A svéd nyelvű eredeti mű címe:
Trollbunden

Copyright

by Margit Sandemo, 1982

Szöllősi Adrienne, 1993

Hungarian edition

CESAM Publishing Ltd., 1993

A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor
Felelős szerkesztő: Nagy Arpád
Felelős kiadó: a CESAM Publishing Ltd. ügyvezető igazgatója
A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18.

ISBN 963-8374-00-4
HU ISSN 1217-0666

Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem
Terjeszti a Magyar Posta
Ára: 240 Ft

A “JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat első

kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő
alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszá-
zadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel
magával az ördöggel kötött szövetséget…

Silje Arngrimsdatter alig 17 éves, amikor 1581-

ben a pestis egész családját elragadja. Kiéhezve,
átfagyva, két árván maradt kisgyermekkel – egy
kétéves kislánnyal és egy csecsemővel – a
Trondheim városa mellett gyújtott máglya felé tart,
ahol a járvány áldozatait égetik. Életének e válságos
pillanatában találkozik egy titokzatos férfival a Jég-
hegyek Népéből, aki segít rajta és a gyermekeken.
A férfi külseje félelmet keltő, ugyanakkor egész
lényéből furcsa vonzóerő árad…

Margit Sandemo “Jéghegyek Népe” című

könyvsorozatával Norvégiában, Svédországban,
Dániában, Izlandon és Lengyelországban vezeti a
bestsellerlistákat. Az írónő összesen 100 könyv
alkotója.

1. fejezet

1581-ben egy késő őszi estén két nő vágott át Trondheim

utcáin, egymásról mit sem sejtve. Az ég vérvörösen borult a
város fölé, a levegő éles volt és tiszta.

Az egyiket Siljének hívták, alig múlt tizenhét éves. Az éh-

ségtől és a magánytól kikerekedett szemmel csodálkozott a
világra. Összehúzta vállát, így próbálva védekezni a fagyos
szél ellen, hidegtől elkékült kezét zsákszerű ruhája redőibe
rejtette. Vékonytalpú cipője köré néhány prémdarabot tekert,
fényes, dióbarna haját gyapjúkendővel fedte be, amelyet taka-
róként is használt, ha éjszaka végre talált egy helyet, ahol nyu-
govóra hajthatta fejét.

A pestis újabb áldozata, gondolta, amikor a keskeny siká-

torban kikerült egy hullát. A pestisjárvány, immáron sokadik
ebben az évszázadban, néhány hete egész családját elvitte, így
Silje kénytelen volt elhagyni otthonát, és magára hagyatva
tengette életét egyik napról a másikra.

Apja patkolókovácsként dolgozott egy Trondheimtől délre

fekvő majorban. Amikor szülei és testvérei meghaltak, Siljét
elkergették a kunyhóból, ahol addig laktak. Mi keresnivalója is
lett volna egy kovácsműhelyben?

Silje fellélegzett, amikor a távolból még egyszer visszané-

zett. Mélyen szívébe zárva őrizte titkát, amelyről nem beszélt
soha senkinek. Messze, a majortól délnyugatra emelkedett az a
csodálatos hegyvidék, amelyet magában „Árnyékország”-nak,
vagy „Éjszaka honá”-nak hívott. Gyerekkorában elrémísztették
és megbabonázták a hatalmas csúcsok. Bár olyan messze vol-
tak, hogy szinte csak sejteni lehetett, merre fekszenek, a leme-
nő nap tiszta fényében mégis láthatóvá váltak a kőcsipkék. A
csodálatos élmény nem hagyta nyugodni a fiatal lány szokatla-
nul élénk fantáziáját.

Képes volt órákon át figyelni a jelenséget, amely egyszerre

töltötte el félelemmel és csodálattal. Ilyenkor megjelentek
előtte a vidék névtelen lényei, leereszkedtek a völgyekbe és
óvatosan tapogatózva közeledtek otthona felé, egészen addig,
amíg gonosz pillantásuk találkozott az övével, mire ő rémülten
elszaladt és reszketve elrejtőzött.

Bár valójában nem is voltak névtelenek e rémek. A major-

beliek gyakran beszéltek a messzi hegycsúcsok lakóiról.
Eszedbe ne jusson odamenni! – mondogatták neki. – Ott va-
rázslat és gonoszság uralkodik. Nem emberi lények lakhelye az,
a Jéghegyek Népét hidegből és sötétségből gyúrták, Isten ir-
galmazzon annak, aki mégis odamerészkedik…

A Jéghegyek Népe…? igen. A nevüket mindenki ismerte,

de Silje volt az egyetlen, aki látta is őket a levegőn át közeled-
ni.

Igazából sohasem tudta, minek nevezze ezeket a lényeket.

Nem voltak manók, sem kísértetek. Az ördögökhöz sem volt
közük. Inkább földöntúli lények, vagy alvilági szellemek?
Egyszer meghallotta, amikor az uraság démonnak nevezte
egyik lovát. Azelőtt soha nem hallotta ezt a szót, de ugyancsak
találónak érezte a magas hegyek titokzatos lakóira.

Gondolatai olyan gyakran kalandoztak

„Árnyékországban”, hogy nemegyszer álmát is megzavarták.
Ezért fordított hátat ilyen könnyű szívvel a hegyeknek. Ösztö-
nösen Trondheim felé indult, a sok ember lakta városba, ahol
magányában és szükségében segítséget remélt.

Ám hamarosan be kellett látnia, hogy senki nem fogad szí-

vesen idegeneket a házába, amikor az emberek mellé a pestis
szegődik útitársul. És hol másutt tombolt volna jobban a jár-
vány, mint a szűk, piszkos sikátorokban álló házakban.

Egy teljes napjába került, mire sikerült belopóznia a város-

kapun. Szerencséjére hozzácsapódott néhány városi családhoz,
akik rövid távollét után visszatértek. Elsurrant a kapus mellett,
de a falakon belül már nem számíthatott segítségre. Néha egy-
egy ablakból elévetettek pár kenyérdarabot. Ez volt minden,

amit várhatott, de ez elegendő volt ahhoz, hogy éhen ne pusz-
tuljon.

A piactérnél járt, amikor a távolból, a dóm felől hangos

énekre, kiáltozásra lett figyelmes. Szegény lány azt hitte, hogy
társaságra lel majd a hozzá hasonló éjszakai vándorok között.
Ám hamarosan rádöbbent, hogy brutális vágyon kívül mást
nem ébreszt ezekben az emberekben. Próbálta elfelejteni e
találkozás megrázó élményeit, de nem sikerült.

Lábait elgyengítette a napokig tartó vándorlás. A hosszú út

felemésztette minden erejét, s mivel a városban sem pihenhette
ki magát, erőt vett rajta a reménytelenség.

A városfal egyik kiszögellése felé tartott, hogy ott végre

lepihenjen, amikor patkányok neszezésére és sípoló hangjára
lett figyelmes. Kénytelen volt visszafordulni és folytatni re-
ménytelen vándorlását.

A várost övező hegyek felől máglya tüze világított. Silje

tekintetét akaratlanul is vonzotta a tűz fénye, hiszen a tűz egyet
jelentetett számára a meleggel, még akkor is, ha hullákat éget-
tek benne. Három teljes napon és éjszakán át lobogtak a tüzek
Trondheim körül. A máglyától nem meszsze állították fel a
vesztőhelyet.

Silje csendben fohászkodott: Uram Jézusom, óvj meg az

odakint tomboló rossz szellemektől! Erősíts meg hitemben!
Adj bátorságot, hogy odamerészkedjek egy kis időre! Át kell
melegednem, különben halálra fagyok.

Tekintetét a csalogató melegre szegezve, ártatlan szívében

félelemmel botorkált a nyugati városkapu irányába.

Szinte ugyanakkor, amikor Silje kifelé indult a városból, a

fiatal nemes kisasszonyt, Charlotte Meident is az utcára vitte
egy titkos küldetés. Selyemcipőivel undorodva lépett a leírha-
tatlanul mocskos utcára, ahol a megfagyott víz magába zárt
minden ocsmány piszkot. Karjában gondosan becsomagolt

batyut vitt. Kétségbeesetten dúdolt egy táncdallamot, míg apja
palotájától ellopózott a városkapuig. De hiába próbálta elterelni
gondolatait arról, amit tenni készült.

Alig bírta palástolni kétségbeesését. Szája fehér volt, arcát

veríték öntötte el, haja csatakosan halántékához tapadt.

Még most is hihetetlennek tűnt, hogy sikerült elrejtenie ál-

lapotát ezekben a félelemmel teli, kibírhatatlan hónapokban.
Szerencséjére karcsú, törékeny alakján alig látszott valami
változás. A fűző, a kifelé domborodó krinolin és a válláról
egyenesen aláomló, állapotát eltakaró ruha divatja is neki ked-
vezett. Senki sem segített az öltözködésnél, amikor olyan szo-
rosra húzta a fűzőjét, hogy szinte már fájt. Még a szobalánya
sem sejtett semmit.

Gyűlölte a testében fejlődésnek indult kis életet! Ez lett az

eredménye a futó érzésnek, amely Frigyes király egyik jóképű
dán nemeséhez fűzte. A férfi már házas volt, de erről ő csak
később szerzett tudomást. Egyetlen mámoros éjszakáért ennyi
nyomorúságot cserébe! Miközben csábítója büntetlenül hajózik
otthona felé!

Mindennel megpróbálkozott, csak hogy megszabaduljon a

kis betolakodótól. Erős főzeteket ivott, többször is leugrott
magasból, forró fürdőt vett, sőt, egy nyári éjszakán még a te-
metőbe is kimerészkedett és olyan gonosz bűbájosságra adta a
fejét, amit később legszívesebben elfelejtett volna. De mindhi-
ába. Testében ördögi kitartással megkapaszkodott a kis lény.

Micsoda félelem gyötörte ebben a néhány hónapban! És

félt még most is. De furcsa módon most nem érezte azt az izzó
gyűlöletet a hívatlan jövevény iránt. Inkább melegség, heves
aggodalom és vágy kerítette hatalmába a szívét…

Nem, nem engedheti meg magának, hogy így érezzen.

Csak menni, menni és lehetőleg elkerülni azt a néhány embert,
akik ma éjjel úton vannak.

Micsoda hideg! Szegény kicsike…
Nem, nem!

Észrevett egy fiatal teremtést, szinte gyereklányt, amint az

egyik kiszögellés felé vonszolta magát. A lány nem látta meg,
amikor elhaladt mellette. Milyen magányosnak tűnt! Charlotte
megsajnálta, mégis kiűzte szívéből a sarjadó együttérzést. Ilyen
könnyelműségbe nem bocsátkozhat. Nem lehet gyenge!

Sietnie kellett. Vissza kellett érnie, mielőtt még kilenc óra-

kor bezárják a kapukat. Nem félt a kapustól, tudta, mit fog
mondani, ha az esetleg kérdezne tőle valamit. Az egyik szolgá-
ló köpenyét vette magára. Senki sem ismerné fel benne az
előkelő Charlotte Meiden kisasszonyt.

Végre elérte a kaput. A kapus megállította. Egy pillanatra

felmutatta a batyut és azt mormogta:

– Egy újabb halott. Csak kiviszem a…
A kapus intett, hogy mehet. Nem foglalkozott vele többet.
Charlotte előtt ott volt az erdő. A máglyák fényében kiraj-

zolódtak a fenyves csúcsos körvonalai. A hold éles fénye is
megvilágította a jéghideg éjszakát, úgyhogy nem volt nehéz
rátalálnia az útra. Csak ne lenne ennyire elcsigázott! Fájdalmai
is voltak, majd rémülten érezte, hogy meleg, ragacsos nedves-
ség önti el a kendőt, amit a vérzés elállítására használt.

Á gyereket az istálló feletti padláson szülte meg. Fogai kö-

zé fadarabot szorított, nehogy kiáltozásával felverje a házat.
Utána még sokáig feküdt ott kimerülten. Rá sem pillantva,
bepólyázta a gyereket, majd remegő lábakkal feltápászkodott.
Nem foglalkozott a köldökzsinórral, hisz nem érdekelte a gye-
rek sorsa. Az újszülött fájdalmas nyöszörgését egy kendővel
nyomta el.

A gyerek mocorgása jelezte, hogy még mindig él. Micsoda

szerencse, hogy nem sírt a kapunál!

Nem hagyott maga után árulkodó nyomokat. Bárcsak meg-

szabadulhatna már a kis fattyútól és visszatérhetne a palotába!
Akkor végre ismét szabad lehetne! Szabad! Szabad!

Már messze bent járt az erdőben. Talán ott, a nagy fenyő

alatt, az ösvénytől távol…

Charlotte keze remegett, amikor letette a batyut a kemény-

re fagyott halomra. Hevesen felzokogott, majd óvatosan bete-
kerte az apró testet még egy gyapjúkendővel és egy sállal, a
gyermek feje mellé tejjel teli korsót helyezett. Elhessegette a
gondolatot, hogy a gyerek úgysem képes elérni.

Ott álldogált még egy darabig, amikor váratlanul a hiány és

a kétségbeesés végtelen érzése öntötte el, azután átfagyva,
reszketve visszatámolygott a városba.

Silje hálás volt, hogy a hold gyenge fényével megvilágítja

a város utcáit. Legalább látta, hová lép és ki tudta kerülni a
mélyedéseket és a kiszögelléseket. Lassan haladt előre, fél-
álomban, közönyösen, gondolatok nélkül. Nem akarta érezni a
hideget, az éhséget, a fáradtságot. El akarta felejteni, hogy
jövője kilátástalan.

Valaki sírt a közelben.
Silje megállt. Egy elhagyott zugban találta magát, a nyuga-

ti városkapuhoz vezető útnál.

Sötét volt, ide még a hold fénye sem ért el. A sírás az egyik

hátsó udvarból hallatszott. Amikor közelebb ment, észrevette,
hogy az egyik kapu nyitva van.

Silje tétovázva lépett be az udvarba.
Itt mintha világosabb lett volna. A holdfény szabadon áradt

szét a kicsi, nyitott térségen, amelyet alacsony házak szegé-
lyeztek.

Egy kétéves forma kislány térdelt egy nő holtteste mellett.

A gyerek zokogott és cibálta anyját, föl akarta ébreszteni.

Silje maga is gyerek volt még, most mégis éretten viselke-

dett. Szeretettel közeledett a gyerekhez, az asszony láttán
azonban visszahőkölt. Sebes arca, a szája körüli hab a végzetes
pestisre utalt.

Tröndelagon kegyetlenül végigsöpört a járvány. A lázzal,

mellkasi fájdalommal járó hurutos betegség ez alkalommal

Dániából indult ki. Spanyol kórnak hívták. Ugyanakkor Svéd-
országból is átterjedt ide egy másfajta, pestises tünetekkel járó
kór. A betegek teste felhólyagosodott, fájt a fejük, az oldaluk,
egyesek megőrültek. Silje felismerte a tüneteket, nem csoda,
hisz túl gyakran találkozott velük.

A kislány nem vette észre, hogy ott áll mellette. Silje az

éhezés miatt csak lassan tudott gondolkodni, de egyvalamiben
bizonyos volt.

Családjából egyedül ő vészelte át a járványt. Sokat kóbo-

rolt a város pestises negyedeiben, mégsem fertőződött meg.
Önmagát nem féltette. De a kisgyerek? Szegényke aligha ke-
rülheti el a fertőzést. És ha itt marad az anyjával, semmi esélye
nem marad a túlélésre.

Letérdelt az apróság mellé, aki feléje fordította kisírt arcát.

Szép kisgyerek volt, izmos testalkatú, haja és szeme fekete,
keze kicsi, de erős.

– Az édesanyád nem él – mondta neki gyengéden Silje –,

nem szólhat többé hozzád. Velem kell jönnöd.

A kislány szája remegett, annyira megijedt, hogy még a sí-

rást is abbahagyta.

Silje felállt és odament az aprócska udvarra nyíló ajtókhoz.

Mind a hármat zárva találta. Úgy látszik az asszony mégsem
ide tartozott. Talán csak azért húzódott be ide, hogy nyugodtan
meghalhasson?

Silje tapasztalatból tudta, hiába kopogna bármelyik ajtón,

egyiket sem nyitnák ki.

Gyors mozdulatokkal letépett egy darabot rongyos ruhájá-

ból, és megpróbált egy babához hasonló alakot csomózni belő-
le. A rongybabát végül a halott kezébe tette, a babona szerint
így nem kísérti majd élő gyermekét. Végül csendben imát
mondott a szerencsétlen asszony lelkéért.

– Gyere – szólt a kislányhoz –, indulnunk kell.
A gyerek nem mozdult. Tovább szorongatta anyja köpe-

nyét, amely egészen újnak tűnt. A kislány ruhája nem volt

díszes, de jómódról tanúskodott. Anyja valaha gyönyörű nő
lehetett. Most viszont sötét szemekkel, vakon meredt az éjsza-
kába.

Siljének eszébe sem jutott, hogy levegye a halott köpenyét

és abba burkolózzon a fagy ellen. Több okból is elképzelhetet-
lennek, visszatetszőnek tartotta.

– Gyere, induljunk – szólt a kislányhoz, ám szavai gyengé-

nek bizonyultak az el-elcsukló sírással szemben. Így aztán
óvatosan lefejtette anyja ruhájáról a kislány kezét és felemelte.
– Gyere, keresünk neked egy kis ennivalót.

Fogalma sem volt róla, hol találhatnának élelmet, de a szó

mégis mágikus erővel hatott. A kislány még egyszer keserve-
sen felzokogott, majd hagyta, hogy Silje kivezesse a hátsóud-
varból. Azt a bánatos és kétségbeesett pillantást, ahogy anyjára
visszanézett, Silje nem tudta elfeledni.

A gyermek csendben szipogott, amíg a kapu felé mentek.

Túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy ellenszegüljön.

Silje most már mindkettőjük sorsáért felelős volt. Tartott

tőle, hogy a kislány néhány nap múlva meghal pestisben… De
legalább addig gondoskodnia kell róla.

Egyre közelebb értek a kapuhoz; a házak között látni lehe-

tett a távoli máglya fényét. Az utóbbi néhány napban olyan
hideg volt, hogy az emberek képtelenek voltak eltemetni halot-
taikat. Nem maradt más megoldás, mint elégetni a pestis áldo-
zatait. Silje most nem szívesen gondolt erre a borzalomra.

Egy nő a falnak támaszkodott, mintha bármelyik pillanat-

ban összeesne. Silje tétovázva elindult felé.

– Segíthetek? – kérdezte óvatosan.
A nő feléje fordította fénytelen szemét. Fiatal, előkelő

hölgynek látszott, sápadt arcáról csorgott a veríték.

Amikor megpillantotta Siljét, összeszedte maradék erejét

és továbbindult.

– Rajtam már nem segíthet senki – mormolta, majd eltűnt a

sötétben. Silje nem ment utána, csak tekintetével követte. A

pestis, gondolta. De a betegséggel szemben ő is tehetetlennek
bizonyult.

A kapuhoz röviddel azelőtt érkeztek, hogy a kapus bezárta

volna. Siljének minden kedve elment attól, hogy visszafordul-
janak a városba, ahol semmi segítségre sem számíthattak. Majd
szerencsét próbálnak valamelyik faluban vagy tanyán.

Csak vadállatokkal ne találkozzanak!
Bár azok sem lehetnek rosszabbak a piactér körül gyüleke-

ző városi csavargóknál. A részeg férfiaknál, akik megpróbáltak
erőszakoskodni vele, ha útjuk véletlenül keresztezte egymást.
Ezek az emberek vagy nem voltak hajlandók tudomást venni a
ragályról, vagy pedig érezték, hogy hamarosan utoléri őket a
vég, és szerették volna az utolsó pillanatig élvezni az életet.

A kapus megkérdezte, hová tartanak ilyen későn, bár ke-

vésbé érdekelték a várost elhagyók, mint azok, akik bebocsá-
tást kértek. Silje azt felelte, hogy távozniuk kell, mert felfedez-
ték rajtuk a kezdődő pestis jeleit. Az őr szó nélkül átengedte
őket. Nem törődött vele, hogy tovább terjesztik majd a fertőzés
csíráit. Neki egyedül az számított, hogy elhagyják a várost.

Silje ismét megpillantotta a máglya melegséget sejtető fé-

nyét. Meggyorsította lépteit, attól tartva, hogy kialszik a tűz,
mire odaérnek. Előbb azonban át kellett vágniuk a város és a
vesztőhely között húzódó erdőn. Idefelé jövet már járt arra, az
akasztófák hegyén, de akkor elrettentette a látvány és a bűz.

Most azonban a meleg utáni vágy hajtotta oda, szerette

volna megmelengetni kékre fagyott kezét, érezni, amint a tűz
áthevíti napok óta hűlő bőrét.

Ám előttük még az erdő. Amikor odaértek, megálltak a

szélén.

Silje, akárcsak a kopár vidékek többi lakója, egész életében

félt az erdőtől, és képzelete megannyi rémmel népesítette be.

Fáradt karja egyre nehezebben bírta a kislány terhét.
– Próbálj meg egyedül menni egy kicsit – kérte –, aztán

majd megint felveszlek.

A gyerek nem felelt, csak megadóan szipogott.
Az erdő komor árnyékot vetett. Silje szeme már hozzászo-

kott a sötéthez, most mégis újraéledt benne a félelem. A fák
közt villogó szemű, titokzatos árnyakat vélt felfedezni. Mind-
untalan eszébe jutott, hogy a sötétség gonosz árnyakkal van
tele.

A kislány is félni kezdett és magába fojtotta sírását. Köze-

lebb bújt Siljéhez és csendben kesergett.

Siljének teljesen kiszáradt a szája, nyelni is alig bírt, de a

félelem továbbra is hatalmában tartotta. Lépésről lépésre halad-
tak, a túloldalról átszűrődő fény gyakran segített a tájékozó-
dásban. Nem mert hátranézni, de szinte biztos volt benne, hogy
minden lépését láthatatlan lények figyelik...

Már az erdő közepén járhattak, amikor érezni kezdte, hogy

testéből elillan az erő. Felsóhajtott.

Megint gyereksírást hallott. Ez nem lehet igaz! Ezt már

nem bírja.

Szíve hevesen vert.
Gyermeksírás az erdőben. Egy csecsemő panaszos jajve-

székelése.

Ez bizony nem lehet más, csak egy kitett gyerek.
És Silje rettegett a kitett gyerekektől. Számtalan történetet

hallott már a vad seregről, nem csoda, hogy remegett a félelem-
től. Az öregek gyakran mondogatták, hogy az ilyenek a vándor
életére törnek.

vad sereg olyan gyermekek szellemeiből állt, akiket va-

laha kitettek, hogy elpusztuljanak az erdőben. Nyughatatlan
lelkük aztán örökké ott kísértett titkos sírjuk közelében. Azt is
tudta, mi történik azokkal, akik túl közel merészkednek e
nyughelyekhez. A kitett csecsemők szelleme számtalan alakot
ölthetett. Voltak olyanok, amelyek óriássá válva, kibírhatatlan
rikoltozással eredtek a vándor nyomába, lépésüktől rengett a
föld, mások rákapaszkodtak a szerencsétlen utazók hátára és
térdre kényszerítették őket. De átváltozhattak gonosz fekete

kutyává, tátongó torkú holttesté, hollóvá és csúszómászóvá is.

Siljének földbe gyökerezett a lába. Legszívesebben elro-

hant volna, de teste nem engedelmeskedett.

A szorosan hozzábújó kislányt viszont nem ijesztette meg

a sírás.

Mondott valamit, amit Silje nem értett meg. Egyetlen szó

volt, talán egy név. „Nadda”, igen, valami ilyesmit mondott.

Lehet, hogy volt egy öccse vagy kishúga, akit elvitt a feke-

te halál. Igen, ez eléggé valószínűnek tetszett.

A kislány rángatni kezdte a kezét, mintha oda akarna ro-

hanni a fák közé, ahonnan a gyereksírás hallatszott.

Silje tiltakozott, hisz ő legszívesebben oda se nézett volna.
A kislány megismételte a szót, hangja ismét elcsuklott a sí-

rástól.

– De hát ez nagyon veszélyes! – tiltakozott Silje kétség-

beesetten. – Másfelé kell mennünk!

Fussanak el, egy óriási kísértettel a nyomukban? Nem,

nem. Az talán még rosszabb lenne.

Eszébe jutott még valami. Azt is mesélték, hogy a kitett

gyermekek szellemei kétségbeesetten vágyakoznak a kereszt-
ségre és az anyjuk után.

Hogyan lehet megnyugtatni egy kísértetet? Vajon misét

kell mondani a lelkükért? De hisz ő nem pap! Vagy talán…
eszébe jutott egy ráolvasás. Csak pontosan fel tudná idézni a
szövegét! Valahogy úgy kezdődik, hogy „Megkeresztellek…”

Legjobb lesz, ha mégis megpróbálja.
Mély levegőt vett és felidézte az összes imádságot, amit

ismert. Protestáns és katolikus imaszövegek részletei bukkan-
tak fel emlékezetében, amelyeket vagy még gyerekkorában
hallott, vagy a lelkésztől tanult.

Óvatos léptekkel, a menekülésre készen közeledett a kísér-

tethez.

A kísértet elhallgatott. Mégiscsak segített az imádság!
Silje léptei egyre gyorsabbá és biztosabbá váltak. Menet

közben megpróbált visszaemlékezni a keresztelő szertartásra.
A kislány is szedte a lábát, Silje alig bírt lépést tartani vele.

Amikor már egészen közel értek, Silje remegő hangon el-

mondta az imádságot.

– Sötétben találtam rád, ezért legyen a neved Dag, azaz

Napvilág, ha fiú vagy. Valamikor halálra ítéltek téged, ezért
Livnek, azaz Életnek keresztellek, ha lány vagy.

Talán butaságot mondott? Lehet, hogy a keresztelő imád-

ság szövege másképp hangzik! Ezért még gyorsan hozzáfűzte,
hogy „Jézus Krisztus nevében, Amen”, bár tudta, hogy neki
nem szabad ilyen szent szavakat a szájára vennie, ez a papok
előjoga.

Lehet, hogy veszélyes dolog volt Livnek keresztelni egy

kitett gyereket. Lehet, hogy életre kel rémisztő alakot öltve…
Jobb, ha nem is gondol erre. Ennél többet nem tehetett, most
már csak azért fohászkodott, hogy beteljesüljön, amit kért.

A kislány mindenáron meg akarta találni a kitett gyereket.

Ez a kitartás csak megerősítette Siljében azt a hitet, hogy a
gyereknek volt egy kisebb testvére. Hiába is próbálta volna
megállítani, inkább azon volt, hogy kövesse.

Valahol itt kell lennie! Megállt, lehajolt és gondosan át-

vizsgálta a fák alját. Szívét rémület szorította össze, elfagyott
keze remegett.

Milyen lehet a találkozás egy kísértettel?
Vajon mit fog érezni? Egyáltalán, hogyan fest a kísértet,

lehet, hogy csak néhány kiszáradt csontot talál? Vagy talán
valami undorító nyálkát? Az is lehet, hogy egy vasmarok szo-
rítja majd meg a kezét. Már arra gondolt, hogy mégis elszalad,
amikor hirtelen összerázkódott.

A kislány találhatott valamit, mert teljesen érthetetlenül

hadarni kezdett. Silje tompa, koppanó hangot hallott. Lehajolt,
hogy megtapogassa, mi az. Keze kitapintott egy fogantyút, egy
fedeles korsó akadt a kezébe.

Ez nem volt túl ijesztő. Tovább matatott.

Valami puha anyag… melegebb, mint körülötte a kemény-

re fagyott föld.

Egy kis csomag.
Ahogy megérintette, ismét elkezdődött a kétségbeesett sí-

rás. Silje minden bátorságát összeszedve keresgélni kezdett a
vastag kendő belsejében.

Aprócska, meleg testet érintettek ujjai. Egy csecsemő volt,

és ráadásul még élt. Szó sem volt kísértetről, csak egy kisgye-
rekről, akit kitettek, hogy azzá váljon.

– Köszönet neked – suttogta a kislány fülébe. – Ma éjjel

megmentetted egy gyermek életét.

A kislány is megtapogatta a csomagban a gyereket.
– Nadda, Nadda – ismételgette, és Siljét nem vitte rá a lé-

lek, hogy elzavarja szerencsétlen pestissel fertőzött gyereket.

Eszébe jutott a korsó. Rázogatni kezdte, hogy megtudja mi

van benne. A korsóban italféle kotyogott. Silje beledugta az
ujját. A folyadék még nem hűlt ki teljesen.

Belekortyolt.
Tej! Istenem, tej volt benne! De mámora azonnal elszállt,

amikor rádöbbent, hogy ismét ajkához emeli a korsót, készen
arra, hogy egy hajtásra kiigya.

A gyerekek. Majdnem megfeledkezett a gyerekekről! De

ha csak egy kis kortyot inna, egy egészen kicsikét… Nem.
Érezte, hogy akkor már nem tudna megálljt parancsolni magá-
nak.

Először a kislányt itatja meg. A tej egyharmada az övé.
A gyerek boldogan, nagyokat kortyolt. Nehéz szívvel vette

el tőle a korsót, de kénytelen volt megtenni. A kislány nem
akarta visszaadni. Hevessége megdöbbentette Siljét.

– Nadda is éhes – szólt hozzá halkan. A kislány ettől lecsil-

lapodott. Alighanem mégiscsak eltelt a tejtől, nem volt nehéz
jóllakatni kis testét.

De mi legyen a csecsemővel?
A kicsit több réteg takaróba bugyolálták, de legbelül vala-

mi fehéren csillogott a holdfényben. Silje kihúzta az egyik
csücskét, összetekerte és belemártotta a tejbe, majd a gyerek
szájába dugta.

A kisgyerek azonban nem akart inni. Silje nemigen értett

az újszülöttekhez. Azt sem tudta, hogy életük első napján még
olyan jóllakottak, hogy nem éreznek éhséget. Azt sem tudta,
hogy nem minden csecsemő kezd ösztönösen szopni. Csalódott
volt és tanácstalan. Akárhogy is próbálta, a gyerek csak nem
akart inni. Végül feladta. Tovább kellett menniük és nem ci-
pelhette magával még a korsót is. Furdalta a lelkiismeret, ami-
kor kiitta a maradék tejet és annak tudatában, hogy elitta valaki
elől, már nem is ízlett annyira.

Felállt. Karjába vette a csecsemőt, a kislányt pedig kézen

fogta. Kétségbeesetten felnevetett. Mit akar ő egyáltalán? Vak
vezet világtalant, jutott eszébe, amikor arra gondolt, hogy ma-
gához vette a két gyereket.

A tejtől mindketten erőre kaptak. Már a sötéttől sem félt

annyira, és felbátorodva megindult a fák közt felvillanó tűz
irányába.

Az erdő szélén újra megálltak és lenéztek az iszonyatos

helyre. A hatalmas máglya büdös füstfelhőket eregetett feléjük.
Előtte álltak az akasztófák, feketén meredeztek a tűzbe. Köz-
vetlenül mellettük hevertek a kínzószerszámok, a kegyetlen
emberi fantázia termékei. És ott volt a kínpad, ahol épp akkor
gyújtottak tüzet, hátha szükség lesz egy tüzes kardra, vagy izzó
harapófogóra.

A legborzalmasabb talán mégis a kerékbetörés, szerencsét-

len áldozatok…

– Ó, nem, ó, nem! – nyögött fel halkan.
Az ijesztő szerszámok körül emberek mozogtak. Észrevet-

te a hóhért, nagy fekete csuklyájában, amely elrejtette levágott
fülcsonkját. Segéde, a legmegvetettebb ember Trondheimben,
körülötte sürgölődött. De ott volt a várnagy számos szolgája is.
Egy foglyot vezettek elő. Fiatal, szőke férfi volt. Kezét hátra-

kötötték, készen arra, hogy felfeszítsék a kerékre.

– Ezt nem tehetik meg – suttogta maga elé.
A tűz megvilágította a férfi arcát. Silje elámult szépségétől

és fiatalságától. Szíve összeszorult, mintha átvette volna az
összes fájdalmat, ami a férfira várt.

A gyilkosok már készítették is a szerszámokat, amelyek

majd szétzúzzák a fiatal férfi minden tagját.

A hóhér súlyos, tekintélyt parancsoló léptekkel járt körbe,

kezében bárdot tartva.

Először megkínozzák, és csak azután ölik meg.
Silje szerette volna megakadályozni a kivégzést. Élete so-

rán kevés fiatalemberrel találkozott, és ez a találkozás nagy
hatást tett rá. Vajon ki lehet? Talán egy tolvaj? Akkor nem
fogná közre ennyi fegyveres. Valami súlyosabb bűnt követhe-
tett el.

Egészen eddig kalandoztak gondolatai, amikor a fák közül,

közvetlenül mögötte megszólalt egy mély hang. – Mit keresel
itt, te nőszemély?

Silje és a kislány megfordult, a gyerek ijedtében sírni kez-

dett. Legszívesebben Silje is sírva fakadt volna, de szerencsére
tudott uralkodni magán.

Bent a fák árnyékában egy magas férfi alakja jelent meg,

aki inkább átmenet volt az ember és az állat között. Talán azért
keltett ilyen hatást, mert testét hosszú farkasprém borította,
fején kucsma volt, amitől úgy tetszett, mintha állatfeje lenne.
Vállai szinte emberfeletti erőről tanúskodtak. Keskeny szeme a
lányra villant, pillantása egyszerre volt lenyűgöző és félelme-
tes. Fogait kivillantotta, mint a támadó vadállatok. Silje csak
akkor látta, amikor rávetődött a máglya lobogó fénye. A férfi
mozdulatlanul állt.

A lány reszketve válaszolt a férfi kérdésére.
– Csak meg akartunk melegedni egy kicsit a tűznél, uram.
– Ezek a te gyerekeid? – kérdezte a durva, sötét hang.
– Hogy az enyémek-e? – kérdezett vissza Silje idegesen

nevetve. – De hisz csak tizenhat éves múltam, uram. Ma este
találtam mindkettőt. Magukra maradtak.

A férfi hosszan, elgondolkodva nézte. Silje az őszinte val-

lomás után zavarában lesütötte a szemét. A kislány annyira félt,
hogy elbújt Silje szoknyája mögé.

– Szóval megmentetted őket – mondta a férfi. – Nem

akarsz ma éjjel még egy életet megmenteni?

Silje rettegett a férfi villogó szemétől. Zavartan válaszolt a

kérdésre.

– Egy életet?… Nem tudom, hogy…
– Az arcodra van írva, mennyit nélkülöztél, úgyhogy a ko-

rodnál néhány évvel idősebbnek látszol. Meg akarod menteni
az öcsém életét?

Siljén átvillant a gondolat, hogy két ennyire különböző

testvért még sohasem látott. A szép, szőke ifjú a vesztőhelyen
és ez a farkasember a sötét, homlokába lógó szöghajával.

– Nem szeretném, ha meghalna – mondta tétován a lány. –

De mégis, hogyan menthetném meg?

– Én nem menthetem meg – mondta a férfi. – Túl sokan

vannak és keresnek engem is. Ha elfognak, már nem segíthetek
rajta. De talán te… – Kivett a kezéből egy papírtekercset. – Itt
van. Fogd ezt a királyi pecsétes levelet. Mostantól a felesége
vagy, és ők itt a gyermekeitek. Itt laktok a környéken. A férjed
Niels Stierne, királyi futár. Téged hogy hívnak?

– Silje.
A férfi kellemetlenül felnevetett.
– Cecilie, te ostoba! Nem hívhatnak Siljének, akár egy tu-

datlan parasztlányt. Gondolj arra, hogy grófnő vagy. Észrevét-
lenül a zsebébe kell csúsztatnod ezt a levelet és úgy tenned,
mintha megtalálnád.

A terv merésznek tűnt.
– De hát én nem úgy nézek ki, mint egy grófnő. Senki nem

hinné el nekem.

– Még nem nézted meg azt a gyereket, akit a karodban

hordozol? – szólt kurtán a férfi.

Silje ismét lesütötte a szemét és megremegett.
– Még nem… de…
A tűz fellobbanó fényében mindent tisztán látott.
A gyerek legkívül finom gyapjúból készült sálba volt ta-

karva, amelyet aranyszállal szőttek át, Silje soha nem látott
még ehhez hasonlót. Az alatta lévő gyapjútakaróba gyönyörű
mintát szőttek. Végül az a vakító fehér takaró következett,
amelyet a tejbe mártott az erdőben.

A férfi előrébb lépett. A lány ösztönösen hátrálni kezdett.

A férfit az ősi, pogány idők hangulata lengte körül.

– Még véres a gyerek arca – mondta, és szárazra törölte

egy kendő sarkával. – Nemrég születhetett. Biztos, hogy nem a
tiéd?

Silje megbántódott.
– Én tisztességes lány vagyok, uram.
A férfi elnevette magát, de közben nyugtalan pillantást ve-

tett a vesztőhelyre. Még nem készültek el, egyelőre csak egy
pap akarta rábírni testvérét, hogy bevallja vétkeit.

– Hol találtad a gyereket?
– Az erdő közepén. Kitették, hogy meghaljon.
A férfi kételkedve ráncolta össze a szemöldökét.
– És a kislány is mellette volt?
– Nem. Őrá halott anyja mellett leltem.
– A pestis?
– Igen.
A férfi a kislányra nézett.
– Nagyon bátor vagy – mondta vontatottan.
– A pestistől nem félek. Útitársam volt napokon keresztül.

Mindig lesújtott körülöttem, de engem nem ért el.

A férfi arcán mintha mosoly suhant volna át.
– Engem sem. Nos, lemész oda?
Silje várt a válasszal, a férfi folytatta. – A gyerekek meg-

védenek az elfogatástól. De el kell neveznünk őket valahogy.

– Még azt sem tudom, hogy fiú-e vagy lány. De elkeresz-

teltem Livnek, ha lány és Dagnak, ha fiú lenne. Azt hittem,
kísértet és így védekeztem ellene.

– Értem. És mi van a kislánnyal?
Silje elgondolkodott.
– Mind a ketten az éjszaka gyermekei. Sötétség és halál

vette őket körül, amikor rájuk találtam. Azt hiszem Solnak,
azaz Aranysugárnak nevezném el.

A férfi még egyszer végigmérte a lányt furcsa szemével,

amely leginkább mély, világító hasadéknak tűnt.

– Te ritka értelmes lánynak látszol. Szóval mégy?
Silje elpirult a dicsérő szavak hallatán, amelyek megme-

lengették a szívét.

– Nem tagadom, nagyon félek, uram.
– Megjutalmazlak érte.
A lány a fejét rázta.
– A pénz rajtunk nem segít. De talán, ha…
– Ha?
A gyerekek jelenléte felbátorította. Felemelt fejjel vála-

szolt:

– Senki nem fogad a házába idegeneket, amikor ilyen idők

járnak. Felelnem kell a gyermekekért, és én magam is átfagy-
tam már. Ha fedélhez segítene bennünket, kockára tenném az
életem a fiatal grófért.

A tűz egyre gyengébben világított, úgyhogy megint rosszul

látta az idegen arcát. A férfi gyorsan mérlegelte a lehetősége-
ket.

– Rendben van, segítek.
– Akkor indulok is. De mi lesz a ruhámmal? Egy grófnő

nem jár ilyen rongyokban.

– Igazad van. Nézd csak, mit szólsz ehhez? – kérdezte és a

farkasprém alól levetett magáról egy mélykék bársonyköpenyt.
Neki a derekáig ért, a lánynak, amikor belebújt, a bokájáig.
Így. Ez legalább eltakarja, amit kell. Fogd szorosan magad köré

és vedd le a cipődről a prémdarabokat.

Silje úgy tett, ahogy a férfi parancsolta.
– És nem lesz árulkodó a beszédem?
– Nos – mondta tétovázva a férfi –, meglepett, hogy nem

az egyszerű emberek nyelvét beszéled. Talán elhiszik, hogy
grófnő vagy. Tegyél meg mindent, amire képes vagy.

A lány mély lélegzetet vett.
– Kívánj szerencsét, uram!
A férfi rábólintott.
Silje becsukta a szemét egy pillanatra, és mély levegőt vett,

mint aki erősen összpontosít. Szorosabban fogta a kislány ke-
zét, és karján a csecsemővel, félelemmel teli szívvel elindult a
vesztőhely felé, ahol már a kerékhez kötötték a szerencsétlen
ifjú kezét.

A hátán érezte a furcsa férfi pillantását. Szinte égette a há-

tán a bőrt.

Milyen furcsa, különös éjszaka, gondolta. És szinte még el

sem kezdődött!

2. fejezet

Silje meggyorsította lépteit, amint kiért a máglya fényébe.

A kislány is szedte a lábát, hogy lépést tudjon tartani vele. Már
messziről felháborodott hangon kiabálni kezdett:

– Az Isten szerelmére, mit műveltek ti itt?
Felháborodása őszinte volt. Rászánta magát, hogy kockára

tegye fiatal életét a szerencsétlen grófért. Ha belegondolt, hogy
esetleg megmenthet egy királyi futárt… Tudta már az első
pillanatban, amikor megpillantotta, hogy előkelőbb, finomabb
ember, mint a többiek.

A férfiak a hang irányába fordultak. A hóhér felmordult és

erősebben markolta a bárd nyelét. Talán attól félt, hogy elve-
szíti áldozatát?

– Mindahányan megőrültetek, ti nyomorultak? – kiáltotta a

lány indulatosan. – Hisz a férjemet kínozzátok, gonosz porosz-
lók!

Gyors pillantást vetett a kerékre kötözött férfira, aki sápadt

arccal, mogorván nézett maga elé. Silje megérezte, hogy a
mogorva álarc csak a fenyegető belső összeroppanást palástol-
ja. Bár még sohasem látta, hogy valaki ilyen tökéletesen tudja
leplezni félelmét.

Noha a lány megjelenése őt is meglepte, azonnal felfogta,

miről van szó.

– Minek jöttél ide? – kiáltotta Silje felé. – Ráadásul a gye-

rekekkel!

A fogdmegek parancsnoka megvető pillantással mérte vé-

gig a lányt és félre akarta lökni az útból.

– Asszonyom, ha tényleg ez az ember a férje, akkor inkább

azért imádkozzon, hogy ne a pokolra jusson!

– Tudja egyáltalán, kivel áll szemben!? – kérdezte Silje to-

vábbra is felháborodottan. Bár félt, azért élvezte, hogy eljátsz-
hatja az ifjú grófné szerepét.

– Még hogy kivel állok szemben! Hogyne tudnám.
– Szóval tudja? És ennek ellenére így bánik a király futár-

jával?

A fogoly kétségbeesetten a szavába vágott.
– Feleség, nincs jogod arra, hogy leleplezz!
Silje ekkor az ifjú felé fordult. Megdöbbentette, milyen

nemes és szép minden vonása, még úgy is, ha szeméből halál-
félelem sugárzott.

Tudom, te inkább feláldoznád az életed, mintsem hogy el-

áruld küldetésed – vágott a szavába Silje, ugyancsak kétség-
beesetten. – De ránk nem gondolsz, rám és a gyerekekre. Én
viszont nem akarlak elveszíteni. Parancsnok! Én Cecilie
Stierne grófnő vagyok. Ez a férfi pedig Niels Stierne, őfelsége
futára. Mivel itt vannak a birtokaink, gyakran veszik igénybe a
férjem szolgálatait.

– Cecilie! – kiáltotta a lány felé a fogoly.
Most hallgass! Otthon várlak és várlak, és erre azt a hírt

hozzák nekem, hogy néhány eszement a király emberei közül
elfogott és ide hurcolt. Azonnal útnak indultam, és mivel fo-
gadnak? – Silje közelebb lépett a parancsnokhoz és szinte sut-
togva folytatta. – Titkos küldetésben van.

– Egy szava sem igaz! – ordította a gróf. – Hazudik!
A parancsnok egy pillanatra elbizonytalanodott, de csak

egy pillanatra.

– Miért nem említette akár egy szóval is, mi járatban van?

– kérdezte gúnyosan.

– Talán nálam jobban kellene tudnia Önnek, hogy a király

futára inkább meghal, mintsem hogy felfedje kilétét.

A vidék felett terjengő savanykás szagtól felfordult az em-

ber gyomra. A máglya fényében megcsillant a katonák sisakja,
a hóhér türelmetlenül lengette nehéz bárdját, amely vijjogva
szelte a levegőt.

A parancsnok Silje meggyőző fellépésének köszönhetően

már korántsem volt olyan biztos a dolgában. De azért nyersen

odavetette:

– Nagyon jól tudjuk, ki ez a férfi. Heming, a várnagy gyil-

kosa. Vérdíjat is kitűztek már a fejére.

Silje közvetlen közelében állt a hüvelykszorító, rajta félre-

ismerhetetlen barnás vörös foltokkal. A lány megszédült, de
erőt vett magán és a parancsnok elé lépett. Most már nem volt
visszaút, de tudta a szerepét és erővel töltötte el az a tudat,
hogy a bokrok mögül egy sárgán villogó szempár követi figye-
lemmel minden tettét.

– Hát úgy néz ki ez az ember, mint egy gyilkos? Igaz,

piszkos és szakadt a ruhája, de megviselte a hegyeken át vezető
út. Nézze inkább nemes arcvonásait. És nézze meg a gyerekeit.
Olyanok, mint egy gyilkos lányai?

Szándékosan mondott lányokat, mivel úgy gondolta, hogy

ha sikertelenül végződik vállalkozása, megölhetik a kisebb
gyermeket is. Hisz őrültség lenne életben hagyni egy gonoszte-
vő fiát. Őszintén remélte, hogy nem jut eszükbe megvizsgálni a
gyermeket, ám ha mégis, akkor adja Isten, hogy lány legyen!
Különben kellemetlen helyzetbe kerülhet. Folytatta a küzdel-
met.

– Csak nem akarja, hogy a két lányom, Sol és Liv árván

nőjenek fel? Ehhez a királynak is lesz egy-két szava.

A parancsnok megvető pillantása még mindig arról árulko-

dott, hogy nem hisz neki.

– Ha meg szabad kérdeznem, mi lenne az a jelentőségteljes

feladat, amivel megbízták?

– Honnan tudhatnám, amikor a férjem még nekem sem

mondja el! Hűsége a királya iránt megingathatatlan. Inkább
meghalna, mintsem hogy megmutassa a levelet. Mindig tud-
tam, hogy a becsületessége lesz a veszte!

– Levél? Miféle levél? – nevetett a parancsnok. – Semmi-

lyen levelet nem találtunk nála. És egyáltalán miért olyan biz-
tos abban, hogy levél van nála?

– Mert mindig van nála. Egyébként is én varrtam be a ru-

hájába.

– Mi átkutattuk és nem találtunk nála semmit.
– Akkor, úgy látszik, nem voltak elég alaposak.
Silje villámgyorsan odafordult a fogolyhoz, végigtapogatta

belülről az ingét, mintha keresne valamit, közben ügyesen
elrejtette a levelet. Keresgélt még egy ideig, nem volt könnyű,
mert a karján alvó gyerek akadályozta a kutatásban. De sürget-
te az idő, úgyhogy kénytelen volt egy kicsit szorosabban fogni
a szegény apróságot.

A gróf hevesen tiltakozott.
– Cecilie, ezt soha nem bocsátom meg neked!
Silje nem törődött a férfi tiltakozásával, egy rántással szét-

szakította az ingét és belsejéből elővette a levelet, mintha egy
titkos belső zsebben találta volna. A parancsnok nyomban
kiragadta a kezéből.

– Ha fel meri törni a király pecsétjét… – kiáltotta Silje és a

gróf szinte egyszerre.

– Nem, nem teszek ilyet – mondta hűvösen a parancsnok.

Egy ideig még bámulta a pecsétet, majd elfordult tőlük és fel-
mutatta a levelet. – A pecsét valódi – mondta, rosszul leplezett
csalódottsággal. Embereihez fordult. – Ki állította azt nekem,
hogy ez a férfi Heming, a várnagy gyilkosa?

Előlépett az egyik pribék.
– Megesküdtem volna rá, hogy ő az… – kezdte igazát bi-

zonygatva.

– Ismerted egyáltalán a várnagy gyilkosát?
– Egyszer láttam már.
– Közelről? Beszéltél is vele?
– Nn… nem. Egy magaslatról láttam, amikor arra lovagolt.

De megjegyeztem a szőke haját, az arcát. Hasonlított erre a
férfira, uram.

– Szóval hasonlított. Ez minden, ami alapján kijelentetted,

hogy ő a gyilkos?

A fogdmeg tehetetlenül állt a parancsnok előtt, erre már

nem tudott mit mondani.

Silje érezte, hogy oldalról valami fenyegető veti rá az ár-

nyékát. Egész idő alatt nem mert odanézni. Most végre erőt
vett magán és oldalra pillantott. Egy akasztófa mellett állt. Az
akasztófán egy férfi holtteste himbálózott ide-oda a kötélen.
Lengés közben feléje fordult a halott arca. Silje legszívesebben
felsikoltott volna. Ösztönösen úgy próbált helyezkedni, hogy a
kislány ne vegye észre, de már késő volt. A gyermek nyílt,
ártatlan tekintettel szemlélte a számára furcsa jelenséget. Még
kuncogott is egy kicsit, mint aki mókásnak tartja a kötélen
hintázó felnőttet. Silje megkönnyebbült, amikor rájött, hogy a
kislány nem tudja, miről van szó.

A parancsnok mellvértje visszatükrözte a tűz fényét. Gaz-

dagon díszített egyenruhájában, bő térdnadrágjában mindenki-
ben tiszteletet ébresztett. Némi tűnődés után odafordult a gróf-
hoz.

– Mi is a király emberei vagyunk. Miért nem utalt egyetlen

szóval sem a kilétére?

– Mindenütt vannak árulók és besúgók, fontosabb volt az

életemnél is, hogy a levél ne kerüljön ellenséges kézbe. Ha
kioldozná a kezem…

– Örömmel.
Végre szabad volt. Boldogan nyújtóztatta ki elgémberedett

tagjait.

– Ha nincs ellenére, akkor távozom a feleségemmel és a

gyerekeimmel együtt, és teljesítem a kötelességem.

A parancsnok, mint aki mély álomból riad, gyorsan vissza-

adta a levelet, és meghajolt a volt fogoly előtt. – Bocsásson
meg gróf úr. Sajnálatos félreértés az egész.

A férfi pillantásra sem méltatta a parancsnokot. Siljéhez

fordult.

– Cecilie, kérlek, indulnunk kell. Nem vártam volná tőled,

hogy feladsz, hogy csorbát ejtesz a becsületemen. – Bocsásson
meg uram – szólalt meg a parancsnok hízelgő hangon –, de a

felesége helyesen cselekedett. Ennél nemesebb gesztust elkép-
zelni sem tudnék egy feleségtől. És megbízhat bennünk, hallga-
tunk arról, ami ma este itt elhangzott. Elbűvölőek a gyermekei,
uram – fűzte hozzá és megsimogatta a kislány fejét. Minden
erejével azon volt, hogy feledtesse a hibát, amit egy királyi
futár ellen követett el.

A fogoly átkarolta „övéit”, és elindultak az erdő felé.
– Azonnal útra kell kelnem! Túl sokba került az országnak

ez a kis „kitérő” – fűzte hozzá rosszkedvűen. Silje morgást
hallotta háta mögül, mire megfordult. A hóhér állt mögötte és
gyűlöletteljes pillantással méregette a lányt. Még csak meg sem
próbálta leplezni csalódottságát.

De Silje végre fellélegezhetett. A parancsnok minden sza-

vát elhitte.

Micsoda szerencse, hogy a várnagy legényeinek fogalma

sincs arról, mi történik a dán trón közvetlen közelében. Külön-
ben bizonyára csodálkoztak volna azon, hogy a király állítóla-
gos futára norvég, és Tröndelag félreismerhetetlen dialektusát
beszéli.

II. Frigyes igazán derék uralkodó volt, de Norvégia ügyes-

bajos dolgai különösebben nem érdekelték. Még trónörökös
volt, amikor utoljára járt az országban, de amióta király lett, be
sem tette a lábát norvég földre. Helyette nemeseire bízta az
ország irányítását. Ez volt a szokás azóta, hogy Norvégia 1537-
ben dán fennhatóság alá került. Trondheimben Jacob Huitfeldt
volt az úr. Ha fény derül majd Silje tettére, őrjöngeni fog pa-
rancsnokának megbocsáthatatlanul ostoba viselkedése miatt.

Siljének persze fogalma sem volt arról, mennyire veszélyes

kalandba bocsátkozott. Ő csak arra volt büszke, hogy sikerült
megmentenie egy királyi futárt.

Mivel a dán urak a norvég várnagyokra bízták a megyék

irányításának nagy részét, egyben őket tették ki a nép hamu
alatt parázsló bosszújának. A magas adókat mindig behajtották,
a parasztok áruját hamis mérlegen mérték le az adószedők, így

áron alul kellett eladniuk mindent. És ez még nem volt elég,
mert bizonyos alkalmakkor még „ajándékkal” is adóztak, ami-
vel persze a várnagyok vagyonát gyarapították.

Nem csoda, ha a nép gyakran fellázadt. A felkeléseket

könnyen leverték, mivel egymástól elszigetelten törtek ki. A
Trondheim környéki parasztok vezérét Rolf Lyngének hívták.
Hat éve, hogy utoljára fellázadtak, azóta Silje tudomása szerint
nem történt semmi. Ám Silje korántsem tudott mindent…

Még mindig hevesen dobogott a szíve, ha arra gondolt,

hogy sikerült kiszabadítania ezt a csodálatos férfit. Miközben
némán az erdő felé tartottak, titokban oldalról fürkészte voná-
sait.

Ahogy az erdő széléhez értek, az ifjú egy ugrással eltűnt a

sűrűben. Alig tettek néhány lépést, amikor óriási árny jelent
meg előttük.

– Átkozott idióta! – süvöltötte a farkasbundába öltözött

férfi, és egy jókora pofont adott a grófnak. A fiatal férfi sértő-
dötten továbbállt.

–

Miért veri meg a saját öccsét? – kérdezte Silje döbbenten.

–

Nem az öcsém.

– De hát azt mondta, hogy…
– Mi mást tehettem volna? – kérdezett vissza a férfi. –

Kezdtem volna el inkább magyarázkodni? Erre igazán nem volt
időnk.

– Nem tetszik nekem, hogy hazudott – mondta Silje és csa-

lódottan nézett a férfira, majd fogta a prémdarabokat és újra
körültekerte velük a lábát. A csecsemőt addig letette a földre,
mert semmi kedve nem volt odaadni az apróságot ennek a
vadállatnak.

A férfi hangja kemény volt és rekedt.
– Kénytelen voltam hazudni. Meg kellett menteni őt, mert

föladott volna bennünket, annyira nem bírja elviselni a fájdal-
mat. Emellett még szükségünk lesz rá.

Silje szerette volna tudni, kire gondol a férfi, amikor azt mondja,

hogy „bennünket”.

– Úgy. Hát akkor maga nem gróf? Mivel azt mondta, hogy nem

testvérek.

– Nem bizony. De az sem, akit megmentettél – nevetett a férfi

halkan a sötétben.

–

Mit mond? Egy szavát sem hiszem el. Azt mondta, a király fu-

tárát mentem meg.

– Azt akartam, hogy azt hidd. Ne légy már ennyire naiv,

Silje. A tisztességeddel és a becsületeddel fizethetsz érte…
akár az életeddel is.

Silje gyűlölte az egész helyzetet. A férfiból valami meg-

foghatatlan érzéki erő sugárzott, pillantása szinte égette a lányt.

– Nem féltem a tisztességem – mondta és határozottan fel-

állt. – Jó néhányszor meg kellett már védenem és mindig én
kerültem ki győztesen a harcból.

A lány szavai szemlátomást megnyugtatták a férfit. Silje is

kiérezte hangja csengéséből, amikor vissza akarta adni a bár-
sonyköpenyt, de az idegen nem fogadta el.

– Nagyobb szükséged van rá, mint nekem – mondta szelí-

den –, a csecsemő holmija… vigyázz rá, Silje! Még hasznát
veheted egyszer az életben. Most pedig gyere!

Biztosan arra gondol, hogy eladhatom, ha nincs más kiút,

gondolta, és a férfi után indult a sötétben. A farkasbunda felna-
gyította amúgy is termetes alakját. Silje alig bírt vele lépést
tartani. Rejtély volt számára, hogyan képes a férfi ilyen gyor-
san haladni a koromsötét erdőben. Igazán már ezen sem cso-
dálkozott. Meg volt róla győződve, hogy a férfi ugyanolyan
ösztönökkel rendelkezik, mint az állatok, ezért képes ilyen
tökéletesen tájékozódni a sötétben.

– Kérem, ne menjen annyira gyorsan – kiáltotta. – A kis-

lány nem tudja követni.

A férfi bevárta őket. Silje úgy látta, hogy egy kicsit türel-

metlen.

– Hallottam, mit mondtál ott lent annak a vérszomjas hor-

dának – szólalt meg, amikor végre utolérték. – Nagyon tetszett,

ahogy a grófnőt játszottad. De most megint úgy beszélsz, mint
egy parasztlány. Ki vagy te tulajdonképpen?

– Nincs bennem semmi különleges. Egyszerűen csak Silje

vagyok. Jobban teszi, ha inkább a ruháimból, mint a beszé-
demből indul ki. Igaz, hogy néha, ha kedvem tartja, tudok elő-
kelően beszélni. Hogy miért, annak hosszú a története és soká-
ig tartana, ha elmesélném.

A férfi alkalmazkodott lépteikhez, és ügyelt arra, hogy ne

maradjanak le. A kislány járásán látszott, mennyire elfáradt.

Silje maga előtt látta a gyönyörű ifjút.

– Milyen szép az a fiatal férfi – mondta ki önkéntelenül is, anél-

kül, hogy meggondolta volna, kinek dicséri. A férfi felsóhajtott.

–

Igen, a nők szépnek találják. A vesztőhelyre is egy asszony mi-

att került. Megfeledkezett az óvatosságról.

Silje elszomorodott.

– Biztos sok nővel volt már dolga.
– Nem neked való férfi, hidd el – mondta a farkasbundás.

Egy pillanatra megállt, majd lassan újra elindult. – Egyébként
neki nagy szüksége lenne egy olyan nőre, amilyen te vagy –
folytatta szárazon.

– Amilyen én vagyok?
Igen, szüksége lenne egy bátor, erős asszonyra, akinek he-

lyén van az esze és meleg a szíve. Akkor talán kiegyenesedne a
gerince.

– Én nem vagyok sem erős, sem bátor, sem a többi, amit

emlegetett.

Ekkor a férfi hirtelen megfordult és szemtől szemben állt

Siljével, olyan közel, hogy a lány érezte a férfi lényéből áradó
különös meleget.

– Felkaroltál egy gyermeket, akit szinte biztosan megfertő-

zött a pestis. Azután védelmedbe veszel egy másikat is, akiről
viszont azt hiszed, hogy egy kitett csecsemő szelleme. Kérde-
zősködés nélkül kockára teszed az életed egy idegen férfiért, és
úgy játszod el a feleség szerepét, mintha mindig is az lettél
volna. Vagy elmondhatatlanul erős vagy, vagy annyira oktalan,

hogy nem tudod, mikor kerülsz veszélyes helyzetbe. És én
egyre inkább azt hiszem, hogy az utóbbi az igaz.

A férfi nem szólt hozzá többet. Egy ideig a városba vezető

úton haladtak, majd ismét visszafordultak az erdei ösvényre,
amelynek végén egy szekér várta őket. A szekérbe fogott lovak
már türelmetlenül topogtak. A félhomályban maroknyi lovas
katona várt csendben. A tisztásra besütő hold fényében Silje jól
láthatta a „fogoly” szőke hajfürtjeit. Neki nem volt lova, a
szekér közelében álldogált. A lány szíve egyre hevesebben
vert. Már a puszta gondolatra is, hogy soha többé nem láthatja
az ifjút, éles fájdalom hasított belé.

A farkasember, ahogy Silje magában elnevezte a férfit,

odament a kocsishoz és hosszan beszélt vele. Utána fölugrott
egy ló hátára és a lovasokkal a nyomában elvágtatott.

A kocsis felsegítette a lányt és a gyerekeket a kocsiba. A

fiatal férfi is segített, majd utánuk ugrott a szekérre. Nagy ke-
rékcsikorgás közepette elindultak.

Ahogy ott rázkódtak a szekéren, Silje egyre inkább érezte,

mint száll el testéből az erő. Már nem táplálta tovább a farkas-
bundás emberből áradó meleg. Hiába volt közelében a szép
„fogoly”, úgy érezte, mintha gonosz varázslat áldozatául esett
volna. Nem maradt más belőle, csak a fáradt, átfagyott és éhes
Silje. Bensejében óriási lyuk tátongott, most már nem merte
volna felvenni a harcot a várnagy embereivel.

Mégis hősiesen küzdött a fáradt közöny ellen, amely foko-

zatosan árasztotta el egész testét. Egyenes háttal ült, a csecse-
mőt pedig ruhája alá rejtette, hogy minél melegebb helyen
legyen. Már nem volt biztos benne, hogy képes felmelegíteni a
piciny testet. A kislány Silje ölébe hajtott fejjel aludt el. Hogy
ő se fázzon, báránybundát terítettek alá, egy másikkal pedig
betakarták. Silje a bársonyköpenybe burkolózott, amely elég
nagy volt ahhoz, hogy még a gyerekeket is melegítse vele.
Karja teljesen elzsibbadt az újszülött súlyától, de nem hagyhat-
ta el magát. Szeme égett, mintha homokkal szórták volna tele,

teste pedig elgémberedett a fagytól.

A kocsi gyorsan szaladt, de ide-oda rázkódott a göröngyös

utakon. Siljének erősen kellett kapaszkodnia, nehogy kirepül-
jön. A holdfény néha átsütött a fák között, amikor dél felé
elhagyták Trondheim vidékét.

– Merre megyünk? – kérdezte Silje kicsit később. Szomo-

rúan tapasztalta, hogy a hidegtől még a nyelvét is alig tudja
forgatni. Nehezen lehetett érteni szavait.

– Egy majorba viszünk, ahol a pestis már lekaszálta áldo-

zatait. Én máshová tartok.

– Bocsásson meg, de meg kell kérdeznem még valamit.

Egy dolgot nem értek…

– Csak egyet? Ez igazán jó – felelte gúnyosan az ifjú.

Siljének nem tetszett, hogy a bolondját járatják vele. Mintha
tudatlan gyermek lenne!

– Az a levél, a királyi pecséttel… ugye az nem volt hamis.
– Nem bizony. De az egy régi levél. Már többször kisegí-

tett minket a bajból.

– Mégis, hogyan került a birtokukba?
– Most már túl sokat kérdezel – mondta a férfi, és hangja

ismét gúnyossá vált. – Egyébként köszönöm hogy megmentet-
tél.

Épp itt volt az ideje, hogy köszönetet mondj, mormogta

maga elé a lány, bár hálát nem várt el. Silje oldalról figyelte a
mellette ülő ifjút. Ferdén nekidőlt a kocsi egyik oldalának,
lábát pedig a másik oldalnak támasztotta. Már sík vidéken
jártak, így a hold fényében alaposan megfigyelhette erős állát,
szép arcát, vonzóan szemtelen ívelésű orrát. Szája elégedett
nevetésre húzódott, de Silje következő kérdése ráfagyasztotta a
mosolyt.

– Ki volt az az ember?
– Kire gondolsz? A parancsnokra?
– Nem. Nagyon jól tudja, kire gondolok. Arra a férfira, aki

segített nekünk.

Az ifjú döbbenten nézte a lányt.
– Nem értem, kiről beszélsz.
– Arra az emberre, aki az erdő szélén várt minket. Aki far-

kasbundát viselt, amitől ő maga is úgy nézett ki, akár egy vad-
állat. Arra az emberre, aki megütötte.

A férfi előredőlt, arca egész közel került a lányéhoz.
– Nem volt itt senki – jelentette ki határozott hangon. –

Senki! Érted? Senki, senki!

Silje visszahőkölt.
– De hát…?
– Álmodtad az egészet. Vésd az eszedbe, hogy senkivel

sem találkoztál ma éjjel. Azt hiszed, eltűröm bárkinek is, hogy
megüssön? Megölném, aki erre vetemedne.

Halkan beszélt, nehogy a kocsis meghallja. Silje megadta

magát. Megértette. Nem lehetett könnyű a fiú számára ez a
megalázó helyzet. Először ki akarják végezni, mire ott terem
egy fiatal lány és kimenti a pribékek karmai közül, végül pedig
felpofozza egy idősebb férfi.

– Értem – felelte bölcsen.
Az ifjú hangja mindjárt kedvesebben csengett.
– Halálosan fáradt lehetsz. Engedd meg, hogy tartsam a

gyereket. A tiéd?

Silje elfintorodott.
– Nem, az Isten szerelmére, nem. Egyszerűen csak felka-

roltam mindkettőjüket. Nem volt szegényeknek senkijük. Ag-
gódó pillantást vetett a csecsemőre. – Azt sem tudom, hogy él-
e még – mondta félve. – Olyan csendes volt egész idő alatt,
amióta csak elhagytuk… azt a helyet.

Hirtelen újra érezte a halotti máglya füstjének szagát,

mintha sohasem tudná elfelejteni.

– Csak alszik – mondta könnyedén a férfi és karjába vette a

gyereket.

Micsoda megkönnyebbülés! Ismét kinyújtóztatta karját,

most, hogy már nem nehezedett rá a csecsemő terhe. Szorosab-

ban bebugyolálta a kislányt a báránybőrbe, összekuporodott a
sarokban a bársonyköpeny alatt, fejét a szekér oldalának tá-
masztotta. A hold épp a lovak feje felett állt, ez jó jel, gondolta
boldogan. Most már minden jóra fordul. Amikor az út elkanya-
rodott, Silje ismét felpillantott az égre. Észrevett egy fényes
csillagot. Még jobb, gondolta. Eszébe jutott, hogy a csillagok
az ég ablakai, és rajtuk keresztül kémleli az Isten a földet. Tud-
ta, hogy az Úr figyelemmel követi útjukat.

Tulajdonképpen bosszantotta, hogy éppen most ennyire fá-

radt, amikor egy ilyen rendkívüli férfi ül vele szemben, de
hiába, nem tudta nyitva tartani a szemét. Testét annyira kizsi-
gerelte a sok megpróbáltatás, annyira átfagyott, hogy nem jött
álom a szemére. Csak ült, félig eszméletlenül.

De érzékei még félálomban is működtek. Arra riadt fel,

hogy hangokat hall. Az volt az érzése, hogy a kocsi áll, beszél-
nek körülötte, és valamit a kezébe tesznek. Azután újra elaludt.

Legközelebb arra ébredt, hogy a kocsis áll előtte és rázza a

vállát.

– Hol vagyunk? – kérdezte összefagyott ajkakkal Silje.
– Megérkeztünk. Beszéltem Benedek úrral. Meghúzhatják

magukat nála.

Kábulatában érezte, hogy segítő kezek elveszik tőle a cse-

csemőt. A hold fénye egyre halványult, már hajnalodott. A
kislány sírt és az anyját kereste. Siljét is lesegítették a kocsiról.
Mivel képtelen volt megállni a maga lábán, a kocsis vállára
támaszkodott.

– Ismeri ezt a Benedeket?
– Benedek templomi képeket fest és nagyon furcsa figura.

De fölajánlotta, hogy nála maradhatnak.

– A gyerekek is?
– Természetesen.
Egy ideig még a szekér közelében álldogáltak.
– Hová tűnt az a fiatalember, akivel együtt utaztunk?
– Heming? Egy félórája, hogy leugrott a szekérről. Másfelé

vitt az útja.

Heming… már hallotta ezt a nevet. Hát persze, a várnagy

gyilkosa. Mégiscsak ő volt. Silje legszívesebben a föld alá
süllyedt volna szégyenében, hogy segített egy gyilkoson. Igaz,
olyan szép és olyan fiatal…

– Bizonyára sok derék norvég férfi harcol… a függetlensé-

gért – folytatta a beszélgetést.

– Így van, kisasszony.
– És hallott már a hegyek közt megbúvó felkelőkről is?
– Most már túl messzire ment, kisasszony, erre nem felel-

hetek – mondta a kocsis.

Szóval ő is hallott róluk. Ez mindenesetre megnyugtatónak

tetszett. Silje szemében bocsánatossá vált Heming bűne, hisz a
hazájáért harcolt.

Milyen udvariasan szólította meg a kocsis. Azt mondta ne-

ki, hogy kisasszony. Bizonyára a bársonyköpeny az oka
mindennek.

– És a másik férfi… ő is közéjük tartozik?
– Kire gondol?
– Arra a férfira, aki beszélt magával és azt mondta, hogy

hozzon minket ide.

A kocsis lehajolt, hogy megigazítsa a lószerszámot.
– Nem beszéltem mással, kisasszony, csak az ifjú

Heminggel. Ő parancsolta, hogy jöjjünk Benedekhez. Silje
először megmakacsolta magát, de azután eszébe jutottak
Heming szavai…

– Igaza van, én tévedtem – mondta könnyedén. – Úgy lát-

szik, nem jól emlékszem arra, ami ma éjjel történt.

– Jobb is így, kisasszony, higgye el.
Fáklya fénye villant a házban, egy szolga pedig felélesztet-

te a tüzet a kandallóban. Hallotta, hogy valaki kedvesen szól a
gyerekekhez. Két idősebb asszony foglalkozott velük, levették
róluk a ruhát és a kislánynak meleg vacsorát vittek az ágyba.

Milyen kedves gyermek – mondta az egyik asszony. Úgy

tűnt, semmi kifogása ellene, hogy az éjszaka kellős közepén
felébresztették. – Hogy hívják?

– Nem tudom – felelte Silje. – Én Solnak neveztem el. De

hogy van a kisbaba? Annyira aggódom érte. Él még szegény?

– Kutya baja a kisfiúnak, annak ellenére, hogy a köldök-

zsinórt nem vágták le róla szülés után.

– Hát fiú? Még szerencse, hogy nem esett baja. Néhány

gonosz embernek kénytelen voltam azt mondani, hogy a kicsi
lány és Livnek hívják. Azért neveztem el így, mert meg akar-
tam menteni a haláltól. Viszont, ha fiú, a Dag nevet adom neki.
Próbáltam megetetni, de…

– Nincs jelentősége, hisz újszülött. Még mindig abból él,

amit az anyaméhben magába szívott. Megmosdatjuk, levágjuk
a köldökzsinórt, ellátjuk a sebet és bepólyázzuk. Legyen nyu-
godt, gondoskodunk arról, hogy mindent megkapjon, ha már
ilyen szörnyű módon jött világra. A mosdóvizet parázsló fada-
rabbal áldjuk meg, már szalmát is tettünk az ágyába. Annak
rendje-módja szerint megáldjuk majd kenyérrel és megkapja
azt az ezüst keresztet, amit én viselek a nyakamban. De úgy
látom, a kislány már nagyon fáradt, úgyhogy jobb lesz, ha
rögtön ágyba dugjuk. Itt egy kis leves, láss hozzá.

Siljének már egy csepp ereje sem maradt ellenkezni. A kis-

lány, akit ő Solnak nevezett el, éppen csak bemászott az ágyba,
és már aludt is. A kandalló olyan csodálatos meleggel
árasztotta el a szobát, amit Silje már hetek óta nem érzett. Ke-
zébe vette a tál levest, és az utolsó cseppig kiitta. Annyira éhes
volt, hogy nem volt türelme a kanállal bajlódni. Rántott leves
volt, amelyben apróra vágott szalonnadarabkák úsztak. Nagyon
jó íze volt. Silje érezte, mint árad szét átfagyott testében a me-
leg.

Azonnal álomba merült. Még érezte, ahogy az asszonyok

levetkőztetik és betakargatják a báránybőrrel, de túl fáradt volt
ahhoz, hogy kinyissa a szemét és köszönetet mondjon. Teste
mintha ólomból lett volna.

A két nő kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. Silje

mozdulatlanul aludt, mintha meghalt volna.

3. fejezet

Silje hajnal előtt zuhant álomba, azután estig aludt. Nem is

látta a nappal fényét. Vagy talán mégis…

Este van, gondolta. Pontosabban alkonyodik. Felnézett az

alacsony mennyezetre, majd a sötét, durva farönkökből álló
falakra. Pillantása megakadt egy ablakon.

Egy ablak! Egy igazi ablak! Silje falba vájt lyukakhoz volt

szokva, amelyeket fatáblával zártak be.

Az ablaküveg zöld volt és vastag, de a délutáni nap utolsó

sugarát még áteresztette.

Mi lehet a gyerekekkel?
A kislány már nem feküdt az ágyában. Ám amint fülelni

kezdett, meghallotta a kacagását. Biztosan játszik vele valaki.
Valahonnan távolabbról pedig a csecsemő sírása érkezett el
hozzá.

Most elhallgatott. Talán enni adtak neki? Még mindig nem

aludt ki a tűz a szobában. Valaki biztos, hogy… Silje érezte,
hogy arcát elönti a forróság. Most már emlékszik…

Egyszer felébredt, mert lecsúszott róla a takaró. És akkor

megszólalt egy hang.

– Ne félj, kislány! Már öregemberek vagyunk és elszállt

belőlünk az ifjonti hév.

Silje ijedten nyitotta ki a szemét. Két idős férfi hajolt fölé-

je. Silje megkönnyebbülten, tapasztalta, hogy a vászoning rajta
van.

– Ez itt mellettem az egyházkerület borbélya – szólt hozzá

egy magas, kecskeszakállas, hosszú ősz hajú öregember.
Élénkszínű, feltűnő ruhát viselt. – Ért az orvosláshoz is. Én

pedig Benedek vagyok, a festő.

Az öregember mindezt olyan fensőbbséges hangon közöl-

te, hogy Siljének az az érzése támadt, fel kellene kelnie, hogy
fejet hajtson előtte.

A borbély, aki a környék betegeit is ápolta, alacsony, kö-

vérkés férfi volt. Barátságosan mosolygott a lányra. – Mióta
ilyen a lábad, kislány? – kérdezte.

– Amióta megszületett, gondolom – mondta tréfásan Be-

nedek.

Silje erre felemelte a fejét és a lábára nézett. A látvány el-

borzasztotta. Hetekig nem vette le cipőjét, alig ismerte fel,
hogy ez a saját lába. Feldagadt, egészen elszíneződött és vízhó-
lyagok borították. Emellett piszkos is volt. Ezen persze köny-
nyen lehetett segíteni, nem úgy tönkrement bőrén.

– Majd gondoskodom meleg borogatásról – nyugtatta meg

Siljét a borbély. – Most nem vágok rajtad eret, mert minden
csepp véredre szükséged van. A kezed sincs jobb állapotban,
mint a lábad, de hidd el, láttam már rosszabb fagydaganatokat
is. Meg tudom gyógyítani, bízhatsz bennem. Ajánlásaim van-
nak olyan magas rangú személyektől, mint…

Ezek után fölsorolt majd egy tucat nevet, csak hogy elnyer-

je Silje bizalmát. Benedek végül megelégelte és legyintett
egyet, mintha el akarná hessegetni a borbély önhittségét, és
leült az ágy peremére. Silje gyorsan álláig húzta a báránybőrt.

– Meséld el nekünk – szólt Benedek atyai hangon a lány-

hoz – miféle furcsa szerzet vagy te? Azt hallottam, hogy meg-
mentetted két gyereknek és annak a lehetetlen Hemingnek az
életét. Mindenképpen figyelemre méltó személy vagy, a ruháid
viszont nagy szegénységről árulkodnak.

– Ezek nem az én ruháim – mondta csendesen a lány. – A

sajátomat odaadtam egy öregasszonynak, neki nagyobb szük-
sége volt rá. Ő ott maradt a majorban és egy rossz ingen kívül
semmije sem volt már.

– És ezek a rongyok? – emelt fel Benedek mutató- és hü-

velykujja közé csippentve egy rongydarabot, majd visszaejtet-
te.

– Magam varrtam egy zsákból, amit a pajtánkban találtam.
A férfi értetlenül rázta a fejét.
– Még sohasem hallottam ilyesmit. Elajándékoztad az

egyetlen ruhádat! A beszéded választékos. Ki vagy te tulajdon-
képpen?

Silje elszégyellte magát.
– Egy szegény patkolókovács szerencsétlen gyermeke va-

gyok, Silje Arngrimsdatter a nevem. El kellett hagynom a szü-
lőhelyem, mert a családom odaveszett a járványban. Annak,
hogy választékosan beszélek, más oka van.

– Bizton állíthatom, hogy egészen különleges emberke

vagy – mondta a festő, miközben barátságos, mintegy bátorító
pillantásokat vetett Siljére. – Helyén van a szíved, ami nagy
ritkaság ilyen időkben, amikor farkastörvények uralkodnak, és
az emberek önmagukon kívül másra nem gondolnak. Az is
jelent valamit, hogy ilyen védelem alatt állsz.

A borbély eközben a lány lábával foglalatoskodott. Egy

nagy üstben erős szagú főzetet készített. Silje szívesen meg-
kérdezte volna Benedeket, mit ért azon, hogy „ilyen védelem
alatt áll”, de már tapasztalatból tudta, hogy jobb ha hallgat. Az
ifjú Heminget még csak megemlíthetné, de azt a másikat…
Róla szó sem eshet.

– Azt mondod magadról, hogy szerencsétlen vagy. Miért?

Kérlek, mesélj többet magadról. Például hogy mit csináltál
otthon a majorban.

Silje zavarba esett.
– Félek, csalódást kell okoznom. Azt tettem, amit a család

többi tagja is. Dolgoztam a földeken, a házban, de talán mégis
kicsit más… Hogy magyarázzam meg? Álmodozó voltam,
igen, ez a helyes szó. Nappal is álmodtam. És nagyon sok időt
töltöttem azzal, hogy szebbé tegyem a környezetemet. Kidíszí-
tettem mindent, ami csak körülöttem volt.

Benedeknek felcsillant a szeme.
– Hallottad ezt, borbély? Talán megtaláltam azt az embert,

aki értékeli majd a művészetemet! Mert bizony igen kevesen
értenek meg. Holnap, Silje, eljössz velem a templomba és
megmutatom a freskóimat.

Silje szemében is fény csillant.
– Köszönöm, hogy megtisztel. Szívesen veled tartok.
– De nem ezeken a lábakon – mormogta maga elé a bor-

bély.

– Felkelhetek most?
– Nem – mondta a borbély, és belemártott egy kendőt a fő-

zetbe, majd a lány lábára helyezte. A borogatás olyan forró
volt, hogy szinte már égette a bőrét. A levegőben gyógynövé-
nyek szaga terjengett. – Feküdj nyugodtan még néhány órát.
Az az érzésem, hogy rád férne még némi alvás. Igazam van?

– Igen, azt hiszem jobb, ha alszom még egy kicsit – mo-

solygott Silje. – De előbb szeretném megtudni, mi van a gyere-
kekkel.

– A két idős nővér vigyáz rájuk – nyugtatta meg Benedek.

– Nem kell aggódnod.

Ezzel azután elmentek, és Silje újra elaludt. Testét-lelkét

elárasztotta a nyugalom.

Közben beesteledett, erről árulkodtak a szoba fényei. Silje

felült és óvatosan megpróbált lábra állni. Még mindig fájt, de
nem jobban, mint az elmúlt néhány nap reménytelen vándorlá-
sai alatt.

Istennek hála, hogy végre megpihenhet és hogy a gyere-

kekkel együtt menedéket lelt ezeknél a kedves embereknél!
Vajon mit gondolhat a festő, hogy elfelejtette megköszönni azt
a sok jót, amit eddig értük tettek.

Régi ruhái eltűntek, helyettük egy durvára szőtt anyagból

készült blúzt és egy szoros derekú fekete ruhát talált. Rongyos

cipőit bő filcpapucsra cserélték, amelybe kényelmesen belefért
bekötözött lába.

Silje gyorsan felöltözött, haján egyszer-kétszer végighúzta

a csontfésűt. Kezét nem kötözték be, de bekenték valami bal-
zsammal, aminek erős mentaillata volt. Rátalált egy dézsa
meleg fürdővízre is, amelybe örömmel ült bele. Még a fejét is
beledugta. Csodálatos érzés volt elmerülni a tisztaságban…

Micsoda igényeim vannak, tűnődött mosolyogva. Az em-

bert könnyen el lehet kényeztetni. Itt ülök a meleg vízben,
amikor nemrég még egy darab koszos kenyérnek is hogy örül-
tem!

A ruha illett rá. Kicsit talán bő volt, de ha szorosabbra fog-

ta az övét, már észre sem lehetett venni. Nem volt türelme
befonni a haját, így szabadon omlott a vállára. Talált még egy
puffos ujjú kabátkát is. Derékig szorosan testhez állt, alatta,
csípője vonaláig ismét bővült. Silje most még nem vette fel a
kabátot. A ruhák valaha egy szolgálólányéi lehettek.

Bicegve elindult az ajtó felé. Léptei alatt recsegett a széles

deszkákból lerakott padló. Silje ezen is elámult. Nem volt ah-
hoz szokva, hogy fapadlón lépkedjen. Otthon csak döngölt
padló és kőpadló volt a házban. Silje átlépte a magas küszöböt,
lába csiszolt kőlapra toppant.

Belehunyorgott a napba, amely már elérte a látóhatár szé-

lét. Amikor még az ágyban feküdt, észre sem vette, hogy nap-
pal van. A vékony hóréteg borította udvaron állt. Sötét házak
fogták körül a teret. Silje a főépület falának támaszkodott.
Maga mellett észrevett egy pompásan díszített épületet, tornác-
cal és szépen díszített kiugrókkal.

Néptelen volt minden. Mielőtt visszament volna, a házak

fölé emelte tekintetét.

Elakadt a lélegzete.
– Istenem! – dadogta – Ez nem lehet igaz. Megkapaszko-

dott az ajtófélfában, majd még egyszer feltekintett.

A házak fölött „Árnyékország” hegyei magasodtak. Silje

érezte nyomasztó közelségüket. Felismert minden egyes csú-
csot, sziklaszirtet, völgyet és szakadékot.

Ennyire közel még soha sem került gyermekkora rémálma-

ihoz, a Jéghegyek Népének szörnyű, titokzatos honához. Csak
egy kopár mező terült el közöttük, fölötte pedig ott magasodott
az égbe meredeken, bevehetetlenül a sziklafal, dacolva Isten
akaratával.

Elsőként az a gondolata támadt, hogy menekülnie kell.
Miután összeszedte magát, képes volt higgadtan gondol-

kodni. Már nem volt kisgyerek. Az összes szörnyet és démont,
akik a levegőn keresztül szálltak felé, csak rémálmában látta.
Képzelete hívta őket életre, nem valóságos alakok voltak. És a
Jéghegyek Népéről szóló mesék? Az sem volt más, mint szóbe-
széd, hogy távoltartsák a hegyektől. Semmi oka arra, hogy
gyermekkori képzelődései miatt elhagyja az egyetlen helyet,
ahol hosszú útja során először biztonságban érzi magát.

A főépületből kijött az egyik idős asszony és intett neki.

Egy pillantást sem vetve a sötéten csillogó, hófödte csúcsokra,
átbicegett az udvaron és bement a házba.

– Lépj be bátran – mondta barátságosan az asszony. – Ép-

pen vacsoránkat költjük el a konyhában. Szegény gyermekem!
Bizonyára nagyon éhes vagy!

– Nem tagadom. De szeretném, ha megengednék, hogy

előbb rendbe szedjem magam.

Miután elkészült, Silje belépett a nagy, tágas konyhába,

amelynek közepén hosszú asztal állt, a fal mellett pedig egy
óriási tűzhely. A major népe az asztalnál ült és evett. Silje
szégyenlősen köszönt és udvariasan biccentett mindenkinek.

Nem voltak sokan. A pestis ezen a helyen is kitombolta

magát, gondolta Silje. Az asztalfőn Benedek ült, két oldalán az
asszonyok a gyerekekkel, majd a szolgák következtek. A két
nő annyira hasonlított egymásra, hogy Silje bizonyos volt ben-
ne, testvérek. Bokáig érő, fekete ruhát viseltek, és egész idő
alatt mosolyogtak. Mindent megtettek annak érdekében, hogy

az asztalnál ülők jól érezzék magukat. Silje érezte, hogy nem
lesz nehéz szeretni őket.

Örömmel látta, hogy a kis Dag elkezdett enni. Az egyik

asszony tejbe áztatott kenyérdarabkákkal etette. A kislány, Sol,
mosollyal üdvözölte, majd visszafordult játszótársához, az
egyik szolgához. Játék közben boldogan kacagott. – Lépj köze-
lebb, gyermekem – hívta barátságosan Benedek. – Ülj ide mel-
lém!

Silje meghajolt Benedek előtt és elfogadta a meghívást.

Rövid imát mondott, majd leült az öreg mellé. Igaza volt a
kocsisnak, amikor azt mondta, hogy Benedeknek furcsa szoká-
sai vannak. A vacsora ugyanis csak három fogásból állt, sós
hering, hús és szalonna került az asztalra, mindezek mellé még
káposzta. Természetesen a sör sem hiányzott, kicsi hordókban
állt az asztalon.

A Benedek-féle vacsorát össze sem lehetett hasonlítani az

országban bevett étkezési szokásokkal. Még az egyszerű embe-
rek asztalára is legkevesebb hat fogás került, de akik igazán
adni akartak magukra, nem érték be étkezésenként tizennégy
fogásnál kevesebbel. Ami pedig az ivást illet, egy felnőtt em-
bernek hat korsó sör volt a mindennapi adagja, de az sem kel-
tett feltűnést, ha valaki ennek a kétszeresét itta meg.

Silje számára azonban ez a három fogás is a mennyorszá-

got jelentette. Evés közben végre alaposan szemügyre vehette a
gyerekeket.

– Most látom őket először világosban – mondta elérzéke-

nyülten. – Milyen szépek mind a ketten! Mégis mennyire kü-
lönböznek egymástól!

– A kislány olyan, mint egy zabolátlan csikó – mondta az

egyik asszony. – Milyen vad a természete! Egyik pillanatban
sugárzik a boldogságtól, de ha valaki ellenkezik vele, azonnal
megváltozik, borzasztóan tud dühöngeni.

Silje bólintott.
– Tegnap este én is észrevettem.

– Azt hiszem, felnőtt korában népszerű lesz a fiatalembe-

rek között – brummogta Benedek. – Az ember akaratlanul is
felfigyel a zöld szemére és a göndör fekete hajára.

Ha egyáltalán lesz lehetősége arra, hogy felnőjön, gondolta

Silje és megjelent előtte a kislány halott anyjának arca. Hama-
rosan elválik, hogy mi lesz a sorsa.

– A kisfiúnak milyen tiszták a vonásai, pedig ez ritka egy

újszülöttnél, ugye? – igyekezett a lány lerázni magáról a sötét
gondolatokat. Meghatottan nézte a csecsemő apró arcát, fején a
piheszerű hajkezdeményt.

– Valóban szép gyerek – helyeselt Benedek. – Vajon mi-

lyen családból származhat? Bár a takarók, melyekbe bepólyáz-
ták, sokat elárulnak. Te is felfigyeltél erre? – fordult Siljéhez.

– Igen. Amikor tegnap este kiértünk a fényre, nekem is fel-

tűnt valami.

– Úgy látszik, a botrányok az előkelő családokat sem kí-

mélik – morogta fogai közt az öreg.

– Már figyelmeztettek, hogy vigyázzak a takarókra –

mondta Benedeknek Silje.

Az öreg bólintott. Vonásai gondterheltnek tűntek.
– Bizony, bizony. Légy óvatos! De mondd csak, nem az if-

jú Heming volt ilyen előrelátó?

Miért kell rögtön elvörösödnie, ha csak kiejtik Heming ne-

vét! És még a szíve is hevesebben ver. Borzasztóan vágyott
arra, hogy újra lássa a fiatal férfi csinos arcát.

– Nem, valaki más – felelte zavartan Silje. – Egy egészen

furcsa figura… olyan volt, mint egy farkasember. Mégis nagy
hálával tartozom neki. Ő irányított ide minket. És most leg-
alább megköszönhetem nektek is, hogy ilyen őszinte barátság-
gal fogadtatok engem és a gyerekeket, ráadásul minden kérde-
zősködés nélkül!

– Örömmel hallom, hogy ez a véleményed – mondta a fes-

tő, de hangján érződött, hogy szívesen terelné más irányba a
beszélgetést. – Sejtettem, hogy Heming nem lehet ilyen találé-

kony, de mondd csak, Silje, mi legyen veled? Amint látod,
kicsit megfogyatkoztunk. Tulajdonképpen szükségünk lenne
még egy segítő kézre. Megelégednél azzal, hogy szállást és
élelmet adunk neked?

– Igen, nagyon köszönöm – felelte a lány, tekintetét tányér-

jára szegezve. – Majd megpróbálok jobban odafigyelni a mun-
kára.

– Nem fogsz álmodozni? – kérdezte nevetve Benedek. –

Tudod, azért az embereknek szükségük van az álmokra. És az
olyanoknak, mint te vagy én, még inkább. Ebben a házban a
bátyám lakott a családjával. Mind meghaltak. Kérlek, hogy ne
kérdezősködj felőlük. Még friss a seb, nem lenne jó felszakíta-
ni. Nekünk viszont, akik itt maradtunk, élnünk kell.

A lány bólintott.
– Magam is átéltem ugyanezt az érzést, úgyhogy meg tud-

lak érteni. Mindenkinek megvannak a maga halottai.

A szolgák bólogattak, elismerve Silje igazát.
– Bizonyára észrevetted az udvaron azt a díszes házat, én

abban lakom – folytatta Benedek –, és nem dolgozom a major-
ban. – Az öreg nagyon büszke volt a hivatására. – Milyen ke-
veset iszol, pedig elegendő sörünk van! Ha egy kicsit többet
akarsz inni a napi adagnál, semmi akadálya.

– Nem, nem. Köszönöm. Még három korsó sörrel is alig

birkózom meg egy nap.

– Milyen dolog ez? Az ember nem éri be annyival, mint

egy madár. De megértelek. Én is csak bort iszom. Az igazi
művészeknek kijár a bor.

Silje az ablakkal szemben ült. Megállapította, hogy itt a fő-

épületben jobb minőségű üveget tettek bele. Amíg beszélget-
tek, nem mert kinézni, csak mostanra jött meg a bátorsága. A
festő barátságos hangja erőt adott neki.

– Azok a hegyek, ott szemben… Egészen megijedtem,

amikor felfedeztem, hogy ennyire közel vannak.

Silje még mindig elég bátornak érezte magát ahhoz, hogy

gyermekkori élményeiről kezdjen mesélni. Elmondta, mennyi-
re félt a hegyektől, bár akkor északkeletebbre lakott, mégis
megrémítették. Beszélt a csúcsokról alászálló szörnyekről és
más látomásairól.

Benedek bólogatott.
– Nem csodálom, ha így érzel. Én magam is félek, ha föl-

pillantok. Mintha állandóan veszélyben lennénk. Az emberek
ráadásul mindenféle rémtörténeteket mesélnek a Jéghegyek
Népéről! Gondolom, neked is jutott néhány a sok történetből,
ugye?

– Igen. Én is hallottam a történeteket. De még most sem

tudom, miféle lények gyülekezete él ott fenn – mondta izgatot-
tan.

Siljét meglepte, hogy a ház ura és a szolganép egy asztal-

nál ül és beszélgetnek. De a pestisjárvány felforgatta a társa-
dalmi szokásokat, a magányos emberek gyámolításra szorultak
ezekben az ínséges években. Nemigen törődtek azzal, ki hová
tartozik, szeretetre vágytak. Emellett Benedek sem volt hét-
köznapi jelenség. Híres festő volt, aki sok mindent megenged-
hetett magának.

Semmi kétség nem fért hozzá, az öreg kedvelte Siljét. A

lány is érezte, hogy rokon lélekre akadt.

– A Jéghegyek Népéről – kezdte mondandóját lassan Be-

nedek –, régi legendák élnek a nép ajkán. – A teremben csend
volt, mindenki mozdulatlanul ült, pedig már rég készen voltak
az evéssel. Feszülten figyeltek, és örültek, hogy együtt lehetnek
társaikkal. – Sok mindent mondanak róluk, többek között hogy
értenek a varázsláshoz. De azt is mondják, hogy a Gonosz
teremtményei. Talán hallottál Tengelről, a Jéghegyek Népének
rossz szelleméről?

– De Benedek úr! – tiltakozott hevesen az egyik asszony,

miközben sűrűn keresztet vetett. A szolgalegény felkelt és
kését beledöfte a falba, az ajtófélfa fölött.

– Babonaság – morogta csendben az öreg festő. – Most

már érted, Silje?

– Mindenki csak titokzatoskodni kezd, ha szóba hozom, de

senki nem meséli el az igazat – felelte a lány.

– Majd én elmondom. Én nem félek sem az ördögtől, sem

más boszorkányságtól. Lassan négyszáz éve annak, hogy az
ifjú Tengel a hegyekbe menekült. Valamelyik akkori uralkodó
új törvénye fosztotta meg földjétől és minden vagyonától, más
parasztokkal egyetemben. Ám Tengel bosszút esküdött! Eladta
lelkét az ördögnek, Silje, és ő lett a Jéghegyek Népének feje-
delme. A neve is ezt jelenti, de ezt bizonyára te is tudod. Örök-
re elzártan élnek a hegyek között, képtelenség megközelíteni
lakóhelyüket. Ha mégis oda akarsz jutni, jégbe vájt alagút
vezet hozzájuk egy folyó mentén.

– Tengel már akkor is értett a varázsláshoz, mielőtt a he-

gyekbe menekült?

– Ezt senki sem tudja megmondani. Azt mondják, teljesen

hétköznapi ember volt, akárcsak te vagy én. Miután szövetsé-
get kötött az ördöggel, hallatlan nagy erő birtokába jutott. Ez az
erő évszázadokon keresztül öröklődött népnek leszármazottai-
ban. Még azt is mondják… – itt már Benedek hangja is elcsuk-
lott – hogy Tengel nincs eltemetve.

Silje pupillái kitágultak. Akaratlanul is a szoba legtávolibb

zugába pillantott, ahová már nem ért el a fény, amely átvezetett
a titokzatos sötétségbe.

– Ezzel azt akarja mondani, hogy magával vitte a Sátán?
A festő a földre szegezte tekintetét.
– Ezt nem mondtam. Ezt nem mondtam – ismételte még

egyszer, majd fölemelte a fejét. – Azt hiszem, semmi különöset
nem tudtál meg róluk. Amit elmeséltem, nem más, mint okta-
lan szóbeszéd, babonaság!

– Hát mégsem léteznek? – kérdezte Silje.
– Én soha nem láttam közülük senkit, bár ezen a környéken

éltem le egész életemet. De azt is be kell vallanom, hogy ön-
szántamból soha nem mennék fel a hegyekbe. Riasztanak a

kopár csúcsok.

Az asszony, akinek az ölében Sol ült, fülére tapasztotta a

kezét.

– Benedek úr! Felelőtlenség erről beszélni! Igazán óvato-

sabb lehetne – mondta megrovóan a festőnek. – Jobb, ha az
ember meg sem említi azokat a… ott fenn.

A szolga már bátrabban elmondta a véleményét.
– Nem hiszem, hogy léteznek. Talán réges-régen éltek ott

afféle emberek, de nem mostanság. Velük is végzett a fekete
halál már vagy kétszáz évvel ezelőtt. Én többször is jártam a
hegyekben, de bizony nem találkoztam semmiféle néppel, sem
a lakóhelyükkel.

Ezek után Silje megnyugodva gondolt arra, hogy oktalan

babonasággal traktálták. Legalább nem kell folyton rájuk gon-
dolnia, végre megszabadulhat a rettegéstől.

Hihetetlen volt, hogy végre jóllakott, nem fázik és tiszta

ruha van rajta! Nem bírta magában tartani örömét.

– Olyan jó itt lenni! – tört fel belőle. – Azt hiszem, a

Mennyországban sem lenne jobb dolgom!

A többiek megértően elmosolyodtak.
Az öröm mégsem tudta feledtetni vele a bánatot. Eszébe

jutott, hogy még mindig nincs vége a járványnak, és nyugtala-
nul pillantott Solra. Meddig kell még várni, hogy véget érjen a
borzalom? Látott már épp elég pestises beteget, így könnyen
felismerte a kezdődő betegség jeleit. Szerencsére a kislány
élénk volt és vidám. Bár vacsora közben egyszer elborult a
tekintete, és lebiggyesztette a száját.

– Anya – jajdult fel panaszosan –, anya!
Az egyik asszony gyorsan ölébe vette, ringatta, csitítgatta,

míg ismét megnyugodott.

– Kicsike még – mondta kedvesen az asszony –, még

könnyen tud feledni.

Azután Siljére került a sor, szerették volna hallani szomorú

vándorlásának történetét. Különösen az utolsó napra voltak

kíváncsiak, amikor annyi minden esett meg vele. De arra még
tőlük sem kapott választ, ki volt az, aki segített rajta. Csak
annyi történt, hogy az asszonyok sokatmondó pillantást váltot-
tak egymással és csendben egy „Miserere”-t mormogtak, a
szolgalegény pedig a padlóra szegezte tekintetét, nehogy valaki
észrevegye megváltozott arckifejezését.

Az udvarról beszűrődő zaj egyszerre mindenkit magához

térített. Lovak patájának csattogása, fegyverek zörgése hallat-
szott.

– A várnagy emberei! – kiáltotta Benedek, amint kinézett

az udvarra, ahol maroknyi lovascsapat várakozott. – Silje, nézd
meg, láttad valamelyiket tegnap a máglyák körül?

Időközben besötétedett, az ablakon keresztül nehezen lehe-

tett kivenni a kint várakozó alakokat, Silje mégis biztos volt
magában.

– Nem – jelentette ki határozottan –, nem láttam egyiket

sem.

– Akkor nem kell elrejtőznöd. De azért jobb lesz, Grete, ha

elviszed innen a gyerekeket! Különösen a kisebbiket!

Benedek kiment a lovasok fogadására. A többiek mozdu-

latlanul, csöndben várták, mi fog történni.

Hallották, amint Benedek üdvözli a lovasokat és megkér-

dezi, mi járatban vannak. A parancsnok elébe ment a lépcsőn.

– Jártak nálad idegenek éjszaka vagy ma a majorban?
– Nem, nem volt itt senki. Kit kerestek?
– Jól tudod te azt, Benedek úr! Az a felforgató Dyre

Alvsson megint portyázott az éjjel az embereivel. Felgyújtották
a király egyik emberének a házát. De most már elég! Szétnéz-
hetünk az istállóban?

– Csak menjetek! Bár nem hinném, hogy az öreg kancák

olyan épületes látványt nyújtanának! Csak nem gondoljátok,
hogy én…?

– Még hogy nem gondoljuk? – mondta bosszúsan a pa-

rancsnok és sarkon fordult.

A katonák megindultak az istálló felé. Látszott rajtuk, hogy

már benéztek oda egyszer és idegen lovak után kutattak. Egy
kis idő elteltével visszajöttek.

– Mit tudsz Hemingről, a várnagy gyilkosáról? –kérdezte a

parancsnok.

– Már egy éve, hogy nem járt errefelé – állította határozot-

tan Benedek. Még Silje is elhitte volna, ha nem tudja, mi az
igazság. – Nem érintkezem azzal a gazemberrel!

– Azt helyesen teszed.
Néhány katona átkutatta még a melléképületeket, talán arra

számítottak, hogy az idegen lovakat a tehenek közé kötötték
be.

– Jobb, ha vigyázol magadra, Benedek – szólt vissza fél-

vállról a parancsnok. – Az, hogy te fested a templomokat, még
nem jelenti azt, hogy a Mennyországba fogsz kerülni!

– Tudok én vigyázni magamra – kiáltotta utána az öreg.
Silje legalább megtudta, ki volt a farkasbundás férfi. Dyre

Alvsson… már hallotta a nevét azelőtt is. A dán korona legel-
szántabb ellensége Tröndelagban. Sohasem tudták elkapni,
mert a nép bújtatta.

Nyíltan persze senki sem merte kimutatni gyűlöletét a ki-

rállyal szemben. A parasztok fütyültek arra, hogy ki a király.
Tizenöt évvel ezelőtt a svédek foglalták el ezt az országrészt, s
ők elfogadták az új urakat. Amikor a svéd uralom megszűnt és
Tröndelag visszakerült a dánok fennhatósága alá, a vidék lakói
minden tiltakozás nélkül elfogadták ezt is. Koppenhága vagy
Stockholm, olyan mindegy, hisz messze volt mind a kettő. A
tartomány vezetése pedig úgysem a király dolga. Ameddig
megvolt a mindennapi betevő falatjuk, nem törődtek azzal,
hogy hívják a királyt. Csak akkor morgolódtak, ha felemelték
az adókat és többet kellett beszolgáltatni.

Ennek ellenére mindig akadtak olyanok, akik a lázadás élé-

re álltak, ha kellett. Az ő vezetőjük volt a sokak által csodált és
tisztelt Dyre Alvsson.

Silje még sohasem találkozott vele. Sejtelme sem volt ar-

ról, hány éves és honnan jön. Most már legalább azt tudta,
milyen a külseje.

Soha, semmi kincsért nem adná fel a férfit! Azért mégis-

csak furcsa, hogy senki sem akarta kiejteni a nevét, amikor
szóba hozta.

No és Heming… Már megint hevesen vert a szíve. Sejtette,

hogy Heming is a felkelők közé tartozik. Nyilván Benedek is
az ő oldalukon áll.

Legalább van némi esélye arra, hogy viszontlássa

Heminget! Nem tudta elfelejteni a férfi szemét, amelyben
gyakran gúnyos fény villant. Maga előtt látta szép vonalú orrát,
nevetésre mindig kész száját, és szőke haját, amint megcsillant
a holdfényben…

Silje fiatal, ártatlan szívét eddig soha nem ismert érzések

töltötték el. Természetes volt, hogy az első szerelem mámorá-
ban szinte csak a külsővel törődik. A szerelem vakká tette az
imádott férfi minden hibájával szemben.

A Benedek majorjában töltött első nap rövidre sikeredett.

A ház népe korán nyugovóra tért. Az asszonyok szívesen ma-
gukhoz vették volna még egy éjszakára a két gyereket. Silje
természetesen beleegyezett.

Azt hitte, hogy a hosszú alvás után nehezen fog újra el-

aludni, de tévedett.

Álmai gyorsan kergették egymást.
Silje csendben nyöszörgött álmában. Keze, lába meg-

megrebbent, mintha szabadulni akarna valahonnan.

Arról álmodott, hogy otthon van, egy domboldalon fek-

szik, szemben a majorral, ahol a szüleivel laktak, a távolban
pedig „Árnyékország” hegyei sejlenek fel.

A szaggatott kőcsipkék mögött völgyek rejtőztek, az ég al-

ja aranyvörös.

És akkor valami felszállt a hegyek mögül. Fekete alakok

hatalmas szárnyakkal közeledtek felé. Silje felismerte az őt
kísértő démonokat. Álmában is önkéntelenül védeni próbálta
magát.

A rémek nem voltak sokan, hatan-nyolcan lehettek, mégis

veszélyesnek tűntek. Sebesen szelték a levegőt, és kutató sze-
mükkel azonnal felfedezték Siljét, bár úgy tettek, mintha nem
látták volna meg.

Silje hirtelen rádöbbent, hogy anyaszült meztelen. Csak az

nyugtatta meg, hogy az alvilági szellemeken kívül senki sem
láthatja.

Kinyújtózott a fűben, tagjait kellemes érzés árasztotta el.

Az alakok egyre közelebb értek. Silje szíve kétségbeesetten
vert. Most már jobban látta őket. Ruhátlan férfiak voltak, kezük
hosszú karomban végződött, testük pedig átmenet volt az em-
beri és az állati test között, de több állati vonással. Démoni
tekintetük vonzotta a lányét.

Most már ők is észrevették Siljét, aki szemlátomást feléb-

resztette vágyukat.

Nem ereszkedtek alá, csak köröztek körülötte, tisztes tá-

volságban, mintha visszatartaná őket valami, mintha várnának
valamire.

Silje szemügyre vette az egyiket. A torz alaknak szép volt

az arca és sima, mint egy fiatal fiúé. Fejét, amelyből két szar-
vasagancs nőtt ki, szőke, hullámos haj borította.

Silje ismerte ezt a tekintetet, és teste beleremegett az

örömbe, amikor felismerte.

A démon nem merészkedett közelebb. Testének alsó része

olyan volt, mint egy szarvasé, karja helyére pedig hatalmas
szárnyak nőttek.

Silje örült volna, ha az alak nem meztelen. Zavarban volt.

A furcsa lény szép arcán kívül semmi másra nem volt kíváncsi.

A démonok méltóságteljes szárnycsapásokkal távolodni

kezdtek.

Ekkor, messze a felhők fölött, megjelent egy sokkal na-

gyobb és veszélyesebbnek tűnő lény. Hirtelen megállt, mintha
a vörösbe boruló eget figyelné. A nagy távolság ellenére Silje
látta, ki ő. Felismerte a vonásait. Csábító és egyben visszataszí-
tó vadállati mosolyát, mely ellenállhatatlanul vonzotta. Fekete
haj övezte a homlokát, szeme sárgán csillogott.

Silje szerette volna látni a testét is, de a felhők eltakarták.

Mégis az volt az érzése, hogy mögöttük egy szatír, vagy egy
faun alakja rejtőzik.

Elnehezült testtel feküdt a fűben, keble hullámzott, még

sohasem érezte ezt az édes, simogató izgalmat. Csípőjét ide-
oda mozgatta, térdét kicsit felhúzva feküdt tovább. Bár félt, de
ösztönei minden félelemnél erősebbnek bizonyultak.

A démon erre megrebbentette kitárt szárnyait és lejjebb

ereszkedett. A lány ettől annyira megrettent, hogy felriadt ál-
mából. Még sokáig zihált a teste. Megkönnyebbült, amikor
rájött, hogy csak álmodott, de csalódott volt, hogy álma ilyen
gyorsan véget ért. Testét addig soha nem érzett forróság öntötte
el, amit maga előtt is szégyellt. Kezével szemérmét igyekezet
elfedni, de ujjai mintha lángra lobbantották volna a testét, és
már nem volt visszaút.

Aléltan feküdt az ágyban, legszívesebben a föld alá süly-

lyedt volna boldog szégyenébe.

Új örömöt ismert meg, és aznap éjjel felnőtté vált.

Nem volt az egyházközségben olyan templom, amely ne

Benedek keze nyomát viselte volna magán, vagy olyan temp-
lomboltozat, amelyet ne ő díszített volna. Most épp a szomszéd
falu temploma volt soron, oda indult délelőtt. Siljét is magával
vitte.

Benedek szeretett későn kelni. Borvirágos orra pedig arról

árulkodott, hogy gyakran a pohár fenekére néz.

Amikor Silje felkelt, az volt az érzése, hogy bárki leolvas-

hatja arcáról, mi történt vele aznap éjjel. Végül be kellett is-
mernie, hogy saját képzelgéseit vetíti ki környezetére. Senki
nem vett észre rajta semmi különöset, mindenki a megszokott
természetességgel beszélt vele.

Milyen furcsa! pedig számára az új élmény fölért egy for-

radalommal. Majdnem belehalt szégyenében.

Csak azt nem értette, hogy miért nem a szeretett férfi

álombeli látványa izgatta fel.

Benedek egész úton fecsegett. Ő fogta a gyeplőt, és sikere-

sen irányítgatta a szekeret húzó öreg gebét. Silje hallgatagon
ült mellette. Benedek nem bírta ki, hogy el ne dicsekedjen
templomfestői sikereivel. Mindegyik képről mondott valamit,
ami eddig csak kikerült a keze közül. Hangosan szidta a refor-
máció papjait, akik nem átallották azt hirdetni, hogy a szép régi
festményeket be kell meszelni. Mindezt csak azért, mert azt
állították, hogy némelyik kép illetlen.

– Még hogy illetlen – mormogta. – A szerelmi életben

sincs semmi illetlen, mert szép és természetes. Csak a vén
kéjencek gondolatai illetlenek.

Benedek utóbbi megjegyzése némi vigaszt nyújtott

Siljének.

– Még szerencse, hogy volt néhány pap, akik ellenálltak

ennek a nagy erkölcsösségmániának. Gyakran eszembe jutottak
Szent Gergely szavai, aki azt mondta, hogy: „A képek az írás-
tudatlanok könyvei”. Meg kell nézned az ítéletnapi angyalo-
mat, Silje! Micsoda pompás műalkotás! Elárulom, hogy
Hemingről mintáztam.

Silje újra elpirult.
– Igen, bizonyára kiváló modell lehetett az angyal alakjá-

hoz – dadogta.

Benedek jót mulatott.
– Na, persze nem a lelkét mintáztam meg. Mit szólnál hoz-

zá, ha rólad festeném meg az elcsábított lány alakját az utolsó
ítéleten?

– Nem! – tört ki hevesen Siljéből.
– Ha nem, hát nem! Pedig remekül mutatnál a csodálatos,

barna hajaddal. Persze ruhátlanul festenélek le.

– Mondja, mit képzel?
– Ne félj! Csak tréfáltam veled – mondta nevetve Benedek.

– Hiába van művészlelked, túlságosan tisztességes vagy. Mi-
csoda korlátolt nevelésed lehetett! – dünnyögte alig hallhatóan
maga elé.

Siljének már semmi kedve nem volt odafigyelni. Tiltako-

zóan összekulcsolta kezét, és maga elé meredt.

Ha egy kicsit oldalra fordítaná a fejét, láthatná a hegyeket.

De nem fordult oldalra, bárhogy hívogatták, csábították a havas
csúcsok, ma még jobban, mint máskor. Talán ott köröznek az
álombeli alakok a hegyek felett? És köztük az is, amelyik…

– Ahhoz a templomhoz megyünk? – mutatott Silje a távol-

ba.

– Igen. De miért ilyen riadt a hangod?
– Nem, dehogy, csak…
Képtelen volt befejezni a mondatot. Nem beszélhetett az

öregnek az álmairól. Közben dühösen tapasztalta, hogy már
megint elöntötte a forróság, éppoly szégyenteljesen, mint az
éjjel.

Miután megérkeztek, Silje lassan körbejárt a templomban,

ügyelve arra, hogy ne borítsa fel az állványokat. Némelyik
motívum ismerős volt számára. Az Apokalipszis négy lovasa.
Ott távolabb pedig vándorló pestises betegek. Amott a háború
pusztításai. Végül maga a Halál. És az pedig… igen, fölismer-
te, az ott nem más, mint Heming, az utolsó ítélet angyala! Ki-
csit talán egyszerűsítő ábrázolásban, de kétségtelenül ő az. Silje
boldogan felsóhajtott. Őszinte lelkesedéssel, hangosan dicsérni
kezdte, amit látott. Benedek örömmel hallgatta a dicséretet.

– Ezt nézd meg! Ezt nézd meg! – vonszolta izgatottan ma-

ga után a lányt. – Erről mi a véleményed?

– Nos, igen – felelte tétován Silje. – De nem értem, miért

festett ide egy vajat köpülő nőalakot, ördöggel a háta mögött ?

Benedek felnyerített.
– Ezt mindig ide kell festenem. Kell hogy legyen egy kis

szórakozásuk a papoknak, a templomszolgáknak és a gyüleke-
zetnek.

– Még mindig nem értem – mondta ugyanolyan ártatlan

hangon a lány.

A férfi döbbenten nézte.
– Azt akarod mondani, hogy… hogy nem érted, mit jelent

ez? Még soha senkit nem láttál vajat köpülni? Sohasem köpül-
tél vajat?

– De igen, mégse…
A következő pillanatban Silje arca izzani kezdett, és szé-

gyenkezve elfutott. Hogy ilyen közönséges legyen valaki!

Benedek bűnbánóan fordult a lányhoz.
– Még mindig titok vagy a számomra, szenvedélyes kisasz-

szonykám. Mert az biztos, hogy szenvedélyes vagy, ez csak
úgy süt rólad. De talán segíthetnél nekem a munkámban – fűzte
hozzá Benedek, amikor Silje arcáról már eltűnt a pír. – Befe-
jezhetnéd ennek a képnek a szegélyét. Festettél már valaha?

Még nem, de nem szívesen szalasztaná el az alkalmat,

hogy bebizonyítsa, mit tud.

Az öreg megmutatta neki a festékeket. Caput mortuum,

avagy a piros. Fenyőkorom, avagy fekete. Szerencsére ezt a
színt ritkán kellett használnia… Túlságosan komorrá tette a
képet, emellett Benedek megtiltotta, hogy bármelyik színnel is
keverje. A mész és az azurit keverékéből lett a türkizzöld.
Mélykéket keverhetett a világoskékhez, és bátran használhatta
az okkersárgát is. Csak egyvalamire kellett ügyelnie, nem volt
szabad elrontani a színek Benedek által meghatározott össz-
hangját.

Silje kicsit félősen fogta meg az ecsetet. Jó időbe telt, mire

befestette az első falevelet. Attól félt, túlfest a szénrajzon. De
utána már gyorsabban ment. Munka közben lelkesen beszélget-
tek. Benedek szívesen megosztotta vele véleményét a festészet-
ről, míg a tető alatt ült, Ádámot és Évát festve, akiket az eré-
nyesség kedvéért jókora fügefalevélbe öltöztetett. Silje pedig
aprólékosan haladt végig a szegélyen. Nem sokat értett a mű-
vészethez, így Benedekre hárult a feladat, hogy kiművelje. Az
öreg szívesen tetszelgett a tanítómester szerepében.

– Untatlak? – kérdezte hirtelen a lányt.
– Nem, dehogy! – vágta rá gyorsan Silje. – Nagyon érde-

kel. Még soha nem volt részem ilyen izgalmas beszélgetésben.

Benedek elhúzta a száját. Ami azt illeti, kicsit túlzás volt

beszélgetésnek nevezni előbb megszakított előadását.

Csak akkor hagyták abba a munkát, amikor már sötétedni

kezdett. Annyira belemerültek a festésbe, hogy még ebédelni is
elfelejtettek.

– A mindenit! – kiáltott Benedek elismerően, amikor meg-

látta Silje munkáját. – Tudtam, hogy van érzéked a festéshez!
Életet vittél a levelekbe. Hol sajátítottad el az árnyékolás forté-
lyát?

– Nem tanultam sehol – felelte a lány kicsit zavartan, de

büszkén. – Megpróbáltam magam elé képzelni, milyen is a
valóságban egy levél.

– El kell jönnöd velem holnap is – mondta lelkesen az öreg

festő. – Foglalkozzanak csak az „öregasszonyok” a kicsikkel,
nagy örömüket lelik bennük.

Silje ez alatt a rövid idő alatt nagyon megkedvelte Benede-

ket.

Az öreg nem is sejtette, mennyit segített Siljének abban,

hogy ismét biztos talajt érezzen a lába alatt. A szülői házban
mindig csodabogárnak számított. Most viszont felfedezte, hogy
létezik egy másik világ, ahol végre otthonra lelhet.

4. fejezet

Másnap Silje már nem mehetett el a templomba. Begyul-

ladt az egyik lába, pihennie kellett. Napközben többnyire Sollal
játszott, de elvégzett olyan apróbb munkákat is, amit ülve is
lehetett. Legalább volt ideje beszélgetni a két idős asszonnyal.

Sol igazán szórakoztató, talpraesett kisgyerek volt. Visel-

kedéséből az derült ki, hogy jóformán semmit nem gondol meg
előre. Mindent mélységesen átélt. Ha dühös volt, tombolt, de
örömének sem tudott határt szabni. Ilyenkor a nyakába ugrott
mindenkinek. Nehezen értették, mit mond, hisz alig lehetett
kétesztendős.

Egy napra rá Silje lába már egészségesebbnek tűnt, így ki-

harcolta, hogy megint Benedekkel tarthasson. Solt is magukkal
vitték, hogy Gretének és Mariának ennyivel is kevesebb dolga
legyen.

A kislány ide-oda szaladgált a templomban és mindkettő-

jüket kétségbe ejtette kimeríthetetlen energiájával. Silje több-
ször utánaszaladt a szószékre vagy a galériára, hogy visszahoz-
za. A gyerek állandóan Benedek után akart mászni az állvány-
ra. Végül kénytelen-kelletlen kikötötték távolabb a kórusban,
amely a festés miatt üresen állt.

Azután mindenki folytatta a maga munkáját. Silje most

már nehezebb feladatot kapott, ő festhette az angyalok feje
köré a glóriát. Ismét remekelt.

– A véredben van a festés – dicsérte Benedek. – Gyere,

megmutatom, mit csináltam tegnap, amíg nem voltál itt!

Silje követte az öreget az oldalhajóba, ahol az egyik kes-

keny bolthajtásba ítéletnapi jelenetet festett. Silje sejtette, miért
hívja oda az öreg. Benedek félig készen volt az elcsábított lány
alakjával.

Silje szégyenkezve elfordult.
A festő nevetett.

– Ugye, hasonlít? Legalábbis az arca. A többit kénytelen

voltam magam elé képzelni. Persze nem volt olyan nehéz.

Silje szavakat sem talált felháborodásában. Ráadásul a

festmény nem is hasonlított rá. Hiszen az ő hasa laposabb, és a
melle is szebb, mint ezé a szörnyszülötté.

– Nem is így nézek ki! – tört ki belőle.
– Ezért csak magadat okolhatod – nevetett az öreg. – Te

nem akartál modellt állni, ha nem tévedek. De ha gondolod,
még változtathatunk rajta. Mondd csak el, mit festettem meg
rosszul!

Az lett volna a legokosabb, ha Silje sarkon fordul és tünte-

tőleg távozik. Viszont szörnyen idegesítette, hogy a fejét egy
körte alakú testen látja viszont. Így azután néhány gyors moz-
dulattal belejavított a képbe. Benedek helyeslően bólintott,
ahogy végignézett rajta, majd a festményen.

– Igazad van. Te sokkal karcsúbb vagy, ugyanakkor fent

teltebb. Ezt elintéztük. De szükségünk van még egy ördögre,
bár azzal várhatunk. Előbb be kell fejeznem Halál tábornokot.

Silje mindennap elment a templomba. Ügyesen leplezte,

hogy a lába még mindig nem gyógyult meg. Solt többször nem
vitték magukkal. Nem tudtak munka közben ügyelni a kislány-
ra is.

Silje mindennap az előkelő bársonyköpenyt terítette magá-

ra. A templomba menet Benedek egyszer megjegyezte:

– Úgy simogatod ezt a köpenyt, mintha a szeretőd lenne.
A lány összerezzent.
– Olyan kellemesen puha a bársony tapintása.
– Ahogy beburkolózol ebbe a köpenybe, aztán meg olyan

átszellemülten szívod be az illatát, vajon ennek is az anyag
puha tapintása lenne az oka?

Silje felegyenesedett.
– Csak az az oka, hogy még soha nem volt ilyen finom

holmim, egyszerűen örülök neki – mormolta.

Negyedik nap Silje már annyira belejött a festésbe, hogy

Benedek komolyabb munkát is rá mert bízni. Igen rövid idő állt
az öreg rendelkezésére. Hamarosan át kell adnia a templomot,
és úgy tűnt, egyedül nem birkózik meg a feladattal. Vajon Silje
meg tudná festeni a szüzet megkísértő ördögöt, ha előrajzolja
az alakot?

A lányt meglepte az öreg kérése. Tényleg rábízza az egé-

szet?

Silje érezte, hogy meg fog birkózni a feladattal. Már kicsi

korától tudta, hogy van képessége a rajzhoz és a festéshez.
Csupán a bizonyításra nem volt soha lehetősége.

– Igen, jó, azt hiszem, megpróbálom – hebegte izgatottan.

– De mi lesz, ha nem sikerül?

– Akkor újrafestjük. De én biztos vagyok a sikeredben.
Silje minden erejével a feladatra összpontosított. Egyedül

dolgozott az oldalhajóban, csak néha váltottak egymással egy-
két szót. Annyira belemerült a munkába, hogy néha percekre
megfeledkezett a külvilágról, beleértve Benedeket is.

Esteledett már, amikor Benedek lemászott az állványról.

Napközben be-bekukkantott Siljéhez, hogy meggyőződjön
arról, jó úton halad-e. Most viszont már csak az ördög kecske-
lábai voltak hátra.

– Ma még egy falatot sem ettél – kiabálta már messziről. –

Itt a szürkület. Haza kell mennünk.

Benedek belépett az oldalhajóba és megtorpant. Silje ar-

rébb húzódott, hogy az öreg jobban lássa a képet. Türelmesen
várta ítéletét.

Benedek először szóhoz sem jutott.
– Jézusom! – mormogta döbbenten. – Mit tettél, te lány?
Most már Silje is látta, mit követett el.
Az ördög a lány mögött állt, pontosan úgy, ahogy Benedek

előrajzolta. De Silje továbbment. Az ördög pataszerű kezét a
lány mellére helyezte, a lány pedig hátravetette fejét és az ör-
dög vállára hajtotta, míg az hosszú nyelvével a hajadon nyakát
nyaldosta. Az arca pedig…

– Ó, Istenem – tört fel Silje torkából a kétségbeesett kiál-

tás. – Ezt, ezt nem is vettem észre.

Az ördög arcához félreismerhetetlenül a farkasbundás férfi

vonásait használta fel.

– Ezt nem hagyhatjuk így – mondta Benedek elszörnyedve.
Silje már hozzá is látott, hogy eltávolítsa a festéket, amikor

Benedek megragadta a kezét.

– Nem, mégsem! Túl jó a kép ahhoz, hogy eltüntessük.

Látszik ugyan, hogy még gyakorolnod kell, de karakteresek a
képeid. Most már csak abban reménykedhetünk, hogy a király
emberei nem tévednek ebbe az eldugott templomba. Kislányom
– mondta Benedek még mindig a látvány hatása alatt –, nem
vártam volna, hogy ilyesmit festesz, hisz annyira erényes vagy.
Nézd meg az ördög vágyakozó kezét! Vagy ahogy a lány mö-
gött áll! Nem hittem volna, hogy el tudod képzelni, mi folyik a
nő háta mögött.

Silje sem tért még magához.
– Magam sem értem, hogyan tudtam megfesteni. Valahogy

jött belőlem.

– Vagy megbabonázott valaki, vagy művészlelked van.

Nem hiszem, hogy magadnál voltál, amikor festetted. Csak így
történhetett. A legtöbb művész nem tudja, mit csinál, amikor
igazán elragadja az ihlet. Én idáig azt hittem, hogy a te szíved
az ifjú Hemingé!

Szóval észrevette!
– Én is – felelte csalódottan izgatottsággal Silje. – Nem is

értem, hogy kerülhetett ez az arc a festményre.

Abban a pillanatban Benedek elkezdett nevetni. Először

halkan, majd egyre hangosabban.

– Sajnálom, de azt kell mondanom, hogy jobb modellt nem

is találhattál volna. Istenem, micsoda felismerés! Micsoda
felismerés! Eszedbe ne jusson erről bárkinek is beszélni! Még
szerencse, hogy ilyen sötét van idebenn.

Elindultak hazafelé. A levegő már nem volt annyira hideg,

és a vidéket borító vékony hóréteg is olvadni kezdett. Az égen
nehéz, szürke felhők úsztak. Az emberek azonban tisztában
voltak vele, hogy csalóka ez az enyhe idő. Fagyos körmeit a tél
egyre mélyebbre eresztette a földbe, és a nap is egyre később
kelt fel.

Valahogy szomorú ez a mostani ősz, állapította meg magá-

ban Silje.

Tíz napja volt már annak, hogy megérkeztek Benedekhez,

amikor a kislány megbetegedett. Égő arccal és kisírt szemmel
feküdt az ágyban. Silje egész nap mellette ült, többször is átöl-
töztette, és gondosan ügyelt arra, hogy mindig jó melegen
legyen.

A borbély, aki egyébként Benedek ivócimborái közé tarto-

zott, kimondta rá az ítéletet.

– Nem kétséges, mi a baja. Tartsátok távol tőle a csecse-

mőt! Mi talán kibírjuk, mint ahogy kibírtuk eddig is. Meg van
keresztelve a gyermek? Nem lenne jobb kihívni hozzá a papot?

– A papot is elvitte a halál – mondta szomorúan az egyik

asszony. – És még nem jött új. Jó ember volt a mi régi papunk!
Sorra látogatta a betegeket, így aztán maga is megkapta a fer-
tőzést. De Sol már olyan nagy gyerek, hogy biztosan megke-
resztelték.

Az asszony megpróbálta elfojtani a belőle feltörni akaró

zokogást. Annyira megszerették a kislányt!

Amikor a borbély elment, Silje visszaült a gyermek mellé.

Érezte, mint lesz úrrá rajta is a kétségbeesés. Éjszakáról éjsza-
kára megszokta már a kicsi test szuszogását, apró kezének
érintését, mintha az ő gyermeke lett volna.

– Uram, segíts! Uram, segíts! – suttogta. – Ne hagyd, hogy

meghaljon, hisz úgy szeret élni! Ne vedd el tőlem, kérlek!

A kislány továbbra is lázas maradt, sőt egyre betegebb lett.

Silje most már rettegve várta, mikor jelenik meg a betegség

következő tünete.

Sol karikás szemmel figyelte.
– Kérlek, gyógyulj meg! Nem bírom elviselni, hogy szen-

vedni látlak. Szükségem van rád, Sol! Nagyon szeretlek!

– Szejeted Solt? – kérdezte kikerekedett szemekkel a kis-

lány.

– Igen, szeretlek. Mi összetartozunk. És ott van az öcsikéd

is, akire mindkettőnknek vigyázni kell. Minden olyan szomorú,
ha beteg vagy. Nagyon szeretlek, kicsi Sol.

Halvány mosoly látszott a kislány arcán. Tűzforró keze

Siljéét kereste. Most már biztos volt benne, hogy a gyerek
elfogadta, hogy hozzá tartozik és szereti. Eddig azt hitte, hogy
csak azért ragaszkodik hozzá, mert biztonságra van szüksége.

Talán nem volt helyes Dagot Sol öccsének nevezni. Lehet,

hogy kénytelenek lesznek egyszer elválni egymástól, és így
sokkal nehezebb lesz. De olyan természetességgel mondta ki,
hogy teljességgel hihetőnek tűnt. Ragaszkodik a kicsikhez.
Szörnyű lenne, ha Sol egy hideg koporsóba kerülne!

Már leszállt az est, amikor a konyhából hangokat hallott.

Vendégük érkezett. Benedek egy idegen lovassal tért haza a
templomból.

Silje hallotta az élénk beszélgetést, aztán a vendég egyszer

csak ott állt a kunyhó ajtajában, ahol ő és a gyerekek aludtak.

– Menj ki, Silje! – utasította egy érdes hang.
A szobában sötét volt, és a férfi most nem a farkasbundáját

viselte. Sötétbarna köpenyt terített ruhája fölé, de Silje így is
megismerte. Remegő kézzel állt fel az ágyról.

Sol nyöszörögni kezdett és Silje keze után kapott.
– Talán maradnom kellene – mondta határozatlanul a lány,

miközben a férfi pillantását kereste, bár bizonyos volt benne,
hogy az úgyis keresztülnéz rajta.

Ám a férfi Siljére emelte furcsa pillantását. Szeme úgy

csillogott fekete szempillája alatt, mint két fényes borostyán.

– Ugye szereted a gyermeket?

– Igen, nagyon – felelte Silje.
– Akkor menj! Várj a konyhában az asszonyok között.
Silje tétován elindult, a gyermek keservesen felsírt.
A konyhában mindenki hallgatott. Olyan furcsán nyomasz-

tó volt a várakozás. Silje nem értette, miért. Talán a félelem az
oka? Hisz veszélyes játék volt a majorba hívni a felkelés vezé-
rét, életveszélyes.

Benedek mozdulatlanul támasztotta az ablaktáblát, csak

nyugtalan pillantása árulta el, mi zajlik le benne. A szolgale-
gény sapkáját gyűrögette, a két nő pedig mereven ült az asztal-
nál. Silje leült hozzájuk, és ölében összefonta a kezét.

Az egyik asszony csendben imádkozni kezdett.
– Azonnal hagyd abba! – mordult rá Benedek.
– Igen. Bocsássatok meg! – felelte az asszony. Maria volt

az, aki a legtöbbet foglalkozott Sollal.

Ekkor Silje hirtelen felállt.
– Már olyan régóta bent van. Megnézem, mi történik ott

lent.

Érdekes módon, senki nem próbálta megakadályozni eb-

ben.

Félénken nyitotta ki a kunyhó ajtaját.
A férfi az ágy fölé hajolt éppen. Amikor a lány belépett,

felemelkedett, és odafordult hozzá.

– Nagyon szívós kisgyerek – mondta különös, erős hang-

ján. – Túl fogja élni. De… – akarta folytatni, majd hirtelen
abbahagyta.

– Ez igaz? – kérdezte kételkedve Silje. Nem merte elhinni,

hogy igaz lehet. – Miért ilyen biztos a dolgában?

A férfi csendben felnevetett.
– Sokan vannak, akik megkapják a betegséget, és mégis

túlélik. Légy mindig mellette, hogy ne érezze magát egyedül.

– Vele maradok.
A kislány addigra megnyugodott, és megpróbált láztól csil-

logó szemével mosolyogni.

A férfi vizsgálódva nézte Siljét.
– Hát te? Sántítasz?
– Semmi különös. Csak az elfagyott lábam nem akar ja-

vulni.

– Megnézhetem?
– Nem! – tiltakozott Silje, de észbe kapott, hogy milyen

kellemetlen helyzetbe került hevessége miatt.

A férfi csak nevetett az egészen és várt. Szemmel láthatóan

jól szórakozott.

Végül Silje leült az ágyra. A férfi szótlanul mellé telepe-

dett, megfogta Silje lábát és lehúzta róla a harisnyát. Amikor
forró kezével megérintette, beleremegett. Egy ideig kifejezéste-
len arccal nézte, majd mindkét kezét a lány lábára tette.

– Megerőltetted – mondta. Silje valami egészen különlege-

set érzett. Lábát fokozatosan vibráló melegség öntötte el. Pár
pillanat múlva az volt az érzése, hogy ég a lába.

– Valami hasonlót csinált Sollal is? – kérdezte röpke pil-

lantást vetve a gyermekre, aki azóta már aludt.

A férfi nem válaszolt. Kezét levette Silje lábáról, ruhájából

pedig előhúzott egy fatégelyt.

– Minden este kend be ezzel – mondta. – Ez majd kihúzza

belőle a fájdalmat.

Azután fölállt, és a kunyhó hirtelen nagyon kicsinek és na-

gyon forrónak tűnt.

Silje köszönetet mondott azért, amit értük tett.
– Csak nem Benedek ment el magáért?
– Nem – felelte a férfi. – Nem Benedek jött értem, én láto-

gattam meg a templomban.

A templomban? Te jó ég. Silje hátán a hideg futkosott.
– Igen, láttam – mondta, mintha olvasna Silje gondolatai-

ban.

És nem is fűz hozzá semmi megjegyzést. Csak megállapít-

ja, hogy látta. Még szerencse, hogy éppen a harisnyája felhúzá-
sával bíbelődött, különben nem is tudná, hová bújjon szégye-

nében. Legszívesebben a föld alá süllyedt volna.

Amikor észrevette, hogy a férfi menni készül, összeszedte

magát.

– És a csecsemő? A kisfiú? Talán ő is megkapta a betegsé-

get.

A férfi habozott.
– Meg kellene néznem.
Amikor a szűk kunyhóban elhaladt Silje mellett, ugyanaz a

bágyadtság fogta el a lányt, mint álmában. A lenyugvó nap
fénye egy pillanatra megvilágította a férfi arcát. Silje eddig
csak félhomályban látta ezt az arcot, és most be kellett ismer-
nie, hogy rosszul ítélte meg. Talán a félhomály tette akkor
olyan félelmetessé, öreggé és szikárrá. Most egy viszonylag
fiatal férfival nézett szembe. Markáns vonásai ellenére sokkal
fiatalabb volt, mint Silje hitte.

Mégsem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a férfi szemé-

ben valami vadállati fény játszik, puha mozgása pedig egy
macskáéra emlékeztetett.

Követte végig az udvaron, közben megcsodálta szálfa ter-

metét, széles, izmos vállát. Nézte, ahogy biztos léptekkel halad
előtte. A férfi megállt, amikor a lépcsőhöz ért, és megvárta,
hogy Silje kinyissa az ajtót.

Amikor beléptek, a két asszony azon nyomban felpattant,

és eltűnt a másik szobában. A szolgalegény a szoba másik
sarkába húzódott, csak Benedek nem moccant. De azért ő is
nyugtalannak látszott. Silje furcsa, éber feszességet vett észre a
tartásában.

– Nos, mi történt? – kérdezte végül.
– A kislány meggyógyul – újságolta ragyogó arccal Silje. –

De meg kellene nézni Dagot is.

Benedek behívta Gretét, és megparancsolta, hogy hozza be

a gyereket. Grete a szomszéd szobából jajveszékelt.

– De hát még meg sincs keresztelve!
A férfi szigorúan ráförmedt.

– Silje megkeresztelte, amikor rátalált. Van elég ereje a ke-

resztségének.

– Az ördögbe is, Grete – mordult fel Benedek. – Figyel-

meztess már arra, hogy keressünk egy papot, és kereszteltessük
meg, amint lehet. Már úgyis sok lelket veszítettünk el.

Silje még soha nem látta ilyen szomorúnak Benedeket.
Grete kidugta a fejét az ajtónyíláson.
– Bizony, bizony, Benedek úr! – dohogott vádló hangon. –

Gondold csak meg, mi lett volna vele, ha meghal. A lelke
egyenesen az…

De Grete itt elhallgatott, és riadt pillantásokat vetett a ven-

dégre. Azután kis időre eltűnt, majd visszatért a gyerekkel.
Kelletlenül lépte át a konyha küszöbét. Silje odament hozzá,
átvette tőle a kisfiút, majd átnyújtotta az idegennek. A férfi
hálásan pillantott rá.

– Te bízol az emberekben. Mindent megteszek, ami tőlem

telik. Egyedül kell maradnom a kisgyerekkel.

Mindenki elhagyta a konyhát. Silje, mielőtt kilépett volna,

visszapillantott. Olyan különös volt a hatalmas férfi kezében
látni az apró gyereket, szinte eltűnt erős karjai közt. A kicsike
ráemelte élénk tekintetét és azon nyomban bömbölni kezdett.

Silje már-már azt gondolta, hogy végzetes hibát követett

el.

De a gyermek hamar megnyugodott. Némán várakoztak

odakinn. Nemsokára a férfi is utánuk ment, és átadta Benedek-
nek a gyereket.

– Az újszülötteket védi valami a betegséggel szemben. A

pestis sem hatolt át ezen a védőpajzson.

Csak ennyit mondott, egy szóval sem többet. Silje kikísér-

te. Miután az idegen nem neki adta oda a csecsemőt, az volt az
érzése, hogy kettesben akar maradni vele.

– Most már tudom, kicsoda maga – mondta a férfinak.
– Tudod? – kérdezte az kétkedő mosollyal az arcán.
– Igen, tudom. Bízhat bennem, soha nem tudnám elárulni.

Ha egyszer talán szüksége lenne a segítségemre… de nem
hinném, hogy rászorul bármikor is.

A férfi elkomolyodott.
– Lehet, hogy egyszer szükségem lesz a segítségedre. Azt

hiszem, megértetted, mennyire magányos vagyok és milyen
kevesen vannak körülöttem olyanok, akikre számíthatok.

A lány bólintott.
A férfi arcát mély barázdák szántották végig, amikor mo-

solygott.

– Jó dolgod van Benedeknél?
– Ó, igen. Még soha nem volt ilyen jó dolgom. Köszönöm,

hogy ideküldött.

A férfi szabadkozva intett a kezével és csendben elmoso-

lyodott.

– Silje, Silje – mondta lassan –, te is gyerek vagy még! De

amint látom, egy kicsit összeszedted magad. Már nem tűnsz
olyan kiéhezettnek. Olyan vagy, mint egy bimbózó virág. Kér-
lek, ne tétovázz, üzenj értem ismét, ha szükséged lesz rám –
fűzte hozzá, majd fölpattant a lovára és elvágtatott. Silje még
ott álldogált egy darabig és a férfi szavain tűnődött. Vajon mire
gondolhatott, amikor azt mondta, hogy hívja ismét, ha szüksé-
ge lesz rá?

Aztán visszament Solhoz. Legnagyobb meglepetésére

Mariát is ott találta. Eszébe jutott, hogy amikor elbúcsúzott az
idegentől, egy árnyékot látott átsuhanni az udvaron. Akkor nem
sokat törődött vele, hisz figyelmét lefoglalták a férfi szavai.
Maria zavartan állt fel a kislány ágya mellől. Valami bocsánat-
kérésfélét motyogott, majd elsietett.

Sol, bár láztól égett az arca, nyugodtan aludt. Mindez arra

utalt, hogy túl vannak a nehezén.

Silje szerette volna tudni, miért jött be Maria a kislányhoz,

és miért volt ennyire zavart. Közelebb ment Solhoz, és amikor
nekidőlt a kislány ágyának, észrevette, hogy az billeg. Ahogy
lejjebb hajolt, egy pénzérmét fedezett fel az ágy egyik lába

alatt. Ezüst érme volt, közepén kereszttel.

Silje tudta, mit jelent ez: védelmet minden ördögi mester-

kedés ellen.

Rövid tétovázás után úgy döntött, hogy otthagyja a pénzt.
Gondolatai akaratlanul is legutóbbi álmára terelődtek.

Képzelete tovább szőtte az álmot. Vajon mi történt volna, ha
nem ébred fel? Nem értette, hogy miért nem Heming közele-
dett felé. Miért a farkasember fedezte fel nyiladozó nőiségét?
Miért nem a fiatal és vonzó Heming? Bárcsak újra álmodhatná
az egészet valaki mással, az igazival… Silje nem merte kimon-
dani, amire gondolt. Egy másik… szeretővel…

Amikor végre kimondta a bűvös szót, testét átjárta a forró-

ság. Ám Heming vonásai egyre halványabbá váltak előtte. Silje
nem az ő arcát látta.

Párnájához szorította arcát és reménytelenül felsóhajtott.

Amikor másnap reggel felébredt, örömmel tapasztalta,

hogy a lába már nem lüktet és ég olyan nagyon. Addigra Sol is
felébredt, és kérte, hogy vegye ki az ágyból.

– Nem, nem, kicsikém – mondta Silje határozottan –, ma

még feküdnöd kell. Még nem gyógyultál meg teljesen. De itt
maradok veled egész nap.

Kinézett a kunyhó ajtaján és megpillantotta a major fölé

magasodó hegyeket. Már nem félt a csúcsoktól. Pillantásába
várakozás vegyült, mintha abban reménykedne, hogy a furcsa
szárnyas alakok vezérükkel az élükön feltűnnek a hegyóriás
felett. Aztán elszégyellte magát gyerekes gondolatai miatt.

Néhány nap múlva a kislány túl volt a veszélyen, és Silje

mehetett a templomba dolgozni.

Ismét Benedek mellett dolgozott, de több figura festését

már nem merte rábízni az öreg.

– Ki tudja, mi jut még eszedbe festés közben – mondogat-

ta.

Már jó ideje festettek, amikor Siljéből kibukott a kérdés. –

Ugye, az a férfi tud gyógyítani?

– Méghogy gyógyítani! – hangzott a válasz valahonnan a

tető alól.

– Miért nem kérik többen a segítségét?
– Csak végszükség esetén veszik igénybe.
– Azért, mert rejtőzködnie kell?
– Hát, így is mondhatnánk. Nagyon ritkán mutatkozik.

Magam is csak néhányszor láttam életemben, de mintha biza-
lommal lenne irántam. Furcsa, hogy újabban ilyen gyakran
felbukkan. Bár bizonyára nem minden ok nélkül…

– Hány éves lehet? Már nagyon sokat törtem a fejem, de

nem tudtam rájönni.

– Magam sem tudom. Mintha kortalan lenne. Mindig any-

nyinak látszik, amennyinek ő akarja az adott pillanatban.

– Elmondta nekem, hogy járt itt, a templomban.
– Igen. Bejött, hogy megkérdezze, minden rendben van-e

odahaza. Akkor említettem neki a kislányt. Erre ő eljött velem.
– Benedek egy pillanatig gondolkodott valamin. – Azt is mond-
ta, hogy szívén viseli a sorsodat, Silje – folytatta Benedek hatá-
rozott hangon. – Azt hiszem, hálás lehetsz érte, de azért jobb,
ha vigyázol magadra.

– De miért?
– Ne tegyél fel nekem állandóan ilyen nehéz kérdéseket –

fordult vissza a munkájához az öreg festő.

– Nagyon szeretném tudni – nézett rá nyugodtan Silje.
– Na persze. Szeretnéd tudni – mormogta Benedek, és mi-

közben tehetetlenül széttárta a karját, telecsöpögtette a köveze-
tet festékkel. Töröld fel, Silje, kérlek! Még hogy szeretné tud-
ni… Én nem szívesen lennék az ellensége. Nehéz dolog egy
vékony zsinóron egyensúlyozni a szakadék fölött…

– A király emberei az ellenségei, nem mi – mondta nevetve

Silje, mint aki észre sem vette Benedek gondterhelt pillantását.
– Ők tudják már, milyen az, ha haragszik.

– Igen, igen – mondta az öreg síri hangon –, ők már tudják.

Charlotte Meident ötödik napja kínozta az álmatlanság az

előkelő trondheimi palotában. Csak hajnal felé szenderedett el,
de álmai akkor is nyugtalanok voltak, tele rémképekkel.

Charlotte szíve megkeményedett, már sírni sem tudott.

Üveges szemmel meredt a semmibe. Szobájában éjjel-nappal
gyertya égett. Régi kedves bútorai vették körül, de ő mintha
nem is látta volna őket, a francia szekrényt és az elegáns szé-
keket, amelyek állandóan Loyola Ignácra és a spanyol inkvizí-
cióra emlékeztették. Hiába voltak tele a szekrények szebbnél
szebb ruhákkal, ez sem érdekelte.

Tavasszal – kavarogtak a gondolatai – felenged majd a

fagy. Ha elmúlt a karácsony, rögtön itt a tavasz, és akkor min-
den jobbra fordul… Senki nem fázik többé.

Szülei aggódva figyelték, még mindig nem értették, hogy

változhatott meg ilyen hirtelen. Nem értették idegesítő hangu-
latait, nem értették, miért szegül ellen olyan makacsul minden
próbálkozásnak, amikor ki akarják csábítani a városból, hogy
friss vidéki levegőt szívjon, hogy barátaival és rokonaival ta-
lálkozzon. Nem értették féktelen kitörését, amikor nővére meg-
látogatta őket kisgyerekeivel.

Úgy tetszett, végtelenül idegesítik a kisgyerekek. Bezárkó-

zott a szobájába, és nem volt hajlandó kijönni onnan, amíg el
nem mentek.

Képtelenek voltak fölfogni, miért zárkózott ennyire magá-

ba! Éppen Charlotte, aki örökké vidám volt, aki gondtalanul,
kicsit könnyelműen vetette bele magát az életbe. Szellemesek
és gyorsak voltak a viszontválaszai, kicsit felületesek talán, de
élmény volt vele beszélgetni. Társaságában mindenki jókedvre
derült. Bár nem volt igazán szép, mégis szívesen vették körül
az emberek. Most viszont…

Már vagy fél éve furcsán viselkedett, no de most? Egysze-

rűen elviselhetetlenné vált!

Charlotte az ablakot bámulta. A fájdalom, amit hónapokon

át, éjjel-nappal magában hordozott, kitörni készült, hiába véde-
kezett ellene.

„Bárcsak még egyszer kimentem volna aznap éjjel! Vagy

másnap reggel, hisz éjszaka már nem engedtek volna ki. De
mindig csak halogattam. Remegtem a félelemtől, bizonytalan
voltam. Most már úgyis késő!” Így emésztette magát, és egyre
bizonyosabbá vált benne a szörnyű gondolat: „Késő, már ké-
ső!”

Mély lélegzetet vett, megfeszítette testét az ágyban, így

próbált ellenállni az újabb hisztérikus kitörésnek.

De már képtelen volt elnyomni gondjainak feltörő áradatát.

Túl sokáig állított gátat elébük.

Tizenhárom nap telt el azóta. Senki emberfia nem bírja ki

tizenhárom napig egyedül, élelem nélkül. Megjelent előtte a
fenyő alatt fekvő kis csomag. Hótól átnedvesedett, már rotha-
dásnak induló ruhadarabok. És bennük csendben, némán fek-
szik egy… Már csak nem is sír, nem is nyösszen szegény.

Charlotte torkán szörnyű ordítás tört fel. Tehetetlenségében

ordított, így próbált szabadulni a kétségbeeséstől, ami azóta
költözött belé, hogy kitette gyermekét, mert azt hitte, hogy
ezen az áron visszanyerheti szabadságát. De nem! Már akkor
beléköltözött a kétségbeesés, amikor karjában vitte a magatehe-
tetlen kis testet a városból kifelé vezető úton.

Egész testében rázkódott, teljesen átadta magát a sírásnak.

A szobalány rémülten szaladt be hozzá, annyira sietett, hogy
csak egy kendőt terített hálóinge fölé.

– No de Charlotte kisasszony! Mi van magával? Kisasz-

szony! Válaszoljon!

Charlotte azonban egyre jobban zokogott, sírása segélyki-

áltásként visszhangzott a palota folyosóin.

– Mit tegyek? – toporgott tehetetlenül a lány ágya mellett a

cseléd. – Talán hívjam a nagyságos asszonyt?

– Nem, nem! Semmi szükség rá! – szipogta Charlotte.
– De hát mi ez az egész? Csak nem beteg a kisasszony?
Charlotte valami olyat felelt, hogy „Nem vagyok beteg”,

de az is lehet, hogy egészen mást mondott.

A szobalány, aki világéletében tartózkodóan viselkedett

kisasszonyával szemben, most tétován leült az ágya szélére és
várt.

Charlotte felült és kétségbeesetten átkarolta a lányt. – Se-

gíts nekem! Segíts nekem!

– Miben segíthetnék én? – kérdezte elfogódottan a lány.

Legszívesebben felállt volna. Jobb, ha az ember nem bizalmas-
kodik az úrnőjével!

Charlotte szerette volna megkérni, hogy menjen ki az er-

dőbe és keresse meg a gyermekét. De ahogy megérezte a szo-
balányból áradó ellenállást, meggondolta magát. Még hevesebb
zokogásban tört ki.

– Már késő! – kiabálta. – Már késő. Ó, Istenem, forgasd

vissza az idő kerekét! Forgasd vissza!

Bárcsak visszakaphatná gyermekét! Bárcsak karjában tart-

hatná meleg, kicsi testét! Nem törődne már a rosszindulatú
pletykákkal és előítéletekkel.

Ekkor kinyílt Charlotte szobájának ajtaja, és beléptek a

szülei, hátuk mögött néhány kíváncsiskodó, akik kívül marad-
tak.

– De kedves gyermekem! – ripakodott rá az anyja. – Mire

véljem ezt a viselkedést? Csak nem rosszat álmodtál?

– Ó, Uram! Add, hogy rossz álom legyen az egész! – zo-

kogta Charlotte. De senki nem értette, mit mondott.

Anyja leült a szobalány helyére, aki megkönnyebbülten állt

fel. Kicsit zavarban érezte magát ebben a szerepben.

– Mi történik itt, Elsbeth? – kérdezte halkan a szobalány-

tól.

– Nem tudom – felelte a lány. – Állandóan csak azt hajto-

gatja, hogy már késő.

– Charlotte! Gyermekem! Még nem késő. Még találhatunk

neked férjet. Miket mondasz, hisz még csak huszonöt éves
vagy!

– Nem, nem, nem! Soha nem megyek férjhez! Soha, soha!
Charlotte anyja megdühödött.
– Az a bajod, hogy nem mozdulsz ki innen soha! Holnap

elmegyünk és sétálunk egyet az erdőben és…

Már nem volt ideje befejezni, mert Charlotte hisztérikusan

sikítani kezdett. Levegő után kapkodott és ide-oda csapkodott
maga körül a kezével, majd kimerülten a csipkével kivert pár-
nára hanyatlott.

– Legjobb lenne idehivatni a borbélyt és eret vágatni rajta

– javasolta az apja. – Talán akkor kitisztulnak belőle a rossz
szellemek.

– Nem – felelte Charlotte fáradtan –, ne hívjatok senkit.

Már elmúlt. Csak rossz álom volt az egész.

Még csendben ült és szipogott egy darabig, majd becsukta

a szemét.

Mind a hárman aggódva távoztak.
– Biztosan a női baj van rajta. Reméljük, hogy elmúlik –

mondta anyja kifelé menet. Majd hallotta, hogy csendben be-
csukják szobája ajtaját.

Charlotte tudta, hogy rohamától eltekintve semmi sem

múlt el. Tudta, hogy soha nem fog begyógyulni a seb, hogy egy
életen át szenvedni fog a fájdalomtól és a szorongástól. Gondo-
latai pedig tapogatózó kisgyerekként törnek majd rá a magá-
nyos éjszakákon.

5. fejezet

Silje hetente háromszor ment el Benedekkel a templomba,

hogy segítsen neki. Az öreg jobban örült volna, ha mindennap

vele tart, mert már nagyon sürgette az idő. Állandóan a nyakára
jártak az emberek, szerették volna tudni, mikor készül már el
végre. Benedek pedig csak szidta a „tudatlan, műveletlen bar-
bárokat, akik nincsenek tisztában azzal, hogy egy művészt nem
lehet csak úgy siettetni”.

Silje a gyerekekkel is akart foglalkozni, hogy ne szokjanak

el egymástól. Emellett szívesen segített volna az asszonyoknak
a majorban. Bár azok megosztották egymás közt a terheket és a
gyerekeket. Így aztán semmi kifogásuk nem lett volna az ellen,
ha Silje továbbra is Benedeknek segít. Annyira odavoltak a
gyerekekért, hogy Silje gyakran jót mulatott lelkesedésükön.

– Szegénykéim! – mondta Benedek. – A gyerekkel újraélik

ifjúságukat.

– Azért nagyon fárasztó Sollal tölteni egy napot – vallotta

be Silje gondterhelten. – Nem az én gyerekeim, de annyira
szerem őket. És… no mindegy.

Kicsit bántotta, hogy olyan keveset láthatja Dagot. Grete

szinte a tulajdonának tekintette a kisfiút, és féltékenyen topor-
gott Silje körül, ha az néha tisztába rakta.

– Ne is törődj velük – nevetett Benedek. – A templommal

már úgyis elkészültünk.

– És mi lesz utána?
– Neked mindig akad valami dolgod a majorban, én pedig

kaptam egy megbízást, de sajnos nagyon messzire kell men-
nem, úgyhogy nem tarthatsz velem.

Silje nem felelt. Így hát hamarosan véget ér életének egyik

legszebb időszaka.

– Nem tudom, milyen színűre fessem ezt a ruhát – tűnődött

Benedek. Fent dolgozott az állványokon, közel a tetőhöz, úgy-
hogy kicsit meg kellett hajolnia, ha a templom mennyezetét
szemlélgette. – Azt hiszem, itt elakadtam, a szivárvány minden
színe sem lenne elég, hogy befessem ezt a ruhát.

Silje lemászott az állványról és odaállt Benedek alá, hogy

alaposan szemügyre vegye a képet.

– A barna jó lesz – mondta határozottan.
– Barna? No, de ott már… De nem, igazad van! Tényleg

tehetséges vagy!

– Köszönöm a dicséretet, de innen lentről könnyebb volt

megítélni.

Benedek elégedetten brummogott valamit, de a következő

pillanatban már egy megkeményedett ecset miatt szitkozódott.
Aztán elrestellte magát és nem győzött bocsánatot kérni amiatt,
hogy képes volt templom falai között káromkodni.

Előző este a kelleténél jobban a pohár fenekére nézett.

Másnap ilyenkor mindig gyakrabban zsörtölődött. Ha az öreg a
szemébe húzta kopott sapkáját, Silje már tudta, hogy morogni
fog. De ha föltolta a homlokán a sapkát, vagy titokban húzott
egyet a magával hozott itókából, megint a régi volt. A beléne-
velt kegyelet meggátolta abban, hogy a templomban igyon. De
Silje tudta, hogy a szekérben mindig rejteget egy üveget, és
napközben néhányszor kiment ellenőrizni, megvan-e még.

Silje visszamászott az öreg mellé az állványra. Egy ideig

halkan dolgoztak egymás mellett. De Benedek kuncogása ha-
marosan megtörte a csendet.

– Most mire gondol? – kérdezte csodálkozva Silje.
– Tegnap járt itt néhány vénember az egyházközségből és

megnézték, mit műveltünk idáig. Megnézték az ördögödet is.
Bizonyára fölizgatta őket a látvány, mert meglehetősen sokáig
időztek abban a sötét sarokban.

Silje elpirult. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy viszont-

lássa azt a förmedvényt.

Némi tétovázás után Benedekhez fordult.
– Az a férfi… tudja kire gondolok… ő is látta, amikor itt

járt. Jobb lett volna, ha soha nem tudja meg.

Benedeknek mintha lelkiismeretfurdalása lett volna.
– Az… az igazság, hogy véletlenül tért be az oldalhajóba.

És miután meglátta, kíváncsi lett, nekem pedig muszáj volt
válaszolni a kérdéseire. Templomban nem hazudhat az ember.

Pedig éppen most esel a hazugság bűnébe, te vén csaló! –

gondolta Silje. Fogadni mernék, hogy magad mutattad meg
neki a képet.

– És mit mondott? – kérdezte csendesen Benedektől.
– Nem mondott az semmit. Lenyűgözte a látvány. Én csak

annyit fűztem hozzá, hogy úgy tűnik, lassacskán eladósorba
kerül a lány, ha már ilyen szenvedélyes képeket tud festeni.

– Ez nem lehet. Tényleg ezt mondta neki? – jajveszékelt

Silje. – És neki, neki mi volt a véleménye?

– Nem osztotta meg velem, de rendkívül bosszantotta va-

lami. Leginkább talán az, hogy azt találtam mondani, hogy
„majd mi, öregek férjhez adjuk a lányt”. Talán az nem tetszett
neki, hogy őt is „öregnek” neveztem. Azután rögtön elment.
Szerintem az bánthatta, hogy ördögként ábrázoltad. Bár nem
tudom, mi mást is várhatna.

– Ó, bárcsak ne látta volna! – panaszkodott csendben Silje.

– Bárcsak ne látta volna!

– Hát, kényelmetlen helyzet volt, az biztos. Őszintén szól-

va sokáig féltem is utána. Na, de nem akarok többet beszélni
erről. Inkább te mesélj nekem. Miért beszélsz ilyen választéko-
san? Hiszen a környezetedben nemigen járt senki iskolába.
Persze a szemétdombon is nyílhatnak rózsák, de azért mégis
különös! Mondd, olvasni és írni is tudsz?

– Igen, valamennyire. Tudja, a birtokon, ahol laktam,

gyakran voltam együtt az uraság legkisebb fiával. Olyan pesz-
tonka-féle voltam. Mivel a kisfiú állandóan velem akart lenni,
megengedték, hogy részt vegyek az óráin. Persze mindenre
odafigyeltem, és megjegyeztem, amit csak lehetett. Olyan vol-
tam ilyenkor, Benedek úr, mint a száraz növény, amelyik issza
magába a vizet. Tanulni akartam. Figyeltem, hogyan beszél-
nek, kölcsönkértem a kisfiú könyveit. Tisztában voltam azzal,
milyen óriási lehetőséget kaptam a sorstól, olyat, amiben más
leányoknak nincs részük. Persze elég töredékes a tudásom,
mert nem vehettem részt minden órán. De azért igyekeztem

megjegyezni, amit csak lehetett.

– Álljunk meg egy pillanatra. Ne becsüld le a képességei-

det, mert olyan körülmények között, ahogy te tanultál, csak
akkor jegyezhettél meg valamit, ha eszed is volt hozzá. Valaki-
től örökölnöd kellett a képességeidet.

– Anyám nagyon sokat tudott – mondta elgondolkodva

Silje. – Az ő apja az írástudók közé tartozott. Tudott írni, és
gyakran a többi paraszt helyett is megírta, amit kellett. Emellett
nagyon szépen tudott faragni.

– Most már értem, mitől vagy ilyen tehetséges. Köszönöm,

Silje, a segítségeddel megfejtettem a titkaidat. De mi ez a zaj?

Fülelni kezdtek. A templomtorony felől súlyos léptek zaja

hallatszott.

A lány félve Benedekre pillantott. Az öreg oda fordult,

ahonnan a zajt hallotta.

– Kísértetek járnak erre? – suttogta Silje. Suttogását több-

szörösen visszaverte az épület.

– Dehogy!
Lemásztak az állványról. Siljének semmi kedve nem volt

ahhoz, hogy védtelenül, az ég és a föld között lebegve várja be
a kísértetjárást. Nehezére esett maradni, amikor legszívesebben
elszaladt volna.

– Ki az ördög rejtőzködhet odafenn? –mormogta Benedek.

Közelebb lépett Siljéhez. A lány nem tudta eldönteni, hogy
Benedek védeni akarja őt, vagy védelmet keres a háta mögött.

Feszülten várakoztak. Silje izgatottan tördelte a kezét.

Egyszer csak megcsikordult a torony ajtaja. Egy szakállas férfi
lépett ki a fénybe.

– Meghalok az éhségtől, Benedek. Van valami harapniva-

lód?

– Hát te rejtőzködtél ott fönn? Jól ráijesztettél a tanítvá-

nyomra!

Vajon csak a tanítványra? – gondolta Silje.
– Silje, hozd ide a kosarat, mi úgyis állandóan megfeledke-

zünk az evésről.

Silje már hozta is, levette a fedelét, úgyhogy az idegen ki-

szolgálhatta magát. Erős testalkatú, határozott pillantású, kö-
zépkorú férfi volt. Úgy volt öltözve, mint egy paraszt. Ruhái
azonban finomabb anyagokból készültek, mint általában a
parasztoké, posztókabátja is egészen új volt, a lábára pedig
kötött harisnyát húzott.

– Két embernek lesz – mondta, bőségesen szedegetve a ko-

sárból.

– Van még veled valaki? – kérdezte kíváncsian Benedek. –

Igen, az ifjú Heming is velem van. Ott sínylődik szegény.

– Sínylődik? – ismételte Silje elborzadva, miközben arcát

elöntötte a pír.

A férfi jót nevetett ezen.
– Három hete is van már annak, hogy nem volt nővel, úgy-

hogy gondolhatod, milyen rossz állapotban van. Menj csak fel
hozzá, úgy értem, vigyél neki is valami harapnivalót.

– Ne küldd fel Siljét ehhez a gazfickóhoz – szólalt meg

Benedek. – Tetszik neki.

– Nem lesz semmi bajom – mondta gyorsan Silje. Örült,

hogy viszontláthatja lovagját, bár fájt neki, hogy a férfi
Heming kalandjairól tett említést.

Silje nem akarta elhinni az egészet. Egy olyan ifjú, akinek

ilyen szép és nemes az arca, nem viselkedhet másképp a höl-
gyekkel, csak gálánsan. A róla szóló történeteket pedig a félté-
keny vénemberek találják ki, hogy hírbe hozzák.

Azóta nem találkozott vele, hogy megmentette az életét,

azon a sötét éjszakán. Silje képtelen volt elfelejteni az ifjút.
Emlékezetes álma is csak arra utalhatott, hogy hamarosan vi-
szontlátják egymást. Gyakran gondolt rá sorsáért aggódva az
utóbbi napokban. És most… egyszer csak itt terem!

Kezébe vette a kosarat, és elindult felfelé az öreg lépcsőn.

Végre felért a torony kis kiugrójába. A napfény csak a tetőn
keletkezett lyukakon keresztül világított be. Amikor Silje bel-

jebb lépett, motoszkálást hallott, mintha valaki el akarna rej-
tőzni előle.

– Csak én vagyok, Silje – szólalt meg szelíden. – Ennivalót

hoztam.

– Silje? – mintha az ifjú nem ismerte volna fel, kiről van

szó. A lány arcáról lehervadt a mosoly. Csak nem felejtette el?

– Vagy úgy, te vagy az! A kis életmentő! – hallatszott a

férfi hangja. Majd odament a lépcsőhöz és fölsegítette a lányt
az utolsó két lépcsőfokon. Silje már-már áhítattal lépett be a
zugba.

A döbbenettől szinte földbe gyökerezett a lába. A férfi ru-

hája piszkos és rongyos volt, aranyszínű haja összetapadt a
sártól. Alapos fürdőre lett volna szüksége.

– Silje, az ég küldött téged. Lassan azt kell hinnem, hogy

védőangyalommá jelöltek ki.

Silje sugárzó arccal tette a férfi elé a kosarat, bár nem tet-

szett neki, hogy az csúfot űz belőle.

– Vegyen, amennyi jól esik – szólt Heminghez.
– Mi van a kosaradban? – kérdezte Heming, majd levette a

fedelet és fintorogva beleszimatolt.

– Lazac! Már megint lazac! Úgy látszik, a parasztok azt hi-

szik, hogy csak a lazacot lehet megenni! – Azért mégiscsak
kivett mindent, amit a kosárban talált, és jó étvággyal megette.

Silje kedvetlen volt. A szolgalegény a majorban minden-

nap elment, hogy friss halat fogjon. És milyen büszke volt
szegény a fogásra! Lehet, hogy kicsit egyhangú állandóan a
hal, de inkább annak örülne Heming, hogy van mit enni, ami-
kor oly sokan éheznek!

Tulajdonképpen Silje sem evett még egy falatot sem, így

csak korgó gyomorral nézte, mint tűnik el az utolsó falat is
Heming torkában. Azzal vigasztalódott, hogy a férfinak na-
gyobb szüksége van most az ételre, mint neki.

Amikor Heming végre befejezte az evést, felnézett Siljére,

és a szeme megakadt a lányon. Siljének is feltűnt a férfi cso-

dálkozó pillantása, testében kellemes meleg áradt szét. Heming
tisztában volt vele, hogy Siljénél hamis bókokkal nem érne
célt. Silje komoly és megbízható lány volt és… biztos, hogy
még szűz! A fejét merte volna tenni erre.

Na persze, azért elbánna ő ezzel a szüzecskével, csak lenne

rá ideje! De most fontosabb dolgok kötötték le a figyelmét.
Életveszélyben volt.

Még egyszer a lányra nézett. Igazán kellemes dolog lenne

asszonnyá tenni ezt a bimbózó virágszálat. Silje tényleg gyö-
nyörű volt. Tiszta illat áradt belőle, eltekintve némi festékszag-
tól, ibolyakék szeméből szenvedély sugárzott. Barna haja fény-
lett, szája halványrózsaszín, mint a vadrózsa szirma, és ha
beszélt, kivillant fehér fogsora.

– Ülj le egy kicsit, Silje – mondta rekedtes hangon. – Fá-

radt vagyok, és szívesen beszélgetnék egy okos emberrel.

A lány tétovázott, aztán mégis leült a fal mellé, illő távol-

ságra a férfitól. Szoknyáját gondosan a térdére húzta.

Ösztönösen megérezte, hogy esetleg nehéz helyzetbe ke-

rülhet. Nem gyarapította Heming férfiúi dicsőségét, hogy egy
lány mentette meg a fenyegető haláltól, és hogy ugyanez a lány
később tanúja volt annak, hogy Heminget szájon vágta a far-
kasbundás idegen, ráadásul még átkozott idiótának is nevezte.
És erre most újra beállít, amikor Heming válságos helyzetben
van, és ételt hoz neki. Valami azt súgta neki, jobb, ha most
inkább erősíti a férfi önbizalmát.

– Csak nem a felkelők közé tartozik maga is? – kérdezte

csodálkozó arccal.

A férfi megitta utolsó korty sörét is, majd közömbös han-

gon válaszolt.

– De igen. Sőt mi több, én vagyok az egyik vezetőjük.
– Ó – mondta Silje kikerekedett szemmel.
A lány viselkedése felbátorította Heminget.
– Tudod, rám bízzák a legkacifántosabb feladatokat. Gyak-

ran kockáztatom az életem másokért. Múltkor is egy ilyen ügy

miatt fogtak el – dicsekedett, miközben piszkos körmeit néze-
gette.

A titokzatos idegen mintha mást mondott volna. „Egy asz-

szony miatt került bajba. Megfeledkezett az óvatosságról”,
csengtek fülében a férfi szavai. Most mégsem törődött velük.

– Nagy hatalma van a parancsnokának – mondta álmodoz-

va Silje. – Eljött, hogy még egyszer segítsen rajtam. A kislányt
majdnem elvitte a pestis. Nem tudom, mit csinált vele, de meg-
gyógyította. És a megfagyott lábamat is. A keze olyan forró
volt, amikor megérintett.

Heming a fejét csóválta.
– Kiről beszélsz? Persze, róla! Tévedsz, ha azt hiszed,

hogy ő parancsolhat nekem. Ő nem áll fölöttem! Nem isme-
rem, soha sem találkoztam vele…

Silje érezte, hogy túl messzire ment. Senki nem nevezhette

meg Dyre Alvssont, a felkelők vezetőjét. Egy meggondolatla-
nul kimondott szó könnyen a várnagy kezére juttathatná.
Olyan, mintha nem is létezne. És ő megfeledkezett erről. Fur-
csa, hogy Heming nem figyelmeztette.

– Csak nem engedted be magadhoz? – kérdezte most a fér-

fi, pedig az előbb határozottan tagadta, hogy ismerné a másikat.

– Miért ne? – kérdezte értetlenül Silje.
Heming hirtelen mozdulatot tett, mintha keresztet vetett

volna.

– Neked elment az eszed! Neked teljesen elment az eszed!

Remélem, volt kéznél só és kenyér?

– Nem értem. Minek?
– Hogy sóval hintsd be a szobát! Egyedül ez segít. A só és

a kenyér. És a kislány… mi van a kislánnyal? Remélem, ke-
resztet rajzoltál rá azután, hogy… Vagy még jobb lett volna, ha
olyan ezüst érmét teszel az ágy lába alá, amelyen kereszt van.

Silje elsápadt.
– Maria, az egyik asszony a majorból, tett egy ilyen érmét

annak az ágynak a lába alá, amelyen Sol feküdt.

A férfi megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Hála az Istennek! Akkor semmi baj nem történt. És mi

van az újszülöttel?

Milyen kedves tőle, hogy érdeklődik az apróságok felől!

Silje le nem vette a szemét a férfi csinos arcáról. Egyszerűen
boldog volt, hogy ilyen tökéletes látványban lehet része.

– A kicsi Dag, köszönöm, jól van. Talán túlságosan jó is a

dolga. Az öreg Grete elkényezteti és tömi belé az ételt. Én már
alig láthatom.

– Remélem, vigyáztál a takaróira.
– Ó igen, a maga… – Nem, nem, eszébe sem juthat, hogy

megnevezze Dyre Alvssont!

– Szóval, gondosan elrejtetted?
– Hát persze, az ágyam matraca alá.
– Reméljük, ott biztonságban van, Silje. Sajnos mennem

kell. Köszönöm a finom ételt és italt! Láthatlak még valami-
kor?

Silje elpirult örömében.
– Ha úgy akarja?
Felemelkedtek. A férfi odafordult Siljéhez és felemelte az

állát, miközben egyre közelebb lépett hozzá.

– Tudod-e, hogy veszettül csinos vagy, Silje?
Az lesütötte a szemét és megrázta a fejét. A fülében lükte-

tett az arcába toluló vér.

– Pedig így van. Megengeded, hogy… meglátogassalak?
Silje rémülten nézett fel.
– Természetesen tisztességesek a szándékaim – nevetett a

férfi. – Csak látni akarlak. Emellett szeretek okos emberekkel
beszélgetni.

Silje akárhogy is próbált, nem tudott visszaemlékezni arra,

hogy bármi okosat is mondott volna, amíg együtt voltak. Né-
hány kétségbeesett hangon kívül más nem jött ki a torkán.

– Egy ideig nem tudlak meglátogatni, mert üldöznek min-

ket és rejtőznünk kell. Nagyon magányos az életünk, elhiheted!

Ám amint a király emberei eltűntek innen, meglátogatlak.

Olyan idegen és furcsa volt a férfi érintése. Még soha így

nem érintették meg Siljét. Többször is próbálták megerősza-
kolni, de akkor fel volt készülve arra, hogy megvédje erényét,
így ő maga is durván védekezett. Eddig mindig ő került ki
győztesen az efféle „párviadalokból”.

Heming keze valahogy nem égette úgy a bőrét, mint azé a

másik férfié, akinek gyengéd, de erős volt a keze. Persze akkor
egészen másról volt szó, az a férfi meg akarta gyógyítani…

Miért kell most őrá gondolnia? Hisz Heming áll előtte,

megérinti az arcát és a szemébe néz a csodálatos kék szemével,
szomorúan mosolyogva. Szegény ifjú! Olyan az élete, mint az
űzött vadé!

– Természetesen felkereshet Benedek házában – mondta

bizonytalan hangon. – Gondoskodni fogok arról, hogy fejedel-
mi ellátásban legyen része.

– Nem, nem. Úgy nem mehetek – suttogta az ifjú. – Senki

sem tudhatja, hol rejtőzöm. Árulók mindenhol akadnak.

Silje meghallotta lentről Benedek hangját, és lesietett a

lépcsőn.

– Már azt hittem, soha nem akarsz lejönni onnan! – szólalt

meg a festő, és alaposan szemügyre vette a lányt.

Silje szégyenlősen visszamosolygott, amitől Benedek vi-

selkedése még gyanakvóbbá vált.

– Úgy nézel ki, mint a macska, amelyik éppen most falt fel

egy kövér patkányt! – mondta savanyú ábrázattal.

Silje ártatlanul felsóhajtott.
– Nagyon gonosz velem, mester!
A két férfi elhagyta a templomot, és ők ismét nekiláttak a

munkának.

– Sok jó tulajdonságod van, Silje – törte meg a csendet az

öreg –, de úgy tűnik, nem érted a tréfát.

A lány elgondolkodott.
– Lehet, hogy igaza van – vallotta be Silje. – Régebben

mindig kész voltam a tréfára, és a dolgoknak csak a vidám
oldalát láttam. De amióta elvesztettem a szeretteimet, minden
megváltozott. Nehezen mosolyodom el.

– Persze, persze, gyermekem. Nem is erre gondoltam. Azt

hiszem, fölöslegesen aggodalmaskodom. Visszatér még a jó-
kedved, meglásd! De… nem ártana, ha vigyáznál ezzel a fiú-
val.

– Tudom – felelte Silje –, mégis azt hiszem, nem olyan

rossz ő, mint amilyennek lefestik. Inkább boldogtalan. Velem
mindig gyengéd és megértő.

– Na, igen – sóhajtott Benedek. – Hát éppen ez az, amire

ügyelned kell.

Miután elkészültek a templommal, Silje visszatért a házi-

munkához.

Egyszer régen tanúja volt egy felnőttek között zajló be-

szélgetésnek, amiből akkoriban nem sokat értett. Most viszont,
ahogy felidézte, értelmet nyertek az addig üresnek hitt szavak.
Egy idegen tért be szülei házába, és azt kezdte magyarázni,
hogy az emberek az erőnek három fajtáját hordozzák maguk-
ban, az alkotó, a megtartó és a romboló erőt. Vannak olyan
emberek, akik az egyik vagy a másik erőt tisztán testesítik meg.
Ugyanez a helyzet az emberi munkával is, többnyire csak az
egyik erőfajta kell az elvégzéséhez.

A családanya testesíti meg leginkább a megtartó erőt. Silje

bizony nem sokat mondhatott magáénak ebből a jeles tulajdon-
ságból. Kötelességtudóan és alaposan elvégezte azt, amit rábíz-
tak, de semmi öröme nem telt benne. Az egyetlen munka, ami
magával ragadta, a festés volt. Úgy érezte, hogy ez az ő világa,
itt van otthon és sehol másutt.

Nem volt különösebben nagy művész, de volt érzéke a fes-

tészethez. Mint annyi más alkotó ember számára, Siljének is
áldás és teher volt egyszerre a tehetsége. Nem élvezte a ház
körüli munkát. Mindezt úgy próbálta leplezni, hogy egyre több
feladatot vállalt magára.

Szerette nézni a megterített és finom ételekkel telerakott

asztalt, de beleborzadt abba a látványba, ami étkezés után tárult
elé. A tisztára sikált konyhaasztalon összemaszatolt tányérok,
edények, ételmaradékok sorakoztak. És ez nap mint nap, újra
és újra ismétlődött… Magának sem merte bevallani, mennyire
terhére van a házi munka, a tehén- és lóistálló takarítása. Csak
akkor érezte, hogy valóban alkot, ha olyan feladatot kapott,
amely maradandó eredménnyel gazdagította. Az ismétlődés
elvette munkakedvét még akkor is, ha finom kalácsot sikerült
sütnie, vagy valami pompás ruhadarabot kötött. Úgy tetszett,
más területen egyelőre nem bontakoztathatja ki képességeit. Jó
lett volna álmodozni, de ezt most itt, e kedves emberek között
nem engedhette meg magának. Eszébe jutott, hogy otthon min-
dig lustának tartották álmodozásai miatt. A legtöbben így véle-
kednek az alkotó, álmodozó emberekről.

Benedek legalább megértette.
– Művészlelked van, Silje, az már biztos. Csak abban ké-

telkedem, hogy a festéshez van-e igazán tehetséged. Azt hi-
szem, meg kell találnod a neked való ösvényt. Tudod, nagy
szerencsétlenség, hogy lánynak születtél, mert így kevés lehe-
tőséged nyílik majd arra, hogy megleled, amit keresel. És
őszintén szólva félek, hogy nem jutsz el arra az útra, amelyen
járnod kell.

Silje figyelmesen hallgatta, de nem szólt egy szót sem. Ő

nagyobb tragédiának tartotta volna, ha fiúnak születik. Nem
szívesen mondott volna le álmairól, amelyeket a fiatal Heming
ébresztett benne.

– Ügyelj arra, hogy gazdag emberhez menj feleségül. Ak-

kor körülvehetnéd magad egy sor szolgálóval, te pedig élhetnél
a művészetednek! Nyíltan vagy titokban. Gazdag ember kell
keríteni neked!

De miközben ezt mondta, végtelenül boldogtalannak lát-

szott a saját tanácsa miatt.

Silje mosolygott, és elmondta, hogy ő mindezt most nem

tartja olyan fontosnak. Afelől is biztosította Benedeket, hogy
amíg az ő házában van, derekasan kiveszi a részét a munkából.

A gyerekekre felváltva vigyáztak hárman, így mindenki el

tudta végezni a saját munkáját. Silje örült, hogy most több időt
tölthet a gyerekekkel.

Örömmel tapasztalta, hogy egyre jobban érti Sol gyermek-

beszédét. A kislány sokat fejlődött azóta, hogy idejöttek, bővült
a szókincse, és a kiejtése is javult. Sol olyan volt, mint egy
vadmacska. Zöld szemei csibészesen villogtak. Ha valaki nem
teljesítette a kívánságát, dühösen ellenszegült. Silje néha meg-
ijedt a gyerek távolba révedő pillantásától.

El sem tudta képzelni, mire gondolhat, mit láthat ilyenkor a

kislány.

Dag is egyre növekedett. Grete reggel szorosan bepólyálta,

később Silje megpróbált lazítani a kötésen. A kicsi ilyenkor
mindig abbahagyta a sírást. A haja kiszőkült, de ahhoz még
kicsi volt, hogy bármi más egyéni tulajdonsága kifejlődhetett
volna. Silje nagyon szerette a fiúcskát. Szeretete csak fokozó-
dott, amikor visszaemlékezett arra, milyen körülmények között
talált rá azon a furcsa éjszakán az erdőben.

A napok egyhangú ritmusban követték egymást. Most így

tél idején ötkor keltek, meggyújtották a tüzet, ittak egy kevés
sört, lazacot ettek vagy egy kis füstölt húst. Utána végezte
mindenki a maga dolgát, az istállóban, a teheneknél, vagy a
konyhában. Kilenc, télen gyakran tíz óra körül ebédeltek. Utá-
na vacsoraidőig keményen dolgoztak. Négy-öt óra táján elköl-
tötték a vacsorát és kilenckor lefeküdtek.

A télnek is megvoltak a maga sajátos teendői. Karácsony

előtt le kellett vágni az arra szánt állatokat. Silje erre az időre
az erdőbe menekült. Nem akarta végignézni, hogyan vágják le
kedvenc állatait. Mindegyiket megszerette, miközben gondoz-
ta, etette őket, gyakran beszélt is hozzájuk. Kézen fogta Solt, és
feldúltan járkáltak az erdő szélén, amíg a majorban befejezték a
számára oly gyűlöletes munkát.

Egyik ilyen sétájuk alkalmával hirtelen megállt. Valami

kellemetlen érzés fogta el. Sol kérdően nézett fel rá.

Éppen a major fölötti magaslaton álltak. Silje még soha

nem járt erre. Sokáig csöndben figyelte az erdei neszeket, majd
újra elindult.

– Nincs semmi baj – mondta a kislánynak, bár erről nem

volt meggyőződve. Nem tudta volna megmondani, mit hallott,
csak érezte, hogy van valami a közelben. Vagy mégis fölösle-
gesen aggódik?

Biztosan egy jávorszarvas tévedt ide. Vadállatok nem jár-

tak az erdőnek ezen a részén, különben nem merészkedett vol-
na ilyen messzire a kislánnyal.

Benedek nem volt otthon. Egy másik egyházkerületben

kapott munkát, és mivel messze volt, oda is költözött arra az
időre, míg elkészült. Úgy tűnt, nincs ínyére a dolog, mintha
többet is ivott volna.

– Jó lenne, ha velem jöhetnél, Silje! Milyen élvezetes volt

együtt dolgozni!

– Bizony szép volt – helyeselt a lány.
– Sajnos most nem megy. Csak egy nyomorúságos vackom

lesz, ahol aludni tudok, azt pedig nem oszthatom meg veled.

Ezt Silje sem tagadhatta.
Benedek nagyot sóhajtott. Sajnálta, hogy egyedül kell út-

nak indulnia.

Egy este bekopogott hozzá az öreg. Alaposan leitta magát,

látszott rajta, hogy diskurálni szeretne. Silje már ágyban volt,
de kinyitotta az ajtót, mivel Benedek szólt be hozzá, Benedek,
a ház ura, Silje atyai barátja és tanítómestere. Mint férfi, nem
tűnt veszélyesnek.

Ám Silje hamarosan belátta, hogy rosszul döntött, amikor

kinyitotta neki az ajtót.

Az öreg csak ült és locsogott, végül pedig elérzékenyülten

Siljéhez fordult:

– Nagyon magányos vagyok, Silje! Magányos és öreg. De

a te fiatalságod felmelegíthetne. Eddig nagyon jól megértettük
egymást, ugye?

Leült a lány ágyának szélére. Arca egészen közel került a

lányéhoz, úgyhogy Silje láthatta véraláfutásos szemét és az
öreg, ráncos bőr pórusait. Benedek beszéd közben folyamato-
san csuklott.

– Igen, így van. – Térdét felhúzva ült a báránybőr alatt. –

Azt hiszem, jobb lenne, ha…

– Te csodálatos nő vagy, Silje! A templomban jöttem rá,

amikor festettél. Ké… ké… kérsz egy k… orty pálinkát? Nem?
Amikor dol… odl… oldalról láttam a melled, mert nekem van
érzékem az ilyesmihez, tudod… meg tudom állapítani, mi a
szép! Akkor…akkor…akkor fedeztem fel, hogy talán bennem
is van még olyan erő, tudod, talán nem mondanék csődöt az
ágyban...

– Bocsásson meg, Benedek úr, de attól félek, felébresztjük

Solt. Ezenkívül holnap korán kell kelnem. Jobb lenne elhalasz-
tani ezt a beszélgetést.

De Benedek tovább fecsegett.
– És akkor azt mondtam magamnak, hogy Silje biztos

megértő lesz egy szegény öregemberrel.

Kezével megpróbálta fölhajtani a báránybőrt, de hirtelen

megcsúszott és térdre esett a padlón. Siljének nagyon terhére
volt ez a kései beszélgetés, így most kihasználta a kínálkozó
alkalmat, és igyekezett megszabadulni az öregtől. Kibújt az
ágyból és a részeg festőt eltámogatta az ajtóig. Az esés közben
félrecsúszott az öreg sapkája, mulatságos látványt nyújtott.

– Majd holnap folytatjuk a beszélgetést, Benedek úr! Re-

mélem, nem látta meg senki, hogy ilyen későn bejött hozzám!
Még kényelmetlen helyzetbe kerülhetünk mind a ketten, a jó
hírünkről nem is beszélve.

Benedek felnevetett. Mindig könnyen ellágyult, ha ivott.

Tiltakozás nélkül hagyta, hogy a lány kituszkolja és belakatolja
utána az ajtót.

Megkönnyebbülten dőlt neki az ajtónak. Még hallotta az

öreg neszezését a hóban. Amikor végre Benedek ajtaján is
kattant a zár, megnyugodva bújt vissza a meleg bőrök alá.

Szerencsére a festő másnapra mindenről megfeledkezett.

Silje hallotta, mikor méltatlankodva fellármázta az egész házat
amiatt, mert lábnyomokat talált az ajtaja előtt a hóban. Grete
biztosította afelől, hogy azok az ő nyomai.

– Aha. Szóval dolgom volt odakint – mormogta maga elé.

– Ez lesz abból, ha az ember felhajt este még egy pohárkával.
Muszáj kimennie, a leglehetetlenebb órákban is.

Silje megkönnyebbülten felsóhajtott.

6. fejezet

Mire beköszöntött a tél, a járványnak is vége szakadt. A

nagy hidegben nem lelt táptalajra. Elfújta az északi szél, mint
az elszáradt falevelet.

A major fölé magasodó hegycsúcsok különös erővel von-

zották Siljét. Már nem a titokzatosságuk ébresztette fel kíván-
csiságát. Ha olykor bátortalanul, lelkében bűntudattal fölpillan-
tott a hófödte szirtekre, akarva-akaratlanul egy férfi vonásai
sejlettek fel előtte.

Silje álmai is csak olyanok voltak, mint a többi emberé, jó-

formán abban a pillanatban, ahogy kinyitotta a szemét, elfele-
dett mindent. Csak arra az álomra emlékezett pontosan, amikor
a szárnyas szellemek jelentek meg előtte. Még egyszer álmo-
dott valami hasonlóan szégyenteljeset. Aznap reggel ismét
erőtlenül, fáradtan ébredt.

Már nem emlékezett rá, hogyan kezdődött. Egyszer csak

fegyveresek fogták közre. Hamarosan feltűnt a hóhér, oldalán
segédeivel. Nem tudta, mivel vádolják, de azt látta, hogy izzik
bennük a gyűlölet. Kétségbeesésében csak egyvalami jutott

eszébe, amit szembe szegezhet a haragjukkal. Vetkőzni kez-
dett, lassú mozdulatokkal levetett magáról minden ruhát. A
katonák leengedték fegyverüket, és ámulva vették körül, za-
vart, de várakozásteli tekintettel. Akkor megszólalt a parancs-
nokuk:

– Rajtad már ez sem segít! Meg kell halnod!
Hirtelen zaj támadt, valaki félretolta a fogdmegeket, és ott

állt előtte a farkasbundás férfi. Haja inkább sörényre emlékez-
tetett, amelyből szarvak álltak ki. Szemében vágy égett a lány
iránt, hiába is próbálta leplezni. Lassan odament a meztelen
Siljéhez, és egy dombra vezette. Mindenki szeme láttára végig-
simogatta a lány testét. Silje nem is vágyott már másra, csak
hogy a férfi levegye magáról farkasbundáját.

De a férfi Silje mögé állt, éppen úgy, mint az ördög a

templomi freskón. A katonák még mindig ott voltak. A férfi,
mit sem törődve velük, a lány mellére tette kezét. És ő egyre
izgatottabbá vált attól, hogy nézik. Tudta, hogy álmodik, és
hogy bármikor visszatérhet a valóságba.

A férfi hosszú, érdes nyelvével megnyalta a nyakát, állát,

majd maga felé fordította, eléje térdelt és nyelvét végigsiklatta
a combján. Siljét édes forróság öntötte el.

Lihegve ébredt. Egyszerre örült a bensejében tomboló

vágynak és szégyenkezett miatta.

Benedek aggódott, hogy Silje magányos, így egyik alka-

lommal magával hozott néhány fiút a szomszédos majorból.
Siljének azt mondta, hogy jobb, ha néha másokkal is találkozik,
legalább nem gondol annyit Hemingre. Silje hiába bizonygatta
neki, hogy már egyáltalán nem érdekli Heming, az öreg csak
nevetett.

– Legyél csak többet veled egykorú, tisztességes fiúk társa-

ságában – mondta elégedetten. – Azt hiszed, nem vettem észre,
hogy folyton álmodozol?

A fiúk valóban rendesen viselkedtek vele. Szabályosan kö-

rüldöngték. Amikor beszéltek vele, állandóan egymás szavába
vágtak. Folyton-folyvást megpróbálták felülmúlni egymást
lovagiasságban és udvarias viselkedésben. Igazán mulatságos
volt.

Végül az egyik összeszedte minden bátorságát, és megkér-

dezte, hogy meglátogathatná-e Siljét szombat este. A lány
megrémült. Tudta, hogy teljesen rendjénvalók az ilyen látoga-
tások, azt is tudta, hogy nem kell levetkőznie. A. fiú melléje
fekhetett az ágyra, de csak a cipőjét volt szabad levetnie.
Siljének még soha nem voltak hasonló kérői, és nem is vágyott
rájuk.

Benedek szerencsére észrevette, hogy kényelmetlen hely-

zetbe hozta Siljét, és segített rajta. A kérők dolgukvégezetlenül
odébbálltak, Benedek pedig bevallotta, hogy ez volt élete egyik
legsikertelenebb vállalkozása.

Heming újra feltűnt.
Akkor állított be, amikor Benedek valahol távol dolgozott,

az asszonyok pedig látogatóba mentek, és magukkal vitték a
gyerekeket is.

Silje összerezzent, amikor meghallotta, hogy kopognak az

ajtón, de amikor meglátta, ki áll odakinn, gondolkodás nélkül
kinyitotta.

– Örülök, hogy eljött! – mondta. Látszott az arcán, hogy

komolyan így érzi.

A férfinak le kellett hajolnia egy kicsit, hogy beférjen az

alacsony ajtón.

– Milyen kellemes itt bent! – dicsérte Silje szobáját. –

Mindennek tisztaságszaga van. Igazán szép az a hangafű az
asztalon! Csak nem te szőtted azt a szőnyeget? Látom, faragni
is tudsz! Tényleg igazi művész vagy, Silje!

A lány zavartan mosolygott. Túlzás volt szőnyegnek ne-

vezni azt a lábtörlőt. Bár valóban mindent megtett azért, hogy
otthonos legyen a kunyhó, erre más is képes lett volna.

– Miért nem ül le? Ha valamire szüksége van, csak szól-

nunk kell a szolgalegénynek. – így akarta Heming tudomására
hozni, hogy nincsenek teljesen egyedül a majorban.

– Sajnos nem maradhatok soká, kedves Silje. Úgyhogy az

erényed nincs veszélyben. Most nincs. Kérlek, ne ijedj meg,
tisztességesek a szándékaim, csak tréfáltam veled. Szörnyen
szomjas vagyok. Ha hoznál nekem egy kupa sört, hálás lennék.

– Mindjárt hozom – felelte Silje, és már indult is a kony-

hába.

Mire visszatért a sörrel, Heming már az asztalnál ült. Iga-

zán szépen volt felöltözve. Talán előkelő barátaihoz indult
látogatóba, vélte Silje. Biztos volt benne, hogy Heming úri
családból származik.

Miután ő is leült az asztalhoz, az ifjúhoz fordult.
– Kérdezhetek valami egészen bizalmasat? – hangzott bá-

tortalanul.

– Kérdezz nyugodtan! De ne aggódj, nincs feleségem, csak

annyit mondhatok, hogy őrülten szeretlek, de visszafogom
magam, nem akarok véteni ártatlanságod ellen.

– Ne tegyen bolonddá – dadogta Silje szörnyű zavarában. –

Csak azt szeretném megtudni, miért nevezik a várnagy gyilko-
sának?

A férfi hanyagul vállat vont.
– Mert megöltem. Régi história ez. Most legalább tudod,

miért nincs egy pillanat nyugtom sem. Egy férfinak küzdenie
kell azért, amiben hisz. És én a szabad Norvégiában hiszek. Ne
gondold, hogy aljas módon hátbatámadtam a várnagyot, és úgy
végeztem vele. Nem így történt. Élethalál harcról volt szó.
Vagy ő, vagy én. És én győztem.

Silje bólintott. Kicsit szédült.
– Borzalmas lehetett.
– Igen, az volt.

– És maga Dyre Alvsson jobbkeze? – kérdezte Silje. hang-

ja elárulta, mennyire csodálja ezért a férfit.

– Így is mondhatnánk – mondta Heming közömbösen, de

azért látszott rajta, hogy büszkeséggel tölti el a lány csodálata.
Silje észrevette, hogy Heming most nem tiltakozott, amikor a
felkelők vezéréhez fűződő kapcsolatát hozta szóba. Ezt a biza-
lom jelének tekintette.

– És… az a levél… a királyi pecséttel? Hogyan tettek szert

rá?

– Ezt mintha már kérdezted volna egyszer. De mindegy,

elmondhatom. Ez volt az első feladatom, amit a fölkelők rám
bíztak. Szükségünk volt egy ilyen levélre, és csak a királyi
futártól szerezhettük meg. Hát innen a levél.

– És mi van a futárral?
– Hát, ő már nincs köztünk. De biztosíthatlak, hogy égető-

en szükségünk volt arra a levélre!

Silje szinte maga előtt látta, hogyan történhetett az egész.

Csak nehezen palástolta rosszullétét.

Heming kényelmesen hátradőlt a székben és tarkója mö-

gött összekulcsolta a kezét.

– Tudod, fontos vagyok a felkelők számára. Ennek több

oka is van, de erről most nem beszélhetek.

– Igen, megértem.
A férfi kiitta maradék sörét és felállt.
– Nem éhes? – próbálta marasztalni Silje. – Szívesen ho-

zok valami harapnivalót.

– Nem, most nem. Sietnem kell. De hamarosan visszaté-

rek. Hamarosan, elhiheted.

Az utolsó szavakat már suttogta, és mielőtt Silje észbe

kaphatott volna, a férfi könnyedén megcsókolta. Egy pillanat
múlva már a lován ült és elvágtatott.

Silje azt hitte, álmodik, csak állt az ajtóban, kezét szájára

tapasztva. Megcsókolta! A legszebb férfi, akit valaha látott,
megcsókolta őt, a büszke Silje Arngrimsdattert!

Milyen tisztelettudóan viselkedett. Tulajdonképpen nem

lett volna szabad férfit engedni a szobájába, de tudta, hogy
Hemingtől nem kell tartania. Hisz megmondta, hogy lovagnak
tartja magát, és ezt be is bizonyította.

Mégsem volt minden tökéletes. Nem tetszett neki a törté-

net, amit a férfi elmesélt, és a közömbös hang sem, ahogy me-
sélte.

Persze nem szabad arról megfeledkeznie, hogy Heming

még nagyon fiatal.

Gyorsan odaszaladt az ablakhoz, hátha megpillantja még a

férfit. Ám abban a pillanatban elbotlott valamiben és alaposan
beverte a lábát. Lehajolt, hogy megdörzsölje a fájó részt.

De hát mi ez? Hogy kerül ide a láda? Ezek szerint ebbe rú-

gott bele… az egyik sarka kiállt az ágy alól.

Még mindig nem értette, hogy kerülhetett ide, amikor már

régóta hozzá sem nyúlt.

Végül kihúzta a ládát az ágy alól és kinyitotta. Ott feküdtek

szépen sorban a fehérneműi, a kabátkája és…

Szíve egyre hevesebben vert, keze remegni kezdett.
Dag takarói eltűntek!
Heming könnyen elrejthette bő köpenye alá a fiúcska ke-

lengyéit…

Hát ezért kérdezte, hogy olyan helyre dugta-e, ahol senki

nem talál rá! És ő, bolond, beleesett a csapdába és elmondta,
hogy a gyerek holmija biztos helyen van a ládájában, az ágya
alatt.

Ezért izgatta annyira a csecsemő hogyléte!
Dühös volt, kétségbeesett és csalódott. Ennek nem lett vol-

na szabad megtörténnie! Nem lett volna szabad!

Kétségbeesetten rohant ki az ajtón. Még látta, ahogy a férfi

a majorból kivezető úton lovagol. Már egészen közel járt az
országúthoz. Silje a lovas után vetette magát.

– Várj! – kiáltotta. Vékony hangját visszaverték a hóborí-

totta szántók és mezők. – Várj! Kérlek, várj meg!

Mire az országúthoz ért, Hemingnek már hűlt helye sem

volt. Régesrég elvágtatott Trondheim irányába.

Silje tovább futott, pedig semmi reménye nem volt már ar-

ra, hogy beérheti a lovast. Szegény Dag! Mindenét elvesztette
az ő meggondolatlansága miatt!

– Azonnal hozd vissza a takarót – kiabálta elcsukló hangon

a pusztaságba. – Hisz ezen kívül semmije sincs szegénynek! Ez
az övé! Senkinek sincs joga meglopni egy gyereket!

Egyszer együtt nézték át Benedekkel a gyerek holmiját. A

vászon, amibe testét közvetlenül bebugyolálták, egy párnahuzat
volt. Az öreg szerint C. M. monogramot hímeztek rá cifra be-
tűkkel, afölé pedig koronát, amiről Benedek azt állította, hogy
bárói korona.

Csak akkor tért magához, amikor már majdnem beért az

erdőbe. Az utat itt már beárnyékolták a magas hegycsúcsok.
Eszébe villantak a Jéghegyek Népéről hallott mondák. Benedek
egyszer azt mesélte, hogy Tengel az egyik csúcsról figyeli a
völgyben történő eseményeket. Arról is mesélt az öreg, hogy
Tengel varázslattal pusztította el azokat, akik valaha otthonából
elűzték. Minden tettével a Gonoszt szolgálta. A Sátán azzal
jutalmazta, hogy jólétben élt, és hogy kapcsolatot tudott terem-
teni a szellemvilággal.

Silje rémületében azt hitte, hogy az útra vetődő árnyék

Tengelé, amint ott ül a hegycsúcson és őt figyeli, arcán gúnyos,
ördögi vigyorral.

Szerencsére gyorsan magához tért. Lelassította lépteit, de

kitartóan folytatta reménytelen útját észak felé. Zihálva vette a
levegőt, térde megrogyott. Mit mond majd Dagnak, ha az egy
szép napon elébe áll és származásáról kérdezi? Vissza kell
szereznie a ruhákat! Legalább a gyönyörű, aranyhímzéses sálat.

Az erdő lassan bezárult Silje mögött.
Hogy volt képes Heming ilyen aljas módon becsapni őt?

És utána még meg is csókolta! „Nemsokára visszatérek!”,
jutott eszébe Heming ígérete. Azt szeretné ő látni! Nem, nem

jön vissza… és ha mégis… akkor az Isten legyen irgalmas
hozzá!

Elkeseredésében sírni kezdett. Az arcán legördülő könny-

cseppek szinte megdermedtek a bőrén a téli hidegben. Nem
bírta abbahagyni, sőt egyre jobban zokogott.

Hirtelen kezdett sötétedni. De Siljét ez sem tántorította el

reménytelen küldetésétől.

Lódobogást hallott maga előtt.
Reménykedve törölte ki szeméből a könnyet, hogy jobban

lásson. Talán meggondolta magát?

De nem Heming volt az, hanem parancsnoka, akiről az ifjú

azt mondta, nem ismeri, és aki ha megjelent valahol, félelmük-
ben keresztet vetettek az emberek. Az a férfi állt előtte, aki
segített rajta, amikor csak kellett, az a férfi, akinek képét hiába
próbálta kiűzni gondolataiból. Eddig csak kétszer találkozott
vele, akkor is csak rövid ideig voltak együtt. A férfi mégis
követte, még legtitkosabb álmaiba is.

A férfi megállította lovát.
Silje elébe ment és a ló kantárára tette a kezét.
– Elvette – zokogta. – Elvette!
– Mit vett el? – kérdezte mereven.
– Mindent, amit csak Dagtól elvehetett. Az anyai öröksé-

gét. A sálat, a takarókat, mindent, amije csak volt. Pedig maga
figyelmeztetett arra, hogy vigyázzak a holmira. De ő kijátszott
engem és ellopta, amit akart. Mit tegyek? Vissza kell szerez-
nem Dagnak, ami az övé!

Kimerülten a férfi combjára hajtotta fejét, még a vastag téli

ruhán keresztül is érezte a belőle áradó meleget. Mintha meg-
könnyebbülten sóhajtott volna, amikor Silje Dag örökségét
emlegette. Mi járhatott a fejében? Tekintete végigsiklott a
lányon, fedetlen nyakán, sírástól reszkető vállain. Mintha meg
akarta volna simogatni a fejét, de meggondolta magát és gyor-
san visszahúzta a kezét.

A férfi felnevetett. Silje kíváncsian ráemelte a tekintetét. A

férfi kivett valamit a nyeregtáskájából.

– Nálam van, amit keresel, Silje. Találkoztam Heminggel

és kényszerítettem, hogy adja vissza, ami téged illet.

Ott volt a kezében a sál, a takaró és a vászondarab. Silje

könnyek szántotta arca felragyogott.

– Hát visszaszerezte?
Hirtelen lefagyott arcáról a mosoly. Hátha nem akarja visz-

szaadni. Mi van, ha meg akarja tartani?

A férfi mintha kitalálta volna mire gondol, megrázta a fe-

jét.

– Téged illet, Silje. Őrizd meg Dag számára. Csak arra kér-

lek, legközelebb jobban zárd el. Gyere, ülj fel mellém a lóra,
visszaviszlek a majorba.

Felsegítette a lányt a lóra, és ahogy egy hölgyet illik, maga

elé ültette úgy, hogy mindkét lába ugyanazon az oldalon le-
gyen.

– Meg sem kérdeztem, hogy kerülsz ide ebben a hidegben

– kérdezte mély hangján –, fedetlen fejjel, egy szál ruhában?
Szerencse, hogy ma nincs rossz idő. Tedd a fejedre Dag sálát, a
köpenyem pedig megmelegít mind a kettőnket.

Silje tiltakozott, felzaklatta a férfi közelsége.
– Nem vehetem föl a sálat. Túl előkelő ez nekem.
– Ki lenne méltó rá, ha nem te, kedvesem?
Amit nem akart megtenni Silje, megtette a férfi. A lány fe-

jére terítette a sálat és megkötötte az álla alatt. Jólesett neki a
meleg. A füle már fájt a hidegtől. A férfi ráterítette köpenyét,
úgy érezte, mintha egy kicsi házikóban ülne, amelyet a férfi
teste melegített fel.

– Megengedi, uram, hogy magába kapaszkodjam – kérdez-

te félénken.

– Jól teszed, ha belém kapaszkodsz, különben leesel – ne-

vette el magát.

Silje erre óvatosan átkarolta, és megkapaszkodott hátul a

ruhájában. Egészen közelről érezte a férfi izmos testéből áradó

meleget. Meghúzódott a széles vállak alatt. Eleinte megpróbált
úgy ülni, hogy ne simuljon hozzá a férfihoz. De hamar rájött,
mennyire kényelmetlen így utazni és megkönnyebbült sóhajjal,
biztonságot keresve, a férfi vállára hajtotta fejét. Homloka a
férfi állához és nyakához simult.

– Hát ennyire rosszul megy a sora, hogy kénytelen meg-

lopni egy szegény gyereket? – kérdezte dühösen Silje.

– Nem érted, miről van szó, Silje? – a férfi torkából feltörő

mély hang megrezegtette a lány haját. – Benedek mesélt nekem
a monogramról és a bárói koronáról. Az sem véletlen, hogy a
gyerekre a városkapu közvetlen közelében akadtál. Nem volt
valami nehéz még Hemingnek sem kitalálni, ki lehet a gyerek
anyja. Meg akarta zsarolni! Már régóta ez lehetett a terve. Te
pedig azt hitted, hogy túl akar adni a ruhákon, amelyek önma-
gukban nem valami értékesek.

– Micsoda aljasság! Kihasználni egy nő szorult helyzetét,

hogy pénzt csikarjon ki tőle! Ezek szerint Heming is ismerte a
monogram titkát.

– Ennyire pontosan nem. De tudta, hogy az egyik ruhada-

rabon megtalálja a megfejtést.

Silje most már jobban kapaszkodott, hisz könnyen leeshe-

tett volna a nyeregből.

– Be kell vallanom, hogy gyakran elítéltem Dag anyját,

amiért kitette védtelen gyermekét. De talán nincs is jogunk
arra, hogy ítélkezzünk fölötte anélkül, hogy ismernénk tettének
valódi okait.

A férfi nem szólt egy szót sem. Kellemesen meleg volt a

farkasbunda, szinte csak az orra látszott ki belőle. Silje érezte,
hogy testét elönti a forróság. Elszégyellte magát és távolabb
húzódott kísérőjétől, de még így is a vállán érezte annak szapo-
ra szívverését. A férfi meg sem moccant és hallgatásba burko-
lózott.

– Hol találkozott Heminggel? – törte meg a csendet Silje. –

Talán elmondta, hogy nála van Dag holmija?

– Ennek most semmi jelentősége, Silje. Inkább beszéljünk

rólad!

Silje elmondta, hogy remekül érzi magát a majorban, ami

igaz is volt. Közben a férfi mellkasán nyugtatta kezét, ahonnan
a forróság áradt. A ló csendben tovább poroszkált velük a szür-
kületben.

– Szeretnél megint Benedekkel együtt festeni?
– Igen, de honnan tudja?
– Az öreg mesélte nekem.
– Szóval beszélt vele?
– Igen, néha összeakadunk.
Silje elhallgatott.
– Kérdezhetek valamit? Hol van a maga otthona? Hol van

olyankor, amikor rejtőznie kell?

A férfi nevetett.
– Amikor rejtőznöm kell, egy elhagyatott kunyhóban la-

kom az erdőben.

Silje összeráncolta szemöldökét.
– Jártam arrafelé, nem is olyan régen. Egészen közel lehet-

tem a kunyhóhoz.

– Tudom. Láttalak téged és a kislányt is.
– Akkor maga volt az… éreztem, hogy valaki figyel min-

ket.

– Észrevetted? Láttam, hogy megállsz és körbenézel.
– Igen. Miért nem jött elő?
– Nem akartam fölöslegesen rád ijeszteni.
– Pedig örültem volna neki, ha akkor találkozunk.
A férfi visszatartotta lélegzetét, mintha fájna valamije.

Össze kellett szednie magát, hogy természetes hangon tudjon
válaszolni.

– Ahogy ott álltál, láttam, hogy felizgatott valami.
– Igen. Akkor vágták le télire az állatokat. Aggódtam az

életükért.

A férfi bólintott, ezek szerint megértette.

– Már nem félsz tőlem?
– Nem. Miért kellene félnem?
– De hát senki nem mondta el neked, hogy én…?
– Ó, láttam, hogy a többiek tartanak magától. Azt hiszem a

tudatlanságuk az oka. Mintha baj lenne, ha valaki ért az orvos-
láshoz.

A férfi meglepetten nézett rá.
– Miket beszélsz, gyermekem? Hogy én értek az orvoslás-

hoz? El ne mondd senkinek, hogy ismersz engem! Veszélybe
sodornád az életed. Hidd el, nem jó engem ismerni. Senki,
senki nem akar velem ismeretségbe kerülni. Azt hiszem, te is
túl sokat tudsz ahhoz képest, hogy milyen környezetbe szület-
tél. Benedek elmesélte, honnan a műveltséged. Jobb, ha letaga-
dod, amit tudsz. Néhány éve megégettek itt a közelben egy
asszonyt mint boszorkányt csak azért, mert többet tudott a
többinél.

– Milyen gonoszak tudnak lenni az emberek!
– Nem ez a legborzasztóbb, hanem a papok tudatlanságból

fakadó gonoszsága, amely megakadályozta őket abban, hogy
könyörületességet gyakoroljanak. Igyekezetükben, hogy eltaka-
rítsák a Sátán művét, nem érdekelte őket, hány embert kínoz-
nak és ölnek meg.

Mennyivel férfiasabban és érettebben viselkedett, mint

Heming! És a jelenléte is mélyebben megborzongatta!

– Milyen szép ruhában volt ma Heming – mondta Silje ke-

serűen.

– Az egyik szeretője úgy látszik annyira megkedvelte,

hogy neki ajándékozta férje néhány ruháját – gúnyolódott a
kísérője.

– Megdöbbent a vakságom! Hogy voltam képes Heminget

ennyire vonzónak látni! – mondta bűnbánóan a lány.

– Mert valóban vonzó – felelte higgadtan a férfi. – Ez a

legnagyobb adottsága, amit aztán kihasznál a végsőkig. Te
pedig nagyon fiatal és tapasztalatlan vagy még – fűzte hozzá

megértőn. – Remélem… – nehéz volt hangosan kimondani,
amire gondolt –, remélem nem használta ki a hiszékenységed?

– Csak annyira, amit már elmeséltem. Másba nem is men-

tem volna bele.

A lovas hallgatott, de Silje érezte, hogy szája mosolyra hú-

zódik. Talán naivsága miatt neveti ki? Nem, nem. A férfi sóha-
ja inkább megkönnyebbülésre utalt.

Vagy mégis másra gondolt?
A ló hirtelen megállt. Megérkeztek a majorba, Silje észre

sem vette. A szolgalegény kijött, aztán kicsit távolabb megállt.

Silje csalódott volt, még annyi mindent meg akart kérdez-

ni. A férfi leugrott a lóról és feléje nyújtotta kezét, hogy lese-
gítse. Silje bizalommal kapaszkodott kísérőjébe. Arca egy
pillanatra olyan közel került a férfiéhoz, hogy égette a pillantá-
sa.

Megzavarta, amit látott. A férfi sárgászöld szemében mély-

séges aggodalom fénylett. Silje nem tudott tovább uralkodni
magán. Szeméből patakokban folyt a könny. Szerencsére gyor-
san összeszedte magát és egy határozott mozdulattal letörölte
könnyeit.

A férfi elengedte és odaadta neki Dag ruháit.
– Köszönöm, hogy bízol bennem – suttogta olyan halkan,

hogy csak Silje hallja, mit mondott.

Búcsút intett és elvágtatott.
Silje csak akkor indult meg befelé, amikor a férfi alakja

már eltűnt a láthatáron.

Teste továbbra is izzott a forróságtól.
– Kint jártál? – kérdezte óvatosan a szolgalegény.
– Igen. Vissza kellett szereznem valamit, amit elloptak tő-

lem. Dyre Alvsson jött a segítségemre.

A legény hitetlenkedve ráncolta a homlokát.
– Dyre Alvsson?
Abban a pillanatban gördült be az udvarra Benedek kocsi-

ja, így nem folytathatták a beszélgetést. Silje neki is elmondta a

történteket, amíg kifogták a lovakat a kocsiból.

– Dyre Alvsson? – kérdezte kételkedve Benedek. – Itt va-

lami nincs rendjén. Dyre Alvsson már régóta nem járt erre.
Tényleg ő volt az?

A fiú értetlenül rázta a fejét. Benedek már sejtett valamit.

Siljéhez fordult.

– Eddig egyszer láthattad Dyre Alvssont, a templomban. Ő

volt az, aki Heminggel együtt a toronyban rejtőzött. Vele talál-
koztál ma is?

Silje döbbenten nézett vissza az öregre.
– Őt láttad ma is? – ismételte meg Benedek.
– Persze… azaz – Silje elgondolkodott. – Azt hittem, ő…

de hát akkor kicsoda ő? Ki az az ember, akit ördögként ábrá-
zoltam a templomban, aki mindig ott terem, ha szükségem van
rá?

– Tudom kire gondolsz. Én is találkoztam vele lent az

úton. Búskomor volt, és ez rosszat jelent.

Benedek mély lélegzetet vett. Pillantása találkozott a szol-

gáéval, majd Siljéhez fordult.

– Megmondhatom, kicsoda ő valójában, de légy erős!
– Tudni szeretném, kivel állok szemben. Elegem van a ki-

térő válaszokból és rémült pillantásokból!

– Nem ítélhetsz el valakit azért, mert fél. Tényleg tudni

akarod, ki a te félelmet keltő védelmeződ?

– Az ég szerelmére, hát persze!
– A neve Tengel – mondta Benedek és megköszörülte a

torkát –, Tengel, a Jéghegyek Népének fia.

7. fejezet

Mit mondott Benedek? Tengel, a Jéghegyek Népének fia?

Még a gondolatra is kirázta a hideg.

Emlékezetében rég elhangzott szavak csengtek fel :
„Tengelnek nincs sírja. Kortalan – mindig olyan idősnek

látszik, amilyennek ő akarja. Ritkán mutatkozik emberek kö-
zött. Lelkét eladta az ördögnek.”

– Nem! – kiáltott fel Silje – Ez nem lehet igaz!
– Természetesen nem ő az a Tengel, akiről mesélnek –

mondta Benedek. Silje érezte, hogy az öreg hangja bizonytala-
nul cseng. – Ne hallgass a bolondokra, akik hisznek a babo-
nákban!

A szolgalegény elszörnyedve hallgatta gazdája merész

szavait. Amikor megszólalt, hangja természetellenesen magas
volt.

– Akkor mindenki babonás bolond, aki csak ismeri. Hisz

mindannyian tudjuk, hogy… természetfeletti képességekkel
rendelkezik.

Silje most már értette, miért tűnt fel a férfi, amikor csak

szüksége volt rá. Rendkívüli érzékenységével megérezte Silje
hangulatváltozásait. Tudta, mikor lehangolt, szomorú vagy
éppen vidám. És ahogy gyógyított… Silje magán érezte a férfi
forró kezének tapintását.

Visszaemlékezett első találkozásukra. Amikor az éhhalál-

hoz közel, tompa aggyal képes volt kimenteni Heminget a
fogdmegek karmaiból. Szinte semmiségnek tűnt ennek az em-
berfeletti erőt igénylő feladatnak a teljesítése. De amint a far-
kasbundás ismeretlen eltűnt, eltűnt vele Silje minden akaratere-
je is. Úgy omlott össze, mint egy kártyavár. Lehet, hogy nem
önerejéből oldotta meg a feladatot?

És az álmok? A valóságnak tűnő álmok, amikor a férfi

mint valami alvilági szellem jelent meg...

Silje kezébe temette arcát és berohant a szobájába. Az ágy-

ra vetette magát és bebújt a báránybőr alá. Még a fejét is beta-
karta. Úgy feküdt ott összegömbölyödve, mint egy riadt egér,
amikor Benedek és a szolgalegény utána mentek.

– Silje – hallotta az öreg kérlelő hangját. – Értsd meg, hogy

ő nem az a Tengel! Csak szörnyű leszármazottainak egyike!

Nem, nem mondhatsz róla ilyesmit, kérte némán. Mellka-

sát valami görcsösen összeszorította.

– De hát hol lakik? – hallatszott tompán a bőr alól.
Benedek széttárta a karját.
– Senki sem tudja. Néha csak úgy megjelenik az emberek

között. Aztán mintha a föld nyelte volna el.

Silje felordított. Nem akart már semmit sem hallani. Bene-

dek azt hiszi, hogy a gonosz Tengel az ő védelmezője, gondolta
kétségbeesetten. Silje biztos volt abban, hogy az öreg el is
hiszi, amit állított. Elég csak felidézni, hogyan beszélt róla.

– De azért ő is részt vesz a felkelésben? – kérdezte gyorsan

a lány, mintha fogódzót keresne. Lassan, tétovázva felhajtotta a
báránybőr szélét.

– Már én is gondolkodtam ezen – felelte kedvesen Bene-

dek.

– Amikor először találkoztam vele, megmentette az ifjú

Heming életét!

– Nem tudom, milyen kapcsolat van kettejük között.
– Kicsoda tulajdonképpen Heming? – folytatta a kérdezős-

ködést Silje. Örült, hogy végre más irányba terelheti a beszél-
getést.

Benedek segélykérően pillantott a szolgafiúra.
– Sajnos nem tudjuk. Néhány éve annak, hogy feltűnt

Tröndelagban. Azóta sorra aratja sikereit az asszonyok köré-
ben…

Siljének már nem fájt ez a megjegyzés. Teljesen elhidegült

tőle. Amióta kiismerte, rájött, hogy csak csodálatosan szép arca
vonzotta olyan nagyon.

– Úgy látom, elfelejtetted – állapította meg Benedek. –

Örülök neki. A fiatal lányok gyakran összekeverik a csodálatot
a szerelemmel. Rabul ejti őket egy szép arc, később persze
rájönnek, hogy az imádott férfit az irántuk érzett szerelem tette
széppé. – Benedek sóhajtott, majd rövid hallgatás után tovább

mesélt Hemingről. – Egy ideig egy környékbeli parasztnál
lakott, de amióta beállt a felkelőkhöz, nincs állandó lakhelye.
Heming igazi kalandor. Nincsen tekintettel semmire és senkire.
Arról sem vagyok meggyőződve, hogy annyira érdekelné őt a
felkelés ügye. Arra jó neki az egész, hogy a hőst játssza. Azt
hiszem, eddig többet ártott, mint használt nekik. De talán kér-
dezd meg őt, hogy ki is valójában!

– Inkább nem! Nincs már semmi mondanivalóm annak a

tolvajnak!

Benedek igen elégedettnek látszott.

Silje ettől fogva nem lelt nyugalmat. Tengel titka éjjelnap-

pal lekötötte a gondolatait. Éjszaka a saját kiáltozására ébredt,
napközben sikertelenül próbálta más irányba terelni figyelmét.
Leginkább azért aggódott, hogy nyugtalansága nem kívülről,
hanem belülről fakadt. Vágyakozó pillantással kutatta a kör-
nyező dombokat. Néha úgy látta, füst száll fel az egyik tisztás-
ról, máskor kihaltnak vélt mindent. Rettegett attól, hogy a férfi
esetleg útra kelt és soha többé nem láthatja viszont. De amikor
egyre többször szállt fel füstfelhő az erdőből, azt kívánta, bár-
csak elmenne a környékről. Az lett volna a legjobb, ha meg
sem ismeri.

Közeledett a karácsony. Más lesz ez az ünnep, mint az elő-

ző karácsonyok. Csendes, gondokkal terhes napok elé néztek.
A családok, akiknek együtt kellett volna ünnepelni, széthullot-
tak ebben az évben. A családtagok elvesztése miatt érzett fáj-
dalmat eddig sikerült a hétköznapok gondjaiba fojtani. Most
vált csak érezhetővé a hiány. Az öröm, melegség és biztonság
most nem lengte körül az asztalt… Mintha elfelejtettek volna
mosolyogni. Silje és Benedek is végezte a maga dolgát, gyak-
ran könnyes szemmel. Ha Sol nincs velük, nem is készültek
volna idén a karácsonyra.

Akkor még nem sejtették, hogy hamarosan gyökeresen

megváltozik életük. Az elkövetkező néhány napban rájöttek,
hogy milyen boldogok is voltak egymással az elmúlt hónapok-
ban.

Egyik nap kocsi gördült a főépület elé. Egy asszony szállt

ki belőle. Tekintete magabiztos volt, álla határozott. A legutol-
só divat szerint volt öltözve. Körgallérja, gyöngyökkel kirakott
kalapja, puffos ujjú, alul berakott ruhája kirítt a szegényes
környezetből. Mögötte egy tizenöt éves forma fiú baktatott,
rosszkedvűen és elégedetlenül.

– Az ördög vigye el! – morogta Benedek. – Szerencsétlen

unokaöcsém özvegye. Hogy a pokolba került ide?

Egy kislány szállt még ki a kocsiból, hasonlóan savanyú

ábrázattal. Aki ilyen kövér, annak minden oka megvan rá, hogy
ilyen képet vágjon, gondolta Silje.

– Abelone! – sietett elébe Benedek. – Ez aztán a meglepe-

tés. Mi szél hozott erre?

– Kedves Benedek! – kezdte lehengerlően az asszony. –

Hallottam a szerencsétlenségről. Hidd el, megértem, micsoda
veszteség ért bátyád és családja halálával. Arra gondoltam,
hogy kötelességem segíteni rajtad. Hisz már csak mi marad-
tunk meg egymásnak, meg ezek a bájos gyerekek.

– Úgy látszik, Trondheimben elfogyott az élelem – düny-

nyögte Benedek. Majd Abelonéhoz fordult és hangosan azt
mondta: – Természetesen szívesen látunk benneteket kará-
csonyra.

A szívélyes meghíváshoz Benedek olyan képet vágott,

mintha ecetet nyelt volna.

– Karácsonyra? – kacagott Abelone. – Csak nem képzeled?

A gyerekeimnek friss vidéki levegőre van szükségük, neked
pedig egy asszonyra, aki vezeti a házat. Úgy döntöttünk, ked-
vesem, hogy hozzád költözünk. Kutyakötelességem, hogy
törődjek veled. Szeretném, ha életed alkonyát nyugalomban

töltenéd.

Miközben Benedeknek földbe gyökerezett a lába az ijedt-

ségtől, Abelone már ment is felfelé a lépcsőn.

– Jó napot! – köszönt kegyesen Gretének és Mariának, és

röviden biccentett a szolgalegény felé. – Ez a kicsi lány meg
hogy kerül ide?

Sol ijedten bújt el Maria szoknyája mögé.
– Ő Sol – jelentette be büszkén Benedek. – Bemutatom ne-

ked Siljét is. Ők ketten és a kicsi Dag nálunk laknak. Abelone
jeges tekintetét Siljére emelte.

– Csak nem a rokonaid ők is?
– Nem, de legalább olyan kedvesek a szívünknek, mintha

azok lennének.

A két idős asszony és a szolgalegény egyetértőn bólogat-

tak.

– Hát így állunk – jegyezte meg Abelone röviden. – Gye-

rünk, nézzünk körül odabenn!

A ház hangulata teljesen megváltozott. Abelone hallani

sem akart arról, hogy csendes imádkozással töltsék a kará-
csonyt.

„A halottak emléke nem árnyékolhatja be az ünnepünket!”,

mondogatta. Úgy kommandírozta a szolganépet, mint egy
hadsereget. Különösen Siljét gyötörte, ösztönösen gyűlölte a
lányt. Hallani sem akart arról, hogy Dag a házban maradjon, de
Solnak is jobb volt, ha nem mutatkozott. Benedek őrjöngött a
méregtől és többet ivott, mint azelőtt bármikor.

Abelonénak mindenről megvolt a kialakult véleménye.
– Remélem, tisztában vagy azzal, hogy a fiam a major

egyetlen örököse. Fel kell újítani ezt a nyomortanyát! Végtére
is nem mindegy, hogy néz ki, amit majd megörököl.

– Azért arról se feledkezz meg, Abelone, hogy Silje és a

gyerekek az én vendégeim. Amíg én élek, addig ők is itt ma-
radnak. Nincs több mondanivalóm!

A major lakóit nyomasztotta Abelone jelenléte.

Szenteste reggelén Silje, mint oly sokszor azelőtt, elindult

a major fölötti kaptatón. Most is látta a füstöt, amint az ég felé
kúszott a havas fák között.

Vajon lesz-e elég bátorsága ahhoz, hogy továbbmenjen?

Olyan sokszor akart már odamenni, de visszatartotta a félelem,
hogy hátha olyasvalamit tesz, ami nem illendő. Most viszont
mennie kellett. Valami belső kényszer hajtotta a kunyhó felé.

Miközben a major népe kedvetlenül üldögélt a konyhában,

Abelone és gyermekei gátlástalanul válogattak a halottak ruhái
között.

– Szeretnék meglátogatni valakit. Elmehetek? – fordult

Silje Benedekhez. – Egy kis élelmet szeretnék vinni neki kará-
csonyra.

Meglepetten néztek a lányra. Sok szegényember lakott a

környéken, de egytől sem tudtak, akit Silje is ismerne.

Senki nem ellenkezett. Grete és Maria elővettek egy nagy

fedeles kosarat és megtöltötték mindenféle jóval. Kolbászt,
sonkát, halat, kenyeret és almát tettek bele. Még egy üveg is
került a kosárba Benedek pálinkájából.

Ekkor betoppant Abelone. Látszott rajta, hogy mindjárt ki-

robban.

– Mit jelentsen ez? – kérdezte emelt hangon.
– Silje látogatóba indul – magyarázta Grete.
Abelone egyenként szedte ki a kosár tartalmát.
– Amíg én itt vagyok, semmit nem fogtok elhordani a ház-

ból! Nekünk sincs több, csak annyi, amennyire szükségünk
van. És ennek a nyomorult Siljének semmi joga ahhoz, hogy…

Benedek már felhajtott néhány pohárral, pedig még el sem

kezdődött a nap. Fölállt és maradék tekintélyét latba vetve így
szólt Abelonéhoz.

– Van mit a tejbe aprítanunk, több mint amennyire szüksé-

günk van. Siljének mi engedtük meg, hogy elmenjen – hangsú-
lyozta az öreg –, te pedig meg ne próbálj szembeszegülni az
akaratommal. Mert akkor gondoskodom arról, hogy elkényez-

tetett gyerekeiddel együtt örökség nélkül maradj!

Abelone levegő után kapkodott.
– Ezt nem teheted meg velem!
– Majd megtalálom a módját! – biztosította Benedek.
Abelone megértette, mire gondol az öreg. Olyan gyűlölkö-

dő pillantást vetett Siljére, hogy még Benedek is belesápadt.
Visszaadta a kosarat és dúlva-fúlva fölment a szobájába. Léptei
alatt csak úgy döngött a padló.

Aki tanúja volt a jelenetnek, tudta, hogy az utolsó szó még

várat magára.

– Menj csak, Silje – szólt a lányhoz szelíden a festő. –

Semmi baj nem történhet veled és a gyerekekkel, megígérem.

Zavart mosollyal köszönte meg a kedvességüket, és távo-

zott.

Tiszta volt az idő. Bár nem sütött a nap, de a hó szinte vi-

lágított a kék ég alatt. Meg kellett találnia a helyes ösvényt,
hisz eddig csak ide-oda járkált a hóban, és tétovázott. A hó
nem volt mély, alig ért a bokájáig. Szerencsére csizmája bőrből
készült és magas volt a szára. Némi botorkálás után egy kes-
keny erdei ösvényre ért, ahol már könnyebben és gyorsan ha-
ladt előre.

Az ösvényen nem talált nyomot, de mivel utoljára két nap-

ja esett a hó, ennek nem volt jelentősége.

Az út meredeken kanyargott felfelé, úgyhogy kis idő múl-

va meg kellett állnia, hogy kifújja magát. A sok apró majorból
álló település a lába előtt terült el. Ott volt a templom, a folyó,
ahová a szolgalegény halászni járt. Látta Benedek házát, látta,
amint Maria átmegy az udvaron.

Egészen közel volt „Árnyékország” völgyeihez. Innen

fentről minden másmilyennek látszott. A környékbeli emberek
Jégországnak hívták a vad vidéket. Silje találónak érezte az
elnevezést.

Visszafordult, hogy folytassa útját, de megtorpant és ijed-

ten felkiáltott. Majdnem beleütközött a férfiba, aki előtte állt,

egy fenyőfa törzsének támaszkodva. A hó elnyelte a férfi lépte-
it, ezért nem vette észre, hogy közeledik.

Riadtan nézett fel rá. Szíve hevesen vert. Hasonló körül-

mények között találkoztak akkor is, amikor megismerték egy-
mást. Most is épp olyan furcsa, természetfeletti lénynek látta,
mint azon az éjszakán, sárgán villogó szemével, vad tekinteté-
vel. Mintha nem örült volna a lány felbukkanásának.

És ő még erről a szörnyűséges lényről álmodta szemérmet-

len álmait! Megáll az ész!

Silje gyorsan összeszedte magát és leküzdötte félelmét. Ar-

ra gondolt, hogy ha húsból és vérből gyúrták védelmezőjét,
szüksége van ételre és emberi szeretetre.

Zavartan tette elébe a kosarat.
– Hoztam némi harapnivalót, uram. Hisz karácsony van,

szent karácsony – fűzte hozzá gyorsan.

A férfi elfogadta a kosarat.
– Nem kellett volna idejönnöd, Silje – mondta hűvösen.

Arcát mintha kőből vésték volna, szeme pedig arról árulkodott,
hogy minden közeledést elutasít.

Silje ráemelte tekintetét.
– Jönni akartam! – mondta csendesen.
A férfi megragadta a-karját.
– És itt is vagy. Látom, átfagytál. Tarts velem – intett felfe-

lé a kunyhó irányába.

Némán lépkedtek a kitaposott ösvényen. Silje arra gondolt,

hogy ha a férfi nem akad rá, lehet, hogy soha nem találja meg
az erdőben.

Nem mert kísérőjére nézni. Megalázó volt számára, hogy

így vonzódott a férfihoz. És amikor az a szűk ösvényen vélet-
len hozzáért a melléhez, testében ismét égni kezdett a vágy.
Fájt, hogy a férfi ennyire dühös rá, amiért felkereste.

– Látogatóitok érkeztek? – kérdezte röviden Siljétől.
Hát mégis csak szóba áll vele?
Silje felsóhajtott.

– A majorban most rosszul mennek a dolgok.
Mivel úgy tűnt, hogy a férfi többet is szeretne tudni, aka-

dozva elmondta Abelone és gyermekeinek érkezését, és hogy
azóta mennyire megváltozott az élet. Arról is beszélt, ami a
konyhában elhangzott, mielőtt elindult volna.

– Ezt nem értem – vágott szavába a férfi. – Csak nem arra

gondolt Benedek, hogy feleségül vegyen?

Silje hevesen tiltakozott.
– Ó, nem hiszem, hogy ez járna a fejében!
– Pedig a szavaidból ez derül ki. Mi más lehetősége lenne

Benedeknek arra, hogy megfossza Abelonét és a gyerekeit az
örökségtől?

Ezen már Silje is eltűnődött.
– Egy este bejött hozzám és… butaságokat fecsegett. De

részeg volt, így nem törődtem azzal, amit mondott. Sikerült
megszabadulnom tőle. Lehet, hogy akkor merészebb tervei
voltak velem.

A férfi sokáig nem szólt egy szót sem. Silje félénken pil-

lantott rá. Állkapcsát annyira összeszorította, hogy ajka egé-
szen belefehéredett.

Végül nem bírta tovább:
– Megváltoztál, Silje. Látom rajtad, hogy félsz valamitől.
A lány mély lélegzetet vett.
– Megtudtam, hogy kicsoda maga valójában. Most már tu-

dom az igazi nevét.

– És mégis eljöttél? – A férfi hangja erőszakosan csengett.

Silje összehúzta magát.

– Mert soha nem bántott – mondta csendesen. – Meg azt is

mondta, hogy szüksége van rám. Már nem emlékszik?

– Ezt mondtam volna? Akkor nem gondoltam meg, mit

mondok. És tőled is meggondolatlanság volt, hogy idejöttél.

Silje nem értette, miért viselkedik vele így a férfi, de nem

is merte megkérdezni. Csak nyelt egyet, megpróbálta leleplezni
csalódottságát.

– Beszélnem kell magával. Rosszul érzem magam a ma-

jorban… és a maga neve… zavart lettem, félénk és bizonyta-
lan. Többet kell tudnom. Kérem, segítsen!

– Talán igazad van. Legjobb, ha megtudsz mindent. Leg-

először is arra kérlek, hogy ne szólíts uramnak. Most hogy már
tudod a nevem, fölösleges úgy nevezned, ami nem illet meg.

Még mielőtt megfagyott volna körülöttük a levegő, szét-

nyíltak előttük a fák, és megpillantották Tengel apró kunyhóját.
Falait már kikezdte az idő. A melléképületeket is a házhoz
építették. A tetőnyílásból füst szállt fel.

A férfi kinyitotta az ajtót. Az alacsony ajtónyíláson csak

úgy fért be, ha lehajtotta a fejét. Miután becsukódott mögöttük
az ajtó, a szobában megmagyarázhatatlan feszültség támadt. Ha
nem érezte volna előbb a férfi ellenállását, könnyen azt hihette
volna, hogy a feszültség a kölcsönös vágyból fakad. De Tengel
továbbra is merev maradt.

A szobában, ahol álltak, minden olyan volt, mint régi ott-

honában. A tűzhely a padló közepén, fölötte nyílást vágtak a
tetőbe, hogy a füst szabadon távozhasson. Eddig csak Benedek
házában találkozott nagyobb kényelemmel. Az uradalomban,
ahol apja dolgozott, még csak nem is álmodtak ilyesmiről. A
kényelem a gazdagok sajátja volt, és áthatolhatatlanná tette a
két világ közötti különbséget.

Itt minden olyan ismerősnek tűnt. A falak mentén padok

álltak, valami szekrényféle és egy falba épített ágy. Minden
nagyon egyszerű volt, de látszott, hogy a férfi gondosan úgy
alakította, hogy a füst ne üljön meg a szobában, hanem a tető-
nyíláson át távozzon, amely egyben a szoba ablakaként is szol-
gált. Távolabb üst lógott egy fölfüggesztett tartórúdról.

Silje a tűz fölött melengette átfagyott kezét és várta, hogy a

férfi megszólítsa. Némi tétovázás után a férfi lesegítette róla
bársonyköpenyét és a tűz közelébe tette, hogy megszáradjon.
Az alja teljesen átnedvesedett a hótól.

– A csizmád? – kérdezte kurtán Tengel.

– Nem lett vizes. Azt hiszem, nem kell levennem.
Silje alig mert megszólalni, még mindig tartott a férfi ha-

ragjától.

A férfi intett, hogy üljön le a szélesebb, birkabőrrel bevont

padra. Majd ő is leült Siljével szemben, a tűzhely másik olda-
lán.

– Nem kér valamit a kosárból, uram? – kérdezte csodál-

kozva Silje.

– Köszönöm, kicsit később. – Hangja még mindig nyersen

csengett. – Beszélnünk kell.

Feltett egy kanna vizet a tűz fölé, hogy valami meleg italt

főzzön. Szinte tapintható volt a feszültség kettejük között.
Talán ő is megváltozott. Tudta, hogy ő is felelős ezért.

– Az előbb kértelek arra, hogy ne magázz – figyelmeztette

a lányt, miközben leült.

Silje lehajtotta a fejét.
– Azt hiszem, nem fog menni. Nagy merészség lenne a ré-

szemről. Meg nem is akarom.

– Szóval továbbra is tartani akarod a távolságot?
– Ezt a távolságot egy puszta szó megváltoztatásával nem

lehet legyőzni!

Anélkül, hogy felnézett volna, érezte, hogy a férfi csodál-

kozva pillant rá. Majd hirtelen megszólalt.

– Mit gondolsz rólam, Silje? Ugye azt hiszed, hogy én va-

gyok… a gonosz Tengel?

A lány vizsgálódva nézte a tűzön keresztül a férfi arcát.

Hátát a falnak támasztva ült, kezét térdén nyugtatta. Arcát
démoninak mutatta a villódzó fény.

– Soha nem tudnám elhinni – mondta elgondolkodva. –

Furcsa is lenne. Hiszen magából olyan… melegség árad! De be
kell vallanom, van néhány dolog, amit nem értek.

A férfi keserűen felnevetett.
– Azt meghiszem. Végig bírod hallgatni a történetem? A

Jéghegyek Népének történetét?

– Ezért jöttem – mondta neki Silje gyermeki őszinteséggel.

– De attól is féltem, hogy esetleg éhezik.

– Egy kísértet soha nem éhezik. Szóval nem hitted el, hogy

én vagyok a gonosz Tengel.

– Nem, nem. Már mondtam, hogy nem.
– Magam sem értem, miért hiszik el az emberek – mondta

indulatosan a férfi.

Silje összekucorodott a padon, ruháját szorosabbra fogta

magán. Mozdulata vonzotta a másik pillantását.

– Tudja – kezdte bizonytalanul Silje, majd abbahagyta,

mert a férfi még mindig nem csillapodott le. – Tudja… De
nem! Azt hiszem, ez most nem fontos.

– Pedig az! – szólt rá szigorúan a férfi. – Soha ne kezdj be-

le olyasmibe, amit nem akarsz befejezni.

Siljének egy pillanatra eszébe jutottak zabolatlan álmai.

Vajon mit szólna hozzá a férfi, ha elkezdene vetkőzni, éppen
úgy, mint álmában, amikor veszélybe került… Mit szólna hoz-
zá? Egész biztos, hogy gondolkodás nélkül, megvetéssel kihají-
taná a hóba. Hisz álmaiban csak a saját vágyai tükröződtek.

Inkább nyelt egy nagyot és folytatta.
– Csak valami furcsát éreztem – kezdte bocsánatkérőn –,

ami más irányba terelte gondolataimat. Nagyon furcsa dolog
jutott eszembe. Arra gondoltam, hogy talán egész életemben
erre vártam.

– Arra, hogy valaki elmesélje a Jéghegyek Népének törté-

netét? – kérdezte kétkedőn a férfi.

Silje megdöbbent.
– Kérem, ne gúnyoljon ki. Tudom, hogy hibáztam. Sajná-

lom, hogy ilyen tapintatlanul viselkedtem.

– Mondd meg végre, mit akarsz – hangzott a türelmetlen

válasz.

Silje félve kezdett bele:
– Csak arra gondoltam, hogy megnyugtat a közelsége.

Megérti a gondolataimat, és nem kell félnem attól, hogy ki-

szolgáltatom magam. Jó érzés az, hogy van valaki, akiben
gondolkodás nélkül megbízhatok, aki ismer és tiszteletben tart
engem. Bocsásson meg, hogy ilyen merészségre vetemedtem.
Tudom, hogy nem viszonozza érzéseimet, úgyhogy most elme-
gyek, és…

Silje felállt. Nem mert a férfira nézni, mire az ráförmedt.
– Ülj vissza, de rögtön! Meghallgatod, amit én akarok

mondani, vagy sem?

– Persze, hogy meghallgatom – felelte rettegve a lány.
– Akkor figyelj! – kérte a férfi és megvárta, míg mindket-

ten megnyugszanak. – A történet elejét is hallani akarod?

– Ha lehet.
– Nem kell suttognod. Úgy viselkedsz, mint egy kismadár,

ha kígyóval találja magát szemben. Nem is tudom, hogy fogjak
bele. Még soha, senkinek nem meséltem el ezt az átkozott
történetet – mondta tétován.

Silje elhelyezkedett a padon. Izgatottan várta, hogy a férfi

elkezdje. A szíve gyorsan vert, de most már föl volt készülve.

8. fejezet

A férfi mélyet lélegzett és belefogott a történetbe.
– Bizonyára hallottál már az első Tengelről és arról a né-

hány családról, akik fent, a hegyek között kerestek menedéket.
Régen történt mindez, az 1200-as években. Hogy hírhedt ősöm
pontosan mit csinált, nem tudom. Nekem is már csak annyit
meséltek, hogy szövetséget kötött a Sátánnal. Mindezt azért,
hogy jobban boldoguljanak azon a kietlen vidéken. Én inkább
úgy hiszem, hogy korábban is foglalkozott varázslással. Fur-
csán nézett ki. Alacsony, de erős ember benyomását keltette.
Haja sűrű volt és fekete, pillantása átható. Senki nem tudja,
milyen nemzetségből származott. Egyesek azt állították, ide-

gen, de semmi alapjuk nem volt erre. Mondják, szörnyű varázs-
latokat űzött, csak hogy kapcsolatba kerüljön az ördöggel. Azt
is beszélik, hogy a varázsszövegeket egy üst fölé hajolva
mondta, amelyben varázsitalt kotyvasztott.

Silje pillantása óhatatlanul a falról lelógó üstre tévedt,

amely teljesen veszélytelennek tűnt. Tengel keserűen felneve-
tett.

– Miután szövetséget kötött az ördöggel, elásta az üstöt és

megátkozta azt a helyet. Majd kijelentette, hogy leszármazottai
között mindig lesz olyan, aki örökölte az ő képességeit. Azt is
elmondta, hogy utódai között lesz egyvalaki, aki eddig soha
nem látott természetfeletti képességekkel rendelkezik majd. Az
átkot, mert ez, Silje, valódi átok, csak az oldaná fel, ha megta-
lálnák és kiásnák az üstöt.

– És megtalálták már? – kérdezte alig hallhatóan Silje, mi-

közben a tűzből felszálló füstfelhő mögött a férfi pillantását
kereste.

– Nem. Senki nem tudja, hol ásta el. Egyik holdtöltétől a

másikig, harminc napot és harminc éjszakát volt távol. Nem
tudni pontosan, merre járt. Lehet, hogy fent a hegyek között, de
az is lehet, hogy még távolabb. Találkozott az ördöggel és
szövetségre lépett vele. Mesélik, hogy utána teljesen megválto-
zott a külseje. Összetöpörödött, alacsonyabb lett és testesebb.
Talán el tudod képzelni. Szörnyű látványt nyújtott, tekintetéből
pedig gonoszság áradt.

– És maga hisz ebben?
– Részben – tűnődött a férfi. – Azt, hogy mindent elköve-

tett annak érdekében, hogy megismerje a Sátánt, elhiszem.
Viszont abban már kételkedem, hogy valóban találkozott a
Sötétség Fejedelmével. Senki nem tud biztosat erről, bár ő
halála pillanatáig bizonygatta igazságát. Nem olyan ember volt,
aki örömét lelte mások becsapásában és ijesztgetésében. Ő
mindenesetre hitt e találkozásban. Nála sokkal jámborabb em-
berek is megkísérelték már megidézni a Gonoszt. Talán emlék-

szel még, azt is megmondta, hogy leszármazottai öröklik majd
az ördögtől kapott képességeit. Nos, jó okkal hiszem azt, hogy
az egészet csak kitalálta. Bizonyára megfigyelte, hogy mindig
voltak és vannak a családnak olyan tagjai, akik természetfölötti
képességekkel rendelkeznek. Környezete viszont hinni kezdett
jóstehetségében. Azon pedig igazán nincs mit csodálkozni,
hogy a külseje megváltozott. Az öregség hozhatta magával. Az
idők során az ember egyre kisebb és töpörödöttebb lesz. A
szívet megtöltő gonoszság egy idő után kiütközik az arcon is.
Az emberek róla, mint rólam is, azt híresztelték, hogy tetteit
titok lengi körül. A Sátánnal kötött szövetséget nem hiszem el.
A Sátán nem létezik.

Silje rémülten kapta fel a fejét.
– Nem mondhat ilyet! Ezzel Istent is megtagadja!
– Valóban így véled? Ez gyermeteg gondolkodásra vall,

Silje. És én még azt hittem, hogy eszes lánnyal van dolgom!
Most pedig úgy beszélsz, mint bármelyik buta liba. Én másként
látom a Sátánt. A Sátán az emberek számára nem más, mint
kifogás, ürügy, sőt bűnbak olyankor, ha maguk nem vállalnak
felelősséget gaztetteikért. Azt pedig senki nem sejtheti, hogy a
papok mennyiben alakították úgy az ördög képét, hogy maguk-
nak szerezzenek több hatalmat.

– Tréfál, uram!
– Kérlek, hallgass. Ha elfogadod a Sátán létezését, engem

örök kárhozatra ítélsz. Ezt akarod elérni?

– Nem, nem. Hogy mondhat ilyet?
A férfi előrehajolt.
– Amennyiben igaz, hogy ősapám eladta a lelkét a Sátán-

nak, akkor eladta az enyémet is. Ugyanarról a tőről fakadunk, a
vér, ami ereimben csörgedez az övé, és az övé a lelkem is. Így
válnak átkozottá, akik örökölték a képességeit. Most már érted?
Tagadom a Sátán létezését, de hiszek a megbocsátó Istenben,
aki irgalmas az ilyen örökséggel sújtott emberhez.

Siljének kiszáradt a torka, alig tudott megszólalni.

– Így már el tudom fogadni, amit mondott. Lehet, hogy

igaza van és a Gonosz valóban emberi találmány. De akkor
sem hiszek a családját sújtó átokban. Maga, aki olyan…

– Hát akkor most nézz meg alaposan! – szakította hevesen

félbe a férfi. – Nézz meg jól! Szerinted ilyen egy emberi lény?
Ha megpillantom saját arcomat a víztükörben, visszahőkölök.
Villog a szemem, pillantásom, minta macskáé. Ha elmosolyo-
dom, arckifejezésem vadállatéra emlékeztet. Fogaim nagyok és
erősek, a hajam pedig olyan durva szálú, mint a lovak sörénye.
Láttál már valaha visszataszítóbbat?

Silje a férfi szemébe nézett.
– Be kell vallanom, hogy amikor először megláttam, rette-

netesen megrémültem. De egyszer csak másképp kezdtem látni
magát. Egyik pillanatról a másikra megszerettem a vonásait.
Szerettem nézni az arcát, ha nem láthattam, vágyakoztam maga
után. Mindig jóindulatú volt velem és a gyerekekkel…

A férfi felpattant.
– Azért angyal sem vagyok – mondta zavartan. Felzaklat-

ták a lány szavai. Járkálni kezdett a szűk helyiségben. Megtor-
pant, tétován kinyitott egy szekrényajtót, majd becsukta és
visszaült a helyére. Silje mozdulatlanul ült a padon. Szégyellte
előbbi őszinteségét. Azon sem csodálkozna, ha dühös lenne rá
a férfi. Tengel pedig csak ült, némán, ökölbe szorított kézzel.
Képtelen volt megszólalni.

Miután már jó ideje hallgattak, megszólalt Silje.
– Azok alapján, amit elmondott, úgy érzem, egészen biztos

abban, hogy családja kiválasztott tagjai közé tartozik. A gyó-
gyítás tudományát tehát… innen örökölte.

– Gyógyítás? Tudomány? Én inkább vajákosságnak ne-

vezném. Ez a mi könyörtelen örökségünk, amelyben nemzedé-
kenként legalább egyvalaki részesül. Többnyire a fekete hajú
és villogó ragadozó szemű leszármazottak lesznek az átok
áldozatai.

– Az átok áldozatai – tűnődött a lány –, most már értem,

miért ilyen terhes ez az örökség.

– Terhesebb számomra, mintsem gondolnád.
– Beszélt valakiről, aki majd… majd hihetetlen természet-

feletti képességekkel születik. Gondolja, hogy ez a lény magá-
ban testesült meg?

A férfi hátravetette a fejét és keserűen felnevetett.
– Nem. Nekem szerencsém volt. Képes vagyok megérezni

az emberek hangulatváltozásait, megérzem a feszültséget és
gyógyít a kezem. Szokatlanul érzékeny vagyok, ennyi az egész.
Vannak a családunkban olyanok, akik készek elkövetni a leg-
hihetetlenebb szörnyűségeket. Engem ez undorral tölt el. A
kiválasztott még nem született meg. És nekem gondom lesz
arra, hogy ne is szülessen!

Silje értetlenül nézte a férfit. De az folytatta.
– Megesküdtem arra, hogy velem együtt pusztul el a go-

nosz örökség. Nem engedek a testi szerelem csábításának, mert
nem akarom, hogy utódaimra szálljon az átok.

Silje lesütötte a szemét. A férfi szavai kiűzték szívéből a

reményt. Lehet, hogy ezért nem akarta, hogy Silje feljöjjön
hozzá a kunyhóba?

Nem, ez képtelenség!
Azért feltett még egy kérdést a férfinak.
– Ha elfogadja a „kiválasztott” létezését, akkor hinnie kell

az öreg Tengel jóstehetségében is.

– Nem feltétlenül. Már mondtam neked, hogy az egészet

csak kitalálta. Sokan hiszik azt, hogy képesek megjósolni a
Messiás eljövetelét, vagy hogy maguk is Messiások. Ráadásul
a mi esetünkben egy gonosz Messiás eljöveteléről van szó.
Nem, nem. Ilyen súlyos terhet nem akarok továbbadni.

– Maga az egyetlen a nemzedékéből, akit az átok sújt?
– Igen. Egy ideig azt gondoltuk, hogy a húgom is rendel-

kezik az én képességeimmel, de tévedtünk. Később elhagyta
otthonát, követte szerelmét Trondheimbe, ahol letelepedtek.
Persze soha senkinek nem mert arról beszélni, hogy a Jéghe-

gyek Népének sarja. Ha valakiről kiderül, hogy közülünk való,
azon nyomban megölik, testét elégetik és hamvait mélyre ássák
a földbe. Így védekeznek a gonosz varázslat ellen. Úgy tudom,
a húgomnak két kislánya született, Angelika és Leonarda. Őket
akartam meglátogatni akkor éjjel, amikor először találkoztunk,
Silje. Aggódtunk érte és a gyermekekért. Soha nem találtam
meg őket.

Silje mintha gondolkodott volna valamin.
– Mi jár a fejedben? – kérdezte a férfi. – Feszültnek látszol.
– Hány évesek voltak a kislányok?
– Még egészen kicsik. A legkisebb még csecsemő. Siljének

eszébe villant egy szó „Nadda”… Leonarda. – Tengel…

– Végre ki mered mondani a nevem – mormolta a férfi.

Silje most nem törődött ezzel, túlságosan lekötötték a gondola-
tai.

– Tengel… Istenem… azt hiszem…
– Beszélj!
– A húgod… halott.
A férfi felkapta a fejét.
– Miből gondolod?
– Talán emlékszel még arra, milyen körülmények között

akadtam Solra. Halott anyja mellett. Csodálatosan szép nő
lehetett, fekete volt a szeme, a haja is sötét, hullámos. Amikor
aztán Sol és én meghallottuk a gyermeksírást az erdőben és a
kislány odavonszolt, egész úton azt hajtogatta „Nadda, Nadda”.
Már akkor arra gondoltam, hogy volt egy kistestvére, akit vala-
hogy így hívhattak, és anyjával együtt meghalt a pestisben.

– Leonarda? – suttogta Tengel. – Istenem! Igazad lehet,

Silje. Ahányszor csak láttam, elcsodálkoztam Sol vonásain.
Feltűnt a Jéghegyek Népéhez való hasonlatossága. Azt viszont
álmodni sem mertem volna, hogy...

Nem tudta befejezni a mondatot. Silje viszont kimondta,

amitől Tengel rettegett.

– Ó, Istenem! – dadogta Silje. – Tengel, én azt hiszem…

Sol örökölte a gonosz képességeket! Mindenki felfigyelt szo-
katlan féktelenségére és vadságára. Néha érthetetlen számomra,
ahogy viselkedik. És ez még nem minden. Észrevettem, hogy
néha félrevonul és csöndben magába réved.

– Igen! – mondta kétségbeesetten Tengel. – Milyen isme-

rősek ezek a jelek! Istenem! Miért nem kímélted szerencsétlen
gyereket! Sol ezek szerint nem más, mint a húgom kislánya,
Angelika. Hihetetlen! És a húgom halott! Az egész olyan hihe-
tetlenül szomorú!

Mintha már nem tűnt volna olyan áthatolhatatlannak a fér-

fit körülvevő páncél. Silje várta, hogy a férfi megnyugodjon,
feldolgozza magában a hirtelen rászakadt terhet. Legszíveseb-
ben átölelte volna, hogy kimutassa együttérzését. De ezzel még
várnia kellett. Vérző szívvel nézte végig a férfi lelkitusáját.

A férfi tekintete elsötétült.
– Ha elég erős lennék, megölném. Most, amíg még ilyen

kicsi. Micsoda kegyetlen örökség! Micsoda kegyetlen öröksé-
get hagyott ránk a gonosz Tengel!

Vonásai eltorzultak, de tekintete mélységes fájdalommal

telt meg.

– Nem engedem, hogy megölje! – kiáltotta elborzadva

Silje.

– Nem, nem tudnám megtenni! De féltem, mert tudom, mi-

lyen jövő vár rá! Sohasem fogod megtudni, milyen rémálom ez
az örökség! Némelyik ősöm persze büszke volt a képességeire.
Ki is használták sokan és boszorkányként tevékenykedtek. Azt
állították magukról, hogy ők a kiválasztottak, akik még soha
nem tapasztalt természetfeletti képességekkel rendelkeznek.
Gyűlölöm ezt az adottságot! – Tengel elcsendesedett. – De én
betartom a fogadalmam! Soha nem érintek asszonyt! Nem
adom tovább a gonosz örökséget, még akkor sem, ha Sol ezt
majd megteszi. Most már csak azért kell imádkoznunk, hogy
ne a gonosz képességeket örökölje, mint oly sokan ősei közül.
Mert különben nincs kegyelem, a Sátán szolgálatába fog állni.

Megígérem neked, mindent elkövetek majd, hogy a jó oldalon
tartsam.

Hirtelen, valami belső parancsnak engedelmeskedve, fel-

állt.

– Mi történt?
– Emlékszel még arra, amikor bementem a szobádba, hogy

megmentsem Solt a pestistől?

– Igen. Mintha tétovázott volna egy kicsit. Azt mondta

„de…”, aztán félbeszakította saját magát.

– Igen. Erről van szó. Furcsa érzésem támadt. Az motosz-

kált bennem, hogy nem kellene megmenteni a gyermeket.
Természetesen nem tudtam, milyen képességeket hordoz ma-
gában Sol, de az volt az érzésem, hogy meg kellene kímélnem
a világot a létezésétől. Most már nincs segítség. Nos, mindegy
– nekem nővel akkor sem lesz dolgom.

Silje csendben ült a helyén és könnyeivel viaskodott. Talán

azért volt annyira feldúlt a férfi, amikor megérkezett, mert
érezte, hogy valami történni fog. Valami kellemetlenség.
Tengel fölállt.

– Eddig nem esett nehezemre elkerülni a nők társaságát.

Azelőtt soha… lám, forr a víz.

Először föl sem tűnt Siljének, hogy a férfi két teljesen kü-

lönböző dologról beszél: Aztán ő is meghallotta a víz bugybo-
rékolását. Felkelt a padról és odament a kosárhoz.

Büszkeség töltötte el, amikor egymás után vette ki a jobb-

nál jobb falatokat. Boldog volt, hogy a férfi pillantása minden
mozdulatát követi. Végre valamivel meghálálhatja segítségét!

Megérezte, hogy a férfi ismét tétovázni kezd. Kérdőn te-

kintett rá.

– Már rég el kellett volna hagynom ezt a helyet – mondta

magát emésztve. – Még most sem értem, miért nem tettem meg
– mondta, majd előkeresett néhány fából faragott kanalat és az
asztalra tette.

– Én örülök annak, hogy nem ment el – fordult feléje Silje.

– Mindig biztonsággal töltött el, hogy a közelemben tudhattam,
hogy a fejünk felett éreztem oltalmazó kezét. Maga nem go-
nosz ember!

– Még mindig nem tegezel!
– Bocsánat, egészen megfeledkeztem róla, hogy…
– Azt mondod, nem vagyok gonosz. Mégis fél tőlem min-

denki, aki csak ismer.

– Szerintem egyszerűen csak tisztelnek – próbált moso-

lyogni Silje. De elég volt a férfira nézni és máris arcára fagyott
a mosoly.

– Ezt nem gondolhatod komolyan. Azt hiszik, hogy egy

háromszáz éves szellem vagyok, Silje! Pedig én is ugyanolyan
halandó vagyok, mint ők, aki szeretetre és emberi közelségre
vágyik. Semmi nem különböztet meg tőlük, csak az, hogy van
néhány különleges képességem, amit nem én kértem.

Silje könnyes szemmel a férfihoz lépett, de az elfordult tő-

le.

– Amit a gyógyító növényekről tudsz, tanultad valakitől?
– Nem. Az anyatejjel szívja magába mindenki, aki közénk

tartozik. Nem értem, miért hiszik az emberek, hogy kísértet
vagyok. Szegény anyám! Talán jobb is, hogy meghalt, miután
megszülettem. Legalább nem látta a szörnyet, akit világra ho-
zott.

– Tengel! – kiáltott fel kétségbeesetten Silje.
A férfi elhallgatott. Odament a sarokban álló szekrényhez

és hátat fordított a lánynak.

– Látod, Silje… mindenkinek jobb, ha magányosan élek.

Észrevetted már, milyen széles a vállam?

– Igen, észrevettem – felelte csendesen. – De nem értem,

miért baj ez.

– Ezért halt meg az anyám. Elvérzett szülés közben.
– Ó, Istenem! – jajdult fel a lány.
– Nem akarom, hogy ugyanez megtörténjen… egy másik

nővel is – fejezte be gyorsan.

– Gondolod, hogy megismétlődne?
– Igen. Nem az anyám volt az első, aki belehalt – mondta,

és visszament az asztalhoz, hogy befejezze a terítést.

Pár perc múlva elkészültek. Az asztal tele volt finom fala-

tokkal.

– Ez a karácsonyi vacsoránk – próbált nevetni Silje, de

még mindig gombóc volt a torkában. Mindketten helyet foglal-
tak a durva csiszolású asztalnál. Látszott a fa színén, hogy
kiszolgált már néhány nemzedéket. Tengel kerülte a lány pil-
lantását. Inkább kinyitotta a Benedek pálinkájával megtöltött
üveget. Siljét is megkínálta vele.

– Nem tudom. Még soha nem ittam ilyen erőset. Félek,

hogy a fejembe száll.

– Karácsony van, Silje. Tőlem pedig nem kell félned, tu-

dod jól.

– Igen, tudom: Nem is attól félek, hogy… inkább magam-

tól…

Nem merte befejezni.
A férfi hirtelen fölállt.
– Furcsa lány vagy te, Silje. Néha már-már túlságosan is

tisztességes, ugyanakkor sugárzik belőled az érzékiség, de
számtalanszor bizonyítottad merészséged is. Nem tudnám
megmondani, milyen is vagy igazán.

Silje szívesen hallotta volna többet is a belőle áradó érzéki-

ségről, de nem merte megkérdezni.

– Van valami, amit szeretnék magamról megtudni, de ed-

dig senkivel nem beszélhettem meg. Benedeket nem nehéz
szóra bírni, de ő leginkább saját magáról és a festészetről be-
szél. Talán…

Tengel most nevetett fel először, amióta a lány megérke-

zett. Lehet, hogy az ünnepi hangulat oldotta fel. – Beszéld meg
velem, ami foglalkoztat.

Silje lesütötte a szemét.
– Ha nem… fárasztó…

– Kérlek!
Érezte, hogy a férfi komolyan akar segíteni, így belekez-

dett.

– Azt hiszem azzal van a baj, hogy félénknek, már-már

emberkerülőnek neveltek. Apám szigorú volt, anyám nagyon
vallásos. Megvetette azokat, akik szerették a szerelmet és az…
amit már maga is említett...

– Érzékiséget?
– Igen – mondta Silje zavartan –, erről van szó. Mindez

bűn volt a szemükben. És ezt nem tudom feledni. Otthon gyak-
ran előfordult, hogy a férfiak közeledni próbáltak hozzám, de
én undorral elfutottam, mielőtt bármi is történhetett volna.
Aztán egyedül maradtam. A családom elpusztult azokban a
szörnyű hónapokban. Nem is akarok erre gondolni. Nagyon el
voltam keseredve. – Mély lélegzetet vett, és ott próbálta foly-
tatni, ahol abbahagyta. Tengel mozdulatlanul ült, kezében a
korsóval. Feszülten figyelte a lányt, még inni is elfelejtett. –
Amikor úgy döntöttem, hogy elhagyom régi otthonomat,
Trondheimbe mentem. Napokig az utcán éltem. Mivel egyedül
voltam, ki voltam téve a férfiak zaklatásainak. Gyakran rá-
kényszerültem arra, hogy ha durván is, de megvédjem magam.
Még mindig szűz vagyok, nem szeretném, ha mást hinnél.

A férfi felocsúdott és nagyot kortyolt a korsóból. – Nem is

hittem… – mormolta maga elé.

– Erősnek kellett lennem, pedig eleinte nehezen ment, mert

ellenkezik a természetemmel. Talán a szókimondásom az oka,
hogy merésznek tartasz. Sok rossz dolgot láttam, és gyakran
össze kellett szólalkoznom emberekkel. Sokáig nem is tudtam,
ki is vagyok valójában. Mostanra már összekeveredett bennem
a régi Silje félénksége a merészséggel. De így… azt hiszem,
jobb, ha nem mesélek tovább.

– Pedig azt hiszem, most válik csak igazán érdekessé a tör-

téneted.

– Nem, nem tudom folytatni.

– Folytasd csak, nekem nyugodtan elmondhatod, ami a

szívedet nyomja!

Silje úgy érezte, hogy hirtelen fölforrósodott a szoba leve-

gője. Vagy csak az arca égett? Nem, nem. Kívülről hevítette
valami.

– Nehéz belefogni, Tengel – sütötte le a szemét a lány. –

Mert… mert az érzékiségről akarok beszélni.

– Sejtettem – felelte a férfi.
– Én sem értem az egészet… egyszer csak felébredt ben-

nem. Soha nem sejtettem, hogy bennem is rejtőznek hasonló
érzések.

A férfi arca árnyékban volt, csak keskeny szemében égett

tűz. Kicsit kinyitotta száját, fogai elővillantak. Olyan volt, mint
egy felajzott vadállat.

– Azt hiszem jobb, ha erről nem beszélek.
– Valaki fellobbantotta benned a tüzet. Le akart feküdni

veled, és az izgatott fel?

– Nem, nem! – mondta rémülten Silje. – Nem, te voltál az,

aki fellobbantotta bennem a tüzet. És ezt jól tudod te is.

Most legalább kimondta. Sajnos későn vette észre, hogy

belesétált a csapdába. Bár nyílna meg alatta a föld! Végtelenül
szégyellte magát.

Hosszú, kínos percek következtek.
Valami a kezéhez ért. Amikor felnézett, észrevette, hogy a

férfi neki is odatolt egy korsót. Tengel rábeszélte, hogy igyon
egy kicsit. Silje prüszkölt, köhögött, de az ital kellemesen bi-
zsergette végül.

A férfi keze megremegett.
– Akkor történt, amikor mellém ültél a lóra? – kérdezte

csendesen.

Silje csodálkozva nézett rá.
– Miért gondolod?
– Mert annyit fészkelődtél. Nem találtad a helyed.
A lány zavarban volt, de megrázta a fejét és megmondta az

igazat.

Sokkal előbb történt.
– A templomi festmény… – találgatta Tengel.
– Kérlek, ne beszéljünk erről – fakadt sírva a lány. – Ál-

modtam. Volt két szégyenteljes álmom, de arra már nem veszel
rá, hogy azt is elmondjam! Ezt akartad hallani? Először azért
gyűlöltél, mert eljöttem hozzád, most pedig porig aláztál.

A férfi kiengedte hosszan visszatartott lélegzetét.
– Nem aláztalak meg, Silje. Legalábbis nem ez volt a

szándékom. Önző voltam, most már tudom, de hallanom kel-
lett, hogy valaki… Hidd el, nekem furcsa ez az új érzés. Talán
ezért bántam veled ilyen kegyetlenül. Boldog vagyok, hogy
meglátogattál! Elkísérlek az erdő széléig.

– De hiszen még be sem fejeztük az evést!
A férfi azonban már felállt.
– Jobb, ha most hazamész!
Felnézett a férfira. A szemén látta, hogy alig bír uralkodni

magán. Testét boldog melegség öntötte el. Most már mindent
értett.

– Köszönöm – mondta neki zavartan, és mélyen a szemébe

nézett.

Majd kiléptek a hidegbe és együtt élvezték a gyenge téli

napsütést. Szótlanul mentek egymás mellett. Silje nem bírta ki,
hogy néha-néha lopva a férfira ne pillantson. Széles válla,
keskeny csípője elbűvölte. Arcán még látszottak a benne dúló
vihar nyomai. Nem vette fel a farkasbundát, csak egy vékony
köpeny volt rajta, amit derékban szíj fogott össze.

Silje szerette volna más irányba terelni a férfi gondolatait.
– Tengel, elmondanád, milyen kapcsolat fűz Heminghez, a

várnagy gyilkosához?

– Heming? Nem jöttél már rá? Ő is a Jéghegyek Népéhez

tartozik.

– Hát ő is? Pedig annyira különböztök egymástól.
– Ő nem a gonosz Tengel leszármazottja. Tudod, akkor ré-

gen több család menekült a hegyek közé. Heming családja soha
nem akart a miénkkel keveredni. Vagy a hegyeken túlról háza-
sodtak, vagy pedig az úgynevezett tiszta családokból.

– Egyszer azt mondtad, hogy Heming fontos a számotokra.

Akkor még azt gondoltam, hogy mindketten a felkelők közé
tartoztok.

– Heming a fejedelmünk fia. Tudod, nekünk is van uralko-

dónk.

– Én azt hittem, te vagy az.
– A gonosz Tengel utódai nem uralkodhatnak. Ahhoz túl-

ságosan kiszámíthatatlanok vagyunk. Amikor a húgom keresé-
sére indultam, Heming apja megbízott, hogy keressem meg a
fiát.

– A Jéghegyek Népére gondoltál akkor, amikor azt mond-

tad, hogy elárulhatott volna benneteket?

– Magunkra is. A kínzások közben könnyen elárulhatta

volna a felkelőket, de a hozzánk vezető titkos utat is.

– Tudod, hogy Heming fél tőled?
– Igen. Nem tudja, hányadán áll velem. Azt hiszi, árthatok

neki, én pedig meghagyom a hitében.

– És tényleg árthatsz?
– Jobb, ha nem próbáljuk ki.
Mi minden járhat egyszerre Tengel fejében, gondolta Silje.
– De csak van valami oka arra, ha így gondolja? – erőskö-

dött. – Olyan különös!

– Ha rajtam kívül már mást is láttál volna a gonosz Tengel

leszármazottai közül, nem beszélnél így – mondta keserűen a
férfi.

Silje hitetlenkedve rázta a fejét.
– De mondd csak, te és Heming… mind a ketten iskolá-

zottnak tűntök. Olyan színesen beszélsz, választékosan. Miért?

– Az a helyzet velem is, mint veled. Én is részt vehettem

valaki más oktatásán.

– Honnan tudod, hogy én…

– Benedek mesélte.
Most Silje csendesedett el.
– Milyen fecsegő ez a Benedek – folytatta kis idő múlva a

társalgást.

– Ami azt illeti, beszélt rólad egy keveset.
– És te meghallgattad? – Tengel nem válaszolt. – Szóval,

hogy szerezted meg a tudásodat?

Tengelnek mintha megjött volna a beszélhetnékje. Hisz

mindig csak kevés emberrel válthat szót.

– Akkor halljad. Úgy ötven évvel ezelőtt népem egyik fia

Trondheimben telepedett le, hogy tanuljon. Nagyon okos em-
ber volt. Amikor megöregedett, visszatért közénk és valami
iskola-félét alapított, és tanított minket. Velem külön is sokat
foglalkozott, mert érdemesnek tartott rá.

– Ezt nem csodálom.
– Természetesen Heming is részesült az oktatásban, elvég-

re a fejedelem fia. Ő már az öreg tanítványaitól tanult. Szegény
mesterem már régóta halott. De azért közülünk sem mindenkit
érdekel, hogy minél többet tudjon meg a világról.

– Hány éves vagy tulajdonképpen?
Majd kiugrott a szíve, de megkérdezte. Nagyon szerette

volna tudni.

– Van ennek valami jelentősége?
– És ha igen? Sokat gondolkodtam rajta. Nehéz kitalálni.
Ha jól tudom, harminckettő és harmincöt között lehetek.

Talán harminchárom.

– Én meg már elmúltam tizenhét – fűzte hozzá gyorsan a

lány.

A férfi addigra elfordult, úgyhogy Silje nem láthatta az ar-

cát.

Az ösvény végéhez értek. Megálltak és szétnéztek a telepü-

lés fölött. Még nem volt kedvük búcsút venni egymástól.

– Silje, nekem vissza kell mennem a népemhez...
– Nem, nem mehetsz el! – vágta rá gondolkodás nélkül a

lány. Amikor rájött, hogy mit mondott, legszívesebben leharap-
ta volna a nyelvét.

– El kell mennem. Túl sokáig voltam távol. Tavaszi ára-

dáskor elzáródnak az utak. Vissza kell indulnom, még azelőtt.
Gondolkodtam rólad és Benedekről. Feleségül kellene menned
hozzá. Hisz kedveled, és a gyerekek élete is biztonságban len-
ne. És végre én is biztos lehetnék abban, hogy jó kezekben
vagytok. Benedek már öreg. Soha nem kérne tőled semmi
olyat, amit ne teljesíthetnél.

– Pedig éppen azt tette! – tört ki kétségbeesetten Silje.
– Mit?
– Benedek kedves ember, ha józan. De részeg volt, és

megpróbált…

– Befeküdni az ágyadba?
– Igen – öntötte el a pír a lány arcát.
A férfi olyan erősen markolta meg derékszíját, hogy kezén

kidagadtak az erek. Némán bámult a major irányába.

– Tengel, gondoskodom róla, hogy ne történhessen meg

többet – mondta félve a lány. – Meg aztán Benedek nem is
tudja, mit művelt. Másnapra megfeledkezett az egészről. Any-
nyira részeg volt. De én… nem lehetek a felesége.

– Nem, nem. Igazad van – mondta elgondolkodva Tengel.

– Meg aztán az a nő, aki beköltözött a majorba… kicsi Sol…
kicsi húgom… Szívesen maradnék. De nem tehetem. Vigyázz
helyettem is Solra! Jobb dolga lesz nálatok, mint ha magammal
vinném. Örülök, hogy te veszed kezedbe a nevelését. Persze,
csak ha akarod.

Silje bólintott.
– Köszönöm – mondta kedvesen a férfi. – Ősszel visszaté-

rek, hogy lássalak benneteket.

– Olyan messze van még az ősz – csuklott el Silje hangja.
– Benedeknél biztonságban leszel. Meglátod, még kiadja

annak a nőnek az útját! Benedek mindig a maga ura volt, és az
is marad.

– Ugye még maradsz néhány napot, mielőtt elindulnál?
– Annyi időm még van. Megvárom, hogyan alakulnak a

dolgok Abelonéval. Nyugtalanít Sol és Dag sorsa. Félek, ké-
szül valamire.

– Eljöhetek hozzád, hogy…
– Nem. Szó sem lehet róla. Épp elég baj volt, hogy ma

megkerestél.

Keményre taposták maguk körül a havat. Silje tétovázva

topogott. Már fázott a lába, de még maradni akart. Várt valami-
re.

– Silje… – szólt hozzá szelíden a férfi – Tényleg olyan un-

dorítóak voltak az álmaid?

A lány némán bámult rá.
– Mondj már valamit! – kérte hevesen.
– Nem. Nem… – rázta meg fejét Silje.
A férfi arcán öröm látszott, amikor a piruló lányhoz for-

dult.

– Ezt olyan halkan mondtad, mintha nem akarnád, hogy

meghalljam – mondta nevetve.

Silje azt hitte, gúnyolódik.
Anélkül, hogy megérintette volna, vagy elköszöntek volna

egymástól, Silje sarkonfordult és elrohant.

Csak akkor mert visszanézni, amikor már közel járt a ma-

jorhoz.

A férfi még mindig ott állt, mozdulatlanul, úgy festett az

alkonyban, mint a pogány időkből visszatérő hős.

Silje feléje intett, a férfi viszonozta köszöntését. Még soká-

ig álltak ott és nézték egymást. Végül Silje megfordult és foly-
tatta útját hazafelé.

9. fejezet

A majorban egyre jobban elmérgesedett a helyzet. Kará-

csony után Abelone sorra látogatta a szomszédokat. Az egyik
ilyen látogatás alkalmával derült ki az is, hogy a kisgyerekek
nincsenek megkeresztelve.

– Még hogy Silje megkeresztelte őket! – hahotázott

Abelone. – És te azt hiszed, hogy az ér valamit – kiabált Bene-
dekkel. – Egy ilyen csavargólány! És az én gyerekeim kényte-
lenek egy fedél alatt lakni ezzel a népséggel!

– Nem úgy festenek a gyerekeid, mintha bármiben is szük-

séget szenvednének – jegyezte meg Benedek szárazon, és vé-
gignézett a két túltáplált gyereken.

Abelone szeme szikrát szórt.
– Remélem, kedves rokon, te is tisztában vagy azzal, hogy

a kisördögök száma nem kevesebb mint három trillió, 665
billió, 866 millió 746 664. Gondold csak meg…

– És te még képes vagy ezt a számot a fejedben tartani!

Biztosan mindennap kétszer is utána számolsz, hogy pontosan
megvannak-e a kisördögeid! És persze nem feledkezel meg a
szobád sarkairól sem!

Abelone nem hagyta, hogy ilyen könnyen félbeszakítsák.
– Én nem gúnyolódnék a helyedben, Benedek! Inkább

meggondolnám, hogy a két pogány gyereken keresztül máris
hány furakodott be közénk! Mindenütt ott vannak már…

– Ne veszítsd el a fejed! Még belebolondulsz. Olyan a szí-

ned, mint a főtt ráké!

– El kell menniük! Azonnal!
– Soha! Soha! – mondta Benedek és fölállt. – A kislányt

egyébként minden bizonnyal már régesrég megkeresztelték.

– Azt meg honnan tudod? Az utcán találtak rá, nem igaz?

Az anyja nem lehetett más, csak egy utcalány!

Silje előtt megjelent Tengel húgának az arca. Tiltakozni

akart, de Abelone félbeszakította.

– Te csak maradj csendben! Mindenki tudja, miben töröd a

fejed. Ha most azonnal nem lesznek megkeresztelve, akkor…

– Még nincs új papunk – avatkozott közbe csendesen

Maria.

– Akkor elhozzuk a szomszéd egyházközségből. Édes Iste-

nem! Nem is értem, milyen életet éltetek ti addig, amíg én nem
jöttem! A Bekkemark családhoz ma megy a pap. Az öreg hal-
doklik. Majd elküldjük érte a legényt.

És úgy is lett. A gyerekeket szépen felöltöztették. Dagot

betakarták az aranyszállal átszőtt sállal. Abelonét majd megette
a sárga irigység. A kicsi Sol pedig borzasztóan büszke volt a
ruhára, amit Grete szőtt és hímzett neki erre az alkalomra.

Fehér abrosszal terítették be az asztalt, közepére karos

gyertyatartó került. A keresztvíznek pedig a legszebb ezüstku-
pát készítették elő. Ennek ellenére a keresztelő nem sikerült
valami fényesen. Dag egész idő alatt sírt, Sol pedig ijedten bújt
el félelmében és üvöltött. Silje nem lepődött meg ezen. A pap
fekete kalapja és alakját körüllengő komorság megrémítette a
gyerekeket.

Végül olyan közel csalogatták a paphoz a kislányt, hogy

sikerült a fejére önteni egy kis vizet. Sol Angelika névre ke-
resztelték.

Silje ragaszkodott ahhoz, hogy két neve legyen, s mivel

Angelika régi szép keresztény név, a többiek is beleegyeztek.
De azt, hogy a kislány a Jéghegyek Népének leszármazottja,
Silje nem említette senkinek.

Végül Dag is két nevet kapott. A takaróján talált monog-

ram alapján Silje az előkelő Dag Krisztián névre keresztelte.

A legkínosabb esemény akkor történt, amikor Solt kivitték

a teremből. Tisztán hallható volt, amikor a kislány megszólalt:

– Ez az ördöngös pap bevizezte a fejem!
Szerencsére az ördöngösnek titulált pap semmit sem hallott

az egészből, a keservesen bömbölő Dag minden figyelmét

lekötötte. Csak Benedek, Silje és Maria hallották meg.

– A szolgalegény az oka – motyogta Maria –, Sol utána-

mond mindent, amit csak hall tőle.

Silje is rémülten nézett körül, csak Benedeknek esett nehe-

zére, hogy megőrizze komolyságát.

A gyerekek végre egyházi áldásban részesültek, Abelone

fellélegezhetett. A ház egyetlen sarkában sem rejtőztek többé
kisördögök.

De Abelone ezek után sem nyugodott. Mindenki tudta,

hogy csak a megfelelő alkalomra vár, hogy megszabaduljon
Siljétől és a gyerekektől. A fia nyíltan ki is mondta, mit gondol
Siljéről.

A konyhában ült és sört kért Siljétől. A lány odament hoz-

zá és töltött neki. A fiú nekilátott a karácsonyi sonkának és
nagy szeleteket vágott belőle. A fiú gúnyos pillantásai idegesí-
tették Siljét, úgyhogy melléöntött egy kevés sört. A fiú fölcsat-
tant.

– Te kétbalkezes! Még tönkreteszed az asztalomat!
– Bocsánat – dünnyögte Silje. Nehezen bírta ki, hogy visz-

sza ne vágjon.

– Mert remélem, nem gondolod, hogy itt minden a tiéd lesz

egyszer? Számítottál rá, igaz? Ezért furakodtál be ide! Könnyű
egy öregembert az ujjad köré tekerni!

Ezt csak az anyjától hallhatta, futott át Silje agyán.
– De biztosíthatlak róla, hogy te meg a fattyaid már nem

sokáig rontjátok itt a levegőt! Hamarabb, mint… auuu!

A fiú felüvöltött és bal keze után kapott. A kicsi Sol kisur-

rant a szobából.

– Megvágta magát? – kérdezte rémülten Silje.
– Még hogy megvágtam magam! – jajveszékelte a fiú. –

Az a kis boszorkány, az tette! Láttam! Láttam!

– Ne mondjon butaságokat! A kislány az ajtónál állt, távol

magától – mondta határozottan, de sápadt arccal Silje.

– Akkor is ő volt! Rámnézett és egy pillanat múlva belém

hasított a fájdalom!

– Bolond beszéd! – mondta Silje. – Gyere csak, Grete!

Vedd gondozásba ezt a hólyagot, mielőtt még elájul! Úgy ordít
itt, mint egy… Jobb, ha nem mondom meg, mihez hasonlít.

Grete bejött, Silje pedig Sol után rohant. A másik szobában

talált rá, amint az ablak alatti padon térdelt.

Amikor Silje belépett, a kislány feléje fordult. Silje mély

lélegzetet vett. A kislány szemei…

A kislány zöld szeme égett a gyűlölettől. Tekintete soha

nem látott vadsággal telt meg. Amikor Sol meglátta, hogy Silje
áll az ajtóban, szemében kihunyt a gyűlölet, és karját védelmet
kérőn nyújtotta oltalmazója felé. Silje fölemelte.

– Sol – suttogta száraz ajakkal, félelemtől bénultan. Hang-

jában aggodalom csengett. – Kicsi Sol! Ezt soha, soha többé ne
csináld!

– Mit? – kérdezte a kislány ártatlan ábrázattal. – Semmi

különöset nem csináltam. Az a fiú ügyetlenkedett.

– Igen, de…
– Nem akarom, hogy itt lakjon. És azt sem akarom, hogy a

két idegen néni maradjon.

– Senki nem akarja, gyermekem. De meg kell barátkoz-

nunk a gondolattal. Légy engedelmes! Ígérd meg nekem!

Sol két kicsi karjával átölelte Silje nyakát és kedvesen fel-

nevetett.

– Megígérem.
Silje először arra gondolt, hogy azonnal felkeresi Tengelt

és elmondja, mi történt. Később mégis úgy döntött, hogy meg-
kíméli ettől a férfit.

Nem tudta, mitévő legyen. Micsoda emberpróbáló feladat

lesz felnevelni ezt a szerencsétlen kisgyereket!

Benedek állandóan rosszkedvű volt. Még a festés sem oko-

zott számára örömet.

– Megölöm ezt a sátánfajzatot! – mormogta gyakran maga

elé. – Megölöm ezt az átkozott némbert!

Egyik nap tényleg megpróbált megszabadulni Abelonétól

és a pereputtyától. Kidobálta holmijukat az udvarra, minden
egyes darabnál azt kiabálva: Ki innen! Benedek nem mérte fel
helyesen Abelone erejét. Az asszony megfenyegette, hogy
feljelenti a várnagynál, mert kapcsolatban áll a felkelőkkel.
Abelone nem volt biztos afelől, amit mondott, de sejtése beiga-
zolódott. Benedek tudta, ha alapos vizsgálatot indítanak ellene,
nem ússza meg szárazon. Így aztán minden maradt a régiben. A
két gyerek és Abelone szinte egész élelemkészletüket felélte.
Mindenki kedvetlen és kétségbeesett volt.

Az óév utolsó napján Benedek beszélni akart Siljével. A

lány sejtette, miről lesz szó, tulajdonképpen már várta, hogy az
öreg mikor hozakodik elő vele. Egyedül voltak a konyhában.

– Légy a feleségem, Silje – kérlelte. – Mindent megoldana.

Akkor végre kitehetjük a szűrét a rémséges Abelonénak, és a ti
jövőtök is biztosítva lenne.

Silje megfogta az öreg festő kezét.
– Köszönöm megtisztelő ajánlatát. Azt hiszem, tudja,

mennyire szeretem magát, de a felesége nem lehetek.

– De hát miért? Nincs már sok évem hátra, afelől pedig

nyugodt lehetsz, hogy békén hagylak…

Silje kénytelen volt elmesélni, hogy mi történt azon az éj-

szakán, amikor Benedek bement hozzá.

– Igen, Silje. Valamit be kell vallanom neked. Nem igaz,

amit mondtam. Öregember létemre megkívántalak. Azt hittem,
uralkodni tudok a vágyaimon, de úgy látszik, részegségemben
tovább merészkedtem. És legbelül mindig abban reményked-
tem, hogy elfogadsz, mint szeretőt. Soha… soha… nem tudnád
elképzelni, hogy megoszd velem az ágyad?

Silje szemébe könnyek gyűltek.
– Nagyon szeretem magát, de nem úgy. Félek, hogy a há-

zasság elrontaná a barátságunkat. Azt pedig nagyon sajnálnám!

– Igazad van. Tudod, más asszonyok lenyelték volna a bé-

kát, csak hogy beülhessenek a vagyonomba. De te más vagy.
Azt hiszem, csalódtam volna benned, ha elfogadod az ajánla-
tomat. Egy művész soha ne áldozza fel önmagát a kényelem
kedvéért.

A művészi hivatás volt Benedek vesszőparipája. De még

mielőtt nagyon belemerülhetett volna, eszébe jutott, miről is
akart beszélni valójában.

– Silje, Silje – sóhajtott fel. – Minden olyan szomorú,

olyan lehangoló.

– Én is így érzem, Benedek úr. Mindannyiunkra szomorú

sors vár itt, de leginkább a két kicsire.

Az esztendő véget ért. Silje azon tűnődött, vajon mit hoz

az 1582. év. A tavalyi igencsak eseménydús volt a számára.
Hamarosan kiderült, hogy sok jóra nem számíthat. Abelone
nyíltan fellépett ellene.

A szolgalegény egyik nap lélekszakadva állított be a kony-

hába, ahol a ház népe éppen ebéd mellett ült. Szeme vadul
csillogott.

– Most már tényleg komolyra fordult a helyzet! Az a nő-

személy… az a… megkért, hogy vigyem el őt és a gyerekeit a
kocsin. Sikerült kihallgatnom őket, és megtudtam, hogy a vár-
nagyhoz igyekeznek. Fel akarják jelenteni Siljét.

Benedek úgy ugrott fel, mint akit bolha csípett.
– Miket beszélsz itt összevissza? De hát miért?
– Nem fogják elhinni! Abelone azzal vádolja Siljét, hogy

összeállt az ördög szolgájával, a gonosz és halhatatlan
Tengellel!

– De ez nem igaz! – kiáltott fel Silje. – Tengel nem halha-

tatlan. És én még szűz vagyok – ezt akár be is bizonyíthatom,
ha szükséges!

– Gyermekem – fordult felé Benedek. – Itt nem segít sem-

mit a te szüzességed. Ha a várnagy emberei elfogtak, halott
vagy! Lassú kínok közepette veszik el az életed, és mielőtt
meghalnál, még kiszednek belőled mindent, amit Tengelről és
a Jéghegyek Népéről tudsz. Úgyhogy másokat is magaddal
rántasz a halálba. A gyerekeket is elvennék tőled azzal az in-
dokkal, hogy Tengel vagy te megbabonáztad őket. Találkoztál
a farkasemberrel, ezért most könnyű lesz rádbizonyítani, hogy
boszorkány vagy. Remélem, tisztában vagy azzal, mi a boszor-
kányok büntetése?

– Mitévő legyek?
– Sejtelmem sincs róla. Csak azt tudom, hogy el kell men-

netek innen, de hogy hogyan és hová? Mégis sikerült annak a
sátánfajzatnak!

Benedek némi gondolkodás után a szolgalegényhez for-

dult.

– Indulj útnak azonnal, hogy az a némber ne fogjon gya-

nút. Hajts lassan, hogy Siljének legyen ideje egérutat nyerni.

A legény bólintott és az ajtó felé indult. Silje utána futott

és átölelte. A nagydarab férfinak könnyek szöktek a szemébe.
Gyorsan búcsút vett a gyerekektől és távozott, de előtte még
megjegyezte:

– El kell tűnnötök innen, mire visszaérek! El kell tűnnötök

innen!

A major felbolydult méhkasra emlékeztetett. Silje és a gye-

rekek összes holmiját batyukba csomagolták. Ezenkívül min-
denki neki adta mindenét, amit csak nélkülözni tudott. Benedek
egy sajátkezűleg festett ablakot adott Siljének. A lány még nem
tudta, hogyan viszi majd el, de örömmel fogadta a csodálatos
műalkotást. Az öreg titokban egy könyvet is adott Siljének,
amelyet maga kötött be és a pergamenlapokat is maga készítet-
te. A vázlataihoz használta. Ha lesz ideje Siljének, esetleg
rajzolhat bele. Egy tollat és néhány szénrudat is adott mellé.
Silje köszönetet akart mondani, de mindkettőjüknek annyira

fájt a búcsú, hogy csak könnyeik patakzottak, amikor megölel-
ték egymást.

A két idős asszony sírva csomagolta holmijukat. Amikor

készen voltak, hosszasan ölelgették a két gyereket és jajveszé-
keltek.

– Szent Isten! – kiáltott fel Benedek, amikor megpillantotta

a csomaghalmazt. – Képtelenség, hogy Silje elbírjon ennyi
mindent!

Mindannyian elképedve nézték a batyukat.
– Ha jobb kedvem lenne, talán még nevetnék is ezen –

mondta Silje a rakás láttán.

Grete és Maria újból elkezdte a sírást. Senki nem kart arra

gondolni, hogy indulniuk kell.

– Merre mentek, gyermekem? – kérdezte aggódva Grete.
Silje nem tudta, mit feleljen.
– Tengel karácsonykor még a közelben volt. Neki vittem

akkor élelmet. Nem mondhatom meg, pontosan hol jártam,
mert nem akarlak veszélybe sodorni benneteket, ha esetleg
kihallgatnának. De azt hiszem, elhagyta ezt a vidéket, mert
sehol nem láttam a nyomait.

– Talán te és a gyerekek mégis elrejtőzhetnétek ott!
– Én is erre gondoltam – mondta Silje –, de félek, hogy a

frissen esett hóban könnyen felfedeznék a nyomunkat.

– Ó, istenem! Erre nem gondoltam! Mi lenne, ha elbújná-

tok az istállóban?

– És ha a kicsi Dag sírni kezd? – kérdezte Grete. Hirtelen

zajt hallottak. Mindannyian összerezzentek. Az udvaron egy
lovas alakja bukkant fel.

– Itt vannak! – kiáltott fel kétségbeesetten Maria. – Rejtőz-

zetek el gyorsan!

– Nem, maradjatok! – szólalt meg Benedek, aki addig

csendben figyelte az eseményeket. – Valaki más jött.

Tengel volt az. Beleütközött a két asszonyba, akik izgatot-

tan siettek kifelé, hogy megnézzék, ki érkezett. Úgy tűnt, most

nem foglalkoznak a férfiról szóló legendával.

– Mi történik itt? – kérdezte Tengel, amint belépett.
– Megérezted, hogy bajban vagyunk? – fordult feléje Silje.
Tengel felnevetett.
– Nem. Most szó sincs természetfölötti megérzésekről.

Már úton voltam délnek, de előtte még megálltam a dombon és
azon tűnődtem, hogy tegyek-e kitérőt errefelé. El akartam bú-
csúzni, de nem tudtam, okosan teszem-e. Akkor vettem észre a
sürgölődést az udvaron. Kíváncsi lettem, mi folyik itt, és elha-
tároztam, hogy megnézem közelebbről.

Benedek gyorsan elmondta, mi történt.
– Az ég küldött téged! – mondta Tengelnek. Teljesen meg-

feledkezett arról, hogy eddig más gondolt a férfi származásáról.

Tengel elsápadt. Tekintetét végigjáratta az ijedt arcokon,

megállt Siljénél.

– Hálát adok az Istennek, hogy mégis idejöttem!
Maria és Grete gyorsan keresztet vetett.
– Mit tudtok ti az én lelkemről? Vagy azt hiszitek, hogy

nincs? Miért akartok teljesen a Gonosz karmai közé taszítani?

A két asszony szégyenkezve sütötte le a szemét.
Tengel összeszedte magát és Benedekhez fordult.
– Vár egy kocsi az erdőtől délre. Csak odáig kell eljut-

nunk… de kételkedem abban, hogy egy ló elbírna engem, Siljét
és a gyerekeket, nem is beszélve a csomagokról…

– Abelone elvitte az egyetlen használható kocsinkat –

mondta szomorúan Benedek. – Szánkóval pedig még nem lehet
menni. Nem elég vastag a hó. De van még egy öreg kancánk.
Lent láttam a hídnál, majd érte küldök valakit.

– Rendben van – felelte örömmel Tengel.
– De mi lesz magukkal, Benedek úr? – kérdezte aggódva

Silje. – Ugye nem esik bántódásuk?

– Nem. Nyugodj meg.
– Hová megyünk?
A két férfi egymásra nézett. Tengel törte meg a csendet.

– Silje számára csak egy kiút van.
– Igen – bólintott Benedek egyetértőn. – A gyerekeket sem

merem magunknál tartani, pedig fájni fog utánuk a szívem. De
nem tudom, mire képes még az a boszorkány és a kapzsi gye-
rekei. A kezedbe adom a sorsukat, Tengel.

A férfi bólintott. Lovára kötözte az ügyetlen fogású abla-

kot. Mint a két állatot alaposan megpakolták. Csoda, hogy nem
roskadtak össze a teher alatt. Ennél többet már nem bírtak
volna el.

Gyors, de szívszorító búcsú következett. Silje mindőjüket

egyenként megölelte, és megköszönte az együtt töltött szép
napokat. Grete úgy szorongatta Dagot, mintha soha nem akarna
elválni tőle. Végül mély sóhajtással átadta a fiúcskát
Tengelnek. Maria Silje lova mellett állt és Solhoz beszélt. Kér-
te a kislányt, hogy ne felejtse el és hogy látogassa meg, amint
tudja. Indulásra készen álltak. Sietniük kellett, mert a katonák,
amint megtudják, mi történt, megkezdik a hajszát. Minden perc
drága volt.

Silje hálás volt, hogy Tengel magánál tartotta a csecsemőt.

Nem nagyon tudott lovagolni, ezért nehéz lett volna még Dagot
is fogni a nyeregben. Női nyerget nem találtak, ezért Silje
kénytelen volt férfi módjára megülni a lovat. Grete és Maria
lehúzták Silje térdére a köpenyt. Tengel eközben tapintatosan
félrenézett, bár Silje észrevette, hogy magában mosolyog az
egészen.

Amikor az országútra értek, félve észak felé pillantottak.

Szerencsére poroszló nem tűnt még fel a láthatáron, úgyhogy
nyugodtabban folytatták útjukat.

Nehéz volt búcsút venni a major kedves népétől. Silje ar-

cán még legördült egy-egy könnycsepp. Tudta, hogy nehéz
napoknak néz elébe.

A környező települések teljesen kihaltnak tűntek. Csak a

néhol felszálló füst tanúsította, hogy a házakban emberek él-
nek. Silje viszont tapasztalatból tudta, hogy az ablakok mögül

kíváncsi szemek kísérik minden lépésüket.

Tengel türelmetlenkedett. Silje és a vénséges kanca min-

den tőlük telhetőt megtettek, de még ez sem volt elég.

– Alig van valami előnyünk – kiáltotta a lány felé. – És a

katonák gyorsan haladnak, ha már egyszer fölpattantak a lóra.

Siljének már görcs állt a karjába. Tartania kellett Solt, irá-

nyítania a lovat és még arra is ügyelnie, hogy ő maga le ne
essen. Így aztán nem sokat törődött a tisztességgel. Köpenyét
félrefújta a szél a térdéről. Jobbnak látta azonban, ha most
inkább Tengel utasításaira figyel.

Sol láthatólag élvezte a vágtát. Silje előtt ült mosolyogva,

ragyogó szemmel. A lány észrevette, hogy Tengel gyakran
aggódó, már-már gyengéd pillantásokat küld felé.

Silje tudta, hogy Tengel jó ember. Hidegen hagyta a róla

szóló mese, a férfi riasztó külseje. Neki elég volt, hogy
legeslegbelül jó.

Pompás látványt nyújtott, ahogy a lány előtt lovagolt. Mint

egy lenyűgöző alvilági démon. Alakja elkápráztatta Siljét.

Azóta többször is felidézte magában a jelenetet, amikor a

kicsi Sol olyan furcsán viselkedett Abelone fiával szemben.
Most már biztos volt benne, hogy túlzásba vitte aggodalmát, és
Abelone fia is méltatlanul vádolta a kislányt. Teljesen érthető
volt, hogy a szeme olyan furcsa fényben égett. Ki nem állhatta
a fiút. Azt pedig megdöbbentette a kislány szeméből áradó
gyűlölet, és rémületében megvágta a kezét. Milyen könnyű
másokat vádolni saját tetteinkért!

Ennyi az egész, a többi csak izgatott képzelődés.
Közben kiértek az erdőből a szomszéd falu felé vezető út-

ra. Most lassabban mentek, kímélni akarták a lovakat. Még
egészen világos volt, de Tengel tudta, hogy még sokat kell
lovagolniuk ahhoz, hogy éjfél előtt célhoz érjenek.

– A hegyekben farkasok tanyáznak. Éjjel nem bírunk el ve-

lük – hangzott nem túl biztatóan.

Silje most már félni kezdett. Tudta, merre visz az útjuk, és

az végképp nem nyugtatta meg.

Valahonnan, lelke legmélyéről újra és újra felszínre tört

egy furcsa érzés. Minden ábrándozása és rémálma csak előké-
szítette azt, aminek jönnie kellett. És most elérkezett az idő.

– Tényleg olyan veszélyes lett volna a faluban maradni? –

kérdezte, és közben megpróbálta rávenni Solt, hogy nyugton
maradjon.

– Sajnos igen. Különösen azok után, hogy mindenki úgy

tudja, összeálltál velem – felelte keserűen a férfi.

Még hogy összeállt Tengellel? Ez a szó úgy hangzik mint-

ha azt mondták volna róla, hogy utcalány lett. Nem mert a férfi
szemébe nézni.

– Micsoda gonosz asszony! – mondta panaszosan Silje. –

Szegény Benedek! De a többieket sem irigylem. Rossz elkép-
zelni, hogy talán ezekkel a szörnyű emberekkel egy fedél alatt
kell leélni utolsó éveiket! – Silje elhallgatott, majd némi habo-
zás után folytatta. – Igazad volt, Benedek megkérdezte, hogy
feleségül megyek-e hozzá. Megköszöntem a jóindulatát, de
nemet mondtam. Talán mégiscsak igent kellett volna monda-
nom, és akkor elkerültük volna ezt a sok kellemetlenséget.

– Nem – felelte határozottan Tengel. Most már a házasság

sem mentett volna meg. Gondolj csak azokra a papfeleségekre,
akiket megégettek boszorkányságért! Senki nem állt melléjük,
még akkor sem, amikor a férjük kegyelemért folyamodott. Ha
már rajtad van a bélyeg, Isten sem segíthet rajtad! – Tengel
gondolkodott valamin, végül mégis kimondta. – Benedek meg-
kért, hogy jöjjek vissza, amilyen gyorsan csak tudok. Arra kért,
hogy segítsek neki szembeszállni velük.

– De hát nem veszélyes számodra túl sokat mutatkozni az

emberek között?

Silje hamar rájött, hogy ugyanabba a csapdába esett, mint

Benedek, amikor ezt a sértő „emberek között” kifejezést hasz-
nálta.

Tengel észre sem vette, mit mondott a lány.

– Igazad van, de már felkészültem mindenre.
– Hogyan képzelte el Benedek a segítséget?
– Ő szegény még mindig azt hiszi, hogy el tudom veszejte-

ni őket.

– Most az egyszer azt kívántam volna én is, hogy bár tetted

volna meg!

– Nem. Soha nem próbálkoznék ilyesmivel. Félek, hogy

életre kelteném a bennem alvó gonoszt. De visszatérek még
hozzá, mert befogadott benneteket, amikor kértem, és amikor
szeretetre volt szükségetek. Mindannyian nagyon szeretnek
benneteket, Silje. Remélem, tudod?

– Igen. Mindig jó rájuk gondolni. Tiszta szívemből kívá-

nom, hogy sikerüljön neked segíteni rajtuk. Megérdemlik.

– Igazad van. Rossz arra gondolni, hogy a gonoszság mi-

lyen könnyen nyer csatát világunkban.

Most elmesélhetné a férfinak, ami Sollal történt. De még-

sem szólt. Egyre biztosabb volt benne, hogy eltúlozta az eset
jelentőségét.

Ismét meghajtották a lovakat. Az erdő véget ért, és szemük

előtt sok apró major terült el békésen, a dombok védelmében.
Az út hol emelkedett, hol lejtett. Előttük zordonan magasodtak
a Jéghegyek.

Kis idő múlva Tengel lekanyarodott az egyik majorhoz ve-

zető útra. Silje utána.

– Pisilni kell – mondta Sol.
– Már csak ez hiányzott! Tengel, lesegítenél minket?

Semmi szükség arra, hogy átnedvesedjen a ruhája.

– Csak addig várjatok, amíg beérünk az udvarra. Nem kell

feltétlenül felhívni magunkra a figyelmet.

– Remélem, Sol is megérti, miről van szó – mormolta a

lány.

Szerencsére Sol kibírta. A férfi leszállt a lóról és már nyúj-

totta is a karját, hogy lesegítse a lányt. Silje a derekán érezte a
férfi erős kezét. Most nem nézett a szemébe, nem akarta látni

égető tekintetét. Elég volt érezni a közelségét. Már ettől is
zavarba jött, és nehezen állta meg, hogy át ne ölelje és hozzá ne
simuljon, égő arcát az övéhez szorítva.

Nem értette, mi ez az egész. Lehet, hogy a férfi megbabo-

názta? Valami ilyesmit már hallott egyszer Benedektől.

Silje még túl fiatal volt ahhoz, hogy rájöjjön, a saját szíve

babonázta meg.

Silje segített Solnak, amíg Tengel megnézte a csomagokat.

A kisfiú egész idő alatt csendesen pihent a vállán. Ő sem mert
a lány szemébe nézni, amikor ismét felsegítette a lóra. Észre-
vette, állapította meg Silje. Észrevette…

Folytatták az utat. Később Tengel betért egy néptelennek

tűnő majorba. Egy férfi jött elébük. Üdvözölték egymást.

– Hahó! – köszönt neki kedvesen a kislány.
– Mi szél fújt erre, kismanó? – kérdezte tréfásan a férfi.
Silje megdöbbent azon, hogy a kislány felismerte a férfit.

A kocsis volt, aki a majorba vitte őket három hónappal ezelőtt.

A kocsis alaposan megnézte a kislányt.
– Igazad van – mondta Tengel felé fordulva. – Közülünk

való. Mintha Sunnivát látnám magam előtt.

Úgy látszik, Tengel beszélt neki Solról. Talán még büszke

is néha az unokahúgára!

– Oda visz az utatok? – kérdezte a kocsis.
– Igen. Itt csak a halál vár ránk. Különösen Siljére. –

Rendben van. Én elkészültem.

Tengel gyorsan elmesélte, hogy a várnagy pribékjei már a

nyomukban vannak. A férfi bólintott.

– Pihentek a lovaim.
– Most mennem kell – mondta Tengel mindkettőjüknek. –

Vissza kell adnom ezt a kancát. Még Heminget is elő kell kerí-
tenem, megígértem, hogy csak vele együtt térek vissza. Tudom,
hol keressem. Ha nem akar jönni, akkor a gyönyörűséges hajá-
nál fogva viszem vissza. Még akkor sem tágítok, ha egyik
szeretője karjai közül kell elhoznom. Most pedig induljatok.

– Kérlek, maradj – nyögte Silje. – Maradj velünk!
– Hamarosan visszatérek. Ti pedig menjetek már!
Semmi nem használt. Átpakolták a csomagokat a kocsira,

és elindultak felfelé az erdei úton.

– Mindig úton van valami miatt! – panaszkodott Silje a ko-

csisnak.

– Nem kell érte aggódnod. Tengel többre képes, mintsem

gondolnánk – mondta nyugodtan a kocsis.

– Nem, nem hiszem. Csak az emberek híresztelik róla. Ő

nem olyan, mint a többi kiválasztott!

– Kedves kisasszony – fordult Siljéhez a kocsis. – Mit

gondol, miért tudott ilyen sokáig köztünk maradni, amikor
egyáltalán nem elővigyázatos?

– Csak nem azt gondolja, hogy…
– Nem tudom képes-e megbabonázni az embereket, vagy

tud-e valami varázslatot. De ez az első eset, hogy ilyen sokáig
kibírta az emberek között.

Lám, ez a férfi is ugyanazt a kifejezést használta: „embe-

rek között”. Silje egyre izgatottabb lett.

– Miért teszi ki magát mégis ilyen veszélyeknek?
Ezt a kérdést nem vártam volna magától, Silje kisasszony –

mondta szárazon a kocsis és elhallgatott.

Siljének nem maradt ideje, hogy elgondolkodjék a hallot-

takon, mert Dag bömbölni kezdett. Nem tudta, mi baja lehet.
Talán átnedvesedett, vagy éhes? Ezen a hideg szekéren még
csak tisztába sem tudja tenni. A tej is jéghideg, amit magukkal
hoztak. Inkább magához szorította és addig ringatta, amíg el
nem szenderült megint.

A szekeret erős lovak húzták. Az út meredeken haladt fel-

felé. Egyre mélyebb szakadékok mellett haladtak el. A házak a
folyó mentén egyre kisebbnek látszottak. Fokozatosan apró
pontokká váltak, végül teljesen eltűntek.

Dag csendben feküdt a karjai között. Sol a kocsis mögött

állt és a lovakat hajtotta. Silje erősen fogta a kislány lábát,

nehogy leessen.

Néha hátranézett a csomagokra. Ilyenkor meleg pillantást

vetett a festett ablakra. Még soha senkitől nem kapott ilyen
szép ajándékot. Csak azt nem tudta, mikor fogja használni. Hol
fognak lakni? Lehet, hogy fala sem lesz a kunyhónak. Ki tudja.
Azt mindenesetre elhatározta, hogy az ablaktól soha nem válik
meg.

Megérintette a Benedektől kapott könyvet. Ujjai kitapintot-

ták a könyv gerincét. Milyen kedves ajándék volt ez az öregtől.
És mennyi munkájába és pénzébe kerülhetett. Talán egyszer
megírja benne a Jéghegyek Népének történetét. De egyelőre
üresen álltak a Benedek által készített pergamenlapok.

Silje nem tudott betelni a csecsemő Dag tiszta arcvonásai-

val. Kevés haja néhol szőkén bukkant elő a bőrsapka alól. Silje
kíváncsi lett volna, vajon mit szólna a gyerek anyja, ha látná,
hogy csemetéje a rideg, félelmet keltő „Árnyékország” felé
halad.

Gyakran eszébe jutott Dag anyja, akit a C. M. monogram

rejtett... Vajon mit érezhet most? Talán megkönnyebbülést?

Nem. Silje legbelül megérezte, hogy az az asszony szen-

ved.

Volt még egy apró részlet, ami megerősítette ebbéli hité-

ben. A tejeskancsó, amit a kisgyerek mellett talált. Ez volt a
szerencsétlen és kétségbeesett asszony bizonyítéka.

10. fejezet

Charlotte Meiden szobája ablakából nézte a tűz pusztította

Nidaros dóm piszkos falait. Az 1531-es nagy tűzvész óta senki
nem mert belevágni felújításába. Nem csoda, hisz az ország
erőit kimerítette az éhínség és a számtalan járvány. Az új hit
felvétele sem mozdította elő a munkálatokat. Csak egyes része-

it tudták használni, a többi romokban hevert.

Jól látta még a Nid folyó egy szakaszát is, amely körbefon-

ta és bevehetetlenné tette a várost. Csak egyetlen út vezetett
Trondheimbe, az is a jól megerősített Nyugati Kapun keresztül.

Charlotte elgondolkodva fordult anyjához.
– Áll még az apácakolostor fent a dombon?
Anyja zavartan tekintett fel kézimunkájából.
– A benedekrendiekre gondolsz? Azt hiszem, fölszámol-

ták. És legjobb tudomásom szerint a reformáció óta fölszámol-
tak minden hozzá hasonlót.

– A réini cisztercieket is? Biztos, hogy volt ott egy apáca-

kolostor.

– Nem hinném, hogy még létezik. De hát miért teszel fel

nekem ilyen furcsa kérdéseket?

– Kolostorba szeretnék vonulni.
– Te? Hát teljesen elment az eszed? Nem is vagy katoli-

kus!

– Fontos ez? Még áttérhetek.
– Nem, szó sem lehet róla. Gondolj arra, mit mondanának

az emberek! Apádról nem is beszélve. Szombaton bálba va-
gyunk hivatalosak. A városparancsnok rendez egy kis kará-
csony utáni mulatságot. Meglásd, ott majd megfeledkezel ezek-
ről a butaságokról! Azt mondják, néhány dán nemesurat is
meghívtak. Bevallom, az itteniek között valóban nehezen lehet
választani.

Charlotte legyintett egyet az egészre és távozott. Anyja ag-

gódva nézett utána.

Talán vallási problémák kínozzák ennyire az utóbbi idő-

ben? No de ez a kolostorba vonulás! Kész képtelenség. Csak
férjhez tudná már adni…

Máig sem értette, hogy születhetett gyermekük ilyen ke-

véssé vonzó külsővel. A hosszú orr, mely számos dán nemesi
család, így a királyi család tagjain is megfigyelhető volt nem-
zedékeken keresztül, Charlotte-ot sem kímélte. Szegény lány

sokat szenvedett miatta.

Charlotte visszament a szobájába és az ágyra vetette ma-

gát. Tisztában volt azzal, hogy nem mondható szépnek. Még
fiatal lány korában eljegyezték egy dániai nemes család fiával.
A fiú viszont, miután először találkozott Charlotte-tal egy bá-
lon, sűrű bocsánatkérések közepette fölbontotta az eljegyzést.
Akkor azt hitte, hogy nem viseli el a szégyent, de idővel meg-
tanulta, hogyan kell együtt élni vele.

A második dán udvarlóval tavaly karácsony körül találko-

zott. Mivel mindig kevés férfi forgolódott körülötte, könnyű
préda volt számára. Zavarát nagyszerűen palástolta egy-egy
ragyogó mosollyal és könnyed csevegéssel. Így sikerült eltit-
kolnia, milyen szerencsétlenül érzi magát.

A fiatal nemes tapasztalt csábító volt. Könnyen lehántotta

róla az erény páncélját, Charlotte pedig úszott a boldogságban.
Később megtudta, hogy a férfi nős, és hogy ő gyermeket vár
tőle.

Azóta mindez jelentéktelenné vált.
Bárcsak visszaforgathatná az időt és újra karjába vehetné

gyermekét. Ez a képtelen gondolat kiirthatatlanul motoszkált
benne. Charlotte egyre vigasztalhatatlanabbá vált. Újra és újra
eszébe jutott a gyermek, aki mit sem sejtve és elhagyottan
feküdt az erdőben. Teltek a napok, és a kicsike hiába várt étel-
re, emberi melegségre, soha nem részesült benne.

Nem!
Körbenézett a szobában, majd párnájába fúrta a fejét. Leg-

alább elmondhatná valakinek! Legalább könnyíthetne a lelkén!

Talán a papnak? Nem, az nem értené meg, csak elítélné

azért, amit tett. Mindenki csak elítélné.

És nem erre várt valójában? Hogy végre valaki térdre

kényszerítse, megalázza és megüsse?

De a gyerek! A gyereket már senki nem adhatja vissza!
Volt még valami, ami nyomasztotta.
A gyerek nem volt megkeresztelve, amikor kitette. És az

ilyen csecsemőkből lesznek a… Mi volna, ha kimenne az erdő-
be és felolvasna…

Nem! Képtelen lenne még egyszer odamenni! Talán a

pap… De nem. Nincs bátorsága megkérni. Fél. Fél a látvány-
tól, ami az erdőben vár rá.

Milyen élete lehet még ezen a világon?
Élő halottnak érezte magát.

Sol megunta az örökös rázkódást a kocsiban. És éhes is

volt. Silje elővette az elemózsiáskosarat és kihalászott belőle
két szelet kalácsot.

– Az egyiket add a kocsisnak – mondta a kislánynak Silje.
Sol egyből jobb kedvre derült.
– Nesze, egyél! – tolta oda az egyik szeletet a férfinak.
A kocsis jót mulatott és udvariasan megköszönte.
– Köszönöm szépen. Nincs kedved az ölembe ülni?
Hát persze hogy volt. Sol szerette a férfiak társaságát. A

majorban legszívesebben a szolgalegénnyel játszott. És most a
kocsis. Gretétől kapott vastag téli ruháiban olyan volt a kislány,
mint egy gömböc. Apró kezével boldogan szorongatta a kan-
tárt. Néha oldalvást Siljére pillantott, kíváncsi volt, vajon az
látja-e, milyen ügyes.

Az útmenti táj vad volt és idegen. Amióta elhagyták a la-

kott vidéket, sötét és meredek sziklafalak közt haladtak tovább.
Járható út erre már nem vezetett, de a kocsis tudta, merre men-
jen. Silje aggódva pillantott a maguk után hagyott keréknyom-
okra. Még könnyen rájuk akadhatnak.

Egy folyó mentén hajtottak tovább. A meredek sziklafalak

útját állhatták a hóviharoknak, a kocsi és a lovak könnyedén
megbirkóztak a vékony hóréteggel. Feljebb már nem lesz ilyen
könnyű dolguk, ezt Silje is tudta.

Nem sejtette, meddig tart még az út.
Amerre csak a szem ellátott, vad, lakatlan vidék vette körül

őket. Szél süvített keresztül a hasadékon, melyet a folyó vájt a
sziklafalba. A folyón furcsa alakú jégtorlaszok úsztak, eltűntek,
majd távolabb kiemelkedtek a vízből. Néhol elállták a víz útját,
a folyón kisebb vízeséseket kialakítva, amelyeken kétoldalt
megfagyott az alázúduló víz. A völgy olyan keskeny volt,
mintha Trondheim szűk sikátorain haladtak volna keresztül,
kétoldalt magas házak között.

De itt sehol egy ház, sehol egy emberi teremtmény. Csak a

folyó rohant mellettük fenyegetően, félelmet keltve. Silje ret-
tegve, görcsösen szorította magához Dagot, amikor a kocsis
egész közel hajtott a folyóhoz. Ez alkalommal nemcsak Silje, a
lovak is megrémültek.

Végre kiértek a szűk völgyből egy tágas fennsíkra. A he-

gyek már nem emelkedtek föléjük olyan félelmesen. De ott volt
az újabb ellenség, a szél. Iszonyatos erővel fújta arcukba a
jeges havat. Silje takaró után kutatott, Sol pedig kénytelen-
kelletlen lekászálódott a kocsis mellől, hogy hátrébb keressen
menedéket. Sátorként borult köréjük a takaró, Silje ült közé-
pen, oldalán egy-egy gyerekkel.

– Sikerül átvészelnünk ezt az időt? – fordult Silje a kocsis-

hoz, aki szintén szenvedett a hidegtől.

– Nem rossz ez! – kiáltotta vissza a kocsis. Összekuporod-

va ült elől, kezét néha oltalmazón arca elé emelte. – Legalább
elfújja a nyomunkat.

Ez megnyugtatta Siljét. Kicsit később a férfi leugrott és

hátrament hozzájuk.

– Ki kell cserélnem a kerekeket szántalpakra – kiáltotta

túlharsogva az üvöltő szelet, miközben a sálat, amit sapkájára
kötött, ide-oda lobogtatta a szél. – Túl mély a hó, a kerekek
beragadnak.

Kicserélni? Furcsán hangzott. Silje csodálkozva nézte,

ahogy a férfi kerekek körül tesz-vesz. A kocsi oldalára két
szántalp volt kötözve, most ezek kerültek fel.

– Várjon, segítek – ugrott le a férfi mellé Silje. – Sol, te

maradj a szekéren, túl mély a hó.

Amíg a kocsis fölemelte a szekeret, Silje gyorsan a helyére

illesztette a talpakat. Sikerült. A férfinak bizonyára volt már
gyakorlata.

Majdnem készen voltak, amikor Sol kiabálni kezdett.
– Lovasok! Lovasok!
Rémülten néztek fel.
A távolban két lovas alakja bukkant elő.
A kocsis megkönnyebbülten lélegzett fel.
– Semmi vész.
Silje boldogságában majd kiugrott a bőréből. Tengel lova-

golt feléjük. A lány csak most merte bevallani magának, meny-
nyire félt attól, hogy nem látja viszont a férfit. Bosszantotta,
hogy ennyire vonzza, pedig csak ritkán kedves vele. Legalábbis
nyíltan nem.

Oldalán mintha Heming lovagolna. Ahogy közelebb értek,

Silje fölismerte a csinos ifjút.

Végre megérkeztek. Sol ugrált örömében, úgyhogy

Tengelnek első dolga volt, hogy megölelje.

– Szállj fel, Silje, folytatjuk az utat. Úgy látom, már elké-

szültek.

– Ebben a kislányban annyi az élet, mint két másikban! –

tréfálkozott a kocsis.

– Tudom, tudom – mormogta Tengel.
– Találkoztatok katonákkal?
– Igen, láttuk, amint dél felé tartanak az országúton. Van

még egy kis előnyünk. De azért sietnünk kell, mindjárt vége a
napnak.

Most Silje is az égre pillantott, és észrevette, hogy fenye-

getően közeledik a sötétség.

– Havazni is fog – szólalt meg Heming, amikor fölemelte a

szekeret. Silje nem mert ránézni, még mindig forrt benne a düh
a lopás miatt.

Tengel a lányhoz fordult.

– Figyelj ide, Silje – mondta szigorú hangsúllyal. – Elég

okod van arra, hogy dühös légy Hemingre. De mostantól egy
kis közösség tagjai leszünk, ki tudja mennyi ideig. Ott már
nincs hely több gyűlölködőnek, mint amennyi eleve ott van. A
harag rossz vért szül. Űzd ki a szívedből.

Silje nem felelt. Amióta megérkeztek, Tengel most szólt

hozzá először, ráadásul ilyen kioktatón.

– Érted, mit mondtam? – ripakodott rá a lányra.
– Igen, értem. Megfékezem az indulataimat, megígérem.

De azt ne kérd, hogy szeressem Heminget ezért.

– Nem. Erre soha nem kértelek volna.
Heming Siljéhez lépett. Bocsánatkérően nézett rá, de Silje

tudta, hogy csak színleli a megbánást. Elárulta gúnyos moso-
lya.

– Silje, bocsáss meg nekem. A felkelőknek sürgősen pénz-

re volt szükségük. Meg kell értened!

– Nincs szükség arra, hogy megszépítsd a történteket –

mormogta Tengel.

– Talán inkább mást kellett volna ellopnom tőled… bizto-

san csalódtál, hogy…

Tengel torkon ragadta és ráförmedt.
– Ne mérgesítsd el jobban a helyzetet – sziszegte a fogai

közt.

– Nem, dehogy – mondta Heming ártatlanul. Látszott rajta,

hogy tart Tengel haragjától.

Hogy békülésre való hajlandóságát bizonyítsa, kezét nyúj-

totta Siljének, aki némi tétovázás után elfogadta. Az ifjú ellen-
állhatatlan kedvessége mosolyt csalt Silje arcára. Megbocsátott
neki, mint ahogy az ember a gyermekcsínyt megbocsátja.

– Fel a kocsira! – parancsolta Tengel. Megnézte, hogy ala-

posan betakaróztak-e. Siljét biztonsággal töltötte el a férfi kö-
zelsége. Magán érezte aggódó pillantását.

– Silje, neked az lesz a feladatod, hogy figyeld mögöttünk

az utat.

Elindultak. A két férfi előttük lovagol.
A szél az arcukba fújt, de legalább a gyerekek nem éreztek

semmit a takaró alatt. Dag sírni kezdett. Silje kénytelen volt
tisztába tenni. De a fiúcska nem hagyta abba. Sírásától vissz-
hangzott a vidék. Éhes volt.

Lassan haladtak. Kerülgették a hófúvásokat. Tengel és

Heming a kocsi két oldalán segített, hogy a lovak könnyebben
jussanak keresztül a havon. Silje fölöslegesnek érezte magát.
Azért persze nem teljesen, mert valakinek a gyerekekre is
ügyelni kellett.

Véget ért a fennsík, ismét hegyek között jártak. Silje meg-

próbált tájékozódni, de nem sokra jutott. Soha nem hitte volna,
hogy a Jéghegyek ilyen óriási területet foglalnak el.

Egy gleccserhez értek. Jeges fuvallatot küldött feléjük. Át-

hatolhatatlannak tűnt.

A lovakat levezették egy meredek lejtőn, majd szűk völgy-

be értek, amely fölött a gleccser hídként ívelt át.

Silje görcsösen markolta a kocsi szélét és csodálkozva bá-

multa az óriási jégtömeget, amint áthaladtak alatta.

Rátértek a Jéghegyek Népének titkos ösvényére.

A szántalpat ismét levették, és két lovat kifogtak a kocsi

elől.

A gleccser alatt csend volt és nyugalom. Arcukat hideg le-

vegő csapta meg, olyan volt, mintha az alvilágban járnának. Az
alagút magassága állandóan változott. Siljének olykor le kellett
hajtania a fejét, olykor pedig Dag sírása óriási csarnokokban
visszhangzott. A gleccser belsejében nem volt sötét, a vastag
jégréteg alatt minden zöldesen csillogott. A csodálatos alagutat
egy patak vájta a gleccser mélyébe, és a megfáradt vándorok-
nak csobogva mutatta az utat. Siljét meglepte, hogy olvadásnak
semmi jelét nem lehet felfedezni. Bár épp elég hideg van ide-
benn, gondolta.

Sol is ámulva nézett körül.
– Hol vagyunk? – suttogta izgatottan.
– Közel az új otthonunkhoz – felelte Silje akaratlanul is

ünnepélyesen.

Az új otthonunk! Szinte belerázkódott, ahogy kiejtette a

száján a szavakat. Érzései összezavarodtak. Nem tudta, mi vár
rájuk az idegenek között.

– Maria nem jön utánunk?
– Most még nem. Majd később találkozunk még vele.
Vajon igazat mondott a kislánynak? Most valahogy olyan

sötéten látja a jövőt. Soha többé nem találkozik már olyan
kedves emberekkel!

Talán túlságosan kimerült és éhes.
A gleccser kisebb volt, mint ahogy Silje várta. Még mielőtt

teljesen átfagyott volna, már világosodni kezdett az alagútban.
Pár perc múlva már apró hókristályok kavarogtak körülöttük.

Esteledett, mire kiértek a fennsíkra. Silje letette a kisfiút és

levette magukról a takarót, amibe idáig burkolóztak. Föltérdelt,
vele együtt Sol is. Körbenéztek a vidéken. Tengel melléje lo-
vagolt, kíváncsi volt, mit szól majd a lány az elé terülő lát-
ványhoz.

Ez hát Tengel otthona, gondolta Silje. Minden bizonnyal

sokat jelent neki, mint ahogy mindenkinek kedves gyermekko-
ra színhelye, a titkos búvóhelyek, ösvények…

Silje elámult.
Hosszúkás völgyhöz érkeztek, amelyet minden oldalról

hegyek vettek körül. A völgy közepén egy tó terült el, hamaro-
san odaérnek az egyik végéhez. A déli oldalon apró házakat
pillantott meg, szétszórtan a nyírfaerdőben. A hó már olvadás-
nak indult a házak között. A napsugarak erőteljesebben mele-
gíthetik itt a földet.

– Tengel! – kiáltott fel a lány elképedve. – Hisz ez egy

egész város!

A férfi elmosolyodott.

– A Jéghegyek Népe több lelket számlál, mintsem bárki

sejtené.

– Én nem beszélnék „lelkekről” szólalt meg halkan

Heming. – Elátkozott nép ez, jégből, sötétségből és gonoszság-
ból teremtették.

Silje megértette, hogy Heming nem szívesen tartozik közé-

jük. Tulajdonképpen nem lepte meg. Ez az elhagyatott vidék
nem elég tágas egy ilyen világfinak.

Itt viszont biztonságban volt. Kint, a másik világban vérdí-

jat tűztek ki a fejére.

Tengel a torkát köszörülte.
Laknak itt néhányan olyanok is, mint te, akik az üldöztetés

elől menekültek közénk. Ők nem tartoznak szorosan a közös-
séghez.

Silje észrevette a férfi várakozásteljes pillantását. Az ő íté-

letére vár. Szeretné, ha tetszene neki, és fél, hogy talán közö-
nyös vagy elutasító lesz a véleménye.

– Minden olyan gyönyörű itt – mondta csendesen. – Félek

ugyan az ismeretlentől, de látványnak gyönyörű.

A férfi fellélegzett és elmosolyodott. Silje pedig boldog

volt, hogy képes volt szavakba önteni félelmét, és őszintén
elmondhatta azt is, mennyire vonzónak találja a vidéket.

Tíz-tizenöt házat számolt meg.
– Állatokat is lehet itt tartani?
– Hát persze! El kell tartanunk magunkat. Ugyanolyan te-

lepülés ez, mint bármelyik lent, Tröndelagban. Csak éppen el
van zárva a külvilágtól.

– Méghogy bármely más település – fintorgott Heming. –

Ez a legelhagyatottabb hely a világon, Silje.

– Templomotok is van? – kérdezte óvatosan a lány.
– Nincs. De minden vasárnap imanapot tartunk a fejedel-

münk otthonában. Ő egyben a papunk is.

Mindezt olyan hangsúllyal közölte, hogy Silje eltűnődött

azon, vajon Tengel mint vélekedik a vallási kérdésekről.

A völgy szélén egy kis ház állt. Talán őrkunyhó, gondolta

Silje. Feltételezése hamarosan bebizonyosodott. Egy férfi jött
elő köszöntésükre.

– Micsoda váratlan meglepetés – kiáltotta feléjük. – Már

azt hittük, mindannyian odavesztetek. Örülni fog az apád,
Heming. És a feleséged is – fordult a kocsishoz.

Tengelre nyilván senki sem várt. – Mindenki visszaérke-

zett már? – kérdezte Tengel.

– Igen. A tél mindenkit visszacsalt.
– Rendben. Akkor elzárjuk a bejáratot.
– Új telepesek? – kérdezte Siljére pillantva.
– Igen. A várnagy üldözi őket.
– A feleséged, Heming?
Az ifjú széltoló gúnyosan kacsintott Tengelre.
– Nem, nem – szögezte le gyorsan.
Azt már nem kérdezte az őr, hogy Silje talán Tengel fele-

sége. Úgy látszik, ez a lehetőség fel sem merült benne.

De hát nem is volt Tengel felesége. Az őr a maga módján

barátságosan üdvözölte Siljét. Többet nem is várhatott el tőle,
így is inkább ő tartozott köszönettel, amiért befogadják.

Halkan felsóhajtott.
Heming, az őr és a kocsis a lovak után nézett. Az egyik

majdnem elvesztette patkóját a jégbarlangban. Sol ismét a
takaró alá kuporodott. Fázott szegény. Igyekezett kényelmesen
elhelyezkedni és pár perc múlva már öntudatosan dugta ki orrát
menedéke alól.

– Merre laksz, Tengel? – kérdezte félénken Silje. A férfi

egy házra mutatott, amelyik messze fent állt az ösvény végé-
ben.

– Ott töltöttem a gyermekkoromat.
Silje megértően mosolygott. Furcsa volt elképzelni a férfi-

ról, hogy gyermek volt valaha. Valahogy az volt az érzése,
hogy Tengel mindig is ilyen lehetett, felnőtt és erős.

– És mi? A gyerekek és én… hol fogunk lakni?

– Az én házamban.
Silje szíve egyre hevesebben vert.
De a férfi még nem fejezte be:
– Én majd a nagybátyám birtokára költözöm. Messze a

völgy végében van a háza, innen nem láthatod. Már jó ideje
üresen áll.

– Nem lenne jobb, ha mi mennénk oda? Nem akarjuk el-

venni az otthonodat.

– A másik házban nem éreznék jól magukat a gyerekek.

Így lesz a legjobb.

– Solon kívül már senki nem él a nemzetségedből?
– Él még az egyik unokanővérem. Ott áll a háza az enyém

közelében. Mivel sokat vagyok távol, ő viseli gondját minden-
nek. Eldridnek hívják, és sokkal öregebb nálam.

Silje szemügyre vette a férfi profilját a nap lenyugvó fé-

nyében. Alig bírt ellenállni vonzerejének.

Tengel megérezte, hogy figyeli, és feléje fordult. Keskeny

ragadozószemét álmodozón a lányra emelte. Pillantásából
melegség áradt. Lassan, szinte észrevétlenül elmosolyodott.
Siljének úgy kalapált a szíve, hogy szinte fájt. Zavartan elfordí-
totta a fejét.

– Azt meg sem kérdezed, én merre lakom? – kérdezte a

hirtelen felbukkanó Heming.

A lány elnevette magát.
– Ha akarod, megkérdezhetem. Szóval, merre laksz,

Heming?

– Ilyen nehéz kitalálni?
Silje már felfigyelt egy tóparti házra, amely sokkal na-

gyobb és díszesebb volt, mint a többi.

– Csak nem ott lent?
– Hát ezt ügyesen kitaláltad – mondta nevetve az ifjú. Miu-

tán ellenőrizték a lovakat, tovább indultak. Silje ismét körbené-
zett.

Ez lenne hát a Jéghegyek Népének titokzatos otthona…

Hányszor látta már álmában! Néhány elátkozott ember,

akik földbe vájt lyukakban laknak. Holdfény árad szét minde-
nütt, és a sötétben feléled a Gonosz.

Ehelyett mit talált itt? Csak egy emberek lakta települést,

amint megbújik az oltalmazó hegyek között. Meghatározhatat-
lan félelmétől mégsem tudott szabadulni. Mi tette mégis annyi-
ra félelmessé ezt a békés települést? Talán a rossz híre? Vagy
valami más? A csend, a mindenre ránehezedő, fenyegető
csend, amelyben a házak összekuporodott szörnyekre emlékez-
tettek.

De nem. Már tudta, mi az, ami vészterhes jelenlétével

megmérgezi itt a levegőt. Régmúlt idők, eltűnt korok szelleme
lebegett a házak felett. Mi mindennek lehettek tanúi a völgyet
körbezáró, rendíthetetlen bércek! Éhség, szegénység, hideg
telek, betegség, magány… sorstragédiák. De mind között a
legszörnyűbb, amely örökre megpecsételte a leszármazottak
sorsát, a háromszáz évvel ezelőtt elhangzott átok.

Silje maga sem hitt a gonosz Tengel és az ördög szövetsé-

gében. Épp elég volt az, hogy bizonytalanságot, gyanakvást és
félelmet hintett szét a szerencsétlen utódok között. A gonosz-
ság jelen volt e magányos, elátkozott helyen.

Már-már ő is hatalmába kerítette az elhagyatottság érzése.

A lány a férfi erős kezét kereste. Tengel semmit sem vett észre
Silje aggodalmából. Lekötötték hasonlóan komor gondolatai.

Leereszkedett a sötétség. Néhány házból még fény szűrő-

dött ki. A Jéghegyek Népe lassan nyugovóra tért.

Hirtelen iszonyatos csattanás rázta meg a nyugodt völgyet.

A zaj hatalmas hullámokban áradt szét, majd beleütközött a
sziklafalba, ahonnan visszaverődött és lassan, nagyon lassan
elhalt.

Végleg elzárták a kifelé vezető utat. Most már csak a tava-

szi olvadás nyithatja meg.

Silje éles fájdalmat érzett a mellkasában, de a férfi utolsó

szavai megnyugtatták.

– Most már biztonságban vagy, Silje. Senki nem érhet utol

benneteket.

A lány végigpillantott a kocsi aljában prémek és takarók

védelmező melegében alvó gyerekekre. Hálás volt a sorsnak,
hogy ide vezérelte őket.

Csöndben ültek tovább. A kerekek meg-megcsikordultak a

köveken. A kocsi imbolyogva haladt, megviselte a viszontag-
ságos út, amelyen a völgybe szállította utasait.

Silje hirtelen úgy érezte, mintha egy árny telepedett volna

a lelkére. Mintha egy óriási kéz próbálná összeszorítani a szí-
vét.

– Tengel, mi volt ez?
A férfi odanyújtotta a kezét. Szemében furcsa, sötét csillo-

gó fény gyúlt.

– Mire gondolsz, Silje?
– Annyira megijedtem. Úgy érzem, mintha gonosz tekinte-

tek követnék minden lépésem.

– Hát megérezted? Úgy látszik, sokkal érzékenyebb vagy,

mint sejtettem.

Erősen fogta a lány kezét. Silje követte a férfi tekintetét és

oldalra pillantott. Lent, egészen lent az út mélyén, egy kis mé-
lyedésben megpillantott egy házat, amely addig rejtve maradt a
szeme elől. Az ősrégi falak csendben bújtak meg a félhomály-
ban.

– Soha ne menj oda! – mondta Tengel lassan, minden

egyes szót hangsúlyozva. – Soha!

– Abban a házban…
– Abban a házban Tengel gonosz leszármazottai laknak,

akik nem mondtak le az átkos örökségről. Anyám unokafivére
és anyai nagyapám nővére lakik ott.

Az utolsó két szót már csak suttogta, mintha szenvedést

okozna a kimondásuk.

– Az anyai nagyapád nővére? – suttogta Silje hitetlenked-

ve. – Nagyon öreg lehet már.

– Igen, az.
Az egyszerű válasz rettegéssel töltötte el Siljét.
– Maradj velem, Tengel – kérlelte a férfit. – Legalább ma

éjjel ne hagyj egyedül. Csak most érkeztem meg, és annyira…

– Semmi baj nem lesz, meglásd!
– Sokan élnek még Tengel… leszármazottai körül?
– Nem, már nem. Csak egy ágon öröklődött az átok. Soka-

kat elvitt a feketehimlő és 1565-ben a pestisjárvány. Ők ketten
életben maradtak, nincsenek leszármazottaik. Senki nem háza-
sodik a gonosz Tengel közvetlen leszármazottaival. Csak nem-
zetségünk férfitagjai választhattak maguknak szabadon asz-
szonyt, és ha az nem akart együttélni velük, hát kényszerítették.
Családom nőtagjait gyakran idegenek erőszakolták meg, majd
elhagyták, szívük alatt egy új élettel. Csak a húgom házasodott
szerelemből, de ő soha senkinek nem említette származását.
Így kevés a gyermek közöttünk, aminek persze előnyei is van-
nak.

– Ne keseredj el, Tengel! Úgy elszomorítasz vele.
– Bocsáss meg, kedvesem, de valamit még el akarok mon-

dani magunkról. Van még közöttünk néhány agglegény, akik a
légynek sem tudnának ártani. Meg egy borzasztó asszony, aki
lent lakik a tónál, a külvilágtól teljesen elzártan. Nem hinném,
hogy összeakadtok majd. És itt van Sol. Mielőtt tudtam volna a
létezéséről, azt hittem, én vagyok az utolsó, aki továbbadhatja
az átkos örökséget.

– Igen, de arról értesültél, hogy Trondheimben élő húgod-

nak két gyermeke született. Így nem gondolhattad, hogy a
családod veled együtt kihal.

– Csak ősszel hallottam a két kislány születéséről. Azt is

akkor tudtam meg, hogy a sógorom, akit soha nem láttam,
meghalt pestisben. Azonnal húgom, Sunniva keresésére indul-
tam. Segíteni akartam rajta. Isten bocsássa meg nekem, Silje,
de azt kívántam, bárcsak mind a két kislány meghalt volna a
betegségben!

Silje némán várta a folytatást, végül ő szólalt meg: – Még

most is ezt kívánod?

Tengel nagyot sóhajtott.
– Nem! Tudom, hogy már nem tehetek semmit. Sol külön-

ben is elmondhatatlanul kedves lett a szívemnek.

– Szóval te anyagi ágon származol a gonosz Tengeltől?
– Igen. Anyám soha nem ment férjhez. A húgommal más-

más apától származunk, de mindketten sorsára hagyták anyá-
mat.

– Mi lett veletek, amikor születésed után meghalt az

anyád?

– Anyai nagyapánk vett magához minket. Tőle örököltem a

birtokot.

– Ó, Tengel! Olyan szomorú ez a történet. Bárcsak… bár-

csak segíthetnék neked! Szeretnék emberi melegséget adni
neked!

– Ne mondj ilyeneket! – csattant fel a férfi hangja. – Jól

tudod, hogy nincs szükségem gondoskodásra.

– Bocsáss meg! – mondta megbántódva a lány.
Egy világos tisztásra értek. Siljét már nem gyötörte a féle-

lem. Még mindig fogta Tengel kezét, és a férfi nem vonta el
tőle. Csendben haladt a kocsi mellett. Tengel a tökéletes biz-
tonságot jelentette a lánynak. És Silje, ha teheti, a férfi kezébe
helyezte volna életét.

Csak most érezte, mennyire kimerítette az utazás. Zúgott a

feje a kocsi rázkódásától, étel, meleg és nyugalom után vá-
gyott. Szeretett volna megmosakodni. Piszkos volt, a haja gon-
dozatlan. Elbátortalanította, hogy nem tudja, mi vár ma még rá.

Hirtelen felnevetett.
– Mire gondolsz? – kérdezte Tengel.
– Csak eszembe jutottak gyermekkori álmaim.
– Ezek szerint nem teljesültek.
– Eddig nem. Volt egy álmom, egy nagyon kedves álmom.
– Meséld el!

– Tudod, a birtokon, ahol laktam és ahol apám dolgozott, a

nagyteremben volt egy festmény. Egy hársfa-sort ábrázolt.
Soha nem láttam szebbet. A birtokon is fasor vezetett a házhoz,
de juharfákból. Mindig végigkövettem a fákon az évszakok
változását. Mennyire szerettem tavasszal a világoszöld, áttetsző
leveleket! Ahogy nyár közepére megerősödtek és őszre raga-
csos gyümölcsöt hoztak. Szerettem nézni, hogyan változik meg
a levelek színe, nézni a csupasz, téli fákat és azt a kékes deren-
gést, amely tavasszal vette körül őket, amikor bimbóztak. De
egy nap kivágták a juharfákat. Túl öregek már, mondták, és
különben is kell a szántóföld. Mennyire szomorú voltam akkor.
Leginkább mégis a festmény hársfái tetszettek. És akkor meg-
fogadtam, hogy ha felnövök, lesz egy saját hársfasorom a há-
zam körül. Tudom, hogy gyerekes álom, de még ma is kedves a
számomra. Különösen, amióta tudom, hogy a hársfák nem
bírják Tröndelag kemény éghajlatát.

Tengel figyelmesen hallgatta, majd megszólalt.
– Azt hiszem, itt sem telepíthetsz hársfasort a háza elé.
– Én is azt hiszem.
Silje álmait feledve a férfi szemét kereste a derengésben.
– Én sokkal többet kaptam a hársfasornál, melegséget és

gondoskodást. Köszönöm, Tengel. Nem is tudom, hogy mond-
hatnám el mindazt, amit rólad gondolok. Soha nem találnék rá
megfelelő szavakat.

Ekkor a férfi elengedte a lány kezét és előrelovagolt.

11. fejezet

Silje nyugtalanul aludt az első éjszakán, amit a Jéghegyek

Népe között töltött. Sokáig ébren volt és minden neszezésre
megriadt. De a fárasztó utazás miatt kimerülve, még a csöndet
is idegesítőnek találta. Lehet, hogy kint ólálkodik valami, és

csak arra vár, hogy elaludjon. Egy kopogó kísértet.

Megszámolta a ház minden sarkát, mégsem tudta leküzde-

ni félelmét. A kanalakat kereszt alakba rakta az asztalon, az
ajtó fölé keresztet rajzolt, két fahasábot pedig keresztbe rakott a
tűzhelyen, ha valaki netán ott akarna beférkőzni.

A gyerekek jóízűen aludtak a közelben. Kis hasukat meg-

tömték lefekvés előtt, a tiszta szobában pedig még mindig égett
a tűz, úgyhogy sem az éhség, sem a hideg nem zavarta álmu-
kat. Hallotta Sol lassú lélegzését, csak Dag aludt olyan ijesztő-
en csendesen, hogy Silje kénytelen volt felkelni és megnézni,
él-e még.

Silje félt. Nem ismerte a ház történetét, nem tudta, hányan

haltak meg itt és közülük kik váltak kísértené. Félt mindentől, a
háztól, a sötétségbe borult völgytől. Félt a holnaptól, vajon
befogadják-e majd őket, akik behatoltak zárt világukba? A
hegyekből áradó hideg, a gyerekek jövője… a sok nyitott kér-
dés egyre jobban felzaklatta amúgy is nyugtalan lelkét.

Örült volna, ha Tengel vele marad. Azt mondta, hogy jobb

Siljének, ha most elmegy. Pedig Silje nem sokat törődött volna
azzal, hogy kibeszélik őket. Olyan fontos volt számára a férfi
biztonságot adó közelsége, mint egy kisgyereknek apja meg-
nyugtató ölelése.

Silje szégyenlősen nézett maga elé. Mégis jobb, hogy a fér-

fi elment. Nagyon jól tudta, ha itt marad, nem bírta volna to-
vább palástolni érzelmeit. Több volt ez annál, mint amit egy
leány az apja iránt érez.

Nyomasztotta a magány. Visszavágyott Benedek házába,

az Abelone odaköltözése és a kapatos Benedek éjjeli látogatása
előtti békébe.

Azóta Heming is hazatért apjához, a fejedelemhez, aki ala-

posan megszidhatta. Silje sejtette, hogy Tengel vitte haza az
ifjút, aki nem túl sok lelkesedést mutatott, amióta csak megér-
keztek. De a kocsis és Tengel gondoskodott arról, hogy
Heming hazatérjen.

Silje csak átfagyva, tehetetlenül állt, amikor beléptek a

házba. Szótlanul nézte, ahogy megágyaznak. De amikor a gye-
rekek nyafogni kezdtek, kénytelen volt összeszedni magát és
segíteni.

Régi parasztházba költöztek, amely korántsem volt olyan

tágas, mint Benedeké, de erősnek tűnt, és ami a legfontosabb,
meleget árasztott. A ház egyik végében volt az éléskamra, a
tehénistálló és a fejőszoba. A másik végében két kisebb szoba
volt. Az egyikben ő aludt a gyerekekkel, ajtajuk a tisztaszobára
nyílt. Silje festett ólomüveg ablakához azonban itt sem voltak
megfelelő ablakkeretek. Úgy látszik, ezzel egy kicsit várnia
kell még.

Azon tűnődött, mit csinálhat most Tengel. Rá várt a fel-

adat, hogy még egy házat befűtsön, amely öregebb és huzato-
sabb lehet, mint ez. A férfi pedig legalább olyan fáradt volt,
mint ő. Siljének eszébe jutott, hogy Tengel végül is aludhatna
első éjjel a kocsis házában, de mivel egyikük sem célzott erre,
kénytelen volt arra gondolni, hogy Tengelt nem látják szívesen
más otthonokban. Ettől persze ismét aggódni kezdett a férfiért
és enyhíteni szeretett volna magányán.

Tengel megvárta, amíg a kocsis hazamegy. Még maradt

egy kicsit. Alaposan körülnézett, valahogy neki sem akaródzott
elmenni. Silje pedig lázasan szóval tartotta, csak hogy nyerje-
nek még egy-két percet egymás számára. Újra megpróbálta ott
tartani a férfit, saját érdekében, mert nem akarta, hogy egyedül
maradjon. De Tengel csak rázta a fejét és nem állt el szándéká-
tól. Végül már nem maradt mondanivalójuk egymás számára,
úgyhogy Tengel elment.

Silje űrt érzett a karjai között. Talán azért, mert egész úton

karjában tartotta Dagot?

A másik oldalára fordult és megpróbált aludni. Félt a hol-

naptól, amikor szemtől szemben áll majd a Jéghegyek Népének
megmaradt leszármazottaival.

De csak nem jött álom a szemére. Helyette egyre ször-

nyűbb gondolatok törtek rá. Eszébe jutottak azok a borzasztó
napok, amikor a járvány felütötte a fejét otthonában.

Újra átélte azt a rettenetes félelmet, amikor felfedezték

maguk között az első pestises beteget. Attól kezdve egy szót
sem szóltak, amikor leültek a közös étkezésekhez. Várták,
hogy ki lesz a következő áldozat. Eszébe jutott bátyja láztól
csillogó tekintete, a veríték a homlokán, kétségbeesett hangja,
ahogy anyját hívta. Aztán a temetés… a nővére már alig tá-
molygott el odáig, majd összeesett a sírnál. Őt is eltemették,
mint sokan másokat a majorból. Pestis vitte el a földesúr fiát is,
azt a fiút, akinek Silje a tudását köszönhette. Fájt neki játszó-
társa halála, de testvéreinek elvesztése után már alig fogta fel,
mi történik körülötte. A földesúr pedig értetlenül kiabálta:
„Miért sújtja családomat a pestis, miért?”. Tudhatta volna,
hogy a halál nem néz rangot és gazdagságot, viszi, akit akar. A
szolganép elvesztése teljesen természetesnek tűnt számára, de
hogy az ő családját sem kíméli…

Anyja és apja egyszerre estek ágynak. Silje egyedül ápolta

őket, mert senkinek nem volt már ereje ahhoz, hogy a másikon
segítsen. Borzalmas volt Ott botorkált a kis kunyhóban, mert a
szeme állandóan tele volt könnyel. Isten nem hallgatta meg
könyörgését, nem adta vissza szüleit.

Aztán a kisöccse… a kisfiút kínzó fullasztó köhögés… és

egyedül maradt vele. Ez volt a legiszonyatosabb nap.

Három koporsó egyszerre. Az utolsó három, amelyet a

patkolókovács házából hoztak ki.

Végül megállt a kunyhó ajtajában az úr legénye. Nem me-

részkedett beljebb. „El kell hagynod a birtokot, Silje. Az úrnak
szüksége van a házra, mert új kovácsot hívott.”

Senki nem kérdezte, van-e hová mennie.
Hirtelen zaj zökkentette ki gondolatmenetéből. Talán egy

szarvas, a tó túlsó partjáról. Bár a szarvasok nem így hívják
egymást. Talán egy jajveszékelő szellem? Nem. Mégiscsak egy
szarvas lesz az. És nem valami rosszabb.

Örült, hogy a hang kiragadta a komor emlékek közül. A

lelkét sorvasztó fájdalom már-már felszínre tört. Nem szabad
emlékeznie. Az emlékek felemésztik minden erejét, pedig
erőpróbáló feladattal kell szembenéznie az elkövetkező napok-
ban.

Próbált megnyugodni, lassan és mélyeket lélegzett. Érezte

a nyírfák kérgének jellegzetes illatát. Az ágyban friss szalma
illatozott, a földön néhány borókaág hevert szétszórtan. Csupa
kellemes, megnyugtató illat.

Tengel olyan… furcsán viselkedett, amikor elbúcsúzott és

megkérte Siljét, hogy gondosan zárja be az ajtót. A férfi nem
akarta meghallani kétségbeesett kérését, nem akarta megérteni
félelmét az egyedülléttől. Még egy darabig ott álldogált az
ajtóban. Lassan jöttek ajkára a szavak.

– Jó, hogy itt vagytok, Silje! Így sokkal könnyebb nekem.
Már majdnem becsukta az ajtót, amikor még hallotta,

amint Tengel maga elé mormogja: „És nehezebb is egyben.”

Tengel…
Silje megpróbálta maga elég képzelni a férfi arcát, de nem

sikerült. Csak azt a pillanatot tudta felidézni, amikor az ajtóban
állt, miközben a hold hátulról világította meg. Ott állt, fedetlen
fővel, a farkasprémmel a vállán, Erős szálú fekete haja a vállá-
ra omlott. Hatalmas termetét földöntúlivá tették széles vállai.
Olyan volt, mint egy erőteljes hímszarvas, vagy medve. A
farkasprém csak fokozta ezt a hatást. A férfi magas volt, csípő-
je keskeny, mellkasa széles. Farkasember… milyen találó a
név, amelyet először adott neki, és úgy tetszett, mások is oszt-
ják véleményét.

Nem értette, miért vonzza félelmetes külseje ellenére.

Csendesen csodálta a férfit és odaadóan szerette, de ez nem
minden. Fájdalmas, érzéki szerelemmel szerette.

Jobb, ha megfeledkezik most erről, különben soha nem al-

szik el. Így aztán összekuporodva oldalára fordult és lassan
elszunnyadt.

Tengel unokanővére, Eldrid sokat segített Siljének az első

napokban. Egyszerű asszony volt, minden démoni vonás nél-
kül. Nem volt különösebben szép sem, de szorgalmas és ügyes
teremtés. Egymagában élt, senki nem merte feleségül venni, az
átkos örökségtől való féltében. Bár nem volt családja, mégis
többet értett a háztartáshoz és a kisgyerekekhez, mint Silje.
Minden nap friss tejet hozott a gyerekeknek. Silje eleinte tilta-
kozott, úgy gondolta, hogy ők is elhozhatnák tőle a tejet. Eldrid
viszont ragaszkodott ahhoz, hogy ő jöjjön minden nap.

Silje szabályos küzdelmet folytatott a ház tisztántartásáért.

Egy félig befagyott kútról hozta a vizet, fát vágott, a hasábokat
behordta, és minden reggel korán kelt, a csípős hajnali hideg-
ben, hogy meggyújtsa a tüzet. Kenyeret sütött, kimosta saját és
a gyerekek ruháit, varrótűt készített hosszú halcsontokból…

Volt még valami, ami szörnyen fárasztotta. Benedeknél

Maria és Grete jószerivel levette válláról a gyermekek gondját.
Most mindkettőjükért egyedül ő tartozott felelősséggel. Szo-
morúan vette tudomásul, hogy mennyi mindenhez nem ért. A
hosszú utazás megviselte a gyerekeket is. Dagnak kisebesedett
a popsija az utazás alatt, amikor nem volt mód arra, hogy gyak-
ran cseréljék pelenkáit. Sol pedig egyre öntudatosabb és maka-
csabb lett. Silje néha úgy érezte, az őrületbe kergeti a két gye-
rek. Képtelen volt rendbe tenni a dolgokat.

Eldrid észrevette, hogy szenved.
– Még csak tizenhét éves vagy, és két idegen gyerek terhe

szakadt rád, hogy gondozd és ellásd őket. A másik baj, hogy
nincs kellő gyakorlatod a házimunkában. Szépen kicsinosítot-
tad a házad, hét ember helyett is dolgoztál, de a por még vasta-
gon ott áll a sarkokban.

Silje könnyeit törölgette.
– Igen, tudom. Azt hittem, legalább a gyerekekről tudok

gondoskodni, de úgy látszik, ehhez sincs türelmem.

Sol hangosan sírt a hálószobában. Az előbb kapott egy po-

font, mert Silje tiltása ellenére kikapirgálta a parázsló fadara-
bokat a padlóra. Ordítása túlharsogta Dag folyamatos nyöször-
gését. Közben a lepény is odaégett.

– Szívesen magamhoz venném néhány napra a gyerekeket.

Pihend ki magad – mondta mosolyogva Eldrid. – Olyan ritkán
hangzik fel gyermeknevetés a házamban, és végül is Sol az
unokahúgom gyermeke.

Silje nem tudta, mitévő legyen. Csábító volt az ajánlat, de

szeretett együtt lenni a gyerekkel.

– Nagyon köszönöm – szólt Eldridhez. – De előbb meg

kell kérdeznem Tengelt. Ő bízta rám a gyerekeket. Feltétlenül
meg kell beszélnem vele.

– Értem. De látom, mennyire kimerültél. Másokkal is

gyakran megesik. Meglett anyák saját gyermekeikkel is kerül-
tek már hasonló helyzetbe és gyakran feladták a küzdelmet,
pedig nem szakadt rájuk annyi gond, mint rád. Tengel elmesél-
te, mi mindenen mentél keresztül, és hogyan gondoskodtál róla
meg a gyermekekről. Persze őt sem kényeztette el a sors. Te
tudod, mit kell tenned, de gondold meg, hogy magad is majd-
nem gyermek vagy még.

Silje megtörten, de hálásan nevetett.
– Annyira aggódom Dagért. A feneke teljesen kisebesedett

és semmi nem segít rajta, bármivel próbálkozom.

– Megnézhetem?
Eldrid dolgos keze gyengéden bontotta ki a fiúcskát pelen-

kájából.

– Ó, Istenem! – mondta elképedve. – Miért nem szóltál

már Tengelnek. Ő néhány nap alatt rendbe hozta volna!

– Tengel? – Silje értetlenül nevetett. – Ezt nehezen tudom

elképzelni.

– Magad is tapasztalhattad, hogy Tengel képes meggyógyí-

tani mindenféle betegséget és testi hibát.

– Nem láttam Tengelt, amióta megérkezésünk estéjén el-

búcsúztunk egymástól.

Eldrid elgondolkodva nézett a lányra.
– Ez jellemző rá. Engem minden nap meglátogat, hogy

megkérdezze, mi van veletek, és hogy új utasításokat adjon.
Állandóan csak veletek foglalkozik, Silje. Most nincs itthon.
Felment a hegyekbe. De beszélek vele, amint visszatér. Remé-
lem, még ma este benéz hozzám. Egyébként meg akartam
kérdezni, velem tartasz-e holnap az istentiszteletre. Hidd el, jót
tenne, ha más embereket is megismernél.

– Ki vigyáz addig a gyerekekre?
– Majd Tengel. Ő úgysem mehet el az istentiszteletre.
– De hát miért? – kérdezte csodálkozva Silje.
Eldrid lesütötte a szemét.
– Az emberek azt mondják, hogy Tengel el van átkozva.

Hisz ismered a történetét. Olyan szörnyű az egész! Pedig vala-
hol ők is a gonosz Tengel örökösei. Mégis ránk hárítják a fele-
lősséget.

– Megvetnek benneteket?
– Nem megvetnek, félnek tőlünk.
– Tengel azt mondta nekem, hogy ti vagytok a gonosz

Tengel közvetlen leszármazottai.

– Ez így van. A többiek csak egymás közt házasodtak, ami

érthető a hosszú, évszázadok óta tartó elszigeteltség miatt, ha
nem is szerencsés.

– De neked megengedik, hogy részt vegyél az istentisztele-

teiken.

– Igen, mert engem nem ért a gonosz Tengel átka. Én egy-

szerű, hétköznapi ember vagyok.

Silje tűnődve nézte a gyerekeket.
– Szívesen veled tartok. Az utóbbi időben már szinte po-

gánynak éreztem magam. Valóban azt hiszed, hogy Tengel
megbirkózik a két csöppséggel? A fiúcska olyan hangosan tud
sírni.

– Ki fogja bírni. Gyere, segítek neked a sütésnél.

Amikor Eldrid elment, Silje benézett a gyerekekhez. Solt

felkapta a földről és körbetáncolta vele a szobát. – Tengel eljön
hozzánk, Tengel eljön hozzánk – énekelte boldogan. Örömében
megbocsátotta Sol összes csínytevését.

– Ki kell csinosítanunk a házat. Söpörj ki, kicsi Sol, addig

én elmosom a bögréinket.

– És a szép juhám? – kérdezte Sol.
– Hát persze, hogy fölveheted. De várnod kell estig. Addig

viszont dolgozunk.

Már mindennel elkészültek, legszebb ruhájukat is felvet-

ték. Az asztal körül ültek és várták Tengelt. Amikor belépett,
Sol fölugrott és hevesen átölelte. A férfi fölemelte a kislányt és
megdicsérte szép ruháját. Majd Siljére pillantott.

– Hallottam, hogy nehézségeid voltak a gyerekekkel.
Ó, ez a mély hang! Siljét először forróság öntötte el, majd

kirázta a hideg.

– Nem egészen…
– Eldrid alaposan megmosta a fejem – mondta röviden. –

Szerinte fogalmam sincs arról, milyen megterhelő egyedül
ellátni két gyereket és rendben tartani egy házat, különösen
akkor, ha valaki olyan fiatal és olyan kevéssé gyakorlatias,
mint te. Szóval mi a helyzet?

– Igen… Daggal az a baj, hogy… – Silje össze-vissza da-

dogott. Zavarta, hogy a férfi le sem veszi róla tekintetét.

Kibontotta a kicsi pelenkáját.
Tengel megnézte.
– Egyszer adtam neked egy balzsamot. A lábadra, talán

emlékszel.

– Persze. Nem tudtam, hogy ilyesmire is használhatom.

Nem mertem kipróbálni.

– Van egy jobb szerem – mondta a férfi és kivett a kabát-

jából egy kis csomagot.

Siljének eszébe jutott Tengel előző beteglátogatása.
– Egyedül akarsz maradni a gyerekkel?
A férfi nemet intett.
– Ezt a sebet nem kell ráolvasással gyógyítani.
Ezt még csak nem is sejtette. Tengel ráolvasással gyógyít.

A hideg futkosott a hátán. A férfi látta, hogy a lány elsápad.

– Amíg tudásomat a jó szolgálatába állítom, nincs jogod

elítélni.

– Nem ítéllek el – mondta vérvörös arccal Silje. – Csak

megijesztettél.

– Adtam valaha is okot arra, hogy félj tőlem? – kérdezte

halkan és szomorúan a férfi, úgyhogy Siljének elszorult a tor-
ka.

– Sille táncolt – szólt közbe Sol.
Tengel mosolyogva a kislányhoz fordult.
– Mit mondasz?
– Sille és Sol táncolt köjbe, köjbe! Így! Énekejte Tengel

jön, jön!

– Kis csibész! – mormolta maga elé Silje.
Sol abbahagyta a táncolást és folytatta előadását.
– Sille síjt… az ágyban.
Tengel arca elkomorodott.
– Igaz ez, Silje?
– Sol eltúlozza a dolgokat.
A kislánynak eszébe jutott, hogy még el kell mondania va-

lami fontosat.

– Sille megütött! – mesélte csillogó szemmel a számára

egészen rendkívüli dolgot.

– Köszönöm, hogy elmondtad, de az az igazság, hogy hal-

lottam egy bizonyos ifjú hölgyről, aki a padlóra szórta a para-
zsat. Különben sem hiszem, hogy Silje olyan nagyot ütött vol-
na.

Amire végre bekenték és tisztába tették Dagot, asztalhoz

ültek. Már nagyon későre járt. Sol máskor már régesrég aludt

ilyenkor, de most csöppet sem tűnt fáradtnak.

– Azt hiszem, Dag attól kapta a kiütéseit, amit eszik – szó-

lalt meg Tengel. – A teheneket ilyenkor káposztával etetik.
Talán túl erős lett ettől a tej. Megbeszélem Eldriddel, hogy az
egyik tehenet csak szénával etesse. Lehet, hogy ennyi is elég
lesz a gyógyuláshoz. Vigyáznunk kell a fiúval, hisz szegény
soha nem kapott anyatejet.

Silje ámulva hallgatta a férfit.
– Mi mindent tudsz! Még soha senkitől nem hallottam,

hogy bármi jelentősége is lenne annak, hogy az állatokat mivel
etetik.

– Családom más tagjai is tisztában voltak ezzel – mondta

keserűen a férfi. – De azt hiszem, Eldridnek igaza van. Pihen-
ned kellene, egészen karikás már a szemed.

– Ami azt illeti, nem sokat tudok pihenni, amikor Dag éj-

jel-nappal sír – vágta rá gyorsan Silje. – Tengel…

– Tessék?
– Láttam az egyik szobában egy öreg szövőszéket. Szíve-

sen szőnék rajta, ha lehet…

A férfi arca felragyogott.
– Örülnék neki. Majd megbeszélem Eldriddel, hogy segít-

sen neked fölállítani. Talán akad fonál is valahol a házban.

– Én tudok fonni. A szövőszék mellett pedig halmokban áll

a megfonatlan gyapjú. Tudod, hogy milyen kevés dologhoz
értek. Ha fonhatnék, legalább nem érezném annyira haszonta-
lannak magam.

– De gyermekem, miért érzed haszontalannak magad?
Sol összekuporodva elaludt a padon, a legszebb ruhájában.

Nem volt hozzászokva a késői lefekvésekhez, de Silje tudta,
hiába is próbálná lefektetni, mielőtt Tengel megérkezik.

– Tudom, hogy haszontalan vagyok. Olyasmihez értek,

amihez nem kellene. Benedek is megmondta.

– Benedek nekem azt mondta, hogy tehetséges vagy. Alko-

tó ember, akit nem lehet túl sok mindennapos munkával meg-

terhelni, mert az felőrli az idegeit. És, ha jól látom, pontosan
ezt történt veled.

– Elég nagy szégyen ez nekem.
Tengel még soha nem érintett meg nőt. Most viszont ön-

kéntelenül is kinyújtotta a kezét és óvatosan megsimogatta a
lány arcát. Silje összerezzent, majd szájával megérintette a férfi
tenyerét. Tengel erre beletúrt a hajába és szorosan magához
ölelte. Lassan, fojtottan sóhajtott. Belerázkódott az egész teste.

– Most mennem kell – állt fel hirtelen.
Silje is felugrott a padról.
– Mikor jössz megint?
A férfi megállt és Siljére nézett.
– Nem tudom. Megpróbálok, de…
– De?
– Amikor Eldrid eljött hozzám és azt mondta, látogassalak

meg, úgy éreztem, mintha lázam lett volna. Igen, visszajövök,
de sohasem egyedül… nem bírnám ki… Holnap vigyázok a
gyerekekre.

Azzal gyorsan elment.

Amikor végre ágyba dugta Solt és rendet csinált az aszta-

lon fáradtan ült le az ágy szélére. Lassan vetkőzni kezdett. A
vászoningét mindig magán tartotta, túl szégyenlős volt ahhoz,
hogy teljesen levetkőzzön. De ma a vászon inget is lehúzta
testéről, lassan, óvatosan bújt ki belőle. Anélkül, hogy végig
mert volna nézni a testén, megsimogatta a bőrét mellétől a
hasáig. Teste karcsú volt, szép formájú. A mellei teltek és fe-
szesek, hasa egészen kicsi és lapos. Majd bátortalanul végigné-
zett magán.

Biztos, hogy a férfi szeretné a testét. Semmi visszataszító

nem volt rajta. Bárcsak megkívánná már!

Silje felriadt. Bátorsága elszállt, csak a szégyenkezés ma-

radt. Gyorsan visszabújt ingébe és lefeküdt.

A fejedelem házában, Heming apjánál gyűltek össze. Silje

Eldriddel ment el, félve, de várakozással is teli. Tengel eljött,
hogy vigyázzon a gyerekekre. Csendes mosolyából Silje erőt
merített.

Csodálatos volt a fejedelem háza. Talán nem akkora, mint

Benedeké, de minden megvolt benne, amire csak szükségük
lehetett ezen a kietlen helyen. Minden ajtófélfát és tartóoszlo-
pot gyönyörűen kifaragtak.

Silje annyira meglepődött a látottakon, hogy még köszönni

is elfelejtett.

– Ugye, szép itt – szólította meg Heming magas, szakállas

apja.

Silje éppen az egyik faragott oszlopot csodálta, amikor a

hang kizökkentette ámuldozásából.

– Hihetetlenül szép. Ki az, aki ilyet tudott alkotni?
– Ó, már nem él. A ház több száz éves. Valamelyik ősöm

csinálhatta. Te vagy hát Silje. Heming beszélt rólad. Elmondta,
hogy segítettél kifesteni egy templomot. Ezek szerint értesz
ilyesmihez. Bár nehéz elképzelni egy nőről, hogy megértené,
mi a művészet! – tette hozzá leereszkedően.

Szerencsére Silje nem feledkezett meg az alapvető udvari-

asságról és meghajolt. Heming is ott volt, a távolból követte
figyelemmel az eseményeket. És arcán egész végig ott volt a
már jól ismert gúnyos mosoly.

– Ezenkívül ha jól értettem, te mentetted meg az akasztófá-

ra való fiam életét. Ezért fogadd őszinte köszönetem.

– Igazán semmiség volt – mondta félve Silje. – Tengel ér-

demli az igazi köszönetet.

A fejedelem szeme szikrákat szórt. Ahogy ez a lány elfo-

gódottság nélkül kiejtette Tengel nevét, az fölbosszantotta.

Ezek után bevezették őket egy terembe, ahol a Jéghegyek

Népének fiai gyülekeztek, természetesen azok kivételével, akik
magukon viselik a gonosz örökség bélyegét.

Silje kellemetlenül érezte magát, mindenki rá emelte tekin-

tetét, amikor belépett. Egy hosszú asztal két oldalán padokat
állítottak fel. Az egyik oldalon az asszonyok, a másikon a férfi-
ak ültek. Mindkét oldal egyformán kritikus szemmel mérte
végig az újonnan jöttet. Szerencsére Eldrid fölkészítette erre.
Nem értették, miféle istenteremtménye lehet az, akinek van
mersze annál a férfinál lakni.

Senki nem szólította meg. Nem tehetett mást, mélyen

meghajolt és várt. Az ő szeme is végigsiklott a gyülekezeten.
Most értette meg, amit az egy csoporton belüli házasodások
káros voltáról hallott. A bent ülők között fölfedezett két száját
tátó kretént, egy rángatózó elmebeteget és még néhány bolon-
dot, akik bizonyára életveszélyesek voltak.

De úgy tűnt, nem közösítették ki őket, s ez mélyen érintette

Siljét. Csak azt nem értette, hogy miért zárnak ki maguk közül
olyan csodálatos embert, mint Tengel.

Végre helyet foglalhatott a női oldalon, és az istentisztelet

megkezdődött. Silje megpróbált odafigyelni, de nem sikerült.
Tudta, hogy égető szüksége van Isten szavára, de zavarta, hogy
minden mozdulatát vizslató tekintetek követik. Ha mégis sike-
rült elkapni valakinek a pillantását, az gyorsan kitért Silje nézé-
se elől.

Természetesen a többség egészséges emberekből állt. Te-

kintetükből mégis előítélet sugárzott.

Néhány fiatal fiú egész idő alatt bámulta. És ezek a pillan-

tások mindig szívesen találkoztak Siljéével. Csak egyikük
arcán látott valami furcsát. Igazából nem is tudta volna meg-
mondani, mi az, de úgy érezte, elővigyázatosnak kell lennie.

Amikor az imádság véget ért, mindenki fölállt. Silje csak

ekkor vette észre, hogy a betegek némelyike nehéz láncokat
húz maga után. Ezek szerint mégiscsak vigyáztak rájuk! Saj-
nálta őket és azon tűnődött, hogy valóban ez-e az egyetlen
megoldás. Aztán eszébe jutottak Eldrid szavai, hogy a jámbor
tekintet mögött néha egészen más lakik. A zárt ajtók mögött
más isteneket imádnak, láthatatlan természeti erőket és olyan

természetfeletti lényeket, akiknek még a nevét sem merték
kiejteni. Nemcsak Tengel rokonai álltak tehát kapcsolatban a
szellemvilággal. Csak éppen ők voltak e hatalom igazi földi
örökösei. Nem csoda, hogy a külvilág szemében az átok a Jég-
hegyek Népének minden tagjára vonatkozott.

Hazafelé tartottak Eldriddel, aki most nagyon hallgatag

volt.

– Amikor megérkeztünk – kezdte a beszélgetést Silje –,

Tengel megemlítette két rokonotokat, akik a tóhoz közel lak-
nak. Azt mondta, hogy soha még a közelébe se menjek a kuny-
hójuknak. Ők is itt voltak ma?

– Hanna és Grimar? Nem, dehogy! Hogy juthat ilyesmi az

eszedbe? – vetett keresztet Eldrid.

– Hát ennyire gonoszak lennének?
– Igen – mondta az asszony elcsukló hangon. – Senki nem

látogatja őket. Soha.

– Miért?
– Betegséget hozhatnak rád – suttogta –, megzavarhatják

az elmédet, megvakíthatnak, vagy megbéníthatják a testedet.
Megbabonázzák a teheneket, hogy azok nem adnak többé tejet,
és ez még nem minden. Az ő hibájuk, hogy ennyi bolond van
közöttünk.

– Ó, annak egészen más oka van – mondta határozottan

Silje. – Ezt még akkor jegyeztem meg, amikor azt a keveset
tanultam, amit tudok. A nemesembereknél nem engedélyezik a
házasságot a túl közeli rokonok között. Éppen azért, hogy ne
szülessenek beteg elméjű gyerekek a családban. Ezért nem
Hanna és Grimar a felelős.

Eldrid nem válaszolt. Sokáig hallgattak.
De Siljét nem hagyták nyugodni a gondolatai.
– Ki gondoskodik róluk? Ki látja el őket élelemmel?
– Tudnak gondoskodni magukról.
– De ha jól értettem Tengel szavait, akkor bizony elég öre-

gek lehetnek. Legalábbis Hanna.

– Mindketten öregek már. De ne is törődj ezzel. Fogadd

meg Tengel tanácsát és tartsd magad távol tőlük.

Tengel az ajtóban várta őket. Kíváncsian vizslatta Siljét. A

lánynak úgy tűnt, hogy a férfi már nagyon várta a megérkezé-
süket.

– Nos, mesélj! Kicsit feldúltnak látszol.
– Te még csodálkozol ezen? – mondta neki Eldrid, amikor

belépett a szobába. – Ilyen emberek között? Majdnem fölfalták
a szemükkel. Különösen a Bratteng fiúk.

Tengel hangjában nyugtalanság csengett.
– Arra célzol, hogy ez még veszélyes lehet?
– Arra célzok, hogy jó lenne, ha lenne még valaki a ház-

ban. Persze neked sem ártana, ha lenne melletted valaki. Hogy
vannak a gyerekek?

– Sol több évet elvett az életemből a nyafogásával, Dag

meg kontrázott neki – nevetett a férfi. – Szerencsére már alszik.
Nem értem, hogy bírtad ki idáig ép elmével, Silje. És azt sem
értem, miért nem panaszkodtál soha.

– Semmi okom nem volt rá. Gondolj azokra az anyákra,

akiknek egy fészekalja gyerekük van és a legnagyobb szegény-
ségben élnek. Én igazán el vagyok látva mindennel. Csak meg-
birkózom két gyerekkel!

– Én azt hiszem, Sol legalább öt gyerekkel felér – nevetett

Tengel.

A férfi idegesnek tűnt. Bizonytalan volt és amióta a lányt

ismerte, most érezte magát először tehetetlennek. Beszélgetés
közben kerülte Silje tekintetét. Nagyon gyötörte valami.

Eldrid magával vitte Solt, amikor tejért indult. Egyedül

maradtak, de csak álltak szótlanul egymással szemben. Silje
törte meg a csendet.

– Nem értem, mi van veled, Tengel.
A férfi mintha nem is hallotta volna. Végül lassan elmond-

ta, mi nyomja a szívét.

– Nem kellett volna azt tenned tegnap este.

– Miért? Mi rosszat tettem?
– Amikor… megsimogattam az arcod…
Akkor ajkával érintette a férfi tenyerét…
Silje lehajtotta a fejét, elpirult szégyenében.
– Nem tudom, miért tettem, Tengel. Ösztönösen cseleked-

tem. De te bátorítottál fel.

Tengel a lányra emelte szomorú tekintetét. Megrázta a fe-

jét.

– Ne játssz velem, Silje. Nem bírom ki.
– Én nem játszom veled – tiltakozott hevesen a lány.
– Hát azt hiszed, nem tudom, hogy nézek ki? Mint egy

vadállat, egy szörnyszülött. Mindenkit taszítok.

– Engem nem – mondta alig hallhatóan a lány. Tengel

olyan csendben hallgatta, hogy még a lélegzését sem lehetett
hallani. Silje folytatta.

– Azt hiszem, nem titok számodra, hogy mit érzek irántad.
A férfi hirtelen leült a tűz mellé és egy vékony fadarabbal

kotorászni kezdte.

– Mondd el az álmaidat, Silje!
– Az álmaimat? Ó… azt nem lehet!
– De. Azt mondod, ismerem az érzéseidet. Pedig nem igaz.

Te mondtad egyszer, hogy nehéz különbséget tenni az odaadás
és az együttérzés között.

Silje tétovázott egy ideig, aztán ő is leült a férfi mellé. –

Nem tudom, lesz-e elég bátorságom elmesélni. Te is tudod,
milyen szigorúan neveltek.

– Igen, tudom. De szükségem van arra, hogy elmondd.

Tudnom kell, hogy nem vagyok egyedül. Hogy van még vala-
ki, aki hasonlóan érez, mint én. Aki…

– Aki szeret téged? Hisz ezt tudod. Túl sokat kérsz tőlem,

Tengel. Hogyan önthetném szavakba az álmaimat?

– Ha megteszed, én is elmondom a saját álmaimat.
Silje átült egy alacsony székre, majd nyugtalanul fölállt. A

férfi szakadatlanul figyelte.

Aztán a tűz felé fordult.
– Próbáld megérteni a kérésem. Szükségem van valamire,

amibe kapaszkodhatom. Azt már tudom, hogy ezután csak
értetek élek, de kell valami, amire magányos óráimban gondol-
hatok. Add meg nekem ezt a lehetőséget, Silje. A magányon
kívül eddig másban nemigen volt részem.

A lány most már értette. Bátorságot merített a férfi szavai-

ból.

– Nem most álmodtam először a hegyeidről. Gyermekko-

romban „Árnyékország”-nak hívtam – kezdett bele nagyon
halkan a lány. – A hegyek között démonok éltek, akik néha
alászálltak és felkerestek otthonomban. Ilyenkor mindig ször-
nyen féltem. De a mostani álmomban valami egészen új dolog
történt…

Tengel oldalról figyelte Siljét. Tekintete tele volt feszült-

séggel.

– Folytasd! Az érzékiségről akarsz beszélni, ugye?
– Igen, Tengel, arról. De nem hiszem, hogy beszélni tud-

nék róla. Ez nem szép dolog tőled.

– Igazad van – suttogta. Kezével még mindig a fadarabot

markolta.

A szoba megtelt valami furcsa, izgató feszültséggel. Silje

kétségbeesetten folytatta.

– A démonok… most másképp néztek ki. Férfiak voltak.

Magukévá akartak tenni. Én pedig… ruhátlanul feküdtem egy
bokor alatt, és vártam… vártam, hogy megérkezzen… Tudtam,
hogy kire várok.

Tengel egyre zaklatottabbnak tűnt.
– Akkor megjelent az a démon, akire vártam. De hirtelen

megállt, a hegyek kőcsipkéi mögé rejtve alakját. Mégis láttam,
hogy te vagy az. A testemet… a testemet lángra gyújtotta va-
lami. És akkor fölébredtem. Ez volt az első álmom.

Silje kezébe temette az arcát, de a férfi gondosan lefejtette

az ujjait.

– Mi volt a második álmod?
– Nem. Azt már képtelen lennék elmesélni.
– A második álmod beteljesedett?
– Nem. Éppen úgy félbeszakadt a döntő pillanatban, mint

az első. De nagyon szégyentelenül viselkedtem. Látni akartam
a tested, és érezni, ahogy az enyémhez ér… Mind a két alka-
lommal, amikor felébredtem… De ezt már nem mondhatom el.

– Testi vággyal ébredtél? – kérdezte a férfi, anélkül, hogy

ránézett volna.

Silje hallgatása elég bizonyíték volt.
– Semmi szégyellni való nincs ezen, Silje. Másokkal is

megtörtént már ugyanez. Azt hiszem, a szigorú neveltetésed
ellenére… erős… – A férfi kereste a szavakat. – Azt hiszem,
erősek a vágyaid. Már akkor sejtettem, amikor először meglát-
talak. A szemed árulta el…

– De mindezt csak veled álmodtam, mással soha – csúszott

ki Silje száján, mielőtt meggondolta volna.

Silje biztos lehetett abban, hogy boldoggá tette a férfit. Hi-

ába próbálta rejtegetni mosolyát, őt is elárulta a szeme.

– Most pedig te következel – szólt zavartan Tengelhez. –

megígérted, hogy te is felfeded előttem az álmaidat.

Hirtelen elviselhetetlenül meleg lett a szobában. Silje tudta,

hogy nem a tűz miatt.

– Nem könnyű belekezdeni – felelte Tengel.
– Én is így éreztem, mégis belefogtam.
– Azért nehéz belefogni, Silje, mert én ébren láttam az ál-

maimat. Ha alszom, sohasem álmodom.

Silje furcsán érezte magát. Fészkelődni kezdett. – Ébren

álmodtál?

– Igen. Nálad voltam, Silje. Minden este nálad voltam Be-

nedek házában. Tudtam, milyen a szobád. Visszaidéztem azt a
pillanatot, amikor a lábadat gyógyítottam. De a kezem gondo-
latban feljebb csúszott, a ruhád alá. Azelőtt soha nem engedtem
meg magamnak hasonló álmokat. Levettem a ruháidat és te ott

feküdtél előttem…

Silje legbelül szégyenkezett.
– Csodálatos volt a derekadra tenni a kezem, amikor felse-

gítettelek a lóra, vagy leemeltelek. Soha nem felejtettem el,
milyen érzés fogni a derekad. Gondolatban kigomboltam a
ruhád. Kezem beljebb csúszott, megsimogattam a melled, a
finom bőröd…

Silje csendben felnyögött. A férfi pedig folytatta.
– De soha nem mertem egészen közel kerülni hozzád, még

az álmaimban sem. Elérhetetlennek tűnsz a számomra. Tudom,
hogy a valóságban mindez nem történhet meg. Nem akarom,
hogy a gyermekem tovább vigye ezt a nyomorúságot. Köszö-
nöm, hogy elmondtad az álmaidat. Erőt adtál nekem, most már
mindent könnyebb lesz elviselni.

– Megkönnyebbültél?
– Nem – felelte halkan a férfi.
– Nekem is ugyanolyan nehéz, mint a beszélgetésünk előtt.
Tengel megfogta a lány kezét.
– Silje – mondta csendesen, és ebben az egyetlen szóban

benne volt minden, minden, amit a testével nem mondhatott el
neki. A lány végre boldog volt.

– Soha többé ne beszéljünk erről, ha te is így akarod.
– Jó.
Csendben, gondolataikba merülve ültek a tűz mellett.

Egymáshoz tartoztak immár. Összefűzte őket ugyanaz a két-
ségbeesett érzés.

Sol csipogó hangja zökkentette ki őket nyugalmukból.

Tengel azonnal felállt és fölhúzta Siljét is. Bánatosan moso-
lyogva nézte a lányt.

Egyszerre indultak az ajtóhoz, hogy beengedjék Eldridet és

a kislányt.

12. fejezet

Másnap délelőtt Eldrid eljött a gyerekekért. Dag majdnem

végigaludta az éjszakát, és reggel Silje úgy látta, hogy Tengel
kenőcse megtette a hatását. A kisfiú kiütései szinte mind eltűn-
tek. De az is lehet, hogy csak beképzeli az egészet. Tengel,
mielőtt hazament volna, megkérte őket, hogy lazítsanak Dag
szoros pályáján. Eldrid hevesen tiltakozott. Minden csecsemőt
feszesen kell pólyázni, különben nem lesz egyenes a lába.

Silje viszont elhatározta, ha Eldrid visszahozza a gyereke-

ket, követi Tengel tanácsát. Már Benedek házában is a férfi
utasításai szerint járt el. Határtalanul bízott benne.

Ahogy Eldrid és a gyerekek eltűntek, Silje készülődni kez-

dett. Élelemmel töltött meg egy kisebb kosarat. Reszkető kéz-
zel terítette magára a Tengeltől kapott finom bársonyköpenyt,
és behúzta maga után az ajtót. Észrevétlenül surrant végig a
kertek alatti ösvényen, majd keresztül a nyírfaerdőn, amíg a
völgy másik végébe nem ért.

Az égen nehéz hófelhők gyülekeztek. A hegyek szürkésfe-

hér takaróba burkolóztak. Ami még látszott belőlük, hótól
csillogott. Hideg volt. Csípős szél fújt az erdőben és letépte a
fánkról a maradék levelet.

Egyszer át kellett vágnia az úton. Egy asszony jött vele

szembe. De Silje legnagyobb csodálkozására hirtelen ugrással
eltűnt az erdőben. Felrémlett benne, hogy nem először történik
vele hasonló dolog. Ha az emberek egész életüket zárt közös-
ségben élik le, gyanakodva fogadnak mindent, ami betörni
próbál biztonságos világukba. Szegény asszony! Talán azt
hitte, ártani tudok neki, tűnődött Silje.

Aztán megvonta a vállát és folytatta az utat.
Amikor a völgy sarkában megpillantotta az apró házat, szí-

ve hevesen kezdett verni, keze pedig egyre jobban remegett.

Vajon lesz-e elég bátorsága?

A ház lakatlannak tűnt. A völgy másik feléből fejszecsa-

pások hallatszottak. Talán éppen Tengel az, próbált erőt merí-
teni Silje. A ház előtti udvart vastag, több mint egyhetes hóré-
teg fedte. De rajta semmi nyom.

Milyen rég járhatott erre valaki, gondolta nyugtalanul. Az-

tán felidézte magában Eldrid szavait. „Soha senki nem látogat-
ja őket. Tudnak gondoskodni magukról.”

Akár meg is halhattak volna már, azt sem vette volna észre

senki.

De Silje emlékezett még a lidércnyomásra, ami rátelepe-

dett, amikor megérkezésük napján erre jártak Tengellel. Az
volt az érzése, hogy valaki figyeli.

Vegyes érzésekkel indult befelé az udvaron. Nagy nehezen

elbukdácsolt a házig.

Az ajtó alacsony volt, két egymás fölé illesztett részre osz-

tották. A ház ferdén süllyedt a hóba.

Keze annyira remegett, hogy még tisztességesen kopogni

sem tudott az ajtón. Még egyszer megpróbálta. Szíve a torká-
ban dobogott.

Várt egy darabig.
Semmi válasz.
Egyetlen hang sem szűrődött ki a házból. Így aztán nagyot

ugrott meglepetésében, amikor végre kinyílt az ajtó felső táblá-
ja.

A sötétből egy öregember zöld fényű szeme villant rá. Silje

meghajolt a bizalmatlan, ráncos arc előtt, amely hasonlított
Tengelére.

Mielőtt Silje bármit is kinyöghetett volna, valaki tisztán

csengő hangon szólt ki a szobából. A hang gúnyos volt és pa-
rancsoló.

– Tengel asszonya az. Engedd be, Grimar!
Erre kinyílt az ajtó alsó táblája is. Silje átlépte a magas kü-

szöböt, lába döngölt padlóra érkezett. Orrát megcsapta az öreg-
ség és a piszok szaga. De a legzavaróbb mégis a szellőzetlen,

füstös levegő volt.

Teljesen sötét volt odabenn. A füstnyílás alá helyezett hár-

tya feketéllett a koromtól. A háznak nem volt ablaka. A szobát
csak a füstnyíláson át beszűrődő gyér fény világította meg.
Középen apró tűzhelyet vájtak a padlóba, de az üszök már alig
parázslott.

Beletett egy kis időbe, mire Silje látott valamit a sötét,

füsttel teli helyiségben. Nagy nehezen észrevette, hogy a sa-
rokba tolt rövid ágyon ül valaki.

Mélyen meghajolt, de valahogy nem jött a szájára az

ilyenkor szokásos köszöntés, mint „Isten adjon békességet!”,
vagy hasonló. Valami mást kellett kitalálnia.

– Jó napot, Hanna anyó! Silje vagyok. Mivel ti vagytok

Tengel legközelebbi rokonai, bátorkodtam meglátogatni benne-
teket. És ha nem sértő számotokra, fogadjátok el, amit ma-
gammal hoztam.

Te jó ég! Egész biztos, hogy ők is hallják, mennyire remeg

a hangja.

Az öregasszony is dünnyögött valami köszönésfélét. Silje

nem látta igazán az arcvonásait, túl sötét volt a szobában. Any-
nyit mégis sikerült kivennie, hogy Hanna rendkívül öreg. Az
öregasszony is alaposan szemügyre vette Siljét. Grimar oda-
ment Siljéhez. Közvetlenül a lány mögött állt meg, úgyhogy az
a nyakán érezte az öreg leheletét.

Egy pillanatra rettentő félelem szállta meg, legszívesebben

elmenekült volna. Az iszonyatos csönd, a levegő savanyú,
füstös szaga, de leginkább a szobát megszálló ismeretlen, ör-
dögi hangulat a lelke mélyéig felkavarta.

Szerencsére még maradt némi ereje, összeszedte magát, és

várta, mi következik.

– Letehetem ezt valahová? – kérdezte a kosárkára mutatva.

– A kosarat magammal kell vinnem, mert nem az enyém. Ah-
hoz a házhoz tartozik, ahol most lakom.

Grimar erre megragadta a lány karját. Silje majdnem felki-

áltott ijedtében. Pedig az öreg csak az asztalhoz akarta vezetni.

Silje az asztalra tette a kenyeret, a darab sonkát, egy pár

kolbászt, vajat és sajtot. Szinte mindent elhozott, amit még
Benedek adott neki az útra. Az öregasszony előrehajolt és
megköszörülte a torkát. Silje rájött, hogy ő az úr a háznál, így
hát hozzáfordult.

– Ha segíthetek valamiben, csak mondjátok meg. Szívesen

kitakarítom a házat. Tengelt pedig megkérem, hogy gondos-
kodjon tűzifáról.

– Tengelt! – fintorgott gúnyosan az öregasszony. – Tengel

bolond. Tele van erővel, mégsem használja fel, amire kell.
Azzal van elfoglalva, hogy tönkretegye, amit kapott. És te mit
csinálhatnál ebben a házban? Meghaladná az a munka a képes-
ségeidet.

Silje félni kezdett az öregasszony haragjától.
– Tengel nagyon kedves volt velem – mondta csendesen.

Úgy érezte, meg kell védenie a férfit, még akkor is, ha ezzel
fölbosszantja az öregasszonyt.

– De gyereket, azt nem akar csinálni neked! – sziszegte

Hanna. – Ő az egyetlen, aki továbbadhatná az örökséget, de
ehelyett el akarja apasztani!

Honnan tudta mindezt Hanna? Csak fekszik itt a sötétben,

ki sem mozdul soha.

– Már nem ő az egyetlen – szólt közbe Silje. – Ott van Sol

is…

– Sollal nem megyünk semmire. Te vagy az, gyermekem,

akinek tovább kell adnod a nagy Tengel örökségét. Te vagy az
egyetlen, aki megfordíthatod sorsukat! Egyedül te!

Silje lehajtotta a fejét.
– Hanna anyó! Te olvasol a gondolataimban. És ismered a

vágyaimat is, ugye?

– Igen – felelte az öregasszony hevesen. – Ismerem az ér-

zéseidet és látom a tüzet, ami testedben ég. Már most Tengel
asszonya vagy, mert nem csak az együttlét vágya köt össze

benneteket. Adok neked egy varázsitalt. Ezzel kell Tengelt arra
bírni, hogy…

– Nem – mondta határozottan Silje. – Nem akarom, hogy

varázsszer segítsen a beteljesüléshez. Ha nem kapom meg
anélkül, nem fogom kényszeríteni.

– Te vagy a legbátrabb emberteremtmény, akivel valaha is

találkoztam – mondta Hanna vontatottan. – És büszke is vagy.
Vigyázz a büszkeséggel Silje, mert veszélyes örökség! – foly-
tatta és felnevetett. Silje még soha nem hallott senkit így ne-
vetni. – Megtagadtad a segítségem. Attól tartok, nem tetted
volna meg, ha ismernéd a hatalmunkat, mint a többiek a völgy-
ben. Anélkül, hogy megérintenélek, meg tudnálak semmisíteni!

– Már hallottam a hatalmatokról. De a félelemnél nagyobb

volt bennem az aggodalom. Meg kellett néznem, hogy valóban
nem szenvedtek hiányt semmiben.

Hanna hátradőlt az ágyon.
– Tengel asszonya vagy – jelentette ki elégedetten. – Te-

gyél meg minden tőled telhetőt azért, hogy beteljesüljenek a
vágyaid. Láttad már egyébként?

– Mire gondolsz? – kérdezte Silje ártatlanul.
A boszorkány hangosan felnevetett.
– Láttam, amikor megszületett. És akkor azt gondoltam,

hogy felnőtt korában sorban fognak állni az asszonyok az
ágyánál, ha megtudják… Persze egy szűznek ez nem mond
semmit.

Silje végre rádöbbent, mire célzott Hanna. Érezte, ahogy

arcát elönti a pír. Micsoda közönségesség!

– Bizony, bizony – vihogott az öregasszony. – Bizony, bi-

zony.

Silje nagy nehezen legyűrte indulatait. Inkább témát vál-

tott.

– Látod a… jövőmet, Hanna?
A szobára ismét visszaereszkedett az elviselhetetlen csend.
– Meg tudnám mondani. De ami Tengelt illeti, nem látok

semmit. Ő ugyanarról a tőről fakad, mint én. Nem engedi, hogy
lássam a sorsát. Annyit mondhatok, hogy lesz gyermeked, de
hogy kitől, azt nem látom. Tengel az oka. Menj haza, Silje!
Bűvöld el a fiatalságoddal, a belőled áradó meleggel. Meglásd,
észre sem veszi, és már te vagy jövőjének a hordozója!

Silje ismét elpirult. Meghajolt, fogta a kosarát, és a néma

Grimar kíséretében az ajtó felé indult.

Amikor már mélyen bent járt az erdőben, és meggyőződött

arról, hogy senki nem láthatja, kezébe temette arcát. Teste
remegett a félelemtől és a szégyentől. Fogai vacogtak.

De egy dologban most már legalább biztos lehetett. Amíg

képes arra, hogy tovább vigye a nemzetség vonalát, nem kell
félnie a gonosz Hannától.

Senkinek nem mert szólni a két öregnél tett látogatásról.
Lassan elmúltak a legrosszabb téli hónapok. Szél süvített a

háztetők felett, össze-vissza hordta a havat, néha még a házak-
ból sem lehetett kijutni. Silje megerősödött, már könnyen elbírt
a gyerekekkel és a házimunkát is könnyebben elvégezte. Dag
felgyógyult, Sol pedig boldognak és elégedettnek tűnt, egészen
addig, amíg minden akarata szerint történt.

Néha rossz volt, hogy a hideg miatt nem mozdulhattak ki a

házból. De szerencsére Siljének mindig sikerült úrrá lenni a
kétségbeesésén.

Boldog volt, ha leült a rokka vagy a szövőszék mellé.

Ilyenkor mindig elfeledkezett az unalmas házimunkáról. A
szomszédok fülébe is eljutott, milyen szépen tud szőni. Egyre
többen és gyakrabban jöttek, hogy megcsodálják tehetségét.
Silje örült, hogy végre kitörhet az elszigeteltségből, noha most
állandóan amiatt aggódott, hogy jó háziasszonynak bizonyul-e.
Ha süteményt sütött, a széle mindig leégett, a sajtjai pedig vagy
túl puhák, vagy túl kemények lettek.

A szomszédasszonyok szívesen ellátták gyakorlati taná-

csokkal, cserébe pedig újabb mintákat tanultak Siljétől.

Siljét újra és újra megdöbbentette, mennyire korlátok kö-

zött mozog a társalgásuk. Nyelvük egyszerű volt, szókincsük
szegényes. Többnyire a szomszédok sorsán rágódtak, de in-
kább a bajról, mint az örömről szerettek beszélni. Ezenkívül
még a gazdaság jöhetett szóba. Silje hiába próbált másról be-
szélni, akár egyéb hétköznapi dolgokról is, hiába. Semmit nem
tudtak a külvilágról, és nem is akartak többet tudni. Mintha az
ő zárt világukon kívül más nem is létezne.

Tengel ritkán jött el hozzá. Csak akkor állított be, ha vala-

mi nehéz munkát kellett elvégezni. Gondoskodott arról is, hogy
semmiben ne szenvedjenek hiányt. Továbbra is kerülte a lány
pillantását. Silje tudta, miért, és elfogadta a viselkedését.

Ha néha-néha mégis találkozott a pillantásuk, a külvilág

megszűnt számukra és csend ölelte körül őket. Ennek ellenére
semmi sem változott. Vagy mégis? Talán a vágy és a hiányér-
zet egyszer majd szétpattantja azt a vékony falat, amely elzárja
őket egymástól? Silje félt ettől a pillanattól és távoltartotta
magát a férfitól, amikor csak lehetett.

Tengelt egyszer megszólította a fejedelem. A tó jegén ta-

lálkoztak. Mindketten halászni próbáltak, hogy ezzel is gazda-
gítsák az étrendjüket. Lyukat fúrtak a jégbe, és állandóan széle-
sítették, nehogy újra befagyjon. A hideg csípte az arcukat, de
néha a hegyek felől enyhébb levegőt hozott a szél.

A fejedelem azon kevesek közé tartozott, akik nem kerül-

ték Tengelt.

– Mi a szándékod Siljével? – kérdezte váratlanul Tengeltől.
– Miért? – kérdezett vissza meglepetten a férfi.
– A jelenléte túlságosan is felzaklatja az ifjakat. Folyton-

folyvást ott ólálkodnak a háza körül. Már többször meg is ve-
rekedtek érte.

– Erről nem tudtam – felelte Tengel homlokát ráncolva.
– Nem mernek nyíltan mutatkozni. Én viszont félek, hogy

egy nap még történik valami. Férjhez kell adnod. Mégpedig
gyorsan. Egy fiatal lány, aki egyedül lakik… túlságosan is
csábító a férfiak számára.

Tengel mellkasában összeszorult valami.
– Nem tudom… Nem tudom csak úgy férjhez adni… az ő

beleegyezése nélkül.

– Nem értelek. Hát nem ez a szokás? Miért kellene arra

várnod, hogy a beleegyezését adja bármibe is? Beszélned kell
vele! Silje gyönyörű és tehetséges. Biztos tetszik neki valaki az
ifjak közül! Néha az az érzésem, hogy Heming is szívesen
elvenné. És én nem mondanék nemet, ha a véleményemet kér-
dezné.

– Van két nevelt gyereke.
– A kislányt magadhoz vehetnéd te, de Eldrid is örömmel

nevelné. Mégiscsak a ti véretek. A fiúcska pedig még hasz-
nunkra lehet. Mindig jó, ha több férfi van a háznál. Beszélj
vele, és ne feledd, Heming nem is olyan rossz férjjelölt!

Tengelnek teljesen elment a kedve a halászástól. Össze-

szedte a holmiját, és amint befejezték a beszélgetést, hazain-
dult.

Nem mert beszélni Siljével. Pedig rosszul tette, mert már

másnap bekövetkezett, amitől a fejedelem tartott. Tengel éppen
hazatérőben volt egy sikertelen hófajdvadászatból. Tudta, hogy
aznap Heming is arra járt. Amikor a mély folyó közelébe ért,
ahol Silje háza is állt, megpillantotta az ifjút. A folyó szélén
bámult valamit.

Tengel némi tétovázás után közelebb ment.
Heming is észrevette és gúnyos mosollyal üdvözölte. –

Nézz csak oda, mi történik ott lent!

Tengel abba az irányba nézett, amerre Heming keze muta-

tott.

Egyáltalán nem tetszett az elébe táruló látvány. Silje ruhát

mosott a jéghideg vízben. A kimosott ruhák ha- lomban álltak a
parton. Az egyik kupac mögé pedig a nagyobbik Bratteng-fiú
rejtőzött. Onnan leselkedett Siljére. Ő volt a vadabbik a testvé-
rek közül, és nem volt nehéz kitalálni, hogy mi a jár a fejében.

Tengel figyelmeztetni próbálta Siljét, de hangját elnyomta

a folyó morajlása. A folyónak ezen a szakaszán nem lehetett
átjutni, Heming pedig egyáltalán nem mutatkozott segítőkész-
nek.

Tengel kétségbeesetten egy kő után nyúlt. Magára akarta

vonni a lány figyelmét, de Heming megragadta a karját és a
túloldalra mutatott.

Tengel nem vette észre, hogy a fiú támadásba lendül. Nem

úgy Silje. Minden olyan gyorsan történt, hogy alig tértek ma-
gukhoz ámulatukból.

Silje villámgyorsan megmarkolta a fiú üstökét, mire az fel-

emelte a kezét, hogy kiszabadítsa magát. Ugyanabban a pilla-
natban a lány állon vágta, majd fölhúzta a térdét és megrúgta a
fiú legérzékenyebb pontját. Az összegörnyedt, tántorogni kez-
dett hátrafelé, majd elvágódott a földön. Kínjában még ott
vonaglott, amikor Silje gyorsan összeszedte a mosott ruhát és
felsietett a házba.

Tengel és Heming önkéntelenül is egymásra néztek.
– Uram, segíts! – suttogta Heming. – Ezek után bolond

lennék, ha közeledni próbálnék hozzá.

– Silje azt mondta nekem, hogy megtanulta, hogyan védje

meg magát szólalt meg Tengel vontatottan. – De hogy ennyire
alaposan…

Együtt indultak lefelé a folyón átvezető hídhoz. A

Bratteng-fiú azóta már magához tért és eltántorgott. Úgy tűnt,
végleg lemondott a lányról.

– Azt hiszem, bemegyek Siljéhez – mormogta Tengel,

amikor már átértek a hídon.

Kint találta az udvaron. Éppen a ruhákat teregette. Arca

feldúlt volt.

Elengedte a ruhát, amit éppen ki akart teregetni, és a férfi

karjaiba vetette magát. Nem törődött azzal, illendő-e, vagy
sem.

– Ó Tengel! Miért nem vagy állandóan velem? – Érződött

a hangján, hogy mennyire zaklatott. – Olyan szerencsétlen

vagyok nélküled!

Már két hónap telt el emlékezetes beszélgetésük óta, de

Tengel még mindig ragaszkodott fogadalmához.

– Hol vannak a gyerekek?
– Eldridnél. Nem mertem őket is levinni a folyóra.
Tengel örült, hogy végre a karjaiban tarthatja a lányt, és

úgy látszott, a dolog Siljének sincs ellenére.

– Dag jól van már? – kérdezte, csak hogy meghosszabbítsa

az édes együttlétet.

– Nem tűnik túl erősnek, de bizonyára azért, mert soha

nem kapott anyatejet. Már tud ülni, ha segítünk neki egy kicsit.

– Régóta akartam erről beszélni veled. Dagról van szó. De

amikor találkozunk… mindig máson jár az eszem.

Silje nevetett. A férfi ujjai egyik hajtincsével játszadoztak,

amely munka közben kiszabadult a kendő alól. Silje a férfi
mellkasára hajtotta fejét és álmodozva nézett a távolba. Kezét
Tengel vállán nyugtatta.

– Emlékszel még Dag holmiján a C. M. betűkre? – kérdez-

te a férfi.

– Soha nem fogom elfelejteni.
– Biztos emlékszel arra is, hogy a gyereket a városkapu

közelében találtad, és hogy volt egy bárói korona is a takarón.
Elküldtem a kocsist, akit te is ismersz, hogy járjon utána, ki a
gyermek anyja. Azt hiszem, sikerrel járt. Nem akartam erről
beszélni neked addig, amíg arra nem kényszerültünk, hogy
eljöjjünk ide, utána pedig egész egyszerűen megfeledkeztem
róla.

– Hogy feledkezhettél meg egy ilyen fontos dologról – né-

zett rá szigorúan Silje. – Jól tudod, mennyire érdekel, hogy
honnan származik szegényke. No és mit mondott a kocsis?

– Csak egyetlen olyan nemesi család van, amelyik közvet-

lenül a városkapu mellett lakik. A Meiden család. Azt mond-
ják, van egy lányuk, Charlotte, már nem igazán fiatal és nem is
túl szép.

Silje csöndben, gondolataiba merülve hallgatta a férfit.
– Tehát neki is van valóságos alakja. Charlotte Meiden.

Jobb volt, amíg csak találgatni próbáltam, ki lehet. De így
legalább tudjuk, hogy kihez tartozik a mi kisfiunk – mondta
végül.

Tengelnek nem kerülte el a figyelmét, amit Silje mondott.

„A mi kisfiunk.” Furcsán érezte magát.

Ez nem olyan egyszerű, Silje – mondta halkan. – A kisfiú

nem hozzá tartozik, hiszen megtagadta. De megértem, mit érzel
most.

Charlotte Meiden… Silje egyre csak rá gondolt. Szíve

megtelt együttérzéssel. Nem ítélte el az ismeretlen asszonyt
azért, mert kitette a gyereket. Megérezte, miért cselekedett így.

– Ébredj fel, Silje! – szólongatta gyengéden Tengel. – Na-

gyon, nagyon messze jártál.

A lány gondolatban Trondheimben járt, de gyorsan vissza-

tért a jelenbe. Még vártak rá a tele ruháskosarak. A távolban
egy széncinke énekelte tavaszcsalogató dalát. Tengel semmit
sem vett észre az egészből. Nem tudott betelni a lány nézésé-
vel.

Boldog volt, hogy karjaiban tarthatja… pontosan úgy, mint

álmában…

– Silje – suttogta. – Pokol volt minden nélküled töltött

nappal, és… minden éjszaka.

– Nekem is szörnyű volt nélküled – nézett fel a férfira. –

És amikor megláttam, hogy az a gazember ott a folyónál… Azt
hittem, nem élem túl…

Silje lassan elmosolyodott. Mintha csak most ébredt volna

rá arra, hogy Tengel hosszú percek óta tartja a karjában. Érezte,
hogy testét kellemes meleg árasztja el. Remegve emelte fel a
kezét és végigsimított a férfi arcán. Érintése olyan gyengéd
volt, mint a tavaszi szél.

Tengel egyre gyorsabban lélegzett. Teljes erővel magához

szorította a lányt. Egy darabig úgy álltak, összeölelkezve. Aj-

kuk egymáshoz ért, majd Silje a nyakán érezte a férfi csókját,
boldogan vetette hátra a fejét. Amikor a férfi nyelve a bőrét
érintette, a vágytól aléltan egyre közelebb és közelebb bújt
hozzá. Tengel gyengéden megcsókolta az arcát, az állát, a sze-
mét és végül hosszan a száját.

Eleinte gyengéd és meghitt csókjai egyre szenvedélyeseb-

bé váltak, a lányban lángolt a vágy. A férfi újra és újra meg-
csókolta a magánytól kiéhezetten. Silje beleszédült a testét
elöntő boldogság érzésébe. Forgott körülötte az egész világ, és
a világ csupa gyengédség és szerelem volt.

Hirtelen észrevette, hogy körmeit a férfi vállába mélyeszti

és hogy teste félreérthetetlenül szinte beleolvad a másikéba.

Tengel nagyot nyelt és kicsit távolabb tolta a lányt. Amikor

ránézett, még láthatta ajkain a boldog, érzéki mosolyt, melyet
csókjai csaltak elő. A férfi szeme könnyezett, hirtelen azt sem
tudta, hol van és mi történik vele.

– Mi lesz velünk, kedvesem? – suttogta rémülten. – Jobb

lenne, ha most azonnal elpusztulnék!

– Nem, nem! – nyöszörögte Silje. – Ne menj el. Nélküled

semmi sem vagyok. Gyere, menjünk be. Ülj le tőlem távolabb,
de ne menj el, nem szabad elmenned!

A lány lázasan beszélt. Nem engedhette el a férfit, most

nem. Tengel belement a játékba, bár furcsán érezte magát.
Mégis megtette Silje kedvéért.

– Szükségünk van egymásra. A nap minden pillanatában.

Annyi minden van, amit együtt kell megoldanunk. És örülnünk
kell egymásnak. – Siljéből csak úgy áradtak a szavak.

– Igen, tudom. Szükségünk van egymásra. Mert mi ketten,

Silje, olyanok vagyunk, mint a fa, melyet kettévágtak, és ha a
két rész nem talál ismét egymásra, akkor meghal a fa.

Silje itta magába a férfi szavait, de amire várt, nem hang-

zott el. Így neki kellett kimondani.

– Miért nem próbáljuk meg? Nem feltétlenül kell gyerme-

ket nemzenünk.

A férfi ránézett és elmosolyodott.
– Azt hiszem, mind a ketten túlságosan forróvérűek va-

gyunk. El tudod képzelni, hogy képesek lennénk vigyázni?

– Nem – felelte szégyenlősen a lány. – Bocsáss meg ne-

kem!

A férfi felállt és az ajtófélfának támaszkodott.
– Ne kérj tőlem soha bocsánatot, Silje! Hát azt hiszed, nem

értelek? Csak annyi köztünk a különbség, hogy te hangosan
mondod ki azt, amire én gondolok. De most mennem kell.

Silje kétségbeesetten keresett valamit, amiről még beszél-

hetnének.

– Tengel… már olyan régóta…
A férfi megállt.
– Már olyan régóta meg akartam kérdezni, kik voltak azok

a lovasok, akik veled voltak azon az éjszakán, amikor találkoz-
tunk?

– A Jéghegyek Népének fiai – felelte mosolyogva. – A fe-

jedelem küldött minket, hogy vigyük vissza Heminget. Meg-
tudtuk ugyanis, hogy fogságba esett, és az apja úgy vélte, jobb,
ha viszek magammal segítséget. A többiek azonnal visszafor-
dultak. Ég veled, Silje! Vigyázz magadra.

A férfi elment. Silje nem tudta ott tartani.

Tengel azóta gyakrabban járt Siljéhez. Minden este bené-

zett hozzá, hogy megtudja, hogy vannak, és hogy zaklatták-e.

Silje örült, hogy hamarosan véget ér a tél. A szomszédai

azt állították, hogy abban az évben enyhe telük volt, de Silje
nem értett egyet velük.

Elmesélték, hogy az is megesett már, hogy farkasok falkái

jöttek át a gleccseren. Azok voltak ám a telek! De szerencsére
idén megkímélte őket ettől az Isten. Tengelnek és Eldridnek
köszönhetően nem viselte meg Siljét a hideg. Arra kellett tarto-
gatnia az erejét, hogy ráncba szedje az akaratos Solt és hogy

életben tartsa Dagot. A fiúcska nehezen viselte a zordon hegyi
életet.

Eldrid aggódni kezdett. Takarmányuk fogyóban volt, ő pe-

dig belefáradt abba, hogy hosszú évek óta egyedül viseli magán
a gazdaság terhét. Silje minden délután segített neki a tehénis-
tállóban, csak hogy fellélegezhessen egy kicsit. A két asszony
közel került egymáshoz. Eldridnek be mert számolni Tengel
iránti vágyáról.

Tengel nem tudja, milyen jó dolga lenne nálad – mondta

Eldrid. – De őt is megértem. Én sajnos többet tudok a gonosz
örökségről, mint te. Én sem mertem soha arra gondolni, hogy
gyermeket hozzak a világra.

– Tudod Eldrid, én nem nagyon hiszek a gonosz örökség-

ben. Tulajdonképpen a varázslókban és boszorkányokban sem
hiszek. Tagadom a létezésüket.

Eldrid felegyenesedett. Szeme álmodozóan a távolba ré-

vedt.

– Van, amiben igazad lehet. Nem a varázstudomány és a

boszorkányság a legrosszabb az örökségben, hanem a rosszaka-
rat. Annak tudata, hogy képesek embernek, állatnak ártani. Ez
az, ami mélyre süllyesztette sok rokonomat. Tengel pedig har-
col ellene.

– Azt hiszem, Tengel ok nélkül aggódik. Ő nem birtokol

olyasfajta erőt. Tud gyógyítani. Ezt magam is láttam, de mi
rossz van abban, ha a másikon akarunk segíteni?

Eldrid Siljére emelte távolba révedő tekintetét.
– Tengel? Örülj neki, hogy olyannak ismerted meg, ami-

lyen most. Én láttam már őt másmilyennek is. Gyermekkorá-
ban és kora ifjúságában néha művelt olyasmit, ami rémülettel
töltött el. De aztán megijedt valamitől… nem tudom, mitől.
Azóta változott meg. Hanna dühös rá, szerinte Tengel hihetet-
len képességekkel rendelkezik. Nem, nem. Azt hiszem,
Tengelnek jó oka van arra, hogy ne kösse össze asszonnyal az
életét.

Silje várta a folytatást, de Eldrid nem mondott többet, ha-

nem nekilátott a fejésnek. Munkáját olyan hévvel végezte,
hogy a tehén bánatosan rúgott egyet. Silje felsóhajtott. Erről az
oldalról sem várhat segítséget.

A hó olvadásnak indult. A folyók és a patakok kiléptek

medrükből, a hó lyukacsossá vált és elszürkült. A tónál meg-
süllyedtek a gátak, a gleccser belsejében folyó patak megduz-
zadt vize teljesen kitöltötte az alagutat. A házfalakból száraz
napfényszag áradt. Solt pedig, aki álló nap kint ugrált és pisz-
kálta a pocsolyákat, lebarnította a nap, egészséges, friss szint
adva arcának. A tavasz a vártnál hamarabb beköszöntött. Idő-
vel megszűnt az áradás és ismét megnyílt a titkos út a külvilág
felé.

Eldrid reménykedve kémlelte az eget. Talán elég lesz a ta-

karmány. Legfeljebb korábban hajtják ki az állatokat.

Siljének látogatója jött. Heming állt az ajtó előtt.
A lány nem örült a váratlan látogatásnak. Sol Eldridnél

volt, így ő egyedül maradt Daggal. A szép Heming még mindig
hatással volt rá. Minden asszonyra ilyen hatással lehetett. De
Silje már semmit nem érzett iránta. Tudta, milyen felelőtlen és
haszontalan ember.

Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy megcsodálja

a férfi tökéletes szépségét, elbűvölő mosolyát és pillantását,
amely mintha arról árulkodna, hogy a Silje nem közömbös
neki.

Heming veszélyes vendég volt.
Silje is óvatosabb lett volna, ha tudja, miért állított be hoz-

zá. Előző este Heming együtt ivott a többi fiatal férfival. Ivás
közben Siljére terelődött a szó. Hamarosan kiderült, hogy nem-
csak a Bratteng fiút érdekli Silje, hanem mások is figyelemmel
kísérték minden léptét, ha nem is merészkedtek olyan messzire.
Úgy érezték, Silje megközelíthetetlen.

Heming másként vélekedett.
– Egyszer már megkaphattam volna – mondta lustán. – De

csak felizgattam és nem törődtem vele tovább, éppenhogy
elhoztam tőle pár értékes dolgot. Még most is akkor fektetem
le, amikor csak akarom.

Az ifjak nem hittek neki. A vitának az lett a vége, hogy

Heming meglátogatta Siljét, a többiek pedig az erdő szélén
lapulva várták, mi fog történni.

Annyi már kiderült, hogy Heminget beengedték. Kezdet-

nek nem rossz. Egyre közelebb merészkedtek és halkan kun-
cogtak, ha egyikük-másikuk alatt beszakadt az olvadásnak
indult vastag hóréteg.

Silje hamarosan rájött, miért látogatta meg ilyen váratlanul

Heming. Megkérte, hogy menjen el. A fejedelem és régi isme-
retségük miatt nem akart nagy felfordulást.

De Heming csak tovább vigyorgott. Siljének egyre kevésbé

tetszett a dolog.

Elindult az ajtó felé, hogy kiutasítsa a betolakodót. A férfi

abban a pillanatban felpattant a székről. Ez volt az, aminek
nem volt szabad megtörténnie. Ha Silje kinyitja az ajtót, a
többiek rájönnek, hogy kiutasították. Odaugrott hozzá és erő-
sen megragadta a karját. Ennyit már megtanult a Bratteng-fiú
esetéből.

Tulajdonképpen lassan és gyengéden akarta rábírni a lányt,

hogy feküdjön le vele. Nem szerette az erőszakot, mint utolsó
lehetőséget sem. Soha nem volt szüksége arra, hogy erőszakos-
kodjon az asszonyokkal. De most nem maradt más választása.
Nem maradhatott szégyenben kint leskelődő társai előtt.

A lány ereje és elszántsága meglepte. Beleharapott a karjá-

ba, hogy felnyögött fájdalmában. De nem adta föl. A padlóra
döntötte a lányt, abban reménykedett, hogy ha sikerül felkelte-
nie vágyát, már nem fog ellenkezni. Némán folyt tovább az
elkeseredett küzdelem.

Heming már annyira biztos volt a dolgában, hogy készü-

lődni kezdett. Ezt látva Silje ereiben megfagyott a vér. Heming
az utolsó pillanatban nyomta szájára a kezét, mielőtt kiálthatott
volna.

Viszont így szabaddá vált Silje egyik keze és nem átallotta

kihasználni előnyét. Heming felordított a fájdalomtól. Ebben a
pillanatban lépett be a szobába Tengel.

Az ifjak riadt tyúkokként ugrottak szét, amikor az udvaron

meglátták a rettegett férfi alakját. Tengel is észrevette őket és
egy pillanatig arra gondolt, hogy utánuk ered, de meghallotta
Heming ordítását.

Föltépte az ajtót és meglátta, mi történik. Heminget az in-

génél fogva rántotta fel a padlóról, hogy majdnem megfulladt.

Silje nagy nehezen föltápászkodott. Sírva igazította meg

ruháját és a haját.

Tengel őrjöngött dühében. A lány még soha nem látta ilyen

eltorzultnak az arcát. Heming torkából félelemmel teli ordítás
tört fel.

– Ne bánts – bömbölte. – Ne átkozz meg, Tengel! Ne

küldd rám a gonoszt, csak játszottunk…

– Mit szeretnél jobban? – kérdezte Tengel sápadtan. –

Megverjelek vagy másképp bírjalak jobb belátásra?

– Inkább verj meg, ha rászolgáltam, de hidd el, soha nem

akartam…

– Előbb vedd fel a nadrágod! – sziszegte Tengel, Heming

pedig nem késlekedett teljesíteni kívánságát.

Amikor Tengel ismét megragadta, kiabálni kezdett.
– Ne üss! Ne üss! Ez a lány nem érdemli meg! Csak egy

kis…

Tengel nem bírta visszafogni magát. Addig ütötte

Heminget, amíg Silje megpróbálta szétválasztani őket.

Heming véres zsákként rogyott a padlóra. Tengel újból

megragadta és kidobta az udvarra.

– Vigyétek magatokkal! – kiáltotta az erdő szélén rémülten

várakozó ifjak felé.

Amikor bement, Siljéhez fordult.
– Mi történt, Silje? – kérdezte lélegzetét is visszafojtva. –

Valami rosszat tett neked?

A lány a szekrénynek támaszkodott. Egész testében reme-

gett.

– Nem, nem sikerült neki. Köszönöm, hogy jöttél. Úgy lát-

szik, tényleg mindig akkor állítasz be, ha szükségem van rád.

– Úgy látszik. Nyugtalan voltam és elhatároztam, hogy

hamarabb jövök, mint szoktam. Csak ne sírj… kedvesem. Ne
sírj! Már túl vagyunk rajta.

Silje mély lélegzetet vett.
– Nem sírok. Nem, nem. De azt hiszem… nem kellett vol-

na megütnöd. Bár megérdemelte, de nem örültem annak, hogy
verekedni látlak.

Tengel behunyta a szemét.
– Már régóta vágytam erre, Silje. De nemcsak én, hanem

minden egyes lélek, aki a völgyben lakik. Legalábbis azt hi-
szem. Előbb vagy utóbb meg kellett állítani ezt a gátlástalan
alakot. Úgy látszik, rám esett a választás, elborult az agyam.
Bocsáss meg! Sajnálom, hogy végig kellett nézned.

Közelebb lépett Siljéhez.
– Értem – suttogta alig hallhatóan a lány. – Hallod?

Dagnak szüksége van rám – tette hozzá gyorsan. Most vala-
hogy nem akart Tengel karjaiban vigasztalódni.

Silje bement Daghoz, felvette és megpróbálta elcsitítani.

Egész idő alatt sírt szegény, de senki nem foglalkozott vele.
Silje ringatta és dúdolt neki. Dag lassan elcsendesedett.

Tengel odament az ablaknyíláshoz, és leemelte a fatáblát.

Látta, ahogy társai eltámogatják a botladozó Heminget.

Nem elég világos ez a szoba – mondta, miközben visszahe-

lyezte az ablaktáblát. Tengel zavartan állt a falnál és körbené-
zett. Látta, hogy Silje még mindig nem nyugodott meg. Ször-
nyű élmény lehetett számára.

– Látom, oda tetted a szép üvegablakodat. Talán kitágít-

hatnám az ablaknyílást…

Silje az egyik szekrény tetejére tette a Benedektől kapott

ablakot. Tengel odament és hosszasan nézte a remekművet, az
öreg festő alkotását.

– Nem – mondta végül.
– Mire gondolsz?
– Csak arra, hogy ez az ólomüveg nem illik ide.
– Nem értelek.
– Ablakkeretbe szánták, de nem e ház falára.
– Talán nem érdemeljük meg, hogy a miénk legyen?
Tengel mintha máshol járt volna.
– Nem, nem úgy gondoltam. Hiszen megillet téged.
– A jövőnket kutatod? – kérdezte Silje remegő hangon.
– Igen, így is mondhatnánk. Hirtelen azt súgta valami,

hogy nem szabad ebben a házban felraknom az üvegablakot.

Csendben álltak egymás mellett.
Aztán Tengel felegyenesedett, mintha le akarná rázni ma-

gáról, amit látott.

– Engedd meg, hogy segítsek neked, legalább addig, amíg

itt vagyok. Hozok vizet és vágok egy kis tűzifát.

– Köszönöm. Én pedig megnézem, megnyugodott-e Dag.
Kis idő múlva Eldrid visszahozta Solt. Addigra mindegyi-

kük lecsillapodott. Többé nem hozták szóba Heming látogatá-
sát.

13. fejezet

Amikor már mindenki elment és a gyerekek is elaludtak,

Silje elővette a könyvet, amit Benedektől kapott. A könyv
létezéséről senki, még Tengel sem tudott.

Silje végigsimította a borítólapot, ahová lerajzolta a Jéghe-

gyek Népének birodalmát. Kinyitotta a könyvet.

Amolyan naplófélét vezetett. Nem rendszeresen írt bele,

csak akkor, ha úgy gondolta, valami egészen különleges történt
vele. Cirkalmas betűkkel és sok helyesírási hibával írt. Öreg
tanára biztos elsírta volna magát, ha megpillantja feljegyzéseit.

„Tengel ma felfedte előttem egyik rejtett képességét. Ke-

zébe vette az ablakomat és a jövőbe nézett…”

Leírt még egy-két dolgot, amit fontosnak tartott, majd be-

csukta a könyvet és eldugta. Fejében csak úgy kergették egy-
mást a gondolatok, amikor összekuporodva lefeküdt vackára.

Tengel aznap este nem ment haza. Tanácstalanul és két-

ségbeesve járta a hegyeket. Rendezni próbálta gondolatait. Úgy
érezte, minden összezavarodott benne.

Az égen már a sápadt hold világított, amikor észrevette,

milyen messze került a völgytől. Megállt, kezébe temette arcát.

– Ó, Istenem – tört föl belőle. – Nézz rám és irgalmazz

gyermekednek! Adj tanácsot! Adj jelet, ami megmutatja, mit
kell tennem. Szeretem őt, Atyám, és nem tudok nélküle élni.
Tudod jól, hogy szükségük van rám. Neki és a gyerekeknek is.
Olyan védtelenek nélkülem! Nem volt más kiút, el kellett hoz-
nom őket ide, ebbe a kietlen völgybe. Most viszont úgy érzem,
hogy Silje boldogtalan közöttünk. Uram! Nagy nekem ez a
teher! Adj jelet, segíts, hogy tudjam, mit kell tennem!

De Tengel fájdalmas kiáltása válasz nélkül maradt.
Megfordult és fáradt léptekkel elindult lefelé. Egészen

messze, lent a völgyben, a gyenge holdfény megvilágított egy
háztetőt.

Tengel nem nézte, hová lép. A befagyott folyón is elővi-

gyázatlan volt. A jég beszakadt alatta. Riadtan kiáltott fel. A
következő pillanatban érezte, mint húzza lefelé a bénítóan
hideg víz. Szinte szívta magába a mélység.

Keze ösztönösen kapaszkodót keresett, de csak a jég pere-

mébe tudott fogódzkodni.

– Hát ezt a jelet adtad? – kiáltott fel az éjszakai égre. – Azt

akarod ezzel elmondani, hogy életem teljesen értelmetlen?
Hogy jobb lesz neki, ha én már nem vagyok mellette? Azt
akarod mondani, hogy az olyan szerencsétlennek, akinek a
gonosz Tengel vére folyik ereiben, már semmi keresnivalója a
földön?

Lehajtotta a fejét és homlokát elfagyott karjának támasztot-

ta.

Tengel másnap nem látogatta meg a lányt. A rákövetkező

nap sem. Amikor már harmadik napja nem jött, Silje Eldridre
bízta a gyerekeket és elindult a férfi házához vezető úton.

Még soha nem járt arra, csak távolból látta a meglehetősen

siralmas állapotban levő házat.

Félve indult el a befelé vezető ösvényen. A füstnyílásból

nem szállt fel semmi. Mi történhetett?

A kis ház minden fala roskadozott, különösen az egyik ol-

dalán, közvetlenül a tető alatt. Alig mert kopogtatni az ajtón,
mert attól félt, hogy bármelyik pillanatban összedőlhet.

– Gyere be – szólalt meg Tengel, valami furcsa árnyalattal

a hangjában. Silje csak most döbbent rá, mennyire aggódott
érte napokon keresztül.

Óvatosan nyitott be, attól félve, hogy a férfi talán tolako-

dónak tartja. Lehet, hogy egyszerűen távol akart maradni tőle
egy ideig és elvárta volna, hogy kívánságát megértsék.

– Silje! – mondta rekedten, és felült az ágyban. – Én itt

fekszem, a házban pedig a feje tetején áll minden!

Attól félt, hogy a lány megbotránkozik a felforduláson.

Siljét meghatotta a férfi viselkedése.

– De Tengel! Jól tudod, hogy én is rendetlen vagyok a ma-

gam módján. Nem foglalkozom azzal, hogy rendetlenség vesz
körül. Inkább az fáj, hogy ebben a viskóban kell nyomorognod.
Csak úgy süvít a szél a falakon keresztül!

– Próbáltam mohával betömni a réseket, de hiába.
A lányt megijesztette a férfi sápadtsága. A szeretett arc

egészen megváltozott. Szeme karikás volt, orcája beesett.

– Te beteg vagy, Tengel! – mondta aggodalmasan és leült

az ágy szélére. Érezte a férfi lázas testéből áradó meleget. –
Miért nem üzentél értem?

Tengel elfordította a fejét.
– Ne ülj hozzám ilyen közel, Silje. Szörnyen nézek ki. És

nem akarok csúf lenni a közeledben.

– Ne beszélj butaságokat, te bolond! – mosolyodott el a

lány. – Régóta fekszel itt betegen?

– Aznap este, amikor Heming nálad járt, annyira zaklatott

voltam, hogy kimentem a hegyekbe. Ott voltam egész este. A
sétám pedig a folyóban végződött. Beszakadt alattam a jég –
mondta és közben hangosan köhögött.

– Meg is halhattál volna! – sikoltott fel a lány remegve.
– Igen. Még soha életemben nem éreztem magam olyan

elhagyatottnak. Isten is megtagadott. Te pedig dühös voltál
rám, mert megvertem azt az alávalót.

További szavai köhögésbe fulladtak, alig tudta folytatni.
– Látni akartalak. Legalább még egyszer. Azért vánszorog-

tam vissza. De másnap reggel már nem bírtam feltápászkodni
az ágyból.

– Hála az égnek, hogy legalább idáig elvergődtél! – mor-

mogta maga elé a lány. – Most hogy érzed magad?

– Már jobban vagyok. De elhagyott minden erőm.
A lány lassan benyúlt a férfi inge alá és önkéntelenül ciró-

gatni kezdte szőrös mellkasát. Érezte a férfi szívverését. Min-
den erejével a kedvesére figyelt és megpróbált elsiklani saját
teste jelzései felett.

– Még nem épültem fel teljesen – suttogta tompán Tengel.

– Megpróbáltam kigyógyítani magam, de…

– Melegre lenne szükséged – állapította meg Silje, Körbe

nézve a huzatos szobában. – Itt jéghideg a levegő. És az sem

ártana, ha tartalmasabb ételeket ennél. Most magammal visz-
lek, ne is tiltakozz!

– Megnyugodhatsz, ebben az állapotban nem jelentek túl

nagy veszélyt a számodra – mondta a férfi nevetve, és vissza-
hanyatlott az ágyra.

– Mi van a lovaddal?
– Minden második gondolatom az övé volt. Nagy nehezen

elvergődtem az istállóig és elláttam, amivel kellett.

– Akkor el tud hozni hozzám. És ha szabad kérdeznem…

az első gondolatod…

– De Silje, hiszen magad is tudod a választ.
Silje izgatottan rámolta össze a férfi néhány holmiját. Vég-

re rászánta magát, hogy eljöjjön hozzá. Nem is ereszti el soha
többé.

Szinte megrettent saját határozottságától. Elképesztő,

mennyire megerősödött az akarata az utóbbi időben. Vagy
mindig ilyen volt, csak maga sem tudott róla? Nem tudta el-
dönteni.

Tulajdonképpen magának sem merte bevallani, hogy már

régesrég megszületett benne az elhatározás. Az öreg Hanna
gyermeket ígért neki. A gyerek apja pedig csak Tengel lehet,
senki más!

Nem nagyon törődött a gonosz örökség lehetőségével. Is-

merte Tengelt és ennyi elég volt, hogy véglegesen döntsön. A
férfi szálegyenesen ült a nyeregben. De a fejét már nem tudta
tartani, előrebillent, mintha elaludt volna. Silje vezette a lovat.
Úgy érezte, diadalmenetben mennek egészen a házig.

Útközben letértek az Eldrid házához vezető útra. Silje so-

káig kiabált, mire megjelentek az udvaron. Most együtt folytat-
ták tovább az utat Silje háza felé.

Tengel fátyolos szemmel feküdt Silje ágyában, amíg a két

nő megágyazott neki a tisztaszobában. Sol is kitörő örömmel
fogadta Tengel érkezését. Silje mindent meg akart adni neki.
Főzött rá, tisztán tartotta a házat, az öröm szinte szárnyakat

adott a lánynak. Tengel torka mindannyiszor elszorult, ha meg-
látta sugárzó arcát. Furcsa volt másokkal egy fedél alatt lakni.
Még soha senki nem akarta megosztani vele életét, a keserű
magány volt számára az ismerős érzés.

Silje szeretetteljes ápolása lassacskán meggyógyította a

férfit. Tengel jelenlétének mindannyian örültek. Sol reggelente
főkapaszkodott mellé az ágyra, még Dag is mintha másképp
viselkedett volna. Már meglevő két fogával gyakran rámosoly-
gott a hatalmas férfira. Silje tökéletesnek érezte az életet. Ké-
nyeztette Tengelt és egyre jobb háziasszonnyá vált ottléte alatt.
Eldrid gyakran meglátogatta őket, és remekül szórakozott azon,
amit látott.

– Megérdemelted, hogy kényeztessenek egy kicsit – mond-

ta Tengelnek. – Hideg és szeretetnélküli volt idáig az életed.
Nem értem, miért nem költöztél Siljéhez már hamarabb?

Tengel egy szót sem szólt. Kénytelen volt beismerni, hogy

jól érezte magát.

Egyik nap megtudták, hogy Heming elment a völgyből.

Csak addig várt, amíg a tavaszi áradás levonul és ismét meg-
nyílik az út a külvilág felé. Úgy látszik, megviselte, hogy a
lány visszautasította, no és a verést sem volt könnyű feledni,
amit utána Tengeltől kapott.

Tengelnek nem tetszett ez a hirtelen eltűnés. Gondterhelten

ráncolta homlokát. Bevallotta, hogy eddig is mindig
aggasztotta, ha Heming elhagyta a völgyet. Könnyen fogságba
eshet, és ha egy kicsit megszorongatják, még a saját anyját is
elárulná, csak hogy mentse a bőrét.

– Ma felkelek – közölte Tengel egyik reggel.
– Csak még egy napot feküdj még! – kérlelte Silje, amilyen

szépen csak tudta. – Még nem biztos, hogy meggyógyultál!

– De igen! – ellenkezett a férfi.
Persze, persze. Már egészséges, no de akkor is. Silje rábe-

szélte, hogy még egy napot maradjon ágyban. A férfi beadta a
derekát, kicsit sóhajtozott, de maradt. Még néhány órára. Mert
mire Silje délután visszaérkezett Eldridtől, akinek fejni segített,
már felöltözve feküdt az ágyon.

– Hol van Sol? – kérdezte a lány.
– Eldridnél maradt. Játszik a kismacskákkal. Érte megyek

nemsokára. De, Tengel, nem kellene neked még…

– Nem, nem kellene. Épp elég régen vezeted teljesen egye-

dül a házat. Itt az ideje, hogy segítsek. Holnap pedig visszaköl-
tözöm.

– Nem és nem! – kiáltott fel Silje elkeseredetten. – Nem

mehetsz vissza abba a szörnyű kunyhóba!

Odament az ágyhoz és a férfi vállára tette a kezét, mintha

vissza akarná tartani.

Tengel megfogta a lány kezét.
– Te is jól tudod, hogy nem mehet így tovább – mondta

csendesen. – Mit gondolsz, milyen kín volt számomra egy
fedél alatt maradni veled minden éjjel. Egy hálószobában…
Láttam az alakodat, ahogy ott fekszel a takaró alatt, éreztem a
belőled áradó meleget, eszembe jutott a csókod íze.

Silje leült az ágy szélére. A térde megremegett a férfi sza-

vai hallatán.

– Tudom – suttogta. – Csak rád gondoltam én is minden éj-

jel. Bámultam a sötétet, és vártam, hogy fölállsz és… odajössz
hozzám, hogy a tűz fénye megvilágítja széles vállad… de nem
tetted meg.

– De megtettem. Álmaimban.
A férfi szeme egyre csillogott, mintha tűz égette volna be-

lül.

– Remélem, te is boldog voltál közöttünk?
– Még soha nem voltam ilyen boldog. Az életemet adnám

azért, hogy itt maradhassak.

A férfi megsimogatta a lány nyakát, majd vállát. Silje meg-

lazította blúzán a zsinórt. Most már a bőrén érezte a férfi forró,
izgatottan remegő kezét.

– Csak egyszer, csak egyetlen egyszer hadd lássalak – sut-

togta.

– Nem, nem lehet – mondta a lány is remegve. – De meg-

engedem, hogy tovább csússzon a kezed.

Silje most már teljesen kioldotta a zsinórt. A férfi gyengé-

den megfogta mellét. Lélegzése elárulta, hogy nehéz uralkod-
nia magán. Tengel egy hirtelen mozdulattal visszarántotta a
kezét.

Silje felnézett rá. A számára oly kedves vonások eltorzul-

tak. Silje sírni kezdett, érezte, mint folynak végig arcán a kövér
könnycseppek. Kétségbeesetten borult a férfi mellére.

– Nem tudlak még egyszer elveszíteni! Kérlek, ne menj

vissza!

Tengel átölelte.
– Szerelmem – suttogta –, szerelmem! Hidd el, nem aka-

rom, hogy te szenvedj őseim bűnei miatt!

Megfogta a lány állát. Gyengéden maga felé fordította az

arcát és óvatosan megcsókolta. Gyengédsége mögött kielégítet-
len vágy tombolt.

Kis idő múlva elengedte a lányt és bizonytalan hangon

megszólalt.

– Jobb, ha most fölállsz.
– Akkor engedj el! – suttogta Silje.
De a férfi nem vette el a kezét.
– Istenem, Silje! Már nem bírom sokáig. Kérlek, állj fel!
– Nem tudok. Még mindig fogva tartasz.
Szó nélkül, szívében félelemmel maga mellé emelte a lányt

az ágyra. Keze kioldotta a kötényruhát, amely csendes suho-
gással hullott a padlóra. Ugyanezt tette a lány alsószoknyájával
is. Nem fontolt meg előre semmit, szabadjára engedte eddig
kordában tartott ösztöneit.

Silje feltérdelt és feltépte a férfi ingét. Nem kellett megját-

szania magát, félénksége abban a pillanatban eltűnt, ahogy
megérezte a férfiból szabadon feltörő vágyat. Tengel is fel-
emelkedett, hogy levegye a lányról a blúzt. Ujjai remegtek,
nem volt türelme kivárni a pillanatot.

Silje a férfihoz simult, lassan végighúzta kezét a férfi há-

tán, érezte a vállától a derekáig megfeszülő izmok játékát,
miközben elnehezülő testét elöntötte valami kellemes, nedves
meleg. A blúz lassan lecsúszott válláról. Alsóingét már maga
vette le. A férfi vadul felhördült, amikor végre feltárult előtte a
lány meztelen teste.

Tengel, aki még nem ismerte a gyönyört, az ágyra fektette

a lányt, majd szinte önkívületben óvatosan ráereszkedett a
törékeny testre.

Silje ujjai végigcsúsztak a férfi vállán. Érezte a kiálló cson-

tokat, de ő ezt is szerette. A kutató ujjak egyre lejjebb siklottak,
meg akarták ismerni a férfitestet. Végigsimított derekán, comb-
ján, amely szőrös volt, mint egy fauné. Tengel fölemelkedett
egy pillanatra, hogy fölhúzza a lány térdét, és akkor Silje meg-
pillantotta férfiasságát. Csak arra tudott gondolni, hogy nem
fogja kibírni. De a férfi akkor már érezte, hogy a lány fölké-
szült, képes lesz őt magába fogadni.

A következő pillanatban Silje azt hitte, belehal a fájdalom-

ba. Beleharapott a férfi vállába, valahogy kénytelen volt elfoj-
tani a torkából feltörő sikolyt. Kétségbeesésében menekülni
próbált, de már késő volt. Kezét ökölbe szorítva várta, hogy
Tengel elvegye, amit akar, de adjon is. Amióta először meglát-
ták egymást, erre a pillanatra vártak. Arcán érezte a férfi kezét.
Tengel gyengéden, szeretettel simogatta, mintha bocsánatát
kérné az okozott fájdalomért. Silje kinyitotta a szemét és kény-
szeredetten elmosolyodott, így akarván jelezni a férfinak, hogy
tudja, ennek meg kellett történnie.

Szerencsére első együttlétük nem tartott sokáig. Silje látta

a férfi gyönyörét, s ez megkönnyítette számára elviselni a fáj-

dalmat. Örült a boldogságnak, amit a férfinak adhatott.

Tengel kimerülten feküdt mellette. Sokáig egy szót sem

szóltak, csak lélegzésük hallatszott.

– Mondd, még mindig azt hiszed, hogy kibírnánk gyerek

nélkül? – suttogta a férfi. Hangjában felszabadult öröm kevere-
dett a félelemmel.

– Nem – mondta Silje, leplezni próbálva elégedettségét.

Csendben feküdt a hátán és hagyta, hogy a férfi magja egyre
mélyebbre és mélyebbre hatoljon testében. Már nem szégyellte
magát.

– Tudod, én mit szeretnék, Tengel?
– Nem.
– Tegyél magadévá még egyszer.
– Őrült vagy, Silje. De megértelek. Kicsit önző voltam.

Hidd el, nem így akartam. – A férfi is a hátára feküdt, kezével
eltakarta a szemét. – Mit tettünk, Silje, Istenem, mit tettünk?

– Csak azt tettük, ami elkerülhetetlen volt.
– Igen. Előbb vagy utóbb be kellett következnie.
– Megbántad?
A férfi felkönyökölt.
– Igen, megbántam, de soha életemben nem voltam még

ilyen boldog. Mit tegyünk, Silje?

A lány hangja nyugodtan, szinte tárgyilagosan csengett.
– Talán az lenne a legjobb, ha visszaköltöznél a kunyhódba

és abban reménykednél, hogy semmi nem történt.

– Nem – mondta Tengel bűntudatosan. Csak most döbbent

rá, mennyire megbántotta a lányt előbbi kijelentésével. – Nem
úgy gondoltam. Eszembe sem jutott, hogy elhagyjalak, csak
éppen minden hidat felégettünk magunk mögött. Furcsán ér-
zem magam ebben az új helyzetben, de nagyon szeretlek, és
tudom, hogy egymáshoz tartozunk. Nem is magunkra gondol-
tam, hanem szerelmünk gyümölcsére.

– Magad mondtad, hogy családodban csak kevesen része-

sülnek a gonosz Tengel örökségében. És bár te közéjük tarto-

zol, én mégsem láttam nálad jobb embert a világon. Azt hi-
szem, ez az erő nem mindig jár együtt gonoszsággal. Azok
után, ami történt, remélem nem várod már el, hogy kolduljam a
szerelmed! Miért alázol meg ennyire, Tengel?

A férfi a lány hajába rejtette mosolyát.
– Silje Arngrimsdatter, most ezen a helyen megkérem a

kezed! Te is akarod? Van hozzá elég bátorságod?

– Igen! Igen! Végre megkérdezted! – nevetett a lány is, mi-

re a férfi boldogan magához ölelte.

Hanna, jutott eszébe Siljének az öregasszony ígérete, most

már nem léphetünk vissza!

Éjjel egymás karjában feküdtek és suttogva beszélgettek,

amíg a gyerekek aludtak. De nem érintették meg egymást.
Siljének még mindig fájdalmai voltak. Mozdulni sem tudott
anélkül, hogy ne fájt volna valahol.

– Mondd, Silje – kérdezte komolyan a férfi –, jól érzed te

itt magad? Mert néha nem úgy tűnik.

Silje nem válaszolt rögtön.
– Boldog vagyok, mert te is itt vagy velem. És én minden-

hová követni akarlak. Itt biztonságban vagyok, odakinn csak
nyomorúság és szenvedés várna rám. Élvezem az otthonterem-
tés minden pillanatát. Eldrid jó barát, de a többiekkel sajnos
nem sok köt össze. Néha bezártnak érzem magam és vágyom a
szabadság után, amit csak a külső világ adhatna meg számom-
ra. Sokat gondolok az öreg Benedekre, Gretére és Mariára és a
többiekre, akiket a majorban ismertem meg. Aggódom értük.
Gyakran eszembe jut Dag anyja, Charlotte Meiden is. Nem
akarok találkozni tele, egyszerűen csak sajnálom és érdekel,
hogy mi lehet vele.

– Ezt már nem értem. Nyilván egy nő számára könnyebb

elképzelni, mi mehet végbe benne.

– Remélem, nem bántottalak meg.
– Egyáltalán nem. Körülbelül erre a válaszra számítottam.
– És te, Tengel? Te boldog vagy itt?

A férfi felsóhajtott.
– Amióta te idejöttél, kezdem megtalálni a nyugalmam.

Még akkor is, ha ez a völgy nem mindig a boldogságot jelentet-
te számomra. De most, hogy már ilyen szorosan egymáshoz
tartozunk, bevallhatom, mindig arra vágytam, hogy megismer-
jem a külső világot. Kamaszkoromtól kezdve. Türelmetlen
vagyok. Lenni akartam valaki, nem csak egy egyszerű paraszt-
fiú. De a magamfajtának nem sok lehetősége adódik. Állandó-
an az a veszély fenyeget, hogy boszorkánysággal vádolnak. Ha
pedig semmit nem tudnak rólam, a külsőm riasztja vissza az
embereket. Tavaly Trondheimben azért akasztottak fel egy
férfit, mert dongalábú volt. Azt tartják, ez annak a jele, hogy
valaki az ördöggel cimborál.

– Kérlek, Tengel, ne mesélj nekem ilyeneket. Egészen be-

lebetegszem.

– Bocsáss meg, tapintatosabb is lehettem volna. A türel-

metlenségemnek más oka is van. Néha megszólal bennem egy
hang és azt mondja, hogy vár még rám valahol egy másik élet,
amely más lesz, mint itt a völgyben. Hogy hírnevet fogok sze-
rezni magamnak.

Silje közelebb bújt a férfihez és beszívta bőre illatát.
– Ez olyasmi, mint amikor az üvegablakból jósoltál?
– Igen. És te is benne vagy…
– Miért nem folytatod?
– Túl merészek a vágyaim.
Silje felkönyökölt és a sötétben megpróbálta kifürkészni a

férfi vonásait.

– Idefigyelj, Tengel!
– Jó, jó – mondta nevetve a férfi. – Rád is más sors vár,

olyan, amire nem is gondolnál.

– A külső világban?
– Igen. De most veszélyesnek érzem, hogy elhagyjuk a

völgyet.

– Mi mindent tudsz!

– Tulajdonképpen nem. Hanna sokkal többet tud nálam. Ő

többet lát. Nekem csak sejtéseim, megérzéseim vannak néha-
napján. De rájöttem, hogy jobb, ha hallgatok a „megérzéseim-
re”. Nem. Nekem nincs elég erőm.

Silje kételkedett az utolsó mondat igazságában.
– Eldrid azt mondta nekem, hogy gyermekkorodban tettél

néhány olyan dolgot, amelyekre nem szívesen emlékszik-
vissza.

– Eldrid jobb ha hallgat! Emlékszem, hogy néha meghara-

gudtam emberekre. Olyankor kiderült, hogy képes vagyok
ártani nekik… Mi van veled, Silje? Miért rémültél meg ennyi-
re?

– Ó, Tengel! Soha nem akartam elmondani neked! De

Sollal is valami hasonló történt, még Benedek házában.

– Miket beszélsz?
Silje elmesélte mi történt Abelone fiával, amikor az meg-

fenyegette őket. Beszélt Sol dühéről, ahogy az ajtóban állt, és
aztán gyorsan elszaladt, amikor a fiú megvágta magát. Beszélt
arról is, hogy a fiú azt állította, megbabonázta a kislány. El-
mondta, milyen különös fény villant Sol szemében, amikor
rátalált a szomszéd szobában.

Tengel magába roskadt.
– Miért nem mondtad el hamarabb?
– Mert nem akartam, hogy feleslegesen izgasd magad. Én

pedig nem nagyon hittem az egészben. És te, neked mi a véle-
ményed?

– Hogy mi a véleményem? – kérdezett vissza a férfi. Olyan

erővel szorította ökölbe a kezét, hogy csontjai ropogtak. –
Pontosan ugyanez történt velem is gyerekkoromban. Emlék-
szem, milyen büszke voltam a képességeimre…

– De te megváltoztál.
– Igen. És bízzunk benne, hogy majd Sol is képes lesz

megzabolázni az erejét!

Silje a mennyezetet bámulta. Sol egészen más volt, mint

Tengel. Nyoma sem volt benne a férfi lelkiismeretének és fele-
lősségérzetének. A kislány nagyon sokszor rosszalkodott, sőt
néha gonoszkodott.

Még csak kisgyerek, sokat változhat.
– Most legalább ketten tudjuk – mondta határozottan –,

együtt biztos könnyebb lesz leküzdeni a feltámadó gonoszt.

– Hálát adok az Istennek, hogy nekem adott téged, Silje.

14. fejezet

A rövid tavasz után gyorsan beköszöntött a nyár. A Jéghe-

gyek Népének völgye teljes szépségében tárult fel Silje előtt.
Most már értette, mi köti ide ezeket az embereket. Ő is meg-
szerette a hegyeket, a naplementéket, a nyírfakéreg illatát és a
tópartot.

Még soha nem érezte magát ilyen boldognak. A fejedelem

összeadta őket. A szertartás rendkívül egyszerű volt. A fejede-
lem nem titkolta, mennyire meglepte, sőt megdöbbentette Silje
választása. Azt hitte, a lány Heming eltűnése miatti bánatában
ment Tengelhez. Az apa még csak nem is sejtette, fia miért
távozott olyan hirtelen, felvilágosítani pedig senki nem merte.
Ez volt az első eset, hogy a völgy lakói közvetett módon
Tengel mellé álltak, ami Siljét örömmel töltötte el.

Most már törvényesen is Tengel felesége volt. Végre örö-

mét lelte a házimunkában. Felszántották és bevetették a ház
körüli földeket és azt is, ami a falun kívül terült el.

Állatokat nem tartottak. A tehénistálló nem volt túl jó álla-

potban, és Siljének a gyerekekkel is törődnie kellett. Inkább
Eldridnek segítettek többet. Sol kapott egy kismacskát
Eldridtől. Tengelt aggasztotta, hogy a kislány éjfekete kölyköt
választott. A kismacska és Tengel lova volt az összes háziálla-
tuk.

Annak ellenére, hogy Tengel napközben nyugodtnak és

boldognak tűnt, gyakran előfordult, hogy éjszaka lidércnyomá-
sos álmok gyötörték. Pedig régebben azt állította, hogy nem
szokott álmodni! Amióta összeházasodtak, meztelenül aludtak
a báránybőr alatt, ez volt a szokás. Ha Tengel fölriadt álmából
és homlokát hideg veríték verte ki, a sötétben a lány keze után
kutatott. Ilyenkor még mindig kételkedett abban, hogy Silje
valóban vele van.

– Silje – suttogta ilyenkor. – Ne hagyj el engem!
És ő megvigasztalta. Egészen közel bújt hozzá és addig

simogatta, amíg el nem felejtette szörnyű álmát. Ha a férfi teste
még ezek után is reszketett, megnyitotta előtte ölét.

Silje, mint sok más asszony, hamarosan belátta, hogy a tes-

ti harmónia legalább olyan fontos, mint a szellemi. Éjszakai
együttléteik során mindketten gyöngéden szerették egymást, és
Silje egyre tökéletesebb gyönyört érzett. Amikor Tengel látta,
hogy boldoggá és felszabadulttá tette a lányt, immár megnyu-
godva aludt el Silje karjaiban. Ez a testhelyzet felettébb ké-
nyelmetlen volt a lánynak, és sokáig tartott, mire sikerült ki-
csusszannia a nehéz férfitest alól és kényelmesen elhelyezked-
nie a maradék helyen.

Majdnem úgy történik minden, mint az álmomban, gondol-

ta, a testemet használom arra, hogy a férjemben feléledő go-
nosz indulatokat más irányba tereljem. De miért ennyire erős
bennem a hajlam az érzékiségre? Miféle sötét ösztönök hajta-
nak? Nem vagyok értékesebb annál, hogy csupán egy férfi
vágyainak tárgya legyek? Talán a bizonytalanságom az oka?
Attól félek, hogy másként nem tarthatom meg? Szomorú lenne.

Egyre többet érintkeztek a falubeliekkel. Miután Silje fele-

ségül ment Tengelhez, a parasztok egyre nagyobb bizalommal
voltak a férfi iránt. Már szóba mertek elegyedni vele, beszél-
gettek, eltréfálkoztak. De azért valami félelem mindig ott csil-
logott a szemük sarkában, és készek voltak arra, hogy veszély
esetén azonnal odébb álljanak.

Eldrid élete is újból kitavaszodott. Fölbátorodva Silje pél-

dáján, aki bátran összekötötte életét a gonosz Tengel egyik
leszármazottjával, igent mondott a kérőnek, aki már régóta
szerette volna feleségül venni. Szent-Iván napja táján össze is
házasodtak.

Eldrid férje éppen úgy, mint Silje, a várnagy emberei elől

menekült a hegyek közé. Már régóta élt közöttük. Silje örült
barátnője boldogságának. Legalább nem kell többé olyan ke-
ményen dolgoznia, és lesz, akivel megoszthatja öreg napjainak
magányát. Már attól sem kellett tartania, hogy gyermeke lesz,
így biztos lehetett abban, hogy nem adja tovább a gonosz örök-
séget.

Siljének annyi dolga volt az utóbbi időben, hogy csak lop-

va tudott leülni a szövőszékhez. De Tengel jelenléte kárpótolta
mindenért. Megmutatta neki és a gyerekeknek a környék leg-
szebb helyeit. A kirándulások alatt tüdejük megtelt friss leve-
gővel és arcuk sem volt már olyan téliesen sápadt. Tengel egy
hátára erősített zsákban vitte a kisfiút, Sol pedig mellettük
baktatott, kiscicáját egy kosárban cipelve. A kislány egyre
inkább lehiggadt. Ritkultak rosszindulatú kitörései. Silje és
Tengel fellélegezhetett egy időre.

Néha azonban alaposan rájuk ijesztett. Egy alkalommal a

környékbeli vízeséshez kirándultak. Sol tekintete elrévült.

– Egy halott asszony – suttogta.
Tengel odaugrott hozzá.
– Honnan tudod ezt? Már vagy húsz éve annak, hogy a

szerencsétlen leugrott a szakadékba!

Más alkalommal, amikor a hegyek között jártak, a kislány

egyszer csak kétségbeesetten rohant oda hozzájuk.

– Menjünk haza! – kiabálta. – Gonosz embert láttam a fa

alatt! – Szeme vadul csillogott.

Hasonló furcsaságok máskor is történtek, de sem Tengel,

sem Silje nem talált magyarázatot rájuk.

Elmúlt a nyár, egyre hidegebb és sötétebb lett. Az ősz

csalhatatlanul közeledett. Silje lefogyott, elment az étvágya,
bőrén barna foltok jelentek meg. Tengel úgy tervezte, hogy
meglátogatja Benedeket, de lemondott utazásáról.

Maga helyett a kocsist küldte el, aki hamarosan visszaér-

kezett azzal, hogy a birtokon rendben mennek a dolgok, de
Abelone továbbra is megkeseríti a többiek életét. Boldogok
voltak, amikor elmesélte nekik, hogy összeházasodtak. Sok
szerencsét kívántak az új élethez és egy nagy csomagot küldtek
telis-teli jobbnál-jobb falatokkal, meg ruhákkal a kicsiknek.

– Bárcsak tehetnénk értük valamit! – mondta Silje

együttérzően. – Legalább módunkban állna kitenni Abelone
szűrét!

– Igazad van. De most semmit sem tudok tenni. Melletted

kell maradnom – mondta határozottan Tengel.

Silje kinézett az udvarra, ahol a füvet már megcsípte a dér.

Gyorsan becsukta az ajtót, nehogy kiszökjön az a kevés meleg,
amit a tűzhely adott.

– Félek, Tengel. Nem értem, mi történik velem.
A férfi figyelmesen nézte feleségét, jól tudta, hogy milyen

baj gyötri Siljét.

– Már régóta nem utasítottál vissza női bajokra hivatkozva.
Silje elgondolkodott.
– Igen. De annyi más dolgom volt, hogy nem is gondol-

tam… Ó, Tengel! – Szinte kővé dermedt a felismeréstől. – Hát
persze! Ez hamarabb is eszembe juthatott volna. Amikor kima-
radtak a… Már nyár elején furcsán éreztem magam.

Tengel aggodalmas képet vágott.
– Én is tartottam tőle, de nem mertem beszélni veled erről.

Mikor történhetett?

Silje megpróbált utánaszámolni, de rájött, hogy képtelen

pontosan megmondani. Nem figyelt eléggé, amikor kellett
volna.

– Talán áprilisban – mondta bizonytalanul.
Tengel asszonyára nézett.
– Ha gondolod, …nekem van hozzá hatalmam, hogy…

megakadályozzam a… Szóval van egy szer, ami…

Nem maradt ideje befejezni, mert Silje dühösen ráförmedt.
– Csak azt próbáld meg!
– És mi lesz akkor, ha egy kis szörnyet hordozol a szíved

alatt?

– Még hogy szörnyet! Talán te szörny vagy? Esetleg Sol?

Vagy Eldridre, netán Sunnivára gondolsz? Elment a józan
eszed! Igen, láttam néhány rokonodat a völgyben: de azt hi-
szed, az talán megijeszt? Ha elhajtod a gyereket, soha többé
nem látsz viszont.

Kicsit elragadtatta magát, de érezte, hogy most keményen

kell fellépnie a férfival szemben.

Tengel becsukta a szemét és lenyelte a fenyegetést.
– Úgy lesz, ahogy akarod – mondta, de egyáltalán nem de-

rült jó kedvre. Nem várta örömmel a gyermek érkezését. Éj-
szakákon át álmatlanul feküdt felesége mellett, fejében gyötrő
képek kergették egymást. Ezt látva Siljét egy ideig furdalta a
lelkiismeret. Volt olyan pillanat, amikor azt hitte, rosszul dön-
tött. De ha jobban belegondolt, tudta, hogy helyesen választott.

Tengel hallgatag volt, Silje pedig sokszor érezte rosszul

magát. Látszott rajta, hogy néha iszonyú fájdalmai vannak, de
soha egy panaszos szó el nem hagyta ajkát. Hálás volt, ha a
férfi a keresztcsontjára tette forró kezét. Ilyenkor enyhült a
testét gyötrő fájdalom.

Ez a büntetés azért, ha az embernek nincs körte alakja. Er-

ről eszébe jutott Benedek és az emlékezetes festményhistória.
Legalább derült rajta egy kicsit. A széles csípőjű asszonyok
biztosan könnyebben kihordanak egy gyereket.

A szeles őszt kemény tél követte. A hó is hamarabb leesett,

és karácsony táján elviselhetetlenül hideg lett. Alig mozdultak
ki a házakból, a hó már-már a házak tetejéig ért. Az egyetlen

kijáratot a melléképületekhez ásott alagút biztosította.

Egy öregember megfagyott a háza udvarán, de nem tudták

eltemetni, mert a föld kőkeményre fagyott. Tetemét betakarták
és várták a tavaszi olvadást, hogy búcsút vehessenek tőle. Az
egyik fiatal fiúnak vadászat közben lefagyott a lába. Üzentek
Tengelért, hogy jöjjön segíteni. Silje soha nem kérdezte, mi
történt, ha Tengel gyógyítani ment valahová, de azt észrevette,
hogy ilyenkor mindig feldúltan tér haza.

Egyre fogyott az élelmük, pedig még messze volt a tavasz.

Megpróbáltak beosztóbbak lenni, ami elég nehezen ment, mert
Siljének rendesen kellett táplálkoznia. Dag olyan fürgén má-
szott, mint a csík, és a bútoroknak meg a falnak támaszkodva
járni is tudott már. Nem volt olyan élénk, mint Sol, de szívesen
szétrámolt mindent, amit csak lehetett. Silje már nem hagyhatta
Eldridre a gyerekeket, mert egyre nehezebb volt rájuk figyelni.
Dag lába sajnos egy kicsit görbe volt, ami nagyon bántotta
Siljét, mert gyakran meglazította Dag pólyáját. Tengel szerint
azonban ez vagy a rossz, vagy a hiányos táplálkozás követ-
kezménye lehetett.

Siljére ismét rátört a furcsa érzés, amit a völgybe érkezése-

kor érzett először. A nehézségek nem kedvetlenítették el, de
elkeseredett annak láttán, hogy mennyire tehetetlenek a termé-
szettel szemben. Bezártnak érezte magát és állandóan hatalmá-
ba kerítette valami meghatározhatatlan dologtól való félelem.

Beszélt Tengelnek is szorongásairól, de ő csak annyit

mondott, hogy a szorongást is őse hagyta örökségül a völgy
lakóira.

Silje nem hitt neki.
Karácsony előtt elment Hannához és Gimarhoz. Vitt nekik

egy kevés élelmet, amit nagynehezen még tudtak nélkülözni.
Mindez a nagy hóesés előtt történt. Bekopogott az ajtón, és
letette a küszöbre a kis csomagot. Miután meggyőződött arról,
hogy Grimar kijött érte, hazaindult.

Aztán egy késő márciusi napon, amikor a nap már egyre

erősebben sütött, váratlanul megindultak a fájások.

Eldrid magához vette a gyerekeket, néhány asszony pedig

Silje segítségére sietett. Tisztában voltak vele, hogy nehéz
szülés lesz. Tengel vigasztalni próbálta feleségét. Gyógynö-
vényfőzettel itatta, ami felmelegítette a reszkető testet és némi-
leg a fájdalmat is enyhítette. A legnagyobb titokban még ráol-
vasással is próbálkozott. De nem történt semmi. Két nap múlva
már komolyan aggódni kezdtek. Silje látta Tengel arcán, mi-
lyen gondolatok járnak a fejében. A férfi soha nem tudta feled-
ni, hogy túlságosan széles válla okozta anyja halálát.

Silje kimerülten feküdt az ágyon. Szemei karikásak voltak,

homloka és halántéka verejtéktől gyöngyözött. Képtelen volt
már a szülőszéken ülni, minden ereje elhagyta.

Elkínzottan nézett körül a szobában.
– Szomjas vagyok – nyöszörögte kiszáradt szájjal.
Felemelték a fejét és belécsepegtettek egy kis vizet.
Silje visszahanyatlott párnáira.
– Hívjátok ide Hannát – suttogta.
Tengel megrémült.
– Elment az eszed?
Az asszonyok keresztet vetettek.
– Ki tudja rajta kívül világra segíteni a gyerekemet? – kér-

dezte. – Meg fog halni, Tengel!

És vele együtt te is, gondolták körülötte mindannyian.
– Várunk még egy kicsit – hangzott a férfi bizonytalan

hangja a félhomályban. – Talán nélküle is boldogulunk.

De semmi nem változott, hacsak az nem, hogy Silje még

jobban elgyöngült. Lámpát gyújtottak, amit különben ritkán
használtak, és Silje köré telepedtek. Úgy viselkednek, mintha
már halott lenne, mérte végig Tengel az asszonyokat. Minden
tudása cserbenhagyta, nem tudta, mitévő legyen.

Legnagyobb meglepetésére kinyílt az ajtó. Mindenki abba

az irányba nézett, ahonnan a zaj érkezett. Hanna állt a küszö-
bön. Az asszonyok rémülten felsikoltottak és bezárkóztak a

gyerekek hálószobájába.

– Silje, hívtál, és én eljöttem – mondta a vénséges vén

öregasszony.

Még Tengel is elszörnyedt a látványtól.
– Menj ki, te mihaszna, ez már meghaladja a te erődet. És

tartsd távol azt a sok szájtátó asszonyt is! – szólt rá Hanna.

Tengel már indult is az ajtó felé.
Silje félelemmel a szívében nézte a dagadt lábain ágya felé

csoszogó alakot. Álmában sem látott még ilyen szörnyűségeset.
Most legalább megértette, miért félt annyira Tengel utódot
nemzeni.

– Örülök, hogy ismét látlak, Hanna anyó – mondta remeg-

ve.

Tengel megfordult. Mi az, hogy „ismét látlak”? Csak nin-

csenek Siljének titkai?

De már nem volt ideje, hogy bármit is kérdezzen, mert

Hanna kiparancsolta.

Ha az öregasszony nem ebben az elzárt völgyben élne, már

rég megégették volna, gondolta Silje. Mert boszorkány volt, az
biztos, mégpedig a legrosszabbik fajtából. Haja szürke, szeme
dülledt, beesett száján ördögi mosoly. Ruhája rongyosan lógott
róla. Siljének akaratlanul is az jutott eszébe, hogy az asszony a
temetése óta ebben a ruhában van. Nem tudott szabadulni ettől
a furcsa gondolattól. Bőre hol betegesen sárga, hol piszkos
szürke volt a mosdatlanságtól. Szeme színe akár Tengelé, csak
halványabb változatban. Szemhéján már összeaszott a bőr,
sötét pillantása égetett, hogy Silje úgy érezte, keresztüllát rajta.
Fejét előreszegte, akár egy támadásra kész állat.

Silje rosszul lett. Nem tudta, hogyan lesz képes undorát

leplezni.

– Hadd nézzelek meg közelebbről – mondta a tiszta hang.

– Lássuk, miért nem akart kibújni ez a leányka.

– Leányka? – ismételte Silje tágra nyílt szemekkel. – Tu-

dod, hogy…?

– Még szép hogy tudom! Ne félj tőlem, már többször segí-

tettél rajtam, most én következem! Azt hiszem, mind a ketten
szeretnénk, ha élve születne meg, ugye?

Silje bólintott. Abban a pillanatban újra beállt a fájás.
Hanna megcsóválta iszonyú fejét.
– Hát, nem lesz olyan egyszerű. Először erőt kell gyűjte-

ned, mert ami ezután következik, kiszív majd belőled minden
életet, kislányom. Ez a Tengel! Az anyja miatta halt meg, te
pedig…

A boszorkány rongyai közt keresgélt. Silje mélyet lélegzett

és megpróbált elfeledkezni az öregasszony ruhái alól áradó
szagról és göcsörtös kezén a ráncokról.

– Na végre… hol találok vizet?
Silje rámutatott a kannára. Hanna vizet mert a merítő ka-

nállal, majd valami fehéres port szórt bele.

– Idd meg, hogy bírja a szíved.
Silje reszkető kézzel fogta meg a kanalat. Felnézett Hanná-

ra, pillantása olyan volt, mint egy megsebzett állaté.

– Segíts nekem – suttogta.
A boszorkány bólintott.
– Eddig még soha senki nem kérte hiába Hanna segítségét.

Menni fog.

Silje nem volt ennyire biztos a sikerben, de hálás volt a se-

gítségért.

Hanna újabb port halászott elő rongyai közül. A zöldes-

szürke pornak borzalmas szaga volt. Silje orrlyukai kitágultak
és tiltakozva húzta el fejét.

– Nyeld le, ez megpuhítja a kemény csontokat.
Silje nem mert ellenkezni. Ösztönei azt súgták, hogy ne

kérdezze meg, mit tartalmaz a por. Ebben már más is volt a
növényeken kívül.

– Úgy, úgy. Most várunk egy kicsit. Jobb lett volna, ha a

székben ülsz, de nem hinném, hogy képes vagy rá.

Csend telepedett a szobára.

– Ó… nem!
Silje testébe metsző fájdalom hasított. Mintha egy üveg-

korsó tört volna össze benne és szilánkjai most húsába hatolná-
nak vagy mintha valami maró anyagot öntöttek volna bensőjé-
be. Látta, hogy Hanna ajkai mozognak, és hogy teste fölé kö-
röket rajzol.

Újból megindultak a fájások, de most leírhatatlan erővel

törtek Siljére. Felordított, érezte, hogy lassan elsötétül körülötte
minden.

Most meghalok. Irgalmas Isten, meghalok! A gyerek világ-

ra jön, élve vagy halva, de én meghalok! Ez a sátánfajzat! Csak
a gyereket akarta megkaparintani, engem pedig feláldoz…

Még érezte, hogy Hanna öreg keze a testéhez ér. Aztán

meghallotta a hangját, amint varázsigéket mormol.

– Belial, Athys, Kybele, Rebo, Apollyon, Lupus Astarot…
Mintha démonokat szólongatna, gondolta kábultan Silje.

Csak démonokat ne, ne hívj démonokat a Jéghegyek Népének
völgyébe. Láttam már felszállni a démonokat a hegyek fölött.
De most elnyerem méltó büntetésem, egy démon volt a szere-
tőm és teáltalad szereztem meg.

És ezután minden megszűnt.

Lassan, lassan sikerült kimásznia egy sötét kútból. Hango-

kat hallott. De minden olyan távolinak tűnt.

A hangok egyre közelebb jutottak hozzá. Felismerte az

egyik parasztasszony hangját. Azt mondta, hogy hihetetlenül
kicsi és gyenge.

– Legyintsd meg a fenekét, buta liba! – Ez Hanna volt. –

Vagy dugd az ujjad a szájába!

– Kiről beszélnek? – csodálkozott Silje.
Homlokán valami meleget érzett. Tengel keze. Majd meg-

hallotta a férje hangját.

– Silje, Silje! Gyere vissza hozzám!

Megpróbálta elmagyarázni, hogy él, de nem sikerült.

Mintha megbénult volna.

Gyenge csecsemősírás. Csak nem Dag van itt? Nem, ő

sokkal erőteljesebben sír. Vagy valami erdei kísértet? Akkor
hallott utoljára ilyen sírást, amikor Dagot megtalálta az erdő-
ben. Csak egy újszülött hangja lehet.

Újszülött? Akkor Tengel és az ő kicsi lánya… hát mégis

életben maradt?

– Milyen kicsike – mondta ismét az asszony. – Szerencsét-

len nem sokáig fog élni.

Végre visszatért belé annyi erő, hogy ki tudta nyitni a sze-

mét. Homályosan látott.

– Tengel – suttogta.
– Hála neked, Uram! – hallotta a férfi hangját. Lassan, óva-

tosan végigsimított Silje homlokán, a halántéka felé.

Szerette volna látni a gyereket, de félt is a találkozástól.

Még nem volt elég erős.

– Hanna adott nekem valamit – mondta Tengelnek. –

Azonnal hatott.

– Sajnos nem azonnal. Utána még jó ideig küzdöttél az éle-

tedért.

Silje elhallgatott.
– Fáj, nagyon fáj, mintha darabokra téptek volna.
Hanna a tűznél térdelt, alakja az ugrásra készülő ragadozó-

ra emlékeztetett. Hirtelen hátrafordult.

– A feleségednek nem való a szülés, Tengel!
– Azt akarod mondani, hogy a kislány az első és utolsó

gyerekünk?

– Hát jó lenne, ha így lenne – morfondírozott az öregasz-

szony. – De nem hiszem, hogy képes lennél megtartóztatni
magad a feleségedtől.

Silje és Tengel lopva egymásra néztek, és elmosolyodtak.

A férfi könnyezett, hiába is próbálta volna leplezni. Siljét meg-
hatotta a férfi viselkedése.

– Látok néhány érdekes dolgot a tűzben – szólalt meg egy-

szer csak Hanna. – Tőletek származik majd…

– Micsoda? – kérdezte Tengel, amikor a boszorkány el-

hallgatott. Tovább adjuk a… gonosz örökséget?

– Azt is. Azt is. De én nem erről beszélek. Egyszer a jö-

vődről kérdeztél, Silje. Most látom a jövődet. Ti lesztek a Jég-
hegyek Népe. Ti és senki más.

– Ezt nem értem – szólt közbe Tengel. – A völgyben min-

denki ehhez a néphez tartozik.

Hanna nevetett.
– Úgy lesz, ahogy mondom. – A gyerekekben, akiket fel-

nevelsz, még sok örömed lesz, Silje. De sok bánatod is. Most
pedig egy… nem, ezt nem értem. Egy csoport fát látok.

– Egy fasort? – kérdezte csodálkozva Silje. – Hisz ez lehe-

tetlen.

Hanna nem figyelt rájuk, a parazsat bámulta.
Tengel felállt, hogy átvegye a parasztasszonytól a bepó-

lyált gyereket.

– Akarod látni? – kérdezte Siljét, hangjában apai büszke-

ség csengett.

– Ő is…?
– Nem, tőle nem kell félned. Neki nem lesz ereje – hallotta

a tűz mellől Hanna hangját.

Silje megkönnyebbülten lélegzett fel. Ránézett a gyerekre

és megdöbbenve látta, mennyire gyámoltalan és menynyire
elkékült szegényke.

– Aranyos – mondta minden meggyőződés nélkül és nyelt

egyet. – Vajon ilyen vörös marad a haja?

– Nem lesz vörösebb, mint a tiéd – nevetett Tengel.
Máris szereti a gyereket, pedig mennyire nem akarta. Én

pedig, aki megszenvedtem érte, még túl fáradt vagyok ahhoz,
hogy bármit is érezzek, gondolta Silje.

– Mi legyen a neve? – kérdezte a másik asszony, aki eddig

csendben álldogált a sarokban. Félt közelebb menni Hannához.

Silje észrevette, hogy Hanna lassan felemelkedik.
– Olyan kicsike és olyan szerencsétlen – mondta Tengel –,

meg az is eszembe jutott, amit Dag névadásáról meséltél. Azt
mondtad, hogy legyen a neve Liv, azaz Élet, ha kislány. Em-
lékszel még erre?

– Igen.
Tengel folytatta.
– Ezért szeretném, ha Livnek hívnánk. De kell adnunk neki

még egy nevet, mint a két másik gyereknek is.

A boszorkány lélegzetét is visszatartva figyelt.
– Legyen a teljes neve Liv Hanna – mondta Silje váratlanul

szilárd hangon.

Tengel elborzadva nézett rá, de hangja már tisztán csen-

gett, amikor megszólalt.

– Liv Hanna legyen hát a neve.
Hanna gyorsan kotorászni kezdett a parázs közt. Ajkairól

furcsa kántáló dallam szállt fel. Hogy ez mi volt, senki nem
tudta volna megmondani. Varázsének, ráolvasás? Silje viszont
megérezte a magányos, kitaszított öregasszony dallamon ke-
resztül áradó büszkeségét. Tudta, hogy a gyermekéről énekel,
és biztos volt benne, hogy nem a gonosz erőket szólongatja
pogány énekével.

A sorozat Átkos örökség című második

kötete június 7-től kapható a hírlapárusoknál

és a HÍRKER egyéb árusítóhelyein.

A további kötetek hathetenként jelennek meg.

CESAM Publishing Ltd.

Budapest VI.,

1063 Kmety György u. 18.

Document Outline

1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet

Wyszukiwarka

Podobne podstrony:
1a przypadek wg zasad prezentacji wersja pe│na pacjent 1
Folie do Monopolu pe│nego , Monopol pełny jest drugą, skrajną w sensie teoretycznym, sytuacją na ryn
Rasy kotˇw pe│ny wykaz
1 Zasady prezentacji przypadku wersja pe│na
Pe�nomocnictwo w post�powaniu przed organami podatkowy mi dla adwokata
Rodzic jako pe�nomocnik dziecka
n
PE Nr 04 97
PE Nr 06 94
PE Nr 03 99
1272 PE cw 08 prezentacja
2 PE 2012 2id 21154 Nieznany (2)
06 pytanka PE opracowaneid 6379 Nieznany (2)
PE Nr 06 93
N
karta katologowa pe stal
PE w2 id 353181 Nieznany
31(2)pe, prawo europejskie
ROZDZIAŁ X.1 WYBRANE OBIEKTY POŁUDNIOWEGO SKUPISKA O NIEUSTALONEJ CHRONOLOGII, MAGAZYN DO 2015, Nowe

więcej podobnych podstron

Jéghegyek Népe 1 Varázslat

Document Outline