Nicole mélységesen csalódik hűtlen jegyesében, s ezért elrohan a vidám ünnepségről, hogy odahaza jól kisírja magát. Nem mer villanyt gyújtani, nehogy felébressze nővérét, és sötétben bújik ágyba. De amikor másnap reggel felébred szép és vigasztaló álmából, a valóság csaknem villámcsapásként éri. Rádöbben, hogy egész éjszaka Randolph Jamieson, apjának új, roppant vonzó főnöke feküdt mellette. S a férfi gyengéd csókokkal borította a szendergő Nicole-t…

Kerry Allyne

Akár egy gyönyörű álom

A taxisofőr, egy, a negyvenes évei vége felé járó, jól megtermett férfi másodszor is belenézett a visszapillantó tükörbe, hogy szemügyre vehesse utasa arcát. Az ifjú hölgy szinte megkövülten ült mögötte. Szeme égett a visszafojtott könnyektől. Ez bizony csalódott valakiben, döntötte el magában a taxis, majd kitette az irányjelzőt és bekanyarodott balra. Három hasonló korú leány apja lévén jól ismerte a tüneteket.

Túlságosan is szomorú, gondolta, pedig olyan csinos. Nem szépség, de keskeny, finom arcát nagy, őszinte szempár teszi érdekessé.

Világoskék, hosszú vászonruhát viselt, felette sötétbarna, fényes selyemköpenyt. Bizonyára vendégségből jön, s mivel férfi kísérő nélkül szállt be a taxiba, kezében egy kis utazótáskával, valószínűleg ez a szombat éjszaka nagy csalódást okozhatott neki.

Néhány perc múlva az autó elérkezett a megadott címre. A lány fizetett, és barátságosan, ámde határozottan elhárította a taxis ajánlatát, hogy elviszi a táskát a kapuig.

A fiatal hölgy kiszállt, és gyors léptekkel elindult a ház felé. A taxis vállat vont és elhajtott, amint látta, hogy a lány eltűnik a házban. Holnap reggel - miután az illető úr felhívja telefonon - a hölgy ismét rózsaszínben látja majd a világot, gondolta.

Ám Nicole Lockwood ezt jobban tudta. Semmi sem lesz olyan, mint eddig. Felbandukolt a második emeletre, ahol apjával és nővérével lakott egy kétszobás lakásban. Mennél feljebb ért, annál jobban lassította lépteit. A régóta visszafojtott könnyek most megállíthatatlanul peregtek le arcán.

Idestova egy éve tartott meghitt barátsága Jerome Schaferrel. Mindkettőjük családja, baráti köre tudta és elfogadta, hogy összeházasodnak, amint Jerome elérte célját, s beveszik társnak a Rothwell, Smedley és Poulton ügyvédi irodába, amely Sydney felső köreinek elismert és sikeres jogi tanácsadója volt.

Nicole mindenkinél büszkébb volt, amikor Jerome két nappal ezelőtt felhívta, és elújságolta, hogy végre teljesült régi vágya. Hivatalosan is betársulhatott a céghez. Szülei most vacsorát adnak a tiszteletére, hogy megünnepeljék a jeles eseményt.

A leghalványabb jel sem utalt arra, ami ezután következett. Jerome eljött Nicole-ért, természetesnek vette, hogy a lány magával hozza kis bőröndjét, mivel az összejövetelek után az éjszakát rendszeresen Schaferék házában töltötte. Így az áttáncolt éjszaka után nem kellett őt hajnalban hazafuvarozni.

Ámde Deirdre Rothwellnek, a rangidős irodafőnök csinos szőke lányának jelenléte felnyitotta Nicole szemét. Ezen az éjszakán Jerome-nak Nicole-lal kellett volna foglalkoznia, hogy most, miután szakmai célját elérte, megállapodhassanak az esküvő időpontjában, amint ezt félig hivatalosan már megbeszélték. Csakhogy Jerome nem Nicole-t, hanem Deirdre Rothwellt veszi feleségül.

Tehát nemcsak a kemény munka győzte meg a többi ügyvédet, hogy mint legfiatalabbat, bevegyék maguk közé társnak Jerome-ot.

Nicole eleinte csak csodálkozott, látva, hogyan parancsolgat Deirdre a szolgá­latkész Jerome-nak, miként kényszeríti, hogy csak vele törődjön. Azután Nicole elkapta a vendégek beszédfoszlányait, akik a csinos párról pletykáltak. Később behúzódott egy sarokba, hogy átgondolja a történteket. S amikor észrevette, hogy az ügyvéd lánya másfelé forgolódik, magához hívta Jerome-ot, hogy feltehessen neki néhány kérdést.

- Annyit sürgölődsz egész este Deirdre körül, hogy nem csoda, ha az emberek azt hiszik, őt akarod feleségül venni - mondta Nicole gúnyos nevetéssel Jerome-nak. - Tudom, hogy a főnököd lánya, de muszáj egész éjjel vele táncolnod?

- Sajnálom, Nicky, de ezt várják el tőlem az ...hm ...adott körülmények között - válaszolta a férfi, kerülve a lány tekintetét.

- Csak azért, mert beléptél az apja irodájába?

- Nem, nem csak azért. - Jerome a torkát köszörülte. Kissé elvörösödött. - Mert... nos, mert megkérdeztem, akar-e a feleségem lenni. Meg akartam neked...

- A feleséged? - kiáltott fel Nicole. - Hogyan tehettél ilyet, hiszen mi már... akarom mondani, te meg én...

- Közöttünk nem volt semmiféle hivatalos megállapodás, ezt te is jól tudod, Nicky - szakította félbe Jerome. - Úgy értem, nem volt semmiféle ígéret, egyetlen, erre utaló szó sem esett közöttünk.

Nicole csak arra emlékezett, hogy zavarodottan ingatta a fejét, s úgy érezte, az egész világ összedől körülötte. Az a tény, hogy Jerome azt mondta, nem volt közöttük semmiféle hivatalos megállapodás, már önmagában is rettenetes volt, de hogy ezt így adja tudtára, egyszerűen hihetetlennek tűnt.

- Értsd meg, hogy ezt már korábban meg akartam neked mondani...

- Na és? Miért nem tetted? - kérdezte Nicole. Segítségére jött a büszkesége. Nem szabad kimutatni, mennyire megrendült. - Miért vártál, ameddig én magam találom ki?

- Mert semmiféle lehetőségem nem volt, hogy a fogadás előtt találkozzam veled. Nem tartottam ildomosnak, hogy telefonon közöljem veled.

- És ezt most megfelelőbbnek tartod? - Nicole-t elöntötte a düh.

- Most mégis személyesen magyarázhatom el neked a dolgot, s remélem, hogy megértesz.

Nicole-nak nem volt szüksége több magyarázatra, már mindent értett.

- Miért nem szóltál erről egyetlen szót sem, amikor értem jöttél? - kérdezte. Szemébe könnyek szöktek. - Hogyan hozhattál engem ide, engem, aki arra készült, hogy ebben a házban tölti majd az éjszakát, jóllehet tudtad, hogy kitalálom, mi van közted és Deirdre között? Istenem, milyen gyáva is vagy, Jerome!

- Hallgass meg, Nicky, igazán nagyon sajnálom. Nem így akartam - mentegetőzött a férfi.

- Ugyan, hallgass már, rosszul leszek, ha elgondolom, hogyan engedted, hogy a dolgok így alakuljanak. Persze, ez könnyebb, mint fájdalmas magyarázkodásba kezdeni a kellő időben.

- Hogyan feltételezhetsz rólam ilyet? - kérdezte Jerome sértődötten.

- Hogyan? - Nicole keserűen felnevetett. - Mert az egészet félvállról veszed.

Ezután még újabb bocsánatkérések és magyarázkodások következtek. De mindez már nem érdekelte Nieole-t. Oda sem figyelt. Egyetlen kívánsága az volt, hogy minél előbb otthagyhassa az összejövetelt.

Mindez iszonyúan fájt, hiszen ő volt az, akit otthagytak; ezért minél előbb el kell tűnnie, nehogy a vendégek észrevegyék, milyen állapotban van.

Nicole eközben lakása ajtaja elé ért. Egy zsebkendővel gyorsan letörölte arcáról a könnyeket. Mielőtt benyitott, a karórájára nézett. Megkönnyebbülten állapította meg, hogy már elmúlt éjfél. Remélhette, hogy apja és nővére már az igazak álmát alusszák. Majd csak reggel fognak csodálkozni, hogy hazajött. E pillanatban nem érzett magában erőt, hogy magyarázkodjon és feleljen a faggatózásokra.

Halkan betette maga mögött az ajtót, és nesztelenül végigosont a keskeny előszobán. A lakás mindössze kétszobás volt. Apja a pamlagon aludt a nappaliban, Nicole pedig a hálószobában nővérével osztozott a kétszemélyes ágyon. Ezt csak átmeneti megol­dásnak szánták, mivel Cynthia amúgy is el akart költözni a következő szombaton, rögtön az esküvője után. Apja, Bryce Lockwood pedig néhány nappal később új állást készült elfoglalni, vidéken.

Bryce Lockwood egy vidéki birtokon született és nevelkedett, s csak azért költözött a városba, mert felesége halála után mindkét lánya gondozását a nagymama vállalta magára; Nicole akkor hat-, Cynthia tízéves volt.

A gyermekek számára ez örvendetes változás volt, apjuknak viszont áldozat. Bár önszántából és szívesen tette, soha nem szűnt meg vágyakozni a falusi élet után.

Szívében megmaradt gazdálkodónak. Amióta leányai felnőttek, és a nagymama meghalt, állandóan foglalkoztatta a gondolat, hogy visszatér régi környezetébe.

Cynthia és Nicole tudtak titkos honvágyáról, s rábeszélték, jelentkezzen arra a jószágigazgatói állásra, amelyet néhány héttel korábban hirdettek meg egy északnyugati birtokon.

Apjuk kétségekkel telve jelentkezett. Attól tartott, hogy nem felel meg a pályázati feltételeknek, hiszen oly sok évet töltött már a városban és állattenyésztéssel is keveset foglalkozott. Ám az állásközvetítő irodájában összetalálkozott a gazdaság tulajdonosával, aki azonnal felvette őt, talán éppen szerénysége és visszafogott modora miatt.

A kicsiny fürdőszobában Nicole levetette estélyi ruháját és fehérneműjét, gyorsan megmosdott, és magára öltötte az útitáskából előhúzott vörös kockás hálóingét. Leengedte magasra feltűzött haját, amely lágyan omlott el a vállán. Így már ágyba is bújhatott.

Még egyszer belepillantott a tükörbe és alaposan szemügyre vette sápadt arcát.

Gesztenyebarna hajával, kedvesen pislogó nagy szemével és a szeplőivel hogyan is akart versenyre kelni Deirdre Rothwell lágy szépségével s a hozzá felkínált jól fizető ügyvédi állással?

Még ha arányosabb lenne az alakja, akkor sem vetekedhetne ő, Nicole, az egy méter hatvanöt centis magasságával a nyúlánk, remekül öltözködő fiatal nővel.

Nővére, Cynthia versenyre kelhetett volna Deirdre-rel. Magas volt és karcsú. Ráadásul klasszikus metszésű szép arca és irigylésre méltóan jó alakja volt. Ezért tartozott már jó pár éve a legkeresettebb fotómodellek közé.

Nem, ő csak a mókás kis Nicky volt, lehet, hogy bájos és szellemes, de még annyira sem fontos személyiség, hogy valaki is a valódi nevén, Nicole-nak szólítsa. Tán még érthető is, hogy Jerome a másikat választotta.

Nicole az ajkába harapott, mert egész testében reszketett. Ismét megeredtek a könnyei. Gyorsan eloltotta a villanyt. Nem akarta magát tovább nézni. Aztán a sötétben halkan kinyitotta a hálószoba ajtaját. Lábujjhegyen lopózott át a szobán az ágynak ahhoz az oldalához, amelyen aludni szokott.

Az ördögbe is, miért jelent olyan sokat Jerome-nak az az ügyvédi iroda? Miért nem elégedett meg annyival, hogy valahol másutt ügyvédként dolgozzon? Nicole akkor sem szerette volna őt kevésbé, ha egészen lent kezdi a pályáját.

Miért kellett ennek így végződnie? Szíve nehéz volt, kezét a szájára szorította, a könnyek végigfolytak orcáján. A magányos, üres napokra gondolt, amelyek ezután várnak rá. Miért kellett ennek így történnie, miért?

Cynthia félig a fejére húzta a takarót. Csak egyenletes légzése jelezte jelenlétét.

Nicole halkan becsusszant a paplan alá, és a saját oldalán maradt, nehogy Cynthiát felébressze. Becsukta a szemét, és remélte, hogy a sötétség kiűzi a gondolataiból Jerome-ot. Ám ez sokáig nem sikerült.

Aztán valahogyan mégis elaludt. A fájdalmas élmények hirtelen boldog álommá változtak. Jerome-ot szólította, s a férfi, nagy meglepetésére azonnal válaszolt. Átölelte és vigasztalóan ringatta. Széles, erős mellkasához szorította, ajka az arcát cirógatta. S amikor a szájához ért, a lány szenvedélyesen viszonozta csókját.

Másnap reggel csak lassan tért vissza az álomvilágból a valóságba. Jólesően nyújtózkodott. Félálomban még mindig úgy érezte, ott fekszik Jerome ölelő karjában, feje a férfi vállának feszes, sima bőrén nyugszik. Nicole szorosan hozzásimult. Minden valóságosnak tűnt, de aztán bánatosan felsóhajtott. Még nem akart felébredni, oly szép volt az álom.

Jerome, ó, Jerome! - gondolta, s gyengéden megsimogatta a karját.

Édes Istenem, mindez igaz! Ujjai élő testet érintettek. De Jerome sohasem volt ennyire izmos. A felismerés villámcsapásként hasított belé. Rémülten nyitotta ki szemét. Abban a pillanatban egy kéz befogta a száját és megakadályozta, hogy felsikoltson. Nicole belebámult a vadidegen, nagyon férfias arcba.

- Mielőtt segítséget hívna, vagy gyilkost kiáltana, szeretnék bemutatkozni. - A férfi mosolygott, napbarnított arcából vakító fogak villantak elő. - Randolph Jamieson vagyok, apja új munkaadója. Azt hiszem, maga Bryce kisebbik lánya, Nicole, ugye? - Kérdőn pillantott a lányra. - Édesapja barátságosan felajánlotta, hogy itt alhatom, mivel sem magát, sem a nővérét nem várta haza tegnap estére. Ittam is egy kicsit, így megkímélt attól, hogy visszamenjek a City Hotelbe, amely eléggé messze van innen. Most már érti?

Nicole bólintott. A férfi magyarázata eloszlatta néhány kételyét, de nem mindet. S amint az idegen levette kezét a szájáról, a lány kiszabadította magát az öleléséből, és elhúzódott a közeléből.

Idegesen az álláig húzta fel a takarót, és felült az ágyban.

- Lehetett volna magában annyi tapintat, Mr. Jamieson, hogy azonnal szól nekem, amint bebújtam az ágyba - felelte, s érezte, hogy ég az arca. Szégyenkezve gondolt arra, milyen gyengéden simogatta a férfi erős testét. - Tudnia kellett, hogy azt hiszem, a nővérem fekszik mellettem az ágyban.

A férfi felemelte a karját, feje alá tette, és kényelmesen visszafeküdt a párnára.

- Még mit nem mond! - Nevetett, szeme gúnyosan csillogott. - Javítson ki, ha tévedek, de az volt a benyomásom, hogy maga engem bizonyos Jerome-nak vél, és semmiképpen sem a nővérének, Cynthiának.

Nicole nagyot nyelt ijedtében.

- Szóval... akkor nem álmodtam? Akkor maga volt, aki... vagyis én magát... Ó! - Nicole elhallgatott, s megvető pillantást vetett a férfira. - És mint minden férfi, maga is kész volt rá, hogy megragadja a kínálkozó alkalmat - fújtatott dühösen.

- Éppen ellenkezőleg - válaszolta a férfi gúnyosan. - Nem nekem okozott gondot az elalvás, kedvesem. Mindkettőnknek nagy szívességet tettem, hogy éjszakai nyu­galmunk zavartalan legyen.

- Micsoda nagylelkűség! - háborgott Nicole. - És az meg sem fordult a fejében, hogy az adott körülmények között inkább egy álmatlan éjszakát választanék?

- Hm, elismerem, egy pillanatra ez is eszembe jutott, de mivel láttam, hogy ön készségesen megelégszik azzal a személlyel, aki Jerome-ot helyettesíti... Utolsó csirkefogó lennék, ha csalódást okoznék egy hölgynek!

A kéjes mosoly, amellyel az elmúlt éjszakára emlékezett, kihozta Nicole-t a sodrából.

- Maga... maga közönséges öntelt hencegő... Maga soha nem léphetne Jerome helyébe! - kiáltotta a lány.

Randolph Jamieson egyik ujját a lány ajkára tette, s ezzel némileg csökkentette a hangerőt.

- Jerome soha nem csalna ilyen aljas trükkel egy lányt az ágyába - folytatta Nicole, csaknem suttogva.

Egy kéz megragadta a haját, hátrahúzta, s mielőtt Nicole felocsúdhatott volna, ott feküdt a hátán az ágyon, s egy dühös férfiarc hajolt fölé.

- Ne ferdítse el a tényeket, kedvesem, különben kihozza belőlem a legrosszabb tulajdonságaimat, maga szeszélyes kis macska! - sziszegte Randolph. - Maga tegnap éjjel megjelent itt, mint egy szánandó, megsebzett leányka, és én megvigasztaltam magát, ez minden. - Kissé enyhített a szorításán, s visszagurult az ágyban a saját térfelére. - És elhiheti nekem, hogy egy síró, nyavalygó nő nem az esetem az ágyban - tette hozzá.

- Akkor tűnjön el azonnal az ágyamból!

A férfi arcán széles, gúnyos mosoly áradt szét.

- A legnagyobb örömmel!

Amikor a férfi ledobta magáról a takarót, Nicole gyorsan elfordult, s csak mélyen belégyökerezett jólneveltsége mondatta vele:

- Papa fürdőköpenye ott lóg a fogason, ha zuhanyozni akar, használhatja, mielőtt felöltözik.

- Hálás köszönet, hölgyem, Ön túlzottan nagylelkű!

Válasza éppoly hűvös volt, mint a lány ajánlata.

Kis idő múlva ismét megjelent az ajtóban, Nicole apjának világoskék fürdőköpe­nyében, s szemöldökét felvonva egy pillanatra ismét szemügyre vette a lányt.

- Mondjam el most rögtön az édesapjának, hogy ma éjszaka megosztottuk az ágyat, vagy személyesen akarja közölni vele a hírt? - kérdezte.

- Ahogyan jónak látja, Mr. Jamieson. Az önálló döntés elvégre férfiúi előjog, nem? - csúfolódott a lány.

Nicole meglepetésére a férfi elnevette magát; nevetése kedves volt, szívből jövő.

- Ugyan már, Nicky! Túljut majd ezen. Az idő begyógyítja a sebeket - vigasztalta.

- Tűnjön már el végre! - Nicky hátat fordított a férfinak. - És tartsa meg magának az elcsépelt bölcsességeit, mert ezekkel én most nem tudok mit kezdeni. - Ezzel dühösen magára húzta a takarót.

- Igaza van. Valami erősebbre van szüksége puszta vigasztaló szavaknál, valamire, ami gyorsan kihúzza siralmas önsajnálatából - vágott vissza kíméletlenül. - Vagy összeszedi most magát, vagy az apja boldog lesz, hogy két hét múlva itt hagyhatja!

Nicole felpattant, észre sem vette, amint lenge öltözetéről lerántotta a takarót, s dühösen válaszolni akart. De a férfi már kiment a hálószo­bából, s becsukta maga mögött az ajtót. A lány sóhajtva hanyatlott vissza a párnára, s ismét a fejére húzta a takarót.

Talán nincs joga az önsajnálathoz az adott körülmények között? Ez ugyan nem volt reá jellemző, nem is illett a jelleméhez, de az események legyűrték.

Már önmagában is rossz, ha valakit otthagynak, de ilyen módon, ez már valóban gonosz és könyörtelen volt. Nicole remélte, hogy apjánál majd megértésre talál, miután Randolph Jamiesontól ezt nem kapta meg. Ha igyekezett is őt megvigasztalni, ezt csak azért tette, mert nyugalomra vágyott, és aludni akart.

Ilyen szívtelen, érzéketlen alakot! Mit nem adna, ha egy napon hasonlóan kétségbeesett helyzetben láthatná. Ám ez lehetetlen kívánság volt, hiszen nem feltételezte, hogy valaha is viszontlátják egymást. Ettől azonban még nem lesznek álmatlan éjszakái.

Másrészt viszont - vallotta be kényszeredetten, ámde becsületesen -, ez a férfi nem olyasvalaki, akit egy nő csak úgy elereszt, ha már megtetszett neki. És el kellett ismernie, hogy Randolph nagyon vonzó és bámulatosan jó alakú férfi.

Nicole szerint a harmincas évei elején járt, tehát sokkal fiatalabb volt, mint ahogyan apja új főnökét elképzelte. Randolphnak sötétbarna, enyhén hullámos haja volt és szokatlanul kifejező, zöldesbarna szeme. Keskeny arcának kemény jelleget adott egyenes orra és erőteljes álla. Szája szép volt, nem túlságosan keskeny, ajka - Nicole ezt már tapasztalatból tudta - olykor lágy és gyengéd is tud lenni, olykor pedig magával ragadó mosolyra nyílt.

A lány most már önmagára haragudott, magában mormogott, és szorosan becsukta a szemét. Az egész töprengés arra volt jó, hogy Randolphot összehasonlítsa Jerome-mal. Persze a két férfi annyira különbözött, mint a nappal meg az éjszaka. A nagyon férfias, napbarnított Randolph Jamiesont aligha, lehetett a világos hajú, kék szemű, sovány alkatú Jerome-mal összevetni.

Amikor úgy vélte, hogy a férfi már elegendő időt töltött a fürdőszobában, Nicole felkelt az ágyból. Jó hűvös zuhanyra vágyott.

Kellemetlen magyarázkodás állt előtte, meg kellett értetnie apjával, miért jött váratlanul haza.

Nicole remélte, hogy ezt a találkozást későbbre halaszthatja, legalábbis amikor Randolph már elment.

A Lockwood család háztartásában a vasárnapi reggelik nem különböztek a hétköznapiaktól, s mentesek voltak minden szertartásosságtól. A család minden tagja maga készítette el reggelijét, s fogyasztotta el anélkül, hogy megvárta volna a másikat.

Ám ezen a vasárnapon vendég volt a házban. Bryce Lockwood már három személyre terített, amikor Nicole az előszobán át besurrant a fürdőszobába. Észrevette lányát, mielőtt az becsukhatta volna maga mögött az ajtót.

- Randolph már elújságolta, hogy az éjszakát tudtotokon kívül közös ágyban töltöttétek - kiáltotta felé. - Legalább a kislámpát meggyújthattad volna, mielőtt ágyba bújsz.

Nicole hátravetette hosszú haját, és bűnbánó arcot vágott.

- Ó, apa, ezt bizony elmulasztottam - felelte. - Nagyon későre járt, nem akartam felkelteni Cynthiát. Én legalábbis azt hittem, ő szuszog ott mellettem. - Kérdőn nézett apjára: - Egyébként hol van Cynthia?

- Clark épp azután telefonált, hogy te elmentél - mondta Bryce, folytatva a terítést -, üzleti ügyben el kellett utaznia. Cynthia gyorsan eldöntötte, hogy vele megy, így legalább hétvégi kirándulást kerekítenek belőle.

- Értem - bólintott Nicole.

Clark Rutherford három éve nemcsak Cynthia fényképésze volt, hanem az a férfi, akihez a következő hét végén készült hozzámenni.

Mielőtt apja újabb kérdéseket tett volna fel neki, Nicole gyorsan bemenekült a fürdőszobába. Megkönnyebbült sóhajjal reteszelte be az ajtót. Legalább egy kis időt nyert.

De miután lezuhanyozott és felöltözött, s megjelent halvány rózsaszín húzott szoknyában és fehér pólóban, apja azonnal feltette a következő kérdést.

- De miért jöttél haza, Nicky? Azt hittem, ott éjszakázol Schaferéknél.

- Én is így terveztem - felelte Nicole, miközben mereven apja nyakkendőjére tekintett, hogy még egy oldalpillantást se kelljen vetnie Randolph Jamiesonra, aki már az asztalnál ült és erősen nézte.

- Bizonyos tervek azonban..., szóval közben a dolgok másként alakultak, és én hazajöttem.

- De Jerome ugye ma meglátogat még?

Nicole kivette a serpenyőt a szekrényből, s a fejét rázta.

- Nem, ma egészen bizonyosan nem jön el - felelte fásultan, s ajkába harapott, amikor beléhasított ez a gondolat. Sem ma, sem máskor nem fogja őt meglátogatni. - Miért, apa, valami megbeszélni valód van Jerome-mal?

- Ennek a lakásnak a bérleti szerződéséről van szó - felelte elgondolkodva az apja. - Van néhány kitétele, amellyel kapcsolatban kikérném a véleményét, mint jogászét. Szeretném megtudni, hogyan biztosíthatom be magam. Nem akarok szünte­lenül attól rettegni, hogy a tulajdonos egyik pillanatról a másikra kitehet az utcára téged. Manapság nehezen talál az ember megfelelő lakást.

- Ugyan, apa - nevetett Nicole -, ebből ne csinálj gondot. A lakbért egyedül is ki tudom fizetni, s a felmondási határidők másutt sem hosszabbak, mint itt.

- Nem túl megnyugtató érzés egy apa számára - vetette közbe Randolph Jamieson, akire ezért dühödt pillantást lövellt egy villámló kék szempár.

Bryce azonban hálás volt a segítségért, örült, hogy valaki osztja a véleményét.

- Pontosan ez a helyzet - magyarázta. - Ha nem tudnám, hogy nagyon hamarosan eljegyzed magad, azonnal rábeszélnélek, hogy költözz velem vidékre.

- Mit kezdenék ott? - kérdezte Nicole, s örült, hogy kissé eltávolodtak személyes gondjaitól. - Egy úszóedző, odakint, a bozótban? Nem éppen a legmegfelelőbb hely, ha nem tévedek.

- A hegy túlsó oldalán városok vannak - szólt közbe ismét, kissé csúfolódóan Randolph. - Éppen tegnap mesél­tem az apjának, aki említette, hogy maga úszóedző, hogy Nullegaiban felépítettünk egy uszodát, s keresünk oda valakit, akinek ilyen képesítése van.

- Ez nem lesz nehéz - vágta rá gyorsan Nicole tüntető kedvességgel, mielőtt apja kapcsolt volna. - Nagyon sok úszóedzőt találhatnak.

- De senkit, akinek ilyen nyomós oka lenne, hogy elköltözzön ebből a városból.

Kis szünet után Randolph összeráncolta a homlokát, mintha e percben jutott volna valami az eszébe. - Bocsánatot kérek, teljesen megfeledkeztem arról, hogy különleges oka van arra, hogy Sydneyben maradjon. Amint az édesapjától hallottam, hamarosan követi nővére példáját, és oltár elé lép. Mikor lesz az esküvő? - kérdezte olyan ártatlanul, hogy Nicole legszívesebben hozzávágta volna a tojásokat, amelyeket épp a serpenyőbe ütött bele.

Ez a pimasz, alattomos alak! Sejtette, hogy a férfi tudja, ilyen terv nem létezik többé. Nicole mélyen a serpenyő fölé hajolt; haja függönyként takarta el arcát.

- Nos, sajnos még egy ilyen döntést is a férfiakra kell bíznunk, Mr. Jamieson - válaszolta mereven -, s ezt ön pontosan tudja.

- Hé, Nicole, mi van veled? Nem ezt szoktam meg az én kedves kicsi lányomtól. - Bryce felvonta a szemöldökét, és egyik kezét Nicole vállára tette. Magához vonta a lányt. - Mi történt, kicsim? Veszekedtetek tegnap Jerome-mal?

Ha csak ez történt volna, gondolta Nicole, akkor most nem lennék olyan boldogtalan.

- Nem, papa, igazán semmi - motyogta.

- Ugyan, Nicole csak azért sír, mert valami belement a szemébe - jegyezte meg Randolph vidáman.

Nicole villámokat szórt felé. Csak fogná már be a száját, füstölgött magában.

Bryce felemelte Nicole állát, s kényszerítette, hogy viszonozza pillantását. Sötét­barna szeme kutatva nézett lánya arcába, s Nicole azonnal elvörösödött.

- Mi történt, Nicole? Tudok neked segíteni? Kérlek, mondd meg, mi bánt.

Nicole a keze fejével letörölte könnyeit, amelyek végigfolytak az arcán.

Szegény papa!

Anya halála óta nem volt könnyű élete. Vele és nővérével rengeteg gondja-baja volt, s ezekkel a magányos férfinak segítség nélkül kellett megbirkóznia. Most azonban, bárhogy igyekezett is, Nicole tudta, nem segíthet neki.

- Nincs mit mesélnem róla, apa. - Gyámoltalanul elmosolyodott. - Szakítottunk Jerome-mal. Ez minden.

- Ez minden? Nos, idefigyelj, én azt hittem... Egy pillanatig habozott. - Miért? Tegnap, amikor elmentél innen, még úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van.

- Hja, sajnos ez is megeshet olykor. A férfiak nagyon gyorsan változtatják a véleményüket.

Nicole vállat vont, s megkavarta a tojásokat a serpenyőben. Aztán áttöltötte őket egy tálba, s az asztalra tette.

- Ő... mi...

Az ördögbe is, minek titkolóznom? - mérgelődött magában. Randolph Jamieson már úgyis tudja, vagy legalábbis sejti, és apának egyszer amúgy is meg kell tudnia.

- Az az igazság, hogy Jerome Deirdre Rothwellt akarja feleségül venni - jelentette ki Nicole.

- Rothwellt! - Az apja azonnal tudta, kiről van szó. - A Rothwell, Smedley és Poulton cégtől?

- Ahogy mondod, apa.

- Ahá, hát ezért vették be olyan gyorsan társnak! Ez a hazug gazember! - kiáltotta dühösen. - És ezt nem mondhatta meg neked a hét folyamán telefonon? Vagy legalább mielőtt elvitt a fogadásra.

- Nem tudta, hogyan magyarázza meg nekem.

Nicole keserű fintort vágott, leült az asztalhoz, és a kenyérszeleteket betette a kenyérpirítóba.

Az apja odahúzott magának egy széket, és leült Randolphfal szemben.

- Ezen nem is csodálkozom - morogta fenyegető hangsúllyal. - Ha elgondolom, hogy az egész idő alatt, amíg veled találkozgatott, már udvarolt a főnöke lányának, pusztán ezért képes lennék megölni azt a gazembert.

- Ez az ügy viszont segít megoldani a legnagyobb gondjukat - jegyezte meg Randolph.

Nicole és az apja meglepetten néztek rá. Nicole nem minden bizalmatlanság nélkül.

- Mire céloz? - kérdezte Mr. Lockwood.

- Hiszen épp az imént mondta, mennyire nem szívesen hagyja itt egyedül Nicole-t. Most erre semmi szükség. - Randolph szívélyesen mosolygott, majd kijátszotta az aduját: - Nullegaiban olyan állás vár Nicole-ra, amelyet mintha csak a testére szabtak volna.

Hát ezért igyekezett annyira a beszélgetést Jerome-ra terelni. Nicole az ajkába harapott, s alig tudta palástolni haragját. Szükségük van egy úszóedzőre az új uszodában, s Nicole éppen beleillik a terveikbe. Nos, Randolph meg lesz lepve, de ő nem áll kötélnek.

- Méltányolom a buzgalmát, Mr. Jamieson, amellyel újjá akarja szervezni az életemet, de csalódást kell okoznom önnek. Tudja - s félig lehunyt szempillái alól a férfira nézett -, nekem itt remek állásom van, amelyet nem szándékozom feladni, s legkevésbé azért, hogy eltemessem magam az isten háta mögött.

Randolph szeme szikrákat szórt.

- Úgy, szóval lelke mélyén még mindig reménykedik, hogy Don Juanja megvál­toztatja terveit, és visszatér magához.

- Ó, nem, ez meg sem fordult a fejemben! - biztosította Nicole, s némi élvezettel folytatta: - Ami a férfiakat illeti, jól megtanultam a leckét. Most majd más ártatlan áldozatokat kell találniuk, akiket megszédíthetnek kétszínű csábításaikkal. Engem ugyan nem, soha többé! - Gúnyosan felnevetett.

Mr. Lockwood aggódva nézett a lányára.

- Figyelj rám, kicsim! Nem szabad, hogy ez a szerencsétlen esett megkeserítsen. - Gyengéden megsimogatta Nicole karját. - Nem minden férfi olyan önző, mint Jerome, és Randolph ajánlata roppant előnyös, hát nem érted? Nemcsak nekem, hanem számodra is. Éppen a legjobbkor: rád férne egy kis környezetváltozás.

Nicole kiszedte az aranysárga pirítósokat a sütőből, s egymásra rendezte a szeleteket.

- Új környezet, új arcok? - kérdezte fásultan.

- Van ennél rosszabb is - vetette közbe Randolph.

- Meglehet, de semmi, ami sokkal rosszabb volna - vágott a szavába Nicole. Durcásan felszegte az állát. Legszívesebben az arcába kiáltotta volna, ha nem hagyja abba, hogy szüntelenül beleavatkozzék a magánügyeibe, megmondja neki a véleményét függetlenül attól, hogy vendég és apja leendő főnöke. - Azért, mert maga ott él, Nullegai még nem a világ közepe - fűzte hozzá.

- Most aztán elég, Nicole! Nincs jogod sértegetni a vendéget. - Apja a fejét csóválta. - Randolphnak igaza van. Valóban történhet rosszabb is, mint velem nyugatra utazni - folytatta. - És jól tudod, kezdettől fogva elleneztem, hogy egyedül hagyjalak Sydneyben.

- És Nullegaiban nem lennék egyedül? - mondta Nicole, s kissé gúnyos hangon folytatta: - Avagy Mr. Jamieson azt is javasolta, hogy nálad, vagyis az ő birtokán lakjam?

- Semmi esetre sem, hiszen nagyon megerőltető lenne naponta beutazni a városba. De természetesen örömmel látnánk Yallambeeben, ha ideje engedi, és meg akarja látogatni az édesapját - felelte Randolph csúfondáros mosollyal.

- Hálásan köszönöm! - felelte Nicole ugyanolyan mosollyal. - Kérdésem úgyis csak elméleti volt, nem gyakorlati.

- Szerintem az ötlet nem rossz - vélekedett az apja, és elgondolkodva kavargatta a teáját. - Remek megoldás volna, ha Nullegaiban megfelelő lakást találnánk számodra, kislányom.

- A Guthrie nővérek, akikkel jó barátságban vagyok, boldogan szárnyaik alá vennék Nicole-t - fűzte hozzá Randolph. - Már felajánlották, hogy befogadják házukba az elemi iskola új sportoktatóját; több vendégszobájuk van. Úgy tudom, az illető szabad idejében szintén úszóedző. Nicole és ő úgy illenének egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz.

- Egyetlen apróságban téved csupán - vágta oda Nicole fagyosan -, ugyanis eszem ágában sincs Nullegaiba menni.

- Akkor én sem utazom nyugatra - jelentette ki halkan az édesapja. Arca szomorú volt. Bocsánatkérőn fordult Randolphhoz. - Amikor megtudtam, hogy lehetőségem nyílna visszamenni vidékre, azonnal megragadtam, mivel azt hittem, mindkét lányom hamarosan férjhez megy. Ám Nicole esküvője most elmarad, mert a körülmények ilyen szerencsétlenül alakultak - magyarázta feszengve.

Nicole döbbenten nézett rá. Tudta, milyen sokat jelent apjának ez az állás, mennyire vágyódott arra, hogy visszatérhessen régi mesterségéhez.

- Nem adhatod fel miattam az állásodat! - könyörgött neki. - őrültség erre még csak gondolni is, apa. És ha soha nem megyek férjhez? Vagy talán akkor is vigyázni akarsz rám, amikor harminc- vagy negyvenéves leszek?

- Nos, e kérdéssel akkor foglalkozunk majd, ha elérkezne az ideje - felelte apja oly megtört hangon, hogy Nicole tehetetlen részvéttel nézte. Valahányszor ilyen volt az arckifejezése, és ilyen tompa hangon beszélt, egyszerűen lehetetlen volt jobb kedvre deríteni.

- És Mr. Jamieson? Nem hagyhatod őt cserben - próbált Nicole a lelkiismeretére hatni.

Nem mintha Mr. Jamieson nehézségeivel egy fikarcnyit is törődött volna. Valójában nagyon jót tenne neki, ha egyszer valaki visszautasítaná. Ez az ember átkozottul magabiztos.

- Igazad van, gyermekem, ez nekem sem tetszik - adott neki igazat egyértel­műen az apja. Látszott, hogy furdalja a lelkiismerete. - De tudod, nekem mégis első a családom. Azért is költöztem annak idején Sydneybe. S ha nem tudod megváltoztatni a véleményedet, kislányom, akkor nemet kell mondanom Mr. Jamiesonnak.

A külső szemlélő ezt ravaszul kieszelt zsarolásnak minősíthette volna, de Nicole tapasztalatból tudta, hogy apjától mi sem áll távolabb. Ha ő valóban képtelen lenne Nullegaiba költözni, akkor apja valóban megtenné, amivel fenyegetőzött, s a felkínált állást visszautasítaná.

S mindezt a legcsekélyebb lelkiismeret-furdalás nélkül, most vagy a jövőben. Bármilyen keserű csalódás érte volna, de szerette a lányát, a közelében akart élni, mint ahogyan Nicole sem tudott volna meglenni apja nélkül. S ha van rá mód, hogy állandóan együtt vagy egymás mellett éljenek, akkor az apja ezt a megoldást választja, még ha fel kell is áldoznia érte a karrierjét.

Vajon nem apja volt-e, aki mind ez ideig összetartotta a családot? - gondolta Nicole. Nem állt-e mellettük, valahányszor a nővérének vagy neki szüksége volt rá? Nekik pedig eszükbe sem jutott, hogy apjuk bqldog-e, elégedett-e vagy sem.

Talán mégsem tisztességes, hogy ennyire megmakacsolja magát. Legalább el kellene gondolkodnia az ajánlaton, hogy Nullegaiba utazzon, töprengett Nicole.

A tegnap este történtek után lényegében semmilyen komoly oka nem volt, hogy Sydneyben maradjon. S talán valóban jót tenne neki egy gyökeres életformaváltás. Hát akkor meg miért tiltakozik annyira az ellen, hogy apját elkísérje?

Sóhajtva nézett először Randolph várakozással teli, majd apja aggódó arcára, aztán megvajazta a pirítósát. Ahelyett, hogy ilyen görcsösen a miértekre összpon­tosít, inkább azt kérdezné meg magától, mi az, ami ezt a vonakodást kiváltotta belőle. Abban a pillanatban, hogy meglátta Randolph arcát, az ellenszenv megmagyarázhatatlan hulláma öntötte el, s ezt érzi szerencsétlen találkozásuk első percétől kezdve. A férfi kicsinek és gyengének látta őt, s Nicole ezt nem tudta neki megbocsátani. Ezenkívül olyan biztonság és kérlelhetetlenség áradt belőle, ami Nicole-t határozottan taszí­totta.

Védekeznie kellett vele szemben, ezért állt szinte magától értetődően a másik oldalra. Az egyetlen, amit tehet, hogy kitér az útjából, amikor csak lehet. De az apjáról sem feledkezhet meg.

- Hát jó, apa, veled megyek - adta be végül a derekát kissé vonakodva. - Most az év elején vagyunk, s bizonyára van még idő találni valakit a helyemre a sportiskolában.

A férfi lassan kinyújtotta a karját, s lánya vállára tette.

- Igazán akarod, Nicky? Valóban velem jössz Nullegaiba? - kérdezte az apja, mintha képtelen lenne felfogni, amit hallott.

- Igen, apa, veled megyek - sóhajtott Nicole, és félreérthetetlen pillantást vetett Randolphra. - Feltéve, természetesen, hogy van ott betöltetlen állás egy úszóedző számára.

Randolph a szemébe nézett. A lányt mintha áramütés érte volna.

- Már nincs, mert maga elfoglalta - mondta halkan elgondolkodva, de közben nem vette le pillantását Nicole-ról. Aztán összeszedte magát és tárgyilagosan meg­kérdezte: - Mikor indulhat? Talán az édesapjával együtt?

- Nem volna okosabb, ha a jövetelemet az uszoda vezetőjével beszélném meg? Elvégre ez a szokásos eljárás, vagy nem? - kérdezett vissza Nicole ridegen.

- Ó, ebben az esetben, úgy vélem, mellőzhetjük a formaságokat. Ha én megálla­podom magával a határidőről, akkor a vezető boldogan elfogadja azt.

Nicole átható pillantást vetett rá:

- Tehát bizonyos befolyást gyakorolhat az uszoda vezetőségére, Mr. Jamieson?

- Igen, így is lehet mondani - felelte óvatosan Randolph, anélkül hogy tisztázta volna, milyen minőségben. - És szeretném javasolni, hogy ezentúl szólítson Randolphnak. Még az alkalmazottaim sem hívnak Mr. Jamiesonnak - fűzte hozzá kimérten.

- Jobban szereti, ha „főnök"-nek titulálják, ugye? - A kérdés kissé gúnyos volt, Nicole mosolygott is hozzá.

- Ha az emberek így hívnak, ez az ő dolguk, nem az enyém. - A férfi zöld szeme fenyegetően villogott.

- Értem.

Mielőtt Nicole újabb gúnyos megjegyzéseket tehetett volna, apja közbeszólt.

- És az a két hölgy, akit említett, elfogadná Nicole-t albérlőnek?

- Természetesen. E tekintetben teljesen nyugodt lehet - biztosította mosolyogva Randolph. - Ida és Ivy Guthrie a hatvanas éveikben járnak, de annyi élet és erő van bennük, mint nagyon kevesekben, akik fele annyi idősek. Boldogok, ha olyan lakójuk akad, akit pátyolgathatnak. - Ezzel máris bevonta Nicole-t az elbeszélésébe. - Tavaly két bankpénztáros lakott náluk - folytatta. - Agglegények voltak, s amikor áthelyezték őket és elköltöztek, esküdöztek, hogy a legszeretőbb hitves sem gondoskodott volna róluk jobban.

- A két említett agglegény alighanem azonosítja a teli gyomrot a tökéletes házassággal - jegyezte meg Nicole csípősen.

- Erről fogalmam sincs - vágott vissza Randolph - de megjegyezni kívánom, hogy a teli gyomor jobban tetszik nekem, mint az éles nyelv.

Félreérthetetlen volt, kire utalt, de Nicole mosolyogva hárította el a célzást. Ha Randolph nem akarja meghallgatni, mi a véleménye a férfiakról általában, úgy ne avatkozzon bele az életébe. Ő aztán nem lesz soha többé az az ártatlan, jóhiszemű teremtés, akinek eddig a férfiak gondolták!

Megtanulta a leckét, megszerezte a személyes tapasztalatot. Mostantól minden rendelkezésre álló fegyverrel meg fogja magát védeni. És a pokolba a férfiakkal, a pokolba Randolph Jamiesonnal és Jerome Schaferrel és a világ összes hímnemű teremtményével!

- Mit akart itt valójában? - kérdezte Nicole Randolph távozása után. - Talán azért jött ide, mert unatkozott?

- Nem, csak mert udvarias. Ez olyan tulajdonság, amelyet, sajnos meg kell mondanom, kislányom, hiányoltam nálad - mondta apja neheztelve.Randolph Sydneyben töltötte a hétvégét, s meglátogatott, hogy az új munkakörömről beszéljen velem.

- Nyilván azért jött, hogy meggyőződjön, megfelelsz-e az ő értékes birtokának - folytatta Nicole a kötekedést.

- Így gondolod? - kérdezte apja. - No és? Ha a tiéd lenne egy olyan nagy és értékes birtok, te sem alkalmaznál olyasvalakit, akit nem ismersz.

Nicole elfintorította az arcát

- Nem, alighanem nem - helyeselt kényszeredetten.

- Akkor meg miért egy vétlen férfira vagy dühös azért, mert csalódtál Jerome-ban, hm? Most már mindenben megállapodtunk, Randolph Jamieson a főnököm, s mint ilyen, igényt tarthat némi udvariasságra, kedvesem. A magatartást, amelyet ma reggel tanúsítottál, aligha nevezném segítőkésznek.

- Sajnálom, apa - sóhajtott Nicole megtörten. Fájt, hogy megsértette apját, de semmiképpen sem bánta meg viselkedését a vendéggel szemben. - Gondold meg, mit éltem át tegnap este - sóhajtott fel. - Ma reggel pedig felébredtem, s ott találtam az ágyamban Cynthia helyett Randolph Jamiesont. Tudod-e, hogy...

- Igen, tudom. Erről is akartam veled beszélni - szakította félbe az apja. - Engem is megdöbbentett, amikor új munkaadóm elmesélte, hogy az éjszakát a lányommal egy ágyban töltötte, persze, véletlenül.

- Hagyjuk ezt, apa, én sem repestem a boldogságtól - válaszolta Nicole.

A férfi átölelte a lányát.

- Mindennek ez az átkozottul kicsi lakás az oka. - Körüljáratta tekintetét a szobán. - Kezdettől fogva nem szerettem.

- Átmeneti megoldásnak szántad - csillapította Nicole, de arca elborult. - És már nem sokáig lesz rá szükségünk.

- Akkor hát menjünk el innen, amilyen gyorsan csak lehet - vágta rá az apja. - Mit szólnál ahhoz, ha gyorsan elmosogatnánk és utána nekivágnánk? Elmegyünk French Forestbe, lovakat bérlünk, és egész nap az erdőben mara­dunk.

Nicole egy pillanatra lehunyta a szemét. Könnyeivel küzdött, amikor arra gondolt, hogy eredetileg ezt a vasárnapot Jerome-mal akarta tölteni. Ilyenkor mindig lementek a tengerpartra, ott találkoztak barátaikkal, s lustálkodtak a napon. Vagy hullámlova­goltak, s az estét a hagyományos hússütéssel töltötték.

Csak nehezen sikerült elnyomnia az emlékeket. Ez már a múlt, mostantól csak a jövő számít.

- Remekül hangzik, apa!

Nicole mosolyt erőltetett az arcára, megcsókolta apját, és kiment a konyhába.

Már hónapok óta nem lovagolt.

Az apja mindig is szerette a lovakat. És Nicole is egyre nagyobb örömmel várta, hogy ismét lovagoljon. Lóháton tökéletesen szabadnak érezte magát, ezért is kedvelte annyira a lovaglást. Ilyenkor úgy tűnt, mintha ő is a természet része lenne, s még a paták dobogását is jobban élvezte, mint az autós száguldást.

Bár lovaglás közben nem is lehetett éppen lazítani, őt mégis boldogsággal töltötte el. Gyönyörűséges, amikor az erős paták a földre dobbannak, s a haja zászlóként lobog mögötte.

Nicole-nak most éppen erre volt szüksége. Istenáldotta ajándék volt. Ennek köszönhette, hogy néhány órára elfelejthetett minden kétséget, csalódást, s csak a szépre gondolt.

A lovak társaságában az erdőben eltöltött nap nagyszerűen sikerült. És szerencsére a következő héten sem volt sok ideje nyomasztó gondolatokra, mert nagyon sok mindent kellett elintéznie.

Éppen megkezdődött az úszóidény, s Nicole versenyre készítette fel az egyik csoportját. Közben folytatta szokásos leckéit a fedett uszodában. Ezenkívül utasításokat kellett kiadnia, előkészületeket tennie Cynthia esküvőjére, amelyet a következő szombaton rendeztek. A menyasszonyi ruha elkészültét az utolsó pillanatra ígérték.

Szerencsére végül minden a tervek szerint alakult. Cynthia sugárzott a boldogságtól, amikor a büszke atya a hagyománynak megfelelően odavezette az oltárhoz a lépcsőn, ahol a vőlegény várta őket.

A szertartás után a pár azonnal autóba ült. Megkezdték a nászutat, amelyet Barrier Reefen szándékoztak eltölteni. Bőségesen hullott rájuk a konfetti- és rizsözön, a násznép integetett és jókívánságokat kiabált, majd a vendégek még ottmaradtak ünnepelni.

Nicole és apja csak késő este, kimerülten ért haza, de boldogsággal töltötte el őket a gyönyörű nap, amelyen minden úgy ment, mint a karikacsapás. Aztán holtfáradtan beestek az ágyba.

A Cynthia esküvőjét követő napok még zaklatottabbak voltak Nicole számára, mert rengeteg elintéznivalója akadt, a tanítványait át kellett adnia utódának, a csomagolásról nem is beszélve. Péntekig készen kellett lennie.

Nicole távolról sem volt annyira határozott és magabiztos, mint amilyennek mutatta magát. Félt az újtól, s még nem gyógyultak be a sebek, amelyeket az elmúlt időben kapott.

Szerdán felhívta őt Randolph Jamieson. Nicole pulzusa azonnal gyorsabban vert, amint meghallotta mély, férfias hangját. Randolph tájékoztatta, hogy a bizottság, mint feltételezte, nagyon boldog, ha elvállalja az oktatói állást, s hogy a Guthrie nővérek Nullegaiban, a Wattle Lane tízes számú házában már felkészülten várják.

Hogy miért akadt el a lélegzete, valahányszor meghallotta a férfi hangját, azt maga sem tudta volna megmondani. Ki nem állhatom, győzködte magát Nicole, valószínűleg ezért izgat fel annyira. Különben sincs időm ezen töprengeni, folytatta a beszélgetést önmagával. Nem is akarok. Kitérek az útjából és elfelejtem. Ennyi!

Nullegai élénk kisváros volt, a nyugati dombság nyúlványán feküdt, ott, ahol a nagy síkság kezdődik. Amikor behajtottak a városba, azonnal megtetszettek nekik a széles utakat szegélyező fák. Sok ház falán futórózsák virítottak, máshol pedig kék és rózsaszín bougainvilleák díszlettek. Csaknem minden háznak volt előkertje ápolt gyeppel és tarka virágágyásokkal. Elhajtottak egy nagy szálloda mellett, majd a posta következett, mellette egy dohányáruda, azután az áruház.

Az édesapja már meg akart állni, hogy az utca után kérdezősködjön, amikor Nicole felfedezte a túloldalon az utcatáblát.

- Ez itt a Wattle Lane! - kiáltott fel. Apja kitette az irányjelzőt és bekanyarodott a mellékutcába.

- Még három ház, apa, épp most hagytuk el a tizenhármast - irányította Nicole.

Egy nagy, régimódi téglaépület előtt álltak meg, amely tarka virágágyások és ápolt gyep közepén vöröslött. Széles fakapuja volt, amelyhez néhány lépcső vezetett.

- Otthon, édes otthon - dúdolta édesapja az ismert dal néhány ütemét. - Ez aztán az üde színfolt a csúnya kis lakás után, amelyet magunk mögött hagytunk - sóhajtotta.

- A legkevesebb, amit mondhatunk - helyeselt Nicole. - Kíváncsi vagyok, vajon a tulajdonosok ugyanolyan kedvesek-e, mint a házuk és a kertjük.

Apja bólintott, és feltűnés nélkül egy magas, barna hajú, végig gombos vászonruhát viselő nőre mutatott, aki feléjük tartott az autófeljárón.

- Még néhány másodperc, és megtudjuk - súgta oda. - Itt jön valaki.

- Mr. Lockwood? Nicole?

Nicole apja leállította a motort, és megállt. Aztán mindketten kiszálltak a kocsiból.

- Isten hozta magukat Nullegaiban! Én Ivy Guthrie vagyok. Mindjárt gondoltam, hogy csak maguk lehetnek, amint bekanyarodtak hozzánk.

Ivy barátságosan kezet rázott a vendégekkel.

- Ida éppen most tette fel a teavizet. Jöjjenek beljebb. Úgy gondolom, jól fog esni egy csésze finom tea. A hosszú utazás után elkel egy kis frissítő - folytatta szinte egy szuszra.

A férfi a fejét rázta.

- Köszönöm, Miss Guthrie, én nem kérek! Csak beviszem Nicky poggyászát, és azonnal indulok tovább.

- Erről szó sem lehet, Mr. Lockwood! Hosszú az út Yallambeeig és szüksége van egy kis szíverősítőre - tiltakozott Ivy. - Tegye le a kocsit ott, az árnyékban. - Közben mutatta az utat a ház melletti kis térhez, amelyen két, enyhet adó fenyő magaslott.

A férfinak nem volt más választása, mint beleegyezni. Leállította a kocsit a fák alá, és bevitte Nicole bőröndjét a házba.

A nagy, hűvös hall olyan volt, akár egy múzeum. Mindenütt képek, porcelánfigurák, kerámiák. Régi, értékes darabok. A helyiség szinte árasztotta az ápolt tisztaság levegőjét. A bútorok nem voltak újak, de kifogástalan állapotukkal is a régi idők hangulatát árasztották.

A beszélgetés élénk és érdekes volt, a tea kitűnő. Az életvidám hölgyeket minden érdekelte. Még Nicole is élvezte a társalgást, s ki tudott kapcsolni egy órára. Hamarosan valamennyien a keresztnevükön szólították egymást.

Ida Guthrie, aki egy évvel fiatalabb volt nővérénél, s egy kicsit alacsonyabb is, elbűvölő, figyelmes házasszonynak bizonyult. Nicole apja úgy érezte, hogy a leghe­lyesebben cselekedett, amikor rábeszélte leányát, hogy jöjjön vele Nullegaiba. Ez a légkör volt a legmegfelelőbb ahhoz, hogy elfeledje Jerome csalárd viselkedését. A szomorú, szűk kis sidneyi lakásban ez minden bizonnyal nehéz, vagy egyenesen lehetetlen lett volna.

Kénytelen volt sajnálkozva visszautasítani a harmadik süteményt, amely olyan hatalmas volt, hogy a legnagyobb jóakarattal sem tudta volna elfogyasztani. Egy kis sóhajtással lassan felemelkedett helyéről.

- Nos, kicsim, te megérkeztél. - Rámosolygott a lányára. - És ha én most azonnal el nem indulok, nem érek célhoz sötétedés előtt.

- Találkozunk a hétvégén, apa? - kérdezte Nicole.

- Természetesen, kislányom. - Az édesapja mosolyogva hajolt le hozzá. - Persze csak akkor, ha közben nem találsz valakit, akivel szívesebben töltenéd a vasárnapot - incselkedett Nicole-lal.

- Ha arra gondolsz, amire én, akkor ez nagyon valószínűtlen - válaszolta a lány. - Nagyon jól tudod, hogy végeztem a férfinemmel.

Nicole-nak ez a véleménye már hetek óta némi aggodalommal töltötte el apját. Mindenesetre jobbnak látta, ha egyelőre nem teszi szóvá. Ezért inkább tréfával ütötte el a dolgot:

- Velem is?

Nicolc elfintorította az orrát, és ránevetett.

- Dehogy! Csak ha valami árulásra készülsz, és össze akarsz boronálni valakivel.

- Én aztán nem, kicsim, eszem ágában sincs - nyugtatta meg az apja nevetve, s a fejét rázta. - Ismerhetsz, Nicky. Nyílt vagyok, őszinte és megbízható.

Lánya kissé összevonta a szemöldökét. Nemrég még ezt hitte Jerome-ról is...

Nicole-nak még alig volt ideje megnézni a szobáját. Amikor apja felvitte a csomagjait, csak a szép stukkókkal díszített mennyezetet, meg a helyiség világos rózsaszín falait vette szemügyre. Az édesapja elbúcsúzott a ház úrnőitől.

- Néhány nap múlva felhívlak, és megbeszéljük a hétvégét - mondta lányának, miközben a kocsi felé mentek. - Vagy te hívj fel engem, ha valamilyen gondod akadna. Ugye felírtad a számomat?

- Persze - nyugtatta meg Nicole. Lábujjhegyre állt, átölelte apját és két nagy csókot nyomott arcára.

- Megérdeklődöm, meddig tart a szombati munkaidőm. Aztán a két napot bent töltjük a városban, jó lesz? - kérdezte a lány.

- Nos, én eredetileg nem így terveztem. Miután az utóbbi tizenöt évemet városban éltem le, nagyon jól elviselnék néhány hetet városi levegő nélkül - felelte apja szárazon. - Arra gondoltam, hogy a változatosság kedvéért talán ellátogatnál a farmra.

Miközben az édesapja beszállt a kocsijába, Nicole elgondolkodva simította a füle mögé hosszú haját, és felnézett a fenyőfák koronájára. Ha Yallambeenek nem Randolph Jamieson a tulajdonosa, örömmel mondott volna igent. Így viszont habozott a válasszal.

- Egyáltalán nem érdekel, hol lakom és dolgozom? - kérdezte az apja.

A csalódottság, amely hangjából kiérződött, arra késztette Nicole-t, hogy a szemébe nézzen.

- Már hogyne érdekelne, apa - nyugtatta meg sietve -, nagyon is érdekel. Csak azon tűnődtem, hogyan jutok el hozzád. Ez minden.

Semmiképpen sem akart önzőnek tűnni és fájdalmat okozni apjának.

- Erre ne legyen gondod, kislányom. Beülök a kocsiba, és eljövök érted.

- De nagyon hosszú az út - ellenkezett Nicole.

Az apja gyengéden a lányára nézett, s kisimította az apró ráncokat a homlokából.

- De hát megérdemled, kislányom.

- Te hízelgő! - nevetett Nicole megkönnyebbülten. - Szégyellhetnéd magad, hogy ilyen eszközöket alkalmazol a tulajdon leányod ellen, csak hogy a te akaratod győzzön!

Az apja kacsintott.

- Örülök, hogy sikerült, de most már tényleg ideje indulnom. - Beindította a motort.

- Szombaton találkozunk, Nicky! - kiáltotta.

- Már előre örülök neki, apa!

Nicole behajolt az ablakon, s arcon csókolta apját.

- Vigyázz magadra, és vezess óvatosan!

Az édesapja bólintott, és elindult. Nicole integetett, amíg apja a feljárón az utcára nem ért, majd lassan visszament a házba.

Nicole legszívesebben távol tartotta volna magát Yallembeetől és tulajdonosának erős egyéniségétől, mivel nem érzett magában elegendő erőt, hogy olyan udvarias legyen Randolph Jamiesonnal, ahogyan azt apja elvárta. De miért, kérdezte önmagától ismét meglepetten, miért ver a puszta gondolatra is gyorsabban a szívem? Ez igazán buta dolog.

Megállt, és mély lélegzetet vett. Fegyelmeznie kell érzéseit, közönyősebbnek kell mutatkoznia, vagy hűvösebbnek, józannak és tárgyilagosnak. Féktelen indulatkitöré­sekkel nem jut messzire.

Az is lehet, hogy az édesapjára Yallambeeben külön jószágigazgatói ház vár, latolgatta Nicole. Ebben az esetben elkerülhetné Randolphot, ha apját meglátogatja. Végül arra a következtetésre jutott, hogy nevetségesen viselkedik. S szentül megfo­gadta, hogy elbánik Randolph Jamiesonnal.

Hirtelen lépteket hallott maga mögött, amelyek felrázták gondolataiból. Nicole megfordult, s meglátott egy, a húszas éveiben járó fiatalembert, aki barátságosan mosolygott felé.

- Jó napot! Maga nyilván Nicole Lockwood - szólította meg a férfi, a Guthrie hölgyek másik lakója. - Engem Earl Nicholsnak hívnak - mutatkozott be, amikor utolérte a lányt.

- Örülök, hogy megismerhetem, Earl. - A lány nevetett. - Eltalálta, Nicole Lockwood vagyok. Alig egy órája érkeztünk apámmal.

A világosbarna szemöldök, amely ugyanolyan színű volt, mint a sűrű haj, kérdőn húzódott a világosbarna szempár fölé.

- Ugye a maga apja Randolph Jamieson új jószágigazgatója? Mintha ezt mondta volna Ivy és Ida a reggelinél.

- Igen, így van - erősítette meg Nicole, s megvárta, amíg a férfi kinyitja az ajtót, majd belépett a házba. - Éppen most ment el.

- Akkor tehát teljesen egyedül van - sajnálkozott kissé Earl Nichols, bár nem palástolhatta örömét, hogy váratlanul ilyen csinos lányba botlott. Lelke mélyén áldotta a szerencséjét.

- Ha nincs más dolga, jöjjön át velem az uszodába. Remek alkalom, hogy megismerkedhessen Rod Barkerrel, az igazgatóval. Tanítás után a legtöbbször ott töltöm a délutánjaimat. Ha Ivy vagy Ida még nem mondta volna el magának, testnevelő tanár vagyok a gimnáziumban.

Kissé oldalra hajtotta a fejét, és kamaszosan elmosolyodott.

- Vagy esetleg azok közé tartozik, akik a szabadidejükben látni sem akarják a munkahelyüket?

Nicole, akit cseppet sem lepett meg, hogy a fiatalember tudja, hol dolgozik, felnevetett.

- Dehogy! Imádok úszni. Köszönöm az ajánlatát. De még nem csomagoltam ki, s ezt szívesen elvégezném még ma, mielőtt holnap munkába állok.

- Ó, lesz még erre ideje este is - győzködte Earl.

Nicole bólintott, valójában szívesen állt kötélnek.

- Nem nagyon zsúfolt a medence ahhoz, hogy egy jót ússzunk? Sydneyben vasárnap délután három métert sem úszhattam, hogy valakinek neki ne ütközzek.

- Elfelejti, hogy a messzi nyugaton vagyunk. Igaz, a nappalok már melegebbek de az éjszakák nagyon hűvösek még ilyenkor, nyárelőn. A víznek nincs ideje felmelegedni. Így aztán csak néhány ember merészeli kipróbálni Nullegai legújabb nevezetességét. Néhány hét múlva persze már másképpen lesz.

- Más szóval a víz jéghideg.

- Hát igen, meglehetősen - nevetett fel Earl, s fintort vágott. - De csak az első pillanatban, amikor beleugrik, később már nem.

- Magával megyek - mondta elszántan Nicole - egy üres uszodának nem tudok ellenállni.

- Nagyszerű! - A fiatalember barna szeme csillogott. - A hátsó ajtónál várom. Tíz perc múlva, rendben?

- Rendben. Messze van innen az uszoda?

- Mondhatni, csak egy ugrás. Átsétálunk a ház mögött a kerten, majd átmegyünk az út túloldalára, néhány lépést teszünk balra, aztán néhány lépcsőt le, s máris a bejárathoz értünk.

- Tehát szerencsém van. - Nicoie őszintén örült. - Végre olyan munkahely, ahova ingyen eljuthatok.

Odaintett Earlnek, aztán felment a szobájába.

Odafent kinyitotta az egyik bőröndjét, és egy halom fürdőholmit vett ki belőle. Végül egy egyrészes fürdőruha mellett döntött, amelyet aranysárga és világosbarna, rézsútosan futó csíkok díszítettek. Haját szorosan lófarokba fésülte, és csattal fogta össze.

A fürdősapkát, törölközőt, fürdőköpenyt és a fürdőruháját belegyömöszölte a vállra akasztható táskájába, s a hátsó bejárathoz sietett.

- Ez aztán gyorsan ment! - kiáltotta Earl, s látható örömmel kísérte át Nicole-t a kerten. Majd átmentek egy kiskapun.

- Ha úszni megyek, kevés holmit viszek magammal - magyarázta Nicole. - Számomra a fürdés igazából úszást jelent, nem pedig pancsolást a vízben.

Earl elismerő pillantást vetett rá.

- Úgy érzem, szavai bizonyos célzást rejtenek. Így van?

Nicole már mentegetőzni akart, s kezdte volna magyarázni, hogy nem így gondolta, de aztán lemondott róla, s inkább nevetett.

Sem vitába nem akart szállni, sem közeledni nem akart a másik nemhez. Az lesz a legjobb mindkettőjüknek, ha a dolgot már a kezdet kezdetén tisztázza. Earl Nichols igazán rendes ifjúnak látszik - de nem annak látszott-e Jerome is?

Ekkor egy széles utcához értek. A túlsó oldalon gyönyörű ház tárult Nicole szeme elé. Egy méltóságteljes, kétemeletes, György stílusban épült villa állt az ápolt pázsit közepén. A nagy terasz fölé tarka napvédő feszült, fehér kerti székek csillogtak a napfényben.

A fehérre meszelt ház szinte világított a sötétzöld fenyők között, amelyek mintegy védőn vették körül négyzet alakban.

- Milyen csodálatos birtok! - lelkendezett Nicole, s álmélkodva megállt, hogy még jobban megcsodálja. - Kié ez a palota?

- Eunice Blanchard-é, avagy inkább Mrs. Blanchard-é, ahogyan az olyan egyszerű emberek, mint maga vagy én nevezik - magyarázta Earl kimérten, némi gúnnyal a hangjában. - Ő e város úri közönségének egyik körülrajongott tagja, s csak azoknak engedi meg, hogy a közelébe kerüljenek, akiket erre méltónak ítél. Én csak egyszer találkoztam vele. A fia az én osztályomba járt. De ez nekem éppen elég volt. - Gúnyosan elhúzta a száját. - Ez a fajta nő egyszerűen keresztülnéz az olyanokon, mint én.

Nicole még egy pillantást vetett visszafelé a szép birtokra.

- Madame Blanchard talán azokkal barátságos, akikkel már közelebbi ismeretségbe került - vigasztalta a fiatalembert. - Ezzel nem áll egyedül.

Earl vállat vont.

- Talán hamarosan személyesen is kitapasztalhatja. Hallottam, hogy a hölgy be akarja íratni Gervaise-t az úszóegyesületbe.

- Gervaise a fia?

- Igen. Eszébe ne jusson, hogy Gerrynek nevezze. Édesmama úgy támadna magára, akár egy fúria.

- Talán ez az oka, hogy a hölggyel csak ilyen kurta-furcsa ismeretséget kötött? - találgatta Nicole egy kis fintorral fűszerezve kérdését.

- Maga mondta. - Earl az égnek emelte a tekintetét. - Amikor Gerrynek meré­szeltem szólítani a kölyköt, majdnem leharapta a fejemet.

- Ezek szerint jó lesz vigyáznom. Köszönöm a figyelmeztetést - nevetett Nicole.

Mielőtt átöltözhetett volna, Rod Barker jó háromnegyed órára lefoglalta, hogy végigvezesse az egész létesítményen. A város közigazgatása Barkert nevezte ki az uszoda igazgatójává. Alacsony, köpcös, barátságos kis ember volt. Pillanatok alatt belemelegedtek a beszélgetésbe, amelynek során a különböző vezetési elvek előnyeiről és hátrányairól vallott nézeteiket cserélték ki. Oktatási rendszerről és úszóstílusról éppúgy szó esett, mint pedagógiai és lélektani nevelési módszerekről. Észre sem vették, milyen gyorsan szalad az idő.

Csak amikor Earl kikiabált a vízből:

- Hé! Magát úszni hoztam ide, nem emlékszik? - Nicole ekkor nézett az órájára, s ijedten a szája elé kapta a kezét.

- Sajnálom, Earl, rögtön bent leszek a vízben - mentegetőzött, majd Rodhoz fordulva megkérdezte: - Az első órám holnap reggel tíz órakor lesz, ugye?

- Pontosan - bólintott Rod. - Pat Wheeler két lányával. Azt hiszem, jól kijön majd a kislányokkal, akik már alig várják, hogy megtanuljanak úszni.

Nicole a kabinba sietett, átöltözött, és hamarosan fürdőruhában tért vissza. Gyorsan beugrott a zuhany alá, s közben begyömöszölte hosszú haját a fürdősapkába.

- Fogadok, hogy most még hidegebb - kiáltotta, amint észrevette, hogy a fák már beárnyékolják a víztükör egy részét. - Csak magamat okolhatom, hogy ennyire elbeszélgettem az időt.

Abban a pillanatban tudta meg, mennyire igazat beszélt, amikor beugrott a vízbe; valóban jéghideg volt. Mégis, miután erőteljes csapásokkal leúszta az első ötven métert, aztán megfordult és másodszor is megtette a távot, már alig érezte, hogy hideg a víz. Az ötödik hossznál már azt hitte, olyan meleg, mint a legnagyobb kánikulában.

Az első három hosszt Earl még együtt úszta vele, de aztán lemaradt, s csak nézte a lányt. Majd csodálkozó arccal odaúszott hozzá.

- Minden elismerésem. Micsoda örvendetes látvány. Maga aztán nem fecsérli el az erejét, ugye?

- Remélem is - felelte vidáman Nicole. - Hiszen erről szól az úszás: nem elpocsékolni az erőt, kitartónak lenni. Nem mintha egy edzőnek okvetlenül hosszútá­vúszónak kellene lennie. Viszont a legjobb úszók nem mindig jó tanítók.

- A jelenlévők kivételek, nem igaz? - felelte Earl, és széles mosoly ömlött végig csuromvizes arcán.

- Ez csak természetes - felelte Nicole ugyanolyan könnyedén.

- De most aztán mozognom kell. - Kissé megborzongott a hidegtől. - Különben tüdőgyulladással ágynak dőlök, mielőtt megmutathattam volna Nullegainak sokoldalú tehetségemet. Mit szólna még néhány hosszhoz?

- Örömmel. Gyorson? - kérdezte Earl.

Nicole a fejét rázta.

- A pillangót javaslom. Jobban felmelegít.

Elrugaszkodtak a medence szélétől és erőteljes csapásokkal úszták le a távot.

- Nagyszerű volt! - lelkesedett Nicole hazafelé menet. - Ilyen zavartalanul úszni, hát ez a legjobb, ami létezik.

- Az bizony - bólintott Earl. - Most már megérti, ugye, miért töltöm a szabadidőm nagy részét az uszodában? Sajnos, ez már nem tart sokáig.

- Alighanem igaza van - helyeselt Nicole. - Van valami elképzelése róla, hány gyerek tud úszni itt Nullegaiban?

- A pontos számot nem ismerem, de a legutóbbi egyesületi értekezleten arról volt szó, hogy a szünidő alatt néhány százan még Franklynbe is elutaztak csak azért, hogy úszni tanuljanak. Pedig az meglehetősen messze van. Mások a közeli folyókhoz mentek. Tehát valóban nagy az érdeklődés, különben nem építették volna fel az uszodát. Az édesapja főnöke majd nyilván bővebb felvilágosítást ad minderről. Én is csak négy hete jöttem.

Nicole összeráncolta a homlokát. Már teljesen megfeledkezett Randolph Jamieson- ról.

- Miből gondolja, hogy Randolph Jamieson ért ehhez? - kérdezte. - Lehet, hogy ezen a vidéken ő valami nagy fejes - ez már a Guthrie nővérekkel folytatott délutáni beszélgetésen is kiderült -, de mégsem mindentudó.

Ha Earl észrevette volna a lány váratlan és elutasító magatartását, bizonyára eltitkolja az értesüléseit. Így csak nevetett:

- Nyilván nem mindentudó, de mint az úszószövetség elnöke, s mint ennek a tervnek a kezdeményezője és legfőbb anyagi támogatója, nem lenne meglepő, ha többet értene hozzá, mint sokan ebben a városban.

- Ő az úszószövetség elnöke? - ismételte Nicole. Randolph ezt neki egyetlen szóval sem említette.

Earl bólintott, és egy oldalpillantást vetett rá.

- Nem tudta? Azt hittem, beszéltek erről, amikor ide felvette magát.

Nicole hallgatott. Randolph pontosan tudta, miért hallgatja el előle ezt a tényt. Senki és semmi nem vehette volna rá, hogy Nullegaiba jöjjön, ha ezt tudja. Már az is eléggé rossz, hogy ez az ember az apja munkaadója, de hogy még neki is együtt kelljen vele dolgoznia, ez felháborította és feldühítette.

Óvatosan válaszolt:

- Nem ezt nem említette. Nem is beszélt sokat az úszóegyesületről.

Nicole most már tudta, miért.

A nappalok egyre melegebbek lettek, s az éjszakák sem voltak már annyira hűvösek. Fokozatosan emelkedett a víz hőmérséklete is. Nicole-t megismerték, és sok barátot szerzett. A haladó úszókat a medence széléről kísérte, fel és alá sétálva figyelte mozdulataikat. A kicsikkel viszont együtt volt a vízben, javította a tartásukat és a stílusukat, s igyekezett biztonságérzetet kelteni a félénk tanulókban.

Kiderült, sok szülő csak arra várt, hogy állandó úszóedzőt alkalmazzanak. A jelentkezők egyre szaporodtak, Nicole-t sokan személy szerint kérték. Ő maga rendszerint csak akkor úszhatott egy jót, amikor Rod már bezárta az uszodát a vendégek számára.

Earl mindennap tanítás után érkezett. De Nieole-nak éppen ez volt a legforgalmasabb időszaka. Így a fiatalember legtöbbször egyedül úszott. Amikor Nicole leckét adott, alig válthattak néhány szót egymással. Ezt a lány nem bánta, éppen ellenkezőleg, tulajdonképpen örült is neki. A helyzet megóvta attól, hogy Earl több szabadidejét vegye igénybe, mint amennyit ő hajlandó volt áldozni.

Szombaton korábban ért az uszodába, mint Rod, az igazgató. A bejáratnál már várta tanítványainak egy csoportja, s Nicole kinyitotta a vaskaput. A gyerekek vidáman nevetgélve és fecserészve csörtettek az öltözőbe. Néhány perc múlva már fürdőruhában sorakoztak fel a medence szélén Nicole előtt.

- Kezdjük egy kis gyorsúszással. Egy-kettő, ugrás a vízbe!

A gyerekek zajongva ugrottak a medencébe. Közöttük volt egy Rhoda nevű kislány, akinek mozdulatairól a szakember azonnal láthatta, hogy tehetséges úszó válhat belőle. Teljesítménye természetesen jobb volt az átlagosnál. Nicole elhatározta, hogy jobban odafigyel a kislányra. Talán lesz belőle valami.

- Bocsánat...

Egy fiatal hang szakította félbe Nicole gondolatait. Megfordult, s meglátott egy tizenegy év körüli fiút, akinek keskeny, éles metszésű arcából kutató szempár tekintett rá. A fiú magabiztosan állt előtte. Tökéletesen vasalt világosszürke flanel nadrágja, méretre készült kék zakója, zsebén a monogramjával azonnal kiemelte őt a többi gyerek közül.

A fiú állhatatosan nézett Nicole-ra, gyerekesnek aligha mondható arckifejezéssel.

- Gervaise Blanchard vagyok - folytatta csaknem szemtelenül. - Anyám azt óhajtja, hogy vegyek magánórákat, és tökéletesítsem a stílusomat.

Blanchard? Mintha hallotta volna ezt a nevet. Nicole-nak azonnal eszébe jutott. A gyerek anyjáé az a csodálatos ház az uszoda mellett.

- Sajnálom, Gervaise, szombaton nem adok magánórát. - Nicole kissé bocsá­natkérőn mosolygott. - De szeretettel látunk, ha együtt akarsz úszni az osztállyal. Ma amúgy is az úszás technikájával foglalkozunk. - Mivel a gyerek nem válaszolt rögtön, ezért még megkérdezte: - Bizonyára csaknem minden gyereket ismersz itt, ugye?

Nicole úgy gondolta, hogy a gyerek félénkségből nem válaszol. A fiú futó pillantást vetett a medencében úszókra.

- Igen, ismerem őket - felelte. - Magánórákat szeretnék venni. Anyám azt mondja, az ember csak akkor kapja a legjobbat, ha külön megfizeti.

- Ez néha igaz, de nem mindig - válaszolt Nicole szelíden. - Én megpróbálom mindenkinek a legjobbat adni, akár egyéni órát vesz, akár csoportban dolgozik.

- De anyám azt mondta...

Nicole felnevetett, és megadóan felemelte mindkét kezét. Az anya nyilván megparan­csolta fiának, hogy legyen magántanuló.

- Nos, rendben van, ha mindenáron ezt akarod. Mi lenne, ha hétfőn jönnél, rögtön tanítás után? Így megfelel neked?

- Miért nem ma délután vagy holnap reggel?

- Mert ezzel az órával mára befejezem a tanítást, a hét végén ugyanis szabad vagyok.

- De velem természetesen kivételt tesz, ugye?

A kérdés annyira felfuvalkodott volt, hogy Nicole-nak még a lélegzete is elállt.

- Nem, Gervaise, még veled sem - felelte kissé élesebben, mint szándékozta. S szelídebben hozzáfűzte: - Ez ma sehogyan sem menne, mert a hétvégét nem Nullegaiban töltöm. Mindkét napon apámmal leszek Yallambeeben.

- Ó, igen, tudom, a maga apja Randolph Jamieson új jószágigazgatója, igaz?

Fontoskodása lassanként felbosszantotta Nicole-t.

- Ismeri Randolphot? - tudakolta a fiú kíváncsian.

- Egyszer találkoztam vele - intézte el röviden Nicole. Semmi kedve sem volt egy tizenegy éves gyerekkel Randolph Jamiesonról beszélgetni.

- De most már megbocsáss, folytatnom kell az órát - mondta. Távozóban még visszafordult a fiúhoz: - Akkor hát előjegyezzelek hétfőre?

Gervaise sóhajtva bólintott:

- Tegye csak nyugodtan, bár a mamám nem fog neki örülni. Ő azt akarta, hogy ma kezdjek.

Nicole érezte, a gyerek nem először használja ezt az érvet, hogy a számára legkedvezőbb eredményt érje el. De nála Gervaise Blanchard süket fülekre talált. Vele nem tehet a mamája azt, amit akar.

Ha Eunice Blanchard-nak ez a rendszer nem tetszik, akkor keressen más edzőt a fiának. Amit eddig Nicole Gervaise-ből látott, az nem tett rá mély benyomást.

Az óra vidáman folytatódott. A legtöbb gyerek ügyes volt, és jól alkalmazta a tanult fogásokat. Mint mindig, most is Rhoda volt közöttük a legjobb. S persze, utolsónak mászott ki a medencéből.

- Láttam, hogy Gervaise Blanchard-ral beszélgetett. Ő is csatlakozik a csoportunk­hoz, Miss Lockwood? - kérdezte bizalmaskodva a kislány.

Nicole a fejét rázta:

- Nem, az édesanyja azt akarja, hogy magánleckéket vegyen. Hétfőn jön először, tanítás után.

- Ennek örülök.

- Miért mondod ezt, Rhoda? Nem kedveled? - kérdezte Nicole kíváncsian.

- Nem nagyon - hangzott az őszinte válasz. - Már várjuk a jövő évet - tette hozzá vigyorogva -, mert akkor intézetbe megy.

Nicole igyekezett megőrizni komolyságát. Valójában nem is akart többet Gervaise Blanchard-ról beszélni, ám Rhoda nem volt annyira tapintatos:

- Folyton úgy viselkedik, mintha ő több volna, mint mi - magyarázta a kislány, jelentőségteljes mozdulatokkal szemléltetve mondandóját. - Nem is érdemli meg, hogy olyan rendes papája legyen, mint Mr. Jamieson.

Nicole fejében megszólalt a riasztócsengő.

- Randolph Jamieson? - kérdezte kissé elfulladva. Amikor Rhoda bólintott, folytatta: - Ő Gervaise apja?

Rhoda a szája elé kapta a kezét, és gyerekesen felvihogott:

- Nem, nem. Mr. Jamieson feleségül fogja venni Mrs. Blanchard-t. Tudja, ő lesz Gervaise új apukája. Ő lesz a... a...

- A mostohaapja? - segített Nicole.

- Igen, pontosan - bólintott Rhoda. - Legalábbis Gervaise ezt híreszteli. Persze lehet, hogy nem mond igazat, ez nála gyakran előfordul.

- Elképzelhető, hogy ilyen fontos dologról valótlanságokat állít? - kérdezte Nicole meglepetten.

A kislány vállat vont:

- Elképzelhető - hangzott a tömör válasz.

Ezzel Rhoda elrohant. Nicole nem tartóztatta. A gyerek megjegyzései már így is túl sokat elárultak.

Nicole-t még akkor is ezek a hírek foglalkoztatták, amikor átöltözött, és hazafelé tartott a Guthrie nővérek házához. Természetesen semmi köze ahhoz, hogy apjának munkaadója házasodni akar, de csak akkor tudott szabadulni a gondolattól, amikor találkozott Ivy Guthrie-val, s megkérdezte tőle, nem késett-e el, nem érkezett-e meg az apja.

- Nem, kedvesem, még nem - felelte Ivy barátságosan. Éppen a vasalnivalót rakta össze. - Biztosan itt lesz, mire maga átöltözik és becsomagol. És majd elfelejtettem, Nicky, vegye le az ágyneműjét, hogy frisset húzhassak.

- Meglesz, Ivy - felelte Nicole, és felszaladt a szobájába.

Nicole levette a fehér vászonruhát, amelyet addig viselt, s kivett a szekrényből egy halványkék nyersselyem ruhát. Felső része feszes volt, V-kivágással, szoknyája bő, lebegő. Színe remekül állt világosbarna hajához és lesült bőréhez, s hangsúlyozta csinos alakját. Egy kis ajakrúzs, kevés szemhéjfesték, ennyiből állt a kikészítés. Haja, amelyet hátrafésült, s a ruhája anyagából készült pánttal fogott össze, lágy hullámokban omlott a vállára.

Nicole elővette útitáskáját, beletett egy piperetáskát, egy pár papucsot, egy fehér, hosszú nadrágot, egy bő, tarka blúzt, farmert meg egy vállpánt nélküli, gumírozott topot. Ezután lehúzta az ágyneműt, hozzátette a fehérneműjét, hogy mindent kimo­sasson. Teendőit befejezvén sietett lefelé.

A lépcsőnél letette útitáskáját, s először a mosnivalót vitte ki a mosókonyhába. Útközben férfihangot hallott a konyhából, ahol Ida a vasárnapi süteményt készítette. Nyilván időközben megérkezett az apja. Nicole izgatottan nyitotta ki a konyhaajtót, és ragyogó arccal lépett be.

De nem az édesapja volt az, aki hanyagul nekidőlt a konyhaszekrénynek. A férfi magasabb volt, s nem apja sötétbarna szeme tekintett rá, hanem egy szürkészöld szempár.

- Ó! - kiáltott fel Nicole meglepetten. A váratlan találkozástól torkára forrt a szó. - Jó napot! - mondta végül mereven, de aztán bocsánatkérően hozzáfűzte: - Azt hittem, apa jött meg, amikor innen hangokat hallottam. Ugyanis őt várom, minden percben itt lehet.

- Sajnálom, Nicky, hogy csalódást kell okoznom magának, de az édesapját nem tudtuk nélkülözni - világosította fel Randolph Jamieson mosolyogva. - S mivel ma reggel dolgom volt a városban, felajánlottam, hogy eljövök magáért, és magammal viszem Yallambeebe.

- Nagyon kedves, köszönöm.

A férfi úgy beszélt, mintha egy csomag szállítására vállalkozott volna.

- És miért vált nélkülözhetetlenné az apám?

- Egy nagyon értékes tenyészmarháról van szó - magyarázta Randolph. - A tehén épp ezt a vasárnapot választotta ki, hogy világra hozza a borját, feltehetően nem minden bonyodalom nélkül.

Nicole természetesen megértette, hogy apjának, az intézőnek ott kellett maradnia ebben a helyzetben.

- Hát akkor valóban nem volt más választása - mormogta. - Nos, én útra készen állok, ha maga is indulni akar. Vagy van még elintéznivalója?

Minél hamarabb elindulnak, annál gyorsabban túl lesz az utazáson.

- Az üzleti ügyeimet elintéztem - válaszolta a férfi.

Nicole felfigyelt hűvös hangjára. Figyelmesen ránézett, s feltételezte, hogy bármi tennivalója akadt is a városban, azt nagyon gyorsan elintézte, vagy éppen félbeszakí­totta. S ha nem tévedett, volt valaki Nullegaiban, aki ezért nem lelkesedett.

- Hol van a táskája? - kérdezte Randolph.

A lány a nappali felé intett.

- Ott kint.

- Nem innának egy csésze teát még indulás előtt? - Ida kivette a frissen sült mandulás kiflit a sütőből.

Nicole mosolyogva rázta a fejét, Mr. Jamieson ugyancsak.

- Köszönöm, Ida, nem - mondta a férfi. - Nem akarok tovább távol maradni, csak amíg okvetlenül szükséges. - Majd Nicole-hoz fordult: - Akkor hát indul­hatunk?

Ida jó utat kívánt nekik, kikísérte őket a kapuig és integetett utánuk.

- Mi a véleménye a Guthrie nővérekről? - kérdezte Randolph, miután a Wattle Lane-ről rákanyarodtak a főutcára. - Nagyszerű emberek, ugye?

- Én is így gondolom. Nagyon megkedveltem őket - mondta mosolyogva Nicole. - Már régóta ismeri a hölgyeket?

- Születésem óta. Apjuké volt a szomszédos farm, a nővérek csak öt éve költöztek be a városba.

- És egyikük sem ment soha férjhez?

Randolph a fejét rázta.

- Soha. Azt hiszem, ennek a második világháború az oka. Ivy a jegyesét Észak-Afrikában veszítette el, Ida vőlegénye pedig soha nem tért vissza Új-Guineáról.

- Milyen borzasztó! - Nicole részvevően ingatta a fejét. - Ha az ember velük beszélget, nem is képzeli, milyen nagy tragédiát éltek át.

- Ez mind régen történt - jegyezte meg Randolph. - Amint már egyszer elmagya­ráztam magának Sydneyben, az idő enyhíti a fájdalmat. - Futó oldalpillantást vetett a lányra: - Néhány hónap múlva maga már azt sem fogja tudni, hogy a barátja - ha jól emlékszem, Jerome-nak hívják - hogyan nézett ki.

Nicole-nak arcába szökött a vér attól, hogy a férfi ismét beleavatkozik a magán­életébe.

- Nincs igaza - felelte hűvösen, nagy önuralommal. - Én minden apróságra emlékezem. És soha többé nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát, érti?

- Egy kis csalódás, és máris azt kiáltozza: soha többé! - A férfi szavai gúnyosan csengtek. - Ugyan ki gondolta volna, hogy Lockwood kisasszony ilyen kishitű és bátortalan.

- Nem is vagyok az! - tiltakozott Nicole felháborodottan, s a férfi felé fordult: - Csak nem engedem, hogy még egyszer bolonddá tegyenek mézesmázos hazugságokkal. Levettem a rózsaszín szemüveget, s most olyannak látom a világot, amilyen. És biztosíthatom, hogy soha többé nem teszem fel azt a szemüveget.

- Azt valóban ne tegye - kommentálta Randolph gúnyosan a lány szavait. - Ezzel elismerné, hogy hibát követ el, amikor azért, mert egyetlen férfi elárulta magát, minden férfit elítél. - Kurtán felnevetett. - Azt ajánlom, ne tegye közhírré a véleményét. Némelyek még úgy vélnék, felhívás keringőre.

- Felhívás? Mit akar ezzel mondani?

A férfi szélesen elmosolyodott:

- Talán nincs tisztában azzal, Nicole, hogy a magatartása kihívó, s arra ösztönzi a férfiakat, hogy rábírják, változtassa meg a véleményét.

Nicole dühösen fújtatott:

- Bolond lenne, aki ezt meg merné próbálni.

- Valóban csak pocsékolná az idejét? - A férfi olyan szemtelenül nézett rá, hogy a lány ismét elpirult.

Hirtelen visszaemlékezett az éjszakára, amikor a férfi erős karja átölelte, s szinte még arcán érezte vállának sima, barna bőrét. Sietve végigfuttatta kezét a szemén, mintha le akarta volna törölni ezt az emléket.

- Az ő idejét, meg az enyémet is - válaszolta végül.

- És mit szól ehhez Nichols?

- Earl? - csodálkozott Nicole. - Honnan tudjam?

- Hát nem ő volt a maga állandó kísérője a múlt héten? - Randolph kamaszosan elvigyorodott.

Annak ellenére, hogy messze kint él a farmon, mégis úgy tűnt, pontosan tájékozott mindarról, ami Nullegaiban történik.

- Ha így is volt, ő akarta, én ugyan nem kértem rá - csattant fel Nicole.

- Nos, úgy vélem, Earl rendelkezik olyan tulajdonságokkal, amelyeknek maga is jó hasznát veszi. - Randolph hangja csaknem goromba volt. - Úgy értem, hogy ő a védőbástya, amely mögé elbújhat.

- Ez egyszerűen nevetséges! - tiltakozott Nicole felháborodva. - Miért akarnék én bárki mögé elbújni? Azt mondtam, hogy nem érdekelnek a férfiak, de egyetlen szóval sem mondtam, hogy félek tőlük.

- Csak a következményektől, hogy netán beleszeret valakibe? Rátapintottam a lényegre? - kérdezte a férfi.

Nicole összepréselte az ajkát, és elfordult tőle. Egy ideig kinézett a kocsi ablakán. Aztán hirtelen ismét Randolph felé fordult változatlan haraggal:

- Na és akkor? Egyszerűen nem értem, mi köze van magának ehhez? Avagy férfiúi büszkesége nem viseli el, hogy egy nőt hidegen hagy, ha ki akarnak kezdeni vele?

Randolph váratlanul oly sugárzóan mosolygott rá, hogy Nicole szíve hevesen dobogni kezdett.

- Ez teljesen attól függ, hogy ki az a férfi, aki ezzel a nővel ki akar kezdeni, vagy nem? - kérdezte a férfi lenyű­göző kedvességgel.

Nicole nagyot nyelt, és lesütötte szemét. E pillanatban világossá vált számára, milyen gyenge lábakon áll is valójában a védekezése. Csak mivel tudta, hogy a férfi más iránt érdeklődik, sikerült neki többé-kevésbé meggyőző választ adni:

- Nem, ha az ember idejében felismeri, hogy minden férfi ugyanazt akarja. Mindketten pontosan tudjuk, hogy nincs olyan férfi, aki ne akarná kihasználili a bárhol és bármikor adódó lehetőséget - magyarázta harciasan.

Jóllehet Randolph tökéletesen megértette, milyen lehetőségre célzott, Nicole szavai cseppet sem rendítették meg nyugalmát. Éppen ellenkezőleg, inkább jót mulatott rajtuk, mintsem szégyenkezett volna.

- Ó, eszembe sem jutott, hogy maga akkora fontosságot tulajdonít annak az éjszakának - mondta nevetve.

- Nemcsak arról az éjszakáról van szó, Randolph, hanem mindenekelőtt arról, hogy megtudtam, maga az úszóegyesület elnöke. És bizonyára tökéletesen tisztában van azzal, ha ezt tudom, nem vállalom el az állást.

A férfi gúnyosan felhúzta a szemöldökét:

- Csak azért, mert ilyen különös körülmények között ismerkedtünk meg?

A vér ismét Nicole arcába szökött:

- Nem, nem azért - válaszolta határozottan. De miután a férfi ránézett, módosította szavait: - Természetesen ez az egyik ok. De nem az egyetlen.

- Akkor kérem, mondja meg, mi a többi - követelte Randolph.

- De hiszen az... nos, ez egészen nyilvánvaló - dadogta Nicole, s hirtelen nem tudta, hogyan folytassa.

Mit is mondhatott volna? Hogy nem örül neki, hogy a férfi tud Jerome hűtlenségéről? Hogy véleménye szerint Randolph kihasználta ezt a helyzetet, mert Nullegaiban szükségük volt úszóedzőre? Vagy mert vonzódik hozzá?

Végül elhatározta, hogy csak a tárgyra szorítkozik.

- A klub elnökének és az úszóedzőnek szorosan együtt kell működnie, mi pedig nem illünk össze - mondta. - Mindig különbözik a véleményünk, és szüntelenül harcban állunk egymással.

Randolph egy teherautót előzött éppen. Csak akkor válaszolt, amikor maga mögött hagyta, s visszatért a saját sávjába.

- Én nem harcolok magával, Nicole. De mit javasol? Egyikünk lépjen vissza, csak azért, mert maga nem tudja elválasztani a magánéletet a munkától?

A tény, hogy Randolph feltételezése szerint a nézeteltéréseknek kizárólag ő az oka, a végsőkig felbőszítette Nicole-t.

- Semmit sem akarok javasolni - csattant fel. - Csak le akartam szögezni, hogy sohasem kerültünk volna ilyen helyzetbe, ha maga rögtön az elején megmondja az igazat.

- Ha maga nem ítélne el minden férfit csak azért, mert valaki megcsalta, nem számítana, hogy én erről beszéltem-e vagy sem - válaszolta a férfi ugyanolyan indulatosan. - Csak azért ilyen harcias velem, mert pontosan tudja, hogy nem fogom ápolgatni a maga megsebbzett önérzetét.

- Ez nem igaz! - védekezett a lány dühösen. Szeme szikrákat szórt. - Maga a legutolsó ember ezen a földön, akitől megértést vagy szánalmat várok!

- Ezt örömmel hallom - replikázott Randolph kajánul -, mert a legbiztosabb módja annak, hogy az egyesületben harmonikusan együttműködhessünk, hogy semmit nem várunk egymástól.

- Majd ehhez tartom magam - morogta Nicole tűnődve, s megfogadta, hogy a férfi jelenlétében soha többé nem mutat ki semmilyen érzelmet.

Sokáig csend volt az autóban. Nicole a mellettük elsuhanó tájra figyelt. Előtörtek gyermekkorának emlékei, amikor még vidéken laktak. Csodálatos volt ott az élet. Cynthiának és neki már kiskorukban saját lovuk volt, és horgászni is jártak. Ez a táj természetesen más, mert annak idején a tengerparthoz közelebb laktak, de a föld illata, amely beáradt a kocsi ablakán, ismerős volt.

Randolph lekanyarodott a főútról. Egy földúton hajtottak végig, amely végelátha­tatlan gabonaföldek között húzódott. A gabona még zöld volt, de Nicole látta, hogy jó termés ígérkezik. Aztán kis sóhajjal hátradőlt az ülésen.

- Messze vagyunk még? - kérdezte halkan.

- Nem, hamarosan megérkezünk. - A férfi balra mutatott. - Azok a földek már Yallambeehoz tartoznak.

Nicole hiába fürkészte a környéket, a közelben sehol sem látott házat, vagy gazdasági épületet. Hosszú percek teltek el, s még mindig a földek között autóztak. Aztán erdő következett. A birtok nagyobb lehet, mint képzelte. Lassan eluralkodott rajta a kíváncsiság.

Mintegy húsz perc múlva áthajtottak egy fahídon, alattuk kristálytiszta patak csobogott. És ekkor Nicole megpillantotta a házat, amely széles pázsit és tarka virágágyások között állt hatalmas eukaliptuszokkal körülvéve. Gyönyörű, kétemeletes épület volt, s inkább a tengerentúli építészet jegyeit hordozta magán, mint a gyarmati stílust, amely errefelé elterjedt. A felső emelet erkélyei magas fehér pilléreken nyugodtak a hosszú oszlopsor fölött.

Randolph nem a főbejárathoz vezető feljáróra kanyarodott, hanem egy mellék útra, amely a ház oldalán futó pázsit mentén vezetett. Egy hosszabb szakaszt sűrű bokrok kőzött tettek meg, majd keskeny út következett, amely egyenesen egy szép kis háznál ért véget. A házikó fehér fakerítéssel körülvett virágoskert közepén állt. Mintegy ötpercnyi autóútra volt Randolph házától.

- Csak nem egyedül lakik abban a nagy házban, ott mögöttünk? - Nicole el sem tudta képzelni, hogy egy akkora épületet egyetlen személy lakjon.

- Nem egészen - felelte halkan Randolph. - A házvezetőnőmnek a férjével külön lakása van a hátsó traktusban. Néhány nőtlen alkalmazottam a házban étkezik, jóllehet van saját lakásuk. Ezenkívül van néhány fivérem és húgom, akik olykor-olykor betörnek a házba sok gyerekükkel együtt.

- Mintha nem kedvelné a gyerekeket - kötekedett Nicole.

- Dehogynem, nagyon szeretem a gyerekeket, ha jól neveltek - válaszolta Randolph kimérten. Ekkor megállította az autót a fehér kerítés előtt. - Tudja, Nicole, én kilencgyerekes családban nőttem fel. Úgy tűnik, néhány lánytestvérem meg akarja dönteni anyám rekordját. Ráadásul a sok gyerek között van három ikerpár is! Jelenleg unokahúgaim és -öcséim száma tizenhét, s azt hiszem, valamennyien tíz év alattiak. - Összeráncolta barna szemöldökét, de szeme vidáman nevetett. - Várjon csak kará­csonyig, akkor majd meglátja! ^

- Ó, nem, köszönöm szépen! - hárította el a meghívást mosolyogva Nicole.

Mivel minden napját lármás, csintalan gyerekek között töltötte, élénken el tudta képzelni, milyen lehet, ha tizenhét gyerek nyüzsög egy házban.

Amikor Randolph átjött a másik oldalra, hogy kinyissa neki az ajtót, a lány hirtelen közvetlenséggel megkérdezte:

- Maga nem ikergyerek, ugye?

Randolph viselkedése egyszeriben nem volt már annyira magabiztos.

- Miért kérdi?

- Mert én magát inkább egykének képzeltem.

Nicole sejtelmesen felnevetett, felkapta útitáskáját, s a választ meg sem várva szaladt apja felé, aki a kapuban várta.

Nicole eldöntötte, hogy a munka érdekében ésszerűen jó viszonyt alakít ki Randolphfal. Változtat a viselkedésén, legalábbis ha szakmai ügyről van szó. De a férfi iránti érzésein nem tud változtatni.

- Szervusz, kicsim! - köszöntötte az édesapja, majd átölelte és megcsókolta mindkét orcáján. - Sajnálom, hogy nem mehettem érted. Az állatok gyakran nem hajlandók a mi igényeinkhez igazodni - fogta tréfára a dolgot. - Elmondta Randolph, hogy mi tartott vissza?

- Igen, mondta, hogy egy értékes tenyészállat nehezen ellett meg. - Nicole aggodalmasan nézett apjára: - Mi van a tehénnel? Minden rendben?

- A lehető legnagyobb rendben - mosolygott apja megkönnyebbülten. - Először nem ment simán az ellés. Aztán az állatorvossal együtt sikerült megfordítanunk a kis ördögöt. Így aztán most van egy remek bikaborjúnk, amely már megáll a saját lábán.

Mr. Lockwood ekkor a feléjük közeledő Randolphra pillantott.

- Bizonyára megörül a hírnek, hogy Sable pompás bikaborjat hozott világra. Egy órával azután, hogy elment - mondta büszkén a munkaadójának, s Randolph láthatóan felvidult a hírtől.

Megveregette intézője vállát.

- Köszönöm, Bryce, ezt nagyszerűen csinálta. Sajnálom, hogy magára kellett hagynom. Tudom, a dolog nem ment olyan egyszerűen, ahogyan beállítja. Mindjárt megnézem őket.

- Magával megyek - ajánlkozott az intéző. - És te, Nicky? - fordult a lányához. - Nem akarod megcsodálni az újszülött kisborjút?

Nicole a fejét rázta; örült, hogy végre megszabadulhat Randolph nyomasztó közelségétől.

- Talán majd később, apa - válaszolta. - Először bemennék a házba és innék valamit, ha nincs ellenedre.

- Persze, kislányom, ahogyan akarod. - Nicole apja hátralépett, s beengedte a lányát a házba.

- Azonnal itt vagyok! - kiáltotta a lány után.

- Ne siess, apa. Miután körülnéztem a házban, és ittam valamit, hozzá is kezdhetek az ebéd elkészítéséhez.

Randolph előrement. Nyilván nem akarta meghosszabbítani együttlétét Nicole-lal. Egy pillanatra megfordult, s visszakiáltott:

- Később találkozunk.

- Igen - intett Nicole. - És köszönöm, hogy elhozott.

- Nincs mit. Nem kellett kerülőt tennem.

Nicole úgy érezte, hogy ha a férfinak kerülőt kellett volna tennie, esze ágában sem lett volna őt elhozni Yallambeebe. Semmi kétség, ha Randolphon múlik, ott ülhetett volna Nullegaiban, arra várva, hogy apja befejezze a munkáját, és érte jöjjön.

Nicole bevitte útitáskáját a vendégszobába, és beakasztotta a ruháit a szekrénybe. Azután végigszaladt a házon, hogy körülnézzen.

Végül a konyhában kötött ki. Nem rossz, gondolta. A hűtőszekrényben talált hideg innivalót. Minden ragyogott a tisztaságtól, praktikus és kényelmes volt, pontosan az apja igényeihez szabva.

A konyha tetszett neki a legjobban. Világos, citromsárgára és fehérre meszelt helyiség volt, tágas szekrényekkel, korszerű főző, sütő és fagyasztó alkalmatosságokkal. A rozsdamentes mosogató fölötti széles ablakból elétárult a végtelen síkság látványa. Innen még főzés és mosogatás közben is lehetett gyönyörködni a birtokban.

Az éléskamrában felfedezte, hogy megvan csaknem minden konzerv, amelyet apja elutazásakor magával vitt. Még a zöldség és a gyümölcs is érintetlen volt a hűtőrekeszben.

Nicole aggódni kezdett az apjáért. Amíg együtt éltek, természetesen Cynthia és ő főzött rá. Eszébe sem jutott, hogy amikor apja magára van utalva, esetleg nem táplálkozik rendesen.

Szerencsére a zöldség egy része még használható volt, így azonnal hozzálátott az ebéd elkészítéséhez. A kenyértartóban talált kenyér friss volt és házi sütésűnek látszott. Alighanem Randolph házvezetőnője készítette. Nicole éppen levágott belőle néhány szeletet, amikor apja hazaérkezett.

- Egek, te aztán szorgalmas voltál! - kiáltotta a férfi meglepetten, amikor meglátta a terített asztalt. - Talán meghívtad Randolphot ebédre?

Nicole döbbenten nézett apjára.

- Ugyan! Ezt neked készítettem. A sok maradékból ítélve egész héten koplalhattál, apa.

- Koplaltam? - kérdezte az édesapja megütközve, majd elnevette magát: - Ó, dehogy, csak gyakran Randolphnál ettem. Ezért maradt meg ennyi élelmiszer.

- Értem - könnyebbült meg Nicole.

Ebéd közben vidáman beszélgettek. Nicole elmesélte, hogyan telt az első hete Nullegaiban.

Ebéd után kényelmes farmernadrágba bújt, felvett egy élénkpiros blúzt, amelyet keskeny fehér övvel kötött meg a derekán. Szellős szandált húzott, piros vászonkendőt kötött a fejére, napszemüveg tett fel, és kész volt a hétvégi öltözék.

Apjával motorkerékpáron akarták bejárni a farmot.

Első útjuk Sable-hoz, a tehénhez és a borjához vezetett. A kisborjú összegömbö­lyödve sütkérezett a szalmán. Fekete, göndör szőrét felmelegítette a nap. Egyik fülével még gyámoltalanul csapkodott, hogy elhessegesse a legyeket.

- Jaj, apa, ez olyan édes! - kiáltotta Nicole, s letérdelt a kisborjúhoz, hogy megsimogassa: - Mi lesz a neve? Vagy a borjaknak nincs nevük?

Bryce nem vakargatta tovább Sable-t - a tehén a szeme sarkából Nicole-t és a borját figyelte -, hanem odatérdelt a lánya mellé a sűrű fűbe.

- Természetesen kap majd nevet, mert tenyészbika lesz belőle. Talán Jupiternek, vagy valami hasonlónak nevezik el, mint az apját.

- Jó ég! És én még azt hittem, hogy egy közönséges kisborjú! - nevetett Nicole. - Nem gondoltam ilyen hangzatos névre. Elnevezhetnék Szurtosnak vagy Göndörnek.

Az apja vele nevetett.

- A neve természetesen csak akkor illik majd hozzá, ha megnő. Ne feledd, hogy csak rövid ideig marad ilyen kicsi és aranyos. Nemsokára egy tonna súlyú lesz.

- Aha. - Nicole most több tisztelettel nézte a kis jószágot. Aztán felállt, lesöpört néhány fűszálat a nadrágjáról, s megkérdezte: - És most merre?

- Oda, a túloldalra - mutatott az apja egy távoli facsoportra. - Ott ellenőrizhetjük a víztartályokat és a vályúkat.

- Azt hittem, már befejezted a munkát - méltatlankodott Nicole.

- Be is fejeztem, már ha ez egyáltalán lehetséges. Ha az ember állatot gondoz, nincs nyolcórás munkanap, kicsikém. Egy gazdaságban senki sem szabad teljesen. Mindig történhet valami.

S valóban, nagy szerencse, hogy még egyszer bejárták a farmot. Egy borjú a csordából a lápban rekedt, az agyagból készült víztároló mellett. Amint igyekezett kikecmeregni a mocsárból, elesett, s már nem tudta magát kiszabadítani. Mr. Lockwoodnak nagy erőfeszítésébe telt, amíg talpra állította, és kivezette az ingoványos talajról. Ha csak másnap reggel találnak rá, aligha lett volna esélye az életben maradásra.

A táj, ahol motorral átrobogtak, egészen más volt, mint a gabonatáblák, amelyeket Nicole látott út közben. Fákkal sűrűn benőtt dombok, füves völgyek váltakoztak, amelyekben emu- és kengurucsapatok legeltek a farm birkáival és marháival együtt, mintha csak a családhoz tartoznának.

A körút jó egy órát tartott. Az édesapja még megmutatta Nicole-nak a gabonasilókat, amelyek erődítményként magaslottak a tájból. Aztán hazarobogtak.

A hétvége sajnos túlságosan is gyorsan véget ért, s Mr. Lockwood este visszafuvarozta a lányát Nullegaiba. Nicole mélyen, egészségesen aludt. S egy újabb hétfőre ébredt.

Gervaise délután elkésett az órájáról.

Úgy lődörgött a gyepen, mintha a világ minden ideje az övé lenne, s Nicole-nak nem is lenne egyéb dolga, mint az ő megjelenésére várni.

Ezután egy örökkévalóságig tartott, amíg átöltözött. Végre előjött az öltözőből, s a barátaival fecserészett, mielőtt rászánta volna magát, hogy odamenjen Nicole-hoz.

- Elkészültél végre? - kérdezte Nicole, akinek a késés az egész óratervét felborí­totta.

- Hm, azt hiszem, igen - felelte a fiú magabiztosan, a legcsekélyebb zavar nélkül. - Mit mutat be nekem először?

- Semmit, kedvesem - mosolygott a lány óvatosan. - Azt hiszem, az volna a leghelyesebb, ha te mutatnád be nekem, mit tudsz.

A fiú a medence sekélyebb részére mutatott:

- Itt?

- Ha úgy tetszik.

- Én az összes úszásnemet ismerem - tájékoztatta a fiú Nicole-t változatlan magabiztossággal. - A mamám már Franklynbe is elküldött egy úszótanfolyamra.

Nicole kételkedett benne, hogy egyetlen úszótanfolyamon az összes úszásnemet meg lehet tanulni. De hallgatott, mert az eredmény attól is függ, hogy a tanuló lusta-e avagy szorgalmas. Nem akart bírálatot mondani, mielőtt nem látta, mit tud a gyerek.

Később észrevette, hogy a fiú valóban ismeri a különböző stílusokat, de hogy azokat a mélyvízben is tudja-e alkalmazni, az már más lapra tartozott. További tíz perc után az volt az érzése, hogy a fiú roppant nehéz felfogású, sőt, buta. Még nem látott gyereket, aki ilyen rövid idő alatt ennyi mindent csinálna rosszul.

Nem arról volt szó, hogy Gervaise nem értette, amit a lány mond, csak pontosan az ellenkezőjét tette. Ha Nicole azt ajánlotta neki, hogy tegye a fejét a vízbe, akkor magasra tartotta. Ha víz alatt kellett volna kifújnia a levegőt, akkor vörös fejjel kiemelkedett a vízből, s közölte, hogy elfogyott a levegője. Ha be kellett húznia a karját, akkor kinyújtotta. És ez így ment szünet nélkül. Ha volt valami, amit rosszul lehetett csinálni, a fiú megtette.

Amikor Nicole belátta, hogy ez élete legszerencsétlenebb órája, magához hívta a fiút:

- Gervaise, igazán szeretnél megtanulni úszni? - kérdez­te, s várta, mit felel erre a gyerek.

- A mamám azt mondta, nagyon fontos, hogy tudjak úszni.

- Igaza van - helyeselt Nicole -, de én nem ezt kérdeztem. Én azt szeretném tudni, akarsz-e tanulni.

A fiú arca rezzenéstelen maradt. Mint eddig, most is mereven nézett Nicole-ra:

- Máskülönben nem léphetnék be az úszóegyesületbe, nem igaz?

- Szeretnél tag lenni?

- A mamám azt mondja...

- Igen, igen - szakította félbe Nicole.

Nagy ég, gondolta, minden mondatát ezzel a négy szóval kell kezdenie?

- Azt akarom tudni, neked mi erről a véleményed.

Gervaise felhúzta a szemöldökét, mintha Nicole valami észbontó ostobaságot mondott volna:

- Nos, mégiscsak Randolph Jamieson az elnöke.

- Na és?

- Ő nagyon jó úszó.

- Még mindig nem tudom, mi köze ennek ahhoz, hogy be akarsz lépni az egyesületbe. - Nicole zavarba jött. Valahol elveszíthette ennek a beszélgetésnek a fonalát.

- Randolph törődik velem.

- Vagy úgy - mondta Nicole. Csaknem kicsúszott a száján, hogy talán mert feleségül akarja venni a mamádat, de idejében visszaszívta.

- Talán Randolph Jamieson javasolta, hogy belépj?

- Nem. A mamám mondta.

Nicole beletúrt a hajába. Meg kell őriznie nyugalmát, s be kell fejeznie ezt a sehová nem vezető beszélgetést:

- Nos, jó. Feltételezve, hogy a mamád is egyetért, és te valóban versenyezni akarsz, gyere holnap délután megint órára. Nagyon keményen kell dolgoznunk, hogy a mozgásodat kijavítsuk.

- Éppen ezt akarom én is.

A következő nap szelet, esőt és hideget hozott. Nem volt kellemes. Az uszoda kongott az ürességtől, ezért Rod az ebédidő után bezárta a kapukat.

Nicole a délelőttöt azzal ütötte el, hogy elkészítette az időbeosztást az úszóverse­nyekhez. Kiválogatta a nevezéseket az egyes úszószámokhoz. Szinte jólesett kizök­kenni a rendszerint zsúfolt órarendjéből.

Elköszönt Rodtól, nyakába húzta a fejét, és kimerészkedett az esőbe. Mielőtt átmen volna az úttesten, jobbra pillantott. Egy pillanatra megállt egy fa alatt, hogy átengedje az autókat. Kissé távolabb észrevette Randolph zöld Falconját, közvetlenül Eunice Blanchard háza előtt. Persze, hiszen jó barátok, sőt össze akarnak házasodni.

Furcsa, nyomasztó érzése támadt. Nem tudta, miért, hiszen Randolph semmit sem jelentett számára, s nem is fog soha. Nicole mégis tétovázott. Tudta, hogy tovább kell mennie, de valami mégis visszatartotta.

A Blanchard-ház bejárata melletti mozgolódás arra késztette a lányt, hogy a fa mögé húzódjon. Nem akarta, hogy észrevegyék.

Randolph volt. Éppen most érkezhetett, mert úgy tűnt, arra vár, hogy ajtót nyissanak neki.

Végül kinyílt az ajtó, s a bejáratnál megjelent egy magas, fekete hajú, divatos selyemblúzba és vörös bársonynadrágba öltözött asszony. Túlságosan távol volt ahhoz, hogy Nicole az arcát is megfigyelhesse.

Az asszony mindkét kezét nyújtotta a látogatónak, és magához húzta. Randolph lehajolt hozzá, s megcsókolták egymást.

Nicole elfordította az arcát, s átrohant az úttesten. Tompa fájdalom hasított belé, az arca égett. Úgy érezte, szégyenkeznie kellene, amiért megleste ezt a jelenetet. Nem lett volna szabad megállnia. És mégis, mire számított? Hogy azok ketten melegen kezet rázzanak? És más semmit?

Nagy bosszúságára képtelen volt kiűzni fejéből a jelenetet. Még akkor is a szeme előtt volt, amikor Earl megérkezett az iskolából. Hogy figyelmét elterelje, elfogadta, megérkezése óta először, a fiú vacsorameghívását. Eddig elhárította, de most társaságra volt szüksége. Ez volt a legjobb módszer, hogy ne gondoljon Randolphra és Eunice-re.

Earl a „Római Erőd" nevű olasz étterembe vitte, amely a város egyik legjobb vendéglője volt. Nicole saltimboccát, egy olasz ételkülönlegességet rendelt: vékony borjúszeletek, gazdagon megrakva sült sonkával és egy szelet nyelvvel. Gitrommártással, sáfrányos rizzsel és parajjal tálalták. Hozzá kitűnő frascatit ittak.

A jó konyha és a remek bor megtette hatását: Nicole feloldódott. De gondolatai tovább kavarogtak. Néhányszor alig hallotta, mit beszél Earl. A fiatalember végül türelmetlen lett, s Nicole-nak mentegetőznie kellett:

- Sajnálom, Earl. Ma nem vagyok valami jó társaság, ugye? - mosolygott bocsánatkérőn.

- Nem panaszkodom.

- Pedig minden okod meglenne rá. Igazán nem viselkedem úgy, ahogyan az egy meghívottól elvárható.

- Feltételezem, hogy aggódsz, amiért ma nem tudtál edzeni a csoportoddal, holnap pedig már mégkezdődnek a versenyek.

- Dehogy, abból nem csinálok nagy gondot - rázta meg Nicole a fejét. - A gyerekek majdcsak elboldogulnak.

- Talán van is már néhány kis bajnokjelölted? - kérdezte Earl.

- Nos, ez túl nagy szó - nevetett Nicole. - De való igaz, hogy egyesek remek formában vannak, és a legjobbat tudják nyújtani.

- És te miért nem neveztél be? Elvégre kitűnő úszó vagy.

- Ó, nem. Engem mindig is jobban érdekelt az elmélet, mint a gyakorlat. Természetesen szívesen úszom, mi több, egészen jól, de be kell vallanom, hogy nagyon untam a hosszú edzéseket.

- Elhiszem, s így ráadásul nőies maradsz, nem lesz szögletes atléta alakod - bókolt Earl.

Nicole máris hárított.

- De beszéljünk most rólad. Hogyan lettél testnevelő tanár?

- Mindig szerettem a sportot, csakúgy, mint te, de nem rajongtam a versenyzésért. Jó stílus, de nem elég gyors, mondogatta egyik tanárom. Aztán tanultam, megszereztem a testnevelő tanári diplomát. Szívesen foglalkozom gyerekekkel; alkalmazkodóak és felvidítanak.

- Igen, nekem is ez a véleményem - helyeselt Nicole.

Earl még vidám történeteket mesélt, élményeket, amelyeket előző iskoláiban élt át. Nicole nem bánta, hogy elment vele vacsorázni.

Szerdán Nicole-nak szusszanásnyi ideje sem volt. Néhányszor eszébe jutott, hogy Randolph is felbukkanhat. Az elnök jelenléte egy ilyen versenynapon nem szükségszerű, sőt a férfinak jó mentségül szolgálhat az is, hogy olyan messze lakik.

Ha mégis eljönne, úgy ez lenne az első alkalom, hogy az elmúlt szombat óta találkoznak. Ez a lehetőség nem lelkesítette túlzottan Nicole-t. Remélte, hogy elkerülheti, vagy nagyon kurtára foghatja a találkozást.

Amikör Randolph valóban megjelent, Nicole annyira elfoglalt volt, hogy észre sem vette az érkezését. Stopperórával haladt a medence szélén, és biztatta az egyik növendékét. A kislánynak sikerült valóban nagyon jó időt úsznia.

Nicole felpillantott, s ekkor látta meg Randolphot, aki alig néhány méternyire volt tőle. A férfi háttal állt, s a város egyik tisztviselőjével beszélgetett. Nicole gyorsan visszafordult a medence felé, s így maradt, amíg a többi növendéke célba nem ért.

Ekkor Rod Barker a hangosbeszélőn a következő futam úszóit szólította rajthoz. Nicole odaszaladt a harminc métert jelző táblához. Ebben a számban úszott a legjobb tanítványa, Rhoda Parker. Nicole kíváncsian várta, milyen időt úszik a kislány.

A rajt jól sikerült. Rhoda nagyszerűen kezdett, s hamarosan már a mezőny élén volt. Nicole örült, hogy Rhoda jó öt méterrel előbb ért be, mint az utána következő versenyző. De még nem gratulálhatott neki, mert mérnie kellett a többiek idejét is.

A kislány odaszaladt Nicole-hoz.

- Milyen voltam, Miss Lockwood? - kiáltotta kissé kifulladva. - Milyen időt úsztam? - lépett edzőjéhez a kislány izgatottan.

- Huszonhét egész négy tizedet. - Nicole mosolygott. - Valóban remekül csináltad, Rhoda. Gratulálok!

Hamarosan köréje sereglettek a többiek is. Mindenki tudni akarta, milyen eredményt ért el. Nicole újra meg újra belepillantott jegyzeteibe, egyeztette a neveket, és megadta az elért időt.

Egyik futam a másikat követte. Minden olajozottan ment, a gyerekek figyelemre méltó időket úsztak. Mindenki kitett magáért. Nicole boldogan nyugtázta, hogy fáradozása nem volt hiábavaló. A szülők is látták és hallották a remek eredményeket. Néhányan odamentek Nicole-hoz, hogy megköszönjék a munkáját. Nem győzték hangoztatni, mennyire elége­dettek, hogy gyermekeiknek végre ilyen tehetséges tanárnője van. Nicole úszott a boldog­ságban.

Randolphnak eddig még nem volt módja üdvözölni őt, de a lány mindvégig érezte a közelségét. A férfi többnyire a medence szélén állt, vagy figyelemmel kísérte Nicole minden mozdulatát.

A versenyek végre befejeződtek. Behordták a szertárba a jelzőtáblákat és a pályákat elválasztó köteleket. Sok gyerek már távozott a szüleivel. Az utolsók éppen a kijárat felé igyekeztek. Röviddel azelőtt, hogy Rod bezárta az uszodát, Nicole-nak mégis tudomásul kellett vennie Randolph jelenlétét.

- Jó estét, Randolph! - köszöntötte a lehető leghűvösebben. Nicole mellett haladt Earl, aki a versenyeken ugyancsak időmérő volt.

- Jó estét, Nicole! - Randolph csak futólag fordult felé, mert éppen egy úrral beszélgetett, akit Nicole nem ismert.

- Üzenetet hoztam az apjától, kérem, ne menjen még el! - kiáltotta a lány után.

A pokolba, gondolta Nicole, miért nem mentem el mellette egyszerű fejbólintással?

- Ne aggódjon, Nichols - szólt oda Randolph Earlnek. - Később hazakísérem Miss Lockwoodot.

- Ez teljesen felesleges - hárította el az ajánlatot Nicole, akit dühített, hogy á férfi ismét rendelkezni akar fölötte. - Bizonyos vagyok benne, hogy nem fog soká tartani.

- Tovább, mint feltételezi. - Randolph szavai kissé titokzatosan csengtek.

Nicole sóhajtva fordult Earlhöz, aki két lépésnyire türelmesen várakozott.

- Hát jó. Hallottad, Earl, hogy tovább fog tartani, mint gondoltam. Sajnálom, így majd később találkozunk, rendben?

- Természetesen, Nicole. Majd készítek teát, és megvárlak vele otthon.

- Nagyszerű, Earl - mondta Nicole. - Majd elepedek egy jó csésze tea után. Egész nap nem volt időm inni.

Earl intett Randolphnak, s hazaindult.

Randolph bemutatta Nicole-nak azt az urat, akivel az imént társalgott. Clive Waterhouse volt, az úszóegyesület kincstárnoka. A beszélgetés kevéssé érdekelte Nicole-t, s kissé fölöslegesnek érezte magát. Ők maradtak utolsónak az uszodában. Amikor a beszélgetés véget ért, Waterhouse elbúcsúzott, és beszállt az autójába.

- Valóban rám akarja pazarolni az értékes idejét? - kérdezte Nicole gúnyosan.

- Meglehetősen nehezemre esik - vágott vissza a férfi hasonló hangnemben -, de ha nem érdekli, amit az apjáról el akartam mondani... - Ezzel sarkon fordult, s a kocsija felé indult.

- Már hogyne érdekelne! - Nicole utána szaladt, s eléje állt: - Nem megy el innen, amíg az üzenetet át nem adta! - kiáltotta.

- Ki tarthat vissza? Talán Nichols? Ő előrement, hogy elkészítse magának a teát. Már várja magát - mutatott a férfi Earl után. - Felettébb kedves tőle.

- Earl nagyon udvarias, amit magáról aligha lehet el­mondani. Tehát ne csúfolja, csak azért, mert kedvesen viselkedik velem.

- Kedvesen? Mit jelentsen ez? Hogy teát készít magának, és utána feltehetően ágyba akarja vinni?

- Nem! - kiáltotta a lány dühösen. - De ha így is volna, az nem tartozik magára. Elvégre mit képzel, kicsoda maga, hogy beavatkozzék a magánéletembe?

Nicole egész nap feszülten dolgozott, idegei pattanásig feszültek. Részben azért is, mert állandóan érezte a férfi közelségét. Kisugárzása oly erős volt, hogy nem tudta magát kivonni alóla.

És most még ez a sanda gyanúsítás. Ez már több a soknál! Könnyektől fátyolos szemmel rohant el. Amikor elszaladt Randolph autója mellett, lépteket hallott maga mögött. Hirtelen megfordult, s megállt a férfi előtt.

- Hagyjon engem békén, Randolph! Kérem, hagyjon végre magamra. Semmi kedvem végighallgatni a kétértelmű megjegyzéseit, s nem engedem, hogy maga írja elő, mit tegyek, vagy mit engedjek meg. Menjen végre, és hagyjon engem élni, ahogyan én akarok!

Nicole teljesen magánkívül volt, könnyek patakzottak a szeméből, végig az arcán. Képtelen volt elfojtani feltörő zokogását.

- Magára hagyjam? Ebben az állapotban?

Randolph odalépett hozzá, a tenyerébe vette az arcát, s hüvelykujjával letörölte a könnyeit.

- Nichols még azt fogja gondolni...

- Mi köze van ahhoz, hogy mit gondol Nichols? Kit érdekel, hogy bárki is mit gondol? Valamennyiüket gyűlölöm - zokogta Nicole. - Ne nyúljon hozzám!

Igyekezett kiszabadulni a férfi szorításából.

- Maguk mind önző hazudozók, és csak saját magukra gondolnak, a saját élvezetükre.

S mivel Randolph még mindig nem akarta elengedni, rákiáltott:

- Megmondtam, hogy engedjen el, ne nyúljon hozzám! - Öklével a férfi mellét verte.

- Nicky, az Isten szerelmére!

Randolph megragadta a lány kezét, s bekényszerítette a kocsijába. Leült mellé, és szorosan átölelte. Nicole már nem védekezett, csak csendesen sírdogált.

Amikor a könnyei végre elapadtak, Randolph lehajolt hozzá.

- Most már jobb? - kérdezte kedvesen.

Nicole hüppögött még néhányszor, aztán bólintott. Lassan kihúzta magát. A férfi azonnal elengedte.

- Sajnálom - mormogta a lány, de nem mert a férfira nézni. - Azt hiszem, gyerekesen viselkedtem.

- Nem, Nicky. Csak magát nagyon megsebezték. Még mindig annyit gondol rá?

Ó, igen, gondolta Nicole, de csak azért, hogy ne rád gondoljak. Fennhangon pedig így szólt:

- Igen, olykor.

Randolph mély lélegzetet vett, majd gyengéden megsimogatta a lány haját és arcát.

- Nem méltó rá, kedvesem.

- Nem, valóban nem az - suttogta Nicole. Borzongás futott át rajta a gyengéd cirógatástól. Aztán a férfira nézett, nagy, kérdő szemekkel.

- Randolph, én...

Szavai a torkán akadtak, mert a férfi oly vágyakozón nézett rá, hogy hirtelen kiszáradt a szája.

- Ó, Randolph! - suttogta tehetetlenül.

A férfi ekkor ismét átkarolta, és magához húzta.

Ajka először lágyan érintette Nicole száját, mintha vigasztalni és megnyugtatni akarná. De a lányt mintha áramütés érte volna. Érzékei eluralkodtak rajta, s féktelen erővel vetette magát a férfi karjába. Ajkai szétnyíltak, s Randolph csókja egyre szenvedélyesebbé vált.

A férfi Nicole hátát simogatta. Aztán, szinte fájdalmas erővel magához szorította. Már nem tudott uralkodni magán. Csókja követelőző lett.

Nicole behunyta a szemét. Teste kívánta a férfit. Úgy tűnt, mintha mindig rá és erre a pillanatra várt volna. Mintha mindig csakis őt kívánta volna. Érezte, ahogy Randolph szíve egyre gyorsabban ver, hallotta, ahogyan halkan felnyög. Tudta, hogy felizgatta.

Csalódott sóhajjal nyugtázta, hogy a férfi ajka már nem tapad az övére, de csak azért, hogy végigcsókolja szemét, arcát. Aztán Randolph ajka a nyaka hajlatán kezdett kalandozni.

Reszkető kezekkel húzta le Nicole kabátjának cipzárját és gombolta ki a blúzát. Nicole hagyta, meg se moccant.

A férfi keze végigsimított a mellén. Aztán lehajolt hozzá, s megérintette ajkával a lány kemény mellbimbóit. Először gyengéden, szinte félénken, de aztán már nem tudta féken tartani a szenvedélyét. Nicole gerincén borzongás futott végig.

- Istenem, Nicole, milyen szép vagy! - nyögött fel a férfi, és csak csókolta szenvedélyesen. - Mennyire kívánlak!

Nicole nem értette, hogyan történhetett, de e pillanatban tudta, hogy beleszeretett Randolphba.

De számára a szerelem egyben házasságot jelentett, s ezért csupán néhány másodpercig tartott, amíg újra magához tért; olyan volt ez az egész, mint egy áramütés. Randolph feleségül akarja venni Eunice Blanchard-t. Hogyan is feledkezhetett meg erről, hogyan engedhette, hogy ilyen szabadon élvezhesse a testét?

Randolph azonnal megérezte, hogy a lány védekezőn megmerevedik. Felemelte a fejét.

- Mi lelt? - kérdezte elfulladva.

- Semmi.

A lány kibontakozott a férfi karjaiból, és felhúzta kabátja cipzárját

- Nyilván elvesztettem az eszemet, de szerencsére csak átmenetileg. Majdnem elfelejtettem, amit láttam - tette hozzá reszkető ajakkal.

A férfi hátradőlt, s úgy ült, mint aki megkövült:

- Mit akarsz ezzel mondani?

- És úgy látszik, te is megfeledkeztél valamiről, Randolph - zihálta Nicole.

- Miről?

- Te is olyan vagy, mint a többi férfi - mondta a lány mereven. - Valamennyien kétszínű hazudozók, mindkét oldalon akarják vajazni a kenyeret.

Randolph megragadta a lány vállát, és megrázta.

- A fenébe is, miről beszélsz egyáltalán? - kérdezte értetlenül.

Nicole gyorsan kiszabadította magát a keze közül.

- Már kértem, Randolph, hogy ne érjen hozzám! Soha többé!

- Nincs késő ehhez, Nicole? Te hozzám simultál, viszonoztad a csókjaimat. Neked is tetszett a dolog, ne is tagadd! - Ez ismét gúnyosan csengett.

Nicole arca vöröslött a dühtől, vissza akart vágni, de aztán nyugalmat erőltetett magára. Féken kell tartania az érzéseit, csak akkor tudnak egyenrangúként beszélni egymással.

- Értsd meg, amit mondtam. Olyan vagy, mint a többi férfi. Ha játszod is a tudatlant, azért még ne hidd, hogy férfiúi bájaiddal elszédíthetsz. Nem, engem ugyan nem!

Ezzel kinyitotta a kocsi ajtaját és gyorsan kiszállt. A szélvédő ablakán még bekiáltott:

- Boldogíts a csókjaiddal más nőket, de ne engem!

Anélkül, hogy időt adott volna a férfinak a válaszra, bevágta az ajtót, átviharzott az úttesten és beszaladt a kertkapun. Ha látszatra igyekezett is hűvösen és megfontoltan viselkedni, egész belseje forrongott.

Teljesen kihozta a sodrából, hogy ő volt az, aki szinte a férfi karjaiba vetette magát, aki megengedte neki a bizalmas gyengédséget. Szenvedélye megőrjítette, de titkon bevallotta magának, hogy boldoggá is tette.

Szerencsére győzött a büszkesége, pedig nagyon közel volt hozzá, hogy kiadja az érzéseit. Milyen iszonyú lett volna utána a megaláztatás! De legalább a távozásával sikerült elrejteni a férfi elől, hogy beleszeretett.

Csak másnap reggel, az uszodába menet jutott Nicole eszébe, hogy nem kapta meg az üzenetet az apjától, amelyet Randolphnak át kellett volna adnia. Elhatározta, hogy vacsora után felhívja.

Szerencsére az édesapja otthon volt. Bár örült a hívásnak, kissé csodálkozott, s megkérdezte, történt-e valami rendkívüli.

- Tegnap este Randolph azt mondta nekem, hogy üzenetet hozott tőled, de nem jutottunk odáig, hogy elmondja, miről is van szó. - Nicole idegesen nyelt egyet. - Mi történt, apa?

Az apja megkönnyebbült.

- Ó, semmi különös. Azt kellett volna megmondania, hogy ezen a szombaton bizonyosan rendben lesz minden. Én megyek érted a hétvégén, hogy elhozzalak Yallambeebe.

- Ez volt minden?

- Igen, természetesen. Miért csodálkozol ezen annyira? Valami mást vártál?

Nicole beletúrt a hajába, és a fogait csikorgatta. Az az átkozott fickó! A legszívesebben ordított volna.

Ha elgondolja, hogy az egész tegnap este teljesen másként alakult volna, ha Randolph nem játssza meg, hogy fontos üzenetet hozott az apjától! Ezt már alig lehet elviselni. Az egészet azért csinálta, hogy kettesben lehessen vele. El akarta küldeni Earlt. Micsoda aljasság!

Gyorsan belekiabált a telefonba:

- Nem, semmi mást, apa! - Igyekezett olyan természetesen viselkedni, amennyire csak tudott.

- Csak arra gondoltam, hallottál az úszókarneválunkról, Franklynben, és meg akartad hívatni magad - rögtönözte gyorsan. Eddig a pillanatig eszébe sem jutott ez.

Az apja nevetett.

- Nem, nem, kicsim. Csak akkor megyek, ha ragaszkodsz hozzá, hogy elkísérjelek. Hiszen tudod, hogy ez engem kevéssé érdekel. Ez a te szenvedélyed, nem az enyém. Ha tehát jól értem, nem látjuk egymást szombaton?

- Sajnos nem, apa, bár örülnék, ha meggondolnád magad.

Ekkor eszébe jutott valami.

- Nem tudod, hogy Randolph részt vesz rajta?

- Nem hinném - felelte az édesapja elgondolkodva. - Úgy tudom, üzletfeleket vár. Északról érkeznek, és meg akarják nézni a marháinkat.

- Értem.

Nicole megkönnyebbült.

- És vasárnap? Szabad leszel?

- Igen, azt hiszem.

- Apa, akkor te gyere hozzám, kérlek, megnézzük együtt a várost, jó?

- Hm... és mit akarsz megmutatni?

- Ugyan már, ne légy olyan bizalmatlan. Igazán sok érdekes látnivaló van errefelé. Hallottam egy cseppkőbarlangról, aztán itt van a közelünkben egy nemzeti park, ahol lovagolni is lehet. Ida mesélt egy halastóról, nem messze tőlünk. Talán kedved támad pecázni. Soroljam tovább?

- Köszönöm, elég - hangzott a rövid válasz. - Tehát mit javasolsz?

- Mivel te vezetsz, te döntöd el. Én majd az élelmezésünkről gondoskodom.

Az édesapja jóízűen felnevetett.

- Tény, hogy jól ismersz Nicky, de várjunk még a döntéssel, hiszen azt sem tudjuk, milyen idő lesz. Ma még nagyon bizonytalan.

Ezután még néhány jelentéktelenebb dologról váltottak szót, majd befejezték a beszélgetést.

Nicole bement a szobájába. Még egyszer átgondolta az apjával folytatott beszélgetést. Még soha nem feledkezett meg egy ilyen úszórendezvényről. Mindig büszke volt arra, hogy megbízható és őszintén érdekli a mestersége.

Nem akarta beismerni, hogy egy férfi annyira összezavarhatja, hogy mindenről megfeledkezik. Valahogyan ki kell törölnie a tudatából ezt az embert, még ha fájdalmas lesz is a műtét. Sikerülni fog, hiszen Jerome-mal is sikerült.

A Franklynben rendezett verseny szép eredményeket hozott a nullegai egyesület tagjainak. Rhodán és Rod Barker lányán kívül, akik első díjat szereztek, csaknem minden számban előkelő helyezéseket értek el.

Néhány hónap alatt, további kemény edzéssel megmérkőzhetnek más, erősebb egyesületekkel is.

Teltek a hetek, beköszöntött a nyár, és már nagyon meleg volt. Amikor Nicole a hét végén elutazott Yallambeebe, látta, mint érik a gabona, hogyan festik aranyszínűre a nap sugarai. Hamarosan aratógépek vonulnak fel hosszú oszlopokban, és betakarítják a termést.

Valahányszor Nicole Yallambeeben tartózkodottr, óvakodott attól, hogy gyakran elhagyja apja házát. Nem akart Randolphfal találkozni. A férfi egyébként is ritkán volt odahaza a hétvégeken, mondta az édesapja.

Nicole csak szerda délutánonként futott össze vele, amikor az egyesületi versenyeket bonyolították le. Találkozásaik rövidek voltak, viselkedésük udvariasan hűvös. Randolph csekély érdeklődést mutatott iránta.

Nicole eleinte örült ennek, de később fokról fokra csökkent idegenkedése a férfival szemben. Ami végérvényesen megmaradt, az a szerelme volt. Azt hitte, ha soha, vagy csak nagy ritkán találkoznak, ez az érzés alábbhagy. Ám ez csak jámbor óhaj maradt. Minden kedden bizonyos volt abban, hogy ugyanolyan visszafogottan és szenvtelenül tud majd viselkedni Randolphfal, mint az vele. De amint elérkezett a szerda, amikor a férfi rendszerint belátogatott az uszodába, kénytelen volt bevallani magának, hogy képtelen elfelejteni. Iránta érzett szerelme változatlan hévvel lobogott, és semmi jel utalt rá, hogy valaha is kihűlne.

Harcolni akart ez ellen, el akarta feledni fájdalmát, s a legjobb orvosságnak azt tartotta, ha beleveti magát a munkába.

Gyakran jóval a munkaidején túl is ott volt még az uszodában. Diákjai sokat tanultak az óráin. Rod időnként már közbeavatkozott, hazaküldte, s óvta, ne hajszolja túl magát. Egyesek úgy vélték, Nicole túl sokat vállal. Már le is adott néhány kilót, mert keveset evett.

Minden diákjával jó barátságban volt, a legjobbak pedig, akiket minden erejével támogatott, valósággal bálványozták. Csak egy gyerekkel voltak gondjai: Gervaise-zel.

Akármilyen gyakran és hosszan edzett vele, szinte semmi javulást nem tapasztalt. Néha már úgy tűnt, sikerült áttörést elérni, s a fiú teljesítménye a körülményekhez képest szinte jónak volt mondható. De másnap mintha mindenről megfeledkezett volna, amit tanult, és megint ott tartottak, ahol elkezdték. Nicole számára lassan kínossá, örömtelenné vált a dolog.

Egyik délután Gervaise az anyjával együtt érkezett az órára. Jóllehet Nicole már sokat hallott Eunice-ről, személyesen még nem találkoztak.

Mialatt a gyerek az öltözőben levetkőzött, Nicole szemügyre vehette a nála valamivel idősebb asszonyt, aki feléje tartott.

Eunice nagyon különleges, ám mégis sportos rózsaszín selyemruhát viselt, hozzá illő fehér szalmakalappal. Fényes fekete haját gondosan fésülte. Arca ugyancsak tökéletesen kikészítve. Remek megjelenés, bár kissé kihívó.

Eunice lényegesen magasabb volt Nicole-nál, szinte fentről nézett le rá.

- Csak azt ne mondja, hogy maga a fiam tanárnője - szólt oda a lánynak csúfondárosan.

Nicole összeszedte magát és udvariasan válaszolt.

- Igen, én vagyok Nicole Lockwood. Miben segíthetek, Mrs. Blanchard?

- Hát tudja, ki vagyok? - Úgy tűnt, Eunice örül ennek.

Nicole kissé elhúzta a száját. Most már értette, honnan ered Gervaise modora. Utánozza az anyját.

- Sejtettem, mivel láttam, hogy Gervaise-zel együtt érkezett - válaszolt Nicole.

- De hiszen maga is inkább iskolás lánynak néz ki. - A sötét szempár végigmérte a feje búbjától a talpáig. - Azt mondták, maga diplomás edző.

- Az is vagyok - mondta Nicole.

De nem vehette zokon Eunice-től, hogy azt gondolja, túlságosan fiatal és tapasz­talatlan.

Nicole lófarokba fésülte a haját, mint munka közben mindig, hogy ne lógjon az arcába. Valóban nem látszott tekintélyes tanárnőnek rövidnadrágban és kissé szűk pólóban.

- A diplomámat, bizonyítványaimat és az ajánlóleveleket megtalálhatja az úszó­egyesület páncélszekrényében, ha éppen meg akar győződni róla.

Javaslatára pimasz mosoly volt a válasz.

- Felesleges. Ha valaki nem képes megtanítani, amit tanult, akkor semmit sem érnek az ajánlólevelek és a világ legjobb diplomái.

- És ön úgy véli, én a tanítók e csoportjába tartozom? - kérdezte Nicole.

- Ugyan, dehogy, nem tartok tőle, Miss Lockwood, hanem tudom, és be is tudom bizonyítani - hangzott a nyers válasz. - Hogyan is lehetne másképp? A fiam elmesélte, hogy egész idő alatt, amióta idejár, ön képtelen volt bármire is megtanítani.

Nicole elvörösödött a dühtől. Hogyan képes ez az asszony ilyen módon a tudtára adni, hogy alkalmatlannak találja a munkájára? És még csak alkalma sincs rá, hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét. Gervaise rossz úszó, s valószínűleg az is marad.

- Ha Gervaise-re céloz, Mrs. Blanchard, meg kell mon­danom, hogy a gyerek nem mindig rossz - magyarázta óvatosan -, de meggyőződésem, hogy többet tanulna, ha az egész csoporttal együtt úszna. Sok gyerek könnyebben...

- Tehát azzal akarja leplezni a saját alkalmatlanságát, hogy én ragaszkodom a magánórához?

Eunice egy utánozhatatlan mozdulattal manikűrözött kezét a mellére tette, és mesterkélt hangon beszélt.

- Nem, természetesen nem - rázta a fejét Nicole. - De az a véleményem...

- Hogy őszinte legyek, Miss Lockwood, a legkevésbé sem érdekel a véleménye - szakította félbe Eunice. - Mindössze annyit akarok tudni, képes-e rendesen megtanítani úszni Gervaise-t. És legyen szíves, mondja meg őszintén, ha nem képes. Ez esetben én pénzt, a fiam pedig időt takarít meg. És akkor lehetőségem nyílna olyasvalakit találni, aki alkalmas arra, hogy tanítsa.

- Ez természetesen szíve joga, Mrs. Blanchard - felelte Nicole mereven. - De megkérem, legyen olyan jó, és hagyjon engem is szóhoz jutni. Már volt Gervaise-hez hasonló tanítványom. Megvannak a tapasztalataim. A legtöbb esetben a gyerekek akkor érték el a legnagyobb haladást, amikor más gyerekekkel együtt edzettek.

- A legtöbb esetben, Miss Lockwood? - Mrs. Blanchard felhúzta a szemöldökét.

- Igen, Mrs., Blanchard, a legtöbb esetben - válaszolta Nicole habozás nélkül. - Sajnos vannak azonban olyan gyerekek is, akikről minden tanítónak le kell mondania. Ezeket a gyerekeket ugyanis nem érdekli az, amit tanítanak nekik. Ön bizonyára ismeri a bölcs mondást: „El lehet vezetni a lovat a patakhoz, de nem lehet arra kényszeríteni, hogy igyon".

Eunice gúnyosan harapdálta vörösre rúzsozott ajkát.

- Milyen lenyűgöző! És milyen remek mentség a maga hibáira és alkalmatlansá­gára! - A gúny most már pengeélessé vált. - A fiam természetesen jó úszó szeretne lenni. Azt akarja, hogy Mr. Jamieson büszke lehessen rá.

Ahá, gondolta Nicole, hát itt van a kutya elásva!

- Azt akarja ezzel mondani, hogy Mr. Jamieson csak akkor tanúsít érdeklődést Gervaise iránt, ha jól úszik?

- Hogy Mr. Jamieson mit érez vagy gondol, az nem tartozik magára, Miss Lockwood. Most a fiamról beszélünk. Tehát képes megtanítani úszni, vagy forduljak máshoz?

Nicole összeszedte magát. Meg akarta őrizni a nyugalmát és udvarias modorát, de ilyen kihívást nem volt hajlandó eltűrni.

- Amennyiben, mint ön mondja, Gervaise valóban jó úszó akar lenni, úgy szívesen folytatom, mivel rendelkezem a szükséges képességekkel, Mrs. Blanchard - felelte fagyosan. - De az én feltételeim szerint, nem pedig úgy, ahogyan magának tetszik. Mostantól a fiú a csoporttal együtt úszik, nem adok neki több különórát.

Eunice bólintott.

- Nos, rendben, Miss Lockwood, legyen, ahogyan kívánja. De a maga érdekében remélem, hogy eredményes lesz, mert különben kidobatom. Nagy befolyásom van a városra, ezt ne feledje.

- Biztosan nem felejtem el - válaszolta szárazon Nicole, majd dühösen nézett a medence mentén távozó asszony után.

Egy hét múlva megkönnyebbülve tapasztalta, hogy Gervaise valóban eredményt ért el. Lassan ment ugyan, de a kedvező jelek félreismerhetetlenek voltak.

De újabb két nap múlva Gervaise visszaesett régi hibáiba, s Nicole egyszerűen nem értette, miért. Ráadásul durván viselkedett diáktársaival. Lökdöste őket, egyeseket víz alá nyomott, nyugtalanságot keltett a csoportban. Nicole csaknem elvesztette a türelmét, a gyerekek keservesen panaszkodtak, hogy Gervaise elveszi tőlük az úszás örömét, s hogy nem akarnak maguk között tudni egy ilyen bajkeverőt.

- Nem tudom, mit tegyek - mondta Nicole kétségbeesetten, amikor egyik este hazafelé tartott Earllel. Gervaise azon a délutánon különösen komisz volt.

- Minden olyan reményteljesen kezdődött, s egyszerre vége szakadt.

Nicole csettintett az ujjával.

- A kölyök már megint rossz, teljesen reménytelen eset. Becsület szavamra nem volt még hozzá hasonló tanítványom.

Earl véleménye velős volt, s alighanem pontos.

- Én a helyedben feladnám, mint reménytelen esetet. Senki nem vár el tőled száz százalékos eredményt.

- De az anyja elvárja - mondta Nicole halkan. - Megfenyegetett, hogy kidobat, ha nem érek el eredményt Gervaise-zel.

- Micsoda gyalázatos nőszemély! - Earl dühösen csapott a bokorra, amely mellett éppen elhaladt. - Nem is várhat mást tőle az ember.

Szótlanul mentek tovább, majd Earl megnyugtatásul folytatta:

- Azt hiszem, ezt nem teheti meg. Nyilván a bizottságnak is lesz egy-két szava.

- Nos, ebben nem vagyok olyan bizonyos - felelte Nicole keserűen. - Azok ott mind egy társaságba tartoznak, s valamennyien az ő oldalán állnak majd.

Megint elhallgattak, mert ez nagyon is elképzelhető volt.

- Beleegyeznél, hogy egy időre átvegyem a fiút az én csoportomba? - ajánlotta fel Earl.

Nicole a fejét rázta, és tétován elmosolyodott

- Nagyon köszönöm, Earl, inkább ne. Nem lenne tisztességes a te jó úszóiddal szemben, hogy sok időt pazarolj Gervaise-re.

Earl az egyesületben a haladó csoporttal dolgozott. Felkészítette a fiatalokat a versenyekre, hogy jó formában legyenek, s még jobb stílusban ússzanak.

- Mit akarsz tenni?

- Még egyszer megkísérlem, de előbb komolyan akarok beszélni vele - mondta a lány némi töprengés után. - Sajnos, már ismerem az efféle beszélgetéseket. - Elnevette magát. - Amikor megkérdezem tőle, akar-e igazán jól úszni, pontosan olyan pimasz képet vág, mint az anyja. Nem, azt hiszem, egyszerűen folytatom vele, és várok a csodára. Ennél többet nem tehetek.

- Én is így gondolom - helyeselt a fiatalember. Aztán hirtelen eszébe jutott valami, s ettől felélénkült: - Miért nem kéred meg Randolph Jamiesont, hogy beszéljen a fejével? Úgy hallottam, hogy a tiszteletre méltó Mrs. Blanchard és Jamieson hamarosan egybekelnek. Egy próbálkozást mindenesetre megérne, nem gondolod?

- Nem! - kiáltotta a lány rémülten. Randolphot terhelni a gondjaival? Nem, semmi esetre sem! Nem, soha! - Ezt nem tehetem, Earl. Gondold csak meg, hogyan venné ez ki magát. Az úszómesternő elsírja bánatát az egyesület elnökének a vállán, mert egy tizenegy éves gyerek kifog rajta.

- Hm, talán igazad van. Nem növelné az irántad érzett bizalmát - sóhajtott fel Earl.

Eltelt újabb két hét, s Nicole nem jutott előbbre gondjai megoldásában. Eunice Blanchard ismét eljött az uszodába, hogy meggyőződjék fia előmeneteléről, vagy arról, hogy javulás nem tapasztalható. Látogatásának nem sok értelme volt.

A rákövetkező pénteken az egyesület vezetősége ülést tartott. Eunice előre közölte Nicole-lal, hogy részt óhajt venni az értekezleten.

- Akkor majd meglátja, Miss Lockwood - figyelmeztette a lányt.

Ezen a pénteken Nicole-nak sok munkája akadt. Nemcsak saját gondjaival küszködött, hanem azért is elkeseredett, mert nem tudta megtalálni a kulcsot Gervaise-hez. Elképzelni sem tudta, hogy egy gyerek ne érezze jól magát a vízben.

Mindig őszinte örömmel figyelte a gyerekeket, ahogyan úszás közben egyre biztosabban érzik magukat a vízben.

Az óra végén mindegyik tanítványa újból leúszta a távot, de ezúttal stopperórával mérte a teljesítményüket. Aki készen volt, mehetett öltözni.

Mindig Gervaise maradt utolsónak. Lassan, komótosan kecmergett ki a medencéből.

- Nos, Gervaise, ennyi futotta mára. Felöltözhetsz - mondta Nicole. - Néhány perc múlva Mr. Baker bezárja az uszodát.

Gervaise bólintott, és elbaktatott. De néhány lépés után visszafordult:

- Miss Lockwood! - A fiú tétován nézett rá.

- Igen? - kérdezte Nicole meglepetten. Első ízben látta ilyen félénknek a gyereket.

- A mamám azt mondta, hogy magát ki fogják rúgni, mert én olyan rossz vagyok, és mert maga nem tudott megtanítani úszni. - A fiú felsóhajtott, és a kezét tördelte. - Igaz ez?

- Hát, azt hiszem, meg fogja próbálni - mondta Nicole.

- Sajnálom. Nem maga volt a hibás.

- De te sem, Gervaise, ezért ne okold magad. Csak nem tudtuk megtalálni a közös hullámhosszt, ez minden.

- Mégiscsak az én hibám - ismételte a gyerek. - Tudja, azt gondoltam, hogy ha én... hogy ha maga...

- Azt gondoltad, hogy én majd? - bátorította ői Nicole. Kíváncsisága felébredt.

-...hogy maga majd elküld engem, ha elég rossz vagyok - fejezte be Gervaise a mondatot.

- Tehát szándékosan tetted?

Nicole nem haragudott a vallomás hallatán, inkább megkönnyebbült. Már szinte saját képességeiben rendült meg a hite, amikor látta, hogy a gyerek nem fogadja meg útmutatásait.

- Miért nem voltál velem őszinte, amikor megkérdeztem, hogy akarsz-e egyáltalán úszni? Rengeteg erőfeszítést takaríthattunk volna meg mindketten.

- Ha megmondtam volna, akkor az egész tervem kútba esik - próbálta megma­gyarázni a fiú. - Maga megmondta volna a mamámnak.

- Ehelyett a gonosz tanárnő szerepét kellett játszanom, aki téged kidob a csoportból, így tervelted ki?

- Igen, körülbelül így. - A gyerek egy mozdulatot tett a kezével. - A mamámnak az a véleménye, hogy jól kell úsznom, ha azt akarom, hogy felvegyenek az egyesületbe.

- Közben pedig egyáltalán nem is akartál klubtag lenni.

- Nem, egyáltalán nem. Nagyon szeretnék...

- Igen? - bátorította őt Nicole.

- Teniszezni - bökte ki végül Gervaise.

Nicole képtelen volt felfogni, hogy azért fáradozott hiába, mert a tanítványa más sportot akart űzni.

- És miért nem teniszezhetsz, ha ehhez volna kedved? - kérdezte.

A pillantás, amelyet Gervaise Nicole-ra vetett, minden szónál beszédesebb volt.

- Randolph Jamieson ennek az egyesületnek az elnöke - mondta végül.

Nicole nem hitt a fülének.

- Azt akarod mondani, csak azért jártál ide, hogy kedvében járj Randolph Jamiesonnak?

- Csakis ezért - bólintott rá Gervaise. - De nem akartam, hogy ez legyen belőle. Nem tudtam, hogy a mamám magát fogja okolni. - Hangja ijedt volt.

- Nem számít, Gervaise - nyugtatta meg Nicole a fiút talán még mindent tisztázhatunk. - Nicole megsimogatta a gyerek haját. - Egyébként tudsz te jól is úszni?

Gervaise elvörösödött.

- Jobban, mint ahogyan eddig bemutattam.

Nicole egyszeriben jobban érezte magát, mint a megelőző napokban.

- Gervaise, miután mindent tisztáztunk, megkérlek valamire. Hajlandó lennél egyszer bejönni velem a medencébe, és megmutatni, hogyan tudsz igazából úszni? - kérdezte barátságosan.

- Ha akarja, nagyon szívesen - felelte Gervaise készségesen. - Szívesen úszom szórakozásból, de utálom az edzéseket - húzta el a száját. - Igazán nagyon sajnálom, Miss Lockwood, hogy ennyi kellemetlenséget okoztam magának, s hogy ennyit fáradozott velem. - Felsóhajtott. - A mamám mindig azt mondja, tanulnom kell, hogy az embereket arra kény­szerítsem, hogy azt tegyék, amit én akarok. A mamám szerint ehhez jogom van, mert én Nullegai egyik legelőkelőbb családjából származom. De így nem lehet barátokat szerezni. Maga is így gondolja?

- Azt hiszem, igazad van, Gervaise.

Kemény a lecke, amit a gyereknek meg kell tanulnia, de talán hasznára lesz.

- Minden sokkal könnyebben megy, és a többiek is barátságosabbak lesznek, ha megpróbálsz beilleszkedni közéjük ahelyett, hogy uralkodni akarnál fölöttük.

- A mamám ezzel nem értene egyet. - Gervaise hirtelen elvigyorodott.

Nicole-nak roppantul tetszett, ahogyan a fiú kis robotból vidám gyerekké változott.

- Valószínűleg nem. - A lány elmosolyodott, de visszafogta magát, s nem mondott többet. Nem engedhette meg magának, hogy bírálja a szülőket.

- Most pedig - szólalt meg ismét - meg kell beszélnünk egy kínos dolgot. Ki mondja meg mindezt a mamádnak? Megteszed te, vagy jobb, ha én vállalkozom rá?

Gervaise nagyot nyelt, és a lábujjait bámulta.

- Azt hiszem, jobb, ha én mondom el.

- Biztos vagy benne?

- Igen. - Láthatóan megkönnyebbülten pillantott fel, és bólintott - Én tehetek mindenről, nekem kell tisztáznom a dolgot - mondta elszántan.

Bátor gyerek, gondolta Nicole, amint az öltöző felé baktató gyerek után nézett. Aztán odalépett Earlhöz és Rodhoz, akik tapintatosan néhány lépésnyire várakoztak. Az anya nyilván nem hallgatja majd kitörő lelkesedéssel a történetet arról, hogyan vezette Gervaise az orránál fogva őt és Nicole-t.

Az úszóegyesület ülését a nullegai városháza tanácstermében tartották. Nicole-t kellemesen meglepte, milyen sokan jöttek el. Ez azt bizonyította, hogy sok embert érdekel az egyesület munkája. Valóban bámulatos volt, milyen sokan szakítottak erre időt.

Randolph természetesen jelen volt. Az asztal túlsó végén ült, több vezető szemé­lyiség társaságában. Hihetetlenül vonzó volt sötétbarna selyemingében, amelyet krémszínű kordzakóval és szűk nadrággal viselt.

Nicole igyekezett észrevétlen maradni, s a túloldalon foglalt helyet, jó messze a férfitól.

Éppen jegyzetfüzetet és ceruzát húzott elő a táskájából, hogy leírja, ha valami fontosat hall, amikor megjelent Eunice Blanchard. Szorosan testhez simuló, fehér vászonból készült nadrágkosztümöt viselt. Társaságbeli hölgyként fogadta azoknak a köszönését, akik észre akarták vétetni magukat. Mások mellett egyszerűen elment anélkül, hogy odabiccentett volna nekik.

Az ülés pontosan nyolc órakor kezdődött megnyitó beszéddel. A szónok hivatkozott az előző értekezlet néhány határozati pontjára. Nicole figyelmesen hallgatta. Feljegyzett néhány dolgot, amikor a beszámoló olyan ügyekről szólt, amelyek az ő munkáját érintették. Amikor a kincstárnok befejezte beszédét, szavaztak a költségvetésről. Amikor a hivatalos rész véget ért, felkérték a jelenlévőket, hogy kötetlenül mondják el véleményüket, vagy tegyék fel kérdéseiket.

A felhívás után Randolph éppen visszaült a helyére, amikor Eunice Blanchard felpattant, és szót kért. Nicole izgatott lett, hiszen mi másról akarna beszélni Mrs. Blanchard, mint az úszóedzőről.

- Elnök úr, tisztelt bizottsági tagok - kezdte a hölgy emelkedett hangon. - Bizalmatlansági indítványt akarok beterjeszteni Miss Lockwood, az új úszóoktatónk ellen. Alkalmatlansággal vádolom őt, továbbá azzal, hogy gyermekeinknek nem képes jó példát mutatni. Javaslom, bocsássuk őt el, s keressünk másik oktatót.

Nicole megkövülten ült ott. Hát Gervaise mégsem beszélt az anyjával? A fejek felé fordultak, és meglepetten bámultak rá. Randolph felállt és így szólt:

- Mielőtt erről behatóbban tanácskozunk, kérlek, Eunice, mondd el, hogy szerinted milyen hibákat követett el Miss Lockwood a tanítás során.

Eunice már állt, amikor a tekintetek ismét felé fordultak.

- Mindenféle hibát, ami csak elképzelhető - válaszolt Eunice a felszólításra. - A fiam hetek óta jár az óráira. Azt óhajtottam, hogy magánleckéket vegyen, s ez kezdetben így is történt, de az utóbbi időben akaratom ellenére, hangsúlyozom, kívánságom ellenére bedugta őt a többi gyerek közé. Az egész idő alatt nem javult a fiam úszása, ellenkezőleg, egyre rosszabbul ment neki. Véleményem szerint Miss Lockwood nem rendelkezik azzal a képesítéssel, amelyet nekünk bemutatott, tehát azt hiszem, becsapott bennünket. Ő egy senki, és nem tud semmit. A fiam a bizonyíték erre. Amilyen gyorsan csak lehet, bocsássuk el, mielőtt még többet ártana a gyermekeinknek.

Egy pillanatig döbbent csend ülte meg a termet. Eunice diadalittas képpel ült le. Aztán Nicole meghallotta Randolph hangját.

- Miss Lockwood, válaszolna, kérem Mrs. Blanchard vádjaira?

- Igen, nagyon köszönöm - motyogta Nicole, majd lassan felemelkedett. A széke mögé állt, s mindkét kezével magmarkolta a támláját. Ez a durva támadás annyira megrázta, hogy elbizonytalanodott.

- Csak annyit akarok mondani mentségemre, hogy azt hiszem...

- Elnök úr - vágott a szavába Eunice -, én azt javasoltam, hogy küldjük el Miss Lockwoodot, s szavazzuk meg, hogy új oktatót keresünk a helyébe. Bennünket nem érdekelnek holmi ostoba mentegetőzések. Ahhoz túlságosan drága az időnk.

- Fogd be már a szádat, Eunice, és hagyd beszélni Miss Lockwoodot! - avatkozott közbe türelmetlenül egy magas, szőke férfi, aki egy sorral mögötte ült. - Meghallgattuk a történetet a te változatodban, most kíváncsiak vagyunk a másik félre is.

Eunice dühösen hátrafordult. Villámló szemekkel mérte végig a férfit.

- Jogom van az elnök támogatását kérni. És ne merd nekem befogni a számat, Bob Maher, mert különben...

- Nyugalom, hölgyeim és uraim! - kiáltotta Randolph olyan hangon, hogy egyszeriben mindenki elhallgatott. Amikor a rend helyreállt, Randolph folytatta: - Ön következik, Miss Lockwood. Van mondanivalója?

- Igen, köszönöm. - Nicole megköszörülte a torkát. - Csak azt akartam mondani, hogy Gervaise esetében ellen­tétes érdekek ütközéséről van szó. Rendszeresen jött ugyan órára, de gyűlölte az edzéseket, és remélte, ha rosszul teljesít, akkor kizárják a csoportból. Más sportot akart űzni, olyat, amely jobban érdekli.

Nicole meghallotta Eunice gonosz és kellemetlen nevetését.

- Milyen különös, hogy erről ön egyetlen szót sem szólt, holott két nappal ezelőtt beszéltem önnel, Miss Lockwood.

- Mert csak ma délután szereztem erről tudomást, Mrs. Blanchard - vágott vissza Nicole különös nyomatékkal.

Most, hogy magához tért a megrázkódtatásból, elhatározta, nem adja olcsón. Ha el akarják pusztítani, hát ellenáll.

- Ma délután! - visszhangozta tajtékozva Mrs. Blanchard. - Azután, hogy vilá­gosan értésére adtam, mit mondok majd a bizottságban? Valóban azt képzeli, hogy valaki is hitelt ad a meséinek?

- Igen, ezt várom el, mert ez az igazság - védekezett Nicole, bár észrevette, hogy sok jelenlévőt meggyőzött Eunice szenvedélyes támadása.

- Én kezeskedem érte - hallott Nicole egy ismerős hangot, a háttérből. Earl felállt, és a segítségére sietett.

- Nicole-lal már korábban is sokat beszéltünk azokról a nehézségekről, amelyek Gervaise-zel kapcsolatban felmerültek. De való igaz, hogy csak ma délután tudta meg, milyen nehézségekkel küszködik a fiú.

A terem felmorajlott, az emberek egymással suttogtak. Mindenkinek volt valamilyen véleménye. De a lármát túlharsogta Eunice Blanchard éles hangja.

- Persze, hogy ki kell állnia ennek a nőnek a hazugságai mellett! Mondhatom, finom párocska! Valószínűleg az ágyukat is megosztják, ha már egy házban laknak.

A jelenlévők, akik eddig halkan mormogtak egymás között, most kiáltozásba törtek ki. Tiltakozások és vádaskodások egyaránt röpködtek a levegőben. Itt-ott kuncogás, vagy éppen hangos nevetés hangzott fel.

Nicole az ajkába harapott. Olyan dühös volt, hogy a legszívesebben csapkodott volna maga körül. Mégis, óriási erőfeszítéssel intett Earlnek, hogy hallgasson. Nem lenne méltányos, hogy Eunice Blanchard még rajta is köszörülje éles nyelvét.

Jó időbe telt, amíg Randolph ismét rendet teremtett a teremben, s az ülést. folytathatták. Végül megszólalt.

- Nagyon kérlek, Eunice, tartsd vissza a személyes megjegyzéseidet Azoknak semmi közük ahhoz, amit nekünk itt meg kell beszélnünk. Könnyen meglehet, hogy neked kell majd védekezned, két okból is, nevezetesen rágalmazás és hitelrontás miatt.

Eunice tajtékozva támadt az elnökre, amiért nyilvánosan rendre utasította.

- Akkor vess véget ennek a nevetséges cirkusznak. Előterjesztettem a javaslatomat, hogy elbocsássuk Miss Lockwoodot, s követelem, hogy erről szavazzunk. Ez a nő nem tud mást, mint hajánál fogva előrángatott mentegetőzésekkel előhozakodni.

Nicole tudta, hogy egész szakmai pályafutásának összeomlását jelentené, ha nem védekezne továbbra is keményen Eunice Blanchard vádaskodásaival szemben. Minden bátorságát összeszedte.

- Elnök úr - kiáltotta, - feltehetek Mrs. Blanchard-nak egy kérdést?

Randolph Eunice-ra pillantott, aki kegyesen bólintott.

- Nos, kérdezzen amit akar, Miss Lockwood - morogta Randolph. - De fogja olyan rövidre, amilyenre csak tudja, különben éjfélkor is itt ülünk még.

- Igyekszem rövid lenni - felelte Nicole.

Nagyon össze kellett szednie magát, hogy tárgyilagos és hűvös tudjon maradni. De ez volt az egyetlen lehetősége, hogy jó benyomást keltsen.

Eunice Blanchard nemcsak a szakmai pályafutását akarta derékba törni, hanem olcsó nőcskének, könnyen kapható pillangónak akarta őt beállítani, aki kalandokba bocsátkozik minden férfival. Nicole végső reménye most egy kisfiú vallomása volt.

- A következőt szeretném öntől megkérdezni, Mrs. Blanchard - kezdte. - Meg­mondaná, miért tartja szükségesnek, hogy engem kidobasson, miután a fia, Gervaise magának is elmondta ugyanazt, amit ma délután nekem? Nevezetesen, hogy miért nem haladt az űszóleckéken?

- Be tudja ezt bizonyítani? - kiáltotta túl a teremben felmorajló zajt Randolph.

- Nem, természetesen nem tudom bizonyítani - ismerte be Nicole -, de Gervaise megígérte nekem...

- Természetesen semmit sem tud bizonyítani - szakította félbe ismét Eunice Blanchard -, hiszen nincs mit bizonyítani, a dolog ilyen egyszerű. Hát nem fogják fel, hogy ez a szánalmas mentegetőzés, miszerint Gervaise nem is akart úszni tanulni, csak a saját alkalmatlanságát van hivatva leplezni? Miért is költöttem volna annyi pénzt a taníttatására, ha nem is volt kedve hozzá?

Nicole pontosan erre a kérdésre várt, mert itt volt a ragyogó alkalom, hogy megbosszulja ennek a nőnek a szégyenteljes viselkedését.

- Tudom rá a választ, Mrs. Blanchard - felelte rosszmájúan, s tetőtől talpig végigmérte Eunice-t. Majd Randolphra nézett, aztán ismét Eunice-re: - De attól tartok, nem tetszene magának, hogy erről a nyilvánosság előtt beszéljünk.

- Maga semmit sem tud ró...

- Arra céloz, Mrs. Blanchard, hogy hazudok?

Ezúttal Nicole vágott Mrs. Blanchard szavába. Hangja metszően éles volt. Állha­tatosan nézett Gervaise anyjának a szemébe.

Eunice arcán két vörös folt jelent meg, fekete szeme szikrákat szórt. Ezzel a pillantással akár ölni is lehetett volna. A jelenlévők látták, hogy legszívesebben nekirontana Nicole-nak, de nem meri megtenni. Végül felugrott, s a székét is feldöntötte.

- Maga undorító... - kiáltotta, de aztán fékezte magát, mert észrevette, hogy az emberek tátott szájjal bámulják. Még egyszer végigmérte mérgező pillantásával Nicole-t, majd kirohant a tanácsteremből.

Viharos távozását néma csend követte. Hihetetlennek tűnt mindaz, ami az imént lejátszódott. De mielőtt kitört volna a vihar, gyorsan felállt Bob Maher, és megtörte a csöndet.

- Elnök úr - kezdte hangosan -, mivel úgy tűnik, Eunice Blanchard nem tudta bizonyítani súlyos vádjait, s mivel távozását úgy tekinthetjük, hogy visszavonta azokat, azt hiszem, az egyesület jóvátétellel tartozik Miss Lockwood- nak.

A javaslatot olyan viharos taps fogadta, hogy Nicole ettől csaknem jobban megriadt, mint a vádaktól.

- Ó, nem - kiáltott fel -, mindössze örülök, hogy visszautasíthattam Mrs. Blanchard állításait. Az egyesületnek nincs oka bocsánatot kérni.

A teremben ismét kitört a tetszésnyilvánítás. Randolph tapsolni kezdett, a többiek követték. Nem akart vége szakadni. Annyira szívből jött, s olyan egyértelműen kiálltak az ártatlansága mellett, hogy Nicole-nak könnyek peregtek végig az arcán. Gyorsan elővette zsebkendőjét, és letörölte őket. Megnyerte a csatát, nincs oka a pityergésre.

Az ülés folytatódott. Minden fennmaradt kérdést nyugodtan és barátságosan tárgyaltak meg. Nem telt bele egy óra sem, s már mindent elintéztek. A jegyzőkönyvet lezárták, az emberek hazafelé szedelőzködtek.

Nicole még egy pillanatig ülve maradt. De amikor észrevette, hogy Randplph áttör az emberek gyűrűjén, és felé tart, gyorsan felállt, és igyekezett elérni a kijáratot. Ott felfedezte Earlt. Gyorsan belékarolt, és vele együtt távozott.

Randolphnak az egyesület elnökeként nem volt más választása, mint egyetérteni a tagokkal. De Nicole bizonyos volt abban, hogy a férfi távolról sem örül az Eunice Blanchard fölött aratott diadalának.

- Ó, apa, olyan rettenetes volt! Soha nem éreztem magam ennyire megalázottnak - mondta Nicole másnap reggel, úton Yallambee felé.

Az autóban ültek, s a lány beszámolt neki az előző este történtekről.

- Az a nő olyan gonosz volt velem, egyszerűen nem is értem, miért. Hiszen nem ártottam neki. Alig ismerem.

- Ugyan már, én a helyedben nem csinálnék ebből ekkora gondot. - Nicole apja egyik kezével megsimogatta lánya karját. - Elvégre visszavontak minden rosszindulatú vádat, elégtételt szolgáltattak neked, más pedig nem számít.

- Csak a keserű szájíz marad meg utána. - Nicole elfintorodott. - Attól tartok, most majd mindenki leskelődni fog utánam, csak hogy meggyőződjön arról, nem tévedett-e.

- Ez nevetséges - felelte az apja nyomatékosan. - Nyíltan bebizonyítottad az ártatlanságodat, elnézést kértek tőled. Milyen bizonyítékra van még szükséged ahhoz, hogy belásd, az egyesület tagjai a te oldaladon állnak, és elhatárolták magukat Mrs. Blanchard-tól?

Nicole vállat vont, és bizonytalanul mosolygott.

- Alighanem igazad van. Csak nagyon szeretném, ha mindez nem történt volna meg.

- Ugyan, kislányom. Itt a hosszú hétvége, hétfőre pedig mindenki elfelejti, ami történt.

Talán mindenki gyorsan felejt, két embert, Eunice-t és Randolphot kivéve, gondolta Nioole, Aztán gyorsan apja felé fordult, és feltette a kérdést, mint szokta minden szombaton, útban Yallambee felé:

- Randolph otthon tölti a hétvégét?

Ezúttal apja éppen az ellenkelőjét felelte, mint amit várt:

- Nem Ma reggel elrepült Tamworthbe. Clive Waterhouse-zal és Bob Maherral együtt, az állattenyésztők tanácskozására. Hétfő délig nem jönnek vissza.

Nioole megkönnyebbült sóhajjal dőlt hátra az ülésen. Hirtelen felszabadultnak és könnyűnek érezte magát. Most valóban élvezheti az előtte álló két napot.

Mindig attól félt, hogy összetalálkozhat Randolphfal Yallambeeben, s a tegnap történtek után ettől még jobban tartott.

Időre volt szüksége, sok-sok időre, hogy felkészüljön a vele való összecsapásra, amely a következő találkozáson alighanem elkerülhetetlen lesz. Bizonyos volt benne, hogy a férfi keményen elítéli az értekezleten tanúsított viselkedését, különösen pedig a dühös szavakat, amelyeket leendő feleségéhez intézett.

Szokásukhoz híven azonnal elkészítették az ebédjüket, amint megérkeztek. Ezután felnyergeltettek két lovat, s a délután azzal töltötték, hogy belovagolták a birtokot.

Nioole már csaknem mindent látott és megcsodált. Jóllehet szerette, amint a lovak békésen kocognak a folyó mentén, mégis jobban élvezte a vágtát a zöld mezőkön a dombokig, és feljebb.

Csaknem szűz, feltáratlan vidék volt, amely megőrizte eredeti növény- és állatvi­lágát. Itt minden váratlan és szokatlan volt, eltért a mindennapi környezettől. Mókusok ültek az ágakon szinte kővé meredve. Csak figyelő fekete gombszemük árulta el, hogy élnek. Aztán egyszerre elugrottak, megijesztve az embereket hirtelen mozgásukkal. Sokféle madárral is találkoztak. A papagájok szüntelenül rikácsoltak. Menyétek suhantak el mellettük, majd eltűntek a bokrok között. Ez a környék soha nem vesztette el varázsát, s valahányszor Nioole visszatért oda apjával, mindig az volt az érzésük, hogy valami újat fedeztek fel.

Esténként általában a nappaliban üldögéltek kényelmes karosszékükben. Olvastak, kártyáztak vagy televíziót néztek, Esetleg beszélgettek olyan dolgokról, amelyek mindkettőjüket érdekelték. Nicole nagyon élvezte az apjával töltött békés és szép órákat, amelyek erőt adtak a következő heti munkához is. Csak most kezdte megérteni, miért szereti apja annyira a falusi életet. El kellett ismernie, hogy a visszavonultságnak nagy előnyei vannak.

Vasárnap rájuk tört a hőség. Az égen egyetlen felhő sem látszott. A nap perzselően tűzött. Már a reggelinél ügy tűnt, hogy a meleg szinte elviselhetetlen.

Nioole a mosogatónál állt, és az edényt öblítette. Közben kinézett a nagy ablakon.

- Nem tudom, mit akarsz ma csinálni, de én most jó ideig távol leszek, őrséget állítottunk, mert az utóbbi időben olyan nagy a meleg, hogy a mezők és az erdők csontszárazak. Vigyázni kell, nehogy valahol tűz üssön ki. Ebben a szárazságban pokoli gyorsan terjedhet - mondta az édesapja aggodalmasan.

- Veled mehetek?

- Nem, Nioole - felelte az apja. - Van elegendő munkatársam. De ettől függetlenül nagyon megerőltető lenne számodra ebben a hőségben bejárni a környéket. - Óvatosan a szekrénybe tette a száraz edényt. - Azt ajánlom, menj fel az udvarházba - folytatta. - Vedd elő a fürdőruhádat és ússzál néhány hosszt Randolph szép kis medencéjében. Ha valami történik a birtokon, Jessie tudja meg elsőnek. A házban van rádiótelefon.

- Nem értem, miért nem akarsz magaddal vinni, apa. Bírom a hőséget. És még egy figyelő szempár elkelhet melletted - próbálkozott Nioole ismét.

- Motorkerékpárral megyünk, nem viszünk lovakat - ellenkezett az apja. - Légy észnél, Nioole, ez igazán nem neked való.

- Csakugyan? És miért nem?

A lány nem értette a dolgot.

- Először is, ez azt jelentené, hogy a pótülésen kellene utaznod, érted? - Miután Nioole bólintott, apja folytatta: - S ez nekem nem jelent egy újabb figyelő szempárt, mert mindketten ugyanakkor ugyanazon a helyen tartózkodnánk. Másodszor, ha netán valami történne, először veled illene törődnöm, és nem segíthetnék, ahogyan kell.

Erre persze nem gondolt Nioole.

- De egy lovat azért megmenthetnék, vagy ezt is megtiltja valaki?

- Senki, rajtam kívül - mosolygott az apja, de rögtön elkomolyodott: - Légy okos, Nicky, sohasem láttál még bozóttüzet. Hidd el, ezt komolyan kell venni. Nemcsak azért, mert nem ismered eléggé a birtokot ahhoz, hogy egymagadban lovagolj a környéken, hanem azért is, mert adódhatnak helyzetek, amelyekben még a legszelídebb lovak is megriadnak, ledobják lovasukat, és elvágtatnak. - Mély lélegzetet vett. - És dobj csak egy parányi szikrát a száraz bozótra. A tűz viharos gyorsasággal harapózik el a földön és kúszik fel a fákra. Pillanatok alatt lángban állnak a földek, kilométernyi hosszúságban. Mit gondolsz, mihez kezdenél egy ilyen helyzetben, lóháton? Nem, Nicole, semmi esetre sem engedem meg, hogy velem gyere.

- Más szóval itthon kell rostokolnom - felelte a lány szárazon.

- Sajnálom, kicsim, de egy ilyen forró napon ez a legjobb hely - igyekezett megbékíteni az apja. - Felmész, úszol egy keveset, ahogyan már javasoltam. És persze elszórakozhatsz Jessie-vel.

- Jól van, jól van! Tudom, mikor akarnak tőlem megszabadulni, - Nicole olyan sértődött képet vágott, hogy apja elnevette magát.

Vasárnaponként Nioole szigorúan megtiltotta magának, hogy felmenjen a Yallam­bee-házba, de ezúttal tudta, hogy Randolph nem tartózkodik otthon.

Vállpántos fehér vászonruhája alá felvett egy narancsszín virágokkal díszített tengerkék bikinit, és miután apja elment ellenőrző körútjára, felsétált a keskeny ösvényen Randolph Jamieson házához.

Amint belépett az udvarházba, először is Jessie-t üdvözölte, s hálásan megköszönte a nagy pohár jeges citromszörpöt, amellyel az asszony megkínálta.

A forró napsütésben megtett rövid út is megizzasztotta, ezért nagy, szomjas kortyokban nyelte a hűsítő italt. Haját visszadobta a vállára. Úgy érezte, hogy a nap tüze kérlelhetetlenül hatol át a bőrén egészen a csontjáig.

Kimerülten rogyott le egy székre. Apjának igaza volt, amikor szigorúan megtiltotta, hogy elkísérje. Nicole aligha tudta volna elviselni odakint ezt a gyilkos hőséget. A nap igazán nem volt alkalmas a lovaglásra. A nagy meleg embernek is, állatnak is egyaránt ártalmas.

Egy óra hosszat üldögéltek és csevegtek Jessie-vel. Nicole mesélt a Nullegaiban végzett munkájáról, Jessie pedig alig tudta abbahagyni kedvenc témáját: Randolph Jamiesont. Nagyon tisztelte őt.

Később, amikor Nicole megkérdezte, használhatja-e az úszómedencét, Jessie figyelmeztette:

- Ne maradjon sokáig a vízben vagy a medence szélén, Nicole - mondta anyai gondoskodással. - Olyan meleg van, a nap annyira tűz, hogy leég odakint.

- Csak semmi aggodalom, Jessie, tudok vigyázni magamra - biztosította Nicole. De azért jólesett neki, hogy Jessie ennyire törődik vele. - Semmi kedvem elveszíteni a szép barna bőrömet, s ma este úgy menni haza, mint egy főtt rák, amelynek ráadásul hólyagokkal van tele a háta.

- Úszás után a legokosabb, ha lefekszik egy nyugágyba, ott hátul, az árnyékban, a bokrok között - javasolta Jessie, s kissé távolabbra mutatott. - Ha a legcsekélyebb kis szél kerekedik, ott érezni lehet. Már kipróbáltuk.

Nicole megígérte, hogy okosan viselkedik, és megszíveli Jessie tanácsait.

A ház alagsori fürdőszobájában átöltözött és egy fogasra akasztotta a ruháját. Azután elővett egy nagy fehér fürdőlepedőt, és a tornácon át lement a medencéhez.

A hőség miatt nem vett fel fürdősapkát. Haját, mint rendesen, most is lófarokba tekerte és feltűzte a feje búbjára úgy, hogy a vége fura kis ecsetként lengett a tarkóján.

Lerúgta a szandálját, és egy startfejessel már benn is volt a vízben.

A szinte elviselhetetlen hőség után üdítő volt a hűs víz. Nicole háton végigúszta a medencét. Élvezte a frissítő habokat és a mozgást. Aztán egy kis ideig a hátán lebegett a vízen, és gyönyörködött a csendben és a környezetben.

A nap könyörtelenül tűzött. Nicole-nak már égett az arca.

Gyorsan megfordult és nagy, nyugodt karcsapásokkal kétszer átúszta a medencét.

Majd egy órát töltött el így, felváltva a nyugágyban és az úszómedencében. Egy ízben kijött hozzá Jessie, hogy elmondja: az édesapja telefonált, és csókoltatja. Eddig minden rendben van, az ellenőrzés jól működik, és szerencsétlenségnek semmi nyoma.

Nicole megköszönte az üzenetet, s felajánlotta, bemegy Jessie-vel a házba, hogy segítsen neki. Ám ezt Jessie nevetve elhárította.

- Ugyan már, Nicole, köszönöm, de nincs rá szükségem. Ma a férfiak mind kint vannak, azt hiszem, valamelyik mezőőrnél kapnak frissítőt. Nincs sok tennivalóm. És itt kint már nagyon melegem lett.

Ezzel visszaballagott a házba.

Egy közvetlenül az orra körül döngicsélő méh zümmögése riasztotta fel Nicole-t szendergéséből. Gyorsan felült, és elhessegette a rovart.

Tekintete a medence hívogató kék víztükrére tévedt, s elhatározta, hogy még egyszer lehűti magát.

Lebandukolt az úszómedencéhez, és beleugrott. Túlságosan lusta volt ahhoz, hogy megerőltető mozdulatokat végezzen, ezért csak csukott szemmel lebegett a hátán a vízen.

Hirtelen valami keménybe ütközött. Érezte azonnal, hogy ez nem a medence fala. Két kéz ragadta meg a vállát és lassan megfordította. Nicole ijedten felkiáltott, és kinyitotta a szemét. Ekkor már egy férfitest szorította magához.

- Randolph! - kiáltotta a lány elfulladva, védekezésre készen. - Mit csinálsz itt?

A férfi szája az ajkára tapadt, s beléfojtotta a szót. Nicole szíve hevesen dobogott. Mivel a víz azon a ponton túl mély volt ahhoz, hogy leálljon, nem volt más választása, mint belekapaszkodni Randolphba. Amikor a férfi végre felemelte a fejét és elengedte a száját, először lélegzet után kapkodott.

- Mit jelentsen ez? - kérdezte dühösen.

A férfi gúnyosan elhúzta a száját.

- Nincs jogom megsarcolni azt, aki az úszómedencémet használja? - csúfolódott.

- De nem ilyen módon. Szívesebben fizetnék belépti díjat - felelte Nicole kissé bizonytalanul, s igyekezett kiszabadulni a férfi karjából. - Egyáltalán, mit keresel itt? Azt hittem, hogy hétfőig elutaztál.

- Hazaérek a vártnál hamarabb, s meglepetve tapasztalom, hogy ezúttal nem kerüli az úszómedencémet. Egyébként az utóbbi hetekben száz méterre sem közelítetted meg a házamat, a kertet vagy a medencét. Vajon miért, Nicole? - kérdezte gúnyos hangon.

Mert attól féltem, hogy véletlenül összetalálkozom veled, gondolta a lány. Megzavartad volna a nehezen visszaszerzett nyugalmamat, újjáélesztetted volna az érzéseimet irántad, s én ezt a legkevésbé sem akartam. Ezt gondolta magában, de természetesen egészen másképpen hangzott a válasza.

- Úgy gondoltam, a történtek után így kellemesebb neked. És most nagyon hálás lennék, ha elengednél. Azonnal vissza akarok menni apám házába.

- Ó, nem, nem engedlek el! - Mennél jobban igyekezett Nicole kibontakozni a karjából, a férfi annál szorosabban ölelte magához. - Még van veled némi elintézni­valóm.

- Elleneznéd, ha kissé arrébb úsznánk, ahol sekélyebb a víz? - kérdezte Nicole harapósan. - Itt úgy érzem, erősen hátrányban vagyok - fűzte hozzá gúnyosan -, mivel nem ér le a lábam.

- Nekem ez éppen így tetszik.

- Talán neked igen, de nekem nem.

Öklével dörömbölt a férfi mellkasán.

- Engedj már végre el! - kiáltotta ismét. Aztán hűvösebb modort vett fel: - Ha meg akarsz büntetni a péntek estéért, hát ígérem, hogy ez többé nem fordul elő. Sajnálom, hogy ennyire kihoztam a sodrából szíved hölgyét, de ő nem hagyott nekem más választást. A jó hírem forgott kockán, s nem hagyom, hogy bárki bepiszkítsa.

- Én is pontosan így fogtam fel. Csak tájékoztatlak - fűzte hozzá Randolph -, hogy Eunice Blanchard nem a szívem hölgye, ahogyan voltál szíves őt nevezni. Talán láttak néhány alkalommal együtt a városban, amióta meghalt a férje. Akkor segítségért és tanácsért fordult hozzám. Egy ingatlanról volt szó. Ettől függetlenül semmi sincs közöttünk.

- Megrögzött hazudozó vagy, Randolph Jamieson! - tört ki Nicole-ból. - Biztosan nem hiszel nekem, de én a saját szememmel láttalak benneteket, amikor egy esős napon hazafelé mentem az uszodából. - Szeme villámokat szórt. - Ahogyan üdvö­zöltétek egymást, ott, a kapuban, az nem úgy nézett ki, mint valami plátói barátság.

- Akkor még egy kis ideig ott kellett volna maradnod leskelődni - vágott vissza a férfi -, s akkor megfigyelhetted volna, hogy a köszöntés meglehetősen egyoldalú volt. - A férfi tajtékzott a dühtől.

- Ezt csak most mondod - ingerelte tovább Nicole. - De én hallottam mást is.

- Nekem átkozottul mindegy, mit hallottál - sziszegte a férfi, és még erősebben szorította magához a lányt. Erős ujjaival a combját markolta. - Eunice semmit sem jelent számomra, és soha nem is jelentett, Nicole. - Úgy hangzott, mintha mentegetőzne a lány előtt. - Néhány nappal ezelőtt ezt világosan értésére adtam, amikor kissé tovább akart merészkedni...

Nicole még mindig nem tudta, hihet-e neki.

- És legutóbb, az egyesület ülésén, az mi volt? - kérdezte ellenségesen. - Nem hallottam mást, mint hogy így Eunice, meg úgy, Eunice, mi a véleményed, Eunice. - Öklével megint a férfi mellét verte. - És mi voltam én? A hebehurgya Miss Lockwood. Hogy mindenki lássa, én csak egy kívülálló vagyok, aki nem tartozik Nullegai előkelő társaságához.

Randolph felháborodásában égnek emelte a tekintetét.

- Te átkozott boszorkány, hát mit számít az, hogyan nevezek valakit? - Szeme dühösen villámlott. - Természetesen a keresztnevén szólítottam Eunice-t. Amióta csak emlékszem, ismerjük egymást, ahogyan mondani szokták, együtt játszottunk a homokozóban. Nem gondolod, hogy az egész terem dőlt volna a nevetéstől, ha hirtelen Mrs. Blanchard-nak titulálom?

Randolph egyik kezével felemelte Nicole állát, magához húzta az arcát, amelyet a lány az imént még elfordított tőle.

- Nézz rám, Nicky! Kérlek, hidd el nekem, hogy nem voltál kívülálló!

Ez már lágyabban csengett.

- A szavamat adom, Nicky!

Hosszú, sűrű szempillái alól szinte kérlelve nézett a lányra. Nicky még mindig nem hitte el egészen, amit mondott. De összeszedte a bátorságát.

- Ha nem lettem volna abban a helyzetben, hogy megvédjem magam - kezdte Nicole nyomatékosan -, akkor nyilván jelentkezett volna valaki, aki felszólal, mielőtt te a kisujjadat megmozdítottad volna, hogy befogd Eunice Blanchard száját.

Nicole-ból csak úgy áradt a panasz, s eszébe sem jutott, hogy nem is adott alkalmat Randolphnak, hogy megvédje őt, vagy mellé álljon. Mindig csak visszautasította.

- Erre nem is volt szükség - mondta Randolph.

- Dehogynem! Csak te nem akartad. Azt akartad, hogy engem elítéljenek. Ez az igazság! - kiáltotta kihívóan.

- Figyelmeztetlek, Nicole! - A férfi odahajolt a lányhoz. - Egyszer már megúsztad, amikor közönséges hazudozónak neveztél. De most már elég. A te helyedben nem élnék vissza ezzel a hallatlan szerencsével.

Nicole érezte a férfi izmos testét, amint szorosan hozzásimult. A meztelen test közelsége szinte megőrjítette.

- Az isten szerelmére, mit akarsz? - kiáltotta szinte fuldokolva. - Miért nem engedsz már el? Ha már amúgy sem szívelhetsz engem, azonnal megszabadítalak a társaságomtól.

Harcias mezbe bújt, hogy palástolja a gyengeségét. Egy pillanatig azt hitte, a férfi el akarja fenekelni.

Ekkor azonban eltűnt a fenyegető láng Randolph szeméből. Felsóhajtott, s enyhült a szorítása.

- Igazad van, Nicole, el kellene engednem téged - mondta halkan. - El kellene küldenem, amíg képes vagyok rá.

Most, hogy Nicole ismét szabadon mozgott, már nem is érezte olyan vonzónak, hogy egyszerűen elmenjen. Úszott néhány tempót, amíg meg nem érezte a lába alatt a medence alját. Aztán hirtelen visszafordult a férfi felé. Csak most fogta fel, mit mondott.

- Amíg képes vagy rá? - ismételte tűnődve Randolph szavait.

A férfi mozdulatlanul állt.

- Igen, te izgató kis...

Gyorsan elfordult, nehogy a szerelmi vallomásnak szánt káromkodás kicsússzon a száján.

Aztán két nagy lépést tett Nicole felé, s ettől a lány idegesen hátrahőkölt.

- Valóban képes vagy engem felizgatni - morogta a férfi -, felforralod a véremet, felébreszted a vágyamat irántad, mert úgy kívánlak, ahogyan még egyetlen nőt sem, de átkozott legyek, ha megengedem, hogy apránként darabokra tépj. Hol úgy tűnik, megadod magad, a következő pillanatban már ellöksz magadtól, ahogyan éppen a szeszélyed tartja.

Apránként darabokra tépni? Mit jelentsen ez? Hát nem ő volt az, aki kimondha­tatlanul szenvedett? Valóban úgy értse Randolph szavait, ahogyan mondta? Nicole meredten állt, és a férfit nézte. Lassan, félelemtől telve, hogy netán félreértette, még egyszer megkérdezte, nyomatékot adva minden egyes kiejtett szavának:

- Te... igazán... ezt mondtad?

- Hogy kívánlak? Igen. És hogy szeretlek... azt is! - vágott Randolph hevesen a szavába.

Vágyakozva nézett a lányra, a hangja érdes volt. Nem merte kinyújtani a kezét Nicole felé, nem merte megérinteni.

- Feltételezem, hogy ezt úgyis tudod - zihálta. - De neked kellett valaki, akit megbüntethetsz azért, amit Jerome tett veled. És ki lett volna alkalmasabb erre, mint én? - kérdezte fájdalmas hangon. - Kezdettől fogva én csak amolyan pótlék voltam egy másik férfi helyett. Nem kezdtük jól Nicole, kedvesem. Sajnos nagyon nem.

Hangja most már egészen halk volt, mintha magának beszélne.

- Nem Randolph, minden voltál, csak pótlék nem - szólalt meg Nicole, s a szavak magától értetődően hagyták el ajkát. Szeme ragyogott. Randolph vallomása végre megtörte a jeget. - Te túlságosan parancsoló, túlságosan férfias vagy ahhoz, hogy meghúzódj a háttérben, s ezt te nagyon jól tudod. - Egy kis lépést tett a férfi felé: - Ahányszor Jerome-ra akartam gondolni, helyette csak téged láttalak; neki már nem maradt hely lelki szemeim előtt.

Randolph szája fanyar mosolyra húzódott.

- Ez maga lehetett a pokol.

- Igen, az volt, de nem úgy, ahogyan képzeled.

Nicole lehajtotta a fejét, már nem állta a férfi pillantását.

- De még rosszabb, hogy most itt állok egy férfival, akit úgy szeretek, hogy mindenemet odaadnám érte, és ez az ember azt mondja, szeret. Ám nem tesz mást, mint itt áll mozdulatlanul, veszekszik velem, és szemrehányásokat tesz nekem.

Nicole most már egészen szorosan a férfi előtt állt. Felemelte a karját, lassan a férfi nyaka köré fonta, és hozzásimult.

- Túl merész követelés, ha azt kérem, csókolj meg? - súgta a fülébe, s az ajkát nyújtotta felé.

Randolph a lány csípőjére tette a kezét, és magához húzta.

- Azt hiszem, ezt megoldhatjuk - suttogta.

Aztán lehajtotta a fejét, ajkát a lány ajkára szorította, először gyengéden cirógatta, majd a csók egyre forróbb lett, amíg szét nem nyíltak a lány ajkai, hogy szenvedélyesen viszonozza.

Ölelésük nem akart véget érni. Nicole érezte, mint feszül meg a férfi teste. Halkan felnyögött, keze végigfutott a meztelen testen. Soha nem tapasztalt forróság öntötte el. A vér a fülében lüktetett. Kezével beletúrt a férfi hajába.

Amikor Randolph elengedte a száját, mély lélegzetet kellett vennie. De a férfi még nem eresztette el. Ajka Nicole arcáról a füléhez vándorolt, majd nyaka hajlatához, miközben keze gyengéden cirógatta a keblét.

Nicole kissé hátrahajolt, szinte felkínálva a testét. Végre, végre kimutathatta, mennyire szereti, mily nagyon kívánja! Keze szinte önálló életre kelt. Simogatta a férfi hátát, vállának sima bőrét.

Randolph egy fojtott kiálltással kissé eltávolodott Nicole-tól. A lány fejét két keze közé fogta, és a szemébe nézett.

- Mikor, Nicole? - kérdezte fojtott hangon. - Mikor jössz hozzám feleségül? Mert ilyen közel érezni téged, átölelve, de úgy, hogy mégsem szerethetlek egészen, ettől csaknem megőrülök. Az isten szerelmére, kicsim, döntsél már, nem bírom sokáig!

Nicole apró csókokat lehelt a férfi mellkasára és vállára.

- Amikor akarod, drágám - súgta, de aztán elnevette magát. - Láthatod, hogy te sem vagy éppen megnyugtató hatással rám.

- Remélem is.

Randolph szorosan átölelte a lányt, és forrón megcsókolta. Aztán elengedte, s karját a vállára tette.

- Nos, édesem, ideje, hogy kimenjünk a vízből. Soha nem gondoltam, hogy a leendő feleségem kezét egy úszómedence kellős közepén kérem meg.

- Nekem ez így rendeltetett, én egy vízi tündér vagyok - válaszolta Nicole.

- Sokkal több és szebb dolgot tudok, ami számodra rendeltetett, szerelmem, persze, miután összeházasodtunk - mondta Randolph mosolyogva.

Könnyedén kiemelte a sugárzó Nicole-t a vízből, majd ő is kilépett a partra.

- Először is egy alapos elfenekelést, amiért azt merészelted állítani, hogy péntek este kívülállóként kezeltelek.

Randolph elkapta a lányt, s úgy tett, mintha a térdére akarná fektetni.

Nicole kiszabadította magát, és kiabálni kezdett.

- Kirúghattak volna, és te nem tettél semmit!

- Ki akart volna kirúgni?

- Hát Eunice és... és mindazok, akik az ő pártját fogták...

- És ki fogta pártját?

- Ezt meg honnan tudjam? - Nicole szemrehányón nézett a férfira. - S abból, ahogyan azon az estén viselkedtél, azt kellett hinnem, hogy te is az ellenségeim közé tartozol.

- Nagyon dühös voltam, mert állandóan rád kellett gondolnom, és nem tudtam elfeledni, hogy reménytelenül szerelmes vagyok beléd - felelte Randolph.

- No nézd csak! Szóval meg akartad ragadni az alkalmat, hogy egyszer s mindenkorra megszabadulj tőlem.

- Még mindig nincs fogalmad a dologról, te buta kis drágaságom.

Randolph lenézett Nicole-ra, s két ujjával felemelte a fejét:

- Abban a tanácsteremben nem volt egyetlen teremtett lélek, magamat is beleértve, aki Eunice-nak igazat adott volna, vagy aki titokban mellette állt volna.

Megcsókolta a lány orrát.

- Amióta itt vagy, mindenki csak téged dicsér. Az emberek arról lelkendeznek, milyen jól tanulnak nálad a gyerekek, és milyen haladást érsz el náluk.

Nicole ragyogva nézett rá.

- Gratuláltak nekem, hogy ilyen remek edzőt fedeztem fel. Így aztán a dicsőségből valami csekély rész nekem is jutott, s erre büszke vagyok.

Nicole odasimult hozzá.

- Eunice magára maradt a vádaskodásával. S nevetségessé tette magát.

Nicole elvörösödött, és nagyon boldog volt.

- Ó, Randolph, bárcsak tudtam volna mindezt. Akkor nem lettem volna ilyen boldogtalan. Nemcsak azért, mert attól tartottam, hogy elveszítem az állásomat, hanem mert féltem, hogy nem láthatlak soha többé - sóhajtott fel. - Elismerem, hogy az utóbbi hetekben kerültelek, kitértem az utadból. De csak azért, mert fájt, ha a közeledben voltam, hiszen azt hittem, hamarosan feleségül veszed Eunice Blanchard-t.

- Most legalább belátod, milyen fájdalmas volt nekem állandóan Earl Nichols társaságában látni téged - vágott vissza Randolph.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy féltékeny voltál Earlre?

Nicole ezt alig tudta felfogni.

- Ha ez nem volt féltékenység, akkor remélem, soha nem leszek olyan helyzetben, hogy igazán féltékeny lehessek rád - mondta a férfi fojtott hangon. - Már az is eléggé szörnyű volt, amit átéltem.

- De hiszen semmi okod nemi volt a féltékenykedésre - ellenkezett Nicole komolyan. - Nem én akartam, hogy állandóan a közelemben legyen. Soha nem bátorítottam, s egy kivétellel mindig visszautasítottam a meghívásait.

Randolph meglepetten nézett rá.

- Szóval egyszer mégis elmentél vele szórakozni. Ezt nem tudtam.

- Igen, azon a napon, amikor nagyon el voltam keseredve. Amikor láttam, hogy megcsókoltad Eunice-t.

Nicole-nak rossz volt a lelkiismerete. Ezért gyorsan folytatta:

- Az érdeklődési körünk sok pontban egyezik, s egy házban lakunk. Ennyi. Ezt el kell hinned.

- Tudod kicsim, ha az embernek elegendő ideje van, megváltozhatnak a viszonyok - bölcselkedett Randolph. - Azelőtt Jerome-ot szeretted.

- Elhitettem magammal, hogy szeretem. Most már jobban tudom - helyesbített a lány szelíden. - Amit Jerome iránt éreztem, semmi ahhoz képest, amit irántad érzek. Én csak most tanultam meg, mi a szerelem.

Ez volt a legszebb válasz, amelyet adhatott, s a férfi a világ leggyönyörűbb módján köszönte meg. Egy hosszú, szenvedélyes csókkal, amely minden szónál ékesebben mondta el, mennyire szereti Nicole-t.

Amikor kibontakoztak egymás karjából, s mindketten levegő után kapkodtak, Nicole félrehajtotta fejét, és Randolphra kacsintott.

- Mikor érezted először, hogy belém szerettél? - firtatta.

- Azon az éjszakán, amikor először találkoztunk.

Nicole meglepetten kiáltott fel:

- De hát ez... ez lehetetlen! Én... vagyis mi... - A vér az arcába szökött, úgy, hogy egy pillanatra a kezével el kellett takarnia. - De hát azt sem tudtad, hogy nézek ki.

- Ez igaz. De éreztem a testedet, édesem. - A férfi sokatmondóan és érzékien nevetett, amint felidézte az em­léket.

- Álmodban olyan keservesen sírtál - folytatta aztán hogy nem is tehettem volna mást, mint hogy átöleljelek és vigasztaljalak. - Kissé magához húzta Nicole-t. - És amikor gyengéden megcsókoltalak, olyan szenvedélyesen és odaadóan adtad vissza, hogy abban a pillanatban mindennél jobban kívántam, hogy azok a csókok nekem szóljanak.

- De Randolph - Nicole magánkívül volt -, hiszen akkor azt mondtad, az egész azért történt, mert nem hagytalak aludni.

- Na persze, valóban nem hagytál aludni - helyeselt a férfi, s elhúzta a száját. - Tudod, valóban kétségek közt hányódtam. Egyrészt arra vágytam, hogy egy nyugodt éjszakát töltsek veled, aki oly édesen simul hozzám, másrészt furdalt a kíváncsiság, ki lehetett az, aki téged ennyire megbántott. Kedvem lett volna jól elpáholni. De mivel az akkor éjjel lehetetlen volt, nem volt más választásom, mint ott feküdni a legédesebb kis teremtmény mellett, akivel valaha is találkoztam.

Nicole ismét felsóhajtott.

- Bárcsak tudtam volna ezt akkor - mondta elgondolkodva. - Talán nem lettem volna veled olyan mérges és elutasító.

- Gyere, csókolj meg drágám, és hagyd abba azt a sok „bárcsak”-ot.

Randolph átölelte Nicole-t. Keze ott nyugodott a lány combján.

- Nagyon sokat dolgoztál az utóbbi időben. Lefogytál, kicsim - állapította meg.

- Muszáj volt, a munkával kábítottam magam. Különben mindig rád gondoltam volna. El akartalak felejteni, és reméltem, hogy sikerülhet... - Nicole felpillantott a férfira. - Ne félj, azt a néhány kilót hamar visszahízom.

Nicole nevetett, és kiszabadította magát Randolph szorításából. Ujjongva megpör­dült maga körül.

- Egyszer talán még olyan kövér és gömbölyű leszek a boldogságtól... mint a teheneid - mondta csipkelődve.

Randolph nevetett, és a fejét rázta.

- Tudd meg, hogy a teheneim különlegesen szépek és első osztályúak. Nem kövérek vagy hájasak.

- Ó, drágám, oly sok mindent kell még megtanulnom, ugye?

Nicole igyekezett megőrizni a komolyságát.

- Csak bókolni akartam neked, mint kiváló állattenyésztőnek.

- Hálásan köszönöm. Most másfajta bókokra vágyom - válaszolta a férfi kimérten. Kinyújtózott, hiú mozdulattal végigsimította keskeny csípőjét, s kihívóan nézett le a lányra.

Nicole szíve hevesebben kezdett dobogni.

- Remélem, nem gondolsz tiltott dolgokra, Randolph Jamieson? - kérdezte.

- Az igazat megvallva, csak olyanokra gondolok. És ha továbbra is félmeztelenül állsz itt előttem, mint egy kis sellő, akkor nem tudom, mi történik a következő pillanatban.

Ismét magához rántotta a lányt, s vadul és követelőzőn csókolni kezdte. A vágy egyre jobban elöntötte mindkettőjüket; Nicole csaknem elolvadt csókjai közben.

A beszélgetésre lesz még elegendő időnk, futott át az agyán. Ebben a pillanatban nem törődött mással, csak azzal, hogy élvezze a férfi becézgetését, gyengédségét, s hogy bebizonyítsa Randolphnak: soha még nem szeretett így senkit.

Vége!

158

2 / 124

1 / 124

192

114 / 124

---