Orult szaguldas Kathy Schranko

Kathy Schranko

Őrült száguldás

Gold Book Kft., 1997

SZERELEM & ROMANTIKA 67

Fedéldia: © Richard Melloui - Sygma Plus

Hungarian edition and translation

Alapító: Gold Book Kft.

Felelős kiadó: B & V Bt. 2225 Üllő, Malom u. 4.

Szedés, tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.

ISSN 0866-367X

ISBN 963 9019 37 2

Nyomta és kötötte a Multipress 2000 Kft.

Felelős vezető: Kerekes Ferenc igazgató

Készült Budapesten

Első

Az ajtón döbbenetes robajként hatolt át a dúvadként dörömbölő Robert Gracewein hangja. Már fél órája ütötte öklével az ajtót.

- Ha nem nyitja ki az ajtót, betöröm! - fenyegetőzött, és várta a hatást, amely nem is maradt el.

Hirtelen kinyílt az ajtó, és a fehér poroltóhab lavinaként terítette le a dühöngő férfit.

- Tekintettel arra, hogy az én ajtómat akarta betörni, eltekintek a bocsánatkéréstől - jelentette ki Caroline Norton, miután győzedelmes terpeszben magasodott a habbal leterített férfi fölé. - Egyébként utálom az olyan pasasokat, akik így akarnak megismerkedni velem - fejezte ki gőgösen utálatát a nő, és előkelően megfordult, majd bevágta az ajtót.

Robert megütközve nézett a zárt ajtóra, majd feltápászkodott és lesöpörte magáról az oltóanyagot, ami nem kis ideig tartott.

- Nem lehet igaz, hogy milyen szédületes tyúkok szaladgálnak manapság - füstölgött hangosan. - Még ha úgy is lenne! - rúgott bele az ajtóba, majd megfordult, és távozni készült, de ebben a pillanatban megint kinyílt az ajtó, és egy vödör víz zúdult a férfi hátára. Robert vízözönnek érezte a zuhatagot, de olyan dühös volt, hogy mérlegelni sem tudta cselekedetének súlyát. Azonnal megfordult, és elkapta a nőt.

- Most pedig bemegyünk, kiskegyed kifizeti az öltönyöm tisztítását, és még meg is hallgat!

- Azt már nem! - próbálkozott menekülni a nő, de a férfi szorítása olyan erős volt, hogy még moccanni sem igen tudott.

- De bizony, mert a fiam erre a címre költözött, és addig én innen nem tágítok, amíg meg nem tudom, hogy hol van!

- A fia? - kérdezte döbbenten a nő, majd érzékien eltátott száját hirtelen becsukta, mint aki tudja, miről van szó.

- Tehát igaz? - kérdezte ellentmondást nem tűrően a férfi. - Magához költözött! - állította inkább, mint kérdezte volna. - De nem értem, egyáltalán nem látszik magán, hogy terhes! - nézett végig a nőn, miután betuszkolta a lakásba, és végigmérte. - Ráadásul maga sokkal idősebb a fiamnál! Hogy vetemedhetett arra, hogy elcsábítson egy kamaszt?

- Éééén? - döbbent meg a nő, és szemmel láthatóan elakadt a szava.

- Tehát nem tagadja? - Robert a zsebébe nyúlt, és elővette kissé elázott csekk-könyvét. - Mennyit akar? - kérdezte, és várakozón a nőre nézett.

- Ki maga? - kérdezte elfúló hangon a nő.

- Robert Gracewein, természetesen.

- Lehet, hogy magának természetes, de nekem nem!

- Most ne húzza az időt, Miss Norton, mondja, mennyit kér, hogy kilépjen a fiam életéből?

- Sajnálom, de nem vagyok megvásárolható! - emelte fel fitos orrát a nő, és büszke testtartással kissé hátralépett, miután már nem szorította bilincsként a férfi keze.

- Mindenkinek megvan az ára! - mondta meggyőződéssel Gracewein, és ismét kérdőn nézett a nőre. - Nos? Mennyit kér, hogy végre békén hagyja a fiamat?

- Nem hinném, hogy Herbert egyetértene magával, és persze én sem, de lássa be, nálam hiába próbálkozik megvesztegetéssel! A fia valóban itt lakik! - bólintott Caroline, de egy árva szóval sem akarta elárulni Robertnek, hogy nem ő az a Norton kisasszony, aki a fiával megszökött, hanem az unokahúga, Jenny, aki valóban terhes. Ezért nem is akarta kitenni állapotos unokahúgát e dúvad erőszakosságának. Jenny még ijedtében elvetélne, ha ez a pasas ezzel a stílusával rátörne.

- Nézze, Miss Norton - kezdte Robert most már kissé higgadtabb hangon, amely egyáltalán nem tükrözte lelkiállapotát, a víz és a poroltó elegye a ruháján egyáltalán nem erősítette komoly üzletemberhez méltó megjelenését -, lehet, hogy a fiam beveszi ezeket a trükköket, főleg egy olyan éltes nőtől, mint maga, de én… már megbocsásson a kifejezésért, nem vagyok palimadár, hogy ezt bevegyem. Maga nem terhes, tehát Herbertnek egyáltalán nem kell elvennie magát! A fiam még csak húszéves! Maga pedig, már ne haragudjon, de túl van az első csodálkozáson.

- Ha a koromra kíváncsi - nézett szikrázó szemmel Caroline a férfira -, elárulhatom, hogy harmincöt vagyok…

- Na látja - szólt közbe diadalmasan a férfi.

- Ez viszont nem jelenti azt - folytatta, mit sem törődve a férfi közbeszólásával -, hogy számítana a korkülönbség. - Csak azért sem árulta el, hogy a férfi tévedésben van.

- Már hogyne számítana! - mondta mély meggyőződéssel Gracewein. - Tíz év múlva maga már negyvenöt lesz, a fiam pedig még csak harminc. Gondolja, hogy egy fiatal férfi még akkor is egy öreg nőt fog dédelgetni?

- Nézze, uram - tette csípőre a kezét Caroline. - Ha jól látom, maga még nálam is öregebb! - nyomta meg az utolsó szót. - Tehát nekem ne papoljon az öregedés stádiumáról, mert hozom vissza a poroltót!

A fenyegetés mintha hatott volna, mert Robert kissé megrettent. A külleme már így is egy külvárosi csövesre emlékeztetett, de még mindig nem akarta feladni.

- Kérem, Miss Norton! Ne kövesse el azt a hibát, amit később megbánhat! Ön biztosan megérti egy aggódó apa észérveit!

- Az ajtómra célzott ezzel? - nézett a szóban forgó tárgyra a nő.

- Megcsináltatom, csak ígérje meg, hogy szakít a fiammal.

- Sajnos semmi ilyesmit nem ígérhetek - mondta szigorú arckifejezéssel Caroline, mert mindenáron meg akarta védeni Jennyt az ehhez hasonló beszélgetésektől. Robert Gracewein stílusát nemcsak a kisbaba, de Jenny sem élné túl. Nem csoda, hogy a fiatalok hozzá fordultak segítségért, hiszen Jenny olyan volt Caroline-nak, mintha a lánya lett volna. Kicsi kora óta ő nevelte, mert a bátyja halála után nem volt egyetlen rokon sem Caroline-on kívül, aki magához vette volna a kis árvát. Jenny akkor még csak kilencéves volt, de ez gyökeres változást hozott a kislány jellemében. Az addig csicsergő, vidám kislány helyett Caroline egy szomorú, csendes kis madárkát vett magához. Kilenc együtt töltött év után merte csak Caroline belátni, hogy Jenny végre már nem gyerek, és talán már szebb színben látja a világot, mint eddig. Megismerkedett Herbert Graceweinnel, akibe azonnal beleszeretett, de sajnos a fiatalok nagyon könnyelműek voltak, aminek az lett a következménye, hogy Jenny terhes lett. Herbert örült a hírnek, csupán az apjától félt, de ekkor Jenny azt javasolta, hogy menjenek a nagynénjéhez, aki majd gondoskodik róluk addig is, amíg lehiggad Herbert apja. Ám ahelyett, hogy Robert Gracewein lehiggadt volna, inkább dührohamot kapott, és nyomoztatni kezdett a fia után, akiről kiderült, hogy Norton kisasszonnyal él együtt. A fiatal szökevények szerencséjére a nyomozók nem végeztek alapos munkát, így azt nem tudták meg, hogy Caroline Norton nem azonos Herbert Gracewein menyasszonyával. Még az is szerencsésnek mondható, hogy Robert éppen abban az időben zaklatja Caroline-t, amikor Herbert és Jenny összeházasodnak Las Vegas-ban. Repülővel indultak el reggel, és néhány nap múlva már itthon is lesznek házaspárként.

Caroline most csak erre tudott gondolni, ezért annyira húzta az időt, amennyire csak lehetséges. Ha visszaérnek a fiatalok, akkor Robert Gracewein már nem tehet semmit sem, legfeljebb füstölöghet mérgében, mint egy tűzhányó, de hiába tör ki a láva, Jennynek és Herbertnek már nem árthat!

- Sokadszorra mondom, uram! - állt szemben rendületlenül a férfival. - Nem tud annyit fizetni, amennyit én elfogadnék azért, hogy ne adjak otthont Herbertnek.

Végül is ez igaz! - gondolta magában a nő. A teljes igazságot meg ráér még megmondani az aggódó apának.

- Kérem, Miss Norton! - kezdett szelídebb hangot megütni Robert. - Legalább azt árulja el, hogy hol találom most a fiamat. Talán sok mindent megbeszélhetnénk!

- Sajnos, most nincs itthon - hangsúlyozta utolsó szavát Caroline -, de talán holnap tud vele beszélni.

- Kérem, mondja meg neki, hogy kerestem!

- Ez enyhe kifejezés, uram - húzta el a száját Caroline, mire Robert megint feldühödött.

- Még maga meri járatni velem a bolondját? Minden anyagi támogatást megvonok a fiamtól! - kiáltott fel Robert. - Majd meglátjuk, meddig fog kitartani mellette. Látom én, hogy magát csak az érdekli, hogy egy örököst szerezzen magának!

- Megkérem, távozzon a lakásomból - kiáltott Caroline. - Nekem is van becsületes munkám! Nem szorulok rá a maga alamizsnájára!

- Majd teszek róla, hogy ne legyen munkája! Az egész városban hiába fog kajtatni munka után!

Caroline csupán csak egy félmosolyt engedélyezett magának. Robert nem árthat neki!

- Most már hordja el magát! - kiáltotta. - Egyébként is mennem kell dolgozni!

Robertnek szöget ütött a fejében egy gondolat az iménti kijelentés után.

Alaposan helybenhagyta a nő, az már biztos! Senki nem mert vele így viselkedni, a Nagy Robert Graceweinnel. A Gracewein Társaság a második legnagyobb vállalat volt a városban, aminek persze ő volt a kizárólagos tulajdonosa. A fia pedig az örököse. Dehogy akarta ő kitagadni a fiát, csupán csak rá akart ijeszteni Norton kisasszonyra. De a nő nem úgy nézett ki, mint aki megijedt volna. Bátor nő, azt meg kell hagyni! - gondolta elismeréssel. És furcsa bizsergést érzett a gyomra tájékán. Ha nem a fia találkozott volna először ezzel a nővel, hanem ő, bizony ő is belebolondult volna ebbe a vadmacskába.

- Képes volt poroltóval és egy vödör vízzel leönteni - mosolygott most már magában, miközben szemmel tartotta azt a házat, ahol Caroline lakott. Gondolta, megvárja, amíg a nő elindul a munkába, hogy megtudja, hol is dolgozik, és akkor a főnökével elbeszélget egy kissé, hogy rúgják ki ezt a Norton nőszemélyt a munkahelyéről.

Kajánul megdörzsölgette a kezét, és várakozva figyelt.

Nem sokkal később Caroline már átöltözve indult a kocsijához, és behajtott a belvárosba. Egy parkolóházban hagyta az autóját, majd kényelmesen végigsétált a városközpont sétálóutcáján a kirakatokat nézegetve, mintha nem is sejtené, hogy Robert követi. A férfi ebben a hitben követte a nőt, majd végre meglátta, hogy bemegy az egyik irodaházba.

- Talán itt dolgozik - sóhajtott Robert, és már lódult is, hogy megkérdezze a portást.

- Az előbb itt ment be egy ifjú hölgy, nem tudja, hogy hol dolgozik?

Miközben beszélt, csapzott ruhájából pénzt húzott elő, és a portás kezébe nyomta, de az csak fitymálva nézegette a pénzt, és tagadólag húzta el a száját.

- Nem tudom, kire gondol - fordított hátat a férfinak.

- Talán ez segít az emlékezésben - nyomott újabb bankjegyet a portás kezébe.

- Az iménti hölgy Norton kisasszony volt. Itt dolgozik a Make UP Line konszernnél.

- Hálás köszönet - fordult sarkon Robert, és visszaszáguldott a kocsijához. Szédületes tempóban robogott a lakásához, hogy gyorsan átöltözhessen, és kellőképpen aláfűthessen Norton kisasszonynak. Szemrevaló teremtés volt Caroline, ezt ő is belátta, de azt nem szívelte, hogy idősebb a fiánál, és bábként rángathatja Herbertet, ahogy a kedve tartja. Úgy érezte, sürgősen közbe kell avatkoznia, mielőtt nagyobb baj nem történik. És ez az egyetlen megoldás arra, hogy Herbert ne kerüljön egy számító nő befolyása alá.

Második

Caroline száz százalékig biztos volt abban, hogy Roberttel való találkozása egyrészt nem volt véletlen, másrészt újból előfordul.

- Rosszabb, mint egy nátha - jegyezte meg füstölögve, miután bevonult saját irodájába. Mérhetetlen mennyiségű papírmunka gyűlt össze már megint, és sajnos senki más nem végzi el helyette ezeket a munkákat. Miután elkészült, úgy határozott, hogy egy kávészünetet engedélyez magának, és elindult a büfé felé, hogy végre egy kissé lazítson. Már három órája csak az íróasztala fölé görnyedve dolgozott, igazán megmozgathatja elzsibbadt tagjait.

Az irodából kifelé Robertbe ütközött.

- Mit akar? - kérdezte most már mérgesen Caroline a férfit.

- A főnökével akarok beszélni.

- Sajnálom, de most házon kívül van. Hagyjon üzenetet, majd én átadom.

- Arról szó sem lehet! - ellenkezett a férfi. - Személyesen akarok a főnökével beszélni.

- El tudom képzelni, hogy miről - jegyezte meg füstölögve a nő, de azért utat engedett a férfinak. Ez mindenkinél beválik, ha megmutatja, hogy a főnöki irodában jelenleg nem tartózkodik senki sem.

- Tessék - nyitotta ki az ajtót Caroline. - Láthatja, nincs itt senki.

- Akkor megvárom - határozott Robert, és leült a titkárnői előszoba vendégeknek fenntartott karosszékébe.

- Felőlem - vonta meg a vállát a nő, és ismét elindult a büfébe, de azért a válla fölött visszaszólt. - Itt várakozhat napestig. A főnök külföldre távozott, ha gondolja, hozok kéthavi hidegélelmet, ha komolyak a szándékai. Látom, átöltözött, tehát nem lesz gond a ruházatát rendbe szedni, miután letöltötte kéthavi kényszerpihenőjét - gúnyolódott a nő.

- Mi az, hogy külföldre távozott? - állt fel hirtelen a férfi. - Akkor a helyettesével akarok beszélni.

- Azzal beszél - bólintott Caroline. - Igaz, hogy titkárnő vagyok, de sok mindenre van felhatalmazásom, tehát miről van szó?

- Azt mégsem kérhetem, hogy mondjon fel saját magának! - háborgott a férfi fennhangon. - Úgy látom, a főnökét is rendesen megpuhította. Mondja, mióta a szeretője?

- Amióta itt dolgozom - válaszolta a nő, és furcsa elégtételt érzett, hogy Robert nem tud neki ártani.

- Akkor kénytelen leszek más úton megkeseríteni az életét, ha nem hagyja békén a fiamat.

- És hogyan képzelte el a bosszúhadjáratot? - somolygott Caroline.

- Csak nem fogom elárulni, hogy mik a szándékaim? - kacagott fel gúnyosan Robert. - Ennyire hülye mégsem vagyok!

- Csakugyan? - vonta fel szép ívű szemöldökét a nő. - Akkor csak nyugodtan várakozzon! Én mindenesetre megyek, iszom egy kávét.

- Hogy mik vannak? - fortyogott a férfi. - Titkárnőket hagynak befolyásos munkákban dönteni, és még kávézgatnak is!

De ekkor felvillanyozva gondolt arra, hogy talán mégis van egy mód, hogy lapátra tegye Caroline Nortont.

- Megveszem a céget! - kacagott fel, majd új ötletén felvillanyozódva kiszáguldott az irodából, és saját vállalatához hajtott. Súlyos döntéseket kell megtennie, hogy felvásárolja egy kozmetikai konszern tulajdonjogát, de legalább a főrészvényes ő lehessen.

Azonnal kérette a jogászát.

Harry Quinn ügyvéd egy órán belül Robert irodájában számolt be információiról.

- Sajnálom, Robert, de a Make UP Line egyetlen részvénye sem eladó, sőt úgy tűnik, egy kézben van, mert 98 százalékban egy szavazat is elegendő a döntéshozatalra, ami leginkább arra utal, hogy 98 százalék egy kézben van.

- És a két százalék? - érdeklődött idegesen Gracewein.

- Az sem eladó, mert azt egy másik tulajdonos jegyzi, de nem tudni, kicsoda.

- És a főrészvényest lehet ismerni?

- Sajnos nem - csóválta meg a fejét az ügyvéd.

- Mi az, hogy nem? - dörrent Robert hangja. - Hogy lehet az, hogy egy céget egy fantom irányít?

- Pedig ez a helyzet. Annyira fantom az illető, hogy csupán a titkárnőjén keresztül lehet kapcsolatba lépni vele, de azt is csak írásban, és a titkárnő intéz mindent.

- Ki ez a titkárnő?

- Caroline Norton.

- Norton? - lepődött meg Robert. - Azt akarod mondani hogy teljhatalommal rendelkezik ez a kis némber?

- Némber? - kacagott Harry. - Micsoda kifejezés ez? Talán ismered?

- Bár ne ismerném! - sóhajtotta Gracewein.

- Sajnálom, hogy nem tudok többet segíteni, de ez a helyzet. A Make Up Line nagyon stabil vállalat, és azt ugye mondanom sem kell, hogy a város első vállalata? Utána következünk mi.

- Ezt én is tudom, de hogy ez a Norton nőszemély ekkora hatalommal rendelkezzék, erre még álmomban sem gondoltam volna! Tehát nem tudni, ki a tulajdonos?

- Nem tudni! Akárki lehet, de mindenesetre a szerződéseken és minden fontosabb iraton elegendő Caroline Norton aláírása. Olybá tűnik, mintha ő lenne a vezérigazgató, de mégis úgy van közzétéve a cégjegyzéken, mint a tulajdonos titkárnője, teljes hatáskörrel.

- Ez igazán érdekes - morfondírozott Robert.

- Tehát sehogy sem lehet keresztbe tenni ennek a nőnek?

- Ez lenne a szándékod?

- Naná!

- Javasolhatok valamit?

- Csak akkor, ha használható! - fenyegette meg ujjával Robert az ügyvédet.

- Tudod, hogy szoktak azért jó ötleteim is lenni!

- Persze, na bökd ki végre!

- Mi lenne, ha udvarolnál a hölgynek?

- Nem jó ötlet! A fiam nője!

- Tényleg? - ütközött meg az ügyvéd a hallottakon.

- Ha nem az lenne, akkor még talán én is próbálkoznék nála, mert nem rossz darab, elhiheted, de így… - vonta meg a vállát.

- Tehát Herbert miatt akarsz keresztbe tenni neki? - érdeklődött Harry.

- Nézd, ezt senkinek sem mondtam még, de erről van szó! Szeretném, ha nálad elásva heverne a téma!

- Számíthatsz rám! - állt fel Harry, és távozni készült.

- Várj még! - szólt utána Robert. - Volna még valami, ami érdekelne!

- Hallgatlak - ült vissza az ügyvéd.

- Tudni szeretném Caroline Norton életrajzát, méghozzá a születésétől fogva! Ki tudod nyomoztatni?

- Talán igen, de nem ígérhetek semmit sem biztosan, amíg nem kapom kézhez az anyagot!

- Van egy nyomozóiroda, akikkel dolgoztatok, de nekem a te adataid jobban tetszenek, és nem akarom világgá kürtölni, hogy a fiam egy nálánál sokkal idősebb nővel él!

- Rendben - bólintott Harry, és végre távozott.

Robert pedig egyik kétségből a másikba esett.

Nem igaz, hogy nem lehet ennek a nőnek ellátni a baját! Milyen egyszerűnek tűnt minden még reggel! De azzal egyáltalán nem számolt, hogy Caroline helyzete ennyire stabil. Nem csoda, hogy fittyet hány minden fenyegetésnek, hiszen a tulajdonos titkárnőjeként teljhatalmával együtt olyan stabil a munkahelye, mintha ő maga lenne a tulajdonos. Persze, hogy nem érdekli, Herbert kap-e valamit, vagy sem. Bizonyára már kellőképpen meglopta munkaadóját ahhoz, hogy nyugalmas életet élhessen. Aha! - kiáltott fel! - Ez az, fel kell jelenteni, hogy visszaél a tulajdonos vagyonával. Tehát ez a megoldás! - kiáltott fel diadalmasan. Azonnal cselekedett, nem mérlegelt semmit sem. - Megbánod, hogy velem mertél ujjat húzni! - fenyegette meg magában a nőt.

Egy szempillantás alatt mindentől elszállt a kedve. Felpattant íróasztalától és dühödten járkálni kezdett irodájában.

- Mégsem hiszem el, hogy semmit sem lehet tenni Miss Norton ellen! Mire a bírósági idézésig eltelik az idő, addig simán hozzámegy a fiamhoz, és akkor hiába minden. Nem! - dörrent hangosan a hangja. - Pontot teszek a dolog végére! Kerül, amibe kerül, de nem engedem, hogy kijátsszon ez a nő!

Hirtelen felkapta felöltőjét, és elviharzott a nő lakásához. Tudta, hogy úgysem ért még haza, de nem baj!

- Megvárom! - jelentette ki, miközben kibámult a kocsi ablakán. Szemmel tartotta a bejáratot. - Más nem segít, csak a gyors közbelépés! Nem érdekel, mivel tudja a fiamat befolyásolni, de ennek egyszer és mindenkorra vége van! Miss Norton megtudja, hogy Robert Graceweinnel nem lehet packázni!

Két óra hosszat üldögélt türelmetlenül, mire végre feltűnt, a nő.

- Na végre - ugrott ki a kocsiból a férfi, de még nem mutatkozott Caroline szeme előtt, inkább kissé megbújt az autók között.

Caroline súlyos csomagot cipelt a hóna alatt, majd nehezen előkotorta a lakáskulcsát, és kissé ügyetlenkedve, a nagy csomag miatt, végre kinyitotta az ajtót, de ebben a pillanatban Robert belökte az ajtón, hogy nyekkenni sem tudott, és kiejtette kezéből a bevásárolt holmikat.

- A francba! - kiáltott, bár még nem tudta, ki lökte meg. - Nem tud vigyázni? Most biztosan eltörtek a tojások!

- Kit érdekelnek a maga tojásai? - dörmögte Robert, és beráncigálta Caroline-t a belső szobába, miután mérgesen bevágta a még mindig ütött-kopott ajtót, amit reggel intézett el ilyen siralmasan.

- Már megint maga az? - füstölgött a nő, és kitépte karját a férfi szorításából.

- Miért, mire számított? Azt hiszi, ennyiben hagyom a dolgot?

- Menjen innen, vagy rendőrt hívok!

- Csak nyugodtan - ült le az egyik kényelmes karosszékbe a férfi.

- Hát ezt a… - Caroline nem tudta befejezni, mert Robert felugrott és átölelte, majd azonnal durván megcsókolta, hogy még a lélegzete is elakadt.

A férfi kissé engedett a szorításon, majd abbahagyva a csókot a nő csodálatos zöld szemébe nézett.

- Nem is rossz! - csúfolódott, majd szemtelenül Caroline melléhez nyúlt, és mintha méretet venne, beborította kezével a dús halmokat. - Pont megfelelő!

Caroline csak most tért magához, és rettenetesen feldühödött. Hirtelen lendült a keze, és hatalmas pofont utalt ki a férfinak.

- Hogy merészel… - de megint csak beléfojtották a szót, mert a férfi magához rántotta, és hátracsavarta mindkét kezét. Nem tágított.

- Most azt tehetném veled, amit csak akarok - suttogta vészjóslóan, de Caroline arca elborult, és felrántotta a térdét. Robert fájdalmasan görnyedt össze. Olyan helyen érte a rúgás, amely igencsak kétségessé teheti, hogy férfi marad-e?

- Majd ha magam is megengedem - kiáltotta a nő, és még egyet behúzott jobb öklével a férfi arcába. Nem volt nagy az ütés, de ahhoz elegendő, hogy elvegye a támadója kedvét a további erőszakoskodástól.

- Kis vadmacska! - somolygott mégis a férfi, és lerogyott a legközelebbi karosszékbe. - Pontosan ez az esetem!

- Az lehet, de nekem maga nem az esetem! Világos? - mondta határozottan Caroline, bár maga is tudta, hogy ez nem igaz, Robert pontosan az a típus volt, amit annyira szeretett.

- Most nem mondhatok mást, csak azt, hogy mindenáron megakadályozom, hogy a fiam feleségül vegyen! - Robert továbbra is tegezte Caroline-t.

- Nem igazán érdekel a véleménye! Azt teszem, ami nekem a legjobb!

- Nono! - emelte fel mutatóujját a férfi. - Talán ebbe Herbert is bele fog szólni! Nem hinném, hogy örülne annak, ha beszámolnék arról, hogy a kis kedvence nekem is felajánlotta a kegyeit! - vigyorgott gonoszul. De rosszindulatú mosolya azonnal lehervadt az arcáról, amikor Caroline hangos hahotában tört ki. Megbolondult ez a nő? Minek vihog ilyen jókedvűen?

- Maga akar megint bemártani? - kérdezte kajánul a nő. - Nem hinném, hogy bármiben is keresztbe tudna tenni nekem! - kacagott tovább.

- Na de… - dadogta a férfi. - Mégiscsak van valami, amivel ártani tudok magának!

- Nem hinném! - kuncogott Caroline.

- Túl biztos magában! - húzta el rosszkedvűen a száját a Robert.

- Hát eléggé! - somolygott a nő. - Túlságosan biztos vagyok magamban, ami - bizonyára sejti - nem alaptalan.

- Hogy lehet ez?

- Kíváncsi a titkaimra? - kérdezte szinte már incselkedve a nő.

- Talán - nyögte Robert, és furcsa érzése lett. Ez a nő nem volt közömbös a számára. Megfoghatatlan és titokzatos volt. Igazi lidérces látomás, és ami még jobban zavarta, a fájdalmas testrésze már nem is az ütéstől bizsergett, hanem a vágytól. És rádöbbent, ez a nő játszik vele!

Caroline pedig mit sem törődve vele hátat fordított neki, és bevonult a hálószobájába.

Robert leforrázva nézett utána. Furcsa felismerés kólintotta fejbe. Kívánta ezt a megfoghatatlan nőt. De nagyon!

- Szent ég! - nyögött fel. - Hiszen a fiam nője! - Lehunyta a szemét, és ábrándosan gondolt a nő ringó csípőjére, ahogy hátat fordított neki, és kimasírozott a szobából. - Meg kell kapnom! Nem érdekel még a fiam sem! - határozta el, és felállt. Határozott léptekkel vonult a nő után.

Caroline időközben kezdett levetkőzni, és a fürdőszoba irányába haladt. Arra gondolt, hogy a férfi már biztosan elhagyta a lakását. Minek is maradt volna? Ő pedig olyan elcsigázott. Muszáj lezuhanyoznia, hogy kissé felfrissüljön. Amikor már a fején át kezdte lehúzni passzentos pulóverét, nem tudta befejezni a mozdulatot, mert valaki gyengéden megállította és átölelte. Olyan váratlanul érte ez a gyöngéd mozdulat, hogy megállt, és vadul rángatni kezdte a fejéről a ruhadarabot, de az az átkozott pulóver nem akart lejönni róla.

- Csodálatos tested van - hallotta ekkor Robert hangját. Még vadabbul ráncigálta a szűk pulcsit. Hiába volt az igyekezet, mert mire végre kiszabadult, a férfi már kapcsolta is ki a melltartóját, és félrerántotta. - Isteniek a melleid! - hajolt közelebb a nő feszülő kebléhez, majd nyelvével cirógatni kezdte. - Finom - sóhajtotta, és magához szorította a döbbent nőt. Caroline még védekezni is elfejtett. Most olyan bizalmas légkör alakult ki köztük, hogy ez szinte letaglózta. A férfi olyan gyöngéden cirógatta, hogy majdnem elalélt tőle. Sóhajtott egy nagyot, és Robert ezt behódolásának tulajdonította. Bátrabb lett, és már a nő szoknyáját kezdte feltűrni, hogy végre megfoghassa feszes combját, és persze a legnőiesebb tájékra is elvándorolhasson kíváncsian kutató kezével.

Caroline csak arra eszmélt, hogy már szinte semmi sincs rajta. Ez a férfi művész a vetkőztetésben! - gondolta, majd hirtelen mozdulattal ő is kirántotta Robert ingét a nadrág korcából. Simogató keze bebújt a férfi inge alá, és keresni, kutatni kezdte a férfi érzékeny pontjait. Robert szaporán vette a levegőt, majd szenvedélyesen szájon csókolta a nőt, és szelíden nyelvével bebocsátást kért Caroline ajkai közé, amit hamar meg is kapott. Elragadta őket a szenvedély, és már csak az ágyon fekve tudtak kissé gondolkodni, de akkor is csak egy gondolat merült fel Caroline-ban:

- Nem kell védekezned! - suttogta, majd Robert bólintott, és már nem tudott parancsolni magának, heves mozdulattal hatolt a nőbe, majd ütemesen haladt a kielégülés felé, magával sodorva Caroline-t is. Szenvedélyében most semmi és senki sem számított. Úgy érezte, Caroline elvette a józan eszét és a saját akaratát. Végre kitisztult a feje, és döbbenten nyúlt el az ágyon.

- Jézusom, mit tettem! - nyögte. - Hiszen te terhes vagy, és ráadásul a fiamtól! - Heves mozdulattal lódult ki az ágyból, és azonnal felöltözött. - Nem hinném, hogy azt várod, bocsánatot kérjek.

- Valóban nem várom, de egy-két dolog azért tisztázásra vár - felelte Caroline, és alig bírt megmozdulni. Még soha nem érezte ezt az elsöprő szenvedélyt, amely a férfiból áradt felé és magával sodorta.

- Most nincs időm beszélgetni - suttogta a férfi, és elborult tekintettel szinte már menekült a lakásból. Pánikszerű kirohanása mosolygásra késztette Caroline-t. Tisztában volt azzal, hogy mit gondolhat a férfi, és azzal is, milyen következményekkel járhat ez a kis kaland.

- Jössz te még az én utcámba, Robert Gracewein! - mosolygott, és ismét végignyúlt az ágyon. Robert szenvedélyes szerető, ezt az első pillanattól kezdve tudta, de milyen lehet, ha még szeretné is azt a nőt, akivel lefekszik? - fordult meg a gondolat Caroline fejében. Mindenáron meg akarta tudni erre a kérdésre a választ.

Harmadik

- Jennykém, ne aggódj! - könyörgött akadozó nyelvvel Herbert. Nem bírta elviselni, ha kis felesége sírva borult a vállára.

- Nem is értheted, hogy mit érzek Caroline iránt! - nyöszörögte a fiatalasszony.

- Dehogynem! - biztosította a férfi, és átölelte a zokogó nőt. - Tudom, hogy olyan neked, mintha az anyád lenne, de te is tudod, hogy Caroline nem az a fajta, aki megijed a saját árnyékától!

- Ez igaz is addig, amíg nem okoz neki senki sem fájdalmat! Te is tudod, hogy Caroline kifelé milyen erősnek mutatja magát. De azért mindig is volt benne némi keserűség, miután olyan pórul járt azzal a féleszű Claytonnal - szipogta Jenny.

- Nézd, én nem tudom a részleteket, csak annyit, hogy a férfi, miután megtudta, hogy Caroline gyermeket vár, elhagyta.

- Ez nem kifejezés! - kiáltott Jenny, és megint zokogott.

Hiába, aki másállapotban van, nagyon is érzékeny, gondolta mosolyogva Herbert.

- Jennykém, édesem, kérlek, nyugodj már meg, tudod, hogy ez nem használ a kicsinek! - vette elő tanítós hangját a férfi, mert tudta, hogy egyetlen észérv létezik ilyenkor, amikor a kisbaba egészségi állapotát hozza szóba. Ez mindig beválik, és most sem maradt el a hatás.

- Oké, Herbert! - törölgette meg szemét a kismama. - Igazad van, semmi sem fontosabb, mint a gyermekünk - majd minden átmenet nélkül sírásból mosolygásba ment át, és ezzel a férfi számára a borús égbolt máris ragyogó napsütéssé változott.

- Meddig maradjunk még? - tette fel a fontos kérdést az ifjú férj. Már este volt és ez a nap nagyon is mozgalmas volt a számukra. Reggel Las Vegasba repültek, és már össze is adták őket. Most a szállodaszoba széles ágyán heverésztek, és mindenféle fontosabbnál fontosabb dologról beszélgettek, mint például milyen színű legyen a gyerekszoba, ami persze még nem is létezett. Az egy pillanatig sem jutott az eszükbe, hogy netán Robert beváltja fenyegetőzését és valóban kitagadja a fiát, mert Jenny biztos volt abban, hogy nagynénje, Caroline, mindent biztosít nekik, amire a kezdetekben szükségük lesz. Igaz, nagynénje kijelentette, hogy a kezdeti nehézségek után, ha rendeződtek a dolgok, akkor kénytelenek lesznek a saját lábukra állni, de Herbert nyíltan kijelentette, hogy nem is akar alamizsnán élni, meg akar dolgozni kis családja megélhetéséért, amiért Caroline nagyra becsülte a fiút. Azt gondolta, hogy legalább az akarat megvan benne, ráadásul nem hagyta sorsára az unokahúgát, amit már csak azért is díjazott, mert ő annak idején, amikor hasonló helyzetbe került, nem kaphatott meg, sőt! Az élete teljesen megváltozott, és már hiába is szeretne saját családot, neki már nem lehet gyermeke sohasem. Sajnálta azt a pillanatot, amikor eldöntötte, hogy Clayton gyermekét mégsem hozza a világra, mert a műtét során olyan komplikáció adódott, ami végérvényesen megváltoztatta életét. Ma már tudja, hogy hiba volt elvetetni a gyermeket, mert akkor most lehetne egy kilencéves kisfia, de késő bánat. Már nem tehetnek semmit sem! Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy Jennynek még a gondolat se forduljon meg a fejében. Lehet, hogy nála nem történne ehhez hasonló műhiba, de ezt senki sem garantálhatja! És Jenny még olyan fiatal, ráadásul még csak közel sem olyan erős, mint Caroline. Ezért örült annak, hogy Herbert is pozitívan állt a dologhoz, kimondottan erőszakos volt, hogy Jenny azonnal menjen hozzá feleségül, hiszen amúgy is megkérte már a kezét, a gyerek léte ezen mit sem változtat. Szereti Jennyt, és nagyon is örül a jövevénynek!

Jenny befészkelte magát Herbert hóna alá, és kényelmesen elhelyezkedett. A férfi izmos teste melegséggel töltötte el. Tizennyolc éve ellenére hatalmas női szenvedéllyel kívánta a férjét.

- Szívem - nyögte Herbert, miután Jenny keze bebarangolta testét.

- Hm? - lehelt kis csókokat a férfi mellkasára.

- Ha ezt így folytatod, nem állok jót magamért - mélyült el a hangja.

- És ki akadályoz meg benne? - huncutkodott Jenny. - Most van a nászéjszakánk, nem?

- De igen - nyögte ifjú férje -, mégis nem árt ez a babának?

- Egy cseppet sem - szólt határozottan Jenny -, az orvos biztosított arról, hogy a baba nem fog tiltakozni a házaspár gyengéd szeretkezései ellen.

- Oké - sóhajtotta a férfi, és már falta is szájával felesége csókra termett ajkát. - Olyan édes vagy, hogy meg tudnálak enni! - suttogta szenvedélyesen.

- Gyerekestül? - kacagott a felesége. - Nem kannibalizmus ez?

- Egy cseppet sem - lihegte Herbert, és már emelte is kis feleségét maga fölé. - Most átadom a hatalmat!

- Már úgyis az enyém - csilingelt az asszony nevetése.

- De nem sokáig, mert meglátod, hogy végül én igázlak le téged.

- Ha ez kell a boldogságodhoz, akkor csak rajta, de csak a testemen keresztül! - tárta szét a karját Jenny, és duzzadt mellei ott ágaskodtak a férje szeme előtt.

- Én ebbe előbb-utóbb úgyis belehalok - nyögte Herbert, és felemelve a fejét érzelmektől telítve finoman szívni kezdte a nő mellbimbóját.

- Tudod, hogy ezt nem sokáig lehet bírni - sóhajtotta Jenny, és még gyorsabban mozgott a férfin, aki még próbálta elodázni a végső kéj határait.

Felesége szerinte a legtökéletesebb nő volt a világon. Bár zöld szeme éppen úgy szikrázott, mint a nagynénjéé, vöröses haja inkább szőkébe hajlott, nem úgy mint Caroline-é, mert az övé vörös volt. Jenny telt keblei a terhességtől lettek nagyobbak és érzékenyebbek, karcsú termete még nem árulta el a kíváncsi szemnek, hogy gyermeket vár, és a harmadik hónapban van.

Herbert szerelmes volt a feleségébe, és az is belé. Nem is értette meg, más asszonyok hogyan tűrhetik el a szerelem nélküli életet. Hiszen ő a mennyországban élt, mióta megismerte a férjét. A férfi magas volt és arányos testalkatú. Férfias és szilaj, amilyet minden nő megirigyel, ha bárhol meglátja. És Herbert, ez a bálvány kinézetű hérosz az ő férje és érte lángol, ha meglátja, vagy csak ha rágondol. Szexuális vágya szinte kielégíthetetlen volt. Jenny nem is panaszkodott, bár azért volt némi kételye, hogy mi lesz, ha majd terhessége utolsó hónapját éli. De Herbert biztosította, hogy számára akkor is csodálatos lesz a felesége, mert a szerelmük gyümölcsét hordozza a szíve alatt. Jenny azonban mindig azt felelte, ha ez szóba került, hogy:

- Meglátjuk, meglátjuk!

De mindketten tudták, hogy az évek azok, amik igazán döntenek. Meddig tartanak azok a szerelmes érzelmek, és meddig jelenti mindkettőjük számára a házasság az együvé tartozást. Pillanatnyilag azonban ezzel egy cseppet sem foglalkoztak. Herbert nem tudott betelni kis felesége bájaival, és még többet akart. Jenny pedig boldogan fogadta szerelmetes férje legújabb közeledését.

- Imádlak - sóhajtotta a férfi, és már ismét húzta magára a feleségét. - Tudod, hogy így szeretem a legjobban? - kérdezte, és már a mámortól elfelhősödött tekintete sem tudta abban meggátolni, hogy Jennyn legeltesse vágytól szikrázó szemét. Néha szeretett volna keményebben szeretkezni vele, de most még megálljt parancsolt magának. Majd akkor, ha végre megszületik a gyermekük, majd utána. Mindent bepótolnak, amit csak fantáziája elraktároz, s akkor majd feléleszt az emlékezetében. Néha azon vette észre magát, hogy legszívesebben leszaggatná feleségéről a ruhát, bárhol vannak, és ott nyomban magáévá tenné. Bár jól tudta, Jenny nem tiltakozna, azért a gondolatnál tovább nem merészkedett.

- Még nem! - nyögte.

- De igen - válaszolta Jenny, pedig fogalma sem volt, hogy Herbert miért tiltakozik. - Most azonnal tégy magadévá!

- Máris, angyalom, csak még egy kicsit hagyd élveznem ezt a helyzetet - sóhajtotta a férfi, és magához húzta felesége kócos fejét. - Csókolj! - szólította fel, és már habzsolta is a nő érzéki ajkait. Kóstolgatta és játékosan becézte nyelvével a nő száját, majd hirtelen megfordult vele, és nyelvével már Jenny egész testét kezdte el bebarangolni. Felesége szaggatott légzése elárulta, hogy már neki is magasra emelkedett a vágya, de Herbert még többet akart. Már viszonylag régen látta, hogy Jenny az önkívülettől hánykolódna a karjaiban. Ismét zihálni és nyöszörögni, majd sikoltozni akarta hallani őt. Minél lejjebb kalandozott a nyelvével, Jenny annál hangosabb lett. Megragadta férje fényesen selymes fekete haját, és szinte tépve húzta fel magához.

- Nem bírom már! - zihálta, majd érezte, hogy Herbertet mit sem érdekelve az ő közlése, lefejti hajáról marokra hajlított kezét, és ismét visszatéved oda, ahonnan ő elhúzta. - Meg akarsz ölni? - sikoltotta, majd már szinte dobálva magát lihegve könyörgött. - Gyere már! Gyere már! Végem van!

Herbert csak sejtelmesen mosolygott, és még magasabbra szította a nő tüzét.

- Finom vagy és édes! - suttogta, majd nyelvével ismét lecsapott Jenny szemérmére, amely már feszült az izgalomtól. Már elviselhetetlen volt a nő számára ez a felizgatott állapot. Mióta terhes volt, azóta még nagyobb eksztázisba került minden egyes szeretkezéskor, mint annak előtte. Igaz, azelőtt is félelmetes vágyat tudott ébreszteni benne Herbert, de úgy érezte, ez most már kínzás. A megváltást akarta, amikor egyszer csak már nem tudott uralkodni magán, és elélvezett. Sikolya felborzolta a férfi vágyát. Herbert tudta, hogy Jenny most ért fel a csúcsra, de ez egy cseppet sem zavarta. Még jobban szította a nő izgalmát, addig, míg Jenny teljesen elcsendesedett, csak szaporán pihegni tudott.

- Egyszer biztosan megölsz! - nyögte Jenny, majd elszégyellte magát. - Te még nem élvezhettél semmit sem - mondta szomorúan.

- Tévedsz, édesem! - mosolygott Herbert, és gyengéden megcsókolta ott a feleségét, ahol eddig a legnagyobb élményt tudta kicsikarni belőle. - Szédületesen jó volt látni, ahogy élvezed azt, amit csinálok!

- De te… - Jenny nem folytathatta, mert a férfi beléfojtotta a szót egy csókkal.

- Én is mindjárt sorra kerülök, de ez mindennél nagyobb élmény volt nekem, elhiheted. Most észnél voltam, amikor láthattam a csúcspontodat! Isteni volt! Még soha nem láttam ezt egy nőnél sem.

- Pedig volt néhány! - bólogatott Jenny.

- Volt, de ahogy te élvezed, az mindennél érdekesebb! Igazán izgalmas a számomra.

- De én azt szeretem, ha te is velem együtt élvezed a szexet!

- Tudom, édes, de ezt most józanul akartam látni, baj? - simított végig Jenny csinos pofiján.

- Nem baj, ha ez neked is jó! - sóhajtotta Jenny, és fáradtan pihegett még mindig Herbert karjában.

- Látom, elfáradtál. Most aludjunk - csókolta meg feleségét a férfi.

- De te…

- Sss - suttogta a fülébe Herbert. - Nemsokára én is sorra kerülök, megmondtam. Most aludj! Szép álmokat!

- Biztos, hogy ezt akarod? - aggódott a nő.

- Biztos! Egy fáradt feleséggel amúgy sem lehetne semmit sem kezdeni - kacagott fel Herbert, majd a felesége mellé heveredett, és magához vonta őt. - Szeretlek - suttogta Jenny fülébe, mire ő végképp megnyugodott, és boldogan simult a férjéhez.

Caroline még mindig az ágyban pihent. Nem volt semmi kedve felkelni, miután Robert ennyire elvesztette a fejét és lefeküdt vele. Tulajdonképpen még azt sem igazán értette, hogy miért hagyta magát.

- Nem mondom, férfias jelenség - gondolkodott hangosan, majd visszagondolt arra, milyen jóképű volt az irodában, amikor már átöltözve felkereste. - Fekete hajú, kék szemű, szédületesen férfias pasas - sorolta fennhangon. - És meztelenül még férfiasabb! Igazi férfiszépség! - csillogott a szeme. - Mi lesz még ebből? - kuncogott magában. Most biztosan átkozza magát, amiért lefektette a fia szeretőjének vélt nőt. Mi lesz, ha megtudja az igazat? Bár bizonyára azért tette, hogy elriasszon a fiától - kacagott fel. Ha tudná, hogy még csak nem is az esetem a fia! Hogy pont Robert Gracewein az a férfi, aki képes lenne magába bolondítani engem! Caroline! - szólította meg önmagát. - Csak nehogy beleszeress! Tudod, hogy vélekednek a férfiak a meddő nőkről! Igaz, addig semmi baj, amíg csak szeretőnek kellek nekik, de ha valamelyik házasságra is gondol, akkor már vége a kapcsolatnak mihelyt közlöm, hogy nem lehet gyerekem. - Caroline-nak fájtak ezek az esetek. Sok házassági terve esett kútba. Már le is mondott arról, hogy valaha lesz egy szerető férje, akinek nem kell gyerek, és csak magáért szereti, nem pedig a pénzéért. Igaz, szerencsére eddig a férfiak nem tudták meg, hogy ő a Make UP Line kozmetikai konszern főrészvényese. Olyan ügyesen forgatta a tőkét, hogy férfi lehetett volna a talpán, aki rájött volna, hogy ezt egy nő vitte véghez. Sok kudarc után, de főleg a tíz évvel ezelőtti után már végleg lemondott a házasságról, és csak a munkájának élt. Voltak férfiak az életében, de csak futólag, és egyáltalán nem gyakran. Csak azzal feküdt le, akit valamelyest tisztelt vagy csodált valamiért. Szerelmes nem volt egyikbe sem. Már nem esett abba a hibába, hogy bárkibe is beleszeressen. Nem engedhette meg magának ezt a luxust! Kinek is kellene ő? Különben is neki egy nagyvállalatot kell irányítania, és biztos jövőt kell biztosítania Jennynek és most már a születendő kisbabának is. Jenny előtt egy pillanatig sem titkolta, hogy ő lesz az örököse. Azonban megkövetelte, hogy senki ember fiának nem árulhatja el, hogy valójában Caroline Norton egy nagyvállalat tulajdonosa és egyben irányítója.

Jenny pedig még a férjének sem volt hajlandó ezt elárulni. Megígérte, hogy csak Caroline kérésére, illetve beleegyezésével árulja el Herbert Graceweinnek, hogy egy örökösnőt vett el feleségül.

- Magadért szeressen az a fiú - intette Caroline az unokahúgát -, ne a pénzedért! Tedd meg nekem, hogy még az esküvő után sem árulod el, hogy ki vagyok én és ki leszel te, ha én már nem leszek.

- Ne beszélj így, Caro - becézte nagynénjét Jenny. - Remélem, még sokáig élsz, és a támaszom leszel, hiszen te vagy anyám helyett az anyám! Mi lenne velem nélküled?

- Hamar elfelejtenél a Herberted mellett! - nevetett Caroline, de hangjába némi fájdalom is vegyült. Már felnevelte Jennyt, és a kicsiny, törékeny kislány már asszony lett, sőt gyermeket vár! Ő pedig egyedül maradt! Egy kis ideig még itt laknak majd az ifjú házasok, de már Caroline Jennyvel kinézett egy kis kertes házat, amely megfelelő lesz a kis családnak, hogy lerakják családi életük alapjait.

- Nem kell nélkülöznötök, mert én biztosan segítek - mondta Herbert előtt, majd hogy nehogy elszólja magát, még kiegészítette. - A jövedelmem elég ahhoz, hogy kezdetben segítsek, ha apád kitagadna, de azután a saját lábatokra kell állnotok.

- Én sem szeretnék ingyenélő lenni - jelentette ki ekkor Herbert, és Caroline nagyon örült a fiatalember komoly kijelentésének. - Csak egy vagy két hónapot kérek tőled, hogy segíts - kérlelte Jenny nagynénjét Herbert -, amíg találok egy megfelelő állást, hogy rendesen megélhessünk belőle. Ügyvédnek készülök, majd átmegyek estire és munka mellett folytatom a tanulmányaimat.

- Ezt még megbeszéljük, mert nem szeretném, ha abbahagynád az egyetemet! - válaszolta Caroline. - Hiszen akkor veszélyeztetnéd a családod megélhetését. És ez számomra a legfontosabb: Jenny és a kisbaba semmiben sem szenvedjen hiányt.

- Nono! - kiáltott ekkor Jenny. - Én már nem is dolgozhatom, ha majd a kicsi nagyobb lesz?

- Dehogynem! - biztosította a férje. - De most ne izgasd magad ezen! Később mindent megbeszélünk. Nem akarok én egy semmirekellő feleséget! És úgy tudom, te is tanulni akarsz! Mi lenne, ha a gyerek mellett tanulnál? Neked is lenne rendes végzettséged, és nem okozna gondot a későbbi elhelyezkedésed.

- Nem rossz ötlet, de ezen még igazán ráérünk gondolkodni! - szólt közbe Caroline. - Majd, ha visszajöttetek Las Vegasból, akkor részletesen megbeszélünk mindent. Addig is élvezzétek azt a néhány napot, amit engedélyeztetek magatoknak. Csak arra kérlek benneteket, hogy időben értesítsetek arról, mikor érkeztek.

Még mindig ez járt Caroline fejében, amikor meghallotta, hogy valaki kopogtat az ajtón. Robert már egy órával ezelőtt elhagyta a lakást, vajon ki lehet az ilyenkor, nézett az órájára. Már késő este volt. Végre rászánta magát, és felkelt az ágyból, magára kapott egy köntöst.

- Megyek már! - kiáltott ki, mert egyre türelmetlenebb lett a kopogtatás.

Végre kinyitotta az ajtót, és Robert támolygott be rajta láthatóan részegen.

- Szervusz, Vadmacska! - imbolygott be az ajtón, majd Caroline döbbenetére bemasírozott a hálószobába és elterült az ágyon. A nő először kíváncsian nézte a jelenetet. Először azt sem tudta, hogy Robert miért jött vissza, de így elázva talán még ez is érthető.

- Visszajöttem! - hebegte a férfi.

- Mit mondjak? Észrevettem! - állt meg az ágy mellett Caroline, és lenézett a csapzott férfira. - Ennél még a poroltó is jobb - jegyezte meg csendesen, miután látta, hogy Robert totálkáros.

- Te csak ne is… hukk… emlegess semmiféle… por… balhét! - nyögte a férfi, és kissé felemelkedett. Olyan részeg volt, mint még talán soha. - Te egy szörnyen csábító… hukk… titokzatos vadmacska… vagy - mondta a részegek őszinteségével.

- Minek… - akarta kezdeni a kérdezősködést a nő, de Robert lehurrogta.

- Te csak ne… szólalj meg! - emelte fel figyelmeztetőn az ujját. - Neked nem elég a fiam… hukk… még én is kellek!

- Te voltál az, aki kezdeményezett! - állította gyorsan a nő.

- Te pedig nem nagyon… tiltakoztál! Rafinált kis… vörös… hukk… vadmacska vagy! De ha idejössz, és a kebledre… ölelsz, akkor most… hukk… nem is mondok többet! - állította Robert, és már húzta is magára Caroline-t.

- Mit akarsz még ilyen állapotban? - kérdezte a nő, utalva a férfi tehetetlen részegségére, de meg kellett tapasztalnia, hogy nem is volt annyira tehetetlen, mint részeg.

- Nem tudok… hukk… betelni veled, és… a fiamat kiütöm a… nyeregből. - Vadul lerántotta a nő köntösét, ami azonnal a földre hullt, és Caroline ott állt előtte anyaszült meztelenül. - Erről beszéltem… - mutatott kezével a nadrágjára Robert. - Már most kívánlak! Herbertet… hukk… meg fogja ütni a guta, de én akkor is elveszem tőle a legjobb nőt, akit… valaha is láttam! Gyere! - húzta teljesen magára Caroline-t, aki nem is tiltakozott. Minek is tette volna. Hiszen Roberttel már egyszer megtörtént, ami megtörtént, végül is újrázni mindig lehet!

De ahogy a férfi megérezte magán a nőt, mintha kijózanodott volna, ellökte magától és éktelen haragra gerjedt.

- Te romlott szuka! - ordított. - Már nem elég neked a fiatal fiam, most már énrám is fáj a fogad?

- Tisztázzunk valamit! - kiáltott vissza a nő, és feltápászkodott a férfiról, úgy meztelenül kiabált vissza. - Te vagy az én lakásomban, és nem fordítva! Te vagy az, aki betörte az ajtómat, majd itt a saját hálószobámban majdnem megerőszakolt…

- De csak majdnem! - üvöltött vissza a férfi, félbeszakítva ezzel Caroline mondandóját. - Te éppen úgy akartad, mint én!

- Ez így van! - helyeselt a nő.

- Tehát nem is tagadod? - Majd megint végigtekintett a nőn, és felnyögött. - Én ezt nem bírom, ez emberkínzás!

Magához rántotta Caroline-t és a szekrénynek taszította, majd szorosan hozzápréselődött és csókolni kezdte.

- Ne kínozz tovább, legyél megint az enyém! - könyörgött Robert. - Csak most az egyszer! Annyira kívánlak, hogy szinte fáj.

- Én is - lehelte Caroline, és szabad utat engedett a férfi heves vágyának. Robert megtartotta, majd felemelte kissé, Caroline a lábával átkulcsolta a férfit, hogy könnyebben tudja megtartani a súlyát. Először félt ugyan, hogy Robert elvágódik, de szerencsére a szekrény is kellő támasztéknak bizonyult, mert a férfi már nem tudott tovább várni, lerángatott nadrágja a földön hevert a lábánál, és sietősen hatolt egyre beljebb és beljebb az édes mélységbe. Egy pillanatra megállt, mint aki emlékezni akar erre a gyönyörre, majd heves mozgásba kezdett, és az sem érdekelte, hogy minden egyes lökésnél Caroline-t nekilökte a szekrény ajtajának. Végre kielégítette szinte már állatinak nevezhető gerjedelmét, amikor józan tekintettel nézett a fájdalomtól eltorzult női arcba.

- Ó, istenem - suttogta -, fájdalmat okoztam neked!

Ekkor már Caroline zokogott a vállán, és szorosan kapaszkodott belé.

- Gyere - emelte meg még jobban a nőt, és odavitte az ágyhoz -, megnézem a sérülésed. Mondd már, hogy hol fáj?

- Itt - nyögte Caroline, és a szívére mutatott.

- Hogyan tehetném jóvá? - kérdezte elkínzottan a férfi. Érdekes elegyét érezte a gyűlöletnek és a szeretetnek, ha erre a nőre gondolt. Még ő maga sem tudta igazán, mit is érez Caroline iránt, de pillanatnyilag majd megszakadt a szíve a szánakozástól.

Caroline csak zokogott, mintha most robbant volna ki belőle mindaz a keserűség, ami az évek során felgyülemlett benne. Még soha senki előtt nem mutatkozott ilyen gyengének. Mi lelte, hogy Robert Gracewein előtt kitört belőle a bőgőmasina?

- Te sem akarsz mást, mint a testemet! - sírt tovább. - Más férfit legalább udvarol egy kicsit, de te…

- De mit tehetnék? - nyögött fel Robert elkínzottan. - Nekem meg kell akadályoznom, hogy a fiam elvegyen téged!

- És ezért képes voltál lefektetni! Hátha meggondolja magát a fiad?

- Nem - kiáltott fel Robert. - Nem ezért tettem! Még magam sem tudom, hogy miért. Soha nem tenném ezt a fiammal, de te valahogy rákényszerítesz! Nem tudok uralkodni magamon, amikor látlak. Mit tehetnék?

- Hagyj engem békén! - kérlelte Caroline. - Hagyj, és ne érj hozzám többet! Nem akarok senkinek sem a szexuális játéka lenni, és főleg nem a zsarolási eszköze!

- Akkor végre békén hagyod a fiam? Majd a gyerekről gondoskodom!

Caroline ismét zokogni kezdett. Bár ne említette volna Robert a gyereket! Azt hitte, megszakad a szíve, ha arra gondolt, hogy ennek a férfinak megadatott, hogy gyermeke legyen, neki pedig nem! Hirtelen püfölni kezdte a férfit, aki kénytelen volt lefogni a kezét.

- Tudom, hogy nem fordíthatom vissza a dolgokat - folytatta tovább a férfi, és lefogta a szinte hisztérikusan zokogó nőt -, de nem hagylak magadra a fiam gyerekével, hiszen az az unokám is egyben.

Erre Caroline hahotázni kezdett. Robert pedig értetlenül állt az eset fölött. Ez a nő vagy megbolondult, vagy meghibbant, de ha így tekintjük a dolgot, akkor egyre megy!

- Mi ütött beléd? - kérdezte megütközve a férfi. Részegségének már nyoma sem volt.

- Az… uhu… noka - hahotázott Caroline.

- Tudtam! - világosodott meg a férfi előtt -, tehát mégsem vagy terhes!

- Eéén? - kérdezte nyújtottan Caroline. - Nem vagyok terhes!

- Akkor miért csaptad be a fiam?

- Ó, a bősz apa, hogy kiáll a fiáért, de mit szóljak én? Velem ki törődik?

- Minek törődni egy ilyen számító nővel? - állt fel a férfi, és öltözni kezdett. Végre kezdett tisztán látni. A nő nem terhes, tehát a fiának nem kell megházasodnia.

- Tehát én számító nő vagyok? - kérdezte Caroline furcsa felhanggal.

- Kár lenne tagadni - húzta fel a sliccét a férfi.

- Megkérhetlek, hogy hagyd el a lakásom, és soha ne gyere a közelembe?

- Kérésed számomra parancs - hajolt meg gúnyosan a férfi -, azonban azt még megemlíteném, hogy jó kis nő vagy az ágyban és azon kívül is. Igazán magas szintre emelted a szakmádat! Kár, hogy nincs szerencséd velem, mert nem fizetek neked egy centet sem a szolgálataidért! A fiamat pedig végképp felejtsd el!

Ennél nagyobb sértést még ember lánya nem hallhatott anélkül, hogy megtorolta volna.

- Talán lesz még alkalmam viszonozni a kedvességedet! - suttogta Caroline a távozó férfi után.

Fáradtan, összetörve hevert az ágyon. A mai napja olyan volt, mint egy lidércnyomás. Ma találkozott először Robert Graceweinnel, és már kétszer is a férfié lett. Mi lenne, ha a férfi nem is haragudna rá? Erre a gondolatra kissé elmosolyodott. Biztos volt abban, hogy találkozik még vele, és akkor azt nem fogja megköszönni a Nagy Robert Gracewein, hogy egy nővel ennyi előítélettel, erőszakossággal és érzéketlenül bánt! - fogadta meg.

- Meglátod, Robert, hogy megismered még az igazi Caroline Nortont!

Negyedik

Jenny és Herbert már egy hónapja élvezhették a kis ház kedves légkörét, amit persze maguknak is köszönhettek. Szerelmük tette meghitté és otthonossá a kis fészket. Jenny egyre jobban gömbölyödött, és Caroline gyakran látogatta őket. Szerette kényeztetni az unokahúgát, és persze e kedveskedésből Herbertnek is jutott.

- Ha tényleg te vagy Jenny pótmamája, akkor nekem az anyósom vagy? - kérdezte egyszer Herbert nevetve.

- Valahogy úgy - mosolygott vissza Caroline. De gondolataiban mindinkább megjelent Robert, és hirtelen elborult a tekintete.

- Mi hír apádról?

- Még csak hallani sem akar rólam. Hiába keresem, nem akarja, hogy találkozzunk. Jennyt még csak bemutatni sem tudom neki, pedig ha látná, milyen édes, ahogy elhömpölyög itt néha.

- Mi az, hogy hömpölyög? - kérte ki magának Jenny azonnal.

- Hát nem drága? - kérdezte cinkosan kacsintva Caroline-ra Herbert. - Imádom.

- Remélem is - mosolygott Caroline, és elnézte a fiatalok édes évődését. Valóban szerették egymást, és ha így folytatják, akkor együtt minden akadályt legyőzhetnek.

Még néhány percig vidáman évődtek, majd komolyra fordították a szót.

- Caro - szólalt meg Jenny aggódva. - Szeretném, ha segítenél Herbertnek megvenni a gyerekholmikat. Én most pillanatnyilag nem érek rá, de ha te vele vagy, akkor biztosan jó lesz minden, amit megvesz.

- Talán még várhatnánk a gyerekholmikkal, ám a szobaberendezések nem várhatnak - javasolta Caroline. - Inkább a nappalit kellene kissé berendezni, mert egy vendéget sem tudtok leültetni, ha netán idetéved. Példának okáért itt vagyok én! - Miközben mosolygott, Herbert és Jenny kínosan érezték magukat.

- Kedves Caro - szólalt meg Herbert -, ha szabad nekem is így szólítanom téged. - Miután Caroline bólintott, a férfi folytatta. - Nem szeretnénk további segítséget elfogadni tőled.

Caroline tiltakozva emelte fel a kezét, de a férfi nem hagyta szóhoz jutni.

- Nem a látogatásaidról van szó, félre ne érts, hanem több pénzt nem akarunk elfogadni. Így is sokkal tartozunk neked!

- Nekem ti semmivel sem tartoztok, csak egy valamivel, ha mindig engeditek, hogy a csöppség közelében lehessék.

- Ez természetesen nem akadály - állította rögtön Herbert. - Tudod te is, hogy miről beszélek.

- Végül is tudom - sóhajtott a nagylelkű nagynéni -, de annyi minden van, amit én megtehetek, ti meg nem. Tudjátok nagyon jól, hogy szeretlek benneteket, és ott próbálom könnyebbé tenni az életeteket, ahol csak lehetséges!

- Igen, tudjuk, és nagyon hálásak is vagyunk ezért, de mi nem szeretnénk több pénzt elfogadni - vágott közbe Jenny, és háttal a férjének a nagynénjére kacsintott. - Tudod, Herbert talált munkát, és azt szeretné, ha megpróbálnánk a magunk lábára állni.

- Eldöntöttem, hogy fogom vinni valamire az életben az apám nélkül is - szólalt meg ismét az ifjú férj.

Caroline kissé elgondolkodott, majd határozottan bólintott.

- Oké, rendben! Megértem, hogy akarod vinni valamire, és valahogy tisztelni is tudom ezt az elhatározásodat, de egy valamit viszont ígérj meg!

- Mit, Caro?

- Azonnal segítséget kérsz tőlem, amint úgy látod, hogy szorult helyzetbe kerültök! Nem arra gondolok, hogy veszekedtek, vagy ilyesmi! Ha netán olyan helyzet alakul ki, ami veszélyezteti a családod megélhetését! Ígérd meg!

- Nem szeretnék ilyet ígérni, mert az olyan benyomást kelt bennem, mintha nem bíznék magamban!

- Tudom, Herbert, és éppen ezért kérem az ígéretedet! Ha komolyan úgy gondolod, hogy meg tudtok állni a magatok lábán, akkor nyugodtan megígérheted, mert biztosan nem fogsz könnyelműen felmondani, vagy más butaságot tenni! Megfontolt leszel, és bízhatok benned. És azt is tudni fogom, hogy mindent megteszel annak érdekében, hogy a családod ne szenvedjen semmiben sem hiányt! Tehát kérlek, ígérd meg! Tudom, hogy az élet produkál olyan előre nem látható dolgokat, amit sajnos nem tudsz kivédeni, minden megfontolással sem! Tehát kérlek, ígérd meg, hogy bármikor, ha úgy ítéled meg, akkor nem idegenektől kérsz kölcsön, vagy kérsz szívességet, hanem tőlem! Én úgy gondolom, hogy inkább nekem tartozz, mint egy ismeretlennek, aki ki tudja, milyen aljasságokra képes.

Herbert végiggondolta a hallottakat, és Jennyre nézett, aki mély meggyőződéssel bólintott.

- Rendben! - mondta. - Megígérem, hogy ha baj van, csakis hozzád fordulok.

- Azért nem utálsz nagyon? - kérdezte aggódva Caroline.

- Egy cseppet sem. Tulajdonképpen tisztellek, hogy kiállsz mellettünk, míg az apám inkább magamra hagy az úgynevezett bajomban.

- Majd idővel meggondolja magát - mosolygott biztatóan a jóságos nagynéni. - De most szedelőzködöm, mert még be kell néznem a munkahelyemre, hátha történt valami érdemleges.

Magára hagyta a fiatalokat, és boldogan indult a munkahelyére. Bízott abban, hogy Herbert megállja a helyét. Ha csak egy csöppet is hasonlít a természete az apjáéhoz, akkor bizony a jég hátán is megél!

Fél órába sem telt, és már az irodájában intézte az ügyeit. Próbálta túltenni magát Roberten, de ez sehogyan sem sikerült. Még azt sem tudta, hogy Robert elvált-e vagy özvegy, vagy mi lehet Herbert anyjával. De egy csepp lelkiismeret-furdalása sem volt, ha erre gondolt. Végül is nem ő erőltette magát a férfira. Számoljon el Robert a lelkiismeretével! Bement a főnöki irodába, és ott is megpróbált kissé dolgozni, hogy ne zavarják. Sok szerződés volt ismét előkészítve, és ez csak jó az üzletnek. Sürgősen mérlegelnie kellett, hogy melyiket írja alá és melyiket utasítsa vissza. Érdekes módon egy vételi ajánlatot is talált közöttük a Gracewein vállalattól. Kissé mosolyogva elképzelte, hogy mi lenne, ha látszólag tárgyalásba kezdene a cég eladásáról, azonban józan üzleti érzéke megállj parancsolt.

- Nincs helye a butuska érzelmeknek - mondta önmagának -, ez üzlet, és nem holmi csecsebecse, amit egyik napról a másikra tovább kell adni. Robert főjön a saját levében.

Felemelte a telefonkagylót, és tárcsázta a marketingosztály vezetőjének számát.

- Bruce? Üdvözlöm. Tud erről a vételi ajánlatról, amit a Gracewein vállalat küldött nekünk?

- Igen, Caroline, tudok, de én személy szerint komolytalannak találom, hogy egy nagyvállalatot alamizsnáért akarjon valaki megvásárolni, ráadásul ezt még levélben is közölje velünk! Felháborító!

- Azt hiszem, egyetértünk. Megtenné nekem azt a szívességet, hogy felhívja Robert Graceweint, és közli vele finoman, hogy menjen a pokolba az ajánlatával együtt?

- Természetesen, Caroline! Semmi sem lesz élvezetesebb a számomra, úgyis megkeserítette az életemet egy hónappal ezelőtt, amikor nem voltam hajlandó az ügyvédjének kiadni a maga életkörülményeit.

- Nocsak, nocsak? - húzta fel szemöldökét Caroline.

- Nem is tud róla? - értetlenkedett Bruce.

- De nem ám! Még jó, hogy említette. És mit akart az ügyvéd úr?

- Megtudni, hogy milyen élete volt eddig. És mivel nem voltam hajlandó árulkodni, ezért jól elhúzta a nótámat.

- És miért nem jelentette ezt nekem, kedves Bruce? - kérdezte vészjóslón a nő.

- Ajaj! - nevetett a marketingfőnök. - Már látom a telefonon keresztül is, hogy ennek a Robert Graceweinnek maga jól elhúzza a nótáját.

- Na meséljen csak! De nem is! Azonnal jöjjön fel az irodámba! - Majd rögtön letette a kagylót, és várt. Nem telt el öt perc, és Bruce kopogott az ajtón.

- Tessék! - kiáltott ki Caroline, és a férfi belépett.

- Csak én vagyok! - dugta be a fejét Bruce.

- Jöjjön be, már vártam! - hellyel kínálta a férfit, és várt. De Bruce nem kezdett bele mondókájába. - Nos? Mikor kezdi el végre a vallomást?

- Ugye tudja, hogy ilyenkor rettenetesen félnek magától az emberek?

- Természetesen, de itt most arról van szó, hogy miattam magának megkeserítették az életét! Mondja, miben állapodtunk meg?

- Mihez képest? - húzta be a nyakát Bruce.

- Ide figyeljen, jó ember! Hányszor megmondtam, hogy a nagyfőnöknek az a határozott véleménye, és ezzel nincs egyedül, mert én is ugyanígy gondolom, hogy az alkalmazottakat nem érheti semmilyen inzultus más társaságok vagy személyek által, amennyiben belső vagy netán külső befolyás alá akarják vonni őket. És ha jól értelmezem a szavait, itt most pontosan ez a helyzet. Tehát? Mi történt?

Bruce kissé megszeppent ugyan, de azonnal látta, hogy a nagyfőnöknő - az alkalmazottak csak így nevezték Caroline-t - az ő pártján van.

- Felkeresett Harry Quinn, Robert Gracewein ügyvédje, és puhatolózott, hogy mi az ön életrajza. Röviden ennyi, de én megtagadtam minden választ, erre rám uszította a rendőrséget, hogy a szomszédaimmal összeférhetetlen vagyok, majd a feleségemet kitették a munkahelyéről. Ez nem volt nagy probléma, mert amúgy sem szerettem, ha az asszony annál a vállalatnál dolgozik, mert mindig fáradt és ingerlékeny. Majd a lányomat se szó se beszéd, kicsapták az egyetemről. Tudom, illetve csak érzem, hogy ennek mind ez a Quinn a végrehajtója. Megpróbálnak nyomást gyakorolni rám, de mivel én biztosan állok a magam munkahelyén, itt nem tudnak elérni semmit sem. Ugye így van? - nézett fel kissé idegesen a férfi, amiből Caroline egyből levonta a következtetést, hogy már kezdett puhulni a „fiú”, tehát nem sok hiányzott, hogy néhány adatot továbbadjon.

- Így van! - bólintott Caroline. - Most pedig gyorsan megmondja, hogy melyik egyetemről csapták ki a lányát, a felesége munkahelyének a nevét, és természetesen a lakcímét is tudni akarom! Melyik rendőrséghez tartozik?

Bruce mindent lediktált.

- Oké, Bruce! Örülök, hogy nem csalódtam magában és nem tudtak nyomást gyakorolni önre! Most nyugodtan menjen vissza a munkahelyére, és folytassa a munkáját. Én intézkedem erről a kis bajkeverőről, ezt garantálom. Egy dolgot azonban kérek Öntől!

- Bármit, főnök!

- Ne főnöközzön! De nem ez az, amit kérek, hanem az, hogy körlevélben mindenkit tájékoztasson, hogy egy szimatoló nyomást akar gyakorolni a cég alkalmazottaira, és akinek ebből már kellemetlensége adódott, azonnal forduljon hozzám, hogy a bajkeverőt sürgősen semlegesíteni tudjuk, és orvosolhassuk az elszenvedett gáncsoskodásokat.

- Rendben, máris megyek és intézkedem.

- Köszönöm, és még valami! - szólt a távozni készülő férfi után.

- Igen? - fordult vissza Bruce.

- Máskor előbb szóljon, ne várja meg, míg leég a ház! - mosolygott bátorítón Caroline.

- Úgy lesz! - bólintott a férfi, és távozott.

Ezután minden úgy ment, mint a karikacsapás! Egymás után kopogtattak Caroline ajtaján, és szinte sorban álltak az emberek. Sokan voltak, akik nem tulajdonítottak semmiféle jelentőséget a zaklatásnak, mert már megszokták, de voltak, akik már féltek. Caroline-nak sem kellett sok. Mindenkivel jegyzőkönyvet íratott alá tanúk jelenlétében, és kihívatta a rendőrség egyik főnökét. Panasszal illette a Gracewein vállalatot, hogy tisztességtelen eszközökkel akar nyomást gyakorolni a Make UP Line vállalatra. A rendőr azt tanácsolta, hogy jelentse fel Robert Graceweint, de ehhez nem fűlt a foga Caroline-nak.

Inkább Harry Quinnt jelentette fel zaklatásért és zsarolásért a rendőrségen. Az ügyvédje is ezt tanácsolta. Így csak közvetve célozta meg Robert vállalatát.

Várta, hogy mit fog lépni erre Robert, és nem is kellett sokat várnia. Két nap múlva ismerős dúvad érkezett a Make UP Line vállalat vezérigazgatójának titkárnőjéhez.

- Hogy tehetted ezt? - kérdezte üvöltve, amint belépett az ajtón, de a látvány lenyűgöző volt, ezért tátva maradt a szája.

Caroline-ra soha nem törték rá az ajtót, persze csak addig, míg Robert Graceweint meg nem ismerte, mert ez esetben ez már a második. Éppen ezért nem aggódott azért, hogy valaki engedély nélkül lépne az irodába. Éppen átöltözött, mert már haza akart menni. Úgy döntött, eleget dolgozott már, éppen ideje, hogy végre kissé kipihenje magát, amikor Robert szó nélkül és persze kopogtatás nélkül rányitott. Kombidressz volt csak rajta, és éppen a harisnyáját kapcsolta be a harisnyatartóba. Egyik formás lábát feltette a székre, hogy könnyebben hozzáférjen a kapocshoz, félig előrehajolt, így teljes betekintést engedett dekoltázsába, ami miatt nem tudott megszólalni a férfi. Felnézett a férfira, majd folytatta az öltözködést. Robert látta már őt ennél sokkal lengébb öltözékben is, ruha nélkül is.

- Csodálkozol még egy kicsit, vagy behívsz még néhány nézőt, amíg öltözködöm? - kérdezte csúfondárosan a férfit.

- Én csak… - dadogta Robert, mert még mindig alig kapott levegőt a látványtól. - A fekete jól áll neked! - nyögte, majd becsapta az ajtót, és hirtelen ötlettől vezérelve kulcsra zárta. Három hatalmas lépéssel a nő előtt termett, és már ölelte, csókolta, ahol érte.

- Nem tudom, mit teszel velem, de ha meglátlak, olyan leszek, mint egy éretlen kamasz kielégítetlen vágyakkal, és beleőrülök, ha nem tehetlek azonnal magamévá.

- Te megőrültél! - sóhajtotta Caroline, és majd elállt a lélegzete a szenvedélyes csókoktól. Való igaz, Robert nem egy férfikorának legszebb éveiben lévő férfi vágyával, hanem egy kamasz heves, azonnal kielégítésre vágyó kéjével rendelkezett.

- Igen, megőrültem, és azonnal le akarom csillapítani a vágyamat, most rögtön.

- Még csak az kéne! - háborodott fel Caroline.

- Pedig az lesz, még akkor is, ha meg kell erőszakolnom téged, mert belepusztulok, ha nem leszel azonnal az enyém.

- És én? Velem mi lesz? - kérdezte suttogva a nő. - Rám nem gondolsz?

- Tudom, hogy nem vagy terhes, mert az már látszana rajtad, tehát teljes mértékben tiszta a lelkiismeretem, már nem kell aggódnom, hogy meggyalázom a fiam nőjét!

- És a feleséged? - kérdezte ekkor váratlanul a nő.

- Mi van vele?

- Vele nem kell elszámolnod? Az ő esetében is tiszta a lelkiismereted?

- Teljes mértékben, mivel már tizenöt éve halott szegény. Nem hinném, hogy azt várná, életem végéig cölibátusban éljek! És ha rád nézek, nem is akarok szüzességi fogadalmat tenni. Mi van abban a szobában? - kérdezte váratlanul Robert.

- A főnöki iroda! - sóhajtotta a nő.

- Oké, akkor odamegyünk persze, ha nincs benn a főnök.

- Nincs.

Robert felemelte Caroline-t, és karcsú testét átvitte a másik szobába.

- Jól sejtettem, van itt kanapé - morogta a férfi, és ráhelyezte Caroline-t. Azonnal a nő lába közé nyúlt és feltépte a combidresszt. Élvezettel legeltette szemét az előtte megnyílt szabad úton.

- Itt kárhozzak el, ha nem tudnám ezt megszokni - suttogta, és ráhajolt Caroline-ra. - Édesebb vagy minden édességnél és csábítóbb mindennél. Annyira kívánlak! Nem bírom sokáig, istenemre! Tárd szét a lábad, és engedj magadhoz! - kérlelte gyöngéden. - Most nem akarok gyorsan végezni, mint egy kamasz, bár tudom, hogy eddig nem tudtam uralkodni magamon, és most is nagyon nehéz lesz!

Miközben beszélt, kezével bejárta a nő legrejtettebb részeit. Majd nyelvével váltotta fel a kezét, és kéjes sóhajokat csalogatott ki Caroline-ból. - Ez az, édes, ez az! - biztatta a nőt, majd gyöngéden harapdálni kezdte legérzékenyebb pontjait. Caroline ekkor felsikoltott, és heves mozdulattal magához húzta a férfi fejét. - Ez az! Te is éppen annyira kívánsz engem, mint én téged! Gyere!

Magával rántotta Caroline-t az iroda padlószőnyegére, és ott folytatta az édes kínzást. A nő megfeszült, amikor ismét megérezte a férfi nyelvét hol a mellén, hol nőiességén. Már nem bírt saját vágyával.

- Kérlek, kérlek…

- Tudom, édes, azonnal - mélyen beléhatolt, és érezte Caroline karcsú lábát a csípőjére fonódni. - Igen - sóhajtotta. - Ez finom és jó! - Vad szenvedéllyel ölelték egymást. Robert végre csábítója karjába omlott és szaporán vette a levegőt.

- Caroline - suttogta. - Istenemre, te vagy a végzetem! Sohasem gondoltam volna, hogy lehet olyan nő, akit bárhol és bármikor megkívánhatok, még a feleségemet sem kívántam meg így, mint téged!

- Ezt vehetem bóknak? - kacagott fel a nő.

- Akár annak is - sóhajtotta a férfi. - Most mit tegyünk? Mi lenne, ha megmondanád a fiamnak, hogy szakítasz vele és velem fogsz járni?

- Járni? - kacagott ismét Caroline. - Milyen kifejezés ez? Ez még a mi időnkben helyénvaló volna, de a fiad korosztálya ezt másképp mondja!

- Én sajnos nem vagyok a fiam korosztálya, de nekem nagyon is megfelelne az, ha együtt járnánk. Nincs kötelezettség, nincs elszámoltatás, csak együtt lennénk, amikor jólesik!

- Akkor sokat kellene a zuhogó esőben tartózkodnod! Mert csak akkor lehetnél velem, amikor „jól esik”. Most pedig ragyogó napsütés van.

- Tudod jól, hogyan értem. Minek ennyit vacakolni a szavakkal? Ha nem beszélünk, csak szeretkezünk, sokkal jobban megértjük egymást!

- Mondod te! Én pedig azt mondom, hogy szó sem lehet róla!

- Miért?

- Azért, mert még mindig nem békültél ki a fiaddal! Nem gondolod, hogy túlzásba viszed a haragosdit?

- Akkor vagyok hajlandó találkozni vele, ha te már nem vagy vele!

- Ez úgy hangzott, mint egy ultimátum! Ha szakítok Herberttel, akkor aggódó apa leszel rögtön, de ha nem, akkor kitagadod őt? Logikus gondolkodás ez?

- Nem, de engem ez egy cseppet sem érdekel! Mióta megismertelek, egyfolytában csak rád gondolok, és nem bírom elviselni, hogy Herbert csak egy ujjal is hozzád nyúlhat. Nem beszélve arról, hogy még feleségül is akar venni. Ugye nem gondolod, hogy jó apósod leszek?

- Ezt egy pillanatig sem gondoltam! - mosolygott Caroline, és érezte, hogy jó irányba terelgeti a beszélgetést. Nem akarta még elárulni, hogy nem ő Herbert választottja, de majd ennek is eljön az ideje! Robert csak tipródjon még egy kicsit! - De végül is a te tulajdonod a Gracewein társaság! - Tudta, hogy ezzel még jobban meggyőzi arról a férfit, hogy egy pénzsóvár nőszemély, de nem érdekelte, csak az, hogy kibéküljön Robert és a fia.

De Robert mintha nem is hallotta volna, mit mond a nő. Elraktározta magában a hallottakat, és így fordult Caroline-hoz.

- Caroline! - cirógatta meg újból a férfi. - Akár hiszed, akár nem, én megint kívánlak - suttogta, már önmagát sem értve a férfi. - Én ezt fel nem foghatom! Az előbb volt olyan élményben részem, amiben még tán sohasem, és tessék, már megint… - Caroline kezét megfogva magához húzta. - Érzed?

- Ühüm - mosolygott rá huncutul a nő, és kéjesen felnyögött, amint Robert keze felfedező útra indult ismét. Most már ő sem tétlenkedett, aktívan a kezdeményezett, és ha lehet, még nagyobb élményben volt részük, mint az előbb.

- Szeretném, ha bármikor megdu… - hirtelen elharapta a szó végét a férfi - akarom mondani szeretkezhetnénk, ott és úgy, ahogy akarjuk.

- Nem gondolod, hogy kissé sok igénnyel állsz elő? És egyáltalán minek köszönhetem a szerencsét, hogy több mint egy hónap után viszontláthatlak?

- Csakugyan, már majdnem elfelejtettem, amint megláttalak. Arról van szó, hogy szegény Harrynek felmondtam miattad!

- Miattam? - döbbent meg a nő.

- Mivel rászálltál és szegény meg nem engedhető eszközökkel próbált megtudni rólad adatokat.

- Persze neked ehhez semmi közöd? - kérdezte furcsán a nő.

- Persze, hogy nincs - hazudta a férfi, és ez Caroline-nak egy cseppet sem tetszett.

- Tudod mit? - kérdezte felbátorodva.

- Mit, édes? - ölelte meg a férfi.

- Azonnal tűnj el az életemből, de ezúttal örökre! Inkább a fiadat választom, az legalább talpig becsületes!

Kapkodva szedte magára alsóneműit, majd visszaszaladt a titkárnői irodába, és felkapott magára egy szoknyát is, meg egy blézert. Belebújt körömcipőjébe és kilibegett az irodából, miközben búcsút intett a férfinak, aki éppen belebújt a nadrágjába. - Pá, Robert! Remélem, nem lesz többet egymáshoz szerencsénk! Siess ki az épületből, mert tíz percen belül ideérnek a biztonságiak, ugyanis azonnal figyelmeztetem a portást, hogy küldje ide őket!

- Te megátalkodott némber! - sziszegte Robert. - Hogy merészelsz…

- Vannak kapcsolataim, hát így megy ez manapság! - csilingelt még vissza Caroline hangja a lifttől.

- Hogy az a… - szitkozódott Robert, miközben fél lábon ugrálva kapkodta fel a nadrágját, majd az ingét is hirtelen vette fel, begombolni már nem is akarta, a nyakkendőjét csak lazán a zsebébe tűrte, és szaladt a nő után, a cipője is csak az utolsó pillanatban jutott eszébe, a zoknijával már nem is törődött. Hát még ha eszébe jutott volna, hogy az alsónadrágja a nő irodájában maradt, illetve a főnökéének hitt irodában!

A másik lift is felérkezett az emeletre. Azonnal megnyomta a földszint gombot és türelmetlenül sürgette a liftet. Addig begombolkozott és némileg összeszedett benyomást keltett, mire megállt a lift. Kinyílt végre az ajtó és rohant máris a nő után.

- Te szédült tyúk, azonnal várjál meg! - kiáltott Caroline után, aki már a kijárati ajtót eresztette vissza.

A portás csodálkozva nézte a jelenetet, mert ilyet még a cég fennállása óta nem látott, hogy egy hiányos öltözékű férfi a Nagyfőnöknő után rohangál, ráadásul szédült tyúknak titulálja az ő komoly és megfontolt főnöknőjét. Hallatlan! De mit sem törődve a mérhető csapástól, hirtelen elállta Robert útját.

- Kérem, uram, viselkedjék! - szólította fel Robertet.

- Maga megőrült, most lép le ez a hülye liba, és fel akar tartóztatni? Eresszen! - lökte félre a portást, és máris száguldott Caroline után.

- Kérem, uram! - próbálkozott még a portás, de hiába, Gracewein ha egyszer a fejébe vett valamit, akkor azt véghez is vitte.

- Maga csak ne is szóljon egy szót sem! Még elszalasztom ezt a hibbant vörös hajú csirkét, mielőtt megkérhetném a kezét!

Ebben a pillanatban megtorpant. Ezt valóban én mondtam?

Döbbenten nézett a szintén csodálkozó portásra. Mit is akarok én tulajdonképpen?

- Na álljunk csak meg egy pillanatra - meditált hangosan. - Még hogy én el akarom venni ezt az átkozott sárkányt?

- Mintha ezt említette volna, uram - szólt bele a portás a megtorpant férfi gondolatmenetébe -, megjegyzem, nem rossz! Nagyon határozott és nagy tudású, ráadásul nagy tekintélynek örvendő hölgy az illető. Szerintem nem csinálna rossz vásárt vele. Ráadásul még nem láttam ilyen feldúlt állapotban, pedig a cég fennállása óta itt vagyok!

- Maga ne szóljon bele a szándékaimba! Mi maga? Házasságközvetítő? - mordult rá Robert a portásra.

- Az nem, de tudom, milyen nagy értékei vannak a hölgynek.

- Nekem mondja? - húzta el a száját Robert. - Az előbb részem volt egy kis értékbecslésben! - de azonnal befejezte, mert nem tartozik senkire sem, hogy most feküdt le ismét Caroline-nal. - Ah - legyintett -, hagyjuk a témát.

- Én a maga helyében nem hagynám, fiatalember!

- Fiatal? - hördült fel a férfi -, eladósorban lévő fiam van!

- Hogy mije van? - kuncogott a portás.

- Ah, butaságokat beszélek - sóhajtott, majd komótosan megindult a kijárat felé.

- Én, ha magának lennék, addig ütném a vasat, amíg meleg! Azt hiszem, csípi magát - kiáltott utána a portás.

- Még hogy „csípi magát” - gúnyolódott magában Robert. - Bolond ez a vénember! - csóválta meg a fejét. De bármennyire is dühítette a dolog, hogy Caroline már megint kirúgta, elégtételt akart venni rajta. - Azt hiszem, ideje lesz elbeszélgetnem a fiammal, mint férfi a férfival. Ha nem adja önként a nőt, ám legyen, megküzdök vele! - Majd amikor az autójához ért, hangos hahotában tört ki. Annyira nevetett, hogy még a könnyei is kicsordultak. - Nem vagyok ép eszemnél, ez már biztos! A nőnek kell választania, de minél előbb! A fiamat viszont kissé megszorongatom. Kilesem, mikor megy haza Caroline-hoz, és akkor…

De nem gondolta tovább a dolgokat, mert máris gázt adott, Caroline lakásához hajtott. Nem bírt szabadulni a nőtől. Szinte beleszívódott az érzékeibe. Érezte finom illatát, lüktető vadságát és nőies idomait.

- Rosszabb, mint egy kábítószer - dörmögte magának az autóban. - Mit tegyek, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba? Végtére is muszáj, a fiammal dűlőre jutnom! Nem tudnám elviselni ha még sokáig nem beszélnénk!

Ráborult a kormányra és várt. Nem tudta, hogy mitévő legyen. Okosan akarta elrendezni a dolgokat, de azzal nem számolt, hogy abba a nőbe fog belegabalyodni, akibe a fia is. Most mit tegyek? Most nem segít az a mondás, hogy a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon, mert itt valakinek nagy fájdalomban lesz része. És ha választhatott volna, inkább a fiát kímélte volna meg a fájdalomtól, de tudta, hogy ezt a nőt neki teremtették. - Herbert még fiatal, talál majd egy hozzá való fiatal teremtést, akit majd megszeret, de én? Negyvenöt vagyok, és mindig lemondtam mindenről a fiam kedvéért, csakhogy mindene meglegyen. Mindent alárendeltem a fiamnak, még a nőügyeimet is, de most érzem, nincs más választásom. Kell nekem Caroline, méghozzá örökre!

Lehunyta a szemét, és elképzelte a nőt ruhátlanul. Nadrágjában fájdalmasan megsajdult férfiassága. Igen, már rágondolni sem szabad, mert azonnal kívánja. És ez így megy már hetek óta! Nem kereste a nőt, de tudta, előbb-utóbb kénytelen felkeresni. Szégyellte is magát, hogy ahányszor találkoztak, úgy esett neki, mint egy állat, hogy állatias ösztöneit kielégítse. De nem akarta kímélni a nőt! Fájdalmat akart okozni neki. Mégis megdöbbentette, hogy Caroline ennek ellenére olyan odaadó volt, olyan édes!

Feltekintett és meglátta Caroline-t, amint csomaggal a kezében ballag kocsijától a lakásáig. Kiszállt a kocsiból, és utánaeredt.

- Caroline - ért oda hozzá, és megölelte hátulról. - Nagyon sajnálom, amit mondtam, nem akartalak megbántani.

- Nocsak, nocsak. - húzódott arrébb a nő -, csak nem megérem azt, hogy kedves vagy hozzám, és nemcsak az ösztöneid kielégítésének tárgyát látod bennem?

- Mondtam, hogy ne haragudj, mit mondjak vagy tegyek, hogy végre elhidd, nem a fiam miatt vagyok itt, hanem miattad és saját magam miatt?

- Megmondtam! Békülj ki a fiaddal! Ez a feltételem, hogy egyáltalán fontolóra vegyem, találkozom-e még veled vagy sem?

- Mikor érkezik meg? - kérdezte aggódva a férfi.

- Herbert már nem lakik itt - mondta a nő, és alig tudta kinyitni az ajtót, annyira remegett a keze.

- Hol találom meg?

- Majd ide hívom, ha ez neked megfelel.

- Azt hiszem, jó lesz, akkor te is láthatod, hogy találkozom vele, de semmit nem garantálhatok. Ami a békülést illeti, rajta is múlik!

- Nekem már az is elég, ha beszélsz vele!

- Akkor hívd ide, most!

Caroline csodálkozva nézett a férfira.

- Rendben - máris, ment a telefonhoz és tárcsázta Herberték számát.

- Helló, itt Caro - szólt bele kedélyesen a telefonba a nő. - Jól vagy? Igazán? Ez nagyszerű - mosolygott boldogan Caroline. Robert pedig majd szétpattant a méregtől, olyan féltékeny volt. Mit bájolog Caroline ezzel a kölökkel? Még hogy nagyszerű! Miről beszélnek egyáltalán? Nem hallotta, hogy a fia mit mondhat a telefonba. És mi az, hogy Caro? Ez lenne Caroline beceneve? Nem is rossz! Caro - ízlelgette csendesen a nevet.

- Herbert, van egy kis gondom - kezdett bele Caroline a mondandójába. - Tudod, milyen tehetségtelen vagyok a férfias dolgokban, és elromlott a csap. A szerelő már nem hajlandó kijönni. Megtennéd nekem azt a kis szívességet, hogy eljössz és megbütykölöd?

Megint szünet, majd hangosan felkacagott Caroline.

- Hát persze! Ez csak természetes! Miért ne? Akkor viszlát, várlak!

Letette a kagylót, és csillogó szemekkel nézett a férfira.

- Most fel tudnám pofozni a fiamat! - nyögte Robert.

- Csak nem vagy féltékeny? - kacagott fel a nő.

- Még hogy én? Az ki van zárva! Nem szokásom az ilyesmi! - tagadta azonnal a férfi, gyanúsan gyorsan. De Caroline nem foglalkozott vele. Kiment a konyhába és pakolta be a hűtőbe, amit vásárolt. Robert azon nyomban utánaeredt.

- Nem vagyok valami nagy házi tündér, csak amolyan gyorskajákkal tudok szolgálni, de ha éhes vagy, akkor melegítek valamit.

Robert szorosan mögé lépett, majd átfogta telt keblét.

- Ha esetleg magadat melegítenéd meg, azt nagyon tudnám értékelni.

- Ne csináld, mindjárt itt lesz a fiad!

- De én már nem tudok várni - lihegte a férfi a nő fülébe. - Maradj így, nagyon élvezem a hátsódat! - suttogta tovább. - Kérlek, dőlj kicsit előrébb! Igen, így jó! Pont jó! - Felhúzta Caroline szoknyáját és a már jól ismert kombidresszt feltépte. Csak annyit engedélyezett magának, hogy lerántsa a sliccét, máris beléhatolt, és kezével már nemcsak Caroline mellét simogatta, hanem egyre lejjebb kúszott és izgatni kezdte szemérmét. Caroline zihált, és úgy érezte, semmit sem tudna megtagadni ettől a férfitól. Robert izmos testével szabályosan rátapadt. Érezte hátán a férfi testét. Robert azonban nem elégedett meg ennyivel, hogy kiélvezze a szeretkezést, hiába értek fel a csúcsra mindketten, mégis megfordította tengelye körül a nőt és csókolta, ahol csak érte. Caroline pedig boldogan fogadta ezt a bizalmas csókot. Már éppen szétvált az ajkuk, amikor két hitetlenkedő hang szólalt meg.

- Na de Caro! - mondta Jenny.

- Na de apa! - szólalt meg szinte ugyanakkor Herbert.

Mindketten a jövevényekre néztek, és Robert csodálkozva nézte a Herbert mellett álló kismamát.

- Ez meg ki? - kérdezte, ő sem tudva, kitől. Talán Caroline-tól, talán a fiától? Teljesen mindegy, egy azonban biztos, hogy választ akart a kérdésére.

- De apa, mégis mit művelsz Caróval? - háborodott fel a fia.

- Te meg minek szólsz bele a felnőttek dolgába? - mordult rá az apja. Nem tetszett neki, hogy egyrészt szinte rajtakapták, ahogy Caroline-nal szeretkezett, másrészt még mindig nem kapott választ az előbbi kérdésére. - Azonnal forduljatok el! - parancsolta, mert rendbe akarta szedni magát. Még szerencse, hogy Caroline szoknyáját már eleresztette, így az jótékonyan takarta nemcsak a nőt, hanem őt is.

A fiatalok kuncogva elfordultak, mire gyorsan ráncba szedték magukat az „öregek”.

- Mégis hogy beszélsz a fiaddal? - kérdezte hirtelen haraggal Caroline, mire Robert azonnal meghunyászkodott.

- Nem kaptam választ az előbbi kérdésemre! Ki ez? - bökött megint Jenny felé.

- Világosítsd már fel, Herbert, mert még megüti a guta! - szólalt meg ismét Caroline.

- Apa, engedd meg, hogy bemutassam a feleségemet: Jennyt - mondta, de azért védelmezőn félig terhes felesége elé állt, nehogy az apja még mérgében nekirontson. De ettől igazán nem kellett tartania, mert ekkor Robert hangosan elnevette magát, ami még jobban tetszett Caroline-nak.

- Hát ez remek! Akkor ezennel bemutatom a menyasszonyomat! - húzta Caroline-t ölelő karjai közé.

- Hogy micsodádat? - kérdezte értetlenkedve a nő.

- Természetesen majdnem ölre mentem miattad a fiammal, mert azt hittem, hogy te vagy az, akit el akar venni, de már látom, valamiért átvertél, és ennek az az ára, hogy hozzám jössz feleségül! - jelentette ki határozottan.

- Te biztosan meghibbantál! - Majd a férfi homlokához nyúlt: - De az is lehet, hogy lázad van és félrebeszélsz!

- Nem tágítok addig, amíg azt nem mondod, hogy a feleségem leszel!

- Sajnos ezt nem tehetem! Nekem fontos dolgom van, ha most megbocsátotok, de azonnal el kell mennem. Remélem, mire visszajövök, mindenki eltűnik innen!

Magához vette a kulcsát, de még visszafordult az ajtóból.

- Az utolsó nyugodtan csapja be az ajtót! Van nálam kulcs!

Kiviharzott a lakásból, és meg sem állt a kocsijáig.

Még magát sem értette, de azt tudta, hogy Robert is azonnal meggondolja magát, amint megtudja, hogy meddő!

Zokogott, amikor gázt adott, és nem tudta, merre vegye az irányt, csak azt tudta, hogy a férfitól minél messzebb akar kerülni. Soha senki sem fogja úgy szeretni, hogy elfogadja olyannak, amilyen. Robert is azt fogja mondani, mint mások, hogy nem is igazi nő. Nem képes utódokat hozni a világra! Annyira sírt, hogy még az utat sem látta. Mégsem vette le a gázpedálról a lábát. Nem érdekelte semmi sem. Robert csak dacból akarja feleségül venni, és ha megtudja, milyen fogyatékos, akkor már nem is kell majd neki! Pedig ő megszerette a férfit, vadságával és türelmetlenségével együtt. De Robert azonnal kiábrándul majd belőle, mihelyt megtudja az igazságot. És ezt a megaláztatást már nem képes elviselni. Mennyit szenvedett már eddig is! Társtalanul, csak Jennynek és leginkább a munkájának élt. Azért vitte csak ennyire, mert senki sem volt számára, aki miatt sutba dobta volna a munkáját. Jenny a gyereke helyett gyereke volt, de mégsem a sajátja. Éppen jókor kapta meg a kislány felügyeletét, mert akkor zajlott le az a nagy csalódása. Vigasz volt számára a kilencéves kislány, aki éppen olyan elhagyatott volt, mint ő. Jenny azonban elég nagy volt már ahhoz, hogy tudja, a nagynénje neveli, és nem az anyja. Mindig tisztelte Caroline-t, de elveszített szüleit már nem tudta elfelejteni soha többé. Hálája szeretetben is megnyilvánult. És amikor elég nagy lett, akkor Caroline elmondta neki, hogy soha nem lehet gyereke és Jenny az ő örököse.

Még Jenny is átérezte, hogy milyen kíméletlenül bánt Clayton Caroline-nal. Kevés nőt aláztak meg úgy, mint akkor őt, és ezt azóta is teherként cipeli magával. Kapcsolataira kihat, hogy senkit sem enged közel magához. Nem érdekli, hogy ki, mit gondol róla, de most Robert túl közel került hozzá. Talán azért is, mert Jenny a fiához ment hozzá, de ez akkor sem indokolja, hogy bizalommal legyen iránta. Hiszen eleinte hányszor megsértette, igaz nem tudta, hogy semmi köze a fiához, de akkor is fájdalmat okozott neki, amiért ismeretlenül is pénzsóvár nőszemélynek tartja a férfi. Az meg sem fordult a fejében, hogy ennek ellenkezőjéről nem is akarta felvilágosítani a férfit. Jó kis védelemnek bizonyult ez a kis stratégia!

Caroline tovább száguldozott az autóján, és zokogva gondolt vissza eddigi életére.

- Minek is élek? - zokogta. - Mindenkinek jobb lenne, ha meghalnék! Senki sincs, aki igazán sajnálkozna, ha elpusztulnék! Kinek is kellenék én? Jenny már férjhez ment, és babát vár. Boldog! Szerencsére. Tehát minek kellene neki egy rozzant nagynéni?

Az már eszébe sem jutott, hogy ez a „rozzant” nagynéni még olyan jól néz ki, hogy sok bakfis is megirigyelhetné az alakját!

És ott van Robert! - Ő is csak dacból akar feleségül venni. Talán meg is könnyebbülne, ha meghalnék. Lezárul élete legrosszabb időszaka! Na és Herbert? Végre megtudná, hogy egy gazdag örökösnőt vett feleségül! Minek is dolgozna? Majd elirányítgatja vagy az apja, vagy az én vállalatomat, és kész! Ő is csak jól járna! És én? Én pedig végre megnyugodnék! Lezárnám az egész életem! Vége! A lelkem majd bolyong valahol, egyszer csak megtalálom a megnyugvást, de ebből a keserves életből távozni akarok! - csapott a kormányra, és hirtelen elrántotta.

Ötödik

Csak egy csattanásra emlékezett és a sötétségre. Végre! Gondolta. Itt a vég! Jóleső zsibbadtságot érzett, majd a csendet és a felvillanó fényt. Anyját látta közeledni, majd az apját.

- Helló! - kiáltott fel. - Végre veletek vagyok! Hát Brendt? - hiányolta egyből a bátyját. - Sok mondanivalóm van neki!

- Kislányom, mit tettél? - kérdezte ekkor az anyja.

- Végeztem mindennel! - mondta, majd apjára nézett. - Nem kellett volna? - kérdezte bizonytalanul.

- Nem így! - siránkozott az apja is.

- De én már mindent elrendeztem! Jenny, az unokátok, tudod! Kisbabát vár! Boldog, és a férje is az! Végre nem lesznek anyagi gondjaik, sőt! - kacagott fel.

- Brendt nem akart veled találkozni! - bökte ki az apja az előbbi kérdésre csak most válaszolva.

- Miért nem? Hiszen a lányáról akartam vele beszélni!

- Ő nem akar veled! Miért hagytad magára Jennyt?

- De hiszen ő nincs egyedül! Ott van a férje, aki szereti, és ott van a megszületendő gyermeke…

- És ha miattad elvetél? - kérdezte ekkor Brendt, aki mégis odament hozzá.

- Nem teheti, már túl van a rázós időszakon. És különben is, minek éljek?

- Hogy Jenny mellett légy, amikor bánata van, és a férje nem elég támasz neki, amikor anyai gondoskodásra vágyik!

- De hiszen nem én vagyok az anyja!

- De mégis te vagy számára az anya! Benned bízik, és csak neked árulja el a titkait! Neki csak te vagy az igazi támasza!

- Hát most majd a férje lesz! - makacsolta meg magát. - Mégis mit képzeltek, hogy az életem örökös magány legyen? Senki se szeressen? Utoljára ti voltatok, akik igazán szerettek, és ti is otthagytatok. Jenny is meg fogja tanulni, hogy megállja a helyét!

- Nélküled nehezen fog menni neki. Végre megint vidám lett, erre most otthagyod, pont amikor terhes és hozzád szalad, ha valami baja van?

- Miért mindig Jenny? - kiáltott elkínzottan Caroline. - Én sohasem? Nekem semmi sem jár, csak a magány? Akkor minek éljek? Hogy fájjon a szívem, nem lehet saját gyerekem, pedig majd megveszek értük? De ez még hagyján! Ha már így alakult, akkor miért nincs egyetlen férfi sem, aki az én támaszom lehetne? Nekem mindig erősnek kell lennem? Én soha nem lehetek gyenge? Én soha nem sírhatok, mert Jenny megrémül? Vegyétek már észre, hogy Jenny felnőtt, saját családja van, és boldog. Holmi nagynéni nem fogja meggátolni a boldogságát! És ezek után kinek és minek éljek? Robert is csak dacból jelentette ki, hogy feleségül vesz, hogy bosszút álljon a fián. Ez így megy évek óta, és soha nincs vége, soha nincs boldogság, soha nincs semmi, csak végül a magány, az átkozott magány!

- Nincs semmi, ami visszatérítene az élők sorába? - kérdezte ekkor az apja.

- Ugyan már, apa! - legyintett. - Csodákra te sem vagy képes, vagy meg tudsz műteni és ismét termékennyé tenni, hogy gyerekem lehessen? Á, erre még te sem vagy képes! Minden azzal romlott el, hogy megismertem Claytont, és kihúzta a lábam alól a talajt!

- Nem élhetsz örökösen annak a férfinak az árnyékában! - szólalt meg most az anyja. - Gondolj arra, hogy mit tehetnél Robertért!

- Ugyan mit tehetnék? - kérdezte ismét zokogva Caroline. - Felnőtt fia van. Nemsokára unokája lesz! Unokája! Érted? Saját vére a véréből! Én pedig csak összeszorult szívvel nézem a kisgyereket, ahogy felcseperedik, és soha nem érzem azt az érzést, amit akkor érez valaki, amikor megszüli a saját gyerekét. Minden fájdalmat és minden kínt elviselnék, ha tudnám, hogy van értelme, hogy végre én is anya lehessek. Igazi anya! Olyan nagyon szeretném, de olyan reménytelen minden!

Elhallgatott, majd meghallott egy másik hangot. Egy zokogó férfi beszélt hozzá, de nem látta.

- Halljátok? - fülelt. - Ki lehet az? Nem ismeritek?

- Csak te ismered! Ő még nincs itt, menj vissza hozzá! - Szinte parancsolta az anyja.

- Ki lehet? - fülelt tovább. Kíváncsian tekintett körül, de csak a hangot hallotta.

- Caroline, gyere vissza! Nem ér nélküled semmit sem az életem! Ne hagyj itt, amikor végre rád találtam. Caro!

Ezt olyan fájdalmasan mondta. Még soha nem szólította így a nőt!

- Robert? - kérdezte halkan, de nem tudhatta, hogy a férfi nem hallhatja őt.

- Igen - válaszolt Brendt, a bátyja. - Ő zokog a kórházi ágyad mellett. Teljesen kiborult. Nem lehet, hogy mégis szeret?

- Ugyan miért szeretne, de ha szeret is, úgysem kellek neki, ha megtudja, hogy meddő vagyok.

- Miért vagy ilyen átkozottul makacs? - kérdezte az apja.

- Ez nem makacsság, csak a rossz tapasztalatok halmaza. Hiába! Értitek? Semmi esélyem, hogy boldog legyek! Semmi, de semmi!

- Caro! - hallotta ekkor felkiáltani ismét Robertet. - Ne tedd ezt velem! Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Először a feleségem hal meg, most meg te? Hát sohasem lehetek már boldog? Akkor megyek inkább veled a halálba!

- Nem - akarta volna mondani Caroline, de nem tudta formálni ajkain a szót. Próbált megmozdulni, de ez sem sikerült. - Robert, te nem halhatsz meg! Neked élned kell! Nemsokára nagypapa leszel, és szüksége van rád a kis családnak!

De már többet nem tudott még gondolatban sem beszélni, mert megint ellepte a sötétség. Csendes, mély sötétség.

Robert úgy érezte, menten beleőrül abba, hogy elveszti Caroline-t. Ott ült a kórházi ágy mellett, és örökösen a pittyegő hangokat fülelte, ami a szívhangot jelezte. Még él! - sóhajtotta, de mi lesz ezután? A kocsi, amiből a nőt kiszedték, totálkáros volt. Csodával határos módon a nő nem halt meg azonnal, de még mindig élet és halál között lebeg. Mintha nem akarna visszatérni - fordult meg a gondolat a fejében. Ezért is beszélt hozzá hangosan. Sokszor hallotta már, hogy a haldokló, aki elvesztette az eszméletét, mindent hall. Bár igaz lenne! Akkor most elmondhatná Carónak, mit érez iránta. Mióta a nő itt van a kórházban, csak Carónak becézte.

Amikor pánikszerűen elszáguldott a lakásából, Robert megpróbálta követni, de olyan őrülten száguldott, hogy alig tudta szemmel tartani, majd el is vesztette szem elől. Mire rábukkant, már megtörtént a baj. Sírva kiabált mentőkért. Tehetetlenül várta, amíg megérkeztek a mentők, majd a tűzoltók, rendőrök, de Caroline még mindig eszméletlenül feküdt a felborult kocsiban. Senki sem tudta, mi történhetett, mert szemtanú nem volt. Az úton alig közlekedtek, ami talán szerencse, mert a tengelye körül bukfencező autó másokat is balesetveszélybe sodorhatott volna. Robert ismét a nőre nézett, és elszorult a szíve. Most fogta fel csak igazán, hogy mit jelent neki Caroline. Sokkal többet annál, hogy hagyja elveszni. Szerelmes volt belé. Először azt gondolta, hogy csak szexuálisan vonzódik Caroline-hoz, de amikor látta élettelen testét, azonnal rádöbbent az igazságra: beleszeretett Caroline-ba.

Egy nővér lépett ekkor a szobába.

- Kérem, uram! Fáradjon ki, jön a vizit!

- Igen - bólintott beletörődőn Robert, és felállt, majd kitámolygott az ajtón. A folyosón valóban közeledett az orvosokból és nővérekből összetevődött csoport. Az élen egy ősz hajú, magas férfi haladt. Folyamatosan adta ki az utasításait, amit hol az egyik, hol a másik orvos konstatált. Robert szinte elállta a csapat útját.

Az ősz hajú orvos megtorpant, mire az egész vizitáló csoport megállt.

- Mit óhajt? - kérdezte Robertet felhúzott szemöldökkel. Ritkán fordult elő, hogy valaki meggátolja a vizitben.

- Kérem, fejtse ki, mennyi remény van arra, hogy Caroline Norton életben marad!

- Ön kije a betegnek?

- A vőlegénye - vágta rá azonnal a férfi.

- Ez esetben talán ha vár, amíg végzek a vizittel, akkor a szobámban teljes felvilágosítással szolgálhatok.

Robert bólintott és félreállt, mire az orvoscsoport bevonult Caroline szobájába.

Majdnem félórát tartózkodtak benn, mire végre nyílt az ajtó, és kivonult az összes ember.

- Kérem, fáradjon velem - intett udvariasan az ősz hajú orvos.

Robert szó nélkül követte.

Végre az orvos szobájába értek, ahol Robertet hellyel kínálták.

- Nos, a nevem Dustin Hartmann, én vagyok a kórház vezető főorvosa.

- Robert Gracewein - mutatkozott be azonnal a vendég.

- Csak nem maga a Gracewein Társaság tulajdonosa? - vonta fel ősz szemöldökét az orvos.

- De igen - bólintott Robert, és mást nem fűzött hozzá. Tapasztalatból tudta, hogy az emberek, ha kíváncsiak, úgyis kibökik, mit akarnak. Nem is tévedett.

- Alighanem talán tudnánk egymásnak segíteni - vágta rá kertelés nélkül Hartmann.

- Amennyiben?

- Nekünk pénzügyi támogatás kellene, ami természetesen a betegek szempontjából nagyon fontos, Önnek pedig az a fontos, hogy megmentsük Caroline Nortont.

- Ez a segítségnyújtás mennyit tesz ki?

- Ezt Önre bízom, de már most meg kell jegyeznem, hogy Caroline Nortont mindenképpen meg kell operálni. És ez nem kis költség.

- Csak őt kell megoperálni ebben a kórházban, vagy mást is? - Robert egyre mérgesebb lett. Valahogy olyan érzése támadt, mintha zsarolnák.

- Természetesen mást is, de az ő esetében egy igen komplikált műtétről van szó.

Robert tekintete még jobban elborult. Látta ezt Hartmann is, ezért felemelte a kezét.

- Nos, nézze, nem akarom, hogy azt higgye zsarolni szeretném, mivel a menyasszonya itt van nálunk. Elmondom, hogy pontosan miről van szó, és Önre bízom a döntést. Mérlegeljen!

Robert bólintott és várt.

Hartmann végre belekezdett.

- Nos, Caroline Norton olyan közlekedési balesetet szenvedett, amely igen sok töréssel és belső sérüléssel járt. Továbbá tudomásunkra jutott, hogy van egy petefészek-elzáródása, de ez nem a baleset következménye, véleményem szerint.

- Ezzel mit akar mondani? - kérdezett közbe Robert.

- Azt, hogy meddő a menyasszonya, de ha Ön is akarja, akkor a mai orvostudomány állása szerint újból termékennyé tudjuk tenni a hölgyet. A közvetlen életveszély már elmúlt, mint ahogy rájöhetett a vitatott téma alapján - nyugtatta meg a férfit.

- Tehát, ha jól értelmezem a szavait, akkor van egy olyan műtétre is kilátás, amely Caroline jelenlegi meddőségét megszüntetheti, és így teljes életet élhet?

- Bizonyára így is teljes életet élhetett, csak meg kellene tudnom, hogy a hölgy akarja-e, hogy saját gyermekkel örvendeztethesse meg Önt, vagy sem?

- És ezt nekem kellene eldöntenem? - rökönyödött meg a férfi.

- Azt mondta, hogy Ön a vőlegénye. Nézze, a hölgy, harmincöt éves. Még nem késő gyermeket szülnie…

- De hát ezt neki kellene eldöntenie!

- Sajnos, erre nincsen mód! Ha megoperáljuk, egy kalap alatt kell elvégezni valamennyi műtétet, mert így nem olyan veszélyes, mint ha újból kinyitnánk, mondjuk fél év múlva, ha a hölgy közben mégis meggondolná magát. Mit tud a menyasszonya meddőségéről?

- Tulajdonképpen semmit… - egy pillanatra elgondolkodott -, jobban mondva említette, hogy nem kell védekeznünk, de nem is kérdeztem, hogy miért. Azt gondoltam, ő védekezik a nem kívánt terhesség ellen.

- Mondja, mióta élnek együtt? - kérdezte az orvos.

- Még nem élünk együtt, csak… úgymond együtt járunk.

- De Ön feleségül szándékozik venni Caroline Nortont?

- Természetesen.

- És gyermeket akar?

- Ezen egyáltalán nem gondolkodtam, mert az első házasságomból van egy húszéves fiam, aki éppen most nősült meg, sőt már az unokám is útban van.

- Tehát úgy gondolja, hogy több saját gyermek nem is kell a következő feleségétől?

- Mondom, hogy ezen még nem gondolkodtam! - kiáltott fel Robert, és felugrott, majd a szoba széltében-hosszában járkálni kezdett. - Egyáltalán nem tudom, hogy szeretnék-e gyereket vagy sem Caroline-tól. Én már évek óta egyedül nevelem a fiamat, mert az anyja régen meghalt. Mindig csak lemondtam és lemondtam a fiam kedvéért. Végre élvezhetném a saját életemet. De nem tudom, mit szeretne Caroline. Most azonnal kell megválaszolnom a kérdést?

- Tulajdonképpen ráér még egy kis ideig. Szeretnénk felerősíteni a hölgyet az operációig. Körülbelül egy hete van a döntésre. Már nincs eszméletlen állapotban, csupán alszik. Holnap talán már beszélhet is vele, de nem hiszem, hogy ilyen fontos döntést jelenlegi állapotában meg tudna tenni. Kérem, gondolkodjon, és egy héten belül válaszoljon. Visszatérünk a témára. Ami pedig a pénzügyi hozzájárulást illeti, csak azért kértem, mert ha hajlandó a komplikált komplex műtéti beavatkozást elfogadni, akkor specialistát is kell idehozatni, ami nem kevés pénzbe kerül. Ezért kérdeztem, hogy segítene-e.

- Természetesen enélkül is hajlandó vagyok egy nagyobb összeget felajánlani a kórháznak, csak azt szeretném, hogy Caroline egészségesen, épségben hagyja el ezt a kórházat.

- Nézze, mi mindent megteszünk az Ön anyagi támogatása nélkül is, de nagyon jól tudja, hogy manapság milyen helyzetben vannak a kórházak. Sajnos, nekem is minden lehetőséget meg kell ragadnom, ha tartani akarom az intézet jó színvonalát. Remélem, nem haragszik rám, hogy nyíltan beszéltem Önnel?

- Persze hogy nem, csak kissé zavart vagyok és ideges. Még a héten a kórház számlájára utaltatom a pénzt, akkor is, ha Caroline-nak nem kéne az együttes műtét.

Elbúcsúztak egymástól, és Robert azonnal Caroline-hoz sietett. A nő valóban aludt. Robert kissé megkönnyebbült.

A nővér látta, hogy a férfi ismét helyet foglal, és csendesen kivonult a szobából.

- Ó, Caro, bárcsak tudnám, mit szeretnél! - sóhajtotta és megfogta a nő kezét. - Vajon szeretnél-e gyereket tőlem, vagy teljesen elzárkózol ettől? Kitől kérjek tanácsot, ha azt sem tudom, kik a rokonaid?

Robert úgy érezte, hogy kicsúszik lába alól a talaj. Kitől kérjen tanácsot? Ki jöhet szóba, aki meg tudná mondani, mit érezhet egy nő, ha nem lehet gyereke, és váratlanul olyan lehetőséget kap, amit eddig még csak nem is sejthetett? Gondolatában felbukkant Herbert. Van már egy felnőtt fia, akinek nemsokára gyereke lesz. Vajon ő mit szólna, ha hirtelen születne egy kisöccse vagy húga? Nem volna ez nevetséges? És vajon mit szólna a felesége, ha az unokám idősebb lenne a második gyerekemnél? Egyáltalán akarok én több gyereket? Számtalan kérdés merült fel benne. Tudta, ha csak róla lenne szó, talán nem vállalna több gyereket, de mi a helyzet Caroline-nal? Ő hogyan áll ehhez a témához? Hirtelen fontosnak tartottá tudni a nő véleményét. Érezte, hogy drágább neki Caroline annál, hogy ne vegye figyelembe az ő akaratát. Mert tudta, ha a nő szeretne tőle gyereket, boldogan vágna neki a dolognak. Hiába minden lemondás, Caroline és az ő közös gyerekükért mindenre hajlandó lenne, ha a nő úgy akarná! Kitől kérjen tanácsot? Állandóan ez a nagy kérdés! Ki dönthetne Caroline helyett? Most úgy érezte, hogy szüksége van a fia segítségére. Talán ha megvitatná vele a dolgot, okosabban dönthetne.

Kiment a szobából, és szólt a nővérnek, hogy egyedül hagyta Caroline-t. A nővér azonnal a beteg szobájába sietett, és ezután nem hagyta magára a rábízott nőt.

Robert még azt sem tudta, hogy hol lakhat Herbert. - Mindenesetre megpróbálok elmenni Caroline lakására, hátha ott vannak még.

Szerencsével járt, mert Herbert és a felesége még mindig ott tartózkodtak.

Robert csapzott volt, és végtelenül meggyötört. Arcán látszott a félelem és a remény.

- Mi történt, apa? - kérdezte azonnal Herbert.

- Caro hol van? - kérdezte a menye.

- Caroline-t baleset érte - zokogott fel Robert. Arcába temette a kezét, és már nem tudott a könnyeinek parancsolni. Most minden gát felszakadt benne, és férfias zokogása megrendítette még a fiát is. Nem szólva Jennyről, aki majdnem elájult.

- Hol van? - sikoltott fel. - Él még? Istenem! - És ő is zokogni kezdett.

- Nyugodj meg, szívem - vigasztalta Herbert. - Apa mindjárt megnyugszik, és mindent elmesél, utána megkeressük.

Robert végre erőt vett magán. Néhány perc múlva kissé megnyugodva felnézett az ijedt párra.

- Ne haragudjatok, de már nem tudtam erőt venni magamon. Nyugodjatok meg. Caroline már túl van az életveszélyen, de az orvos említett egy műtétsorozatot, amit el lehetne végezni rajta, és nekem kellene döntenem.

- Magának? - háborodott fel Jenny. - Mi köze magának a nagynénémhez? - tette mérgesen csípőre a kezét. - Mit akar már megint? Nem elég, hogy megkeseríti a fia életét, még Caro néném életébe is bele akar szólni?

- Micsoda? - hebegte a férfi. - Te Caroline unokahúga vagy?

- Mi más? Úgy nevelt fel, mintha a saját gyereke lennék. Többet köszönhetek neki az életemnél is! És egyáltalán mit kell eldöntenie?

Herbert csodálkozó szemeket meresztett harcias kis feleségére. Még soha nem volt ilyen felbőszült Jenny.

- Nocsak, nocsak! Ez az én kis szelíd feleségem lenne?

- Természetesen - vágta rá azonnal Jenny. - Csak akkor leszek harcias, ha a családomról van szó, főleg, ha valaki beleüti az orrát a családom ügyeibe!

- Talán az apámnak mégiscsak van valami köze a családodhoz, hiszen az apósod! - mosolyodott el Herbert.

- Az lehet, hogy a te életedbe beleszólhat, bár úgy veszem észre, hogy te sem tűröd, de hogy Caroline életébe nem szólhat bele, ez tuti! Világos?

- Természetesen, de néhány órával ezelőtt jelentette ki, hogy Caroline a menyasszonya.

- Aha! - dühöngött Jenny. - Ezért szaladt el Caroline olyan pánikszerűen? Mert olyan boldogan érintette a téma? És mondja, tudja, hogy milyen következményekkel jár, ha feleségül veszi a nagynénémet?

- Mire gondol? - kérdezte döbbenten Robert.

- Caroline egyáltalán igent mondott magának? Nem hiszem! Mert egyetlenegyszer sem mondott igent senkinek sem, aki feleségül kérte. Megvan az oka rá!

- És mi lenne az? - vetette közbe Robert.

- Azt hiszem, én is tudom, apa - szólalt meg Herbert. - Caroline-nak nem lehet gyereke egy szomorú abortusz miatt, ami rosszul sült el, és azóta minden férfi, aki feleségül akarta venni, otthagyta, amint megtudta, hogy nem lehet gyereke. Ez tíz éve történt - magyarázta -, kilenc éve neveli Jennyt, azóta minden férfit visszautasít. Szinte senkivel sem lehet látni. Nem akarja még egyszer kitenni magát annak, hogy valakibe beleszeressen, és az otthagyja. Hosszú lenne erről mesélni, de minden vágya egy gyerek volt, és amikor lehetett volna, akkor a férfi kérésére elvetette, de azóta is bánja, hogy bár ne tette volna. Azóta csak sóvárog egy gyerekért, de mindhiába.

- Igazán? - pattant fel boldogan Robert. - Most visszamegyek a kórházba! Adjátok meg a címeteket, majd meglátogatlak benneteket!

Herbert azonnal odaadta a névjegykártyáját, boldogan átölelte Jennyt.

- Nem haragszol, apa? - kérdezte aggódva.

- Dehogynem, de nem rátok, hanem magamra - ölelte át a fiatal párt. - És örülök, hogy szeretitek egymást, de nem szeretném, ha állandóan megzavarnátok, amikor Caroline-nal vagyok! - mondta, kissé tréfásan megfenyegetve az ujjával őket. - Egyébként soha nem ismertem volna meg azt a vadmacskát, ha nem veszed el az unokahúgát. Ezennel megkérem a nagynénéd kezét tőled - nézett Jennyre. - Nahát, milyen hasonló a szemetek! - ámuldozott, majd észbe kapott. - Adod, vagy nem adod?

- Én még csak adnám, de ő mit akar?

- Azt csak bízd rám! Minden el lesz intézve! - mosolygott most már biztatóan a férfi. - Most pedig menjetek haza, majd értesítelek. Ne aggódjatok, én Caróval leszek! Holnap találkozunk. Rendben?

- De én is szeretnék bemenni a kórházba! - kérlelte Herbertet Jenny.

- Persze hogy bemegyünk, de nem ma. Ma már kissé fáradt vagy! Igaz? - kacsintott kis feleségére; és kihúzta az ajtón.

Már csak a kocsiban árulta el Jennynek, hogy azért nem ma mennek, hogy apja kellőképpen tudjon intézkedni.

Hatodik

Caroline magához tért, és csodálkozva nézett a fáradt férfiarcba. Roberten meglátszott, hogy egész éjjel nem aludt. Borostás volt, és karikásak voltak a szemei.

- Remélem, én különbül nézek ki, mint te - suttogta halkan.

- Ha a borostámra célzol, akkor valóban - mosolygott rá a férfi. - Egyébként pedig csupa fehér géz vagy. Bár illik hozzád ez a szín, én azért jobban szeretem az élénkebbet - viccelődött vele.

- Mi történt? - nyögte a nő.

- Mire gondolsz?

- Miért vagyok itt?

- Természetesen mert nem akarsz hozzám jönni feleségül, mi másért?

- Nem erről van szó! - suttogta Caroline.

- Hát miről? - vonta fel a szemöldökét kíváncsian a férfi.

- Nem mehetek hozzád, mert én fogyatékos vagyok.

- Nem tűntél annak, amikor öleltelek.

- Nem is kívülről, hanem belülről.

- És ez miben nyilvánul meg?

- Nem lehet gyerekem.

- És ez nagy baj? - tette fel a fontos kérdést Robert.

- Igen, mert minden férfi azt hiszi, hogy akkor én már nem is vagyok nő - lehelte Caroline. Hangjában érződött a lemondás fájdalma.

- Én nem így gondolom, baj?

- Biztosan csak vigasztalni akarsz, de idővel te is azt fogod mondani, hogy még egy utódot is képtelen vagyok szülni, és igazad is lesz! - Elfordította a fejét, és egy könnycsepp csordult ki a szeméből. - Hagyj magamra, Robert. Menj, és felejts el! Látod, még meghalni is tehetségtelen vagyok. Pedig Jenny is sokkal jobban járna, meg Herbert is!

- Amennyiben?

- Nem hinném, hogy most kellene ezt kifejtenem, de Jenny nem a fiad pénzéért ment Herberthez!

- Hanem? - kérdezte a férfi, és végre rájött, hogy most jött el az igazság pillanata. Jennyről eddig azt gondolta, hogy számítón behálózta a fiát, aki a Gracewein vállalat tulajdonjogának örököse lesz. - Egyébként te is jól tudod, hogy azt hittem, te vagy a fiam választottja!

- Én csak húzni akartam az időt - mosolyodott el a nő -, azért hagytalak meg ebben a hitben.

- Erre végül is rájöttem! - húzta el a száját Robert -, de miért állítod, hogy nem a pénzéért ment hozzá? A te eddigi megjegyzéseid is arra vallottak, hogy nem veted meg a pénzt! - mondta szinte gorombán Robert, de tudta, hogy most sok rejtélyre megtudhatja a választ.

- Ezt még Herbert sem tudja, amit most elmondok neked!

- Nagy titok lehet - gúnyolódott Robert.

- Igen, az! Ugye ismered a Make UP Line vállalatot?

- Természetesen, hiszen meg akartam venni, hogy kirúgassalak.

- De nem tudtad megvenni, mert én nem adom el!

- Teee? - döbbent meg a férfi.

- Igen, én! Robert, én vagyok a Make UP Line 98 százalékának a tulajdonosa. A másik 2 százalék Jennyé, de a halálom után Jenny az örökösöm. Tehát nemcsak a fiad gazdag örökös, hanem Jenny is. És Herbert ezt nem tudja! Én csak azért segítettem nekik, hogy Jenny nehogy abba a hibába essen, amibe tíz évvel ezelőtt én estem.

- Most hajlandó vagy erről beszélni?

- Pont neked? - kacagott fel Caroline, de nevetése köhögésbe fulladt. Mikor megszűnt a köhögés, csak akkor folytatta. - Tíz évvel ezelőtt megismerkedtem egy férfival. Akkor huszonöt éves voltam, már gondoltam a férjhezmenetelre, és persze a gyerekekre. Még nem volt kozmetikai cégem, csak gondolat szinten. Clayton eleinte úgy viselkedett, mint egy gavallér. Udvarias volt és előzékeny, szinte a tenyerén hordott. Tetszettem neki, ezt tudtam, és ő is tetszett nekem. Jobban mondva én beleszerettem. Benne láttam az igazit, és elkövettem azt a baklövést, hogy nem védekeztem. Nem sokkal később megtudtam, hogy terhes vagyok. Már három hónapos terhes voltam, amikor elárultam Claytonnak. De ő ahelyett, hogy boldog lett volna velem együtt, egyszerűen feldühödött, és hatalmas pofont kent le nekem. Üvöltött velem és megalázott. Végre elárulta, hogy nős, és vannak már gyerekei. Semmi szükség egy fattyúra! Addig vert és rugdosott, amíg eszméletemet vesztettem. Mire magamhoz tértem, erős fájdalmaim voltak. Kihívtam a mentőket, és a kórházban elvetéltem. Valami műtéti beavatkozást is végeztek, mert állítólag majdnem rámentem én is, de az orvos közölte, hogy többé nem lehet gyerekem. Először fel sem fogtam a szavak értelmét. Beteljesedett, amit Clayton akart. Nem született meg a gyerekünk. Az én életem gyökeresen megváltozott. Fél évbe telt, mire kihevertem a megrázkódtatást, hogy Clayton becsapott, és még a gyerekem is elment, sőt már több nem is lehet. Ekkor érte baleset a bátyámat és a feleségét. Jenny egyedül maradt, és mint egyetlen rokona én lettem a gyámja. Visszautasíthattam volna, de éreztem, hogy ez az egyetlen esélyem, hogy gyereket nevelhessek. És végül is Jenny valahol mégiscsak a vérem, nem? De nem akartam soha egyedül maradni. Találkoztam férfiakkal, de amint komolyra fordult a dolog, azonnal visszakoztak, amikor megmondtam, hogy nem lehet gyerekem tőlük. Nagyon fájt minden szakítás. Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy inkább csak a szex, néha-néha, és semmi közelebbi kapcsolat. Te vagy az első, akivel sok éve bizalmas kapcsolatba kerültem, és hidd el, hogy nem rajtam múlt. Te kényszerítetted ki. De nem akarom, hogy te is kigúnyolj és megsebezz! Ezt már nem bírnám elviselni!

- De miért estél pánikba? - vetette közbe Robert.

- Mert olyan boldogok voltak Jennyék, és láttam, hogy én soha nem lehetek ilyen boldog soha - lehelte az utolsó szót. - Ők tudni fogják, milyen érzés édes szülőnek lenni. És ezt te is tudod, de én soha nem fogom megtudni - zokogott fel -, soha, soha! Akkor meg minek éljek? Minek, ha úgysem lehetek boldog? Sikeressé tettem egy vállalatot, még téged is megelőztelek, de te mindig gazdagabb leszel nálam, mert neked már van egy fiad! Te tudod, milyen apának lenni, de én soha, de soha nem tudom meg, milyen édesanyának lenni! És te ahelyett, hogy kibékültél volna a fiaddal, aki véred a véredből, még haragosdit játszottál vele. És az a fiú bánkódik miattad, mert fáj neki, hogy míg én, a felesége nagynénje, kiállok mellettük, te eldobod őt! Milyen ember vagy te, Robert, hogy a saját fiadat megtagadod? - szipogott, majd folytatta. - Látod, én mindent megtennék Jennyért, pedig nem is vagyok az anyja. Nem tudnám elviselni, ha boldogtalannak látnám!

- Mégis meg akartál halni!

- Mert ezzel csak mindenkivel jót tennék! Jenny végre örökös lenne, láthatnád, hogy nem egy pénzéhes nőszemély, és Herbertnek sem kellene dolgoznia, miközben esti egyetemre jár. Könnyebben boldogulna. Nem akartak elfogadni semmiféle segítséget, pedig felajánlottam. Csak a kis házat fogadták el, hogy ne kelljen a „nyakamon” élniük, így fejezték ki magukat. A saját lábukra akarnak állni. Hát nem látod, hogy komolyak, és megértek a közös életre? Ha van kitartásuk, mindennel szembe tudnak szállni, és ha csak egy kis makacsság van Jennyben, akkor minden sikerülni fog!

- Makacsság, az van benne! - mosolyodott el Robert, amikor a menye harciasságára gondolt. - Majdnem nekem esett, hogy miattam szaladtál el. Igen erősen emlékeztetett egy bizonyos vörös hajú vadmacskára.

Caroline is elmosolyodott.

- Akkor nem volt hiába belésulykolnom, hogy csak egymásra számíthatunk, és mindig ki kell állnunk egymásért.

- De nem bizony! Olyan vérmesen támadt nekem, hogy azt hittem, még tettlegességre is vetemedik. Nagyon szeret téged, úgyhogy szedd össze magad. Miatta is gyorsan fel kell épülnöd! És azt felejtsd el, hogy tőlem megszabadulsz! Azt hiszem, én is utánad mentem volna, ha nem tértél volna magadhoz! Tudod te egyáltalán, hogy én min mentem keresztül, mióta a feleségem meghalt? Én is csak a fiamnak és a munkámnak éltem. Sok lemondással jár ám egy gyerek! - intette a férfi.

- Nem is tudod, mennyivel áldásosabb lenne az a fajta lemondás, mint a magánnyal küszködni.

- Némi fogalmam azért van, de egy biztos: igazad van, én mindig a fiamból merítettem erőt, ha úgy éreztem, nincs értelme tovább az életemnek! De én már felneveltem egy gyereket, tehát semmi kifogásom az ellen, hogy esetleg ne legyen több gyerekem, de ha te úgy érzed, hogy ez nem elég a házasságunkhoz, akkor még mit tehetnék?

- Látod, semmit sem! - sóhajtott lemondóan Caroline. - De nem szeretném egy veszekedésnél sem azt hallani, hogy nem vagyok teljes ember. Ezt már hallottam egyszer-kétszer, nem bírnám a te szádból elviselni.

- Drágám - hajolt a nő fölé Robert. - Szeretlek, és csak ez számít! Meglátod, minden jóra fordul!

- Robert, te olyan erős vagy! - görbült le a szája Caroline-nak. - Mivel érdemeltem ki, hogy szeretsz? Hiszen eleinte annyira gyűlöltél!

- Kezdetben én is ezt hittem, de hamar rájöttem, hogy nem tudlak gyűlölni. Minden helyzetben kívánlak, és nem akarom nélküled leélni a hátralévő életemet!

- Istenem, bárcsak egészséges lehetnék, most meghálálnám a kedvességedet.

- Hogyan? - duruzsolta a férfi.

- Biztosan tudod, de én még azt sem tudom, hogy tudok-e valaha járni?

- Biztosíthatlak, hogy élvezetes lesz tolni a kocsit, amiben ülsz.

- Menj már! - nevette el magát Caroline.

- Az orvos biztosan állította, hogy makkegészséges leszel a műtét után.

- De én úgy félek! Már túl vagyok a műtéten, és olyan nagy fájdalmaim vannak. Elmúlik ez valaha? Mi lesz ezután?

- Természetesen összeházasodunk, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk!

- Ahogy a mesékben? - mosolygott a nő.

- Nem mint a mesében, hanem mint az életben! Végre veled megtapasztaltam, mi is az a boldogság! Nem akarok lemondani róla!

- Majd meglátjuk! - suttogta Caroline, és fáradtan lehunyta a szemét. Elfáradt, és mély álomba merült. Sejtelme sem volt arról, hogy Robert mit határozott. Az orvos Gracewein kérésére nem árulta el Caroline-nak, hogy nőgyógyászati beavatkozásra is sor került. Robert meglepetésnek szánta. Nem tudta, hogy fog elsülni a dolog, de bízott abban, hogy Caroline-nak minden vágyát teljesítheti. Neki ez mindent megért! Jennyék is gyakran látogatták kedvenc Caro nénjüket, de ők sem tudtak arról, hogy milyen lehetőségeket rejtett a műtét Caroline számára.

Hetedik

Caroline végre elhagyhatta a kórházat. Kereken három hónapot töltött ott. Beleértve az utókezeléseket is. Mindennap gyógyszerezték, állandóan vizsgálatokon esett át, mire Hartmann doktor engedélyezte, hogy elhagyja a kórházat.

- Még nem erőltetheti meg magát! - figyelmeztette az orvos, amikor utoljára beszéltek egymással, mielőtt elhagyta az épületet. Robert is elkísérte az orvos szobájába. - Kérem, vigyázzon a hirtelen mozdulatokra, és egyáltalán ne cipekedjen, még csak egy meggondolatlan emelést se tegyen, amit otthon akar végezni.

- Majd én gondoskodom arról, hogy semmit fel ne emeljen! Állandóan ott leszek vele.

- Azért remélem, nem kell életem végéig óvatosan közlekednem és semmit sem cipelnem?

- Persze hogy nem - mosolygott össze a két férfi. - Csak néhány hétig!

- Ez pontosan mennyit jelent? - érdeklődött Caroline.

- Pontosan hat hétig, de ha kontrollra jön hat hét múlva, akkor biztosabban tudom megadni az időpontot. Reméljük, nem lesz semmi baj. És még valami! - emelte fel az ujját Dr. Hartmann. - Tartózkodniuk kell a szexuális élettől! Addig biztosan, amíg a kontrollig minden rendben nem lesz. Ugye betartják?

- Nehezen, doktor - válaszolta Caroline helyett Robert -, de biztosan betartjuk! Úgy fogok vigyázni rá, mintha porcelánból volna.

- Jelenleg abból is van! - mosolygott az orvos, és kezet rázott Caroline-ékkal. - Nagyon vigyázzanak még hat hétig, utána majd meglátjuk. Akkor várom magukat hat hét múlva.

- Itt leszünk! - válaszolták, és végre elhagyták a kórházat.

Most Robert megtapasztalhatta, hogy mit jelent a kényszerű önmegtartóztatás! Állandóan Caroline közelében volt és már annyira sóvárgott utána, mint kisgyerek az édességbolt előtt, akinek nincs annyi pénze, hogy megvehesse a megkívánt nyalánkságot. Caroline még gyógyulófélben volt. Ő bármennyire is szaporábban lélegzett, amikor meglátta a férfit, még nem kívánta annyira, hogy megálljt ne tudott volna parancsolni magának. Négy hete éltek egy fedél alatt, és Robert mondhatni egy pillanatra sem hagyta magára. Véget nem érő beszélgetésekbe kezdtek. Olyan bizalmas légkör alakult ki közöttük, hogy Caroline el sem hitte, hogy ez vele történik. Robert maga volt a megtestesült figyelem, kedvesség. Amikor megcsókolta, egyszerre volt hideg és rosszkedvű, majd pánikszerű kirohanásai a szobából némi kételyt ébresztettek Caroline-ban, hogy a férfi szereti-e egyáltalán? De néhány perc múlva újból visszatért, nedves hajjal, mint aki éppen akkor lépett ki a zuhany alól, és ismét kedves volt, előzékeny. Figyelmes és végtelenül szeretetre méltó. Hosszú sétákra mentek. Meglátogatták Jennyt és Herbertet. Hosszan elbeszélgettek velük, és ők természetesnek vették, hogy ők együtt élnek. Semmi kifogásuk nem volt ez ellen. Caroline még soha sem volt ennyire boldog, mint ezekben a hetekben. Életében egyetlen férfi sem kényeztette így, mint Robert, pedig tudta a férfi, hogy cserébe még nem kaphat többet egy-egy csóknál. És szigorúan betartotta a szexelvonókúrát. Ő csak így nevezte. Csak Robert tudta igazán, miért száguldozik ki szédületes tempóban a szobából, ha megkívánja Caroline-t. Azonnali hidegzuhanyra volt szüksége, hogy képes legyen újra normálisan beszélgetni semmiségekről a nővel. Ami viszont számára is nagyon fontos volt, hogy Caroline minden szigorú rendelkezést, amit az orvos előírt, betartson. Nem volt pardon! A közös jövőjük és a nagy meglepetés forgott kockán! Szerencsére Caroline nem volt könnyelmű, meg akart gyógyulni, mert viszonozni akarta Robert szeretetét, és tudta, hogy csak úgy teheti meg, ha hozzámegy feleségül és boldoggá teszi, tehát hamar meg kell gyógyulnia, ha ki akarja elégíteni a férfi nem mindennapi szexuális vágyait! Már előre elképzelte, hogy mi mindent fognak csinálni, ha ő felépül! Képzelgett Robertról. Álmaiban szerelmesen fonódtak össze és szenvedélyesen csillapították egymás vágyát. Robert a másik szobában hasonlókról álmodott. Még azt sem merte megkockáztatni, hogy Caroline mellé feküdjön éjszakára, mert az túl nagy kísértés lett volna, és ezt nem kockáztathatta, ha eredményeket akart elérni!

* * *

Végre elérkezett a várva várt nagy nap! Hathetes pihenés és lábadozás után Dr. Hartmann várta őket a kórházban, hogy megvizsgálja Caroline-t, és kimondja a végső döntést.

Robert olyan ideges volt, mint még soha.

- Meddig tart még ez a vizsgálat? - kérdezte Jennyt, aki ott állt vele a folyosón. Már szemmel látható volt az állapota. Gömbölyödő hasával úgy közlekedett, mint egy kiskacsa, de Herbertnek ez is nagyon tetszett benne. Számára a felesége tökéletes volt kismamának is!

- Biztosan már nem sokáig - nyugtatgatta a menye a férfit.

- Már félórája bent van! - nézett Robert az órájára.

- Na és? - vonta meg a vállát Jenny. - Nekem a havonta esedékes terhességi vizsgálat is közel ennyi ideig eltart! Akkor mennyi időt vehet igénybe egy nagy operáció utáni kontroll?

- Fogalmam sincs, de nyilván nem kevés ideig!

Végre kinyílt az ajtó, és megjelent Caroline. Dr. Hartmann kikísérte a nőt.

- Kérem, fáradjon be, Mr. Gracewein - hívta Robertet az orvos. A nők csodálkoztak, hogy mi mondanivalója lehet Hartmannak a férfi számára.

Robert izgatottan követte az orvost.

- Mindjárt jövök - szólt vissza a nőknek, és eltűnt az ajtó mögött.

- Nos? - tért azonnal a tárgyra az orvos. - Minden rendben van, de én még mindig nem értek Önnel egyet, hogy eltitkoljuk Norton kisasszony előtt, hogy végre semmi akadálya nincs nála a szülésnek.

- Én óriási meglepetést akarok neki szerezni - válaszolta izgatottan Robert -, ugye megért? Ha pedig nem, akkor gondoljon az adományra, ami még a kórház számlájára kerül!

- Tudja, hogy ez zsarolás? - mosolygott Hartmann.

- Ha jól emlékszem, nem én kezdtem! - kacsintott Robert.

A két férfi még kedélyesen elbeszélgetett néhány percig, majd elbúcsúztak.

A folyosón Caro és Jenny kíváncsian várta Robertet.

- Nos, mit mondott? - kérdezték szinte egyszerre.

- Csak néhány üzleti ügyet beszéltünk meg. Felajánlottam egy kis anyagi támogatást a kórháznak - válaszolta vállvonogatva a férfi, miközben arra gondolt, hogy ez legalább igaz.

Még elmentek néhány dolgot vásárolni Jenny-nek, majd Herbertet is felszedték az egyetemnél. Négyesben értek a fiatalok házához, ahol izgatottan tárgyalták meg a közeljövő eseményeit.

- Ragaszkodom az egyházi esküvőhöz! - zárta le a hosszas vitát Robert, miután már mindenki elmondta a véleményét a polgári és az egyházi esküvő mellett vagy ellen. - Caroline csakis a legszebb esküvőt érdemli meg!

- De Robert! - háborodott fel ekkor a nő. - Még mindig az a véleményem, hogy nem kellene nagydobra verni, hogy összeházasodunk. Tudod, milyen sajtóvisszhangja lesz ennek? - mérlegelt józanul a menyasszony.

- Nem érdekel! Egyelőre csak azt tudják, hogy én ki vagyok! Arról sejtelmük sincs, hogy te ki vagy!

- Miért, kicsoda Caro néni? - értetlenkedett Herbert.

- Ó, édes fiam, fogalmad sincs, milyen szerencse fia vagy, persze én is! - jegyezte meg az apja. - Jenny egy nagyvállalat örököse, akárcsak te!

- Még hogy Jenny? - kacagott fel Herbert.

- Miért? - háborodott fel a felesége. - Mi kifogásod van az ellen, hogy egy nagyvállalat örököse vagyok?

- Végül is semmi, de olyan hihetetlen! Egyáltalán kinek az örököse vagy? Van egy titkos nagybátyád, aki rád hagyta a vagyonát?

- Nagynénje van! - szólt közbe Caroline.

- Jó, jó - bólintott Herbert. - Te vagy a nagynénje, de te a Make UP Line alkalmazottja vagy!

- Tévedés - emelte fel mutatóujját Caroline. - Én az egyik tulajdonos vagyok, és a másik tulaj Jenny. Utánam pedig mindent Jenny örököl!

- Micsoda? - hüledezett Herbert. - A bolondját járattátok velem?

- Nem mondanám, csak tudni akartuk, hogy szereted-e a feleséged, vagy sem?

- Naná, hogy szeretem! - vágta rá Herbert. - Ez soha nem is volt kétséges!

- Már nem, de eleinte még én sem bíztam benned - figyelmeztette Caroline -, emlékezz csak vissza!

- No persze, hiszen Jenny olyan fiatal még!

- Te nemkülönben! - rótta meg az apja.

- És miért kell mindezt titokban tartani? - értetlenkedett Herbert.

- Ennek sok oka van - kezdte magyarázni Caro -, de az első a nyugalom. Ha megneszelnék, hogy a város legeredményesebb vállalatának tulajdonosa és vezetője én vagyok, vége lenne a nyugalmamnak, és persze rajtam keresztül Jenny nyugalmának is! Így csupán egy szimpla kis titkárnőnek hisznek, nagyobb jogkörrel felruházva, mint általában. Ez nem jelent szenzációt!

- Tehát előre megfontoltan intézted így, hogy senki ne zaklathasson? - mosolygott Robert. - Ravasz!

- Igen - válaszolt a nő. - Minden újságból kitűnt, hogy a tulajdonosok a legnagyobb célpontok, ennek nem akartam kitenni sem Jennyt, sem magamat!

- És most hogyan tovább? - érdeklődött kíváncsian Herbert.

- Én nagyon örülnék neki, ha betartanád az ígéretedet, és megállnál a saját lábadon. Előbb-utóbb neked kell átvenned az apád cégét, vagy az enyémet! Jenny is részt kérhet a felelősségből, hiszen ő sem akar tétlenkedni, de egyelőre tanulnotok kell, és persze családotok biztonságát ajánlatos megteremtenetek. Tőlem minden segítséget megkaptok, hogy apád miben segít - megvonta tanácstalanul a vállát -, az csakis tőle függ!

- Még szép, hogy én is mindenben segítek, de csakis a józan ész határain belül! De most tegyük félre végre az üzleti dolgainkat, és beszéljünk az esküvőnkről - indítványozta újból. - Én már holnap szeretném megtartani - javasolta.

- Holnap? - lepődött meg Caroline. Hiszen te akarsz egyházi esküvőt, arra pedig várni kell három hetet, amíg kihirdetik.

- Jobb, ha tőlem tudod, hogy már letelt a három hét, már régen bejelentettem, hogy össze akarunk házasodni és a pap eltekintett az esküvői előkészítő tanfolyamtól, tekintve, hogy nekem nem az első házasságom, te pedig, hogy az ő szavaival éljek, nem mai csirke vagy - kuncogott.

- Mi az, hogy nem mai csirke? - háborodott fel Caroline. - Egyáltalán nem érzem magamat öregnek! Vagy te annak tartod magad?

- Természetesen nem, csak a kis kamaszoknak tűnik matuzsálemi kornak a mi korosztályunk, de azért te nagyon szép menyasszony leszel! - legeltette vágytól teli tekintetét a nőn.

- Talán jobb lenne, ha most haza mennétek - indítványozta csendesen Herbert. - Nem szeretném, ha megbotránkoztatnátok a várandós feleségemet!

- Még hogy engem? - háborodott fel Jenny. - Gondolod, hogy tudnának újat mutatni? - kacsintott a férjére, mert máris vette a lapot. Tisztában volt azzal, hogy Caroline és Robert már régen lehettek együtt, hiszen a baleset óta már eltelt négy hónap. - A pocakom is arra enged következtetni, hogy én is túl vagyok már az első csodálkozáson! - használta a Graceweinek vesszőparipáját, mert hányszor hallotta Herberttől ezt a mondatot. Nem tudhatta, hogy Robert is mondta már ezt Caroline-nak. Mire mindenkiből kirobbant a nevetés. - Már alig két hónap, és megszületik a gyerekem.

- Éppen ezért holnap találkozunk a templomban. Legyetek, ott, mert ti lesztek a tanúk! - figyelmeztette fiát az apja.

Nyolcadik

Caroline úszott a boldogságban. Robert szereti, és feleségül veszi. A polgári esküvőt megelőzte a templomi. Egyetlenegyszer felhősödött el a tekintete, amikor újdonsült férjétől megkérdezte a pap:

- Elfogadod-e a gyermekeket, mellyel Isten megajándékozza házasságotokat?

- Elfogadom! - vágta rá azonnal Robert, és sugárzó mosolyt küldött Caroline felé, akinek azonnal egy könnycsepp jelent meg a szemében. Fájdalmas volt arra gondolnia, hogy nem fogja megajándékozni Isten gyermekekkel ezt a frigyet!

De hamar túltette magát ezen, mert Robert az esketés után mindennel próbálkozott, csakhogy felvidítsa feleségét.

- Caro, nem elég, hogy szeretlek? - kérdezte a templomból kifelé jövet.

- Én is szeretlek, de hogyan tudnám ezt igazán bebizonyítani? Minden feleség, legalábbis a többség, szerelme jeléül megajándékozza a férjét egy gyermekkel. Én ezt soha nem tudom neked így bebizonyítani.

- Ne is törd a fejed ezen - suttogta Robert és ráhajolt újdonsült felesége csókra termett ajkaira. Legszívesebben elárulta volna a titkát, de még nem jött el a nagy leleplezés ideje. Már előre izgult, hogyan fogja fogadni Caroline a hírt. - Meglátod, boldogok leszünk! - vigasztalta, de tudta, hogy Caro lelkében ez a bizonytalanság mindig megmarad, legalábbis addig, amíg meg nem tudja az igazságot. - Most elmegyünk nászútra, és mire megérkezik az unokánk, addigra mi is itthon leszünk. Tudod, hogy csinos, és természetesen őrülten fiatal nagymama leszel?

Erre már felkacagott a felesége, és ez megnyugvással töltötte el a férfit.

Herberték érzékeny búcsút vettek tőlük a reptéren, és biztosították a „nagyszülőket”, hogy megvárják őket a nagy eseménnyel, amíg hazaérkeznek.

A szállodaszobában boldog gyengédséggel simultak össze. Robert már a repülőn megkívánta Caroline-t, és most alig bírt magával.

- Le tudnám tépni rólad azt a falatka kis topot, amit ruha gyanánt a melledre húztál - suttogta felesége fülébe rekedtes hangon.

- És mi akadályoz meg benne? - incselkedett vele Caro.

- Csupán a nézőközönség, de ha így ingerelsz, talán még ők sem fognak meggátolni abban, hogy felgyülemlett, és megjegyzem, rettentően sok gyülemlett fel, tehát hogy a hatalmas vágyamat itt elégítsem ki.

- Na persze én is kívánlak, de azért talán már nem vagyunk tinik, hogy mindenki előtt csókolózzunk.

- Tudod mit? - kérdezte Robert a feleségéhez közelebb hajolva. - Nem is érdekel senki. Törvényesen a feleségem vagy, tehát azt csinálhatok veled, akkor és persze ott, ahol én akarom, és azt, amit csak akarok.

- Némi beleszólásom nekem is lesz a dologba! - évődött vele Caroline.

- Csókolj meg, babám! - húzta magához a feleségét, és kezét megkeményedett férfiasságához húzta. - Érzed, mennyire kívánlak? Csak nehogy most landoljunk, mert nem tudnék azonnal lehiggadni.

Még szerencse, hogy az első osztályon voltak egy kétüléses bokszban, így senki sem láthatta, hogy mit művelnek. Caroline simogatni kezdte a férfit ott, ahova az előbb a férje a kezét helyezte.

- Ó, ez nagyon finom, csak egy baj van, hogy egyszer meg kell szakítani a dolgot, mert itt fogok elélvezni a nadrágomba, és ez nagy szégyen lenne!

- Másnak lehet, de nekem nem! - biztosította a felesége. És keményen ágaskodó melleit a férfihoz nyomta. - Nagyon vágyom már utánad! - búgta a férfi fülébe.

- Én is, szerelmem, csak az a baj, hogy a hely és az időpont nem megfelelő - nyögte. Kicsit durván eltolta magától a feleségét, és kibámult az ablakon. Szaggatottan lélegzett, és megpróbálta normális szívverésre kényszeríteni felizgatott mellkasát és egyéb testrészeit. Caroline is hasonlóan érzett. Valóban kéjes vágy fogta el, ha csak ránézett Robertre. A férfi kora ellenére is férfias és nagyon különleges volt. Vágyat tudott ébreszteni a megjelenésével is! És ez majdnem olyan adomány volt, mint egy csinos nő izgató idomai a férfiszemeknek.

- Már alig vártam, hogy kettesben legyünk - emlékezett vissza suttogva a repülőn történtekre Robert, feleségét átölelve. A szállodaszoba lassan forgó ventilátora csak éppen keverte a levegőt, és a meleg még nagyobb vágyakra és kéjérzésre sarkallta mindkettőjüket.

Már több mint négy hónapja nem ölelték egymást, és ez szinte megsokszorozta érzelmeiket. Caroline halkan nyögdécselt, miközben Robert nyelvével végigbarangolta szinte minden testrészét. Fokozta felesége vágyát, amikor megmutatta neki keményen meredő férfiasságát.

- Érezz! - suttogta Robert, és gyengéden ráfeküdt a nőre.

Caro széttárta a combját, és szabad utat engedett a férfinak. De a férje nem elégedett meg ennyivel, és átfordult feleségével együtt úgy, hogy most ő került alulra, Caro pedig felül helyezkedett el. - Nem szeretnélek összetörni.

- Nem törsz össze, mert már meggyógyultam. A doktor azt mondta, teljes életet élhetek, és ebbe a szex is beletartozik.

- Attól még vigyázni kell rád egy kicsit. Nem árt az óvatosság, nekem ezt mondta. És felhívta a figyelmemet, hogy ne legyek durva hozzád, legalább egy-két napig, amíg úgy nem érzed, hogy minden rendben van, miközben szeretkezünk.

Caroline nem tudott efféle intelmeket betartani, mert égető vágyat érzett, hogy végre egyesüljön a férjével.

- Robert, kérlek - lehelte, és a férfin úgy helyezkedett el, hogy érezze annak vágyát. - Már nem tudok várni! Kérlek! - de a férfi még mindig nem hatolt belé, és ez megrémítette. - Ugye nem fogsz mindig ennyire óvatoskodni, mert én abba belehalok!

- Csak nem ez kell? - kérdezte felkiáltva a férje, és mélyen beléhatolt. - Nekem is ez kell! - zihálta, mert őt is sürgető vágya hajtotta a kielégülés felé. Figyelte közben a feleségét, de nem tapasztalta, hogy fájdalmat okozott volna neki, mert kéjes nyögdécselésén kívül nem hallott semmiféle fájdalomteli felhangot. Végre megnyugodott, és hajtotta, űzte feleségét a kielégülés felé. Caroline pedig még gyorsabb tempót diktált, amivel végképp elvette férje józan eszét.

- Nem bírom tovább, Caro! - nyögött fel a férfi, és megremegett. Ekkor ért el felesége is a kéj legfelső fokára. Régen nem érezte ezt az édes kielégülést. Most végre minden rendben van! Most nem számított senki, csak ők ketten!

A kis karibi sziget szállodaszobáját alig hagyták el. Igazi nászutasok voltak, akik csak saját magukkal voltak elfoglalva. Tudta ezt a személyzet is, ezért nem is háborgatták őket. Az ételeket is az ágyban költötték el. Jóformán csak tusolni keltek ki az ágyból. Sokat beszélgettek, és mély egyetértés alakult ki közöttük. Mondhatni, egy húron pendültek. Úgy érezték, hogy már fél szavakból is megértik egymást, és mindketten a mennyországban érezték magukat, de tudták, hogy egyszer ennek a gondtalan boldogságnak is vége szakad, és eljönnek a dolgos hétköznapok, amikor más fontosabb nehézségekkel kell szembenézniük. Napjában többször szeretkeztek és boldogan összesimulva aludtak el. Ha valamelyikük előbb felébredt, azonnal simogatni, dédelgetni kezdte a másikat, és már kezdetét is vette a játék, aminek nem akart vége szakadni. De eljött a nászút utolsó napja, amikor össze kellett csomagolni és visszautazni az otthonukba. Közben megbeszélték, hogy milyen sorrendet tartsanak fontosnak az üzleti és a magánéletben egyaránt. Mindketten tudták, hogy üzleti munkájukat egyelőre nem hagyhatják abba, és nem szentelhetik teljesen egymásnak minden napjaikat. Előfordul majd, hogy Robertet az ország egyik, Caroline-t pedig a másik végébe szólítja a kötelesség, de meg kell birkózniuk a nehézségekkel.

- Legfeljebb újból elmegyünk nászútra! - kacagott fel Caroline, amikor Robert fancsali képpel gondolt arra, hogy távol lehet hitvesétől.

- Én állandóan nászúton lennék, ha csak rajtam múlna - jelentette ki a férfi.

Kilencedik

- Nektek egyhónapos nászút nem volt elég? - hitetlenkedett Herbert, amikor idegesen rohangált a kórház folyosóján. Fel volt háborodva, hogy Robert és Caroline még itt is csak csókolóznak, miközben ő majd megőrül az aggodalomtól, miközben felesége éppen most szüli meg első gyermeküket.

- Te csak aggódj és türelmetlenkedj - legyintett rá az apja. - Én már ismerem ezt az érzést! Elhiheted, nem fogok veled együtt szaladgálni!

Caroline erre elszomorodott. Jó lehet Robertnek, hogy tudja, milyen érzés szülővé válni. A férje azonnal érzékelte felesége hangulatváltását, és ismét átölelte.

- Nem kell mindent komolyan venned, amit mondok a fiamnak. Persze hogy én is izgulok, hiszen az unokám születik meg, de csak azért nem akarok itt vele együtt látványosan idegeskedni, mert ez egy cseppet sem viszi előrébb az eseményeket!

- Én is izgulok - vallotta be most Caroline. - Hiszen nekem is olyan Jenny, mintha a lányom lenne, következésképpen a kis jövevény valahol nekem is az unokám, nem?

- Még szép! - helyeselt Robert, és ismét csókkal fojtotta belé a szót. Mást sem tett, csak csókolózott a feleségével, mivel jobb ötlete nem támadt arra, hogyan terelhetné el Caro gondolatait Jennyről.

- Már megint kezdik! - emelte égnek a tekintetét Herbert. - Legalább rám lennétek tekintettel! - kérlelte őket.

- Ugyan minek? - lepődött meg Robert. - Te csak szaladgálj itt keresztül-kasul, mi el tudjuk ütni az időt mással is, mint rohangálással!

- Azt elhiszem, de kicsit fékezzétek magatokat, mert menten megőrülök.

- Gyere, Caro, hozunk ennek az őrült kispapának valami frissítőt, és legalább a liftben rendesen megölelhetlek - hangoztatta hangosan a fia előtt, hogy még olajat öntsön a tűzre.

- Te ezt biztosan direkt csinálod! - mosolyodott el most a fia, miután felfogta, hogy miért is viselkedik így az apja. Bár ő mást feltételezett, az igazságtól azért nem állt messze.

Herbert azt gondolta, hogy apja csak Caro figyelmét akarja elterelni a szülésről és persze a kisbabáról. Hiszen neki nem lehet gyereke. És Robertnek valóban ez volt a szándéka, de csak azért, hogy ne zaklassa fel a feleségét a körülmény. Még mindig nem árulta el, hogy Caroline egészséges. Feszülten várakozott, hogy mikor lesz Caroline terhes. Vajon rájön-e, ha az lesz? Vajon mit fog szólni? És vajon mit fog akkor tenni? Boldog lesz-e? És tömegével merültek fel fejében a kérdések, amire még nem kapott választ. Még ő sem vett észre semmi változást Caroline-on, ami arra utalt volna, hogy gyermeket vár, pedig már nagyon türelmetlen volt. Már két hónapja voltak házasok, de még semmi nem jelezte, hogy történt volna valami változás felesége állapotát illetően.

Elindultak frissítőt hozni Herbertnek, és végre valóban kettesben lehettek a liftben. Robert azonnal magához vonta feleségét és szenvedélyesen megcsókolta, majd végigsimított dús mellén is.

- Fogalmad sincs, mennyire kívánlak! Most azonnal képes lennék téged magamévá tenni!

- Csak lassan a testtel! - figyelmeztette Caroline. - Majd ha otthon leszünk!

- Már alig várom! Kezdek becsavarodni! Sok ez az idegesség nekem!

- Csak nem az unokádra gondolsz?

- Arra is! Tudod, hogy csak Herbert miatt játszom a nemtörődömöt!

- Persze - mosolygott a nő, és szorosan a férjéhez bújt. - Már én is nagyon vágyom rád! Nem is értem, mi van velem, mert mostanában nagyon kívánlak!

- Ennek örülök, szerelmem! - suttogta Robert, és a nő szoknyája alá nyúlt. - Legszívesebben most itt lennék! - sóhajtotta, és végigsimított felesége szemérmén, melyet csak parányi tangája takart.

De véget kellett vetni a kéjes simogatásoknak, mert megérkeztek a kórház büféjének emeletére, és hamar kinyílt az ajtó. Sok ember tartózkodott itt, és Robertnek muszáj volt lehiggadnia.

- Gyere! - súgta, és maga elé húzta a feleségét. - Takarj egy kicsit, mert nem szeretnék feltűnően kéjes ürgének látszani a dudorodó nadrágommal!

- Te szegény - mosolygott a felesége, de azért szorosan a férje előtt haladt.

Megrendelték a frissítőket maguknak, és leültek egy kicsit az egyik asztalhoz.

- Mit gondolsz, mi lesz? - kérdezte Caroline. - Fiú vagy lány?

- Nem tudom, csak az a lényeg, hogy egészséges legyen! - hangzott a válasz, és Caro úgy érezte, mintha tőrt döftek volna a szívébe. Tehát Robert sem tartja őt egészségesnek! Elérkezett a nap, amikor az ő szájából is hallhatja, hogy nincs megelégedve az egészségi állapotával. Sírva ugrott fel, és kiszaladt a büféből.

Robert értetlenül ült és bambán nézett a felesége után.

- Mi ütött belé? - kérdezte suttogva, majd elgondolkodott, hogy mit is mondott? Majd a homlokára csapott, és felkiáltott: - Én hülye! - És ő is rohanni kezdett a nő után.

A női mosdó előtt megállt, és várakozott. Néhány perc múlva Caroline kisírt szemekkel ugyan, de már kissé megnyugodva lépett ki az ajtón. Meglepődött, amikor férjét az ajtó előtt találta.

- Miért rohantál el? - kérdezte aggódva Robert. - Nem akartam én semmi rosszat sem mondani, de mindig azt szokták mondani az újszülöttekről, hogy csak egészségesek legyenek! És ez igaz! Megint magadra vettél valamit? - kérdezte aggódva, és odalépett a feleségéhez. Gyengéden átölelte. - Ne légy már ilyen mimózalelkű! Ha mondok valamit, azonnal találva érzed magad! Tudhatnád, hogy szeretlek, és egy szavammal sem akarlak megbántani, de most egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy ezért a kijelentésemért te megsértődhetsz.

- Jól van, jól van! - bólintott Caroline is. - Igazán ne haragudj rám, de néha jólesik kisírnom magam. Évekig csak erősnek kellett mutatkoznom, és most, hogy a feleséged vagyok, végre kissé gyengének is mutatkozhatom. Te ne haragudj rám, hogy néha elbőgöm magam!

- Oké, ugye szent a béke? - kérdezte mosolyogva a férje.

- Hát persze - mosolygott most már Caroline is, és végre Robertet megnyugtatta felragyogó mosolya.

- Nem tudom elviselni, amikor szomorú vagy. Azt szeretem, ha boldog vagy és nevetni látlak!

- Igen, de néha a boldogságtól is elsírom magam! - vallotta be Caroline.

- Ha ez jólesik neked, ám legyen, csak ne szomorkodj, kérlek! - majd átölelte a feleségét, és visszasétáltak a büfébe. Herbertnek megvették a frissítőt és visszamentek a szülőszoba elé.

Az ifjú Graceweinnek nem tett jót az egyedüllét, mert már szinte őrjöngött, mire visszaértek.

- Mi van? - kérdezte Robert.

- Még mindig semmi - mondta megtörten Herbert. - Senki sem jött se ki, se be! Ebbe bele lehet őrülni! - túrt idegesen fekete hajába a leendő apuka.

Még fél órát kellett várniuk, miközben csitították Herbert idegességét, mire végre kijött egy nővér, és közölte a jó hírt:

- Kisfia született! - fordult az ifjú apához.

- Hurrá! - kiáltott fel megkönnyebbülten Herbert, és megforgatta a nővért, aki egy cseppet sem lepődött meg. Nyilván többször volt része hasonló eseményben. - És a feleségem? - kérdezte aztán Herbert, miután végre kissé lecsillapodott.

- Ő természetesen fáradt, de jól van. Nemsokára visszatolják a szobájába, és ott megnézheti a kisfiát is.

Herberttel madarat lehetett volna fogatni! Úszott a boldogságban, és körbetáncolta az apját és Caroline-t, mint egy pajkos kisgyerek.

- Hát most nézd meg! - szólt ekkor Robert a feleségéhez. - Egy nagy kölöknek egy kis kölke született - de ő is boldogságtól sugárzóan mosolygott. - De megbocsátok neki, mert az unokám az a kiskrampusz.

Caroline is boldog volt, bár az ő boldogságát kissé elszorult szív is jellemezte.

Elérkezett végre a pillanat, amikor megpillanthatja unokahúgának kisfiát. Jenny valóban fáradt volt, de sugárzó mosolyt küldött feléjük.

- Itt van - mutatott a mellette lévő kiságyra, amikor beléptek a látogatók. - Ugye milyen csodálatos? - kérdezte, és várakozón nézett a férjére. Herbert odarepült a kiságyhoz és belenézett, majd letörten kérdezte: - Miért ilyen picurka?

Erre mindannyian felkacagtak.

- Ha tudnád, hogy te milyen picurka voltál, amikor megszülettél, akkor nem jelentetted volna ki az iménti mondatodat! - nevetett Robert.

- Miért? - nézett rá bambán Herbert.

- Mert csecsemőhöz képest inkább óriásnak nevezném az unokámat! - mondta büszke megelégedéssel az ifjú nagypapa.

- Bizony, bizony! - bólogatott Jenny is. - Hiszen majdnem négy kiló!

- És az sok? - értetlenkedett Herbert.

- De még mennyire! - bizonygatta Robert. - Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy milyen törékeny kis feleséged van! Erre nem is gondoltál, amikor feleségül vetted?

- Mármint hogy a szülésre? - értetlenkedett Herbert.

- Igen - bólintott Robert. - Láthattad, hogy Jenny törékeny alkat. Biztos voltam benne, hogy megviseli a szülés, hát még ha tudtam volna, hogy ilyen nagy gyermeket szül! Minden elismerésem a tiéd! - fordult Jennyhez az apósa.

A fiatal anyukának jólestek Robert szavai, és belepirult a dicséretbe.

Eközben Robert figyelte a feleségét. Caroline csendesen odaballagott a kiságyhoz, és boldog csodálattal nézte a kislegényt. Ábrándos tekintetet vetett rá, és mélyen, ám rettentő boldogtalanul felsóhajtott, majd körülnézett, hogy látja-e valaki, és közelebb hajolt az újszülötthöz.

- Gyönyörű! - suttogta, és elnézegette a kisfiú vonásait. Békésen aludt a pici, de Caroline nem tudott betelni a látványával. Még nem lehetett megmondani, kire is hasonlít, de különben is olyan botorság ilyesmivel traktálni az új szülőket, hiszen mindenkire hasonlít!

Robert csak nézte, nézte és nem tudott betelni a látvánnyal. Caroline átszellemült arca meggyőzte arról, hogy jól döntött. Ez az asszony végtelenül jó anya lesz egyszer! És ő boldog lehet, ha ő lesz az apja annak a gyereknek, akit majd talán Caroline hoz a világra. Már alig várta azt a pillanatot. Ám ekkor a felesége hírtelen megfordult és arcvonásait nagy önuralommal rendezve, csak egy félmosoly kíséretében szólt a férjéhez.

- Kérlek, menjünk! - karolt belé, és Jennyhez beszélt ezután. - Gratulálok a fiadhoz, Jenny, de most pihenésre van szükséged és a férjed társaságára. Holnap meglátogatunk! - És szinte már vonszolta kifelé a férjét az ajtón.

Jenny és Herbert egymásra néztek, és összebólintottak.

- Igazad volt! - mondta Jenny. - Tényleg megviseli, hogy neki nem lehet gyereke, és nekem igen!

- De ne merj haragudni rá! - emelte fel mutatóujját a férje. - Tudod, hogy neki milyen nagy szenvedés ez! Türelem, majd megszokja. Meglátod, semmi baj nem lesz! Idővel túlteszi magát rajta, és a fiunkat is éppen úgy fogja szeretni, mint téged!

- Ezzel tisztában vagyok, csak nem szeretek fájdalmat okozni neki! Még így sem!

- Jól van, de most adj egy csókot! A nagynénéddel még eleget fogsz fecsegni.

- Hogy beszélsz te? - háborodott fel látszólag Jenny. - Az a bizonyos nagynéném a te mostohaanyád!

- Mondasz valamit! - bólogatott Herbert. - De neked ezek szerint az anyósod is egyben!

- Milyen érdekes! Akkor tulajdonképpen a fiunk kije a nagynénémnek? - tette fel a nagy kérdést Jenny.

- Hát… gondolom, a mostohaunokája és az unokaöccse!

- Ez nagyon érdekes! - kacagott fel Jenny, és magához húzta a férjét. - Most már foglalkozz velem! - és szenvedélyes csókra nyújtotta a száját, de nem sokáig lehettek nyugton, mert a legkisebb Gracewein éktelen üvöltésbe kezdett, követelve a betevő falatokat, amelyet édesanyjától várt. Herbert mosolyogva nézte, ahogy kisfia mohón szopja felesége mellét.

- Szívesen cserélnék vele! - sóhajtotta, és kényelembe helyezte magát a széken, ahonnan jól láthatta kis családja legfontosabb eseményét: a szoptatást.

Caroline a kocsiban végig szótlanul ült, és Robertnek ez egy cseppet sem tetszett. Különben is mostanában a felesége egyik hangulatból minden átmenet nélkül homlokegyenest másik hangulatba esik. Túlérzékenységét még mindig a műtétnek és az azt követő lábadozásnak tudta be, de amit ma produkált, az felülmúlt mindent. Ezt viszont a kisfiú megszületésének tulajdonította.

- Édesem - kezdte, amikor bevonultak a lakásba -, mi a baj?

- Semmi - suttogta Caroline, de minden mozdulatán látszott, hogy nem mond igazat.

- Látom, hogy szomorú vagy! Szeretnélek megvigasztalni!

- Úgysem tudsz! - sóhajtotta a nő, és az ablakhoz lépett. Csinosabb volt, mint valaha. Karcsú testén feszült a szűk ruha, és formás idomai ingerlően hatottak a férfi érzékeire. Máris megkívánta a feleségét.

- Talán ha elmondanád, akkor tudnék segíteni - kérlelte a férje.

- Minek mondjam el, Robert? - vonogatta a vállát. - Ezzel magamnak kell megbirkóznom!

- Megint a gyerekkérdés? - tette fel a fontos kérdést a férfi.

- Mi más? - sóhajtotta Caroline, és elpityeredett. - Jaj, én már sohasem fogom ezt feldolgozni magamban!

Érezte, hogy Robert mögé áll és simogatja. Vigasztalón és gyöngéden.

- Meglátod, minden jóra fordul! - suttogta a férje, és belecsókolt a nyakába.

- Gyereket akkor sem szülhetek neked! - zokogott fel a nő. - Lehet, hogy neked ez semmit sem jelent, de én élek-halok a gyerekekért - szipogott, de amilyen gyorsan elkeseredett, olyan gyorsan le is csillapodott. - Igazad van, kár keseregnem, hiszen ami megváltoztathatatlan, az az is marad! Különben is… - de nem folytathatta, mert nagyon rosszul érezte magát. Kitépte magát Robert öleléséből és kiszáguldott a fürdőszobába.

Robert először értetlenül nézett utána, de néhány pillanat múlva meghallotta Caroline öklendezéseit.

- Nocsak, nocsak? - mosolygott - Csak nem?

Ettől kezdve mindennap, még jobban figyelte a feleségét. Caroline gyakran küzdött a hányinger ellen, de Robert kérdezősködésére mindig csak kurtán felelt.

- Biztosan elrontottam a gyomrom, azért nem érzem még mindig jól magam!

- Talán el kellene menned egy orvoshoz! - javasolta a férfi, nem minden hátsó szándék nélkül.

- Minek? - kérte ki magának a hitvese. - Úgyis elmúlik!

- És ha nem? - tette fel a kérdést Robert a reggelizőasztalnál. - Talán nem bízol az orvosokban?

- Hát - nézett szomorúan a férje szemébe -, nem mindegyikben!

- Melyik az, amelyikben megbízol?

- Talán Dr. Hartmann… - gondolkodott hangosan a nő -, de ő bizonyára nem foglalkozik holmi kis gyomorrontással!

- Gondolod? - lepte meg kérdésével a férfi. - Én azért elviszlek hozzá, hogy vizsgáljon meg. Nemrég műtéten estél át. Nem lehet ezzel játszani! És ha szövődmény is fellép?

- Talán igazad lehet - vacillált a nő, és Robert azonnal lecsapott a még határozatlan feleségére.

- Még ma elviszlek, mielőtt meglátogatjuk Jennyt. Biztosan megvizsgál, és én is nyugodtabb lennék, ha ő nézne meg!

- Ám legyen! - adta be a derekát Caroline, és már el is felejtette a rosszullétét. Örült, hogy ismét meglátogatják az unokahúgát.

- Légy olyan szíves, egyél! - kérlelte ekkor ártatlan képpel a férfi, mire Caro azonnal száját befogva rohant ki az étkezőből. Robert csak mosolyogva nézett utána. Szinte már biztos volt abban, hogy felesége gyermeket vár. És az, hogy Caroline beleegyezett a vizsgálatba, boldogsággal töltötte el. Jobb biztosan tudni! - gondolta. Végül is gyomorrontása is lehet a feleségének.

Tizedik

Dr. Hartmann csak hímezett-hámozott, meg hümmögött is hozzá egy kicsit, mire Caroline megelégelte a dolgot.

- Mondja, doktor úr, valami komoly bajom van?

- Elég komolynak lehet nevezni, de nem baj!

- Mondja már, majd megőrülök a kétségbeeséstől! Biztosan halálos beteg vagyok!

- Nem beteg, Caroline! De most be kell hívnom a férjét is!

- Minek? - kérdezte döbbenten az asszony. - Ennek bizony a fele sem tréfa!

- De nem ám! - mosolygott az orvos, és behívta Robertet is.

- Kérem, foglaljon helyet! Nagy események elé nézünk!

- Istenem! - esett kétségbe Caro. - Robert, szólj már neki, hogy árulja el, mi a bajom, mert menten összeesem!

- Kérem, ne idegeskedjen, csak még azt nem tudom, hogyan mondjam el!

- Kérem, doktor úr! - szólalt meg ekkor Robert, és odament a feleségéhez. - Nyugodj meg, édesem! Semmi baj nincsen, amit mi ketten ne tudnánk leküzdeni!

Vigasztaló szavai gyógyírként hatottak az idegességtől reszkető asszonyra. Végre az orvos belekezdett mondandójába.

- Kérem, Caroline, legyen erős!

- Tudtam - kiáltott fel Caro. - Meghalok, igaz?

- Isten ments! Inkább úgy mondanám, hogy új életet kezd!

- Hogyan?

- Ön, kedves Caroline, gyermeket vár! - mosolygott Dr. Hartmann, és meggyőzően bólintott a fejével.

- Hogy én? - nézett leplezetlen döbbenettel a nő az orvosra. - Nagyon rossz tréfát űz velem! Robert, menjünk! - akart felállni, de érthetetlen volt számára a férje viselkedése.

- Maradj csak! - mosolygott a férfi. - Én kíváncsi vagyok a részletekre is!

- Robert - sírta el magát a nő. - Nagyon jól tudod, hogy nem lehet gyerekem!

- Biztos vagy benne? - kérdezte pajkos mosoly kíséretében a férfi, és Caro nem értette, mire ez a jókedv.

- Hát persze! - mondta meggyőződéssel a hangjában a nő. - Évekkel ezelőtt közölték velem, hogy nem lehet gyerekem!

- Az akkor volt, de most már lehet gyermeke, asszonyom! - mosolygott jóságosan az orvos -, sőt már útban is van! - bólintott határozottan. - A vizsgálatok eredménye azt mutatja, hogy Ön terhes!

- De hát… - dadogta Caroline, és még mindig nem fogta fel. - Mitől és hogyan?

- Tőlem és természetes módon - mosolygott Robert, és még szorosabban ölelte a feleségét. Úgy csinálsz, mintha nem tudnád, hogyan fogan a gyerek!

- De tudom, csak hát én nem… - Most megint rosszul lett Caroline, de mély lélegzeteket vett, ezzel lassan elmúlt a rosszulléte.

- Most is rosszul van, nemde? - kérdezte az orvos.

- Igen… de én azt hittem, hogy gyomorrontásom van.

- A férje jól gondolta, hogy ön gyermeket vár, azért hozta ide!

- Dehogy tudta - ellenkezett még mindig Caroline. - Honnan is tudhatná az ilyesmit, amikor nem lehet gyerekem!

- Akkor most engedje meg, hogy beavassam egy titokba. Megengedi? - kérdezte az orvos, és megvárta, amíg Robert bólint. - Amikor balesetet szenvedett, felmerült egy olyan lehetőség, amely lehetővé tette azt a nőgyógyászati beavatkozást, miszerint megszüntethetjük az átmeneti meddőségét.

- Hogyan? - remegett meg a nő hangja.

- Igen, csak valakinek el kellett döntenie, hogy a beavatkozást elvégezzük-e vagy sem? Mivel úgy tudtam, hogy Robert Gracewein az Ön vőlegénye, tőle kértem tanácsot, illetve döntést. Ő személy szerint nem akart gyereket - magyarázta tovább az orvos, amikor meglátta, hogy ekkor hitetlenkedve Robertre néz a nő -, de azt mondta, hogy mindenre hajlandó, csakhogy magát boldognak lássa. Megtudta, hogy évek óta gyermekre vágyott, ezért minden további nélkül kérte, hogy végezzük el a műtétet, de azt is kérte, hogy ne áruljam el magának. Meglepetést akart, úgy látom ez sikerült is!

- Hónapokig nem mondtad el? - suttogta az asszony. - Hagytál szenvedni? - kérdezte kétségbeesve, és Robert csak most esett igazán kétségbe.

- Én csak azt akartam, hogy ne ringasd magad addig felesleges reményekbe, amíg biztosak nem leszünk a dolog eredményességében! Én azt akartam, hogy minden vágyad teljesüljön!

- De… hát… én - dadogott még mindig Caro, és elájult.

Robert felkapta édes terhét, és az orvos segítségével a kanapéra helyezte. Az orvos szobája amúgy sem volt alkalmas vizsgálatokra, de a vizsgálatok után ide hívta a betegeit, hogy itt nyugodtan megtárgyalhassa a beavatkozásokat vagy a gyógymódokat. Még nem volt példa arra a praxisában, hogy valaki arra a hírre, hogy terhes, elájult volna! Caroline esete azonban más, ezt ő is nagyon jól tudta. Magához térítették a nőt, és hagyták tovább pihenni.

- Sokat kell pihennie! - közölte az orvos. - Nagyon kell vigyázni magára, és persze a kicsire is.

Ekkor Caroline arcán átszellemült mosoly suhant át. Most fogta fel igazán, hogy gyermeket vár. Boldogsággal teli tekintetét férjére irányította, és megfenyegette az ujjával. - Te csirkefogó!

- Haragszol? - kérdezte nevetve a férje.

- Egy cseppet sem, ha örülsz a gyereknek!

- Már hogyne örülnék! Képzeld el, micsoda stressz volt nagypapává válnom, apának mégiscsak jobb lenni!

Caroline tudta, hogy csak tréfálkozik a férje, de ezért a döntéséért, hogy lehetővé tette, hogy gyermeke legyen, végtelen sok imába foglalta a nevét!

- És minden rendben van? - kérdezte ekkor az asszony az orvostól.

- Persze! - bólintott az, miután látta, hogy rendeződnek a kedélyek. - Na ugye azt mondanom sem kell, hogy gyakrabban fogjuk egymást látni, hiszen a kicsit figyelemmel kell kísérni, de én azt hiszem, aggodalomra semmi ok. A kismama most már magával és születendő gyermekével törődjön!

- Kismama vagyok - suttogta Caroline, és ismét elpityeredett, miközben gyengéden a hasára húzta férje kezét.

- Na látja? - kérdezte ekkor Robert az orvostól. - Ettől tudok becsavarodni. Egyszer nevet, aztán minden átmenet nélkül bőgni kezd!

- Sajnos, ez a kismamák egyik jellemzője a rosszulléten kívül. És örülök, hogy időben felismerte a jeleket!

- Árgus szemekkel figyeltem az asszonyt! - ölelte ismét magához a feleségét.

- Tehát egy összeesküvés alanya voltam? - mosolygott ismét Caroline.

- Úgy is mondhatjuk - bólintott Robert -, de nem szeretném így titulálni a dolgot! - Majd pajkos vigyor kíséretében hozzáfűzte. - Inkább kísérleti alany voltál, de én biztos voltam magamban! Én csak tudok gyereket csinálni! - mondta büszkén, és rákacsintott az orvosra, aki hangosan felkacagott.

Miután végeztek a kórházban, elindultak Jennyt és a kisbabát meglátogatni. Jenny már régen otthon volt, és minden alkalommal panaszkodott Caroline-nak a telefonba, hogy nincs egy szabad perce sem!

- Te csak ne panaszkodj! - utasította rendre ilyenkor az unokahúgát. - Örülj, hogy nincs! Látod, én a szabadidőmmel nem is tudok mit kezdeni! Talán azt gondolod, hogy ez jobb?

- Persze hogy nem - tért észhez Jenny mindig, mert rádöbbent, hogy megbántotta nagynénjét, hiszen az mennyire szeretne gyereket, mégsem lehet neki.

Most is úgy érezte, egyik szoptatás a másikat követi, amikor megérkeztek Roberték. Herbert nyitott ajtót, és közölte, hogy még kicsit várni kell, mert a fia rettentően nagy zabagép, nem hagy egy nyugodt pillanatot sem a feleségének.

- Már kezdek én is kimerülni! - sóhajtott Herbert. - Éjszaka üvölt a fiam, nappal szintén, csak akkor van csendben, ha etetik, mint most is!

- Akkor állandóan etetni kell! - állapította meg Robert.

- Azt mégsem lehet. Jenny is teljesen elfáradt már.

- Akkor jövünk egy kicsit segíteni!

A két „nagyszülő” azonnal a kezébe vette a dolgot, és néhány perc múlva mindannyian a nappaliban voltak, miközben Caroline cumis-üvegből teáztatta a kis unokaöccsét.

- Már azt hittem, sohasem fogod a kezedbe venni - jegyezte meg csendesen Jenny.

Robert azonban harsányan felnevetett.

- Muszáj neki, mert gyakorlatot kell szereznie!

- Egy nagynéninek minek gyakorlat? - értetlenkedett Herbert. - Hiszen Caro elég jól elboldogul a gyerekekkel.

- A gyerekekkel igen, de nem a csecsemőkkel! Igaz, szívem? - kérdezte mosolyogva a férfi.

Caroline csak boldogan mosolyogva bólintott.

- Ó, ez nagyon kedves tőletek - mondta ekkor Herbert, mint akinek megvilágosodott az agya. - Csak nem többször is vigyázni akartok a kislegényre?

- Hogy kislegény lesz-e vagy kisleány, azt még nem tudhatjuk - közölte sejtelmesen az apja.

- Hogy érted ezt? Hiszen láthatod, és nagyon jól tudod, hogy a legkisebb Gracewein fiú.

- Tévedsz, fiam - lendült bele Robert. - Még fogalmam sincs, hogy a legkisebb Gracewein fiú-e vagy lány?

Jenny és Herbert döbbenten néztek össze. Majd Jenny gondolta, hogy érti, mire céloz az apósa.

- Még nem tudok róla, hogy ismét terhes lennék! - állította. - Honnan szeded ezt?

- Ki állította, hogy te terhes vagy? - ugratta tovább az új szülőket.

- Akkor meg miről beszélsz? - kérdezte értetlenül a fia.

- Természetesen arról, hogy nekünk is lesz gyerekünk! - vágta ki boldogan Robert.

Jenny döbbenten nézett az apósára, majd ránézett Caroline sugárzó mosolyú arcára, és még mindig nem értett semmit sem.

- Hogy micsoda? Talán örökbe fogadtok egy gyereket? - kérdezte egy újabb ötletén felindulva.

- Akar a franc örökbe fogadni gyereket, ha sajátom is lehet!

- Sajátod? - lepődött meg Jenny. - Csak nem azt akarod mondani, hogy megaláznád a nagynénémet azzal, hogy másnak csinálsz gyereket? Azt akarod magadhoz venni? - És ekkor Caroline-hoz fordult. - És ezt te hagyod?

- Miért ne hagynám, ha az a más én vagyok? - kérdezte vállát vonogatva Caroline.

- Teee? - kérdezték szinte egyszerre Jennyék.

- Én hát! Már útban van! Vagyis hát hét hónap múlva születik meg a saját gyerekünk! - ragyogta a mosolya is.

- Saját? - értetlenkedett Jenny. - De hát…

- Persze, eddig mindenki úgy tudta, hogy nem lehet gyerekem, ami igaz is volt a balesetemig, de Robert bölcsen olyan döntést hozott, ami lehetővé tette, hogy ismét termékeny legyek! Olyan boldog vagyok! - És lemosolygott a kislegényre, aki közben elaludt. - Nekem is lesz egy ilyen kis aranyos kisbabám! És ezt mind Robertnek köszönhetem! - nézett szerelmesen férje szemébe.

És ekkor végre Robert mindent elmesélt. Azt is, amikor Jenny annak idején kikérte magának, hogy Robert hozzon döntést az unokahúga helyett.

- Biztosan tudom, hogy te is úgy döntöttél volna, ahogy én! - nézett a menyére, aki azonnal egyetértően bólintott. - Csak egy dolog vár még tisztázásra! - emelte tekintetét a fiára, aki kérdőn nézett vissza rá. - Nem gondolod, hogy túl öreg leszek ismét apának? - Majd fia kacagására mindenki nevetni kezdett. Fiatalosabb nagypapát még senki sem látott, és Robert egy cseppet sem volt olyan öreg, hogy ne lehetne újabb gyereke. Herbert szívből gratulált nekik, és Jennynek is örömkönnyek csillogtak a szemében, de azért még feltett egy kérdést:

- Tulajdonképpen a kis jövevény most mi lesz nekem? A sógorom, vagy az unokatestvérem?

Wyszukiwarka

Podobne podstrony:
Titokzatos?rfiak Kathy Schranko
Bortoncsapda Kathy Schranko
Anny Kathy Schranko
Reichs Kathy Nagie kosci
Reichs Kathy Kosci w proch
27 Gwiezdne Wojny Kathy Tyres Pakt Na?kurze
Lette Kathy Intymne dziewcząt sekrety
Tyres Kathy Nie gramy na weselach
Reichs Kathy Dzien smierci
Reichs Kathy Diabelskie kosci
Bamberger Schranke
047 Pakt na Bakurze (Kathy Tyers) 4 lata po Era Rebelii
Kathy Tyers Nowa era Jedi Punkt równowagi
O'Beirne Kathy Wstrząsajace wyznania Kathy

więcej podobnych podstron