiak a császári palotába. Sohasem lehetett tudni, hogy az őrjöngő cézár mit akar tőlük: csak a tanácsukat-e vagy a fejüket is. Ahogyan Juvenalis írja:

Nincs szilajabb, mint a zsarnok füle; szólj az esőről,

Napfényről vagy a hűs kikeletről - kétes az élted.

Szerencséjükre kiderült, hogy csak a halról lesz szó. Ámbár ez is nehéz kérdésnek bizonyult, s csak akkor könnyebbültek meg, amikor Montanus kért szót, Róma leghírhedtebb ínyence, aki egyebek közt arról volt nevezetes, hogy az osztriga ízéből meg tudta állapítani, melyik tengerben szedték. Az ő indítványa - nyilván Minerva pajzsának ötletéből - úgy szólt, hogy a halat egészben kell megsütni. Miután pedig a szakácsoknak nincs elég nagy sütőjük, elő kell keríteni Róma legügyesebb fazekasát, s ez égessen nyomban a hal méreteihez igazodó és mélységben is arányosan öblös agyagedényt.

Vicit digna viro sententia. Győzött a férfiúhoz méltó vélemény.

Vége a gyűlésnek s a hon legfőbbjei menten

Útra bocsáttatnak, kiket a nagy hős megidézett

Nagy sebbel-lobbal tanakodni az albai várba,

Mintha a rhenusiak vagy a cattusok ellen akarna

Intézkedni velük, vagy mintha messzi világból

Aggasztó hírrel jött volna rohanva a sürgöny.

Bár csakis inkább ily bárgyuságokra pazarlta

Volna dühének egész erejét, mely annyi jelestől

Fosztá meg Rómát ártatlanul és boszulatlan.

(Dr. Barna Ignác fordítása)

Juvenalis utolsó sorai ráillenek az eszelős cézároknak majdnem valamennyiére. Alattuk a hóhér mestersége a legjövedelmezőbb iparágak sorába tartozott.

Magának Domitianusnak volt egy különleges szeszélye: a kivégzéseket megelőző, képmutató kedveskedés. Egyik kegyence valahogyan gyanúba esett, s ez már elegendő volt, hogy elrendelje a kivégeztetését. De előtte való nap kegyesebb volt hozzá, mint valaha, s még a gyaloghintójában is maga mellé ültette, ami hallatlanul nagy kitüntetés volt. A kegyenc hízott a gyönyörűségtől, kegyes gazdája pedig magában nevetett: hogyan fog ez másnap reggel csodálkozni, amikor a hóhérok kopogtatnak az ajtaján. - Egyszer megharagudott egyik pénzbeszedőjére, de a világért nem éreztette vele. Sőt, a hálószobájába rendelte, az ágya szélére ültette és megengedte, hogy a császári asztalról néhány tál ételt vihessen haza. S miközben a boldoggá tett ember előre élvezte a fejedelmi fogások ízét, Domitianus a másnapi meglepetés tudatában kéjelgett: amikor majd megpillantja a keresztet, és közlik vele, hogy a császár rendelete folytán erre fogják felfeszíteni.

Egyébiránt, ha Gregorovius hasonlatát a felhörpintendő tojásról továbbfűzöm, azt is mondhatnám, hogy az őrült cézárok cselekedetei és kedvtelései úgy hasonlítottak egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz. Elvadult kegyetlenkedés, eszeveszett költekezés, cirkuszi, és gladiátori játékok, asztali luxus, féktelen nemi kicsapongás. Commodus például - akiről csupán amiatt nem írok külön, mert nem sok újszerű őrületéről tudnék számot adni, - háromszáz örömleányt és ugyanannyi örömfiút tartogatott a palotájában.

Még a végükben is meglepő a hasonlóság: egyikük sem halt meg természetes halállal.

Caligula és Vitellius végét már láttuk; Tiberiusból vánkossal nyomták ki a lelket; Nero saját maga volt kénytelen a torkát elmetszeni; Claudiust megmérgezték; Domitianust a tulajdon felesége, Commodust pedig a szeretője felbujtására megfojtották.

S amikor ezeknek az őrült cézároknak az emléke már halványulóban volt, egy valamennyinél nagyobb bolondot ültettek Róma nyakára.

Erről külön illik beszélnem.

ELAGABAL

Septimus Severus császárral kell kezdenem, aki elég rendesen kormányozta a birodalmat, természetesen csak addig, amíg állítólag meggyilkolták. A gyilkost ezúttal tulajdon fiában, Caracallában vélték felfedezni.

Caracalla egyelőre csak másodmagával ülhetett a trónon, mert a világuralmon osztoznia kellett Geta öccsével. Egy családi beszélgetés alkalmával, amelyen kívüle édesanyja és Geta volt jelen, véget vetett az alkalmatlan kettősnek. Tőrt rántott, öccsére támadt s bár ez az anyjához menekült, kímélet nélkül leszúrta. Vére az édesanyja ruhájára freccsent.

Nyilvánvaló, hogy az ilyen vadállat csakis a hozzá hasonló vadak között érezhette jól magát. Katonái körében élt, velük együtt vett részt a hadjáratokban, velük ünnepelte a győzelmeket, és velük volt akkor is, amikor a legyőzött népeket ki kellett fosztani és halomra öldösni. A zsoldos hadsereg persze imádta a hasonszőrű vezért, aki népszerűségét azzal is gyarapította, hogy a zsoldot minden más állami kiadás rovására szertelenül felemelte.

De csak zsarnok volt ő is. Közvetlen környezetét örökös aggodalom remegtette, hogy mikor itat velük mérget a falernumi borral telt pohárból. A gárda főnöke, Macrinus is olyasmit szimatolt, hogy rossz szelek fújnak a császár felől. Legjobb orvosság - gondolta -, ha a betegséget megelőzzük. Felbujtott egy Martialis nevű gárdatisztet, aki bátyja kivégeztetése miatt bosszúval tartozott Caracallának. Adósságát a 217. év áprilisának 8. napján egy halálos tőrdöféssel letörlesztette.

A nép utálta Caracallát, és a gyilkosság hírén egy cseppet sem háborodott fel. Különben is megszokták már, hogy a trónváltozások többnyire így zajlanak le, s inkább azon csodálkoztak, ha valamelyik cézár természetes halállal múlt ki. A senatus ledöntötte a szobrait, és megtagadta a consecratiot.

Nem úgy a légiók. Nekik bálványuk volt a köztük élő és harcaikat és örömeiket - tudniillik a fosztogatásokat és öldökléseket - hűségesen megosztó császári kebelcinkos. Rátámadtak a senatusra, hogy tessék Caracallát istenné avatni. Az atyák beadták a derekukat: legyen hát belőle isten. Divus Antonius Magnus néven meg is tették annak.

Ezeket a részleteket meg kellett ismernünk, hogy a következőket megérthessük.

Macrinus a képmutatás nagymesterének bizonyult. Martialist szerencséjére agyonverték, mielőtt rávallhatott volna. Gyorsan élére állt tehát a gyászolóknak, a nagy bajtársat megsiratta, elbúcsúztatta, meggyászolta. Könnyei és aranyai eredményesen omlottak: a meghatott légiók kikiáltották Macrinust császárnak.

Első dolga volt, hogy száműzze Caracallának Moesa nevű nagynénjét. Amit végzetesen rosszul cselekedett. Ennek a mérhetetlenül gazdag, nagyravágyó asszonynak két leánya volt, Caracalla elsőfokú unokahúgai: Soemias és Mammaea. Mindegyik nővérnek egy-egy fiúgyermekkel áldotta meg az ég - nem a házasságát, hanem valakivel folytatott szerelmi viszonyát. Mindjárt rátérek, ki volt a családi szeretkezésnek ez a valakije.

Moesa asszony megtudta, hogy a katonák kezdenek Macrinusból kiábrándulni. Nem politikai okokból, hanem amiatt a népszerűtlen cselekedete miatt, hogy leszállíttatta a zsoldjukat. Meg azután suttogni kezdték, hogy keze benne volt a Caracalla elleni merényletben.

Megnyílt hát az alkalom, hogy egy asszony beleavatkozhassék a római világbirodalom sorsába.

Moesa az alkalmat megragadta.

A keleti provinciákban állomásozó katonaságot elárasztották az ügynökei. A főtiszteket megdugdosták pénzzel, a közemberek közt veszett hírét költötték a fukar Macrinusnak, s végezetül tudtukra adták a nagy újságot: itt él közöttük Caracalla fia, a vér jogán a trón törvényes utóda!

Caracalla fia? Nem volt annak gyermeke!

De bizony volt.

Az elhunyt jó császár szerelmi viszonyt folytatott mind a két unokahúgával és mind a kettőnek fia is született tőle. Soemias fia, Bassanius az idősebbik, tehát őt illeti a trón öccse, Mammaea fia, Alexander előtt.

A szerelmi viszonyról szóló pletyka nem volt valószínűtlen, mert hiszen a császári hölgyek erkölcse nem sokban különbözött az utcalányokétól. De hogy a gyermekeknek éppenséggel Caracalla lett volna az apja? Aki vadmézet szed és rátámadnak a darazsak, honnan tudhatja, hogy melyik darázs szúrta meg?

Ám amit valaki el akar hinni, azt el is hiszi. Moesa asszony agyafúrtsága és pénze győzedelmeskedett: a keleti légiók 218. március 16-án Macrinus ellenében Bassaniust kiáltották ki császárnak.

Így emelkedett ki, mint Aphrodité a habokból, a római császárságot elöntő trágyaléből az új császár, e minőségében felvett nevén Elagabal.

Tizennégy-tizenöt éves, korán fejlett, igen szép fiú volt. Krónikása, Herodianus szerint „korának legszebb ifja”. (Ha csakugyan ilyen volt, nem értem, miért hitték el olyan könnyen Caracalla apaságát - hiszen ennek a nápolyi múzeum látogatóit ijesztő gonosz, állati kifejezésű mellszobrától undorodva fordul el az ember.)

Az új császárt ez ideig más foglalatosság kötötte le.

Szíriában egyéb istenségek között Baalnak, a napistennek is nagy becsülete volt. A rómaiak nem sokat bánták, ha a saját külön istenségeik mellett a provinciákban más isteneket is imádtak. Sőt magában Rómában is helyet adtak például az egyiptomi Isisnek és a perzsa Mithrasnak. Úgy okoskodtak, hogy nem árt jóba lenni az idegen istenekkel is, legalább nem fognak nekik ártani.

Emesaban, ahova Moesáékat száműzték, különösen fényes temploma volt Baalnak. Magát Baalt egy kúp alakú nagy fekete kő személyesítette meg. Meteorkő volt és miután égből esett le, nem lehetett semmi kétség, hogy maga a napisten küldte le láthatatlan személyének látható helyetteséül.

Moesa pénzével és befolyásával megszerezte császárrá kiszemelt unokájának a főpapi méltóságot. Tudta, mit csinál. A katonákra mély hatást tett az aranyos bíborba öltözött, még saruján is kameáktól és gemmáktól csillogó, virágkoszorús, lobogó hajú gyermekifjú, amint kábító füstölőszerektől körülfelhőzve, buja keleti zenére táncolt a misztikus idegen isten oltára előtt.

A fiúnak is szörnyen tetszett a papi hivatala. Nem is vált meg égből pottyant kúpjától császár korában sem. Magával vitte Rómába és császári címe mellett büszkén viselte főpapi titulusát is.

Nevét is Elagabalra (Heliogabalus) változtatta. Szíriában a napisten neve Elah Gabala volt - a görögök a napot Heliosnak nevezték -, ezekből kovácsolta össze Baal istenre, sőt a saját istenségére is utaló nagyhangú nevet.

Amilyen gyorsan jött fel Róma egére az új napisten, olyan hirtelenséggel áldozott le Macrinus napja. Csatát csatára vesztett Elagabal ellen; húsz nap alatt vége lett a különben is rövid császárságának. El is fogták és híven a régi jó szokásokhoz, kisfiával együtt kivégezték.

Elagabal bevonult Rómába.

Helyesebben nem is ő, hanem Baal isten, - még helyesebben a meteor. A dicső vaskő drágakövekkel kirakott talapzaton pihent, kocsiját hat fehér ló húzta s senatorok, gárdatisztek és udvari méltóságok vették körül. Az útvonal aranyporral volt behintve, a nép fáklyákat lobogtatott és virágokat szórt a kocsi elé. A császár-főpap a menet élén lépkedett és táncolt, mégpedig hátrafelé, arccal a szent kőnek. Róma ízelítőt kapott a keleti szokásokból: a világbirodalom ura ékkövekkel kihímzett, föníciai szabású női selyemruhában hajbókolt az isteni kő előtt; fején főpapi tiara; szemöldöke kipingálva feketére, arca fehérre és pirosra.

Baal templomot kapott, a szíriai istenkultusz minden pompájával. Majd sor került az áldozatokra. A főpap-császár félrehúzta a száját: csak nem képzelik Rómában, hogy az ő istene beéri kovászból kinyomkodott ökrökkel és kecskékkel? Vagy akár valóságos állatokkal, amelyeknek csak a belét kapná, mert a húsát nyársra húzzák és felfalatozzák a papok?

Hogyisne.

Baal nagy isten, neki emberáldozat kell.

És Rómának tűrnie kellett, hogy az őrült suhanc parancsára összeszedjék egész Itáliából a legszebb fiúgyermekeket és felkoncolják az idegen isten oltárán. Nem csupán a szépség volt a főszempont a válogatásnál. Az is kellett, hogy a fiúk előkelő családból származzanak, és apjuk-anyjuk életben legyen, mert az ő fájdalmuk növeli az áldozat értékét Baal előtt.

A veszekedett kölyök az ő szeretett istenének még a családi boldogságáról is gondoskodott. Megházasította. Ezt tessék szó szerint venni. A Naphoz méltó arául a Hold istennőjét, Astartét szemelte ki. Ennek volt egy gazdag temploma Karthágóban, tehát úgy illett, hogy szobrával együtt a templomi kincseket is elhozzák Rómába, mint a menyasszony hozományát. A menyegző a szokott szertartással ment végbe. Császári parancsra a lakodalom napján egész Itáliának örvendeznie és vigadnia kellett - ámbár az általános derűt kissé elkomorította egy másik császári parancs: mindenki tehetségéhez mérten nászajándékokkal kedveskedjék az új párnak.

A kölyökcsászár saját magát is istennek képzelte, akit nem köt semmiféle erkölcsi parancs, akinek mindent szabad. Ezen az alapon egész uralkodása nem volt egyéb, mint olyan kicsapongásoknak sorozata, aminőket a világ még nem látott

Követte Baal példáját és ő is megházasodott. Régi patrícius-család leányát vette el, de hamarosan elvált tőle. Fontos ok kényszerítette rá: egy anyajegyet talált a testén.

Másodszorra még előkelőbb helyről nősült: egy Vesta-szüzet ragadott ki az örök láng szentélyéből és kényszerítette, hogy a felesége legyen.

A példátlan gyalázatosságot a római nép mégsem tűrhette szó nélkül. Az emberek morogni, zúgolódni kezdtek, mire jónak látta, hogy sürgősen kimentse magát a senatus előtt. A mentség egyszerű volt: „egy pap és egy papnő házassága teljesen rendben levő ügy.” Természetesen a meggyalázott Vesta-lányt is egy-kettőre megunta, és eltaszította.

Nem szívesen írok róla, mert irtózom a visszájára fordult, beteges szenvedélyektől, de nem hagyhatom szó nélkül, hogy a félig érett tacskó a férfiszerelembe is belekóstolt. Sőt, jól is lakatta magát vele. Környezete hemzsegett az efféle alakoktól, s ő gárdatisztséggel, főhivatalokkal jutalmazta a kedvére való férfilotyókat. Egy táncosból a város prefektusa lett, egy cirkuszi kocsisból őrparancsnok, egy borbélyból élelmezési főnök.

Idevág az a szokása, hogy szeretett női ruhába öltözködni és asszonyt mímelni. Egyszer egy Paris és Venus című táncjátékot adatott elő a palotájában, s ő maga táncolta el Venus szerepét. Másszor gyűlésre hívatta össze Róma prostituáltjait; személyesen elnökölt a gyülekezeten, mégpedig az utcalányok hivatalos köntösében és szép szónoklatot tartott nekik kötelességeikről és jogaikról.

Saját isteni személyét a maga bolond eszejárása szerint dédelgette. Ezüstből vert ágyban aludt, vánkosait és derékalját fácánok szárnya alól szedett pihék dagasztották. Rózsavízben és nemes borokban fürdött. Rómában csupán ő hordott selyemruhát; ez akkor hallatlan fényűzésszámba ment: egy font selyem egy font aranyba került!

Ha kikocsizott, arannyal és ezüsttel kivert díszkocsin mutogatta magát a népnek. A közönséges lófogatot nem tartotta magához méltónak: a kocsit elefántok, oroszlánok, tigrisek, szarvasok vontatták, s ha szeszélye úgy kívánta, négy meztelen fiatal lány nyakába akasztatta a hámot. Ilyenkor személyesen hajtotta őket, s hogy ne kelljen szégyenkezniök, ő maga is meztelenül állt ki a kocsi elejére.

Lakomáin rendszerint huszonkét fogást szolgáltak fel. Valamennyi a legostobább pénzdobálási szeszélynek volt a szülötte. Követte a régi római ínyencek hírhedt szokását s csakis olyan ételt engedett az asztalra, ami ritka volt és drága. Páva- és flamingónyelv, fülemüle- és papagájvelő, tevetalp, valamint olyan hal, amely nem a közeli vizekből, hanem a legtávolabbi tengerekből került elő. A maga részéről azzal az újítással élt, hogy az értelmetlen, de milliókba kerülő ételeket összezúzott igazgyöngyök porával, ámbrával és aranyporral szóratta be.

Lakomáinak volt még egy különleges fűszere: ugratni és bosszantani asztaltársait. Jobban mondva a tányérnyalóit. Volt úgy, hogy késleltette a tálalást, és megvárta, amíg azoknak már kopogott a szeme az éhségtől. Akkor végre felhordatta az ínycsiklandó falatokkal rakott tálakat - de minden étel viaszból vagy márványból volt utánozva. Kárpótlásul megajándékozta őket drága ezüstedényekkel, ezeket ha odahaza felnyitották, kígyók, békák és skorpiók hemzsegtek belőlük elő.

Az is megtisztelő évődése volt, hogy a parazitáit ebéd közben széllel bélelt párnákon hevertette. Intésére a szolgák kirántották a dugaszt, a levegő kisüvöltött, a vánkos összelapult s a vendég úr a földre hemperedett.

Másszor sokkal gonoszabb tréfát eszelt ki. A tökrészegre itatott élősdit átcipeltette egy másik terembe, ahol azután kijózanodtával szokatlan társaságban ébredt fel: oroszlánok, tigrisek, medvék sürgölődtek körülötte. A házigazda mókás kedve mégsem terjedt odáig, hogy asztaltársait a vadállatokkal fel is falassa. Szelídített ragadozók voltak, fogukat már előbb kitördelték, körmüket levagdosták.

Kik voltak az asztaltársai? Talpnyaló udvari nép, eunuchok, örömlegények, táncosok, borbélyok, cirkuszi kocsisok, tarkázva lenge ruhájuknál is lengébb erkölcsű lányokkal. Egyszer 40 válogatott vendéget tüntetett ki meghívóval a császári asztalhoz. A megtisztelt vendégkoszorú ezekből állott: 8 kopasz, 8 kancsal, 8 szerecsen, 8 potrohos és 8 podagrás.

Ily ötletekkel szórakozott az ókori világ leghatalmasabb birodalmának korlátlan hatalmú ura. S hogy ezt a hatalmat ország-világ előtt fitogtassa, meghibbant agyából a legelképesztőbb ötletek buggyantak ki.

Ilyen volt az a parancsa, hogy kerítsenek neki tízezer patkányt. Krónikásai nem mondják meg, hogy eleven vagy döglött állapotban kellett-e ezeket elébe hordani, - azt sem, hogy egyáltalán mit kezdett velük. Úgy látszik, a hatalmas számok s az óriási tömegek izgatták a képzeletét, mert volt úgy, hogy tízezer macskában, majd ugyanannyi nyestben akart egyszerre gyönyörködni.

Valamennyi elrugaszkodott tébolya közt leghíresebb volt a pókháló-gyűjtési rendelet. Emberrajoknak kellett verejtékezve pókhálókra vadászniuk, mindaddig, amíg egybe nem gyűlt ezer fontnyi, vagy még személtetőbben mondva: öt mázsányi belőlük. Lampridius nem beszél róla, hogy kazalba rakatta vagy zsákokban mérette-e le az esztelen vadász-zsákmányt.

A bódult elméjű fattyú (hivatalosan Caracalla fattya volt!) néhány világos pillanatában ráeszmélt, hogy a római császárok élete nem is hajszálon, hanem pókfonálon lóg. Ki tudja, mikor metszi el a fonalat az összeesküvők kardjának éle? Ilyenkor meglepte a halálfélelem, de ezen is keresztülnyilallt a saját isteni voltának tudata. Ő nem halhat meg közönséges emberek módjára. Ha netán méregtől kellene elvesznie, erre a célra pompás kristály- és ametiszt-edényekben tartogatott azonnal ölő mérgeket. Arra is gondolt, hogy esetleg megfojtják, mint nem egy császári elődjét -, tehát nehogy hitvány kócmadzag szorítsa össze a gégéjét, selyemből, bíborból és aranyszálakból fonatott isteni nyakát megillető zsinórokat.

Arra is gondolt, hogy ha esetleg végképp belekerül a csávába, önként fog végezni magával. Mégpedig császárhoz és istenhez illően, repülve, úgyhogy leugrik egy magas toronyból. Építtetett tehát erre a célra egy jó magas tornyot. Az ám, de igen kevéssé lenne császári, ha durva köveken lapítaná szét a fejét.

Ezért tehát a torony tövét körös-körül kirakatta márvány-, féldrágakő- és aranymozaikkal. Ezen a műalkotáson már megnyugvással loccsanthatja szét majd császári, főpapi és isteni agyvelejét.

Azonban az efféle halálsejtelmek ahogyan jöttek, úgy el is enyésztek. A Palatinuson tovább tomboltak a világ még nem látta tivornyák.

Mindössze rossz szájaíze maradt utánunk. Gyanakvóvá és bizalmatlanná vált. Elsősorban az öccsére, Alexanderre nézett sanda szemmel. Ez tökéletes ellentéte volt: művelt, mértékletes, szelídlelkű. A praetorianusok megkedvelték, viszont Elagabal immár kikopott náluk a becsületből. Miután néhány sikertelen kísérlete, hogy öccsét eltegye láb alól, kitudódott, a gárda nyugtalankodni kezdett és követelte, hogy a népszerű fiút helyezzék biztonságba.

A császári suhanc ezúttal komolyan megijedt. De még mindig bízott az imperátori tekintélyben, s hogy a forrongást leszerelje, gyaloghintajában maga mellé vette Alexandert, egy másikba az anyját ültette és nagy kísérettel, parádéval bevonult a praetorianusoknak a városon kívüli táborába.

Itt azonban tragikus csalódás szakadt rá. A katonák nem borultak térdre felséges személye előtt; rá sem hederítettek és Alexandert éljenezték. Elöntötte a pulykaméreg: néhány hangoskodó katonát elfogatott, s mint lázadókat, ki akarta végeztetni.

Erre azután csakugyan kirobbant a lázadás. A felbőszült katonák megrohanták a kíséretet, kiszabadították társaikat, veszedelmes kavarodás támadt, s az ijedt kölyök menekülni próbált. Nem jutott el az aranymozaikkal körülvett toronyig; sokkal alacsonyabb helyen lapult meg: egyik tábori latrinában. Itt sem sokáig rejtőzhetett: a katonák ráakadtak, végigvonszolták az ujjongó városon, levágták a fejét és bedobták egy kloákába.

Ugyanakkor - 222. március 11-én - a rend kedvéért, megölték Soemiast, az anyját is.

A történelem legelvetemültebb despotája nem volt ekkor több tizennyolc évesnél.

*

Alexandert a katonák császárrá kiáltották ki, de később megváltoztatták nézetüket, és az anyjával, Mammaea-val együtt megölték.

Utóda Maximinus lett; ez arról nevezetes, hogy be sem vonulhatott Rómába, mert állandóan háborúskodott.

Maximinus ellenében ezúttal a senatus nevezett ki császárokat, többet is egyszerre.

Pupienust azonban a gárda megölte.

Balbinust szintén megölte.

Ezután harmadik társuk, Gordianus egyedül uralkodott, mindaddig, amíg a gárda őt is megölte.

Bolond világ volt akkor Rómában. Rossz üzlet volt császárnak lenni.

ISTEN KÜLDÖTTEI

A pogány világ elmúltával Európa fejedelmei már nem hivalkodtak azzal, hogy ők valóságos istenek. Abbahagyták ezt a szerénytelen viselkedést és beérték azzal, hogy Isten küldötteinek hirdették, sőt hitték is magukat.

Jogászok és teológusok természetesen versenyt buzgólkodtak, hogy a hitet tudományos érvekkel is gyámolítsák. A fejtegetések áradata általában három ágban ömlött az alattvalók elé.

1. A fejedelmet közvetlenül Isten adományozza a népnek.

2. A felségjog is Istentől ered, miután minden természeti törvénynek, s így az államalkotásnak is Isten akarata a forrása.

3. A fejedelmet a nép termeli ki ugyan a maga köréből, de ez Isten jóváhagyásával történik.

A laikus esetleg azt hihetné, hogy ezeket a magasan járó tudományos vitákból kisarjadt tételeket könnyű megcáfolni egy tudománytalan ellenvetéssel: hát a rossz vagy éppenséggel hülye uralkodókat is Isten küldötteinek kell tekinteni?

A tudós mosolyog. Valóban sok a példa rá, hogy a népek fölött gonoszak vagy hülyék uralkodtak, ám az elméletek helyességét ez semmiképpen sem érinti. Akár közvetve, akár közvetlenül: az ilyen fejedelmeket a nép bűnei miatt küldi Isten a nép nyakára.

A nagy francia forradalom persze végzett valamennyi elmélettel, de nagy csodálkozásomra egy jóval későbbi magános példájukkal mégis találkoztam.

1824-ben történt, Clermont-Ferrand francia városban. Az Ami de la Charte című lap szerkesztőjét perbe fogták valami királysértő frázis miatt. Az ügyészt annyira elragadta az alattvalói lendület, hogy vádbeszéde végén a maga részéről ezt a frázist vágta a vádlott szerkesztő fejéhez:

„Tanuljátok meg, tiszteletet nem ismerő újságírók, különben mi fogunk rá megtanítani titeket, hogy a francia király több, mint ember. (Est quelque chose plus qu'un homme.)”

Megállapodom hát egy ilyen francia királynál, aki hülyesége ellenére több volt, mint ember.

VI. Károly (1368-1422) esetében a természet rendkívüli testi erővel pótolta ki, amit az agyvelejéből elcsípett. Erejének ragyogó bizonyítékát adta, amikor a mans-i erdőben vadászott. Váratlanul egy toprongyos alak toppant eléje. A közeli tébolydából szökhetett meg. Holmi zavaros beszédekkel Károlyt úgy megrémítette, hogy kitört rajta az üldözési téveszme. Azt képzelte, ellenségek törnek az életére. Kardot rántott és leszúrta az oldalán lovagló alabárdost; majd sarkantyúba kapta a lovát, előre nyargalt, és aki az útjába merészkedett, levágta. Négy embert ölt meg, s még továbbra is tombolt volna, ha a kardja el nem törik. Akkor lefogták, kocsira rakták és hazaszállították.

A király, mint tudnivaló, a törvények felett áll, és tetteiért nem felelős. Az öt emberéletet tehát nem hánytorgatta fel senki. Annál kevésbé, mert hiszen nem kerültek pénzbe…

Annál mélyebben kellett benyúlni az állampénztárba a temérdek kárért, amit a bolond odahaza okozott.

Tört-zúzott bútort és edényt, csíkokra hasogatott drága selymeket és bársonyokat. Egyébiránt szeretett szépen és divatosan öltözködni; mindössze hamar megunta a ruháit, s ilyenkor egyszerűség kedvéért bedobálta őket a kandallóba.

Kardot nem adtak többé a kezébe, de a botjához ragaszkodott, nem engedte, hogy elvegyék. Arra használta, hogy lehetőleg mindenkit eldöngessen, aki a közelébe került.

S ez a nagyerejű, verekedő ember a saját személyét illetően rendkívül kényes volt. Koronként azt képzelte, hogy üvegből van, s ha elesik, összetörik. Hogy ez a szerencsétlenség meg ne történhessék, hámokat szerkesztettek a számára, mint a járni tanuló gyermekeknek, s ha rájött a rögeszme, beléjük akaszkodott és megnyugodott.

Az üveg-elméletet tovább is fejlesztette. Nem engedte, hogy a testéhez nyúljanak: nem mosdott, nem fürdött, nem borotválkozott, s ruhástul feküdt az ágyba. Öt hónapig csak tűrték ezt a bogarát, de lassanként valódi bogarak lepték el a testét. Megtetvesedett, megbolhásodott, megfekélyesedett. Végre egy világosabb pillanatában sikerült levetkőztetni, megfürdetni és a piszokréteget levakarni róla.

A KOPPENHÁGAI PALOTADRÁMA

Tizenöt éves volt Karolina Matilda, III. György angol király húga, amikor kirángatták a gyermekszobából és feleségül adták VII. Keresztély dán királyhoz.

Íme a vőlegény személyi adatai: született 1749. január 29-én, trónra lépett 1766. január 14-én, házasságot kötött Karolina Matildával 1766. november 8-án. Vagyis mindössze 17-ik évét töltötte akkor be, s életírói szerint máris „korai féktelen kicsapongásai folytán az elmegyengeség felei mutatkoztak nála”.

Egyelőre annyi esze még volt, hogy a szép angol leányt megbecsülje, és félre ne csapongjon. A megbecsülés eredményeként 1768. január 28-án Dániának trónörököse született. De a házi konyha fűszertelen ízeire hamar ráunt, s házon kívül torkoskodta az idegen asszonyokat. A telhetetlen falánkságtól még jobban elhülyült, az államügyekkel nem törődött; az öreg minisztereket nem szívelte; inkább kis szerecsen inasával játszott és dulakodott, behajigálta a királyi kastély ablakait és lecsapkodta a kertben a márványszobrok fejét, kezét-lábát.

Az államtanács ráeszmélt, hogy ez így nem mehet tovább. A királyi golyhóból mégis csak uralkodót kellene faragni. Elhatározták, hogy külföldi útra küldik, ott sok mindent lát-hall és tapasztal, s talán megokosodik. Valóban látott is sok mindent, de mindössze azokkal a tapasztalatokkal érkezett haza, amelyeket a párizsi mulatók lenge művésznői körül szerzett.

Eközben az uratlan kormánypálcát egyik udvari klikk a másik kezéből ragadta ki. Az állam pénzügyei gyalázatos állapotba kerültek, a nép éhezett, az államadósság kövérre hízott. A hatalomra került pártok az ország pénzével tömték a párthíveiket, ezeknek osztogatták a hivatalokat is, s a pénzszagra idecsődült külföldi kalandorok szintén segítettek az állampénztárt kifosztani.

Azonban a külföldi út mégis csak fordulatot jelentett Dánia sorsában. A király mellé az utazás tartamára orvost is fogadtak. Struensee János Frigyes nevű 33 éves német orvosra esett a választás.

Ezzel a véletlen egy nagyképességű, érdekes embert sodort a király közvetlen környezetébe.

Struenseet már 19 éves korában az orvostudományok doktorává avatták. Amellett teleitta magát a francia enciklopedisták tanításaival, vagyis akkori szójárás szerint „filozóf” lett. Nem volt szép férfi. A Don Juanok érdekes szikársága is hiányzott belőle. Kövér ember volt. Az angol követ azt írta róla, hogy modora éppenséggel nem megnyerő, inkább száraz, sőt kellemetlen. És mégis, mindenki csodálkozására sikerült a királyt és a királynét teljesen befolyása alá kerítenie.

A király nem bírt megválni Struenseetől. Az utazás végeztével is magánál tartotta Koppenhágában, mint udvari orvost és királyi felolvasót. Ott lakott a palotában és szabad bejárása volt a királyhoz, valamint a királynéhoz…

Karolina királyné nagyon magára hagyottan élt az udvari nép között. Angol volt, idegen volt, tehát nem szerették. Mint az uralkodó felesége, 15 éves kora ellenére rangban előtte járt a király mostohaanyjának, Julianna királynénak; tehát ez a gőgös, büszkeségében sértett asszony, és a hozzászító udvari párt gyűlölte. Az egyre jobban elhülyülő, tétova akaratú királlyal nem ment sokra; ez mindig annak adott igazat, akivel legutoljára beszélt.

És most megjelenik az udvarban egy igazi férfi, akinek első dolga volt, hogy a magános királynénak felajánlkozzék, mint szolgálatra kész barát. Még ekkor csak barát. Ugyanis Struensee doktornak messzenéző politikai tervei is voltak. Hamar felismerte a züllött állapotokat, és elhatározta, hogy valamiképpen felküzdi magát az élre, s ő lesz az, aki rendet teremt a szerencsétlen országban.

Julianna özvegy királyné klikkje és az uralmon levő udvari párt nyakig ült a maradiság posványában; ezektől semmi jót sem lehetett remélni. Új pártot kell hát szervezni a királynéval az élén, és akaratukat rákényszeríteni a gyengeelméjű királyra.

Úgy történt.

Struensee anélkül, hogy hivatali címe vagy rangja lett volna, a király barátsága révén behatolt a politika konyhájába, s elhúzogatta a tűzről az uralkodó párt húsos fazekait. A királyné mindenben a kezére járt; közös erővel sikerült a gyámoltalan királyt teljesen a hatalmukba keríteniök. A belső igazgatás szálait apránként kicsavargatták a régi rend embereinek kezéből és Struensee markolta őket össze. A királyi toll engedelmesen írogatta alá a rendeleteket, amelyekkel sorra elbocsátották a régi tisztviselőket, és Struensee embereit ültették a helyükbe.

Az ország és a külföld ámultan látta, hogy eddig ismeretlen, egyszerű polgár alakja magasodik a királyi trón fölé, s az ő akarata mozgatja az uralkodó kezét.

Ez az akarat vemhes volt különböző tervekkel, és azokat a világra is hozta.

Leszállította az adókat, mérsékelte a robotot, javított a parasztok sanyarú sorsán, lefaragta a bürokrácia fattyúhajtásait, enyhítette a büntetőjog középkori szigorát. Eltörölte a kínvallatást, kilökte a törvénykönyvből a barbár paragrafust, amely halálbüntetéssel torolta meg a házasságtörést.

Főképpen az arisztokrácia volt a „filozóf” Struensee begyében. Sorjában megfosztotta kiváltságaitól, s elkövette azt a szörnyűséget, hogy királyi paranccsal kimondatta: a törvény előtt mindenki egyenlő!

Attól sem riadt vissza, hogy egy végső csapást mérjen rá. Dániában a királyi hatalomnak volt egy fékezője: a titkos tanács. Ez a nagybefolyású főrangú társaság meg-megpróbálkozott vele, hogy elgáncsolja a népbarát terveket. Egy napon tehát Struensee egy friss királyi rendelettel a táskájában lépett ki a király szobájából: A titkos tanács feloszlattatik! Álcázott indokolás: „tisztelni kell az ősi intézményeket és helyre kell állítani az abszolút uralkodói tekintélyt”.

Végül még egyet lépett a hatalom teljességéhez vezető lépcsőn. Királyi parancs: ezentúl Struensee gróf közvetlenül rendelkezhetik minden hatósággal és intézkedéseihez a király aláírása nem szükséges.

Struensee gróf?

Az.

A mindenható kegyenc nem érte be a nyers hatalommal, annak külsőségeit is megkövetelte, hogy tekintélyét a feudális világban ezekkel is fokozza. Szólt a királynak, s az tüstént miniszterré nevezte ki és gróffá tette. Kilencágú koronás címert festettek a hintajára, s immár főurat megillető díszruhában jelenhetett meg az udvari bálokon.

Vajon lehetett még egyéb titkos rugója is a rangemelésnek? Ezen a réven akart volna külső fényben is közelebb kerülni az udvar legragyogóbb asszonyához?

Karolina királyné szépsége ez idő tájt teljes asszonyi pompájában virult ki. Már nem volt fejedelmi Hamupipőke. Struensee karján valóban Dánia első asszonyává lépett elő. Elébe tárultak az államvezetés titkos útjai, hozzászólhatott az országos ügyekhez, teleszívhatta magát a feléje áramló hódolat tömjénillatával.

A félkegyelmű király mindent aláirt, amit eléje tettek és tökéletesen meg volt elégedve az új állapotokkal. Ugyanis kirendelték melléje Brandt grófot, Struensee barátját, holmi udvari mulattatónak. Brandtnak azután gondja volt rá, hogy egyrészt jóltartsa elködösült elméjéhez illő szórakozásokkal, másrészt a közelébe se engedjen senkit a régi klikk emberei közül.

Karolina királynéra és Struensee grófra tehát teljes fénnyel sütött a hatalom napja.

Azonban nemsokára napfogyatkozás jelei mutatkoztak…

A királynét kezdte körülnyálazni az udvari pletyka nyelve. A konzervatív főúri társaság amúgy is felhúzta az orrát az angol nő viselkedése miatt, de különösen akkor tört ki rajta a megbotránkozás, amikor Karolina egy napon férfiruhában, férfinyeregben lovagolt végig Koppenhága utcáin.

Majd az történt, hogy a királyné lebabázott, és az újszülött kisleányt nem bábaasszony, hanem két férfi segítette a világra: Struensee és egy orvostársa.

A pletyka nem érte be azzal, hogy csupán az illendőségbe ütköző segédkezés miatt szörnyűlködjék, hanem galádul kiköpött: Struensee a királyné testének titkaival nem csupán a gyermekágynál ismerkedett meg…

A korlátlan hatalmú miniszter felett is kezdett sötétülni az ég. Mint említettem, modora darabos volt, éppenséggel nem igyekezett magát megkedveltetni. Akarva-nemakarva olykor még a barátait is megsértette. Nem ismerte a dánok gondolkodását, még a nyelvüket sem értette. Intézkedései majd ennek, majd amannak az érdekcsoportnak vágtak az elevenébe. Legkíméletlenebbül az arisztokráciával bánt el; csakhamar nem volt már Dániában főrangú család, amelyben halálos gyűlölet ne forrott volna ellene.

Lassanként már alig akadt igazi hű embere az udvarban. De nem törődött vele; azt hitte, hogy senki sem árthat neki, mert kezében tartja a királyt. Dánia alkotmánya úgy felpuffasztotta a királyi tekintélyt, hogy az elbárgyult király előtt is mindenki alattvalói hódolattal hunyászkodott meg.

Egyelőre hát hiába füstölögtek emitt is, amott is a békétlenek, hiába súgtak-búgtak Julianna özvegy királyné szalonjában összeszorított öklű főurak: hiányzott a kéz, amely nem üresen vájja körmét a tenyerébe tehetetlen dühében, hanem képes fegyvert is markolni.

Végre megjött az is.

Jelentkezett Julianna királynénál egy Köller nevű ezredes; hatalmas termetű, nyers, szókimondó katona. Minden kertelés nélkül rátért a dologra: Struensee grófot valami sérelem miatt halálosan gyűlöli, mindenre kész ellene, tessék vele rendelkezni.

Meg volt hát az ököl.

Sőt párjára is tettek szert Eichstädt ezredes személyében. Ezt a kissé korlátolt elméjű katonát megejtette a politikai szereplés délibábja, és elég volt Julianna királyné néhány rábeszélő szava, hogy beálljon az összeesküvők közé.

Az öklök mellé fej is kellett. Julianna Rantzau grófot szemelte ki, azelőtt Struensee jó emberét, jelenleg valamilyen személyes okból haragosát. Melléje szegődött Ode Guldberg, ez idő szerint akadémiai tanár, Julianna fiának, Frigyes hercegnek házitanítója - később épp olyan teljes hatalmú úr Dánia kormányában, mint Struensee volt ő előtte.

1772. január 17.

Koppenhágára ráborult a téli éjszaka feketesége. Csak a királyi palota ablakai világítottak; ezernyi gyertya öltögette lángnyelvét a sötétségbe.

Udvari bál volt.

Abban az időben az allemande nevű táncot kapta fel a divat. Lágy, ringató zenére lejtették a párok, egymás után sorakozva, háromnegyedes ütemben hol előre, hol meg karváltással visszafelé csosszanva. A régi táncok krónikásai azt írják róla, hogy különösen az egybefonódó, majd a fordulónál szétváló és újra összefonódó karok játéka tette az allemande-ot rendkívül kecsessé.

Karolina királyné karja Frigyes hercegébe, Julianna fiáéba simult, mögötte Julianna lejtett Struensee gróffal. Csupa baráti mosolyt, csupa kegyet sugárzott az özvegy fejedelemné a miniszter felé ezen az estén, a befelé hordott álarcoknak ezen a bálján.

Ugyan kinek jutott volna eszébe az összefonódó karok láttán, hogy a bilincs láncszemei is így kapcsolódnak egybe?

Odalenn az őrszobában Köller ezredes tisztjei gyülekeztek…

Sejtették, hogy valami készül, de az ezredes még várt a parancsosztással.

Éjfél után egy órakor elhallgatott a zene, a vendégek hazaszéledtek, a csillárok gyertyáit elkoppantották. Mindenki aludni tért.

Hajnali három óra.

A király lakosztályához vezető folyosón négy alak lopakodik a hálószoba felé: Julianna, Frigyes, Rantzau és Guldberg. Emez karos gyertyatartóval világít, amaz iratokat szorongat a hóna alatt. Álkulccsal próbálgatják kinyitni az ajtót, de a zár nem enged. Felrázzák álmából a komornyikot, ez ijedten engedelmeskedik a főrangú csoportnak és átadja a saját kulcsát. Azok berontanak a szobába.

A király a zajra és fényre felébred, kiugrik az ágyból. Rantzau az előre kieszelt hazugsággal halálra rémíti:

- A nép fellázadt! Be akar törni a palotába, s az őrség már nem bír ellenállni. Azt követelik, hogy le kell tenni Struenseet és el kell távolítani a királynét!

A nehézfejű király hamarjában nem érti, hogy mit akarnak tőle. Rantzau ráripakodik.

- Életről vagy halálról van szó! Engedni kell a népnek!

Azzal elébe rakja a kész iratokat: elfogatási parancsokat Struensee és a királyné ellen.

A sors ugyanazzal a kezével taszította le Struenseet a hatalom magasáról, amelyikkel annak idején oda felsegítette. A gyenge, bágyadt akaratú király ezúttal éppúgy engedett a nekiszegülő erősebb akaratnak. Kezébe nyomták a tollat, és ő odafirkantotta nevét az elfogató parancsok alá.

Ezalatt az őrszobán a hevesvérű Köller topogott a türelmetlenségtől. Hol késnek Rantzauék? Közben jelentik neki, hogy Eichstädt dragonyosai már körülfogták a palotát, és egy lelket sem eresztenek a kapun se be, se ki. Az ördög vár itt még aktákra! Maga mellé parancsolta néhány tisztjét, felrohant a lépcsőn és betört Struensee szobájába.

A hatalmas úr álmosan nyújtózott, és méltatlankodott, hogy mit keres ennyi ember éj idején a szobájában? De nyomban megtudta, miről van szó, mert Köller durván torkonragadta, és kirázta az álmot a szeméből.

- A király nevében! Ön már nem miniszter, hanem fogoly!

Struensee az óriás Köller markában összeomlott, és megtörten engedte, hogy közrefogják és elhurcolják.

Ezenközben Eichstädt katonái letartóztatták Brandt grófot és összefogdosták Struensee bizalmas embereit.

De hátra volt a legfeketébb leves: elfogni Dánia királynéját!

Rantzau vállalta. Köllernek három tisztjét vette maga mellé.

Kopogtatott a királyné hálószobájának ajtaján, s mert azonnal ki nem nyitották, öklével dörömbölt rajta és fenyegetőzött, hogy betöri. Az ajtó kinyílt, a királyné a betolakodók elé lépett. Büszkén, bár csak félig öltözötten.

Rantzau felmutatta a királyi parancsot

Karolina nem ijedt meg. „Nyomorult áruló” - rivallt Rantzaura, és indult, hogy megy a királyhoz, visszavonatni a kicsalt parancsot. Rantzau útját állta, és gorombán ordítozott, hogy azonnal öltözzék fel, és kövesse. Mikor pedig a királyné felháborodva sikoltott vissza, hogy egy hitvány szolga miként merészel ilyen hangon beszélni vele. Rantzau intett az egyik tisztnek.

Csúnya jelenet következett.

A tiszt durván megragadta a királynét, ez visszataszította és segítségért kiáltozott. Senki sem bújt elő. A tiszt újra nekirontott, s vad dulakodás támadt a félmeztelen nő és a fegyveres katona között. Egy másik tiszt segítségére volt szükség, hogy egyesült erővel lebírják a végül kimerült, alig lihegő asszonyt.

Megengedték, hogy a szomszéd szobában felöltözzék, azután komornájával együtt kocsiba rakták, két fegyveres közlegényt ültettek vele szembe, harminc dragonyossal körülvették a kocsit, és elvágtattak Kronborg várába. Ott Dánia királynéját bezárták egy ablakráccsal biztosított nyomorult szobába.

Fogoly volt.

Sic transit gloria mundi…

A pápák koronázásának van egy hagyományos szertartása. A kíséret egyik tagja előlép, meggyújt egy maroknyi csepűt, ellobbantja előtte, s miközben a füst eloszlik, ezeket a figyelmeztető szavakat intézi az új pápához:

Sanda pater, sic transit gloria mundi…

Szentséges atyám, így múlik el a világ dicsősége…

Aligha illett jobban ez a mondás másra, mint Dánia történetének erre a két alakjára.

A táncteremben talán még ott lengett a távozó Karolina királyné ruhájának illata - Struensee grófnak talán még fülében csengett az allemande zenéje, és álmában is kísértette Julianna királyné kegyes mosolya: és íme, két óránál alig több idő alatt ellobbant a hatalom és dicsőség minden ragyogása, akár a meggyújtott csepű lángja.

Először Karolina királynéval kellett végezni.

III. György angol király nővére még a börtönben is veszedelmet jelentett. Ki tudja, az ingatag királyt nem környékezik-e meg a másik oldalról, s egy óvatlan pillanatban még valami bolondot cselekszik. Az asszonyra rá kell sütni a házasságtörés bélyegét, akkor azután nyugodtan alhatnak felőle.

A vád eleinte sántított. Nem volt egyéb támasztéka, mint az udvarhölgyek vallomásai. A felvett jegyzőkönyv ezekről így emlékszik meg:

„…Kihallgattatván az Királyné Ő felségének udvarhölgyei, így vallottak: Több ízben, mikor a királyné reggel felkelt és öltözködni ment, ők az ágy állapotából arra következtettek, hogy a királyné férfival feküdt benne… Végére akartak járni a dolognak s éjszaka lisztet hintettek, a hálószoba küszöbe elé. Csakugyan, reggel meglátszottak a padlón a lisztes lábnyomok, s ezek Struensee gróf szobájához vezettek…”

Az ügyész érezte, hogy a hölgyek szavahihetősége ellen kifogás eshetik, egyebek közt azért is, mert mint „feddhetetlen életű, erkölcsös hajadonokra” hivatkozott rájuk.

Már pedig az erkölcsös hajadonok feddhetetlen életüknek melyik szakaszában szerezték azokat a gyakorlati ismereteket, melyek segítségével megállapíthatták, hogy a királyné ágyában észlelt jelenségek férfi látogatóra utaltak? Nem is szólva arról, miképpen illik erkölcsös leányokhoz, hogy agyafúrt ravaszsággal hálószoba-titkok után kémkedjenek?

Egyébiránt az egyik lepedő-szakértőt, bizonyos Eyben kisasszonyt éppenséggel Struensee csapta el, s a többiek is mind kicseppentek már az udvari szolgálatból. Nem valami jól festett, hogy elbocsátott úri komornák állnak szemben Dánia királynéjával.

Egyéb bizonyíték után kellett nézni. Olyanra volt szükség, amelyet ne lehessen csűrni-csavarni, hanem egyetlen döféssel terítse le a gyűlölt, veszedelmes asszonyt.

Sikerült megszerezni. És - bármennyire meglepően hangzik is - a döfésre emelt kéz Struensee keze volt.

A bukott kegyenc már ötödik hete sínylett a cellájában. Tizenkétfontos bilincset vertek kezére-lábára, s a láncok végét a falba erősítették, úgyhogy alig bírt mozogni. Senki sem látogathatta, olvasnivalót nem kapott, még borotválkozni sem engedték.

A bánásmód szigora csupán február 21-i, negyedik kihallgatása után engedett. A láncokat kiszedték a falból, s megbilincselve bár, de ide-oda botorkálhatott a zárkájában. Könyveket kapott, sőt szabad volt borotválkoznia is. Az igaz, hogy közben két őr fogta a karját, nehogy a borotvával kárt tegyen magában.

Mi történt ezen a sorsdöntő február 21-i napon?

Struensee bevallotta, hogy Karolina királynéval házasságtörő viszonyban élt. Vallomását jegyzőkönyvbe vették, s ő azt sajátkezű aláírásával hitelesítette.

Ma sem látjuk tisztán, miként szánhatta rá magát a boldogtalan ember erre a cselekedetre? A palotadráma krónikásai más-más változatban próbálták okát adni.

Első változat: egy hamisított jegyzőkönyvet mutattak fel neki, ebben a királyné maga is beösmerte a házasságtörést. Nem lett volna értelme, hogy tovább tagadjon.

Másik változat: Rantzau, az egykori barát beszélte volna rá. Azzal a galád tanáccsal, hogy ha a királyné személyét is belekeveri a perbe, az udvar visszaretten az Európára szóló botránytól, s a királyné révén ő is megszabadul.

Harmadik lehetőség: kínzókamrával fenyegették, és ettől való félelmében tántorodott meg.

Tehát nagy volt az öröm Juliannáéknál, hogy a fővádlott íme koronatanúvá lépett elő. Azon melegében négytagú vizsgálóbizottságot menesztettek Kronborgba a királynéhoz. Schack-Rathlau miniszter, a szóvivő, már előre megfonta a hálót, amelybe a fejedelmi vadat keríteni fogja.

Karolina királyné eleinte csecsemőjével együtt egy nedves, hideg helyiségben senyvedt. A várparancsnoknak megesett rajta a szíve, és átengedte a saját szobáját. Talán még ma is ép a szoba ablaka; a boldogtalan asszony jegygyűrűjének gyémántjával ezt az angol mondatot karcolta bele: „O keep me innocent, make others great.” Védd meg ártatlanságomat, tégy másokat naggyá!

De védőkar nem nyúlt feléje…

Egy névtelenül megjelent nyomtatvány apróra elbeszéli, mi ment végbe a vallató-szobában. Szerzője, amint utóbb kitudódott, Károly hessen-kasseli herceg. Nyilvánvaló, hogy adatait jó helyről vehette.

A királyné a szerelmi viszonyt feszegető faggatásokra büszkén és hidegen válaszolt: rágalom, nem igaz belőle semmi.

Schack miniszter ekkor úgy tett, mint aki habozik, hogy előálljon-e egy kellemetlen dologgal, de hát végre is kénytelen vele.

- Sajnos - vonogatta a vállát most már nem hallgathatjuk el: Struensee beismerő vallomást tett.

- Nem igazi Nem igaz! - háborodott fel a királyné. - Ő azt nem tehette!

- Itt a vallomási jegyzőkönyv, itt a sajátkezű aláírása.

- Akkor sem igaz!

No jó. Vessük hát ki a hálót.

- Így hát a Felséged személyét sértő gonosz rágalom, amit vallott. Ez a bűne már egymagában elég, hogy a fejével lakoljon érte.

Karolina összecsuklott. Néhány percig gyötrődött magában, majd halk, fájdalmas hangon megszólalt:

- És ha magam is beismerem, hogy amit a boldogtalan vallott, igaz? Mi történik akkor?

A vad benne akadt a hálóban.

- Bizonyos, hogy az európai botrányt elkerülendő, a király Struensee ellen megszüntetné a pert.

Ezzel letette a királyné elé a teljes beismerésről szóló, előre elkészített jegyzőkönyvet. Csak alá kellett írni.

A szegény asszony egy darabig töprengett, vívódott; végre határozott, és felemelte a tollat, hogy aláírja a nevét.

Carol - eddig a két szótagig érkezett el, amikor véletlenül Schackra pillantott. Egy alattomos, gonosz nézésű, türelmetlenségét leplezni alig tudó emberre esett a tekintete.

Lecsapta a tollat.

- Gyalázat, hitványság! Tőrbe csaltak, semmi sem igaz az egészből.

A krónikás herceg szerint ekkor a királyné szédülten hátrahanyatlott, Schack azonban a toll után kapott, a szinte eszméletét vesztett asszony ujjai közé szorította, s ez félig vezetve, félig gépiesen megtoldotta a kezdő szótagot nevének többi részével: Carolina.

Megtörtént.

A jellemes, lovagias urak fölkerekedtek és derűs, elégedett hangulatban szánkáztak vissza Koppenhágába. Most már megérett az ügy a tárgyalásra.

Az ítélőbíróságot 35 tagból fércelték össze. Volt köztük 5 püspök, 4 miniszter, 4 főbíró, a hadsereg és a haditengerészet 2-2 tisztje, 3 városi tanácsos stb.

Az ítélet persze már eleve készen volt. Beszélhetett a védő, amit akart. Követelhette, hogy szembesítsék az udvarhölgyeket a királynéval - kifogásolhatta a gyanús körülmények közt született beismeréseket - pengethetett érzelmi húrokat: akár csak hólabdákkal akarta volna betörni Kronborg kapuját.

A bíróság 1772. április 6-án kelt ítéletével a házasságtörést megállapította, és a házasságot felbontotta.

Szó volt arról is, hogy a kis leányt törvénytelen származásúnak mondják ki. De mert annak idején az angol udvar mint Keresztély király gyermekéről vett róla tudomást, végül is jobbnak látták, ha bölcsen hallgatnak róla.

Az ítélet csupán a határozatot tartalmazta. Indokolást nem fűztek hozzá. Így hirdették ki Karolina előtt, s így helyezték el az állami levéltárban.

Az eltaszított és letaglózott becsületű királynétól tehát nem kellett többé tartani.

De a gyűlöletnek sokkal nagyobb adagja forrt Juliannában, semhogy a legázolt ellenfél megalázása lehűtötte volna.

A vérét is akarta!

Egyszer csak az a hír szivárgott ki az új sáfárokkal bélelt palotából, hogy ott VIII. Henrik példáját kezdik emlegetni. Idézgetik az angol kékszakáll módszerét, aki hűtlen feleségeitől egyszerűen szabadult meg: vérpadra léptette őket. Rantzau fel is melegítette Boleyn Anna és Howard Katalin példáját a mindenre kapható király előtt…

Volt azonban valaki, aki hamarosan betapasztotta a példálózó szájakat. Sir Robert Murray Keith, az angol nagykövet, tiszteletét tette az udvarnál és szertartásosan bejelentette, hogy amennyiben III. György angol király nővérének akár egy haja szála is meggörbülne, az angol flotta nem szívesen bár, de kénytelen lenne addig ágyúzni Koppenhágát, amíg kő kövön nem marad, amit ő mindenképpen a legőszintébben sajnálna.

Udvarias, világos beszéd volt. Engedni kellett, ha fogcsikorgatva is.

Május 30-án két angol hadihajó vetett horgonyt Kronborg előtt, hogy Karolinát és hűnek maradt kíséretét elszállítsa.

A trónörököst nem engedték hozzá, csak kislányától búcsúzhatott el.

Keserves búcsú, az anya búcsúja…

Celle városában a braunschweig-lüneburgi hercegek várkastélyát jelölték ki számára. A dán udvar kénytelen volt hozományát az angol udvarnak visszafizetni, s az egykori királyné udvartartásához évi 30 000 tallérral hozzájárulni. III. György a járadékot a maga pénztárából évi 3000 angol fonttal szaporította.

A cellei évek csöndben, békésen teltek el. Karolina vagy a könyvtárszobában ült, vagy a zongorája elé telepedett, öt nyelven értett, öt nemzet terméséből válogatta ki az olvasnivalóit. Könyv, zene, séta, társalgás, alamizsnálkodás: ez volt a napirendje.

Persze, a rászakadt szerencsétlenség nyomot hagyott rajta és hajdani szépsége lehervadt az arcáról.

Hajdani szépsége!

Mindössze huszonegy éves volt ekkor…

És még csak három esztendeje volt hátra. Egyik apródja vörhenyt kapott, bele is halt. A betegség ráragadt Karolinára s néhány nap alatt végzett vele.

1775. május 11-én halt meg.

Az angol udvar bejelentette a halálesetet a dán udvarnál, mire ez kénytelen-kelletlen hat heti gyászt rendelt el.

A lüneburgi rendek engedélyt kértek III. György királytól, hogy megboldogult nővérének emlékét egy márványművel örökíthessék meg kedves sétahelyén, a kastély kertjében. „Célunk - írták a kérvényben -, hogy a késő utókornak is legyen alkalma csendes meghatottsággal adózni a legjobb és legkedvesebb asszony szent emlékének.”

Tehát Celle felől egy mártírasszony híre szűrődik felénk. A város nem hitte a vádat. A nép egy méltatlanul üldözött, bűntelen áldozatot látott a kastély kertjében bolyongani. Ő maga, amint említettem, egyre-másra írogatta leveleit: olyanok ezek, mintha soraik csakugyan egy ártatlanul szenvedő asszony könnyeitől áztak volna.

Legutolsó levelét már halálos ágyán, május 10-én írta III. György királyhoz. Ezt a néhány sort ragadom ki belőle:

„Halálom ünnepélyes órájában fordulok Önhöz, Sire. Kijelentem, hogy ártatlan vagyok. E kijelentésemet reszkető, halálverítékben fürdő kézzel írom le. Sire, higgyen haldokló nővérének, aki rettegéssel és irtózattal tekintene a másvilág felé, ha ez a vallomása valótlan volna. Örömmel halok meg, mert a szerencsétlen számára áldást jelent a halál. Utolsó üdvözlettel boldogtalan húga, Karolina Matilda.”

Még valamit!

Mikor Struensee híveit összefogdosták, ezek között volt Falkenskjöld ezredes is. Utóbb kiszabadult, külföldre ment és megírta emlékiratait. A királyné dolgáról is szó van bennük. Megemlíti, hogy az 1780-ik évben megismerkedett a cellei francia-református egyházközség lelkipásztorával, Roques lelkésszel, aki a királynét betegsége idején naponta meglátogatta, s ott volt a végóráján is. Ekkor történt - beszélte a lelkész -, hogy a haldokló asszony mintegy végső erőfeszítéssel hozzáfordult, és ezt pihegte:

„Monsieur Roques! Én nemsokára Isten előtt állok. Kijelentem, hogy ártatlan vagyok a bűnben, amellyel vádoltak, és férjemhez sohasem voltam hűtelen.”

Igyekeztem híven és pártatlanul felsorolni minden adatot és indokot, akár a bűnösség mellett szól, akár ellene bizonyít. De a rejtély megoldatlannak látszik.

*

Arról persze szó sem volt, hogy elfátyolozzák a királyi ágy körüli botrányt, és Struensee ellen megszüntessék a pert. Ment az tovább a maga útján.

Egyébiránt a házasságtörésről beszéltek a legkevesebbet. A közvádló összevadászott tücsköt-bogarat Struensee kormányzásának minden ága-bogáról, ezeket vádirattá kotyvasztotta, s hogy valami ízzel leplezze silányságát, a közéletben teljesen szokatlanul válogatott gorombaságokkal fűszerezte.

Efféle alacsonyrendű durvaságok hemzsegtek benne:

„Struensee Altomban városi orvos volt, tehát - ahogyan mondani szokás - szabadalmat kapott a törvényes gyilkolásra. Ezt a szabadalmat később, mint Dánia minisztere, az államügyekben is gyakorolta. Pedig Dániában erre a célra elég tanult orvos közt lehet válogatni, s nem szorultunk a tudatlan idegen kuruzslóra.”

Az elmés hasonlat után így piszkolódik tovább:

„A trónörökös nevelését is magához ragadta. Már pedig az oktalan állatnak is több pedagógiai képessége van, mint Struensee grófnak, aki nem érdemli meg a tisztességet, hogy az állattal egy sorba helyezzék.

Előbb saját magát kellett volna nevelnie, nem lenne akkora potroha, mint Vitellius császárnak

Nyilvánvaló tehát, hogy Struensee gróf közönséges gazfickó, aminőt csak valaha Németországban a vásárokból kiseprűztek.”

Az írás a bírákhoz szólt, de Juliannáék felé kancsalított.

Egyébiránt a handabandázó ügyészi kéz nagyjában ezeket a vádpontokat hullatta a bírák asztalára:

1. A dán királyság alaptörvénye azt rendeli, hogy minden királyi rendeletet magának a királynak kell sajátkezűleg aláírnia, s az ő pecsétjét kell odaütni. Struensee enélkül adott ki rendeleteket, tehát vétett az alaptörvény ellen, vagyis felségsértést követett el.

2. Struensee a testőrség tagjait más ezredekhez osztotta be, s aki nem engedelmeskedett, elbocsátotta.

3. Struensee a királyhoz címzett leveleket a saját irodájába irányította.

4. Struensee elmozdította Koppenhága városparancsnokát, és ágyúkat állíttatott fel, hogy a népet megfélemlítse.

5. Struensee a gyenge egészségű trónörökösnél olyan nevelési rendszert alkalmazott, amely annak az életét veszélyeztette. Hideg vízben fürdette, diétára fogta, hálószobáját nem fűttette, szigorúan fegyelmezte, sőt azt is elrendelte, hogy játék közben Ő Királyi Felségét pajtásaival egyenrangúnak tekintsék.

(A kis trónörökös csenevész alkatú, rosszindulatú, konok természetű kölyök volt. Folytonosan nyűgösködött - ha magára maradt, félelmében bömbölt - járni nem akart, s azt követelte, hogy hordozzák - ha elesett, nem kelt fel magától. Struensee nevelői módszerét az idő igazolta, mert a testileg megedzett, lelkileg rendbehozott fiú szépen fölcseperedett, s majd, mint VI. Frigyes, jó uralkodó vált belőle. Már csak amiatt is megérdemelte a „jó” minősítést, mert mihelyt átvette a kormányt, Juliannáékat azonnal elcsapta. 71 éves korában halt meg.)

A vád fogyatékosságát az ítélet igyekezett pótolni. A következő szörnyűségeket iktatta Struensee bűnlajstromába:

A király előtt egész környezetét befeketítette. - Kieszközölte a titkos tanács feloszlatását. - Az önkormányzatú hatóságok kezéből minden hatalmat kiragadott. - Hivatalnokokat önkényesen elbocsátott. - Királyi rendeleteket adott ki a király tudta nélkül. - Korlátlan hatalomra tört. - Általában viselkedése erőszakos volt, és a jó erkölcsökbe ütközött. - Stb., stb.

S a felségsértésnek még egy hajmeresztő esete miatt kellett felelnie. Nem egyedül követte el, Brandt gróffal együtt volt benne ludas.

Brandt, mint tudjuk, udvari mulattatója volt a kelekótya királynak. Ez, ha elunta magát, a környezetével kötekedett, és egyik különösen bolond órájában ökölharcra hívta ki Brandtot. Ez persze szabadkozott, tiltakozott, dehogy is fog ő ilyesmire kiállni Dánia királyával. De az akaratos kamasz megkötötte magát. S mert Brandt semmiféle fenyegetésre sem volt hajlandó verekedni vele: nekiugrott, fojtogatta, és ujjait a szájába nyomta, hogy elkapja a nyelvét. A megtámadott ember ekkor - mi tagadás - ijedtében beleharapott a király ujjába.

- Felségsértés! - üvöltötte a vád. - Merénylet a király fölként személye ellen!

S a gyerekes ostobaságra ráhúzták a királyság alaptörvényének azt a szakaszát, amely a király testi bántalmazását halálbüntetéssel torolja meg.

Struenseenek pedig ez esetben az volt a bűne, hogy nem lépett közbe, sőt biztatta is Brandtot: ha a király olyan nagyon akarja, álljon csak ki vele.

Kihirdették az ítéletet.

Így hangzott - nem: huhogott a múlt idők sírjából vámpíréletre felkísértő, kriptaszagú ítéletnek büntetést kiszabó része:

„Struensee gróf tehát elkövetvén a felségsértés bűntettét, Dánia törvényei értelmében becsületét és életét eljátszotta. Miért is arra ítéljük, hogy minden hivatalából kitaszíttassék és méltóságaitól megfosztassék; címerét hóhér törje össze; neki magának előbb jobbkeze, majd feje levágassák. Azután testét fel kell négyelni es kerékre fonni, fejét és kezét pedig szégyenkaróra kell tűzni.”

Juliannáék alávaló bírái ugyanezt az ítéletet olvasták a teljesen ártatlan Brandt fejére is. Struensee barátja volt, együtt kellett veszniük.

1772. április 27-e volt a kivégzés napja.

Julianna özvegy királyné udvara kíséretében felhágott a palota tornyába, és távcsővel figyelte a város szélén, egy nagy téren felállított vérpadot.

Kilenc óra tájban két kocsi állt meg az emelvény előtt. Mindegyiket kétszáz dragonyos vette körül. Egyikben Brandt ült, a másikban Struensee.

Brandtot szólították elsőnek.

Arannyal hímzett kabát volt rajta, a fején aranyzsinóros kalap, lábán magasszárú csizma. Felolvasták neki az ítéletet. Vállat vont és felnézett az égre, mint aki oda sem hallgat. Azután egyik ismerős tiszthez fordult:

Köszönöm, barátom, a kölcsönkapott könyvet. Ott maradt a porkolábnál, az majd visszaadja. Köszöntöm minden ismerősömet. Isten önnel, ne sajnáljon, nekem már elegem volt ebből az életből, s örülök, hogy vége a komédiának.

Vége is lett egykettőre.

Felhangzott Eichstädt ezredes vezényszava - akinek persze ott kellett lennie.

- Tisztelegj!

A kardok kivillantak, a vérpadon álló hivatalos személyek levették fövegüket. Brandt is elhajította a kalapját. Hagyományos, álszent bevezetés volt a bakó műsorához.

Első szám: a címerfosztás. A hóhér a fapajzsra festett címert felmutatta, majd a földhöz vágta, darabokra törte s valamit hadart a nézők felé, hogy ez a törvény nevében történik.

Az elítélt - nehogy hóhér keze érintse - maga látott hozzá a műsor következő számának előkészítéséhez. Leoldotta fehér nyakkendőjét, levetette kabátját, mellényét, és feltűrte jobbkarján az ingét. Két tőke várt rá. Elébük térdelt; egyikre a fejét hajtotta le, a másikra jobbkezét fektette, két bárd csapott le… és Brandt gróf fejét felmutatták a nézőközönségnek.

Utána undorító hentesmunka következett. A fejetlen testet a hóhérlegények kizsigerelték, feldarabolták, s a széjjeltaglózott részeket ledobálták az alant várakozó szekérre. Fűtött szobában is végigfutott rajtam a hideg, amikor az Ő Felsége VII. Keresztély király aláírásával szentesített förtelem részletes leírását el kellett olvasnom.

Julianna távcsöve közvetlenül a szeme elé idézte az egész rémjelenetet. S mikor látta, hogy a hóhérlegények friss fűrészport hintenek a vértől iszamos deszkára, hangosan felörvendezett:

- Most jön a kövér!

Jött

Violaszínű bársonykabát volt rajta, gyöngyházgombokkal. A vérpad ceremóniája megismétlődött Címertörés… tisztelgés… hóhérbárd villanása… és a rút hentesmunka…

A halálos próbát Struensee férfiasán állta. A maga sorsába beletörődött, csak az keserítette, hogy Brandtnak is ő okozta a vesztét. Kocsiját úgy állították a vérpad elé, hogy látnia kellessék a jóbarát kivégzésének minden részletét. De elfordította a fejét, a szemét is behunyta. A saját életét kioltó csapást nyugodtan, félelem nélkül fogadta. Az egykori hatalmas úr utolsó perceit leső ellenfelekben bennrekedt a gúny és káröröm.

A kivégzettek feldarabolt tagjait a hóhérlegények kiszekerezték a rendes vesztőhelyre, ott négy-négy kerékre fonták, fejüket karóra tűzték, kezüket a karóra szegezték, az aprólékjukat elásták.

N. W. Wraxall angol politikus és történetíró, aki könyvet írt Karolina királyné életéről és koráról, 1774 májusában, vagyis két évvel a kivégzés után még látta a koponyákat és csontokat a vesztőhelyen fehérleni! „Undorral és részvéttel néztem” - írta.

A vértócsás nap estéjén a királyi palotában ünnepi vacsorát tálaltak. Gyöngyözött a pezsgő és a jókedv. Utána Keresztély király, Julianna királyné és az egész udvar átvonult az olasz operába.

Másnap már a kivégzés részleteit ismertető röplapok keringtek a városban. Struensee arcképe alá ezt a latin verset biggyesztette a névtelen alkalmi költő:

Sic regis mala melta struens se perdidit ipse.

(Így pusztult maga el, aki rosszat akart a királynak.)

A Struensee nevére célzó „struens se” szójátéknak bizonyára sikere volt.

*

A dán királydráma befejeződött.

A többi szereplőkről még csak ennyit:

Dánia kormányzását Julianna özvegy királyné és köre ragadta magához. Tanácsadójuknak Ode Guldberget szegődtették. Ez azután nem állapodott meg a tanácsadásnál, hanem szépszerével kivette Juliannáék kezéből a kormánykereket és teljes hatalommal maga igazgatta. Még pedig visszafelé. Struensee haladó szellemben fogant intézkedéseit megsemmisítette, s még a réginél is merevebb konzervatív rendszerrel rakosgatta vissza a nép vállára a Struensee alatt leszedett terheket.

Tizenkét évig garázdálkodtak Dánia új sáfárai. 1784-ben Frigyes trónörökös nagykorú lett, átvette a kormányt, s mint már említettem, apjának hülyeségére rácáfoló bölcsességgel, Juliannáék bandáját szégyenletesen elcsapta.

*

És hát Keresztély király mit szólt ahhoz, hogy feleségét elválasztották, kegyenceit vérpadra küldték?

Csak azt a mondását jegyezték fel, amellyel Karolina halálának hírekor búcsúztatta el hajdani élettársát:

- Kár a szép fiatal asszonyért! Remek lábikrái voltak…

A palotaforradalom után a koronás elmebeteg tartására még 36 évig kellett Dániának pénzt pocsékolnia. 1808-ban zárhatták csak le a temetési gyászpompa költségeivel a kiadások meddő tehertételét.

Történelmi mendemondák

Középkori krónikák

A római birodalom felbomlása után a történetírás a kolostorok falai közé szorult. Csakis ők értettek a betűvetés tudományához; laikus többnyire írni sem tudott, nemhogy egész könyvnyi papirost végig felszántani.

A barátnak volt elég ideje a vallási kötelességek közeiben, hogy olvassa a régi írók írásait, s azokat maga is szaporítsa.

A szaporításban azután nem volt mindig köszönet. Az általános tudatlanság közepette az írástudást a saját rendje szolgálatába állította, s a történelmi valóságot úgy teletűzdelte a keresztény misztika virágaival, hogy olykor a szürke igazság alig látszik ki alóluk.

Buckle az angol civilizációról írt könyvében (I. kötet, 6. fejezet) azt mondja, hogy ez a módszer táplálta az emberek hiszékenységét, hozzászoktatta őket a hazugsághoz és a történetírást századok tartamára lezüllesztette; az általános hiszékenység pedig elősegítette, hogy az egyházi rend befolyását hosszú időkre biztosítsa.

Ugyanő mutat rá ennek a krónikaírásnak a keresztény misztika mellett megbúvó sajátosságára. A könyvek világában élő szerzetes alaposan ismerte a klasszikus irodalmat, sajnálta volna ezt a tudományát véka alá rejteni, és beleszőtte a krónikáiba. Buckle rászánta a fáradságot, s mint írja: a legkiválóbb és legnevesebb krónikaírók műveit böngészte át, hogy példákat szedjen össze a legkirívóbb furcsaságokról. Ilyen volt az az igyekezetük, hogy klasszikus eredetről szóló mendemondákkal szolgálják az országok és városok hiúságát

A franciák származására könnyű volt ráakadni. Magának a nemzetalapítónak a neve igazított útba. Francus volt ez, a trójai Hektor fia, Priamos király unokája. Trója eleste után társainak egy csoportjával megmenekült - s amiről mi magyarok nem is tudunk itt - Magyarországon királyságot alapított. Országának határait egészen a Rajnáig terjesztette ki, utódai pedig a IV. század elején meghódították Franciaország keleti részét, s közülük került ki Pharamond, az első francia király.

A nevezetes honalapítás története Ronsard képzeletét is megtermékenyítette. La Franciade címmel belefogott egy hőskölteménybe, ez az Aeneis párdarabja akart lenni, de csak a negyedik énekig jutott el, azontúl az ihlete cserbenhagyta, a mű csonka maradt

A franciák az irodalmukat ért veszteségért kárpótlást találhattak abban, hogy egy másik trójait is a magukénak vallhattak. Párizs városáról van szó. A névelemzés alapján könnyű kitalálni, hogy a várost szintén egy trójai királyfi, Paris alapította, miután szintén sikerült megmenekülnie a trójai veszedelemből. Más honfitársai is eljutottak francia földre, így kétségtelen, hogy Troyes-t is ők építették - Tours pedig (latinul Turones) nyilvánvalóan onnan kapta a nevét, hogy egyik trójai menekültet, Turonust, ott temették el.

Nem lehetett panaszuk a briteknek sem, jutott nekik is egy trójai hős: Aeneas fia, Brutus.

A skótoknak be kellett érniök egy asszonyi ősanyával. Ők egyiptomi származásúak, egyik fáraónak Scota nevű lánya vetődött el a messzi északra, s ott országot alapított.

Egyiptomban kell keresni a szaracénok őshazáját is. Sarasins: Sarah, vagyis Ábrahám felesége. Az őskutatók nem átallottak belegázolni a tisztes bibliai hölgy becsületébe, s a női erény kénytelen volt meghátrálni a névelemzés kényszere előtt. Az Ábrahámmal kötött házasságból nem lehetett őket leszármaztatni, tehát nem volt más lehetőség: Sárának Egyiptomban lehetett valami titkos szerelmi kalandja.

A tatárok egyenesen a pokolból kerültek elő. Tartari: Tartarus, vagyis a pogány hitrege alvilága - amelyet különben némely teológus azonosított magával a pokollal.

Legelőkelőbb származással a krónikaírók egy lovagrendet tüntettek ki. Rávetették magukat a Szent Mihály-lovagrend történetére, s nyomról nyomra haladva megérkeztek a paradicsomba. Ott alapította a lovagrendet maga Mihály arkangyal, aki eszerint az első lovag volt a világon, vagyis igazi úriember.

A KÖZÉPKOR HÉRODOTOSA

Buckle általános szemléjét kiegészítem néhány egyéni példával. Félreértés ne essék: egyáltalán nem akarom a középkori krónikák, évkönyvek, várostörténetek, életrajzok százaira rámondani, hogy mind csupa haszontalanság. Igenis megvan a maguk fontossága: nélkülük nem lehetne megérteni a középkor eszméit - az meg a történettudomány dolga, hogy a temérdek pelyvából kirostálja a tiszta búzát.

Tours-i Gergely, latin írói nevén Georgius Turonensis, Tours püspöke a VI. század utolsó negyedében írta meg Historia Francorum című nagy krónikáját. A középkor Hérodotosának nevezték el, mert műve éppen olyan fontos Gallia történetére nézve, mint Hérodotosé Hellaséra.

Gallia történetét a 412. évvel kezdi el. Akkor Briccius volt Tours püspöke. Ez a szentéletű férfi 33 évi szent élet után nagy bajba keveredett. Mosónőjének gyermeke született, s ráfogták, hogy ő a gyerek apja.

Megtudta ezt maga az érdekelt csecsemő is, és tanúnak jelentkezett a püspök javára. Mindössze egyhónapos volt még, de megszólalt, és cáfolta a vádat. Az egyházközség azonban nem fogadta el a vallomását, mert alighogy a világra jött, kellő tapasztalat híján tévedhetett az apa személyében.

Ekkor a püspök szőrcsuhát öltött, szent Márton sírja elé járult, izzó parazsat tett a köntösére és lám: az meg sem perzselődött. „Bizonyság ez - kiáltott fel -, hogy valamint a parázs nem pörkölte meg a ruhát, az ő testét sem szennyezte be asszony ölelése.”

De a híveket a parázs sem győzte meg. A püspökön rajta száradt a mosónői ölelés szégyene, és letették a hivatalából.

A papi életnek a keserves megtartóztatáson felül volt még egy kötelező erénye: az alázatosság. Gergely püspök erre nézve is szállít egy csodatétellel fűszerezett tanulságot.

Egy bordeaux-i kolostorban történt. A barátok megmostak néhány mérő búzát és egy ponyvára kiterítették száradni a napra. Egy próbaidős jelöltet bíztak meg az őrizettel. Egyszerre csak beborult az ég, esővel terhes felhőket kergetett a vihar, már hullottak a zápor első cseppjei, már késő lett volna a segítség, néhány pillanat és a búza pocsékká ázik. A megrémült ifjú térdre borult és bámulatosan agyafúrt jámborsággal arra kérte az istent, hogy ha már megnyitja is az egek csatornáit, legalább a ponyvára ne küldjön esőt, maradjon a búza szárazon.

Az egek ura meghallgatta a jámbor ifjú könyörgését, és a zivatar csattogására előrohanó barátok ámultan látták, hogy bár ömlik a zápor, mintha dézsából öntenék, de a ponyvára nem esik egy csepp eső sem.

Idáig ez csupán amolyan rendes csodatétel volt, aminők a középkor krónikáiból csak úgy záporoznak felénk. De furcsa következmények szegődtek a nyomába. A jámbor ifjú lelkét bizonyára büszkeség töltötte el, hogy ím az Úr az ő könyörgésére csodát tett, - tehát az apát, hogy a hívságról leszoktassa és az alázatosság erényében megerősítse: megkorbácsoltatta, hét napra lecsukatta, kenyéren és vízen keményen koplaltatta. A különös pedagógia használt is; az ifjú utóbb mint szerzetes, mintaképévé vált az alázatosságnak. Az önmegtartóztatást is annyira vitte, hogy a negyvennapos böjtben még kenyeret sem evett, csak minden harmadnap költött el néhány kanálnyi darapépet.

Ilyen csodakását tálalt fel az utókornak a középkor Hérodotosa.

ASSZONYOK A KRÓNIKÁKBAN

Nem tartozik ide a sok haszontalan irkafirka, amely tisztátalannak gyalázta az asszonyi ölelést és dicskoszorút kanyarított az örök szüzességben vergődő gyámoltalan férfiak feje köré. Csupán a krónikaírók dicshimnuszai közül keresek ki egy hazai példát.

Majdnem ezer éven át szólt a kegyes fuvolázás Imre herceg önkéntes szüzességéről, mint valami istennek tetsző és követésre méltó erénygyakorlatról.

Bonfinius, Mátyás király udvari történetírója, a magyarok dolgairól szerzett krónikájában emléket állít ennek a meddő erénynek is.

A latin szöveget zamatos magyar nyelvre ültette át Taxonyi János jezsuita atya Az emberek erkölcsinek és az isten igazságának tükörei című könyvében. Már csak azért is folyamodom hozzá, mert könyve 1740-ben jelent meg - megdöbbentő példa, hogy még ebben a korban is élesztgették a sem nem világító, sem nem melegítő, hiábavaló szent tüzet.

Tehát Szent László király idejében élt Magyarországon bizonyos Konrád nevű német lovag. Ez rettentő súlyos bűnökkel terhelte meg a lelkét, végül azonban rájött a bűnbánat, és Rómába zarándokolt a pápához, bűnbocsánatért.

Akkoriban a pápák különösen súlyos bűnökért különösen súlyos vezekléseket szoktak kiszabni. Tudjuk ezt Tannhäuser esetéből, aki csak akkor nyerte el a teljes bocsánatot, amikor botjának száraz fája az opera utolsó felvonásában kizöldült. Konrád lovagra ezt a vezeklést mérte a pápa:

„Először, hogy a belső ruhája helyett vaspáncélba öltözzék; másodszor, hogy láncokkal szorosan megkötöztessék; harmadszor, hogy minden gonosz cselekedeteit egy papirosra leírja; negyedszer, bépecsételvén bűneinek lajstromát maga gyűrűjével a pápa, azt parancsolá neki, hogy mindaddig járja a szent helyeket és látogassa a szentek koporsóit, míglen oly helyre nem akad, ahol a páncél magától meg nem hasadozik, a láncok önkényt el nem szakadoznak, írott bűnei pedig a papirosról le nem töröltetnek.

Nemcsak nem vonogatá magát, hanem inkább nagy örömmel felvállaló szegény bűnös Konrád ezen penitenciát. Elindula azért és Európában csaknem minden országokat és tartományokat bejára, de Európában sehol el nem érhetvén, amit kívánt, általkele a tengeren a szentföldre, s kiváltképpen Jeruzsálembe a Krisztus koporsójánál ugyan erőlteté az istent buzgó imádságával, hogy egyszer immár meghallgatná és mind bűneiből, mind köteleiből felszabadítaná, de annyi reménykedéseivel sem teheté annak szerét.

…Hallotta azonban, minő csodatételek történnek Magyarországon, Székesfehérvárott, István király koporsójánál, tehát végső reménységgel felkereste a sírt.

Ugyan esőztenek a szemei, annyi könnyet hullatott reggeli egy órától esti kilenc óráig való imádságában, amelyben elfáradván és elbágyadván, végre elszenderedék. Álmában megjelenek neki Szent István király és így szólítá meg:

»Szerelmes Atyámfia! Hogy ily szörnyű és szertelen bűneidnek bocsánatját az istentől néked megnyerhessem, én azzal nem biztathatlak. Hanem azt tanácsolom néked: kelj fel innét, és menj ide a szomszédságomba az én fiamnak, Imrének koporsójához. Minthogy ő szüzességét teljes életében szeplő és makula nélkül megtartotta, oly nagy kegyében és gráciájában vagyon az istennek, hogy amit kívánsz, ő általa könnyen megnyerheted.«

Felserkenvén álmából szegény Konrád, és fogadván intését a Szent Istvánnak, Szent Imre koporsójához vivé magát; ahol alig kezdé segítségül híjni a szent ifjat, azonnal a páncél és a láncok diribről darabra összetörettetének és nagy zörgéssel róla a földre esének: a levélnek pecsétje önkényt megnyílék, és bűnei a papirosról letöröltetének, úgyannyira, hogy oly tisztának láttaték, mintha azon soha egy bötűt sem írtanak volna.”

Nem lehet tudni, Bonfinius maga találta-e ki a hitelesség viaszával megpecsételt történetet, avagy a királyi udvar tányérnyalóinak szájáról ellesett mendemondát ékelt be a krónikájába. A nagy tömjénfüstben nem látta meg, hogy ami szeplőt és makulát leszed Imre hercegről, átragasztja az édesapjára és édesanyjára, miután azokat nyilvánvalóan nem lehet az önmegtartóztatás erényével meggyanúsítani.

Nem árt azt is megtudnunk, hogyan szánta rá magát Imre királyfi az örökös önmegtartóztatásra:

„Nagy buzgósága lévén Imre hercegnek magát abba az isteni szolgálatba foglalni, amely legkedvesebb volna ő Szent Felségének, és nem tudván, mi volna az, Veszprémben a Szent György templomába méne, ahol a Boldogságos Szűz Máriát segítségül híván, oltára előtt forró imádsággal azon kérte az Istent, hogy jelentené meg neki, mi volna az, amiben legjobban kedve telne ő Felségének? És ímé ilyen szó esik füleibe:

Én Imrém! A szüzességnél semmi sincsen kellemetesebb az Istennél.

Ezt hallván, azonnal erős fogadással kötelezte magát, hogy a szüzességet teljes életében épen és minden legkisebb sérelem nélkül megtartandgya. Azonban az atya, hogy az országnak egymás után következő királyi lennének, egy igen szép és ékes szűz leányzót, aki királyi nemből származott vala, eljegyezte neki. Igen nehezen esett ez a dolog Imrének; mindazonáltal fogadá szavát az attyának; de alattomban mátkájával olyan kötést és egyezést tett, hogy mind a ketten szüzességüket a házasságban is megtartandgyák.”

Taxonyi hozzáteszi Bonfinius történetéhez:

„Bizonyára nékem ez a Szent Imrének házasságban megtartott szüzessége csudálatosabbnak látszik a Szent Józsefénél, aki is házasságában szűzen élt a Boldogasszonnyal. Mert noha a Boldogságos Szűz testi szépségben is felülhaladta a többi asszonyokat, mindazonáltal az ő szépsége Szent Ambrus bizonysága szerint nemcsak fel nem gerjesztett senkit is a bujaságra, hanem ellenben a fajtalanokat is a tisztaság követésére indította. De Istennek ez az ajándéka nem volt Imre herceg feleségében, mert ő szinte úgy, mint a többi asszony-állatok, az ő szép termetével és mindennapi előttevaló forgásával Imrét az testi kívánságra felgyullaszthatta volna, és nagy csuda, hogy fel nem gyullasztotta.”

Eddig a történet és Taxonyi János elmélkedése a hideg szépségről és a gyújtó hatású bájakról.

ROSAMUNDA

Bonfinius írt egy olyan asszonyról is, akinek öleléséből valóban nagy gyalázat fakadt. Innen vette Valkai András is regényes történetének anyagát. (1579.) A könyv már címében elmondja a tartalmat:

„História, ének szerént szerezve az longobardusok királyáról Alboinusról, ki mikor győzelmes lőtt vala az Kunimundus király ellen; fejét vőn és pohárt csináltata vala a fejéből és az ő leányát, ki akkor fogva esett vala, vőn házasul. Kit mikor rákényszerített vala, hogy az ő atyja fejéből igyék, szörnyű álnoksággal megöleté az ő urát.”

Tökéletes rémdráma. Bonfiniustól azonban el kell vitatnom az elsőséget. Az ősforrás Paulus Diaconus benedekrendi szerzetes könyve a longobardok történetéről. (De gestis longobardorum.) A VII. század végén írta, igen nagy sikere volt: száz kéziratos példánya maradt ránk, van egy az Országos Széchenyi-könyvtárban is.

Hogy hosszabb lére eresszem Valkai sűrített címét: Alboin longobard király háborúba keveredett a gepidákkal, legyőzte őket, s a döntő csatában Kunimund gepida királyt sajátkezűleg levágta. Szabályszerű cselekedet volt; a verses és prózai hőskölteményekben minden vezér sajátkezűleg volt köteles az ellenséges vezért lekaszabolni. De az már a lovagi szabályok felrúgásával történt, hogy Alboin a megölt ellenség koponyájából serleget csináltatott, s a lakomáikon abból ivott nagyokat. A feudális erkölcsöknek még csattanóbb bizonyítványát adta azzal, hogy Rosamundát, a megölt ellenség lányát, ha kedve ellenére is, feleségül vette.

Feudális erkölcsök! Egyszer Veronában lakománál ültek, Alboin király az emlékezetes serlegből kortyolta a bort, meglehetős bőven. Italos kedvében bort hozatott a királynénak is és ráparancsolt, koccintson az apja koponyájával. Az embertelen, durva tréfa felforralta Rosamunda vérét, és most már minden gondolata csak a bosszú volt.

Alboinnak meg kell halnia! De ő, gyönge asszony, képtelen a gyilkosságra. Ehhez férfi kell. Volt Alboinnak egy fegyverhordozója, Helmechis nevezetű; ezt környékezte meg, nem tudni, milyen ígéretekkel. A hű fegyvernöknek nem is lettek volna erkölcsi kifogásai, de ő sem érzett elég erőt, hogy egymagában támadjon a csataterek edzett bajvívójára. Próbálkozzék meg a királyné a nagyerejű Peredeóval, ez talán kötélnek áll. Rosamunda hozzá fordult, de ennek meg erkölcsi észrevételei voltak a királygyilkosságot illetően.

Jöjjön hát az asszonyi fortély.

Tudta, hogy Peredeónak szerelmi viszonya van egyik udvarhölgyével és éjszakánként eljárogat hozzá. Tehát a lányt valami ürüggyel eltávolította a szobájából, és maga feküdt az ágyába. Peredeo meg is érkezett, és eléggé érthetetlenül, a két nőt nem tudta egymástól megkülönböztetni. Csak akkor eszmélt a valóságra, amikor Rosamunda leleplezte magát és elébe tárta, micsoda kelepcébe került. Nincs tovább: vagy a király végezteti ki, mint házasságtörőt -, vagy neki kell megölnie a királyt.

Peredeo az utóbbi mellett döntött. Egy délután, mikor Alboin aludni tért, kardját Rosamunda odakötözte az ágy fejéhez, és jelt adott a bérenceinek. Azok betörtek a szobába, a király felriadt, kardjához kapott, de nem bírta kirántani, s a gyilkosok leszúrták.

Rosamunda bosszúja betelt.

Az olasz novellisták pedig kegyelettel adózhattak Paulus atya emlékének, amiért a nőcsere ötletével hálás anyagot szállított csiklandós történeteikhez.

LÁTOGATÁS A TISZTÍTÓTŰZBEN

Anglia őstörténetének is volt egy Hérodotosa, szintén benedekrendi szerzetes, az angol Beda, akinek nevéhez utóbb a „tiszteletre méltó” (Venerabilis) jelzőt illesztették. (673-735.) Rengeteg tudományával meg is érdemelte. Filozófia, matematika, fizika, csillagászat, földrajz, történelem, nyelvészet, retorika, poétika és természetesen teológia, mind elfért a fejében. Korának legtanultabb embereként emlegették; írt vagy negyven könyvet, az akkori tudomány valóságos enciklopédiáját.

Fő műve, amely nevét hazájában halhatatlanná tette, Anglia őstörténete volt. Ennek ötödik könyvében egy olyan csodáról ír, amely szerinte méltó párja volt a bibliai idők csodáinak.

Egy Drithelmus nevű northumberlandi ember meghalt, ki is terítették. Éjjel azonban koporsójában hirtelen felült, mire valamennyi virrasztója rémülten szanaszét szaladt, csak a felesége maradt mellette. „Ne ijedj meg - szólt hozzá -, én nem voltam tetszhalott, én valóban meghaltam, de megengedték, hogy visszatérhessek s még egy darabig élhessek - másképpen persze, mint eddig.”

Ezután szétosztotta vagyonát családja és a szegények közt, elment remetének, böjtölt, imádkozott, a testét sanyargatta. Megtette azt is, hogy télvíz idején nyakig ült a jeges folyóba, és ott zsoltárokat énekelt. Amikor megkérdezték, miért cselekszik ilyen bolondot, azt felelte: „Sokkal nagyobb hideg volt ott, ahol jártam.”

A rejtélyes mondat magyarázatául elmondta, hogy ő a purgatóriumban járt, egy fényes arcú jelenség vezette oda. Hogy ott mit látott?

„Végtelen hosszú völgybe érkeztünk, olyan mély volt, aminő széles. Baloldalán - irtózat volt látni! - mindent elemésztő tüzes lángok csapkodtak fel - jobboldalát viszont hó lepte el, jégeső verte és metsző hideg szél viharzott rajta keresztül. A völgy mindkét oldala tömve volt lelkekkel; ezek, mintha forgószél ragadta volna őket ide-oda, egyik oldalról a másikra vetették át magukat, mert a lángok heve elől enyhülést kerestek a jégvilágban, itt azonban úgy elgyötörte őket a hideg, hogy visszamenekültek a tűzbe, és így tovább, mindig hiába.”

Drithelmus a szörnyűségek láttára kísérőjéhez fordult, hogy ugyebár, ez a pokol? „Nem - felelte az -, nem a pokol: a tisztító tűz. Itt azok vezekelnek, akik halogatták a gyónást, folytatták bűnös életüket és csak haláluk óráján tértek meg. Ezek az utolsó ítélet napjáig szenvednek itt, akkor viszont feljutnak a mennyországba. Addig is itteni szenvedéseiket a földön élők megrövidíthetik imákkal, alamizsnákkal, főképpen pedig szentmise áldozatokkal.”

Ha Beda hitt az alvilágot megjárt, VIII. századbeli Münchhausen meséjének, tiszteletre méltó hiszékenységről tett tanúságot, - ha nem; az a kevésbé tiszteletre méltó cél lóg ki belőle, hogy a hívek kellő ráijesztés után kegyes adakozásokra és miséknek mennél sűrűbb rendelésére buzduljanak.

A KÁRHOZOTTAK FELVONULÁSA

Orderic Vital angol származású francia szerzetes Normandia történetének volt a Hérodotosa. (1075-1142.) Ő sem megy a szomszédba az ismeretes célt szolgáló történetekért. Meghinti velük a könyveit bőven; köztük híres lett a Gauchelin pap látomása.

Gauchelin nem szállt le az alvilágba. Itt helyben vonult el előtte az elkárhozottak menete.

Az eset 1097. január 1-én történt, tehát a pap Vital kortársa volt. Éj idején beteghez hívták a szomszéd faluba. Jó messze járt már, amikor egy elhagyatott helyen olyasféle dübörgés ütötte meg a fülét, mintha valami nagy sereg vonulna fel. El akart bújni, de hirtelen egy óriási, buzogányos ember termett mellette, és ráparancsolt, hogy moccanni se merjen. Állva maradt tehát és végignézte a kísérteties sereg elvonulását. Elöl gyalogos emberek vánszorogtak, vállukat súlyos poggyász nyomta - keservesen nyögtek és sóhajtoztak. Utánuk ötven koporsót hoztak, mindegyiken egy kis démon kuporgott, csak aprócska, de a feje hordónyi. Lovas asszonyok végeláthatatlan sora következett, női nyeregben ültek, vörösen izzó szögekkel voltak odaszögelve. Időről időre hatalmas forgószél kerekedett, kiemelte őket a nyeregből könyöknyi magasra, majd hirtelen elállt, s a nők visszazuhantak a tüzes szögekbe. Ilyenkor szörnyű jajveszékelések közepette nyilvánosan bevallották elkövetett bűneiket. Gauchelin pap kegyes ijedezéssel ismert fel köztük nemrég elhalt nemes asszonyságokat. Sőt azt is látta, hogy a menetben hány üres nyergű paripát vezetnek, s ezekben ráismert olyan hölgyek hátaslovaira, akik még javában éltek. Sok egyéb bűnös csoport következett még: a menet végén néhány gazdátlan ló poroszkált. Gauchelin papnak eszébe jutott, hogy ezeket a csodás dolgokat odahaza talán el sem hinnék neki bizonyíték nélkül.

Bátor és nagyerejű ember volt, azt gondolta, kifog egy lovat és hazaviszi élő bizonyságul. Zablán ragadott egyet, s lábát a kengyelbe dugta, hogy majd felszökik rá, de ó csoda: a kengyelvas összeégette a lábát, a zabla jéghidegre dermesztette a kezét. Tetejébe három lovas rontott rá, magukkal akarták hurcolni, amiért a lovukhoz nyúlt - szerencsére egy negyedik pártját fogta és megmentette. Nem történt egyéb baja, mint hogy az egyik lovas a torkát kegyetlenül megmarkolászta.

„Mindezt az ő tulajdon szájából hallottam - teszi hozzá Orderic barát -, s magam is láttam torkán a sebhelyeket, a szörnyű lovas markának nyomait.”

Mire nem képes egy jámbor krónikás, hogy az olvasónak lelki épülést szerezzen és megerősítse a másvilági javítóintézet hitében.

ALVILÁGI HELYSZÍNRAJZOK

A középkor irodalmából általában sűrűn csap felénk az alvilági fantáziák pokolszaga. Szinte önálló műfajt jelentettek a tisztítótűzről és a pokolról szóló útleírások, tele ezeknek a kevéssé rokonszenves helyeknek a rémségeivel - üdvös intelmül a hitetlenkedők számára. Talán nem is külön-külön egy-egy ember képzeletének a szülöttei voltak, hanem elszórt hagyományokat, szószéki ijesztgetéseket sepert egy kalap alá valamelyik kolostor tollforgató barátja.

A XIII. század táján keletkezett a Tondalus nevével jegyzett útirajz.

Ez a Tondalus katona volt, egy csatában sebet kapott, három napig tetszhalottként hevert odahaza, ezalatt megjárta a poklokat, majd magához tért és elrémledezte a tapasztalatait.

A kínzási módszereket elhagyhatom, kevés újat tud róluk mondani. Új ellenben, hogy alkalma volt meglátni magát Lucifert is.

Emberi formája volt, de borzalmasan csúf: száz karhossznyi magas; fekete, mint a holló; temérdek karja s összesen ezer keze volt, mindenik kezén húsz vaskaromban végződő ujja. Egy-egy ujja száz arasz hosszú és tíz arasz vastag volt - a vaskarmok olyanok voltak, mint megannyi lándzsa. Irtóztató nagy szája tátongott, farkából hegyes szögek meredeztek ki. A rémületes szörnyeteg óriási tüzes serpenyőn ült; a serpenyő alatt hatalmas parázstömegek izzottak, ezeket a démonok beláthatatlan serege élesztette a leheletével. Körülötte a kárhozott lelkek akkora tömege hullámzott, mintha a világ teremtése óta minden elhalt ember lelke ide került volna. Maga Lucifer izzó láncokra volt verve. Dühében és fájdalmában ezer kezével a lelkek közé markolt, s akiket elkapott, vaskarmaival összemarcangolta, majd olyan rettentő dühöset fújt, hogy szétröpítette vele a lelkeket a pokol minden tájékára. Azután újra lélegzetet vett, s azzal együtt valamennyi szétfújt lelket megint visszaszívta a saját tüzes, kénköves torkába. Aki kisiklott keze közül, szöges farkával csapkodta és tépte.

Tehát Lucifer maga is örök gyötrelemre van ítélve, és kínjai közölt, dühében ő maga hajtja végre a kárhozottak büntetését.

Általában a középkori pokol felszerelését egy korabeli írástudó és versfaragó ebbe a két sorba foglalta össze:

Nix, nox, vox, lachrymae, sulphur, laquei, sitis, aestus,

Malleus et stridor, spes perdita, vincula, vermes.

(Hó, éj, hang, könnyek, kén, tőrök, szomjúság, hévség,

Pöröly és csattogás, elveszett remény, bilincsek, férgek.)

DANTE ÉS AZ ALVILÁGI VÍZIÓK

A múlt század elején nagy vita kerekedett akörül, vajon Dante ismerte-e azt a kéziratot, amely Albericus barát víziójáról szól és a Monte Cassinó-i kolostorból került elő? Sőt egyáltalán: ismerte-e a többi, sok változatban keringő alvilági útleírást? Ha igen, babérkoszorúját meg kell ritkítani, mert hiszen akkor a Pokol nem eredeti alkotás, tüzét mások parazsával lobbantotta lángra.

Mielőtt a vádra felelnék, álljon itt néhány kép - mit is látott ez az Albericus barát odalenn.

Tulajdonképpen nem is a poklot járta be, csak a purgatóriumot. Igen előkelő vezetője volt: maga Szent Péter.

Mindjárt az elején különös látvány tárult eléje: egy év körüli gyermekeket forró gőzökben főztek és izzó szénnel etettek. Albericus - igen helyesen - ezen meglepődött, de Szent Péter felvilágosította, hogy még az egynapos csecsemő is vétkezhetik, mert megszomoríthatja az anyját, sőt kapálózás közben a kis kezével pofon is ütheti. De az olvasó ne vegye nagyon szívére a dolgot: egy éven aluli gyermeket mindössze hét napig párolnak, azontúl kétévesig mindössze tizennégy napig és így tovább. Azután feljutnak a mennyországba.

Ez úgy-ahogy megnyugtató, s követhetjük Albericust további útjain. Egy völgybe érkezett, itt a házasságtörő férfiak nyerték el méltó büntetésüket. Hogy bűnös tüzeik lehűljenek, egész testük jégbe volt ágyazva, s ez úgy emésztette a testüket, akárcsak a tűz. Megkapták a magukét a hitvesi hűség ellen vétett asszonyok is: hajuknál fogva felakasztva lógtak nagy pokolbeli fák ágain, s talpuk alatt örökös tűz lobogott. Következő kép: egy 360 könyöknyi hosszú létra, mindegyik foka tüzes vasból, ezen kellett a bűnösöknek felhágniuk - nem tudni, hová.

A völgyek után egy óriási pusztaság tárult ki, legalább három napi járás lehetett a szélessége. Véges-végig be volt hintve kegyetlenül éles tövisekkel, vérző talpú bűnösök meneteltek rajta, nem állhattak meg egy pillanatra sem, mert sárkányokon lovagló szörnyűséges démonok hajszolták őket, viperákból font korbáccsal.

Szól Albericus az alvilág bejáratáról is. Ez egy mély barlangtorok, borzalmas szag árad belőle, egy láncra kötött rettentő nagy kígyó őrzi. Előtte sorakoznak fel az érkező bűnösök. A kígyó, mint a legyeket kapdossa be őket, azután mint égő szikrákat köpi be a barlangtorokba.

Albericus vándorújának van egy második része is. Szent Péter, mint a mennyország kulcsainak őrizője, megmutatta neki a mennyországot is. Ugyan nem a kapun eresztette be, csupán azt engedte meg, hogy a falon át vethessen egy pillantást az üdvözöltek paradicsomába. Az olvasó alig várja, hogy megtudjon valamit az ottani életről, azonban Albericus fantáziája beadta a kulcsot. Szorultságából nem tudta okosabban kivágni magát: megtiltották neki, hogy elmondja, amit látott.

Ami ezek után a Dante fejére olvasott vádat illeti: az bizony lehetséges, hogy ismerte a kolostori pokolfantáziákat, s kezébe kerülhetett Albericus víziója is. Hatásuk a költőre? Mint a szobrászra az agyagé, amikor remeket gyúr a keze.

Háborús mendemondák

Buffon, a XVIII. század nagy természettudósa összehasonlította az emberek világát az állatokéval. Az eredmény ránk nézve kedvezőtlenül ütött ki.

„Az ember boldogan élhetné életét az általános békében, mégis valami esztelen őrjöngés arra készteti, hogy fegyvert fogjon a boldogtalansága érdekében és harcoljon a saját bukásáért. Minden erejét önmaga ellen fordítja -, az a célja, hogy a hozzá hasonlókat elpusztítsa, ezzel pedig tönkre teszi sajátmagát is. Ha azután a hadi dicsőség gőze elpárolgott, szomorúan jártathatja szemét az általános pusztulás képén: saját boldogságának ásta meg a sírját.”

Sok igazság van benne, de persze nem fenékig az.

E helyütt csupán a fegyvercsörgés zajában született néhány mendemondának adok helyet. Ilyenek azok, amelyek arról szólnak, hogy kis okok is nagy háborúkat robbanthatnak ki. A valóságban kis okoknak lehet ugyan valami közük a háború kitöréséhez, de csak annyi, mint a puskaporos hordóba esett szikrának: nem a szikra robban, hanem a puskapor. Üres hordóba égő fáklyákat is lehet hajigálni; nem lesz belőle baj.

JENKINS KAPITÁNY FÜLE

Robert Jenkins kapitány egy kereskedelmi hajó parancsnoka volt; az angol Jamaica és Spanyol-Amerika partjai között vitorlázgatott. 1739. március 16-án megjelent az angol parlament előtt és felmutatott egy vattába csomagolt fület. Saját füle volt. Elvesztésének gyászos történetét úgy mondta el, hogy a spanyol parti őrök minden ok nélkül letartóztatták, keményen megkínozták, egyik fülét levágták, s csak ilyen meggyalázott állapotban bocsátották szabadon.

A merénylet hírére óriási felháborodás tört ki Angliában. A gyalázat a kapitány személyében egész Angliát érte. A közvélemény elégtételt követelt. A kormány engedett és 1739 októberében Spanyolországnak hadat üzent.

Szép dolog a nemzeti büszkeség, amely egy levágott angol fül miatt ágyúszót dörrent egy másik nemzet meglevő füleibe.

De hát nem így áll a dolog.

Az angol hajók nem rendes kereskedést folytattak, hanem sokkal jövedelmezőbb csempészetet űztek. A spanyolok ezt tudták, résen is voltak, sőt annyira tágítottak az ellenőrzés szokásos módján, hogy az angol hajókat a nyílt tengeren is megállították és átkutatták. Ezt a műveletet nem a nemzetközi udvariasság szabályai szerint, hanem spanyol vérmérséklettel hajtották végre, s a minduntalan befutó hírek az angol közvéleményt Jenkins kapitány füle nélkül is felbőszítették. A kormány az angol érdekek szolgálatában már régóta háborúra törekedett, Jenkins füle tehát csak kapóra jött alkalom, népszerűsítő ürügy volt.

A fül igazi történetét homály borítja. A kapitány nem a rendes helyén, hanem vattás dobozban hordta, tehát kétségtelen, hogy valahol lecsikkantották. De nem bizonyos, hogy ez jogtalanul történt; sőt rossz nyelvek nem átallották azt híresztelni, hogy a kapitány valahol valami nem jó dolgot követett el, emiatt pellengérre állították s a történelmi fület hóhér metszette le.

HÁBORÚ EGY VÖDÖR VÍZ MIATT

Aki Modena városában felkeresi a székesegyház harangtornyát, különös ereklyén akad meg a szeme. Külön helyiségben egy közönséges vödör lóg, aminővel kútból merik a vizet. De arról nevezetes, hogy a Bologna elleni háború során zsákmányolták a megvert bolognai seregtől. A látogató sehogyan sem érti, miért kellett a hadizsákmányból éppenséggel ezt az értéktelen vödröt, biztonságba helyezni és hétszáz esztendő óta gondosan megőrizni?

Ez a hozzá akasztott magyarázat:

Pontosan a két város határán volt egy kút - ide jártak vízért mindkét városból. Azonban a szomszédok nem azért szomszédok, hogy békességben éljenek egymással. A bolognaiak egy napon azzal álltak elő, hogy valami ősi jogon a kút őket illeti, tehát ezentúl Modena nem járhat oda vízért. Modena erre nem adott semmit, és csak azért is rájárt a kútra. Verekedések, csetepaték mérgesítették el az ügyet. Végre Bologna nagyot gondolt: leszerelte és elvitte a vödröt. Modena válaszút elé került. Csináltasson-e új vödröt s kezdje elölről a torzsalkodásokat? - vagy szerezze vissza az eredeti vödröt, mint a vízmérési jog jelképét? A lovagi erkölcs az utóbbit parancsolta. Kitört a háború a két város között a vödör miatt. Miután kölcsönösen annyi vért ontottak, amennyivel a kút többszörösen is megtelt volna, végül Modena győzött, s a hadi-zsákmány közt megkerült a vödör.

Mindebből azonban csakis a háború igaz. A vödröt, mint háborús okot, Alessandro Tassoni (1565-1635) olasz költő találta ki és írta meg La secchia rapita (Az elrabolt vödör) című tréfás vitézi eposzában.

A történelmi valóság csak annyi, hogy a pápa és a császár közti háborúskodásba a két város is belekeveredett; az egyik pápapárti guelf volt, a másik a császár híve, ghibellin.

Nem kellett ahhoz semmi különösebb ok, hogy összemarakodjanak.

De hát a vödör? Az csakugyan ott függ a toronyban - azonban nem hadizsákmányként került oda, csupán egyszerű mértékegység volt -, nem tudni már, miféle italok vagy egyéb folyadékok számára. Idővel valami szájhagyomány is tapadhatott hozzá, s ezt használta fel Tassoni komikus vitézi költeményében, amely különben Csokonaira is hatással lehetett a Dorottya megírásánál.

Valószínű, hogy ma már Modena maga sem hisz a nevezetes vödörben, s csupán kegyeletből őrzi Tassoni emlékezetére, akinek a szomszédos téren emeltek szobrot

SZÉP HELÉNA ÉS A TRÓJAI HÁBORÚ

Hallottunk asszonyokról is, akik miatt a férfiak fegyvert fogtak. Női erényen esett foltot kellett vérrel lemosni -, női szeszélyt vérben füröszteni -, nők birtokáért férfivért ontani.

Helena, a trójai háború okozója, úgy libegett be az ókor történelmébe, mint a földkerekség leggyönyörűbb asszonya, a női szépség legtökéletesebb mintaképe. Szépségéről temérdeket írtak össze versben és prózában; még Plinius is megemlékezik róla, amikor az aranynak legfinomabb fajtáját, a „fehér aranyat” tárgyalja. Helena - úgymond - a rhodosi Athéné-templomnak fogadalmi ajándékul ebből az aranyból készült csészét adományozott. Az aranyműves mintául Helena keblét használta fel; minden női kebel között ezt találta a legtökéletesebbnek. Helena szépségéről tulajdonképpen ez az egyetlen kézzelfogható adat a rajongó leírások csupán általánosságban ömledeznek.

(Plinius adatát utóbb Brantôme népszerűsítette a „gáláns asszonyokról” írt könyvében. Azzal a toldással, hogy ami az ő hölgyismerősei közül néhányat illet, hasonló célból az ékszerésznek rengeteg mennyiségű aranyra lenne szüksége.)

Helena története ismeretes. Menelaos király felesége volt, Paris trójai királyfi elszöktette és hazavitte Trójába. Menelaos feljajdulására egész Görögország fegyvert ragadott. Nem azért, hogy bosszút álljon, hanem hogy a nőt visszakövetelje. A lovagias érzelmű trójaiak nem adták ki, inkább állták az ostromot tíz esztendeig, végre mindenestül belepusztultak, s Menelaos király a hosszúra nyúlt ballépés után visszanyert hitvest boldogan hazavihette házi tűzhelyéhez.

A történet erkölcsi oldalához szó fér ugyan innen is, onnan is -, de ezúttal csak a hitelességéhez van közöm.

Kezdem az elején.

Helenáról tudnivaló, hogy Zeus és Léda szerelmi viszonyának volt a gyümölcse -, már amennyiben ebben az esetben gyümölcsről lehet beszélni. A szerelmes főisten hattyú képében ejtette meg a nőt, s ez a hattyúi ölelés eredményeként madarak módjára két tojást rakott. Az egyikből Castor és Klytaimnestra kelt ki, a másikból Pollux és Helena.

Ebből az alapigazságból kell kiindulnunk, hogy a trójai háború okát elbírálhassuk.

Tudjuk a görög mitológiából, hogy Castornak és Polluxnak legalább húsz év körüli fiatalembereknek kellett lenniük -, s eszerint Helena, mint ikertestvérük, ugyanilyen korú lehetett.

Következő mitológiai adat: az argonauták vállalkozása és a trójai háború kitörése közt harminc év telt el. Tehát, ha ismét a legalacsonyabb számítást vesszük alapul: a világszép asszony ötven esztendős, amikor Paris belehabarodik és megszökteti.

Azt ostrom tíz esztendeig tartott. Szép Helena minden esztendőben egy évvel öregebb lett. Az ostrom vége felé elérte a tisztes hatvan esztendőt, vagyis körülbelül olyan idős volt, mint maga az anyósa, Hekuba. Hihető-e, hogy a trójaiak inkább elpusztultak, semhogy azt üzenték volna Menelaos királynak: itt küldjük az öreg hölgyet, vigye haza békességgel.

Aki a trójai háború okaira kíváncsi, kezdje a dolgot ab ovo: Léda asszony tojásainál.

ASPASIA HÁBORÚJA

Sok szó esett arról, vajon Aspasia a hetérák rendjébe tartozott-e, mielőtt Perikles feleségül vette? Komoly tudósok még a legújabb időkben is férfias szeméremmel keltek a védelmére és igyekeztek a tintájukkal fehérre mosni.

Szerintük Aspasiát Aristophanés keverte rossz hírbe, sőt kerítőnek is megtette ezzel a néhány sorával:

De részeg ifjak, Magarába menvén,

Elloptak egy Simaetha rossz személyt;

Viszont a hagymabősz Megaraiak

Aspasia két hölgyét elrabolták:

Innen szakadt az összes Hellenekre,

Három rimáért a nagy háború.

(Az acharaebeliek. 491-496. sor.

Arany János fordítása)

Prózában, kiegészítve más klasszikus írók állításaival; Aspasia fiatal lányokat tartott volna a házában s kiképezte őket a hetéra-életpályára. Athéni fiatalemberek beborozott állapotban elraboltak Megarából egy Simaetha nevű örömlányt -, erre a megarabeliek bosszúból két hasonló lányt ragadtak el Aspasia házából.

Ami azt a vádat illeti, hogy Aspasia férjének, Periklesnek házában bordélyt rendezett volna be, nem érdemes vele foglalkozni, annyira valószínűtlen. Hogy pályáját mint hetéra kezdte? Lehetséges, sőt hajlandó vagyok el is hinni: annál inkább válik a becstelennek mondott nő becsületére, hogy kiverekedte magát onnan és Perikles élettársává emelkedett. Az volt, a szó igazi értelmében: együtt dolgozott vele - mellette állt, amikor tengelyt akasztott az arisztokráciával -, rendkívüli műveltségével segített házába gyűjteni a tudósok és művészek színejavát -, sőt maga az egyik pletykaterjesztő, Plutarchos azt írja róla, hogy férjének nem egy híres beszédét ő készítette.

Ami Aristophanés fő vádpontját illeti, a peloponnesosi háború nem a lányok elrablása miatt tört ki, hanem Athén és Spárta elsőbbségi viszálykodásai miatt elkerülhetetlen volt. Valószínű, hogy a döntő elhatározásoknál Perikles Aspasiát is meghallgatta, de ezt csak erőszakosan lehet odacsavarni, hogy a háborút ő sugalmazta. Úgy hangzanék ez, mint a Themistoklés szájába adott paradoxon: hogy tudniillik egész Hellast az ő kis fia kormányozza.

- Mert ez az ötéves kis fiú uralkodik az anyján, az anyja énrajtam, én Athénen, Athén pedig egész Görögországon.

Szatirikus költők kiszólásait nem kell mindig komolyan venni. Hiszen Aristophanés magamagát sem kímélte. Amikor athéni polgárságát vitássá tették, a törvényszék előtt ezzel a két verssorral nyerte meg a bírákat:

Édesanyám őt mondja atyámnak; nem tudom, ő-e?

Mert maga származtát soha senki se tudja magától.

(Arany János fordítása)

Ó FEHÉR VÁLLAK, FEKETE FÜRTÖK

A monda mondja: a mórok azért voltak képesek elözönleni Spanyolországot, mert Rodrik király meggyalázta Julián vezér lányát; mire az apa átállt a mórokhoz; Tarik vezérrel partra szálltak Gebel-al-Tarik (a mai Gibraltár) sziklafokánál, s a Xeres de la Frontera melletti csatában megsemmisítették a gót sereget, maga Rodrik is elesett.

Jókai rendszeresen gyűjtötte a történelmi mendemondákat. Egy tekintet című kis remekében így pendül meg a leányrablás románca:

„Fürdött a Guadalquivirben Julián leánya, Almeriza; egyedül, szomorúfüzek árnyékában.

Kék hab eltakarta szűz termetét, szomorúfűz ezüst lombja elfogta róla a napsugárt, csak fehér vállai látszottak ki a reszkető vízből, mikre fekete fürtjei omlottak.

- Ó fehér vállak, fekete fürtök.”

Azután folytatja a történetet ebben a ritmusban. Rodrik király meglátja a fürdő leányt, hasztalan óvják tőle, elragadja és a palotába viszi erővel. Következik Julián bosszúja, Tarik partraszállása és a sorsdöntő csata Xeres de la Fronteránál.

„Kilenc napig harcolt még a szétzilált gót sereg a győzelmes szaracénnel, vérrel festett minden vidéket, amelyet átengedett neki.

Egész ország hangzott az asszonysírástól.

- Ó fehér vállak, fekete fürtök.

Kilenc napi ádáz harc után elveszték a gótok a szép Ibériát, elfoglalta a szaracén, és úr lett egyik tengertől a másikig.

És mindez egy tekintet miatt történt.

- Ó fehér vállak, fekete fürtök.”

A regényes történetből azonban a fehérvállú leányt ki kell kapcsolni. Késő középkori krónikaírók találták ki az alakját -, a neve is más-más: az egyiknél Florinda, a másiknál Cava!

A valóság szürkébben hangzik. Rodrik fővezére volt Vitiza gót királynak. Hatalmát úgy használta fel, hogy Vitizát a trónról letaszította, és maga ült a helyére. Az elűzött király fiai a mórokhoz menekültek, és segítséget kértek a bitorló ellen. Azoknak már rég fájt a foguk a gazdag Ibériára, kaptak az alkalmon, és Tarik vezérlete alatt partra szálltak Gibraltárnál. Segítségükre volt a nagybefolyású Julián, ez csakugyan árulóvá lett, de nem a lánya fehér vállai miatt, hanem mert az elkergetett király híve volt és féltette a bőrét az új gazdától.

A Xeres de la Frontera mellett 711. július 26-án vívott csatában Rodrik király csakugyan életét vesztette. Arab krónikások két változatról is tudnak. Egyik úgy szól, ahogyan Jókai is írja: maga Tarik vezér kapott vele össze s ebben a páros viadalban esett el -, a másik, hogy nem a csatatéren halt meg, hanem menekülés közben lovastul belefulladt a Guadalquivirbe.

CSÁSZÁRNÉ A SZAMÁRON

Az 1162-ik esztendőben Rőtszakállú Frigyes császár hosszú ostrom után elfoglalta Milánó városát, és lerontotta a földig. Megtorló háború volt, a gyalázat miatt, amelyet a mendemonda szerint a milánóiak feleségén, Bourbon Beatrixon elkövettek.

Frigyest a pápa német-római császárrá koronázta, s ő ezen a címen jogot formált egész Lombardiára. A köztársasági életformában felvirágzott lombard városok gyűlölettel tűrték a császári igát, s Milánóban ez a gyűlölet furcsa módon robbant volna ki.

A császárné megtisztelte látogatásával a várost. A milánóiak nem tartottak rá igényt, és tiszteletlenül kiutasították. S ha még csak ezt tették volna! De azt a csúfságot követték el rajta, hogy szamárra ültették, arccal a hátulsó része felé, farkát a kezébe adták, s úgy hajszolták ki nagy hűhóval a városkapun át.

Lovagiatlan cselekedet volt a lovagkor virágzása idején - azaz lett volna, ha igaz lett volna. Frigyes szörnyű haragra gerjedt volna, hadaival Lombardiára rontott volna, Milánót elfoglalta és leromboltatta volna. Mondják, a város lerombolása sem volt elég. Gyalázatot gyalázattal!

Előkerítették a szamarat, amelyiken a császárnét a városból kihajtották. Összeterelték a város előkelő polgárait és kihirdették a császár ítéletét:

A szamár farkát a császárné kezébe adták? Tehát egy poroszló most is magasra emelten fogja tartani, az alatta levő nyílásba pedig egy füge fog dugatni. Minden férfi köteles azt onnan a saját szájával kiharapni. Ha valaki vonakodik, vérpadra vele! Akinek kedves volt az élete, megtette -, de akadtak olyanok is, akik többre tartották a becsületet. Megtagadták, meg is haltak nyomban. Hányan voltak? Nem tudni; de nem is lehet tudni, mert az egész történetet későbbi krónikások a tulajdon képzeletükből harapták ki.

Milánó elfoglalása nem volt egyéb, mint hasonló történelmi eseményeknek a zárójelenete. Az uralkodó, mint tudjuk, népének jóságos atyja. Ha a nép ezt nem érti meg, fel kell világosítani. A fejedelmek oktatókat küldenek ki, s ezek a vérpadnak nevezett szabadtéri színpadokon felvilágosító előadásokat tartanak. Így tanította a fejedelem iránti szeretetre a népet Alba herceg Brüsszelben, Caraffa Eperjesen, Haynau Bresciában. Frigyes császár személyesen járt el, de rossz pedagógusnak bizonyult, mert az egész nézőközönséget is kiirtotta.

Képzelhető, Lombardia szíve mint dobogott fel, amikor Kis-Ázsiából megjött a gyászhír, hogy a nagy császár, a keresztes hadak vezére, szánalmasan belefulladt egy folyóba.

AZ IGÁBA FOGOTT SZAPÁRY

Rendkívül népszerű történet. Megírták versben és prózában, regényben és novellában, csináltak belőle drámát, a jeles Tatár Péter átmentette a ponyvára - sőt két osztrák írónő is kicseppentette a tollából mint könnyfakasztó érzékeny történetet.

A török-magyar háborúskodások idején különösen kitűnt vitézségével Szapáry Péter nemes úr. Egy ütközetben sebet kapott és foglyul esett. A törökök már régóta acsarkodtak a soraikban rendet vágó fiatal magyarra; most kitöltötték rajta a bosszújukat.

Hamzsa bég, a török vezér, mindenekelőtt kétszáz botot veretett a talpára; utána földalatti nyirkos börtönbe záratta, rothadt szalmán hálatta, penészes kenyéren tartotta -, s még ez sem volt elég: járomba fogatta és igavonó barom módjára szántatott vele.

Mindez Buda közelében, Érden történt volna. Ennek hajdani neve Hamzsabég volt, s a néphagyomány ismerni véli azt a darab földet is, amelyet Szapárynak fel kellett szántania.

Családja ki akarta váltani a rabságból, de a bég olyan irtóztató váltságdíjat követelt, hogy képtelenek voltak összegyűjteni. Évekig gyötrődött a keserves rabságban; végre mégis lehullottak kezéről a láncok. Hű bajnoktársa, Batthyány Ádám, elfogott egy török agát, aki titkos parancsokkal igyekezett Bécs felé. Az aga fontos személyiség volt, ki is akarták váltani nagy pénzzel, de Batthyány megkötötte magát: ő csak Szapáryért adja oda cserébe. Ment a parancs Hamzsa béghez, s ez kénytelen volt foglyát kiadni a karmai közül.

Megint teltek az évek, 1686-ot írtak. Buda várát elfoglalták az egyesült keresztény hadak. Ott harcolt köztük Szapáry Péter, és - különös véletlen - ott volt a foglyok közt Hamzsa bég. Szapáry elbeszélte fogsága történetét Lotharingiai Károly fővezérnek, mire ez Hamzsa béget odaajándékozta Szapárynak, töltse rajta a bosszúját.

Következik a meglepő fordulat. Ezt a Közhasznú Esmeretek Tára (1839) szavaival mondatom el, magam nem tudnám ilyen szirupos lében feltálalni.

„Ekkor Szapáry e szavakkal lepé meg a fogoly török vezért:

- Nagy embertelenséggel bántál velem és sok kereszténnyel. Szabadságomban volna most azt hasonlóval visszafizetni; de keresztény nem esmér bosszúállást. Vallásom isteni alkotója azt parancsolja: szeresd ellenfeledet is, és ezt én örömmel teljesítem. Hamzsa bég, én megbocsátok néked, szabad vagy!

Leírhatatlan vala a durva muzulmán elcsodálkozása.

- Lehetséges-e? - felkiálta; nem képes halandó ily nemes szívűségre. Csalódásommal csak a bosszúálló diadalmát akarod öregbíteni.

De midőn többen is biztosítók annak valósága s afelől, hogy Krisztus tanítása szerint ellenségnek is meg kell bocsátani, s vele jót tenni kötelessége a kereszténynek, elfogódva így kiálta fel:

- Most látom, hogy ti tisztelitek az igaz Istent. Oly velem-bánást vártam, mint hitem tudománya tanítja s hogy az érdemlett gyalázattól menekedjem - mérget vettem be.

E szavakra Szapáry tüstént orvosért és papért külde, s még néhány hétre megnyújtatá a török életét, ki ezalatt kereszténységre tért s megkereszteltetve hunyt el legnemesebb ellenségének karjai között.”

Történészeink megállapították, hogy Szapáry Péter csakugyan élt a mondott időben, Hamzsa bég azonban nem, s így a történet mendemondánál egyéb nem lehet, akármilyen szép tanítások foglaltatnak is benne.

Ezúttal a mendemonda pártjára állok.

Vegyük sorra az elejét és a végét.

A járombafogás nem valami sohasem hallott szokatlan kegyetlenkedés. Magyar feudális főurak is megtették a tulajdon jobbágyaikkal. Ismeretesek székely népmesék gonosz földesurakról, ezek jobbágyaikat eke elé fogták és szántattak velük -, haláluk után azonban az ördög kezére kerültek, s most ez őket fogta járomba. Sőt Kemény Farkas grófról azt tartja a hagyomány, hogyha megharagudott valamelyik cselédjére vagy jobbágyára, eke elé fogatta és addig szántatott vele, amíg össze nem esett.

A történet eleje tehát lehetséges. A végét sem tartom lehetetlennek.

Szapáry 1657-ben, 27 éves korában esett fogságba. 1660-ban már szabad volt; erről tanúskodik a győri káptalan előtt 1660. március 22-én testvéreivel kötött osztálylevele. Budavár bevételéig tehát több mint egy negyedszázad telt el. Ennyi idő alatt a szenvedések emlékei elhalványulnak. Nem igaz Borgia Cézár tétele, hogy a bosszú olyan étel, amely hidegen jó. Az emlékek halványulásával együtt jóérzésű ember lelkében a bosszúvágy is elapad. Amikor Hamzsa béget Szapáry elé állíthatták, ő már nem a régi kegyetlen rabtartót láthatta benne, hanem egy kényére-kedvére kiszolgáltatott nyomorult rabot. Ha szabadon engedte, nem kellett ahhoz a túlzó buzgalommal idézgetett keresztény erkölcs.

Ami pedig azt illeti, hogy „a keresztény nem esmér bosszúállást”: arról legott egy képet fogok felvázolni.

A KERESZTÉNY FEJEDELEM BÉKEMŰVE

A fehérhegyi csata a jámbor II. Ferdinándnak javára dőlt el - természetesen a szokásos idegen segítséggel. Csehország nemességének rendi autonómiája megszűnt, osztrák tartomány lett belőle. A rend helyreállt, a győztes hozzáláthatott a megbékéltetés művéhez.

Ez a mű Prága régi városrészének piacán emelt vérpadon ment végbe, 1621. június 21-én.

A vörös posztóval borított vérpadot a városháza falának támasztották, úgyhogy az elítélteknek még lépcsőt sem kellett mászniuk, közvetlenül az ablakokból léphettek az emelvényre.

Hajnali öt órától kilencig dolgozott a bakó, amíg leütötte a huszonnégy elítélt fejét s intézkedett, hogy szúrják mind karóra és tűzzék ki a torony tetejére. Munkáját még az is szaporította, hogy az európai hírű tudóssal, a magyar Jeszeni Jánossal is el kellett bánnia, aki valahogyan belekeveredett a cseh politikába, s ezt a bosszúálló Bécs nem bírta megbocsátani. Úgy szólt az ítélete, hogy nyelve kiszakítassék, teste felnégyeltessék, s végül feje vétessék. Ferdinánd azonban nem hagyta el egykori háziorvosát és lényegesen enyhítette az ítéletet. A hóhér ne tépje ki a nyelvét, csupán fogóval húzza előre és vágja le -, fejét pedig előbb üsse le, s csak azután darabolja fel a testét. Az elrettentő példaadástól azonban jó keresztény létére sem állhatott el, s úgy rendelkezett, hogy testrészeit szögezzék bitófára, fejét pedig tűzzék ki a toronyra.

Mégis, ha már az elítéltek életét nem hagyhatta meg, legalább a lelki üdvösségük megmentéséről gondoskodott: ugyanis protestánsok voltak. Parancsára fenn a vérpadon valamennyit katolikus papok környékezték meg, azzal az utasítással, hogy lássanak hozzá, hátha sikerül őket a katolikus hitre áttéríteni, akár az utolsó percben. Nem sikerült; mind rendületlenül halt meg a maga hitében.

Egyébiránt, úgy mondják, sokáig habozott, hogy aláírja-e a halálos ítéleteket. Végre rászánta magát, de - megint csak úgy mondják - könnyezve, reszkető kézzel kanyarította alájuk a nevét Viszont - s ez már igaz - a kivégzés napján elzarándokolt Maria-Zellbe, ahol volt egy csodatevő Mária-kép, s térdenállva, buzgón imádkozott előtte: dass sie glücklich sterben.

Hogy szerencsésen haljanak meg…

Vagyis, hogy kapjanak észbe, amíg a fejük még a nyakukon van, szakadjanak el az eretnekségtől, és térjenek meg katolikusnak.

Általában az volt a meggyőződése, hogy az üdvözültetés művénél nem szabad visszariadni a megfélemlítés és kényszer eszközeitől sem. - Sőt dicsekedett is vele, hogy ha ő alattvalóit kínpadra vonatja és kivégezteti, teszi ezt keresztényi kegyességből, mert a test szenvedhet és meghalhat ugyan, de a megtérteknek lelke örök életet nyer.

Azután, hogy kellő számú kivégzésekkel és bebörtönzésekkel a megbékéltetés műve befejeződött, a kétfejű sas rábocsátkozott Csehországra, s jóságos kotlós-anyához illően melengető szárnyai alá vette eltévelyedett cseheit. 1622. március 23-án kihirdették Ferdinándnak általános kegyelmet biztosító rendeletét. Úgy szólt, hogy aki bármiképpen, akár többé, akár kevésbé bűnösnek érzi magát a fölkelésben, jelentse fel saját magát a hatóságoknál és császári kegyelmet fog nyerni.

A jámbor csehek galambbúgásnak vették a kétfejű sas rikácsolását beugrottak és hétszázhuszonnyolcan tettek vallomást saját maguk ellen az osztrák hatóságoknál.

Nem is lett bántódása sem az életüknek, sem a szabadságuknak. A kétfejű sas abbahagyta a marcangolást, ellenben éhes volt, etetni kellett. A kegylevél óvatosan hallgatott róla, hogy a bűnbocsánatért váltságdíj jár. Ennek fejében pedig kinek az egész vagyonát vették el, kinek a felét vagy negyedét, aszerint milyen fokú bűnösséget lehetett saját vallomásuk alapján rájuk sütni.

Negyvenhárom millió forintot préseltek ki az elkobzott vagyonokból és szállítottak be a császári kincstárba.

Való igaz, hogy a Maria-Zellben elsóhajtozott Miatyánkokban szó esik ugyan megbocsátásról, de vagyonelkobzásról nincs benne egy betű sem. Ha volna, a Habsburgok nem imádkoztak volna annyit, mert ez volt egyik legbővebben eresztő jövedelmi forrásuk.

A CSÁSZÁR ÉS AZ ORGYILKOSOK

A történetírás máig sem tudott zöldágra vergődni abban a két kérdésben, hogy Wallenstein, a harmincéves háború egyik legnagyobb német hadvezére áruló volt-e, s hogy Ferdinánd megegyezett-e előre a gyilkosaival? Lehet igaz, lehet nem igaz -, de hogy csak a birtokai ötven millió forintot értek, az igaz. (Az elkobzott cseh birtokok jórészét ő vásárolta össze, akkor azonban még nem sejtette, kinek a számára.)

1634. február 25-én éjjel rátörtek az összeesküvő tisztek és leszúrták.

Amikor a nagy ember halálhíre Bécsbe érkezett, Ferdinánd császár elsírta magát, mert érzékeny szíve volt. Könnyeit hamarosan felszárította, mert hiszen - amint tudjuk - a testi halál nem számit, a lélek él, arról kell gondoskodni. Ennélfogva tekintettel Wallenstein régi érdemeire, háromezer misét rendelt a lelki üdvössége érdekében.

Telt az elkobzott vagyonból.

A gyilkosokat illetően követte az evangéliumi parancsot, és megdobálta őket kenyérrel.

Butler ezredest, a főcinkost, külön kihallgatáson fogadta, tekintet nélkül az etikettre kezet szorított vele, aranyláncot akasztott a nyakába, gróffá nevezte ki, s hogy új rangjához méltóan élhessen, egyik legnagyobb Wallenstein-birtokot adományozta neki.

Gróf lett Leslie őrnagy is, egyszersmind vezérőrnagy s ugyancsak új gazdája egy 200 000 forintot érő Wallenstein-birtoknak.

Gordon ezredesből szintén földesúr lett -, Devereux kapitánynak pedig, aki a vezért elsőnek döfte le, nemcsak néhány jövedelmes falu jutott, hanem a kitüntető aranylánc is.

Mégis csak szép erény a megbocsátás erénye.

MÉG EGY FEJEDELMI ORGYILKOSSÁG

I. Ferdinánd feleségül vette II. Ulászló magyar király lányát. A menyasszony köntösének uszályához hozzávarrták egész Magyarországot. A dolog mégsem ment simán: az uszályra rátaposott Szapolyai János ellenkirály, s ide-oda rángatták az önző, haszonleső, züllött erkölcsű főurak. Szakadozott is itt-ott, fércelgették imitt-amott, amíg végre János király meghalt, s egyedül Ferdinánd német fején fénylett a magyar korona.

Csakhogy a fényre árny borult, az egyre terjeszkedő, egyre feljebb kúszó török hatalom árnya.

Egy nagyeszű ember volt akkor Magyarországon: Fráter Martinuzzi György, pályája kezdetén Szapolyai János kályhafűtője, végén Erdély kormányzója. Politikája hajlékony volt, sokszor az érthetetlenségig.

Szállt is rá Bécsből az elismerés csőstül. Ferdinánd kinevezte esztergomi érseknek, s kijárta számára a pápánál a bíborosi kalapot. Üdvözölte is 1551. december 12-én - ne feledjük el a keletet! Merő olvadozás volt a levél; biztosította az új bíborost, hogy eléggé meggyőződött már iránta való állhatatos hűségéről, amelyet sem fenyegetések, sem hízelkedések nem voltak képesek megingatni. Meghívta személyes találkozásra is, ez hasznos lesz, kellemes is reá nézve.

A császár, V. Károly sem feledkezett meg róla. Ő is szerencsét kívánt. „Mi - úgymond - nagyra becsüljük bátorságodat és lelki nagyságodat, amelyek oly jelesek, hogy nem kételkedünk kijelenteni, miképpen jelenleg valamennyi egyházi férfiak közt legkitűnőbb vagy, mind karral, mind tanáccsal bajnokul védelmezvén a hitetlenek dühe ellen a kereszténységet.”

S amikor a két fejedelmi testvér ekként körültömjénezte Fráter György bíborosi palástját, Castaldo osztrák fővezérnek már zsebében volt Ferdinánd titkos utasítása, hogy Fráter Györgyöt el kell tenni láb alól, azaz meg kell ölni.

Engem ezúttal az emberi képmutatás aljassága jobban érdekel a politikai fondorlatoknál. Ezekből elég annyi, hogy Castaldo mint osztrák tábornok, s mint gőggel telt olasz gróf, különösen gyűlölte az alacsony sorból magasra tört embert. Bevádolta Ferdinándnál, hogy a törökkel cimborál. S a hűtlenség vádját Becsben hamar el szokták hinni, ha a háttérben teli pénzesládák is felrévültek. Már pedig Fráter Györgyről az a hír járta, hogy kincstárában 300 000 aranyat halmozott fel. Lehetséges, mert erős kézzel csinált rendet Erdély pénzügyeiben, s a jövedelmeket nem bízta tolvaj kincstartókra, hanem saját maga tartalékolta hadak gyűjtésére.

A bíborosi kinevezést Castaldo sietett megünnepelni, s nagy dísszel, parádéval, ágyúlövésekkel tisztelgett az új kardinálisnak. Ezzel elringatott annak lelkében minden netaláni gyanút. Elbocsátotta az erdélyi hadakat, s december 13-án visszavonult alvinci kastélyába pár napi pihenőre. Nem volt más körülötte, mint néhány apródja és cselédje.

Azaz hogy volt más is: a két osztrák vezér, Castaldo és Pallavicini, s kíséretük, olasz és spanyol zsoldoskatonák. Vendégek voltak. Fráter György azt tervezte, hogy másnap Gyulafehérvárott nagy lakomát ad az egész tisztikar számára -, addig is Castaldóék bekéredzkedtek az alvinci kastélyba vendégnek. A bíboros szívesen látta őket, s még a testőrségét és cselédségének javarészét is előreküldte Gyulafehérvárra, hogy helyet csináljon a baráti társaságnak.

December 17-én reggel Fráter György házi köntösében íróasztalánál dolgozott. Volt egy Marcantonio Ferrari nevű olasz titkára, ez benyitott a szobába azzal, hogy fontos levél érkezett Miközben a bíboros elmélyedt az olvasásába, a Castaldo-bérenc tőrt rántott és kétszer nyakon szúrta.

Hetvenéves volt már ekkor Martinuzzi György, de izmos, erős férfi, és a fickót egyetlen ökölcsapással leütötte.

Ámde az ajtó mögött lesben álltak a vendégek: Pallavicini tábornok hat olasz és két spanyol tiszttársával. A bátor vitézek megrohanták vendéglátó gazdájukat, összevissza kaszabolták, egyikük hátulról pisztollyal keresztüllőtte, s a sikeres mészárlás után otthagyták a halottat, és eliramodtak.

Hová?

Lopni.

Tolvajok nem szokták jegyzékbe foglalni az elorzott holmikat, s így csak általánosságban tudjuk, hogy az alvinci kastély értékeit széthordták. A remélt 300 000 aranyból Castaldo szerint csak néhány ezer került elő, s ezt ő hűségesen fel is küldte a bécsi kincstárba, azzal a jelentéssel, hogy a többit nyilván Martinuzzi várnagyai lopták el. Vak legyen, aki át nem lát a szitán: őmaga volt a tolvaj és a zsiványbecsület parancsa ellenére eltagadta a zsákmányt felséges cinkostársa előtt.

No de valamivel mégis kedveskedett neki.

Fráter Györgynek a fülével.

Azt beszélték ugyanis róla, hogy a füle már születéskor szőrös volt, s való, hogy utóbb szokatlan sűrűséggel ütközött ki rajta a sörte. Egyik orgyilkos tehát lenyiszálta a halott jobb fülét, s Castaldo mintegy bizonyítékul elküldte Ferdinándnak.

Apró ajándékok erősítik a barátságot…

A szép erkölcsrajzzal azonban egyelőre még nem díszíthetem fel a Habsburgok Pantheonját. Volt folytatása is.

Lásd Ferdinánd levelét az országtanácshoz 1552. január 8-ról: „Tudva van, hogy a kereszténység köz üdve végett ilyesmi, sőt még nagyobb dolog is gyakran szabadnak tartatott.”

Szóval Ferdinánd beismerte, hogy ő adott utasítást az orgyilkosságra. A kereszténység emlegetése bevált jelszó volt, elfértek mögötte „még nagyobb dolgok” -, azaz még nagyobb gyalázatosságok is.

Azonban egy kardinálist, a római bíboros-kollégium tagját mégsem lehetett csakúgy szépszerével lemészárolni. Egyházi törvények főpapok gyilkosait kiátkozással sújtották. Ez a kereszténység közüdvét semmiképpen sem szolgálta volna. Valahogyan ki kellett bújni alóla. Ferdinánd megegyezett a pápával, hogy a szentszék indítson egyházi pert, majd abban ki fog derülni, hogy Fráter György csakugyan áruló volt, a török kezére akarta játszani Erdélyt, sőt Magyarországot, ennélfogva a gyilkosság voltaképpen az egész kereszténység érdekében történt.

A per megindult, négy bíboros vezette, haladt is, mint a csiga. 116 tanút hallgattak ki szerte az országban s nagysokára, 1555. február 14-én III. Gyula pápa ítéletével kimondta, hogy:

„A gyilkosság Krisztusban legkedvesebb fiunknak, Ferdinánd római királynak parancsára követtetett el; azonban az általa felhozott okokból kiderül, hogy a merénylet nem bűnös szándékkal történt; miért is egyházi átokkal sem a király, sem a közvetlen tettesek nem sújthatók.”

Az asszonypápa (Johanna Papissa)

Magát a történetet néhány szóval el lehet mondani. Sőt csakis néhány szóval, mert csodálatosképpen a középkor krónikásai, amikor a világraszóló eseményt megemlítették, a részleteket alig néhány szűken méretezett mondatba gyömöszölték.

Tehát elindult Angliából egy fiatal nő Athénbe, hogy ott elsajátítsa a legmagasabb rendű tudományokat. Szerzetesruhát öltött, mert így simábban valósíthatta meg a tervét. Miután Athénben minden megtanulhatót megtanult, innen Rómába ment. Ott az egyház nagyjai csodájára jártak, annyira felülmúlta elméjének élessége és tudásának mélysége a szokásos színvonalat. Senki sem gyanította, hogy a tudós Johannes Anglicus nem férfi, hanem asszony.

Idáig a történet nem hihetetlen. A női agy felvevő képességét csak azok a férfiak szokták letagadni, akik érzik a saját elméjük fogyatékosságát, és félnek az asszonyi versenytől.

A képtelenség ezután következik.

A 855-ik esztendőben IV. Leó pápa halála után új pápa választására került a sor. A pápaválasztó testület Szent Péter székére legméltóbbnak Johannes Anglicust ítélte, aki is megválasztása után a VIII. János nevet vette fel. Majdnem két esztendeig intézte az egyház ügyeit nagy bölcsességgel, amikor megtörtént a katasztrófa.

Az asszonypápa titokban viszonyt folytatott egyik belső emberével, állítólag valami komornyikfélével. A következmények nem maradtak el, sőt annyira előrehaladtak, hogy Johannát egy körmenet alkalmával szülési fájdalmak rohanták meg és a nyílt utcán egy fiúgyermeket szült. Egyik krónikás szerint anya is, gyermek is ott nyomban meghalt -, a másik azt mondja, hogy a felháborodott tömeg megkövezte őket. Boccaccio szintén beszámol az eseményről; őszerinte: „a nyomorult nőnek omlottak a könnyei, amiért így megcsalta a világot, s ezután az atyák rendeletére egy sötét börtönbe zárták.”

Az asszonypápa története körülbelül két század múlva bukkan fel először a középkori krónikákban. Egészen addig sehol sincs róla szó.

Íme az első képtelenség!

Teljességgel hihetetlen, hogy ilyen hetedhét országra szóló szenzációról kétszáz esztendeig hallgatni lehessen. Pedig a megírásnak nem lett volna semmi akadálya, mert hiszen utóbb, amikor az eset híre elterjedt, sokáig maga Róma sem cáfolta meg.

További képtelenség, hogy a pápaválasztók testülete ősi szokás ellenére ne a maga kebeléből válasszon pápát. De még ha ez megtörtént volna is, a legnagyobb képtelenség az, hogy egy női pápa el tudta volna titkolni nemét a környezete előtt.

De hát kár a cáfolatra több szót vesztegetni. Nem maga a mese érdekes, hanem az, hogy az egész akkori tudományos világ elhitte.

Annyira elhitték, hogy még a szobrát is megcsináltatták. A fehér és fekete márványból összerótt építészeti csodának, a sienai dómnak hajójában emeletnyire egy párkány fut körbe, ezen a pápák mellszobrait helyezték el, uralkodásuk szerinti sorban. IV. Leó mellszobra után az asszonypápa következett, még pedig ezzel a meglepő felírással: „VIII. János, egy angliai asszony.” A szobrot csak 200 évvel később távolították el onnan.

Ekkor már Johanna papissa egész történetével végeztek.

Azonban hiába ütötték agyon a legendát, a nyelvében még megmaradt az élet. A XVI. században újra megmozdult, és megint csak lepergette az asszonypápa történetét. A reformáció hitvitáinak idején protestáns teológusok Johanna papissa nevét is felírták zászlaikra, amikor rohamra indultak Róma ellen. És még akkor is, amikor a tudomány kezét-lábát már nem szorította le a skolasztika pólyája, komoly tudósok komolynak hitt érvekkel verték egymást agyba-főbe az angol asszony miatt.

Ma már egységes a vélemény, hogy a történet nem egyéb, mint legenda. Csak az eredetére nem lehet pontosan rátapintani.

A bolygó zsidó

Pihenni már. - Nem, nem lehet:

Vész és vihar hajt engemet.

Alattam a föld, nem szilárd,

Fejem fölött kétélű bárd…

Tovább! tovább!

(Arany.)

Hétszáz éven át kísértett ez a legenda Európa-szerte. Még úgyszólván a legújabb időben is látni vélték a bolygó zsidót; 1868-ban egy O'Grady nevű bérlő találkozott vele Amerikában!

Ki volt? A legrégibb adat Pilátus ajtónállójának mondja; ismét mások tímárnak állítják, végre a XVII. század óta a közhit megállapodott abban, hogy mesterségére nézve varga volt, és Jeruzsálem kapuja mellett lakott.

Ugyancsak a XVII. század elején, a híres Dudulaeus-féle riportban bukkan fel először az Ahasverus név, amely azóta rajta maradt. Régebbi írók különféle neveken említik: Cartaphilus (utóbb a keresztségben József), Gregorius, Buttadeus (Istenverő); a németalföldi legendákban pedig Laquedem Izsák. Cselekedete, amely miatt az átok ránehezült, szintén több változatban kering: majd kaptafával ütötte meg az Üdvözítőt, majd puszta kézzel vágott hozzá, majd csupán tovább kergette ajtaja elől, és nem hagyta megpihenni. A bűnhődés is különböző; van olyan változat, amely szerint nem kell szüntelenül mennie, hanem leülhet, ehetik-ihatik, egy helyen lakhatik, csak az örökéletben egyezik valamennyi.

A legenda legrégibb írott forrása Roger de Wendower angol szerzetes Flores Historiarum (A történelem virágai) című krónikájában buggyan fel. Eszerint 1228-ban egy örmény érsek zarándokútján Angliába érkezett s ott elmondta személyes tapasztalatait a bolygó zsidóról. Ugyanezt az eseményt dolgozza fel egy másik nevezetes angol barát, Matthaeus Parisiensis (Matthew Paris) Historia Anglica (Anglia története) cím alatt 1250 körül írt művében. Ez az utóbbi leírás részletesebb, tehát ezt ismertetem. A fordítással igyekeztem a régi, naiv szöveg zamatát megőrizni.

„Jött egy örményországi érsek Angliába, s őt megkérdezték ama József felől, kiről annyi beszéd folyik a nép között, s aki jelen volt a mi Urunk szenvedésénél, beszélt vele és ma is él, a keresztény hit tanításainak bizonyságául. Ő azután elmondta, amit tudott róla. Nevezett József az ő asztalánál evett, és másszor is látta őt, és beszélt vele. (Következik a Pilátus házában történtek elbeszélése.) Mikor Krisztust a palotából kihurcolták, s a kapuhoz értek vele, és az Üdvözítő áthaladt a kapun, ez a Cartaphilus, Pilátus ajtónállója, öklével megvetően a nyakába vágott és gúnyolódva így szólt: »Eredj Jézus, eredj gyorsan, mit késlekedel?« Jézus azonban komor pillantást vetett rá, s azt válaszolta: »Én megyek, te azonban várni fogsz, amíg visszatérek.« És az Úr szavához képest így várakozik az ő eljövetelére nevezett Cartaphilus, aki akkor 30 éves volt, s azóta mindig, valahányszor századik esztendejét eléri, elgyengül és ájulásba esik, amelyből ha feléled, ismét visszanyeri hajdani életkorát, úgy hogy elmondhatja a zsoltárral (103,5): »Ifjúságom megújul, mint a sasé.« Mikor azután a keresztény hit tanításai mind jobban elterjedtek, Cartaphilus megkereszteltette magát József névre ugyanazon Ananiás által, aki Pál apostolt is megkeresztelte. Azóta a két Örményországban és más keleti vidékeken tartózkodik, püspökök és más főpapok társaságában él, és szentéletű, kegyes, de kevés beszédű férfiúként ismeretes, aki csak akkor szólal meg, ha püspökök és ájtatos emberek kérdezik. Ilyenkor azután beszél a régi idők eseményeiről, a mi Urunk szenvedéseiről, a feltámadásról, az apostolok cselekedeteiről, s mindezekről nem odavetőleg és csúfondárosan, hanem mint aki szemében könnyekkel, szívében istenfélelemmel jön-megy, rettegve Jézus Krisztus eljövetelét, nehogy az utolsó ítélet alkalmával haragosnak találja őt, akit a megfeszítés felé vezető útjában kigúnyolt és jogos megtorlásra ingerelt. Sokan járnak hozzá a legtávolabb világtájakról, hogy láttán és beszédén épüljenek. Minden ajándékot visszautasít, beéri a legegyszerűbb táplálékkal és ruházattal. Reménységét arra építi, hogy ő nem tudta, kit sért meg, s lám Jézus is ekként imádkozott: »Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.« Pál, aki tudatlanságból vétkezett, - Péter, aki őt megtagadta, szintén bocsánatot nyert. Más alkalommal, amikor az érsek úr Noé bárkáját tudakolta, amely manapság is kell, hogy meglegyen egy örményországi hegy tetején, ezt ő megerősítette, valamint más dolgokat is, és bizonyságot tett az igazság mellett; tiszteletre méltó alakjával, becsületes arckifejezésével minden hallgatója előtt hitelt érdemelve és csodálatot keltve.”

Hasonlóan mondja el az esetet Philippe Mouskes tournay-i püspök flandriai rímes krónikájában (Chronique rimée, 1243.)

Mint a Paris-féle közlésből látszik, a legenda fogalmazása még meglehetősen nyers, nincs azokkal a megrázó érdekességű részletekkel felékesítve, amelyek a későbbi híradások során járultak hozzá. Miután több mint három századon át ebben a formában pislákolt a rege mécsese, a XVII. század elején egyszerre fellángolt: a bolygó zsidó megjelent Európában!

1598. február 23-én halt meg Paul von Eitzen német teológus, schleswigi udvari főprédikátor. Ez a Paul von Eitzen 1547-ben személyesen találkozott volna a bolygó zsidóval s a találkozást elmondta annak a bizonyos Chrysostomos Dudulaeus-nak (nyilván álnév), aki azután az esemény hírét világszerte széjjelröpítette. Hogy miért hozakodott elő vele csupán Eitzen halála után, azt nem mondja meg. Dudulaeus füzete 1602-ben jelent meg Leydenben, a barokk időkben szokásos rettentő hosszú címmel, amelyből elég ennyi: „Rövid híradás és elbeszélés egy Ahasverus nevű zsidóról stb.” Hogy eredeti íze el ne vesszen, nem írtam át, hanem szóról szóra lefordítottam.

„Paulus von Eitzen, a szentírás doktora és schleswigi püspök évekkel ezelőtt elmondta, hogy amikor ő fiatal korában Wittenbergában tanult, és 1547 telén hazautazott Hamburgba szüleit meglátogatni, a legelső vasárnapon a templomban figyelmessé lett egy magas termetű férfira, aki rendkívüli áhítattal hallgatta a prédikációt. Valahányszor Jézus neve elhangzott, mindig mély alázattal meghajolt, mellét verte és sóhajtozott. A kemény téli időben ruházata nem volt egyéb, mint teljesen elrongyolódott nadrág és talpig érő lebernyeg. Ötven év körülinek látszott.

Nevezett Doctor az istentisztelet után megtudakolta, hol lehet megtalálni az idegent, s felkeresvén őt, megkérdezte, hová való? Mire az szerényen válaszolt, hogy ő zsidó származású, Jeruzsálemben született, Ahasverusnak hívják és foglalkozására nézve varga. Személyesen jelen volt Krisztus megfeszítésénél, és azóta életben maradt, sok országot bejárt, minek bizonyságául sok mindent mondott el Krisztusról; többet, mint amennyit az evangélisták írásai tartalmaznak. Elmondta, hogy azóta a keleti országokban miféle változások történtek, s különösen az apostolokról beszélte el részletesen, miként éltek, mit szenvedtek, és mi lett a végük.

Hallván mindezeket a hallatlan és hihetetlen dolgokat Doctor Paulus von Eitzen, felkérte őt, hogy beszélne most már saját magáról teljes részletességgel. Az idegen így felelt: Ő Krisztus megfeszíttetése idején Jeruzsálemben lakott. A Megváltóról nem tudott egyebet, mint amit mondtak róla, hogy ámítja a népet. Ott volt, mikor Pilátus kimondta határozatát, s gyorsan hazasietett, háznépét értesítendő, hogy Krisztust arra fogják elvezetni.

Ö maga kis gyermekét karjára vette, s kiállt a kapu elé, hogy lássa. Midőn Krisztus odaért, a nagy kereszt terhétől nyomva megállott, hogy kissé megpihenjen. Ekkor ő részint felháborodásában, részint attól az igyekezettől vezéreltetve, hogy buzgalmával a többi zsidó előtt érdemet szerezzen, el akarta onnan kergetni, s rászólt, hogy menjen csak tovább, oda, ahová való. Ekkor Krisztus mereven ránézett és ezeket a szavakat mondta: »Én állva maradok itt és pihenek, te azonban menni fogsz az ítéletnapjáig.«

Erre ő letette gyermekét, s nem bírt tovább maradni, hanem követte Krisztust, és végignézte, amint megfeszítették. Azután úgy érezte, hogy lehetetlen immár Jeruzsálembe visszatérnie, nem is ment haza, nem látta többé nejét és gyermekét, hanem egyik országból a másikba vándorolt. Sok év múlva ismét Jeruzsálembe vitte az útja, de az már akkor fel volt dúlva és romokban hevert. Hogy az Úrnak mi a szándéka vele, miért kell nyomorult életét így hurcolnia az ítélet napjáig, azt nem tudja másként magyarázni, mint hogy az Úr őt élő bizonyságul kívánja felhasználni, s a hitetleneket ez által bűnbánatra bírni.

Ezek után nevezett Doctor Paulus von Eitzen a hamburgi iskolák rektorával egyetemben, aki felette jártas volt a történelemben, kikérdezte őt mindazon események felől, amelyek Krisztus megfeszíttetése után a keleti országokban végbementek, és ő mindenre olyan bőséges és kielégítő választ adott, hogy teljesen szavahihetőnek és megbízhatónak bizonyult. Ami személyét illeti, nagyon csendesen és zárkózottan viselkedik, csak arra felel, amit kérdeznek tőle, s ha valahová vendégül hívják, keveset és mérsékelten eszik, azután elsiet. Ha pénzt ajándékoznak neki, nem fogad el többet két schillingnél, s ezt is nyomban szétosztja a szegények között, mondván, hogy neki nincs rá szüksége, az Úr majd gondoskodik róla, mert bűnét már eléggé megbánta.

Akármerre járt, senki sem látta őt nevetni. Amely országba érkezett, annak a nyelvén beszélt. Ez alkalommal szászul beszélt, mint egy született szász. Nemcsak a legnagyobb áhítattal és tisztelettel beszélt Istenről és Jézusról, de nem tűrte, ha valaki az ő nevüket nyelvére véve káromkodott. Ilyenkor így szólt az illetőhöz: ó te nyomorult ember, ó te hitvány teremtés, ha láttad volna, úgy mint én, mit szenvedett te éretted és valamennyiünkért, inkább kárt tennél magadban, semhogy az ő nevét ilyen módon megbecstelenítenéd!

Mindezeket más valóságos körülményekkel együtt Doctor Paulus von Eitzen nekem hűségesen elbeszélte, s az elmondottakat több régi ismerősöm, ki ugyancsak saját szemével látta az embert Hamburgban, megerősítette.

Anno 1575. Christoph Krause szekretárius és Magister Jacobus urak Holsteinből követekül küldetvén Hispániába, visszatértük alkalmával nagy bizonysággal erősítgették és valóságként mondották el, hogy a csodálatos emberrel, úgy amint a fentiekben leíratott, Madridban találkoztak, vele szót váltottak s különféle rangú uraságoktól értesültek, hogy ez alkalommal ő spanyolul is jól beszélt. - Anno 1599. Karácsony havában egy szavahihető braunschweigi egyén azt írta Strassburgba, hogy akkoriban ez a csodálatos ember még életben volt, Bécsben tartózkodott, s onnan Lengyelországba és Danzigba szándékozott menni, hogy azután Moszkvát is felkeresse. Ugyanezen Ahasverus 1601-ben Lübeckben volt, majd Revalban, Krakkóban s utóbb Moszkvában láttatott. Hogy azonban istenfélő ember mit gondoljon róla, az mindenkinek szabadságában áll. Isten művei csodálatosak és kifürkészhetetlenek.

Chrysostomos Dudulaeus Westphalus.”

Dudulaeus mester inkognitóját nem sikerült leleplezni. Kétségtelen, hogy határozott tehetséggel jelenítette meg a bolygó zsidó alakját, s az ő elbeszéléséből plasztikusan kilépő Ahasverus ebben a formában és általában ezen a néven fészkelte be magát a későbbi legendába.

A felizgatott fantázia minduntalan látni vélte ezentúl a jeruzsálemi vargát és temérdek híradás jelent meg róla, tódítva vagy módosítva a Dudulaeus-féle riportot.

A XVIII. század elején a hírek szerint Angliát látogatta meg. Itt a jeruzsálemi nagytanács tisztjének mondotta magát és végzetes tettét úgy beszélte el, hogy amikor Krisztus elhagyta Pilátus palotáját, ő megtaszította és rászólt: „Hordd el magad, még mindig itt vagy?” Jézus azonban így válaszolt: „Megyek már, de te vándorolni fogsz, amíg csak vissza nem térek.” Emlékezett valamennyi apostolra, leírta arcukat, hajukat, ruhájukat. Elmondta, hogy már az egész világot bejárta, s a világ végéig kell bolyongania. Több nyelvet beszélt, s oly pontos adatokat közölt mindarról, ami azóta történt, hogy a hallgatók nem győztek eléggé csodálkozni. Az oxfordi és cambridge-i egyetem legtudósabb professzorait küldte ki, de ezek sem bírták ellentmondáson rajtakapni. Egy nagytudományú angol nemes úr arabul szólt hozzá és ő arabul válaszolt. Arra a kérdésre, hogy mi a véleménye Mohamedről, azt felelte, hogy személyesen ismerte, igen felvilágosult ember volt, bár nem bírt szabadulni némely tévedéstől; így tagadta Jézus megfeszíttetését, holott ő (Ahasverus) tulajdon szemével látta, amikor a keresztre szegezték. Elmondta azt is, hogy éppen akkor Rómában volt, amikor Nero felgyújtatta a várost; ismerte Szaladint, Tamerlant, Bajazidot és pontos dátumokat sorolt fel a keresztes háborúkról.

1721-ben München előtt jelent meg. Ezt az eseményt egy régi kézirat örökítette meg, amelyet az osztrák történetíró Joseph Hormayr, a müncheni országos levéltár igazgatója fedezett fel és tett közzé.

„Münchenbe a bolygó zsidó, vagyis a világ végezetéig szaladó varga 1721. július 22-én érkezett meg az Isar-kapu elé, azonban a városba nem bocsáttatván be, egy ideig Heidthausenben tartózkodott és az odacsődülő emberekkel szóba ereszkedett. Elmondta, hogy amiért Krisztus nyakára ütött, az ő leszármazóinak jobb keze mind még egyszer olyan hosszú, mint a bal; azoknak a nemzedéke pedig, akik Jézust leköpték, azzal az átokkal van megverve, hogy saját magukat köpik le. Ő maga már hétszer utazta körül a világot.”

Mi több, valóságos kézzel fogható, megtapintható bizonyítékok is maradtak Ahasverus jártáról-keltéről. Bernben, Ulmban és Bécsben óriási cipőket mutogattak, ezeket a vendégfogadókban hagyta el, ahol egy-egy éjszakára megpihent. Moritz Bermann, a régi Bécs történetírója tulajdon szemével látott ilyen ereklyeként őrzött bakancs-óriást egy bécsi fogadósnál. A cipőszörnyeteg kétségtelenül több száz éves lehetett. Együtt a két darab 25 fontot nyomott és irgalmatlan nagy szögekkel volt kiverve. Bermann szerint lehetséges, hogy valamely régi vezeklőnek volt a cipője, aki ezzel tette még keservesebbé fogadalmi zarándokúját. De lehet az is, hogy csak valamilyen csizmadia-műhelynek volt a hivalkodó cégére.

Már most az volna a kérdés, voltaképpen hol kellene keresni a legenda eredetét?

J. Th. Grässe protestáns teológus, a szász király udvari könyvtárosa, a középkori irodalom egyik legismertebb tudósa, a bolygó zsidóról írt és 1844-ben megjelent könyvében mérlegre tesz minden érvet és ellenérvet, majd oda lyukad ki, hogy a bolygó zsidó valóságos létezése éppenséggel nem lehetetlen. Ellene csak Krisztus fohásza szólna: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek.” Viszont, ha Krisztus az ő mindent megbocsátó, végtelen irgalmassága ellenére ezúttal kivételt tett, ezt avégett tehette, hogy az utókornak bizonyságot adjon isteni küldetéséről. Nem állhat meg az a kifogás sem, hogy valamilyen csaló felhasználta a legendát, és kiadta magát a jeruzsálemi vargának. Nem pedig azért, mert sem az örmény püspök, sem Paul von Eitzen nem láthatta hasznát az elbeszélésnek, - épp úgy az Európában vándorló zsidóról is valamennyi híradás azt mondja, hogy pénz nem kellett neki, s ha valamit mégis elfogadott, mindjárt szétosztotta a szegények közt.

Nem szállók vitába Grässe doktorral. Intézze el a másvilágon Dudulaeus mesterrel. Abba a kérdésbe sem szólok bele, hogy vajon nem a Keleten kellene-e Ahasverus őse után kutatni? Például az arab legendakörben arról van szó, hogy az aranyborjú készítőjét Mózes bepanaszolta Allahnál, s ez a gonosz embert sanyarúságokkal teljes örök életre ítélte. Ezt az irodalomtörténeti játékot tovább is lehetne űzni, azon való hasznos elmélkedéssel, hogy hát az arabok honnan vették az ő Ahasverusukat?

Akár legenda, akár allegória, annyi bizonyos, hogy voltak, akik belebújtak a legenda köntösébe, s mint húsból és vérből való igazi Ahasverusok jelentek meg.

Holtából feltámadt szerető

Mi van a föld alatt - ez a címe Jókai egyik novellájának.

Azt hiszem ráakadtam a forrására.

Egy rendkívül érdekes bűnper volt az; a párizsi büntetőtörvényszék félhivatalos lapja, a Gazette des Tribunaux ismertette 1843. január 1. és 2-i számaiban.

Íme az eset rövid kivonata. A hivatalos szürkeséggel ismertetett aktákból rózsaszínű derengés árad felénk, mert szerelemről esik benne szó.

1707-ben kezdődött. De la Faille úrnak, a párizsi parlament elnökének volt egy Clémence nevű leánya. Elég szép volt ahhoz, hogy vagyon nélkül is elvegyék, - s elég gazdag, hogy akkor is akadjon kérője, ha rútsággal verte volna meg a természet.

Tizenhat éves korában kibimbódzott lelkében az első szerelem. Megismerkedett egy Georges de Garan nevű katonatiszttel, és a fiatalok halálosan egymásba szerettek. A házasságnak nem volt semmi akadálya. Az apa szívesen fogadta a kérőt, s a hivatalos eljegyzést megtartották.

Azonban alighogy megnyílt előttük a boldogság kapuja, máris készült becsapódni.

Garan kapitány parancsot kapott, hogy azonnal vonuljon be az ezredéhez. Az ezred pedig nyomban hajóra száll és elvitorlázik Kelet-Indiába. Ott tartózkodás: két esztendő.

A kapitány elrohant az írással a jövendő apósához: egyezzék bele, hogy ő mint férj utazhassék az Indiákra. Tartsák meg haladék nélkül az esküvőt, s azután Clémence bár maradjon a szülői házban, amíg ő visszatér. De az elnök a fejét rázta.

- Minek a dolgot erőltetni? Nem vagytok-e bizonyosak egymás szerelmében? Két év hamar elrepül; a katona teljesítse a kötelességét, s itthon várni fog rá a jutalom.

Ebben meg kellett nyugodni. Még egy utolsó találka este a kertben, még néhány búcsúcsók. A kapitány nyilván érthetett a csókhoz, mert a lány ezekre a sejtelmes, szinte jövőbelátó szavakra fakadt:

- Drágám, ha holtan feküdném is, a te csókodra visszatérne belém az élet…

*

A két év, ha nem is repült, de elcammogott, ám Indiából nem jött semmi hír. Azaz hogy végre jött, de feketeszárnyú vitorla hozta: Garan ezrede egy ütközetben majdnem teljesen megsemmisült, ő maga súlyos sebbel fogságba esett, azóta tán meg is halt.

Clémence eleinte meg akart halni, majd apácának akart menni, végre azonban engednie kellett az apja akaratának. Férjhez ment egy Boissieux nevű magasrangú főtisztviselőhöz. Rá egy évre kislánya született.

1711. október 14-én - pontos dátum! - özvegy Garanné asszony palotájának kapuján egy nem várt vendég kocogtatott.

Georges volt, a halottnak hitt fiú.

Kiépült a sebéből, megmenekült a fogságból. A viszontlátás örömeinek lezajlása után áttértek a napi eseményekre.

- Miféle nagy temetésre készül Párizs? Ahogy eljöttem az egyik templom előtt, láttam, hogy végig fekete posztóval van bevonva.

Az anya hímezett-hámozott.

- Már meg volt a temetés. A szép Boissieux asszony halt meg.

- Boissieux? Ki az?

- Valami nagy hivatalnak az elnöke.

- És a felesége? A szép asszony?

Meg kellett mondani az igazat. Clémence de la Faille-t házassága alatt is sorvasztotta a bánat Georges miatt. Rátámadt egy betegség, megölte.

Az anya vigasztalta a fiát, s az úgy tett, mintha hallgatná, de a gondolatai másfelé jártak. Elbúcsúzott, a szobájába ment. Éjféltájban felkötötte a kardját, bő köpenyeget kerített magára, a zsebét megtömte aranyakkal, és elment hazulról. A templom sírkertjének vette az útját. Ott felzörgette a sírásót. Ennek nevét is megőrizték az akták: René Glod.

A kapitány valamit súgott a fülébe, de az ember a fejét rázta. Aranyak kezdtek csörögni - a fejrázás megállapodott. Annál is inkább, mert egy kard meztelen pengéje csillant meg a lámpafénynél.

A sírásó vette az ásóját, és megindultak az új halott sírja felé. A laza göröngyök könnyen engedtek az ásó nyomásának. Előbukkant a koporsó. Egyesült erővel kiemelték a gödörből; a sírásó fölfeszítette a födelet. Azután lekuporodott a gödör szélére és hányta a keresztet.

Mert istenkísértő látvány rémlett feléje a félhomályból. A kapitány kiemelte a testet a koporsóból, ölébe vette, dédelgette és beszélt hozzá, mintha élne és hallgatná a lázas, tébolyult suttogást. Majd rányomta ajkát a halott asszony ajkára…

Az egykori búcsúcsók mását csókolta oda az őrült szerelmes?

A sírásó csak annyit látott, hogy a kapitány, karjában a halottal, egyszerre csak felugrik, elrohan és eltűnik a temető sötétjében.

Nem volt mit tenni, visszabocsátotta a gödörbe az üres koporsót, behantolta a sírt és hideglelős borzongással hazavánszorgott.

Otthon megszámlálta az aranyait. 10 000 livre volt.

*

Öt év múlva, 1716. október 14-én ismét Boissieux-né halála napjára fordult az esztendő.

Az özvegy férj kiment a temetőbe, a kegyelet adóját leróni. Amint a sír előtt álldogál, ruhasuhogásra lesz figyelmes. Megfordul. Egy fátyolos hölgy igyekszik lábujjhegyen továbbosonni. A fátyol nem elég sűrű, s ő a nőre ráismerni vél…

- Clémence!

A nő futásra veszi a dolgot, a férfi utána, de amaz gyorsabb, beugrik a kapu előtt várakozó hintóba és sebesen elhajtat.

A férj értetlenül bámult a látomás után. Mi volt ez? Az emlékezés fájdalmától felzaklatott idegek kegyetlen játéka? Vagy mégis valóság? S a fátyolos nő azonos lenne az ő halott, vagy talán csak halottnak vélt feleségével? Micsoda kísérteties titok rejtőzik a fátyol alatt?

Lába a rendőrfőnökhöz, Argenson grófhoz vitte. Ez nagyokat nézett, amíg a regényes történetet végighallgatta, de hát egy magasrangú uraságnak a lelki nyugalmáról volt szó, valahogyan ki kell hajtani a fejéből a bogarat. A legegyszerűbb módot ajánlotta fel: fel kell bontani a sírt. A koporsó tartalma majd meggyőzi a szerencsétlen férfit, hogy csak képzelődött, s valami nem mindennapi hasonlóság tévesztette meg.

Másnap reggel maga a rendőrfőnök szállt ki a temetőbe. Vele volt a férj, két rendőrbiztos és két orvos. A régi sírásót már nem találták ott, hír szerint örökségre tett szert, és hazament Normandiába.

A bizottság szánakozva nézte az izgalmában helyét nem lelő férjet; no, majd mindjárt megnyugszik.

A koporsót kiemelték.

Üres volt…

A fátyolos hölgy tehát mégsem ködlött szét látomássá!

Ennek már fele sem tréfa. A rendőrfőnök szigorú vizsgálatot parancsolt.

Néhány nap múlva a férj a következő hivatalos értesítést kapta:

„Az a hölgy, akit Boissieux elnök úr október hó 14-én a temetőben látott, Garan tüzérőrnagy úrnak a felesége. Az őrnagyné pondichéry-i születésű és ugyanott kötötték meg a házasságukat is. Egy hónapja, hogy Kelet-Indiából Párizsba érkeztek. - A Normandiába kiküldött rendőrügynök nyomára akadt a René Glod nevű sírásónak, az azonban 1713-ban meghalt. Környezetének előadása szerint sehonnan sem szállt rá semmiféle örökség; ellenben, amikor Párizsból megjött, körülbelül 10 000 livre-t hozott magával. - Ez minden, ami az ügyben kideríthető volt.”

A férj most már tisztában volt vele, hogy a szeme nem káprázott. Mégis, hogy a bíróság szemét is tágra nyithassa, maga folytatta a nyomozást.

Eredmény:

Garan kapitány annak idején úgy ment el Párizsból, hogy még anyjától sem vett búcsút. Azután Brestben tűnt fel, egy lefátyolozott és betegesnek látszó hölgy társaságában. Mindketten felszálltak egy La belle Marguerite nevű kereskedelmi hajóra, ami annál különösebb, mert a kapitány, mint tiszt, bármely hadihajóra is felkérezkedhetett volna.

Ennyi elég volt. A férj a bírósághoz fordult. Kérte, hogy adja vissza a feleségét, és büntessék meg a nőragadót.

A tárgyalásra összecsődült Párizs úri társasága. Elsőrendű látványosság ígérkezett. Csupa előkelő szereplő; a főszereplő ragyogó szépségű fiatalasszony; a dráma magva idegborzongató temetői jelenet. Az orvosi fakultás urai már eleve hajba kaptak a kérdésen, hogy a halálos dermedtségbe süllyedt testben rejtőzhetik-e még valami élet?

Az asszonyt Moizas mester védte, a párizsi ügyvédi kar kitűnősége. Könnyű volt a dolga; egyszerűen kiteregette a bíróság előtt az okiratokat. Átadta Garan asszony keresztlevelét és a házassági anyakönyvi kivonatot. Ebből kiderült, hogy a házasságot magának a kormányzónak házi kápolnájában kötötték meg; még a tanúk is az ezred főtisztjei közül kerültek ki. Ki merne itt csalásra, hamisításra gondolni?

A panaszos ügyvédje nagy bajban volt. Kivágta az utolsó ütőkártyáját: szembesítsék a feleket.

A ci devant férjnek vacogott a foga, és reszketett a lába; a bírák feszülten figyeltek; a közönség idegesen fészkelődött. Mindenkin az izgalom villanyfolyama vonaglott át, csak az asszony volt nyugodt és hideg, mint egy szép márványszobor.

Tagadóan ingatta a fejét; ő ezt az urat nem ismeri.

Az özvegy férj bódultan támolygott ki a teremből.

Még egy kísérlet: előlépett De la Faille elnök és kinyújtotta karját az asszony felé:

- Leányom!

A márványszobor hideg maradt.

- Nem ismerem.

A hangulat teljesen a panaszos ellen fordult. Moizas mester akár el sem mondta volna a védőbeszédét, de ki akarta élvezni a győzelem dicsőségét és hosszú mondatokban kígyóztak ki szájából az ékesszólás aranyos galandférgei.

A csalódott, megtört férj lassan vánszorgott le a Palais de Justice lépcsőin. Odalent várta a kocsija.

De várta más is.

A nevelőnőt ette a kíváncsiság, s hogy hamarább megtudja az eredményt, beült a kocsiba az özvegy férj kis árvájával, aki ekkor már hatesztendős, csinos, értelmes kis leányka volt.

Boissieux elnök kábult agyában egy ötlet szikrázott fel. Kézen ragadta a gyermeket és rohant vele a tárgyaló terem felé.

Ekkorra már Moizas mester ékesszólása lecsillapodott, s a bíróság visszavonult a tanácskozó terembe. Még néhány perc és kihirdetik az elutasító ítéletet.

Az asszony mozdulatlanul ült védője mellett. Szeme elsiklott a hallgatóság fölött, mintha nem látna semmit, nem érdekelne semmi:

Egyszerre egy kis meleg kéz cirógatását érezte a kezefején:

- Mamám, csókolj meg…

Coup de théâtre!

Az asszony felsikoltott, ölébe kapta a gyermeket, és ölelte, csókolta, ahol érte.

Kavarodás, zaj, ide-oda szaladgálás, a bírák visszasiettek a terembe és ámulva értik meg a fordulatot.

Moizas mester, immár tagadni nem lehet! Nem is tagadott, hanem áthangolta a mondanivalóit, és nagy pengetést rendezett az érzelmi húrokon.

- Boissieux úr! Ne vegye vissza a sírtól, amit ön ajándékozott neki. Mert hiszen ön jegyezte el a halállal a feleségét, amikor magához kényszerítette, noha a szíve másé volt. Engedje át ezt a nőt annak, akit szeret. Mi történt volna boldogtalan teremtéssel, ha a kedvese ki nem szabadítja a koporsó szörnyű börtönéből? A legborzalmasabb ébredés irtózata szakadt volna rá, a legrettentőbb második halálnak lett volna a martaléka. Most már teste-lelke azé a férfié, aki új életet adott neki, - önnek nem lehet egyébhez joga, mint egy hullához!

A hallgatóság elérzékenyült, a nők sírtak, a bírák szeme zavartan kerülte az irgalomért könyörgő asszony tekintetét. Nem segíthettek rajta; a törvény érzéketlen karja ragadta a végzete felé! A férjjel nem lehetett beszélni; annál jobban megkötötte magát, mennél többet emlegették a másik férfit.

Kihirdették az ítéletet: a második házasság semmis, az asszony köteles visszatérni törvényes férjéhez, Boissieux úrhoz.

Az elítélt kegyelmi kérvényt adott be a régens herceghez. Már csak azt kérte, mentsék fel az alól, hogy vissza kellessék térnie a gyűlölt férjhez; inkább küldjék élete fogytáig kolostorba.

Elutasították. Nincs kegyelem, nincs halasztás. Huszonnégy óra alatt térjen vissza a férje házához, különben erőszakkal fogják odahurcolni.

Hát jó. Az asszony bejelentette, hogy engedelmeskedik és másnap délelőtt meg fog jelenni a Boissieux-palotában.

A férj készült az ünnepélyes fogadásra. Rokonok, barátok, tisztviselőtársak gyülekeztek a nagy szalonban. A várakozás feszültsége hamar engedett: egy lakáj kitárta az ajtót és bejelentette:

- Madame de Boissieux!

A társaságnak volt mit néznie a belépő gyönyörű asszonyon. Menyasszonyi ruha volt rajta; karján, nyakán, fülében, hajékén drágaköves ékszerek tüze szivárványlott.

A férj kézcsókra járult eléje.

Az asszony megingott.

- Uram - rebegte -, visszahoztam önhöz, amit annak idején elvesztett.

És holtan rogyott össze.

Ugyanabban az órában, ugyanazzal a méreggel Garan őrnagy is véget vetett az életének.

*

Jókai a Mi van a föld alatt? magvát ebből a történetből vette. Csak a magvát, mert féktelenül lobogó fantáziája nem érte be vele és a novellát egyéb mese-elemekkel bokrosította gazdaggá. A tetszhalott asszonynak és kedvesének esete nála epizóddá sorvadt, s csak az a rendeltetése, hogy eszközként szolgálja a főalaknak, Delmaure Olivának bosszú-hadjáratát az anyját megrontó Malmont marquis ellen.

Egyébiránt a novella Jókai gyengébb alkotásai közé tartozik. Lélektani szertelenségek és melodrámai részletek vallanak a francia melodráma hatására. Mégis az teszi érdekessé, hogy összevetve az eredeti történettel, világot vet a legnagyobb meseköltő csodálatosan burjánzó képzelőerejére.

*

A Gazette des Tribunaux cikkei „Régi bűnperek” főcím alatt, Mademoiselle de la Faille alcímmel jelentek meg. Szerzőjük egy ismert törvényszéki riporter volt, bizonyos Horace-Napoléon Raisson. Azzal a magyarázattal bocsátotta őket szárnyra, hogy a régi bűnügyi évkönyvek nem emlékeznek ugyan meg az esetről, de ő az adatokat teljesen megbízható forrásból merítette.

Vajon hol rejtőzhetett az a forrás, amelyből ugyanakkor más is merített? Mégpedig jócskán, mert elárasztotta vele a Gaîté színpadát. Itt január 14-én première volt: A. Bourgeois és G. Lemoine nevű szerzőknek Mademoiselle de la Faille című boulevard-drámáját adták elő. A keserves színpadi mű ugyanazt az esetet szabdalta fel öt felvonásra, csak itt-ott változtatta meg a neveket, és a boldogtalan Faille kisasszony sorsát még azzal is súlyosbította, hogy nem természetes halál döntötte a sírba, hanem tulajdon férje mérgezte meg. (Úgy látszik, Jókaihoz ez a változat jutott el.)

A közönségnek nem kellett sokáig törnie a fejét a különös találkozáson. A Courier Français január 16-i számában Frédéric Soulié, a népszerű regényíró mindhárom szerzőt nyakonöntötte az ősforrás tintalevével. Ez az ő tollából bugyogott elő, mégpedig az Europe littéraire című hetilap 1833. április 17-i számában megjelent novella alakjában. Az egész történetet ő eszelte ki, s a főszereplőnek is ő adta a De la Faille nevet. Ami pedig Moizas mestert illeti, ez az ő saját szellemi gyermeke, s legfeljebb amiatt tartozik köszönettel a Gazette des Tribunaux-nak, mert szülöttet megtette a párizsi ügyvédi kar büszkeségének és felruházta az ékesszólás tehetségével.

Mindazonáltal a dolog úgy áll, hogy a nevezetes lopások krónikása, a félhivatalos bűnügyi közlöny ezúttal maga is lopott. A plágium miatt haladéktalanul megteszi a feljelentést és reméli, hogy a részrehajlatlanságáról ismert újság a saját perét is ismertetni fogja az előfizetőivel.

A nyilatkozat hangja ennél a kivonatnál sokkal gorombábban dörgött. Miután a haragos regényíró jól letolvajozta a félhivatalost, ezzel a förmedvénnyel végezte: „Majd a bírák megmondják, szabad-e úgy meglopni az írót, aki semmivel sem bántotta meg a Gazette des Tribunaux-t, még azzal sem, hogy akár egy sorát is elolvassa.”

Hát ez kettős pofon volt a Gazette des Tribunaux ábrázatára. Nemcsak hogy soha meg nem történt esetet adott le az olvasóinak való igaz törvényszéki dráma köntösében, de a köntös is lopott jószág volt.

A közönség leste a választ. Meg is jelent a január 19-i számban. Előkelő hűvösséggel csak annyit jelentett ki, hogy miután a cikk miatt vita támadt a szerző és Soulié úr között, a lap nem tartaná ildomosnak, ha a vitába beavatkoznék.

A regényíró azonban beváltotta a fenyegetését és megindította a pert:

Előkelő hűvösség ide vagy oda, a Gazette des Tribunaux szerkesztőségének melege lett. Hogyan fognak ebből a veremből kimászni?

Ekkor a Véletlen, a nagy rendező, egy valóságos színpadi fogással segített a riadt társaságon. A lapnak valamelyik jóakarója kipiszkált az irodalmi lomtárból egy tökéletesen elfelejtett könyvet. 1809-ben jelent meg ezzel a címmel: Victorine d'Olmond ou le double mariage. (Viktorine d'Olmond avagy a kettős házasság.) Ebben bizony meg volt írva az egész könnyfakasztó és hajszálborzongató história, pontról pontra úgy, ahogyan Soulié a maga novelláját összeeszkábálta.

Hát íme, itt az ősforrás! A Gazette des Tribunaux hasábjai szinte harsogtak a diadalordítástól. A „hasáb” szónak ebben az esetben nincs közhely-szaga, amennyiben a lap két párhuzamos hasábot szentelt az ügynek; egyiken a könyvből nyomatott le néhány részletet, a másikon Soulié szövegét párosította melléjük.

Most már azután a félhivatalosnak állt feljebb:

„Ej-ej, Soulié úr, hát az 1809-i könyv is a plágium bűnébe esett? Előre ellopta az ön 1833-i szellemi termékét? Hát csak tessék folytatni a pert. Állunk elébe.”

Soulié szégyenletében nem tehetett egyebet: amilyen nagy dobpergéssel indította meg a pert, olyan suttyomban vonta vissza.

A magam részéről úgy tudom, hogy De la Faille kisasszonyt nemcsak ez a négyrendbeli feltámadás terheli, hanem előbb is, utóbb is rémítgette temetői kalandjával a fogékony lelkeket. Legelőször valamelyik régi olasz novellában incselkedett az olvasók idegeivel, majd pedig a Berliner Illustrierte Zeitung 1939. évi 18. számában kelt ki a koporsóból.

Itt a szerző ugyanazt cselekszi, mint a Gazette des Tribunaux bűnügyi hírhordója: való történetként tálalja fel olvasóinak reggeli kávéja mellé a sírillatú csemegét. Azzal az eltéréssel, hogy mikor a vigyázatlan hősnőt az első férj felismeri, meghajlik a szerelem joga előtt és nagylelkűen átengedi a másodiknak.

Az igaz, hogy ebben a történetben az asszony húsz év múlva tér vissza Franciaországba…

Atlantis, az elsüllyedt világrész

Az emberiség legnagyobb katasztrófájáról adtak hírt azok az ősrégi írások, amelyeket Solonnal, az ősi Athén bölcsével egy még ősibb egyiptomi templom papjai ismertettek meg.

Solon korában a Heraklés oszlopaitól (a mai Gibraltártól) nyugatra már az Atlanti-óceán beláthatatlan félelmetes hullámvilága tárult a hajósok szeme elé. De sok-sok ezredév előtt kis szigetek sorakoztak egymással, s rajtuk át könnyűszerrel lehetett eljutni odáig, ahol egy egész kontinens emelkedett ki a tengerből, nagyobb, mint Kis-Ázsia és Líbia együttvéve: Atlantis.

Solon értesüléseit Platón adta tovább az utókornak.

Atlantis boldog ország volt. Hatalmas hegyláncok védték meg az északi szelek jeges hidege ellen; földje megtermett mindent, ami lakosainak kellett; háziállataik sorában még elefántok is legelésztek.

Kikötőiben a raktárak tömve voltak áruval; kereskedők raja nyüzsgött körülöttük; bányáiból aranyon, ezüstön és minden szükséges ércen felül még egy különös érc került elő, ezt Atlantis lakói majdnem annyira becsülték, mint az aranyat, de már csak a neve maradt fenn az utókorra: oreichalkos. Virágzó ipara is volt, ennek csak egyetlen ágát emeli ki a tudósítás: a hajógyártást. Ugyanis tömegével épültek gyáraiban a háromevezős hajók. A tengerjáró görög szemében ezek hatalmas hajóóriások voltak, mert az evezősök nem egyszintből lapátolták a vizet, hanem három sorban ültek egymás feje fölött.

A fővárost csatornagyűrűk vették körül, a legbelsőnek egy stadion (kb. 181 méter) volt a szélessége. Partjaikat bástyák szegélyezték, közben hatalmas bejárati kapukkal. Ezekbe torkolltak a csatornákat átívelő hidak is, olyan magasan, hogy az óriási hajók elmehettek alatta. A bástyafalakat csillogó fémlapok borították, a kapuk és tornyok fehér, piros és fekete kövekből épültek, úgy hogy gyönyörűség volt rájuk nézni. A város legfőbb ékessége Poseidon isten temploma volt. Hossza egy teljes stadionra rúgott, belül az isten aranyszobra állt, hat szárnyas ló vontatta kocsin. Szobrok százai körülötte és a templomon kívül is.

A leghatalmasabb uralkodóház alapítója Atlas király volt. Róla nevezték el a birodalmat. Megismerjük a dinasztia családfáját is, nemzedékről nemzedékre, mindenkor név szerint. Ezenfelül Atlantis még kilenc királyságra oszlott. Mindegyik király élet-halál ura volt a saját országában, de egyébként valami államszövetség-féle kapcsolat fűzte őket egymáshoz, élükön Atlas mindenkori ivadékával. A közös ügyeket szabályozó törvényeket érctáblákba vésték és kifüggesztették Poseidon templomában. Egy ilyen törvénycikk például az egyes dinasztiák védelméről szól. Ismeretesek azok a célszerű intézkedések, amelyekkel a trónjukat féltő uralkodók szokták biztosítani magukat a netáni trónkövetelők ellen. Az atlantisi királyszövetség törvénye erre nézve úgy intézkedett, hogy ha valamely uralkodó egyik rokonát ki akarná végeztetni, ezt csak akkor teheti meg, ha a királyok tanácsa 6:4 szótöbbséggel hozzájárul.

Kilencezer évvel Solon előtt egy szörnyű éjszaka borzalmai szakadtak Atlantisra. Rettenetes földrengés rázta meg alapjában, olyan irtóztató erővel, hogy az egész kontinens még azon az éjszakán elsüllyedt, s a tenger hullámai összecsaptak fölötte.

A virágzó földrész örökre eltűnt az emberiség szeme elől. Még a helyét sem lehetett megközelíteni, mert óriási iszaptenger sűrűsödött össze fölötte, s ha egy hajó arrafelé merészkedett, elsüllyedt a dágványban. Eddig Platón híradása.

Egy egész világrész elsüllyedése nem tréfadolog. Komolyan is vették minden kor tudósai és tömegével vetették rá magukat az izgalmas problémára. Eddig több mint ezer könyv jelent meg az Atlantis-kérdésről. Zuhogtak egymásra az érvek és ellenérvek, akár az Atlanti-óceán hullámhegyei és hullámvölgyei. Létezett-e valóban Atlantis vagy csupán a mítoszok sorába kell utalni az egész kalandos történetet? Ha létezett, miféle néptörzs lakta? Milyen lehetett a kultúrájuk? Stb. Csupa olyan probléma, hogy a legkisebb részletéről is egy csomó könyvet lehetett írni.

A fejcsóváló bírálat azzal kezdte, hogy a nagy katasztrófából nem igaz egy szó sem. Atlantist városaival, kultúrájával és királyaival együtt Platón találta ki, hogy egy való történettel támogassa utópista álmodozásait.

Visszazúdult a cáfolat: ha Platónnak ez lett volna a szándéka, részletezte volna a sziget alkotmányos berendezését is, azonban erről nem beszélt, noha jó alkalma lett volna rá.

Ha tehát elfogadjuk, hogy Atlantis létezett és elsüllyedt, hol kell a hűlt helyét keresni? Az atlantoman tudósok a tudomány hajóin elvitorláztak a forró égöv vizeitől a Jeges-tengerig, s majd ennél, majd annál a szigetnél vagy félszigetnél horgonyoztak le. Nem beszélve az Azori- és a Kanári-szigetekről, az íróasztal Kolumbusai még Ceylon szigetéig is eljutottak. A délibábos elméletekkel nem érdemes foglalkozni, de akadtak komoly kutatók is, mint például Hermann Wirth, aki lenyúlt az ősírás történetéig, s a palaeoepigrafia, kultúrmorfológia és egyéb szép tudományok segítségével igyekezett az atlantisi homályba bevilágítani.

A temérdek hipotézis közül kiragadom az egyik legtetszetősebbet. Adolf Schulten szerint Atlantis nem egyéb, mint a hajdani Tartessos, a Guadalquivir torkolata körül fekvő krétai telepesektől alapított nagy kereskedőváros. Virágzó, gazdag központja volt a Földközi-tengeri kereskedelemnek, rajta keresztül özönlött az áru délről északra és viszont. Azonban végül is Karthágó nem tűrhette el ezt az ártalmas versenytársat, megtámadta, elfoglalta és elpusztította. Olyan alaposan, hogy Platón idejében már nyoma sem volt, legfeljebb csak hagyományokban élt még a híre. Ezeket a kósza hagyományokat olvaszthatta össze Platón egységes egésszé, az eltűnt várost megtette eltűnt világrésznek; s a karthágói hadak rombolását - talán szimbolikusan -, földrengéssel helyettesítette. Persze, Tartessos nem volt akkora, mint Kis-Ázsia és Líbia együttvéve, de hát ezt is feltételesen lehet érteni, amennyiben kereskedelme az egész Földközi-tengerre kiterjedt. Érvei érdekesek és találóak, s aki nem akarja Platónt misztifikációval meggyanúsítani, elfogadhatja Tartessost középútnak a legenda és a valóság közt.

Vagy rátérhet még egy középútra, Verulami Bacon nyomán, aki azt mondja, hogy Atlantis voltaképpen nem is süllyedt el, hanem ma is megvan: Amerika. Csatlakozik ehhez sok más tudós is, de nem térhetek ki a fejtegetéseikre, mert magam is elsüllyednék az adatok tengerében. De van ezeknek az elméleteknek egy érdekes fattyúhajtása: komoly, becsületes gondolkodású tudósok dolgozószobájába behatolt a sovinizmus gőze, elkábultak tőle és hazafias szédületükben hamisan fogott a pennájuk.

Köztük a legnevezetesebb Olaus Rudbeckius svéd polihisztor, uppsalai egyetemi tanár. Nagy művének első része 1675-ben, másodika 1689-ben jelent meg ezzel a címmel: Atlantica sive Mannheim (Atlantis vagy Mannheim).

Úgy látszik, tőle vette át a Tartessos-elmélet szerzője azt a gondolatot, hogy Platón az elsüllyedést képletesen értette s tulajdonképpen az ellenséges hadak dúlását akarta ezzel kifejezni. Tehát Atlantis nincs a tenger fenekén, hanem igenis annak színe fölött, s mai neve Svédország. Rudbeckius érvelési rendszere megfelel az akkori tudományos divatnak: aprólékos, pepecselő, megtűzdelve naiv szó- és névmagyarázatokkal. Szerinte Gallia lakosai a svédek voltak. Neve a Kalle svéd szóból származik, s ez annyit jelent, mint Karl, vagyis Kerl, vagyis derék legény. A derék uppsalai professzor azon sem akadt meg, hogy Platón elefántokról beszél, ilyeneken pedig Svédország őslakói aligha lovagoltak. Nem baj. Az elefánt görög neve elephas, s ez ugyanolyan hangzású, mint a svéd olfwan, azaz farkas. Világos, hogy Platón farkasokra gondolt, ezek pedig Svédországban vannak bőven.

De miért Mannheim? Egyszerű ez. Tacitus említ bizonyos Mannus nevű fejedelmi személyt, ez pedig nem más, mint a bibliai Jáfet unokája. Ez a Mannus svéd volt, svéd földön is temették el. Itt Mannekullar néven volt ismeretes, s innen eredt Svédország régi neve: Mannheim.

Eszem ágában sincs, hogy a derék tudóst kifigurázzam. Ilyen volt akkor a divat, efféle gyermeteg okoskodásokkal lehetett a tudományos világ tetszését megszerezni.

Jóval meghökkentőbb ötletekkel álltak elé a legújabb kor elmélet-gyártói. A Literatura 1933. szeptemberi számában szó szerint a következőket írta:

„Minthogy a náci-tankönyvek még nem készültek el, a német birodalmi kormány ideiglenes »vezérfonalat« bocsátott ki, amely a történelmi oktatás irányadó elveit közli a tanári karral. A vezérfonal szerint mindenekfölött a faji gondolatot kell az ifjúság lelkébe bevésni. Azt kell tanítani, hogy Európa történelme elejétől végig az északi fajok műve, minden európai kultúra és civilizáció Északnak köszönhető. Ezt az elméletet kissé zavarják ugyan holmi konzervatív meggyőződések a klasszikus világ kultúrájáról, ám a vezérfonal könnyen segít a bajon. Az ifjúságot fel kell világosítani - mondja -, hogy az ókori görögök a mai németeknek igen közeli fajtestvérei. (Mi alapon? Nem derül ki.) A rómaiakat illetően pedig úgy áll a dolog, hogy Róma nagyságát már eredetileg is északi származású népek alapozták meg s bár később mindenféle keleti rabszolga-népség kiirtotta ugyan ezeket az északi elemeket, azonban a germán népvándorlás új, friss vért lövellt a lezüllött római fajkeverék ereibe, s így a középkor kultúrája és a renaissance kivirágzása egyes-egyedül a germán fajnak köszönhető.”

A vezérfonalat német tudósok is kezükbe ragadták és segítségével remekül kivergődtek az Atlantis-probléma homályos útvesztőjéből a német föld napvilágára.

1937-ben Berlinben ilyen című könyv jelent meg: Atlantis die Urheimat der Arier (Atlantis, az árják őshazája). Szerzője: Karl Georg Zschaetzsch. Nem tehetek róla, valóban így hívják. A könyv Atlantist is beszegődteti a német árja-téboly szolgálatába.

Atlantis csakugyan elsüllyedt - írja a kilenc mássalhangzós szerző. De nem úgy, ahogyan Platón mondja. Egy üstökös ólálkodott a föld közelében, s farkának egy suhintásával a tengerbe söpörte Atlantis déli sík földjét. Az északi hegyes vidék ezúttal épen maradt. Hatvannégy millió lakosa volt Atlantisnak, azok mind elpusztultak, csak hárman maradtak életben, mert sikerült északon egy barlang mélyén meghúzódniuk. Egy öreg férfi, a testvérhúga és ennek a leánya. Az asszony belehalt az izgalmakba, miután előbb egy koraszülött fiút hozott a világra. Ez utóbb kipótolta a hiányzó hónapokat, olyannyira, hogy amikor felserdült és asszony után nézett, más nő hiányában a tulajdon nővérével kötött házasságot. Már ilyen barlangi házasságot.

Nem nevetni való dolgok ezek. Mert az öregember neve Kotan volt, másképpen Odin, a germán mitológia főistene. Azaz hogy éppenséggel nem volt isten, hanem valóságos élő ember, s a mitológiába azon az alapon keveredett be, hogy tiszteletére szertartásokat is rendeztek, de ezek nem voltak egyebek, mint az ős tiszteletének kifejezői. Maga az árja néptörzs abból a viszonyból eredt, amelyet a koraszülött fiú szőtt a nénjével.

Az üstökös csóvájának történetét követte a biblikus vízözön, és Atlantis megmaradt részét is elárasztotta a tenger. De már akkorra a barlangi házasok ivadékai is elárasztották Európa északi részét, majd onnan délre szivárogtak, és ahova léptek, kultúra és civilizáció termett a nyomukban. Amint ezt a vezérfonal is tanította.

Atlantis szakértője egyébiránt nem mulasztotta el, hogy a nagy árja örömtüzek lángjánál a maga kis pecsenyéjét is megsüsse. Szerinte Atlantis árja őslakói rajokat bocsátottak ki Hellásba egy Zeus nevű főember vezérlete alatt. Zeus családja utóbb kivándorolt Germániába s amint teltek az évezredek, a család neve apránként elváltozott, egyre több mássalhangzó tolakodott bele, s végezetül létrejött a furcsán hangzó, de fenséges eredetű Zschaetzsch név.

Tisztelettel fogadom Zeus unokájának fejtegetéseit. Világos, hogy Atlantis volt az emberiség bölcsője, s ott már az újszülötteket is német gyártmányú pelenkákban pólyázták. Nem kétséges az sem, hogy ezen az alapon a német fajt illeti meg az elsőbbség joga a többi, alacsonyabb rangú népfajjal szemben. Ebből pedig nyilvánvalóan következik, hogy a németek vannak hivatva felépíteni a kultúra és civilizáció világraszóló nagy palotáját, de mégis remélhető, hogy amilyen jólelkűek és igazságszeretők, a másodrendű népek számára is szorítanak majd helyet benne.

Tudomány és mendemonda

Gyümölcsözzetek és sokasodjatok…

Ez volt az Úr rendeleté az első emberpárhoz a bűnbeesés előtt.

Annak utána pedig így szólt a bűnös asszonyhoz:

„Megsokasítom a te fájdalmaidat terhességed alatt is, és fájdalommal fogod szülni gyermekeidet.”

Azt hihetné az ember, hogy a nőre egymagában nehezedő átok mintha nem volna teljesen igazságos. Hát a férfi? Ő éppúgy megszegte az Úr tilalmát, s lám, a gyümölcsözés és sokasodás körüli tevékenysége mégis mentes maradt minden fájdalomtól.

Sőt

Az Úr mégsem tehetett egyebet, mert ha a fájdalmat a férfira is kiterjeszti, a gyümölcsözésből és sokasodásból nem lett volna semmi.

Így azonban a férfinem lelkesen teljesítette az Úr parancsát. S akárhányszor elég arcátlan volt ahhoz is, hogy a maga számára sajátítsa ki a sokasodás érdemét. Amikor régi krónikaírók feljegyezték sokgyermekes lovag uraknak a családszaporítás körüli érdemeit, az anyákról többnyire megfeledkeztek.

Híres nyoszolyahős volt annak idején Abensbergi Babo lovag. 1028-ban II. Konrád német-római császár birodalmi gyűlést nyitott meg Regensburgban. Akkoriban rossz volt a termés, szűkében voltak a kenyérnek, nagy volt a drágaság; tehát parancs ment a rendekhez, hogy semmi parádé, semmi népes kíséret: mindegyik főrend csak egyetlen lovast hozhat magával. Azonban Konrád császár még a magyar seregektől sem ijedt meg annyira, mint amikor Babo úr előnyargalt nem másod, hanem hatvanhatod magával. Elöntötte a méreg, de Babo úr lecsillapította: „Én, meg a csatlósom, az kettő - ez a harminckét úrfi mind az én gyermekem, csupa valódi Abensbergi, mindegyiknek jár egy-egy csatlós - vagyis összesen és törvényesen hatvanhat személy.” - A krónika megmagyarázza, hogy Babo úr két feleséget nyűtt el, és ezektől összesen 40 gyereke született, 32 fiú és 8 leány.

Szép. De tudok még szebbet.

A híres-nevezetes gótai almanach (Gothaischer genealogischer Hofkalender) tudvalévően a haszontalan ismeretek tárát azzal gyarapította, hogy 1764 óta évről évre közzétette a szuverén fejedelmek személyi és családi adatait.

Az 1826. évi kalendáriumban helyet kapott Randsit Singh is, a szikh nép harcos és hódító nagy uralkodója, Lahore maharadzsája. Családi viszonyairól azt közli az almanach, hogy 1820-ban, 36 éves korában, 18 183 gyermeknek volt az édesapja. A részes asszonyok száma ismeretlen; mindössze annyit tudunk, hogy 1839-ben bekövetkezett halála után négy törvényes feleség és hét ágyas szenvedte el az özvegyekre kötelező önkéntes máglyahalált.

Az érdekes családi hír bizonyára mély hatást tett a jóval szerényebb igényű európai uralkodókra - kevésbé mélyet a párizsi újságírókra. A hitetlen bohémek nem átallották, hogy az udvari évkönyv adatait udvariatlanul ellenőrizzék. Tegyük fel - írták -, hogy Randsit Singh már 16 éves korában nekilátott a családalapításnak. 36 éves koráig 20 esztendő, vagyis 7300 nap telt el. Összevetve a napok számát a gyermekek számával, az volna a furcsa eredmény, hogy kereken és átlagban minden egyes napra két és fél gyerek okozása esnék.

Az almanach méltóságteljesen hallgatott és egy szóval sem válaszolt. Pedig úgy sejtem, bízvást felelhette volna, hogy nyilván sajtóhiba szaporította olyan szertelenre a maharadzsa családját. A szedő kétszer egymásután nyúlhatott a szedőszekrénybe a 18-as számért, s a korrektor jámborul belenyugodott, hogy mi mindenre képes egy ilyen hatalmasság a Kamasutra című szent könyv hazájában.

Így azután mindössze 183 gyerekről lehetne szó.

Még valamit a XIII. század krónikásainak feljegyzéseiből. Szerintük Henrik lüttichi püspöknek hatvanegy törvénytelen gyermeke volt - viszont egy másik Henrik, Basel püspöke, halálakor csupán húsz „atyátlan gyermeket hagyott anyáikra”.

*

És az anyák?

Plinius írja, hogy Pompeius színházának előcsarnokában nevezetes személyek hírét megörökítő, remekbe faragott szobrok sorakoztak fel. A márvány-panoptikum egyik mesterművére Eutychis neve volt vésve. Ez az asszony annak köszönhette a dicsőséget, hogy harminc gyereket hozott a világra. Húsz megélt, felserdült s anyjuk halála után ők vitték testét máglyára.

Az orvostudomány dolga végére járni, hogy Eutychisnek, nemkülönben a modern híradások közt fel-felbukkanó sokatszülő nőknek a sorozatai lehetségesek-e? Rám a lehetetlenségek tartoznak.

Luther mondja valahol, hogy szépen gördül a kocsi, ha a hit kenőcsével megkenik. Hát még, ha a hiszékenység kenőcsével kenegetik (ezt már nem Luther mondja), micsoda eszeveszett szaladásnak lódul.

Részletes hírek maradtak ránk a bönnigheimi ötvenhármas szülésről.

Egy württembergi krónika szerint Bönnigheim városában az 1503. esztendőben elhalálozott Stratzmann Ádámné, leánynevén Schmutzer Borbála asszonynak 33 gyereke született a férjétől, és pedig:

18 alkalommal mindig egy-egy gyerek,

3 alkalommal mindig kettős ikrek,

4 alkalommal hármas ikrek,

1 alkalommal hatos ikrek.

Ez idáig 46. Természetes, hogy minden anekdotának csattanóval kell végződnie; ezúttal ez egy hetes ikerszülés volt - amely azonban részletekben történt: először három jelentkezett, majd hetek múlva még kettő, azután még egy, végül pedig egy rőfnyi hosszúságú óriásbébi sivalkodása jelezte a befejező hangzatot. Nemük szerint 38 fiú volt, 13 leány.

A hallatlan igaz történetet képekben is megörökítették. Egy 1561-ből származó, úgynevezett egylapos nyomtatvány ma is látható a nürnbergi Germanisches Museum gyűjteményében. Afféle ponyvára kívánkozó termék, természetesen. Viszont a bönnigheimi városházán, s az egyik ottani templomban komoly képek dicsőítették az újkori Eutychist. Ezek a múlt század elején még megvoltak. Ha utóbb elkallódtak is, a hálás utókor igyekezett pótolni a veszteséget. Nem is olyan régen: 1935-ben! Egy gyűjteményes könyvben döbbent elém a furcsa hír: Bönnigheim városka komolyan vette a tenyészanya meséjét és kőből faragott emlékművet állított neki!

EGYÉB IKERCSODÁK ÉS IKERCSORDÁK

Mikor a kanadai ötös ikrek híre bejárta a világot, az újságírói fantázia is vajúdni kezdett és hatos, hetes, sőt nyolcas ikreket szült az előfizetők reggeliző asztalára.

A mai orvostudomány levagdosta a magasan röpülő hírlapi kacsák szárnyait, és megállapodott az ötös ikrek valósággal létező csodájánál. Pedig úgy látszik, egy régi hetes ikerszülésnek a története csakugyan igaz. Egy síremlék ad róla hírt. Valamikor Hameln városának egyik templomában állt, onnan elvitték, s a szomszédos ház falába illesztették be. Feliratát akkori szokás szerint versbe foglalták:

Allhier ein Bürger Thiele Roemer genannt

Seine Hausfrau Anna Breyers wohlbekannt

Als man zählte 1600 Jahr

Den 9. Januarius des Morgens 3 Uhr war

Von ihr zwei Knäbelein und fünf Mädelein

Auf eine Zeit geboren seyn

Haben auch heiligen Tauf erworben

Folgends den 10-ten 12 Uhr seelig gestorben

Gott wolle ihn gaben die Selligkeit

Die allen Gläubigen ist bereit.

Prózában: „Mindenki jól ismeri itt Roemer Thiele polgárt és feleségét, Breyers Anna asszonyt. Amikor az 1600. év január kilencedikét írták, hajnali három órakor az asszony két fiúcskát s öt leánykát hozott a világra. Részesültek a szent keresztségben s a következő napon délben kegyelemben elhaláloztak. Adjon az Úr nekik minden hívőnek kijáró örök üdvösséget.”

Az emléktáblát domborművű faragás ékesíti. A szülők és egyéb családtagok közt hat pólyás csecsemő látható, a hetediket az atya a feszület felé nyújtja, mintegy felajánlóan.

Abban az időben a szigorú vallási felfogás nem tűrte volna meg, hogy efféle dolgokkal élcelődjenek. A természet hamelni tréfáját tehát komoly igazságként lehet a pólyások krónikájában feljegyezni.

De ezen túl már a Grimm testvérek egyik meséjének végével kell kezdenem: „aki nem hiszi, fizet egy tallért”. (Megtörtént eset: Grimm Jakabhoz beállított egy kislány azzal, hogy ő elolvasta a mesét, de bizony nem hiszi. Tallérja viszont nincs, csak egy garasa, azt elhozta, a többit majd részletekben törleszti.)

Ambroise Paré négy francia király udvari orvosa volt, számos új sebészeti eljárást talált fel, szóval úgy ismerték, mint a kor egyik legnagyobb tudósát. S a nagy ember Chirurgia című könyvében jó lélekkel azt írta, hogy egy Dorothea nevű asszony két alkalommal összesen húsz gyermeket hozott a világra. Először kilences ikrekkel lepte meg az orvosi tudományt; majd ezt a csúcsot is megdöntötte egy tizenegyes ikerszüléssel.

Paré mentségére legyen mondva, a kalandos hírt Pico della Mirandola tekintélye látta el a hitelesség pecsétjével. Ennek a nagy humanistának az írásaiban olvasta. Tovább megy azután, s ugyanebben a könyvében megszólaltatja híres kortársát, Cromer Márton lengyel történetírót is. (Akiről egyebekben tudjuk, hogy Báthory István püspökséget adományozott neki.) Cromer a Dorothea asszonyénál is izgalmasabb esetről ad számot, mégpedig pontos adatokkal: 1269. január 30-án Krakkóban egy Virboslaus Margaréta nevű nemes hölgy testéből az ikreknek valóságos rohama tört elő. Harminchatan tolongtak egymás hegyén-hátán a napvilágra kívánkozó csecsemők.

Már ez így ment akkoriban. A feudális kor tudósa nemigen látott neki, hogy a természet erőit saját maga fürkéssze; beérte azzal, amit egy másiknak a könyvében olvasott, aki viszont egy harmadik szaktekintélyt rángatott elő és így tovább. Így azután abba is belenyugodtak, hogy a természet képes még ennél a harminchatos ikernyájnál népesebbet is a világra terelni.

Füzérként fonódtak egybe a hivatkozások. Schott Gáspár, a tudós jezsuita Coelius Rhodiginust hívta fel tanúságtételre, ez meg Albertus Magnust tolta maga elé, aki viszont az arab Avicennát idézte. Itt végre a fantázia szekere megzökkent, pedig bízvást nyargalhatott volna tovább is. Szóval Schott Gáspár előtárt egy tudományos hírfüzért, amelynek végén egy hetvenes ikerszülés fityeg. Részleteket nem tudunk róla, be kell érnünk azzal, amivel Schotték is beérték: Dicit Avicenna. Mondja Avicenna…

A tamáskodókat az írástudók azzal torkolták le, hogy hiszen ezek az ikrecskék egészen aprók voltak, csak akkorácskák, mint egy mutatóujj.

AZ IKREK ÉS A BŰNÖS SZERELEM

A bönnigheimi harminchatos anyát senki sem gyanúsította meg azzal, hogy harminchat szeretője volt -, de századokkal előtte még felütötte fejét a babonás hit, hogy ikergyermekek nem származhatnak egyazon apától.

Valószínűleg, hogy ez a hit is Plinius könyveiből, a tudományos legendák őstalajából táplálkozott. A római természettudós megemlékezik egy rabszolganőről, ez a gazdájának, s egyszersmind szeretőjének ikreket szült. De az úr nagy megrökönyödésére csak az egyik gyerek hasonlított hozzá; a másik tökéletes mása volt a tiszttartójának.

Megjegyzendő, Pliniust nem lehet ellenőrizni. Ő maga jelenti be, hogy körülbelül száz jeles szerzőnek kétezernyi könyvéből szedte az adatait, szám szerint húszezret. Sőt az újkor hangyaszorgalmú tudósai rábizonyították, hogy tévedett a saját kárára. Mert nem kevesebb, mint 34 707 „dolog, történet és észrevétel” (res et historiae et observationes) foglaltatik a Historia naturalis 36 könyvében. Tessék már most kikeresni, hogy a felemás ikrek története melyik elődnek a könyvtekercséből göngyölődött az utód szeme elé.

Buffon közelebb van hozzánk. Ő 1714-ből tud egy hasonló esetet. A dél-carolinai Charleston városban egy asszony ikreket szült. Az egyik gyerek fehér volt, a másik fekete. Nem lehetett tagadni. Az asszony azzal védte magát, hogy egy napon, amikor férje éppen eltávozott tőle, néger rabszolgájuk a hálószobájába tört s megöléssel fenyegette, ha nem enged neki. Innen a tarka eredmény.

Hitte vagy nem hitte a férj, az ő ügye volt - a lehetőség pedig az orvosok dolga. Nekem elég annyi, hogy valamikor és valahol a kivételből szabályt csináltak és kisarjadt a furcsa vélelem, amely ikerszüléseknél többes számú apaságot sejtett, s amely a költőket az ikercsodák számával vetekedő versezetek, legendák és egyéb műfajok szerzésére csábította, Marie de France-től kezdve, Lope de Vegán keresztül, Katona Józsefig.

Mutatóba álljon itt a francia Porcelet-család csodás eredetéről szóló legenda. Joubert-nek, III. Henrik francia király udvari orvosának, a montpellier-i egyetem kancellárjának az orvosi balhiedelmekről szóló könyvében olvastam.

A család ősanyja egy szegény asszonyt paráznának szidalmazott, mert ikercsecsemőket szorongatott a keblén. A szegény asszony elkeseredésében megátkozta az ősanyát: „Legyen hát neked annyi kölyked, mint a disznónak!” Az átok megfogant. Az úri hölgynek is elérkezett a nehéz órája, s íme, csodák csodája: nyolcas ikrei születtek. Nagy rémületében, hogy most már az ő fejére is ráolvashatják a paráznaságot, szörnyű dolgot művelt. Férje a szülésnél nem volt odahaza, ő hát rábízta meghitt komornájára, hogy vinné ki a nyolc porontyot a folyóhoz és fojtaná valamennyit a vízbe.

A lány el is indult, betakart kosárban a csecsemőkkel. Útközben azonban szembe jön vele a férj. Kérdi: „mit viszel a kosárban?” „Malacokat.” A férj nem érte be ennyivel és feltakarta a kosarat. Most már be kellett vallani az egész istentelenséget. A férj azonban nem úgy tett, mint más felháborodott férfi cselekedett volna, mert ebben az esetben a legendaszerzők nem szőhették volna tovább a mese szálait. Ehelyett elszedte a lánytól a csecsemőket és ráparancsolt: tegyen lakatot a szájára, s asszonyának azt jelentse, hogy megtörtént, a gyerekeket belehajította a vízbe.

Az apa a nyolc ikerfiút idegen helyen felneveltette, s évek múlva, amikor már felnőttek, bemutatta őket a megtévedt anyának. A történetnek valamennyi hasonló legendában az a vége, hogy a férj amiatt kegyelmezett meg a bűnös asszonynak, mert isteni gondviselést látott a találkozás véletlenében.

Porcelet franciául malacot jelent. A család címerében pedig nem kardot villogtató oroszlán, bősz griffmadár vagy egyéb harcias heraldikai állat kevélykedik, hanem az eredetre utaló békés szimbólum, egy disznó. S a rátarti Porcelet-ék éppen olyan büszkék voltak a családi sertésre, mint a hasonló eredetűnek mondott padovai Scrova-nemzetség, amelynek címerében Joubert szerint ugyancsak egy emse látható, s az olasz név is ezt a szapora állatot jelenti: Scroffa.

A bolondgomba a magyar mondakörben is felütötte a fejét. Sőt a II. András idejében élt Mic bánra fogott esetet néhány tudósunk eleinte még komolyan is vizsgálgatta, vajon ehető gomba-e? Ez a pontos adatokkal kérkedő hagyomány úgy szól, hogy Mic bánnénak veszni küldött hat ikerfiától származik, a Csapy, Bocskay, Szürtey, Ráskay, Eszenyi és Kövesdy család. Egy tudományos folyóiratunk Mese-e vagy valóság? címen fürdette meg Mic bánné szülötteit a tudomány választóvizében, s oda lyukadt ki, ahová már az elején is kilyukadhatott volna: hogy az egész csak egy világjáró vándoranekdota.

A legendát Katona is feldolgozta. Nála Mic bán Simon néven szerepel a Bánk bánban. Simon bán elmondja bátyjának, Mikhálnak, hogy vadászaton egy banyával találkozott; ez mihelyt meglátta, leroskadt és feléje nyújtott hat kis újszülöttet:

Oh, légy kegyelmes, (úgymond) asszonyodhoz,

Ő egykor egy szegény koldus személyt

Elkergetett magától s becstelennek

Nevezte, mert kettős szülöttje volt.

Hogy most az Istenség adott hetet

Neki, nyomban emlékébe jött az, amit

Mondott. Megindulván azon, nehogy

Feslettnek ítéltessék, egy fiat

Megtart magánál - a többit, hogy öljem

Meg, azt parancsolá.

Egyebekben Simon bán is akként cselekszik Katonánál, mint a malacok családjának ősapja Joubert-nál.

A HÁROMSZÁZHATVANÖTÖS IKERNYÁJ

Most már áttérhetek az ikerszüléseknek és az emberi hiszékenységnek csúcsteljesítményére. Hősnője Margaréta, IV. Florentius hollandus gróf leánya, Vilmos német király unokahúga, Henneberg gróf felesége. Történt 1276-ban.

Hogy még öt század múlva is hittek benne, bizonyítja Taxonyi János többször idézett könyve, ebben a tudós jezsuita így emlékezik meg róla:

„Ennek a csodának híre hamar egész Európát elfutá és némely helyeken a Városnak jegyzőkönyveiben béírattaték örök emlékezetre.”

Az eset rövid foglalatját is az ö szavaival mondom el. Így elevenebb színekkel tárul elénk a kor, amelyben még akadtak jámbor hívői a hollandus ikerözönnek.

„Midőn egy szegény asszony kettős gyermeket hordozván öliben, alamizsnát kért volna a grófnétól, nem hogy adott volna neki, de inkább szegénynek nagy gyalázatjára, mint egy nyilvánvaló k…át házából rútul kihurogtatta; azt vetvén szemére, hogy hihetetlen dolog légyen, hogy egy asszonynak egy férfiútól, egy hassal két gyermeke lehessen, azért lehetetlen, hogy többel ne közösült volna. Azért hamar vakaródjék ki, mert ő nem szenvedhet házánál olyan tisztátalan személyt, aki a maga férje ágyát megfertőztetni nem átallotta. Így gyalázatosan kivettetvén a szegény asszony a grófné házából, sírva fakadt és szemeit az égre felemelvén, szívének nagy keserűségében eképpen fohászkodék: »Ó, egek, kik felettünk vagytok, legyetek bizonyságai az én tisztaságomnak! Ó Isten, aki szívek vizsgálója vagy, te tudod, hogy abban, amit reám fog a grófné, bűntelen vagyok! Azért merthogy immár ily nagy szegénységre és ínséges szűkölködésre juttattál, legalább az én ártatlanságomat és házasságbeli tisztaságomat oltalmazd meg ily nagy gyalázattól. Adjad, hogy ez a kevély grófné egy szüléssel annyi gyereket hozzon, amennyi napokat foglal magában egy esztendő…« És az Isten meghallgatá őtet.”

A meghallgatás eredményéről Margaréta grófné síremlékének latin nyelvű felirata számol be. Ezt a Hága környékén levő Loosduinen kolostorában állították fel, s évszázadokon át temérdek tudós pocsékolt rá időt, tintát, papirost, ólombetűt és nyomdafestéket.

Magyarul így hangzik:

„Főméltóságú Florentius úrnak, Hollandia grófjának leánya, Margaréta úrnő az üdv. 1276-i esztendejében, negyvenkettedik életévében, nagypénteken délelőtt 9 órakor háromszázhatvannégy különböző nemű csecsemőt szült: kik is minekutána tisztelendő Guido püspök úr által számos főrendek és mágnások jelenlétében egy medencében megkereszteltettek, a fiúk János, a lányok pedig Erzsébet névre, valamennyien anyjukkal együtt visszaadták lelküket az Úrnak, hogy örök életet nyerhessenek; testük azonban ezen kő alatt nyugszik.”

Nagyobb hitelesség kedvéért még a két keresztelő medencét is mutogatták, amelyekben az ikreket megkeresztelték: egyikben a fiúkat, a másikban a lányokat.

Lessingtől származik az a mondás, hogy ő bizonyos dolgokat csak akkor hisz el, ha tulajdon szemével látja őket - másokat pedig még akkor sem.

Lessing paradoxonja a loosduineni feliratra tökéletesen ráillik. Akadt is egy francia történettudós, aki végére akart járni a századokon átkígyózó bolondjárásnak, s a nagymúltú francia folyóirat a Journal des Savants 1758. évi februári számában agyonütötte a legendát. Elsőbben is kiválogatta belőle a kevés igazságot. Való, hogy ez a Margaréta grófnő csakugyan élt; való az is, hogy 1276-ban, nagypénteken ikreket szült, s a fiút Jánosnak, a leányt Erzsébetnek keresztelték.

Ismétlem: nagypénteken!

Itt a rejtély kulcsa.

Az akkori időszámítás szerint az év nem január 1-én, hanem március 25-én kezdődött, s az 1276-i nagypéntek március 26-ra esett.

A grófné tehát annyi gyermeket szült, ahány napja volt az esztendőnek.

Vagyis kettőt!

Erre a véletlen szülte alkalomra költhette valaki a tréfás szellemességet, s ez elterjedt és szájról szájra járt. Idővel a tréfás íz elkopott, a csattanót komolyan vették, és hogy az anekdota kerekebb és érdekesebb legyen, a koldusasszony történetével kibővítették - amiből egyszersmind megfelelő erkölcsi tanulságot is lehetett kiszűrni.

Dehát a felirat?

Az csak nem valószínű, hogy a feudális világban fejedelmi személyek nevével mertek volna fedezni ekkora sületlenséget?

A válasz egyszerű.

A felirat nem korabeli.

Sokkal később, talán századok múlva vésette oda a templom valamelyik hiszékeny kegyura, hogy felfrissítse és formába öltöztesse a múltak ködében derengő legendát.

Így születik a mendemonda, így szédül át az emberi hiszékenység az ostobaság határán.

A MONSTRUM

Az évezredes csodahit még a háromszázhatvanöt ikerrel sem érte be, hanem a legvadabb szörnyszülöttek híreivel lakatta jól a csodákra éhes képzeletet.

Egy elefántfejű gyereket, helyesebben Alcippe nevű szülőanyját a sokat emlegetett Plinius avatott halhatatlanná. A természetnek egy másik hasonló tévedéséről a német Eberhard Happel beszél. Rendületlen komolysággal adja tudtul, hogy 1651-ben a morvaországi Weisskirchenben egy asszony még eddig sohasem látott ikreket vetélt el: egy halott csecsemőt és egy eleven elefántot. A gyerekben azért nem volt már élet, mert ikertestvére, az elefánt, még az anyjuk méhében nekiesett és félig felfalta. A csodálatos esetet még csodálatosabbá teszi a kis elefánt természettani eltévelyedése.

Találkoztam az elefántfejű fiú ellenpárjával is, az oroszlántestű leánnyal. Ezt egy nemes asszony - a krónika szerint mulier nobilis - szülte. Illő is, ha már egy nemes hölgy monstrumot kénytelen szülni, legalább az állatok királyát hordozza a szíve alatt. Lám, egy másik nőről, aki részben emberfejű, részben kutyatestű gyerekkel gyarapította a monstrum-irodalmat, csak ez mondatik: mulier. Asszony. Polgár- vagy parasztasszony lehetett; be kellett érnie a ranglétra alacsonyabb fokán álló háziállattal.

A monstrumok külön csoportját lehetne összeterelni az emberbe ojtott állatokból - vagy ha úgy tetszik, állatba ojtott emberekből. A kis szfinkszet szülő nemes hölgyet nem lehet ugyan azzal gyanúsítani, hogy szerelmi viszonya volt egy hímoroszlánnal, de egyéb alacsonyabb rangú állatokat sűrűn hoztak hírbe férfival is, nővel is.

Már Mózes is kénytelen volt emberségre inteni félrebillent szenvedélyű honfitársait. (III. könyv, 18. rész, 23. vers.)

„Semmi oktalan állattal ne egyesülj, hogy magadat azzal megfertőztessed; az asszonyi állat se tegye azt semmi barommal, mert utálatosság az.”

Egyiptomban az ilyesmi nem ment bűnszámba. Sőt olykor erénnyé nemesült, akármilyen furcsán hangzik is. Tudvalevő, hogy a görög Pan a pásztorok és a legelők védelmezője volt, s mint kecskelábú, kétszarvú, szakállas, szőröstestű pásztoristent ábrázolták. Egyiptomban a bennszülött Mendész istennel azonosították, sőt főistenné léptették elő. Valamennyi kecske ennek az istennek volt szentelve, s templomaiban éppúgy tiszteltek egy-egy bakot, mint akár az Apis-bikát. Ha a szent bak elhalálozott, nagy szomorúsággal meggyászolták, majd a hagyományos eljárásokkal és szertartásokkal kerítettek a helyébe újat.

Idáig ez nem egyéb, mint jámbor istenfélelem, kegyes ősi szokás. Azonban az istenséghez hasonló nevű Mendész városban a furcsa kegyelet még furcsább túlzásba csapott át. Miután Pan-Mendész a nemző őserőnek is istene volt, ezt a tulajdonságát a meddő asszonynak átruházták megszemélyesítőjére, a szent kecskebakra. Strabón, Plutarchos és Alexandriai Kelemen egyértelműen írnak a magtalan nők ájtatos szokásáról, hogy időnként be szoktak zárkózni a szent kecskebakkal.

Ámbár az - jegyzi meg Plutarchos -, a legszebb mendészi hölgynél is többre becsült volna egy rendes nőstény kecskét.

Hérodotos nemcsak hitelesíti a különleges kultuszt, hanem azt is írja, hogy az ő idejében még cifrább eset is történt: Mendészben egy asszony az ájtatoskodást a bakkal nyilvánosan végezte el. (L 46.)

A zoofilia nem egészen ártatlan szórakozás - hitték a régiek. A viszonynak gyümölcse is lehet: az a bizonyos felemás teremtmény, félig ember, félig állat.

A görög mitológiában nagy tekintélyre tett szert a hippo-kentaur, az emberfejű ló, avagy a lótestű ember. A Chiron nevű kentaurról tudjuk, hogy Achillés nevelője volt, bölcs ember és nagy tudományú ló.

Később eleven valóságnak ismerték el a hitrege szülöttét. Phlegon azt írja, hogy Claudius császár idejében egy eleven kentaurt fogtak Arábiában és elküldték a császárnak. Útközben azonban kimúlt; ekkor testét mézbe tették, s úgy szállították tovább Rómába, ahol is a császári palotában közbámulatra kiállították. (Ügyes hamisítvány lehetett.)

Egy eleven kentaurral Plutarchosnál is találkozunk, a hét görög bölcs lakomájáról írt munkájában. Úgy történt a dolog, hogy Periandros lakomára hívta össze a bölcs szaktársakat. Mielőtt asztalhoz ültek volna, loholva jelenti egy szolga, hogy csodák csodája: az istállóban egy kis kentaur született. No, ezt megnézzük. A házigazda sietett az istállóba, melléje szegődött még két vendégbölcs, Dioklés és Thalés. Egy egészen fiatal lovászlegény fogadta őket. Megmutatta az újszülöttet; csakugyan tökéletes kis kentaur volt; nyafogott is, mint egy rendes embert csecsemő. Dioklésnek az volt a véleménye, hogy baljós előjelről van szó, áldozni kell a haragos Aphroditének. Thalés a gazda kérdésére vállat vont: „Tedd, amit Dioklés tanácsolt. A magam részéről azt ajánlanám, hogy lovásznak házas embert szegődtessél.”

MAJOMSZERELEM

Frémiet francia szobrásznak van egy híres szoborműve, a Nőragadó gorilla. A régi legendát mintázta meg; hogy az hiteles-e, a művésznek nincs köze hozzá.

Annál több lenne a tudósnak, ezúttal Fortunio Licetinek, aki a következő majomkalandot bogarászta ki valahonnan.

Egy portugál asszonyt portugál bíróságok valami portugál törvény alapján arra ítéltek, hogy ki kell rakni egy puszta szigetre. Megtörtént. A deportáló hajó elvitorlázott, s a magára hagyott nő keserves zokogások közepette üldögélt a lakatlan szigeten. Ez különben nem is volt lakatlan, mert egyszerre csak egy egész majomhad csődült oda és kíváncsian bámészkodta körül a furcsa idegent. Majd előcsörtetett egy hatalmas hím majom, szétpofozta a kandi társaságot és a nőt gyengéden elvezette a barlangjába. Hozott neki a fák tetejéről mindenféle gyümölcsöt, forrás is akadt a közelben, s az éhhalál rémsége elkerülte az asszonyt. Azonban a majomnak önző céljai voltak, s a boldogtalan nő kénytelen volt eltűrni a gyöngédségeit.

Négy évig tartott a keserves barlangi élet, s ezalatt a nőnek két gyermeke született.

Egy napon portugál hajósok vetettek horgonyt a sziget előtt s a partra eveztek vízért. A nő, hogy ismét embereket látott, jajgatva, sikoltozva menekült hozzájuk. Azok megszánták, felvették a dereglyéjükre és elindultak a hajó felé. Megneszelte azonban a menekülést a nagy majom, előrohant az erdőből, utána rikácsolt a nőnek a partról és dühösen mutogatta a gyerekeket. A hajósok visszafordultak értük, de hiába, mert a majom dühében bedobálta őket a tengerbe, majd eltűnt az erdőben. A mentéssel elkéstek. A két gyerek a vízbe fúlt. Az asszonyt hazavitték Portugáliába. Ott, ahelyett, hogy megsajnálták volna, megint csak bíróság elé állították, és arra ítélték, hogy „a majommal szőtt bűnös viszony miatt elevenen megégettessék”. Mégis akadtak pártfogói, ezek megértették a királlyal, hogy ha az asszony bűnös is, a bűn fele a majmot terheli. Így azután kegyelmet kapott, s ha nem égették is meg, életfogytáig kolostorba zárták.

Ezt a történetet örökítette meg Fortunio Liceti, aki orvostudományt tanított Padovában, filozófiát Bolognában és logikát Pisában.

A ferde torony városában…

A KRAJNAI KÍGYÓSZÜLÉSEK

1904-ben Laibachban a Rudolphinum előtt emlékszoborral tisztelték meg J. B. Valvasor bárónak, Krajna és Karinthia történetírójának érdemeit. Fő művének címe: Die Ehre des Herzogtums Krain. (Nürnberg 1689.) Ebből a történelmi műből idézek egy kis részt, hitelesség okáért a szerző saját szavaival.

„Krajna egyik kerületében, a Karszton, többször előfordult, hogy az asszonyok kígyót hoztak a világra. Ezt a kígyót a jelenlevők vesszővel addig verik, amíg bele nem megy a szobában elhelyezett vizesvödörbe. Ezután a más-más foglalkozású emberekből odagyülekezett társaság minden egyes tagja megkérdezi a kígyótól, hogy mi akar lenni: szabó? csizmadia? borbély? jogász? pap? stb. Minden egyes kérdésnél az illető a vesszővel ráhúz egyet a kígyóra, mindaddig, amíg az egyszerre csak átváltozik gyerekké. Ennek a gyereknek azután az lesz az élethivatása, amely kérdésnél az átváltozás történt. Gyakran megesik az is, hogy a kígyó eltűnik és ilyenkor nincsen gyerek. Határozottan állítják, hogy ma is él a Karszton egy pap, aki ilyen kígyóalakban jött a világra.

Életben van továbbá egy öregasszony is, ez két ízben volt jelen ilyen átváltozásnál. Amikor én 1685 júniusában a Karszton jártam, elküldtem az asszonyért, mert saját szájából akartam a dologról hallani, de nem volt odahaza. Én hát abbahagytam a további tudakozódást, már csak azért is, mert az egész dolog boszorkányságnak és az ördöggel való cimborálásnak tűnt fel előttem, aminthogy nem is egyéb annál.

Nem is akartam erről említést tenni, mert bár sokat hallottam róla, de nem volt alkalmam beszélni olyasvalakivel, aki a kígyószülésnél és az átváltozásnál személyesen jelen is lett volna. Amint azonban ugyanerről a dologról szóló hírt olvastam a tudós Bautscherus: Annales Norici című könyvében, amelyet a szerző huszonkét évvel ezelőtt írt, egy ilyen nagy tekintélyű férfiú bizonysága megerősítette bennem a hitet a dolog valóságában, s arra késztetett, hogy amit hallottam, olvasóimmal közöljem. Bautscherus ezeket írja: A Karsztnak ezen a vidékén egy nemes családban az újszülött gyermekek mind kígyófejjel vagy csúf kígyótesttel jönnek a világra. De mihelyt a gyereket először megmosdatják, előtűnik a rendes emberi forma, amelyet eddig kígyótest álcázott. Az ilyesmi az eredendő bűn példájára emlékeztet.

A most elmondandó dolog valóban megtörtént. A Karszton Nussdorf községben, az 1679-ik évben egy tisztes életű parasztasszony férjétől teherbe esett. Amikor idejét érezte, mindent előkészített, értesítette a rokonságot és ágyba feküdt. Itt meglepte az álom, s amikor kis idő múlva felébredt, ijedten vette észre, hogy álmában terhétől megszabadult. Felugrott, összehívta a szomszédokat, azok átkutatták az ágyat, de a gyereknek nyomát sem találták. Ebből kétségtelenül megállapították, hogy az ismert kígyószülés történt, s mert épp akkor senki sem volt ott, a kígyót elszalasztották. Ez az asszony még ma is életben van, s utóbb férjétől rendes gyerekei születtek. Állítólag a Karszton egyes helyeken az is előfordul, hogy ha két asszony veszekszik, az, amelyik éppen áldott állapotban van és nincsen igaza, utána kígyót szül.”

Mint említettem, a báró szobrot kapott.

HERMAPHRODITOS

Tudjuk a mitológiából, milyen összevissza szeretkeztek a görög istenek. Hermésnek például Aphroditével is volt viszonya, s ebből született Hermaphroditos, a páratlanul gyönyörű fiú. Ővele pedig az történt, hogy egy forró nyári napon fürödni készült, s amikor nekivetkőzött a fürdésnek, meglátta Salmacis, a forrás tündére és halálosan beleszeretett. Nem tudni miért, a fiúnak sehogyan sem tetszett a nimfa udvarlása, és imádkozott az istenekhez, hogy vigyék el a nyakáról. Viszont a vízitündér teljesen elvesztette az eszét, s már nem érte be a múló szeretkezés reményével, hanem azt kérte az istenektől, hogy egyesítsék örökre a fiúval, legyenek egy testté mind a ketten. Az istenek Salmacist hallgatták meg, egyesítették őket és létrejött az első hermafrodita. Kedvelt tárgya a görög művészetnek.

Platón komolyabban beszélt. Eleinte - mondta -, kétnemű lények, androgynek éltek a világon. Két arcuk is volt, négy kezük, négy lábuk. Szörnyen erősek voltak, s nagy bizakodással olyasmit tervezgettek, hogy megrohanják az Olimpost és kiverik onnan az isteneket. Nagy volt az ijedtség odafenn; itt csak Zeus segíthet, sújtsa agyon villámaival az egész lázadó társaságot. Az ám, de akkor ki fogja tisztelni az isteneket és ki mutat be nekik áldozatokat? Gonosz probléma. Zeus mégis megoldotta, görög ravaszsággal kettéválasztotta őket. Így nem lehettek többé ártalmasak; viszont az üzleti rész, az áldozatok ügye, épségben maradt. Apollón elvégezte testükön a kellő simításokat, s lett belőlük rendes férfi és nő.

A mese nagyon is erőltetett s a nagy bölcsész talán csak azért eszelte ki, hogy elérkezzék a végső, tetszetős következtetéshez: azóta az elválasztott részek folyton keresik egymást, hogy újra egyesüljenek.

Ez volna a szerelem.

Később, a keresztény világban, a biblia betűin lovagoló szektáriusok szintén a kettősnemű ősember árnyát látták a betűk mögött felrévülni. Mert mit mond Mózes mindjárt első könyvének a legelején:

„Teremte azért Isten embert az ő képére; férfivá és asszonnyá teremté őket.”

A latin szöveg még jobban ajánlkozott a csűrés-csavarásra: „Creavit Deus hominem ad imaginem suam; et ad imaginem Dei creavit illm: masculum et feminum creavit eos.”

Tessék már most eretnekfővel gondolkozni. A szöveg nem azt mondja, hogy az Úr külön-külön teremtett férfit és asszonyt. (Mózes csak később állt elő az oldalborda-történettel; így ellentmond ugyan saját magának, de ez nem rám tartozik.) A bár homályos, de mégis világos szöveg szerint az Úr olyan lényt teremtett, amely egy személyben volt férfi és nő, vagyis hermafrodita. Miután pedig ezt a lényt a saját képére teremtette, nyilvánvaló, hogy maga az Úr is hermafrodita volt!

Ezt a súlyos eretnekséget igyekezett is a hivatalos teológia erélyesen elfojtani. Részint komoly cáfolatokkal, részint még komolyabb inkvizíciókkal, kínzókamrával és máglyatűzzel.

De a nagy betűharc nem múlt el nyomtalanul. A saját magukat megtermékenyítő hermafroditák meséje fel-felütötte a fejét.

A XVII. század végen nagy sikert: két kiadást ért el egy kalandos útleírás Ausztráliáról. A szerző magát is kalandos életűnek írta le. Mint árvagyerek hányódott-vetődött tengeren és szárazon, négyszer szenvedett hajótörést, végre elkerült Ausztráliába. Könyvében leírta ennek az eddigelé ismeretlen országnak népét, szokásait, erkölcseit. A rejtélyes világrész lakóiról olyan érdekes dolgokat mondott el, hogy a komoly francia akadémikus folyóirat, a Journal des Savants is megnyitotta előttük szakállas hasábjait, s a délszaki rendkívüliséget a tudományos világ elé tárta. Nem kevesebbről volt szó, mint hogy az ottani lakosság egytől egyig hermafrodita. Saját magukat termékenyítik meg, és ezzel az egyszerű módszerrel tökéletesen meg vannak elégedve. Nem ismerik a nemek harcát s a vele járó izgalmakat és szenvedéseket. Megesik, hogy olykor kivételesen egynemű lényt hoznak a világra, de ezt, mint monstrumot, kíméletlenül megfojtják.

Mint a két kiadás is mutatja, ezek a részletek az akkori tudományos világ érdeklődését ugyancsak felajzották. A miénket már nem; annál kevésbé, mert nemsokára kiderült, hogy a szerző nem volt árvagyerek, és nem szenvedett hajótöréseket, miután sohasem utazott tengeren, legkevésbé járt Ausztráliában. Nem is hívták Sadeurnak, hanem valódi neve Gabriel de Foigny volt, foglalkozásra nézve ex-franciskánus barát. Az egész koholt néprajz elejétől végig nem volt egyéb, mint a tulajdon fantáziájának saját megtermékenyítése.

Az önnemzésről szóló legendának volt egy korábbi párja.

Jean Molinet francia krónikaíró XI. Lajos koráról szerkesztett krónikájában ezt az eseményt jegyezte fel:

„1478-ban csodálatos eset történt. Egy auvergne-i szerzetesről kiderült, hogy kettős nemmel verte meg a természet: férfi és nő volt egyben. Mi több, a barát kettősségét arra használta fel, hogy saját magát megtermékenyítse. Jelenleg áldott állapotban van, s a hatóságok fogva tartják, amíg a gyermeke megszületik. Akkor majd bíróság elé állítják.”

Erről az áldatlan állapotú barátról Bayle-nél is olvastam. (A Dictionnaire-ben „Sadeur” címszó alatt.) Ő persze erősen kételkedik és sajnálja, hogy a krónika ilyen sután végződik, s a szerző nem mondja el az eset végét: mi történt a baráttal a lebabázás után?

Nekem jobban kedvezett a szerencse, mint Bayle-nek: más forrásból elém került az eset folytatása és vége. Eszerint a barát az auvergne-i Issoire-ba való volt. A szülés csakugyan megtörtént: egy jól fejlett fiúgyermek volt az öntevékenység gyümölcse. A bíróság hamarosan ítélt is: a boldogtalant a sátánnal történt fajtalankodás miatt a gyerekkel együtt megégettette. Hamvaikat nem szórták szét, mint az ilyenkor szokás volt, hanem elásták és követ állítottak föléjük, ezzel a hírhedtté vált felirattal:

Mas, mulier, monacus, mundi mirabili monstrum.

(Férfi, barát, asszony, rettentő szörnye a földnek.)

Nem lehetetlen, hogy a történetben van valami igazság. A szerencsétlen férfianya voltaképpen nő lehetett, s ebbéli voltát azért nem ismerték fel, mert a férfiasság némely kelléke palástolta. Hogy azután a bűnperben miért nem vallott a valódi apára, egyéb adat híján sejteni sem lehet.

A MEGCSODÁLÁS

A ma orvosai kételkednek benne s ezáltal az eretnekség bűnébe esnek, mert kétségbe vonják az Ószövetség hitelességét és nem hiszik el a bibliai Jákob esetét Lábánnal.

Amint ott olvasható, Jákob végre is kilépett a kizsákmányoló Lábán szolgálatából s haza akart menni ifjú feleségével, az öreg Ráchellal, akiért immár húsz esztendeje szolgált. Tudta, hogy esedékes bére körül vita fog kerekedni, tehát egy szerénynek látszó indítvánnyal állt elő: nem kíván ő egyebet, mint a birkanyájból az ezután születendő tarkákat. A fehérek és feketék maradjanak meg Lábánnak.

Ez persze kapott a remek üzleten, s hogy a kockázat még kisebb legyen, minden meglevő tarka juhot elhajtott háromnapi járóföldre, a feketéket és fehéreket pedig otthagyta Jákobnál.

Jákob azonban ezt cselekedte: nyárfákról és mogyoróbokrokról vesszőket vagdosott, ezeket lehántotta tarkára, s miután a nála maradt kosok a helybeli juhokkal elvégezték kötelességüket, a megtarkált vesszőket a juhok elé rakta az itató vályúba. Azok a fehér és sötét rovásgyűrűket megcsodálták és csupa tarka birkát ellettek.

Jákob ezzel a fogással gazdag emberré lett. Ahogyan az írás mondja:

„Annakokáért megnevekedék ez a férfiú igen-igen; és valának nékie sok juhai, szolgáló leányi, tevéi és szamári.”

Josephus Flavius hallgat a tarka juhok esetéről, s csak annyit mond, hogy Jákob elhajtotta Lábán barmainak felét „annak tudta nélkül”.

Akárhogyan is, Jákobot a lovagkorban aligha ütötték volna lovaggá. Mert volt más is a rovásán, az a fogása, amellyel az apját elbolondította. Ezt csak azért említem meg itt, mert Ézsau lehetett a világon az első monstrum; annyira szőrös testű, hogy Jákobnak sikerült kecskeirhába bújtatott kezével kicsalni az apai áldást. „A hang Jákobé, de a kéz Ézsaué” - mondta a becsapott vak ember.

Lehetne még szólnom az anya bűnsegédi részességéről, a tál lencse épületes történetéről, Ráchelről és az ellopott bálványról -, de ezek inkább a büntetőjog körébe tartoznak.

Folytatom:

A görög Heliodoros (i. e. III. század) Aithiopika című regényének van egy epizódja; Hydaspes szerecsen király és felesége, Persinna történetéről szól. Ide csak az eleje kívánkozik, az a nappali óra, amikor a király szerelmes férjként látogatta meg a feleségét. A nappali világosság a fontos. Ez a magyarázata ugyanis, hogy a fekete királyné a fekete királytól egy fehér leánykát szült. A királyi ölelés közben az asszony szeme egy képen függött, ez Andromeda megszabadulását ábrázolta, s a hófehér női test sugárzó szépsége olyan erővel hatott rá, hogy az eredmény a fatális színcsere lett.

Mondjuk, ez csak regény. De ismerünk egy hasonló igaz történetet is. Mellékszereplője maga Hippokratés volt. Itt egy fehér fejedelmi feleség került bajba, mert házaséletét egy feketebőrű gyerek szülésével sötétítette el. Készülhetett volna a halálra, ha a nagy orvos közbe nem lép. Észrevette, hogy a nő szobájában egy négert ábrázoló kép is lógott; úgy segített hát rajta, hogy ráhúzta a megcsodálás elméletet és nagylelkűen fehérre mosdatta.

A megcsodálás történetében nemegyszer találkozunk ezzel a bajkeverő négerrel. Lycosthenes elmondja egy ájtatos asszony esetét, aki annyira elmerült a Három királyok áhítatos csodálatába, hogy ráfeledkezett a szerecsen Gáspárra, s az eredmény egy fekete magzat lett.

Karl Holtei, a német színész-író is tud ilyesmiről. Egy gyógyszerész cégtábláján (Mohrenapotheke) pompázott a végzetes szerecsen; egy fogékony anyajelölt megcsodálta és feketét szült.

A mai ember persze gyanakvó természetű és hajlandó alibi-képeknek minősíteni a festett négereket. De szállingóznak felénk a múltból egyéb hírfurcsaságok is.

Georgius Stengelius jezsuita atyának 1647-ben megjelent könyvében (De monstris etc.) nagy álmélkodással olvashatjuk, hogy egy előkelő római hölgy, IV. Márton pápának rokona, az előkelő atyafiság nagy megilletődésére egy medvebocsot szült. Tudniillik Rómában több palotán díszelgett a hatalmas Orsini-család címere: egy medve. (Ursinus: ursus, azaz medve.) A főúri hölgy balesetének az volt az oka, hogy megcsodálta a bozontos heraldikai állatot, mire a pápa - hogy ez többé meg ne történhessék - minden medvés címert levétetett a falakról.

Még csodálatosabb okokat is megcsodálhatunk a megcsodálások krónikájában.

Az egykori híres, Európa-szerte mutogatott szőnyi összenőtt ikrek elmondták orvosuknak, Rayger Károly pozsonyi fizikusnak, hogy miért jöttek így, egymásnak háttal, keresztcsontjukkal összenőve a világra. Már ahogyan ezt az anyjuktól hallották. Az anya - falusi zsellérasszony - egyszer ráfeledkezett két kutyára, amint ezek bizonyos cselekmény után sem váltak el, hanem háttal egymásnak, egy lényként összeforrva tévelyegtek az udvaron.

Eljutott a tudósok íróasztalára az 1517-ben született békaporonty esete is. Terhessége idején az anyát heves láz rohanta meg, s hogy a forrósága enyhüljön, a szomszédasszonyok javallatára egy eleven békát szorongatott a markában. A háziszer következménye egy tökéletesen békafejű gyerek lett. (Láttam ábrázolatát is Schott Gáspár könyvében: rettentő nagy szája egyik fülétől a másikig tátog.)

De mi ez a kagylószájú, sőt voltaképpen kagylófejű leányhoz képest!

Minden városban megtalálhatók azok a bizonyos legöregebb emberek, akik bizonyos dolgokra emlékeznek vagy nem emlékeznek. Louvain városában ilyen legöregebb ember volt Philippe Meurs, pápai titkár és az ottani Péter-templom kanonokja. Az öregúr egy hihetetlennek látszó, mégis valóságos igaz történetet mondott el a híres Thomas Fyens (latinosán Fienus) odavaló egyetemi professzornak. (1567-1631.) Volt egy nővére - beszélte a louvaini pátriárka - aki fej nélkül született. Fej helyett egy tökéletes kagyló illeszkedett a nyakára. Ezt képes volt kinyitni és becsukni, s ezen keresztül táplálták kanállal. Azért tréfálta így meg a természet, mert édesanyja viselősségének idején a halpiacon járt, ott rettenetesen megkívánta az osztrigákat és egyéb ínyesfalatokat rejtegető tengeri kagylókat. A kagylófejű lány nem mindennapi fogyatkozása ellenére szépen megélt tizenegy éves koráig, de ekkor áldozata lett a saját vigyázatlanságának. Túlságosan mohón kapott az etető kanál után, beleharapott, a kagyló összetört, s a leány meghalt.

Fyens doktor hozzáteszi, hogy a kanonok már nagyon öreg volt s meséjét az eltelt hosszú idő miatt már nem lehetett ellenőrizni. Ő a maga részéről kételkedik benne. „Isten legyen lelkének irgalmas.”

Tudniillik a kanonokénak. De Fyens professzorénak is, aki nem átallotta ezt a tengerfenék mélységű ostobaságot könyvébe egyáltalán belevenni.

Nemcsak a tudományos könyvekben, hanem az újságokban is hemzsegtek a megcsodálás csodáiról lelkendező hírek. Például a berlini Vossische Zeitung régi számai efféle tudósításokkal álmélkodtatták az előfizetőket:

„Nemrég Párizsban egy asszony két kis oroszlánt szült. Össze voltak nőve és közös fejük volt. A szörnyszülötteket a bába borszeszbe tette s nála bárki által megtekinthetők. Azt beszélik, hogy az asszony egy állatheccet nézett végig, s ott izgatta fel magát.” (1729. Nr. 68.)

„Toul városában egy nő olyan gyermeket szült, amely tökéletesen hasonlított egy szatírhoz. Abban keresik az okot, hogy a nő terhessége idején egy pásztorjáték előadásán volt jelen.” (1731. Nr. 22.)

„Párizsból írják, hogy ott egy nő viselősségének egész tartama alatt kedvenc papagájával játszott. Ennek következménye egy tökéletes papagájfejű és madárlábú gyerek lett.” (1731. Nr. 48.)

„Weissenfelsből írják, hogy ott egy újszülöttnek csak a feje volt emberi, ezen alul haltestben folytatódott; pikkelyei és uszonyai voltak, s a két lába halfarkban egyesült. Anyatejet töltöttek bele kanállal, de néhány napra rá kimúlt. A nő szakácsnő volt egy úri háznál, s a konyhában egy negyvenfontos csuka került a kése alá. Ezen az óriási állaton csodálkozott el.” (1757. Nr. 107.)

Olvastam olyasmit is, hogy hatóságilag óvták a leendő anyákat a megcsodálás veszedelmeitől.

1686 októberében a sziámi követ nagy pompával bevonult Gent városába. Hatlovas díszhintóban parádézott, előtte, mellette és mögötte lovas gárdisták nyargaltak. A látványosságra összecsődült gentiek elálmélkodtak a káprázatos keleti pompán, még jobban a követ úr személyén. Olajbarna bőrű, igen kövér férfiú volt, ami magában véve még nem lett volna különös, ellenben háromszor akkora feje volt, mint egy rendes, odavaló polgárnak. Az ünnepségek műsora úgy szólt, hogy a követ néhány más várost is meg fog látogatni. A szörnyű fej hírétől a városi tanácsosok úgy megrémültek, hogy kidoboltatták: amikor a követ úr bevonul, minden várandós asszony maradjon odahaza és ki ne merészkedjék az utcára bámészkodni, amíg csak a díszmenet el nem vonul. (Dienstagische Fama, Berlin 1686. 46. hét.)

Nehogy úgy lássék, mintha megfeledkeztem volna az anyajegyekről, idejegyzem, mit tanít ezekről a néphit.

Megkívánásnak vagy hirtelen ijedtségnek nem mindig szörnyszülés a következménye. A magzat másképpen is reagálhat. Ugyanis ha ilyenkor a viselős asszony odakap testének valamely részéhez: a gyermeknek ugyanazon részén kis anyajegy fog kiütközni. Többnyire valami gyümölcsformájú folt: szeder, szilva, barack stb. De lehetnek bizonytalanabb rajzú foltok is, ezekben a képzelőerő állatokra, például egérre vagy vakondra akar ráismerni.

Lavater egy kártyás hölgyről jegyezte fel, hogy valamelyik játszma megnyeréséhez - nem vagyok kártyás és így nem is tudom miféléhez - éppenséggel csak a pikk ász hiányzott a kezéből. Rettentő izgalommal várta a következő osztást, és íme: a pikk ász mosolygott feléje. Alig hitt a szemének: meg is dörzsölte. Szóval megnyerte a megnyerendőket. A kártyacsata folytatása a gyermekágyban történt. A játékos hölgy nemsokára lebetegedett, és mindenki bámulatára a gyerek szemében a pikk ász tökéletes mása volt látható.

Ugyan jó, hogy nem a tökfilkó hiányzott a kártyájához, s meglepetésében nem a fejéhez kapott.

Van azonban mód rá, hogyan lehet szembetűnő szépséghibákat másfelé terelni. Joubert doktor, akinek a könyvéről már szóltam, azt tanácsolta, hogy heves vágy vagy erős ijedelem esetén a viselős asszony gyorsan kapjon a hátulsó részéhez. A születendő gyerek ezen a helyen békésen viselheti akár egy patkánynak a képmását is.

ÖREG EMBER NEM VÉN EMBER

Nem tudom, mi az igazság és mi a legenda a száz éven felüli férfiak apasága körül - azt meg éppenséggel senki sem tudhatja, hogy ha a hírek igazak is, a kései atyaság körül nem szerzett-e egy harmadik személy is érdemeket.

A pásztorgyerekből lett híres baseli nyomdász és tudós, Thomas Platter nagyapjáról azt jegyezték föl, hogy 100 éves korában elvett egy fiatal lányt, gyereke is született tőle, s 126 éves korában halt meg.

Komoly tudományos könyvben olvastam arról a hágai érctábláról, amely bizonyos Dirck Janson Bleser nevű ottani polgár emlékezetét örökítette meg. Azzal tette magát nevezetessé, hogy 111 éves korban megnősült, feleségül vett egy 22 éves hajadont, született is egy leánykájuk, s még 22 évig éltek együtt felhőtlen boldogságban. Hogy az emléktábla igazat mondott? Nem tudhatom. De hogy valósággal megvolt Hágában, arról bizonyságot tesz a könyv komolysága: a szerző könyvét a Szentháromságnak, vagyis az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek ajánlotta.

Több ilyen feljegyzésről tudnék beszámolni, de egyformaságuk miatt az olvasó elunná őket. Mind amellett bizonykodik, hogy a meg nem vénült öregemberek a merész házasságkötést sok esztendővel túl is élték.

Egyetlen kivétel került elém.

A XVII. századnak egyik leghíresebb tudósa volt Giovanni Mainardi, Pico della Mirandola háziorvosa. Akkori szokás szerint egy csillagásszal megcsináltatta a horoszkópját; ez azt jövendölte, hogy egy gödör fogja a halálát okozni. (A fovea latin szónak többféle jelentése van: gödör, verem, lyuk.) Kerülte is óvatosan az útjába eső mélyedéseket, meg is ért 74 esztendőt. Ekkor kinevette az asztrológusokat és megházasodott. Egy húszéves leányt vett el. Másnapra halott volt.

Ez a néhány példa talán fölösleges is volt. Mik az újkori öregek teljesítményei az ószövetségi pátriárkáké mellett! Josephus Flavius könyvében (A zsidó nép régiségei, I. könyv. 3. fejezet) érdekes összefoglalás olvasható róluk; ezt könnyebb áttekinthetés végett táblázat alakjában közlöm:

Ádám élt 950 évet 230 éves korában nemzé Sethet

Seth élt 912 évet 205 éves korában nemzé Enost

Enos élt 950 évet 190 éves korában nemzé Kainast

Kainas élt 910 évet 170 éves korában nemzé Maluelt

Maluel élt 895 évet 165 éves korában nemzé Jaredet

Jared élt 962 évet 162 éves korában nemzé Anochot

Anoch élt 365 évet 165 éves korában nemzé Mathusalat

Mathusala élt 969 évet 187 éves korában nemzé Lamechot

Lamech élt 777 évet 182 éves korában nemzé Noét.

Noé élt 950 évet és amint tudjuk, 500 éves korában kapott kedvet a nemzéshez.

A római-zsidó történetíró iparkodott az adatok kalandosságát magyarázatokkal szelídíteni. Az Úr kedveltjei voltak ezek - írja -, s ezért engedélyezett nekik ilyen hosszú életet, hogy az asztronómia és geometria körüli tapasztalataikat alaposabban értékesíthessék. Egyébiránt - teszi hozzá - „mindenki gondolja, amit jónak lát”.

A FIATALKORÚAK

Egy Jacob Sima nevű francia gyerek azzal lepte meg szüleit, környezetét és Sigaud Lafond párizsi sebészprofesszort, hogy hároméves korában szakállt eresztett. Férfiasodását - közli a professzor - hasonló gyors ütemben folytatta, s négyéves korában már réme lett a fiatal lányoknak, akik alig győztek menekülni előle.

Paolo Zacchia (1584-1659) X. Ince pápa udvari orvosa volt, nagy tekintély a jogi természetű orvosi kérdésekben. Ő is ír egy idő előtt megférfiasodott tacskóról. Kilencéves volt, idősebb ugyan, mint a lányok után szaladgáló Jakab, viszont sokkal nagyobb csattanóval érdemelt magának helyet a tudományos irodalomban: a haszontalan kölyök teherbe ejtette a tulajdon dajkáját!

Liliomtiprásról itt bizonyára nem lehetett szó. Ilyesmiről egyéb esetek tanúskodnak. Ezeket dr. Johann Christian Kundmann gyűjtögette össze egyéb ritkaságokkal vaskosra dagasztott könyvében.

Rómában történt volna meg, Nagy Gergely pápa idejében, hogy egy hétéves leányka került egy kilencéves csábító karmai közé, s a parázna fattyú a babáival játszó kislányt valóságos anyává tette.

Frissebb keletű idillt jelentettek Versailles-ból 1753. december 21-én. Deveau nevű udvari írnok kosztos diákokat tartott a házánál. Egyikük, tizenegy éves mindössze, szemet vetett a háziak nyolcéves kisasszonyára. Mire a szülők szeme is kinyílt, a kislány már a hatodik hónapban járt. Kundmann doktor éppen nyomdába küldte a kéziratot, amikor a hír hozzájutott, s így nem írhatta meg, mi lett a tavaszi ébredés vége. Annyit mégis meghallott, hogy az ifjú párt össze szándékoznak házasítani.

Könyvében a szerző minden hírének a forrását pontosan feltüntette: honnan vette, mely tekintély, mely munkájának, mely artikulusából, annak is mely paginájáról. A legcsodálatosabbnak forrása a rövidítve idézett Ephemerid. Natur. Curiosor. című német tudományos folyóirat, amelyben az illető hír a következő, szintén rövidített útmutatás alapján könnyűszerrel megtalálható: Decur. 11. An. III. Observ. LXXII. pag. 164.

Eszerint az 1672. évben egy thüringiai molnár felesége kellő időben egy kellően fejlett leánykát hozott kellő módon a világra. De azt a különösséget észlelték az újszülöttön, hogy alsóteste aránytalanul kidomborodott. Nyolc nap múlva a leánykát heves görcsök rohanták meg. Sírt, nyöszörgött, vonaglott, ide-oda dobálta magát -, szóval vajúdott. És csakugyan, az újszülött csecsemő egy további csecsemőt szült, tökéletesen formás kisleányt, bár csak akkorát, mint egy férfiujj. Mind a kettőt megkeresztelték, de még aznap meg is haltak, csupán a molnárné-anya, illetve nagyanya maradt életben.

Így az Ephemerid. Natur. Curiosor. Decur. II. An. III. Observ. LXXII. pag. 164.

Gondoljon mindenki, amit jónak lát.

A GYERMEKÁGYAS SZOBA

Egyelőre még nem válhatok meg a gyermekágyas asszonytól, de ha elhagynám is, akkor sem maradna egyedül. Megkezdődik a búcsújárás, jönnek karavánszámra a látogatók: rokonok, barátok, ismerősök, szomszédok. Mind nők természetesen. A férfiak általában ki vannak rekesztve, mint az eleusziszi misztériumokból.

Századokon át dívott a bárdolatlan szokás - különösen német, francia és olasz földön -, hogy a frissen szült anya szobájába becsődültek a vendégasszonyok, s reggeltől estig a nyakán ültek. Nem hagyták egy percig sem pihenni, elszítták szobájának a levegőjét, viszont telefújták a temérdek pletykával, amit a városban magukba szíttak.

S ez még hagyján, de a komaasszonyok seregét jól kellett tartani válogatott étellel-itallal. El lehet képzelni, mit jelentett a mindennapos trakta a szerencsétlen férj zsebének.

Az ádáz eszem-iszom és szakadatlan karattyolás két-három hétig tartott, amíg végre az asszony kikászolódott az ágyból.

De milyen ágyból!

Egyszerű ember is igyekezett a betegágyat felékesíteni, és a beteg asszonyt felcicomázni, ahogyan a bugyellárisától tellett; gazdag házban, előkelő palotában pedig akkora volt a pompa, hogy a vendégnek elállt a szeme-szája -, amint például egy régi szemtanú jámborul beismeri.

A milánói Pietro Casola Jeruzsálembe zarándokoltában Velencét is meglátogatta. Ott különös kegyképpen bevezették egy gyermekágyas patrícius-hölgy szobájába. Útleírásában lelkendezve számol be a példátlanul káprázatos látványról, amely elébe tárult.

„A francia királynét sem veszi körül ekkora pompa! - írja szinte kiáltva. - A bútorokon velencei mesterek remek faragásai csillogtak-ragyogtak a gazdag aranyozástól. Emberi szem Salamon király óta nem láthatott hasonlót.”

Legszebb volt persze maga az aranybrokát-függönyös ágy. Ezt az üzleti érzékű turista ötszáz aranyra értékelte. A szoba díszítése egymagában kétezer aranyba került. A négy fal és a mennyezet kék és arany kárpitokkal volt bevonva; a kandalló szemkápráztatóan fehér faragványai Pheidiasnak vagy Praxitelesnek is becsületére váltak volna. Ami pedig a beteg hölgy vánkosait, takaróit és saját piperéjét illeti, „arról jobb, ha nem beszélek, mert el sem hinnék nekem”.

Helyette mások részletesen leírták az előkelő gyermekágyas dáma pongyoláját, ez általában pazarabb szokott lenni, mint a menyasszonyi köntöse. Selyem, bársony, csipke és hermelin vagy egyéb nemes prém a gyönge testén, sápadt fényű gyöngyfüzér a nyakán, szikrázó briliánsok a fülében, piros és zöld tüzet sugárzó rubintos és smaragdos gyűrűk az ujjain.

A nagy fitogtatáshoz és mutogatáshoz hozzátartozott, hogy a vendégdámák is kiöltözzenek és éktelenül felékesítsék magukat.

Amikor a minden szépre és annak pénzbeli értekére fogékony Casola a gyermekágyas szobába lépett, ott már huszonöt velencei hölgy gyülekezett, egyik gyönyörűbb, mint a másik. A hajukon, nyakukon, karjukon és ujjaikon csillogó ékszerek értékét összesen százezer aranyra lehetett becsülni!

Ezek után a lelkes milánói folytatta zarándokútját Palesztinába és meglátogatta a betlehemi jászol kegyhelyét…

Maria Mancini, Colonna herceg felesége, Mazarin bíboros unokahúga a gyermekágyi hiúságvásáron föltette a pontot az i betűre. Nem is annyira az agyondíszített szoba tette híressé a római divatkirályné szülési utójátékát, mint inkább maga az ágy. Négy, tengeri szörnyen lovagló szirén tartott karján egy csupa faragás, csupa arany óriási kagylót; ez volt a nyoszolya -, aranyhímzéstől súlyos függönyeit tizenkét Ámor emelgette. Maga a beteg sajátságos ötlettel Venus istennőnek öltözve, vagy talán inkább vetkőzve fogadta a látogatókat.

És kik voltak ezek a látogatók? Ezúttal nemcsak az előkelő világ dámái, hanem a bíborosi kollégium tagjai is, akik siettek a nagyúri férj feleségénél tisztelegni.

Ó, a betlehemi jászol!

Mindez hát csupa szemet gyönyörködtető látvány lehetett. De az embernek füle is van. A franciák kotkodácsolásnak (caquets de l'accouchée) nevezték azt a locsogást, trécselést, tereferét, pletykázást és hírhordást, amit a komaasszonyok gyülekezete a betegszobában véghezvitt.

A pletykák érdekessége ma már eloszlott, akár szellőztetéskor a betegszoba sűrű levegője. De megmaradt a kotkodácsolás veszedelmes üledéke, a babona és mendemonda.

ANYATEJ

Az anyatejnek életadó cseppjeihez a legendák egész sora tapad.

Amikor a keresztes hadjáratok idején a keresztény Európát elfogta az ereklyeláz, a szentföldről özönlő ereklyék sorában Mária tejét is jámbor hittel fogadták.

1247-ben II. Balduin császár néhány cseppjét Szent Lajos királynak ajándékozta. Sokáig a párizsi Sainte Chapelle-ben őrizték, majd utóbb átkerült a Notre Dame székesegyház sekrestyéjébe.

Egyéb francia városok templomai, ahová a cseppek eljutottak: Rouen, Avignon, Toulon, Chartres, Mans, Évron, Laon.

Olasz városok: Genova, Assisi, Velence, Nápoly, Pavia, Padova, Róma. Itt hat templom is kapott néhány cseppet: Santa Maria del Popolo, S. Nicola in Carcere, S. Crisogono, S. Clemente, Sant' Alessio, Ss. Cosma e Damiano.

MEDICI MÁRIA KEBLEI

Földi asszonyok sorában a legfurcsább dicsőítéshez Medici Mária, IV. Henrik felesége jutott.

Híres szónok volt a XVII. században André Valladier, udvari pap és a király alamizsnása. Szentbeszédeivel ő maga is nagyon meg volt elégedve, a javát összegyűjtötte és 1612-ben kinyomatta. A könyvet Medici Mária királynénak ajánlotta. A furcsa ajánlás az Énekek énekéből indult ki, s az asszonyi nem irgalmatlan dicsőítésével akart a fejedelmi pártfogónőnek kedveskedni. Nagyjában ez a foglalatja (az egység kedvéért azokat a részeket is közlöm, amelyek nem éppen a keblekkel foglalkoznak):

„Olyan a nő, mint egy háromemeletes királyi palota, amelyet isteni építészek alkottak Ádám bordájából. A Fiú a kiváló tulajdonságok látványát foglalta össze a legfelső emeleten, az arcban -, az Atya a középsőn a tápláló kebleket alkotta -, a Szentlélek pedig azzal mutatta meg jóságát, hogy létrehozta a termelékenység földszintjét.”

A legfelső emelet magasztalására a szerző leráncigálja az égről a napot, holdat és csillagokat -, kölcsönveszi az Olympostól a nektárt és ambróziát kihalász a tengerből gyöngyöt és korállt, - halomba hord gyémántot, kárbunkulust, rózsát, liliomot, ámbrát és a fűzfaköltészet egyéb kellékeit.

Következik a második emelet helyszínrajza. Quam pulchrae sunt mammae tuae! Milyen szépek a te emleid! A szerző siet hozzátenni: „így fohászkodik fel az Énekek énekében a vőlegény”. Azok hát gömbölydedek, mint a szőlőszem és simák, mint egy pár fiatal őzgida. (Tudvalevő, hogy a menyasszony sötétbőrű volt, sőt fekete.) Minő édességeket rejtett el benne a Teremtő! Az anyatejnek csatornái ezek; az égi manna két tárháza, az ambrózia és nektár forrásai, két tejeskanna, két mézesfazék, két balzsambokor, az anya belsejét mutató két toronyóra.

Ennél többet női keblektől nem lehet kívánni.

De hát a földszint? A kegyes és tudós szerző az Énekek énekének latin szövegéből kiszedegetett néhány idevágó hasonlatot, és azokat a királynénak - ha nem értené - meg is magyarázza.

„Az isteni gyár eme rejtett és titokzatos részét ilyen elnevezések illetik meg: Hortus conclusus, vagyis jól elzárt kert, Fons signatus, azaz lepecsételt forrás, mert csakis a vőlegénynek van szánva és ajánlva. Puteus aquarum viventium, az élet vizeinek kútja, mert hiszen minden élet innen ered. Venter tuus sicut acervus tritici valletus liliis: hasad, mint a liliomokkal körített gabona- asztag.” (Ez Károli Gáspár fordítása.) Magyar vonatkozásban kevéssé érthető, mert nálunk az asztagok és kazlak nem éppen liliomokkal vannak körülrakva. A szerző magyarázata sem kielégítő, mert szerinte ezt úgy kell érteni, hogy a természet csodáinak ez a raktára szemérmesen termékeny és termékenyen szemérmes. És noha rejtve van a szem elől, mégis szövetségese a két tejpataknak.

Egészben véve a háromemeletes bölcsességek a királynét biztosították, hogy a nő a teremtés remeke, a legszebb, legtökéletesebb és legmagasztosabb lény, a természet csodáinak tárháza és tárházainak csodája.

Csak arról nem beszélt a kegyes csintalanságok szerzője, hogy vajon az isteni gyár majd képes lenne-e működni férfimunkások nélkül?

A GYÓGYÍTÓ ANYATEJ

Az anyatejnek, úgy hitték, hatalmas gyógyító ereje is van.

Alba herceg, a történelem egyik legförtelmesebb alakja, a szabadságáért küzdő Németalföld vérivó hóhéra, vénségében anyatejhez folyamodott. Két dajkát tartottak mellette, ezek reggel és este szabályszerűen megszoptatták.

Las Casas érsek (1474-1568), a spanyol iga alatt nyögő indiánok bátor védelmezője, egyszer súlyos betegségbe esett, gyomra nem tűrte meg az ételt. Egy hálás indián asszony a saját tejével táplálta; úgy állt megint talpra. Az eset híre fennmaradt. Louis Hersent francia festő meg is festette, s 1814-ben a párizsi Salonban kiállította (Las Casas malade soigné par des sauvages címmel).

Nem maradt fenn a neve egy bizonyos francia öregúrnak, akit 1840 táján szintén anyatejjel tápláltak. Nem annyira maga az eset, mint inkább a kezelési mód volt érdekes. Az öregúr ugyanis férfiaknál általában nem gyakori szemérmetességben is szenvedett. Annyira eltúlozta a szégyenlősséget, hogy visszariadt egy kigombolkozott nő szemérmetlen látványától. Spanyolfalat állíttatott az ágy elé, lyukat vágatott rajta, s azon keresztül vette magához a természet gyógyító kataraktját.

Olvasóim bizonyára hallottak Kimon és Pera érzékeny történetéről, s talán megfestve is látták Rubens, Cignani, Hans Sebald Beham, Domenichino és egy sereg más festő örökítette meg, Valerius Maximus római történetíró elbeszélése nyomán. Kimont, az apát, Athénban éhhalálra ítélték és börtönbe vetették, de Pera, a lánya eljárt hozzá és saját tejével tartotta fenn benne az életet.

Plinius másképpen és részletesebben szól róla. (VII. könyv, 56. fejezet.) Nála a színhely Róma, s az éhhalálra ítélt személy egy asszony. A börtönőrnek megesett rajta a szíve, s megengedte, hogy a lánya meglátogassa, de előbb megmotozta, nem csempész-e be valami élelmiszert. A fogoly asszony azonban nemigen akart éhenhalni, mire az őr gyanút fogott, s csakugyan rajta érte a lányt, amint a saját tejét szívatta ki az anyjával. Ekkora gyermeki szeretet meghatotta a consulokat, megkegyelmeztek az anyának s mind a kettőjük számára életjáradékot is rendeltek. Utóbb Quinctius és Acilius consulok a börtön helyén templomot építettek Pietas istennő tiszteletére.

A templom a Forum Holitoriumon állt valaha. Elébe egy emlékoszlopot is emeltek. (Columna lactaria.) Ennek tövébe szokták kitenni az újszülött csecsemőket, akiket az atyai hatalom önkénye vesztésre ítélt. A régi templom maradványai ma is megvannak a helyébe épült S. Nicola in Carcere templomban.

Ez a S. Nicola in Carcere egyike azoknak a római templomoknak, amelyekbe a keresztény világban Szűz Mária tejének néhány cseppje került.

A véletlen tréfája!

A FÉRFI-GYERMEKÁGY

Már az ókorban is írtak erről. Szicíliai Diodoros Korzikában figyelte meg -, Rhodosi Apollonios egy szkíta törzsnél találkozott vele -, Strabón az ibériai félsziget lakóiról jegyezte fel -, Xenophon Kis-Ázsiában, Hérodotos Afrikában hallott róla.

A középkori utazók közül Marco Polo Turkesztánban ismerkedett meg a furcsa szokással -, modern néprajzi tudósok pedig a világnak egymásnak legtávolabbra eső egzotikus tájairól hordtak össze temérdek adatot, Ázsia, Afrika, Közép- és Dél-Amerika primitív törzsei közt egyformán ráakadtak a bolond szertartásra, sőt Európában a béarni baszkoknál - úgy mondják - még ma is megvan! A franciák couvade (kotlás) néven ismerik.

Általában így történik:

Szülés után az asszony nyomban felkel és a dolga után lát. Végzi a házimunkát, süt-főz, mint annakelőtte. A férj ellenben belefekszik a gyermekágyba, magához veszi a csecsemőt és úgy tesz, mintha ő hozta volna a világra.

Látogatókat fogad, és közben rettentő nagyokat nyög és sóhajtozik, mintha még mindig szülési utófájdalmai volnának. A vendégek üdvözlik, szerencsét kívánnak, s érdeklődnek az állapota iránt - ő pedig beteghez illően halkan beszámol és köszönetet rebeg. Néhol, például Brazíliában nem érik be a színjátszással, hanem a szülőapát valósággal is beteggé teszik. Elöljáróban a testét aguti-nyúlnak a hegyes fogával emitt is, amott is felhasogatják. Azután a sebeket kimosogatják, gyöngéden bár, de méregerős dohánylével vagy törött borsos kotyvalékkal. Az ünnepelt férfianya pokoli kínokat szenved.

Hogy teljes legyen a komédia, némely helyütt a szerencsétlent még diétára is fogják. Nem is napokig, hanem hetekig kell az ál-gyermekágyban fetrengenie, s ezalatt csak böjtös eledeleket kap, azokból is olyan keveset, hogy csontig-bőrig lesoványodik. A szépnevű Vaga-vaga törzsnél például tilos minden, ami jó: banán, kókuszdió, mangogyümölcs, cukornád, madár- és disznópecsenye, valamint kutyahús.

A bojtos idő elteltével a férfi kikecmereg a nyoszolyából vagy függőágyból, s a családban a régi rend megint helyreáll.

Az etnológusokat nem elégítette ki az adatok száraz összerakosgatása. Mi lehetett a szülőoka a világ minden részében szétszórt törzseknél szinte egyöntetűen végigjátszott szülési komédiának?

Ahányan hozzászóltak, annyifelé keresgéltek.

Primitív népeknél - elmélkedett az egyik - a férj a feleséget megvette. Azonban a vétel révén szerzett tulajdonjog csak a nőre terjed ki, s nem a gyermekre is. Ez a nő törzsét illette. A szabály az idők során elsorvadt, a törzs igénye megszűnt ugyan, hatása mégis megmaradt a couvade szertartásában. Ez mintegy formula volt, s az apai jog jelképes fenntartását jelentette azáltal, hogy a férj végigmajmolja a gyermekágyat.

Nem így van - rázza a fejét a varázslások babonájának szakembere. A primitív ember úgy gondolkozott, hogy ilyen módon a férj becsapja a gyermekágyas asszonyra leselkedő démont. A nőt eltünteti, maga fekszik helyette az ágyba, s a gyermekágyi lázat hozó démon őneki, mint férfinak nem árthat. Ebben van valami. Hiszen például Thüringiában az a szokás, hogy a gyermekágyas asszony szobájának ablakát egy férfiinggel vagy férfi alsónadrággal elfüggönyözik. A ház körül settenkedő démont a férfiúi felszerelés félrevezeti; azt hiszi, hogy itt nincs semmi keresnivalója és elkotródik.

Ilyen bölcs a babona és ilyen buta a démon.

AKIK MÁSODSZOR IS MEGSZÜLETTEK

A régi Görögországban, ha távollevő ember halálhíre érkezett, megkapta az őt megillető halotti szertartásokat, sírkövet is állítottak neki, illő felirattal. Megtörtént azonban, hogy a halott váratlanul előkerült és jelentkezett, hogy ő él, a halála híre hamis volt. Dehát ezt nem lehetett csak úgy egyszerűen tudomásul venni; aki halott, az halott. Az ilyen embert a görögök tisztátalannak képzelték, kerülték a társaságát, s a templomokból kizárták. Plutarchos elmond egy esetet bizonyos Aristeinos nevű görögről; ez ugyanúgy járt, de nem nyugodott bele a bojkottba, hanem Delphoiba folyamodott útbaigazításért. A jósnő válasza így szólt: „Cselekedd meg újra mindazt, ami a szülő nő ágyában történik, s akkor újra áldozhatol az isteneknek.” Aristeinos megértette a jósszavakat, és azok szerint cselekedett. Asszonyokat rendelt maga mellé, ezek megfürösztötték, bepólyálták és megszoptatták. Miután így rendezte a dolgát, megint emberek közé mehetett. A fifika általánossá vált, s a halálból visszatértek, az úgynevezett Hyszteropotmoi, mindig ilyen fortély segítségével szerezték meg újra polgári jogaikat.

Ugyanez a szokás dívott a régi Indiában. A halottkultusz megkövetelte, hogy a holttestet megfelelő rituális szertartások kíséretében ünnepélyesen elégessék. Ha valaki a hazájától távol pusztult el, jelképesen hajtották végre a tűztemetést, 360 levélcsutakból összerótt emberi alakkal. Váratlan hazatérés esetében nem lehetett a temetési szertartást egyszerűen visszacsinálni. Az ilyen embert törvény szerint halottnak kellett tekinteni. A zavaros ügyön Indiában is olyanféleképpen segítettek, mint Görögországban, csak valamivel bonyolultabban. A halottnak teljesen újra kellett születnie. Először ősi módon fadarabokat dörzsöltek egymáshoz és áldozati tüzeket gyújtottak; majd a házi oltáron áldozatokat mutattak be az isteneknek. Az oltár mögé aranyos hordót vagy nagy agyagedényt állítottak, aszerint, kinek hogyan futotta a zsebéből. A hordót vagy edényt megtöltötték olvasztott vajjal, a visszatért halott apja vagy helyettese Véda-imát mondott fölötte. Ebben az foglaltatott, hogy az edény most mint anyaméh fog szerepelni. Állandó imádkozás közben az újjászületendő bebújt a tartályba, összekuporodott, mint az embrió és így töltötte el az éjszakát. Másnap reggel visszatért hozzá a társaság és elvégezték a gyerekágyas asszony körül szokásos szertartásokat. Ennekutána megkezdődhetett maga a születés. Ez elég egyszerűen történt: a felnőtt embrió kibújt a hordóból.

De ez csak első része volt a komédiának. Végig kellett élnie kutyafuttában a gyermekkort és serdülő kort is, illetőleg alávetnie magát ezekben az életszakaszokban szokásos valamennyi ceremóniának.

Ha az ember nős volt, el kellett vennie a feleségét másodszor is, a rendes házasságkötési szertartások szerint. Így azután ügye teljesen rendbejött, megint olyan ember lett, mint a többi, áldozhatott az isteneknek és fizethette a papokat.

A MEDDŐ ASSZONY

Gyümölcsözzetek…

Ám ha a házasélet fáján csupa virágai fakadnak a hitvesi szerelemnek, gyümölcsre ellenben nincs kilátás?

A régi asszony, miután a régi orvos tudománya éppen olyan meddőnek bizonyult, mint ő maga, a mennyei hatalmakhoz fellebbezett. Állhatatosan hitte, hogy az isteneket áldozatokkal, imával, szertartásokkal és a papoknak adott ajándékokkal le lehet kenyerezni.

Hitte, hogy legcélszerűbb, ha közvetlenül a termékenység jelképéhez, az isteni phallushoz folyamodik, lett légyen az Rómában Priapusnak, Indiában Sivának, Egyiptomban Osirisnak, másutt egyéb pogány istennek az ismertető jegye.

A régi ember még nem távolodott úgy el a természettől, mint a mai. Irodalmában naiv őszinteséggel tárgyalta a teremtő őserő szimbólumát, színpadra is vitte, megfestette, kifaragta, de még - pars pro toto - istent megilletően imádta is.

Állt ez úgyszólván valamennyi ókori népre. India, Perzsia, Szíria, Egyiptom, Hellas, Róma kiásott régiségei tanúskodnak róla; sőt előkerültek ilyen jelképes szobrok Peruból, Brazíliából, Mexikóból. Megannyi bizonyíték, hogy a kultusz otthont talált világszerte, olyan népeknél is, amelyek egymásnak hírét soha nem hallották.

A termékenység szimbóluma Hellas vallási ünnepein, főképpen a nagy Dionysiákon kimagasló szerepet kapott. Az ünnepségek fénypontja volt a felvonulás az áldozati szertartásokhoz: bakkhánsnők, szatírok, színészek, zenészek, viháncoló, éneklő, mókázó tarkabarka serege. E menetnek volt egy külön komoly része is: a kanéphorák csoportja. Ezekről az Ókori lexikon így emlékezik meg:

„Fiatal lányok voltak, akik az áldozathoz szükséges szerekkel teli kosarakat vittek a fejükön. Oly megtiszteltetés, amelyre csakis előkelő származású hajadonok tarthattak igényt. A válogatott szépségű, bájos megjelenésű szüzek büszkén lépkedtek könnyű súlyuk alatt.”

A szemérmes lexikon nem szól róla, hogy a kosárban az áldozati szerek közt még valami húzódott meg. Sőt nem is nagyon húzódott, amint ezt például Aristophanés egyik vígjátékának idevágó jelenetéből következtetni lehet. Az Acharnaebeliek főszereplője, Dikaiopolis, áldozni készül Dionysosnak és így intézkedik:

Csend és figyelem! Csend és figyelem!

Előre kissé a kosárvivő lány!

Phallust merőbben tartsa Xanthias!

Ez jól van eddig. Oh Dionys' uram

Vedd jónéven a hálaünnepélyt.

Engedj, a házam népivel neked

Áldozva, ülnöm víg Dionysiát.

Te, Xanthias, jobban mereszd fel azt a

Phallust a kasvivő leány mögött!

Utánad én a Phallus-dalt fuvom.

(Arany János fordítása)

A nagy Dionysiák ünnepét drámai előadások, új színművek bemutatói és nyilvános kitüntetések osztogatásai zárták be. Ilyen alkalommal koszorúzták meg Demosthenést is - sub auspiciis Phalli.

A Thesmophoriák ünnepén csakis asszonyok vehettek részt, férfit nem tűrtek meg, s ha egy férfi odamerészkedett, szigorú büntetéssel kellett számolnia. De a kizárt nem legalább képviselve volt, amennyiben a résztvevő hölgyek - előkelő és tiszta erkölcsű férjes asszonyok - az ismert jelképet hosszú rudak végére illesztve hordozták a menetben.

Itáliában Priapus isten szobrai tették ugyancsak megszokottá a kevéssé szemérmes bálványt. Itt a jelkép védőhatalmat is jelentett mindennemű baj, kár, betegség és ártó varázshatalom ellen. Látható volt a kertek aljában, házak kapuján, udvarokon és benn a tűzhelyek fölött. Pompeiiben egy pék kemencéjén, hajók orrán, katonák pajzsán, temetőkben. Phallikus sírkövek szép példányait láttam a perugiai etruszk múzeumban, megható jeleit a hitvesi emlékezésnek.

Plinius írja (XXVIII. 7.), hogy a győztes hadvezér diadalmenetekor a diadalkocsi alá akasztották, megvédendő a vezért az irigység ártó hatásától. (A környező okkult világ veszedelmeitől állandóan rettegő pogány hit az irigységben is mágikus rontó bűverőt sejtett.)

Azt is írja, hogy az isteni jelképet a Vesta-szüzek is imádták. Pliniusnak egyik, tudóshoz illően szakállas erkölcsű fordítója a jegyzet rovatban siet hozzátenni, hogy ez bizony nem szép dolog: éppen azok a lányok hajlonganak előtte, akiknek „erre a dologra legkevésbé lett volna szabad gondolniok”.

A tiszteleti szertartások, csakúgy mint Hellasban, a legnagyobb nyilvánosság előtt, ország-világ szeme láttára mentek végbe. Laviniumban például körmenetben vitték végig az utcákon; a főtéren a processzió megállapodott, a város előkelő hölgyei elébejárultak és ünnepélyesen megkoszorúzták.

Szíria kultuszából Lukianos mond el érdekes részleteket.

Hierapolisban a napisten temploma előtt két óriási jelkép tört a magasba. Méreteikről a görög író káprázatos számokat sorol fel. Ha ezeknek csak a tizedrészét hisszük is el, az oszlopok akkorák lennének, mint két templomtorony.

A napisten ünnepsége - mondja az író - úgy kezdődik, hogy egy ember felmászik egyik oszlop tetejére. Hogy és mint? Az író nem mondja. Elég az hozzá, az ember odafenn letelepszik egy fából összerótt nyugovóhely-félébe, és ott marad hét teljes napig. Ételét-italát láncon húzza fel. Elaludnia nem szabad, de nem is mer, mert ha netán elbóbiskolna, előmászik a szent skorpió és olyant csíp rajta, hogy menten kimegy a szeméből az álom.

Odalenn gyülekezik a hívők serege. Sorra járulnak a pap elé, és leróják a kellő ajándékokat, mire a pap felkiáltja az adományozó nevét az oszlop tetején kuporgó embernek. Ez megkongat egy gongot, és imát hadar el az adakozó érdekében.

AZ AMULETT

A védő és áldásthozó szimbólum kicsinyített mását amulettként szokták hordani. A múzeumok tárlóinak üvegfedelei alól rengeteg példány incselkedik a modern nőlátogatók szemérmével. Bronz, fa, márvány, korall volt az egyszerűbb bizsuk anyaga - viszont előkelő hölgyek keblén borostyán, elefántcsont, féldrágakő, ezüst, arany csecsebecsék fityegtek.

(Rómában még a gyerekek nyakába is akasztották, védekezésül a „rossz szem” verése ellen.)

Indiában a keresztény hitre tért nők is ragaszkodtak hozzá. A hittérítők megbotránkoztak és felháborodtak, hogy keresztény lányok és asszonyok kereszt vagy Mária-kép helyett nem átallják a csúf pogány jelvényt - ottani nevén lingamot - a nyakukban lógatni. Túlságos eréllyel mégsem mertek nekimenni az illetlen divatnak; attól féltek, hogy a frisshitű nők fellázadnak, és inkább visszavedlenek pogánnyá, semhogy megváljanak a megszokott kedves amulettjüktől. Úgy húzták hát ki a kérdés méregfogát, hogy kiegyeztek. Jól van, hordják ezentúl is a lingamjukat, ha már úgy kötik magukat hozzá, de véssenek rá egy kis keresztet, miáltal az amulett pogány zamata közömbösül.

A történet hitelességéért Sonnerat francia utazó kezeskedik.

A PRIAPIKUS SZENTEK

Az újjászülető keresztény világ sokáig nem bírt teljesen kibújni a pogány kígyóbőrből. Megtörtént, hogy Priapus istenből keresztény szentet csináltak, szobrát néhol még a templomba is bevitték, és a meddő asszonyok hozzá folyamodtak segítségért.

Lyon városának volt egy szentéletű püspöke, Photin nevezetű. Halála után a babonával kevert hit annyira megbecsülte, hogy a nép sírjához zarándokolt, sírkövét megkaparta, s a vakarékot gyógyító csodaszerként használta mindenféle betegség ellen. Később a meddő asszonyok kisajátították a maguk céljaira, s a jámbor püspöknek kiosztották Priapus isten szerepét. A Provance-ban Saint Foutin de Varages néven tisztelték, s fogadalmi ajándékként viaszphallusokat hordtak hozzá. A kápolna mennyezete tele volt aggatva velük, s ha erős szél kerekedett a furcsa kegytárgyak még furcsább táncokat jártak odafent. Mikor 1585-ben a protestánsok elfoglalták Embrun dél-franciaországi várost, a főtemplom ereklyéi közt találtak egy Saint Foutin szobráról való férfiúi alkatrészt.

Meddő asszonyok ezt vörös borral szokták leöblíteni (a pogány libatio maradványa!), a bort edénybe csurgatták, és eltették, amíg megecetesedett. Ekkor „szent ecet” (saint vinaigre) néven használták fel salátához. Poy-en-Velay (jelenleg Le Puy) városában egy phallikus formájú cölöp jelképezte Szent Foutin szobrát. Ezt a meddő asszonyok, csakúgy mint a szentnek lyoni sírkövét, megkapargatták, a kaparmányt borba keverték, s mint drága jó gyógyitalt szürcsölték fel.

A cölöp emlékeztet a Leonhardsnagel néven ismert, phallikus formájú, mázsás súlyú vastuskóra; ezt Innenhofenben s egyéb alpesi vidékeken Szent Leonhard kápolnája mellett állították fel. Kaparásról itt nem lehetett szó, a terméketlen zarándokasszonyok beérték azzal, hogy kegyelettel ölelgették és csókolgatták.

Nem volt szükség sem vakarásra, sem dédelgetésre Saint Arnaud szobránál. Ez a szemérmesebb szentek sorába tartozott. Ágyékát kötényke takarta, s ezt csak zarándoknők látogatásakor lebbentették fel. Elég volt, ha a leleplezett szimbólum áhítatos szemléletébe merültek csak el; a szent méhnyitó közbenjárására bizton számíthattak.

Folyamodtak még a nők Saint Gilles, Saint Règnaud, Saint Guerlichon segítségéért is - hogy mi alapon, ma már bajos ráakadni. Saint René esetében a szent nevére lehet gyanakodni, hasonlóság révén. - René = reins, vagyis ágyék.

Saint Guignolé arról világosít fel, miként volt lehetséges, hogy a gyógyító erejű szoborrészlet nem fogyott el, noha századokon át rendületlenül kapargatták. Ennek a szentnek Brest környékén külön kápolnája volt, abban állt a szobra. Phallikus jellegére egy cövek utalt, amelyet a szobor illető helyén keresztülütöttek. Ha a sok faricskálás folytán a kiálló rész megfogyatkozott, hátul kalapáccsal rávertek, a cövek előrefittyent, s megint lehetett kaparni, vakarni, faragni, reszelni.

Említettem a lavíniumi phallus-körmenetet. A dél-olaszországi Trani városában még a XVII. század derekán is megkövetelte az ősi szokás, hogy karnevál idején egy Priapust ábrázoló szobrot vigyenek végig körmenetben a városon. Félre nem érthető antik faragvány volt; a termékenység tiszteletre méltó jelképe egészen az álláig ért. „II santo Membro” volt a neve.

Legutolsó híradásunk a XVIII. század végéről származik, Isernia dél-olaszországi városból.

Itt minden év szeptemberében háromnapos búcsút tartottak a két orvos-szent, Kozma és Damján tiszteletére. Az ottjárt szemtanú festőinek mondja a környékből odasereglett asszonyok, lányok, férfiak, legények sokadalmát. Minden falu asszonyai saját színes népviseletükben jöttek el, s még egymás közt is különböztek, mert más-más fajta öltözet illette meg a hajadon lányokat és férjes asszonyokat - valamint az „örömhölgyeket”. (Donne di piacere.)

Beteg testrészek viaszmását ajánlották fel a gyógyító szenteknek: apró kezet, lábat, szívet, tüdőt, májat, egyebet. Alkalmi árusoktól vásárolták és lerakták a kápolnában a szentek elé. Avégett - mondja a rosszmájú szemtanú -, hogy az ex-voto mindig a szemük előtt legyen és meg ne feledkezzenek róla, valamint esetleg tévedésből ne pazarolják gyógyerejüket más, egészséges testrészre.

Legnagyobb kelete volt a viaszfigurák közt a kisebb-nagyobb, művészi vagy kevésbé művészi; változatos formájú phalluskáknak.

A piaci árus egyik kezében kosarat, a másikban tálcát tartott. A kosár tele volt priapikus fogadalmi tárgyakkal, lehetett közülük válogatni -, a tálcára pedig le kellett tenni a vételárat. Ha a vevő megkérdezte, mivel tartozik, rendszerint ez volt rá a válasz: „mennél többet adsz, annál nagyobb lesz az érdemed a szentek előtt”.

Az így megzsarolt asszony azután bevitte a kegyeletes vásárfiát a kápolnába. Megcsókolta és letette a szentek szemeügyébe.

Volt-e csakugyan haszna az iserniai háromnapos búcsújárásnak? A szemtanú azt mondja, hogy volt.

Nemcsak a férjes asszonyok, hanem a lányok és özvegyek házatáján is.

A FOGADALOM

A meddőség átkán - úgy hitték - a fogadalom is segíthet. Alamizsnálkodás, böjtölés, jócselekedetek megfogadása gyermekáldást hozhat.

A Bonaparte-család megőrizte egy fogadalomnak a különös emlékét.

Letizia Ramolano igen szép leány volt. Nem is maradt sokáig pártában. Egy ajacciói ügyvéd, Carlo Bonaparte megkérte és úgyszólván süldő leány korában feleségül is vette. A gyermek-asszony persze jó darabig gyermektelen maradt.

A magtalanság Korzikában nagy szégyenszámba ment. A meddő asszonyt a nép semmire sem becsülte és megvetéssel azt mondta rá: una mula. Öszvérkanca!

Hogy ez a szégyen a családon meg ne essék, a férj édesanyja, templombajáró kegyes asszonyság, fogadalmat tett, hogy Letiziának minden egyes születendő gyermekéért naponta egy misét fog hallgatni. Naponta egy-két, vagy akár három mise is nem a világ, hiszen amúgyis minden reggel első útja a templom volt.

De mi történt?

Letizia asszony egyszerre csak elkezdett egészséges gyermekeket szülni. Több-kevesebb esztendei időközökben sorra követték egymást: Joseph, Napóleon, Lucien, Elisa, Louis, Pauline, Caroline, Jérôme. Összesen nyolc!

A misék száma tehát egyre szaporodott, s mire a későbbi Madame Mère lezárta a szülési folyamatot, a boldogtalan anyósnak naponként nyolc misét kellett végigájtatoskodnia. A fogadalmat nem lehetett visszavonni, a kimondott szót állni kellett. Ott ülhetett naphosszat a templomban házidolgavégezetlen.

GYÓGYFÜRDŐI ÉLET

„Kérdezed, barátom, miféle hasznai vannak az idevaló víznek? Különfélék és sokfélék azok; ami pedig a nők meddőségét illeti, azt hiszem nincs a világon még egy víz, amelynek ilyen hatása lenne. Ha egy elzárt méhű asszony idejön és megtartja a szabályokat, csodálatos eredményre számíthat.”

Ez a részlet Poggio Bracciolini leveléből való. A nagyhírű, ma már inkább csak sikamlós tréfagyűjteményéről nevezetes humanista író és pápai titkár 1417-ben járt a konstanzi zsinaton. Közben meglátogatta a badeni fürdőt, s élményeit megírta Nicolo Nicoli nevű barátjának.

Az előkelőbb szállodáknak saját, pazar berendezésű medencéjük volt. Hölgyek és urak együtt üldögéltek benne, azonban egy deszkafal választotta el őket egymástól, azonban ezen kis ablakocskák voltak vágva s rajtuk keresztül lehetett beszélgetni, nézelődni, sőt be-benyúlkálni is, azonban a jó erkölcs korlátain belül. Már amilyen volt a régi fürdőerkölcs.

Mindegy, a szeméremnek jelképesen elég tétetett. Azonban a medencének csak egyetlen közös lejárata volt, s ott a két nem bizony összeakadhatott. Mégis, a férfiakon elöl egy kötényke fityegett, a nők pedig egy vászon ingfélében lépegettek. De még egy utolsó „azonban”: az ing oldalt vagy a közepén derékig szétnyílt, s a férfiaknak is lehetőségük nyílt az ablakocskákon keresztül nézelődni stb.

Mindezeket a humanista pápai titkár nem hallomás után írta le, hanem a tulajdon két szemével látta. A medencék fölött galériák futottak körül a nézők számára, s ott a felöltözött férfitársaság szabadon gyülekezhetett.

„Bámulatos - igyekszik magát igazolni -, hogy milyen ártatlanul történik itt minden. Semmit sem magyaráznak félre; a férjek nyugodtan tűrik, hogy idegen férfiak a feleségükkel szemben akár bizonyos szabadságokat is megengedjenek maguknak.”

Majd a továbbiakban a fürdői ártatlan örömöket így részletezi:

„Nincs bájosabb látvány, mint a serdültkorú, vagyis teljes virágjukban kifejlett, széparcú, isteni alakú lányok fürdőzése. Miközben énekelnek vagy hangszereken játszanak, könnyedén félrevetett köntösük a víz színén lebeg. Mindegyik valóságos Venus. Az a kedves szokás dívik itt, hogy amikor a férfiak felülről lebámészkodnak, a lányok pajzánul felkiabálnak hozzájuk és tréfásan alamizsnát kérnek. Erre a nézők pénzdarabokat dobálnak le, s a lányok közt dulakodás támad, hogy melyikük tudja a pénzt kézzel elkapni vagy szétterjesztett ingével felfogni. Ennél a játéknál a titkos bájak is lelepleződnek. Virágokat és koszorúkat is szokás ledobálni.

A szem gyönyörködtetésére és a szellem felüdítésére kínálkozó számos alkalom olyan vonzó hatással volt rám, hogy noha naponta kétszer fürödtem, közben más fürdőket is meglátogattam, s pénzt és koszorúkat dobáltam le, mint a többiek.

Az örökös ének és zene nem hagyott időt olvasásra és elmélkedésre. Különben is bolond lenne, aki itt egymagában akarna bölcs maradni. Főképpen az olyan ember, akitől semmi emberi sem idegen. Mit tehettem hát egyebet? Legeltettem szememet a szépeken, csatlakoztam is hozzájuk, és elkísérgettem őket a játékokhoz. Alkalmam nyílt a közvetlenebb érintkezéshez is, mert akkora itt a szabadság, hogy a végső kegyosztás utáni igyekezetnél mellőzni lehet az udvarlás szokásos fokozatait.”

A játékok egy nagy réten zajlottak le. Megint csak ének és muzsika, majd a közvetlenebb érintkezésre alkalmas tánc és a szellem felüdítését célzó labdajáték. „Éden kertje sem lehetett különb ennél!” - lelkendezi a levélíró, akitől semmi emberi sem volt idegen.

„Száz mérföldről is csődül ide előkelő és polgár egyaránt. Mind, aki élni, mulatni, szeretni vagy házasodni akar. Aki nem beteg, az is úgy tesz, mintha baja volna. Tömegével lehet itt látni a legszebb nőket, minden férfikíséret nélkül, csak a komornáikkal. Annyi arany, ezüst, drágakő csillog rajtuk, mintha nem is fürdőben volnának, hanem fényes lakodalomban.

Vannak itt apácák, szerzetesek, apáturak és más papok is. Ugyanolyan szabadságban élnek, mint a többi vendég. A papok együtt fürödnek a nőkkel, felvirágozzák és felkoszorúzzák őket, s megfeledkeznek fogadalmukról.”

Ennyit a levélről. Meg lehet érteni belőle a badeni fürdő csodálatos eredményeit. Néhány heti kúra már használhatott, ha az asszonyok megtartották az előírt szabályokat, és a férfiak „mellőzték az udvarlás szokásos fokozatait”.

Így ment ez máshol is. Híres volt a wiesbadeni fürdő. A sok közül csak azért szólok éppen erről, mert az ottani gyöngyéletről is ismerünk egy leírást. Persze a német dörgedelem szigorú szerzője más hangot üt meg, mint a derűs, mindent elnéző és megbocsátó olasz.

„Szólnak a sípok és trombiták, ropják a táncot, s a szemérmes szemek elé a kárhozat színjátéka tárul. Látni a nők meztelen keblét és a férfiak csupasz ülepét. Nincs itt jámborság, csak istentelenség; nincs szemérem, csak kicsapongás és hajsza a gyönyörök után. Venusnak ebben a nyilvános házában csudás dolgokat láthatsz: a barát lovagnak öltözik, a lovag csuhás barátnak, apácák örömlányok ruhájában járnak, papok női köntöst húznak magukra. Férfiak és nők mezítelenül ülnek együtt a fürdőben, és ugyanígy járják a táncokat is. Arról bízvást hallgathatok, ami a sötétben történik, mert itt minden nyilvánosan megy végbe. Mit mondjak még? Mire hazamentek, testük fehér, de a lelkük fekete; akik erényben és szüzességben épek voltak, most Venus nyilaitól sebzetten térnek meg.”

Mondjuk, hogy ez a XIV. században volt így. Mondjuk, hogy Poggio a XV.-ben látta a látottakat, s azóta a testek fehérségéhez a lelkek fehérsége is szegődött. Manapság bizonyára ilyen a helyzet, de meg 1748-ból más adatunk van. Egyik würtembergi fürdőhelyen (Liebenzell) a fürdőházban egy falikép volt látható, alatta ez a versike (döcögő magyar fordításban):

Egykor egy férj az asszonyát

Úgy szerette, mint enmagát.

De hajh! a nő meddő maradt;

A féri hát ily tanácsot ad;

Eredj és használj feredőt!

S a gyógyfürdőbe küldi őt.

Nem tudok róla többet közelebb.

Csak azt, hogy terhes lett a nő, a lány s az eb.

(Auf ein Zeit hat ein Mann ein Weib,

Die liebt er als sein eigen Leib.

Weil sie ihm aber kein Kinder gab,

So bekümmert er sich heftig darab.

Riet ihr, dass sie zog in dies Bad.

Das Weib zog bin auf des Mannes Rath.

Weiss nicht wie es gieng, gut war die Stund

Schwanger war das Weib, die Magd und der Hund.)

GRAHAM DOKTOR MENNYEI ÁGYA

Ha nem használt sem ima, sem fogadalom, sem fürdő - hátra volt még a kuruzsló.

Értelmetlen és érdektelen vajákolásaikra kár szót vesztegetni. Egy volt csak, akivel érdemes foglalkozni: Graham doktor, a XVIII. század egyik legnagyobb sarlatánja.

Csodakúrái közé tartozott például a földfürdő. Sajátmaga járt elöl jó példával; nyakig beásatta magát a földbe s teljes hat óra hosszat kuporgott benne, 300 főnyi bámész közönség nagy álmélkodására. Az érdekes fürdő mindenfajta betegség ellen használt volna, vagyis nem volt jó semmire.

Világhírét a doktor - mert egyébként orvosi diplomája is volt - egy fantasztikus találmánynak: a mennyei ágynak köszönhette.

Hogy a nagyszerű találmányt beharangozza, előbb esti előadásokat tartott. A közönség már ezekre is csődült, mert nem száraz felolvasásról volt szó, hanem az egészségügyi fejtegetéseket egy eleven női szoborral példázta. Ezt „Vestina, az ifjúság és egészség rózsás istennője” néven mutatta be a hallgatóságnak, helyesebben a nézőközönségnek. (The rosy Goddes of youth and of health.)

Az élőszobor nem volt más, mint Emma Hart, utóbb Lady Hamilton, majd Nelson admirálisnak, a trafalgari hősnek a történelembe is bevonult szeretője.

Pontosan nem lehet tudni, voltaképpen mi volt a szerepe, és meddig meztelenkedett le az ifjúság és egészség érdekében. Szolgálata nem is tartott sokáig, mert amikor a doktor úgy látta, hogy az előzetes tudnivalókat kellően bedobolta a londoniak fülébe, előállt magával a világhírű találmánnyal.

Híre eljutott Magyarországra is. A Mindenes Gyűjtemény 1789-90. évfolyama (IV. negyed 49. o.) részletesen foglalkozik vele, nyilván a J. W. Archenholtz, 1787-ben megjelent England und Italien című könyvében foglalt leírás alapján. Ahelyett, hogy magam is onnan fordítanám le, érdekesebbnek látszik, ha a magyar folyóirat régies zamatú ismertetését közlöm.

„Egy Gráhám nevű Orvos Doktor, aki a maga hazájában Scotiában pompásan élhetett volna, 1780-ban Londonba ment s jól esmervén a londoniaknak mind újságon való kapásokat, mind tékozlásokat, egy kies szobát bérlett ott, melyet minden szépségekkel felékesített, s nevezte ezt Egészség templomának; egy oldalszobában pedig készített egy ágyat, mely került tizenhatezer sterlingbe. Ezek elkészülvén, nyomtatásban bocsátott ki némely regulákat, melyek a magtalan házasokat gyümölcsözőkké tehetik. Javasolta nékik a tisztaságot, csinosságot, az idején való lefekvést, az ablakoknak táblákkal való bé nem csinálását, a víg danolást s együtt való énekelgetést, melyek a szívet lassanként meglágyítják s édes szerelemmel töltik bé. »Ha ezekkel is a magtalanok semmit sem segíthetnek magukon, van még nékem, így szól Gráhám, egy csodálatos eszközöm, melynek haszna csalhatatlan lesz. Áll ez egy csodálatos és mennyei nyoszolyából, melyet én Mágneses Gyantának (Magnetico electric) nevezek és amelyhez hasonló még soha a világon nem láttatott. Tartom én ezt egy nagy és pompás szobában. A mellette való szobácskában vagyon egy henger vagy cilinder, mely által egy mennyei tűznek, orvosi erőnek és a legdrágább napkeleti fűszerszámoknak illatjai ebbe a hálószobába vitetnek. Maga ez a mennyei nyoszolya nyugszik hat erős, de által látszó oszlopocskákon; a benne levő leplek készíttetnek égszínű atlasból, minden matrácok és derékaljak bársonyból s mind azok arábiai és egyéb napkeleti drága essenciákkal megkenettettek és füstöltettek, amint az végbe szokott menni a persiai udvarban az uralkodó szultánné számára. Ez a nyoszolya az én fáradhatatlan szorgalmatosságomnak gyümölcse, ide nem számlálván azt a temérdek költséget, melyet reá tettem. Ezen nyoszolyát ajánlom minden Méltóságoknak és kivált a magtalan házasoknak, a benne hálásra ötven sterlingért, azaz 450 rhénes forintokért egy éjszakára. Akik benne hálni kívánnak, jelentsék magukat előre énnálam írásban s a szoba kulcsát kezeikhez vehetik, úgyhogy soha senki, kik lettek légyen, meg nem tudja; csak hogy az ötven bankó cédulát nekem előre küldjék meg. Akik pedig csak gondoskodásból jönnek hozzám, azoknak megmutatom a mellesleg való szobákat; de azt, melyben a pompás nyoszolya vagyon s amely minden érzékenységeket az elragadtatásig gyönyörködtet, csak azok láthatják, akik benne hálnak.«

Alig tette orvos Gráhám ezen tudósítást közönségessé, hogy ezek a gazdag és nagy gyönyörűségeket akármely drágán megvevő Anglusok sereggel jelentették magukat őnála; úgy hogy ritka éjszaka múlt el, melyben egy pár személy ebben a nyoszolyában ne hált volna. Sok temérdek kinccsel bíró anglusoknak, akik egy estére száz s több sterlingeket is elfecsérelnek, az az ötven sterling csak ötven krajcárnak tetszett vala. Minekutána orvos Gráhám három esztendő alatt a maga költségét sokszorosan is kivette belőle, ezt az egész készületet a muzsikaszerszámokkal, melyek maguktól egész éjjel muzsikáltak és a drága illatokat befújó cilinderekkel együtt eladta egy gazdag anglusnak és visszatért hazájába sok pénzzel megrakodva.”

A Mindenes Gyűjtemény persze nem beszél arról, hogy a „Mágneses gyanta” nem annyira házaspárokat, mint inkább egyéb párokat látott vendégül, s a pazar fénnyel berendezett gyógyintézet alig volt egyéb, mint méregdrága találkahely.

Ami a sok pénzzel való megrakodást illeti, az sem egészen úgy volt, mert igaz ugyan, hogy Gráhám rengeteget keresett, de végre őt is utolérte a sarlatánok végzete: jöttek egyéb, divatosabb kuruzslók, ő egyre jobban leszorult a piacról, s a század kilencvenes éveiben teljesen elszegényedve halt meg valahol Glasgow környékén.

Rendkívüli emberek

Az emberiség őskorában a testi erő döntötte el az egyéni véleménykülönbségeket, s ennek adagolása emelte egyik embert a másik fölé. Az erő ősi szerepének sok-sok évezreden át derengő emléke megmaradt a népek hagyományaiban, és megteremtette az emberfölötti izomerő legendás hőseit - hol történelmi alappal, hol minden alap nélkül.

KINIZSI PÁL

Kinizsi a magyar történelem élő alakja volt. Tudjuk, hogy molnárlegényből emelkedett hadvezéri tisztre - ismerjük a kenyérmezei ütközetet (1479. október 13.), amelyet Báthory István erdélyi vajda már-már elveszített, s ő döntötte el a magyarok javára, amikor kellő időben megérkezett s „mint sívó, ordító, kegyetlen oroszlán” rohanta meg a török sereget.

Valahová térül, hátat ad a pogány,

Két éles tör vala neki az oldalán.

Az idézet Temesvári István deák, telegdi iskolamesternek 1569-ben írt hosszú című vitézi énekéből való:

„Históriás ének az jeles győzedelemről, mint verte meg Mátyás király üdéjében Báthori István erdélyi vajda a király hadával és erdélyi és magyarországi hadával az Ali béget hatvanezer törökkel Erdélyben az Kenyérmezőjén, amikor írnának 1479 Kálmán napját.”

Tudtommal ez a forrása a Kinizsi Pál szertelen nagy erejéről szóló hírnek. A csata leírása után a szerző áttér a győzelmet ünneplő nagy vigasságra:

Azután mindnyájan vitézek gyűlének,

A harcnak helyére ottan ők menének,

Urak vitézekkel igen örülének.

Elvégezék, hogy ott vacsorát ennének.

Mert már késő estve vala a táborban,

Nem mehetnek vala onnét napvilágban:

Azért a testeken oly nagy vigassággal

Asztalt terittete vitéz Kinizsi Pál.

Ellenségnek teste sűrűn fekszik vala

Mind az egész mezőn, oly nagy gyakor vala,

Hogy egyik holttestről elhághattál volna

Másikra tizenhat futamatnyi földen.

Ott azért ételhez vitézek mindnyájan

Letelepedének nagy hálaadással.

Ellenség-testeken ülnek vigassággal.

Újítják testöket étellel-itallal.

Hősek jobban-jobban a jó borban inni,

Kezdenek fegyverben szép táncokat járni,

Egyszersmind hangosan igen kiáltani.

Elkezdék a méhsert szépen betölteni.

Vitéz Kinizsi Pált a hősök ott kérék.

Hogy ő is táncolna urakkal ők inték,

Megfogadá vitéz uraknak kérését,

Ottan ő előttök Kinizsi felugrék.

Egy nagy török-testet azontul ragada,

Az ő fogaival földről felharapa.

Vitéz kezeivel csak hozzá se nyula.

Azzal egy szép táncot urak előtt jára.

Kik e dolgot láták, erősen csodálák.

Erős Herkuleshez Kinizsit hasonlák.

Némelyek Sámsonhoz hasonlónak mondák.

Dicsérék vitézi, látván az ő dolgát.

Nincs okom a leírás valóságában kételkedni, hiszen még száz év sem választotta el a derék énekmondót a kenyérmezei csatától, a hír még frissen élhetett az újabb nemzedék emlékezetében. Meg azután hasonló fogműtétek az újabbkori erőművészek mutatványaiban is sűrűn fordulnak elő. Kevésbé hiteles a többi, Kinizsi személye köré csoportosított mendemonda. Ilyen Dugonics Andrásnak különben kedves anekdotája is:

„Mátyás király igen kedves emberét, Kinizsi Pált oly követségbe akarta küldeni a törökökhöz, melyben inkább halálát, mint követségének sikerét remélhette. Hogy nagyobb kedvvel menne Kinizsi, azt fogadta a király, hogy ha a Török az ő fejét letalálná ültetni, ő tüstént a Törökökre esne, meg se állana addig, még az ő feje helyébe harmincezer török fejet le nem vágat.

- Úgy ám, mondá Kinizsi, de azon harmincezer fejek közül egy se illik úgy a Palkónak a nyakára, mint a mostani fejem.”

KROTONI MILON

Az atlétika történetének legnagyobb hírességéről mindössze annyi hiteleset tudunk, hogy az i. e. VI. században élt és hatszor nyerte el az olimpiai játékok koszorúját. Igaz lehet az is, hogy a Sybaris elleni háborúkban Heraklesnek öltözve vett részt: oroszlánbőrrel a nyakában, nagy bunkóval a kezében tört az ellenségre.

Bajosabb elhinni azt az állítólagos mutatványát, hogy kötelet hurkolt a homloka köré, visszatartotta a lélegzetét, s erre halántékán úgy kidagadtak az erei, hogy a kötelet elszakították.

Ha kezét ökölbe szorította s csak a hüvelykét hagyta szabadon: emberi erő képtelen volt a begörbített kisujját kiegyenesíteni. Ha pedig egy narancsot markolt a kezébe, akárhogyan szorongatták és nyomogatták is az öklét, kezében a narancs sértetlen maradt.

Plinius is megemlékezik róla, s röviden annyit mond, hogy álló helyzetéből senki sem bírta kimozdítani. Ezt a mutatványt más írók megtoldották, és Milont beolajozott diszkoszra állították, arról sem lehetett letaszítani.

Még nagyobb képtelenség a nagy atléta leghíresebb mutatványa. Egyik olimpiai játékon történt volna, hogy egy négyéves tinót körülvitt a hátán a stadionban, azután egyetlen ökölcsapással leütötte s még aznap mindenestül felfalatozta.

Hogy körülvitte, lehetséges, de hogy meg is ette, azt már nem lehet lenyelni.

Egy négyéves tinó súlya legalább három métermázsa. Ha csak a pecsenyének való húst számítjuk, amihez persze hozzá kell adnunk megfelelő adag kenyeret: olyan irtóztató ételgarmada halmozódik fel előttünk, amelynek a befogadására egy cet gyomra lenne szükséges. S ehhez még azt is el kell képzelni, mennyi borral kellett volna ezt a mészárszéknyi hústömeget leöblíteni.

A történet mindenesetre figyelemre méltó adata az emberek könnyenhívőségének. Hány és hány század futotta végig pályáját az Idő stadionján - hány és hány tudós dolgozószobáján, kéziratmásoló műhelyében maradt meg a mendemonda egyformán kövérnek, s nem akadt senki, hogy agyonöklözze.

Milon halálát is hozzáillő köntösbe öltöztette a legenda. Erdőben járt s meglátott egy tölgyfát, amelynek törzsét beléjevert ékekkel akarták szétrepeszteni. A munka félbemaradt, de az ékek még benne voltak a fában. Milon kirántotta őket s puszta kézzel akarta a szétfeszítést megcselekedni. De már nem volt a régi ökörevő atléta, izmai már nem voltak a régiek: a hasadék szélei visszacsappantak s úgy lefogták a kezét, hogy nem bírta kihúzni. Egyedül volt a nagy erdőben, hiába kiáltott segítségért, csak a vadállatok lettek rá figyelmessé, odacsődültek és a védtelen embert felfalták.

MÉG KÉT OLIMPIAI BAJNOK

Egy másik híres atlétáról a kisázsiai Pausanias emlékezik meg az i. sz. 160-174. évekről való útleírásában. Amikor meglátogatta Olimpiát, ott még látta Polydamas atlétának kolosszális szobrát. Erről az a hagyomány maradt fenn, hogy puszta kézzel megölt egy vad oroszlánt az Olimposz hegyén -, egy bikát pedig nem ütött ugyan le, de elkapta a hátulsó lábát, s az nem bírt elmozdulni, mintha ki lett volna pányvázva. Őt is egy erőpróbája ölte meg. Kocsmában iddogált a barátaival, a szoba boltíve repedezni kezdett, mindenki menekült, ő azonban helytállt és kézzel, karral fel akarta fogni az omlófélben levő falat. De elszámította magát, a mennyezet beszakadt és a fejére hulló törmelékek agyonzúzták.

Ugyanez a Pausanias beszél Theagenés atlétáról, aki szintén győzhetetlen hőse volt a porondnak: összesen 1200 diadalkoszorút szerzett s még életében szobrot kapott. Halála után egyik legyőzött ellenfele éjjelenként odalopózott a szoborhoz és tehetetlen dühében megkorbácsolta. A szobor végre megelégelte a gyalázatot, rádőlt az emberre és agyonsújtotta.

CSÁSZÁR ÉS ARTISTA

Rettentő marka lehetett Caius Julius Verus Maximinusnak, aki juhászbojtárból öklözte fel magát római császárrá. Hüvelykujja olyan vastag volt, hogy gyűrűként a felesége karperecét húzta fel rá. Akit egy ujjával megütött, úgy érezte, mintha bottal vágtak volna a nyaka köré. Két ujja közt kavicsokat morzsolt porrá, s azt a gyalázatosságot is feljegyezték róla, hogy egy lónak az állkapcsát szétzúzta egyetlen ökölcsapással.

Római atléták erőpróbáiról keveset tudunk. Plinius csak két hivatásos erőművész teherbírásáról szól. (VI. 19.) Fusius volt egyiknek a neve s ebből állt a mutatványa: mindegyik lábát száz-száz fontnyi súllyal terhelte meg, ugyanannyit vett mind a két kezébe és két-kétszáz fontnyit rakott a vállaira. A római fontokat mai mértékre számítva át (100 font körülbelül 32 kilogramm) ez két és fél métermázsát tenne. S el kellene hinnünk, hogy ezzel a rettentő teherrel felmászott egy létrára.

Plinius ezen egy cseppet sem csodálkozik, mert amint mondja, ő maga látott a színházban egy ilyen erős embert: ötszáz font súlyú ólompáncél volt rajta, ugyanannyit nyomtak az ólomcsizmái, s ezzel a három métermázsánál is nagyobb súllyal körülsétálgatott a színpadon.

A POMERÁNIAI MILON

Nincs az az atléta, aki az Idő szekerét meg bírná állítani. Megtett kétezer évet is, amíg megint olyan oszlopemberhez érkezett el, akit nem lehetett a helyéből kimozdítani. Dinnies von Kleist volt a neve, 1570 körül élt a pomerániai herceg udvarában.

Egy lakoma után kisujját a herceg övébe akasztotta, s az hiába húzta-rángatta, helyben maradt, mintha odacövekelték volna. Még biztatta is a gazdáját, kérjen segítséget. Ugrott is egy uraság, kézenfogta a herceget, de ketten sem bírtak az egyetlen kisujjal. Jöttek még többen is, egymás után tízen, s az emberlánc úgy erőlködött, hogy fejüket majdnem a földbe verték, de a veszekedett kisujjat egy hüvelyknyire sem bírták elrántani.

Megint egy lakoma, megint egy erőpróba. A fényes társaság finom borokra szomjazott, volt is a pincében öt hordó olasz csemegebor. Kleist uraság fogadást ajánlott, hogy egyszerre felhozza valamennyit. A helybeliek ismerték az erejét, és szerényen félrehúzódtak, de az idegen vendégek állták a fogadást. Lenn a pincében azután a modern Fusius egy-egy hordót a hóna alá vett, egyet-egyet kézzel markolt fel a dugójánál fogva, az ötödiket a fogával emelte fel s nagy nyögések közt bár, de felküzdötte magát az ebédlőterembe. A magas uraságok fizettek és ittak. (A német szöveg szerint mindegyik hordónak egy Anker volt a tartalma. Ha ezt a régi űrmértéket átlagosan negyven literrel számítjuk, összesen két hektolitert tett volna a teljes rakomány.)

A konyhában cseresznyét magoztak. Behozattak egy nagy tál magot, a vastenyerű ember belenyúlt két kézzel a tálba, s ami mag a tenyerébe fért, mind egy szálig összeroppantotta.

Az ezüst tallérokat úgy tördelte szét, mint az ostyát - egy aranyserleget úgy horpasztott össze, hogy a bor a mennyezetig freccsent fel belőle. De bölcs ember volt: előre kikötötte, hogy a serleget megtarthatja és a tallércserepeket zsebre rakhatja. Egyébiránt ő sem halt meg természetes halállal; télen beszakadt alatta a jég és belefulladt a folyóba.

TALLÉR- ÉS LÓPATKÓ-TÖRDELŐK

Tallérok, lópatkók széttördelései az erős emberek elcsépelt fogásai közé tartoznak, nem érdemes velük külön-külön foglalkozni. Elég belőlük ez a magyar vonatkozású anekdota:

Macskási Imre erdélyi nemesember híres volt nagy erejéről. Lovat patkoltatott egyszer egy székely kovácsnál. De előbb megnézte a patkót.

- Nem jó - mondta és kettétörte.

A kovács odaad egy másikat.

- Ez se jó - rázza a fejét és kettétöri.

A harmadikat végre engedte, hogy felverjék.

- Mi az ára?

- Egy tallér.

Macskási odaadja, a kovács kettétöri.

- Ez nem jó.

Másikat kap, azt is kettétöri.

- No ez jó - mondja a harmadiknál.

Így tréfálta meg egymást a két erős ember.

Csakhogy ez a kis történet még mendemondának sem eredeti. Ugyanezt beszélték Szász Móric francia marsallról, Erős Ágost szász választó fiáról is, aki szintolyan vasgyúró volt, mint az apja. Vacsora közben - úgy látszik, az erős emberek erősen ittak is, s ilyenkor jött meg a kedvük mutogatni az erejüket -, szóval: vacsora közben előkerültek a jó palackborok, de az egész házban nem akadt dugóhúzó. Móric marsall hozatott egy nagy vasszöget és puszta kézzel dugóhúzóvá csavarintotta.

ERŐS ÁGOST ÉS A LÉLEK

Apja is tördelt lópatkókat; efféle mutatványainál mégis érdekesebb az a történet, amelyet Pöllnitz báró mond el róla La Saxe galante című könyvében.

Bécsben jártakor barátságot kötött Lipót császár fiával, József római királlyal. Bizonyos köröknek sehogyan sem volt ínyére, hogy a Habsburg trón örököse összemelegedjék egy protestáns fejedelemmel. Ebből még baj lehet.

Az történt hát, hogy egy éjszaka József rettentő lánccsörgésre riadt fel. Egy kísérteties alak jelent meg a szobája küszöbén és síri hangon így szólt hozzá:

- József, római király! Lélek vagyok; a tisztítótűz gyötrelmeit szenvedem. Onnan jöttem hozzád Isten rendeléséből, hogy óvjalak Ágost száz fejedelem barátságától, örvény szélén állsz; ha nem szakítasz vele, készülj az örök kárhozatra.

Az ifjú római király megnémult az ijedtségtől. Egy hang nem jött ki a torkán. Megint lánccsörgés és ismét a síri hang:

- Nem felelsz, József? Ellenszegülsz Isten akaratának? Drágább neked egy ilyen ember barátsága, mint annak a Lénynek jóindulata, akinek mindenedet köszönheted? Jó, gondolkozzál, holnap eljövök a válaszért. Ha megmaradsz a barátságnál, mindkettőtök vesztét fogja jelenteni.

S a lélek nagy csörömpöléssel elvonult.

Másnap Ágost meglátogatta a barátját, ez ágyban fekve, sápadtan, reszketve, fogvacogva fogadta, és ellihegte a rémes éj történetét. Ágost sejtette, miféle tisztítóintézetből került elő a lélek, és vállalta, hogy majd ott alszik Józsefnél és együtt várják meg a másvilági látogatót. Jött is az nagy lánccsörömpöléssel, de mielőtt kinyithatta a száját, Ágost már odaugrott és elkapta a derekát.

- Ha a purgatóriumból jössz, eredj is oda vissza!

Szólt és a lelket kihajította az ablakon. Emberi test zuhanása hallatszott és odalenn egy jezsuita barát kitörte a combját

AMIT TOLDI MIKLÓS IS MEGCSELEKEDETT

E. G. Happelius Relationes curiosae című ritkasággyűjteményében nagy lelkesedéssel emlékezett meg egy Lützow nevű dán tisztről, aki a harmincéves háborúban ezredességig vitte. Nagy erejének azzal adta bizonyságát, hogy kilenc kopját egybeszíjaztatott, megmarkolta a súlyos gerelyköteg végét és félkarral, a vállával egy vonalban kimeresztette.

Íme a Toldi Miklós erőpróbája a vendégoldallal:

Sok szóval az utat tőle kérdik vala;

Toldi Miklós ezen igen busult vala:

Nyomórudat félkezével kapta vala,

Buda felé azzal utat mutatja vala.

A bikával való kalandját Ilosvai így mondja el:

Bika rugaszkodván, kötél szakadt vala,

Toldi Miklós látá, bika után fut vala.

Hamar hogy eléré, farkán megragadá,

Az farkánál fogva mészárszékhez voná.

Arany nyilván groteszknek találta a farokhúzást; nála Toldi a bikát szarvon ragadja és úgy fékezi meg. Megtörtént ez állítólag a valóságban is. Brantôme írja nagybátyjáról, az I. Ferenc udvarában élt Chateigneraie úrról, hogy csecsemőkorában apja vasport és aranyreszeléket kevert az ételébe, s ettől úgy megerősödött, hogy felnőtt korában képes volt a legvadabb bikát is a szarvánál fogva megtorpantani.

TOPHAM, AZ ANGOL VASGYÚRÓ

Thomas Topham, angol erőművész 1741. május 28-án Derby városában három egymáshoz láncolt, összesen 1836 angol font (826,20 kilogramm) súlyú, vízzel telt hordót húzott fel egy favázas emelvényről embermagasságnyira. Nem a kezét használta, hanem a lánc végét a nyakába akasztotta, majd nyakának és vállainak az izmaival parancsolt a hordóknak.

I.T. Desaguliers, Londonba emigrált francia fizikus, Newton munkatársa, a tulajdon szemével akart meggyőződni, mi a Tophamról keringő hírekben az igazság. Meg is írta a tapasztalatait; ezek szerint nem észlelt semmiféle csalást sem a hordóhúzás, sem a következő két erőpróba körül:

Topham fogával felemelt egy két méter hosszú asztalt, amelynek túlsó végére 22,5 font súlyú nehezék volt függesztve.

Egy vasrudat a nyakszirtjére fektetett, két végét megfogta és előrehajlította.

Topham jámbor, békeszerető ember volt. Egyszer mégis kijött a sodrából. Egyik szomszédja igaztalanul megtámadta. Felháborodásában összetörhette volna a csontjait, de fékezte magát: felkapott a tűzhelyről egy vasnyársat, a szomszéd nyaka köré kerítette, s elöl két végét illedelmesen egymásba csavarta, hogy nyakkendő formája legyen.

A hallatlan erejű embernek békés természete okozta a vesztét. Összeférhetetlen, gonosz indulatú felesége volt, s ez úgy megkeserítette az életét, hogy nem tudott másképpen menekülni tőle: öngyilkos lett.

A VILÁG LEGERŐSEBB EMBERE

A XVIII. századnak, sőt talán az azóta eltelt időknek is legerősebb embere a német Johann Karl von Eckenberg volt. Mutatványaira a nézők a fejüket csóválták: ez nem rendes dolog, itt természetfölötti erők működtek közre.

Egy 1300 kilogramm súlyú ágyúcsövet a karjára vett és körülhordozta, mint egy csecsemőt.

Beleharapott egy tölgyfahusángba, amely elé erős igáslovat fogtak, s a ló képtelen volt azt kirántani a vasfogú ember szájából, de még a helyéből sem bírta elvontatni.

Egy öt méter hosszú fapad végére egy trombitást ültetett, fogával felemelte a padot, a trombitás indulót fújt, s ő a zene ütemére végiglépkedett a színpadon.

Két karját szétterpesztette, s egy színültig telt boroskupát vett mindegyik kezébe. Majd köteleket hurkoltatott a csuklói köré, s a nézők közül odaszólított hat férfit. Hármat-hármat állított mindegyik oldalára s kezükbe adatta a kötelek végét: húzzák, ahogyan bírják; ne engedjék, hogy a kupát a szájához vigye és kiigya. Azok nekirugaszkodtak, húzták-vonták a köteleket, de nem bírták az izomembert megakadályozni, hogy a karjait behajlítsa, és a kupát az ajkaihoz vigye. Kiitta úgy, hogy egy csepp bor sem csordult ki belőle.

Hanyattfeküdt, mellére súlyos üllőt, s erre egy vastag vasrudat tettek. Két kovácslegény nekilátott és pörölyökkel a rudat szétkalapálta apró darabokra. A mellkaspróba után gyomorpróba következett. Testét két szék között kifeszítette, úgyhogy lába pihent az egyik széken, feje a másikon. Gyomrát lenyomtatták egy hatalmas kővel, s ezt egyik segéde súlyos fapöröllyel darabokra zúzta.

Hivatásos artista volt, nagy mutatványát előadásának a végére tartogatta. Erős gerendákból egy több méter magas, toronyszerű állványt ácsoltak össze. Belül, legalul egy deszkalapot függesztettek láncokra. A deszkapadlóra egy lovat állítottak, hátán a trombitással, s miközben ez pofaszakadtából fújta, Eckenberg a torony tetejéről félkézzel felhúzta a lovat lovagostul a magasba. Másik kezében egy boros kupát tartott, s mikor a trombitás befejezte, a kupát kiürítette a városi tanács, a polgárság és a magas nemesség egészségére.

Azért foglalkoztam ilyen részletesen vele, mert a tudományos világ részéről is nagy megtiszteltetés érte. A Breslauer Sammlungen című ismert tudományos gyűjtemény szerkesztői végére akartak járni a természetfölötti erőket emlegető híreszteléseknek, és a mutatványokat tudományos vizsgálatnak vetették alá. A III. kötet 822. oldalán közlik az eredményt: nincs szó semmiféle természetfölötti erőkről; Eckenberg mutatványainak titka csupán ügyesség és gyakorlat.

Nem vagyok izomszakértő, s így a sportemberekre kell bíznom, döntsék el ők, hogy a felsorakoztatott izomhősök mutatványaiból voltaképpen mi az igazság és mi a mendemonda.

De még nem végeztem Eckenberg mesterrel. A Breslauer Sammlungen egy másik oldaláról is bemutatja, annak a szemléltetésére, hogy amit a természet kiadott a réven, megtakarította a vámon. Vagyis, hogy Eckenberg amilyen rettentően erős volt, olyan iszonyatosan buta.

Lovat vett egyszer a vásáron. Az eladó ismerte a „második Sámson” elmebeli képességeit, s ezt a furfangos üzletet kötötte vele: Fizesse ki a vételárat huszonnégy óra alatt, igen előnyös feltételek mellett. Az első órában csupán 1 pfennig lesz esedékes, a másodikban 2, a harmadikban 4, a negyedikben 8, és így tovább, mindig az előző órában esedékes összegnek a kétszerese. Eckenberg sohasem hallott az ősrégi sakk-anekdotáról, és nagy örvendezéssel megkötötte az üzletet. Hiszen ha lomha elméjével elérkezett is - mondjuk - a tizedik óráig, ott meg mindig csak 1 birodalmi tallér, 18 garas és 10 pfennig körül járt a vételár. Tovább nem érte fel ésszel, és nem is álmodta, hogy a tizenötödik órában kereken 50 tallér, a huszadikban 1820 tallér, a huszonnegyedikben pedig pontosan 58 254 tallér, 5 garas és 3 pfennig lesz a ravaszul felrúgtatott vételár.

A Breslauer Sammlungen 1717. évi II. kötetében szó szerinti szövegében közli a furcsa kötelezvényt, amelyet a lócsiszár nyomban peresített is.

Az akkori betűjog nem ismert kegyelmet: a boldogtalan izomembert fizetésre kötelezte, s mert nem tudott, az adósok börtönébe csukatta. Innen biztosíték ellenében szabadon eresztették ugyan, de a szörnyű per árnya évekre elsötétítette az életét, amíg csak a felsőbíróság erkölcstelennek nem mondta ki az ügyletet, és a kupecet káprázatos követelésével el nem utasította.

15 KILOMÉTER A VÍZ ALATT

Két görög krónikás, Hérodotos és Pausanias csodadolgokat ír egy Skyllias nevű búvárról.

Ez Xerxés hajóhadában szolgált, de meggyűlölte a barbár perzsa világot és elkívánkozott a görögökhöz. Szökni fog. Az alkalom akkor adódott, amikor egy nagy tengeri vihar után a perzsa hajóhad az Aphetai előtti öbölbe menekült. Egy éjjel a tengerbe vetette magát, s mindig a víz alatt elúszott Artemisionig, ahol a görög hajók horgonyoztak. Hérodotos azt írja erről a víz alatti csúcsról, hogy ha igaz, nagyon csodálnivaló.

Bátran csodálkozhatott is, mert a két hely közti távolságot 80 stadionra teszi. Egy olimpiai stadion 185 méternyi távolságnak felel meg; tehát Skylliasnak 14 800 métert, vagyis kereken 15 kilométert kellett volna a víz alatt úsznia, ami a képtelenségek képtelensége.

(Újabb kori hitelesített adat szerint 4 perc 29,5 másodperc a leghosszabb idő, amennyit emberi tüdő a víz alatt kibírt. Londonban érte el 1886. április 7-én egy J. Finney nevű artista nagy nézőközönség előtt, üvegmedencében.)

HERO ÉS LEANDER

Egyetlen görög történetíró sem kételkedett az érzelmes történet valóságában.

A Hellespontos európai partján, Sestosban élt Hero, Aphrodité papnője - az ázsiai parton, Abydosban pedig Leander (Leandros). Egy Aphrodité tiszteletére rendezett ünnepségen látták meg egymást és szerettek egymásba. Akkoriban nem ismerték a wertheri keserves szerelmet; a két fiatal nem érte be azzal, hogy távolról nyögdécseljenek egymás után. Mivel Ázsiából Európába csak a tengerszoroson keresztül lehetett eljutni, azt beszélték meg, hogy Leander minden éjjel át fogja úszni, Hero pedig egy toronyból fáklya világával mutatja az utat. Ment is a dolog egy darabig, simán hasadt a hajnal a csókos éjszakákra; egy viharos éjjel azonban a szél eloltotta Hero fáklyáját. Leander eltévedt az úttalan sötétben, a megnövekedett távolságot és a tarajos hullámverést nem győzte erővel; a tenger már csak a holttestét vetette ki a partra. Amikor reggel Hero holt kedvesét megpillantotta, leugrott a toronyból, s a sziklákon halálra zúzta magát.

Leander tehát éjjelente kétszer tette meg az utat, mert hiszen haza is kellett úsznia. Sestos és Abydos közt 30 stadion, vagyis 5500 méter volt a távolság. Szép teljesítmény, különös tekintettel az áldozati cselekményre, amelyet közben Aphrodité papnőjével az istennő tiszteletére végeztek.

(Byron büszke volt az úszási képességeire, s utánozni akarta Leandert. 1810. május 3-án ő is átúszta a Hellespontost. Egy szűkebb helyet szemelt ki, s az 1960 méternyi távolságot egy óra alatt úszta meg.)

De még egyszer Skyllias: azt is írták róla, hogy a nagy vihar éjjelén ő is segített a perzsaellenes elemeknek. Le-lebukott a víz alá és elvagdosta a hajók horgonyköteleit, úgyhogy a vihar tömegével csapkodta őket a parti sziklákhoz.

PESCE COLA, A HALEMBER

A Messina városát járó utazónak azt ajánlják az útikönyvek, hogy hágjon fel a világító toronyba, onnan legszebb a kilátás a görög mondák Charybdisének örvényeire. Hozzáteszik, hogy II. Frigyes császár idejében itt lelte halálát a híres Pesce Cola.

Valami párját ritkító képességekkel bíró ember lehetett, mert későbbi századok krónikásai is beszélnek róla, sőt kerek kis történetnek a hősévé is megtették. Ezt legrészletesebben Kircher Atanáz beszéli el Mundus subterraneus című könyvében. (Amsterdam, 1664.) Ez volt Schiller balladájának is az ősforrása. (Der Taucher.)

Élt II. Frigyes császár idejében (1212-1250) - beszéli Kircher - egy Pesce Cola nevű, rendkívüli ügyességű úszó. Életének jórészét a vízben töltötte, néha 4-5 napig sem került elő a tengerből. Osztrigát, korallt szedett a fenékről, azzal kereskedett. Ő maga nyers hallal táplálkozott. Azt beszélték róla, hogy valósággal kétéltű lény: ujjai közt úszóhártya nőtt, s tüdeje olyan tág volt, hogy akár egy egész napra való levegőt is tárolhatott benne.

II. Frigyes császár Messinában jártakor kíváncsi lett a vízi csodára. Maga elé rendelte és felszólította, hogy szálljon alá a Charybdis örvényébe és mondja el, mit látott odalenn, mert közvetlen tanú szájából akar hallani a tengerfenék titkairól. Pesce Cola húzódozott, halálos veszedelmet emlegetett - mire a császár egy aranykelyhet dobatott a tengerbe, azzal, hogy ha felhozza, az övé lesz.

„A szegény embert elvakította az arany” - mondja Kircher. Beugrott a tengerbe. Háromnegyed óráig volt a víz alatt, végre felbukkant, kezében az aranykupával.

Rémes élményeket lihegett el. Alulról fölfelé törő áramlatok olyan szörnyű örvényt kavarnak, hogy már láttára is majd megöli az embert a rémület. Kikerülte az örvényt, de ekkor meg hegyes élű sziklák közé jutott, alig bírt ép bőrrel szabadulni. A sziklák közül óriási tengeri szörnyek nyújtogatták feléje a karjaikat, s hármas fogsorú hatalmas vízi ragadozók is kerülgették. A kelyhet csak azért tudta megtalálni, mert az nem szállt alá a fenékre, hanem estében megakadt a sziklák közt.

Érdekes dolgok ezek, mondotta a császár. Hát még mi minden egyéb is lehet odalenn. Nem szállna alá még egyszer? A búvár rémülten tiltakozott, az életét tenné kockára. Ekkor a császár odahozatott egy arannyal telt zacskót és a nagyon mély vízbe dobatta.

- Ha felhozod, a tied lesz.

„A pénzvágy elszédítette az embert - mondja az elbeszélő Kircher. - Ismét leszállt a mélybe, de többé nem került elő.”

A császár az esetet íródeákjával feljegyeztette, és Kircher Atanáz onnan vette. Legalábbis ő így mondja.

Engem a mélyvízi drámában főleg a császár viselkedése érdekelt. A krónikák sok száz esztendeig adogatták tollról tollra a megrázó történetet, de senki sem látta meg, hogy a császár milyen gyalázatos szerepet játszott benne. Már a kehely bedobása is nagyúri gőgnek volt a ténye, - utóbb pedig a pénz megcsillogtatásával a nyomorult embert biztos halálba küldte. Mondjuk, hogy a történet nem igaz, - de hogy a krónikaírók a császárról ezt a gyalázatosságot feltételezték, az bizonyos.

Egyetlen ember volt, aki ezt észrevette: Schiller Frigyes. A német irodalomtörténészek abban megállapodtak, hogy A búvár című költeményében Kircher Atanáz elbeszélését használta fel, csak azt nem tudták eldönteni, vajon ő maga ismerte-e, vagy Goethe hívta föl rá a figyelmét? Nem ez a fontos, hanem a mód, ahogyan a császár - nála király - szerepének visszataszító képét elkerülte. Nála a búvár egy nemes ifjú, s a király lányának a kezét ígéri oda a másodszori leszállás fejében. Ehhez is szó fér, de legalább nem háborítja fel az olvasót azzal, hogyan él vissza a nép atyja egy szegény ember nyomorúságával.

HANY ISTÓK

A Vasárnapi Újság 1855. évi 9. számában egy tanulmány jelent meg Zerpák Antal kapuvári plébános tollából: Hany Istók története.

A Hazánk s a Külföld 1806. évi 28. számában ugyanerről a tárgyról ír Magassy László ezzel a címmel: Hany István, egy ritka nevezetességű tünemény hazánkban.

Jókai Mór is ugyanezt a rejtélyes alakot keltette életre a Névtelen várban.

Ha leszedjük Istókról a legenda köntösét, megjelenik előttünk a maga valóságában és meztelenségében egy 8-10 éves fiú, akit 1749 márciusában kapuvári halászok fogtak ki a Fertő egyik mocsarából. Első dolguk volt, hogy megkereszteltessék. A kapuvári 1749. évi anyakönyvben latin nyelvű feljegyzés szól róla; magyarul ez így hangzik:

„Március 17-én feltételesen megkereszteltetett egy talált eszelős fiú, István, körülbelül 8 éves. Kinek keresztszülői Hochsinger Mihály és Meznerné Anna Mária.”

A „feltételesen” kifejezést a keresztelésnél olyankor szokták használni, amikor valamely szerencsétlen anya monstrumot hozott a világra, s erről hamarjában nem tudták megállapítani, hogy valóságos ember-e? A formula ekkor ez volt: Si homo es. Amennyiben ember vagy.

A fiút bevitték az Eszterházyak kastélyába és Rosenstingl Pál várnagy gondjaira bízták. A várnagy feljegyzéseiből és egyéb adatokból körülbelül ennyi dereng felénk Istók ottani életéről:

Beszélni nem tudott, nem is lehetett megtanítani, csak állati hangokat kurrogott. Füvet, halat, békát evett; ruhát nem tűrt meg magán; úgy úszott a vízben, mint egy hal, ujjai közt úszóhártyái voltak. Megpróbálták, hogy embert faragjanak belőle, de nem boldogultak vele; egyébre nem lehetett használni, mint vízhordásra és pecsenyeforgatásra. A hajdúk durván, kegyetlenül bántak a kis szörnyeteggel; ez többször meg is szökött; ilyenkor kutyákat uszítottak a nyomába és úgy terelték vissza.

Egyetlen védelmezője volt a nyomorult féregnek; a várnagy Juliska lánya. Ez jó volt hozzá, sokszor meg is védte a darabontok durva öklétől. De egy év múlva Juliska férjhez ment. A menyegzői lakomán Istók is kedveskedni akart valamivel a pártfogójának; hozott egy tál békát és odazuhintotta a lakodalmi asztalra.

Valószínű, hogy megint elverték, de utoljára. Amikor Juliskát elvitték a háztól, ő is megszökött és visszament az igazi elemébe halembernek. Évek múlva halászemberek újra látták egy mocsárban, de gyorsan víz alá bukott, és többé nem mutatkozott.

A „ritka nevezetességű tünemény” magyarázatát a keresztelési anyakönyv egyetlen szava adná meg: demens, vagyis eszelős. Szerencsétlen hülye lehetett, akit a régi pedagógia nevelő eszközével: veréssel akartak emberré döngetni, mire elbujdosott hazulról és állati életet élt a mocsarakban. Az úszóhártya talán Pesce Cola legendájából származott át Hany Istók ujjai közé. A Juliska-epizód is csak kitalálás lehet, mert hiszen honnan tudhatta a tudatlan vadgyerek, mi az a lakodalom? A történetben leginkább az a hihetetlen, hogy egy mezítelen fiú tél idején is megélhetett volna a fagyos, sőt befagyott vizek közt.

A mendemonda és a valóság közti hézagokat ma már nemigen lehet kitölteni.

VADFIÚK ÉS VADLEÁNYOK

Sok víz folyt le a Rábán és a Rábcán addig, amíg ismét megjelent egy vadgyerek az irodalomban: Maugli, Kipling dzsungeltörténeteinek a hőse.

A farkas nevelte favágó-gyerek időszerűvé tette a kérdést: csakugyan lehetséges, hogy emberi lények az emberi társadalmon kívül, erdőben, bozótban, állatok közt, állatok módjára megélhessenek?

A mitológia adatait nem kell komolyan venni. Rá kell hagyni, hogy Romulusnak és Remusnak egy nőstényfarkas volt a dajkája, - Zoroaszteré is az volt, - Asklepiost egy őz szoptatta, - a csecsemő Semiramisnak pedig galambok hordtak a csőrükben tejet, sőt azt is megtették a kedvéért, hogy sajtot loptak a pásztoroktól.

Ami az újabbkori híreket illeti, ha számolunk is a nagyításokkal és színezésekkel, valamennyire mégsem merném ráütni a mendemonda bélyegzőjét.

Kezdem egy újsághírrel. A Hamburgischer Correspondent 1726. évi 11. számában azt jelentette, hogy Hameln városa mellett az erdőben elfogtak egy 15 év körüli vadgyereket. Négykézláb futkosott, felkúszott a fákra is, s ágról ágra ugrándozott, mint a mókus. Egy fatörzs üregét bélelte ki mohával, abban lakott. Csak nagynehezen bírták rászoktatni, hogy a ruhát megtűrje magán, s főtt ételeket is egyék. Az erdőben füvekkel és mohával élt. Sohasem derült ki, honnan és hogyan került ide. A nevelés nem fogott rajta; beszélni sem tanult meg, pedig ideje lett volna elég, a hetvenötödik évét is megérte. Hamelnben nem tudtak vele mit kezdeni, odaajándékozták a wales-i hercegnének, mint valami különös állatot. Ez elvitte magával Angliába; ott jó sora lehetett, hogy ilyen hosszúra nyúlt meg az élete. De mindössze csak két szóra lehetett megtanítani; egyik volt a saját neve: Péter, a másik - amint feudális országban egy vadembertől is el lehetett várni - a királyé: György.

1731-ben a Marne melletti Châlons-ban egy fa tetejéről leszedtek egy vadleányt. 18 év körül lehetett; olyan gyorsan futott, mint a nyúl, és úgy mászott a fára, mint a macska. Tápláléka falevél volt és eleven béka. Honnan bódorodott el az erdőre, sohasem derült ki. További sorsáról nincs adatom.

Az 1718-ban elfogott hollandiai vadleány származását már sikerült kinyomozni. A Zwolle melletti erdőségben a parasztok előtt fel-feltűnt egy különös, 16 év körüli lány; mindössze szalmából font kötény volt rajta; ha meg akarták fogni, úgy elszaladt, hogy a nyomába se értek. Erre hurkokat vetettek azokon a helyeken, ahol meg szokott fordulni. Egyikbe csakugyan belelépett, ekkor elcsípték, bevitték Zwolléba és átadták a városi tanácsnak. Szelíd vadleány volt; tűrte, hogy felöltöztessék; beszélt is valamit, de nem lehetett megérteni. Az erdőben fűvel, falevelekkel, gyökerekkel táplálkozott. A városi tanács országszerte közhírré tette, amit tudott róla, s csakugyan, jelentkezett is egy antwerpeni asszony, akinek 14 év előtt elveszett a kislánya, összevetve a vadleányon talált jegyeket és egyéb adatokat, bebizonyult, hogy ez csakugyan az ő gyermeke. Erre megszólalt az anyai szív, a lányt magához vette és a vásárokon pénzért mutogatta.

Csonka híreim vannak egy magyar vadleányról. Csak annyit olvastam róla, hogy a XVIII. század hetvenes éveiben medvevadászok akadtak rá „Frauenmarkt”, vagyis a Hont megyei Bát község mellett egy barlangban. Vadleányok divatja szerint teljesen mezítelen volt, kövér és erős, csak nagynehezen bírták lefogni. Többet nem tudok róla.

Most egy tudóst idézek, azt a Tulpius doktort, akit Rembrandt „Anatómiai előadás” című vásznáról mindnyájan ismerünk. Ő személyesen vizsgált meg egy 16 éves vadfiút, akit Írországból hoztak, nyilván mutogatás végett Hollandiába. Vadon csatangoló birkanyáj közt élt, négykézláb járt, füvet evett. Beszélni nem tudott, csak birkák módjára bégetett.

AKIK ÉTEL NÉLKÜL ÉLTEK

Petrarcának van egy alig ismert kis prózai műve, ebben mindenféle csodálatos eseményt hord össze. Csodálatos, de lehetséges - írja -, hogy egy velencei ember 40 napig képes egyhuzamban koplalni.

Az utókor igazolta Petrarca véleményét. Hasonló csúcsot ország-világ előtt egy modern koplaló is elért.

A New York-i dr. Tanner fogadásból 1880. június 28-án nekifogott a böjtölésnek, s 40 napig egy falatot sem evett, csak vizet ivott, bőségesen. A fogadók a legszigorúbban ügyeltek rá, csalásról szó sem lehetett. Lesoványodott, de egyéb baja nem történt, a fogadást fényesen megnyerte. Polgári foglalkozása nem lehetett valami jövedelmező, mert a kilencvenes években már nem fogadásból koplalt, hanem kényszerűségből. 1903 márciusában öngyilkos lett. Hátrahagyott levele szerint annyi pénze sem volt már, hogy a mindennapi kenyerét megvehesse.

Másik modern élkoplaló, G. Succi, 1886-ban a milánói közönség előtt mutogatta magát. Orvosi ellenőrzés mellett 30 napig nyelte az éhkoppot. Az orvosok naponként jelentéseket adtak ki a gyomorbajnok állapotáról, s ezzel a napok hősévé avatták. Tódultak is hozzá a kíváncsiak; 2 líra beléptidíj mellett lehetett elbámészkodni rajta. Ritka eset, hogy valaki koplalással keresse meg a kenyerét.

Ezúttal azonban nem az foglalkoztat, hogy élettanilag hány napot lehet éhgyomorral átkorogni. Kultúrtörténeti nézőpontból érdekesebb, hogy a túlzásokra hajlamos hitbuzgalom miként illesztette be a gyomor-aszkézist is a vallási miszticizmus legendakörébe.

Például Limai Róza (Peru) állítólag a „kereszt felmagasztalásának” ünnepétől (szeptember 11.) a következő év húsvétjáig naponként csak egyszer evett kevés kenyeret, s ivott rá egy pohár vizet. Nagyböjt idején a kenyérről is lemondott és csupán narancsmagokkal élt. Ezekkel is takarékoskodott, különösen pénteki napon, amikor csak öt szemet engedélyezett magának. Böjtöléseit azzal tette változatossá, hogy egy ízben 50 napig csak egy cipót és egy palack bort vett magához - másszor ugyancsak 50 napig éppenséggel semmit sem ivott. A vizet általában langyosan itta, nehogy bűnösen felüdítse magát vele -, s hogy a száraz kenyér se jelenthessen bűnös élvezetet, porrátört keserűlapuval hintette be. Néha úgy elgyengült az önsanyargatástól, hogy jártányi ereje sem maradt; de ha eltámogatták a templomba, az Úr vacsorájától megint erőre kapott és frissen, szapora léptekkel igyekezett haza. Nem azért, hogy családjának segítsen a háztartásban, vagy akármiféle hasznos munkára szánja el magát, hanem hogy bezárkózzék a kamrájába és 40 óra hosszat egyfolytában térdenállva imádkozzék.

Hugo lincolni püspöknek fülébe jutott a hír, hogy él Leicesterben egy apáca, aki hét esztendeje nem evett egy falatot sem, csakis vasárnaponként táplálkozott az Úr vacsorájával, s ez elég volt neki a hét többi napjára. A püspök tizenöt papot küldött ki, hogy ellenőrizzék. Ezek tizenöt napig figyelték, azután jelentették, hogy a hír igaz. A böjtölés az apácának nem ártott meg, sőt azzal a költői képpel zárták le a jegyzőkönyvet, hogy „arca rózsapiros és liliomfehér”. - Nem mostanában történt, régebben: az 1225-ik esztendőben.

Oignies-i Mária gyomra sem fogadott be mást, mint az Úr vacsoráját. Egyszer gyóntatója szenteletlen kenyérrel próbálta megkísérteni, de alighogy a szájába vette, azonmód ki is köpte, rángógörcsöket kapott, sírt-jajgatott, nagysokára bírták csak magához téríteni.

A szent leányok életrajzaiban még vagy tíz, ha nem több példát találunk hasonlóan értelmetlen koplalásokra. S ha mégis értelmet keresünk bennük, az nem valami dicséretes: ezeket a lelki cigányútra tévedt leányokat önzés vezette, a mennyországban akartak maguknak helyet biztosítani. De mekkora emberi hiúságot tételeztek fel arról, akihez 48 órán át is imádkoztak, hogy kedvét lelheti a saját maga alkotta természeti törvények ilyetén megcsúfolásában!

Megnyugtató azonban, hogy a történetekben az igazságnak annyi magva sincs, ahány narancsmagot Limai Róza péntekenként felcsipegetett.

A SVÁJCI MIKLÓS BARÁT

Klastromi magányban vagy zárt családi körben élt lányokról a krónikások írhattak, amit akartak; bizonyosak lehettek benne, hogy senki sem fog utánajárni, mit ettek és mit nem ettek.

Koplaltattak azonban húsz esztendeig egy történelmi alakot is.

Sachsein, kis svájci falu templomának oltára alatt van eltemetve az 1487-ben meghalt és 1669-ben boldoggá avatott Miklós barát. (Nikolaus von der Flüe.) Történelmi nevezetességű fellépését 1481 decemberére teszik. A stansi gyűlésen a szövetségesek közt gonosz vita támadt, s már-már szakadásra került a sor, amikor Miklós barát bölcs beszédeivel lecsillapította a lázongó kedélyeket és békességet teremtett. (Schiller is szerepelteti a Teli Vilmos II. felvonásának 2. jelenetében, de csak néhány jelentéktelen mondattal.)

Miklós barát világi életében gazdálkodó volt, megnősült, öt gyermeke született. Nem tudni, milyen törés mehetett végbe a lelkében, de 50 éves korában otthagyta a családját és elment a hegyek közé remetének. Egy meredély szélén kunyhót építtetett, s abban húzódott meg haláláig. (Fluh, svájciasan Flüe: kopár sziklafal. Innen a neve.)

A nép tisztelte az igénytelenül, aszkéták módjára élő embert; el-eljárt hozzá tanácsért, vigaszért; híre elterjedt országszerte; stansi békeszerzése mutatja, mekkora tekintélye lehetett.

Milyen kár volt a svájci szabadságharcosoknak ebből a tiszteletreméltó alakjából koplaló szentet csinálni! És még milyen alapon! Mert húsz esztendeig csak az Úr vacsorájával táplálkozott, egyébként egy falatot sem evett és egy kortyot sem ivott.

A környék lakói eleinte hitetlenkedtek és megpróbálták ellenőrizni. Elállták a kunyhóhoz vezető utakat, 30 napig nem engedtek senkit sem hozzá - épp oly frissnek, jó erőben levőnek találták, mint azelőtt.

Constanz püspöke is próbára akarta tenni. Elküldte hozzá a helyettesét, ez vizsgálatot tartott a kunyhóban, majd ezzel a kérdéssel fordult hozzá:

- Melyik erényt tartod a legtökéletesebbnek?

- Az engedelmességet.

- Tehát itt egy karéj kenyér, edd meg.

A mai olvasó nyilván sejti a végét: a remete beleharapott, de hányingert kapott, egy morzsányit sem volt képes lenyelni. Viszont - jelentette ki - amikor az Úr vacsoráját veszi magához, kimondhatatlan édességet érez és megtelik életerővel.

A bollandisták március 22. napja alá sorolják be Miklós barát életrajzát. A szerző, Luzerni Hugo nevű jezsuita, még egy csodával tetézi meg a húszévi böjtölés csodáját:

„Mint ő maga beszélte, már az anyaméhben látta feltárulni a mennyeket valamennyi csillagával; egy közülük különösen fényesebb volt a többinél; beragyogta az egész földkerekséget stb.”

Az emlékezőtehetségnek ezzel a párját ritkító példájával befejezem Miklós barát történetét.

LEBEGŐ ÉS REPÜLŐ EMBEREK

Ezúttal nem kell szétszórt forrásművekből összekeresgélnem az adataimat. Itt van az asztalomon Görres József nevezetes könyve: Die christliche Mystik. (Regensburg, 1836-42.) A híres tudós és publicista külön fejezetben gyűjtötte össze a szentéletű férfiak és nők lebegéseit és repüléseit. Nem mint afféle mendemondákat, hanem mint való történeteket, s ezeket tudományos, bár kevéssé érthető okfejtéssel meg is magyarázza.

Görres a müncheni egyetemen a történelmet tanította. Halála után tisztelői egy „Görres-társaságot” alapítottak, hasonló természetű tanítások terjesztésére.

Kezdem.

Agredai Mária néha a teljes átszellemülés állapotába jutott; ilyenkor néhány hüvelyknyire a föld fölé emelkedett. Ebben a szó ütötte meg a fülét; nem messze az oltáriszentséget kísérték vele. Révület, felrebbenés, - a két nővér vissza akarta fogni, de őket is magával ragadta a levegőbe jó kőhajításnyira.

CHRISTINA MIRABILIS

A boldoggá avatott „Csodálatos Krisztina” életrajzát Cantimpréi Tamás (Thomas Cantimpratanus) louvaini benedekrendi szerzetes (1201-1263) írta meg. Nyolc évvel a lány halála után fogott a munkába, amikor még éltek Krisztina csodáinak tanúi. Mint az előszóban írja: „Csakis olyan tanúknak adott hitelt, akik inkább a fejüket vágatták volna le, semhogy az igazságtól eltértek volna.”

Akkor még voltak ilyen emberek.

Krisztina 1150 körül született, serdült korában súlyos betegségbe esett, meg is halt, legalábbis halottnak nézték, pedig csak tetszhalott volt. Már ravatalán feküdt, amikor egyszerre csak kinyitotta a szemét, megmozdult és felült a koporsóban. Sőt nemcsak felült, fel is repült, a templom boltozatáig, mint egy madár. Papért szaladtak, annak a segítségével lecsalogatták a mennyezetről. Ezt a képességét új életében is megtartotta: magas fákra, templomtornyokra repdesett.

A környéknek az volt a véleménye, hogy mindez csak a gonosz lélek segítségével történhetik. Tehát, hogy többé ne repülhessen, megláncolták, megbilincselték. Egy éjszaka mégis - az életrajz szerint „az Úr segedelmével” - lerázta láncait, elszállt az erdőre, s ott madarak módján éldegélt a fákon. Egy jó idő múlva gyötörni kezdte az éhség és szomjúság. Az Úrhoz folyamodott, s lám: egyszerre csak duzzadni kezdtek a keblei és megteltek tejjel. Kilenc hétig innen táplálkozott.

Nővérei végre nyomára akadtak, megtalálták a fán és hazavitték. Otthon azonban folytatta kirándulásait a levegőbe, fák és tornyok tetejére repdesett. Azt is megtette, hogy rászállt egy karóra, s annak a hegyén állva zsoltárokat énekelt. Nővérei nagyon restelkedtek a környék előtt, tehát a lányt bezárták a pincébe, s egy kőoszlophoz láncolták, nehogy megint megszökhessék és madárkodjék. Éjjel azonban rájött a révület, láncai lehullottak, felkapott egy követ, könnyedén rést ütött vele a falon, s megint csak, mint egy madár, kiröppent a lyukon.

Hitetlen nővérei persze ismét elfogták, s most már, hogy mindig szem előtt legyen, hanyatt fektetve egy fapadra láncolták; száraz kenyéren és vízen tartották. Ezúttal a mennyei segítő kéz, „hogy az Úr csodatévő ereje még nyilvánvalóbban mutatkozzék meg”, hagyta őt sínylődni a fapadon mindaddig, amíg hátát egész hosszában, válláról az ülőrészig a kemény fa teljesen feltörte és sebei már üszkösödni kezdtek. A fájdalomtól úgy elgyengült, hogy száraz kenyerét sem tudta már megenni.

Végre megjött a segítség, hallatlan csoda alakjában: melleiből a legtisztább olaj csurrant ki. Ezzel az olajjal kenegette a sebeit, és ízesítette a kenyerét. A nővérek a csoda láttára megadták magukat, Krisztina láncait leoldozták, bocsánatot kértek tőle és ismét a szeretetükbe fogadták.

Így mondták el a tanúk, akik inkább a fejüket vágatták volna le, semhogy egy valótlan szót is kiejtsenek.

A LEGHÍRESEBB MADÁREMBER

Copertinói József 1603-tól 1663-ig élt. Halála után megindult a boldoggá avatási eljárás; ez 1753-ig húzódott el, amikor is XIV. Benedek pápa boldoggá avatta. Legrészletesebb életrajzát R. Nuti assisi szerzetes írta meg, miután 15 évig gyűjtögette hozzá az adatokat.

A templomban, ha meglepte a révület, hol a szószékre, hol az oltárra repült, s mindaddig odafenn maradt, amíg elöljárói le nem parancsolták. Állva is, térdelve is szokott keringeni az oltár körül. Egyszer a kolostor előtti dombon kálváriát állítottak fel. A két szélső kereszt már a helyén volt, de a középsőt tíz ember is alig bírta vinni. József a kolostor ajtajából nézte a vesződést, egyszerre révületbe esett, felemelkedett a földről, odarepült a nyolcvan lépésnyire levő kereszthez, felkapta mint egy szalmaszálat, felvitte a dombra, és behelyezte az előre megásott gödörbe. Egyszersmind ott lebegett sokáig a kereszt magasságában, nem akart lejönni, létrát hoztak és úgy szedték le.

Máskor felszállt egy olajfára, s letérdelt egy vékony gallyra. Nem tört le alatta, csak gyengén hajladozott, mintha egy madárka üldögélt volna rajta.

A copertinói klarisszák zárdájában új apácát avattak. A beöltöztetési szertartás alatt József egy sarokban térdelt és imádkozott, de egyszerre csak felugrott, odaszaladt az új apáca gyóntatójához, karonragadta és fellibbent vele a magasba. A mutatvány oka és célja ismeretlen.

Utolsó eset a sok közül:

Egy előkelő őrültet vezettek hozzá, hogy jámborságának kisugárzásával próbáljon a koponyájában rendet csinálni. József a bolondot letérdeltette, hajába markolt és felragadta a levegőbe. Ebben a kényes helyzetben tartotta egy darabig, aztán leereszkedett vele - s lám, a beteg elméje helyrebillent.

*

Ezekhez a légi történetekhez nem függesztem az értelmezések és magyarázatok nehezékét. Megsérteném olvasóimat, ha nem bíznék az ítélőképességükben.

Mindössze ismétlem, hogy Görres professzor történelmet tanított a müncheni egyetemen.

Tudomány és mendemonda

AZ ÖRÖKKÉ ÉGŐ LÁMPA

Amikor tudósunk gyertyája vagy mécsese mellett vakoskodott, csökönyösen ragaszkodott ahhoz a hithez, hogy az ókor ismerte az örökké égő lámpa titkát.

Római sírokra hivatkoztak; amikor némelyiket felbontották, hír szerint a lámpa még égett bennük s csak a friss levegő betódulásakor aludt ki. Ilyen csodálatos lámpára akadtak III. Pál pápasága idején Tulliának, Cicero lányának a sírjában, - a halott tiszteletére gyújtott lámpa tehát valami ezerötszáz éven át égett! (Mellékesen: régi sír volt ugyan, de nem Tulliáé.)

A csodalámpák hitét legapostolibb buzgalommal Fortunio Liceti terjesztette, aki a XVII. század elején a padovai egyetemen tanította az orvosi tudományokat. Mindenképpen közelebb akart férkőzni a titokhoz, s jobb híján azt a megfejtést okoskodta ki, hogy bizonyára a lámpa füstje ismét olajjá sűrűsödött, és állandóan táplálta a kanócot. Ezt a folyamatot pedig bizonyára valamely feledésbe merült találmány tette lehetővé.

Dehát a kanóc? Hogyhogy nem hamvadt el?

Megint egy „bizonyára”: ezt is valamely ismeretlen találmány akadályozta meg.

Arany Jánosnak van egy verssora:

Terem a bölcs ige okos ember nyelvén.

A tudományos világ azonban ennyivel beérte és kíváncsiságának kanócát elkoppantotta. Pedig ha tovább gondolkozik, lehetetlen meg nem akadnia azon, hogy hát hová tették az eszüket a régi rómaiak, amikor a nagyszerű találmánnyal csak a halottaknak világítottak, holott nekik arra semmi szükségük sem volt? Hiszen ilyen lámpásokkal éjjelenként egész Rómát fényben lehetett volna füröszteni, s minden lakásból örökre ki lehetett volna űzni a sötétséget.

Mitől parázslott hát így fel a tudományos képzelet?

Amikor a sírokat felbontották, csakugyan láthattak a sírbontók egy pillanatnyi fényvillanást, ez azonban nem kialvó fény volt, hanem keletkező. Gáztermékekkel lehetett fertőzve a sírbolt, s amikor a külső levegő keveredett velük, a találkozásból afféle fénytünemény ragyogott elő, mint a bolygótűz, vagy a reves fa villódzása.

Hamis fény - hamis útra csalta a tudományos elmét.

ARCHIMEDES GYÚJTÓTÜKREI

Archimedes alakja csakugyan örökké égő lámpaként világít felénk az évezredek homályából.

Aki Archimedesszel, a tudóssal megismerkedik, az ember előtt is kalapot emelhet. Közeli atyafia volt Hieron szirakuzai királynak, de irtózott a széllel bélelt udvari élettől; nem kellett neki se rang, se pénz; ment a maga útján, amerre a tudás vágya hajtotta.

Ennek a lángeszű tudósnak a nevéhez bojtorjánként ragadt ez a mendemonda: amikor a rómaiak Szirakuzát ostromolták, gyújtótükörrel felégette a római gályákat.

Senkinek sem jutott eszébe, hogy a kérdést a végén kezdje feszegetni: ha Archimedesnek valóban voltak ilyen tükrei, azok csakis a gyújtópontban okozhattak tüzet. Elég lehetett a szellőnek egy gyenge fuvallata, hogy a gályát meghimbálja, s a tükrök kezdhették elölről a célozgatást. A római hajósoknak pedig lehetett annyi eszük, hogy ha észrevették a parti tükrök gonosz szándékát, ne várják meg gyámoltalanul egy helyben, amíg a gyilkos hősugár a hajóikat oldalba találja.

De a tudományos töprengés megrekedt a kérdés elején. Azon tanakodtak: mekkorák lehettek azok a tükrök és milyen távolságban kellett a gályáknak horgonyozniuk, hogy engedelmesen felgyújtathassák magukat.

Buffon megelégelte a meddő fejtöréseket, és rátért a gyakorlat útjára.

Onnan indult ki, hogy Archimedes semmi esetre sem dolgozhatott egyetlen tükörrel. Ilyen óriási csiszolt fémlapot (a foncsoros üveget még nem ismerték!) aligha lehetett akkoriban gyártani. Tehát az 1747-ben végzett kísérletnél 168 db 25X20 centiméter méretű tükörrel célzott meg egy 90 méternyi távolságra felállított deszkapalánkot. S az egyetlen pontra irányzott hősugarak a deszkát csakugyan felgyújtották!

Ebből azt következtette, hogy ha a kis tükrök számait megtízszereznék, vagy ha a szükséghez képest megszázszoroznák, sokkal nagyobb távolságra is lehetne sokkal vastagabb deszkafalakat is lángba borítani.

A gyakorlati kísérlet azonban megint csak elméletté soványodott. Mert a kis tükröknek akármekkora sokaságát lett volna is képes a tudós összehordani és beigazítani, a rómaiak az első csiklandozásra sürgősen továbbálltak volna.

Az már persze lehetséges, hogy Archimedes hajítógépeket szerkesztett, s gyújtó anyagokat lődözött a hajókra. Innen eredhetett a hősugár meséje, ez tetszetősebb volt a regényes hajlamú tudomány szemében.

S a mendemonda olyan sokáig élt, hogy amikor Szirakuza 1905-ben Archimedesnek márványszobrot állított, a találmányaira utaló jelvények közé odafaragták a gyújtótükröt is…

MOHAMED KOPORSÓJA

„Ég és föld közt lebeg, mint a Mohamed koporsója.”

Honnan került elő ez a sajátszerű szállóige?

Elkoptatásig használják; de aki mondja, maga sem tudja, mi alapon mondja.

Az ősforrásnak a klasszikus világban lehet nyomára akadni.

II. Ptolemaios Philadelphos, Egyiptom királya, feleségül vette a tulajdon nővérét, Arsinoét. Nem erről a félrecsúszott szerelemről kívánok beszélni. Vége lett, az asszony meghalt. Az özvegy férj templomot emeltetett a tiszteletére. Erről az a hír járta, hogy az építész egy hatalmas mágneskövet falaztatott a boltozatba, egy másikat pedig pontosan alája a padozatba, s közéjük helyezték el Arsinoe ércszobrát. Ez azután minden támaszték nélkül, szabadon lebegett a levegőben.

Hasonlót híreszteltek Serapis templomáról: ott egy vaskocsit egyensúlyoztak a mágneskövek. S hogy ne csak kocsiról, de lóról is legyen szó: Pegazus, Bellerophon szárnyas paripája, ugyancsak két mágneskő közt lebegve élte mitológiai életét.

Itt azonban forrásom eltűnt szemem elől, s csak valami ezer esztendő múlva, más földrészen bugyogott megint elő. Ezúttal arról volt szó, hogy Medinában Mohamedet nem temettek el; érckoporsóját két erős mágnes tartja lebegő állapotban.

A tudományos elméknek megint volt megforgatni valójuk: létezhetnek-e ilyen hatalmas erejű mágneskövek? Lehetséges-e eltalálni azt a pontot, ahol a két vonzás találkozik, s nem ránthatja-e magához valamelyik kő a koporsót? Egyáltalán: miért nem temették a prófétát az anyaföldbe, s mi a csodának lebegtetik ég és föld között?

Kár volt pedig a szép elmegyakorlatokért: a prófétát annak rendje szerint sírba temették, nem lebeg a koporsója sehol sem.

A SZIMPÁTIÁS VILÁGREND

S most olyankor nyitok be a tudósunkhoz, amikor nem a múltakon mereng, hanem a saját festett egeibe kancsalít.

A filozófia azt tanítja a képzeletről, hogy szabad teremtő ereje van ugyan, de az elme legkicsapongóbb szabadságában is csak meglevő elemeket rakhat össze.

Hát az úgynevezett szimpátiás elméletben semmiféle meglevő elemnek sem lehet nyomára akadni. Megszületett, elterjedt, s mint a lúdtollból kifreccsenő tinta, egész sereg tudományágat hintett tele pocákkal.

Az volt a veleje, hogy a világrendnek egyik fenntartó eleme a szimpátia. Ember, állat, növény mind szimpátiás kapcsolatban van egymással. Ezen az alapon kell keresni az összefüggést ok és okozat közt, s az eredmény nem marad el.

Nem maradt el, sőt valóságos telitalálatnak bizonyult az úgynevezett fegyverkenőcs. Már többször írtam róla magam is; ezúttal elég annyi, hogy sebesülés esetén a kenőcsöt nem a sebre kenték, hanem a fegyverre, illetve az azon maradt vérfoltra. A sebhez hozzá sem nyúltak, csakis a fegyvert kenegették, kötözgették, ápolgatták, s a beteg a vérfolt és a saját vére közti szimpátia révén gyönyörűen meggyógyult. (Vagyis: az orvos békén hagyta, nem csapolta le a vérét esztelen érvágásokkal, és nem mérgezte halálra a kotyvalékaival. Meggyógyult, de magától.)

A szimpátiás elméletet a régi sebészetben a legkövérebb eredménnyel Kenelm Digby, I. Károly angol király udvari orvosa gyakorolta. Károly kivégeztetése után átmenekült Franciaországba, s ott állítólagos csodakúrái révén nagy tekintélyre és ahhoz illő nagy vagyonra tett szert.

Volt egy saját találmányé orvosszere is. Szimpátiás pornak nevezte; titkát nem árulta el; utóbb azonban kisült, hogy nem volt egyéb közönséges vitriolos keveréknél.

Vagyis az udvari orvos közönséges kuruzsló volt. Ennek ellenére a montpellier-i egyetem orvosi fakultása megengedte, hogy ott előadást tartson.

Nagy szó volt ez. A fakultás versenytársa volt a párizsinak; a tanárokat lovagi rang illette meg.

Sir Kenelm Digby - maga is angol lovag - előadásában egy angol úr kezelését részletezte. Ez egy lovagias ügyben segédkezett, maga is megsérült a kezén, s orvos híján a sebet sebtében a harisnyakötőjével kötözte be.

Néhány nap múlva égető, lüktető fájdalmak lepték meg. Felkereste Digbyt.

- Meggyógyítom önt - mondta ez -, mégpedig anélkül, hogy a sebhez nyúlnék, vagy akár csak meg is tekinteném. De bíznia kell bennem.

Az angol úr bízott.

Digby mindössze a vérrel átitatott harisnyakötőt kérte el, s leültette a beteget a szoba túlsó sarkába. Elővett egy vízzel telt edényt, belehintett egy csipetnyi szimpátiás port, s amikor a por feloldódott, beledobta az oldatba a harisnyakötőt. Közben figyelte a sebesültet. Ez egyszerre csak összerázkódott, mintha valami különös dolog történt volna vele.

- Nos mi az? - kérdezte az orvos.

- Nem tudom - felelte a beteg -, de egyáltalán nem érzek már fájdalmat; ahol az imént még égetett, ott most kellemes hűvösség árad szét, mintha nedves borogatással csillapították volna le a seb tüzelését.

Ez reggel történt. Délután Digby kivette a harisnyakötőt az oldatból és a kandallónál megszárította. Alig száradt meg, lélekszakadva ront be az angol úr inasa, hogy gazdája tűrhetetlen égetést érez a kezén, mintha izzó parazsat raktak volna rája.

- Eredj, mondd meg a gazdádnak, hogy engem ez nem lep meg, előre tudtam. Nyomban segítek is rajta, s mire hazaérsz, gazdádnak nem lesz semmi panasza.

Azzal visszadobta a harisnyakötőt az oldatba, s valóban: mire az inas hazaért, a beteg fájdalma lecsillapult. Öt nap elteltével a seb tökéletesen behegedt, a beteg tökéletesen meggyógyult.

„Anélkül, hogy a sebhez nyúlnék” - mondta Sir Kenelm Digby.

Ebben a bölcs tartózkodásban rejlik a siker titka.

A SZIMPÁTIÁS ORROK

Még az egyik legötletesebb sebészi műtétet, a rhinoplasztikát is befogták a szimpátiás elmélet szekerébe. Ezt először a szicíliai Branca alkalmazta 1450 körül. Szükség volt rá nagyon, mert sok embernek hiányzott az orra: itteni divat szerint szerelemféltésből, vagy a vérbosszú jogán volt szokás tőből leharapni. Más országokban sem ment ritkaságszámba az orrtalan ember, szegény emberét a barbár törvény hóhérral vágatta le, - gazdagét a vérbaj pusztította el.

Branca eljárása az volt, hogy felfrissítette az orr helyén levő heget, és felkaparta az illetőnek karján a bőrt ugyanakkora terjedelemben - azután a két sebes részt egymáshoz illesztette, és a kart a beteg fejéhez kötözte. Negyven napig kellett a kart a pólyában tartani, mígnem a két eleven hús összeforrott. Ekkor következett a szédítő ügyességű plasztika: az orvos az immár eggyé vált húsdarabból az orrot kimetszette és megformázta.

Később az eljárást tökéletesítették; leghírnevesebb mestere Tagliacozzi bolognai egyetemi tanár volt. (Tudományos értekezése róla 1597-ben jelent meg.) A bolognai egyetem bonctani termében álló szobra úgy ábrázolja, amint levágott orrot tart a jobbkezében. Tanítványai azt mondták róla, hogy még Abélard-ból is képes lett volna egész embert csinálni…

A szimpátiás hóbort ezt a kitűnő embert sem hagyta békességben; mindenféle bolond mendemondát ragasztottak a nevéhez.

Egy brüsszeli uraság valahogyan elhagyta az orrát, és elutazott Bolognába Tagliacozzihoz. Gazdag férfiú volt, nem akarta a saját bőrét feláldozni. Rávett egy szegény munkásembert, hogy jó pénzért engedje át a karját. A műtét megtörtént, sikerült, a belga mecénás vadonatúj orral boldogan utazott haza.

A műorr kifogástalanul működött, szelelt, mint a pipa. nem volt vele baj egy teljes esztendeig. Ekkor azonban apránként felmondta a szolgálatot. Elkezdett hidegülni, egyre vértelenebb lett, majd teljesen elhalt, majd egy napon végleg szakított új gazdájával és leesett. Vitte futár a hírt Bolognába, a professzor utánajáratott a dolognak, és meglepő tényállás derült ki: ugyanabban az órában, amikor az orr Brüsszelben lehullott, meghalt Bolognában a karját odakölcsönző munkásember.

A belga úrnak nem maradt ugyan orra, de a tudomány diadalt ült: a két húsrészlet közti szimpátiás kapcsolat okozta, hogy az orr kénytelen volt a kar sorsában osztozni.

A VÉRLÁMPA ÉS A VÉRTÁVÍRÓ

Nemcsak hasznos ókori találmányok elvesztét kell meggyászolnunk. Egy XVII. századi lengyel orvosé is homályba hullott, jelentékeny kárára az emberiségnek.

Egy lámpáról van szó; nem olaj égett benne, hanem bizonyos módon elegyített emberi vérrel táplálták. A szimpátia révén olyan kapcsolatban maradt a vért szolgáltató egyénnel, hogy egészségének és kedélyének minden változását le lehetett a lámpa viselkedéséről olvasni. Betegség esetén a lámpa fénye hol gyengült, hol erősbödött, - aszerint, amint a beteg állapota rosszabbodott vagy javult. Ha jókedve volt, vígan lobogott, ha szomorkodott vagy csüggedés lepte meg, a kanóc is megfelelően lekókadt. S ha ráköszöntött a kikerülhetetlen vég, a lámpa is követte a megsemmisülésbe: kialudt.

Kár az ügyes találmányért. Az orvos nagy hasznát vehette. Nélküle kételyei támadhattak volna, hogy a beteg valójában meghalt-e, vagy csak tetteti magát.

De vessük félre a tréfát: a szimpátiás elmélet megtette az első gyakorlati lépést a drótnélküli táviratozáshoz.

Mondjuk, hogy két jóbarát kénytelen hosszú időre elválni egymástól. A levélváltás sokáig tart, viszont van mód a közvetlen, pillanatok alatti érintkezésre.

Ez a mód a vércsere.

Mindegyikük felhasítja a karját, s a kicsorgó vért átömleszti társának a sebébe. Ennyi az egész. A behegedt sebek közt a vércsere folytán szimpátiás kapcsolat jön létre. Így, ha az egyiket tűvel megszúrják, a másik azon pillanatban megérzi, ha száz mérföldnyire vannak is egymástól. Tehát nem kell egyéb, minthogy eleve megállapodjanak bizonyos betűjelekben, s a föld két ellenkező oldaláról is üzengethetnek egymásnak.

Ez a találmány nem veszett el, akárki megpróbálhatja.

A CSIGATÁVÍRÓ

A szimpátiás elméletet a fejlődő tudomány száműzte ugyan, de a XIX. század közepén megint előtolakodott. Mégpedig a legnagyobb nyilvánosság előtt, a párizsi La Presse hasábjain.

Ez a lap elsőnek valósította meg azt az ötletet, hogy alacsony előfizetési árhoz magas példányszám párosuljon, s a szokásos 80 frank előfizetési díjat leszállította a felére. Meg is szaporodtak az előfizetők, s ha a csigatávíró feltalálójának átengedte a tárcarovatot, ez annyit jelentett, hogy egész Franciaországot beharangozták vele.

Szóval, a Presse 1850. október 25. és 26-i számaiban hosszú ismertetés jelent meg Jules Allix, közéleti férfiú tollából. Ez az Allix párizsi városatya volt, örök képviselőjelölt, politikus, egyben a vallás harcos védelmezője, általánosan ismert férfiú.

A cikk is olyan zavaros, mint az író pályafutása. Megkísérlem kihámozni a velejét.

Két feltaláló, a francia Benoît de Hérault és az amerikai Biat-Chrétien, a gondolatközlésnek új módját tárja a cikkíró útján a nagyközönség elé.

Alapja a szimpátia.

Tudnivaló, hogy ez a mindenségnek egyik mozgatója. Maga az ember is szimpatétikus lény, bizonyság rá az érzékiségtől mentes, tiszta szerelem, amely a két nemet egymáshoz vonzza. A feltalálók abból indultak ki, hogy ugyanilyen szimpátia uralkodik a csigák világában is - de azzal a különbséggel, hogy a csiga egyidejűleg több más csigával is lehet szimpátiás kapcsolatban.

A kapcsolat megmarad az illető csigák közt akkor is, ha elviszik őket egymástól messzire. Mintha egy végtelen hosszú pókfonál kötné össze őket a föld színe alatt, ez a fonál azonban láthatatlan, mert lényege egy „elektromos, galvanikus, mágneses fluidum”. Amit egy csiga Párizsban megérez, ugyanakkor az óceánon túli csiga is meg fogja érezni.

Megvan tehát az alapfeltétel, s most már nem kell egyéb, mint egy olyan készüléket szerkeszteni, amely a csigai vonzalmakat gondolatközlésre hasznosítja.

Ez megtörtént. A cikk ismerteti a szerkezetét, de ez annyira bonyolult, hogy műszaki ismeretek szűkében lévén, nem tudtam teljesen megérteni. Valami forgatható korongról van szó, valamint huszonnégy, erre a célra kiválogatott szimpátiás csigáról, valamint a francia betűsor huszonnégy betűjéről. A csigák és a betűk elmés módon vannak rendbe sorakoztatva, de mindebből csak annyit értettem meg, hogy ha például az a betűvel összeházasított csigát Párizsban megérintik, a hasonló szerkezetbe rögzített, megfelelő betűs amerikai csiga azonnal ki fogja nyújtani a szarvait. Vagyis a betűket és szavakat úgyszólván le lehet zongorázni.

A két feltaláló ezen a módon szokott az óceánon keresztül társalogni egymással.

Irtózatos bolondság volt, ököllel is fel lehetett érni, de a Presse tekintélye és Allix ismert neve még józanabb elméket is megejtett. Kezdtek hinni a csigatávíróban, mint a francia teremtő lángész alkotásában. Egy Triat nevű tornaiskola-tulajdonos lakást és ellátást ajánlott fel Benoît-nak, ha megszerkeszti a készülék párját, s a nehezen ellenőrizhető New York-i kísérletezés helyett itt Párizsban sikerül a csigákat kötelességük teljesítésére bírni.

Benoît beköltözött a tornaiskolába, fúrt-faragott, evett-ivott egy teljes esztendeig, alkotott is két szekrényszerű készüléket, szerzett is alkalmatos csigákat, de a beszélgetés nem sikerült, a csigák nem vettek tudomást egymásról.

Triat megelégelte a huzavonát, és elővette a csigák idomítóját:

- Hallja, Monsieur Benoît! Az ellátást ezennel beszüntetem. De ha ön annyira viszi, hogy a csigái két szomszéd szobából, a bezárt ajtón keresztül szóba álljanak egymással, én napi ezer frankot fizetek önnek, mindaddig, amíg a puhányai életben vannak.

Az ajánlatot Girardin, a Presse tulajdonosa, a maga részéről is megtoldotta napi ezer frankkal.

Szép ajánlat volt, az amerikai társnak is két kézzel kellett volna kapnia rajta. De nem tette. Nem is tehette, mert nem is létezett. Biat-Chrétien csupán Benoît teremtménye volt, s a találmány bukásával eltűnt a világ szeme elől.

Sőt eltűnt maga Benoît is. Kiderült, hogy holmi alkimista káprázatok fertőzték meg az elméjét, de egyszersmind ügyes szélhámos is volt; sikerült elbolondítani egy városatyát és megtréfálnia egy egész várost.

A TERMÉSZETI VARÁZSLAT

A XVI. század vége felé egy új tudomány tett nagy térhódításokat: a „természeti varázslat”. (Magia naturalis.) Mintegy átmenet volt a régi varázstudományok és a modern természettudomány közt. Azt tanította, hogy bizonyos csodás tünemények nem bűbájolásnak, hanem a természet titkos erőinek köszönhetik a létrejöttüket. A tudomány ne kalandozzék el a természetfölöttiek világába, hanem igyekezzék ezeket a rejtett erőket felkutatni és alkalmazni.

Az újszülött tudomány legismertebb dajkálója Giambattista della Porta nápolyi tudós volt. Csodagyereknek indult, már tízéves korában latin és görög értekezéseket írogatott; majd megtanult minden megtanulhatót, amit csak az akkori egyetemeken tanítottak; őmaga is alapított egy olasz szokás szerinti akadémiát, ahol előadásokat tartott, egyszóval a kor egyik legtekintélyesebb tudósának számított.

Az új tudomány beszélt ugyan kísérleti alapon felfedezett természeti erőkről, de még mindig kápráztatták az alkimista gondolkodás délibábjai, s a szeme nem tisztult ki teljesen. Porta is érdekes fénytani kísérleteket végzett, felfedezéseket is tett, a távcső első ötletét is neki tulajdonítják -, de híres könyve, a 30 különféle kiadást megért Magia naturalis csakúgy tarkállik a régi varázskönyvekbe illő tanácsoktól.

Hasznos és ésszerű útmutatásokat nyomon követnek ezermesteri bűvészkedések; tudományos értékű megállapítások után szimpátiás bolondságokkal gyarapította az olvasó ismereteit.

Fellapozom a II. rész 22. fejezetét. Íme:

Miképpen lehet megtudni, hogy egy leány ártatlan-e még s nem szennyezte-e be férfi ölelése?

Mégsem. Igen illetlen dolgok foglaltatnak benne. Lapozzunk tovább:

Miként lehet egy asszonyt kényszeríteni, hogy akarata ellenére álmában mindent kibeszéljen?

Meg kell várni a kedvező alkalmat, amikor mély álomba süllyed, akkor szíve fölé kell tenni egy vadkacsának vagy békának a nyelvét - tudniillik ezek az állatok éjszaka szoktak megszólalni. Egy darabig várni kell a hatásra, azután fel lehet tenni a kérdéseket. Ha azonnal nem felel, a kérdéseket meg kell ismételni, végre mégis csak megadja magát, válaszol, és minden titkát elárulja.

Ennél az egyszerű és értékes eredménnyel kecsegtető kísérletnél bonyolultabb ez a másik:

Mit kell tenni, hogy egy egész társaság lófejűnek vagy szamárfejűnek lássék?

Tégy egy levágott lófejet vagy szamárfejet egy fazékba, tölts rá olajat színültig, fedd be a fazekat kövér földdel, tedd lassú tűzre és főzd három napig, amíg minden hús lemállik róla és elfő az olajban. A csontokat zúzd porrá és keverd az olajba. Ezután az olaj egy részével kend meg a jelenlevők fejét, a többivel itasd át a kanócot, gyújtsd meg és szörnyalakokat fogsz látni.

Persze, a szimpátia a kenet és a kanóc olaja között!

Nem tudom, megpróbálkozott-e már valaki a türelempróbás kísérlettel, és sikerült-e embertársait szamárfejekkel ellátnia. Nekem elég annyi, hogy még a természeti varázslásban is a szimpátiás elmélet ütötte fel a szamárfejét.

KURIÓZUS NÖVÉNYTAN

Ha a mi tudósunk világ körüli útra indult, hogy megtapasztalja idegen országok természeti érdekességeit, úti felszerelésül mindössze a lúdtollát vitte magával. Ezzel jegyezte ki a világot valóban bejárt utazók leírásaiból, ami megtetszett neki, s ha felszaporodtak a jegyzetei, könyvbe nyalábolta össze őket.

A Boramez nevű birkanövény mellett három tudós is hitet tett: a jezsuita Schott Gáspár, a római Kircher Atanáz és az amsterdami Scwammerdamm János, a két utóbbi híres ritkasággyűjtő. Ez a Tatárországban honos növény három lábnyira nő meg s valóságos kis birkához hasonlít. Göndör, puha gyapja van; húsa édes, a rákéhoz hasonló ízű; ha megvágják, vörös levet ereszt. Ettől még békében hasonlíthat akármiféle gyapjas állathoz, de van egy gonosz tulajdonsága: lelegeli maga körül a füvet. Ha elfogyott a fű, benne is elfogy az élet és elhal.

Újabbkori keleti utazók csakugyan láttak ilyen páfrány-félét, amelyet messziről némi jóakarattal birkának lehet nézni - de azt már a tudományos logika követelte meg tőle, hogy ha birka, legeljen is.

Hát a malaccai ikerfa? Két önálló éltető gyökere van, s mindegyik külön-külön, a maga szakállára dolgozik. A fa nyugatra néző gallyai és levelei telítve vannak halálos méreggel - viszont keletre eső része biztos hatású ellenmérget termel a nyugati oldal mérge ellen.

De hát, ha mindenáron csodanövényt akarunk látni, nem kell érte a messzi Keletre fáradnunk. Itt az öreg Európában, éspedig Norvégiában a tudósok egy olyan füvet lepleztek le, amelyből ha a jószág eszik, azonnal lesántul és nem bír a lábán megállni. Sőt, ha túlságosan belakik vele, csontjai annyira meglágyulnak, hogy a lábát bot köré lehet csavarni, akár egy kolbászt.

Ez ellen ugyan könnyű védekezni: nem kell a jószágot olyan legelőre engedni, ahol ez a galád fű terem. Ha a baj mégis megesett, van orvossága. Igaz, hogy megint csak Malaccába kell érte üzenni. Ott tenyészik a gyógyító növény, amelynek nedve a csontokat megkeményíti. Ha valaki a fogát keni be vele, az olyan acélosra keményedik, hogy kavicsot is képes szétroppantani és péppé őrölni.

A régi vaskos tudományraktárakban lépten-nyomon fennakadunk efféle csodanövényekről szóló híreken, ezeknek pedig ha csak a fele igaz is, az is mind lódítás.

A TULIPÁN-ŐRÜLET

Én valamennyi növény közt a tulipánt tartom legcsodálatosabbnak. Tudjuk, hogy az úgynevezett „kőtörő” növények képesek sziklákat is repeszteni - de semmi az a tulipánhoz képest: az pénzes zsákokat repesztett meg.

Diderot írt egy holland parasztnábobról, ez aranyaival kis hordócskákat töltött meg - az arany súlyos, s a hordót görgetni lehet, nem cepelni -, s vendégeit az asztal köré ezekre ültette. Igaz paraszti fényűzés volt, fejedelmi udvarokban sem üldögéltek ilyen becses ülőkéken.

Amikor egész Európában ragályként tombolt végig a tulipánőrület, a holland hordócskák alig győzték befogadni az aranyáradatot.

A tulipán keleti virág. Európába 1554-ben hozta be Busbecq, a tudós botanikus. Sokáig nem volt semmi baj vele; megcsodálták és termesztették, csakúgy, mint egyéb szép virágot - mígnem a XVII. század harmincas éveinek elején váratlanul kitört a tulipánőrület. A hirtelen fellobbanó divatnak nem volt különösebb oka; egyszerűen a divatnak szabályokat és józanságokat nem ismerő szeszélye vetette rá magát a tulipánra. Egyszerre keresni kezdték a holland kertészet rendkívül szép keresztezéseit; a kereslet egyre jobban nekilendült, s Európa minden gazdag embere és fejedelme, a török szultántól a kis német hercegekig, hollandiai tulipánt követelt a kertjébe.

A divathullám hihetetlen mértékben felszöktette a ritkább tulipánfajták árát. Az Admiral Lietken nevű tulipán hagymájának fontja 4400 hollandi forintba került, - a Viceroy fontjáért 300 forintot, - az Admiral van der Eyk fontjáért 1600 forintot fizettek. S ezek úgyszólván csak tömegáruszámba mentek. Egyes ritka fajokat darabszámra vásároltak, hallatlanul magas áron. Legtöbbre vitte a Semper Augustus nevű tulipán hagymája, ennek darabjáért nem sajnáltak 2000 hollandi forintot! Alkmaar város levéltárában egy árverési jegyzőkönyvet őriznek; ez arról szól, hogy 1637-ben 120 darab tulipánhagymát árvereztek el az árvaház javára, és összesen 90 000 forintig verték fel az árakat az árverés lázától elbódult vevők.

A váratlanul megnyílt kereseti alkalomnak az lett a következménye, hogy Hollandiában mindenki a tulipán-üzletre vetette magát. Nemcsak a hivatásos kertész, de iparos, kereskedő, földműves, magánember is tulipánnal kezdett üzérkedni. Háztulajdonos eladta a házát, takács a szövőszéket, gazda a földecskéjét, s tulipánhagymákat vásárolt a pénzen. Csereüzleteket is kötöttek, a józan ész határain túlcsapó szertelenséggel. Volt eset, hogy egyetlen tulipánhagymáért egy molnár odaadta a malmát; egy másikért teljesen felszerelt serfőzdéjét dobta oda egy megkótyagosodott serfőzőmester. A legcifrább csereüzletet egy tétel Viceroy-hagymáért kötötték. 60 mázsa búzát, 120 mázsa rozsot, 4 ökröt, 2 hízott disznót, 12 birkát, 5 akó bort, 4 hordó sört, 1000 font sajtot, 1 faragott ágyat ágyneművel, 1 öltözet ruhát és 1 ezüst kelyhet áldozott fel a magát mindenéből kifosztó spekuláns, csakhogy a vágyva-vágyott hagymákat megkaphassa.

Az eszeveszett üzérkedés megteremtette a tulipántőzsdéket. A nagyobb holland városok bizonyos meghatározott fogadóiban ütötték fel tanyájukat a tulipántőzsdések. Ide csődült nemes úr és parasztgazda, hajótulajdonos és matróz, bankár és kereskedő, kéményseprő, zsibárus, cselédlány. Kialakultak az üzletkötések szabályai, s állandóan kéznél volt egy írnok és egy hivatalos jegyző. Ezek a kötéseket okiratba foglalták, s utána valamennyien megitták a szokásos áldomást.

De a spekuláció kifelejtett egy láncszemet a számításaiból. Nem gondolt a divat szeszélyességére. Márpedig a divat egyszerre csak megint gondolt egyet s a tulipánt elejtette. Hogy, hogynem, a divatláz higanyoszlopa rohamosan süllyedni kezdett. A kereslet megcsappant, megakadt, elmaradt. A kínálat piacra dobta az árut, az árak szédületesen zuhantak, bekövetkezett a tulipántőzsde teljes összeomlása. Vagyonbukott emberek tömege szaladgált fűhöz-fához és tördelte a kezét; a kormány kénytelen volt közbelépni. Először moratóriumot engedélyezett a tulipántőzsdék adósainak, majd erélyes rendelettel betiltotta valamennyi tőzsdét.

És megszűnt az emberiség egyik legostobább lelki járványa, amely egy virághagymát tíz-hússzorosan becsült többre, mint Rembrandt halhatatlan rézkarcait.

CSODÁLATOS FORRÁSOK

A természet a malaccai ikerfa párdarabjaiként ikerforrásokról is gondoskodott, hogy legyen módja a lúdtollnak még több papirost elpusztítani.

Dicitur, vagyis „mondatik”, hogy Írországban van egy forrás, ha ebből őszhajú ember iszik, a haja hollófeketére sötétül. De tőszomszédságában buggyan elő a hajfestő víz ikertestvére. Ebből nem tanácsos inni, mert a legfeketébb fürtöket is tüstént megfehéríti.

Ügyelni kell nagyon az ivókúrára az efféle, egymással meghasonlott életet élő ikerforrásoknál. Egy görögországi gyógyvíznek például rendkívül elmeélesítő ereje van, de már a szomszédságában bugyborékoló testvérétől az ember elveszti az emlékezőtehetségét. (Nyilván az alvilági Léthe-mítosz eltorzított maradványa.)

Szólt a hír két kis thesszáliai patak bámulatos tulajdonságáról. A pásztorok pontosan ismerik a két patak vizének hatását, s aszerint itatják birkáikat, amilyen színű gyapjút akarnak nyerni. Ha a birka az egyik patak vizéből iszik, a gyapjú fekete lesz, ha a másikét szürcsöli fel, fehér gyapjút fog növeszteni. Az olvasó már ebbe is hajlandó lenne belenyugodni, de ahhoz már a régi tudós erős hitére volt szükség, hogy valóságnak fogadjon el egy ügyes pásztori műveletet: ez tarka gyapjút tud termelni, úgy, hogy felváltva itatja a birkát mind a két patakból.

Görögország még egy különös ikerforrásnak a hazája. Macedóniában - jelentették az utazók -, két szomszédos patak csörgedezik. Az egyiknek a vize gyógyít, a másiké halálos méreggel van telítve. Ez még nem lenne hiba. Az sem, hogy a két patak egy idő múlva egyesül és közös mederben folyik tovább. A baj ott kezdődik, hogy a vizük nem keveredik, hanem mind a két csermely vize megtartja a maga sajátságát és önállóan áramlik tovább a közös mederben a másik mellett.

Akkoriban bajos volt az ilyen tudományos lódításokat cáfolgatni, különösen, ha távolabbi vidékekről számoltak be a hírek: például San Domingóból, ahol egy forráskút található; a vize felül édes és iható, a közepén ellenben sós, viszont a fenekén keserű. A kínai Szinganfu túltesz ezen, mert ott meg egy olyan forrás fakad, amely felül jéghideg és a fürdő ember teste megdermed benne, viszont ha a fürdőző mélyebben bukik alá, olyan forró vízbe kerül, hogy testéről leég a bőr.

Mikor a források gyógyító erejéről szóló kalandos hírek egyhangúakká kezdtek válni, az utazók olyan vizeket fedeztek fel, amelyeknek lelke van; sőt némelyikben valóságos emberszeretet nyilatkozik meg.

Dél-Olaszországban volna az egyik ilyen értelmes forrás. Ennek a vize sós és nagy gyógyító erejű. De a kúra erős fegyelmet követel. Ugyanis a legnagyobb csendben, minden zaj nélkül kell a forráshoz közeledni, mert csupán akkor ad tiszta és iható vizet. Mihelyt valaki hangos szót ejt ki, a víz megharagszik, csúnyául összezavarodik és ihatatlanná válik.

Egy ellentétes hangérzékeny forrás Kínában található. Ez rendes körülmények között egyáltalában nem mutatkozik. De az odavalók tudják, hogyan kell a földből kicsalogatni: hangszereken kell zenélni, s akkor a jeles gyógyhatású víz azonnal előtör heves bugyogással és gőzölgéssel.

Az emberbarát forrást Jacobus Meyer XVI. századbeli flamand történetíró ismerteti flandriai krónikájában. Ennek a vize hatalmas gyógyító erőt tartalmazott és számtalan betegnek adta vissza az egészségét. A forrás tulajdonosa, nyereségvágyó, kapzsi ember, egy nap kijelentette, hogy vége az ingyen ivókúrának, tessék fizetni a vízért, ha valaki inni akar. A szegény emberek felháborodtak, kétségbeestek, de nem volt mit tenni, készülni kellett a fizetésre. Ekkor történt a váratlan fordulat: a forrás visszahúzódott és nem mutatkozott többé. A pénzéhes gazda leste-leste a vizet, de az nem jelentkezett. Végre ráeszmélt, hogy nem lett volna szabad pénzt kérnie, s a víz elmaradása nyilván az ő kapzsiságával függ össze. Nosza, kihirdette, hogy ezentúl megint ingyen ihatik mindenki vizet, ha ugyan lesz. És lett. A víz újra kibuggyant, még dúsabban és nagyobb erővel, mint azelőtt.

Ennek a víznek ellentétese, a sátáni gonoszságú Ferventia-forrás, Portugáliában fakad. Ez egyáltalán nem tűri, hogy igyanak belőle. Úgy védekezik a vízmerítés ellen, hogy minden tárgyat vagy élőlényt, amely közelébe kerül, beszív magába, s az többé a víz alól nem kerül felszínre. Maga a portugál király is elment egyszer forrásnézőbe. Eleinte fagallyakat, majd ágakat dobáltak bele, s a víz valamennyit fenekére szippantotta. A király legelésző teheneket látott a réten; megparancsolta, hogy hajtsák őket a vízre és itassák meg. Alig leffentettek bele a tehenek a vízbe, a galád forrás nagyhirtelen úgy beszívta valamennyit, hogy az udvari lakájok alig bírták őket a farkuknál fogva kihúzgálni.

A MEGKÖVESEDETT VÁROS

A csodálatos források után egy csodálatos hírforrásról volna meg mondanivalóm. Ennél tanulságosabb példa alig került elém.

Egy időben Londonban sok szó esett arról, hogy valahol Afrikában léteznék egy halott város, ezt valamely titokzatos erő egy éjszaka emberestül, állatostul, mindenestül kővé változtatta.

A londoni arab követségi tolmács a tripoliszi követhez fordult felvilágosításért. Kapott is tőle egy részletes levelet, ez megjelent az angol lapokban, onnan átvette a Hamburgischer Correspondent, közzétette 1728. évi 204. számában, végül innen átkeringett a német tudományos folyóiratokba.

A levél így tisztázta a szállongó mendemondákat:

„Dicsőség az egy igaz istennek. Barátaim egyikének kérésére közlöm mindazt, ami a kővé vált városról különféle személyek, főképpen egy szavahihető férfi révén tudomásomra jutott. A kérdéses város 17 napi járásnyira van Tripolisztól délkeletre. Ő (ti. a szavahihető férfiú) tulajdon szemével látta, hogy valamennyi lakos kővé van válva. Abban a helyzetben látta őket, amint dolgaik után láttak: egyiknek ruhanemű volt a kezében, a másiknak kenyér, és mind kővé merevült. Némely nő szoptatás közben vált kővé, mások éppen akkor, amikor férfival - ölelkeztek. Látott egy ágyban fekvő embert, szintén megkövesedve; a kapuk előtt az őrszemek, úgy ahogyan álltak, szintén kővé dermedtek. Végezetül azt is elmondta, hogy a csodálatos városban nemcsak az olaj- és pálmafák kövültek meg, hanem minden állat is: teve, szarvasmarha, ló, szamár, birka és madár.”

Eddig a levél. A szavahihető férfiú legalább egy ugrás közben megkövesült bolhát hozhatott volna magával hitelesség kedvéért, ha már az érdekes pillanatban kővé fagyott szeretőket ott kellett hagynia.

Különben nem is volt szükség bizonyítékokra, simán elhitték a tripoliszi követ tekintélyével fedezett helyszíni jelentést.

Az is megtörtént, hogy Erős Ágost szász választófejedelem és lengyel király képekben akarta megörökíteni a rendkívüli várost, drezdai természetrajzi múzeuma számára, s kiküldött egy négytagú tudományos bizottságot és egy festőművészt a hely színére: tanulmányozzák a természet szeszélyes művét és készítsenek róla képeket.

Az ám, a hely színére! De hol van az? A bizottság eljutott Tripoliszig, ott azonban nemcsak szavahihető, de szavanemhihető embert sem találtak, aki a kővárosban vagy a tájékán járt volna. A 17 napos karavánútnak nem mertek nekivágni; féltek az embereket eltemető számumtól, utasokat levetkőztető rablóktól, a sivatag egyéb veszedelmeitől - amely félelem különben egészen fölösleges volt, mert pénzük sem volt karavánszervezésre.

Üres zsebbel és üres kézzel utaztak haza; jelentették, hogy a megkövesült városról szóló hírekből egy szó sem igaz. Arab kereskedők bolondították el a Tripoliszban lézengő idegeneket Seherezádé szultána valamelyik ezeregyéjszakai meséjével.

Ez lett a vége az afrikai halott város legendájának.

Volt azonban eleje is, ezt még nem mondtam el.

Nem valószínű, hogy Ágost fejedelem csupán a tripoliszi követ levele alapján verte volna költségbe magát. A holt város mendemondája már századok előtt bekvártélyozta magát a német tudományos irodalomba. Legelsőnek Aventinus illesztette be Bajorországi évkönyveibe (1554) - tőle átvette a szakállas Seherezádék egész gárdája. Kircher Atanáz nem akart kóbor híreket jegyezni a nevével, s mert valamelyik előde hírforrásként a máltai lovagrendet említette, közvetlenül a rend alkancellárját kérdezte meg.

A legjobb helyre fordult. Az alkancellár nemcsak úgy általánosságban számolt be állítólagos szavahihető emberekről, hanem meg is nevezte a személyt, akitől értesülését szerezte.

Négy szemtanú volt ugyan, csupán fültanú: egy tízéves néger leányka, akit a máltai lovagok tripoliszi kalózok fogságából szabadítottak ki és Viktória névre kereszteltek. Nem is a katasztrófának volt a fültanúja, csupán nagynénjétől hallotta, aki a várostól három óra járásnyira lakott. Nem is volt akkor még tízéves, csak öt - de ez nem tesz semmit, délen a nők gyorsabban fejlődnek, mint északon.

Látni a nagynénje sem látta, csupán a fülén keresztül szerzett tudomást róla, hogy egy nyári éjszakán szörnyű égiháború tört ki a város fölött, rettenetesen villámlott és dörgött, s néhány pillanat alatt az egész város kővé változott. Ember és barom abban a helyzetben kövesedett meg, amelyben volt, amikor a katasztrófa a városra szakadt.

Így az alkancellár és így a tudós jezsuita, aki ekként kapott értesülését Mundus subterraneus című híres könyvében kinyomatta.

Vagyis a dolognak az a summája, hogy ha glédába állítjuk a hír valamennyi terjesztőjét, a sor elején és közepén nagyszerűen fest a diplomata, rendkancellár és seregnyi tudós - de a végén egy szerecsen süldőlány nevet a fekete markába.

*

Kévét kötöttem a hajdani tudomány terméketlen kalászaiból. Akár asztagot rakhattam volna. De hát nem az volt a célom, hogy a mai olvasót megmosolyogtassam. Arra akartam emlékeztetni, hogy a babonáknak milyen sűrűjében vergődött a régi tudomány, s hogyan állta útját a haladásnak a mendemondák ősbozótja.

Egy jeles vadkert

Vannak Olaszországban keresztény templomok, amelyek rombadőlt pogány szentélyek köveiből, azok fölé épültek.

Ilyenekhez hasonlíthatnám a középkor természettudományát, amely nagyrészt a klasszikus ókor íróinak a hagyatékából épült fel.

S ha még csak Aristoteles írásait fosztották volna ki! De különös szeretettel meregettek Pliniusból, mert ennek hatalmas műve hatalmasan meg is volt tűzdelve mendemondákkal, s ezek jelesül illettek a csodálatost annyira kedvelő középkor képzeletvilágába.

A PLINIUSI HAGYATÉK

A nagy mű, a Naturalis Historia, valójában nem természetrajz, hanem úgyszólván valamennyi akkori tudomány enciklopédiája. S Pliniusnak nemcsak tanítás volt a célja: érdekes is akart lenni. Ez a magyarázata, hogy a száraz tudományos anyagot miért ízesítette a temérdek mendemonda fűszerével.

Ezúttal arra a hiedelemre álljanak itt a példák, hogy még a vadállatban is emberi tulajdonságok rejtőzhetnek.

Elefánt, oroszlán: ezekkel kezdődik az állatokról szóló híres VIII. könyv.

Páratlan méretű állathajszákat látott a régi Róma. Pompeius egy ízben húsz elefántot, másszor hatszáz oroszlánt, ismét másszor négyszázhúsz párducot tereltetett a cirkusz porondjára, és hajítódárdákkal felszerelt, hivatásos állatviadorokat állíttatott velük szembe.

Hogyan zajlott le az ilyen tömegviadal? Plinius a simul szót használja; eszerint egyszerre kellett volna az összecsapásnak megtörténnie - ez pedig egyéb magyarázat híján alig képzelhető el.

Egyetlen műsorszámról olvashatunk csak részleteket, ez volt a Pompeius-rendezte elefántviadal.

Itt egyik elefánt a másik után sebesült meg súlyosan, sőt egynek szemébe fúródott a gerely, s holtan rogyott össze. Csodálatos jelenet következett ekkor. Az elefántok ráeszméltek, hogy valamennyiükre halál vár, összecsődültek egy csoportba és kérő, könyörgő mozdulatokkal, panaszos jajgatással könyörögtek kegyelemért. A nézőket úgy meghatotta a drámai jelenet, hogy könnyekbe törtek ki, felugráltak és átkozták Pompeiust - aki pedig voltaképpen az egész hajszát az ő tiszteletükre rendezte.

Mégis, inkább hinnék az elefántok panaszaiban, mint a nézők felháborodásában - mert ugyanez a közönség Pompeius bukása után minden könnyhullatás nélkül élvezte végig azt a cirkuszi ütközetet, amelyben Julius Caesar szintén húsz elefántot hajszoltatott ötszáz gerelyvető ellen - ugyancsak az ő tiszteletükre.

Felléptek az elefántok a cirkuszban békés mutatványokkal is. Kötélen lépkedtek, zenéltek, táncoltak, ormányukkal görög és latin betűket írtak a porba stb. Egy ilyen artistaságra fogott elefántról a következő történetet kell elhinnünk: Nehézfejű állat volt, idomítója hasztalan szidta, korholta - nem boldogult vele úgy, mint a többivel. Egy éjszaka benéz az idomító az istállóba: a nehézfejű elefánt fülkéje üres. Keresi, meg is találja kinn az udvaron. Az elefánt kiszökött az istállóból és az éjszaka homályában gyakorolta a mutatványt.

A lelkiismeretesség ilyetén erényén felül bölcsesség, igazság- és becsületérzés is jellemzi az elefántot. Olyan tulajdonságok ezek - írja Plinius -, amelyek az emberben is ritkán találhatók.

Ebben van valami. Csak a példáihoz kell némi jóindulat, hogy el lehessen fogadni bizonyítékul.

Antiochus szíriai királynak volt két híres hadi elefántja: Ajax és Patroklos. Ajax volt a vezérelefánt. Mint ilyenre, egyszer az a kötelesség hárult, hogy a csordát vezesse át egy gázlón. Hogy, hogy nem, visszahőkölt és nem akart nekimenni a víznek. Erre az idomítók kihirdették, hogy ezentúl az kapja meg a vezérséget, aki a folyam árjától nem riad vissza. Patroklos szót értett, belegázolt a vízbe és a csordát átvezette. Ajaxra lesújtott a végzet; elcsapták a hivatalából, Patroklos kapta meg a vezérséget, a velejáró jogokat s a vezéri jelvényt: hatalmas ezüst nyakláncot. Ajax annyira szívére vette a bukást, hogy többé egy falatot sem evett és éhenhalt.

S még egy tulajdonság, amely az emberi nemnél ritkaságszámba megy. A nőelefánt csupán minden második évben engedi magához a hímet, akkor is csak öt napra, öt napig elvonultan élnek az erdő magányában, azután megfürödnek és visszatérnek a csordába. A vastagbőrűek világában nem ismerik sem a házasságtörést, sem a sajnálatos tülekedést a nő birtokáért.

Az oroszlánt mint az állatok királyát különösképpen egy fejedelmi erény jellemzi: a nagylelkűség. (Plinius mondja, nem én.) Egy szökött rabszolganő az erdőben lappangott, s nagy ijedelmére egyszerre csak néhány ugrásra kész oroszlánnal került szembe. A nő rémülten könyörgött, hogy ne bántsák, ő csak egy gyönge asszony, azonfelül szökevény rabszolga. Erre az oroszlánok bántatlanul útjára engedtek, mert, mint a szerző írja: „az állatok fejedelmének dicsőségéhez nem lett volna méltó az efféle zsákmány”.

Az oroszlán másik, bár nem fejedelmi tulajdonsága a hála. (Ezt én mondom így, nem Plinius.)

Bizonyos Elphis nevű samosi ember Afrika partjain hajózott, egy helyen kikötött, s elindult széjjelnézni a partra. Ahogyan ott bolyongott, majdnem belebotlott egy tátott szájú, szörnyű oroszlánba. Ijedtében nagyhirtelen felkapaszkodott egy fára, ott Bacchus isten segítségéért könyörgött, s ígért neki mindenfélét, amint az ilyen esetekben szokás. Az oroszlán nem kapdosott utána, békésen lefeküdt a fa tövébe, s egyre csak a tátott száját mutogatta, mintha kérne valamit. Az ember ekkor észrevette, hogy az oroszlán azért tátog, mert egy hegyes csont fúródott a szája padlásába. Rászánta magát a segítségre, leszállt a fáról, benyúlt az állat szájába, kihúzta a csontot. Az oroszlán pedig nemhogy bántotta volna, elkísérte a hajóig, s amíg csak ott horgonyzott, mindenféle zsákmányt hordott neki. Elphis pedig fogadalmához híven Samosban templomot emelt Bacchus istennek, s ezt a görögök „a tátott szájú Dionysos” templomaként tisztelték.

A hálás oroszlán egyéb változatokban is tátog felénk az ókori tudomány ránk maradt adattárában. Legismertebb Androclusnak, a szökött rabszolgának története. Ez bolyongásai közben egy oroszlán barlangjába tévedt, de az támadás helyett a farkát csóválta és felemelt talpát mutogatta - tudniillik ezúttal nem csontszilánk fúródott a szájába, hanem tövis a talpába. Az ember kihúzta a tövist, az oroszlán viszont hálából megosztotta vele a barlangját és hordta haza a falatokat; ezeket ő a napon megszárította és megélt belőlük. Idővel azonban ráunt a fél-állati életmódra és megszökött az oroszlánjától. Azonban cseberből vederbe esett; elfogták, visszaadták a gazdájának, s ez kimondta rá a kegyetlen büntetést: „Ad bestias!” Vessék a cirkuszban a vadállatok elé.

Itt a történet egy további izgalmas epizódot fiadzott. A cirkuszban ráeresztettek egy hatalmas hímoroszlánt, ennek látásától és iszonyatkeltő ordításától a rabszolga félholtra dermedt, s csak akkor ocsúdott fel, amikor az oroszlán - ahelyett, hogy széttépte volna - eléje kuporodott és elkezdte barátságosan a lábát nyalogatni. Éppen csak, hogy nem dorombolt. A sivatagi oroszlán volt, egykori barlanglakó társa. Ugyancsak fogságba esett. Ráismert a rabszolgára, ez is őrá; érzékeny jelenet következett; a nép tombolt és kegyelemért kiáltott; a rabszolgának megkegyelmeztek, s az oroszlánt is neki ajándékozták.

A filmre kívánkozó történetet egy szemtanú beszélte el: Apion alexandriai bölcsész. Az ő írásaiból jegyezte ki Aulus Gellius, s további életet biztosított neki Attikai éjszakák című könyvében. Utóbb, a középkor sötétségében sem kallódott el, és szerencsésen eljutott addig a kolostorig, ahol a XII. század táján a leghíresebb példázat-gyűjtemény, a Gesta Romanorum megszületett. Az ismeretlen szerző némi változtatással Androclus történetét is felvette példatárába, s az folytathatta szívós életét még néhány száz esztendeig. Magyarországra 1695-ben jutott el; a Gesta Romanorum ekkor jelent meg magyarul Haller János fordításában.

A felvilágosodás századaiban ez a mendemonda is követte sírjába a hozzá hasonló csodás történeteket. De újabb csoda: a XX. században megint feltámadt!

Egy John Selby Watson nevű anglikán lelkész könyvet írt az állatok értelmi képességéről.

Véleménye szerint Androclus története igaz lehet.

Miért?

Mert maga a szemtanú jegyezte fel, aki ott volt a cirkuszi jelenetnél.

Márpedig erről a szemtanúról keveset tudunk. Ő vezette azt a küldöttséget a császár elé, amely panaszt emelt az alexandriai zsidóság ellen, s vitába elegyedett a védőként síkraszállt Flavius Josephusszal.

Ennyi elég volt Watson tiszteletesnek, hogy Apiont hitelt érdemlő tekintélynek fogadja el.

Ilyen a mendemonda vonulási útja.

A „BESTIARIUM”

A pogány kort követő keresztény világban egy sajátságos műfaj keletkezett. Bestiarium (a franciáknál Bestiaire) volt a címük, az állatok természetrajzával foglalkoztak, de édeskevés tudományos szándékkal. Nem az állat volt szemükben a fontos, hanem a valláserkölcsi tanulság, amelyet ennek vagy annak az állatnak a tulajdonságaiból ki lehetett párolni és az emberre alkalmazni. Egyáltalán nem akarták a tudományt terjeszteni, csupán segédkönyvül kínálkoztak a prédikátorok számára. Ezekből meregették a példázataikat, s olyanokra bizony a szentbeszédek során nemegyszer volt szükség, hogy „a hallgatóság aluszékony részének figyelme felserkentessék” - amint ezt egyik szerző ártatlan őszinteséggel be is ismerte. (Jacques de Vitry, latinosan Jacobus de Vitriaco.)

Valamennyinek volt egy közös őse, az időszámításunk utáni II. századból származó Physiologus. (Az ismeretlen szerző álneve. Jelentése: a természet ismerője.) A kis műnek olyasféle élete volt, mint egyik példájának, a főnixmadárnak: sok századig feledésbe merülten porosodott a könyvtárakban, majd poraiból új életre kelt, s a középkor egyik legkedveltebb olvasmányaként szállt kézről kézre. A görög eredetit lefordították arab, örmény, szír, etióp, latin, óangol, ófrancia, ónémet, izlandi stb. nyelvre; toldozták, foldozták, utánozták - szóval, amolyan bestseller lett volna belőle, ha ismerték volna már akkor a könyvnyomtatást.

A FŐNIKSZ

Említettem a főnixmadarat. Mit mond a Physiologus erről a csodaszárnyasról?

„Van egy madár Indiában, főnix a neve. Ötszázéves korában Libanonba repül, ott megtölti szárnyait kellemes illatokkal és elszáll az egyiptomi Heliopolisba. (Tudniillik ott van a Napisten temploma.) A papok már tudják, hogy eljött a madár megújhodásának ideje és megrakják az oltárt száraz gallyakkal. Meg is jön a madár, illatokkal terhesen, rátelepedik az oltári máglyára, tüzet gerjeszt a szárnyaival és elégeti magát. Másnap reggel a papok a hamu közt egy kis férget találnak. A következő napon a féregnek tolla nő és madár lesz belőle. Harmadnap éppen olyan lesz, aminő volt annakelőtte; üdvözli a papokat és visszarepül Indiába.

Ha ennek a madárnak hatalma van, hogy megölje magát, és újból életre keljen, miként gúnyolódhatnak a hitetlenek Krisztus ezen szavain: »Hatalmam van, hogy lelkemet elbocsássam és ismét visszavegyem.« Mert a főnix az ő jelképe: az égből jövet szárnyai telítve vannak illatokkal, azaz mennyei igékkel, mi kinyújtjuk utána kezünket és megtelünk az ő illatával.”

Ebből a példából tűnik ki legtisztábban a szerző célja és módszere: ő nem a közönséges, hétköznapi állatokról vesz példát. Ezek érdektelenek, nem alkalmasak arra, hogy az aluszékony híveket szendergésükből felcsiklandozzák. Csodálatos, vagy csodálatos tulajdonságú állatokról kell példálózni; ezek hallatára az elbóbiskolt hívő feléled és figyel. (Mellékes, hogy illatok után nem lehet a kezünket kinyújtanunk.)

A MENYÉT

A menyétről szólva ezt tanítja a Physiologus:

„Ez az állat a száján keresztül fogan és a fülén keresztül szül.

Vannak emberek, akik a templomban megrágják az isteni igék kenyerét, de mihelyt kiléptek onnan, az Úr szavait kivetik fülükből és ezáltal hasonlatosak lettek az áspis kígyóhoz, amely bedugja az ő füleit.”

A természet ismerője ezúttal tévedett. A régi tudomány tanítása szerint a sajátságos állat akként tért el a fajfenntartás körüli általános gyakorlattól, hogy a fülén keresztül fogant és a száján keresztül kölykezett.

Mindegy, a hasonlat szép.

Az áspis-kígyóra történt célzást pedig akkor értjük meg, ha elolvassuk az 58. zsoltárt, amely így szól róla: „Az áspis az ő füleit bédugja, hogy a varázslónak szavait ne hallhassa.” Vagyis a régi hit a kígyóbűvölő igéző képességéről. Az áspis azzal a fortéllyal menekül meg tőle, hogy egyik fülét lenyomja a földre, a másikat bedugja a farkával.

Tudni kell azt is róla, hogy a mérges viperák fajához tartozik, s ezen az alapon adományozta a nép a perlekedő asszonynak az áspis nevet. Vagy talán azért, mert nem hallgat a szép szóra és „bédugja az ő füleit?” Lehet így is.

A SASKESELYŰ

Ez a madár - beszéli a Physiologus - magas ormokon fészkel. Ha rájön a „szülés” ideje, Indiába repül, és hoz onnan egy szülőkövet. Ez akkora, mint a dió, s ha megrázzák, zörög, mert belsejében egy másik kövecske van. A madár ráül a kőre és minden nehézség nélkül, könnyűszerrel rakja le tojásait.

A szülőkőből a Physiologus azt a hasonlatot szülte, hogy „valamint a kő egy másik követ tartalmaz, akként Jézus testében is az istenség lakik”. Erőltetett hasonlat, nem volt érdemes érte a keselyűt Indiába repíteni.

A szülőkövet Plinius is említi aetites néven. Nem egyéb ez, mint egy lemezes szerkezetű, többé-kevésbé gömbölyű agyagvasérc-kövület, belül magja van, amely a belső rétegről vált le. Ha megrázzák, zörög. A régi szimpátiás elmélet tette meg szülést megkönnyítő amulettnek, mivel belső magva az anyaméhben levő magzatra emlékeztetett. Nem kell érte a sas fészkébe felkapaszkodni, akad bármelyik vasbányában.

A középkori, sőt a XVI. és XVII. századbeli tudomány is csökönyösen hitt benne; egész sereg értekezést írtak róla.

Kecskeméti Ötvös Péter is megemlékezik róla Ötvös könyvében. Ezt írja:

„Ha a szülő és vesződő asszonyállatnak, az ki nehezen szülne, ágyékára teszik, mingyárt elhúzza az gyermeket, de mingyárt el is kell onnét venni, mert nyavalya következik miatta, kiben meg kell halnyi.”

Tudniillik akkora mágneses ereje van a töltött golyóbisnak, hogy ha idejében el nem rántják, azt is kihúzza, aminek odabenn kell maradnia.

A HÓD

A vegyi ipar ennek az állatnak egy hasznos anyagot köszönhet, a hódpézsmát. (Castoreum.) Két mirigye tartalmazza, s miután ezek a hód férfiasságáról tanúskodó szerv tövében duzzadnak ki, a régiek tévesen azt hitték, hogy magának a szervnek gömbölyded tartozékai. Ezen az alapon beszél róla így a Physiologus:

„Van egy állat, hód a neve, csöndes és szelíd. Gömbölydedségei azonban szükségesek az emberi test ápolásához. Ha a vadász üldözi és már nem menekülhet, kiharapja azokat, és a vadász elé veti. A vadász felszedi, s őt magát békén hagyja.

Te is, ó, ember, add meg a vadásznak, ami őt illeti. A vadász az ördög; mesd ki magadból a paráznaságot és add neki; így megmenekülsz tőle.”

A hód tehát a mendemonda szerint „megférfiatlanítja magát”, ha üldözik. Költők és prédikátorok hasonlataik és példázataik céljára szívesen szokták előszólítani az állatvilágnak ezt az Abélard-ját.

Juvenalis XII. szatírája Catullus érkezéséről szól. Leírja a közben átélt szörnyű tengeri vihart.

Már amidőn vízzel megteli a hajó tekenője,

S annyira verte a szél, hogy az ősz vezető tudománya

Végképp meghiusult: kezdett töprengni barátunk,

Mint egyezkedjék a viharral? Hátha a hódnak

Példáján indulna, mely azt a tagot, hol a gyógyszert

Rejleni tudja, legott leharapja, ha üldözik érte.

S tettre határzottan: „Mindent a vízbe, amim van!”

Szólt, nem kímélvén legpompásb holmijait sem.

(Barna Ignác fordítása)

S miután bedobálta minden drágaságát a tengerbe, a vihar lecsillapodott - mondja a költő.

Hogy a kiharapott drágaságok a szószéken is miként használhatók fel, példa rá egy nyomtatásban megjelent, úgynevezett „parasztprédikácíó”, vagyis népies szentbeszéd. Ez a címe:

Des wohlehrwürdigen und seeleifrigen Predigers zu Sangersdorf Straf- und Sittenpredigt an seine Bauern, nach dem Beispiel des berühmten Predigers Bruder Gerundio von Campazas. (Leipzig. 1775.)

Vagyis a nagytiszteletű és lelkiekben serény sangersdorfi prédikátornak parasztjaihoz intézett fenyítő és erkölcsi prédikációja, a híres campazasi Gerundio fráter példájára.

Ki volt ez a fráter Gerundio? Könnyű volt nyomára akadnom. 1758-ban megjelent egy spanyol regény Fray Gerundio címmel. Szerzője egy Isla nevű jezsuita szerzetes. A regény talán a Don Quijote párdarabja akart lenni: a kóbor lovagok szatíráját kiegészítette a kóbor prédikátorok szatírájával. Fray Gerundio alakjában a faluról falura vándorló, szabad ég alatt tücsköt-bogarat összehordó, parlagi prédikátort állította pellengérre. A szatíra túlságosan jól sikerült; a közönség nem nézte a javító célzatot és nagyszerűen mulatott a papi erkölcsrajzon. Erre az inkvizíció a könyvet betiltotta, és utóbb a szentszék indexre tette.

Tehát Fray Gerundio alakja ihlette meg a nyilván költött prédikáció szerzőjét. Németországot is eláraszthatták akkoriban a népiest a parlagival összetévesztő vándorpapok, s rászolgáltak, hogy stílusuk virágaiból bokrétát kössenek az olvasóközönség számára is.

A furcsa hitszónoklatból mindenesetre kiderül, hogy a hód-babonát még a XVIII. század vége felé is raktáron tartották a szószéki példázatok céljára.

Szólaljon meg a lexikonokban nem található Sangersdorfnak lelkiekben serénykedő lelkipásztora. Kegyes intelmeit a falu legényeihez intézte:

„A tudósok azt írják a hódról, hogy fertelmes állat, elül disznó, hátul hal. Sokatokhoz hasonlít, mert ti is ilyen felemás állatok vagytok. Elöl olyanok, mint a disznó, mert beszédeitek és cselekedeteitek utálatosak és disznóhoz illők. Mosdatlanul mentek a templomba, egész héten át sem fésülködtök, körmötöket le nem vágjátok, és a gyóntatószékből érzeni, hogy a sok pipázástól büdösek vagytok, mint a disznó. Item, hátul a hódnak nagy vastag farka van, amelyet keservesen cipel maga után; akárcsak ti a vétkeiteknek, rossz szokásaitoknak hosszú uszályát - azzal a különbséggel, hogy a hódfark jeles csemege, amelyet nagy uraságok asztalán szolgálnak fel a vendégek örömére; ti azonban, ó, ti boldogtalan emberi hódfarkok, ti az örökkévalóság hosszú nyársán fogtok a pokolbeli tűzben pörkölődni és sohasem kerültök az égi menyegző asztalára. Ti is ártalmas fajzat vagytok, mint a hód, ez szárazon és vízen kárt csinál, lerágja a fákat, elnyeli a halakat; így köztetek is van fatolvaj és orvhalász; ti is vétkeztek a vízben, amikor ruha nélkül fürödtök és ott a másneműekkel mindenféle kicsapongásokat műveltek; vétkeztek az erdőben is, ahol a bokrok közt rendeztek bűnös találkozásokat.

Továbbá azt mondja a kitűnő régi természettudós Plinius, hogy a hód, amikor a vadász üldözi, tulajdon fogával harapja ki bizonyos részeit és így saját magából kasztráltat csinál.

Ó, egek! Mennyi mérgelődésnek és mennyi halálos bűnnek lehetne elejét venni, ha veletek is így csinálnának. Ez lenne az igazi büntetés számotokra, ti legénysorban levő, fajtalankodó kölykek. Mit használ a megpálcázás? Mit a pénzbírság? Ugyanazok a ripőkök és bűnös bakok maradtok, mint azelőtt. De ha rátok lehetne szabadítani a kovácsot tüzes fogóval és vésővel, ugyan mi baj lenne belőle? Kevesebb lenne a gazfickó és több hajadonnak maradna meg a lánysága; mi papok pedig nem lennénk kénytelenek annyi halálos bűnt lenyelni a gyóntatószékben.

Ó, te szentséges recept! Ó, ha minden hatóság ezt rendelné számotokra! Minden atya és anya hálás köszönetet mondana érte, hogy végre sikerült féktelen kölykeiket ráncba szedni.

De megálljatok, ti naplopók! lesz még idő, mikor eljön a Halál, az Égnek udvari mészárosa és elnyisszantja a gégéteket, mint a hízott disznóét. Majd aztán a mennyei ítélőszék előtt felelhettek magatokért. Egyszeriben ott terem majd valamennyi szent. Jön Mihály a lángpallossal: »Te átkozott parasztkutya, most mindjárt ezer darabba váglak!« Jön Paulus a kardjával: »Ez a hála, amiért olyan kitűnő tanításokat hagytam az egyházra? Nem vagytok méltók arra, hogy mártírkardommal a fejeteket leüssem, hanem az ördög fogja helyettem a nyelveteket kitépni és a lábatok elé dobni.« És látjátok majd a Nagy Kristófot, amint cséplőrúdjával a szentek tömegén keresztül nyomakodik, és halljátok majd, amint teletorokkal rátok ordít: »Ti szemétdombra való pimaszok, ti disznókirályok, most ezzel a rudammal rögtön szétverem a bordáitokat, összetöröm minden tagotokat, a nagy lábammal tüstént a földbe taposlak titeket, ti ronda ganéjbogarak.«

És végül valamennyi szent bele fog rúgni a hátulsó részetekbe, el fog taszítani magától, s jönnek a tüzes ördögök, és elvisznek a pokolba. Ott aztán a gyalázatos nyelveteket az örökkévalóságon át arra kell majd használnotok, hogy utálatos pokolbeli lényeknek… (következik az a kifejezés, melyet Götz von Berlichingen üzent a kapitánynak.)

Remélem, megértettétek és senki sem próbál nekem ellenmondani. S ha valaki ezekután mégis merészelne ocsmány kifejezéseket a nyelvére venni, azonnal fulladjon meg tőle. Ámen.”

MI AZ A JELES VADKERT?

Búcsúzom a Physiologustól. Ám, ha én végeztem is vele, a természettudomány tovább baktatott az ő nyomdokain. A kései középkorig, sőt jóval azután is újra meg újra megjelentek modernebb köntösbe bújtatott bestiariumok, tudományos állattani művek, megint csak azzal az elgondolással, hogy az egész állatvilág egyetlen rendeltetése: erkölcsi útmutatás az emberiség számára.

A nemet Wolfgang Franzius latin nyelven ájtatoskodott össze egy ilyen könyvet. Ezt Miskolczi Gáspár lefordította magyarra. Érdemes az 1769-i kiadásnak barokk hosszúságú címét elolvasni :

EGY JELES VADKERT, avagy az oktalan állatoknak, úgymint 1. A Négylábúaknak, 2. A Madaraknak, 3. A Halaknak, 4. A tsúszómászó állatoknak, 3. A Bogaraknak, öt könyvekbe foglaltatott tellyes históriája. Melly elsőben a tudós és híres Franzius Farkas Wittenbergai Szentírás-magyarázó Doktor állal deák nyelven írattatott és sok ízben kinyomtattatott. Azután a boldog emlékezetű Miskolczi Gáspár, sok szép Eklézsiáknak mind Magyarországban, mind Erdélyben hasznos tanítója által magyar nyelvre fordíttatott, mostan pedig a Magyar Nemzet kedvéért, mint ollyan hasznos munka, közönséges haszonra világra bocsáttatott.

A német Physiologus módszerének ismertetésére a temérdek példa közül kiválasztom a saskövet. Ennek van még egy tulajdonsága, amiről eddig nem szóltam. Beszéljen hát róla Franzius doktor, Miskolczi Gáspár szavaival:

„Az ő fészkét a sas minden méregtől és csúnyaságtól tisztán tartja. Mely végett egy aetites nevű drága gyöngyöt tart fészkében, mely mindennemű méregnek erejét megöli s ily módon őrzi csirkéit a meghalástól. Annak felette gyakran az árvalányhaja nevű fűvel megsepri az ő fészkét, mely az ember haját is megtartja az elhullástól és igen szép fodorrá teszi a férfiúnak üstökét. Amely példázó képe lehet az Eklézsiában szükséges serénységnek, melynek igen szorgalmatosan illik az ő fiait minden mérges tudomány ellen oltalmazni, és a templomokat gyakorta meg kell cirkálni, azaz: az Eklézsiának igaz tagjait a tiszta tudománynak édes tejével mindennap meg kell elégíteni és ha eretnekségek vagy más egyéb rendetlenségek csúsztanak be abba, az Isten igéjének seprűjével ki kell abból tisztítani.”

Ebből az egyetlen mutatványból is meglátszik, mekkora erőlködésébe kerülhetett a szentírást magyarázó doktornak, hogy az öt könyvekbe foglalt minden egyes állatból kifacsarja a kívánatos erkölcsi tanulságot.

Hát még, ha az ötödik könyvnek azt a fejezetét lapozom fel, amelynek ez a címe:

A Tetűről. Balháról és Házi Büdes Féregről avagy Poloskáról.

Ugyan milyen erkölcsi okulást képes a tudós szerző ezekből a vérszopó háziállatokból visszaszivattyúzni?

Nem kell őt félteni. Íme:

„Akármint legyenek pedig mindezek, elég az, hogy mind a Szentírás-magyarázók, mind a világi Böltsek megvallják azt, hogy Isten ezekben az apró és semminek tetsző állatokban sok dolgokra nézve nagyobb tsudáit mutogatja, mint más nagyobbakban s hogy mi ezekből is, mint mindennap látott dolgokból tanuljuk meg, hogy az Istennek böltsességét és hatalmasságát nem valaminek nagyságából, hanem az apró dolgokban magát mutogató erőnek méltóságos voltából kellessék megértenünk.”

A tanulság kétségtelenül szép, ámbár erre a célra alkalmasabbak lehettek volna egyéb, nem mindennap látható, több rokonszenvnek örvendő rovarok is.

De hát mindezekhez a szentírást magyarázó doktor bizonyára jobban értett, s ő tudta, miért idézte a könyv élén mottóként a 104. számú zsoltárt:

„Légyen az Úrnak dicsőség mindörökké és örvendezzen az Úr az ő teremtett állatiban.”

TUDOMÁNYOS ÁLLATMESÉK

Más tudósok nem szánták rá magukat az erőszakolt hasonlatgyártásra, és erkölcsi tanulságok kipréselése nélkül igyekeztek megbirkózni az állatok természetrajzával.

Szobájukból ugyan nem mozdultak ki, s beérték azzal, hogy tíz korábbi könyvből írjanak egy tizenegyediket. Ebbe azután belekerült mindaz a mendemonda is, amely az elődök tekintélyének fedezete alatt csúszott át egyik könyvből a másikba.

A félelmetes vastagságú fóliánsok hűségesen beszámolnak az örökéletű főnixről, a legendás egyszarvúról, az elefántot magasba ragadó griffmadárról, de még az elefántot egészben lenyelő, az antik világban „agyaros zsarnok” (odontotyrannus) néven ismert, rettenetes állatcsodáról is.

Legtovább élte apokrif életét a sárkány és a baziliszkusz.

A MAGYARORSZÁGI SÁRKÁNYOK

Nem tartozik rám a népmesék sárkánykígyója, tüzet okádó, sőt hétfejű sárkánya - nem foglalkozhatom a germán mitológia sárkányával sem, amelyet Siegfried az operában szokott nagy bátorsággal legyilkolni. A szentek legendáiban garázdálkodó sárkányokról is elég annyi, hogy ezek nagy pusztítást műveltek emberben és állatban, s csak akkor maradtak veszteg, ha bizonyos számú szüzet vetettek eléjük áldozatul. Megjelentek azonban a szabadítók: Szent György ledöfött, Szent Márta megkötözött egyet, s egyéb szentek is keményen elbántak velük.

Csupán a tudomány kelléktárában elraktározott sárkányokat szólítom elő.

A tudomány sárkányának leírása a részletekben itt-ott eltér egymástól, de általában úgy kell elképzelni, mint egy óriási repülő krokodilt: pikkelyes teste és denevérszárnya van, lábai szörnyű medvekarmokban végződnek. Létezésükről a világ sokáig csak azokból a hírekből tudott, amelyek a tudósok közt szálltak szájról szájra, helyesebben könyvről könyvre. Valósággal kézzelfogható és tudományos vizsgálat alá vethető bizonyítékok csak a XVII. század hetvenes éveiben kerültek elő.

Mégpedig Magyarországból.

Paterson-Hayn híres késmárki orvos levelet írt még híresebb külföldi barátjának, Sachs à Lewenheim breslaui orvosnak. A levélhez állati csontokat is mellékelt: hatalmas combcsontokat, óriási csigolyákat és fogakat, borzalmat keltő karmokat.

Ezek sárkánycsontok - írta -, a Dunajec folyó melletti barlangból valók, amelyet a nép sárkánybarlangnak nevez. Tele van hasonló maradványokkal; a parasztok jó pénzért lemásznak értük a barlang mélyére, s onnan hordják fel.

Majd egy másik levelében a késmárki orvos hivatkozik egy „nemes úrra”. Ez arról értesítette, hogy Ung megyében több ízben eleven sárkányokat is láttak. A sárkányok létezésében tehát nem lehet kételkedni. (De veritate rei, quod concernit Dracones, nihil dubitandum.)

A breslaui orvos mind a két levelet továbbította a német orvos-természettudományi társulat hosszú című folyóiratának (Miscellanea curiosa etc. Rövidítve: Ephemerides). Az 1673-i évfolyamban, rajzok kíséretében meg is jelentek.

A magyarországi sárkányok híre most már az egész tudományos világban elterjedt. Tárgyalták, vitatták, elhitték. Utazók felkeresték a nevezetes barlangot, s emlékül magukkal vitték a rettenetes állat néhány maradványát. Apránként a barlang egész csontkészlete elfogyott - de muladozott a tudományos sárkánydivat is.

Alaposabb vizsgálatok után kivilágosodott a barlang titka: nem sárkányok temetkező helye volt, hanem egy kiveszett őslény, az óriási barlangi medve (Ursus spelaeus) tanyázott benne.

Az Ung megyei nemes úr repülő sárkányai pedig kacsáknak bizonyultak.

A RHODOSI SÁRKÁNY TÖRTÉNETE

Schiller Frigyesnek egy hosszabb költeménye (Der Kampf mit dem Drachen), arról szól, milyen elmés módon végzett Gozon lovag a Rhodos szigetén garázdálkodó sárkánnyal.

A költő képzelete szabadon szárnyalhat, írhat költeményt akár a griffmadárról is. Mégis, Schiller románcának történeti alapja van - már amennyiben ez a jelző ráillik Vertot abbénak 1726-ban megjelent művére a rhodosi lovagok történetéről. (Histoire des Chevaliers de Rhodes etc.) Schiller előszót írt a német fordításhoz, innen ismerte a híres sárkánykalandot.

Mindenekelőtt: ki volt ez a Vertot abbé?

D'Alembert a francia akadémia 1761. január 19-i ülésén így nyilatkozott róla:

„Bizonyos történetíró belefogott bizonyos várostrom leírásába. (Ti. Vertot krónikájában arról is részletesen beszámolt, hogyan ostromolták és vették be Rhodos várát a törökök.) Az adatok, amelyeket erre a célra kért, késtek; megírta hát felét meglevő adatainak alapján, másik felét pedig kiegészítette a képzeletével. A kívánt hiteles adatokat csak utólag kapta meg, mire kijelentette: őszintén sajnálom, de én a magam ostromát már befejeztem. Így írják a történelmet!”

Vertot abbé lelkiismeretét nemcsak az ostrom képzeletbeli leírása terheli, hanem a lovagregénybe, nem pedig történelmi munkába illő sárkánykaland is. Ezt egyébiránt nem a saját képzeletéből rángatta elő, hanem kiollózta a rend egyik korábbi történészének, Giacomo Bosiónak 1594-ben megjelent könyvéből.

Íme, nem is egy, hanem egymás tetejében két történetíró szolgáltat igazságot a nagy enciklopedistának: így írják a történelmet!

Lássuk mármost magát a kalandot.

„Az 1345. évben, amikor VI. Kelemen volt a pápa és Elio de Villanova a lovagrend nagymestere, olyan eset történt, amely az egész világ csodálatát vívta ki. Rhodos szigetén, nagy szikla tövén egy barlangban rettenetes sárkány ütött tanyát. Hihetetlen kegyetlenséggel tépett össze embert és barmot, s óriási károkat okozott. Olyan mérges volt a lehelete, hogy az egész környéket megfertőzte, s az életével játszott, aki a mérges gőzt belélegezte. A nagymester ekkor eltiltotta, hogy bárki is meg merje közelíteni ezt a Mal Passónak nevezett környéket, még ha a lovagrend tagja lenne is az illető. Az utóbbi esetben börtön, s a lovagság elvesztése vár rá.

Nagyon elbúsult ezen egy Deodatus de Gozon nevű francia lovag és igen restellte, hogy ennyi jó vitéz nem bír elbánni a szörnyeteggel. Elhatározta, hogy ő maga fog végezni vele. Hosszú éjjeleken át kerülte szemét az álom, míg végre tervét a legkisebb részletig kidolgozta.

Először is odalopakodott teljesen egyedül a sárkánybarlang közelébe, megleste a szörnyeteget, s jól megjegyezte magának formáját és színét. Pikkelyes teste akkora volt, mint egy ököré, hosszú nyaka kígyófejben végződött, irtózatos nagy torokkal, fogai mint megannyi dárda. Hegyes füle volt, mint az öszvérnek; négy lába medvekarmokkal; farka, mint a krokodilnak. Két hatalmas denevérszárnya is volt, vörös és sárga színű - általában egész teste vörösbe és sárgába játszott.

Ezek után fogta magát Gozon lovag, szabadságot kért a nagymestertől és hazautazott franciaországi birtokára. Ott kóccal bélelt papirosból formára és színre tökéletes mását készítette el a sárkánynak. Két szolgáját bebújtatta a papírszörnyeteg gyomrába, ezek ügyes gépezetek segítségével mozgatták a sárkány fejét és tagjait, tátogtatták a száját, lebbentgették a szárnyait. Ő maga pompás harci ménjén, két hatalmas angol véreb kíséretében naponként nekirontott a műsárkánynak, támadta, körülnyargalta, mindaddig, amíg a ló s a két kutya leküzdötte félelmét a borzalmas csodaállattól, sőt az ebeket alig lehetett visszaterelni, hogy rá ne rontsanak.

Félévi gyakorlás után visszautazott Rhodosba, s máris indult a döntő küzdelemre. Két szolgáját őrtállani küldte egy közeli sziklatetőre, ahonnan a viadalt figyelhették. Ellátta őket nagyerejű ellenmérgekkel, arra az esetre, ha győzne, de a sárkány mérge elkábítaná. Ha elesnék, a szolgák ne törődjenek vele, s meneküljenek. Azután a sárkány barlangjához közeli sík térre lovagolt, amelyet a küzdelem színteréül előre kiszemelt, s ott hangos szóval hívta fel rettentő ellenfelét.

Nemsokára szörnyű pikkelycsörgés és szárnysuhogás jelezte, hogy a sárkány észrevette a lovagot. Megjelent a barlang szájában, s onnan félig futva, félig repülve nagy sebesen rohant vélt áldozatára. Ám a rémállat látásához hozzászokott paripa nem várta be, hanem harcos tűzzel vágtatott szembe vele. A félelmet nem ismerő lovag minden erejét karjába gyűjtve, kirepítette gerelyét, s az süvöltve csapott le a sárkány hátára - de hasztalan, széttörten hullott alá az érckemény pikkelyekről. Jaj lett volna most Gozon lovagnak, ha bölcs előrelátása nem társul lovagi erényeihez, mert lovastul halálra taposta, marta volna irtózatos ellenfele. Ám a két nekidühödött véreb vad rohanással előzte meg a paripát, ott termettek a sárkány hasa alatt, s véknyába harapva, acélos fogsorukkal tépték, szaggatták az eleven húst. Nagy fájdalmában az undok állat megtorpant és a kutyák után kapdosott; ekkor a lovag lepattant nyergéből, és pajzsát maga elé tartva, meztelen karddal támadt rá. Két hátsó lábára ágaskodott a sárkány, hogy első lábaival összezúzza támadóját, de az kiszemelte nyakának pikkelytől nem fedett, puha részét, s kardját abba döfte. A felhasított sárkánytorokból patakban ömlött a vér, s mennél dühösebben kapálózott, annál tágabbra szakadt a seb, úgyhogy végre elgyöngülten roskadt össze, és kiadta páráját.

Győzött hát a lovag, de a kiáramló mérges gőzöktől ő maga is félholtra kábult, s ájultan hanyatlott a földre. Látták ezt a szolgák, nagy szaladással siettek segítségére, hideg vízzel locsolták le s az erős ellenmérgekkel magához térítették. Ekkor aztán Gozon vitéz visszalovagolt Rhodos városába és bejelentette szabadító tettét a nagymesternek.

De ó szégyen! Ó gyalázat! Mit cselekedett Villanova nagymester? Összehívta a lovagok gyülekezetét, kemény szavakkal rótta meg Gozon lovagot, amiért parancsát megszegte, megfosztotta lovagi méltóságától és börtönbe vetette.

Nagy szomorúság lett úrrá az egész szigeten, hogy íme a nagy Szabadítót, a bátrak-bátrát, a lovagok virágát, akinek dicsőségét a hír szárnyára vette és világszerte széjjelhordta, ilyen becsületvesztéssel fertőzte be a nagymester konoksága. Felzúdult a közvélemény, s végre is a nagymesternek engednie kellett. Gozon lovag kiszabadult és visszanyerte méltóságát. Akkora tisztelet környezte őt ezután, hogy négy év múlva, amikor Villanova elhalálozott, új nagymesternek őt választotta meg a rend.”

Eddig a történelmi hitelesség igényével előadott prózai hősköltemény.

Megtoldom egy adattal.

Rhodos bevétele után a törökök megtalálták az ereklyeként őrzött sárkányfejet is. Tisztelték a legyőzött ellenfél hagyományait, a koponyát nem dobták el, illő kegyelettel őrizték tovább. Még a XVII. század végén is megvolt, Thevenot francia utazó is látta.

Később kíváncsi tudósok gondosabban vettek szemügyre, s ekkor lefoszlott róla a sárkányfej dicsősége: egy víziló koponyájának bizonyult…

Hogy a kegyes csalást mikor és hogyan követték el, éppoly kevéssé lehet tudni, mint azt, hogy milyen mag zöröghetett abban a szülőkőben, amelynek segítségével a tudós Bosio a legendát kikotlotta.

A BAZILISZKUSZ

Schiller románcában egy helyütt a paripa visszahőköl a sárkány „baziliszk-tekintetétől”.

Miféle csodalény volt ez a baziliszkusz?

A tudomány kétfélét különböztetett meg:

1. a kígyó-baziliszkuszt,

2. a kakas-baziliszkuszt.

Az előbbi sárgásfekete, kígyószerű állat, két-három arasz hosszú, fején három hegyes kinövésből álló korona díszlik. A másik kakasformájú, tollatlan, csökevényes szárnyú, gyíkfarkú; ugyancsak háromágú koronája és kidülledt nagy szeme van.

Mérgező képességük hihetetlen. Nemcsak a szemükből sugárzik ki olyan medúzafény, amely az áldozatot azonnal halálra merevíti - hanem egész testük is mérget áraszt. Fészkük körül elszárad a fű, kipusztul a fa és holtan zuhan alá a madár, ha véletlenül a fészek fölött elrebben. Leheletük nemcsak embert és állatot pusztít el nyomban, de még a kősziklát is úgy megporhanyítja, hogy darabokra omlik széjjel. Aelianusnak egy szemtanú mesélte el, hogy látott egy embert, amint a baziliszkusz elől felmenekült egy fára. A szörnyű állat azonban a fa alá kígyózott, s olyan mérget fújt föl az emberre, hogy ez holtan esett le a fáról. Plinius egy lovasemberről beszél, ez lándzsájával keresztüldöfte az úton felbukkanó baziliszkuszt, de az állat mérge a lándzsán keresztül azonnal felszívódott a lovas kezéig, s ez abban a pillanatban holtan hanyatlott alá a nyeregből.

Hogyan és miből születik a baziliszkusz?

A tudósok megegyeztek abban, hogy olyan tojásból kel ki, amelyet kakas rakott. Némelyek azt tartották, hogy elég, ha a kakas a tojást szemétbe rakja, ott annak melegétől kikel - mások szerint szükséges volt, hogy a kakastojást béka költse ki. Volt olyan nézet is, hogy kígyótojásból is lehet baziliszkusz, ha béka kotlotta ki; innen magyarázható az állat kétféle formája, aszerint, amint kígyó vagy kakas volt a szülőanyja.

Miután a tudomány nem egykönnyen ül fel kalandos híreknek, elsősorban azt a kérdést kellett tisztázni, igaz-e, hogy a kakas képes tojást rakni? A tapasztalati adatok tömege alapján a tudomány a kérdést igenlően döntötte el.

Íme egy ilyen tapasztalati adat: IV. Henrik hesseni őrgróf levele Strigel Viktorin, heidelbergi professzorhoz.

„Landgravius Wilhelmus ad Victorinum Strigelium.

19. September 1578.

Nagytudományú kedvelt hívünk! Idáig mesének tartottuk, amit a Basiliscusról beszéltek, hogy ti. kakastól rakott tojásból kel ki. Most azonban kegyesen közöljük kegyelmeddel, amit tegnap Simon kapitányunk alázatosan jelentett, hogy tudniillik neki egy kakast ajándékoztak, nagyot, de öreget, amely már nem bírt a tyúkok fekvőhelyére felrepülni. Jött a kertész s közölte, hogy a kakas aznap reggel hat óra hosszat ült egy fészken és kotkodácsolt, mint a tyúk. Amikor elszaladt a fészekről, a kertész fölszedte az ott talált tojást, s azon melegen átadta kapitányunknak. A tojás gömbölyű volt, rózsaszínű és olyan sima, mintha lecsiszolták volna. Erre a mi kapitányunk a tojást széttaposta, a kakast két részre tépette és a házőrző kutyának dobatta. Az egyik kutya nem nyúlt hozzá, a másik megette a fél kakast és egy óra múlva megdöglött.

Miután ismerjük kapitányunk őszinteségét és tudjuk, hogy mindenkor igazat jelent nekünk, kegyesen azt kívánjuk, közölné kegyelmed Velünk judiciumát arra nézve, vajon az ilyen tojásból kikelt volna-e egy Basilicus, avagy nem? Nagyon bosszankodtunk, hogy Simon a kakast ilyen nagyhamar megölette. Vagyunk kegyelmedhez jó hajlandósággal

Wilhelm. Land. Hess.”

Sajnos, nem tudjuk, mit válaszolt alázatosan Strigel professzor az őrgróf kényes kérdésére. Nem felelhetett mást, mint hogy a tudomány álláspontja szerint a kakas igenis képes tojást rakni.

De hát a béka?

Vajon akadhat-e olyan balgatag varangy, amelyik rákuporodik akármiféle tojásra? Semmi köze hozzá, hát mi célja lehet az értelmetlen anyáskodással?

Miért ne? A természet útjai kiszámíthatatlanok - vélekedett a tudomány. Például a tyúk olyan tojást is rakhat, amelyből apró kígyó kel ki.

Előkerült erre egy tapasztalati adat. A szemtanú nem volt ugyan olyan rangbéli, mint a hesseni őrgróf kapitánya, de nem kevésbé hiteles: Fortunio Liceti padovai egyetemi tanár szolgálója volt.

A professzor De monstrorum natura etc. című könyvében mondja el az esetet, híven, ahogyan a szolgáló jelentette. Ennek feltűnt egy tyúk gyanús viselkedése. Megleste és megbotránkozva észlelte, hogy az erkölcstelen állat reggelenként egy tölgyfához lopózik és ott addig kotkodácsol, amíg a fa tövéből elő nem bújik egy kígyó. Ez azután úgy cselekszik a tyúkkal, ahogyan a baromfiudvar rendes családi életében a kakas szokott cselekedni. S amikor a visszás hajlamú tyúk megtojt, a tojásból kicsi kígyók keltek ki…

A baziliszkusszal történt találkozásról sok hátborzongató esetet írtak össze. Helyet kaptak krónikákban is, bizonyságául a krónikás megbízhatóságának.

Ilyennel ízesítette művét Wolfgang Lazius, I. Ferdinánd császár udvari történésze. Vienna Austriae című könyvébe (Basel, 1546.) beleszőtte a bécsi „baziliszkusz-ház” történetét is.

Ez a ház ma is megvan Bécsben, a Schönlaterngasse 7. szám alatt. Nevét attól a riasztó esettől kapta, amelyet Lazius így beszél el:

„1212. június 26-án nagy lárma és zajongás hallatszott egy péknek a házából; összecsődült előtte a nép; nyargalvást megérkezett a városbíró is. Jelentették neki, mi történt. A pék szolgálója (már megint egy szolgáló!) vizet akart merni az udvaron levő kútból, de üres korsóval, nagy sikoltozással iramodott vissza. Eljajgatta, hogy a kútból szörnyű bűz áradt ki, majdnem elájult tőle, s a mélyben csodálatos fényeket és villogásokat látott - szinte halálra vált ijedtében. Egy bátor péklegény vállalta, hogy végére jár a dolognak. Égő fáklyával a kezében, kötéllel a derekán lebocsáttatta magát a kútba, de kiáltott is azon nyomban segítségért és félhalott volt, amikor kihúzták. Nagynehezen magához térítették, s irtózva, remegve hebegte el, hogy a kútban egy szörnyű állatot látott, iszonyat volt ránézni: mintha kakas, béka és kígyó összetétele lett volna, korona volt a fején, szeme rémesen villogott. Úgy érezte, hogy a szörnyeteg mérgező tekintetétől ereiben megfagy a vér s a borzalmas bűztől megfullad, ha azonnal fel nem rántják.

Mindenki elálmélkodott a csodálatos hír hallatára, de senki sem vállalkozott, hogy tovább kísérletezzék. Előlépett ekkor Pollitzer Henrik, a bölcsészet tudora, jeles orvos és a természettudományok ismerője. Megmagyarázta az embereknek, hogy a szörnyű állat az úgynevezett baziliszkusz; olyan tojásból búvik elő, amelyet kakas rakott és béka költött ki. Már a híres régi természettudós Plinius megírta, hogy ennek a mérgétől minden emberi lénynek meg kell halnia. Egyetlen módon lehet csak elpusztítani: csiszolt fémlapot kell elébe tartani, ebben meglátja a saját tükörképét, s annak szörnyű látványától megpukkad.”

(Helyesebben: visszaverődő mérgező szemsugarai saját magát is megölik.)

Ezúttal erre a fortélyra nem volt szükség. A kutat telehányták földdel és kövekkel, s a baziliszkusz rút halált halt a ráomló zuhatag alatt.

A TÁRSALGÓ FÜLEMÜLÉK

Ismét fellapozom Miskolczi Gáspár könyvét, s a 449. oldalon ezt a józan ítéletre valló megjegyzést olvasom:

„Hogy a fülemülék megtaníthatók legyenek az emberektől való hallomásoknak megtartására és kimondására is, sok hiteles Historikusok és Természetvizsgálók készek felőle tanúbizonyságot tenni. Mellyek közül nem utolsó, mellyet az author Franzius, Conradus Gesnerus írásából említ e helyen, amint megolvashatni a deák munkában. Én leírni elmúlottam, rész szerint rövidségnek okáért, részint pedig, mert talán sokak előtt hihetetlennek tetszenék, amit ott ír Gesnerusnak egy barátja, Ratisbonában egy vendégfogadó háznál kalitkában tartatott tanult jeles Filemilék felől.”

Érdekelt, ugyan mit tudtak a tanult, jeles fülemülék; meg is találtam az illető levelet.

Azt írja benne Gesner barátja, hogy ő az 1546-i regensburgi diéta alkalmából az Aranykorona nevű fogadóban lakott. A gazdának több fülemüléje volt, ezeket külön-külön, elsötétített kalitkában tartotta.

„Egy éjszaka - írja a vendég, akit nyilván valamely közös helyiségben szállásoltak el -, úgy éjféltájt, hangok ütötték meg a fülemet. Nagy meglepetésemre két fülemüle társalgott egymással. Németül beszélgettek, folyamatosan, hol az egyik szólalt meg, hol a másik, nem vágtak egymás szavába. Azt mondták el, tökéletes emberi hangon, amit napközben a szobában hallottak.

Álmatlanságban szenvedek, tehát módom volt több éjjelen át figyelni őket. Egy éjszaka a pincér és felesége közti jelenetet ismételték meg. Amint a beszédükből megértettem, arról volt szó, hogy a pincér a jó zsákmányok reményében katonának akart állni, s azt kívánta, hogy a felesége is kövesse a táborba. Az asszony viszont Regensburgban akart maradni, s ezen csúnyául összeperlekedtek. A veszekedések hevében durva káromkodások hangzottak el; a fülemülék ezeket is hűségesen megismételték, anélkül persze, hogy értelmüket ismerték volna. De az egész jelenet nyilván nagyon tetszhetett nekik, mert a következő éjjeleken újra meg újra minden változtatás nélkül megint előadták.”

A levél írója még azt is hozzáteszi, hogy a fülemülék napközben sohasem beszéltek. Némán üldögéltek a kalitkában, mintha gondolataikba mélyedtek volna. Csak az éjszaka csendjében eredt meg a nyelvük, s meg sok mindenről elcsevegtek, de ha valamennyi részletet megírná, levele túlságosan hosszúra nyúlnék.

Nem azért gyújtják meg a gyertyát, hogy kád alá rejtsék - gondolhatta Gesner, és a levelet bekebelezte könyvének a madarakról szóló részébe. Innen másolta ki „author Franzius”.

A mai olvasó azután elgondolkozhatik a fülemülék beszélőképességén és embernél is ritka emlékezőtehetségükön, valamint a tudós autoroknak embernél nem ritka hiszékenységén.

A SÉTÁLÓ FALEVÉL

A régi tudós az állatvilágba sorolt egy falevelet is.

Apáczai Csere János ezt írta róla:

„A Cinibubon szigetben egy fának levelei leesésük után mennek.”

A magyar tudós nem kételkedhetett olyan tekintély híradásában, mint Pigafetta, Magalhaesnak világkörüli útjában társa. Ő saját maga látott, sőt meg is tapogatott ilyen falevelet. Ezek a levelek - úgymond - bizonyos idő múlva lehullanak a fáról, de nem száradnak el, hanem a szárukon, akárcsak egy lábon, tovább mennek és ide-oda járkálnak.

A modern tudás leleplezte a szabálytalan falevelet. Nem „bogárlevél” volt az, hanem csupán levélbogár. Tudományos neve Phyllum, többféle faja van, Indiában, Ausztráliában és Dél-Amerikában található. A különös rovar színre és alakra teljesen azokhoz a falevelekhez hasonlít, amelyekre rátapad és szívja a nedvüket. Ha valami oknál fogva lehull a levélről, persze hogy úgy látja a felületes szemlélő, mintha maga a falevél sétálgatna ide-oda.

AZ ÁTVÁLTOZÁS CSODÁI

Ha a falevél bogárrá alakulhat át, miért ne keletkezhetnék a virágból madár? Ez a csoda Kínában megy végbe. Van ott egy fa, ennek van virága, ennek a virágnak a kelyhéből pedig kikel egy bűbájos, piroscsőrű és ragyogó tollú kis madár, olyan szép, hogy szinte repdeső virágnak látszik. De csak addig él, ameddig viráganyja; mihelyt ez a száráról lehervad, az ő élete is megszakad.

Keleti utazók csőstül hordottak haza efféle csodás híreket. Aki nem vállalja, hogy a helyszínen járjon utánuk, higgye el nekik, hogy Brazíliában némely hernyóból nem lepke lesz, hanem madár - viszont Kínában olyan madárfajta él, amely nyáron az erdőben szálldos ágról ágra, télen azonban kiröpül a tengerre, lemerül a vízbe és hallá változik.

Majd ismét mentenem kell Apáczai Csere Jánost, amiért azt írja egy különös lényről, hogy az egyszerre éli növényi és állati életét.

„A Baccharas - írja - gyükeri állat. Sidóországban estve ragyogással tündöklik és az őtet kiszakasztani akaró elől elfut; nem is fogattathatik penig meg, ha egy néminemű dologgal meg nem hintetik.”

A magyar tudós nyilván meg volt róla győződve, hogy a klasszikus görög nyelven csakis igazat lehet írni, és elhitte, amit Josephus Flavius a zsidó háborúról írt könyvében erről a gyükeri állatról elbeszél.

„Baaras völgyében - írja - van egy hasonló nevű gyökér. Lángvörös színű, éjjel világító sugarakat bocsát ki. Hozzányúlni és kihúzni nem lehet, mert már az érintése is biztos halált okoz. Csakis ezen a módon lehet veszélytelenül hozzájutni: a gyökeret óvatosan körülárkolják, a szabaddá tett gyökérre egy kötelet hurkolnak, s ennek a végére egy kutyát kötnek. A kutya gazdájának hívó szavára utána iramodik, a gyökeret kirántja a földből, de ő maga nyomban megdöglik. Most már a gyökértől nincs mit tartani. A megszerzése körüli veszély ellenére nagy a kereslet utána, mert elűzi a démonokat, amelyek az ember testébe bújnak, és megölik.” (VII. könyv 6. fejezet.)

Valószínű, hogy maga Josephus Flavius is beugrott más klasszikus tekintélyeknek, és a legendás mandragorát telepítette át Baaras völgyébe.

AZ ÉGHETETLEN SZALAMANDRA ÉS A MAGÁN ERET VÁGÓ VÍZILÓ

Aki tovább lapoz a kapcsos régi fóliánsokban, még jó egynéhány tudományos pletykán csóválhatja a fejét.

Az elsárgult papírlapokon eléje ficánkol az éghetetlen szalamandra. Ennek nem árt a tűz, sértetlenül mászkál benne; sőt akkora a hidegsége, hogy néha ki is oltja a tüzet, mintha egy jégdarabot dobnának bele. Egy lapp utazó éppenséggel arról biztosította a tudományt, hogy az ottani tűzhányók mélyén szalamandrák tenyésznek; ezeknek éppolyan eleme a tűz, mint a halnak a víz.

Az olvasó elé cammog a víziló; erről nem átallották elhíresztelni, hogy amikor túlságosan elhízik, éles nádszilánkokhoz dörgölőzik, és eret vág magán. Annyi vért csorgat ki, amennyit elégnek ítél, hogy a kövérsége megcsappanjon; ekkor meghempereg az iszapban és az ereit bedugaszolja. Egyébként is csavaros elméjű állat: hogy a vadászt megtévessze, hátrafelé farol a vízbe. A nyomok csakugyan megcsalják a vadászt; azt hiszi, hogy már elment és nem les rá tovább.

Megtudja az olvasó, hogy az állatok királyának, az oroszlánnak is van egy gyengéje: fél a kakastól, s ha meghallja a kukorékolását, gyáván eloldalog.

A fejedelmi állat méltatlan viselkedését csillagászati okokkal próbálták megmagyarázni. Az asztrológia tanítása szerint mind a két állat a Nap befolyásának van alávetve. A kakast illetően a kozmikus hatás erősebb, ezt ő maga is érzi, ezért üdvözli hajnalban hangos rikoltással nagy pártfogóját. Az oroszlán tehát nem a hitvány aprójószágtól fél, hanem a Nap kegyence előtt hátrál meg.

A tetszetős elméletet utóbb megdöntötte egy garázda oroszlán; ez kiszökött a ketrecéből, betört a baromfiudvarba, semmibevette a tudományos tételeket, és felfalta a hasztalanul kukorékoló kakasokat.

A mendemonda egyébként beleártotta magát a címertanba is. Franciaországot címerében egykor a kakas jelképezte. Állítólag a latin gallus szónak köszönhette a megtiszteltetést. Ez egyformán jelent kakast és gall nemzetiségűt. Ehhez mindenesetre hozzájárulhatott a mendemonda; régi ábrázolatokon gyakran lehetett látni a francia kakas elől megfutamodó ellenséges oroszlánokat. Viszont Marlborough herceg győztes hadjáratai után londoni palotájának kapuja fölé kifaragtak egy brit oroszlánt, amint a gall kakast széjjeltépi.

A HOLDKÖRNYÉKI TYÚKASSZONY

A kíméletlenül vastag természetrajzi könyveket szemléltető illusztrációk is díszítik. A rajzolóművészek képzelőereje életre varázsolta még a nem létező állatokat is, s élethű képekben jelenik meg a sárkány, a baziliszkusz, az egyszarvú, a hétfejű kígyó és az állatvilág egyéb csodalénye.

A megbokrosodott rajzoló leghajmeresztőbb alkotása a szelenitida nő. Olyan kövér bolondság volt ez, hogy még Bayle is érdemesnek találta foglalkozni vele. (A Dictionnaire-ben Helena címszó alatt.) Utánajárt az eredeti hírforrásnak és kiderítette, hogy a mendemondát egy betűhiba szülte. Valamelyik másoló a herakleai Hérodoros helyett tévedésből Hérodotost tette meg a hír szerzőjének. Az előbbi a heraklési mondakörrel és az argonautákkal foglalkozott, vagyis a mitológia legendáit gyűjtötte össze. Ha a szelenitida asszonyról szóló hír az ő neve alatt került volna forgalomba, mindenki eleve tisztában lett volna vele, hogy csak mese. De ha Hérodotos, a „történelem atyja” írta meg, nem volt helye a kételkedésnek.

A valósággá előléptetett mese különben meglehetősen rövid:

„Élnek valahol a »hold szférájában« asszonyok, ezek teljesen hasonlók a földi nőkhöz, csupán egy tekintetben különböznek tőlük: nem úgy szülnek, mint földi nőtársaik, hanem tojásokat raknak. A szelenitida gyermekek ezekből a tojásokból kelnek ki. Olyanok, mint a földi gyermekek, de tizenötször akkorák.”

Többet a tyúkasszonyról és a tojásfiakról nem tudunk. De ennyi is elég volt Lycosthenesnek, hogy olvasóit hű ábrázolatával megörvendeztesse.

A tenger legendái

A BOLYGÓ HOLLANDI

A hajózás történetével egyidős a hajótöréseké.

Olvastuk Odysseus hajótörésének homérosi leírását -, ismerjük a történetírók beszámolóit Xerxés hajóhadának végzetes pusztulásáról, s a római flotta két nagy katasztrófáját: az i. e. 255. évben Szicília partjain 220 hajójuk, hat évre rá 120 hajójuk veszett oda.

S mindez a belső Földközi-tengeren történt. Később, amikor vakmerő hajósok kimerészkedtek a világtengerekre, ott még nagyobb veszedelmek leselkedtek rájuk: nyílt vizeken viharverte hullámhegyek roncsoló lökései, partok közelében rejtett sziklazátonyok. A veszni induló hajóról a legénység, ha lehetett, menekült, s az azután vagy elsüllyedt, vagy fennmaradt a víz színén, szelek játékszeréül.

Az ilyen kóbor hajó hol itt, hol ott tűnt fel a tengerjáró hajósok szeme előtt. Olykor köd mosta bizonytalanra körvonalait, olykor a hold sápadt fénye hintette meg misztikus igézettel, s ilyenkor a babonás tengerész felkiáltott: szellemhajó!

Volt a tengernek egy játéka is: a Fata morgana, a vizek délibábja. Valahol a látóhatár szélén feltűnik egy hajó; nem roncs, teljesen ép, vitorláit szél duzzasztja, fedélzetén legénység futkos, kapitánya fenn a parancsnoki hídon - a jelenés egyszerre csak eloszlik, semmivé lesz. Szellemhajó!

(1821-ben egy Owen nevű angol hajóskapitány különös élményről számolt be. A Jóreménység foka táján hajózott, s éppen azon volt, hogy kikötőbe fusson be, amikor feltűnt előtte egy ismert angol hadihajó, amely irányából ítélve ugyanoda igyekezett. Ő bevezette a hajóját a kikötőbe s várta, hogy nemsokára megjön a hadihajó is. De az csak nem érkezett meg. Teltek az órák, teltek a napok, elmúlt egy egész hét: ekkor végre a fregatt megjelent az öbölben és horgonyt vetett. Kiderült, hogy amikor Owen kapitány látni vélte, háromszáz tengeri mérföldnyire volt tőle! A Fata morgana csalta meg a szemét.)

Miután ekként az óceánokat megjárt tengerészek esküdtek a szellemhajó létezésére, kellett hozzá egy megfelelő történet is. Szinte magától kínálkozott a bolygó zsidó meséjének tengeri párdarabja, a vízi Ahasverus, aki arra ítéltetett, hogy hajójával folyton-folyvást bolyongjon a tengeren, a legvadabb vihar se ártson neki, s így hajózzon az utolsó ítélet napjáig.

A legenda megszületett. Az kellett még, hogy a meseszövetét egy meghatározott személynek a testére is rászabják.

Ez több változatban történt. Az a legelfogadhatóbb, hogy élt egyszer a XVII. század táján egy istentelen hollandus kapitány. Van Straaten nevezetű. Ez, hogy fitogtassa a hitetlenségét, egyszer nagypénteken ahelyett, hogy templomba ment volna, csak azért is kifutott hajójával a kikötőből. De nem is tért vissza soha. Ítélet napjáig bolyong a tengeren és rémítgeti a hajósokat - a tengerész-babona ugyanis azt tartja, hogy aki találkozik vele, veszedelem éri.

Egy másik változat szerint ennek a kapitánynak - vagy egy másiknak - a veszélyes Jóreménység fokát kellett megkerülnie, de hatalmas szélvihar vissza-visszavetette. Erre csúnyául elkáromkodta magát, hogy ő pedig nem tágít, ha ítéletnapjáig kell is a szelekkel verekednie.

A felsőbb hatalmak szaván fogták, s azóta folyton kóvályog a Jóreménység foka körül, vagy egyéb, a hajózásra veszedelmes vizeken. Az ártatlan legénységgel egyetemben.

(A helynév ne vezesse félre az olvasót. Eredeti neve „Vihar-fok” volt, spanyolul: Cabo tormentoso, s csak később, amikor a körülhajózás már biztonságosabban ment, kapta a Jóreménység foka nevet: Cabo de buona esperanza.)

Richard Wagner ezt a hirtelennyelvű kapitányt vitte színpadra, s a maga részéről hozzáköltötte az asszonyi hűség motívumát.

A tengeri Ahasverus történetével is úgy vagyunk, mint a legtöbb legendával: addig nem hisszük, amíg szóbeszéd helyett írásos, hiteles bizonyíték nincs előttünk.

Hát ez a hiteles tanúságtétel megjött. Ezúttal a szellemhajó az amerikai kontinens déli részén, a Horn-foknál tűnt fel. Itt találkozott vele egy angol királyi herceg, Viktória királynő unokája, a későbbi V. György király.

A fiatal herceget, mint tengerészkadétot, két fivére társaságában hosszú tengeri útra küldték a Bacchante nevű iskolahajón. Az utazásról könyvet is adtak ki, ebben 1881. július 11-i kelettel a következő élmény foglaltatik:

„Hajnali négy órakor a bolygó hollandi haladt el mellettünk. Sajátságos vörös fényt láttunk, ez kísértetiesen világított meg egy hajót. Tisztán látszottak a tőlünk mintegy 200 méternyire levő brigg árbocai, vitorlarúdjai és vitorlái, olyannyira, hogy a mi előárbocunkon figyelő őrszem hangosan lekiáltott: »Hajó, ahoi!« Látta az ügyeletes tiszt is, valamint több kadét és matróz, összesen tizenhárman. Az a matróz, aki elsőnek látta meg a bolygó hollandit, pár óra múlva lezuhant az árbocról és halálra zúzta magát.”

Több részletet az érdekes kalandról nem tudtam meg.

SZENT BRANDANUS SZIGETEI

Aki a középkori térképet tanulmányozza, legtöbbjén - ideértve Behaim Márton híres földgömbjét is - megtalálhatja Szent Brandanus szigeteit is, valahol nyugatra az Atlanti-óceánon.

De csak a térképeken lehet őket megtalálni, máshol nem. Soha még senki nem tette rájuk a lábát, sőt még a körvonalaik sem kerültek soha messzelátó elé.

Pedig a hírek nagyon kívánatos természeti és egyéb kincseikről szóltak, úgyhogy még a XVIII. században is újra meg újra megpróbálkoztak, hátha rájuk találnak. Legutoljára 1721-ben küldött ki a Kanári-szigetek kormányzója egy hajót, keresse fel a legendás szigeteket. Kereste is, de sehol sem találta. Akárcsak az a Leslie of Glasslough nevű magánember, aki I. Károly angol királytól szabadalmat kapott a kutatásra. Elúszott az egész vagyona, de a szigetek továbbra is csak a térképeken mutatkoztak.

Mik lehettek azok a kincsek és egyéb csodálatosságok, amelyek ennyire feltüzelték a tengerjáró népek képzeletét?

Lássuk legelőbb is magát Szent Brandanust. Történelmi személy volt, az i. sz. VI. században élt Írországban, ott kolostorokat alapított, ezeket benépesítette több ezer baráttal s ebbeli érdemeiért kapott helyet a szentek mennyei rendjében.

Kalandos utazásáról sok száz esztendeig szó sem esett, csupán a XI. században adott hírt róla egy latin kézirat. Ezt követte franciául egy verses és egy prózai leírás, majd népszerű olvasmányként elterjedt egész Európában. A másoló barátok bővítgették, toldozgatták a saját képzeletük termékeivel, s ebben a kibővített alakban érte meg a könyvnyomtatás idejét.

Az elmondandók alapjául a szentek életéről szóló legendagyűjteményt vettem. Ez 1471-ben jelent meg Augsburgban; német nyelven ötven, idegen nyelveken húsz kiadást ért meg.

Az utazás története úgy kezdődik, hogy Brandanus olvasott egy könyvet mindenféle tengeri csodákról, de egy szót sem hitt el belőlük. „Csupa képtelenség” - mondta és a könyvet tűzbe hajította.

Ekkor megjelent cellájában egy angyal és így szólt hozzá:

„Brandanus! Miért dobtad tűzbe az igazságot? Az Úr még nagyobb csodatételekre is képes, mint amilyenekről olvastál. Hitetlenségedért vezeklésül hajóra fogsz szállni és kilenc évig fogsz bolyongani a tengeren, hogy tulajdon szemeddel lásd mindazt, amit a könyvben olvastál.”

Brandanus pap tehát matrózokat fogadott, felszerelt egy hajót, maga mellé vett tizenkét szent életű barátot és nekivágott a kilenc esztendőnek.

Ami a kalandjait illeti, meglepően emlékeztetnek az Ezeregyéjszaka Szindbádjának és Homéros Odysseusának viszontagságaira, keresztény miszticizmus burkába göngyölítve.

Nem kísérhetem Brandanus papot végig a kilenc esztendőn, csak a tanulságosabb élményeknél állapodom meg.

Már negyedfél hónapja nem láttak egyebet, mint vizet, s még mindig semmi csoda. Végre felbukkant előttük egy sziget, szép szálfás erdő zöldellt rajta. A matrózok odaeveztek, hogy majd tüzelőfát gyűjtenek. De alig vágták fejszéjüket az első fába, egyszerre csak sem erdő, sem sziget - mindenütt csak tenger, alig bírtak visszamenekülni a hajóra. Nem sziget volt az, hanem egy óriási balnak a háta. És megszólalt Brandanus: „Íme megleltem az első igazságot; erről a halról beszélt a könyv. Milyen idős lehet ez, hogy erdő nőtt a hátán!”

Azután egy kisebbfajta tengeri szörny rémítgette meg őket, félig ember, félig hal. Fel akarta fordítani a hajót, de a szent visszaimádkozta oda, ahonnan jött.

Majd egy szirén bukott fel előttük a vízből; ez a halfarkú, gyönyörű vízilány bűbájos énekével egy tüzes hegyhez csalta őket. Itt maga az ördög várt rájuk és lélekriasztó hangon kiáltozott: „Jertek csak, jertek, most majd megfizettek a sok lélekért, akiket elimádkoztatok tőlem!” A szent nem állt vele szóba, otthagyta és visszament a hajóra. Ekkor azonban a parton egy falkányi ördög futott össze és tüzes nyilakkal kezdte a hajót lődözni. Nagy volt az ijedelem, de a szent meg akarta mutatni, hogy ő bizony nem fél a pokol szülötteitől és megparancsolta a kormányosnak, hogy forduljon vissza, mert a parton felejtette a kalapját. A barátok most ijedtek meg igazában - egyik azt ajánlotta, hogy neki két vadonatúj kalapja van otthon, mind a kettőt odaadja az ócska kalap helyébe, csak ne bőszítsék tovább a dühös ördögcsordát. A szent azonban elkezdte énekelni a Deus miserator nostri kezdetű zsoltárt, mire a pokoli csürhe megfutamodott és a kalap megkerült.

A legnagyobb veszedelem akkor fenyegette őket, amikor egy irtóztató tengeri szörny úszott velük szembe. Kitátott szája akkora volt, hogy az egész hajó belefért volna. A lenyeletést elkerülték és tovább vitorláztak, de teljes négy bélig tartott, amíg a fejétől elérkeztek a farkáig. Innen mégsem juthattak tovább, mert a halnak az az ötlete támadt, hogy farkát a szájába veszi. Így egy gyűrű keletkezett körülöttük, ebből nem bírtak kitörni. Tizennégy napig keringtek a rettenetes gyűrűben, amíg végre a hal abbahagyta a furcsa műveletet és szabadjukra engedte őket.

Az olvasó itt megütődik; hát ezek a veszedelmek tették annyira kívánatossá a legendás szigeteket?

Nem. Ezek csak annak voltak a bizonyságai, hogy az Úr, ha akarja, milyen csodálatos lényeket képes teremteni.

Miután sikerült megkerülniük a mágneshegyet, amelynek tudvalévően akkora a vonzereje, hogy a hajóból minden vasszeget magához ránt, s erre az egész faalkotmány széthull - elérkeztek a drágakövek szigetéhez. Itt a parti föveny tiszta aranyhomok volt és mindenféle drágakő hevert közte, mint a kavics: rubin, zafír, smaragd, gyémánt satöbbi. Beljebb a szigeten egy minden emberi képzeletet felülmúló, nagyszerű csarnokot találtak. Falai tűzpiros rubinból voltak, teteje kristály; csakúgy ragyogott, szikrázott az egész ház. Előtte négy forrás buggyant fel: az egyik bor, a másik tej, a harmadik olaj, a negyedik méz. Benn a csarnokban ötszáz karosszéket találtak, valamennyi prémekkel és selymekkel volt behúzva - azonfelül volt ott minden, amit csak ember kívánhat.

Egyik barát nem bírt ellentállni a kísértésnek, megtévelyedett és ellopott egy remekmívű kantárt. Hogy mi a csodát akart vele, nem derül ki - éppoly kevéssé, mint az, hogy vajon kiket várt az ötszáz karosszék prémes és selymes öble. Különben a tolvaj barát megbűnhődött, elkapta az ördög, tépte, marcangolta és bekente forró szurokkal. Alig bírta a szent a pokolból visszaimádkozni.

Még ennél is csodálatosabb volt a Bona Terra nevű sziget. Örökös nyár volt itt, minden csupa zöld és csupa mámorító illat. Itt munka nélkül lehetett élni, mert a föld mindent megtermett, s az állatok olyan szelídek voltak, hogy maguktól ajánlkoztak a levágatásra. Még a halak is kiúsztak a partra, hogy könnyebben lehessen őket összefogdosni.

A sziget belsejében egy pompás vár emelkedett, de ez fenn lebegett a levegőben, s csak egy függő úton lehetett hozzá feljutni. A kaput rettenetes sárkányok őrizték, de Brandanus parancsára megjuhászodtak és utat engedtek. A vár falai drágakövekkel kirakott kristályból voltak; odabenn a termek seregei tárultak fel előttük, a bútor mind csupa arany, ezüst, selyem és bársony. Még a kertben is egy hatalmas cédrusfán gyümölcsök helyett aranyserlegek lógtak. Általában annyi arany és drágakő kápráztatta a szemüket, hogy a szent kénytelen volt figyelmeztetni a barátokat: semmit el ne lopjanak, mert elviszi őket az ördög.

Egyszer egy sziklasziget esett útjukba, kolostor volt a tetején. A szent egymagában hágott fel a tetőre. Hét szerzetest talált a klastromban, ezek reggeltől estig és estétől reggelig folyvást csak imádkoztak és istentiszteleteket tartottak. Élelmezésükről az Úr hollók útján gondoskodott, Illés próféta példájára. A napi adag mindössze három és fél zsemlét tett, vagyis mindegyik barátra csak napi fel zsemle esett.

Akadt azonban egy nyolcadik barát, ezt még ez a szigorú diéta sem elégítette ki. Elvonult egy magános, úszó kősziklára - s ott üldögélt százkilenc esztendeig. Szent Brandanus megkérdezte, miből él? Mire a konok vezeklő így felelt: „Semmiféle ételt nem veszek magamhoz, mert testemnél előbbrevaló a lelkem. Ezen a sziklán szándékozom meghalni; te pedig ne háborgass többé és eredj a dolgodra.”

A szent engedett a szíves marasztalásnak és továbbment. Viszontagságai során megismerkedett a disznófejűek népével is. Ezek eleinte ellenségesen viselkedtek és le akarták őket nyilazni, de amikor a szent Isten nevében békességre szólította őket, leeresztették az íjakat és egyikük így szólalt meg:

„Ne beszélj te nekünk istenről, mi jobban ismerjük, mint te, mert mi valamikor színről színre láttuk. Ugyanis mi angyalok voltunk, de engedtünk Lucifer csábításának és pártot ütöttünk vele az Úr ellen. Mikor aztán az Úr a lázadó Lucifert letaszította a poklok fenekére, reánk is ez a sors várt volna, de az Úr kegyelemből nem a pokolba küldött bennünket, csupán erre a szigetre száműzött örök időkig és angyali szépségünket elvette. Disznófejet azért kell viselnünk, mert olyanok voltunk, mint a disznó, amely inkább a sárban fetreng, semmint hogy az igazság tiszta vizében fürdene.”

Ezek után Brandanusnak egy csepp kétsége sem volt többé, hogy az eltüzelt könyv csupa tiszta igazságot tartalmazott.

S még hátra volt a legcsodálatosabb kaland, a legdöntőbb bizonyíték.

A vihar jeges, fagyos vizekre vetette őket, s ott egy magános sziklán egy meztelen embert láttak üldögélni. Teste kékre volt fagyva a dermesztő hidegtől, s összegémberedett tagjait folyton zuhogó jégeső verdeste. Szent Brandanus kérdésére a vacogó, didergő ember így felelt:

„Én Júdás Iskariót vagyok, aki 30 ezüstpénzért elárultam az Úr Jézust. Emiatt a pokol örökös tüzére ítéltettem, s ott nyakig kell ülnöm a sustorgó, forró szurokban. De Isten kegyelme végtelen s büntetésemet enyhítette: minden szombat este kiülhetek erre a sziklára hűtőzni. Vasárnap reggel azonban értem jönnek az ördögök és visznek vissza a pokolba.”

A szent részvéttel volt a nagy bűnös iránt, s imádságára isten megengedte, hogy Júdás vasárnap még valamivel tovább hűtőzhessék a sziklán. Az ördögök erre rettentően feldühödtek, a határidő lejártával rácsaptak Júdásra, tüzes karmaikat a testébe vájták, kénkövet és tüzes ködöt fújtak rá és a keservesen jajgató embert nagy ordítozással visszaragadták a pokolba.

Nem kísérem tovább Brandanus papot, mert ő közben elérkezett a világ végére és kénytelen volt visszafordulni.

*

Miután Kolumbus Kristóf felfedezte Amerikát, tisztázni kellett az új földrész tulajdonjogát is.

VI. Sándor pápa 1493. május 4-én bullájában egy képzeletbeli vonalat húzott az Északi-sarktól a Déli-sarkig és minden, ettől a vonaltól nyugatra eső, már felfedezett vagy még felfedezendő szárazföld és sziget tulajdonjogát a spanyol királynak adományozta.

A felkutatandó szigetek közé sorolja a bulla Szent Brandanus szigeteit is…

A KRÁK

A nagy hal, amelynek hátán Brandanus pap zöldellő erdőt látott, sokáig csak az északi népek tengerészmeséiben élt; tudományos munkák alig emlékeztek meg róla.

Thomas Bartholinus, korának egyik legnagyobb tudósa (1616-1680) az anatómia történetéről írt könyvében csupán a Brandanus-legenda egyik változatát frissíti fel. Amikor a szent férfiú - írja - megpillantotta a nagy hal szigetnek látszó hátát, elhatározta, hogy az új földdarabot az Úrnak szenteli. Oltárt emelt és misét tartott rajta. Az állat érezte, hogy valami csiklandozza a hátát, de bevárta a mise végét, s csak akkor merült a víz alá, amikor Brandanus visszahurcolkodott a hajójára.

Ugyanő azt is írja, hogy örök időktől fogva csupán két ilyen óriás hal létezett, s ezek a Teremtő bölcs intézkedése folytán nem szaporodhatnak, mert különben rettentő tömegükkel teljesen betöltenék a tengert és kiszorítanák a vizet.

Tudományos részletességgel első ízben Pontoppidan Erik bergeni püspök foglalkozott vele, Norvégia természetrajzáról írt munkájában. (1754.)

Norvég halászok híradásaival bizonyítottnak vette a következő adatokat:

A halászok néhány mérföldnyire a parttól szokták a hálóikat kivetni. Tudják, hogy ott a tenger 80-100 ölnyi mély. De előfordul, hogy mérőónjuk egyszerre csak 30, 20 vagy még ennél is kevesebb mélységet jelez. Miféle idegen test kerülhetett a tengerfenék és a felszín közé, hogy a mélység ennyire lecsökkent?

A krák! (Kraaken.)

A sekélyebb vízben a halak megsokasodnak, a zsákmány gazdag, de állandóan mérni kell a vizet, mert ha a mélység tovább csökken, baj van: a krák a víz színére akar emelkedni. Ilyenkor azután el onnan, amilyen gyorsan csak lehet, mert csakugyan, néhány perc múlva felbukkan a hihetetlen méretű vízi szörnyeteg. Hosszát legalább egynegyed mérföldre becsülik - s ez csak a vízből kilátszó háta, nem is egész teste, amely a víz alatt terpeszkedik el s amelyet rettenetes egészében még senki sem látott. Testéből árbocnyi hosszú és vastag karok merednek ki, ezekkel képes a legnagyobb hajót is megragadni és a víz alá rántani.

Pontoppidan közlései nyomában nagy vita örvénylett a tudományos vizeken. Amit a bergeni püspök ír, csak hallomásból tudja. Lépjen elő, aki tulajdon szemével látta a krákot és képes ezt hitelt érdemlően bizonyítani! - Előlépett.

A londoni St. James Chronicle 1775-ben közölt egy szemtanú tanúvallomásáról felvett jegyzőkönyvet. A hivatalos okmány - a fölösleges részek elhagyásával - így szól:

„Előttem, John Blain, a Bute szigetek főbiztosa előtt 1775. április 22-én megjelent Robert Jameson tisztes hírű férfi, s miután vallomására az esküt letette, a következőket adta elő: Az előző évi augusztus 10. napján Janet nevű halászbárkájával Glasgow kikötőjéből kiindult a tengerre. Egyszerre egyik embere figyelmeztette, hogy mintegy három mérföldnyire egy sziget látszik, amely azelőtt nem volt ott. Csakugyan, tisztán látható volt egy körülbelül másfél mérföld hosszúságú sziget. Szélességét nem tudta megbecsülni, mert öt-hat perc múlva a sziget megint lassan alámerült. Azután ismét felbukkant, majd újra le. Ezt kétszer megismételte, végre teljesen eltűnt szeme elől. A jelenség mintegy 24 percig tartott. Kívüle a hajó kilenc főnyi legénysége is látta.

Megkérdeztetvén, hogy hallott-e valamit a krák nevű tengeri állatról: azt felelte, hogy csak mostanában hallott; akkoriban még nem tudott róla semmit.”

Aláírva:

Robert Jameson, John Blain, főbiztos, John Bruce, tisztviselő.

Toldat:

„A fentiek jelenlétemben, előttem hangzottak el.

James M' Nell

Bute grófság békebírája.”

A Krünitz-féle Oekonomische Enzyklopedie részletesen foglalkozik a krák-kérdéssel és a Jameson-élményhez szólva azt írja, hogy annak egyszerű a magyarázata. Bizonyos irányú és erejű szelek hatására apály idején a víz a szokottnál mélyebbre húzódik vissza, s a sekély vízből előtűnnek addig rejtett sziklazátonyok. Ha megindult a dagály, a hullámok megint át-átcsapnak rajta, s ez távolról csakugyan azt a látszatot kelti, hogy egy óriási test emelkedik ki a vízből, majd megint alásüllyed.

Érzékcsalódást az úszó szigetek is okozhatnak. Hajók olykor a nyílt tengeren is találkozhattak igen nagy terjedelmű úszó tömegekkel, ezekre a babonás tengerész rámondhatta, hogy „íme a krák!” Pedig nem egyéb az, mint a szárazföldről leszakadt partrész - viharok és tengeráramlatok egy darabig erre-amarra hajtják, azután alásüllyed és többé hírét sem hallani.

Az árbocméretű karok pedig tulajdonképpen a 10-15 méter hosszúra is növekedett óriás polip tapogató karjai.

A képzelet dagálya egybesodort úszószigetet, fel-felbukkanó sziklazátonyt, óriáspolipot, még óriásibb cetet, szentek legendáit, tengerészbabonákat -, s a tudományos világ elé kivetette a krákot.

A TENGERI KÍGYÓ

A tengert járó képzelet nemcsak a krákon elégítette ki felnagyító szenvedélyét. Gondoljuk el a végtelen hosszú téli éjszakákat Norvégia északi partjain, ahol néha hetekig fel sem kel a nap, - a tengerész gyertyavilágnál mesél nyári kalandjairól, s azoknak érdekeseknek kellett lenniük, hogy meg is hallgassák. Ilyen mesetárgy volt a krák és szörnyetegtársa, a tengeri kígyó.

Az erről szóló meséket tudományos köntösben első ízben Olaus Magnus svéd történetíró és uppsalai címzetes érsek tálalta fel Historia de Gentibus Septentrionalibus című munkájában. (Róma 1554.)

Azt írja róla, hogy hossza 200 láb, vastagsága 20 láb. A Bergen vidéki sziklás partok barlangjaiban él, s nyári éjszakákon kirándul élelmezési körútra. Nemcsak a tengerben falja fel, ami torka ügyébe akad, hanem a szárazon is elragad birkát, disznót, tehenet. Megtámad hajókat is, magasan emelkedik ki a vízből és elkapdossa a fedélzeten ért hajósokat. Ez a támadás egyszersmind nagy szerencsétlenség előjele is: háború tör ki vagy trónváltozás történik valamely fejedelem halála avagy száműzetése következtében.

Tekintsünk el a trónváltozások döbbenetes szerencsétlenségeitől, ugorjunk át két évszázadot és ismét megérkezünk Pontoppidan püspökhöz.

Ő óvatosabb az uppsalai érseknél, s nem hiszi, hogy a tengeri kígyó emberekre is vadásznék. Ellenben - szavahihető hajósok tanúskodása szerint - azt cselekszi, hogy a hajót rengeteg hosszú testével körülgyűrűzi és lerántja mindenestül a mélybe. Ha a hajósok közeledni látják, akként védekeznek, hogy valami nagyobb tárgyat, például evezőlapátot dobnak elébe, s a becsapott állat ezt kapja be és ezzel bukik alá a vízbe.

A tudós pap ezután válaszol arra a kérdésre, hogy a tengeri kígyó miért éppen csak a skandináv vizeken mutatkozik?

„Válaszom - írja - ez: a Teremtő bölcs intézkedéssel minden lénynek meghatározta a lakhelyét, de okait nem ismerjük. Miért él az iramszarvas a hideg északon? Miért keresik fel a cetek a sarkvidéket? Miért tanyázik a krokodilus Egyiptomban? Csakis azért, mert a Teremtő ezt így látta jónak.”

Modern időkben a hitelesség mezébe öltöztetett első hír egy angol hadihajó fedélzetéről érkezett. 1848. október 11-i kelettel a Daedalus parancsnoka, Peter McQuhae, ezt a hivatalos jelentést küldte W. H. Gage tengernagynak:

„Kelet-Indiából jövet, augusztus 6-án délután öt órakor Sartoris tengerészapród valami különöset észlelt, s azonnal jelentést tett Edgar Drummond ügyeletes hadnagynak, valamint nekem is. Én William Barrett hajókalauz kíséretében a hátsó fedélzeten tartózkodtam. A legénység vacsoránál ült.

A tengerészapród figyelmeztetésére megpillantottunk egy óriáskígyót. Feje és nyaka 4 lábnyira volt kint a vízből, egész teste becslésünk szerint 60 láb hosszú lehetett à fleur d'eau (a víz felszínén). Azt nem lehetett megállapítani, hogy mely szervének a segítségével úszik. Igen sebesen haladt, annyira volt tőlünk, amennyiről egy ismerős ember arcát szabad szemmel felismerhettem volna. Ahogyan közeledett hozzánk, s ahogyan elhagyott bennünket, egy parányit sem tért el délnyugati irányától. Sebessége óránként 12-15 tengeri mérföldet tehetett s mintha valamely meghatározott cél felé igyekezett volna. Nyaka 15-16 hüvelyk vastag lehetett, feje kétségtelenül kígyófej volt. Húsz percig kísérhettük távcsöveinkkel, egyetlenegyszer sem bukott alá. Színe sötétbarna volt, nyaka körül sárgás. Pikkelyei nem voltak, hátáról lósörényhez vagy tengeri fűhöz hasonló szőrfélék lógtak le.

Látta a szállásmester, az altiszt, a kormányos és én magam, az elölnevezett tisztekkel. - Aláírás.”

Ezzel a tengeri kígyó hitelesítve lett. Sőt a divat is felkapta.

Egyre-másra futottak be a hírek, hogy itt látták, ott látták. Az angol lapok közt különösen az Illustrated London News foglalkozott vele. 1875. november 20-i számában egy valóságos tengeri dráma leírásával rezegtette meg az olvasó idegeit. Az angol Pauline nevű kereskedelmi hajó egész legénysége nevében George Drevor kapitány eskü alatt számolt be a rendkívüli eseményről. A vihar az Atlanti-óceán déli részére verte hajójukat, s ott közel jutottak a fogas-ceteknek (Physeter macrocephalus) a víz felszínén sütkérező csoportjához.

„Egyszerre egy óriási kígyó bukkant fel a vízből és a legnagyobb cetet a boa constrictor módjára kétszer körülfonta. (Megjegyzem, az ilyen fizéter 20-30 méter hosszúra is megnő!) Mintegy 15 percig tartott a halálos küzdelem, a tenger csakúgy habzott és tarajos hullámokat vert körülöttünk, végre a cet hátulja kiemelkedett a vízből s fejjel előre lebukott a mélybe, ahol a kígyó bizonyára végzett vele. Hideg borzongás futott végig rajtunk a cet végküzdelmének láttára; úgy vergődött szegény a szörny kettős gyűrűjében, mint egy kis madár a sólyom karmai közt. Tekintettel a két gyűrűre, a kígyó 160-170 láb hosszú és 7-8 láb vastag lehetett.”

Az érzékeny történet megható hatással lehetett az Illustrated London News olvasóira, de beleszóltak a szakemberek és a drámát a visszájára fordították.

Nem a kígyó támadta meg a cetet, hanem a cet a kígyót - amely egyébként nem is volt kígyó, hanem óriási puhatestű polip, a fizéterek kedvenc eledele. Nem a cet vergődött a kígyó halálos ölelésében, hanem ő harapott a polip fejébe és a párharc végén ő rántotta le a mélységbe, ahol fel is falatozta. A matrózok nem hazudtak, de sohasem láttak még óriáspolipot, s annak hosszú tapogató karjait kígyótestnek nézték.

A tudomány a Daedalus tisztikarát sem vádolja hazugsággal, és többféle csalóka jelenségre mutat rá, ami a tévedésüket okozhatta.

Lehet, hogy egy raj delfint láttak, ezeknek az a szokásuk, hogy libasorban úsznak egymás mögött, s az elnyúló csapatot könnyen lehet egyetlen hosszú testnek nézni.

Vagy talán 10-12 méteres óriási-cápák (Selache maxima) csalták meg a szemüket. Ezek párosával haladnak a vízben, ugyancsak egyik a másik mögött, s a két, szinte összefüggően tovasikló hatalmas test könnyen keltheti egy 20 méteres kígyó illúzióját.

Olykor a hajósokat nem is élő lény kápráztatja el. Volt rá eset, hogy cethalászok kilőtték szigonyukat a víz felszínén úszó óriási cetre, s csak amikor hozzáeveztek, derült ki, hogy az nem cet, csupán kazalnyi összetapadt tengeri fű.

A modern tudós mégsem utasít minden szokatlant a mesék világába.

Hátha a tenger titkai nincsenek még teljesen felkutatva? Hátha a vizek mélyén még lappang valahol az ősvilági óriáshüllők kései ivadéka? Hátha majd egyszer a tudomány elérkezik oda, hogy a tenger úgy tárul fel előtte, mint egy mérhetetlen nagy akvárium, s akkor valamelyik korallbarlangból csakugyan előkúszik az őskor szörnyeteg gyíkja?

Még csak a XX. századnál tartunk.

Akiket élve eltemettek

Ha csak kis töredéke igaz is annak, amit koporsóban magukhoz tért tetszhalottakról beszélnek, a szörnyű síri drámák gondolatától eláll az ember szívverése. Nincs az az írói fantázia, amely képes lenne érzékeltetni a pillanatok rettenetét, amikor a feléledt ember tudatára ébred, hogy koporsóba van zárva, hat lábnyira a föld alatt…

Zeno bizánci császárról jegyezték fel, hogy mikor ideiglenes sírját pár nap múlva felbontották, karja szét volt marcangolva, nyilván magához tért és halálküzdelmében fogával esett neki a tulajdon testének.

Hamadani, századának legnagyobb arab költője, a makáma első alkalmazója, 1007-ben halt meg. Mikor már eltemették, tompa kiáltozásra lett figyelmes a gyászkíséret; gyorsan kibontották a sírt, a boldogtalan költő még élt. De a rémület megtette a maga hatását, kevéssel rá elvesztette az eszméletét és meghalt, most már véglegesen.

Duns Scotus, a nagy angol skolasztikus filozófus (meghalt 1308-ban) ugyancsak a sírban nyerte vissza öntudatát, mert amikor utóbb - nem tudni már mi okból - exhumálták, hasra fekve találták meg a koporsóban. Ezt a sírfeliratot költötték rá: Hic Scotus jacet semel sepultus et bis mortuus. (Itt nyugszik Scotus, akit egyszer temettek el és kétszer halt meg.)

Hozzánk közelebb eső időből ismeretes Prévost abbénak, a Manon Lescaut írójának tragédiája. 1763. november 23-án, a chantilly-i erdőben szélütéstől sújtva összeesett. Arrajáró parasztok felszedték és beszállították Chantillybe. A dolog gyanús volt, a hatóságok erőszakos halált sejtettek és elrendelték a boncolást. Mikor a sebész késével belevágott, szörnyű sikoltás tört ki a vélt halottból; de mire a kirurgusok ijedtségükből magukhoz tértek, szegény Prévost abbé már elhallgatott. A szó valódi értelmében megölte az orvos.

Kevésbé híres emberekről temérdek effajta esetet olvashatni; hitelességük többnyire ellenőrizhetetlen. Legbecsesebb bizonyíték persze a statisztika lenne.

1740-ben Bruhier francia orvos kiadott egy értekezést a halál jelenségeinek bizonytalanságáról. Ebben statisztika is foglaltatik. Ha az adatok helytállók, igen értékes dokumentum lenne arra, milyen gyakori a tetszhalál. Bruhier 181 esetet gyűjtött össze, ezek közül 72-ben az orvos megállapította a halált, de az illető magához tért, mielőtt hozzáfogtak volna a ravatalozásához - 53 ember már csak akkor éledt fel, mikor rázárták a koporsófedelet - 52 boldogtalant végképp élve temettek el - 4 tetszhalottat pedig felboncoltak, s a boncasztalon derült ki, hogy még lett volna bennük élet.

Megbízhatóbbnak látszik L. F. Froriep weimari professzor statisztikája. Ő arról ad hírt, hogy abban az időben (1829) New York város különös rendelettel szabályozta a temetést. Nyolc nap eltelte előtt senkit sem volt szabad eltemetni, s ez idő alatt a holttestet zárt koporsóban kellett tartani. Az előírás szerinti koporsó felső részén lyuk volt, a lyukon keresztül zsinórt vezettek a belsejébe, s azt ráhurkolták a halott kezére, lábára. A zsinór másik vége csengettyűhöz volt erősítve, hogy ha a halott netán magához térne, a legkisebb rándításra a csengő megszólaljon és jelt adjon. Már most az történt, hogy 1200 eset közül hatszor megszólalt a csengő. Ez a statisztika a legijesztőbb, mert hiszen eszerint, ha a halottnak mondott embereket valóban eltemették volna, minden kétszázra jutott volna egy élő!

Néha a véletlen groteszk játékot rendez a halál körül: mintha megbánná a kegyetlen véget, amelyet az élve eltemetett embernek szánt, újabb váratlan eseményt tervel ki, s a legborzalmasabb végzetre ítéltet kimenti az eleven sírból.

Winslow doktor elmondja egy francia hölgy történetét, akit az orléans-i temetőben annak rendje és módja szerint eltemettek. Az inas tudta, hogy a halott drága gyűrűjét az ujján hagyták. Elindult még azon éjszaka, hogy megkaparintsa. Felásta a sírt, felfeszítette a koporsófedelet és le akarta húzni a halott ujjáról a gyűrűt. A dolog nehezen ment, elővette hát a kését, hogy a makacs ujjat levágja. Abban a pillanatban, mikor az ujj tövébe belemetszett, a halott a fájdalomtól felsikoltott. A rémült szolga világgá futott, a felébredt asszony pedig kivergődött a koporsóból és hazatámolygott. Még tíz évig élt ezután. - Ebben a történetben csak az a hiba, hogy hasonlót beszél el Tallemant des Réaux is bizonyos Panat báró, hugenotta édesanyjáról, akit a temetés után cselédei szintén meg akartak rabolni s a komorna, bosszúból a sok elszenvedett zaklatásért, a halottat durván felpofozta. Az asszony az ütések fájdalmától magához tért, hazament, sőt mi több: rövid idő múlva életet adott egy fiúgyermeknek, holott azt már a sírba vitte magával.

A hitelesség teljes látszatával bír egy másik eset. Erről egészen komoly tudományos folyóirat ad hírt, a Journal des sciences physiques, 1838. májusi számában. Philippe Marbois nevű lille-i polgár, 58 esztendős, csúnyául összeveszett a feleségével és a civakodás hevében megütötte a guta. Három nap múlva, január 16-ikán eltemették. Szokatlan hideg télidő volt, a föld kőkeményre fagyott, a koporsót csak éppen hogy el bírták helyezni sekély kis gödörben. Rá egy hétre, január 23-án az idő meglágyult és a sírt felásták, hogy rendes mélységbe süllyesszék le a halottat. Ekkor a koporsóból nyöszörgés hallatszott, feltörték a födelet, kiemelték az embert és sikerült tökéletesen feléleszteni.

A tetszhalál tehát teljes tíz napon át tartott.

*

François Civille normandiai nemes úr, akármiféle hivatalos iratot szignált, a neve alá mindig odabiggyesztette: Mort - enterré - resuscité. (Meghalt, eltemették, feltámadt.) Hiába figyelmeztették, hogy az ilyesmi okiratokon nem járja, az öregúr konokul kitartott a jelzői mellett, mondván, hogy azok őt megilletik.

Ki volt ez a csodálatos sorsú ember?

Történetét ő maga írta meg, s a családja birtokában levő kézirat alapján közzétette. Misson.

1562-ben a francia csapatok a protestáns kézen levő Rouent ostromolták. A várőrségben kapitányi rangot viselt Civille, ugyancsak protestáns nemes. Ostrom közben puskagolyót kapott a jobb arcába, lefordult a sáncról a várárokba, s ott maradt elterülve, az élet minden jele nélkül. Így történt, hogy a kapitányt eltemették, az akkor szokásos borzalmas felületességgel: sekély gödröt ástak, abba beledobták, rálöktek egy másik hullát és föléje hánytak némi földet.

Reggel 11 órától este 6-ig feküdt Civille kapitány a föld alatt. Volt egy hűséges szolgája, ez az est beálltával engedélyt kért a parancsnokától, hogy megkereshesse gazdája holttestét és gondoskodhassék őt megillető tisztességes temetésről. Montgomery, a várparancsnok megadta az engedélyt és kirendelt a szolga mellé egy tisztet. Meg is találták a sáncárok szélén a frissen behányt sírt, a szolga felásta és kihúzta a két holttestet. De nem ismert rá a gazdájára, annyira eléktelenítette arcát a szörnyű seb és a vérrel keveredett sártömeg. Visszarakta mind a két hullát, rájuk hányta a földet és tovább indult. A tiszt ekkor észrevette, hogy az egyik hulla keze kimaradt a földből, odament, hogy a lábával betapossa. Közben a hold fényénél valami megcsillant: a halott ujján levő gyűrű gyémántja volt. Lehúzta a gyűrűt és megmutatta a szolgának. Ez örömkiáltásba tört ki; megismerte a gazdája gyűrűjét. Rohant a gödörhöz, kiásta megint, letisztította az arcát, s most már felismerte. Amint sírva ölelte és csókolta, azt érezte, hogy a feje még meleg. Hátán vitte be a várba a katonaorvosokhoz, azok megvizsgálták és azt mondták, csináljon vele amit akar, nekik alig van már orvosságuk, nem pazarolhatják ilyen reménytelen esetre. A szolga szállására vitte a kapitányt, s ott őrizte öt napon, öt éjjelen át. A sebesült egész idő alatt meg se moccant, csak az látszott rajta, hogy heves láz gyötri. Ekkor előkerült néhány rokona, azok orvost hívtak, az orvos szétfeszítette a fogait, húslevest öntött bele, s a sebbe tampont dugott. Másnap a tampon tisztára szívta a sebet, a beteg megkönnyebbült, lassanként magához tért, csak gyenge volt még, alig beszélt és láza makacsul kitartott.

De a sors nem akarta, hogy Civille kapitány ilyen simán heverje ki az élve eltemettetést. Most következik a további bonyodalom.

Október 26-án a királyi csapatok a várost rohammal bevették. Civille szállását egy királyi tiszt foglalta el; szolgái kiemelték a beteget az ágyból, s valamelyik félreeső kis szobában szalmazsákra dobták. Itt egész nyugodtan elpusztulhatott volna megfelelő ápolás nélkül, de nem ez történt. Volt a kapitánynak egy öccse, ennek ellenségei meghallották, hogy az illető házban Civille nevű sebesült tiszt fekszik, és odavonultak azzal a szándékkal, hogy ellenségüket a másvilágra küldik. Meggyőződvén a személycseréről, nem ölték meg Civille kapitányt, hanem dühükben felkapták a szalmazsákról és kilódították az ablakon. Az udvar, ahová a beteget kidobták, istálló-udvar volt, s a trágyát épp azon ablak alatt halmozták fel. A sebesült a puha trágyadombra esett, nem sértette meg magát, de 3 napon és 3 éjjen át ott feküdt a trágyán egy szál ingben, étlen-szomjan, kitéve a nyirkos őszi éjszakák hidegének. Senki sem törődött vele a felfordulásban, csak egy öreg asszony látta kinn heverni, az meg azt hitte, meghalt.

A királypártiak között akadt a kapitánynak egy jóindulatú rokona, ez hallott valamit, hogy itt meg itt lakott volna egy Civille nevű tiszt, elment hát oda hírt hallani felőle. Az öregasszony jelentette, hogy az illető úr meghalt és három napja kinn fekszik a trágyadombon. A rokon odasiet: Civille még mindig élt! Magához vette, ápoltatta és kiderült, hogy a háromnapos böjt és a nagy hideg ahelyett, hogy ártott volna, csak használt neki: a láza teljesen elmúlt. Hajón elszállították egy Szajna-parti kastélyba és ott lassanként fellábadt, a végső megpróbáltatás ellenére, amiben a gyalázatos ápolás során részesült: sebére kenőcsképpen tojássárgájával itatott kenyérmorzsákat raktak.

A következő év augusztus havában gyógyultan tért vissza ismét a nagyvilágba. Fogta magát, újra beállt katonának. Viszontagságos életet élt ezután; III. Henrik protestáns-üldözései elől Angliába menekült, majd IV. Henrik alatt visszatért és hadbiztos lett. Meghalt 1610-ben, 74 éves korában.

Halálát tüdőgyulladás okozta, ezt egy fiatal lány ablaka alatt szerezte, miután szerelmesen ácsorgott féléjszakán keresztül. A gonosz világ epitáfiumot is szerkesztett számára:

Ci git qui deux dut périr

Et deux foix revint a la vie,

Et que l'amoureuse folie

Dans sa viellesse fit mourir.

Itt nyugszik, aki kétszer halt meg

S kétszer támadt fel a halálból.

De vénségére szerelmes lett

S ebből a kórból ki nem lábolt.

Irodalmi mendemondák

Misztifikáció

Ezzel is úgy vagyok, hogy nem tudom egyetlen magyar szóval helyettesíteni. Egyszer már írtam róla, hogy ezek közt lehetne válogatni: megtévesztés, rászedés, félrevezetés, beugratás, elbolondítás, lóvátétel, becsapás, csalás, hamisítás -, de egymagában egyik sem fejezi ki az idegen szónak minden árnyalatot felöltő értelmét. Maradok a misztifikációnál.

AZ OSSZIÁN-ÉNEKEK

A görbe utakon járó írótollat nem kísérhetem végig minden elkalandozásában. A mai olvasót legtöbbje már nem érdekli, csak a szaktudomány kénytelen bíbelődni velük.

Példáimat a XVIII. század legnagyobb zajt ütött irodalmi eseményével: a Macpherson-Osszián üggyel kezdem.

James Macpherson néptanító volt egy kis észak-skóciai faluban. Költői hajlamai voltak, írt egy hőskölteményt hat énekben (The Highlander), meg is jelent, meg is bukott vele.

Erre mást gondolt.

Akkoriban az angol-skót ellentét az irodalmi életben is felütötte a fejét. A kormány angolosító törekvéseivel szembeszegülő skótok rávetették magukat hazájuk ősi kelta emlékeire, és végigtallózták a múltat a gaél nyelvű dalok és balladák után.

A legjobb időben látott tehát napvilágot Macpherson második könyve: Az ős gaél költészetnek Skócia hegyvidékén gyűjtött töredékei angol fordításban. (1760.)

Ezek a töredékek - tette hozzá - egy III. században élt kelta bárdnak, Ossziánnak az énekeiből valók. Osszián, Fingall király fia, ifjú korában a kardot forgatta - amikor megőszült és megvakult, lantján pengette el a dicsőséges múlt dalait. Macpherson a legészakibb hegyvidék rejtett zugaiban fedezte fel az ó gaél nyelven írt kéziratot, és ritmikus prózában lefordította angolra.

Lett nagy öröm a skót irodalmi berkekben. Íme egy nagy nemzeti költő abból az időből, amikor az angol nemzetnek még híre sem volt. Macphersont ünnepelték, pénzt gyűjtöttek számára, hogy járja újra az ős hegyvidék járatlan utait, hátha újabb anyagot is talál.

Macpherson ment és talált. Két részletben adta ki őket. 1762-ben jelent meg: Fingall, ősi hősköltemény hat énekben; Fingall fiának, Ossziánnak szerzeménye. Ezt követte 1763-ban: Temora, ősi hősköltemény nyolc énekben, más költeményekkel együtt, Fingall fiának, Ossziánnak szerzeményei.

A könyveknek hallatlan sikerük volt. Megvan, előkerült a skót Homéros, egyenrangú társa a vak görög dalosnak. A skótok örömujjongása átzajdult a kontinensre is, Osszián egy-kettőre itt is Homéros mellé lendült fel. Lefordították majdnem valamennyi európai nyelvre; különösen Németországban egyik kiadás a másiknak úgyszólván a sarkát taposta.

Maga Goethe is lefordított néhány részletet és beiktatta az ifjú Werther nyavalygásai közé - sőt az október 22-i keletet viselő naplóba ezt íratja a javíthatatlanul boldogtalan fiatalemberrel:

„Osszián kiszorította szívemből Homért. Micsoda világba vezet ez a nagyszerű ember! Bolyongunk vele a puszta fenyéren, örvénylő viharok közt gomolygó ködben, a hold sápadt fényénél az apák szellemei közé. Halljuk a zuhatag moraját a hegyekből, lelkek fojtott nyögését a barlangokból, lányok jajongásait hősi halált halt kedveseik mohos sírkövénél.” És így tovább.

Nyelték az ossziáni ködöt Franciaországban is. Lelkesedett érte 17 éves korában Victor Hugo - hatással volt Lamartine-ra, - divat lett a gyermekeket Osszián hőseinek és hősnőinek nevére keresztelni, s elszaporodtak az Oszkárok és Malvinák. Egy zsebkiadását Napóleon is magával vitte pihentető olvasmányul a táborba.

Nálunk Kazinczy fordította le, s nem bírt szabadulni hatása alól Arany és Petőfi sem.

Hogy a mai olvasó valamelyes képet kaphasson az ossziáni világról, idézek néhány részletet Kazinczy fordításából.

A lórai csatáról van szó. Aldo, foglalkozására nézve szintén hős, vendégségben volt Fergon királynál. A vendégjog csúnya megsértésével elcsábítja a király feleségét, Lomrát. Vagy ő, vagy Osszián, vagy Macpherson olvashatta Homérost, s valamint Páris Helénát, ő is elszöktetteti az asszonyt. Fingall királyhoz menekül vele. Fergon haddal támad Fingallra s lezajlik a lórai csata. Aldo, ahelyett, hogy kitérne a sértett férj elől, még neki áll feljebb, és nagy bőszen nekiront Fergonnak:

„Ki jő itt, mint a szökellő őz, mint a visszhangos Kóna szarvasa? A pajzs csillog oldalán s fegyverének csengése bús. Fergonra öklel a viadalban: lássátok az erőnek küzdését! Olyan az, mint midőn két lélek küzd az éjnek rettentő fergetegében. Hogyan, te dőlsz, halmoknak fia? Fejér kebledet vér festi. Ó sírj, boldogtalan Lomra, a te Aldód örökre odavan!”

No de nem kell félteni Lomrát a férj bosszújától. Rendes hősköltemény végén minden valamirevaló hős elesik. Fergon is. A házasságtörés tárgytalan lesz.

Lomra eközben Aldót várja egy tölgy alatt:

„Eljöve az éj, de Aldo többé vissza nem tért. Lomrának lelke szomorú.

Szemét a kapu felé gördíté, figyelt a szelek zúgására. Úgy hiszi, hogy Aldónak hallja lépteit, s öröm dereng szép arcán. De a gond visszatért hozzá, mint a sötét felhők a holdra.

Lomra: Te nem akarsz visszatérni, én kedvesem! Haggy kinéznem a tetőknek arcaikra. A hold ragyog keletben, tiszta és csendes a fenyér síkja. Mikor fogom meglátni ebeit a szarvasok űzése után? Mikor értem szavát hangosan zengve a szelek közt? Jöjj a te zengő tetőidről, vadásza az erdős Kónának!

S árnyalakja megjelent a kősziklán, mint a ködnek nedves oszlopa, midőn felhőkön tör keresztül s éjfélnek záporai öntik el a mezőket. Követte a fenyéren az árnyalakot, mert látta, hogy eldőlt a hős. Hallottam a szélben kiáltozását; olyan vala az, mint a szellő bús nyögése, mely a szirtek füvei közt lebeg.

Előjön, s reá talál a hősre. Szava többé nem hallatszott. Szótlan görgette bús szemét, halvány lőn és zavart mély bánatában. Kevesek lőnek Kónán napjai s a sír homálya közzé süllyedt.”

Kazinczy fordítása kétségtelenül jól üti meg az ossziáni hangot - más kérdés a tartalom. Kívüle többen is megpróbálták magyarra átültetni a kelta bárd búsongásait, így Bacsányi Osszián utolsó éneke címmel hosszú oldalakon haldokoltatta végig.

Akadt mégis egy költő, akin nem fogott a kelta ragály: Kisfaludy Károly sokallta a hősöket, akik sohasem dolgoztak, mindig csak vadásztak és háborúskodtak, lehetőleg holdvilágnál. Belecsapott hát lantjába, s ő is szerzett egy vitézi éneket Hős Fercsi címmel. Így kezdi:

„Ébredj lantom, édessége a termetes fülnek! Hőskor juta néked, lökd vissza sugárit.

Ó puffadt csillag, polgármestere az égnek, mért reszketsz a kárpit lyukain által? Fercsit nézed, a köpcöst? Ott nyújtózik ő, ajkai közt szortyogó pipájával, már utolsót pislogva az éjben. Előtte a nem fizetett kappan váza s üressége miatt haragosan feldöntött kulacs. Már alszik. Bájosan zeng hortyalma őteremében.”

Megjelenik azonban nagyapjának a lelke.

„Arca fejér, pajzsa várkapu, dolmánygombja halálfő, éktelen bajusza hegyéről ömlik a kőpor.” Megrója a korcs unokát, mert Imrus, a kecskeszemű szomszéd, elárkolta telkének határát, s ő itt szunnyad, ahelyett, hogy karddal fizetne. „Ezzel lekapja fejét s úgy csapja az asztalnak alája, hogy megrendült a téglátlan őslak.”

Fercsi tehát fölébred, összeszedi magát, fegyvert - helyesebben bunkót - ragad és a felek összecsapnak.

„Előrobog Fercsi, s elrikkantja magát. Folyong a zaj. Erőt merít Imrus, nem kímélve az ilyen amolyant. Szózatok után döbbennek a felek s hajaik fel-felmerevednek. Hős Fercsi bunkója suhog a légben. Szélnek véli azt a mosolygó juhász s esőt jövendöl. Fercsi suhog, de az ő hátán is ütlegek özöne csattog. Megfordul a nehezen mozgó, tudvája: jókor futni nem szégyen a hősnek.

Ó édes emléke a múltnak, a csatának kék foltjai mellett.”

Kisfaludy paródiája után fölöslegesnek látszik a skót hegyvidék örökös ködétől rekedt hangú bárd énekeinek részletes bírálata. Mégis, a művelt világ babért font Osszián homloka köré, s juttatott néhány levelet Macphersonnak is. De dicsősége lassanként halványulni kezdett, hasonlóan az elsötétült holdhoz a csillagos éjszakában - ossziáni nyelven szólva.

Az angoloknak nem fért a fejébe a skót Homéros. Innen is, onnan is hangok hallatszottak, hogy hát ezek mind igen szép és becses nemzeti kincsek, de lássuk az eredeti gaél szövegeket.

Azokat pedig Macpherson nem mutatta fel!

Így azután a kezdeti gyanú akkorára terebélyesedett, mint a tölgy, amely alatt Lomra zokogta el sirámait. Nekiestek az angol szövegnek és kiderítették, hogy tele van olyan szólamokkal és utalásokkal, aminők a III. században nem fordulhattak elő. Hol van hát végre az a híres eredeti gaél szöveg?

Megint csak hallgatás.

Ellenben megszólaltak Írország irodalomtudósai is. Osszián nevű skót bárd csupán költött alak - jelentették ki -, sohasem élt, a skótok az ír Osszim-legendakörből sajátították ki.

A vita tehát megfiadzott, most már azon is hajba lehetett kapni, hogy melyik nemzetet illeti meg az a személy, aki nem is volt a világon.

Miután Macpherson az eredeti gaél szövegeket sohasem tárta elő, kétségtelen, hogy olyanok nem is léteztek. Akkor pedig kár minden további bizonykodásért, Macpherson kiadványai egytől egyig hamisítványok.

Azonban álljunk meg egy szóra. A Macpherson-rejtély még sincs egészen megoldva.

Mégiscsak érdekes kérdés, hogy ha Osszián énekeit ő maga hamisította, miért nem leplezte le a valóságot? Hiszen akkor mindaz a dicsőség, amiben a kelta királyfit megfürösztötték, őt illette volna, s egy csapásra ranghoz jutott volna a világ nagy költői közötti

A teljes valóságot ma is ossziáni homály fedi. Nagyjában annyit lehet sejteni, hogy Macpherson csakugyan felfedezett a nép ajkán élő ősi daltöredékeket, és ezek köré csoportosította a saját szerzeményét.

A hatás titkát a népi hagyományban rejlő költői őserő magyarázza meg. Az egész művet Macpherson úgy beburkolta a kelta őskor misztikumának a ködeivel, hogy a borulaton át elmosódtak saját dugárujának a körvonalai. A gyengébb részeket legfeljebb a nyers, darabos hajdankornak a rovására írták.

Maga sem számíthatott ekkora világsikerre, de most már nem visszakozhatott. Az eredetit annyira át-meg-átszőtte a költöttel, hogy lehetetlen volt már a szálakat újra széjjelbontogatni.

Úgy látszik, Angliában a csempészárut is költészetnek fogták fel, mert Macphersont nem zavarták vissza a fatornyos falujába, sőt megválasztották parlamenti tagnak, s mikor 1796-ban meghalt, a Westminster apátságban, Anglia Pantheonjában temették el. (Sírját a látogató megtalálhatja a Poet's Corner-ben, Dickens sírhelye mellett.)

FORMÓZA ŐSTÖRTÉNETE

Az 1703-i londoni idény hőse egy 20 év körüli fiatalember volt. Előkelő londoni házak látták vendégül - tudósok keresték az ismeretségét -, legfőbb pártfogója a londoni püspök volt. Jelentős műveltségről tett bizonyságot; jártas volt a teológiában, beszélt és írt több nyelven, latinul is.

Mindössze abban tért el az európai szokásoktól, hogy az ebédeken nyers húst evett.

Nem is volt ő európai, hanem formózai - már ahogyan elbeszélte. Formózában katolikus hittérítők nevelték, s a keresztény hit olyan hatással volt rá, hogy a pogány államvallástól megundorodott és megszökött hazulról. Sikerült eljutnia Európába, itt a kalandok és megpróbáltatások hosszú sora után beállt katonának egy Németalföldön állomásozó angol ezredbe. Az ottani tábori pap kezébe vette a sorsát, megkeresztelte György névre, elvitte Londonba és bemutatta a püspöknek.

Psalmanazart - ez lett volna a vezetékneve - nagy örömmel fogadták. Hogyne, hiszen íme itt a leendő anglikán hittérítő; ő majd, mint odavaló bennszülött, kirántja a gyékényt az idegen katolikus papok alól és megnyeri Formózát az anglikán vallás számára. A püspök ellátta pénzzel és elküldte Oxfordba, képezze magát tovább az egyetemen a kívánatos tudományokban.

Természetesen nem hittek neki első hallásra. A püspök azt kívánta, hogy fordítson le részleteket az angol katekizmusból formózai nyelvre. Megtette, s az angol tudományos világ kételkedés nélkül elfogadta a fordítást hitelesnek. Ez volt első próbája az angolok csodálatos hiszékenységének, valamint Psalmanazar páratlan ügyességének és arcátlanságának. Ugyanis ő maga alkotott egy formózai betűsort és formózai nyelvet.

Majd, miután látta, hogy az egyházi és tudományos körök milyen szépen bekapták a horgot, egy egész könyvet írt Formózáról, s a londoni püspöknek ajánlotta.

A misztifikáció történetében díszhelyet érdemlő mű szerint Formóza eleinte független ország volt, de a japán császár egy fortélyos hadicsellel hatalmába kerítette.

Követeket küldött Formóza uralkodójához azzal az üzenettel, hogy ő súlyos betegségbe esett, s a hazai istenek nem tudnak rajta segíteni. Ő tehát Formóza isteneihez óhajt folyamodni, nagyszerű áldozatokat ajánl fel, s ha meggyógyítják, hajlandó a saját isteneit elűzni és a formózaiakat országába telepíteni.

Formóza uralkodója megörült az ajánlatnak, elfogadta és nagy tisztességgel várta a császári vendéget. Ez meg is érkezett. Háromszáz, elefántoktól vont, fedett szekér is volt a kíséretében. Körös-körül a szekereken ökör- és birkafejek lógtak, annak jeléül, hogy a szekerek belül az áldozati állatok testével vannak megtömve.

Az ünnepélyes fogadtatáson kirobbant a hadicsel. Nem levágott állatok voltak a szekerek belsejében, amint azt a formózai nép hitte, s az angol olvasó gondolta volna, hanem fegyveres japán katonák, harminc-negyven mindegyikben, összesen tízezer. Adott jelre kizúdultak a kocsikból, s a fegyvertelen, meglepett formózaiak kénytelenek voltak megadni magukat.

A trójai faló eseténél is bárgyúbb történetet az angol közönség jámborul elhitte. Éppúgy a könyvnek egyéb elszánt hazudozásait.

Részletesen beszámol Formóza alkotmányáról, vallásáról, társadalmi berendezkedéséről, a nép életéről, az ország állat- és növényvilágáról, természeti kincseiről.

Formóza gazdag ország. Annyi aranya van, hogy nemcsak a városi házak és a középületek födele van aranyból, de a falusi vityillók is arannyal vannak zsindelyezve.

Az államvallás pogány. Az isteneknek áldozatokat mutatnak be, ezek közt legfontosabb a gyermekáldozat. Évenként egyszer egy kilenc napig tartó nagy ünnepet ülnek; naponként kétezer fiúgyermeket ölnek le és szívüket feláldozzák a főbálványnak.

Ez összesen tizennyolcezer.

Ohó! Hiszen ilyen módon a kis ország apránként teljesen elnéptelenedik! A szerző eleve gondoskodott a válaszról: az elsőszülöttek ki vannak véve a törvény alól, s különben is Formózában többnejűség uralkodik.

A nép inkább az európaiakhoz hasonlít, mint az ázsiai fajokhoz. Általában hosszúéletűek, ezt egyrészt annak köszönhetik, hogy főeledelük kígyóhús. Különösen viperahús. Hogy mérgük meg ne ártson, az élve elfogott kígyót lefogják és megkorbácsolják. A kígyó feldühödik és minden mérge a fejébe száll. Ha most a fejét leütik, teste már ártalmatlan csemege.

Az állatvilág rendkívül dús. Különösen sok az elefánt, teve, orrszarvú és víziló - ezek annyira szelídek, hogy házi munkára használják őket. Az elefántokat vezetőjük nem a hátukról kormányozza, hanem a fölfelé görbített ormányukon ül, mintegy nyeregben.

Az angol közönség áhítatosan elhitte még a vízilovakat is, mint háztartási alkalmazottakat. Csupán néhány papi ember akadt, aki éveket töltött a Keleten és hosszú ideig élt magában Formózában is - ezek hivatkoztak a saját tapasztalataikra és szerényen azt mondták, hogy a sok bolondságból egy szó sem igaz. Psalmanazar könnyedén végzett velük. A hatalmas sikerű könyv második kiadásának előszavában egyszerűen annyit mondott: „Ugyan ki érdemli meg jobban a hitelt - egy idegen, avagy egy odavaló bennszülött?”

Az angolok a bennszülöttnek hittek, és pedig csodálatosképpen teljes huszonöt esztendeig. Ma már ismeretlenek a hosszúra nyúlt szélhámosságnak a részletei, csak annyit tudunk, hogy mind ez ideig sikeresen bolondította a világot. Ekkor végre saját maga leplezte le magát - alkalmasint, mert a hitetlenek tábora meggyarapodott, s belátta, hogy vízilovakkal nem hordathat több vizet a folyóból. Munkatársa volt egy tudományos földrajzi gyűjteménynek, ebben ő írta a Kínáról és Japánról szóló részt, s a névtelenül megjelent tanulmányba azt a megjegyzést iktatta be: „Amit bizonyos Psalmanazar Formózáról írt, elejétől végig merő kitalálás.”

Részletes beismerését emlékiratai tartalmazzák. Évekig dolgozott rajtuk, de már csak halála után, 1765-ben jelenhettek meg. Bevallja, hogy nem formózai bennszülött és sohasem járt ott, de hogy tulajdonképpen hová való, arról semmit sem árult el, úgyhogy származásának titka sohasem derült ki. Csak annyi látszott valószínűnek, hogy valahol Dél-Franciaországban született.

Egyébként töredelmesen ad számot kalandos ifjúságáról. Papok nevelték, náluk szedte fel teológiai ismereteit, és tőlük tanult meg latinul. Azután becsavarogta egész Európát; megszökött innen is, onnan is; volt vallása miatt üldözött katolikus - majd egy templomból lopott fölszerelés segítségével római zarándok - végül katona. Szélhámosságait azzal a bölcselkedéssel menti, hogy akármerre nézett a világban, mindenütt csak hazugságot és csalást látott, tehát elhatározta, hogy ő is hasonlóképpen fog cselekedni.

A formózai üggyel nem kockáztatott sokat, legfeljebb annyit, hogy ha kisül a turpisság, kidobják az előkelő társaságból és megint nyakába veheti a világot. Ő maga lepődött meg legjobban a vakmerő lóvátétel váratlan sikerén.

Hosszú életében - 83 évet ért meg - ezentúl becsületes munkával kereste a kenyerét. Könyvkereskedőknek dolgozott, tudományos anyagot gyűjtött, idegen nyelvekből fordított. S az egykori vallástalan kalandor átvitorlázott az ájtatosság vizeire. Istentiszteletekre járt, bibliát olvasott, prédikációt hallgatott, s mintaképe lett az istenfélő, zsoltárokat éneklő templomlátogatónak. Ezzel maga felé hajlította a szenteskedő közvélemény jóindulatát, s megbocsátották neki a japán császár hadicselét, a 18 000 gyermekszívet és a vastagbőrű háziállatokat.

Ez volt a legsikerültebb misztifikációja.

A CHATTERTON-TRAGÉDIA

Thomas Chatterton 1752. november 20-án született, három hónapra rá, hogy apja, a bristoli néptanító, tüdővészben meghalt. Anyja szabást, varrást vállalt, ebből tartotta el a kis családot, a fiút és idősebb nővérét. Thomas iskoláit egy jótékony alapítványokból fenntartott intézetben, mint ingyenes növendék végezte el - 15 éves korában beadták egy bristoli ügyvédhez írnoknak. Ez volt a javadalmazása: teljes ellátás, étkezés a konyhában, hálás a többi cseléddel, fizetés hetenként öt shilling. Munkaidő reggel hét órától este hét óráig.

A gyalázatos kiuzsorázás sem volt képes a gyerekben elszárítani a költői tehetséget. S csodálatosan győzte a munkát. Amikor letelt a 12 órás hivatali idő, tovább dolgozott saját magának, olykor késő éjszakáig, holdvilág mellett, mert az öt shillingből gyertyára már nem telt.

Hogy megérthessük, min dolgozott, még azt is el kell mondani, hogy apja egyszersmind sekrestyése volt a XIII. századból származó St. Mary Redcliffe templomnak. A vén templom levéltára afféle Csáky szalmája lehetett; senki sem törődött vele, ki nyitogatja fel az ócska ládákat, s ki hordogatja el az egérrágta írásokat. Az apa a diákok füzeteit kötögette a pergamenekbe - az anya szabásmintákat vágott ki belőlük - s a fiúnak, ahová csak nyúlt, régi levél, öreg okirat akadt a kezébe. Addig falta őket, amíg teljesen beleélte magát az angol középkor hangulatába, s maga is megtanult írni az ódon pergamenek nyelvén.

Sajátos utánzó tehetségének 1768 októberében tette le a próbáját, amikor Bristolban egy újjáépített régi hidat avattak fel. A bristoliak nagy meglepetésére egyik újságban megjelent a régi híd XV. században végbement avatási szertartásának egykorú leírása. Az ismeretlen beküldő csak annyit közölt, hogy azt egy korabeli kéziratból másolta le.

Még nagyobb volt a meglepetés, amikor néhány nap múlva beállított a szerkesztőségbe egy 16 éves fiú, azzal, hogy ő küldte be a leírást, s odahaza van még több ilyen kézirata.

Megtudta ezt két bristoli műkedvelő-régész is - a fiút rögtön pártfogásba vették, könyveket adtak neki kölcsön, vendégül látták a házukban.

Ennek ellenében várták a régi másolatokat.

Azok meg is érkeztek szép egymásutánban, most már mint Thomas Rowley XV. században élt szerzetesnek, a St. Mary Redcliffe templom kanonokjának lírai, drámai és elbeszélő költeményei.

A két műbarát - egyik seborvos, a másik meggazdagodott kereskedő - el volt bűvölve az archaikus zengésű versektől. De megmaradtak az elragadtatásnál és az ebédeltetéseknél. Eszükbe sem jutott, hogy a heti öt shillingből tengődő fiúért a zsebükbe is nyúlhatnának.

A rendkívüli becsvágyó fiú pedig nem érte be a kövér falatok soványságával: ő dicsőségre éhezett. Egy londoni könyvkiadónak felajánlotta Rowley barát szerzeményeit. Választ sem kapot., Tetejébe még kellemetlenség is szakadt a nyakába az irodában: az ügyvéd neszét vette az irodalmi kirándulásoknak, és úgy fogta fel, hogy ezáltal ő károsodik, mert írnoka bizonyára a 12 órás munkaidőből lopkod a maga számára. Ezentúl jobban szemmel tartotta, s ha bűnjel-írásokra akadt, mind könyörtelenül összetépte.

A vidéki város szűk körébe zárt, éhbérért agyondolgoztatott gyermekköltő tehát merészet gondolt. Közvetlenül Horace Walpole-hoz, az Otrantói kastély szerzőjéhez fog fordulni.

A londoni és párizsi szalonoknak levelezései révén híres hőséről ezúttal elég annyi, hogy tagja volt az angol arisztokráciának, s gót stílusú kastélya nemcsak felhalmozott műkincseiről volt nevezetes, hanem arról is, hogy az irodalommal kacérkodó főúr abban egy nyomdát rendezett be, saját és baráti körének a művei számára.

Az Otrantói kastély (Castle of Otranto) 1764-ben jelent meg. Walpole névtelenül adta ki, álarcosan, mint egy régi, gótikus nyomtatású olasz könyvnek a fordítását. Ez persze nem tudatos misztifikáció akart lenni, csupán írói fogás - a második kiadásban már meg is nevezte magát. A könyv tartalmáról csak ezt a pár soros ismertetést olvastam: „Egy ősi olasz várkastélyban kísérteties dolgok mennek végbe, hátborzongató előjelek, vérző arcképek és hasonló döbbenetek közt a család végzete beteljesedik.” Vagyis szabályszerű rémregény lehetett.

A fiú elküldött főúri írótársának mutatványul néhány Rowley-verset. Nyilván azzal a gondolattal, hogy ha Walpole révén a nagyközönség elé kerülnek és sikerük lesz, majd ő is eldobja az álarcot. Walpole visszaírt Bristolba, hogy ő a versekben „csodálatos szellemet és harmóniát” észlel - hol találhatók ezek a Rowley-féle kéziratok? Ő hajlandó néhányat közülük kinyomatni.

A gyermek és a szivárvány! Már nincs messze tőle, csak még néhány lépés és ráteheti lábát a dicsőség hétszínű hídjára! Nyomban küldött további próbákat, s megírta azt is, hogy ő szegény özvegyasszony fia, nyomorúságos bérért rója a betűket egy ügyvédi irodában.

Azonban a szivárvány elfakult, eloszlott. Walpole megmutatta a verseket barátainak. Köztük volt Gray, a gazdag tőzsdés fia, aki szintén megpróbálkozott középkori ízű utánköltésekkel. Ennek ez volt az elutasító véleménye: modern hamisítványok.

A főúri költőtárs most hangot váltott. Visszaküldte a verseket ezzel a pár sorral:

„Maradjon csak meg az ügyvéd mellett, s majd ha ezen a pályán elegendő vagyont szerzett, átadhatja magát irodalmi tanulmányainak.”

A nagyúri műkedvelő néhány életírója iparkodik a szívtelen, rideg, megvetően gúnyos sorokat jóindulatú tanáccsá elkenni. Dehogyis tanács! Sertett hiúság, titkos irigység sárgult a nagyúri gőggel odavetett sorokban, mert be kellett látnia, hogy a vidéki siheder az igazi költő, ő pedig, a mindenható miniszterelnök fia, mellette csak tollforgató gentleman.

A Chatterton-fiú számára megmaradt a kiábrándító tudat, hogy ő ugyan tehetség dolgában annyira fölötte áll az Otrantói kastély szerzőjének, mint a gót kastély legmagasabb tornya a pincenyomda fölött, de a kastély kapuja becsapódott előtte.

Ehhez járult egy új baj: az ügyvéd megelégelte a költői mellékfoglalkozást és kitessékelte az irodából.

Két pártfogója, a sebész és a kereskedő, gyűjtést rendezett számára és összeszedett néhány fontot, hogy elmehessen szerencsét próbálni Londonba. Ez volt a legfőbb vágya. A dicsőség álma ezúttal a londoni ködben szivárványlott fel.

London egyik külvárosában bérelt szobát - dehogyis, csak ágyat. Annak is csak a felét, mert egy másik fiatalemberrel kellett megosztania.

Az ágytárs jól járt a vidékről jött fiúval, mert amint utóbb elmondta: az alig aludt, reggelig fenn volt és írt. A londoni „magazinokat” árasztotta el dolgozataival, egymaga megtölthetett volna velük egy külön számot. Már nemcsak Rowley barát műveivel próbált szerencsét; maga is írt verset, prózát, politikai szatírákat.

De nem ismerte Londont, a pénz városát, ahol az embereknek zseb volt a szívük helyén, s abba sem egykönnyen nyúltak bele. Nem tudta, hogy az író érvényesülésének az a módja, ha valamelyik lord szolgálatába lép, dicsőíti a pártfogóját és gyalázza az ellenfeleit.

A tizenhét éves fiúban a lángész büszkesége égett. Nem vállalta a lakájszerepet, saját erejével akarta kiverekedni magát a névtelenek tömegéből. Egyre járta a szerkesztőségeket és egyre keservesebb tapasztalatokkal tért meg tőlük. Szemérmetlenül visszaéltek a vidéki fiú járatlanságával. Általában cikkenként egy shillinget fizettek - egy-egy versért annak is csak a kétharmadával, nyolc pennyvel főzték le. Egyik folyóirat kegyesen megvett tőle egyszerre tizenhat balladát, összesen tíz és fél shillingért. Feljegyzései szerint négy hónapi, emésztően lázas munkájával mindössze tizenkét fontot keresett, vagyis kereken számítva, két shilling jutott egy napra.

S ebből a nyomorúságos keresetből is ajándékokat küldözött haza és írogatta a csalóka leveleket, hogy milyen jól megy a sora, kezdik elismerni, s nyiladozik már a dicsőséges jövő.

Egyszer azután a vékonysugarú forrás is elapadt. A folyóiratok telítve voltak Chatterton-kéziratokkal, közlésük elhúzódott, teljesen el is maradt. Megtörtént az is, hogy egyik legszebb költeményét visszaadták, mert „nem ütötte meg a lap mértékét”. A boldogtalan fiú egy árva penny nélkül szédelgett - igen, éhségtől szédelgett - az érzéketlen nagyvárosban. Csupán szállásadónőjének szíve esett meg a lesoványodott, beesett arcú, sápadt, de égő szemű fiún és meghívta ebédre.

- Köszönöm, nincs semmi étvágyam - felelte, és bezárkózott a szobájába, helyesebben kamrájába, mert ekkor már egy zugban egyedül lakott.

Már akkor három napja nem evett egy falatot sem.

Másnap reggel, mert nem felelt a kopogtatásokra, rátörték az ajtót. Holtan találták meg ágyán. A büszke fiú nem szorult senkire. Ha az emberek nem segítettek rajta, otthagyta őket. Megmérgezte magát.

1770. augusztus 25-e volt ekkor. Még nem töltötte be a tizennyolcadik évét…

Azután eltemették a szegények közös sírgödrébe; ott végleg nyoma veszett Anglia egyik ragyogó tehetségének.

Halála után természetesen megteltek az újságok a nevével.

„Egy nagy költőt veszítettünk el” - sopánkodtak a shillingekkel fizető magazinok. Felfedezték az archaikus mezbe öltöztetett versek költői szépségeit. Malone, egyik legjelentékenyebb Shakespeare-kutató azt írta róla, hogy Angliában Shakespeare óta nem született hozzá hasonló nagy költő.

Összes művei, amelyeket tizennégy éves kora óta írt, utóbb nemzeti kiadásban jelentek meg. Nevét egy emléktáblával is megörökítették a bristoli St. Mary Redcliffe templomban, ahonnan Rowley barát alakját életrekeltette.

És Walpole? Híres ember lett, apjának rangját és nagy vagyonát is megörökölte - talán érdemtelenül, mert rossz nyelvek állítása szerint nem az apja volt az apja, hanem egy másik lord, Hervey nevezetű. Hírét nagy terjedelmű, szellemesként elismert levelezésének köszönhette, ezeket kötetbe gyűjtve többször is kiadták.

De a kötetek súlyát lenyomja az a bizonyos egyetlen levél, amely hiányzik a gyűjteményéből.

A KOHOLT MAGYAR NYELVEMLÉKEK

Literáti Nemes Sámuel (1796-1842), a legügyesebb kezű hamisítók egyike, pénzért árulta a gyártmányait. Volt egy régiségboltja Budán, tele kézirattal, oklevéllel, éremmel, fegyverrel. Régészeti tanulmányokat is írt tudományos folyóiratokba.

Eleinte talán kedvtelésből űzte a hamisításait - utóbb, amikor látta, hogy milyen könnyűszerrel lehet beugratni a legtudósabb tudóst is, áttért az üzleti vonalra.

Régi pergamenekre fakó tintával magyar, latin és német szövegeket hamisított. Nemcsak a középkori gót és latin betűket volt képes híven utánozni, hanem ősmagyar és tatár írásjegyeket is gyártott. Az így összemesterkedett írásokat beleragasztotta régi fóliánsok bekötési tábláiba és engedte, hogy az elkápráztatott tudósok a ritka kincseket felfedezzék és jó pénzért megvásárolják.

Gyártott XV. századi térképeket, tatár kánok menleveleit és parancsait, nagy függőpecsétes szerződéseket és nemesi leveleket, sőt egy képes magyar krónikát is az 1301. esztendőből. Ezt 1851-ben másodkézből a Nemzeti Múzeum vette meg, s Mátray Gábor, a különben nagyérdemű zenetörténész és a múzeumi könyvtár őre, 1854. július 24-én ismertető felolvasást tartott róla a Tudományos Akadémián.

Beugrott egy másik, jeles képzettségű tudósunk is, Jerney János (1800-1855), egyike a magyarok őshazáját kutató, de délibábos képzeletű nyelvészeinknek. Különösen az I. András király korabeli imádságok ragadtatták el, ezeket a szerencséskezű Sámuel Klagenfurtban fedezte fel, több ottan szerzett kódex között. Jerney tudományos módszerekkel apróra megvizsgálta s mint valódiakat ismertette Magyar nyelvkincsek az Árpádok korából (1854) című munkájában.

Tájékoztatásul egy rövid példa belőlük:

„O ihs ʒ zent maria azzont hyweuc ysten roncha papa ur elleneith bodug leo urc inegwacytwac nhelveun choncitwac uodolba wagac ba cun futua hazuctul zeles feuldun Zatan deug wezetesuen nypet ʒ weutelun zeigwent pagan eb wezt…”

Jerney János átírásában:

„Ó Jézus és szent Mária asszonyt hívők! Isten rontsa pápa, úr elleneit, bódog Leó pápa úrnak. Megvakítvák, nyelven csonkítvák, ódalba vágák bakon futva házuktól széles földön Sátán dög vezetésén és véttelen szegény pogán eb veszt…”

Véleményét Jerney így foglalta össze:

„Ezen két darab iromány valódi, eredeti és a diplomaticai szabályok szerint a kor kívánatainak mindennemű kellékeit homlokán viselő régiség. Minek következtében e páratlan nemzeti kincsünk eredetiségét, ha valakinek netalán eszébe jutna kétségbevonni, vagy akárminő szellemtől ingereltetve legkisebb gyanúval illetni: annak nehézségeit s kétségeit eloszlatni, továbbá is fölvilágosítani, minden időben késznek nyilatkozom, sőt védelmezőül föllépni legszentebb kötelességemnek tartandom.” (II. o.)

Később, amikor a délibábos nyelvészkedési láz alábbhagyott, és tisztult szemmel vizsgálták meg a nemzeti kincseket, a budai régiségbolt titkairól is félrehúzódott a fátyol. A Nemzeti Múzeum kéziratgyűjteményébe 1874-ben került kis pergamenkötésű kódex borítólapján éppen Mátray Gábornak ez a sajátkezű feljegyzése tanúsítja, hogy a hamis pénzt már nem pengették igazinak:

„Néhai Literáti Nemes Sámuel budai gyárában csalásra készített s régiség álszínét viselő képes kézirat.”

A SHAKESPEARE BOTRÁNY

De hát az álmodozó magyar tudósok tévedése mi ahhoz a botrányhoz képest, amely Angliában a hírhedt Shakespeare-hamisítások körül kirobbant (1795).

Samuel Irelandnek antikváriuma volt Londonban. Nagy irodalombarátnak, különösen Shakespeare-rajongónak ismerték, ezen az alapon az akkori irodalmi élet kitűnőségei találkozóra jártak a boltjába.

Volt egy 18 éves fia, William Henry nevezetű. Ennek is csengett a füle odahaza a sok irodalmi beszédtől, felolvasástól, szavalattól - sőt maga is szavalgatott az apjával régi verseket, köztük Chatterton Rowley-balladáit.

Ami William Henry úrfit híressé tette, kezdetben hasonlított Chatterton történetéhez, de csak úgy, mint az olajnyomat az eredeti festményhez.

A fiúnak jó nevelésben volt része, apja még Párizsban is taníttatta esztendőkön át. Azután beadta egy londoni ügyvédhez írnoknak. Az ügyvédi iroda szekrényei tele voltak régi okiratokkal, többnyire Erzsébet és I. Jakab korából, vagyis éppenséggel Shakespeare idejéből. Egy napon William Henry azzal nyitott be odahaza, hogy sikerült kiásnia az okirathalmazból egy stratfordi telekre vonatkozó szerződést Shakespeare sajátkezű aláírásával. A papiros, a tinta, a korabeli jogi stílus kétségtelenné tette, hogy az okirat eredeti. A könyvesbolt tudós látogatói is kegyelettel rábólintottak.

Az első siker a fiatalembert felbátorította, s most már egyszerű aláírás helyett teljes Shakespeare-kéziratokat teregetett ki odahaza. A boldog apa apránként egész kis gyűjteménynek örvendezhetett.

Ezekre persze már nem lehetett ráfogni, hogy az ügyvéd szekrényeiből kerültek elő. Más lelőhelyről kellett gondoskodni. William Henry úrfi tehát megnevezett egy magát megnevezni nem akaró, csupaszív gentlemant, akihez az iratok örökség útján jutottak s páratlan nagylelkűséggel odaajándékozta az ifjú Irelandnek, mint aki „lángeszű gyermek és Shakespeare szellemi testvére”.

Az apa és a könyvesbolt látogatói beszívták a kalandos mesét. Nem sokat törődtek a nemeslelkű idegennel, az a valóság volt fontos, hogy eléjük tárult a gyűjtemény legértékesebb darabja: Shakespeare hitvallása.

Azt sem kutatta senki, hogy ugyan miért kellett Shakespeare-nek hitet tennie protestáns meggyőződéséről? Beérték azzal, hogy gyönyörködhettek a shakespeare-i remek mondatokban. Különösen ez a fohásza ragadta el a könyvesbolt rajongóit:

„Ó Uram, oltalmazz meg bennünket, valamint a gyengéd tyúk, amely apró ivadékait szárnyai alá veszi, s ott biztonságosan megvédelmezi.”

Amikor az öreg Ireland ezt a baromfiudvarból kikapart drágakövet két protestáns pap előtt megcsillogtatta, az egyik felkiáltott:

„Uram, a mi imakönyveink gazdagok a szépségekben, de íme egy férfi, Uram, aki felülmúl mindannyiunkat.”

William úrfi most már vérszemet kapott és előállt még egy nagybecsű darabbal: Shakespeare sajátkezű szerelmes levelével feleségéhez, Hathaway Annához.

Nem árt ezzel teljes szövegében megismerkedni:

„Legdrágább Annám!

Miután mindig tapasztalhattad, hogy ígéretemhez hű vagyok, íme lásd, hogy megtartom a szavamat. Kérlek, ezt a kis hajfürtöt illatosítsd be szemednek üdítő pillantásával, s akkor királyok fognak előttük tiszteletadással meghajolni. Biztosítalak, hogy nem durva kéz fonta össze, a te Willyd keze tette azt. A fejedelmek fejét körítő aranyos limlom félannyi örömet sem okozna nekem, mint a tudat, hogy ez az apróság kedvedre való. Az érzelem, amely emellé szegődik, Isten szeretete után a gyengéd szerelem az erényes Anna iránt, akit szívembe zárok. Mert olyan vagy, mint a hatalmas cédrusfa, amely ágait szétterjeszti s az apróbb növényeket megvédi a szigorú telek és a zord viharok ellen. Isten veled holnapig, hamarosan látni foglak. Addig is Adieu, édes szerelmem.

Örökké a tied

Wm. Shakespeare”

Csatolva egy hajfürt. Ezt az öreg rajongó aranyos dobozba zárta, s csak legméltóbb rajongóinak ajándékozott belőle egy-egy szálat, amit azok drágaköves gyűrűbe foglaltattak.

S hogy a tyúk és a cédrusfa hasonlatán felül Shakespeare-nek még teljesen fel nem tárt drámaírói képességéről is ízelítőt adjon, szállított még néhány ismeretlen részletet a Hamletból, valamint pótlásokat és javításokat a Lear király egyes jeleneteihez.

Az ereklyéket a vakbuzgó öregúr kiállította a boltjában. Sőt, miután imitt-amott a kétely felhői kezdtek mutatkozni, hogy azokat eloszlassa, egy bizottság elé tárta az egész anyagot.

Huszonnégy tudós, író és egyéb előkelőség írt alá egy nyilatkozatot, eszerint ők megtekintették a Samuel Ireland által rendelkezésükre bocsátott iratokat s meggyőződtek azoknak valódiságáról. Az aláírók közt volt Pye, akkori hivatalos „koszorús költő”, - három lord, - dr. Parr, tekintélyes teológus és műbíráló, - és - hogy a Lear királyból idézzek - last not least, végsőnek, de nem utolsónak: James Boswell, akit Macaulay „az életrajzírók nagymesterének” nevezett.

Színpadra kívánkozó jelenet lehetett, amikor Boswell az írások átvizsgálása után térdre rogyott és így kiáltott fel: „Csókkal illetem a mi halhatatlan költőnk ereklyéit és hálát adok Istennek, amiért engedte megérnem, hogy színről színre láthassam őket.”

Érthető, hogy ezek után a kamasznak szárnyai nőttek, s már-már avoni hattyúnak is képzelte magát. Házhoz szállította a csodálatos önzetlenségű idegen felmérhetetlen értékű ajándékát: Shakespeare Voltigern és Rowena című, eddig ismeretlen drámájának teljes kéziratát.

Fölzendült a hírre az ország. A nagy halhatatlannak egy egész színdarabja! Akinek egyes sorait is mákonyként szívták be eddig! Anglia úszott az öröm és hiszékenység tengerében. Két színigazgató is megrohanta az öreg Irelandet az előadás jogáért. Győztes lett Sheridan, a Drury-Lane színház igazgatója, neves költő maga is. Azonnal fizetett a jogért háromszáz font sterlinget és lekötötte az első hatvan előadás jövedelmeinek a felét.

Egyetlen ember akadt, aki nem hódolt be: Malone. Annakidején ő ismerte fel Chattertonban a költőt, most pedig William úrfiban a hamisítót. De hangja elveszett a nagy harangzúgásban. Az előadást kitűzték 1796. április 2-ra.

A szereposztás a lehető legparádésabb volt. A főszerepeket az angol színpad legünnepeltebb művészei kapták: a nagy Kemble, Siddons asszony (akit majdan a Westminster-apátságban tisztelnek meg sírhellyel), és Jordan asszony (aki tehetségén felül még a walesi hercegnek is a szeretője volt).

Zsúfolt ház, ünnepi csend, feszült várakozás. Eleinte csak ment a dolog, de lassanként a közönség fészkelődni kezdett. Ez volna Shakespeare? Ez a kezdetleges mese, lapos jelenetek, silány versek, szegényes ötletek, üres locsogások? A zúgolódás egyre hangosabb lett, végre kitört a botrány. Véletlenül Kemble-nek Voltigern szerepében ezt kellett mondania:

Legyen már vége e gyászos komédiának!

A színház minden oldaláról hangos helyeslés üvöltött vissza, a közönség tombolt és kacagott, a színpadi szomorújáték nézőtéri bohózatba fulladt. Az előadást nem lehetett folytatni.

A Shakespeare-buborék szétpattant. William Henry megszökött a színházból, megszökött hazulról, s az ügyvédi irodából csak azért nem kellett megszöknie, mert másnap amúgyis kidobták.

A hallatlan szentségtörést utóbb úgy próbálta jóvátenni, hogy kiadott egy Vallomások című iratot, és ebben ifjonti megtévelyedését nagy bűnbánattal beismerte.

A hívők persze takarodót fújtak, visszavonultak, s talán utólag maguk is csodálkoztak, hogy hol volt az eszük, amikor egy 18 éves ifjonc fércelményeit képesek voltak a legnagyobb angol költő mesterművének nézni.

Az öreg Ireland egymagában maradt a porondon. De ott maradt és sem Malone bizonyítékai, sem a fia beismerései nem voltak képesek onnan kicsalogatni. Konokul kitartott amellett, hogy az ereklyék igenis valódiak. Ami a fia vallomását illette, ez volt az ellenérve: „Én csak jobban ismerem a fiamat; olyan tehetségtelen fráter, hogy képtelen volna akár egy sornyi verset is nyélbeütni.”

Utóbb ugyan William Henry megpróbálkozott néhány kötet verssel és regénnyel, de ezek csak arra voltak jók, hogy megmutassák: más a jó utánzó és más a gyenge költő.

További életében ide-oda hányódott; volt kölcsönkönyvtáros, másoló, színész, utcai írnok és szélhámos. Nyomorban halt meg, 1835. április 17-én.

Az ő esetében is az lenne a pótkérdés: mi vitte rá a hamisításokra? Lehet, hogy az apja vesszőparipáját akarta szolgálni velük - lehet, hogy pénzt is kapott értük -, lehet, hogy olyasmi járhatott a fejében, hogy végre is nagy költőként fog a csalóka burokból kibújni.

Az írótoll nyomában

A TELL LEGENDA

Altdorf, svájci városka, arról nevezetes, hogy piacán állíttatott fel a Habsburg hercegek helytartója egy póznát, tetején a hercegi kalappal; ez előtt mindenkinek mélyen meg kellett hajolnia.

A piactéren ma egy bronzszobor hirdeti Tell Vilmos emlékét, aki megtagadta a tiszteletadást, s akit Gessler helytartó arra kényszerített, hogy lőjön le nyilával fia fejéről egy almát. A szobor Tell mesterlövésének a helyén áll.

Felsorakoznak Tell történetének egyéb emlékei is: a luzerni tó (Vierwaldstätter See) partján a Tellsplatte, egy lapos sziklakő; ide ugrott ki Tell Gessler hajójából és innen rúgta azt vissza a zajló hullámok közé. Mögötte a tiszteletére emelt Tellskapelle, - s továbbhaladva a Küssnacht felé vezető úton a Hohle Gasse, a mélyút, ahol Tell bosszúálló nyilát Gessler szívébe küldte.

Svájc szabadsághőse megéneklőjére is talált Friedrich Schillerben. Schiller drámája aranyozta be világhírrel Tell személyét.

Hálája jeléül az urni tóból felmeredő Mythenstein meredek falára a három őskanton (Uri, Schwyz, Unterwalden) óriás betűkkel ezt íratta fel:

„Tell megéneklőjének, Friedrich Schillernek, az őskantonok 1859.”

Lerótta hálájának adóját az egész ország is. Az Amerikai Egyesült Államok Washington György emlékének megörökítésére egy gigászi méretű obeliszket emeltek Washingtonban. (159 méter magas, 900 lépcső vezet fel a tetejére, 1 300 000 dollárba került stb.) A roppant fehér márványoszlopba befalazták azokat az emléktáblákat, amelyeket egyes államok és szervezetek küldtek a nagy ember iránti tiszteletük jeléül. Svájc is felajánlott egy emléktáblát, egy kőkocka volt benne ezzel a felirattal:

„Ez a kő az eredeti kápolnából való, amelyet Tell Vilmos emlékére emeltek 1338-ban a luzerni tó mellett, azon a helyen, ahol Gessler elől megmenekült.”

Így ágazott szét Tell Vilmos története az egész világon, mint egy óriás fa terebélye, amelynek árnyékában írók, költők, zenészek sokasága írta, dalolta, zengte Svájc szabadsághősének dicsőségét.

Azonban mi történt?

1890 augusztusában Schwyz kanton közoktatási hatósága elrendelte, hogy a tankönyvekből törölni kell Tell Vilmos történetét, mint történelmi alap nélküli legendát.

A nagy fa törzsét elrágta a kritikai szú.

Feltűnt ugyanis a svájci történelem tudósainak, hogy a korabeli krónikák Tell Vilmosról egyetlen szóval sem emlékeznek meg.

Pedig pontosan megírják 1307. november 7. hajnalának történetét, amikor 33 svájci férfi összegyűlt egy hegytetőn, hogy szövetséget kössön a gyűlölt Habsburg-uralom ellen. Ismerjük a három vezérférfi nevét is: Fürst Walter, Stauffacher Werner, Melchtal Arnold - de Tell Vilmosról nem esik szó. Következett a morgarteni csata, ahol a megvetett hegylakók csúfosan szétverték a lovagok fényes seregét - de Tell nincsen sehol.

S ha legenda, mi az alapja? Ez volt a további kérdés. Meg is találták az almát fia fejéről lelövő íjászt a régi dán mondakörben - sőt ráakadtak ennek az ősnek további ősére is, a még régibb skandináv legendákban.

Talán nem is tett volna szert ekkora népszerűségre, ha Schiller nem teszi meg legjobb történelmi drámája hősévé.

Schiller forrása Tschudi Aegidius (1505-1572) Chronikon Helveticum című munkája volt. (A kéziratos mű 1734-ben jelent meg nyomtatásban.) Nála a nyers hagyomány már kerek formába öntve jelentkezik és szinte felkínálkozik a drámaírónak. Schiller néhol olyan hűséggel alkalmazkodott hozzá, hogy egész mondatokat vett át. Összehasonlításul íme az eredeti:

„Tell! - szólt a helytartó -, melyik a legkedvesebb gyermeked? Uram - felelte Tell -, mind egyformán kedvesek nekem. Erre így szólt a helytartó: Hallom, Tell, milyen híres lövész vagy; meg kell mutatnod előttem is ügyességedet, és egyik gyermeked fejéről le kell lőnöd egy almát. Legyen rá gondod, hogy az almát találd el, éspedig az első lövésre, különben halál fia vagy. Tell megrémült, kérte a helytartót, az isten szerelmére, hogy engedje el a lövést, mert a természet ellenére lenne, hogy a saját gyermekére lőjön, - inkább a halált választja. A helytartó így felelt: Meg kell tenned, vagy meghalsz a fiaddal együtt. Tell belátta, hogy cselekednie kell, Istenhez fohászkodott, elővette kézíját, kifeszítette, ráhelyezte a nyílvesszőt, egy másikat pedig a ruhagallérja alá dugott. A helytartó sajátmaga tette az almát a hatéves gyermek fejére. Ekkor Tell lelőtte az almát, s a gyermek sértetlen maradt. A helytartó elcsodálkozott a mesterlövésen, megdicsérte Tellt és megkérdezte, miért dugott egy második nyilat a gallérja alá? Tell megijedt, hogy a kérdés nem jót jelent, tehát kitérően felelte, hogy ez csak afféle íjász-babona. De a helytartó észrevette, hogy Tell megijedt és így szólt: Tell, valld be bátran az igazat; életednek nem lesz bántódása. Amit mondtál, nem fogadom el, másvalami van mögötte. Erre így szólt Tell Vilmos: Legyen, uram; miután az életemet biztosítottad, megmondom az igazat: az volt a szándékom, hogy ha a gyermekemre hibázom, a másik nyilat terád lövöm ki s bizonyos, hogy nem fogok hibázni. Amikor a helytartó ezt hallotta, így szólt: Rendben van, életedet biztosítottam s a szavamat állom; de mert látom a gonosz szándékodat ellenem, majd olyan helyre vitetlek, ahol nem látod sem a napot, sem a holdat, hogy biztonságban legyek tőled. És odahívta szolgáit, hogy Tellt kötözzék meg.”

Ez az eredeti, szürke mondatokból összerótt mese ragyog fel csodálatos színpompával a költő verseiben.

De hát nem kiábrándító, hogy mindebből semmi sem igaz? Nem lehangoló a szép legendát megcáfolva látni?

Nem.

Való, hogy a rideg bírálat megfosztotta a történelmet egy hősi alakjától - ám a költött alakot egy egész nép alkotta, s annak a gondolatvilágát tükrözi vissza. Svájc felszabadult, de a nép lelkében tovább parázslott a gyűlölet az ocsmány kétfejű dögkeselyű ellen, még akkor is, amikor visszazavarták mindenkitől utált fészkébe. A nép képzelete felhasználta az északról beszivárgott hagyományokat, teremtett egy nemzeti hőst és egy színes, fordulatos mesét, amely még a történelmi valóságnál is alkalmasabb volt, hogy ébren tartsa a szabadságvágyat és táplálja a Habsburg-ragadozó elleni gyűlöletet.

ROBIN HOOD

Élt-e valaha az angol népballadáknak ez a hőse? Mind a mai napig csak a tapogatózásnál tartunk.

Van olyan elmélet is, hogy tulajdonképpen a germán mitológia Hruodpereht nevű alakjáról van szó. Ennek nevéből származott a Ruprecht és Rupert, ezeknek változata a Robert, ennek rövidítése az angol Robin. A fejtegetés olyan világos, mint maga a nap, ahová végezetül a tudós névelemzők elérkeztek: tudniillik, hogy Robin Hood, a kitűnő íjász, magának a napistennek a megtestesítése, aki tudvalévően sugaraival szokott lövöldözni.

Mások nem óhajtottak ilyen bonyolult úton a germán mennyországba fáradni. Maradjunk Angliában, mondták. Igenis élt egy Robin Hood nevű rablóvezér, de ez csak fedőneve volt. Valósággal egy arisztokrata család sarja volt: Robert Fitzooth, Earl of Huntingdon. Akár kalandvágyból, akár mert meghasonlott a családjával, otthagyta a főúri világot, elbujdosott az erdőkbe és haramiavezér lett belőle. (Ez afféle vándormotívum; a népképzelet gyakran szokott a híres betyárok fejére nemesi koronát illeszteni. Nálunk Sobri Jóskáról tartotta a hír, hogy Luzsénszki József gróf rejtőzik a neve alatt, - Jókai pedig egy Nopcsa báróról mintázta volna a Szegény gazdagok Fatia Negra alakját.)

A francia Thierry a normann hódításról írt könyvében szabadsághősnek teszi meg, aki angolszász szabadcsapat élén harcolt a normann hódítók ellen.

Bevallom, én nem olvastam végig a bizonyára tudományos értékű fejtegetéseket, hogy Robin élte-e, nem élt? Ki volt, ki nem volt? A népköltészet szülöttjét látom benne. Ahogyan Tell Vilmos nyila a zsarnokság elleni felkelést jelentette: Robin Hoodban a nép az apró zsarnokok rémét alkotta meg. A nép nyakán élő sheriffeknek tört borsot az orra alá, a szegényeket nem bántotta, csak a gazdag utasokat fosztogatta.

Az angol outlaw-balladák sajátságos atyafiságot árulnak el a mi szegénylegény-népdalainkkal. A földesuraktól sanyargatott jobbágy, az osztrák ármádiától irtózó, katonasorban levő legény, a bujdosó kuruc inkább elment betyárnak - a nép pedig az üldözöttet látta benne, pártjára állt és mentegette:

Isten teremtötte a betyárokat,

Azok által veri a gazdagokat.

Hogyha betyárgyerök nem találkozna.

Gazdag embör sohasem imádkozna.

Az angol balladák nyomán Robin Hood legendája így alakult ki:

Nottingham grófságban született a XII. század derekán. Nem bírta a polgári rendet, és a szabad életet, az outlaw-sorsot választotta:

A sherwoodi erdőben tanyázott a cimboráival, vadászatból és útonállásból élt. Főképpen gazdag apáturakra és püspökökre pályázott, ezeket kegyetlenül megvámolta, ha útjába kerültek. A papok iránti ellenszenve azonban szépen megfért vallásos érzelmeivel: rendszeresen hallgatott miséket, sőt volt egy házi káplánja is.

A szegények védelmezője volt; pénzzel segítette őket, ha megszorultak - karddal és nyíllal, ha igazságtalanságot követtek el rajtuk. Egyszer magát az odavaló sheriffet is foglyul ejtette és elhurcolta az erdőbe; csak nagy váltságdíj ellenében eresztette szabadon.

A legenda hosszú életet adományozott neki. 83 éves korában betegedett meg először, ekkor bevitette magát a kirkleesi zárdába, ahol az apácák gyógyítgatással is foglalatoskodtak. A főnöknő azonban ráismert, s érvágás ürügye alatt túlságosan sok vért csapolt le belőle. Robin észrevette az árulást, s maradék erejével megfújta a kürtjét, mire a közelben rejtőző emberei betörtek a zárdába - de már a vezér életét semmiképpen sem lehetett megmenteni.

- Nyissátok ki az ablakot és adjátok ide a kézíjamat - suttogta. - Kilövök egy nyílvesszőt, és ahol lehull, oda temessetek.

Így történt. A vasráccsal körülvett sír ma is látható Kirklees Hall parkjában, s a kastély gazdája ma is kegyelettel őrzi az emlékezetes kézíjat és nyílvesszőt. Aki pedig meglátogatja a sherwoodi erdőt, érdeklődjék Robin Hood fája iránt. El fogják vezetni egy óriási, már korhadásnak indult tölgyfához: ez alatt vendégelte meg a hű alattvaló Robin Hood Oroszlánszívű Richard királyt, miután megmentette az életét s miután a történetet Walter Scott Ivanhoe című regényében a tölgyfa terebélyénél is szélesebbre eresztett terjengéssel megírta.

GINEVRA ÉS LANCELOT

A lovagi költészet egyetlen alakba sűrítette a lovagi erények valamennyijét. Ez volt a VI. században élt kelta Arthur (Arthus) király. Rengeteg krónikát és költeményt ittak róla, Ginevra nevű feleségéről és fényes udvaráról, - de arról is, hogy mindezekben van-e valami igazság. Aki a történelmi alapra is kíváncsi, megtalálhatja monmouthi Geoffrey (Galfried) krónikájában: Historia Regum Britanniae. Ez a XII. század első felében élt szerzetes krónikaíróhoz illő hűséggel részletesen felsorolja benne egy sohasem létezett királynak soha végbe nem vitt vitézi tetteit.

Érdekesebb ennél a legendás Arthur, akinek udvarába a költők minden elképzelhető lovagi erényt betelepítettek. Maga is félelem és gáncs nélküli lovag, körébe gyűjtötte a vitézek eleit és megalapította a kerekasztal lovagjainak rendjét. Ekörül kapott helyet a legderekabb tizenkettő. Az asztal azért volt kerek, nehogy vita kerekedhessék az elsőbbség körül. (Innen a kerekasztal-konferencia elnevezés. Az elsőt 1887. január 14-én tartották Londonban; tárgya az angol liberális párt egysége volt.)

Innen rándultak ki Arthur vitézei a lovagi erények gyakorlására: küzdeni a jogtalanság ellen, védeni a gyengéket, oltalmazni a megtámadott női tisztaságot, megszabadítani elvarázsolt személyeket a bűvölet alól, legyőzni óriásokat, megfékezni gonosz törpéket és egyéb hasonló visszaélések körül rendet teremteni.

A kerekasztal ma is látható a winchesteri County Court halljában. A falra van akasztva, átmérője 17 láb, ékalakú deszkából van összeróva 12 személy számára. Alsó lapján - a megfelelő helyeken - ki van mélyítve, hogy a lovag uraknak az óriások elleni küzdelmekben megviselt térdkalácsai kényelmesebben elférjenek alatta. Hogy mikor gyártották, nem lehet tudni.

Az Arthur-legendakör legnevezetesebb alakjai voltak: Lancelot, a bátorság és hűség mintaképe, - a szűzies Galahad, - a zöld lovag legyezője, Gawain, - operai ismerősünk, Tristan, s a többi. Összesen százötvenen voltak, egyik epizódban legtöbbjüknek neve is fel van sorolva.

A rendkívül gazdag francia és angol lovagi költészet széthulló darabjait Sir Thomas Malory gyűjtötte össze La Morte d'Arthur cím alatt (1485). De csak a főúri világ olvasmányai maradtak, a nép közé sohasem jutottak el, kíméletet nem ismerő hosszúságuk miatt. Strassburgi Gottfried Tristan et Iseultje például nem adta alább 23 000 verssornál!

A lovagi ideál alkotó elemei közé tartozott a fegyverrel kapcsolatos erényeken felül a vallásosság, hűség, egyeneslelkűség, irtózás a hazugságtól, nőtisztelet és nőszolgálat, - általában a legmagasabbra fokozott lovagi becsület. Hogy a kerekasztal lovagjai hogyan egyeztették össze az elméletet a gyakorlattal, Lancelot és Ginevra története szemlélteti.

Malory minden lovagot Sir címmel tisztel meg.

Tehát Sir Lancelotnak csodálatos gyermekkora volt. Még mint csecsemőt, elrabolta szüleitől Vivienne, a Tavak Tündére. (The Lady of the Lake.) Elvitte magához, egy elvarázsolt tó mélyén levő elvarázsolt kastélyába, s ott nevelte férfikoráig. Életregénye nem szól arról, hogy mi a csodának kellett őt elrabolni, s hogyan egyezett ki a tüdejével a víz alatti palotában. Elég annyi, hogy Arthur király befogadta a lovagjai közé s ott „Tavi Lancelot” néven szokták említeni.

Sir Lancelot természetesen hűséget fogadott a királynak s ezt meg is tartotta - mindaddig, amíg az olvasó el nem érkezett Malorynál a 19. könyv 6. fejezetéhez.

Itt így folytatódik a történet:

Egy csetepatéban tíz lovag megsebesült, ezeket Ginevra királyné, Arthur felesége, elhelyezte a palotájában, közel a saját hálóterméhez, hogy bármikor segítségükre siethessen.

Eljött az éj. Sir Lancelot - akinek szintén szobája volt a palotában - kilopózott a kertbe, a királyné ablaka alá, s miután megkapta az engedelmet, a falnak támasztott egy létrát, felmászott és minden erejét összeszedve, kifeszítette az ablakrácsot a falból. Eközben keze súlyosan megsérült, egy helyen a hús is lejött róla csontig, de be tudott ugrani a hálószobába.

„Egy szó, mint száz - folytatja Malory egyszerű szavakkal -, Sir Lancelot befeküdt a királynéval az ágyba, s nem törődve sebesült kezével, élvezte a gyönyöröket hajnalig. Tudjátok meg, hogy be sem hunyta a szemét, s amikor már mennie kellett, elbúcsúzott, kilépett az ablakon, úgy-ahogy helyrerakta a rostélyt és hazament a szobájába. Itt lovagtársa, Sir Lavaine, elcsillapította a vérzést és kesztyűt húzott a sebre, úgyhogy semmit sem lehetett észrevenni.”

Miután ekként letették az Arthur királynak tartozó hűség próbáját, Ginevra reggel 9 óráig aludt - amiből következik, hogy ő is ébren töltötte az éjszakát. Belépett azonban a szobába Sir Meliagrance lovag, s azzal az ürüggyel, hogy tán beteg a királyné, széthúzta az ágy függönyeit. Párna és lepedő persze csupa vér volt Sir Lancelot kezétől.

- Íme a bizonyság, hogy megszegted a hitvesi hűséget: a tíz sebesült lovag közül egyik hált veled. Te házasságtörő asszony, jelentést teszek a királynak!

Ginevra felháborodottan tiltakozott, beszólította a tíz sebesült lovagot, ezek is felháborodtak és tagadták a vádat, de amikor a véres ágyneműt meglátták, elszontyolodtak.

Ekkor érkezett oda Sir Lancelot.

- Micsoda lárma ez? - kérdezte ártatlan ábrázattal.

Sir Meliagrance rámutatott a bűnjelekre, de Sir Lancelot némi mellébeszéléssel nekitámadt:

- Hogyan merted a királyné ágyának függönyeit széthúzni? Hiszen maga Arthur király is csak olyankor cselekszi ezt, amikor hitvese mellé akar feküdni! Lovaghoz nem illően cselekedtél, szégyelld magadat!

De mert Sir Meliagrance nem tágított, Sir Lancelot magáévá tette az ügyet.

- Én hát kijelentem, hogy e tíz lovag közül senki sem hált az éjjel Ginevra királynéval s ezért kiállok a saját személyemben.

Sir Lancelot tehát nem vétett az igazmondás lovagi erénye ellen, sőt egy másik lovagi kötelességét is teljesítette: védelmére kelt az ártatlannak, mert hiszen Ginevra csakugyan ártatlan volt, már ami a sebesült lovagokat illeti.

Sir Meliagrance állta a sarat és odavetette kesztyűjét Sir Lancelotnak. Ez felvette és megállapodtak a tíz tanú előtt, hogy nyolcadnapra megvívják a perdöntő párviadalt Westminster mezején.

A minden lovagot kötelező udvariasság szabályai szerint Sir Meliagrance meghívta ellenfelét ebédre. Ahogyan azonban átkísérte a termeken egy titkos helyen megnyílt alatta a padló és a gyanútlan vendég lezuhant egy mély pincébe.

Az áruló Meliagrance otthagyta és tovább sétált, majd mindannyian elutaztak és a király elé járultak, ahol Sir Meliagrance vádját megismételte.

A dolog tehát komolyra fordult. A perdöntő párbajok szabályai szerint a mérkőzés helyén egy máglya is készen áll, s ha a vádlott nő bajnoka elesik, őt bűnösnek mondják ki és elevenen megégetik.

Eljött az istenítélet napja, de csak a vádló jelent meg. Sir Lancelot sehol. A király és az egész udvar szörnyű aggodalommal várt a határidő leteltére, mert hiszen ha Sir Lancelot nem kerül elő, a királynénak fel kell lépnie a máglyára.

Ezalatt Sir Lancelotot a pincében emésztették a gondok. Ám egyszerre nyílik az ajtó, belép egy hölgy, hoz ételt-italt, egyúttal azt az ajánlatot teszi, hogy háljon vele, akkor kiszabadítja az odúból. De a lovag ragaszkodott a hűség erényéhez és nem vállalt még egy asszonyt. Így ment ez napról napra, a lovag nem engedett, bízott benne, hogy ha nem érkezik is meg kellő időben, majd csak akad más lovag, aki kiáll helyette. Igaz ugyan, hogy félrependeríthette volna a Putifárnéját és kimehetett volna az ajtón, de akkor Winchesterben túlságosan egyszerűen folytak volna le az ügyek. Végre a szerelmes hölgyet meghatotta a konok hűség, s most már hajlandó volt a foglyot egyetlen csók ellenében megszabadítani.

- Ez lehetséges, nem ütközik a lovagi becsületbe -, mondta a lovagok virága, a tavi Lancelot, aki mindig tisztában volt azzal, miként kell igazi lovagnak viselkednie.

A csók elcsattant, a hölgy kibocsátotta, adott neki páncélt, fegyvert, paripát és Sir Lancelot elrobogott.

Ezalatt Westminster mezején nagy gondok közt tanakodtak, hová lehetett Sir Lancelot? Az idő lejárt. Ekkor Sir Lavaine kérésére a király megengedte, hogy ő álljon ki lovagtársa helyett. Már teljes fegyverzetben, lóháton állt szemben a két ellenfél, - a heroldok már elkiáltották a viadal kezdetét jelentő jelszót: Laissez les aller, amikor -

Tudjuk.

Még soha senki sem írt le olyan döntő párviadalt, amelyben a várva várt hős az utolsó pillanatban meg ne érkezett volna. Lehetőleg lóháton és vágtatva, esetleg hattyúvontatta csónakon. Most is berobbant Sir Lancelot és elfoglalta Sir Lavaine helyét.

Sir Meliagrance a viadalban csúnyán viselkedett, s végül is gyalog csaptak össze. Ekkor Sir Lancelot olyan vágott lovagiatlan ellenfele sisakjára, hogy kétfelé ment szét a feje.

Ítélt az Isten.

A rágalmazó megbűnhődött, Ginevra hitvesi erénye hótisztán ragyogott fel, s Arthur király megkönnyebbült szívvel közeledhetett ama bizonyos függönyökhöz.

Ragyogó lovagkor.

FRANCESCA DA RIMINI

Lancelot és Ginevra híres szerelmének volt egy még híresebb visszhangja.

A Pokol ötödik éneke arról szól, hogy Dante eljut abba a körbe, ahol az érzéki szerelem bűnösei lakolnak. Életükben féktelen szenvedély hajszolta őket - itt, illő büntetésül, vad forgószél ragadja körbe és nem enged nyugtot egy pillanatra sem.

Itt bűnhődik Semiramis, Dido, Kleopátra, az öreg Helena és még sok ezer. Dante figyelmes lesz egy ölelkező párra. Sikerül is őket megállítani, s a nő - Francesca - elmondja tilos szerelmük történetét.

Francesca a szállóigévé vált mondással kezdi: „Nincs nagyobb fájdalom, mint a nyomorúság napjaiban visszaemlékezni a boldog időkre.” Azután folytatja:

Mégis, ha megösmerni úgy kívánod,

A mi szerelmünk első gyökerét:

Teszek, miként ki sír is meg beszél is.

Egy nap mulatságból, olvasgatánk

Lancelot felől, milyen nagy volt szerelme;

Egyedül voltunk és gyanutalan.

Több ízben is egymásra készte néznünk

Ez olvasás, és sápasztotta orcánk;

De csakis egy rész volt, amely legyőzött.

Midőn olvastuk a vágyott mosolyt

Mikép csókolta fel a hő szerelmes:

Ez, aki tőlem el sosem szakadhat,

Remegve megcsókolta ajkaim…

Kerítőnk lett a könyv, meg aki írta -

És aznapon nem olvastunk tovább.”

(Radó Antal fordítása)

A könyv Lancelot történetének egy francia változata volt, a Lancelot du Lac című lovagregény. Ebben fordul elő a kerítő jelenet: Ginevra jobban eped a csókért, mint Lancelot, s látva, hogy az nem mer cselekedni, megfogja az állát és megcsókolja, hosszasan…

Másokat is megejtettek a tilos vágyak, más párok bűnös szerelmének végére is hóhérbárd vagy egyéb bosszúálló acél tett pontot, - de ezeké valamennyitől különbözött. Ez a sor tesz rá célzást:

„A szerelem vitt egy halálba minket”

Vagyis a magyarázat szerint: a férj egy döféssel küldte halálba mindkettőjüket.

Ötven évvel Dante halála után a bűnbánó Firenze évenkénti száz arany forintot szavazott meg az Isteni színjáték magyarázatával foglalkozó előadás-sorozatra.

Boccaccio volt az első előadó.

Francesca epizódját a nagy elbeszélő persze nem a krónikaírók érdes nyelvén döcögtette el, hanem simán gördülő novellát gömbölyített belőle. Rövid kivonata ez:

Guido da Polenta, Ravenna kényura, férjhez adta Francesca lányát Rimini kényurának fiához, Giovanni di Malatestához. Politikai nász volt, nem is látták még egymást.

Esküvő előtt az öreg Guidót bizalmas emberei figyelmeztették, hogy baj lehet belőle: ha Francesca meglátja a jövendőbelijét, visszariad tőle, és kész a botrány. A vőlegény ugyanis sánta volt; elferdült csípeje miatt a Sciancato név ragadt rá. Azt tanácsolták tehát, hogy a házasságkötés történjék per procurationem, azaz helyettes közbenjöttével, Giovanni uraság pedig maradjon veszteg odahaza.

A tanácsot mind a két család elfogadta. Malatestáék helyettesül Giovanni öccsét, Paolót küldték ki. Ennek is volt egy mellékneve: il Bello, mert jó megjelenésű, szép fiú volt.

Paolo meg is érkezett a házasságkötési szertartásra fényes kísérettel. Francesca a palota ablakából nézte a bevonulást, s ekkor egyik udvarhölgye egy végzetesen rossz tréfát követett el:

- Íme, itt a jövendőbelid - szólt hozzá.

Francesca nyomban törvényes szerelemre lobbant a délceg ifjú iránt, s csak akkor tudta meg a valóságot, amikor a nászéjet követő reggelen arra ébredt, hogy nem Paolo il Bello öleli, hanem a Sciancato hortyog mellette.

Hiába háborodott fel, a dolgon már nem lehetett segíteni. Szerelmét azonban a tévedés felfedezése sem bírta elfojtani. „Ámbár - teszi hozzá Boccaccio -, arról nem hallottam semmi bizonyosat, hogy át is engedte volna magát neki. Amit Dante írt róluk, csak feltételezés volt.”

Paolo és Francesca tovább élt együtt a Malatestáék családi körében. Egy napon Giovanni elutazott, s távollétében bizalmasabbá vált köztük a viszony. Giovanni egyik szolgája ezt észrevette, utána ment és besúgta neki. Ez a novellák férjeinek szokása szerint titkon visszatért Riminibe. A szolga jelentette, hogy Paolo benn van Francescánál. Giovanni be akart nyitni: az ajtó zárva volt. Erre teljes erővel nekivetette magát, hogy betörje. Azok odabenn megijedtek; Paolo azt tanácsolta, hogy nyisson csak bátran ajtót, majd ő az ablakon át elmenekül. Francesca ki is zárta az ajtót, abban a hiszemben, hogy Paolo már nincs odabenn - de ennek kabátja megakadt egy szögben és fogva tartotta.

Giovanni berohan, meglátja a menekülő Paolót, kardot ránt, - ennek láttára Francesca közéjük veti magát, de a férj nekilendült kardját már nem tudja visszatartani; keresztüldöfi az asszony keblét, majd kihúzza a kardot és most már a védtelen Paolót is leszúrja.

Azután otthagyja a holttesteket és kétségbeesetten visszautazik, ahonnan jött.

Tökéletes operaszöveg, ebből a szempontból nem is lehet ellene szólni. De zene nélkül olvasva, két régi ismerősünkkel, a novellairodalom vándormotívumaival találkozunk: egyik a menyasszony megtévesztése, másik a titkon hazatérő férj. Ám jó, higgyük el, az élet néha megismétli, amit a költők kitaláltak. De maga a kettős gyilkosság! Francesca a két férfi közé ugrik és úgy helyezkedik el, hogy férjének kardja pontosan szíven találja.

És Paolo? Erős fiatal férfi rántsa ki kabátját a szögből, ha szakad is, ne sajnálja. Meneküljön vagy ugorjon vissza a szobába és húzzon ő is kardot. Bajos elképzelni az ilyen mesterkélt helyzetet.

De fölösleges minden elemzés, Boccaccio elbeszélésével szemben vegyük sorra a szereplők hiteles életrajzi adatait.

Az esküvő 1275-ben történt. Paolo akkor már hat esztendeje házas ember volt, két gyermeknek az apja.

Francescát 18 esztendős korában adták férjhez; a gyilkosság idejében - 1285-ben - betöltötte 28-ik életévét. Egy lánya is született férjétől: Concordia.

Eszerint tíz évig éltek együtt családi körben, amikor végre a férj gyanút fogott és lecsapott rájuk. Tehát akármilyen szépek és meghatóak Dante versei, s akármilyen szívhez szóló is a kép a szélsodorta gerlepárról: a valóság más. Nem Lancelot és Ginevra csókjainak bűvöletében szédültek el, - nem is pillanatnyi kábulatról volt szó, hanem - valljuk be őszintén -, hosszantartó szerelmi viszonyról a férj testvére és felesége között.

Még egy kérdés. A krónikaírók megegyeznek abban, hogy a dantei sor: „a szerelem vitt egy halálba minket” - annyit jelent, hogy Giovanni egyetlen döféssel szúrta keresztül mind a kettőt.

A festő ecsetjét izgató végjelenetről Ingres több vázlatot készített. Francesca elomlik egy széken, Paolo térdelve az ölébe borul - így az egy döfést némi jóakarattal el lehet hinni.

A krónikások más képet festenek.

Giovanni da Serravalle latin krónikája száraz tárgyilagossággal úgy ad számot az esetről, hogy a besúgótól értesített férj megleste őket és sommásan végzett velük, „breviter ambos unum super alium amplexatos interfecit.” Vagyis ölelkezés közben ölte meg őket, és pedig minden kétséget kizáró helyzetben. „Unum super alium…”

Teofilo Betti pesarói krónikáját olaszul írta meg. A döntő pillanatról így emlékezik meg:

„Giovanni úr akkor lepte meg őket, amikor a legérdekesebb és leggyönyörteljesebb műben gyakorolták magukat, amelyet a természet a halandóknak sugalmazott.”

Dante Francescáját külön kell választanunk a történelmitől. Maradjon ő meg az olvasó előtt, mint egy önfeledt pillanatért vezeklő szelíd, szánandó teremtés -, az viszont a történetírás dolga, hogy a másikat tanúnak idézze, amikor a kor erkölcsei fölött ítél.

PETRARCA LAURÁJA

Amott egy bűnös viszonynak akadtak tagadói - emitt meg abban nem hittek, hogy létezhessék egy huszonegy évig tartó, égi tisztaságú eszményi szerelem.

A huszonegy év alatt kétszázkilencvenhét szonett, az olasz líra drágakövei, mind egy és ugyanazon nőhöz, Laurához. Szerelem és mindig csak szerelem; kevés öröm, sok szenvedés, a beteljesülésnek minden reménye nélkül.

Nem csoda, ha akadtak kételkedők, ezek nem hittek Laura valóságos létezésében s arra gondoltak, hogy nem is élt soha, csak a költő alkotott egy képzeletbeli lényt, akit érzelmeinek váltakozó hullámaival eláraszthasson.

A milánói Ambrosiana-könyvtárnak van egy ritkasága: egy Vergilius-kódex. Valaha Petrarcáé volt. Nemcsak Simone Martini kezétől származó címlapja, hanem Petrarca sajátkezű széljegyzetei teszik különösen becsessé. Ezek között ez a latin nyelvű feljegyzés kétségtelenné teszi Laura létezését:

„Laura, akit erényei tettek dicsővé, s akit hosszú évekig dalaimmal ünnepeltem, először 1327. április 6-ának reggelén jelent meg előttem Avignonban, a Klára-templomban, - ugyancsak április havában és ugyanazon órában, az 1348. esztendőben, ez a tiszta fény kialudt. Én ezalatt Veronában voltam, hajh! mit sem tudva szerencsétlenségemről. Parmában ért el a végzetes hír, május 7-én. Ezt a legszebb, szűzi tisztaságú testet még aznap este eltemették a minoriták templomában. Bizonyos vagyok benne, hogy visszatért oda, ahonnan lejött hozzánk, - az egekbe. Hogy ébren tartsam a kegyetlen emléket, keserűn édes érzéssel írtam e sorokat ebbe a könyvbe, amelyet oly gyakran szoktam forgatni. Ezután már nincs számomra semmi kívánatos az életben, elszakadt a legerősebb kötelék. Ha tekintetem sűrűn esik majd e sorokra, figyelmeztetni fognak, hogy itt az idő, amikor távoznom kell. S ez könnyű lesz, ha a múlt eseményeire, meddő gondjaira és hiú reményeire gondolok.”

Laura tehát nem költői ábránd volt csupán. Valósággal élt, itt járt a földön, ha nem is az egekből szállt alá. Életében talán még tudták, ki volt - azóta neve kiveszett az emlékezetből.

1764-ben egy Sade nevű francia abbé háromkötetes könyvet adott ki Petrarca életéről. (Mémoires sur la vie de François Pétrarque.) Sikerült - mondja többek közt - fontos okiratokat és egyéb bizonyítékokat felszednie, hogy Petrarca eszményképe azonos Audibert de Noves avignoni nemesúr Laura nevű leányával, Hugues de Sade, ugyancsak nemes uraság feleségével. Voltak azonban, akik utánajártak az abbé adatainak, s azt mondják, hogy azok fölötte gyanúsak és valószínű, hogy ő maga gyártotta őket a Sade-család dicsőségére.

Aki elolvassa a Canzoniere néhány szonettjét, minden adatkutatás nélkül tisztában lesz vele, hogy azok Laura de Sade asszonyságot semmiképpen sem illetik meg. Mert ez a hölgy időközben tíz gyermeket szült a férjének. Képtelenség tehát Itália koszorús költőjét azzal gyanúsítani, hogy egy tízgyermekes családanya után epekedett és sóhajtozott volna teljes huszonegy esztendeig. Álljon itt példaként egyetlen szonett - a költő arra az alkalomra írta, amikor ellopta Laura jobbkézre való kesztyűjét.

Oh, szép kacsó, mely szívemet szorítod,

És egy piciny marokban tartsz egy éltet!

Oh kéz, ahol a menny s a nagy természet

Versengve remek müvet alkotott!

Öt gyöngy ti, mik tán keletről jövétek.

S vadul csak sebeimbe nyúltatok!

Ti ujjak, mostan fátyoltalanok - -

Ámornak hála! burkotok enyém lett!

Oh kesztyű! hófehér meg szűzies,

Mely voltál elefántcsont s rózsa leple:

Van-e a földön más ily égi mez?

Bár arca fátyla is enyém lehetne…

Ah földi sors! te múló s állhatatlan!

Ezt is csak loptam s kell, hogy visszaadjam!

(Radó Antal fordítása)

Így szoktak egy nyúlszaporaságú családanyával enyelegni? A gyermekszoba nappali és éjjeli eseményeivel foglalatoskodó anyai kézre lehet, sőt kell is azt mondani, hogy tiszteletre méltó - de kötve hinném, hogy elbírná az elefántcsont és rózsa hasonlatát.

Számoljunk hát le vele: Laura élt, de hogy ki volt, sohasem fogjuk megtudni. S ez jól van így: az összehasonlítgatás csak az irodalomtörténet meddő tehertétele lenne.

Egyébként Petrarca életében volt egy másik nő is, akinek ugyancsak nem tudtak a nyomára akadni. A kutatást az is megnehezítette, hogy a költő egyetlen művében sem említi meg.

Csupán annyit tudunk róla, hogy a Laura-dalok korszaka alatt Petrarcát két gyermekkel ajándékozta meg. 1337-ben született Giovanni, 1343-ban Francesca. Utóbb a költő mind a kettőt törvényesítette.

AZ IGAZI KAMÉLIÁS HÖLGY

Az ifjabbik Dumas nagy sikerű színműve divatossá tette az elbukott, de az igaz szerelem tüzében megtisztult leányok hamis romantikáját. A kaméliás hölgy eredetije valahogyan még megérdemli az érzelmes lelkek részvevő könnyeit, de nem a megtisztulása körüli mesterkélt dráma miatt, hanem mert beteg volt, halálosan beteg.

Egy kis normandiai faluban született, 1824. január 16-án. Neve eredetileg Alphonsine Plessis volt, de amikor Párizsba került, az Alphonsine helyett a kedvesebb Marie nevet vette föl; majd vezetéknevét előkelőbbre nemesítette a du szótaggal, s lett belőle Marie Duplessis. Dumas-nál mint Marguerite Gautier jelenik meg; a Traviatában Violetta néven trillázik; egy amerikai filmben pedig ezzel a rejtélyes névvel döbbenti meg a jámbor nézőt: Camilla, a végzet asszonya! Megfejtés: az angol fordító elmés ötletnek vélte, ha az angol camellia szóból keresztnevet farag és azzal helyettesíti a Marguerite-ot.

A soknevű leány törvénytelen gyermek volt. Apja részeges, durva fráter; anyja eltűnt a faluból, amikor a kislány nyolc esztendős lehetett, s ettől fogva Alphonsine szegénysorsú rokonok közt hányódott-vetődött. Koldult, alkalmi munkákat végzett, majd elkerült Párizsba. Itt végigjárta a hasonló sorsú lányok kálváriáját: dolgozott egy mosóintézetben, volt kifutólány divatárus üzletekben, végül sült burgonyát árult a Pont Neufön.

Itt parázslott fel a karrierje. Meglátta Roqueplan, az író színigazgató, feltűnt neki a lány különös bájossága és beszerezte egyik színházába statisztának. Nem maradt ott sokáig. Az új környezetben még jobban kiragyogott a szépsége, s a nagyúri szakemberek figyelmessé lettek rá. A figyelemnek az lett az eredménye, hogy otthagyta a színpadi álpompát és valódi pompával vehette magát körül. Gyorsan haladt fölfelé a félvilág ranglétráján. Divatos lett, a szakemberek versenyt futottak utána és aranyesőt szitáltak rá. 1846-ban Londonba utazott egy Perregaux nevű gróffal, ez ott állítólag feleségül is vette. Nem tudni, mi ebből az igazság, de ezentúl Alphonsine Plessis, vagyis immár Marie Duplessis hintáján, ezüstjein, fehérneműjén grófi korona díszelgett.

Hát mindenesetre kényelmesebb ezen a fogaton hajtani a divatáruk boltja elé, mint kalapdobozokkal a karján hajszoltatni ki onnan.

Az előkelő félvilág törvénye szerint Marie-nak mutogatnia kellett magát az operában, színházakban, lóversenyen, kocsikorzón. Népszerűsége érdekében kötelessége volt a vendéglátás is. Szalonjában nemcsak a mindenkori és leendő kedvesei fordultak meg, hanem Párizs irodalmi és művészi hírességei is. Vendége volt néhányszor Liszt Ferenc is, amint az abbénak Koreff doktorhoz írt egyik leveléből tudjuk. Bájos teremtésnek mondja a leányt, megindítónak betegsége történetét, és elragadtatással ír a kedves vacsorákról, amelyeken ő is részt vett.

Palotájáról, berendezéséről hiteles leírás maradt reánk. Az az ügyvéd írta le, aki adósságot ment behajtani Marie-hoz. Tudniillik pályafutása hullámvonalakban haladt; hol százezrei voltak, hol hitelből élt. Egy ilyen válságos időszakban adósa maradt valami nagyobb szabású munka miatt a lakatosnak. Ez ügyvédet fogadott, az ügyvéd felszólító levelet írt, s Marie magához kérette.

Az ügyvéd elment Boulevard de la Madeleine 11. szám alatti palotájába. Így írt róla:

„Az előszoba falát végig aranyozott virágrács borította, mindenféle virág és futónövény kúszott fel a rácson, mahagóni vályúkból. A hálószoba rózsás mintájú fehér selyemkárpittal volt behúzva. A beteg leány ágya olyan volt, mint egy rózsaszínű fészek; selyemből az ágynemű, selyemből a függöny és a mennyezet. Mindenfelé csupa drága csipke és selyem; az öltözőasztal velencei tükrében ragyogott és sziporkázott a sok metszett kristályüveg, ezüst és aranyholmi. Képek, szobrok, egyéb műtárgyak mindenfelé.”

Az elbájolt ügyvéd a lány szépségéről is megemlékezik; dagályos mondatokban áradozik álmatag tekintetről, gyöngyfogakról, sötét hajsátorról stb. Ismerjük útlevelét is, ezt akkor állították ki, amikor fürdőre utazott:

167 centiméter magas, haja gesztenyeszínű, homloka középmagas, szemöldöke barna, szeme fekete, orra rendes, szája kicsiny, álla kerek, arca tojásdad, arcszíne halvány…

Ez a halovány szín maradt meg legjobban azoknak az emlékezetében, akik a kaméliás hölgyet rövid életének utolsó szakában látták. Egyik ismerőse egy elfutó pillanat emlékét idézi fel, mintegy látomásszerűen vetítve elénk a halálosan beteg lorette alakját:

„Mikor legutoljára láttam, lóversenyre hajtatott. Az Esplanade des Invalides-ről néztem a fogatok elvonulását. Köztük volt az övé is. Halványan, fehér ruhában ült zöldlakkos hintájában, négy fehér ló röpítette a szemem előtt.”

1847. február 28-án meghalt Alphonsine-Marie Duplessis. Bútorait, holmiját a hitelezők elárvereztették. Koporsóját mindössze két barátja kísérte. Dumas akkor nem volt Párizsban.

Sírja a montmartre-i temetőben található, az Avenue St. Charles elején, a negyedik sorban. Idegenek és érzékeny lelkű párizsi lányok ma is fölkeresik, virágot hintenek rá és telefirkálják a követ tintaceruzával.

ENYÉM, TIED, ÖVÉ

Jókai regényének egyik jelenete a konstantinápolyi kikötőben játszódik le. A szabadságharc leverése után a menekült honvédtiszteket egy amerikai hadihajó vette fel, ezen készültek az Egyesült Államokba. Áldorfai Ince honvédezredest csellel egy osztrák hadihajóra csalják; ott persze fogságba vetik és a bitófa árnya borul föléje. Az amerikai hajó kapitánya vállat von: „fatális eset”, de ő nem tehet semmit. Ekkor Áldorfai felesége könyörög hozzá, olyan ékesszólással, hogy a yankee végre is tűzbe jön, magáévá teszi Áldorfai ügyét, befűtteti a kazánt, felszedeti a horgonyokat, odakormányoztatja hajóját az osztrák gőzös mellé és nekiszegezteti az ágyúit. Üzenet megy az osztrák parancsnokhoz, hogy ha a foglyot három óra alatt ki nem adják, lövetni fog. A parancsnok utasítást kér az osztrák követségtől, az jobbnak látja engedni és Áldorfait szabadon bocsátják.

Eddig a regény.

Érdekes összevetni Jókai képzeletvilágát a való történettel, amelyet felhasznált és átalakított.

Az esemény színhelye a valóságban Szmirna volt, nem Konstantinápoly, hőse pedig Koszta Márton honvédszázados. Nem közvetlenül a szabadságharc leverése után történt, csupán négy évre rá, 1853 nyarán. Koszta, aki közben Amerikában élt, Kossuth megbízásából jött Szmirnába.

A bécsi udvar lecsapott a magános magyarra.

Szmirnában ekkor érvényes volt az úgynevezett kapituláció, vagyis az európai hatalmaknak - köztük Ausztriának is - a török kormánnyal kötött szerződése, - eszerint saját polgáraik fölött saját konzulátusaik ítélkezhettek, függetlenül a török hatóságoktól.

A szmirnai osztrák főkonzul neszét vette, hogy Koszta ott jár, és a kapitulációs jogának erőszakolt magyarázatával Kosztát, mint „osztrák-magyar” alattvalót január 22-én pribékjeivel elfogatta, s a kikötőben horgonyzó osztrák hadihajóra hurcoltatta.

Az alávaló merénylet hírére egész Szmirna felzúdult. Különösen az ottani olasz emigránsok lázítottak dühös elkeseredéssel az ő hazájuk szabadságát is eltipró Ausztria ellen. Kiadták a jelszót: fel kell gyújtani az osztrák konzulátus házát és fel kell koncolni magát a főkonzult!

A török hatóságok szintén szívből utálták az osztrák kormányt, s csak amúgy tessék-lássék léptek közbe. A katasztrófa ki is robban, ha váratlanul június 23-án a kikötőbe nem érkezik az Egyesült Államok Saint Louis nevű hadihajója.

A parancsnok, Ingraham kapitány, mihelyt meghallotta az esetet, az osztrák főkonzulhoz fordult és követelte Kosztának, mint az Egyesült Államok védettjének kiadatását. Erre a lázongás elcsitult, várták az eredményt.

Ez nemleges volt. A főkonzul megtagadta a kiadatást.

A nyers visszautasításnak többféle következése lett.

Az olaszok felháborodása ismét kitört. Ezúttal emberhalál lett a vége. Egy kávéházban ráakadtak három osztrák tengerésztisztre, ezeket megrohanták, összeverték. A tisztek nagy bátorsággal megfutamodtak, el is érték a kikötőt, de nem volt a közelben csónak, a tengerbe ugrottak és úszva igyekeztek elérni a hajójukat. Egyikük azonban, báró Hackelberg nevezetű, nem jutott el odáig: útközben kimerült és a vízbe fulladt.

Ez a halálos közjáték megzavarta az osztrákok haditervét, hogy tudniillik Schwarz kapitány - így hívták az osztrák hadihajó parancsnokát - sebtiben gőzöljön el a kikötőből, s azután törheti már a fejét a diplomácia, hogy mi történjék a fogollyal. Most már gyávaság lett volna elszelelni a felkavart városból. Elhalasztották az indulást január 29-re.

A fogoly ügyében megint csak diplomáciai futárok hajókáztak Szmirna és Konstantinápoly közt ide-amoda, de nem történt semmi.

Január 28-án este 10 órakor azonban, Schwarz kapitány nagy meglepetésére, a Saint Louis elhagyta helyét, odafüstölgött az osztrák hajó közelébe és hosszoldalával fordult feléje. S nehogy a kapitánynak valami kétsége legyen a látogatás célja felől: a lőrésekből előretolt ágyúk csöve csillant meg a holdas éjszakában…

Elosonni tehát már nem lehetett. A megriadt főkonzul haladékot kért: most már igazán egy-kettőre meg fog érkezni a konstantinápolyi követség utasítása, legyenek az amerikaiak addig türelemmel.

Ingraham parancsnok bevonatta az ágyúit s várt még négy napig, de akkorára a türelme elfogyott. Február 2-án reggel ráüzent Schwarz kapitányra, hogy ha délután 4 óráig Koszta Mártont ki nem adják, fegyveres erővel fogja kiszabadítani. S az ágyúk csöve ismét elővillant…

Schwarz kapitány gyorsfutárt menesztett a főkonzulhoz, hogy most már igazán csináljon valamit, mert ez a nekivadult yankee képes rá, hogy ő császári felsége hajóját a tenger fenekére küldje. A Saint Louis ágyúi élesre vannak töltve, legénysége már hadirendbe sorakozott.

Az ügyet nem lehetett tovább csűrni-csavarni. Az osztrák konzul elrohant az Egyesült Államok szmirnai főkonzuljához, és egyezséget ajánlott: bízzák Kosztát valamely semleges hatalom konzuljának őrizetére, mindaddig, amíg az érdekelt államok egymás közt elrendezik az ügyet. Az amerikai konzul elfogadta az ajánlatot, Franciaország ottani konzulja is vállalta az őrizetet, mire Kosztát partra szállították és a megállapodás szerint átadták a francia hatóságnak.

Bécs persze emlékiratot küldött szét az európai kormányokhoz, hogy az amerikai hadihajó parancsnoka megsértette a nemzetközi jogot, cselekedete egyenlő a valóságos hadüzenettel stb., stb.

Ingraham kapitány azonban nem sokat törődött az emlékiratozással, és nem tágított az osztrák gőzös oldala mellől. Az osztrák kormány belátta, hogy bár Koszta a városban van már, ez az ember képes az ágyúival beleszólni a diplomáciai vitatkozásokba - miért is beadta a derekát, s nagy dérrel-dúrral lemondott a foglyáról.

Kosztát a franciák szabadon bocsátották.

További sorsáról nincs adatom, csak annyit tudok, hogy elhajózott Amerikába. Több értesülésem van Ingraham kapitányról.

A szmirnai eset annyira felkavarta a diplomáciai vizeket, hogy az Egyesült Államok elnöke is foglalkozott vele és jelentést tett róla a kongresszusnak. Érdemes ezt a maga egészében közölni: világosabban és hitelesebben ismerteti a tényállást, mint ahogyan a bécsi diplomácia igyekezett elhomályosítani:

„A magyar születésű Koszta Márton 1850-ben államunkba érkezett és törvényeinkkel egyezően kinyilvánította szándékát, hogy az Egyesült Államok polgára kíván lenni. Miután itt két évet töltött, Törökországba utazott. Szmirnai tartózkodása idején történt, hogy erőszakosan letartóztatták, egy osztrák hadihajóra hurcolták s ott láncra verték, azzal a nyíltan bevallott szándékkal, hogy Ausztriába szállítsák. Szmirnai konzulunk és konstantinápolyi követségünk közbelépett kiszabadítása érdekében, de fáradozásuk eredménytelen maradt. Közben Ingraham kapitány az Egyesült Államok Saint Louis nevű hadihajójával Szmirnába érkezett, s miután értesülést szerzett az eset körülményeiről, arra a meggyőződésre jutott, hogy Koszta érdemes az amerikai kormány pártfogására. Ennélfogva kiszabadítása érdekében erélyes és határozott intézkedéseket tett.

Az Egyesült Államok és Ausztria megbízottainak megegyezése folytán Koszta a szmirnai francia főkonzul őrizetére bízatott, amíg az érdekelt államok sorsáról nem döntenek. E döntés értelmében szabadlábra helyeztetett, s jelenleg az Egyesült Államokban tartózkodik.

Az osztrák császár panaszt emelt a mi tisztjeink viselkedése miatt ebben az ügyben, s tekintettel arra, hogy Koszta az ő alattvalója, akit joga volt török területen is letartóztatni, kérte az Egyesült Államok kormányát, hogy szolgáltassa vissza a foglyot, helytelenítse alkalmazottainak eljárását, s a sértésért adjon elégtételt.

Az eset szorgos megvizsgálása után az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy Koszta elfogása törvényes alap nélkül történt -, hogy az osztrák hadihajón törvénytelenül tartották fogva -, hogy fogsága alatt az Egyesült Államok polgárának volt tekintendő, s eszerint tisztjeink eljárása igazolható. Viselkedésüket tökéletesen helyeslem, s az osztrák követeléseket elutasítottam.”

Képzelhető, micsoda undor fogta el az amerikai népet, amikor értesült az osztrák császár követeléséről. Viszont még mindenki emlékezett Kossuth szavaira:

„A mi ügyünk ugyanaz, amiért Washington küzdött.”

Ezek a friss emlékek magyarázzák meg, hogy miután a képviselőház megvitatta az elnök jelentését, 174 szavazattal 9 ellenében ezt a határozatot hozta:

„A kongresszus ezennel köszönetét nyilvánítja Duncan M. Ingraham úrnak, a Saint Louis korvett parancsnokának jogos és bátor magatartásáért, amelyet múlt július 2-án tanúsított, amikor is az amerikai kormány védelmébe vette és kiszabadította a jogtalanul letartóztatott, és egy osztrák gőzös fedélzetére hurcolt Koszta Mártont.

Egyúttal a kongresszus felkéri az Egyesült Államok elnökét, hogy veressen egy érmet Duncan M. Ingraham tiszteletére, érdemeit méltató felirattal, tanújeléül a kongresszus elismerésének igazságos, határozott és elszánt fellépéséért. Közölje az elnök ezt a határozatot Ingraham kapitánnyal olyan sorok kíséretében, aminőket az elnök megfelelőnek vél a kongresszus érzelmeinek a tolmácsolására.”

TAMÁS BÁTYA KUNYHÓJA

Koszta Márton esete Franklin Benjámin Amerikájában történt. A köztársaság egyik megalapítójának hazája volt ez, a puritán férfié, aki tejet reggelizett cserépedényből cinkanállal és megrótta a feleségét, amikor egyszer porceláncsészét és ezüstkanalat csempészett eléje. Akinek ez volt egyik kedvelt mondása: „Többet ér egy paraszt a talpán, mint egy nagyúr a térdén.” Aki feltalálta a villámhárítót, s akinek érdemeit ebben az egyetlen latin verssorban foglalták össze:

Eripuit coelo fulmen sceptrumque tyrannis.

Kiragadta az égből a villámot és a zsarnokok kezéből a jogart.

Volt azonban egy másik Amerika is, ottani honfitársainak a kezéből Franklin sem bírta kiragadni a jogar legfertelmesebb atyjafiát: az emberi testre lecsapó korbácsot.

1852-ben jelent meg Beecher-Stowe asszony világszerte ismert regénye, a Tamás bátya kunyhója. A könyv viharos felzúdulást keltett a rabszolgatartás hívei között. Azzal támadtak ellene, hogy regény csupán, elferdíti a valót, s nem adja igazi képét a rabszolgatartásnak. Erre a szerző kiadott egy új könyvet, ez volt a címe: Kulcs Tamás bátya kunyhójához. Itt azután felsorakoztatta a való történeteket, hiteles adatokat, meg nem cáfolható okiratokat.

Csupán szemelvényeket mutathatok be a megrázó erejű könyvből, a borzalmak halmozása még álmát is elvenné az olvasónak.

Lássuk magát a rabszolgapiacot. Ez nem létezhetik hirdetés nélkül. A Natchez Courier című lap 1852. évi november 20-i számában ez a felkiáltójeles hirdetés pályázott a vevőközönség érdeklődésére:

„Rabszolgák! Rabszolgák! Rabszolgák! Cégünk itt telepedvén meg, egész éven át nagy tömeg válogatott négert szándékozunk raktáron tartani, úgymint mezei munkásokat, háziszolgákat, kézműveseket, szakácsnékat, mosónékat, varrónőket stb. Szállítmányaink rendszeresen fognak érkezni, vevőink mindig elsőrendű áru közt válogathatnak. - Griffin és Pullam.”

A Memphis Eagle című lapnak ez volt a jeligéje: „Szabadság és egység, most és mindörökké.” A szép jelige mögött ezek a hirdetések sorakoztak fel:

„Hetvenöt néger. Most kaptam Keletről 75 elsőrendű négert Aki választani óhajt, siessen. Fiatal négereket magam is veszek s olyan magas árat fizetek, mint bármely más kereskedő. - Benjamin Little.”

„Ötszáz néger kerestetik. Minden jó négerért a legmagasabb árat fizetjük készpénzben. Lépjen velünk érintkezésbe mindenki, akinek eladó négerei vannak. Raktárunk felveszi a versenyt az ország bármely raktárával. Ha saját négereit akarja elhelyezni, ott jutányosan megőrizzük. - Bolton, Dickins és társa.”

A jeles cég hirdetéséből azt is megtudjuk, hogy az eleven portéka számára raktárhelyiséget is lehetett bérelni. Persze, ezekhez képest egy akármilyen bútorraktár barátságos, meleg otthont jelentett. Húszával-harmincával zsúfolták össze őket egy piszkos, szűk szobában, puszta földön háltak moszkitók és férgek rágták a tagjaikat sebesre. Nappal nem volt szabad aludniuk; akit rajtakaptak, hogy egy álmatlan éjszaka után mégis elaludt, kegyetlenül megkorbácsolták. Innen a rabszolga az eladási terembe került, ott akárki magához szólíthatta, összetapogathatta, száját szétfeszíthette, fogát vizsgálhatta.

Egy másik dél-carolinai lap ezzel a jelmondattal büszkélkedett: „Légy igazságos és nem kell félned semmitől, szeresd hazádat, istenedet és az igazságot.” Az istenfélő és igazságszerető újság egyebek közt árverési hirdetéseknek is helyet adott. Az egyik így szólt:

„Csütörtökön, december 30-án, délelőtt 11 órakor, a törvényszék épületében száz értékes néger fog nyilvános árverésen a legtöbbet ígérőnek eladatni. Ritkán adódik ilyen alkalom. Csak négy köztük 45 éves, viszont huszonöt fiatalember, 16 és 30 között - továbbá negyven igen csinos fiatal nő és hatalmas készlet gyermekekből.”

Egy további hirdetés a kalapács alá kerülő gyermekek nevét és életkorát is közli: Sylla 11 éves, Tilla 9, Anikse 8, Robinson 6, Rachel 4, Scipio két éves!

A száraz felsorolás a rabszolga-kereskedésnek egyik legembertelenebb fejezetére világít rá. Ha a klasszikus nevű kis Scipiót és társait külön-külön sorolták fel, ebből nyilvánvaló, hogy nem a szüleikkel együtt kerültek árverésre. Az ilyesmi mindennapos volt a déli államokban. Családi kötelékre a rabszolgatartó nem adott semmit. Ha érdeke úgy kívánta, lelketlenül elválasztotta a férjet a feleségétől, testvért a testvértől, gyermeket az anyjától, éppolyan közönyösen, mintha tehenének a borját választotta volna el és küldte volna vásárra.

A mai olvasó álmélkodva mondja ezekre: „Hát állatvásár volt ez? Hát ezeket a szerencsétleneket barmoknak tekintették, nem embereknek?”

Valóban azoknak.

íme néhány cikk a déli államok törvényeiből:

Dél-Carolina. A rabszolga ingó vagyonnak tekintendő, s mint ilyent el lehet adni, meg lehet venni, általában bármilyen célra használható.

Louisiana: A rabszolga tulajdonosának korlátlan hatalma alatt áll.

Észak-Carolina: A tulajdonos hatalmának korlátlannak kell lennie, hogy a rabszolga alárendeltsége tökéletes legyen.

Egyéb déli államok: Rabszolgáknak nincs képességük, hogy szerződéseket köthessenek. Tulajdonosaik beleegyezésével megházasodhatnak ugyan, de ennek nem lehet polgári értelemben vett hatálya, mert rabszolgának semmilyen polgári joga sincs.

A korlátlan hatalomból következik, hogy ha a rabszolga valamit vétett, a tulajdonos minden bírói ítélet nélkül maga szabhatta ki a büntetést. Megölni vagy megcsonkítani tilos volt, de vasraverhette, elzárhatta vagy megkorbácsoltathatta. Különösen a korbácsolás szabadalmával éltek bőségesen. Akinek kedve volt, maga hajthatta végre a saját ítéletét, ha pedig súlyosabb megtorlást látott szükségesnek, a boldogtalan négert beszállította a törvényszéki fogházba (calaboose), és átadta a hivatalos bírósági korbácsolónak. Hogy ez miként dolgozott, arról a Kulcs egy megrendítően szemléltető jelenetet idéz. Hiteles szemtanú mondja el így:

„A fogház udvarába lépve, pisztolylövésként hangzó korbácsütéseket hallottam. Egy fekete leány feküdt a padon, keze és lába a pad két végéhez volt kötözve, derekán keresztül pedig szíj szorította a deszkához. A szíjon alul mezítelen volt. Oldalánál hat láb magas poroszló állt s hosszú korbácsát borzasztó erővel suhogtatta alá. Minden ütés egy-egy bőrfoszlányt repesztett le, ez a korbácshoz tapadt, vagy a kövezetre pattant és vér folyt a nyomában. A szegény teremtés rángatózott és sikoltott, s könyörgött fejénél álló gazdájának: »Ne öljenek meg! Ne korbácsolják ki belőlem a lelket!« De az irtóztató verés szakadatlanul folyt, egymásután repültek a bőrfoszlányok, egyre szaporodtak a sebek a nő eleven húsában, míg az végre egyetlen véres sebtömeg és reszkető tetem lett. Csak ekkor intett a gazda a poroszlónak, hogy elég.”

Tehát a rabszolgát baromnak tekintették, nem lelkes embernek. A mai ember felfogása más: ő a rabszolgatartóban lát hasonlóságot a lélek nélküli vadállathoz.

Nem csoda, ha akárhány rabszolga nem bírta ki a baromi bánást és megszökött. Ilyenkor jöhetett az újsághirdetés:

Raleigh Standard (Észak-Carolina) 1838. július 18. „Megszökött egy néger nő két gyermekével. Néhány nappal szökése előtt bal arcát tüzes vassal megbélyegeztem, M betűt igyekeztem kiformálni. - Micajah Ricks.”

A rabszolgák szökései egy külön üzletágat teremtettek meg: a néger-vadászatot. Egy hirdetés a Sumpter Counly (Alabama) lapból:

„Néger kutyák!

Alulírott sok néger-kutyát szerezvén, ajánlja magát szökevény négerek vadászatára. Egy napi vadászatért 3 dollárt, és minden elfogott szökevényért 15 dollárt kíván. 1845. november 6. - William Gambel.”

Más:

Dadeville Banner (Alabama):

„Hirdetés!

Alulírottnak igen jeles kutyái lévén szökevény négerek felszaglálására és vadászására, közli a közönséggel díjszabását. Minden szaglálásban és vadászatban eltöltött napért 2 dollár 50 cent, - minden elfogott rabszolgáért 10 dollár, - 10 mérföldnél nagyobb távolságra 20 dollár.

Dadeville, 1852. szeptember 1. - Black.”

Ha a vadászat sikerült, a tulajdonos boldogan fizetett. De fizetett a rabszolga is. A felbőszült gazda olyan kegyetlenül bánt el vele, hogy egyes államok kénytelenek voltak a rabszolgákat védő törvényeket hozni.

Dél-Carolina 1740-i védőtörvénye így szólt:

„Ha valaki rabszolgájának szándékosan metszi ki nyelvét, szúrja ki szemét, leforrázza, égeti vagy megcsonkítja: minden egyes esetben száz font sterling bírságot fizet. Ugyanennyivel bírságolandó, aki rabszolgájára lovaglóostorral, korbáccsal, vesszővel vagy vékony pálcával történő fenyítésnél, továbbá vasraverésnél avagy fogságbavetésnél súlyosabb büntetést mér.”

Ilyen volt Dél-Carolina kormányának embersége…

A rabszolgatartó déli államok ellen kirobbant, négy évig dúló amerikai polgárháború az északiak győzelmével ért véget. Richmond városát, a déliek főhadiszállását és a rabszolgatartás utolsó fellegvárát az 1865. április 3-ra virradó éjjel a déliek feladták és kiürítették.

S a győztes tábornok engedelmével, mintegy elégtételül testvéreik szenvedéseiért, elsőkül a néger ezredek vonultak be lengő lobogókkal az elfoglalt városba.

RICHARD WAGNER HÁLÓKÖNTÖSBEN

Sokáig mendemondának bélyegezték a kósza híreket, hogy a lovagkor nagy megverselője és megzenésítője odahaza éppenséggel nem annak hősi emlékeivel vette körül magát, hanem fehér, kék és rózsaszínű hálókabátokban támasztotta életre a Niebelungok páncélos vitézeit.

A bécsi Neue Freie Presse 1877. június 16 és 17-i számában közzétette a meglepő valóságot. Megszerezte Richard Wagnernek egy bécsi divatárusnőhöz intézett leveleit. (A 16 darab jelenleg a bécsi „Gesellschaft der Musikfreunde” könyvtárában van.) Az 1865-67. évekből származnak és házikabátokra, paplanokra, selymekre, csipkékre, hímzett rózsagirlandokra vonatkozó megrendelések váltogatják bennük egymást. A köntösök és paplanok anyaga mindenkor atlasz volt, s a színek hozzáillően gyöngédek, kellemesek: fehér, rózsaszín, halványkék, halványlila…

A Mester minden részletre kiterjedő pontos utasításokat küldött a divatárusnőnek. Egyikhez - a levelekben sűrűn előforduló rózsaszínű hálóköntösről volt szó - sajátkezű rajzokat is csatolt, miheztartás végett. Ez a levél Luzernból kelt, 1867. február 1-ről. Átadom a szót írójának:

„Rózsaszín atlasz, dunnalúd-pehely töméssel, négyszögletű tűzdeléssel, ugyanúgy, mint az Öntől már kapott szürke és piros paplan. Épp olyan vastag is legyen a kabát, mindazonáltal könnyű. Bélés: finom fehér atlasz. Alul igen bő legyen. Körös-körül hozzáillesztve - nem a tűzdeléshez varrva! - ugyanazon atlaszból készült fodor (Ruche), a deréktől lefelé egyre szélesedő borításként.

Figyelje jól a rajzot: a borítás vagy rátét alul különösen szépen és gazdagon legyen kidolgozva, mind a két oldalon félrőfnyi szélességre terjedjen ki, a derék körül pedig rendes szélességű fodorral fejeződjék be. Oldalvást három vagy négy csokor ugyanezen anyagból. A kitömött ujjak is dúsak legyenek. Egy csokor elöl, egy másik szélesebb és dúsabb hátul, az ujjak alácsüngő részén. Mindehhez egy öt rőf hosszú szalag, ennél az atlasz teljes szélességében meghagyandó, csupán a közepén keskenyedjék. Stb.”

Ehhez igazodott a szoba berendezése is. Legalábbis az ágy. A szürke és piros selyempaplant már ismerjük a levélből; ezek tetejébe rendelt még a Mester egy rózsaszínű atlaszt fehérrel bélelve, valamint egy hasonló szabású kéket, nemkülönben még egy rózsaszínűt virágmintás atlaszból, dúsan körülvéve szalagcsokrokkal.

Egyik számlából kitetszik, hogy az atlaszt rőfszárma is rendelte, mégpedig fehér, sárga, lila, világoskék, halványzöld, chamois, karmazsinvörös színekben és természetesen a kedvelt rózsaszínben.

Kényes volt az anyag minőségére is. 1867. február 8-án kelt levelével visszaküldi a girlandokat, mert rőfjük csak hat forintba került, tehát nem is lehetnek szépek. Helyettük tíz forintosokat rendelt. Ugyanezen év március 30-án nagy szakértelemmel kifogásolja a küldött rózsaszín atlasz-mintát „mert az ilyen keresztbeszőtt (geköpert) kelme nem elég sima, s így nincs is szép fénye”. A szebb, fényesebb fajtából legalább száz rőfre lenne szüksége.

Érthetetlen, hogy mire kellett a Mesternek a temérdek rózsaszínű atlasz, a hálóköntösök és paplanok rózsaszínű ábrándjain felül? A már említett számla nem oldja meg a rejtélyt, sőt még nagyobb csodálkozásra késztet, mert a selymeknek akkora tömegéről szól, hogy akár boltot lehetett volna nyitni velük. Felsoroltam a színeket: mindegyikből 20-30-50 rőf körül szárnyalt a rendelés! Ugyanebben a számlában felénk mosolyog még 60 rőf rózsagirland, 10-10 tekercs különféle színű szalag és 150 rőf selyemcsipke. De csipkeéhségét még ez a hatalmas adag sem csillapíthatta le, mert ugyanakkor még 100 rőf ingre való csipkét is rendelt.

A számlának külön érdekessége öt pár házicipő. Belátom, hogy a rózsaszínű köntöshöz nem hordhatott sarkantyús csizmát, mégsem érem föl ésszel, miért kellett a fehér, kék, sárga, szürke és rózsaszínű cipellőket még rózsacsokrokkal is ékesíteni? A csokrok darabja húsz forintba került.

Hát még a többi. A selyem-tobzódások és szín-tivornyák költségeiért ugyancsak mélyen kellett zsebébe nyúlnia a költőnek. A levelek szivárványló színei közt állandóan rút pénzkérdések is feketülnek: hány forintot vagy tallért küld, vagy nem küld a Mester Bécsbe Bertha kisasszonynak. A többször idézett számlának a végösszege 3010 forint!

Még csak egy Münchenből 1865. április 1-én, vagyis kevéssel a Tristan és Izolda ottani bemutatója előtt kelt levélről kell beszámolnom. Érdekes toalett-titkok huncutkodnak benne: atlasz alsónadrágok, fehérek rózsaszín béléssel és rózsaszínűek fehér béléssel.

A többi levél legnagyobbrészt Luzernból kelt, ahol abban az időben a költő agyában már előrajzottak a Niebelungok hősi alakjai.

Azt hiszem, Wagner Richárd tisztelőit és csodálóit érdekelni fogja a különös ellentét: hogyan tudott rózsaszínű, bidres-bodros hálókabátban és rózsacsokros házicipőben Notung acéljának villogásáról, walkürok rivallásáról, Wotan paripáinak robajáról álmodni.

LUCREZIA BORGIA

Nincs a történelemnek még egy nőalakja, akit a mendemondáknak olyan kerge tánca tombolt volna körül, mint az aranyszőke Borgia-lány.

A halála után rászabadult Borgia-gyűlölet megtette modern Messalinának, vérfertőző asszonyi szörnynek - s emléke így élt a világ tudatában századokig.

Jöttek azután tisztafejű tudósok, lehántották róla a rágalomsarat és igyekeztek megmutatni olyannak, amilyen valójában volt.

Erre előmerészkedtek a túlzók: a megtisztított alakot fényesre csiszolták, s éppen csak hogy angyalt nem csináltak belőle.

Végre, legújabban, megint akadt író, aki élettörténetét hozzácsatolta a Borgiák bűnlajstromához, s a lekapart sarat visszalapátolta.

Azt hiszem, legegyszerűbb, ha sorbarakom Lucrezia életrajzi adatait - az olvasó könnyebben fog eligazodni a mendemondák útvesztőjében.

VI. Sándor pápát, amikor még Borgia Rodrigónak hívták, bíboros volta nem akadályozta meg abban, hogy szeretőket tartson.

Hódító megjelenésű, rendkívül megnyerő modorú, szép férfinak írták le. Legtovább kitartott a gyönyörűnek mondott Vannozza Cattanei mellett; négy gyermeke is volt tőle, köztük Lucrezia és a fekete emlékű Cézár.

Lucrezia 1480. április 18-án született Rómában. Rodrigo bíboros 49 éves volt ekkor. Lányát úgy neveltette, ahogyan előkelő reneszánsz hölgyeket szoktak eljövendő napfényes életükre előkészíteni. Megtanult franciául, spanyolul, sőt görögül és latinul is, azonfelül zenélgetett, verselgetett és rajzolgatott. Szép hajadonná serdült; Pinturicchio állítólag róla mintázta Szent Katalin alakját vatikáni freskóján. Nem rí le arról semmi démoni: bájos, kedves, leányos arc, valóban inkább mosolygásra, mint imába mélyedésre termett. A vállára omló aranyszőke hajsátor alkalmasint fodrászmesterségnek köszönhette a ragyogását, mert spanyol apától olasz anyától csak sötét színűt örökölhetett.

Tizenegyéves korában már asszony. Törvényes hitvestárs; apja férjhez adta egy spanyol hidalgóhoz. Akkoriban ez így ment: az életkor nem számított, családi érdek húzta a jegygyűrűt a fejletlen leányujjakra.

Valódi nászra nem került sor. A következő évben Rodrigo bíboros mást gondolt, a házasságot önkényesen felbontatta, s a tizenharmadik évébe hajló leányt újra férjhez adta egy másik, tizenhatéves főúrfihoz. Névleges frigynek maradt ez is, nem érett valódi násszá. A bíboros szeme előtt feltűnt a pápaság csábképe, a spanyol kapcsolatok értéke összezsugorodott; egy évre rá ezt a házasságot sem átallotta hatalmi szóval felbontani.

1492. augusztus 11. Borgia Rodrigo bíborost megválasztják pápának. Felveszi a VI. Sándor nevet.

Bizonyos, hogy nála erkölcstelenebb ember még nem ült a pápai trónon -, de nagy eszét és rendkívüli politikai éleslátását nem lehet letagadni. Itáliában akkor három nagyobb hatalom tartotta egymást sakkban: északon a milánói hercegség és a velencei köztársaság, délen a nápolyi királyság. Közben apró kényurak sokasága: Perugia, Urbino, Pesaro, Ravenna, Modena, Bologna stb. urai rendeztek örökös zavarokat. Sándor pápa fejében egy nagyszabású terv alakult ki: világgá kergetni a törpe zsarnokokat, és a tisztára söpört Itália közepén egy nagy, egységes, hatalmi túlsúllyal rendet tartó birodalmat alapítani. Természetesen a Borgiák jogara alatt. Cézár volt a kiszemelt uralkodó, Lucreziára pedig az a feladat várt, hogy házasság révén kapcsolja a Borgiák érdekéhez valamelyik szomszédos hatalmat.

Ezúttal Milánóra esett a választása. Giovanni Sforza volt a kiszemelt vőlegény, Pesaro kényurának fia, a hatalmas milánói Sforza család tagja. Törvénytelen ágyból származott ugyan, de abban az időben ez nem számított; az apró itáliai kényurak udvarában hemzsegtek a balkézi gyermekek, s alig tettek különbséget köztük és a jobbkéziek között.

1493. június 12. Lucrezia esküvője a Vatikánban Giovanni Sforzával. Ő 13 éves, a vőlegény 26. Nagy parádé. Hogyne, férjhez megy a pápa lánya! Stefano Infessura, a római szenátus jegyzője, ránk maradt nagyértékű naplójában részleteket mond el az ünnepségekről. A szertartás után nagy fogadás a Vatikánban, ott volt minden hivatali nagyság, nemkülönben százötven előkelő hölgy. A lovagias pápa 150 ezüst csészét megtöltetett cukorkákkal, s a hölgyek ölébe üríttette. Hogy megkapták-e a csészéket is, Infessura nem írja, de hozzáteszi:

„És ezt a mindenható Isten és a római egyház dicsőségére!”

Este lakoma a Vatikánban. Elnökölt a pápa; az asztalt bíborosok és előkelőségek ülték körül, tarkítva szép fiatal hölgyekkel. Köztük volt Teodorina is, VIII. Ince pápa hét törvénytelen gyermeke közül az egyik, valamint a szépségéről messze földön híres Giulia Farnese, a pápa az idő szerinti szeretője. Asztalbontás után a társaságot egy sikamlós színdarab szórakoztatta.

Mindezeket Infessura mondja el, nem én.

Szóval, víg élet folyt szép asszonyok közt a Vatikánban, ugyanakkor, amikor VIII. Ince hírhedt bullája alapján ezrével küldözgették máglyára az ördöggel cimboráló rút boszorkányokat.

Tizenhetedik éve virradt Lucreziára, amikor a Vatikánban ismét más szelek kezdtek fújdogálni. A politika kereke megint fordult egyet, a Sforzák szövetsége nem kellett többé, Giovanni fölöslegessé vált és szabadulni kellett tőle. Ezúttal a nápolyi király atyafisága mutatkozott kívánatosnak.

Giovanni azonban megkötötte magát és nem akart elválni. Erre a pápa egy külön bizottságot rendelt, ez megtanácskozta az ügyet és kijelentette, hogy a házasságot semmisnek kell tekinteni.

Indokolás: a nász testi valójában nem történt meg.

Mikor Lucrezia meghallotta a döntést, nagyot nevetett. Vele kacagott egész Itália, kivéve a férfiúi becsületében sértett férjet. Első felháborodásában Milánóba rohant segítségért, atyjafiához, Lodovico il Moro herceghez. Ettől azonban csupán azt a furcsa tanácsot kapta, hogy egy pápai kiküldöttekből és hiteles személyekből alakított bizottság előtt tegyen bizonyságot férfiúi képességeiről. Ez persze nem látszott kivihetőnek, egyéb támogatástól pedig a milánói rokonság húzódozott. Ellenben egészen váratlan csattanóra került a sor: a hajszolt és szorongatott férj végre megtört és írást adott róla, hogy valódi házasélet közte és a felesége közt csakugyan nem volt.

Ami Lucreziát illeti, nem tudni, mivel cirógatták körül Rómában, de végezetül ő is engedett és - ami igaz, igaz - esküt tett rá, hogy a házasságban érintetlen maradt.

Most már a bontóper simán gördült. 1497. december 20-án a házasságot semmisnek mondták ki. Ami Sforzát leginkább szíven találta, az ítéletnek az a járuléka volt, hogy a 31 000 dukát hozományt vissza kellett fizetnie.

Féktelen gyűlölet izzott benne az egész Borgia család ellen, beleértve Lucreziát, akinek esküjét nem bírta megbocsátani. Bosszúszomját elég alacsonyrendű módon elégítette ki: ő röpítette világgá elsőnek a vádat, hogy Lucrezia apjával és bátyjával vérfertőző viszonyban élt.

Erről egyelőre csak annyit, hogy az elcsapott férj híresztelését nem lehet bizonyítéknak elfogadni. Nem érdemel hitelt az olyan ember, aki maga is hamisan vallott, s aki aligha tudott volna felelni arra a kérdésre: vajon miért tűrt meg maga mellett évekig egy ilyen szörnyű bűnnel terhelt feleséget?

Az új vőlegény, Alfonso, a nápolyi király unokaöccse volt. Szintén törvénytelen nyoszolyából. A házasságot 1498. július 21-én kötötték meg. Don Alfonso 17 éves, csinos fiatalember volt, s úgy látszik, jól megfértek is egymással, mert 1499. november 1-én egy fiuk is született. A nagyapja tiszteletére Rodrigónak keresztelték.

Beköszöntött az 1500. esztendő, a szent év. Özönlöttek Rómába a zarándokok ezrei és ezrei, hogy a ritka nagy alkalomból elnyerjék a bűneik bocsánatát jelentő pápai áldást.

Erre a szentnek mondott évre esik Borgia Cézár egyik legaljasabb szörnytette.

Don Alfonso ugyanúgy járt, mint előde, Giovanni Sforza. Cézár politikája megváltozott, most a franciák szövetségét kereste és élesen szembefordult a nápolyi udvarral. Ennélfogva Lucrezia férje is immár szálkát jelentett a szemében, ettől is szeretett volna megszabadulni. Válóperről nem lehetett szó, mert a házasságból már gyermek született.

Borgia Cézár nem szokott az eszközeiben válogatni.

Július 15-én, éjjel 11 órakor Don Alfonso elindult palotájából a Vatikánba Lucreziáért, aki ott volt látogatóban. Alig tette lábát a lépcsőre, álarcos banditák rohanták meg, összevissza döfködték, azután elszaladtak. Éppen csak annyi ereje maradt, hogy betámolyogjon a pápa előszobájába; ott összeroskadt.

Azonnal lefektették egy másik szobában, ott magához tért. A sebek nem voltak halálosak, de csak nagyon lassan gyógyultak. Lucrezia maga ápolta éjjel-nappal -, Don Alfonso nővére, Sancia, segített neki. Még arra is volt gondjuk, hogy a saját főztjükkel etessék - ők tudták, miért.

Rómában nyíltan beszélték, hogy az orgyilkosok Cézár bérencei voltak. Ami a legmegdöbbentőbb, nem is valami nagyon tagadta. Egyszer, amikor a beteget meglátogatta, távozóban ez csúszott ki a száján:

- Ami nem történt meg nappal, megtörténhetik este.

És megtörtént.

Don Alfonso betegsége hosszúra nyúlt - szó volt már arról is hogy teljesen felépül. Cézárnak ez nem illett a terveibe. Határozott. Augusztus 18-án este 9 óra tájban megint rokoni látogatásra ment a beteghez. Lucrezia és Sancia az ágy mellett ült, ezeket röviden kiparancsolta a szobából. Azután beszólította Michelotto nevű századosát, s ez a boldogtalan fiatalembert puszta kézzel megfojtotta.

Történt pedig ez a szent évben, az egyház fejének palotájában. Hogy ő tudott-e róla? Gregoroviusnak ez a véleménye: „Nincs semmi okunk ellene mondani a gyanúnak, hogy a gyilkosságot a pápa maga tervezte, vagy legalábbis hozzájárult.”

A holttestet nagy titokban átvitték a szomszéd Péter-templomba és ott eltemették.

Azt persze legfeljebb csak sejteni lehet, mi ment végre Lucrezia lelkében. Talán szerette fiatal férjét - talán panaszokkal támadt a rettenetes fivérre, vagy a rémtettet cinkostársi igyekezettel elpalástoló apára - csupán annyit tudunk, hogy azok jónak látták egy időre elküldeni őt Rómából. Augusztus 30-án hatszáz lovas kíséretében elutaztatták hercegségébe, Nepi városába.

Rómában pedig apa és fiú tovább szőtte-fonta a terveket, hogyan lehetne legjobban értékesíteni a családi klenódiumot. Még a megölt férj életében Ferrara felé kacsintottak. Rendezett, tekintélyes kis állam volt ez, Ercole herceg tüzérséggel jól felszerelt állandó hadsereget is tartott. Hosszú alkudozások után tisztázták az üzlet pénzügyi részét és nyélbe ütötték a házasságot Ercole fiával, Alfonso trónörökössel.

1501. szeptember 1-én aláírták a házassági szerződést Ferrarában. Sándor pápa az örömhírrel azonnal boldogította Róma lakosságát; a Vatikán fényben úszott, az Angyalvárból dörögtek az ágyúk. Csoda, hogy a templomokat is ki nem világították.

A hozomány illett egy pápai atyához: 300 000 dukát csengő pénzben -, kelengye további 100 000 dukát értékben. Egy diplomáciai jelentés (a mantovai herceg megbízottjáé) beszámolt az egyes ruhadarabokról is. Volt köztük egy 15 000 dukát értékű hímzett öltöny -, 200 finom ing, ezeknek csupán a csipkés ujja 30-30 dukátba került, s némelyiket 100 dukáttal is lehetett számítani. - Egy másik diplomata a nevezetes öltönyt 20 000 dukátra, a menyasszony egy kalapját 10 000 dukátra becsülte.

A nászajándékok átadása nagy ünnepséggel történt. Johannes Burcardus pápai szertartásmester nevezetes naplójában részletesen beszámol róla. A Péter-templom lépcsőiről harsonások kürtölték ki, hogy a pápa lánya elindult palotájából. Aranybrokát spanyol-módi ruha volt rajta, hosszú uszályát úgy emelték utána, nyomában 50 pompás öltözetű előkelő római nő haladt párosával. A Vatikánban Lucreziát a pápa 13 bíboros közt fogadta; egyikük üdvözlő szentbeszédet is tartott, de nem fejezhette be, mert a pápa ráizent, hogy elég volt, hagyja már abba. Azután átadták a rokonok ajándékait, majd egyik bíboros az asztalra tett egy ládikót. Felnyitotta és előragyogtak a pápa ajándékai:

egy hajdísz 150 nagy gyöngyből fonva, 16 gyémánttal és ugyanannyi karbunkulussal (rubinnal) díszítve -,

négy nyaklánc pompás drágakövekből és gyöngyökből -,

tizenkét remekművű násfa -,

négy nagy nyaklánc, ritkaszép gyöngyökből -,

négy gyémántokkal és drágakövekkel kirakott kereszt -,

még egy fejdísz, mint az előbbi.

Értékük összesen 8000 dukát.

Hát ez sok pénz. Viszont jól jövedelmeztek a búcsú-levelek, amelyekkel Sándor pápa bőkezűen szokott bánni. Tudnivaló, hogy különösen Németországban volt jó piacuk.

*

Ez időtől kezdődik Lucrezia életének második szakasza. Mint Ferrara trónörökösének, majd Ercole halála után uralkodó hercegének felesége, ragyogó udvart tartott. Írók, tudósok, művészek fényes gárdáját gyűjtötte maga köré, köztük felcsillámlik Ariosto neve is. A római pletykák szennyes hullámai itt elapadtak. Tisztelték, szerették, csak jót mondtak róla. 1519. június 24-én halt meg, fiatalon, 39 éves korában.

*

Most azután itt az ideje, hogy sorra vegyük a római mendemondákat.

Kezdem az erkölcstelenség általános vádjával.

Hogy tisztábban lássunk, előbb néhány mondat Infessura naplójából. Így ír a római erkölcsökről:

„A papok és a pápai tisztviselők élete annyira elfajult, hogy alig akad, aki ágyast vagy legalábbis egy szajhát ne tartana maga mellett, Isten és a keresztény vallás dicsőségére. A Rómában élő nyilvános kéjnők száma hiteles adatok szerint 6800-ra rúg. Ezekhez járulnak a papi ágyasok, a titkos kéjnők és azok, akik iparukat többedmagukkal együtt űzik. (Ti. a bordélyházak.) Íme, ilyen az élet Rómában, ahol a keresztény egyház feje uralkodik, s amelyet Szent Városnak neveznek.”

Infessura adatait kiegészítem: Róma lakosságát a XV. század második felében mindössze 70 000 főre becsülték. Tehát több mint tíz százalékát tették ki a prostituáltak. Mekkora lehetett a szerelmi piac vevőközönsége!

Maga a pápa Giulia Farnese asszonnyal élt házasságtörő viszonyban. A kánoni jog erre nézve így rendelkezett:

Christiana religio adulterium in utroque sexu pari ratione condemnat. (A keresztény vallás mindkét nemű házasságtörő felet egyező okból elítéli.)

A pápa azonban egyházfői hatalmánál fogva minden bűnre bocsánatot adhat, s így valószínű, hogy sajátmagát és Farnese Giuliát is érvényesen feloldozta.

Amikor Lucrezia tizennegyedik évében volt, apja ezt a Giuliát adta melléje főudvarhölgynek. Milyen erkölcsi fogalmak alakulhattak ki a süldő leány lelkében, ha tudta bizalmas társnőjéről, hogy az apjának, a pápának a szeretője!

Ebben a Rómában, ebben a környezetben élt Lucrezia. És bírálói azt akarták volna, hogy maradjon meg szűzi liliomnak. Nem volt ő sem rosszabb, sem jobb az akkori fejedelmi udvarok hölgyeinél, akiktől senki sem követelte meg, hogy piruljanak a festék alatt a sikamlós színjátékok élvezése közben.

Volt azonban egy színjáték, ezzel szokták különösképpen Lucrezia erkölcsi számláját megterhelni. A hírhedt orgiát értem, amelyet Cézár rendezett a Vatikánban 1501. október 31-én, vagyis a Mindenszentek napjára virradó éjjel. Egyedüli forrás Burcardus naplója, onnan fordítom le szószerint:

„1501 október utolsó napjának estéjén Borgia Cézár vatikáni lakásán lakomát adott úgynevezett kurtizánoknak, vagyis csinos kéjleányoknak. Asztalbontás után ezek táncra kerekedtek a szolgákkal és más jelenvoltakkal eleinte ruhástul, később mezítelenül. Majd asztali karosgyertyatartókat raktak a padlóra, égő gyertyákkal; közöttük sült gesztenyéket szórtak szét, ezeket a lányok négykézláb csúszkálva felkapdosták. Mindez a pápa, Cézár és nővére, Lucrezia jelenlétében, mint nézők előtt történt.”

A folytatást már nem merem szó szerint lefordítani. Díjakat tűztek ki „pro aliis qui pluries meretrices carnaliter agnoscerent”. Vagyis azok számára, akik bizonyos férfiúi próbatételek versenyében a legtöbb pontot szerzik…

Merő képtelenség, hogy Lucrezia ezen az orgián jelen lett volna. Szeptember 4-e óta Estei Alfonso törvényes felesége volt - bajos elhinni, hogy fényes kelengyéjéhez még egy ilyen sötét botrány mocskát is hozzácsomagolta volna. Különben is, Burcardus csak hallomásból ír az orgiákról, s ha odavetőleg Lucrezia nevét is megemlíti, ez csak valami pletykának lehetett a visszhangja.

A Lucrezia-párt azonban ezzel az egyszerű magyarázattal nem érte be. Még nagyobbat markolt: mese az egész hír. Mindössze arról lehet szó, hogy Cézár összehítt néhány „kurtizánt” s apja társaságában átdorbézolta velük az éjszakát. A többi kitalálás.

Nem kitalálás.

A feudális idők arisztokratáinak egyik kedves szórakozása volt az úgynevezett jeu des cerises vagy jeu des noix. „Cseresznyejáték” vagy „diójáték”, az évszak szerint. Egy jobbágyleányt felrendeltek a kastélyba, cseresznyét vagy diót szórtak el a padlón, s a lánynak a Cézár kurtizánjai jelmezében kellett onnan fölszedegetnie. A testtartás változatossága a vendégek művészi igényeit volt hivatva kielégíteni.

Cézár tehát nem talált ki semmi újat, csupán nagyban rendezte meg a játékot, amint ez illett is, ha maga a pápa is megtisztelte a jelenlétével.

Következnék a legsúlyosabb vád, a vérfertőzés.

Giovanni Sforza gyalázkodásával, mint már mondtam, nem érdemes foglalkozni. Ellenben Európa-szerte terjesztettek egy névtelenül megjelent, több nyelvre lefordított nyomtatványt, az úgynevezett „Savelli-féle levelet”. Ez a Sylvio Savelli egyike volt a Borgiák által elkergetett római főuraknak. A névtelen szerző egy hozzá intézett, 1501. november 15-ről keltezett levél formáját választotta, hogy összegyűjtse benne a Borgiák elleni valamennyi vádat. A gyűlölettől csepegő bűnkrónikának az lett volna a célja, hogy a császárt és Európa fejedelmeit háborúra izgassa a Borgiák ellen.

Miért?

Mert elűzték Itália apró uralkodóit és maguk ültek a helyükbe.

Ezzel azonban kifittyent a lóláb. Nem erkölcsi felháborodás mondta tollba a Borgiák bűneit, hanem a sértett magánérdek, a tehetetlen düh, hogy íme: a nagy hal felfalta a kis halakat.

A hosszú bűnlajstrom ellenére a levél Lucreziáról csak keveset mond. Felhánytorgatja a búcsú-levelek ügyét: nem a török elleni hadjáratra kellett a hívőktől kicsalt pénz, hanem a pápa lányának fejedelmi hozományára. Tudjuk, ez igaz. De a vérfertőzés vádjára csak ez a távoli célzás bukkan fel a levélben:

„Róma főnemességétől és Latium ősi jogú uraitól azért rabolták el birtokaikat, hogy a pápa gyermekei és vérfertőzéssel nemzett utódai még bölcsőjükben vagyonhoz és kincsekhez jussanak.”

A célzás kétségtelenül a titokzatos „római kisdedre” (infans romanus) vonatkozik.

Két pápai bulla intézkedik ennek a rejtélyes gyermeknek a sorsáról. Ha nem lennének meg a kétségtelen hitelességű eredeti okiratok, hamisításra kellene gondolni, tartalmuk annyira elképesztő.

Mindkettő 1501. szeptember 1-én kelt. Az elsőnek ez a címzése:

Sándor püspök, az Úr szolgáinak szolgája, szeretett fiunk, nemes Borgia Giovanninak, a Római Kisdednek, üdvözletünket és apostoli áldásunkat.

Csodálatos tartalom következik. Kijelenti a bulla, hogy a körülbelül hároméves gyermek Borgia Cézár törvénytelen fia egy „szabad nőtől”. Sándor püspök pápai hatalmánál fogva a gyermeket ezennel törvényesíti és neki adományozza a Lucrezia lemondása folytán felszabadult Nepi hercegséget. A bullának ez a záradéka:

„S hogy senki ne merészeljen ellentmondani az itt felsorolt felmentésnek, kedvezéseknek, törvényesítésnek és engedményezéseknek: ha mégis ily vakmerő személy akadna, szálljon rá a Mindenható Istennek, valamint Péter és Pál apostoloknak haragja.”

Szokatlan ugyan, hogy a római pápa szabálytalan családi ügyeiben az úristen és két apostol pártfogását kéri -, de mindenesetre szép, hogy egy ártatlan gyermeket mentesített a törvénytelen születés szégyenétől.

De ugyanazon napról kelt még egy bulla!

Sándor pápa ezt is római kisdedhez intézte és születésének titkáról ezt a változott, meglepő nyilatkozatot tette:

„Ámbár ezt a fogyatékosságot (ti. a törvényes születés hiányát) nem a nevezett hercegnek (Cézárnak), hanem Nekünk és a nevezett szabad nőnek köszönheted, amit az előbbi okiratban jó okokból nem óhajtottunk kinyilatkoztatni, mégis azt akarjuk, hogy az előbbi okirat semmisnek sohase mondassék ki, s abból az idők folyamán rád semmi sérelem ne háramoljék, minélfogva teljes hatalmunk alapján megerősítjük mindannak érvényességét, ami abban az iratban foglaltatik.”

A terjengős, nehézkes szövegből elég ennyi: a katolikus egyház feje beismeri, hogy pápaságának ideje alatt szerelmi viszonyt folytatott egy nővel, s a viszonyból egy fiúgyermek született.

Nem egészen érthető, hogy miért kellett az apaságot először Cézárra fogni, azután viszont nyíltan elvállalni. Gregorovius úgy magyarázza, hogy a kánoni jog megakadályozta a pápát saját gyermekének a törvényesítésében, tehát az első bullában egy hazugsághoz folyamodott. A hazugság lehetővé tette a teljes jogú törvényesítést, s miután ez megtörtént, előállhatott az igazsággal.

Sok részletet kellene áttanulmányozni, hogy az ember teljesen elfogadható magyarázatra találjon. Ide csak az a kérdés tartozik, hogy a pápa gyermekének ki volt az anyja?

Giulia Farnese nem lehetett, mert a bulla egy „szabad nőről” (mulier soluta) beszél, márpedig Giulia a gyermek születésekor férjes asszony volt.

Megindult a Lucrezia melletti és elleni pártok közt az irodalmi kötélhúzás.

Egy közös ponton vetették meg mindketten a lábukat: hír szerint Lucreziának 1498-ban, tehát a két házassága közti időben egy törvénytelen gyermeke született volna. Ez az idő pedig megegyezik a gyermeknek a bullában jelzett életkorával.

A vád pártja nagyot rántott a kötélen: tehát a „szabad nő” Lucrezia volt, tehát a vérfertőző viszony bizonyítva van.

Igen ám - rántotta vissza a másik -, de hol a bizonyíték, hogy Lucreziának bárkivel is szerelmi viszonya volt vagy egyáltalán, hogy gyermeke született? Pletyka, híresztelés, mendemonda - de semmi megfogható, komoly adat.

Hát akkor ki lehetett a rejtélyes gyerek rejtélyes anyja?

A kötél megint engedni látszott a vád felé. Akármilyen „szabad nőről” lehetett szó, azt még a gyermek születése előtt könnyű lett volna férjhez adni. Jelentkező akadt volna bőven, s a törvénytelenség szégyene a kis Giovanni születéséhez nem tapadt volna. A „mulier soluta” tehát nem „akármilyen” szabad nő volt, hanem kivételes helyzetű, a pápa szívéhez közelálló valaki - mert csakis így lehetett megérteni, hogy a gyereket uralkodó hercegi rangra emelte. Világos tehát, hogy a bulla szabad asszonya nem más, mint Lucrezia, a pápa lánya és egyben szeretője.

De a kötél ismét megfeszült: mindez csupán feltételezés. Következtetni csak tényekből lehet. Feltéve akár azt is, hogy a fiút Lucrezia hozta világra: hol a bizonyíték a pápa apaságára? Meg azután tudnivaló, hogy Lucrezia a fiúcskát magával vitte Ferrarába és ott mint „kisöccsét” a saját udvarában tartotta és nevelte. Merhette volna ezt egy szörnyű vérfertőzés eleven emlékével cselekedni?

A kötélrángatás ma is folyik ide-oda. Ha a történetírók megkérdeznék a büntetőjogászt is, ez így szólna a nagy perhez:

Hogyan lehetséges, hogy a Borgiák bukása után egyetlen tanú sem jelentkezett, aki a vádakról a saját tapasztalatából tudott volna valamit. Arannyal fizették volna meg a szolgát vagy komornát, aki vallomást tett volna rá, hogy ezt vagy azt látta, akár kulcslyukon keresztül. A Vatikán élete a nyilvánosság előtt zajlott le: a Giulia Farnese-féle viszonyról például az egész városnak tudomása volt. Különösen Burcardus, a főszertartásmester, apróra ismerhette a pápa napjainak minden részletét - tudhatott az éjszakáiról is. És noha gyűlölte Sándor pápát, mert megtagadta tőle a bíborosi kalapot, mégsem ír egyetlen olyan tényről, amely a szárnyaló hírek ürességét valósággal tölthetné meg.

A vérfertőzés vádja tehát nincs bizonyítva.

Ezzel a véleményemmel azonban nem akarnám annak a jelét adni, mintha bármiféle közöm lenne Lucrezia erényeihez. Az egész csatározás a vád körül csupán azt bizonyítja, hogy a mendemondáknak milyen termékeny talaja szokott lenni a gyűlölet és elfogultság.

A római kisdednek pedig akárki volt az anyja, annyi bizonyos, hogy a pápa volt az apja.

CSÁSZÁRNÉ A HETÉRÁBÓL: THEODORA

Mint hetéra, mindenki rimája - mint császárné, mindenki úrnője. Pályafutásának ez volt a két szélsőséges állomása. Próbálták is magyarázni: hol az elsőből a másodikat, hol a másodikból az elsőt.

A hetéra-korszak főforrása egy sajátságos könyv. Ez a címe: Historia arcana. Titkos történelem!

Prokopiosz bizánci történetíró megörökítette Justinianus császár háborúskodásait a perzsák, vandálok és gótok ellen; körülfonta a császár fejét a dicsőség babérkoszorújával - de írt egy másik könyvet is, ezt az asztalfiókban tartogatta, s onnan csak halála után került napvilágra.

Ez volt a Historia arcana. Ebben azután letépte a babér minden levelét, s a császárt és császárnét bemázolta a gyalázkodás mocskával.

Lehetséges, hogy valami sérelem keserítette el, s így nem leltet színigazságnak elfogadni mindazt, amivel a sérelemért fizetett. Ami különösen Theodorát illeti, valószínű, hogy főleg a városban keringő mendemondákat gyűjtötte össze -, de az is valószínű, hogy a kazalnyi pletyka nem volt üres szalma, volt annak magja is.

Theodora apja cirkuszi alkalmazott volt Konstantinápolyban, a vadállatokra felügyelt. A lány korán került a színpad világába. Nem tudott sem énekelni, sem táncolni, mégis eredeti, groteszk némajátékával meghódította a férfiközönséget. (Nők a színházba és cirkuszba nem járhattak.) Természetadta szépségével sem fukarkodott. Mindössze egy övet csavart az ágyéka köré, de ezt sem szeméremből cselekedte - írja Prokopiosz -, hanem mert a színházi szabályok kevesebbet nem engedélyeztek. Egyik mutatványa az volt, hogy ebben a jelmezben hanyatt feküdt a padlón, a színházi szolgák árpaszemeket hintettek az övre, majd betanított kis kacsákat eresztettek rá s ezek az árpaszemeket felcsipegették.

Magánéletéről Prokopiosz olyan részleteket sorol fel, aminők manapság legfeljebb borgőzös férfitársaságban hangozhatnának el. A következő néhány sor még a szelídebbek közül való:

„Gyakran olyan lakomákon vett részt, amelyeket tíz, vagy még ennél is több erőteljes, mindenféle kicsapongásban jártas fiatalember rendezett. Miután az éjszaka folyamán valamennyinek átengedte magát, s azok kielégülten eltávoztak, sort kerített a szolgákra, szám szerint vagy harmincra, minden utálat nélkül.”

A túlzás nyilvánvaló, de annyit el lehet hinni az íróasztal fiókjának, hogy a szép leányt mindenki megkaphatta, aki csak akarta, illetve pénzzel győzte. Gibbon a római császárság hanyatlásáról és bukásáról írt könyvében mint hihetőt írja Prokopiosz nyomán:

„Gyakran megesett, hogy ha valamelyik vendége kibérelte is az egész éjszakát, jött egy izmosabb vagy gazdagabb, és kizavarta az ágyból. Ha végigment az utcán, az emberek kitértek előle; vagy mert kerülni akarták a megbotránkozást, vagy mert nem akarták kitenni magukat a kísértésnek.”

Tulajdonképpen, ha a mendemondák sűrűjéből kivergődünk, mindössze egy prostituáltra akadunk, aki testi és szellemi tulajdonságai révén az átlaghetérák fölé emelkedett ugyan, de mestersége arra kényszerítette, hogy ajtaját nyitva tartsa mindenki előtt.

A nyitott ajtón egy igen előkelő vendég is bejáratos volt hozzá: Justinianus, az uralkodó Justinus császár unokaöccse, a trón várományosa. A szép, játékos arcú, játékos kedvű, eleven eszű leány a 40 év körüli férfit tökéletesen magába bolondította. Nem ismerjük a bimbófakadás és kivirágzás részleteit; valószínű, hogy a nagyúri szerető kiemelte a hetéra-sorból, fejedelmi pompával vette körül, s így a mindenki lányának múltját elködösítette; elég az hozzá, a szeretőből feleség-jelölt lett.

A császári udvar felhördült a hírre, de magát a nagybátyját sikerült a szerelmes öcsnek maga felé hajlítania. Justinus mint egyszerű parasztlegény kezdte a pályáját. Bejutott a testőrségbe, lépett-ugrott egyre magasabbra, lett belőle testőrök parancsnoka, majd egy ügyes fogással megkaparintotta a császári trónt. Írni-olvasni nem tudott, de mert sajátkezű aláírására szükség volt, egy elmés ötlettel segített rajta. Egy falapocskába bevésték nevének a betűit, keresztül a fán, s neki csak a vésetek menetét kellett a tollával követnie, hogy a sajátkezű aláírás megszülessék. Érthető tehát, hogy érzéketlen volt a rangkérdések finomságai iránt és nem sokat bánta, az öcs kit szemel ki feleségének.

Az 527. év húsvétján - ekkor már Justinianus társuralkodó volt - meg is kötötték a házasságot nagy ünnepséggel. Az udvar tisztelgése után a leendő császárnét bemutatták a népnek is, a cirkuszban, a császári páholyban. Valószínű, hogy a hódoló közönség közt voltak olyanok is, akik emlékeztek bizonyos kis kacsákra és holmi meghitt éjszakákra - de ki mert volna az emlékezésnek hangot is adni? Örök némaság várt volna rá a császári palota föld alatti börtöneiben.

Nem sokkal ezután Justinus meghal. Justinianust császárrá koronázzák, Theodorát császárnévá. Venus-övvel a derekán kezdte, diadémmal a homlokán végezte.

Justinianus a hivatalos iratokban ezzel a szólammal szokott róla megemlékezni: Reverendissima Justiniani Deo data conjux. A legtiszteletreméltóbb, istentől Justinianusnak adományozott feleség!

Theodora azután ehhez is tartotta magát. A császárné az országnagyoknak és a szenátus tagjainak kihallgatást szokott adni, de az ilyen szertartásoknak csak a neve volt kihallgatás. Az isteni ajándékot megillető hódolat jeléül némán kellett előtte elvonulniuk. S ha még csak vonultak volna! De mindenkinek, akármekkora volt a hivatali vagy katonai rangja, térdet kellett előtte hajtani és megcsókolni a cipője hegyét.

Az egykori utcalány ezt a megaláztatást eszelte ki a birodalom legfőbb méltóságai számára. Így állt bosszút azon a világon, amelynek a hetéra-korszak megaláztatásait köszönhette. Hetéra volt, igen, de nem vére hajszolta bűntanyáról bűntanyára. Beleszületett a bizánci alvilág társadalmába. A Historia arcana akármilyen sűrűn rakja is rá a szeplőket és májfoltokat - nem tett ő egyebet, mint amit a testére éhes fizető vendég étvágya megkövetelt.

S a volt hetéra jó feleségnek, valódi császárnénak bizonyult. Justinianus eszének jó részét nála tartotta. Kinevezéseknél, fontos állami ügyekben, sőt dogmatikai kérdésekben is akárhányszor úgy döntött, ahogyan Theodora sugdosott a fülébe.

És menjünk még tovább: Bizánc történelmének legmeglepőbb epizódja az volt, hogy amikor a férfiak esze és bátorsága csődöt mondott, egy asszony, egy volt prostituált mentette meg az akkori Európa leghatalmasabb birodalmának császári trónját.

Konstantinápolyban lázadás tört ki a császár ellen.

A zöldek és kékek között robbant ki a háborúskodás - ezt felhasználta a titkos trónkövetelők pártja -, beleavatkozott a dogmák fölött civakodó papság; s az ide-oda uszításnak az lett az eredménye, hogy végül egyesült erővel támadtak valamennyien Justinianus ellen.

A zöldeket és kékeket meg kell magyarázni. A cirkuszban lezajló kocsiversenyekről van szó, a két szín a hajtók jelmezét jelentette. Ezek a cirkusz sztárjai voltak, olyasfélék, mint manapság egy bikaölő torreádor, vagy egy labdaszalajtó futball-viador.

A mai labdarúgó mérkőzéseknek ünnepi csendben figyelő közönsége el sem tudná képzelni, hogy egy kocsiverseny alatt minő szenvedélyektől elvadult tombolás rengette meg a cirkusz falait. Úgyszólván az egész város két pártra szakadt: a zöldek és a kékek pártjára. S a pártharcokat folytatták a cirkuszon kívül is, a városban, az utcákon, meg a családi körben.

A hajtők két céhbe tömörültek: a zöldek és a kékek korporációiba. Mindegyiknek megvoltak a hívei: a gazdagok pénzzel árasztották el a nekik kedves céhet - a vékonypénzűek azzal szolgálták az ügyet, hogy verseny után nekiestek a győztes ellenfélnek és késsel összeszurkálták, bottal kékre-zöldre verték. A cirkuszból kirekesztett asszonyok - ahelyett, hogy csillapítani igyekeztek volna a lázongó kedélyeket - maguk is tüzet fogtak és a cirkuszból érkező hírekhez igazodva tépték egymásnak a kontyát.

Az általános elvadulás közepette senki sem maradhatott semleges. Színt kellett vallania még a császárnak is. Justinianusék a kékekhez álltak. Ebből az is következett, hogy a hivatalos pártfogás mindenütt a kékek mellé szegődött; ők kapták a legzsírosabb hivatalokat, belőlük telt ki a bírói kar, a rendőrség és testőrség, az egész városi és állami adminisztráció. A kékek még arra is számíthattak, hogy ügyeikben a büntető bíró is be fogja hunyni a szemét. Ebben bízva, egyik zöld győzelem után olyan nyomatékosan adtak kifejezést elégületlenségüknek, hogy a zöldeknek huszonhat halottja maradt a sportszenvedély csataterén.

Az elkeseredés persze állandóan forrt a mostohagyermek zöldekben. Felhasználta ezt a dinasztikus ellenzék és igyekezett még jobban szítani. Anastasius halála után a trónöröklés rendje szerint unokaöccseit illette volna a császári diadém, de az idegen Justinus elhorgászta előlük. Ők ugyan úgy tettek, mintha beletörődtek volna, de lesték az alkalmat, amikor a bitorlókat le lehet majd taszítani a trónról és Hypatiust, a legidősebb trónkövetelőt ültetni a helyükbe.

Duzzogott, zúgolódott a papság egy része is. Elégületlenségük a dogmák körüli döntés miatt tört ki. Az ortodox tan szerint az Atya is, a Fiú is öröktől való - márpedig hogyan képzelhető el, hogy atya és fiú egyidős lehessen? Más vélemény: az írás csupán egy istenről beszél, hogyan lehetséges akkor három? Az ariánusok úgy oldották meg a kérdést, hogy Jézus nem volt valóságos isten és nem is öröktől való, azonban oly tökéletességre tett szert, hogy az Atya fiává fogadta és így istenné lett. Viszont a monofiziták szerint Jézusnál csakis egy istenemberi, nem pedig külön isteni és külön emberi természetről lehet szó.

Így folyt az élethalálharc olyan kérdések körül, amelyekről előre tudhatták, hogy sohasem fog rájuk világosság derülni.

Justinianus, mint mondják: Theodora sugalmazására, a monofiziták javára döntött. Ezzel az ariánusokat nemcsak hitbeli sérelem érte, hanem bezárták a templomaikat és elkobozták birtokaikat is a császári pénztár javára.

De a császári döntés a monofiziták hitszomját mégsem elégítette ki. Többet vártak, követeléseiket pontokba is foglalták - de ezekre a dogmatikai szőrszálhasogatásokra kár a szót vesztegetni. Elég annyi, hogy ők is zúgolódtak, s a zöldek rájuk is számíthattak, ha cselekvésre kerül a sor.

Aminthogy rá is került.

Beköszöntött az 532. esztendő. Már a legelső kocsiverseny után egy rakás halottat szedtek össze az utcákon. Most már a rendőrség megelégelte a dolgot, utána eredt a késelőknek és össze is fogdosott hetet -, ezúttal vegyesen zöldet is, kéket is. A bíróság valamennyit halálra ítélte. A kivégzések óriási nézőközönség jelenlétében mentek végbe, eleinte szép simán, de amikor az utolsó kettőre került a sor, az emelvény összeomlott, s a már bitófán lógó két ember - egy zöld és egy kék - a földre zuhant. A sokaság felzendült, a hóhérokat elkergették, a két félhalottat életre térítették és elrohantak velük egy közeli templomba. Ott biztonságban lehettek, a templomnak menedékhely-joga volt. A rendőrség mindössze fegyveres őröket állíthatott a kijáratok elé, hogy a halál vőlegényei meg ne szökhessenek.

A rákövetkező kocsiversenyen a szünetekben a nézők, zöldek és kékek egyaránt, a császár páholya elé tódultak és kegyelmet követeltek a két embernek. Justinianus konokul hallgatott. Erre váratlan jelenet következett. Az utolsó szám után, ahelyett, hogy szokás szerint a császárt éljenezték volna, az egész közönség egyértelműen ebbe a kiáltásba tört ki: „Éljenek a zöldek és kékek!” S mintha sohasem lett volna bajuk egymással, összeölelkezve tódultak ki a kapukon. Ha nem használ a szép szó, jöjjön az erőszak! És felröppent a jelszó, amelyről utóbb az egész lázadást elnevezték:

Niké! Győzelem!

Még aznap este körülvették a rendőrség palotáját és követelték, hogy vonják vissza az őröket a templom elől. Nem kaptak választ. Erre betörték a kaput, lemészárolták a rendőrlegénységet és felgyújtották az épületet.

A lázadás kitört.

Mint rendesen történni szokott, a szenvedélyek sodrát nem lehetett gátak közé szorítani. Sor került egyéb népszerűtlen emberekre: gyűlölt főhivatalnokokra, bankárokra, gazdag kereskedőkre. Ezeknek a házait is megrohanták, felgyújtották. Akinek féltenivalója volt, átmenekült az ázsiai partokra.

Justinianus megijedt. Követeket menesztett a felkelőkhöz. Lesz kegyelem, meglesz minden, amit akarnak, elcsapja a rendőrfőnököt, a gyűlölt minisztereket s a többi. Azok a békeajánlatban gyengeséget láttak, s most már így csattant fel a jelszó: Le Justinianus császárral!

Erre levetette az álarcot, az elégedetlen papságtól támogatott dinasztikus ellenzék és nyíltan a lázadókhoz szegődött. Hypatiust pajzsra emelték, nagy riadallal-diadallal a fórumra vitték és kikiáltották császárnak.

A lázadás teljes erőre kapott. Napokig nem volt Konstantinápolyban éjszaka, tűzfényt árasztott a város fölött hullámzó lángtenger. Égtek egész utcasorok, lángbaborultak a középületek és fürdőpaloták. A kórházakban bennégtek a betegek -, az antik műtárgyak csarnokában hetvenöt márvány- és bronzszobor hamvadt porrá vagy olvadt alaktalanná.

Napközben véres utcai harcok: hol a katonaság nyomta hátra a tömegeket, hol ezek űzték vissza a katonákat a császári palota falai mögé.

Ez a palota, melléképületeivel együtt, valóságos kis erőd volt a város felé, szabad oldala pedig a tengerre nyílt. Justinianus mégsem érezte magát biztonságban benne. A zendülő sokaság körülgyűrűzte a falakat, riadalmukat már a tulajdon fülével hallhatta. A katonaságban nem bízott; a lázadók növekvő ereje a legénység kedvét szegte. A testőrség is ingadozni látszott; mindössze egy maroknyi barbár katonára, gótokra és herulokra számíthatott. Ezt a kockázatot nem merte vállalni sem ő, sem a nemrég még oly hatalmas környezete.

A félelemtől sápadt császár és még sápadtabb udvara egyetlen módot látott csak: menekülni. Még nyitva volt az út a tenger felé, ott horgonyzott néhány gyorsjárású gálya, ezeket meg lehet rakni pénzzel és a császári ház kincseivel rájuk menekíteni a császári párt és a remegő udvart, veszni hagyni a trónt és elvitorlázni valami biztonságos vidékre. Maga Belizár, a perzsa háborúk győztes hadvezére is idehajlott; nem bízott a katonaságban.

A tanácskozás a trónteremben történt. Amikor minden főember elmondta a véleményét, valaki még szólásra emelkedett.

Egy asszony. Theodora.

Följegyezték, amit mondott:

„Ezekben a nehéz percekben ne beszéljünk arról, mennyiben illet meg szó egy nőt a férfiak tanácsában. Arról sem, vajon rendjén való-e, ha egy nő a gyávaság helyébe bátorságot ajánl. A futást, még ha menekülést jelentene is, megvetem. Uralkodóra szégyenletes, hogy mint szökevény bujdossák szerte a világban. En sohasem szánnám rá magamat; nem kívánom megérni a napot, amelyen az emberek ne mint uralkodónőt köszöntsenek. Ha te, császár, a szökés mellett döntesz: rajta! Itt vannak kincseid, amott a hajók. Csak lásd azután, hogy szabadság helyett nem a halálba menekülsz-e. Én azonban a régi mondáshoz kötöm magam: legszebb sír az uralkodói trón.”

A merész beszédnek rendkívüli volt a hatása. A férfiak arcán a szégyen égett, de nyomban rá a dühös elszántság lángszíne gyúlt ki rajtuk. Nem beszélt már senki menekülésről; lesz, ami lesz: maradni kell!

És éppen ekkor érkezett a hír, hogy a zendülők a cirkuszban gyülekeznek; ünneplik a császári páholyban trónoló Hypatiust és halált kiáltanak Justinianus fejére.

Percek alatt megszületett a haditerv: Belizár gótjaival betör a cirkusz főkapuján -, Mundus, alvezére, heruljaival az ellenkező oldalról hátbakapja a tömeget.

A cirkuszi közönségnek sejtelme sem volt, mi készül ellene. Vegyes összetételű sokaság volt: fegyveres fölkelők, fegyvertelen kíváncsiak, zöldek és kékek, Hypatius-pártiak, egyéb elégedetlenek. Ide-oda kavarogtak, jórészük azt se tudta, miről is van szó tulajdonképpen.

Egyszerre vad csatakiáltás a főkapu felől és rohamlépésben törnek elő Belizár gótjai; élükön maga a jólismert vezér. A hüvelyükből vezényszóra kivillanó kardok láttára a cirkuszt ellepő tömeg rémülten hőköl vissza. Legelőször a kékek döbbennek rá, hogy rossz vásárt csináltak a zöld szövetséggel; cserben is hagyják az új barátot és menekülnek, de ezzel csak a zűrzavart növelik. A népáradat egyik helyről a másikra torlódik, tódulna is az ellenkező kijárat felé, de ott meg Mundus heruljai rontanak rájuk.

Ellenállásról szó sincs. Nem harc folyik már, csak mészárlás. A barbár csapatok leölnek mindenkit, aki a kardjuk elé kerül. Prokopiosz 30 000 halottról beszél, más írók a legyilkoltak számát 40 000-re rúgtatják fel. Ha csak egy hányadukat hisszük is el, elég szemléltető képet kapunk a történelemben párját ritkító vérengzésről.

Hypatiust kirángatták a páholyból és Justinianus elé vitték. Kegyelemért könyörgött, de ez már nagy legény volt: kivégeztette, testét a tengerbe dobatta. Majd a lázadások elfojtása után szokásos rémuralom következett: kivégzések, börtönök, vagyonelkobzások. Csend volt Konstantinápolyban, halottak városa volt az már.

Justinianus simán válthatta valóra régi tervét: egységes birodalom, egy törvény, egy vallás.

Ami pedig a Historia arcana mendemondáit illeti, a mai olvasó talán könnyebben ítélheti meg az értéküket, ha nem a hetéránál kezdve gondolja végig a későbbi császárné történetét, hanem megfordítva: a császárnétól indul el s úgy érkezik a hetérához.

Rejtélyek Shakespeare körül

Arról van szó, hogy Shakespeare a színdarabjait nem maga írta, hanem csupán a nevét adta kölcsön. A valódi szerző neve Francis Bacon, Anglia kancellárja. Már 1769-ben előállt egy Herbert Lawrence nevű úr ezzel az elmélettel, s ezt újította fel 1856-ban W. H. Smith úr. Utána százával jelentek meg a titkot feszegető könyvek. 1884-ben már külön bibliográfiája jelent meg a kérdésnek (W. H. Wyman állította össze.) Ez a jegyzék nem kevesebb, mint 255 könyvet sorol fel. 73 van Bacon szerzősége mellett, 117 ellene, 65 nem nyilatkozik határozottan. Sőt egyesek nem érték be azzal, hogy Verulami Bacon nyakába akasszák a dicsőség palástját, hanem új meg új neveket kapartak ki az angol reneszánsz dicsőséges idejéből. 1912-ben Demblon brüsszeli professzor azzal állott elő, hogy a valódi szerző nem Bacon, hanem Roger Manners, Rutland earl-je. 1919-ben Lefranc párizsi tanár lepte meg a világot felfedezésével, hogy sem Bacon, sem Rutland, hanem igenis Williams Stanley, Derby grófja írta a színdarabokat, 1920-ban azután egy angol ember, J. Th. Looney minden elődjét ledorongolta új elméletével, e szerint szó sem lehet Baconról és társairól, hanem Edward de Vere, Oxford grófjáról, mert az igazi szerző csakis ő.

A Bacon-pártiak fő érve az, hogy Shakespeare-nek nem volt meg az a tudása és műveltsége, ami ilyen halhatatlan mesterművek megírásához szükséges - viszont az egész korszak csupán egy olyan ragyogó elmét mutat fel, kihez ezek a mesterművek méltóak. Ez Francis Bacon, a csodálatos tehetségű filozófus. Shakespeare-nek még az írása is primitív, ránk maradt öt hiteles névaláírása alig olvasható; ódivatú gót betűkből van összeeszkábálva, míg annak a kornak művelt emberei már tiszta típusú latin betűkkel írtak stb.

Egy másik kutató (Edwin Borman) azt vitatta, hogy személyi szempontok nem elegendők, tárgyi bizonyítékokat kell keresni. Német alapossággal rávetette magát Shakespeare egyes darabjaira, összehasonlította Bacon műveivel, és a világ elé tárta hangyaszorgalommal összehordott bizonyítékait. Íme egy ilyen adathordalék: Bacon írt egy tudományos értekezést a fényről és világosságról. Ha ezzel az értekezéssel egybevetjük Shakespeare Felsült szerelmesek című vígjátékát, azt tapasztaljuk, hogy a vígjátékban tömegesen fordulnak elő olyan versek, amelyek a fénnyel és a világossággal foglalkoznak. Minduntalan szép női szemekről van benne szó, ezeket a szerző a nappal, holddal, csillagokkal hasonlítja össze, mi több, úgy cikáznak benne a szellemes élcek, mint a villámok. Hát még a színek! Bacon szerint a szín nem egyéb, mint a fény megtörött képe, - tehát meg kell vizsgálni, hogy a vígjáték milyen mértékben foglalkozik a színekkel. Az eredmény meglepő. A női főszereplő neve Rosaline, vagyis rózsa. A férfi főszereplő neve Browne, vagyis Brown, vagyis barna. S ez még mind semmi. A lelkiismeretes kutató pontos statisztikát készített arról, hányszor fordulnak elő a vígjátékban színekre való utalások vagy szavak. Megdöbbenve értesülünk, hogy például Shakespeare hat ízben használja éppenséggel ezt a szót: Szín! A színre utaló szavak között található: vörös 6 ízben, zöld 4, tengerzöld 1, fehér 8, halvány 2, hófehér 2, ezüstfehér 1, borostyánszín 2, hússzín 1, aranyos 3 ízben. Azonkívül 2 ízben említ a költő aethiopot, vagyis szerecsent, 1 ízben kéményseprőt és 6 ízben foglalkozik a melankóliával, ami tudvalévőén nem más, mint fekete-látás. Tehát világos, hogy a vígjátékot Bacon írta.

Nem ellenvetés, hogy Bacon nem írt soha verseket. Igenis írt. De ezek a versek titkosak, rejtettek, csak avatott szem ismeri fel őket. Ugyanis Bacon megírta VII. Henrik történetét prózában, helyesebben látszólagos prózában. Ha ezt a prózát kutató szemmel olvassuk, minduntalan szabályos hatodfeles jambusokban írt verssorokra bukkanunk benne, ezek el vannak bújtatva a prózatömegben. Ez igaz. A példák, illetőleg a kipiszkált mondatok csakugyan úgy hangzanak, mintha jambikus verssorok volnának. Azonban ez az egész csak naiv játék. Bármilyen, prózában írt művet olvasunk hasonló céllal, mindegyikből kihalászhatunk olyan mondatokat, amelyek versként hangzanak. Vegyük elő egyik napilapunkat, és abban némi keresgélés után a következő szép magyar alexandrinusok kerülnek szemünk elé:

Párizs izgatottan várja a választást,

A magyar kormánynak nincs értesülése.

Személyi intrikák a kulisszák mögött.

Egy tál meleg étel a nélkülözőknek.

És így tovább. Akinek tetszik ez a játék egész bokrétára valót szedhet össze.

De a Felsült szerelmesek kapcsán, hogy csak ennél a darabnál maradjunk, az ötödik felvonás első jelenetében a bolond ekképpen ugratja a kis apródot: „Mindenestől sem vagy olyan hosszú, mint ez a szó: Honorificabilitudinitatibus”.

A vígjáték 1598-ban jelent meg először nyomtatásban. Viszont Bacon hagyatékában találtak egy kéziratcsomót, amely kétségtelenül korábbi időből származik. Ebben a csomóban volt egy darabka papír, rajta több tollvonása között ez a szó is odafirkantva: „honorificabilitudino”. A bolondos szavaknak nincs semmi értelmük.

Azazhogy, mégis van, fedezte fel egy amerikai baconista.

Egy latin anagramma van bennük elrejtve. Ha a Felsült szerelmesek cifra szavát az anagrammakészítés szabályai szerint ízekre szedjük, ezt a latin mondatot állíthatjuk össze: Hi ludi, F. Baconis nati, tuiti orbi.

Értelme az, hogy F. Bacon játéki megörökíttetnek az utókor számára. Nem értek az anagrammacsináláshoz, és így nem tudom a szófejtést ellenőrizni. De ha így van, a meglepő felfedezés komoly érvet jelent a Bacon-párt számára.

Most áttérek a legérdekesebb, szinte kísértetiesen ható bizonyítékra.

1624-ben Lüneburgban egy díszes kiállítású könyv jelent meg. (Az évszám fontos!)

Címe: Gustavi Seleni Cryptomenytices. Ez a Gustavus Selenus, aki a titkos írásokról szóló könyvet írta, nem más, mint Ágoston braunschweig-lüneburgi herceg, igen művelt és tanult férfiú. I. Jakab angol király koronázásakor Londonban járt. A baconista Sir Edwin Durning-Lawrance szerint kétségtelen, hogy ebben az időben Ágoston herceg Londonban értesülhetett a londoni előkélő körökben szállongó hírekről, s mikor 1623-ban megjelent Shakespeare összes műveinek első fólió kiadása, a herceg nem állhatta meg, hogy ennek az alkalomnak kapcsán célzást ne tegyen könyvében Bacon szerzőségére. Könyvében ugyanis a titkos írásjeleket, titkos szavakat, szóval a titkos üzenetváltás tudományát dolgozta fel, s így stílszerű volt, hogy az érdekes irodalmi titokról is megemlékezzék.

Igen, de miért burkolta a herceg a titkot újabb titokzatosságba? Miért nem állott vele elő nyíltan? Felelet: mert Bacon akkor még élt, és a herceg nem akart indiszkrét lenni, másrészt pedig a titkos célzás jobban illett a titokkal foglalkozó könyvhöz, hiszen a saját nevét is eltitkolta az író, és a Selenus álnév mögé bújt

Lássuk mármost a titok kulcsát A címlap bal oldalán egy előkelően öltözött úr átad egy írást egy másik, egyszerűbben öltözött férfinak. Ennek a kalapján babérlevél dísz látható, kezében pedig gerelyt tart (Shake-Spear = magyarul gerelyrázó.) A jobb oldalon ugyanez a férfi már viszi az írást vágtató lovon, és sarkantyút ad a lónak. (Shake-Spur = sarkantyút adni.) A kiejtés hasonlít az előbbihez.) Az alsó képen egy férfi az íróasztal előtt ül és ír; mögötte áll ugyanaz a nemesúr, akit az első képről ismerünk, s az író ember övéhez erősített szíj végét tartja a kezében, vagyis megkötve tartja az írót, bár feje fölé emel valami díszjelvény féle kalapot, ami annyit jelent, hogy a dicsőséget átengedi neki. S ez még mind nem elég, a célzások folytatódnak a legfelső képen, amelyet három színpadi álarc keretez be: a bohózaté, a komédiáé és a tragédiáé. A képen látható jelenet: egy vihar. A célzás akkor érthető, ha tudjuk, hogy az előbb említett folio-kiadás legelső színdarabja: A vihar. Végezetül, ami talán a legfontosabb, a parton levő város bástyáin világító jelzőlámpák láthatók, ezek utat mutatnak a vízen hányódó bárkának. Az ilyen jelzőlámpa angol neve beacon és a kiejtése körülbelül olyan, mint ahogyan Bacon nevét ejtik.

Nem lehet tagadni, hogy a magyarázatok megdöbbentően találóak. Különösen akkor, ha a könyvet végiglapozzuk, és abban semmiféle utalást nem találunk a címképre vonatkozóan, holott van benne még másik két illusztráció, ezeket a szerző részletesen megmagyarázza.

Ezek után még az lett volna hátra, hogy a Bacon-pártiak valami kézzelfogható, nem ide-oda magyarázható bizonyítékra tegyenek szert Bacon szerzőségéről. De hát mi lehessen ez? Csakis Shakespeare eredeti hiteles kézirata. Ilyen pedig nincs. Az öt kusza névaláírás csak a gyanú támogatására alkalmas.

Ezúttal nem író vagy tudós pattantotta ki az ötletet, amely hivatva lett volna a döntő bizonyítékot megszerezni. Roderick L. Eagle biztosító-intézeti hivatalnok volt a londoni Cityben, egyébként azonban Shakespeare-Bacon rejtély kulcsának lelkes kutatója, az egész korabeli irodalom alapos ismerője, a problémával foglalkozó Bacon Society tagja.

Egyszer a kezébe került a történetíró William Camdennek, Shakespeare kortársának gyűjtése a Westminster apátság sírfeliratairól. Ezáltal lett figyelmes Edmund Spenser sírjára. Spenser korának legünnepeltebb költője volt, s természetesen az ünnepelt költők szokása szerint szegényen halt meg. Temetésén azonban ismét nagyszerűen ünnepelték. A Westminster apátságban kapott sírhelyet. Sírkövén ez a felirat díszlett: The prince of poets in his tyme. Kora költőinek fejedelme. Koporsójába minden költőtársa egy dicsérő verset helyezett el. Minden költőtársa! Tehát bizonyos, hogy ezek közölt volt Shakespeare is. Fel kell bontani Spenser sírját, leemelni a koporsója fedelét, s ott lesz a vers, amelyről már könnyű megállapítani, hogy Shakespeare kézirata-e vagy Baconé.

A sírbontáshoz az apátság dékánjának az engedélye kellett. Ő azonban kijelentette, hogy arról pedig szó sem lehet. A Poet's Corner halott költőinek a nyugalmát nem szabad megháborítani. Mit volt mit tenni? Várni. Az elutasított sírbúvár olyasmit gondolhatott: vagy a dékán hal meg hamarabb, vagy ő. A dékán halt meg. Az igaz, hogy csak tizenöt év múlva. A szívós baconista kegyeletsértően fellélegzett. Itt az ideje, hogy az ügyet felmelegítsük. Aláírásokat gyűjtött, újra kérvényezett és mellékelte a Bacon Society nyilatkozatát, ebben a társaság kötelezte magát, hogy fedezi a költségeket.

Az új dékán engedett. Maga is kíváncsi volt az eredményre. 1938. november 2-án Eagle meghívást kapott az apátságba. A sírbontás teljesen titokban, spanyolfalak mögött történt. Kívüle csak az apátság urai és a British Museum néhány kiküldöttje volt jelen.

A várva várt nagy pillanat elérkezett.

A sírkövet elmozdították; a munkások ásói óvatosan mélyedtek a földbe. De egyszerre csak megakadtak. Föld helyett kemény téglafalba ütődtek. Valami alapfal volt, Spenser koránál sokkal régebbi időből. Tehát vagy a koporsó tolódott el, vagy a sírkövet állították rossz helyre. Mindegy, a munkát most már nem volt szabad abbahagyni. Kitértek a fal elől, tovább ástak, az ásók puha földre akadtak, és valóban előkerült egy ólomkoporsó.

A nézők szinte reszkettek az izgalomtól. Most, most derül világosság a negyedfélszázados titokra…

Nem derült.

A koporsó födele fel volt feszítve, maga a koporsó pedig teljesen üres volt. Azaz hogy valamit mégis találtak benne, egy tolvajlámpának az üvegcserepeit. Tehát nyilvánvalóvá lett, hogy a temetés után valamely vakmerő tolvaj a sírt felbontotta, és kifosztotta a holttestet, s ez azóta nyilván elporladt.

Eagle kétségbeesett. Eszerint a páratlan becsű kéziratok is tolvajkézre kerültek volna? A British Museum emberei megnyugtatták : a koporsó nem lehet a Spenseré, mert sokkal újabb időből, a XVIII. század elejéről származik.

A megnyugtatás vajmi kevéssé csillapította le a konok baconistát. Spenser koporsója nem sikkadhatott el, mégis csak itt rejtőzhetik valahol. Folytatni kell az ásást! Azonban most már az új dékán is megmakacsolta magát. Azt mondta: elég volt, nem túrhatjuk fel az egész apátságot.

Szegény Eagle hiába várt tizenöt esztendeig. Az eredmény mindössze egy idegen koporsó, néhány üvegcserép és egy számla volt 26 fontról, amelyet a Bacon-társaságnak kellett kifizetnie.

A titok megmaradt titoknak. Ha ugyan nemcsak a Baconpártiak szemében titok. De az irodalomtörténet a Bacon-problémát már régen legendának könyvelte el. Legrövidebben Mark Twain végzett vele, amikor így nyilatkozott:

„A Shakespeare-darabokat nem Shakespeare írta, hanem egy másik szerző, akinek ugyancsak Shakespeare volt a neve.”

Jegyzetek

 Petőfi Sándor halálának körülményeivel igen alaposan foglalkozott Dienes András Petőfi a szabadságharcban c. munkájában (Budapest, 1958.)

 Századok. 1873.

 Comme quoi Napoléon n'a jamais existé ou grand erratum, source d'un nombre infini d'errata à noter dans l'histoire di XIXe siècle. (Agen 1835.).

 Az ál-Alexios esetét Niketas görög történetíró jegyezte fel. A történelem folyamán felbukkant álkirályok legbőségesebb gyűjteményét Jean Baptiste des Rocoles nevezetes könyve tartalmazza: Les imposteurs insignes etc. (Amsterdam 1683.)

A napóleoni és egyéb legendákat illetően sok érdekes adatot gyűjtött össze, pontos bibliográfiával Friedrich Wencker-Wildberg: Ungekrönte Könige. (Graz-Wien etc. 1934.)

 Hic jacet Casparus Hauser aenigma sui temporis ignota nativitas occulta mars MDCCCXXXIII.

 Aktenmäßige Darstellung merkwürdiger Verbrechen (Frankfurt a. M. 1808.)

 Az elmének ezekről a hallatlan ficamairól. Bulau - Cagliostro lelkiismeretes életrajzírója - nem emlékezik meg. Én Louis Figuier négykötetes munkájában akadtam rájuk: Historie du merveilleux dans le temps moderns. (Paris 1881. IV. kötet első fejezet) Forrása egy hitelesnek látszó könyv volt: Vie de Joseph Balsamo, connu sous le nom de comte Cagliostro, extraite de le procédure instruite contre lui à Rome en 1790 traduite d'après l'original italien, imprimée à la chambre apostolique, enrichie de notes curieuses et ornée de son portrait (Paris és Strasbourg 1791.)

 Nachricht von des berüchtigten Cagliostro, Aufenthalte in Mittau etc. (Berlin és Stettin 1787.)

 Historical Mysteries. (London 1904. „Saint-Germain the Deathless” című fejezet.)

 Tulajdonképpen a Hegyek Ura (Sejk al Dsebel), ahogyan odahaza hívták. A sejk szó „öreget” is jelent, a név ebben az alakban ment át az európaiak használatába.

 L. Hammer-Purgstall Geschichte der Assassinen (Stuttgart 1818.) Jókai is szerepelteti a Hegyek Vénjének megbízottját Minden poklokon keresztül című regényében. Ugyanitt megtalálhatja az olvasó a szekta rövid ismertetését is ilyenformán: Tanuk az volt, hogy lehet vallás pap nélkül is, nem kell se templom, se imám, se dervis; minden ember forduljon maga az istenhez. A mohamedán filozófusok szektája volt ez. Hogy egyik országból a másikba üldözték őket, az igen természetes. Tagadhatja valaki az istent, de nem tagadhatja a papot: ezért kikap.

 Ch. W. Heckethorn angol író könyvének német nyelvű kiadásában: Geheime Gesellschaften, Geheimbünde und Geheimlehren (Leipzig 1900. Teppa címszó)

 A hajóvontatásra vonatkozó egyéb adatokat részletesen ismerteti Vajna Károly már idézett könyve.

 Jacob Burckhardt: Die Kultur der Renaissance in Italien (10. kiad. 1. k. 117. old.)

 Heckethorn már idézett könyve, VIII. rész.

 Burckhardt már idézett könyve, II. CII. számú „Exkurs”.

 A legjobbak közé tartozik Eugen Lenhoff kétkötetes munkája: Politische Geheimbünde (Zürich-Leipzig-Wien 1931.) bő bibliográfiával. Van még egy újabb is. Max Everwien: Die Unterirdischen (Berlin 1939.) Az újabb kori titkos társaságokkal foglalkozik. Elég róla annyi, hogy a hitleri korban jelent meg.

 Képet ad ezekről a társaságokról Jean Hervez könyve: Les sociétés d'amour au XVIII. siècle. (Paris 1906.)

 Siècle de Louis XIV. Chapitre XXV: Particularités et anecdotes

 XIV. Lajos minisztere

 Vies des dames galantes (Discours septième)

 A borbély-műhelyekben táblákon volt felsorolva, hogy mi minden tilos, s mekkora pénzbüntetés vár a tilalmak ellen vétőkre. A vendégek persze rá sem hederítettek, csak mulattak rajta.

 Az állítólagos császárlány történetét legrészletesebben Friedrich Bülau írta meg (Geheime Geschichten und rätselhafte Menschen. Leipzig 1850-60. Die Vermeintliche Kaisertochter) Egyik forrásaként egy L'inconnue, histoire véritable című füzetet említ, de csak annyit mond róla, hogy annak kiadója szerint a füzet a huszonnégy ülésen felvett jegyzőkönyvek hű kivonatát tartalmazza, s a jegyzőkönyvet Cobenzl unokaöccse, Coronini gróf bocsátotta rendelkezésre, aki maga is jelen volt a kihallgatásokon. Erről a füzetről Ungherini is megemlékezik Manuel de bibliographie des femmes célèbres című munkájában. (Turin-Paris 1892-1905. III. k. 171. old.) Szerinte a pontos címe: Coronini: Histoire véritable de l'inconnue (1795. 99. old.)

 Arthur Dinaux posthumus műve: Les sociétés badines (Paris 1867. II. 227. old.)

 This is the first Aprile/Hunt the gowk another mile

 Glänzende Taubenflügel, das ist, ausführlicher Bericht von dem Leben und Todt Herrn Friederich Taubmanns von Friedrich Brandt (Kopenhagen 1765.) Taubmanniana, oder des sinnreichen Poetens Friedrich Taubmanns nachdenkliches Leben, scharfsinnige Sprüche, kluge Hof- und scherzhafte Studentenreden, wie auch dessen denkwürdige Gedichte etc. (Frankfurt und Leipzig 1713.) Friedrich W. Ebeling: Friedrich Taubmann, Ein Kulturbild. Zumeist nach bandschriftlichen Quellen (Leipzig 1885.)

 Az udvari bolondok történetét először K. F. Flögel írta meg Geschichte der Hofnarren című művében. (Liegnitz und Leipzig 1789.) A francia királyok bolondjairól szól A. Canel munkája: Recherches historiques sur les fous des rois de France (Paris 1873.) Az angolokat tárgyalja Dr. John Doran könyve: The History of Court Fools (1858.)

 M. Michelet: Origines du Droit Français (Bruxelles 1838. II. k. Redévances bizarres)

 R. P. Odilo Schreger: Zu nützlicher Zeit-Anwendung zusamm getragener Auszug der merkwürdigsten Sachen (Stadt in Hof 1756. 272. old.)

 „Er hat gern, dass man ihm auf der Kackstuhl entretenierte, aber es ging gar modeste, denn man sprach mit ihm und wandte ihm den Rücken zu; ich habe ihn oft so entreteniert in seiner Gemablin Kabinett, die lachte von Herzen darüber, schickte mich allein hin, ihren Herrn zu entretenieren.“

 Il rendait beaucoup, quand le bassin était plein à répandre, on le tirait et on le passait sous le nez de toute la compagnie pour l'aller vider et souvent plus d'une fois.

 Igen sok életrajz, tanulmány és egyéb feljegyzés jelent meg a maga idejében oly híres asszonyról. Vendégei közül Lamartine, Didot, Kinglake, Pückler-Muskau írta meg, amit Dar Dsunban tapasztalt. Legrészletesebb képet fest róla angol orvosának, dr. Mervonnak könyve: Memoirs of Lady Stanhope as related by herself in conversations with her physician (London, 1845.)

 Az araukán neveket francia forrásom francia helyesírással közli, s így kénytelen voltam ahhoz alkalmazkodni. Ez a forrás Villiers du Terrage könyve: Rois sans couronne (Paris 1906.) Orélie király történetét annak a Franciaországban kiadott naplója és egykorú tudósítások alapján dolgozza fel.

 Authentische Aufklärungen über die Geschichte der Grafen Struensee und Brandt. Aus dem Mspt. eines hohen Ungenannten zum erstenmal übersetzt und gedruckt. Germanien (Kempen) 1788.

 A márvány emlékmű ma is látható. Ez a felirata: CAROLINA MATHILDA DANIAE ET NORVEGIAE REGINA. NATA D. XXII. JULII MDCCLI. DENATA D. XI. MAII MDCCLXXV.

 A koppenhágai királydrámáról valóságos özöne jelent meg a névtelen pamfleteknek és a történelmi tanulmányoknak. A Karolina Matilda királynéra vonatkozókról részletes bibliográfiát közöl a Manuel de bibliographie biographic et d'iconographic des femmes célèbres. (Turis és Paris 1892.) Az ugyancsak reá, valamint Struenseere vonatkozó bibliográfia megtalálható a Hayn-Gotendorf-féle Bibliotheca germanorum erotica et curiosa (München 1912.) I. és VII. köteteiben.

 A középkori krónikák gyűjteményeit részletesen felsorolja Márki Sándor könyvében: A középkor főbb krónikásai a magyarok honfoglalása koráig (Budapest 1900.) Ugyanitt ismerteti Tours-i Gergely és Paulus Diaconus krónikáit.

 A hihetetlen butaság igazolására álljon itt a latin szöveg: „…quia nec unius diei infans sine peccato est, aut matrem contristando, vel in faciem cecendo.”

 1790-ben Malone kiadta Shakespeare műveit, oly módon, hogy külön-külön megjelölte, mi bennük az eredeti, és mit vett át a költő másoktól. 6043 verssor közül 1771 sort szó szerint, 2373 sort változtatásokkal vett át elődeitől. Vagyis mindössze 1899 eredeti sort lehet a költő javára írni.

 Pichler Karolina és Birch-Pfeiffer Sarolta. A magyar nyelvű feldolgozásoknak úgyszólván teljes felsorolását György Lajos adja A magyar anekdota története című könyvében (Budapest 1934. 204. old.)

 Dr. Köhler Aladár: Szapáry Péter mondája (Budapest 1930.)

 A Hayn-Gottendorf-féle Bibliotheca Germanorum erotica et curiosa 75 könyvet sorol fel, mint amelyek az asszonypápáról Németországban megjelentek. Köztük van J. J. I. Döllinger könyve is: Die Papstfabeln de Mittelalters (München 1863.) A lexikonirodalom ezt szokta forrásul használni. Viszont a jegyzék nem emlékszik meg Schott Gáspárnak 1667-ben megjelent Physica curiosa című könyvéről.

 A vonatkozó irodalom összeállítására ld. Grässe: Die Sage vom ewigen Juden (Dresden 1844.) Neubaur: Die Sage vom ewigen Juden (Leipzig 1884.) Magyarul Heinrich Gusztáv írt róla: A bolygó zsidó. (Budapest 1920.) Ebben az irodalmi feldolgozásokat is ismerteti.

 Állítólag az Ararát hegye bizonyos oldalról nézve, megkövült hajó sziluettjét mutatja, innen a bárka legendája.

 Alt und neu Wien (Wien, Pest, Leipzig 1880. 831. o.)

 Beszélgetései: Timaios és Kritias.

 Ld. Jean Gattefossé és Cl. Roux: Bibliographie de l'Atlantide. (Lyon 1926.)

 Tartessos (Hamburg 1922.)

 Dr. Alwin Schultz: Das höfische Leben zur Zeit der Minnesinger (Leipzig 1899. I. k. 584. old.)

 F. L. Kalckreuth: Von Tausend Dingen (Leipzig 1937.)

 Laur, Joubert: La première et seconde partie des erreurs populaires, touchant la Medicine etc. (Rouen 1601. II. k. 87. old.)

 Más források szerint az ikrek száma háromszázhatvanöt volt.

 Grösste Denckwürdigkeiten der Welt oder sogenannten Relationes Curiosae. Worinnen dargestellt und nach dem Probier-Stein des Vernunft examineret werden die vornehmsten Physicalische etc. merkwürdige Seltsamkeiten. (Hamburg 1683-91.) Vagyis a derék szerző a temérdek furcsaságot mind az „ész próbakövével” vizsgálta meg. A húsevő kis elefántot is. A monstrumokkal legbővebben foglalkozik Lycosthenes nagy díszműve: Prodigiorum et ostentorum chronicon etc. (Basilae 1557.) Későbbi írók is bőven meregettek belőle, így az olasz Fortunio Liceti (De monstrorum natura etc. Patavii 1616.) valamint honfitársai: Ulysses Aldrovandus (Monstrorum historia. Bononiae 1599.) Hiszékenységben versenyt futott velük a különben jeles jezsuita tudós, Schott Gáspár. (Physica curiosa. Herbipolis 1667.) A monstrum-irodalom egyéb, elszórtan megjelent művecskéiről jó bibliográfiát közöl Dr. Ernest Martin: Historie des monstres. (Paris 1880.)

 Jacques Sadeur: La terre australe connue c'est-a-dire la description de ce pays inconnu jusqu' ici etc. (Genève 1676.)

 A két összenőtt testvér, Ilona és Judit, 1701-ben született Ószőnyben, szegény jobbágyszülőktől. Ötéves korukban felfigyelt rájuk Csuzi Cseh János győri orvos, egyben református pap, s felismerte a bennük rejlő pénzforrást. Otthagyta hivatását és hivatalát, kibérelte a szülőktől az ikreket, és elvitte őket pénzért mutogatni. Bejárták egész Európát, s a doktor állítólag 70 000 forintnyi vagyonra tett szert a belépti díjakból. Hogy a szülőknek mit adott, nem tudni. Nyolcéves korukban a lányok megszabadultak a mezítelen mutogatás szégyenétől. Az esztergomi érsek jó pénzért kiváltotta őket a doktortól. A pozsonyi Orsolya apácák zárdájába kerültek; itt érte őket a halál is, ugyanabban az órában, 1723. február 23-án. Jó alakú, csinos lányok voltak, tudtak írni-olvasni, több nyelven beszéltek, szépen énekeltek, kézmunkáztak, csipkét vertek. Történetüket dr. Rayger följegyzései nyomán annak veje, dr. Torkos J. János írta meg a londoni Philosophical Transactions 1758-i kötetében. Buffon is innen vette az ikreket illető adatait.

 C. F. Neickelius: Museographia etc. (Leipzig u. Breslau 1727.) Az ajánlás szövege: „Ich dediciere diese meine geringe Arbeit dessen dreyen hohen Personen Gottheit, nemlich GOTT dem Vater, Sohn und Heilige Geiste etc.“

 Bővebb magyarázattal egy latin sírverset is költöttek rá: In fovea te periturum qui dicit haruspex / Non est mentius, conjugis illa fuit.

 Rariora Nature Artis etc. (Breslau u. Leipzig 1737.)

 Részletesen felvilágosít róla a Házasság tizenöt öröme (Quinze joyes de Mariage) című XV. századbeli francia szatíra harmadik darabja.

 Két gyűjteményük is került elém. Egyik a sok kiadást megért Les evangiles des quennouilles, vagyis a guzsalyok evangéliuma. Szerzője ismeretlen, a könyvből csak az derül ki, hogy a XV. század táján gyűjthette össze a nőnemű hiedelmeket. A másik német. Címe utal a tartalomra: Die gestriegelte Rocken-Philosophie, oder aufrichtige Untersuchung derer von vielen superklugen Weibern hochgehaltenen Abergaluben (Chemnitz 1705.)

 Dr. Ploss-Dr. Bartels: Das Weib in der Natur- und Völkerkunde. Sok kiadást megért mű. A couvade-ot a II. kötet LXII. fejezete tárgyalja. Georg Buschan tudományos meztelenségekkel népszerűsített, nem egészen tudományos című könyve: Im Anfang war das Weib. Több kiadása van. Idevág „Das Männerwochenheit” című fejezete. Dr. Cabanès: Les sixiéme sens. (Paris 1927. 117. old. és kk.)

 W. Caland: Von der Wiedergeburt Todtgesagter

 Gottfried Grosse, calenbergi prédikátor és a hallei természettudományi társaság tagja. (Frankfurt am Main 1796. VIII. k. 31. old.)

 Pierre Sonnerat: Voyages aux Indies et à la Chine (1782. T. I. liv. II.)

 A különös szentek legrészletesebb felsorolását J. A. Dulaure könyve tartalmazza: Des divinités génératrices chez les anciens et les modernes. (Paris 1825. Kiadta újból Isidore Lisieux 1885-ben)

 A hírközlő szemtanú 1780-ban járt Iserniában. Amit látott, elmondta Hamilton nápolyi angol nagykövetnek; ez tovább adta Londonban, ahol is R. Payne-Knight közzétette An account of the remains of the Worship of Priapus, lately existing in the Kingdom of Naples címmel.

 Joseph Turquan: Les soeurs de Napoleon. (Paris é. n. 2-3. old.)

 Henricus de Langenstein XIV. századból származó leírása. Ismerteti Alfred Martin: Deutsches Badewesen in vergangenen Tagen. (Jena 1906. 232. old.) című művében. A könyv végén közölt bibliográfia kereken hétszáz művet sorol fel.

 Az eredeti szöveg szerint azért, hogy a fény, különösen a holdfény beáradhasson. Graham doktor bízott a romantikában.

 Jókai erről is olvashatott, vagy hallhatott: mert megtette az Erdők leánya című novellájának romantikus hősnőjévé. Erre mutat a novellának ez a pár mondta. „Valami elveszett gyermek lehet, kit a medvék megtaláltak, s ahelyett, hogy megették volna, fölnevelték. Ha szoptatós vad talál meg kisgyermeket, rendesen nem szokta bántani, hanem hazaviszi kölykei közé, s magáénak fogadja.” Az Árnyképek című kötetben jelent meg, 1856-ban, amikor Kipling még meg sem született.

 A forrás: Nic. Tulpii observ. Med. lib. 4. c. 9. Ott bizonyára több adat is lesz róla.

 De rebus memorandis (Franckfurt am Meyn 1566. CXXIII. Cap.)

 Az előző századok nevezetes koplalóiról sok adatot közöl a Chambers-féle Book of Days (London 1863. I. k. 552. old.) A jelesebb koplalókról írt tanulmányoknak valóságos bibliográfiáját adja J. Chr. Kundmann könyve: Rariora naturae et artis (Breslau 1737 Sectio III. Art. XII.)

 Roberto Nuti: Vita di P. F. Giuseppe da Copertino (Palermo 1678.)

 Meg kell jegyeznem, hogy az elefánt érzelmi képességéről szóló híreket nem lehet mindig mendemondákká lekicsinyleni. Az állati lélektan krónikásai meglepő történeteket örökítettek meg róla.

Egy nápolyi elefánt viselt dolgairól Buffon is megemlékezik. Ennek egyebek közt az volt a dolga, hogy nagy rézkondérokban vizet hordjon a kőműveseknek. Megfigyelte, hogy ha egy kondér kilyukadt, elküldték a rézműveshez, s az befoltozta. Mármost az történt, hogy amikor egy ilyen lyukas kondérból csorogni kezdett a víz, az elefánt egyenesen a rézműveshez ment; megvárta, amíg az befoltozza az üstöt, visszament vízért, s csak azután ballagott vele a kőművesekhez.

Másik eset: a párizsi állatkertben megtiltották a nézőknek, hogy az elefántot etessék, mert a sok csemegével elrontotta a gyomrát. Ennélfogva az őr minduntalan közbelépett, amikor valamelyik látogató ennivalóval akarta a kimeresztett ormányt megkínálni. Az elefánt csak elnézte egy darabig, majd megbosszankodott, teleszívta az ormányát szennyes, iszapos vízzel, s a következő sérelmes alkalommal a vödörnyi piszkos zuhatagot a magánügyeibe avatkozó őr nyakába freccsentette.

 Címe: The Reasoning Power in Animals. A könyv nem volt a kezemben; az Everybody's enquire within című gyűjtemény ismerteti ezzel a címmel: „Androclus és az oroszlán története igaz volna?” Az állatok értelmi képességének egyaránt nagy irodalma van.

 Az Encyclopaedia Britannica részletesen ír róla Physiologus címszó alatt. Felsorolja a még meglevő, különféle nyelvű kéziratos példányokat és ismerteti a vonatkozó irodalmat. Görög eredetiből Dr. Emil Peters fordította németre: ezt a fordítást használtam. (A müncheni Musarion-Verlag adta ki 1921-ben 500 számozott példányban.)

 Historia animalium sacra etc. (Wittenbergae 1612.)

 A vaskos, fametszetekkel megtűzdelt, díszmű-szerű könyvek közül ezek a nevezetesebbek: Conrat von Megenberg: Das Buch der Natur (Augsburg 1486.) C. Lycosthenes (Conrad Wolffhart bázeli egyetemi tanár görögösített neve): Prodigiorum ac ostentorum chronicon (Basileae 1557. Körülbelül 1500 fametszettel.) Ulysses Aldrovandus: Monstrorum historia cum paralipomenis historiae omnium animalium (Bononiae 1642.) Gasparus Schottus: Physica curiosa, sive mirabila naturae et artis. (Herbipoli 1667. A VII-X. részek szólnak az állatokról. Egy függelékben a tudós jezsuita a sárkányokról is értekezik.) Külön érdemel említést a természetrajz nagyhírű egyetemi tanárának, a zürichi Conrad Gesnernek munkája: Historia animalium (1551-58.) - Teljesen ő sem bírt szabadulni a tekintély tehertételétől, s művében mendemondáknak is helyet engedett.

 Közli minden magyarázat nélkül Enno Nielssen: Das grosse Geheimnis (Ebenhausen bei München 1923. 236. old.)

 Új, szemelvényekre szűkített kiadása: Der Heiligen Leben und Leiden (Leipzig 1922.)

 Többnyire az angol tengeri mérföldet szokták használni, ennek hossza 1854 méter.

 Nouveau voyage d'Italie. La Haye 1702. III. 361. és k. old.

 Abban az időben nagyon könnyen megesett, hogy sebesülteket elevenen eltemettek. Nem értek rá bajlódni velük. Az anekdota mindig pontosan fejezi ki a közfelfogást. Ilyen anekdota maradt fenn a XVI. századból arról a svájci tisztről, akit megbíztak a hullák eltakarításával. Mikor a katonák arra figyelmeztették, hogy van olyan is köztük, amelyik nyög és italt kér, a szigorú fegyelemhez szokott svájci azt felelte: „Hogyisne, mind inni akarna; ha hallgatnánk rájuk, nem akadna egy halott sem köztük.” (Feldolgozta versben is Peluchon-Destouches, a költő és törvényszéki elnök: Le petit-neveu de Boccace. Amsterdam 1787. II. 32.)

 Fragments of ancient poetry, collected in the highlands of Scotland and translated from the Gaelic language.

 Fingall, an ancient epic poem in six books, composed by Ossian, son of Fingall (London 1762.), Temora, an ancient epic poem in eight books, together with several other poems, composed by Ossian, son of Fingall (London 1763.)

 Historical and Geographical Description of Formosa, an Island subject to the Emperor of Japan. (London 1704.)

 Ideiktatom azt a néhány verssort, amelyekben Chatterton kiöntötte keserűségét Walpole ellen. Talán akad fiatal magyar költő, aki érdemesnek fogja tartani, hogy tragikus végű költőtársának panaszát magyarra költse át.

Walpole, I thought not I should ever see

So mean a heart as thine has proved to be.

Thou who, in luxury nurst, behold'st with scorn

The boy, who friendless, fatherless, forlorn,

Asks thy high favour - thou mayst call me cheat -

Say, didst thou never practise such deceit?

Who wrote Otranto, but I will not chide:

Scorn I'll repay with scorn, and pride with pride.

Addig is prózában:

„Walpole, nem hittem volna, hogy valaha is látok olyan alacsonyrendű szívet, aminőnek a tiéd bizonyult. Te, aki fényűzésben nevelkedtél, megvetéssel tekintesz a kegyedet kérő társtalan, apátlan, elhagyott fiúra - te csalónak nevezhetsz engem? Mondd, te sohasem követtél el hasonlót? Aki Otrantót írta - de nem akarok civódni; a megvetést megvetéssel viszonzom, a büszkeséget büszkeséggel.

 Tóth Béla részletesen foglalkozik vele Magyar ritkaságok című könyvében (Budapest 1899.) Összesen 26 rendbeli hamisítását sorolja fel.

 Outlaw: társadalmonkívüli, földönfutó -, de rabló, útonálló is.

 Az Arthur-legendakörre vonatkozó tudományos kutatások eredményeit illetőleg lásd az Encyclopaedia Britannica Romance címszó alatt közölt terjedelmes tanulmányát.

 A való történetet egykorú krónikák nyomán és levéltári kutatások alapján legrészletesebben Charles Yriarte dolgozta fel Françoise da Rimini dans la légende et dans l'histoire című könyvében. (Paris 1883. Bibliofil kiadás, mindössze 600 számozott példányban.)

 „Ognuno sa che furono ambedue trafitti da Giovanni il quale li sorprese nella più interessante e deliziosa operazione che la natura inspira ai morali.”

 Az esetet részletesen leírja s a diplomáciai okiratokat közli Charles de Martens ötkötetes munkájában: Causes célèbres du droit des gens. (Lipcse Brockhaus 1861.)

 A legkomolyabb és leghitelesebb mű Ferdinand Gregorovius könyve: Lucrezia Borgia. (Első kiadása 1874-ben.) A reneszánsz nagy tudósa sorbajárt minden helyet, ahol Lucrezia élt vagy megfordult. Átkutatta Róma, Pesaro, Spoleto, Ferrara, Nepi stb. levéltárait, s gyűjtését pontos korrajz keretében tárta az olvasó elé. Adatait a francia Funck-Brentano atya arra használta fel, hogy Lucreziából ártatlan, örökké mosolygó, szelíd báránykát mintázzon, aki csak akaratnélküli eszköz volt atyja és bátyja politikájában. (Lucrèce Borgia, martyre de l'histoire. Paris é. n.) Az olasz G. Portigliotti sem állt elő új adatokkal, csupán Gregorovius adatait csavarta el a saját Lucrezia-ellenes használatára. (Német fordítás: Die Familie Borgia. Stuttgart 1922.) Lucrezia ferrarai életéről új adatokat kutatott fel William Gilbert: Lucrezia Borgia, duchesse of Ferrara, a biography illustrated with rare and unpublished documents. (London 1869.)

 Diario della città di Roma

 Szavait így jegyezték fel, ámbár nem vágnak az éjszakai merénylethez.

 Eredeti latin szövegüket Gregorovius közli már idézett könyvében. Az okmánytár 29. és 30. sz. darabjai.

 Tájékozásul: a cirkusz hossza 600, szélessége 300 lépést tett; 150 000 néző számára volt benne hely.

---