Markovits Rodion

Szibériai Garnizon

Kollektív riportregény

HÍRES KÖNYV - ELFELEJTETT SZERZŐ

Nagyon híres könyvet tart kezében az olvasó. E könyv írója elfelejtett ember, sokak számára teljesen ismeretlen. Pedig, ha volt a két háború közt magyar könyv, amelyet az egész világon olvastak, akkor az Markovits Rodion Szibériai garnizonja. Ha jól emlékszem, ez volt az első, vagy egyik első magyar könyv, amellyel kapcsolatban megtanultuk a bestseller szót. A legkapósabb könyv volt itthon is, külföldön is, azután híre hamvába holt, jött a második világháború.

Markovits Rodion „kollektív riportregénye” - ez a szokatlan és egyszerű műfaji meghatározás szerepel a könyv alcímében nem csak híres, de meglepően jó is. A meglepően szót saját tapasztalatomból mondom. Most, 1985 őszén újraolvastam a könyvet. Nem tudtam letenni, pedig a legjobb krimit is abbahagyom fél óra után. Ezt azonban olvasnom kellett, mert valóban izgalmas regény, mert megismételhetetlen dokumentum, mélyreható emberi vallomás, amit még olvashatóbbá és egyúttal hatásosabbá tesz az író gunyorossága. A hadifogolysorsot, mint minden szenvedést, csak nagy, belső fegyelemmel lehet elviselni - vonom le a már saját életemből is ismert tapasztalatot -, s a belső fegyelemhez is az önirónia útján jut el az ember, kiváltképpen, ha meg is írja.

Hadd térek vissza meglepődésemre és a könyv ihletésében egy kis öniróniára is. Amikor a kiadó felkért, hogy írjak előszót a Szibériai garnizonhoz, kérdéssel feleltem-. Minek kiadni? Olvastam-e? - válaszoltak kérdéssel kérdésemre. Persze, hogy olvastam. És emlékszem-e rá? Azt hittem, hogy emlékszem. Érettségi után vagy első egyetemi éveimben olvastam, tehát jó egy évtizeddel az első világháború után, akkor már a könyv harmadik vagy negyedik kiadását. Akkoriban mindenki beszélt róla, kivettem én is egy kölcsönkönyvtárból, mert könyvvásárlásra nem volt pénzem. A süldő íróknak az a baráti köre, amelyben írni kezdtem, sorra elolvasta. Nem nagyon tetszett nekünk. A legszentebb, a legtisztább irodalomba voltunk akkor szerelmesek, és a legtárgyilagosabb irodalmat, a szociográfiát kezdtük művelni. Ehhez a „kollektív riportregényhez” nem fűlt a fogunk. Ez az emlék maradt meg bennem fél századon át. Ezt a helytelen emléket oszlatta szét a könyv újraolvasása.

Lehetséges, hogy a Szibériai garnizon ma többet mond nekünk, mint majdnem két emberöltővel és egy történelmi korszakkal ezelőtt. Azt a televényt mutatja meg valóságos laboratóriumi sűrítésben, amelyet osztrák-magyar monarchiának neveztek, és azt is legjellemzőbb, legromlottabb, leggőgösebb, legidejétmúltabb, változásra leginkább megérett és e változást tudomásul venni nem akaró és nem is tudó közegben, a K.u.K. tisztikarban.

A Szibériai garnizon két egymástól cselekményében elváló részből áll, az egyik a szabályos fogolyélet, a másik az új láger az orosz polgárháború idején, Távol-Keleten, ahol a hadifogoly tisztek valóságos kis államot alakítanak az államban. Ez mintha már átmenet lenne egy másik újabb világ felé, de magán hordja a régi világ lemoshatatlan tragikus anyajegyeit, a tisztek merev, rangkóros kapcsolatrenszerét. Ebben a részben mutatja be a szerző a legénységi tábor gyehennáját is. Az is torokszorító a kemény, gúnyos-hangú, tárgyilagos műben, ahogy értesül édesanyja haláláról, anélkül, hogy ezt bárki megírná, de megsejti, mert a tábori lapokon már nem szerepel az anyja neve.

Ez a könyv olyan, mint egy duplafenekű kincsesláda, ha az ember újra elolvassa, új meg új értékeket talál benne: emberi dokumentumokat, társadalmi mondanivalót, és ami az egész könyvre legfőképpen jellemző, és aminek kimondását a végére hagytam: a háború hasztalanságát. A Szibériai garnizon új kiadását éppen ez a felismerés teszi időszerűvé.

Boldizsár Iván

ELSŐ FEJEZET

Egy vasárnap délután könnyed bája lebegett a város felett. A gyárkémények hat napon át füstdrapériák gyászával aggatták tele a gyárvárost, de szombat este, az utolsó szirénabugással megszűnt a komor díszletezés.

Délelőtt meleg nyári eső hígította a füstfüggönyöket, aztán holmi betyárkedvű szél tépte rongyokra, és űzte, hajtotta el a város felől.

Kis mezei illat terjengett tétován a levegőben, az ég pedig mint egy hatalmas kék selyem ernyő feszült Kispest felett.

A Nagy János utcában nyitva volt egy ablak. A beteg maga nyitotta ki, és arcán megremegett az utca öröme, ahogy egy pillanatra kitekintett.

– Azt hiszem, meggyógyultam – gondolta némi aggodalommal.

Félelem vegyült a megállapításába, visszás érzésekkel feküdt vissza a betegágyba.

A betegség ideje alatt minden szünetelt, minden eltompult. Elszürkült mindennek a jelentősége. Most lassan-lassan – és a javulással fokozatosan – ébredezett benne a felelősség tudata.

Meggyógyulni, ez volt eddig minden kötelessége. Ámde apró gondok terebélyesedtek a betegsége alatt. Kis akadályok mélyültek szakadékokká. Források iszaposodtak el, és neki mindehhez nem volt szava. Maradt minden, és gyöngéden lepleztek előtte mindent.

Vidéki kisvárosból érkezett a fővárosba, és a diplomáját akarta itt kenyérre váltani. Azért jött a gyárvárosba, hogy innen, az olcsóbb életviszonyok mellől legyen módja kivárni a kenyéralkalmat, hogy lecsaphasson valami kis lateiner zsákmányra.

Ez a torokfájás levette a lábáról, hetekig próbálta: tud-e már nyelni fájdalom nélkül. Erőltette, siettette a gyógyulást, amely most a vidám szépségű ünnepi délutánon, a közeli országúton csilingelt végre.

Most egyszerre úgy nézett vissza a betegségre, mint a tűnő boldogság messzi foszlányaira – a hajszás évek kék szigete lett. Behunyta szemét, úgy idézte életének sugárzó elégtételét: a pár hete elmúlt képet, mikor a felesége, virágszirmokkal szőke haján, boldog nevetéssel az ágyára omlott, és kibuggyanó mámorral tagolta:

– ...és kisfiunk rázta a fát... a kis almafát... és az almafa alatt állottam, és a virág mind hullott rám... a kisfiunk rázta a fát...

Behunyta szemét, látta a szőke fürtök drága és vidám remegését, a száj boldog vonalát, a szemek tavaszi tisztaságát. A kisfiú puha kis kezét idézte vissza lázas homlokára.

Ha majd valaha azt fogja mondani, hogy ritka kegyekkel és dús elégtételekkel volt teljes az élete, erre a pillanatra kell gondolnia...

Most múlik tőle a betegség, múlik az ifjúság. Múlik tőle ezzel a betegséggel; távolodik tőle a kék sziget.

Lehet, hogy holnap is, nagyon valószínű, hogy holnap is szeretettel ölelik, és ártatlan gyermekszáj csacsog. Tavaszi tisztaság, tavaszi kábulat révedez a szemekben. De holnap a szemekből már szemrehányást is fog olvasni, és bőszülten várja, hogy a szívébe markoljanak:

– Mi lesz?

Valahol hallotta vagy olvasta, hogy a bacilusok hallatlan gyorsasággal szaporodnak. Ilyen felelősségbacilus került a vérébe, és őrült gyorsasággal terjedt benne, mint valami emésztő láz. Szaporodott, terjedt benne, már nem csak a vérében vágtatott a baciluscsorda, az ujjai is meg voltak fertőzve a hirtelen támadt kórral. A hátában érezte, a tenyerében bizsergett, a térdeit zsibbasztotta.

Már az ágyába is bevette magát, a párnák közé. A tapétás falakon, az apró festett virágok között is tenyészett már.

– Aludtál? – kérdezte a felesége.

– Nem aludtam, dehogy aludtam – mondta idegesen. Vontatott beszélgetés indult meg közöttük. A felesége a kezét a fejére tette. Kedve lett volna kitörni:

– Talán kissé sokáig voltam beteg?

Elfojtotta magában az ingerültséget, ám így is volt némi kajánság a hangjában.

– Azt hiszem, ideje volna már meggyógyulnom. A felesége sóhajtott:

– Hát, istenem... Az nem tőlünk függ...

Bosszús lett. Viszkettek benne a bacilusok. Irritálták, izgatták. Új láz volt ez, új betegség. Makacsabb, mélyebb, bántóbb. Rosszakaratú. Azt kellett volna mondania: ugyan, csak feküdj nyugodtan. Ne törődj semmivel... Persze, ne törődj semmivel, ezt kellett volna.

– Azt hiszem, holnap egészen rendben leszek. És akkor bemegyek a városba...

Most élénk tiltakozást várt: dehogy mégy, életem. Dehogy mégy holnap...

– Gondolod, hogy holnap annyira rendben leszek... mehetek a városba...

– Hát lehet, életem, én nem tudom...

Ezek a szavak egészen felbőszítették. Most már bizsergett benne az új kór, az új betegség, a bacilusok most már a húsát rágták, korbácsolták.

Nyilallott benne a felelősség:

– Hát igen... Most eredj. Egészséges vagy. Eredj a kis rongyos lélekvesztőn, ki a tengerre. Vihar ellen és fergeteg ellen kifeszíteni a rongyos kis diplomavitorlát. Ezzel aztán neki a nagy emberóceánnak. Szűz területet hódítani. De először partot érni...

Az utcáról valami zavaros beszélgetés hallatszott be. Mintha felelgettek volna egymásnak a vasárnapi sütkérezők, mintha egyik oldalról a másikra egy-egy élénk kiáltás törne.

– Vajon mi az?

A felesége kihajolt az ablakon. Ahogy kinézett a kezét a szeme elé tartva, és ahogy kedvesen fürtösen ingott a feje, ez a szívére ütött, s feldobbant benne:

– Milyen komisz tudok lenni...

Elmúlt minden rossz érzése, és kíváncsian sürgette:

– Mi az, kérlek, mi az?

– Valami bolondság lesz. A cigányok jönnek a városból hegedűvel. Újságolják, hogy nem szabad hegedülni. Panaszkodnak, hogy elveszett a mai kereset. Biztosan verekedtek, azért tiltották be őket.

– Kérdezd csak.

– Hiába kérdi az ember, hazudoznak. Azt mondják, hogy meggyilkolták a trónörököst, azért nem szabad hegedülni...

– Hogyhogy meggyilkolták a trónörököst? Hol gyilkolták meg?

– Á! Csak beszélnek ezek összevissza. Félnek az asszonyoktól, mert nem hoztak pénzt. Butaságok.

A Nagy János utcában azonban tovább is csoportosultak a cigányok. Lármáztak, magyaráztak, szitkozódtak, sopánkodtak. Kispestnek ez az utca a cigánysora, és hovatovább mind sűrűbben szállingóztak haza a zenészek. Egy-egy nagybőgő feje az ágyból is látszott, egy-egy öblös hang becsapódott az ablakon:

– Hát a gyász miatt. Azt mondják, egy hétig nem kereshetünk...

Kipróbálta a torkán a nyelést. Nem érzett fájást. Egészen mást érzett. Mintha valami frissítő szérummal beoltották volna. Kiállott belőle a hosszú fekvés bágyadtsága.

– Add ide, fiam, a ruhám...

– Csak nem kelsz fel! Isten őrizz még felkelni! Szárazon és határozottan ismételte:

– Bemegyek a városba. Add, fiam, ide a ruhámat.

MÁSODIK FEJEZET

Hallgatózott, figyelt a villamosban. A Népligetig alig szállt fel valaki. Ott aztán megtelt a kocsi. Eszébe jutott ez a szó: hallókocsány. Valahol ráragadt, és most eszébe jutott. Kidobom a hallókocsányaimat... Talán jobb így: kivetem a hallókocsányaimat. Nem jó. Olyan humoros zöngéje van. Alapjában véve azt se tudom, mi az a hallókocsány...

Kispesti munkások, kötényes asszonyok, szabólegények, kalaposlányok, varrólányok, nyugdíjas vasutasok szorultak a kocsiba.

– Lesz egy kis kivágás is a blúzon, de az aljat pliszíroztatni hagyom. Károly bácsitól kaptam egy méter vékony selyemszalagot, az kevés lesz...

– Nem bekk, az nem egy bekknek való ember! Gacsos, maga nem vette észre, hogy gacsos?...

– De hogy tudták ellopni? Nem értem az egészet. Mikor a spiccert fizettem, még a zsebemben volt...

– Mondtam a kertésznek, ne erőltesse. Tudom én azt hazulról, nem terem az első évben. Mondta, csak hagyjam rá, Szabadkán már kipróbálta. Hagytam, de nem lett belőle semmi...

– Azt kérem nem lehetett gondolni. Csak éppen viccből csináltam még februárban egy fixes fogadást. Két évben egymás után első, na még egyszer Rascal, mondom a bukinak, hogy adja? Tizenöttel. Bánom is én, úgyse jön be, és kaptam százötvenet, hát lehetett gondolni, hogy harmadszor is?...

Zsákmány nélkül, csalódottan vonta be a hallókocsányait.

A nagy eseményről senki nem ejtett egy szót sem.

Ámbár voltaképpen miért lenne olyan nagy esemény? Mit vár tőle? Mit remél az eseménytől? Ha megölték a trónörököst, akkor talán hamarabb kap állást? Egyszer volt egy sorsjegye, és éppen a húzást olvasta a lapban. Nem nyert. Átolvasta a listát kétszer is a sorsjeggyel a kezében, nem nyert. Megakadt a szeme valami szenzációs földrengésen. Azt kezdte olvasni mohón. Elfelejtette az egész sorsjegyet. Olvasta a rémült menekülést, a katonaság mentését, a tenger kicsapott medréből, összeomlott a katedrális, kisiklott a vonat... Egészen felvillanyozta, felrázta. Elfelejtette a sorsjegyet. Tele lett a feje a földrengéssel. Minden eltörpült a földrengés mellett. Azóta se jutott eszébe, hogy nem nyert. A főnyeremény helyett a földrengést kapta, és akkor fel sem tűnt neki, hogy becsapták.

– Állás kellene, kenyér kellene, és én a trónörökössel foglalkozom...

– Rendkívüli kiadás! Rendkívüli kiadás!

Egyszerre megremegett. Az újság után nyúlt, és mohón kezdte olvasni... Valóban, a cigányok igazat mondtak. A rendkívüli kiadás minden oldala a nagy eseménnyel foglalkozott. Alig pár órával ezelőtt történt, és már hatalmas hasábokban írnak róla, már kiáltják az utcán, már öles cikkekben itt a beszámoló.

Leszállt a villamosról, és bement a legközelebbi kávéházba. Ott nekifeküdt a hasáboknak.

... Szarajevo... Princip... revolver...

De hogy lehetett ezt mégis ilyen hamar? Alig pár órája, és már egy ilyen hatalmas újságnak milliónyi apró betűje csak erről beszél. A többi asztalnál is zizegtek az újságlapok, itt már mindenki ezt olvasta, az emberek hajadonfővel rohantak az utcára, kiabáltak:

– Újság! Halló, újság! Ide is...

Mind lanyhábban zizegtek a lapok, és a biliárdasztal mellett egyszerre egy úr megállott, s azt mondta:

– Folytathatjuk, kérem...

Mind lanyhábban zizegtek a lapok, egy hölgy a szomszéd asztalnál le is tette az újságot, és megszólalt:

– Na és aztán, ott hagytam el, hogy Irma néni kritizált. A levegőn átsüvített:

– Félbarna hab, közép kettő!...

A kávés levette cvikkerét, és a kis szökőkúthoz ment, egy kislányt fojtott dühvel intett:

– Nem szabad, angyalkám, az aranyhalakat, azt más jó gyerekek is élvezni akarják...

Szeretett volna odaállni, és megmagyarázni, szerette volna megrázni őket:

– Kérem, ez nem egy mindennapi dolog... Kérem, egy trónörökös meggyilkolása belekerül a világtörténelembe, azt tanítják az iskolában, abból vizsgáztatni szoktak, és aki nem tudja az évszámot, az elbukik az érettségin...

– Ez magának langyos? Süti a számat. Herr kávés! Herr kávés! Legyes szíves egy pillanatra. Csak azt akarom kérdezni, hogy mi maguknál a forró, ha ez maguknál langyos...

A kávés a szökőkút mellől az ideges úrhoz sietett. Nyugtatta, kevés hideg tejet hozatott, és biztosította róla a vendéget, hogy ez csak kisegítő ember. Nem szokott ilyen könnyelmű embereket tartani, soha nem fordult még elő nála ilyesmi. De, hát istenem, vasárnap, nyáron... De mit tetszik szólni hozzá, ez az eset, nagy dolog... hiába, persze az anarchisták...

– Engem érdekel? Kérem, engem vasárnap délután öt órakor egy jó langyos kávé érdekel, két kuglóffal, az egyik szelet legyen sárga, a másik barna. Majd otthon az ágyban elolvasom. Most is foglalkozzak? Eleget foglalkozom egész héten...

– De nekünk kár. Este például már nem lesz szabad zenélni. Ez este kilenctől egy zenés kávéház. Ha itt nincs zene, be lehet csukni. Tetszik gondolni, hogy komolyabb következmények is lesznek?

– Milyen komoly következmények? Már megvan a következmény... Egy nagyon sajnálatos eset, de vasárnap délután, mikor én kávézni akarok...

– Tetszik gondolni, hogy több napig lesz zenetilalom?...

– Honnan tudjam én azt? Ha a főkapitány kedveskedni akar illetékes helyen, akkor biztosan eltart pár hétig a zenetilalom...

– Pár hétig? Úgy tetszik mondani, hogy pár hétig? Jól nézek ki, kérem. Nyáron úgyis rossz, most még ez hiányzott nekem... Nem fogom kibírni. Már a mait se fogom kibírni...

Lassan mégis minden asztalnál bekapcsolták a napi témába a szerencsétlenséget.

– Üzleti útra Biharba? Miért ne lehetne? Csak nem gondolja, hogy most megállnak a vonatok?...

– Át kell adjusztálni az egészet. Jön rá egy fekete keret, és rányomatom pótlólag: „akiket Szarajevóban bűnös kezek orvul meggyilkoltak...”

Futólag és felületesen, mint ahogy más fejleményt is szoktak forgatni és emlegetni, vonatkozásba hozták az eseményt magukkal. De ez nem az volt, amit várt. Azt hitte, hogy robbanni fog a közvélemény, azt hitte, hogy az emberek egyszerre fel fognak oldódni... Igen... voltaképpen hogyan oldódjanak fel?... Milyen szó ez?... Talán még mindig lázas.

Lassan kifordult a kávéházból. Száguldott vele a túlzsúfolt villamos vissza Kispest felé.

Csalódottan és letörten gubbasztott a villamos szegletében. Mintha nem sikerült volna valami. Valami elmaradt. Valami csütörtököt mondott. Valami befagyott – ez illett az egész kirándulásra. A torkában kis karcolást érzett. Most még ez is visszajön! Beugrott! Minek ugrott be? Ki ugrasztotta be? És hogy gondolta, hogy a gondjait megoldja a trónörökös végzete? Hogy kapcsolta össze a sorsát a trónörököspárral? Nem értette.

Mellette beszélgettek. Két úr felelgetett egymásnak kimérten, csendesen.

– Remélem, nem lesz nagy botrány. Nem értem, hogy történhetett meg. Slendriánság. Ilyet nem észrevenni. Egymásra tolják a hibát...

Nézegették a rendkívüli kiadást, és ceruzával bökdösték:

– Itt is... Itt is... Már mindegy...

Elővette ő is a lapot, és figyelt erősen, miről lehet szó. Mi az a botrány?

„Az agg császár szomorú elhunyta...” — olvasta egy helyen.

Végre rájött.

Azután:

„Ferenc Ferdinánd császár és király elhatározása akkor...”

Valamit értett a szerkesztőségi munkához, és rájött, hogy mi a magyarázata a boszorkányos gyorsaságnak.

Az agg császár nekrológja már évek óta ott állhatott kiszedve a szerkesztőségekben, és ott állott kiszedve az új császár és király méltatása is. Ezeket a kész cikkeket hozták most a rendkívüli kiadások holmi változással. Persze úgy volt megírva, hogy az elhunyt császár, meg az új király. Erre az esetre nem számítottak. Annyi volt az egész változtatás, hogy az agg király élte túl az ifjú trónörököst. Néhol benne felejtették a régi kifejezéseket.

És ez kiszedve ott állott már évek óta.

Ez a botrány! Az egészben ez a botrány!

Nem fordult ki a világ sarkaiból, még csak egy kis változást se remélhet a sorstól. Pár sajtóhibáról van szó mindössze...

Botrány.

 

HARMADIK FEJEZET

Másnap későn ébredt, és azonnal kísérletezni kezdett a nyeléssel. Szorongva állapította meg, hogy már nem érez a torkában semmit. Meggyógyult. Most mit kezdjen az egészségével?

A tegnapi kirándulásról nem volt még szó. Este, mikor hazajött, a felesége már aludt. Ez sem volt rendjén, meg kellett volna várnia. Ámbár...

Nem lehetett végleg elhallgatni, és a kissé feszült hangulatban bátortalanul kezdte:

– Hát csakugyan... Igazuk volt a cigányoknak. Különben benne van a lapban... A városban... A városban nagy izgalom volt...

A felesége szomorúan nézett rá. Ezt kihívásnak vette. Már tüzelt is.

– Tudom, tudom. Hogy mi közünk nekünk hozzá. Mit érdekel bennünket. Hogy jobb volna, ha valami állást...

– Azt nem mondom... De miért izgatod magad? Először rendbe kellene jönnöd. Olyan érzékeny még a torkod... Biztosan érzékeny még, és nem kellene még beszélni sem. Az is árt. Hol az újság?...

Enyhülten nyújtotta a lapot. A felesége némi érdeklődéssel lapozta, majd élénken felkiáltott.

– Nini!... Ezt előre megcsinálták. Itt az elhunyt császárról van szó, meg az új császárról. Érdekes...

– Hogy... Hogy vetted észre?...

– Te nem láttad?

– Nem láttam. Tudniillik én nem vettem észre, de a villamoson beszélték, hogy az öreg király halálára előre készültek a cikkek, és csak egyszerűen egy kis változással beletették. Egyet-mást benne felejtettek. De milyen jó szemed van neked...

Egészen letörte a felesége biztos és világos ráismerése. Kíváncsian nézte, hogy siklik végig a tekintete a cikkeken, aztán hogy hajtja be nyugodtan az újságot, és hogy teszi az asztalra.– Már elolvastad?

– Már tudok mindent. Elég nekem, amit tudok. Nagy eset... De hát...

De hát. Ez a de hát azt jelentette, hogy mi a csodát vártál tulajdonképpen ettől az egész esettől? Azt hitted, hogy megoldja a mi kérdésünket? De hát. Hogy jutott eszedbe a mi kis egzisztenciánkat összefüggésbe hozni az udvarral? Az udvarral? Ezért loholtál betegen a városba? Ezért adtál húsz fillért villamosra? Gondolod, hogy az udvar megtéríti?

A te nagy eseményed. A te sorsdöntő eseményed. Néhány sajtóhiba az egész. Az egész élményből néhány sajtóhiba szenzációja maradt meg. Annyira távoli, annyira messzi...

Elszégyellte magát. Mit vádaskodik itt? Kivel vitázik? Ki bántotta?

– Semmit sem érzek a torkomban...

– Azért csak feküdj még. Kipihened magad.

– Ki vagyok én pihenve. Majd bemegyünk együtt a városba. Jössz te is?

Együtt mentek a városba. Nagyon nyugodt, zökkenő nélküli délután volt. Dupla hab a kávéházban, és halk trécselés.

Azután egyedül kezdett bejárni. Azt az állásdolgot nyélbe kellett ütni. Egyesületeket látogatott, kollégákat keresett fel, érdeklődött. Nem rukkolt ki a bajával, csak úgy odavetette:

– Valami rendes helyre elmennék irodavezetőnek... A hivatalos lapot bújta.

Ahogy a reményei hanyatlottak, mind szorgosabban bújta a hivatalos lapot. Már csak a hivatalos lapban volt reménye. Semmit sem akart, csak valahol összebújni a családjával, összebújni valami biztos kis megállóhelyen.

Gyöngéd volt és reménykedett. De csak egy-egy biztató szót tudott hazahozni a városi kóborlásokból. Egy kis célzással megnyugtatta a feleségét meg magamagát, egyebet nem tudott felszedni.

– Mondd, fiam... Például ha elmennék a bírósághoz... Mit gondolsz...

– Jó lesz, életem.

– De hát vidékre?

– Legyen vidékre...

– Olvastam ma a hivatalos lapban, hogy Pujon... Tudod, hol van Puj?

– Nem tudom...

– Lenn van valahol Erdélyben... Egészen biztosan megkapnám...

– Nem tesz semmit. Mindegy az. Nagyon jó lesz ott nekünk...

Szóval Puj. Soha nem hallotta azelőtt ezt a nevet. És most kiderül, hogy az egész életét ott fogja leélni. Nem tesz semmit. Nyári délutánokon régi folyóiratokat fog olvasni a kertben, a körtefa alatt, és ha pénze lesz, vesz egy függőágyat. Már látta is, hogy lógázza benne a kisfiút, hogy örül a gyerek.

A megyebeli képviselőtől kapott egy ajánló levelet az államtitkárhoz, és várta, hogy a nagyúr megérkezzen Kisvárdáról. Mert véletlenül éppen nem volt odahaza az igazságügyi államtitkár úr. Azt mondták, szombatra biztosan megérkezik. Jó. De mindennap érdeklődött. Zsebében mindig ott volt a képviselő levele, hátha szükség lesz rá.

– Rendkívüli kiadás! Rendkívüli kiadás!

Most már nem vette olyan mohón a lapot. Milyen kishitű is volt, mikor valamit várt a múltkoriban az eseménytől. Még olyan megnyugvást sem kapott, mint akkor, a földrengéssel. Nyugodtan zsebre gyűrte az újságot. Majd otthon. Kispesten. Az ágyban. Eszébe jutott az ideges ember a kávéházban. Kávézni akarok, nem foglalkozni.

A kávéházban odatelepedett az újságírók asztalához. Nagyon szerette hallgatni az irodalmi vitákat. Kimondhatatlan gyönyörűséget érzett, ha régi írókról is megemlékeztek. Wilde, Verlaine, Rimbaud, Whitman, ezeket nem szerette. Nem szerette, ha emlegetik. Nem ismerte őket. De azt mondta az egyik például: Csokonai. Megtelt a szíve gyönyörűséggel. Kedv, remények, Lillák... Hálás volt ilyenkor az újságíróknak. Ehhez hozzá tudott szólni. A vidéki kis református gimnáziumból kísérte idáig ez a rajongás. Vas Gereben...

Most az újságírók egészen másról beszélgettek. Egy betűt sem értett az egészből.

Ha Giszl elhagyja Belgrádot... Ki az a Giszl?... A cári udvar nem fogja hagyni... Mit nem fog hagyni a cári udvar? Miért, ez olyan fontos? Az ultimátumnak csak ez a következménye lehet... Miféle ultimátumról van itt szó? És miért olyan komoly dolog ez az ultimátum? Bekerítési politika. Hármas szövetség... Aztán megint az ultimátum.

Egészen elrontották a kedvét. Mintha valami idegen nyelven beszéltek volna. Ott is hagyta az asztalt. Ment haza, és csak a kedves kis erdélyi városkát látta, ahol járásbíró lesz, és ahol két körtefa között, egy kifeszített hálóban lógázza a kisfiát.

El is felejtette a lapot.

Lefeküdt és arra ébredt fel, hogy a felesége kezében megzörren az újság.

– Meglelted, fiam... Na, van benne valami?...

– Te nem olvastad? Itt valami furcsa dolog készül. Nem értem az egészet. Ha valami ultimátumra nem jön válasz, akkor háború lesz. Azt mondja a lap, hogy a háború veszélye e pillanatban teljesen kizártnak látszik. Nem is mondja ebben a mondatban, hogy háború, csak azt mondja, konfliktus, de egy másik mondatban ez a szó van, hogy háború...

– Ugyan, ugyan... Ne félj! Jön válasz. Jön válasz. Érdekes, most meg a felesége kapcsolja össze a sorsukat az

udvarral.

– Mondd csak, kérlek, ez még mindig abból a múltkori gyilkosságból kifolyólag?

– Abból, abból.

– Azóta nemigen olvastam újságot. Nem lesz baj, na. Csak nem kell a sorsunkat összekötni az udvarral. Majd elmegyünk szépen Pujra. Nagyon érdekel minket a belgrádi nagykövet! Na, feküdj le szépen, fiam...

Az államtitkár másnap nem fogadta. Harmadnap, amikor végre bejutott hozzá, mikor végre előterjeszthette a kérelmét, és átadta a képviselő levelét, az államtitkár idegesen rászólott:

– Nagyon meglep! Ez a kérése ebben a pillanatban szinte léha. Ne vegye rossz néven, de mikor országos érdekekről van szó, mikor a haza üdvéről van szó, efféle kicsinyes dolgokkal...

Az utcán tért magához, ahol egy hirdetési oszlop felé rohantak az emberek. A hirdetési oszlopra most feszített ki egy nedves nyomtatványt a ragasztó ember. Mohón és hangosan olvasták, még ragasztás közben:

– Általános mozgósítás...

Egy idősebb úrhoz fordult, aki, úgy látszott, szintén nagyon érdeklődik. És úgy látszott, tudja is, miről van szó.

– Szabad kérnem... Lenne szíves... Mi az az általános mozgósítás?...

 

NEGYEDIK FEJEZET

Beköltöztek Pestre. A városba. A Kálvária térnek egy kis mellékutcájában vettek lakást. Megtanulták a műszavakat. Megtanulták, hogy van front és van hinterland. Magyarul is úgy mondták: hinterland. Megtudták, hogy a hinterland is olyan fontos, mint a front. A jelszó, hogy idegekkel kell bírni. Vigyázni kell, mindenki maradjon a helyén. Mindenki végezze rendesen a kötelességét.

Kötelességei azonban még mindig nem voltak. Nem volt dolga, amit végezzen. Az a dolog a kinevezéssel, az államtitkár válasza után lekerült a napirendről. Az irodák mérsékelték a személyzetet, nem akadt semmi.

Nem értette az egész dolgot. Annyi ember bevonult, és sehol nem támadt egy kis rés. Nem akadt üresedés. Ahol érdeklődött, mindenütt fantasztikus tanácsokat adtak neki. Azt mondták súgva, igyekezzen bejutni a Weisz Manfréd gyárba munkásnak, akkor az élete is biztosítva van.

Az élete? Erre nem is gondolt eddig. Persze. Hiszen kapott valami idézést, hogy jelentkezzen sorozásra. Úgy? De hiszen...

Ismét az újságírók asztalához telepedett. Megkockáztatott egy kérdést.

– Meddig tarthat ez az egész háború?

Az újságírók szivaroztak, és füstfelhőket eregettek a levegőbe. Nem válaszoltak.

Egy szemüveges fiatalember mosolyogva mondta neki:

– Hát kérem, a harmincéves háború, az harminc évig tartott. A hétéves háború, az rövidebb ideig... Napóleon háborúi... nemigen lehet tudni...

Este vitája volt az asszonnyal.

– Nem megy. Se szövetségben, se privát helyen, nem megy. Mindenütt panaszkodnak. Olyan tele van minden hivatal, mintha az ellenséges államokból is ide küldték volna a munkanélkülieket.

Én nem tudom, mi van itt. Mondják, hogy mindenki bevonult. Hogy van az, hogy nem hiányzik senki?...

– Vidéken kellett volna maradnunk.

– Gondolod, hogy jobb vidéken? Aztán szeretnék neked mondani valamit. Hátha ez a háború még eltart egy évig is.

– És az jó nekünk?

– Megeshetik, hogy nekem is be kell állnom...

– Látod, már megint... Miért foglalkozol ezzel? Aki katona, az megy, nekünk elég a magunk baja...

– Kérlek szépen... ahogy nézi az ember a világtörténelmet, a harmincéves háború harminc évig tartott, a hétéves háború...

– De a mohácsi csata csak egy napig tartott! Nem? Azután...

– Jó, jó, csak mondom, hogy esetleg nekem is...

– Nem kellene ezzel foglalkoznod, fiam. Nagyobb a mi bajunk...

Határozottan elhanyagolta az álláskeresést. A sorozás napja közeledett, és a háború sehogy sem akart véget érni. Egyesek azt mondták, karácsonykor lesz a békekötés. De voltak, akik azt állították, hogy eltarthat egy évig is, amíg arra sor kerül.

Egy este kimentek a Keleti pályaudvarhoz. Sebesülteket hoztak. Az első sebesülteket. Az emberek sűrű rajokban állottak az utcán, és mikor az első sebesültszállító kocsik megérkeztek, virágeső hullott a vöröskeresztes kocsikra. A tömeg mámorosan ünnepelte a katonákat, akik sápadtan és vértelenül feküdtek a nyitott kocsikban.

Ők is dobáltak virágot és pár kis csomag dohányt, ahogy másoktól látták. Aztán a jó cselekedet öntudatával és megelégedésével mentek hazafelé.

Önkéntes légiók alakultak, és lelkesítő beszédek hangzottak el a kávéházak előtt. Egyszer valahogy elfogta őket valami furcsa vágy. Egy reggelen felmentek egy emeleti helyiségbe, ahol mindketten lehúzták az arany jeggyűrűjüket, és becserélték vasgyűrűkre.

Ezen a napon boldogok voltak. Estefelé a körúton sétáltak.

– Maga az, Neufeld? Nézd, Neufeld – mondta az asszony, és egy felkötött karú katonát mutatott neki.

Pár lépést mentek Neufelddel, a sétálók irigységének kereszttüzében. Neufeld igen keveset beszélt, de mindketten sugároztak az örömtől, hogy Neufelddel lehetnek.

– A haza áldozatot követel – mondta otthon élénken az asszony.

Enyhe szégyenérzés fogta el Neufeld miatt, akinek fel volt kötve a karja, akivel büszkeség sétálni, és akinek nincsenek közönséges földi gondjai.

A vacsoránál ezen a napon olyan szavakat használtak, melyeknek, azt hitte, nincs már jelentősége. Azt hitte, hogy csak az iskolakönyvekben fordul már elő: hős. Eddig soha sem merték kimondani ezt a szót például: hadbavonult.

Most a felesége azt mondta:

– A vice hadba vonult!

Furcsa. A Kálvária tér egy mellékutcájában, a második emeleten, ahol csak reggel tízig szabad porolni, ahol jobbról egy bérkocsis a szomszéd, balról egy tűzifa-kereskedő, az ember azt mondja: roham. Szuronyroham. Hősies ellenállás. Vérünk hullott. Csatatér. A vice hadba vonult.

Átszellemült, magasztos fogalom lett a csatatér. Minden, ami ehhez a rég elszürkült és elfeledett szóhoz tartozott, most megelevenedett, és glóriával ragyogott.

Egy barátja azt mondta, hogy alsónadrágokat kellene varratni a katonaságnak. Kellene szállítani valamit. Nagyon jól lehetne keresni, ha valami ilyesmit vállalna az ember. Alsónadrágot vagy sapkát, vagy zubbonyokat. Érdemes.

Úgy nézett rá, mint egy szentségtörőre. Hogy lehet valaki a vér és a vas hősi lendületében ilyen sötét. Ilyen közönséges.

De a sorozáson nem fogják bevenni katonának, az biztos. Már háromszor volt, és mindig kidobták. Lúdtalp, azt mondták.

Már addig nem is érdemes különösebben utánanézni a dol

goknak. Ha majd túl lesz rajta, majd akkor. Nincs is türelme addig, amíg ezt el nem intézte.

Sorozás előtti estén megint ott volt a kávéházban. Valaki nagy sietséggel újságolta, hogy a Baross kávéház előtt hatalmas népgyűlés van. Szónokok beszélnek, a háborút éltetik.

– Napidíjért...

– Az lehet, hogy napidíjért. Egészen furcsa esetem volt. A körforgalmin megyek, és ül ott benn a villamosban három fekete ruhás asszony. Igen, három. Elkezdtek az Oktogonnál beszélgetni. Az egyik szipákol, zokog, jaj, szegény, egyetlen, drága Kálmánom, nem volt nekem senkim a világon, csak ő. Azt mondja a másik asszony, ne sírj, az egyetlen fiam esett el, mégsem sírok. Szüksége van a mi drágáink életére a hazának. Erre kell gondolni. A mi veszteségünk nem éri fel a haza üdvét. Megszólal a harmadik asszony is: az én uram is ott veszett a harcmezőn, elfogták az oroszok. Erre megint az első asszony, nagyon lekicsinylően: azzal, drágám, ne nagyon dicsekedj. Csak a halál vagy a sebesülés. A többi, az csak olyan lógás. Így beszélnek az asszonyok, én meg hallgatom, és közben elfelejtek leszállni. Az asszonyok se szállnak le. Kiürül a kocsi, lejár a jegyem, de váltok újat. Megyek még egy kört, gondolom, csak oda érek, ahová akartam. Az asszonyok is váltanak jegyet, és jönnek tovább.

Hát ahogy megint odaérünk az Oktogonhoz, megint elkezd ugyanaz az asszony jajveszékelni, hogy jaj, szegény, drága Kálmánom. Ne sírj, szónokol megint a másik asszony, és lejátsszák megint azt a jelenetet, éppen úgy, ahogy először...

Megdöbbenve hallgatták az esetet, és körülnéztek, nem hallja-e valaki, esetleg még baj lehet, hogy ilyeneket beszélnek. Volt ott egy öreg nyelvtanár, aki minden délután velük itta a kávéját, az legyintett a kezével.

– Szamárság ez...

– Miért volna szamárság?...

– Azért szamárság, öcsém, mert az emberek már nem olvassák a francia forradalom bölcselőit. Ha maga olvasta volna Rousseau-t, akkor tudhatná, hogy ez szamárság. Azért szamárság, mert nagyon bárgyú és átlátszó, és nem azért, mert amiatt a pár villamosozó ember miatt nem érdemes még három asszonynak sem napidíjat fizetni. Azért szamárság, mert nem egypár utcai ődöngőre van szükség, hanem embermasszákra. Százezrekre és milliókra... Azért szamárság, mert azt már tudjuk Rousseau-tól, hogy a jog az hatalom, és senkinek sincs szüksége a tisztelt utca hangulatára, egypár lézengő véleményére. A jog az hatalom, és a hatalom élni fog azzal a jogával, hogy kedves mindnyájunkat, úgy, ahogy itt szépen törzsvendégileg együtt vagyunk, szépen oda vigyen, ahol éppen szükség van ránk. Azt hiszik, hogy ha nem lesznek önkéntesek, akkor majd nem lesz katona? Ha nem mennek lelkesen, akkor majd a szomorúakat és ijedősöket itthon hagyják? Ha majd a villamoson nem sikerül önöket meggyőzni, akkor majd önökre nem is számítanak? Kedves, nagyon kedves, hogy milyen naivak... Hogyne, majd siratóasszonyokat fognak kocsikáztatni az Oktogonon...

 

ÖTÖDIK FEJEZET

Ez a beszéd egészen kihozta a sodrából. Túlságosan brutális volt mindez, nem illett az eddigi élményeihez. Jobb lett volna, ha minden úgy marad, ahogy volt: virágok és könnyes pillantások hullanak a sebesültkocsikra. A hála illatos szirmai záporoznak a mankós emberekre, önkéntesek dalolnak, lelkesült emberek vonulnak, büszke katonák lépnek, dobog a szív a női blúz és a férfi mellény alatt...

...Embermasszákra van szükség, és milliókra van szükség, és még csak nem is tőlem függ...

Hiszen, ha menni kell, megy mindenki, megy ő is, ott lesz ő is. Ki gondol arra, hogy a hősi sorstól elforduljon?

De hogy menni kell, és hogy nem is kérdik tőle, hogy nem tőle függ? Hogy nem változtathat rajta? Kényszer. Vasmarok. Furcsa.

Ez az eset a csalódások és ábrándomlások kellemetlen ízű sorozatát hozta neki. Még egyszer torkon ragadták a megtépázott lelkesedését. Szenvedőn és fáradtan hallgatta, ahogy csendesen morfondíroztak az újságírók.

– Nagy Péter cár szobrának kinyújtott kezén az ujj Konstantinápoly felé mutat. Ez volt Nagy Péter végrendelete. Szép és hősi gesztus, és ha sikerül elfoglalni a Dardanellákat, akkor az orosz knyázok megmaradhatnak a külterjes gazdálkodás mellett...

– Pardon, kérem...

Izgatottan és kétségbeesve szólott közbe:

– Szabadna kérnem... Hát mi köze a mi bosszúnkhoz az orosz külterjes gazdálkodásnak?

Egy jóakaratú fiatalember igyekezett felvilágosítani.

– Hogyne. Sok köze van. A bosszú, az most már mellékes dolog. Most az orosz százezerholdasok a gabona olcsó viziútját akarnák kierőszakolni, ami csak Konstantinápoly felé lehetséges.

– Na, és ha mondjuk, legyőzzük az ellenséget és megverjük minden vonalon, csak éppen a Dardanelláknál nem?

– Ugyan, ne beszéljen naivságokat. Vannak itt más kérdések is.

– Mik például? Mi van még?

– És a gyarmatkérdés? A német rövidáruk keleti piaca? Az orosz gyapot? A szénmezők?

A fejébe nyilallott. Felállott. Elment.

Az asszony még ébren volt odahaza. Fiatal kis arcán aggódás rángott, ahogy az urának nyújtotta meleg száját.

– Te... Neked az a cédula holnapra szól.

– Holnapra...

– De te sohase voltál katona.

– Eddig nem voltam, de hát...

– Önkéntességi jogod is van.

– Van. Hogy gondolod te azt az önkéntességi jogot?

– Hogy gondoljam? Ha nem akarod, nem mégy...

– Dehogy, fiam. Az csak annyi, hogy tiszt leszek, vagy izé... tiszt lehetek idővel.

– És ha nem akarsz menni, akkor is kell?

– Persze, hogy kell... Háború van. De meg aztán a haza mindenkitől megkövetelheti, hogy teljesítse a kötelességét...

– Akinek családja van, nem mentik fel?

– Hová gondolsz? De mondom, fiam, erről ne beszéljünk... Ha menni kell, menni fogok, beállok a sorba, ott leszek én is, ahol a többi... De erről nincs szó. Háromszor voltam sorozáson, mindig kidobtak. A jó öreg blattfuszom...

– Mi az a blattfusz?

– Nem tudok gyalogolni. A katonának menetelnie kell, én meg nem tudok menetelni. Csak hátráltatnám az egészet. Ha gyalogolok, megfájdul a lábam. Szomorú, de én nem vehetek részt a hősi küzdelemben.

– Pláne, akinek családja van... Biztosan nem veszik olyan szigorúan. Szép, nem mondom, nagyon szép, de nem családos embernek való... És pláne, hogy az a blattfuszod van... És aztán ott van az a sok katona, akiknek az a foglalkozása, a megélhetése, hogy is hívják?...

– Aktív.

– Persze. Elég lesz az. Meg a fiatalok. Biztosan elég lesz.

– Remélem...

Reggel még sötét volt, mikor a felesége már költötte.

– Mi az, fiam, ilyen korán? Mit csináljak ilyen korán?

– Azt gondoltam, hogy felkelnél. Felöltöznél és kimennél... járkálnál egy sort... Jól kijárkálnád magad...

– Miért járkáljak én hajnalban?

– Azt mondtad, hogy megdagad a lábad, ha járkálsz...

– Na és? És ha megdagad a lábam?

– Hát hogy látsszon a blattfusz. Tudod, ami miatt kidobtak a sorozáson...

Hm. Az aranygyűrűt odaadta vasért, a sebesült katonáknak virágot dobott, a Baross téren tüntetett... Kiabálta, hogy éljen a háború. Büszke volt, hogy a Neufelddel sétálhatott, akinek fel volt kötve a karja, a lapban mindennap először a hadijelentést olvasta. És mi tűrés-tagadás, egy kicsit lelkesedett, egy kicsit ugrált, egy kicsit lengette a kalapját, és most... most hivatkozzon a blattfuszra?

Hiszen ő is használta a hősi szavakat, mondta, hogy harctér. Mondta, hogy győzelem. Mondta, hogy bátorság, vitézség, bátorság... hát akkor ez mi?

A feleségének nem akarta ezeket mondani, nem akart vitát. Legyen igaza, felkelt. Felöltözött.

Majd elmegy valami éjjeli kávéházba. Leülni. Egy kávé mellett megvárja a reggelit.

Ugyan, nem is megy kávéházba. Előbb járkál egy kicsit a levegőn. Kávét ivott odahaza, minek menjen kávéházba? Majd sétál egy kicsit.

Előbb kiment a Nyugatihoz. Aztán a Nyugatitól elment a Keletihez. A Keletinél visszafordult és végigment a Rákóczi úton, a Kossuth Lajos utcán, átment Budára. Végig a Duna-parton a Lánchídig. Ott megállt, és fújt egyet.

Elpirult. Mi ez? Blattfusztréning? Hogy kijöjjön a dagadás? Hogy látsszon a fájás a lábán?

Megnézte az óráját. Még csak hat óra.

Felmászott a Halászbástyán át a hegyre, onnan nagy kerülővel valahol a Sváb-völgy körül lyukadt ki. Átjött a Margit hídon, és kilenc órára zihálva és kis érzékenységgel a bokáiban, végre megérkezett a sorozóbizottsághoz, a József körútra.

Azonnal sor került rá.

Meztelenre vetkőzve állott a mérce alatt.

Az őrmester a magasságát kiáltotta.

Egy szemüveges katona, biztosan orvos, fel sem állott a helyéről. Vagy nyolc lépés távolságról, éppen hogy odafordította a fejét, és azt mondta egészen közömbösen, egészen színtelenül, szürkén, mintha a papírról olvasná:

– Alkalmas...

Nagyon visszásnak érezte, hogy magafajta úriemberek között meztelenül áll. De valami mégis úgy végigszaladt rajta, talán a tegnap esti beszélgetés az orosz búza víziútjáról vagy az önkéntesi jogról. Valami fellángolt benne egy pillanatra. Elvégre felesége meg kis gyereke van! Nem magáért teszi az ember! Az embernek kötelessége van a családjával szemben! Kínos és kellemetlen, de meg kell tenni.

Csak az esett rosszul, hogy így meztelenül.

Közelebb lépett az orvoshoz, és meghajtotta magát.

– Kérem, orvos úr... Nekem blattfuszom van... Tessék... Felemelte a bokáját. Mutatta.

Az orvos odahajolt egy pillanatra. Azonnal felelt.

– Van egy kicsi... Kérheti a lovasságot... Akar a lovasságnál szolgálni?

Torkán akadt a szó. Mit feleljen erre? Szép huszár, szép huszár, verklizett benne, és mikor egy cédulát nyomtak a kezébe, szórakozottan a nadrágzsebébe akarta dugni. Akkor vette észre, hogy meztelen.

Katona volt. Hadnagy uram, hadnagy uram, mi bajod van, édes fiam?...

Hallatlan, hogy elpárolgott egyszerre minden strindbergi

probléma, Justiniánus császár halhatatlan kódexe, az élmény megmaradásának zseniális fejtegetése, augusztusi házbérgondok, az őszi kancadíj papírformája, erkélyes dolgozószoba a második emeleten, melyre mindig vágyott.

Dicső dolog nagy Albionnak!... Rémes.

A felesége jött vele szembe, a lakásuk előtt az utcán találkoztak. Már messziről integettek neki. A kisfiával jöttek, a vásárcsarnokból. Hangtalanul nevettek feléje/de ő valami hamuszürke elszántsággal szárazon odasújtott közéjük:

– Besoroztak katonának.

HATODIK FEJEZET

A kisfiú kinyújtotta a karocskáit, felkéredzkedett hozzá, a felesége elejtette a kosarat. Megrángott az arca, a szemei tágra nyíltak. Elferdült a nyílt, egészséges nevetése. Nekidőlt a falnak, és nézett, nézett. Könny buggyant a szeméből. Fásultan szólalt meg.

– Hivatkoztál a blattfuszra?

Erre nem felelt. Mit mondjon? Hivatkoztam, kérlek, a blattfuszra, de nem vették tekintetbe, mit szólsz, milyen igazságtalanság? Elő-ő-ő-re honfiak...

A kis lakásban a felesége bevitte a holmit a konyhába. Aztán bejött a szobába. Ült hosszan, mereven, megint azokkal a messzinéző szemekkel, és hallgatott.

A kisfiú dalolni kezdett, vékony cérnahangon, a masírozó katonák ütemére:

„Piszkáld ki... Piszkáld ki... Piszkáld ki belő-ő-le...”

Az asszony ránézett csendesen. Odament a gyerekhez, szelíden, fájdalommal mondta neki:

– Ne dalolj, kisfiam. Nem kell dalolni.

Visszaült a díványra, egyszerre végighanyatlott rajta, és rázta, rázta a sírás.

– Nézd, kérlek... még semmi sem biztos... vége is lehet a háborúnak... azt mondják a lapok, hogy csak öt százalék hal meg... ebbe már a járványok is bele vannak számítva... ne sírj, kérlek... ne sírj... elvégre... mégis... a feudalizmus alatt... hallgass hát ide... a feudalizmus alatt... kiváltság volt a hadba vonulás... különös kegy... a polgárok meg csak most vívták ki...

Meg szerette volna magyarázni, kézenfekvővé tenni, hogy miként volt a feudalizmus alatt, és hogy a polgárok még csak most vívták ki ezt az előjogot, hogy vérrel áldozhassanak. De összezavarodott az egész, nem is merte biztosan állítani. Voltaképpen mindegy is a történelmi igazság, meg kellene nyugtatni az asszonyt, de ez a feudalizmus nem jó...

– Aztán meg nem is kell bevonulni, még legalább három hónap van... Karácsonyra béke. Csak éppen biztosítják magukat...

Igen. Erre nem is gondolt. Hiszen nem kell mindjárt bevonulni. Persze. Ezt meg kell tudni.

Vette a kalapját, ment. Hátha valami jó hírrel jöhet vissza. Egy katonaviselt ismerőséhez sietett. Szerencsés fickó volt ez, mindjárt az első napokban kapott valami sebet a kézfején. Most otthon maradhatott a háború végéig. Azt mondták, aki egyszer megtette a kötelességét, annak az életét nem teszik kockára többé. Valami ruharaktárban teljesíteti szolgálatot, katonaruhában feszengett. Nagy becsülete volt. Kardosan, peckesen rótta a pesti utcát.

– Engem ma besoroztak. Szeretnék, csak úgy, egy pár információt... A katonaéletről... Ha lennél szíves...

– Hogyne, kérlek. Hogyne... Hát nem kell félni. Csak vigyázz, okvetlenül vigyél magaddal jó meleg lábbelit. A sajátodat vidd. Mindig legyen nálad csokoládé. Mindent elhányhatsz, de a csokoládéra vigyázz. Nagyon vigyázz a vízre...

– Miért a vízre?

– Nagyon vigyázz, hogy milyen vizet iszol. Inkább legyen kulacsodban mindig egy kis forralt víz, mintsem valami árokból vagy ismeretlen helyen igyál...

– Nézd, én még nem voltam soha katona. Nem tudom, hogy mennek a dolgok. Csak kimegy az ember a frontra, és mindjárt beállítják a tűzvonalba? Még a kezemben sem volt soha katonapuska.

– Dehogy. Először kiképeznek. Tanítanak.

– Amíg kitanulom?

– Amíg kitanulod. De attól nincs mit félni. Háborúban, akinek jó felfogása van, az hat hét alatt kész. Neked különben önkéntességi jogod is van...

– Persze. Mit tesz pontosan, hogy önkéntességi jogom van?

– Mégy tiszti iskolába. Aztán lehetsz tiszt. A fronton azonnal kineveznek tisztnek, ha van iskolád...

– És vizsga is van?

– Van.

– És meg lehet bukni a vizsgán?

– Lehet, persze, hogy lehet. De minek neked az a tortúra a vizsgával? Most nem adnak az ilyen formalitásokra. Egyszerűen kikéredzkedsz a frontra, mihelyt kiképeztek, és a fronton az első hőstett vagy az első roham után előléptetnek. És úr vagy. Fizetésed van. Szolgád van. Nem cipeled a borjút. Tiszti étkezde...

Ezt aztán egyáltalán nem értette meg. Étkezde... Csokoládé. Szolga...

A várakozás feszültsége hosszú hónapokon át tartott. Most már vége. Nem kell állás. Államtitkár. Jövő...

Hadijelentések voltak a lapokban, transzparensek a kirakatokban. Ismeretlen katonaarcokat glóriáztak körül villanyfénnyel. Nem lehetett hazajönni semmi örömhírrel, semmi váratlannal, semmi kis morzsájával a derűnek. Mit mondjon a feleségének, ha hazaér az utcai csatangolásból? Mit mondjon?

– Képzeld, a Sztrijnél három zászlóalj előrenyomul... Vagy ezt:

– Elítélték a bakancshamisítókat, úgy kell nekik... Vagy ezt:

– Tisza kijelentette a képviselőházban, hogy a kárpáti átkelés csak epizód. Még ha Szolnokig jönnek az oroszok, az is csak epizód...

Mit mondjon a kisírt szemeknek, mit ajándékozzon a kétségbeesésnek, mivel borogassa az égő, nyílt, kérdő sebet?

Hazulról, a kis kárpáti faluból hallott valami érdekeset. Ezt sem mondhatta el a feleségének, de magában sokat gondolkozott rajta.

Az ugocsai megyeházán gyűlés volt, és odáig hallatszott a máramarosi ágyúk dörgése. A főispán megnyugtatta a kedélyeket. Tisza szavait ismételte:

– És ha egészen Szolnokig jönne is az orosz, ne adjunk rá semmit, mert ebben a világháborúban ez csak amolyan kis epizód volna...

Egy virilista csendesen közbeszólott:

– Hát bizony... ha megdöglött a csikóm, nőhet attól még selyemfű a réten...

Persze. Be van sorozva. Katona. Megy harcolni. Csokoládé? Jövő? Forralt víz? Ha megdöglött a csikóm...

Mégis le kellett ülni, meg kellett beszélni. Ő már el van látva. Be van biztosítva. Neki már van programja. Mi lesz az asszonnyal? A gyerekkel?

Igaz. Vannak hadisegélyek meg akciók. Lelkesedés. Azt még mondják: hadbavonult felesége... hadbavonult gyermeke... Hazamegy, hazautazik. El fog menni az öregekhez, megbeszélni, mit tegyen. Lám, valami ingyen vasúti jegyet is adnak. Tehermentesíteni akarják a fővárost. Elment a hivatalba, ahol az ingyen jegyet adják. Büszkén, némi fölénnyel lépett be. Kérkedve mondta:

– Hadbavonuló vagyok. Egy ingyenes vasúti jegyet kérek...

Azt hitte, simogató és hízelgő jóakarattal, határtalan udvariassággal, siető készséggel azonnal átnyújtják a jegyet. Hogyne: „Hadbavonuló vagyok...”

Egy csomó jó ruhájú kisasszony ült a hivatalban. Nagyszerűen öltözött, egészséges, jóképű úriemberek írtak, regisztráltak, lapoztak, rendelkeztek, hangosan pattogtak. Egyik asztaltól a másikhoz küldték, mindenütt íveket töltettek ki vele. Kérdezgették, és egészen kellemetlen, roppant tapintatlan kérdésekre kellett felelnie. Azt kérdezték, hogy került ebbe a helyzetbe?

– Hadbavonuló vagyok – mondta dühösen és nyomatékkal.

– Igen – mondta egy kis hölgy, és szemtelenül beírta a rubrikába, hogy „hadbavonuló”.

Mintha azt írta volna, hogy kétsoros zakó négy gombbal.

Végre kapott egy harmadosztályú vasúti jegyet. Úgy adták neki, mintha azt mondanák: fogja, szegény ember, de most aztán ne lássuk jövő nagypéntekig...

Ezekre bízza a családját? Ezek fognak gondoskodni a gyerekről? Ezek?

Eltépte a jegyet. Eldobta. Most már tudta  mit kell csinálni.

A család hazamegy. Elmennek az öregekhez. Ott fognak maradni. Végig. Amíg haza nem jön a háborúból. Vagy... Ha ott marad, akkor is, mindegy.

Akadozva kezdte otthon:

– Nézd, fiam. Pár nap múlva itt az idő... Mit fogtok itt csinálni?... Ezen nem lehet változtatni... Én ezen nem segíthetek...

Mit kertel? Keresztül kell ezen vágni.

– Ez mind csak bolondság, hogy karácsonykor vége, meg tavaszkor vége. Haza fogsz menni az öregekhez a gyerekkel. Amíg én oda leszek...

A bútort meg a holmit elvitték egy pincébe az Aggteleki utcába, ahhoz a beraktározóhoz, aki már hónapok óta hirdette, hogy a hadba vonulók bútorait jutányosan megőrzi. Utolsó éjszakájukat egy szállodában töltötték, mert már üres volt a lakásuk.

Úgy beszélték meg, hogy együtt hazamennek, aztán hazulról ő majd bevonul. Felvett a bútorra vagy kétszáz korona előleget nyolcas kamatra. Ezt majd a háború végén kell visszafizetni, mikor a bútort kiváltják.

A pénzből jól éltek az utolsó napon. Vettek mindenfélét, amire a kis faluban a családnak szüksége lehet. Az egyik üzletben szvettert kínáltak neki, jó meleg, kötött szvettert. Megvette. Mindjárt magára is húzta, ott az üzletben.

A felesége elcsodálkozott:

– Mire ez neked?

 

HETEDIK FEJEZET

Pár nap választotta el a berukkolástól. Ez egy kicsit legényes ízű szó volt: berukkolás. Az meg, hogy hadba vonulás, nagyon is nyegle. Ő úgy szokta mondani: majd ha megyek... De a rokonok úgy mondták: jövő héten hadba vonulsz. Egyelőre otthon voltak az öregeknél, egy kis kárpáti faluban. Mindenki büszke volt a hadba vonulásra, csak az anyja meg a felesége nem. Ők se mondták, hogy hadba vonulás.

Utolsó nap estefelé az édesanyja különös hangon behívta a hálószobába. Ez is milyen kedves, ez a hálószoba. Messzi ellátni az ablakból, egészen a Vécsey erdőig. A nap még nem ment le egészen. Pirosaknak látszottak a kis tócsák a mezőn. Vasrostélyok az ablakokon. Talán nem is látja többé ezt a szobát. Az öregek hálószobáját. Az ágyon a fehér horgolt terítőt. A régi, fekete betétes, politúros szekrényeket...

– Fiam...

– Tessék, mama...

– Te, fiam, ne törődj semmivel, csak magaddal. Itthon a családod jól ellesz...

– Gondolja, mama, hogy hamar vége lesz?

– Én nem gondolom, fiam. Háborúk sokáig szoktak tartani... Emlékszem, milyen sokáig tartottak Wallenstein háborúi... Emlékszem, mikor még kislány voltam, kiabálták a váradi piacon: Napoleon gefangen¹... Mindig háború volt. Mindig voltak háborúk. Mind sokáig tartott...

– Hogy gondolja, édes mama, hogy vigyázzak magamra? Hogy lehet a harctéren vigyázni?

Egy kicsit lehűtötte az édesanyja nagy biztonsága. Szándékosan bántotta ezzel a szóval: harctér...

Az édesanyja komolyan és határozottan folytatta:

– Fiam, te kiismered magad. Te hazajössz onnan, csak az a fő, hogy a családodért ne aggódj. Csak magaddal foglalkozz. Én téged nem féltelek.

Hallatlan. Talán az édesanyja azt hiszi...?

– Mama talán azt hiszi, hogy rossz katona leszek? Hogy kibújok?

– Nem, fiam. Isten őrizz! Én nem hiszem, hogy te rossz katona leszel. Te jó katona leszel. Jó fiú voltál, jó apa vagy, jó katona leszel. Akármit csinálsz, te mindig tudod, hol tartasz. Menni kell, mégy. De haza fogsz jönni. Mikor annak eljön az ideje, épségben itt leszel. Az is kötelesség. Te leszel az első, ha menni kell. Édes fiam... Édes fiam...

Csendesen peregtek a könnyek az édesanyja szeméből. Sírt. Ez meghatotta. Elérzékenyítette.

– Ne sírjon, édes mamám. Igaza van. Visszajövök.

– Nem temiattad sírok, fiam... Az öcséd miatt... Hallatlan. Ez egyenesen felbőszítette.

– De hiszen mama... Mamám drága... Hát mi ez?... Hiszen az öcsém nem is katona! Mi baja van az öcsémmel! Hiszen fel van mentve...

– Tudom, fiam... Most fel van mentve. Meddig tart az?... Meddig?...

Hát ez hallatlan. Be kell rukkolnia, hadba kell vonulnia, és az édesanyja az öccsét siratja, aki fel van mentve.

– Nézd, fiam... Az öcséd konok ember... Nem tud alkalmazkodni. Nem tud vigyázni magára... Nem tudom, mi lesz vele.

– De nem katona.

– Semmi az... Meddig nem katona?... Uralkodott magán, de kitört belőle:

– És én hogy vigyázzak magamra? A harctéren vigyázzak magamra?! A tűzben, az ellenséges golyók előtt? A csatában hogy vigyázzak magamra?

Az édesanyja nagyon szelíden, végtelen jósággal nézett rá.

– Én nem tudom, fiam. De te majd tudni fogod. Szegény öcséd...

És megint sírt.

Még reggel, mikor a kocsi előállott, akkor is volt benne egy kis bosszankodás. Majd meglátjuk. Majd meglátjuk, ha jön a hír: a haza védelmében... Ha majd jön a távirat. Szeretett volna ott lenni, ha majd jön a távirat, hogy a kedves fiuk a haza hősi védelmében elesett... Az apja is felült vele a kocsiba, úgy volt, elkíséri egészen a káderig. Már tudta, hogy kádernek hívják, ahová be kell vonulni. Búcsúztak és mindenki sírt. De az ő könnyeit leszorította a tegnap esti jelenet. Hogyne, hiszen ő csak kirándulásra megy. És majd vigyázni fog magára. Hogy meg ne hűljön. És írni fog. Persze. Majd kiismeri magát. A harctéren. A fronton. A tűzvonalban. A rohamban. Majd alkalmazkodni fog. Persze.

Kint robogtak már az országúton. Egy mezítlábas ember cipekedett gyalog a hólében, bukdácsolt az országút sarában.

– Ez is berukkol – mondta az édesapja.

Megismerte a mezítlábast. Egy régi juhászuk fia volt. Vele egyidős. Az öreg Csutor fia.

Kedves gyermekkori emléke volt az öreg Csutor. Nem is hívták Csutornak, ez csak valami csúfneve volt az öregnek. Talán a csutoráról. Mikor kicsi volt, az öreg Csutor ölbe vette. Nótázott neki a hosszú havasi kürtön. Adott neki ordát². Hintát csinált neki a karám mellett. Vasárnap mogyorót hozott a tarisznyájában.

Megállította a kocsit.

Az édesapja nemigen szerette, ha a kocsiba valakit felvettek. De most nem szólott semmit. Pedig tudta, mit akar.

– Te is berukkolsz, János?...

– Be.

– Hány gyereked van, János?

– Öt.

– Halmiba, a vonathoz, ugye?

– Oda.

– Na, gyere, ülj fel...

Félve és ügyetlenül lépett fel János a kocsiba. Mielőtt feltette volna a lábát, lerázta róla a sarat.

– Hát aztán, János, hogy értél volna te a vonathoz, gyalog?

– Valamelyikhez csak elértem volna.

– Nem tudod, te, hogy cipőben kell berukkolni?

– Majd visszaküldenek, ha nem jó vagyok így...

– A feleséged mit mondott? Meg a gyerekek?

– Örültek.

Konok ember. Cinikus. Nem alkalmazkodik. Hálásnak kellene lenni neki, hogy felvette a kocsira. Talán ebédet is kapna. Talán pár krajcárt is adna neki. Nem tud alkalmazkodni. Hm. Ennek az embernek nincs sánsza...

Az édesapja mesélni kezdett. Kicsit reszkető hangon, látszott, hogy egészen más jár a fejében. De azért erőltette magát az öreg, hogy úgy látsszon, mintha egészen természetesnek tartaná, hogy elkíséri a vonathoz, kíséri a káderhez a csatába menő fiát.

– Hát tudod, fiam, akkor még kötéllel fogták a katonát, és az úgy volt, hogy itt a Pusztahegy alatt Farkas Ávrámék...

– Édesapa... Tessék mondani, a mama azt mondja, hogy én tudok alkalmazkodni. Most is milyen nehéz helyzetben voltam Pesten. Hogy kerülhettem ilyen helyzetbe, ha tudom, mit kell tenni? Ha kiismerem magam...

– Igen, azt mondja a mama... Azt mondja, hogy...

– Nem vagyok könnyelmű?

– Én azt hittem, hogy egy kicsit könnyelmű vagy, de azt mondja a mama, hogy csak könnyen veszed... De azért tudod, hogy kell...

– Hátha könnyelmű vagyok...

– Dehogy azért, az más nálad, azt mondja a mama.

– Hát olyan biztos az, hogy én visszajövök a háborúból? Az apja, öreg édesapja szemei egyszerre megteltek könnyel.

Hangosan, csukló zokogással sírt. Ömlöttek a könnyei, nehezen lélegzett. Félrefordult a kocsiban, féloldalra dőlt, szenvedett. Zokogott szaggatottan.

Na végre. Nem olyan biztos a hazatérés.

– Azt mondja édes mama, hogy szegény öcsémet félti. Az édesapja levette a zsebkendőt a szeméről.

– Mit mond a mama?

– Hogy sokáig tart a háború, hogy az öcsém is bevonulhat, hogy érte aggódik.

Az édesapja racionális gondolkodású ember volt. Nem hitt a csodákban, természeti törvényekkel, logikus kapcsolatokkal, materiális indoklással fejtegette néha a bibliát is. A vallási parancsokat gazdasági szükségletekkel hozta összefüggésbe. Nagyszerű idézeteket tudott Goethe Faustjából meg Schillertől. Heinét csak kellemes olvasmánynak tartotta.

Most elkomolyodott. Szinte rosszallta a tréfát.

– Hogyhogy az öcséd? Nem is katona. Fel van mentve. Mi lehet az öcséddel?

Annyira kívül esett a logikai kapcsolatokon ez a feltevés a kisebbik fiáról, hogy egészen kijózanodott az öreg. Inkább idegessé tette. Látszott, hogy ez a transzcendentális következtetés egészen megzavarja. Ez megy katonának, ez megy a csatába, ezért kell aggódnia... Aki fel van mentve, az fel van mentve. És aztán a hadijelentések. Most már csak vége lesz. Ki van mutatva. Nem lehet tovább bírni. Még egy hónap. Mondjuk kettő. Hiszen statisztika van róla, hogy egy évnél tovább még élelemmel sem bírjuk. No, és emberrel.

 

NYOLCADIK FEJEZET

Néhány napja valami megmagyarázhatatlan káoszban élt. Olyan benyomást gyakorolt rá a vitézi élet, mint valami zsibvásár. Rengeteg ismerőssel találkozott, és mind tanácsolt valamit. Mind félrehívta, sugdolództak, diszkrét titkokat közöltek vele. Vigyázni kell, óvakodni kell, lehet beszélni valakivel, csak egy kis protekció kellene. Ez nem ment a fejébe sehogysem. Hadijelentések motoszkáltak az agyában, transzparensek, még a fővárosból. Kitartani a végső győzelemig. Derék hőseink. Másodosztályú ezüst vitézségi érem. Véráldozat. Aranyat – vasért. Hadnagy uram, hadnagy uram. Várta, hogy valami hősi lendület fogja sodorni őt is, várta a hírlapok frazeológiáját, várta, hogy testet ölt az iskolakönyvek érzelmessége. Ehelyett jóakarattal figyelmeztették, hogy beszéljen az őrmesterrel, kaphat nagyszerű ruhákat. Az orvoshoz igen helyes volna elmenni, beszélni kellene vele. A kapitány jó ember. Egyáltalán nem értette, miért jó ember a kapitány. És egyáltalán mi jelentősége van annak, hogy a kapitány jó ember?

Meglesz a kiképzés, és azután ki a frontra. Ezt nem tudta másképp elképzelni. Egy nap választotta el a beöltözéstől, de már mindenki jó barátja volt az ezrednél, mindenki beleavatkozott a dolgába. Mindenki másról beszélt. Senki sem beszélt arról, hogy háború van. Hogy szükség van az ő lelkesedésére, áldozatkészségére, önfeláldozására. Az orvos fog adni mentességet a kirukkolás alól, akármikor ad egy napot, csak kérni kell. Hát ennek mi értelme van? Miért adjon az orvos mentességet a kirukkolás alól? Mi az az egy nap? És mi az az egész kirukkolás? Háború, csata, golyó. Veszélyben a haza. Ki beszél itt egy napról? Mire neki az a nap? A felesége, a gyereke és mindene, mit csinálna azzal az egy nappal? Hogy az őrmester ad jó ruhát. Miért adjon jobbat? Amilyet adnak, az jó lesz. Harcolni kell, nem ruházkodni. Ki törődik most effélével? Azután, hogy jó ember a kapitány. Természetes, hogy jó ember. Kell is. Velük fog szenvedni, velük küzd majd, kö

zös az életsorsuk, az életveszélyük. Bizonyára jó ember, és jó kiképzést fog adni. Figyelmeztették, hogy kérni kell a külön lakást, meg lehet kapni. És kérni kell a kinnkosztolást, azt is meg lehet kapni. Ez meg éppenséggel nevetséges volt.

Ezek az emberek az otthoni apró szatócsok maradtak. Még a különbek is azokká lettek. A Kárpátokban tízezrek fuldokolnak, a volhiniai mezőn tízezrek hörögnek, és akkor ő kérje a külön kosztot. A külön lakást.

Beöltözése előtti napon hazaküldte az édesapját. Az öreg sírt, sokszor megölelte. Ez igen. Ez emberi gesztus volt. Ez a búcsúzás, ez a sírás, ez a megsiratás. Ez illik a nagy napokhoz, nem a kávéházi szószátyárkodás. Meg kibújni a kirukkolás alól. Megpuhítani a jó kapitányt, adjon könnyebb szolgálatot, mert diplomás ember.

Nem ment sehová, és másnap reggel a várban, mikor a ruháért odaállott, csodálkozott rajta a kiosztó altiszt. Nem is adott neki ruhát. Odament hozzá, és azt mondta neki súgva:

– Tessék várni a végén...

A végén aztán odajött hozzá egy altiszt, elvezették valahová hátra, ott már volt egypár bevonuló civilruhás. Mindenkitől beszedtek valami pénzt, és kiosztották közöttük a ruhát. Valóban, egészen jó ruhákat: tiszta új cipőket, új fehérneműt. Most már visszaemlékezett, hogy az imént a többinek milyen lyukas cipőket, milyen toldott-foldott rongyokat adtak. Szégyellte magát, hogy ezekben az órákban, ezekben a napokban efféle kedvezményt ő is elfogad. Nem tiltakozott. Fizetett, mint a többi, és ment a protekciósokkal az újabb kedvezményért, ment kérni kinnlakást, kinnkosztolást.

Szégyenteljes és kínos dolognak tartotta, méltatlannak az eseményekhez ezeket a dicstelen félreutakat.

Magyarázták, hogy ki mióta van odahaza. Hogy nem is beteg az illető, hogy a másik meg jól beleette magát a hivatalba, ettől aztán eltarthat a háború, ez ugyan ki nem megy a frontra. Az egyik az orvosi rendelőben helyezkedett el, a másik állandó adjutáns volt, a harmadik örökös irodafőnök, a negyedik műkedvelő előadások szervezésére rendezkedett be, az ötödik valami görcsöket szimulált, a hatodik sebbel jött haza a harctérről, és mégsem tisztelték. Ez volt a legnagyobb szálka a suttogók szemében. Azt mondták, hogy már rég begyógyult a sebe.

Neki csak ez az egy volt szimpatikus.

Hát jó, begyógyult a sebe. De kinn volt. Megszenvedett. Kockára tette az életét. Hogy lehet erről ilyen hangon beszélni? Erről, aki már szembenézett a halállal. Ez az egyetlen hős. Ez az egyetlen ember.

Rendes, pontos, szakember. Ilyen dicséreteket hallott. Ezeket a dicséreteket nem bírta megérteni. Mi ez, fűszerüzlet? Katona legyen. Rendetlen, pontatlan, de álljon oda a harctéren az első sorba, és rohanjon életmegvetéssel és lelkesen előre. Tartsa maga előtt a szuronyát és döfjön. Miféle szakembernek kell itt lenni?

A többivel együtt képezték ki, és most megint találkozott Csutor fiával. Egy reggel valami új szakaszt osztottak be hozzájuk, és három-négy emberrel lejjebb a sorban ott állott Csutor fia. Nagyon megörült neki, de a bajtársa nagyon fanyarul beszélgetett vele.

– Na látod, mégiscsak összekerültünk. Most majd együtt megyünk a harctérre...

– Dehogy megyünk mi együtt a harctérre!

– Hogy? Hát én tán nem megyek, azt gondolod?

– Nem gondolom. Csak éppen, hogy én már biztosan megyek a héten.

– Hát mit gondolsz, engem nem küldenek ki?

– Dehogy nem, dehogy nem. Csakhogy annak még nagy sora van. Nekem nem jön előbb tiszti iskola, nekem nem jön előbb rang, én már ki vagyok képezve, nálam már nem jöhet közbe semmi.

Igaz. Ezt egy kicsit igazságtalannak látta. Persze.

Csak egyszerre rukkoltak be Csutor fiával.

Másnap az már a menetben volt. Új ruhában, új cipőben, új fehérneműben.

 

KILENCEDIK FEJEZET

Az iskolának is vége lett, rangot is kapott. Egy utolsó gyakorlat volt még hátra. Nem volt első az iskolában, de nem volt az utolsó sem. Tereptanból nagyon gyengén felelt, de valami dolgozatokat kellett írni. Valami szolgálati jegyeket kellett csinálni, és ez kihúzta a bajból. Megállapították, hogy a legszabályosabb szolgálati jegyeket ő csinálta az egész tiszti tanfolyamon. Vér patakzott Verdun falai alatt, és petróleummal leöntött liszthalmok égtek. Városok lángoltak, és szuronyok bújtak keresztül a tisztviselők nyakán. A béres koponyáját acélszilánk lékelte, a menekülésnél három gyerek elveszett, egyet eltaposott a ló. A géppuska kaszált, és a repülőgépekről apró szegek hullottak, melyek keresztülszaladtak a juhászon, de az ő szolgálati jegye sikerült a legpontosabban, és ez kihúzta a vízből. Tisztjelölt lett, és azt mondták a szakértők, hogy rövid frontszolgálat után újabb rangot nyer. Újabb rangot, mely készpénzzel és előnyökkel jár.

De előbb még egy gyakorlat volt. Megmondták azt is, hogy ez a gyakorlat már nem számít a bizonyítványba. Itt már nem lehet rontani az átlagon. Ez már csak olyan mutatvány. Bemutatni, mit tanultak. De azért igyekezni kell, hogy sikerüljön.

Hajnalban kezdődött a gyakorlat. Előtte való nap kint volt a kávéházban. Ott mondták neki, hogy egy közeli rokona tűvé teszi érte az egész várost. Azt üzente a rokon, hogy okvetlen várja meg. Idegesen ölelte, a nyakába borult. El sem tudta képzelni, mit akar. A rokon elkezdte magyarázni, hogy a legnagyobb őrület, amit csinál. Egyenesen a veszedelembe rohan. Gondoljon magára. Gondoljon a családjára. Segítsen magán valamiképpen. Ezzel tartozik a családjának, a szüleinek, a jövőjének.

– Hát mit lehet csinálni?

Beszélni kell az orvossal, ő már beszélt is vele. Először itt tartják, kiveszik a menetből, majd aztán valami bajt állapítanak meg. Húzni kell az időt.

– Ehhez pénz kell, vagy hogy megy ez, nem értem...

Ezt egészen tétován mondta, nagyon kevéssé érezte ezt a kötelességet.

– Persze, pénz kell hozzá, rosszul tetted, hogy nem kértél hazulról, de én majd adok. Majd megkapom odahaza a családtól, írsz nekik, hogy fizessék ki.

– Na, és én adjam oda az orvosnak?

– Persze, mondom, hogy beszéltem már vele. Oda kell adni nyugodtan. A legnagyobb könnyelműség, hogy nem csinálsz semmit... Azonnal el kell menni.

Egy nagy kék bankjegyet kapott, és a rokon siettette, sürgette, hogy azonnal intézkednie kell, amíg nem késő. Ilyenkor könnyelműség. Még szerencse, hogy az utolsó pillanatban megtudta. Lehet, hogy már egy hét múlva kidobták volna a frontra. Gyerünk, gyerünk. Elindultak ketten az orvos lakása felé.

Hát mégis.

Mégis megy, mégis csal, mégis kivonja magát, és mellékutcákon lopakodik, mikor a lövészárkokból szuronnyal döfik ki a kereskedősegédeket, mikor a cipészek lába fagyottan törik le a feketülő lábszárról, mikor fény villan az őrsön, és hörög a viceházmester. Kék bankóval a zsebében lopakodik a mellékutcákon, pedig ide látszik a várfal, ahonnan Dobó Katica és az egri nők forró szurkot záporoztak a törökre.

Az édesanyjának igaza volt. És ő hogy meg volt sértve! Idecsöppen ez a rokon, hitelezi a kék bankót, ő meg alkalmazkodik. Kiismeri magát. Ezt gondolta az édesanyja? Ennyire ismerte? Tévedés... Nagy tévedés... Meg fogja állítani ezt az egész gépezetet, amely az ő lealacsonyítását szolgálja. Amely az ő lelki sírját tükrözi. Szegény mama. Mamám drága, nem ismersz te engem mégse...

Azt mondta a rokonnak, várjon egy kicsit.

Belépett a trafikba. Kért egy skatulya olcsó cigarettát. Fizetéskor kivette a kék bankót. Mosolyogtak. Nagy pénz az, nem tudják felváltani. Majd holnap kifizeti az önkéntes úr. Dehogy ké

rem, dehogy. Nem akarok ezzel a nagy pénzzel járkálni éjszaka. Kérek pár sort, itt hagyom reggelig. Ha éppen arról van szó...

Aztán kilépett egy szál olcsó cigarettával a szájában könynyen, boldogan, ragyogóan és vidáman a trafikból. Szeretett volna a kezével inteni a magas fekete várfal felé, de nem lehetett bolondságokat csinálni a rokon előtt.

Mentek, lopakodtak a mellékutcákon. De ez már nem volt olyan szívszorító. Ez már csak egy kedélyes éjszakai séta volt, és ravaszul figyelte a kedves, aggódó rokont, akinek holnap visszaadja a kék bankót.

És drága mama... Mennyire nem ismersz... Mennyire nem tudod! Nos? Mit szólsz? Egyetlen édes mamám, most ugye sajnálnál? Nem mondanád, hogy engem nem féltesz. Nincs nálam a kék bankó. Mit adjak az orvosnak?

A rokon megállott. Suttogott. Itt lakik, be kell menni, és egy hosszút kell csengetni. Kijön egy katona, annak be kell mondani a nevet. Arra beeresztik. Majd a többi magától jön.

Így volt tényleg. Az orvos kijött elébe, és láthatólag meghökkent, mikor látta. Ő is meg volt lepve. Látta már az orvost, de mindig csak szolgálatban. Most nagyon furcsa volt: fegyelmezett katonaerkölcse merevítette a lábait, vigyázzba kényszerítette, és akármilyen hanyagul lógott az orvoson az ing, mégiscsak két aranycsillag ragyogott rajta... Esetlen volt, tájékozatlan, de az orvos hamar bevezette. Nézte őt, és megváltozott arccal, hidegen kérdezte:

– Mivel szolgálhatok?

– Kérem, a rokonom mondta, hogy már beszélt a főorvos úrral és...

– Miféle rokona?

– Nem beszélt önnel a rokonom?

– Nem ismerem az ön rokonságát, önkéntes.

Ez a komoly hang kijózanította. Felállott. Most már vigyázzban állott a főorvos előtt. Nem tudta, ugyan miféle tréfa ez, szeretett volna kint lenni. Csak nagyobb komplikációk ne legyenek. Mereven és katonásan állott. Tisztelettel jelentette:

– Bocsásson meg, főorvos úr, valaki felültetett. Nagyon kérem, bocsásson meg.

Az orvos arca felderült. Jóságos lett.

– Nincs semmi baj, fiam. Nem is kérdem, ki űzött tréfát magával. Elfelejtem magának az egészet. Nyugodjon meg, önkéntes. Semmi baj. Katonadolog.

Kitámolygott. Az előszobában a szeme megakadt valamin. Mi ez?

Az előszobában a falhoz támasztva egy botot látott. Ilyen bot egyetlen van az egész világon. A bot feje egy fürtös ezüst négerfej. A szemei mozognak. Egyetlen ilyen bot van. Nagyon jól ismeri. A gazdája erdőtulajdonos a vidékükön. A vasúti állomásuk közös. Annak a fia is most vonult be. Ezzel a bottal húsz esztendővel ezelőtt játszott, ma már nem is csinálnak ilyen botokat. Hogy kerül ide? Megpróbálta a botot. Az ezüst néger szemei élénken kacsintgattak. Persze. Ez az a bot. Monogram van rajta. Persze. Csakugyan. Az erdőtulajdonosé. És a fia ma rukkolt be. Bent van az orvosnál.

Visszament. Kopogtatott. Az orvos idegesen dugta ki a fejét.

– Mit óhajt, önkéntes?

– Kérem, főorvos úr... Valami fontos mondanivalóm volna. Tessék egy pillanatra...

Az orvos izgatottan figyelte.

– Kérem, főorvos úr... A mi vidékünkről ma rukkolt be egy katona. Nem tudom, mi lesz vele, de az apjának a botja itt van az előszobában. Majd figyelni fogom, mi lesz a fiúval. És a botot nem kellett volna az előszobában hagyni...

Az orvos arca elfakult. Kirohant. Behozta a botot. Beadta egy másik szobába. Mereven nézett rá, és csendesen kérdezte:

– Mit akar tőlem...

– Nem akarok semmit. Beszélt a rokonommal?

– Beszéltem...

– Megígérte neki?

– Meg...

– És most?

– Most... Nem mondta nekem, hogy ön tiszti vizsgás önkéntes... De kérem... Bármikor kérjen tőlem gyengélkedő napot, kirukkolás alól...

– És az erdőtulajdonos fia?

– Közbaka. Ki törődik vele? És egy olyan hatalmas sérve van... Szeretném, ha látná a sérvét... Tessék elhinni... Igazán... nagyon kérem... nagyon kérem...

Otthagyta az orvost. Kifordult a kapun.

– Nem sikerült – mondta a rokonnak. – Majd a trafik előtt, ahol világos van, visszaadom a pénzt. Azt mondta az orvos, nem mondtad neki, hogy önkéntes vagyok. Hogy tiszti vizsgám is van. Nem lehet. Nem megy.

Milyen jó, hogy a kék bankó nem volt nála. Mégis szebb így. Hogy nem is volt semmi kilátása. Hogy ez nem letörés, hanem előre elhárította. Nem blamázs önmaga előtt.

Vagy talán az édesanyja is így értette? Hogy mindig tudja, mit kell tenni. Hogy a jó ösztöne megsúgja. Itt az volt a helyes, hogy előre lemondott a kilátásokról? Vagy szerencse ez? Beteg megérzés vagy egészséges érzelmesség?

A trafikban még ébren voltak, kihozta a kék bankót, és visszaadta a rokonnak.

 

TIZEDIK FEJEZET

Üde, friss és tettre kész volt a gyakorlat reggelén. Korán ébredt és készült. Azt mondták, nem lehet tudni, talán éjszakára is kint maradnak a terepen. Bánta is. Csak menni már, menni valahová, ahová nem jön a kardos tankerületi főezredes, ahol nem kérdik az embert, ahol nem spekulálnak, ahol nem óvatoskodik a szél, szabadon hull az eső, nem lehet elnézést kérni az országúttól, mert mindenkinek egyformán sáros és köves. Remélte, ez az utolsó. Ezután már nem jöhet egyéb. Ezután már csak a harctér jöhet. Benne lesz végre a közös sorsban és... És valahogy úgy képzelte, hogy most egyensúlyban vannak az erők. Egyforma súly nehezedik a mérlegnek mind a két serpenyőjében. Egy kis filozófiával azt lehetne mondani, hogy valahol csak elkezdődik a nehézkedés, amelyik megbillenti a mérleget. A háború mérlegét. Matematikailag pontosan úgy van, hogy a mérleget egy egészen pici súly billenti meg. Egy parány. Talán ő lesz ez a parány. Talán ő hiányzik. Butaság. Csak nem azt gondolja ezzel, hogy ő dönti el a világháborút? Nem... Nem... Ezt nem gondolja, de matematikailag biztosan így kell lennie...

Teljesen fel volt öltözve, a többiek akkor ébredeztek. Még egy jó óra volt hátra. Azalatt válaszolni fog a felesége levelére.

Aggódó reszketés áramlott a levélből. „Drága egyetlen mindenem! Mit tudjak neked írni? Tele vagyok fájdalommal. Egyetlen fiunk már érti, hogy nem vagy most nekünk...”

Válaszolt. „Az egész dolog nem olyan, ahogy a civilek elképzelik... Nem is lehet azt elmondani, milyen kedélyes... Csak a sok tanulás meg a feleltetés, de most már megszűnik. A családapákat – igazad volt – nagyon kímélik. Így például vannak úgynevezett front mögötti szolgálatok. Például az északi harctéren tábori újságot szerkesztenek, és ide hívnak állásba. Valószínűleg elfogadom, ha jobb nem akad. A fizetés is elég tisztességes, nekem kell korrigálni a lapot. Inkább ide megyek, mint az élelmezéshez, ámbár az kényelmesebb, de közelebb van a fronthoz. Ezt hadtápszolgálatnak hívják, de szeretném, ha erről egyelőre nem beszélnél senkinek. Gondolod, hogy inkább a tábori újság szerkesztését vállaljam?”

Mit írjon? Hát mit írjon? Ha baj lesz, úgyis megtáviratozzák. Csak... Mikor jön a sürgöny. Ha baj lesz és a sürgöny... Az az öregasszony hordja még mindig a sürgönyöket. Milyen csatakosan fog megérkezni. Azt fogja mondani, nagy víz volt az erdőben... Alig tudott átvergődni... Kap egy pohár pálinkát... Az apja fogja kibontani a sürgönyt. Először felteszi a cvikkert... Azt fogja mondani: „Na... biztosan a lekvár miatt...” Aztán kibontja a sürgönyt...

Elfutotta a könny a szemét.

Mi ez? Meg vagyok őrülve? Kirukkolás van, gyakorlat van. Fel kell adni szegényeknek a levelet. Leállni ábrándozni... Hol van még a harctér? Hogy lehet így elkalandozni? És a levél se jó. Ennyire nem lehet őket... Dehogynem. Csak menjen a levél.

Beállott a sorba és kihúzta magát, vágta a marsot, és mikor a csapat énekelni kezdett, ő is belezajongott, hogy

Égnek a gyertyák az oltárokon, Mégse jön ide a párom...

Ezt a nótát szerette a legjobban, és mindig kissé meghatotta, mikor ezt énekelték. Hogyne. Mintha nem is olvasta volna a Faustot. Heinét. Tassót. Csokonait. Aranyt. Lermontovot. De hol vannak ezek most? Belül nevetett, hogy a pesti diplomás úr, kávéházi irodalmi viták után, értekezések után, Longfellow után, dalol batyuval a hátán, és élvezi és meghatja és könnyezteti és átérzi: Mégse jön ide a párom. Nem rossz.

Kilométereket mentek, hegyre kapaszkodtak, erdőkön vágtak át. Nem volt fáradt. Énekelt, elszórakozott a gondolataival. Muzsikált benne az öröm és a szabadság. Igen, meghal az ember, ha kell, de addig énekel az ember, az ember olvassa Zolát, megcsókolja a gyereket, félrecsapja a sapkáját, markolja a puskát, egy vállrándítással helyrebillenti a hátizsákot.

Jó öreg blattfusz, mit szólsz hozzám? Igaza volt az orvosnak...

És ez most már nem is számít, ez már nem felelés, itt már nem kell drukkolni, ez már félig-meddig háború, és finom illat szitál az erdő felől...

A csapatot megállították. Néhány katonai mozdulat után harsány hangon mondta egy törzsőrmester a feltevést:

– Városunkat az éj leple alatt megtámadta az ellenség, és ott kímélet nélkül zsákmányol. Az északkeleti bejárat felől megközelítjük városunkat, rajtaütünk az ellenségen, és pocsékká verjük...

No most...

Azt hitte hirtelen, hogy most, most úgy, ahogy a lapokban olvasta: egy diadalittas huj-huj kiáltással fognak rohanni a zsákmányoló ellenség felé...

De nem ez történt.

Megint vezényszavak hallatszottak. Jobbra, balra osztották őket. Előre küldtek egyeseket, némelyeket visszahagytak. Ezek csak öt perc múlva induljanak. Órákat igazítottak össze, térképeket néztek. Az egészből nem értett semmit. Fogalma sem volt róla, mi történik.

Neki ötödmagával valahová északi irányba kellett menetelni. Egy dombot kell megkerülni, felderíteni az ellenséget.

Persze. Az iskola másik fele az ellenség. Tőlük elváltak reggel, és most azok arra tanyáznak valahol. Fehér szalag van az ellenség karján.

Mentek szépen a hegy felé, és ahogy eltűntek a főcsapat szemei elől, az egész csak séta volt és beszélgetés. Már a domb körül jártak. Ő volt a parancsnok. Egy fa alatt pihenést rendelt. Voltak úgynevezett jó katonák, akik mindig jobban tudták nála a szabályt. Azt mondták, nem rendelte el helyesen a pihenést. Lehet. Nem törődött vele. Majd a harctéren jobban fogja elrendelni. Három perc pihenés.

Elült a vita. Másról beszélgettek.

Egyszerre puskaropogás riasztotta őket, és rájuk kiáltottak:

– Adjátok meg magatokat!

Hm. Az ellenség bekerítette őket. Kellemetlen. A puskától nem tartott, tudta, hogy csak vaktöltés. Nekik is ilyen volt.

– Nem adjuk meg magunkat! Védekezünk! Előre! Felemelte a puskát a boldogabb végével, és körülnézett. Arnótfalvi, az osztálytársa – itt úgy mondták, évfolyamtársa

– nézett vele farkasszemet.

– Kérlek, adjátok meg magatokat, ez a szabály... Szabály? Ezt nem tudta. Lehet.

– Miféle szabály?

Az a szabály gyakorlaton, hogy aki hamarább támad, annak meg kell adnod magad. És mi többen is vagyunk.

– Ez is szabály?

– Ez is.

Akkor nincs mit csinálni. A harctéren nem tenné, de hát itt a szabály az irányadó. Arnótfalvi biztosan jobban tudja. Rangelső volt, neki tudnia kell.

– Hát, kérlek, akkor megadjuk magunkat.

Az ellenség vigyorogva jött elő a bokrokból, és közrefogták őket.

Nagyon dühös volt. Most mi lesz velük? Visszaveszik a bizonyítványt? Megint iskolába kell járni?

– Beviszünk benneteket a főhadiszállásra. Átadunk a vezérkarnak.

Roppant kellemetlen. El sem tudta képzelni a következményeket. Csúnyán végződik. De hogy erről nem tanultak semmit? Dehogyisnem!... Persze, erről is szó volt...

– Te, Arnótfalvi... Mi most foglyok vagyunk?

– Azok.

– Hadifoglyok, ugye?

– Hadifoglyok vagytok.

– Akkor hát nesze... Ti is adjátok oda...

Benne van a szabályzatban, hogy a hadifoglyoktól elveszik a fegyverét, szerelvényét.

Közrefogta őt meg az embereit az ellenség, és vitte őket a főhadiszállásra, a vezérkar elé. Szép őszi nap volt, lihegett az ellenség, mert mindegyik két puskát vitt meg két hátizsákot. Mentek.

– Százados úr, alázatosan jelentem, elfogtunk egy ellenséges járőrt...

Lesütötte a szemét. Kétségbe volt esve. Inkább meghalni. Ezt a szégyent. Arra ébredt fel, hogy a százados öblösen, szélesen, jóízűen kacag.

– Brávó, fiam! Brávó! Ez jó! Ilyet! Hát te hagytad elfogni magad, hogy más vigye a puskád meg a hátizsákod? Brávó! Brávó! Pompás katona vagy...

Körülnézett.

Neki brávózott a kapitány. Neki mondta, hogy pompás katona vagy.

Az egész vezérkar a kapitánnyal nevetett, és melegen néztek rá. Odajöttek és kezet fogtak vele. Arnótfalvival senki sem törődött.

Azt mondták, hogy egy ilyen ötlettel meg lehet menteni egy várost.

Hős volt. A nap hőse volt.

 

¹ Elfogva.

² Juhtejből készült sajtszerű termék.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

A tizenhetedik menetbe osztották. Ez annyit jelentett, hogy most már megy a harctérre. Parancsba jött egy sor társának a neve is, akiket mind beosztottak. A suttogóknak, a vádaskodóknak, az epéseknek megint igazuk volt. Kimaradt a hangversenyrendező. Kimaradt az orvos jobbkeze, az, aki a gyógyszertárban segédkezett. Kimaradt egy jó hangú hadapródjelölt. Kimaradt egy ruhatári hadapródjelölt. Nem volt beosztva egy főhadnagy, aki már másfél éve nem volt menetben.

Orvosi vizitekkel próbálkoztak egyesek. Pestre táviratoztak. Ajánló levelek után szaladgáltak. Minisztériumból vártak intézkedést. Loholás, mozgás, kapkodás volt. Új tanfolyamokat akartak hallgatni. A legénység között is volt izgalom, közülük is próbálkoztak új bajokkal az orvosnál. Betegségeket tudtak, amelyekkel otthon tartják az embert. Hivatalokba kerestek protekciót. Iparosoknak ajánlkoztak. Állást kerestek az utolsó pillanatban.

Akik menetbe voltak beosztva, azoknak a többiek hízelegtek. Csak gyere hozzám, pajtás, kaphatsz egy nadrágot. Kicserélem a bakancsod, hogyne cserélném ki. Megtarthatod a régit is, persze, hogy megtarthatod.

A legénységnél csak a tapasztaltak próbálkoztak. Altisztek, effélék. Ott jobbára tehetetlenül várták az indulás napját az arra ítéltek. A kosztjuk megjavult. Olyan jó volt, hogy legénységi kosztot evett napokig. Zsíros volt a kása, és hús volt a levesben. Nagy, kövér, puha falatok. Vagy esetleg sovány rész. Ki hogy szereti.

Csakhogy már itt hagyhatja ezeket a tisztviselőket! Dehogy szól egy szót is. Ha mindenki kibújik, ha mindenki félreáll, ha mindenki spekulál: akkor soha sem lesz vége. Ezt nem lehet bírni idegekkel. Igen, békében, együtt a családdal, az ember tisztviselő. De most! A heptikás, a csúzos, a szemfájós, az idegbeteg: dögöljön meg, ha nem ismer senkit, aki segítené. Az egészséges protekciós az aktája fölé hajol, és nem nézne fel a világért sem, mikor a szerencsétlen heptikást viszik. A háború utánig nem fog felnézni.

A menetből is sokat kivettek. Táviratok jöttek minisztériumokból: az egyik nélkülözhetetlen volt a bankban, a másikat a gazdasági iskolába vezényelték. Volt olyan, akin az utolsó percben gyógyíthatatlan betegséget konstatáltak.

És ott voltak a tisztviselők. Most még szaporodik a létszámuk. Most megint több lesz a tisztviselő, és most ezek fogják egymást gyilkolni. Ezek fognak egymás ellen intrikálni, ezek fogják egymást jelentgetni. Ezek itt komiszabb és kérlelhetetlenebb harcra készülődnek, mint a menetbeliek.

A gyakorlótéren incidense volt. Szárnytisztes volt, és a rajában ott volt Rosenstein, egy rövidlátó, kehes órássegéd. A Jeges volt a csapatparancsnok. Irány a körtefa. Arra rohantak rajvonalban. Lefeküdtek, felugrottak, rohantak. Megint le kellett bukni, és vezényszóra megint rohantak előre. Páronként, hármanként, ahogy a parancs szólt. Mellette rohant Rosenstein. Sípolt a tüdeje, és untalan felbukott. Túl a gyakorlótéren, már szántóföldön rajvonalaztak, és a rövidlátó Rosenstein mindig felbukott a barázdákon.

Jeges elkezdett ordítani. Azt mondta, látszik, hogy Rosenstein zsidó. Majd a harctéren is így fog viselkedni. Ott is gyáva lesz. Ott is hátramarad.

– Kérlek – mondta a Jegesnek -, ne szidd Rosensteint, én látom, mennyire erőlködik. Már alig liheg, mindent megtesz, ami tőle telik.

– Ne pofázz ki a sorból – mondta neki Jeges.

Azonnal felugrott és hátrament. Egyenesen a főhadnagyhoz.

– Főhadnagy úr, alázatosan jelentem, én nem tűröm, hogy Jeges hadapródjelölt úr zsidózzon. Rosenstein egy beteg és rövidlátó ember, amellett látom, hogy mindent megtesz, amit bír. Azt mondta nekem Jeges, hogy ne pofázz...

Fel volt indulva, elfutotta szemeit a vér, indulat reszketett minden porcikájában. A főhadnagy ridegen mondta:

– Hogy merészel a rajvonalból parancs nélkül eljönni? Azonnal menjen vissza. Harcszerű viselkedést rendeltem, és ez éppen annyi, mintha az ellenség elől meghátrálna. Mintha az ellenség előtt volnánk, és visszajönne a rajvonalból...

Lesújtva, némán ment vissza, és odafeküdt a helyére. Tovább gyakorlatoztak, s elkeseredetten, megalázva dolgozott.

Gyakorlat után félrehívta őt is, Jegest is a főhadnagy.

– Hát olvasta azt maga, Jeges úr, hogy a szolgálati szabályzat zsidót is ismer? Világosan benne van, hogy minden ilyen megkülönböztetés tilos. Hogy mer szembehelyezkedni a szolgálati szabályzattal?

Hosszasan leckéztette Jegest, de nem említett sem emberiességet, sem testvériséget, sem humanitást. Csak a szolgálati szabályzatot. Azt mondta a főhadnagy úr, hogy ez épp olyan szabálytalan, mintha valaki otthagyja a rajvonalát. Ahogy például ő tette. Azt mondta, mindkettő egyformán súlyos eset. Ha azonnal ki nem jelentik, hogy soha többet nem szegik meg a szolgálati szabályzatot, jelentést tesz a kapitánynak. Majd meglátják a következményeket...

Hallatlanul imponált neki, hogy ez is benne van a szolgálati szabályzatban! Hogy a főhadnagy azt mondja, hogy egyik olyan szabálytalanság, mint a másik.

Megígérték mind a ketten. Ő, hogy nem hagyja ott többé a rajvonalat. Jeges, hogy nem fog zsidózni többé. Nem feledkeznek meg többé a szolgálati szabályzatról. Sértés is volt, mondta a főhadnagy. Nem méltó leendő tisztekhez, hogy egymás ellen fenekedjenek. A sértést elintézettnek veszi, ha előtte kezet fognak. Egymásra néztek Jegessel és kezet fogtak. De azt mondta neki Jeges, vigyázz, ha nem leszel benne a menetben, ha valahogy kilógsz a menetből, akkor gilt a sértés. Mosolygott és azt felelte barátságosan, ott a főhadnagy előtt, vigyázz komám, gyáva kutya vagy, és csak itthon tudsz legénykedni, utolsó gazember vagy, ha kilógsz a menetből, ha nem jössz velünk.

Jeges akkor megölelte, és azt mondta, jól van, ne félj, nem csinálok többet ilyet, túlmentem a határon, bocsáss meg.

Sorakoztatták a csapatot, dalolva mentek hazafelé, és a városig barátságosan beszélgettek egymással. Megnyílt a szívük. Körülbelül egyformán látták és egyformán utálták már az összes itthoni rubrikázót, és nem tudták felfogni, mire való az egész. Háború van, mindenkinek egyszerre ki kellene menni a frontra, és eldönteni, hogy jobbra vagy balra. Nem láttak bele a gépezet fortélyaiba, és a muhi pusztát meg a katalaunumi csatát idézték. Miféle háború az, ahol folyton számolnak, regisztrálnak, szuperálnak, számon tartanak, kalkulálnak, íveket fektetnek fel, hivatalokat meg segédhivatalokat szerveznek, elvonják az embereket a harctérről? Ezer meg ezer szolgálat van, ahová a protekciósok mennek, és ezer meg ezer állás van, amelyekért élethalálharc folyik, ide bejutni, oda bejutni...

A főhadnagy úr odajött hozzájuk. Azt mondta, lovas ember jött utána, itt van Szvörcsök tábornok úr. Neki be kell lovagolni a városba, tartsák rendben a csapatot. Azt kérdezte, melyik a rangidősebb hadapródjelölt? Ő volt, egy nappal előbb kapta a rangot. Akkor vegye át a vezényletet, és vezesse be a csapatát.

De rendben, mert lehet, hogy találkozni fognak a tábornokkal. Vigyázni kell a tisztelgésre. Legjobb lesz előreküldeni egy altisztet, az majd figyel, és ha jön a tábornok, jelenti előre, hogy ne legyen meglepetés. Aztán ellovagolt.

Átvette a csapatot. Dagasztotta keblét a megtiszteltetés.

Jeges elkezdett neki magyarázni.

Ránézett Jegesre, és azt mondta neki szolgálati hangon:

– Jeges hadapródjelölt úr átveszi a második szakasz parancsnokságát...

Jeges tisztelgett, és rohant szakasza élére.

Megszüntette az éneklést, elindította a csapatot. Egy szakaszvezetőt előreküldött, és meghagyta neki, hogy jelentse, ha jön a tábornok. Feszesen, katonásan léptette a századot. Büszkén lépkedett a csapat élén, és ütemesen döngött lépteik alatt a főutca kövezete.

A szakaszvezető lihegve rohant feléje vissza. Elfúlva integetett, hogy a tábornok a legközelebbi sarkon van.

Csakugyan, a sarkon már megvillant a tábornok nadrágjának piros szegélye. A kardját magasra emelte, intett a bakáknak, hogy most, most figyelem.

A tábornok előtt aztán kieresztette a hangját.

– Vigyázz! Jobbra nézz!

A tábornok felé merevítette a fejét, és suhintott a kardjával. A tábornok arca egyszerre elborult. Rosszallólag csóválta a fejét és odakiáltotta:

– Állítsa meg a csapatot! Hozzám!

Megállította a csapatot. Odalépett a tábornok elé.

– Nem jó! Nem jó. Hogy hagyta a csapatot? Ki most a parancsnok, amíg nincs ott?

Visszament, és ezt is elintézte. Addig megtette Jegest parancsnoknak.

– Na fiam – mondta a tábornok -, hát hogyan tisztelegtél te nekem. Add csak ide a kardod...

– Nem adom a kardom, tábornok úr...

– Na, ne marháskodj. Add ide a kardod. Úgy. Nahát így tisztelegtél, ugye?

A tábornok megsuhogtatta a kardot úgy, mint ő az imént, ahogy ő a tisztektől látta.

– Nahát, fiam, így tisztelegtél. Hát neked ez nem jár. Te csak tisztjelölt vagy. Majd, ha tiszt leszel. Te nem hozod egyelőre a kard lapját az arcod elé. Te csak így szépen vállhoz állítod, és meghúzod feszesen. Így. Ez is nagyon szép. De neked ez a fény nem jár... Te nem vagy tiszt.

A tábornok mosolygott, mikor visszadta a kardot, és enyhén mosolyogni merészkedtek a tisztek is, akik vele voltak.

– Majd a harctéren, majd a harctéren – sistergett benne.

 

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Az öreg elküldte a feleségét meg a kisfiát pár napra hozzá, mintha megérezték volna odahaza, hogy már nem sokáig lesz ott.

– Nagyon jól tettétek, hogy eljöttetek. Már éppen én akartam hazamenni. De most valami nagyszerű állásra van kilátásom a front mögött. Úgynevezett front mögötti szolgálat. Ha hazamegyek, akkor ezt elpasszoltam volna.

Nemigen sikerültek a mókák. Valami nyomta a lelkét, s a felesége nem firtatta a front mögötti szolgálatot.

Szomorú maradt, és fátyolos szemekkel, megdöbbenve, szótlanul hallgatta.

Élénk, természetes, jókedvű, gondtalan, ilyen akart lenni. Azt akarta, hogy a felesége ilyennek lássa. Nem ment. Elferdültek a mókák, s minden szaván megérzett, hogy hazudik. Esetlenek, ferdék voltak, amiket mondott. Látszott rajta, hogy játszik. Rosszul játszott. Nem volt benne élet. Nem volt élet a játékában. Mintha súgták volna neki, amiket mond. Mint aki nem tudja a szerepét. Mint egy rossz színész, aki sem játszani nem tud, sem a szerepét nem tudja. Abba is hagyta. A szőnyegen játszott a kisfiuk, ők a díványon ültek. Egyszerre könnybe lábadt a szemük, és mind a ketten sírtak. Megcsókolta a felesége kezét, és nem mondott semmit. Többet nem beszélt a front mögötti beosztásról, a tábori lapról, amelynek szerkesztője lesz. Az élelmezésről, amelyet ő biztos fedezékből fog intézni.

Megy ő ki a harctérre, megy kenyértarisznyával és revolverrel felszerelve, térképpel az oldalán és sebkötöző csomaggal, és egy pléhdobozban cédulára van írva a neve, meg hogy kit kell értesíteni...

Megy a csatába, vércsatorna van a szuronyán, egy emberrel fog találkozni a harcmezőn, akinek szintén vércsatorna van a szuronyán, és egymás felé fognak döfni a szuronyokkal... Vagy lőni fognak egymásra, az is célbaveszi őt, és annak sem volt állása

a háború előtt, de most annak a gyereke is otthon van az öregeknél a Kaukázusban... Lehet, hogy egy péknek fogja elmetszeni a torkát, lehet, hogy egy kántornak fogja kilőni a szemét, lehet, hogy egy tanárt fog szíven szúrni... Sírtak és csókolták egymást, és végtelen gyöngédséggel, végtelen fájdalommal nézték egymást és olyan szerelemmel, amelyért meg kell szenvedni.

Ölébe vette a kisfiút, és szó nélkül ölelte, ringatta, együtt ringatták, és összeborult a fejük a kisfiú felett.

– Holnap hazamentek... – mondta nagyon elszorult szívvel.

Másnap indult az asszony meg a kisfiú, és többet nem beszéltek arról, hogy mi lesz, hogyan lesz. Ment a vonat az asszonnyal és a kisfiúval, és mintha a szívébe döfött volna az a nagy vastolattyú a mozdonynál, mikor elindult. A felesége visszahanyatlott az ablakból, a kisfiú még sokáig integetett árva fejének.

Itt volt a hadba vonulás.

Zsivaj, búcsúzkodás, virágok, katonazene. Virágos a vonat, és kijöttek az ezredtől a lógósok, és lehetetlen volt észre nem venni a szemükben valami kis kárörömet. Mintha azt gondolták volna magukban: mégiscsak mi vagyunk az okos gyerekek. De egyébként úgy mutatták, hogy nagy hősöknek tartják a menetszázadbelieket, és mindent készséggel megígértek. Olyat is, amit nem kértek.

Kérlek, ha kell valami, csak írjál. Kérlek, ha leveled jön, utánad küldjük, csak légy nyugodt, bár azt hiszem, magam is megyek pár hét múlva... Mind azt mondta, hogy ez csak ideiglenes, remélik, pár hét múlva ők is mennek. Panaszkodtak, hogy nem lehet kitartani az irodában, százszor inkább a fronton, százszor inkább a lövészárokban. Milyen szeszélyes a főorvos. Nehezebb kibírni, mint egy csatát. Megeszi az ember idegeit az a sok műkedvelő előadás meg hangverseny. Téved, aki azt hiszi, hogy ez nem munka. Aki azt hiszi, hogy erre nincs szükség. Erre még nehezebb embert kapni, mint bármi másra. Ehhez érteni kell, és a katonának úgy kell a szórakozás, mint egy falat kenyér. Még jobban. Ez hozza rendbe az idegeit. Ez tartja benne a lelket. Elfelejti a bánatát, elfelejti az otthont. Ez teszi őt katonává. A hangversenyek többet használnak, mint a kiképzés. Aztán az irodisták is teli voltak panasszal. Nektek már jó, ti már megszabadultatok a kínzástól. Mindenkinek lába kapcája az ember. Nem lehet kibírni. Mindenki belénk törüli a sáros lábát. Mindenért mi vagyunk felelősek. Miért? Ha nem kellünk, megyünk mi szívesen. Szeretnénk látni, kit tesznek a helyünkre. Jobban kell vigyázni, mint az őrségen. Jobban résen kell lenni, mint az ellenség előtt. Ott csak rohamban van az ember az ellenség előtt, de itt mindig.

Teli voltak panasszal a lógászok.

De ott sürögtek-forogtak közöttük, tevékenykedtek, igazgattak, tanácsokat adtak. Rosszindulatúan kémlelték egymást, és mindegyik nélkülözhetetlennek akart feltűnni. Cvibakot osztogattak. Utolsó pillanatban kisütötték, hogy még jár huszonkét doboz konzerv. Az egyik jelentette a menetszázad parancsnokának, hogy nyolc darab nadrágot külön csomagolt, ezek egészen különleges posztóból vannak, tiszti ruhára alkalmasak. Az utolsó nyolc darabot a százados úrnak tartotta fenn.

Ezeket itt hagyni. Ezeket itt hagyni, ez több mint a fellélegzés, mint mikor állásért loholt, és a sorozással egyszerre megszűnt a loholás. Ez több mint az iskolából a szabadulás. Ez több, ez jobb mindennél. Ezt nem lehet megváltani semmivel. Dehogynem lehet, ezt vérrel kell megváltani. És aztán nem is kérdi senki. Nem kérdi senki, hogy méltóztatik-e parancsolni? Ahogy a nyelvtanár mondta akkor a kávéházban. Nem csinálnak kedvet. Nem csinálnak hangulatot. Egyszerre benne van az ember. Tömegekre van szükség, masszára van szükség. Nincs agitáció. Nem szónokolnak a Baross kávéház előtt, nem agitálnak a körforgalmin. Parancs van. Milyen igaza volt a nyelvtanárnak. Milyen igaza lett neki! Ámbár akárhol, csak itt nem. Itt nem tovább! Kint a folyó partján, a szabad és nyílt ég alatt, ott majd nem lesz feleltetés, nem lesz osztályozás, nem lesz szolgálati jegy, amelyből egyébként jól vizsgázott. Nem lesz lógászat, nem lesz protekció, nem lesz hízelgés: kérem, százados úr, az utolsó nyolc nadrágot önnek csomagoltam be, kérem, még jár soron kívül huszonkét darab konzerv.

Jeges is ott volt. Fiatal gyerek volt még, három kis bakfissal beszélgetett, akik nagyon meg voltak hatva. Ahogy meglátta őt Jeges, odament hozzá, húzta oda a kezénél fogva. Bemutatta a kislányoknak, és azt mondta:

– Mi vérszerződést kötöttünk, hogy együtt megyünk ki...

A kislányok őszinte megilletődéssel nézték őket. Virágot szorongattak a kezükben, és egyszerre az ő kardjának a markolatát is felvirágozták. Úgy beszélgetett velük, mintha húgai lettek volna, azok meg úgy szepegtek, mintha az édes bátyjuk menne a háborúba. Azt mondták, már Jegest felírták, most őt is felírják, és mindennap fognak imádkozni érette is.

Vigasztaló és derűs volt velük beszélgetni. Megnyugtató és üdítő, mintha egy idegen világból jött volna a három aggódó kisasszonyka. Mintha sokkal több közük volna a világháborúhoz, mint annak a lógásznak a huszonkét konzervvel. Mintha a hangversenyes egy sekély békebeli ripacs volna a csukaszürke blúzában, mintha egy nyerészkedő vásári bábjátékos volna a büszke csillagjaival a három kisleány mellett.

Trombitajel harsogott, fel kellett szállni.

– Vár a feleségem, vár a kisfiam, vár az édesanyám, vár az apám, várnak a testvéreim, várnak többen – mosolygott.

A trombita megint harsogott, sürgetően, idegesen.

Az egyik kislány könnyezett, és felnézett rá bátran:

– Megengedi, el fogok búcsúzni magától a kisfia helyett...

– Én meg a felesége helyett...

– Én a kedves mamája helyett...

Vékony kis karjaikkal átfogták a nyakát, és úgy búcsúztak el tőle zokogva, fájdalommal, három kis résztvevő lélek, három tiszta szív, három harcos és őszinte kis katona.

Elindult a vonat, és ő ott állott a kupé ablakánál.

Nézte a tiszta, ártatlan kis szigetet, a három kislányt, akik integettek neki, akik fehér virágokkal hintették be az útját, ameyen íme a harctér felé gördül. Kis tiszta sziget, és körülöttük ott örvénylenek szennyes hullámai az itthon maradott kárörvendőknek, szimulánsoknak, rubrikázóknak. Kalkulálnak és húzzák a háborút, a menázsival spekulálnak, és talán még keresnek is.

Jegessel karon fogták egymást, úgy álltak ott, és a lelkük szabadon, megtisztulva repdesett, és megkönnyebbülten néztek a távolodó vonatról vissza a pályaudvar felé...

A legénységi vagonok felől pedig mind erősebben zengett a kedvenc nótája:

Égnek a gyertyák az oltárokon, Mégsem jön ide a párom...

 

TIZENHARMADIK FEJEZET

Útközben sürgönyözött a nővérének. Ha megkapják a sürgönyt, jöjjenek elébe a vonathoz. Homonnán kinézett az ablakon. Ott volt a nővére, a sógora, az egész család. Boldogan rohantak hozzá, ölelték, csókolták. Szalámit, sült kacsát hoztak neki. Süteményeket, egy üveg konyakot, cigarettát. Simogatták, becézték, belecsimpaszkodtak a gyerekek. Lelkesedett az egész család. – Mikor kaptál levelet hazulról? – kérdezték. Miért nem írtál soha, írjál a frontról – mondták.

Nem volt kedve szerint az egész fogadtatás. Rendben van, rendben van, ennek így kell lenni. Szívesen megy az ember, de különben sem kérdi senki az embert, szívesen megy-e, de ez az osztatlan lelkesedés lehűtötte.

Szerette volna körbe állítani a gyerekeket, és odaállítani a mamát és a papát. No, gyerekek, mondjátok meg nekem, mit szólnátok hozzá, ha a papátok menne? Hogy mert eszetekbe jutni a sült kacsa meg a cigaretta? Hogy mert eszedbe jutni, kedves nővérem, a szalámi? Hogy vetemedtél arra, kedves sógor, hogy konyakot hozz nekem? Mi ez? Búcsúzzam a sült kacsától? Búcsúzzam a cigarettától? Búcsúzzam a szalámitól? Mi ez a ricsaj? Mi ez a lelkesedés? Hiszen már nincsen bosszú. Ti azt hiszitek, hogy még mindig bosszú van? Drágáim... Az orosz százezerholdasok víziútjáról nem hallottatok semmit? A német iparbárók ázsiai piacaihoz mit szólnátok? És aztán a konyak...

Hát igen... Nem bírt egy képtől megszabadulni. Egészen kisgyerek volt még akkor. Az Avasban, odahaza rabolt és gyilkolt egy elvetemedett banda. A csendőrök elfogták őket, és – talán húsz éve már – ott vitték keresztül őket az udvarukon. Dobgye Lászlót és társait vitték a csendőrök, a kezeik össze voltak láncolva, egymáshoz voltak láncolva a szegénylegények, és csörrent a lánc, ahogy lesütött szemmel mentek a csendőrök között.

Az édesapja kijött a házból, megállította a menetet és egy liter pálinkát adott a betyároknak. A csendőrök kiosztották a liter pálinkát. Utoljára, mielőtt felakasztották volna őket, még kaptak egy kis örömet az élettől. Hadd igyanak – mondták az emberek a faluban –, úgyis kampec nekik, és úgyis ártalmatlanok már. Ezek ugyan nem ütnek agyon több embert. Csörögtek a láncok, és elindult a halálraítéltek csoportja. Azt mondták a falubeliek, nagyon jól tette az édesapám, hogy adott nekik italt. Hazaszaladtak, és mindenki vitt nekik valamit. Egészen telepakolták őket. Rohantak utánuk az országúton, amíg csak ki nem értek a határba.

Hova megy, hogy búcsúztatják ételtől, italtól, megpakolják és...

Harsant a trombita, felült a vonatra. Integettek utána a zsebkendőikkel, ő is visszaintegetett, de egyszerre azt mondta:

– Nézd csak, Jeges, neked jobb szemed van. Senki sem ájult el?

– Nem – mondta Jeges -, nem ájult el senki.

– Akkor légy olyan kegyes, és integess helyettem egy kicsit, mert úgy hallom, hív a főhadnagy úr...

Jeges ott maradt, és integetett a legközelebbi megállóig. Akkor bejött hozzá a kupéba, ahol nyugodtan olvasta a mai lapot.

Itt-ott már volt az útszélen egy-egy katonasír. Eleinte nagy meghatottsággal fedezték fel a kis halmokat, de aztán megszokták azt is.

A vonat megállott. Azt mondták, itt a határ. A bakák közül egyik-másik leszállott, füvet téptek, virágot, egy kis földet tettek a zsebkendőikbe. Meghatottak voltak. Ketten a Jegessel inkább csak elszomorodtak, de nem éreztek meghatottságot, és ezért titokban szégyellték magukat. Szerették volna, ha valami fájdalom hasít a szívükbe, mikor a határ eltűnik, de ez egészen más érzés volt.

– Jó volna most egy történelemtanár... – szólalt meg halkan Jeges.

– Mire neked a történelemtanár?

– Mégis, szeretném tudni... Szeretném, ha valaki biztosítana róla, hogy történelmi kényszerűség az, hogy megdögöljek...

– Mi az, fiam, tán bánatot jelentesz?...

– Na, na, csak nem kell viccelni... Nem arról van szó... Azt tudom, hogy évekig a nemesség védte a hazát... Azt is tudom, hogy a főurak vére is hullott... Azt gondolom, hogy most a Jeges családon a sor... Éppen az a baj, hogy nem tudom a történelmet. Azt hiszem, mi mindig is lógtunk. Most aztán nekünk is kell fizetni az adót... Tudja az Isten...

– Hát, fiam... Nem tudom... De hát csak voltak az őseid között zsoldosok... Meg azután várjál csak... Valami eszembe jutott... Hiszen, ha rabszolgák voltatok is, csatában győztek le benneteket... Biztos, hogy a Jeges család is volt már háborúban...

– Lehet. De mindig vesztettünk idáig. Talán most...

– Megalapítod a Jeges-dinasztiát...

– Nem alapítom meg a Jeges-dinasztiát, de saját rizikómra harcolok. Most nem vagyok zsoldos, most magamnak nyerek, ha nyerek...

Jeges a vállát vonogatta.

– Tudom is én, csak úgy gondolom. Hiába, csak nem megy ez a dolog.

– Majd te is kapsz a hódított területből egy darabot – Ukrajnában...

Jeges meggyőződéssel mondta:

– Még az is lehet...

Hát ilyenek is vannak. Ez a Jeges megkótyagosodott. Olvasott a lapokban a Mária Terézia-rendről meg kitüntetésekről, meg hőstettekről. Ez most képes azt gondolni, hogy neki adják a földet, amit elfoglal. Ámbár ki tudja? Nem is volna bolondság. Pár hónapi élet-halál kockázattal meg lehet váltani egy egész élet nyugalmát, örömét, gondtalanságát. De ott lejjebb? A marhakupéban a bakák? Azok is kapnak? Azok majd kevesebbet kapnak, mint a tisztek? És mi lesz az orosz bakákkal? A francia bakákkal? Azok majd elmennek rabszolgának? Ez is kell? Kérlek, ez is kell neked? Parancsolod ezt is? Elvennéd őket a falutól, a gyerekektől, a harmonikától, a hagymatetejű templomoktól, a szüreteléstől? Igen?

Nem... nem... dehogy...

A vonat megállt végre. Háromnapi utazás után egy mezőn álltak meg.

Egynapi pihenés, és aztán indulnak a frontra.

A láthatár szélén enyhe domb emelkedett, arra mutattak. Azt mondták: ott van a front. Aztán már nem látta Jegest. Mindkettőjüket beosztották, és egész más legénységet, más parancsnokokat kaptak, nem is látta, mikor ment el, nem tudta, mikor indult, csak egyszerre nem látta többé.

Az új századdal ideje sem volt ismerkedni. Egy szakaszt bíztak rá, és azt mondták, délután indulnak. Pontosan a megjelölt időben ott állott a szakasza élén és indultak.

Itt már egészen tájékozatlan volt. Parancs nélkül nem tudott mozdulni. Nem tudta, mire valók a mocsáron át a dorongutak, nem tudta, kihez forduljon, nem tudta, a szomszédban mi történik, nem volt semmi köze a másik katonához, aki az úton menetelt. Csak azokkal volt kapcsolata, akik hozzá tartoztak, akik alá voltak rendelve. Vagy akiknek ő volt alárendelve. De ezek közül is csak egy-két feljebbvalóját ismerte. Idegen vidéken, idegen éghajlat alatt, idegen emberek között, idegen körülmények között, idegen testnek érezte magát. Idegen testnek, akit jobbra-balra mozgatnak. Teljesen elvesztette az önállóságát. Itt már nincsenek összeköttetések. Itt már nincs protekció. Itt már nincs lógás. Itt már nem ismerheti ki magát az ember.

Így jó. Így kell. Végre a tökéletes felszabadulás, lelki megnyugvás. Ahova küldik, oda megy. És ahova megy, ott megteszi a kötelességét. Azok ott felül gondolkoznak helyette. Ő az alantasokra vigyáz, és azoknak viseli gondját. Nem lehet kívánni, hogy egyformán lelkes legyen mindenki, azt se lehet kívánni, hogy lelkes legyen. De itt legalább őszintének kell lenni. Becsületesnek. Itt már testvérnek kell lenni. Hogyne menne velük, ezekkel a... tehetetlen... jóakaratú... igen, jóakaratú... igen... megy velük... Szereti őket... Mind, mind testvére neki, és együtt, közösen viszik a vérüket... ha kell... Milyen jó ezekkel lenni, mennyivel jobb, mint a hangversenyrendezővel vagy az erdőtulajdonos fiával. Mennyire más itt az elesettek között, a tehetetlenek között, akik nem húztak szerencsesorsjegyet, de akik tisztán mentik a lelkiismeretüket...

Közelebb a domb felé az embereken valami izgatottság látszott. Belekötöttek egymásba, ingerlékenyek voltak. Egyesek szótlanul baktattak. Durván, rövid, szaggatott mondatokban válaszoltak egymásnak. Az egyik sorban pofon csattant.

Megállította a csapatot.

– Nézzétek, fiúk... Én nem mondom nektek, hogy pihenj... nem vezénylek most... nem mondom, hogy kiköttetem a bitangot... azt se szívesen mondom, hogy fiúk, mert családapák is vannak köztetek... de úgy testvérileg... Tudjátok, hogy nektek nincs a földön most rokonotok? Nem lelkesítek, nem mondom, előre... De tudjátok, hogy nektek most senkitek nincsen?... A feleségetek mos... a gyereketek tilinkózik... az apátok pipázik... az úri nép most színházba készül... van, aki tavaszi alá szánt... van, aki számol, van, aki fuvarozik, van, aki prédikál, van, aki lakodalomba megy ma este. Ki a mi testvérünk mostan?... Elzárva és kitaszítva vagyunk itt, ki most a testvérünk? Ki most az apánk? Ki most a gyerekünk? Ki a feleségünk? Hol vannak? Csak mi vagyunk... egyedül vagyunk... A mi szemünk fog lecsurogni a halántékunkon... a mi térdünk akad fönn a szögesdróton... Mi is fenekedünk egymásra? Mi is fenekedünk egymásra?! Vigyázz!

Némán és megindultan, szomorúan és rendben masíroztak nyomában a katonák...

 

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Közeledtek a domb aljához, és valami kényelmetlen tiszteletet érzett. Valami feszülő megbecsülést a front iránt, mely íme lépésről lépésre közeledik. A Fekete-tengertől a Baltitengerig nyúlik, és most olyan, mint egy nyugodt, alvó vipera. Mégis, mégis a becsület mezeje ez, az igazi férfiasság hatalmas, kegyetlen, őszinte és kérlelhetetlen arénája. Így kell közeledni hozzá, levetve minden földi salakot, vezekelve és megtisztulva odaállni mezítelen szívvel, kitárni és felajánlania az embernek magát...

És ez a mocsár, melyen keresztül a dorongút odavezet. Ez már a rokitnói mocsár, a volhiniai mocsár... szép romantikus nevek... Mazuri-tavak északon... bele, bele a kutyákat, írta Molnár Ferenc egy vezércikkben... Hogy belefullasztotta az oroszokat Hindenburg... Vajon a rokitnói mocsárnak ki lesz a hőse?...

A mocsárban egy ló felpuffadt hullája felett károgtak a varjak...

Ámbár ez saját lovunk. Lehetne saját emberünk is. Katonákat nem volna szabad vízbe fullasztani. Esetleg egy saját emberünkről írnák, hogy bele, bele a rokitnói mocsárba, a volhiniai mezőkön...

A domb alatt parancsot kapott: egy őrmester el fogja vezetni az új beosztásába, a szakaszával együtt. Oda kell menni.

Az őrmester tisztelgett, melléje lépett, és akkor összecsapta a kezeit. Álmélkodott.

– Hogy tetszik ide kerülni?... Nem ismer a doktor úr? Kun vagyok...

Dehogynem ismerte. Jegyző volt a szülőfaluja vidékén, hogyne ismerte volna. De feljebbvaló volt, nemigen akart barátkozni. A lelkiállapota sem volt túlságosan alkalmas arra, hogy örvendezzen. Viszontlátás... Mi a jelentősége ennek itt?

Kun úr körülnézett, talán hogy nem figyelnek-e a frontról, és bizalmasan súgta:

– Kérem, én nagyon igyekszem a doktor úr érdekében...

– Hadapródjelölt úr...

– Kun úr nyelt egyet.

– Igyekszem a hadapródjelölt úr érdekében...

Körülnézett.  Egy-egy messzi repülőgép szállott a tavaszi égen. Körülötte kis füstfelhők oszlottak, amott a mocsárban saját lovunk puffadt, távolról géppuska kattogása szűrődött át az illatos mező felől... Katonák a háta mögött csukaszürkében, lelkük mélyéig megrendülve, előttük a front végtelen és félelmetes titokzatossága, ágyú mellett pipál ingujjban egy barna képű szántóvető, és most Kun úr...

– Köszönöm, őrmester... És hogy képzeli? Hogy akarja képviselni az érdekeimet? Majd megkéri Linsingen tábornok urat, hogy engem a balszárnyra állítson? És majd az oroszoknál is intézkedik, hogy oda ne lőjenek? Nem kell. Köszönöm...

Kun úr fölényesen mosolygott. Bántóan, kellemetlenül, beavatottan.

– Kérem, én a stábnál vagyok és...

– Elég, kérem... Elég...

Hátranézett. Jöttek az emberek. Szelíden, megrokkanva, elgondolkozva, botorkálva, bizonytalanul, csendesen.

– Gyújtsatok pipára... Gyújtson pipára, aki akar... Kun úr kárörömmel szólott közbe:

– Már ne igen gyújtsanak, mert ott vár bennünket a főhadnagy úr a fedezéke előtt, ide látszik...

Kedvetlenül szólott vissza:

– Nem kell pipára gyújtani, mindjárt ott leszünk...

Bekanyarodtak az úton. Egy nagy tábla mutatta az utat.

Fekete kéz volt rárajzolva és az irány: Goldbachfalva felé...

Egy baka megjegyezte:

– Szép magyar neve van ennek a falunak, az áldóját...

A főhadnagy úron fehér sapka volt. Fehér huszársapka, báránybőrből. Ezeket az egzotikus frontöltözeteket még nem szokta meg. Szabálytalan is, meg erős célpontot is mutat az ellenségnek. Hogy lehet ilyet felvenni?

A bevonulás nem sikerült.

– Visszakozz! – kiáltott a főhadnagy, mikor jelentést akart tenni.

Visszament az egész csapattal vagy harminc lépést, és újból odakanyarodott.

A főhadnagy mérges volt. Dühbe jött.

– Mi ez? Micsoda társaság ez? Miféle tisztjelölt ez? Visszakozz!

Negyedszerre sikerült. A főhadnagy meghallgatta a jelentést, és felderült. Azt mondta, hogy az első három bevonulás egészen aljas volt. Az utolsó sikerült. Nagyon jó. Nagyon meg van elégedve. Meginvitálta magához vacsorára.

Vacsora közben azt kérdezte a főhadnagy:

– Aztán jó katona vagy-e, fiam?

Nem tudta tovább leplezni az indulatait.

– Kérem, főhadnagy úr... Meg tetszik engedni, hogy őszinte legyek? Megengedi, főhadnagy úr, hogy nem hivatalosan, hanem csak úgy privátim... Hiszen harminckétéves vagyok, nős és családapa, egyetemi végzettségem, diplomám van, és főhadnagy úrnak is van civil foglalkozása...

– Csak mondja, hadapródjelölt úr... Remélem...

– Dehogy... Nem akarok én bántani senkit. Azt kérdi tőlem a főhadnagy úr, vajon jó katona vagyok-e? Hát mit tudom én azt? Tessék megengedni, most nem szolgálatban, most vacsora közben, és kint a fronton... Kilógni nem tudtam a menetből, nem is akartam, az iskolában csak a szolgálati jegyem segített át a vizsgán, Kun úr valami jó helyre akart tenni, azt mondta, befolyása van a stábnál, nem kellett, a bevonulás csak negyedszerre sikerült... Mit tudom én, milyen katona vagyok? Én nem vagyok katona, egyáltalában nem vagyok katona. Nős vagyok, családapa vagyok, diplomás vagyok, katona nem vagyok... Akárhova küldhet a főhadnagy úr, megyek, akármit bíz rám, elvégzem... Az ellenség előtt félni fogok, de az az én dolgom, nem fog rajtam látszani. Egy pillanatig sem fogok másra gondolni, csak arra, hogy elvégezzem a parancsot... Ha kell, drótok között csúszom, ha kell, megyek előre, ha küldenek, rohanok, de katona nem vagyok, ne vegye rossz néven, főhadnagy úr, én nem vagyok katona, én nem is tudom, ki most a katona, ki most a jó katona...

A főhadnagy elgondolkozott.

– Hát ez a fontos. Hogy megtedd a kötelességed. Én civilben könyvelő vagyok és angol-francia levelező... Szervusz, kérlek...

Kényelmes, kellemes, tágas szoba volt a főhadnagy fedezéke. Beszélgettek, összemelegedtek. Vacsora után a főhadnagy mellé adta a legényét. Kis villanylámpával az kísérte a fedezékébe. Egy idősebb népfelkelő volt az ő legénye, aki keservesen kullogott utánuk a lövészárkok fordulóiban. Egyszer megállította az embereket.

– Várjatok egy kicsit.

Felágaskodott a lövészárokban, kapaszkodott felfelé, és izgatottan, szívdobogva nyújtotta a fejét. Óvatosan kikémlelt a lövészárokból. Meresztgette a szemeit, de nem látott semmit. Pedig nem is volt nagyon sötét. A főhadnagy tisztiszolgája felszólott hozzá:

– Mit akar látni, hadapródjelölt úr?

– Pszt... Ne beszélj hangosan... Az ellenség frontját kémlelem...

– Az ellenség frontját?...

A tisztiszolga nevetett.

– Nem lehet azt látni, hadapródjelölt úr...

– Hogyne lehetne...

– Hogy lehetne! Nincs arra front. Mi most tartalékban vagyunk. A front túl a dombon van. Ott van az első vonal. Ez itten a tartalék. Legalább egy kilométer ide a front, ahonnan látni lehet az oroszokat. Mi most pihenünk.

– Hát akkor mire való ez a sok lövészárok?

– Hát, csak. Erre is szükség lehet...

– Úgy. Hát azért kell itt olyan szabályosan kanyarodni. Ez még nem front.

A fedezéke nyomorúságos volt. Egy kis verem nedves földbe ásva. A verem oldalán egy széles földlépcső, arra vetettek ágyat neki. Egy kéve szalmát terítettek szét a nedves földlépcsőn: meg volt vetve az ágy. Le lehetett feküdni. A köpenyét maga alá tette, a hátizsákját a feje alá. A takarójába burkolódzott, nem vetkezett le. A bal oldalára feküdt, és aludni akart. A keze odaért a nedves és hűvös földhöz. Kiment az álom a szeméből... Vannak, akik most hangversenyt rendeznek. Vannak, akik bosszankodnak, mert megkontrázták az összes adut... Vannak, akik most keresnek a lábravalókon. Vannak, akik mérgelődnek, mert forró a kávé... Nem győzi az ember várni, amíg kihűl... Vannak, akik nem mentek el a randevúra... Vannak, akik hadijelentést olvasnak... Akik azt mondják, hála Istennek, elfoglaltuk a négyszázötvenhatos kótét... A főhadnagy meg van elégedve, negyedszerre sikerült a bevonulás... Vannak, akiknek ma felmondták az állását, és azok kétségbe vannak esve... Vannak, akik megkérték az asszonyt, hogy halpaprikás legyen vacsorára, és azt most hozza ragyogva az asszony a meleg szobába... Vannak, akik a szívükhöz kapnak, és azt mondják: mama... Vannak, akiknek most fűrészelik a lábát... Van, aki veremben fekszik, és a keze megrémül a nedves árokfaltól, és az arca felé egy földigiliszta mászik...

– Alszol, te, Péter?

– Dehogy alszom, dehogy alszom, hadapródjelölt úr...

– Nem lehet itt valami tüzet rakni?

– Dehogy lehet, dehogy lehet, hadapródjelölt úr...

Egy kissé elszundított. Egyszerre puskaszó verte fel. Ágyúlövések. Géppuska. Egy katona beszólott a fedezékbe: riadó. Pillanat alatt készen állt, a szakasza élén. Ki az első vonalba. A futóárkokon vezették őket. Teljes felszereléssel mentek, kellő számú tölténnyel. Az első vonal... Semmivel sem különbözött a goldbachfalvi berendezéstől. Mégis, a lövészárok itt szélesebb volt. Magasabb. A lövészárkokon fent védőpáncélok. A túloldalról ágyúztak, lőttek.

Intézkedett, szorgoskodott, izgatott volt. De valami kíváncsi elfogódottságot is érzett. Nem kellett kirohanni, ahogy képzelte. Úgy látta, itt nem is lehetne kirohanni. Néha villant egy-egy fénykéve, és látta, hogy szélesen, hosszan egész dróthálózat van előttük. Szöges drótakadály, karókra feszítve. Innen nem is lehet kirohanni. Az volt a parancs, hogy folyton tüzelni kell a szemben levő ellenségre. A szemben levő ellenséget nem is látták. Egész éjjel lövöldöztek a láthatatlan ellenség felé. A fejét nem kellett kidugnia, a páncélok mellől is lehet lőni. Olyan volt, mint egy ragyogó tűzijáték. Megbámulta a srapneleket, hogyan pattannak szét csodálatosan izzó fürtökben. Szinte zenei volt a géppuskák, ágyúk, aknák, lövések összefolyó hangja.

Reggeledett, és elült a lövöldözés. Reggeledett és akkor végre óvatosan átnézett a túloldalra. Egy kőhajtásnyira volt beásva az ellenség. Egy őrmester, aki már régebben itt volt, azt mondta, hogy az éjjel előbbre jöttek az oroszok, azért kellett nekik az egész lárma.

Reggeledett, és előtte búzavetés terült el. A zsenge búzavetésben, karók között, szögesdrót feszült. Drága tavaszi szag áradt a vetés felől, és finom szellő lengett a két front között. Verebek ugráltak a vetésben a karók között. Rászállottak a szögesdrótokra. Csevegtek a verebek a harctéren. Gondtalanul ugráltak az aknák felett. Rászállottak a kénkövet szóró gépre, amelyik állítólag meggyújtja a katonát, és elevenen megégeti. Rászállottak a gázmaszkokra, amelyek ki voltak készítve, és amelyekre nem került sor, mert mérges gázzal ez éjjelen nem dolgozott az ellenség. Rászállottak a páncélok mellett hagyott puskák csövére.

 

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Tavasz van... Zöldül a mező... Csobog a kis csermely, eltakarodott felőle a jégkéreg... Sipos és Rosenstein megsebesültek. Kamincki elesett...

Sipos és Rosenstein? Meg Kamincki? Egyedül Rosensteinre emlékezett. Most megmutathatná Jegesnek. Ugye, hogy nem lépett meg Rosenstein? Az igaz, hogy nem tőle függött, de mégsem lépett meg. Sipost és Kaminckit nem ismerte. Sipost már elvitték. Kamincki ott feküdt, letakarva a köpenyével. Most még megnézhetné, többet nem lesz alkalma megnézni. De hát miért kellett neki elesni? Hiszen védett helyről tüzeltek!

Jelentette Kaminckit. Hozzátette, nem is érti, hogy esett el. Nem kellett nyílt helyről lőni.

Azt hitte, felelős Kaminckiért, meg kell magyaráznia, miért esett el.

Erről szó sem volt. Kaminckit hátravitték, mielőtt megismerkedhetett volna vele. Azt mondták, hogy gránátszilánkot kapott. Az elől nem ér semmit a fedezék. Ráeszmélt, hogy tulajdonképpen nem is volt olyan nagy biztonságban az éjjel. Elvégre gránátszilánk őt is érhette volna, és akkor ma őt takarták volna le köpennyel. A százados most az mondaná, nem is ismertem ezt az új hadapródjelöltet. Elvinnék hátra.

Visszajött a vonalba, az emberekhez. Egész éjjel minden aggódás nélkül végezte a dolgát. Mintha éppen valami szorgos ügyet kellett volna lelkiismeretesen elintézni. Most egyszerre meglepte valami szorongás. Így van ez? Hát én is benne voltam? Persze, hiszen jöhetett volna akna, gránát, talán lövés is. Ennyi az egész? Még mikor nincs is harc? Vagy ez harc volt?

Ki kellett nézni a mezőre... Tavasz van... Zöldül...

Az emberek még álmosan és megtörve is feléreznek a földszagra... Csillogó szemeik a lövészárok nedves falára merednek. Csobog a kis csermely... A drótok között a búzavetés és a hullák hasa zöldül... Tavasz...

Kint maradtak az első vonalban, felváltották a régieket. Azok tartalékba vonultak. Ha az éjjel megint lesz valami, akkor azoknak is ki kell jönni. Az emberek közösen kaptak egy nagy fedezéket. Ő külön. De ez sokkal kényelmesebb volt, mint amaz ott hátul. Le kell feküdni, csak aki szolgálatban van, az marad ébren. Mindenkinek ki kell aludnia magát.

Madarak csiripeltek, a nap sütött, végignyúlt a szalmán.

Hát, Kamincki már nem érzi ezt a jó pihenést... Nem húzza le a csizmáját. Nem érzi, milyen jó az... Ámbár... Kamincki már mélyen alszik...

Néhány perccel előbbre van... Pár perc múlva ő sem fog érezni semmit. Akár Kamincki. Ámbár... Ő fel fog ébredni. És esetleg a szögesdrótokon is át kell majd vágni... A lángszóró működni fog, és meggyullad a haja, meggyullad a melle, tűz fogja pörkölni a mellét, és nem lehet eloltani... Köhögni és fuldokolni fog a mérges gáztól... A mellének olyan szaga lesz, mint tavasszal, mikor a szabadban a csirke tollát pörkölik... Fennakad a drótok között... Nem tud kimászni...

Csobog a csermely, és a szögesdrótok között a hullájának hasa zöldül, mint a búzavetés...

Kamincki jól elaludt... Már erre sem ébredne fel... Jó Kaminckinak. Nem megy golyó a szemébe...

Valaki költögette. Felnézett. Egy századosféle. Nem ismerte ezt a rangot. Valamilyen furcsa, négyszögletű csillag volt a gallérján. Vagy nem is négyszögletű, csak úgy látszik...

A furcsa százados megnyugtatta, csak feküdjön tovább. Igaz-e, hogy ügyvéd? Igaz. Miért fontos ez?

Csak maradjon nyugodtan a hadapródjelölt úr. Ne zsenírozza magát. Kun úr ajánlotta, tőle tudta meg a címét. Eljött hozzá, ide az első vonalba, egy bizonyos dolog miatt. Megengedték magasabb helyen, hogy idejöjjön. Megengedték, hogy megbeszélje vele a dolgot.

Milyen dolgot? A farkasvermet, melynek alján hegyes karók ólálkodnak? A golyót, mely a tüdeje felé tart? A kénkövet, melyet a lángszóróból a nyakára irányítanak? A kaszáló géppuskát, mely a lábait pályázza? A szilánkot, ami a homlokán beszalad? Milyen dolgot?

A százados elmondta, hogy folyik egy per ellene, feljelentették a hadbiztosságnál. Vizsgálat indult ellene. Élelmező százados, gazdasági százados. Elmagyarázta neki, mert látta, hogy nem érti a rangját. A százados azt mondta, hogy ezt a dolgot a hadbiztosságnál el kellene húzni. Ha ügyvéd, értenie kell ehhez.

Miért kell elhúzni?

Azért kell elhúzni, mert állítólag hiány van. Csak a legközelebbi támadásig kell elhúzni...

– Miért? Hisz ma éjjel is volt támadás...

– Dehogy... Ez nem volt támadás. Ez csak csetepaté volt. A komoly támadás nem késhet sokáig, néhány hétről van szó mindössze. Ha el lehetne húzni néhány hétig, akkor a hiányt igazolni lehetne. Akkor megmenekülne...

A százados megmenekülne, ha egy komoly támadás lenne... Mert a ma éjjeli nem is volt komoly. De ha egy komoly támadás jön, akkor még ki van megmentve? Akkor ezer darab Kamincki megy, és a gazdasági maradhat.

– És mit kellene tennem?

A százados mosolygott.

Furfangos periratokat kellene készíteni, amire a hadbíróságtól válaszolnának, és amire aztán mi is válaszolnánk. Pár hét az egész...

Megtudta, hogy egy gazdasági embertől sok függ. Ő rendelkezik a tej, a butéliás borok felett. Ő osztja a tiszti ellátmányt, és tőle függ... Lehet jobb, lehet rosszabb... Neki sok minden szabad. Ha vállalja a periratokat, akkor egész kényelmes beosztást kap, és majd keresztülviszi, hogy sokkal hátrább szolgáljon... Majd meglátja. Nem fogja megbánni. Kun úr nagyon ajánlotta a doktor urat...

A derék Kun úr. Hát mégis tud valamit. Megmutatta, hogy még a harctéren is, az ellenség előtt is. Igenis, szólt Linsingennek.

Szólt az orosz nagyvezérkarnak... Itt van. Szólott. Ilyen hatalma van... De mi lesz a többivel? Milyen többivel? Akik verekedtek, mikor a frontra meneteltek? Abban a pillanatban, mikor át kellett volna hogy hassa őket a nagy pillanat? Akik pofozkodtak a szent révület pillanatában? Nem is ismeri őket... De most ott fekszik Kamincki a köpenyével letakarva, és Síposnak fűrészelik a lábát... Komoly támadás lesz, és halálos szorongással fognak csúszni az emberek, ő pedig hátul fog szivarozni, és fogpiszkálóval fogja szúrni a szivart, hogy szeleljen... Lehet ezt?...

– Elvállalom, százados úr...

Különben is kell egy zászlóalj-élelmező tiszt, és az ön lesz. Valaki úgyis kell. Mondjuk, ön fogja a tiszti menázst vezetni. Az lesz a legjobb. Valaki oda is kell. Azért kijöhet ide is, de nem kell forszírozni...

A tűzkeresztség délutánján hatalmas aktacsomóba mélyedt, és érdeklődve olvasta az élelmezési diktátor lopásainak terjedelmes leírását. Éjjel csend volt, és mikor megvizsgálta a figyelőket meg az őrsöket, sietve jött vissza a fedezékbe, szorgalmasan kezdte szerkeszteni a válasziratot. Majd hiszen! Lesz min törni a fejét a hadbiztosságnak.

A fedezéke előtt valami zajt hallott, de azért még leírta a hevenyészett asztalra kiterített papírra:

– Téve-tagadva, tekintetes hadbiztosság...

A zaj ismét felmorajlott, kiment, körülnézett, és egy hordágyon megismerte Peti Sándort, akit azelőtt félórával ellenőrzött a fülelőben. Peti Sándor egy hordágyon feküdt, és úgy látszott, alszik. A villanylámpája fényét odavetítette és kérdezte, mi az?

Peti Sándor fejét elfordították, és akkor látta, hogy az egyik arca le van szakítva.

Az egyik oldalán Peti Sándor volt, de a másik oldalán nem volt kis fekete bajusza, nem volt szemöldöke, nem volt füle, nem volt halántéka. A másik oldalon csak a véres fogsora maradt meg Peti Sándornak, és a másik oldaláról nem lehetett megismerni, hogy szárnytisztes.

TIZENHATODIK FEJEZET

Peti Sándor szárnytisztest, akinek kilátszott a véres fogsora, és az arca olyan volt, mint egy fogorvosi reklám, szintén nem kérték számon. Csak jelenteni kellett.

– Egyszer majd engem is jelenteni fognak – gondolta. – Az őrmester majd megnyálazza a ceruzáját, egy karikát vagy egy kis ferde keresztet tesz a nevem mellé. A főhadnagy tintával fog írni, a stábnál gépírással jelentik tovább. Pesten a listában nyomtatva fogok szerepelni. A táviratot az öregasszony viszi a Vécsey erdőn keresztül, és a Deákné kocsmájánál megkérdik az öregasszonyt, mi újság. Azt fogja mondani: semmi, egy táviratot viszek ide a faluba, de Sepsyéknél az a nagy debella lány összeadta magát egy csendőrrel, most el fogják küldeni...

Összecsomagolta a gazdasági százados aktáit, ment be a tiszti étkezőbe. Még nem volt ott, ismerkedni akart a bajtársakkal.

Négy fiatalember volt ott, mindnek hosszú szakálla. Miért járnak ezek szakállal? Hiszen ő ma reggel is borotválkozott. Megtudta, hogy szabadságra készülnek. Egyszer csak kapnak szabadságot, és akkor ilyen hadi ábrázattal akarnak haza megérkezni. Nem nagy örömmel fogadták. Valami kis hűvösség volt benne, ahogy kezelték. Az egyik megkérdezte tőle, hol fog ebédelni? Ahol ti, mondotta őszintén, de azok kellemetlenül néztek össze. Végre az egyik megszólalt.

– Ezt meg kell először beszélned az őrnagy úrral. Neked nem jár tiszti étkezde, azt külön kihallgatáson kell kérni.

Megsértődött. Összecsapta a bokáit. Meghajtotta magát, kiment a tiszti étkezdéből, ahol már meg volt terítve, és ahová már jött a kanyargó lövészárokban a zászlóalj többi tisztje is.

– Mégis furcsa, hogy így megsértődtem... Először Kamincki, azután Peti, Sipos. Gránát hullott az éjjel, meg géppuska csaholt, céloztak rám a sötéten át. A feleségem talán mindenkorra elbúcsúzott tőlem, nem látom, hogy nő a kisfiam... Megsértődtem a főzelék miatt, és írom a tekintetes hadbiztosságnak a periratot...

A muszka most kellemetlen hangulatban találna... Jó, hogy nincs támadás...

Délután behívták a zászlóaljhoz, az őrnagy kezet fogott vele. Nem tegezte, magázta. Azt mondta, hogy vezesse rendesen a tiszti étkezőt, az utóbbi időben mindig marhaszelet, burgonyapüré, marhaszelet, burgonyapüré. Ezen okvetlenül változtatni kell. Nem lehetne valami zöldséget szerezni? Nem baj, ha konzervzöldség is. Azután igyekezzen ezt a márkát beszerezni a borból, a trénnél van, csak ki kell erőszakolni. Általában reméli, hogy az egész helyzet meg fog változni. Igen sok bizalommal van a doktor úr iránt. Tudja, hogy a doktor úrnak a gazdaságis a lekötelezettje. Csak rámenni! Nem sajnálni! Az még a bőre alatt is prágai sódart őriz! Szorítani kell. Új világ kezdődik, új korszak. Eddig ki voltak szolgáltatva a gazdaságisnak. Most aztán rámegyünk. Nem kell sajnálni. Az éjjel nagyszerűen viselkedett a doktor úr. Felterjesztette másodosztályú ezüst vitézségi éremre. Nagyon kell vigyázni. Kell csinálni egy heti étrendet előre. És ha lehetne...

Az őrnagy úr hangja megreszketett.

– Ha lehetne tejet szerezni...

– Okvetlenül lehet.

– De nem konzervtejet. Azt utálom. Igazi tejet, friss tejet...

– Lehet, őrnagy úr. Majd hozok egy tehenet. Aztán majd hátul legeltetjük.

A tiszti étkezdében – mikor megint bement – már tudták, hogy valami ördögi protekciója van. Most már nem feszélyezte őket, hogy még egy jogosulatlan kosztoló fogja rövidíteni a porciójukat. Azt mondták, hogy most már ott tartózkodhat, ahol akar. Az őrnagy biztosan másra bízza a szakaszát, és neki csak a kosztra lesz gondja. Ott lehet, ahol akar. Akár ki se kell jönnie a vonalba.

Délután szekér jött érte, elvitte vagy hat kilométerrel visszafelé, a gazdasági százados birodalmába. Átadta a periratokat. A gazdaságis azt mondta, mikor elolvasta, hogy kitűnő, becsületes munka. De le kell gépeltetni. Elhozták Kun urat.

Éjjel, mikor a front felől apró villanások látszottak az ablakon át, és egy-egy távoli ágyú dörgött tompán: nádfonatú széken ült, Memphis cigarettát szívott, és diktálta Kun úrnak a periratot.

A hadbiztosságtól bizalmas értesítés jött. A perirat jól sikerült. Vissza se ment az első vonalba addig, amíg ez az értesítés meg nem jött. Két napig kellett rá várni, de akkor aztán mindent követelt a századostól. Tejet. Tehenet vagy friss tejet mindennap. Palackozott borokat. Színes pálinkákat. Eszébe jutott, hogy mogyoró kell neki. Mogyorós tésztát akar csináltatni. Ha nincs, hozzanak Luckból, ott van. Csokoládé. Vanília. Minden. Zöldségkonzerv. Ami eszébe jutott. Adjanak neki szakácskönyvet. Ha nincs, szerezzenek.

Zsarolta a gazdasági századost.

Mindent kapott, és a gazdasági százados mosolygott.

Azt mondta, hogy nem tud olyat kitalálni, hogy ne legyen. Ha nincs, meg lehet szerezni.

Megpakolva, megrakott szekérrel érkezett vissza a frontra. Hozta a heti étlapot, és a kis szakállas hadapródjelöltek meg a szakállas tisztek hitetlenül csóválták a fejüket. Azt mondták, hogy ezt eddig ellopták tőlük.

Az őrnagy bevitte a szobájába. Akkor kivett a zsebéből egy üveget, és azt mondta az őrnagynak, hogy minden reggel az asztalán fog állni egy ilyen üveg, tele friss tejjel.

Az őrnagy azonnal kivette a dugót az üvegből, és töltött. Mohón itta a friss tejet, és utána behívta az adjutánsát.

Amíg az adjutáns jött, elgondolkozva és boldog hallgatással járkált az őrnagy fel s alá. Az adjutáns bejött, tisztelgett, az őrnagy pedig rendelkezett:

– A hadapródjelölt úr még mindig nem kapta meg huszonhatodikai vitézségéért az elismerését. Ki tudja, mikor fog lejönni? Elő kell terjeszteni előléptetésre. Az hamarabb megy.

Kiment az első vonalba, sétált a lövészárokban, és bement az egyik szakaszhoz, a fedezékbe. Egyesek földre szórt szalmán aludtak, mások pipáztak. Csönd volt, füst és tömegszag. Fojtó szag és fojtó csönd. A homályban egy katona kezében valami lángolt, percegett. Fapálcikára tűzve apró szalonnadarabok, a kis szalonnaszeletek között papiros. A papirost meggyújtotta a katona, és a lángtól perzselődött a szalonna, az sercegett.

A lángnál egyszerre elálmélkodott. A Csutor fia volt. A János. Idegen szakasznál volt, ezeket nem ismerte.

– Hát te vagy az, János?

– Én.

János sem örömet, sem meglepetést nem mutatott, jóformán rá se nézett.

– Na látod, János, hogy én is kijöttem.

– Ki – mondta János, és ekkor már ránézett. Enyhe elismerés sugárzott a szeméből.

– Aztán miért gyújtogatod ezeket a papírokat?

– Füstölöm a szalonnát.

– Miért füstölöd?

– Mert olyan büdös, hogy nem lehet megenni. Hát egy kicsit befüstölöm. Így nem érzik olyan nagyon. Mind így csináljuk.

Adott Jánosnak egy konzervet, azt mondta, majd gondja lesz a kosztra. Kérdezte, nemüzen-e haza valamit. Ír haza, ha akarja. Megírja, hogy találkozott vele. Majd megmondják a feleségének, írjon?

– Nem kell írni – mondta János. – Tudja a feleségem, hogy itt vagyok.

– Nem baj, de megírom, hogy egészséges vagy. Hogy én is itt vagyok.

János furcsán, kényszeredetten mosolygott. Legyintett a kezével.

– Nem kell írni semmik

Visszament a tiszti étkezdébe. Ott már uzsonnára terítettek. Az őrnagy is ott volt. Odament hozzá.

– Őrnagy úr kérem, igyekszem a honvédek kosztját is feljavíttatni. Azt hiszem, sikerülni fog...

Az őrnagy ráncolta a homlokát.

– Nem kell, fiam, olyan nagy hősnek lenni. Aki sokat vállal, az aztán semmit sem végez el rendesen. Maga éppen elég szép szolgálatot tett eddig is. Meg vagyok elégedve, nem kell erőltetni a dolgot.

A fiúk egy kicsit mintha kedvetlenek lettek volna. Különösen ketten. Jóformán szóba sem akartak vele állani. Meg is kérdezte, talán valami baj van?

– Van.

Kiosztották a színes pálinkákat, és akiknek ánizsos jutott, azok mérgesek voltak.

– De hát mindnek egyféle márkája volt. Bacewsky likőr...

– A márka egyforma volt, de hogy lehet egy hadnagynak ánizst adni, mikor egy hadapród narancsot kap? Tiszta slendriánság és froclizás...

Megígérte, hogy aki ánizsost kapott, annál kipótolja. Bíztak benne, és azt mondták, ha tényleg így lesz, akkor nincs semmi baj. De aztán így is legyen!

A gazdaságistól kicsalt ötven konzervet annak a szakasznak, amelyikben a Csutor fia volt. Többet nem lehetett. Azt mondta a gazdaságis, az ilyesmi már nehezebb dolog. Nem is erőltette, mikor látta, milyen nehezen megy. De egyelőre valami olyan kézdörzsölő maga-megelégedettséget érzett.

Hogy milyen jót tett.

Milyen jó szíve van...

Arra eszmélt, hogy végtelen gúnyosan, és lenéző mosollyal jön fel belőle: talán azt tetszik várni, hogy hírlapilag nyugtázzák? Benne legyen az újságban?

Arra eszmélt, hogy restellkedik és pirul az egész jótékonysági roham miatt. Segélyezett egy koldust.

Fogja, jó ember.

De aztán ne lássam jövő nagypéntekig...

 

TIZENHETEDIK FEJEZET

Agazdaságis azt mondta, hogy valami nagy meglepetést készít neki. Valami igen kellemes meglepetést. Azt is mondta, hogy a támadás már nem késhet soká, és hál' Istennek a dolgok rendben vannak. Azonban kellhet még egy perirat. Legfeljebb egy.

A meglepetés tényleg megérkezett. Úgy látszik, a hadbiztosságtól megint jött valami bizalmas értesítés, mert a gazdasági százados egy napon behívta, és elégedetten mondta, hogy most már nincs semmi baj. Eddig nem akarta elárulni a meglepetést, mert azt hitte, minden nap szükség lehet rá, de most azt mondták, hogy ez az egy perirat legalább két hónapra elegendő. A meglepetés az, hogy hazaküldi egy hétre. Jelenteni fogja, hogy a tiszti konyhát nem tudja méltóan ellátni, és kieszközli neki, hogy hazaküldjék nyolc-tíz napra bevásárolni.

Délután már hivatta is az őrnagy. Közölte vele, hogy okvetlen haza kell mennie, és lelkiismeretesen el kell végeznie a feladatot, amit rábíznak. Pestre kell utaznia. Még ma este megkapja az iratokat, és holnap reggel már indul is.

Egy óra múlva tele volt megbízásokkal. Répásnak a fényképezőgépét kellett hazulról elhoznia, a Mitics gránátból faragott tintatartót küldött vele haza. A legénye arra kérte, hogy a trikóját és a téli csizmáját adja postára Pesten. Az őrnagy két hatalmas ládát bízott rá, ezt személyesen kellett átadnia az őrnagy feleségének. Fridek főhadnagy behívta a fedezékbe, ahol első este kérdezte tőle, vajon jó katona-e? Fridek főhadnagy ezúttal ismét tartalékban volt a századával. Már egy kicsit meleg volt, április közepe, de Fridek főhadnagy még mindig azt a betyáros fehér báránybőr huszársapkát hordta. A főhadnagy könnyezett, és azt hajtogatta: szegény jó drága kis feleségem, szegény jó drága feleségem...

– Elviszed neki ezt a levelet. Ahogy átmégy a Margit hídon, bekanyarodsz balra, mindjárt megtalálod a házunkat...

A főhadnagy szeméből ömlött a könny.

– Megírtam a feleségemnek pontosan. De megmondom neked is. Okvetlen vetessék le magukat, hozd magaddal a fényképet. A kislányom, a Jucika is legyen rajta. Aztán aznap, mikor elindulsz vissza a frontra, küldj el a csomagért. A feleségem küld veled egy csomagot, arra, nagyon kérlek, vigyázz. A feleségem specialitása a datolyás máj. Fog küldeni veled egy datolyás májat is. Majd te is megkóstolod. Ilyet még nem ettél, amióta a világon vagy...

Fridek főhadnagy zokogott, ő pedig arra gondolt, hogy datolyás májat tényleg nem evett még.

Utazott vissza.

Megint látta a katonasírokat, megint látta az országhatárokat, látta a kis falukat zöldellő határaikkal, gyanútlan kecskéikkel, cinikus teheneikkel. Bölcs komondorok feküdtek a házak előtt, és egy-egy állomáson felháborító pedantériával tisztelgett az állomásfőnök a vonatnak.

Nyílt parancs volt a zsebében, abban pontosan meg volt jelölve az útirány. Krakkó felé kellett mennie. Nem volt szabad hazalátogatnia. A családjának még az útról sürgönyzött, hogy menjenek Pestre, pár napig együtt lesznek.

Mikorra a megbízásokat elvégezte, megérkezett a felesége meg a kisfiú. A nagy örömbe valami feszélyező leplezés vegyült. Valamiről nem lehetett beszélni. El kellett hallgatni valamit.

Nem is beszéltek róla. Arról, hogy ott künn mi van.

Forrón és szomorúan örültek egymásnak.

Járták a várost, benéztek kávéházba, cukrászdába. A Hauernél színinövendékek uzsonnáztak, a Váci utcán monoklit hordtak, Hangli előtt kint ültek, csevegtek, pletykáltak. A monoklis ember éppen úgy hordta a monoklit, mint békeidőben. A Dunaparton éppen úgy pletykáltak, mint a békevilágban. Az emberek szótára valamit bővült. Nem mondták: Jancsi letette a szigorlatot. Azt mondták: Jancsi a fronton meghűlt. Most a Tátrában van. Tavaly a jégpályán hűlt meg Jancsi. Most a fronton fázott meg, de tavaly is a Tátrába ment gyógyulni. A színházak hátsó kapujánál gavallérok várták a nőket. Új pincér volt a New York Napoleonszobájában meg a karzaton. A régiek elestek, fel kellett őket váltani. Mindenféle akciók voltak. Jótékonysági tündérek dolgoztak. Ezeket azzal gyanúsították a délutáni kávé mellett, hogy lopnak. De gyanúsították az irgalmas ápolónőket is, ezekről azt mondták, hogy férjhez akarnak menni. Vagy még rosszabbakat is. Csakhogy ezeknek még külön lapjaik voltak, ahol a fényképeik megjelentek, ahol dicsérték őket.

A lapokban általában egészen érthetetlen dolgokat írtak a frontról. Kezébe vett egy újságot, és ott úgy írtak egy frontfürdőről, mintha az egész front Yperntől a Fekete-tengerig csak fürödne és tisztát váltana. És mindenkinek az volt a legnagyobb gondja, hogy elméseket mondjon a szerkesztőnek, és holnap győzzön.

Öt-hat típusú katonát ismertek odahaza.

A lapokból az ember valahogy úgy képzelte, hogy vannak katonák, akik érzelmeseket mondanak, aztán rajongva állnak az ellenséges szuronyok elé. Ugyanezek másnap megsebesülnek vagy meghalnak. Ezek á megsebesülések és meghalások mindig valahogy úgy voltak leírva, mintha az illető megrendelte volna magának. Mintha csak tőle függene. És mindenféle szószokkal volt leöntve: a front tetve, a nedves és ázott emberek. A kishitű és kártyázó, hörgő, iszákos, tehetetlen, megbillent egyensúlyú, rángatott, lázas, haldokló, drótok közt rothadó, reménykedő, dermedten reszkető millió meg millió ember. Mintha valami nagy testvéri közösség lendítené őket előre, mintha egyetlen gondolat gyúrta volna őket össze, szoros, örökös, magasztos masszába.

A Váci utcán sétált a feleségével. Egy őrnagy jött vele szemközt, tisztelgett neki. Az őrnagy ránézett, és odajött hozzá.

– Hol a kardja, hadapródjelölt?

Valóban, kardot nem hordott az utóbbi időben.

Kardra semmi szüksége nem volt. Nem volt benne semmi harag, ő maga is elcsodálkozott. Igen, hol is a kardja? Voltaképpen karddal kellene mutatkoznia.

Az őrnagy faggatta.

– Talán betegállományban van, hogy nincs kardja? Mutassa az igazolványát.

Az utca népe köréjük gyűlt, és kíváncsian várták, mi lesz.

Nem gondolt semmi iróniára. Nem gondolt arra, hogy valami kihívó feleletet adjon.

Az utca népe, meg kell adni, nagy részvéttel és erős rokonszenvvel csoportosult köré. Dühösen néztek az őrnagyra, aki parfümös volt, lakkcipőben volt, és elegánsan, cingáran, mint egy hetyke világfi sürgette. Ő meg csizmában, nagy ormótlan sárga csizmában, a sapkáján kis réztábla. A réztábla büszke felírása: IV. Armée. Egy kicsit ernyedten, fáradtan, tétován és csendesen szólalt meg az izgatott csendben.

– Kérem, őrnagy úr... Én a fronton sem hordok kardot...

Az emberek szeme felragyogott. Biztató mosolyra ferdültek a szájak. A csend még feszültebb lett, és akkor már bátrabban folytatta:

– Nem tudom, tudja-e, őrnagy úr, hogy a fronton nem hordunk kardot? Azt hiszem, a Váci utcán sincs mitől tartanom. Azt hiszem, biztonságban vagyok kard nélkül is...

Az utca ordított. Éljenzett.

Egyszerre feloldódott egy csomó feleségnek, gyermeknek, apának, testvérnek, lógásznak, besorozottnak, rejtőzködőnek, dekkolónak a félelme, szorongása, ki nem mondott rejtett, leplezett indulata.

Az őrnagy még csak a nevét sem írhatta fel. Mennie kellett, ha nem akart botrányt. El kellett tűnnie, mert ha nem siklik ki gyorsan a tömeg közül, ebben a hirtelen támadt atmoszférában egészen furcsa és új bacilus szaporodhatott volna el rettentő gyorsasággal. Így csak egy kis epizód maradt, amit mosolyogva és lelkesen terjesztettek. Éppen olyan lelkesen, mint azt, hogy a huszadikára virradó éjjel sikerült a Kol-Malin felől megindult támadást kevés veszteséggel visszaszorítani.

Az emberek valahogy úgy képzelték, hogy van egy beteg stand, egy bizonyos mennyiségű hullaállomány. Talán azt is hitték, hogy akinek ma lemetszik az arcát, holnap felragasztja, és más beosztásba téteti magát. Azt kellett hinniök, hogy a halottak is feltámadnak. Máskülönben nem varrták volna olyan szenvtelen buzgósággal a fehérneműt. Nem epedtek volna olyan következetesen a nadrágszállításért. Persze egyeseknek az volt a beosztásuk, hogy nadrágot varrjanak. A lányok randevúállományban vannak, és kötelesek mosolyogni a katonákra, meg kell hatódniuk, ha sebesültet látnak. Az a beosztásuk, hogy meg legyenek hatva. Mindenki teljesítse a kötelességét. Az is, akinek szalonnát kell pörkölnie a nedves fal mellett, az is, akinek vicceket kell mondania a kávéházban. Megdöbbentő ez az egység. Ilyen egységes világnézet még nem volt.

Nem tudják, hogy minden katonának külön sorsa van. Még a katonának magának sincs egységes sorsa. Nem biztos, hogy a keze holnapra nem kerül a szemétdombra. Viszont a melle akkor újabb díszt kap. A kéz a szemétdombon rohad, és a mell élvezi a dicsőséget. Büszkén feszít.

Neki az volt a beosztása, hogy pár napig a feleségével legyen, és újdonságot vegyen a vásárcsarnokban a tiszti étkezdének. Meg hogy elintézze a komissziókat, amiket rábíztak.

Végezte pontosan.

Megmondta az édesanyja, hogy mindent pontosan el fog végezni, amit rábíznak. Lelkiismeretesen.

Utolsó nap elhozta Fridek főhadnagy feleségétől a csomagot a datolyás májjal, a fényképpel és Répásnak a fényképezőgépet. Ismét búcsúzott a kis családtól. Arról a bizonyos dologról nem beszéltek semmit. A feleségének meg a gyermeknek az volt a beosztása, hogy várják. Hogy szomorúak legyenek, és sajogjon a szívük. Hogy reszkessenek érte. Ki osztotta ki nekik ezt a szerepet? Mindegy, ki volt osztva, vállalni kellett.

A pályaudvaron végtelen bánattal, nehéz szívvel megölelték egymást. Sokáig csókolta a kisfiút, és beszállt a vonatba Krakkó felé.

 

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Szállt a vonat Lublin felé, és lengyel légionáriusok képeslapokat címeztek a vasúti állomásokon. Szép történeteket kellene tudni Lublinról, sokszor fordult elő a neve. Olyan patinás neve van, de semmi nem jutott eszébe Lublinról, mely a messzi dombon látszott. Utolsó nap levelet kapott Fridek főhadnagytól, melyben arról értesítette, hogy megjött a hadapródi előléptetése. Bélyegzőt is tett Fridek főhadnagy a levélre, és azt írta, hogy azonnal felvarrhatja a rangját, a levéllel igazolhatja magát, ha szóba kerülne.

Egy kis öröm volt ez a hadapródi előléptetés, némi pénzt jelentett. Ha sokáig tart a háború, még spórolhat is belőle. De ő is vitt mindnek valami örömet a frontra. Átadta az őrnagy ládáit, elhozta Répásnak a fényképezőgépet, visz borsókonzervet meg konzervbefőtteket, meg visz fiatal karalábét meg pisztrángot olajban, ementáli sajtot, szalámit. Meg igen, a fényképeket is viszi Fridek főhadnagy úrnak, meg a datolyás máj is ott van a csomagban. Ezt a legény viszi a harmadosztályú kupéban. Derék sváb fiú, mindent rá lehet bízni. Schwarzkopf vigyáz a fényképre meg a datolyás májra. Visszafizeti azt a kis örömet, amit Fridek küldött az előléptetéssel. Kár, hogy szegény mamát meg apát nem lehetett meglátogatni, és úgy látszik, ők sem jöhettek. Azt hiszik, valami nagy biztonságban van a fronton, pedig holnap kidobhatják, és akkor esetleg ebben az életben nem találkozhatnak többet. De miért dobnák ki? Éppen most, mikor mindenkinek fog valami szívességet tenni, mikor feljavítja a konyhát, mikor...

Schwarzkopf jött a vagon folyosóján feléje, és szokatlanul szertartásos volt. Összecsapta a bokáját előtte.

– Hadapród úr, alázatosan jelentem, megettek egy csomagot...

– Mit csináltak? Mit ettek meg?

– Egy csomagot, ami rám volt bízva, megették...

– Hogy ették meg? Kik ették meg? Miért ették meg?

– Az éjjel, amíg aludtam, a csomagot kibontották, és megették mindazt, ami benne volt. Más bakák is utaznak a vonaton, azt hitték, az én csomagom, és megtréfáltak. Megették azt a csomagot, amit Fridek főhadnagy úr feleségétől hoztam...

A fejébe nyilallott. Otthagyta Schwarzkopfot, bement a kupéba.

Fridek előre csámcsog a volhiniai harcmezőn, és kémlel nyugat felé. Várja a csomagot, a datolyás májat. Mit mondjon? Hogy fogjon hozzá? Talán nem lesz nagy baj. Talán vesz valami csemegét Luckban, és azzal pótolja. Dehogy lehet azt pótolni...

Bátorította magát. Legyen esze, hadapród úr. Ügyvéd úr, az Istenért, legyen esze! Hát hogy gondolja? Hiszen háború van, csata van. Fogorvosi reklámokat temetnek, és a domb mellől visszalőnek a céltáblák. Vékony acélgolyók szaladnak az ember után, és a betongerendákat feldobja a robbanás. A pásztorfiú nem meri hazaüzenni, hogy egészséges vagyok, kedves szülém. Dinamitot őriz a pásztor a búzavetés mellett. Tűzpiros fürtök hullanak az emberek közé, és leszakadnak csizmástól a lábak. Mosolyogjon, hadapród úr. Ágyúcsőre tábortűz világít, hadapród úr. Yperntől a Fekete-tengerig birkózik és vonaglik az irdatlan gyűlölet, és nyírfakereszt fehérlik a katonasírokon egész Ukrajnában. Mit akar a datolyás májtól, hadapród úr? Miért nem nevet, hadapród úr?

Egy osztrák hadnagy jött a következő állomáson a fülkébe. Beszélgetni kezdett a hadnaggyal, és elmondta neki kényszeredett nevetéssel, hogy otthonról jött, megy vissza a frontra, és egy datolyás májat küldött a századparancsnok úrnak a felesége, de az úton megették a katonák. Kellemetlen... Érdekes, mi?

A hadnagy szemüvege felől gyanúsan nézett rá, s azt kérdezte, hogy éjjel történt a dolog?

– Éjjel történt, meg akarták tréfálni a társak a legényemet, akire a csomagot bíztam, és megették.

A hadnagy nagyon komolyan csóválta a fejét, és azt mondta ridegen, hogy vigyázni kellett volna, ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Általában a felettesek parancsát mindig lelkiismeretesen kell teljesíteni, de a fiatalok soha nem elég óvatosak. Vele ilyesmi nem történhetne meg, ő minden feladatot egyforma pontossággal old meg, és be kellett volna hoznia a csomagot a kupéba magával, akkor biztosan nem történt volna meg a katasztrófa. Azt mondta a hadnagy, hogy kátásztrófe.

Elkezdett magyarázni a hadnagynak, hogy milyen kilátások vannak. Lehet, hogy már támadnak is az oroszok, és hogy a szakaszában veszteségek voltak, és hogy előterjesztették kisezüstre, és hogy milyen bolond huszárrohamok voltak eleinte a háborúban, és hogy a legénységet el kellene látni rendesen, és hogy nagy ütközetre van remény, ha hátraszorítják a csapatot, akkor a keskeny dorongúton nem fognak tudni az emberek menekülni, beleszorítják egymást a rokitnói mocsárba, el fognak ott pusztulni, mert mind egyszerre fog nekirohanni, és á keskeny dorongúton nem fognak elférni, bele fognak esni a mocsárba, egész tömeg fog a mocsárba zuhanni, és meg fog fulladni...

A hadnagy azt mondta, hogy ez mind nem zárja ki azt, hogy a századparancsnok csomagjára vigyázni kell, és ilyet nem lehet kimagyarázni. A legényeket is meg kell büntetni, de a felelős mindig a parancsnok.

Minden gondolata elhagyta. A talpától a hajáig érezte a felelősséget a kárbament csomagért, egész éjjel nyugtalanul hánykolódott. Már nem is nézett ki, mikor reggeledett, nem volt kíváncsi, mikor pályaudvarra futottak be, nem jutott eszébe sem a gyerek meleg, puha arca, sem az asszony nedves szemei, sem az, hogy az anyját meg az apját nem láthatta. Didergett, mit fog mondani a főhadnagy.

Bolondság. A lapokban írják, hogy Bruszilov megkezdte offenzíváját, és Luck irányában pergőtűzzel pusztítja a drótakadályokat. Mindenáron áttörést kísérel meg, de hős katonáink rettenthetetlen ellenállásán megtörik az orosz áradat.

Majd éppen a datolyás máj! Felnőtt ember. Szégyellhetné magát!

A gazdaságisok éppen pakoltak, mikor megérkezett. Luckon túl állandó tompa dörgés hallatszott a front felől. Azt mondták, ilyenkor minden percben készen kell állni. Mondták, hogy a fronton most meleg van, akinek nem muszáj, ne menjen oda.

Dehogynem megy. Azonnal továbbhajtatott a front felé, és minél közelebb ért, annál élesebb lett a dörgés. Nem lehetett pontosan elválasztani a puskaropogást a géppuskától, az aknák robbanásától, az ágyúdörgéstől. Tényleg olyan volt az egész, mint egy gigászi dobpergés. Végtelen és végzetes, hosszú és lélegzet nélküli, egyenletesen erősödő és félelmetesen gyorsuló dobpergés.

A fronton az emberek nem voltak kint. Hatalmas pincék voltak a földben, ezeket rókalyukaknak nevezték. Ezekben voltak az emberek, jó néhány méternyire a föld alatt. Egész századok, egész zászlóaljak, talán az egész front itt volt most ezekben a rókalyukakban. Csak egy-egy figyelő volt itt-ott. Azt mondták, amíg a pergőtűz tart, addig ott lenn lesznek, és csak ha a támadás jön, akkor kell kirohanni s védekezni. Ha a pergőtűz megszűnik, akkor azonnal kirohannak. Támadás előtt megszűntetik az oroszok a pergőtüzet.

A föld alatt összebújva, ideges várakozásban – különös és fájó siralomház. Voltak, akik térdeltek és imádkoztak, voltak, akik ittak, voltak, akik – fuldokolva a rengeteg nikotintól – tovább szívták a pipát, a szivart vagy a cigarettát.

Az emberek igyekeztek mozdulatlanok, észrevétlenek maradni, de ez semmit nem használt.

Időről időre elhangzott pár név, és ezek a halálfélelemtől roggyanó térdekkel, tehetetlen dacossággal és gyáva megadással botorkáltak kifelé, ahová a végzet kisorsolta őket.

Ki a napvilágra, ki az életoltó dobpergésbe, a figyelők felé...

Az őrnagy nem volt ott. Azt mondták, hirtelen beteg lett, és hazautazott.

Azt mondták, új zászlóaljparancsnok van.

Ahhoz odament, hogy most jött meg a bevásárlásból. Hozott mindent...

Az új zászlóaljparancsnok nem volt őrnagy, százados volt. A földön ült és teázott. A földön ült egy összehajtogatott pokrócon és egy lepedőn, teáscsésze volt előtte, meg valami ételmaradék. Nem hallgatta végig. Azt mondta, hogy meri zavarni a fehér asztalnál? Ki tanította erre a civil viselkedésre? Majd meg fogja tanítani! És majd meg fogja tanítani arra, hogy az előléptetést jelenteni kell kihallgatáson! Hogy mer a szeme elé kerülni? Már hallott róla. Már mindent tud. Majd ellátja a baját. Most menjen a szeme elől. Majd utánanéz a dolgainak.

Leforrázva ment el. Kereste Fridek főhadnagyot a föld alatti gyér világosságnál. Legalább a fényképet odaadja neki, meg a felesége levelét.

Fridek főhadnagy meglátta. Elhúzta, félrehúzta és intett neki, hogy menjenek a szegletbe, ahol nem látja a százados őket.

Átadta a fényképet, a levelet. Fridek főhadnagy olvasta a levelet és ellágyult. Nézte a fényképet és ellágyult. Reszkető hangon és meghatva azt kérdezte tőle:

– Hol van, fiam, a csomag? A datolyás máj...

Elmondta.

Fridek főhadnagy arca egyszerre elborult, a szemei vérben forogtak, a fogait csikorgatta. Túl a pergőtűzön, túl az emberek nyomorult összebújásán és reszketésén harsogott a hangja:

– Hitványság... A legaljasabb... Majd ellátom a bajod... Majd én ellátom a bajod... Majd én megtanítalak, ne félj... Még pártolni akartalak... Még én akartalak pártolni...

Ott állott a siralomházban számkivetve. Mint egy bélpoklos.

Látta, itt nincs helye. Felkereste Répást, odaadta a fényképezőgépet, és szédült felfelé a lépcsőn.

Kiment a rókalyukból, és elindult vissza a gazdasági százados országa felé.

 

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A gazdasági századosnak elpanaszolta a fogadtatását. Az nemigen ért rá vele foglalkozni, parancsokat osztogatott, csomagoltatott, rendezkedett, számoltatta az alantasait, lázban volt. Költözködés előtt volt a gazdasági százados. Biztatta a gazdaságis, hogy legfeljebb holnap délig maradnak ott. Egyszerre azt mondta neki:

– Kérlek, el kell számolnod a pénzzel.

– Miféle pénzzel?

– Amit adtam bevásárlásra.

– Kivittem a dolgokat a vonalba. Valami itt is maradt...

– Nem úgy gondolom. Mit bánom én, mit vittél a vonalba! Nekem számla kell. Nem hoztál számlát a kereskedőktől?

– Kinek jutott eszébe számlát kérni?

Mint valami föld alatti, fenyegető, titokzatos és káromló moraj zúgott messziről a front.

– Baj, hogy nem kértél számlát. Hát csak állítsd össze valahogy. Majd csinálok valamit. Aztán vigyázz, oszd be három hónapra, a hónapok napjait szorozd meg a tisztek számával, a végeredményt pedig a feljavítási összeggel, és így hozd ki az eredményt...

A telefon csilingelt.

A kapitány telefonált a rókalyukból.

Kérdezte, hogy a hadapród ott van-e, és mit csinál? És hogy merészelt parancs nélkül hátramenni? Azonnal vonuljon be, és jelentkezzen kihallgatáson.

A gazdaságis odaadta neki az egyik kagylót, de nem engedte válaszolni. Válaszolt helyette. Bemondta a telefonba, hogy a hadapródot be kellett rendelnie, mert még nem számolt el. Azután semmi esetre sem szeretné visszaküldeni, mert igen sok finom dolog van, amit még ki kell vinni a vonalba. Az éj leple alatt, mikor fedezve közeledhetnek, mellé ad pár embert, és beviteti a dolgokat a vonalba.

– Ementálit egyáltalán nem vitt a hadapród úr? – kérdezte naivan a gazdasági százados.

– Nem. Ementálit egyáltalán nem hozott a hadapród úr, pedig arra volna a legnagyobb szükség. Főzni nem lehet, nem veszik hasznát a zsenge zöldségeknek, ementáli nagyon kellene...

A gazdaságis hamiskásan kacsintgatott neki, letette a kagylót, és azt mondta mosolyogva:

– Ne törődj vele...

– Dehogynem törődök, hogyne törődnék, azonnal megyek ki a frontra!

A gazdaságissal már összemelegedett, tegezték egymást, nagyon megbecsülte őt a gazdaságis. Most azonban rosszallólag csóválta a fejét, és meglehetős ridegen rászólt:

– Hát, fiam, azt csinálsz, amit akarsz. Hanem addig nem mégy ki, amíg a számadás nincs kész...

Le kellett ülnie. Papírt vett elő és számolt. Az est lassan közeledett, és ő szorzott, összeadott. Erőltette a fejét, hogy jussanak eszébe a tételek. A karalábé. Mennyibe is került a karalábé? Azután a konzervborsó. Hogy vette? Kilóra vette? Tizedes törtekkel kellett volna osztania meg szoroznia. Nem ment. Csurgott róla a veríték.

Bement elkeseredve a gazdaságishoz.

– Százados úr, kérlek, én nem bírom ezt megcsinálni. Kifizetem az egész pénzt, amit kaptam. Még nem vettem fel a hadapródi fizetésem. Odaadom. Soha nem leszek ezzel kész.

– Fiam, a fizetésed azt vedd fel. Kikészítettem egy borítékba. Ez a tied. Tessék, alá kell írni. De itt nem a pénzről van szó. Én már ezt a számadást beadtam. Ez a tétel már el van könyvelve. Ezzel kell nekem elszámolnom, nem a pénzzel. A számadást kell beadnom. Annak meg kell lennie...

Felvette a pénzét, lesújtva vonalazott egy új ív papírt, és megint kezdte a fejtörést.

Este lett, és a messzi front mint egy szikrázó tűzmező rémlett ide az ablakon át. Egy-két kilométernyire a tréntől már gránátok csapódtak le, és ezer meg ezer izzó szilánk repült az éjszakában.

Nyolcszor hat, nyolcszor hat, nyolcszor hat, ismételte gépiesen, és a szája vonaglott. Némelyik eredménynél próbát csinált, és akkor látta, hogy az egészet kezdheti újból. Egyetlen sor sem stimmelt. Jajgatás szűrődött be az ablakon át. Egy kocsi zörgött. Kiment és látta, hogy a sebesültek mint holmi ócska zsákok terülnek el egymás hegyén-hátán a kocsiban.

Azt mondta a gazdaságis, hogy többnyire azok jajgatnak, akiknek csonttörésük van.

Vagy akik megőrülnek.

Ezt onnan tudja, mert egy bolond eset történt délután, megőrült a Kovásznai. Egyszerű tanyai ember volt, és itt dolgozott a trénnél. Kiküldték a konyhával a vonalba, s mikor egy golyó elzizzent mellette, minden ok nélkül megőrült. Ilyen esetek vannak.

Éjfél után megint telefonált a százados a rókalyukból.

Azt telefonálta, hogy lehet hozni az ementálit. Meg ha van, akkor szalámit és valami kenyérfélét is.

A gazdasági századosnak odaadta a számolást, amit addig összeszerkesztett. A gazdasági meg se nézte, azt mondta, hogy jól van. Azt mondta, hogy fog adni ementálit meg szalámit, és éppen ma sütöttek a pékségben, van friss kifli, azt is ad.

Órákig tartott, amíg összepakolták, amit ki kellett vinnie. Azt mondta a gazdaságis, most már úgyis mindegy, nem kell sietni. Azt mondta, hogy nagyon sajnálja, nagyon nagy szolgálatot tett neki. A trén is azonnal megindul, mihelyt megvirrad. Itt nem lehet maradni, ezt ő már jobban tudja. Mennek hátrafelé. Ami élelmet nem bírnak elvinni, azt el kell pusztítani. Reméli azonban, sokat elvihet. Ezzel megszűnt a hadbiztossági eljárás, mert most már tud igazolni mindent. Ezt várta. A támadást. Hogy egyszer mozdulni kelljen. Most aztán, ami hiányzik, az mind itt marad.

Elképedt. Hát hogy gondolja a százados ezt? Itthagyja a posztot? És mit gondol? Ez képes azt hinni, hogy azokon a drótakadályokon emberfia átjöhet? Meg a futóárkokon, meg a géppuskatűzön, meg az ágyúk előtt, meg szuronyokon át? Vagy hogy azok ott a fronton megadják magukat? Mire számít ez a szerencsétlen gazdasági ember? Hiszen ez soha nem volt a fronton, ha azt képzeli...

Visszaverik a támadást, és három nap múlva ismét minden úgy lesz, mint azelőtt.

Hiszen ha támadás van, jelentik a fülelők meg az őrség, kirohannak az emberek, megindul a birkózás, működni kezd a lángszóró... Érthetetlen.

A gazdaságis melegen búcsúzott tőle.

– Te, ha maradni akarsz, vagy velem akarnál jönni, én viszlek. A saját felelősségemre elviszlek. Majd kiküldök mást az élelemmel.

– Nem lehet, kérlek. Most már legfőbb ideje, hogy menjek. Senki sem kerülheti ki a sorsát, de meg nem is akarom...

– Nem üzensz valamit haza? Mit írjak a nevedben haza?

– Mit írnál? Majd írok én holnap.

Felvette a kagylót, és telefonált a századosnak a tűzvonalba, hogy csak most tud indulni. Igyekezni fog. Várni kellett a dologra, de friss kiflit is visz.

A százados azt mondta, hogy jól van. A friss kifli az nagyon jó lesz, annak örül. A fronton nagyon meleg van. Szerencséje, hogy így alakult a helyzet. Tessék szabályszerűen jelentkezni, mikor megérkezik. Majd meglátja, talán meg se fogja büntetni a sok szabálytalanságért. De mindenesetre siessen. Az úton gyújtsák be a tábori konyhát, és mikor megérkeznek, legyen kész a legénységi koszt.

Hajnalodott és elindult a trénnel. A konyha lassan, lépésben ment, az emberekkel gyalog bandukolt a tábori konyha után. Friss, üde, boldog szél csiklandozta a nyakát. A kicsit felázott föld ruganyosságát érezte a talpa alatt, és a nyitott száján át tüdejébe ömlött a fű párás illata.

A trén lassan ment. Mindig találtak az emberek valami igazítani valót. Megálltak, azt mondták, most tüzet kell rakni a kondér alá. Piszmogtak. Hiába sürgette őket, tovább babráltak. Kinyitották a kondért, bezárták. Kavargatták az ételt. Azt mondták, nem jó, elaludt a tűz. Alig egy órányira voltak a fronttól, még lépésben is oda kellett volna érniük, és már négy órája jöttek.

Most értek a dorongúthoz, azon túl már ott volt a domb, a dombon túl az első vonal, rókalyukakkal, fülelőkkel, Fridek főhadnaggyal, akinek a datolyás máját megették az úton.

A mocsárban itt-ott cuppant valami, itt is, ott is fröccsent a hínáros víz. Azt hitte, békák ugranak a vízbe.

Egyszerre hatalmas sártölcsér emelkedett nem messze tőlük, és egy baka belefordult az iszapba.

A katonák megálltak, várták, hogy felbukkan. Aztán azt mondták: vége. Azt mondták, nem a békák ugrálnak, ezek becsapódások. Golyók csapódnak a vízbe.

– Mi volt az, hogy a mocsár úgy felfröccsent?

– Egy gránát volt, de döglött...

A lovak ágaskodni kezdtek. Az őrmester kijelentette, hogy nem lehet tovább menni.

– Miért nem lehet?

– Nem akarnak a lovak. Visszafordulunk, és más úton megyünk.

A konyha nem várta a parancsát. Visszafordultak és otthagyták. A katonák is mind menni akartak a konyhával.

A konyhának nem parancsolt. Aztán lehet, hogy jobban tudják a szekérutat.

– De velem is kell jönni valakinek...

Senki nem mozdult.

Kivette a revolverét.

– Három ember velem jön, és mindegyik hoz egy zsákot. Kiflit, szalámit, sajtot...

 

HUSZADIK FEJEZET

A három baka előre poroszkált a dorongúton. Mindegyik hátán egy-egy zsák volt. Az egyik zsákban kifli, a másikban szalámi, a harmadikban sajt. Azonfelül a puskájuk terhe meg a hátizsákjuk is nyomta őket. Minél közelebb jöttek a dombhoz, annál sűrűbben zizzent egy láthatatlan és szokatlan bogár. Tudta, hogy ez acélgolyó, és ami pengve sivít, az is acélgolyó. Ami az iszapot cuppogtatja, az is az. A bodros felhők a domb felett szilánkokat esőznek, a durrogás és dobpergés halálmars. És mégsem félelmetes. Talán, mert baj nélkül megúszta. A revolvert eltette. A bakák megadással mentek, nem volt szükség revolverre.

Furcsa. A revolvert ma vette ki először. A harctéren nem vette ki. Az ellenség előtt nem vette ki. Most vette ki először, a szalámi miatt. Persze, persze, a fegyelem miatt. De mégiscsak ma vette ki először, és hiába, mégiscsak az ementáli miatt...

Sütött a május végi nap, a katonák meggörnyedve cipelték a terhet. Ez az utolsó felismerés egészen megzavarta. Ezt jóvá kell tenni. Valamit tenni kell, ilyen terhet nem bír cipelni, ilyen mocsokkal a lelkén nem mehet még a mennyországba sem.

Megállította az embereket.

– Lehet egy kicsit pihenni...

Hízelegve simogatta őket a szavaival, bocsánatkérően, s várta a békességes visszhangot.

– Nem lehet most pihenni, hadapród úr... Ki kell jutni ebből a pokolból...

Sisteregve csapott le a mocsárba megint valami, és a láthatatlan erők kavarták, vágták az iszaptengert.

Megállás nélkül mentek, fújva, lihegve, izzadva, verítékezve siettek előre a katonák.

Átértek a dorongúton, a dombhajlat előttük emelkedett. Tőle pár lépésnyire fémtárgyak csillogtak a domboldalon. Vajon mik lehetnek? Rézgránátkupakok voltak. Örömmel ismerte fel a gránátfejeket. Ezekből visz egyet emléknek. Az ilyennek csak úgy van értéke, ha az ember maga találja. Egyet okvetlenül elvisz emlékbe. Szaladt egy gránátkupak felé, nem akarta a bakákat ezért megállítani, majd utoléri őket. Szaladt, mintha egy pillangó után szaladna a gérci dombon, vagy mintha egy virág után szaladna a Vécsey erdő szélén. Gondtalanul, könnyen, vidám kis hétköznapi örömmel nyúlt a kupak után.

Megsütötte a kezét. Még forró volt. Másik után nyúlt. Az már hideg volt. Felvette és szaladt vissza a legényekhez. Nem látta őket. Körülnézett, hol lehetnek?

Egy friss gödörben gubbasztottak. Gránát vágta a gödröt.

Odarohant.

– Mi az, mi van itt?

A bakái megfogták, és a lábánál fogva lehúzták maguk mellé. A fejét lenyomták.

Mi történik itt vele?

A katonák izgatottan mutattak arra, a kanyarulat felé.

A kanyarulatban hosszú köpenyes emberek álltak. Lehettek vagy harmincan. Lehettek többen is, nem látszott több belőlük az útkanyarulattól. Hosszú köpenyben voltak, furcsa sapka volt rajtuk.

Alig voltak ötven lépésnyire. Mind odanéztek feléjük, és ordítottak, integettek nekik. Nem lehetett megérteni, mit akarnak.

És kik ezek? Miféle fegyvernem, hogy ilyet soha nem látott?

Puskájuk is van? Csak nem oroszok? És ha oroszok, miért hagyták meg nekik a szerelvényt? Miért hagyták náluk a puskát?

A hosszú köpenyes emberek közül kivált kettő, és feléjük közeledtek.

Egyik katonája hirtelen a fegyvertáskájába nyúlt. Kivette a revolverét, és kidobta a gödörből.

A hosszú köpenyesek előre tartott puskákkal közelítettek feléjük, csúszva, majd felugorva és vágtatva közeledek.

Most mi lesz?

A két idegen most még hangosabban ordítozott és integetett, de nem tudta elképzelni, mit akarnak tőle.

Odaértek a gödörhöz, és az egyik jobbról, a másik balról ragadta meg. Nem tudott úgy szaladni, mint ezek a hosszú lábaikkal, nem tudta követni őket a hirtelen támadt bizonytalanságban. Ahogy fogták a hóna alatt, s rohantak vele, hogy majd kitört a lába, egyszerre felhúzta a térdeit. A levegőben lógott, azok meg vitték, szaladtak, vágtattak vele.

– Gólya viszi a fiát... – jutott hirtelen eszébe egy gyermekkori játék...

Odaértek a hosszú köpenyes csapathoz.

Akkor rádöbbent, hogy ezek egész biztosan oroszok. De hogy kerülnek ide, és miért nem vették el tőlük legalább a puskát? Ketten, akik hozták, tovább is markolták a karját, másik kettő rohant vissza a legények után.

Magyaráztak neki, hadonásztak előtte, ordítottak rá. Nem értett semmit.

Végigtapogatták és belenyúltak a revolvertáskájába. A zsebéből kivették a gránátkupak-emléket, és eldobták messzire. A töltőtollat rázták az orra előtt, és fenyegetve hadonásztak vele. Elvette az orosz kezéből, kicsavarta és mutatta a kezén, hogy tintás, írni lehet vele. Mosolyogtak, és jóindulatúan dugták vissza a zsebébe. Nem találtak nála semmi veszedelmes fegyvert. Tanácskoztak, mit tegyenek vele?

Addigra három társát is odahozták.

Magához tért. Kérdezte a legényektől, hol vannak a zsákok?

Ott hagyták a gödörben.

Intett, hogy azokat el kell hozni. A gödör felé mutatott. Csámcsogott és a szájával mutatta, hogy ennivaló van a zsákokban. Megint rohantak az oroszok, és hozták a zsákokat.

Kinyitott egyet, megmutatta a kiflit. Egyszerre lerohanták.

De akkorra már valamelyest tudott tájékozódni. Észrevette, melyik közöttük a parancsnok. Annak megfogta a karját, néma jelekkel integetett neki, beszélt hozzá, bár tudta, hogy az nem érti. Mondta magyarul, hogy ki fogja osztani, és már kezdte is kiosztani a kiflit. Tényleg nem voltak sokan, csak vagy harmincan. Kettesével adta a kiflit. Azok szelíden és fegyelmezetten fogadták kezéből a friss süteményt. A legényeknek is adott, a saját embereinek. A kenyérzsákjába is tett kettőt. A parancsnoknak négyet adott.

Azután kivette a zsebkését. Szeletelni kezdte a szalámit. Mindenkinek egyformán. A sajtot is igazságosan. Aki kapott, az félrefordult, s mohón evett. Ami maradt, azt is kiosztotta.

– Gyertek, duflások, akinek még nem elég – kiáltotta. Az oroszok észrevették, hogy valami vicc, nem értették, de nevettek.

Mindent kiosztott, és az utolsó zsák alján valami papírkötegre bukkant. Hirtelen nem tudta, mi az. Egy lapot kihúzott a kötegből, és egyszerre végigborsózott rajta az ijedség.

Kellemetlen. Erről egészen megfelejtkezett. Vagy ezer darab orosz nyelvű, rövid szövegű röplap volt a zsákban. Ezeket ki kellett volna vinni a vonalba. Az volt a parancs, hogy át kell csempészni az oroszokhoz. Kapott egy magyar fordítást is, hogy ő is tudja, mi van benne. Felhívás az orosz katonákhoz. Tegyétek le a fegyvert! Adjátok meg magatokat! Vesztett ügyért harcoltok! Parancsnokaitok titkolják, hogy döntő csatát nyertünk ellenetek! Titkolják előttetek, hogy Kut el Amara elesett!...

Az orosz parancsnok odament, végigtapogatta a zsákokat. Nem érzett egyikben sem semmit. Az utolsóban észrevette a papírokat. Bele se nézett a zsákba, csak vakon belenyúlt a röplapok közé. Turkált benne. Semmi. Csak papír.

Felállott és félrerúgta a zsákokat.

Két katonát rendelt négyük mellé, és parancsot adott az embereinek. Csak annyit értett, hogy kapitán...

Szóval kapitán. Viszik a kapitányhoz. Vagy esetleg a kapitán szó oroszul fejet jelent, hogy leveszik a fejét?

Kezet fogott vele az orosz, és megveregette a vállát. De hamarosan elfordult tőle, s rendezte az embereket. Sokan még most is rágódtak a kiflin, a szalámin és a sajton.

Őket meg vitték hátrafelé.

Vitték őket a jól ismert úton, a rókalyukakhoz vezető futóárkon. Az ismert fordulók felidézték benne a parancsnokot meg Fridek főhadnagyot. Hátha most megint odaviszik? Mi történik vele voltaképpen? Mi történik itt? És ha most megint a századosa elé kerül, hogy számol el a kiflikkel? Meg a szalámival? Most megint bajba kerül? Most a sajt miatt lesz baj? Meg a röpiratok miatt?

Képtelenség.

Az egyik baka felsóhajtott a háta megett:

– Foglyok lettünk, hadapród úr...

...Foglyok lettünk... Szóval... Szóval a Fridek főhadnaggyal... a datolyás máj miatt sem... A századossal a jelentkezés miatt.... Szóval a fehér asztal miatt sem...

Foglyok lettünk.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A rókalyukak vonalába értek, de nem álltak rémült fülelők és összekötők a lyukak előtt, orosz bakák nyüzsögtek az árkokban. Sűrű sorokban rajzottak, fönt a mellvédeken hasaltak, guggoltak, céloztak és lőttek egészen szokatlan, ellenkező irányba: a gazdasági pont felé. Furcsa volt arra gondolni, hogy most Fridek főhadnagyra és a hadapródokra lőnek, azokra, akik hiába növesztették a hosszú szakáilakat, nem fogják egyelőre otthon megmutatni. Nem lesz kifogás az ebéd ellen, ma nem lesz sértődés az ánizsos likőr miatt. Fridek sem törődik már a datolyás májjal. A százados nem veszekszik vele, hogy fehér asztalnál zavarja. Most a hosszú köpenyes emberek és a Csutor fia céloznak egymásra. Ott, előtte céloznak egymásra.

A két orosz kísérő megállt. Haptákba vágták magukat, és felordítottak a mellvédre. Fönt hátrafordult a jelentésre egy orosz tiszt. Az arca egészen poros volt, és ő is hordott az oldalán térképet, revolvert, mint a mieink. Tábori látcső volt a kezében, mint nekünk. Hátrafordult a tiszt, rájuk nézett szomorúan és kelletlenül, mintha felébresztették volna. Az egyik kísérő megint jelentett. A tiszt bólintott, és egyenesen ránézett. Úgy érezte, hogy neki is mondania kell valamit. Sapkájához emelte a kezét és tisztelgett. De a tiszt még mindig nézett rá. Zavartan a gallérjához nyúlt. Az ing gallérja, tábori szokás szerint, rá volt borítva a blúz gallérjára. Felemelte a gallért, és mutatta a ragyogó új hadapródi rangját. A tiszt onnan felülről megint bólintott. Onnan fentről, a halál kis kapujából bajtársiasan bólintott, és udvariasan, szívesen ő is sapkájához emelte a kezét. Aztán visszafordult. Éppen hogy bocsánatot nem kért, amiért most nem ér rá, és sajnos nem foglalkozhat a vendéggel. Ne vegye rossz néven. A kísérő katonáknak valamit mondott. Úgy látszott, valami utasítást ad nekik. És megint tisztelgett, majd fordult visszafelé.

A tiszt mellett ekkor egy katona hátranézett, egyenesen rájuk, akik szepegve álltak a mellvéd alatt. Az orosz katona elkezdett ordítani. Véres arcán fekete foltok voltak, zilált volt a haja, mely nagy csomóban bukott ki a sapkája alól. Ordított, rázta az öklét, szitkozódott, hadonászott a puskájával. Egyszerre feléjük fordította a puskája csövét, célba vette őt vérben forgó szemével. Látta a puska csövén a kis fekete lyukat.

Felhördült. Nem értette, mint mond az orosz katona, de érezte, hogy valami rettenetes készül. Ahogy a puskát ráfogta, ahogy egyenesen fogta, és ahogy bele lehetett látni a sötét kis lyukba, ez felbőszítette.

Ő is ordítani kezdett. Ő sem értette a katonát, mégis látta, mit akar, őt sem érti a katona, mégis tudnia kell, mit válaszol.

Ő is ordítani kezdett:

– Te piszok! Te gazember! Te aljas bitang! Most, mikor nincs nálam fegyver! Most, amikor fogoly vagyok!

Elfutotta a düh, egy rántással feltépte a blúzát, kidüllesztette a mellét és döngette.

– Ide lőj, te bitang! Ide lőj, te gazember, ide lőj, te kutya!... A tiszt fönn a mellvéden szomorúan, higgadtan nyúlt a revolveréhez, és a katonájára fogta.

– Andrej...

A katona hirtelen lehiggadt, leeresztette a puskát. Elfordította felőle, visszafordult a mellvéden. Előre, Fridek felé tartotta a puskát.

Az orosz tiszt megint tisztelgett. És most már nem nézett hátra többé. Ő meg begombolkozott, és felizgulva, kipirulva ment tovább az orosz bakákkal.

Most egy géppuskás századoshoz vitték, akinek hosszú szakálla volt. Itt megnyugodott. Az oroszok azt mondták a jelentkezésben hogy: kapitán. Tehát mégis kapitányt jelentett az orosz szó. Nem a fejét veszik le. A kapitány nem is akart velük szóba állni. Szaporán tüzelt a géppuskával, és csak integetett nekik bosszúsan. Egy hirtelen pillantást mégis dobott nekik, ezt a tekintetet elfogta. Az ing gallérját megint felemelte. Mutatta a szép arany meg sárga pántokat a három gyémántos csillaggal. A kapitány egy pillanatra felugrott a géppuska mellől, mind a két kezével megrázta a kezeit, és intett, hogy csak menjek hátrább. Mutatta az embereknek, hogy merre vigyék őt és a másik három foglyot.

Egy keskeny futóárokban mentek hátrafelé. Ketten is alig fértek egymás mellett. Orosz katonák rohantak velük szemközt, siettek ki az első vonalba. Szorosan a futóárok falához húzódott, még a hasát is behúzta, hogy kényelmesen mehessen az ellenség. Ezek már nem törődtek velük. Furcsa elszántság és kelletlen szorongás rítt le az arcukról.

Szokatlan szag volt az árkokban. Savanykás szag. Nyers bagariaszag. Más szag, mint a saját lövészárkokban. Ennek a legénységnek más szaga volt, mint a saját legénységnek.

Nem csoda, hogy a hangyák megismerik az ellenség útját a szagáról. A másfajta hangyának is más szaga van. Hogy csodálkoznak ezen emberek, ha könyvben olvassák...

Most ezek mennek Fridek ellen. Meg a százados ellen. Meg Répás ellen. Meg Csutor fia ellen. Meg akarják ölni Csutor fiát. Az a cingár vezeti őket, aki elöl ment. Lehet, hogy a cingár egy óra múlva ordítani fog, hogy ide lőj, te bitang, ha ráfogják a puskát. Hogy is gondolta ezt az a katona? Lovagiatlan és korlátolt ember lehet. Már tudniillik... elvégre egy parasztember is lehet lovagias, lehet józan, lehet humánus. Lehet okos is. Tudhatná, hogy neki... Igen, neki nem szabad hátra lőni... Neki előre kell lőni... Nem a szegény fogolyra kell lőni. Hanem? A szegény Répásra kell lőni? A szegény szakállas hadapródokra kell lőni? ...Hát ha ez a szabály... Ez a szabály... De voltaképpen...

Hanem a tiszt mindjárt látta, mit akar. Hamar ráfogta a revolvert és lefegyverezte. Ráfogta a revolvert, mint ő tette ma reggel. Ő is a saját emberre fogta a revolvert. Ez is szabály? Az. Fegyelem. Fegyelem nélkül nincs háború. De voltaképpen...

Bandukoltak a futóárokban, és arra gondolt, hogy most már mégiscsak menni fog az öregasszony a távirattal a Vécsey erdőn keresztül. Fridek jelenteni fogja, hogy eltűnt, a százados tovább jelenti Kun úrnak, onnan már gépírással megy tovább, és szombaton már a körúton lesz nyomtatásban a veszteséglistán. Meghaltak, eltűntek és megsebesültek. Ő az eltűntek között lesz. A hozzátartozóknak biztosan táviratozni fognak, hogy eltűnt. Megy az asszony az erdőn keresztül, és megáll a Deákné kocsmájánál a Pusztahegy alatt. Mesélni fogja, hogy viszi a táviratot. Pénteken fog érkezni a távirat. Apa felteszi a cvikkert. Szegény felesége, hogy kétségbe lesz esve! Szegény mama, hogy fog fájni a szíve! Hogy fog fájni szegény, szegény mamának, hogy azt mondta, őt nem félti. Rángani fog az arca, és hullani fog a könny a szeméből. Eszébe fog jutni, hogy behívta őt a szobába, és azt mondta neki: téged nem féltelek, te kiismered magad... Te vissza fogsz jönni... És aztán majd írni fog, hogy elfogták, akkor mindenki örülni fog, és szegény mamának mégiscsak igaza lesz. Hogy lehetett ezt előre tudni?

Hát nem jött keresztül a mezőn, ahol csak úgy cuppogott a mocsár a gránátoktól? Nem jött keresztül az ellenséges vonalon? Nem emelték rá a puskát, mielőtt elfogták? Nem fogta rá a puskáját a dühös orosz katona a lövészárokban? Nem zizegett, fütyült felette és körülötte a halál? Hogy tudta az édesanyja, hogy mindebből sértetlenül fog szabadulni? Hogy lehetett ezt tudni? És most... Most már olyan biztos, hogy megmenekült? Hogy lehet azt tudni? Hogy lehet tudni, hogy mi vár rá? Hátha még csak most...

Az egyik katona már vagy egy negyedórája kiment a futóárokból. Ott ment kívül a védőárkon, és most hirtelen megint visszaugrott az árokba. Boldogan vigyorgott, és mutatta a lábát. A térde alatt megsebesült a lábikráján, annak örült olyan nagyon. Bicegve és ragyogva ment velük tovább. De velük mi lesz? Hátha csak most...

Legalább másfél órája mentek.

Tüzelő ütegek mellett haladtak el, már trénnel is találkoztak. Most egy kedves kis forrás mellett állottak. Távolabb egy ponyvasátor körül némi tolongást láttak. Ez a ponyvasátor egy kis dom

bocskán volt, ide tartottak. Felmentek a dombocskára. Egy szakállas orosz tiszt fogadta őket. Barátságosan kezet fogtak, beszélgetni szeretett volna vele az orosz. Németül se tudott a tiszt, nem lehetett vele beszélni. Többször és ismételten megrázták egymás kezét.

Valami eszébe jutott. A kenyértáskájában maradt néhány tábla csokoládé, és a borotvája társaságában fél liter szilvórium. Jó gréci szilvórium, ezt az édesapja küldte Pestre a feleségével. A szilvóriumot kivette, és odanyújtotta az orosz tisztnek. Az kivette a dugót, szagolta, aztán visszanyújtotta neki.

Persze. Meg kell kóstolni, megmutatni, hogy nem méreg. Persze.

Hatalmasat kortyintott, de az orosz tiszt elkapta a szájáról, és boldog mosollyal emelte az ég felé.

Ömlött a jó öreg gréci szilvórium a zöldes üvegből, és szapora, vidám kotyogással siklott az orosz tiszt torkán lefelé. Kotyogott a jó öreg gréci szilvórium a cár tisztjének kezében a végtelen Szarmata síkság küszöbén...

 

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Jót húzott az orosz tiszt a szilvóriumos üvegből, aztán melegen megrázta a kezét. Intett neki, hogy vesse le az ingét. Ezt nem értette. A tiszt mutatta neki a gallérját, jelekkel mutatta, hogy vesse le az ingét.

Nem értette, nem tudta elképzelni, miért kell neki levetnie, mit akar tőle az orosz, talán nem elég neki a szilvórium, az ingét is el akarja venni?

Levette, az orosz tiszt odaadta egy emberének, és magyarázott neki valamint. Az bólogatott a fejével, és úgy látszott, azt mondja, rendben van.

Kellemetlen pillanatok voltak, de az orosz veregette a vállát, s mosolyogva integetett neki, nyugtatta, nem lesz semmi baj. Integetett a kezével, hogy csak üljön nyugodtan.

Ült nyugodtan, néhány puskalövésnyire az irtózatos mészárlástól, ült nyugodtan az idegen országban, az idegen dombon, a Szarmata síkság szélén, néhány tábla csokoládéval a kenyértarisznyájában meg a borotvájával a zsebében, ült ingujjban a doktori diplomájával az ellenség földjén, távol a zöld halmoktól, melyek fölött fehéren int még ilyenkor a Mike-hegy az Avasban, ült nyugodtan, és az asszony meg a gyerek, a hazai udvar meg a napsütés a kútnál villant fel előtte, meg mintha a házuk előtt a patakban pünkösdre pendelyeket sulykolnának...

Az orosz tiszt bement a sátorba, és hozta vissza az ingét, boldogan mutatta neki a gallért.

A tiszt zászlósi rangot varratott a gallérjára. Már nem csak az arany stráf és nem csak egy csillag volt a galléron. Az orosz tiszt előléptette.

Mutatni kellett, hogy köszöni az előléptetést, mutatni, hogy örül. Biztosan berúgott a tiszt, hogy ilyen vicceket csinál. Megártott neki a szilvórium. Mit tehet?

Azután még egyszer kezelt vele a tiszt, embereket adott melléje, és azoknak megmondta, hogy merre vigyék.

Csakhogy megszabadult ettől a részeg embertől! Alig várta, hogy ellépjenek onnan, ez még ki tudja, miket csinált volna. Hallott róla, hogy vannak olyanok, akik játszanak az emberrel, mikor berúgnak, és egy ilyen részeg, mit lehet tudni, a végén...

Most már valami rendesebb helyre érkeztek, egy ház mellé. Egész csomó saját ember volt itt, más ezredekből, más csapatokból. Nem ismert egyet sem közülük. Úgy látszott, azokat is ma fogták el. Szótlanul ültek nagy és rendetlen összevisszaságban a földön, és komoran, borúsan tekintettek maguk elé. Keresett tisztet közöttük, de legfeljebb egy szakaszvezető vagy egy őrmester akadt.

Végre valami magasabb rangú orosz katonához vezették, aki egy kis asztalkát hozatott ki a házból egy nagy fa alá. A kis asztalt fehér abrosszal terítették le. Addigra érkezett egy tolmács is, aki németül kérdezgette a nevét, meg hogy melyik csapatban volt, melyik ezredben, ki volt a parancsnok. A többivel nem törődtek, csak őt faggatták. Hogy mondja el részletesen, hol került fogságba. Egy térképet tettek elébe, azon kellett megmutatnia. Ő is ezt a térképet használta odakint, megmutatta pontosan. Még egy kis érdeklődést is érzett, mikor az ujját húzta a mappán. Itt jött, itt van a dorongút, ezen át... itt... igen... itt... ma reggel...

Azt mondta a tolmács, aki tört németséggel beszélt, hogy egyelőre elég, most üljön le valahová, majd ha szükség lesz rá, szólítani fogják.

Odaült a fa alá a földre, a fejét a fatörzshöz támasztotta. Nagyon fáradtnak érezte magát. Jóformán esteledett, és tegnap óta talpon volt. A tolmács visszajött, elébe állott, beszélgetni kezdett vele. Először hazudozott, azt mondta, hogy évekig dolgozott Pesten mint hotelportás, onnan tud olyan jól németül. Azt mondta, hogy tulajdonképpen kém volt, de nem vették észre, nagyon ügyesen viselkedett Pesten, senki sem sejtett semmit.

Dühös lett a tolmácsra, mit hazudozik itt, hogy évekig volt Pesten, mikor egy szót sem ért magyarul. Azt kérdezte tőle, milyen hotel van a New York kávéházzal szemben. Ha évekig volt hotelportás Pesten, tudnia kell. A tolmács zavartan hallgatott. Azt mondta, erre már nem tud visszaemlékezni, a Hotel Wien, nem?...

De aztán szaporán másról kezdett beszélni, azt mondta, ez hál’ istennek a döntő győzelem. Most már vége lesz a háborúnak, Bruszilov elfoglalta az egész frontot, majd holnap meg fogja látni, hogy be van fejezve a háború, még csak a törökökkel lesz egy kis formalitás, a központi hatalmakat Bruszilov a mai napon teljesen megverte...

Vitatkozni kezdett a tolmáccsal. Azt mondta neki gúnyosan, azt hiszi, mi nem tudjuk, hogy Kut el Amara elesett?

A tolmács összeráncolta a homlokát, azt kérdezte, mi esett el?

– Kut el Amara. Die Russen kämpfen umsonst...¹

A tolmács nevetett, azt mondta, nem hinné, hogy ez a Kut el Amara dolog igaz legyen. De látszott rajta, hogy se Pesten nem volt, se a Kut el Amara dolgot nem ismeri.

Kellemetlen volt a tolmácsnak a Kut el Amara téma. Másról kezdett beszélni. Azt mondta, nagyon jó dolga lesz, nem kell félni. Ne tartson semmitől, a cári birodalom nagyon jól bánik a foglyokkal, bár Németország nem érdemli meg. Náluk minden fogolynak jó dolga van, különösen a tiszteknek. A tisztek fizetést kapnak, ötven rubelt havonta. Bőven elég. Szerencséje, hogy már tiszt. Látszik a gallérján, nagyon új, látszik, hogy nem régen tiszt.

– Ismeri a rangokat?

Hogyne ismerné. Fehér csontcsillag, az nem tiszt. Sárga stráf három csillaggal, az se tiszt. Arany stráf sárga stráffal és három csillaggal, az vitás. Most van eldöntés alatt Moszkvában, hogy az ilyen rang tiszt-e vagy sem. De arany stráf csillaggal, az tiszt. Azt tisztnek veszik ők is, annak jár az ötven rubel, és annak nem kell dolgoznia.

...Megdobbant a szíve. Hát mégse volt részeg az orosz, mikor előléptette.

Fizetett a szilvóriumért.

Előléptette, hogy ne legyen vita, hogy kapjon ötven rubelt havonta. Meg hogy ne kelljen dolgoznia...

A tolmácsot elhívták, de csakhamar visszajött, és fulladozva mondta neki, hogy valami nagy baj van, együtt ül a haditörvényszék, oda kell menni.

Bevitték a házba, ahol egy hevenyészett patkó alakú asztalnál csakugyan ott ült egy csomó orosz tiszt. Az elnök elé állították, és a tolmács azt mondta, hogy felelnie kell. Bizonyos gazságok történtek, azért kell neki felelnie, mert ő a legmagasabb rangú az itteni foglyok között.

Egy töltényt mutattak neki, és gúnyosan azt kérdezték tőle, ismeri-e ezt a töltényt? Van-e tudomása arról, hogy ilyennel lőnek, de nem változtat a sorsán, ha nincs is tudomása róla.

Kezébe adták a töltényt. Nézte, forgatta.

– Mi baj van ezzel a tölténnyel?

– Az ezredes úr azt kérdi, miért van a töltény acélja körülreszelve? Ez nem gyári reszelés, ezt a bakák magánszorgalomból csinálták, bosszút lihegő és embertelen tisztjeik parancsára. Hogy mernek dumdum lövegekkel lőni? Mikor azt nemzetközi egyezmény tiltja.

Valamit hallott róla, hogy az ilyen bereszelt töltények nagyon csúnya sebeket ejtenek, de most hallotta először, hogy ez a dumdum. Nem is látott ilyet soha.

Az orosz ezredes ordított, és azt kérdezte, ez a keresztényiesség, ez a lovagiasság? Ne is merjen védekezni, ezt a tisztek csináltatták, és most lakolni fog a gazságért.

Kivitték a ház elé, de most már két szuronyos katona között várta a sorsát. A tolmács is nagyon fel volt háborodva. Utánajött, mert ő sem lehetett bent a tanácskozásnál. Utánajött, és azt mondta, nem tételezte volna fel, hogy ilyen embertelenségre képesek. Gyalázat.

Behívták.

Az ezredes még egyszer megkérdezte tőle, rendszeresen csinálják-e a fronton ezeket a gálád töltényeket, magasabb parancsra készülnek-e? Esetleg még változtathat a sorsán. Megmenekül a szégyenteljes akasztástól, tiszthez illően főbe lövik. Valljon be mindent.

Azt mondta, most lát először dumdum golyót, nem is tudta eddig, hogy mi az, azt se tudta, hogy így kell csinálni, azt hitte, csak az a dumdum, amelyik robban, nem tud ilyen parancsról. Engedjék meg, hogy megkérdezze a katonáktól, engedjék meg, hogy szóljon pár szót a katonákhoz.

Megint kivitték. Tompa és ólmos fáradtsággal nézett szét, és beszélni kezdett. Kísértetiesen meredt előtte a nagy fa, melyre fel fogják kötni, és belül búcsúzott a pataktól, amelyben most a kisfia pacskol, és fásultan kezdte:

– Katonák, engem fel fognak most akasztani, mert találtak valamelyikőtöknél a motozáskor egy golyót, amelyik be volt reszelve. Most már nem lehet tudni, hogy kinél találták, de ezért engem fognak felakasztani. Nem kell megmondani, hogy kinél volt a golyó, már úgyis mindegy, legfeljebb azt is mellém akasztják... De hát ki mondta nektek, hogy reszeljétek be a töltényeket?

Egy baka lomhán megmozdult, és közelebb jött. Tisztelgett és jelentette:

– Zászlós úr, alázatosan jelentem, az a töltény az enyém volt...

– Miért mondtad meg, te szerencsétlen, ki kérdezte tőled...

– Miért ne mondanám meg? Én magam reszeltem be, hogy könnyebben ki lehessen húzni az acélt. A puskaport kivettem, és a túlsó vége a golyónak fütyülőnek van megcsinálva, azért reszeltem be. Én csináltam belőle fütyülőt...

Éledő reménnyel ment vissza a hadbíróság szobájába, és kérte a töltényt.

Kihúzta az acélt a rézburokból, megfordította, belefújt, mire az acélsíp élesen és diadalmasan visszhangozta a szobában nyomorult és veszendő kis élete reményét.

Az ezredes mosolygott, s megértette az egészet. Látta, hogy nem gonoszság, hanem játék. Hozzálépett, barátságosan megveregette a vállát. Kezet is fogott vele.

Azt mondta, a tiszt urat méltatlanul gyanúsították, jutalmul ma éjszaka bent aludhat a szobában.

 

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Mikor azt mondta az orosz ezredes, hogy bent aludhat a szobában, egyszerre ráterült a két napnak és egy éjszakának minden izgalma, fáradtsága. A szemei hallatlan zsibbadással csukódtak le, és mikorra a padlóra roskadt, már mélyen aludt. Arra ébredt, hogy irgalmatlanul rázzák. Azt hitte, csak pár pillanatig feküdt így aléltan, de az egész éjszakát így tölthette, mert már reggel volt, és a nap sütött.

Ki kellett menni a szobából.

Kint a szabadban a hadifoglyok beláthatatlan tömege nyüzsgött. Most már tisztek is voltak közöttük, és a tegnapi letargiát valami furcsa élénkség váltotta fel. Orosz altisztek motozták, vizsgálták a hadifoglyokat. Elvették a tisztektől a fényképezőgépeket, tépdesték a papírokat és rózsaszínű tábori lapokat, amiket a bakák zsebében találtak. Találomra csinálták az egész motozást, mert rengeteg fogoly volt, nem lehetett mindenkit megvizsgálni.

Le kellett vetni a csizmákat, benyúltak a csizmák szárába, kigomboltatták a blúzokat, belenyúltak az ing alá. Egy orosz katona odajött hozzá, mutatta, hogy nyissa ki a száját. Kinyitotta gyáván, az orosz belenyúlt a szennyes kezével, és érezte a nyelvén a hideg, tisztátalan ujjakat. Az aranyfogat rángatta az orosz, de erre elkapta a fejét, és ordítani kezdett. Az orosz elszaladt, tisztek jöttek, akik megszűntették a kobozást és zsákmányolást. De akkor már majd mindenkitől elvettek valamit. Eleséget, takarókat, borotvákat és a kis tasakokat, amikben az ing alatt a pénzüket tartották.

A tisztek lovas kozákokat rendeltek melléjük, és hosszú dárdás lovasok döfködtek feléjük, a kétméteres hegyes dárdákkal terelték őket. Elvesztette maga mellől a három társát, akikkel fogságba esett, ismeretlen tömegbe préselődött, így indultak hatalmas áradatban, megfélemlítve, bukdácsolva a kozákok ordítása, a kancsukák suhogtatása és a hosszú dárdák között.

Egyetlen kívánsága volt: szeretett volna a tömeg szélén lenni, hogy ne lépjen senkinek a sarkára, hogy neki se lépjenek a sarkára, és ne érezze a tömeg közepén az embertelen bűzt. De a szélsők erősen tartották a pozíciókat, és a belsők is szorították. Azonkívül egy hadnagy sodródott melléje, akinek az egyik szeme be volt kötve, a másik szeme pedig alig nyílott. Erőlködött, hogy kinyissa a szabad szemét, és melléje állott. Lányi hadnagy vagyok, engedd meg, kérlek, hogy rád támaszkodjam, félig meg vagyok vakulva, ezt mondta a hadnagy, majd karon fogta és rátámaszkodott. Vonult a rengeteg ember, senki nem tudta, hogy hová mennek, senki nem ismerte sem a vidéket, sem az utat, sem a célt. Vitte a karján bukdácsolva, kínlódva a hadnagyot, vánszorgott vele rettenetes erőlködéssel. Eszébe jutott: ilyenféle példákat tanul az ember az iskolában, efféle szamaritánusi cselekedetről emlékeznek az iskolakönyvek, és ha az iskolában a padban vagy otthon az ágyban olvassa az esetet, valószínűleg lekicsinylőleg mosolyog az ember. Nagy dolog, a sebesült a bajtársát támogatja. Nagy dolog, és legyint az ember a kezével.

Voltaképpen ő sem tesz egyebet, és mégis milyen kínos, milyen hallatlan erőfeszítés, meg kell őrülni a fáradtságtól, nem bírja már cipelni ezt a vak bajtársat, együtt fognak lezuhanni, és eltapossák őket, akik utánuk jönnek.

Lógott a karján, a mellén s a vállán az irtózatos teher, a szótlan hadnagy. Próbált kifelé nyomulni a sorból, legalább a szélén menjen, legalább levegőhöz jusson, legalább egy kicsit szabadabban tudja vonszolni, de kegyetlenül visszaszorították és rámordultak, hogy ne tolakodjon, ne döfködjön, maradjon békén.

Izzadtság, verítékszag, facsaró bűz örvénylett köröttük. A hatalmas Szarmata síkságon sem tudott szétszállani, hanem ideszorult minden lélegzetelállító sűrű szag erre a sávra, ahol a foglyok meneteltek.

Mentek, és a torkuk kezdett kiszáradni, mentek, gépiesen tették egymás elé a lábaikat, mentek, és végeszakadatlanul tárult eléjük a hatalmas út. A nap csillogtatta a kis tócsákat a mezőn, és szomjúság gyötörte őket. Ezt sem tudta soha, hogy mi az: szomjazni. Vagy ahogy a regényekben áll meg a bibliai mesékben: szomjúhozni, ezt sem tudta eddig, micsoda. Elmúlik minden undor, elmúlik minden kényesség, az ember vágyva és epedve néz a hínáros pocsolyára, úgy érzi, hogy a mennybe szállana egyenesen, ha lehasalhatna mellé.

Délben a kozákok megállították a menetet.

A tolmács kihirdette, hogy aki inni mer a keréknyomból vagy a pocsolyákból, azt azonnal lelövik. Aki iszik, az tífuszt kap.

Guggoltak, térdeltek, ültek a porban, és sóváran nézték a keréknyomban a vizet, epedve nézték a zöld hínáros pocsolyákat.

Azt mondta Lányinak, hogy van csokoládéja, egyenek egy kis csokoládét.

Lányi rátette a kezét a szájára, súgta neki, hogy ne beszéljen.

– Másnak is van ennivalója. Olyan is van, akinek víz van a kulacsában. Nem látod, hogy senki nem mer hozzányúlni a másik miatt...

Ott ült tehát a kijevi országúton, csokoládé volt a kenyérzsákjában, de nem merte kivenni a többi éhes miatt. A szamaritánus nem meri kivenni a kenyérzsákból a csokoládét, mert más is éhes. És vannak olyanok is, akiknek víz van a kulacsukban, de azok sem merik kivenni.

Ott ülnek, reszketnek, dideregnek az éhségtől, farkasszemet néznek egymással, és irigykedve, féltékenyen lesik egymás moccanását, nem mer senki hozzányúlni sem ételhez, sem italhoz, nem mernek egymástól sem enni, sem inni. Talán halál fia, aki megmutatja, hogy van egy darab kenyere. Ott ültek, és még a lázasok, még a betegek sem kaphattak egy korty vizet. Akiknek volt valamijük, azok közömbös arccal leplezték, nehogy felfedezze valaki. Ott ültek, és halálosan gyűlölték egymást, szerettek volna valami távoli erdő magányában rárohanni a csokoládéra, falni és lecsurgó nyállal csámcsogni hozzá. Kidülledt szemmel méregették egymást, s mint valami veszedelmes bomba égette őket a rejtett eleség meg a kulacs víz.

A pihenésből még fáradtabban állottak fel. De csakhamar megint aléltan, gépiesen meneteltek tovább, és Lányi hadnagy rettenetes súlya megint irtóztató erővel nyomta. Úgy érezte, hogy leszakad az az oldala, ahol Lányi csüngött rajta.

– Kérlek, cseréljünk helyet, gyere a bal oldalamra.

Erőfeszítések és kísérletezések után végre valahogy átkerült Lányi a másik oldalára, s akkor, pár pillanatnyi megkönnyebbülés után, még kibírhatatlanabbnak érezte a terhet. Most már szerette volna visszacserélni Lányit a másik oldalára, melyet már jóformán érzéketlenné gyúrt a hadnagy teste, de ez nagyon is veszedelmes, merész kísérlet lett volna.

Menni kellett, mert hátulról a sarkára léptek, a lábikrájára léptek szöges bakancsokkal, ha lassított vagy egy lépést eltévesztett.

Ha messziről valami kis falu látszott, akkor reménykedni kezdtek, azt hitték, oda tartanak. Vonszolták magukat, a faluhoz értek, majd elhagyták a pár házat meg a hagymatetejű kis fatemplomot, és menni kellett tovább kialudt életreménnyel. Minden fában, minden csőszkunyhóban a reményeik várát látták, úgy közeledtek egy dombhoz, egy elhagyott magtárhoz, mintha a szent falak intenének.

Szakadatlanul tartott a szótlan és csendes mars, a sír biztosságával és kérlelhetetlenségével.

Késő délután csendesen azt kérdezte Lányitól a dermedt erőfeszítésben:

– Hogy sebesültél meg a szemeden?

– Megvertek.

– Ki vert meg? Mikor vertek meg?

– Mikor elvették a géppuskát. A géppuskásokra nagyon haragusznak.

– Nekik is van géppuskájuk. Miért haragusznak?

– Mindegy. A géppuskásokra haragusznak. A Krisztinkovich... Ismerted a Krisztinkovichot?

– Nem ismertem.

– Nahát, a Krisztinkovich volt velem, és az volt a szerencsém, hogy még mozgott, amikor belelőttek. A Krisztinkovich még mozgott, és az orosz nagyon dühös lett, mind belelőtte a revolveréből a töltényeket. Addig lőtt, amíg ki nem fogyott a tölténye, és akkor nekem jött. Az volt a szerencsém, hogy csak úgy üres revolverrel, már nem maradt idő tölteni. Elkezdett fejbe vagdosni. Addig vágta a fejembe a revolvert, amíg elestem. De aztán nem emlékszem, mi volt, csak tudom, hogy elvittek az oroszok hátra. Az volt a szerencsém, hogy a Krisztinkovich még mozgott. És az is szerencsém volt, hogy nem vakultam meg. Azt hiszem, mind a két szemem megmaradt. Az egyiken már kezdek látni. Téged hogy fogtak el?

– Sehogy... Nem volt semmi különös...

– A rókalyukban voltál?

– Nem.

– Mert többnyire a rókalyukból terelték össze az embereket. Micsoda marhaság volt az a rókalyuk! Különben, ha ez nincs... De hát... Hát az ember úgyse ért ehhez... Ki tudja, hogy kellett volna...

Este lett, s messziről szilárd és biztos kis lángok ragyogtak. Hamar híre terjedt, hogy ott a cél. Erőre kapva, erőltetve mentek. A kis fénypontok felé meneteltek, óra telt óra után, és mintha semmit sem közeledtek volna.

Még mindig messze ragyogtak a kis fények. Hosszú idő múlva, amikor a legkevésbé várták, egyszerre csak hirtelen ott voltak Ia kis fények mellett. Tényleg villanylámpák voltak. Egy nagy deszkabarakk kapuján égtek a villanylámpák.

Akik oroszul tudtak, továbbították a parancsot. A deszkabarakkban orosz tisztek vannak. Oda nem szabad bemenni. Kint fognak éjszakázni a mezőn. Ott helyben leültek az elerőtlenedett emberek a félig még nedves földre, és egymásra hajtották a fejüket.

Mintha lekaszálták volna őket, úgy terültek el kusza rendekben és fürtökben.

Valami sötét tömeget látott az emberraj szélén. Gondolta, hogy valami szekér. Akármi, odafekszik.

Közelebb ment, és akkor látta, hogy egy félig beomlott kemence van a mezőn. A szája még megvolt, a teteje is félig. Lehajolt és belenyúlt. Még hamu is volt benne.

Hívta Lányit, és barátsággal megosztotta vele a beomlott kemencét.

Befeküdtek a kemencébe, és elnyúltak az isteni hamuban.

 

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Reggel, mikor az alvás kéje eloszlott, és kikecmeregtek a beomlott kemencéből, egy kis undorral néztek egymásra. Piszkosak, rondák és éhesek voltak. Inkább megalázó érzés volt, mint fájdalmas.

– Nem tudom, hogy van ez – kezdte Lányi –, most büszkéknek kellene lennünk... Szenvedünk a közért és nem magunk miatt vagyunk éhesek, nem magunk miatt vagyunk sárosak. Magasztos célok érdekében feküdtem a hamuban, és képem egy közös nagy eszme miatt füstös, véres, és mégis ez valahogy... ez a fetrengés... mintha ki volna az ember átkozva... ki volna közösítve ...

Rázták és porolták a ruháikat, minden szeméremérzetük eltűnt, meztelenre vetkőzve álltak a rengeteg ember között, úgy próbáltak tisztálkodni. A többiek közül is sokan meztelenre vetkőzve egy kicsit kirázták a ruháikat, ingüket. Mikor újból felhúzták: a ruha, az ing hűvössége a tisztaság valami kis illúzióját hozta. A ruha és az ing fülledtsége mintha szűnt volna valamit.

Délig újabb és újabb csapatok érkeztek, s tízezerszámra állottak már a mezőn. Sehol semmi intézkedés. A fabarakkban fényes vállszalagú orosz tisztek sürögtek, de velük senki nem törődött. Kozák lovasok nyargalták körül a tábort, és annyi volt minden parancs, hogy a kozák őrszemeken túl nem szabad elhagyni a helyet.

Sóvárogva néztek az országút felé, ahol egy szekérdeszkán kis orosz fiú hasalt, és álmosan a lovakra ütött.

Egy-egy repülőgép berregett a levegőben, fönn a bárányfelhők alatt, s a messzi falu mellett libák legelésztek.

– Ezek már orosz libák...

Déltájban megint ordítani kezdtek a kozákok. Hadonásztak a kétméteres pikákkal, döfködtek feléjük. Terelték őket megint, elindították a tömeget. Lányi azt mondta, hogy lehetnek legalább tízezren.

– Képzelem, odahaza mit mond a Höfer...²

Ismét az országútra vezették őket, és alig tíz percnyi gyaloglás után vasúti pálya mellé érkeztek.

– Tényleg – kiabált Lányi –, nézd csak, tényleg szélesebb, mint a mi vágányunk...

Hát szélesebb. Ámbár, ha az ember nem vasutas, ha az ember nem ért a vasúthoz, fel sem tűnik, hogy szélesebb. Itt is bokrok vannak a pálya szélén, itt is telegráfpóznák állnak a vasút mentén. A kertekben száradó ruha lóg, és nem is látszik, hogy másképp volnának szabva. A falukban kis boltok mellett jöttek el, legfeljebb itt nem a Franckot hirdetik a plakátok. Itt más árulja a magot, nem a Mauthner, de itt is kis polcok vannak, maszatos gyerekek szaladgálnak, és fehérnépek kíváncsiskodnak a kerítések mellett. Ők is kútra mennek vízért, legfeljebb nem Julcsának hívják őket...

Mit kell azért úgy kiabálni, hogy a vágányok szélesebbek.

A fűzfának itt is keskeny levele van, és a fű itt is hűvös és zöld...

Benyomták őket egy vagonba. Azt mondták, hogy csak pár óráig utaznak, aztán célhoz érnek. Senki nem mondta, miféle célhoz, és nem volt sok magyarázat. Azt mondta Lányi, hogy megismerkedett egy bizonyos Szivacsekkel, aki tud oroszul, ezt nem szabad szem elől téveszteni.

– Honnan tud Szivacsek oroszul?

– Felvidékre való. Nyitra mellé.

– A Felvidéken tudnak oroszul?

– Tótul tudnak, és az hasonlít az oroszhoz.

Érdekes, soha nem hallotta, hogy a tót hasonlít az oroszhoz. Tudniillik... persze... szlávok... de hogy most a Szivacsek... milyen szerencsés...

Szivacsek hozzájuk szállt be, és megígérte, hogy velük marad. Szivacseknek nagyezüst lógott a mellén, és még jobban irigyelte. Nem elég, hogy tud oroszul, még ilyen kitüntetése is van. Őt is előterjesztették kisezüstre, annak most vége.

Lányi magyarázta Szivacseknek, hogy történt az a dolog a géppuskával meg a revolverrel. Tegnap még egészen meg volt dagadva, és alig látott, mára kitisztult. Azt mondta Lányi, hogy az egész dologról jegyzőkönyvet kell felvenni, és ők ketten mint tisztek igazolják, hogy mikor találkoztak, megvolt a sebesülése, a szeme be volt dagadva, nem látott... Szivacsek is igazolhatja egész miigodtan, mert bár most már lát mind a két szemével, de a helye megvan.

Szivacsek komolyan bólogatott, de ő nem értette. Megkérdezte, mire kell ez az egész jegyzőkönyv?

Lányi magyarázta neki, hogy majd ha visszatérnek a hadifogságból, mindenkinek igazolnia kell magát, hogy nem viselkedett gyáván, ezért kell a jegyzőkönyv. Aztán reméli, hogy legalább a signum laudist megkapja, és reméli, hogy ezt még a fogságba is utána küldik, mert ennyi legalább jár. Persze, csak ha nem kerülnek hamarosan haza a fogságból. A jegyzőkönyvre azonban mindenesetre szükség van. Két tiszt aláírása éppen elég bizonyíték.

– Hadd jegyezzem csak fel a neveteket, az ezredet és a rangotokat...

Lányi noteszt vett ki, őt pedig egyszerre hallatlan szorongás fogta el. A kijevi pályán szaladt a vonat, soktornyú templomok tűntek fel a láthatáron, orosz katonák bámészkodtak rájuk a sorompóknál, egy fegyveres ember vigyáz ott az ajtóban, hogy meg ne szökjenek, ismeretlen sors felé robogott velük a marhakupé, és szorongást érzett, hogy Lányi a rangját említette. Most mi iesz? Melyik rangját mondja be? Amit az orosz tiszttől kapott? Szép kis igazolás lesz odahaza...

– A rangom kérlek... azzal nem tudom... még nem érkezett meg...

– Az nem baj, ha parancsban volt...

– Nem volt parancsban...

– Hát akkor nem értem. Hogy van ez nálatok?...

Nem lehetett magyarázkodni, különösen Szivacsek előtt nem. Kelletlenül akadozva és balsejtésekkel diktálta:

– Zászlós...

Lányi megígértette velük, hogy Kijevben majd összejönnek, és ha kész lesz a jegyzőkönyv, aláírják.

Egy nagy folyót láttak, és a folyó túlsó oldalán, a lejtőn gyönyörű város képe bontakozott ki.

Kijev... Kijev... Kijevi csata...

Megint zenélt és cincogott benne valami halk melódia rég nem látott könyvekről, egy kijevi rézmetszetről, a kijevi csatáról...

A vonat azonban elkanyarodott, nem ment a városba. Egy hatalmas fenyőerdő szélén állt meg, óriási barakktábor mellett, ahol már hasonló tépett társaság nyüzsgött.

– Ez Darnyica...

A felvilágosítást megint Szivacsek adta. Néhány napig itt maradnak, aztán majd elosztják őket. Elküldik a foglyokat a végső állomásra – így mondta Szivacsek.

Néhány kőépület is volt, oda a tisztek mennek, a barakkokba a legénység.

Céltalanul ődöngött a darnyicai fenyvesben, amely olyan képet mutatott, mint egy züllött vurstli. Lárma, ordítás, nyüzsgő és heverő emberek a földön, ételmaradékok és piszok a tűlevelű fák alatt, szennyes emberek és szennyes kavarodás.

A hatalmas barakkok deszkákból voltak, és ezeket félig a földbe építették. Bement az egyikbe. Három sor polc egymáson, azt mondták, ez a fekvőhely. Itt fekszik a legénységi állomány éjszaka, de csak úgy van hely mindenkinek, ha szorosan egymás mellé húzódnak. Mint a szivarok. Így feküsznek egymás mellett, de aki nem jön idejében, az nem is kap helyet. Aludhat kint. Ámbár sokan vannak, akik inkább alusznak kint a szabad ég alatt, mert nem lehet kibírni itt a nehéz levegőt, és azonfelül egészségesebb is kint a homokban, nem lehet férget kapni, se betegséget.

Az egyik barakk előtt nagy forgalmat látott. Oda is bement. A barakkban két borotvált képű ember sürgött egy kis tűzhely előtt. Rengeteg ember tolongott ott, és ordítva lökdösődtek. Megtudta, hogy két színészember itt lacikonyhát csinált, és palacsintát meg valami húst sütnek. Azt árulják a foglyoknak.

– Kik ezek? Oroszok?

– Dehogy oroszok. Fővárosi színművészek. Nem ismeri őket? Az egyik Sárossy úr, a Király Színháztól... Pestiek.

Kijev mellett, egy Darnyica nevű fenyőerdőben, Sárossy úr a Királyból feltűrt ingujjakkal izzadt a tűzhely mellett, és kunsztokat csinált a palacsintasütővel.

Feldobta a levegőbe a palacsintát, úgy forgatta meg. Körötte éhesen vigyorogtak a lucki áttörés hajótöröttjei, és a Dnyeper nevű folyóról idehallatszott egy hajó tülkölése.

Egy álzászlós, akinek nem jött parancsban az előléptetése, szorosan egy hadnagy mellett állt, aki a hazai igazoltatása miatt drukkolt, és a New York kávéház mellett a nagy kirakatban transzparansek dobtak világgá nagyhangú híreket, az Avasban valaki mezítláb trappolt a hajnali vonathoz, és egy kis újdondász Budára szaladt valami kéménytűz miatt, és Moszkvában egy vállrojtos tábornok azt indítványozta, hogy az óriási hadifogolytömeget látványosságként sétáltassák végig a Tverszkaján, és Verdun mellett egy kocsmáros lopott tehenet vett, és Elzászban egy német vonakodott hadikölcsönt jegyezni, és új divatcikkek érkeztek a Petőfi utcába, és egy repülőgép lezuhant Kol-Malin felett, és valami írásokat talált egy orosz tüzér a rokitnói mocsár szélén, és egy őrnagy valahol azt mondta, már múlik a reumám, és az ezredes telefonált, hogy kitartani az utolsó emberig, és Beregi hadnagy az őrmesterbe lő, mert felesel, és peches családapák önfeledten nézik, ahogy Sárossy Kijev mellett a palacsintával kunsztozik...

 

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Visszabotorkált a barakkbeli látványosságtól a kőépületbe, a tisztek szállására. Itt is lárma és kavarodás, ismerkedés s nyüzsgés fogadta. Többen teáztak, tisztálkodtak, de egy ezredest tiszteletteljes embergyűrű vett körül. Még nem volt semmi rend, még vegyesen zsibongtak, de egy magasabb rangú körül udvar csoportosult. Itt halkabban beszélgettek, és figyelmesen hallgatták a beszélőt. Szemrehányóan néztek fel egy fekete zászlósra, aki káromkodott, mert már nem kapott meleg vizet.

Óvatosan közelebb lopakodott, és ágaskodva figyelte, miről van szó. A falak mellett széles, alacsony fapadok voltak, itt ült egy ezredes, és magyarázott.

Azt mondta, nem lehet mindenért a cseheket hibáztatni. Nem lehet ráfogni, hogy azért történt a nagy áttörés, mert a csehek megadták magukat a szárnyon. Százezreket fogtak el, de ez mind a hadvezetőség túlságos humanizmusára vezethető vissza. Védeni akarták az emberanyagot, azért készültek a rókalyukak, és a támadás pillanatában mindenki ezekben volt. Azt mondta az ezredes, nem akar kritikát gyakorolni a hadvezetőség felett, de ez a túlságos gondoskodás megbosszulta magát. Ő maga ellenőrizni volt az első vonalban, akkor kezdődött a pergőtűz, és már nem tudott visszamenni, ezért maradt ott a lyukban. Szintén úgy került fogságba, hogy egy orosz küldött fehér zsebkendővel a kezében megjelent a rókalyukban, és tudomásukra hozta, hogy el vannak fogva. Nem adták meg magukat, de ellenállni nem lehetett, mert a rókalyukak szájánál egy orosz géppuska állott. Ezt katonai nyelven nem hívják megadásnak, ez lemondás a hiábavaló ellenállásról. A jegyzőkönyvet isígy fogja csinálni, azt mondta az ezredes. Hadi tapasztalatairól majd otthon beszámol, de mindenesetre a rókalyukak intézménye ellen fog nyilatkozni. Azt mondta végül az ezredes, megnyugtató, hogy a tömeges elfogás nem legyőzés eredménye. Szomorú volna, ha ennyi embert le tudtak volna fegyverezni az oroszok. Megvonták az emberektől az ellenállás lehetőségét, tehát nem a harckészségben van a hiba, ami szomorú világot vetne a jövőre. Taktikai hibáról van szó, amit hamarosan korrigálni lehet...

Az ezredes mindig elnyújtotta és hangsúlyozta ezt a kifejezést, hogy „megvonták az ellenállás lehetőségét”. Látszott, hogy büszke erre a formulára, melyet ő talált ki, szinte kéjelegve ismételgette. Úgy látszik, azt képzelte, hogy majd a hadtörténelemben megemlékeznek arról az ezredesről, aki legelőször használta ezt az elnevezést.

Az ezredes azt mondta, hogy pihenni akar, mire mindenki vigyázzállásba merevedett. Akik sapkában voltak, azok tisztelegtek, akik hajadonfővel voltak, azok meghajtották magukat, és egyszerre lépett le onnan mindenki. Az ezredes azonban azt mondta: pardon, pardon egy pillanatra, urak!

Erre mindenki visszajött, és újra megálltak. Az ezredes azt mondta, hogy kérem, urak, az adjutánsom eltűnt, szükségem van egy adjutánsra. Azonban ki kell kötnöm, hogy amennyiben az adjutánsom előkerül, úgy le lesz váltva. Vielleicht Pépey főhadnagy úr...

Pépey főhadnagy úr előlépett. Látszott, hogy boldog, hogy rá esett a választás. Mindjárt az ezredes mellé húzódott, aki tovább beszélt, és azt mondta, hogy úgy tudja, egyelőre ő a legmagasabb rangú Darnyicán, így átveszi a parancsnokságot. Pépey főhadnagy úr körülnéz, hogy tényleg nincs-e magasabb rangú az elfogottak között. Holnap délután két órakor tiszti gyűlés lesz a szélső keleti barakk mögötti tisztáson, bizonyos dolgokat kell elrendelnie. Most pedig jó éjszakát az uraknak. Pépey főhadnagy úr gondoskodjék magának is tisztiszolgáról.

Megint tisztelegtek és oszoltak. Járkált a szobákban, mind teíe volt tisztekkel. Legtöbbjük zászlós volt. Az egyik szobában meglepődtek a bajtársak, amikor belépett. Észrevette, hogy varrnak. Rangokat varrnak a gallérokra a hadapródjelöltek meg a hadapródok. Itt volt a zászlósgyár. Már mindenki tudta, hogy az alsóbb rangú nem kap ötven rubelt, nem kap tiszti lágert, és mun

kára kell mennie. Bámulatos, milyen gyorsan informálódtak. Szinte úgy érezte magát ezek közt, hogy ő rangidős, ő öregebb zászlós, előbb van a ranglétrán, ő már tegnap óta zászlós.

És honnan szereztek olyan hamar bádog teáskannát, honnan van cukor, honnan szerzik a meleg vizet? Milyen hamar elhelyezkedtek, és mennyire otthon érzik magukat! Eszébe jutott a csokoládé. Letört egy darabot, és megkínált vele egy ismeretlen hadnagyot. Bemutatkoztak egymásnak, s kapott egy csésze teát, aber Zucker mußt du geben, mondta mosolyogva a hadnagy, hogy neki kell cukrot beletenni. Dehogy, nem issza cukorral a teát, csak odahaza. Ezen mosolyogni kellett, ez egy vicc volt. Nevettek rajta, és megitta cukor nélkül. Nagyon jó volt a szomjúság ellen. Azt mondta a hadnagy, minek menne tovább, van mellette hely a deszkán, maradjon ott. Feküdjön le, ha álmos. Álmos volt, de nem tudott volna még elaludni, folyton újabb és újabb arcok tűntek fel előtte. Azt már látta, hogy itt fog aludni az osztrák hadnagy mellett, látta, hogy itt is be van vezetve a szivarrendszer, egymás mellett fognak feküdni a deszkán, de nem akart még lefeküdni. Ismerősök után kutatott a jövő-menők között. Lányit is elvesztette szem elől, Szivacsek sincs sehol, és most ez az osztrák hadnagy, úgy hívják, mint egy híres német írót: Stefan Zweig. De az most nincs hadifogságban, az most azt írja odahaza, hogy botrány, nem lett volna szabad ezt a naivát leszerződtetni. Vagy nem is kritikus ez a Stefan Zweig?...

Hát őhelyette vajon ki szivarozik a Hangli előtt, helyette vajon ki bírálgatja Porzsolt Esti Levél című okosságát, ki olvassa a kedves Pesti Futárt, vajon a helyettese ugyanúgy kedveli-e dr. Hideg Edét, a helyettese vajon jól csinálja-e odahaza a dolgát a New Yorkban a rendelésnél meg a kirakatok bámulásánál, meg szorong-e úgy az állás miatt, mert az is vele jár a szabadsággal, igazság szerint annak is verítékeznie kellene az állástalanság miatt...

Azt álmodta a deszkán, hogy a felesége előtt mentegetődzik, kérlek, nem mondhattam meg az igazat, de amint látod, nincs semmi baj, amint látod, elintéztem az egészet, hol van agyerek?

Nem kapott feleletet, mert felköltötték. Orosz katonákat látott maga előtt, akik zseblámpákkal világítottak az alvó tisztek között.

Egy tolmács azt magyarázta, hogy néhány tisztnek velük kell menni. Egy bizottság kérdéseket fog intézni a tisztekhez. Meg-. nézte az óráját, éjfél elmúlt, már aludt az egész épület, és éppen most jut eszükbe kihallgatni őket. Mit akarnak? És miért éppen őt?

Azért éppen őt, mert úgy találomra választják ki az embereket, és éppen őt választották ki, de ha nem akar, nem muszáj menni, akkor megy más.

A többiek is ébredeztek, egyesek azt mondták, hogy csak az menjen, akit kényszerítenek. Ki tudja, milyen katonai titkokat akarnak kicsikarni.

Akkor mégiscsak legjobb lesz, ha ő megy, mert ő nem tud semmi katonai titkot.

Viszont a saját felsőbbségtől nem adtak engedélyt, meg kellene kérdeznie az ezredest, mi az álláspontja, illetve a parancsa.

Majd bejelenti utólag. Egyelőre elindult az orosz katonákkal, akik szuronyok között vezették be egy fényesen kivilágított földszinti terembe.

Arany vállrojtos, piros hajtókás, érdemrendes, szakállas orosz tábornokok – legalábbis tábornokoknak kellett lenniök ültek egy hatalmas asztal előtt. Csillárok lógtak a mennyezetről, káprázatos fényben ragyogtak az egyenruhák, a vállrojtok, az érdemrendek.

Halkan egy Turgenyev-regény hullámzott feléje. Tolsztoj Karenina Annájának alakjai ködlöttek elő, Dosztojevszkijből a katona Karamazov zilált alakja tűnt fel, és Puskin hárfázott a magasban: „Így éltem akkor Odesszában...”

És ha most odaállhatna és kitárná a szívét, és azt mondaná:

– Van önöknek fogalmuk arról, mélyen tisztelt nemes urak, mily meghatottsággal viseltetem én az orosz föld iránt... Pável Pavlovics tábornok úr, én ismerem Turgenyevet, ismerem Go

golt, ismerem Lermontovot, jó barátom Gorkij, és örökre elválaszthatatlan testvérem Szonya, aki elkísérte a gyilkost Szibériába... Remélem, uraim... – és mélyen meghajtja magát tisztelete és megindulása jeléül, és az orosz tisztek keblükre fogják ölelni, és a tábornok az asztalfőn meg fogja csókolni, amint az gyakorta előfordul az orosz regényekben. Hivatkozni fog Csehovra, hivatkozni fog Oblomovra... Elébük teszi telt és boldogan vérző szívét...

– Ön tehát hajlandó egyes katonai kérdésekben felvilágosításokat adni? – kérdezte a tolmács.

Még ilyen szép álomból soha nem ébresztették fel.

– Dehogy... dehogy kérem... – dadogta. – Tiszt vagyok, kérem, a katonai esküm köt... De hogy is mondjam... nagy tisztelője vagyok az orosz irodalomnak...

– És ezt akarja elmondani?

– Voltaképpen semmit... Ezt sem... Itt olyan, mint egy Dosztojevszkij... Mint egy Tolsztoj-regényben...

A tolmács intett az egyik őrnek, aki feltűzött szuronnyal közeledett feléje, és visszavezette a deszkafekvőhelyre Stefan Zweig mellé, aki már eszméletlenül horkolt.

 

HUSZONHATODIK FEJEZET

A szélső keleti barakk mögött mégsem volt tiszti gyűlés másnap délután. Reggel újabb tömeg érkezett, és délelőtt híre jött, hogy telve vannak a földi barakkok is, a kőépület is. Délután egy transzport elindul Moszkva felé. Moszkva, az oroszok szent városa...

Ez is jólesik, ezzel a kis mondat-madzaggal a régi emlékekhez kötni a hányatott életsajkát... Ez is csak egy mondat...

– Á, zászlós úr...

Kenéz százados úr állott előtte, ugyanaz, akinek nem volt módjában átadni a szalámit meg a friss kiflit a közbejött akadályok miatt.

A százados szigorúan mustrálta, és nyilvánvalóan gúnyosan mondta neki, hogy zászlós úr.

A pillanatnyi öröm megfagyott az arcán, önkéntelenül is összecsapta a bokáját.

– Nos, kérem – mondta a százados –, maradjon csak itt. Azonnal itt lesz Hoffmann hadnagy úr, az adjutánsom, és elővezeti önt hozzám kihallgatásra.

Várta Hoffmann hadnagy urat, aki csakhamar ott termett, szabályszerűen tisztelgett előtte, és azt mondta neki:

– Parancsom van, hogy a hadapród urat kihallgatásra elővezessem.

Úgy látszott, hogy a tartalékos Hoffmann hadnagy nem mondhatta előírásosan a formulát, mert Kenéz százados úr megállott, és fejcsóválással kísérte Hoffmann hadnagy mondókáját, majd megjegyezte:

– Na, hadnagy úr...

Elindultak. Ő Hoffmann hadnaggyal ment. Kenéz százados előttük ment pár lépéssel, és betekintett minden szobába. Nem állapodtak meg sehol, a félreeső helyekre is benézett a százados, de nem ment be sehová. Úgy látszott, valami csendesebb helyet keres, ahol nem zavarja őket senki. Kimentek az épületből, elkanya

rodtak a fenyvesben a legénységi földbarakkok felé, végre egy fenyőfa mellett megállapodtak.

Itt a százados megállt. Hoffmann hadnagy úr előlépett, és jelentette, hogy elővezette kihallgatásra a hadapródot, aztán neki tisztelegni kellett, ezt Kenéz százados fogadta. Végre megkezdődött a kihallgatás.

Pár lépésnyire tőlük nyüzsgött a szerencsétlenek rongyos, űzött csapata, felettük madarak repültek, a Dnyeperen megint tülkölt a hajó, Sárossyék felől olvasztott vaj– és pecsenyeillat szállott, a lába a cipőbe dagadva, egyhetes ingben, véres szemekkel, egy kis kenyértarisznyával az oldalán állott mereven, és megkezdődött a kihallgatás:

– Először is, ki engedte meg, hogy a zászlósi rangot viselje?

– Egy orosz tiszt engedte meg, de már nem tudom, hogy hívják. Aztán mások is felvarrták, már mindenki előlépett, még a jelöltek is...

– Csak az léphet elő, akinek megengedem a hazai jóváhagyás reményében. Az én zászlóaljamból csak az én engedelmemmel lehet előlépni. Majd erről beszélünk azután. Mi van a menázspénzzel?

– Milyen menázspénzzel?

– Hadapród úr vezette a menázst, bevásárolni volt Pesten. Mennyi maradt?

– Százados úr, alázatosan jelentem, a menázspénzt elvásároltam, és mielőtt eljöttem, elszámoltam. A maradványt odaadtam a gazdasági százados úrnak...

A százados elmerengve nézett maga elé. Elgondolkozva, mintha egyszerre kisiklott volna alóla a talaj. Mintha nem lenne célja az egész háborúnak. Aztán legyintett a kis vesszővel, ami a kezében volt.

– Leléphet, Hoffmann hadnagy úr. A hadifogságban alkalma lesz egy kis katonás viselkedést tanulni. Maga is leléphet, zászlós úr... Elég nagy szamárság volt azt a pénzt visszaadni, ráért volna a háború után...

Búsan, letörve és egyszerre megöregedve szinte összeesett a százados. Megesett rajta a szíve. Hamar odament melléje, s most már szabálytalanul, pongyolán, civilesen kezdett beszélni vele.

– Százados úr, kérem, ha megengedi...

– Miről van szó, fiam?

– Százados úrnak pénz kellene?

– Persze. Azt hittem, maradt valami a menázspénzből. Elvállaltam volna, hogy hazaviszem. De hát, ha nincs.

– Menázspénz nincs. De éppen felvettem a fizetésem meg a felszerelési illetékem, én adok a százados úrnak. Lehet itt annak hasznát venni?

– Nagyon köszönöm, kedves fiam. Hogy a csudába ne lehetne hasznát venni! Nagyon jót teszel vele nekem. Írok haza, majd elküldik a családodnak. Tudsz adni száz koronát?

– Hogyne. Adhatok kettőt is. Nekem van hét.

– Hát akkor te milliomos vagy. De nem kell, csak száz, mert nem akarom a családomat terhelni. Na látod, hogy mégis kibékültünk. De mi van veled, hogy soha nem jelented az előléptetésed...

– A zászlósi rangomat is hordhatom, százados úr?

– Bánom én, felőlem hordjál, amit akarsz.

Odaadta a száz koronát a kis vászonzacskóból, ami egy keskeny vászonszalagon lógott a nyakában az inge alatt, és diktálta a századosnak a családja címét, hogy hova küldje a százados felesége a száz koronát.

Barátságosan beszélgettek, de messziről meglátta Hoffmannt, és szólt: – Ott megy az adjutáns, ne hívjam ide? – Hagyd a fenébe – mondta a százados. Már nem kell, csak arra kellett, hogy a kihallgatást meg tudjam tartani. Most már van száz koronám, ez elég lesz, amíg kapunk. Egy köpenyre van szükségem meg egy pokrócra.

– Lehet itt köpenyt venni? Meg pokrócot? Nekem is kellene.

– Gyere velem, majd veszel te is.

Nem látott sehol köpeny- és pokrócárusokat, pedig keresz

tül-kasul ismerte már a tábort. A százados egy földi barakk felé vezette, oda bement, és azt mondta a bakáknak:

– Köpeny meg pokróc kellene.

Egyszerre százan is rohantak a helyükre, hozták a köpenyüket meg pokrócukat. Licitálva kiabálták:

– Az enyém egészen új, százados úr, az enyém fekete, százados úr...

Kiválasztottak két köpenyt meg két pokrócot, és a százados helyette is alkudni kezdett. Tíz koronáért fejenként köpenyt is, pokrócot is kaptak.

Szorongatta a kincset, és előre élvezte: ma éjjel nem a borotva meg a csokoládé lesz a feje alatt. Nem fog fázni, pokróca lesz meg köpenye, nem a hideg fogja hajnalban felébreszteni.

– Hogy van az, százados úr, hogy a legénységnek két köpenye van?

– Miért volna nekik kettő?

– Hát, hogy az egyiket eladják.

– Egy van azoknak vagy egy se. Akinek van, az eladja. Majd kapnak Penzában vagy Moszkvában a Vöröskereszttől.

– Addig mit csinálnak?

– Amit te csináltál, meg amit én csináltam, amíg nem volt köpenyünk meg takarónk.

Persze. Egy kissé megborzongott a takaró a hóna alatt. Így hát... A pénz jogán most elvette a takarót. Az utolsó takarót húzta le...

– Olyan nagyon kell nekik a pénz?

– Hallod? Hát mit ettél ma ebédre?

– Csokoládét. Amióta elfogtak, mindig csokoládét eszem. Volt nálam egypár tábla. Tényleg, észre se vettem, hogy már napok óta csokoládén élek. Tényleg...

– Na látod! Azt hiszed, mindenki hozott magával csokoládét? Adjál egy kicsit.

A kenyértarisznyából kivette az utolsó táblát, és elfelezte a századossal. A százados remegő izgalommal harapott a csokoládéba.

– Éppen most akartam vásárolni valamit. De ez nagyon jó. Ennél nincs jobb.

Még mindig didergett a hóna alatt a köpeny meg a takaró, de egyszerre, jó meleg aljassággal arra gondolt, hogy a szegény katonának milyen jól fog esni, ha most végre zabálhat. Érezte, hogy egészen sötét és fekete ez a vigasztalódás, borzongani kellene a katona miatt, aki fel fog ébredni az éjjeli hidegben, mert nincs betakarózva, és csak Moszkvában, esetleg Penzában kap takarót meg köpenyt.

– Százados úr, kérem, biztos, hogy Moszkvában adnak nekik takarót?

– Hát, ha jut, biztosan adnak...

– És milyen messze van ide Moszkva?

– Expresszel hamarább. Marhakupéval két hét. Vagy négy... Két hét vagy négy... És csak ha jut, csak akkor kapnak takarót...

– Nem esik jól, hogy elvettem a takarót. Ámbár van, akitől az életét veszik el...

– Na látod, hogy rájössz... Mit akarsz? Háború van. Aztán csak pár napig kell kibírni. Ne félj, holnap már drága lesz a köpeny meg a takaró... Ha ugyan egyáltalán majd kapni lehet...

– Holnap drágább lesz, mint ma?

– Persze. Megtudtam, holnap már adnak kosztot. Itt is, a vonaton is. Holnap már drágán fizetted volna meg a takarót.

Egy darab kenyérért. Választania kellett a katonának, felfordul éhen, vagy ideadja egy kis ételért az utolsó takarót. A legjobb időben érkezett. Holnap már drága lesz, mert a katona nem lesz megszorulva. Szép. Kihasználta a konjunktúrát. Takarókat kellene venni spekulációra. Biztos üzlet. A bakancshamisítók is tisztességesebbek. Nem? Dehogynem. Valakinek fel kell fordulnia. Hát most neki sikerült. Meg a századosnak is sikerült. Meg a gazdaságisnak is sikerült. Annak a támadás is sikerült. Nos? Otthon dalolják, hogy gyerekarcú hadnagy.

 

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Kenéz százados úr jóslata ezúttal nem vált be. Hatalmas moraj, lárma hallatszott a kőépület felől, és a legénység egyszerre, mint a megzavart csókasereg, a kőépületek felé hullámzott.

Híre járt, hogy ételt osztanak. Nem holnap, még ma kap mindenki enni. A kőépület előtt a vasúti vágányokon egy szerelvény állt, evés után kezdik a foglyokat szállítani. De nem holnap lesz az evés, ma lesz.

A takaróbefektetés szerencsés üzlet volt. Most már nem lehetne kapni semmi pénzért. Jól spekulált, aki takarót vett. A takaró és a köpeny: szilárd befektetés. A darnyicai piacon megszilárdultak a pokrócpiacok. Hossz³ van a pokróctőzsdén. Lehet, hogy Szacelláry a zabon nyer ma. Lehet, hogy a pesti tőzsdén is emelkednek a fegyverrészvények. Lehet, hogy valaki zab nélkül marad, mert fegyvert adott. Két baka a darnyicai erdőben köpenyt és takarót adott. Rosszul spekuláltak. Csődbe mentek. Ma este rosszul fognak aludni. Olyan is van, aki öngyilkos lesz, ha megbukik. Otthon is rosszul alszik, aki veszít.

Nagy vaskondérokban hozták az ételt. A tiszt urak fenn kapnak a kőépületben. Nekik ott tálalnak.

Letették a kondért, és egy éltesebb vöröskeresztes nővér állott kellemetes mosollyal a kondér mellett. Öblös kanál volt a kezében. Látszott rajta, hogy valami szertartást szeretne az első ételhez, amit orosz földön adnak. Látszott, hogy először szónoklatokat szeretne, ünnepélyes átadást. Mintha be akarná iktatni a központi hatalmak elfogott legénységét a kása tulajdonjogába.

Egy pillanatig áhítatos csend volt a párolgó kása mellett. Egyszerre az egyik ember lekapta a simléderes sapkáját, és mohón kimerített vele egy sapkára valót. Nem lehetett beszélni ünnepélyről, hangulatról, sorrendről. Aki ahogy bírta, kapkodta a kását. Egy ember a két csupasz markával szaladt bele, összerogyott az égési sebektől, a kása tönkreégette a kezeit. Újságpapírba, zsebkendőbe, törülközőbe kapkodták. Ami kéznél volt. Arra nem volt idő, hogy a csajkáját hozza, akinek van. Pillanatok alatt ürült ki a kondér. Hoztak másodikat is, de soha nem lehetett tudni, hozzák-e a harmadikat és a negyediket is. Tépték, rugdalták, mellbe vágták egymást a bajtársak.

Vajon a tiszti kosztból maradt még?

A csokoládé után vágyni kezdett a kására. Nem éhes, nem is éhes... De egy kis kása... Főtt, meleg kása...

Közeledett a kőépülethez, és a legelső kondérhoz odament.

A tiszti koszt nem is kása volt. Túrós laska. Nagy kondér túrós laska. Istenem, ha most ez juhtúróval van... Nem lehetett tudni, milyen túróval készítik Oroszországban a túrós laskát. Ha van Isten az égben, akkor ez juhtúróval van, és venni akart. Azt se tudta hirtelenében, hogyan fog venni, nem volt nála semmi eszköz, csak valahogy venni akart a túrós laskából. Egy szálas vadász udvariasan félretolta, azt kérdezte, mit akar?

– Ich möchte... a laskából... von der laska...

A vadász azt mondta zordan, hogy lehetne szeme, láthatná, hogy ebből nem vehet. Menjen más kondérhoz. Ez törzstiszti laska. Őrnagytól felfelé. Csak menjen szépen az alantas tisztek laskájához. Odébb egy házzal.

Eloldalgott az alantas laskázók felé, és sandán figyelte a rangokat. Kenéz százados már evett, hamar odaengedték a kondérokhoz. Végre megállapodott egy kondérnál, ahol csak hadapródok, zászlósok voltak. Itt is volt morgás, kapkodás, de rúgás nem volt. Szépen szalutált a kedves nővérnek, aki kedvesen kérdezte tőle, hogy mibe tegye neki a laskát.

Odatartotta a pokrócot, mondta, mutatta, hogy csak tegye rá bátran a szőrös pokrócra. A kedves nővér buktatott neki egy nagy kanállal.

Az ínye már be volt rögzítve a juhtúrós laskára, de fájdalom, a laska cukros volt, tehéntúrós volt, még mazsolák is voltak ben

ne. Két mazsolát kapott a kanál laskában. Csokoládé után jobb lett volna juhtúrós laska, de nagyon jó így is. Finom. Otthon is fog ilyet csináltatni.

Kár, hogy a „tányért” nem lehet kinyalni. A kezével lesimította a pokrócot, és körülnézett, de már akkorra szétoszlott mindenki. A kondérok és a nővérek eltűntek, a foglyok szétszéledtek. Megint mozgás kerekedett, feltűzött szuronyú katonacsapat jött.

Előbb motozás lesz, azután felülnek a vonatra. Mindenki adja oda jószántából a revolverét, a fényképezőgépét, a töltényét, ez az utolsó alkalom. Akinél még ezután is találnak, az baj. A látcsöveket is be kell szolgáltatni. Nagy lepedőket terítettek ki, abba kellett beledobni a holmikat.

A motozás a tiszteknél elmaradt, csak a legénységet motozták. A tisztek becsületszó alatt kötelesek odaadni mindent. Akinél ezután ilyesmit találnak, elsősorban is lefokozzák közlegénnyé, mert megszegte a tiszti becsületszót, s még azonfelül meg is büntetik.

Azt hitte, az egész szamárság. Kinél van itt revolver? Meg fényképezőgép?

Tévedett. A lepedőkben óriási garmadába gyűlt a fényképezőgép, a tábori látcső meg a revolver. Még töltények is akadtak.

Egy kis csapat tanácskozott mellette, hogy egy revolvert meg kellene menteni...

Azt már hallotta, hogy valaki meghal a kardjáért. Ez is csak szimbólum lehet. De milyen szimbólum a revolver? Mire megmenteni a revolvert?

Estefelé végre a vagonban voltak. Persze utoljára került a vagonba, és nem tudta, kik a szomszédai, kik az utitársak, hova üljön vagy hol álljon. De itt volt Lányi is, egészen véletlenül itt volt Lányi hadnagy úr. Lányi hadnagy úr odament hozzá, azt mondta neki, hogy nagyon jó, hogy végre látja. Egész nap kereste a jegyzőkönyv miatt. Ennek a kupénak ő parancsnoka, ő a vagonparancsnok. Magával hozta Szivacseket is. Már kész a jegyzőkönyv, csak alá kell írni. Érdeklődött illetékes helyen, a régi rangját kell aláírni. Amelyik rang a parancsban volt, az a rang nem érvényes. Majd csak az igazolás után, otthon. Ő a vagonparancsnok, és tulajdonképpen nála kellett volna jelentkezni, de nem baj. Biztosan nem tudta.

– A vagon egy jól svájfolt marhakupé – mondta a Lányi –, de az se baj.

Deszkák voltak egymás felett, ezek alsó és felső rekeszekre osztották a vagont. Itt fognak feküdni egymás mellett. Hat lent, hat fent, szemben is hat fent, hat lent. Ez huszonnégy. Hat ember őrséget tart, ezek nem alusznak. Így éppen elférnek mind a harmincan.

– Oroszok nem őriznek bennünket?

– Dehogynem, oroszok is őriznek, kettő jön minden kupéba. De saját őrség is kell, így rendelte a parancsnokság, és különben is, így mindenki alhat, az őrséget váltjuk. Mindenkire sor kerül. Hanem egy baj van.

Az volt a baj, hogy az ő rekeszében hiányzott egy deszka. Ha kinyújtózkodtak, akkor csak térdig ért az ágy. Egy deszka kellene, meg kellene hosszabbítani a rekeszt.

A szomszéd vágányon is állt egy szerelvény. Abban a legénység volt. Éppen mellettük volt a szerelvény, Lányi vagonparancsnok átszólott a legénységhez:

– Nem volna egy deszkájuk, bajtárs?

– Dehogynem. Csak nem adunk...

– Miért nem adnak?

– Jó lesz a laska után úgy is. Kása után pihenni kell.

– Nincs fegyelem az emberekben – mondta Lányi. – Hogy mernek így beszélni egy hadnaggyal?

Nem lehetett indulni, mert valami baj történt. Katonai készültség cirkált, és benézett minden kupéba. Bejöttek és alaposan körülnéztek. Azt történt, hogy egy zászlós összeveszett egy cseh katonával. Szidta, hogy megadták magukat. A cseh katona feljelentette, és most az oroszok a cseh katonával keresték a zászlóst.

A cseh katona végül is azt mondta, hogy ne keressék, nem törődik vele. Hagyják futni. Beszélték a vagonban, hogy a cseh katona most nem mer eljönni a foglyokkal, inkább belépett a cseh légióba. Mikorára ezt beszélték, már ment is szép csendesen a vonat. Gördült a fogolyvonat Moszkva felé.

Két orosz fegyveres vigyázott rájuk. Mind a kettőnek hosszú szakálla volt. Öreg katonák lehettek, de nagyon szigorúak voltak. Nem engedték az embereket a kupéajtóhoz, pedig ablak nem volt, és olyan jólesett volna kilesni Gorkij és Gogol országára. Csak lopva bámulhatta a falukat, ahol muzsikok vannak, a kis városokat, ahol nemes urak járnak télidőn egymáshoz vendégségbe, az országutakat, ahol trojkák vágtatnak az orosz regényekben, a mezőket, melyeken Vronszkij herceg gulyái legelnek, a kerteket, ahol egykor Goncsarov álmodott, a folyót, melynek partján Malva nyújtózkodik.

Nem lehetett még kinézni sem, menet közben szigorúan bezárta a két őr az ajtókat. Csak a megállóknál lehetett pár pillanatra ámulni. Szivacsek hiába kapacitálta az őröket oroszul, nem álltak vele szóba. Különösen az öregebb volt nagyon haragos.

Elnyomta az álom, és különben is már mindenki aludt. A saját őrség is aludt. Abban különbözött az őrség a többi embertől, hogy a padlón terültek el, nem a polcokon. Ő is a földön terült el, úgy látszik, egész éjjel nem volt őrségváltás, mert senki nem invitálta a polcra.

A takaróját maga alá tette, a köpennyel takarózott. Abban tévedett, hogy nem a borotvája lesz a feje alatt. A borotva volt a fejpárnája. Reggelig álmodott, és álmában derűsen beszélgetett a vezérkarral, az orosz vezérkarral, ahol végre meghallgatták, és ahol végre elmondhatta, hogy mily érdeklődéssel figyelte Iván Matvejevics esetét, hogy hogyan fejlődik Oblomowal az ügy, és szegény Olga Szergejevnát mennyire sajnálta, és hogy...

 

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Az állomásokon sokáig álltak, és szép, regényes neveket lehetett olvasni az állomások felett. Bergyicsev... Tula...

Végre izgatottan és reménykedve híresztelték, a következő állomás Moszkva. Nem lehet tudni, mit vártak Moszkvától, mindenesetre valami változásnak kell jönnie. Már fel is tünt egy jelzőtábla. Ez volt az első kiábrándulás. A többi állomásnál fel sem tűnt, hogy orosz írással voltak a nevek. Valami idegenszerű, valami különösség volt a nevekben. Itt azonban nagyon kiábrándítóan, szinte kellemetlenül rekedten hatott, mikor elolvasta a felírást: Mockba. Persze, tudnivaló, hogy úgy kell olvasni: Moszkva, mégis olyan komikus, bántó: Mockba... Mockba. Pontosan, mintha egy frakkos úr egy női kalapban jelenne meg az esküvőn.

Tizennégy napig tartott az út, igaza volt Kenéz százados úrnak, expresszel mindez gyorsabb. Az utolsó nap mindenesetre kedélyesebb volt. Nem volt nagy a fegyelem. Addig az őrök nagyon szigorúak voltak. Nem engedték őket kiszállni, csak kíséret mellett, az ajtókat nem is lehetett nyitva tartani, csak egészen vékony sávot engedélyeztek menet közben. Éppen hogy ki lehetett kukucskálni rajta.

Az utolsó nap azonban egy kis szabadság volt. Ezt neki köszönhette a kupé. Az öregebbik katona, a szigorúbb, addig nem engedett semmit, és amellett a fiatalabbat, egy szegény muzulmánt is mindig egzecíroztatta.

De az utolsó nap valahogy korábban ébredt. Csak félig nyitotta ki a szemét, és akkor furcsa dolgot tapasztalt. Az öregebbik katona, a strammabb, a fegyelmezettebb is ébren volt. Óvatosan figyelt, és mikor látta, hogy mindenki, még a társa is alszik, akkor egy nehéz sóhajjal belenyúlt a kenyérzsákjába. Kivett belőle egy kis zacskót, a zacskóból... kockára tekert zsidó imaszíjakat... nagyot sóhajtott... óvatosan kémlelt, és lopva felsodorta a karjára meg a homlokára... Pár pillanatig tartott az egész, a zsidó már

kapdosta is le a karjáról meg a homlokáról, de akkor kegyetlenül rászólt németül:

– Sie!... Jude...

Megrettent és összecsuklott az öreg. Szinte kihullott a könny a szeméből.

Elkezdte szidni. Csendesen, oktatva, fölényesen. Nem szégyelli magát? Miért volt olyan szigorú hozzájuk?

A szegény zsidó hallgatta, bűnbánattal, megtörve hallgatta. Egyszer közbe akart szólni, de akkor hangosan kiáltott:

– Schweigen!...

Ettől megijedt az orosz cár szerencsétlen öreg zsidója. Könyörgött a szemével, reszketett, nehogy megtudja valaki a titkát.

Azt mondta neki, viselkedjen tisztességesen, különben nem lesz semmi tekintélye. Ha nem viseli magát tisztességesen, megmondja, hogy zsidó. A meggyötört orosz bólintott, mentegetőzni próbált. Azt mondta halkan, szemlesütve, hogy a kolléga se engedelmeskedne neki, ha tudná. Hát még a tiszt urak. Azt hitte, mindenki megszökik, ha megtudják, és neki felelnie kell az emberekért. Ha valaki megszökik, azonnal kidobják a frontra. Így azonban talán még ellóghat pár hónapig, ha beválik, mint fogolykísérő.

Nem árulta el senkinek sem a közös titkot, de ettől kezdve a szemével dirigálta az orosz őrt. Állomásoknál kinyittatta az ajtókat, és ő maga vállalta a felelősséget, hogy nem szökik meg senki. Délben mind a két katonának gyűjtöttek egy-egy rubelt, és azt odaadta nekik. Azt mondta, ha hamarabb is ilyen rendesen viselkedtek volna, mindennap kaptak volna egy-egy rubelt.

A két orosz katona letörve bámult ki az ajtón, sajnálták, hogy elmúlt a kereset, fájt a szívük, hogy ez már az utolsó nap, és ez a pénz örökre elveszett. Sóhajtottak, zavartan babrálták a szakállukat.

Moszkvába sem mentek be. Ott is elkanyarodott velük a vonat, mint ahogy általában egész életútjuk elkanyarodott most velük, és egy mellékvágányon vitték őket. A mellékvágány a vörös keresztes épületek felé vezetett, ahol ki kellett szállni, pár napig itt maradnak, úgy mondták. Mikor végleg kiszálltak a vagonból, sírva és sűrű bocsánatkéréssel búcsúzott tőlük a két katona, a zsidó meg a muzulmán. Azt mondta a muzulmán, lehet, hogy soha, soha többé nem találkoznak ebben az életben.

Ömlöttek hozzá a könnyei, rázta a fejét, mintha ez valami hihetetlen, mérhetetlen nagy csapás volna.

A moszkvai tartózkodás alatt mindig az a furcsa név járt az eszében. Milyen csalódást hozott! Most minden, amit így szépen, hihetetlenül finom pókháló-vonalakkal rajzolt magának, amire mindig áhítattal vágyott: ilyen sajtóhibás, ilyen groteszk lett.  Mintha egyszerre valaki az egész Moszkváról alkotott képe alá azt írta volna gonoszul: Mockba... Megpróbálta másképp olvasni. Ezt az egyet nem lehetett. Örökre és végérvényesen elvesztette Moszkvát, a szent várost...

A regényes Moszkva helyett egy kis barakkvárost kapott, ahol hadifoglyok sürögtek, és közöttük rejtélyes vöröskeresztes nővérek mutatkoztak. Fontoskodó nők, akik lehettek az irgalom verejtékező napszámosai is, lehettek hercegnők is. Gyors iramban adtak némi ennivalót, osztottak pár fehérneműt. Azt mondták, innen már lehet írni haza. Kaptak fogoly-levelezőlapokat, amiken írni lehet.

Lányi és Szivacsek mellé egy csomó újabb ismerős sorakozott. Itt ismerkedett meg a kis Táncos fiúval.

– Hogy kerültél te fogságba, hisz még nem vagy katonaköteles?

– Tizenhét éves vagyok. Önként léptem a hadseregbe. Én is meg akartam tenni a kötelességem...

A kis Táncos minden darab fehérneműnek külön örült, és bácsinak szólított minden húszévesnél idősebb katonát. Nagyon drukkolt a rangja miatt, mert ő még csak szakaszvezető volt odahaza, és többször megkérte, hogy ne árulja el.

Sajnálta, hogy ez a tiszta szívű fiú, aki azt mondja: kötelessége, ez is benne van a pakliban. Mindössze egy embert látott alan

tos sarzsival. Ez egy olyan harmincas korú ember volt, rajta nem látott semmi változást. Hadapródjelölti ranggal forgott köztük, és csodára, senki nem mondott neki semmit. Nováknak hívták ezt az embert, szerényen mosta a fehérneműjét, nem elegyedett a nagy tervekbe, valami munkán dolgozott egész nap. Ahogy csak egy kis lehetőség volt, leült, írt.

Odament hozzá, és megkérdezte:

– Mondd csak, te végig így maradsz ezzel a jelölti sarzsival?

– Így maradok.

– Hátha igaz, amit mondanak, hogy majd a legénységhez kerülsz.

– Oda kerülök, ahova dukál, de én nem csalhatok.

– Te nem? Miért éppen te nem?

– Mert én odahaza állami tisztviselő vagyok. Nagykárolyban vagyok a pénzügyigazgatóságnál, és én tudom, hogy az ilyesmit pontosan vezetik a költségvetésekben. Nem reszkírozom az állásomat...

– Azt, ami odahaza van?

– Azt. Mert ha kiderül otthon, elcsaphatnak. Ezt nem reszkírozom.

– Aztán mit írsz egész nap?

– Színdarabot.

Ugyan. Novák Sándor hadifogoly, nagykárolyi tisztviselő Mockbában színdarabot ír, és vigyáz az otthoni presztízsre, nem reszkírozza az állását.

– Itt akarod előadni a cári nemzetiben vagy a cári operában?

– Csak viccelj. Mit gondolsz, meddig maradunk hadifogságban?

Persze. Meddig maradunk hadifogságban? Erre nem is gondolt. Hát istenem, karácsonyig. Esetleg húsvétra lesz vége. És aztán majd, ahogy otthon Katinak, az öreg szakácsnőnek mesélte: lefújják a trombitások a háborút, a lövészárkokra felrepül a fehér lobogó, felugranak a mellvédekre, és barátságosan közeledik egymás felé, szelíden kézfogásra a két rajvonal... Vagy nem így lesz?

– Hát te hogy gondolod? Te hogy gondolod, Sándor?

– Én először is úgy gondolom, hogy három évben szó nélkül kiegyezek. Aztán úgy gondolom, hogy valahol csak leülünk, aztán majd rettenetesen fogunk unatkozni. Nem lesz bór, nem lesz nő, nem lesz könyv, nem lesz szórakozás. Kaparni kell a föld alól is valamit, ha nem akarunk megbolondulni. Így gondolom. És akkor majd jövök én a gyenge sarzsimmal, és majd elolvasom a színdarabot. Meg elolvasom a regényt és az elbeszélést, amit írok. Mert azt is írok. Meg fogtok kérni, hogy csináljak valamit. Akkor én majd csinálok színházat. Betanuljuk a darabot, előadjuk, és mind örülni fogtok. Majd meglátod...

Boldog szerző. Kierőszakolja a világháborútól, hogy színre kerüljön a darabja.

– Aztán mi a címe a darabodnak?

– Doktor úr. Irta Molnár Ferenc...

– Hogyhogy? Hát nem te írtad?

– Persze, hogy nem én. Molnár írta. Nem ismered a Doktor urat? Meg aztán van egy novellám is Heltaitól. Azon most dolgozom. Emlékezetből állítom össze a darabot meg a novellát. Sietni kell, amíg friss. Hál' istennek, elég jól emlékszem mind a kettőre. Egyelőre ez van, de remélem, összeállítok még mást is...

...Messziről a Kreml tornya világított, s egyszerre egészen tisztán és üdén érezte a szent várost, a szent város határában Nóvák pénzügyi tisztviselő urat, aki lázasan dolgozik a Moszkva partján Molnár Ferenc Doktor úr című színművén és Heltai humoros novelláján. Meghatott és ünnepi pillanat volt. Nézte a pénzügyi tisztviselőt, aki nem akarja megkárosítani az államkincstárt, és a jövendő színháza kulisszáit színezi az ismeretlen sorskapuban, az embertelen erőfeszítések hullámain...

 

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Takaróról és köpenyről szó sem volt. Adtak két-két darab nagyon silány vászoninget és valami vékony trikót. A pénzt már az úton is elkezdték fizetni, nem tettek különbséget a rangok között, mindenki ötven rubelt kapott. Egyelőre még a hadapródjelölteket is tiszteknek számították. Saját feljebbvalóik figyelmeztették a jelölteket: vigyázzanak a pénzre, valószínűleg csak tévedésből kapták, esetleg vissza kell fizetni, valami baj ne legyen.

Szivacsek szűk baráti körben felolvasta az orosz lapokból az orosz Höfereket, és azokban óriási számok voltak. Ötvenezer tisztről, félmillió legénységi fogolyról beszéltek. Az egyszer biztos, hogy itt is nagyon sokan voltak, s igaz lehetett, amit az orosz lapok írtak. Belül, titkon örültek, és azt hitték, hogy most már vége a háborúnak, ezt a veszteséget nem lehet kiheverni. De hirtelen, mintha jóvá akarták volna tenni előbbi ösztönös gondolataikat, hangosan és dühösen fakadtak ki:

– Csak a rókalyukak... Az isten verte volna meg, aki kitalálta. Ez tett tönkre bennünket...

A magasabb rangúak törzstiszti csoportokat, századosi csoportokat tömörítettek eleinte. De aztán nem tudni miért, ezek az alakulatok kezdtek felbomlani, mintha az alsóbb rangúak között jobban érezték volna magukat. De csak órákig tartott a barátság, mert mindjárt elkezdték őket rendezni. Okvetlen kell egy parancsnok, mondták, fej nélkül nem ér az egész semmit. Meg kell egy adjutáns, meg kellenek osztagparancsnokok, okvetlen kell tartani egy osztagtiszti gyűlést. Ezek a példálózások aztán szétrobbantottak minden tömörülési kísérletet, az emberek már eloldalogtak és szétszéledtek, ha közeledett egy-egy felsőbb rangú, aki szervezni akarta őket.

Maga sem tudta hogyan, egy tiszti gyűlést mégis kifogott. Harmincan voltak egy szobában, és ide egy kellemes, de úgynevezett kemény főhadnagy került, bizonyos Koltár nevű. Ez addig magyarázott nekik, míg elfogadták, hogy minden órában más vigyáz a holmira, meg mindig más ügyel, hogy jeleznek-e valami adományt, ismét más gondoskodik a levelezőlapokról, hogy elmenjenek. Azután bizonyos rendszer szerint fognak elhelyezkedni. Jelenteni fogják, ha valaki két óráig nem volt a szobában. Kinevezte Szivacseket hírlapolvasónak, neki kellett vigyáznia, hogy reggel szellőztessenek. A főhadnagy arra is megkérte őket, hogy szóljanak, ha valami történik. Délután már az egyikőjük jelentett, estefelé már mindenki szabályosan tisztelgett, úgy, mint odahaza, Koltár pedig ugyancsak feszesen szalutálva fogadta, és már senkit nem kért, hanem rendelkezett. Lefekvés előtt felállott az adjutáns, s elkezdte olvasni, hogy: napiparancs... Koltár már addig szervezte őket, hogy napiparancsot adott ki, amelyben az is benne volt, hogy másnap reggel pontosan kilenc órakor gyűlés lesz.

Ezúttal meg is tartották a tiszti gyűlést. Senki sem tiltakozott, senki sem furcsállotta, szabályszerűen megálltak, és csak akkor engedtek a feszes vigyázzállásból, mikor Koltár főhadnagy úr azt mondta az adjutáns létszámjelentése után, hogy tessék kényelmesen állni, uraim.

Koltár főhadnagy úr ezután beszámolt az eddigi útról, azt mondta, hogy vigyázni fog a csoport jólétére, igyekezni fog mindenről idejében értesülni, megbízhatnak benne. Ma is megtudta, hogy mindenkinek jár két font cukor, és intézkedett, hogy mindenki pontosan megkapja. Egyelőre még nem gondoskodhat kabátról meg takaróról, ezért, akinek nincs, az még tűrjön. Délután háromra mindenki legyen kész, mert akkor fürdenek, ő majd gondoskodik róla, hogy mindenki hozzájuthasson a fürdőhöz. Panasz érkezett hozzá, hogy Simonyi tüzérhadapródjelölt a közös vízmedencéből úgy merített, hogy a kezét is beledugta a medencébe. Ez nem bajtársias eljárás...

Simonyi hadapródjelölt előlépett.

Magas, fekete fiatalember volt, és izgatottan, sápadtan mentegetőzött.

Koltár főhadnagy úr szigorúan mondta neki, hogy nincs joga

addig beszélni, amíg engedelmet nem kért a szólásra. Tessék engedelmet kérni rá, hogy beszéljen, hogy védje magát. Nyugodt lehet, hogy nem fogja megfosztani a védekezés lehetőségétől, de nem lehet a tiszti gyűlés parancsnokát félbeszakítani.

Simonyi még sápadtabb lett, és még izgatottabban dadogott. Mindenesetre feszes haptákba vágta magát, s engedelmet kért, hogy előadhassa védelmét. Koltár főhadnagy úr megengedte.

Erre aztán Simonyi előadta a védekezését. Elmondta, hogy az édesapja Budapesten egyetemi tanár, tehát már nevelésénél fogva is kizárt, hogy ilyesmit elkövessen. Nem dugta a kezét a közös medencébe. Mikor megtudta, hogy közös medence van, akkor, tessék megnézni, itt a kulacsa, egy madzagot kötött rá, és úgy eresztette a vízbe. Ámbár ki kell jelentenie, hogy ez is egészségtelen, és voltaképpen a kulacs éppen úgy fertőz, mint a kéz, a kulacsot se volna szabad beledugni, csapon kellene ereszteni a vizet, de mégsem dugta a kezét a vízbe.

Koltár főhadnagy azt mondta, hogy a maga részéről tudomásul veszi Simonyi hadapródjelölt úr védekezését, szeretné, ha a tiszti gyűlés is megelégedne a magyarázattal, s nem firtatná tovább. Nyilatkozzanak az urak, tudomásul veszik-e.

Egyhangúlag tudomásul vették, és ezzel elismerték, hogy Koltár főhadnagy úr a parancsnokuk. Joga van őket felelősségre vonni, és beszámoltathatja őket. Még meg is szavaztathatja őket. Egy rövid nap alatt a szervezetlen tömegből kialakult az alkotmányos monarchia állama, maguk vették magukra, maguk sem tudták hogyan, de már volt vezetőjük, már volt parlamentjük, sőt, azt hitték, már van általános szavazati joguk is. A tiszti gyűlés után Koltár főhadnagy rendelkezett, hogy négy ember benn marad. Kettő készenlétben vigyáz a holmira, kettő pedig arra az esetre, ha netalán valami adományt vagy kiosztást jeleznek. A többi elmehet, de kétóránként váltani kell.

Megtudta, hogy a többi szobában és a szomszédos barakkokban is volt tiszti gyűlés. Néhol még tegnap este. Hát hiszen kétségtelen, valami rendnek kell lenni, rend nélkül felborulna az egész, és inkább a saját embereink, mint az oroszok. Csak az volt a furcsa, hogy mindenütt így gondolkoztak, és hogy mindenütt szóba jött a cukor, mindenütt tudott a szobaparancsnok vagy az osztagparancsnok a fürdésről. Mindenütt magára vállalta valaki a gondoskodást.

A cukorhistória igaz volt. Koltár főhadnagy két emberrel elment a cukorért, és ezt már nem külön-külön adták ki, hanem szobánként vagy osztagonként a parancsnoknak. Ez valami kényelmességet is jelentett. Mindenesetre most már elvesztették a közvetlen kapcsolatot a kiosztó helyekkel, és természetesnek találták, hogy Koltár főhadnagy azt mondta, tőle telhetőleg gondjukat fogja viselni, és akinek esetleg nem tetszik, az mehet más csapathoz vagy más társasághoz. Gondolják meg idejében, mert ez a szoba mintacsapat lesz, és itt, reméli, nem fognak a bajtársak rendbontót megtűrni. Senki nem mozdult, és Koltár főhadnagy azt mondta, nagyon örül, hogy mindenki igyekszik a rendhez alkalmazkodni, hogy mindenki szívesen és önként vállalja a fegyelem és rend becsületes szándékát.

A fürdés is pontosan bekövetkezett. Koltár főhadnagy valóban atyailag gondoskodott a zászlóaljról. Összeíratta a neveket, s délután már dicsekedtek a más szobabelieknek, hogy egy nagyon derék főhadnagyot fogtak ki parancsnoknak.

Koltár főhadnagy délutánra megint tiszti gyűlést hirdetett. Fürdés után körülállták, és elkezdődött a tiszti gyűlés. Arról volt szó ezúttal, hogy az oroszoktól parancs jött, miszerint kisebb csoportokat kell képezni. Egy hetvenötös csoport a kosztromai kormányzóságba megy, nagyon egészséges vidék a Volga mellékfolyójának, az Unzsának a partján. Bizonyos Makarjev nevű mezővárosba.

Álljanak össze tetszés szerint hetvenöten, és azok Koltár főhadnagy parancsnoksága alatt oda mennek. Nem látták a muszka parancsot, nem tudták, hogy szó volt-e benne Koltár főhadnagy úrról, de Koltár főhadnagy úr kijelentette, hogy az ő csapatába csakis azok iratkozzanak, akiknek becsületes szándékuk van.

Mindnyájuknak becsületes szándékaik voltak, és így mindnyájan odaíratkoztak Koltár főhadnagyhoz, de csak harmincan voltak, még szükség volt néhány emberre. Főhadnagyok is csatlakoztak hozzájuk, egy aktív, bizonyos Matolcsy és egy veszprémi középiskolai tanár, bizonyos Kőmíves. Azonkívül közéjük jött a régi ismerősök közül Lányi is, és velük jött Szivacsek is.

Koltár főhadnagy tudomásukra hozta, hogy öt tiszti szolgát vihet magával a csapat. Papp Sándor hadnagy úr az öccsét akarja hozni, aki legénységi, és szeretné, ha együtt maradhatnának. Mindenki nyugodt lehet, a hadnagy úr öccse rendesen ki fogja szolgálni őket. Ha beleegyeznek, akkor fölveszi Papp hadnagy úr öccsét tiszti szolgának.

Mindenki beleegyezett, és Papp hadnagy úr öccse hozzájuk került a megható testvéri ragaszkodás révén.

Meg kell adni, Papp hadnagy úr öccse szerényen viselkedett, de a csapat máris panaszkodott. Azt mondták, hogy csak Papp hadnagy urat szolgálja ki, másokkal nem törődik. Tényleg úgy volt, Papp hadnagy úr öccse folyton a bátyja körül sürgött, és amíg Papp hadnagy úr a földön a pokrócain ülve vacsorázott, az öccse előtte állt, és szolgai alázattal szorgoskodott körülötte. Egyesek azt mondták, csak azért csinálja így Papp hadnagy úr, hogy mutassa, nincs kivételezés a csoportban, de többen azt mondták, hogy nem kellene az Öccsét annyira legénységnek kezelni.

Papp hadnagy úr éppen befejezett egy vajas kenyeret, az öccse már nyújtotta is neki a másikat, de Papp hadnagy úr legyintett, és azt mondta kegyesen: nem kell, megeheted te. De előbb adj egy csésze teát.

A legénységi Papp szolgálatkészen vágtatott a teáért...

 

HARMINCADIK FEJEZET

Beszállás Makarjev felé, a harmadik vágányon áll a vonat!... – kiáltották reggel a jókedvű fiúk, és szorgosan készülődtek. Most már nem utaztak marhakupéban, mindenkinek jutott ülőhely, és Koltár főhadnagy titokzatos mosollyal kérdezte tőlük:

– Remélem, meg vagytok elégedve?

Nagyon meg voltak elégedve, nem kutatták, mi szerepe van ebben Koltár főhadnagy úrnak. Az biztos, hogy az utóbbi napokban fürödtek, a napi hetvenöt kopeket pontosan megkapták, cukor volt, némi fehérneműt kaptak, most pedig a harmadosztályú kupé kiváló kényelemmel kecsegtetett. Írni lehetett haza, és Koltár főhadnagy úr azt mondta, gondoskodik arról, hogy a posta elmenjen.

Ő is írt. Megírta németül, mert csak úgy volt szabad, hogy ich bin in Gefangenschaft geraten⁴, és megírta a címét, Russien Kostromsker gubernia, Stadt Makariew. Dupla vével írta Makarjevet, úgy érezte, hogy így oroszosabb. Koltár főhadnagy megígérte, hogy mikorra megérkeznek, már választ is kapnak, nagyszerű összeköttetés van Finnországon és Hollandián keresztül. Elhelyezkedtek a kupéban, és beszedtek mindenkitől napi egy kopeket, amit majd az őrök kapnak, hogy ne bolondozzanak, hagyják őket az állomásokon kiszállni, és általában ne legyenek mindig a sarkukban. Koltár főhadnagy úr garantálta, hogy senki sem fog megszökni. Ez az út felejthetetlen élmény volt. Itt aztán igazán, mint egy színes operettfináléban, felvonultak a tudat alatt élő orosz regényalakok: hosszú szakállú pópa ringatott a karján kisgyereket, bozontos muszkák izzadtak színes ingekben, és hörbölték a csésze aljából a forró teát, az ivanovói állomáson éppen zene volt, amikor megérkeztek. Katonabanda játszott, egy menetszázad indult a frontra.

Virágos katonák búcsúztak kedves családjuktól, és ahogy otthon, Dobó Katica árnyékában, a kis hazai állomáson, itt is világosan lehetett látni, kik mennek, és kik a lógászok. Pontosan fel lehetett ismerni a hangversenyrendezőt, kereste Jegest, megkereste magamagát, megkereste a három kislányt, akiktől búcsúzott. Ezek nem a régi regényalakok voltak, ezek egy új regényből szakadtak ki ide. Nem tudott oroszul, de szinte mindent tudott, világosan látta, hogy mi történik. Elindult a frontvonat, és mélabúsan szállt vissza egy szelíden lüktető orosz katonaének, valószínűleg most oroszul dalolják, hogy : „Mégsem jön ide a párom...” Az egyik tehervonaton farakomány volt, és egy vörös inges katona ült a deszkákon. Harmonikát fújt, és egész csapat gyűlt köré a bámészkodókból. Jókedvű, kissé talán berúgott legény volt az orosz, kuplékat énekelt, azt kellett énekelnie, mert minden strófa után nagyon kacarásztak meg vihogtak a fehérnépek. Egyes orosz úriemberek csak egy pillanatig hallgatták, és egy kis mosollyal elpárologtak. Jó lett volna tudni, mit énekel a legény! Bámult és beleélte magát, hogy érti, és ő is nevetett, velük nevetett szívből, és hangosan hahotázott a refréneknél, melyek rendkívül szellemesek lehettek. Pontosan akkor nevetett ő is, mikor a többiek, amikor kellett.

Egyszerre azonban Koltár főhadnagy úr állt mellette, és ridegen azt mondta, hogy jöjjön fel a kocsiba.

Mi lehet ez? Miért kell neki visszamenni a kocsiba, mikor olyan kellemesen mókázott az orosz, és mikor beleolvadhatott az ivanovói parasztok szórakozásába?

Koltár főhadnagy úr a kocsiban odahívott néhány bajtársat, és azt mondta, hogy az ilyesmikért vannak a bajok, a kellemetlenségek, és nagyon szomorú, hogy ilyenek történnek. Egy zászlós, aki amellett már nem is gyerekember, képes odaállni a parasztok közé, s velük röhög a sikamlós vicceken.

Nem is tudta, hogy a viccek sikamlósak voltak. Csak azt érezte, hogy piros inge van az orosz legénynek, csak azt érezte, hogy testvéri közösségben fulladozhat a meleg napon egy csomó izzadó muzsikkal, parasztlányok fehér foga villant rá, könnyed és üde mosolyukban fürdött, egy kövér földműves megbocsátó ősz haja lengett feléje...

Koltár főhadnagy azt mondta, hogy így nem lehet a rendet fenntartani. Nem lehet ilyen paraszti mulatságokon részt venni, és egy tisztjelöltnek, egy úriembernek lehetne annyi érzéke a jó ízlés elemi követelményei iránt, hogy nem kockáztatja meg ezt a társaságot. És ha esetleg ez a legény forradalmi dalokat énekel? És ha ezért minden résztvevőnek felelnie kell? És ha emiatt bajba kerül a többi ártatlan tiszt bajtárs is? Erre nem számított?

Kőmíves főhadnagy úr hozzászólt. Kijelentette, hogy ő a rangidős, és voltaképpen őt illetné a parancsnoklás. De ő már idősebb ember, éppen ezért adta át Koltár főhadnagy úrnak a parancsnoklást, mert tudta, hogy ide energikus kéz kell. Ő már nem merte vállalni a felelősséget, de erre még ő sem számított.

Őszintén kérte őket, hogy ne nehezítsék meg a parancsnokság amúgy is nehéz helyzetét. Az ilyesmi azt vonhatja maga után, hogy rövidebbre kell fogni a gyeplőt, ami mindenesetre szomorú volna. Saját érdekükben tartózkodjanak az efféle kilengésektől. És természetesen a közösség érdekében.

Szerette volna mondani... mit is? Hogy kérem, nekem otthon... szintén jó nevelésben részesültem, mint a Simonyi... Ügyvédi diplomám van, tudom a szabályokat... De ettől is eltekintve, harminckét éves vagyok, feleségem van, fiam van, családfenntartó vagyok... Ámbár az utóbbi időben nem is kaptam állást... kérem, otthon... ha most otthon volnék... felelősségteljes pereket bíznának rám... nem lehet ezt úgy felfújni... mire való... mondják meg, hogy ne menjek, máskor nem megyek...

De Koltár főhadnagy úr úgy látszik kitalálta, hogy mit szeretne mondani, azt felelte arra, amit gondolt, hogy nem lehet az ember folyton résen, mindenkinek kell lennie annyi fegyelemérzetének, reméli, ez jó lecke lesz a jövőre nézve, nem szeretné, ha ismétlődne...

A nap azért vidáman sütött a rétek felett, és igyekezett elfe

lejteni az egész jelenetet, de ettől kezdve olyan kis feszesség uralkodott közte és Koltár között. Úgy látszott, a többiek helyeslik az erélyes fellépést, sőt, az egyik szakaszban még mindig azt fejtegették, milyen borzalmas következményei lehettek volna az egésznek, ha az orosz katona tényleg forradalmi dalokat énekel.

Kedvetlenül teázott, nem mert a parasztokra nézni. Koltárral szemben a feszélyezettség úgy nyilvánult meg, hogy egészen szabályos katonai érintkezés fejlődött ki köztük. Koltár a másik kupéban utazott, így aztán megtörtént, hogy ha az állomásokon napközben találkoztak, többször tisztelgett Koltárnak, aki mindig szabályosan fogadta. Most már nem volt egyéb, mint Koltárnak egy alantas tisztjelöltje, vagy hogy hívják az ilyesmit.

Végre kiszálltak a vonatból egy kis mezővárosban, amely a Volga partján feküdt. Kinyesma, így hívták a városkát. Az volt a napiparancsban, hogy itt szállnak hajóra, és innen mennek Makarjevbe. Először a Volgán fog menni a hajó, azután a Volga mellékfolyóján, az Unzsán haladnak tovább.

A kis poros városkán izgatottan keresztülmenve alig várta, hogy lássa a Volgát. Nagy plakátok hirdették az esti mozielőadást, és észrevette, hogy a plakátok olyanok, mint odahaza az ilyen kis városkában. A helység neve az, ahol az előadás lesz, s amit piros ceruzával írtak a plakátokra. Az egyik utca lejtős volt, ezen mentek lefelé, és egyszerre előttük terpeszkedett a Volga. Nem tudta, mi közössége van ezzel a kisvárossal, mi közössége van a kis boltokkal, a színes ingű szembejövőkkel, de valami fájás úgy zsongott benne, mintha valaha már látta volna valamennyit, mintha már találkozott volna valaha ezekkel a lapos sapkájú emberekkel, nagy hasú kereskedőkkel, egyenruhás csinovnyikokkal, deréksálas kocsisokkal, mintha már látta volna, mintha már ölelte volna az álomfolyót, a széles és sárga színű, olajos vizű Volgát... Mintha hazajött volna erre a tájra, ahonnan elszakadt...

Betámolygott egy üzletbe, és vett egy szalma fonatú kosarat, amilyet errefelé használnak. Egy vendéglőben vajban kisütött naturszeletet evett, és lopva keblére ölelte a vendéglőst, a pincért, a vendégeket, akik pillanatra meghökkentek idegen egyenruháján, de aztán barátságosan bámulták.

Végre fent ültek a Nyikoláj nevű hajón, és az úszott velük a Volgán, a Volga széles, méltóságos vizén. Harmadosztályon utaztak, de akik fogyasztani akartak, azok felmehettek a másodosztályú vendéglőbe. Orosz hercegnőket szeretett volna látni, fájdalmas szemű nemeskisasszonyokat, de többnyire kupecek ültek és faltak az asztaloknál. A pópát a gyerekkel még a vonatról ismerte, és ismerte sovány feleségét is, aki a holmit kezelte, és mindig a fehérneművel bajmolt.

Az Unzsa sokkal keskenyebb volt a Volgánál. Át kellett szállni egy kis propellerre, ezen már egyszerű földműves emberek voltak fölös számban. A folyó vize nagyon megapadt, és egyszerre megfeneklett a hajó. Mindnyájan kiszálltak, és a kapitány a földműveseknek egy nagy kötelet adott.

Ketten vitték a kötelet a partra, ahol mindenki leheveredett a parti fűbe. Először teáztak, és körötte megint parasztok, parasztlegények, parasztleányok ültek a földön. Teáztak és sóskát kerestek, azt rágták. Fehér kenyeret ettek, s barátságosan, szinte vágyakozva néztek rá, szerettek volna ismerkedni vele. Visszamosolygott, és úgy gondolta, ha meghal, akkor is teáznia kell velük. Leült dacosan közéjük, nem törődött senkivel, cukrot adott nekik, azok meg barátságosan rázták a kezét, és egy lány csészealjban csáját⁵ nyújtott neki...

Végül felkerekedtek a parasztok, a kötelet a hajóhoz kötötték, nekifeszítették a vállaikat, és egyszerre felzendült az orosz mezőn egy szívbemarkoló édességű dallam:

– Ej, uhnyem...

...Ennek az ütemére húzták le a hajót a zátonyról a parasztok, és ő is ott állt köztük, fogta a kötelet, húzta boldogan, kimondhatatlan vidámsággal...

 

¹  Úgyis hiába harcolnak az oroszok...

² A korabeli hadijelentés népszerű elnevezése.

³ A tőzsdei árak rohamos emelkedése.

⁴ Fogságba estem.

⁵ Teát.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Makarjevig még háromszor feneklett meg a propeller, és mindig le kellett szállni a hajóról, húzni kellett a kötelet. Megismétlődött a verőfényes ünnepi jelenet a teázó parasztokkal. Nem volt beszéd, csak mosoly. Megbocsátást és szeretetet sugároztak feléje a tarka ingű parasztok, a szalmapapucsos orosz lányok, az edzett szabadságos katonák. Háromszor avatták ilyen szótalan, mosolygó szertartással testvérükké a közös tea és közös kötél liturgiája mellett...

Széles homokpart, gazdátlan csónakok, kis városok, magányos parti kastélyok és apró erdők úsztak el előtte. Messziről halászó emberek, mosó asszonyok, fürdőző gyerekek tűntek fel, s néha egy sok tornyú klastrom...

– Tiszti gyűlés!...

Koltár főhadnagy úr a névsorolvasás után beszámolót tartott a kis Unzsa propeller harmadosztályán, ahol félkörben álltak a tiszteletteljesen bámuló orosz parasztoktól félrehúzódva.

Az út ma este véget ér. Megérkeznek abba a bizonyos Makarjev nevű városba, ahova egyelőre internálták őket. Részleteket előre nem tudhatunk, de az egyöntetű eljárás végett szükséges a közös kapcsolat. Csak úgy érhetünk el valamit, ha egyöntetűleg, a parancsnokság útján lépünk fel kifelé, mert egyesülésben van az erő. Befelé az eddigi szép fegyelmet fogjuk ápolni. Nekünk megvannak a magunk szabályai, kipróbált, kötelező szabályok, nem fogunk idegen isteneket imádni, ragaszkodunk a sajátunkhoz, a saját rendünkhöz. Miután voltaképpen Kőmíves főhadnagy úr rangidősebb, átadja a szót Kőmíves főhadnagy úrnak, aki meg fog indokolni pár homályos dolgot.

...Kint az Unzsa tiszta kis vize locsogott, a partokon néma barátok gyomláltak a klastromkertekben, a leáldozó nap kármin festéket öntött a vidékre, egy halász hálója beleakadt egy rég halott tutajba, Tisza István őszintén nyilatkozik a volhiniai veszteségről, a Népszava szerkesztőségébe esti munkára megérkezett Révész Mihály, túl a Dunán egy jegyző veszekedik egy hadisegélyes asszonnyal, diplomáciai futár vacsorázik a keleti expresszen, és rejtélyesen mosolyog, egy asszony özvegy lett Érkörtvélyesen, és most a fehér tornácon sivalkodik, valahol tartalékban bevágott ötre egy hadnagy, és elnyerték a felszerelési illetéket, végre egy illatszergyáros is kapott hadiszállítást, tiszti kölnivízre jött megrendelés, karkötőt vesz az asszonynak, egy tüdő léket kap, magas angol urat zavarnak a golfozásnál, mert valami futár érkezett a Westminster palotából, kis diák magol szorgalmasan a javítóra, és pöszmétét csipeget a kertben a kukta, messzi jár már az ivanovói virágos vonat, halálos ítélet a front mögött, és egy kém himbálódzik a kőrisfán, erőtlenül gurulnak a halott katonák egy domb tetejéről a völgybe, és hallgatjuk Kőmíves főhadnagy urat.

Ezennel hivatalosan is átadja a parancsnokságot Koltár főhadnagy úrnak, aki eddig is körültekintéssel, eréllyel képviselte érdekeinket, és példás rendet tartott. Ő maga is aláveti magát az összes parancsnak és rendelkezésnek, kéri, különösen a fiatalabb urakat, zászlósokat és lejjebb, támogassák a parancsnokságot, hogy ne legyen szükség szigorúságra. Úgy látszik, csak vaklárma volt, hogy a hadapródok és hadapródjelöltek nem kapnak tiszti eüátást, eddig az oroszok ezt nem kifogásolták, és amíg az oroszok a mai állapotot fenntartják, a saját parancsnokság sem kíván ezen változtatni. A parancsnokság nem óhajtja kutatni, hogy ki viseli jogosan a rangját és ki nem, de hatékonyan figyelmezteti azokat, akiknek illetéktelen rangfeltüntetésük van, hogy emiatt minden felelősség rájuk hárul, és az otthoni igazoltatás alkalmával saját személyükben felelősek ezért. Ehhez tartsák magukat. Még csak egyet. És ez lesz utolsó ténykedése, mielőtt végleg átadná a kizárólagos parancsnokságot Koltár főhadnagy úrnak. Sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy tisztek vagyunk. Méltósággal és illendő szomorúsággal kell hordoznunk bánatunkat amiatt, hogy a haza védelmében a lealázó hadifogságba kerültünk. A hazában leendő igazolásig mindenki viselje megadással sorsát, tartsa szem előtt, hogy a tisztázásig egy súlyos vád terhe

alatt nyögünk, ha még a végső erőnkig küzdöttünk is, ha önhibánkon kívül és a kikerülhetetlen végzet folytán kerültünk is ide. De nem illendő még csak örvendenünk sem semminek, amíg a szörnyű vád alól ragyogó tisztasággal nem mentesülünk. Éreztessük ezt a lelkiállapotot az ellenséggel a leendő privát érintkezésben is, ne felejtsük soha, hogy közöttünk nem lehetnek a szükségesen túlmenő kapcsolatok, óvakodjunk attól, hogy nemes büszkeségünkből valamit is engedjünk. Ami pedig különösen a fiatalabb urakat illeti, zászlóstól lefelé, ezekhez egy külön kérése van. Tisztában van a fiatalság természetes vágyaival. De ezeket a vágyakat, igen kéri a csapatot, mérsékeljék most a minimumra. Ne engedjék azt a látszatot kelteni, mintha az ösztönök és a vér szava a honfiúi fájdalmat teljesen elhallgattatná. Szerényen és csak módjával, a legmesszebbmenő tartózkodással szükséges élni. Nem szabad a nőkkel szemben követelőzőnek, erőszakosnak lenni. Ha valahol vendégségbe hívják őket, udvariasan, figyelmesen, gavallérosan, úriemberként viselkedjenek. Különösen pedig a szeszes italokkal nem szabad visszaélni. A fronton a sok rossz szokás között a szeszes italok élvezete is elterjedt. Igyekezni kell a szeszes italok mértéktelen élvezetét tisztes mennyiségre szorítani...

A beszéd után váratlanul Perényi főhadnagy úr kért szót. Azt mondotta, hogy ő már régebben akart nyilatkozni. Itt állandóan arról van szó, hogy Kőmíves főhadnagy úr átadja a parancsnokságot Koltár főhadnagy úrnak. Nagyon különös, hogy senki sem beszél őróla. Ő nemcsak Koltárnál, hanem Kőmíves főhadnagy úrnál is idősebb főhadnagy. A felfektetett ívekből ez ki is tűnik, és várta, hogy mikor teszik ezt szóvá. Ha meg akarjuk tartani a szabályokat, akkor minden tekintetben respektálni kell az előírásokat és elsősorban természetesen a rendfokozatokat. Magyarázatot kér...

A vezérkaron megdöbbenés látszott.

Végre Kőmíves főhadnagy úr szólt akadozva, hogy ezt a kérdést ugyan tiszti gyűlésen kívül is tisztázni lehetett volna, és Perényi főhadnagy úrnak módjában lett volna olyankor szóvá tenni az esetet, mikor a fiatalabb urak nincsenek jelen. Sajnálatos, hogy most történt, de valóban rendezni kell a kérdést, és ezennel a tiszti gyűlés feloszlik. Pontosan egy óra múlva ugyanezen a helyen összeül ismét, és reméli a kérdés békés, katonás megoldását.

Egy óra múlva ismét összeült a tiszti gyűlés. Ezúttal Perényi főhadnagy úr fogadta a jelentést, és kezdte ragyogva a napirendet.

Sajnálatos félreértés történt. Katonás egyöntetűséggel és nyítsággal intézték el a kérdést. Perényi főhadnagy úr nem kíván parancsnok lenni, ő is és Kőmíves főhadnagy úr is tartalékosok, vérbeli katona szükséges a nagy feladathoz. Olyan, aki gyermekkora óta megszokta a katonás fegyelmet. Éppen ezért mindketten Koltár főhadnagy úrnak adják át a parancsnoklást.

Koltár főhadnagy úr ünnepélyesen átvette a csapatot a rangidős tisztektől, és ezzel meg volt oldva a súlyos probléma. Névsorolvasás következett, de kiderült, hogy Papp hadnagy úr hiányzik. A hadnagy öccse nem adott felvilágosítást a bátyjáról, mosolygott, és azt mondta, majd előkerül. Most el van foglalva. Végre kisült, hogy a propeller takarítónőjével bezárkózott egy kajütbe. Koltár főhadnagy erélyesen kopogtatott a kajütön, de belülről kiszólott Papp hadnagy úr, hogy nem lehet.

Hívták a propeller kapitányát, de az mosolygott, azt mondta, nem ad segítséget, hagyják békén szegényeket. Ám nem lehetett annyiban hagyni, mert a példa kétségtelenül demoralizálta volna a fiatalabbakat.

Végre előkerült Papp hadnagy úr. Nagyon méltatlankodott, és kikérte magának. Most már tiszti gyűlésen kívül intéződött az ügy, nem lehetett a fiatalabbak előtt tárgyalni a hallatlan fegyelemsértést. Azonnal tiszti tanács gyűlt egybe, és megtárgyalta az ügyet. Papp hadnagy úr azt mondta, hogy privát dolgokat nem lehet számon kérni. Ez nem volt védekezés, és mindenki felháborodott. Végül jegyzőkönyvet vettek fel az esetről, és úgy mondották, hogy Makarjevben fognak dönteni a megtorlásról. Amennyiben Papp hadnagy úr továbbra is kivonja magát a fegyelem alól, majd lesz rá mód, hogy megfelelően sarokba szorítsák. Szépen hálálja meg, hogy az öccsét felvette a transzport!

Egy kis lámpa mellett írták szorgalmasan a jegyzőkönyvet egyelőre csak a főbb adatokat szögezték le. Be kellett fejezni, mert messziről már feltűnt az Unzsa parti kis városka kivilágított kikötője, és készülni kellett a kiszálláshoz.

Paprikás hangulatban érkeztek meg. Voltak, akik Papp hadnagy úrnak fogták pártját, és merészkedtek azt mondani, hogy az ő privát ügyei nem lehetnek kihatással a csapat sorsára. Meg kell adni, hogy a túlnyomó többség Papp hadnagy úr ellen foglalt állást, és azt vallották, hogy vagy van parancsnokság, vagy nincs. A parancsnokság eddig is gondjukat viselte, de ha nincs fegyelem, a parancsnokság sem dolgozhat rendesen. Papp hadnagy úrnak visszakoznia kell, különben bojkott alá veszi a csapat.

A megérkezés izgalma valósággal eltörpült a nagy vitában, és nem méltányolták az öreg orosz ezredes előzékenységét sem, aki udvariasan kijött elébük a hajóhoz, és csinos beszédet mondott a tiszteletükre. Recsegő hangú, meghatott öreg katona volt az ezredes, akinek kihullott a könny a szeméből, mikor fogadta őket, és elcsukló hangon szólott hozzájuk.

Azt mondta Szivacsek, hogy minden jót kíván nekik.

 

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Repült a nyár, mint egy könnyű vitorlás. A hetvenötöt két csapatra osztották, és két külön házban szállásolták el. Megtanulták, hogy annak a fehér, hosszúkás kalácsnak, amit reggelihez esznek, bulki az orosz neve. Ebédre a vendéglőbe jártak, ahol orosz ételekkel ismerkedtek, és fagylaltot kaptak ebéd után. A Russzkoje Szlovoból Szivacsek az orosz haditudósítók színes cikkeit olvasta fel. A „Kárpátok lábainál” című öles tudósításban azt írta az orosz Molnár Ferenc, hogy nemsokára orosz lovak patái dobbannak a magyar rónán. Ezt tárgyalták, mikor a fehérneműjüket lóbálva fürödni mentek az Unzsára, és a hadiesélyekről beszélgettek, mikor elterültek a finom, forró homokban. Rendesen kapták a pénzt és a cukorjárandóságot. Papp hadnagy úr afférja is elsimult. Még sétálni is mehettek egyegy őr kíséretében a városba. Az ezredes nagyon tisztelte őket, roppant helyeselte, hogy parancsnokság fegyelme alatt élnek, és többször megkérdezte, nem hiányzik–e valami, avagy van–e valami óhajuk.

Egy kis önkéntes, bizonyos Pável nevű moszkvai szabóinas is oda volt beosztva hozzájuk. Szívélyes és jóindulatú kölyök volt, árva, önként lépett a hadseregbe. Mindig őt kérte, ha sétálni ment. Pável oroszul magyarázott, ő magyarul felelt, nem értettek egy betűt sem egymás beszédjéből, de szorosan egymás mellett mentek, és azt képzelte, hogy ilyen lehet a madarak társalgása is. Nem fontos, hogy egymás szavát értsék, valószínű, hogy azok is csak hangokat hallatnak, és a folytonos csiripelés csak azért van, hogy egymás barátságos hangját hallják.

Egyszer nem vették észre, az ezredes jött a hátuk mögött. Úgy látszik, meghallott valamit, mert megállította őket, és szemrehányóan magyarázott valamit Pávelnek. Pável azután búsan és lehorgasztott fővel ment vele tovább, de már nem állott melléje, hátulról követte, két lépés távolságban.

A másnapi napiparancsból tudta meg, hogy Pável Fjodorovics dobrovolec¹ kétnapi szobafogságot kapott, mert egy fogoly tiszt úrral szemben elmulasztotta a köteles tiszteletet. Egyrészt a sétánál melléje tolakodott, másrészt pedig a tiszt urat a nevén szólította, és nem tette hozzá sem a rangját, sem az úr szót. Az ezredes úr megígérte, hogy ez a jövőben nem fog előfordulni. Újból kioktatják az őröket, de mindenesetre jelentsék, ha visszaélés történik. A fogoly tiszteknek teljes respektus jár.

Az ő csapatának a parancsnoka Hoffmann hadnagy úr volt, ugyanaz, aki a kihallgatásra Darnyicán elővezette. A másik csapatban, ahol az idősebb tiszt urak voltak, továbbra is Koltár parancsnokolt, de olyanformán, hogy azért az egész makarjevi társaság alája tartozott. Néhányan azt is mondták, hogy Koltárnak voltaképpen a helyőrségparancsnoki cím jár.

A Hoffmann–féle csapatban mindig voltak kisebb bajok. Az ezredes nagyszerű ellátmányról gondoskodott, mégis többen kifogásolták. Azt mondták, hogy ebből a pénzből ők maguk sokkal jobban tudnának gazdálkodni. Felmondták a kosztot, húst hoztak a piacról, pörköltet meg gulyást ettek, és sokkal olcsóbban éltek. Mikor többen is ezt akarták csinálni, közbelépett Koltár főhadnagy úr, hogy nem lehet az ezredessel ezt tenni. Nyilvánvaló, hogy az ezredes percentet kap a vendéglőstől, egy–két eset megy, de nem lehet az ezredes haragját magukra vonniuk. És csak a Hoffmann–féle csapattal van baj. Úgy látszik, nincs fegyelem.

Azután a lepedők. Nem kell a lepedőkkel okoskodni. Az ezredes magára vállalta a lepedőket, a szalmazsákokat, a paplanokat is. Nem kell forszírozni, hogy a tisztek maguk vegyék a holmit. Az ezredes vissza tudja fizetni a bizalmatlanságot. Ezer módja van rá...

De ettől eltekintve a legtökéletesebb nyaralás volt az egész. Sétálni lehetett a városban, de csak csapatban, és csak kivételesen lehetett külön menni. Azután az Unzsa... Áradozó leveleket írt haza az Unzsáról.

Kezdtek befutni hazulról az első levelek. Rövid szövegű, zöld levelezőlapok. Szinte felébresztette őket a nyaralás örömeiből. Rövid egymásutánban két levelezőlapot kapott. A családja levelezőlapja meghatotta, alig titkolt örömmel írtak neki. Hogy biztonságban van. Hogy nincs már ebben az öldöklő iramban. A másik levelezőlap az öccsétől jött. Úgy érezte, hogy most találkozik először életében az öccsével.

Most találkozik először életében az öccsével, most látja meg először...

Idegen és különös szavak buggyantak ki a levélből. Kedves bátyám, végre én is teljesíthetem kötelességem, és az emberek nem nézhetnek rám szemrehányó tekintettel...

Az öccse, aki fel volt mentve, önként bevonult katonának. Azt írta neki, hogy nem tudott az emberek szemébe nézni, mindenhonnan szemrehányó tekinteteket olvasott. Nem bírtam ki, hogy te nős vagy, gyereked van, és mégis a fronton harcolsz. Lemondtam a felmentésről, és önként bevonultam. Már az önkéntesi kiképzésem folyik, egyelőre csak a gyakorlati rész, altiszti iskolában vagyok, a kiképző őrmesterem nagyon meg van velem elégedve...

Tehát az öccse... Aki fel volt mentve. Akit féltett az anyja. Aki nem állta a szemrehányó tekinteteket. Kik vetették rá a szemrehányó tekinteteket? A hangversenyrendező, a gazdasági százados, a konzerves ember, a bakancsosztó raktáros? Kik? Hangosan olvassák a Höfereket? A nyugdíjasok, akik otthon vacsora után apró zászlókkal jelzik a térképen, hogy visszavontuk Olikánál állásainkat?

És aztán, hogy az őrmesterem meg van elégedve... Ki az őrmester? Doktori diplomája van az öccsének, harmincéves, érett úriember, és most boldog és büszke, hogy az őrmester meg van vele elégedve. Ilyenek is vannak? Szegény mama. Szegény, szegény mama. De honnan, honnan gondolta, honnan tudta, hogy nem lövik le őt a roham előtt? Megfoghatatlan. És ki lát itt tisztán? Az ő öccse az, aki íme kitárja büszke, szabad mellét a szurnnyok elé, és elküldi neki a hadifogságos nyaralásba ártatlan és hivő lelke végzetes üzenetét. Megfoghatatlan.

Általában is hivő, nincsenek kételyei, és tisztának látja maga körül a világot. Hős. Így néznek ki tehát. Íme, az Unzsa–parton találkozott először az öccsével. Itt ismerkedtek meg egymással. Ma mutatkozott be.

Fáradtan és vértelenül eresztette le kezéből a levelezőlapot. Elvágódott. Az ágyra tették, és ecetet szagoltattak vele, de nem tudta megmondani, hogy mi a baja. Azt mondta félig lázban, félig ébren, hogy valami nagy kétely szakadt rá, ez rendítette meg. Valami megbomlott benne, ettől lett rosszul. Jóakarattal hallgatták a bajtársak, és úgy tettek, mintha a magyarázat teljesen kielégítené őket. Csitították, hogy másnap nem lesz semmi baja, megártott a fürdés az Unzsában.

Lehet, hogy az ártott, de mindenesetre akkor esett össze, mikor a hírt kapta. Hagyta a fürdést, és kibámult a makarjevi kis mellékutcára. Arra gondolt, hogy többen is lehetnek, többen, és ezek nem ismerik ki magukat, ezek nem tudnak a német rövidáruk keleti piacainak veszélyéről. Meg a bagdadi vasútról sem tudnak semmit. Meg a kálitelepek világhegemóniája sem érdekli őket. Föltartják a fejüket, és nem látják, hogy a front előtt farkasvermek vannak, és a farkasvermek alján hegyes karók leselkednek... És ha tudják is? Ha valaki mindent tud is, mit használ az? Aki tudja, annak nem kell szembenézni? Az mit csinál, amikor meglátja a kis sötét lyukat a puskán, melyet feléje tart egy reszkető és kétségbeesett kéz? Mit csinál?

Itt van például Lencz hadnagy, a négy vitézségivel. Valamit csak kellett csinálni azért a négy vitézségiért. Lencz most külön konyhán él, de csak holnapig. Lencz hadnagy reméli, hogy otthon méltányolni fogják a négy vitézségi érmet. Reméli, hogy azonnal főhadnagy lesz, és akkor nem megy vissza néptanítónak. Megmarad a katonaságnál. De tegnap azt mondta Koltár, hogy ha ezt a fegyelmezetlenséget a külön konyhával tovább csinálja, akkor nem fog róla odahaza kedvező véleményt előterjeszteni. Amíg Lencz a négy vitézségit szerezte, addig rettenthetetlen volt, addig nem félt. Most megijedt Koltártól. Hogy majd nem ad otthon jó véleményt. Csak egy napot kért, amíg likvidálja a külön konyhát. Holnap már nem fog gulyást enni. Holnap már ő is megint orosz kosztot eszik, és betartja a szabályt. A kis sötét lyuktól nem félt, de a jelentéstől megijedt. Hol a vitézség? A négy érem? Mi van a négy éremmel? Meg van ijedve, hogy Koltár véleménye lehúzza a négy vitézségi súlyát?

Most hogy hámozza ki Lencz hadnagyból a hőst? Vagy éppen ilyen a hős? Aki doktori diplomával a zsebében, finom modorral, társaságbeli jártassággal, könyvekkel és bölcs írásokkal a koponyájában egyszerre boldogan fogadja az analfabéta őrmester dicséretét? Ilyen a hős?

Ősz lett, és egy napon meglepő dolog jött napiparancsban.

Az orosz felsőbbség úgy határozott, hogy a makarjevi csoport Szibériába megy. Ilyen határozottan, ilyen kegyetlenül, ilyen élesen most hallották először ezt a szót: Szibéria.

Rémregények címlapjáról ismerte csak Szibériát. Nihilisták csoportját kancsukázták a régi ponyvaregény címlapján a kozákok. Ennyit tudott Szibériáról. És most oda fognak menni. Meg a Dosztojevszkij regény, meg Kennan György leírása... Rettenetes.

Az ezredes vigasztalta őket. Megkérték, járjon közbe, hogy az Unzsa partján maradhassanak, a kedves kis városban. Nem lehetett. A kis mezőváros lakossága máris fel volt háborodva, hogy megdrágították ott az életet. De különben is, Szibériában sokkal olcsóbb minden, mondta az ezredes. Nem lehet segíteni az ügyön, de nem kell félni.

Szibériában sokkal jobb, ezt mondta az ezredes.

 

HARMINCHARMADIK FEJEZET

Szivacsek, akitől mindig irigyelte a nagyezüstöt, utolsó nap nem jelentkezett. Indulás előtt közölte velük az ezredes, hogy Szivacsek ott marad. Az ezredes veje, egy rövidlátó főhadnagy, tudott keveset németül, és ez titokzatosan pislogott feléjük. Intett, hogy majd elmeséli. Később visszajött, és közölte velük, Szivacsek belépett a légióba, ezért marad ott.

Most tolmács nélkül maradtak. Egy osztrák zászlós, bizonyos Lange – akire eddig semmi ügyet sem vetettek, és aki azt mondta, szimpátiából csatlakozott a magyarokhoz – csendesen felnézett a szemüvege alól, és bejelentette, hogy sokkal jobban tud oroszul, mint Szivacsek. Csak legyen valaki, aki németből tolmácsolja. Azonnal Lange mellé szegődött. Közölte vele a tervét, hogy vett papirost és indigót, az úton lapot fognak kiadni.

A lap első száma az Uraiban fog megjelenni, és minthogy egyelőre csak a szibériai útra szól, az lesz a címe, hogy Transzszibériai Tudósító. Lange helyeselte, és megígérte szíves közreműködését.

Megint a propelleren ültek, és távolodott tőlük a boldog nyaralás. Ki tudja, milyen lehet az új hely? Habarovszk nevű városról volt szó, valahol az Amur partján. Az ezredes alig tudott tőlük megválni, mindenkinek külön–külön szorongatta a kezét, és zokogott, mikor a propeller kapitánya azt mondta, hogy már indulni kell. Kiszállott, de a partról még sokáig integetett utánuk fehér zsebkendővel.

Bámultak vissza Makarjevre, és a parton két színes folt szaladt a hajó után. A beavatottak azt mondták, hogy két orosz tanítónő, akik beleszerettek két tisztbe, és most bolond orosz romantikával szaladnak a hajó után. Nem is beszéltek soha a két tiszttel, talán a nevüket sem tudták, csak úgy látásból ismerték őket. Álltak a fedélzeten, integettek a két lánynak, és nem tudták, kikbe is szerelmesek a kis tanítónők. Talán azok sem tudták, akikért a két lány lihegve törtetett a parton. Mindenki integetett, talán csak éppen az a kettő nem integetett, akikért a lelkét majd kiadta a két ábrándos lélek az őszies Unzsa–parton. Egyszerre összeomlott a két színes folt, nem bírták tovább a szaladást, összeroskadtak teljesülhetetlen reményeik reménytelen mezején. A parti bokrok eltakarták őket, és kegyetlenül úszott tovább a hajó.

Egy Manturovo nevű kisvárosban szálltak partra. Gyalog mentek néhány kilométert a vasútállomásig. Kicsit hideg volt már, és csak késő éjszakára jelezték a vonatot. Végre éjféltájt elgyötörten és fáradtan a vágányok felé vánszorogtak, ahol a vonat állt. Fel akartak kecmeregni, de akkor újabb baj történt.

Megjelent Koltár főhadnagy úr, és bejelentette, hogy a csoport érdekében megtiltja a vonatra szállást. Szibériába mennek, ahol tudvalevőleg embertelen hideg van, ezért ezt az utat nem hajlandó marhakupéban megtetetni a csoporttal. Minden felelősséget magára vállal, de senki ne szegje meg a parancsát, különben nem lesz sikere az akciónak. A makarjevi ezredes felvilágosította, hogy tiszteknek legalábbis harmadosztályú kupé jár, ezért bejelentette az állomásfőnöknek, hogy a tisztek egyöntetűleg sztrájkba lépnek a marhakupé miatt. Amíg nem kapnak személyvonatot, nem hajlandók felszállni.

Nagy kavarodás támadt. Megjelent az állomásfőnök, tehetetlen kis vidéki tisztviselő. Magyarázott, kiabált, lármázott. Volt két vasutasa vagy hordárja, azokkal elkezdte bepakoltatni a holmijukat a marhakupéba.

Koltár főhadnagy ismételten bejelentette a csoport nevében, hogy inkább itt halnak meg, de marhakupékban nem utaznak.

A foszlott kabátú, szerencsétlen állomásfőnök teljesen tehetetlen volt. Először ígérgetni próbált, hogy majd a legközelebbi nagy állomáson kicserélik a kupét, addig legyenek türelemmel.

Nem lehet. Senki nem mozdult. Ott álltak a hideg orosz éjszakában, és sztrájkoltak. Ami csomagjuk még nem volt benn a kupéban, azt letették a földre, és ráültek. Egy hang se volt, csak izgatott hallgatás.

Az állomásfőnök akkor fenyegetőzni kezdett. Azonnal táv

irati jelentést tesz Moszkvába. Táviratozni fog, hogy a hadifoglyok terrorizálják. Majd meglátják, mi lesz. Tíz percnyi gondolkodási időt kaptak.

A tíz perc után megint megjelent az állomásfőnök, hogy mi lesz.

A vonatra nem ülnek fel. Marhakupéba nem ülnek.

Az állomásfőnök akkor azt mondta nekik, hogy most aztán igazán megmutatja. Most már tudja, mit kell csinálni. Megtanítja a renitens társaságot. Fújva, méreggel hagyta ott őket, és látták, hogy felül a kis kocsijára. Elporzott az úton.

Koltár főhadnagy tiszti gyűlést tartott. Bejelentette, hogy a sztrájk eddig eredményes. Nem katonai eszköz ugyan a sztrájk, de kénytelenek voltunk a végső eszközhöz folyamodni. Tisztnek legalább harmadosztályú kupé jár, és ezt most már a tiszti becsület kívánja, hogy meg ne hátráljunk. Reméli, senki sem fog gyáván visszavonulni, és ha nem eshettünk el a becsület mezején, el fogunk esni itt, a vjatkai kormányzóságban, meg fogunk halni itt, Manturovóban a becsületért... Itt is a tiszti kardbojt tisztaságáért halunk meg. Lássák, hogy nem rettenjük a halált!

Megígérték és megfogadták, hogy nem akad közöttük becstelen, kitartanak az utolsó lehelletükig.

Egy kis túlzás mindenesetre volt Koltár fogadkozásában. Könnyen meg lehet ígérni a kitartást. Az állomásfőnök most meg akarja ijeszteni a társaságot. Elmegy, és majd azzal jön vissza, hogy megint szitkozódik. Vagy elhoz valami csinovnyikot a városból, és majd az kezd parancsolgatni. Egyesek azt mondták, hogy tehetetlen dühöngés az egész. Nem is meri jelenteni illetékes helyen. Biztosan azt mondanák neki, hogy a hadifogoly tiszt uraknak igazuk van, miért akarják őket marhakupéban utaztatni, mikor azoknak személykocsi jár? Tessék csak adni nekik tiszti kupét. Majd éppen Moszkvába mer táviratozni! Egy ilyen kis vidéki állomás. Legfeljebb olyan nagy, mint Érmihályfalva. Vagy mondjuk Szolnok. Örül, ha tőle nem kérdeznek semmit Moszkvában. Elment kifújni magát. Elpanaszolja a manturovói Oroszlán vendéglőben a biliárdozó kupeceknek. Aztán visszajön. És ha látni fogják, hogy nem megy, hát Isten neki, beszélni kell Koltárral, mégis utazzanak marhakupéban. Csak tegyenek elég deszkát. Meg adjanak fát, hogy lehessen fűteni. Ha kis kályha van minden kupéban, egészen kedélyes lesz az utazás.

Koltár közöttük ült, és kis idő múlva azt mondta, csak önszántukból fognak felülni a marhakupéba. Ha esetleg tényleg úgy van, hogy ez a szerencsétlen nem tud adni személykupét. Mit csináljanak vele? A parancsnokság rendelkezéséig senki nem mozdul. Jószántunkból esetleg megtesszük, de az erőszaknak, a kiabálásnak meg a terrornak nem engedünk.

Az országúton feltűnt az állomásfőnök kis kocsija, befordult a fasorba az állomás felőli úton. Az állomásfőnök leszállt a kocsiról, de nem jött hozzájuk. Bement egyenesen az irodájába.

Úgy látszik, tényleg csak a kupeceknek panaszolta el a baját. Na, majd egy óra múlva bemegy Koltár főhadnagy úr, és megmondja neki, hogy rendben van. Az erőszaknak nem voltunk hajlandók engedni, de most, a magunk jószántából elfogadjuk a marhakupét. A szegény állomásfőnök majd boldog lesz, hogy ez a nagy baj elsimult a feje felől, és hálát ad majd az istennek, ha nem lát bennünket...

Megint porzott az országút, és a hajnali szürkületben orosz kozákok pikái és lovai bontakoztak ki. Egy csapat kozák fordult be az állomás felé, megálltak az állomás előtt, és leszálltak a lovaikról...

Csak nem... csak nem hozzájuk jöttek?...

Bejöttek a pályaudvarra, és egy altiszt katonás rendbe sorakoztatta őket. Mindnek a vállán keresztbe vetve puska volt, jobb kezükben pedig szíjas kancsuka.

Most kijött az állomásfőnök. Az orosz altiszt tisztelgett előtte, és szalutálva várta az állomásfőnök parancsát.

Az altiszt odajött hozzájuk, és kérdezte, hogy ki a parancsnok.

Koltár főhadnagy előlépett.

Hívta Langét is, hogy tolmácsoljon.

Az orosz altiszt felszólította a csoportot, hogy adja meg ma

gát, és ne folytassa a lázadást. Szálljon fel a marhakupéba, kerüljék el a vérengzést.

Koltár főhadnagy azt felelte, hogy a csoportnak jogában van magatartása fölött határozni.

A megdöbbent csoporthoz fordult, és azt kérdezte, hogy van–e valaki, aki az orosz altiszt felhívására ismét megadja magát, vagy pedig kitartunk?

– Kitartunk!

Most már ki kellett tartani. Becsület kérdése volt, hogy kitartsanak, szégyen, gyalázat lett volna ismét megadniok magukat. Elkészülve és elszánva várták a kétségtelen megtorlást.

A kozákok körülfogták őket. Kezükbe vették a puskát, és úgy álltak körülöttük lövésre kész puskával. Egyesek azt mondták, hogy a nagy lövöldözésben a muszkák magukat is megsérthetik. Mások azt mondták, benne vannak nyakig. Most már becsület kérdése, nem lehet visszavonulni, de hetvenöt ember életét nem lett volna szabad vásárra vinni.

Így tehát hősi sorsát nem kerülheti el senki sem. Így volt megírva, hogy a kardbojt becsületéért kell elesni. Itt fognak vérezve a porba omlani, a manturovói pályaudvaron, a második és a harmadik sínpár között.

Riadt hallgatás volt.

Fél óránként felszólították őket. A harmadik felszólítás után az őrmester a csapata elé állt, és valamit harsogóan vezényelt oroszul.

Behunyták a szemüket.

Zörrenés és mozgás volt az oroszok között. Mikor rettegve felnéztek, megint sorakozva állt az orosz szakasz. A puska a hátukon keresztbe volt vetve, és masíroztak ki a pályaudvarról.

Az állomásfőnök kedvetlenül közeledett feléjük, és hivatta Koltár parancsnok urat. Tolmácsoltatta, hogy sikerült telefonjelentésére a szomszédos, nagyobb állomásról két személyvagont kapnia, fél óra múlva itt is lesznek.

Addig már legyenek türelemmel.

 

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

A győzelmes forradalom lehangolta, zárkózottá tette őket. Nagyon nehezen olvadt fel a komorság. Íme, fegyvereket tartottak feléjük, az életük forgott kockán, mégis olyan rak az egész, mint valami rossz színjáték, hamis és ostoba frázisokkal. Még csak töltve sem voltak a fegyverek! Lehettek volna töltve is, lehetett volna végzetes is. Miért kellett ez az életkockáztatás? A kupékért? Kitárták hősi mellüket az üres játékfegyverek elé a kupékért? Bátor elszántságukért most élvezik a jutalmat. Kivívták a személykupét. Tudják–e otthon, hogy a kis, de elszánt csapat a vjatkai kormányzóságbeli Manturovó állomáson halálmegvető bátorsággal szállt síkra a személykupékért? Benne lesz a Höferben?

El is vérezhettek volna. Most már könnyű mondani, hogy csak próbálkozás volt, nem volt komoly. De behunyták a szemüket és várták a megsemmisülést. Ott akartak elvérezni a manturovói csatasíkon, a második és harmadik sínpár között. Beleszaladtak a baromi kockázatba. Elengedték a feleség és a gyerek kezét, és a hősiesség pózáért, a képzelt és beteg romantikáért ágáltak. A mulandóság csontarca messziről röhögi a rongyos komédiásokat, akiket megtréfált. Akik lenge díszletekért gondolkozás nélkül dobták a pálya mellé az árokba a családjuk kis reményét. Az egyetlent, ami megmaradt a szegény otthoni koldusoknak és remegőknek.

Még csak az az elégtételük sincs, hogy a hősi póz visszfényében csodálják magukat. Hiszen nem is akartak lőni az oroszok, talán meg sem voltak töltve a puskák. Sarokba állították őket, mint a gyerekeket, a dada több ízben mondta vésztjóslóan: muú, muú... de ők nem féltek, rettenthetetlenül rosszalkodtak tovább...

Az Uralhoz közeledett a vonat. Nagyon szegény, nagyon szívszorító kis falvak múltak el mellettük. Sovány kis jószágok dideregtek a mezőn, bámész és szikkadt parasztasszonyok néztek

fel a vonatra révetegen. Egyre hidegebb lett, és egyszerre esni kezdett a hó. Vjatka állomáson már nagy pihékben hullott, pedig a naptár még csak szeptember harmadikát jelzett.

Egy helyen a nagy hóesésben zabot vagy rozsot sarlózott egy asszony. Bebugyolálva és nagy kesztyűkben sarlózta a termést, és szomorúság ült a szívekre, ahogy nézték a vonat ablakából. Mi lesz Szibériában, ha már itt is hó esik szeptember harmadikán.

Az Ural dombjai között mentek már, és egyre feljebb kapaszkodott a vonat. Már hegyek is jöttek, de az Ural nem volt még olyan sem, mint a Kárpátok. Egy–egy rendesebb csúcs alig–alig tűnt elő. Fenyő és fenyő. A félelmetes Ural nem akart kibontakozni. Azt hitték a híre után, hogy fenséges hegyek és könyörtelen sziklák fognak a szikrázó hótömegből emelkedni, de csak barátságos dombok és fenyőerdők váltakoztak. És amellett az idő is folyton enyhült.

Musztafimoff és Kantinov nevű őreikkel értekeztek, ezek adtak nekik kiképzést az orosz földrajztudományból. Azt mondták, hogy az a vjatkai hóesés egészen kivételes eset volt, nem szokott megtörténni. Csak egy hónap múlva köszönt be a tél ezen a vidéken. Szibériában biztosan melegebb lesz. Musztafimoff nagyon érdekes embernek tűnt, kiderült, hogy Irkutszk vidéki tatár, Irkutszk mellett lakik egy faluban. Három gyereke van és felesége, anyja, apja. Nagyon kérte őket, hogy küldjenek a legközelebbi állomásról táviratot az Irkutszk melletti kis faluba, hadd jöjjön elébe a felesége meg a gyerekek. Standszolgálatban találta a háború, és már négy éve nem látta a családját. Rendkívül boldog volt, hogy éppen őt osztották be a transzporthoz.

Mindenesetre megnyugtató, hogy egy eleven ember vágyik Szibéria közepébe. Érdekes, hogy Irkutszk mellett egy kis falu van, és a kis faluban apró Musztafimoff gyerekek várják Musztafimoff tatát. A következő állomásról elment a sürgöny, és Musztafimoff könnyesen hálálkodott. Figyelmeztette őket, hogy egy óra múlva Szibériában lesznek.

– Honnan lehet megtudni, hogy lehet megtudni, mikor lép a vonat Szibériába?

– Nagyon egyszerű. Az Ural közepén van a határ. Egy kőoszlop jelzi a két világrész között a határvonalat. Az oszlopon túl, az már Szibéria...

Mind az ablakhoz álltak, és lestek az oszlopot. Lehangoltan és csüggedten várták utolsó szimbólumát a művelt Nyugatnak. Az oszlopot, mely végleg elválasztja őket a kultúrától, a civilizációtól, mely könyörtelenül áll majd őrt börtönük kapujában.

A kis szirtet, melyen összetörik a remény könnyű serlege...

Végre...

Egy kanyarodónál végre előtűnt az oszlop, fehéren és szimplán meredt feléjük egy dombtetőn a pálya mellett...

A vonat fütyült, búcsúzott Európától, búcsúzott az Erekhtheiontól, a párizsi Eiffel–toronytól, a kölni dómtól, a milánói Scalától, Torquemadától és Dantétól, Ibsentől és Reiner Maria Rilkétől, a régi prágai zsidótemetőtől és a British Múzeumtól, a káposztásmegyeri lóversenyektől és az Abbázia kávéháztól, a fürge rikkancsoktól és a hétéves háborútól, Bizánctól és Richard Wagnertől, Löwe Dinnye Mihálytól és Oroszlánszívű Richárdtól, a Corvina kódexektől és Horatius Flaccustól, a márciusi fekete sörtől...

Meredt szemekkel nézték, hogy közeledik a végzetes oszlop, már kivehették a felírást rajta, a fekete betűket a fehér oszlopon: Ázsia...

Elsiklott a vonat az oszlop előtt, visszanéztek rá, és akkor már a túloldalát látták, amelyen ugyancsak fekete betűs írás volt olvasható: Európa...

Tehát már Ázsia... Szibéria... Roppant területével, melyen az összes európai állam az Egyesült Államokkal együtt elférne, Oroszországot kivéve... Hatalmas erdőivel, melyekről azt mondják az orosz mérnökök, hogy harmincmillió ember irthatná a legmodernebb gépekkel, és mikorra kiirtanák az egészet, újra elölről kezdhetnék a vágást, mert időközben kinőne az egész erdő, olyan irdatlan nagy...

Szibéria, ahova negyven év alatt félmillió száműzött gyalogolt a cár parancsára... Szibéria, melyet csak a ponyvaregények színes címlapjáról ismer az ember... Ázsia... a titokzatosság és homály bölcsője...

A sürgönydrótok tovább szaladtak a pálya mellett, az ágakon madarak himbálóztak, a nap sütött, igaza volt Musztafimoffnak, az idő is kiderült.

Verőfényben úszott minden, és szibériai váltóőr tisztelgett a vonatnak egy őrház előtt...

A csoport megnyugodott, egyesek azt mondták: nincs már semmi érdekes látnivaló, kenyeret szeltek, ettek. A legközelebbi állomáson meleg víz is lesz, és akkor csájázni fognak.

A legközelebbi állomáson kiugrott a vonatból. Rohant az állomásra, és nézte a szibériai állomásfőnököt, akin keshedt ruha volt, elnyűtt cipő, aki fáradtan és érdektelenül nézett rá. A szibériai harmadosztályban egy szibériai lócán parasztember nyújtózkodott, most ébredt a szibériai álomból.

Igaza volt Musztafimoffnak abban is, hogy a tojás lényegesen olcsóbb volt, mint Európában. Szibériában egy kopekért két tojást is adtak, de ha alkudott az ember, adtak négyet is. Ha többet vett, hatot adtak. Sült libát árultak, harminc kopekért darabját, és a szibériai asszony kinyitotta a sült libát, mutatta, hogy a mája is benne van. Szépen meg volt tisztítva a liba, porhanyósra kisütötték, a mája pedig külön kisütve és beletéve a libába...

Egy asszony katrincákat árult a pályaudvaron, lehetett kapni vajat meg tejfelt és sült marhahúst.

Visszament a vagonba. Leült az ablak mellé, nézte a szibériai ősi pázsitot, és lassan szivárgott a könny a szeméből. Nem azért, hogy elmaradt mögötte a szatmári fapiac és Oscar Wilde hatalmas ébenfa íróasztala. És nem azért, hogy mögötte maradt kedvenc napilapja és Don Quijote, a dicső lovag, a gót remekművek meg a reneszánsz emlékek, meg a kisfiú drága haja. Ezúttal úgy érezte, hogy rút árulás áldozata.

Ezt az oszlopot kellene az iskolában mutogatni. És mondani, hogy kérem, az egyik oldalon van Európa, a másik oldalon van Ázsia. És kérem, tanuló ifjúság, ezt a kis vesszőt például bedughatom Európából Ázsiába. A felleg fele Ázsiában van, és a lepke is átrepül a bokor ázsiai oldaláról Európába... Az állomásfőnököt kellene mutogatni, tessék megnézni, például ez egy állomásfőnök. El van nyűve a ruhája, foltos a cipője. Egészen európai foltok. Libákat árulnak, tojásokat, és mindössze annyi a figyelemre méltó, hogy Ázsiában olcsóbb a tojás, és a liba máját beleteszik a sült libába... Ami lényeges különbség akad, arról sem a liba, sem a bokor, sem a cipő nem tud semmit. A lényeges különbségeket a bölcs emberi elme fundálja ki, és a száműzöttek nem a természet örök törvényeinek, hanem a cár törvényeinek szülöttei. Mi tesszük a határra az oszlopokat, és mi írjuk fel az egyik oldalra, hogy: Európa, a másik oldalra pedig, hogy: Ázsia.

Musztafimoff vigyorgott mellette, és beszélt, de nem értette, hogy mit mond. Kérte Langét, magyarázza meg.

– Azt kérdi Musztafimoff, látod–e a különbséget Szibéria és Európa között?

– Mondd meg neki, hogy nem látom. Mi különbség van...

– Azt mondja Musztafimoff, hogy itt nincsenek kerítések a kertek körül...

– Kérdezd meg tőle, hogy olvasta–e Rousseau–t...

...Mert valóban... tényleg nincsenek kerítések... és erről Rousseau figyelemreméltó dolgokat írt... de hogy Musztafimoff, aki biztosan nem olvasta... és mégis... csodálatos... itt közösek a földek... persze... ezt is tanítani kellene... Európában árkok és kerítések vannak, szigorúan őrzik a mezsgyét, és Musztafimoff most boldog, hogy látja a közös legelőket... Egész Európában legjobban a kerítések ragadták meg a figyelmét... milyen éles elméjű ez a Musztafimoff... fontosabbnak tartja a kerítéseket a párizsi nagyoperánál... intelligens ember...

 

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Lange zászlós az egyik állomáson orosz újsággal jelentkezett nála. Azt mondta, meg lehet kezdeni a szerkesztést. Majd ő megmondja, mi van a lapban, és ebből csinálhat újságot. Hamar lefordította neki az orosz főhadiszállás hivatalos közleményét, azután a Höfert meg a francia vezérkar jelentését. Néhány részletet diktált Lange a Russzkoje Szlovo haditudósítójának, Filatov úrnak egy cikkéből is. Ez volt az anyag.

Elővett három ív papírt, indigót tett a papírok közé, és szép kalligrafikus betűkkel felírta a lap címét: Transzszibériai Tudósító. Oldalt fenn: első évfolyam, első szám.

Három hasábra osztotta az ív papírt, és először is egy vezércikket írt. Körülnézett a vagonban, s egyszerre az egész csapatot száműzöttnek, hontalannak látta. Megtelt a szíve könnyel és részvéttel, leegyszerűsödtek az érzései, beleolvadtak a nagy, közös fájdalomba, amelynek jelen kellett volna lennie a teázásban és a tojáshéjakban, melyek vidáman repültek a vonatablakból a szibériai sztyeppére. A fájdalom és honfibú alul, a szívek rejtekén úszkál, és csak felül repked a tojáshéj, csak felül úsznak a kis viccek meg az apró gondok. Otthon reszketve kísérik a fogolyvonatot a távoli szemek, és itt a szegletben máriást játszanak, de epekedés van a szemben, mely a zöld ászt várja... A szívek mélyén komor, fájdalmas harangozás van, és ezt kell a vezércikkben tovább kongatni...

„Fel, magyarok borús csapatja...”

Így kezdődött a vezércikk, és szívünknek drága Máriájáról írt a későbbi sorokban, melyre visszatekintünk fájdalmasan a Szibériában vágtató vasszörnyetegről, mely, miként a végzet, röpít bennünket ismeretlen sorsok és soha nem látott tájak felé, el a szamojéd tanyák, el a kirgiz jurták mellett a legendás Amur partja felé, hol a magyar bölcsőt sejti a magyar ész...

Azután jött egy rész Filatov leírásából, majd a hadijelentések következtek. Végül szerkesztői üzenetek: „A t. c. olvasóközönség kéretik, ha valaki tud valami jó viccet, közölje a szerkesztőséggel, melyet aztán lapunkban közzéteszünk.”

A lapot nagy örömmel fogadta a két vagon közönsége. Hangosan olvasták, és kibuggyant az emberek szeméből a könny, mikor a felolvasó odaérkezett, hogy: át a rettenetes Szibérián, el a szamojéd tanyák, el a kirgiz jurták mellett. A parancsnokság részéről azt mondták, hogy a lap költségeit közösen fogja viselni a csoport. Nagyon dicséretre méltó vállalkozás, a számokat emlékül, a rangidősség szerint, minden nap más teszi el. Este már napiparancsban volt a napilap, és az is benne volt, hogy a következő nap kik tehetik el a számot emlékbe. Akik már olvasták a lapot, azok még egyszer elkérték, és még egyszer elmerengtek a sorok fölött.

Ez a nap kikapcsolódott Szibériából, mindnyájan otthon éltek, és szelíden, megindultan beszélgettek. Előzékenyek, udvariasak voltak egymás iránt, borotvát és szappant adtak egymásnak kölcsön a nagyobb állomásokon, ahol sokáig állt a vonat, és lehetett tisztálkodni.

Közelebbről megismerkedett néhány zárkózottabb fogollyal, akik odajöttek hozzá, körülvették, és szelíden, békélten mosolyogtak rá. Egy sovány, nagyezüstös zászlós megvárta, míg a többiek elmentek. Ott maradt, leült mellé a kupéba, és fürkészve nézte. Azt mondta, szeretne vele gyakrabban összejönni. Kérlek, kérlek, válaszolta udvariasan, bármikor.

– És aztán, ha ráérsz, kérlek, üzenj át értem, Musztafimoff tudja a nevemet, de – tette hozzá mosolyogva – te lehet, hogy nem tudod. Szólj Musztafimoffnak, hogy hívja Bődy Jóskát...

– Hogyne, hogyne. Ráérek akármikor, csak gyere.

– Én nem kártyázom, szeretnék veled elbeszélgetni, ráérek és szeretnék tőled tanulni egyet–mást...

– Tőlem? Mit lehet éntőlem tanulni? Csak nem akarsz itt ügyvédséget tanulni? Vagy katonaságot? Látom, különben azt is jobban tudod... Nagyezüstöd van...

Bődy Jóska kesernyésen mosolygott, és legyintett a kis, könnyű nádpálcájával. Azt még a kupéban sem tette le.

– Dehogy. Nem ilyesmit. Kérlek, én egyszerű néptanító vagyok. Én eddig csak pedagógiát, földrajzot meg történelmet tanultam, és vannak bizonyos kételyeim... Szeretnék veled ezekről beszélgetni... Azt hiszem, egyes dolgokat megbeszélhetnénk. Adhatnál nekem felvilágosítást. Rendkívül imponál nekem, hogy eltaláltad ezeknek a hangulatát...

– Eltaláltam? Én a magam hangulatát írtam a lapba...

– Hogy? Hát te is így meg vagy hatva? Te is így el vagy lágyulva?

– Te nem?

– Én? Dehogy... dehogy vagyok... Miért lennék?

– Hát nem érzed, hogy mi jön? Nem érzed, hogy szinte biblikus idill következik? Egymásra utaltan, magunkra hagyatottan, egymás testvériségének hősi korszakát fogjuk élni. Távol mindentől, ami drága, ami kedves volt szívünknek, értetlenül és számkivetetten, testvéri kis sziget az idegen óceánban... Megmentjük, amit lehet, és kéz a kézben haladunk egy új, gyöngéd vallás lobogója alatt... A legideálisabb televény ahhoz, hogy a lelkünk szárnyalásának kivételesen ragyogó korszaka következzék... A megnemesedés és felemelkedés olyan kivételes körülményei következnek, hogy nem csodálnám, ha a hadifogság egy Dantét vagy egy Byront termelne... Minden anyagiasságtól és kenyérkérdéstől szabadultan, kizárólag a szellemi szférák felé lebeghetünk, és a közös fájdalom új testvériesség láncát kovácsolja közöttünk... Nem érzed?

– Nem...

– Nem láttad azt a naiv és zavartalan örömet, ami erre a kis szegényes ajándékra kicsordult a szívekből? Nem láttad, hogy merengtek a betűn, az ismerős szavakat hogy becézték, a papírt milyen gyöngéden nyújtották egymásnak? A komoly parancsnokság napiparancsban intézkedik róla, ki tegye el az emléket... Olyan gyümölcsök érnek itt, kedves Bődy Jóska, olyan ízes és zamatos gyümölcsei a megbecsülésnek, az emberré emelkedésnek...

– Tudsz te oltani?

– Mit oltani?

– Fákat. Kérdem, tudsz–e oltani?

– Dehogy tudok.

– Azért kérdem, mert én tudok oltani. Hát jó, mondjuk, hogy átültetted az embereket más talajba. Kedvező televénybe. Alkalmas a vadkörtefa új televénye, hogy pergament körtéket teremjen. A talaj felől teremhetne akár gránátalma is rajta. Azt hiszed, ez elég? A te kis lapod nem oltás, és ezek a viszonyok sem oltás. Ez csak egy kis eső.

– Hát a szenvedések? A harc? Az acélozó küzdelem?

– Kedves, jó szerkesztő barátom, én csak annyit mondok neked, hogy ez mind csak talaj. Most egy kis eső volt, minden zöldebb, minden bujább, de ez mind nem oltás. A szenvedések elmúltak, a harc is elmúlt, és a küzdelem is megszűnt, de a törzs a régi maradt, ezen a vackortörzsön sohasem terem pomagránát...

– Hát akkor mondd meg nekem te, hogyan képzeled az oltást? Hát akkor mi az a nemesítő oltás?

Bődy Jóska kinézett a sztyeppe felé, aszimmetrikus szemei egy kissé elhomályosodtak, és feltűnő rekedten, bágyadtan válaszolta:

– Éppen ezért kérdeztem, hogy tudsz–e oltani? Hogy lásd, hogy ezzel még nincsenek az emberek átültetve... Ezzel nincsenek beoltva... Azt hiszem, az emberiséget nem is lehet oltani. Ennyivel kedvezőbb a növényeknél meg az állatoknál. Itt nem lehet javítani a fajt... Meg kell várni... Az idő kiöli, ami rossz... Csak az idő... De hogy a talaj... Vagy a körülmények... Nem hiszem...

A második szám Csulimszkaján jelent volna meg. Már készítette az indigót, meg a simított papírt. A legközelebbi állomás már Csulimszkaja, a híres sajtvidék, mondja Musztafimoff.

Ahogy ágaskodott fel a polcra az írószerei után, egy bizonyos Kovács nevű, nagybajuszos hadapród rászólt a kártya mellől:

– Megint lap lesz?

– Az... – felelte derűsen.

– Hát testvér... osztán csak csínjával... különösen azzal a magyar bölcsővel... tök, tök és mégegyszer és utoljára tök... az ultimó is megvan... azt mondom, hogy csínján azzal a magyar bölcsővel... honnan a csudából szedted, hogy az Amur mellett van a magyar bölcső? És akkor sem az északi Amur mellett, ahova mi megyünk...

Gotthilf hadnagy felnézett egy könyvből.

– Én is éppen szólni akartam. Mi az, hogy kirgiz jurták? Hol vannak itt kirgiz jurták? Nevetséges. Egy Faber két bés ceruzát vettem az állomáson az üzletben... Kirgiz jurták...

– Kérem, ezek szimbólumok... A hangulat...

– Hangulat, hangulat... A hangulatnak nem lehet odadobni az igazságot. Aki ír, pláne, aki vezércikket ír, annak vigyáznia kell... A sokféle érzékenységre, de ami a legfontosabb, az igazságra... Kirgiz jurták...

Fájdalmas volt. Szerette volna megkérdezni, hát akkor miért voltatok meghatva, miért szipákoltatok, miért szavazott köszönetet a parancsnokság, és miért fedezi a költségeket? Miért?

Fáradtan vette le a papírt meg az indigót a polcról, és Csulimszkaján, ahol hatalmas halmokba rakva piroslottak a sajtok, vértelen és hamuszürke fásultsággal, elsózott kedvvel és keserű szájízzel mondta Lange zászlósnak...

– Valamivel több anyagot adj, kérlek... Nem kell Filatov... Csak a puszta tények kellenek... Mától kezdve nem lesz vezércikk a lapomban...

 

HARMINCHATODIK FEJEZET

A Transzszibériai Tudósító természetesen megjelent mindennap, de nem voltak benne vezércikkek, nem volt benne semmi egyéni nézet. Hadijelentések voltak benne, nagyobb eseményekről híradás. Azt írta az orosz lap, hogy a központi hatalmaknak megint elfogyott a pénzük, megint hadikölcsönt jegyeztetnek közadakozásra a lapokban...

Ezt úgy írta meg, hogy otthon ismét fellángolt a hazafias áldozatkészség, és mindenki siet obulusával a legszentebb oltár elé... De aztán kihúzta az egészet, új ívet vett, s megírta szürkén, szárazon, hogy odahaza ismét hadikölcsönt jegyeztetnek.

Napok, hetek teltek, és robogott velük a vonat. Szerette volna megírni, hogy robog velük a fájdalom könnyes szekere, szerette volna megírni: hazafelé repdes a szívük, és az emlékezés láthatatlan távírógépen kopogja lelkük üzenetét. De nem írt semmit, sivár, egyszínű lett benne minden, mint a végtelen és halálosan egyforma szibériai róna.

Bődy Jóska többször felkereste, neki elpanaszolta Kovácsot meg Gotthilf hadnagyot. Mondta, hogy Kovács nem találta elég pontosnak és hűnek az Amur–parti bölcsőt, a Gotthilf meg vallási és néprajzi kifogásokat tett. Nem gondolt vallásra, csak valami nagy közös bíbor ernyőt akart kifeszíteni, ugye, ezt nem lehet? Bődy Jóska azt mondta, hogy ezt előre lehetett tudni, a talaj nem okoz a gyümölcsben különösebb elváltozást, ez az emberfa mindig ezt a fajta gyümölcsöt fogja teremni. Ugye igaza volt, máris kopik és halványul a szenvedés, a fájdalom könnyű fátyla, máris pereg le az emberekről a termékenyítő szenvedés és fájdalomeső. Ámbár miért volna az termékenyítő?

Második hete mentek Szibériában, és meglepetése napról napra nőtt. Minden állomáson meleg víz várta a vonatot, a kisebb városokban is volt vasúti resti, ahol szódavizet lehetett kapni, és tetszés szerinti holland vagy francia szardíniát, hideg húsokat, bonbonokat, likőröket, sajtot, hideg sültet. A nagy városokat már

messziről látni lehetett a magas gyárkémények miatt. Kupolás házak fém fedelén tört meg a napsugár, és a széles utcákon fürgén szaladt a villamos. A szibériai villamos. Szakaszjeggyel és átszállóval lehetett közlekedni ezeken a villamosokon, és Musztafimoff erősítgette, hogy Irkutszk még Omszknál is szebb város, és ugyancsak Musztafimofftól tudták, hogy Irkutszkban egyetem is van. Musztafimoff ugyanis évekig perecet árult az irkutszki egyetem előtt. Sokan magyarázták, hogy a szibériai perec másképp néz ki, mint a hazai, még só sincsen rajta, de ez nem változtatott a lényegen, hogy a hazai földrajzkönyvek ós ponyvaregények nem emlékeznek meg az irkutszki filharmonikusokról és az omszki állomás automatáiról, amelyeknél csokoládét és kölnivizet lehet vásárolni. Meg azt miért nem írják meg a nagy utazók, hogy Novonyikolajevszkben egy kakasautomata van, amelyik kukorékol, és cukrot tojik egy kopekért. Nem hívhatnak minden hegyet Mátrának, de messziről itt is kékek a hegyek, és még a pályaudvarok frontja is éppen olyan, mint odahaza... Kijárat, a jegyeket elveszik kiszállásnál, és szalutál az állomásfőnök a vonatnak. Hogy egy kicsit másképp szalutál? És hogy a palacsintába vagdalthúst tesznek? Azért kell őket lelőni? Miért nincs benne a földrajzkönyvekben Csurin reklámja, hogy nála pasztellceruzát lehet venni, és az összes szibériai fióküzletben kapható Faber két bés ceruza?

Persze a hollandok! Azoknak érdekükben áll letagadni Szibériát! Biztosan ők terjesztik az álhíreket Ők iratják a ponyvákat, és ők csináltatják a rettenetes fedeleket a könyvekre. Minden faluban felállították a konzulátusukat, centrifugális gépeket küldenek, és a hatalmas szibériai sztyeppének minden tejét összegyűjtik. Halomszámra áll az állomásokon holland hordókban a sózott vaj, és kazlakban áll a piros holland sajt. Ezért kellett Szibériáról rosszat híresztelni. A fák zöld levelekkel ékesek, a réteken selymes fűtenger hullámzik, és drága kis szél jön az erdők felől. Ami komiszság van, az nem Szibéria, azt egy központi hivatal csinálja, azt nem a levegő, nem a föld termi, az gonosz aktákból bújik a szibériai tájra.

Miért nem hirdetik, hogy Irkutszkban szeptember közepén verőfényes napsütés van, és nem szabad kiszállni, amíg az ellenvonat be nem fut, hogy a vlagyivosztoki gyors tíz percet késik, hogy a hordárok ijedten fürkészik, kinek a csomagját vigyék le, hogy rizstortát árulnak, és hogy a rizstorta éppen olyan, mint odahaza...

Hatalmas sivalkodással ölelkezett Musztafimoff a családjával az irkutszki pályaudvaron. Pontosan megkapták a sürgönyt a kis tatár faluban, ezt kellene tanítani...

Az Angara folyón kis vitorlások siklottak, és a kéthetes utazás után egy egész napos pihenő következett. Bámulni lehetett a vlagyivosztoki gyors utasait, akik között karcsú orosz lány ült a nemzetközi étkezőkocsiban, könnyű selyemszvetterben ült a reggelinél, és szórakozottan nyúlt a mustárosüveg után...

Kiábrándult gyermekkori hőséből, Sztrogoff Mihályból, aki eddig merészkedett. Irkutszkig merészkedett a híres és rettenthetetlen utazó, Irkutszkig merészkedett, ós íme Irkutszkban vannak, mint Sztrogoff Mihály, de csak fele úton. Holnap reggel kilenc harminckor tovább indulnak Irkutszkból a rejtelmes Kelet felé... Igaz, Kelet... Persze... Az órákat mindig előbbre kell igazítani, ebből csinálnak olyan nagy dolgot. Ezt fújják fel olyan nagyon. De a rizstortáról nem beszél senki. Ázsia vad népei... Egy burját hölgy lépeget kényesen a pályaudvaron, és lornyonnal nézegeti a hadifoglyokat. Lornyonnal, selyemben, kényesen, és kedves férjének nyomdája van Irkutszkban, a nyomdában képeslapokat nyomnak, és a képeslapokon egy vad burját lovas feszíti íját egy sólyom felé... Ezeket a képeslapokat sózzák most a hadifoglyokra a resti könyvosztályán, és ilyen képeslapon ír ma mindenki haza. Ebből van a hölgynek lornyonja és selyemharisnyája, és ebből telik neki a kényességre... És otthon borzongva bámulják a vad burját lovast a fantasztikus íjjal, amit a színházi díszlettárból kért kölcsön becsületszóra és tíz rubel biztosíték mellett az irkutszki fényképész...

Musztafimoff pontosan visszajött. Kilenc harminckor tovább

indultak a híres Bajkál felé. Musztafimoff intett a családjának, s biztosította őket, hogy jövet megint kiszáll. Csak éppen hogy elkíséri a hadifogoly urakat ide a Bajkálon túlra, a Sárga–tenger mellé. De aztán jön vissza, körülbelül négy hét múlva megint itt lesz. Majd megint pontosan megsürgönyzi...

Az úton Musztafimoff továbbra is közlékeny volt, mesékkel szórakoztatta őket. A Bajkál meredek partján alagutakon bújtak keresztül, a mélyből a Bajkál hideg és tiszta vize csillogott feléjük. A földrajztudósok azt mondták, ez a világon a legnagyobb tengerszem, háromezer méter mély, és tengeri halak vannak benne. Ezt nem lehetett ellenőrizni, sokkal érdekesebb volt, amit Musztafimoff mesélt, hogy innen indul ki egy szárnyvonal a Jablonovijhegységbe, de ez a vonal évekig nem készült el. Csak jelentették Moszkvába, hogy már felavatták a vonalat, s kinevezték a tisztviselőket, a tisztviselők minden évben előléptek, és áthelyezték őket, családi pótlékot kaptak, pedig nem is volt egyetlen tisztviselő sem. Nem volt vonal, nem volt tisztviselő, de minden évben pontosan elszámoltak a jövedelemmel meg a deficittel és a tatarozási költségekkel. Egyszer aztán kiderült az igazság, és akkor a magas rangú hivatalnokoknak meg a tábornokoknak elő kellett szedniük az ellopott pénzt, és fel kellett építeniük a szárnyvonalat. Meg azt is mondotta Musztafimoff, hogy itt a Bajkál körül sem csinálták meg az alagutakat, ezt a pénzt is eltették. Jött az oroszjapán háború, és csak télen lehetett szállítani a csapatokat, mivel a befagyott tavon keresztül vezették a sínpárt. Májusban egyszer beszakadt, és elsüllyedt egy transzport, akkor aztán hirtelen meg kellett csinálni az alagutakat is...

Ilyen mesékkel szórakoztatta a hálás hadifoglyokat Musztafimoff, bár nem lehetett ellenőrizni, mi az igaz bennük. Egy állomáson Musztafimoff derűsen integetett, hívta őket le, a mezőre. A mezőn bokrok voltak, és a bokron valami rózsaszínű bogyók. Musztafimoff biztatta őket, hogy egyenek belőle, de nem mertek. Musztafimoff megmagyarázta nekik, hogy északon sem az emberek, sem a növények nem olyan mérgesek, mint délen, itt nincs harc, megférnek egymással. Ettek az északi áfonyából, nem volt valami híres, de Musztafimoff megjegyzésén elgondolkoztak.

Egész úton feszülten várták, hogy nem történik–e valami rendkívüli, nem látnak–e valami különös alakú hegykúpot, nem találkoznak–e valami szokatlannal. De csak fáradt embereket láttak, akik fáradt lovakat hajtottak a vonat mellett, elnyűtt asszonyok néztek fel a robogó gépre, néhány parasztlány fordult meg a vonat után, és küldött feléjük egy–egy felhős mosolyt.

Éj és nap gördült az irdatlan úton a vasparipa, és a versztek ezrei semmi egzotikussal sem üdítették a tudattalanul is valami különösre vágyó szemeket.

A városok felől mindenünnen sürgönydrótok, templomtornyok és gyárkémények integettek, és ha leszállt az est, messziről égő erdők lángja világított. Erdők égtek a távolban, és már tudták, hogy Szibéria rengeteg területét így hódítják lépésről lépésre az eke alá, de ezt is hamar megszokták. A mandzsúriai állomások restijében magyarul szidták a pincért, hogy langyosan hozza a feketét, és a napiparancsban egyszer benne volt, hogy melyik állomáson jelenik meg a transzport hivatalos napilapja, a Transzszibériai Tudósító.

Az egyik mandzsu állomáson azt mondták, hogy be lehet menni a városba, három órát áll a vonat. Itt végre volt valami szokatlan. Az állomáson a bérkocsik mellett riksákat is láttak. Könnyű, nádfonatú kocsik és egy riksakuli, valami kínai volt belefogva. Ez húzta a kocsit. Egy ilyenbe beleült. A kínai ránézett. Intett neki, hogy akárhová, befelé a városba. A kínai mosolygott, vágtatni kezdett vele a város felé. Élvezte a furcsa utazást, ahogy a félmeztelen kínai szinte sportolva vágtatott.

Egyszerre egy nagy bolt előtt megállt a kínai, és ő is ránézett kérdőleg.

A kínai megszólalt vigyorogva, érthetően, és a boltra mutatott:

– Paprika...

Bosszúsan és dühösen intett a kínainak, hogy vigye vissza az állomásra.

 

HARMINCHETEDIK FEJEZET

Vágtatott vele vissza a kuengai állomásra az emberló. Kinyújtózkodott a kis határban, és arra gondolt, hogy íme: idegen vagyok itt, hadifogoly vagyok, mégis én ülök a talyigában, nem én húzom a talyigát. A gyászmagyarkának levágták a fülét, a görög martalócok gályához láncolták a foglyokat, ámbár már a martalócok is...

Mindenesetre nagyot fordult a világ, hogy a hadifogoly ezt elérhette. A vadállatok étkéül is dobhatták volna az arénában, de a humanizmus vívmánya... Mennyi vér folyt, hogy így megnemesedett a gondolkozás... Ámbár meg kellene kérdezni a kínai embert is, akiről a veríték szakad, vajon megnemesedett–e a gondolkozás, őrá nem vonatkozik a kultúra áldása? Úgy látszik, nem, különben nem húzná a kocsit...

Miért mondta, hogy paprika? Miért? Bizonyára valami kellemeset akart mondani, valami hazaival akarta megörvendeztetni. Ennek sem ő az oka, ugyanaz vezette félre, aki a nyilazó burjátot terjeszti. Az egész magyar civilizációból és kultúrából, az egész magyar történelemből ezt tanítják neki, hogy paprika. Ahogy mi annyit tudunk Szibériáról, hogy hideg. Azt, hogy roppant kincs, hogy szén húzódik a föld alatt, hogy emberek, városok és egyetemek vannak, és családok, fűkaszáló gépek, vajgyárak, sajtgyárak és gondtalanság van, és ontja a föld az életet, és itt is vannak szerelmek és hadiszállítások, és itt is vannak acélhidak, falusi meg városi örömök, ezt röviden úgy mondjuk, hogy szibériai száműzöttek... Csutor fia elment hazulról, az öcsém fel volt mentve, de bevonult, mert szemrehányó tekintetekkel találkozott, aranyat vasért, a beraktározott bútor az Aggteleki utcában rohad, elhagyott menyasszonyok hajolnak át a korláton a negyedik emeleten, sorba kell állni a tejért, Weisz Manfréd gróf lesz a végén, sikerül hazacsempészni egy gazdaságisnak a frontról két láda paszulyt, egy őrmester megőrült, nagy keletje van az olcsó képeslapoknak, az egyetemi tanár bosszankodik az ebédnél, mert süllyed a vizsgák nívója, az adókivetésnél a harcos fiúra hivatkoznak az apák, és a zálogházba bevitték az első nagyezüstöt, mindezt meg úgy hívjuk röviden: háború. A kínai röviden paprikának nevezi az Árpád–házi királyokat és Kazinczy nyelvújítását, a miskolci kocsonyát, a tokaji bort és a Lánchidat, a Hortobágyot és a gémeskutat, a tizenkettedik honvéd gyalogezredet és az Andrássy utat, Madáchot és a Dózsa–féle lázadást. A legbutább dolog, ha jellemezni akarnak egy népet. Egy nemzetet. Ilyenek jönnek ki, hogy: gulyás, fokos, paprika...

Az olaszokra azt mondják, hogy makaróni, és Raffaellónak tűrnie kell, hogy ebben már ő is benne van. A lengyelekre azt mondják, hogy „ahol a szép lengyel nők...” s ebbe már Adam Mickiewicz is bele tartozik. Az oroszokra azt mondják: vodka, és ebbe már belefoglalták Dosztojevszkijt is.

A vagonban megtudta, hogy a kínai jóhiszeműen mondta azt, hogy paprika. Ostobaság, de Kuenga mezővárosában, abban a bizonyos fűszerüzletben tényleg árulnak paprikát. Mégpedig Szegedi Róza veje árulja. Maga Szegedi Róza Nyikolszk–Usszuriszk vidékén lakik, és egy negyvennyolcas honvéd unokája.

Különös dolgokat meséltek a foglyok. Berezovka mellett az egyik fogoly találkozott az öccsével, aki azt mesélte, hogy van két kis magyar falu Szibériában. Már negyvennyolcban is idehozták a foglyokat az oroszok, vagy legalábbis ide került közülük néhány. A nagyapáiktól tudták, hogy három és fél évig gyalogoltak, amíg a mostani telepre értek. Ma is tudnak magyarul. Szegedi Róza Nyikolszk–Usszuriszk vidékére ment férjhez, a lánya meg ide, Kuengára. Most, hogy eljönnek kutatni az őshazából elszakadt véreik nyomát a harcosok, nagyszerű konjunktúrája van a régi magyaroknak. A hadifoglyok felkeresik őket, különösen a tiszt urak, és elköltik náluk a pénzüket. Az okos Szegedi Róza paprikát szerzett, és az igen jó portéka. Nagyon veszik a magyar hadifoglyok.

Ezt mind lelkesen hallgatták és magyarázgatták, bővítgették. Úrrá lett rajtuk a paprika. Semmit nem láttak, csak a paprikát. Könnyes lett a szemük a paprikától.

Hegyi bácsi, egy szakállas mérnök–hadnagy letette a szemüvegét, és nehéz, lassú szóval kezdte:

– Ezt mondom én is... Nem hittétek nekem. Most már láthatjátok...

– Mit, Hegyi bácsi?

– Hogy mit? Egy kicsit elvétitek a lényeget. Mert itt nem az a lényeg, hogy megkérdezitek, vajon nem került–e hadifogságba Petőfi Sándor is, és hogy nem él–e valahol... Nagyon szép, hogy Andrásfalván Berezovka mellett még mindig él a nagy idők két tanúja... És szép a lelkesedés. De nem tűnik fel nektek, hogy negyvennyolc óta még mindig nem vitték haza a hadifoglyokat? Hogy a nyugalmas békenapokban sem gondolt senki arra, mit csinálnak negyvennyolcas hőseink Szibériában... Szeretném tudni, ha ezekről is megfeledkeztek, vajon mi lesz a mi sorsunk?...

Hegyi bácsi hatalmas tőrt döfött a szívükbe. Kínosan fészkelődtek. Itt felejtették a nagy idők tanúit... Mindenféle intézmény és megmozdulás volt, de vannak Szibériában katonák, akik hadifogságuk hatvanhatodik évét ülik... Akiket a piski csatában fogtak el... Olyanok is vannak...

Ez egy kicsit lehangolta a társaságot. Itt hagyták a negyvennyolcas hősöket. Itt hagyták Petőfi Sándort. Majd a Bődy Jóskával fognak törődni! Meg Gereblyés Pistával! Szép kilátások...

Október tizedike körül járt, s negyvenedik napja ültek vonaton. Gyönyörű ősz volt, a blagovescsenszki állomáson kint sütkérezett a főnök a pályaudvaron.

Az állomásfőnök odajött hozzá, és ő alázatosan megkérdezte tőle, tud–e németül. Valamit tudott. Beszélgettek. Megkérdezte, miért jött az állomásfőnök ilyen messzire. Ezt már úgy hívják, hogy Távol–Kelet. Még itt helyben, Blagovescsenszkben is így írja egy helyi lap: „Itt, a Távol–Keleten...” Vonatkisiklás volt, büntetésből jött ide az állomásfőnök... És mi az, itt mindig ilyen meleg van? Itt soha sincs tél? Az állomásfőnök, mintha mentegetni akarta volna Szibériát, azt mondta, dehogy nincs, nagyon is erős telek vannak. Tessék elhinni, ez soha nem szokott megtörténni. Egészen kivételes dolog. Érthetetlen. Máskor már ilyenkor nagy tél van. De csak legyen nyugodt. Lesz itt olyan tél... Nem kell félni...

Az állomásfőnök az irodalmi tudását akarta fitogtatni, hasonlatokat mondott. Azt mondta, Szibéria, kérem, olyan, mint egy tüdőbeteg leány. A tüdőbetegség a tél. Viszont nyáron minden melegét és forróságát egyszerre kiadja, és könnyelműen pazarolja. Kiéli és elkönnyelműsködi a melegét...

Nem messze tőlük az Amur látszott. Azon túl már Kína volt. A mennyei birodalom, ahogy otthon mondani szokták. Itt csak egy pár hegy, zöldes tisztások a hegyeken, erdők... Ez Kína... Ezért a hasonlatért, amit az állomásfőnök mondott, nemigen volt érdemes idejönni olyan messziről.

Megint hajóra ültek, és a lap címét megváltoztatta, ettől kezdve Amur Kurir lett. Jelentette a parancsnokságnak, és ebéd usán már benne volt a napiparancsban. Meg az is, hogy öt órakor tiszti gyűlés van. Addig szigorúan tilos az összeesküvés dolgában egyetlen lépést is tenni. Egyöntetűleg fognak fellépni.

Tényleg megint egy nagy ostobaságról volt szó. Arról nevezetesen, hogy egyesek felvetették azt az ötletet, hogy lefegyverzik a hajó legénységét és kapitányát, s átszöknek a túlsó partra.

Koltár főhadnagy úr előterjesztette a tervet, és kérte, hogy szóljanak hozzá. Kőmíves főhadnagy úr szólott.

Amennyire a dolgokat ismeri, teljesen elhibázott gondolatijai; tartja. Mindenesetre jegyzőkönyvet kell felvenni, kik kezdeményezték a szép szabadítási és szabadulási törekvést, s ezeket a bátor kezdeményezőket odahaza megfelelő elismerésre kell előterjeszteni, de nem bízik benne. A szabadulás gondolatával mindig foglalkozni kell, de most még korai. Elsősorban az sem biztos, hogy a túloldalon Kína van. Ez Mandzsúria, és kérdés, hogy milyen viszony van a kínaiak meg az oroszok között. Tudomása szerint a szökött katonákat, a hadifoglyokat és a fegyenceket kölcsönösen kiadják egymásnak. Tudomása szerint kínai Mandzsúriában is vannak orosz hatóságok. Elégedjünk meg azzal, hogy jegyzőkönyvet veszünk fel a dicséretes törekvésről.

A kis Táncos odasúgta, hogy mint idősebb, ne hagyja elejteni a tervet. Ilyen merész dolgok mindig sikerülni szoktak... Ő maga nem mer szólni, mert a koránál fogva nem adnak a szavára.

Rámosolygott a kis Táncosra, és azt mondta, hogy kísérelje meg úszva elérni a szabadulás partját...

Elejtették a szökés tervét. A kis Táncost kivéve mindenki megnyugodott, és teázni indult. Táncos le volt törve.

Bődy Jóska fel volt háborodva.

Legalább csinálnánk úgy, mint az indiánus regényekben van. Kétszersült meg tomahawk. Még a gyerekkori meséket is elrontják. Még azt is elszürkítik. Regényt akarnak. Azt akarják, hogy benne legyen a hadtörténelemben a merész szökés. A kezdeményezőket előterjesztik kitüntetésre...

– Hát nem akarnak szökni?

– Fenét akarnak szökni. Le akarják szögezni, hogy szökni akartunk. Szökhet, aki akar. Beugrik a vízbe és úszik. Majd meglátja a parton, hogy Kínában van–e vagy Oroszországban. Ott ráér megkérdezni. Majd ott megmondják neki, hogy van–e viszony, vagy nincs...

A hajó hirtelen elkanyarodott, és a kínai part felé tartott.

Rohantak, jelentették Koltárnak, mire az egész társaság felment a fedélzetre. Koltár köré csoportosult mindenki, és szorongva figyelték, mi lesz?

A hajó a kínai part felé tartott, és ott kikötött. Leeresztették a kis hidat, s a kínai utasok partra szálltak.

Remegve néztek össze.

Koltár főhadnagy akkor határozott és biztos hangon azt mondta:

– Senki meg ne merjen mozdulni... Megtiltom a szökést...

Nem mozdult senki. A hajóállomáson kínai felirat volt, a menetrend is kínaiul volt kiírva. Azt bámulták. Meg a copfos kínai napszámosokat, akik a málhát a hajóból kihordták. Furcsák voltak a copfos napszámosok.

 

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Ezer és ezer versztek fáradtságával a tagjaikban végre partot értek. Egy kis halászfalu állott az Amur hatalmas mellékfolyójának, az Usszurinak a partján. Azt mondták, itt van a láger. A halászfalun túl vörös épületek látszottak a dombokon. Ide tartottak. Már ismerték ezeket a vörös téglaépületeket. Ilyeneket építtetett a cári uralom szerte Oroszországban, ezek voltak a kaszárnyavárosok. A templom is éppen olyan vörös téglaépület volt, mint a kaszárnyák. Ahogy mentek a vörös épületek között, meresztették a szemüket, merre lesz a jövendő tanyájuk.

Végre előtűnt a hatalmas deszkakerítés, melyen túl a lágernek kell lennie. A deszkapalánkon háromszoros szögesdrót feszült, és a szegleteken kis erkélyek magaslottak. Kis toronyerkélyek. A két kis erkélyen egy–egy szuronyos őr posztolt. A láger kapuja előtt megálltak, és az orosz vezető csöngetett.

Kinyílt a kapu, s egyenként számolva engedték be őket Ellenőrizték, nem tolakszik–e be valaki...

A láger udvarán már várták őket a régi hadifoglyok. Kíváncsian néztek rájuk, nincs–e ismerős köztük.

Tehetetlenül, idegenül állt a különös udvaron, ahol egy nagy, tiszta körönd és egy teniszpálya volt. Most megint egyedül érezte magát, idegen volt megint. Az egész Világgal elvesztette a kapcsolatot. Lassan szivárogtak a könnyei, sóváran nézett a kapura, melyen betódultak, és amely most csendes, biztos ívben bezárult.

Egy hegyes szakállú, pergamenarcú zászlós szertartásos örömmel szólott rá:

– Szervusz... Hát csak megint összejöttünk... Nem ismersz?...

Megismerte egy volt osztálytársát, földijét, önkéntestársát, akitől a vizsga uitán elszakadt, és most itt, tizenötezer kilométernyire hazulról ismét találkoztak. Kimondhatatlan öröm fogta el a nagy idegenségben, és mintha egyszerre minden bánata elmúlt volna.

– Hogyne, hogyne... Gyula...

Hirtelen és izgatottan váltottak pár szót, de akkor felharsant Koltár vezényszava.

Rendbe állították őket, és mikor szép katonás sorokban várakoztak, egy idősebb, testes úr közeledett a lágerépület felől. Őrnagyi rangja, őszes kis bajusza volt, bottal járt, de katonásan, feszesen.

Koltár elébe állt, és harsány hangon jelentette a makarjevi csoportot. Hetvennégy tiszt, öt legény.

Az őrnagy szalutált, aztán feléjük fordulva üdvözölte őket. Majd egy kis beszédet intézett hozzájuk. Azt mondta, reméli, jól fogják magukat érezni az új tiszt urak. Eddig teljes rend és fegyelem uralkodott, mindenki igyekezett elviselhetővé tenni a hadifogolysorsot. A közös jólét nevében fogadják szíves isten hozottját. Egyelőre mindenki nézzen magának helyet, holnap tiszti gyűlés lesz, azon bővebben megbeszélik a tennivalókat. Aki nem talál végleges helyet, azt majd holnap rendesen elhelyezik.

Szétoszlottak, azután bemutatkozások, ismerkedések kezdődtek. Egy hadapród a bátyjával ölelkezett, akit két év óta nem látott, és most itt találkoztak újra.

Megtudta, hogy a kínai halászfalunak Pie–Li–Ka volt az orosz— japán háború előtt a becsületes neve. Még két ilyen láger van itt, de szigorúan el vannak egymástól választva, csak őrrel lehet a szomszéd lágerlakókkal találkozni. Nagy termek vannak, a rangidősök számára pedig kisebb szobák. Alantas tisztek harmincan–negyvenen laknak egy szobában. Kis szobába nehéz bejutni alantasnak, hacsak nincs valami betegsége. De nem is baj, mert a nagyobb termekben demokratikusabb a légkör. A kis szobákban külön szobaparancsnokok vannak, és sokkal feszélyezettebb az érintkezés. Ezért a kis szobába nem vágyik senki sem, de mert előjog, az előjogért állandóan irigylik a többiek az ott lakókat. Kézzel írott hírlap nincs, de az orosz lapot minden este felolvassák az egyik teremben. Este kilenckor van hírlapolvasás és napiparancs. Grósz úr olvassa a hírlapot, az adjutáns a napiparancsot.

Az alsó emeleten akad egy szoba, ahol csupa fiatal lakik. Nem rangra, de korra nézve fiatalok. Az emeleten van egy szoba, ahol csupa osztrák él. Létezik egy szoba, ahol néptanítók laknak, ide ne menjen semmi esetre sem, mert az nagyon zajos. Folyton énekelnek, hegedülnek, vitatkoznak, szavalnak, lombfűrészmunkát csinálnak, slöjdöznek, borzasztó rendetlenség van. Nem jó a művészhajlandóságúak szobája sem. Ott az egyiknek az ágya felett egy hatalmas napernyő van kifeszítve, amelyen két évig dolgozott. A festők lakását hatalmas kulisszák szegélyezik. Ők egy ligetben laknak, a liget vászonból és lécből van. Az az első szoba sem jó, ahol eljöttek. Ott él Schenk hadnagy, aki állandóan gitárt penget. De nem dalokat, hanem csak úgy olvasás közben kezében van a gitár, és néha penget egyet rajta. A legváratlanabb időben, néha még a hivatalos csend idejében is felhangzik egy–egy kísérteties hang a gitáron. Ez is csak osztrákoknak való. Az a terem sem jó, ahol von Goldegg lakik. Von Goldegg előkelő osztrák fiatalember. Állandóan parfümözi magát, és púdere, kölnije, sok efféle dolga van. Ebben a szobában csupa ilyen affektált modorú ember él. Az még a legjobb, ahol Gyula lakik. Van is egy üres ágy, mindjárt el lehet foglalni. Az ablak mellett is volna egy hely...

– Oda szeretnék, az ablak mellé...

Hirtelen elvörösödött. Tehát az ablak mellé szeretne. Nem a Tisza Kálmán térre a kis családdal, nem a gérci dombokra, nem Túrterebes hegyközség kavicsos partján szeretne kis fekete kocsiban igyekezni, hogy megnézze, mit csinál az édesanyja, hanem egyelőre a kínai halászfalu katonai városában szeretne az ablak mellé...

Gyula leintette.

– Csak ne vágyj az ablak mellé. Télen az nagyon hideg. Itt a kályha mellett egy kicsit sötétebb, de nagyon jó lesz.

Azután meghívták teára. Benn volt végre a teremben, ahol ágy ágy mellett sorakozott. Minden ágy között egy éjjeliszekrény, ez volt az egész bútorzat. Három–négy ágyat gyékény védőkkel elkülönítettek. Vagy tíz ilyen gyékényketrec volt a teremben. Az

egyik gyékényketrechez odavezették. Kleiser úr volt a házigazda. A mellényén egy ezüst jelvény. Kíváncsi volt rá, hogy ez micsoda. Talán valami parancsnok az atléta külsejű Kleiser úr, aki ingujjban fogadta őket, és hatalmas izmok dagadtak a feltűrt ingujja alól?

–Milyen jelvény ez, kérlek?

–Ez, kérlek? TAC – Temesvári Atlétikai Club.

Hm. Az idén a TAC–ban Kleiser úr nélkül fogják megtartani a versenyeket. A mellényen csillogott a TAC–jelvény, és az ablakon át a mennybéli birodalom határdombjai sárgállottak. Otthon meccs lesz vasárnap, és bizonyára feltűnik, hogy Kleiser úr most a jakutszki határban van, amely megye az északi sarkon végződik. Sajnos nem mehet el a meccsre, viszont másoknak Lublin alatt van dolguk. A meccset azért megtartják, és a korner miatt szemrehányások lesznek. De senki sem beszél erről a lefutásról. Temesvártól az Usszuri partjára...

Teát ittak, vajas lazacot ettek, és Kleiser úr könnyedén odavetette :

– Mi újság otthon?...

– Otthon?... Semmi különös...

– Hanem egy jó tanácsot adok neked...

– Kérlek...

– Ne igen emlegesd, hogy tizenkettes vagy...

– Úgy tudom, az ezredére büszke a katona...

– Úgy látszik, te még nem tudod. A tizenketteseknek itt nincs nagy becsületük. Nem ismered a szavazást?

A szavazást valóban nem ismerte. Óvatosan és suttogva beszélték neki, hogy a tizenkettesek egy reggel arra ébredtek, hogy körül vannak kerítve. Ahelyett, hogy megkísérelték volna az átvágást, szavaztak. Tiszti gyűlésen állapították meg szavazattöbbséggel, hogy körül vannak kerítve, és arra szavaztak, hogy megadják magukat. Egyetlen főhadnagy nem vállalta a megadást, ez keresztül is vágta magát, és hazaérkezett... Ezért bizony...

– Hát, kérlek szépen, az nem lehetett az egész ezred. És aztán én nem is voltam ott... Ámbár az ilyesmibe bele lehet esni... Ez lehet szerencsétlenség is...

– Lehet, lehet. De itt minden tizenkettesre ráhúzzák, hogy szavazott. A parancsnokuk ki se mer mozdulni a szobájából. A hadifogságban egészen megöregedett a lelkifurdalás miatt. Egész búskomor lett. Egy nagy emlékiraton dolgozik, amelyikben megindokolja a megadást. Nemigen fogják azt odahaza elhinni... Össze van törve, kétségbe van esve az öreg...

– Ilyesmivel törődtök itt a hadifogságban?

– Nem törődünk ilyesmivel, de hát benne van az ember. Beleesik az ember...

A szomszéd teremben egyszerre nagyot és bánatosat pendült egy gitár, a csája párája könnyű felhőkben szállt a mennyezet felé, az udvarról behallatszott a tenisz puffogása, a kapun megint csengetett valaki, orosz katonák jöttek dalolva haza a kivonulásról. Szíve megtelt fájdalommal, és testvéri részvéttel gondolt az ezredesre, aki megöregedett és az emlékiratán dolgozik, aki a világháború és az élete hátralevő napjait annak a szerencsétlen szavazásnak a megmagyarázására fogja fordítani...

– Tehát itt a kályha mellett... – mondta halálos lehangoltsággal, és vette a paplanát meg a kis vesszőkosarát. Köszönte szépen a szíves vendéglátást, leült a vaságyra, melyen még szalmazsák sem volt ez idő szerint. Vasabroncsból volt egyelőre a derékalja, és olyan volt az ágyának szabályos vasabroncs mélye, mint egy hideg és kietlen börtöncella ablaka.

 

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Este lett, a plafonról egy orosz rendszerű petróleumlámpa világított, búsan, zümmögve szórta a fényét. Grósz úr felolvasta a legújabb híreket a Habarovszki Napilapból, az Amurszkaja Zsiznyből, azután Pogány adjutáns úr olvasta fel a napiparancsot.

Egy úr elkiáltotta magát: „Lüften!”² Erre kinyíltak az ablakok, és tíz percig nyitva maradtak. A makarjevi paplant meg az üres szalmazsákját az ágy szomorú vasrácsára fektette, és a köpenyével betakarózott. Holnap már lesz szalma, ez is benne volt a napiparancsban. Elaludt, de egyszerre csak arra ébredt, hogy rázzák és csavarják az orrát. Pedig otthon volt, és a nagy kertben vasüstökben lekvárt kavartak a menyecskék, őszi szilva illata édesítette a levegőt, a konyhakert felől egy nyújtott kiáltás hallatszott, zsenge kukoricát forgatott nyárson egy kis parasztkölyök a lekváros üst alatt, az izzó zsarátnok fölött, mi a csodát akarhatnak tőle...

– Mi az?... Mi az?...

– Kérem, bajtárs, ne horkoljon...

– De az istenfáját, azért jöttem én a fronton át Kelet–Szibériába, hogy maga itt az orromat rángassa? Menjen... Nézze, hogy elmenjen innen...

– Nem tudok aludni, ha horkol...

– Azt hiszi, hogy csak maga virraszt az egész világon? Azt hiszi, csak maga nem alszik? Hányan nem alusznak... Horkoljon maga is...

– Ne tessék felverni a lágert a horkolással...

– Mars!

– Nekem meri mondani, hogy mars? Nekem?

Felugrott az ágyból. Megfogta a sötétben az ellenfele mellén az inget. Megrázta.

Az ordítani kezdett. Gyufák gyúltak, és kiabáltak az emberek: „Ruhe!”³

Nem tudni miért, németül kiabált az egész szoba: „Ruhe! Nachtruhe!”⁴

Kijózanodott, eleresztette a bajtársa mellét. Csendesen visszafeküdt, nagyon sajnálta az egész esetet. Nem mert elaludni. Kár volt így felizgatnia magát. De jön az ember tizenháromezer kilométernyiről, elfárad, teste–lelke össze van törve. Egy kicsit meghűl az úton, és elpihen, akkor rátámadnak éjszaka, mikor végre elalél, hogy ne horkoljon. És ilyen brutálisan.

És vajon ki lehetett? Nem is tudta, hogy ki az, akivel összeveszett. Az alvásból nem lett semmi, izgatottan forgolódott egész éjszaka.

Reggel kíváncsian nézett szét. Sokan rámosolyogtak, és kérdezték a harmadik, a negyedik gyékény mellől:

– Na, mi volt az éjszaka?

Egy kis fekete bajuszos, sápadt képű fiatalember dühösen meresztette rá a szemét, és ellenségesen mondta:

– Majd megtudják az urak, hogy mi volt! Gálád támadás volt. Egy védtelen beteg ember ellen.

– Nézze, bajtárs...

– Magával nem állok szóba... Majd a segédeim elintézik...

– Miféle segédek? Mit intéznek el a segédek?

Teázás után kimentek sétálni az udvarra, aztán gyanútlanul jött vissza a terembe. Az emberek meglehetősen szakadtán voltak öltözve és elég vegyesen, flanell és barna bársonykabátokban, foltos nadrágokban, züllött gallérokkal és szakadozott rangjelzéssel. A nagy köröndön párosan és hármasával egy irányba mentek, buzgón társalogtak, mintha a Duna–part korzóján sietnének a Hangli felé...

Bejött a terembe, és két rendesen öltözött hadnagyot talált az ágya mellett. A hadnagyok Kleiser felé intettek, az pedig visszaintett nekik, bólintott. Leült az ágyára, de akkor a két hadnagy közül az egyik udvariasan megkopogtatta az éjjeliszekrény tetejét. Kérdőleg nézett a hadnagyra, mire az megint kopogtatott, és azt kérdezte szerényen:

– Szabad?

– Mit, kérem?

– Szabad bejönnünk?

– Tessék parancsolni...

A két hadnagy az éjjeliszekrény mellett befordult a fél lépésnyi térközön, és az ágya elé állt. Meghajtották magukat és bemutatkoztak.

– Azért jöttünk, hogy felünk, Szilágyi Mihály zászlós úr nevében elégtételt kérjünk az éjszaka őt ért sérelemért...

Ezért voltak ünneplőben a hadnagyok? Ezért kopogtattak a nachtkasztlin? Most mit kell csinálni? Hogy lesz az elégtétel?

– Kérem... Majd elküldöm a segédeimet...

A hadnagyok udvariasan meghajtották magukat, és eltávoztak. A többi bokszban nem látszott sem meglepődés, sem kíváncsiság. Mindenki hallotta, és mindenki úgy tett, mintha egy szigorúan bezárt szobában, nagy titokban történt volna az egész. Azt hitte, mindenki nevetni fog, a harmadik bokszból is mosolyogni fognak rá, biztatni fogják a szemükkel. De nem. Még a szeme se rebbent senkinek. Folytatni kell a viccet. Vagy nem is vicc? Meg fognak verekedni a Szilágyival? Pisztollyal fognak verekedni? Nem csak a fronton lehet elesni, nem csak Manturovóban lehet elvérezni? Tizenháromezer versztnyire hazulról, a kínai halászfaluban, kétség és remény között vergődve, megalázó rácsok mögött és kétségbeejtő erkélyek alatt is el lehet esni a bajtárs golyójától találva, az orra becsületéért? Lekefélte magát, és hasonló komolysággal ő is bement a Kleiser–bokszba. Nem ült le, és ő is szertartásosan kezdte:

– Leszel szíves, kérlek, Szilágyi Mihály zászlós úrral felmerült lovagias ügyemben vállalni...

Aztán elkezdett érdeklődni, csak úgy odavetve, hogy érdekes, a régi lágerben, a kis makarjevi tanyán, nem engedélyeztek kardot vagy pisztolyt. Érdekes, nem? Nem érdekes?

Nem kapott feleletet, mert már jelentette az adjutáns a tiszti gyűlést, oda kellett menni.

Kint az udvaron sorakoztak, de nem rendben, csak egy nagy körbe álltak fel. Külön a honvédek, külön a közösök. A honvédeknek külön parancsnokuk volt, egy huszárkapitány. Ennek adta le Koltár a jelentést. Úgy látszott, Koltárnak máris valami hivatala akadt. A huszárkapitány kellemes, barna ember volt, aranyzsinóros atillában állt közöttük. De nem piros volt a nadrágja, hanem zöld, mint az orosz tiszteké. Üdvözölte a most érkezett honvédeket, aztán elvezette őket a közös helyre. Ott megint jelentettek, de most már az őrnagynak. Az őrnagy középre állt, és megnyitotta a tiszti gyűlést.

– Bitte, meine Herren, komot stehen zu wollen... Kérem kényelmesen állni, uraim...

Mellette egy sovány ulánus állt. Rongyos papucsban és aranyrojtos kék blúzban. Ennek piros nadrágja volt, de alul a nadrágon céltalan madzagok lógtak a papucs fölé... Valahogy nem értette meg a nézését az ulánus, mert odajött hozzá, vigyázzba tette a két papucsot, a kezét nyújtotta, és barátságosan azt mondta:

– Báró Feszt...

Csak halkan mert bemutatkozni, mivel már folyt a tiszti gyűlés, de báró Feszt nem zavartatta magát. Azt kérdezte tőle, tudja–e az algebrát.

– Nem, kérlek. Éppen algebrából buktam meg az érettségin.

Szomorú. Elszomorodott a báró. Neki egyetlen élvezete az algebra. Már az integrál– meg a differenciálszámításoknál tart. Folyton beszélt a báró, de nem mert válaszolni, valami kellemetlenségtől tartott, ha észreveszik a csevegést. Azt mondta a báró, mit hallgatja ezeket a csacsogásokat, inkább beszélgessenek. Ő azonban nem mert beszélgetni, hanem az őrnagyot figyelte, aki

éppen az új urak helyzetét magyarázta. Meg van elégedve Koltár főhadnagy jelentésével. Kisebb dolgoktól eltekintve, melyek egészen jelentéktelenek, teljes elismerését nyilvánítja a makarjevi csoport parancsnokságának. Egy dolgot azonban egyszer s mindenkorra tisztázni kell. A makarjevi csoportban is felmerült a rangidősség kérdése. Nagyon tapintatosan intézték el, de nem hallgathatja el megdöbbenését, hogy ez a kérdés felmerülhetett. A hadifogságban ugyanazok a szabályok a mérvadóak, mint odahaza. Mindenben, tehát a rangidősség kérdésében is. Érthetetlen, hogy egyes esetekben még mindig vita tárgyát képezheti, hogy az idősebb tartalékos urak milyen rangsort foglalnak el. Egyszer s mindenkorra és mindenüvé szól a szabály. A hadifogságban is csakúgy, mint odahaza, a tényleges tiszt urak megelőzik a tartalékosokat a rangsorban. Igen helyesen intézték el, mégsem lett volna szabad felmerülnie a Kőmíves– és Perényi–féle vitának. Koltár főhadnagy urat illette a parancsnokság eredetileg is, nem volt rá szükség, hogy bárki is átengedje neki. Ámde örvend, hogy ilyen tapintatosan elsimult a kérdés. A jövőben ez legyen az irányadó. Más a rangidősség, és más a kor szerinti idősség, ez csak világos?... A tegnap érkezett urakról még nem mondhat véleményt, ámbár tudomása van a sajnálatos incidensről, mely az éjjel történt a négyes számú teremben. Reméli, hogy csak a hosszú utazás izgalma és fáradtsága váltotta ki. Kéri az urakat, intézzék el az ügyet katonásan, és tegyenek jelentést... Szalmát délután három órakor hoznak, akkor a makarjevi urak megtölthetik zsákjaikat. A napiparancsban benne lesz a tisztiszolga–kiutalás, addig gondoskodjanak valami más megoldásról. Talán vegyék igénybe egymás tisztiszolgáit, hogy ne kelljen személyesen fáradniuk a szalmazsák megtöltésével.

Ezeket a dolgokat németül is, magyarul is elmondta Steiner őrnagy úr, aztán megköszönte a szíves figyelmet németül is, magyarul is.

Bizalma volt a papucsos báróhoz, ettől megkérdezte a tiszti gyűlés után:

– Kérlek, hogy szoktak itt párbajozni? Karddal, pisztollyal?

– Á, sehogy.

– Hát akkor minek ezek a lovagias ügyek?...

– Ja! Felvesztek egy jegyzőkönyvet, és a lovagias elégtétel majd otthon lesz.

– Otthon?

– Otthon. A hazába leendő visszatérés után. Mit hittél?

 

NEGYVENEDIK FEJEZET

Felkereste Kleiser Nándit, a TAC távol–keleti tagját. Közölte vele, hogy mit hallott Feszt bárótól.

Igaz, hogy a fegyveres elégtétel otthon lesz, de ezt itt egészen komolyan tárgyalják, ám ezzel nincs befejezve?

– Persze. Itt nem lehet fegyveres elégtételt adni...

– Jó, jó. Tudom, hogy nem lehet. Hiszen becsületügyi eljárás alatt állunk...

Most Kleiser csodálkozott.

– Milyen becsületügyi eljárás alatt?

– Tisztáznunk kell magunkat. Miért szavaztunk? Miért adtuk meg magunkat?

– No nézd! Ez nem is jutott eszünkbe. Ez nem jutott eszébe senkinek.

– Persze. Már én is kezdek úgy gondolkozni, mint a régiek. Már benne vagyok. Azt hittem, emiatt nem adhatunk elégtételt. Nem emiatt?

– Dehogy. Amiatt, hogy az oroszok nem adnak fegyvert. Folyamodtunk vívókardokért, de elutasították. Azt mondták, csak ürügy a vívótanfolyam. Átláttak a szitán. De újabban arról van szó, hogy majd fakardokkal fogunk megverekedni, mert a könnyebb esetekben a parancsnokság kimondhatná a fakardok érvényét... Rengeteg lovagias ügy van, és nagyon jó volna, ha egy részét itt elintézhetnénk...

Ez tényleg jó volna. Jobb volna, mint a béke fehér zászlójának csücske, jobb volna, mint a vidám hegyen szüretelni, jobb volna, mint az asszonnyal téli szövetet választani, jobb volna, mint a gyereknek palatáblát venni, jobb volna, mintha kinőnének a kifolyt szemek, jobb volna, mint meglelni a két kislányt, akiket a szülők elvesztettek a máramarosi menekülésnél...

– Kérlek alássan... Ha lehet... Nem tudom, mi a szabály, de részemről megbántam az egész ügyet. Hajlandó vagyok bocsánatot kérni Szilágyitól. Azt hiszem, ez elég.

– Hogyne. Nagyon helyes. Ámbár vannak büszke emberek, akik inkább a pisztolyt választják, de nem törnek meg.

– Én megtörök. Nem kell a pisztoly. Se a fakard. Légy szíves...

Még aznap megtörtént a kibékülés. Szegény Szilágyi göthös, tüdőbajos, sovány fiatalember volt. Nagyon örült, hogy nem marad efféle adóssága. Úgy látszik, rendes ember volt, nem szerette, ha nincsenek rendben az ügyei. Otthon a gyógyszerészetet hagyta abba a háború miatt. Biztatta, csak forduljon hozzá, ha beteg és valami gyógyszerre van szüksége.

Délután Orosz zászlós úr jelentette, hogy a szalma az udvaron van. Kapta a szalmazsákját, rohant ki megtölteni. A vállára kapta, úgy rohant, de beleütközött Székely hadnagy úrba. Nem lett lovagias ügy, csak Székely hadnagy úr megkérdezte, hogy hová rohan, és miért nem küldi a legényét? Mondta, hogy még nincs legénye, majd csak holnap lesz. Ma este jön parancsban.

– Eredj le a legénységi szobába, hívjad Pereczes Pistát, és mondd, hogy Székely hadnagy úr átengedte neked a szalmazsákot megtölteni.

– Köszönöm, nagyon kedves. De minek? Meg tudom én magam is tölteni. Meg aztán én jobban is tudom, hogy szeretem.

– Ha passzióból csinálod, az más. Passzióból szabad. Mert egyébként efféle testi munkát végezni nem volna tiszthez méltó dolog, különösen, mikor a legénység is láthatja, Képzeld el, mi volna, ha a tiszt otthon is maga töltené a kaszárnya udvarán a szalmazsákját. Mi?

El sem tudta képzelni, mi volna. Mi lehetne belőle?

– De ha passzióból csinálod, akkor lehet. Ha baj lesz belőle, hivatkozz rám. Igazolom, hogy előre bejelentetted, hogy sportból csinálod. Mert már volt efféle kellemetlenség, hogy egyesek nem vigyáztak a tiszti méltóságra. Különösen a tartalékos katonák...

Mégiscsak lement Pereczes Pistához. Miért csináljon itt az Usszuri partján kellemetlenséget magának. Ha egyébként nincs semmi baj, ha minden rendben van, minek forszírozni a dolgokat?

A napiparancsban este benne volt, hogy az új urak, azok nevezetesen, akiket a Bruszilov–offenzívánál fogtak el, készítsenek jegyzeteket hadi tapasztalataikról, és a legközelebbi alkalommal fel fogják olvasni megfigyeléseiket. A parancsnokság ugyanis helyesnek tartja, hogy a régebben fogságba került urak is tisztában legyenek a haditechnika újabb vívmányaival. Ezeket a felvilágosításokat az új uraktól várják. Gyakorlati célja ezeknek a felolvasásoknak az, hogy esetleges különbéke esetén a hazakerülők azonnal harcképes állapotban vállalhassák a még harcoló frontokon kötelességük teljesítését.

Arra gondolt éjjel, hogy ezzel a Székellyel jóban lesz. Meg fogja kérdezni tőle, hogyan kell érteni a napiparancsot.

Forgolódott az ágyban, nem tudott elaludni az új szalmazsákon, sok volt az izgalom egy napra, nem bírt elaludni. Hogy is?... Igen... Székely hadnagy úr majd meg fogja magyarázni, hogy kell csinálni azokat a hadi tapasztalatokat. Biztosan vannak speciális katonai szempontok, és szeretne végezni vele. Sajnos, túl kell esni rajta. Mint az érettségin, mint a szigorlaton, mint a marosvásárhelyi ügyvédi vizsgán, mint a tiszti vizsgán... Az ember folyton vizsgázik... Otthon nem lehetett volna letenni ezt a vizsgát? Megint meg lehet bukni? Mit látott a fronton? Ja, igen. Majd elmondja a pesti képviselő fiát, aki vasárnaponként kijött a frontra. Szépen kilakkozva megjelent a tiszti étkezőben, és amatőrösen érdeklődött. Érdekes, kérlek, ez a bombavető... Érdekes egy ilyen lángvető... Mikor harc van, kérlek, akkor ki kezeli a periszkópot?... És ott fenn a mellvéden? Az. Az a páncél. Véd? Hogy védi az embert?

És akkor felment a képviselő fia vasárnapi lakkosan a mellvédre, és a páncél mögé állt. Talált rajta egy kis lyukat, ami kis páncéllappal volt elzárva. Egy egészen kicsi lyuk volt, körülbelül olyan nagy, mint egy rézpénz. A kis lyuknak félretolta a rekeszét, és kíváncsian nézett ki rajta. Abban a pillanatban hátradőlt. Az egyik szeme és az élete hiányzott.

Ez is hadi tapasztalat? Ezt is el kell mondani?

Majd Székely hadnagy úr lesz szíves. Fridek biztosan sértetlenül jutott haza. Otthon panaszolja a datolyás máját. És hol van Jeges? Mi van Krisztinkovichcsal? Jó alak az a Pető... A harmadik bokszban. Elmesélte, hogy tábori lapon kérvényt írt a hadügyminiszterhez. Orvosnak készült, felvett ezer koronát, és kötelezte magát, hogy katonaorvos lesz. De aztán jogász lett. Folyton zaklatták, hogy fizesse vissza az ezer koronát. Most megírta, alázatosan jelentette a hadügyminisztériumba, hogy az ellenség elvett tőle ezer koronát. Ezer korona háborús kára van. Zsákmányolás folytán. Kérte a hadügyminisztert, hogy számítsa be ezt az ezer koronát... És ne kérjék tőle többet. Mit szól hozzá mint jogász? Jogos?

Nem lehetett elaludni. És milyen nehéz szag volt a szobában. Mellette feküdt Szekfű úr. Szekfű hadnagy úr. Hogy lehet egy hadnagynak ilyen szaga? Vagy csak a hadifogoly hadnagy ilyen izzadós? Majd elmondhatja otthon, hogy hónapokon át szagoltam Szekfű hadnagy urat... Mikor mondhatja el? Kinek fogja elmondani?

Ha! Horkolnak! Most megfoghatná az orrát...

A horkoló, úgy látszik, megérezte a gondolatot. Elhallgatott.

Recsegett, szipákolt, neszelt, nyöszörgött, sóhajtott a szoba. Mint a wagrami csatatér a Sasfiókban. De azok nem szavaztak. Lényeges különbség.

Reggeledett nehezen. Óvatosan felvette a papucsát, a nadrágját, az ingét, kiment az udvarra. Most már csípős volt az idő, de önfeledten bámult a szögesdrótokon túlra, a szabad hegyek felé... Mennyei birodalom. Mennyei hegyek. Különben nem is biztos. Hátha egyezményes hegyek Mongólia és Oroszország között...

Ridegen rászóltak. Székely hadnagy úr állt előtte.

– Miért nem tiszteleg nekem, zászlós úr?

– Nem tisztelegtem?... Nem láttam a hadnagy urat...

– Miért nem látott? Nem látja meg a feljebbvalóját?

– Nem látok hátra. Nem láttam a hadnagy urat.

– Tiszteletlen viselkedéssel hálálja meg a szívességem? Tegnap átengedtem önnek a legényemet, és most nem lát meg? És felesel? Kellene már egy kis szolgálati fegyelem, mondhatom. Nem látja meg a feljebbvalóját.

– Kérem, nem vagyok gyerek...

– De most aztán ne folytassa! Jelentkezni fog kihallgatáson... Nem volt tréfa. Tíz óra tájban már kopogtatott is Koltár főhadnagy úr a nachtkasztliján.

– Parancsom van, hogy elővezessem kihallgatásra a zászlós urat...

A barna képű századoshoz vezette. Már többen is sorakoztak a jóképű és kellemes százados ajtaja előtt. Most is az aranyzsinóros atilla volt rajta meg a zöld nadrág. Koltár katonásan jelentette, hogy a kihallgatás együtt áll. Szépen, szabályszerűen ment minden. Mikor hozzá ért, kissé erőszakolt hidegséggel megkérdezte tőle a százados:

– Miért nem tisztelgett ön Székely hadnagy úrnak? Hirtelen eszébe jutott, hogy a nem láttam, az nem mentség.

Valami más kell. És ki kell másznia, mert második napja ez a második baj. Eszébe jutott valahogy a szolgálati szabályzat.

– Tornázni mentem az udvarra, százados úr. Tornateremben vagy sportpályán nem kötelező a tisztelgés. Sőt, ha tudom...

– Köszönöm. Teljesen elegendő a mentsége. Ön katonásan viselkedett. Tudom, hogy nincs benne szándékosság. Székely hadnagy úrral ismét fel kell venniük a bajtársias érintkezést.

Utána a Szibériai Újság szerkesztője következett, aki jelentette, hogy a honvédség hivatalos lapjának, a Szibériái Újságnak a legújabb száma ma reggel kész lett. A lappéldányt ezennel át is nyújtotta a századosnak, aki szemmel láthatóan nagyon kellemesen meglepődött. Látszott rajta, hogy szeretne végezni a kihallgatással, és elmerülni a Szibériai Újságban...

 

¹ Önkéntes.

² Szellőztetni!

³ Csöndet!

⁴ Takarodó

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

Kihallgatás után barátságosan lekezelt Székely hadnagy úrral, aztán meglátogatta a Szibériai Újság főszerkesztőjét, Elek Béla urat. A főszerkesztő úr lakása szintén tömegszobában volt, de gyékénnyel volt elkerítve. A többi ágy között vagy négy ágyat külön elkerítettek egy kis sátorral, amelyiknek azonban hiányzott a teteje. Kívül zajlott a nagyvilág, kártyáztak, orosz igéket ragoztak, vöröspecsenyét játszottak, otthoni szigorlatra készültek, gyorsírást tanultak a hadifoglyok, de a kis elkerített szerkesztőség külön élte fölényes és lázas kultúréletét. Nemes tradíciókat ápoltak itt, ebben a kis sátorban irodalomról vitatkoztak, és a gyékényekre ilyenek voltak kiragasztva: Él magyar, áll Buda még!

Elek szerkesztő úr egy élénk, de öreges kis zászlós volt, aki főként a lap politikai irányát vezette. Lelkesen magyarázta, hogy milyen okos Filatov cikke a Russzkoje Szlovoban. Upodnozsia Karpat című cikkében ugyancsak pártját fogja a magyaroknak. Elismeri az ellenségről, hogy katonája utolsó csepp véréig harcol, és megállapítja, hogy a háború végén Magyarországon lesz a legnagyobb az emberveszteség. Még az ellenség is így vélekedik. Lehetetlen, hogy az önálló vámterületet ezek után se kapjuk meg.

Azután elmondta, hogy itt gyűlik össze az újság anyaga: hírek, versek, novellák, cikkek és a tiszti gyűlések fontosabb határozatai. A segédszerkesztővel, Farkas Gábor úrral feldolgozzák, elrendezik az anyagot, azután a két leíró szépen, kalligrafikusan leírja. Egy példányban készül az újság, először a parancsnokság olvassa, azután a többi boksz. Mint hírlapíró kolléga, akinek már Szibériában is vannak a magyar hírlapírás körül érdemei, közvetlenül a parancsnokság után fogja kapni olvasásra a lapot. A hadifoglyok mindig nagy izgalommal várják az újságot. Igazi kultúrcselekedet és fontos szükséglet az újság. Reméli, a kolléga úr is fel fogja keresni cikkekkel. Persze, előbb ismerkednie kell kissé a lágerrel, melyet egyébként tábornak kellene hívni, érthetetlen,

hogy van rá jó magyar szó, és mégis azt mondják az emberek, hogy láger. Fejlett és pezsgő kultúrélet van a táborban, már zenekarról is beszélnek, ha ez is meglesz, páratlanul fellendül a szellemi élet...

Abba kellett hagyni a beszélgetést, mert jelentették, hogy az egész tábor sorakozik az udvaron. Valami magas rangú muszka látogató érkezett. Orosz tisztek karéjában állott a vendég, akinek a saját táborparancsnok, Steiner őrnagy úr éppen most adta le a tábor létszámáról a jelentést. Fáradt és közömbös öreg úr volt a muszka, érdektelenül hallgatta az egészet, elsiklott a hadifoglyok felett a tekintete, azután megint maga elé nézett elgondolkozva.

– Ez kellene most odahaza... – súgta mosolyogva báró Feszt hadnagy úr, aki a hidegre való tekintettel szőrcsizmákkal váltotta fel a papucsokat.

– Mire kellene? Mi van vele? Mit csinálna odahaza?

– A visszavonulásoknál adna egypár jó tanácsot.

– Kicsoda?

– Ez a muszka. Nyiscsenko tábornok... Ez a világtörténelem leghíresebb visszavonulója. A hadiiskolában tanítják az orosz- japán háborúban végrehajtott visszavonulását. Iskolapélda. De Nyikolajevics Nyikolaj nagyherceg nem értette meg a magyarázatát, leszidta a visszavonulásért, rátámadt és megszégyenítette. Letépte a nadrágjáról a stráfot, a Iampaszt, és soha többet nem szabad neki lampaszt hordania. De a visszavonulását tanítják az iskolában...

Szegény Nyiscsenko tábornok. Megtört öregember, és vérzik a szíve. Mit ér neki a világháború, ha nem lehet kint a harctéren, és nem vonulhat vissza. Ha fogolytáborokat bíznak rá, mikor hadseregeket szeretne vezetni hátrafelé. Mit ér neki az egész élet, ha ország-világ előtt megcsúfolták, és nem hordhatja az amuri kozákok lampaszát... Ilyen bánatok vannak a világon. Sok keserűséggel jár egy ilyen világháború...

Bezzeg Waleczky ügyvéd úr... Doktor Waleczky tartalékos kapitány úr, Varsóból. Az persze elemében van. Szerencse dolga. Jön egy ilyen világháború. Ott pangott az irodája valahol a Kosciuszko vagy talán a Rzevuski utcában, és mindenre gondolt, talán csak arra nem a szegény, vegetáló, öregedő ügyvéd, hogy egy világháború még segíthetne rajta. Már el is felejtette, hogy valaha, mikor még moszkvai jogász volt, besorozták, tiszti rangot nyert, és tartalékos stabskapitány. Zsófia is nőtt, a fiúk is kezdtek már érettségizni, de feszült a gazdasági húr, izzadni, verítékezni kellett a napi kenyérért. Valami kis részletüzlet ügyeiben futkosott a kerületi békebíróhoz, abból éldegéltek, nehezen. Jött a világháború. Waleczky ügyvéd urat is behívták. Kopaszon, kövéren felhúzta a fess stabskapitányi egyenruhát; sajnálkozva néztek utána Varsó utcáin a szegény, öreg főhadnagynak. Még az ilyen ütődötteket is behívják. Waleczky doktor úr azonban kihúzta magát, és úgy állított be a harmadik emeleti kis tyúkperes irodába.

Zsófika körültáncolta, de anyuka szemrehányóan csóválta a fejét.

– Ehhez a nyomorúsághoz még ez a cifra ruha is, Szaniszló...

Waleczky doktor sóhajtott. Búcsúzott a megutált peres aktáktól, a foszlott szélű főkönyvtől, a lengyel romantikusok részletre vásárolható gyűjteményétől. De aztán vidoran a kardjára ütött, és azt mondta:

– Eb ura fakó, anyukám! Nem hiszem én, hogy rossz vége lesz ennek.

Elgondolkozott Waleczky úr. Mi lehetne még rosszabb? Hiszen az utóbbi napokban már az udvar mélységét méregette titokban, ha lenézett a harmadik emeletről. Nem volt bátorsága leugrani, nem mert leugrani, nem merte itthagyni ezeket a szerencsétleneket. Pedig tudta, hogy már nem viheti sokáig. Ha meg kellhalnia, legalább valami szép és tisztességes megoldása legyen az életének. Olyan ez a háború, mint egy főnyeremény. Nem kell hazudni, nem kell takargatni, nem kell leplezni semmit. Hiszen önként is elment volna, de ezt nem tudta volna a családja előtt megindokolni. Ez most egy nagyszerű, egy örvendetes kényszer. Nem tehet róla, mennie kell, hívja a cár, nem lehet ellenszegülni. Szépen felbukik majd valahol egy kárpáti völgyben, vagy elterül egy ukrajnai országúton, és megy a levél Waleczky ügyvéd, tartalékos főhadnagy özvegyének Varsó városába, a harmadik emeletre. Lesz valami nyugdíj, a hazáért halt hős árváit a cár veszi gondjaiba, az unokái már nem lesznek asszimilált lengyelek, azok már oroszok lesznek, talán egyik közülük a cár gárdájában fog szolgálni... Zsófikát is fel lehet nevelni. Megváltás ez a háború...

De nem így történt. Nagy becsülete lett Waleczky doktornak, mikor a lengyel légiók az osztrákoknál megalakultak. Hamar kapitányt csináltak a stabskapitányból. Azután, hogy megmutassák a lengyel nemzetnek, nagyszerű állásba küldték a varsói ügyvédet, Távol-Keletre, hadifogolytábor-parancsnoknak, ahol keresni is lehet valamit. Most itt élt az egész család, nagyszerű társadalmi állása volt doktor Waleczky kapitány nejének. Szürke lovon nyargalt az Amur partján a szép Waleczky Zsófia, és fekete cilindere alól kigöndörödött a gyönyörű haja...

El lehet képzelni, hogy szigorúan bánt a hadifoglyokkal, hiszen ez volt az állása, a kenyere, az egzisztenciája. Nem tűrt semmi szabálytalanságot, hogyne, hogy rásüssék az áskálódók, hogy rokonszenvez a központi hatalmakkal és szövetségesükkel, a császári ottomán hadsereg elfogott tagjaival. Szigorúnak kellett lennie, hogy még az árnyéka se érjen hozzá a gyanúnak.

Úgy állott Nyiscsenko generális előtt, mintha nyársat nyelt volna. Boldogan és virulón, mint akinek megoldódott, révbe jutott, partot ért az élete.

A generális azt mondta, hogy általában meg van elégedve a táborral. Rend van, a foglyok eléggé türelmesek, látja, respektálják a saját feljebbvalóik parancsát, ami derék katonai szellemre vall, és igen dicséretes. A foglyokkal meg van elégedve. De az őrök közül többen pálinkaszagúak. Hogyan lehetséges ez? A kapuőrök közül az egyik a kétségtelen részegség jeleit mutatja. Waleczky tartalékos százados úr elsápadt. Dadogott. Azt mondta, lehetetlen. Illetve, lehetetlen szeszhez jutniuk. Miből vásárolnak, mikor a zsoldjukat ki sem adja, hanem az élelmezésük feljavítására fordítja, éppen a szesz miatt. Utána fog nézni. Még ma vizsgálatot tart. Nem nyugszik, amíg ki nem nyomozza.

Nyiscsenko tábornok ezt már nem hallotta, nem törődött többet a megszeppent kapitánnyal. Valahol Lublin alatt kalandoztak gondolatai, ahol káprázatos visszavonulást vezetett. Közben a hadifoglyok boldogan tolmácsolták egymásnak a letolást, amit a szigorú parancsnok kapott.

A generális elment, de fél óra múlva már megint ott volt Waleczky doktor. Gúnyosan mosolygott, azt mondta, majd megtalálja ő a szeszt, nem kell félni. De okos ember is volt Waleczky. Békét ajánlott a foglyoknak. Szeszt nem szabad behozni a táborba, de hát ő nagyon jól tudja, hogy amíg ilyen irdatlan sok pénzt kapnak, addig mindig lesz. Mondják meg, honnan van a szesz. Megengedi a tiszteknek a szesz mérsékelt élvezetét, de csak úgy, ha megígérik, hogy az orosz legénység nem fog kapni. Ők ihatnak, de ha egy orosz katonát is részegségen kap, a tiszteket fogja büntetni.

Ezt az alkut elfogadták. Előlépett Dantsek Dayka Aladár hadapród úr, egy hosszú bajuszú szittya, és elmondta, hogy a szeszt ő gyártja. Türelmes munkával egy kis szeszgyártó gépet készített, és aszalt szilvát erjeszt a megürült petróleumos dobozokban. Kis gépének termelőképessége egy liter naponta. A szesz negyvenöt fokos. Már természetesen az íze után ítélve. A hűtőcsövet az utolsó napokban jelentősen megjavították. Novák Sándor pénzügyi tisztviselő szakszerű utasításai szerint jártak el a szeszfőző hűtőcsövének reformjánál. Az ipartelepnek négy tulajdonosa van: Zsigmond hadapród, Knöbl, Duskó meg Wankovich. Ha bűnhődni kell, ők vállalják... Saját használatra és a vendégeiknek készítik a szeszt.

Waleczky doktor megmutattatta magának az ügyes gépet, és élénken megdicsérte az ezermestert, de a lelkére kötötte, hogy az orosz legénységnek hagyjon békét, ne itassa őket.

 

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

Kezdett valamennyire tisztába jönni a láger szervezetével és közigazgatásával. Van tehát egy orosz parancsnok és egy közvetlen feljebbvaló; Waleczky úr. De ennek is van egy parancsnoka; a muszka ezredes. Ezzel az ezredessel különben lassanként enyhe barátsági viszonyba lépett. Korán szokott kelni; és háromnegyed hat táján mindennap már öltözködött. Óvatosan kellett öltözködnie; hogy a többieket ne nagyon zavarja. Pont hatkor kinyílt az ajtó, egy orosz katona elordította magát:

– Sztavaj! Szmirna! Felkelni! Vigyázz!

Ezután szalutálva belépett az orosz ezredes. Jobbra, balra szalutált a nyújtózkodó, pislogó hadifoglyoknak. Úgy csinált az ezredes, mintha fogadná a köszöntéseket.

Ő mindig úgy intézte a dolgokat, hogy mikorra az ezredes jön, éppen a kis lavorja előtt álljon, amit az ágy végére tett. Mindennap, mikor a muszka altiszt ordított, lekapta az ingét, az ezredest már mosdásra készen, meztelen felső testtel üdvözölte, az meg barátságosan és elismerően integetett neki. Ez már aztán derék, ezt lehetett kivenni az ezredes pillantásából. Mikor az ezredes elviharzott, és a másik szobában hangzott az ordítás, már lehetett a szabályok értelmében mosdani. De az ezredes ezenfelül nemigen törődött velük, a többit rábízta Waleczkyre: az élelmezést, a lágerrendet, a nem előírásos sapkák és ingek elkobzását, mindent.

Három tábor volt a faluban, de a többiek messze estek tőlük. Az egyik például legalább fél kilométernyire volt. Ha hangosan játszottak, oda lehetett hallani a kiabálást. Azonban mégis úgy el voltak választva egymástól, mintha ellenséges államok „határai merednének közöttük. Mind a háromnak külön parancsnoka volt. Az övék volt a „Hatos”. Ez meg a „Hetes” plebejus pavilon. Egyetlen törzstiszt és ez is parancsnok. De a „Baubezirk” az előkelő tábor volt. Itt a hadnagy volt a legkisebb rang, és a hadapródnak legalábbis tüdőbajának kellett lennie, hogy oda bejusson. Persze ott a parancsnok is ezredes volt, mindenki külön szobában lakott, és csendes, klastromszerű hangulat volt a szobákban. A három tábor lakói alig ismerték egymást. Nem járhattak egymáshoz, és csak indokolt esetben, csak kérelemre, korlátolt számban volt szabad, hetenként egyszer, erős katonai fedezet mellett meglátogatni a szomszéd táborok lakóit. Olyan körülményes volt ez a látogatás, hogy a kényelmesebbek évekig is ellaktak unokabátyjuk vagy a sógoruk szomszédságában anélkül, hogy többször találkoztak volna.

Most éppen a látogatások kérdését akarták megoldani. Meg általában: a fürdőzések, a séták kérdését. Mert fürdő is volt az Usszuri partján, meleg vízzel, apró kényelmekkel, de ide is csak szuronyok között mehettek.

A tiszti gyűlésen Steiner őrnagy úr előterjesztette a muszkák ajánlatát, hogy fürödni, sétálni, meg a szomszéd pavilonokba hajlandók kíséret nélkül is elengedni a hadifoglyokat...

Viharos éljenzés tört ki belőlük. Egy pillanatra megfeledkeztek a fegyelemről. Megfeledkeztek arról, hogy ez nem kocsma, ez tiszti gyűlés, itt katonásan kell viselkedni. Felolvadt egy pillanatra bennük a hosszú és unalmas rabság nyűge, egy viharos éljen szakadt ki a torkukon.

Az őrnagy úr nem tett megjegyzést az éljenzésre, de látszott, hogy kellemetlenül lepi meg ez a viselkedés, amelynek egyébként legfeljebb egy majálison lehetne helye...

Az orosz parancsnokság ezen engedménye csak látszólag ilyen humánus. Megszokhattuk, hogy ne várjunk tőlük semmi jót, és természetes, hogy az ajánlat mögött muszka ravaszság és embertelenség búvik meg. Nemtelen játék ez is a hadifoglyok szabadulási törekvéseivel és vágyaival. Ingerlik a ketrecbe zárt oroszlánt. Megmutatják az aranyszabadság édes mezejét, hogy annak ingere eltántorítson bennünket az igaz úttól, melyen egyenesen és rettenthetetlenül járunk... Arról van szó nevezetesen, hogy a muszkák teljesíthetetlen feltételhez kötik ezt a kis szabadságot. Olyan feltételhez, melyről tudják, hogy elfogadhatatlan, és hogy

sem a központi hatalmaknak, sem a velünk szövetséges dicső ottomán császári hadseregnek egyetlen tisztje sem volna kapható erre az árulásra. Azt kívánják ugyanis, hogy a tábor minden tisztje, aki ezt a kedvezményt igénybe akarja venni, adja becsületszavát, hogy nem fog megszökni...

Halotti csend követte Steiner őrnagy úr bejelentését. Úgy érezték, hogy egyhangúlag szeretnék ordítani: megadjuk! Mint azon a bizonyos országgyűlésen, csak az embernek hirtelen nem jut eszébe, hogy melyiken. De feszélyezte őket az őrnagy határozott hangja, meg hogy árulás. Illedelmesen várták, mi lesz az ajánlat, mi lesz az útmutatás vagy a parancs.

Ekkor egy hadapród lépett elő, aki érces hangon jelentette ki, hogy azt hiszi, az egész hadapródi állomány nevében beszélhet. Azt hiszi, helyes, hogy először a legfiatalabbak fejezik ki megbotránkozásukat a muszkák szennyes ajánlata felett. A had apródok a maguk részéről egyhangúlag elutasítják a muszkák mézesmadzagát...

Utána a közös hadapródok nevében hangzott el hasonló nyilatkozat, majd nyilatkoztak a honvéd hadnagyok, az ulánusok, a lovas tisztek, a gárdaezred hadnagya a német birodalmiak nevében, századosok, rittmeisterek, végül egy bimbasi, a dicső ottomán hadsereg nevében. Ilyen áron nem kell a szabadság.

A táborparancsnok meghatottan köszönte meg az egyértelmű állásfoglalást. Köszönte a lelkes támogatást, úgy látszik, senki sem felejtette el, mivel tartozik a hazának. Nem is tételezte fel egy pillanatra sem. A katona, a fogoly katona nem adhatja becsületszavát, hogy nem fog szökni. A fogoly katonának minden gondolata a szabadulás, s akik itt együtt vagyunk, akár ünnepélyesen is kijelenthetjük, hogy minden alkalmat és minden lehetőséget megragadunk a szökésre. Erről nem szabad lemondani, és erélyesen vissza fogja utasítani még csak a gondolatát is annak, hogy erről bárki lemondana...

Az eset egy kicsit megzavarta és lecsillapította a kedélyeket.

Vágyva sóhajtottak a szögesdrótokon túlra, a puskás őrszemeken túlra, ahova nem lehet menni. Nem lehet leülni egy kicsit a havas erdőben, nem lehet botorkálni az Usszuri ősi partján. Bezárták, maguk zárták be a kapukat. Lehet, hogy a muszkák nem is gondolták ilyen sötéten. Egyszerűen egy kis szabadságot akartak nekik adni. De hát nem küldhetnek háromezer emberrel háromezer fegyveres katonát. Még szép tőlük, hogy bíznak a becsületszóban. Tovább is tömeglakás, tömegséta, tömeglátogatás.

És hogy lehet innen megszökni? Ki merne innen nekivágni? Hü lehet tudni, mi van az Usszuri túlsó partján? Vagy át Szibérián meg az Uralon, meg az európai Oroszországon, és még akkor is át a fronton? Vagy a Góbi-sivatagon át Mongólia felé? Hogy lehet megszökni? És ha lehetne is, ki kockáztatja? Miért ne lehetett volna ezt a kis könnyítést elfogadniuk, amivel rongyos kis életüket színesíthették volna?

Óvatosan beszélt á dologról Székely hadnagy úrral, és megkérdezte, tényleg nem volt valami megoldás? A fiatal kis hadnagy nagyon fölényesen nézett el felette:

– Csak egy civilnek juthat eszébe ilyenre gondolni. Az aktívok között már tegnap megbeszéltük a dolgot, és meg akartuk kérni az őrnagy urat, hogy ne is kockáztassa meg a tiszti gyűlés előtt, mert az ilyesmi csak úgy szép, ha egyhangúlag megy. Hála istennek, nem volt baj, de hallatlan, hogy egyesek még talán most is ingadoznak. Becsületszavát adja az ember az ellenségnek... Hallatlan...

– Fürdés, urak...

Persze nem úgy, hogy kitárják a kapukat, és szabadon, vidám beszélgetésben tódulnak az Usszuri menti fürdő felé. Puskás és szakállas orosz katonák közrefogtak húsz urat, és zárt menetben kísérték őket, a szomorú fegyencmenetet. Hónapok óta most először volt kint, és kíváncsian nézett szét. Az Usszurit nézte, amely éppen olyan volt, mint a Duna, és a Gellérthegy is ott volt a partján, csak éppen a citadella hiányzott róla.

Egy helyen zsákból és szalmából tákolt bábuk bújtak ki a hóból, mintha kíváncsiak lennének a hadifoglyokra. Élettelen szal

mabábuk, meggyötört, kilógó belű szalmabábuk, leromlott idomtalan alakok.

Az orosz őr magyarázta, hogy ezen tanulják nyáron az orosz bakák a szuronyvívást...

Voltaképpen hálával tartoznának ezeknek a szalmabábuknak...

Helyettük döfi az orosz baka a szuronyát a szalmabábba. Őket jelképezi a szalmabáb, helyettük áll, helyettük vérzik, helyettük fagyoskodik, és helyettük lóg ki a bele a zsákhasából.... Nyáron beledöftek a szalmabábba a szuronyvívásnál, helyettük van a nyitott sebe, és senki nem küldi hozzájuk a lágerorvost, pedig saját beteg. Saját orvost és saját patikát kellene küldeni hozzájuk...

A fürdőt úgy körülvették a szuronyos őrök, mintha a fürdő deszkapalánkjai mögött már az ugocsai határ kezdődne.

Az egyik őr lehajolt, és egy rothadt krumplit tűzött a szuronyára.

Meglódította szuronyos puskáját az orosz őr, és elhajította a rothadt krumplit messze, a fürdő deszkapalánkján túlra. Sikerült neki, és kedvesen, szélesen mosolygott hozzá. Vajon otthon milyen játékok vannak, milyen sikerek vannak, együtt éreznek-e az emberek egymással, sajnálják-e egymást annyira, mint az imént ő a szalmabábukat?...

Van-e bennük annyi testvériség, mint a szalmabábban, aki odaállt az ismeretlen és soha nem látott ellenség helyett, és engedte, hogy az ellenség helyett beleszaladjon az acél...

...Dermesztő hidegben fagyoskodó, kilógó szalmabélű testvérem, szibériai szalmabáb...

 

NEGYVENHARMADIK FEJEZET

Jöttek vissza a fürdőből. Az országút szélén vassínek voltak lefektetve, és a síneken emberek egy vasúti teherkocsit gördítettek. Mikor közel érkeztek a kocsihoz, az emberek egyszerre eleresztették a kocsit, és megálltak. Megálltak, és kezüket az idomtalan rongykucsmához kapták. Megmerevedve álltak, és kétségbeesve tisztelegtek. Egész halom szánalmas, szikkadt, köhögő, lázas szemű, szalmába bugyolált lábú hadifogoly, tisztelgő hadifogoly.

– Legénységi foglyok – suttogták.

A legénységi foglyoknak hosszú, zilált szakálluk volt, és a szalmabábnak, amelyik kikandikált a hóból, jobb ruhája volt, mint ezeknek a hadifoglyoknak. Úgy néztek rájuk, vágyva és könyörögve, temetői rendben, fulladozva és dideregve, úgy néztek rájuk, mintha nem mernének a lábaikhoz omolni kegyelemért, e földi istenek lábai elé. Úgy nézett rájuk a saját legénység, a saját hatgyermekes, skorbutos, lázas, köhögő, halódó, megöregedett, reményvesztett, árva legénység...

Egy hadnagy szólt az orosz altisztnek, hogy a tiszt urak szeretnének valamit adni a honfitársaiknak. A legénység őrei is beleegyeztek, és megkezdődött az alamizsnaosztogatás.

Mindegyik adott néhány rézpénzt a legénységnek, és azok kézcsókoló hálával a szemükben köszönték.

Alásan köszönték a hősök az alamizsnát. Megalázkodva és megalázva hálálkodtak a szegény férgek, a limanovai halállégió büszkeségei, a vörös ördögök, egyiken még rajta a piros nadrág...

Mi ez? Petőfi Sándor? Ezekről is megfeledkeztek, mint Petőfi Sándorról? Mint a nagy idők tanúiról? Együtt küzdtenek a honért... Nem ezt tanulja az ember az iskolában? Aki a mezők liliomait ruházza, az gondoskodik ezekről? De hiszen ő is megfeledkezett róluk. Nem is jutott eszébe, hogy nem lehet mindenki tisztiszolga. Hol van a többi legény, a százezrek, akiket elfogtak? Mi van velük? Ilyen önző az ember, megfeledkezik a szakaszáról, a

századáról, eszébe se jutott, hogy mi lehet velük. Hát ezeknek nem jár zsold? Nem jár nekik egyenruha? Ezeknek nem lehet küldeni? Csak tiszti zsold van a nemzetközi egyezményben? Mi történt itt? Lássuk csak. Együtt voltunk a fronton, az kétségtelen. Mindenki átjött a tűzvonalon, az is kétségtelen. Nos? Hát itt is vannak kasztok, itt is vannak páriák? Születési és vagyoni előjogok?

Braun hadnagy úr magyarázta mellette, hogy a front volt a purgatórium, a fogság a pokol, a hazatérés lesz a mennyország. Jó, legyen igaza. Hát ez a pokol. Mondjuk, hogy meghaltak, és ez a pokol. Lehetne beszélni róla, hogy a pokolban van-e lazac, van-e ananászkonzerv, készül-e filharmónia, de hát itt, a pokolban is ilyen különbségek vannak?

Hazaértek és nem tudott belenyugodni a látványba. Nem tudta lerázni, elűzni, kivakarni az agyából. Hol lehetnek a százezrek, akik nincsenek a táborokban, és ha táborokban vannak, milyen táborok lehetnek azok, ha a szabadságosok így... ilyen koldusnyomorultan halódnak.

Nem ordítanak otthon a lapok, nem állanak sikoltva a Parlament előtt a gyerekek? Mi lehet odahaza? Eszébe jutott, hogy fönt titokban egy hazai lapot köröznek. Egy kapitánynak küldték, ingbe volt belevarrva az újság. Minden vezércikknek erről kellene szólni, minden Fényes Lászlónak emiatt kellene hördülni... Mi van az otthoni lapokban erről?

A lapot hamar megkapta. Bent volt a Szibériai Újság szerkesztőségében, ahol szívesen odaadták.

Mohón olvasta.

...Felújították a Gyurkovics lányokat... Nagy sikere van az új operettnek... Kellemes, szórakoztató darab... Az a címe, hogy „Fogadjunk...” Azután olyan ellenzékies, erélyes cikk volt a lap élén... Követeljük, hogy hívják egybe a delegációkat... A lap elégtétellel szögezte le, hogy már a Lengyel Club is a kérdés mellé állt... Pártolják a németek is, sőt, a keresztélyszocialista munkásság is... Báró Ambrózyt kinevezték... Hadijelentések... Sikeres harcok Koritnyicánál.

– Tiszti gyűlés!...

Mit akarnak a tiszti gyűlésen? Megint tiszti gyűlés. Ilyen hirtelen. Biztosan valaki jelentette az őrnagy úrnak a szomorú látványt. Meg fogják beszélni a segítést. Mert valahogy segíteni kell. Táviratozni kell, írni kell haza, fel kell világosítani a kormányt, hogy mi van itt. Álljanak össze a központi hatalmak és a velük szövetséges dicső ottomán császárság, ezt nem lehet hagyni. Verseket szavalnak otthon a kis katonáról meg az idős népfelkelőkről, a kabarékban, még emlékszik rá jól, reflektorral világítják a katonaruhás, a legénységi ruhás tenoristát, és felugrál a közönség, úgy lelkesedik. Most itt van.

Steiner őrnagy úr gyászfátyollal a karján jelent meg a tiszti gyűlésen. Remegő hangon jelentette be a tiszti gyűlésnek a nagy csapást, hogy meghalt a király. Most kapta az értesítést, hivatalos átiratot a habarovszki lágerparancsnoktól, aki nem akart bennünket a hírrel – mely már napok óta tartja magát – megriasztani Ezúttal azonban tudomására hozza a hadifoglyoknak, mert most már biztos az értesülése.

Steiner őrnagy úr közölte, hogy a lágerben hatheti gyász lesz és miután közelebbi értesülések nincsenek, még a délután folyamán megbeszélik a többi láger parancsnokával a tennivalókat. Nevezetesen arról van szó, hogy a tisztikarnak fel kell esküdnie az új királynak.

A családban odahaza mindig volt valami különös kegyelet az öreg király iránt. Az édesapja szeretett meleg és megható történeteket mondani a királyról, az anyja meg szinte családiasan emlegette Zsófiát, Erzsébetet. Ilyen közvetlenül beszéltek odahaza a királyról. Ami most történt, az valósággal lesújtotta. Ahogy az őrnagy kiejtette a száján, hogy fel fognak esküdni az új királynak, egyszerre hatalmas és dörgő éljenzés visszhangzott:

– Éljen a király!

Úgy érezte, hogy itt mindenről megfeledkeznek az emberek. Nem kellett volna olyan teli tüdővel éljenezni. Ráértek volna fitogtatni a történelemtudásukat majd a gyászhetek után. Nem szép

az ováció, és nem szép Steiner őrnagy úrtól, hogy velük kiabál. Ráért volna a rekviem után, azt mondták, az is lesz a hadifogolykápolnában.

Eddig soha nem volt kíváncsi arra, hol melegítik a teavizet, honnan hozzák az ebédet, honnan jön fel Gyuri, meg hol lakik a többi fürge és jókedvű legény, aki hármójukat kiszolgálja. Csak tudta, hogy reggelre vizet hoznak a lavórjába, tisztítják a cipőjét, ebédet hoznak neki, sepergetnek helyette, ablakot pucolnak neki, a szennyesét mossák, a harisnyáját stoppolják. Soha nem gondolt arra, hogy ezt valakinek el kell végeznie, természetesnek találta, hogy minden kényelme megvan, hogy szinte mindent a helyébe hoznak. Honnan, kik, mikor csinálják, mikor végzik helyette, mikor főznek neki, ez nem is jutott eszébe eddig. Mintha ez a terített asztal, ez volna a természet rendje.

Úgy lassanként összeállította magában, amit eddig erről tudott. Persze, hiszen három rubelt kell fizetni tisztiszolga díjazása címén, és akiknek pénzük van – már hallott olyat is -, külön tisztiszolgát tartanak. Furcsa kis pokol. Azután az is eszébe jutott, hogy Körös hadnagy úr a parancsnok. A tisztiszolgáknak külön parancsnokuk van. Van egy főparancsnok, a Körös hadnagy úr, és van egy alparancsnok, egy továbbszolgáló altiszt, ezek ketten fegyelmezik a tisztiszolgákat. Egy nagyobb, földszintes ház állt az udvar végén, itt volt a tisztiszolgák lakása. Hozzájuk soha nem ment be eddig. A ház egyetlen hatalmas termét középen egy deszkafallal választották el. Ennek az egyik fele volt a tisztiszolgák lakása, a másik fél oldalnak külön bejárata volt. Itt tartózkodtak takarítás alatt. A falakon térképek voltak kifeszítve, mindenütt asztalok és székek álltak. Nyelvtanfolyamokat tartottak itt, és vasárnap meg más ünnepeken át lehetett alakítani a termet templommá. A tábori lelkész itt tartotta ilyenkor a szertartást. Egy kis emelvény is volt, azon az oltár, de hétköznapokon függönyök takarták el az oltárt. Ilyenkor profán beszélgetések és vitatkozások folytak a teremben.

Ezen a termen akart átmenni, innen is be lehetett jutni a legénységhez. Egy kis ajtót szerkesztettek a termet elválasztó falba, és azon túl tanyázott a legénység.

Ment keresztül a termen ahol igéket ragoztak, gyorsírási jeleket írtak nagy fekete táblára. Az egyik sarokban stoppolni tanított egy huszárzászlós egy tiroli vadászszázadost, az ablak mellett Lang Ervin festőművész adott leckét rajzból néhány úrnak. Az ablakon át látni lehetett a tábor deszkapalánkjának szögesdrótjait, meg a kis erkélyt a tábor sarkában, ahol az orosz szuronyos őr tanyázott. Mindenki ezt a modellt választotta; és ezt rajzolták nagy igyekezettel.

– Habt acht!^*

Ez a kiáltás süvített végig a termen. Mindenki odanézett, ahonnan a kiáltás hallatszott.

A térkép alatt történt valami, mert az egyik zöld parolis kapitány vigyázzba meredve állt a másik nagy, fekete szakállú kapitány előtt.

Megszeppenve állt a vadászkapitány a bajtársa előtt, az pedig tovább ordított:

– És vigyázzon magára! Egyszer s mindenkorra kikérem magamnak! Rangidősebb vagyok, és ezzel számolnia kell!

Az ordító kapitány ezután megcsendesedett, pihenjt vezényelt a kollégának, és csendesen folytatta:

– Arról van szó tehát, hogy én önnel sem most, sem máskor nem vitatkozom, és én önnek most oktatást nyújtok. Ne tessék tehát közbeszólni. El fogom még egyszer mondani, hogy képzeltem volna ezt az olasz támadást helyesen, és tessék figyelni, mert majd el kell mondania. Ez nem kávéházi purparlé, ez komoly oktatás, amelyért még valamikor hálával fog nekem tartozni.

A rangidősebb tiszt a zsebébe nyúlt, egy kis zászlót vett ki onnan, gombostűre szerelt kis zászlót, és letűzte a térképen. Aztán ezt mondta:

– Also, kamerad...^**

^* Vigyázz!

^** Tehát, bajtárs...

 

NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

Nem, ezen a napon nem volt kedve a legénységet meglátogatni. Hogy is volt ezzel a két vadászkapitánnyal? A bokszokban már magyarázták és kommentálták az esetet. A hadijelentések alapján zászlókkal jelölték meg a társalgóbeli vagy templombeli térképeken a frontokat. Olasz nemzetiszínű zászlók sorakoztak az olaszok frontján, és a magyar meg a német hadsereg vonalát magyar meg német nemzetiszínű zászlók jelölték. Két sor zászló állt mindenütt szembe egymással. A németeknek a verduni frontról volt ilyen térképük, de volt az orosz frontról is. Ezek az urak tiroli vadászok voltak, ezeket az olasz front érdekelte. Ezt magyarázták egymásnak, és ennek a térképe előtt izgultak, vitatkoztak. Csóválták a fejüket, ha a nagyvezérkar feladott egy magaslatot. Vajon nem lett volna jobb megtartani? Nem lesz-e baj belőle? Szerették volna óvni a nagyvezérkart a könnyelmű lépésektől. A rangidős kapitány magyarázta a taktikát, a fiatalabb, aki biztosan csak három héttel később lett kapitány, közbeszólt. Emiatt volt a rangidős felháborodva. Hogy lehet közbeszólni, amikor a rangidős magyaráz? Ez nem játék, ez vérre megy. Emberéletek és nemzetek jövője forog kockán, ez nem szórakozás, ez egy komoly stratégiai és taktikai oktatás. A fiatalabb kapitány belátta a hibáját. Ettől kezdve figyelmesen hallgatta a rangidőst, pláne, hogy el kell majd ismételnie a hallottakat. Buzgón korrigálták Pie-Li-Ka faluban, a Sárga-tenger mellett, az Amur és az Usszuri mellett a nagyvezérkart.

...Vajon otthon is?... Ott is beleszólnak? Még mindig feszít a fess őrnagy a Váci utcán, még mindig reszketnek a Höferekért, még mindig tárgyalják a kávéházban a visszavonulásokat meg a támadásokat? Lehet, hogy most odahaza, a hegyi falucskában fellángol az őszi venyige a Kopasz-hegyen, lehet, hogy éppen most számoltak el a napszámosokkal, és leülnek az ebédlőbe, ahonnan az erdő felé látni, és borocska meg bikszádi víz mellett mondogatják: így nem lehet harcolni... Minden erőt oda kellene vetni az 566-os magaslat vidékére. Isten őrizz, ha itt nem sikerül...

...Vitatkoznak a magaslatokról, és nem jut eszükbe, hogy a gyerekarcú hadnagy kezéből kihull a revolver, és lefelé bucskázik. Nem jut eszükbe, hogy a Darnyicán száműzöttek indulnak a szibériai sztyeppék felé, hogy a vörös ördögök az Usszuri partján koldulnak...

...Nem gondolkoznak azon, hogy mi van a bosszúval? Hohó, hiszen gyerünk csak vissza! A bűnös Szerbiát akartuk megbosszulni. Mi van a bosszúval?! Hol vagyunk már a bosszútól... Hol vagyunk a trónörökös sajtóhibás halálhírétől? A vízi utakról tessék beszélni, a keleti piacokról tessék elmélkedni. A gyarmatpolitikáról, a kálimezőkről. A kereskedelmi szerződésekről. Hogy tudjon az ember lelkesedni, ha nem tudja, miért harcol? Vagy most már nincs magyarázat? Búg a cséplőgép, és most már nem indokolják meg a kévéknek, miért vetik a dob fogai közé...

Világos. A hadieredmények acélos búzája hull, a jövendő élet kenyere. Hull a vér a hadicséplőgépből, és a jövendő búzája sarjad a véres televényből. Ha hazamennek a vörös ördögök, ha otthagyják egyszer az Amur vidéki posztot, ők is tartani fogják otthon a zsákot...

Aki megfagy, az persze nem megy haza.

Egyelőre szép, hogy a kedélyek ilyen nyugodtak. Tiszteletre méltó, hogy a Gyurkovics lányokat felújították, kedvező, hogy viták vannak a delegációk miatt, örvendetes, hogy Ambrózy lett a koronaőr. Gróf Ambrózy vagy báró Ambrózy? Biztosan gróf.

Grósz úr lapot olvasott, Pogány hadnagy úr napiparancsot olvasott, felharsant, hogy szellőztetni. A szibériai tél hidege kegyetlenül dőlt be a kis ablakon. Igaza volt a blagovescsenszki állomásfőnöknek. Most már nem kellett aggódni, hogy mi lesz a téllel. Valóban, kissé elkésett az idén, de most már becsületesen dühöng. Ez nem hasonlít a hazai hideghez. Olyan a különbség, mint a nyakkendő meg az akasztófakötél között. Persze, persze. Mind a kettő a nyakába jön. És van finom selyemnyakkendő, divatos

színű, meg van olcsó vásári holmi. Otthon se egyforma a hideg. Egyszer kellemes, száraz, másszor meg lucskos. Néha hideg, de kellemesen hideg, és olyan kellemesen hideg, hogy szinte melegíti az embert. Ez más, ez nem olyanfajta hideg. Hegyi bácsi magyarázta, hogy csak harmincöt fokig fontos. Azt mondta Hegyi bácsi, hogy csak harmincöt fokig kell törődni a hideggel. Az ember szervezete – úgy tudta Hegyi bácsi – csak harmincöt fokig érzékeli a hideget. Azontúl mindegy. Itt van például az ólom. Ha egyszer olyan fokra hevítették, hogy olvad, azontúl mindegy. Vagy persze sokkal egyszerűbb a víz példája. Száz fokig fontos. Azontúl mindegy a víznek. A víz csak száz fokig törődik a meleggel. Azontúl gőzzé változik. Mindegy a víznek, hogy százegy fok vagy ezer fok. Azt mondta Hegyi bácsi, hogyha túl vannak a harmincöt fokon, ne törődjenek a hideggel...

Vastag felhőben tódult be a hideg a kis ablakon, a külön kis levegőző ablakon a terembe. Pillanatok alatt kihűtötte a szobát. Három perc múlva már mindenki kiabált, hogy bezárni, bezárni a szellőztetőt. Öt percig tartott a szellőztetés, de ezalatt elillant a kis meleg. Hegyi bácsi magyarázta, hogy a melegnek voltaképpen nincs súlya, a meleg a tárgyakba veszi bele magát. És azt kell mondani, ha melegről beszél az ember, hogy például: van itt egy tíz mázsás súlyú kályha, tehát ez tíz métermázsa meleg tárgy. De a szellőztetésnél csak pár dekányi meleg levegő megy ki. Nincs miért óbégatni, mikor pár száz métermázsányi meleg mégis benn marad. Nem is tudja, hogy veszik észre abban a rengeteg métermázsában azt a pár deka hiányt? Ezt ők sem tudták, és az elmélet is igen szép volt, de lényegében mégis kihűlt a terem, dideregve bújtak a hatalmas kályhák mellé.

Úgy látszik – gondolta, mikor a paplant magára húzta -, úgy látszik, az egész világon ilyen elméletekkel szórakoznak az emberek... Nem hal meg csak öt percent, úgyis fiúk születnek a háború után, meg emberanyag, meg ilyeneket mondanak. De ha az ember torkán elakad a lélegzet a hidegtől, mégsem lehet ilyen elméletekkel melegíteni. Ha a gyerekarcú lefordul a dombról, ha Petiből fogorvosi reklámot csinál a gránátszilánk, ha a képviselő fia lefordul a páncél mellől, ha meggyullad az ember melle a kénköves lángtól, ha szalmába kell takarni a szétroncsolt lábat, mégsem illene ilyen elméleteket csinálni...

Ismét elmúlt egy szibériai éjszaka, a szokásos reggeli programmal együtt. Üdvözölte félmeztelenül az orosz ezredest, felöltözködött, és most ment le, a másik pavilonba a legényekhez, ismerkedni ezzel a külön világgal. Az udvaron magasan fehérlett a makulátlan hó. Olyan volt ez az átjáró, mint egy fehér lövészárok. Szép, egyenes árkokat vágtak a hóba, melyek éppen elfödték az embert. Az ellenség nem láthatta az embert, a hómellvédek eltakarták.

Az alsó pavilon legénységi szobájában egy hatalmas állvány volt, három polccal egymás felett. Itt feküdtek a legények, így laktak, három ilyen polcon egymás felett. A szokatlan látogatás feszélyezte a mosakodó, öltözködő tisztilegényeket. Ide a tisztek közül csak Körös hadnagy úr szokott jönni, a parancsnokuk. Az lejött minden reggel, kihallgatást tartott, és a legénységi parancsnok jelentését meghallgatta. Ő foglalkozott a legénységgel.

Sután és zavartan kérdezősködött, ferde helyzet volt.

Voltaképpen nem is volt semmi célja, hogy idejött. Ez nem legénységi tábor, ez a tisztiszolgák tanyája. Fülledt szag van, de rend és mérsékelt tisztaság. Ezeknek van ruhájuk, ezeknek van mit enni, hiszen a tisztikonyhán esznek, és fizetést kapnak, ezek sem tudhatnak többet a kinti szenvedésekről, mint ő. Valamit mégis mondtak: levelezőlapot mutattak, amiket a földijüktől, a testvéreiktől kaptak. Ők, a szerencsések, akik megmenekültek a tisztjeik árnyékában. Valami murmanszki vasútról volt szó ezekben a levelekben. Skorbutot kapnak az emberek, sorban kihull a foguk, megfeketedik a lábuk, üszkösödnek a végtagjaik, elevenen széthullanak. Írjál szegény feleségemnek, hátha nem kapta meg az én levelemet... Engem haza ne várjanak, itt döglök meg, itt muszáj meghalni... Mi itten nem látjuk se a napot, se kenyeret nem látunk, mi elevenen el vagyunk temetve... Sületlen a fekete ragacs, ami kásából van, azt esszük, nem fogjuk kibírni... mindennap temetünk, mikor kezdődik az olvadás... télen nem lehet temetni, tavaszig gyűjtjük a kedves halottainkat, akkor földeljük el... Nektek jó, ti csak híréből ismeritek a kancsukát, de miközülünk mindennap megvernek pár embert, mindenkire sor kerül...

Éles füttyszó harsant a legénységi szobában. Csengetés hallatszott, és olyan volt a füttyszó meg a csengetés, mintha egy kis pályaudvaron figyelmeztetőt fütyülne a kis vicinális, és beszállásra csengetne a kalauz. Megdöbbenve állt egy pillanatig, az érzékei csalóka játékán ámult, szíve fenn dobogott a torkában. Egyszerre egy harsány hang azt kiáltotta:

„Beszállás Irkutszk-Moszkva-Lemberg-Budapest-Debrecen-Kolozsvár-Soroksár-Miskolc-Pécs-Hajdúnánás-SzékelységHajdúság-Kunság-Csallóköz-Nyitra-Kisbürgözd-Kőbánya felé... A második vágányon áll a vonat...”

Irtózatos ordítás, süketítő lárma, lázas pakolás következett. A legények sírva és nótázva kavarogtak a polcokon, és egymást lökték, dobták, lázasan kapkodtak.

Ismét egy kísérteties csengetés hallatszott...

A lárma erősebben tört ki, a kapkodás lázasabb lett...

Ismét csengetés, éles fütty, egy közeli mozdony lassú és lomha pöfögése, indulása, szabályos kattogása, amint átmegy a váltón. És mindig sűrűbb lett a pöfögés, a kattogás, és mindig elhalóbb...

A legények leugráltak a polcokról, s batyukkal a hátukon rohantak egyetlen forró tömegben...

De a vonat mind messzibbről kattogott, s mind elhalóbban... Megálltak a szoba közepén, és kétségbeesve mondták szegények:

– Megint elkéstünk...

A három ember pedig, aki a hangutánzást csinálta, elindult a teás edénnyel meleg vízért...

...Ezt a szívrepesztő játékot játszották a legények reggelente...

 

NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

Sokféle szenvedés van. Kategóriák vannak a hadifogolyszenvedésben. Kétségtelen, hogy szenvednek a tisztek is: a fogságtól, a távolléttől, a bizonytalanságtól. És vannak kosztbeli szenvedések is. Milyen csemege például odahaza a lazac. Csak próbálnák meg mindennap a lazacot rántva, füstölve, paszírozva, konzervben, paprikásnak, mindig lazacot. Majd nem lenne a lazac csemege a fényes vendéglőkben! Az Amur meg az Usszuri ontják a lazacot. Múltkor a menázsfőnök nagy, különleges ebédet rendezett: sertés karmonádlit adatott az ebédhez. Nem lehetett megenni, olyan halszagú volt. Lazacszaga volt a karmonádlinak. A disznók is lazacon élnek az amuri kormányzóságban. Azzal hizlalják őket, azért volt halszaga a karmonádlinak.

Már szárnyasokkal is próbálkoztak, de itt a ludat is lazaccal táplálják meg a csirkéket is. Olcsóbb, mint odahaza az ocsu. Valószínűleg már a sertések is unják a kaviárt meg a lazac rózsaszínű húsát, amit odahaza üvegbura alatt őriz a legfinomabb csemegés. Az ananászt is unja az ember. A habarovszki üzletekből jobbára ananászkonzervet küldenek bádogskatulyában, nemhogy egyszer kapna az ember egy kis szilvát. Nem lehet mindig ananászon élni. Hát ez is szenvedés.

A legények se véletlenül játsszák a szívszorító hazamenési játékot. Polcokon laknak, mint szortírozott háborús portéka. Dohos náluk a levegő, össze vannak szorítva, és aki otthon vidám szánkóval siklott az erdő felé fáért, meg a boglyákhoz szénát rakodni, az most évszámra foltoz meg stoppol, meg szennyest mos. De úgy látszik, vannak páriái is a hadifogoly kasztrendszernek. Azok, akik a murman vasúton dolgoznak, akiknek a murman vasút mentén hull a foguk...

Mindenki használ valami narkotikumot, mindenki áltatja és altatja magát valamivel. Ezért csinálja Dantsek a lovaglópálcákat meg a hétezer darabból álló hegedűt, erre kell a Szibériai Újság, erre való a slöjd, a gyorsírás, a szeszfőző gép meg a francia nyelv.

Meg az új perrendtartás is, melyet szintén szorgalmasan magolt egy osztag, valószínűleg csak erre kell. Ha lehetne halászni menni, ha az ember kenyeret kereshetne a családjának, kevesebben tanulnának kínai írást a hatrubeles kínai ábécéből, amelyikben fluszpapír van a betűk felett. Arra kell próbálni a betűk rajzát, de még senki se tanult meg kínaiul írni a hosszú évek alatt.

A hosszú évek és a hosszú esték alatt, amikor misztikusan zümmögtek a bokszok, és hazai emlékek, hadiemlékek elevenedtek fel, szökési tervek érlelődtek, fantasztikus beszélgetések folytak arról, hogy hogyan és miképpen lesz a háború után. Vajon megkapja-e mindenki a leszerelési illetékét... Ha még egy-két évig tart a hadifogság, gyönyörű pénzeket fognak kapni, annyit, hogy a kamatból bőségesen lehet élni. A jobb matematikusok alig győzték kiszámítani, kinek mennyi jár, kinek mennyi van félretéve odahaza: hadipótdíj meg családi segély, meg más címeken...

Csak a szomszéd lágerek látogatásai, a tiszti gyűlések szenzációi és az orosz napilapok hírei hoztak némi elevenséget. Egyébként halálos fáradtság őrölte az idegeiket, és álhírekkel tartották ébren egymást. Ebben az időben átlag hetenként háromszor volt békekötés a frontokon, a többi négy napon olyan hatalmas vereségek voltak, hogy azok kétségtelenül eldöntötték a háborút... De mindenki pontosan teljesítette a kötelességét, és szinte szégyellte, ha rajtakapták, hogy aznap nem tanult, nem faragott tovább valamit a díszes dobozon, elhanyagolta a rajzot, elmaradt a Lady Hamilton című regény olvasásában, nem gyarapodott új nyelvtani szabállyal a francia tudása, nem oldott meg egyetlen egyenletet sem, nem haladt előre az „Ács Ákos” című regény, nem készült új ballada. Az írók szorgalmasan írtak, mert ha egyetlen nap nem mentek be pontosan a szerkesztőségbe, ha egy nap elhanyagolták az irodalmat, a szomszéd bokszból már átszóltak szemrehányóan: „Abból se lesz regény soha...” Akik zenészi pályára készültek, azoknak szorgalmasan kellett gyakorolniuk, és esténként Rademacher főhadnagy úr hátrasimította bozontos haját, leült kis asztala mellé, rátett egy hosszú deszkát, amelyre a zongora billentyűi voltak fehérrel és feketével festve, és ujjai álmatagon siklottak a néma billentyűkön. Az arca átszellemült, és néha megcsóválta a fejét, ha hamisat fogott, majd újrakezdte a néma zongorán saját kompozícióját, melyet valószínűleg bravúrosan adott elő... Ott volt előtte a kotta, és aki nem hitte, belenézhetett a kottába, belenézhetett Rademacher főhadnagy úr életébe, és beleszólhatott, belejavíthatott Rademacher főhadnagy úr életébe.

És akadtak vak írógépek is, melyeken szorgalmasan kopogtak láthatatlan papíron láthatatlan beadványokat. Valószínűleg helyesen és lelkiismeretesen készültek a beadványok, lelkiismeretesen kellett készülniök, magának csinálta mindenki, nem volt oka csalni...

Csak a zongora hangja nem szárnyalt, az írógép nem kopogott, és nem gördült a henger alól papír... Csak éppen a húrok hiányzottak a zongoráról és éppúgy, ahogy a billenytyűk nem mozogtak, de meg voltak rajzolva, úgy az írógép betűit is pontosan megrajzolták. Ha lett volna egyéb is az írógépen, mint megrajzolt betűk, bizonyára úgy írt volna, mint más hazai írógép. Vagy a kis távírógépek, azok is éppúgy kattogtak, és éppúgy lehetett nyomkodni, mint otthon a távírógépeket, de megszűnt az összeköttetés, nem volt érdemes drótot kapcsolni hozzá... Drótnélküli távírógépek voltak ezek, és épp most elromlottak, elromlottak pár évre, nem lehetett velük híreket küldeni, de kattogtatni éppúgy lehetett, mint a hazai távírógépeket...

A vak zongorákon nem dübörög a szenvedély, a vak írógépekről nem olvad a gondolat, a vak távírógépekről nem repül az üzenet. Ólomlábakon jár a hír. Csak kis, zöld levelezőlapokon szabad üzenni haza német, orosz vagy francia nyelven. És kis, zöld levelezőlapok jönnek hazulról is, Almosino főhadnagy úr, a postatiszt hozza őket a Baubezirkből, ott van a postaközpont...

Ha hozott Almosino úr levelezőlapokat, senki sem akarta elhinni, hogy ilyen szűkszavúan végeznek az emberrel az otthoniak. Minden levelezőlap gyanús volt. Mit akar az jelenteni, hogy

a feleségem most franciául ír? Miért ilyen ritkák a sorok? Talán csak nem...

Suttogva tanácskoztak a vegyész hadifoglyokkal, lámpa fölé tartották, melegítették, vizes ronggyal törülték, vegyszerekkel mázolták az írást, hátha előtűnik a titok... Nyilvánvaló, hogy titkos vegyszerrel vagy titkos kulcs szerint készült a levelezőlap... ki kellene deríteni.

Ha megjöttek a levelezőlapok, órákig ültek a zöld üzenet előtt. Hihetetlen volt, hogy ne lehessen megtudni belőle valamit. Valamit, nem csak annyit, hogy aggódunk érted, hogy viseld türelemmel a hadifogságot, reményünk van arra, hogy rövidesen megtörténik a szabadulás. Miért van nagy betűvel írva, hogy „Szabadulás”, és miért van idézőjelben?...

Postakiosztás után szétszaladtak a zsákmánnyal, és hosszan merengve, zárkózottan, szótlanul nézték a bokszokban.

Most előtte volt a levelezőlap, az apja írta. Nézte félálomban az apja ismert, hosszúkás, szabályos betűit. Arra gondolt, hogy kábaság ezeken gondolkozni, ezeknek a levelezőlapoknak nincs más jelentőségük, mint egy kis életjel. Egy kis biztatás, egy kis levegő... Nincs ezeknek titkos értelmük, világosan bennük van minden. Nem kell ezeken gondolkozni...

A szeme ismét odatévedt a friss levelezőlapra, és egyszerre elhomályosult előtte a fehér ablak, fázva megrázkódott, megremegett, szíve rendetlenül vert...

Könny szivárgott a szeméből, és végigfolyt az arcán.

Kiss Béla hadapród úr a másik bokszból részvéttel kérdezte:

– Rossz hírt kaptál?

– Fahangon, színtelenül felelte:

– Rosszat. Meghalt az édesanyám...

Kiss Béla hadapród úr nem tartotta helytelennek, hogy odajött és felvette a levelezőlapot, és olvasta. Nem szólott semmit, hagyta, hogy érdeklődjön a jó barátja, a kis szorgalmas tanár szomszéd. Miért ne olvassa? Hiszen itt közös háztartásban élnek, nincsenek titkok. Családtag, hadd olvassa.

– De kérlek... Hiszen ebben nincs szó az édesanyádról... Honnan veszed...

Sóhajtott, kinézett az ablakon.

Mit lehet ezen magyarázni? Mit tegye magát nevetségessé?

...Pontos, rendes, precíz ember az édesapja... Tömör és kifejező a stílusa, és minden leírt betűjének logikai kapcsolata és indoka van... A múltkori levelet így írta: „Kedves Fiunk...”, most azt írja: „Édes Fiam...” Kemény ember, és most el van lágyulva... Melegebben ír... És a levél alá odaírja, hogy csókol feleséged, kisfiad, szerető apád... Szegény mama nem... Ő már nem... Nem szokott semmit elfelejteni az apja. Oka van, indoka van minden betűnek... Így írja meg... Nem bírja, és nem akarja másképp... Októberben halt meg, mert a szeptemberi levélben még csókol szerető apád, anyád, feleséged, kisfiad... Most a mama nem... Többet ebben az életben nem...

– Honnan veszed, kérlek? Vagy valami titkosírás?

Dehogy titkos. Egészen nyíltan benne van. De most magyarázza? Álljon le magyarázni, hogy ehhez nem kell megfejtés, ez nyilvánvaló, ezen nem lehet vitatkozni... Drága jó mama... El kellett volna Pestről mennie, látni utoljára... beszélni vele még egyszer... Most már nem lehet...

Leült, válaszolni akart a levélre.

Elővette a zöld levelezőlapot, írni kezdett rá, és megeredtek a könnyei, mikor leírta fájdalommal, hogy „Drága jó apám...”

És olyan levél volt, mint máskor, csak az aláírásban volt változás.

Jól vagyok, türelemmel várok, egészséges vagyok...

Úgy, mint máskor...

Csak nem írta alá, hogy Édesmama kezeit csókolom...

Ezt már nem kellett aláírnia, ezt már nem volt szabad aláírnia...

NEGYVENHATODIK FEJEZET

Néha úgy érezte, bűn ilyen határozottan eltemetni szegény anyját. Hátha csak agyrém az egész: hadifogoly-képzelődés. De aztán a feleségétől is kapott levelezőlapot, a gyerektől is ákombákomokat, vonalzott levelezőlapon döcögő kis írást, ezekben sem volt szó az édesanyjáról. Mindenkit felemlítettek, az öreg szakácsné is tisztelteti, az anyja nem. Bele kell nyugodnia, nem szabad gondolnia rá. Nem érte meg szegény, hogy a jóslata a kisebbik fiával beteljesedjék. Mert be fog teljesedni.

Az öccse megint írt. Büszkén írta, hogy a tiszti vizsgát sikerrel letette, rövidesen mennek az olasz frontra... Ezt már nem érte meg a szegény mama...

Különben pedig telve voltak a napok szenzációval. Minden napra esett egy békekötés, egy fölemelő győzelem. Már fűrészporból csinálják a kenyeret, ez volt a hír, már minden lovat megettek, hol az oroszok álltak éhhalál előtt, hol más a harcoló felek közül. Hol emberrel nem lehet bírni tovább, hol lőszerrel, hol meg egy megsemmisítő gépet találtak ki, ami lehetetlenné teszi a háborút.

Waleczky parancsnok úr volt oly szíves, és egy kis üzletet rendeztetett be a táborban. Ebben az üzletben keltek életre a hírek. A bevásárlók és az elárusítók állandóan érintkeztek a külvilággal, és süteményeken meg lazackonzerveken kívül hírekkel is megrakodtak a városban. Ők is az orosz nevén nevezték a kis boltot, lavkának hívták, és a lavka forgalmának nem ártott, hogy mindennap friss szenzációval érkeztek a bevásárlók a közeli városból. A lavkahírek sohasem voltak igazak, nem volt rá eset, hogy egy igaz hír szivárogjon ki a lavkából, mégis mindennap újból reméltek, újból hittek, újból felültek a lavkahíreknek. Egyszer mégiscsak igaznak kell lennie, hogy megjelenik a központi hatalmak követsége, és odatolja az Usszuri mellé a finom befűtött vonatokat, átveszik a hadifogoly-társaságot, megindulnak nyugat felé, és minden nagyobb állomáson vöröskeresztes különítmények várják a rabokat; teával, szendviccsel, a tiszteket rummal, kaláccsal a legénységet...

Addig is azonban napról napra nőtt a fegyelem, már arról beszéltek, hogy az aktív tisztek vezetése mellett csuklógyakorlatok lesznek. Néhány szép, ügyes, friss katonai gyakorlatot vettek tervbe: egy kis menetgyakorlatot, felvonulást, katonai mozdulatokat meg csuklógyakorlatokat. Sajnos, az oroszok a fegyvergyakorlatokat – amire a legnagyobb szükség volna – még fapuskával sem engedélyezik.

Erről csak gyáván, suttogva beszélgettek, és rosszindulatúan mustrálták az aktívokat. Szólni senki nem mert, mert már teljesen kialakult a táborban a felsőbbség hatásköre, a parancsnoki épület utolsó záróköve is a helyén volt. Nem lehetett megbontani ezt a szilárd gépezetet, mely helyettük és nevükben az orosz parancsnoksággal érintkezett, mint afféle tetrarchák a római provinciákban. Az orosz parancsnoksággal nem is tudtak, nem is állt módjukban érintkezni. A parancsnokság gondoskodott mindenről, be kellett vallani, elég sikeresen. Az oroszok elfogadták a kiépített parancsnoki gyűrűt, legalább nekik nem kellett vesződniük a sok ezer emberrel. Ők viszont valami felsőbb hatalom jóvoltából, láthatatlan és jótékony hatalom kedvezéséből, pontosan kapták a járandóságaikat, lehetett egyszer-másszor panaszt is emelni, továbbították a postáikat, gondtalanságot biztosított nekik az abszolút fegyelem vezérkara. A fejedelemnek és a vezéreknek engedelmeskedni kell, mert van fedél, van táplálék, és pontos szervezet gondoskodik a jólétről, a tábor jólétéről. Fenn valahol istenek tanyáznak, de a földi féreg elégedjen meg azzal, hogy főpapjai birtokában vannak a rejtelmes tudománynak, mely a felsőbb hatalmaktól megszerzi a javakat.

Ha bejön a csuklógyakorlati rendelet, akkor sem lehet tenni ellene semmit. Az oroszokhoz nem lehet vele menni, az oroszok már rég nem állnak szóba a nép egyszerű gyermekeivel. Ők már csak a fővel érintkeznek. A nép egyszerű gyermekei csak csinálják, amit a parancsnokság jónak lát, eddig ez még mindig jóra ve

zetett, és megmentik az embereket a felelősségtől. Vállalták a kormányzás gondját, de most már rendszabályok vannak az ellenvélemény letörésére. Az oroszok most már minden panaszt visszautaltak a parancsnoksághoz, és minden ügyben a parancsnokság véleménye az irányadó. És ki merne mozdulni? Általában, valljuk be, egy kis csuklógyakorlatba nem is lehet belehalni. És valljuk be, a parancsnokság is elnéző.

Hánynak van hamis rangja, azok mind repülhetnének a csalásért. Bár most, hogy kiderült, a hadapródjelölteknek is jár a fizetés, nem volna tanácsos firtatni a rangok ügyét. Aztán néha kegyelmes is volt a parancsnokság: egy öreg népfölkelőnek meg egy tüdőbajos tanítónak például megengedték, hogy tiszti sarzsit varrjanak fel. Bevették őket a tiszti táborba, pedig csak önkéntes tizedesek voltak.

Egy kis csuklógyakorlatba nem lehet belehalni. Vannak annál nagyobb bajok is. Egy világháborúban örülni kell, hogy ilyen könnyen megússza az ember...

Aztán egy szép napon megérkeznek a küldöttek a kivattázott vonatokkal meg a győzelmi zászlókkal, és óvatosan, vigyázva viszik haza őket, letesznek mindenkit az övéi kapujában... Igazolni kell majd otthon a fogságba kerülést, majd meghallgatják a parancsnokság jelentését is, ki hogy viselte magát a rabságos földi életben, és a mennyországban majd csak azok kapják meg a teljes fényességet, akiknek hiba nélkül való volt az életük, akik rászolgáltak az üdvösségre...

Hova megy a szerencsétlen ember, akit a törzsi közösségből kirekeszt a fejedelmi szó? A murman vasútra megy vagy az ólombányákba? Elkárhozik még itt az ázsiai sártekén...

Egy kis csalódást ki lehet bírni. Nincs testvéri közösség, nincs testvéri szeretet, egy kis hízelgés van felfelé, egy kis szervilizmus van, magánszorgalomból is nyalják egyesek a parancsnokság talpát, de ezt is ki lehet bírni. Igaza volt Bődy Jóskának: csak átültették az embereket, de nincsenek beoltva a lelki egybeolvadás szérumával. Jó a nyájban, maradjuk csak így, ahogy vagyunk, nem lehet kockáztatni a murman vasutat.

Voltaképpen a tábor területén belül teljes a szabadság. Nem olyan nagy dolog, hogy a becsületszót betiltotta a tiszti gyűlés. Meg is szavazhatta volna! Nos, és akkor? Úgyse mennének ki a negyvenöt fokos hidegbe sétálni. Voltaképpen mindegy, hogy miért nem mennek ki. Lényeg az, hogy úgyse mennének ki. Egyenlőség is van, és a szellemi fejlődésnek sem állja útját senki. Sajtószabadság is van, gondolatait szabadon terjesztheti bárki. Úgysincs sajtó, milyen gondolatot akarna az ember terjeszteni? Egyenlőség van, de Goldegg inkább parfümöt vesz, Kajaba inkább gyümölcskonzervet. Goldegg jobban ruházkodik, mások viszont inkább a hasukra ügyelnek. A fizetés egyforma, mindenki úgy osztja be, ahogy akarja, Schenk például gitárt, Rademacher egy nagy Jabdát, Kelebi korcsolyát, Wanderer orosz nyelvtant vásárolt.

A parancsnokság tanújelét adta igazságosságának is. Íme itt van Kayser főhadnagy úr esete. Nem is főhadnagy, hanem kapitány. Írta a felesége, hogy otthon már felvették a kapitányi rangsorba. A legénye felvitte neki reggel a konzervtejet meg a konzervkávét, és valami nem tetszett rajta a főhadnagy úrnak. Megmondta a legénynek, de a legény állítólag feleselt. Mindenesetre nem hagyta szó nélkül, mire Kayser főhadnagy úr felugrott az ágyról, és kétszer pofon ütötte a legényt.

A parancsnokság igazságosan ítélkezett. Napiparancsban feddte meg Kayser főhadnagy urat, és figyelmeztette a tisztikart, hogy ne ragadtassa el magát. A testi fenyítéket otthon sem szabad alkalmazni, tehát itt sem szabad. Sőt, itt még kevésbé szabad, mert itt igazán a rend és a fegyelem éltet bennünket. Kayser főhadnagy úr ezenkívül kétnapi szobafogságot is kapott. Ebből mindenki láthatta, hogy a parancsnokság igazságosan jár el. Viszont a legény feleselését is megállapították szemtanúk bevallása alapján, ennélfogva a tisztiszolgai vezénylését megszüntette a parancsnokság. Kiutalták a táboron kívüli legények közé. Most majd meg fogja látni, hogy jobb-e az Usszuri partján koldulni, mint benn a jó meleg lágerben a feljebbvalóját hűségesen szolgálni.

Nem is a feljebbvalóját szolgálja, voltaképpen katonai szolgálatot teljesít. Ezt pedig zúgolódás nélkül kell tennie, és ha valami panasza volt, bízhatott volna a parancsnokságban. Indokolt esetben, Körös főhadnagy úr útján kérhetett volna más beosztást, a lehetőségek szerint bizonyára teljesítették volna.

Egyébként jegyzőkönyv készült az esetről, az elintézés csak ideiglenes volt. Amennyiben a hazai hatóságok jóváhagyják.

Minden lavkahírt, minden eseményt eltörpített egy nagy szenzáció. Novák úr megkezdte működését, és egy plakáton hirdette a tanteremben, hogy a mai nappal megjelenik az Izgató című lágervicclap, felsorolva a szobákat, milyen sorrendben fogják olvasni. Egyelőre minden teremben csak egy órát maradhat a lap, de aztán majd ismét sorra fogja járni a szobákat, akkor majd rendesen el lehet olvasni. A Szibériai Újság komoly értekezéseket és magvas vezércikkeket közöl a hazai kormánylapok hangján, de az Izgató humoros lap lesz, képekkel és viccekkel, más lesz, mint az eddigi.

A parancsnokság nem vállalt közösséget a vicclappal, mert akkor napiparancsban jött volna, de ez annál jobban izgatta a kedélyeket. Kiszivárgott, hogy Feszt báró a lap rajzolója, Novák főszerkesztő úr Heltainak egy hosszabb novelláját írja le benne emlékezetből.

Egyesek nem bírták kivárni, felrohantak az emeletre, ahol éppen most körözték. Néhány perc múlva lelkendezve szaladt le Gönczy zászlós, és hozta a lap egyik versének első strófáját. A verset Zsigmond hadapród úr írta, és valóban forradalmi módon különbözött a lágersajtó eddigi hangjától. Gönczy zászlós felállott egy székre, és onnan olvasta:

Ha udvaron sétálsz, 
Kezed mint egy gép: 
Jobbra, balra szalutál, 
Mindenféleképp.

Akármerre kódorogsz 
Az Isten megver, 
Mert mindenütt ott fityeg: 
Egy rangälterer...¹ 
Gyakori a szóváltás, 
Gyakori a per, 
De még sokkal gyakoribb: 
A rangälterer... 
Ha megjön a liebesgabe² : 
Sírhatsz kis ember. 
Mindent magához szippant: 
A rangälterer...

...Üvöltve üdvözölték a kelet-szibériai hadifogoly-költészet eme legelső forradalmi gyöngyét, ez a hang még nem zengett fel ilyen szabadon és ilyen bátran hadifogoly kobzon...

NEGYVENHETEDIK FEJEZET

Az Izgató című lapba Feszt báró úr lenge nőket rajzolt, és civilruhás embereket, akik kedélyes dolgokat mondtak egymásnak. Egyesek azt mondták, olyan jó a lágervicclap, hogy megközelíti a Fidibuszt. A Szibériai Újságnak is voltak képei, de Barócsi mester csak tájképeket rajzolt, katonasírokat, láncszimbólumokat, és Farkas Gábor segédszerkesztő afféle verseket írt, hogy:

„Börtönök fenekén sínylődő rablelkek...”

Az Izgató állt közel az emberekhez, nem pedig a hivatalos közlöny, a Szibériai Újság, amelynek megjelenését a napiparancs is jelentette. Börtönök fenekéről szó sem volt, sínylődésről sem, de azt mondták, hogy háború után az egyes számokat elhelyezik a Magyar Nemzeti Múzeumban, lássa a késő utókor, hogy sínylődtek a hadifogságban elődeik. Az Izgató arról beszélt, amit az emberek elhallgattak, de ami égett mindegyikben: nőkről beszélt, térdek voltak benne, göndör frufruk, női cipők és női csípők, női kalapok. Többnyire profilban voltak rajzolva a nők, jól érvényesült a keblük. Feszt báró ugyanis nem tudott rajzolni, csak profilt. Ezt is csak jobbról balra. Minden nő balfelé nézett az Izgató című lágerlapban. A parancsnokság nem szállhatott szembe a népakarat egyöntetű rajongásával. Jóakaratúan mosolygott a lelkesedésen, hadd játsszanak, hadd örvendjenek. Azonban résen volt, megérezte, hogy lappangó gondolat, elfojtott szenvedély robban az Izgatóban, és lehet ugyan jóakarattal mosolyogni rajta, de résen kell lenni. Párizsban is így kezdődött, először csak kis gúnydalokat énekeltek, aztán a Bastille-t ostromolták, aztán...

Jóni hadnagy úr, mielőtt odaadta a muszkáknak a távcsövét, kivett egy lencsét belőle, most ez a lencse kézről kézre járt. Ezen nézték Feszt báró rajzait, a bal oldalra néző műremekeket. A szent kurtizánt így próbálták dühösen közelebb hozni magukhoz. A szegény, éhes gárda ma elvérzett volna ezekért a piros meg kék ceruzával rajzolt hölgyekért, akiknek kis ridikül lógott a bal kezükben a matematikus és rajzoló ulánus jóvoltából.

A Zsigmond posta- és távirdatiszt versét a rangältererről fél óra múlva fújta az egész láger. Bizonyos Hoppe nevű zenészember buzgón hajolt a kottái fölé, már készítette a zenéjét. Ígérte, hogy holnap el fogja fütyülni, és az egész láger megtanulhatja. Nagyszerű slágerszám lesz. Az Usszurin és az Amuron túl, a habarovszki lágerben is ez lesz a sláger az idén.

Benkő százados úr, az a jóképű barna honvédhuszár százados nyíltan helyeselte a lapot. Általában szeretett titokban borsot törni a közös hadsereg kebelébe tartozó őrnagy orra alá. Síkra szállott tehát a sajtószabadság mellett, és pártolta a lapot. Azt mondta, hogy a honvédség szempontjából nem talál benne semmi kifogásolni valót. A közösöknél még mindig Metternich szelleme uralkodik, meg Haynau szelleme. Közölte álláspontját a Szibériai Újság főszerkesztőjével, Elek Béla doktorral is, aki kissé savanyúan vette, hogy letörik a laphegemóniát, melyet azelőtt az ő kis szerkesztőségi boksza uralt. Azt mondta a századosnak, hogy esetleg a fiatalabbak szempontjából gondolkozni kellene azon, nem lesz-e káros hatású az alsóbb indulatokra pályázó és érzéki rajzokkal tele újság? A kapitány határozottan kijelentette, hogy minden kultúrmegnyilatkozás örömmel tölti el, és ha vannak is fiatalabb emberek, ezek is keresztülmentek a tűzkeresztségen, megérdemlik, hogy megismerkedjenek az élettel, nem lehet őket tovább gólyamesével ringatni.

Még le sem csillapodtak a kedélyek, máris újabb hír járta be a lágert, újabb szenzáció. Novák elkészült Molnár Ferenc színdarabjával, a Doktor úrral, és már a szerepeket másolják szorgalmas kezek. Arról van szó, hogy a darab rövidesen színre kerül. Színház, kultúra temploma! Ez már komoly dolog, a parancsnokságnak sem lehet ellene kifogása. A férfiszereplők már megvannak, női szereplők kellenek, és ha a színházat megszervezik, más darabok is sorra kerülnek. Egy hadifogolynak megvan Gábor Andor Ciklámen című darabja, azonkívül egy német birodalmi tiszt

nek Lengyel Menyhért Tájfunja. Ezt csak vissza kell fordítani németből magyarra, nagyszerű előadások lesznek, és Novák kabaréelőadásokat is fog rendezni.

Valóban, ezt a parancsnokság is helyeselte, és bár a napiparancs nem tett említést a színházról, a tanteremben másnap sűrű embergyűrű vett körül egy hirdetményt, melyet Novák Sándor hadapródjelölt függesztett ki, de nem a rangja volt a neve alá írva, hanem az, hogy: színigazgató. A hirdetmény jelentkezésre kérte fel azokat a fiatalabb urakat, akik énekes vagy prózai szerepek eljátszására alkalmasnak vélik magukat. Feltételek: kellemes hang, színpadi külső, miért is lehetőleg csak azok jelentkezzenek, akik a feltételeknek megfelelnek. A felvételi vizsgán csak a színügyi bizottság tagjai lehetnek jelen, holnap délután három órakor a tanteremben. Kéretnek a bajtársak ebben az időben kerülni a helyiséget, a közös cél érdekében. A színügyi bizottság elnöke Benkő huszárszázados úr, tagjai a lapok belső munkatársai és a színház belső emberei. Csak azok kerülhetnek a színügyi bizottság elé, akiket arra előzőleg a színház igazgatója alkalmasnak vél. Az igazgató és a színügyi bizottság közös tanácskozása alapján alakul ki a döntés.

Nagy volt az izgatottság, megindultak a találgatások, méregették, mustrálták egymást. Talán a Szluka, az egy jóképű fiú, ámbár mit lehet tudni, milyen szempontokat vesznek figyelembe. Lám, például Fedákról is azt mondják, hogy a színpadon szépült meg. Talán nem is a szépség a fontos. Vagy esetleg a Goldegg, aki olyan affektáltan és nőiesen mosolyog, s parfümözi magát, vagy a festők modellje, az a bongyorhajú, cigányképű fiú. De mit lehet tudni, ha modellnek jó, azért még nem biztos, hogy színművésznőnek is jó. És aztán esetleg a hang is fontos. Ja, igen, ezek osztrákok, nem tudnak magyarul. Baj.

Ezen az estén nem érdekelték az embereket Grosz Simi jelentései a Pó síkságról, meg jelentős térnyerésünk az Ivka mentén. Ragyogó szemmel bámultak a levegőbe, este sokáig fennmaradtak, senki sem kiabált, hogy Nachtruhe, élénken és vidáman vitáztak, mámoros volt az egész tábor, előttük az Izgató szabad és friss női lebegtek, mindenki ismerte őket. Azt a piszét, akinek sárga ceruzával volt rajzolva a haja, elnevezték Ilkának, egy másik kövérkést, akinek tussal rajzolta Feszt báró úr a haját, úgy emlegették, hogy Fánika.

A színügyi bizottság döntése rendkívüli meglepetéssel végződött. Egy hórihorgas zászlós került ki győztesként, a Lakner. Egy hosszú, szeplős, kampós orrú, ritka hajú, kicsit nyávogó hangú néptanító. Azt határozta a színügyi bizottság, hogy ő lesz a drámai hősnő. Udvardy beválasztása is meglepetés volt, még arra sem lehetett gondolni, hogy pályázni fog. Ez az Udvardy egy sánta álzászlós volt, öreges fiú, recsegő, borízű hanggal. Hogy fog ez táncolni a színpadon? A lábát Breszt-Litovszk alatt lőtték meg, azóta sántított. Milyen szerepeket fognak ennek osztani? Csupa sánta nőket kell kreálni neki, ha nem is írja elő a szerep? Sánta felfogásban kell neki játszani mindent?

A Nagy Pista az jó. Kellemes, jóképű fiú. Azt mondják, csak kis szerepeket fog játszani. Kis cselédeket. Egy barátnő, egy hölgy a társaságból. Ilyeneket. Aztán a kis Hromadnik. Teljesen érthetetlen. Beteges arcú, apró legényke. De hát persze, ebbe nem lehet beleszólni. Ott voltak a szakemberek, azok bizonyára tudják, mit csinálnak.

A lavkahíreknek nem volt semmi keletje. Hogyne, béke. Ezt már ismerik. Béke délig. Legfeljebb estig. Ha eddig késett, most már maradhat, amíg meglátják az első előadást.

A drámai hősnőt, Lakner Leót, elnevezték Lakner Leonának, a Hromadnikot Cinkának, a Nagy fiút Icának. Udvardynak nem adtak női nevet, azt csak úgy emlegették: Udvardy néni.

Máskor óriási port vert volna föl, de most szenvtelenül vették tudomásul, hogy a Szibériai Újság tárcapályázatot hirdetett egy csatajelenetre, mely a honvédség harcainak emlékét van hivatva megörökíteni tanulságos és példára serkentő formában. A tárcapályázat első díja öt rubel, a második díj három rubel, a harmadik díj két rubel. Minden pályamunkát leközöl a Szibériai Új

ság, a címe A hős honvéd legyen. A jutalmakat Benkő János százados úr bocsátotta a szerkesztőség rendelkezésére. Mindenki meg volt róla győződve, hogy Benkő kapitány úr még az Izgató és a színház előtti időben tűzte ki a pályázatot, mert most ő is inkább a színházat támogatná a tíz rubellel.

Hős honvéd, hát hős honvéd, gyerünk, nézzük, mi van a nőkkel. A nők tiszteletére Benkő kapitány úr még aznap este lakomát adott, melyen a szerencsések a késő éjjeli órákig maradtak együtt a legjobb hangulatban.

A honvédség parancsnoka elővette féltve őrzött kincsét, a négy üveg bort, és azt a művészek tiszteletére felszolgáltatta a vacsorán. Az ünnepélyes alkalomból köszöntötte a hadifogoly magyar művészet hajnalhasadását, és azt mondta a tósztja végén, hogy nyelvében él a nemzet.

Később elmesélte a borgyártás titkát, és akkor megtudták az illusztris jelenlevők, hogy a bor mazsolából készült, amit a petróleumos bankában³ vízzel és cukorral vegyítve tartottak néhány hétig. Akkor aztán lehetett szüretelni, illetve a mazsolát kinyomkodni. Jó, erős bor volt, hamar be lehetett rúgni tőle.

Dr. Elek szerkesztő úr is megjelent a lakomán, és nagyon szívélyesen tárgyalt Novák színigazgató úrral. Azt mondta, hogy a sajtóra mindig számíthat a színház. A színház a kultúra erős vára, kéz a kézben fognak haladni, egymást támogatva a magasztos cél érdekében.

 

NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET

Úgy látszott, hogy az Izgató című lágerélclap és a Fogoly Tiszti Színház előrevetett öröme új szellemet teremt a táborban. A szabad szó a lapban, a szabad szó a deszkákon feloldja a szigorú fegyelem és a konzervatív elvek uralmát. Az aktívoknak be kell látniok, hogy a teremtő munka terén a civilek nem maradnak hátra, sőt, vállaikon nyugszik a lágerkultúra, a lágerművészet. Azt be is látta mindenki, hogy nagy jótétemény, nagy felfrissülés lesz, az aktívok közül is sokan közeledtek érdeklődéssel a színházhoz. Persze az olyan aktívokról nem beszél az ember, mint báró Feszt, aki már régen szakított a vaskalappal, és matematikát tanul, újabban az Izgatóba rajzol, akárhányszor az ellenvéleményt osztja, és nem a hivatalos felfogást. Úgy tűnt, hogy ez lesz az a mag, melyből kikel az új idők szabad zöldje. Lesznek területek, ahol a civil a szakember, ahol nem lehet rendszabályozni és nyirbálni, ahol egyöntetű az egész lágerközvélemény. A színháznak asztalosokra volt szüksége, festők és kulisszakészítők kellettek, világosító munkások, műszaki személyzet, parókakészítők, öltöztetők és főképpen szabók. Nem lehetett azt mondani, hogy nem méltó tisztekhez a munka, egy kis rés nyílott azon az elven, hogy tisztnek nem szabad testi munkát végeznie. Ezzel a munkával kivételt kellett tenni, ezt a munkát szabad, sőt, szükséges volt vállalni és végezni. Az Izgató felett el lehetett siklani jóakaratú elnézéssel, de a színházat tudomásul kellett venni, és tiszti gyűlés elé kellett terjeszteni a színház költségvetési előirányzatát, melyet egyébként egyhangú lelkesedéssel szavaztak meg.

Ezt a terebélyesedő, bár csak lappangó szabadságtörekvést váratlan hír lohasztotta le. A napiparancsban felolvasta a táboradjutáns a parancsnokság értesítését arról, hogy megérkezett hazulról Kinsky grófnő, aki az Amur menti lágerek látogatása során holnap táborunkba érkezik. Délelőtt tizenegy órakor fog megjelenni a táborban, így a fogadás részleteinek és a grófnő érkezésével kapcsolatos dolgoknak megbeszélése céljából a tiszti gyűlés kivételesen reggel hét órakor lesz.

Abban megegyeztek a vélemények, hogy a grófnőtől a színház részére nagyobb támogatást kell kérni, de egyébként egyelőre ezt a színházat is elfelejtették. A többi táborból érkezett levelekből tudták, hogy a grófnő kölcsönöket folyósít, melyeket otthon kell megfizetni, a grófnőhöz lehet panaszokkal járulni, lehet vele üzeneteket küldeni haza. Egyébként teljes tájékozatlanságban voltak, de hallatlan izgalom fűtötte a tábort: üzenet hazulról, élő ember hazulról, egy grófi hölgy gyöngéd pillantása az otthoniak nevében. Kadett Molitorisz, aki éppen az ingén varrta a feslést, azonnal abbahagyta és felfejtette, amit varrt. Azt mondta, majd bolond lesz. Rongyos kabátban fog a grófnő elé állni, és kér egy újat. Majd bolond lesz megvarrni, hogy ne kapjon. Egyesek hosszú levelek írásába fogtak, amelyeket majd haza fognak küldeni. Schnabel zászlós azt mondta, hogy a grófnőnek az ő vidékükön vannak birtokai, lehet, hogy ismeri a grófnő a feleségét, ez esetben majd reméli, felvilágosítást fog kapni arra a rejtélyre, hogyan születhetett a feleségének hatévi távolléte után gyereke, és hogy nincsenek-e ez ellen odahaza rendszabályok?

A parancsnokság teljes létszámban együtt volt. Haertl főhadnagy, a zöld parolis osztrák, akit szívből utáltak, gúnyosan mosolyogva, titokzatos arccal járt közöttünk. Ez a kis fekete ember tartalékos volt, de amellett a parancsnokságnak legbuzgóbb és legpedánsabb híve. Azt mondták róla, hogy Ausztriának valamely kis városában ügyész, de az való, hogy rettenetesen ellene volt a legcsekélyebb kilengésnek is, és roppant szigorú elvei voltak a jóléti bizottságban, amelyiknek elnöke volt.

Eddig nem volt nagy szerepe a jóléti bizottságnak. Elosztotta a legénység között az összeadott rubeleket, gyűjtéseket rendezett szegény bajtársak támogatására, akik lerongyolódva érkeztek más táborokból, vagy akiknek legénységi állományból sikerült lerongyolódva kievickélniök. Gondoskodott annak a néhány konzervtejnek az orvosokhoz juttatásáról, amit olykor egyik-másik vöröskereszttől kaptak. Néha egy-egy trikó érkezett, de mindezek nem jelentettek különösebb feladatot. A parancsnokságnak most arról lehettek értesülései, hogy ezúttal nagyobb támogatásról van szó, mert Haertl úr összehúzta a szemöldökét, és fölényesen, gúnyosan nézte őket, mintha csak mondaná: most majd meglátják az urak, mit ér a parancsnokság jóindulata, most majd okulni fognak, most majd kezünkbe vesszük a dolgokat...

Kiszivárgott, hogy a kölcsönöket a parancsnokság véleményezi, és hogy hatalmas ruha- és konzervakció lesz, mostantól kezdve több támogatást kapnak, csak eddig volt nehéz, amíg az első utat megtalálták. Amíg kiépítették az összeköttetéseket, amíg megtörték a jeget.

Majdnem hajnalig tartott a tanácskozás a beavatottak között. Jelen volt a lágerparancsnokon kívül: a legénységi parancsnok, a jóléti bizottság elnöke és tagjai, jelen volt minden százados, de ezenfelül is néhány érdemes meghívott, például Czernin hadnagy úr, aki a román nagykövetnek volt az öccse. Végre megjelentek hajnalban a tanácskozás résztvevői, ki-ki a saját szobájában, de ebből sem volt semmi haszon. Először, mert többnyire külön szobában laktak, másodszor, mert úgysem mondtak semmit, ezért továbbra is tartott a bizonytalanság. De csak pár percig, mert híre ment, hogy Benkő kapitány úr, a honvédség parancsnoka nem csinál titkot az egészből, és egészen nyíltan meséli az érdeklődőknek, milyen viták voltak.

Benkő kapitány úr azt mondta, nem kell izgulni, mert a parancsnokság is csak lavkahírek után indul, a parancsnokság sem tud semmi biztosat. Azután úgyis lesz még tanácskozás és tiszti gyűlés. A többi láger átirataiból sejteni lehet, hogy tényleg nagyobb pénzbeli támogatás várható, az is biztos, hogy ruhaszövetet fognak kiosztani, a közintézmények is fognak kapni, de lesznek bizonyos beteg- és kultúralapok is, amikkel a parancsnokság fog rendelkezni. Tény, hogy a parancsnokságnak elég sok dologban lesz szabad keze, ami azt jelenti, hogy az egyes jótétemények szolgálati úton kerülnek kiosztásra.

A tiszti gyűlés sem hozott újat, de meg voltak illetődve, belül remélték, hogy semmit sem vétettek a szabályok ellen, soha nem is volt szándékukban véteni, és ezután mindig helyesnek fogják tartani a felsőbbség intézkedését, mivel ez eddig is mindig jóra vezetett.

A parancsnokság rövid és katonás szavakban emlékezett meg a nagy eseményről, kurtán és velősen adta ki az utasítást: ha a grófnő valakit megszólítással tüntet ki, annak nagyon röviden és összefoglalóan kell válaszolnia, mert az időt a többitől rabolja el. Esetleg díszebéd is lesz a grófnő tiszteletére, ezen a már megalakult zenekar fog játszani. A tisztek minden szobáját egy úr fogja képviselni. Kérni nem szabad semmit, mert a kéréseket egyöntetűen terjesztik elő, és csak olyasmit kérnek, ami az egész tábor érdekét szolgálja. Mindenki hozza rendbe öltözetét, aki szándékosan feltűnő rongyosan fog jelentkezni, és ezáltal előnyökhöz akar jutni, arra a parancsnokságnak gondja lesz, és nem részesül az adományokban, melyek, előre is nyugodt lehet mindenki, a legnagyobb igazságossággal lesznek kiosztva. Az orosz parancsnokság elleni panaszokat a lágerparancsnokság már összeállította, azokat orvoslás végett átnyújtják a grófnőnek. Ha csalódnánk reményeinkben, s nem hozna semmit a vöröskeresztes főúri nő, akkor is hozott valamit: hazai levegőt, hazai üzenetet, hazai földet érintett a saruja, ezért is hálát kell adnunk a mindenhatónak, és meg kell köszönnünk a grófnőnek, hogy értünk – a rabságban senyvedőkért – ezt az életveszélyes és ezer fáradsággal teli utat vállalta.

Pucolás volt és rakosgatás, borotválkozás és kefélés, kadett Molitorisz lázasan varrta vissza a blúzán a feslést, melyet pedig időközben lényegesen kitágított. Tizenegy előtt hírnökök járták be a termeket, teljes készenlétre figyelmeztették a hadifoglyokat. Végre pontosan tizenegykor szapora csengetés hallatszott a kapu felől...

Az orosz őrök tágra nyitották a kapukat, és átlépte a tábor küszöbét Kinsky grófnő, nyomában az orosz ezredessel, Waleczkyvel, a szomszéd lágerek saját parancsnokaival és néhány muszka felsőbb tiszttel. A kapu előtt a parancsnokság várta, élén Steiner őrnagy úrral. Ott volt még Haertl főhadnagy úr a jóléti bizottság részéről, a szobaparancsnokok, adjutánsok, hírlapolvasók, tolmácsok, legénységi parancsnok, minden fegyvernem rangidőse, élén a honvédség főparancsnokával, Benkő százados úrral, a tiroli vadászok rangidőse, a német birodalmiak rangidőse, ulánusok, lovasok, gárdisták, a császári ottomán hadsereg fogoly tisztjeinek rangidőse, egy bímbasi, ahogy Törökországban az őrnagyokat hívják.

Egy kis üdvözlő beszéd után befordult a grófnő az első terembe. A hadifogoly tisztek mindegyike ott állt a saját ágyánál feszes vigyázzban, és odakapta a fejét a grófnő felé, ahogy belépett az ajtón.

...Egy élő eleven nő volt a grófnő, fekete fátyollal, rövid szoknyában, valóságos, valódi szoknyában, nem is volt csúnya, vén nő, fiatal, szép hölgy volt, ragyogó kellem, isteni bűbáj, egy sugárzó gyönyörűség volt a grófnő, eleven nő volt a grófnő...

...A szoba túlsó vége is tele lett grófnőillattal, hercegnőillattal lett tele a szoba, úgy áradt róla az illat, mint egy pompás virágról, és minden olyan túlvilági volt rajta, a félcipője, a harisnyája, a zsebkendője, a haja, amennyi kilátszott a főkötő alól.

Olyan volt, mint egy angyal, ki leszáll az égből vagy még messzebbről, és akinek bódító s veszejtő ingere van, és halálos sejtelmek jönnek az ember szívébe tőle. Ilyen lehetett a franciák Jeanne d'Arcja, így jelenhetett meg, és az emberek rohantak utána a halálba...

...Rég nem látott női szemek, rég nem látott vonala a szájnak, a női szájnak, fekete fátyol, szent fekete fátyol leng utána, és nyílik a szája, még nem lehet tudni, mit fog mondani, átszellemülve hallgatja az ember, ahogy egy könnyű sóhaj vagy egy meleg szó száll felőle...

...Cipők, hadd igyunk még benneteket, kar, hadd pihenjen a szemünk rajtad, haj, hadd illessünk tekintetünkkel...

...Szent kurtizán és szent anya, egy vagy mostan, hadd boruljunk le áhítattal a színed előtt...

A grófnő mosolygott, katonásan megállt a szoba elején, ránézett a hadifoglyokra, nem egyre, mindre nézett egyszerre...

 

NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET

Biccentett a grófnő azzal a drága fekete fürtös fejével, amelyiken fekete főkötő volt, a fátyolfőkötőn pedig egy fehér csík és egy vörös kereszt, s elfutotta a meleg az emberek szívét. Nem csoda, hogy meghalnak az emberek az ilyen főrangúakért. Senki se sajnálhatja, hogy eljött Szibériába ezért a pillanatért; akinek aranyvitézségije van, remélheti, hogy homlokon csókolja a grófnő...

Biccentett a grónő, azután elindult egyedül a teremben. Mindenkivel kezet fogott, de persze kevés volt az idő. Gyorsan, sietve megrázta a foglyok kezét, arra már sajnos nem volt idő, hogy mindenki kezet csókolhasson neki.

Visszament az előbbi helyére, a terem elejére, ahol a vezérkar várta, aztán megszólalt. Magyarul szólalt meg... el kell itt mindjárt kárhozni a gyönyörűségtől, meg kell semmisülni, magyarul szólalt meg a grófnő:

– Az otthoniak üdvözletét hoztam a hős és szerencsétlen harcosoknak. Hozom az időközben elhunyt felséges császár és király üdvözletét. A dicsőségesen uralkodott első Ferenc József jóakarattal gondolt fogságba esett tisztjeire. Parancsa volt, hogy viseljék megadással sorsukat, jóindulatúan fogják elbírálni fogságba esésük körülményeit. Parancsa volt, hogy hiábavaló szökési kísérletek ne történjenek, ezek csak az itt maradók helyzetét súlyosbítják, és igen ritkán vezetnek eredményre. Lesújtó hírt kell közölnöm önökkel. A német császár őfelsége nem küldi üdvözletét. Nem ismer el hadifogoly tiszteket. A hadifogságba esett tisztekkel csak igazolásuk után érintkezik...

Ez határozottan nem volt szép Feszt bárótól. Ebben a meghatott és fölemelő pillanatban, mikor lelkes vigyázzba meredve álltak a néptanítók, a fakereskedők és a vegyészmérnökök, a könyvelők és az ügyvédjelöltek, a tanárjelöltek és a magántisztviselők, mikor mégiscsak dagadó kebellel hallgatta az ember, hogy a birodalmi németeknek nem üzen a császár. Egy kicsit letörik a

szarvuk, de nekünk, nekünk üzennek, és akkor mégsem kellett volna Fesztnek, igaz, hogy messze állott a grófnőtől, mégsem kellett volna báró Fesztnek ezt dörmögnie:

– Na és a szultán? Mit üzen a szultán?... Szerencsére a grófnő a terem túlsó sarkában állt, nem hallhatta báró Feszt kérdését, és már biccentett is, hogy befejezte, hogy megy. Az őrnagy úr intett, lehet éljenezni, a társaság lelkesen éljenzett, a gróftünemény pedig elvonult a többi szobába és terembe.

Fél óra múlva pedig azt lehetett látni, hogy a grófnő a vezérkarral a tanterembe megy, amit már feldíszítettek a díszebédhez. A muszkakíséret már előbb elment. Azt mondták, itt lesz az ebéd, de ebéd után visszajön a muszkakíséret, és mennek tovább a másik két táborba. A lavkából kiszivárgott hírek szerint nagyszerű ebéd készült a grófnő tiszteletére. Azt mondták, hogy sikerült felfedezni egy malacot, amelyik nem halon volt hizlalva, ezt fogják feltálalni, és más is lesz, állítólag torta is. Sokan úgy tettek, mintha dolguk volna, s arra oldalogtak. A zenekar most játszott először, titokban próbált már hetek óta, hogy a bemutatkozáson újság legyen. Erre voltak egyesek kíváncsiak. Azzal jöttek vissza, hogy valami nagyszerű, a bőgő különösen igen jó. Amire roppant büszkék voltak, mert Dantsek csinálta a bőgőt, lágergyártmány. Percenként jöttek a hírek. A grófnőnek rendkívül tetszett a bőgő, ki fog utalni pénzt egyrészt Dantseknek anyagra, másrészt a tábornak állandó zenekari eszközökre. Jöttek a hírek, hogy az az undok Haertl egy emléklapot rajzoltatott a grófnőnek, egy táborbeli műegyetemi hallgató, az Erkulencz rajzolta az emléklapot, egy gyönyörű szép emléklapot, ezt adta át neki. A grófnő nagyon meg volt hatva, de Haertl magának tartja a dicsőséget, Erkulenczet meg se hívták az ebédre. Állítólag pezsgő is van, meg finom borok.

Ez azonban mind nem volt hiteles. Egyetlen reménység volt, hogy valamit biztosan meg lehet tudni: Benkő kapitány úr. Ő mint a honvédség főparancsnoka vesz részt az ebéden, majd elmondja, mi történt ott. Végre két óra tájban vége volt az ebédnek, jöttek az oroszok a grófnőért. A résztvevők kijöttek az ebédlőből, és csak akkor lehetett látni, hogy valami titokzatosság volt az egész ebéd körül, mert csak a magas rangúak vettek részt rajta, és nem a szobaparancsnokok az egyes szobákból, hanem a megbízható elemek. Így például ott volt a Czernin, meg ott volt a Goldegg, pedig egyik sem szobaparancsnok. A grófnő elment, és végre beszélni lehetett Benkő kapitány úrral, aki kijelentette, hogy roppant résen kell lenni. Azt mondta a kapitány úr, hogy még benne sem bíznak, előtte is sokat elhallgatnak. Egészen biztos, hogy a grófnő sok pénzzel jött hazulról, az is biztos, hogy nagy ruha-, szövet– meg más szállítmányok állnak rendelkezésére. Egyelőre ki fogják hirdetni, hogy lehet levelet írni haza, meg más efféle dolgokat, de vigyázni kell, mert a grófnő visszajön. Lesznek általános és különös kérelmek, általános és különös adományok, nagyon résen kell lenni, amiben csak lehet, támogatni fogja a tisztikart.

De még jóformán ki sem hűlt a grófnő helye, már jelentették, hogy tiszti gyűlés van, mindenki ott legyen. Most nem kellett kétszer mondani, mindenki rohant a tiszti gyűlésre, a lovassági kapitány szava élesebben, katonásabban csengett, mikor leadta a lovasság létszámát. Az őrnagy úrra mindenki jobban figyelt, mint máskor, lestek a lassú, méltóságteljes, de azért katonásan pattogó szavakat.

– A grófnő egy nagy ívet fog köröztetni, arra mindenki saját kezűleg ráírhat egy tízszavas üzenetet. A grófnő személyesen fogja hazavinni, és otthon elküldik a címzettnek. Azután a grófnő érintkezésbe lépett Heedbloom és Conger konzulokkal, akik rövidesen nagyobb mennyiségű posztót és egyéb fontos dolgokat hoznak a foglyoknak. Még egyelőre nem alakult ki, hogy mire van szükség, de nagyobb tétel kínai paplan, kínai csizma szerepel a listán, meg apróbb kéziszerek, úgymint olló, körömkefe, borotvaszappan, fogpor, fogkrém, más efféle, és kilátás van trikóra meg még sok más nélkülözhetetlen dologra. Kap a láger csokoládét, aszalt gyümölcsöket, tojásport, gyümölcskonzervet, ez utóbbiakat valószínűleg csak a betegek részére. A grófnő bizonyos összeget bocsát a tiszti zenekar, a tiszti templom, a tiszti kultúregyesületek, a tiszti színház rendelkezésére. Bár nem tartozik ide, említésre méltó, hogy a legénység részére is jut bizonyos összeg, úgyhogy a közeli karácsony alkalmával minden legény kapni fog egy kis szeretetcsomagot és húsz kopek készpénzt, néhány szem kockacukrot és rovarport.

– A grófnő a legmesszebbmenő biztatást nyújtotta a tekintetben, hogy a hazába való visszaérkezése után a fogságba kerülés körülményeit a lehető legemberiebben ítélik meg. Az igazolás sikere nagymértékben függ attól, hogy az illető tiszt a fogságban milyen fegyelmet tanúsított. Feltételezik, hogy akik a fogságban jó katonák voltak, azok az ellenség előtt is megtették kötelességüket. A lágerparancsnokság jóindulatáról pedig előre meg lehet győződve mindenki, éppen ezért szükségtelen, hogy bárki szökéssel kísérletezzen, és ezzel akarja bizonyítani, hogy mindent megtett a fogságból való meneküléséért, s nem rajta múlott, hogy fogságba esett. Erre nincs szükség, tessék nyugodtan bevárni a béke szabadító korszakát, amely egyébként – ezt igen nagy titokként közölte a grófnő – amúgy sincs már messze. Többet erről egyelőre nem lehet mondani, de remélhetőleg ez mindenkinek elég lesz.

– A grófnő megengedte, hogy a tábor néhány általános kérelmet terjesszen elő. Olyan kérelmet, mely az egész tábor jólétét érinti. Legfeljebb három ilyen kérelem lehet. A parancsnokság élni fog ezzel a szívességgel, és közösen megállapítják, mi legyen az a három kérelem.

– Mindezeken felül pedig a grófnő kölcsönöket fog kiosztani. Mindenki csak annyi kölcsönt vegyen fel, amelyről tudja, hogy az otthoniak könnyen fizetik vissza. Mert a hazába való visszatérés után az otthoniakon azokat behajtják. Erre tehát vigyázni kell, akik nem kényszerülnek rá, azok ne vegyék fel. Az összeg korlátozott, és arra is kell gondolni, hogy sok hadifogoly van, akik esetleg még nálunk is rosszabb helyzetben lehetnek. A parancsnokság a maga részéről úgy véli, hogy ötven rubel legyen a maximális összeg, melyet valaki igénybe vesz.

– A grófnő rövidesen visszajön a többi táborból, lehet, hogy még a mai nap folyamán választ kell adni arra, hogy mit kíván a láger. Ezért tíz perc szünetet engedélyeznek a tanácskozásra, jól gondolják meg, és aztán terjesszék elő a kívánságokat. A parancsnokság a tiszt urakra bízza, határozzanak felettük. Szavazattöbbséggel fogják eldönteni a kérelmek sorsát.

Az idegek pattanásig feszültek. Íme, itt van a jótékony tündér, és csak így egyszerűen azt mondja nekik, hogy kívánjanak hármat, akár a mesében. Nagyon szép már az is, hogy lesz posztó meg amerikai cipő, trikó, apró kéziszerek meg a színház segítése, és a többi is mind igen szép. De most hármat kívánni, ami az egész lágernek érdeke, amit mindenki a legjobban óhajt... Mit is lehetne kívánni, mikor napról napra fájdalommal és nehezülő szívvel fekszik le az ember, mikor a Sárga-tenger partvidékén senyved, mikor otthon asszony van, gyerek van, apa van, anya van. testvér van. Odahaza udvar van, és van asztal és párna, és nincsenek tiszti gyűlések, és nem fenyeget a csuklógyakorlat. Nem lehetne egyenesen azt kérni például, hogy kérem, haza szeretnék menni? És ha ezt nem lehet teljesíteni, akkor mi értelme van az összes többi kívánságnak? Mintha egy vízbefúló mindent kívánhatna, csak azt nem, hogy szárazra tegyék.

Egyesek – különösen egy alacsony, pápaszemes hadapród azt mondták, hogy a grófnőtől azt kell kívánni, segítsenek a legénységen. A legénység...

– A tiszt urak csak maguknak kívánhatnak, nincs joguk sem más tábor, sem más vezénylés, sem más alakulat részére kérni semmit. Olyasmiről lehet csak szó, ami kizárólag ennek a tábornak az összérdekét érinti. Ehhez tartsák magukat az urak...

Akkor csakis szabadságot kell kérni. Meg kell kérni a grófnőt, hogy adhassuk a becsületszavunkat az ellenségnek, és mehessünk sétálni...

– Ezt viszont a grófnő nélkül is megtehetjük. Magunk vállaltuk, hogy nem adjuk a becsületszavunkat...

 

ÖTVENEDIK FEJEZET

A tíz perc szünet letelt, és nyilatkozni kellett. Az utolsó pillanatban valakinek eszébe jutott, hogy könyveket kellene kérni. Ezt Steiner őrnagy úr meghallotta, és mindjárt mondta is, hogy ezt a kérelmet bízvást elejthetik, mert a grófnő említést tett róla, hogy a svéd vöröskereszt útján nagyobb könyvállományt fog kapni a tábor. Túlnyomólag persze német könyvet, sajnos, a magyar könyvek beszerzése nehézségekbe ütközik. De hiszen a foglyoknak tetemes idejük van, és csak nyernek vele, ha alaposan elsajátítják a német nyelvet. Remélhető, hogy a magyar könyvek is meg fognak érkezni, odahaza bizonyára történtek már lépések, de a hadifogság negyedik esztendejében rossz vért szülne odahaza, ha a magyar hadifoglyok nem bíznának a közeli szabadulásban, és olyan dolgokat kívánnának, ami arra enged következtetni, hogy a hazajövetelük idejét nem remélik elérkezettnek.

Munk főhadnagy úr, egy osztrák tüzér lépett elő, és azt indítványozta, hogy kérni kell a hazai rangok törvényesítését. Egyesek odahaza már két ranggal is magasabb állományban vannak, és ők itt még mindig azt a rangot viselik, amellyel fogságba estek. Ez visszás állapotokat szül.

Az őrnagy azt mondta, hogy a rangok kérdését csak igazolás után lehet elintézni. Szép és katonás felfogás Munk főhadnagyé, de nem is illene ezt kérni.

Bratschky Hugó zászlós azt javasolta, hogy döntsön a grófnő a bojkottok kérdésében. Fel is sorolt néhány esetet, így például Jóni hadnagy úrét meg Szilassy hadapródét. Ezekben az esetekben dűlőre kell vinni a dolgokat. Jóni hadnagy úr esete egyszerű. Pofozkodott, ami feltétlenül tiszti rangjának elvesztésével jár...

– Király hadnagy úr pedig hamisan játszott... Voltaképpen a két eset a civil és aktív katonák harca volt. Jóni pofozkodott, de a Király-Szilassy-ügyhöz még szó fér. Az aktívok mindenképpen bojkottálni akarták Szilassyt a Király-eset miatt. Ezért hangzott el a közbeszólás. A civilek álláspontja az volt, hogy a pofozkodót, aki természetesen tiszttársával pofozkodott, mindenképpen zárják ki a hadsereg tisztikarából. Ezen az alapon rendezték a bojkottot Jóni ellen is. Bosszú volt Király miatt. Király, aki aktív hadnagy volt, beismerte bizalmas beszélgetés keretében, hogy egyszer egy gyakorlaton huszonegyest játszottak, és tök nyolcasra behúzta a bankot. A bankkal tudvalevőleg csak hetes vagy király esetében lett volna szabad retirálni, de megkockáztatta, és sikerült neki. Nem lett volna semmi nagyobb baj, de egy civil felfújta az ügyet, és azt kiáltotta:

– Pfuj...

Ez a civil Szilassy volt. Király hadnagy úr azonnal elégtételt kért Szilassytól, azonban úgy taktikáztak a dologgal, hogy elmúlt huszonnégy óra, és Szilassy nem nevezhette meg a segédeit. Ezért aztán az aktívok diszkvalifikálták, és bojkottot rendeztek Szilassy ellen. Ezeket az ügyeket rendezni kellett, mert a muszkák nem akartak beavatkozni. Nem fogadták el azt az álláspontot, hogy ők most már nem tisztek, és mint ilyenek, elvezénylendők a legénységi táborokba. Azt mondták, mindenkit úgy kezelnek, azzal a ranggal, amelyikkel fogságba esett. Nekik az az irányadó. A bojkott persze igen kellemetlen volt, de benn maradtak a táborban, és a civilek tovább is érintkeztek velük, de például tiszti gyűlésre nem járhattak, a tábor parlamentjében nem vehettek részt.

Steiner őrnagy úr leintette ezt is. Ezekben az ügyekben nem tehet semmit, otthoni becsületbíróságok fognak bennük dönteni. Mindenki azzal érintkezik, akivel akar, és a tiszti gyűlésekről való kizárás is csak az illetők érdekében, a közvélemény hangulatának nyomása alatt történt. Az utolsó szót csak az illetékes fórumok mondhatják ki a sajnálatos ügyekben. Ha a muszkák teljhatalmat adnának a vezénylés felett, lehetne intézkedni, így azonban helyesebb, ha megvárják a hazába való boldog visszatérés idejét. Addig türelemmel kell lenni.

Jungszmann hadnagy, egy kis tömzsi és pisze cseh, azzal állt elő, hogy a grófnőtől a tésztanapok számának felemelését kellene

kérni. A hetenként egyszeri tészta kevés. Pláne a csehek, akik odahaza a híres cseh gombócokat eszik, igen szenvednek a sok haltól. Nem akar nemzeti kérdést csinálni a dologból, és azért nem ragaszkodik feltétlenül a gombóchoz, de igazán a legkevesebb, hogy hetenként kétszer legyen tészta. Ha szabadna a tisztikart kérnie, azt az óhaját nyilvánítaná, hogy az egyik a tésztanapok közül gombócnap legyen...

Ebben a pillanatban mindnyájukat elfogta a lazacundor, és helyeslő dörmögés kísérte Jungszmann hadnagy úr indítványát. Egy kínai paplanba burkolt zöld parolis kapitány, akinek a paplankabátjára is fel volt varrva a zöld paroli meg a három csillag, odafurakodott Jungszmannhoz, s azt mondta az izgalomtól kipirult hadnagynak:

– Bravo...

Az előterjesztésnek nagy sikere lett, katonai szempontból sem lehetett kifogásolni, civil szempontból meg igazán helyt állott. Steiner őrnagy úr szavazásra tette fel a kérdést, és az első kérelem egyhangúlag elfogadtatott.

Következett a második kérelem. Blasz-Újváry Gerő nevű öreg hadapród azt szerette volna, ha a legénységi állományból parancsnoki kegy folytán bevett egyének is kaphatnának a kölcsönből, amit a grófnő ki fog osztani.

Efelett ismét vita volt. Egyesek azt vitatták, hogy voltaképpen már az eddigiekben is túlment a tisztikar a jogos türelem határain, most még ezeknek a tehertételei is nyomják a tiszteknek adandó kölcsönöket? Ennyivel kevesebbet kapjanak a valódi tisztek?

Egy német birodalmi foglalt mellettük állást. Azt mondta, hogy ha már egyszer köztük vannak, nekik is ranghoz illően kell élniök. Nem vonhatják ki magukat a társadalmi kötelezettségek alól, tiszthez méltóan kell költekezniök és adózniok jóléti s más intézményekre. Nem is szólva, hogy szinte kényszerítjük őket a hozzánk hasonlatos életnívóra. A ranghoz illő életnek pedig feltétele a pénz, amit nem vonhatunk meg tőlük.

Steiner őrnagy úr mindenben helyeselte ezt az álláspontot, és megnyugtatta a tisztikart: a grófnőnek olyan puvoárja van, hogy ezeknek az igényeit is kielégítheti a tisztikar érdekeinek sérelme nélkül. A kérdés felett még csak szavazni sem kell, mert ezek is kapnak kölcsönt, de jó, hogy felvetődött a kérés, legalább megnyugtathatta azokat, akiknek netalán kételyeik voltak. Tessék előterjeszteni a második kérelmet. Egy kis hallgatás után kipirulva és izgatottan megint előlépett Jungszmann:

– A tábor hatvanöt százaléka, vagyis abszolút többsége korcsolyázik. A legénységet nem lehetett arra használni, hogy a pályára vizet hordjon, mert vannak legények, akiknek csak az egyik gazdája korcsolyázik, a másik kettő pedig nem. Az állandó viták és kellemetlenségek miatt, melyek a közös legények körül robbantak ki, végre is a tisztikar mintegy két évvel ezelőtt határozatilag kimondta, hogy a pályára vizet hordani tiszt által is végezhető munka, és azóta a tisztikar maga hord vizet a jégpályára. Elérkezett a kérdés megoldásának az ideje. Talán ki lehetne eszközölni a grófnő útján, hogy a muszka ezredes orosz katonákat bocsásson rendelkezésre a jégpályára történő vízhordás céljából, persze megfelelő ellenszolgáltatás ellenében.

Bevallották egymásnak, hogy a javaslat egészen buta. Soha nem volt semmi baj a vízhordás miatt. Pénzért hordanak vizet, ha nem a muszkák, hát a kínaiak. De mivel senki sem tudott jobbat, s mivel nem akartak a parancsnokság elé olyan dolgokat terjeszteni, amelyek megbukhatnak, ez a javaslat is simán keresztülcsúszott.

Hátra volt az utolsó kérelem. Most aztán minden hibát helyre lehet hozni. Utolsó kérelem, ebbe kell belesűríteni minden fájdalmat, minden panaszt, ebben kell a láger igazi fájdalmas képét megmutatni. Ebből kell sírnia minden szívnek, ebből kell felharsannia a messzi szibériai száműzöttek nyilalló vágyának. Érezték a pillanat szokatlan komorságát: ha most elmulasztják, nem tér soha többet vissza. Mindent helyre lehet hozni, mindent pótolni lehet, még van egy kérelem, még visszafordíthatják a sors kerekét... Komoran, fájdalmasan néztek maguk elé, és néztek homályosuló szemekkel a befagyott ablakokon át a láthatatlan szögesdrótos palánkok felé, melyeket eltakart a szibériai télnek az ablakokra rakódott zúzmarája... Az ünnepélyes hallgatást Jungszmann törte meg. Érezték, hogy a törtető Jungszmannak nem lehet igaza abban, amit mondani fog. De érezték, a gyakorlott játékos biztos sejtésével érezték, hogy Jungszmannak szériája van. Jungszmannak szerencseszériája van, ami ellen nem lehet harcolni. Jungszmann fölébe került a történelmi pillanatnak, magához ragadta a tömegek vezetését. Ő dirigál, és még az őrnagy is csak neki engedelmeskedik. Az apró, kövér tésztanapos ember eltalálta a korszellemet. Gyűlölettel néztek a kis pocakosra, de tudták, hogy mindjárt helyeselni fognak neki, hogy mennek utána... Jungszmann most már egészen fölényesen magyarázta, hogy a becsületbeli ügyek elintézésének nagyszerű alkalma érkezett el. A grófnőt meg kell kérni, hogy vigye haza az összes jegyzőkönyvet, melyeket a felmerült becsületbeli ügyekben felvettek. Így aztán mindenki biztos lehet benne, hogy meglesznek az iratai, az ügye el lesz intézve, viszont a sürgősebb ügyekben esetleg még itt a fogságban választ kaphatnak hazulról.

Aktívok és civilek egyképpen érezték, hogy Jungszmann most pocsékolja el az utolsó lehetőséget, most kaszálja le a remények utolsó megmaradt zöld fűszálát. Most viszi őket titkos reményeik és dúlt várakozásuk wagrami síkjára, Szedán felé masíroznak a kis pocakossal, de nem tehetnek ellene semmit.

Megroggyanva, búsan és egyhangúlag szavazták meg Jungszmann harmadik hadjáratát...

 

¹ Rangidős.

² Szeretetadomány.

³ Pléhdobozban.

ÖTVENEGYEDIK FEJEZET

A grófnő programszerűen visszajött a táborba, de ezúttal nem volt ünnepélyes fogadtatás. Be sem jelentette előre, egyenesen a parancsnokság szobájába ment, és csak akkor tudták meg, hogy ott van, mikor az egyes termekben megjelent az adjutáns, és bizonyos urakat diszkréten elhívott. Elhívták a nagykövet öccsét, Czernin hadnagy urat, von Goldegg hadnagy urat és többeket a lovasságtól. Benkő százados nem is várta meg, amíg hívják, felvette aranyzsinóros atilláját, s ment magától. Elhívták Pick főhadnagy urat, ami bizonyos konsternációt okozott, de a zsidókat igen nagy elégtétellel töltötte el. Két Pick volt a táborban, a főhadnagy úr, meg egy szegény Pick, aki legénységi volt, és betegsége miatt kegyelemből engedték be a táborba, miután igazolta, hogy jegyzői oklevele van. A szegény Pick nagyon szerény és udvarias ember volt. Nem tagadta, hogy ötvenéves kora és jegyzői diplomája dacára még csak segédjegyző valami felvidéki faluban, ahol nagy családjával él. A másik Pick, a gazdag Pick egy joviális, kövér, nagy ember volt, tele szeplővel. Sok pénze lehetett odahaza, mert innen is adott ki üzleti rendelkezéseket. Azt mondta, Szlavóniában fűrésztelepei vannak, és ennek igaznak kellett lennie, mert állandó fizetéses könyvelőt alkalmazott, azzal végeztette tábori lapokon a levelezést. Minden hadifogoly hetenként egyszer írhatott haza, de Pick főhadnagy úr levélírási jogokat vásárolt, előre közölte családjával, hogy milyen névaláírásokkal fog írni, hogy a muszkáknak fel ne tűnjön a sok Pick aláírású posta. Egy intelligens legénységi volt a könyvelője Pick főhadnagy úrnak, mert tiszt nem vállalkozott a fizetéses munkára. Nagyon nagy lábon élt, és mein Kindnek szólított minden tisztet. Vallásos ember volt, és péntek este fonott kalács állt az asztalán, amit Habarovszkban külön Pick úrnak csinált egy kínai. Fehér abroszon terítettek neki, minden ebéd után feketekávét ivott, szivarozott, egy félórácskát aludt, azután mintha csak odahaza lenne, uzsonnáig kaláberezett néhány szegény ördöggel, akiknek pénzt adott kölcsön, hogy legyen nekik miből veszíteniük.

A gazdag Pick láthatóan jól élt, és csak az üzletei miatt aggódott. Az is hozzátartozott a programjához, hogy este, mikor lefeküdt az ágyba, elolvasta a Primorszkaja Zsizny aznapi számát, melyet külön neki hoztak egy példányban. Neki nem kellett tolmács, mert a gazdagnak ebben is szerencséje van. Tudott horvátul még hazulról, és pár hónap múlva egészen tökéletes volt az oroszban. Pénze mindig volt. Azt mondták, nagy pénzzel került hadifogságba, de azóta is fantasztikus összegeket kapott. Legutóbb például hasmelegítőt vétetett magának Habarovszkban.

Jelentős szociális különbségek nem voltak a lágerben, mert hiszen a fizetését mindenki megkapta, de az italosok meg a kártyások sokszor megszorultak, és ezekből került ki Pick főhadnagy úr udvara. Ezek voltak azok a szegényebb elemek, akikkel Pick főhadnagy úr játszott.

Hogy a szegény Pick miért volt olyan szegény, azt nem lehet tudni. Úgy látszik, megszokta otthon a szegénységet meg a spórolást, és nem mert költeni, nem mert részt venni semmiben. Talán attól félt, hogy kidobják egy szép napon, és akkorára gyűjtött. Tény, hogy nagyokat sóhajtott, ha látta a konzervbefőtteket és a városi süteményeket. Gyakran megállt a bokszok mellett búsan, s keserű kis irigységgel, fájdalmas tehetetlenséggel azt mondta:

– Nekem, sajnos, nem jut ilyesmire...

Ha gyűjtések voltak, a szegény Pickhez nem is fordultak, viszont a gazdag Pickhez legelőször mentek az ívvel, aki bőkezűen, széles gesztussal, jó kedélyű mosollyal majd annyit írt alá, mint az egész tábor együttvéve. Ő volt a főmecénás. Templomra, novellapályázatra, Izgatóra, mindenre adakozott, és jókedvűen biztatta a gyűjtőket: „Nur brav und solid machen...”¹

Sokáig tartott az értekezés, de közben nem szivárgott ki semmi. Nem lehetett remélni, hogy Haertl vagy Czernin elárulnak valamit, viszont Feszt bárót meg sem hívták, úgy látszik, róla már végleg lemondott az arisztokrácia. De Benkő százados úr, az biztos mindent elmond. Egyszer ki is nyitotta mérgesen az ajtót, valószínűleg összeveszett bent, de utánaszólt egy bársonyos női hang: „Herr Rittmeister...² Erre a százados visszament.

A grófnő von Goldeggel jött ki a teremből, franciául beszélgettek, nagyon el voltak merülve, alig figyelt a grófnő a halálsápadt foglyokra, akiknek furcsa és bizonytalan reményeik most egyszerre gyilkos biztonsággal húzódtak kifelé a táborból, a grófnő tűnő fátyla után...

Nem maradt más remény, mint Benkő kapitány úrhoz menni, és tőle megtudni valami biztosat. Meg kell jegyezni, hogy Elek szerkesztő úr nagyon hidegen viselkedett, meg volt sértve, hogy őt nem hívták a tanácskozáshoz. Mint a hivatalos lap szerkesztőjének, neki is járt volna ez a megtiszteltetés. De Benkő százados úr egyenesen hozzá ment a gyékényfalú szerkesztőségbe, s beszélni kezdett, nem várta, hogy kérdezze valaki. Különben dr. Elek szerkesztő úgysem kérdezte volna, mert meg volt sértve.

Benkő százados azonban egy kicsit várt, amíg köré gyülekeztek a hadifoglyok, amíg teli lett a boksz, azután egészen nyíltan kezdte mesélni:

– Képzeljétek, ki akartam jönni, ott akartam hagyni az egész konferenciát, mert elkezdtek főhadnagy úrnak szólítani. Kérem, mondtam, ha én főhadnagy úr vagyok, akkor az őrnagy úr csak százados. Ezért akartam otthagyni. De aztán nem bántam meg, hogy visszamentem, mikor a grófnő hívott. Azt mondták, ezt a kérdést hagyjuk, és hagytam is, de ettől kezdve kapitány uraztak. Borzasztó, hogy milyen önzők az emberek. Itt van ez a jányképű Goldegg, az a legnagyobb baja, hogy nem kapja pontosan az Illustration című lapot. A grófnő felírta, hogy majd pontosan küldeti neki. Én azt mondtam csupa tréfából, hogy lefőzzem a Goldegget, hogy legjobban a piros nadrágot nélkülözöm, nagyon restellek zöld nadrágban járni huszár létemre. Hát nem felírta a grófnő? Felírta, azt mondta, gondoskodni fog róla. De, feleltem, vigyázzon a színre, mert ez a muszka szín nem jó, nem ilyen a mi nadrágunk. Nem piros kell, hanem veres. Azt válaszolta, hogy tudja nagyon jól, mi a különbség, vigyázni fog. Pénz lesz. Kapnak az intézmények, kaptok ti is, külön-külön. Mindenki ötven rubelt jegyezhet. A parancsnokság indokolt esetben engedélyt adhat egyeseknek, ha van fedezetük, hogy többet kapjanak. Ott mindjárt elővettek egy ívet, mi bent írtuk alá, a grófnő mindet jóváhagyta. Én csak kétszáz rubelt mertem kérni, de Pick hatezer rubelt jegyzett, meg hatezret jegyzett Szmrecsányi is. A legénységi állományúak, akik itt vannak a tiszti táborban, harminc rubelt kaphatnak, de mindegyikért jót kell állnia valakinek. Pick azt mondta, hogy ő jótáll az egész társaságért, per ötven rubelre. Így aztán mégis ötven rubelt fognak kapni. Kár, hogy Picknek jutott eszébe, én is aláírtam volna nekik, összesen tán hárman vannak. Haertl persze jajgatott, hogy mindent a jólétinek, de én leintettem. Jönnek adományok is, de azok majd csak később. Azokat majd Congerrel és Heedbloommal rendezik, a habarovszki meg a vlagyivosztoki konzulokkal. Nincs semmi baj, fiúk... Ezennel felajánlok a Szibériai Újságnak tíz rubelt, a színháznak tíz rubelt, semmi baj...

A táborban pár perc múlva már élénken kommentálták az esetet, és különösen a Goldegg-dolog nem tetszett. A hatezer rubel miatt nem lehet szólni semmit. Ezek gazdag emberek, ők tudják, hogy mit vállaltak. Többen azt beszélték, hogy Szmrecsányi egy finom szibériai bundát akar venni, Pick pedig úgyis megkapta volna a pénzt, legfeljebb pár nappal később. És különösen enyhítő, hogy a szegényekért jótállt. Meg lehetnek elégedve az ötven rubellel, nem is fog senki többet aláírni. A parancsnokság mégiscsak jól vezeti az ügyeket. De nini, hiszen a Benkő százados úr nem mondott semmit a kívánságokra nézve. Lesz két tésztanap? Megint szaladtak Benkő kapitány úrhoz, aki azt mondta, hogy bolondul voltak összeállítva a kérések, de a grófnőnek nagyon tetszettek. Azt mondta, hogy a lovagias ügyek hazavitele még eddig minden táborban szerepelt, ezért ezt teszi első pontnak. Azután nagyon jó, hogy ilyesmiket kérnek. Először is mindet teljesíttetni tudja, talán a két tésztanappal lesz baj, odahaza viszont nagyon meg fogja nyugtatni a hozzátartozókat, ha látják, hogy alapjában véve nem szenvednek ínséget.

Mindenki szívén elhatalmasodott a hála a parancsnokság, a hála és gyöngédség melegsége a drága, jó grófnő iránt, aki eljött a messzi Szibériába, aki elhozta a hazai nap, a hazai föld, a hazai mező áldását, egy múló pillanatra meglengette a boldog szabadulás jövőbeli reménységét.

Ugyan néhány boksz felől irónikus megjegyzések is hallatszottak, de ezeket nem vette tudomásul senki. Igazán nem lehet olyan csekélységeken megakadni, hogy Haertl kezében több hatalom lesz a szeretetadományok miatt, hogy nagyobb lesz a fegyelemkényszer, a parancsnokságnak nagyobb hatásköre lesz ezután. A parancsnokság valószínűleg gondoskodott a legénységi táborokról, az Usszuri-parti koldulókról is, bizonyára azokat is ellátta. Persze, azoknak nem a francia képeslapokat küldeti, az természetes. Maga a parancsnokság mondta, hogy kapnak szeretetcsomagot.

Az Izgató plakátokon tudatta, hogy holnap délelőtt új, rendkívüli szám jelenik meg. Az egész szám a grófnővel fog foglalkozni. A grófnő arcképét Sipos László festőművész rajzolja az Izgató címlapjára.

De ez nem is volt fontos. Mit mondhat most az Izgató? Igazán nem mondhat semmit. Úgy látszik, versenyez a Szibériai Újsággal, mert a Szibériai Újság is külön számot ad ki. Biztosan mindkettő szép címlapot és meleg hangú cikkeket közöl a látogatásról.

Az Izgató másnap délben tényleg megjelent a külön számmal. Nagyon rosszmájú lap volt. Haertl is le volt benne rajzolva, ahogy vigyáz egy bezárt, rácsos raktár előtt a sok szeretetholmira. Goldegg kifestve szerepelt, és egy függőhintán az Illustrationt

olvasta. Az egyik képen nagy tömegnyi rongyos ember tartotta a kezét esdően, a grófnő pedig egy lazacfarkot nyújtott feléjük. Ilyen dolgok voltak benne, és senkit sem lepett meg az a hír, amelyet az ebédnél tudtak meg, hogy az Izgató című lágerélclapot a parancsnokság elkobozta és betiltotta.

 

ÖTVENKETTEDIK FEJEZET

A lágerélet nagyon fellendült. Az is megkapta a pénzt, aki ötven rubelt jegyzett, az is, aki hatezret kért kölcsön. Mielőtt kiosztották a pénzt, még egyszer figyelmeztették a tiszteket, hogy ezt otthon a családtól kérni fogják, és legkésőbb a hazatérés után meg kell fizetni. Így aztán az ötven rubelt csak kevesen haladták túl, sőt, akadt egy bizonyos Medveczky nevű, aki hatvannégy rubel összespórolt pénzét átadatta a parancsnoksággal a grófnőnek, hogy vigye haza a feleségének. Ez a Medveczky évek óta a legszerényebben élt, és kopekenként spórolta össze a hatvannégy rubelt. Este meg reggel a családja arcképe előtt imádkozott, és elmondta, hogy nagyon rosszul éltek a feleségével, még verekedtek is, de élete hátralevő idejét a felesége meg a gyermekei imádatának szenteli. Azt hiszi, nagy nyomorban él odahaza a családja, megbánta az egész életét, szívesen meghalna, ha ezzel segíthetne rajtuk. Pénzt persze nem vett fel, isten őrizz, hogy ezzel is terhelje szegényeket!

Békétlenek mindig vannak, ezek most is próbáltak izgatni, hogy mire Szmrecsányinak a hatezer rubel, meg mire Picknek a töméntelen pénz, de nem lehetett mondani semmit, mert mindenki annyit kapott, amennyit kért, és a parancsnokság csak tanácsolta az ötven rubelt de senkit sem kényszerített. Akinek volt mersze, és többet kért, az többet is kapott, de utólag nem lehetett változtatni a dolgokon, az ívek le voltak zárva.

Attól kezdve, hogy a pénzosztás megkezdődött, egész nap dolgoztak a muszka csempészek. Bort, rumot meg konzerveket hoztak Habarovszkból. Most, hogy tele volt a tábor pénzzel, hatalmas ládákat hoztak, és igen olcsón amerikai dohányt meg egyiptomi cigarettákat lehetett venni. Hitelbe is adták, egész kicsi részletekre, majd a havi fizetésből fogják levonni. Finom borotvaszappanok jöttek, kölnivizek, körömollók, szvetterek, mindenféle. Ez azonban még csak a kezdet, azt mondták a parancsnokságon. Rengeteg posztó és sok hasznos dolog érkezik még. Kész ka

bátok is lesznek. Semmit sem kell kifizetni egyszerre, részletfizetésre is lehet vásárolni, majd levonják a fizetésből. Ami befolyik, az a jóléti kasszába megy, lágerjóléti alapra; ha majd ínség lesz, vagy megszorul a tábor, vagy betegség lesz, arra gyűjtik.

A nagy bőségben megfeledkeztek a sajtószabadság súlyos sérelméről, mely az Izgató elkobzásával és betiltásával érte a tábort. Különben igazán nem szép, hogy az Izgató megsértette a jótékony grófnőt, ezt nem érdemelte meg. Még az a jelenet a lazacfarokkal, az hagyján, de egy másik kép is volt, ez nem kellett volna. A grófnő ezen úgy szerepelt, hogy egy rongyos fogoly hadnagy áll előtte, aki sóváran néz a grófnőre, csurog a nyál a szájából. A kép alatt ez a szöveg állt:

Grófnő: Talán segíthetnék az ön baján, hadnagy úr?

Hadnagy (vággyal): Nagyon könnyen, grófnő!

Főként ezt a képet és szöveget kifogásolta a parancsnokság, továbbá többen a vezérkarból. Most már ugyanis egész vezérkara volt a parancsnokságnak. Azokból a bizonyos kivételekből alakult, akik bent voltak a tanácskozáson, mikor ott volt a grófnő. Azok mindig a parancsnoksággal tárgyaltak és tanácskoztak, úgy látszott, most már sokkal szorosabb a viszony köztük. De ketten nem nagyon vettek részt az állandó megbeszéléseken. Az egyik persze Benkő kapitány volt, a másik Szabó bácsi, egy főorvos. Szabó bácsinak hosszú szakálla volt, és nagyon szívesen gyógyított mindenkit, de nem tartott rendelőórákat. Mindig ott ült az emberek között, jött, ment a szobákban, és kérdezősködött, érdeklődött. Ha látott valami gyanúsat, mindjárt kérdezte: mi bajod, fiam? Azonnal segített. Lakhatott volna külön szobában, fent hordhatta volna az orrát, de az élénk és kellemes öreg úr mindig ott sürgött a termekben. Délután leült Kaufmann Jóskával kártyázni, és akkor mindketten egy nagy számot mondtak, és azt felírták a kis, fekete táblára:

– Hárommillió-négyszázhuszonkétezer-kilencszázhetvennégy...

– Lement tegnap kilencvennégyezer-egyszázhúsz...

Szabó bácsi, a főorvos és Kaufmann Jóska még tizennégyes hadifoglyok voltak, és azóta játszották a végtelen partit. A partit a békekötésig tervezték, és volt még elég idő lejátszani a differenciákat. Tekintélyes veszteségek mutatkoztak, de a játékosok nem voltak idegesek. Szabó bácsi néha letette játék közben a pipáját, és azt mondta Kaufmann hadapródnak:

– Kecskeméti ember vagyok, öcsém, de már őseim, a jazigok sem hagytak ilyenkor táblát...

Szabó bácsi aznap délután sem hagyta abba a kaszinópartit, mikor a grófnő a táborban volt, pontosan leült akkor is, és ünnepélyesen bemondta a szokott időben a differenciákat. Szabó bácsi nem vett részt a kamarilla ülésein, de nem is tüzelt, nem is nyilatkozott. Gyógyított és kártyázott öcsém Jóskával.

Se a lapbetiltás, se a furcsa tömörülés a parancsnokság körül nem okozott különösebb feltűnést. Szerencse, hogy a színházat nem bántották, mégiscsak ez lesz az igazi szórakozás!

A színházi előadás napjáig a legnagyobb titokzatosság volt. A színésznők, színészek, műszaki munkások, a színházi varroda személyzete nem árult el semmit. Titkolóztak, és egymás között suttogtak. A nagytermet bezárták, oda csak színházi tagok mehettek. Színpadot ácsoltak, bútorokat meg kulisszákat festettek, és lázasan készültek a megnyitó előadásra. A zenekar mindennap próbált, és azt mondták, hogy Hoppe karnagy egy külön Szibériai galoppot komponált a nagyszerű alkalomra.

Az előadás napján közvetlen ebéd után volt a napiparancs. Este mindenki színházban lesz, ezt a parancsnokság is respektálta. A parancsban benne volt, hogy a parancsnokság feloldja az Izgató betiltását. Az elkobzás érvényben marad, azt a bizonyos számot a parancsnokság nem engedi köröztetni, de eltekint minden megtorlástól Novák színigazgató nagy érdemei miatt, melyeket a színház létesítésével kifejtett. A jövőben az Izgató remélhetőleg nem fogja túllépni a tisztes évődés határait.

Közeledett az est, és Elek szerkesztő úr jelentkezett nála a bokszában. Felkérte őt, hogy a mai megnyitó előadásról szíveskedjen a Szibériai Újságban egy méltatást írni. A nagy eseményről három cikk fog megjelenni a lapban. A vezércikk is a kultúreseményről fog szólni. Farkas segédszerkesztő úr rendes kritikát ír, ő pedig irodalmi szempontból méltassa az eseményt, különös tekintettel a közönséggel való lelki kapcsolatra.

– Egyébként – mondta Elek szerkesztő úr – a szerkesztőségnek járó három szabadjegy közül az egyiket át is adom. Parancsolj...

– Köszönöm... De hát nem ingyenes az előadás?

– Dehogynem ingyenes. Miért?

– Hát akkor mire a szabadjegy?

– Ugyan. Az mindegy, hogy ingyenes vagy nem ingyenes. A lapnak mindenesetre jár szabadjegy. Ez csak természetes...

– Persze...

...A bejáratoknál mindenkit karszalagos rendezők vezettek a helyére. A terem már szinte zsúfolva volt, amikor belépett. A rendező udvariasan invitálta az első sorba, ahol csak karosszékek voltak. A többi helyre mindenki a kis hokkedlijével jött. Így érkezett a színházi közönség, kis hokkedlivel a hóna alatt, de ő erre nem is gondolt. Nem is kellett, mert neki az első sorban, a parancsnokság mellett meg az idősebb urak között készítettek helyet. A székek támlájára az első sorban papírlap volt ragasztva, és rondírással az állt rajta: Őrnagy úr... Jóléti bizottság elnöke... Legénységi parancsnokság... Szabó főorvos úr... Benkő százados úr... Es a szélén, három támlásszéken, hatalmas fekete betűkkel: Sajtó.

A sajtónak fenntartott helyek egyikére ült, és végre felzendült a lágerzenekar hangszerein a híres induló, Hoppe karnagy úr Szibériai galoppja. Aztán szétment a függöny, és elkezdődött az előadás, a Fogoly Tiszti Színház első előadása, a Ciklámen, Gábor Andortól.

Lakner Leona, az a bizonyos hosszú zászlós játszotta a női főszerepet, és mikor megjelent a színpadon, divatos bő ujjakkal, lakk félcipőben, a nyakán a blúz ingerlően kivágva, mikor leült, és látszottak a művésznő bokái, és csendesen színezve beszélt, lefojtott, elváltoztatott hangon, és hátraszegte a fejét, mikor csók, egy csók következett, az emberek csendesen őrjöngtek a helyeiken. És mikor Udvardy néni is kijött, s lármázni kezdett női hangon, és nagy, kitömött mellei voltak, mert szakácsnőt játszott Udvardy néni, megenni való volt.

Megfeszült a figyelem, és minden elhangzott szó, minden elmúlott mozdulat mintha örökre eltűnő kedves viszontlátás volna. Reszkettek, hogy mindjárt vége lesz, hogy elrepül a szakácsné riszáló dereka és Lakner Leona...

Összement a függöny, és a parancsnokságtól kezdve a belopódzott legénységig egy őrjöngő üvöltés volt az egész terem. Ha rajtuk állt volna, mindjárt megismételtették volna az egész előadást.

– Egy művésznő ez a Lakner Leona, egy kész, kiforrott művésznő...

– Szépség. A Nagy Ica egy igazi női szépség. Ezt a darabot otthon se játszották tökéletesebben. Ragyogó. Láttam Pesten ezt a darabot, de...

– És egy ilyen Rákosi Szidi, mint az Udvardy néni... Felment a színpadra a kulisszák közé, elvégre, ha hírlapíró az

ember, felmegy. A gratulálóktól alig lehetett odaférni. A színpadon parfümillat volt, és egy főhadnagy ámuló csodálattal, rajongva nézett Nagy Icára, aki tovább is selypítve, fisztulázva, elváltoztatott hangon beszélt. Lengyel úr, egy kövér pesti tisztviselő, aki Nagy Ica kosztümjeit varrta, büszkén állt Ica mellett, és gyöngéden nézte. Ahogy azonban őt meglátta Lengyel úr, hirtelen odasúgott Icának valamit, aki odapenderült, és kecsesen pukedlizett előtte.

– Hogy tetszettem, szerkesztő úr?

– Kedves, nagyon kedves...

Nagy Ica szemeiben örömkönnyek ragyogtak, váratlanul és meglepően ráborult a mellére. Furcsa volt Nagy Ica illatos parókája, csiklandozta a szemét, kitömött mellei, krémes, leányos puhaságú keze hozzáért...

– Nagyon boldog vagyok... – zokogta a mellén Nagy Ica művésznő.

 

ÖTVENHARMADIK FEJEZET

A Szibériai Újságba a következő cikket írta a Ciklámen szibériai bemutatójáról: „...Forró színházi est színhelye folyó hó tizedikén a helybeli Fogoly Tiszti Színház.”

Pokrócokból van az öltöző, a fogoly tisztek takaróiból, benézek egy pillanatra, szerencsémre lyukas a pokróc, be lehet nézni hál' istennek, benézek tehát. Az orrommal, a fülemmel és a szememmel is benézek, beledőlök a pokrócba, izgatottan, reszketve a kis lyukon kiáradó illúziótól.

Masztixszag és sminkek illata, színes minden, petróleumlámpa világít a sok drága vacakra... Toalettmaradványok, illúziószerelvények, káprázati eszközök... Istenem... Egy kis vidéki színház öltözője ez... A helybeli garnizon rangidős tisztje, egy kapitány udvarol a rangidős nőnek, a primadonnának. Éppen szemben vannak velem, és tőlük balra a drámai szende forgatja kétségbeesetten szerepét, és síró mimikát próbál egy tükör előtt. A komikáné szemüveges szakácsnőt játszik, fehér kötényét veszi fel éppen, és lélegzetemet visszafojtva nézem tovább a kapitányt, hogyan áll a kissé öntelt drámai főhősnő előtt.

...Illeg a kapitány, mosolyog, bal kezét a csípőjére teszi, a fején van piros sapkája, de kardja nincs az oldalán, biztosan kint van az előszobában... Úgy látom, bókot mond a kapitány a drámai főhősnőnek, úgy látom, nagyon sikerült bókot mond, mert mosolyog a drámai főhősnő, pukedlizik és mosolyog. Úgy mosolyog, ahogy általában az ilyen primadonnák szoktak, és ahogy a vidéki drámai főhősnők szoktak, és úgy pukedlizik, miként a tánciskolában tanulják a kislányok a pukedlizést. Úgy pukedlizik és úgy mosolyog, hogy ha író volnék, azt mondanám: sokat ígérően mosolyog a drámai főhősnő a kapitányra.

...És hiába mosolyog sokat ígérően a drámai főhősnő a kapitányra, azért mégsem nyúl a hősnőhöz a kapitány. Pedig csábító az alkalom, mert a főhősnő magasra tart egy kis tükröt féloldalt, s egy hamiskás mosolyt próbál ki a földszint részére, egy hálatelt fejbólintást próbál ki a karzatnak... Istenem... Vajon milyen kis színházban vagyok, miféle kis város is lehet ez, tudni szoktam az ilyesmit... Igen, igen... valami Novák itt az igazgató. Novák-féle színtársulat... Új ember lehet, hogy olyan nehezen jutott eszembe...

...Nini... hogy lehet ez... kis, angol pipája után nyúl a drámai főhősnő, a szája szegletébe vágja a pipát, rágyújt és pöfékel, és kiárad felém az angol dohány illata, melyet hitelbe vettünk a japánoktól az amerikai konzul, Conger úr útján... Részletre vettük a dohányt, nincs kifizetve a pipa, és látom a drámai főhősnő bal arcán a kis lyukat, ahol a golyó bement. Olyan az arcán ez a hely, mint egy kis kellemgödör. (Simonyi Szerafine nevelőnőm használta békében e kifejezést, nem tudom, divatban van-e még.) És hátul a nyakát, ahol kijött a golyó, csipkével takarták el.

...Lucknál fogták el a drámai főhősnőt kézitusában, de miért hívjuk azt kézitusának, ha az ember arcába belelőnek?... És a századosnak a kardja sem a folyosón lóg fogasra akasztva, hanem egy katonai raktárban pihen Zsitomir mellett, szám van rajta, és csak a háború után adják majd vissza...

...És amikor kimegy a százados az öltözőből, kiveszi a drámai főhősnő a pofájából a pipát, súlyba tartja a pipát, és összevágja feszesen a komiszbakancsból adjusztált lakk félcipője sarkait, és szalutál a drámai főhősnő a századosnak, a kontyához kapja a mancsát, mert csak zászlós a drámai főhősnő, de már hadnagy volna, ha el nem fogják, és a százados sem volna még főhadnagy, hanem már rég százados volna a százados, ha el nem fogják...

...Csenget az ügyelő, kibiceg a komikáné, nincs is a szerepében, mégis biceg a komikáné, mert ellőtték a lábát Breszt-Litovszk alatt...

...Kiveri a bagót a pipájából a drámai főhősnő, sóhajt, és a Szibériai Újságban meg az Izgatóban is benne lesz legközelebb, hogy forró est színhelye volt folyó hó tizedikén a helybeli Fogoly Tiszti Színház...”

A cikket többen nem találták méltónak a Szibériai Újság ko

moly tradícióihoz, elvégre a lágerművészet olyan hatalmas lendületet vett, hogy csak a legnagyobb elismerés hangján lehet róla megemlékezni. Láng Ervin és Kunft művészek egy komoly képkiállításra készülnek. Nagy hadnagy úr egy kesztyűdoboz kifaragásába kezdett, mely máris igen magas művészi értékű munkának ígérkezik. Géppuskás jeleneteket farag rá, és látszik, hogy gyönyörű lesz. Pick főhadnagy úr, a gazdag Pick Héjjas festőművésznél megrendelte családi otthona, gyermekei meg felesége akvarelljei fénykép után.

Megismétlik az előadást azok részére, akik még nem látták, és megismétlik a másik két tábor részére is, hadd lássák a hetes pavilonbeliek és a Baubezirk előkelő közönsége, hol tart a hatos. Dantsek lázasan dolgozott egy cimbalmon és egy rulettgépen, a parancsnokság teljes erejéből támogatott minden művészi kísérletet. A mosdóban a zenészek próbáltak, Bartakovicsék felajánlották külön szobájukat a tábori énekkar próbáira, a tábori lelkész új beszéden dolgozott, a pályázatok a Szibériai Újság szerkesztőségében halomba gyűltek. Krebsz főhadnagy úr gobelínmintát hozatott Habarovszkból, és annak az apró öltéseit szaporázta. A művészet, a zene és az irodalom váratlan és ragyogó hajnalhasadása megbecsülést hozott a szereplőknek, rajzolóknak, komponistáknak, énekeseknek. Bizonyos gyöngéd figyelem és enyhe rajongás kellemes légköre vette őket körül.

Senki sem rosszallhatta, hogy a szeretetadományokból bővebben és ingyenesen juttattak nekik. Mindenki mosolygott, és jólesően beszélgették, hogy Nagy Ica sápadtra festette magát, úgy jelentkezett orvosi viziten aszalt gyümölcsért. Persze az orvos is nevetett, megcsipkedte Nagy Ica pofikáját, és adott neki aszalt gyümölcsöt, sőt egy skatulya tojásport is.

Aktívok is beléptek a színházba, játszottak a darabokban, zenéltek, együtt dolgoztak. Első eset volt, hogy együtt dolgoztak a tartalékosokkal. Persze a főbb szereplők valahogy mintha nagyobb rangot viseltek volna, mint ami a gallérjukra volt varrva. Különösen pedig a nőszereplők. Mégis másképp kellett velük bánni. Mégiscsak a nőszereplők hoztak valami új bizsergést, valami új fűszert a játékba, alvó emlékeket rázva életre.

A szokásos reggeli sétákon hallani lehetett egy-egy éles harsány „Kezét csókolom, művésznő!” köszöntést, és eleinte viccesen, de pár nap múlva selypítve, csücsörítve, físztulázva hangzott vissza a felelet: „Pá, angyalom...”

Derék és marcona hadférfiak, sőt néha aranygallérosok is, akik a Baubezirkből jöttek át, látni kívánták és személyesen óhajtottak megismerkedni egyik-másik művésznővel. Ilyenkor megjelent az adjutáns a termekben, és kedveskedve beszólott:

– Komma tábornok úr őexcellenciája látni óhajtja Nagy Ica művésznőt...

Ilyenkor Nagy Ica vagy Lakner Leona tükör előtt megigazította a haját, egy kis kölnivizet fecskendezett magára, sőt egy ízben Lakner Leona, a hosszú és szeplős zászlós elgondolkozva és lopva tűnődött pár pillanatig egy darabka rúzs felett...

A Baubezirk részére tartott repríz után még nagyobb lett a tábori művésznők tisztelete, különösen, hogy Komma tábornok úr ezt írta a csinos Nagy Ica emlékkönyvébe: „Du bist wie eine Blume, so hold und schön und rein...”³

Nem lehet csodálkozni, hogy egy reggel a sétáról Nagy Ica idegesen berohant, és zokogva borult kínai paplanára. Migrénje volt, görcsei voltak, és magánkívül reszketett. Büszke boksztársai megdöbbenve állták körül a kis művésznő ágyát, és csak sokára, nehezen tudták meg, hogy mi történt.

Elvégre azon már mindenki túl volt, hogy nem lehet egy művésznőnek csak úgy foghegyről odaszólni: szervusz. Ezt legfeljebb a művészkollégák vagy a hírlapírók tehetik, de azok is csak szemtelen bizalmassággal. Mindenki előre köszönt a művésznőnek, és ha nem is mondta az ember, hogy kezeit csókolom, vagy ami még rendesebb, csókolom a drága kacsóit, az természetes, hogy mosolyogva illett szalutálni. El sem lehetett képzelni, mi lelte azt a Székely hadnagy urat. Képes volt megszólítani Nagy Icát, hogy miért nem tiszteleg neki? Nagy Ica kijelentette, hogy hagyjanak neki békét, nem lép fel soha többet. A legközelebbi előadáson ne is számítsanak rá.

Maga az őrnagy úr jött be vigasztalni Nagy Icát, és pár perc múlva beküldte Székely hadnagy urat, aki, persze felsőbb parancsra, bocsánatot kért a megbántott művésznőtől. Nagyon kedves volt Székely hadnagy úr, ez már igazán férfias és bátor tett volt, mosolyogva emelte fel Nagy Ica puha kezeit, és a körülállók őrjöngő tapsa közben a szájához emelte, és udvariasan megcsókolta.

Székely hadnagy úr eme valóban szép és nemes elégtétele megnyugtatta a művésznőt, akinek arcán felragyogott az öröm sugara, és boldogan fogadta a gratulációkat afölött, hogy a művészet magasztossága áttörte a zord katonai szabályok falait. A kézcsók hírét úgy terjesztették a táborban, mint egy igazán érdemes, úttörő cselekedetet.

Aznap este egy csomó tisztelő gyűlt össze az Ica bokszában, de tizenkét órakor Ica kedvesen elküldte őket, aztán azt mondta szégyenlősen:

– Oltsátok el a lámpát, gyerekek, mert le akarok feküdni... Szégyellek a világosban levetkőzni...

 

ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET

Azt lehetett volna gondolni, hogy a színház sikere el fog homályosítani más kultúrmegnyilatkozásokat. Ámde ez nem így volt, mert a színház csak még erősebb munkára ösztönözte a többi művészt és írót. Az igaz, hogy a színház maradt az első, de a többinek is sikere volt, és erősebb érdeklődés fejlődött ki a sport iránt is. A táborparancsnokság elejtette a csuklógyakorlatok tervét, azonban önkéntes szabadgyakorlat-társaság alakult, és máris tervezték, hogy a tél elmúltával nagy sportünnepélyeket rendeznek. Az aktív katonák és azok, akik harctéri sikereik révén remélhették, hogy odahaza gyors előléptetésben fognak részesülni, idősebb katonák oktatásait hallgatták. Ezeken a tanfolyamokon fejtették ki a haditapasztalatok eredményeit is, de akiket mindez nem érdekelte, azoknak nem kellett jelen lenniük. Nem kellett jelen lenniük, bár természetesen nem ártott volna, hiszen a harc még dúlt, és nem lehetett tudni, ha előbb kerül haza az ember, mondjuk az Oroszországgal leendő különbéke esetén, nem lesz-e nagy szükség ezekre a haditapasztalatokra. Mindenesetre mindenki a saját szerencséjének kovácsa, a parancsnokság senkit nem kényszerített.

A színház maradt az első, ezzel nem tudott versenyezni sem a katonai tanfolyam, sem a hetedik pavilonban rendezett kabaréelőadás, sem a Lang-Kunft-féle művészeti szakiskola, sem a gyorsírási és a kézimunka-tanfolyam, sem az új polgári perrendtartásból rendezett előadássorozat.

A színészek nem éltek külön életet, elvégre ott laktak a bokszokban, a többi fogoly között, és ott laktak a zenészek, az énekesek, a műszaki munkások, a varrodai személyzet, a díszfestők, a kortinahúzó, a súgó, az ügyelő is. Azért meg lehetett ismerni, hogy ki tartozik a színházhoz, mert valami különbség mégis volt. Egy kicsit öntudatosabban járkáltak, jobban be voltak avatva abba, ami az embereket érdekelte, és ők maguk is egy kis titokzatossággal kezelték az ügyeket. Nem voltak túlságosan közlékenyek a többiekkel szemben, inkább egymás között sugdolóztak.

A parancsnokság elnézett addig egy nagyon kivételes szokást. Ugyanis egyes urak megvesztegették a kínai egészségügyi embereket, akik a lágerből nagy hordókban a szemetet és a piszkot kiszállították. Ezeket a hordókat üresen hozták a táborba, de jó pénzért néha becsempésztek bennük egy-egy elszánt kínai leányzót. Gusztus dolga volt egy-egy ilyen leány kegyében részesülni, meg drága is volt. Kivinni a leányzóval kellett a hordót, és ilyenkor ezt a fordulót a tábor helyett a fényűző urak fizették.

A fehér Nagy Ica és a szenvedélyes szerepet játszó Lakner Leona után az emberek megundorodtak a szerencsétlen kínai személyektől, és teljesen megszűnt a leánykereskedelem. Maga Lakner Leona tette szóvá, hogy ez nem méltó a tisztikarhoz, belátták, hogy ez a szokás a női nem lealacsonyítását jelenti. A parancsnokságtól bizalmas értesítés érkezett, hogy nők becsempészése szigorúan tilos, s mikor felolvasták a titkos parancsot, a színésznők egymásra néztek és azt mondták megkönnyebbülten:

– Na.... hál’ istennek...

Nagyon kevesen mosolyogtak ezen, de Ica egy szőke hadapród fejére tette a kezét, és szórakozottan babrálni kezdett a hadapród göndör hajával. Egy művésznő önfeledt pillanata volt ez, melyben apró kegyet hullat a szerencsés perc véletlenében.

A táborban addig nem volt szokás pletykálni. Az emberek szóvá tettek bizonyos dolgokat, sőt, helyt is álltak a véleményükért, ha arra került sor, de pletykaanyag nemigen volt. Hogy hogyan és miképpen keletkezett, azt nem lehetett tudni, de megindult a pletyka. Egyszerre csak többen női neveket kezdtek kapni a táborban, és különösen a fiatalabb, jóképű emberkékkel volt úgy, hogy egy napon már mindenki Katinak vagy Csincsinek hívta őket. Az emberek megbökték egymást, hunyorítottak a szemükkel, és intettek:

– Gizi...

– Á!Ne bomolj!

– De, ha mondom, hogy Gizi. Már egy hete úgy hívja az egész tábor. Ez a kis osztrák fruska a legkülönb az egész társaságban...

Hát Gizi tényleg pikáns jelenség volt. Egy nagy közös bokszban lakott Lang Ervinnel meg Kunfttal. Eddig mindig úgy mondta a tábor, hogy a kis barna képű, göndör hajú hadapródot festeni tanítják a festők. Most egyszerre azt kezdték mondani, hogy Gizit állítólag festeni tanítják...

Az biztos, hogy a kiállításon Giziről női portrét festettek a rajzolók, a nyakában nagy spanyol kendő pompázott, és az egyik képen körfésű volt a hajában, és cigánylányt festettek róla.

Ezek a gyanúsítások nem szűntek meg. De nem is találtak benne semmi különöset, semmi lealázót vagy bántót. Akinek mondták, vagy akikről szó volt, azok jóízűen nevettek rajta, évődve a szájára csaptak az illetőnek, és ha művésznőnek mondtak ilyesmit, az azt felelte:

– Nono...! – és az ujjaival hamiskásan megfenyegette a vádaskodót.

Egy reggel, mikor a táborparancsnok bejött a terembe, nem ment tovább, hanem megállt a szoba közepén, és gondolkozott. Ez szokatlan dolog volt. A hadifoglyok csak estére értették meg, min gondolkozott a muszka ezredes. Este ugyanis parancsba jött, hogy az ágyak nem lehetnek egymás mellett, csak abban az esetben, ha gyékényfal választja el azokat egymástól.

Már nyíltan beszéltek Bränning százados esetéről, ami valóban komikusnak tűnt. Bränning századosnak volt egy tiszti legénye, aki tudott dobolni, így hát bevették a tiszti színház zenekarába. A Baubezirkben már régen tudták, hogy Bränning német birodalmi százados nagyon ragaszkodik a legényéhez. Most meghalt Bränning lakótársa, és egy újat akartak betenni a szobájába. Bränning kétségbe volt esve, kapkodott, kérvényezett, hogy engedjék a legényét a szobájában lakni, ne adjanak neki új lakótársat. Ezt már a parancsnokság is megsokallta, és úgy volt, hogy maga Mitteräger ezredes fog intézkedni az ügyben. De Bränning Waleczkyhez fordult, a lengyel kapitányhoz, és ő megjelent a Baubezirkben, és roppant gúnyosan, irónikusan ezt mondta:

– Látják, kérem, mindig panaszkodnak rám, hogy nem teljesítem semmi kívánságukat, mindent beszélnek rám. Meghallgattam az öreg harcos kívánságát. Elrendelem, hogy Bränning százados úrhoz nem mehet senki lakni, joga van magához venni a legényt...

Körülbelül ez volt az egyetlen kívánság, amit hosszú évek alatt Waleczky kapitány szó nélkül teljesített. Bränning sugárzó arccal járt, minden előadásra átjött a lágerbe, és gyöngéd figyelemmel szemlélte, hogyan veri a dobot a zenekarban pártfogoltja, egy rózsaszínű tiroli fiú, aki nagyon el volt kényeztetve. A szünetekben maga Bränning kapitány rohant süteményekért, és lenyújtotta a dobosnak a zenekarba. Ezeket a figyelmességeket a legény piruló fejbiccentéssel köszönte meg.

Lengyel, az a bizonyos pesti banktisztviselő mindjobban belemelegedett a női szabászatba. Bejárt a városba tanulmányozni a legújabb divatot, és lassanként mindenki Jozefin néninek hívta. Azért hívták Jozefin néninek, mert azelőtt József volt.

Jozefin néni hunyorgatva és kacsingatva járt a táborban, mindenkihez volt egy jó szava, s mindig a művészettel foglalkozott. Mindig új terveken törte a fejét, új kreációkon gondolkodott. Apró pletykákat tudott, és ha feladta valamelyik művésznőre az új ruhát, akkor megállt előtte, féloldalra fordította a fejét, úgy nézte elragadtatva, aztán kivette a gombostűt a szájából, és hunyorított a szemével:

– Édes... Édes, mi?

Azt akarta, hogy az ő ruháiban szépelgő művésznőkkel foglalkozzon az egész tábor, senki ne beszéljen semmiről, csak arról, mit csinált Jozefin néni abból a trampli Ellenbógen Rebekából...

Üzeneteket vitt a színésznőknek, kis ajándékokat lehetett vele küldeni nekik. Azt mondta, hogy tavasszal gondoskodni fog virágról, nála mindig lehet virágot rendelni. A művésznők nagyon szeretik, ha virágot küldenek nekik. Persze Szibériában, télen egy kicsit drága a virág. Ő indítványozott olyasmiket, hogy a Luxemburg grófjában nem lehet olcsó harisnyában fellépni, és nem lehet batiszt alsókban szerepelni. Az illúziótól nagyon sok függ. Végre is az ő felfogása győzött, s meghatalmazást kapott, hogy vehet a nőtagok részére selyemkombinékat, selyemharisnyákat, és hozhat minden nőtagnak egy-egy pár selyem harisnyakötőt is. Finom parfümöket is akart, meg új műmelleket, de mind a két indítványt elvetette a színügyi bizottság, mert először is még a régi mellek nagyon jók voltak, azután meg a Conger-féle kölnivízből még tartott, és semmi sem indokolta ezt a kiadást.

Más ok is volt. A színügyi bizottság tudta, hogy vannak bőkezű mecénások, akik küldenek egy kis parfümöt a művésznőknek, tehát valóban nem volt semmi ok erre a kiadásra.

A púdert sem szavazták meg, az is volt még. Conger-féle amerikai porcelánpúder. Rúzs nem volt, azt lehetett hozni a többi festékekkel. Jozefin néninek ragyogott az arca, mikor megérkezett a sok drága holmival a városból, és már a szekérről visított: „Mindent, mindent hoztam, kis csibéim...”

A hosszú, szeplős zászlós, a vérszegény hadapród meg a bőrkamásnis hadapródjelölt tapsikolt örömében, és kedves szavakat gügyögtek a kövér Jozefin néninek, aki, mikor elvégezte a dolgát, egy kicsit fáradtan hajtotta tenyerébe fejét, és hirtelen felvillanással arra gondolt:

 – Istenem... Istenem... vajon mit csinálnak a pulyák a József körút harminckettő alatt a harmadik emeleten... És szegény feleségem... Szegény Paula. Vajon mit esznek?... Istenem... Ez a háború...

ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET

A németek büszkesége egy bizonyos drámai művész volt, akit Kindermannak vagy Kinderleynnek hívtak, valami ilyesfélének. Ez az úr hosszabb volt Lakner Leonánál is, magas alakján egy egészen apró fej nyugodott. Azt kell mondani, hogy nyugodott, mert ez egy komoly művész volt, nem lehetett ellenőrizni, de állítólag békében a drezdai nemzeti színház tagja. A birodalmi németek is megszervezték a társulatukat, de egyelőre csak egy estét szándékoztak adni. Lesz egy drámai darab, persze Kinderleynnel a főszerepben, és még két-három apróság Schnitzlertől. Ez az előadás is megvolt, a németek visszafojtott lélegzettel rajongtak az első darabért, amelyikben Kinderleyn játszott egy vadbőrös, sisakos, félmeztelen egyént, aki az egész előadás alatt artikulálva bömbölt. A többi csak statisztált mellette. Schillertől vagy másvalakitől volt a darab, de a többinek nem adott szerepet a szerző. Azok hol elhúzódtak a Kinderleyntől, hol közel jöttek hozzá, de lényegében ő szavalt az egész darabon át, ami a németeknek módfelett tetszett. A Schnitzler-műben Goldegg is föllépett, előre látható volt, hogy ez lesz a vége. Ő játszotta a Literatur című darabban az írónőt, aki férjhez megy az arisztokratához. Roppant ügyesen kihozta a darabnak sok színét, szenvedélyes volt a gróffal, kis bohém, kis bolondos nőcske volt, mikor az író meglátogatta. Az öreg századosok magukból kikelve tapsoltak, a németek büszkén és győzelemittasan ordítottak. A magyarságnak nem esett jól, egyesek megjegyezték, mégis más a mienk, abban van élet és temperamentum, de voltak higgadtabbak, akik azt mondták erre, hogy itt viszont van irodalom, ízlés és kultúra.

Tény, hogy ettől kezdve a nemzetek kultúrája egyesült, és kölcsönösen támogatták egymást a kultúrtörekvésekben, sőt elhatározták, hogy szilveszterre közös kabarét rendez a tábor mindkét nyelvű tisztikara. Már tudniillik a két főnyelv: a magyar meg a német, mert ezen a két nyelven mindenki értett. Németül még a császári ottomán hadsereg fogoly tisztjei is tudtak valami keveset.

A táborparancsnokság erősen kihasználta a színház melletti hangulatot. A színházaknak minden segítséget megadott, és megérezte, hogy ez a szórakozás, sőt ennek a mellékhajtásai is sok mindent levezetnek. Nagy segélyeket kapott a színház, és minden akadályt elhárítottak az útjából. A népnek eddig csak kenyere volt de most lett cirkusza is, és boldog ködön át nézte az eseményeket. A színházhoz nem volt szabad nyúlni, ez nemzeti, sőt lágerbüszkeség volt, és a szomszéd táborokban különös irigység tárgya

A láger szeretetadományokat kapott. Folyton jöttek az újabb és újabb ládák. Kínai paplanok, kínai csizmák érkeztek, ezekre nézve is elsősorban a színház nyilatkozott: mit igényel? A csizmák kellenek a színház munkásainak, akik néha hidegben is dolgoznak, sőt, néha az udvaron is, a köz érdekében. A paplanok nagy része arra kell, hogy a szövetet lehúzzák róla: a vatta külön kell a színházi bútorokhoz, a szövet meg a kulisszákhoz. A parancsnokság a színházzal kormányozta a tábort, és amióta olyan sok holmit kaptak, már nem volt olyan magára hagyatott a parancsnokság sem. Nagy erők csoportosultak mellé, egy egész csomó lógász támogatta. De nem is volt olyan önálló, mert amióta volt min parancsolgatni, azóta mind többen és többen kértek részt a kormányzásból. Egyébként a parancsnokságnak nem kellett volna részt adnia senkinek sem a hegemóniából, de volt egy gyöngéje, és ezt meglehetősen kihasználták azok, akik valamilyen címen jogot formáltak a kormányzásra. Egészen nyíltan beszélték hogy a parancsnok őrnagy csak százados, és ezzel igen jól lehetett kényszeríteni, hogy részt adjon a hatalomból. Addig, amíg rendben mentek a dolgok, amíg nem volt érdemes, erre senki sem ügyelt. De most nagyon gyakran lehetett hallani magasabb uraktól, amint megfeledkeztek magukról, és csak úgy, mintha véletlenül lenne, elszólták magukat: „A százados úr, pardon, persze persze: az őrnagy úr...”

De a százados-őrnagy úr nem is ellenkezett. Szívesen vagy nem szívesen látta, de afféle kisebb irányító társaság szegődött melléje, és nagyobbára ezeknek a szava érvényesült. Ezek nem voltak olyan belátók. Azt kell mondani, hogy amióta minisztériuma volt a tábornak, azóta megnövekedett a fegyelem. Amióta kincstár volt, azóta sokkal nagyobb lett az osztálykülönbség, és nagyobb lett a rétegek között a távolodás. Egyesek fenn hordták az orrukat, nem lehetett tudni, miért. Mások mellett mindenféle címeken kisebb udvarok alakultak. Létrejött egy agarásztársaság, melybe csak kapitányok és kamarások léphettek be, azonkívül nem zsidó vallású lovasok is. Még a vallási társaságok is ilyen zártkörű szigetek voltak. Az agarászok minden pénteken boroztak, és úgy tervezték, hogy jövő esztendőre megünneplik szent Hubertus napját.

A művészeknél, hírlapíróknál és különösen a művésznőknél nem tettek különbséget, azt meg kell adni. A művészeket szívesen látták vendégképpen. Szomorú, hogy egyetlen esetben a művészetben is felmerült ilyenféle vita. Ez úgy történt, hogy a szilveszteri kabaré előtt volt egy kisebb kabaré, amelyikben Neumann Mónis játszott egy szerepet. Állítólag Szőke Szakáll írta a darabot, és Neumann emlékezett rá a legjobban, neki kellett kiosztani a magyar baka szerepét, másképp nem akarta odaadni a szöveget. Ő játszotta a német sógor szerepét. A harctérről térnek haza, és az egyik nem tud magyarul, a másik nem tud németül, de azért nagyon jól összebarátkoznak, közben mindenféle humoros kiszólás van. Egyszerre azt mondja előadás alatt a darabban Neumann Mónis:

– Az apád istenit...

Erre felugrott a helyéről Czernin hadnagy úr, a bukaresti magyar követ öccse vagy unokaöccse, és odakiáltotta hangosan:

– Schweinerei...⁴

Azzal kiment az előadásról, mely meglehetősen vontatottan döcögött tovább. Czernin hadnagy úrnak igen nagy befolyása volt, azt mondták, ha hazamegy, közvetlenül az udvarnál kell jelentést tennie arról, hogyan érezte magát a hadifogságban, és akkor esetleg pár úr érdekében is ejthet néhány szót, vagy esetleg elhúzhatja többeknek a nótáját.

Czernin hadnagy úr írásos jelentést tett a lágerparancsnokságnál a vallás megsértése miatt, és ami ennél is több, ő úgy hallotta, hogy Máriát mondott Neumann hadnagy, ami a legnagyobb aljasság. Többen emlékezni kezdtek rá, hogy tényleg úgy volt. Sőt, akadtak, akik határozottan mondták, hogy csak azért nem ugrottak fel, mert nem akartak botrányt. Neumann védekezett, hogy előre bemutatta a szerepet cenzúrázás végett, és semmi rossz szándéka nem volt. A magyar baka, elég szomorú, de használja az utóbbi kifejezést is, de ő ezt nem mondta. Most az volt a helyzet, hogy a zsidók még arra is alig emlékeztek, amit Neumann elismert, viszont az antiszemiták úgy emlékeztek, amint azt Czernin bejelentette.

Vihar volt készülőben. Úgy látszott, hogy teljesen felbomlik a lágerrend, vagy pedig külön táborba teszik a zsidókat. A zsidókat majdnem minden bokszban szidták, de ha véletlenül a bokszban egy zsidó is volt, azt mondták: kérlek, téged nem számítlak közéjük, te kivétel vagy. Majd minden bokszban volt egy ilyen kivétel. A színészek próbáltak békíteni, egyezkedni, de nem ment.

Teljes lett a felfordulás és az elkeseredés a zsidók ellen, mikor valaki elhíresztelte, hogy Neumann Mónis panaszt emelt a muszkáknál az üldözés miatt, és a bitang Waleczky, aki a legnagyobb antiszemita volt a keleti félgömbön Varsótól egészen Vlagyivosztokig, roppant elítélte az ügyet, azt mondta, hallatlan, neki kell beavatkoznia.

Ez délután kettőkor terjedt el a táborban, de már háromra tiszti gyűlést kellett egybehívni, olyan izzó volt a hangulat. A tiszti gyűlésen Neumannak nyilatkoznia kellett, vajon tett-e efféle bejelentést a lengyel kapitánynak, mert ha igen, ennek le kell vonnia a konzekvenciáit. Most már a közös bokszban lakók sem álltak

szóba egymással, ez csakugyan olyan árulás volt, amit a kiválasztott nép minden emberének éreznie kellett.

A gyűlésen kiderült, hogy Waleczky már tudott a dologról. Véletlenül és igen nagy szerencsére ott volt annál a bizonyos alkalomnál Körös főhadnagy úr, aki teljesen megbízhatóan állította, hogy éppen ellenkezőleg történt. Waleczky tudott Neumann afférjáról, és megkérdezte Neumannt, aki azt mondta erre: neki nincs semmi afférja, egy szó sem igaz, rosszul hallotta a kapitány úr.

Ez persze nem altatta el végleg a szenvedélyeket. Szétoszlott a tiszti gyűlés, és egyesek gyűlölködve sziszegték: most az egyszer megmenekültetek...

A Baubezirkben is volt egy ilyen eset. A Baubezirkben a törzstisztek és protekciósok között megalakult a zsidóknak vissza sem köszönők társasága. A postatiszt, Almoslino főhadnagy nem tudott róla, hogy kik a társaság tagjai, és véletlenül köszönt egy társaságbeli tagnak. Ez persze nem köszönt vissza.

Almoslino egy gazdag, Pestre került spanyol zsidó volt, aki azelőtt valahol Boszniában lakott. Nem csinált lovagias affért, azt mondta a Baubezirk parancsnokának, hogy kéri a tiszti gyűlés összehívását, szólni akar az ügyben. Ez nem látszott szükségesnek, elvégre magánügy volt, de mivel ott is izzó lett a hangulat, végre is összehívták a tiszti gyűlést, és ott Almoslino főhadnagy belenyúlt a tárcájába, kivett belőle egy keresztet, és azt mondta:

– Bosznia-Hercegovinában a mohamedán kezek által lerombolt keresztény templomok felépítése körüli segítésemért megkaptam a pápa ő szentségétől a Pro Ecclesia et Pontifice keresztjét. Íme, ez az. Ugyancsak ezen ténykedésem miatt a magyar hercegprímás utánam küldte a fogságba e tábori lapon atyai áldását, melyet hódolattal és hálával őrzök...

Almoslino főhadnagy ezek után kitűzte a mellére a keresztet, és a levelezőlapot odaadta a tábor rangidős tisztjének.

Almoslino főhadnagy esete egyszeriben véget vetett a zsidóüldözésnek.

 

ÖTVENHATODIK FEJEZET

A parancsnokság és a köréje csoportosuló tanácsadók nagy eredményeket mutathattak fel. Először is a tábor anyagi jóléte teljesen kifogástalan volt. A vöröskeresztes látogatás és a konzulok szeretetadományai, meg a részletre árult portékák valóságos bőséget teremtettek. Istápolták a tudományt, a művészetet, és egyelőre a felekezeti békével sem volt különösebb baj. A táborparancsnok figyelmét és okosságát dicséri, hogy a karácsonyi ünnepen egy zsidó zászlós is szerepelt a programban. Azt lehet mondani: az ünnepély fénypontja volt a zsidó zászlós karácsonyi meséje. Először a tábori lelkészek tartottak rövid beszédet, Benkő százados az Úr imáját mondta el, aztán következett a karácsonyi mese. Állítólag a zászlós figyelmeztette a parancsnokot, hogy még nem ültek el teljesen az antiszemita hullámok. Nem fél ugyan, de talán egyesek érzékenysége meg lesz sértve, hogy éppen karácsony estéjén, zsidó létére, tábori lelkészek és az Úr imája után...

– A szolgálati szabályzat nem ismer vallási különbséget. A lényeg az, hogy bízom az ön tehetségében, és az a fő, hogy a mese megható és ünnepélyes legyen...

így tehát mégiscsak odaállt a pódiumra a zsidó zászlós, és a csillogó karácsonyfa tövében, szimbolikus szögesdrótok között, zöldellő békefa alatt elkezdte a mesét:

...Ez a mesém egy otthoni tehénkéről fog szólni. Közönséges falusi tehénről, mely mit sem sejtve legelészett élete alkonyáig a falusi határban, mígnem beteljesült rajta is akiérdemesült tehenek végzete.

Elöregedett, elgyengült, és talán valami ifjúkori könnyelműsége is most bosszulta meg magát a derék állaton, ágynak dőlt, nagyon beteg lett a kedves jó tehén. Nem volt mit tenni, levágták és megnyúzták a mi tehenünket, sápadt képű hallgatóim, a húsát pedigháború volt már akkoriban – a konzervgyárba vitték.

Nagy vaskondérba szeletelték a húsát, makói hagymát, szegedi

paprikát meg máramarosi sót adtak hozzá, aztán megfőzték, kis pléhdobozokba rakták, és a menetszázadokhoz küldték a mi kis riskánkat.

Hátizsákokba került a riska, és a szélrózsa minden irányába elutazott a virágos bakákkal a harctérre. A szíve az olasz harctérre ment, a mája délre, és egy darab a combjából az orosz harctérre került.

Hát erről lesz szó, erről az orosz harctéri riskáról.

Itt ült egy öreg hadapródjelölt hátizsákjában, és csak várta türelmesen a jó konzerv, hogy mikor kerül rá a sor. De tartalék adag volt, nem volt szabad megenni, csak parancsra. Parancs azonban a konzerv elfogyasztására nem érkezett. Pedig sokféle parancs jött, de ez az egy nem jött.

Már-már azt hitte, hogy róla egészen megfeledkeztek, de be kellett látnia, hogy tévedett, mert egyszer mégis parancsban kérdezősködtek utána a zászlóaljtól, hogy megvan-e.

Persze megvolt, de már meglehetősen unta az állóharcot, sajnos azonban az idő nem kedvezett az előnyomulásnak. Az idő inkább a járőrszolgálatnak kedvezett, mert erre mindennap sor került. Mindennap sétálni ment a hadapródjelölttel az orosz állások felé.

Néha csúszni kellett a hadapródjelöltnek, néha szaladni, néha ugrani vagy hasra vágódni. Nagyon kellemetlen volt ez a szegény konzervnek. Nagyon félt, iszonyúan meg kellett kapaszkodnia. Mondta is egyszer a hadapródjelölt:

– Ejnye, de nyom a konzerv a hátizsákomban... Hanem egyszer nem használt a hasra vágódás. A hasra vágódás különben is csak golyó ellen használ, de szurony ellen nem ér semmit.

Nem ért tehát semmit most sem, de a hadapródjelölt életben maradt, mert a szurony nemesebb testrészt nem érintett. Ferdén ment keresztül a nyelvén és a jobb arcán.

A szuronyos puskát aztán az ellenség kihúzta a hadapródjelöltből, mert szüksége volt a puskára. Ebből és egy másik puskából ágyat csinált az ellenség, mert úgy tanulta a kiképzésnél. Es ezen az ágyon átvitte egy másik orosszal a hadapródjelöltet Oroszországba.

A hadapródjelöltnek a feje alá tette a hátizsákját az ellenség, hogy a feje magasan legyen, mert a sok vértől máskülönben nemigen tudott volna lélegzeni a hadapródjelölt, és ez esetleg kellemetlen lett volna neki.

Az orosz kórházban lassanként felgyógyult a hadapródjelölt. De nem a nyelve miatt gyógyult lassan, hanem a hasa miatt, mert, mint később észrevették, ezt tényleg átlőtték.

Na, hanem hát egyszer mégiscsak rendbejött, meggyógyult, és útnak eredhetett a többi oroszországi fogoly tanyája felé.

A végtelen Szibériában éltek ezek, egészen messze, a Sárgatenger partján. Szomorúan, összebújva éltek, de helyet szorítottak a hadapródjelöltnek is.

És hozzákészülődött ő is, mint a többi, nekifogott ő is: várni a békét, melyet egyesült erővel és szívszorongva vártak itt az emberek.

Sátrat ütött, mint a többi rab, színes kartonból és falécekből kis bokszot csinált. Asztalt szerzett magának és kis polcokat. Rendbe hozta vagyonát: a kartonfalakra akasztotta a japán és bajkáli képeslapokat, egy szivarskatulyába tette át téli és nyári fehérneműjét, szóval, rendet csinált a házban.

Közben nézegette a megmentett holmikat, melyek még hazulról egy volhiniai erdőből – kísérték idáig: a három tábori postai lapot, a két kis noteszt és a doboz konzervet, mely még megvolt, benne a riska húsával, s amelyet nem evett meg idáig, mert nem jött parancs.

Nem jött parancs.

– ...és most már... most már nem is igen fog jönni... -gondolta az árva hadapródjelölt.

Addig nézegette az öreg hadapródjelölt a pléhdobozt, hogy karácsony lett.

Karácsony lett, szibériai karácsony, hiába mondta az összes

kabala meg az összes asztalláb, sőt, magának a nagy Napóleonnak a pasziánsza is, hogy több szibériai karácsony nem lesz.

Mindegy, itt volt megint a szibériai karácsony.

Itt volt a szibériai karácsonyest ismét, és az alacsony bokszokból nem látszottak ki a rabok, úgy lehajtották a fejüket.

Mélyen és nehezen kopogtak sóhajaik az idő és a távolság láthatatlan távírógépén hazafelé, és robogott velük emlékezésük könnyes szekere a távoli havas udvarok és karácsonyfák felé a szent estén...

És minden rab szívében egy nagy karácsonyfa állott, nagy-nagy ragyogó, könnyező, csillogó karácsonyfa.

A kis asztalokon a bokszokban papirosernyővel letakart lámpák voltak, és nagy csönd, ünnepi, templomi csönd. Imádkoztak a rabok, reszketett a kezük és a szívük az áhítattól. Reszketett a keze és a szíve az áhítattól a hadapródjelöltnek is, s zsebéből kivette bicskáját, a polcról levette az ütött-kopott, harcokat járt konzervdobozt. Beleszúrta fedelébe a bicskát, és a karcolásra odanéztek a rabok. Kinyitotta a konzervdoboz fedelét, és felállott a félhomályos teremben, felállott a szakállas hadapródjelölt, s úgy látszott, mintha pap volna, és szószékből beszélne.

Felemelte az ütött-kopott, harcokat járt konzervdobozt, magasra emelte, és így szólt színtelen, árva hangon az elhagyatottak között:

– Békehús és békevér van benne, békeföld és békeég... Békefű és békerét, békevíz és békelevegő van benne... Békevirágok és békenapsugarak...

Odajöttek mind a boldogtalan, szerencsétlen, feldúlt rabok, és ettek a konzervből, a tehénke húsából.

Ettek belőle és sírtak.

Olyan volt az egész, mint egy szívhez szóló szertartás, mint egy boldogító jóslat, mint egy igézetes, drága üzenet, mint egy derűs és békességes ünnep.

Olyan volt, és szíveikbe erre az estére békesség költözött s türelmes reménység...

A mese nagy hatást tett a hadifoglyokra, egyesek sírtak, úgy meg voltak hatva. A Szibériai Újság szerkesztője elkérte, és azt mondta, hogy meg fog jelenni a lapban. A lapból mindenki lemásolhatja, s elteheti emlékbe.

Karácsonyestén sokáig együtt maradtak a foglyok, és csendesen elgondolkozva beszélgettek a nagyteremben a tea mellett. A zsidó zászlóshoz sokan mentek gratulálni, békélten szorongatták a kezét még a legszélsőségesebbek is. Azt mondták, ez már egészen más, ez már valami. Nem gondolta volna az ember, hogy vannak, akik így át tudják érezni a szeretet ünnepét.

Gotthilf hadnagy úr is odament, leült a zászlóshoz, sokáig hallgatott, aztán egyszerre megszólalt:

– Az ilyen ember miért nem mutogatja magát a múzeumban?

A szegény zászlós megszeppenve dadogott: – Mit mondtál, kérlek?

– Azt mondtam, hogy miért nem mutogatod magad a múzeumban. Nem is a múzeumban. Rosszul mondtam. A panoptikumban...

– De mit akarsz tőlem? Miért mutogassam magam a múzeumban?

– Mert téged spirituszba kellene tenni. Nincs még egy ilyen asszimiláns az egész világon. Egy iskolapélda asszimiláns. Az vagy. A saját ünnepeidről bezzeg nem tudsz ilyen ragyogó mesét írni...

– Dehogynem... Tudok arról is...

– Gotthilf doktor gúnyosan mosolygott.

– Hát akkor meg ne várj. Akkor meg éppen odavaló vagy...

– Német birodalmi tisztek jöttek a mesemondó asztalához, és kedvtelve mustrálták. Addigra már elmagyarázták nekik a mesét, és most úgy néztek a zászlósra, mint egy csodadoktorra.

– Brav, Kerl... Brav...⁵

Egy százados lelkesen magyarázta egy tiroli hadnagynak, hogy ilyen taktikai húzás nem volt az egész hadjárat alatt. A parancsnokság ezt fényesen csinálta. Le vannak kenyerezve a tisztjelöltek és zászlóstól lefelé az egész tábor, mert közülük való szerepelt ilyen nagyszerűen. Le vannak szerelve az összes antiszemiták, és a zsidóknak is megvan az elégtételük. Nagyszerű sakkhúzás volt a parancsnokságtól ezt a mesemondó zsidó zászlóst beállítani. Ámbár kétségtelen, hogy tehetséges fiú, azt meg kell adni, mert anélkül az egész nem ért volna semmit, de mégiscsak a parancsnokság csinálta ügyesen.

– Na de most mondd meg – hallatszott egy asztaltól Gotthilf doktor éles hangja –, mondjuk, hogy az Almoslinónak nincs pápai keresztje, azért le kell ölni a zsidókat? Aztán mondjuk, ha nincs ennek a zászlósnak az a tehetsége, azért már pogrom kell? Mert el ne felejtsd, hogy itt majdnem pogrom volt...

Haertl főhadnagy, a jóléti, sunyi mosolygással közeledett. Csillogó cvikkere mellől pislogott a mesemondóra, és egy cédulát nyújtott át neki diszkréten az asztal alatt. A mesemondó kitette az összehajtogatott cédulát az asztalra. Vajon mit levelez vele Haertl?

Egy ingyenes utalvány volt fekete kabátra, a jólétitől.

A szegény mesemondó megrokkant, elfehéredett és kitámolygott a teremből.

Ahogy ment kifelé, még hallania kellett az előszobában, ahogy két tudálékos hadapród vitatkozott:

– Nem érted az egész mesét. Mondom, hogy ez egy forradalmi mese volt. A zsidók mindig a forradalomra gondolnak. Azt akarta ezzel mondani, hogy a forradalom magva ott van minden ember földi torniszterében. Nem bontják ki az emberek, csak ha eljön az ideje, eljön a nagy ünnep. Akkor nyitja ki az, aki a leghívebben megőrizte, és akkor majd mindenki eszik a riska húsából, odazarándokolnak az emberek, és mindenki eszik a torniszter konzervjéből...

– Hátha csak egy mesét akart mondani? Egy karácsonyi mesét...

– Á! Ne beszélj bolondokat...

 

ÖTVENHETEDIK FEJEZET

Néhány héttel ezelőtt történt, hogy Bődy Jóska egy reggel lejött hozzá, és azt kérdezte tőle: – Ugyebár te tanultál az egyetemen társadalomtudományt is?

– Tanultam valami olyasfélét...

– Különben én nem is tudom pontosan, hogy társadalomtudományra gondolok-e? Valami olyan tudományra gondolok, ahol arról van szó, hogy az emberek hogyan élnek együtt. Van-e annak valami szabálya vagy törvénye, hogy az egyik embernek több jut a másiknak kevesebb, mire kell a pénz, mire kell a kereskedelem, mire kell a reklám...

– Várjál csak egy kicsit... Hát a reklám, az persze a kereskedőnek kell. De hogy mire kell a kereskedelem? Hát az osztja szét a javakat, az árukat...

– Jó, jó. Ezt értem. Nem erről van szó. Tudom, hogy mai formájában kell a kereskedelem. De hogy van-e arra valami elmélet, hogy egyszerűbben is szét lehessen osztani a javakat. Elvégre ez nem olyan komplikált feladat: szétosztani, ami már kész. Azután például a reklám előttem teljesen érthetetlen. Persze, csak ha egészen kiemelem magam a mostani keretekből. Spekulatív szempontból. Egészen érthetetlen, nem is lehetne megmagyarázni annak, aki nem ismeri az egész gépezetet...

– Hát miért volna érthetetlen?

– Alapjában a reklám – nekem ez a legfurcsább – az embereket rá akarja beszélni, hogy vegyenek finom eledeleket, járjanak kitűnő ruhákban, menjenek klimatikus gyógyhelyekre, vegyenek a Szajna partján kastélyt. Azt akarom tőled kérdezni, el lehet képzelni olyan társadalmat, ahol a reklám teljesen felesleges? Vagy el lehet képzelni kevésbé komplikált szétosztást, mint a kereskedelem? Van olyan tudomány, amelyik ilyesmivel foglalkozik? Itt a lágerben például van egy parancsnokság. Most már van kamarillája is, vannak lógósai, van mindenféle szobarend meg táborrend, de voltaképpen mégis az a fő, hogy délre kész legyen az ebéd.

Hogy legyen, aki megfőzze. Meg hogy legyen fa télire. Hogy legyen, aki kivágja a fát és behordja. És egyszerre eltűnik az ebéd jelentősége, eltűnik a fának a jelentősége, még a szakács se olyan fontos, nekünk egyszerre csak a parancsnokság a fontos. Mintha az vetette volna a rozsot, amiből a kenyér van, meg mintha az vágta volna a fát az erdőben. Pedig mind értelmes, intelligens emberek vagyunk, teljesen tisztában vagyunk vele, hogy mi a közérdek, mégis vállaltunk egy parancsnokságot, amely helyettünk intézkedik, utasít bennünket. A lágerjólét nem is függ a termeléstől. A lágerjólét a parancsnokságtól függ. Azért kérdezem ezeket, mert tényleg olvastam olyasfélét, hogy az emberiség fejlődésével el fognak tűnni a parancsnokságok. Én egy egyszerű néptanító vagyok, ábécét tanítottam békében. Én tudom, mi az a fejlődés, tudom, milyen nehéz még az írásra és olvasásra is megtanítani az embereket. Egyelőre azt látom, hogy amikor az emberiségnek, már tudniillik az egész emberiségnek, még a zulukaffereknek is érettségijük lesz, még mindig lesz parancsnokság. Mert hiszen látom, itt mindenkinek van érettségije, mégis kell a parancsnokság. Az csinálja a javak szétosztását, és az csinálja a reklámot az új Conger-féle posztónak... Vagy általában azt nem értem, mennyiben függ az emberiség jóléte a parancsnokságtól. Mi köze a kettőnek egymáshoz? Mi volna nagyobb fejlődés, ha mindenkinek érettségije volna vagy tanítói képesítése, vagy pedig az volna több, ha a skorbutos legénységiek javára lemondanánk naponta egy tál ételről? Van ennek tudománya, vagy ezekkel a kérdésekkel csak a szépirodalom foglalkozik?

– Kérlek, ezekre a kérdésekre nem lehet egy szuszra felelni. Egyikre se lehet. Tudománya és rendszere mindennek van. A tudomány felel is mindenre. Persze más kérdés, hogy jól vagy rosszul felel-e. Majd foglalkozni fogunk ezekkel a dolgokkal...

A könyvtárban felfedezett egy Filippovich-féle társadalmi gazdaságtant, és ettől kezdve ezt tanulmányozták Bődy Jóskával. Minden reggel összeültek, és egy fejezetet elolvastak belőle, aztán mondatonként, gondolatonként magyarázták. Örült, hogy éppen a társadalmi gazdaságtant találták meg, mert egyetemi hallgató korában már tanult Földes-féle társadalmi gazdaságtant, és a  lassabban haladó Bődy Jóskával szemben egy kis fórja volt. Máskülönben nem tudta volna sokáig tartani professzori helyzetét Egy reggel Bődy Jóska mosolygott, és furcsán, kételkedve nézett maga elé.

– Valami kis baja azért mégis van ennek a könyvnek...

– Kérlek, a társadalomtudomány nem olyan egyszerű. Nemcsak gazdaság van a társadalomban, hanem vannak más tényezők is. Van vallás, van erkölcs, van alá- és fölérendeltségi viszony, vannak etikai szempontok, vannak öröklött társadalmi formák, amilyet nem lehet egyszerűen csak levezetni, van erőhatalom, van munkafegyelem, van sok minden. Ez a legnagyobb tudomány. Egy kis része a társadalmi gazdaságtan...

– Nem is azt gondolom... Csak azért mégis van baja ennek a könyvnek. Folyton azt magyarázza, hogy miként vannak a dolgok. Persze nekem ez is kell, mert én eddig ezt sem tudtam. De azért furcsa, hogy mindezt olyan természetesnek találja. És állandóan azt magyarázza, hogy lehetne azt, ami van, még szilárdabbá tenni. Ez nincsen semmiféle más tudományban. Képzeld el példáúl, hogy az orvostudományban tanulnák az emberek a tüdővészt. s nem arról lenne szó, hogyan lehet a világból eltüntetni a tüdővészt, hanem hogy miként lehet a tüdővészt állandóvá tenni. Egy kis tüdőbajból örök időkre szóló, állandó és példás nevezetességű tüdőbajt kitenyészteni, egy mintatüdőbajt csinálni, olyat, amelyiknek csudájára járnának az emberek. Képzeld el, hogy az orvosnak eszébe se jutna, hogy elsősorban is nem kell a tüdőbaj... Miért nevezi például a népesség szaporodását kedvező arányszámnak? Miért nem nevezi akkor az éhező emberek szaporodását is kedvező arányszámnak? De azért csak menjünk tovább...

Egy Miklóssy László nevű fiatal gyerek lakott a szomszéd bokszban, ez napról napra pontosan megjelent az előadások kezdetekor. Leült az ágyára, feléjük fordult, szomjasan hallgatta a beszélgetést és a tanulást. Egyszer bejött a bokszba, és kérte,

hadd maradhasson ott, hallgatni szeretné. Attól kezdve Miklóssy Lacika mindennap bent volt a bokszban, és szorgalmasan jegyzetelt, egy napon pedig arra kérte őket, hallgassák ki az anyagból. Lacika tudott gyorsírást, és még a vitákat is feljegyezte. Úgy látszik, egész délutánokon tanult, mert a végén a vitákat mondta el, követelő és gyerekesen dacos hangon, de a jó tanuló fesztelenségével:

– A következő kérdésekre nem kaptunk eddig feleletet...

Az utóbbi napokban mintha kissé alábbhagyott volna Lacika érdeklődése. Az egyik napon hiába várták, hogy Lacika felelésre jelentkezzen. Ahogy vége volt az előadásnak, Lacika felállt, meghajtotta magát és elment. Másnap még eljött az órára, de már nem jegyzetelt, és az is megtörtént, hogy elmaradt egy foglalkozásról. Az egyik órán a hallgatag gyerek beleszólt a vitába:

– De kérem, nem minden a gyomor. Kultúra is kell...

– Persze hogy kell...

– Itt vagyunk például mi. Megvan minden, ami kell, de hova lennénk, ha nem volna egy kis kultúra...

– Hát lehet kultúra. Lehet tanulni nyelveket. Feszt algebrát tanul, mi társadalmi gazdaságtant tanulunk...

– Az nem elég. Nem elég csak teletömni az agyat. A szemnek is juttatni kell valamit, az ízlést is fejleszteni kell, szórakoztató kultúrára is szükség van... Például a színház. Én például az utóbbi időben... megengedték, hogy jelen legyek a színházi próbákon... A szilveszteri kabaréra készül a színház...

– Próbára, Loncsi!...

Lengyel Jozefin szólott be erélyesen a terem ajtajából a bokszba. Lacika felállt, egy kicsit elpirult, aztán meghajtotta magát, és ment Jozefin nénivel a próbára...

...Lacika nem jött többet órára. A kultúra elsodorta a társadalmi gazdaságtani órákról, és ezután a gazdaságtani órák alatt más bokszban tartózkodott. Reggelente később kelt fel, és egyszer ágyban maradt. Azt mondta, beteg. Nem volt semmi baja, de este sokáig fennmaradt, és nem volt kedve felkelni. Éppen az óra kezdetén megjelent nála egy monoklis német birodalmi, és azt kérdezte résztvevőn:

– Was ist, Kleine?...⁶

Leült az ágya szélére, és beszélni kezdett. Nem is lehetett megtartani az órát a suttogástól.

Bődy Jóska azt mondta, hogy ez előre látható volt. Nem lehet ugyan mindent a színházra fogni, bár kétségtelen, hogy odahaza is az erotikum nagy felvonuló terepe a színház. Itt a színház robbantó szikrája négy év óta gyülemlő szexuális puskapor közé esett, és egyik napról a másikra felgyújtotta az érzékek forradalmát. Azután ezek a gyerekek, akik éppen hogy elérték a nemi érettség fokát, de még teljesen öntudatlanok, tájékozatlanok, ellenállhatatlanul hullanak bele az ifjúkori bűnök helyett az effajta kielégülésbe. A női parókák, műmellek, suhogó szoknyák, Conger parfümje és púderje úgy hullottak a hosszú évek aszkézisével lefojtott emberi indulatok és természetes vágyak közé, mint a gyújtó szikra. Felrobbantak az etikai gátak tartályai, és ezerfelé repüllek szét a szilánkjai...

...A szilveszteri kabaré fényesen sikerült. A parancsnokság utolsó pillanatban engedélyezte a női kiszolgálást, s ez alkalommal olyanok is pompázhattak női ruhában, akik egyébként a színjátszásra nem voltak alkalmasak. A színművésznők természetesen ezekkel nem érintkeztek, de az alsóbb rangú bajtársak körében nagy népszerűséget értek el. Lacikának nagy sikere volt. Egy lágerbűvész a kabaré során előbb repülőgépet utánzott, majd gránátsüvöltést, végül pedig műsorának fénypontjául előhozott egy nagy faládát, megmutatta a közönségnek, hogy teljesen üres. Azután befedte, és nagy hókuszpókuszok között megint kinyitotta, és akkor a ládából, a láger legnagyobb meglepetésére, elővarázsolta piros csizmában, bokorugró szoknyában, selyem pruszlikban: Lacikát...

Óriási sikere volt Lacikának is és Rappaport Vilmos bűvész úrnak is...

 

ÖTVENNYOLCADIK FEJEZET

Boldogan csengetnek kint a nagyvilágban. Csengetnek a templomban, csengetnek a karácsonyfák alatt, csengetnek az iskolában és a Parlamentben, csengetnek a parfümködben a tribün mellett a ragyogó lovaknak... De itt minálunk csak az őrszobában csengetnek, ha jön Waleczky, csengetnek, hogy ki kell neki nyitni a kaput, de nekünk nem csengetnek... nekünk nem nyitják ki a kaput...

...Selyem itt nincsen, csak a praporcsik⁷ zsebéből kandikált elő múlt nyáron egy olcsó japán zsebkendő, de odahaza nagy, virágos, selyem nyakkendők kápráztatnak a kirakatokban, selyeming izzad a zsokék hátán, és selymek vannak az elhagyatott menyasszonyok rózsaszín mellein, selymek a fejeiken, szőke, barna és vörös, szelíd, boldog, harsogó és nyugtalan selymek...

...Elromlott az ízlésünk, és mindig halat eszünk... Megvagyunk könyvek, hírlapok, utca, szabadság és foglalkozás nélkül... ...Nem látogatjuk meg kedves öreg szüleinket, nem nézzük meg gyermekeinket, nem küzdünk polgári jogokért, szociális reformokért és közjogi engedményekért...

...Marmeládot kértünk a grófnőtől a tésztára, és hetenként két tésztanapot kívántunk...

...És most azt hiszi a grófnő, hogy ez úszkál a szívünk mélyén, a két tésztanap...

...Kínai paplanokba burkolózunk, csoszogunk a havas udvaron, idegen szavak özönén rágódunk, és távolodunk az életünktől...

De meg kell neked mondanunk, grófnő, hogy csak a szívünk legtetején úszkál a marmelád és a két tésztanap...

...Mert ha egy kulccsal kinyithatnád szívünket, grófnő, akkor látnád, hogy csak legfelül tartjuk ezeket az olcsó és vásári holmikat...

...Ha kinyithatnád a szívünket, grófnő, és kipakolnád, akkor látnád, hogy a szívünk legmélyén rajongó várakozásaink vannak, dermedt várakozásaink, kétségbeesett, feszült aggódásaink, amelyekre gondolni sem merünk...

...Sikoltana és vérezne a kezedben a szívünk, grófnő, mert itt van eltemetve a kisfiunk hangja, a feleségünk fájdalma, a kislányunk mosolya, az anyánk reszketése, az apánk ijedtsége, a falu haragja, a villamos csilingelése, szomorú napjaink terhe, és itt van feszült aggódásunk, dermedt várakozásunk, melynek se éjjele, se nappala, se ünnepe, se pihenője, se megállása...

...Ezért kell a francia nyelv, a tatár nyelv, és ezért kell a méhek élete, ezért kell Lady Hamilton élete, a Fogoly Tiszti Színház, a két tésztanap és az olcsó marmelád...

...Koldus kitájok⁸ falujában, fönn a dombon, vöröstégla-kaszárnyában, hadifogolytáborban...

Ez a vezércikk abból az alkalomból jelent meg a Szibériai Újságban, hogy rövid időn belül a második szökési kísérlet történt.

Felülről tényleg azt hitte volna az ember, hogy a láger teljeses elmerül a földi élvezetekben. Hogy nincs egyéb, csak műveszeti, kulturális törekvések, lovagias ügyek, színházi csetepaték.

Botrányok az öltözőben, hogy ki fogja kapni a legközelebbi előadáson a szobalány kétszavas szerepét? Kit emelnek ki a kórusból a nők közül? És a szereppel együtt ki kap batiszt alsóruhát gumi harisnyakötő helyett selyemkombinét és selyem harisnyakötőt? Nem lesz-e megint bokszolás, mint legutóbb, mikor a színésznők verekedése miatt majdnem elmaradt az előadás?

Azután nincsen egyéb, mint a rangelsőbbség feszegetése, vason tényleg csak főhadnagy-e odahaza Benkő kapitány úr? Az is lehetséges, hogy Steiner őrnagy úr csak százados? Meg a viták Haertl főhadnagy úrral, aki reszket minden kis darab szappanért, mintha a sajátjából adná. Aztán csakugyan pénzért küldték hazulról a szeretetadományokat? Vagy az amerikaiak csinálnak részletüzletet a hadifoglyokkal? Schenk vajon soha nem fog felébredni a gitározásból?

A tornászok már a tavaszi versenyekre treníroznak, van, aki most fogott egy hatkötetes regényhez. Úgy látszott, mintha egy gonosz varázs ülne a lágeren, mintha egészen elfelejtkezett volna egy más világhoz való tartozásáról.

Csak amikor jött Almoslino postatiszt úr, és letette a terem asztalára a nagy halom hazai levelezőlapot, akkor volt fojtott és borús a csönd.

Zöld és sárga levelezőlapok hullottak az asztalra, zöld a magyaroknak, sárga az osztrákoknak, és mintha ítéletnapi névsorolvasás volna, feléledve rohant az asztalhoz, akinek a nevét olvasták.

Úgy látszik, tényleg csak felül úszkált a marmelád és a művészet tisztelete meg a gitáros mámor...

De rövid időn belül megtörtént a második szökési kísérlet is.

Dantsek Dayka Aladárnak, az ezermesternek eddig minden sikerült.

Sikerült a nagybőgő, sikerült a pálinkafőző, a hegedű hatszáz vagy hétszáz darabból, sikerült a színház reflektorának megoldása petróleumlámpákkal, a kortina, a süllyesztőszerkezet. Néhány hét óta négy boksztársával a legsúlyosabb tanácskozásba merült a nagy bajuszú ezermester, s elhallgattak, ha valaki közeledett. Mindenki azt hitte, valami kolosszális tréfa készül, valami hatalmas lágermeglepetés. Talán forgatható színpadot terveznek? Mit lehessen tudni?

Egy nap Waleczky százados az ezredessel szemlét tartott a lágerben. Az ezredes, az isten tudja, mi ütött beléje, ezúttal lovon volt, és vadul körülnyargalászta a tábort. Waleczky nagy aktatáskával a hóna alatt kicsit asztmásan futkosott a vágtató orosz ezredes után, hogy mindig ott legyen, ahol az ezredes megáll. Egy helyen besüppedt a hó, és a muszkát majd elnyelte a lovával együtt. Az ezredes azt mondta Waleczkynek, mikor az lihegve odaérkezett, menjen, nézze meg, mi az a kerítés mellett, az épület háta mögött, amitől majdnem belefúlt a hóba. Negyvenfokos hideg van és a hónak, igazság szerint, ilyenkor meg kell fagynia hogy hogy megbírja a lovast és lovat.

Waleczky kis idő múlva visszatért, nagyon nyájasan mosolygott és azt mondta: semmi az egész, valami gödör, semmi az egész. Az ezredes elviharzott, de Waleczky visszajött.

Összehívatta a tábort, és nagyon nyugtalanul, nagyon meglepetten azt mondta, hogy sokkal okosabbnak gondolta a tábor fogoly tisztikarát. Először is vegye tudomásul a tábor, hogy a legnagyobb botorság minden szökési kísérlet. A kerítés mellett egy nagy gödröt ástak a hó alatt, és a hó leple alatt kibontották a tábor deszkakerítését. Ha az ezredes ide nem jön, lehet, hogy ma éjszaka a szerencsétlenek meg is kísérlik a szökést. Ő magamagát okos és önző embernek tartja, és okos embereknek tartja a tiszteket is. Ő egy szót sem vesztegetne az egészre, ezt bizonyára jól tudja mindenki, ha csak arról volna szó, hogy főbe lövik a szökevényeket. Ez a legkevesebb. Reméli, meg van győződve mindenki, ebből nem csinálna nagy dolgot. De ha kiderül a szökési kísérlet, az ő állásának is lőttek. Ezért ő sokkal okosabb, semhogy jelentené a dolgot, vagy hogy egyáltalán tudomásul venné. Egyszerűen nem veszi tudomásul. Ellenben megállapítja, hogy a próbálkozó nem lehetett más, mint Dantsek, az ezermester, akinél azonnal motozást fog tartani. Tessék tudomásul venni, és ezt mint értelmes embereknek mondja: negyvenfokos hideg van éjszaka. Legfeljebb öt kilométernyire vonszolhatja magát a szerencsétlen, aki szökik. Az Usszurin és az Amuron őrök vannak felállítva. Mondjuk, hogy itt átlopja magát Kínába. Tessék tudomásul venni, hogy húsz kilométernyi szélességben egyezményes terület van. Itt kozákok cirkálnak. Tessék megmondani, ki tudja előre, mi vár rá Kínában? Hogy gondolják? Kínában egy pár csizmáért agyonütik az embert. A legnagyobb botorság hiába reszkírozni az életet és az ő állását. Ezúttal saját érdekében elhallgatja, ami történt. Lássák be, hogy nem csak önzésből mondja el a helyzetet, és így talán inkább elhiszik. Tízezer és tízezer verszteken kellene átkínlódni, és nem minden verszten, de minden arsinon⁹ ott leselkedik a végzet. A biztos halál.

Aztán elkobozta Dantsek Dayka Aladártól az összehajtható és zsebbe tehető csónakot, a fakorcsolyákat, a kezdetleges tőröket és a fél zsák szárított kenyeret, melynek a Góbi-sivatagon át kellett volna tartania Indokínáig vagy esetleg Perzsiáig...

A németek közül Ernst Wurm volt a magyarok kedvence. A magyar darabokban csak a kórusban lépett fel, de a német darabokban már szerepeket is kapott. Egy kis bakfist játszott utoljára, és egész este ámulattal nézték. Az volt a szövege:

– Wenn das die Mama wüsste... Ha ezt a mama tudná...

Ernst Wurm fiatal arca felett szőke paróka fürtjei aranylottak, és kedvesen ártatlanul, tisztán álmélkodott a bemutatón meg a reprízen:

– Wenn das die Mama wüsste...

De Wurm mama nem tudott semmit. Azt sem, hogy a kis Ernst egyébként szorgalmasan és szívósan magolt, hogy igazából csak a boksztársak rábeszélésére vállalta a kis női szerepet, hogy jó, tiszta szívű gyerek maradt, és voltaképpen a színpadon kívül még többet álmélkodott, még jobban csodálkozott az életen, a furcsa fogoly életen.

De Ernst Wurm egy napon eltűnt a táborból. Senki sem tudta, hogyan, senki sem tudta, miképpen sikerült neki, egyszerre nem volt sehol.

Orosz favágók jöttek mondani, hogy az Usszuri mellett az erdőben láttak egy szökevényt, de könyörgött nekik, ne szóljanak semmit. Pénzt adott nekik, hogy mutassák meg, melyik a legrövidebb út Kínába...

Egy hadifogoly járőr ment a felkutatására, és ott találták a kis Ernst Wurm hadapródot megfagyva egy Usszuri-parti fa tövében. Egy kis szánkót húzott maga után, ott volt mellette, de a szánkóban már nem volt benne az útravalója, mellyel Indokínáig vagy esetleg Perzsiáig akart jutni.

Az egyik lábáról hiányzott a csavaros lábszárvédő. Aki elvette az útravalót Ernstől, előbb megfojtotta a lábszárvédővel. Ernst Wurm csak azután fagyott meg, hogy megfojtották és kirabolták.

A lágerben másnap szomorú hadifogoly-temetés volt.

Az udvaron a bajtársi koporsó felett a hatos szoba rangidőse így kezdte búcsúztatóját:

– Wenn das die Mama wüsste... Ha ezt a mama tudná...

...Úgy látszik, hogy tényleg csak szívük legtetején úszkált a két tésztanap. Úgy látszik, a szívük legmélyén emberi és marcangoló kétségbeesés feszült. Csak felszínes és múlandó kábaságok harsannak a jelszavaikban, míg a szívek legmélyén halottan feküsznek, és nem mernek moccanni a lélek értékei...

 

ÖTVENKILENCEDIK FEJEZET

Eltemették a kis kadétot, és hazafelé az úton két osztrák hadnagy azon vitatkozott, hogy a nadrágját is lehúzták Ernst Wurmnak, mielőtt megölték. Biztosan lehúzták a nadrágját is a rablók. Honnan gondolja, és kitől hallotta, kérdezte az egyik hadnagy. Onnan, hogy Haertl, a jóléti főhadnagy, beírt a főkönyvbe egy nadrágot a szegény elhunyt lapjára, biztosan azért kellett neki új nadrág. Mert az elképzelhetetlen, hogy ha lett volna szegénynek nadrágja, az utolsó útra újat adtak volna neki. Nincs olyan nagy bőség a ruhákban, hogy a halottakra új nadrágot adjunk, de persze, ha lehúzták róla a rablók, akkor nadrág nélkül mégsem lehetett elföldelni.

– Na, és mert Haertl beírta, ebből te már azt hiszed?

– Hogyan? Haertl?

– Igen, Haertl...

– Az egyik gúnyosan nevetett, a másik pedig elgondolkozott. Nem, az mégsem lehet. A szomszédok átvették a szót, hangoztatták, hogy lehetne beszélni róla, vannak dolgok, amikről lehetne beszélni. A Prohászkának már egy egész láda amerikai dohánya van, Goldegg tele van posztóval, mindent összevásárol a jóléti Iavkában.

– Odahaza úgyis meg kell fizetni, és itt is fizetni kell a részleteket. Mit ér vele, ha össze is gyűjti a dohányt meg a posztót?

– Az aktívoknak és a mágnásoknak könnyű. Vannak aktívalapok. Minden táborban van aktívalap, abból fizetik a vásárlásaikat, meg abból adnak nekik soron kívüli segélyt.

– A grófnő nagyobb összeget hagyott azzal a rendeltetéssel, hogy az kizárólag az aktívoké. Persze, a kamarilla eszközölte ki. Azt mondták, hogy a civileknek módjukban áll magukon segíteni, azok kaphatnak hazulról, a családjuktól. Meg sok köztük a mindenféle elem, de a tisztnek rangjához méltóan kell élnie...

– Külön hagyott a lovassági tiszteknek...

– Meg külön a törzstiszteknek...

– De lehet az is. hogy nem igaz, csak úgy beszélik...

– Dehogynem! Azóta jobban összetartanak, és több pénzük is van. Meg a feketealapból mindig ad nekik a parancsnokság. Különben most már nem is a parancsnokság. Amióta kamarilla van a parancsnokság mellett, az intézkedik, és hát maguknak csak adnak, nem?

– A feketealapból is kapnak?

– Abból is. Kinek adnának belőle másnak? Waleczky örül, hogy nem megy a frontra, és eleget keres a saját lopásaival meg a tábori szállításokkal. Keres a fán, a koszton, a világításon, ki tudja mi mindenen. Az öreg ezredes, annak meg éppen nem adnak. Az úgyis egy jó ember. Úgyse csinál semmit. Hova megy a feketealap? Szétosztják egymás között.

Tényleg, ez a feketealap, erre talán nem is lett volna olyan nagy szükség. Mindenféle alapra kellett adakozni, és ha a tábor többsége egyszer megszavazta az adókat, egy ember sem tiltakozhatott ellene. Úgy kezdődött, hogy a parancsnokság rendkívül sötét színekkel ecsetelte, milyen nyomorban van a legénység. Voltak, akik azt mondták, hogy nem kell adni. Nem sajnálják a szegény legénységtől, de nem kell adni, csak közvetlenül. Minden tisztnek osszanak ki egy legényt, akinek ad az ételéből, ad ócska ruhát, támogatja egy kis pénzzel, de nem a parancsnokságon keresztül. Elvi szempont, hogy nem szabad lágerparancsnokságon keresztül adni, mert aztán a legénység a lágerparancsnokságnak lesz hálás, azt fogja hinni, hogy tőle kapta. Elvben szem előtt kell tartani, hogy a legénységről hazulról gondoskodjanak. A legénységről gondoskodni kell, de a tisztek ereje úgysem elegendő. Intézkedni kell, hogy igazi jelentések menjenek haza a legénység helyzetéről, ne pedig a parancsnokság jelentése a vöröskereszt útján: hogy a legénység helyzete szomorú ugyan, de utóbbi időben a táborparancsnokság közbenjárására a tisztek segítése lényegesen enyhítette helyzetüket...

Mert biztos, hogy ez lesz a vége. Aztán még valami. Ha egyszer elkezdik az adókkal, akkor mindig lesz valami. Elvben nem szabad adózni. A közös petróleumvásárlás az még nem adó, a közös húsvásárlás sem, de ez már adó. Olyan terheket akarnak viseltetni a hadifoglyokkal, amelyekkel nem volna szabad őket terhelni. Szívességből igen. De törvénybe iktatni nem lehet, hogy a szibériai tisztek gondoskodjanak a legénységről. Abszurdum. Ez állami kötelesség. Tessék intézkedni. Jelenteni.

A legénység segítését azonban mégis megszavazta a tábor, mert nagyon alacsony gondolkozásra vallott, hogy sajnálja valaki azt a pár kopeket a nyomorultaktól.

– Ezt mondta Nietzsche! Ezt mondta Nietzsche!... – kiabált egy szeplős osztrák hadapród.

– Mit mondott Nietzsche?

– A szőke bestia... Ezt mondta Nietzsche. Ez öli meg az embereket. A buta szentimentalizmus. A szőke bestia...

Már aztán akármit mondott Nietzsche, mégsem lehetett megtagadni ezt a kérést. Elvben tényleg úgy van, de itt állnak a rettentő télben, segíteni kell rajtuk, nem lehet várni, amíg hazulról intézkednek. Azért persze kell írni haza is, és sürgetni kell, hogy jöjjön nekik is valami alapos támogatás, de hát ez a kis segítés, ez kell.

A gyűjtést a templom berendezésén folytatták, ami alól elsősorban a zsidók nem akarták kivonni magukat, meg akarták mutatni, hogy nem ismernek felekezeti különbségeket. A fürdő-hozzájárulás szintén olyan dolog, amiről nem lehet még csak beszélni sem. Betegeknek tejalap: kegyetlenség volna megtagadni. Gyógyszeralap. Gyorssegélyalap. Szükségfillér egy szemérmes szegény részére, aki önhibáján kívül nagyobb bajba került. Szemérmes szegények alapja általában. Fatartalék. Hazautazási alap és tartalék. Hozzájárulás a tábori adminisztráció dologi kiadásaihoz.

Néhány napon át sötét képpel titkolóztak a parancsnokság szaglászai. Elejtettek bizalmasan egyes szavakat: hogy a német birodalomban milyen rosszul bánnak az orosz tisztekkel, az odakerült orosz hadifoglyokkal. Alighanem megtorlások lesznek. Alighanem az itteni német birodalmiakat egy kicsit előveszik az oroszok.

Az még nem is volna baj. De amilyen gyalázatosak ezek a muszkák, ki fogják terjeszteni a megtorlásokat a többiekre is. A magyarokra és az osztrákokra. Pedig Magyarországon és Ausztriában jó dolguk van a muszkáknak...

– De hát ez már így van ilyenkor... Nem lesz fürdés. Csak egy kiló hús lesz havonta. Betiltják a színházat. Elvonják a szabad fűtést. Csinálni kellene valamit...

A tiszti gyűlésen szóba hozta valaki a dolgot, és azt indítványozta, hogy meg kell előzni. Német bajtársainkat sem hagyhatjuk. Az lehet, hogy rosszul bánnak Németországban az orosz hadifoglyokkal, de az is lehet, hogy csak ráfogás. Elvégre holnap ugyanezt foghatják a magyarokra is meg az osztrákokra is. Meg kell előzni. Legjobb volna egy úgynevezett rendelkezési alapot vagy feketealapot létesíteni, és azt a táborparancsnokságra bízni. Ha a táborparancsnokság nem vállalja, valakit megbízni. Elvégre Oroszországban vagyunk, itt pénzzel mégiscsak mindent el lehet intézni.

A táborparancsnokság nem zárkózott el a feketealap kezelésétől, de kijelentette, hogy ez veszélyes és igen súlyos feladat. Persze a közérdek parancsol, és akár saját élete kockáztatásával, a legnagyobb diplomatikus óvatossággal, de intézkedni fog. Halálos titok, még egymás között se beszéljenek róla a hadifoglyok. Tehát feketealapra fejenként havonta ötven kopek, esetleg a szükségekhez képest több, ezt később meghatározzák.

A feketealapról természetesen nincs elszámolás, és újabb adózás, illetve kivetés esetén nincs indoklás. Ellenben a következmények meg fogják mutatni, hogy eredményesek voltak-e az intézkedések.

Az intézkedések eredményesek lehettek, mert a megtorlások tényleg elmaradtak, és a muszkák úgy viselkedtek, mintha semmi nem történt volna. Ravasz emberek, még csak szemére se hányták a foglyoknak, hogy mint bánnak a véreikkel Németországban. Nyilvánvaló, hogy a feketealap jól működött.

Volt egy vakmerő tüzér hadapród, a Somorjai, az addig ment

a dologgal, hogy egyszer azt mondta a muszka ezredesnek, aki persze egy szót sem értett magyarul:

– Ugye, te niemand, most nem mersz ugatni, mert meg vagy vesztegetve...

De ezt barátságos képpel, alázatosan mosolyogva mondta Somorjai hadapród, és Bock zászlóssal úgy fordíttatta le, hogy azt kérdezte: szabad-e majd tavasszal futópaszulyt ültetni a kerítés mellé?

A muszka ezredes barátságosan igent bólintott Somorjainak. Ekkor aztán mindenkinek elmúlt az aggálya a feketealapok miatt.

Néha azért mégis előjöttek ezek a dolgok, és néha mégis egy kis gyanú suhant az embereken át. Az egyszer biztos, hogy most már tekintélyes summára rúgott az adó, amit a táborparancsnokság szedett, amit hosszú évek alatt voltaképpen maguk is önként vállaltak. Bonyolult költségvetés volt, amelyben az ember ki sem ismerte magát, meg nem is kellett és nem is lehetett mindenről elszámolni.

A feketealap, a grófnőtől diszkréten kapott összegek, a tábori adminisztráció egy összegben elszámolva, a jóléti portéka illetékei és részletei...

Szövevényes és kiterjedt kormányzat és gazdálkodás folyt, a nép adót fizetett, és ha valamire szüksége volt valakinek, arról a térparancsnokság vezérkara döntött. Esetleg a jóléti minisztérium vagy az egészségügyi bizottság, vagy a ruhakomité, vagy a Lavka Vezetősége, vagy a Központi Kultúr Testület, vagy az Általános Gazdasági Intézőség. Ezeknek mindnek volt elnöke, alelnöke, titkára, jegyzője, számvizsgálója, pénztárnoka, közege.

E szervek a lágerjólét érdekében dolgoztak, és önfeláldozóan viselték szívükön a köz érdekeit, ennélfogva meg is érdemelték, hogy ha valami kívánságuk volt, akkor előnyt élvezzenek. Az meg természetes volt, hogy egymás ügyeit hamarabb intézték el, holmi államtisztviselői szolidaritás alakult ki a funkcionáriusok között.

 

HATVANADIK FEJEZET

Az aktívak sem voltak mind egyformák. Volt közöttük olyan, aki inkább beillett volna civilnek. Például Vértes főhadnagy úr. Ez a Vértes főhadnagy szelíd ember volt, mindig tisztán és szabályszerűen öltözködött, a parancsnokság rendelkezéseit respektálta, megjelent a katonai tanfolyamokon, de részt vett a különböző kurzusokon is. Gyorsírást tanult, és egyszer ott ragadt a jogászoknál, mikor azok perrendtartást tanultak, s attól kezdve ő is tanult új polgári rendtartást. Azután akadtak mágnások, akik inkább tartottak a közönséges emberekkel. Nem is szólva a matematikus Fesztről, de ott volt például a Tata, egy magas, kétméteres mágnás. Nagy hosszú szakálla volt, és az igazi nevét mindenki elfelejtette. Nyáron lehetőleg úszónadrágban járt és szelídített varjúját mindig a bal keze mutatóujján tartotta, lehetőleg tiszti gyűlések alkalmával is. A horvát bánnak volt a nagybátyja, és kis angol pipából a legkomiszabb darabos orosz dohányt, a mahorkát szívta. Ezt egy tábori látcső bőrtokjában tartotta, ami a nyakába akasztott szíjon lógott.

Kimondott foglalkozások, pályák, megélhetések nem voltak, de egyesek például, akik könyvelést tanultak, beültek az irodai órák alatt a bokszukba, pénztárkönyvet, naplót vezettek, néha sóhajtottak egyet. Ez akkor volt, mikor nagyobb összegeket hiteleztek vidékre.

– Nem ismersz te Dorozsmán valami Händler Testvérek céget?...

– Nem. Miért?

Az üzletember rázta a fejét, ráncolta a homlokát, nem mondott semmit. Aztán levelezett a Händler céggel Dorozsmára, hogy valami nagyobb előlegre számít a mai nehéz pénzviszonyok között, meg aztán a cég is új, nem bizalmatlanság, de be fogják látni, hogy ehhez az üzleti elvéhez ragaszkodnia kell.

Akadt olyan, akinek két üzlete is volt, aki fiókokat nyitott, és egyik-másik fiókját, amelyik rosszul ment, feloszlatta. Március

ban mérlegek készültek a bokszokban, egyesek csődöt jelentettek, mások ismét gyönyörű jutalmakat osztottak ki a tisztviselők között, fizetéseket emeltek, és terjeszkedésről álmodoztak.

Voltak civilek, akik nagyobb katonák voltak az aktívaknál. Például egy vidéki rőfös minden haditapasztalaton részt vett, és az aktívak nagyon dicsérték. Azt mondták, hogy odahaza már rég a vezérkarban lenne. Voltak pazarló emberek, és voltak fösvények. Akadtak spórolós emberek, akik kockacukrokat gyűjtögettek, és eltették a szaloncukrokról a kis képeket. Ők nem ettek szaloncukrot, de másoktól elkérték.

Egy dunántúli gazdálkodó talált a volhiniai fronton egy szekérláncot. Egy láncot, amivel az ökröket szekérbe fogják. Hatalmas, derék lánc volt. Lehetett vagy nyolc kiló. A gazdálkodó magával hozta a láncot tizenhatezer kilométeren át, és nem is titkolta, hogy nem szimbólumképpen őrzi, haza akarja vinni, otthon a gazdaságban majd jó hasznát veheti. Csak el ne vegyék a leszerelésnél.

Aztán voltak politikusok is. Politikusok meg filozófusok, és ha egy ilyen filozófustól azt kérdezte az ember:

–  Nem tudod, mi lesz vacsorára?

Hát így felelt:

– Nem foglalkozom, kérlek, metafizikával.

A politikusok közül dr. Elek Béla, a Szibériai Újság szerkesztője volt a nemzeti-hazafias politika letéteményese, köréje csoportosult a hivatalos hangulat. Vele szemben tulajdonképpen nem is állt senki, mert a szocialistákat letörték. A háborút a szocialistáknak kellett volna megakadályozni, és ilyenformán nagyon hamar le lehetett őket inteni. Nem is igen tudták, ki a szocialista.

A hetesben bizonyos Fábián Béla lakott, aki azt mondta, hogy békében a Vázsonyi irodavezetője.; Ez a doktor Fábián Béla demokrata volt, és néha írt egy-egy vezércíkket,a Szibériai Újságba, néha vitatkozott dr. Elekkel a hatos pavilonban a demokrata eszméknek nem akadt egy képviselője sem, a Baubezirk egy feudális vár volt törzstisztekkel és öreg katonákkal, ahova nem ért fel a tömegek lármája. Itt lakott Mitteräger ezredes úr is, aki az egésznek parancsolt. A hetes viszont demokrata pavilon volt.

A szomszédok gyakran hallották, ahogy ő Bődyvel a társadalomtudományt tanulta, emlegették, hogy a lovagias afférját Székely hadnaggyal nem párbajjal intézte el, és így elhíresztelték róla, hogy szocialista, ért a társadalomtudományokhoz, politikus. Jöttek is hozzá ilyen kérdésekkel, de ezekre kitérő válaszokat adott. Titokban azonban olvasott pár társadalomtudományi könyvet meg társadalmi gazdaságtant, és egy vezérkari századossal elmagyaráztatta magának a hármas szövetséget meg a bekerítési politikát.

Egy napon Fábián ügyvéd úr átjött a hatosba. Nagyon kellemes, élénk fiatal ember volt a demokrata Fábián.

Kedvesen beszélgetett, nem is érintette a politikát, azt mesélte, hogy náluk a hetesben nincs művészet, csak kabaré van, de az is csak nagyon ritkán, az emberek inkább nyelveket tanulnak. Egy öreg századosról beszélt, hogy az milyen elragadtatással emlegette a hatos pavilon színházát, és azt kérdezte tőle Fábián doktor, aztán mondja csak, Pista bátyám – mert ott a hetesben lehetett azt mondani egy századosnak, hogy bátyám, mert az demokrata pavilon –, tulajdonképpen melyik tetszik magának a legjobban a művészek közül.

– Nekem, öcsém, a Nagy Ica...

– Aztán, mondja csak, bátyám, mi tetszik magának rajta olyan nagyon...

– Nekem, öcsém? Hogy mi tetszik rajta? Tudja az isten... Talán az, hogy olyan... olyan házias...

Mikor elmentek a szomszédok, Fábián doktor azt mondta, nem csodálkozik, hogy mint szocialista egy kicsit le van hangolva.

– Ezzel a Burgfriedével leöntöttétek magatokat – mondta Fábián doktor.•

– Ezzel le – mondta szomorúan, de nem merte megkérdezni, mi az a Burgfriede, be kellett látnia, hogy nem ért a politikához, még a legegyszerűbb dolgokat sem tudja, ki tudja, milyen

egyszerű ez is például, ez a Burgfriede, és mégsem tudja, hogy miről van szó.

– A hetesről nem beszélek, az egy demokrata pavilon, de hallom, már nálatok is kezdődik...

– Kezdődik...

Nem tudta elképzelni, hogy mi kezdődik.

– Tudod, ez olyan dolog, hogy voltaképpen az Izgató ütötte az első rést a tekintélytiszteleten. De hogy most már a parancsnok rangját feszegetik...

– Igen, azt mondják, nem is őrnagy. Azt mondták, csak százados...

– Szimptóma. Tiszta szimptóma. Tudod, ez ugyanaz, hiszen különben éppen neked mondom, te úgyis tudod, ez éppen olyan, mint mikor a francia forradalomban felállítják az ész oltárát... Elvégre egyelőre csak azt firtatják, hogy a parancsnok Isten kegyelméből való őrnagy-e, vagy csak maga varrta fel a rangot, nem igaz? Hiszen voltaképpen nem változtat a helyzeten, ha hazulról hozta is a rangot, de érdekes, hogy a szimptóma ugyanaz. A minisztérium mégsem egészen parlamentáris formák között működik, de már van minisztériumotok. Még nem felelős, még abszolút, még nem felvilágosodott abszolutizmus... De a legérdekesebb mindenesetre, hogy az Isten kegyelméből való hatalomban kételkedik a nép. Ez a legérdekesebb. Nem?

– Hogyne. De igen...

A Fábián doktorral való beszélgetés módfölött felizgatta. Nem tudta bevárni a másnapot, és mikor a hetes pavilon vendégei elmentek, rohant Bődy Jóskához.

– Nagyon érdekes adalékokat kaptam, ezt meg kell beszélnünk...

Grósz Simi, az újságolvasó rohant keresztül a termen.

– Nagy szenzáció van! Nagy szenzáció van, gyerekek. Mostan fordítom a nagy szenzációt. Estére korábban lesz újságolvasás...

– Mi van?

– Még nincsen kész. Most csinálják. Még nincsen egészen kész...

– Micsoda?

– Forradalom. Revoljucija. Russzkaja revoljucija. Orosz forradalom...

– Hagyd Grósz Simit! Miről van szó? Mi az az érdekes? kérdezte tőle Bődy Jóska.

– Kérlek szépen, a francia forradalomban is felállították az ész oltárát, és ott is úgy kezdődött, hogy a nép hite megingott az Isten kegyelméből valóság elvén. Mi, szocialisták, ugyan nemigen beszélhetünk, mert hiszen itt van az az átkozott Burgfriede, amivel leöntöttük magunkat...

– Hogy nem kell belviszály, a háborúba a munkásság együtt megy a polgársággal, és addig béke lesz az osztályok között a határokon belül, ugye?...

– Igen, ez a Burgfriede, egészen jól tudod. Nem kell belviszály, és a háborúba együtt megyünk mi, munkások a polgársággal, és addig békét tartunk a határainkon belül. Igazad van, erre egészen jól emlékszel. Mondtam már ezt neked?

– Úgy emlékszem, mondtad...

– Tehát nálunk, itt a lágerben is megingott a hit a parancsnokság isteni küldetésében, és már a rangját firtatják egyesek. Érted? Arról van szó, hogy Isten kegyelméből őrnagy-e Steiner, vagy csak saját maga tette a nyakára az őrnagyi rangjelzést... Érted?

– Hogyne... Roppant érdekes...

– Tehát nem az a lényeg, valóban így van-e, hiszen voltaképpen az nem változtat a dolgokon, de nálunk is úgy kezdődött, mint a francia forradalomban: gúnydalokkal az Izgatóban, és íme, ma már itt tartunk, a kételkedésnél. Ha nem is felelős még a népnek a minisztériumunk, de kétségtelen, hogy a központi hatalom már kénytelen megosztani a hatalmat másokkal is, és ha abszolutisztikus is az alkotmányunk, kétségtelen, hogy már van alkotmányunk...

– Óriási! – mondta elragadtatva Bődy Jóska.

 

¹ Csak becsületesen, alaposan végezzék...

² Kapitány úr...

³ „Mint egy virág, olyan vagy, oly tiszta, szép, szeilid...” (Heine. Képes Géza ford.)

⁴ Disznóság...

⁵ Derék dolog, fickó... Derék...

⁶ Mi van, kicsikém?...

⁷ Zászlós.

⁸ Kínaiak.

⁹ Rőf, (régi orosz hosszmérték, kb. 7 méter).

HATVANEGYEDIK FEJEZET

Az esti újságolvasás nagy meglepetéseket hozott. Grósz Simi mosolyogva és öntelten nézett szét, mielőtt hozzáfogott, mintha ő csinálta volna az egészet, majd elkezdte olvasni a nagy szenzációkat.

– Szentpétervárott óriási lázadás van. A helyőrség fellázadt, és a forradalomhoz csatlakozott...

(Eszébe jutott, Regéczi tanár úr mindig azt magyarázta, hogy a lázadást nem szabad összetéveszteni a forradalommal, és főképpen nem a szabadságharccal. Grósz Simi hol lázadást, hol felkelést, hol meg forradalmat mondott...)

– Az összes minisztert becsukták, a cár vonatát Pétervár és Moszkva között feltartóztatták. A tüntetők kinevezték az új minisztériumot...

(Most meg tüntetőket mond Grósz Simi...)

– Miljukov lett az új külügyminiszter, aki beszédében a következőket mondta: „Az új minisztériumot nem a nép, hanem a forradalom nevezte ki...”

(Lám, Miljukov tud különbséget tenni, mintha csak ő is Regéczi tanár úrnál tanult volna...)

– Ha a nép nevezte volna ki a minisztériumot, azzal csak az ellenségnek szolgáltatnánk ki az országot, mert a nép öntudatlan, nem ismeri érdekeit, és a háború befejezése mellett törne pálcát. A forradalom nevezte ki a minisztériumot, és a forradalom a háború győzelmes befejezését akarja...

(Hirtelenében nem is jut az embernek eszébe olyan forradalom, mely a háború győzelmes befejezéséért tört volna ki...)

– Bár egyelőre még kétséges Oroszország jövendő államformája, de a mostani államfőnek távoznia kell. A forradalom Mihajlovics Alexandert akarja a Romanovok trónján látni...

Ezen a napon Grósz Siminek hallatlan sikere volt az újságolvasással. Izgult, kiabált mindenki, csak Hegyi bácsi ült komoran a bokszában, és szellőztetés után, az éjjeli nyugalom előtt síri hangon megszólalt:

– Háromszoros pénzen lehet nálam fogadni, hogy újabb két évig itt maradunk...

– Forradalom van! Forradalom van, Hegyi bácsi!

– Hallottam. Győzött a forradalom. A háború továbbfolytatásáért és győzelmes befejezéséért kitört forradalom...

Másnap Waleczky kapitány ragyogó arccal és vörös kokárdával jött be a táborba. Ő maga hozta el az Amurszkaja Zsizny aznapi számát, melyet piros betűkkel nyomtatott a vidéki kiadó. Azt mondta Waleczky, hogy győzött az igazi orosz felfogás a nemzet életerejének hatalmas bizonyságául, és most már Oroszország elindult a győzelem babérerdeje felé. A demokratizmus útja elő van készítve, és a nemzeti demokratizmus fogja vezetni a téveszmék felé hajlamos népet az ígéret földjének útja felé.

Ilyeneket mondott Waleczky, aki egyszerre a forradalom legnagyobb támasza lett, és dicsekedett, hogy máris megjelentek a demokratizmus első hajtásai, első biztató zsengéi; nem mondják mától kezdve a tábornoknak, hogy kegyelmes úr, csak egyszerűen tábornok úr; a katonák nem köszönnek a tiszteknek az utcán, csak ha szolgálatban vannak vagy díszben. A fogolytábor lakói pedig szimpátiaképpen remélhetőleg átvesznek néhány szép és ésszerű újítást, amihez készséggel nyújt segédkezet. Egyébként a hadifoglyok helyzetében nem áll be semmi kedvezőtlen változás, legyenek nyugodtak, s eddigi jogaik sértetlenül fennmaradnak. A győzelmes forradalom továbbra is gondoskodik a hadifoglyok testi és lelki szükségleteiről, teljesen úgy, mintha mi sem történt volna.

– Egy kis szabadság nem lesz?

Waleczky doktor finoman mosolygott.

– Kérem, mi teljes szavatosságot vállaltunk az önök testi és lelki épségéért. Nem vállalhatunk felelősséget testi épségükért, ha most kiszabadítjuk önöket, lelküket is csak a láger kerítésén belül tarthatjuk távol a forradalmak káros befolyásától...

Grósz Simi esténként a forradalom terjedésének és lángjának erejéről számolt be, élénk tüzérségi tűzről a Kreml irányába, nagy utcai harcokról, és a százhatvanmilliónyi nép megmozdulásáról, a vihar tombolásáról, de bent a táborban csendes, színtelen és reménytelen maradt minden. Hegyi bácsi elmélete kezdett beigazolódni, győzött a forradalom, a háború további folytatásáért és a foglyok további fogva tartásáért kitört forradalom, a forradalom, mely meghosszabbította Waleczky és Haertl uralmát. A forradalom, mely a béke ellen, a hazába való boldog visszatérés elodázásáért tört ki.

Bele kellett nyugodni, hogy ez Waleczky forradalma, a jóléti bizottság forradalma, ez nem kapunyitó forradalom.

Tovább folytak a kurzusok, tovább magyarázták a századosok a térképek előtt a taktikát, Lusztig úr tovább panamázott a betegkosztosok tejével, folyt a szobatréning a tavaszi szezonnyitó mérkőzésekre, Nagy hadnagy úr másik skatulyába fogott, Papp zászlós úr új nyelvet kezdett tanulni, Held főhadnagy úr hazaírt, hogy jövő télire okvetlenül küldjenek trikót, mások Komor Gyula úrhoz fordultak Sanghajba, hogy küldjön egy kis pénzt otthoni megfizetésre.

Komor Gyula egy titkos cím volt. Eleinte csak a beavatottak ismerték, de csak a legkétségbeesettebbek szokták igénybe venni szolgáltatásait. Nem volt hivatalos cím, magáncég volt, pesti színházi családból való vállalkozó. Sanghajból is mindig küldött pénzt, ha kértek. Komor Boriska pár sort is írt a küldeményekhez, ő alighanem a húga volt Komor úrnak, és a beavatottak úgy beszéltek Komor Boriskáról, mint egy védszentről. A hozzájuk írt kérelem azonban elég reménytelen dolog volt, mert csak hónapok múlva jött rá válasz. De ebből is látszott, hogy lemondtak a szabadulásról a forradalom miatt. Soha annyian nem írtak Komor úrnak, mint most, soha annyian nem hazudtak magukat színésznek az Amur vidékén, mint mostanában.

A forradalom csak éppen keresztülszűrődött a tábor kerítésének deszkái között. Sokkal érdekesebb forradalom történt a táborban, mint amelyikről az Amurszkaja Zsizny írt naponta. Ennél a külső, messzi forradalomnál izgalmasabb és mélyrehatóbb forradalmat csináltak Pillitzék, és ez lényegesen jobban érdekelte az embereket.

Pillitz, Laufer meg egy bizonyos Schlacht nevű osztrák egyenesen Kamcsatkából érkezett a táborba. Pillitz félelmetes erejű hadapród volt, Laufer viszont vézna, szemüveges fiatalember, Schlacht meg egy seszínű osztrák. Mindhárman rongyosak voltak, ingük sem volt, holmijuk semmi, csak Laufernek volt vagy két kiló piszkos jegyzete, amit mindig a hóna alatt hordott. Nagy nehezen adtak nekik egy-egy kínai paplant és egy pár csizmát, de arról Pillitz lemondott Laufer javára, Laufer pedig lemondott Schlacht javára, így az osztráknál maradt.

Egy évig legénységi állományban tartották őket, nem akarták elismerni a rangjukat, s elküldték őket Kamcsatkába a munkásokkal. Laufer hangsúlyozta, hogy ez az év igen tanulságos volt, rendkívüli jelentőségű szociális kutatásai szempontjából, de a kis göthös csaknem belepusztult ebbe az esztendőbe. Örvendtek a melegnek, a meleg ételnek, de egész nap az ágyban feküdtek, nem tudtak kimozdulni az ágyukból, nem tudtak felöltözni. Végre kaptak két inget fejenként, de aztán Haertl kijelentette, hogy kifogyott a raktára, semmit sem tud adni. Üres a raktár. Több nincs.

Néhány hétig türelmesen vártak, de aztán úgy rongyosan és félmeztelenül bejárták a tábort. Nem panaszkodtak, csak beszélgettek, nem panaszkodtak, beszélt helyettük a keshedt rongy, ami lelógott róluk.

Egyszer hozzá is bejöttek a bokszba, mondván, hogy hallották, szociális tudományokkal foglalkozik. Nem mert ellentmondani nekik, beszélgetni kellett a témáról a hatalmas termetű Pillitzcel meg a hadapród Lauferrel. De mikor elmentek tőle, bement Haertlhez.

– Főhadnagy úr, miért nem adnak ezeknek valami ruhát?

Haertl égre-földre esküdözött, hogy minden elfogyott, teg

nap adta ki az utolsó szvettert, de már ennek is tizenhét rubel volt az ára.

– Hát az utolsó szvettert miért nem adta ezeknek?

Haertl rábámult. Nem értette a kérdést. A tizenhét rubeles szvettert? Ezeknek, egy tizenhét rubeles szvettert? Hát miből fizetnék meg? Nem jók ezek egy kopekre sem. Miből tudnák megfizetni? Drágul az élet, már kosztra alig elég a fizetés. Hogy lehet ezeknek hitelbe adni ilyen finom és drága dolgot?

Borzasztó dühbe gurult. Megkérdezte Haertltől, hogy még mennyivel tartozik. Mennyi a hátraléka.

Haertl roppant nyájas arcot vágott. Talán ki akarja fizetni a zászlós úr? Talán egyszerre akarja kifizetni az egészet? Az új szürke ruha meg a kölnivíz, a körömolló, a gombok, és a négy pár fehérnemű, a zoknik, az amerikai cipő meg apróságok, borotvaszappan, miegymás, összesen ötvenkét rubel negyven kopek. Szerencsés, hogy akkor vette, mikor még olcsó volt. Most már minden légyegesen drágább. A duplájáért sem lehetne megkapni. Jól spekulált...

– Én spekuláltam? Hol spekuláltam én? Hát az amerikaiak most már felemelték az árakat? Most már többet kell fizetni? De nagyon téved, főhadnagy úr! Egy kopeket sem adok addig, amíg a kamcsatkaiak nem kapnak emberi öltözetet...

Haertl főhadnagy mosolygott.

Hogyne! Mintha az csak úgy menne, hogy nem fizeti valaki a részletet. Persze, jó is volna. Nyerni a spekuláción, és nem fizetni a részleteket. Csak legyen nyugodt a zászlós úr, majd ki fog fizetni mindent. Vannak bizonyos eszközök. Nem is szólva arról, hogy a rendelésnél persze nem olvasták el figyelmesen az urak, de a rendelésnél a becsületszavát is lekötötte. Nem emiészik? Nos, itt az írás... Azután nem is kell, hogy fizessen. Csak aludjon nyugodtan, majd levonják elsején a fizetéséből. Csak legyen nyugodt. Ő a maga részéről és a jóléti részéről nyugodt...

– Egy kopekot sem fogok fizetni...

– Csak ne mérgelődjön, zászlós úr. Majd egzekválni fogunk...

 

HATVANKETTEDIK FEJEZET

A táborban hamar elterjedt az összetűzés híre. A félelmetes Haertllel még nem kezdett ki senki, most összeakadt vele az az új ruhás zászlós, az a szocialista, aki szocializmust tanul Bődyvel. De mit is lehet a Haertllel csinálni? Jön az elseje, és majd az orosz elsején, úgy huszadika körül, le fogják vonni a fizetéséből a részleteket. Nem is kérdik tőle.

Éjféltájban bejött Benkő százados úr a terembe, óvatosan felköltötte és hívta, öltözzön fel és jöjjön a mosdóba. A mosdóban már ott forrott egy primuszon¹ a feketekávé, néhány Benkő-párti hadifogoly szorgoskodott, és készítette a rumot, amit majd a feketébe töltenek. Benkő százados úr kijelentette, hogy férfiasan és merészen cselekedett, nem szabad tűrni a basáskodást, le kell törni a potentátokat. Reméli, kitart az elhatározása mellett, a maga részéről támogatni fogja. Bár nyíltan nem léphet fel mellette, de az ő részéről már az is nagy dolog, hogy megígéri a támogatását. A szocialista hitelveket nem osztja, főképpen azért nem, mert nem is tudja, mi az a szocializmus, de ez a fellépés a kamcsatkaiak érdekében és Haertl ellen – nagyon helyes dolog. Ki kell tartani. A Benkő-párti hadifoglyok éljeneztek, aztán hozzáfogtak a feketézéshez. Később már fekete nélkül itták a rumot, majd behívták az egyik orosz őrt, és annak is adtak belőle. Az orosz őr is hozott egy vendéget, felköltöttek egy zenekari tagot is, végül nagyon jól szórakoztak a mosdóban. Az egyik orosz vállalkozott rá, hogy elmegy, hoz kolbászt. Mikor visszajött, ettek, ittak, az oroszok nekibátorodtak, és nagy hangon énekelték a forradalmi dalokat, különösen azt, hogy „Nasi oficeri polucsáli gyengi...” Ez arról szólt, hogy a szegény orosz közkatona csak meleg vizet kap. Bocsánszky kadet meg azt húzta, hogy: Magas jegenyefa... Benkő százados úr pedig az egész társasággal meg az orosz őrökkel énekelte, hogy „Nasi oficeri...” Ölelték egymást, s hűséget fogadtak egymásnak, felemelték a szocialista forradalmárt, és kiabálták: hipp, hipp, hurrá, kitartani! Sírtak, zokogtak, és a végén nagyon szép testvériesülés volt az orosz vöröskokárdás katonákkal, a huszárkapitánnyal, a beszeszelt bajtársakkal. A kora hajnali órákban a mosdószobában bosszút esküdtek Haertl főhadnagy ellen. Itt is forradalom volt, nem csak Szentpétervárott.

Másnap már az egész társaságot kihallgatásra rendelték, de megúszták baj nélkül, mert Benkő kapitány úr kioktatta őket, mit kell mondani.

– Igaz-e, hogy orosz katonákkal ittak a mosdófülkében? Hogy igazolják a helyet, hogy igazolják a társaságot?

A helyiség nem mindig mosdószoba, sokszor étkeznek ott egyesek, tehát már régebben elvesztette mosdószobajellegét, ahol tisztnek tényleg nem volna illendő inni. De ha enni lehet, lehet inni is. Az orosz közkatonáknak is adtak inni, de csak azért, hogy összebarátkozzanak velük, és esetleg tőlük közelebbit tudjanak meg. Esetleg olyasmit, aminek katonai szempontból hasznát lehet venni. Sajnos, nem tudtak meg semmi fontosat sem.

– De énekeltek velük forradalmi dalt?

Azt énekeltek, csak hogy bizalmat keltsenek. Az otthoniaknak is érdeke, hogy a forradalmi szellem Oroszországban elterjedjen. Ez a cél nemes, és nem gondolták, hogy ezért büntetés jár...

Benkő százados úr is ilyeneket mondhatott, mert mindnyájukat békével elengedték. Nem volt semmi kellemetlenség a dologból, csak figyelmeztetés, hogy máskor nem kell lármázni.

Elérkezett az orosz elseje, amikor a fizetést kell kapni. Körülhordozták a könyvet, amelyikbe mindenkinek felírták a járandóságát, oda volt írva mindenféle levonás, még a részletek is. Létezett egy rovat, amelyiknek az volt a címe: a járandóság felvételét köszönettel elismerem. Itt kellett aláírni mindenkinek, ez volt a nyugta. Odahozták hozzá a bokszba, hogy írja alá.

– Nem írom alá. Tessék jelenteni, hogy a részletre vett portékáért nem engedek levonni semmit. Nem is hiszem, hogy azért fizetni kell. Tessék igazolni, hogy az amerikaiak nem ingyen adták, akkor fizetek.

Elvitték a könyvet. Azt hitte mindenki, hogy ezzel be van fejezve. Nem írja alá, nem kap pénzt.

Estére kiderült, hogy baj van. A muszka nem adja ki a pénzt, csak ha mindenki aláírja a könyvet. Aki beteg, ahelyett aláírhatja más, de ha valaki szándékosan megtagadja, akkor az egész könyv rossz. Másik könyvet kell csinálni, abból ki kell hagyni azt, aki nem írja alá, és annak, akit kihagytak, a muszkák kifizetik az egész pénzt. De a muszkák levonás nélkül fizetnek.

Nagyon kellemetlen volt a parancsnokságnak, hogy ez kiderült. Most mi lesz? Bárki megtagadhatja az aláírást, mindenki mehet a muszkákhoz a pénzért, megszűnnek az önkéntes levonások, mindenki meggondolhatja a dolgot. A parancsnokság titkolta az esetet, de Benkő százados mindenütt híresztelte. Azt mondta, meg lehet szüntetni az összes önkéntes hozzájárulást meg a további fizetéseket. Felfordul a tábor egész rendje. Kiderülnek a titkos alapok, megszűnik a további forrás, a tábor úgy intézkedik, ahogy akar, kiveszi a hatalmat a parancsnokság kezéből, demokratikusan rendezkedhet be.

Egyelőre a táborparancsnokság tehetetlenül állt a jelenséggel szemben. Az emberek nem mertek nyíltan szembeszállni a parancsnoksággal, nem tudták, milyen messzi terjed a hatalma.

Haertl másnap fölényes, lesújtó diadallal közölte, hogy a titkos alapokból és mindenféle tartalékból mindenkinek kiutal húsz rubelt. Kivéve természetesen azt, aki miatt nem veheti fel a tábor a pénzét. Remélhetőleg hamarosan belátja botor tettét és annak következményeit, s behódol, de egyelőre mindenki kap pénzt, csak a konok sztrájkoló nem.

Fél óra múlva már nála is volt a húsz rubel, Benkő százados úr maga hozta, és biztatta, hogy kitartani, meg kell buktatni a parancsnokságot. Csak legyen egész nyugodt, mindenkor lesz annyi pénze, mint másnak. Még külön is hozott húsz rubelt, arra az

esetre, ha előre nem látott kiadásai lennének. Jó volna a táborral röplapokban közölni a történteket, és indokolni a sztrájkot.

Az egész táborban rajongva beszéltek a forradalomról. Titokban mindenütt azt tárgyalták, lestek, hogy mi lesz. Akik elhaladtak a boksz mellett, biztató pillantásokat sugároztak felé, a szomszéd pavilonból üdvözlő leveleket küldözgettek. Lelkesen, de suttogva és bizalmasan tárgyalták. Akadt három bátor hadapród, akik bejöttek a bokszába és kijelentették, hogy a maguk részéről csatlakoznak a mozgalomhoz, már a legközelebbi gázsilistát nem írják alá, nem hajlandók a szeretetadományokért egy kopeket sem fizetni. Mások követeket kezdtek küldeni, hogy a kívánságokat ki kell szélesíteni, egyéb sérelmek is vannak. A táborparancsnok csak százados, és mégis őrnagyi rangot visel. Fel kell venni a kívánságok közé, hogy cseréljék ki a parancsnokot egy valódi őrnaggyal, vagy pedig maradjon a százados, de vegye le hamis rangját, és varrassa vissza a századosit, akkor a ténylegesek közül is sokan csatlakozni fognak.

Le és fel sétált a kis boksz előtt, a két ágysor között a keskeny folyosón, és a három hadapród több példányban írta A Bajtársakhoz! című manifesztumot.

Ebben a manifesztumban kifejtették, hogy a sztrájk oka voltaképpen az az igazságtalanság, hogy a szeretetadományokért pénzt vesznek el, de más, nevezetesebb sérelmei is vannak a lágernek, melyek szintén orvoslandók. Ilyen például a parancsnok hamis rangjának kérdése. Vagy, hogy könnyelműen voltak elosztva a jóléti raktárának holmijai. Követeli a tábornak a mozgalomhoz csatlakozó része a jóléti tisztek leváltását. Követeli a közterhek leszállítását, és azokról – a feketealapot kivéve – a pontos elszámolást. Követeli a tej, cukor, tojáspor, konzervek körüli rablógazdálkodás megszüntetését. Azok csak a betegeknek adhatók ki.

Egész halom példányban készült a manifesztum, a parancsnokság nem tudta megakadályozni, hogy ki ne ragasszák a tábor falaira meg a nagyteremben. Állandóan készültek az újabb meg újabb példányok, úgy hogy estére elárasztották vele az egész tábort.

A szegény Steiner őrnagy nem tudott megbirkózni az áramlattal, és átküldött a Baubezirkbe segítségért, ahonnan maga Mitteräger ezredes jött át, aki tiszti gyűlést tartott, meghallgatta a panaszokat, csendesítette a kedélyeket. Azt mondta, hogy már eddig is igen sok helyeset és tiszteletre méltót lát a követelések közt. Nem is gondolta, hogy ilyen szerény kívánságok lesznek.

Steiner őrnagyot még aznap leváltották, küldtek helyette egy valódi, hazai, békebeli őrnagyot. Egy kedvesen mosolygó kis öreget, akiről azonban azt beszélték, hogy hallatlanul ravasz. Azután leváltották Haertl főhadnagyot is, ámbár, jegyezte meg az új őrnagy, most már maradhatott volna, mert üres a raktár.

Az összes fizetési részletet elengedték, azt mondták, egyelőre felesleges a részletek inkasszálása, mert úgyis van elég pénz az alapok címén, de az alapokra való adakozást, illetve a levonást addig megszüntetik, amíg annak szüksége újból fel nem merül. A részletek fejében havonta egy kopeket fog adni mindenki, hogy ezzel dokumentálja a parancsnokság: az adósság fennmarad, és a jogot szükség esetére fenntartja. A többi kívánságot is teljesítették, még olyat is, amit senki sem kért. Benkő százados úr helyett egy új huszárszázadost hoztak, Böszörményi százados urat, ő lesz mostantól kezdve a honvédség parancsnoka.

A kedélyek lecsillapodtak, csak az új parancsnok beszédének végén ámultak kissé.

Neki úgy jelentették, hogy az egész heveskedés Pillitz és Laufer bajtársaik miatt történt, és ezért alapjában véve nemes vezéreszmét látott a fellépésben. Elsősorban ezt a bajt kívánta orvosolni, ezért más táborból sikerült szereznie némi ruhát ezeknek a bajtársaiknak is.

– Úgy látszik, ez a kérelem tévedésből elmaradt, én tehát ezt magamtól is igazságosnak és tiszteletre méltónak ismerve el, szívesen teljesítem.

Összenéztek és ámultak. Tényleg, hiszen ez voltaképpen Pil

litz és Laufer forradalma volt, és róluk teljesen megfeledkeztek a nagy programadásban, a hatalmas manifesztumban...

Egy nadrágot és egy kínai köpenyt kaptak Pillitzék, de a kétméteres Pillitznek a nadrág csak valamivel a térdén alul ért. Nem is lehetett hordani, és Pillitz továbbra is az ágyban feküdt. Azt mondta, megvárja, amíg kap vagy szerez még egy nadrágot, és akkor a kettőből csináltat egyet.

 

HATVANHARMADIK FEJEZET

A Pillitz-Laufer-féle forradalom után lecsillapodtak a tábori kedélyek. Az új parancsnok, bizonyos Füzessy őrnagy, akinek már valódi hazai aranystráf volt a gallérján, szelíd és atyáskodó törzstiszt volt. Minden véleményt helyeselt, minden véleménnyel komolyan foglalkozott. Senkit nem utasított el semmivel, de mikor az ember alaposan meggondolta, látszott, hogy Füzessy őrnagy úr voltaképpen nem is teljesített semmit. Szelíden, szívre hatóan, jóakaratúan tudott beszélni. Egy tiszti gyűlésen bejelentette, hogy nagyon meg van elégedve a hadifogoly tisztikar viselkedésével, sokkal nagyobb fegyelmet talált, mint remélte. Ellenben most Oroszországban rendkívül zavarosak az állapotok, és emiatt a legnagyobb összetartásra van szükség. A legnagyobb bajtársiasságra van szükség, és ezért, aki nem alkalmazkodik a rendhez, az a közérdek ellen vét.

– Mindent a tiszti gyűlésen beszélünk meg, és mindent a tiszti gyűlés határoz el. Ilyenformán nálunk már régen be van vezetve az orosz forradalom mostani vívmánya, hogy a katonák határoznak saját dolgaikban. Az orosz ezredes megígérte, hogy a legnagyobb előzékenységgel megvédi a tábor érdekeit, ha rend lesz. A fő, hogy a tábor a külvilággal ne érintkezzék. Még behurcolnák a bomlasztó csírákat, az orosz forradalom egészségtelen bacilusait. Ennélfogva a legnagyobb fegyelemre van szükség. Az orosz táborparancsnokság azt ajánlotta, hogy a fegyelmi vétségek büntetését intézze el a parancsnokság a saját hatáskörében, mert neki igen szigorúan kellene ítélkeznie ezekben az esetekben. A tábornak úgyszólván autonómiát ad, ítélkezzen a saját parancsnokság a kilengések felett. De persze, egy egyszerű szobafogság ehhez nem elég hathatós eszköz, rendezzenek be egy cellát, ahova majd az okvetetlenkedőket és vétkezőket bezárnák. Minthogy az orosz parancsnokság ezt az indítványt a tábor érdekében tette, be kell látni, hogy a szobafogság valóban tréfás büntetés a mai körülmények között. Minthogy ilyenformán tényleg azt lehet

mondani, hogy a tábor autonómiát kap, ennek a cellának a berendezése elől nem lehet kitérni. Sokkal jobb, mintha a mostanában amúgy is nagyon izgatott oroszok maguk büntetnének meg valakit, forradalmi vagy rögtönítélő törvényszék elé állítanának egy hadifoglyot. Valóban, a leghelyesebb elfogadni az indítványt és élni az engedéllyel, a cellát be kell rendezni. Elvégre senkinek nincs szándékában a közrend ellen véteni, de aki annyira bajtársiatlan, hogy a többiek rovására bármit is elkövet, az megérdemli, hogy néhány napra kóterbe csukják...

Erre a szóra, hogy kóter, kitört a nevetés, a komoly és ősz törzstiszt mosolyogva mondta, hogy „kóter”, és mikor látta, hogy sikere van, ő is nevetett és megismételte, azt mondta, hogy: be vele a dutyiba...

A dutyi még nagyobb derültséget váltott ki, és a tábornak semmi ellenvetése nem volt az ellen, hogy az egyik szobát kóternek, illetve dutyinak rendezze be a parancsnokság.

A napiparancsban benne volt, hogy a nagyterem melletti szobát fogják erre a célra már a holnapi nap folyamán átalakítani. Még azt is megjegyezte a napiparancs, hogy aki a kóterbe kerül, az elveszti a büntetés tartamára személyes jogait, és azokat helyette a táborparancsnokság gyakorolja. Aki a kóterbe kerül, annak felfüggesztik politikai jogainak gyakorlását...

Ezen egy kicsit elgondolkoztak, és Dicker vadász hadnagy megjegyezte, hogy most már nem lehet afféle Pillitz-Laufer-féle forradalmat csinálni, mert egyszerűen bezárnák az ellenszegülőt a dutyiba, a táborparancsnokság pedig aláírná helyette a fizetési listát. Pont. Bornett hadapródnak az volt a véleménye, hogy most már két börtön van. Az egyik a tábori deszkakerítés, a másik meg a cella. Hegyi bácsi felnézett a számításaiból, és azt mondta ironikusan, hogy az autonómiát nem adják ingyen. Legyenek megelégedve vele, hogy a tábornak autonómiája van. Ha ilyen sűrűn kapják a jogokat, maholnap megkapják a szabad költözködési jogot is, és akkor mehetnek haza...

Közben Grósz Simi a legvadabb dolgokat olvasta az újságból.

Petrográdon tizenötezer katona és munkás követelte Miljukov lemondását. A fronton felbomlott a rend. Az orosz katonák bajonettel támadtak saját tüzérségükre, és kényszerítették, hogy hagyja abba a tüzelést. Az orosz parancsnokok sorra lemondanak azzal az indokolással, hogy kicsúszott a kezükből a hatalom. Lelőttek egy hadosztályparancsnokot, aki fegyvert akart használni a katonái ellen. A katonák rabolnak, a hidakat robbantják, és égnek a katonai raktárak. A páncélautók saját csapatokra lőnek. Tarnopolnál két német század megfutamított egy orosz hadosztályt.

A visszavonuló orosz katonák hatalmas özöne áramlik belső Oroszország felé, és óriási zászlókat visznek, melyeken ez a felírás van: Le a háborúval! Az első gárdahadtest ellenállás nélkül vonult vissza, és sorsára hagyta a Petrovszkij-brigádot. Szelinov tábornok nem tud megküzdeni a katonák alantas gondolkozásával, akiknek a legnemtelenebb felfogása van a hazáról, becsületről, jövőről és szabadságról. Tarnopolnál a tüzértisztek térden állva könyörögtek a legénységnek, hogy segítsenek, de azok nem nyúltak az ágyúkhoz. Elképzelhetetlen csapat-összekeveredések vannak, és a halálbüntetést megint be kellett vezetni. Tízezernyi katona rabolja a békés polgárokat. A visszavonulás útján az útszéli árkok kocsikkal és lóhullákkal vannak telve, köztük emberi tetemek is. Ha városokba érnek a katonák, a bezárt ajtókat kézigránáttal robbantják ki. A 112. uráli ezred megtagadta az engedelmességet, és az ellenséggel barátkozik.

Az egész összeomlást lelketlen agitátorok csinálják, akik magukat bolsevikoknak nevezik, de hogy kik ezek, és miféle programjuk van, még nincs tisztázva. Úgy látszik, vezetőiket a németek bérelték fel, és ők terjesztik a hazafiatlan „Le a háborúval!” jelszót. Legfontosabb volna a bolsevistákat elnémítani, sokat már le is tartóztattak közülük.

Ilyeneket olvasott Grósz Simi, és ezek a hírek némi reményt nyújtottak a szabadulásra. Odahaza bizonyára nagy súllyal fog latba esni az igazolásnál, hogy a táborok a forradalmi elemektől

távol tartották magukat, megőrizték a parancsnokok iránti tiszteletet. Fenntartották a fegyelmet a legtombolóbb napokban is. Az orosz őröknek az orosz parancsnokság példaképül állította a hadifoglyok viselkedését, és mikor Csajági hadnagy egyszer engedély nélkül kiment a táborból, az orosz katonák pedig szó nélkül kiengedték, mindenki fel volt háborodva. Önfegyelem van és szolgálati fegyelem, ezt tiszteletben kell tartani. Csajági hadnagy ugyan csak dorgálást kapott, de Klinger hadapródjelölt, aki hasonlóan – a parancsnokság engedélye nélkül – ment el sétálni, a napiparancsban három napi cellát kapott. Ez volt az első cellabüntetés, melyet a saját parancsnokság osztott ki. Azt mondták az emberek, végre ebből a példából mindenki meg fogja tanulni, hogy nem tréfadolog a cella. Megnyugtatta az embereket a parancsnokság intézkedése.

Várni kell nyugodtan a fejleményeket, semmi közük a hadifoglyoknak ahhoz, hogy mit csinálnak az oroszok. Majd elintézik ők a maguk dolgát. A hazai dolgokkal úgysem lehet törődni, mert a forradalom óta a levelek teljesen elmaradtak, és az orosz lapok nagyon kevés hírt közöltek az ellenséges hadműveletekről. Nyugodtan meg kell várni a dolgok végét, van elég elfoglaltság a táborban.

Például nagyon szép sportünnepélyt szerveznek, melyben tréfás számok is szerepelnek. Zsákbafutás, lepényevés, fazéktörés; old boy futóverseny és aggok futóversenye, melyen csak az ötvenévesnél idősebbek vehetnek részt. Nem is szólván a grandiózus futballmérkőzésről, mely a három napig tartó sportünnepeknek kimagasló száma lesz.

Erre a futballmérkőzésre egyesek megpendítették azt az eszmét, hogy két pesti futballista is részt vehetne benne. Ugyanis volt itt két kiváló pesti futballista, de csak a legénységi állományban szerepeltek, és így természetesen nagyon kétségesnek tűnt, hogyan vehetnének részt a tiszti futtballmérkőzésen. Pedig nagyon is szükség lett volna rájuk. Különben az egyik a futballisták trénere is volt, egy igen intelligens ember, de sajnos csak legénységi. Mind a kettő tisztiszolga, és szinte elképzelhetetlennek látszott, hogyan lehetne ezt a nehézséget áthidalni.

Egy bizottság kereste fel Füzessy őrnagy urat, és elmondta az esetet. A futballmérkőzés nagyon sokat nyerne azzal, ha a két kiváló legénységi is részt vehetne benne. Talán lehetne valami megoldást találni.

Füzessy őrnagy úr meghallgatta a küldöttséget, és azt mondta, nagyon nehéz kérdés, de mivel neki is a szívén fekszik, hogy a sportünnep minél sikerültebb legyen, gondolkozni fog a dolgon. Reméli, hogy talál valami megoldást.

Füzessy őrnagy úr másnap a tiszti gyűlés végeztével a futballügyre is kitért, és azt mondta, igen örvendetes, hogy a parancsnoksághoz minden kérdésben ennyi bizalommal van a tábor. Íme, ebben a nehéz kérdésben is talált megoldást. Megfelelő formalitások között, de részt fog venni a két legénységi ember a játékban.

Nem árulta el a formalitást, mire akadtak, akik azt mondták, hogy Füzessy őrnagynak, mint csapatparancsnoknak, joga van tisztjelöltté előléptetni a két legénységit. Azt is megvitatták, hogy ez a jog csak a tűzvonalban létezik-e, s vajon a hadifogság nem számít-e tűzvonalnak? Valószínűleg annak számít, mert egyesek, akik az elmaradt fizetésüket számítgatják, tűzvonalbeli fizetést vesznek alapul...

A sportünnepségek napjai reményen felül sikerültek. A hatos és hetes pavilon a Baubezirk válogatottját 7 : 2 arányban verte, amihez kétségtelenül nagyban hozzájárult a két legénységi hat gólja. Füzessy őrnagy úr közmegelégedésre úgy oldotta meg a kérdést, hogy a két legénységi a játék kezdetekor jelentkezett a pályán kihallgatásra, és a jelenlevő törzstisztikar rangidőse előtt engedélyt kért, hogy a tisztekkel játszhasson. A rangidős törzstiszt erre a versenyre az engedélyt megadta, és a legények csatlakoztak a csapathoz. A játék végén is lejelentkeztek, és megköszönték az engedélyt. Az old boy futóverseny egészen komikus volt. Az öregeknek futás közben meg kellett kerülniük az egyik

pavilont, és mikor az eltakarta őket, hiába várták a nézők, hogy előjöjjenek. Végre elindultak néhányan megnézni, mi történt velük, és kiderült, hogy leültek falatozni, csak az étkezés után futottak tovább. Harsogó derültséggel fogadták a nézők a pavilon mögül előtűnő old boyokat, és a sportünnepek harmadik napja ezzel a derűs epizóddal ért véget. A háromnapi izgalmas szórakozás kimerítette a hadifogoly tiszteket, és álmosan, fáradtan, közömbösen hallgatták Grósz Simit, mikor este az újságból a híreket felolvasta. Különben is Grósz Simi az utóbbi napokban már kezdett unalmassá válni, kevés eltéréssel mindig ugyanazokat a híreket olvasta.

...Ezúttal a harmadik divízió vonult vissza minden parancs nélkül, és a 143. ezred ellenében, mely megtagadta az engedelmességet, kivezényelték az önkéntes zászlóaljat, amely teljes győzelmet aratott a lázadók felett, és azt teljes egészében megsemmisítette...

Grósz Simi magának olvasta fel a lapot, mert az egész terem mélyen és ártatlanul szendergett, egyesek mosolyogtak, álmukban eszükbe jutott az a humoros eset az old boyokkal...

 

HATVANNEGYEDIK FEJEZET

Kint, a táboron túl az orosz forradalom dúlt, a lengyel mezőkön és Doberdónál összeszorított fogakkal masíroztak a katonák felváltásra a lövészárkokba, de a deszkakerítésen belül Körös hadnagy úr ragaszkodott a tavalyi parcellájához, amely közel másfél lépés szélességű volt, és szinte ugyanolyan hosszú. Tavaly paprikamaggal kísérletezett, idén futópaszulyt ültetett a földjére. Az Amur kiáradt, és kövér lazacok ezrei rekedtek meg a parti homokban, mikor a víz visszavonult. A parti halászkunyhókban rongyos legénységi hadifoglyok szolgáltak a koldus kínaiaknál, és tisztították, szárították, füstölték télire a lazacokat. Hegyi bácsi csekély felárért meghosszabbította a fogadások terminusát. Már ötéves hazakerülési terminust sem tartottak túlzottnak. A tábor jóléti raktárai kiürültek. Almoslino csak szokásból jelentkezett pontosan, de postát nem hozott. Az orosz őrök félvállról beszéltek Waleczkyvel, és az ezredes már nem is mutatkozott. Kerenszkij még tartotta magát, készült a nagy nyári offenzívára, de a kis Kerenszkij-rubel, az új kibocsátású pénz, ami olyan nagy volt, mint két rendes okmánybélyeg, kezdett kevesebbet érni. Egyesek azt mondták, hogy ez azért van, mert kicsi a pénz, és az orosz nép nem bízik a kicsi pénzben, de szakemberek elmagyarázták, hogy a pénz értéke nem függ a nagyságától. Nem lehetett megérteni, hogy mitől függ a pénz értéke, mert a cári rubelek is kezdtek kevesebbet érni.

Feszült izgalom és békevárás volt a nyár, de csak rombolásokról, lázadásokról lehetett hallani, meg arról, hogy Kerenszkij az utolsó nagy összeütközésre készül. Heedbloom és Conger konzulok eljöttek néha, de azok sem mondtak semmi különöset, csak vonogatták a vállukat, és elutasítottak minden kérelmet. Azt mondták, kifogytak a raktárak, elosztottak mindent, nincs se pénz, se posztó, se marmelád, se tojáspor, se körömolló. Sóhajtoztak, hogy spórolni kellett volna, nem kellett volna mindent szétosztani. Ha továbbra is így mennek a dolgok, ők is mennek haza

a saját országukba. Örüljenek a hadifoglyok, hogy az életük biztonságban van. Jobb a négy fal között ezekben a zavaros időkben.

Savanyú teniszversenyeket tartottak, és rosszakaratú megjegyzéseket tettek a játékosok egymásra. Wasserlauf észrevette, hogy Csányi vakarózott tenisz közben, azt mondta, hogy az olyan embernek, aki tetves, nem dukál a tenisz.

Most kizárólag lazacot adtak a muszkák, pedig már undorodott és borzadozott mindenki a lazactól. Kis konyhák alakultak, és a déli órákban a tábor szélén, a deszkakerítés mellett, apró tűzhelyeken rotyogott a privát koszt. A privát konyhák főztje jobb volt valamivel a régi kosztnál, dacára annak, hogy a pénz napról napra értéktelenedett. Babot, lencsét, konzerveket, néha disznóhúst lehetett még szerezni, és ha bőven tettek rá pirított hagymát, nem érződött a húson a lazacszag. Dorogi mindig többet főzött, mint amennyi neki kellett, és a megmaradt adagokat kiárusította. Emiatt bajba került, a parancsnokság maga elé idézte, és igazolnia kellett, hogy nem nyert az árusításon. Tisztnek nem volt szabad ipart csinálni a főzésből, és úgy látszik, Dorogi nem tudta teljesen igazolni magát, mert a parancsnokság eltiltotta a kifőzést.

Sor került az alapokra, mert másképp nem lehetett volna a konyhanívót fenntartani, és csak egyetlen alap mentesült: a hazautazási alap.

Ez szent volt, senki sem mert arra gondolni, hogy ezt megbolygassák.

A nők üres kézzel jöttek vissza az orvosi rendelésekről, semmit nem utaltak. Se datolyát, se fügét, se aszalt gyümölcsöt, se tojásport.

Az orosz őrök egyszer fürödni vitték őket, és megint találkoztak, mint minden fürdésnél, a legénységi számkivetettekkel. A tábor mellett volt egy gödör, abba dobták a tábori konyha hulladékát. A gödör széléről két görbedt roncs, két árnyékember fordult feléjük. A gödörben piszkáltak, amíg meglátták őket, és most koldulva nyújtották feléjük a kezüket. A másik kezükkel a meztelen mellükhöz szorítottak valamit. Közelről látni lehetett, hogy krumplihéjat, rothadt zöldséget szorongatnak a legények, amit a gödörből halásztak ki. Kenyérhéjkincseket szorongattak az árvák, akiknek nem jutott hely a kórházakban, akik erejük fogytán nem tudtak a kínaiakhoz szegődni, akiknek nem maradt erejük az Usszuriban halászni, akik betegen és haldokolva csak a gödörben voltak képesek halászni s a tábor kapujában koldulni.

Néhány pénz hullott a kinyújtott tenyerekbe, és a hadifoglyok megtárgyalták egymás között, hogy nagy szerencse a tábor, ahol úgy-ahogy, de eddig mindig megvoltak.

Rohamosan és minden átmenet nélkül állott be a gazdasági válság. A láthatatlan erő, mely eddig dúsan ontotta a javakat, most nagyon szűkmarkúan mérte a hadifoglyoknak jutó dolgokat. A pénz természetesen maradt a régi, ugyanazt az összeget kapták, csak az volt a baj, hogy minden drágább lett, és az olcsósági hullámot hiába várták.

– Csak győzne Kerenszkij...

– Nem szégyelled magad, a hazád ellen...

– Mit hazám ellen? Egyszer csak véget kell vetni a háborúnak. Aztán szeretném tudni, mire nekünk Ukrajna? Meg mire nekünk például Varsó? Oroszországot akarják elfoglalni? Tizenhatezer kilométert akarnak előrejönni? A központi hatalmak csapatai be akarnak vonulni Irkutszkba? Irkutszkban akarják megkötni a bajkáli békét? Marhaság... Hogy lehet Oroszországot elfoglalni? Keresztben? Vlagyivosztokig? Vagy hosszában? Az északi Jeges-tengertől Perzsiáig? Mi?

– De mire neked Kerenszkij győzelme?

– Talán megjavulna ez a rongyos Kerenszkij-pénz.

– Pfuj!...

– Miért pfuj? Az őrnagy minden reggel csokoládét iszik, tejkonzervvel issza a csokoládét...

A tejkonzerv és a csokoládé híre elterjedt. Az őrnagy füléhez is eljutott. A legközelebbi tiszti gyűlésen ő maga hozta szóba:

– Talán lehetne kifogása egyeseknek, akik nálamnál betegebbek, és jobban rá vannak utalva az erősebb táplálkozásra, hogy nekem is csokoládét meg tejkonzervet rendelt az orvos. Sajnos, a tiltakozásom hiábavaló volt, hiába könyörögtem az orvosnak, hogy hagyjon békét, katona vagyok, kibírom tejkonzerv meg csokoládé nélkül is, adja a nálam jobban rászorultaknak. Mondom, kedves gyermekeim, hiába tiltakoztam, az orvos hajlott koromra hivatkozott, és rám erőszakolta. De én szeretem a tiszti gyűlés álláspontját is hallani, vajon szükségesnek találja-e a közérdek az életemet, hogy esetleg elvonjam valakitől a csokoládét meg a tejkonzervet? A tábor véleményét kívánom hallani. Egy ilyen öreg csont...

Könnybe lábadtak a szemek, és nem hagyták az őrnagyot tovább beszélni, egyhangúlag megszavazták a tejkonzervet meg a csokoládét.

A legénységiek életével vigasztalódtak. Lehet nélkülözni a tejkonzervet meg a csokoládét, lehet nélkülözni az eddigi dúskálást. A legénységiek koldulását terjesztették, evvel vigasztalódtak. Még az otthoni legénységi kosztnál is sokkal jobb a mostani.

Horváth hadnagy úr egy gyönyörű faberakási munkával lett kész. A faberakás egy kazetta fedelét díszítette, és az volt a címe, hogy: Bátyuska. A bátyuska egy különböző színű fadarabkákból kirakott orosz muzsik volt, a mintát az Argus című orosz képeslapból vette Horváth hadnagy úr. Ezután elkéredzkedett a parancsnokságtól a városba, és mikor visszajött, nem volt nála a kazetta. Ellenben nagy mennyiségű kolbászt és több liter babot, szibériai lencsét hozott magával.

A parancsnokság szigorú vizsgálatot tartott, és Horváth hadnagy úr néhány napig igen szótlanul bolyongott a táborban.

A tiszti gyűlésen minden kiderült.

A vizsgálat amiatt volt, hogy a parancsnokságnak jelentették mind a bátyuskát, mind pedig a kolbászt. Erre indult meg a szigorú vizsgálat. Ugyanis a parancsnokságnak úgy jelentették a dolgot, hogy Horváth hadnagy úr a kazettát eladta, a pénzből pedig eleséget vásárolt.

A parancsnokság nem győzte hangsúlyozni, és egyúttal ismételten leszögezni: tisztnek nem lehet a kézi munkáját áruba bocsátani, tiszt nem mehet el napszámba, tehát nem szegődhet el bérért, ergo, nem vállalkozhat bizonyos munka végzésére pénzért. Nyilvánvaló, hogy tiszt eladási szándékkal sem készíthet semmiféle munkálatot, pénzért nem dolgozhat. Horváth hadnagy úr ellen az volt a vád, hogy a munkáját áruba bocsátotta, és a pénzből eleséget vásárolt.

A vizsgálat kiderítette, hogy a vád ebben a formájában nem felel meg a valóságnak. Horváth hadnagy úr ugyanis bebizonyította: árura cserélte be az általa készített kazettát. Ez ugyan lényegében éppen annyi, mintha pénzért adta volna el, és azon vásárolt volna holmit, azonban tekintettel erre a formára, ezúttal csak szigorúan megdorgálja a parancsnokság Horváth hadnagy urat, és kötelezi, hogy a kapott értéknek megfelelő összeget fizesse be konyhafeljavítási költségekre, a jövőre nézve pedig szigorúan megtiltja a szolgálati szabályzatban lefektetett tilalomnak efféle kijátszását.

A tiszt urak így semmi esetre sem segíthetnek magukon, szép is volna, ha most egyszerre, közvetlenül a hazatérés előtt feloszlana a szolgálati fegyelem. Nem lehet a dolgokat ilyen egyszerűen megoldani. Szép is volna, ha most mindenki egyszerre elkezdene dobozokat faragni, esetleg elszegődne a muszkákhoz valamely munkára. Hiszen így a mérnökök például gránátgyárakba mehetnének, és hova vezetne, ha mi magunk járulnánk hozzá a munkánkkal ahhoz, hogy az ellenség hadba vonult erejét pótoljuk. Ennek a tilalomnak igen súlyos erkölcsi jelentősége van a tisztikar presztízsének megóvásán felül is. Egyenesen hazaárulás, ha most a munkánkkal lehetővé tesszük, hogy a hadbavonultak erejét pótolják...

 

HATVANÖTÖDIK FEJEZET

Hol voltak a tavaszi szép napok a vidám és meleg sportünnepélyekkel, hol volt már a téli bőség az ananászkonzervvel és a művészi vitákkal? A lágerjólét utolsó felvillanása volt az old boy futóverseny, ez volt az utolsó zavartalan élvezet, melybe még nem cserdített bele a szigorú szükség. Az Amur tovább ontotta a lazacot, de már a hideg rázott mindenkit, ha halat látott. Éhezés nem lehetett a bőséges haláldás mellett, de minden egyéb fogytán volt, a muszka fizetések mintha egy kicsit lanyhultak volna, késtek, és a nyár vége felé ki is maradt egyszer a pénzosztás.

A menázstisztek titokzatosan sugdolóztak, s bizalmas baráti körben eskü alatt elárulták, hogy az eddigi meglehetősen leszállított nívójú étkezést is csak a közös alapokból lehetett fedezni, azokból szereznek be fát télire, és azokból fognak petróleumot venni. A muszkákra már nem lehet számítani. Egyébként is az ötven rubelek már a harmadát sem érik a tavalyinak.

Gotthilf hadnagynak nagy tekintélye lett. Gotthilf hadnagy cionista volt, és rendszeresen érintkezett egy legénységi hadifogollyal, akivel a cionista eszmék hozták össze. A legénységi hadifogoly megnősült Habarovszkban, és kitűnően menő borbélyüzlete volt a város szívében. Gotthilf ajánlatára kisebb kölcsönöket is folyósított. Akiket Gotthilf pártolt, azoknak adott kölcsönöket. De ez is csak pár napig tartott, mert megvádolták Gotthilfet, hogy nem a zsidókat pártolja, hanem a huszártiszteknek meg a mágnásoknak adott kölcsönt. Ezért Gotthilf megsértődött, és többet nem ajánlott senkit sem.

Hazulról nem jöttek sem hírek, sem levelezőlapok, csak az orosz lapokból lehetett egyet-mást kiokoskodni. Legfőbb ideje volt, hogy megérkezzenek a közeli béke hírnökei. Voltak, akik negyedik nyarukat töltötték a reménytelen hadifogságban. Egész nyáron úgy támolyogtak, mint ősszel a legyek, keserű félálomban, kelletlen, reménytelen érdeklődéssel. A Tájfun előadására el sem ment mindenki, pedig nagyszerű volt, maguk a habarovszki japánok rendezték a Fudzsijáma jelenetet, és ősi nehéz kimonókat adtak kölcsön a szereplőknek.

Mindenki a kis holmiját rakta össze, a jegyzeteit hozta rendbe utoljára. Készültek a megváltásra, várták, mint soha még, a vattás vonatokat, a párnás vonatokat, melyek gyöngéd öle boldogan szalad majd haza a drága kinccsel, a hadifoglyokkal...

Utoljára virít Körös hadnagy úr kis kertje, az utolsó igéket hajtogatják a tanítványok a tudós Papp Gyula tanár úr bokszában, Bartakovics már csak néhány hétig kérdezi Szeley doktort a perrendtartásról. Szabó főorvos úr sem sokáig hivatkozik a jazigokra a végtelen kaszinópartikban, amelyeket Kaufmann Jóskával játszik. A szegény Pick már írt haza, hogy az aljegyzői állásra továbbra is reflektál, a gazdag Pick erősen készülődött, hogy majd rendet csinál a fűrészeiben, Répássy elkészült a logarléccel, melyen másfél esztendeig dolgozott. Juhász hadapród úr lázasan másolta a lágerverseket, melyeket otthon műkedvelői előadás keretében akart elszavalni. Többen utolsó pillanatban kibékültek ellenfeleikkel, és likvidálták a lovagias ügyeket, hogy ne kerüljenek otthon becsületbíróság elé. Dantsek mester rámolt a műhelyben, a könyvkötészetben bekötötték a Szibériai Újság és az Izgató megjelent számait. Megbocsátottak az aktívaknak, a mágnásoknak meg a lovastiszteknek a titkos és külön alapokért, már úgysem sokáig élvezhetik a szabálytalan és bajtársiatlan pénzeket. Lányi előfizetőket gyűjtött a tábor egy írójának otthon megjelenendő „Távoli üzenetek” című művére, melynek előfizetési ára is otthon fizetendő...

Így múlt el a nyár, és szibériai szokás szerint hirtelen, minden átmenet nélkül, egyszerre megint ott volt a háromnapos szibériai ősz. Szeptember huszadikán még félmeztelenül tornázott az udvaron kora reggel Glattstein kapitány, három nap múlva havazott, és október elsején már fehér volt minden. A hó, a szibériai, könyörtelen és kérlelhetetlen hó, mely késő tavaszig nem enged, mely nem kelti a téli örömök kedvét, mely tízezer kilométe

res végtelen mezőn terpeszkedik, melybe belefúl minden hadifogoly-reménység, melyen nem lábolhat át más, csak az a mesebeli gőzmasina, mely még mindig a ködös jövendőben késik. A hóval, a szibériai hóval nem lehet megbirkózni, a szibériai hó lebírhatatlan ellenség, tavaszig el kell tenni minden vágyat, csak a burán² süvölt a fehér sztyeppén tavaszig.

Tavaszig most már megint várni kell, lehet megint hajtogatni az igéket, mégiscsak elő fogja adni a színház Zalka Máté Jeruzsálem című passiójátékát. Pedig úgy látszik, a világban mégis történik valami. Grósz Simi olvassa az újságot, és valami mintha történne a világban!

– A 12-ik hadosztály komitéje, mérlegelve az északi front súlyos helyzetét, utolsó szavával fordul a birodalomhoz, a néphez és a kormányhoz! A forradalom minden vívmánya kockán forog! Gazdasági és politikai csőd fenyegeti az országot anélkül, hogy a forradalom programja megvalósult volna! Homály a belső politikában, széthúzás a külpolitikában! A vagyonos osztályok önző gazdagodási vágya vörös posztó a dolgozó tömegek szemében! A pártharcok és pártérdekek már a közönséges bűncselekmények határait érték el! A szétesés terjed, és az ellenforradalom tért nyer! A német imperializmus flottája és hadserege új csapásra készül, s a birodalom a legnagyobb veszélyben forog! És amikor katonáinkat az utolsó vércseppig való harcra hívjuk fel, jól tudjuk, hogy e felhívást ruhátlan emberekhez intézzük!...

Waleczky arcán is aggodalom látszott, és hol kísérettel, hol jóformán csak titokban jelent meg a táborban, és hosszasan tanácskozott a parancsnoksággal. Azt mondták, hogy Waleczky alaposan összeszedte magát, meghízott a tárcája a tábori pénzeken, most alighanem Amerikába akar szökni. A hírek napról napra biztatóbbak, az oroszok nem bírják már soká, de még meddig?

Most nem volt nehéz fegyelmet tartani. Végtelen beszélgetéseket folytattak, senki nem akart semmit, mindenki megadta magát a sorsnak, nem volt mi felett veszekedni, úgyse lehet a dolgokon segíteni. A kapuk ugyan nem voltak nyitva, de pár kopekért akárkit elengedtek a muszka őrök, mehetett jóformán mindenki, ahová akart, de nemigen volt kedve senkinek kimozdulni.

Fel sem tűnt, hogy Pászkándy hadapród egy egész álló hétig nem volt a táborban. Mikor megjött, akkor vették észre, hogy nem volt odahaza. Csak a boksztársai beszélték, hogy elment valahova, de senki nem törődött vele, hogy hol van. Ez a Pászkándy egy jókötésű, ravasz szemű, okos fiatalember volt, nem sokat beszélt, és nemigen törődött soha a tábori ügyekkel. Huszonhat vagy huszonnyolc éves lehetett. Ha nem lett volna rangjelzése, inkább azt hihette volna az ember, hogy egy gazdag tanyai parasztnak a fia vagy első bérese. Parasztosan beszélt, és még erőltette is, mint egy népszínműben fellépő színész. De ez nagyon természetes volt nála, az ember nem érezte, hogy játszik. Pipázott, népies kifejezéseket használt, és káromkodott is. De ez nem olyan könyvízű káromkodás volt, hanem eredeti zaftos parasztkáromkodás, igazi szívből jövő káromkodás, az ember komolyan megsértődött rajta. De ezt nem hagyta Pászkándy, mert ha látta, hogy valaki már haragudni kezd, akkor összehúzta ravaszul a szemöldökét, mosolygott, és akkor látta az ember, hogy csak vicc volt.

Most megérkezett, és leült gyűrötten, kifáradva az ágya szélére. Faggatták az emberek: hol volt, mit csinált.

Szokása szerint először elkezdett csalafintán mosolyogni, aztán azt mondta:

– Ideát voltam Kínában. Azt hallottam, nagyon jó ott a föld, és elmentem megnézni, hogy milyen. Tényleg nagyon jó. Azt lehet belőle csinálni, amit az ember akar. Egy orosz családnál kvártélyoztam be magam, oda fogok benősülni. Otthon is csak megnősültem volna. Jóképű lánya van a gazdának, békességben élnek a kínaiak között, csak éppen orosz van nagyon kevés. Nagyon örültek nekem. Megmondtam, hogy magyar vagyok, de azért szívesen nekem adják a Maruszját, én meg benősülök az orosz családba. Megvárjuk, amíg egy kis rend lesz, osztán lehet, hogy át

jövünk Szibériába. Én ugyan mondtam, hogy minek jönnénk, békében élhetünk a kínaiak között is. Mindegy a föld, akárhol! Hát ezt majd meglátjuk. Otthon nekem senkim sincs a világon, itt meg lesz földem, gazdálkodásom, a magam ura leszek. Olyan tanyám lesz, hogy csudájára járnak a kínaiak. Tőlük is lehet tanulni valamit, én is tanítom őket egyre-másra. Hallottatok már olyat, hogy ezek kapálják a búzát? Osztán olyan kövér magja van meg hosszú kalásza, kíváncsi vagyok rá nagyon. Na, majd meglátom jövőre. Hát én osztán itt hagylak benneteket... Isten segítsen benneteket haza...

– Bolond vagy te, Pászkándy. Otthon is kaptál volna földes parasztlányt, muszáj neked azért Kínába menni? Ha legalább itt maradtál volna Oroszországban...

– Otthon? Bolond vagy te! Hát hogy vehetnék el én otthon parasztlányt? Nemes Pászkándy. Én csak postakisasszonyt vehettem volna el otthon, magamnak meg a vármegyéhez kellett volna menni. Bízzátok csak rám. Meg osztán, hol van még a haza, hol van még ez az otthon? Nekem ugyan elég volt, én jövőre kapálni akarok. Most a télen fel akarom javítani a jószágot... Háromezer birkánk van, meg negyven ökrünk... Kinek van otthon ennyi? Meg akinek van, az éppen engem vár! Meg akinek van, az maga feji a tehenet! Mi?

A parancsnokságnak besúgták Pászkándy terveit, mire elővezették kihallgatásra. A kihallgatáson azt mondta az őrnagy, hogy szégyellje magát, hogy ilyen gondolatokkal foglalkozik. A parancsnokság kötelessége minden egyes emberről számot adni, és az efféle őrültségeket megakadályozni. Egyelőre kap háromnapi zárkát, remélhetőleg azalatt lemond a kalandos terveiről. Az őrségnek is parancsba adják, hogy vigyázzon rá.

Pászkándyt bezárták a cellába, az őrök szigorú parancsot kaptak, hogy ne engedjék ki a kapun.

Pászkándy azonban mosolygott, és másnapra ki voltak feszítve a vasrostélyok, a rab pedig eltűnt a táborból.

 

HATVANHATODIK FEJEZET

Pászkándy szökése volt az utolsó kilengés ezekben az időkben. Velence elesett, a bolsevikok győztek Moszkvában, és ez a két tény igen megszilárdította a parancsnokságba vetett hitet. Velence elestét vacsorával ünnepelte a tábor. A vacsorát a táborparancshokság adatta az alapokból. Az ünnepi lakomán egy küldött a Baubezirkből beszédet mondott, és ennek során lelkes éljenzés, taps kísérte azt a megállapítást, hogy „ellenségünk letiporva nyög győző lábaink alatt...”

Velence eleste azt bizonyította, hogy a katonai fegyelem és összetartás meghozza a kívánt gyümölcsöket, hogy győztek a férfias erények, győzött a parancsnokságba, annak tekintélyébe vetett feltétlen hit és bizalom. Viszont a bolsevikok programja, a „Le a háborúval!”, meghozta az orosz seregek teljes szétbomlását, rövidesen összeomlik a hatalmas orosz erő, és megindul a fogolysereg hazafelé. Otthon pedig most már csakugyan számot kell adni a cselekedetekről, és a katonák, akik kivívták az otthoni győzelmeket, tudni fogják, miképpen kell büntetni azokat, akik a rend, a fegyelem és a tekintély aláásói voltak.

Ezért volt olyan fontos ez a két esemény a tábor szempontjából. Nem kellett semmi újabb rendelet, nem kellett semmi újabb figyelmeztetés. A táborparancsnokság hatalmas külpolitikai sikere volt Velence eleste és a bolsevik győzelem. A katonai erények diadala egyrészt, a korlátlanság és fegyelmezetlenség intő példája másrészt. Íme, összeomlik a félelmetes orosz ellenállás, és prédára kerül az ország. A bolsevikok békét fognak kötni, de lealázó és szégyenteljes békét. A győzők fogják diktálni a feltételeket.

– Szomorú lenne, ha nem tartanánk magunk között rendet. Az oroszok elhanyagolnak bennünket, nem törődnek velünk. Ha nem tartunk össze, ha nem őrködünk saját magunk a tetteink felett, széthullunk, mint oldott kéve...

Hallatlan, hogy mit műveltek az oroszok! Waleczky torz mosollyal támolygott, teljesen tanácstalanul lézengett, szinte azt le

hetett mondani, hogy ólálkodott a táborban, és már nem is hordott rangjelzést, néha már civilruhában mutatkozott. Nem parancsolt, nem intézkedett, ő kérdezte a legkétségbeesettebben, hogy mi lesz.

Nem tudott a katonáinak parancsolni, nem hallgattak rá az orosz bakák. Egy napon egyetlen őr sem állt a kapuban, a muszkák sztrájkoltak, és mikor Waleczkyt hívatta a parancsnokság, egyszerűen nem akart odajönni. Azt üzente, hogy hagyjanak neki békét.

Ezt persze nem lehetett engedni, és a három tábor parancsnoksága összeült tanácskozni a teendők felett. Meg is állapodtak a tennivalókban, és mikor Waleczky ismételt felszólításra sem akart jelentkezni, érintkezésbe léptek egy vezérkari kapitánnyal, aki addig csak az orosz őrséggel foglalkozott.

A kapitány orosz ember volt, és valószínűleg jobban ismerte a helyzetet, mint a lengyel Waleczky. Kijelentette, hogy szívesen átveszi orosz részről a táborparancsnokságot, de csak úgy, ha a fizetéséről és a katonák fizetéséről is gondoskodnak.

A három tábor parancsnoksága keserves alkudozások és viták után végre megegyezett.

Most látszott meg, milyen jók voltak az alapok.

Az alapokból megvesztegették a habarovszki katonai köröket, és ezek továbbra is utalták a hadifoglyok fizetését, még a kapitányt is hajlandók voltak fizetni. Sajnos, az őrök fizetését semmiképpen sem vállalták, azt mondták, katonákkal nem kezdenek. Kijelentették, hogy ruhát meg fegyvert adnak, de ők maguk nem hajlandók sem szóba állni, sem rendelkezni a katonákkal. Sikerült ezt a kérdést is megoldani, ugyanis a vezérkari kapitány nagyon ügyes ember volt: szökevény katonákat toborzott, akik a tél miatt még nem mertek elindulni hazafelé, az európai Oroszországba. A zsoldosok hajlandók voltak kosztért, némi fehérneműért és kevés pénzért őrizni a tábort. A tiszti gyűlés egyhangúlag megszavazta a kiadásokat, és így végre kapott a tábor őröket.

Voltak hangok, hogy zsoldosokat a saját nyomorgó legénységi emberekből is lehetne alkalmazni, ez azonban kivihetetlen volt, mivel egyrészt a saját katonákat a parancsnokság nem akarta annyira lealacsonyítani, hogy tulajdon tisztjeiket őrizzék fegyveresen, másrészt ezek nem is tarthattak volna rendet, hiszen voltaképpen mindenki, minden hadifogoly a feljebbvalója lett volna az őrnek. A kapitány ötlete kitűnően bevált, a fizetett őrök nagyon fegyelmezetten viselkedtek, tavaszig semmi esetre sem akarták az állásukat reszkírozni. Meg bizonyos tekintetben itt meg is voltak óva attól, hogy a katonai hatóságok rendelkezzenek velük.

Így múlt el a tél, és a bokszokban ismét suhantak a fogolyujjak a néma zongora billentyűi felett, kopogtak a dróttalan távírók, melyek nem vittek hírt sehová, és nem hoztak üzenetet sehonnan. Feszült a céltalan napernyő a kissé bomlott hadifogoly felett, és még új ötletek is születtek.

Siska Norbert várkastélynak rendezte be a bokszát. Három évig dolgozott a nagy művön, de most végre kész lett. Papundekli várfalak övezték a bokszot, lőrésekkel és felvonóhíddal, romantikus erkélyekkel. Vaspántokat festett a papundekli kapura, és ha otthon volt a gazda, családi címerrel ékes, büszke lobogó lengett a vár fokán. A látogató csak úgy mehetett be, ha először a spárgaláncon csüngő alabárddal kopogtatott, és megvárta, amíg a vasrostélyon kikukucskál a papírvárnagy, s leeresztik a felvonóhidat. Ha nem lengett a vár fokán a lobogó, akkor nem lehetett bemenni, a papírvárnagy nem engedett be senkit, a várúr ilyenkor nem volt odahaza. Vidéken portyázott derék martalócaival.

Grósz Simi az esti újságolvasásnál beszámolt az orosz polgárháború százötvenhárom frontjáról, a moszkvai és a vidéki harcokról, a központi hatalmak diadalmas csapatainak előnyomulásáról, a bolsevikok állandó és megismétlődő békeajánlatairól.

A hadifoglyok általában már szívesen megkötötték volna ezeket a békéket, de a parancsnokság komolyan mérlegelte az esélyeket, és ragaszkodott a hadikárpótláshoz. Most már kezünkben a győzelem, kár volna könnyedén elszalasztani az előnyöket.

Ez az alkalom nemigen jön vissza egyhamar, és fizetni kell az emberveszteségekért, a hadikárokért, hadikiadásokért. Pénzben, anyagban, marhában, esetleg területben, de kárpótlást kell kapni.

A breszt-litovszki békét azonban mégsem Grósz Simi olvasta fel. Egy orosz zászlós, a hatvanötödik gyalogezredből, egy napon korábban jött a paranccsal. Szinte ebéd után ott volt a parancskönyvvel, és még idő sem maradt a csodálkozásra, máris olvasni kezdte a katonás rövidségű, sorsdöntő jelentést. A parancsnokság egészen röviden tudatja, hogy a központi hatalmak különbékét kötöttek Oroszországgal. Ennélfogva felhívja a parancsnokság a hadifoglyok figyelmét arra, hogy mindenki készítse magát elő a közeli hazautazásra, mely előreláthatólag rövidesen követni fogja a békekötést. Az orosz lapok természetesen szűkszavúan közlik a rájuk nézve igen gyászos befejezést, így a parancsnokságnak nincs módjában részleteket közölni. Ha igazak a hírek, a monarchia egyelőre Orosz-Lengyelországot kapja hadikárpótlásul.

Hegyi bácsi azt mondta, mindezt akkor hiszi, ha jönnek a hazaszállító vonatok, és leteszik őt Homonnán vagy Kassán. Siska Norbert bokszában egyszeriben felrepült a vár fokára a címeres lobogó, Juhász zászlós úr feldobta a sapkáját a levegőbe, Schenk hadnagy úr pedig, ezúttal először, egy katonai indulót pengetett a gitáron a sok méla románc után. A bokszok megmozdultak, pakolni és takarítani kezdtek az emberek, egyszerre nagyon lement az ára a szótárnak, olvasnivalónak, festéknek, ecsetnek, balalajkának. De ez utóbbira akadtak vevők, mert voltak, akik emlékbe haza akarták vinni.

A breszt-litovszki béke híre azonban nem okozott zavartalan örömet. Az első pillanatban nem vették észre, de egy osztrák hadapród megjegyzése kellemetlen feltűnést keltett.

– Weiter dienen, Kameraden...³

Ez igaz volt. Ha csak különbéke van, akkor tovább kell szolgálni. Akkor a többi front megmaradt. Akkor ki kell menni az olasz harctérre meg a francia frontra. Akkor még rosszabb hazakerülni, mint itt maradni. Klehr Anton kijelentette, hogy esze ágában sincs hazamenni, ráér, amíg vége lesz az egész heccnek. Egyáltalán, a lehető legrosszabb időben jött a béke és a hazautazás. A különbékének nincs semmi értelme, ha már béke van, akkor legyen mindenütt béke. Kinek béke ez? Ez csak az orosz katonáknak béke. Mindenki izgult, lázongott, a parancsnokság ellen is elhangzottak egyes kijelentések, miszerint a parancsnokság most vissza fog élni a hatalommal. Otthon még csak most kezdődik az igazi fegyelem. A parancsnokságtól függ, kiről milyen jelentést adnak le odahaza. Akiknek nem tetszett a képe a hadifogságban, azt kirúgják azonnal a harctérre.

Elkeseredett és kelletlen kifakadások voltak, az emberek elszontyolodva feküdtek le. Az aggodalmas csendbe ijesztően harsogott bele az egyik bokszból a Wecker főhadnagy hangja, mikor vetkőzés közben megszólalt:

– Most beszéljenek a forradalmárok!...

Ugyancsak Wecker főhadnagy újságolta másnap nagy kárörömmel, hogy a parancsnokság maga elé idézte Waleczkyt, aki Habarovszkban bujkál, de Waleczky nem jött el, ezért őrjáratot küldtek érte, orosz katonákat, a saját zsoldosainkat. Megmagyarázta Waleczkynak a parancsnokság, hogy a békeszerződés Varsót is a központi hatalmaknak juttatta, és így, miután ő varsói, szintén alá van vetve a táborparancsoknokságnak, mint felettesének. Tudomására hozták Waleczkynek, hogy nem tehetnek vele kivételt, mert az rossz vért szülne, és így neki is be kell költözködnie a táborba, mint a monarchia katonájának.

Újabb hír jött. Valódi meglepetés. Waleczky tudomásul vette a parancsot, becsületszavára megígérte, hogy haladéktalanul elintézi dolgait, és két nap múlva beköltözik a Baubezirkbe, mint a többi hadifogoly. Osztozik hadifogoly bajtársai sorsában.

Két nap múlva azonban Waleczkynek hűlt helye volt, elszökött a családjával együtt Amerikába. Nem is lett volna tanácsos neki Varsóba menni, ahol mi voltunk az urak, és ahol felelnie kellett volna a tetteiért.

HATVANHETEDIK FEJEZET

Mégiscsak borzasztó, hogy mi magunk fogadtunk magunknak börtönőröket, és a pénzünkért őriztetjük magunkat...

– Hidd el, hogy ez sokkal jobb. Így együtt maradunk. Máskülönben szétzüllene a tábor, az emberek nem tudnának mit kezdeni a szabadsággal... Aztán a nyájban nem is érhet bennünket semmi meglepetés. Közösen léphetünk fel...

De ilyesmit csak suttogva terjesztettek az emberek, nyíltan mukkanni sem mert senki. Elvégre nem lehetett mondani, hogy a parancsnokság szűkkeblű lett volna. Megengedték, hogy az Usszuri-parti kis halászfaluba bemenjenek, csak a városba való utazáshoz kellett külön parancsnoki engedély. Az engedélyt pedig megkapta akárki, csak kérni kellett. A parancsnokság a lehető legliberálisabban kezelte a szabadságot, ez nem is volt hadifogság, hanem csak egy kicsit szigorú kaszárnyarend. A józanabbak pedig megértették, hogy erre a látszólagos hadifogságra szükség van, hiszen ezért kapják a fizetést. Hadifogoly-fizetést, hadifogoly-járandóságot kapnak, ha szűken is, de ebből élnek. Milyen jogcímen követelhetnének a muszkától ellátást? A hadifogoly-állapotot meg kell tartani, szabad embereknek miért fizetnének, miért táplálnának szabad idegeneket? Logikus és érthető.

Ezért süket fülekre találtak az izgatások és a békebontási kísérletek. Itt most nincs más egzisztencia, mint az, hogy az ember hadifogoly. Ez is egy állás, egy társadalmi helyzet. Jogokkal jár, de kötelezettségekkel is. Az nem lehet, hogy az ember a jogokat gyakorolja, de a kötelességeket nem teljesíti.

Persze egyesek még arra is lusták, hogy kihallgatásra jelentkezzenek a kis szabadságért. Évek óta nem mozdulnak ki a táborból, és most sem kíváncsiak, nem vágynak sehova.

Ahogy megszűnt a nagy hideg, kínaiak jelentek meg az Usszuri partján, és apró faházakat kopácsoltak össze. Kezdetleges fabódékat, fakunyhókat. Megtudták a hadifoglyok kis szabadságát, megtudták, hogy lejárnak a faluba. Nemsokára apró kéjtanyákat rendeztek be a kínaiak a fabódékban. A parancsnokság ugyan figyelmeztette a fiatalságot a veszedelemre, de a fabódék leányzóihoz hatalmas zarándoklat indult meg. Egy főhadnagy, bizonyos Kelemen Szaniszló, minden holmiját kivitte az egyik fabódéba, és egész napra kibérelte a kínaitól. Odaadta a köpenyét, a kínai paplanát, az összes bajkáli képeslapot, a holmikat, amiket évek alatt gyűjtött, még a noteszeit és a negyven ív tiszta papírját is elkövetelte tőle a kínai az egynapi bérlet fejében. Betegen és fáradtan didergett Kelemen Szaniszló a kifosztott bokszában a bérlet lejárta után, de azt mondta, most már nem bánja, ha meg is hal.

A parancsnokság az ilyen eseteket mint a káros szabadosság szomorú következményeinek intő példáját állította a tábor elé, de a népvándorlás azért tovább tartott. Tényleg, egészen elfajult a faluba járkálás, és rohamosan fogytak a hadifoglyok cókmókjai. Érthetetlen holmikat is vásároltak az emberek. Leehr zászlós három pár fehérneműt pocsékolt el egy Buddha-szoborért, melyet egy élelmes kínai sózott rá. De ez sem lett volna baj, ha a Mohay Andor-féle eset közbe nem jön.

Mohay Andor egyébként eléggé meggondolt és fegyelmezett ember volt, tartalékos kapitányi rangját mindig némi méltósággal hordozta, de a szabadság, úgy látszik, a fejébe szállt. Neki nem kellett odaadnia a kínai takarót meg a téli csizmát a pásztoróráért, mert a gallérját még odahaza megtöltötte arany húszkoronásokkal, és mindenki tudta, hogy Mohay Andor ócska katonai blú-. za többet ér, mint Bleiweiss tüzér zászlós kékróka bundája. Most a kapitány úr megeresztett néhány aranyat, és már harmadnapra kiment mulatozni az Usszuri partjára. Nem is lett volna semmi baj, de a harmadik napon berúgott, és nevetve mesélték, hogy most támolyog haza, le van öntve a nadrágja rántottával, a kínai le akarta pucolni, de nem engedte, hanem azt mondta a kínainak:

– Ne bánd, az öreg istenit annak a rántottának, tán azt hiszed, hogy restellem a rántottát, azt hiszed, szégyen rántottát enni?

Így jött haza Mohay úr a nagy mulatás után, de Füzessy őrnagy úr megelégelte a botrányt, és elé ment a kapuhoz. Ő maga akarta a szobájába vezetni, hogy a kapitány ne menjen keresztül a termeken, és ne lássák a botrányos jelenetet a fiatalabb urak.

Ámde Mohay úr széles jókedvében volt, tegezte az őrnagy urat, és azt mondta:

– Mi az, kamerád, te is úgy gondolkozol, mint a kínai? Olyan nagy szégyen most rántottát enni? He? Félre az útból...

Nem lehetett vele bírni, mindenütt dicsekedett a rántottával, alig lehetett lecsendesíteni. Abban igaza volt, hogy a rántotta most előkelő eledel lett, és volt is miatta olyan irigység, mintha egy nagy briliánsgyűrűvel hencegett volna.

A parancsnokság azonban okult a botrányon. Mohay Andor tartalékos kapitány úr nagyon olcsón megúszta, mert bebizonyította, hogy teljesen öntudatlan állapotban követte el a fegyelemsértést, de a kijárást most már bizonyos szigorúbb formalitásokhoz kötötték. Különösen a fiatalabb urakat kellett megrendszabályozni, bár alapjában véve azok csak sétálni mentek, mert pénzük nem volt a költekezéshez, holmijuk is csak szűkösen akadt, ráadásul a kilengéseket is az idősebb urak követték el.

A forrongó Oroszországból még mindig érkeztek a polgárháború hírei. Már átcsapott a láng Ázsiába is, és nem csak a katonaság között terjedt, de egyes helyeken már a civilek is érdeklődtek a mozgalom iránt. A szibériai vagyonos osztály aggódott a javaiért, és a hadifogoly-parancsnoksággal tárgyaltak a kapitalisták, hogyan lehetne menteni, amit lehet.

A habarovszki Galenus gyógyszertár tulajdonosa azt a megoldást találta ki, hogy hadifoglyoknak adott ki nagyobb összegű kölcsönöket. Természetes, hogy mivel a rubel napról napra esett, valorizálva⁴ kötötte a kölcsönszerződéseket. Kelet-Ázsiában most a legjobb valuta az osztrák-magyar korona volt, esetleg a német birodalmi márka, hiszen a központi hatalmak győztek minden vonalon. Ki is használta a ravasz patikus a helyzetet, és csak osztrák-magyar koronában vagy német birodalmi márkában volt hajlandó kölcsönöket folyósítani. A nehéz feltétel dacára is el kellett fogadni az ajánlatot, mert a patikus meglehetősen könnyen és sok formalitás nélkül kölcsönzött. Fantasztikus összegekről beszéltek, azt mondták, hogy négyezer rubelnél kisebb összeget nem is kölcsönöz. Három koronát vagy három márkát kér egy rubelért, ami szintén csalás, mert már egyet is alig ér, de nemigen lehetett alkudni, és jelentkező azért akadt elég. Különösen akkor vett nagy lendületet a pénzkölcsönzés, mikor egy vlagyivosztoki hajóskapitány érkezett a városba, és négyezer koronáért vállalta, hogy bárkit hazavisz a hajóján. Meg lehetett benne bízni, hogy csakugyan hazaviszi a pénzeseket, mert állítólag amerikai származású volt. A hajó egy hét múlva indul, és már volt is vagy harminc jelentkező.

Túlságosan nem volt érdemes a hajóskapitányra bízni az embernek az életét, mert annyi pénzzel százazföldön is haza lehetett szökni. Meg aztán azért sem, mert hiszen most már csak napok kérdése volt, hogy rendeződjék a hazaszállítás ügye. Amint jól kitavaszodik, úgyis indul az egész tábor hazafelé, nem vesz az ember magára adósságot, és biztosabban utazhat, nincs kitéve annak, hogy eladják rabszolgának valahol Borneóban vagy Szumátrán.

Kaufmann Jóska, Szabó bácsi kártyapartnere is bent volt Habarovszkban szerencsét próbálni, és estére pénzzel jött haza. Bámulatos, milyen könnyen adták a pénzt, ez a Kaufmann például csak hadapród volt, mégis kapott. Nem hittek Kaufmannak, de megmutatta a ropogós ötszáz rubeleseket, amilyeneket az ember azelőtt nem is látott soha.

Szabó bácsi hívta Kaufmann Jóskát kártyázni, de Jóska fiam azt mondta, nem vagyok bolond, most, amikor ennyi pénzem van, kaszinózni! Majd éppen most fogok babra játszani. Egyszerre kitűnt, hogy Kaufmann Jóska soha nem vette komolyan a kártyaadósságot, de ha az ember meggondolta, hogy milliókkal

tartozott Szabó bácsinak, ez természetes is volt. Szabó bácsi nem hagyta.

– Kvittelhetnénk⁵ valamit.

– Majd kvittelünk holnap. Hanem egy kis ferblit készpénzben, szívesen...

A négyezer rubelnek hamarosan nem akadt ellenfele, de végre is egy bizonyos Dux nevű kötélnek állt. Pedig bizonyos volt, hogy a nagy pénzzel nem tud megbirkózni. Két Dux volt a lágerben, testvérek voltak, és módfelett szerették egymást. Együtt tanultak, együtt mutatkoztak, és minden este megcsókolták egymást lefekvés előtt. Ilyen ragaszkodásra nem is tudtak példát az emberek. A fiatalabb Dux aggódva figyelte, hogy a bátyja kártyázni ül le a hatalmas pénzű Kaufmannal.

Nagy nézőközönsége volt a játéknak, melyen Dávid és Góliát mérkőztek, az idősebb Dux néhány százasa és Kaufmann ezresei.

Egyszerre feszült lett a hangulat, mindkét játékos magasan licitált, és mikor a tét már négyezer rubel volt, Dux nem licitált tovább.

– Először is nincs több pénzed, meg aztán éppen elég nekem a hazautazásra... – mondta Kaufmannak.

– Tedd ki a tétet.

– Most már nincs jogod követelni, ha eddig nem kérted... Ezt az összes jelenvolt kártyaszakértő helyeselte, és fel kellett virítani a kártyát.

Kaufmannak bandája volt, de az idősebb Duxnak négy ásza. Kaufmann vesztett, és le kellett számolnia a pénzt.

– Revánsot kérek – mondta Kaufmann. – Játsszunk tovább...

– Először is nem játszom veled tovább, mert nincs pénzed. A ferbli készpénzjáték. Másodszor pedig nem vagyok bolond reszkírozni a hazautazási költségemet. Hanem otthon, Sopronban szívesen adok revánsot.

Ezzel felállott Dux a kártya mellől, és még elmentében visszaszólt Jóska fiamnak:

– Mit üzensz haza?

Jóska megtörölte a cvikkerét, körülnézett az álmélkodó csoportban, majd Szabó főorvos úrhoz fordult:

– Lehet kaszinózni, főorvos úr...

Dux lázasan pakolt, és gyengéden búcsúzott az öccstől, akit a körülmények alakulása folytán most mégis el kellett hagynia Szibériában. Arra persze nem gondolt egyik sem, hogy mert csak egy személyre elegendő pénz van, ezért a másik is ott maradjon. Még aznap este elutazott az idősebb Dux, és pár nap múlva már meg is jött a levele Vlagyivosztokból, hogy a hajóskapitány-dolog nem bolondság, ez egy egész biztonságos hajó, amelyikkel feltétlenül haza fog érkezni.

 

HATVANNYOLCADIK FEJEZET

Minél jobban tavaszodott, annál többen tűntek el a táborból. Nem sokan a több ezer hadifogolyhoz képest, de például egy napon egyszer csak nem volt sehol Fábián Béla, és elutazott Elek Vidor is, a Tábori Est szerkesztője a hetesből. Az volt a fájdalmas, hogy senkinek sem mondták meg, hogy mit csinálnak, előtte való nap még gyanútlanul diskurált velük az ember, és másnap már robogtak vagy hajókáztak hazafelé. Csak sejteni lehetett, hogy pénzt szereztek valahol – talán éppen a habarovszkí patikusnál –, és aztán alló, elutaztak. Az ittmaradt jóbarátok és boksztársak voltak a legkellemetlenebb helyzetben, azoknak tűrniük kellett a megjegyzéseket, hogy neked csak megmondhatta volna a testi-lelki jóbarátod, vagy mi az, téged sem vitt el?

Kaufmann Jóskának, úgy látszik, sikerült még egyszer megvágnia a habarovszki patikust, mert ő is elutazott. Igaz, Kaufmann Jóska nem csinált belőle titkot, szépen bejelentette, hogy ő most utazik, egy kínai szekerest rendelt a tábor elé, hallatlan nyugodtsággal elköszönt az emberektől, azt mondta, megy a vonathoz, mert nem akarja lekésni. Persze mindenki nevetett, azt hitték, tréfál, fél a lekéséstől, sokat számít most már, ha egy napot vagy egy hetet késik. De nem, Kaufmann Jóska – később elmesélték, akik kikísérték a vonathoz – még szivart meg újságot is vett az útra, beült egy másodosztályú kupéba, elkezdett szivarozni, és kiterítette az újságot. Megnézte az óráját, s azt mondta:

– Mi az, csak nincs késésünk?...

Hihetetlen. Úgy utazott haza, mintha hetivásárra menne Halmiba. Olyan megfoghatatlan volt, hogy aki haza akar menni, annak csak pénzt kell szereznie, és fel kell ülnie a vonatra. Olyan távoli ábránd volt a hazamenetel, hogy egy rossz tréfának tűnt az egész. Még akkor is csóválta az ember a fejét, mikor Moszkvából kezdtek érkezni az elutazottak levelei. Annyira kétségbeesett vállalkozásnak látszott, hogy csak nagyon kevesen merték megkísérelni. Ki van zárva, hogy mindez ilyen egyszerű legyen, csak pénzt szerez az ember, és felül a vonatra. Lehetetlen...

A táborparancsnokság eddig nem tiltotta a hazautazásokat. Aki igazolta, hogy van pénze hozzá, annak nem gátolták az útját. Különben is egyeseknek annyi pénzük volt, hogy a tilalom sem ért semmit. Meg tudtak volna vesztegetni mindenkit, úgyis kijutottak volna a táborból. Más ok is akadt. A környéken már mindenütt a vörösök voltak az urak, és azt rebesgették, hogy a vörösöknél panaszt lehet emelni minden korlátozás ellen. A vörösök alig várják, hogy a tábor belügyeibe beavatkozhassanak. Ez nem lehetett mese, mert a táborban egy napon megjelent Naszok elvtárs, jó nagy vörös kokárdával a mellén, vörös karszalaggal, és a sapkáján a cár szeme, az orosz sapkarózsa vörös posztóval volt bevonva.

Naszok elvtárs hatalmas termetű félintelligens munkás volt, okos, ravasz ember, de nem haragos természetű. Kedélyesen rendelkezett, hogy beszédet akar mondani a hadifoglyoknak, tessék a nagyterembe őket összegyűjteni.

Az őrnagy úr hivatkozott a breszt-litovszki békére, melyet a központi hatalmak, mint győzők kötöttek, és a győző jogán tiltakozott az ellen, hogy a tábor tisztjeinek lelkületét bolsevista propagandával megfertőzzék. Minden állam belügye szent, és nem engedheti meg, hogy lázítsanak.

Naszok elvtárs nem haragudott meg. Azt mondta, nem tudja pontosan, hogy benne van-e ez a breszt-litovszki békében, de mint az Amur-vidék komisszárja, elrendeli a gyűlést. A táborparancsnok mindenesetre védekezhet odahaza azzal, hogy csak az erőszaknak engedett, és eleget tett tiltakozási kötelezettségének. Belátja, hogy az őrnagynak tiltakoznia kell, és ezt nem is veszi rossz néven. Magára vállalja a breszt-litovszki béke megsértéséből eredő következményeket. Ezt az őrnagy belátta, és elrendelte a gyűlést.

A tábor izgatottan gyűlt meghallgatni Naszok elvtársat, aki felállt egy asztalra, és gyújtó, lázas, felszabadult hangon harsogott a keshedt, rongyos, megáporodott hadifoglyok felé:

– Felgyúlt a forradalom lángja Oroszországban, és magához ölel benneteket, akik hadifoglyok voltatok a cár igája alatt. Szabadságot hirdet nektek, és kezetekbe adja börtönötök kulcsait.

Oroszország nyugati határától Vlagyivosztokig szabadon repülhet ki a kínzó rácson az elmúlt idők csodálatos és torz rabmadara. Kiözönlik a szabad orosz rónára az ölő rabság után Omszkban, Tomszkban, Irkutszkban, Habarovszkban, Sztretgenszkben, Krasznojarszkban, Berezovkában, Troickban és az egész birodalom bármely helyén sínylődött volt ellenségünk, aki most már testvérünk a felszabadító lobogó oltalmában...

Három kis éljen hallatszott Naszok elvtárs szavai nyomán, mire a szónok zavarodottan körülnézett. Azt hitte, most örömkönnyeket fognak záporozni a rabok, s nagyon furcsállotta a gyenge sikert.

Csakhamar észbe kapott. Elmosolyodott és megértően nézett körül. Persze. Hiszen a hadifoglyok közül alig néhányan értik, amit mond. Elhagyta a szónoki hangot, és a rendes hangján kérte, hogy valaki, aki tud oroszul, tolmácsolja a beszédét. Egy szempillantás alatt odaintett a táborparancsnok egy vezérkari kapitányt, aki visszaintett a parancsnoknak, és tolmácsolni kezdte Naszok elvtárs beszédét:

– A komisszár úr legteljesebb jóindulatáról biztosítja a hadifoglyokat. Meg van elégedve eddigi viselkedésükkel, és különösen önmegtartóztatásuk vívja ki elismerését, mellyel távol tudták magukat tartani attól, hogy olyan dolgokba avatkozzanak, melyekhez egyébként semmi közük. Int a szabadulás órája, és ha tovább is fegyelmet tanúsítanak, ha tovább is vezetőik szavát szívlelik meg, csakhamar elindulnak az Omszkban, Tomszkban, Irkutszkban, Habarovszkban, Sztretgenszkben, Krasznojarszkban, Berezovkában, Troickban és az egész birodalom bármely helyén sínylődő, sokat szenvedett hadifoglyok a családi otthon melege felé...

Most már lelkesen éljenzett a tábor, és Naszok elvtárs megindultan folytatta:

– Nem dobol-e lelkesen a szívük, ha látják az orosz szabadságharcosok önfeláldozó tömegét, ha látják az áldozatos öntudatot, mely vérrózsákkal virít az egész világ elnyomottainak útján, mely e világtörténelmi pillanatban elemi erővel mozdul, és pattantja a lelki és fizikai zárakat?

Naszok elvtárs megint megállott, hogy a vezérkari tolmácsolhasson.

– Nem dobban-e fel az önök szíve hálásan arra a gondolatra, hogy a kezükből kicsavart fegyvert ismét markolhatják, hogy kardjaik ismét büszkén villanhatnak majd hősi...

Itt egy kis baj történt. Grósz Simi elmosolyogta magát, és ezt a véletlen mozdulatot azonnal észrevette Naszok elvtárs.

Szomorú lett, magához intette Grósz Simit, és kivette a revolverét.

– Megparancsolom, hogy szóról szóra tolmácsolja a következőket: önöknek hamisan tolmácsolták szavaimat! Tolmácsolja!

Grósz Simi fordította:

– Naszok úr fegyveresen kényszerít annak tolmácsolására, hogy amit ő mondott, azt hamisan tolmácsolták.

Naszok elvtárs figyelte az arcokat, és látta, hogy Grósz Simi igazat dadog. Folytatta:

– Tolmácsolja a hadifoglyoknak, hogy sokkal elnyomottabbak, mintsem remélhetem, hogy az én szavaimat megérthetnék. Fordítsa!

Grósz Simi mondta, és Naszok elvtárs folytatta:

– Mondja meg nekik, hogy rabszolgákhoz nincs szavam, őrizzék meg bilincseiket. Sem nem szeretem őket, sem nem haragszom rájuk. Nem foglalkozom tovább a dolgaikkal. Mondja...

Grósz Simi ezt is lefordította. Naszok elvtárs tovább beszélt.

– Mondja meg nekik, hogy isten segítse őket a vágóhídra, ahová remélhetőleg rövidesen megint visszakerülnek...

Mondani kellett, mert a kezében revolver volt, és figyelte a szemeket meg az arcokat.

Naszok elvtárs meghajtotta magát, elment a táborból, ahova vissza sem fordította ferde sapkás fejét.

Mikor a forradalmár elment, Füzessy őrnagy úr szólalt fel. Hálát adott az istennek, hogy nem sikerült a rossz szándék, megdicsérte a foglyok okosságát, hogy uralkodtak magukon, és nem inzultálták a lázítót. Nagy szerencse, hogy megőrizték hidegvérüket, és nagy szerencse, hogy nem sikerült az izgatás. A foglyokat – különösen az ifjabb urakat – a lelkiismeretlen forradalmár még belevihette volna valami kalandos vállalkozásba. Valóban, abban igaza volt, hogy otthon még dúl a harc, de bárcsak még egyszer szabadon és tisztán ragyoghatna a nemes acél felszabadult kezünkben, becsülettel forgatnók azt, és ott esnénk el a harc mezején, ott folyna ki az ifjúi vér szíveinkből!

Lelkes, elragadtatott taps és éljenzés fogadta a derék őrnagy szavait.

Az őrnagy még együtt tartotta őket, és a népgyűlés átalakult tiszti gyűléssé. Megtörténtek a jelentések, aztán az őrnagy tovább beszélt, de most már hivatalosan, mint táborparancsnok.

– A parancsnokság egyelőre megtiltja a hadifoglyoknak az úgynevezett hazautazást. Nem valószínű, hogy ezek a kísérletek sikerülnek, de teljesen mindegy, még ha sikerült is egyeseknek célt érniök. Az összesség érdekét kell nézni, nem egyesek kilengéseit. Két hétig még a kijárás is csak mérsékelten vehető igénybe, mert a legnagyobb titokban tudomására hozza a hadifoglyoknak, hogy e héten kezdi meg szökését maga a táborparancsnok, aki a legtökéletesebben el van látva az ehhez szükséges kellékekkel, így tehát biztosan hazaér, és ha otthon lesz, könnyen segíthet és segíteni is fog az ittmaradottakon. Egész szökésének ez a célja, és ezt egyesek kísérlete nem veszélyeztetheti. Vagy mindenki kerüljön haza, vagy senki. Ezt fogja elintézni a három tábor közös parancsnoka, Mitteráger ezredes úr. Természetes viszont, hogy az egész tábor hazautazási próbálkozása azért tovább folyik a parancsnokság részéről.

 

HATVANKILENCEDIK FEJEZET

Úgy tűnt, az Amurszkaja Zsizny is lavkahírekből táplálkozott. A lap fele új hírekkel volt teli, a másik fele a régieket cáfolta. Egyáltalán nem lehetett kiokosodni belőle. Most már arról írt, hogy Hoffmann generális Moszkva ellen vonul a fehér gárdával. Volt egy távirat a lapban, hogy a németek elfoglalták az új határvonalat, nem respektálják a breszt-litovszki békét, és hogy a lakosság nagy örömmel fogadja őket. Nem lehetett tudni, miért mennek túl a németek a határvonalon, miért nem respektálják a breszt-litovszki békét. Ki az a Hoffmann generális? A neve után ítélve német, de akkor mit csinál Pszkov irányában? Az egész újság csupa zűrzavar volt, mintha a híreket a szerkesztők a városban nyüzsgő és kelet felé utazó menekültektől és vándoroktól hallották volna. A parancsnokság külön felhívta a figyelmet, hogy az Amurszkaja Zsizny napihíreit és táviratait fenntartással kell fogadni, mert például az őszön közölt egyik legnagyobb szenzációja – amelyet a tábor emlékezetre méltó fénnyel ünnepelt meg –, nevezetesen Velence elfoglalása a központi hatalmak által, ugyancsak valótlannak bizonyult.

Egyetlen szilárd pontot fogadott el a táborparancsnokság, és ehhez szabta cselekedeteit: a breszt-litovszki békét. Ezt is természetesen azzal a későbbi módosítással, hogy Varsót nem adják a monarchiának hadikárpótlásképpen, ellenben külön lengyel köztársaság alakulásáról van szó.

Külpolitikailag tehát a breszt-litovszki békén nyugodott a tábor jövendője, és ezt sikerült az oroszokkal is elfogadtatni. A tábor túlnyomó része ehhez alkalmazkodott, ami alatt azt kell érteni, hogy most már nem lehet barátkozni és kezet fogni az amuri csempészekkel, mint a megszökött Waleczky csinálta az utóbbi időben. Tisztekhez méltóan kell viselkedni, hiszen otthon a különbéke bizonyára megerősítette a fegyelmet, és emelte a katonai sikerek kilátásait. Nem lehet fegyelmezetlenkedni, mint Mohay tartalékos százados úr csinálta, mikor hazajött az Usszuri-parti kéjtanyáról, Duszja Kreszcsenovszkajától.

Fegyelem lesz, és igaza lehet Naszok elvtársnak azzal a mészárszékkel, de mindenesetre érthető Lieb Rittmeister megsértődése, aki kikérte magának, hogy Herr Hauptmannak szólítsák. A breszt-litovszki béke úgy látszik, igaz, és ha igaz, akkor a kilengések csak hamis hangulatkeltések, és a nagy leszámolásnál megisszák az emberek a levét. Legjobb szigorúan alkalmazkodni a különbékéhez, annál is inkább, mert csak ez hozhatja a szabadulást.

Röviden összefoglalva: a hadifogolytábor ténynek és valóságnak fogadta el, hogy a központi hatalmak megkötötték BresztLitovszkban a különbékét az oroszokkal. Az amuri kormányzóság hatóságai is hajlandók voltak ezt bázisként elfogadni. Ebből következik: joguk van a hadifoglyoknak a hazautazáshoz, viszont saját parancsnokaikkal szemben fokozott engedelmességre kötelesek. Egyrészt mivel otthon felelősségre vonás következik, másrészt a többi fronton nincs vége a háborúnak, és a fegyelem odahaza valószínűleg nagyobb, mint valaha.

Mindebből logikusan következik: Páll főhadnagy nem tűrhette el Krecsméry hadnagytól, hogy bal kézzel tisztelgett neki, és igen helyesen, szabályos tisztelgésre utasította.

Ha az őrnagy úr azt mondja, hogy most nem szabad két hétig szökni, mert most az ezredes úr szökik, ez már nem kérelem vagy intelem, mint a lompos és rendetlen forradalmi időkben, hanem parancs, mert katonák vagyunk és nem örömleányok, minélfogva a parancsot teljesíteni kell.

Ezek után azt sem lehet firtatni, hogy miféle pénzzel utazott a táborparancsnok. Nem a titkos alapokból utazik? Nem enged meg magának az úton fölösleges kényelmet? Ez most már nem szökés, hanem az összeköttetés megteremtése a haza és az ittmaradottak között. Közös érdeknél is több: szolgálati érdek. Most már szolgálati érdek, hogy az összeköttetés megteremtése révén a nyolcvan százalékban használható hadifogoly-emberanyag hazakerüljön.

Az ezredes különben vegytintával ellátott töltőtollat vitt magával az útra, és állandóan írta titkos leveleit a táborba, melyek meg is érkeztek. Nagyszerűen utazott, minden úgy ment, mint a karikacsapás. El lehetett olvasni a kedvező jelentéseket, csak meg kellett melegíteni a levelezőlapokat.

Persze közben az új parancsnokság sem maradt tétlen. A megőrzött titkos alapok, tartalékraktárak segítségével, Heedbloom és Conger hathatós támogatásával sikerült elfogadtatni a habarovszki katonai parancsnoksággal is a breszt-litovszki békét. Még mielőtt megérkezett volna a hazai segítség, alig két héttel az ezredes elutazását követően, bizonyos írott feltételek kölcsönös elfogadása után megengedték ezer embernek a hazába való visszatérést. A táborparancsnokság megint kinyittatta a kapukat, és teljes szabadságot adott azzal a feltétellel, hogy kilengések ne veszélyeztessék a hazautazást. Aki azonban önállóan akar szökni, az is távozhat, és aki a városban akar elhelyezkedni a következő transzportig, az is mehet. Aki nem akar, csak a következő transzporttal menni, az maradhat.

Április közepén, egy feledhetetlen napon végre jelentések jöttek az Usszuri-parti vasútállomásról, hogy egész csomó marhaszállító kupé érkezett, kétségtelenül a hadifoglyok részére.

Tiszti gyűlést tartottak, melyen Füzessy őrnagy meghatottan közölte a hadifoglyokkal, hogy az első transzport két nap múlva indul, egy alezredes főparancsnoksága alatt... A táborparancsnokságnak sikerült végre megtalálni a hazautazás fonalát, és megegyezni az oroszokkal.

– Éljen! – zúgta a hadifogolysereg, de Füzessy őrnagy úr rosszallóan csóválta ősz fejét, és azt mondta intően:

– Nem azt kell ilyenkor mondani, kedves gyermekeim, hogy éljen, hanem azt kell mondani, hogy hála legyen a jó Istennek...

A hadifogoly-társaság rázúgta, hogy hála legyen a jó Istennek. Két nap múlva tényleg és valóságosan maguk mögött hagyták a lágert, hol alig pár hónapja, az aradi tizenhárom emlékünnepén még a szökevény Waleczky rendelkezett, és ridegen

megtiltotta a katonai vonatkozású megjegyzéseket, a haditengerészetet pedig egyáltalán nem engedte méltatni.

Robogott velük az álomvonat, robogott velük hazafelé a varázsvonat, mely ugyan nem volt kivattázva, és melynek résein keresztül beleszúrt a szibériai tavasz szele a szív alá, de amely mégiscsak hazafelé tartott...

Kipanamázott, összelopkodott marhakupékban utaztak, rozsdás tengelyű, kimustrázott, életveszélyes, törött fékű kocsikban, összezsúfolva feküdtek az egymás feje feletti polcokon éjszaka, de hazafelé szaladtak...

Elmúlt minden, a hátuk mögött hagytak mindent, összeölelkeztek a szívek a hazautazás mámorában, reszketve és félve vigyáztak: valahogyan léket ne kapjon a szent mű, a hazautazás áldásos és megváltó műve.

A részeg mozdonyvezetők mellé saját józan ellenőreiket rendelték ki, ők teljesítettek éjjel-nappal szolgálatot. A vasutas hadifoglyok máris előléptek egy rendfokozattal, otthoni érvénnyel. Külön megígérték nekik, hogy ezenfelül jutalomban és elismerésben is részesülnek odahaza, az ellenséges országban tanúsított hősies bajtársiasságnak meglesz a viszonzása.

A sztretyenszki hegyekről vágtatott lefelé a vonat, megvadulva rohant a hajmeresztő szerpentinen a síkság felé, mikor az éjszakában, a vonat közepe táján, Schnabel forgatni kezdte a vészjelző, égő fáklyát. Megállni azonban nem lehetett, mert az összes fék rossz volt, és vészesen vijjogott az éjszakában egy kocsinak a kigyúlt tengelye, s nemsokára egy újonnan született tengelyizzás kezdte vékony, csikorgó hangját az éjszakába fúrni...

Az egyik kocsiból a másikba kiabálták át a veszedelmet, de tenni nem lehetett semmit, feltartóztathatatlanul vágtatott a megbolondult vonat a szerpentinen, és élesen csikorogva, vijjogva, csörömpölve húzott el a kis bakterházak mellett...

Ezer hadifogoly kibicelt a halálnak ugrásra készen, a kitárt ajtajú marhakupéban...

A vonat szeszélyesen és részegen vágtatott tovább a meredeken, mind erősebben gyorsuló sebességgel, dacosan száguldott a hadifogoly-reménységekkel a bizonytalanság felé...

Messziről valamelyik csunguz pásztornak bizonyára feltűnt a megvadult gőzparipa, melynek hátán halálfélelemben reszkettek a tehetetlen utasok, és melyről kilátástalan vészjeleket adott le Schnabel zászlós a lángoló fáklyával...

Síkságra értek végre, és éledő életösztönnel szabadabban kezdtek lélegzeni. Még egy veszedelmes állomás következett, ahol nem tudtak megállani, csak kétségbeesett kiáltásokat hallattak az állomásfőnök felé. Ha most nem ütköznek valami veszteglő mozdonyba, vagy nem találkoznak szembejövő vonattal, meg vannak mentve...

Így álltak meg egy kis mandzsu állomáson túl, a szabad mezőn. Egy kis pihenőt tartottak, hogy a nagy feszültség izgalmait kipihenjék, aztán visszaindult a vonat az elhagyatott állomásra.

Igen jó volt visszajönni, mert nemsokára már be is robogott a vlagyivosztoki gyors. Kellemetlen lett volna vele útközben találkozni.

Haertl ördögi gondolkodása kellett hozzá, hogy rövid idő múlva egy jó mozdonnyal utazzanak tovább hazafelé. Haertl ugyanis egészen egyszerűen megvásárolta a vlagyivosztoki gyors elől a mozdonyt. Öt font amerikai dohányt adott érte a tartalékból a részeg mozdonyvezetőnek, aki ráállott, hogy ezért kicseréli a gyorsvonat mozdonyát a hadifoglyok vonatának rossz mozdonyával. Mikor a kis állomáson vizet vettek fel a mozdonyok, akkor történt a csere.

 

HETVENEDIK FEJEZET

Trikóingek, japán lábbelik, Gonger-féle sárga dohány, amerikai púderáldozatok dobták, vonszolták, lopták a vonatot az egyik állomásról a másikra. Ijedten és izgatottan figyeltek és jósoltak: vajon el lehet-e jutni Csitába, vajon Csitából tovább lehet-e utazni, és ha ott van Karendás Vili, a bolsevik vezér, lehet-e okosan beszélni vele?

Át lehet-e csúszni Szemjanoff ottomán birodalmán, és át lehet-e osonni különösebb feltűnés nélkül a keleti félgömbön?

Ahogy közeledtek a Bajkálhoz, mindinkább nőtt a reszketés és a bizonytalanság. Mandzsúriától kezdve minden állomáson találkoztak vörösgárdistákkal, de ezek jóakaratúak voltak, tanácsokkal látták el őket, és a félelmetes emberek, akikről Grósz Simi egész télen át olvasta azokat a borzalmas híreket, nagyon szimpatikusan viselkedtek.

Itt-ott már magyarok is voltak a gárdisták között, és ezek némi elfogódottsággal, de határozott tisztelettel beszéltek volt feljebbvalóikkal. Keveset magyaráztak, azt mondták:

– Beléptünk, hadnagy úr, ha már beléptünk, itt maradunk...

– De hogy jutott eszükbe, távol a hazájuktól, idegen országban...

– Szolgáltunk a bányában térdig vízben, szolgáltunk a faluban vert kutyák módjára éhesen, rongyosan... ütöttek is bennünket a rabságban, most szabadok vagyunk és... nem lehet már rosszabb...

De voltak másféle emberek is, akik gúnyosan beszéltek a hadifogoly tisztekkel, akik azt mondták: a tisztekre sem vár otthon mindre babérkoszorú meg dívány, a tisztek között is sok a proletár, majd még visszakívánkoznának ide, ahol a világszabadságért küzd a vörösgárdista...

– Mégis, távol a hazájuktól, idegen országban harcolni...

– Otthon nem kell harcolni? Otthon is harc van. Csak itt a munkás felszabadulásáért, a magunk dolgáért harcolunk...

Ezekkel nem lehetett beszélni, a parancsnokság különben is tiltotta, csak lopva lehetett velük szót váltani. Nem volt idő, hogy kimagyarázkodjanak egymásnak. Olyan is volt, aki kihívóan beszélt a hadifoglyokkal, volt, aki szóba sem állott velük, más mérgesen válaszolgatott a tiszteknek, és azt kérdezte:

– Most nem volna kedve kikötni a hadnagy úrnak? Nem volna kedve rám fogni a revolvert? Menjenek csak az útjukra, hagyjanak békében minket...

Sokféle vörösgárdás volt. Volt, aki mikor elindult a hadifogoly tisztekkel a vonat, az utolsó pillanatban odalopózkodott, egy font cukrot vagy egy tábla teát nyújtott át és egy levelet, amit sebtében írt ceruzával, pár odavetett forró szót az otthoniaknak, s könyörgött a szemével, hogy adják át. Csontos, kidolgozott ujját esetlenül a szájára tette könyörögve, ami annyit jelentett, hogy az illetékes hatóságoknak nem kell szólni a dologról semmit, nem kell megmondani, hogy Tyukodi András Kuengában a vereseknél szolgál...

A legérthetetlenebb az volt, hogy miért éppen Szibériában akarják kivívni a világszabadságot? Miért éppen Szibériában kell eldőlnie a tőke és a munka harcának? Ámde ezek olyan kérdések voltak, hogy közülük még a legegyszerűbb is tudott rá válaszolni. A világforradalom magva Oroszország, és a világforradalom frontja egységes. Akármelyik fronton küzd a vöröskatona, ugyanazon célért harcol. Ezt mondták. Erre a kérdésre fel voltak készülve.

Kétségtelen, hogy forradalmi szókincsük és ismeretük sokkal bőségesebb volt, mint a hadifogoly tiszteké, és ezért fel is hagytak azzal, hogy vitatkozzanak velük. Hamarosan megtanulták, hogy nem kell vitatkozni, rájuk kell hagyni mindent. Elvégre nem azért igyekszünk hazafelé, hogy vitatkozással mérgesítsük a vörösgárdásokat. Örülni kell, hogy hagyják az embereket menni. Ez itt a cél, nem pedig az, hogy a vörösgárdásokat megtérítsük.

Egy Bajkál előtti állomáson magyar volt az állomás katonai parancsnoka. Bizonyos Szilágyi elvtárs, aki azonban csak egysze

rű civil ruhában viselte a komisszári rangot. Az oldalán revolver lógott, de egyébként civilnek nézett ki. Borotvált képű, csontos, sápadt ember volt, szigorú és igen modoros.

Aprólékosan és figyelmesen vizsgálta az írásokat, hosszasan váratta a vonatot. A vonatparancsnokot magához rendelte, és azt mondta, várjon kint, amíg sor kerül rá. Az alezredes úr szolgálatkészen várakozott, és Szilágyi elvtárs fél óra múlva kihozatott egy kis asztalt, arra tette az iratokat, leült mellé, és figyelmesen vizsgálódott, kérdezősködött. A huszár alezredest Sívó úrnak szólította, de mikor az azt mondta neki, hogy Szilágyi úr, akkor leintette és azt mondta: „Kérem, szíveskedjék Szilágyi elvtársnak nevezni.”

Végül is a lelkére kötötte a parancsnoknak, hogy vigyázzon, nehogy valami ellenforradalmi mozgalomba keveredjenek az emberei, ő a maga részéről megengedi a továbbutazást, miután az iratokat szabályosaknak látja.

A következő állomáson megint baj volt, itt egy orosz akadékoskodott. Bizonyos Ziszov elvtárs kifogásolta az utazást. Igencsak rosszul állt a szénájuk.

Rozzant kupéjában feküdt, mikor megjelent nála az alezredes adjutánsa, és a parancsnoki vagonba kérette.

Az alezredes azt mondta, hogy reméli, komoly célja a hazautazás, és látni akarja még egyszer a családját. Így van-e?

– Igenis, alezredes úr...

– Önnek alkalma van a lágerbeli viselkedését jóvátenni. Ön az egyetlen szocialista a transzportban, és segítségünkre lehet. Ha elősegíti a hazautazást, gondoskodom róla, hogy odahaza a táborforradalomért, amit rendezett, ne legyen bántódása, sőt, a szolgálataiért elismerést is kapjon. Jóváteheti, amit vétett a fegyelem ellen. Elvégre a cél közös, ön is haza akar érni...

– De hogyan legyek a transzport segítségére? Az alezredes meglepetten nézett rá.

– Hogyan segítsen? Hát a szocialista elvtársak ennyit csak megtesznek önnek, hiszen ők maguk mondják, hogy világ proletárjai egyesüljetek. Remélem, van bennük ennyi szolidaritás. Egészen biztosan tud segíteni, ha akar. És persze, ha komolyan haza akar térni... Egészen nyugodt vagyok...

Zavartan támolygott ki az alezredes kupéjából. Nem tudta, mit kezdjen. Most neki kell protezsálnia a transzportot. Kinevezték hivatalosan forradalmárnak.

Ziszov elvtárs állomási szobája felé óvakodott. Ritkás szakállú orosz muzsik volt Ziszov elvtárs. Háncsból font bocskort viselt, újságpapirosba csavart, darabos dohányt füstölt, valami íráson tűnődött.

Bizonytalan volt az egész terve, de mindenesetre visszament a parancsnoki kupéba, és egy tolmácsot kért. A vezérkari századost kapta, azt, aki Naszok elvtárs beszédét tolmácsolta. Útközben mondta is neki:

– Aztán most hűségesen tessék tolmácsolni, százados úr...

A százados nevetett a jó viccen, és persze nem válaszolt rá. Hiszen most valami nagy ravaszságról van szó, amelyikbe ő amúgy sem láthat bele, és amelyik hazasegíti a hadifogságból a tisztikart.

Beköszönt Ziszov elvtárshoz, barátságosan kezet fogott vele, és tolmácsolta, hogy az Amur-vidéki magyar bolsevisták elvtársi üdvözletét hozza.

Ziszov elvtárs nagyon megörült, ott marasztotta teára, és elküldte a századost. Azt mondta, hogy majd hoz egy más tolmácsot, van egy nagyon derék magyar katonája.

Összebarátkoztak Ziszov elvtárssal, akinek panaszkodott, hogy nem tudja, meddig bírja, borzasztó terhet sózott a nyakába a habarovszki komité, alaposan kell vigyáznia ezekre az ellenforradalmárokra. Alig várja már, hogy Irkutszkban legyenek. Reméli, ott felváltják. Ziszov elvtárs azt mondta, hogy ez bizonyára meg fog történni, mert hisz most tartják Irkutszkban a szibériai hadifoglyok az országos gyűlésüket, és azon alighanem más beosztást kap.

Persze. A szibériai hadifoglyok gyűlése. Ezen okvetlen ott akar lenni. Vajon odaér idejében?

Ziszov elvtárs biztosította róla, hogy még van idő, de bizony késlekedni már nem lehet. Azt tanácsolta, ne engedjen az egyes állomásokon hosszabb időzést. Aztán felajánlotta, táviratozni fog Irkutszkba, hogy jelenjen meg egy elvtárs a fogadására, nehogy félreértések legyenek.

Végül maga Ziszov elvtárs intézkedett, hogy indulhasson már a vonat, és barátságos, meleg, testvéri kézszorítással vált meg tőle, sok kitartást kívánva a munkájához.

Ismét ment a vonat, és a parancsnokság igen természetesnek találta, hogy forradalmár testvére megtette neki ezt a kis szívességet, és továbbengedte a vonatot. A parancsnokság biztosította róla, hogy ezzel a tettével megmutatta teljes készségét, semmi esetre sem lesz otthon bántódása a lágerforradalom és az egyéb kilengések miatt. Igazolta, hogy a megértő és hazafias szocialisták közül való, aki összeköttetéseit valóban őszintén használja fel a bajba került bajtársak javára.

Most már végleges és hivatalos forradalmára volt a transzportnak. A közbeeső állomásokon már utasítás nélkül is teljhatalmúlag intézkedett. A parancsnokság felajánlotta neki, hogy lakjon a parancsnoki kupéban, de ő erre nagyképűen kijelentette, hogy ezt nem teheti, meg kell óvnia a látszatot. Mit szólnának az elvtársak, ha megtudnák?

Amikor Irkutszkba érkeztek, pillanat alatt vörösgárdások vontak kordont a vonat köré, és a zárt láncból nem engedtek ki senkit.

Csak pár percig tartott a bizonytalanság, mert egyszerre megjelent a vörösgárdások parancsnoka, és egy táviratot tartott a kezében, amelyről harsányan olvasta az ő nevét.

Aggódva szállt le a marhakupéból, és a parancsnok felé tartott, de az barátságosan nyújtott kezet neki, és melegen üdvözölte.

 

 

¹ Petróleumfőzőn.

² Sztyeppei hóvihar.

³ Tovább szolgálni, bajtársak...

⁴ Százalékos arányban felértékelve (megközelítőleg a régi értékre).

⁵ Fizethetnénk (adósságot).

HETVENEGYEDIK FEJEZET

Ziszov elvtárs tényleg táviratozott Irkutszkba a munkás- és katonakomitének, hogy valaki menjen ki a vonathoz, fogadják méltóan a tiszteket kísérő elvtársat. Ezt a táviratot lobogtatta a vörösgárdások parancsnoka, aki egyébként civil ruhában volt, pantallóban és cúgos cipőben, csak éppen kard lógott az oldalán. A táviratból nem értette tisztán, miről van szó, mindenesetre körülvetette katonákkal a vonatot, és kereste az elvtársat, aki majd megmagyarázza az ügyet. Ezeket mondta el a komisszár a barátságos köszöntés után, és kijelentette, hogy várja további rendelkezéseit. De először beszélgessenek. Milyen a helyzet keleten?

A keleti helyzetről nem sokat tudott, azonban készségesen elmondta, hogy keleten is van mozgás, tagadhatatlan, hogy keleten sem egészen fenékig tejfel, de határozott haladás látszik. Szilágyi elvtárs...

A komisszár itt félbeszakította, és azt mondta, Szilágyi nem tetszik neki. Szilágyi anarchista, gyanús ember, és túlhajtja azt az elvet, hogy először a forradalom, azután a termelőmunka. Ezt mindenki tudja, de amit Szilágyi csinál, az anarchizmus. Rövidesen színvallásra kényszerítik, és akkor majd elválik...

Pesti szobafestő volt a komisszár, kicsit kövérkés, nehéz mozgású ember, lomposan járt, civil kalapot hordott a kardhoz. Törölte a homlokáról az izzadtságot, pedig még nem is volt nagy meleg. Éppen csak kisütött a nap, de ő máris izzadt. Szótlanul lépdeltek egymás mellett. Fáradt embernek tűnt a komisszár, akin látszott, el van már szánva mindenre. Sóhajtott, és ahogy a pályától mind messzebb elmentek, valami folyónak – talán az Angarának – a partjára értek. Felcsillant a szeme, azt mondta, üljenek le egy kicsit.

Látszott rajta, boldog, hogy a víz partján ülhet, és pár percig gyönyörrel sorolgathat pesti utcaneveket. Fájdalmas gyönyörűséggel és önkínzó boldogsággal mondta: Mester utca... Népszínház utca... Emlékezett Janekre, és emlékezett arra a csirkefogó Karszlakéra, Irkutszk katonai parancsnokára, a „rettegett vérfarkasra”. „Hej, ötér’ túró ez az egész élet” – mondta melankolikusan a Futó utcai szobafestő az Angara partján.

Mikor visszatért a kalandozásból, megkérdezte, tulajdonképpen milyen terve van a hadifoglyokkal. Kitől kapta a parancsot? Milyen parancsot kapott voltaképpen? És milyen célból? Saját felelősségére csinál valamit? Megbízásból?

Valami furcsa kényszerűség lepte meg. Kezdjen hazudni megint? Hazudjon naiv embereknek, hazudjon a forradalmároknak, akik mégis az életükkel játszanak? Apró mesékkel áltassa a szobafestőt? Vallott. Elmondta, miként került forradalmár hírébe, hogy most ő a tábor hivatalos forradalmárja, és teljes bűnbocsánat van kilátásban, ha hazaviszi a transzportot. Nem akart csalni, különösen pedig nem akarta a forradalmárokat becsapni, de beleesett. Nem is ismeri, miféle elvekért küzdenek, nem tudja, hol van a választóvonal a szocializmus meg a bolsevizmus között. Nem is érdekli. Egyszerűen haza akar menni. De ezen az áron nem. Lehetnek akármilyen tévesek az útjaik, de nem tartja méltónak, hogy ezen az áron mentse a bőrét. Tessék intézkedni, ahogy akar. Ziszov jóhiszeműen cselekedett, sajnálja, hogy őt is becsapta.

A komisszár intette, hogy beszéljen csendesebben, hátha meghallja valaki. Kár, hogy nem marad itt Irkutszkban. Maradjon itt, és vegye át a politikai vezetést.

– Haza akarok menni...

– A mészárszékre? Otthon háború van...

– Haza...

A komisszár elgondolkodott. Okvetlenül segíteni fog rajta. Illetve az egész transzporton, de csak főhadnagytól lefelé.

Ebbe nem egyezett bele.

Alkudtak. Vitatkoztak. Már századosnál tartottak. Századostól lefelé hazamehetnek. Ki van zárva. Mindenki menjen. Ha segíteni akar, segítsen mindnyájukon. Ha a századostól felfelé itt marad a transzport, akkor nem csinált semmit.

– És maga olyan biztosan hiszi, hogy megbocsátottak magának?

– Biztosan. Szavukat adták. És különben is, mit csináltam? Tüntettem a trikók miatt. Ez csak nem komoly dolog. Világháborúban, amikor Verdun, Gorlice, Doberdó van. Csak nem fontos egy Amur-vidéki fegyelmezetlenség?

– Hát kérem – mondta végül a komisszár –, felőlem mindenki hazamehet. De fel fogom szólítani a tisztikart, hogy a legénységről meg az efféle bűnökről felvett jegyzőkönyveket előbb adják át nekem.

– Miféle jegyzőkönyvről álmodozik, elvtárs?

– Maga nem tudja? Mindenkinek a viselkedéséről jegyzőkönyv van. Ezeket felsőbb parancsra bevarrják blúzba, gallérba, mandzsettába. Ezeket itt kell hagyni. Ezekre nekünk van szükségünk. Ha egyet is találok a motozásnál, a törzstisztek, századostól felfelé, itt maradnak. Nem lesz bántódásuk, de visszakerülnek a hadifogolytáborba...

– Nyugodt lehet. Egyet sem fog találni...

– Az az ő szerencséjük. De ha egy is náluk maradt, akkor maradnak a törzstisztek. Ha nem találunk, akkor pechünk van, akkor mehetnek. Hogy meddig, az későbbi dolog, az már nem tartozik rám.

Ez kicsit meghökkentette. Nem lehet a szobafestőnek igaza? Ez elvégre nem büntetés, nem javítás. Ez megtorlás, ez oktalan nagyképűség. Aki hazamegy, az más ember lesz. Csak tiszta szándékú ember megy haza. Mire kellenének a jegyzőkönyvek? Nem lehet igaz.

Az alezredessel nem lehetett még beszélni, mert éppen kihallgatás volt. Az úton is mindennap tartottak napiparancsot és kihallgatást. Hol egy tejkonzervet, hol egy cipőtalpat kért valamelyik hadifogoly, vagy jelentett valami gyanús körülményt egyikmásik, aki törleszkedni akart a parancsnoksághoz. Ebből állt a kihallgatás.

A tiszti kihallgatás megvolt, utána a legénységi következett. Egész úton, szinte mindennap akadt egy-egy legénységi, aki könyörgött, hogy vegyék fel a hazautazó transzportba. Protekcióval, betegséggel próbálkoztak, de persze kérésük kilátástalan volt, nem lehetett holmi vagabundokat egy ilyen jól szervezett és mondhatni vagyonos közösségbe felvenni, amelyik a saját trikóival és talpbőreivel egész Szibériát végigvesztegeti. Más táborból való tisztek is próbálkoztak már holmi kifogásokkal, hogy a bátyjuk vagy az öccsük is ott utazik a transzportban, de természetesen ezekkel sem lehetett kivételt tenni.

Most két rongyos legénységi jelentkezett kihallgatásra. Nem akartak hazautazni, azazhogy ilyen nagy dolgot nem is mertek kérni. Szakállas, tönkrement, öreg népfelkelők voltak, egy váltás ingért meg egy pár bakancsért könyörögtek. Mutatták, hogy mezítláb vannak, megmutatták a fogatlan ínyüket, amelyikből már kihúzta a fogakat a cinga¹ nevű szibériai betegség. Persze, szó sem lehet a kérelmek teljesítéséről, magyarázta Haertl főhadnagy az embereknek. Észre se vették mostanáig, hogy Haertl már megint benn ül a hivatalban, és ismét ő rendelkezik. Azt magyarázta Haertl főhadnagy, hogy nem lehet elosztogatni, amit ő a tisztek bőrén nagy kínosan megspórolt. Ami maradt, azért a transzport tisztjei fáztak és nélkülöztek, az őket illeti, de különben is nem lehet tudni, mikor lesz szükség rá, mikor kell valakit megvesztegetni. Azt is hozzátette, hogy mindössze három vagon az egész raktár. Igaz, hogy van bőségesen cipőtalp, bakancs, köpeny, ing, de hát istenem, hiszen ezekkel el kell számolni odahaza! Ezekért őt felelősségre vonják. Csak úgy kijön egy ember az erdőből, és azt felruházni! Azt se tudja az ember, kicsoda-micsoda, hogy lehet ezt elszámolni, mikor nem is tartozik a csapathoz?

Valóban, az alezredes sem adott ruhaneműt a legénységieknek, úgy látszik, ő is tartott az elszámolástól. Ellenben két font kenyeret utaltatott ki a szerencsétleneknek, amit azok nagy hálálkodással köszöntek meg.

Végre félrehivatta az alezredest, és elmesélte, mit mondott a komisszár. Az alezredes igen nehéznek tartotta a feltételeket, és azt válaszolta, lépjen érintkezésbe a komisszárral még egyszer. Milyen jogon mert a transzport belügyeibe avatkozni?

Azt felelte az alezredesnek, hogy nem lehet. Ez az egyeden feltétel, és valami jogos is van benne az ő szempontjukból. Nem engedik az embereiket odahaza bevádoltatni. Az alezredes dühösen nézett rá, s azt mondta, hogy majd utánanéz a dolognak.

– Becsületesen kell csinálni, alezredes úr, mert motozás is lesz...

– Jó, jó! Ezt már hallottam...

Az alezredes visszavonult, s hosszasan tanácskozott a parancsnoki szakasz magasabb rangú tisztjeivel. Végül mintegy két óra múlva hivatta, és azt mondta, hogy rendben van minden. Tessék, itt van az összes jegyzőkönyv.

Valami húsz jegyzőkönyv hevert ott egy halomban. Belenézett egyikbe is, másikba is, többnyire lovagias ügyekről szóló jegyzőkönyvek voltak. Az egyik jegyzőkönyv egy legénységiről szólt, aki ellopta a gazdája szappanát, a másik pedig egy legénységi verekedésről.

Elment e jegyzőkönyvekkel a komisszárhoz, és jelentette, hogy rendben van a dolog. Tessék. Itt vannak a jegyzőkönyvek. Ennyi az egész.

A komisszár átnézte, s csóválta a fejét.

– Ez nem lehet teljes. Hol van a jegyzőkönyv a lágerforradalomról, amiről nekem beszélt?

– Arról biztosan nem vettek fel jegyzőkönyvet.

– Dehogynem vettek fel. Na, majd mindjárt meglelem én.

Néhány civil ruhás orosz emberrel felment a parancsnoki kupéba, és motozni kezdett. Tapogatták a blúzokat, a gallérokat meg a mandzsettákat. Itt is, ott is találtak rövidebb-hosszabb jegyzőkönyveket.

– Ez semmi – mondta a komisszár –, találunk mi ennél különbet is.   

Megállította a motozást.

– Ez a pár darab bizonyára csak véletlenül maradt az uraknál. Megfeledkeztek róla. Lehet, hogy ilyen elfeledett dolgok még akadnak, de azokról az sem tud, aki magánál felejtette. Adják elő a lágerforradalomról felvett jegyzőkönyvet, és vége a motozásnak. Mehetnek tovább...

– A lágerforradalom békés véget ért. Arról nincs jegyzőkönyv.

A szobafestő tovább motozott, és kutatott az embereivel. Az egyik századosnál papírt tapintottak a ruhán át. Felhasították a blúzát.

A bélésében ott volt a lágerforradalomról felvett huszonegy oldalas jegyzőkönyv.

A komisszár rendelkezett.

– Az összes törzstisztnek leszállni!

A százados, akinél a jegyzőkönyv volt, remegve kérdezte:

– Én is?

– Maga? Maga nem. Maga felsőbb parancsra cselekedett. Steiner őrnagy úr odalépett a szobafestőhöz.

– Kérem, rólam mindenki tudja, hogy jogtalanul viseltem az őrnagyi rangot. Én csak százados vagyok.

– Kérem szépen. Ha csak százados, akkor természetesen továbbutazik.

Az összes törzstisztnek le kellett szállni. A szobafestő körülvetette őket gárdásaival, és már kísérte is a szomorú csapatot a város felé.

Viszont azonnal intézkedett, hogy a transzport továbbutazhasson.

HETVENKETTEDIK FEJEZET

Rohant tovább a szibériai sztyeppén az álomvonat, ahogy a ronda orosz tyepluskát kényeztették a hazautazás mámorában. Rohant tovább az álomvonat a részeg mozdonyvezetőkkel és a hazautazás lázától didergő emberekkel. Nem lehetett még tudni, hősök-e vagy fantaszták, de túl a kitájok, túl a burjátok, túl a baskírok, túl a csunguzok földjén, valami szent tűz felé igyekeztek, erősítették lelkeiket és szíveiket a távoli cél felé...

Az állomásokon cseh légionista transzportok látszottak, zöld orosz egyenruhában tébláboltak ott. Nem lehet tudni, mit akarnak, talán ők sem tudják biztosan. Ezek most nem mernek hazamenni, mert jobbról és balról feladták a szárnyakat, megadták magukat az oroszoknak, és a monarchia ellen harcoltak a légiókban. Most megvan a breszt-litovszki béke, de nekik nem ér semmit. Nekik nem hozott semmit. A bolsevikok kijelentették, hogy nincs rájuk szükség, mehetnek haza. Csak úgy átabotában, bizonytalanra indultak el kelet felé, hátha közben kialakul a helyzet. Meghagyták nekik az egyenruháikat, és minden századnál húsz puskát, hogy tudjanak védekezni az úton. Adtak nekik vagonokat, s most mennek kelet felé, minden terv és cél nélkül. Itt már nincs rájuk szükség, haza pedig nem mernek menni, mert felelni kell. Odahaza most felelni kell, amiért fedetlenül hagyták a szárnyakat, amiért fegyvert emeltek hazájuk ellen. Haza semmi esetre sem mehetnek.

Az állomásokon gúnyosan és kihívóan néztek velük farkasszemet a hadifoglyok, akik most öntudatosan és büszkén tartanak hazafelé. Ellenségesen néztek farkasszemet a szomorú orosz ruhás csehekkel, akik csizma helyett kamáslit viseltek.

Csizma helyett kamáslit viseltek, kis aeroplánokat meg malmokat szegeztek a vagonok tetejére, forogtak a malmok is, meg az aeroplánok légcsavarjai is, ha fújt a szibériai szél. És egy bohóc is forgott a vagon tetején, mindenféle kunsztokat csinált, az egyik lábszára kék, a másik lábszára fekete volt, úgy pergett a bohóc a nyújtón...

Nagy fehér sasokat rajzoltak a csehek a vagonok oldalára, meg lovagok arcképeit rajzolták reá, de nem tudták ideát, mit jelképeznek a sasok, és nem ismerték ideát a lovagokat sem...

Mindenféle helységnevek voltak a kocsik oldalára írva krétával, egyszerű és szívettépő helységnevek, ahova azonban most már nem szabad nekik menni: Jungbunzlau... Humpolz...

Még felírások is voltak: Üdvözöljétek nevünkben Prágát, és mindent, amit szeretve siratunk...

Ez bizonyára megbízás a boldog hazautazóknak, üzenet, amelyet át kellene adni, de nem volt szabad szóbaállni velük és tudomásul venni az üzenetet. Nem volt szabad tudomásul venni a szomorú fiúk vidám malmait sem, feladták a szárnyakat, és átpártoltak az ellenséghez, úgy kell nekik...

Ment tovább a hadifogolytranszport, otthagyta kétségeikkel a cseheket.

Mentek tovább a messzi cél felé. Jobbára zökkenő nélkül jutottak át a kisebb állomásokon. A parancsnokságot átszervezték, új vonatparancsnok volt, és a törzstisztek helyett századosokat kellett beállítani, hogy a rend fel ne boruljon. HaertI, sajnos, itt maradt, de őt háziforradalmár állásában az új parancsnokság megerősítette, és a hazában leendő büntetlenségéről biztosította.

Nemsokára szükség is lett a közbenjárásra. Novo-Nyikolajevszkben egynéhány tiszt bement a városba vásárolni. A vörösgárdások felszólították őket, hogy vegyék le a rangjelzésüket. Kikérték maguknak, és hivatkoztak arra, hogy most hazamennek. Odahaza kötelező a rangjelzés, szégyen, hogy volt katonáik adnak ilyen parancsot ahelyett, hogy tisztelettel viseltetnének feljebbvalóik iránt. Majd odahaza elhúzatják a nótáikat a forradalmároknak! A vörösök erre letartóztatták a három ellenszegülő tisztet.

Ezt mind lihegve újságolta és jelentette a negyedik, aki szó nélkül levette a rangjelzését, s így nem lett semmi baja.

Azonnal száguldott a városba, még ott érte a tanácskozáson az elvtársakat. Előttük ült a vádlottak padján a három delikvens, dacosan, némán, elszántan, megsértődve a méltánytalan bánásmódért.

Bemutatkozott az elvtársaknak, hivatkozott összeköttetéseire, igazolta magát egy kis cédulával, amit az irkutszki komisszártól kapott, és amelyiken pecsét is volt. Az elvtársak azonnal engedékenyek lettek, és teljesen rábízták, hogyan akarja elintézni az affért.

Oktató hangon kezdte magyarázni, hogy a bűncselekmény nem olyan nagy, hogy azért vissza lehetne tartóztatni az ellenszegülőket, vagy éppen törvényt kellene ülni felettük.

Egyébként ostobaság történt, nem ellenforradalom. Ostobaság, hogy nyíltan szembehelyezkedtek az erővel és a fegyverrel. Aki ravasz és aki valódi ellenforradalmár, az nem mutatja ki ilyen hamar a foga fehérjét. Ezek nem ellenforradalmárok. Ezek ostoba emberek, akik máris érdemeket gyűjtenek a hazaérkezésre. Ha ellenforradalmárok volnának, akkor sokkal óvatosabbak lennének itt, a forradalom gyújtópontjában. Nem az ilyenektől kell óvakodni. Az elvtársaknak körültekintőbbeknek és komolyabbaknak kell lenniük. Hagyják szaladni az ilyen futóbolondokat. Az ilyesmi veszélyezteti a forradalom komolyságát.

Helyeseltek és behívatták a lefogottakat. Kihirdették előttük az ítéletet, hogy butaságban találtatnak bűnösöknek, ez pedig már egymagában is elég nagy büntetés. Mehetnek.

Az egyik tiszt kikérte magának a sértést, és erélyesen tiltakozni kezdett, de nem hallgatták meg, kituszkolták mindhármójukat.

Visszatért a transzporthoz, és jelentette a történteket a parancsnokságnak. Hálásan köszönték az eredményt, és a parancsnokság elrendelte, hogy ezután a városba csak az mehet be, akiben elég komolyság van arra, hogy a hazautazást gyerekes incidensekkel ne veszélyeztesse.

De azért még akadt egy nagyon kellemetlen esetük.   

A vésztörvényszék elnöke megkérdezte tőle, hogy fog-e máskor is pofozni saját katonát vagy idegent. Az nem ember? A rögtönítélő törvényszék úgy találja, hogy a halálfélelemmel eléggé megbűnhődött, és szabadlábra helyezi. Mehet.

Siessen a vonathoz, mert még el talál indulni nélküle.

Kayser főhadnagy egyvégtében, sapka nélkül, feldúltan és zihálva futott el a rettenetes helyről, ahol már egyszer eltemette jövendő életét.

HETVENHARMADIK FEJEZET

Megint az Uralban robogott a vonat, és éledő reménységgel várták a híres oszlopot, amelyik elválasztja Ázsiát Európától. Valóban, hűségesen megvárta az oszlop a hadifoglyokat, bár ez más oszlop volt, ez a déli oszlop volt. Most a déli vonalon mentek, nem úgy, mint jövet. Úgy üdvözölték mégis, mint régi ismerőst, mintha ez már a hazai föld volna. Európa üdvözölte őket, kijött elébük a határra. Európa köszönti elszakadt vándorait...

Egy urali városkában, Ufában valószínűtlenül keveset törődtek velük a vörösök. Rájuk sem hederítettek. A jelentkezéseikre értetlenül bámultak, mintha el sem tudnák képzelni, mit akarnak tőlük a hadifoglyok.

A komisszár a vonatnál szóba sem akart velük állni, úgy látszik, fontosabb dolgokkal volt elfoglalva.

Megtudták, hogy erősen szorítják a vörösöket, hatalmas fehér front áll a Volgánál, és Szizrámért nagy harcok folynak. A Volga-hídért is erős tusa van. Csak az a kellemetlen, hogy ezek útba esnek. Vajon hogy lehet a frontokon feltűnés nélkül átsiklani?

Lehetetlen, hogy tízezer verszt után, az utolsó kilométereken, a menekülés kapujában történjen defekt. Lehetetlen.

Csak úgy lógtak a levegőben az ufai állomáson.

Hozzá voltak szokva, hogy nehézségeik legyenek, hogy kínnal-bajjal kerüljenek tovább, vesztegetni vagy vitatkozni kelljen. Nem tudtak mit kezdeni a nagy szabadsággal, amely egyszerre rájuk szakadt. Senki sem tartóztatta, senki sem küldte őket. A parancsnokság el is rendelte, hogy a gyanús körülményekre való tekintettel két napig vesztegel a vonat Ufán.

Valami keveset azonban mégis törődtek velük, mert egy vörösjárőr végigmustrálta a vonatot. Minden vagonba belenéztek, kedélyesen beszélgettek, haza szóló tábori lapokat vásároltak a hadifoglyoktól pár kockacukorért. Mert hogy magyar fiúkból állt ez a járőr is.

Az utolsó három vagonnál, Haertl raktárainál megállottak. Azt mondták, ki kell nyitni. Haertl édeskés mosollyal magyarázta, hogy csekély holmit tartogatnak a vagonokban, a tiszt elvtársak holmijait.

– Ki kell nyitni...

Haertl főhadnagy úr készségesen kinyitotta, és azt mondta: meg lehet vizsgálni, rá fognak jönni, hogy igazat mondott.

A vörösjárőr elismerte, hogy igazat mondott Haertl főhadnagy úr, aztán kijelentette a parancsnokuk, hogy hadiszerelvényt nem engedhet tovább szállítani, azt le kell foglalnia.

– Ruhanemű, kérem, nem hadiszerelvény. Ruhanemű...

Megmagyarázták Haertl főhadnagy úrnak, hogy a ruhanemű a legfontosabb hadiszerelvény. Meg aztán tulajdonképpen nem osztrák-magyar hadifoglyoknak szól-e a raktár?

– Dehogynem. Sőt! Éppen hogy osztrák-magyar hadifoglyoknak...

– Nos és mi? Mi, akik négy év óta nem kaptunk hazulról semmit? Mi, akik négy év óta várjuk az adományokat? Mi nem érdemeljük meg? A legénységnek nem jár? Tessék felelni!

Haertl lehajtotta a fejét, és azt mondta csendesen, hogy kétségtelenül jár a legénységnek is adomány.

– Nos, tehát – folytatta a vörösjárőr parancsnoka – a legénység ezennel köszönettel átveszi a hazulról küldött szeretetadományokat...

Mindjárt le is kapcsoltatták és áttolatták egy másik vágányra az egész holmit.

A parancsnokság alól ezzel kirántották a talajt, most már nem volt mivel vesztegetni. Elvittek a vörösök minden tartalékot, bár egyes izgága elemek kijelentették, hogy jobb, mintha a muszkáknak osztogatják, legalább saját emberek kapták.

Eddig a prancsnokság az egész úton utalt bizonyos összeget, és megfelelő ellátást is biztosított. Most ez megszűnt. A gyanúsítók azt mondták, a parancsnokság most már nem vigyáz arra a pár rubelre, ami még megmaradt. Mert biztosan maradt.

Ezzel szemben a parancsnokság azt adta tudtul, hogy a hadifoglyok bemehetnek a városba, megkísérelhetik, kapnak-e privát kölcsönöket. A parancsnokság érintkezésbe fog lépni az itteni dán konzullal, hátha az tud segíteni.

Ahányan voltak, annyifelé rebbentek. Fönn a dombon terült el Ufa, a kis tatár mezőváros, jobbára oda tartottak. De sokan vették a hátizsákjukat, és elmentek a közeli falvakba. Azt mondták: megpróbálják a tatároknál, azok állítólag nagyon jószívű és jóhiszemű emberek.

Felment a csapattal a városba. Bement a főutcán egy tejcsarnokba, és leült. Várta, hátha érkezik valaki és megkérdi: nos, mélyen tisztelt hadifogoly úr, látom az ön nagy baját, néhány maravédit² szívesen megeresztek...

Kinézett az ablakon, a kis tejcsarnok ablakán, és ahogy esteledett, észrevette, hogy egy szemközti ablakban világít a péntek esti gyertyaláng, párosával meggyújtva, úgy, mint odahaza, akár Pesten a Rumbach utcában, vagy Szatmáron a Báthory utcában. Feltűnés és tolakodás nélkül égett a zsidók péntek esti gyertyalángja, a szombat szimbóluma.

Ide be fog menni.

Meg sem lepődtek, mikor a vándor rájuk köszönt. Természetesnek találták, hogy bejön hozzájuk vacsorázni, mintha csak éppen őt várták volna. A családi asztal mellé tessékelték, és már merték is a libalevest a tányérjába.

Vacsora után rá akart térni a kölcsönügyre, de a házigazda mosolygott, és azt mondta, szombati napon nem tárgyalhat pénzről, ha elmúlik a szombat, szívesen megbeszéli vele a dolgokat reméli, meg tudnak egyezni. Dunyhák közé fektették, egy gyertyát tettek az ágya mellé, ha esetleg olvasni szokott éjszaka. A gyertyát csak hagyja leégni, úgyse szabad eloltani a szombat miatt.

A székre, az ágy mellé odatették Turgenyev Tavaszi hullámok című művét, melyet kétévi oroszországi tartózkodása után sem értett meg. Eredetiben tették oda Turgenyevet, de nem tudott oroszul. Azért a kezébe vette, és sokáig nézte. Nézte a könyvet. Oroszországban fekszik, egy Ufa nevű tatár városban, dunyhák között, Tavaszi hullámok eredetiben Turgenyev hazájában, hogy van ez az egész élet? Ötér’ túró az egész, vagy valami finomabb? Hogy kerül ide?...

Két lánya volt a házigazdának, akik melegen érdeklődtek kedves családja után. Megígérték, hogy hazasegítik a feleségéhez meg a gyerekhez, csak először a szombatnak el kell múlnia. Pihenjen nyugodtan, nem lesz semmi baj. Ha csak pénzen múlik, akkor nincs baj.

Szombat este a lányok sokáig magyaráztak az öregnek, és a családfő bólintott. Azt mondta neki, hogy a pénzügyeket a lányok fogják megoldani, ő rájuk bízta.

Másnap a lányok kivitték egy tatár faluba. Az úton elmondták, hogy mikor idejöttek, első dolguk volt megtanulni tatárul. Most nagyszerűen beszélik a nyelvet. A tatárokkal fognak neki pénzt adatni, ők ugyanis szívesen helyezik el biztos európai államokban a pénzüket, mert félnek a bolsevizmustól.

A faluban egy kis gyűlést csináltak a lányok. A kisebbik lány, Liza Monheit felállt egy székre, és onnan szónokolt, miszerint a kiváló tiszt úr hajlandó megmenteni néhány ezer rubelt. Csak nagy protekcióval tudta kieszközölni, hogy ezt a falut is megtisztelje, és egyesekkel efféle üzletet kössön.

Kölcsönösen tolmácsolta Liza Monheit a dolgokat, végül is egy tatár írású oklevelet szerkesztett, melyet német és tatár nyelven felolvasott és megmagyarázott. A kölcsönt a hazába leendő visszatérés után kell megfizetni, mégpedig Budapesten. Ugyanis a tatár Budapestre akarja küldeni a fiát tanulni, és a fiú ott veszi fel a pénzt, abból fog tanulni. Ez egy gazdag tatár, ez megengedheti, hogy az orvosnövendék fia ott folytassa tanulmányait. A többi tatár is ad kölcsönt, de azok esetleg más visszafizetést kötnek ki.

Még csak a nevét kellett megtanulnia aláírni, mert csak tatár aláírást fogadtak el. A nevéhez egyébként hozzáhazudta azt, hogy ben Ibrahim, és ez igen nagy bizalmat keltett.

Dagadt a zsebe a sok cári rubeltől, és csak természetes, hogy a zsákmánnyal egyenesen a vagonokhoz akart rohanni, de úgy illett, hogy előbb még megebédeljen a jótevőinél. Ennyi elismerés járt még nekik.

Végre a vagonjában ült, és nem tudta, hogy kezdjen hozzá. Talán legjobb volna elhallgatni az egészet?

Bejött Bődy Jóska a vagonjába, és azt kérdezte, tudja-e pontosan, mit fog csinálni? A transzport fele már elzüllött, mindenki megy az orra után, egyesek már leköltözködtek, és itt akarnak maradni Ufában.

– Hát te mit csinálsz?

Bődy Jóska előadta, hogy itt Ufa mellett van egy. folyó. Biela vagy Bielka³. Ezt megnézte egy térképen. Ez a folyó a Volgába vezet, de jóval Szamarán felül, ahol nincsenek harcok. Gőzhajón is lehet rajta utazni. Ha lenne még ötven rubelje, ezen a folyón menne, és kikerülné a frontot. Így talán haza lehet érni. Talán lehet szerezni egy kis pénzt, és együtt mehetnének.

Azt mondta Bődy Jóskának, hogy nem mer elszaladni a nyájtól. Meg aztán egy ilyen hajón folyton vizsgálják az ember holmiját. Nem akar megválni semmitől. Ha úgy gondolja, hogy boldogul, ad neki ötven rubelt, de ő itt marad. Osztozik a többi sorsában. Illetve ez csak szépen hangzik, voltaképpen nem mer vállalkozni.

Bődy csodálkozott. A nyájat is éppen úgy érhetik veszedelmek, mint az egyes embert. És milyen holmija lehet, amitől nem akar elszakadni.

Maga sem tudta. Volt egy vesszőkosara, az tele volt mindenféle holmival. De tényleg, miféle dolgok is lehetnek benne, hogy nem akar megválni tőlük, hogy azok miatt nem mer vállalkozni? Egy ilyen vesszőkosárral bizony nemigen lehet gyalogolni, azt csak így lehet hazavinni: vagonban. Vajon mi lehet benne?   

...Volt benne egy hadifogságban készült lóverseny játék, bajkáli és mandzsúriai képeslapok, egy elefántcsont-utánzat papírvágó a kínai piacról...

Együtt nézegették és bírálgatták a holmit Bődy Jóskával, mit lehetne itt hagyni belőle. Talán a francia szószedetet? Talán a gyorsírási jegyzeteket? Talán azt a kis naplót, amibe beleragasztotta a fontosabb napihíreket meg a kis képeket, amiket kilopott a könyvtárbeli folyóiratokból?... Talán a fluszpapírra nyomott japán vitézi képeket? Talán az Amur Kurir bekötött példányát? Talán a gyakrabban előforduló kínai szavak jegyzékét?...

A kínai szavak jegyzékét, melyek között azt is feljegyezte titkos és ábrándos vággyal, hogy: Wo-hunöng-döng... Dél felé kell mennem...

A perzsa pénzeket sem lehetett, a lágerétlapokat sem lehetett, a kis japán legyezőt sem lehetett...

Búsan és fájdalmasan nézegette a húszkilós szemétdombot, de nem mehetett, mert ez volt most a vagyonának jelentékeny része, és az ember nem hagyja csak úgy el az úton a vagyonát.

Odaadta Bődynek az ötven rubelt, és melegen elbúcsúzott tőle. Ő nem mehet, neki meg kell mentenie a vagyonkáját, és aztán biztosabban is érzi magát a nyájnál...

Bődy megpróbálta még hívni, de mikor látta, hogy nem megy, megölelte, és a hideg Bődy könnyezve búcsúzott el tőle. Sokáig rázta a kezét, ígérte, hogy ír a családjának. Leugrott a kupéból, és ment egyenesen a mezők felé.

– Hát a cókmókod, Jóska?

Bődy Jóska a kis nádpálcáját suhogtatta, és intett, hogy ez az egész poggyásza. Megy egyenesen a Biela-parti gőzhajóhoz.

Még messziről is vissza-visszaintegetett, és vígan fodrozta az urali szél Bődy Jóska tűnő zsebkendőjét...

HETVENNEGYEDIK FEJEZET

Mikorára elindultak Ufából, csak a fele volt meg a transzportnak. Most már felszállhatott, aki akart, mehetett mindenki, amerre jónak látta. Nem volt napiparancs, mindenki maga élelmezte magát. Csak találomra mentek, hátha sikerül. Szamara felé haladtak, de Szamara felé nem igyekezett senki, és ez igen gyanús volt. Annál több vonat jött szemközt velük, a kelet felé vezető sínpáron, és mintha sajnálkozva néztek volna utánuk.

A szamarai állomáson nem tisztelgett a vonatnak az állomásfőnök.

Az esti szürkületben enyhén lélegző zsákoknak tűntek a pályaudvaron fekvő rongyos katonák, akik nagy tömegben hevertek szanaszéjjel.

Az állomás épületének tetején látszottak a gerendák, nem volt fedele az épületnek.

A büfében, a jegyváltó teremben betegek és menekültek révedeztek tehetetlenül és kétségbeesetten. Gyerekek sírtak, és holtra fáradt asszonyok félálomban, öntudatlanul motyogtak pár szót.

Egy anya roppant erőfeszítéssel tápászkodott fel a gyereke rívására, s gépiesen motozott pár pillanatig a holmija között. Keresett valamit, de közben visszahanyatlott, majd aléltan aludt tovább.

A pályaudvar előtt a betegek, a sebesültek, a menekültek, a koldusok, az állástalan volgai hajósok között itt-ott egy-egy árva lacikonyha füstölgött.

Katonasajkában rotyogott valami kotyvalék, az utcán halmokba gyűlt szeméttel táplálták a tüzet.

Szökött katonák, rongyos utcalányok, mosdatlan vásár, a Volga-parti város gyülevész hada. Vörös inges parasztok, álöltözetű hercegek, akik közvetlenül selyemtapétás kastélyaikból szaladtak ide a forradalom elől.   

Csáját főztek, brágát⁴ ittak, énekeltek, egy kis gyereknek a tér közepén konyhakéssel sírt ástak, harmonikáztak, aludtak, sugdolództak.

Egy tűzhely mellett tolvajt öklöztek, a halált hívták, katonapokróccal letakarva nászt ültek, sebet kötöztek, vakaróztak, és az emberi nyomorúság erjedt szaga terpeszkedett fölöttük.

Végre egy katonai személy azt tanácsolta nekik, hogy forduljanak azonnal vissza. Pár kilométerre az állomástól a Volga hídjáért folyik a harc. Ha eldől – mindegy, hogy ki győz -, a rongyos életük nincs biztonságban. Legjobb esetben is lövészárkot kell majd ásniok, de lehet, hogy könnyebbség okáért egyszerűen legéppuskázzák őket.

Hanyatt-homlok menekültek visszafelé, vissza Ázsiába, túl a megváltó oszlopon. Rá se néztek, mikor elhaladtak mellette. Vissza Ázsiába, a burjátok, baskírok, csungúzok közé, vissza a véres Európából, talán Ázsia még megmenti őket a kultúrának, a családnak, a civilizációnak. A szibirjákok között talán még megpihenhetnek ötheti vasutazás után.

Mint üldözött Ahasvérok osontak vissza félelemmel, aggódással, szorongással teli szívvel. Csak vissza, vissza, minél beljebb, minél messzebb a világnézetek puskaropogásától, az elvek szuronyrohamától, a nagyhatalmi pergőtűztől, a veszendő, esendő és piszkos kis élettel, vissza Szibériába...

Szibéria egy nagy városában nem engedték őket tovább. Nem lehetett kiszaladni a kis életbatyuval a világból, elvették a vonatot, le kellett szállni.

Egy nagy lágerbe kerültek megint.

Egy nagy táborba, melynek biztonságosnak látszó kerítései közé megindultsággal és nagy könnyebbséggel léptek.

Pihenni, pihenni, aludni, aludni. Nem hallani a vonat zakatolását, nem látni a szamarai pályaudvart, nem mereszteni a szemeket a távoli cél felé. Ledőlni, leomlani, kinyújtózkodni és talán... talán még meg is mosdani egyszer ebben az életben...

Finom, biztonságos, kellemes, megszokott, enyhet adó tábor. Védő deszkakerítés. Éber őrökkel a posztokon és drága fabarakkokkal, kiválóan a földbe építve, le a földbe, körös-körül ölelő, dédelgető, jóakaratú, megnyugtató földbe. A mozdulatlan, remegéstelen, tűrő, végtelen és közömbös földbe...

Az első reggelen puskaropogásra ébredtek.

Gránátok süvöltöttek el a tábor felett, és a táborból géppuska felelgetett az ágyúknak.

Lobogó hajú, félőrült emberek futottak keresztül a barakkokon, tépték a ruhát magukról, kegyelemért esdekeltek, letérdeltek és tovarohantak. Egy puskát vagy ruhadarabot dobtak el a barakkban, száguldottak tovább, vagy összeestek eszméletlenül. Véres emberek és átlőtt arcú, torz katonák tűntek fel, akik továbbrohantak véres sebeikkel...

A Vörös Hadsereg szent Bertalan éjszakája volt ez.

A cseh légióknak megengedte a szovjet, hogy hazatérjenek, és vonatonként indította őket útnak Vlagyivosztok felé. Naponta indult néhány katonavonat, úgyhogy június vége felé, mikor az első vonat Vlagyivosztokba befutott, akkor indult az utolsó transzport valahonnan az Uralból. A cseh katonák minden zászlóalja vihetett magával némi fegyvert a szibériai védekezéshez, hátha szükség lesz rá. Ezen a napon tehát az volt a helyzet, hogy az Uraitól végig, egész Szibérián át, minden állomáson állt egykét cseh transzport, fegyelmezett és némileg felszerelt katonákkal.

Gyűlölet, tűz és halálos elszántság szikrázott a szemeikben. Hova mennek voltaképpen? Hazamennek ők, akik légiókban harcoltak az ellenséges sorok között? Kényre-kegyelemre mennek haza? És lehet-e számítani kegyelemre? Harc van odahaza is, és lehet-e remélni, hogy odahaza elmarad a számadás?

De minden szibériai állomáson állt egy-egy cseh transzport...

Akkor nyilallott végig Gajda terve a szibériai telegráfdróton.

Minden szibériai állomáson van cseh erő. Egyetlen éjszaka felkelnek és elfoglalják Szibéria egyetlen vasúti vonalán az összes állomást, és ezzel kezükbe kerül a saját sorsuk intézése. A cári ellentengernagy, Kolcsak megszervezi majd a fehér ellenforradalom seregét, és ezzel egyesülten tovább küzdenek Szibériában a nagy cseh államért. Érdemeket szereznek a vörös rém elleni küzdelemmel, és a nagy alkunál majd a szibériai véráldozatot teszik a serpenyőbe. Európa kultúrájáért harcolnak a távoli Szibériában. A nagy ítéletmondás napján ez lesz a jelszó és érdem Európában.

Azon az éjszakán Szibériának minden állomásán felkelt a cseh hadsereg, és megtámadta a vörösőröket, a vörös katonaságot. Egyetlen éjszakán hatalmukba kerítették a transzszibériai vasútvonalat, és csak itt-ott tarthatták magukat a gárdák néhány napig.

Néhányan visszamenekültek a gárdisták közül a táborba, a parancsnokaik egy-egy revolvergolyóval adóztak pár hónapos múltjukért.

Megtorlás következett, tizedelés, golyó, de az első napok harcos és véres árnyai után a megmaradt vörösgárdisták táborok palánkjai mögé kerültek, ismét hadifoglyok lettek.

Megteltek a városi börtönök, eltemették a halottakat, és mindebbe nem kellett beleavatkozni, lehetett messziről nézni, közömbösen, mintha nem is tartozna rájuk a dolog.

Ebben a városban a vörösök, valami ősi ösztöntől vezetve, a régi lakóhelyük, a tábor felé vonultak vissza, innen védekeztek. Azért volt a táborban lövöldözés és gránát.

Volt, aki idejében eldobálta a ruháját, a puskáját, és kölcsönkért rongyokban didergett a vackán, mikorra elmúlt a harc, és megkezdődöt a kutatás a menekültek után.

Megtörtént, hogy nem ismerték fel, és tovább varrta a volt vörösgárdista egy cipészműhelyben a foltot, ott, ahol abbahagyta, mikor beleszédült a viharba..

Volt, aki idejében főbe lőtte magát, volt, aki elesett, volt, aki börtönbe került, volt, akinek megkegyelmeztek, mert szakács volt, és vállalta a főzést az ellenforradalomnál is.

De mi ez ahhoz képest, hogy a hadifogoly ismét pihenhetett, hogy ismét biztonságos zárak őrizték nyugodalmas palánkjait, és megint felvillant a táborok őrtornyaiban a megnyugtató, óvó és őrző szurony.

Szigorú motozások voltak. Nincsenek-e elrejtve forradalmi röpiratok, nincsenek-e elrejtve forradalmárok, nincsenek-e titkos fegyverraktárak, muníciók, nincsenek-e elbújva a foglyok között volt vörösgárdisták?

Megvoltak a motozások, megvoltak a megtorlások, elhalt a harci zaj, az Uralnál megalakult a Gajda- és Kolcsak-féle ellenforradalmi front, és a győzők ünnepélyesen bejelentették, hogy a tisztek sapkarózsáit s csillagait elismerik, a hadifogoly tisztek és a legénység továbbra is részesül a hadifogság kiváltságaiban. Kapják a fizetést, várhatják a békét tovább.

Szibéria kormányzója, Kolcsak ellentengernagy új pénzt bocsát ki, és ezután ebben a pénznemben fizetik a havi járandóságokat. Nem is ötven rubelt, hanem százat. Kétszer annyit, mint a Romanovok alatt.

A Kolcsak-féle százas a havi kenyérszükségletre sem volt elegendő, de a régi cári papírpénzben is megingott a bizalom.

A hadifoglyok azon vették észre magukat, hogy megszűnt a bibliai hét kövér esztendő, a láthatatlan hatalom bőségcsatornái eldugultak, előrevetette árnyékát a kenyérgond.

Ezrek és ezrek voltak együtt a hatalmas táborban, de bezárva és tehetetlenül.

Ki kellett eszelni valamit, át kellett törni a régi gondolkozás és a régi formák határait.

Komoly megélhetési gondok előtt álltak.

Napról napra esett a pénz értéke, és sürgetően parancsolt a jelentkező éhség.

Most már nem az apró kényelmekről és nem az ananászbefőttről volt szó.

 

HETVENÖTÖDIK FEJEZET

A Jenyiszej folyó partján, Krasznojarszk városa mellett, egy dombon terült el az új tábor. Nagyobb volt, mint az Usszuri és Amur menti régi táborok, sok ezer hadifogoly tiszt élt itt együtt. Nekik is volt lavkájuk, tiszti gyűlésük, színházuk, mosodájuk, volt filharmonikus zenekaruk és jóléti intézményük. Ugyanúgy éltek mostanáig, mint a tőlük sok ezer versztnyire élő más táborok hadifoglyai: reménységben, várakozásban, apró viaskodásokban a parancsnoksággal, idegességben egymás között, messiásvárásban és letört vágyakozásban.

Most felütötte fejét a gond, és apró értéktárgyaikat, emlékeket, a jó időkben gyűjtött konzerv- meg csokoládékészleteiket kezdték küldözgetni a városba. A fehérneműik között kotorásztak, és megállapították, hogy két inggel is ki lehet húzni addig, amíg valami változás történik. Egy ing felesleges, azt el lehet adni. Kis karavánok indultak a városba, vitték a tisztikar holmiját az ócskapiacra. A közvetítők élénken figyelték, nem nézi-e meg egy fogoly, hogy hány óra van, nem igazítja-e össze az óráját a láger hivatalos órájával. Azonnal ott termett egy, és ajánlatott tett az órára.

– Nem adom az órámat. Ezt az egyet megtartom...

– Jó, jó. Nem azért mondom, hogy most mindjárt adja ide. Csak ha esetleg, isten őrizz, szükség lesz pénzre, én mindig vevő vagyok. Vagy esetleg bizományba is elviszem. Öt percentet számítok a vételárból. Ötös pavilon, második boksz, jobbra. Csak kérdezze, bajtárs, Schulteisz hadnagy urat...

Mind nagyobb batyuk vándoroltak a városba, megindult az értelmiség elszegényedése. Az ügynökök mind több pénzt szereztek a provízióból meg a letagadott vételárakból, de azért az ügynöki foglalkozástól egyelőre még sokan tartózkodtak. Ezredesek és tábornokok is adtak megbízást az ügynököknek, tudomásul vették, hogy a főhadnagy vagy a kapitány úr üzletszerűen foglalkozik áruk elhelyezésével a krasznojarszki ócskasoron.

Voltak főhadnagyok, akik a parancsnokság mellett éltek, és gondosan spóroltak. Minden kis felesleges dolgukat éveken át élére rakták, erőszakoskodtak minden ruha- meg lábbelikiosztásnál, ezzel szemben léteztek bohém tábornokok, sőt egy altábornagy is, akik nem törődtek a jövőjükkel, csak annyit kértek, amennyi éppen kellett. Így aztán megtörtént, hogy egy előrelátó hadnagy vagy főhadnagy sokkal gazdagabb volt, mint az afféle bohém altábornagy. Ezek a ruhák, dohányok, konzervek, körömollók, borotvaszappanok, köpenyek, kínai paplanok hatalmas értékekké növekedtek az általános szegénységben, és kezdett megmutatkozni a félretett szappanokból kapott tőke ereje.

Akadtak szegény színészek, akik csak a tapsért rajongtak, vagy a művészetnek éltek, de voltak kóristák, netalán karhölgyek, akik az apró ajándékokat forszírozták, és most ez a sok vacak nemcsak hónapokra jelentett kitartást, hanem a pénzből megbízható embereknek – természetesen kézizálog ellenében – pár rubelt lehetett kölcsönözni némi kamatra, azzal a föltétellel persze, hogy a tőke vissza nem fizetése esetén odavész a családi pecsétgyűrű.

A dobos lassanként mindent elcsalt a szegény kapitánytól, és most, hogy a kapitány elszegényedett, a dobos közlegény otthagyta, és epedő pillantásait megbotránkozva utasította vissza. A dobos lisztet vásárolt a városban, abból egy péklegénnyel társulva zsemléket sütött, és nagyon szépen keresett. A kínai paplanokat meg a finom fehérneműket, amiket apránként a kapitánytól kapott, pénzzé tette, a nyakából leakasztotta a hosszú évek alatt zacskóba gyűjtött rubeleket, és megvolt a tőkéje az első vállalkozáshoz.

Az ügynökök hatalmasan tollasodtak. Minden rajtuk ment át a táborbeli értékek közül, és amellett az is a kezükre játszott, hogy a pénz értéke rohamosan esett, a tárgyakért mind többet és többet adtak. Átvették az Omega órát, megalkudtak abban, hogy utolsó ára kétszáz rubel, aztán három napig vagy egy hétig nem lehetett látni őket. Mikor visszajöttek, lihegve törölték a homlokukat, azt mondták, nehéz munka volt, de el tudtam sütni, miért nem mondta a bajtárs, hogy nem csenget az óra? Azt hittem, ez egy csengető zsebóra, hogy olyan drágára tartja. Na, szerencsére így is el tudtam sütni, itt a kétszáz rubel, tíz az enyém belőle, azt levonom, elég kevés...

Időközben az óra ára felment, már háromszázat ért benn a táborban, de nem lehetett szólni semmit, ennyi volt az alku. Mindig egész garmada portéka volt az ügynököknél, és sírtak, hogy kenyérre kell most az embereknek a pénz, nem ereklyetárgyakra.

Meg aztán nem is ilyen dolgok kellenek a muszkáknak. Az volna a jó üzlet, ha új cipőket lehetne levinni a városba. Vagy ha tükröt lehetne levinni. De persze a muszkák most nem az ilyen tükröket keresik. A muszkák sohase olyan tükröt kerestek, amilyen éppen volt a hadifoglyoknak.

Arról beszéltek az ügynökök, hogy a hadifoglyok élhetetlenek. Elvégre ők tudnának hozni a városból bőrt meg talpat, nem olyan nagy dolog azt a cipőt megcsinálni. Hozni fognak a legénység közül egy susztert, aki betanítja őket. Lehetne kezdeni papucsokon vagy szandálokon, kitűnő megélhetést biztosíthat. Ezer és ezer dologra van szükség, amit a hadifoglyok maguk megcsinálhatnának. A bádogedénytől kezdve egészen a gyermekjátékokig, amikre nagy a kereslet, és most nem lehet behozni se keletről, se nyugatról, mert elzárják a frontok a forgalmat. Még gombokat is lehetne gyártani, az igazán nem művészet.

Egyelőre az emberek java része még idegenkedett a gondolattól, hogy testi munkát végezzen. Leüljön kalapálni, talpalni, csiszolni, reszelni, varrni csak azért, hogy egy kicsit megjavítsa a kosztját? A tábori szabadegyetemnek még mindig sok hallgatója volt, s még mindig inkább intellektuális elfoglaltságot kerestek. A prágai egyetemi tanárt hallgatták, aki világtörténelmet adott elő, a huszonnégy éves, hatalmas szakállú Hans Kohnt hallgatták, aki ugyan cionista volt, és csak zsidó tárgyú dolgokat magyarázott, de olyan széles körű tudással rendelkezett, és olyan kitűnő előadó volt, hogy mindig megtelt a terem hallgatósággal. Mindenki ott volt, aki csak bejuthatott. Az aktív tisztek az altábornagyig bezárólag, lelkesen figyeltek a civilekkel együtt.

Nem is nagyon kellett még dolgozni. Lehetett pénzt szerezni otthoni visszafizetésre. Azok a szerencsés legénységi állományúak, akik a városban valami iparban elhelyezkedtek, gyűjtöttek néhány rubelt, és szívesen kölcsönöztek otthoni visszafizetésre.

Küldeni kellett értük valakit, és hívásra azonnal jöttek a táborba. Torzonborz, kérges kezű, néha még rongyos legénységiek is érkeztek, akikkel barátságosan kezeltek a tisztek, és János bácsinak szólították a legénységi állományút. Meginvitálták egy teára, kedélyesen elbeszélgettek a földivel a hazai dolgokról. Ha más vidékre való volt is a legénységi, mindig akadt azon a vidéken egy jó nevű család, akire a legénységi odahaza csak áhítattal mert felnézni, de akikről a tiszt csak így beszélt: Amál néniék...

Reszketve olvastak le pár száz rubelt, a legénységiek pontosan felírták a címeket, és tiszti becsületszavakkal gazdagabban távoztak a táborból. Soha jobb helyre nem kerülhetett volna a pénzük. Ígéreteket kaptak, hogy csak bízza ide, János bácsi, holnap írok haza a feleségemnek. Azonnal elküldi jó hazai ropogós koronákban a pénzt a maga családjának, legyen nyugodt... Ha eddig gondja volt, mi lesz a gyerekeivel, legyen nyugodt, most már biztosítva van az életük... Ha a feleségem nem küldené elég hamar, átutaltatom egy bankkal...

Ha a legénységinek sok pénze volt, lehetett arról is beszélni, hogy a tiszt úr kölcsönre ajánlja néhány megbízható barátját. Persze nagy körültekintéssel, isten ments a János bácsi pénzét veszélyeztetni, amit a gyerekeinek gyűjtögetett...

Egy este félénk és szerény kopogtatást hallott az ajtaján. Bemerészkedett egy kis hajlott, mosolygó és félszeg, muszka ruhás fiatalember.

Elmondta, hogy Ugocsa megyében volt a háború előtt segédjegyző. Nagyon csodálkozik, hogy a zászlós doktor úr már nem emlékszik rá. Tényleg nem emlékszik? Pedig az ő falujában volt segédjegyző. Az Einstein mondta, hogy itt lehet beszélni a doktor úrral. Azonnal feljött, hátha valamire szüksége van. Nincs valamire szüksége? Szívesen segít rajta...

Dehogy nincs. Valami pénzt mindenesetre használhatna. Hogy is hívják? Már egészen kiment a neve az emlékezetéből. Pedig mintha emlékezne rá... Tényleg, most veszi észre, milyen ismerős... Mi a neve?

– Jampel. Nem emlékszik, doktor úr, Jampelre?

– No nézd, a Jampel... Tényleg... Hát hogy van, kedves Jampel úr?...

– Hál’ istennek. Elég jól megy... És egy kis pénzt szívesen...

Elmondta Jampel, hogy fában dolgozik. Odahaza segédjegyző volt. Azelőtt az apjánál megtanulta a fa kezelését. Most a muszkák egy fatelepet bíztak rá. Éppen erről szeretne beszélni. Úgy tudja, a doktor úrnak otthon van valami erdeje...

– Erdőm?... Nekem?...

– Persze, erdeje. Ő csak tudja. Ő ott volt a faluban mint segédjegyző. Még a helyre is emlékszik pontosan. Körülbelül úgy a Pálna alján. Ott van az erdő. És ha hazamegy, ott szeretne letelepedni, abban a faluban. Alighanem meg is nősül itt Oroszországban. A krasznojarszki kántor leánya a menyasszonya. Na és aztán egy kis házát szeretne építeni magának. Majd ha hazamegy. Egy kis fát szeretne venni a zászlós úrtól. Megvenné és kifizetné. Már amennyi kell az olyan kis falusi épülethez... Lehetne?...

– Hát éppen egy kis fát... Miért ne lehetne? De miért nem veszi meg az erdőt?

– Drága az egy ilyen szegény embernek. Nagyon szép tölgyfák vannak ottan... Azokból szeretnék...

Megalkudtak a kis jövendő fészekhez szükséges fában, és Jampel boldogan fizette ki a tölgyfák árát, melyeket saját költségén fog majd hazahozatni a messzi Pálna-hegy aljáról...

 

HETVENHATODIK FEJEZET

Elmaradtak a tiszti gyűlések, és elmaradtak a napiparancsok. A becsületügyek elvesztették súlyukat. Az utóbbi időben nem is igen merült fel úgynevezett lovagias affér a táborban. Az embereknek más dolguk akadt, mint a becsületüket védeni és a sértéseket megtorolni. Akinek se tartalékja nem volt, se legénységit nem tartott, se nem gyűjtött, se tisztségben nem volt, se színházba nem kapcsolódott, szóval, akinek nem volt kenyere, annak utána kellett néznie valaminek. Csak egy bizonyos határig lehetett mérsékelni a fogyasztást, és nem lehetett mindenről lemondani. A fizetésből már száraz kenyérre sem telt.

A szobákban szinte naponta megtörtént, hogy esténként megszólalt valaki.

– Holnap költsetek fel hat órakor, munkába megyek...

A sütödében péklegényekre volt szükség. A láger végén cserépedényt égetett egy avasi ember, az is szívesen felfogadott munkásokat. A szandálkészítést tényleg elkezdték az egyik barakkban, és hamarosan követők akadtak. Akik azelőtt a színházi varrodákban kitanulták a varrást, azok most fehérnemű-javításra vállalkoztak. Sokan büszkén mesélték, hogy sikerült tanoncnak bejutniok egy cipészhez, s két hónap alatt kitanulják a mesterséget.

Felfedezték, hogy a városban fogytán van a cigaretta. Dohányt vettek, hüvelyeket töltögettek. De hamarosan már a lágerben csinálták a cigarettahüvelyt, és a dohányt kidolgozott állapotban vásárolták a török barakkban. Itt állítólag nagyszerű török dohányt csináltak a sivár szibériai dohánylevelekből. A dohányközpont mindenesetre a törököknél volt, ők voltak a dohánykereskedelemben a legjobb márka.

Kis boltok alakultak. Ugyanis a két sor szoba a barakkban két deszkafallal volt elválasztva, így a barakk közepén a földszinten is és az emeleten is húzódott egy folyosó. Akinek az ágya folyosó mellett volt, az éveken át panaszkodott, hogy nem tud reggel aludni a nagy csoszogástól. Többnyire alsóbb rangú tisztek laktak a folyosó melletti deszkafalak mentén. Most elhallgattak a panaszkodással, az éjjeliszekrényük mellett vágtak egy kis ablakot a deszkafalon, amelyik a folyosóra nézett. Úgy csinálták, hogy félre lehessen tolni az ablakot, és kívülre kiírták, hogy: cigaretta, gyufa, só, cérna, szárított hal kapható. Így mindjárt egy kis boltjuk lett. Itt árultak, az ablaknál. Ha vevő jött, kopogtatott: félrehúzódott az ablak, és a hadifogoly kiadta a portékát a vevőnek. Virágzott a kereskedelem. Átlag minden tíz lakóra esett egy bolt. Az ötös barakkban faggyúgyertyát lehetett kapni. A hatosban konzervet, a törököknél, Murad effendinél pedig egy halva nevű édességet. Az egyik fogoly bélyegkereskedést nyitott.

A szoba egyik végében már az új világ forgalma áramlott, de a másik végében még magába zárkózva számítgatta egy fogoly az egyenleteit, klasszikusokat olvasott, még nem adta be a derekát.

A német birodalmi tisztek egyelőre meg éppenséggel nem vették tudomásul a világváltozást. Monoklival jártak, a legénységi vitte utánuk a vászon pihenőszéket, a pavilonjuk előtt piros virágok között terítettek maguknak közös uzsonnára, és elegáns nádpálcasuhintással köszöntek vissza a többi szövetséges alázatos üdvözlésére. Náluk még szigorú fegyelem volt, de nem tudta az ember elképzelni, hogy miből futja. Az az egy biztos, hogy a németek akkor se pazaroltak, ha bővében voltak mindennek, jobban meg voltak szervezve, és főképpen az elosztásra jobban vigyáztak. Persze csak ott, ahol német birodalmiakkal voltak együtt. Ahol mások is voltak, ott mindenből sokat követeltek. Ők is vettek fel pénzt kölcsön, de azt közös kasszába tették, és azt mondták, hogy valami nagy gyárat akarnak alapítani, ahol majd a legénységieket alkalmazzák, ők továbbra is tiszthez méltó életet akarnak folytatni.

Tiszteletre méltó volt a németeknek ez az előkelőségé a nyomorban, mert itt már Koncz alezredes is cipőt talpalt, és örvendett, hál’ istennek szépen van munkája. A németeknél ebben az időben a tiszt kutyáját még pucer⁵ sétáltatta, három lépésnyi tisztes távolban a tiszt háta mögött. Közben egy hír még emelte is a tekintélyüket.

Váratlan motozás volt, de ezúttal nem fegyverek és nem titkos iratok vagy összeesküvők miatt. Kihirdették, hogy ha nem adják ki a pénzcsináló gépeiket, vagy ha nem árulják el, kik a pénzhamisítók, az egész tábort megtizedelik, a barakkot vagy pavilont pedig, ahol a pénzhamisító gépet megtalálják, teljesen kiirtják.

Efféle vállalkozásról senki sem tudott, és az egész nyomozás eredménytelen maradt. Pár nap múlva megtudták a nyomozás okát.

A kanszki táborban német birodalmi tiszteknél pénzhamisító gépet találtak. Azok sem dolgoztak, azok is rangjuknak megfelelően éltek. Békebeli megközelíthetetlenségben és fölényes úri mivoltukban feszítettek, mikor a muszkák meg a csehek rájöttek, hogy pénzhamisító gépük van.

Mindenki bámulta a német ipart, a német technikát, hogy milyen nagyszerűen tudták utánozni a Kolcsak-bankót, és nem voltak rászorulva sem az iparra, sem pedig a legénységiek kölcsönére. Talán nem is lőtték volna főbe mindet, de a tárgyaláson nagyon kihívóan viselkedtek, és azt kérdezték a vésztörvényszék elnökétől, hogy ő milyen jogon bocsát ki rubelt a cár országában? Vagy ha a vörösöké a hatalom, milyen jogon bocsát ki pénzt a moszkvai központ engedelme nélkül?

Az elnök állítólag azt mondta nekik, a lázadás jogán bocsátják ki a pénzt, viszont ha a lázadót elfogják, halállal bűnhődik. Vegyék tudomásul, hogy őket is a lázadók büntetése éri utol, és halállal kell lakolniok.

A kanszki német birodalmiak főbelövetése után még titokzatosabbnak tűnt a birodalmiak élete. Szerényen éltek, de nem dolgoztak, és még a cukor nélküli teájukat is fehér abroszon, japán csészéből itták. Egy rendes, tiszta legény állt a tiszt úr háta mögött szolgálatkészen, amíg az a keserű teát itta. A pénzhamisítási dolog még emelte is a tekintélyüket. Legfeljebb sajnálták a kanszkiakat, de becsülték őket a bátorságukért, és azt mondták, hogy ez snájdig volt.

Az ügynökök hozták a városból a híreket. Először ebből is pénzt akartak csinálni. Azt mondták, hogy majd kiadnak egy tábori lapot, abban lesznek a hírek. Ez ellen tiltakoztak az emberek. Abba is maradt a lágerlap, de nem azért, mert a foglyok tiltakoztak, hanem azért, mert az ügynökséggel vele járt, hogy valamivel szédíteni kellett az embereket. Mesélni kellett, hogy hamarább és talán olcsóbban adják oda a cigarettát eladásra meg a tábori evőkészletet bizományba. Mindennap valami új hírt hoztak. Átutazó katonáktól hallották. Feljegyezték és elmondták.

Beszélték, hogy odahaza még csak most vannak az igazi nagy harcok. Gajda és Kolcsak közös cseh-orosz frontja nagyon szorítja a vörösöket, ha áttörik a vörös frontot az Uralnál, akkor rövidesen felszabadul a tábor, és lehet hazamenni. De még most se érdemes hazamenni, otthon még háború van.

Ez volt a belpolitika. Külpolitikai híreket csak annyit tudtak, hogy Amerika is beleavatkozott, de ezt mintha már hallották volna. Vagy csak tervben volt? Nem emlékeztek rá biztosan.

Aztán, hogy a szegény Almoslinót, a postatisztet, meg Heedbloomot, sőt Congert is felakasztották a vörösök Habarovszkban. A saját vörös legénység felfedezte a köpeny- meg a konzervraktárt, és bőszülten látták, hogy még tenger holmi van elraktározva a konzuloknál. Dühödten megkötözték és felelősségre vonták őket, hogy miért nem osztották ki a holmit? Miért hagyták őket éhezni meg fázni? Kinek gyűjtöttek? Miért gyűjtötték, amit hazulról küldtek? Nem tudott felelni rá sem Heedbloom, sem Conger, és mivel szegény Almoslino is velük volt abban az időben, egy vasúti kupéban felakasztották őket. Conger és különösen Heedbloom hivatkoztak ugyan a nemzetközi jogra, de a katonák azt mondták, hogy senki se tartotta be a nemzetközi jogot.

Rengeteg efféle hír érkezett: főbelövésekről, felkoncolásokról. Az egész világ nagy forrásban lehetett, de itt a táborban az új hirdetési oszlop érdekelte egyelőre legjobban az embereket.

A tábor közepén egy hirdetési oszlopot állítottak fel annak idején, barométer is volt rajta, meg hőmérő, sőt, egy óra is, de ez most sokkal nagyobb jelentőségre emelkedett. Eddig csak kicserélni való könyveket hirdettek ezen a hirdetőoszlopon, vagy legfeljebb ha valakinek valami csekélyebb tárgya volt, amit el akart adni. Most azonban itt hirdették a munkaalkalmat, és itt kínálták a munkaerejüket a tábor lakói.

„Nyersbőrök feldolgozásához keresek erős és kitartó munkásokat. Lengyel- és Horvát-féle telep, tizenhatos legénységi barakk.”

„Saját esztergapaddal rendelkező dobozmunkásokat keres Ciprisz gyógyszerész.”

„Gervay hadapród elmenne kiszolgálónak, tiszti legényt minden tekintetben helyettesít. Három, legfeljebb négy munkával elfoglalt bajtárshoz. Ruhák foltozását és harisnyák stoppolását is vállalja.”

„Német, francia, svéd nyelveket biztos módszer szerint tanít, garancia mellett, nyelvtan- vagy Berlitz-módszerrel, Ürményi.”

„Ebéd után nézzen be feketére a Sümegi családhoz. Mákos és diós patkók állandóan. Kívánatra és az összes vendég beleegyezésével orosz dalok gitárkíséret mellett.”

„Kenyérhéjat, ételhulladékot ne dobjon el! Magas áron veszi a ’grodoki sertéshizlalda’.”

„Aki egy fűrészt és hozzávaló reszelőt hajlandó adni  600   oldalas kínai ábécéért és magyar-orosz nyelvtanért, esetleg egy logaritmuskönyvért, jelentkezzen este kilenckor Biringernél, ötödik pavilon, második emelet, jobbra 23.”

„Ne fecsérelje el munkaerejét és idejét! Ne álljon be inasnak! Olcsón és hamar megtanítom varrni! Csekély tandíj! Hatodik pavilon, földszint  . Lengyelék.”

 

HETVENHETEDIK FEJEZET

Reisz főhadnagy úr egy nap megállt Zsigmond hadapród úr kis készsége előtt. Érdekes látvány is volt az. Zsigmond hadapród úr ugyanis – aki odahaza posta– és távirdatiszt volt, a hadifogságban együtt lakott Dantsekkel, az ezermesterrel, és sok furfangot eltanult tőle – rájött, hogy ebben a fúró, faragó, kopácsoló világban eltompulnak a szerszámok. Ezért egy olyan kis hajtányt szerkesztett magának, amelyiket körbe lehetett tologatni az udvaron, de legjobb – ha már ismerik az embert – megtelepedni egy helyben vele, és lábbal hajtani a nagy kereket, köszörülni az élevesztett szerszámokat. Ez volt most a foglalkozása Zsigmond hadapródnak, a tordai posta– és távirdatisztnek.

Szaporán hajtotta a köszörülő készséget, és miután néhány hétig körbe járkált az udvaron, megállapodott, és állandó tanyát vert. Finom helyen, nagyszerű védett helyen, egy lépcsőfeljáró alatt.

Kiderült, hogy Reisz főhadnagy úr nem is a köszörülő gépet bámulja, hanem arra kíváncsi, hogy kitől bérelte a helyiséget Zsigmond hadapród úr. Ő is szeretne efféle helyiséget bérelni, őt az érdekli, vajon lehet-e egyáltalán hosszabb időre, üzemi célokra helyiséget bérelni? Úgy csinált, mintha csak a kését köszörültetné, és közben kikérdezte a köszörűsmestert. Zsigmond hadapród urat ekkor már Zsiga bácsinak hívták, minthogy ez a név jobban is illik egy mesteremberhez. Módosan végighúzogatta a körmét a bicskán, és közben felelgetett, hogy a táborparancsnokság adta bérbe a helyiséget havi tíz rubelért...

Némelyek felfigyeltek, hogy nini, még él a táborparancsnokság, úgy látszik, most az efféle uratlan területeken vadászik. Kit is érdekel, hogy kinek van kiadva bérbe a tizenhetes pavilon déli bejáratának lépcsőházában egy kis kuckó?

Reisz főhadnagy úr még aznap kibérelt egy padlásrészletet a táborparancsnokságnál, és két nap múlva a megbízhatóbb lágerlakók kis névjegyet kaptak: Zseni néni szívesen látja teára délután ötkor.

Sokan kíváncsiságból is elmentek: mit akarhat Zseni néni délután ötkor? Reisz főhadnagy úr volt a Zseni néni, aki diszkrét felvilágosítást adott arról, hogy nagyszerű intézménnyel gyarapodott a tábor. A tizenhetes padlásán teljes komfort és két igazi nő várja az ügyfeleket. Lehet a nőket házhoz is rendelni, de úgy természetesen drágább. Azonkívül csakis olyan szobába mennek a nők, ahol tíznél több hadifogoly nem lakik. Az egyik egy nagyon kedves burját nő, még oroszul se tud jól, az a kedvenc szavajárása, hogy: Rennenkampf, ami egy híres orosz tábornoknak a neve. Hahaha!...

Reisz főhadnagy megnyugtatta a hadifoglyokat, hogy a táborparancsnokság belátta ezen egészségügyi intézménynek áldásos voltát, és egyelőre csak neki van monopóliuma ehhez az üzlethez, mert a sok járványos betegség mellett nem volna célszerű ezt az ipart szabadjára ereszteni. Rendes orvosi vizsgálat van, nem kell félni.

Reisz főhadnagy rövidesen kibővítette az üzemet, de még így is mindig teli volt a boltja. Főképpen vállalkozók jártak hozzá, pénzes emberek, vagy akik kölcsönt tudtak szerezni, meg akik valami nevezetesebb értéktárgyuktól váltak meg. Napszámosok, egyszerű kétkezi munkások nem bírták megfizetni a szolgáltatást. Hamarosan azonban több efféle vállalkozás is alakult, csakhogy ezek nem költöttek orvosra, meg nem fizettek nagy béreket. Titokban csinálták a dolgot, mindenesetre valamivel olcsóbbak is voltak. Az is lehet, hogy Reisz csak hazudta a parancsnokságot, mert a parancsnokság nem szólt bele a titkos üzemiekbe sem.

A munkások mindegyikéből kitört valami elfojtott szenvedély. Egyik minden pénzét rumba vagy likőrökbe fektette, esetleg mazsolabort vásárolt a keresete jó részéért, de a vállalkozók szigorú szemmel ügyeltek a pénzükre, és csak módjával költekeztek. Olyan munkás sok akadt, aki szombat este az egész keresményét ráköltötte Rennenkampf kisasszonyra, vagy elitta az egészet, esetleg elkártyázta, de a vállalkozók sohasem tették kockára egész tőkéjüket. Beosztással és módjával szürcsölték a lágermulatozás alkalmait, közben vigyáztak az üzletre és gyarapodtak. Volt egy bizonyos Buság nevű zászlós, aki fehérneművarrásra adta magát. Két egész napig ült fent a padláson, ivott és kártyázott a lányokkal, a végén pedig azzal jött le, hogy ki kell bővítenie az üzemét, mert megszerezte kuncsaftnak Reisz főhadnagy úr személyeit, és azok elhalmozták rendelésekkel.

Razzen Fülöp vállalkozó aláírással egy hirdetés jelent meg az oszlopon, hogy korlátlan számban jelentkezhetnek munkára erős fizikumú egyének erdőkitermelésre. Szerszám, fejsze vagy fűrész megkívántatik. Kiderült, hogy Razzen hadnagy úr nem is veszi olyan szigorúan a fejszét. Kívánatra ő is beszerzi, sőt, nem is kell egyszerre kifizetni. Részletekben levonja a munkabérből. Állandó és jó munkának látszott, de erős emberek kellettek hozzá. Nagyon sokan jelentkeztek, de minden emberre szükség volt, egyet sem utasítottak el a munkavezetők. Mert Razzen hadnagy már harmadnap munkavezetőket alkalmazott, egymagában nem bírta kiterebélyesedett üzlete minden ágát ellátni.

Európai Oroszország is el volt zárva és a keleti határ is. A városokban kifogyott minden készlet, és napról napra több rendelés jött a táborba. A frontok és forradalmak miatt a munkáskéz is fogytán volt a városban, és megtörtént, hogy egy-egy orosz iparos az egész felszerelését elhozta a hadifoglyokhoz, hogy dolgozzanak vele tovább. Disznóhizlalda is működött a táborban, de volt húsfüstölő is, gyártottak szalámit és kolbászt, és megismertették az orosz népet a paprikás szalonnával.

Mosó- és toalettszappanok készültek, létezett könyvkötőműhely és játékárugyár. Volt műhelye az egyszerű asztalos munkának, de lehetett rendelni műbútorokat is. Tervező iparművészeti professzor is akadt a hadifoglyok között.

A Cziprisz-féle illatszergyár nemcsak parfőmöket és kölnivizeket készített, hanem áttért a púder- és fogkrémgyártásra is.

A cipőkenőcsök receptjét azonban átadta a kis Steiner hadapródnak, aki ettől kezdve sárga meg fekete cipőkrémet gyártott. Nyersbőröket dolgoztak fel, és a bőröndös meg szíjgyártó műhelyekben nemcsak lószerszámok, hanem aktatáskák, női ridikülök és futball-labdák is készültek.

Az úttörők hamarosan gazdagodtak, és akik idejében szánták el magukat munkára, már rég munkavezetők voltak valamelyik nagy gyárban, mikorára elszegényedett bajtársuk kisegítő munkásnak is alig juthatott be a műhelybe.

A cionisták Hans Kohn révén pénzt és ruhasegélyt kaptak Amerikából. A pénzt nem osztották ki, hanem megalapították a Xemalah vállalatot. A Nemalah mindenkinek tudott munkát adni. Nem csak zsidók dolgoztak benne és nem csak cionisták. Annyi volt a különbség, hogy szombaton volt a munkaszünet és péntek délután a munkásfizetés. A tiszta jövedelem az alaptőkét gyarapította, és a gyár munkásai bizonyos hányad szerint részesültek a jövedelemből is. Rituális konyhát tartott fenn a Nemalah, a vállalat keresztény munkásai is kóserkosztot ettek, ha a Nemalah konyháján étkeztek. Itt nem voltak tág lehetőségek, nem lehetett egyszerre vagy véletlenül meggazdagodni, de akik szerették a pontos és biztos fizetést, az állandó munkát, azok idejöttek. Egy váradi vegyészmérnök nagyszerű foncsort tudott készíteni, és ezt senki sem tudta utánozni Szibériában. Ez a foncsor titkos műhelyben, kizárólag a Nemalah részére készült, és így a tükrei kiváltságos helyzetet élveztek egész Szibériában. A tükörhöz való üveget úgy szerezték, hogy rövid idő alatt összevásárolták a gyanútlan fényképészektől a régi lemezeiket, akik ezeket potom áron vesztegették. El sem tudták képzelni, mihez kezdenek velük a hadifoglyok. Mikorára felismerték a tükrök formájáról az elvesztegetett lemezeiket, akkorára már a Nemalah a foncsoron kívül a szibériai tükörüvegnek is egyedüli birtokosa volt.

A városban csak szólni kellett valamelyik kereskedőnek, hogy milyen portékára van szüksége. Az ügynök elhozta a táborba a mintát, feltétlenül akadt, aki meg tudta csinálni. Néha bizony silány portékát kaptak a megrendelők, és egyszer egy krasznojarszki boltos kirakatában elolvadtak a lágerkészítményű gombok. Nem volt baj, a boltos még egyszer megrendelte a gombokat, de a rendelésnél most már kifejezetten téli gombokat kötött ki.

Cseh légiók tartották megszállva a szibériai vasútvonalakat, és cseh őrség, cseh parancsnokság felügyelt a táborban. Skrivanek főhadnagy úr volt cseh részről a tábor parancsnoka, és néhány dolog behozatalát megtiltotta. Ez természetesen új iparágat fejlesztett ki. Divatba jött a csempészés, és megint nagy vagyonok keletkeztek egy-egy merész és sikerült csempészés után.

Az első hónapban mindössze két szeszcsempészt lőttek le az őrök, ezzel szemben akik baj nélkül átjöttek kétszer, háromszor, egész életükre biztosították magukat, olyan kiadós volt a spirituszcsempészet. Titkos föld alatti műhelyekben készült éjnek évadján a mindenféle likőr, amit átcsempészni aztán nem volt nagy művészet: maguk a cseh katonák voltak a leghívebb vásárlók. A cseh katonák is szépen kerestek a likőrkereskedelemben.

Az első igazi nagy üzletet a Nemalah bonyolította le.

A hadsereg árlejtést hirdetett bádogsajkák szállítására, és a pályázatot legnagyobb meglepetésre a Nemalah nyerte el. A Nemalah igazgatósága erre vérszemet kapott, és legénységi kis tükrök szállítására is ajánlatot tett. Katonai parancsnokokkal és hadbiztosokkal tárgyaltak, és végre is a katonai parancsnokság nyolcezer kis tükröt rendelt a cseh-tót légiók legénysége számára a Nemalah műhelyeiben.

Ez igazi nagy üzlet volt, valódi békebeli, hazai hadseregszállítás.

A Nemalah munkásainak ez más előnyt is jelentett. A csehtót légiók minden táborban besorozták vagy belépésre hívták fel a cseh vagy tót vidékre való hadifoglyokat. A Nemalah munkásai hadiszereket gyártottak, és ezeket nem hívták be a légióba. Fel voltak mentve a frontszolgálat alól.

 

HETVENNYOLCADIK FEJEZET

A WADKO forgalma megélénkült. A WADKO volt a hadifoglyok hatalmas árubeszerző és értékesítő szerve. Annyit jelentett ez a rövidítés, hogy: Waren-Abteilung der Kriegsgefangenen Offiziere. A kis folyosóboltok nem rontották a forgalmát, ellenkezőleg, tehermentesítették attól, hogy az apróbb, pár kopekes vásárlások is ott történjenek. A WADKO még a régi időkből maradt, és így parancsnoksági intézmény volt, de távolról sem jelentett hatalmat a parancsnokság kezében. Éppen fordítva. A WADKO élete a hadifoglyok szimpátiájára épült. A hadifoglyok most kuncsaftok lettek, akiket rendesen ki kellett elégíteni, akiknek kedvében kellett járni. Akiket oda kellett csábítani, nehogy másutt szerezzék be a szükségleteiket. Így azt lehet mondani, a parancsnokság üzleti érdeke volt, hogy a hadifoglyok minden tekintetben a WADKO-t támogassák.

A WADKO tisztességes kereskedelmi versenyt kezdett a zugvállalatokkal, a zugkereskedelemmel. Jó portékát tartott, bevezette a kliringforgalmat, ami alatt itt azt értették, hogy be lehetett fizetni egy bizonyos összeget, azt rávezették egy papírlapra, és amíg a követel oldalon pénz mutatkozott, lehetett vásárolni. Így a WADKO mindig előnyösen tudott vásárolni, mert állandóan nagyobb hadifogolypénzek voltak nála az úgynevezett kliringszámlán.

A WADKO kliringcsekkje egészen komoly értékszámba ment, a városban szívesen elfogadták fizetés helyett, a muszkák is respektálták.

Egyes vállalatok a pénzhiány miatt saját papírpénzt bocsátottak ki. A lágerben akárhol lehetett velük vásárolni, de egyszer valaki tréfából odaadta a városban a muszka boltosnak, és az egész komolyan elfogadta pénz helyett, adott árut érte, sőt, visszaadta igazi pénzben, ami visszajárt.

Egy élelmes ember zálogházat létesített, A zálogházba csak néhány hétig vettek fel ruhaneműt meg értéktárgyakat. Egy szombaton az egyik vállalkozó nem tudta fizetni a munkásait, elvitte a kész portékát a zálogházba, ahol megkötötték vele az üzletet. Adtak pénzkölcsönt a portékájára. A tábor első zálogháza ettől kezdve eltért eredeti hivatásától, és kizárólag árukölcsönök adására rendezkedett be. Megszorult iparosok, vagy akik nem tudtak hirtelen túladni a portékájukon, szekerekkel hordták be a zálogházba a holmit. Nagy raktárt rendezett be a zálogház, átala– kult közraktárrá, és már csak nagyban dolgozott. Az apró zálogtárgyak a kis uzsorásokhoz vagy a gomba módra szaporodó kis zálogházakhoz kerültek.

A pénz értéke állandóan esett. A tizenhatodik barakkban Pénz- és Értékbank alakult. Aki idevitte a kis vagy nagy tőkéjét, bebiztosíthatta magát a pénz hullámzása ellen. A pénzért azonnal állandó értéket: yent, dollárt, fontot vagy aranypénzt vettek, és a kölcsönöket csakis így adta ki kamatra a Pénz- és Értékbank. Yenben, dollárban, fontban vagy aranyban kellett a kölcsönvevőnek visszafizetnie. Ennek a banknak a csekkjeit vagy letéti jegyeit hamarosan magas ázsióval kezdték vásárolni a városban. A muszkák a legbiztosabb befektetésnek tartották a tábori Pénz- és Értékbank címleteit, és egy ezerrubeles kötelezvényért rövidesen két- meg háromezer lejt adtak hivatalos Kolcsak-pénzben vagy cári rubelben.

A nagyiparosok, nagyvállalkozók és nagytőkések mellett megjelentek a kis törpevállalatok is. Egy százados kis asztalkán maga árusította a diós cukrot, amit éjszakánként kotyvasztott. Vasárnap délelőtt a sétákon citromos vizet, cigarettát, gyufát, ceruzát, apró noteszeket kínáltak, szobáról szobára járt esténként egy-egy süteményárus. Egyesek a nyakukba faládikát akasztottak, bájos és kellető mosollyal nyitották ki, és kínálták a cipőpertlit, cipőkenőcsöt, szappant, kötött gombot, esetleg megsúgták, hogy este hatkor játék kezdődik az Iritz kaszinóban.

A játékot csak eleinte súgták, csakhamar nyilvánosak lettek a játékklubok. Nem kellett titkolni, senki sem üldözte őket. Egyszerre három rulettbarlang nyílt meg a táborban. Kibéreltek valamelyik elszegényedett fogolycsaládtól egy szobát. A szoba közepére nagy rulettasztal került, és gép ugyan nem volt, de egy zacskóból éppen olyan biztonsággal lehetett kihúzogatni a számokat és nyerni vagy veszíteni. Az ilyen játékszobákban a játékidőre a lakók a falak mellé hordták a motyóikat, és csendesen üldögéltek, amíg a játék folyt, mintha nem is a saját lakásukban lennének. Ezzel szemben természetesen részt kaptak a pinkából, a játékpénzből, esetleg a bank nyereségéből, legtöbbször pedig valami határozott bért a szíves vendéglátásért.

Szombat este pedig, mikor a munkásfizetések voltak, egyszerre megteltek a boltok, ellepték a munkások a kaszinókat, elözönlötték a kiméréseket, megrohanták a süteményárusokat, kiürítették a kis, nyakban hordott ládikókat, megvették az összes krumplilángost meg palacsintát.

Megteltek Reisz úr fő- és alvállalatai vendégekkel, nyüzsögtek az ügynökök, a felhajtók, röpcédulákat osztogattak: ismét nyílik egy nagyon kedves kis fészek, ahol igazán otthonosan vagy nagyon kellemesen, esetleg jutányos áron lehet szórakozni.

A színház is megnyílt, és hatalmas, ember nagyságú plakátokon hirdette a Luxemburg grófját, de persze szombaton és vasárnap már csak felárral lehetett vásárolni a jegyeket. A jegyügynökök egész héten vártak erre az alkalomra, és egészen szépen kerestek, ha valaki oly botor volt, hogy szombat estére halasztotta a jegyváltást, és nem gondoskodott magáról idejében.

A tizennyolcas földi barakkban pazar átalakítások történtek, és megnyílt az első orfeum. Egyelőre ugyan Schnitzlert játszottak az orfeumban, de az előadás alatt enni, inni lehetett. Azt a vendéget, aki nem ivott, kinézték, aki pedig jól cechhelt, annak kívánatra az asztalához ült a naiva, kit ezúttal is egy jóképű fiatalember helyettesített, mert a nőket még mindig nem engedték meg nyilvánosan. Meg aztán, ha meg is engedték volna, hol találtak volna magyar vagy német nyelvű színésznőt? Maradt tehát a fiatalember naiva vagy vígjátéki szende, aki azonban most már orfeumban játszott, tehát innia kellett. Mulatnia a vendégekkel, cechheltetni az előadás után. Hogy pedig a kolbászgyárosnak valahogy mégis meglegyen a teljes hazai kényelme: szeparék voltak az orfeumban, a szeparéknak függönyei voltak, amelyeket diszkréten behúzott a főpincér, mikor a Köves hadnagy úr bandája odaillegett, és a bőkezű mecénás beinvitálta őket, hogy húzzanak egy dalt a naiva fülébe, aki már kissé pityókásan énekelte, hogy:

Darumadár, ha elszállsz dél felé...

Az orfeum ablakaiból alig lehetett elhessegetni az odagyülekezett és kinn rekedt szegényebb hadifoglyokat, akiknek nem telt még egy feketére sem, hogy legalább egy múló negyedórára élvezhessék a földi kincsekben tobzódó bajtárs élvezeteinek morzsáját. A főpincér veszekedett a zászlós- meg a hadapródpincérekkel, hogy nem vigyáznak eléggé a bliccelőkre. Különösen pedig a török bimbasira nem vigyáznak, aki már tegnap is meglépett két túróssal, egy feketével és három likőrrel...

Elszánt és lecsúszott hadfiak, a hónuk alatt holmi szakadt fehérneművel, a tábor végén lakó zsibárusoknál kísérleteztek. Hosszas könyörgésre mégis kaptak a szakadt lábravalóért egy negyed font lóhúsból készült kolbászt a szegénykonyháról, esetleg egy kis rozscipót. Nem lehetett nekik megmagyarázni, hogy a fehérneműnek már nincs ára, azt csak ő tartja még használhatónak, legfeljebb konyharuhának vagy géptisztító rongynak lehet eladni...

Egy-egy részeg ember támolygott hazafelé, jól cechhelhetett, mert a tulajdonos a pincérrel kísérteti haza, biztosan ott hagyta az egész heti keresetét valamelyik lacikonyhán, ahol bécsi szeletet evett, de kissé sok mazsolabort ivott rá...

A zászlóaljparancsnok elégedetten bandukolt hazafelé, eladta az összes krumplilángost. Ha holnap is ilyen üzletet köt, mint ma, a jövő héten már készpénzért fogja venni a krumplit, és pár hét múlva már segéddel fog dolgozni...

A Nemalah munkásainak este előadást tartott Hans Kohn. Ezek Jeruzsálemben voltak ma este, Hans Kohn szavaitól megittasodva jöttek az előadásról, az egyik bizonygatta, hogy pontosan lejegyezte az egész beszédet gyorsírással, de már két embernek odaígérte, majd azoktól meg lehet kapni, de különben is megjelenik az egész a Zsidó Gondolatban. Hans Kohn maga fogja kijavítani, egészen hiteles szöveg lesz...

Két tiszt a pékműhely felé cipelt egy nagy dézsa vizet, ez ma az utolsó, ha ezen túl lesznek, le lehet feküdni. Ugyancsak meg kell dolgozni azért a pár kopekért, ámbár hiszen nem is ez a fontos, hanem a napi három font kenyér...

Messziről sertésvisítás hallatszott, holnap disznóaprólék lesz a Balajti konyhán. Kár, hogy abban a kis földi barakkban, ahol a kiméréseket rendezte, nem szolgálnak ki zsidókat. Igaz, hogy az utóbbi napokban az egyik sportegylet, bodegájában is megtagadták egy zsidó vendégtől a kiszolgálást, de itt legalább ezt kiírták, aki nem akarja, hogy visszautasítsák, legfeljebb nem megy be.

Az őrtorony felől puskalövés csattant, úgy látszik, már megint ráfizetett valaki a csempészésre. Kockázatos mesterség. Ezt sem muszáj annak csinálni, akinek a gyomra nem bírja a puskagolyót.

A német legények földi barakkja felől kolompszó hallatszik. Már megint bolondoznak azzal a jódlizással. Ma legalább beléptidíj mellett tartják, de máskor ingyen szamárkodnak.

A tizenhatos pavilonban még ébren vannak. Nem csoda. Megszaporodott a tábori kereskedelmi törvényszék pereinek a száma. Hát csak bogozzák. Azért fizeti őket a jogkereső közönség.

 

HETVENKILENCEDIK FEJEZET

A tábori kereskedelmi törvényszék alig pár hetes volt. Egy tábori ügynök, Makray főhadnagy papírdobozokat rendelt a Hajnik-féle papírdobozgyárban, és nem volt megelégedve a címkékkel, amelyeket a cég a dobozokra ragasztott. Nem akarta átvenni a dobozokat. Hajnik a haját tépte, szombat reggel volt, este a munkásokat ki kellett fizetnie, tehetetlenül állott. Makray főhadnagy hajlandó volt jelentékeny árengedménnyel mégis átvenni az elfuserált dobozokat. Vitatkoztak, sőt ordítoztak, szidták egymást, neki akartak egymásnak menni, nem tudták elintézni a vitát. Nem csoda, ebben az időben sok vita volt a világban, ezeket sem tudták csendesen és lárma nélkül elintézni. A többi vita zaja nem hallatszott ide, ez azonban kétségbeejtő volt, hogy az iparos itt álljon szombat este, és ne tudja kifizetni a munkásait...

Makray hangoztatta, hogy nincsen benne rosszakarat, máskor is itt fog rendelni, de a púderdoboz vignettájára a nő kezébe nem rendelt legyezőt. A fél arcát eltakarja a nőnek a legyező, és itt, Szibériában, oly kevéssé használt szerszám a legyező, hogy attól tart, ha a púdert ebbe fogja csomagolni, nem kell a szibériai nőknek. Az is hiba, hogy vörös hajat festettek a nőnek, mikor kifejezetten sárgát rendelt. A csomagolástól nagyon sok függ, és ezekbe a csomagokba tehet akármilyen púdert, levon az értékéből. Pedig a dobozok jók. Máskülönben meg van elégedve, de tessék az utasításait követni, nem hiába beszél, írásban adta oda a rendelést, tessék megnézni, ragaszkodik a rendeléshez. Mondta volna Hajnik, hogy a vignettát nem vállalja, csak a dobozt, gondoskodott volna a címkéről máshol.

Megegyeztek, hogy a parancsnokság elé viszik az ügyet.

A parancsnokság még a helyet is megtörölte, ahova leült a két rég nem látott bajtárs, de mikor meghallotta a parancsnokezredes a vitát, ugyancsak vakarta a fejét, azt mondta, hogy ez nem egészen katonai természetű ügy.

Az egyik íróasztalnál felállt egy százados, és tiszteletteljesen félrehívta a parancsnokot. Kis ideig tanácskoztak, és a parancsnok egészen felüdülve jött vissza.

Azt mondta, hogy meggondolta a dolgot. Előre látható volt, hogy lesznek ilyen viták, feltétlenül gondoskodni kell a megoldásról, csak egy órácska időt engedélyezzenek a felek.

A parancsnok hamarosan maga elé hívatott néhány jogászt úgy, ahogy a százados tanácsolta, és fél óra múlva együtt ült a tábori kereskedelmi törvényszék, mely egyelőre fellebbezhetetlenül döntött az ügyben. Makray főhadnagynak át kell vennie a dobozokat, mert a doboz lényeges kellékének nem tekinthető a nő legyezője, sem a vörös haj a vignettán, viszont némi árengedményt kap, mert a Hajnik-féle dobozgyár nem szállította pontosan azt, amit rendeltek nála. Ezúttal azért ítélt így a kereskedelmi törvényszék, mert nem lehet tudni, vajon nem előre megfontolt szándékkal történteke ezek a feltételek. Hátha valamelyikre nem ügyel az iparos, és ezen a címen tetemes árengedményt lehet kapni. Ez következtethető legalábbis abból, hogy Makray alperes árengedménnyel mégis használhatónak véli a dobozokat, ami jóhiszeműségét bizonyos tekintetben kétségbevonhatóvá teszi.

A tábori kereskedelmi törvényszék mellett csakhamar megalakult a tábor polgári bírósága is, az állandó választott bíróság, a váltóbíróság is, és a parancsnokság független bírái kezébe került az igazságszolgáltatás. A telepek és a vállalatok alávetették magukat a tábori törvénytevők ítéleteinek, és ezek csakhamar kifejlesztették saját fellebbezési fórumaikat is, ha netalán valaki nem nyugodott volna meg az elsőfokú ítéletben. A munkájuk ugyanis csakhamar megszaporodott, és persze nem maguk fölé tettek egy felsőbb fórumot, hanem egy alantasabb bíróságot létesítettek, amelyik tömegesen ítélkezett az ügyekben, és csak a bonyolultabb jogesetek kerültek a magasabb tekintélyekhez. A bíróságok fenntartása pénzbe került, és ezt természetesen a jogkereső közönség finanszírozta. Kellett csinálni egy védjegyosztályt is, mert a táborban minden egyes iparos a saját védjegyével kezdett dolgozni, és megtörtént, hogy valamelyik nagyszerűen bevált cipőkrém márkáját egyszerűen leutánozta a konkurrencia. A védjegyhivatal ezt a visszaélést most már megakadályozta.

Az első komolyabb téli reggelen megdöbbentő szenzáció kavarta fel a láger munkába siető embereit. Egy szánkó fordult be a kapun, és egyenesen az ötös pavilon előtt állt meg. A szánkón szalma volt, és nem tűnt volna fel senkinek, de egy beburkolt alakot cipeltek ki a pavilonból. Egy zsákokba burkolt, elájult embert, akinek nem lehetett az arcát látni. De ahogy cipelték, ahogy a szánkóra tették, látszott, hogy ember lehet. A zsákokon keresztül vér szivárgott a hóra.

A szánkó elvágtatott a zsákba burkolt emberrel, aki mellett egy medikus ült.

Suttogva és borzongva adták tovább egy főhadnagynak a nevét. Hetek óta munka nélkül állott, számtalanszor vette már igénybe a parancsnokság segítségét és adományait. Most legutóbb már nem kapott semmit. Kölcsönöket sem kapott, a holmijait mind eladta, rongyosan kódorgott a táborban, teljesen elzüllött. Összeállt egy másik munkátlannal, egy lesüllyedt török hadapróddal, és megbeszélték, hogy ki fogják rabolni a Devecseri-féle bőrlerakatot a török pavilon padlásán.

Ma hajnalban hajtották végre a gaztettet, de nem tudták, hogy a raktárnak őre van. Az őr nem mert nyíltan szembeszállni a két betörővel, A sötét padláson a hátuk mögé került, és rávágott a baltájával a főhadnagy karjára...

A főhadnagyot vitték zsákokba bugyolálva a kórházba... Letakarták, hogy ne lehessen megismerni.

Nyilvánvaló, hogy ezen segíteni kell, nem szabad, hogy még egyszer erre sor kerüljön. Még aznap megszervezték a tábori rendőrséget. Ha tudni fogják a rossz emberek, hogy van rendőrség, hogy van közbiztonság, nem fognak ilyesmire vetemedni.

Most, hogy megszervezték a tábori rendőrséget, többen elmondták utóbbi kalandjaikat. Egy zászlóstól a hatos barakkból elvették a sötét folyosón egész heti keresményét; egy százados vízért ment éjjel, és ahogy jött keresztül a sötét udvaron, ismeretlen tettesek lehúzták a köpenyét. Egy ügynöktől az aranyóráját vették el és a kékróka sapkáját a félméteres fülvédőkkel; egy önkéntes tizedes – jelenleg susztertanonc – cipőt vitt a múlt héten a megrendelőhöz, még egészen sötét sem volt, egy pillanatra elbámészkodott, azalatt kiragadták a kezéből a cipőket, nem lehetett tudni, ki volt a tettes.

Ezeket a dolgokat eddig nem merték panaszolni, annyira hihetetlennek tartották, nem tudták elképzelni, mi történhetett velük. Most egyszerre mindenki beszélt róluk. Elszenvedték inkább a nagy károkat, semmint hogy beszéljenek ezekről a dolgokról, pedig kár volt, mert íme: a tábori rendőrség egyszerre rendet csinált. A raktárak elé őrséget tettek, a közlekedést bizonyos órán túl megtiltották, és ha valaki mégis kint járt, az természetesen magára vethetett. A színház és kávéházak irányában őrszemek voltak felállítva.

Az elvetemedett embereknek nehéz munkájuk akadt volna.

Csak lopások fordultak elő elvétve, de hát ezt még a legrendesebb államokban sem lehet megakadályozni.

A lágerrendőrség kitűnően bevált, a rablók és zsiványok megjuhászodtak, és úgy tűnt, becsületes életet kezdtek, mert az efféle panaszok ritkábbak lettek.

Most már, hogy megvolt a tábor rendőrsége, nem volt meglepetés, mikor új ügyosztállyal bővült. Felvette programjába a mulatók és zugkocsmák ellenőrzését, a hamisjátékosok üldözését, minden jó erkölcsbe ütköző cselekedet megrendszabályozását.

Eleinte rossz szemmel nézték az erkölcsrendészeti osztály működését, különösen a kávésok, de még inkább a kávémérések izgattak ellenük, ám egy baklövésük igen népszerűvé tette őket. Egy hajnalon ugyanis letartóztatták a kis Kilényi hadapródot, mert egy pavilon mögött Ruttkai hadnagy úrral csókolózott.

A parancsnokságon aztán mindketten igazolták, hogy egész éjjel az orfeumban ittak és mulattak, berúgtak, és hát odahaza sem büntetik, ha két részeg ember összecsókolózik az átmulatott éjszaka után.

A parancsnokság bosszankodott a rendőrök melléfogásán, szabadon bocsátotta a foglyokat, és azok felháborodva mesélgették a személyes szabadságukon esett sérelmeket. Hogy, hogy nem, a foglyok előtt éppen ez a baklövés tette népszerűvé a rendőrség erkölcsrendészeti ügyosztályát, és ettől kezdve inkább mulattak, mint bosszankodtak a tisztes intézmény emberein.

Persze sokan rágalmazták is a rendőrséget. Azt mondták, hogy pár rubelért elnézik, hogy az orfeumban kifosztják a vendéget, pár rubelért behunyják a szemüket, és nem jelentik fel a játékbankokat, pár rubelért sok mindent nem üldöznek, és különösen az erkölcsvédelmi törvényeket kezelik nagyon lazán.

Ez azonban csak ráfogás volt. Persze hogy elvettek néhány rubelt, kaptak itt-ott a játékbankoktól is valami sápot, viszont a törvény nagyon laza volt, és csak a rendőr belátásán múlott, hogy mit tart bűncselekménynek. Nem voltak írott törvények, a hazai törvényeket fogadták el nagyjában és egészében, de persze csak amennyire fejből emlékeztek reájuk, és senkit sem lehet arra kényszeríteni, hogy több törvényre emlékezzen, mint amennyire éppen akar.

Azzal vádolták őket, hogy pénzért elfelejtik a paragrafusokat.

Hogy az utóbbi időben mégis történt pár lopás, annak inkább az lehetett az oka, hogy a lágerrendőrség nem győzte a sok munkát. Ennek ellensúlyozására a nagyobb cégek bolt– és raktárőrző szervezetet létesítettek.

NYOLCVANADIK FEJEZET

A tábori színházban az Elvált asszonyt újították fel, és az előadásról kijövő emberek még a hatása alatt állottak. Magda főhadnagy, a primadonna, gyönyörűen énekelte a címszerepet, Tóth Gabi, a szubrett, fényesen táncolt Gábor Ernővel, aki odahaza is elismert színész. Megjegyezték, hogy a szubrettnek már egy kicsit vastagodik a hangja, de a bokája a régi. Dobos Laci hódító volt a főszerepben, kitűnő bonviván. Biztosan kap szerződést, mihelyt hazaér. Az utolsó felvonásban egy betét is volt. Mikor ezt a betétet énekelték – állítólag szibériai szerzemény –, sírt az egész közönség.

Ott künn dühöngve harcol a világ, Itt benn szelíden nyílik száz virág... Lesz feleségem és lesz gyermekem, A béke ontja áldását nekem...

Sírt Ortmann úr, a szalámigyár tulajdonosa, sírt a szandálművek egész igazgatósága, zokogtak a páholyokban a harcokat járt parancsnokok, a lágertörvényszék elnöke, a WADKO igazgatója, a béltisztítók munkavezetője. A középhelyeken könnyeztek a szeszcsempészek, kissé hátrább, a Nemalah bádogos és tüköradjusztáló munkásai, az Iritz kaszinó játékmestere, még hátrább a színházi büfé szabadnapos pincérei, egészen hátul a cipőpertliárusok, a konyhafiúk, a házalók, a cigarettatöltögető munkások, az ötvenöt esztendős suszterinasok, a favágók, Gyula bácsi, a hatvanesztendős tartalékos százados, aki már nem tudott dolgozni, és egy csalhatatlan kártyaszisztéma árusításából élt. Omlott a könnye az egész tisztikarnak, zokogtak a legridegebb munkásnyúzók és a leglelketlenebb spekulánsok is...

Késő éjjel volt, és az útvonalon, a színháztól a pavilonokig rendőrök fáztak a szikrázó szibériai éjszakában. Eleinte nagy sérelemnek tartották a tábori rendőrséget, de amióta az a baklövés volt Kilényivel, vicceket mondtak róluk. Nem vették őket komolyan. A tizennyolcas földi barakk orfeumában kupiét énekeltek róluk, ennek a refrénjét dúdolták, ha valahol megláttak egyet:

...Én vagyok a gorodoki rindi-randa-rendőr...

Ahol nyáron a krumpliültetvények voltak, szinte végig a tábor deszkakerítése mellett, vékony füstfelleg szállt a hó felett. Gyanúsnak tetszett a dolog, néhányan elindultak a füst felé, és magukkal vittek egy rendőrt is.

Közelről már látszott, hogy valami fedezék van a föld alatt, onnan száll a füst. Vissza is akartak fordulni, hátha csak valami apró műhely vagy valami újabb bodega épült. A rendőr azonban erősítgette, hogy ilyesmiről nincs tudomása ezen a helyen.

Egy nyomorúságos fedezéket találtak ott. Az ajtaja a hideg ellen szalmafonatokkal volt bevonva. Kinyitni nem lehetett, de a kiabálásra meg a zajra végre előjött egy öreg, kínai paplanba burkolt szakállas ember, akiben, mikor megszólalt is, alig lehetett ráismerni Korzer főhadnagy úrra a hatosból. Mérges volt, hogy zavarták, de ha már itt vannak, megmondja, hogy ő építette magának a kis kunyhót, nem kíván többé az emberek közé menni. Ha jó volt a fronton a fedezék, jó itt is. Inkább itt lakik, mintsem visszamenjen a társadalomba, melyet végleg meggyűlölt.

Rongyok és deszkadarabok voltak az odúban, Korzer bácsi rongyai meg deszkadarabok, amelyekkel fűtött, és amelyeket valószínűleg a tábor deszkakerítéséből lopkodott. Egy rossz bádogveder árválkodott bent, félig tele vízzel, meg a csajkája némi ételmaradékkal a kezdetleges tűzhelyen. A fal mellett két deszka hevert a földön, rajta szalmafonatok, ez volt a fekvőhelye. Csak meghajolva lehetett tartózkodni az alacsony fedezékben, ahova Korzer bácsi visszavonult barlanglakónak.

A rendőr a parancsnoksághoz akarta vinni Korzer főhadnagy urat, a szerencsétlen barlanglakót. Az Elvált asszony utolsó felvonásának románcától meghatott éjjeli látogatók nem engedték.

Faggatták Korzer bácsit, mi az oka, hogy lemondott a világi élvezetekről, az emberek társaságáról?

Végre is Korzer bácsi lerogyott a szalmafonatokra, és keservesen sírni kezdett. Azt mondta: nem bírta tovább, ide jött meghalni. Odahaza főkönyvelő volt, de dolgozni nem tud, és nem is fog tudni soha. Nem testileg nem bírja, hiszen még alig negyvenhárom esztendős, de lelkileg nem bírja.

Megalázónak érzi a munkát, és megalázottnak érzi magát, mikor testi munkát végez. Már nemegyszer elkezdte, de mindig abba kellett hagynia. Így kell neki elpusztulnia. Teljesen lerongyolódott, a száz rubelből csak a kenyérporcióját pótolhatja, kenyéren él már két hete, amióta barlanglakó. Nappal soha nem mozdul ki, csak egyszer havonta, mikor a fizetését felveszi. Éjjel jár vízért is. Soha nem fog tudni testi munkát végezni, de megváltás volna neki akármilyen szellemi munka. Azt elvégezné. De ha még egyszer esztergályozni kell neki, vagy bádogot kell vágnia ollóval, abba belehal...

Többé-kevésbé mindnyájan átestek már azon az érzésen, hogy az első napokban milyen megalázó a szellemi munkásnak kalapálni. Ez beléjük volt nevelve. Teljesen itt, a nyomorúságban sem tudták levetkezni. Nehéz munkára is hamar akadt vállalkozó, ha olyan helyen kellett végezni, ahol nem látta senki. Egy pékműhely olcsóbban és hamarabb kapott munkást, ha még oly rosszul fizetett is. De például valami teheráru lerakására a nyílt terepen, a barakkok között, az emberek szeme előtt: erre nemigen akadt munkás, még magas fizetés mellett sem.

Egy vállalkozó megszánta Korzer bácsit, egy nagyvállalkozó, akinek drága vasesztergapadja volt, aki húsz munkással dolgozott, és aki állítólag már tetemes összegeket küldött haza a cseh légionisták postájával. Azt mondta Korzer bácsinak, hogy reggel jelentkezzen nála. Könyvet fog vezetni a munkákról meg a munkásokról, és általában, ami kell egy ilyen nagy üzemnél.

Korzer bácsi odavolt az örömtől. Azonnal felkelt, otthagyta a fedezékét. Azt mondta, hogy egyelőre annyira tetves, hogy nem megy vissza ma éjszakára a pavilonba, hanem a legénység között fog aludni. Majd reggel elmegy először a fürdőbe, és fertőtlenítés után jelentkezik a vállalkozónál.

A vállalkozót megéljenezte a hálás hadifogolycsoport, és hamarosan terjeszteni kezdték az áldott jó szívének a hírét. Mindenki örült, hogy így megoldódott Korzer bácsi élete. Túláradó szeretettel nyitottak utat a vállalkozónak, aki drága bundájában, vastag szivarral a szájában, barátságos köszöntéssel távozott közülük a lakása felé. Ahová – mint mondotta – most már sietnie kell, mert a legénye várja a vacsorával, és nem akarja, hogy az egész éjjel virrasszon.

Mert külön legénye és külön konyhája volt a vállalkozónak. A közös kásaétkezéseken a gyomorbaja miatt nem vehetett részt. Méltóságteljesen lépdelt a külön konyhája, a külön legénye, a külön vacsorája felé, és ragyogó arcán a jótett öntudatával dúdolta a szibériai éjszakába, hogy:

Ott künn dühöngve harcol a világ, Itt benn szelíden nyílik száz virág...

Elszéledtek mind, ment mindenki hazafelé, de őelőtte még sokáig rémlett Korzer bácsi hajlott alakja, ahogy viszi a keserves holmiját a legénységi barakkok felé.

Mikor a szobájához ért, észrevette, hogy világosság szűrődik ki az ajtón, pedig a lakótársai nem voltak odahaza. Tudta, hogy mind valami éjjeli munkát vállalt. Richárd postamunkát egy fehérnemű-varrodában, ahol egy kelengyét kellett sürgősen elkészíteni. Azt beszélték, hogy egy szekérkenőcsgyáros akarja vele meglepni – nem egészen hátsó gondolat nélkül – egy katonai parancsnok menyasszonyleányát.

A kis Szluka sorsa most dől el. Délután elvitték sorozásra, mert Rózsahegyre való, és az Csehországban van. Rácz Pista valamelyik kaszinóban a játékmestert helyettesíti, és a többi is házon kívül van.

Ki lehet a szobában? Óvatosan nyitott be. Tényleg vendége volt. A kis Tánczos.

A kis Tánczos bocsánatot kért, hogy ilyen későn zavarja a doktor bácsit, de nagyon nagy bajban van. Arra kéri, hogy ezeket a búcsúleveleket adja át a szüleinek, testvéreinek, ha hazaér. Ő már nem fogja többé látni a Lánchidat, a Rózsadombot, a Margitszigetet, a Keleti pályaudvart...

Sápadt és zilált volt a kis Tánczos, aki tizenhét éves korában önként lépett a hadseregbe, és vitézül harcolt. A tizennyolc évet sem töltötte be, mikor sebesülten elfogták. Szorgalmas, derék gyerek volt, állandóan nehéz munkákat végzett. Olyan volt, mint egy fiatal medve: egy kicsit lomha, de acélizmú. Kedves, vajszívű kölyök, eszes gyerek, és most egyszerre odaomlott az ágyra, s keservesen zokogott.

– Meg kell halnom, doktor bácsi... Revolver nincs, felakasztom magam... Nem tudna keríteni egy revolvert? Jobb volna mégis...

– Meg vagy őrülve... Mi van veled?

A Tánczos gyerek kétségbeesve és halálra szántan panaszolta a tragédiát. A boksztársai között ő volt a legmegbízhatóbb. Ő őrizte a család pénzét, amit keserves munkával szereztek. Egy szombat este, mikor munkából jött haza, becsalták a kaszinóba. Először csak a saját pénzét vesztette el. Akkor valaki, aki tudta Gyula bácsi szisztémáját, leszállított áron elárulta neki a titkot. A csalhatatlan szisztémán aztán elvesztette a bajtársak egész keresetét, a megspórolt rubeleket.

Pár hétig tudta titkolni és húzni az esetet. Különmunkát vállalt, éjjel-nappal dolgozott, alig aludt valamit, úgysem tudott volna a lelkifurdalástól. Minden holmiját eladta, és így tudott mindig a pénzekből kiadni, ha valamelyik visszakért valamit. Ma este először nem tudott már adni. Azt hazudta, hogy bevitte a bankba, mert magánál nem merte tartani. Holnap reggel banknyitásig meg kell halnia. Nem bírja pótolni az összegeket.

Ezer rubelt sem tett ki, amiért szegény Tánczos gyereknek fiatalon meg kell halnia, önkéntes katonának önkéntes halállal.

Leszidta a fiút. Adott neki egy cédulát, amelyiken igazolta, hogy átvette a teljes összeget. Nála van. Menjen csak nyugodtan haza, majd megszerzi a pénzt reggelre. Nem kell bolondozni. Majd szerez kölcsönt hazai visszafizetésre.

– Reggelig? Reggelig, drága doktor bácsi?

– Reggelig. Eredj csak haza. Ne is eredj haza. Maradj itt. Ha társaid keresnek, mutasd a cédulát, mondd, hogy engem vársz. Elmentem a pénzetekért...

Ráparancsolt a kis szófogadó Tánczos gyerekre, hogy maradjon nyugodtan. Nem lesz semmi baj. De ne merjen csinálni semmit...

Ment vissza a buránás éjszakába, kihúzta az ágyából a bankárt, akinél a fiú elvesztette a pénzt.

Simán ment, mert a bankosoknak sohasem volt egészen tiszta a lelkiismeretük. Sohasem lehetett tudni, miféle meglepetés éri őket. Néha egy-egy cseh katona is ment játszani, ilyenkor valósággal reszkettek attól a gondolattól, hogy a légionista veszteni talál.

Jött a bankos azonnal. Szolgálatkészen állott a rendelkezésére. Elmondta az esetet. Nagy botrány van kilátásban, azonnal vissza a pénzt...

A bankár jajgatott. Nem is ismeri ezt a fiatalembert. Biztosan nem nála játszott. A konkurrencia biztatta fel, mert a nagy veszteségek után pár szerencsés napja volt. Biztosan a török pavilonban játszott, az emeleti rulettnél. Hiszen nála nem is adnak zsetont ilyen fiatal embernek. Jó volna, ha elmennének oda is. Talán lehetne, hogy az összes rulettbankár közösen térítse meg a pénzt? Ez volna a legjobb...

Nem engedett. Azt mondta, hogy most, azonnal fizetni kell. A teljes összeget ki kell fizetni. Nagy szerencsétlenség történhet, azonnal intézkedni kell. A saját táborparancsnokságnál vagy a cseh parancsnoknál, de azonnal intézkedni fog...

A bankos gyanúsítani kezdte, hogy talán közösen akarják megzsarolni.

Megfogta a száraz embert a nyakánál.

Viszi azonnal a parancsnoksághoz.

Disznóság.

Ha valaki bankos, és bírja a nyereséget, tessék bírni az ilyesmit is. Ilyenkor minden kaszinó visszaadja a pénzt...

Ordított.

Ez az utóbbi volt a legjobb fegyver. A bankos könyörgött, hogy az istenért, csendesen. Csak botrányt ne. Felébred az egész tábor. Aztán kivette a nyakából a pénzes zacskóját, és fájdalmasan kezdte kiszámolni a százasokat. Minden százasnál ránézett, hátha elég.

Végül azonban barátságosan kezet nyújtott neki a bankos, és azt mondta, köszöni szépen, hogy közbenjárt. Isten ments, hogy botrány lett volna! Ugyebár el lehet az ilyesmit gavallérosan is intézni? Persze, csak vele, a többinek fogalma sincs a kaszinói erkölcsről és a játékosbecsületről.

Elvitte a kis Tánczosnak a pénzt, aki boldogan lélegzett fel, mikor a mentő százasokat megkapta.

Szigorúan ráparancsolt a fiúra, hogy ne merjen játszani többet, amit az határozottan meg is ígért. Látszott a szeméből, hogy meg is fogja tartani az ígéretét.

Reggeledett, mikorára lefekhetett. Már járkáltak a folyosón. Itt-ott már kopogtattak a kis zugboltok ablakain tíz darab cigarettáért. Egy szolgaszemély vödörben vizet vitt, hallatszott, hogy kikiloccsant a víz. Félálomban még hallotta, hogy valamelyik munkába menő bajtárs szomorkásan dudorássza:

Ott künn dühöngve harcol a világ, Itt benn szelíden nyílik száz virág...

 

¹ Skorbut.

² Maravédi: kis értékű aprópénz.

³ Ma: Belaja.

⁴ Híg házi sör.

⁵ Tisztiszolga.

NYOLCVANEGYEDIK FEJEZET

Mi tartotta a sovány és szúrós szemű Dima főhadnagyban a lelket, hogy rongyosan és éhesen tovább folytatta előadássorozatát a napkeleti istenekről? Vagy Hans Kohnban, hogy ragyogó színekkel ecsetelte Palesztina jövőjét a tizenkilences földi barakkban? És Szász Gyurkában, egy szemüveges hadapródban, aki a francia nyelv befejezése után angol szószedetet készített, és szorgalmasan folytatta tovább az angol nyelv tanulását?...

Már csak itt-ott akadt efféle aszkéta lélek, egy-egy kiemelkedő szirtfok. A nincstelenség elsodorta az embereket a könyvektől a munkapadhoz, a háromlábú cipészszekrényhez, a bélvakaró késekhez, a tüköradjusztáló enyvhez, az esztergához, a bádogosműhelybe. A púdermalomhoz, a csempészethez, a kupeckedéshez menekültek, csak itt-ott látszott ki a munka- és izzadtságtengerből egy-egy gyötrődő Dima, Hans Kohn vagy Szász Gyurka.

A prágai történelemtanár is elsüllyedt. Egyetemi tanár volt már odahaza is, nem itt lett professzor. Mert itt is sokan lettek egyetemi tanárok. A parancsnokság nevezte ki őket, még valamikor tavaly. Valami tudósítás jött hazulról, hogy a főiskolai hallgatók részére rendeztessen a parancsnokság kurzusokat, jogit, tanárit, mindenfélét. Az előadókat azok közül válasszák, akiknek az illető szaktárgyból doktori oklevelük van. Állítólag az is benne volt ebben az átiratban, amit állítólag az egyetemek beleegyezésével küldtek az oktatásügyi miniszterek, hogy a hadifogságban hallgatott előadásokat betudják odahaza a tanulmányi időbe. Annyival kevesebbet kell majd hallgatni odahaza az egyetemen.

Emlékezett a régi táborára, ahol a parancsnokság őrá bízta a közgazdasági tanszék ellátását. Ő is egyetemi tanár volt három hónapig Szibériában. A kultúra ragyogó napjai voltak azok, mikor naponta odaállt a pódiumra és elkezdte:

– Tisztelt tanítványaim, mélyen tisztelt hallgatóim!

Mert két napig beszélhetett csak a tanítványokhoz. A második előadása után megjelent a bokszában Würth százados úr, és azt kérdezte, vajon igaz-e, hogy a tantárgyához tartozik a szocializmus? Bevallotta, hogy valóban érinteni fogja a társadalmi gazdaságtan keretében az összes tudományos felfogást e tárgyban, és így a szocializmust is fejtegetni fogja.

Másnap megjelent a fél tábor az előadáson, nem volt elég nagy a tanterem, át kellett menni a színházba, úgy is alig fértek el. Párhuzamos előadásokat kellett tartania, és minden óra végén kiabáltak, hogy tovább, tovább... Amikor befejezte az előadását, tapsoltak, mint a pesti tudományegyetemen a kedveltebb tanároknak. A tanítványok alig tudtak jegyezni, nem volt hely, kérdezésről és felelésről már szó sem lehetett. A rendes hallgatók el is maradtak az előadásokról, az érdeklődők voltak hatalmas túlsúlyban. A rendes hallgatók megelégedtek azzal, ha az indexükben igazolta, hogy szorgalmasan látogatták az előadást...

Elmúltak a kultúra, a dicsőség régi fényes napjai, itt már nem volt egyetem. Életgond volt, és akik pénzhez jutottak, azok világi élvezetekbe merültek. Úgy látszott, senki sem kíváncsi Saint-Simon grófra és Owen kooperatív rendszerére, Fichte Geschlossener Handelstaatjára¹, Rodbertusra, Marxra és Lassalle-ra.

Most már bezzeg nem bosszankodna Würth százados úr naiv kérdésein, most már jólesne Jaczkovics magántanár szúrós tekintete és lekicsinylő mosolya, amikkel az előadásokat a harmadik pad széléről kísérte...

De Würth százados úr vizet hord egy privát konyhára, Jaczkovics, a magántanár pedig alázatos sapkalevevéssel üdvözli a megrendelőt a kis könyvkötödéjében. A prágai tanár, az egyetlen igazi egyetemi tanár, aki letagadta, hogy prágai, és letagadta, hogy tanár, egész másnemű előadásokat vezet. Délután háromtól hatig tart fogadóórát a boksztársai engedelmével, akik csekély díj ellenében ezt megengedték neki. Délután háromtól hatig fogadja a tépett embereket és az újgazdagokat, akik amúgy is inkább szombaton és vasárnap keresik fel. Hegyes, kék süvegben ült egy fekete bakacsinból készült sátorban, papírgömbök és félholdak lógtak le a plafonról a titokzatos sátorra. Az ágyán ült a prágai professzor és jövendőt mondott... Ki tudná most megmondani, hogy melyik az igazi mestersége? Hogy melyikhez van több tehetsége, a régi mesterségéhez vagy az újhoz?...

A legények most már nem adtak pénzt kölcsön. Amelyik keresett azelőtt, az is nehezebben élt mostanában. Nagy volt a konkurrencia, az utóbbi időben a tisztek is elmentek kocsisnak, sőt elszegődtek, ha megengedte a cseh parancsnokság, falura béresnek is. Azt mondták a régen nagypénzű legénységiek, hogy van már kinnlevőségük elég, meg vannak elégedve, ha azt megkapják. Megingott a bizalom a nagy visszafizetési hajlamosságban, és a vállalkozóknál biztosabbnak is hitték a rubeleiket. A vállalkozók és spekulánsok nemcsak a napszámosaikká tették az egész tábort, de a kölcsönöket is elvonták a szegény munkásoktól. Ahol egy kis heverő pénz volt, azt felszippantották. Ha meg több pénzt tudott valaki nélkülözni, azt bevették társnak, részt adtak az üzletből, kamatot fizettek. Nem odahaza, még itt Szibériában. Szegény munkás hadifogolynak felkophatott az álla, szóba se álltak vele a pénzesek. Naiv kis mese lett a hazai visszafizetés, elő se mert vele állni senki sem. Kinevették volna.

Az olcsóbb kávéházakban, kávémérésekben, tömeglakásokban sokat beszélgettek a hadifoglyok erről a helyzetről. Hangos emberek vitték a szót, kétségbe vonták, hogy az egyik hadifogolynak van-e joga kiuzsorázni a másikat.

Azok, akik mindig konzervatívok voltak, és védték a tőkét, most a leghangosabban agitáltak a lágertőkések ellen. Azt mondták, hogy ez másféle tőke, mint a hazai. Az termelőtőke, nemzetvagyon volt.

– Ez a tőke is termel. Ez is egy nemzeté, egy zárt társaságé...

– Ez más. Ehhez erkölcstelen úton jutottak...

– Milyen erkölcstelen úton? Azt otthoni erkölcsök alapján szerezték, ehhez itteni erkölcsök juttatták...

– De az legalább komoly nagytőke volt... És aztán az egyik tiszt a másik bőrén gazdagodjon! Az egyik tiszt a másikat dolgoztassa, és eltegye a hasznot...

Akik régen az egész társadalomra értették az efféle elveket, azok most erősen védték ellenkező álláspontjukat. Gúnyosan mosolyogtak, azt mondták, nem lehet külön szabályokat felállítani. Meg kell érteni, hogy a táborban is csak azok gazdagodtak meg, akikben volt bátorság, merészség, kezdeményezési kedv és zsenialitás. Ennek eredménye a gazdagodásuk. Rotschild is kicsiben kezdte, az ő vagyona is valami tőzsdespekuláción kezdődött. Éppen ellenkezőleg, be kell látni: ők adnak nekünk kenyeret, hálásaknak kell lennünk, hogy munkaalkalmat teremtenek. Milyen jogon lehetne azt követelni, hogy a közért vagy a köznek dolgozzanak, hogy nekik is csak annyi jusson a termelésből, mint másnak, aki nem törődik semmivel, csak éppen hogy elmegy a munkahelyére, és végzi gépiesen a dolgát. A vállalkozó reszkíroz, a vállalkozó bukik meg, illendő, hogy ő gazdagodjon, hogy többet élvezzen, mint akinek semmi gondja, csak odaállni a vályúhoz...

Így cukkolták a régi konzervatívokat az ilyen beszéddel.

Mert így beszéltek, akiket azelőtt mindig támadtak, ők meg élvezték, hogy a konzervatívok most egyszerre milyen forradalmárok lettek.

Amikor doktor Dukesz elkezdte előadássorozatát A kapitalizmus, mint államvallás címen, megtelt az előadóterem. Munkások százai mentek meghallgatni. Párhuzamos előadásokat kellett tartania. Doktor Dukesz távolról sem lágerviszonyokat magyarázott. Nagy felkészültségű ember volt, aki általános szempontokat fejtegetett az előadásaiban, de a foglyok, akik hallgatták a forró levegőjű előadást, mind magukra ismertek az elnyomott munkásokban. Magukat ismerték fel az elnyomottakban a hazai milliomosok, gyárosok, az otthoni nagybirtokosok, törzstisztek, magas rangú államhivatalnokok, akik itt nem tudtak jól elhelyezkedni,

akiket elhagyott a kezdeményezési tehetség, a vállalkozási talentum, akik szegény robotolók lettek, esetleg a tulajdon hazai alsóbb rangú alkalmazottjuknál. Magukra vették, amiket doktor Dukesz a negyedik rendről és az elnyomottakról magyarázott. Meg is mondták a hazaicégvezetőnek meg a hazai nagybirtokosnak, aki előadásra járt, ha elrontott egy könyvfedelet, vagy eltört egy tükröt az adjusztálásnál, vagy ha összefolyt a festék egy bútor hátán:

– Nem is csoda. Ott jár az eszük a Dukesz-féle izgatásoknál... Ideje, hogy kiselejtezzem azokat, akik a vállalat ellenségei...

Mikor Dukesz és Ludvig Kálmán szerkesztésében megjelent a Jenyiszej című forradalmi újság, nyíltan nem is mertek az emberek feliratkozni előfizetésre. Pedig a szerkesztőknek nem is az előfizetési pénz volt a fontos, hanem az, hogy a névaláírással seregszemlét tartsanak az elvbarátok fölött. A lap két példányban jelent meg, és kézről kézre adták. Csak annyi pénz kellett, amennyi az előállítását fedezte. A pénzt szívesen adták, de nem iratkoztak fel: nem lehetett tudni, nincs-e a munkaadóknak spiclijük a feliratkozók között, és a kenyerével játszott, aki nyíltan színt vallott.

Egyszer aztán egészen komolyan megharagudtak a lágervállalkozók Dukeszra. A Jenyiszej táblázatos kimutatást közölt arról, hogy a munkások, dacára az állandó béremelésnek, napról napra kevesebb fizetést kapnak. Kimutatta, hogy a vasbérmunka törvény itt is működik, mert igaz, hogy a fizetés állandóan emelkedik, de a pénz értéke alább száll, és dacára az utóbbi hónapok hatszoros munkabéremeléseinek, a szükségleti cikkek értéke is emelkedik, és már csak a háromnegyedét lehet annak vásárolni, amit hónapokkal ezelőtt ugyanannyi pénzért kapni lehetett. Nemcsak hogy emelés nem történt, hanem lényeges fizetésredukció volt. Ezt mutatta ki a Jenyiszej.

A vállalkozók ezt a táblázatot megtudták a kémeik útján, és nyílt kihívásnak tekintették. Meg is mondták, hogy a Dukesz-pártiakat határozottan bolsevikoknak tartják, akik ellen küzdeni fognak.

 

NYOLCVANKETTEDIK FEJEZET

A hadifoglyok röviden gorodoknak nevezték a tábort, ami annyit jelentett oroszul, hogy városka. Katonai város volt azelőtt. Orosz ezredek és divíziók lakták a kaszárnyáit, míg a hadifoglyokat ide nem költöztették. Egy részében most is orosz katonák, Kolcsak ellentengernagy csapatai és cseh légionisták voltak. A nagyobbik részében azonban hadifoglyokat szállásoltak el. A kőépületekben tisztek laktak, a főidbe vájt barakkokban a hadifogoly legénység tanyázott. Az utóbbi időben egy-egy különc tiszt is lement lakni a legények közé. Volt, aki valami ipart akart tanulni, és a mestere a legénységi barakkban lakott, ezért a tiszt is odaköltözött melléje. Aztán akadtak emberek, akik aszkétaságot vállaltak, és itt, a legénység között, valóban alkalmuk volt ezt az erényt gyakorolni. Ilyen volt az enciklopédista szektárius Barth főhadnagy, aki a francia enciklopédisták utódjának vallotta magát, de bizonyos változtatásokkal hirdette a francia forradalom bölcseinek igéit.

A Rameau unokaöccsét például úgy értelmezte, hogy Diderot szerint minden ember bűnre született. Diderot is az eredendő bűnt hangsúlyozza, csak szerinte az egyik embernek olyan bűnei vannak, amelyek mellett elszegényedik, a másiknak pedig hasznot hajtó bűnei vannak. Tisztulást hirdetett Barth főhadnagy úr, meg kell tisztulni attól a bűntől is, amelyik meggazdagít, attól is, amelyik elszegényít. Közelebbi módszereket nem jelölt meg a rendszerében.

Itt lakott Forgács doktor is, egy szabadkai ügyvéd, aki tizennyolcban belekeveredett a vörös ügyekbe, és egyelőre fel volt függesztve a halálos ítélete. Ide internálták a legénységi táborba, és azzal a feltétellel nyerte vissza a szabadságát, hogy a forradalom nem fog kiújulni Szibériában. Szöknie nem szabad, mert ha megfogják, agyonlövik. Ha újból vörös forradalom lesz, akkor is agyonlövik.

A tiszti táborban az a hír járta, hogy figyelik azokat, akik

vele érintkeznek, és ezért a tiszttársai közül egy se szólt hozzá. A legénységiek tisztelettel bántak vele, és inkább összébb szorultak, de neki valamivel nagyobb helyet hagytak, ahol egy kis asztala is lehetett. Forgács doktor röviden siralomháznak nevezte a bokszát, és megenyhülten mondta, hogy minden napja tisztára ajándék, mert szökni ugyan nem fog, de lehetetlen, hogy Szibériában ne legyen több forradalom.

Felkereste egyszer ezt a Forgácsot, aki meglehetősen udvariatlanul fogadta. Azt mondta neki, csak minél kevesebbet tartózkodjon nála, mert a figyelésről szóló hír nem egészen alaptalan. Azt mondta Forgács doktor: ne legyen az ember szentimentális, mikor a bőréről van szó. A legénység, az más...

Gyöngéden becézte a tekintetével a legénységet, akik helyet szorítottak neki. Abból adtak, amiből a legkevesebbjük volt: helyet adtak neki. Mert zsúfoltan éltek egy ilyen földi barakkban a legények: két egymás feletti polcon, fejüknél a kis katonaláda, ha lefeküdtek, pontosan egymás mellé minden ember. Itt egy éjszaka is kínszenvedés volt: embergőzben, emberbűzben, köhögésben, krákogásban, horkolásban, pipafüstben. Ne lehessen mozdulni, ne lehessen a karjaimat széttárni, ne lehessen se jobbról, se balról leszállni, csak előre kicsúszni a két szomszédom között. Ne lehessen csak meredten feküdni, és ha koszos ember van mellettem, megkoszosodni, ha rühes, megrühesedni, ha tetves, nekem is megtetvesedni. Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre. Meddig még?...

De összeszorultak, és a kályha mellett, az ablak előtt, közel az ajtóhoz adtak helyet a halálra ítélt tisztnek. Itt, ahol egy percbe is egy élet keserűsége és bántalma szorult, ahol évekig vártak arra, hogy valaki az ablak mellett elpusztuljon, hogy valaki az ajtó körül felforduljon, hogy valaki az alsó polcon kiszenvedjen, hogy valaki az ablak táján, ahol a világosság jön, megdögöljön. Mit tudja az, mi ez, aki a bronz szélvédő mellett ül a meleg kávéházban, földszinten ül, melegben ül, a nagy ablaknál ül. Mit tudhatja az, hogy mi az: messzi a kályhától lakni negyvenöt fokos hidegben, felső polcon lakni, reumás lábakkal felmászni, néha-néha lezuhanni. Az ablaktól távol, sötétségben élni. Mit tudhat erről az, akinek még nem akadt a torkán, mint egy rosszindulatú halszálka, a szibériai legénységi barakk levegője?

El nem lehet képzelni, milyen szegény az ember, mikor mondani akarja a dagadt lábakat, a kihullott fogakat, a büdös rongyokat, a véresre mart testeket, a férgeket, a tehetetlenséget. Szegény az ember, és hiába nyúl szavak után a tarsolyába, ha nem tud egy kis szagot a legénységi barakkból a torkokra nyomni, egy kis rongyot az emberiségnek a képébe vágni, egy dagadt lábat magasra tartani, nem tud pisla és beteg szemeket szétdobálni, nem tud egy pillanatra minden embert a hadifogoly legény kínjába megmártogatni.

Üvölt délben a rokkant katonák kórusa, mikor jelentik a levest, most már csak három zabszem van a forró vízben, mert egy bajtárs vállalkozó vette át a legénységi élelmezést, ez is kitűnő üzletnek bizonyult.

A legénységi, akit télire kirúgott a szibériai parasztgazda, hogy ne fogyassza a kenyerét, a legénységi, akinek megégette a lábfejét a gyárban a forró vas, a legénységi, akinek kimarjult a keze vagy elfagyott a lába a szibériai erdőirtásnál, akinek kihullott a haja a bánattól, akinek elrothadt a dereka a tífuszban, akinek kilyukadt a szibériai széltől a tüdeje, aki cingát kapott a vasútépítésen, és kihullottak a fogai, megfeketedett az ínye, az bejött a táborba, és bement a barakkba. Bement várni a halált. És ebben a tekintetben semmit sem különbözött Forgács doktor úrtól, aki szintén a halál elébe érkezett ide.

És a legénységiek között is éppen olyan skála volt a barakkbeli koldustól az Ortmann szalámigyárosig, mint a tisztek között: a milliomos Hanák hadapródtól egészen Koncz alezredesig, a foltozó suszterig lefelé...

A legénységi hadigazdag is rég elfelejtette a legénységi közös törzset, amelyből származott. Ortmann úr, aki valamikor innen rohant a levesért, hogy a sűrűjéből panamázzon ki magának, ma

már szibériai aranyróka kucsmában parádézott, és szilveszter éjszakáján a színházi büfében rendezett orgiáján megvendégelte az egész színházat. Patakokban ömlött a francia pezsgő, felváltva húzatta a filharmonikusokkal meg Köves hadnagy úr bandájával, mammut cechet csinált. A rongyos legénységi barakk, amelyikből elszármazott, öt esztendeig friss cipót ehetett volna a pénzből, amit elherdált. Azt mondták rá: jól kereső ember, azt csinál a pénzével, amit akar.

Hercz úr, az ékszerész, egészen új iparra rendezkedett be. A kereső, a jól kereső tisztek végre kitalálták, hogyan menthetik meg a vagyonukat. Hercz úr hetek óta arany cipőtalpakat meg arany sarkakat csinált nagy titokban. A vagyonmentő tisztek bőrrel vonatták be az aranytalpakat, ebben fognak hazamenni, haza fogják vinni a becsületes és keserves keresményüket.

Forgács doktor úr azonban nem volt hajlandó ezekről a dolgokról beszélni.

– Aztán biztos vagy benne, hogy kivégeznek?

– Na hallod, miért ne végeznének ki? Hát vegyük fordítva. Mondjuk, hogy nem vagyok a régi vörös Forgács, hanem altábornagy vagyok odahaza. Hát nem végeztetném ki azokat a lázadókból, akiket elfogok? Mondjuk, hogy fehér parancsnok vagyok a Kolcsak-hadseregben. Nem végeztetem ki a felkelőket? Mondjuk, hogy szabad vöröscsapat vagyok Szibériában. Nem végeztetek ki minden ellenséget? Nyugodj csak bele. Így kell ennek lennie. Viszont engem nem érdekel... Borzasztó, hogy történelmi időket élünk, és nem akarjátok tudomásul venni. Mikor kegyelmezett a forradalom? Mikor kegyelmezett az ellenforradalom? Aztán mi ez a barakk, ha nem kivégzés? Mi a murman vasút, mi a cinga, mi az éhség, mi az a három hasáb fa naponta? Ez nem halál? Jobb lesz, ha visszamégy, nem zavarsz se engem, se magadat...

Elszomorodva hagyta ott Forgács doktort, aki talán kissé mégis túloz. Visszament a barakkba, de előbb elment a Nemalah felé. Úgy gondolta, megint vállal valami munkát, fogytán van a pénze, keresnie kell pár rubelt. A gyárban a régi, könnyű munka helye, a tüköradjusztálás, melyet könnyelműen otthagyott, be volt már töltve. Azt ajánlották, próbálkozzon a bádogosműhelyben. Kivágattak vele egy alakot, nagy ollóval, bádogból, kitűnően sikerült. Azonnal felvették. Azt mondták, bádogköröket fog kimetszeni napi hat órában az ollóval. Kissé nehéz munka, de jól fizetik. Elvállalta. Eddig még mindig tudott magán segíteni, nemigen kellett dolgoznia. Egyetlen egyszer történt meg, hogy néhány hétig tükröket adjusztált, de ez a bádogmunka sehogy sem volt ínyére. Azonban a tisztektől restellt kölcsönkérni, mert azok vettek ugyan nyugtát, de úgy tettek, mintha ajándékba adnák a pénzt. Mosolyogtak, mikor azt mondta nekik: majd megadom, kérlek. Mosolyogtak, és azt mondták elnéző lekicsinyléssel:

– Jó, jó...

A legénységi kölcsönök végleg elapadtak. Maradt a bádogosműhely. Szomorú. Szellős műhelyben köröket vagdosni bádogból, amíg a keze meg a lába reumát kap, munkaképtelen is lesz pár hétig, mikor el fogja vágni az egyik ujját... Nem sok szolidaritás van az emberekben...

Utoljára még egyszer szabad emberként nyúlt el a priccsen, mikor bejött hozzá a kis szemüveges Szász Gyurka. Illedelmes, csöndes fiú volt, még mindig csak tanult:

– Na, mi az, Gyurka fiam...

– Ha lenne szabad, doktor úr... Láttam, tegnap is meghagyta a kenyerét... Látom, napok óta meghagy egy darabot... De csak ha önnek tényleg nem kell...

– Hogyne, fiam... Nekem nem kell... Csak vidd el, ami a polcon van...

– Mindet? Mind, ami itt van?...

– Hát persze. Én csak privát kenyeret eszem. Majd egyszer adok neked is belőle... Majd megpróbálok neked is szerezni valami kölcsönt...

– Ha lehetne, doktor úr...

– Aztán mi vagytok ti odahaza? Úgy értem, hogy mi az édesapád odahaza... Mi a foglalkozása?

Szász Gyurka szemei megteltek könnyel. Elérzékenyült, és nagyon halkan válaszolta:

– Elnök az apám a képviselőházban... Vagy a főrendiházban... Nem is tudom biztosan...

Felugrott. Ránézett a finom arcú, szemüveges, törékeny Szász Gyurkára, aki mindig tanul. Aki most kenyeret kapott. Ami úgyis elszáradt volna...

– Hogyhogy képviselőházi vagy főrendiházi...

– Szász Károly... Szász Károly az én édesapám... elnök... Gyurka elfordult, kinézett az ablakon. A vigasztalan szibériai hómezők felé nézett. Csendesen hullt a könnye.

Odament Gyurkához, valamit mondani akart neki, valami vigasztalót. Végre is belesóhajtott a csöndbe:

– Hallod... hallod... nem valami sok szolidaritás van az emberek között...

– Tessék?... Valamit mondott, doktor úr?...

– Csak azt mondtam, hogy megpróbálom... Hátha tudok neked is valami kölcsönt...

– Nagyon... nagyon jó volna...

NYOLCVANHARMADIK FEJEZET

Hat hétig dolgozott a Nemalah műhelyében, a bádogosiparban. Egy gyengén fűtött helyiségben folyt a munka. Először csak köröket rajzolt bádoglapra egy vashegyű körzővel, később már a körök kivágását is rábízták. Azután még jobban előlépett. A bádoglemezeket be kellett hajtani, és a szélén lekalapálni egy fakalapáccsal. Télikabátban, kucsmában, vastag kínai paplanból való nadrágban dolgozott, és a keze állandóan meg volt fagyva. Néha rávágott a fakalapáccsal az ujjára, néha felvérezte a kezét. Össze volt vagdosva, össze volt ütögetve a keze. A bal keze, amelyikkel a bádogot fogta. Becézte, dédelgette a bal kezét. Ilyenkor megvigasztalódott, és nem irigykedett Szamekra, belátta, hogy így kell ennek lennie. Megmondta már régen a fronton. A bal keze és a bal lába szenved. A bal lába az ajtó felé van, ahonnan belopakodik a hideg, fájdalmas sávokat rajzol a bal combjára, a jobb lába melegben van, annak kutya baja. Az a forrasztókályha mellett van. Az nem lesz reumás. A jobb kezét kesztyűbe dughatja, a jobb keze megengedheti magának ezt a luxust. A bal kezének, szegénynek, annak dolgoznia kell, pontosnak kell lennie, arra zuhan a kalapács. Szamek hadapródot az irodába jelölte ki a sors, a meleg irodába, ahová tízórait hozat, ahol egész nap csak teáznak a tisztviselők, és Palesztináról beszélgetnek a kellemes szobában. Az irodabeliek lelkesedtek a kollektív munkáért, azt mondták, hogy így gondolták ezt az utópisták: teljes harmóniában dolgoznak a testi és a szellemi munkások, akárcsak itt, a Nemalahban. Persze nem lehet mindenki az üllő mellett, fejmunkát is kell valakinek végezni. Tárgyalni a felekkel, vállalni a felelősséget. Azt lehet mondani, hogy ez a nehezebb munka.

Lassanként elmúlt a szégyenérzet, ami az első napokban elfogta, mikor a kalapácsot a kezébe vette, vagy mikor a körzővel a bádogra köröket rajzolt. Helyette rosszkedvű lett, és a munka végén, ha a mester elkezdett dobolni egy nagy bádogvedren, azonnal letette a szerszámot, dühösen és elkeseredetten rohant ki a

műhelyből. Gyanakodott a társaság vezetőire, hogy nem osztják fel pontosan a jövedelmet. Megvetően és ironikusan beszélt az igazgatóságról. Számon tartotta és felháborodva figyelte, hogy a színházi büfében úgy költenek, ahogy nem telik egy egyszerű munkásnak. Suskusokat sejtett, és azokat közölte is a többi munkással, akik hasonlóan elégedetlenkedtek.

Hat hét múlva össze is veszett egy fizetésnél, azt mondta, hogy sokkal rosszabbak, mint a többi vállalkozó. Azok legalább nem kívánják, hogy az ember érdeklődjön a szellemi mozgalmaik iránt, amikkel különben sincs a munkásnak semmi közössége, azok nem kívánnak álszenteskedést, csak munkát kívánnak. A munkás lelkét nem sajátítják ki...

– Mi se kívánunk ilyenfélét...

– Tudom... Tudom... De jó néven veszik. Aki jó gyerek, arról megállapítják, hogy nagyszerűen dolgozik, fizetésemelést érdemel.

– Ehhez csak jogunk van...

– De arrogálják maguknak, hogy maguk különbek. Ez is kapitalista vállalkozás. Tessék bevallani.

– Cipőket és kabátokat osztottunk szét. Ön is kapott...

– Kaptam. Amerikából küldték. Kifejezetten nekünk küldték. És a saját belátásuk szerint osztották szét. Mit tudom én, mit kaptak...

De a Nemalahban azért nem mondtak fel neki. Hans Kohn pártfogásába vette, és emlékeztette az igazgatóságot, hogy Warsawszky költészetét milyen szép szavakkal méltatta a Zsidó Gondolatban. Az igazgatóságban ugyan voltak, akik ellenvetették, hogy viszont a Jenyiszejben is dolgozik, de Hans Kohn győzött, és értesítették, hogy felemelték a fizetését.

Jólesett neki az értesítés, de nem ment vissza. Bevallotta magának, hogy nem az igazgatóságot gyűlöli, arról legfeljebb megvan a véleménye, hanem a munkát gyűlöli. Amiatt van elkeseredve.

Elhatározta, hogy megint a kölcsönökkel fog próbálkozni. Ötszáz rubelt havonta csak össze tud hozni, és akkor nem kell dolgoznia. Inkább szélhámoskodni, mint dolgozni.

Sokkal könnyebben ment, mint gondolta. Csak nem kellett a nyomorral előállni. Elárulta diszkréten néhány nagytőkésnek, hogy a Szász főrendiházi elnök fia éhezik. Ismeri hazulról az egész családot. Nagyszerű befektetés volna a hazába leendő visszatéréskor Szász főrendiházi elnök fiának segítésével előállni. Utolsó pénzén kitűnő cigarettákat vett, azzal kínálta a nagytőkéseket, és hazai birtokairól beszélt. Azt emlegette, hogy kinézett magának egy ügyes botosispánt. Közvetítőkkel lépett érintkezésbe, akik előtt szintén célzott arra, hogy vannak még helyek, ahol lehet pénzt elhelyezni. Ahol érdemes.

Segítségére volt egy legénységi, egy kefekészítő, bizonyos Sályi Jenő gyalogos, aki támogatta a nagyzolásait: Sályi Jenő az ő vidékére való volt, még békeidőben hallotta a nevét, és igazolta, hogy vagyonos.

Pár nap múlva már takaros kölcsönajánlatokat kapott. Jampel, akinek az erdőt eladta, méltatlankodva kérdezte, hogy jut eszébe máshoz fordulni, amíg ő itt van? Sályi Jenő maga hozott be hozzá pénzes embereket. Neki is adtak szívesen, de különösen szívesen adtak volna Szász Gyurkának, aki azonban csak nagyon szerényen merészkedett kölcsönt felvenni. Azt mondta, nem akarja megterhelni az otthoniakat.

Sályi közölte, hogy szívesen hoz neki kihelyező embereket, de valami szerszámot szeretne venni ő is, álljon jót érte a pénzes embernél. Nevetséges kis összeget akart felvenni Sályi.

– Miért nem vesz fel többet? Jótállok magáért szívesen...

– Isten őrizz... Fiatal feleségem, családom van odahaza, nem akarom én őket megterhelni... Nem bírja azt az a kis birtok...

Így egy kicsit helyrebillent a gazdálkodása, jobban ráért körülnézni a táborban. Ráért a kávéházban üldögélni, beszélgetni a munkanélküliekkel, várni a tavaszt, mely ismét eljövendő volt a szibériai sztyeppére.

Sok asztal volt az Omszki kávéházban, a színházi büfében, az Orfeum kávéházban, a KSC bodegában, a Fatányéros kifőzésben, a kis kávémérésekben; de minden asztalnál más eszmeáramlat vitatkozott. A német birodalmiak zárkózottan és előkelően dominózva tárgyalták a munkások érthetetlen elégedetlenkedését, a császári ottomán birodalom dohánypreparálói idegesen pergették egy titokzatos nyelv hangjait, a magyarok pipázva, cigarettázva a Jenyiszejről sugdosódtak az egyik asztalnál. A legutóbbi számban megkezdték Dukesz előadássorozatának, A kapitalizmus mint államvallásnak a közlését. A másik asztalnál a vállalkozók kapzsisága ellen tüzeltek, a harmadik asztalnál pedig meggondolt és méltóságteljes szavakban méltatták dr. Pélyi Gézának, a Turul Szövetség elnökének érdemeit, aki nemzeti és hazafias működésre szólította fel a magyarságot. Az egyik asztalnál cionisták vitatkoztak, a másik asztalnál a Börne nagynémet irodalmi klub tagjai lelkesedtek.

A cionisták átszóltak gúnyosan, hogy kár erőlködni azzal a faji különbséggel meg kiválósággal, elvégre Börne is zsidó volt. A németek erre nem válaszoltak, hallgatással mellőzték a tapintatlan közbeszólást.

A cionisták is leintették a társukat, nem méltó a mostani nagy kezdeményezéshez ez a kicsinyeskedés. A zsidók megalapítani készültek a lágerben – Hans Kohn kezdeményezésére – a nemzeti államukat. A magyaroknak már megvolt a külön magyar pavilonjuk, ahol jobbára magyarok laktak, a törökök pavilonjában pedig még véletlenül sem lakott másféle nemzet képviselője. Nem lehetett kibírni, ahogy ebéd után felkeltek, és elindultak egy kis csöbörrel a félreeső helyre, hogy az egyébként higiénikus szertartást elvégezzék. Az osztrákokkal sem lehetett együtt maradni, csak osztráknak; más ember nem bírta az örökös gombóckosztot. Egyedül a zsidók laktak szétszórva, különböző nemzetek közé ékelve. Most Hans Kohn indítványára megindult a szelekció. Csakhogy már az összes terem, pavilon, barakk, fedezék le volt foglalva, és a kedvükért senki sem volt hajlandó máshová költözködni.

A fiatal és hatalmas szakállú, bölcs Hans Kohn mosolygott. Rejtelmesen mosolygott, azt mondta, isteni útmutatás, hogy itt is a saját munkájukból kell új államot teremteniük a romokból. Qtt van a tábor szélén egy elhagyott, félbemaradt épület, amelyiknek teteje sincs, és az oldalfalai is csak félig készültek el. Ezt fogják felépíteni, ahogy kitavaszodik. Ahogy otthon a zsidó kéz építi Palesztinát, úgy itt is maguk fogják otthonukat felépíteni. Az új otthonban héber kurzusok lesznek, héber lesz a hivatalos nyelv, szombaton munkaszünet lesz, zsidó nemzeti életet fognak élni.

Azonnal felkerekedtek, és órákig bámulták meghatva az elhagyott, semmire sem jó barakkot, melyből jövendő otthonukat akarták megteremteni. Sokan akadtak még a Nemalah vezetői között is, akik meglehetősen komoran fogadták a tervet. Azt mondták, ez már túlzás. Nagyon jól elvannak a régi helyeiken, kár megbolygatni.

Hans Kohn mélyen elszomorodva jelentette ki, hogy nem lepi meg őt ez a magatartás. Odahaza is vannak asszimilansok, és ezeknek a kényelemszeretetével ott sem lehet megbirkózni.

Az első tavaszi napokon szorgalmas munkáskezek kezdtek kopácsolni, vakolni, téglát hordani, vályogot vetni. A hozzávalók híján óriási erőfeszítéssel alakult és formálódott az épület. Húsvétra, kezdetlegesen összeeszkábálva, már tető alatt is volt. Húsvét első napján Hans Kohn és pár szenvedélyes híve már benn is aludt.

A szél befújt, az eső befolyt, az ajtók rosszul zártak, az ablakok nem nyíltak, mégis hamar megtelt az új otthon lelkes hívekkel, akik tündérpalotának látták a szánalmas menedéket.

 

NYOLCVANNEGYEDIK FEJEZET

Úgy kezdődött, mint más rendes nap. Friss süteményt hordtak a lisztes péksegédek, teavízért rohant egy huszárfőhadnagy. Egy tiszteletbeli szolgabíró meg egy hadapród ügyvéd hónuk alá vették a fejszét, Korzer bácsi a ceruzáját hegyezte, Görög kapitány nyakába akasztotta a faládikót a krumplilángosokkal, Számek szivarra gyújtott és a Nemalah felé tartott, Reisznél zártak, és az ittas vendégeket most dobálták kifelé. Ébredt a tábor.

Hirtelen lövések hangzottak. Géppuska kezdett kattogni, és fütyülő, zümmögő golyók csapódtak be itt is, ott is a tábori épületek falaiba. A tábor felett gránát sikoltott, harci zaj fejlődött.

Görög kapitány mindenesetre letette a faládikát, Szamek érdeklődve tekintett körül, Korzer bácsi furcsán hümmögött.

Óvatosan csúszva és lehetőleg magukat védve próbáltak megtudni valamit a hadifoglyok. Fogalmuk sem volt róla, mi történt.

Kozák csapatok vágtattak, és üvöltve kancsukázták be a zárt helyiségekbe a hadifoglyokat. Élete kockáztatásával csakhamar megint felbukkant a barakkok között egy-egy hadifogoly.

A harci zaj egyre erősödött. A becsapódások sűrűbbek lettek. A legénységi, földbe vájt barakk tetejéről véresen és élettelenül bukott le egy kíváncsi. Egy másik bámész alól kirepült a jobb lába, ez is elterült. A kozákok látták, hogy amúgy is életveszélyes a kíváncsiság, hagyták a hadifoglyokat, hadd érdeklődjenek/Kirobogtak a táborból.

A hadifoglyok felmásztak a barakkok tetejére, a kerítésekre. Többen az emeleti szobákba zsúfolódtak. A víztornyon is lógott négy ember. Hangosan kiabálták a híreket.

– A bizományi lavka előtt két meggyilkolt orosz tiszt hullája fekszik!

– A felkelők gyilkolták meg! Fellázadt a harmincas lövészezred!

– A felkelők rajvonalba fejlődtek!...

– A szalámigyár felől átkarolják őket!...

– A nyári táborból már jönnek a csehek négy ágyúval!...

A szibériai harmincas lövészezred újonc csapatai között az éjjel vörös agitátorok jártak. Fellázították a fiatal szibériaiakat, akik reggelre kelve egypár tisztjüket lelőtték, és a hadifogolytáboron túl rajvonalba fejlődtek. Beásták magukat. A kormányhű orosz csapatok a csehekkel együtt most lövik őket. Géppuskával, gránáttal, srapnellel, tábori ágyúval, ahogy jön. A táborra záporoznak a lövedékek. Érdekes, hogy az efféle dolgok mindig a hadifogolytáboron keresztül bonyolódnak le. Tizennyolcban is, mikor...

...Sűrűbben kattognak a géppuskák, hatalmas lyukat ver a gránát, a lázadó fickók közé csap a srapnel...

Pontban reggel nyolc órakor csönd.

A lázadók felé teljes ornátusban egy pap közelít. Fehér zászlót tart magasra, és utána templomi zászlót hoz két civil. A fiatal szibériai újoncok – egészen tisztán látni – jöttükre megilletődve veszik le sapkáikat. Látni, hogy kiugranak a fedezékből, körülveszik a papot, és kezet csókolnak neki. Megadják magukat a papnak.

Gúlába teszik a fegyvereiket. Fegyvertelenül csoportosulnak. Úgy látszik, bűntetlenséget ígértek nekik. Rendes oszlopba fejlődnek, és vidám, ütemes énekszóval jönnek arrafelé, ahonnan még az előbb a halált küldték rájuk, ahová még az imént ők küldték a halált.

Vagy kétezren vannak. Ahogy a korábbi ellenséghez érnek, egyszerre csak elszakad az élükről a pap, elszakadnak a zászlótartók. Fegyveres kozákok veszik körül a fegyvertelen lázadókat.

Csattannak a korbácsok a testükön, suhognak a kardok, és élesen cafatolják arcukat. Repesztik a lázadó koponyákat, nyitják a lázadó hasakat, loccsantják a lázadó szemeket.

Üvölt a zöld mező, üvölt a csalódás, utolsót sikolt a meglepett szibériai gyerek, véresen szakad szét a lázadó torok, csurog a kardról az agyvelő.

A zászlók valóban templomi zászlók voltak. A pap egy furfangos, álszakállas törzsőrmester volt, és két kapitány volt a zászlótartó.

Kétezer tőrbe csalt fiatal legénykét korbácsolnak a börtönné alakított kávéházban. Levetkőztetik őket. Közéjük mennek a megtorlók. Összekötözik a véres szemű suhancokat. Aki ellenáll, nem él tovább. Lövések és a kard munkazaja szűrődik ki az ablakon.

Egész nap és egész éjjel csattog a kard. Suhog a korbács. A kerítés mellé az árokba embereket hajigálnak. Eltorzult arcú, kifolyt szemű, levágott fülű, kéz vagy láb nélküli embereket, elnyisszantott torkú embereket. Emberpalántákat, akik tegnap még szibériai lövészek voltak.

Még nem lehet temetni. Még lesznek. Még szaporodni fognak.

Még magasodni fog a hulladomb.

Már működik a rögtönítélő törvényszék.

A táboron kívül történnek az események/de a hadifogolytábor pár lépésre van, a hadifoglyok mindent látnak. Hadd lássák. Tanulhatnak belőle. Csak lássák. Csak lássák, hogy viszik a lázadókat párosával a mezőre. Hármasával. Négyesével.

Aki halálraítélt, az fehér alsóruhát visel. Könnyű megismerni. Arról is meg lehet ismerni, hogy aki lázadó, azt hátulról, pár lépés után lelövik.

Vigyázni kell a lövésnél, mert taligákkal járnak a mezőn, és szedik össze a hullákat. Vigyázni kell, mert még ártatlan embert találnak megölni.

Telik az árok.

Már valami gödröt kellene ásni, mert még sokan vannak.

A mezőn ropog a puska, összeomlik egy fehér alsóruhás. Amott az egyik mintha valami mozdulatot tenne. Mintha hátrafordulna és mintha...

Egy kard repül ki a hüvelyéből, és kettéreped a lázadó koponya. Leválik egy kar a lázadóról, és lehull a zöld mezőre. Egész nap és egész éjjel tart ez az üvöltés, ez a puskaropogás, már dél lesz nemsokára, és még egyre magasodik a hulladomb.

Már délután van, és nem szűnik. Az egyes lövések mintha az ember arcába csapnának, mintha a homlokán kopognának. Mintha az agyvelejét piszkálnák a hallgatónak. Muszáj hallani. Ha bedugja az ember a fülét, akkor is muszáj hallani, ha behunyja a szemét, akkor is muszáj látni. Késő délután van, és nem szűnik. Meddig?

Késő este van. Még ropog a puska.

Nincs alvás ezen az éjjelen. Már a második éjszaka nincs alvás. Megtorlás van.

Reggelre, harmadnap reggelre megszűnik a puskaropogás. Elviszik a dombot. Takarítják a mezőt. Összeszedik, ami itt-ott a porban fekszik.

A szomszéd falvakból sivalkodó muzsikok, ájuldozva rikoltó anyák érkeznek.

Ezek is kapnak egypár korbácsot. Egyelőre még nincs sír. Majd ha kész lesz a tömegsír, ha rendesen készen lesz, akkor rá lehet borulni. Egyelőre még nem tartunk ott.

Pedig hajadonfővel rohantak a muzsikok meg a parasztasszonyok, még elemózsiát sem hoztak, mint máskor. De a katonafiak most nem borulnak a szülők mellére.

A táboron egy idegesítő hír nyilall keresztül. Megidézték a vésztörvényszék elé a Turul Szövetség elnökét. Megidézték Pélyit, a Húszmillió magyar című röpirat szerzőjét, Székelyt, az alelnököt, Száva doktort, a titkárt, a tagok közül Feketét, Katonát. Idézést kapott dr. Forgács. Eljöttek Dukeszért. Menni kell Ludvig Kálmánnak, a szerkesztőnek is.

Közben a földi barakkoknál egy lázadó tiszt egy gödörben húzódik meg. Odamenekült, és ott reszket már második napja. Egy őrjáratot lát közeledni. Nincs tovább.

Egy lövés. A lázadó öngyilkos lett.

Az őrjárat kihúzza a hulláját a gödörből. A lázadók tisztje.

De csukaszürke kabátja van! Osztrák-magyar kabát. A központi hatalmak kabátja. Ki adta neki?

– Tehát nincs gazdája? Úgy?

– Szomszédos barakkok; felállni!...

Tizedelés lesz. Egy... kettő... tíz... egy... kettő... tíz... Előre.

Különben nem jó. A barakkparancsnoknak közte kell lennie.

– Ki a parancsnok?

– A parancsnok nem aludt idehaza az éjjel...

– Ki a helyettese?...

– Sályi Jenő gyalogos...

– Gyerünk, Sályi gyalogos... Csakhogy most se jó. Most meg több eggyel. Egy menjen vissza. Nem hallják? Egy menjen vissza...

Meredten tágulnak a halálra vált szemek, földbe gyökereznek a lábak.

– Nem tudtak megegyezni? Na... mars vissza, maga...

Pár lépés után össztűz dörren, és összeomlanak a halál tizedesei, közöttük Sályi Jenő alkalmi szakaszparancsnok, aki inkább éhezett, de nem terhelte meg hazai adóssággal a kis birtokot, a kökönyösdi házat...

Mogyoróssy és Kraszilnyikov kapitányok ezalatt bűnösnek találják dr. Száva István csíkszeredai ügyvédet abban, hogy megalapította a Turul Székely Szövetséget, mely bűnös célkitűzéseket vett fel a programjába, a tagok közül még dr. Pélyí Gézát, Székely Lajost, Fekete Emil hadnagyot, dr. Katona Gyulát. Ezek közül Száva Istvánnak megengedhető utolsó kívánságaként, hogy a felesége és a kisfia arcképét, mely előtt öt éven át imádkozott, valamint a jegygyűrűjét átadhassa egy hadifogoly társának megőrzés végett. A többinek nincs utolsó kívánsága. A Turul Szövetség meg a Magyar Szövetség, jogtalan reménységek magvának elhintése által, a tábor foglyaiban a lázadás szellemét terjesztette. Forgács Dezső szabadkai ügyvéd még két év előttről bűnös, az akkor kimondott halálos ítélete ezennel érvénybe lép. Kommunista lapot adtak ki, és így joggal feltehető, hogy a felkeléstől sem állanak távol:Dukesz Artúr hadapród, Ludvig Kálmán zászlós, Papp János gyalogos, Pável György gyalogos, Gáspár Albert hadapród, dr. Molnár Alajos hadapród, Krassovszky Dezső tizedes, Skoff Béla hadapród. Büntetésük: golyó. Azonnal végrehajtandó.

Este hat, és vonul a menet a láger kerítése mellett az előre megásott sírok felé. Dr. Forgács halad az élen, és cigarettázik. Pélyi és Dukesz el vannak foglalva, Ludvigot támogatják.

Két ellentétes világnézet tartja Ludvigot, talán el bírják támogatni a vesztőhelyig.

Krassovszky a kezével integet a tábor felé. Tudja, hogy a bezárt ablakok mögül hadifogolyszemek ezrei tekintenek utánuk.

A kanyarodónál eltűnnek.

Össztűz...

Szluka, a régi lakótárs áll őrt az ablak előtt.

– Szervusz, Szluka...

– Ne hajoljon ki, doktor bácsi, mert parancs van, hogy lőni kell... Nem szabad kinézni...

– Ugyan, Szluka...

A kis Szluka vállhoz emeli a fegyvert, és belő az ablakon...

Parancs van...

NYOLCVANÖTÖDIK FEJEZET

Az első hópihék kerengtek a láger felett, és a hadifoglyok szívéről lemállott a borzalom. Megint tovább forogtak a púdermalom kerekei, a büfék továbbra is csak szombatig hiteleztek a munkásoknak. Most Babustyák volt a legkedveltebb női epizódszereplő, a hetes barakk rulettjénél húsz rubel volt a legkisebb tét, és a Jenyiszej helyett egy sokkal mérsékeltebb folyóirat létesült. Téli cipő gyártására rendezkedett be egy gombgyáros, a cseh légionisták fehérneműt rendeltek az orosz lányoknak, és néha panaszkodtak, hogy jó volna már hazamenni.

A csehek is elítélték a nyári kivégzéseket, és azt mondták, hogy Bandström Elza vöröskeresztes kisasszony akadályozta meg a folytatást. Higgadtan lehetett velük beszélni, egészen okosan elemezték a dolgokat. Hiszen régen ők is táborlakók voltak, de besorozták őket, és menniük kellett. Most a táboron kívül, saját kaszárnyáikban meg a vonatokon laktak. Néha még most is bejöttek sorozni. Razziákat tartottak, vajon nem maradt-e ki valaki a sorozásnál, aki cseh és szlovák területről származik, mert az mind katonaköteles.

De egyébként nem volt differencia. Elmondták, hogy egy hazai küldöttség járt náluk, kitüntetéseket hozott hazulról a szibériai haditettekért, meg kinevezéseket is hozott. Íme, a kinevezések és a haditettek most már egészen komoly dolgok lettek.

Akadtak közöttük elégedetlenkedők is, akik azt mondták, hogy eleget véreztek a nagyhatalmak érdekeikért, elég áldozatot hoztak. Haza, haza! Most már haza szeretnének menni.

Néha egészen könnyelműek lettek, és elárulták volt bajtársaiknak, volt fogolytársaiknak, hogy bajok készülnek. A Kolcsakcsapatokban inog a fegyelem, a cseh-tót csapatok hazavágynak, a vörösök nagyon nyomják a frontot, amely már nincs is az Uralban. Már Novonyikolajevszket is elfoglalták a vörösök, nyomják a frontot beljebb, és a szibériai népnek is elég volt már. Nem tudni, mi jobb: ha megvernék őket, vagy ha győznek. Ha megint győznek, sohasem lesz vége. Bajok vannak, és nem lehet sokáig tartani, sem emberrel, sem munícióval, sem az ellenségessé vált szibériaiak hangulatával.

Napról napra közelebbi városból szivárgott ki, hogy a vörösök elfoglalták. Itt is, ott is fellázadt egy helyőrség, már arról beszéltek, hogy a vonatokon csak katonák utazhatnak.

Ahogy beállott a kínzó szibériai hideg, és végigsüvöltött a sztyeppén a lebírhatatlan burán, megtörött minden ellenállás, és megkezdődött a front feladása. Karácsony után már egészen nyíltan beszélték, hogy csak pár napról van szó, és az a pár nap is hamarosan elmúlt.

Egy különösen zajos és ellentmondó hírekkel eltelt nap délutánján Dima főhadnagy, aki Kelet isteneiről tartott előadásokat, azt mondta, hogy elérkezett a tettek ideje. Már itt a szomszédságban, Acsinszkban is megtörtént a felkelés. Gyerünk, aki bátor.

Elindultak százhuszonheten, rongyos és szakadt foglyok, Dima főhadnaggyal. A városban és az orosz katonák között teljes volt a zűrzavar. Dima főhadnagy a százhuszonhét rongyosával meg négy ágyúval odaállt a temető mellé, amelyikben Gyóni Géza van eltemetve.

A hely komor volt, de Dima nevetséges. Miféle értesülései vannak? Mit akar a százhuszonhét szerencsétlen, elkeseredett, elkínzott hadifogollyal? Kit vár a temető mellett? Kit akar elfogni? Miről van szó?

Esteledett, és a dombok peremén lovasok tűntek fel. Kolcsak visszavonuló csapatai követték a lovasokat. Hatalmas embertömeg. Fekete lett tőlük az egész hegyoldal. Lovon, szekéren, gyalog, irdatlan nagy tömegben kavarogtak előre.

Dima főhadnagy odasózott közéjük a négy ágyújával.

Itt nem lehetett célt téveszteni.

Egypár lövés után jöttek a követek. Harminckétezren vannak. Kétezer verszten át menekültek az üldöző csapatok elől. Nem bírják tovább a rettenetes visszavonulást. Gyermekek, asszonyok, polgárok is vannak a csapatban. Megadják magukat.

De vigyázzanak a győzők! Sok közöttük a beteg. Flekktífuszos a harminckétezer ember fele. Végkimerülésig menekültek. Nem bírják tovább.

A városbeli orosz csapatok csatlakoztak Dimához. Egész éjjel folyt a leszerelés.

A legyőzöttek csak másnap tudták meg, hogy százhuszonhét embernek adták meg magukat. De ez mindegy volt. Hiszen amúgy sem bírták volna tovább.

Kolcsak frontja összeomlott, és kelet felé menekültek, akik vonatra kaphattak a csapataiból.

A táborban egyelőre sem a vörösök, sem a fehérek nem uralkodtak. Sem az ipar, sem a tudomány, sem a művészet. Sem a vállalkozás, sem a tőke, sem a szegénység, sem a gazdagság. Sem a barátság, sem az ellenségeskedés, sem a szépség, sem a rútság, sem a pénz, sem a tekintély.

A táborban a flekktífusz uralkodott.

Kihűltek a kemencék, lelohadt a fújtatók hasa, megszűnt a kopácsolás. Lehanyatlott a keverőkanál a cipőkrémgyárban, kialudt mindenféle tűz. Az is, amit a gyárakban élesztettek, az is, amit Pélyi gyújtott, az is, ami Dukeszből szikrázott, ami a törököket hevítette, amit Hans Kohn terjesztett, ami a német birodalmiakat a csehektől elválasztotta, ami az embereket vagy a színházba vagy a játékbankba hajtotta, ami vagyongyűjtésre ösztökélte őket, ami a krumplilángost sütötte, ami az ügynököket pörkölte, ami a részvénytársaságok alatt lángolt, ami az aranytalpakat olvasztotta, ami a bádogedényeket forrasztotta...

Hetvenezer lovát hoztak magukkal a Kolcsak-csapatok. Hetvenezer ló nyerített a mezőkön a halál után. Éhesen és szomjasan tátogtak haldoklásukban. Hetvenezer ló haldoklott a másfél méteres hóban, mert nem lehetett nekik enni adni, nem készült rájuk senki. Nyolcezer flekktífuszos ember haldoklott párosával, hármasával a kórházi ágyakban, a kórházi ágyak alatt, a kórházi ágyak között a földön, a folyosókon, a barakkokban az egészségesek között, a kórházzá átalakított bodegákban. Nem lehetett őket gyógyítani, nem lehetett nekik egy aszpirint adni, nem készült a jövetelükre senki.

Temettek a lágerben, és temettek a városban. Az emberek részben betegek voltak, részben temettek. Lengyel dzsidások és zsidó kántorok, magyar főnemesek és orosz teherhordók, vörös parancsnokok és régi cégek tulajdonosai fetrengtek piros foltokkal a mellükön, és utolsót vonaglottak. Győzők és legyőzöttek, fehérek és vörösök. Úgy, ahogy a láger végén, abban a bizonyos nyári tömegsírban is együtt feküdtek a kommunisták a patriótákkal.

Nem lehetett az embereket eltemetni. A nagy hidegben képtelenség volt sírt ásni. Nagy gödröket kellett robbantani. A lovak hullái versenyeztek az emberi hullákkal. A lovak hulláiról is gondoskodni kellett, mert azok is pestist hoznak, ha itt találja őket a mezőn a tavasz. Egész nap dörrent a dinamit. Robbantották az embernek, állatnak egyaránt a tömegsírt. Ez a sír nem utolsó tiszteletadás volt. A sír védekezés volt. Nem kegyelet volt. A pestis, az eljövendő pestis ellen védekeztek.

Amíg sor került a bajtársra vagy a győzőre vagy az ellenségre, addig egy kísérteties halomba gyűjtötték őket. Lehetett. A negyvenöt fokos hidegben nem voltak veszélyesek. Majd csak tavasszal lesznek veszedelmesek, ha pestis alakjában feltámadnak.

Várt a bajtárs, várt az asztagban. Ha letört valamelyiknek a feje a hurcolásban, sohasem találkozott többet magamagával. Az ilyen fejeket külön kellett rakni. A többi rendes hulla, megszabadulva WADKÓ-tól, ipartól és elnökségtől, szép mezítelenül feküdt egymás mellett a temetésig. Az egyiknek kifelé volt a feje, a másiknak befelé. Már tudniillik aki nem volt oly könnyelmű, és nem hagyta el a fejét. Várt az emberasztagban a bajtárs, amíg készen lett az ötven személyre szóló örökös szállás.

A flekktífusz volt egyelőre az úr, és nem csak azért volt olyan veszedelmes, mert meghalt belé az ember. Azért volt olyan veszedelmes, mert a tavaszi pestist harsonázta előre...

Az asztagtól jó messzi a mezítelen hullák ruhái égtek. Éjjel

nappal. A flekktífuszos halottnak nem jár öltöny. Az élők érdekében nem jár neki földi mez.

Egy napon levelet kapott. Jampel íratta a levelet. Jöjjön azonnal, ha még látni akarja.

Rohant a városba. Közel a városhoz a zsidó temető mellett ment el. Éppen akkor állt meg a furgon a kapujánál. A kocsis berohant a temetőőrhöz melegedni. Ott hagyta őrizetlenül a halottaskocsit.

Valami irtózatos kíváncsiság hajtotta a hullák felé.

Bőrkesztyűs kezével felemelte a fekete leplet.

Legfelül feküdt Jampel, meztelenül, egy kisebb társaságban, és jobbról egy hölgy feküdt az erényes életű Jampel mellett. A szája egy kicsit mosolyra volt nyitva Jampelnek, de a melle már nem volt vörös. Már fekete volt.

Leeresztette a fekete posztót.

Jampel nem épít házat Gérczén.

Megindult visszafelé a táborba.

Egyszerre eszébe jutott valami.

Roppant elrestellte magát, de aztán körülnézett.

Egyedül volt a Jenyiszej partján, csak a szibériai szél vágtatott a mezőn.

Először szégyellte kissé, de aztán megerősítette a szívét, és lehúzta a kesztyűjét, amelyikkel leemelte a leplet a halott bajtárs testéről. Eldobta a járványgyanús kesztyűt. Ez volt a búcsúja a kis Jampeltől.

 

NYOLCVANHATODIK FEJEZET

Most jöttek az első hírek két év óta. Nem voltak valami biztatók. Európa országaiban közben új földrajz készült. A hegyek a helyükön maradtak, a vizek is, csak más országokba kerültek.

Még most sincs egészen nyugalom, ámbár igen megnyugtató, hogy már háború sincs. Béke van.

Nem olyan béke, hogy haza lehessen menni, nem olyan béke, hogy ideálljanak a Jenyiszej partjára a vattás vonatok. Ilyen béke még nincs.

Arról szó sincs, hogy a hadifoglyok hazamehessenek.

Nem lehet menni, mert a Kolcsak-féle visszavonulásnál tönkrementek a vasutak, azután azért sem lehet, mert még likvidálni kell bizonyos közbenső frontokat, azután egyelőre nem lehet menni a flekktífusz miatt sem.

Az nem elég kifogás, hogy a hadifogoly vállalja a flekktífuszt. Elvégre a hadifoglyot már ismeri az ember annyira, hogy az nagy könnyelműen mindent vállal. A flekktífusz még mindig dühöng, és a közbenső állomások fertőzöttek, a városok fertőzöttek, nem szabad behurcolni az európai Oroszországba. Ámbár, ha az ember jól meggondolja, ott is dühöng.

A vasutakon nagy szénszállítások vannak. Aki vállalja, hogy részt vesz a szénszállításban, az hatheti szolgálat után elmehet Moszkvába. Moszkvából azután gyerekjáték hazakerülni...

Egyeseknek aggályaik voltak, hogy lehet-e vállalni a szénszállítást? A szénre fegyveresen kell ügyelni, és vajon nem fogjáke ezt odahaza katonai szolgálatnak venni? Mert akkor inkább haza se menjen az ember. Akkor inkább maradjon itt túsznak, mint Szász Gyurka. Ezt legalább odahaza a javára írják.

Tömegesen jelentkeztek a szénszállításra.

Pontosan hat hétig kellett a szenet szállítani fegyveresen a szibériai mezőkről az európai Oroszországba. Az utat hat hét alatt csak egyszer lehetett megtenni. Hat hétig kellett állni a nyi

tott szeneskocsikon fegyveresen, és vigyázni a rettentő hidegben a kincsre.

A nagyobb városok közelében inkább az orosz személyzetre kellett vigyázni. Az akarta mindenáron megdézsmálni a szenet, különféle árukra beváltani. Fegyveresek voltak, és többen voltak, mint az orosz személyzet, erélyesen léptek fel. Becsületesen vigyáztak a szénre.

De hat hét után tisztességgel Moszkvába vitték őket. És milyen egyszerű volt.

Egy kis mosdás, egy kis fertőtlenítés után összeírták a szerencséseket, és elindították az orosz határállomás, Jamburg felé. Ki törődött vele, hogy ki nem siklott át a rostán, ki törődött vele, hogy ki maradt kényszermunkán, ki maradt túszként? Ki törődött vele, hogy kit hagyott temetetlenül a krasznojarszki zsidó temető kapujában, vagy gúlába rakva a gorodoki tábor közepén, vagy a földi barakkban?

Ki nézett vissza a tömegsírra, mely az összeomlott lágerkultúra szimbólumaként a tábor háta mögött dombosodott, ki gondolt a bádogosműhelyre, az összeomlott államokra, az elmúlt parancsnokságra, a gyárakra, az iparokra? Az értékbankra és a mozgalmakra, az Ortmann-féle mammutcechre és az elsüllyedt civilizációra, a nemzeti és osztályharcokra, melyek miatt egykor táborbeli őseink hősi halált haltak...

Ki gondolt a tábori gazdagokra és tábori koldusokra, a tábori civilizációra, melynek helyén ma egy nagy fehér mészfolt jelzi, hogy itt egykor emberek asztaga feküdt hanyatt. Korábban meg egy fekete folt és hamumaradványok, jeléül, hogy ami földi volt rajtuk, itt lobbant utolsót...

Jamburgon túl, Esztland határán még egyszer igazoltatták a transzportot. Az igazolványán valami nem volt rendben. Azt mondták, nem baj, azonnal telefonálnak Jamburgba, hogy fel van-e véve a hivatalos névsorba? Az orosz tisztviselő odament a telefonhoz, és hívta Jamburgot. A kis határőrház ablakán aggódva figyelte a vonatot. A vasúti tiszt már Jamburggal beszélt, de egyszerre megrettenve hallotta, hogy fütyül a vonat, és látta, hogy lassan mozdul...

Kiugrott az ajtón.

Felrohant a töltésre.

Ordított, hogy valaki nyújtsa le a kezét. Másképp nem érte el a magas marhakupé peremét.

Lenyúlt egy kéz.

Abba görcsösen megkapaszkodott, és végső erőfeszítéssel feltornászta magát a kupéba.

Az őrház felől utána lőttek.

De már fent volt, és a teljes mozgású vonat ebben a pillanatban már Esztonia ezer tava között szaladt a síneken...

Az, aki a kezét lenyújtotta – egy legénységi állományú bajtárs –, egy kicsit szitkozódott. Azt mondta, nem tudta, miről van szó, önkéntelenül nyújtotta le a kezét. Már nem tudta visszahúzni, mert belekapaszkodott. Ha egy kés lett volna nála, levágta volna a kezét...

– Nem baj, bajtárs... Azért mégis nagyon köszönöm magának...

– Hallja?... Majdnem visszarántott Oroszországba...

Swinemünde  mellett  egy karanténban  vesztegeltek.  Két

hétig figyelték őket, nem hoztak-e magukkal valami keleti betegséget.

Stettinben valósággal rárohant az újságokra. Bárgyún szédült az újságok rég nem érzett drága izgalmába.

Emberiség. Hét év óta elszakadtam Tőled! Hogy bírok felnézni Rád?

Istenem, melyek a Világ legégetőbb kérdései?... Hadd illessem méltatlan szememmel nyomodat, Humanizmus...

A vérözön ugyebár minden gyűlöletet elmosott?

A nagy áldozat után megcsendül a tisztult Ember emelkedett szava...

...Az elszászi kérdés... A halál problémája... A német nagyság utóhangjai Elszász politikájában...

Furcsa.

...A Woche című hetilapban egy élc.

Néger törzsfőnök cilinderben. Ilyen viccek vannak most? Ez már háború utáni vicc?

...Ezen nevetni szoktak? Olvasóid ezen nevetnek, Woche?

De hiszen a néger törzsfőnök, ha jól látom, nemcsak cilinderben van, hanem cipőben is, gérokkban² és harisnyában, és jóllakva és szabadon...

...Mit nevetnek ezen?

Azt nem nevetik, hogy van itt egy diplomás úr flekktífuszgyanúsan, kifordított rongyos tüzérmantliban³, kapcában, borotválatlan, hét év óta tetvekben, harcban az ellenséges törzsekkel, hét év óta úton, priccsen... Ez nem nevetni való?

Idehaza a legelső állomáson megszökött a transzporttól. Nem bírta bevárni a formalitásokat. Szerencséje volt. Egy falubeli kocsit talált az állomáson. Vissza ismét azon az úton, amelyiken elindult...

Soványan, sápadtan, megviselve, szakadtan.

Így érkezett hét év után...

Itt szállt fel a Csutor fia...

Itt beszélgettek arról, hogy meg fog menekülni... Hogy lehetett ezt tudni...

...Istenem... Mama...

Vajon?... És vajon?...

A falu előtt leszállt a kocsiról. Gyalog ment tovább.

Előreküldött valakit, jelentse odahaza, hogy jön...

A mezei utakon, amerre ment, megismerték a parasztok, és álmélkodva csapták Össze a kezüket. Egy öreg paraszt alig akarta továbbengedni. Egy korabeli földmíves a nyakába borult, megcsókolta...

Asszonyok sírtak körülötte, gyerekek ugráltak, öreg parasztok kísérték kalaplevéve, mintha valahonnan a túlvilágról jönne...

Jött az utcán, közeledett a kapuhoz, és egyszerre zokogva, kezeiket tördelve rohantak elébe, hajadonfővel az ősz apja, ziláltan a felesége, ijedten a kisfia...

De az anyja és az öccse nem voltak sehol...

Sem akkor, sem azután...

...És hosszú hónapok után egy napon, mikor kint ült a kertben, és birsalmák sárgultak a fán, a szérűben pedig szüretre kalapálták a hordókat, egyszerre valami furcsa kór lepte meg...

Erre eddig nem is gondolt...

Eddig csak arra gondolt, hogy levetkőzze a kínos hét esztendőt. Hogy kigyógyuljon a hétévi szenvedésből.

Most érezte, hogy valami a szívére nehezedik.

Persze.

Hiszen ez nem mehet így...

Utána kell nézni valaminek, valamit dolgozni kell.

Ki kell menni megint a kis diplomavitorlával az életvizekre.

Élni kell!...

Holnap már szemrehányás lesz a szemekben, és ijedt magára eszméléssel látta egyszerre a jövőt.

Holnap már szemrehányást árasztanak a régi polcon az üvegpoharak, és a fákon a birsalmák mintha máris rosszallóan hintáznák a fejüket...

Búcsúzott a fájdalmas, de felelőtlen múlttól, és nehéz szívvel, bizonytalan léptekkel indult kifelé a gondtalanság kertjéből...

 

¹ A zárt kereskedőállam.

² Majdnem térdig érő, szűk fekete kabát.

³ Tüzérkabát.

V É G E