Jayne Bauling Sorsdöntő szilveszter

(Walk in the Shadow 1978)

{Rúzs 3.}

A mindig segítőkész Nikola Prenn habozás nélkül vállalkozik rá, hogy szorult helyzetéből kisegítse Denise-t. Egy nagy szilveszteri összejövetelen megjátssza, hogy nem Denise, hanem ő a nős Todd Baxter barátnője. Sajnos azonban ez a játék élete legnagyobb tévedésének bizonyul. Ugyanis Martin Sorensen, a jóképű földbirtokos, akibe Nikola halálosan beleszeret, szintén valódinak tartja ezt a kapcsolatot. És éppen neki nem szabad megtudnia az igazságot! Vajon Nikolának le kell-e mondania a boldogságról?

- Kérem, segítsen! - ragadta meg valaki hátulról Nicola karját. A fiatal női hang könyörgő volt, a hűvös kéz szorítása azonban meglepően biztos és határozott.

Nicola Prenn gyorsan megfordult, hogy lássa, ki kéri a segítségét. Ismeretlen arc nézett vele szembe. Nem lepődött meg különösképpen, hiszen a vendégek többsége idegen volt számára. Gyanította, hogy még az apja sem ismer mindenkit, aki az általa rendezett óévbúcsúztatón megjelent.

- Mi történt? - kérdezte Nicola, aki éppen most menekült ki a fényesen kivilágított termekből a verandára, hogy egy kicsit fellélegezzen. Odabenn már elviselhetetlenné vált a hőség és a lárma.

Kíváncsian vette szemügyre a lámpa alatt álló, nádszálvékony lányt. Nagyon fiatal lehetett, legfeljebb tizennyolc éves. A hangjából kicsengő kétségbeeséssel különös ellentétben állt feltűnően szép arcának rezzenéstelen nyugalma. Barna szeméhez, egyenes orrához, szabályos vonásaihoz jól illettek dús, selymes hajának rakoncátlan fürtjei. Természetesen üde bőrén alig látszott nyoma festéknek.

Nicola hirtelen rádöbbent, hogy ezúttal túl sok mindent talált magára kenni. A nagy meleg mindig annyira megviselte, hogy egészen belesápadt. Ezen a napon pedig rekkenő forróság volt, még csak szellő sem rezdült. Hiába lesték reménykedve az eget, az enyhülést hozó zivatar ma sem jött el.

Amikor Nicola készülődni kezdett az estélyre, a tükörbe nézve szinte megijedt falfehér arcától, amelyen mogyoróbarna szemétől eltekintve a leghalványabb színfolt sem volt fellelhető. Kiválasztotta a legkönnyebb, legszellősebb ruháját, aztán derekasan nekilátott, hogy legalább látszatra életet varázsoljon nyúzott ábrázatára. Most az idegen lánnyal összehasonlítva egyszerre úgy érezte magát, mint valami eleven festékes paletta.

- A vőlegényemről van szó - magyarázta az ismeretlen. - Utánam jött ide. A szüleim valószínűleg megmondták neki, hogy itt vagyok. Ez még önmagában nem lenne nagy baj, de ha azt hiszi, hogy Todd kedvéért jöttem, szép kis csávába kerülök. Ugyanis ki nem állhatja.

Nicola kissé felhúzta a szemöldökét.

- Todd Baxtérről beszél?

- Igen. Talán ismén?

- Futólag. - Todd Baxter az apja egyik ismerőse volt, jobban mondva inkább egy körülötte lebzselő élősködő.

Róbert Prenn rendkívül nagyvonalú ember volt, aki a barátaival szemben mindig módfelett bőkezűnek mutatkozott. Todd pedig szemérmetlenül kihasználta a jóságát. Nicola egyszer-kétszer találkozott vele, amikor a férfi meglátogatta az apját. Azt azonban már sehogyan sem értette, mit keres ezen az estélyen.

Hiszen ez a Baxter házas ember. Nem röstell szilveszter napján egyedül szórakozni? Pontosabban egy másik nővel! Nem, Nicola egyáltalán nem kedvelte ezt a fickót! Nem is az bőszítette a legjobban, hogy megcsalja a feleségét. A legmegbocsáthatatlanabb az, hogy még meg is alázza, mivel ország-világ szeme láttára hűtlenkedik. Vajon ez az ismeretlen lány tudja-e, hogy a lovagja nős?

- Annál jobb, ha ismeri Toddot. Nem tudom ugyan, kicsoda maga, de észrevettem, hogy egyedül van. Ugye segít nekem?

- Attól függ, mit kell tennem - felelte Nicola óvatosan.

- O, semmiség az egész. Egy rövid időre tegyen úgy, mintha vele töltené az estét! Azt persze tudja a vőlegényem, hogy csak Todd hozhatott ide, de ebből még nem következik semmi. Azt is hiheti, hogy Baxter amúgy is ide készült, és puszta szívességből felvett a kocsijába. Azért biztosan nem haragszik annyira, mert egy kicsit egyedül akartam szórakozni. - Ahogy a lány beszélt, arckifejezése hirtelen koránál sokkal érettebb nőt mutatott.

Vajon mit akarhat tulajdonképpen? Talán a vőlegénye sokkal idősebb nála, és nem érti meg, hogy egy fiatal lány szórakozásra, élményekre vágyik? Egyáltalán, nem túl korai valakinek ebben a korban eljegyeznie magát? Nicola tizennyolc éves korában mindennap másba volt szerelmes. Legalábbis mindig úgy hitte. Ha véglegesen elkötelezi magát, az roppant szerencsétlenné tette volna. Talán ez a lány is ugyanúgy van vele?

- Pontosan hogyan segíthetek magának?

- Kérem! Tegye meg! - unszolta kétségbeesetten a lány. - A vőlegényem rettentően dühös lesz, ha megszimatolja, hogy Todd társaságában töltöttem az egész estét. Kérem, tegyen úgy, mintha Todd magával szilveszterezne! Csak pár percig kellene a szerepét játszania. Toddnak mindent elmondok, tökéletesen meg fogja érteni.

Tehát el akarja kerülni, hogy a vőlegénye féltékeny legyen. Talán tényleg csak azért jött el az estély re, hogy vidám társaságban szórakozzon, és fél, hogy esetleg rávetődik a gyanú árnyéka. Nicola, aki természettől fogva roppant segítőkész volt, és egyszerűen nem tudta elviselni, ha valakit nehéz helyzetben lát, nem sokáig töprengett.

- Rendben van, segítek magának - határozott.

Tulajdonképpen mibe kerül neki, ha megteszi ezt a szívességet? Todd az apja ismerőse, az ismeretlen fiatal lányt meg a vőlegényét pedig valószínűleg soha többet nem fogja látni. Végül is ez a meggondolatlan teremtés csak attól tél, hogy veszélybe sodorhatja az eljegyzését. Remélhetőleg a mai ijedség alapos tanulságul fog szolgálni a jövőre nézve.

- Köszönöm! Maga valódi kincs! A vőlegényem eddig még nem látott meg. Most bemegyek, és elmondom Toddnak a tervünket. Egy-két perc múlva jöjjön be, és vegye birtokba Toddot, mintha elvitathatatlan tulajdona lenne!

Jaj, istenem, de jó, hogy nem ez igaz! - borzongott meg Nicola, miközben a karcsú, fiatal nő kecsesen belibbent a házba. Meg kell hagyni, nem esett a feje lágyára! Tudja, hogyan vágja ki magát a bajból.

Nicola elsimította gesztenyebarna haját. Egy perc múlva ő is bemegy. Remélhetőleg ennyi várakozási idő elegendő lesz. Az órájára pillantott. Egy óra múlva éjfél. Vajon mit hoz az új esztendő? Tulajdonképpen semmire sem vágyik különösebben. Alapjában véve boldog és elégedett az életével. Sok barátja van, és szereti a hivatását.

Noha egészen korán elveszítette az édesanyját, boldog gyermekkora volt. Anyai nagyszülei nevelték fel, akik Natal tartományban laktak, míg az édesapja a hivatásában, a festészetben keresett vigaszt. Róbert Prenn szinte egyfolytában úton volt; bejárta Dél-Afrikát és a környező országokat újabb és újabb ihletet adó helyszínek után kutatva.

Ilyen különös szilveszteri ünnepséget még sohasem éltem meg. tűnődött Nicola, ahogy a verandaajtó felé ballagott. Idáig unatkozott a sok ismeretlen vendég között, most meg váratlanul két vadidegen ember kedvéért színjátékot fog játszani az egész társaság előtt. Legalábbis megkísérli. Tekintettel arra, hogy mennyire utálja Baxtert, nem is lesz olyan könnyű!

Mennyivel nyugalmasabban és bensőségesebben ünnepelték Natalban a karácsonyt a nagyszüleinél, szűk családi körben. Még Nicola bátyja, Clive is eljött ifjú feleségével Zimbabwe-bók

Róbert Prenn azonban, mint mindig, hamarosan unatkozni kezdett. A déli part szelíd, zöld tájait néhány nap múlva már egyhangúnak találta. Így aztán mihelyt a fia és menye hazautazott, ő is visszatért a lányával Johannesburgba. Onnan bármikor elmehet a közeli Magalies-hegyekbe, arra a vidékre, amely a legjobb képeit ihlette.

*

Nicola némi habozás után belépett a házba. A hirtelen rátörő hangos zsivaj bántotta a fülét, és a sűrű cigarettafüst annyira csípte a szemét, hogy egy pillanatra be is kellett hunynia. Miközben körülnézett, merre is van Baxter, pillantása az apjára esett. Éppen egy másik festővel, legfőbb vetélytársával, egyben legjobb barátjával vitatkozott. Észre sem vette, amint a lánya elment mellette. Most aztán elemében van! - mosolyodott el Nicola. Ha éjfélig nem jutnak dűlőre, bizonyára oda sem hederítenek az új esztendő beköszöntére.

Nevetségessé teszem magam, villant át Nicola agyán, amikor felfedezte Baxtert, de azért eltökélten feléje indult. Mivel azonban megígérte az ismeretlen lánynak, hogy segíteni fog, kénytelen megtartani a szavát. Akármilyen kellemetlen is számára a feladat... Segítőkészsége már nem egyszer sodorta kínos helyzetbe. Remélhetőleg az a felelőtlen fruska legalább figyelmeztette Baxtert!

Elszántan megérintette a férfi karját, és szélesen rámosolygott. Egyre inkább berzenkedett a színjáték ellen, de összeszedte magát. Ki tudja, honnan fgyeli az ismeretlen vőlegény!

- O, Nicola! - vigyorodott el Baxter, és megfogta a lány kezét. - Denise nem mondta, hogy maga az.

- Tehát Denise-nek hívják. Nem hiszem, hogy tudná, ki vagyok.

- Mindenesetre a legmegfelelőbb személyt választotta ki. Minden szempontból. Az édesapja mesélte nekem, hogy maga nagyon jószívű, nem könnyen utasítja el bárkinek a kívánságait.

- A maga helyében nem táplálnék hiú reményeket - felelte hűvösen a lány. Micsoda undorító fráter! De most már nincs visszaút. Két ember könnyelműen kockára tett boldogsága a tét.

Todd elengedte Nicola kezét, és átkarolta a derekát. A lánynak ugyancsak komoly önuralmába került, hogy ösztönösen el ne húzódjon. Nem mintha Baxtert külsőleg visszataszítónak találta volna. Ellenkezőleg, a harmincas évei elején járó, barna hajú, világosbarna szemű férfi nagyon is jó megjelenésű volt. De felháborító, ahogyan a feleségével bánik. Az ismerősök azt beszélték, hogy úton-útfélen becsmérlő megjegyzéseket is tesz a szegény asszonyra.

- Örülök, hogy ilyen váratlan szerencse ért. Jó előjel az új esztendőre. - A férfi szemében mohó fény csillant.

A lányt cseppet sem hatotta meg a hízelgés.

- El kellene innen tűnnünk. Nem szobrozhatunk itt egész este. Roppant nevetséges látványt nyújthatunk, ahogy bámuljuk egymást, miközben maga átkarol. Nem elég Denise vőlegényének az amit eddig látott?

- Nem, még nem. Szeretném, ha teljesen biztos lenne benne, hogy egymáshoz tartozunk. Ha azt hiszi, hogy Denise és én... Nem szeretném a szükségesnél jobban felingerelni.

- Csak nem fél tőle?

- Maga is félne, ha ismerné. Most pedig tudja, hova megyünk? A verandára, ahonnan jött. Ugyan mit csinálhatott ott egyedül? Vétek egy ilyen szép estét elfecsérelni. De sebaj, most majd segítünk a dolgon! Akkor jöjjön! Most megfelelő feltűnést keltve kivonulunk.

- Azért nem kell eltúlozni. Remélhetőleg Denise vőlegénye lát minket, és levonja a kívánt következtetést. Rettenetes lenne, ha ezt az egészet hiába csinálnánk.

- Nem lesz hiábavaló, afelől biztosíthatom.

Nicolát ez a megjegyzés cseppet sem nyugtatta meg. Ennek ellenére eltűrte a férfi karját a derekán. Todd a másik kezében félig tele poharat tartott. Ha Róbert Prenn így meglátja Őket, biztosan magyarázatot kér. Egyébként sohasem avatkozott a lánya életébe, nem szólt bele, hogyan válogatja meg a barátait. Todd Baxter láttán azonban bizonyára meghökkenne. Todd ugyan bejáratos a házukba, de a viszonyuk egyáltalán nem nevezhető barátinak.

Mielőtt kiléptek volna a verandára. Nicola még hátrapillantott. Meg is látta Denise-1 egy magas férfi társaságában. Nem volt azonban biztos benne, hogy a férfi is észrevette őket.

Ahogy kiértek. Todd letette a poharát egy asztalra, és megpróbálta Nicolát magához húzni. A lánynak azonban sikerült meghiúsítani a kísérletet.

- Azt már nem, Todd! Most nem figyel bennünket senki. Nem azért játszom el ezt a színjátékot, hogy maga hasznot húzzon belőle, hanem hogy Denise-t kihúzzam a csávából. Miért hozta egyáltalán ide? Hiszen félig még gyerek!

- Ugyan, kedves Nicola! - vigyorodott el Todd. - Noha Denise csak tizennyolc éves, bizonyos tekintetben sokkal felnőttebb, mint maga huszonhárom éves létére. Ő már érett nő, magában viszont van még egy nagy adag gyermeki ártatlanság.

Nicola önérzetét sértették az efféle megjegyzések. A hangsúlyból nyilvánvaló volt, hogy Todd valójában hiszékenyt és kihasználhatót akart mondani.

- Azért ne aggódjon - folytatta a férfi -, így is nagyon kedvelem.

- Azt várja talán, hogy most a nyakába borulok elragadtatásomban?

- A nyelve viszont elég jól fel van vágva - jegyezte meg Todd. és újra megpróbálta átölelni a lányt. Ezúttal sikerrel. Nicola szeme villámokat szórt. A férfi arca most teljesen idegennek tűnt a lámpák sárga fényében. Erőszakossága meglepte a lányt, hiszen Todd eddig nem sok figyelemre méltatta. Igaz, a férfi most látja először gondosan kifestve, nagyestélyiben. Eddigi látogatásai alkalmával a házikisasszony csak farmernadrágban mutatkozott, festék pedig annyi volt rajta, amennyi munka közben a ruhájára kenődött.

- Tisztában van egyáltalán azzal, hogy veszélybe sodorhatja Denise eljegyzését?

- Nem hiszem, hogy ő hagyná odáig fajulni a dolgokat - felelte a férfi, és jobban magához szorította a lányt. Olyan erősen tartotta a karjában, hogy a Nicolának minden erőfeszítése ellenére sem sikerült kiszabadítani magát.

- és a felesége? - nyögte Nicola kétségbeesésében.

Todd egy pillanatra meghökkent, aztán harsogó kacagásban tört ki,

- O, Hilary nagyszerűen gondoskodik rólam.

Nicola szerette volna felpofozni.

Egyszer csak léptek zaja hallatszott a hátuk mögött, mire Todd hirtelen elengedte a lányt. Nicola rémülten meredt a hozzájuk lépő párra. Denise mellett egy magas, hollófekete hajú férfi állt. Szokatlanul sötét árnyalatú arcában szinte világított szürke szeme.

Denise ajkán halvány mosoly játszott.

- Amint láthatod, drágám, Todd ugyancsak elfoglalt. Bizonyára dühös is ránk, mert megzavartuk. - A lány felkacagott, és még szorosabban simult a vőlegényéhez.

- Ez eléggé nyilvánvaló - morogta az idegen, és megvető tekintettel nézett végig először a számára ismeretlen nőn, majd Baxteren, aki szemmel láthatóan megszeppent. Ha Nicola számára nem lett volna annyira kínos a helyzet, jót nevet az imént még oly magabiztos Don Jüan megrökönyödött, bamba ábrázatán.

- Nem számítottam rá, hogy ma este itt találkozom magával - hebegte Todd zavartan.

- Hát azt látom - hangzott a hűvös válasz. - De ne zavartassa magát a jelenlétemtől. Denise és én úgyis mindjárt elmegyünk. Csak meg akartam győződni valamiről.

Mégpedig arról, hogy Baxtert túlságosan lefoglalják eddigi hódításai ahhoz, hogy még Denise-re is kivesse a hálóját, vonta le a következtetést Nicola. Jaj, istenem, csak tűnnének már el minél gyorsabban! Legfőképpen ezt a Baxtert vinné el az ördög!

- Ne aggódjon, hallgatunk, mint a sír - fordult feléje Denise álságosán mosolyogva.

- Köszönöm - morogta Todd.

Nicola visítani szeretett volna a megaláztatástól. Lényegében pontosan az történt, amit megbeszéltek, mégis sokkal szörnyűbb volt az egész, mint képzelte. Talán azért, mert az a nyugtalanító hatást keltő, rendkívüli férfi még mindig rajta pihentette hűvös, megvető tekintetét. Képzelem, hogy megbotránkozik ezen a rengeteg festéken! - restelkedett magában. Denise üde szépsége mellett különösen kirívó lehet.

- Akkor megyünk, drágám? - karolt bele Denise a vőlegényébe. - Azt hiszem, ők ketten szívesebben lennének egyedül. Nagyon sajnálom, hogy nem tudok elbúcsúzni a vendéglátóinktól, de egyáltalán nem ismerem Őket. Hiszen tudod, milyenek ezek az összejövetelek.

- Persze. De azért ne aggódj, én a te nevedben is köszönetet mondtam a házigazdánknak. Bizonyára hallottál már Róbert Prennről.

- Csak nem a festőművész?

- De bizony.

- És én még csak meg sem ismerkedtem vele - sajnálkozott Denise.

Tehát egyikük sem tudja, hogy Nicola Róbert Prenn lánya. Nos, Ő nem is fogja nekik elárulni! Szerencsére a leforrázottan mellettük álldogáló Todd cseppet sem igyekezett bekapcsolódni a társalgásba.

- Gyerünk! - fordult sarkon az idegen, és elvezette a menyasszonyát. Néhány lépés után azonban még visszafordult Nicola felé:

- Eredetileg tulajdonképpen figyelmeztetni akartam. Abból ítélve azonban, amit véletlenül hallottam, nagyon is jól tudja, mit csinál.

A következő pillanatban a pár már el is tűnt a házban. Nicola dühösen ökölbe szorította a kezét. Még soha életében nem érezte magát ennyire megalázottnak. Vajon mennyit hallhattak a Baxterrel folytatott beszélgetésből? Megpróbált visszaemlékezni, mi hangzott el utoljára.

- Hála istennek, elmentek - lélegzett fel megkönnyebbülten Todd, és kinyújtotta a kezét a lány felé. - Roppant kínos helyzet volt. Ugye, drágám?

Nicola szeme villámokat lövellt.

- Most már elég, Todd! Megtettem, amire kértek, és a vőlegény levonta a kívánt következtetést. Most bemegyek, és azt hiszem, jobb, ha maga is velem jön. Lehet, hogy még itt vannak. Azután azonban már semmi dolgom magával. Gonosz játékot űz a feleségével! Az arcátlanság teteje, hogy álszent módon még meg is köszöni Denise-nek, hogy hallgat rólunk.

- Jól kijövök Hilaryvel. Tudja, miért vettem feleségül. Nem akarom azonban, hogy több jusson a tudomására, mint amennyi okvetlenül szükséges. Még el találja zárni a bankszámlát.

- Szóval elvett valakit a pénzéért, és amit tőle kap, más nőkre költi...

- Ugyan, ne gyerekeskedjen! A férfiak már csak ilyenek.

Nicola undorodva fordult el.

- A megcsalt feleségeket mindig nagyon haragtartónak és bosszúállónak tartottam, de úgy látszik minden okuk megvan rá.

Nicola sarkon fordult, és beviharzott a házba. Haragjában teljesen megfeledkezett róla, hogy együtt kellett volna visszamenniük. Denise és vőlegénye azonban már elment, így Nicola megkönnyebbülten állapította meg, hogy nem kell továbbjátszania. Őszintén szólva nem is az bőszítette annyira, hogy Baxter olyan lehetetlenül bánik a feleségével, hiszen ki tudja, nem szórakozik e az is hasonlóképpen. Sokkal inkább bántotta, hogy Denise és vőlegénye olyan szörnyen megalázó helyzetben lepte meg.

Szerencsére valószínűtlen, hogy ezzel a két emberrel még egyszer az életben találkozik, és remélhetőleg Baxter sem kerül egyhamar a szeme elé. Az átélt megaláztatás azonban túlságosan nagy volt. Denise sokatmondó nevetése és a vőlegénye megvető pillantása kitörölhetetlen nyomot hagyott benne.

Nicola csatlakozott az apjához, és éjfélig vele is maradt. Igyekezett belemélyedni a két barát közötti vitába, amely éppen egy kortárs festőről szólt. Remélte, hogy így sikerül megfeledkeznie saját nyomasztó gondolatairól.

*

Éjfél után azonban inkább visszavonult a saját birodalmába. Egy toldalékszárnyban lakott, amit utólag építettek hozzá a főépülethez, és eredetileg Clive és a félesége számára készült. Clive azonban, miután három éve sikeresen befejezte a tanulmányait., Bulawayoban kapott állást, így Nicola költözött be a lakásba.

Alighogy a szobájába ért, az első dolga volt lemosni az arcfestéket. Ettől mindjárt lényegesen jobban érezte magát. Aztán alaposan szemügyre vette magát a tükörben. Közepes termetű, karcsú nő nézett vissza rá. Teljesen átlagos, gondolta keserűen. Rögtön rájött azonban, miért foglalkoztatják ilyen szokatlan gondolatok. Hát persze, Denise Graeme! Az ő hibátlan szépségével bizony nem veszi fel a versenyt. Ráadásul milyen kecsesen mozog! Két férfi is vele akarta tölteni az estét. Neki. Nicolának bezzeg nincs senkije. Csak nem marad örökre egyedül?

Ostobaság! - elégelte meg az önsajnálatot. Hiszen rengeteg jó barátja van. Az apja kedvéért azonban minden meghívást elhárított, hogy ott lehessen az estélyén. Egyedül ő tehet róla, ha a sok idegen vendég között nem érezte igazán jót magát. Mindazonáltal nem bánta meg, hogy az apjának megtette ezt a szívességet. Róbert Prenn mindig nagy súlyt fektetett rá, hogy a család minél gyakrabban találkozzon. Nicola tudta, mennyire hiányzik neki Cl íve és Alison, amióta Zimbabwéba költöztek.

Nicola kipróbált néhány mozdulatot a tükör előtt. Ez bizony nem valami kecses, inkább egy kicsit szögletes. Ebben szerepet játszott az a sok apró baleset is, amely gyerekkorában érte. Meglehetősen nyughatatlan lélek volt annak idején, aki mindent fel akar fedezni, meg akar ismerni. A nagyszülők kis házát ugyancsak szűknek érezte, ezért mindig a szabadba vágyott. Azóta is a legtöbb képét a természet ihlette, akárcsak az apja műveit. A négy fal közé zárva mindig fogolynak érezte magát, nem ment a festés sem. A munkához is szüksége van arra, hogy ne korlátozzák a mozgásában, és friss, szabad levegőt lélegezzen be.

Nicola tovább tanulmányozta a tükörképét. Hosszú, selymesen csillogó, gesztenyebarna haja pillanatnyilag kissé kócos volt. Vonásait túl határozottnak találta ahhoz, hogy szépnek lehessen nevezni. Nagy, mogyoróbarna szeme egykedvűen bámult rá hosszú pillái alól. A nagy hőség okozta sápadtság teljesen eltüntette arcáról a nyálfolyamán eddig felszedett egészséges barnaságot. Mindent összevetve Nicola ezen az estén egyáltalán nem tetszett magának.

Végül sarkon fordult, és kiment a fürdőszobába. Nevetnie kellett magán. Eddig a szépséget mindig a természetben kereste, nem az emberi arcokban, legkevésbé a sajátjában. Ez a Denise Graeme alaposan kiforgatta magából!

Ennek a fiatal lánynak a szépsége bizonyára minden nőben nyugtalanságot ébreszt. Nicola eddig még sohasem irigyelt senkit. Most először fedezte fel magában ezt az érzést, ahogy Denise eszébe jutott. Pedig nem is olyan könnyű nem gondolni rá, sóhajtott, ahogy bebújt az ágyba. Azt a megaláztatást, amit ezen az estén elszenvedett, aligha fogja egyhamar elfelejteni. Egyetlen szerencse, hogy valószínűleg sohasem fogja ezt a két embert viszontlátni. Még mindig borsódzik a háta, ahogy maga előtt látja azt a hűvös, szürke szempárt, amelyből olyan mélységes megvetés sugárzott. Lidércként nyomasztotta a sötét, félelmetes férfi képe, és mellette a karcsú leányalak, aki ebbe a roppant kínos helyzetbe hozta.

Másnap reggel Nicola meglehetősen korán kelt. A fülledt hőségben nem bírta tovább az ágyban, és első útja mindjárt az úszómedencéhez vezetett. Reménykedve kémlelte az eget, de semmi jele nem mutatkozott, hogy hűsítő zivatar vagy vihar készülődne.

Örült, hogy legalább főznie nem kell, mivel barátaik meghívták őket újévi ebédre Honeydew-ba. Fürdés után szellős ruhát és könnyű szandált húzott. Semmi ékszert nem tett fel, mert úgy érezte, az is melegít. A haját egy szalaggal összekötötte a tarkóján.

Mielőtt elindultak volna, az apja meglepetésszerűen a szobájába hívta. Nicola megtiszteltetésnek tekintette, hogy beléphet a műterem mögött elhelyezkedő szentélybe. Róbert a legközelebbi barátait sem engedte be soha ebbe a szobába, és a lánya is egy kezén meg tudta számolni azokat az alkalmakat, amikor ott járt.

Róbert Prenn egy pohár gint és tonikot nyújtott át a lányának, magának pedig sört töltött. Aztán elhelyezkedett egy nagy, kényelmes karosszékben, és Nicolára nézett.

- Ez idáig az év legforróbb napja - sóhajtott.

- Hiszen több nap nem is volt még az évben - nevetett Nicola.

- Azt hiszem, jó esztendő lesz mindkettőnk számára - folytatta Róbert. - Azt súgja az előérzetem.

- Akkor bizonyára úgy is lesz. Te mindig nagyon bizakodóan nézel a jövőbe, ugye?

- Akinek az életben sok boldogságban volt része, gyakran hajlamos azt természetesnek venni. A szerencse azonban el is pártolhat.

- Sok siker vár még rád, hiszen lángész vagy.

- Ugyan már, kislányom!

- Azt hiszed talán, hízelegni akarok? Annál jobban ismerhetsz. Én sajnos nem vagyok annyira tehetséges, de azért sohasem fogom abbahagyni a festést. Talán egyszer nekem is éppen úgy be fogja tölteni az életemet, mint neked.

- Talán tényleg sohasem hagyod abba, arról azonban meg vagyok győződve, hogy eljön az idő, amikor nem a festészet foglalja majd el az első helyet az életedben.

- Talán majd egyszer, de az még messze van. Pillanatnyilag úgy tetszik az életem, ahogyan van. Nagyon boldog vagyok.

- Olyan boldog, hogy a hetedik mennyországban repkedsz?

- Na, jól van - nevetett Nicola talán inkább azt kellett volna mondanom, hogy nagyon elégedett vagyok. - Megvan mindenem, amire vágyom, és egyáltalán nem szeretném, ha az életem izgalmakban bővelkedne.

- Én viszont igen.

- Te mindenért tudsz lelkesedni, apa, akár egy fáért vagy egy szikláért is. Kettőnk közül te vagy a boldogabb.

Nicolának teljesen igaza volt. Róbert Prenn a lelke mélyén épp olyan fiatal volt, mint a lánya, és úgy tudott örülni a természet szépségeinek, akár egy kisgyerek.

- Jól érezted magad a tegnapi estélyen? - kérdezte hirtelen Róbert, és a lánya szemébe nézett.

Nicola nevetett. Tudta, hogy előbb-utóbb úgyis őszintén elmond mindent az apjának.

- Igen, köszönöm.

- Együtt láttalak ezzel a Baxterrel. Ez mit jelent?

Nicola sóhajtott. Szívesen elfelejtette volna örökre azt az egész ostoba históriát.

- Csak egy kis színjáték volt egy tizennyolc éves buta kis liba kedvéért, aki nem éri még fel ésszel, milyen veszélyes egyszerre két férfival játszani.

- Szegény Nick, mindig valami hasonló helyzetbe keveredsz - nevetett Róbert. - Úgy emlékszem azonban, hogy tizennyolc éves korodban te is hasonló cipőben jártál.

- Ez igaz; a két férfi közül azonban egyik sem volt a vőlegényem.

- És amennyire tudom, nős emberrel sem kezdtél ki soha. Undorító, ahogyan ez a Baxter a feleségéről beszél!

- Én is úgy találom - sietett Nicola biztosítani az apját. Mindig teljesen nyíltan beszélt neki a férfi ismerőseiről, akár a jó barátokról, akár azokról, akikbe szerelmes volt. Gyakran képzelte, hogy valóban szerelmes, de előbb-utóbb mindig eljött a kijózanodás. Idővel aztán nagyon óvatos lett.

- Ennek örülök - felelte Róbert megkönnyebbülten. - Tulajdonképpen azonban egész másról akartam veled beszélni. Egy megbízásról lenne szó.

- De apa! - kiáltott fel Nicola némileg szemrehányóan. Hallgatólagos megállapodás volt köztük, hogy a fiatal festőnő önállóan építi fel a pályáját az apja segítsége nélkül.

- Hallgass meg előbb, drágám! Szeretném, ha most az egyszer kivételt tennél. Transvaalba kellene utaznod a Zoutpans-hegység és Piesanghoek környékére. Mindig mondtam neked, hogy az országnak ezt a részét egyszer okvetlenül látnod kell. Néhány évvel ezelőtt néhány csodálatos hónapot töltöttem ott. Hihetetlenül gyönyörű vidék.

- Miért nem vállalod el te magad a megbízást? - csodálkozott némileg Nicola.

- Úgy gondolom, hogy ez olyasmi, amit neked kell megcsinálnod.

- Miről van hát szó?

- Egy arcképről.

- Na. de apa! - A lány hangja most még szemrehányóbb volt. - Nagyon jól tudod, hogy az arckép festés nem a kenyerem; mint ahogy neked sem. Egyszerűen nem tudom megragadni és visszaadni az emberi jellemvonásokat. Hiszen magad is láttad a kísérleteimet: kifejezéstelenek és unalmasak voltak. - Nicola mindig őszinte bírálatra biztatta az apját, és azt meg is kapta. - Nem is vágyom rá, hogy embereket fessek. Azt hiszem, ahhoz nem szeretem őket eléggé. A tájakat sokkal jobban kedvelem.

- Szerintem kár lenne megfosztanod magadat ettől az élménytől - felelte az apja határozottan. - Ezt a megbízást a te kedvedért vállaltam el. Ez az ember, Sorensennek hívják, itt volt tegnap az estélyen... Erről jut eszembe: mondd csak, szerinted miért van az én összejöveteleimen mindig olyan sok vadidegen, akiket sosem láttam? Némelyekről utólag sem tudom meg, hogy kicsoda, mert még bemutatkozni is elfelejtenek.

- Ehhez már hozzászokhattál volna - felelte Nicola józanul. - A barátaid ismerik a nagyvonalúságodat, így aztán magukkal hoznak boldog-boldogtalant.

- Valószínűleg. Mindenesetre ez a Sorénsen azt mondta, a nagybátyja okvetlenül azt akarja, hogy lefessem.

- Hiú öregúr lehet.

- Lehet. Azt feleltem, hogy én személyesen nem tudom elvállalni a megbízást. Úgy látszott azonban, hogy nincs semmi kifogása az ellen, ha te helyettesítesz. Azt mondta, a nagybátyja eleinte mérgelődni fog. hogy nem sikerült éppen azt a művészt megszerezni, akit szeretett volna, de majd megbékül a helyzettel.

- Biztató kilátások! Gondolom, elfelejtetted megemlíteni, hogy éppen úgy nem vagyok arcképfestő, mint te.

- Az úgy látszik, nem izgatja az öregurat. Csak az a fontos neki, hogy egy Prenn örökítse meg. Miért ne tennéd hát meg? Még ha a kép nem is sikerül túl kiválóan, mindenesetre jól megfizetnek. Telik nekik rá. Ugye elvállalod?

- Aligha van más választásom - nevetett a lány. - Azonkívül nem sok időt vesz igénybe. Ha pedig úgy gondolod, hogy a Zoutpans-hegység környékét okvetlenül látnom kell egyszer... Ennek a nagybácsinak birtoka van ott?

- Igen, egy jól jövedelmező avokádóültetvényük. Tulajdonképpen az unokaöccséé. Az öreg Traugott citrusféléket termesztett a Nelspruit vidéken. Amikor azonban nyugalomba vonult, eladta a birtokot. Az egyetlen lánya és a veje nem akarták átvenni, az unokaöccse pedig már megörökölte az avokádóültetvényt az apjától, Traugott bátyjától.

- Sorensen ezt mind tegnap este mesélte?

- Annak idején, amikor a Zoutpans-hegy vidéken jártam, már sokat hallottam erről a családról, velük azonban nem találkoztam. Éppen Európába utaztak, hogy megismerjék őseik földjét. Addig pedig intézőre bízták a birtok ügyeit.

- Sorensen? Skandináv névnek hangzik.

- A család Dániából származik. Traugott félig dán, félig német, de dél-afrikainak vallja magát. Egy evangélikus misszionárius orvos tíz fia közül ő a legfiatalabb és az egyetlen, aki még életben van. Az apjuk, Olaf Sorensen a múlt században vándorolt ki Afrikába.

- Ma már nincsenek ilyen nagy családok - merengett el a lány. - Traugott meglehetősen öreg lehet, ha a szülei csaknem száz éve érkeztek ide.

- Hetven-nyolcvan lehet - vélte Róbert. - A két legfiatalabb testvért, Einert és Traugottot bizonyára jelentős korkülönbség választotta el az első nyolc fiútól. Csak ők ketten lettek gazdálkodók. Martin, az unokaöcs, aki tegnap itt volt, Einer legidősebb fia. Miután az öccsét nem érdekelte az apai birtok, ő vett át mindent.

- És engem ki fizet, Martin vagy a nagybátyja?

- Fogalmam sincs róla - tárta szét a karját Róbert. - A megbízást Martin adta, de azt mondta, az ötlet a bácsikájától származik. De ezt majd úgyis megtudod, ha ott leszel.

Nicola újabb szemrehányó pillantást vetett az apjára. Jó üzletembernek aligha lehet nevezni!

- Mikor kell elkezdenem?

- Minél hamarabb. Nem tudom ugyan, milyen egészségi állapotnak örvend Traugott, de végül is már semmiképpen sem fiatal. Amíg dolgozol, vendégül látnak a birtokon. Kocsival mész?

- Valószínűleg. Akkor láthatok a legtöbbet a tájból. Még van egy pár fontos elintéznivalóm, de azt hiszem, néhány nap múlva már útnak tudok indulni. Minél hamarabb hozzálátok, annál gyorsabban végzek.

- Azért ne siesd el a dolgot! Ha nem is az erősséged az arcképfestés, próbáld meg a képességeid legjavát nyújtani. Gondolj mindig a szakmai becsületedre!

- Természetesen összeszedem magamat - mosolygott Nicola. - Ha a kép mégsem sikerül, legalább azzal vigasztalhatom magam, hogy minden tőlem telhetőt megpróbáltam.

*

A vízkereszt utáni reggelen Nicola elindult Észak-Transvaal felé. Sorensenéket előzetesen írásban értesítette az érkezéséről.

Az utóbbi napokban valamennyire sikerült túltennie magát az arckép miatti aggodalmain. Már szinte örült az erőpróba lehetőségének. Végtére ha Traugott Sorensen elég érdekes egyéniség, miért ne sikerülhetne valóban jól a kép?

Remélhetőleg a modellje nem lesz túlságosan csalódott, hogy nem személyesen Róbert Prenn örökíti meg, hanem csak a lánya. Ha Traugott nem kedvelné, az rendkívül megnehezítené a munkáját. Különös, hogy okvetlenül Róbert Prenn-nel akarja lefestetni magát, csodálkozott Nicola. Az emberek többsége még sohasem hallott az apjáról; azok viszont, akik ismerik, általában azt is tudják, hogy sohasem fest arcképet. Traugott Sorensen, úgy látszik, az egyik csoporthoz sem tartozik.

Vajon milyen lehet? - tűnődött Nicola. Eddig csupán annyit tud, hogy idősebb ember. Az apja által elmondott rövid családtörténetet egészen érdekesnek találta. Annak alapján tulajdonképpen maga elé tudja képzelni vendéglátóit: magas, szőke férfiak, akiken látszik, hogy a vad viking elődök vére csörgedezik az ereikben.

A tűző napsütésben való fárasztó vezetés ellenére Nicola figyelme egy pillanatra lankadt Szeme mohón itta az ismeretlen táj minden részletét. Bőven volt mit megcsodálnia. Rengeteg olyasmit látott, amit eddig még soha életében.

Egyszer csak a poros országút szélén egy lesoványodott, pici, fekete cicát vett észre Habozás nélkül megállt. Nem volt könnyű a félig vad kis jószágot megfogni, de végül sikerült.

Szánakozva nézte a legfeljebb két hónapos, kiéhezett kölyök macskát, aztán etetgetni kezdte a tízóraira hozott szendvicséből.

Miután a cica mindent megevett, már egyáltalán nem látszott olyan ijedtnek, sőt megelégedetten dorombolt. Nicola óvatosan megsimogatta. Közelebbről megnézve látta, hogy nőstény.

- Remélhetőleg Sorensenéknek nem lesz kifogásuk ellene, hogy magammal viszlek - beszélt az állatkához. - Vajon a vikingek szeretik a macskákat? - Végül letette kis védencét a mellette lévő ülésre, és továbbhajtott.

Nicola már majdnem célhoz ért, csak meg kellett találnia a Sorensen-birtokot. Miután egyszer már eltévedt, felvilágosítást kért egy aprócska bolt tulajdonosától. Elég nehezen értettek szót egymással, mivel a férfi nem tudott angolul, csak az, egykori holland telepesek nyelvéből helyi hatásra kialakult ,,afrikaanst” beszélte. Nicola tanulta ugyan az iskolában Dél-Afrika második hivatalos nyelvét, de a tudománya vajmi kevésnek bizonyult. Végül annyit azért megértett, aminek alapján megtalálhatta a birtokot.

Rövidesen elérte az első kaput, behajtott, és elindult felfelé egy meredek, hepehupás úton.

Hirtelen egy alacsony facsoport mögül előbukkant egy gyerek, és figyelmetlenül az útra szaladt. Nicola rálépett a fékre, és elkapta a kormányt. Egy út menti bokor előtt sikerült megállnia. Alig tudott magához térni a szörnyű rémülettől. Krétafehéren, remegő térdekkel szállt ki a kocsiból, és odament az utat szegélyező keskeny gyepsávon álló kislányhoz. Az ráemelte nagy szürke szemét, és leplezetlen kíváncsisággal nézte a jövevényt.

- Vigyázhatnál jobban, amikor az úttestre szaladsz, még ha ez magánterület is! - tett szemrehányást Nicola némileg reszkető hangon. - Majdnem elütöttelek.

- Nem tudtam, hogy ma még jön valaki - felelte a kilenc év körüli kislány nem éppen bocsánatkérően.

Nicola, akinek nem sok tapasztalata volt a gyerekeket illetően, zavarba jött. Meglepte a váratlan magabiztosság. Fürkészően nézte a meglehetősen vékony teremtés szép, de kifejezéstelen arcát, amelyet kócos, világosbarna haj övezett.

- Ki vagy te? - kérdezte.

- Melanie.

- És a másik neved?

- Melanie Sorensen. Hát maga kicsoda?

- Nicola Prenn vagyok.

- Miért jött ide? A többiek biztosan nem fognak örülni a látogatásának.

Vajon mit jelenthet ez a fogadtatás?

- Azért jöttem, hogy egy bizonyos Traugott Sorensent lefessek.

- Traugott bácsi a nagypapám testvére. Biztosan nem akarja, hogy maga lefesse. Férfimunkának tartja az ilyesmit, maga pedig csak egy nő, még ha a neve majdnem úgy hangzik is, mint egy férfié.

- Tud róla, hogy jövök. Neked nem kell még hazamenned? Néhány perc múlva lemegy a nap, és a szüleid bizonyára aggódnak miattad.

- Ugyan, nem hiányzom én senkinek. - Melanie hangja kissé szomorúan csengett, az arca azonban továbbra is kifejezéstelen maradt.

- Mit csináltál az erdőben? - mosolygott rá bátorítóan Nicola. A kislány szinte elutasító viselkedése elbizonytalanította. Jaj, hogyan is kell egy gyerekkel bánni?

- Fontos elintéznivalóm volt - felelte végül a kislány.

Nicola mosolyogva vetett egy pillantást a kis erdőre, ahonnan Melanie előjött. Ott a csendben és magányban bizonyára csodás és titokzatos dolgokat varázsol elő a gyermeki képzelet.

- Martin Sorensen az apukád?

- A nagybátyám. Nekem nincs apukám. Sem anyukám. Mindketten meghaltak. - Melanie arcáról most teljesen eltűnt a gyermeki kifejezés, úgy beszélt, mint egy felnőtt.

- Nagyon sajnálom. Az én mamám is már régen meghalt. Akkor még nagyon kicsi voltam. Szerencsére az apám még él.

- Emlékszik még az édesanyjára?

- Csak nagyon halványan.

- Én emlékszem az anyukámra és az apukámra. Ötéves voltam, amikor meghaltak. Most kilencéves vagyok.

- Egyedül élsz itt Traugott bácsival és Martin bácsival?

- Meg Ellen nénivel.

- Ő Martin bácsi felesége?

- Nem, Traugott bácsié. Ő is öreg már, de nem annyira, mint a férje. Martin bácsinak nincs felesége, de azt hiszem, el fogja venni a nagynénémet. Legalábbis a nénikém azt mondja. Ő csak kilenc évvel idősebb, mint én.

- Tehát kétszer annyi idős, mint te - jegyezte meg Nicola gépiesen. - Nem akarsz velem hazajönni? Ellen néni biztosan aggódik már miattad.

- Nem hiszem - rázta a fejét Melanie. - Nemsokára majd én is jövök. - A kislány egy pillantást vetett a kocsiba.

- Magával hozta a macskáját is? - csodálkozott.

- Nem az enyém. Útközben találtam. Már félig éhen halt a szegény kis jószág.

- Mit akar vele csinálni?

- Még nem tudom. Remélem a bácsikádnak nem lesz kifogása ellene, ha itt tartom magamnál. Ha itt nem kell senkinek, majd hazaviszem Johannesburgba. Otthon már van két macskám.

- Nekünk három van. Meg egy kutyánk. Nem hiszem, hogy eltűrnének a háznál egy újabb jövevényt. Martin bácsi sem fogja akarni. El tudom képzelni, hogy nagyon dühös lesz.

Melanie mindezt olyan kifejezéstelen hangon mondta, amely a legcsekélyebb érzelmet sem árulta el. Nicola aggodalmasan nézett a kislányra. Lehet, hogy ez a Martin bácsi egy szörnyeteg, aki megfélemlíti a kis árva unokahúgát? Hiszen az még egyetlen egyszer sem mosolyodott el.

- Biztosan nem akarsz velem hazajönni? - kérdezte Nicola még egyszer, ahogy beszállt a kocsiba.

- Biztosan.

- Akkor majd később találkozunk. - Nicola elbúcsúzott, és elindította a motort. Nem szívesen hagyta egyedül a kislányt, de nem akart Sorensenék nevelési elveibe avatkozni. Lehet, hogy ők azt tartják helyesnek, ha minél több szabadságot adnak a gyerekeknek.

*

Ahogy továbbhajtott, az út mellett jobbról-balról mindenütt hatalmas avokádóültetvények terültek el. A távolban banánültetvények is feltűntek. Ez az első pillanatban meglepte Nicolát, aztán eszébe jutott, hogy végül is ez a Piesanghoek-vidék. A „piesang" szó pedig a búrok nyelvén banánt jelent. Van itt sok minden az avokádón kívül! - állapította meg. amikor a hegyoldalban megpillantott egy békésen legelésző juhnyájat, amelyet egy fiatal afrikai őrzött.

Rövidesen előbukkant a ház is. Nicola lassított, hogy jobban gyönyörködhessen a szeme elé táruló pompás látványban. Csodálatos lehet itt élni! Vajon Sorensenék tudják-e, milyen szerencsések?

A ház szorosan hozzásimult egy mögötte magasodó hegy meredek sziklafalához. Három oldalán széles tornác futott körbe. Az oda vezető út gyepszőnyeggel borított teraszok között kanyargott felfelé. A lemenő nap fénye visszatükröződött a patinás épület ablakain, és rózsaszínre festette a hófehér falakat.

Nicola a tornácra vezető széles lépcsősor előtt leállította a kocsit, és kiszállt. Látta, hogy valaki kinyitja a ház ajtaját. Sietve szaladt fel hát a lépcsőn, hogy üdvözölje a vendéglátóját.

Hirtelen azonban a szája elé kapta a kezét, hogy fel ne sikoltson. Nem, ez nem lehet igaz! Azonnal megismerte a férfit. Hiszen csupán egy hét telt el azóta, hogy látta. Ezt az átható tekintetű, szürke szemet és ezt a magas termetet nem lehet olyan könnyen elfelejteni. Különösen, ha arra a kínos helyzetre gondol, amelybe ennek a férfinak a menyasszonya, Denise Graeme hozta. Nicola még soha életében nem érezte magát annyira megalázottnak, mint amikor először találkozott ezzel a férfival. Az első pillanatban úgy tűnt, mintha a házigazda nem ismerné meg, de aztán egy csapásra hideggé, elutasítóvá vált a tekintete, és összeszorított ajka körül kemény vonás jelent meg. Olyan ember arckifejezése, aki könyörtelenül visszautasít mindenkit, akit nem kedvel, villant át Nicola agyán. Sóbálvánnyá meredve állt a lépcső közepén.

- Mit lehet erre mondani? Kicsi a világ - fogadta a házigazda fagyosan. A szeméből mélységes megvetés sugárzott.

- Roppant kínos - nyögte a lány.

- Miért lenne kínos? - kérdezte a férfi, de nem nézett Nicolára. Tekintete a távoli kék hegyeken nyugodott.

- Maga talán nem találja kínosnak?

- Nos, a maga számára valóban az.

- Természetesen az én számomra - sietett leszögezni a lány.

- Természetesen. Tehát maga Nicola Prenn?

- Igen. Maga pedig bizonyára Mr. Martin Sorensen?

- Úgy van. Ha tudtam volna, kicsoda maga ... - A férfi félbehagyta a mondatot.

- Visszavonja a megbízást? - fejezte be helyette Nicola. Martin Sorensen nem tiltakozott. - Ha pedig én tudtam volna, ki maga, nem jöttem volna el.

- Miért nem? Mert úgy gondolja, hogy túl sokat tudok magáról? Egyébként Baxter tudja, hogy itt van Piesanghoekban?

- Todd? - lepődött meg a lány.

- Ki más? Egyébként úgy sem tudom megakadályozni abban, hogy Hilary Baxter boldogtalanságát még tovább növelje. De mi a célja tulajdonképpen? Azt akarja, hogy nyílt kenyértörésig fajuljon a dolog?

Beletelt néhány másodpercbe, amíg Nicola megértette az utóbbi megjegyzést. Már a nyelvén volt, hogy megmondja a férfinak az igazságot; de eszébe jutott az ígérete. Nem leplezheti le Denise-t. Különben is miért érdekli, mit gondol ez az ember? Végül csak ennyit mondott:

- Mi sem könnyebb, mint megakadályozni, hogy Mrs. Baxtert még boldogtalanabbá tegyem. Egyszerűen csak haza kell küldenie engem.

- Sajnos nem tehetem. A nagybátyám, Traugott a megbízó, nem pedig én.

- Elmesélheti neki, amit látott. Majdnem biztos vagyok benne, hogy ő ugyanolyan tántoríthatatlan erkölcsi kérdésekben, mint maga, és bizonyára osztani fogja a véleményét.

Mintha mosoly suhant volna át a férfi arcán.

- Honnan veszi, hogy én tántoríthatatlanul erkölcsös vagyok? Elég különbözőképpen szokták ezt a fogalmat értelmezni, ami pedig magát illeti... A korombeli férfiaktól általában azt várják, hogy legyen feleségük, én pedig nem vagyok nős.

Nicola eltűnődött, vajon hány éves is lehet a férfi. Talán a harmincas évei végén járhat.

- Egy misszionárius unokáját másképp képzeltem el - jegyezte meg némileg gúnyosan.

- Hát még én mennyire másképp képzeltem el annak az embernek a lányát, akit egy héttel ezelőtt megismertem! - A férfi szemében veszedelmes fény villant.

- Talán nem eléggé ismerte meg. Hiszen nem beszélgettek sokat.

- Lehet.

A vendég még mindig a lépcsőn állt, így az amúgy is magas férfira még inkább fel kellett néznie.

- Most mit szándékozik tenni? - kérdezte.

Martin széttárta a karját.

- Semmit, Prenn kisasszony. A bácsikám ragaszkodik hozzá, hogy ha már személyesen Róbert Prenn nem festheti le, akkor okvetlenül a lányát kell felkérni. Itt kell tehát maradnia, amíg az arckép el nem készül. Traugott és Ellen sohasem fognak semmit megtudni az első találkozásunkról.

- Ahogy parancsolja, uram. - Nicola gúnyosan térdet hajtott. A férfi arckifejezése láttán azonban a biztonság kedvéért egy kicsit hátrahúzódott.

- Ajánlom, hogy legyen egy kissé óvatosabb, Prenn kisasszony - jegyezte meg Martin.

- Ez azt jelenti, teljesen a maga kénye-kedvétől függ, hogy hallgat-e vagy sem?

- Értse, ahogy akarja - rándította meg a férfi közönyösen a vállát.

- Maga egyáltalán nem olyan, mint ahogy elképzeltem. Azt hittem, a vikingek mind szőkék.

- Az anyám sötét hajú volt - világosította fel a férfi. - Most azonban először is vigyük be a csomagját a házba.

- Nincs sok holmim - mondta a lány, miközben kinyitotta a kocsi ajtaját. - Hálás lennék, ha behozná a festőfelszerelésemet. És kaphatna a macska azonnal tejet?

- Jól hallottam? Macskát mondott?

- Igen. - Nicola kiemelte a kocsiból a kis állatot. - Útközben találtam. Szegényke egészen elgyengült az éhezéstől.

Martin Sorensen arca teljesen kifejezéstelen maradt, ahogy először a cicára aztán a lányra nézett.

- Azt én is látom. Valószínűleg bolhás és nem szobatiszta, azonkívül nőstény és nincs ivartalanítva.

- Valóban nőstény - felelte Nicola dacosan - és még túl fiatal ahhoz, hogy ivartalanítva legyen.

- És maga most azt várja, hogy tárt karokkal fogadjuk a házunkba?

- Csak addig, amíg nem utazom haza - fogta könyörgőre a lány. - Ha maga nem akarja megtartani, hazaviszem Johannesburgba, hacsak nem tud valakiről, aki kiscicát szeretne.

- Errefelé mindenkinek van macskája. Több is, mint kellene. Nekünk három van.

- Jobban örült volna, ha hagyom éhen halni? - támadt Nicola dühösen a férfira.

Martin arcán váratlanul mosoly suhant át.

- No, jól van, hozza be. A legjobb lesz, ha odaadja Sarah-nak a konyhában.

- O a háztartási alkalmazott?

- Igen. No, jöjjön!

A házigazda a festőállvánnyal és egyéb kellékekkel felpakolva elindult felfelé a lépcsőn, a vendég a macskával a karjában követte.

- Köszönöm. Mr. Sorensen - hálálkodott Nicola némileg zavartan. - Bizonyára módfelett terhére vagyok.

- Szóra sem érdemes.

A lány meglepve nézett rá. Ilyen férfival még sohasem találkozott. Nem, egyáltalán nem kedveli. Borzasztóan zavarta a tudat, hogy Martin Sorensen megveti. Minden valószínűség szerint Traugott is nehéz ember.

Az oldalbejáraton léptek be a házba, végigmentek egy folyosón, aztán egy kis előtérbe, onnan pedig egy tágas szalonba jutottak. Egy afrikai nő jött eléjük, akinek ugyanolyan büszke arcvonásai voltak, mint annak a férfinak, aki megmutatta a birtok felé vezető utat.

- Sarah, Prenn kisasszony egy kismacskát hozott magával. Legyen szíves, vigye a konyhába és viselje gondját! - mondta Martin, miután bemutatta egymásnak a két nőt. - és mondja meg a nagynénémnek, hogy Prenn kisasszony megérkezett.

- Igen uram. - Sarah mosolyogva vette át a macskát, és kiment a szobából.

Nicola körülnézett a tágas szobában. Rögtön látta, hogy a ház központi helyiségében vannak, mivel megismerte a homlokzat díszét képező hatalmas ablakokat. Milyen gyönyörű lehet innen a kilátás és milyen csodás a naplemente! Most azonban már erősen szürkült. így a lány figyelmét a berendezés kötötte le. Volt is mit néznie. A búr háború előtti korból származó, muzeális értékű bútorokon látszott a gondos, szakértő ápolás. Az egyik sarokban szép, régi zongora állt. A padlót vastag, süppedős keleti szőnyeg borította.

A fiatal művésznőre azonban a legnagyobb hatást a falakon függő képek tették. A leghíresebb dél-afrikai mesterek és neves európai festők művei sorakoztak egymás mellett. Vagyont érő gyűjtemény! Nicola felfedezte köztük az apja egyik munkáját is. A tájkép azt a hangulatot ragadta meg, amikor éppen leszáll az est. A sötétbe burkolódzó vidék komor színei sejtelmes, sőt egyenesen félelmetes hatást keltettek.

A lány lenyűgözve nézte, és ösztönösen a mellette lévő férfihoz fordult:

- Milyen lebilincselően szép ez a kép!

- Nagyon lebilincselő - felelte Martin olyan fahangon, hogy Nicola szemében kihunyt a fény.

- Magának nem tetszik?

- Az ilyen képeknek az a céljuk, hogy gyönyörködtessenek?

- Nem, inkább felkavarni akarják a nézőt.

Martin hosszasan nézte a lányt. Az arcáról nem lehetett leolvasni, mit járhat a fejében.

- Nem csoda, hogy az első pillanatban meg sem ismertem. Maga pontosan az ellentéte annak a nőnek, akivel egy héttel ezelőtt találkoztam. Ezúttal testestül-lelkestül a vidéki élethez igazodott?

Nicola tisztában volt vele, milyen meglepő lehet a különbség. Szilveszterkor erősen kifestette magát, ünnepélyes, és a melegre való tekintettel meglehetősen kivágott ruhát viselt.

Most egyáltalán nem használt arc festéket, sima, barna haját lófarokba kötötte, és farmernadrágot meg egyszerű kockás inget viselt.

A férfi fürkésző tekintete teljesen összekuszálta a gondolatait. Jaj, mit is kellene válaszolnia? Roppantul bosszantó, hogy valaki ilyen zavarba tudja hozni!

- Micsoda különbség! - ismételte Martin. - Kicsoda maga tulajdonképpen, Nicola Prenn? Hány arca van? Minden férfi számára az éppen megfelelő? Kár, hogy már korábban megismertem. Különben talán meggyőzőnek találnám, ahogyan a mostani szerepét játssza.

A lány elfordult. A sértő megjegyzés elevenébe talált. Némi hallgatás és habozás után megkérdezte azt, ami szöget ütött a fejébe.

- Az előbb azt mondta, azzal hogy idejöttem, újabb gyötrelmet okozok Hilarynek. Ez azt jelenti, hogy Baxterék itt laknak a közelben?

- Nem tudta? A birtokuk, jobban mondva Hilary birtoka néhány mérföldre fekszik innen.

- Erről fogalmam sem volt.

- Módfelett csodálom. Ha Baxter már elmondta, hogy nős, azt hittem volna, egyéb részleteket is elmesél.

- De nem tette. Annyira jól nem isméiéin.

- Komolyan nem? Meg mertem volna esküdni az ellenkezőjéről.

Amíg a lány valami megfelelő válaszon törte a tejét, kinyílt az ajtó, és egy idősebb pár lépeti be. A magas, sovány férfi, nyilván Traugott Sorensen, megfelelt Nicola skandinávokról alkotott elképzeléseinek. Sűrű, hófehér haja egykor bizonyára lenszőke lehetett. Egészséges, napbarnított arcában szinte világított kék szeme. Korához képest fiatalosnak látszott, az arcán nyoma sem volt ráncnak. Milyen nemes arc! - gondolta Nicola.

Martin bemutatta egymásnak a vendéget és a Sorensen házaspárt.

- Rendkívül örülök, hogy a házamban üdvözölhetem - mondta Mrs. Sorensen« - Nagyon szerelek új embereket megismerni.

- Azért vigyázz, nehogy feltartsd a munkában vetette közbe Traugoil. Nicola eltűnődött, vajon ezt a megjegyzést tréfának szánta e.

Ellen körülbelül tizenöt évvel lehetett fiatalabb a férjénél. Nicola azonnal megszerette. A magas, karcsú, ezüstös hajú asszonyból nemeslelkűség és jóság sugárzott. Egyszerű, de finom vonalú, sötétkék kosztümöt viselt.

- Remélem, nem fogok csalódást okozni - fordult a festőművésznő a megbízójához. - Kötelességemnek tartom azonban bevallani, hogy tulajdonképpen sem én, sem az apám nem vagyunk arcképfestők. Apa azt mondta, hogy ő ezt nem említette meg az unokaöécsének.

- Bizonyára tudta, hogy nem szükséges. Martin erre már előre figyelmeztetett engem, ő ugyanis jobban ért a művészethez. Én azonban ragaszkodtam valamelyik Prennhez. A maga édesapja ugyanis jóformán az egyetlen dél- afrikai festő, akit szeretek. Ha már ő maga nem vállalta el a munkát, akkor a lányával kell beérnem. Az eredményt majd meglátjuk, ha elkészül a kép. Maga sokkal fiatalabb, mint gondoltam. Remélem, azért nem fest egy szemet a homlokom közepére, vagy nem talál ki egyéb forradalmi újítást.

- Efelől teljesen nyugodt lehet, semmi ilyesmit nem fogok elkövetni - nevette el magát Nicola.

- Tudja, a mi ízlésünk a művészet terén rendkívül hagyománytisztelő - kacsintott rá Ellen. - Mit szólna hozzá, ha most megmutatnám a szobáját? Te pedig, Martin, jó lenne, ha megkeresnéd Melanie-t. Sarah azt mondja, hogy már megint elkóborolt.

- O, a kislány! Találkoztam vele útközben. El akartam hozni, de nem volt hajlandó velem jönni. Egy kis erdőben játszott annak a helynek a közelében, ahol elkezdődnek az a vokádó ültetvények. Persze a főútvonal felől nézve. Jaj, hogy is magyarázzam?

- Azt hiszem, pontosan tudom - szólt közbe Martin. - Már sokszor előfordult, hogy ott találtunk rá. Mindjárt érte megyek. Benn hagyta a kocsijában a kulcsot, Prenn kisasszony? Bevihetném a garázsba, mielőtt elindulok.

Nicola bólintott, és Martin kiment a szobából.

- Akkor először is intézzük el az elszállásolást - fordult a háziasszony a vendége felé. - A folyosó legvégén választottam ki magának egy szobát. Ha elege van belőlünk, akkor oda visszavonulhat. Melanie a szemközti szobában alszik, de ő biztosan nem zavara. Nagyon nyugodt gyerek, túlságosan is nyugodt.

Mrs. Sorensen egy tágas, barátságos hálószobába vezette a lányt. A közepén egy széles, régi, fakeretes ágy állt, amelynek fejrészét művészi faragás díszítette. Az ágyterítő és a szőnyeg meleg sárgásbarna árnyalatai és a napsütést idéző sárga tapéta nagyszerűen illett a sötétre pácolt bútorokhoz.

- A kedvenc színeim - állapította meg Nicola elégedetten. - Igazán gyönyörű szoba!

- Örülök, hogy tetszik - mosolygott Ellen, és leült egy székre. - Sarah mesélte, hogy egy cicát hozott magával.

- Igen, Az út szélén láttam meg szegénykét, és nem volt szívein otthagyni. Teljesen ki volt éhezve. Nagyon sajnálom, ha kényelmetlenséget okozok vele. Hallottam, hogy már három macskájuk van. Ha hazautazom Johannesburgba, magammal viszem.

- Ha már egyszer itt megszokott a cica, jobb, ha itt hagyja. Egy macskával több itt igazán nem számít.. Valamennyien nagyon szeretjük az állatokat.

- Nekem úgy tünt, hogy Mr. Sorensen, mármint az unokaöccse, nem különösképpen örült.

- Amiatt ne aggódjon! Martin mostanában gyakran rosszkedvű. Az utóbbi időben sokat idegeskedik Melanie és Denise miatt. Az az érzésem, hogy Denise-ben Vanessát keresi. Hiszen a kislány pontosan olyan, mint a nővére volt ugyanilyen idős korában.. Martin és Vanessa több mint tíz évvel ezelőtt szenvedélyesen szerették egymást. Vanessa mégis Martin öccséhez, Karlhoz ment feleségül, mert nem akart vidéken élni, Karl pedig Pietersburgban dolgozott. - Ellen sóhajtott. - Melanie is azért olyan fontos Martinnak, mert az igazi nagy szerelmének a lánya. Jaj, de miért is terhelem a családi gondjainkkal, amikor éppen csak most érkezett? Azonnal láttam, hogy magával jól szót fogok érteni. Tudja, borzasztóan hiányzik nekem egy másik nő társasága.

- De különben jól érzi magát itt vidéken? - kérdezte Nicola kissé szórakozottan, elmerülve saját gondolataiban. Vajon hogyan fogadta Martin, hogy Vanessa az öccsét választotta? Valószínűleg túl büszke volt, hogy kimutassa az érzéseit. Most pedig tudat alatt a szerelme hasonmását keresi annak húgában. Denise pedig, aki valószínűleg sejti az igazságot, kétségbeesetten igyekszik saját valódi lénye iránt felkelteni vőlegénye érdeklődését. Talán éppen ezért ment Todd Baxterrel a johannesburgi estélyre.

Hát persze, Denise! Nicola hirtelen rájött, kire emlékeztette oly nagyon Melanie. A hajuk és a szemük színe ugyan különbözik, de a vonásaik hasonlóak, és mindkettőjüknek olyan furcsán kifejezéstelen az arca.

- ő, persze, rendkívül boldogok vagyunk itt Traugott-tal - felelte Ellen, és Nicola abbahagyta a Martinról és Denise-ről való töprengést. - Amíg időről időre Pretoriába és Johannesburgba utazhatunk, csodálatosnak találom ezt az életformát. Martin megígérte, hogy akkor is itt maradhatunk, ha megnősül. Így aztán nem kell a jövőnk miatt aggódnunk. A férjem citrusféléket termesztett Kelet-Transvaalban, de néhány éve eladta a birtokot. Ilse és Peter nem akarta átvenni. Ilse a lányunk, az egyetlen gyerekünk. Messinában laknak, tehát szerencsére nem messze innen, és gyakran eljönnek hozzánk a gyermekeikkel együtt. Ott is ismerkedtek meg, amikor llse ott volt állásban a vámnál. Peter a bányánál dolgozik.

- Ugye Messmában rezet bányásznak?

- Igen. A város is arról kapta a nevét, Messina a „musina" szóból származik, ami a bennszülöttek nyelvén rezet jelent,

- Nahát! Mindig azt hittem, hogy az azonos nevű szicíliai városról nevezték el.

Miután a háziasszony elment, Nicola először is megfürdött, mielőtt hozzálátott, hogy kicsomagolja a bőröndjét. Hosszasan töprengett, mit is vegyen fel a vacsorához. Ezen maga is meglepődött. Máskor csak azzal törődött, hogy az öltözete tiszta legyen és a célnak megfelelő. Most azonban különlegesen csinos akart lenni.

Végül egy kockás szoknyát és egy zöld blúzt választott, meg egy hozzá illő nyakláncot, amely nagyon jól mutatott a barna bőrén. Hébe- hóba feltett egy -egy láncot, más ékszert sohasem hordott.

Ezen az estén különösen vigyázott arra, hogy csak leheletfinoman fesse ki magát. Bárcsak valahogy kitörölhetné azt a benyomást, amelyet az előző héten Martin Sorensenre tett! Csakhogy nem csupán a megjelenése váltotta ki a férfi elutasító magatartását, hanem elsősorban az, amit látott és hallott. Miként is magyarázhatná meg a viselkedését anélkül, hogy Denise t nehéz helyzetbe hozná?

Nicola az ajkába harapott. Martin iránta tanúsított ellenszenve ugyancsak kellemetlenné teheti az életét ebben a házban! Az elképzelhető legszerencsétlenebb körülmények között ismerkedtek meg. Ha ráadásul még az is a férfi tudomására jut, hogy nagynénje már töviről hegyire mindent elmesélt róla, akkor még visszautasítóbb lesz. Nicola eredetileg olyan embernek képzelte Martint, aki mindent megkap, amire csak vágyik. Nagy szerelme azonban az öccséhez ment feleségül, most pedig távolról sem felhőtlen kapcsolatot folytat Denise-zel. Vajon milyen lehetett az öccse?

Nicola elkeseredett. Nem, ez egyáltalán nem lesz könnyű időszak! Meg kell azonban kísérelnie, hogy a legjobbat hozza ki belőle. Végül is élvezni akarja ezt a csodálatos hegyvidéket.

Még egyszer erőteljesen átkefélte a haját, míg az dúsan és selymesen omlott a vállára, aztán kilépett a szobájából. A szalonban Sarah-val találkozott, aki közölte, hogy a család kinn várja a tornácon.

Odakinn Ellen látható örömmel fogadta.

- Nyáron mindig itt üldögélünk egy kicsit vacsora előtt - magyarázta. - Elragadóan fest, Prenn kisasszony.

Martin halkan utánozta nagynénje bókját, miközben hellyel kínálta a lányt.

- Most milyen szerepet játszik? A tartózkodó, előkelő hölgyét, aki száraz sherryt iszik?

- Elfelejtette már, hogy mindenki számára az vagyok, amit vár tőlem? Egyébként általában gint iszom tonikkal.

- Ahogy parancsolja, Prenn kisasszony.

- Ugyan, miért kisasszonyozzátok - szólt közbe Melanie, aki időközben rövid, rózsaszín ruhácskába öltözött át. - Nicolának hívják. Nekem is úgy mutatkozott be. Ugye nem kell Prenn kisasszonynak szólítanunk?

- Jaj, dehogy! - nevetett Nicola.

- Nagyszerű - örvendezett Ellen. - Nem szeretem a formaságokat, ha valaki a házunkban lakik. Én Ellen vagyok, és a két férfit is nyugodtan szólítsa a keresztnevén. Két Mr. Sorensen úgyis csak keveredést okozna.

Nicola elgondolkozott. Nem, Martin Sorensennel semmi esetre sem fog ilyen bizalmas hangot megütni, és az öreg Traugott Sorensent is szívesebben szólítja a vezetéknevén.

Melanie felállt, és Nicola székéhez lépett. Egy darabig némán nézte, aztán megszólalt:

- Lám, mégiscsak örülnek a látogatásának.

Nicola átvette a Martin által feléje nyújtott poharat, aztán válaszolt a kislánynak.

- Traugott bácsi festőt keresett, én pedig az vagyok. Remélem, meg lesz a munkámmal elégedve.

- Én is remélem - szolt közbe Traugott. - Tényleg sohasem festett még arcképet?

- A képzőművészeti akadémián természetesen festettem. Meg még később is néha, amikor kedvem támadt, de mindig csak a saját gyönyörűségemre.

- Az édesapja bizonyára meg van róla győződve, hogy tud arcképet festeni -jegyezte1 meg Martin, - Különben nem küldte volna ide.

Ebben Martinnak tökéletesen igaza volt. Róbert Prenn sohasem vállalt volna el egy megbízást a lánya számára, ha nem biztos benne, hogy sikerülni fog. Mindketten becsületbeli ügynek tekintették, mi kerül ki a kezükből.

- Mindent el fogok követni, hogy ne okozzak csalódást.

- Köszönöm - felelte Traugott egyszerűen. - Már régen foglalkoztat a gondolat, hogy lefestetem magam.

Amikor átmentek a nagy ebédlőbe, Nicola azonnal rájöhetett, hogy Traugottot ebben a szándékában nem a hiúság vezérli. Két falon kilenc festmény lógott, amelyek csupa kék szemű férfit ábrázoltak. Traugott testvérei! Vajon melyik lehet közülük Martin apja? - tűnődött Nicola. A tizedik hely pedig üres, azt az ő műve fogja betölteni!

Ellen mosolyogva követte a lány tekintetét.

- Akkor most már tudja, miért olyan fontos a férjemnek az arckép. A bátyjai gyerekeit és unokáit csak ritkán látjuk. Szétszórva élnek Dél-Afrika különböző nagyvárosaiban. Az ott Einer, Martín apja - mutatott az asszony egy vékony, szőke férfialakra. - Martin teljesen az anyjára ütőtt. A bátyja. Karl szőke volt, de ő is Grace szürke szemét örökölte.

Nicola oldalvást egy futó pillantást vetélt Martinra, aki mellette ült.

- Azt hiszem, Ellen már a családunk egész történetét elmesélte magának a legapróbb részletig - mosolygott a férfi hűvösen.

- Még nem mindent. Nem tudom például, honnan származik az édesanyja.

- Angliától. Ugyanúgy, mint Ellen. Az ősei ezernyolcszázhúszban érkeztek, az angol telepesekkel.

Sarah feltálalta a vacsorát, és közben megnyugtatta Nicolát, hogy a cicát megetette, és az már egészen otthonosan érzi magát.

- Nagyon finom ez a hal - dicsérte a vendég az előételt. - Maga készítette? - fordult a háziasszony felé.

- Sarah és én közösen végezzük a konyhai munkát - magyarázta Ellen. - Téved, aki azt állítja, hogy két nő nem tud egymással kijönni. Mi ketten nagyszerűen megértjük egymást.

Melanie-t még mindig az előbb hallottak foglalkoztatták.

- Én is Grace nagymamától örököltem a szürke szememet Martin bácsi?

- Igen, drágám - hagyta helyben a férfi. Nicola most először gyengédséget vélt felfedezni az arcán. Gyors pillantást vetett a balján ülő kislányra. Az ő szürke szeme sötétebb volt, mint Martiné, de ettől eltekintve szinte ugyanolyan. Szép, szabályos vonásait viszont nyilvánvalóan a Graeme családtól nyerte. Ez az arc az, ami megindítja Martint. Vanessát látja benne, mint ahogy őt keresi Denise-ben is.

Martin nem sokat beszélt vacsora közben, és Melanie is, aki csak keveset evett, szótlanul szegezte tekintetét a vendégre. Nicola ettől meglehetősen zavarba jött, főként, mert oly kevés tapasztalata volt a gyerekeket illetően. A társalgást legnagyobb részt Ellen vitte. Láthatólag örült Nicola jelenlétének, ami egy kis kikapcsolódást ígért számára. Vidáman csevegett arról, miként folyik az élet a birtokon.

Traugott a művésznő munkája felől érdeklődött. így Nicola mesélt egy kicsit az akadémián töltött évekről, és a jelenlegi tevékenységéről.

- Sohasem értettem - vetette közbe Ellen Nicolára kacsintva - miért háborodnak annyira fel a művészek, ha valaki bevallja, hogy nem sokat ért a művészethez, mégis pontosan tudja, mi tetszik neki, és mi nem. Magam is hasonlóképpen vagyok vele.

- Előtanulmányok nélkül is értheti valaki a művészetet, ha megfelelő érzéke van hozzá.

- Csak ne erősítse meg túlságosan a nézeteiben - szólt közbe Traugott. - Még a végen szakértőnek képzeli magát.

- Látja, miket vagdosunk tréfából egymás fejéhez? - fordult Ellen nevetve Nicolához.

- Nekem nagyon tetszik, ha két ember ilyen őszinte egymáshoz.

Erre a megjegyzésre Martin csodálkozva kapta fel a fejét.

- Maga fontosnak tartja a házasságban az őszinteséget? - kérdezte hitetlenkedve.

Nicola rögtön tudta, mire céloz a férfi. Baxterék házasságát távolról sem az őszinteség és becsületesség jellemzi. Martin pedig azt hiszi, hogy ő csábította hűtlenségre Toddot.

- Igen, nagyon fontosnak - bólintott a lány.

- Komolyan? - A férfi hangjából mintha megvetés csendült volna ki.

Ellen és Traugott meglepve nézett rájuk. Szerencsére Melanie közölte, hogy leragad a szeme, és szeretne lefeküdni.

A felnőttek átmentek a szalonba kávézni.

- Hol akarja lefesteni a férjemet? A házban? - érdeklődött Ellen.

- A házban? - Nicola nem tudta a csalódottságát palástolni. - Úgy gondoltam, kinn a szabadban jobb lenne.

- Hogy a háttérnek nagyobb figyelmet szentelhessen, mint nekem? - Traugott szeme huncutul csillogott.

- Jaj, dehogy! - tiltakozott Nicola zavartan. - Csak úgy véltem... Az a benyomásom, hogy maga erősen kötődik a természethez.

Traugottnak hízelgett, hogy ilyennek látják.

- Akkor csináljuk kinn. Holnap körülnézhet a birtokon, és kiválaszthatja a megfelelő helyet.

Nicola elégedetten helyeselt.

- Aztán majd meg kell állapodnunk egy adott napszakban, hogy a fényviszonyok mindig azonosak legyenek. Teljes életnagyságban fessem le, vagy csak mellképet akar? Több vásznat is hoztam magammal, úgyhogy választhatunk.

- Azt teljesen magára bízom. Maga jobban meg tudja ítélni.

- Már a citrusültetvényén le kellett volna festetnie magát. Az a környezet illett volna a legjobban magához.

- Akkor még egyáltalán nem jutott ilyesmi az eszembe - vallotta be Traugott. Ebben a pillanatban belépett Melanie frissen mosakodva, hálóingben és köntösben.

Komoly arccal jó éjszakát kívánt Ellennek és Traugottnak. Nem csókolta meg őket, még csak rájuk sem mosolygott.

- Jó éjszakát, Nicola! - búcsúzott aztán ünnepélyesen a vendégtől.

- Jó éjszakát, Melanie!

- Ugye, Martin bácsi, te velem jössz, és mellettem maradsz, amíg el nem alszom?

A férfi, aki egész idő alatt elgondolkozva nézte a kislányt, felállt és megsimogatta világosbarna haját.

- Akkor gyerünk!

Nicola megcsodálta a férfi könnyed, rugalmas mozgását és az unokahúga iránt tanúsított gyengédségét. Bizonyára ez a vézna kis teremtés ennek a magas, erős férfinak az Achilles-sarka, futótt át az agyán.

- Olyan jó, amikor este nem mész el Denise nénihez és velem tudsz foglalkozni - mondta Melanie, miközben kifelé tartottak a szalonból.

- Borzasztóan nyugodt és komoly - panaszolta Traugott, miután becsukódott mögöttük az ajtó.

- Szeretném, ha végre megtanulna nevetni, mint a többi gyerek - sóhajtott Ellen, aztán vendégére mosolygott;

- Ha megitta a kávéját, kimehetnénk a konyhába, és megnézhetnénk, mit csinál a kiscica.

Nicola kapott a szón, és lelkesen felugrott.

Ahogy a háziasszony kivezette a konyhába, azonnal felfedezte a kosarat, amelyben összegömbölyödve aludt a fekete kismacska. Meghatottan letérdelt, és úgy figyelte a picike jószágot. Ellen mosolyogva nézett le rájuk.

- Azt hiszem, itt jó dolga lesz. Sylvester jóindulatú teremtés, nem féltékeny természetű - emelt fel a konyhapadról egy megelégedetten doromboló sziámi kandúrt. - A másik kettő igazi falusi macska. Egész éjszaka csatangolnak valahol, reggel jönnek haza, aztán egész nap alszanak.

- Martin azt mesélte, hogy egy szép nagy kutyájuk is van.

- Igen, egy fekete labrador. Valószínűleg kinn van a tornácon, mint ilyenkor általában. Don Quijoténak hívják. Melanie eredetileg Csacsinak akarta nevezni, mert szerinte nagyon hasonlít egy szamárhoz. Noha végül megegyeztünk a Don Quijote névben, ő továbbra is Csacsinak szólítja.

- Nagyon aranyos - nevetett Nicola, aztán nagy nehezen visszafojtott egy ásítást.

- Látom, lassan már érezteti a hatását a hosszú utazás és a levegőváltozás - mosolygott Ellen. - Bizonyára szeretne már lefeküdni?

- Igencsak elfáradtam.

- Van még valami kívánsága? Talán szeretne még inni valamit, vagy választani egy könyvet a könyvtárból?

- Jaj, az nagyon jó lenne! Lefekvés előtt szívesen olvasok.

- Akkor gyorsan megmutatom a könyvtárszobát. - Ahogy odaértek, Ellen kinyitotta vendége előtt az ajtót. - Akkor nem is zavarok a válogatásban - mondta. Jó éjszakát kívánt, aztán magára hagyta a lányt.

Ez aztán a könyvtár! - ámult el Nicola, ahogy körülnézett. Mind a négy fal mentén a padlótól a mennyezetig értek a könyvekkel telezsúfolt polcok. A gazdag szépirodalmi gyűjteményen kívül a legkülönbözőbb tudományágak szakirodalmából is bőséges anyag állt rendelkezésre. A többségben lévő angol könyvek mellett rengeteg német, dán és afrikaans nyelvű kötet is volt.

Nicola az angol könyvek között kezdett válogatni.

- Segíthetek? - kérdezte egy hang a háta mögött.

Milyen udvarias - és milyen hideg. Olyan hideg, mint a messze észak, ahonnan a nagyapja jött.

Nicola lassan Martin felé fordult.

- Köszönöm, de boldogulok egyedül is - felelte, és kissé hátravetette a fejét. Noha nem volt alacsony, a magas, erős férfi mellett egészen kicsinek és jelentéktelennek érezte magát. Valami delejes erő árad ebből az emberből, ami módfelett nyugtalanító!

- Mit gondol mennyi idő alatt festi meg Traugott arcképét, Prenn kisasszony?

- Nem tudom pontosan, Mr. Sorensen. Ez az első ilyen jellegű megbízásom. Alig várja, ugye, hogy elmenjek? Nyugodjon meg, én is! Emiatt azonban nem fogom elsietni a dolgot. Nem akarok silány munkát végezni.

Martin ajka körül halvány mosoly derengett fel.

- Mindjárt támadással kezdi. Hiába, az a legjobb védekezés.

- Miért kellene védekeznem? - háborodott fel a lány.

- Azt maga tudhatja a legjobban.

Nicola idegesen babrált a nyakláncával. De hát mi lelte tulajdonképpen? Végül is már huszonhárom éves felnőtt nő, akinek Johannesburgban rengeteg barátja van, az édesapja híres művész, és már maga is sikeres festő. Miért kellene hát idegeskednie? Mégis pontosan úgy érzi magát, mint amikor az intézetben Erancesca nővér felhívta felelni, neki pedig megint fogalma sem volt a matematikapélda megoldásáról.

- Eszem ágában sem volt védekezni, csupán arról akartam biztosítani, hogy a szükségesnél egy pillanattal sem maradok tovább a birtokon. Ha elkészülök, semmi sem tartóztathat itt tovább.

- Valóban semmi? - Martin arca meg sem rezdült, hangjából azonban némi gúny csendült ki. - Traugott és Ellen szemlátomást el vannak ragadtatva az aranyos, kis művésznőtől, aki egy kis színt hoz a mindennapjaikba.

- Pedig, ha tudnák, ki vagyok valójában... - vágott Nicola az újabb szemrehányás elébe.

- Miért gondolja mindig, hogy el akarom ítélni?

- Hiszen egyfolytában azt teszi.

- Nem igaz. Élje csak az életét, ahogy magának jólesik, Prenn kisasszony. Rám nem tartozik - hála istennek. Azonban bizonyára tisztában van vele, milyen könnyen ki tudná használni Traugott és Ellen jóindulatát.

- Ha olyan lennék, amilyennek tart, biztosan azonnal rájöttem volna.

- Úgy? - Martin ajkáról eltűnt a mosoly, és néhány másodpercig fürkészőn nézte a lányt, mintha valami áruló jelre várna. Annak azonban a szeme sem rebbent. A férfi nyugodtan folytatta: - Ha valóban olyan gyorsan befejezi a munkát, ahogy csak lehet, alig lesz alkalma Baxterrel a találkozni.

- Ha akarnék, találnék rá időt - felelte egykedvűen a lány.

- és akar? - A férfi hangja olyan fenyegető volt, hogy Nicolának a hideg futkosott a hátán.

Nicola egy pillanatra erős kísértést érzett, hogy elmondja az igazságot. De hát az kinek használna? Csak fölösleges feszültséget okozna Martin és Denise között. Végül is két ember boldogsága forog kockán. Remélhetőleg a kislányt észre térítette a múlt heti nagy ijedség. Nicolának csak annyit jelent a hallgatás, hogy egy rövid ideig el kell viselnie Martin Sorensen megvetését és gúnyos megjegyzéseit. Mi az egy házasság hosszú éveihez képest!

Hirtelen mentő ötlete támadt.

- Hogy akarok-e Todd dal találkozni? Nem, Mr. Sorensen. Ő nem jelent számomra semmit. Már nem érzem iránta ugyanazt, mint egy héttel ezelőtt. - Ezzel tulajdonképpen igazat is mondott. Minél többet volt kénytelen Baxterre gondolni, annál ellenszenvesebbnek találta.

- Tehát csak egy futó kaland? Éppen csak egy kis színfolt az ünnepekre? Különben pedig csak a festészetnek él?

- Jaj, én nem veszem ezt az egészet olyan komolyan.

- Nekem is az a benyomásom.

- És mi rosszat talál benne? Még mindig sokkal jobb, mintha valóban veszélybe sodornám azt a házasságot, amely miatt annyira aggódik.

- Sokkal jobb. Tehát, ha éppen nem dolgozik, kikapcsolódásul keres magának valakit, akivel enyeleghet?

- Úgy is lehet mondani - felelte Nicola olyan könnyedén, ahogy csak képes volt. Még sohasem fordult meg a fejében, hogy komolyan lekösse magát. Ártatlan rajongásai eddig mindig kijózanodással végződtek. A hivatása teljesen betöltötte az életét, és még egyetlen férfinak sem sikerült annyira rabul ejtenie a szívét, hogy miatta feladja a szabadságát.

A férfi közelebb lépett hozzá, s ettől hirtelen felgyorsult a lélegzete. A világító, szürke szempár a veséjéig hatolt. Aligha maradhatott előtte rejtve, mennyire zavarban van.

- Maga tökéletes rejtély a számomra. Egyre újabb és újabb arcát mutatja, és a kiejtésében is van valami különös.

- Komolyan észrevesz valamit? Az egyik barátom azt mondja, hogy a nataliak nagyon hangosan beszélnek.

- Hibás általánosítás - nyugtatta meg Martin. A tekintete végigsiklott a lány nyakán, vállán és keblein. Nicolát forróság öntötte el, noha a férfi tekintete aligha lehetett volna hűvösebb és személytelenebb. - Maga nem beszél hangosan. Olyan a hangja, mint a szelíd harangszó. De el tudom képzelni, hogy ha igazán dühbe guruk nagyon hangossá válhat.

- Ha így folytatja, könnyen megtapasztalhatja.

- Arra őszintén kíváncsi lennék. Csakugyan Natal tartományból származik?

- Ott nőttem lel az anyai nagyszüleimnél. Valójában Transvaalhan születtem.

- Az édesapja mesélte, hogy özvegyember. Mi történt az édesanyjával?

- Autóbaleset áldozata lett.

- Ó nagyon sajnálom. - A férfi egy darabig hallgatott, aztán hozzátette: - Akárcsak az Öcsémék.

Nicola, bármennyire nem kedvelte is a férfit, úgy érezte, vigasztalnia kellene. Martin arcán azonban nem látszott fájdalom. Különben is egy büszke Sorensen biztosan nem szívesen fogadja a részvétet. Legkevésbé éppen őtőle.

- A nagyszüleimnél, Natalban, nagyon boldog gyermekkorom volt - terelte inkább másra a szót a lány.

- Bizonyára megtanult lovagolni és zongorázni, a barátai pedig irigyelték a híres édesapjáért.

- Azonkívül kitűnő iskolába jártam, apácákhoz: és a tanáraim gyakran jósolták, hogy a tehetséges kislányból egykor ugyanolyan híres művész válik, mint az apja.

Martin arcán mosoly suhant át.

- Bizonyára abbeli reményüket is kifejezték, hogy aztán a siker nem rontja el. Apácákhoz járt? Talán katolikus?

- Anglikán vagyok. Azt hiszem azonban, hogy élelemben legalább annyi katolikus misén vettem részt, mint anglikán istentiszteleten. Az apám szerint a vallás mindenkinek a legbensőbb személyes ügye, és sohasem próbált ezen a téren semmit rám erőszakolni. Ezt az intézetet azért választotta, mert már az anyám is odajárt annak idején.

Martin tekintete újra végigfutott a lányon, mire Nicola zavartan elfordult, és levette a polcról Guy de Maupassant elbeszéléseit. Aztán jó éjszakát kívánt a férfinak, és sietve távozott..

*

Másnap Nicola már hét óra előtt felébredt, amikor Sarah bevitt a szobájába egy csésze teát. Egy pillanat alatt megmosakodott, megfésülködött, aztán felvett egy világos nadrágot meg egy citromsárga blúzt, és már ki is lépett a szobából. Tulajdonképpen nem volt hozzászokva az ilyen korai keléshez, mégis kipihentnek érezte magát. Valószínűleg azért, mert este idejében lefeküdt.

Ahogy az előtérbe ért, Melanie-val találkozott, aki a telefonasztalka fölé hajolt. Amikor a vendéget meglátta, abbahagyta a tárcsázást.

- Ideje reggelizni - közölte, anélkül hogy Nicola üdvözlését viszonozta volna. - A többiek már a tornácon vannak.

- Köszönöm - mondta Nicola ugyanolyan komolyan, mint a kislány.

- Ma elkezdi Traugott bácsit lefesteni?

- Még nem tudom. Először ki kell választani a helyszínt. Mindenekelőtt körülnézek a birtokon.

Melanie egy pillanatra elgondolkozott.

- A szélmalomnál! - kiáltott fel aztán. - Az lesz a legjobb hely.

- Komolyan?

- Hát persze. Vagy talán nem tud szélmalmot festeni? Én tudok. Az iskolában már festettem egyet. Vagy mit szólna a duzzasztógáthoz? Traugott bácsi odaállna eléje.

- Majd megkérdezem tőle, hogy tetszik-e neki az ötlet. Te már reggeliztél?

- Nem. Előbb még fel kell hívnom az egyik barátnőmet, azután azonnal jövök.

Nicola kiment a tornácra, és ott találta a családot az asztalnál. A két férfi már majdnem be is fejezte a reggelit.

- Jó reggelt, kedvesem! - üdvözölte Ellen vidáman a vendéget. - Remélem, nem zavarja, hogy mi ilyen korán kelünk. A férfiak már kinn is voltak. Reggeli előtt mindig körbejárják a birtokot. Martinnak mindjárt újra el kell mennie.

- Képzelem, Prenn kisasszony szíve mekkorát ugrik örömében. Mármint ha egyáltalán van neki olyan - szólt közbe Martin, és tetőtől talpig végigmérte a lányt, aki tanácstalanul állt az asztalnál.

- Jaj, hogy mondhatsz ilyent! - nézett rá szemrehányóan a nagynénje. - Persze hogy van szíve! Azt mindenki azonnal látja.

- én nem vagyok annyira biztos benne - felelte Martin. - Ha van is neki, abban csak az ecset és a festékek számára akad hely. A szerelemre csak akkor szakít időt, ha éppen nincs más dolga.

- Szerencsére most teljesen elfoglal a munka. Különben itt a világtól távol aligha lenne alkalmam erre a fajta kikapcsolódásra - vágott vissza Nicola.

- Milyen pechje - jobban mondva szerencséje van. így legalább semmi sem tereli el a figyelmét a festészetről - gúnyolódott Martin.

Traugott halkan felnevetett.

- Ezek pontosan olyanok, mint Ilse és Peter. Nem találod? - fordult a feleségéhez.

- Mi jut eszedbe! - tiltakozott Martin. - No, üljön le már végre, Prenn kisasszony! Ki nem állhatom a határozatlan nőket.

Nicola villámgyorsan leült.

- Nem vagyok határozatlan - tiltakozott erőtlenül.

- Ugye, Traugott, most mindjárt megmutatod Prenn kisasszonynak a birtokot, hogy kiválaszthasson a festéshez egy megfelelő helyet.

- Igen. Ha magának is megfelel, Nicola, reggeli után azonnal indulhatunk.

- Alig várom már! - lelkesedett a lány.

- Először van a Zoutpans-hegyvidéken? - érdeklődött Martin.

- Igen. Sőt be kell vallanom, hogy Transvaal legnagyobb részét nem ismerem. Csak egyszer festettem egy hónapig a Magalies-hegységben.

- A képei többségét Natalban és a szomszédos Üranje szabadállamban lévő Golden-Gate Nemzeti Parkban festette, ugye?

Nicola bólintott. Elámult a férfi tájékozottságán. Hogy zavarát leplezze, gyorsan másra terelte a szót.

- Honnan nyerte tulajdonképpen a nevét a Zoutpans-hegység?

- Arról a sós tóról nevezték el, amelyet a telepesek itt a közelben találtak - magyarázta Martin. - Hout hollandul sót jelent.

Ebben a pillanatban felbukkant a tornácon Melanie.

- Martin bácsi, ma délután szeretnék bemenni a városba - közölte röviden, miközben leült az asztalhoz.

- Kérdezd meg Ellen nénit - felelte Martin , - hogy ráér-e elvinni. - A férfi arca ellágyult, mint mindig, amikor unokahúgával beszélt.

- Ugye elviszel, Ellen néni?

- Természetesen, drágám.

Martin felállt.

- és ne felejtsd el. Ellen, hogy Mrs. Graerne ma reggel várja Melanie-t. Te pedig - fordult a kislány felé - , - ne kószálj egyedül a birtokon, amíg újra meg nem engedem. Van Zyl azt mondta, hogy az egyik kutyája eltűnt. Valószínűleg veszett.

- Rendben - felelte Melanie, és nyugodtan tovább evett.

- ígérd meg nekem! - a szürke szempár szinte hipnotizálta a kislányt.

- Megígérem - bólogatott Melanie engedelmesen. Ahogy nagybácsi és unoka húga egymásra néztek, látszott, hogy megértették egymást.

- Ez magára is vonatkozik, Prenn kisasszony.

- Rendben - felelte a lány, a férfi pedig kiment a szobából.

*

A délelőtt folyamán Traugott megmutatta a birtok egy részét. Az első benyomása nem csalt, valóban csodálatos vidék volt. Szelíd dombok és napsütötte hegyi legelők váltakoztak vad sziklaszirtekkel, és hatalmas, öreg kőrisfák árnyékában megbújó csendes rejtekhelyekkel.

Nicola megállt egy magaslaton, ahol félkörben hatalmas tölgyek álltak, és teljesen elmerült a csodálatos látványban. A távolban, ameddig a szem ellátott, kék hegyláncok magasodtak, az ellenkező irányban pedig az a hegy, amelynek védelmében a ház állt. Közvetlenül alattuk gumifaültetvény terült el, mellette zöld legelő, ahol békésen legelészett egy juhnyáj, egy fekete fiúcska felügyelete mellett. Időnként, ha arról fújt a szél, felhallatszott a bárányok bégetése.

Egy kicsit távolabb Nicola felfedezte a szélmalmot és előtte a kerek duzzasztó-gátat. Traugott nevetett, amikor meghallotta Melanie javaslatát, hogy ezek képezzék a hátteret. Rövid gondolkodás után azt a helyszínt választották, ahol éppen álltak. Nicola elmagyarázta, hogyan is képzeli a képet. Aztán tekintete az alant fekvő avokádóültetvényre vándorolt, ahol egy csoport mezőgazdasági munkás körében felfedezte Martint. Az egyik embertől a másikhoz lépve mindenkivel váltott néhány-szót. A birtok büszke, fölényes ura! Erős és hajlíthatatlan ember. Én pedig magamra vontam a rosszallását, sóhajtott Nicola. De... jaj. nem! A lány ajka megvonaglott. Egy erős, ismeretlen érzés kerítette hatalmába, mintha valami idegen lélek szállta volna meg.

Összeszedte magát, és Traugott felé fordult:

- Fel szokott oda menni? - mutatott annak a hegynek a csúcsa felé, amelyet félig megmásztak.

- Igen, mégpedig elég gyakran. Az Melanie kedvenc helyeinek egyike. Onnan lehet látni a másik oldalon elterülő tájat.

- És mi van arrafelé?

- Bozót, sziklák, és még további hegyek. Azon a vidéken nem folyik mezőgazdasági művelés.

- Csodálatos a birtokuk! - lelkendezett. Nicola.

A kertész, aki a festőfelszerelést vitte utánuk, felállította az állványt. Nicola azonban még nem kezdett hozzá a tulajdonképpeni munkához, hanem megbeszélte a megbízójával, milyen ruhában akarja lefestetni magát. A gazdálkodók mindennapi viseletében állapodtak meg. Aztán kipróbáltak néhány beállítást.

- Az ott micsoda? - mutatott Nicola egy hosszú épületre, mikor már hazafelé tartottak. - Teljesen újnak látszik.

- Az is. Martin építtette, mert szeretne saját marhacsordát venni, hogy önellátók lehessünk a tejtermékek tekintetében. Amíg azonban az a család lenn a völgyben, ahonnan eddig mindig kaptuk a tejet, minden centre rá van szorulva, nem venné a szívére, hogy megfosszuk őket a megélhetésüktől. Először arra gondolt, hogy megveszi a csordát, és továbbra is fizet a családnak. Félt azonban, hogy alamizsnának tekintenék, így aztán minden maradt a régiben.

Nicola hallgatott. Zavarta ez a történet. Nem illeti a Martin Sorensenről kialakított képbe. Nem szerette azt a különös férfit, következésképpen nem szívesen hallott jót róla. Most azonban akarata ellenére kénytelen volt elismerést étezni iránta. Az a mód, ahogyan a szívért viseli a szegény család sorsát, és nemcsak a megélhetésüket biztosítja, de az érzéseiket sem akarja megbántani, nemeslelküségre és jóságra vall. Márpedig éppen ezek Nicola szemében a legfőbb erények.

Ahogy visszaérlek a házba, Ellen forró kávéval kínálta őket.

- Találtatok megfelelő helyet? - érdeklődött.

Traugolt bólintott.

- Fenn az öreg tölgyeknél, ahonnan az egész ültetvény látszik. Tudod, mire gondolok?

- Persze. Egyszer majd felmegyek veletek, és megnézem, hogyan dolgozik Nicola. Vagy zavarja, ha figyelik? - fordult a lányhoz.

- Ugyan, dehogy! Ha elmerülök a munkában, akár egész Afrika körülállhat, észre sem veszem. Bár ezúttal azért egy kicsit ideges vagyok, végül is ez az első arcképem. Remélem, sikerülni fog.

- Ha valóban igyekszik, biztosan jó is lesz - mosolygott Traugott. - Ha pedig a fizetség miatt aggódik, afelől teljesen nyugodt lehet. A pénzét megkapja, akármilyen lesz is a kép. Végül is a drága idejét mindenképpen eltölti. Tulajdonképpen Martin megállapodott valamiben az édesapjával.

- Nem, nem a pénz miatt aggódom - rázta a tejét Nicola. - Csak... Ha mégsem sikerülne, nagy csalódás lenne számomra. Szemrehányást tennék magamnak, amiért elvállaltam.

- Mindent el kell valamikor kezdeni - nyugtatta meg Ellen. - Gondolom, az itttartózkodása alatt bizonyára szeretne minél többet megismerni a Zoutpans-hegyvidékből - folytatta aztán. - Nagy szívességet tenne nekem, ha ma délelőtt el vinné Melanie-t a nagyanyjához. Hiszen van kocsija, és az út rendkívül érdekes. Melanie sohasem marad ott sokáig, mivel Mrs. Graeme nagyon hamar elfárad. Szegényke! Pedig fiatalabb, mint én. Persze nem csoda, Vanessa halála borzasztóan összetörte, most pedig Denise okoz neki rengeteg aggodalmat és bosszúságot. Tehát, ha van kedve, Melanie ismeri az utat.

- Nagyon szívesen elviszem - bólintott Nicola. Örült, hogy a távolabbi környékből is láthat valamit.

*

Kicsivel később Nicola és Melanie útnak indult. A kislány olyan egykedvűen fogadta az újságot, hogy a vendég viszi el a nagyszüleihez, mint általában mindent. Vajon van-e olyan dolog a világon, ami fel tudná rázni ezt a különös teremtést? - tűnődött Nicola,

Aztán a jövőbe kalandoztak a gondolatai. Vajon a Graeme házban Denise-zel is találkozni fog?

Egy idő múlva aztán megtörte a csendet.

- Gyakran meglátogatod a nagymamádat? - kérdezte a kislányt.

- Minden héten. Martin bácsi így akarja. Néha nagyon jól érzem magam, máskor viszont szörnyen unatkozom. Ha a barátaimat látogatom meg. azt mindig nagyon élvezem, és el sem akarok jönni tőlük.

- Sok barátod van?

- Van néhány. A legjobb barátom Martin bácsi. De néha nem akarok senkit sem látni. Ilyenkor senki sem létezik számomra, és teljesen üres vagyok.

Magányosság? - tűnődött Nicola.

- De azért szükséged van a többi emberre?

- Néha - felelte Melanie óvatosan. - Ha már nagyon sokáig voltam üres.

Vajon miért beszél így egy ilyen kislány? Talán, mert elvesztene a szüleit?

- Milyen ültetvénye van a nagypapádnak? Szintén avokádó?

- Nem, inkább banán - mesélte Melanie. - Tetszik magának itt? - kérdezte aztán meglepetésszerűen.

- Amit eddig láttam, attól el vagyok ragadtatva..

- és mit szól hozzánk? Milyennek találja a családunkat? Nem gondoltam volna, hogy a többiek akarják, hogy nálunk maradjon, de úgy látszik, szeretik magát.

Ellen és Traugott valóban kedvesek Martin azonban egészen biztosan nem örül a jelenlétemnek, gondolta Nicola, hangosan pedig így válaszolt:

- Még csak nagyon rövid ideje ismerlek benneteket, de azt hiszem, máris megszerettem a családot. Valamennyien rendkívül érdekes emberek vagytok.

- Ugye szép maiunk? Amikor kicsi voltam, Pietershurg-ban laktam, de itt is nagyon jól érzem magam. Csak apa és anya hiányzik. - Nicola megint csodálkozott, milyen egykedvűen mondja ezt a kislány - Maga ugye Johannesburg-ban lakik? Mi is szoktunk odamenni. A karácsonyi szünet elején Martin bácsi elvitt a Skyrinkbe. ahol görkorcsolyázhattam. Szilveszterkor Martin bácsi egészen váratlanul újra Johannesburgba ment. Eredetileg együtt akartunk ünnepelni. Nagy összejövetelt rendeztünk, amire mindenkit meghívtunk. De Martin bácsi, Denise néni és Mr. Baxter nem volt ott.

- Azért remélhetőleg nélkülük is szép este volt.

- Egyáltalán nem olyan szép. mint ha Marim bácsi is ott lett volna - panaszolta Melanie. - Délután telefonált a nagymama, és közölte, hogy Denise néni eltűnt. Martin bácsi nagyon dühös lett és valami csúnyát mondott Mr . Baxterre. Utána pedig azonnal útnak indult. Akarja tudni, mit mondott Mr. Baxterről?

- Nem, inkább nem. Talán nem is örülne neki a bácsikád. Továbbra is egyenesen kell mennünk?

Miután Melanie megnyugtatta, hogy jó irányba mennek, elgondolkozott a hallottakon. Martin valami csúnyát mondott Baxtérről. Azt gondolta talán, Todd azért vitte Denise-t a városba szilveszterezni, mert valamit akart tőle?

- Mrs. Baxter, aki különben nagyon aranyos, egyedül jött el hozzánk; és amikor Martin bácsi hazajött Johannesburgból, meg mindig nagyon dühös volt.

Talán az eljegyzés megmentése érdekében megrendezett jelenet mégsem oszlatta el teljesen Martin aggodalmait? Vagy csak azért mérgelődött, mert a menyasszonya keresztülhúzta a terveit, és a családi ünnepség helyett érte kellett mennie Johannesburgba?

- Azt hiszem. Martin bácsi feleségül fogja venni Denise t - folytatta Melanie. -Legalábbis, ha nem talál jobbat.

Nicola elnevette magát. Úgy hangzik, mintha csak valami állást keresne!

- Örülnél neki?

- Nem tudom. Ugye akkor mindig nálunk lakna? Azt hiszem, az nagyon tetszene neki. Denise nagyon szereti a birtokunkat. Jaj. milyen ostobák azok. akik szerint ugyanolyan, mint a mamám! Anyu nem kedvelt semmiféle birtokot. Denise viszont borzasztóan szereti a mienket.

Vajon a kislány honnan tudja mindezt? - tűnődött Nicola. Talán véletlenül hallotta, vagy egyedül jutott erre a következtetésre? Mindenesetre nem szívesen hallja, ha Denise-t az édesanyjához hasonlítják.

- jobbra az első kapun kell befordulnunk - magyarázta Melanie.

A Graeme család birtoka távolról sem volt olyan nagy, mint Sorensenéké. A kicsi, de csinos házat ápolt kert vette körül. Belül minden ragyogóan tiszta és szinte kínosan rendes volt. Talán Mrs. Graeme egy kicsit túlzásba is viszi a háziasszonyi buzgalmat, gondolta Nicola.

Melanie nagyanyja az ötvenes évei elején járhatott. Arcvonásait, amelyek egykor ugyanolyan szépek lehettek, mint Denise-é, a gond és bánat erősen megviselte. Barna hajában már megjelentek az első szürke szálak.

Nicola szívét szánakozás töltötte el. Milyen borzasztó lehetett elveszteni az egyik lányát! Vanessa halála után bizonyára még jobban ragaszkodik Melanie-hoz, aki annyira emlékeztet az édesanyjára.

Mr. Graeme néhány évvel idősebb lehetett a feleségénél. Szívből jövő örömmel üdvözölte az unokáját. Megkérdezte, hogyan töltötte a karácsonyi ünnepeket, és örül e a következő héten kezdődő iskolának. Hamarosan azonban elnézést kért a jelenlévőktől, mert vissza kellett mennie az ültetvényre.

Ahogy becsukta maga után az ajtót, Mrs. Graeme sóhajtva fordult a vendéghez:

- A férjemnek nagyon keményen kell dolgoznia, és még néhány éve hátra van a nyugdíjig. Utána aztán a városba akarunk költözni. Pretoriából származom, és noha hozzászoktam a vidéki élethez, még mindig a város után vágyakozom. Ebben a tekintetben Melanie édesanyja rám ütött. Ő egyenesen gyűlölte a vidéki életet. Ezért örültem annyira, hogy Karl Sorensenhez ment feleségül, mert így Pietersburgba költözhetett.

Nicola Ellentől már tudta, hogy Vanessa azért választotta Karlt a Martinhoz fűződő kapcsolata ellenére, mert nem akart vidéken élni.

- Vanessa még nagyon fiatal volt, amikor férjhez ment - folytatta Mrs. Graeme, és múltba merengő tekintete Melanie-n pihent. - Pontosan tizennyolc éves, mint Denise most. Denise azonban más. Ő nem idegenkedik annyira az itteni életformátol. Hiányzik ugyan neki egy kicsit a város tarka forgataga, de azt hiszem, teljesen elégedett lesz, ha hozzámegy Martinhoz és az ő birtokán él. Először is Sorensenék háza sokkal nagyobb, másodszor pedig Martin elég gazdag ahhoz, hogy megadjon neki mindent, amit kíván. Meg kellene egyszer ismernie Denise-t, Prenn kisasszony! A lányom biztosan nagyon örülne. Nagy tisztelője az édesapjának.

Nicola hirtelenjében nem tudta, mit feleljen. Árulja el, hogy már ismeri Denise-t? Martin semmit sem mondott Ellennek és Traugottnak a szilveszterkor történtekről. Talán azt akarja, hogy Denise szülei se szerezzenek semmiről tudomást? Mindenesetre jobb, ha hallgat. Hiszen Denise nem tudta, hogy ő Róbert Prenn lánya, tehát nem említhette meg a találkozásukat. Különben is, aligha dicsekedett el a szüleinek a Baxterrel töltött este részleteivel.

Nicola és Melanie már éppen indulni készült, amikor Denise lépett a szobába. Finom vonalú, barna ruhát viselt, vörösesbarna haja szabadon omlott a vállára. Először meg sem ismerte múltkori mentőangyalát.

Csak amikor Nicola udvariasan üdvözölte, villant fel szemében a felismerés fénye. Egy másodpercre szétnyíltak ajkai, mintha fel akarna kiáltani meglepetésében. A következő pillanatban azonban újra a szokásos egykedvű kifejezés jelent meg az arcán, amely semmiféle érzelmet nem árult el. Rezzenéstelenül hallgatta végig, ahogy az édesanyja bemutatta őket egymásnak. Aztán könnyedén csevegni kezdett a vendéggel.

- Traugott bizonyára úgy gondolta, ha már Róbert Prenn nem vállalja a lefestését, a legjobb választás a lánya - vélte, miután az anyja elmesélte, mi járatban van a festőművésznő.

- Remélem, nem fogok neki csalódást okozni - felelt hasonlóan közömbösen Nicola. Jól döntött hát, amikor nem fedte fel, hogy már találkoztak!

Az ajtó másodszor is kinyílt.

- Miért sietsz annyira, Denise? Alig tudlak követni - panaszolta Todd Baxter. Ahogy meglátta Nicolát, felcsillant a szeme. Esze ágában sem volt letagadni az ismeretséget.

- Hát maga mit csinál itt. Nicola? Azt hittem, Johannesburgban van. Miért nem mondta, hogy itt lesz a közelben?

- Jó napot. Todd - üdvözölte a lány kimérten. - Fogalmam sem volt róla, hogy maga itt lakik a Zoutspans-hegyvidéken. Csak tegnap este mesélte Mr. Sorensen.

- Azért jött, hogy lefesse Traugott bácsit - szólt közbe Melanie.

- Nagyszerű, hogy ismerik egymást - jegyezte meg Mrs. Graeme.

Denise sokatmondó pillantást vetett Toddra, és alig észrevehetően az anyja felé intett.

- Miért nem mesélted el, hogy ismered Nicola Prennt? Hiszen tudod, mennyire csodálom az apját.

Todd egy pillanatra meghökkent, aztán megértette, miről is van szó.

- Ő, már régóta ismerem Róbert Prennt, és a látogatásaim alkalmával néha a lányával is találkoztam.

- Erről sohasem meséltél nekünk. Igazán nem szép tőled - nézett rá szemrehányóan Denise, aztán Nicolához fordult. - A hálószobámban van egy képem az édesapjától, a Cathkin-csúcs látképe a Draken-hegységben. Martintól kaptam a születésnapomra. Meg akarja nézni?

Nicola azonnal megértette, hogy Denise négyszemközt akar vele beszélni. Kimentek a szobából, és mihelyt hallótávolságon kívül kerültek, Denise nekitámadt a másik lánynak:

- Mit jelentsen ez? Fogalmam sem volt róla, hogy maga Nicola Prenn. Miért nem mondta?

- Én sem tudtam, hogy a maga vőlegénye Martin Sorensen, annak a Traugott Sorensennek az unokaöccse, akit le kell festenem.

Közben Denise egy kicsi, de szépen berendezett szobába vezette a vendéget. Az első, amin Nicola tekintete megakadt, az apja képe volt. Milyen lenyűgöző festmény! Remekül érzékelteti a háromezer méteres csúcs fenségét. Túl nagy egy ilyen pici szobába! Különben is vétek egy ilyen gyönyörű művet egy hálószobába száműzni, ahol alig láthatja valaki.

Denise kecses mozdulattal leült az ágyára.

- Nem akarom, hogy a szüleim megtudják, mi történt a múlt héten.

- Miattam nem kell aggódnia - ígérte Nicola. Dehogyis meséli el a Graeme házaspárnak, mit művelt a lányuk! Van úgyis éppen elég bánatuk, nem akarja még tovább növelni a szomorúságukat.

- És Martin? Megmondta neki az igazat?

- Természetesen nem - felelte Nicola türelmetlenül. - Miért okoznék magának feleslegesen bajt?

- Köszönöm - felelte Denise hűvösen. - Akkor hát hallgatunk erről az esetről. Nagyon hálás vagyok magának. Nem szeretném, ha valami összeütközés támadna köztem és Martin között. Csak fel akartam egy kicsit rázni, hogy végre csináljon valamit. Sajnos másképp sült el a dolog, mint ahogy terveztem - mármint ami Toddot illeti.

- Értem - felelte Nicola. Ennél okosabb nem jutott az eszébe. Pillantása Denise kezére esett. Egy hatalmas tigris szemen kivűl más gyűrűt nem viselt. Valószínűleg az eljegyzés még nem hivatalos, de már eldöntött tény. Tulajdonképpen mit vár Denise Martintól? Azt, hogy minél hamarabb hozzák nyilvánosságra az eljegyzést és kerüljön sor az esküvőre? Vagy csak be akarja bizonyítani a férfinak, hogy nem Vanessa hasonmása, hanem önálló személyiség? Akkor végül is elégedett lehet. Martin megtette érte azt a hosszú utat Johannesburgba, még annak az árán is. hogy szilveszterkor cserbenhagyja a családját.

Denise figyelmesen szemügyre vette Nicolát,

- Most egészen más mint a múltkor. Martin megismerte?

Nicola bólintott.

- A verandán előadott jelenetet annyira meggyőzőnek találta, hogy teljesen kegyvesztett lettem nála.

- Szegénykém! - vihogott Denise - Azt el tudom képzelni! Ugyanis borzasztóan sajnálja Hilary Baxtert. Toddot pedig ki nem állhatja.

- és Baxter mégis idejár magához látogatóba?

- Todd nagyon szórakoztató tud lenni. Azonkívül úgyis elég korán elvesztem a függetlenségemet, ha nemsokára feleségül megyek Martinhoz.

Nicola meghökkent. Denise és Martin között nyilvánvalóan nem olyan a kapcsolat, amilyennek lennie kellene.

- Akkor miért akar ilyen fiatalon férjhez, menni? Hiszen még csak tizennyolc éves!

- Ha arra kérem, hogy várjon, talán elveszítem.

Borzasztó lehet, ha az ember nem lehet biztos abban a férfiban, akihez hozzá akar menni!

- Martin sokkal idősebb magánál.

- O, a korkülönbségnek nincs semmi jelentősége. Ellen és Traugott házassága a legjobb példa. Ellen tizenöt évvel fiatalabb a férjénél, és rendkívül boldogok együtt. Martin azonban már nem egészen fiatal. Gondolom, szeretne egy fiút, lehetőleg nem túl későn. Amúgy is természettől fogva türelmetlen. Miért kockáztatnám a boldogságunkat néhány év függetlenségért?

Ha Martin valóban szereti, akkor várna, gondolta Nicola. Bár kétségtelenül az a fajta ember, aki keresztül viszi az akaratát. Persze, ha valóban az Ősi férfiút hiúság hajtja, hogy magát az utódokban megörökítse, akkor Denise-nek igaza lehet. Akkor talán nem hajlandó még sokáig várni, inkább keres magának másik asszonyt, aki megajándékozza a hőn áhított örökössel.

- Mennyire ismeri Toddot? - terelte másra a szót Denise.

- Néhányszor találkoztunk az apámnál. Nem állíthatom, hogy különösebben jól ismerem. Szilveszterkor rögtön elváltunk egymástól, mihelyt maga és Mr. Sorensen távoztak.

- Különös, hogy milyen véletlenek vannak. Amíg hazafelé tartottunk Johannesburgból, Martin elmesélte, hogy az estélyen beszélt Róbert Prenn-nel és megállapodtak, hogy a lánya lefesti Traugottot. Ki hitte volna, hogy magáról van szó?

- Valóban különös. De nem kellene már visszamennünk a többiekhez? Csodálkozni fognak, miért kell nekem ilyen sok idő ahhoz, hogy megnézzem az apám egyik képét.

Denise felállt.

- Igaza van. Tehát hallgatunk a dologról, ugye?

- Természetesen.

Melanie már meglehetősen türelmetlenül várta őket.

- Vissza kell érnünk ebédre. Utána pedig Ellen néni-vel bemegyek a városba bevásárolni.

- Akkor jobb, ha most elindulunk - helyeselt Nicola.

- Nekem is mennem kell - csatlakozott Todd - Gyalog jöttem, de talán el tudna vinni, Nicola. A birtokunk útba esik magának.

A lány a szíve szerint elutasította volna, de arra gondolt, hogy Mrs. Graeme bizonyára rendkívül furcsának találná. Rá való tekintettel kénytelen volt igent mondani.

Miután elbúcsúztak a háziaktól, Todd beült a kocsiba Nicola mellé.

- Mit szól hozzá, milyen isten háta mögötti zugban élek? - próbált beszélgetést kezdeményezni.

- Nekem nagyon tetszik ez a vidék - felelte Nicola kurtán. A végén meg sajnálhatná is magát! Ugyan ki kényszerítette Baxtért, hogy itt lakjon? Teljesen önszántából jött ide, mivel Hilary gazdag, és itt roppant kellemes élet várta. Azonkívül éppen elég gyakran jár Johannesburgba szórakozni.

Útközben a lány alig szólt egy szót. Amikor megérkeztek Baxterék birtokának kapujához, megállt és hűvösen elbúcsúzott, hívatlan utasától.

- Szálljon ki egy pillanatra! - kérte a férfi.

- Miért?

Todd sokatmondó pillantást vetett Melaniere aki a hátsó ülésről ellenségesen figyelte.

- Van még egy kis megbeszélnivalónk - mondta. Nicola vonakodva kiszállt,

- Ugye nem mesél el Denise anyjának semmit a múltkori estélyről?

- Természetesen nem.

- És Sorenserinek?

- Ő továbbra is szentül hiszi, amit azon az estén tátott. Végül is az ő kedvéért rendeztük az egész jelenetet.

- Meg Denise kedvéért - vigyorgott Todd - Folytatjuk a játékot?

- Szó sem lehet róla! - Nicola látta, hogy Melanie átmászott a vezető melletti ülésre, és onnan figyeli őket.

- Miért nem? Csak nem tölti az egész időt azzal, hogy Traugottot festi? Sok mindent csinálhatnánk együtt,

- Szórakozzon tovább Denise-zel! - felelte a lány hűvösen, - Nem szégyelli, hogy veszélybe sodorja Denise jegyességét meg a saját házasságát is?

A férfi nem zavartatta magát, pimaszul tovább mosolygott.

- Az élet arra való, hogy élvezzük. Denise kedves, vonzó teremtés; és ha arra kér, hogy segítsek egy kicsit ösztökélni Soreoseot, örömmel teszek eleget a kérésének.

- Szegény kislány! Igazán sajnálatra méltó. Az egyik férfi pótlékot keres benne a halott nővére helyett, a másik pedig csupán szórakozni akar vele. Hova vezet ez? - Nicola sarkon fordult, és vissza akart menni a kocsihoz.

Todd azonban villámgyorsan elkapta a kezét, és nem eresztette.

- Felesleges féltenie - nevetett. - Maga nem ismeri őt eléggé. Denise nagyon jól tudja, mit várhat tőlem, és mit Sorensentők és teljesen elégedett a dolgok állásával.

- Ha olyan nagyon elégedett, akkor miért olyan sürgős neki hogy minél hamarabb meglegyen az esküvő? - vetette ellen Nicola. - És eressze el végre a kezemet! Vissza kell mennünk a birtokra.

- Még ne siessen! - tartóztatta Todd. aztán felkapta a fejét, mivel egy kocsi hajtott el mellettük. - Mikor látjuk újra viszont egymást?

- Remélhetőleg soha! - vágta rá a lány.

Végre sikerült kiszabadítania magát és visszamenni az autóhoz.

- Ne haragudj a késlekedésért! - fordult mentegetőzve Melanie-hoz.

- Abban a kocsiban, amely az előbb elment mellettünk. Martin bácsi ült - mosolygott a kislány.

Már csak ez hiányzott! Nicola kétségbeesetten hunyta be a szemét. Vajon meglátott? Jaj. ez az átkozott Baxter! Mennyi bajt okoz!

- Szereti Mr. Baxtert? - kérdezte Melanie.

- Nem! - vágta Nicola.

- Akkor miért engedte, hogy megfogja a kezét?

- Egyszerűen megragadta. Nagy különbség.

- Azt hiszem, értem - felelte a kislány némi gondolkozás után.

*

Mire visszaértek a birtokra, Nicola bosszúsága némileg enyhült.

- Martinnak be kellett mennie a városba - mesélte Ellen az asztalnál. - Nem találkoztatok útközben ?

- De igen. Integetett is nekem - közölte Melanie.

Nicola csodálkozva nézett rá. Ezt eddig nem említette. A szürke szempárban azonban nyoma sem volt alattomosságnak vagy rosszindulatnak. Melanie nem is mondott semmi többet. Rábízta Nicolára, hogy mit mesél el.

Milyen különös kislány! Más gyerek bizonyára élénk színekkel ecsetelné a találkozás helyét és körülményeit, cseppet sem törődve azzal, hogy esetleg tapintatosabb lenne hallgatnia.

Ebéd után Ellen vásárolni ment Melanie-val. Traugott is felkerekedett, hogy megnézze az eperültetvényét. Amióta nyugalomba vonult, ennek szentelte minden idejét. Nicola pedig úgy döntött, hogy nekilát lefesteni a ház környékét.

Először is a ház mögötti heggyel kezdi. Rendkívül jellemző a Zoulpans-hegy vidékre! Vadregényes táj, de mégis sokkal szelídebb, mint az égbe meredő csúcsokban és meredeken kiemelkedő gerincekben gazdag Draken-hegység, ahol az apja annyira szeret festeni.

Nicola gyorsan dolgozott, mint mindig, amikor üres vászon volt előtte. A ház és a gumiültetvény közötti mezőn állította fel az állványt, és úgy elmerült a munkában, hogy a világ is megszűnt körülülte. Annál inkább meg ijedt, amikor hirtelen sötét árnyék vetődött a vászonra.

Amikor megfordult Martin komor tekintetével találta magát szemben. Az első gondolata az volt, milyen rendetlen és ápolatlan benyomást kelthet régi farmerjában és lötyögő, kifakult, festék foltos blúzában. Haját lófarokba kötve viselte, a munka hevében azonban egyes fürtök kiszabadultak és az arcába hullottak. Olyan volt, mint egy kócos iskolás lány.

- Megijesztett - mondta szemrehányóan.

- Sajnálom. - Martin szakértően tanulmányozta, amit a lány addig festett. - Ez fontosabb magának, mint Baxter?

- Hiszen mondtam, hogy ő már nem jelent számomra semmit.

- Csakugyan ? Hát mondani valóban mondta. Hilary miatt reméltem is, hogy igaz.

- és most már tudja, hogy hazugság volt?

- Azt hiszem, értjük egymást. - felelte a férfi hűvösen. - Azt hittem, csak Melanie látott meg engem. Nem szívesen avatkozom mások dolgába, de úgy gondolom, az unokahúgom jelenlétében... Szeretném nyomatékosan megkérni, a jövőben úgy intézze a Baxterrel való találkozásait, hogy Melanie ne legyen ott.

- Igenis, uram - morogta a lány összeszorított,fogai között, de a férfi így is meghallotta.

- Talán mulatságosnak találja, hogy egy gyereket ilyesmibe rángassanak bele?

- Természetesen nem. Csakhogy én nem rángattam be Melanie-t semmibe. A legjobb akarattal sem kerülhettem el a mai esetet.

- Semmi sem elkerülhetetlen - közölte Martin dühösen.

- Az isteneknek bizonyára, de nem a közönséges földi halandók számára. Tulajdonképpen miért izgatja fel magát annyira? Nem maradok itt olyan sokáig, hogy Melanie-t bármi módon is befolyásolhatnám. Nem kell aggódnia, hogy elrontom.

- Nem az erkölcsökről van szó, hanem, az érzelmekről. Melanie például elmesélheti Hilary Baxternek, hogy a férjének viszonya van magával.

- Nincs semmiféle viszonyunk. Egyébként jónak találja, hogy Mrs. Baxternek sejtelme se legyen a férje üzelmeiről? Minél tovább ringatja magát illúziókban, annál keservesebb lesz a csalódás.

- Nem hiszem, hogy Mrs. Baxter hiú reményeket táplálna a férjét illetően. Sőt. szerintem jobban ismeri, mint mi valamennyien. De hát büszkeség is van a világon, a gyerekek pedig bárki jelenlétében könnyen kimondják, amit gondolnak.

- Melanie nem olyan. Bizonyos tekintetben sokkal érettebb a koránál. Ma délután például elmesélhette volna Ellennek, hogy mit látott, ő azonban megtartotta magának.

- Maga bizonyára megkérte rá. Nem szeretném, ha hazugságra nevelné a gyereket.

- Teljesen hamisan ítél meg engem, Mr. Sorensen. Fogalmam sincs, miért hallgatott Melanie, mindenesetre nem én bírtam rá.

A férfi fürkészően nézte a lányt.

- Ezt higgyem is el?

- Miért ne?

- Eddig semmi okot nem adott rá. hogy becsületes embernek tartsam. Tegnap például azt akarta velem elhitetni, hogy a Baxterrel való kapcsolata már a múlté, ma pedig ott látom magukat kéz a kézben Hilary Baxter kapuja előtt. Mi lett volna, ha a szegény asszony éppen akkor jár arra? Ez az eszébe sem jutott?

- Maga mondta az imént, hogy Mrs. Baxter nem táplál hiú reményeket a férjét illetően. - Bárcsak Martin elhinné végre, hogy ennek az állítólagos kapcsolatnak vége van! Abban a hitében sajnos továbbra is meg kell tartania a férfit, hogy volt valami közte és Baxter között, hiszen megígérte Denise-nek. nem árulja el az igazságot. Rettenetes, hogy egy rákényszerített hazugsággal kell együtt élnie!

Rosszkedvűen bámulta Martin kék ingének gombjait. Persze cseppet sem izgatja, hogy mit gondol róla ez a férfi. Csak maga a hazugság elviselhetetlen, amibe keveredett.

- Tegnap este igazat mondtam - folytatta kedvetlenül. - Ami pedig a ma délelőttöt illeti... Nem hallótt még az érzelmek lassú, fájdalmas kihunyásáról? - A lánynak még egy szomorú mosolyt is sikerült az arcára csalnia.

- Zagyvaság! Úgy tűnik, maga nem sokat tud a szerelemről.

- Szerelem, szerelem! - mondta Nicola megvetően. - Mi is a szerelem ahhoz képest... - A lány elhallgatott, és tekintete végigpásztázta a hatalmas hegyet, az óriási fákat és a zöld réteket. - Ha az ember a föld ezernyi csodájára és szépségére gondol, a szerelem eltörpül mellette. - Miközben beszélt, a mutatóujjával kiigazított valamit a képen.

Martin a fejét csóválta, és a szeme hirtelen sokkal sötétebbnek látszott, mint azelőtt.

- Maga még nem nőtt fel, Nicola, Gyermeki együgyűsége összezavarja és egyszersmind megédesíti az ember szívét-lelkét.

A férfi egy pillantást veteti a vászonra.

- Nagyon jó festő, ha nem is lángész, mint az édesapja - jegyezte meg, aztán folytatta: - Bizonyára el is hiszi, amit az előbb mondott. Ugyanis fogalma sincs róla, miről beszél. Nem tudom, hogyan élt eddig, lehet, hogy számtalan szeretője volt, egy azonban biztos; az igazi szerelemmel még sohasem találkozott. Ebben a tekintetben még tökéletesen érintetlen.

Nicolát bosszantotta a megjegyzés. Úgy hangzik, mintha borzasztóan fiatal és tapasztalatlan lenne, ami ráadásul még igaz is. Nem, az igazi szerelmet még valóban nem ismerte meg. Eddig egyetlen férfinak sem sikerüli szenvedélyes érzelmeket ébresztenie benne.

- Maga nem tudja, milyen az, amikor az embert állandóan űzi-hajtja valami, mint engem - felelte kelletlenül.

- A festészet? Az csupán egy pálya. Értem persze, hogy az ilyesmi le tudja az embert bilincselni. Egyébként nemcsak a képzőművészetnek van ilyen hatalma. A föld, amelyen gazdálkodunk, hasonlóképpen uralhatja az életünket, fölemelhet vagy tönkretehet. Mégsem az a legfontosabb a világon.

- Ha olyan nagy szakértőnek tartja magát, maga szerint az szerelem, ha valaki a szeretett nőt a testvérével próbálja helyettesíteni? És Melanie? Azt hiszem, csak azért szereti, mert Vanessa lánya, és nagyon hasonlít hozzá. Valószínűleg a kislány sejti is, azért olyan különös és komoly.

Martin szeme veszedelmesen szikrázott, és a színe ismét egészen sötétre váltott. Valami parázslott a tekintetében. Vajon micsoda?

- Ellen nyilvánvalóan a legapróbb részletig elmesélt magának mindent. De hát hogyan is várhatna valaki megértést egy gyerektők mint maga? A jövőben jobb lesz, ha megtartja a véleményét magának. Nem tartozom magyarázattal, de igaza van: valóban szerettem Vanessát tíz évvel ezelőtt. Akkor tizennyolc éves volt. Viszonyt folytattunk, amikor azonban házasságra került volna a sor... Karl kellemesebb életet ígért, mint egy vidéki gazdálkodóé. De megbocsáthatatlanul igazságtalan hozzám, amikor azzal vádol, hogy csak azért szeretem Melanie-t, mert Vanessára emlékeztet. Önmagáért szeretem. Maga pedig egyáltalán nem képes megítélni, miért lett ilyen komoly. - A férfi egy szóval sem említette Denise-t.

Nicola bánta már, amit mondott.

- Ne haragudjon, Martin - mondta elbátortalanodva. - Nincs semmi jogom szemrehányást tenni. Nem ismerem a körülményeket és különben sem tartozik rám az egész.

Martin arca semmit sem árult el a gondolataiból. Nicola azonban tudta, hogy ezt a közjátékot és a férfi szemében fellobbanó haragot nem fogja egyhamar elfelejteni.

- Akkor hát értjük egymást. Az én életem és érzéseim nem tartoznak magára, engem pedig cseppet sem érdekel a Baxtenel folytatott viszonya, akár véget ért, akár nem.

- Véget ért - hangsúlyozta Nicola.

- Jól van - hagyta rá a férfi, és indulni készült. Még egyszer visszafordult azonban és gúnyosan mosolygott: - Azt hiszem, el lehet mondani, hogy ma délután egy kicsit jobban megismertük egymást, ha meglehetősen viharos vita során is.

Ezzel Martin elindult a szélmalom irányába, Nicola pedig tágra nyílt szemmel nézett utána.

Végre újra a készülő kép félé fordulhatott. Csakhogy a festés most már nem tudta lebilincselni, hiába igyekezett összeszedni magát, nem tudott többé a munkájára figyelni. Kimerítette a Martinnal való összetűzés, fáradtnak és üresnek érezte magát. Összepakolta hát a holmiját, és visszaballagott a házba.

Miközben átöltözött, hirtelen rádöbbent, hogy kölcsönösen a keresztnevükön szólították egymást.

Vacsoránál Martin ismét olyan megközelíthetetlennek mutatkozott, mint máskor. Nicola kénytelen volt bevallani magának, hogy ez bántja. Nyilván csak még tovább csökkent a becsülete Martin szemében. A férfi ostoba, gyermeteg kis senkinek tartja, akiben az égvilágon semmi érdekes sincs.

A délutáni indulatos, de őszinte beszélgetés után már-már azt remélte, hogy megszűnik közöttük az eddigi hűvös távolságtartás.

Sehogy sem ment ki a fejéből, ahogyan a férfi Melanie édesanyjáról beszélt, és az sem milyen sötétre váltott közben a szeme színe. De hiába törte a fejét, nem igazodott ki rajta. Miért is foglalkoztatja egyáltalán ez az egész? Martin nyilván nagyon szenvedett, amikor Vanessa elhagyta. Ez azonban még nem ok arra, hogy ilyen kemény és elutasító legyen. Nem, nem szereti ezt a különös férfit! Vajon azok, akik közel állnak hozzá, jobban megértik?

Az azonban biztos, hogy ez az ember sohasem kér semmit, és nem fogja bevallani, hogy valamire szüksége van. Inkább elkeseredett erőfeszítéseket tesz, hogy elérje, amit akar. Ez mutatkozik meg abban is, ahogy Denise-ben mindenáron Vanessát akarja látni.

Vacsora után Martin azonnal felállt és elbúcsúzott, mondván, hogy elmegy még a Graeme családhoz, és nem tudja, mikor jön vissza.

- Megtalálták már a veszett kutyát? - érdeklődött Traugott.

- Még nem. Ennyi idő alatt már messze járhat. - felelte Martin. - De azért nem szeretném, ha Melanie egyedül kóborolna a birtokon, amíg a kutyát meg nem találják.

Nicola Ellen és Traugott társaságában, a teraszon töltötte az estét. Éppen bement valamiért a nappaliba, amikor hirtelen megcsörrent a telefon. Nicola gépiesen felvette a kagylót.

- Halló?

- Nicola? Itt Todd beszél.

- Mit akar? - förmedt rá gorombán a férfira.

- Hát így kell egy régi barátot üdvözölni? Gondoltam, talán magányosnak érzi magát ezen az isten háta mögötti vidéken, és örül, ha egy kicsit felvidítom.

- Ugyan, ne gyerekeskedjen! Nem a Déli-sarkon vagyunk, és különben sem maradok itt sokáig.

- Milyen szerencsés! - nevetett Todd. - Mit szólna hozzá, ha ma este meglátogatnám? Sorensen Denise-nél van és most nem tudom, mit kezdjek magammal.

- Foglalkozzon talán a feleségével! Azonkívül semmi kedvem sincs a maga mulattatására pazarolni az időmet csupán azért, mert Denise éppen nem áll a rendelkezésére. Miért nem hagyja őt végre békén? Lényegében már Martin menyasszonya. Nem zavarja magát, hogy a szamár szerepére kárhoztatják?

- Miért lennék olyan ostoba, hogy ne vegyem fel a gazdagok asztaláról lehulló morzsákat? Tehát, jöhetek, kincsem?

- Nem! Ha pedig netán mégis idemerészkedik, én biztosan nem állok szóba magával. Torkig vagyok a tolakodásával.

A lány köszönés nélkül letette a kagylót, és visszament a többiekhez.

Ellen, aki éppen a férjével sakkozott, felnézett a tábláról:

- Az édesapja kereste?

Nicola egy pillanatig habozott, aztán megrázta a fejét.

- Nem, hanem Todd Baxter. Az apám ismerőse, és Johannesburgban néhányszor láttuk egymást. Megtudta, hogy itt vagyok, így aztán felhívott.

- Bizonyára találkozni is fog vele - jegyezte meg Ellen. - Valószínűleg a szombati pecsenyesütésnél. Azt hiszem, őt és Hilaryt is meghívtuk.

- Pecsenyesütésnél?

- Még nem beszéltünk róla? - csodálkozott Traugott. - Tulajdonképpen Melanie kedvéért rendezzük. Martin megígérte neki, mivel szilveszterkor el kellett mennie, és nem ünnepelhetett velünk. Melanie borzasztóan csalódott volt.

- Nem lesz nagy társaság - folytatta Ellen. - Ilse és Peter pénteken átjönnek a gyerekekkel Messinából, és itt maradnak a hétvégére. Ki is jön még? Természetesen a Graeme család, Baxterék, meg még néhány szomszéd. És természetesen maga.

- O, köszönöm - mosolygott Nicola. - Hol lesz az összejövetel? Nem tudom, hogyan öltözzem fel.

- Valahol a hegyoldalban rendezzük. A fiatalabb nők általában hosszú szoknyát viselnek az ilyen alkalmakkor. Ugye, Traugott?

- Nem tudom. Lehetséges. Csak arra emlékszem, hogy a kis Denise valami ilyesmit viselt a múltkor. De hát ő mindig csinos, akármit is vesz fél.

Nicola korán lefeküdt. Éjszaka arra ébredt, hogy kocsi áll meg a ház előtt. Martin biztosan most jött haza Graeme-éktől. Valahol a házban éppen egyet ütött az óra.

A következő két délelőtt folyamán Nicola teljes erőbevetéssel dolgozott Traugott képén.

Nehezen fogott neki a munkának, de aztán egyre jobban magával ragadta szokásos lelkesedése. Időről időre aggodalmasan megkérdezte modelljét, nem fáradt-e, a férfi azonban mindig megnyugtatta, hogy kitűnően érzi magát.

- Majd szólok, ha nem bírom tovább - mosolygott Traugott.

- Nem hittem volna, hogy ilyen könnyű dolgom lesz magával - tréfálkozott a festőművésznő. - Végtelenül békés és türelmes, én pedig valami vad tigrisnek képzeltem.

- Komolyan? - nevetett a férfi. - Hát bizony az utóbbi években sokat szelídültem. Az idő múlásával megtanul az ember türelmesnek lenni.

Festés közben Nicola egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a kép sikerülni fog. Mikor azonban később egy nyugodt pillanatban ráért alaposabban tanulmányozni, kétségek törtek rá, és legszívesebben elölről kezdte volna az egészet. De hát ezt már rengetegszer átélte. Tapasztalatból tudta, hogy úgyis csak a végén derül ki, milyen munkát végzett. Addig is nagy élvezettel festette Traugott sugárzó kék szemét, dús, hófehér haját, délceg termetét.

*

A Lewis család pénteken csak vacsora után érkezett meg. Nicola tulajdonképpen vissza akart vonulni, hogy ne zavarja a család meghitt együttlétét. Mikor azonban menni készült, Ellen tiltakozott:

- Okvetlenül itt kell maradnia, hogy megismerje Ilsét és családját.

Nicola már az első pillanatban rokonszenvesnek találta Levvisékat, és láthatólag őket sem zavarta egy idegen jelenléte. Ilse Lewis, aki a harmincas évei közepén járhatott, teljesen Ellenre ütött. Peter néhány évvel idősebbnek látszott, megnyerő modorú, de csendes, megfontolt ember benyomását keltette. A két gyerek az anyjuk szőke haját, és az apjuk barna szemét örökölte. Mindketten eleven eszű, élénk teremtések voltak.

Amíg a felnőttek fesztelenül és vidáman beszélgettek, Melanie és unokatestvérei nagy egyetértésben játszottak egy pamlagon. A boldog család eszményi képei - merengett el Nicola. Ki gondolná, hogy a gyerekek egyike tragikus módon elveszítette a szüleit, annak a magas, erős férfinak pedig soha nem gyógyuló sebet ejtett a lelkén élete nagy szerelme, aki sok évvel ezelőtt cserbenhagyta? Nicola csak most döbbent rá, hogy megérkezése óta ez az első este, amelyet Martin otthon töltött.

Kis idő múlva azonban Peter fáradtságra panaszkodott. Munka után azonnal útnak indult a családjával, és egész úton ő vezetett. A többieket is húzta már az ágy, így aztán jó éjszakát mondtak egymásnak, és ki-ki elvonult a szobájába.

Nicola megfürdött, és felvette azt a leheletvékony sifonból készült, barackszínű hálóinget, amelyet a sógornőjétől kapott karácsonyra. Lefeküdt, és kinyitotta a Maupassant-elbeszéléseket. Gyorsan rájött azonban, hogy semmi kedve sincs olvasni. Letette hát a könyvet, és a Traugottról készült vázlatokat kezdte tanulmányozni.

Különös, megmagyarázhatatlan nyugtalanság vett rajta erőt ezen az estén. Miközben azon töprengett, vajon mitől ilyen feszült, szórakozottan hallgatta a Melanie szobájából átszűrődő vidám csacsogást.

Az önvizsgálat azonban nem vezetett semmiféle eredményre. Különös üresség töltötte el, mintha a lelke egy részét elvesztette volna. Akkor fogta el néha hasonló vigasztalan érzés, amikor valami szokatlanul szép tájat, látott, és tudta, képtelen úgy lefesteni, hogy visszaadja a teljes nagyszerűségét.

- Nicola! - hallotta hirtelen Melanie vékony hangocskáját.

Ijedten félretette a vázlatot, kipattant az ágyból, magára kapta a köntösét és kiszaladt a folyosóra. Melanie szobájának ajtaja félig nyitva volt. Nicola belépett. Az éjjeliszekrényen még égett a lámpa, a két kislány az ágyban feküdt, a kis Martin pedig egy karosszékben kuporgott.

- Remélem, nem aludt még? - aggodalmaskodott Melanie.

- Nem. Miért hívtál?

- Szeretnénk, ha kártyázna velünk - felelte helyette az unokatestvére Erika.

- Kevesen vagyunk magunkban, Nicola - magyarázta Martin. - Ugye nem kell Prenn kisasszonynak szólítanunk? Melanie sem hívja úgy. Még fennmaradhatunk egy kicsit, és anyu megengedte, hogy átjöjjek ide.

- Tegezzetek csak nyugodtan mind a hárman. Mit akartok játszani?

A gyerekek lelkesen elmagyarázták a Nicola által még sohasem hallott játék szabályait.

Roppant egyszerű volt az egész. Abban állt a lényege, hogy minden körülmények között meg kellett őrizni az egykedvű arckifejezést. Természetesen mindig Melanie nyert. A gyermeteg szórakozás ellenére Nicola kitűnően érezte magát ebben a társaságban.

A gyerekek lassacskán elcsendesedtek, és egyre gyakrabban ásítottak. Mikor Nicola azt javasolta, hogy feküdjenek le, egyikük sem tiltakozott. A kis Martin jó éjszakát kívánt, és átment a másik szobába.

- Ma este már másodszor fekszünk le - kuncogott Erika.

- Bizony, de nézd csak, micsoda szamárfészek lett az ágyunkból! - robbant ki a nevetés Melanie-ból. Az ágynemű úgy összevissza kuszálódott, hogy a két kislány nem boldogult vele. Nicola kisimította a lepedőt, felrázta a párnákat, és miután a gyerekek lefeküdtek, gondosan betakargatta őket, saját megítélése szerint némileg ügyetlenül.

- Ezt még egy kicsit gyakorolnom kell - mentegetőzött.

- Mire anyuka leszek biztosan megügyesedsz - vélte Melanie. - Hány gyereket akarsz, Nicola?

- Ezen még nem gondolkoztam. Ahhoz először is férj kell.

- Hamarosan férjhez mész? - érdeklődőit Melanie fáradhatatlanul. - Nekem négy gyerekem lesz. Két fiú és két lány.

- Nekem is - mormolta Erika félálomban, és a következő pillanatban már mélyen aludt.

- Négy gyerek manapság nagyon soknak számít - jegyezte meg Nicola.

- Ellen néni azt mondja, hogy sok gyerek sokba kerül, és nagyon gazdagnak kell hozzá lenni. A dédapáméknak tíz gyerekük volt, pedig egyáltalán nem voltak gazdagok. Igaz, az már nagyon régen volt.

- Most már mennem kell - szakította félbe Nicola.

- Nicola! - nézett rá kérdő tekintettel a kislány.

- Tessék, drágám!

- Ugye, jól érzed magad nálunk?

- Nagyon. De most már jó éjszakát!

Nicola leoltotta a lámpát, és kilépett a körbefutó tornácra. A sápadt holdfényben hűvösnek és valószerűtlennek látszott a táj. A sötét fák lombjai lomhán hajladoztak a könnyű szellőben.

Orange, a zsömleszínű macska suhant el a lány lába mellett, és eltűnt a kertben. Néma csend volt mindenütt. Nyilván már mindenki alszik, gondolta Nicola. Nem csoda hát, hogy megijedt, amikor hirtelen Martin Sorensen bukkant fel a teraszon,

- O! Mit csinál itt ilyen későn? - kérdezte a lány, ahogy a meglepetéséből magához tért. Zavartan fogta szorosabban össze a köntösét.

- Még olvastam egy kicsit a könyvtárban - felelte a férfi, és megállt a lány előtt. - És maga hogyhogy még fenn van?

- Éppen a családi ékszereket készültem ellopni - felelte Nicola hetykén, aztán látva, hogy a férfi elmosolyodik, így folytatta: - Bent voltam a gyereknél. Okvetlenül játszani akartak velem.

- Vagy úgy. A kis Martin visszament a saját szobájába?

Nicola bólintott. Kibontott haja selymesen csillogott a holdfényben.

- Csak néhány perce. Nem látta?

- Nem. És a lányok? Alszanak? Még meg akartam nézni Melanie-t.

- Amikor kijöttem Erika már mélyen aludt, és Meianie-nak is lecsukódott a szeme. Minden este bemegy még hozzá?

- Általában. Biztos akarok lenni, hogy minden rendben van.

- Hogy nem hánykötődik-e álmatlanul, vagy nem gyötrik-e lidérces álmok?

- Igen. Bár azt hiszem, ma nem kell aggódnom. Ha az unokatestvérei itt vannak, sokkal természetesebben viselkedik, mint máskor. Néha már azon gondolkodom, nem lenne-e neki jobb, ha velük élne Messinábarr. Ilise és Peter biztosan szívesen magukhoz vennék.

De vajon Martin képes lenne-e Vanessa gyerekétől elválni? Nicola a holdfényben tisztán látta a férfi arcát. Kemények és kifürkészhetetlenek a vonásai, nem árulnak el semmi érzelmet. Martin bizonyára nem vár együttérzést az embertársaitól, vagy azt, hogy osztozzanak a gondjaiban. Így aztán Nicola nem tartotta szükségesnek megnyugtatni, hogy semmi okot nem lát az aggodalomra. Már távolról sem tartja Melanie-t olyan különösnek, mint eleinte. Nyilván természettől fogva csendes, komoly, magának való gyerek, és ebben a tekintetben nagyon hasonlít a nagybátyjához.

Martin szólalt meg először:

- Azt hiszem, Melanie szereti magát.

- Gondolom, módfelett meglepőnek találja.

- Már megint támad? Pedig most nincs is mi ellen védekeznie. Akkor miért? Mitől fél annyira, hogy mindig úgy érzi, harcolnia kell?

- Semmitől sem telek - felelte a lány nyersen.

- Dehogynem. Csakhogy valószínűleg maga sem tudja, hogy mitől.

- Bezzeg maga természetesen tudja.

- Talán valami ellenállhatatlan vonzerőtől?

- Fogalmain sincs, miről beszél. - A lány dühösen vette észre, milyen hevesen ver a szíve.

- Magáról és rólam. Nicola.

Egy darabig némán néztek egymást, a feszültség szinte az elviselhetetlenségig fokozódott. Nicola megborzongott Martin szokatlanul komor tekintete láttán.

Aztán a férfi a vállára tette a kezét, és a szeme félelmetesen, sötéten parázslott. A lány mélytüzű barna szeme éberen kémlelte a férfi arcát, aztán lassan mégis lecsukódott. A szája félig szétnyílt, készségesen várva, ami következik.

Ahogy Martin forró ajka az övére tapadt, Nicola egész testében megremegett, aztán karja a férfi nyaka köré fonódott. A világ megszűnt körülötte, kettejükön kívül már semmi más nem létezett. A vállát és hátát szenvedélyesen simogató kezek az ellenállás utolsó szikráját is kiölték belőle. Vágyott rá, hogy hasonlóan szenvedélyesen fejezze ki váratlanul felfedezett érzéseit. Ujjait a férfi dús, sötét hajába mélyesztette. Martin pedig újra és újra megcsókolta, egyre vágyakozóbban, egyre kétségbeesettebben.

Hosszú időbe került, amíg Nicola magához tért a mámorból. Akkor aztán erélyesen kitépte magát a férfi öleléséből.

- Ne! - tiltakozott hevesen.

- Nicola - suttogta Martin - szükségem van rád!

A lány a férfira nézett, és szemében mélységes fájdalom tükröződött.

- Nagyon megtisztelő - mondta keserűen -, különösen mivel távolról sem vagyok olyan szép és bájos, mint a Graeme lányok.

Martin arcán kemény vonás jelent meg, és Nicola tudta, hogy ezzel a megjegyzéssel nagyon felbosszantotta.

- Mondja, maga valóban ilyen értetlen, vagy ez is csak újabb szerep?

- Fogalmam sincs, miről beszél - támadt rá a lány, felháborodással leplezve kétségbeesését. - Állandóan rébuszokban beszél. Nekem ebből már elegem van!

- Úgy? Nekem is elegem van belőle, hogy nem tudok szót érteni magával.

- Akkor talán fejezzük be a beszélgetést.

- Ha nem vezet sehova, valóban az lesz, a legjobb - mondta a férfi hűvösen. - Feküdjön le, Nicola! Jó éjszakát!

A lány egy pillanatig habozott, aztán szorosabban összefogta a köntösét, és bement a házba. Ahogy becsukta maga mögött a szobája ajtaját, kimerülten rogyott le az agyára. Borzasztóan dühös volt. Martinra és magára is. Jaj. hogy fog másnap a férfi szeme elé kerülni? Ég az arca a szégyentől, ha csak a történtekre gondol! Hogyan engedhette így el magát? Vajon mi ütött belé?

Eddig minden olyan egyszerű volt az életében. Teljesen kitöltötte a családja, a barátai és a festészet. Sohasem szembesült ismeretlen, átláthatatlan dolgokkal, amelyeket nem értett, és amelyek felkavarták volna.

Ösztönösen a vázlatkönyve után nyúlt, és gyors, hirtelen mozdulatokkal rajzolni kezdett. Remélte, hogy ez az oly jól ismert tevékenység segít visszazökkenni a saját megszokott világába, és sikerül megszabadulnia a félelmetes, ismeretlen érzésektől. Ahogy azonban végignézett a művén, látta, hogy ez hiú remény volt.

A vázlatok mind ugyanazt ábrázolták: egy sötét hajú, világos szemű férfit, néha csak egy magas, erőteljes alakként, néha sötét árnyként, ahogy az előbb a tornácon látta.

Dühösen félredobta a vázlattömböt, és leoltotta a lámpát. Felzaklatott lelke azonban sehogy sem talált nyugalmat. Újra rátört a már korábban is érzett üresség. A pokolba kívánta Martin Sorensent és a Zoutpans-hegyvidék minden lakóját. Nem értette, mi a csoda lelhette.

Megpróbálta felidézni a múlt legszebb emlékeit, és azokra összpontosítani a figyelmét. Úgy-ahogy sikerüli is, de minduntalan előbukkant emlékezetéből, ami az imént történt.

Végül mégiscsak elaludt, és másnap reggel nem emlékezett rá, álmodott-e valamit.

*

A reggelinél Nicola megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy Martin már elment hazulról. És ha itt lenne, mi történne? - bosszankodott aztán. Vajon a szemébe tudna-e nézni, mintha semmi sem történt volna? Nem, bizonyára nem. Nem tud annyira uralkodni magán, és felejteni sem képes olyan gyorsan.

Ezen a délelőttön kivételesen nem dolgozott Traugott képén. Ellennek ugyanis még szüksége volt néhány dologra az esti pecsenyesütéshez, ezért Traugottot és Petert elküldte a városba bevásárolni.

- Csak mi mehetünk - mentegetőzött Traugott - az asszonyok lázasan készülődnek az esti összejövetelre, Martin pedig kiment a földekre. Ugye, nem olyan sürgős, hogy elkészüljön a kép?

- Természetesen nem - felelte Nicola, pedig a lelke mélyén bosszantotta a késlekedés. Szerette volna a munkáját a lehető leggyorsabban befejezni, hogy visszatérhessen Johannesburgba a megszokott, gondtalan életéhez. Minél tovább marad itt. annál kevésbé tud szembeszállni Martin Sorensen félelmetes, ellenállhatatlan vonzerejével. Annyi józan esze legalább maradt még, hogy ezt a veszélyt felismerje.

Bárcsak már otthon lenne a meghitt biztonságban! De jó is lenne forró délelőttökön átadni mayát a Malies-hegyvidék elbűvölő szépségének, délutánonként az úszómedencében hűsölni vagy hűvös kiállítótermeket látogatni! Ó, hogy vágyik minden után, ami ismerős és kedves, az apja és a barátai után! Azok az új és ismeretlen gondolatok és érzések, amelyek életében először itt Zoutpans hegyvidéken törtek rá, megrémítették. Alig ismert saját magára.

- Találunk magának ma délelőttre tennivalót, afelől egészen nyugodt lehet - mosolygott Ellen. - Az igazat megvallva, minél tovább készül a férjem kepe, annál jobb. Nagy öröm számunkra, hogy itt van.

Nicola egészen zavarba jött Ellen kedvességétől,

- Miben segíthetek? - érdeklődött készségesen.

- én tudnék valamit, anya - elegyedett Ilse a beszélgetésbe. - Vigyázhatna a gyerekekre. - Elvállalná? - fordult Nicola felé. - Tudom, hogy nem könnyű feladat, de az az érzésem, nagyszerűen boldogulna velük. A legjobb lenne, ha kivinne őket valahova a szabadba, hogy nyugodtan dolgozhassunk.

Így aztán Nicola majdnem az egész napot a három gyerek társaságában töltötte. Valóban meglepően jól szót értett velük, pedig alig volt valami tapasztalata ezen a téren.

Érdeklődve figyelte, mennyire különbözőek mind a hárman. Martin, mint a legtöbb kisfiú, független és erőszakos. Látható élvezettel meséli a lányoknak és Nicolának olyan dolgokat amelyekről azt képzelte, csak ő tudja. Melanie, mint mindig, nyugodt volt és szenvtelen. Nicola örült minden szónak, amivel többet mondott az okvetlenül szükségesnél. Erikát kiegyensúlyozott kislánynak ismerte meg, aki mindig barátságos, és készen áll a nevetésre.

Ahogy átmentek a gumiültetvényen, a kislány megfogta Nicola kezét, és vidáman csacsogott.

- Borzasztóan örülök a ma esti pecsenyesütésnek - lelkesedett - Melanie barátját is meghívták.

- Nem igaz - tiltakozott Melanie higgadtan, és ügyesen másra terelte a szót. - Neked van barátod, Nicola?

- Pillanatnyilag nincs.

- De ugye már volt?

- Természetesen.

- És ugye lesz majd megint? - kérdezte Erika némileg aggodalmasan.

- Valószínűleg. - Nicola elmosolyodott Martin unott arckifejezése láttán. A lányok lényegesen hamarabb kezdenek ilyesmi iránt érdeklődni, mint a fiúk.

Ezen az estén Nicola sokáig töprengett, mit is vegyen fel. Semmiképpen sem akart túlöltözött lenni, másrészt viszont Denise Graeme is eljön, és minden bizonnyal most is észveszejtően szép lesz. Ellen hosszú szoknyát ajánlott. Lássuk csak! Nicola végül egy sötétkék szoknyát választott, hozzá pedig egy tarkán hímzett, fehér blúzt vett fel.

Késő délután még akadt annyi ideje, hogy megmossa a haját, amely most selymesen csillogva omlótt a vállára. Mivel a blúz eléggé kivágott volt, egy széles aranyláncot tett a nyakára. Aztán ellenőrizte a tükörben az összhatást. Öltözete remekül illeti karcsú termetéhez. Ezúttal az arcszínével is teljesen meg volt elégedve, mivel a szabadban töltött órák alatt gyönyörűen lebarnult, Egy kis parfümöt tett a füle mögé, még egyszer utoljára átkefélte a haját, aztán kilépett a szobából.

A szalonba sietett, s közben azt remélte, hogy Martinnal egyhamar nem találkozik négyszemközt. A társaság azonban már útnak indult, a férfi pedig éppen őrá várt. Nicola egy pillanatra tétovázva megtorpant az ajtóban, s a szíve vadul verni kezdett. Legszívesebben sarkon fordult volna és elszalad. Martin azonban elébe ment. és tetőtől talpig végigmérte.

- Úgy látszik, nem erőssége a pontosság - jegyezte meg mintegy mellékesen. -A többiek már fenn vannak a tűznél. Vagy csak most sikerült összeszednie a bátorságát?

- Bátorságot? Mihez? - kérdezett vissza Nicola, aztán gyorsan folytatta, nehogy a férfinak ideje legyen válaszolni - Nem kellett volna megvárnia.

- Miért nem? Végül is én vagyok a házigazda - mosolygott a férfi derűsen.

- Szép hogy eszébe jutott, de magamtól is odataláltam volna - felelte a lány meglehetősen elutasítóan. Maga sem értette, miért viselkedik mindig annyira támadóan.

- Az ilyen nők, mint maga, ugyancsak elveszik az ember kedvét attól, hogy udvarias és előzékeny legyen. Akkor hát indulhatunk végre?

Kinn a sötétben Nicola megbotlott egy kis buckában a gyepen. Elvesztette az egyensúlyát, de Martin elkapta. Kezének érintése azonnal felidézte az előző esti szenvedélyes simogatásokat. A lány ettől úgy megrémült, hogy azonnal kiszabadította magát, és az út hátralévő részében gondosan ügyelt rá, hogy legalább egy méter távolság legyen köztük.

- Látom, független nő kíván lenni - nevetett a férfi. - Vagy talán megijesztettem? Mitől fél?

- Semmitől! - tiltakozott a lány határozottan. Csak a hangja ne remegett volna annyira!

- Nekem pedig úgy tűnik - csillant meg egy huncut fény a férfi szemében. - Tudom is, mitől fél: a saját érzéseitől.

- Nem értem.

- Senkihez sem akarja hozzákötni magát. Legalábbis úgy nem, ahogy én gondolom.

- Egyáltalán nem akarom lekötni magam.

- Miért nem ?

- Jaj, hagyja ezt már végre abba! Miért nem hagy békén? - támadt neki a lány olyan hevesen, hogy maga is megijedt.

- Ugyan, nyugodjon már meg! Vagy talán ez is valami újabb játék?

- Ezt meg miből gondolja? - hökkent meg Nicola.

- Hát tulajdonképpen lehet valódi is - mosolygott a férfi. - Mikor született? Az ikrek jegyében? Az mindent megmagyarázna. Ellen ugyanis azt mondja, hogy az ikrek tudathasadásos személyiségek, ezért teljesen kiszámíthatatlanok. Melyik hát az igazi arca?

Kinevet! - háborgott magában Nicola, és szerette volna megfojtani a férfit.

- Nem születtem az ikrek jegyében - sziszegte.

- Mindjárt gondoltam. Tehát az egész csupán hideg számítás? - Martin hangja fenyegetőre váltott. - Figyelmeztetem, hogy nálam ezzel nem lesz szerencséje. Nem szeretem ezt a jellegzetesen női játékot.

- Miféle játékról beszél egyfolytában?

Martin nem felelt, és a továbbiakban szótlanul mentek egymás mellett.

Az volt az egészben a legrosszabb, hogy Nicola pontosan tudta, bizonyára képtelen lenne már ellenállni a férfinak,

Es az a tegnap este! Sehogy sem tud elfeledkezni róla! Már máskor is előfordult, hogy megcsókolták. Olyan férfiak, akikbe azt hitte, szerelmes. De soha egyikük sem váltott ki belőle olyan heves érzelmeket, olyan szenvedélyt, mint Martin.

Már lehetett látni a társaságot. A fák között lampionok lógtak, vidáman lobogott a tűz, és a rostélyokon ínycsiklandozó illatot árasztva sült a hús. Egy hosszú asztalra italok, kenyér és fűszerek voltak odakészítve, meg egy hatalmas tálon szeletekre vágott görögdinnye.

Mielőtt azonban odaértek volna, Nicola tétovázva Martín felé fordult. Nem tudta pontosan, mit akar mondani, de érezte, hogy ennyiben mégsem hagyhatják a dolgot.

- Martin... - kezdte félénken.

- Semmi baj Nicola - felelte a férfi egykedvűen. - Be kell vallanom, nem vártam, hogy ennyire gyerekes.

A férfi jeges hangjától a hideg futkosott Nicola hátán. Hogy lehetséges ez egyáltalán a tegnap esti viharos szenvedélykitörés után? Nem értette teljesen, mire céloz a férfi, de rettenetesen megalázottnak érezte magát.

- Foglalkozzon inkább azzal a tizennyolc éves csitrivel, aki ott jön, hogy üdvözölje! Öt talán felnőttebbnek fogja találni.

- Egészen biztosan érettebben viselkedne, ha akarnám. Denise többet kínál egy férfinak, mint maga.

Már Todd Baxter is arra célzott, hogy kettőjük közül Denise az érettebb, bosszankodott Nicola.

- Csak az számít, hogy a nő mit nyújt a férfinak? Úgy gondolja, a férfi nem tartozik cserébe semmivel?

Martin megfordult, és a lányra nézett.

- Ha a múlt estéről beszél, azt maga ugyanúgy akarta, mint én. Ha pedig mindkét fél elégedett, akkor minden rendben van.

Nicolának az arcába szökött a vér, hogy a férfi ilyen nyíltan beszél a közöttük ébredt kölcsönös vágyról.

Közben Denise odaért hozzájuk. Narancssárga blúzt és hosszú, krémszínű szoknyát viselt, és mint mindig, roppant csinos volt. Vajon előfordult-e már valaha, hogy valamely alkalomra nem tökéletesen öltözött?

Denise azonnal a férfi karjába csimpaszkodott.

- Végre itt vagy! Mi történt? Már aggódtam miattad.

- Még el kellett valamit intéznem - felelte a férfi, és kifürkészhetétlenül mosolygott.

- Mi volt ennyire sürgős? Ugye majd elmondod? A, jó estét Nicola! - fűzte hozzá, mintha csak abban a pillanatban vette volna észre a lányt.

- Jó estét! - felelte az. - Ugye megbocsátanak? - Ezzel faképnél hagyta a párt és elsietett az egyik tűzrakás körül álldogáló kis csoporthoz.

Traugott örömmel üdvözölte már messziről, miközben egy hosszú villával forgatta a pecsenyét.

- Jöjjön gyorsan, és mondja meg. mit kér! Rostélyost vagy karajt? Parasztkolbászunk is van.

- Parasztkolbászt kérek.

- Igazi dél-afrikai - nevetett Traugott.

- őszintén szólva serpenyőben sütve nem ízlik annyira. De ha nyílt tűzön készül, bolondulok érte.

- Én is így vagyok vele - szólt közbe Peter Lewis. - Megsüthetem magának? - ajánlkozott.

- Ó, köszönöm.

Nicola mosolyogva figyelte a férfiak ügybuzgalmát. Hirtelen mindegyikük úgy képzelte, ő a legjobb szakács, és mindegyik esküdött a saját módszerére. Peter meg volt győződve, hogy a hús csak akkor igazán zamatos, ha az ember megöntözi egy kis sörrel, Traugott viszont egyszerűen minden nélkül sütötte.

Nicola nagyon szerette ezeket a pecsenyesütéseket, mint általában minden igazi dél-afrikai. Az ízletes parasztkolbászt Ellen maga készítette. Köretül egy különleges kukoricakása szolgált, amely eredetileg a szegényebb bennszülöttek mindennapi eledele volt, és fóliába csomagolt gombát is pároltak hozzá. Mindehhez sört, bort és gyümölcslevet lehetett inni.

Evés után a társaság körülülte a parázsló tüzeket, literszámra itták a forró, erős kávét, és vidáman beszélgettek a termésről, a piaci árakról meg az időjárásról.

A vendégek egyike magával hozta a harmonikáját, és népszerű dél-afrikai dallamokkal szórakoztatta a többieket.

Az általános jókedv közepette csak Nicola nem érezte igazán jól magát. Ideges volt, és állandóan azon kapta magát, hogy Martint figyeli, aki az egész estét Denise-zel töltötte.

Valaki bemutatta neki Hilary Baxtert, egy húszas évei vége felé járó egyszerű külsejű, mesterkéletlen modorú asszonyt. Nicola figyelmét nem kerülte el, hogy tekintete állandóan a férjét követi, amikor pedig egy másodpercre a vidáman játszó három gyereken pihent meg a tekintete, mosoly suhant át az arcán. Hilary Baxter nyilván gyerekeket szeretne. Talán enyhítenék a férje által okozott szomorúságot. De hát hogyan nőnének fel a gyerekek olyan apa mellett, mint Todd Baxter? Vagy talán megváltozna, ha fia vagy lánya születne?

Nicola rövidesen otthagyta a vidám társaságot, és visszaballagott a házba.

Másnap délután Nicola a vázlattömbjével kiment a ház és a gumiültetvény közötti gyepes területre.

Rövid idő múlva megjelent Ellen és Ilse a gyerekek kíséretében. Ellen egy hatalmas tál, szeletekre vágott görögdinnyét hozott.

- Kedvünk támadt egy kis frissítőre, és gondoltuk, magának is biztosan jólesne - üdvözölte vidáman a munkájában elmerült festőművésznőt.

A társaság letelepedett, és jó étvággyal nekilátott falatozni. Amikor mindent megettek, Erika és a kis Martin rávette Nicolát, hogy rajzolja le őket. Ilse el volt ragadtatva a gyerekeiről készült vázlatoktól, és el is kérte őket Nicolától.

Estefelé a Lewis család útnak indult hazafelé. Szívélyesen elbúcsúztak. Erika még puszit is adott Nieolának.

- Olyan jó, hogy megismertelek! - mondta szívből jövően, és láthatólag a bátyja és a szülei is osztották a véleményét.

A következő délelőttökön Nicola szinte megszállottan vetette bele magát a munkába. Ő is meg a modellje is egészen kimerültek, mire hazaértek ebédre. Végül Nicola megkönnyebbülten állapította meg, hogy már csak egyetlen délelőttre van szükség, és elkészül a kép.

Aztán végre hazautazhat! Ellen és Traugott ugyan felajánlották, hogy a munka befejezése után maradjon még egy darabig. Ha Martin nem lenne, valószínűleg el is fogadná a meghívást. Hiszen annyi minden van még a környéken, amit szívesen lefestene! Egyre inkább úgy érezte, hogy a Zoutpans-hegyvidék Dél-Afrika legszebb része.

De hát Martin itt van, így aztán egy nappal sem maradhat tovább, mint szükséges. Nem sok öröme telne a további vendégeskedésben. Csak fölöslegesen gyötörné magát. Ami pedig Martint illeti - az ő szívét Vanessával együtt eltemették.

Ezen a délutánon Nicola Melanie-val kiment ahhoz az erdőcskéhez, ahol először találkoztak. A kislány szeretett volna egy képet a „fáiról", ezért Nicola megígérte, hogy lefesti őket neki. Megállapodtak abban, hogy a dolog a kettejük titka marad. Melanie repesett az örömtől.

Nicola felállította az állványt az út szélén. Miközben munkához látott, mosolyogva nézett a kislány után, aki boldogan szaladt be szeretett erdejébe. Vajon milyen titokzatos történeteket gondolhat ki az árnyas lombok hűvös rejtekében?

Ez volt Melanie kedvenc tartózkodási helye, amelyet többé-kevésbé a saját tulajdonának tekintett. Mindenesetre nem szívesen osztotta meg másokkal, különösen felnőttekkel. Unokatestvéreit is ritkán hívta magával a birodalmába.

Nicola nagy buzgalommal dolgozott, mikor azonban egyszer felpillantott, elborult az arca és nagyot sóhajtott. A távolban Todd Baxtert látta közeledni az úton.

Mivel a férfi szerencsére még elég messze volt, sietve tovább festett. Az utolsó ecsetvonások után két-három lépést hátrált, hogy szemügyre vehesse a művét. Minden további változtatás csak elrontaná a képet, állapította meg. Tulajdonképpen jobban szeretett nagyobb vásznon dolgozni, de Melanie kifejezetten olyan képet kért, ami a szobájába illik. Nicola elégedetten bólintott, s elkezdte az ecseteket tisztogatni és a festőfelszerelését elcsomagolni.

- Nicola, drágám! - kiáltott rá Baxter, aki időközben megérkezett.

- Jó napot, Todd! - üdvözölte a lány meglehetősen egykedvűen. - Mi járatban van errefelé?

A férfi megfogta a lány kezét.

- Mégis, mit gondol? Egy magafajta nőnek tulajdonképpen tudnia kellene, hogy minden látogatónak egyetlen célja lehet csak, magát látni.

- A magamfajta nő nem olvad el azonnal egy kis hízelgéstől, mint a hó a napsütéstől - húzta el a kezét Nicola.

- Micsoda hűvös fogadtatás - mosolygott Todd. - Csalódott vagyok. Egyáltalán nem örül, hogy lát?

- Nem.

- Nem is hiányoztam?

- Egy pillanatig sem - felelte Nicola hűvösen, és a művét kezdte tanulmányozni.

- Szívtelen teremtés! Egyébként Johannesburgban voltam - közölte Baxter, és várakozásteljes szünetet tartott.

- Igen?

- Komolyan. - A férfi kezdett egy kicsit türelmetlenné válni. - Az édesapjával is találkoztam.

- Ó! - Erre már felnézett Nicola. - Hogy van?

- Jól, mint mindig.

- Fest valamit pillanatnyilag?

- Hogyne, méghozzá roppant lelkesen - biztosította Todd, és újra elkapta a lány kezét. Nicola azonban annyira elmerült a festményben, hogy alig vette észre.

- Nem látszik ma túlságosan boldognak - állapította meg a férfi behízelgő hangon. - Mi a baj? Lehet, hogy végül mégis meggondolta magát?

- Maga javíthatatlanul makacs!

- Tehát eljön velem ma este?

- Nem! - rivallt rá Nicola, és hirtelen elrántotta a kezét.

- Ne legyen már ilyen dacos! Miért nem enged meg magának egy kis szórakozást? Nagyszerűen mulathatnánk együtt.

- Adja már végre fel, Mr. Baxter! Nem mondtam meg elég világosan, hogy nem megyek magával sehova? Úgy viselkedik, mintha nem lenne ki a négy kereke! Csak nem képzeli, hogy épeszű nő belemegy egy házasemberrel olyan kalandba, amilyet maga szeretne?

- Látom, teljesen Sorensenék befolyása alá került. Fogadni mernék, hogy ők heccelték ellenem. Miért nem támaszkodik a saját ítéletére, ahelyett hogy mindent elhisz, amit mások mondanak? Mi ketten kitűnően összeillenénk.

- Nagyon kétlem.

- én viszont nem. Hadd bizonyítsam be! - Ezzel Baxter megpróbálta átölelni a lányt.

- Hagyja abba ezt az örült játékot! - sikoltotta Nicola.

- Ez nem játék - suttogta a férfi, és az ajka veszedelmesen közeledett a lányéhoz. Az még idejében el tudta kapni a fejét, így a csók csak az arcát érte.

- Ott jön Melanie - kiáltott fél megkönnyebbülten. - Azonnal engedjen el! Vagy talán bolondot akar csinálni magából egy gyerek előtt?

Baxter engedelmeskedett, és dühösen megfordult.

- Mit akar ez az átkozott kölyök? - szitkozódott.

Melanie megállt a férfi előtt, és eltökélten a szemébe nézett.

- Mit csinál itt, Mr. Baxter? - kérdezte számon kérően.

- Éppen menni készül - vágta rá gyorsan Nicola, mire a férfi elmorzsolt a foga között egy káromkodást.

- Akkor viszontlátásra! - nézett Melanie rendíthetetlenül a hívatlan látogatóra.

- Amint láthatja, nem különösebben kívánatos a társasága - jegyezte meg Nicola. - Jobban teszi, ha valóban távozik.

- Jól van - adta meg magát a férfi rosszkedvűen. - Remélem, nemsokára találkozunk.

Akkor lássalak, amikor a hátam közepét! - válaszolta magában Nicola.

- Ugye, nem nagyon kedveled Mr. Baxtert? - kérdezte Melanie komolyan, amikor a férfi végre elment.

- Nem nagyon.

- Gondoltam. Éppen ezért nem értem, miért hagytad, hogy megcsókoljon.

- Nem sikerült megakadályoznom - mentegetőzött Nicola.

- Tudom, most mire gondolsz. Szeretnéd tudni, hogy most is megtartom-e magamnak, amit láttam, mint a múltkor.

Nicola némileg zavarba jött.

- Köszönöm, Melanie, de nem kell titokban tartanod.

- Én szívesen hallgatok, ha azt akarod, hogy valamiről ne beszéljek. De Martin bácsi ott állt fenn az ültetvényen, és attól félek, mindent látott.

Az ördög vigye, hogy Martinnak mindig akkor kell meglátnia, amikor ez a Baxter udvarolni kezd!

- Ó, Nicola, köszönöm! Nagyon köszönöm! Készen van a képem! - szakította ki Melanie a komor gondolatokból.

*

Mikor hazaértek, Melanie betelepedett a könyvtárba, hogy elkészítse a házi feladatait. Nicola olyan nyomorúságosan érezte magát, hogy semmihez sem volt kedve. Lerogyott az elülső tornácon egy székre, és tekintete a távolba, a kéklő hegyekre meredt. A fekete labrador a lábához telepedett.

Amikor egy idő múlva lépteket hallott közeledni, a fejét sem kellett megfordítania, hogy tudja, ki jön.

Amikor azonban Martin megállt előtte, és ő meglátta a férfi komor tekintetét, mégis megrettent. Csak nagy erőfeszítés árán sikerült összeszednie magát, hogy nyugodt maradjon.

- Hol van Melanie? - kérdezte a férfi nyersen.

- A könyvtárban. Martin... - kezdte Nicola, és kinyújtotta a kezét.

- Tehát sejti már, mi következik. Honnan tudja, hogy megláttam?

A lány keze visszahanyatlott az ölébe.

- Melanie mondta, hogy maga ott állt fenn az ültetvényen.

- Aha, Melanie. Én figyelmeztettem, a gyerekeknek milyen rendkívüli tehetségük van ahhoz, hogy a legrosszabb pillanatokban a legszerencsétlenebb dolgokat mondják. - dünnyögött Martin.

- Melanie nem olyan. Tízszer is meggondolja, mielőtt egy fölösleges szót kiejtene - felelte Nicola hűvösen, bár tudta, hogy ezzel még jobban felbőszíti Martint. De attól tartott, hogy különben teljesen elveszíti az önuralmát.

- Az a benyomásom, hogy amióta maga itt van, Melanie ugyancsak nagy jártasságot szerzett a titkok megőrzésében.

- Azelőtt sem okozott neki különösebb nehézséget.

- Maga azonban még megerősítette az amúgy is meglévő hajlamát. Nem akarom, hogy ilyen rossz befolyással legyen az unokahúgomra. Különben is már megmondtam, ne kószáljon Baxterrel az én birtokomon. Ha már okvetlenül találkoznia kell vele, legyen szíves, válasszon valami más helyet! Tudom, nincs jogom a szemére hányni, hogy nevetségessé teszi magát a Baxterrel folytatott viszonyával; elvégre felnőtt nő, meg tudja választani a kedvesét. Ahhoz azonban ragaszkodhatom, hogy ezt a kegyetlen játékot Hilary-vel ne az én birtokomon űzzék. Ha itt találkozik Baxterrel, akkor bizonyos mértékig én is felelős vagyok érte. Márpedig én semmiképpen nem vagyok hajlandó magát ebben a tekintetben támogatni.

- Nem fog többet előfordulni - ígérte Nicola, és nagyot sóhajtott. Istenem, de fájdalmas ez a méltatlan szemrehányás! Tekintete a távolba révedt, és megpihent a kéklő hegyeken. - Úgyis rövidesen elutazom, így hát fölösleges aggódnia.

A férfi egy pillanatig hallgatott.

- Készen van a kép?

- Holnap délre elkészül.

Martin tekintete jéghideg maradt.

- Johannesburgban éppen elég alkalma lesz Baxterrel találkozni anélkül, hogy egy kislány lelkivilágát állandóan megzavarja.

- Nem akarom többé viszontlátni Baxtert.

- Nem? Amióta itt van, egyfolytában biztosít, hogy a vele folytatott viszonyának vége van. Mégis újra és újra találkoznak. Amit pedig ma délután láttam... Nem hiszem, hogy teljesen becsületes volt.

Nicola indulatba jött. Mi mást tehetett volna? Ha egy pillanatra enyhül a dühe, bizonyára sírva fakad.

- Az a legrosszabb abban, ha valaki nincs otthon, hogy megszűnik a magánélete. Állandóan figyelik az embert. Kikérem magamnak, hogy folytonosan kémkedjen utánam! Ami pedig a becsületességemről alkotott véleményét illeti... Egy cseppet sem érdekel, mit gondol rólam. Ugyan, miért is érdekelne?

Martin arca egyre jobban elkomorult.

- Már megint nagyon a szívére vette a dolgokat. Túlságosan érzékeny.

- Még mindig jobb, mint ha valaki hideg, mint a jégcsap. Maga annak idején minden érzését eltemette, és minden újat csírájában elfojt, mivel nem tudja magában rendezni a múltat.

- Nem képes kihagyni egyetlen alkalmat sem, amikor ezt az orrom alá dörgölheti? - nézett rá mérgesen a férfi.

- Csak sajnálom Denise-t. Miért nem tudja önálló személyiségnek tekinteni? Miért csak azt keresi benne, ami valaki másra emlékeztet?

Martin unottan nézett rá.

- Engem éppoly kevéssé érdekel a véleménye, mint magát az enyém.

- Akkor nincs több mondanivalónk egymás számára - állapította meg Nicola. A férfi hangja mélységesen megbántotta.

- Ebben igaza van. Remélem azonban, hogy megértett, és tiszteletben tartja a kívánságomat, még ha nemsokára el is utazik. Ne kapjam még egyszer azon, hogy Baxterrel találkozik a birtokomon!

- Már mondtam, hogy nem akarom többé viszontlátni.

- Csak nem várja, hogy ezt el is higgyem azok után, amit ma láttam? - nevetett Martin megvetően. - Mennyi idő kell ahhoz, hogy ez a „futó kaland" végérvényesen befejeződjön? Azt hiszem, magának egészen egyszerűen hiányzik hozzá a lelki ereje. Nevetséges, amit művel. Különben is, minél gyorsabb a szakítás, annál kevésbé fájdalmas.

- Köszönöm a jó tanácsot.

- Nem tanácsnak szántam. De az ég szerelmére, Nicola, még maga veti állandóan a szememre, hogy nem tudom elfelejteni a múltat? Magának nyilvánvalóan sokkal inkább nehezére esik véget vetni egy viszonynak, mint más nőknek. Vagy talán nem is akar véget vetni neki. Görcsösen ragaszkodik valamihez, ami már régen kihunyt, és kétségbeesetten igyekszik újra életre kelteni.

- Maga pontosan érti ezt a lelkiállapotot; ugye?

- Mindenesetre eleget tudok róla. Csak azt próbálom világossá tenni, hogy olyasmibe kapaszkodik, aminek már vége van, ahelyett, hogy a jövőbe tekintene. Ráadásul mindig ugyanezt hányja az én szememre.

- De ugye, igazam van? Egyébként sem tehetek arról, ha Todd még mindig nem akarja belátni, hogy vége.

- A ma délutáni viharos ölelkezésből és csókból ítélve egyikük sem akarja belátni. De kérem, tartsa tiszteletben a kívánságomat, hogy az én birtokomon vagy Melanie jelenlétében ne forduljon ez többet elő!

A férfi hirtelen sarkon fordult, és bement a házba. Nicola tekintete a távoli látóhatárra szegeződött, amelyet vörösre festett a lemenő nap. A lenyűgöző szépségből azonban alig látott valamit, szemét elhomályosította a könny.

Bárcsak sohase kellett volna elhitetnie Martinnal, hogy közte és Baxter között valaha is volt valami! Lehet, hogy akkor sem lenne jobb a kettejük kapcsolata, de mégis milyen jó volna, ha Martin szabadnak tartaná.

Pedig dehogyis szabad már! A szíve Martin Sorensené, és az övé is marad örökre.

Megborzongott, ahogy az előtte álló jövőre gondolt. Bárcsak Martin ma délután közelebb lett volna! Akkor láthatta volna, milyen kellemetlennek találta Todd közeledési kísérletét. Onnan a magasból azonban éppen csak a szereplőket és a mozdulataikat vehette ki, az arc kifejezéseket semmi esetre sem.

Másnap délelőtt Nicola elvégezte az utolsó simításokat a képen. Traugottot már nem is kellett megkérnie, hogy modellt álljon. Aztán felállította a vásznat a szalonban, és behívta a házigazdákat.

- Mindent megtettem, ami tőlem tellett - mondta halkan, és félreállt az útból.

- Gyönyörű! - lelkesedett Ellen, ahogy megpillantotta a festményt.

A férje azonban visszafogottabb volt. Behatóan tanulmányozta a képet, minden irányból alaposan szemügyre vette. Nicola kissé aggódva figyelte.

Néhány örökkévalóságnak tűnő perc után Traugott végül a művésznő felé fordult, és megelégedett mosoly terült el az arcán.

- Nagyon hiúnak tart, ha azt mondom, hogy rendkívül szép képet festett rólam?

- Ha így van, az egyes egyedül a maga érdeme - nevetett megkönnyebbülten Nicola.

- Valóban mesterművet alkotott.

- Köszönöm - mosolygott a lány. Most, miután elkészült a festmény, maga is meggyőződhetett róla, hogy valóban jól sikerült. Ez pedig jelentős előrelépés a festői pályáján! Traugott olyan volt a vásznon, mintha élne. A háttérben a napsütötte hegyek, ültetvények olyan valóságosnak tűntek, mintha csak az ablakon nézne ki az ember. Ez a festmény biztosan kiállja az összehasonlítást a kilenc testvér képével!

- Talán ezentúl főképp arcképeket kellene festenie - jegyezte meg Ellen.

- Nem, köszönöm. Örülök, hogy bebizonyítottam magamnak, embereket is tudok festeni, de a természet továbbra is jobban izgat.

- Melanie megmutatta azt a képet, amelyet neki festett - mesélte Traugott. - Igazán szép lett.

- Nagy élvezettel festettem, akárcsak a maga arcképét - vallotta be Nicola egy kissé elfogódottan. Nagyon megszerette az idős házaspárt, és tudta, hiányozni fognak neki. Nem is csoda, hiszen mindig olyan kedvesek voltak hozzá.

- Milyen keretet ajánl a képhez? - kérdezte Ellen.

- Valami egészen egyszerűt.

Traugott bólintott.

- Sohasem szerettem a cikornyás, aranyozott kereteket.

- Bizonyára azért, mert maga is egyszerű és természetes - vélte Nicola.

- Még mindig ragaszkodik hozzá, hogy holnap reggel elutazzon? - érdeklődött Ellen.

- Igen - felelte Nicola eltökélten. - Haza kell mennem. Olyan kedvesek voltak hozzám, és Transvaalnak ez a része valóban olyan gyönyörű, hogy nehéz szívvel megyek el, de apámnak már biztosan hiányzom.

Nicola tudta, hogy Ellen és Traugott őszintén megszerették, és nem csupán udvariasságból hívták meg. A világért sem akarta hát megbántani őket. Az apjára való hivatkozást azonban biztosan megértéssel fogadják.

- Örülhet az apja, hogy ilyen szerető lánya van - jegyezte meg elismerően Traugott.

Nicola gyorsan másra terelte a szót.

- Ma délután még szeretnék egy kicsit nézelődni a környéken, ha nincs ellene kifogásuk.

- Persze, hogy nincs - felelte Ellen. - Te pedig, Traugott, megkereshetnéd Martint. Kérd meg, jöjjön ide rögtön, hogy megnézze a képet. Már alig várom, hogy megmutassam neki.

Ebéd után Nicola azonnal felkerekedett. Amíg egyedül kóborolt a gyönyörű vidéken, a természet szépsége balzsamként hatott a lelkére, gyötrő fájdalmát azonban éppen csak enyhíteni tudta. Most már van fogalma róla, milyen szenvedés a viszonzatlan szerelem! Martin megtanította rá.

Talán a város nyüzsgő forgataga előbb meggyógyítja, mint ez a békés nyugalom. Ismerős, meghitt környezetében, a szeretett emberek társaságában talán majd vigaszt talál. Feledést azonban biztosan nem.

Vajon a sors tényleg arra kárhoztatta, hogy soha többé ki ne jusson abból a sötét szakadékból amelybe Martin taszította? Ugyanolyan sokáig fog szenvedni, mint Martin a Vanessa iránti beteljesületlen szerelme miatt? Vagy még sokkal tovább? Nicola megborzongott a gondolatra, istenem, milyen vidám és gondtalan volt az eddigi élete! Annak már örökre vége!

A vacsoránál Nicola egy pillantást vetett arra az üres helyre a falon, amelyet rövidesen Traugott arcképe foglal el. Ahogy a sikeres művére gondolt, büszkeség és üröm töltötte el a lelkét, és minden bánata ellenére elmosolyodott.

- Minek örülsz? - szakította ki gondolataiból hirtelen Melanie hangja.

- Gondolom annak, hogy hazautazhat - felelte helyette Martin, és Nicola azt vélte a hangjából kihallani, hogy ő mindenesetre valóban örül. - Gratulálok a jól sikerült arcképhez.

- Köszönöm - felelte a lány kurtán, és tovább evett. Soha életében nem érezte még magát ilyen nyomorultul.

Melanie hasonlóképpen némán evett egy darabig, aztán hirtelen felkapta a léjét.

- Igazán nem szép tőled - jelentette ki hangosan és jól érthetően - hogy örülsz annak, hogy elmész.

- Az édesapjának szüksége van rá, kedvesem - magyarázta Ellen.

Ez ugyan nem felel meg teljesen az igazságnak, gondolta Nicola, de csak hadd higgyék.

- Mi viszont azt akarjuk, hogy ne menj el! - erősködött a kislány dacosan.

- Ez mindenesetre igaz - helyeselt Traugott.

Martin gúnyosan felnevetett, és Nicolának arcába szaladt a vér. Igen, mindenki azt szeretné, hogy maradjon - mindenki, kivéve Martint! Istenem, ha ő is marasztalná... A lány szívébe fájdalom nyilallt.

Vacsora után Nicola a szobájába ment, és csomagolni kezdett. Később még visszavitt egy könyvet a könyvtárba, és közben hallotta, hogy az előtérben csöng a telefon, majd Martin felveszi és beleszól a kagylóba.

Pár pillanat múlva a férfi komor tekintettel nyitott be a könyvtárba.

Nicola aggodalmasan nézett rá. Vajon mi történt már megint?

- Jöjjön velem! - mondta a férfi parancsoló hangon.

- Tessék? De hát... hova? - A lány megrettent a férfi sötét pillantásától.

- Az nem fontos. Mutatni akarok magának valamit.

- Teljesen megőrült! Miért mennék magával, ha meg sem mondja, miért?

A férfi összehúzott szemmel mustrálta a lányt. Nicola ugyanazt a krémszínű szoknyát, zöld blúzt és nyakláncot viselte, mint az első este. Csak a haja ezúttal kontyba volt kötve a tarkóján.

- Hiszen megmondtam, hogy mutatni akarok valamit.

- Nem értem magát. Már késő van, éppen le akartam feküdni. Holnap reggel korán szeretnék indulni.

- Kérem, jöjjön! - A férfi hangja hirtelen fáradtnak tűnt.

- Jól van - adta meg magát a lányt. Tudta, hogy semmi jóra nem számíthat, de nem akart tovább vitatkozni.

- Akkor menjünk! - Martin türelmetlenül karon fogta a lányt, és a szalonba vezette, ahol Ellen és Traugott üldögélt.

- Tudom, hogy már késő van. de utoljára még szeretnék felmenni Nicolával az Angyalok Trónjához.

- Nagyszerű ötlet! - örvendezett Ellen. - Már én is gondoltam rá, hogy látnia kellene.

- Jó mulatást! - kiáltott utánuk Traugott amikor már a folyosón jártak.

- Mi az az Angyalok Trónja? - tudakolta Nicola elképedve, miközben a férfi a kocsihoz vezette.

- Szálloda egy közeli hegycsúcson.

- Tényleg oda megyünk?

- Igen. Igazat mondtam, csak a kirándulás okát nem említettem.

- Nekem viszont végre elárulhatná.

- Mr. Graeme felhívott az előbb. Denise megint elszökött hazulról. Szerencsére ezúttal az apja tudja, hova ment.

Akárcsak szilveszterkor! Vajon most is Baxterrel szórakozik? Mindenesetre Nicola ezúttal aligha tudja kisegíteni szorult helyzetéből.

- Miután már többször világosan az értésemre adta, hogy semmi közöm sincs a magánéletéhez, ugyancsak furcsának találom, hogy magával hurcol, amikor az elkóborolt barátnőjét keresi. Mit jelentsen ez?

- Hamarosan megtudja.

- Egyáltalán van hozzá joga, hogy így beavatkozzon Denise ügyeibe? Hiszen még nem jegyezték el egymást hivatalosan. Szerintem a szülei a személyes szabadságában korlátozzák, amikor magát utána küldik. Végtére is Denise már felnőtt nő.

- Ez igaz. A szülei azonban aggódnak a viselkedése miatt. Abban igaza van, hogy nincs jogom Denise ügyeibe avatkozni, a szülei azonban a barátaim, ezért segítenem kell nekik.

- De miért kell nekem ehhez jelen lennem?

Martin nem válaszolt. Mindig Denise után fog szaladgálni, gondolta Nicola szomorúan. Ráadásul nem is azért, mintha szeretné, csupán Vanessát keresi benne.

Meredek, kanyargós úton kapaszkodtak felfelé, míg végre előbukkant a szálloda.

- Nem maradunk sokáig - magyarázta Martin, miközben leállította a kocsit.

- Utoljára kérdezem, Martin, miért hozott ide? - Nicola hangjából kétségbeesés csendült ki.

- Majd mindjárt meglátja.

A férfi kiszállt, és kinyitotta a lány melletti ajtót. Nicola azonban nem mozdult.

- Nem tudom...

- Nem kell aggódnia - biztosította a férfi türelmetlenül.

Nicola lassan kiszállt, Martin pedig hangosan bevágta mögötte a kocsi ajtaját.

- Éppen csak megiszunk egy kávét, beszélünk Denise-zel, és már indulunk is vissza - magyarázta a férfi, miközben kitárta a lány előtt a szálloda ajtaját.

Beléptek egy hosszú terembe, és a pincér, akit Martin nyilvánvalóan ismert, egy asztalkához vezette őket, ahonnan kitűnően láthatták a teraszon táncolókat.

Nicola kíváncsian nézett körül a helyiségben. Két oldalt hatalmas ablakok sorakoztak, amelyeken át nappal csodálatos kilátás tárulhat a vendégek elé. A körülöttük lévő asztalok majdnem mind foglaltak voltak.

- Odanézzen! - intett Martin a táncolók felé.

Nicola követte a tekintetét. Noha tulajdonképpen számított arra, amit látott, megbotránkozásában majdnem hangosan felkiáltott.

Denise Graeme és Todd Baxter egymást szorosan átölelve táncoltak. A lány a férfi vállára hajtotta a fejét, és világos selyemruhájában, ami túlontúl sokat mutatott formás alakjából, roppant kacér jelenségnek tűnt. Sötét haja selymesen csillogott.

- Most már tudja, kik ezek ketten - mondta Martin jeges hangon.

Nicolának ugyancsak össze kellett szednie magát, mialatt az időközben megérkezett kávét kitöltötte a csészékbe, hiszen a keze reszketett. Közben lopva Martinra nézett. A férfi arca ijesztően komor volt. minden arcizma megfeszült, és a kezét ökölbe szorította.

- Talán Denise csak egy kicsit szórakozni akar, hiszen még túl fiatal ahhoz, hogy véglegesen lekösse magát. Idővel azonban majd... - Nicola elhallgatott. Maga is tudta, hogy nem igaz, amit mondani akar.

Martin tűnődve nézte.

- Miből gondolja, hogy Denise egy cseppet is izgatja magát miattam? - kérdezte.

Nicola nagyot nyelt, és zavartan kerülte a férfi tekintetét.

- Nevezetes pillanat tanúja most, Nicola - folytatta a férfi. - Ez az utolsó alkalom, hogy Denise-t hazaviszem valahonnan, ha elragadja a szilaj természete. - Martin egy darabig hallgatott, megitta a kávéját. - Ugye, ez megdöbbenti? - kérdezte aztán. - Mihelyt beszéltem Denise-zel és Baxterrel, megyünk is haza. Éppen a kert félé tartanak. Jöjjön!

Nicola bólintott. Martin fizetett, aztán ők is kimentek a szálloda kertjébe. Nem kellett attól félniük, hogy a sötétben szem elől tévesztik a párt. Denise félreismerhetetlen, viháncoló kacarászása útba igazította őket. Egy útkanyarulat után rájuk is bukkantak. Denise és Baxter szorosan egymáshoz simultak és csókolóztak.

- O! - szaladt ki Nicola száján a döbbenet hangja. A pár ijedten szétrebbent. Nicola aggodalmasan pillantott Martinra.

Denise volt az első, aki meg tudott szólalni. Könyörgő mozdulattal nyújtotta ki a kezét Martin felé.

- Meg kell értened... - kezdte akadozva és bizonytalanul, a szeméten azonban mégis mintha valami elégedettség csillogott volna.

- Nagyon is jól értem - felelte a férfi, és a hangja hidegen csengett, mint az acélpenge. - Ez az utolsó alkalom. Elszámítottad magad.

Denise szemében kihunyt a fény.

- Úgy érted... Ez azt jelenti...

- Úgy értem, hogy átláttam a mesterkedéseiden. Tökéletesen meg tudom magyarázni az utóbbi időben tanúsított viselkedésedet. Azt hiszem, jobb, ha tudod, mielőtt még egyszer bolondot csinálsz magadból. - Martin jeges tekintettel mérte végig a lány mellett álló leforrázott férfit.

Baxter vörös lett, mint a rák, és dühösen támadt Martinra:

- Hogy beszél Denise-zel? Nem tetszik ez a hangnem, amit megenged magának!

Martin szinte sajnálkozva nézett rá.

- Fog az még magának sokkal kevésbé is tetszeni, ha nem hagyja békén Denise-t és Nicolát.

- Nem tűröm, hogy így viselkedjen velem! - kiáltotta Todd. és egy lépést közeledett, de rögtön meg is torpant. Az előtte magasodó, tekintélyt parancsoló alakkal nem mert szembeszállni. Megvető mosollyal Nicola felé fordult:

- Magának ez ellen egy szava sincs? Hagyja, hogy Sorensen rendelkezzen maga és Denise felől?

Nicola ösztönösen Martin közelébe húzódott, Denise pedig összehúzott szemmel nézegette vetélytársnőjét.

- Most már elég, Baxter! Az én türelmemnek is vége szakad egyszer. Ezt tekintse figyelmeztetésnek! - mondta Martin, és ezzel sarkon fordult.

- Még nem végeztem, Sorensen! - állította meg Todd.

- Én viszont igen. Majd ha a korához illően viselkedik, talán akad, aki hajlandó meghallgatni. Mindenesetre én most hazaviszem Denise-t, úgyhogy maga is nyugodtan mehet.

Todd paprikapirosan és hangosan káromkodva távozott.

- Ezt még megkeserüli! - fenyegetőzött. - Gondoskodni fogok róla, hogy nagyon megbánja! Megálljon csak!

Denise élesen felnevetett:

- Esküdt ellenséget szereztél magadnak!

Martin elengedte a füle mellett a megjegyzést.

- Gyerünk! - mondta kurtán.

Amikor a parkolóba értek, felbőgött egy motor, aztán kerékcsikorgás hallatszott, ahogy Todd bőszülten elhajtott.

- Maga mit keres itt tulajdonképpen, Nicola? - kérdezte Denise, aztán Martin felé fordult: - Beszélnem kell veled.

- Most nem - felelte a férfi nyersen. - Szállj be, és maradj csendben!

Útközben egyikük sem szólt egy szót sem. Amikor a Graeme-ház előtt megálltak, Denise még egy kísérletet tett:

- Kérlek, Martin, beszélnem kell veled!

- Majd holnap. Most menj be, és mondd meg a szüleidnek, hogy megjöttél! Esetleg bocsánatot is kérhetnél, hogy olyan sok aggodalmat okoztál nekik.

Denise még egy megsemmisítő pillantást vetett Nicolára, aztán bement a házba.

- Talán mégsem kellene ilyen zaklatott állapotban elengedni. Még valami baja eshet! - nyugtalankodott Nicola.

- Denise-t sohasem kell félteni - felelte Martin meggyőződéssel.

Némán hajtottak tovább. Vanessa őrült lehetett, hogy Martin helyett Karlt választotta ! - gondolta Nicola. Melanie-nak Martin lányának kellene lennie, nem csupán az unokahúgának... Mire idáig jutott, nem tudott már többé uralkodni magán, és csendben megeredtek a könnyei.

- Hagyja abba, az isten szerelméért! - kérlelte a férfi. - Hiszen ezzel nem változtat a dolgokon semmit. Lehet, hogy kegyetlenség volt tőlem ilyen nyersen szembesíteni az igazsággal, de rá kellett ébresztenem, hogy mit csinál... Vannak még a világon más, sokkal érdemesebb férfiak is, mint Todd. Hagyja abba végre a sírást!

A lány nem felelt azonnal. Martin tehát azt hiszi, hogy Todd miatt sír. Tulajdonképpen jól is van így. Megsebezné a büszkeségé, ha tudná, hogy Nicolát az iránta való együttérzés fakasztotta könnyekre. Higgye csak nyugodtan, hogy őt teljesen hidegen hagyja a Denise miatti fájdalmai.

- Ne legyen ilyen borzasztóan kedves hozzám. Martin! Ne aggódjon az én boldogságomért!

Nicola tudta, hogy igazságtalan, de kénytelen volt támadó hangot erőltetni magára, mert vissza akarta állítani kettejük között a két lépés távolságot.

Az út hátralévő részében egy szót sem szóltak egymáshoz. A házban már sötét volt, amikor megérkeztek. A férfi felkapcsolta a villanyt a szalonban, és fürkészően nézte a lányt.

- Megnyugodott már? - kérdezte váratlan gyengédséggel.

- Igen - felelte a lány, és menekülésszerűen az ajtó felé indult, hogy a szobájába menjen.

A férfi azonban követte, és elé állt.

- Sajnálom, ha kegyetlen voltam magához - mondta halkan. - Nem akartam megalázni, igazán nem.

- O, nem, biztosan nem. - Nicolának nagy erőfeszítésébe került kitartani a nyers hangnem mellett. Előbb-utóbb úgysem tudja véka alá rejteni az együttérzését. Istenem, mennyire szenvedhet szegény! - Gondolom, csak a jól bevált módszerhez akart folyamodni, hogy észre térítsen.

- Sajnos igen. - A férfi átkarolta a lány derekát.

Nicola nem tudta levenni a tekintetét a férfi ívelt vonalú ajkáról. Hirtelen ellenállhatatlan vágy kerítette hatalmába. Önkéntelenül Martinhoz simult, és karját a válla köré fonta.

- Martin! - suttogta, miközben érezte, hogy a férfi keze a derekáról óvatosan a hátára siklik, és szorosan magához öleli.

Még nagyon elevenen élt benne annak az estének az emléke, amikor Martin először megcsókolta. Azokra a viharos érzésekre azonban, amelyeket ez a mostani csók kiváltott, mégsem volt felkészülve.

A férfi szája szinte égette az ajkát. Úgy érezte, mintha örvény ragadná magával.

Szinte örökkévalóságnak tűnt, amíg csókolták egymást. A férfi remegő kézzel kikapcsolta a lány nyakláncát, aztán letette egy asztalkára, kibontotta a kontyát, és ujjait a vállára omló, selymes hajába mélyesztette.

- Nicola, drágám... Nicola! - suttogta olyan szeretetteljes hangon, amit a lány még sohasem hallott tőle. Édes borzongás futott át rajta, ahogy a szeretett férfi ajka a nyakára tapadt és gyengéden simogató keze a kebléhez ért. A szenvedély, amely mindkettejükön úrrá lett, elsöpört minden korlátot.

Nicola nem tudta, mennyi ideig ölelték, csókolták, becézgették egymást, lassanként azonban rádöbbent, mit is tesz. Összeszedte magát, és hihetetlen akaraterővel kiszakította magát a férfi karjából.

Néhány másodperc múlva már egészen józanul meg tudott szólalni.

- Nem tudom, hogy ez most azért történt-e, mert maga súlyos sebet kapott, vagy azért-mert azt hiszi, nekem okozott fájdalmat ez az este... Akárhogy is volt, ezt nem tehetjük!

Martin arca meg sem rezdült. Kinyújtotta a kezét a lány felé, de aztán lehanyatlott a karja.

- Akkor menjen! - mondta rekedten. - Menjen gyorsan! Jó éjszakát!

Nicola villámgyorsan sarkon fordult, és a szobájába sietett.

*

Ezen az éjszakán alig aludt valamicskét. Miután lefeküdt, sokáig hánykolódott ébren. Vadul kavarogtak benne az este emlékei. Amikor egy kicsit elszenderedett, álmában is Mariin kísértette, s ettől újra és újra felriadt.

A reggelinél Ellen közölte, hogy Martin már elment hazulról. Bizonyára a Graeme családhoz! - gondolta Nicola keserűen.

- Nem értem, miért nem jött még vissza, hogy elbúcsúzzon magától - aggodalmaskodott a kedves, csupa szív asszony.

- Tegnap este már elbúcsúztunk - hazudta Nicola, és letette az evőeszközt. Egy falatot sem tudott volna már legyűrni.

- Akkor minden rendben van - mosolygott megkönnyebbülten Ellen. - Remélem, az este jól szórakoztak ?

- Igen, köszönöm - felelte tompán a lány, és nagy erőfeszítés árán mosolyt erőltetett az arcára.

Még hogy szórakoztak! Elemi erővel tort rá az elkeseredés. Arra a fájdalomra gondolt, amelyet Martinnak okozott csalfa menyasszonya, meg arra, hogy ő még csak ki sem mutathatta együttérzését. Nem tiltakozhatott a feltételezés ellen, hogy azt az átkozott Baxtert siratja. Aztán a végkifejlet, ahogy Martin kétségbeesésében vagy tán szánalomból ölelte, csókolta... Jaj, miért is kellett ízelítőt kapnia abból a boldogságból, amely nem lehet az övé soha!

- Aztán ne felejtsen el írni nekünk - kérte Traugott.

- Okvetlenül el kell majd jönnöd látogatóba! - unszolta Melanie, aki már táskával a kezében várta, hogy Ellen az iskolába vigye. - Jaj, majdnem elfelejtettem - jutott hirtelen az eszébe -, a nyakláncod, amit tegnap este viseltél, a szalonban van. Ne felejtsd el!

Nicola piros lett, mint a pipacs.

- Köszönöm - motyogta zavartan.

A kislány azonban nem hagyta annyiban.

- Hogyan kerüli egyáltalán oda?

- Hát... magam sem tudom. - Nicola igyekezett minden aggodalma ellenére kedvesen nézni a kislányra.

- Martin bácsi is ezt mondta - mosolygott Melanie. - Hova ment tulajdonképpen, Ellen néni? És ki telefonált olyan korán reggel?

- Nem tudom, drágám. Martin nem mondta.

Reggeli után Nicola elhozta a szalonból a nyakláncát, aztán kiment sétálni. Még egyszer meg akarta nézni azokat a helyeket, amelyeket annyira megszeretett.

Felment a tölgyfákhoz, amelyek előtt Traugottot lefestette. Lenézett az ültetvényekre, aztán Melanie erdején pihent meg a szeme. Istenem, mennyire a szívéhez nőtt ez a kislány!

Visszafelé keresztülment a ház és az ültetvények között elterülő mezon. Itt állt, és a hegyet festette, amikor Martin megjelent... Igen, azon a délutánon valóban tudtak egymással beszélgetni. Még Martinnak is feltűnt.

Most pedig még csak el sem búcsúznak egymástól! Vagy talán a tegnap este volt a legjobb búcsú? Fáradt mosoly jelent meg a lány arcán. Martin majd elfelejti, ő azonban soha.

Üres tekintettel nézett fel a ház mögötti hegyre. A fájdalma semmivel sem lett kisebb attól, hogy már hozzászokott. És ez ellen nem is létezik gyógyír. Martin örökké szeretni fogja Vanessát - ő pedig Martint.

De hát így kell már leélnie az egész hátralévő életét, ürességben és kilátástalanságban? Csak peregnek egymás után a szürke és reménytelen évek? És mi lesz a művészetével? - hasított bele hirtelen a rémület. Hiszen csak akkor tud dolgozni, ha boldog és megelégedett! Az apja megmondta, hogy a festészet egyszer másodlagossá válik számára. Most be kellett látnia, hogy igaza volt. Martin iránti szerelme az egész lelkét betölti, nélküle a munka sem megy. Abban sem lelhet ezentúl vigaszt.

Nicola összeszedte magát. Micsoda ostobaság volt idejönni, pusztán azért, mert itt beszélgetett Martinnal! Annak a kapcsolatnak, ha egyáltalán annak lehet nevezni, nincs jövője. A lehető leggyorsabban el kell innen menni! Azonnal!

Hirtelen megfordult - és nagyot dobbant a szíve. Martin közeledett feléje. Hát mégiscsak elbúcsúzik! A lány alig hitt a szemének, ahogy a végtelenül szeretett alakot megpillantotta.

- Tulajdonképpen már korábban vissza akartam jönni - kezdte a férfi, és figyelmesen nézte a lányt. A szeméből most sem lehetett kiolvasni, mit gondol. - Mindenek előtt meg kell mondanom, hogy Todd Baxter tegnap este autóbalesetet szenvedett.

Beletellett néhány másodpercbe, amíg Nicola teljesen felfogta a hírt. A férfi hangja arra utalt, hogy nem holmi koccanásról van szó.

- Meghalt? - kérdezte.

A férfi lehajtotta a fejét, de egy pillanatra sem vette le a szemét a lányról.

- Igen. Szerencsére üres volt az út, így másnak nem esett baja. Túl gyorsan hajtott, és egy kanyarban belezuhant a szakadékba.

- Szörnyű! - A lány nyelve akadozott a döbbenettől. - Szegény Hilary!

- Hilary most legalább szabad. Van rá esélye, hogy valaha még boldog legyen. Bár azt hiszem, a Baxterrel szerzett tapasztalatai után rendkívül óvatos lesz.

- Bizonyára. És Denise? Nagyon odavan?

- Nem különösképpen. Ma reggel náluk voltam, és hosszan beszélgettünk. Denise Európába utazik. Először meglátogatja a Skóciában élő rokonokat. Aztán Olaszországban egy nyelviskolában tanul tovább.

Nicola nem tudta, mit mondjon. Vajon mit érezhet Martin? A lényeg az, hogy beszéljen tovább. Csak minél később jöjjön el a búcsú pillanata! Aztán hirtelen eszébe jutott valami.

- Nem gondoltam, hogy a Graeme család ezt megengedheti magának. - A következő pillanatban világosság gyúlt az agyában, és tágra meredt szemmel nézett Martinra. Még ezt is megtette Denise-ért!

A férfi mintha olvasott volna a gondolataiban.

- Graeme-ék bizonyos mértékben a családhoz tartóznak - felelte halkan, és a lány arcát fürkészte.

Nicola megborzongott. Jaj istenem, mennyit árultak el már eddig a vonásai? Meddig lesz képes még uralkodni magán?

- Akkor hát most már el kell búcsúznom - mondta gyorsan.

- Nem hangzik különösképpen boldognak - jegyezte meg mosolyogva a férfi.

- Miért ilyen kegyetlen? Mindig kinevet... - A lány hangja felmondta a szolgálatot, és megeredtek a könnyei.

Csak állt megalázottan, végtelenül boldogtalanul. Nem volt képes sem abbahagyni a sírást, sem sarkon fordulni és elszaladni. Hova lett az önuralma, a büszkesége?

- Ugyan már, Nicola! Tudja, hogy nem bírom, ha a nők sírnak.

- Nem tehetek róla - zokogta a lány.

- Hát ennyire boldogtalan? - kérdezte a férfi hirtelen rendkívül gyengéden. - Lassanként kezdem azt hinni, magánál is ugyanazt a gyógymódot kell alkalmazni, mint Denise esetében. Mit szólna hozzá, ha magának is szerveznék egy európai utat egy házas ember társaságában.

Nicola gyanakvóan és kétségbeesetten nézett rá.

- Természetesen egy nagyon boldog házas ember társaságában. Olyan férfiéban, akinek a nevét viseli.

- Martin! - kiáltott fel Nicola, és alig kapott levegőt. - Miről beszél, Martin?

A férfi közelebb lépett, a szeme nevetett.

- Biztos vagyok benne, hogy nem tartozik azok közé, akik nem tartják fontosnak a nászutat.

- De hát...de... - Istenem, hogy érti? Hiszen ez nem lehetséges! - Mondja már, Martin! - könyörgött még mindig zokogva.

- Mit mondjak, drágám? - Ölelte magához a férfi. - Azt, hogy egyszerűen nem tudok neked ellenállni, szerelmem?

- És Denise? - kérdezte akadozó nyelvvel Nicola, aki még mindig nem hitt a fülének.

Martin sóhajtott, és magához szorította a lányt, az pedig hagyta. Érezte a férfiban a feszültséget, és egész testében reszketett.

- Amint már mondtam, Graeme-ék bizonyos mértékben a családhoz tartoznak. Denise szülei egyszerűen nem boldogultak a lányukkal, ezért ostoba módon magamra vállaltam érte a felelősséget. Azt már régen tudom, mennyire áhítozik a házam után, az azonban csak nemrégen jutott a tudomásomra, hogy ő is, meg a szülei is azt terjesztették, el akarom venni. Ma reggel aztán mindent tisztáztam. Noha Denise az utóbbi időben tanúsított viselkedésével azt akarta elérni, hogy felnőtt nőnek tekintsem, éppen az ellenkező hatást érte el. Felelőtlen kacérkodása csak azt bizonyítja, hogy valójában még éretlen kölyök. Véletlenül azonban ma reggel valami másról is felvilágosított. Izgatottságában elárulta az igazat a szilveszterkor történteket illetően. Jellemző Denise-re! És rád is jellemző - mosolygott a lányra, és gyengéden megsimogatta az arcát.

- Tehát tudja... tudod, hogy soha semmi nem volt köztem és Baxter között?

- Igen. Ahogy Todd halálhírét fogadtad, ahogy Hilary és Denise miatt aggódtál, az csak megerősítette azt, amit Denise elmesélt. Azonkívül Melanie-val is beszéltem ma reggel. Elmondta, hogy nem lehetett kivédeni Baxter ölelését, meg azt, hogy te egyáltalán nem kedveled. Csak egy valamit nem értek még mindig. Miért voltál tegnap este olyan boldogtalan, ha nem Baxter miatt?

- Miattad. Azt hittem, nagyon fáj Denise viselkedése.

- Milyen drága, együtt érző lélek vagy! Ezúttal azonban az égvilágon semmi okod nem volt rá, hogy sajnálj.

Nicola szemében még mindig látszott némi bizonytalanság.

- Remélem, nem hiszed még mindig, hogy Denise-ben Vanessa hasonmását kerestem? - kérdezte a férfi. - Tudom, hogy ebben a tekintetben mindig bizonytalanságban hagytalak. A többiek pedig valószínűleg megerősítettek a tévhitedben.

Végképp szertefoszlottak hát a lidércek! Nicola Martin nyaka köré kulcsolta a karját.

- Olyan boldog vagyok! Ó, Martin, olyan nagyon szeretlek!

- Csodálatos! - suttogta a férfi, és gyengéden simogatta a lányt. - Az első pillanatban megszerettelek, ahogy megérkeztél, és a vonzalom rövid időn belül mélységes mély szerelemmé fejlődött. Ezért bántott, hogy mindig Vanessát emlegeted. Amit iránta éreztem valaha, egy csapásra távoli, halvány emléknek tűnt. Téged pedig, Nicola, úgy szeretlek, ahogy csak férfi nőt egyáltalán szerethet.

Nicola ránézett, és a lelke túláradt a boldogságtól. Ó, mennyire vágyott rá, hogy Martín szemében egyszer meglássa ezt a gyengédséget és szerelmet, amely most sugárzik belőle! Istenem, hát megérhette, hogy ez a végtelenül szeretett arc végre felderüljön, és vonásai ellágyuljanak a boldogságtól! Amikor látta, hogy a férfi lehajtja a fejét, lehunyta a szemét, és az ajka várakozásteljesen szétnyílt.

- Tudom, drágám, tudom - mondta Martin egy idő múlva, ahogy a bensőséges csók véget ért. Nicola nem kérdezte, mire gondol, csak boldogan felsóhajtott. Érezte, hogy olyan közös jövő áll előttük, amelyben szavak nélkül is megértik egymás lelkének minden rezdülését.

~ 54 ~

---