DAVID A. GEMMELL

Legendás Druss első krónikája

Delta Vision kiadó

Budapest

Fordította Sziklai István

Korrektúra Czene István

Nyomdai előkészítés Bárány Tamás, Kovács Mária

Borítógrafika: Royo

Felelős kiadó Terenyei Róbert

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

David Gemmell

The First Chronicles of Druss the Legend

Copyright © 1994 by David A. Gemmell

All Right Reserved

ISBN 963-9474-87-8

Delta Vision Kft.

Budapest 1094 Ferenc krt. 27.

Telefon: [phone]

Telefon/fax: [phone]

www.deltavision.hu

ELSŐ KÖNYV

Egy legenda születése

Előhang

A bokrok takarásában térdelt az ösvény mellett, miközben sötét szeme ide-oda cikázott az előtte elterülő sziklák, és a mögöttük emelkedő fák között. A rojtos szarvasbőr inget, barna bőrnadrágot és -csizmát viselő, a fák rejtekében kuporgó magas férfi szinte láthatatlan volt.

A nap magasan járt a felhőtlen nyári égen, és a nyomokat több mint három órája hagyták. Rovarok járták össze őket, de szélük még mindig tömör volt.

Negyven lovas járt itt, zsákmánnyal megrakodva...

Shadak eltűnt a bokrok között, ahol a lovát pányvázta ki. Megsimogatta hátasa hosszú nyakát, és leemelte kardövét a nyeregből. A derekára csatolta, majd előhúzta két rövidkardját, a legremekebb vagriai acélból készült, kétélű pengéket. Egy pillanatig elmerengett, majd a fegyvereket visszadugta tokjukba, és a nyeregkápára akasztott íjért és tegezért nyúlt. Az íj vagriai szaruból készült – a vadászfegyverből gyilkos erővel két láb hosszú nyilat lehetett kilőni hatvan lépés távolságra. Az őzbőr tegez húsz vesszőt rejtett, amelyeket Shadak saját kezűleg készített: pirosra és sárgára festett lúdtollak adták tollazatát, vasfejük pedig nem szakállas volt, hanem hegyes, hogy könnyen ki lehessen őket húzni a halottakból. Gyorsan felajzotta az íjat, vesszőt illesztett a húrra, a vállára vetette a tegezt, és óvatosan megindult az ösvényen.

Vajon hagytak hátra hátvédet? Valószínűtlennek tűnt, mivel ötven mérföldes körzetben nem akadt egy drenai katona sem.

Csakhogy Shadak óvatos ember volt. És ismerte Collant. Rátört az ingerültség, ahogy maga elé képzelte a mosolygós arcot, és a könyörtelen, gúnyos szempárt.

– Csak semmi düh! – suttogta magában. De nehéz volt megállni, átkozottul nehéz. A dühös emberek hibákat követnek el, emlékeztette magát. – A vadásznak olyan fagyosnak kell lennie, akár a vas.

Halkan osont előre. Előtte és tőle balra, alig húsz lépésre egy szikla magasodott; jobbra kisebb kövek hevertek, de egyik sem volt magasabb négy lábnál. Shadak nagy levegőt vett, és kibújt rejtekhelyéről.

A nagy kőtömb mögül egy férfi lépett elő, megfeszített íjjal. Shadak térdre rogyott, és egy nyílvessző süvített el a feje fölött. Az íjász megpróbált visszaugrani fedezéke mögé, de ahogy elvetődött, Shadak kilőtte nyilát, amely egyenesen az íjász torkába fúródott, és hátul, a tarkóján bukkant elő.

Újabb támadó rontott elő, ezúttal Shadaktól jobbra. Mivel a vadásznak nem volt ideje újabb vesszőt illesztenie az idegre, meglendítette az íját, és arcon találta a támadót. A férfi megtántorodott, Shadak pedig eldobta az íjat, és előrántotta két rövidkardját, majd egyetlen suhogó csapással átmetszette a felbukott alak nyakát. Újabb két támadó tűnt fel, a vadász pedig feléjük ugrott. A két férfi vas mellvértet viselt, nyakukat és fejüket lánccsuklya óvta, kezükben szablyát szorongattak.

– Nem lesz könnyű halálod, te fattyú! – ordította az első alak, egy széles vállú, magas harcos. Azután a szeme összeszűkült, ahogy felismerte a vele szemközt álló kardforgatót. A harci kedvet félelem váltotta fel, de már túl közel volt Shadakhoz, hogy visszavonuljon, így esetlenül meglendítette szablyáját. A vadász könnyedén hárította a csapást egyik pengéjével, másik kardja pedig beleszaladt a férfi szájába, és átdöfte a nyakcsigolyáját. Amikor a kardforgató meghalt, társa hátrálni kezdett.

– Esküszöm, nem tudtuk, hogy te vagy az! – kiáltotta és remegett a keze.

– Most már tudjátok – felelte Shadak szelíden.

A férfi egy szót sem szólt, csak megfordult, és rohanni kezdett a fák felé, miközben a vadász tokjába csúsztatta kardjait, és az íjához lépett. Vesszőt illesztett a húrra, és megfeszítette az ideget. A nyíl süvítve vágódott bele a rohanó férfi combjába. A harcos felsikoltott, és elzuhant. Shadak odaügetett hozzá, a férfi pedig a hátára gördült, majd eldobta a kardját.

– Könyörögve kérlek, ne ölj meg! – esdekelt.

– Ti sem kegyelmeztetek Corialisban – felelte a vadász. – De ha elmondod, hogy merre tart Collan, életben hagylak. – A távolból magányos hang tört az égre: egy farkas vonyított. Majd kisvártatva válaszolt rá egy másik, majd egy harmadik.

– Húsz mérfölddel délkeletre... van egy falu – nyögte a férfi, aki le nem vette a szemét a Shadak kezében tartott rövidkardról. – Már korábban felderítettük. Tudjuk, hogy tele van nőkkel. Collannak és Harib Kának az a terve, hogy elhurcolják, és eladják őket rabszolgának Mashrapurban.

Shadak bólintott.

– Hiszek neked – mondta végül.

– Akkor életben hagysz? Megígérted – nyüszítette a sebesült.

– Én mindig megtartom, amit ígértem – felelte Shadak, akit undorral töltött el a férfi gyengesége. Lehajolt, és kitépte a nyilat a fickó lábából. A sebből vér tört elő, és a sebesült harcos felnyögött. A vadász tisztára törölte a nyilat a férfi köpenyében, felállt, és az elsőnek megölt emberhez sétált. Letérdelt a tetem mellé, kihúzta nyakából a vesszőt, majd odasétált, ahol a martalócok kikötötték lovaikat. Felült az egyikre, a többit pedig kantárszáron visszavezette várakozó kancájához. Összefogta a kötőfékeket, és elindult az úton.

– És mi lesz velem?! – üvöltötte a sebesült.

Shadak hátrafordult a nyeregben.

– Tégy meg mindent, hogy távol tartsd a farkasokat – tanácsolta. – Mire besötétedik, megérzik a vér szagát.

– Hagyj itt egy lovat! Könyörülj!

– Nem vagyok könyörületes ember – felelte Shadak.

Egy szó nélkül ellovagolt délkeletre, a távoli hegyek felé.

1

A fejsze négy láb hosszú volt, feje tíz font nehéz, pengéje kiszélesedő, és élét bármelyik kard megirigyelhette volna. Gyönyörűen görbülő nyele ötven évvel ezelőtt készült szilfából. A legtöbb ember csak egy súlyos, esetlen és nehezen kezelhető szerszámot látott benne, de a toronymagas bükkfa előtt álló sötét hajú ifjú kezében dalolva szelte a levegőt, láthatóan olyan könnyedén, akár egy szablya. Borotvaéles acélfeje minden egyes hosszú suhintás végén pontosan oda csapódott, ahova a favágó szánta, egyre mélyebbre és mélyebbre fúrva magát a fa húsába.

Druss hátralépett, és felnézett a fára: észak felé több vaskos ág is meredezett. Megkerülte a fatörzset, felmérte, hogy a fa hova fog dőlni, majd visszatért munkájához. Mostanra két másik fát már kidöntött, így izmai lüktettek, és veríték csorgott végig csupasz hátán. Rövidre nyírt fekete haja csillogott az izzadságtól, amely végigfolyt homlokán, és csípte jégkék szemét. A szája kiszáradt, de elhatározta, hogy előbb végez feladatával, és csak utána csillapítja szomját.

Tőle balra a két testvér, Pilan és Yorath üldögéltek egy kidöntött fán – nevettek és beszélgettek. Mellettük hevert gallyazófejszéjük. Az ő feladatuk volt a fatörzs lecsupaszítása, és a tűzifának való kisebb és nagyobb ágak feldarabolása. Elég gyakran tartottak szünetet, és Druss hallotta, amint a falusi lányok erényeiről és állítólagos kicsapongásairól beszélgetnek. Mindketten jóképű ifjak voltak, magasak és szőkék; Tetrin, a kovács fiai. Mindketten szellemes és értelmes fiatalemberek hírében állottak, akiket kedveltek a lányok.

Druss utálta őket. Tőle jobbra az idősebb fiúk egy csoportja annak a fának a vastagabb ágait fűrészelte, amelyet ő elsőként vágott ki aznap, miközben a fiatalabb lányok rőzsét gyűjtöttek; gyújtóst télire, amit majd talicskákra pakolnak, és letolnak a dombról a faluba.

Az újonnan vágott tisztás szélén négy megbéklyózott és legelésző igásló állt, várva a lecsupaszított fatörzseket, amelyeket majd az istránglánchoz erősítenek, hogy azután levontassák őket a hosszú úton a völgybe. Az ősz gyorsan telt, és a falu vénei úgy döntöttek, hogy az új sánckerítésnek még a tél beállta előtt el kell készülnie. A határ menti Skoda-hegységben csak egy drenai lovasosztag teljesített szolgálatot, ezer négyzetmérföldnyi területen járőrözve. Törvényen kívüliek tanyáztak ott: martalócok, marhatolvajok, rabszolgavadászok, rablók meg egyéb csirkefogók, és a Drenaiban székelő kormányzótanács egyértelműen kinyilvánította, hogy nem vállal felelősséget a vagriai határnál fekvő új településekért.

A határvidéki élet veszélyei azonban nem tántorították el a hegységben letelepedő férfiakat és asszonyokat. Új életet kerestek, távol a civilizált déltől és kelettől; olyan helyen építették fel házaikat, ahol gazdátlan és megműveletlen földek terültek el, és ahol az erős férfiaknak nem kellett meghajolniuk, amikor egy nemes arra lovagolt.

A szabadság volt az egyetlen, ami számított, a haramiákról suttogó szóbeszéd sem riaszthatta el őket.

Druss megmarkolta a fejszét, és belevágta az egyre szélesebb hasítékba. Még tízszer sújtott le a fatörzs tövére. Majd újabb tíz könnyed, de hatalmas csapás következett. Még háromszor lendíti meg a bárdot, és a fa felnyög, majd engedni fog, hogy azután törve-zúzva a földre dőljön.

A férfi hátralépett, és tekintete végigpásztázta a dőlés vonalát. Ekkor mozgásra lett figyelmes, és az egyik bokor mellett észrevett egy aranyszőke kisgyereket, aki rongybabájával játszadozott.

– Kiris! – bődült el Druss. – Ha nem tűnsz el onnan addigra, amíg hármat számolok, letépem a lábadat, és azzal náspángollak el! Egy! Kettő!

A gyermek eltátotta száját, szeme tágra nyílt. Elejtette a rongybabát, és sírva kirohant a fák közül. Druss megcsóválta a fejét, majd a babához sétált, és az övébe dugta. Érezte, hogy a többiek mind őt nézik, és sejtette, hogy mire gondolhatnak: íme, itt van Durva Druss, Kegyetlen Druss. A többiek ilyennek látták, és talán igazuk is volt.

Ügyet sem vetett rájuk, visszaballagott a fához, és felemelte a fejszét.

Alig két héttel ezelőtt egy magas bükkfát vágott ki éppen, de elhívták onnan, még mielőtt kidönthette volna. Amikor visszatért a munkájához, Kirist találta a fa tetején, oldalán elmaradhatatlan rongybabájával.

– Gyere le! – kérlelte a kislányt. – A fa mindjárt kidől.

– Nem – felelte. – Szeretünk itt lenni. Ellátunk a végtelenbe.

Druss körülnézett, remélve, hogy valamelyik falusi fruska a közelben van, de nem járt arra senki. Szemügyre vette a fatörzsön tátongó széles hasítékot – egy váratlan szélroham bármikor kidönthette a fát.

– Légy jó kislány, és gyere le! Megsérülsz, ha a fa kidől.

– Miért dőlne ki?

– Mert belevágtam a fejszémmel. Most pedig gyere le!

– Jól van – felelte erre a kislány, és elkezdett lemászni. A fa váratlanul megingott, mire Kiris felsikoltott, és belekapaszkodott az egyik ágba. Druss szája kiszáradt.

– Siess már! – sürgette a lányt, aki nem szólt semmit, még csak meg se mozdult. Druss elkáromkodta magát, majd a törzs egyik görcsére lépett, és felhúzta magát az alsó ágra. Lassan és óvatosan mászott felfelé a félig kivágott fán, egyre feljebb és feljebb, a gyermek felé, míg végül elért hozzá.

– Öleld át a nyakam! – parancsolt rá, és amikor a kislány engedelmeskedett, elindult lefelé.

Félúton járhatott, amikor megérezte, hogy a fa megremeg – és megroppan. Elrúgta magát a törzstől, és magához szorította a gyermeket. Esetlenül ért földet, bal vállával előre vágódva bele a puha talajba. Teste megóvta Kirist a sérüléstől, de Druss felnyögött, ahogy talpra állt.

– Megsérültél? – kérdezte Kiris.

Druss fakó szeme a gyermekre meredt.

– Ha még egyszer meglátlak a fám közelében, megetetlek a farkasokkal! – bömbölte. – Most pedig tűnj el! – A kislány úgy rohant el, mintha a ruhája lángra kapott volna. A favágó jót kuncogott az emléken, megmarkolta fejszéjét, és a penge ismét nekicsapódott a bükk törzsének. Hatalmas nyögés szakadt fel a fából, egy szakadó, recsegő hang, ami elnyomta a gallyazófejszék tompa duhogását, és a fűrészelés zaját.

A bükk kidőlt, zuhanása közben megpördülve tengelye körül. Druss a közeli ágon függő vizestömlőre nézett: a kidőlt fa a delet és a pihenőt hirdette. A falu fiataljai nevetgélve, tréfálkozva csoportokba verődtek a napsütésben, de egyikük sem merészkedett Druss közelébe. Nyugtalanította őket a favágó és az egykori katona, Alarin között nemrégiben lezajlott verekedés, így még óvatosabban viselkedtek vele szemben, mint általában. Druss egyedül ült le: kenyeret és sajtot evett, majd hosszú kortyokban itta a hűs vizet.

Pilan és Yorath mostanra odaült Beryshez és Tailiához, a molnár két lányához. A lányok édesen mosolyogtak, félrebillentették fejüket, és élvezték, hogy a fiúk figyelme rájuk irányul. Yorath közelebb hajolt Tailiához, és megcsókolta a fülét. A lány felháborodást tettetett.

A játéknak vége szakadt, amikor egy fekete szakállú férfi lépett a tisztásra. A sudár termetű embernek hatalmas vállai voltak, szeme a téli fellegek színét idézte. Druss látta, hogy apja felé tart, ezért felállt.

– Öltözz fel, és gyere velem! – mondta Bress, és máris elindult a fák felé. Druss belebújt az ingébe, és követte apját. Amikor hallótávolságon kívülre értek, a magas férfi leült a gyorsan rohanó patak mellé. Fia követte példáját.

– Meg kell tanulnod uralni az indulataidat, fiam – szólalt meg Bress. – Majdnem megölted azt a férfit.

– Csak megütöttem.., ráadásul csak egyszer.

– Az az egy is eltörte az állát, és kiverte három fogát.

– A Vének határoztak, hogy mi legyen a büntetés?

– Egen. Segítenem kell Alarint és családját a tél folyamán. Aligha engedhetem meg ezt most magamnak, fiú.

– Sértegette Rowenát, és ezt nem tűröm el. Soha.

Bress nagy levegőt vett, de mielőtt megszólalt volna, felvett a földről egy kavicsot, és a patakba dobta. Majd felsóhajtott.

– Minket itt nem ismernek, Druss... csak annyit tudnak, hogy keményen dolgozunk, és egy faluban élünk velük. Hosszú utat tettünk meg, hogy megszabaduljunk attól a szégyenbélyegtől, amelyet apám sütött a családunkra. De emlékezz az életéből adódó tanulságra. Nem tudta fékezni az indulatait, ezért kitaszított és renegát lett, egy vérszomjas mészáros. A mondás szerint a vér nem válik vízzé, de remélem, hogy a mi esetünkben téved a mondás.

– Nem vagyok gyilkos – tiltakozott Druss. – Ha meg akartam volna ölni, egyetlen ütéssel eltörhettem volna a nyakát.

– Tudom. Erős vagy... ezt tőlem örökölted. De túl büszke, ami szerintem anyádtól ered, akinek lelke találjon békét. Egyedül az istenek tudják csak, hogy milyen gyakran kellett lenyelnem a büszkeségét – Bress megrántotta a szakállát, és fiára nézett. – Egy aprócska településen élünk, és nem engedhetjük meg, hogy erőszak üsse fel a fejét közöttünk, mert akkor a közösségünk nem marad életben. Megértetted?

– Mire kértek, hogy mondd el nekem?

Bress felsóhajtott.

– Ki kell békülnöd Alarinnal. És jobb, ha tudod, amint még egyszer megtámadsz egy falusit, száműznek.

Druss arca elsötétült.

– Keményebben dolgozom, mint bárki más. Nem okozok galibát. Nem szoktam berúgni, mint Pilan és Yorath, és nem próbálok meg a falusi lányokból szajhát faragni, ahogy az apjuk teszi. Nem lopok. Nem hazudok. Mégis engem akarnak száműzni?

– Megrémíted őket, Druss. Engem is megrémítesz.

– Nem vagyok a nagyapám. Nem vagyok alávaló gyilkos.

Bress sóhajtott.

– Reméltem, hogy a gyengéd Rowena segít lecsillapítani indulataidat. De az esküvőd utáni reggelen félholtra verted egy falubelidet. És miért? Ne mondd azt, hogy sértegette Rowenát. Mindössze annyit mondott, hogy szerencsés fickó vagy, és ő is szívesen ágyba bújna a feleségeddel. Az istenekre, te fiú! Ha mindig szükségét fogod érezni, hogy eltörd azok állát, akik bókolnak az asszonyodnak, egyetlen épkézláb, munkára fogható férfi sem marad a faluban.

– Nem bókként mondta. Képes vagyok fékezni az indulataimat, de Alarin egy hangoskodó, hetvenkedő fajankó. Pontosan azt kapta, amit megérdemelt.

– Remélem megfogadod azt, amit mondtam, fiam. – Bress felállt, és kinyújtózott. – Remélem, engem tisztelsz egy kevéssé. Remélem, arra is gondolsz, hogy mi lesz Rowenával, ha mindkettőtöket száműznek.

Druss apjára nézett, és lenyelte az ingerült visszavágást. Bress testileg valóságos óriásnak számított, erősebb volt, mint bárki, akit Druss valaha is látott, de a vereség köpenyként csüngött rajta. A fiatal férfi is felállt, és apja szemébe nézett.

– Megfogadom, amit mondtál.

Bress fáradtan elmosolyodott.

– Vissza kell mennem a falhoz. Jó lenne, ha három nap alatt befejeznénk: mindenki nyugodtabban alhatna azután.

– Megkapjátok a fát – fogadkozott Druss.

– Én mondom, hogy jól bánsz a fejszével. – Bress elindult, de néhány lépés után megfordult. – Ha száműznek, fiam, nem mész egyedül. Én veled tartok.

Druss bólintott.

– Erre nem kerül sor. Már megígértem Rowenának, hogy megjavulok.

– Lefogadom, hogy dühös volt – vigyorodott el Bress.

– Ennél is rosszabb történt: csalódott bennem. – Druss kuncogott egyet. – Márpedig az új asszony csalódottsága még a kígyómarásnál is fájdalmasabb.

– Gyakrabban kellene nevetned, fiú. Jól áll neked.

Bress távoztával az ifjú arcáról lehervadt a mosoly, amikor felhorzsolt bütykeire pillantott, és eszébe jutott, hogy mit érzett, amikor megütötte Alarint. Elöntötte a harag, és a féktelen harci vágy. De amikor ökle célba ért, és Alarin a földre zuhant, csak egyetlen érzés maradt, egyetlen kurta, de leírhatatlanul erős érzés.

Az örömé. A színtiszta örömé, amely olyan egyedi és hatalmas volt, amilyet még soha nem tapasztalt. Lehunyta a szemét, kilökve gondolatai közül a történteket.

– Nem vagyok a nagyapám – mondta magában. – Nem vagyok tébolyult.

Aznap éjjel ezeket a szavakat megismételte Rowenának is, amint Bress nászajándékában, a széles ágyban feküdtek.

Felesége a hasára gördült, és odabújt a férfi mellkasára – hosszú, selymes haja Druss erős vállára terült.

– Persze hogy nem vagy tébolyult, szerelmem – csitította. – Az egyik legszelídebb ember vagy, akit valaha ismertem.

– Ők nem így néznek rám – felelte Druss, és megcirógatta Rowena haját.

– Tudom. Rosszul tetted, hogy eltörted Alarin állát. Amit mondott, csak szavak voltak – egy fikarcnyit sem számít, mit mondott, még ha rosszindulatúan mondta is őket. Nem voltak mások, csak a levegőben szálló neszek.

Druss kicsusszant felesége alól, és felült.

– Ez nem ilyen egyszerű, Rowena. Az a férfi már hetek óta ingerkedett velem. Ő akart verekedni... meg akart szégyeníteni, de nem sikerült neki. Mint ahogy senkinek sem fog sikerülni. – A nő összerezzent mellette. – Fázol? – kérdezte Druss, és átölelte Rowenát.

– Haláljáró – suttogta a nő.

– Hogyan? Mit mondtál?

Rowena szemhéja megrebbent. Az asszony elmosolyodott, és arcon csókolta férjét.

– Nem számít. Felejtsük el Alarint, és élvezzük inkább egymás társaságát.

– Én mindig élvezem a társaságodat. Szeretlek téged.

* * * * *

Rowena sötét és komor álmot látott, és másnap a folyóparton sem tudta kiverni fejéből az álomképeket. A feketébe és ezüstbe öltözött Druss egy domboldalon állt, kezében hatalmas csatabárdjával. Lelkek hatalmas serege áramlott ki a kettős fejből, füstként keringve zord gyilkosuk körül. Haláljáró! Az álom elképesztően valóságosnak tűnt. Kicsavarta az utolsó csepp vizet is az éppen mosott ingből, és lefektette a lapos sziklára a száradó takarók és a kisikált gyapjúruhák mellé. Rowena nyújtózott egyet, majd otthagyta a vízpartot, és besétált a fák közé. Ott leült, jobb markába szorítva a melltűt, amelyet Druss készített neki apja műhelyében – a ködös és áttetsző holdkő köré puha ezüstszálak csavarodtak. Ahogy ujjai megérintették a követ, lehunyta szemét, és megtisztította gondolatait. Drusst látta, aki a felső patak mellett üldögélt egyedül.

– Veled vagyok – suttogta Rowena, de férje nem hallhatta őt, és a nő felsóhajtott.

A faluban senki sem tudott az Adottságáról, mivel apja, Voren megértette vele, hogy ezt titokban kell tartania. Az elmúlt évben egyedül Drenanban négy nőt ítéltek el boszorkányság vádjával, és Missael papjai elevenen égették el őket. Voren óvatos ember volt. Rowenát ebben az eldugott faluban tartotta, távol Drenantól, mivel – ahogy ő mondta lányának –, „a titkok nem maradnak titkok sok ember között. A városok tele vannak fürkész szemekkel, hallgatózó fülekkel, bosszúszomjas elmékkel és rosszindulatú gondolatokkal. Nagyobb biztonságban leszel a hegyek között.”

Voren megígértette vele, hogy senkinek sem beszél a képességéről. Még Drussnak sem. Rowena megbánta ezt az ígéretét, ahogy a szellemszemével férjére pillantott. A nyers és nyílt vonásokban nyomát sem látta durvaságnak, nem látott kavargó felhőket a szürkéskék szemekben, sem züllött vágyat a vékony száj sarkaiban. Ő egyszerűen Druss volt – és Rowena szerette őt. Az Adottság szülte magabiztossággal tudta, senkit nem tudna úgy szeretni, mint ahogy férjét szerette. És tudta azt is, hogy miért... a férfinak szüksége volt rá. Bepillantott lelke ablakán, ahol melegséget és tisztaságot talált, a nyugalom szigetét a bömbölő, háborgó érzelmek tengerében. Mellette a férfi ellágyult, háborgó lelke nyugalmat talált. Az ő társaságában mosolygott is. Talán az én segítségemmel megőrizheti lelke békéjét – gondolta Rowena. – Akkor talán a zord gyilkos sosem kel életre.

– Már megint álmodozol, Ro – szólalt meg Mári, és leült Rowena mellé. A fiatalasszony kinyitotta szemét, és rámosolygott barátnőjére, a mézszín hajú, alacsony és duci Márira, akinek mosolya mindig őszinte és ragyogó volt.

– Drussra gondoltam – felelte Rowena.

Mári bólintott, majd félrenézett, Rowena pedig érezte aggodalmát. Barátnője heteken át próbálta lebeszélni a házasságról, saját érveit állítva csatasorba Vorené és többieké mellett.

– Pilan lesz a párod a Napfordulótánc idején? – kérdezte Rowena, témát váltva.

Mári hangulata egy csapásra megjavult, és a lány gyöngyözően felkacagott.

– Igen. De ő még nem tudja.

– Mikor tudja meg?

– Ma este. – Mári lehalkította a hangját, bár senki sem tartózkodott hallótávolságon belül. – Az alsó kaszálón találkozunk.

– Légy óvatos! – intette Rowena.

– Ez egy férjes öregasszony tanácsa. Talán te és Druss nem szerelmeskedtetek, mielőtt összeházasodtatok volna?

– De igen – ismerte be Rowena. – Viszont Druss akkor már fogadalmat tett a Tölgy előtt. Pilan pedig még nem tette.

– Azok csak szavak, Ro. Nincs rájuk szükségem. Tudom, hogy Pilan Tailiával kacérkodik, de a lány nincs oda érte. Tudod, szó sincs semmiféle szenvedélyről. Az a lány csak a vagyonra gondol. Nem akar a vadonban maradni, inkább Drenanba vágyik. Éjszakánként nem egy hegylakót akar melengetni, mint ahogy a fenevadat sem akarja megülni a nedves réten, miközben fűszálak csiklandozzák a...

– Mári! Túlságosan is szabad szájú vagy – dorgálta meg barátnőjét Rowena.

A lány kuncogott, és közelebb hajolt.

– Druss jó szerető?

Rowena felsóhajtott, ahogy minden feszültsége és szomorúsága elenyészett.

– Ó, Mári! Miért van az, hogy olyan könnyedén tudsz beszélni tilalmas dolgokról, és mindezt... olyan csodálatosan természetesen teszed? Olyan vagy, akár az eső után felragyogó szivárvány.

– Szó sincs itt tilalmakról, Ro. Ez a baj a városban született lányokkal, ahol kőfalak, márvány és gránit veszi őket körül. Már nem érzitek többé a földet. Miért jöttetek hát ide?

– Tudod, hogy miért – felelte Rowena szorongva. – Apám a hegyekben akart élni.

– Tudom, hogy te mindig ezt mondod... de én sosem hittem neked. Rettentően rosszul hazudsz: mindig elvörösödsz, és elfordítod az arcodat.

– Nem... nem mondhatom el. Megígértem.

– Remek! – kiáltott fel Mári. – Imádom a rejtélyeket. Talán apád bűnöző? Tiszttartó volt, ugye? Talán ellopta egy gazdag ember pénzét?

– Nem! Ehhez neki semmi köze. Csak nekem. Kérlek, ne kérdezz többet!

– Azt hittem, barátnők vagyunk – felelte Mári. – Azt hittem, megbízhatunk egymásban.

– És ez így is van. Becsületemre!

– Nem mondanám el senkinek.

– Tudom – mondta Rowena szomorúan. – De tönkretenné a barátságunkat.

– Azt semmi sem teheti tönkre. Mióta vagytok itt? Két évszak telt el? Veszekedtünk valaha? Ugyan, ki vele, Ro! Mi baj lehet belőle? Mondd el nekem a titkod, és én is elmondom az enyémet.

– Én már tudom a tiédet – suttogta Rowena. – Odaadtad magad a drenai kapitánynak, amikor ő és emberei a nyáron átlovagoltak a falun. Az alsó kaszálón esett meg a dolog.

– Hogyan jöttél rá?

– Nem jöttem rá. Benne volt a fejedben, amikor azt mondtad, hogy megosztanád velem a titkodat.

– Nem értem.

– Látom, hogy az emberek mire gondolnak. És időnként azt is meg tudom mondani, mi fog történni. Ez az én titkom.

– Birtoklod az Ajándékot? Nem hiszem el! Most mire gondolok?

– Egy fehér lóra, piros virágfüzérrel a nyakában.

– Ó, Ro! Ez csodálatos! Mondj jövendőt! – kérlelte Mári, és kinyújtotta a tenyerét.

– Nem mondod el senkinek?

– Megígértem, nem igaz?

– Néha nem működik.

– De azért próbáld meg! – nógatta Mári, és még jobban előrelökte dundi kezét. Rowena megfogta, karcsú ujjai összezárultak barátnője tenyerén, de hirtelen megborzongott, és minden szín kifutott az arcából.

– Mi az?

Rowena reszketni kezdett.

– Meg... meg kell találnom Drusst. Nem... beszélhetek... – Felállt, és tántorogva futni kezdett, még a kimosott ruhákról is megfeledkezve.

– Ro! Rowena, gyere vissza!

A dombtetőről egy lovas nézte a nőket a folyóparton. Majd megfordította lovát, és elvágtatott észak felé.

* * * * *

Bress becsukta a kunyhó ajtaját, a műhelyébe ment, és egy ládikából csipkés kesztyűt vett elő. Az öreg és megsárgult ruhadarab csuklórészét díszítő gyöngyök közül több hiányzott. Apró kesztyű volt, és Bress vaskos ujjai végigsimítottak a megmaradt gyöngyökön, miközben letelepedett lócájára.

– Elvesztem – mondta halkan, és lehunyta szemét, maga elé képzelve Alithae bájos arcát. – Megvet engem. Az istenekre, én is megvetem magam! – Hátradőlt a lócán, tekintete lustán végigvándorolt a falakon, a réz- és bronzfonatokkal, szerszámokkal, festékes korsókkal és gyöngyökkel zsúfolt dobozokkal teli polcokon. Bressnek csak ritkán jutott ideje ékszerkészítésre: a hegyek között az efféle cicomákra nem nagyon volt igény. Asztalosmesteri képességeit ellenben annál többre becsülték: így hát csupán ajtókat, asztalokat, székeket és ágyakat faragott.

Még mindig a kesztyűvel játszadozva átment a hálószobába.

– Azt hiszem, szerencsétlen csillagzat alatt születtünk – suttogta a halott Alithae-nek. – Vagy talán Bardan gonoszsága mocskolja be életünket. Tudod, Druss épp olyan, mint ő. Látom a szemében, a hirtelen dührohamokban. Nem tudom, mit tegyek. Sosem tudtam hatni az apámra, és Druss is elérhetetlen számomra.

Emlékek törtek rá – sötét és fájdalmas emlékek öntötték el elméjét. Látta a vér borította Bardant azon az utolsó napon, az ellenség gyűrűjében. Hatan már meghaltak, de az a rettenetes bárd még mindig suhogott, jobbra és balra... Azután egy dárda átjárta Bardan torkát. Vér buggyant a sebből, de Bardan megölte a dárdást, mielőtt térdre rogyott volna. Hátulról egy férfi rontott rá, és hatalmas csapást mért a nyakára. A tölgy ágai között, a magasban rejtőző tizennégy éves Bress látta, ahogy Bardan meghal, és hallotta, ahogy az egyik gyilkos így szól:

– A vén ordas halott. A kölyke merre van?

Egész éjjel a fán maradt, fenn a magasban, messze fent apja lefejezett hullája fölött. Amikor eljött a hideg hajnal, lemászott, és megállt a halott mellett. Nem érzett szomorúságot, csak bűntudattal keveredő megkönnyebbülést. Bardan meghalt: Mészáros Bardan, Gyilkos Bardan, Démoni Bardan halott volt.

Hatvan mérföldet gyalogolt a legközelebbi településig, ahol munkát talált: beállt inasnak a helybéli ács mellé. De nem sokkal ezután a múltja visszatért, hogy meggyötörje: egy vándor üstfoltozó felismerte őt, az Ördög fiát! Az emberek az ács üzlete köré gyűltek: a feldühödött csőcselék husángokat és köveket ragadott.

Bress a hátsó ablakon mászott ki, és elmenekült a faluból. A következő öt évben háromszor kényszerült kereket oldani – és azután találkozott Alithae-vel.

A szerencse akkor rámosolygott: eszébe jutott Alithae apja az esküvő napján, aki odalépett hozzá, és átnyújtott neki egy boroskupát.

– Tudom, hogy sokat szenvedtél, fiú – mondta az öregember. – De én nem hiszem, hogy az apa gonoszsága tovább él a gyerekek lelkében. Ismerlek, Bress. Te jó ember vagy.

Egen, jó ember – gondolta a kandalló mellé ülve. – Jó ember.

Felemelte a kesztyűt, és puhán megcsókolta. Alithae ezt viselte akkor is, amikor délről három férfi érkezett a településre, ahol Bress, felesége és újszülött fiuk élt. Bress szerény, de virágzó üzletet tudhatott magáénak: melltűket, gyűrűket és nyakláncokat készített a gazdagoknak. Azon a délelőttön sétálni indult, oldalán a gyermeket tartó Alithae-vel.

– Ez Bardan fia! – kiáltotta valaki, mire Bress körülpillantott. Mindhárom lovas megállította hátasát. Egyikük rámutatott, mire vágtába ugratták a hátasaikat, és megrohanták. Az egyik száguldó eltalálta az asszonyt, aki a földre zuhant, mire Bress elkapta a lovast, és lerántotta a nyeregből. A másik két férfi rávetette magát. Bress lesújtott jobbra és balra, hatalmas öklei leterítették támadóit.

Amikor a porfelhő eloszlott, visszafordult Alithae-hez... aki holtan hevert, oldalán a bömbölő csecsemővel.

Abban a pillanatban minden remény elhagyta. Azután már csak ritkán mosolygott, és sosem nevetett.

Bardan kísértete ott körözött felette: felkerekedett hát, és fiával bejárta a drenai földeket. Bress minden munkát elvállalt: kubikusként dolgozott Drenanban, volt ács Delnochban, hídépítő Mashrapurban, csutakolt lovakat Corteswainban. Öt évvel ezelőtt elvette egy földműves lányát, akit Patichának hívtak – egyszerű teremtés volt, jellegtelen arccal, és nem túl sok ésszel. Bress gondoskodott róla, de szívében nem maradt helye szerelemnek: Alithae mindet magával vitte, amikor meghalt. Azért vette el Patichát, hogy Drussnak legyen anyja, de a fiú sosem fogadta el őt annak.

Két évvel ezelőtt, amikor Druss tizenöt éves lett, jöttek a Skoda-hegységbe. De a kísértet itt is velük maradt: úgy tűnt, a fiúban született újjá.

– Mit tehetnék, Alithae?

Paticha lépett be a kunyhóba, karjában három friss cipóval. Nagydarab asszony volt, vörösbarna haj keretezte kedves, kerekded arccal Észrevette a kesztyűt, de megpróbálta palástolni, hogy bántva érzi magát.

– Felkerested Drusst?

– Egen, megtettem. Azt mondta, megpróbálja fékezni az indulatait.

– Adj neki időt. Majd Rowena megzabolázza.

Bress patadobogást hallott kintről, így letette a kesztyűt az asztalra, és az ajtóhoz lépett. Karddal a kezükben fegyveresek lovagoltak be a faluba.

Bress látta, hogy Rowena rohan be a településre, szoknyáját magasan felfogva. A lány is meglátta a haramiákat, és megpróbált megfordulni, de az egyik lovas a földre taszította. Bress kirohant, és rávetette magát a férfira, kitépve a nyeregből. A lovas nagyot zuhant, és elejtette a kardját. Az ács felkapta, de ekkor egy dárda járta át vállát, mire dühödten felbömbölt és körbepördült. A dárda elroppant, Bress pedig meglendítette a kardot. A lovas hátrahőkölt, hátasa felágaskodott.

Az ácsot lovasok vették körül, előreszegezett dárdával.

A férfi tudta, hogy meg fog halni. Az idő zárványba dermedt körülötte – látta az eget és az alacsonyan szálló felhőket, érezte a frissen kaszált fű illatát. A faluba haramiák vágtattak be, és hallotta a haldoklók sikolyát. Minden, amit építettek, semmivé vált. Iszonyatos düh szállta meg – megragadta a kardot, és elharsogta Bardan csatakiáltását.

– Vér és halál! – bömbölte, majd rájuk rontott.

* * * * *

Druss az erdő sűrűjében rátámaszkodott fejszéjére, általában komor arcán ritka mosolyainak egyike játszadozott. A nap átsütött a felhőkön tátongó résen, és a favágó észrevett egy odafent szárnyaló sast, amelynek aranyszínű szárnyai szinte lángra lobbanni látszottak a napsütésben. Druss levetette verejtéktől lucskos vászon fejpántját, és egy kőre fektette száradni. Felemelt a vizestömlőt, és hosszan kortyolt belőle. Pilan és Yorath tőle nem messze éppen letették gallyazófejszéiket.

Tailia és Berys hamarosan megérkezik az igáslovakkal, és a munka ismét kezdetét veszi: rögzítik a láncokat, a farönköket pedig levonszolják a faluba. Druss széthajtotta a vászonba tekert csomagot, amelyet még Rowena adott neki reggel: egy szelet húsos pitét, és egy nagy darab mézes süteményt rejtett.

– Ah, a házasélet örömei! – szólalt meg Pilan.

Druss felnevetett.

– Határozottabban kellett volna udvarolnod neki. Most már túl késő, hogy féltékeny legyél.

– Nem lett volna az enyém, Druss. Azt mondta, hogy olyan férfira vár, akinek az arca olyan, akár a megsavanyodott tej. Ha hozzám jött volna, egész életében azon töprenghetne, hogy melyik bájos barátnője rabol el tőlem. Úgy tűnik, arról álmodott, hogy az övé lesz a világ legrondább férfija.

Mosolya elhalványult, amikor észrevette a favágó arckifejezését, és a fakó szempár jeges csillanását.

– Csak tréfálok – hadarta Pilan, a szín kifutott az arcából.

Druss nagy levegőt vett, és felidézve apja figyelmeztetését, visszafojtotta haragját.

– Nem nagyon értem... a tréfát – nyögte ki, és a szavak szinte égették a száját.

– Nem történt semmi – szólalt meg Pilan fivére, és leült az óriás mellé. – De ha nem bánod, Druss, kimondom, hogy fejlesztened kellene a humorérzéked. Mindannyian tréfálkozunk a... barátaink rovására. De ez nem jelent semmit.

Druss erre csak bólintott, és a pitének szentelte figyelmét. Yorathnak igaza volt. Rowena pontosan ugyanezt mondta neki, de tőle könnyebb volt elfogadni a bírálatot. Felesége mellett nyugalom töltötte el, a világ pedig megtelt színekkel és örömmel. Befejezte ebédjét és felállt.

– A lányoknak mostanra már ide kellett volna érniük.

– Patadobogást hallok – állt talpra Pilan.

– Gyorsan közeledik – tette hozzá Yorath.

Tailia és Berys szaladt be a tisztásra, arcukra rettegés ült, és hátra-hátrapillantottak a láthatatlan lovasokra. Druss kirántotta fejszéjét a fatuskóból, és rohanni kezdett feléjük, éppen akkor, amikor Tailia megbotlott, és elesett.

Hat lovas robogott elő, páncéljuk csillogott a napfényben. Druss hollószárnyas sisakokat, dárdákat és kardokat látott. A lovakat tajték lepte, és amikor a harcosok meglátták a három ifjút, csatakiáltásokat harsogva megsarkantyúzták hátasaikat.

Pilan és Yorath jobb kéz felé rohant. Három lovas arrafelé kormányozta hátasát, és üldözőbe vették őket, de a másik három Drussra rontott.

Az ifjú nyugodtan állt, fejszéjét könnyedén keresztbevetve melle előtt. Közvetlenül előtte a kivágott fa hevert. Az első lovas, a dárdás, előrehajolt a nyeregben, ahogy heréltje átugratott a kidöntött bükkfán. Druss ebben a pillanatban megmozdult, és gyilkos ívben megsuhintotta a fejszét. Ahogy a ló földet ért, a baltafej átsüvített a feje fölött, és belecsapódott a dárdás mellébe, széthasította mellvértjét, és szilánkokra zúzta a bordáit. A csapás kivetette a férfit a nyeregből. Druss megpróbálta kitépni a fejszét, de a fegyver beszorult a széthasadt páncélba. Kard sújtott az ifjú fejére, de Druss lebukott, és oldalra hemperedett. A lovas közelebb ugratott, mire a favágó a földre vetette magát, és megragadta a paripa jobb első lábát, majd egyetlen hatalmas lökéssel felborította az állatot lovasával együtt. Átvetette magát a kidőlt fán, és odarohant, ahol a két másik ifjú hagyta gallyazófejszéjét. Felmarkolta az egyiket, éppen akkor, amikor a megmaradt haramia vágtába ugratta hátasát. Druss karja hátra-, majd előrelendült. A gallyazófejsze szelte a levegőt, és vasfeje szétzúzta a férfi fogait. A lovas megingott a nyeregben: Druss máris ott termett, és lerántotta hátasáról. A martalóc, mivel elejtette dárdáját, tőrt rántott, Druss kiverte a kezéből, és csonttörő ütést mért az állára, majd felmarkolta a tőrt, és a férfi védtelen torkába mártotta.

– Vigyázz, Druss! – sikoltotta Tailia. Druss megpördült, pont akkor, amikor egy kard villant a hasa felé. Alkarjával hárította a csapást, és elsöprő jobbhoroggal sújtott le, telibe kapva támadója állát, amitől a férfi a földre zuhant. Druss rávetette magát, egyik hatalmas markába kapta annak állát, a másikkal homlokát markolta meg. Vadul csavart egyet a fejen, és hallotta, ahogy a kardforgató nyaka száraz gallyként roppan el.

Druss odarohant az elsőnek megölt férfihoz, és kitépte a fejszét a mellvértből. Tailia kifutott a bokrok közül, ahol eddig rejtőzködött.

– A falut támadják – sírta könnyes szemmel.

Pilan futott be a tisztásra, nyomában az egyik dárdással.

– Kanyarodj! – bődült el Druss, de Pilan túlságosan rémült volt, hogy engedelmeskedjen, és egyenesen futott tovább... egészen addig, amíg a lándzsa át nem döfte a hátát, hogy vért fröcskölve törjön elő a melléből. Az ifjú felordított, majd a földre rogyott. Druss felbömbölt dühében, és rohanni kezdett, a dárdás pedig kétségbeesetten igyekezett kirántani fegyverét a haldokló fiúból. A favágó vadul meglendítette a fejszét, amely elcsúszott a lovas vállán, és beleállt a ló hátába. Az állat felnyihogott kínjában, és felágaskodott, majd lábaival kapálva a földre zuhant. A lovasnak sikerült lekecmeregnie róla, és a vállából zubogó vérrel mit sem törődve, megpróbált elfutni, de Druss következő csapása kis híján lefejezte.

A favágó sikolyt hallott, és rohanni kezdett a hang felé: Yorath az egyik haramiával viaskodott, akinek társa a földön térdepelt, és a fejére kapott sebből csorgott a vér. Berys teste az ifjú mellett hevert, kezében egy vérmocskos kődarabbal. A Yorathszal birkózó kardforgató hirtelen lefejelte az ifjút, amitől az több lépést hátratántorodott. Majd a kard felfelé lendült.

Druss felordított, megpróbálva elterelni a harcos figyelmét, de sikertelenül. A kard Yorath oldalába fúródott, és a kardforgató máris kirántotta fegyverét, majd Druss felé pördült.

– Eljött a halálod ideje, büdös paraszt!

– Álmodozz csak! – vicsorgott rá a favágó. Az ifjú a feje fölé lendítette a fejszét, és rohamra lendült. A kardforgató ellépett jobbra, de Druss számított erre a mozdulatra, és izmos vallanak minden erejével oldalra csavarta a fejszét, megváltoztatva csapásának irányát. A fegyver belecsapódott a férfi kulcscsontjába, szétzúzta lapockáját, és beletépett a tüdejébe. Druss kirántotta a fejszét, és a tántorogva talpra kászálódó, sebesült harcos felé fordult: odaugrott hozzá, és gyilkos csapást mért a nyakára.

– Segíts! – kiáltott fel Yorath.

– Küldöm Tailiát – felelte Druss, és rohanni kezdett vissza a fák között.

A dombtetőre érve lenézett a falura. Mindenütt testek hevertek szanaszét, de a rablóknak nyoma sem volt. Egy pillanatig arra gondolt, hogy a falusiak visszaverték őket... de senki sem mozdult odalent.

– Rowena! – kiáltotta el magát. – Rowena!

* * * * *

Druss levágtatott a lejtőn. Elbotlott, és bukfencezve görgött lefelé, elejtve favágó fejszéjét, de amint leért, azonnal talpra kecmergett, és törtetett tovább – át a kaszálón, keresztül a félig elkészült kapun. Mindenfelé holtak hevertek. Rowena apját, Vorent, az egykori tiszttartót torkon döfték, és vére vörösre festette körülötte a földet. A ziháló Druss megtorpant, és lassan körülnézett a falu főterén.

Öregasszonyok, kisgyerekek és felnőtt férfiak hullái feküdtek körös-körül a faluban. Amikor tovább botorkált, rábukkant az aranyhajú gyermekre, Kirisre, akit mindenki szeretett a faluban: a kislány élettelenül hevert rongybabája mellett. Az egyik épület falánál látott egy kisdedet: a falra kenődött vérmocsok elárulta, hogy miként végeztek vele.

Apját négy halott martalóc gyűrűjében találta meg. Paticha kalapáccsal a kezében hevert az oldalán, egyszerű barna gyapjúruháját már átáztatta a vér. Druss térdre rogyott apja mellett. Bress mellét és hasát rettenetes sebek borították, és a bal kezét csuklóból szinte lemetszették. A férfi, most felnyögött, és kinyitotta a szemét.

– Druss...

– Itt vagyok, apa.

– Elvitték a fiatal nőket... Rowena... is köztük volt

– Megtalálom őket.

A haldokló férfi a jobbján heverő halott asszonyra pillantott.

– Bátor lány volt: megpróbált segíteni. Jobban kellett volna... szeretnem őt. – Bress levegőért kapott, majd fulladozni kezdett, ahogy a vér a torkába tolult. Kiköpött. – Van itt... egy fegyver. A házban... a távolabbi falnál, a padló alatt. Iszonyatos história fűződik hozzá. De... de szükséged lesz rá.

Druss a haldoklóra pillantott, és tekintetük találkozott. Bress felemelte jobbját, fia pedig megfogta.

– Megtettem, amit tudtam, fiú – mondta az apja.

– Tudom. – Bress rohamosan gyengült, és Druss nem volt a szavak embere. Így hát karjába vette apját, megcsókolta homlokát, és szorosan magához ölelte, amíg az utolsó lehelet ki nem szakadt a megtört testből.

Majd talpra lökte magát, és belépett apja házába. Teljesen kifosztották – a faliszekrényeket feltépték, a fiókokat kihúzgálták, a szőtteseket letépték a falakról. Azonban a távolabbi falnál a rejtett rekeszt nem fedezték fel, így Druss felfeszegette a deszkákat, és kivonszolta a padló alatt porosodó lezárt ládát. Átment apja műhelyébe, majd nagykalapácssal, és vésővel tért vissza: Felfeszítette a zsanérokat, majd megragadta a láda fedelét, és megrántotta – a rézlakat megcsavarodott, és kiszakadt. Olajos bőrbe bugyolálva egy csatabárd hevert a ládában. De micsoda bárd! Druss tisztelettudóan göngyölte ki a fegyvert. A fekete fémnyél olyan hosszú volt, akár egy férfi karja, a kettős fej pillangószárnyra emlékeztetett. A férfi hüvelykjével tette próbára élét: a fegyver épp olyan éles volt, akár apja borotválkozó kése. A nyélbe ezüstrúnákat marattak, és bár Druss nem tudta elolvasni őket, felismerte az odavésett szavakat. Ez Bardan iszonytató csatabárdja volt, a fegyver, amellyel férfiakat, asszonyokat, de még gyerekeket is öltek a rettegés ideje alatt. A szavak Drenai sötét hagyományainak részét képezték:

Snaga, a Küldő, a soha vissza, nem térés ikerpengéje

Felemelte a bárdot, és meglepve tapasztalta, hogy milyen könnyű, és milyen tökéletes az egyensúlya.

A ládában talált még egy fekete bőrzekét, amelynek vállát ezüstös acélcsíkokkal erősítették meg, két fekete bőrkesztyűt (szépen megmunkált fém bütyökvédővel), és egy pár fekete, térdig érő csizmát. A ruhák alatt kis erszény lapult, benne tizennyolc ezüstpénzzel.

Druss lerúgta puha bőrbocskorát, és felhúzta a csizmát, majd felöltötte a zekét. A láda legalján ezüsttel szegett fekete fémsisak hevert: homlokrészét ezüstbárdocska díszítette, élein egy-egy ezüstkoponyával. Druss fejére tette a sisakot, majd ismét felvette a csatabárdot. A csillogó pengékre nézett, szemügyre véve tükörképét: fagyos, nagyon fagyos kék szempár nézett vissza rá üresen, mindenféle érzelemtől mentesen.

Snagát az ősi napokban kovácsolta ki egy mester. A pengét sosem élezték ki, mivel sosem tompult el, bár Bardan számtalan csatában és csetepatéban forgatta, és már előtte is sokan használták. Bardan a második vagriai háború során szerezte, amikor kifosztotta a vénséges sírhalmot, ahol az ősi harcos király, a legendák szörnyetege, Csatabárdos Caras nyugodott.

– Ez egy gonosz fegyver – mondta Bress a fiának egyszer. – Az összes férfi, aki valaha forgatta, lélektelen gyilkos volt.

– Akkor miért tartod meg? – kérdezte tőle az akkor tizenhárom éves Druss.

– Mert ahol őrzöm, ott nem tud ölni. – Ennyi volt mindössze apja válasza.

Druss rámeredt a pengére.

– Most már ölhetsz – suttogta.

Ekkor kintről patadobogást hallott, és Druss lassan felállt.

2

Shadak lovai remegtek, mivel a halál bűze megrémítette őket. Saját hároméves hátasát egy Corialistól délre élő gazdától vette, és a heréltet nem trenírozták harcra. A haramiáktól szerzett négy ló kevésbé volt ideges, de a fülüket ők is hátracsapták, és orrlyukaik kitágultak. Szólt hozzájuk néhány nyugtató szót, majd lovagolt tovább.

Shadak felnőtt élete javarészét katonaként élte le. Éppen elég halált látott már – és hálát adott az isteneknek, hogy az még ma is felkavarja az érzelmeit. Szívében a szomorúság és a harag versengett egymással, ahogy a merev tetemekre, a gyerekekre, és a vénasszonyokra nézett.

Egyetlen házat sem gyújtottak fel, hiszen a mérföldekre ellátszó füst idecsalhatta volna a lándzsásokat. Shadak finoman megrántotta a kantárt. Az egyik épület fala mellett egy aranyhajú gyermek hevert, oldalán egy rongybabával. A rabszolgavadászok nem vesztegették idejüket gyerekekre, mivel Mashrapurban nem volt rájuk kereslet. A tizennégy és huszonöt év közötti drenai nők viszont még mindig nagy népszerűségnek örvendtek Ventria, Sherak, Dospilis és Naashan keleti királyságaiban.

Shadak megsarkantyúzta hátasát. Semmi értelme nem volt, hogy itt maradjon: a nyomok délre vezettek.

Az egyik épületből egy ifjú harcos lépett elő, megriasztva lovát – hátasa felágaskodott, és felnyerített. Shadak lecsillapította, és a férfira nézett. A középtermetű alak izmos felépítésű volt, de hatalmas válla, erős karja révén egy óriás benyomását keltette. Fekete bőrzekét és sisakot viselt, kezében pedig egy félelmetes csatabárdot tartott. Shadak tekintete gyorsan végigsiklott a hullákkal teliszórt falun. Lovat sehol sem látott.

Shadak lesiklott a nyeregből.

– A barátaid hátrahagytak, kölyök? – kérdezte a csatabárdost. Az ifjú nem felelt, ehelyett közelebb lépett. Shadak belenézett a férfi fakó szemébe, és szokatlan félelem borzongatta meg.

A sisak alatt az arc kifejezéstelenül és közönyösen bámult vissza rá, de az ifjú harcosból szinte sugárzott az erő. Shadak éberen jobbra lépett, kezét rövidkardjai markolatán nyugtatva.

– Büszke vagy a művedre? – kérdezte, igyekezve szóra bírni a férfit. – Sok csecsemőt öltél meg ma, igaz?

A fiatalember összevonta a szemöldökét.

– Ez az otthonom... volt – felelte mély hangján. – Nem a haramiákhoz tartozol?

– Rájuk vadászom – mondta Shadak, és meglepte a rátörő megkönnyebbülés. – Megtámadták Coriolist, hogy rabszolgákat szerezzenek, de a fiatal nőknek sikerült elmenekülniük. A falusiak keményen harcoltak: tizenheten meghaltak, de a támadást visszaverték. Engem Shadaknak hívnak. Te ki vagy?

– A nevem Druss. Elvitték a feleségem, de megtalálom őket.

Shadak felnézett az égre.

– Kezd sötétedni. Legjobb, ha reggel indulunk: éjjel nyomukat veszthetjük.

– Én nem várok – mondta.

– Szükségem van az egyik lovadra.

Shadak zordan elmosolyodott.

– Nehéz nemet mondani ilyen udvariasan kérésre. De szerintem beszélnünk kellene, mielőtt ellovagolsz.

– Miért?

– Mivel sokan vannak, kölyök, és hajlamosak hátvédeket állítani, akik az utat kémlelik. – Shadak rámutatott a lovakra. – Nekem négyen állítottak kelepcét.

– Megölöm az összeset, akire rábukkanok.

– Mivel egy fiatal nő holttestét sem látom, gondolom, elvitték mindet, igaz?

– Így van.

Shadak kikötötte a lovakat a kerítéshez, és elhaladva az ifjú mellett, belépett Bress házába.

– Semmit sem veszítesz, ha szentelsz nekem egy kis időt.

Odabent felállította a székeket, majd megtorpant. Az asztalon egy régi, csipkés, gyöngyökkel szegett kesztyű hevert.

– Mi ez? – kérdezte a fagyos szemű ifjút.

– Anyámé volt. Az apám időnként elővette, és a tűz mellett üldögélve szorongatta. Miről akartál beszélni velem?

Shadak leült az asztalhoz.

– A haramiákat két férfi vezeti: Collan, a renegát drenai tiszt, és a ventriai Harib Ká. Mashrapurba tartanak, az ottani rabszolgapiacra. A foglyok miatt nem tudnak gyorsan haladni, így nem lesz nehéz utolérnünk őket. De ha most eredünk a nyomukba, a síkságon érjük be őket. Ketten negyven ellen: az esélyek nem éppen biztatóak. A ma éjjel java részében úton lesznek, átvágnak a síkságon, és holnap estére elérik a Mashrapurba vezető hosszú völgyet. Ott megpihennek.

– Náluk van a feleségem – mondta erre az ifjú. – A kelleténél egy szívdobbanással sem hagyom őt tovább raboskodni.

Shadak megcsóválta a fejét, és felsóhajtott.

– Én sem tenném, kölyök, de te is ismered a délre elterülő vidéket. Milyen esélyünk lenne, hogy meg tudjuk menteni őt a síkságon? Már egy mérföldről észrevennének minket.

A fiatalemberen első ízben látszott, hogy elbizonytalanodik. Majd vállat vont, leült, és az asztalra tette a hatalmas csatabárdot, rá az aprócska kesztyűre.

– Katona vagy? – kérdezte Druss.

– Voltam. Most vadász vagyok – embervadász, de megbízhatsz bennem. Hány asszonyt vittek el?

Az ifjú egy pillanatig töprengett.

– Olyan harmincat. Beryst megölték az erdőben, Tailia megszökött... De nem láttam az összes tetemet, és másokat is megölhettek.

– Vegyük úgy, hogy harmincat raboltak el. Nem lesz könnyű kiszabadítani őket.

Kintről valami nesz hallatszott, mire mindkét férfi az ajtó felé fordult. Egy fiatal nő lépett be a szobába. Shadak felállt. A szőke hajú, csinos nő kék gyapjúingét és fehér vászonszoknyáját vér fröcskölte össze.

– Yorath meghalt – mondta a lány az ifjúnak. – Mind meghaltak, Druss. – Szemét elfutották a könnyek, ahogy csüggedten, és esendően állt az ajtóban, Druss nem mozdult, de Shadak odalépett hozzá, átölelte, és finoman megveregette a hátát.

Bevezette a lányt a szobába, és leültette az asztal mellé.

– Van itt valami ennivaló? – kérdezte Drusstól. Az ifjú bólintott, bement a hátsó szobába, majd vizeskancsóval és egy darab kenyérrel tért vissza. Shadak teletöltötte az agyagkupát vízzel, és átnyújtotta a lánynak. – Megsebesültél?

A fiatal nő megrázta a fejét.

– Ez Yorath vére – suttogta. Shadak leült mellé, mire Tailia kimerülten nekidőlt.

– Pihenned kell – mondta az embervadász szelíden. Talpra segítette a lányt, és elvezette a kicsiny hálószobába. Tailia engedelmesen lefeküdt az ágyra, a férfi pedig ráterített egy vastag takarót. – Aludj, gyermekem! Én itt leszek.

– Ne hagyj itt! – könyörgött a lány.

Shadak megfogta a kezét.

– Biztonságban vagy... Tailia. Aludj! – A fiatal nő lehunyta a szemét, de nem engedte el a férfi kezét, így Shadak vele maradt, míg szorítása el nem ernyedt, és szuszogása egyenletesebbé nem vált. Ekkor felállt, és visszament a szomszédos szobába.

– Hátra akarod hagyni őt? – kérdezte az ifjútól.

– Semmit sem jelent nekem – érkezett a fagyos válasz. – Rowena ellenben mindent.

– Értem. De csak gondolj bele: tegyük fel, hogy megöltek, Rowena pedig túlélte, mert elbújt az erdőben. Mit érezne a lelked, ha látnád, hogy belovagolok, majd magára hagyom őt a vadonban?

– Nem öltek meg – felelte Druss.

– Nem, valóban nem. Magunkkal visszük a lányt.

– Nem!

– Vagy így lesz, vagy egyedül gyalogolsz majd, kölyök. És én gyaloglásról beszélek.

Az ifjú felpillantott az embervadászra, és tekintete megvillant.

– Ma embereket öltem, és nem hagyom, hogy te, vagy bárki más megfenyegessen. Soha többé. Ha úgy döntök, hogy lopott lovaid egyikén megyek el innen, akkor az úgy is lesz. Nem lenne bölcs dolog, ha megpróbálnál megállítani.

– Nem próbálnám meg, fiú. Megtenném. – Shadak szelíden és csendes magabiztossággal ejtette ki a szavakat, de a férfit meglepte, hogy mélyen legbelül nem érzi ezt a magabiztosságot. Látta, ahogy az ifjú keze a bárd nyelére fonódik. – Tudom, hogy dühös vagy, kölyök, és aggódsz... Rowena biztonságáért. De egyedül semmit sem tehetsz... hacsak nem vagy nyomkereső, és remek lovas. Kilovagolhatsz a sötétbe, és elvesztheted a nyomukat. Vagy beléjük botolhatsz, és megpróbálhatsz megölni negyven harcost. És utána már nem lesz senki, aki megmentse a lányt, vagy a többieket.

Az óriás ujjai lassan ellazultak, keze elengedte a csatabárd nyelét, és a csillogás kihunyt a szemében.

– Fájdalmat okoz, hogy amíg én csak ülök itt, őt egyre messzebb hurcolják.

– Megértelek. De hidd el, elkapjuk őket. A nőket nem fogják bántani, mivel értékesek a számunkra.

– Van terved?

– Van. Ismerem a vidéket, és sejtem, hol fognak holnap letáborozni. Éjjel odalopózunk, elbánunk az őrszemekkel, és kiszabadítjuk a foglyokat.

Druss bólintott.

– És azután? Vadászni fognak ránk. Hogyan menekülünk el harminc nővel?

– A vezéreik akkor már halottak lesznek – mondta Shadak higgadtan. – Magam gondoskodom róla.

– Akkor mások veszik át a parancsnokságot. Utánunk fognak jönni.

Shadak megvonta a vállát, és elmosolyodott.

– Akkor annyit ölünk meg közülük, amennyit csak tudunk.

– A tervnek ez a része tetszik – felelte az ifjú zordan.

* * * * *

A csillagok fényesen ragyogtak, és Shadak a faház verandáján üldögélve nézte a szülei teste mellett kuporgó Drusst.

– Öregszel – mondta magának Shadak, miközben szemét le nem vette Drussról. – Miatta érzem magam öregnek – suttogta maga elé. Húsz éve egyetlen ember sem ébresztett ilyen félelmet Shadakban. Jól emlékezett arra a másik pillanatra: a sathulit Jonacinnak hívták, szeme olyan volt, akár a tűz és a jég; és élő legendának számított népe körében. A nagyúr bajnokaként tizenhét embert ölt meg párviadalban, köztük a vagriaiak bajnokát, Vearlt.

Shadak ismerte a vagriait – magas, sudár, villámgyors és ravasz fickó volt. Mégis azt mesélték, a sathuli úgy bánt el vele, mint egy kezdővel: levágta a jobb fülét, mielőtt szíven szúrta volna.

Shadak elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy akkor teljes szívével azt kívánta, soha ne kelljen megküzdenie ezzel az emberrel. Ma már tudta, az efféle reménykedések a mágiához hasonlatosak, és végül minden embernek szembe kell néznie legsötétebb félelmeivel.

Aranyló délelőtt volt a Delnoch-hegységben. A drenaiak a sathulik nagyurával folytattak tárgyalásokat, Shadak pedig a követ egyik testőreként volt jelen. Jonacin az előző esti vacsoránál sértegette őt, és becsmérlően nyilatkozott a drenaiak kardforgató képességéről. Shadak azt a parancsot kapta, hogy ügyet se vessen rá. Másnap reggel azonban a fehér köntöst viselő sathuli odalépett hozzá, amikor a Hosszúcsarnokhoz vezető úton haladt.

– Azt mondják, harcos vagy – vicsorgott rá Jonacin, és hangjából csak úgy sütött a kétkedés.

Shadak nyugodtan állta a másik fenyegető tekintetét.

– Kérlek, állj félre! Várnak rám a megbeszélésen.

– Félreállok... amint megcsókoltad a lábamat.

Shadak huszonkét éves volt akkor, fénykorát élte. Tekintetét belefúrta Jonacin szemébe, és tudta, hogy az összecsapás elkerülhetetlen. Sathuli harcosok gyűltek köréjük, mire Shadak kipréselt magából egy mosolyt.

– Megcsókoljam a lábadat? Nem hiszem, hogy így lesz. Csókold meg inkább ezt! – Jobbjával állon vágta a sathulit, aki a földre zuhant. Shadak pedig ment tovább, és csatlakozott az asztal körül ülőkhöz.

Amikor leült, tekintetét a sathulik sötét és kegyetlen pillantású urára emelte. A férfi észrevette őt, és Shadaknak úgy tűnt, mintha halvány, diadalittas mosoly futna át az arcán. Hírnök érkezett, és suttogott valamit a nagyúr fülébe, mire a törzsfő felállt.

– Házam vendégbarátságát meggyalázták – közölte a követtel. – Az egyik embered megütötte bajnokomat, Jonacint. A támadás alaptalan volt, és Jonacin elégtételt követel.

A követ szólni sem tudott, mire Shadak felállt.

– Megkapja, nagyuram. De a harcot a temetőben vívjuk. Legalább nem kell majd messzire vitetni a tetemét!

Shadakot bagolyhuhogás térítette vissza a jelenbe, és látta, hogy Druss tart felé. Az ifjú már majdnem elhaladt mellette, amikor megtorpant.

– Nem tudok semmit mondani. Semmi sem jut az eszembe.

– Ülj le egy pillanatra, és beszéljünk róluk. Úgy mondják, hogy imáink követik a holtakat végső nyughelyükre. Talán így is van.

Druss letelepedett a kardforgató mellé.

– Nem sok mindent tudok mondani. Apám ács volt, de melltűket is készített. Az asszonyt megvásárolta.

– Felneveltek, és segítettek, hogy erős legyél.

– Nem volt szükségem ilyesfajta segítségre.

– Tévedsz, Druss. Ha apád gyenge, vagy bosszúszomjas ember lett volna, gyerekként vert volna téged, és ezzel megfosztott volna a lelkedtől. Tapasztalatom azt mondatja velem, hogy erős emberek felneveléshez erős emberek kellenek. A övé volt a bárd?

– Nem. A nagyapámé.

– Csatabárdos Bardané – mondta Shadak halkan.

– Honnan tudod?

– Ez egy hírhedt fegyver. Úgy hívják, hogy Snaga. Apádnak nehéz élet jutott, hogy túléljen egy olyan szörnyeteget, mint amilyen Bardan volt. Mi történt az igazi anyáddal?

Druss vállat vont.

– Meghalt egy balesetben, amikor még csecsemő voltam.

– Áh, igen: emlékszem már rá. Három ember megtámadta az apádat. Kettőt puszta kézzel ölt meg, a harmadikat pedig majdnem megnyomorította. Anyádat az egyik vágtató lovas gázolta le.

– Megölt két embert? – döbbent meg Druss. – Biztos vagy benne?

– Így mondják.

– Nem tudom elhinni. Mindig kitért a viták elől. Sosem állt ki semmiért. Gyenge volt... gerinctelen.

– Nem hiszem.

– Nem ismerted.

– Láttam a testét, és láttam a körülötte heverő hullákat. És számos történetet ismerek, amely Bardan fiáról szól. Egyik sem árulkodik gyávaságról. Apja halála után számos városban próbált letelepedni, álneveket használva. De mindig felismerték, és menekülnie kellett. De legalább három alkalommal a nyomába eredtek, és rátámadtak. Drenan közelében öt katona szorította sarokba. Egyikük nyilat lőtt apád vállába. Bress-szel volt kisded gyermeke is, és a katonák elmondása szerint, a csecsemőt lefektette egy szikla mögé, majd rájuk rontott. Fegyvertelen volt, míg ellenségei kardot forgattak. De Bress letört egy ágat, és rájuk vetette magát. Kettőt gyorsan leterített, mire a többiek megfordultak, és elmenekültek. Tudom, hogy ez a történet igaz, Druss, mert az egyik katona a fivérem volt. A következő évben megölték a sathuli hadjáratban. Azt mondta, Bardan fia egy fekete szakállú óriás volt, akinek ereje hat emberével ért fel.

– Egyáltalán nem ismertem őt – suttogta maga elé Druss. – Miért nem beszélt erről soha?

– Szerintem ő sem ismert téged – sóhajtott fel Shadak. – Ez a szülők és gyerekeik átka.

– Vannak fiaid?

– Csak egy. Coriolisban halt meg, egy héttel ezelőtt. Azt hitte, hogy halhatatlan.

– Mi történt?

– Nekiment Collannak, és darabokra vágták. – Shadak megköszörülte a torkát, és felállt. – Ideje aludni. Hamarosan pirkad, és már nem vagyok fiatal.

– Aludj jól.

– Úgy lesz, kölyök. Mindig jól alszom. Menj vissz a szüléidhez, és keress valamit, amit elmondhatsz nekik.

– Várj! – kiáltott utána Druss.

– Igen? – fordult meg a kardforgató az ajtóból.

– Igazad volt abban, amit mondtál. Nem hagynám magára Rowenát a hegyekben. A szavaim... dühből fakadtak.

Shadak bólintott.

– Egy férfi csak annyira erős, mint az, ami feldühíti. Ezt ne felejtsd el, kölyök.

* * * * *

Shadak nem tudott elaludni. A kandalló melletti, bőrrel letakart pamlagon üldögélt – kinyújtotta a lábát, fejét egy párnára hajtotta, és egész testét ellazította. Gondolatai azonban nem hagyták nyugodni: képek és emlékek villantak fel előtte.

Újra maga előtt látta a sathuli temetőt, a derékig meztelenre vetkőzött Jonacint, kezében a széles pengéjű tulvárral, és a baljára csatolt apró vas alkarpajzzsal.

– Érzed a félelmet, drenai? – kérdezte Jonacin.

Shadak nem felelt. Lassan lecsatolta kardhüvelyét, majd levetette vastag gyapjúingét. A nap melengette a hátát, a hegyi levegő átjárta tüdejét. Most meghalsz – suttogta egy hang a lelkében.

Azután kezdetét vette a párviadal. Jonaciné volt az első vér: sekély vágást ejtett Shadak mellén. A temető szélén álldogáló több mint ezer sathuli harcos felujjongott, ahogy vére kiserkent. Shadak hátraugrott.

– Megpróbálkozol a fülemmel is? – kérdezte higgadtan. Jonacin dühödten felmordult, és ismét támadott. Shadak hárított, majd öklével a sathuli arcába csapott. Az ütés elcsúszott a férfi járomcsontján, de a harcos mégis megtántorodott. Shadak döfött, hogy kibelezze ellenfelét, mire a sathuli jobbra szökkent, így a penge csak a derekán hasította fel a bőrt. Ezúttal Jonacinon volt sor, hogy hátraugorjon. Az oldalára kapott jelentéktelen sebből vér szivárgott. Ujjával odanyúlt, majd csodálkozva pillantott le a sebre.

– Igen, te is vérzel – mondta Shadak. – Gyere ide! Hadd ontsam a véred!

Jonacin felrikoltott, és rohamra lendült, de Shadak kilépett oldalra, és szablyájával átmetszette a sathuli nyakát. Ahogy a férfi haldokolva a földre rogyott, Shadakon hihetetlen megkönnyebbülés és tomboló felismerés söpört végig: élt!

Pályafutásának azonban vége szakadt. A tárgyalásnak ezzel befellegezett, megbízatását pedig visszavonták, miután hazatértek Drenaiba.

Shadak ekkor találta meg igazi hivatását. Ő lett Shadak, a Vadász. Nyomkereső Shadak. Törvényen kívüliek, gyilkosok, renegátok – mindet levadászta, farkasként követve nyomukat.

A Jonacinnal vívott harc óta eltelt évek során sosem érezte azt a félelmet, mint akkor. Egészen a mai napig, amikor az ifjú csatabárdos kilépett a napsütésbe.

Fiatal még, és képzetlen. Megöltem volna – mondta magában.

De ekkor ismét maga előtt látta a jégkék szempárt, és a csillogó csatabárdot.

* * * * *

Druss a csillagok alatt üldögélt. Fáradt volt, de nem tudott aludni. A nyílt tisztásra egy róka óvakodott ki, és az egyik tetem felé osont. Druss egy követ hajított felé, mire az állat elsompolygott... de nem ment messzire.

Holnapra a varjak itt fognak lakomázni, és másféle dögevők is megjelennek, hogy a holtak húsát szaggassák majd. Alig néhány órával ezelőtt itt még egy virágzó település állt, teli reményeket és álmokat dédelgető emberekkel. Druss felállt, és végigsétált a falu főutcáján. Elballagott a pék háza mellett – a tulajdonosnak és feleségének teste az ajtóban hevert. A kovácsműhely nyitva volt, és a parázs még mindig halványan izzott. Három test feküdt odabent. Tetrin, a kovács két haramiával végzett, nehéz pörölyével sújtotta agyon őket. Maga Tetrin a nagy üllő mellett feküdt, átvágott torokkal.

Druss hátat fordított a csúf látványnak.

Miért történt ez az egész? Rabszolgákért és aranyért. A martalócok mit sem törődtek mások álmaival.

– Ezért megfizettek – mondta Druss hangosan, és a kovács testére pillantott. – Bosszút állok érted. És a fiaidért. Bosszút állok mindegyikőtökért.

Rowenára gondolt, és a torka kiszáradt, szíve hevesebben dobogott. Leküzdötte félelmeit, és körülhordozta tekintetét a településen.

A holdfényben a falu még mindig furcsán élőnek tetszett, az épületek pedig érintetlennek. Druss elmerengett ezen. A haramiák miért nem gyújtották fel a falut? Azokban a történetekben, amit efféle fosztogatásokról hallott, a martalócok általában csóvát vetettek a házakra. Ekkor azonban eszébe jutott a vadonban járőröző drenai lovasosztag. Ha esetleg a közelben járnak, a füstoszlop riasztotta volna őket.

Druss tudta, mit kell tennie. Tetrin teteméhez lépett, átvonszolta az utcán, berúgta a tanácsterem ajtaját, és behúzta középre. Majd visszatért az utcára, és egyenként, egymás után odahordta a többi tetemet is. Fáradtan kezdett neki a munkának, de mire végzett, teljesen kimerült. Negyvenkét testet halmozott fel a hosszú teremben, gondosan ügyelve arra, hogy a feleségek és gyerekek a férjek mellé kerülnek. Nem tudta, miért tesz így, de valahogy helyénvalónak tűnt.

Végül Bress testét is átvitte az épületbe, és lefektette Paticha mellé. Majd letérdelt az asszonyhoz, kezébe fogta a kezét, és lehajtotta a fejét.

– Köszönöm a törődés éveit, és az apám iránt táplált szerelmedet – mondta csendesen. – Ennél jobbat érdemeltél, Paticha. – Most, hogy az összes testet egy helyre hordta, fát hozott a téli raktárból, majd felhalmozta a falak és a tetemek mellett. Végül a fő raktárházból kicipelt egy hatalmas hordó lámpaolajat, és ráöntötte a fára, ráfröcskölte a száraz falakra.

A pirkadat csíkja már megjelent a keleti égen, amikor szikrát csiholt a máglyánál, és addig fújta, amíg az életre nem lobbant. A reggeli szellő belekapott az ajtónál felcsapó lángokba, és továbbhajtotta azt a fahasábokra, majd a tűz éhesen végignyalta az első falat.

Druss hátralépett az utcán. A tűznek kezdetben alig volt füstje, de ahogy a máglya égő pokollá változott, olajos, fekete füstoszlop kígyózott a hajnali égre. A gyenge szél belekapott, ellapította és szétterítette, mintha csak egy földről felszálló viharfelleg lenne.

– Keményen dolgoztál – mondta Shadak, és nesztelen léptekkel az ifjú csatabárdos mellé állt.

Druss bólintott.

– Nem volt idő eltemetni őket. Most talán még a füstöt is észreveszik.

– Talán – biccentett Shadak –, de inkább pihenned kellett volna. Ma éjjel szükség lesz az erődre. – Ezzel Shadak távozott, Druss pedig utána nézett: a férfi nyugodtan, ruganyosan, magabiztosan és erőtől duzzadó léptekkel haladt.

Druss csodálta ezért – mint ahogy csodálta azt is, ahogy Shadak megnyugtatta Tailiát az apja házában. Mintha csak az apja, vagy a fivére lett volna. Druss tudta, hogy a lánynak szüksége van erre a vigaszra, de ő nem tudta megadni neki. Sosem birtokolta Pilan vagy Yorath könnyedségét, és mindig kényelmetlenül érezte magát lányok vagy nők társaságában.

De nem Rowenáéban. Eszébe jutott az a nap, amikor a lány és az apja megérkeztek a faluba, három évszakkal ezelőtt, egy tavaszi napon. Több más családdal együtt jöttek, és Rowenát akkor látta először: az egyik szekérről segített leadogatni a bútorokat. A lány légiesen törékenynek tűnt. Druss odasétált a szekérhez.

– Ha akarjátok, segítek – mondta az akkor tizenöt éves Druss, szándékánál jóval nyersebben. A lány megfordult, és rámosolygott. Milyen csodás volt az a mosoly! Ragyogó és barátságos. Druss megfogta a széket, amelyet a lány apja nyújtott le, és bevitte a félig elkészült házba. Azután segített lepakolni a szekérről, és elrendezni a bútorokat, majd menni készült. De Rowena egy kupa vízzel a kezében odalépett hozzá.

– Kedves volt tőled, hogy segítettél. Nagyon erős vagy.

Druss mormolt valami kivehetetlent, meghallgatta a lány nevét, majd távozott, anélkül, hogy elárulta volna a sajátját. Aznap este Rowena meglátta őt a déli patak mellett üldögélve, és letelepedett mellé. Olyan közel, hogy a fiú kényelmetlenül érezte magát.

– Csodálatos ez a vidék, igaz? – kérdezte a lány.

Így is volt. A hegyek hatalmas, hófehér hajú óriásokként tornyosultak, az ég az olvadt réz színében játszott, a lenyugvó nap aranykorongként tündökölt, a dombokat virágok ezrei lepték el. Druss azonban mit sem látott ebből a szépségből addig, amíg a lány szóvá nem tette. A fiút béke töltötte el, olyasféle nyugalom, ami háborgó lelkét meleg takaróként borította be.

– Druss vagyok.

– Tudom. Megkérdeztem anyádtól, hogy hová mentél.

– Miért?

– Te vagy itt az első barátom.

– Hogyan lehetnénk barátok? Nem is ismersz.

– Dehogynem. Te Druss vagy, Bress fia.

– Ettől még nem ismersz. Én... én nem vagyok népszerű – vallotta be, bár maga sem tudta volna megmondani, hogy miért kellett ezt bevallania. – A többiek utálnak.

– Miért utálnának? – A kérdésből kiérződött az ártatlanság, és Druss a lányra nézett. Olyan közel volt az arca, hogy a fiú elvörösödött. Önkéntelenül is odébb mozdult, hogy eltávolodjon Rowenától.

– Felteszem azért, mert durva vagyok. Nem... nem kenyerem a beszéd. És... időnként... dühbe gurulok. Nem értem a tréfáikat, és a játékaikat. Szeretnék... egyedül lenni.

– Szeretnéd, hogy elmenjek?

– Nem! Én csak... nem tudom, hogy mit beszélek. – Vállat vont, és arca vérvörösbe borult.

– Akkor barátok leszünk? – kérdezte a lány, és kinyújtotta a kezét.

– Sosem volt még barátom – vallotta be Druss.

– Akkor fogd meg a kezem, és vegye kezdetét a barátságunk. – A fiú megfogta a kezét, és érezte a kérges tenyeréhez simuló ujjak melegségét. – Barátok? – mosolygott rá a lány.

– Barátok – bólintott a fiú. Rowena úgy tett, mintha vissza akarná húzni a kezét, de Druss fogva tartotta még egy pillanatra. – Köszönöm – mondta halkan, és ujjai elengedték a lány kezét, aki felkacagott.

– Miért köszönöd meg?

A fiú vállat vont.

– Nem tudom. Csak azért... mert olyan ajándékot adtál nekem, amit senki más nem ajánlott fel. És ezt nem veszem félvállról. A barátod leszek, Rowena, amíg a csillagok ki nem hunynak, és meg nem halnak.

– Vigyázz az efféle ígéretekkel, Druss. Nem tudhatod, hogy merre vezérlik lépteidet.

Az egyik tetőgerenda megreccsent, és belerogyott a tomboló tűzbe. Shadak kiáltása szállt felé.

– Jobb, ha választasz magadnak egy hátast, csatabárdos! Ideje indulni.

Druss felemelte fegyverét, és dél felé pillantott. Valahol arrafelé volt Rowena.

– Úton vagyok – suttogta maga elé.

És Rowena meghallotta.

3

A szekerek megállás nélkül gördültek az első délutánon, és az azt követő éjszaka folyamán is. Az elfogott nők kezdetben kábán, hitetlenkedve hallgattak. Majd a fájdalmat a döbbenet váltotta fel, és megjelentek az első könnyek. A mellettük lovagló férfiak durván bántak velük – csendet parancsoltak, és amikor a nők nem engedelmeskedtek, leszálltak a lóról, felugráltak a szekerekre, és ütötték-verték, pofozták, ostorral és korbáccsal fenyegették őket.

A teste előtt összekötözött kezű Rowena a hasonlóan megbéklyózott Mári mellett ült. Barátnője szeme bedagadt – részben a sírástól, részben az orrnyergére mért ütéstől.

– Hogy érzed magad? – suttogta Rowena.

– Mindenki meghalt – érkezett a válasz. – Mind meghaltak. – Mári tekintete mit sem látva kúszott végig a szekerek során, ahol a többi fiatal nő ült.

– Mi még élünk – szólt Rowena elfojtott és csitító hangon. – Ne add fel a reményt, Mári! Druss is életben van. És van vele egy másik férfi is, egy kiváló vadász. Követnek minket.

– Mindenki meghalt. Mind meghaltak.

– Ó, Mári! – Rowena barátnője felé nyújtotta összekötözött kezét, de a lány felsikoltott, és elhúzódott tőle.

– Ne érj hozzám! – Dühösen csillogó szemmel meredt Rowena arcába. – Ez a büntetés. Miattad. Boszorkány vagy! Az egész a te hibád!

– Nem! Nem csináltam semmit!

– Boszorkány! – süvítette Mári, mire a többi nő rájuk meredt. – Bírja a második látás adományát! Tudta, hogy jönnek a martalócok, de nem figyelmeztetett minket!

– Miért nem mondtad el nekünk?! – ordított fel egy másik asszony. Rowena arra fordult, és látta, hogy Jarin, a pék lánya az. – Az apám halott. A fivéreim halottak. Miért nem figyelmeztettél minket?

– Nem tudtam. Egészen a legutolsó pillanatig!

– Boszorkány! – sikoltotta Mári. – Büdös banya! – Összehurkolt kezét meglendítette, és oldalról fejen találta Rowenát. A lány balra zuhant, rá egy másik nőre. Öklök csaptak le, ahogy a körülötte ülő nők talpra szökkentek, és kézzel-lábbal nekiestek. Lovasok vágtattak a szekér mellé, Rowena pedig érezte, hogy felemelik, és a földre lökik. Nagyot esett, még a levegő is kiszökött a tüdejéből.

– Mi folyik itt?! – hallotta meg a kiáltást.

– Boszorkány! Boszorkány! – zengték kórusban a nők.

Rowenát talpra rántották, majd egy mocskos kéz belemarkolt a hajába. A lány kinyitotta szemét, és egy szikár, heges arcot látott maga fölött.

– Boszorkány vagy? – mordult rá a férfi. – Mindjárt meglátjuk! – Kést húzott elő, és hegyét Rowena gyapjúingének szegezte. – Úgy mondják, a boszorkáknak három csecse van.

– Hagyd békén! – harsant egy másik hang, és egy lovas vágtatott melléjük. A sebhelyes férfi eltette a kést.

– Nem akarom megvágni, Harib. Akár boszorka, akár nem, csinos summát kapunk érte.

– Ha tényleg boszorkány, még többet is – felelte a lovas. – Ültesd magad mögé!

Rowena felpillantott az újonnan érkezettre. Füstös képében sötét szempár ült, száját félig elfedte sisakjának bronz arcvédője. A lovas sarkát az állat véknyába vágta, és elvágtatott. A lány haját markoló alak nyeregbe szállt, maga mögé rántva Rowenát. A férfi a többnapos izzadság és a bőrébe ivódott mocsok bűzét árasztotta magából, de a lány szinte észre sem vette. Tekintete a szekeret kereste, ahol egykori barátnői már némán ültek, és újra elöntötte a veszteség rettenetes érzete.

Világát tegnap még a remény töltötte ki. Otthonuk már majdnem elkészült, férje kezdett megbékélni nyughatatlan lelkével, apja megnyugodott, és felszabadult a gondoskodás szorongató béklyóiból, Mári pedig egy szenvedélyes éjszakát készült eltölteni Pilannal.

Alig néhány óra leforgása alatt minden megváltozott. Megérintette a mellére tűzött brosst.

Hírtelen meglátta a csatabárdost, akivé férje válni fog. A Haláljárót!

Ekkor kibuggyantak könnyei, és végigfolytak az arcán.

* * * * *

Shadak lovagolt elől, a nyomokat követve, míg Druss és Tailia egymás mellett haladtak – a lány pej kancát, az ifjú gesztenyeszín heréltet ült meg. Tailia az első órákban alig szólt, ami kedvére való volt Drussnak, de amikor elérték a hosszú völgyre néző rézsűt, a lány közelebb hajolt hozzá, és megérintette a karját.

– Mi a tervetek? Miért követjük őket?

– Hogy érted ezt? – kérdezett vissza Druss zavartan.

– Nyilvánvaló, hogy nem küzdhettek meg velük: megölnének titeket. Miért nem lovagolunk egyenesen a padiai helyőrségbe? Ők küldenének katonákat, nem? – Az ifjú a lány felé fordult, akinek kék szeme kivörösödött a sok sírástól.

– Padia négynapi járásra van. Nem tudom, lovon mennyi ideig tartana, de szerintem legalább két napba telne. Ha a járőrt ott találnánk, ami egyáltalán nem biztos, legalább három napba telne, mire utolérnénk a haramiákat. Ők meg addigra vagriai területen lennének, közel a mashrapuri határhoz. A drenai katonák ott már nem ítélkezhetnek felettük.

– De hát semmit sem tehettek. Nincs értelme az üldözésnek.

Druss nagy levegőt vett.

– Náluk van Rowena. Shadak pedig kidolgozott egy tervet.

– Á, egy tervet! – mondta Tailia lekicsinylően, és telt ajka megvetően lefittyedt. – Két férfi, meg egy terv. Akkor, gondolom, biztonságban vagyok?

– Élsz... és szabad vagy – felelte Druss. – Ha Padiába akarsz lovagolni, akkor csak menj.

A lány arca ellágyult, és megfogta Druss alkarját.

– Tudom, hogy bátor vagy, Druss. Láttam, ahogy végeztél azokkal a martalócokkal, és lenyűgözően harcoltál. Nem akarom, hogy meghalj egy értelmetlen csatában. Rowena sem akarná másként. Rengetegen vannak, és mindannyian gyilkosok.

– Akárcsak én. De most már kevesebben vannak.

– Mi lesz velem, ha levágnak titeket?! – csattant fel a lány. – Milyen esélyem marad?

A férfi fagyos pillantása megállapodott Tailián.

– Semmilyen.

Tailia szeme kerekre tágult.

– Sosem kedveltél engem, igaz? – suttogta. – Sosem kedvelted egyikünket sem.

– Nincs időm ilyen badarságokra – felelte az ifjú, és megsarkantyúzta hátasát, előreösztökélve a heréltet. Nem nézett hátra, és meg sem lepődött, amikor meghallotta, hogy Tailia elvágtat észak felé.

Néhány perccel később megérkezett Shadak délről.

– Hol a lány? – kérdezte az embervadász, és elengedte a kantárszáron vezetett két lovat. Hagyta, hadd legelésszék a hosszúszárú füvet.

– Ellovagolt Padiába – felelte Druss. Az embervadász egy pillanatig hallgatott, és elnézett észak felé, ahol Tailia már csak egy aprócska pont volt a távolban. – Nem tudod lebeszélni róla – fűzte hozzá Druss.

– Elküldted?

– Nem. Úgy véli, mindketten halottak vagyunk, és nem akarja azt kockáztatni, hogy a rabszolgavadászok elkapják.

– Ezzel nehéz vitába szállni – bólintott Shadak, majd vállat vont. – Legyen hát: végül is ő választotta ezt az utat. Reméljük, bölcsen döntött!

– Mi hír a haramiákról? – kérdezte Druss, és egy pillanat alatt elfelejtette Tailiát.

– Egész éjszaka lovagoltak, és délnek tartanak. Szerintem Tigrennél táboroznak le, nagyjából harminc mérföldre innen. Ott egy keskeny völgy húzódik, amely egy tál alakú szorosba nyílik. A rabszolgakereskedők, a ló- és marhatolvajok, meg a szökött katonák éveken át használták. Könnyen védhető hely.

– Mikor érjük be őket?

– Valamivel éjfél után. Még két órát lovagolunk, azután pihenünk és eszünk, majd lovat váltunk.

– Nincs szükségem pihenésre.

– De a lovaknak igen, és nekem is – felelte Shadak. – Légy türelemmel. Hosszú lesz az éjszaka, és roppant veszedelmes. Meg kell mondanom, hogy az esélyeink nem túl fényesek. Tailia jogosan aggódott saját maga épségéért: több szerencsére lesz szükségünk, mint amit két embernek joga van kérni az égiektől.

– Akkor miért teszed? – kérdezte Druss. – A nők mit sem számítanak neked. – Shadak nem felelt, és némán lovagoltak, míg a nap már majdnem elérte a zenitet. Az embervadász keleten észrevett egy kisebb ligetet, és arrafelé fordította lovát. A két férfi leszállt a nyeregből, amint beértek a sziklás tavacska mellett emelkedő terebélyes szilfák árnyékába.

– Hányat öltél meg közülük? – kérdezte Shadak, ahogy letelepedtek a hűvösben.

– Hatot – felelte a csatabárdos. Előhúzott egy szelet szárított marhahúst övtáskájából, és leharapott belőle egy darabot.

– Öltél már korábban is embert?

– Nem.

– Szóval hatot... ez lenyűgöző. Mit használtál?

Druss rágott még kettőt-hármat, majd lenyelte a falatot.

– Favágó fejszét, meg gallyazófejszét. És... az egyik tőrét – fűzte még hozzá. – Meg a kezemet.

– És soha nem oktattak harcra?

– Nem.

Shadak megcsóválta a fejét.

– Meséld el a harcot: mindent, amire emlékszel! – Druss engedelmeskedett, Shadak pedig némán hallgatta, és amikor a csatabárdos befejezte, az embervadász elmosolyodott. – Valóságos ritkaság vagy, fiatalember, jól helyezkedtél, amikor a kidőlt fa mögé álltál. Ügyes húzás volt... és úgy látom, ez csak az első volt. De a legkáprázatosabbnak az utolsó tűnik. Honnan tudtad, hogy a kardforgató neked balra ugrik majd el?

– Látta, hogy fejsze van nálam, és hogy jobbkezes vagyok. Máskor a bal vállam fölé emeltem volna a fejszét, és jobbra sújtottam volna le. Így hát ő jobbra lépett – vagyis nekem balra.

– Ez higgadt gondolkodásra vall csata közben. Szerintem sok van benned a nagyapádból.

– Ne mondd ezt! – mordult rá Druss. – Nagyapám eszelős volt.

– Ragyogó harcos volt. Igaz, a gonoszság uralkodott rajta, de ez nem kisebbíti sem bátorságát, sem ügyességét.

– Saját magam ura vagyok. Amit birtoklok, az az enyém.

– Nem kétlem. Csakhogy hatalmas erőt birtokolsz, jól időzítesz, és harcosként gondolkodsz. Ezek az adományok apáról fiúra szállnak, végig az egész vérvonalon. De tudd meg, kölyök, hogy ezzel olyan felelősség is jár, amit el kell fogadnod.

– Mint például?

– Olyan terhek, amelyek megkülönböztetik a harcost a zsiványtól.

– Nem értem, miről beszélsz.

– Itt térünk vissza ahhoz, amit a nőkről kérdeztél. Az igazi harcos elvek szerint él. Így kell tennie. Minden ember másként látja a dolgokat, de lényegében mindegyiknek van egy közös magja: Sose tégy erőszakot nőn, sose bánts gyermeket! Ne hazudj, csalj, vagy lopj! Ezek a dolgok a gyenge jellemű emberek ismertetőjelei. Védelmezd a gyengét az erősek gonoszságától! Sohase engedd, hogy a bírvágy vezessen, amikor a gonoszok nyomába eredsz!

– Ezek a te elveid? – kérdezte Druss.

– Így van. Van még több is, de nem untatlak velük.

– Nem untatsz. Miért kell ilyen elvek szerint élned?

Shadak felnevetett.

– Majd megérted, Druss, ahogy az évek múlnak feletted.

– Most akarom megérteni – felelte az ifjú.

– Hát persze, hogy ezt akarod. Ez az ifjak átka: mindent most akarnak tudni. De a válaszom nem. Most pedig pihenj, mert még a te bámulatos erőd is elapad egy idő múltán. Aludj egy keveset, és felfrissülve ébredsz. Hosszú lesz az éjszaka... és véres.

* * * * *

A negyedig telt hold magasan járt a felhőtlen égen. Ezüst fény fürösztötte a hegyeket, amely megtört az olvadt fémként csillogó folyó szalagján. A haramiák három tüzet gyújtottak, és Druss éppen csak ki tudta venni a pislákoló fényben a mozgó alakok körvonalát. A nők két szekér között kuporogtak: tűz nem égett a közelükben, ellenben őrök járkáltak körülöttük. A szekerektől északra, mintegy harminc lépésre a nőktől, egy nagy sátort állítottak fel. Hatalmas lámpásnak tűnt, ahogy aranysárgán csillogott, és belülről árnyak vetültek falára: nyilvánvalóan parázstartót és több lámpát helyeztek el odabent. Shadak némán a csatabárdos mellé suhant, és intett, hogy húzódjon vissza. Druss hátraóvakodott a lejtőről, és visszatért a ligetbe, ahol a lovakat pányvázták ki.

– Mennyit számoltál? – kérdezte elfojtott hangon Shadak.

– Harmincnégyet, de ebben nincsenek benne a sátor lakói.

– Ők ketten vannak: Harib Ká és Collan. Én viszont harminchatot találtam odakint. A folyópartra két őrt küldtek, hogy megakadályozzák, ha valamelyik nő megpróbálna átjutni a túlsó partra.

– Mikor indulunk? – kérdezte Druss.

– Nagyon türelmetlenül várod a harcot, kölyök. De hideg fejre lesz szükségem, nem pedig nyílt küzdelemre.

– Csak ne aggódj értem, vadász. Én csak a feleségemet akarom visszakapni.

Shadak bólintott.

– Ezt értem, de mást is figyelembe kell vennem! Mi van akkor, ha megerőszakolták?

Druss szeme megvillant, és ujjai összezárultak csatabárdja nyelén..

– Miért kérdezed ezt?

– Bizonyos, hogy néhány nőt meggyaláztak. Az efféle fickók ily módon szerzik meg ezt az örömöt. Most is higgadtnak érzed magad?

Druss leküzdötte feltörő haragját.

– Elég higgadtnak. Nem vagyok tomboló őrült, Shadak. Tudom. És a legutolsó részletig követni fogom a tervedet: akár élünk, akár halunk, akár győzünk, akár veszítünk.

– Remek. Két órával pirkadat előtt indulunk. Akkor a legtöbben már mélyen alszanak. Hiszel az istenekben?

– Sosem láttam egyet sem – úgyhogy nem.

Shadak elvigyorodott.

– Én sem. Akkor azt hiszem, hasztalan lenne isteni segítségért imádkozni.

Druss egy pillanatig hallgatott.

– Mondd, miért élsz az elveid alapján? – szólalt meg végül.

Shadak arca kísértetiesen festett a holdfényben, ahogy váratlanul elkomorodott, és vészjóslóvá vált. Majd az embervadász megnyugodott, és visszafordult a haramiák tábora felé.

– Azoknak az embereknek odalent, csak egyetlen elvük van, és az nagyon egyszerű: Bármit is teszel, az a törvény. Érted ezt?

– Nem – ismerte be Druss.

– Ez azt jelenti, hogy amit erővel meg tudnak szerezni, az saját törvényük szerint az övék. Ha egy másik emberé az, amit megkívánnak, akkor megölik a tulajdonost. Szerintük ez így rendjén van: ez a törvény a világból fakad. Ez a farkasok törvénye. De te, Druss és én különbözünk tőlük. Nekünk is vannak hasonló vágyaink, hasonló igényeink. Ha vonzónak találunk egy nőt, miért ne szereznénk meg őt, akár akarata ellenére is. Ha valaki más gazdag, miért ne vennénk el tőle a vagyonát, ha egyszer erősebbek, halálosabbak vagyunk, mint ő? Ebbe a csapdába könnyű beleesni. Collan egykor a drenai dárdások tisztjeként szolgált. Jó családból származott, hozzánk hasonlóan ő is letette az Esküt, és amikor kimondta a szavakat, valószínűleg hitt is bennük. Ám találkozott egy asszonnyal Drenaiban, akire őrülten vágyott, és a nő is viszonozta vonzalmát. Csakhogy a nő férjnél volt, így Collan meggyilkolta a férjet. Ez volt az első lépése a kárhozathoz vezető úton: a többi lépés eztán már könnyen jött. Pénzéből kifogyva, felcsapott zsoldosnak: aranyért harcolt, akár jó, akár rossz, akár igaz, akár hamis ügyet szolgált. Már csak azt kezdte el látni, hogy mi jó Collannak. A falvak csak felprédálnivaló településeket jelentettek számára. Harib Ká ventriai nemes, távoli rokona a királyi háznak. Az ő története is hasonló. Egyikük sem bír a Vaselvvel. Nem vagyok jó ember, Druss, de az Elv a Harcosok Útján tart engem.

– Azt értem, hogy az ember megpróbálja megvédeni azt, ami az övé, és nem lop vagy öl mások javaiért. De ez nem magyarázza meg, hogy miért kockáztatod az életedet ma éjjel ezekért a nőkért, akiket nem is ismersz.

– Sose hátrálj meg az ellenséged elöl, Druss! Vagy harcolj vele, vagy add meg magad! Az nem elég, ha csak azt mondod, nem leszel gonosz. Harcolnod kell a gonosz ellen, bárhol bukkanj is rá. Én nemcsak azért vadászom Collanra, mert megölte a fiamat, hanem azért is, ami maga Collan. De ha kell, félredobom a vadászatot ma éjszakára, hogy megmentsem ezeket a lányokat: mert ők sokkal fontosabbak.

– Talán – mondta Druss, akit szemmel láthatóan nem sikerült meggyőzni. – Én csak azt akarom, hogy visszakapjam Rowenát, és legyen egy otthonom a hegyek között. Nem törődöm a gonosz elleni harccal.

– Remélem, idővel megtanulsz törődni vele!

* * * * *

Harib Ká szemére nem jött álom. A sátorlap alatt a földet keménynek érezte, és a parázstartóból áradó meleg dacára csontig átfagyott. A lány arca újra és újra felrémlett előtte. Felült, és megmarkolta a boros kancsót. Túl sokat iszol, mondta magában. Kinyújtózott, töltött magának egy kupa vörösbort, amelyet azután két hajtásra megivott. Lelökte magáról takaróját, és felállt. A feje csak úgy lüktetett. Leült az egyik zsámolyra, és újra megtöltötte kupáját.

Mi lett belőled? – suttogta egy hang a fejében. Megdörzsölte a szemét, gondolatai pedig visszatértek az akadémiára, a Bodasennel, és az ifjú herceggel töltött napokra.

– Megváltoztatjuk a világot – jelentette ki a herceg. – Enni adunk a szegényeknek, és munkát mindenkinek. Kiűzzük a haramiákat Ventriából, és békés, virágzó királyságot teremtünk.

Harib Ká szárazon felnevetett, és belekortyolt a borába. Szédítő napok voltak: az ifjúság és a derűlátás ideje, amikor lovagokról, hőstettekről, nagyszerű győzelmekről és a Fénynek a Sötétség felett aratott diadaláról beszélgettek.

– Nincs Fény és nincs Sötétség – mondta ki hangosan. – Csak a hatalom létezik.

Az első lányra gondolt... hogy is hívták? Márinak? Igen. Készséges volt, engedelmes, meleg, puha. Az érintésétől a lány felsikoltott örömében. De nem. Csak tettette, hogy élvezte a durva szeretkezést. „Mindent megteszek neked, csak ne bánts.”

Csak ne bánts!

A fagyos őszi szél megrezegtette a sátor falait. Alig néhány órával Mári után, szüksége volt egy másik nőre is, így kiválasztotta a mogyoróbarna szemű nőt. Hibázott. A szomorú és tágra nyílt szemű lány felhorzsolt csuklóját simogatva lépett be a sátrába.

– Meg akarsz erőszakolni? – kérdezte halkan a férfitól.

Harib Ká elmosolyodott.

– Nem biztos. A döntés a tied. Hogy hívnak?

– Rowenának – felelte a lány. – És hogyan dönthetnek én?

– Odaadhatod magad nekem, vagy küzdhetsz ellenem. A végeredmény ugyanaz lesz. Miért nem lelnéd hát örömedet a szerelmeskedésben?

– Miért beszélsz szerelemről?

– Hogy?

– Szó sincs itt semmiféle szerelemről. Meggyilkoltad azokat, akiket szerettem. Most pedig örömet akarsz okozni magadnak, a bennem megmaradt minden méltóságot felemésztve.

A férfi odalépett hozzá, és megmarkolta a karját.

– Nem azért vagy itt, hogy vitázz velem, te ribanc! Azért vagy itt, hogy azt tedd, amit mondanak neked.

– Miért hívsz ribancnak? Így könnyebb lesz megtenned? Ó, Harib Ká, mit szólna most Rajica, ha látna?

A férfi úgy hőkölt hátra, mintha pofon vágták volna.

– Mit tudsz Rajicáról?

– Csak azt, hogy szeretted őt... és a karjaidban halt meg.

– Boszorkány vagy!

– Te pedig elveszett ember, Harib Ká. Mindent eladtál, ami valaha kedves volt neked: a büszkeségedet, a becsületedet, az élet szeretetét.

– Nem ítélkezhetsz felettem! – mondta a férfi, de egy mozdulatot sem tett, hogy elhallgattassa a nőt.

– Nem ítélkezem – felelte a lány. – Csak szánlak. És hadd mondjam meg: ha nem engedsz szabadon engem és a többi asszonyt, meg fogsz halni.

– Szóval látnok is vagy? – próbált meg gúnyolódni Harib Ká. – Közei jár a drenai lovasság, boszorka? Egy egész sereg készül arra, hogy rajtunk üssön? Nem. Ne akarj megfenyegetni engem, asszony! Bármit veszítettem is el, még mindig harcos vagyok, és talán Collant leszámítva, a legremekebb kardforgató, akit valaha is láttál. Nem félek a haláltól. Nem. Sőt, néha már vágyom rá. – Érezte, ahogy vágya szertefoszlik. – Mondd el hát, boszorka, miféle veszéllyel kell szembenéznem?

– Drussnak hívják, és ő a férjem.

– Minden férfit megöltünk a faluban.

– Nem. Ő az erdőben dolgozott, fát vágott a sánchoz.

– Hat embert küldtem oda.

– De nem jöttek vissza – mutatott rá Rowena.

– Azt mondod, hogy megölte mindet?

– Így van – felelte a lány halkan. – És most érted jön.

– Úgy beszélsz róla, mintha legendás harcos lenne – felelte Harib Ká nyugtalanul. – Küldhetek embereket, hogy öljék meg.

– Remélem, nem teszed.

– Az életét félted?

– Nem. Az övékét gyászolnám meg – mondta Rowena, és felsóhajtott.

– Mesélj róla! Ki ő? Kardforgató? Katona?

– Nem. Egy ács fia. De egyszer álmomban láttam őt egy hegyoldalban. Fekete szakállt viselt, és csatabárdját vér borította. Előtte lelkek százai álltak, és az életüket siratták. A bárdból újabbak rajzottak elő, és jajongtak. Számos nép fiai gomolyogtak elő füstként, amíg a szél el nem fújta őket. Mindőjüket Druss ölte meg. Druss, a Hatalmas. A Csatabárdos Kapitány. A Haláljáró.

– Ő a férjed?

– Nem, még nem. De ő lesz, ha nem engedsz szabadon. Ezt az embert ti alkottátok, amikor megöltétek az apját, és foglyul ejtettetek. Nem állítod meg őt, Harib Ká.

A ventriai ekkor elküldte a lányt, és utasította az őröket, hogy hagyják békén.

Collan nem sokkal később odament hozzá, és kinevette nyomorúságát.

– Missaelre, Harib, ő csak egy falusi fruska, most pedig rabszolga. Ő csak egy vagyontárgy. A mi vagyontárgyunk. Adománya pedig tízszer annyi pénzt hoz nekünk, mint amennyit egyébként kapnánk érte. Vonzó és fiatal: ezer aranyra taksalom az árát. Ott van az a ventriai kereskedő, Kabuchek: mindig látnokokat, és jövendőmondókat keres. Lefogadom, hogy megadja érte az ezret.

Harib felsóhajtott.

– Egen, igazad van, barátom. Vidd el! Szükségünk lesz pénzre, amikor megérkezünk. De ne nyúlj hozzá, Collan! – figyelmeztette a jóképű kardforgatót. – Tényleg rendelkezik az Ajándékkal, és a lelkedbe lát.

– Ott nem talál semmit – felelte Collan, és durva, erőltetett mosolyra húzta a száját.

* * * * *

Druss a folyóparton, a bokrok takarásában osont, és gyakran megtorpant hallgatózni. A feje fölötti ágon növő őszi levelek zörgésén kívül nem hallatszott más zaj, és nem moccant semmi, csak néha húzott el odafent egy denevér, vagy bagoly. Druss szája kiszáradt ugyan, de nem félt.

A keskeny folyó túloldalán megpillantott egy középen kettéhasadt, a vízből kiugró fehér sziklát. Shadak szerint az egyik őrszem szinte pont a sziklával átellenben őrködött. Druss óvatosan visszasurrant az erdődbe, majd a folyópart felé kanyarodott – csak akkor mozgott, amikor a feje fölött a leveleket rezegtető szél feltámadt, így rejtve el léptei neszét.

Az őrszem alig tízlábnyira üldögélt Drusstól jobbra, egy sziklán, jobb lábát kinyújtva. Az ifjú baljába fogta Snagát, és nadrágjába törölte izzadó tenyerét, miközben tekintete végigpásztázta a bokrokat, a másik őrszem után kutatva. Nyomát sem látta.

Druss hátát egy széles fának vetve várt. Tőle balra durva, gurgulázó hang csapott fel. Az őrszem is meghallotta, és felállt.

– Bushin! Mit csinálsz, te bolond?

Druss a férfi mögé lépett.

– Haldoklik.

Az őr megpördült, keze megmarkolta a csípőjén hordott kardot. Snaga keresztbe és felfelé villant – az ezüst penge a fül alatt csapódott a férfi nyakába, átszelve inakat és csontot egyaránt. A fej jobbra esett, a test balra dőlt.

Shadak lépett ki a bokrok közül.

– Jól csináltad – suttogta. – Amikor megérkeznek a nők, gázolj át velük a szemközti sziklához, majd induljatok északnak a szorosban, egészen a barlangig.

– Ezt már többször megbeszéltük – jelentette ki Druss.

Shadak ügyet sem vetett a megjegyzésre, ehelyett az ifjú vállára tette a kezét.

– Bármi történjék is, ne gyere vissza a táborba. Maradj a nőkkel! A barlanghoz csak egyetlen ösvényen vezet fel, de észak felé számos fut tovább. Az északnyugatin indulj el velük. És maradj az úton!

Shadak eltűnt a bokrok között, Druss pedig leült, és várt.

* * * * *

Az embervadász éberen közelítette meg a tábor szélét. Az asszonyok zöme aludt, és egy őr ült a közelükben: fejét az egyik szekérkerékhez támasztotta, és Shadak gyanította, hogy szunyókál. Leoldotta kardövét, és hason csúszva, a könyökével lökve magát addig kúszott, amíg el nem érte a szekeret. Előhúzta vadászkését a csípőjén függő tokból, és felmagasodott az őrszem mögött – bal kezével átnyúlt a kerék küllői között, és ujjai ráfonódtak az őrszem torkára. A kés belecsapódott a férfi hátába: az őr lábával egyszer kirúgott, azután elcsendesedett.

Shadak kilépett a szekér mögül, és odalépett a legközelebbi lányhoz, aki mellett több más nő is aludt. A lányok összebújtak, hogy ne fázzanak. Az embervadász a lány szájára tapasztotta kezét, és felrázta. A fogoly riadtan ébredt, majd küszködni kezdett.

– Azért vagyok itt, hogy megmentselek titeket! – sziszegte Shadak. – Az egyik falubelid a folyóparton vár, és elvezet titeket a biztonságba. Érted? Amikor leveszem a tenyerem a szádról, szép sorban ébreszd fel a többieket. Induljatok délnek, a folyóhoz. Druss ott vár rátok. Bólints, ha megértettél!

Érezte, ahogy a fej megmoccan a szorításában.

– Jó. Ügyelj rá, hogy a többiek se csapjanak zajt. Lassan kell mozognotok. Hol van Rowena?

– Nincs velünk – suttogta a lány. – Elvitték.

– Hova?

– Az egyik vezér, a sebhelyes arcú, nem sokkal alkonyat után ellovagolt vele.

Shadak halkan szitkozódott. De már nem maradt idő újabb tervre.

– Hogy hívnak?

– Márinak.

– Jól van, Mári, ébreszd fel a többieket, és mondd meg Drussnak, hogy kövesse az eredeti tervet.

Shadak otthagyta a lányt, felszedte a kardját, és felkötötte a derekára. Majd kilépett a nyílt terepre, és egykedvű léptekkel megindult a sátor felé. Csak néhányan voltak ébren, ők pedig kevés figyelmet szenteltek az árnyak között magabiztosan lépdelő férfinak.

Felhajtotta a sátorlapot, és gyorsan belépett, miközben jobbjával előhúzta kardját. Harib Ká a zsámolyon üldögélt, baljában boroskupájával, jobbjában szablyájával.

– Üdvözöllek a tüzemnél, Farkasember – mosolyodott el. Felhajtotta a kupa tartalmát, és felállt. A bor végigfolyt sötét, villás szakállán, amitől az felragyogott a lámpafényben, mintha csak olajjal kente volna be. – Megkínálhatlak egy itallal?

– Miért is ne? – felelte Shadak, aki tudta, hogy ha túl korán kezdenek el harcolni, az acélcsengés felébreszti a többi martalócot, és észreveszik a menekülő nőket.

– Messze jutottál otthonodtól – jegyezte meg Harib Ká.

– Mostanában nincs otthonom – válaszolta Shadak.

Harib Ká megtöltött egy másik kupát, és átnyújtotta az embervadásznak.

– Azért vagy itt, hogy megölj?

– Collanért jöttem. Úgy értesültem, hogy elment.

– Miért Collanért? – kérdezte Harib Ká, és sötét szeme csak úgy csillogott az aranyszínű fényben.

– Megölte a fiamat Coriolisban.

– Á, a szőke fiút. Remek kardforgató volt, de meggondolatlan.

– Az ifjúság tévedése. – Shadak belekortyolt a borba, fékezve haragját. Olyan volt, akár a fegyverkovács tüze: izzó, de kordában tartott.

– Ez a tévedés ölte meg őt – mutatott rá Harib Ká. – Collan nagyon ügyes. Na és, hol hagytad azt az ifjú, csatabárdos falusit?

– Milyen jól értesült vagy.

– Alig néhány órával ezelőtt még a felesége állt ott, ahol most te állsz, ő mondta el, hogy jönni fog. Az a lány boszorkány: tudtad ezt?

– Nem. Hol van most?

– Úton Mashrapurba Collannal. Mikor akarsz nekilátni a harcnak?

– Amint... – kezdte Shadak, de alig nyitotta szóra a száját, amikor Harib máris támadott, és szablyája az embervadász torka felé vágott. A férfi lebukott, balra dőlt, és térden rúgta a támadót. A ventriai a földre zuhant, a harcos kardjának hegye pedig megérintette a torkát. – Sose harcolj részegen! – közölte szelíden.

– Ezt nem felejtem el. És most mi lesz?

– Most elmondod, hogy Collan hol száll meg Mashrapurban.

– A Jegesmedve fogadóban. A nyugati negyedben.

– Ismerem. Mit ér az életed, Harib Ká?

– A drenai hatóságoknak? Olyan ezer aranyat. Nekem? Én semmit sem ajánlhatok... amíg el nem adtam a rabszolgáimat.

– Nincsenek rabszolgáid.

– Majd megtalálom őket újra. Harminc nő a hegyekben, gyalogosan: nem okoz gondot.

– Nem könnyű átvágott torokkal vadászni – mutatott rá Shadak, és egy picit lökött a kardon, mire az megkarcolta Harib Ká nyakán a bőrt.

– Igaz – helyeselt a ventriai, és felpillantott. – Akkor mit javasolsz? – Shadak már válaszra nyitotta a száját, amikor észrevette a diadalittas csillanást Harib szemében, és megpördült. De már elkésett.

Valami hideg, fémes és kemény csapódott a koponyájának.

Elsötétült előtte a világ.

* * * * *

Fájdalom ébresztette öntudatra Shadakot: a hatalmas pofonoktól összekoccantak a fogai. Kinyitotta a szemét. A karjánál fogva két férfi tartotta, akik most térdre rántották. Harib Ká vele szemben guggolt.

– Azt hitted, annyira ostoba vagyok, hogy beengedek egy orgyilkost a sátramba, és nem teszem meg a szükséges óvintézkedéseket? Tudtam, hogy valaki követ miket. És amikor a hágóban hagyott négy ember nem tért vissza, már gyanítottam, hogy te lehetsz az. Kérdéseim vannak hozzád, Shadak. Először is, hol van az a csatabárdos földművesfi, másodszor, hol vannak az asszonyok?

A fogoly hallgatott. A karját fogó egyik férfi öklével fülön vágta: fények villantak Shadak szeme előtt, és a harcos jobbra dőlt. Látta, ahogy Harib Ká feláll, és az alig pislákoló parázstartóhoz megy.

– Vigyétek ki az egyik tűzhöz! – parancsolta a vezér, mire az embervadászt talpra rántották, és félig-meddig kivonszolták, félig-meddig kivezették a sátorból. Az emberek zöme még mindig aludt. Foglyul ejtői térdre lökték a tábortűz mellett, Harib Ká pedig előhúzta kését, és belenyomta a pengét a lángokba. – Elmondod, amit tudni akarok, vagy kiégetem a szemedet, azután pedig szabadon engedlek a hegyekben.

Shadak a vér ízét érezte a nyelvén, gyomrában pedig félelem robbant. De nem szólt semmit.

Túlvilági sikoly szabdalta szét az éjszaka csendjét, majd patadobogás hallatszott. Harib megpördült, és látta, hogy negyven megrémült ló vágtat a tábor felé. Az embervadászt tartó egyik férfi is megfordult, és szorítása ellazult. Shadak talpra szökkent, és lefejelte a martalócot, aki hátratántorodott. A másik őr, látva a gyorsan közeledő, vágtató ménest elengedte foglyát, és a szekerek nyújtotta biztonság felé rohant. Harib Ká előrántotta szablyáját, és Shadak felé ugrott, de ekkor az első ló nekirohant, és felöklelte. A vadász megpördült, hogy szembeforduljon a megriadt állatokkal, és lengetni kezdte a karját. Az eszüket vesztett lovak elkanyarodtak előtte, és végigrobogtak a táboron. A takaróikkal küzdő martalócok közül többet letapostak, míg mások megpróbálták megfékezni a megveszett hátasokat. Shadak visszarohant Harib sátrába, és felkapta kardjait. Majd kilépett az éjszakába, ahol elszabadult a káosz.

A dübörgő paták széttaposták a tüzeket, és a földön halottak hevertek. Vagy húsz lovat sikerült megállítani, és lecsillapítani: a többiek szétfutottak az erdőben, nyomukban az őket üldöző harcosokkal.

Újabb sikoly harsant, és bár Shadak sok csatát megjárt már, és sok háborúban harcolt, mégis lenyűgözte, ami most következett.

Az ifjú favágó egymaga megtámadta a tábort. A rettentő csatabárd ezüstként csillogott a holdfényben, belehasítva és belemarva a meglepett harcosokba. Többen felkapták kardjaikat, és megrohanták a fiút, de pillanatok alatt meghaltak.

Ám nem volt esélye a túlélésre. Shadak látta, hogy a martalócok összegyűlnek, és vagy egy tucatnyian félkörbe fogják a feketébe öltözött óriást. Köztük volt Harib Ká is. Az embervadász, kezében két kivont rövidkardjával feléjük rohant, elharsogva a Dárdások csatakiáltást: „Ajíáá! Ajíáá!” Ebben a pillanatban nyilak süvítettek elő az erdőből. Az egyik torkon talált egy haramiát, egy másik pedig lepattant egy sisakról, hogy gazdája védtelen vállába fúródjon. A váratlan csatakiáltás és a támadás meglepte a haramiákat. Többen megfordultak, és a fák felé pillantottak. Druss ekkor megrohanta az ellenséges félkör közepét, jobbra-balra lendítve a bárdot. A haramiák meghátráltak előle – többen a földre zuhantak, ahogy elbotlottak társaikban. A hatalmas, vérmocskos csatabárd beléjük vágott: könyörtelen ritmusban csapott le, és emelkedett fel.

Mire Shadak odaért, a martalócok ellenállása megtört, és menekülőre fogták a dolgot. Nyilak szálltak utánuk.

Harib Ká odarohant az egyik lóhoz, megragadta sörényét, majd felpattant csupasz hátára. Az állat felágaskodott, de a ventriai nem esett le. Shadak elhajította jobbkezes kardját, amely belefúródott Harib vállába. A rabszolgavadász megingott, majd a földre zuhant, miközben a ló elvágtatott.

– Druss! – harsogta Shadak. – Druss! – A csatabárdos a menekülő haramiákat kergette, de az erdő szélén megtorpant, és visszapördült. Harib Ká eközben megpróbálta kihúzni a rézmarkolatú kardot a testéből.

A csatabárdos visszasétált oda, ahol Shadak várt rá. Testét vér borította, szeme csillogott.

– Hol van Rowena? – kérdezte az embervadásztól.

– Collan magával vitte Mashrapurba. Alkonyatkor mentek el.

A fák közül két nő lépett elő, íjakkal és vesszővel teli tegezzel felfegyverezve.

– Ők meg kik? – érdeklődött Shadak.

– A cserzővarga lányai. Sokat vadásztak a falunak, én meg odaadtam nekik az őrszemek íjait.

A magasabb nő odalépett Drusshoz.

– Elmenekültek az éjszakába, és nem hiszem, hogy visszajönnének. Akarod, hogy kövessük őket?

– Nem. Végezzetek a többiekkel, és tereljétek össze a lovakat! – A csatabárdos a térdelő Harib Ká felé fordult. – Ez meg ki? – kérdezte Druss Shadaktól.

– Az egyik vezér.

Druss egy szó nélkül lecsapta Harib fejét.

– Többé már nem – jegyezte meg.

– Való igaz – bólintott Shadak, majd odalépett a még mindig remegő hullához, és kihúzta belőle a kardját. Körbenézett a tisztáson, és összeszámolta a hullákat. – Tizenkilenc. Az istenekre, Druss, nem hiszem el, hogy ezt te csináltad!

– Egyeseket a megriasztott lovak tiportak le, másokat a lányok öltek meg. – Druss megfordult, és végignézett a táboron. Tőle balra egy férfi felnyögött, mire a magasabb lány odafutott hozzá, és torkába döfte a tőrét. Druss visszafordult Shadakhoz. – Eljuttatod a nőket Pardiába?

– Te Mashrapurba mész?

– Megtalálom őt.

Shadak az ifjú vállára tette a kezét.

– Remélem, így lesz, Druss! Keresd a Jegesmedve fogadót, Collan ott száll majd meg. De légy óvatos, barátom: Mashrapurban Rowena az ő tulajdona. Ez az ottani törvény.

– Ez pedig az enyém – felelte Druss, és megemelte kétfejű csatabárdját.

Shadak megragadta az ifjú kezét, és visszavezette Harib sátrába, ahol töltött magának egy pohár bort, majd felhajtotta. Harib egyik vászontunikája az egyik ládikán hevert, Shadak pedig odalökte Drussnak.

– Töröld le magadról á vért! Úgy festesz, akár egy démon.

Druss zordan elmosolyodott, és tisztára törölte arcát, karját, majd megtisztogatta a bárd két fejét.

– Mit tudsz Mashrapurról? – kérdezte Shadak.

A csatabárdos vállat vont.

– Független állam, amelyet egy száműzött ventriai herceg kormányoz. Ez minden.

– A tolvajok és rabszolgavadászok paradicsoma. Törvényei egyszerűek: azokat, akiknek elég aranya van, hogy lefizessen másokat, mintapolgárnak tekintik. Az nem számít, hogy az arany honnan származik. Collant ott tisztelik: vagyona van, és együtt ebédel az emírrel.

– Igazán?

– Igazán. Szóval, ha csak úgy bemasírozol, és megölöd, akkor lefognak, és kivégeznek. Ilyen egyszerűen.

– Mit javasolsz?

– Innen délre, vagy húsz mérföldre, találsz egy kisvárost. Ott él egy férfi, egy barátom. Keresd fel, és mondd el neki, hogy én küldtelek. A barátom fiatal, és tehetséges. Nem fog tetszeni neked, Druss: piperkőc egy alak, és hajhássza az élvezeteket. Mit sem tud az erkölcsről. De éppen ezek teszik értékessé Mashrapurban.

– Ki ez a fickó?

– Siebennek hívják. Költő, történetmondó, aki palotákban lép fel: ami azt illeti, nagyon jó. Vagyonos ember lehetne, de ideje java részét azzal tölti, hogy megpróbál ágyba vinni minden csinos ifjú nőt, akit csak meglát. A legkevésbé sem érdekli, hogy férjnél vannak-e, vagy sem: így hát számos ellenséget szerzett magának.

– Már most nem kedvelem.

Shadak kuncogott.

– Vannak jó tulajdonságai is. Hűséges barát, és hajmeresztőén vakmerő. Jól bánik a késsel, és ismeri Mashrapurt. Megbízhatsz benne.

– Miért segítene nekem?

– Tartozik nekem egy szívességgel. – Shadak öntött még egy kupányi vörösbort, és átnyújtotta az ifjúnak.

Druss belekortyolt, majd felhajtotta az egészet.

– Finom. Mi ez?

– Lentriai vörös. Úgy vélem, olyan jó ötéves lehet. Nem a legjobb, de egy ilyen éjszakán megteszi.

– Ha jól sejtem, az ember könnyen rákap az ízére.

4

Sieben remekül érezte magát. Kisebb tömeg gyűlt a hordó köré, és hárman máris komoly összeget vesztettek. A kicsiny zöld kristály könnyen elfért mind a három dióhéj alatt.

– Egy kicsivel lassabban mozgatom most – mondta az ifjú költő a magas, szakállas harcosnak, aki épp az imént vesztett el négy ezüstöt. Karcsú kezével megfogta a sima hordófedélen nyugvó héjakat, és sorba rendezte őket. – Nos, melyik az? És gondold meg jól, barátom, mert a smaragd húsz arany raqot ér.

A férfi felhorkant, és piszkos ujjával megvakargatta szakállát.

– Ezt – mondta végül, és rámutatott a középső dióra. Sieben egy pöccintessél felfordította a héjat. Nem volt alatta semmi. Keze jobbra mozdult, ráborult az ottani dióra, és ügyesen alálökte a követ, majd megmutatta a nézőközönségnek.

– Közel jártál – villantotta fel ragyogó mosolyát. A harcos káromkodott egyet, majd megfordult, és áttörtetett a tömegen. Egy alacsony, füstös képű fickó következett: bűze még egy ökröt is leterített volna. Sieben hajlott rá, hogy engedje nyerni. A hamis smaragd csak tizedét érte annak, amit eddig kicsalt a játékosoktól. Csakhogy túlságosan jól szórakozott. A füstös képű fickó három ezüstöt vesztett.

A tömeg szétvált, és amikor Sieben felpillantott, egy ifjú harcos állt előtte.

A jövevény feketébe öltözött, és vállvasa ezüstösen csillogott. Sisakjába ezüstkoponyákkal díszített kétélű ezüstbárdot marattak. Kezében kétfejű csatabárdot markolt.

– Próbát teszel a szerencséddel? – kérdezte Sieben, és belenézett a fagy kékjét idéző szempárba.

– Miért ne? – felelte a harcos mély és jeges hangon. Egy ezüstpénzt rakott a hordóra. A költő keze elképesztő gyorsasággal villant ide-oda, bonyolult nyolcasokat írva le a dióhéjakkal. A cikázás végül abbamaradt.

– Remélem, éles a szemed, barátom – mondta Sieben.

– Elég éles – felelte a csatabárdos, és előredőlt, miközben vaskos ujját a középső héjra tette. – Itt van.

– Lássuk. – A költő kinyújtotta a kezét, de a csatabárdos félrelökte.

– Nos, lássuk csak. – Lassan felfordította a bal és a jobb oldali dióhéjat. Mindkettő üres volt.

– Tehát igazam volt – szólt, és fakó tekintete belemélyedt Sieben szemébe. – Mutasd csak meg! – Felemelte ujját, és rámutatott a költőre.

Sieben kipréselt magából egy mosolyt, és a héj alá csúsztatta a kristályt, mielőtt felpöccintette volna.

– Ügyes voltál, barátom. A szemed tényleg olyan éles, akár egy sasé. – A tömeg tapsolt, és elszéledt.

– Köszönöm, hogy nem lepleztél le – állt fel Sieben, és összegyűjtötte az ezüstöket.

– A pénz és a bolondok olyanok, akár a jég és a tűz – idézte az ifjú. – Nem lehetnek meg együtt. Te vagy Sieben?

– Lehet, hogy én vagyok – felelte a másik óvatosan. – Ki kérdi?

– Shadak küldött.

– Miért?

– A szívességért, amivel tartozol neki.

– Az csak kettőnkre tartozik. Mi közöd neked ehhez?

A harcos arca elsötétült.

– Az égvilágon semmi. – Megfordult, és elindult az utca túloldalán álló kocsma felé. Sieben nézte, ahogy távolodik, amikor egy ifjú nő lépett elő az árnyékok közül.

– Eleget kerestél, hogy vegyél nekem egy csodás nyakláncot? – Sieben megpördült, és elmosolyodott. A sudár, formás testű nőnek hollófekete haja, telt ajka, homokbarna szeme és varázslatos mosolya volt. A költő átölelte a nőt, mire az összerezzent.

– Miért hordasz magadnál ennyi kést? – kérdezte, és hátralépett, megütögetve a barna bőr vállszíjat, amelybe négy, rombusz alakú hajítókés volt dugva.

– Színlelésből, szerelmem. Ma éjjel nem fogom őket hordani. Ami viszont a nyakláncodat illeti, nálam lesz. – Megfogta a lány kezét, és megcsókolta. – Most azonban hív a kötelesség.

– Miféle kötelesség, én költőm? Mit tudsz te a kötelességről?

A férfi kuncogott.

– Nagyon keveset, de mindig megfizetem az adósságaimat. Ez az utolsó kapaszkodóm a tisztesség szirtfalán. Később találkozunk. – Meghajolt, majd átment az utca túloldalára.

Az ódon, egyemeletes taverna első szintjéről magas karzat nézett le a hosszú teremre, amelynek mindkét végén kandalló állt. A berendezést vagy egy tucat lóca, asztal, és szék, valamint egy hatvan láb hosszú, rézveretes söntéspult alkotta – a pult mögött hat felszolgálólány sürgött-forgott, sört, mézsört és forralt bort szolgálva fel. A kocsma szokatlanul zsúfolt volt – viszont vásárnap lévén a környék összes földművese és marhatenyésztője a városba tódulj az árverésre. Sieben megállt a hosszú söntésnél, ahol egy mézszín hajú, ifjú szolgálólány rámosolygott, és odalépett hozzá.

– Végre felkerestél! – üdvözölte.

– Ki maradhatna sokáig távol tőled, édes szívem? – mosolygott vissza Sieben, és azon töprengett, hogy is hívhatják a lányt.

– A második őrségre végzek.

– Hol a söröm? – dörögte egy megtermett földműves, valahonnan balról.

– Előtted voltam itt, te kecskepofájú! – kiáltott rá valaki. A lány szégyenlősen rámosolygott Siebenre, majd távozott, hogy elhárítsa a kitörni készülő verekedést.

– Már itt is vagyok, uraim, de hát csak két kezem van. Tudna várni egy pillanatot, kérem?

Sieben bevetette magát a tömegbe, a csatabárdos fickót keresve, és hamarosan rábukkant: egyedül üldögélt az egyik nyitott, keskeny ablaknál. A költő letelepedett mellé a lócára.

– Jó ötletnek tűnik elölről kezdeni az egészet – szólalt meg a költő. – Hadd hívjalak meg egy korsó sörre!

– Ha sör kell, megveszem magam – mordult rá a csatabárdos. – És ne ülj ilyen közel!

Sieben felállt, átment az asztal túloldalára, ahol letelepedett, szemközt az ifjú harcossal.

– Így már jobb? – kérdezte gúnytól csöpögő hangon.

– Egen, sokkal. Illatosítod magad?

– Mandulaolajjal kenem a hajam. Tetszik?

A csatabárdos megrázta a fejét, de megtartotta magának a megjegyzését. Halkan megköszörülte a torkát.

– A feleségemet rabszolgavadászok vitték el Mashrapurba.

Sieben hátradőlt, és szemügyre vette az ifjút.

– Felteszem, nem voltál otthon, amikor ez történt.

– Nem. Elvitték az összes nőt, de kiszabadítottam őket. Rowena azonban nem volt velük, mivel egy Collan nevezetű alak magával cipelte. Még azelőtt elmentek, hogy utolértem volna a haramiákat.

– Mielőtt utolérted volna a haramiákat? – ismételte Sieben. – Nem történt még valami más is?

– Mi más?

– Hogy szabadítottad ki a többi nőt?

– Mi a poklot számít az?! Megöltem közülük néhányat, a többiek meg elrohantak. De ez lényegtelen. Rowena nem volt ott: Mashrapurba hurcolták.

Sieben felemelte karcsú kezét.

– Kicsit lassabban, cimbora. Először is, mi köze ehhez Shadaknak? Másodszor pedig, csak nem azt állítod, hogy egymagad nekirontottál Harib Kának és gyilkosainak?

– Nem voltam egyedül. Shadak is ott volt: éppen kínozták. Valamint két lány is velem tartott: remek íjászok. Bárhogy is, ez már a múlt. Shadak azt mondta, segíthetsz nekem megtalálni Rowenát, és kiötleni egy tervet, amivel megmenthetem őt.

– Collan markából?

– Igen, Collan markából! – dühöngött a csatabárdos. – Süket vagy, vagy netán hülye?

Sieben sötét szeme összeszűkült, és a költő előrehajolt.

– Megnyerő modorban tudsz segítséget kérni, nagy és rusnya barátom. Sok szerencsét a kutatáshoz! – Ezzel felállt, és átverekedve magát a tömegen, kilépett a késő délutáni napsütésbe. A bejáratnál két férfi ácsorgott, a harmadik pedig borotvaéles vadászkését élezte egy darab fával.

Egyikük most a költő elé lépett: ez a harcos vesztett először a hordónál.

– Visszakaptad a smaragdodat, he?

– Nem – felelte a még mindig fortyogó Sieben. – Micsoda egy felfuvalkodott, öntelt bugris!

– Akkor hát nem a barátod?

– Aligha az. Még csak a nevét sem tudom. És ami fontosabb, nem is akarom tudni.

– Azt mondják, értesz a késeidhez – mutatott rá a harcos a költő hajítótőreire. – Ez igaz?

– Miért kérded?

– Mert ha így van, visszakaphatod a smaragdodat.

– Meg akarjátok támadni? Ugyan miért? Amennyire én láttam, nincs nála semmi értékes.

– Nem a pénzről van szó! – csattant fel a második férfi. Sieben hátrahőkölt, ahogy orrát megcsapta az alak bűze. – Ez egy eszelős. Két nappal ezelőtt megtámadta a táborunkat, és megőrjítette a lovakat. Sosem találtam meg a szürkémet. És megölte Haribot. Asta csöcseire! Legalább egy tucat embert leterített azzal az átkozott csatabárddal.

– Ha egy tucattal végzett, miből gondoljátok, hogy ti hárman el tudtok bánni vele?

A büdös harcos megütögette az orrát.

– Meglepjük. Amint kilép az ivóból, Rafin feltesz neki egy kérdést. Amikor megfordul, Zhak és én odaugrunk, és kibelezzük. De segíthetsz nekünk. A szemébe fúródó kés lelassítaná valamelyest, nem?

– Valószínűleg – bólintott Sieben, és néhány lépéssel eltávolodott, majd leült a veranda korlátjára. Előhúzott egy kést a tokjából, és tisztogatni kezdte a körmét.

– Velünk vagy? – sziszegte az első férfi.

– Meglátjuk.

* * * * *

Druss az asztalnál ült, és bárdja két csillogó fejét nézegette. Fagyos szemű, zord arcú tükörképe tisztán látszott bennük. Nyílt, de mogorva vonásokat látott, és egy vékony, haragos vonallá préselt szájat. Levette fekete sisakját, és rátette a bárd fejére, elfedve a pengékben tükröződő önmagát.

Amikor megszólalsz, valaki mindig dühbe gurul. Apja szavai az emlékezet csarnokából szűrődtek elő, és az igazat mondták. Egyesek remekül tudtak barátkozni, könnyedén csevegtek, és értettek az egyszerű tréfákhoz. Druss irigyelte őket. Amíg Rowena meg nem jelent az életében, úgy hitte, hogy az efféle képességek teljesen hiányoznak belőle. De amikor a lány társaságában volt, tudott nevetni, és tréfálkozni – és egy pillanatig annak látta magát, mint a többiek: hatalmas, medveszerű, hirtelen haragú, rémítő alaknak.

– A gyerekkorod miatt van ez így – mondta neki Rowena egy délelőtt, amikor a falura néző domboldalban üldögéltek. – Apád egyik helyről a másikra költözött, és mindig attól félt, hogy felismerik, így sosem mert közel kerülni a helyiekhez. De neki ez könnyebben ment, mivel felnőtt férfi volt. Ám nyilván sokkal nehezebb lehetett egy fiúnak, aki sosem tanulta, hogy miként barátkozzon.

– Nincs szükségem barátokra – felelte Druss.

– Szükségem van rád – felelte Rowena.

A három, kedvesen kiejtett szótól a szíve hevesen verni kezdett. Az egyik szolgálólány éppen az asztala mellett haladt el, mire Druss elkapta a karját.

– Van lentriai vörösborotok?

– Hozok egy kupával, uram.

– Legyen egy korsó.

Addig ivott, amíg az érzékei el nem tompultak – gondolatai zavarossá váltak, és összekuszálódtak. Eszébe jutott Alarin, és az ütés, amivel eltörte az állát, majd az, amikor a rajtaütés után becipelte Alarin testét a tanácsterembe. A férfit egy dárdával döfték hátba, de olyan erővel, hogy fegyver kettéroppant. A halott nyitott szemmel feküdt a földön. A halottak közül nagyon soknak nyitva volt a szeme... és mind őt vádolták.

„Te miért élsz, és mi miért haltunk meg?” – kérdezték tőle. – „Volt családunk, életünk, voltak emlékeink és reményeink. Miért éltél túl minket?”

– Bort! – bömbölte, és a mézszőke hajú fruska az asztala fölé hajolt.

– Szerintem már éppen eleget ittál, uram. Már így is több mint egy kancsót nyakaltál be.

– Mindegyik szeme nyitva volt. Öregasszonyoké, gyerekeké. A gyerekeké volt a legborzalmasabb. Miféle ember öl meg egy gyermeket?

– Szerintem haza kellene menned, uram. Aludd ki magad!

– Haza? – nevetett fel durván és keserűen. – A holtak otthonába? És mit mondanék nekik? A tűz kialudt a kovácsműhelyben. A frissen sült kenyér illata nem érződik többet: a gyerekek sem nevetnek már. Csak a szemek maradtak. De nem: még szemek sincsenek. Csak hamu.

– Hallottuk, hogy északon haramiák törtek egy falura. Az otthonod volt az?

– Hozz még bort, te lány! Az segít.

– Álságos barát az, uram – suttogta a lány.

– Az egyetlen barátom.

Megtermett, szakállas fickó lépett hozzájuk, bőrkötényben.

– Mit akar? – kérdezte a lányt.

– Bort, uram.

– Akkor hozz neki! Ha ki tudja fizetni.

Druss az oldalán lógó erszénybe nyúlt, és előhúzott egyet a hat ezüstből, amelyet még Shadak adott neki, majd odapöccintette a kocsmárosnak.

– Rendben, szolgáld ki! – utasította a férfi a felszolgálólányt.

A második korsó tartalma az első sorsára jutott. Mikor végzett, imbolyogva talpra állt. Megpróbálta felvenni a sisakját, de az kicsúszott a kezéből, és a földre pottyant. Amikor Druss lehajolt, beverte a homlokát az asztallapba. A lány ott termett mellette.

– Hadd segítsek, uram! – Ezzel felkapta sisakját, és vigyázva Druss fejére tette.

– Köszönöm – ejtette lassan a szavakat Druss. Belekotort az erszényébe, és átadott a lánynak egy ezüstöt. – A... kedvességedért... – küzdött meg a szavakkal az ifjú.

– Van egy kis szobám hátul, uram. Két ajtóval az istálló után. Nincs bezárva: ott megalhatsz, ha akarsz.

Druss felemelte csatabárdját, de az visszazuhant a padlóra, és a feje beleállt a deszkába.

– Menj, és pihend ki magad, uram. Majd én utánad viszem a... fegyvered.

Az ifjú bólintott, és tántorogva megindult az ajtó felé.

* * * * *

Kitárta az ajtót, majd háborgó gyomorral kilépett a fakuló délutánba. Valaki megszólalt tőle balra, egy kérdést intézve hozzá. Druss megpróbált arra fordulni, de elbotlott a férfiban, és mindketten a földre zuhantak. Ahogy igyekezett talpra állni, megragadta a férfi vállát, és felfelé lökte magát. A gondolatait borító ködön át hallotta, hogy többen rohannak felé. Az egyikük felsikoltott. Druss hátratántorodott, és látta, hogy egy hosszú pengéjű tőr a földön csattan. A férfi, akinél még az előbb volt, most ott állt mellette, jobb karját természetellenes szögben emelve a magasba. Druss pislogott. A férfi csuklóját a kocsma ajtajához szögezte egy hajítókés.

Hallotta, ahogy, kardok szisszenek elő tokjukból.

– Védd magad, te bolond! – kiáltotta valaki.

Egy kardot forgató alak rontott neki – ő elélépett, alkarjával hárította a meglendülő pengét, majd egy jobbhorgot mért a harcos állára. A kardforgató úgy dőlt el, mintha letaglózták volna. Druss második támadója felé pördült, ám elvesztette az egyensúlyát, és hatalmasat esett, de a kardját lendítő harcos szintén megtántorodott, és Druss teste alól kiszaladó lába telibe találta a sarkát, amitől kődarabként hullott a földre. Druss térdre szökkent, hajánál fogva megragadta az elzuhant fickót, odarántotta magához, és lefejelte az orrát. Csont reccsent, és a támadó eszméletlenül rogyott össze, amikor Druss elengedte.

Újabb férfi lépett mellé, és Druss felismerte benne a jóképű fiatal költőt.

– Az istenekre, csak úgy bűzlesz az olcsó bortól! – közölte Sieben.

– Hát... ti kik vagytok? – motyogta Druss, és igyekezett kivenni a karjánál fogva az ajtóhoz szegezett férfi arcát.

– Semmirekellő gazfickók – felelte Sieben, majd a sebesülthöz lépett, és kirántotta a kését. A fickó felsikoltott fájdalmában, de Sieben ügyet sem vetett rá, és kilépett az utcára. – Jobb lenne, ha velem jönnél, vén csataló.

Druss nem sokra emlékezett a városban tett sétájáról – csak arra, hogy kétszer megállt hányni, a feje pedig kibírhatatlanul sajgott.

Az éjszaka közepén felriadt, és látta, hogy egy verandán hever a csillagok alatt. Mellette egy vödör állt. Felült... és felnyögött, ahogy a rettenetes kopácsolás újrakezdődött a fejében. Úgy érezte, mintha egy vaspántot szögeztek volna a homlokára. A házból neszek ütötték meg a fülét, így felállt, és az ajtóhoz lépett. Ekkor megtorpant: a zajok eltéveszthetetlenek voltak.

– Ó, Sieben... ó... ó...!

Druss káromkodott egyet, és visszatért a tornác lépcsőjére. Lenge szellő simított végig az arcán, kellemetlen szagot sodorva magával, mire az ifjú végignézett magán. Zekéjét hányás áztatta át, teste pedig az állott veríték, és az utazás szagát árasztotta. Balra felfedezett egy kutat. Nagy nehezen talpra kecmergett, odaballagott hozzá, és felemelte a vödröt. Valahol a fejében egy démon izzó, vörös kalapáccsal döngetni kezdte a koponyáját. Druss elterelte figyelmét a kínról, deréig levetkőzött, és megmosakodott a hideg vízben.

Hallotta, hogy az ajtó kinyílik, és amikor megfordult, látta, hogy egy sötét hajú ifjú nő lép ki a házból. A lány ránézett, elmosolyodott, majd elsietett a keskeny utcán. Druss felemelte a vödröt, és a maradék vizet a fejére zúdította.

– Megkockáztatva, hogy megsértődsz, úgy vélem, szükséged lenne egy kis szappanra is – szólalt meg az ajtóban álló Sieben. – Gyere be! Begyújtottam a kandallóba, és melegítettem egy kis vizet, Az istenekre, meg lehet fagyni idekinn.

Druss összeszedte ruháit, és követte a költőt a házba. Az épület kicsi volt, mindössze háromszobás – volt egy konyha, vastűzhellyel, egy hálószoba, és egy négyszögletes ebédlő, amelynek kőkandallójában tűz lobogott. Itt állt az asztal, a négy, fából faragott székkel, és kandalló két oldalán lószőrrel tömött, kényelmes, bélelt karszékek terpeszkedtek.

Sieben mutatta az utat a mosdóba, ahol megtöltött egy tálat forró vízzel. Druss kezébe nyomott egy darab fehér szappant, meg egy törülközőt, majd kinyitotta az egyik szekrényt a konyhában, és elővett egy marhahússal és cipóval megpakolt tányért.

– Ha végeztél, gyere ide és egyél – közölte a költő, majd visszasétált az ebédlőbe.

Druss bedörzsölte felsőtestét az ibolyaillatú szappannal, majd megtisztogatta zekéjét, és felöltözött. A költőt a tűz mellett találta – hosszú lábait kinyújtva kezében egy kupa bort szorongatott. A férfi másik karcsú kezével vállig érő szőke haját fésülte hátra, majd fekete bőr fejpántot illesztett homlokára: a pánt közepén egy opál csillogott. A költő felvett egy ovális tükröcskét, és szemügyre vette magát.

– Óh, micsoda átok, ilyen jóképűnek lenni – mondta, és félrerakta a tükröt. – Kérsz egy italt? – Druss érezte, hogy a gyomra meglódul, így megrázta a fejét. – Egyél hát, nagydarab barátom. Úgy érzed majd, hogy a gyomrod lázadozik, de ez a legjobb gyógymód. Bízz bennem!

Druss letépett egy darab kenyeret, leült, és lassan elrágcsálta. Mintha hamut és fűrészport evett volna, de állta a sarat, és lenyelte mindet. A költő igazat mondott. A sózott marhahúst már nehezebben küzdötte le, de amikor leöblítette hideg vízzel, érezte, hogy az ereje kezd visszatérni.

– Túl sokat ittam.

– Na, ne! Tényleg? Úgy értesültem, hogy két kancsóval.

– Nem emlékszem, hogy mennyit. Volt valami verekedés?

– Nem túl nagy, legalábbis a te mércéddel mérve.

– Kik voltak azok?

– A haramiák közül néhányan, akiket megtámadtál.

– Meg kellett volna ölnöm őket.

– Talán. De tekintve, hogy milyen állapotban voltál, szerencsésnek mondhatod magad, hogy még élsz.

Druss teletöltötte az agyagkupát vízzel, és felhajtotta.

– Arra emlékszem, hogy segítettél nekem. Miért?

– Múló szeszélyből. Ne is törődj vele. Most viszont mesélj újra a feleségedről, és a rajtaütésről.

– Ugyan miért? Ez már a múlt. Én csak azzal törődöm, hogy megtaláljam Rowenát.

– Szükséged lesz a segítségemre, egyébként Shadak nem küldött volna hozzám. És szeretném megismerni a férfit, akivel feltehetően együtt utazom majd. Érted? Szóval, mondd csak el.

– Nem nagyon van erről mit mondani. A haramiák...

– Hányan voltak?

– Nagyjából negyvenen. Megtámadták a falunkat, megölték a férfiakat, az öregasszonyokat, és a gyerekeket. A fiatal nőket magukkal hurcolták. Én éppen az erdőben voltam, és fát vágtam, amikor néhány gyilkos az erdőben is megjelent, én meg végeztem velük. Azután találkoztam Shadakkal, aki szintén őket követte, mert az ő faluját is megtámadták, és megölték a fiát. Kiszabadítottuk a nőket, de Shadakot elfogták. Megriasztottam a lovaikat, és megtámadtam a tábort. Ez minden.

Sieben megcsóválta a fejét, és elmosolyodott.

– Szerintem gyorsabban el tudnád regélni Drenai történelmét, mint ahogy megfő egy tojás. Nem születtél regösnek, barátom – ami jól is van így, mivel a fő megélhetési forrásom ebből származik, és utálom a versenytársakat.

Druss megdörgölte a szemét, és hátradőlt székében, fejét a bélelt bőrpamlag magas támláján nyugtatva. A kandallóból áradó meleg lanyhult, testét pedig eddig sosem érzett fáradtság kerítette hatalmába. Az üldözéssel töltött napok most szedték be rajta a vámot. Úgy érezte, mintha meleg tengerben lebegne. A költő mondott neki valamit, de szavai már nem jutottak el hozzá.

* * * * *

Amikor hajnalban felébredt, a tűzből már csak néhány izzó parázsdarab maradt, a ház pedig üresen állt. Druss ásított, nyújtózkodott, majd kiment a konyhába, befalt némi kenyeret meg egy szép darab sajtot, és vizet ivott rá.

A bejárati ajtó megnyikordult. Sieben lépett be rajta egy szőke lánnyal. A költő Druss csatabárdját, és kesztyűjét tartotta a kezében.

– Valaki látni szeretne, vén csataló – mondta Sieben, és a bárdot letámasztotta az ajtó mellé, a kesztyűket pedig az egyik székre lökte. A poéta elmosolyodott, és kisétált a napsütésbe.

A szőke lány közelebb lépett Drusshoz, és szégyenlősen elmosolyodott.

– Nem tudtam, hogy hova lettél. Megőriztem a bárdodat.

– Köszönöm. Te az ivóban dolgozol. – A formás testű lány gyenge minőségű gyapjúruhát viselt: az egykor kék darab mostanra szürkére fakult. A kedves és bájos arcból meleg barna szempár tekintett Drussra.

– Igen. Tegnap beszélgettünk – felelte a lány, és leült az egyik székre, térdén nyugtatva kezét. – Nagyon... szomorúnak tűntél.

– Most már... önmagam vagyok – felelte Druss kedvesen.

– Sieben elmesélte, hogy a feleségedet rabszolgavadászok hurcolták el.

– Megtalálom őt.

– Amikor tizenhat éves voltam, az én falumat is haramiák támadták meg. Megölték az apámat, és megsebesítették a férjemet. Engem hét lánnyal együtt Mashrapurba vittek, hogy ott eladjanak. Két évet töltöttem a városban. Az egyik éjjel egy másik lánnyal megszöktünk, és elmenekültünk a vadonba. Ő ott is halt meg, amikor széttépte egy medve, de én találkoztam egy csapat zarándokkal, akik Lentriába tartottak. Az éhhalál szélén álltam, de segítettek rajtam, és hazamehettem.

– Miért mondod el ezt nekem?

– A férjem addigra elvett valaki mást. A fivérem, Loric, aki elvesztette az egyik karját a támadás során, közölte, hogy nem látnak többé szívesen. Azt mondta, hogy romlott nő vagyok, és ha lenne bennem büszkeség, eldobnám az életet magamtól. Így hát eljöttem.

Druss megfogta a lány kezét.

– A férjed egy értéktelen trágyakupac volt, akárcsak a fivéred. De ismét megkérdem: miért mondod el ezt nekem?

– Amikor Sieben elmondta, hogy a feleséged után kutatsz... ismét eszembe jutott valami. Gyakran álmodtam arról, hogy Karsk eljön értem. De tudod, Mashrapurban a rabszolgáknak nincsenek jogai: az történik, amit az úr akar. Nem ellenkezhetsz. Amikor majd megtalálod... a hitvesed... lehet, hogy már nagyon elbántak vele. – Elhallgatott, és a kezét bámulta. – Nem tudom, hogy mondjam el, miről van szó... Amikor rabszolgaként tengődtem, megvertek, és megaláztak. Megerőszakoltak, és meggyaláztak. De ez semmi volt ahhoz képest, amit a férjem arcán láttam. Sem a fivérem hangjából kicsengő undorhoz képest, amikor elzavart.

Druss még mindig fogta a lány kezét, és közelebb hajolt hozzá.

– Hogy hívnak?

– Sashannak.

– Ha én lettem volna a férjed, Sashan, követtelek és megtaláltalak volna. Azután pedig a karomba vettelek, és hazavittelek volna. Ahogyan Rowenát fogom hazavinni.

– Nem veted meg?

A fiú elmosolyodott.

– Nem jobban, mint ahogy téged, akiről elmondhatom, hogy bátor lány vagy, és bármely férfi, bármely igazi férfi, büszke lenne, ha melletted lépkedhetne.

Sashan elpirult, és felállt.

– Ha a kívánságok lovak lennének, a koldusok is lovon járnának – mondta, majd megfordult, és az ajtóhoz sétált. Még egyszer visszanézett, de nem mondott semmit, csak elhagyta a házat.

Sieben lépett be.

– Ezt szépen mondtad, vén csataló. Nagyon szépen. Tudod, rettenetes viselkedésed, és beszédképtelenséged dacára, azt hiszem, kedvellek. Induljunk hát Mashrapurba, és találjuk meg hitvesed!

Druss zordan meredt a karcsú ifjúra. Talán egy hüvelykkel lehetett magasabb a csatabárdosnál, és finom ruhákat viselt. Hosszú haján látszott, hogy a borbély nyírta meg gondosan, és nem késsel metélték le, de nem is fazekat tettek rá, hogy metszőollóval tessék-lássék körülszabdalják. Druss a férfi kezére pillantott: bőre puha volt, akár egy gyereké. Csak a kardtok és a kések árulkodtak arról, hogy Sieben harcos.

– Nos? Átestem a vizsgálódáson, vén csataló?

– Az apám egyszer azt mondta, hogy a sors furcsa hálótársakat hoz össze.

– Nézd a kérdést az én szemszögemből – felelte Sieben. – Egy olyan emberrel fogsz utazni, aki jártas az irodalomban és a költészetben, és akihez fogható történetmondó nincs. Én ellenben egy hányásfoltos zekéjű parasztfiú oldalán lovagolok.

Drussban furcsamód nem gerjedt fel a harag, sem az égető vágy, hogy üssön. Ehelyett felnevetett, és minden feszültség kioldódott tagjaiból.

– Kedvellek, kis ember.

* * * * *

Az első napon maguk mögött hagyták a hegyeket, most pedig völgyeken, vízmosásokon, suhogó hó borította dombokon és patakok szalagjain keltek át. Az út mellé számos tanya és falu épült – meszelt falú, fa- vagy cseréptetős kőházak álltak mindenfelé.

Sieben kecsesen lovagolt, egyenes háttal, könnyedén ülte meg hátasát – a napfényben csak úgy csillogott halványkék lovaglótunikája, és térdig érő lovaglócsizmájának ezüst szegélye. Hosszú szőke haját lófarokba fogta, és ezüst fejpántot tett a homlokára.

– Hány fejpántod van? – kérdezte Druss, amikor elindultak.

– Szánalmasan kevés. Bájos, nemde? A múlt évben tettem szert rá Drenanban. Mindig is szerettem az ezüstöt.

– Úgy nézel ki, akár egy pojáca.

– Éppen erre van szükségem ma reggel – mosolyodott el Sieben. – Öltözködési tanácsokra egy olyan embertől, akinek a haját a jelek szerint rozsdás fűrésszel nyesték le, és akinek az ingét borfoltok pecsételik, meg... el ne mondd, hogy a többi micsoda!

Druss lenézett az ingére.

– Megalvadt vér. De nem az enyém.

– Hú, micsoda megkönnyebbülés! Sokkal jobban fogok aludni ma éjjel, hogy ezt tudom.

A költő az utazás első órájában hasznos tanácsokkal látta el az ifjú harcost.

– Ne a lábikráddal szorítsd a lovat, hanem csak a combjaiddal! És húzd ki magad! – Végül azonban feladta. – Tudod, kedves Druss, vannak lóra termett emberek. De te nem tartozol közéjük, sőt egyenest a másik véglet vagy: az, akinek nincs hozzá érzéke. Egy zsák répa kecsesebben lovagol, mint te.

A csatabárdos kurtán, és elképesztő rondán fejezte ki véleményét. Sieben jót kuncogott, és felpillantott a felhőtlen, tündöklően kék égre.

– Remek nap, hogy elinduljunk megmenteni egy elrabolt hercegnőt!

– Ő nem hercegnő.

– Minden elrabolt asszony hercegnő – válaszolta Sieben. – Hát sosem hallottál meséket? Sudár, aranyhajú, elbűvölően jóképű hősökről? Illedelmes és csodaszép hercegnőkről, akik azzal töltik az életüket, hogy a csinos hercegre várnak, aki majd megmenti őket? Az istenekre, Druss, senki sem akar meséket hallani az igazságról! Hát el tudod képzelni? Az ifjú hős, aki szívszerelme keresésére indul, de nem képes megülni a lovat, mert az ülepére nőtt nagy pattanás miatt nem lovagolhat? – Sieben hahotája messze szállt.

Még az általában komor Druss is elmosolyodott, a költő pedig folytatta.

– Tudod, ez a romantika. A mesékben szereplő nő vagy istennő, vagy ribanc. A gyönyörű szűz hercegnő az első csoportba tartozik. A hősnek is erényesnek kell lennie, olyannak, aki arra vár, hogy eljöjjön a sors által kijelölt pillanat, amikor karjába kaphatja a szűzies hercegnőt. Ez csodaszép... és persze nevetséges. A szeretkezés olyan, akár lanton játszani: rengeteg gyakorlást igényel. Szerencsére a mesék mindig befejeződnek azelőtt, hogy elregélnék, miként ügyetlenkedi végig az ifjú pár az első együtthálást.

– Úgy beszélsz, mint aki még sosem volt szerelmes.

– Badarság. Vagy tucatszor voltam szerelmes! – csattant fel a költő.

Druss megcsóválta a fejét.

– Ha ez igaz lenne, akkor tudnád, hogy... az ügyetlenkedés milyen édes tud lenni. Milyen mesze van Mashrapur?

– Még két nap. De a rabszolgavásárt mindig Missaelkor, vagy Manienkor tartják, szóval van még időnk. Mesélj a hitvesedről!

– Nem.

– Nem? Nem szeretsz beszélni a feleségedről?

– Idegeneknek nem. Voltál valaha nős?

– Nem. De nem is vágytam rá soha. Nézz körül, Druss! Látod a virágokat a domboldalon? Miért akarna a férfi csak egyetlen virágszálat? Egyetlen illatot? Volt egyszer egy lovam: Shadirának hívták. Gyönyörű jószág volt, gyors, akár az északi szél. A négyrudas kerítést is átugrotta, ha talált elég helyet. Tízéves voltam, amikor apám nekem adta, Shadira pedig tizenöt. Amikor azonban húsz lettem, Shadira már nem futott sebesen, ugrani pedig egyáltalán nem tudott. Így hát kaptam egy új lovat. Érted, miről beszélek?

– Egy szavát sem – dörmögte Druss. – Az asszonyok nem lovak.

– Ez igaz – bólintott Sieben; – A legtöbb lovat egynél többször is meg akarod ülni.

Druss megcsóválta a fejét.

– Nem tudom, hogy mit hívsz te szerelemnek, de nem is akarom tudni.

Az út délre kanyarodott, és a dombok egyre lankásabbak lettek, ahogy a hegylánc lassan a távolba veszett mögöttük. Megláttak egy öregembert, aki a másik irányból csoszogott feléjük. Kifakult, kék köntöst viselt, és fáradtan dőlt rá hosszú botjára. Amikor közelebb ért hozzájuk, Sieben észrevette, hogy vak. A vénember megtorpant, amikor a lovasok közelebb értek.

– Segíthetünk, öreg? – kérdezte tőle Sieben.

– Nincs szükségem segítségre – felelte a férfi meglepően erős, és érces hangon. – Drenanba tartok.

– Hosszú séta – felelte Sieben.

– Nem sietek. De ha van ennivalótok, és szívesen láttok egy vendéget az ebédnél, örömmel csatlakozom hozzátok.

– Miért ne? – kérdezte Sieben. – Nem messze tőled, jobb kéz felé van egy patak: ott találkozunk. – Sieben arra fordította hátasát, majd nekieresztette lovát a füves rétnek. Könnyedén leugrott a nyeregből, majd átvetette a kantárt az állat fején, miközben megérkezett Druss is, aki szintén leszállt a nyeregből.

– Miért hívtad meg?

Sieben hátrapillantott. Az öreg még hallótávolságon kívül járt, és lassan botorkált feléjük.

– Ő látnok. Misztikus. Nem hallottál róluk?

– Nem.

– A Forrás papjai, akik azért vakítják meg magukat, hogy jóslataik annál hatalmasabbak legyenek. Akad köztük néhány egészen rendkívüli ember is. Egy kevés kását megér a dolog.

A költő gyorsan tüzet rakott, fölébe pedig egy vízzel félig megtöltött rézkondért akasztott. Kölest, és egy kis sót tett bele. Közben az öregember törökülésben letelepedett melléjük. Druss levette a sisakját, zekéjét, és kinyújtózott a napsütésben. Miután a kása megfőtt, Sieben teletöltött egy tálat, és átnyújtott a papnak.

– Van cukrotok? – kérdezte a Látnok.

– Nincs, de akad egy kevés mézünk. Mindjárt hozom.

Az ebéd végeztével az öregember a patakhoz csoszogott, kimosta a tálat, és visszaadta Siebennek.

– Most pedig szeretnéd megismerni a jövendőt? – kérdezte fanyar mosollyal a költőt.

– Érdekes lenne.

– Nem szükségszerűen. Szeretnéd tudni, hogy mikor halsz meg?

– Értelek, öreg. Akkor mondd el, ki lesz a következő gyönyörű nő, akivel megosztom az ágyamat!

A vénember jót kuncogott.

– Oly nagy az Adomány, ám az embereket mégis csak ily végtelenül kicsiny darabkái érdeklik. Beszélhetnék a fiaidról, és a veszedelmes pillanatokról. De nem: te csak jelentéktelen dolgokról akarsz hallani. Legyen hát. Nyújtsd ide a kezed!

Sieben leült a pappal szemközt, és kinyújtotta a jobbját. A vénember megfogta, majd percekig némán ült. Végül felsóhajtott.

– Jártam a jövendő útjain, Költő Sieben. Az utad hosszú, Mondaköltő Sieben. A következő nő? Egy mashrapuri szajha, aki hét ezüstdénárt kér tőled. Te pedig kifizeted neki. – Ezzel elengedte Sieben kezét, és vak tekintetét Druss felé fordította.

– Akarod, hogy elmondjam a jövendőd?

– A jövőmet saját magam alakítom – felelte Druss.

– Ah, egy erős, és független akaratú ember. Gyere ide! Legalább hadd nézzem meg, saját kíváncsiságomtól hajtva, hogy mit tartogat számodra a jövő.

– Gyerünk már, cimbora – könyörgött Sieben. – Nyújtsd oda a kezed!

Druss felállt, és odasétált, ahol az öreg ült. Leguggolt vele szemközt, és kinyújtotta a tenyerét. A pap ujjai rázárultak a kezére.

– Nagy kéz. Erős... nagyon erős. – Váratlanul összerezzent, teste megmerevedett. – Fiatal vagy még, Legendás Druss? Álltál már a hágóban?

– Miféle hágóban?

– Hány éves vagy?

– Tizenhét.

– Hát persze. Tizenhét. És Rowenát keresed. Igen... Mashrapurban. Most már látom. Még nem vagy a Haláljáró, az Ezüst Gyilkos, a Csatabárdos Kapitány. De már hatalmas vagy. – Elengedte a kezét, és felsóhajtott. – Igazad volt, Druss: a sorsodat valóban magad alakítod, és nincs szükséged a mondandómra. – Az öregember felállt, és felvette a botját. Köszönet a vendéglátásért.

Sieben is felállt.

– Legalább azt mondd el, hogy mi vár ránk Mashrapurban.

– Egy szajha, és hét ezüstdénár – felelte a pap rideg mosollyal. A vak szempár most Druss felé fordult. – Légy erős, csatabárdos. Az út hosszú, és legendák övezik. Ám a Halál türelmesen vár. Találkozol vele, amikor a kapu alatt állsz, a Párduc negyedik évében. – Ezzel megfordult, és távozott.

– Hihetetlen – suttogta Sieben.

– Ugyan mi? – kérdezte Druss. – Én magam is megjósolhattam volna, hogy a következő nő, akivel összeakadsz, egy szajha lesz.

– Tudta a nevünket, Druss: mindent tudott. Mikor is lesz a Párduc negyedik éve?

– Semmit sem mondott nekünk. Gyerünk, induljuk!

– Hogy mondhatod, hogy nem mondott semmit? Legendás Drussnak hívott. Vajon miféle legendáról beszélt? Hogyan teszel szert rá?

Druss oda se hallgatott, hanem lovához sétált, és nyeregbe szállt.

– Nem szeretem a lovakat – jelentette ki. – Amint elérjük Mashrapurt, eladom ezt a jószágot. Rowena és én gyalog jövünk vissza.

Sieben a fakó szemű ifjúra nézett.

– Ez semmit sem jelent neked, ugye? Már úgy értem, a jövendölés.

– Ezek csak szavak, költő. Csak levegőben szálló neszek. Induljunk.

Sieben némi hallgatás után ismét megszólalt.

– A Párduc Éve negyvenhárom év múlva lesz. Az istenekre, Druss, akkor már öregember leszel! Már csak azon töprengek, hogy hol lehet az a kapu.

Druss ügyet sem vetett rá, csak lovagolt tovább.

5

Bodasen átverekedte magát a mólónál örvénylő tömegen – elhaladt a rikító ruhákba öltözött, festett arcú és színlelt mosolyú nők, az áruikat nagy hangon kínálgató árusok, a torz végtagú, könyörgő tekintetű koldusok mellett. Bodasen gyűlölte Mashrapurt, utálta az azonnali meggazdagodás reményében ideáramló, tülekedő sokaság bűzét. A szűk utcákban az emberi ürülék szaga terjengett, a magas (két-, három-, négyemeletes) épületeket sikátorok, átjárók, és sötét utcácskák kötötték össze, ahol a rablók pengéiket gyanútlan áldozataik testébe márthatták, és elmenekülhettek a szövevényes mellékutcákban, még mielőtt a közel sem elegendő városőr lefoghatta volna őket.

Micsoda város! – gondolta Bodasen. – A bűz és a festett nők fészke, tolvajok, csempészek, rabszolga-kereskedők és renegátok menedéke.

Egy nő lépett oda hozzá.

– Magányosnak látszol, szerelmem – villantotta rá arany fogsorát. A férfi rámeredt, mire a nő mosolya azonnal lehervadt. Gyorsan elhátrált, Bodasen pedig haladt tovább.

Keskeny sikátorhoz ért, és csak annyi időre állt meg, hogy fekete köpenyét a bal válla mögé lökje. Szablyája markolata megcsillant a fakuló napsütésben. Bodasen újra elindult, és észrevette az árnyékban álldogáló három férfit. Érezte, hogy őt nézik, így kihívó pillantást vetett rájuk, mire a férfiak félrenéztek, Bodasen pedig ment tovább, amíg a sikátor ki nem ért egy apró térre, amelynek közepén delfinháton lovagló fiút ábrázoló szökőkút köpte a vizet. A kút mellett szajhák ácsorogtak és csevegtek. Észrevették őt, mire testtartásuk azonnal megváltozott: hátradőltek, kinyomták mellüket, és felöltötték szokásos mosolyukat. Amikor maga mögött hagyta őket, hallotta, hogy ismét visszatérnek a beszélgetéshez.

A fogadó szinte teljesen kihalt volt. A söntéspultnál egy öregember ült, söröskorsóját dajkálva, két szolgálólány az asztalokat takarította, a harmadik pedig a tüzet élesztgette a kőkandallóban, készülve az estére. Bodasen az ablak melletti asztalhoz sétált, és leült az ajtóval szemközt. Az egyik lány odalépett hozzá.

– Jó estét, nagyuram! A szokásos vacsorádat kéred?

– Nem. Hozz egy kupa finom vörösbort, és egy kancsó friss vizet!

– Igen, nagyuram. – A lány bájosan meghajolt, és elsietett. A szívélyes üdvözlés enyhített Bodasen ingerültségén. Még ebben az undorító városban is akadtak néhányan, akik megadták a tiszteletet a nemességnek. A bor közepesnek bizonyult: nem lehetett régibb négy évesnél, és csípte a nyelvét, így a férfi mértékkel ivott belőle.

A fogadó ajtaja feltárult, és két alak lépett be. Bodasen hátradőlt, és figyelte, ahogy elindulnak felé. Az elsőként belépő jóképű, magas, széles vállú fickó volt: karmazsinszínű köpenyt viselt vörös tunikája fölött, csípőjéről szablya függött alá. A másik hatalmas termetű, kopasz harcos volt, elképesztő izmokkal, és zord arcvonásokkal.

Az első férfi helyet foglalt Bodasennel szemközt, a második megállt az asztal mellett.

– Hol van Harib Ká? – kérdezte Bodasen.

– A földid nem csatlakozik hozzánk – felelte Collan.

– Azt mondta, hogy itt lesz. Ezért egyeztem bele ebbe a találkozóba.

Collan vállat vont.

– Másfelé akadt sürgős dolga.

– Erről egy szót sem szólt nekem.

– Szerintem ő sem számított rá. Akarsz üzletelni, vagy sem?

– Én nem üzletelek, Collan. Szerződést kívánok kötni a Ventriai-tenger... szabadkereskedőivel. Úgy értesültem, hogy neked... mondjuk úgy, akadnak kapcsolataid köztük.

Collan jót kuncogott.

– Ez érdekes. Képtelen vagy kimondani, hogy kalózok, igaz-e? Nem: ez már túl sok lenne egy ventriai nemesembernek. No, gondoljuk csak végig a helyzetet. A ventriai flotta hajóit szétszórták, vagy elsüllyesztették. Szárazföldi seregeiteket szétzúzták, a császárt megölték. Így reményeiteket a kalózok flottájába vetitek: csak ők tudják meggátolni a naashani sereget, hogy az ne vonuljon be egyenesen a fővárosotokba. Téves lenne bármelyik állításom?

Bodasen megköszörülte a torkát.

– A császárság barátokat keres. A szabadkereskedők segíthetik harcunkat a gonoszság erői ellen. És a barátainkkal szemben mindig bőkezűek vagyunk.

– Tudom – felelte Collan, és a szeme gúnyosan felszikrázott. – Most már a gonoszság erői ellen harcolunk? Eddig azt hittem, hogy Naashan és Ventria csupán két, egymással háborúzó birodalom. Ó, milyen naiv voltam! Bárhogy legyen is, bőkezűségről beszéltél? Mennyire bőkezű a herceg?

– A császár közismert nagyvonalúságáról.

Collan elmosolyodott.

– Tizenkilenc évesen császár: ez aztán a gyors emelkedés a hatalmi ranglétrán. Csakhogy tizenegy város a támadók kezére került, a kincstár pedig erősen megcsappant. Össze tud szedni kétszázezer arany raqot?

– Két... csak tréfálsz, ugye?

– A szabadkereskedők ötven hadihajóval bírnak. Ezzel meg tudjuk védeni a partvidéket, és meggátolhatjuk a tengeri támadást, egyben elkísérhetjük a ventriai selymet Drenaiba, a lentriaiakhoz, és számtalan más országba szállító hajókaravánokat. Nélkülünk nektek befellegzett, Bodasen. Kétszázezer aprópénz ehhez képest.

– Ötvenre hatalmaztak fel. Nem többre.

– A naashaniak százat ajánlottak.

Bodasen hallgatott: kiszáradt a szája.

– A különbözetet fizethetnénk esetleg selyemben és egyéb javakban? – nyögte ki végül.

– Csak aranyban – felelte Collan. – Semmi más nem érdekel minket. Nem vagyunk kereskedők.

Valóban nem – gondolta Bodasen keserűen. – Tolvajok és gyilkosok vagytok, és a velőmet is égeti, hogy egy helyiségben vagyok veletek.

– Tanácsot kell kérnem a nagykövettől – szólalt meg. – Ő majd továbbítja kéréseteket a császárhoz. Öt napra van szükségem.

– Ez megoldható – állt fel Collan. – Tudod, hol találsz meg?

Egy lapos szikla alatt, csúszómászók és tetvek társaságában – gondolta Bodasen.

– Igen – mondta halkan. – Tudom, hol talállak. Mondd csak, mikor jön vissza Harib Mashrapurba?

– Nem jön vissza.

– És merrefelé akadt sürgős dolga?

– A pokolban.

* * * * *

– Türelmesnek kell lenned – mondta Sieben a Csontfa fogadó felső szintjének kicsiny szobájában körbe-körbe járó Drussnak. A költő hosszú, szikár alakja elnyúlt az egyik keskeny ágyon, míg Druss ismét az ablakhoz lépett, és kinézett a hajójavító sólyákra meg a kikötő mögött elterülő nyílt tengerre.

– Türelmesnek?! – háborgott a csatabárdos. – De hát itt van valahol, talán egész közel!

– Meg is találjuk – ígérte meg Sieben. – De beletelik egy kis időbe. Először is, ott vannak az ismert rabszolga-kereskedők. Ma este körbekérdezősködöm, és megtudom, Collan hol helyezte el. Utána meg kiterveljük, miként mentsük meg.

Druss megpördült.

– Miért nem megyünk a Jegesmedve fogadóba, és keressük meg Collant? Ő tudja.

– Felteszem, tudja, vén csataló. – Sieben átlendítette lábát az ágy fölött, és felállt. – És rengeteg gazfickója áll készen, hogy tőrt mártson a hátunkba. Először is ott van Borha. Képzelj magad elé egy férfit, aki úgy néz ki, mintha gránitból faragták volna, és olyan izmai vannak, hogy mellette még a tieid is eltörpülnek. Borha képzett gyilkos. Vert már halálra embereket ökölharcban, tört el nyakakat birkózásban: nincs szüksége fegyverre. Láttam, amikor fél kézzel összeroppantott egy ónserleget, meg a feje fölé emelt egy söröshordót; és ő csak Collan egyik embere.

– Megijedtél, költő?

– Hát persze, hogy megijedtem, te bolond! A félelem felfogható. Soha ne kövesd el azt a hibát, hogy összetéveszted a gyávasággal! Értelmetlen lenne Collan után eredni: ismerik itt, és nagyon magas helyeken is ülnek barátai. Támadj csak rá, és akkor letartóztatnak, perbe fognak, és elítélnek. Akkor pedig senki sem menti meg Rowenát.

Druss válla megroskadt, és megtámasztotta könyökét a hepehupás asztalon.

– Gyűlölök itt ücsörögni, miközben nem csinálok semmit.

– Akkor járjunk egyet a városban – javasolta Sieben. – Szert tehetünk némi értesülésre. Mennyit kaptál a lovadért?

– Húsz ezüstöt.

– Egész tisztességes summa. Ügyesen csináltad. Gyerünk, megmutatom neked a látnivalókat. – Druss felállt, és felmarkolta csatabárdját. – Szerintem nem lesz rá szükséged. Egy dolog kardot kötni, vagy kést viselni, de a városi őrség nem lesz barátságos ennek az szörnyűségnek a láttán. Véletlenül még levágnád valakinek a karját a zsúfolt utcán. Tessék, kölcsönadom az egyik késemet.

– Nincs rá szükségem – felelte Druss. Letette a bárdot az asztalra, és kiballagott a szobából.

Lesétáltak a fogadó nagytermébe, majd kiléptek a szűk utcára. Druss beleszagolt a levegőbe.

– Ez a város bűzlik.

– Mint ahogy a legtöbb város: legalábbis a legszegényebb részeken. Nincsenek csatornák, a szemetet az utcára szórják, úgyhogy óvatosan lépkedj.

Elindultak a dokkok felé, ahol ventriai, naashani és egyéb keleti országokból származó selyembálákat, fűszereket, szárított gyümölcsöt, boroshordókat rakodtak ki a hajókból. A kikötő csak úgy nyüzsgött az élettől.

– Sosem láttam még ennyi embert egyszerre egy helyen – mondta Druss.

– És még csak nincs is nagy forgalom – magyarázta Sieben. Megkerülték a kikötőgátat, elsétáltak több templom és hivatal mellett, majd betértek egy kis parkba, ahol szobrokkal szegélyezett sétány vezetett a központi szökőkúthoz. Fiatal párok andalogtak kéz a kézben, és az úttól balra egy szónok intézett beszédet hallgatóságához. Az önzetlenségben megbúvó alapvető önzésről beszélt. Sieben megállt, hallgatta néhány percig, majd tovább indult.

– Érdekes, nem? – kérdezte társát. – Arra utal, hogy a jócselekedet végső soron önző dolog, mivel a cselekvőt jó érzéssel tölti el. Tehát ő egyáltalán nem önzetlenül cselekszik, hanem saját örömére.

Druss megcsóválta a fejét, és mogorván rámeredt a költőre.

– Az anyja megmondhatta volna neki, hogy a szája nem szellentésre való.

– Ezt értsem úgy, hogy most finoman arra célzol, nem értesz egyet a mondandójával?! – csattant fel Sieben.

– Ez az ember bolond.

– Hogyan bizonyítanád ezt be?

– Nem kell bebizonyítanom. Ha valaki tehénlepényt szolgál fel, nem kell megkóstolnom ahhoz, hogy tudjam, nem marhasülttel állok szemben.

– Magyarázd meg – nógatta Sieben. – Oszd meg velem a méltán híres határvidéki filozófia gyöngyszemeit.

– Nem – felelte Druss, és ment tovább.

– Miért nem? – kérdezte Sieben, és felzárkózott mellé.

– Favágó vagyok. Ismerem a fákat. Egyszer dolgoztam egy gyümölcsösben. Tudtad azt, hogy bármelyik fajtájú fát megmetszheted, és beojthatsz vele egy almafát? Egyetlen fának húsz fajtája is lehet. A körtével ugyanez a helyzet. Az apám mindig azt mondta, hogy az emberek is éppen így állnak a tudással. Sok mindennel beojthatod őket, de csak az illik hozzájuk, amit a szívükben éreznek. Nem ojthatod be a körtét az almával. Ez időpazarlás – én pedig nem szeretem pazarolni az időt.

– Szerinted nem fogtam fel az érveidet? – mosolygott gúnyosan Sieben.

– Vannak dolgok, amiket ismersz, és vannak, amiket nem, és ezt a tudást nem olthatom beléd. A hegyek között láttam a mezőkön fasort ültető gazdákat: azért csinálták, hogy a szél ne fújja le a talaj felső rétegét. De a fáknak száz évbe telik, mire valódi szélfogóvá válnak: ezek a gazdák tehát a jövőnek ültetnek. Másoknak, akiket sosem ismernek meg. Azért tesznek így, mert ez így helyes: de egyikük sem tudna vitába szállni azzal a fennhéjázó szélkeleppel. Vagy veled. De nincs is rá szükség, hogy így tegyenek.

– Az a fennhéjázó szélkelep Mashrapur első minisztere, ragyogó politikus, és hírneves költő. Biztosra veszem, hogy halálosan megsértődne, ha megtudná, hogy egy határvidéki tanulatlan parasztfiú nem ért egyet a filozófiájával.

– Akkor ne mondd el neki – javasolta Druss. – Hadd szolgálja csak fel a tehéntrágyát azoknak, aki azt akarják hinni, hogy marhasült. Megszomjaztam, költő. Ismersz errefelé egy valamirevaló kocsmát?

– Ez attól függ, hogy mit keresel. A kikötői kocsmák durva helyek, teli tolvajokkal és szajhákkal. Ha megyünk még egy fél mérföldet, civilizáltabb környékre érünk. Ott nyugodtan felhajthatunk néhány kupával.

– És mi a helyzet azokkal ott? – mutatott rá Druss a mólók mellett sorakozó épületekre.

– Tévedhetetlenül tudsz dönteni, Druss. Az ott a Keleti-móló, vagy ahogy az itt lakók nevezik, a Tolvajsor. Éjjelenként legalább tucatnyi verekedésre kerül itt sor... és legalább ennyi gyilkosságra. Jobb emberek szinte soha nem keresik fel... Így viszont tökéletesen megfelel neked. Menj csak. Addig én meglátogatom néhány régi barátomat, akik talán tudnak hírekkel szolgálni a rabszolgapiacról.

– Veled tartok.

– Nem, nem teszed. Csak kirínál onnan. Tudod, a legtöbb barátom fennhéjázó szélkelep. Éjfélkor találkozunk a Csontfában. – Druss csak kuncogott, amitől Sieben csak még bosszúsabb lett, majd a költő sarkon fordult, és nekivágott a parknak.

* * * * *

A szobában szaténlepedős ágy, két, lószőrrel bélelt, bársonyhuzatú kényelmes szék, valamint egy asztal állt – az utóbbira vizeskorsó, és két ezüstserleg került. A padlót nagy gonddal szőtt, puha szőnyegek fedték. Rowena az ágy szélén ült, jobb kezével a melltűt babrálta, amelyet Druss készített neki. Látta őt, Sieben oldalán. A szomorúság átsöpört felette, és ölébe ejtette a kezét. Harib Ká meghalt – tudta, hogy így lesz –, és Druss egy lépéssel közelebb került rettegett sorsához.

Gyengének és magányosnak érezte magát Collan házában. Az ajtót nem védték zárak, de a kinti folyóson őrök strázsáltak. Nem menekülhetett.

Azon az első éjszakán, amikor Collan magával vitte a táborból, a férfi kétszer tett rajta erőszakot. A lány a második alkalommal megpróbálta kiüríteni az elméjét, és elmerülni a múlt álmaiban. Ezzel önkéntelenül kitárta az Adottságát rejtő ajtót. Rowena kiszállt megkínzott testéből, és zuhant; át sötétségen és időn. Hatalmas városokat, irdatlan seregeket, a felhőkig tornyosuló hegyeket látott. Eltévedt, és Drusst kereste, de nem találta sehol.

Ekkor egy hang szólította meg őt: egy kedves, meleg, megnyugtató hang.

– Csillapodj, nővérem! Segítek neked.

Rowena repülése lassúdott, majd megállt, és lebegni kezdett az éjsötét óceán felett. Egy karcsú és ifjú férfi tűnt fel mellette – talán ha húszéves lehetett. Sötét szempár meredt a lányra, és az ismeretlen barátságosan elmosolyodott.

– Ki vagy te? – kérdezte Rowena.

– Vintar vagyok, a Harmincak közül.

– Eltévedtem.

– Nyújtsd a kezed!

Engedelmeskedett, és megérezte az ifjú szellemujjait, majd a férfi gondolatai átsöpörtek az övé felett. A pánik határára jutott Rowena érezte, hogy a másik emlékei rázúdulnak: szürke kőtemplomot látott, ahol fehérbe öltözött szerzetesek laktak. Az ifjú emlékei éppen olyan gyorsan húzódtak vissza, ahogy elárasztották.

– Megpróbáltatásodnak vége. Befejezte, és most melletted alszik. Hazaviszlek.

– Nem bírom tovább, annyira visszataszító egy alak.

– Túl fogod élni, Rowena.

– Miért akarnám túlélni? – kérdezte a lány. – A férjem megváltozik, és egyre inkább olyan elvetemült lesz, mint azok, akik elraboltak. Miféle élet vár rám?

– Erre nem felelek, bár valószínűleg meg tudnám mondani. Még nagyon fiatal vagy, és hatalmas kínt éltél át. De élsz, és amíg élsz, nagyszerű dolgokat tehetsz. Birtoklod az Adottságot, és nemcsak a Repülését, hanem a Gyógyításét, és a Tudásét is. Keveseknek adatik meg ez az ajándék. Ne törődj Collannal: csak azért erőszakolt meg, mert Harib Ká azt mondta neki, hogy ne tegye. Többet nem fog hozzád nyúlni.

– Bemocskolt.

– Nem – felelte Vintar szigorúan. – Csak magát mocskolta be. Fontos, hogy ezt megértsd.

– Druss szégyenkezne miattam. Még csak nem is küzdöttem.

– A magad módján harcoltál ellene, Rowena. Nem szereztél neki örömet. Ha megpróbálsz ellenállni, azzal csak fokozod a vágyát és a kielégülését. Tudd meg, hogy most üresnek érzi magát, és hatalmába kerítette a búskomorság. Ismered a sorsát.

– Nem akarom, hogy még többen haljanak meg!

– Mindannyian meghalunk. Te... én... Druss. Mindannyiunk mércéje az, hogy miként éltünk.

Az ifjú visszavitte Rowenát a testébe, gondosan elmagyarázva, hogy lelke miként utazhat, és hogy a jövőben milyen utakon térhet vissza egyedül.

– Látlak még? – kérdezte a lány.

– Elképzelhető – felelte az ifjú.

Rowena most ott ült a szaténlepedős ágyon, és azt kívánta, bárcsak újra beszélhetne Vintarral.

Az ajtó kinyílt, és egy hatalmas termetű harcos lépett be. A kopasz fickó izmai szinte szétdurrantak az erőtől. Szeme körül hegek sorakoztak, orrát pedig valamikor betörhették. A férfi az ágyhoz lépett, de a lány tudta, hogy nem kell félnie. A harcos némán leterítette a fehér selyemruhát az ágyra.

– Collan arra kér téged, hogy ezt viseld Kabucheknél.

– Ki az a Kabuchek?

– Ventriai kereskedő. Ha jól szerepelsz, megvásárol. Nem lesz rossz sorod, te lány. Számos palotája van, és megbecsüli a rabszolgáit.

– Miért szolgálod Collant? – kérdezte Rowena.

A férfi szeme összeszűkült.

– Nem szolgálok senkit. Ő a barátom, és időnként segítek neki.

– Jobb ember vagy nála.

– Lehetséges. De évekkel ezelőtt, amikor először lettem bajnok, a legyőzött bajnok hívei rám támadtak az egyik sikátorban. Kardokkal és késekkel estek nekem, Collan pedig a segítségemre sietett. Életben maradtunk, és én mindig megfizetem az adósságomat. Most pedig vedd fel a ruhát, és szedd össze magad! Le kell nyűgöznöd a ventriait.

– És ha megtagadom?

– Collan nem fog örülni, és szerintem azt te sem szeretnéd. Bízz bennem, hölgyem! Szerepelj a legjobban, és kikerülsz ebből a házból.

– A férjem eljön értem – mondta szelíden –, és amikor ideér, megöl mindenkit, aki ártott nekem.

– Miért mondod el ezt nekem?

– Ne legyél itt, amikor megérkezik, Borha.

Az óriás vállat vont.

– Sorsunkat a Párkák szövik.

* * * * *

Druss a mólóknál felhúzott épületek mellett ballagott. A kocsmasort elhagyott, vén raktárházakból alakították ki, és mindenfelé sikátorok, falfülkék látszottak. Rikítóan öltözött nők ácsorogtak a falak mellett, a közelükben pedig rongyos férfiak ültek, játszócsontocskákat dobálva, vagy kisebb csoportokban beszélgetve.

Az egyik nő odalépett hozzá.

– Minden örömet, amit csak ki tudsz gondolni, megkaphatsz mindössze egy ezüstdénárért.

– Köszönöm, de nem.

– Tudok szerezni ópiumot, ha akarod.

– Nem – felelte, ezúttal zordabban, és ment tovább. Három szakállas alak talpra kászálódott, és elállta az útját.

– Egy kis adományt a szegényeknek, nagyuram? – szólalt meg az első.

Druss már válaszra nyitotta a száját, amikor észrevette, hogy a tőle balra álló férfi óvatosan mocskos ingének ráncai közé dugja a kezét. Jóízűt kuncogott.

– Ha előhúzod a kezed, és kés lesz benne, akkor megetettem veled, kis ember. – A koldus mozdulata félbeszakadt.

– Nem kellene fenyegetőznöd – mondta az első férfi. – Legalábbis fegyvertelenül nem. Nem bölcs dolog, nagyuram. – A háta mögé kapta kezét, és előrántotta hosszúpengéjű tőrét.

Alig került elő a fegyver, Druss már előre is lépett, és könnyedén lekent egy visszakezes pofont a férfinak. A szájon kapott rabló elbucskázott balra, szétszórva egy csapat utcalányt, majd egy téglafalnál fejezte be útját. Egyszer felnyögött, majd elcsendesedett. Druss nem törődött a másik két koldussal, ehelyett elindult a legközelebbi kocsma felé, és belépett.

Az ablaktalan helyiséget a magas mennyezeten végigfutó gerendákról lelógó lámpások világították meg. A kocsma az égő olaj és a pállott veríték bűzét árasztotta. Druss megindult a zsúfolásig megtelt tavernában – egy hosszú, kecskelábú asztal felé indult, amelyre több söröshordót pakoltak. Zsíros kötényt viselő öregember fordult felé.

– Hidd el, hogy nem akarsz inni a küzdelem előtt. Tele lennél széllel.

– Miféle küzdelem?

A férfi méricskélő pillantást vetett rá, de csillogó szemében nyoma, sem volt melegségnek.

– Nem akarod átverni Vén Thomot, ugye?

– Idegen vagyok itt – felelte Druss. – Na, miféle küzdelemről van szó?

– Kövess hát, kölyök! – mondta Thom, és átnyomakodott a tömegen a kocsma hátsó része felé, majd belépett egy szűk ajtónyíláson. Druss követte, és egy téglalap alakú raktárházba jutott, ahol középre széles körben homokot szórtak a földre, majd kötéllel körbevették. A távolabbi falnál atlétatermetű alakok álltak, és mindenféle gyakorlatokat végeztek, hogy ellazítsák váll- és hátizmaikat.

– Verekedtél valaha?

– Pénzért nem.

Thom bólintott, majd megemelte Druss öklét.

– Jó nagyok és laposak a bütykeid. De gyors is vagy, fiú?

– Mi a díj? – kérdezett vissza az ifjú.

– Ez nem így megy: nálad legalábbis nem. Ez egy rendszeres versengés, és az összes induló jó előre nevez, hogy a sportszerető úriembereknek legyen módjuk felmérni a harcosok képességeit. Viszont a verseny kezdete előtt felajánlják a közönség tagjainak, hogy kereshetnek néhány dénárt, ha kihívják valamelyik bajnokot. Például egy arany raq jár annak, aki talpon tud maradni addig, amíg a homokóra egyet fordul. Így a harcosok is bemelegíthetnek egy gyengébb képességű ellenféllel.

– Mennyi ideig tart egy forduló?

– Nagyjából addig, amennyi idő azóta eltelt, hogy beléptél a Vak Kalózba.

– És mi van, ha ez a fickó nyer?

– Ilyen nem fordul elő, kölyök. De ha mégis, akkor átveheti a vesztes helyét a nagy versenyben. A nagy pénz a tömeg által kötött fogadásokban rejlik. Mennyi pénz van nálad?

– Túl sokat kérdezel, öreg.

– Bah! Nem vagyok rabló, kölyök. Régebben az voltam, de megöregedtem, és lelassultam. Ma már az eszemből élek. Olyan fickónak tűnsz, aki ki tud állni önmagáért. Első pillantásra össze is tévesztettelek Lentriai Grassinnal: látod, ott áll a másik ajtónál. – Druss pillantása követte az öregember kinyújtott ujját, és megpillantotta a hatalmas izomzatú, rövidre nyírt fekete hajú ifjút, aki egy szőke hajú, konya bajszú, hasonlóan izmos harcossal beszélgetett. – A másik férfi Scatha, egy naashani matróz. Az meg ott, hátul, az a nagydarab: ő Borha. Ma éjjel ő fog győzni, ehhez kétség sem fér. Halálos fickó. Valószínűleg nyomorékká ver valakit, még mielőtt véget érne az este.

Druss a férfira nézett, és érezte, hogy tarkóján feláll a szőr. Borha irdatlan termetű alak volt – jó hat láb hét hüvelyk magas lehetett. Kopasz feje kissé megnyúlt, mintha csak egy vagriai sisakra feszítették volna rá a fejbőrét. Vállain elképesztő izmok dagadoztak, óriási nyakán kötélvastag inak feszültek.

– Nem okos dolog így méregetni őt, fiú. Túl jó ő hozzád, hidd el nekem. Képzett verekedő, és nagyon gyors. Még a bemelegítő verekedésben sem fog fellépni. Senki sem állna ki ellene, még húsz aranyraqért sem. De szerintem Grassinnal szemben kibírnál egy homokóra-lepergésnyi fordulót. És ha van pénzed, hogy fogadj, találok olyanokat, akik ellene tesznek.

– Mennyi a te részed, öreg?

– A fele annak, amennyit nyerünk.

– Milyenek az esélyek?

– Kettő az egyhez. Talán három az egyhez.

– És ha Borha ellen állok ki?

– Verd ki a fejedből, fiú! Pénzt akarunk keresni, és nem koporsótölteléket gyártani.

– Mennyi? – erősködött Druss.

– Tíz az egyhez... húsz az egyhez. Egyedül az istenek tudják!

Druss kinyitotta az övén viselt erszényt, és kivett belőle tíz ezüstöt, majd hanyag mozdulattal az öreg kinyújtott markába ejtette őket.

– Tudasd, hogy ki akarok állni Borha ellen, egy menetre!

– Asta csöcseire mondom, meg fog ölni!

– Ha nem teszi, akár száz ezüstöt is kereshetsz. Talán még többet is.

– Hát persze – felelte Vén Thom, és alattomosan elvigyorodott.

* * * * *

A tömeg lassan kezdte megtölteni a raktárházból kialakított arénát. Finom selyem- és bőrruhákba öltözött gazdag nemesek, kart karba öltve csipkét és szatént viselő hölgyeikkel helyet foglaltak a homokkörre néző legfelső padsorban. Az alsóbb sorokban kereskedők és kalmárok telepedtek le, jellegzetes csúcsos kalapjukban, és hosszú köpenyükben. Druss kényelmetlenül érezte magát: feszélyezte a tömeg. A levegő egyre büdösebb és melegebb lett, ahogy egyre több és több ember sorjázott befelé.

Rowena utálná ezt a helyet – a zajt, és a lökdösődő tömeget. Druss hangulata egyre komorabb lett, ahogy hitvesére gondolt, aki itt raboskodik valahol, Collan szeszélyeinek és vágyainak rabszolgájaként. Fejéből kisöpörte ezeket a gondolatokat, és a költővel folytatott beszélgetésére összpontosított. Élvezettel bosszantotta a másikat: ez lecsillapította haragját, amelyet az szított fel, hogy kénytelen-kelletlen, de be kellett ismernie, a parkban hallott szónok részben igazat mondott. Teljes szívéből és lelkéből szerette Rowenát. De egyben szüksége is volt rá, és gyakran eltöprengett azon, vajon melyik az erősebb: a szerelem vagy a szükség? Vajon azért igyekszik megmenteni őt, mert szereti, vagy azért, mert elveszne nélküle? Ez a kérdés folyamatosan gyötörte őt.

Rowena úgy tudta lecsillapítani háborgó lelkét, ahogy arra senki más nem volt képes. Segített neki, hogy a világra ne mint ellenségére tekintsen. Ez ritka és gyönyörű szép élményt jelentett. Druss arra gondolt, hogy ha most a felesége vele lenne, őt magát is undor töltené el a vérre és fájdalomra szomjazó izzadó sokaság láttán. Ehelyett a tömeg által közrefogott ifjú csak azt érezte, hogy a szíve szaporán ver, és egyre izgatottabban várja az összecsapás kezdetét.

Fakó tekintete végigsiklott a tömegen, és kiszúrta a hájas Vén Thomot, aki egy vörös köpenyes alakkal beszélgetett. A férfi mosolygott, otthagyta Thomot, és odasétált a kolosszusnak tűnő Borhához. Druss látta, hogy a harcos szeme kerekre tágul, majd a fickó felnevet. Druss nem hallotta a hangot, mivel a tömeg zsivaja elnyomta, de dühe egyből felhorgadt. Ez a Borha Collan egyik embere – talán azok között is ott volt, akik elragadták Rowenát.

Vén Thom átnyomakodott a tömegen, és egy viszonylag nyugodt sarokba vezette Drusst.

– Mozgásba lendítettem a dolgokat. Most pedig figyelj rám: a fejével ne is próbálkozz! Sokan eltörték már a kezüket a koponyáján. Mindig úgy hajol bele az ütésekbe, hogy ellenfelének bütykei csontot érjenek. Teste alsó részére támadj! És vigyázz a lábaira: kiválóan rúg velük, kölyök... mellesleg, hogy hívnak?

– Drussnak.

– No, Druss, ezúttal a golyóinál fogva ragadtad meg a medvét. Ha megsebesít, ne is próbálj a közelében maradni: le akar majd fejelni, hogy szétzúzza az arccsontjaidat. Próbálj meg elhátrálni, és védeni magad.

– Próbáljon csak meg ő elhátrálni – acsarogta Druss.

– Hát, hetyke egy kölyök vagy, az már igaz. De még sosem álltál szemben Borhához foghatóval. Olyan, akár egy élő pöröly.

Druss kuncogott.

– Te aztán tudod, miként deríts valakit jókedvre. Mik az esélyek?

– Tizenöt az egyhez. Ha talpon maradsz, hetvenöt ezüstöt kapsz – az eredeti tízen felül.

– Ez elég egy rabszolga megvásárlásához?

– Miért akarnál rabszolgát venni?

– Elég?

– Az a rabszolgától függ. Egyes lányokért akár százat is elkérhetnek. Már tudod is, hogy kit akarsz?

Druss megrázta erszényét, amelyből kihullott megmaradt négy ezüstje.

– Ezt is tedd fel!

A vénember átvette a pénzt.

– Felteszem, ez az összes vagyonod.

– Igen.

– Nagyon különleges ez a rabszolga?

– A feleségem. Collan rabolta el.

– Collan rengeteg nőt elrabolt már. A feleséged nem boszorkány, ugye?

– Mi? – förmedt rá Druss.

– Ne sértődj meg, kölyök. De Collan ma eladott egy boszorkányt Ventriai Kabucheknek. Ötezer ezüstöt kapott érte.

– Nem, nem boszorkány. Csak egy aranyos és kedves lány a hegyekből.

– Akkor jó: száznak elégnek kell lennie. De előbb meg kell nyerned. Megütöttek már valaha?

– Nem. De egyszer rám zuhant egy fa.

– Kiütött?

– Nem, de kicsit elszédültem.

– Borha ütéseit olyannak fogod érezni, mintha egy hegy zuhant volna rád. Remélem, elég erős vagy, hogy kibírd!

– Meglátjuk, öreg.

– Ha a földre küldd, gurulj a kötél alá! Különben letipor.

Druss elmosolyodott.

– Kedvellek, öreg. Nem édesíted meg a keserű orvosságot, igaz?

– Nincs semmi értelme, ha az íze förtelmes marad – felelte Thom, és csúfondárosan elvigyorodott.

* * * * *

Borha fürdött a tömegből felé áradó bámuló pillantások özönében – a férfiak félelemmel, és tisztelettel, a nők vággyal telve néztek rá. Úgy érezte, hogy az elmúlt öt évben kiérdemelte ezt a néma jutalmat. Kék szeme végigpásztázta a sorokat, és észrevette Mapeket, Mashrapur első miniszterét, Bodasent, mellette a ventriai követet, és még egy tucatnyi notabilitást az emír udvarából. Arca közönyös maradt, ahogy tekintete végigsiklott az átalakított raktárházon. Köztudott volt, hogy sosem mosolyog, csak akkor, amikor az ellenfele meginog a homokkörben vasökle csapásai alatt.

Grassinra pillantott, és nézte, ahogy a férfi izomlazító gyakorlatok sorát mutatja be. Vissza kellett fojtania mosolyát. Mások talán azt hiszik, hogy Grassin csupán merev izmait nyújtóztatja, de Borha ki tudta olvasni a félelmet a fickó mozdulataiból. Tekintete továbbvándorolt, és végigmérte a harcosokat. Csak kevesen néztek felé, és akik futó pillantást vetettek rá, azok is gyorsan félrenéztek.

Mindmegannyi vesztes – gondolta Borha.

Nagy lélegzetet vett, megtöltve hatalmas tüdejét. A levegő szinte forrt, és állott szagot árasztott. Borha jelzett egyik segédjének, hogy nyissa ki a raktárház két végén sorakozó széles ablakokat. Másik segédje odalépett hozzá.

– Akadt egy bugris, aki ki akar állni veled egy fordulóra, Borha.

A harcost elöntötte az ingerültség, és lopva végigmérte a közönséget. Minden tekintet rászegeződött. Tehát máris elterjedt a hír! Hátravetette a fejét, és kipréselt magából egy nevetést.

– Ki ez a fickó?

– Valami jövevény a hegyekből. Ifjonc még – szerintem olyan húsz körül járhat.

– Ez megmagyarázza ostobaságát – sziszegte Borha. Aki valaha is látta harcolni, azok között nem akadt olyan, akit örömmel töltött el a gondolat, hogy egy fordulón át viaskodhat a homokkörben Mashrapur bajnokával. De ettől még a férfi ugyanolyan bosszús maradt.

Tudta, hogy a győzelemhez sokkal többre van szükség öklöknél és lábaknál. A bátorság, és a helytállás összetett keveréke kellett hozzá, amihez társult még a kétely magvainak elvetése az ellenfél fejében. Az az ember, aki azt hiszi, hogy ellenfele legyőzhetetlen, máris vesztett, és Borha éveken át építgette hírnevét.

Két éve nem akadt senki, aki meg merte kockáztatni, hogy kiáll egy homokórányi fordulóra a bajnok ellen.

Mostanáig. Ami viszont felvetett egy másik kérdést. Az arénaharc szabályok nélkül folyt: a harcosok nyugodtan kitolhatták ellenfelük szemét, vagy rátiporhattak a nyakára, ha az a földre került. Halálesetek ritkán ugyan, de előfordultak, és számos arénaharcos nyomorodott meg egy életre. Borha azonban nem használhatja a halálosabb fogásokat egy ismeretlen ifjonc ellen. Ez azt sugallná, hogy fél a fiútól.

– Tizenöt az egyhez, ha kibírja – suttogta oda segédje.

– Ki alkudott érte?

– Vén Thom.

– Mennyit tett fel?

– Megtudom. – A férfi beleveszett a tömegbe.

A torna szervezője, egy Bilse nevezetű, irdatlanul hájas kereskedő lépett a homokkörbe.

– Barátaim, köszöntelek titeket a Vak Kalózban! – harsogta, és kövér tokái csak úgy rengtek. – Ma éjjel abban a kiváltságban lesz részetek, hogy megcsodálhatjátok Mashrapur legkiválóbb ökölharcosait.

Borha elzárta gondolatait a férfi zsongó hangja elől. Már éppen eleget hallotta korábban. Öt évvel ezelőtt még más hangulatban állt itt. Felesége és fia a tüdővésztől legyengülten feküdt odahaza, az ifjú Borha pedig rohant a Kalózba, hogy nyerjen tíz ezüstöt a bemelegítő versenyen, miután véget ért munkája a dokkoknál. Saját meglepetésére legyőzte ellenfelét, és elfoglalta helyét a versenyben. Aznap éjjel hat harcost vert össze, és hatvan aranyraqot nyert. Diadalittasan érkezett haza, ahol fiát halva, feleségét pedig eszméletlenül találta. Mashrapur legjobb orvosát hívatta hitveséhez. Az orvos közölte, hogy Cariát a gazdag északi negyedben álló ispotályba kell vitetni – de ehhez Borhának meg kellett válnia összes nehezen megszerzett aranyától. Caria az ispotályban egy időre magához tért, de ekkor a tüdővész ismét ledöntötte a lábáról.

A kezelés két éven át tartott, és háromszáz raqba került.

Caria végül mégis meghalt, testét felemésztette a kór.

Borha elmondhatatlan keserűséget érzett, és minden verekedésben ez hajtotta – gyűlöletét és dühét ellenfelére hárította.

Hallotta, hogy a nevét kiáltják, és felemelte jobb kezét. A tömeg ujjongott és tapsolt.

Ma már az északi negyedben állt márványból és a legremekebb fából épült háza, terrakotta tetővel. Húsz rabszolga leste minden óhaját, és a rabszolgákból meg selyemből befolyó jövedelme vetekedett a legnagyobb kereskedők hasznával. De még mindig harcolt, mivel múltja démonai erre kényszerítették.

Bilse bejelentette, hogy kezdődik az összecsapás, és Borha Grassint nézte, aki belépett a körbe, hogy megmérkőzzön egy tagbaszakadt dokkmunkással. A küzdelem alig néhány másodpercig tartott: Grassin egy jól irányzott horoggal leterítette a fickót. Borha segédje odalépett a bajnokhoz.

– Nagyjából kilenc ezüstöt tettek fel. Számít ez valamit?

Borha megrázta a fejét. Ha jelentős summáról lett volna szó, valamiféle trükkre gyanakodott volna – mondjuk, hogy egy külhonit állítanak ki ellene, egy kemény fickót egy másik városból, egy Mashrapurban ismeretlen bérverekedőt. De nem. Itt csupán az önteltség és az ostobaság keverékéről volt szó.

Bilse elkiáltotta a nevét, Borha pedig belépett a körbe. Lábával kitapogatta a homokot. Ha túl vastag, lelassítja a mozgást, ha túl vékony, a verekedők megcsúszhatnak és elveszíthetik egyensúlyukat. Most jól gereblyézték el, így Borha elégedetten emelte fel pillantását, és vette szemügyre a körbe átellenben belépő férfit.

Fiatal volt még, és több hüvelykkel alacsonyabb nála, ellenben irdatlanul széles vállakkal büszkélkedhetett. Végigmérte a vaskos mellkast, a kidolgozott mellizmokat, a hatalmas karizmot. Borha a másik mozgását figyelte, és látta, hogy ruganyos léptekkel, szinte könnyedén halad. Vastag derekát kevés háj övezte, vaskos nyakát pedig hatalmas, kidagadó izmok óvták. Borha tekintete ellenfele arcára vándorolt. Erős járomcsontokat, jókora állat, széles, lapos orrot és erős homlokot látott. A bajnok kihívója szemébe nézett: a fakó szempárban nyoma sem volt félelemnek. Úgy tűnik, mintha gyűlölne – gondolta Borha.

Bilse az ifjút úgy jelentette be, mint a „Drenai földjéről érkezett Drusst”. A két harcos közelebb lépett egymáshoz. Borha Druss fölé tornyosult, és kinyújtotta mindkét kezét, de Druss csak elmosolyodott, és visszasétált a kötélhez, várva a küzdelemre hívó jelet.

A bajnok fel sem vette a sértést. Kezét a bevett ökölvívó alapállásba emelte – bal karját kinyújtotta, míg jobb öklét az arcához emelte, majd megindult az ifjú felé. Druss már előre is robbant, kis híján meglepve Borhát. A bajnok azonban gyors volt, és megeresztett egy irdatlan balost az ifjú arcába, amit egy jobb keresztütés követett, amely Druss állán csattant. Borha hátralépett, hogy Drussnak legyen elég helye elvágódni, de ekkor valami robbant az oldalában. Egy pillanatra azt hitte, hogy valaki egy követ vágott hozzá a tömegből, de azután rájött, hogy ellenfele ökle sújtott le. Az eleséstől igen messze álló ifjú kapott két ütést, amire a sajátjával felelt. Borha megingott a csapástól, de máris ellentámadásba lendült: ütéskombinációitól Druss feje hátranyaklott, de ez nem állította meg őt. Borha úgy tett, mintha egyenes ütést akarna mérni ellenfele fejére, majd egy horoggal gyomron vágta az ifjút, mire Druss felmordult, és megeresztett egy irdatlan jobbost. Borha lebukott az ütés elől, épp időben, hogy lássa a felfelé lendülő bal öklöt. Sikerült oldalra kapnia a fejét, így Druss keze csak az arcán találta el. Felegyenesedett, és alulról felfelé sújtott Druss arcába, amitől a férfi bal szeme felett felnyílt a bőr. Borha megkínálta egy jobbossal is.

Az egyensúlyát vesztett Druss hátratántorodott, Borha pedig már mozdult is, hogy végezzen vele, de ekkor egy kalapácsütés zúdult a szíve alá, és hallotta, hogy megroppan az egyik bordája. Felhorgadt benne a harag, és ütések záporát zúdította az ifjonc arcára, és testére – a brutális, erős csapások a kötél felé terelték ellenfelét. Újabb horog következett, ezúttal Druss jobb szeme fölé. Az ifjonc lebukott, és jobbra-balra kígyózott, de egyre több és több pusztító erejű csapás ért célba. A győzelmet szimatoló Borha fokozta támadásainak vadságát és gyorsaságát. Druss azonban csak nem zuhant a földre, hanem leszegett fejjel megrohanta Borhát. A bajnok ellépett oldalra, és megeresztett egy balost, amely lepattant az ifjú válláról. Druss visszanyerte egyensúlyát, Borha pedig közelebb lépett hozzá. Druss kitörölte a vért a szeméből, és megindult a bajnok felé. Borha ballal cselezett, de az ifjú nem törődött vele, és meglendítette a jobbját – az ökle átjutott ellenfele védelmén, és nekicsapódott a sérült bordának. A bajnok összerezzent, ahogy fájdalom robbant az oldalában. Hatalmas ököl csattant az állán, és érezte, hogy az egyik foga kitörik: felütéssel felelt, amely lábujjhegyre emelte Drusst, majd következett egy jobbhorog, amely majdnem ledöntötte lábáról az ifjoncot. A drenai jobbja ismét nekicsattant a bordájának, mire Borha elhátrált. A két férfi körözni kezdett, és Borha csak most hallotta meg a tömeg őrjöngését. Drusst biztatták, éppen úgy, ahogy öt évvel ezelőtt Borhának szurkoltak.

Druss támadott. Borha lecsapott ballal, de elhibázta, viszont lesújtott jobbal, ami célba ért. Druss megingott, de jött tovább. A bajnok háromszor csapott le rá, még jobban felszakítva a sebeket, amelyekből vér szivárgott az ifjú arcán. A szinte semmit sem látó Druss ütött – az egyik csapás Borha jobb vállát érte, elzsibbasztva karját, a másik a homlokán csattant. Most már a bajnok arcából is vér szivárgott, és a tömeg fülsiketítőén bömbölt.

A morajjal mit sem törődő Borha ellentámadásba lendült, és visszaszorította Drusst a körben – újra és újra eltalálta brutális horgaival, és egyeneseivel.

Ekkor felzúgott a kürt: a homokórában lepergett a homok. Borha hátralépett, de Druss támadott tovább. A bajnok megragadta, derekához szorította karjait, és közelebb rántotta magához.

– Vége van, fiú – sziszegte. – Megnyerted a fogadást.

Druss kitépte magát a szorításból, és megrázta a fejét, amitől vér fröccsent a homokra. Majd felemelte kezét, és Borhára mutatott.

– Menj el Collanhoz – vicsorogta –, és mond meg neki, hogy ha bárki bántja a feleségemet, letépem a fejét a nyakáról!

Ezzel sarkon fordult, és kilépett a körből.

Borha is megfordult, és látta, hogy a többi arénaharcos őt nézi.

Most már mindegyikük bele mert nézni a szemébe... Grassin pedig mosolygott.

* * * * *

Sieben nem sokkal éjfél után érkezett a Csontfába. Odabent akadt még néhány harcedzett vedelő, és a szolgálólányok fáradtan sétálgattak közöttük. Sieben nekiindult a karzatra vezető lépcsőnek, és Druss-szal közös szobájuk ajtajához lépett. Már majdnem kinyitotta, amikor hangokat hallott odabentről. Előrántotta egyik kését, belökte az ajtót, és beugrott a helyiségbe. Druss az egyik ágyon ült feldagadt és összevert arccal – szeme fölött durva öltések húzódtak. Sieben ágyán egy mocskos és hájas férfi ücsörgött, míg az ablaknál egy háromágú szakállt viselő, fekete köpenyes nemesember állt. A költő alig ugrott be, a nemes máris megpördült, és ragyogó szablyája suhogva tört elő tokjából. A hájas fickó felordított, és levetette magát az ágyról, tompa puffanással érkezve Druss mögé.

– Nem sietted el, költő – szólalt meg a csatabárdos.

Sieben rámeredt a torkától alig kéthüvelyknyire megállapodott szablya hegyére.

– Nem telt sok időbe, hogy új barátokra tegyél szert – mosolyodott el erőltetetten. Nagyon óvatosan visszacsúsztatta kését a tokjába, és megkönnyebbülten látta, hogy a nemes is elteszi szablyáját.

– Ő Bodasen, Ventriából – mondta Druss. – A mögöttem térdelő ember pedig Thom.

A hájas férfi feltápászkodott, és szégyenkezve elmosolyodott.

– Örülök, hogy találkoztunk, nagyuram – hajolt meg.

– Ki az ördög ajándékozott meg ezekkel a véraláfutásokkal? – kérdezte Sieben, és közelebb ment, hogy megvizsgálja Druss sebeit.

– Senki nem ajándékozott meg velük. Meg kellett harcolnom értük.

– Megverekedett Borhával – szólalt meg Bodasen, akinek beszédén leheletnyi keleti akcentus érződött. – Remek küzdelem volt: egy teljes homoklepergésig tartott.

– Egen, azt látni kellett volna – fűzte hozzá Thom. – Borha egyáltalán nem tűnt boldognak: főleg akkor nem, amikor Druss eltörte a bordáját! Mindannyian hallottuk a reccsenést. Egyszerűen csodálatos volt.

– Megverekedtél Borhával? – suttogta Sieben.

– Egy teljes fordulónyit bokszolt – mondta a ventriai. – Mivel kirurgusok nem voltak a közelben, én segédkeztem a sebek összeöltésénél. Te Sieben vagy, a költő, nem igaz?

– Igen. Ismerlek téged, barátom?

– Láttalak egyszer Drenanban előadni, és olvastam az Árnyjáróról írt históriádat. Lenyűgözően ötletesnek találtam.

– Köszönöm. Szükség is volt az ötletességre, mivel nagyon keveset tudunk róla. Nem is tudtam, hogy a művem ilyen messzire jutott. Csak ötven példányban adták ki.

– A császárom egyik útja során szert egy bőrkötéses, aranylevelekkel dombornyomott példányra. Nagyon szép kézírással készült.

– Ezekből csak öt készült – felelte Sieben. – Húsz raqba került egy, és gyönyörű darabok voltak.

Bodasen kuncogott.

– Császárom hatszázat fizetett érte.

Sieben felsóhajtott, és leült az ágy szélére.

– Hát, a hírnév többet ér, mint az arany, mi? Mondd csak Druss, mi vett rá arra, hogy megverekedj Borhával?

– Száz ezüstöt kerestem. Most már megvehetem Rowenát. Megtudtad, hogy hol őrzik?

– Nem, barátom. Collan mostanában csak egy nőt adott el. Egy látnokot. Rowenát nyilván megtartotta magának.

– Akkor megölöm őt, és elviszem a feleségem. A pokolba Mashrapur törvényeivel!

– Ha megengeditek, azt hiszem segíthetek – szólalt meg Bodasen. – Értesíthetem Collant. Talán még azt is elérhetem, hogy szabadon engedje hitvesedet... vérontás nélkül.

Sieben egy szót sem szólt, de észrevette a ventriai sötét szemébe gyűlő aggodalmat.

– Már nem várok sokáig – mondta Druss. – Fel tudod keresni őt holnap?

– Hát persze. Te itt maradsz?

– Itt várok az üzenetedre – ígérte meg Druss.

– Remek. Most pedig mindnyájatoknak jó éjt kívánok – mondta Bodasen, és kurtán meghajolt.

Miután távozott, Vén Thom is az ajtóhoz lépett.

– No, kölyök, micsoda egy éjszaka volt! Ha úgy döntesz, hogy ismét verekedni akarsz, megtisztelsz azzal, ha engem kérsz fel lebonyolítónak.

– Ennyi elég volt – válaszolta Druss. – Előbb döntök magamra egy fát, minthogy újra megküzdjek azzal az emberrel.

Thom megcsóválta a fejét.

– Bárcsak jobban bíztam volna benned! Én csak egy ezüstöt tettem rád. – Kuncogott, és széttárta a kezét. – Bár azt hiszem, az élet már csak ilyen. – Mosolya megfakult. – Hadd figyelmeztesselek, Druss: Collannak sok barátja akad errefelé. És találsz itt olyanokat is, akik egy korsó sörért átvágják a másik torkát. Légy óvatos! – Ezzel megfordult, és elhagyta a szobát.

A asztalon egy korsó bor állt, amelyből Sieben megtöltötte agyagkupáját, és leült.

– Furcsa egy fickó vagy, annyi biztos – vigyorodott el. – De legalább Borha javított az ábrázatodon. Szerintem eltört az orrod.

– Igazad lehet, de most meséld el, mivel töltötted a napod!

– Négy közismert rabszolga-kereskedőt látogattam meg. Collan nem vitt magával nőket a rabszolgapiacra, viszont a Harib Ká elleni támadásodról mindenhol tudnak már. A túlélők közül egyesek visszatértek Collanhoz, és úgy beszélnek rólad, akár egy démonról. De van itt egy talány, Druss. Nem tudom, hogy hol lehet a lány... hacsak nem Collan házában.

A Druss jobb szeme fölötti seb vérezni kezdett. Sieben keresett egy rongyot, és átnyújtotta a csatabárdosnak. Druss intett, hogy nem kell.

– Majd összeforr. Felejtsd el!

– Az istenekre, Druss, pokoli fájdalmaid lehetnek! Az arcod feldagadt, a szemed környéke tiszta fekete.

– A kín arra emlékeztet, hogy még élsz. Ráköltötted az ezüstdénárokat a szajhára?

Sieben jót kacagott.

– Igen. Nagyon jó volt: azt mondta, hogy én vagyok a legjobb szerető, akivel valaha is találkozott.

– Ez meglepő – mondta Druss, mire Sieben felnevetett.

– Igaz... de jó volt hallani. – A költő belekortyolt a borába, majd felállt, és felnyalábolta a holmiját.

– Hova mész? – kérdezte Druss.

– Nem megyek... hanem megyünk. Szobát cserélünk.

– Nekem tetszik itt.

– Igen, lakályos. De aludnunk kell, és bármennyire kellemes emberek voltak is a vendégeid, nem látom okát, hogy megbízzam vadidegenekben. Collan gyilkosokat uszít majd rád, Druss. Bodasen akár az ő zsoldjában is állhat, és az imént távozó mozgó tetűfészek szerintem egy rézgarasért még a saját anyját is eladná. Úgyhogy bízz bennem, és költözzünk!

Sieben kiment, magához szólította az egyik szolgálólányt, a kezébe csúsztatott egy ezüstöt, majd arra kérte, hogy tartsa titokban költözésüket – még a fogadós előtt is. A lány bőrkötényének zsebébe csúsztatta a pénzt, és a karzat távolabbi végéhez vezette a két férfit. Az új szoba tágasabbnak bizonyult az előzőnél – három ággyal, és két lámpással büszkélkedhetett. A kandallóba már bekészítették a fát, de még nem gyújtottak be, így a szobában hideg uralkodott.

Amikor a lány távozott, Sieben begyújtott, és leült a kandalló mellé, a hasábokat nyaldosó lángokat figyelve. Druss levetette a csizmáját, zekéjét, majd elnyúlt a szélesebb ágyon. Pillanatok alatt elaludt – csatabárdja az ágy mellett, a padlón hevert.

Sieben kibújt késekkel teli vállszíjából, és ráakasztotta a szék támlájára. A tűz erőre kapott, a költő pedig még több vaskos hasábot dobott a kandallóba a fáskosárból. Ahogy telt-múlt az idő, a lenti fogadóból kiszűrődő neszek elhalkultak, és csak az égő fa ropogása törte meg a csendet. Sieben elfáradt, de nem aludt el.

Majd meghallotta a lépcsőn felfelé osonó férfiak lépteinek neszét. Előhúzta egyik kését, az ajtóhoz lépett, résnyire kinyitotta, és kikukucskált. A karzat másik végén hét ember gyűlt korábbi szobájuk ajtajához – velük volt a fogadós is. Az ajtót feltépték, a férfiak pedig berontottak, de kisvártatva ismét megjelentek. Az egyik alak megragadta a fogadós ingét, és a falnak lökte. A rémült férfi megemelte hangját, így Sieben ki tudott venni néhány szót: „Itt voltak... esküszöm... a gyerekeim életére... Ők... fizetés nélkül...” Sieben látta, hogy a férfit a földre lökik. Az orgyilkos-jelöltek ledobogtak a lépcsőn, és eltűntek az éjszakában.

Sieben bezárta az ajtót, visszatért a tűz mellé, majd elaludt.

6

Borha némán ült, mialatt Collan a Druss felkutatására küldött embereket szidta. Azok szégyenkezve, lehajtott fejjel álltak előtte.

– Mióta dolgozol nekem, Kotis? – kérdezte a drenai egyiküket. Halk hangjából kiérződött a fenyegetés.

– Hat éve – felelte a sor közepén álló magas, széles vállú, szakállas ökölharcos. Borha emlékezett rá, hogy miként győzte le ezt az embert: nem tartott tovább hetven szívdobbanásnál.

– Hat éve – ismételte Collan. – És ezalatt találkoztál másokkal, akik összeütközésbe kerültek velem?

– Egen, hogyne. De az értesülés Vén Thomtól származott. Esküdözött, hogy a Csontfában szálltak meg... és így is volt. Csakhogy elbújtak a Borhával folytatott verekedés után. Az embereink még mindig keresik őket: nem lesz nehéz holnap rájuk bukkanni.

– Igazad van – felelte Collan. – Nem lesz nehéz rájuk bukkanni, mivel idejönnek!

– Visszaadhatnád a feleségét – javasolta Bodasen, aki a szoba másik felében álló díványon heverészett.

– Nem adok vissza asszonyokat. Én megszerzem őket! Bárhogy legyen is, fogalmam sincs, hogy melyik tanyasi némberről beszél! Azok közül, akiket elkaptunk, a legtöbben elmenekültek, amikor az az eszelős megtámadta a tábort. Szerintem a felesége örömmel vette a lehetőséget, hogy megszabadulhatott a karmai közül.

– Ő nem az a férfi, akinek örülnék, ha a nyomomba szegődne – szólalt meg Borha. – Még sosem ütöttem meg senkit ilyen keményen... és senkit nem láttam, aki talpon maradt volna utána.

– Mindannyian térjetek vissza az utcára! Fésüljétek át a dokkok közelében a fogadókat, és a kocsmákat! Nem lehetnek messze. Kotis, te pedig fogd fel, hogy ha holnap besétál az otthonomba, végzek veled!

A férfiak kicsörtettek, Borha pedig hátradőlt székében, elnyomva egy nyögést, amikor sérült bordája fájdalomnyilat küldött az oldalába. Vissza kellett lépnie a tornától, ami sértette büszkeségét. Ennek ellenére kelletlen csodálatot érzett az ifjú harcos iránt: Cariáért ő is megküzdött volna annak idején bárkivel, még egy sereggel is.

– Tudod, hogy mit gondolok?

– Na mit?! – csattant fel Collan.

– Szerintem az ő felesége az a boszorkány, akit eladtál Kabucheknek. Hogy is hívták?

– Rowenának.

– Megerőszakoltad?

– Hozzá sem értem – hazudta Collan. – De bárhogy is, már eladtam Kabucheknek, aki ötezer ezüstöt adott érte. Mindössze ennyit! Tízet kellett volna kérnem.

– Szerintem fel kellene keresned az Öregasszonyt – javasolta Borha.

– Nincs szükségem prófétára ahhoz, hogy megtudjam, miként bánjak el egy csatabárdos falusi bugrissal. És most térjünk rá az üzletre! – Bodasenhez fordult. – Még túl kevés idő telt el, így nem kaphattál választ a követelésünkre. Tehát mit keresel itt ma éjjel?

A ventriai elmosolyodott, és fehér fogai csak úgy villogtak sötét, háromágú szakállában.

– Azért jöttem ide, mert azt mondtam az ifjú harcosnak, hogy találkozunk. Azt is mondtam, hogy talán el tudom érni, engedd szabadon a hitvesét. De ha már eladtad őt, akkor csak az időmet pocsékolom.

– Mi közöd neked ehhez?

Bodasen felállt, és válla mögé lendítette fekete köpenyét.

– Katona vagyok Collan, mint ahogy egykor te is az voltál. Ismerem az embereket. Látnod kellett volna azt a harcot Borhával. Nem volt szép: brutális volt, és már-már rémisztő. Nem egy falusi bugrissal állsz szemben, hanem egy rémítő gyilkossal. Nem hiszem, hogy bármelyik embered meg tudná állítani.

– Mit törődsz vele?

– Ventriának szüksége van a szabadkereskedőkre, és te vagy a kapocs, ami hozzájuk fűz. Még nem akarlak holtan látni.

– Én is harcos vagyok, Bodasen.

– Való igaz, drenai. De vegyük csak át, hogy mit tudunk. A portyát túlélt emberek beszámolója szerint Harib Ká hat embert küldött az erdőbe. Nem tértek vissza. Ma éjjel beszéltem Druss-szal, és elmondta, hogy ő végzett velük, és én hiszek neki. Azután megrohanta a tábort, ahol negyven fegyveres pihent. Az emberek szétfutottak. Most pedig megverekedett Borhával, akiről a legtöbben, köztük én is, azt gondolták, hogy legyőzhetetlen. Az imént elküldött csőcseléknek esélye sincs ellene.

– Ez igaz – ismerte be Collan. – Csakhogy, amint végez velük, a városi őrség lefogja. És én már csak négy napot maradok a városban, azután elhajózom a szabadkereskedők kikötőjébe. Viszont felteszem, van számomra egy jó tanácsod?

– Eltaláltad. Szerezd vissza a nőt Kabuchektől, és add át Drussnak! Vedd meg, vagy lopd el: akárhogy is, tedd meg, Collan!

A ventriai tiszt kurtán, unottan bólintott, majd elhagyta a szobát.

– Én hallgatnék rá, ha a helyedben lennék – javasolta Borha.

– Ne kezd már te is! – tombolt Collan. – Az istenekre, hát a te agyadat is összezavarta ez a fickó ma éjjel? Mindketten tudjuk, hogy mi tart minket ennek a trágyadombnak a tetején. A félelem. Az áhítat. Időnként a tömény rettegés. Hova lenne a hírnevem, ha visszaadnám az elorzott nőt?

– Valahol igazad van – állt fel Borha –, de a hírnév helyreállítható. Az élet már más dolog. Azt mondta, hogy letépi a fejed, és ő az a fickó, aki ezt meg is teszi.

– Sosem gondoltam, hogy látlak rettegve elfutni, barátom. Azt hittem, hogy hírből sem ismered a félelmet.

Borha elmosolyodott.

– Erős vagyok, Collan. A hírnevemet felhasználom, mert megkönnyíti a győzelmet, de nem élek belőle. Ha a rohamozó bika útjában állok, félreugrom, vagy megfordulok, és elfutok, vagy felmászok egy fára. Az erős embernek mindig tisztában kell lennie a korlátaival.

– Nos, hát ő segített neked meglelni a sajátodat – gúnyolódott Collan.

Borha elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. Kilépett Collan házából, és nekiindult az észak felé vezető utcáknak. A szélesebb és fákkal szegett úton haladt, amikor az őrség egyik őrjárata elmasírozott mellette. A kapitány tisztelgett, amikor felismerte a bajnokot.

Az egykori bajnokot – gondolta Borha. Ezután Grassinnak jár majd a tisztelet.

A jövő esztendőig.

– Visszajövök – suttogta. – Vissza kell jönnöm, mert már csak ez maradt nekem.

* * * * *

Sieben lassan a tudattalanság állapotába sodródott, átjutva az álom rétegein. Kék tavon ringatózott, de teste mégis száraz maradt; virágokkal teli szigeten állt, de mégsem érezte a földet a talpa alatt; szaténágyban hevert egy márványszobor mellett. Érintésére a szobor hús-vér lénnyé változott, de fagyos maradt.

Kinyitotta a szemét, és az álom elszivárgott emlékezetéből. Druss még mindig mélyen aludt. Sieben felállt székéből, kinyújtózott, majd lepillantott az alvó harcosra. Annak homlokán az öltések megfeszültek, és ráncba gyűrődtek, mindkét szemhéját alvadt vér borította, orra pedig megdagadt, és elszíneződött. Sebei ellenére az arca mégis erőt sugárzott,. Sieben pedig megborzongott az ifjúból áradó szinte nem emberi hatalom láttán.

Druss felnyögött, és kinyitotta a szemét.

– Hogy érzed magad ma reggel? – kérdezte a költő.

– Mintha egy ló vágtázott volna át az arcomon – felelte Druss. Kigördült az ágyból, és töltött magának egy kupa vizet. Ekkor valaki kopogott az ajtón.

Sieben az ajtóhoz lépett, és előhúzta egyik kését.

– Ki az?

– Én vagyok, uram – hallatszott a szolgálólány hangja. – Egy ember akar látni: lent van a földszinten.

Sieben kinyitotta az ajtót, mire a lány kecsesen meghajolt.

– Ismered őt? – kérdezte Sieben.

– Ő az a ventriai úriember, aki múlt éjjel itt járt, uram.

– Egyedül jött?

– Igen, uram.

– Küldd fel! – utasította Sieben. Amíg vártak, a költő beszámolt Drussnak azokról a férfiakról, akik múlt éjjel őket keresték.

– Fel kellett volna ébresztened.

– Úgy véltem, hogy mészárlás nélkül is megoldható a dolog – felelte Sieben.

Bodasen lépett be az ajtón, és azonnal az ablaknál álló Drusshoz sietett. Előrehajolt, és megvizsgálta a csatabárdos szemöldökén a varratokat.

– Jól tartanak – mosolyodott el Bodasen.

– Mi hír? – kérdezte Druss.

A ventriai levetette fekete köpenyét, és ráterítette a szék támlájára.

– A múlt éjjel Collan embereket küldött szét a városban a felkutatásodra: orgyilkosokat. De ma reggel megjött a józan esze, és egyik emberével üzent nekem. Úgy határozott, hogy visszaadja a hitvesedet.

– Jó. Hol és mikor?

– Fél mérföldre innen nyugatra, a rakparton. Ma este ott találkozunk, egy órával alkonyat után. Ott kapod meg Rowenát. Csakhogy Collan aggódó típus: nem akar meghalni.

– Nem ölöm meg – ígérte meg Druss.

– Azt akarja, hogy egyedül menj... és fegyvertelenül.

– Őrület! – tombolt Sieben. – Azt hiszi, hogy bolondokkal akadt dolga?

– Bármi is, attól még drenai nemes maradt – mondta Bodasen. – Lehet adni a szavára.

– Én ugyan nem adok – sziszegte a költő. – Collan gyilkos renegát, aki mások nyomorúsága árán gazdagodott meg. Valódi drenai nemes!

– Én ott leszek – közölte Druss. – Van más választásunk?

– Ez csapda, Druss. A Collan-féle emberek hírből sem ismerik a becsületet. Annyi biztos, hogy ő ott lesz – legalább egy tucat gyilkossal együtt.

– Nem fognak megállítani – makacskodott a csatabárdos, és fakó szeme megvillant.

– A torokba döfött kés mindenkit megállít.

Bodasen Drusshoz lépett, és rátette kezét az ifjú vállára.

– Collan megnyugtatott, hogy becsületes ügyletről van szó. Nem hoztam volna el ezt az üzenetet, ha úgy vélném, hogy hazudik.

Druss bólintott, és elmosolyodott.

– Hiszek neked.

– Hogyan találtál meg minket? – érdeklődött Sieben.

– Azt mondtátok, hogy itt lesztek – felelte Bodasen.

– Pontosan hol lesz a találkozó? – kérdezte Druss. Bodasen elmondta a szükséges tudnivalókat, majd elköszönt.

Amikor elment, Sieben az ifjú csatabárdoshoz fordult.

– Tényleg hiszel neki?

– Hát persze. Hiszen ő egy ventriai úriember. Az apám azt mondta, hogy ők a világ legrosszabb kalmárai, mivel gyűlölik a hazugságot, és a csalást. Így nevelték őket.

– Collan nem ventriai – mutatott rá Sieben.

– Nem – bólintott Druss zord arccal. – Nem, ő nem ventriai. Pontosan olyan, amilyennek lefestetted. És bizony, igazad van, költő. Csapdába sétálok.

– És mégis menni akarsz?

– Ahogy már mondtam, nincs más választásunk. De neked nem kell ott lenned. Shadaknak tartozol, és nem nekem.

Sieben elmosolyodott.

– Bizony igazad van, vén csataló. Na, hogyan játsszuk el ezt a kisded játékot?

* * * * *

Egy órával alkonyat előtt Collan a rakpartra néző emeleti szoba ablakánál ült. Mellette a szakállas Kotis állt.

– Mindenki a helyén? – kérdezte a drenai kardforgató.

– Egen. Két számszeríjász, és hat késelő. Borha eljön?

Collan jóképű arca elsötétült.

– Nem.

– Sokat számítana – jegyezte meg Kotis.

– Ugyan miért?! – csattant fel a drenai. – Már kapott egy verést a paraszttól!

– Szerinted tényleg egyedül és fegyvertelenül jön majd?

– Bodasen úgy véli, igen.

– Az istenekre, micsoda egy bolond!

Collan felröhögött.

– A világ teli van bolondokkal, Kotis. Így leszünk mi gazdagok. – Kihajolt az ablakon, és lenézett a rakpartra. Az ajtók előtt szajhák lebzseltek, két koldus meg a járókelőket szólította le. Az egyik kocsmából egy részeg rakodómunkás tántorgott ki, nekiütközött a falnak, majd egy leengedett horgony kecsességével a földre roskadt. Megpróbált felállni, de amikor megpróbálta felemelni tengerészzsákját, visszazuhant. Ekkor összegömbölyödött a kövön, és elaludt. Micsoda város! – gondolta Collan. Micsoda gyönyörű város! Az alvó férfihoz egy lotyó lépett, és szakértő módon kotorászni kezdett a férfi erszényében.

Collan ellépett az ablaktól, és előhúzta szablyáját. Felvett egy fenőkövet, és megélezte fegyverét. Bár nem állt szándékában megküzdeni a paraszttal, de az ember sosem lehet elég óvatos.

Kotis töltött magának egy kupa lőrét.

– Ne igyál túl sokat! – figyelmeztette Collan. – Az a fickó még fegyvertelenül is tud harcolni.

– Majd nem harcol olyan jól, ha egy számszeríjvessző üti át a szívét.

Collan leült a bélelt bőrpamlagra, és kinyújtotta hosszú lábát.

– Néhány nap múlva gazdagok leszünk, Kotis. Annyi ventriai aranyunk lesz, hogy megtölthetjük vele ezt a nyomorúságos szobát. Azután elhajózunk Naashanba, és veszünk egy palotát. Talán nem is csak egyet.

– Szerinted a kalózok segítenek Ventriának? – kérdezte Kotis.

– Nem. Már elfogadták a naashaniak aranyát. Ventriának befellegezett.

– Akkor hát megtartjuk Bodasen pénzét?

– Hát persze. Ahogy azt mondtam, a világ teli van bolondokkal. Tudod, én is közéjük tartoztam egykor. Álmokat szőttem, és elpazaroltam rájuk az életem felét. Lovagiasság, udvariasság: az apám addig etetett ezekkel az elvekkel, amíg a gondolataimat már csak a lovagokról szóló álmok töltötték ki. És valóban hittem bennük. – Collan felkacagott. – Hihetetlen! De tanultam a hibáimból. Bölcsességre tettem szert a világot illetően.

– Jókedvedben vagy ma – mondta Kotis. – Viszont Bodasent is meg kell ölnöd. Nem fog örülni, ha megtudja, hogy becsapták.

– Vele magam küzdök meg. Ventriaiak! A ragya verje ki őket! Azt hiszik, mindenki másnál többek. Bodasen pedig még a többieknél is nagyképűbb: azt képzeli, hogy ért a kardforgatáshoz. Na, majd meglátjuk. Apró sebeket ejtek rajta: itt egy szúrást, ott egy vágást. Kutyául fog szenvedni, és mielőtt megölöm, megtöröm a büszkeségét.

– Lehet, hogy jobb nálad – kockáztatta meg Kotis.

– Senki sem jobb nálam szablyával, vagy rövidkarddal.

– Azt mondják, Shadak az egyik legjobb, aki valaha is élt.

– Shadak vénember! – őrjöngött Collan, és talpra szökkent. – Még fénykorában sem állhatott volna meg előttem!

Kotis elsápadt, és valami bocsánatkérést dadogott.

– Hallgass! – förmedt rá Collan. – Indulj, és nézd meg, hogy az emberek a helyükön vannak-e.

Ahogy Kotis kihátrált a szobából, Collan töltött magának egy kupa bort, és visszaült az ablak mellé. Shadak! Mindig Shadak! Mi van abban az emberben, ami mindenkiben tiszteletet ébreszt? Mi olyat tett valaha is? Shemak golyóira, én kétszer annyi kardforgatót öltem meg, mint a vénember! És énekel bárki is dalokat Collanról? Nem.

Egy napon levadászom – fogadkozott magában. A nyilvánosság előtt teszem mindezt, hogy az emberek láthassák, amint a nagy Shadak megszégyenül. Collan kinézett az ablakon. A nap lenyugvóban volt, és fénye lángokká változtatta a tengert.

A paraszt hamarosan megérkezik. És akkor igazán kezdetét veszi a móka.

* * * * *

Druss közeledett a rakparthoz. A távolabbi végén egy hajó horgonyzott: a rakodómunkások már a tartóköteleket oldozták el, és hajították fel a fedélzetre, míg a magasban matrózok bontották ki a főárboc vitorláját. Sirályok suhantak el a hajó felett – szárnyuk ezüstként csillant a holdfényben.

Az ifjú harcos körülnézett a szinte teljesen kihalt rakparton: mindössze két szajhát, és egy alvó férfit látott. Szemügyre vette az épületeket, de az összes ablak zárva volt.

Érezte saját félelmét: de nem magáért aggódott, az izgatta, mi történik Rowenával, ha Collan megöli őt. Akkor feleségére a rabszolgák élete vár, és Druss ezt nem tudta elviselni.

Szeme felett a sebek még mindig sajogtak, és tompa, lüktető fejfájás emlékeztette a Borhával vívott küzdelemre. Harákolt egyet, és kiköpött, majd elindult a rakparton. Jobb kéz felől, az árnyékok közül egy férfi lépett elő.

– Druss! – szólította meg a férfi fojtott hangon. Az ifjú megállt, és a beszélő felé fordította fejét: Vén Thom állt ott, az egyik sötét sikátor szájában.

– Mi akarsz? – kérdezte Druss.

– Várnak rád, kölyök. Kilencen vannak. Tűnj el innen!

– Nem tehetem. Náluk van a feleségem.

– A fenébe is, fiú, meg fogsz halni!

– Majd meglátjuk.

– Hallgass ide! Kettőnél számszeríj is van. Maradj a jobb oldali fal közelében! A lövészek az emeleten vannak: ha közel maradsz a falhoz, nem tudnak megcélozni.

– Így teszek, és köszönöm, öreg.

Thom visszahátrált az árnyékba, és eltűnt. Druss nagy levegőt vett, és tovább ment a rakparton. Látta, hogy valamivel előtte, és fölötte kinyílik egy ablak. Irányt változtatott, és a holdfényben fürdő épületek felé indult.

– Hol vagy, Collan? – kiáltotta.

Fegyveres férfiak léptek ki az árnyékból, és Druss észrevette köztük a sudár, jóképű Collant. Az ifjú favágó ment tovább.

– Hol a feleségem? – kiáltott oda.

– Éppen ez benne a szép – felelte Collan, és rámutatott a hajóra. – A fedélzeten van: eladtam Kabucheknek, a kalmárnak, aki éppen most indul ventriai otthona felé. Talán még az asszonyod is látni fogja halálodat!

– Álmodozz csak! – mordult rá Druss, és megrohamozta a férfiakat. Collan emberei mögött a részeg rakodómunkás váratlanul felpattant, kezében két késsel. Az egyik elsüvített Collan feje mellett, és maroklatig fúródott Kotis nyakába.

Tőr villant Druss hasa felé, de ő félresöpörte a támadó karját, és csonttörő ütést mért a férfi állára, amitől az a támadásra lendülő harcosok útjába zuhant. Druss hátába egy kés fúródott. Hátrafordult, torkánál fogva elkapta a késelőt, és a többiekre hajította. Sieben előhúzta Snagát a tengerészzsákból, és eldobta. Druss könnyed mozdulattal kapta el a fegyvert. A rémítő pengéken megcsillant a holdsugár, mire támadói szétrebbentek, és menekülni kezdtek.

Druss rohanni kezdett a rakparttól lassan távolodó hajó felé.

– Rowena! – kiáltotta. Valami a hátába csapódott, amitől megtántorodott, és térdre zuhant. Látta, hogy Sieben előreugrik, és karja előbb felfelé lendül, azután lefelé csapódik. Druss kicsavarta testét, és félig megfordult. Észrevette az ablakkeretben álló számszeríjászt: a férfi elejtette nyílpuskáját, és lebucskázott az ablakból. Szeméből egy tőr markolata kandikált ki.

Sieben letérdelt Druss mellé.

– Maradj fekve! Egy vessző fúródott a hátadba!

– Hagyj békén! – bömbölte Druss, és talpra kecmergett. – Rowena!

Botorkálva futni kezdett, de a hajó most már gyorsabban siklott, ahogy a szél belekapott vitorlájába. Druss érezte, hogy vér csorog hátsebeiből, és az öve fölött összegyűlik az ingében. Rettentő fásultság hullott rá, és ismét elesett.

Sieben máris mellette termett.

– Kirurgushoz kell vinnünk – hallotta Druss a költő szavait. Majd Sieben hangja egyre halkabb lett, és hatalmas morajlás vette át a helyét. A szemét erőltetve még ki tudta venni a kelet felé kanyarodó, duzzadó vitorlázatú hajót.

– Rowena! – bömbölte. – Rowena! – A rakpart kövezete hidegen tapadt az arcához, és a távolban rikoltozó sirályok mintha csak a kínjain gúnyolódtak volna. Fájdalom öntötte el testét, ahogy megpróbált felállni...

És ekkor lezuhant a világ pereméről.

* * * * *

Collan végigrohant a rakparton, majd hátrapillantott. Látta, hogy az óriás a földön hever, és a társa mellette térdel. Megtorpant, és leroskadt az egyik kikötőbakra, hogy kifújja magát. Ez hihetetlen! A fegyvertelen óriás rátámadt az embereire, és szétkergette őket! Borha nem tévedett: a rohamozó bika hasonlata igencsak szemléletesnek bizonyult. Holnap Collan elrejtőzik a város déli felében található búvóhelyén, majd ahogy Borha javasolta, felkeresi a vénasszonyt. Ez a megoldás. Fizet a banyának, hogy mondjon el egy varázslatot, küldjön egy démont, vagy mérgezze meg ezt a fickót. Végül is mindegy.

Collan felállt – és ekkor észrevette a falnál, a holdfény vetette árnyékban álló embert, aki őt figyelte.

– Ki vagy te, és mit bámulsz? – kérdezte a drenai.

Az árnyékba burkolózó alak elindult felé, és a holdfény megvilágította arcát. A férfi puha, fekete bőringet, csípőjén pedig két, tokban hordott rövidkardot viselt. Hosszú, fekete haját lófarokba kötötte.

– Ismerlek? – kérdezte Collan.

– Majd megismersz, renegát – felelte a férfi, és előhúzta jobbkezes kardját.

– Rossz embert akarsz kirabolni – mondta a drenai, és kirántotta szablyáját, majd jobbra és balra suhintott vele, hogy ellazítsa csuklóját.

– Nem azért vagyok itt, hogy kiraboljalak, Collan – mondta az ember, és rendületlenül jött tovább. – Azért jöttem, hogy megöljelek.

A drenai megvárta, míg ellenfele néhány lépésnyire ér – akkor előreugrott, szablyájával a férfi mellkasa felé vágott. Acél csattant, ahogy a két penge találkozott. Collan csapását hárították, és villámgyors riposztvágás suhant a kardforgató torka felé. A drenai hátraugrott, és a kardhegy alig egy hüvelykkel vétette el a szemét.

– Gyors vagy, barátom. Alábecsültelek.

– Megesik olykor.

Collan ismét támadott, ezúttal a nyakat és a hasat célzó vágások és döfések sorozatával. A pengék csillogtak a holdfényben, és mindenfelé ablakok nyíltak, ahogy a disszonáns acélcsengés visszhangot vert a rakparton. Szajhák könyököltek ki az ablakpárkányokra, a feleket buzdítva; koldusok bukkantak elő a sikátorokból; az egyik kocsmából kiözönlöttek az emberek, és széles kört formáltak a párbajozok körül. Collan remekül érezte magát. Támadásai visszaszorították ellenfelét, és most már fel tudta mérni a férfit. Az idegen gyorsan, ruganyosan mozgott, és végig higgadtan vívott, de már nem volt fiatal, és Collan érezte, hogy kezd fáradni. Kezdetben még vezetett ellentámadásokat, de ezek egyre ritkábbak lettek, ahogy egyre kétségbeesettebben hárította a fiatalabb férfi csapásait. Collan vágást mímelt, majd megpördítette csuklóját, és hirtelen előreszúrt jobbra. Az idegen túl későn hárított, és a szablya hegye beledöfött a bal vállába. Collan hátraugrott, kirántva pengéjét a sebből.

– Már közel a halál, öreg.

– Igen. Milyen érzés?

Collan felnevetett.

– Mondhatom, te aztán nem vagy ideges alkat! Mielőtt megöllek, elmondanád, miért vadászol rám? Egy megrontott feleség miatt? Vagy talán egy bemocskolt lányért? Netán bérgyilkos lennél?

– Shadak vagyok.

Collan elvigyorodott.

– Szóval mégsem megy pocsékba ez az éjszaka. – Tekintetét a tömegre emelte. – A nagy Shadak! – kiáltotta, és megemelte hangját. – Ez hát a híres vadász, a remek kardforgató. Látjátok, hogy vérzik? Nos hát, barátaim, most majd elmondhatjátok gyermekeiteknek, hogy láttátok meghalni őt! Hogy Collan megölte az élő legendát!

Előrelépett a várakozó Shadak felé, és gúnyosan tisztelgett szablyájával.

– Élveztem a párbajt, öreg, de ideje véget vetni neki. – Még be sem fejezte, máris ugrott, gyors visszakezes vágást mérve Shadak jobb oldalára. Ellenfele hárításra emelte fegyverét, de Collan fogást váltott, és a szablya átsuhant a védekező penge fölött, Shadak védtelen nyaka felé. Ez a manőver a klasszikus gyilkos csapások közé tartozott, és Collan számos alkalommal használta már, de Shadak elhajolt balra, és a drenai pengéje csak a jobb vállába vágott. Collan perzselő fájdalmat érzett a hasában, és lepillantott. Rémülten látta, hogy az embervadász kardja áll ki belőle.

– Lassan égj a pokolban! – sziszegte Shadak, és kitépte a pengét. Collan felsikoltott, és térdre zuhant. Szablyája a rakpart szürke kövezetén csattant. A drenai érezte, hogy szíve vadul dübörög, és iszonytató kín, izzóvörös maró kín vágott végig rajta.

– Segítsetek! – kiáltotta Collan. A tömeg mostanra elnémult. A drenai arcra zuhant a kövezeten.

Nem halhatok meg – gondolta magában. – Én nem. Collan nem.

A fájdalom enyhült, és nyugtató melegség váltotta fel, amely ráterült elkínzott elméjére. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a kövezeten fekvő szablyája ott csillog előtte. Érte nyúlt, és ujjai összezárultak a markolaton.

Még nyerhetek! – villant belé. – Még...

Shadak a tokjába csúsztatta kardját, és rámeredt a halottra. A koldusok máris köré gyűltek, lehúzták csizmáját, és letépték övét. Shadak megfordult, és áttört a tömegen.

Meglátta a Druss mozdulatlan alakja mellett térdelő Siebent, és elfogta a szomorúság. Sietősre fogta a lépteit, és ott termett a fiú mellett, majd letérdelt ő is.

– Meghalt – mondta Sieben.

– Álmodozz... csak – sziszegte Druss. – Segítsetek talpra!

Shadak megkönnyebbülten kuncogott.

– Mindig akadnak olyanok, akik fittyet hánynak a halálra – közölte a költővel. A két férfi feltámogatta Drusst.

– Ott van – szólt az ifjú, és a távoli láthatáron egyre kisebbedő hajó után bámult.

– Tudom, barátom – mondta Shadak szelíden. – De megtaláljuk. Most viszont irány a kirurgus.

MÁSODIK KÖNYV

Démon csatabárdban

Előhang

A hajó eltávolodott a kikötőtől, ahogy a kora esti dagály megemelte törzsét. Rowena a tatfedélzeten állt, oldalán az apró termetű Pudrival. Felettük, észrevétlenül a megemelt kormányfedélzeten, a korlátra támaszkodott Kabuchek, a ventriai kereskedő. A magas és hullaszerűen szikár férfi a rakpartot bámulta. Látta, hogy Collant levágja egy ismeretlen kardforgató, korábban pedig szemtanúja volt annak, ahogy az óriás termetű drenai harcos rendet vág Collan emberei között. Érdekes, hogy az ember mit meg nem tesz a szerelméért – morfondírozott magában.

Gondolatai visszatértek Varsipisben töltött ifjúsága éveihez, és az ifjú Harenini iránt érzett szenvedélyéhez. Vajon szerettem őt? – kérdezte magától. – Vagy csak az idő színezi ki ifjúságom egyébként szürke napjait?

A hajót megemelte a dagály, ahogy egyre közelebb ért a kikötő torkolatához és a nyílt tenger robajló hullámaihoz. Kabuchek lepillantott a lányra: Collan olcsón vált meg tőle. Ötezer ezüst egy ilyen ragyogó tehetségért? Nevetséges. Egy sarlatánra, vagy egy agyafúrt szélhámosra számított. De a lány csak megfogta a kezét, belenézett a szemébe, és mindössze annyit mondott: Harenini. Kabuchek alig tudta megállni, hogy a döbbenet ki ne üljön az arcára. Huszonöt éve nem hallotta ezt a nevet, és a kalóz Collan semmit sem tudhatott ifjúkori rajongásának tárgyáról. Habár Kabucheket már ez meggyőzte, még számos kérdést tett fel, míg végül Collanhoz fordult:

– Csekély tehetséggel bír. Mennyit kérsz érte?

– Ötezret.

Kabuchek a szolgájához, Pudrihoz, az eunuchhoz fordult.

– Fizesd ki! – mondta, és elrejtette diadalittas mosolyát. Jóleső érzés töltötte el, látva Collan megnyúlt arcát. – Magam kísérem fel a hajómra.

Most, hogy látta, a csatabárdos fickó milyen közel jutott, gratulált önnön előrelátásához. Fülét ekkor megütötte Pudri nyájas hangja, amint a lányhoz beszél.

– Imádkozom, hogy férjed ne haljon meg – mondta az eunuch. Kabuchek ismét a part felé nézett, és látta, hogy két drenai harcos térdel a csatabárdos mozdulatlan teste mellett.

– Életben marad – felelte Rowena, és szemét elfutották a könnyek. – És követni fog.

Ha így tesz, akkor meg fogom öletni – gondolta Kabuchek.

– Nagyon szeret téged, Pahtai – nyugtatgatta Pudri Rowenát. – Ahogy annak lennie is kellene férj és feleség között. Mégis ritkán történik így. Jómagamnak három feleségem is volt, mégsem szeretett egyikük sem. De hát egy eunuch nem a legjobb társ.

A lány addig nézte a rakparton az apró alakokat, amíg a hajó ki nem siklott a kikötőből, és Mashrapur fényei a távolban pislogó gyertyákká nem váltak. Rowena felsóhajtott, lerogyott a korlát melletti székre, és csak úgy ömlöttek a könnyei.

Pudri leült mellé, karcsú kezét a lány vállára téve.

– Igen, a könnyek fontosak – suttogta. – Nagyon fontosak. – Megpaskolta a hátát, mintha csak egy kisgyerek lenne, és ott maradt vele, semmitmondó közhelyeket pufogtatva.

Kabuchek lemászott a fedélzetbe vágott lépcsőkön, és odalépett hozzájuk.

– Vidd a kabinomba! – utasította Pudrit.

Rowena felpillantott új gazdája durva arcába. A hosszú és kampós orr egy sas csőrét idézte, bőre pedig sötétebb volt bárkiénél, akivel eddig a lány találkozott – már-már fekete. A sűrű szemöldök alatt azonban világoskék szempár tekintett a világba. Pudri felállt, talpra segítette Rowenát, és mindketten követték a tatkabinba vezető lépcsőhöz induló ventriai kalmárt. A szobában lámpások függtek az alacsony tölgygerendákba vert bronzkampókról.

Kabuchek letelepedett csiszolt mahagóni íróasztala mögé.

– Rajzolj rúnákat, és beszélj az útról! – parancsolta meg Rowenának.

– Nem tudok rúnákat rajzolni. Nem tudom, hogyan kell.

A férfi elutasítóan intett.

– Tőlem azt csinálsz, amit akarsz, asszony. A tenger fondorlatos hely, és nekem tudnom kell, milyen lesz az utunk.

Rowena leült vele szemben.

– Add a kezed! – A kalmár előrehajolt, és tenyerével arcul csapta a lányt. Nem volt erős ütés, de égette a bőrét.

– Mindig gazdádnak szólítasz – közölte, mindenféle látható harag nélkül. A férfi, halványkék szeme Rowena arcát fürkészte, düh vagy dac jeleit keresve, de csak a pillantását viszonzó, nyugodt, mogyoróbarna szempárt látta, amely úgy tűnt, őt méricskéli. Furcsamód, késztetést érzett rá, hogy bocsánatot kérjen a pofonért, ami nevetséges gondolatnak tetszett. Nem állt szándékában fájdalmat okozni, csupán gyorsan meg akarta alapozni a birtokos jogán nyugvó tekintélyét. Megköszörülte a torkát. – Elvárom, hogy gyorsan sajátítsd el a ventriai háztartások szokásait. Törődnek majd veled, és jól táplálnak; kényelmes szállást kapsz, amely télen meleg, nyáron hűvös. De meg kell értened, hogy rabszolga vagy. Te tulajdon vagy, én pedig a tulajdonos. Világos?

– Világos... gazdám. – A titulust kissé hangsúlyosan ejtette, de mindenféle pimaszság nélkül.

– Remek. Akkor térjünk rá a lényegesebb dolgokra! – Kinyújtotta a kezét.

Rowena kezébe megfogta a kalmár tenyerét. Először csak a közelmúltból látott képeket: a kalmár egyezségét a ventriai császárt meggyilkoló árulókkal, akik között akadt egy sólyomarcú férfi. Kabuchek előtte térdelt, és a férfi ingujját vér mocskolta. A lány gondolatai között egy elsuttogott nevet hallott: Shabag.

– Mi mondtál? – sziszegte Kabuchek.

Rowena pislogott, majd ráeszmélt, hogy kimondta a nevet.

– Egy magas férfit látok, akinek ingujját vér borítja. Előtte térdelsz...

– A jövőt mondd, te lány! Ne a múltat. – A felettük húzódó fedélzetről hangos suhogás szűrődött le, mintha éppen akkor ereszkedett volna alá az égből egy hatalmas repülő szörnyeteg. – Ez csak a fővitorla. Összpontosíts, te lány!

Rowena lehunyta a szemét, és gondolatai kilebegtek elméjéből. Immár felülről látta a ragyogó kék ég alatt az áttetsző vízen sikló hajót. Azután újabb hajót vett észre, egy háromevezősoros gályát – a három lapátsor fehér permetet szórt a levegőben, ahogy a hullámokat hasította. Rowena közelebb lebegett... még közelebb. A gálya fedélzetén fegyveresek álltak.

A gálya körül ezüstszürke árnyak úsztak – húsz láb hosszú hatalmas halak, handzsárszerű hátuszonyuk csak úgy szelte a vizet. Rowena látta, ahogy a két hajó egymásba robban, látta, hogy emberek zuhannak a vízbe, és a karcsú szürke halak feléjük lendülnek. Vér gomolygott a tengerben, és Rowena látta a halak szájában a fórészes fogakat, látta, amint szaggatnak, tépnek és megcsonkítják a vízben tehetetlenül csapkodó matrózokat.

A hajó fedélzetén zajló csata rövid és véres volt. Látta magát, Pudrit és Kabuchek szikár alakját, amint átmásznak a tatkorláton, és belevetik magukat a vízbe.

A gyilkos halak ott köröztek körülöttük... majd megindultak feléjük.

Rowena nem bírta tovább nézni, és visszarántotta gondolatait a jelenbe, majd kinyitotta a szemét.

– No, mit láttál? – kérdezte Kabuchek.

– Egy fekete vitorlájú háromevezősoros gályát.

– Earin Shad – suttogta Pudri, aki elsápadt, és szemébe félelem költözött.

– Elmenekülünk előle? – tette fel a kérdést Kabuchek.

– Igen – felelte Rowena tompa hangon, és gondolatait a csüggedés öntötte el. – Elmenekülünk Earin Shad elől.

– Jó. Elégedett vagyok – közölte Kabuchek, és Pudrira nézett. – Vidd őt a kabinjába, és adj neki enni! Sápadtnak látszik.

Pudri kivezette Rowenát a szűk folyosóra, majd egy kis ajtóhoz értek. Az eunuch belökte, és belépett.

– Az ágy nagyon kicsi, de te sem vagy túl nagy. Szerintem megfelelő lesz, Pahtai. – Rowena fásultan bólintott, és lerogyott az ágyra. – Többet láttál annál, mint amit a gazdának elmondtál.

– Igen. Halakat láttam, nagy halakat, sötét halakat rettentő fogakkal.

– Cápákat – ült le mellé Pudri.

– Ez a hajó el fog süllyedni. Te, én és Kabuchek beugrunk a tengerbe, ahol a cápák már várnak ránk.

1

Sieben a külső szobában ült, és a bezsaluzott ablakon beszűrődő napsütés a hátát melengette. A másik szobából hangokat hallott: egy férfi mély, kérdő hangját, és az Öregasszony nyers válaszait. A vastag kőfal és a tölgyfa ajtó eltompította a zajokat és szavakat nem lehetett kivenni – ami rendjén is volt, mivel Sieben nem akarta hallani a beszélgetést. Az Öregasszonynak számos ügyfele akadt: a legtöbben vetélytársaik halálát akarták – legalábbis a suttogva terjengő szóbeszéd szerint.

Elzárta fülét a hangok elől, és inkább a fénynyalábokra, meg a bennük táncoló, csillogó porszemcsékre összpontosított. A szobában semmi díszítés nem akadt, leszámítva három egyszerű, megmunkálatlan fa ülőalkalmatosságot. Nem voltak éppen sikerült darabok, és Sieben gyanította, hogy a déli negyedben vették őket, ahol a szegények költötték el kevéske pénzüket.

Oda sem figyelt, és beletette kezét a fénypászmába. A porszemcsék szétszóródtak, és örvényleni kezdtek.

A tölgyfaajtó kinyílt, és egy középkorú férfi, lépett ki rajta. Amint észrevette Siebent, sietve elfordította az arcát, és szinte kirohant a házból. A költő felállt, és a nyitott ajtóhoz lépett. A benti szoba sem volt sokkal jobban bebútorozva, mint a kinti. Jól-rosszul összeillesztett széles asztalt, két keményfa széket, meg egy behúzott zsalujú ablakot látott odabent. Az ablaktábla rései között nem szűrődött át fény, és Sieben látta, hogy régi rongyokat dugdostak beléjük.

– Egy függöny is megtette volna – jegyezte meg, és olyan könnyedséget csempészett a hangjába, amit nem érzett.

Az Öregasszony el sem mosolyodott. Közönyös arcát megvilágította az előtte álló asztal piros burájú lámpásának fénye.

– Ülj le! – szólalt meg a nő.

A költő engedelmeskedett, és megpróbálta megállni, hogy nyíltan ne bámulja meg az előtte ülő rettenetes csúfságot. A fogai elszíneződtek – a rothadó növények zöldjében, szürkéjében és barnájában játszottak. A nő csipás szemmel meredt a világba, a bal oldalin szürke hályog képződött. Bő, kifakult piros ruhát viselt, és aranytalizmánját részben elrejtették nyakának ráncai.

– Tedd az aranyat az asztalra! – mondta a vénasszony. Sieben kiemelt egy aranyraqot az erszényből, és a nő felé csúsztatta. A banya nem nyúlt érte, ehelyett a férfi arcába nézett. – Mit kívánsz tőlem?

– Az egyik barátom haldoklik.

– Az ifjú csatabárdos.

– Igen. A kirurgusok minden tőlük telhetőt megtettek, de méreg került a tüdejébe, és a hátába kapott késszúrás nem akar begyógyulni.

– Van nálad valami, ami az övé?

Sieben bólintott, és előhúzta az ezüstbütykös kesztyűt. A nő kivette a kezéből, és jó darabig némán ült, miközben kérges hüvelykujjával végigsimított a fémen, és a bőrön.

– Calvar Syn a kirurgus – mondta végül. – Mit mondott pontosan?

– Csak azt, hogy Drussnak mostanra már halottnak kellene lennie. A testébe került méreg egyre terjed: folyadékokat erőltetnek bele, de egyre fogy, és már négy napja nem nyitotta ki a szemét.

– Mit akarsz tőlem?

Sieben megvonta a vállát.

– Az a hír járja, hogy kiválóan értesz a gyógyfüvekhez. Arra gondoltam, hogy te talán meg tudod menteni.

A nő száraz, reszelős hangon váratlanul felnevetett.

– A füveim általában nem hosszabbítják meg az életet, Sieben. – Letette a kesztyűt az asztalra, és hátradőlt. – Szenved. Elvesztette hitvesét, és élni akarása egyre gyengül. Akarat nélkül pedig nincs remény.

– Semmit nem tehetsz?

– Az akaratával? Nem. A hitvese azon a hajón van, amelyik Ventria felé tart. Biztonságban van, legalábbis egyelőre. De a háború egyre terjed, és ki mondhatná meg, hogy mi lesz egy rabszolgalányból, ha eléri a csaták tépázta kontinenst? Térj vissza az ispotályba! A barátodat vidd el abba a házba, amelyet Shadak készített elő nektek.

– Akkor hát meg fog halni?

A vénasszony elmosolyodott, Sieben pedig elszakította tekintetét a hirtelen feltáruló rothadó fogsor látványától.

– Talán... Helyezzétek őt egy olyan szobába, ahova reggel besüt a nap, csatabárdját fektessétek mellé, az ágyba, és ujjait helyezzétek a fegyver markolatára. – A nő keze végigcsúszott az asztalon, és az aranyraq eltűnt a markában.

– Mindössze ennyit tudsz mondani az aranyamért?

– Ez minden, amit tudnod kell. Tegyétek a kezét a markolatra!

Sieben felállt.

– Többet vártam.

– Az élet teli van csalódással, Sieben.

A férfi az ajtóhoz lépett, de a nő hangja megállásra késztette.

– Ne érjetek a pengékhez – figyelmeztette az Öregasszony.

– Hogy?

– Óvatosan bánjatok a fegyverrel.

A költő megcsóválta a fejét, és elhagyta a házat. A nap sötét fellegek mögé bújt, és esni kezdett az eső.

* * * * *

Druss egyedül és kimerülten ült a komor hegyoldalban. Az ég csüggetegszürkén borult föléje, a föld sívó és kiaszott volt. Felpillantott a fölébe toronyló csúcsokra, és talpra kászálódott. Lábai rogyadoztak, és már olyan hosszú ideje mászott, hogy az időnek semmi jelentősége nem maradt. Mindössze annyit tudott, hogy Rowena a legmagasabb csúcson vár rá, neki pedig meg kell találnia őt. Húsz lépéssel odébb egy sziklakiszögellés húzódott, és Druss elindult felé, sajgó lábai egyre feljebb és feljebb vitték törődött testét. Vér csorgott a hátán lévő sebeiből, amitől iszamóssá vált talpa alatt a föld. Elesett. Ekkor négykézláb kúszott tovább.

Úgy tűnt, órák teltek el.

Felpillantott. A sziklakiszögellés most már negyvenlépésnyire volt.

A csüggedés egy pillanatra megérintette, de szinte azonnal elmosta a harag áradata. Mászott tovább. Egyre csak tovább.

– Nem adom fel! – sziszegte. – Soha.

Valami hideg ért a kezéhez, ujjai egy acéltárgy köré fonódtak. A fülét egy hang ütötte meg:

– Visszajöttem, fivérem.

Volt valami a szavakban, amitől megborzongott. Lepillantott az ezüstös csatabárdra – és érezte, hogy sebei begyógyulnak, ereje visszafolyik a testébe.

Könnyedén talpra állt, és felnézett a hegyre.

Az már csak egy domb volt.

Gyors léptekkel megindult a csúcs felé. És ekkor felébredt.

* * * * *

Calvar Syn megpaskolta Druss hátát.

– Vedd fel az ingedet, fiatalember! A sebeid végre begyógyultak. Maradt még vissza egy kevés genny, de a véred friss, és a varban nincs fertőzés. Gratulálok az erődhöz.

Druss bólintott, de nem felelt. Lassan, óvatosan felhúzta szürke gyapjúingét, majd kimerülten hátrahanyatlott az ágyon. Calvar Syn mutatóujjával gyengéden kitapintotta az ütőeret az ifjú nyakán. Gyors és szabálytalan volt a pulzusa, de erre számítani is lehetett ilyen hosszú eszméletvesztés után.

– Végy egy mély levegőt! – parancsolta a kirurgus, és Druss engedelmeskedett. – A jobb tüdőd még mindig nem az igazi, de ez csak idő kérdése. Szeretném, ha kimennél a kertbe. Élvezd a napsütést, és a tengeri levegőt.

A kirurgus felállt, és elhagyta a szobát. Végigsétált a hosszú folyosón, és kilépett a kertbe. Ott találta Siebent, a költőt egy terebélyes szilfa alatt ülve, amint köveket dobált a mesterséges tavacskába. Calvar Syn odaballagott a medencéhez.

– A barátod állapota javul, de korántsem olyan gyorsan, ahogy reméltem.

– Eret vágtál rajta?

– Nem. Már nincs láza, de nagyon hallgatag... zárkózott.

Sieben bólintott.

– Elrabolták a feleségét.

– Szomorú egy história, biztosra veszem. De vannak más asszonyok is a világon – állapította meg a kirurgus.

– De nem neki. Szereti a lányt, és utána megy.

– Elvesztegeti az életét. Van egyáltalán fogalma arról, hogy mekkora a ventriai földrész? Ezer és ezer kisváros, falu, és több mint háromszáz nagyváros található rajta. És még ott a háború is. Minden hajózás szünetel. Hogyan fog eljutni oda?

– Tisztában van mindezzel. Csakhogy ő Druss, és ő nem olyan, mint te vagy én, kirurgus. – A költő felkacagott, és újabb kavicsot hajított a vízbe. – Ő igazi, régi vágású hős. Mostanában már nem sok ilyen akad. Megleli a módját.

Calvar megköszörülte a torkát.

– Hmmm. Nos, a te régi vágású hősöd jelenleg olyan gyenge, akár egy háromnapos barika. Búskomorság gyötri, és amíg fel nem gyógyul belőle, nem valószínű, hogy javulni fog az állapota. Félig átsült marhahúst és zöldségeket adjatok neki! Ennie kell, hogy a vére kitisztuljon. – Ismét megköszörülte a torkát, és némán felállt.

– Van még valami? – kérdezte a költő.

Calvar halkan szitkozódott magában. Az emberek olyan egyformák: ahogy megbetegszenek, sietve az orvosért küldenek, de amikor eljön az ideje, hogy rendezzék a számlát... Senki sem várja el a péktől, hogy ingyen váljon meg a kenyerétől. A kirurgus sem kivétel ez alól.

– Már csak a fizetségem kérdése van hátra – közölte fagyosan.

– Ó, igen. Mennyi is az?

– Harminc raq.

– Shemak golyóira! Nem csoda, hogy ti, kirurgusok palotákban éltek.

Calvar felsóhajtott, de higgadt maradt.

– Nem élek palotában: szerény otthonom van az északi negyedben. És a kirurgusoknak azért kell ilyen összegeket kérniük, mivel rengeteg beteg nem fizet. A barátod közel két hónapja beteg. Ezalatt több mint harmincszor kerestem fel ezt a házat, és számos költséges gyógyfüvet kellett vennem. Eddig háromszor ígérted meg, hogy rendezed a számlát. Minden alkalommal megkérdezted, hogy mennyi lesz az. Megvan tehát a pénz?

– Nincs.

– Mennyid van?

– Öt raq.

Calvar kinyújtotta a tenyerét, Sieben pedig beletette a pénzt.

– Jövő héten ilyenkor legyen meg a pénz többi része is! Ha nem lesz meg, értesítem az őrséget. Mashrapur törvénye egyszerű: ha nem törleszted az adósságodat, elkobozzák a vagyonodat. Mivel ez a ház nem tiétek, és amennyire én tudom, nincs semmiféle jövedelemforrásotok, valószínűleg börtönbe csuknak benneteket, majd eladnak rabszolgának. Jövő héten találkozunk.

Calvar megfordult, és dühös léptekkel átvágott a kerten.

Újabb behajtatlan adósság.

Egy napon tényleg felkeresem az őrséget – fogadkozott magában. Nekiindult a szűk utcáknak, keskeny vállán ott himbálózott orvosságos zsákja.

– Uram! Kirurgus uram! – csendült fel egy női hang, és amikor Calvar arrafelé fordult, látta, hogy egy fiatal nő rohan felé. Nagyot sóhajtott, és megállt. – Velem tudnál jönni? A fiam lázas. – Calvar végigmérte a nőt. Gyenge minőségű, elnyűtt ruhát viselt. A lábán nem volt cipő.

– És hogyan fizetsz ki? – pattant ki a kérdés haragja maradékától hajtva.

A nő némán állt egy pillanatra.

– Elvehetsz tőlem mindent, ami az enyém – közölte.

A kirurgus megrázta a fejét, és ingerültsége teljesen eloszlott.

– Erre nem lesz szükség – villantotta fel a hivatásával járó mosolyt.

Nem sokkal éjfél után ért haza. A szolgája hagyott az asztalon némi hideg vacsorát: húst és sajtot. Calvar elterült bőrhuzatú pamlagán, és belekortyolt boroskupájába.

Kibontotta erszényét, és tartalmát az asztalra öntötte. Három raq gurult szét a falapon.

– Sosem gazdagodsz meg, Calvar – mosolyodott el fanyarul.

A fiú mellett maradt, amíg az anyja elment ennivalót venni. Tojást, húst, tejet, és kenyeret hozott – a nő arca csak úgy ragyogott. Calvar arra gondolt, hogy ez a látvány bőségesen megért két raqot.

* * * * *

Druss kiballagott a kertbe. A hold magasan járt, a csillagok fényesen ragyogtak. Eszébe ötlött Sieben egyik verse: Por csillan az éjtanyán. A csillagok éppen ilyennek tűntek ma. Mire elérte a szilfa törzse köré kanyarított padot, már kapkodta a levegőt. Mélyet lélegzett, ahogy a kirurgus parancsolta. Mélyet? Úgy érezte, mintha egy kődarab szorult volna a tüdejébe, útját állva a levegőnek.

A számszeríjvessző szépen, gond nélkül átfúrta a tüdejét, de inge egy darabkája belekerült a sebbe, és ez okozta az erejét elszívó mérgezést.

Hűs szél fújt, denevérek keringtek a fa fölött. Erő. Druss csak most ismerte fel, hogy mennyire túlbecsülte testi erejét. Egyetlen kicsiny vessző, és egy elkapkodott késszúrás botorkáló, nyamvadt kísértetté alázta. Ebben az állapotban miként menthetné meg Rowenát?

A csüggedés olyan erővel sújtott le rá, mintha csak szívgödrön vágták volna. Megmenteni őt? Még csak azt sem tudta, hogy hol van: annyit tudott csak, hogy mérföldek ezrei választják el tőle. Egyetlen ventriai hajó sem bontott vitorlát – de ha még akadt is volna ilyen, akkor sem lett volna aranya, hogy megfizesse az utazást.

Visszanézett a házra, ahonnan aranyfény szűrődött ki Sieben ablakából. Pazar egy ház volt, szebb mindegyiknél, amit Druss valaha is látott. Shadak elrendezte, hogy bérbe vegyék a házat, mivel a tulajdonos Ventriában rekedt. De a bérleti idő lejárt.

A kirurgus azt mondta, hogy még két hónapba telik, mire elkezdi visszanyerni erejét.

Akkor hát éhezni fogunk – gondolta Druss. Talpra kászálódott, és elsétált a kert hátsó falához. Mire odaért, minden erő kifutott a lábából, és zihálva, nagy kortyokban szedte a levegőt. A ház végtelen messze került tőle. Druss elindult vissza, de a medencénél meg kellett állnia, és leült a víz szélére. Megmosta az arcát, majd addig várt, amíg harmatos ereje visszatért: ekkor felállt, és eltámolygott a hátsó ajtóig. A kert túlfelén álló vaskaput már elrejtették az árnyékok. Szeretett volna még egyszer elsétálni oda, de akaratereje cserbenhagyta.

Alig lépett be az épületbe, amikor a szeme sarkából mozgást vett észre. Esetlenül arra pördült, és látta, hogy egy férfi lép ki az árnyékok közül.

– Örülök, hogy élsz, kölyök – szólalt meg Vén Thom.

Druss elmosolyodott.

– A bejárati ajtón találsz egy díszes kopogtatót.

– Nem tudtam, hogy szívesen látnak-e – felelte az öregember.

Druss mutatta az utat, és balra fordult – egy tágas nappaliba jutottak, ahol négy pamlag, és hat párnázott szék állt. Thom a kandallóhoz lépett, és a haldokló tűz lángjával meggyújtott egy viaszgyertyát, amivel életet lehelt a falra szerelt lámpásokba.

– Tölts magadnak egy italt – kínálta meg Druss vendégét.

Vén Thom öntött magának egy kupa vörösbort, majd egy másikat az ifjúnak.

– Rengeteget vesztettél a súlyodból, és úgy nézel ki, akár egy vénember – közölte Thom derűsen.

– Éreztem már magam jobban is.

– Tudom, hogy Shadak szólt az érdeketekben a magisztrátusoknál. A kikötői csetepaténak nem lesznek következményei. Jó az, ha vannak barátaid, mi? És ne aggódj Calvar Syn miatt sem.

– Miért kellene aggódnom?

– A kifizetetlen adósság okán. Eladhatna titeket rabszolgának... de nem teszi meg. Puhány ahhoz.

– Azt hittem, Sieben kifizette. Nem leszek lekötelezettje senkinek.

– Szép szavak, kölyök. Szép szavakért és egy rézgarasért akár még egy cipót is vehetsz.

– Megszerzem a pénzt, hogy kifizessem – fogadkozott Druss.

– Hát persze, hogy megszerzed, kölyök. A legjobb mód erre a homokkörben adódik. De előbb vissza kell nyerned az erődet. Dolgoznod kell – bár a nyelvem száradna le, hogy ki kellett mondanom.

– Időre van szükségem.

– Kevés időd van, kölyök. Borha téged keres. Eloroztad tőle a hírnevét, és azt mondja, hogy halálra ver, ha rád bukkan.

– Tényleg képes rá? – sziszegte Druss, és fakó szeme megvillant.

– Ez már jobban tetszik, kölyök! Haragra van szükséged, jóképű barátom! No, most magadra hagylak. Mindamellett a várostól nyugatra fákat vágnak ki, hogy megtisztítsák a területet az új házaknak. Munkásokat keresnek, és két ezüstdénárt fizetnek egy napra. Nem túl sok, de mégis munka.

– Gondolkodom rajta.

– Hagylak pihenni, kölyök. Úgy tűnik, szükséged van rá.

Druss a távozó öregember után nézett, majd ismét kisétált a kertbe. Izmai sajogtak, és a szíve szaggatott ütemet vert. Lelki szeme előtt azonban felderengett Borha arca, és fogcsikorgatva elsétált a kapuig, meg vissza.

Háromszor.

* * * * *

Vintar felkelt az ágyából, de halkan mozgott, hogy ne ébressze fel azt a négy papot, akivel megosztozott a déli szárnyban található kis szobán. Felöltötte nyersgyapjúból szőtt hosszú fehér ruháját, majd mezítláb kilépett a folyosó hideg kövére, és felcaplatott az ősrégi mellvédre vezető csigalépcsőn.

Innen ellátott a Lentriát Drenaitól elválasztó hegyláncig. A félig telt hold magasan járt a felhőtlen égbolton. A templom mögött az erdő fái szinte csillogtak a kísérteties fényben.

– Az éjszaka remek időpont a meditálásra, fiam – szólalt meg az árnyékok közül előlépő apát –, hiszen napközben szükséged lesz az erődre. Kezdesz lemaradni a kardforgatás terén. – A széles vállú, hatalmas termetű apát egykor zsoldosként szolgált. Jobb oldali járomcsontjától cakkos szélű seb futott széles álláig.

– Nem meditálok, atyám. Képtelen vagyok nem gondolni arra a nőre.

– Arra, akit rabszolgavadászok ragadtak el?

– Igen. Állandóan kísért.

– Azért vagy itt, mivel szüleid az én gondjaimra bíztak, de az akaratod szabad maradt. Ha annyira kívánod, és szeretnél elmenni, hogy megtaláld ezt a lányt, hát rajta. A Harmincak kibírják, Vintar.

Az ifjú felsóhajtott.

– Nem akarok elmenni, atyám. És nem kívánom őt. – Szomorkásán elmosolyodott. – Sosem kívántam egyetlen nőt sem. De volt benne valami, és emiatt nem tudom kiverni a fejemből.

– Gyere velem, fiam! Idekint hideg van, nálam meg ropog a tűz. Odabent beszélünk.

Vintar követte a tagbaszakadt apátot a nyugati szárnyba, és a két férfi leült a dolgozószobában. Odakint lassan pirkadni kezdett.

– Időnként – kezdte az apát, és rézkannát akasztott a lángok fölé –, nehéz megállapítani, hogy mi a Forrás szándéka. Ismertem embereket, akik messzi földekre vágytak, és útmutatásért imádkoztak. Csodálatos módon a Forrás oda irányította őket, ahova menni szerettek volna. Azért mondom, hogy csodálatos módon, mivel tapasztalatom szerint a Forrás ritkán küldi oda az embert, ahova az menni szeretne. Ez az áldozat része, amit az Ő szolgálatában hozunk. Hogy értsd, nem azt mondom, hogy soha nem történik ilyesmi, mert önteltség lenne ilyet állítani. Nem. De amikor valaki útmutatásért fohászkodik hozzá, azt nyitott elmével kell tennie, és félre kell dobnia saját vágyait.

A kanna sisteregni kezdett, görbe csőréből gőzfelhők törtek elő. Az apát rongyot tekert a kezére, és a vizet egy korsóba töltötte, amelybe már korábban szárított leveleket szórt. A kannát rátette a kandallóra, ő maga pedig visszaült az öreg bőrfotelbe.

– A Forrás nagyon ritkán szól hozzánk közvetlenül, és a kérdés az, hogy honnan tudjuk, mit kíván? Ezek nagyon összetett dolgok. Úgy döntesz, hogy abbahagyod a tanulást, és inkább repülsz egyet az égbolton. Eközben megmented egy lány lelkét, és visszajuttattad megbecstelenített testéhez. Véletlen? Nem hiszek a véletlenekben. Ezért azt gondolom, hogy a Forrás vezetett el hozzá, de persze tévedhetek is. Ezért nem hagy nyugtot neked ez a lány. A kettőtök története még nem zárult le.

– Szerinted fel kellene kutatnom őt?

– Igen. Menj el a déli szárnyban álló könyvtárba! Mögötte találsz egy kis cellát. Holnaptól felmentelek minden tanulmányod alól.

– De hogyan találjam meg őt újra, apát úr? Rabszolga volt. Bárhol lehet.

– Kezdd azzal a férfival, aki megbecstelenítette. Tudod a nevét: Collannak hívják. Tudod, hogy hova akarta hurcolni a lányt: Mashrapurba. Szellemed ott kezdje a keresést.

Az apát két agyagcsuporba töltötte a teát. Édes és mámorító volt az íze.

– Én vagyok a legtehetségtelenebb a papok között – mondta Vintar kesernyésen. – Biztos, hogy nem lenne jobb, ha azért imádkoznék a Forráshoz, hogy küldjön valakit, aki erősebb nálam?

Az apát kuncogott.

– Olyan furcsa ez, fiam. Sokan mondják azt, hogy szolgálni akarják Minden Béke Urát. De mindenki csak tanácsadói szerepben tenné: „Ó, Istenem, te vagy a legcsodálatosabb, mivel te teremtetted az összes bolygót, és csillagot. Ám nagyot tévedtél, amikor engem választottál. Én tudom ezt, mivel én Vintar vagyok, aki gyenge.”

– Gúnyolódsz velem, atyám.

– Hát persze, hogy gúnyolódom. De ezt úgy teszem, hogy a szívemben akad legalább egy parányi szeretet is. Katona voltam, gyilkos, részeges, szoknyabolond. Mit gondolsz, mit éreztem, amikor Ő a Harmincak közé választott?, És amikor pap testvéreim a halállal néztek szembe, el tudod képzelni azt a csüggedést, ami akkor öntött el, amikor azt mondták, hogy nekem életben kell maradnom, és hogy én leszek az új apát? Nekem kell összegyűjtenem újra a Harmincakat. Ó, Vintar sokat kell még tanulnod. Találd meg ezt a lányt! Úgy hiszem, hogy ha sikerrel jársz, saját magadról is megtudsz valamit.

Az ifjú pap felhörpintette teáját, és felállt.

– Köszönet atyám a kedvességedért.

– Azt mondtad, hogy van egy férje, aki őt kutatja – mondta az apát.

– Igen. Egy Druss nevezetű ember.

– Talán ő is ott lesz Mashrapurban.

Egy órával később az ifjú pap szelleme a ragyogó égen lebegett, a város fölött. A távolság dacára is, amely a házakat és a palotákat piciny pontokká változtatta, érezte az ébredező bestia, Mashrapur lüktető szívét. Kapzsiság és bujaság töltötte el a vén ragadozót. A város sötét érzelmeket sugárzott magából, beterítve gondolatait, és bemocskolva a tisztaságot, amelynek megőrzéséért küzdenie kellett. Lejjebb ereszkedett, majd még lejjebb.

Most már látta a munkába induló rakodómunkásokat, a kora reggeli vendégekre vadászó szajhákat, és a boltokat, meg bódékat nyitó kereskedőket.

Hol kezdje? Fogalma sem volt róla.

Órákon át repkedett céltalanul, időnként meg-megérintve egy-egy elmét, Collanról, Rowenáról vagy Drussról szóló gondolatokat keresve. De nem talált semmit, csak kapzsiságot, nyomort, éhséget, züllöttséget, bujaságot, vagy nagy ritkán, szerelmet.

Fáradtan és beletörődve a vereségbe, már arra készült, hogy visszatérjen a templomba, amikor hirtelen valami megrántotta a lelkét, mintha csak egy kötelet hurkoltak volna köré. Pánikba esve próbált meg elhúzódni onnan, de hiába vetette be minden erejét, egyre közelebb vonszolták ahhoz a szobához, ahol minden ablakot zsalugáterek fedtek. Egy öregasszony ült piros lámpása mögött. A nő felnézett, amikor Vintar előbukkant a mennyezetből.

– Ó, micsoda felüdülést jelent vén szememnek, hogy látlak, aranyom – szólalt meg. Vintar hirtelen rádöbbent, hogy jelen alakjában meztelen, így egy szempillantás alatt fehér köntöst teremtett magára. A nő szárazon felkacagott. – És még szégyenlős is. – A mosoly elhalványult, és magával vitte az asszony jókedvét is. – Mit csinálsz itt? Hmmm? Ez az én városom, gyermek.

– Pap vagyok, hölgyem. Egy Rowena nevezetű asszonyt keresek: Druss feleségét, Collan rabszolgáját.

– Miért?

– Az apátom azt az utasítást adta, hogy találjam meg őt. Szerinte a Forrás azt akarja, hogy megvédjék.

– És te védenéd meg? – tért vissza az asszony jókedve. – Fiú, te még egy vén boszorkánytól sem tudod magad megvédeni. Ha úgy akarnám, lángoló lelkedet a pokolba taszíthatnám.

– Miért akarnál ilyen szörnyűséges dolgot cselekedni?

A nő hallgatott egy darabig.

– Szeszélyből, vagy mert úgy tartja kedvem. Mit adsz az életedért cserébe?

– Nincs semmi, amit adhatnék.

– Dehogy nincs. – Lehunyta vén szemét, és Vintar látta, hogy az asszony lelke kiemelkedik a testéből. Gyönyörű, fiatal, formás nő alakját öltötte, aranyszínű hajjal, és hatalmas kék szempárral. – Ez az alak tetszik neked?

– Hát persze, hiszen hibátlan. Fiatal korodban így néztél ki?

– Nem. Mindig is ronda voltam. De te most ezt az alakomat látod, mert így döntöttem. – Közelebb siklott hozzá, és végigsimította az arcát. Az érintése meleg volt, és felkorbácsolta a fiú vágyát.

– Kérlek, ne folytasd! – mondta Vintar.

– Miért? Talán nem kellemes? – A nő keze megérintette a köntösét, mire az eltűnt.

– De az. Nagyon is az. De a fogadalmam... nem engedi, hogy hódoljak a testi élvezeteknek.

– Buta fiú – suttogta a nő a fülébe. – Ez nem a testünk, csupán a szellemünk.

– Nem! – felelte Vintar komoran, és egy pillanat alatt átalakult az asztalnál ülő vénasszonnyá.

– Okos fiú – mondta a gyönyörű jelenés. – Igen, nagyon okos. És erényes. Nem tudom, hogy tetszik-e majd nekem, de van valami csábító az újszerűségben. Rendben van: segítek neked.

A pap érezte, hogy a láthatatlan láncok leoldódnak róla, és a jelenés is eltűnt. A vénasszony kinyitotta a szemét.

– A tengeren hajózott Ventria felé, amikor megtámadták őket. Beleugrott a vízbe, és a cápák felfalták.

Vintar hátrahőkölt, és felkiáltott:

– Az én hibám! Hamarabb kellett volna a keresésére indulnom.

– Térj vissza a templomodba, fiú! Az időm drága, és a vendégeim már várnak.

Felzengett a nevetése, és az asszony elbocsátóan intett a kezével. Vintar ismét érezte, hogy valami megrántja a testét. Ezúttal kifelé vonszolta az épületből, és magasan felhajította az égre, Mashrapur fölé.

* * * * *

Vintar visszatért templombéli kicsiny cellájába, és ismét belebújt a testébe. Mint mindig, most is hányingere támadt, és szédült. Néhány másodpercig mozdulatlanul hevert, amíg ismét megszokta teste súlyát, a bőréhez dörzsölődő durva takarót. Hatalmas szomorúság kerítette hatalmába. Adottságai messze felülmúlták a halandó emberekéit, mégsem okoztak neki örömet. Szülei fagyos megbecsüléssel bántak vele, mivel fiuk páratlan képességei megrémítették őket. Egyszerre örültek, és könnyebbültek meg, amikor az apát egy őszi estén felkereste őket, majd felajánlotta, hogy szárnyai alá veszi a fiút. Mit sem számított nekik, hogy az apát a Harmincak Templomát képviselte, ahol az elképesztő képességekkel bíró férfiakat egyetlen dolog miatt képezték, és okították: hogy meghaljanak egy távoli csatában, egy messzi háborúban, és így egyesüljenek a Forrással. Fiuk halálának lehetősége nem töltötte el őket szomorúsággal, mivel sosem bántak vele úgy, mint emberi lénnyel, aki vér a vérükből, hús a húsukból. Cseregyereknek tekintették, valamiféle démoni jelenésnek.

Nem voltak barátai. Ki akar olyan fiúval barátkozni, aki olvas a gondolatokban, aki be tud kukucskálni lelked legsötétebb szegletébe is, és ismeri minden titkodat? Még a templomban is egyedül volt, és képtelen volt osztozni a bajtársiasságban, amely a hozzá hasonló képességekkel bírók között kialakult.

Most pedig elszalasztotta a lehetőséget, hogy segítsen egy fiatal nőn, és megmentse az életét.

Felült és sóhajtott egyet. A vénasszony boszorkány volt, és érezte a belőle áradó rosszindulatot. Az általa teremtett jelenés mégis felkorbácsolta vágyait. Még ennek az aprócska gonosznak sem tudott ellenállni.

Ekkor egy gondolat villant belé, mintha csak valaki a szeme közé mért volna egy jókora ütést. Gonoszság! A rosszindulat és az álnokság kéz a kézben járnak a gonoszság sötétjébe burkolózva. Lehet, hogy hazudott a banya!

Visszafeküdt, és elcsitította elméjét, ismét szabadjára engedve lelkét. Kirepült a templomból, az óceán fölé suhant, keresve a hajót, miközben azért fohászkodott, hogy még ne legyen késő.

Keleten felhők gyülekeztek, hirdetve a készülő vihart. Vintar lebukott a víz színe fölé, szellemtekintetével végigpásztázva a láthatárt. Ventria partjaitól negyvenmérföldnyire megpillantotta a két hajót: a hatalmas fekete vitorlájú háromevezősorost, és a menekülni igyekvő karcsú kereskedőhajót.

A kereskedőhajó elkanyarodott, de a gálya nekiment, és bronzzal borított döfőorra a középfedélzet magasságában fúródott zsákmányába, szétforgácsolta a fát, majd belehasított a jármű szívébe. A háromevezősoros orráról fegyveresek zúdultak át. Vintar megpillantott egy fehér ruhás nőt a tatfedélzeten, oldalán két férfival – az egyik magas és sötét bőrű, a másik alacsony, és vékony testfelépítésű volt. Mindhárman beugrottak a hullámok közé, mire cápák kanyarodtak feléjük.

Vintar odarepült Rowenához, és szellemkezével megérintette a vállát, ahogy a fadarabba kapaszkodó lányt ide-oda hintáztatták a hullámok. A két férfi Druss hitvese mellett szorongatta a deszkát.

– Nyugodj meg, Rowena – lüktette Vintar.

Egy cápa szelte a vizet a hármas felé, Vintar pedig belépett az állat elméjébe, megízlelve a gondolattalanság sivárságát, a fagyott érzelmeket, a mindent felemésztő éhséget. Érezte milyen cápának lenni, milyen a világot fekete, soha nem pislogó szemeken át látni, és milyen a tengert az emberénél százszor, talán ezerszer erősebb szaglással feltérképezni. Egy másik cápa is a három ember felé siklott, és kitátotta pofáját.

Vintar egy farokcsapással belerobbant az állatba, mire az felé fordult, és belemart az oldalába, éppen csak elvétve hátuszonyát.

Ekkor édes és csábító illat kezdett terjengeni a vízben – végtelen örömöt, és az éhség csillapultát ígérve. Vintar szinte gondolkodás nélkül úszott felé, érezve és látva a szintén arra száguldó többi cápát.

Ekkor megértette, mi az, és feléledő vágya éppen olyan gyorsan kialudt, ahogy életre kelt.

Vér! A kalózok áldozataikat a vízbe dobálták a cápáknak.

Elengedte az irányítást a tengeri bestia felett, és visszarepült oda, ahol Rowena és a többek kapaszkodtak a palánkdarabba.

– Mondd meg a barátaidnak, hogy tapossák a vizet! El kell tűnnötök innen! – közölte a lánnyal. Hallotta, amint Rowena továbbítja az üzenetet a többieknek, és lassan mindhárman eltávolodtak az öldöklés színhelyé tői.

Vintar felröppent az égre, jó magasra, és végigpásztázta a láthatárt. Észrevett egy másik hajót, egy kereskedelmi vitorlást, és arrafelé suhant. A kapitány a kormánynál állt, Vintar pedig belépett az elméjébe, átpásztázva a feleségéről, családjáról, kalózokról és kedvezőtlen szelekről szóló gondolatait. A hajón kétszáz evezős és harminc matróz szolgált: bort szállított Lentriából a naashani Virinisbe.

Vintar beleröppent a kapitány testébe, megpróbálva átvenni az irányítást. A tüdejében apró, rosszindulatú rákos daganatra bukkant. Vintar gyorsan semlegesítette, felgyorsítva a test öngyógyító mechanizmusát, hogy eltávolítsa a beteg sejteket. Ismét visszatért az agyba, és a kapitány északnyugat felé fordította hajóját.

A kapitány kedves ember volt, derűs gondolatokkal. Hét gyermeke született, és egyikük, a legkisebb lány, sárgalázzal ágynak esett, még mielőtt vitorlát bontott volna. A férfi a felgyógyulásáért fohászkodott.

Vintar beleégette az új irányt a mit sem sejtő kapitány agyába, majd visszarepült Rowenához, és elmondta neki, hogy a hajó hamarosan megérkezik. Ezután átsuhant a kalózgályához. A tengeri rablók már végeztek a kereskedőhajó kifosztásával, és ismét kidugták az evezőket, kihúzták a döfőorrt a vitorlás testéből, a hullámsírba küldve azt.

Vintar behatolt a kalózkapitány gondolatai közé – és hátrahőkölt iszonyatos elmeszüleményei láttán. Gyorsan elrendezte, hogy a férfi észrevegye a távolban a másik kereskedőhajót, majd megmagyarázhatatlan félelemmel töltötte el elméjét. A kapitány azt hitte, hogy a közeledő gálya tömve van katonákkal. Ez rosszat sejtetett, és a halál előszelét hirdette. Vintar ekkor magára hagyta őt, és elégedetten hallotta, ahogy Earin Shad parancsokat ordít embereinek, északnyugat felé fordítva a hajót.

Vintar Rowenáék fölött lebegett, amíg a kereskedőgálya meg nem érkezett, és a fedélzetre nem segítették őket. Azután elszállt a lentriai Chupianinba, ahol meggyógyította a kapitány lányát.

Csák ekkor tért vissza a Templomba, ahol az apátot találta az ágya szélén ülve.

– Hogy érzed magad, fiam?

– Jobban, mint évek óta bármikor, atyám. A lány biztonságban van. És meghosszabbítottam két másik életet.

– Hármat – felelte az apát. – A sajátodat is meghosszabbítottad.

– Így igaz – ismerte el Vintar –, és jó újra itthon lenni.

* * * * *

Druss elképedt az irtáson uralkodó káosz láttán. Emberek százai lófráltak fel-alá, láthatóan mindenféle cél nélkül; döntötték a fákat, ásták ki a gyökereket, irtották a bozótost és a túlburjánzó növényzetet. A pusztítás mindenféle terv nélkül zajlott. A kivágott fák gyakran azokra az ösvényekre zuhantak rá, amelyeken a törmeléket talicskákon elszállító emberek közlekedtek. Miközben a felügyelőre várt, tanúja volt, ahogy egy magas fenyő rázuhan egy csapat férfira, akik éppen egy gyökeret ástak ki. Senki sem halt meg, de az egyik munkásnak eltört a karja, és többen véres sebeket kaptak az arcukra vagy a karjukra.

A vékony, de pókhasú felügyelő odakiáltott neki.

– No, mihez értesz?

– Favágó vagyok – felelte Druss.

– Itt mindenki azt állítja magáról, hogy favágó – felelte a férfi törődötten. – Én hozzáértő embereket keresek.

– Annyi biztos, hogy szükséged is van rájuk – jegyezte meg Druss.

– Húsz nap alatt meg kell tisztítanom a terepet, majd újabb húsz napom van az új épületek alapjainak lefektetésére. Két ezüstdénár a fizetség egy napra. – A férfi rámutatott egy tagbaszakadt, szakállas alakra, aki egy fatönkön üldögélt. – Ő Togrin, a felügyelőhelyettes. Ő szervezi meg a munkásokat, és fizeti ki az embereket.

– Ez egy bolond, és a végén még megöl valakit.

– Lehet, hogy bolond – ismerte el a felügyelő –, de ugyanakkor nagyon kemény fickó. Senki sem mer lazsálni, ha ő a közelben van.

Druss körülnézett az irtáson.

– Lehet, hogy ez igaz, de nem leszel készen időre. Én nem dolgozom olyan embernek, aki nem tudja, mit művel.

– Kicsit fiatal vagy ahhoz, hogy ilyen nagyképű megjegyzéseket tegyél – jelentette ki a felügyelő. – De azért mondd csak el, te hogy szerveznéd át a munkát.

– A favágókat nyugatabbra helyezném el, így a többiek megtisztíthatnák mögöttük a terepet. Ha a dogok így mennek tovább, hamarosan nem lehet majd közlekedni. Nézz csak oda! – mutatott Druss jobbra. A fákat nagyjából körben döntötték ki, és a kör közepén álló férfiak hatalmas gyökereket ástak ki. – Hova viszik majd a gyökereket? – kérdezte a csatabárdos. – Nem maradt ösvény. Meg kell várniuk, amíg a fákat elcipelik. És hogyan mennek el oda a lovak, és miként kapcsolod a gyökerekre az istrángláncot?

A felügyelő elmosolyodott.

– Ez talált, fiatalember. Remek. A felügyelőhelyettes négy dénárt kap naponta. Vedd át a helyét, mutasd meg, mit tudsz!

Druss nagy levegőt vett. Izmai már az irtáshoz vezető hosszú úttól elfáradtak, és a hátán levő sebek is sajogni kezdtek. Nem volt olyan állapotban, hogy verekedjen, és remélte, hogy kivonhatja magát a munka alól.

– Miként jelzitek a pihenőt? – kérdezte.

– Délben megkondítjuk a harangot. De addig még három óra.

– Kongasd meg most! A felügyelő kuncogott.

– A pihenő megtöri az egyhangúságot. Akarod, hogy én mondjam meg Togrinnak, miszerint elvesztette a munkáját?

Druss a férfi barna szemébe nézett.

– Nem. Majd én megmondom.

– Jó. Addig én gondoskodom a kongatásról.

A felügyelő távozott, Druss pedig átgázolt a káoszon, amíg oda nem ért a tönkön ülő Togrinhoz. A férfi felpillantott. A nagy termetű, széles vállú fickó hatalmas karral és robusztus állal büszkélkedhetett. Sűrű szemöldöke alól barna, már-már fekete szempár meredt Drussra. – Munkát keresel? – kérdezte.

– Nem.

– Akkor tűnj el az irtásról! Nem szeretem a lebzselőket.

A harangkongás tisztán hallatszott az egész erdőben. Togrin káromkodott egyet, majd felpattant, ahogy az emberek mindenütt abbahagyták a munkát.

– Mi a...? – Megpördült. – Ki kondította meg a harangot? Emberek gyűltek a felügyelőhelyettes köré, és Druss is közelebb lépett a férfihoz.

– Én rendeltem el, hogy kondítsák meg a harangot.

Togrin szeme összeszűkült.

– És te ki vagy?

– Az új felügyelőhelyettes – felelte Druss.

– Nocsak, nocsak – vigyorgott szélesen Togrin. – Most akkor két felügyelőhelyettes van, de szerintem egy is túl sok.

– Egyetértek – bólintott Druss. Előreszökkent, és hatalmas ütést mért a férfi hasára. Togrin tüdejéből a levegő hangos hörgés kíséretében távozott, és a felügyelőhelyettes kétrét görnyedt, leszegve fejét. Druss bal ökle lecsapott a fickó állára, mire Togrin arccal előre a földre zuhant. A felügyelőhelyettes megrándult, majd elcsendesedett.

Druss mélyen beszívta a levegőt. Úgy érezte, mindjárt elesik, és a szeme előtt fehér fények ugráltak, ahogy végignézett a várakozó embereken.

– Most pedig sor kerül néhány változtatásra.

* * * * *

Druss ereje napról napra tért vissza, ahogy minden egyes süvítő baltacsapástól kidagadtak kar- és vállizmai. De a kemény agyagot megforgató ásás, és a földbe makacsul kapaszkodó gyökerek kiszakítása is hasonló hatással járt. Druss az első öt napon az irtáson aludt, abban a kis vászonsátorban, amelyet a felügyelő állíttatott fel. Arra már nem maradt ereje, hogy a munka végeztével megtegye a három mérföldet bérelt házukig. Minden egyes magányos éjszakán két arc töltötte ki gondolatait, mielőtt elaludt volna: Rowenáé, akit az életénél is jobban szeretett, és Borháé, az ökölvívóé, akiről tudta, hogy szembe kell néznie vele.

A sátor csendjében számos gondolat rohanta meg. Most már másként tekintett Bressre, és azt kívánta, bárcsak jobban ismerte volna. Bátorság kellett ahhoz, hogy valaki elviseljen egy olyan apát, mint amilyen Gyilkos Bardan volt, felneveljen egy gyereket, és életét a határvidéken élje. Eszébe jutott a nap, amikor a kóbor zsoldos megszállt a falujukban. Drusst lenyűgözte a férfi fegyverzete: kése, rövidkardja, szekercéje, valamint viharvert mellvértje és sisakja.

– Az ő élete a valódi bátorságról szól – mondta apjának, kihangsúlyozva a valódi szót. Bress erre csak bólintott. Napokkal később átsétáltak a felső kaszálón, és ekkor Bress rámutatott Egan, a földműves házára.

– Ha bátorságot akarsz látni, fiú, nézd meg a mezőn dolgozó Egant. Tíz évvel ezelőtt volt egy tanyája a Sentrai-síkságon, de egy éjszaka sathuli portyázok jöttek, és porig égették. Azután elköltözött a ventriai határra, ahol a sáskák három éven át pusztították a termését. Pénzt kért kölcsön, hogy megvehesse tanyáját, és elveszítette mindenét. Most ismét visszatért szülőföldjére, és a nappal első fényétől az utolsóig dolgozik. Ez a valódi bátorság. Nem kerül sokba, hogy valaki kardra cserélje a munkaeszközét. Az igazi hősök azok, akik tovább vívják a csatát.

Bress fia persze mindent jobban tudott. Az ember nem lehet egyszerre hős, és földműves.

– Ha olyan bátor, miért nem győzte le a sathulikat?

– Meg kellett védenie feleségét és három gyermekét.

– Szóval elfutott?

– Elfutott – bólintott Bress.

– Én sosem futamodom meg a harcból.

– Akkor fiatalon fogsz meghalni – felelte Bress.

Druss felült, és eszébe ötlött a rajtaütés. Mit tett volna, ha módjában áll megverekedni a rabszolgavadászokkal? Talán elfutott volna Rowenával?

Azon az éjszakán nyugtalanul aludt.

Amikor hatodik este maga mögött hagyta az irtást, egy magas, tagbaszakadt alak állta az útját. Togrin volt az, a korábbi felügyelőhelyettes. Druss a verekedés óta színét sem látta. Az ifjú harcos a sötétséget fürkészte, csahosok után kutatva, de egyet sem látott.

– Beszélhetnénk? – kérdezte Togrin.

– Miért is ne? – kérdezett vissza Druss.

A férfi nagy levegőt vett.

– Szükségem van munkára. A feleségem beteg, és a gyerekeim két napja nem ettek semmit.

Druss szúrós tekintettel vette szemügyre a férfi arcát: látta rajta a sértett büszkeséget, és hogy milyen nehezen vette rá magát, hogy segítséget kérjen.

– Pirkadatkor legyél az irtáson! – mondta, és ment tovább. Furcsamód kényelmetlenül érezte magát, ahogy hazafelé tartott, és egyfolytában azt mondogatta magában, hogy ő sosem fogja így elveszíteni a méltóságát. De alighogy megfogalmazta a szavakat, a kétely máris felütötte a fejét. Mashrapur kemény és kegyetlen város volt. Az embernek csak addig volt értéke, amíg hozzájárult a közösség általános jólétéhez; és milyen rettenetes dolog lehet azt látni, hogy a gyerekeid éheznek – gondolta magában.

Már lement a nap, mire hazaért. Fáradt volt, de az eddig érzett halálos törődöttség megszűnt. Sieben nem tartózkodott otthon. Druss meggyújtott egy lámpást, majd kinyitotta a kertbe vezető hátsó ajtót, hogy a hűs tengeri szellő átjárhassa a házat.

Letette erszényét, és megszámolta eddigi keresményét, a huszonnégy ezüstdénárt. Húsz felelt meg egy raqnak, és pont ennyibe került a ház bérleti díja egy hónapra. Ezzel a tempóval sosem fog eleget keresni, hogy rendezze adósságát. Vén Thomnak igaza volt: sokkal többre vinné a homokkörben.

Eszébe ötlött a Borhával folytatott verekedés, a rettenetes ütlegek, amelyeket kapott. A kapott ütések emléke még élénken élt benne – de azoknak az emléke is, amelyeket ő zúdított ellenfelére.

Hallotta, hogy a vaskapu megnyikordul a kert túlsó felén, és látta, hogy az árnyékok takarásában egy alak tart a ház felé. A holdfény megcsillant a férfi kopasz fején – mintha egy életre kelt kőkolosszus lépkedett volna a fák árnyékában. Druss felállt, és fakó szeme összeszűkült.

Borha megtorpant az ajtó előtt.

– Nos, behívnál?

Druss kilépett a kertbe.

– A verést odakinn is megkaphatod – sziszegte. – Nincs pénzem, hogy kifizessem az összetört bútorokat.

– Hetyke egy kölyök vagy – mondta Borha barátságosan, és belépett a házba, majd zöld köpenyét ráterítette az egyik székre. Az összezavarodott Druss követte. A nagydarab férfi elnyúlt az egyik párnázott széken, egyik lábát keresztbevetette a másikon, fejét pedig megtámasztotta a magas háttámlán. – Jó kis szék. Mit szólnál egy italhoz?

– Mit akarsz itt? – dörögte Druss, nagy nehezen leküzdve előtörő haragját.

– Egy kevés vendégbarátságot, földművesfi. Nem tudom, ki vagy, de ahonnan én jövök, ott a vendéget szívesen megkínálják egy kupa borral, ha már vette a fáradtságot, hogy látogatóba jött.

– Ahonnan én jövök, ott a hívatlan vendéget ritkán látják szívesen – felelte Druss.

– Miért vagy ilyen ellenséges? Megnyerted a fogadásod, és jól harcoltál. Collan nem fogadta meg a tanácsomat, és nem adta vissza neked a feleséged, amiért az életével lakolt. A portyában pedig nem vettem részt.

– Gondolom, nem is kutattál utánam, és nem is akarsz bosszút állni?

Borha felnevetett.

– Bosszút? Ugyan miért? Semmit sem loptál el tőlem. Az bizonyos, hogy nem győztél le – mert nem tudtál. Megvan hozzá az erőd, de nem vagy elég képzett. Ha igazi küzdelem lett volna, végül úgyis megtörlek, fiú. Azonban mégis igazad van: téged kereslek.

Druss leült szemközt az óriással.

– Vén Thom azt mondta nekem, hogy el akarsz pusztítani.

Borha megrázta a fejét, és elvigyorodott.

– A részeges bolond félreértett. Most pedig mondd meg, szerinted milyen idős vagyok?

– Mi? Honnan a pokolból kellene ezt nekem tudnom?

– Harmincnyolc vagyok, két hónap múlva pedig harminckilenc, és még mindig le tudom győzni Grassint. Valószínűleg a többieket is. De te megmutattad nekem a múló időt, Druss. Senki sem él örökké – főleg nem a homokkörben. Az én időm lejárt, és te ezt néhány minutum alatt megtanítottad nekem. A te időd viszont még csak most kezdődik. De nem tart majd soká, hacsak nem tanulsz meg verekedni.

– Nincs szükségem útmutatásra.

– Szerinted nincs? Valahányszor jobbal ütsz, mindig leejted a bal válladat. Minden ütésed görbe. A legerősebb védelmed az állad, amely úgy tűnik ugyan, hogy gránitból van, de valójában csak csont. A lábmunkád nem rossz, de még csiszolható, ellenben számos egyéb fogyatékosságod van. Grassin pedig kihasználja őket, és leterít.

– Ez a te véleményed – vitatkozott Druss.

– Ne érts félre, kölyök. Jó vagy. Van hozzá szíved, és hatalmas erővel bírsz. De azt is tudod, hogy mit éreztél, miután egy fordulót végigbokszoltál velem. A legtöbb küzdelem tízszer ennyi ideig tart.

– Az enyémek nem fognak.

Borha jóízűt kacagott.

– Grassinnal igen. Ne engedd, hogy az önhittséged eltakarja a nyilvánvalót, Druss. Azt mondják, hogy favágó voltál. Amikor először vettél a kezedbe fejszét, minden csapásod talált?

– Nem – ismerte el az ifjú.

– A harccal is ez a helyzet. Számos ütésfajtára megtaníthatlak, és még ennél is több védekezési formára. Megmutathatom, hogy miként cselezz, és miként csald ellenfeledet az ütéseidbe.

– Talán meg tudod csinálni – de miért tennéd?

– Büszkeségből.

– Nem értelek.

– Elmagyarázom – amint legyőzted Grassint.

– Nem maradok itt sokáig – felelte Druss. – Amint elindul egy hajó Mashrapurból Ventriába, én rajta leszek.

– A háború előtt egy ilyen utazás tíz raqba került. Most... Ki tudja? De egy hónap múlva lesz egy kisebb torna Vishnában, ahol az első díj száz raq. A gazdagoknak vannak palotái Vishnában, és a fogadásokon rengeteg pénzt lehet keresni. Grassin is részt vesz a versenyen, valamint több más híres öklöző. Egyezz bele, hogy én eddzelek, és akkor a te neved kerül az én helyemre.

Druss felállt, töltött egy kupa bort, és átnyújtotta a kopasz harcosnak.

– Már van munkám, és megígértem a felügyelőnek, hogy elvégzem a dolgomat. Egy teljes hónapig fog tartani.

– Akkor majd este edzünk.

– Egy feltétellel.

– Nevezd meg!

– Ez ugyanaz, amit a felügyelőnek is mondtam. Amint hajó indul Ventria felé, és felvesz engem, csomagolok és megyek.

– Megegyeztünk – nyújtotta a kezét Borha. Druss megszorította, a tar öklöző pedig felállt. – Hagylak pihenni. Emellett figyelmeztesd költő barátodat, hogy rossz fának tépkedi a termését.

– Szabad ember – felelte Druss.

Borha vállat vont.

– Mindenestre figyelmeztesd. Holnap találkozunk.

2

Sieben nem aludt, hanem a díszes mennyezetet bámulta. A nő elszunnyadt mellette, és a költő érezte az oldalának és lábának simuló teste melegét. A mennyezetet egy festmény töltötte ki: vadászatot ábrázolt, ahol lándzsával és íjjal felfegyverzett férfiak üldöztek egy vörös sörényű oroszlánt. Miféle ember kér ilyesfajta képet a nászágya fölé? – töprengett magában. Sieben elmosolyodott. Mashrapur első miniszterének nyilván hatalmas az önbecsülése, mert amikor ő és a felesége szeretkeznek, az asszony felpillantva egy csomó olyan férfit lát, aki jóképűbb a férjénél.

Az oldalára gördült, és lepillantott az alvó nőre, aki háttal feküdt neki, karját a párna alá dugva, felhúzott lábakkal. Sötét haja szinte feketének tűnt a tejfehér párnán. Nem látta ugyan az arcát, de maga elé képzelte a telt ajkat, és a hosszú, gyönyörű nyakat. Amikor először pillantotta meg a nőt, ő éppen Mapek mellett állt a piacon. A minisztert talpnyalók és csatlósok vették körül, Evejorda pedig szemmel láthatóan unatkozott.

Sieben néma csendben állt, arra várva, hogy a nő felé nézzen. Amikor erre sor került, rámosolygott. Az egyik legszebb mosolya volt ez – gyors, felvillanó vigyor, amely azt mondta: „Én is unatkozom, és megértelek. Rokonlelkek vagyunk.” A nő felhúzta szemöldökét, jelezve, hogy mennyire taszítja őt a költő pimaszsága, és elfordult. Sieben várt, hisz tudta, hogy úgyis visszanéz még. Az asszony az egyik árushoz lépett, és vizsgálgatni kezdett egy pár kerámiatálat. Sieben áttört a tömegen, és amikor a nő felnézett, láthatóan meglepődött, hogy a férfi ilyen közel került hozzá.

– Jó reggelt, hölgyem – köszönt rá a költő, de a nő ügyet sem vetett rá. – Ön lenyűgözően szép.

– Maga pedig szemtelen, uram. – Hangjában érződött az északiak raccsolása, ami általában bosszantotta a költőt, most azonban korántsem.

– A szépség szemtelenséget szül, és egyben hódolatot is.

– Nagyon bízik magában – felelte az asszony, és közelebb lépett, hogy zavarba hozza Siebent.

Egyszerű, élénkkék ruhát, és fehér lentriai selyemkendőt viselt. Parfümjének illata betöltötte a költő minden érzékszervét – az erős, illatos pézsmában a moserche-re ismert, amelyet Ventriából hozattak, és amelynek unciája öt raqba került.

– Boldog? – kérdezte Sieben.

– Milyen nevetséges kérdés! Ki tudna válaszolni rá?

– Olyasvalaki, aki boldog.

A nő elmosolyodott.

– És maga, uram, boldog?

– Most igen.

– Szerintem maga egy megrögzött szoknyavadász, akinek egy szavát sem lehet hinni.

– Akkor ítélj a tetteim után, hölgyem. A nevem Sieben. – Majd elsuttogta a házuk címét, amelyet Druss-szal osztott meg, és azután kezet csókolt neki.

Az asszony küldönce két nappal később érkezett.

A nő megmoccant álmában. Sieben kezei a szaténtakaró alá siklottak, és ráborultak a kebleire. Evejorda először meg se rezzent, de a költő gyengéden simogatni kezdte a bőrét, és addig masszírozta a mellbimbóját, amíg az meg nem keményedett. A nő ekkor felnyögött, és nyújtózkodni kezdett.

– Hát te soha nem alszol? – kérdezte a költőt.

Sieben nem felelt.

Evejorda később ismét elaludt, a férfi pedig némán feküdt mellette. Szenvedélye csillapultával gondolatait szomorúság töltötte el. Minden kétséget kizáróan ez az asszony volt a leggyönyörűbb nő, akivel valaha is együtt hált. Okos volt, értelmes, erős, és eltöltötte a szenvedély.

Sieben mégis unatkozott...

Költőként a szerelemről dalolt, de sosem ismerte azt, és irigyelte a legendák szerelmespárjait, akik egymás szemébe nézve az örökké tartó csáberőt látták. Felsóhajtott, kisurrant az ágyból, gyorsan felöltözött, és elhagyta a szobát. Puha léptekkel lement a kertbe vezető hátsó lépcsőn, majd amikor leért, felhúzta a csizmáját. A szolgák még aludtak, és a hajnalpír még éppen csak megjelent az ég keleti szegélyén. A távolban egy kakas kukorékolt.

Sieben átsétált a kerten, és kilépett a széles útra. Orrát megcsapta a frissen sült kenyér illata, és megállt a pékségnél, hogy vegyen néhány sajtos cipót, amelyet útközben elmajszolt.

Druss nem volt otthon, és ekkor eszébe jutott a munka, amelyet az ifjú elvállalt. Az istenekre, hogyan tölthet el az ember egy egész napot azzal, hogy földet hány? – töprengett el magában. Átvágott a konyhán, begyújtotta a vastűzhelyt, és vízzel megtöltött kis rézlábast tett fel rá.

Mentából és gyógynövényekből teát főzött, majd megkavarta a főzetet, és átvitte a nappaliba, ahol az egyik pamlagon az alvó Shadakra bukkant. Az embervadász fekete zekéjét, és nadrágját az út pora lepte, csizmáira pedig sár tapadt. Amint Sieben belépett, felébredt, és hosszú lábait meglendítve hirtelen fölült.

– Azon morfondíroztam, hogy merre járhatsz – ásított Shadak. – Éjjel érkeztem.

– Egy barátomnál jártam – felelte Sieben, és leült szemközt az embervadásszal, majd kortyolgatni kezdte gyógyteáját.

Shadak bólintott.

– Mapek ma ér vissza Mashrapurba. Lerövidíti Vagriába tett utazását.

– Mi közöm nekem ehhez?

– Biztosra veszem, hogy semmi. De most már úgyis tudod.

– Azért jöttél, hogy prédikálj nekem, Shadak?

– Úgy nézek ki, mint egy pap? Azért jöttem, hogy Druss-szal találkozzam. De amikor megérkeztem, éppen egy kopasz óriással gyakorolt. A mozgásából ítélve arra következtettem, hogy a sebei begyógyultak.

– Csak a testén ejtett sebek.

– Tudom – felelte a vadász. – Beszéltem vele, és még mindig Ventriába akar hajózni. Vele tartasz?

Sieben felnevetett.

– Miért mennék? Nem ismerem a feleségét. Az istenekre, őt is alig ismerem!

– Még jót is tehet neked, költő.

– Úgy érted a tengeri levegő?

– Tudod, hogy értem – felelte Shadak komolyan. – Mashrapur egyik leghatalmasabb emberét választottad ellenségedül. Az ő ellenségei pedig meghalnak, Sieben. Méreg, penge vagy az álmodban a nyakad köré tekert kötél végez majd veled.

– Az egész város tud róla?

– Hát persze. Harminc szolga él abban a házban. Szerinted titokban tudod tartani előlük a dolgot, amikor a nő eksztatikus sikolyai végigvisszhangoznak az épületen a délután közepén, vagy reggel vagy az éjszaka sötétjében?

– Igazából mind a háromszor – mosolyodott el Sieben.

– Én nem látok ebben semmi tréfásat! – csattant fel Shadak. – Nem vagy több egy üzekedő ebnél, és minden kétséget kizáróan tönkre fogod tenni az életedet, mint ahogy tönkreteszed másokét is. Én mégis jobb szeretnélek élve látni, mint halva, habár csak az istenek tudják, hogy miért!

– Én csak egy kevés örömet csempésztem az életébe. Ami több annál, mint amit egy férj száraz vesszeje nyújtani tud. De megfontolom a tanácsodat.

– Ne fontolgass sokáig. Amikor Mapek visszatér, hamar a fülébe jut a felesége életébe csempészett... kevés öröm. Ne lepődj meg, ha Mapek őt is megöleti.

Sieben elsápadt.

– Nem tenné

– Ő büszke ember, poéta. Hatalmas hibát követtél el.

– Ha hozzáér, megölöm...

– Ó, micsoda nemeslelkűség! A kutya kivicsorítja fogait. Nem kellett volna elcsábítanod, és még csak a szerelem sem hozható fel védelmedre: egyszerűen csak meg akartad farkalni.

– Hát nem ez a szerelem? – kérdezett vissza Sieben.

– A te esetedben igen. – Shadak megcsóválta a fejét. – Nem hiszem, hogy valaha is megérted, Sieben. A szerelem arról szól, hogy adunk, és nem arról, hogy kapunk. Arról, hogy megosztod a lelked valaki mással. De csak az időmet pocsékolom, mert úgyis annyit fogsz fel belőle, mint csirke az históriából.

– Ó, kérlek, ne akarj megkímélni kedves szavakkal! Rajta, térj azonnal a tárgyra!

Shadak felállt.

– Bodasen harcosokat, zsoldosokat bérel fel a ventriai háborúra. Kibérelt egy hajót, amely tizenkét nap múlva vitorlát bont. Addig lapulj meg, és ne keresd fel újra Evejordát... már ha azt akarod, hogy ő életben maradjon.

Az embervadász az ajtóhoz lépett, de Sieben utána kiáltott.

– Nem becsülsz valami sokra, igaz?

Shadak félig hátrafordult.

– Többre tartalak, mint amennyire te taksálod magad.

– Túl fáradt vagyok talányokhoz.

– Nem tudod feledni Gulgothirt.

Sieben úgy rándult meg, mintha pofon ütötték volna, és talpra ugrott.

– Ez már a múlt. Semmit sem jelent nekem. Érted? Semmit!

– Ha te mondod. Tizenkét nap múlva találkozunk. A hajót Vihargyermeknek hívják, és a tizenkettes mólóról indul.

– Lehet, hogy ott leszek. Lehet, hogy nem.

– Az embernek mindig két választása van, barátom.

* * * * *

– Nem, nem, nem! – bömbölt Borha. – Még mindig kitolod az álladat, és a fejed vezeti a tested. – Ellépett ellenfelétől, felkapott egy törülközőt, és letörölte az izzadságot az arcáról és a feje búbjáról. – Próbáld megérteni, Druss, hogy ha Grassinnak lehetősége lesz rá, megpróbálja kinyomni egyik vagy mindkét szemedet. Közel lép hozzád, és amikor rárontasz, hüvelykujját hirtelen mozdulattal előrelöki, mintha csak tőr lenne.

– Vegyük újra.

– Nem. Túl dühös vagy, és ez eltompítja a gondolkodásod. Gyere, ülj le egy kicsit.

– Sötétedik – közölte Druss.

– Hadd sötétedjen. Még négy nap van hátra a versenyig. Négy nap, Druss. Ez alatt az idő alatt meg kell tanulnod uralkodni a dühödön. A győzelem mindent jelent. Az semmit sem számít, ha az ellenfeled ócsárol, vagy gúnyolódik rajtad, vagy azt mondja, hogy az anyád matrózokkal hál. Érted? Ezek a sértések csupán fegyverek a harcos fegyvertárában. Lépre csalnak, mivel minden harcos tudja, hogy ellensége dühe egyben annak legnagyobb gyengéje is.

– Kordában tudom tartani! – fortyant fel Druss.

– Nem sokkal ezelőtt jól harcoltál: megfelelő volt az egyensúlyod, az ütéseid pedig erőteljesek voltak. Azután eltaláltalak egy balegyenessel... majd még eggyel. Az ütések túl gyorsan jöttek, hogy védeni tudd őket, és ez elkezdett bosszantani. Azután ütéseid ismét görbék lettek, és szabadon hagytad az álladat és az arcodat.

Druss leült az ökölharcos mellé, és bólintott.

– Igazad van. De nem szeretem ezt a gyakorlást, a visszafogott ütéseket. Nem tűnik valóságosnak.

– Nem valóságos, barátom, de felkészíti a testedet az igazi küzdelemre. – Vállon veregette a fiatalabb férfit. – Ne csüggedj: már majdnem készen állsz. Szerintem a földásás visszaadta az erődet. Hogy halad a munka az irtáson?

– Ma befejeztük. Holnap megjönnek a kőművesek, és az építőmunkások.

– Épp időben. A felügyelő nyilván elégedett... én mindenesetre az vagyok.

– Miért tölt el ez téged örömmel?

– Enyém a terület egyharmada. Az értéke meredeken emelkedni fog, amint a házak elkészülnek. – A kopasz harcos felkacagott. – Elégedett vagy a jutalmaddal?

– A te kezed van benne? – kérdezte Druss gyanakvóan.

– Ez bevett gyakorlat, Druss. A felügyelő ötven raqot kapott, mivel a kijelölt időre elkészült a munka. A felügyelőhelyettesnek általában az összeg tizedét juttatja.

– Tíz raqot adott – aranyban.

– Nocsak, nocsak. Nyilván elkápráztattad.

– Arra kért, hogy maradjak, és felügyeljem az alapok kiásását.

– De nem fogadtad el?

– Nem. Hamarosan hajó indul Ventriába. Megmondtam neki, hogy a segédem, Togrin, átvehetné a helyemet. Beleegyezett.

Borha hallgatott egy darabig. Tudott arról, hogy Druss az első napon megverekedett Togrinnal, majd miként fogadta vissza a legyőzött felügyelőhelyettest, miként tanította, és látta el felelősségteljes feladatokkal. És a felügyelő a munkálatok előrehaladtáról szóló találkozásaik alkalmával beszámolt Borhának arról is, hogy az emberek miként viszonyulnak Drusshoz.

– Természeténél fogva vezetésre született, aki példák útján ösztönzi a többieket. Nincs számára sem túl piszkos, sem túl nehéz munka. Valódi kincs, Borha: szándékomban áll előléptetni. Északon új irtást akarnak létrehozni, egy nehéz terepen. Kinevezem oda felügyelőnek.

– Nem fogja elvállalni.

– Dehogynem. Meggazdagszik belőle.

Borha gondolatai visszatértek a jelenbe.

– Tudod, hogy soha nem találod meg őt – mondta szelíden.

Druss megrázta a fejét.

– Megtalálom őt, Borha: még ha egész Ventriát be kell is járnom, és át is kell kutatnom minden házat.

– Favágó vagy, Druss, szóval válaszolj nekem: ha megjelölök egy levelet az erdőben, hol kezdenéd el keresni?

– Értelek, de a dolog nem ilyen bonyolult. Tudom, ki vette meg őt: Kabuchek, aki gazdag és fontos ember. Megtalálom Kabucheket. – Druss a lóca alá nyúlt, és előhúzta Snagát. – Ez a nagyapám csatabárdja. Azt mondják, hogy a nagyapám gonosz ember volt. De fiatalkorában egy hatalmas sereg érkezett északról, egy Pasia nevezetű gothir király vezetésével. Mindenütt kitört a pánik. Hogyan állíthatnának meg a drenaiak ilyen hatalmas sereget? A városok kiürültek, az emberek ingóságaikat kordékra, szekerekre, hintókra, lovak és pónik hátára pakolták. Nagyapám, Bardan, egy kicsiny csapattal portyára indult mélyen a hegyek közé, ahol az ellenség felverte táborát. Éjszaka huszadmagával besétált a táborba, megkereste a király sátrát, és megölte az uralkodót. Másnap egy lándzsára tűzve találták meg Pasia fejét, a sereg pedig hazavonult.

– Érdekes, bár már hallottam. Szerinted ebből mi a tanulság?

– Nincs semmi, amit egy ember ne érhetne el, ha megvan hozzá az akarata, az ereje és a bátorsága, hogy megpróbálja – felelte Druss.

Borha felállt, és kinyújtóztatta hatalmas váll- és hátizmait.

– Akkor lássuk, hogy igaz-e – mosolyodott el. – Lássuk, megvan-e benned az akarat, az erő és a bátorság ahhoz, hogy behúzd az állad.

Druss kuncogott, és letámasztotta a csatabárdot a lócának.

– Kedvellek, Borha, A Káosz nevére, miként szolgálhattál egy olyan embert, mint Collan?

– Volt jó oldala is, Druss.

– Volt?

– Na, ja: jól fizetett. – Beszéd közben a tenyere meglendült, és nagyot csattant Druss arcán. Az ifjú felhorkant, és rávetette magát, de Borha elhajolt balra, ökle pedig súrolta Druss járomcsontját.

– Az állad, te ökör! Ne told ki!

* * * * *

– Értékesebb emberekben reménykedtem – mondta Bodasen, ahogy szemügyre vette a Szertartásmezőn tolongó tömeget.

Borha felkacagott.

– Ne tévesszen meg a külsejük: akadnak köztük valóban értékesek. A kérdés csak az, mit keresel?

Bodasen rosszkedvűen bámulta a csürhét – egyesek rongyokban érkeztek, a legtöbben büdösek voltak. Eddig több mint kétszázan jöttek, és a kapu felé vetett gyors pillantás elárulta, hogy a bevezető úton hamarosan újabbak érkeznek.

– Azt hiszem, eltérően vélekedünk arról, hogy mit jelent az érték – közölte lehangoltan.

– Nézz csak oda – mutatott rá Borha egy férfira, aki a kerítésen ült. – Ő Eskodas, az íjász. Ötven lépésről képes eltalálni egy akkora célpontot, mint a hüvelykujjad. Ahogy a hazámban mondják, ő az az ember, akivel nyugodtan útnak indulhatsz a hegyekbe. Ott pedig Kelva, a kardforgató áll: nem ismeri a félelmet, és kiváló képzést kapott. Született gyilkos.

– De van bármi fogalmuk a becsületről?

Borha hatalmasat nevetett.

– Túl sok mesét hallgattál a dicsőségről, és a csodákról, barátom. Ezek az emberek harcosok: ők pénzért küzdenek.

Bodasen felsóhajtott.

– Csapdába estem... ez a város összemocskolt. A császáromat minden oldalról rettenetes ellenség fenyegeti, én pedig nem csatlakozhatom hozzá. Egyetlen hajó sem bont vitorlát, csak akkor, ha harcedzett katonák vannak a fedélzetén, nekem pedig Mashrapur csatornatöltelékei közül kell kiválogatnom őket. Többet reméltem.

– Válassz bölcsen, és meglepetéssel szolgálnak majd – tanácsolta Borha.

– Lássuk először az íjászokat! – adott parancsot Bodasen.

A ventriai több mint egy órán át figyelte, ahogy az íjászok egyik vesszőt a másik után küldik a szalmával kitömött bálákba. Amikor végeztek, kiválasztott közülük ötöt – ezek egyike volt az ifjú Eskodas is. Minden ember kapott egy aranyraqot, és közölték velük, hogy a Vihargyermek fedélzetén kell jelentkezniük az indulás hajnalán.

A kardforgatókat már nehezebb volt elbírálni. Bodasen először azt parancsolta nekik, hogy egymással vívjanak, de a harcosok olyan eszetlen vadsággal tettek eleget a kérésnek, hogy hamarosan többen a földre kerültek, vágásokkal és sebekkel borítva – egyiküknek még a kulcscsontja is eltört. Bodasen gyorsan leállította a csetepatét, és Borha segítségével kiválasztott közülük tízet. A sebesültek fejenként öt ezüstöt kaptak.

A nap lassan vánszorgott, és délre Bodasennek már harminc embere volt a Vihargyermekre szánt ötvenből. A többi zsoldosjelöltet elbocsátotta, és Borhával az oldalán nekiindult a mezőnek,

– Hagysz egy üres helyet Drussnak? – kérdezte az ökölharcos.

– Nem. Csak azok számára van hely, akik Ventriáért harcolnak majd. Az ő kutatása személyes jellegű.

– Shadak szerint ő a legjobb harcos a városban.

– Nem vagyok éppen oda Shadakért. Ha ő nincs, akkor a kalózok most Ventria ügyéért harcolnának.

– Magasságos Egek! – horkant fel Borha. – Hogy hihetted el ezt? Collan egyszerűen elvette volna a pénzedet, és nem adott volna cserébe semmit.

– Megesküdött rá.

– Hogyan volt képes Ventria létrehozni egy birodalmat? – nézett az égre Borha. – Collan hazug volt, tolvaj és haramia. Miért hittél volna neki? Nem azt mondta neked, hogy visszaadja Drussnak a feleségét? Nem hazudott neked, csak azért, hogy Drusst lépre csalja? Mit gondoltál, milyen emberrel kötsz üzletet?

– Egy nemesemberrel! – csattant fel Bodasen. – Bár nyilvánvalóan tévedtem.

– Való igaz. Éppen az imént fizettél ki egy aranyraqot Eskodasnak, egy kecsketenyésztő, és egy lentriai szajha fiának. Az apját felakasztották, mert ellopott két lovat, az anyja pedig elhagyta a fiút. Egy árvaházban nőtt fel, amelyet két Forrás-pap vezetett.

– Van valami tanúsága ennek a csúf mesének? – érdeklődött a ventriai.

– Egen, van. Eskodas haláláig harcolni fog érted, és nem menekül el. Kérd ki a véleményét, és őszinte választ kapsz tőle. Bízz rá egy zsák gyémántot, és utasítsd, hogy adja át azt egy ezer mérföldre található embernek, és ő megteszi. Közben pedig egyszer sem ötlik fel benne, hogy ellopjon egyetlen drágakövet is.

– Éppen ezt remélem – jelentette ki Bodasen. – Ennél kevesebbet nem is várok el a szolgálatomban álló ventriaiaktól sem. Miért tekinted a becsületességet ilyen különleges erénynek?

– Ismertem sziklákat, amelyekbe több józan ész szorult, mint beléd – felelte Borha, és csak nehezen fojtotta el a rátörő ingerültséget.

Bodasen kuncogott.

– Ó, ti barbárok, és az a rejtélyes gondolkodásmódotok! De Druss-szal kapcsolatban lényegében igazad van: közrejátszottam abban, hogy olyan súlyos sebeket kapott. Ezért fenntartok számára egy helyet a Vihargyermeken. Most pedig keressünk egy helyet, ahol finom ételt, és tűrhető bort szolgálnak fel.

* * * * *

Shadak, Sieben, Borha és Druss a rakparton állt, miközben rakodómunkások haladtak el mellettük, és fordultak rá a beszállópallóra, az utolsó készleteket cipelve fel a hajó fedélzetére. A Vihargyermek mélyre merült a vízben, ahogy zsúfolásig megtöltötték a korlátnak támaszkodó, a rakparton tolongó nőknek búcsút intő zsoldosok. A legtöbben szajhák voltak, de akadt néhány feleség is, kisgyerekekkel. Sokuk szeméből ömlött a könny.

Shadak megragadta Druss kezét.

– Jó szelet kívánok, kölyök – mondta az embervadász. – Remélem, a Forrás elvezet Rowenádhoz!

– Úgy lesz – felelte Druss. A csatabárdos szeme feldagadt, ajka elszíneződött (a halványsárga és a világoslila keverékét idézte), a bal szeme alatt pedig csinos pukli éktelenkedett, ahol a bőr felszakadt, majd ügyetlenül összevarrták.

Shadak elvigyorodott.

– Remek küzdelem volt. Grassin sokáig fog emlékezni rá.

– Én is – mordult fel Druss.

Shadak bólintott, és mosolya elhalványult.

– Ritka ember vagy, Druss. Próbálj meg ilyen maradni. Ne feledd az elveket!

– Úgy lesz – ígérte a drenai. A két férfi kezet rázott, majd az embervadász távozott.

– Miféle elveket? – kérdezte Sieben.

Druss a fekete ruhás harcos után nézett, aki mostanra eltűnt a tömegben.

– Egyszer azt mondta nekem, hogy minden igazi harcos elvek szerint él: Sose tégy erőszakot nőn, sose bánts gyermeket! Ne hazudj, csalj vagy lopj! Ezek a dolgok a gyenge jellemű emberek ismertetőjelei. Védelmezd a gyengét az erősek gonoszságától, és sose engedd, hogy a bírvágy vezessen, amikor a gonoszok nyomába eredsz!

– Biztosra veszem, hogy mindez nagyon igaz – kacagott fel Sieben szárazon, gúnyosan. – Ó, Druss, már hallom a húsosfazekak és a kocsmák hívását. A pénzből pedig, amelyet rajtad nyertem, hónapokon át nagyúrként élhetek. – Kinyújtotta karcsú kezét, Druss pedig megragadta.

– Bölcsen költsd el a pénzedet! – tanácsolta.

– Úgy lesz... nőkre, borra, és szerencsejátékra. – Nevetve sarkon pördült, és elment. Druss Borhához fordult.

– Köszönöm a képzést, és a kedvességedet.

– Az idő hasznosan telt, és elégtételt jelentett, hogy Grassin megalázkodott. De így is majdnem kitolta a szemedet. Nem hiszem, hogy valaha is megtanulod, miként védd meg az álladat.

– Hé, Druss! Már a fedélzeten vagy? – kiáltott le hozzá Bodasen a hajóról.

– Úton vagyok! – bömbölt vissza. A két férfi a harcosok módján szorított kezet, megragadva egymás csuklóját.

– Remélem, találkozunk még! – mondta Druss.

– Ki mondhatja meg, hogy a Párkák miként döntenek?

Druss felkapta csatabárdját, és a feljárópalló felé fordult.

– Elmondod, miért segítettél nekem? – kérdezte hirtelen.

Borha vállat vont.

– Megrémisztettél, Druss. Látni akartam, hogy milyen jó lehetsz. Most már tudom: a legjobb lehet belőled. Ez elfogadhatóbbá teszi a veled vívott küzdelmem eredményét. De most te mondd meg, milyen érzés bajnokként távozni?

Druss felkacagott.

– Fájdalmas – dörzsölte meg feldagadt állát.

– Mozogj már, kutyaképű! – kiáltott rá a korláton kihajoló egyik harcos.

A csatabárdos felpillantott rá, majd visszafordult Borhához.

– Járj szerencsével, barátom! – mondta, és felballagott a pallón.

A köteleket eloldották, a Vihargyermek pedig eltávolodott a rakparttól.

A harcosok a fedélzeten ácsorogtak, vagy áthajoltak a korláton, búcsút intve barátaiknak és szeretteiknek. Druss talált egy szabad helyet a bal oldali korlátnál, és maga mellé, a fedélzetre fektette bárdját. Bodasen a kormánynál állt az első tiszttel: odaintett a csatabárdosnak, és elmosolyodott.

Druss hátradőlt, és furcsamód nyugodtnak érezte magát. A Mashrapur csapdájában töltött hónapok súlyos nyomot hagytak rajta, de most felidézte magában Rowena arcát.

– Már jövök – suttogta maga elé.

* * * * *

Sieben maga mögött hagyta a rakpartot, és elindult az egyik park felé vezető sikátorok labirintusán át. Ügyet sem vetett a közelebb nyomakodó szajhákra, annyira lefoglalták zsibongó gondolatai. Szomorúság öntötte el Druss távozásával. Kezdte megkedvelni az ifjú csatabárdost: nem rejtegetett előle semmit, nem volt benne sem hamisság, sem kétszínűség. Bármennyire jót nevetett is Druss merev erkölcsein, titokban csodálta azt az erőt, amiből ez fakadt. Druss még Calvar Synt, a kirurgust is felkereste, és rendezte adósságát. Sieben elkísérte, és még sokáig fog emlékezni az ifjú orvos arcára kiülő megdöbbenésre.

Na de Ventria? Sieben nem akart olyan országba látogatni, ahol háború dúlt.

Evejordára gondolt, és belehasított a sajnálat. Szerette volna még egyszer látni őt, érezni a csípője köré fonódó karcsú combokat. De Shadak igazat mondott: túl veszélyes lett volna mindkettőjüknek.

Sieben balra fordult, és nekivágott a park kapujához vezető Száz lépcsőnek. Viszont Shadak tévedett Gulgothirral kapcsolatban. Eszébe jutottak a mocskos utcák, a csonka koldusok, és a kiraboltak kiáltásai. De keserűség nélkül gondolt vissza minderre. Talán az ő hibája volt, hogy apja bolondot csinált magából a hercegnő miatt? Egy kurta pillanatra feltámadt a haragja. Ostoba és bolond volt – gondolta Sieben. A nő előbb a gazdagságától, azután a méltóságától, végül pedig a férfiasságától fosztotta meg. Vámpír királynőnek hívták, méghozzá jó okkal, bár vért nem ivott. Nem: ő a férfiak életerejét itta, szárazra szívta őket, miközben azok még meg is köszönték neki, és könyörögtek, hogy tegye meg újra és újra.

Sieben apját is eldobta – amikor már csak hasznavehetetlen burok maradt, egy ember üres, levetett héja. Mialatt Sieben és anyja szinte az éhhalállal küzdött, apja koldusként üldögélt a hercegnő háza előtt. Egy hónapig folyt ez így, míg végül átvágta a saját torkát egy rozsdás pengével.

Ostoba, ostoba ember!

De én nem vagyok ostoba – gondolta Sieben, miközben a lépcsőket rótta. Nem vagyok olyan, mint az apám.

Felpillantott, és látta, hogy két ember jön vele szemben, lefelé. Testük köré szorosan hosszú köpenyt csavartak. Sieben megtorpant. Forró délelőtt volt, vajon miért öltöztek fel ennyire? Zajt hallott, és amikor megfordult, látta, hogy mögötte egy másik férfi halad felfelé. Ő is hosszú köpenyt viselt.

A költő szívébe hirtelen félelem nyilallt, és sarkon pördült, majd megindult a magányos férfi felé. Már a közelében járt, amikor a hosszú köpeny hátralendült, és egy hosszú kés jelent meg az ember kezében. Sieben előrenyújtott lábbal ugrott, és jobb csizmájának orra állon találta a köpenyest, aki legurult a lépcsőkőn. Sieben nagyot esett, de talpra szökkent, és rohanni kezdett, hármasával véve a fokokat. Hallotta, hogy mögötte a másik két férfi is rohanni kezd.

A lépcsősort elhagyva, bevetette magát az egyik sikátorba. Vadászkürt zengett fel, és egy magas harcos ugrott elé, karddal a kezében. A viharsebesen száguldó Sieben vállát előrelökve nekirohant a férfinak, félrelökve az útjából. Jobbra, majd balra kanyarodott. Egy kés süvített el a feje mellett, és csendült az egyik falon.

Még sebesebben futott, átrohant egy terecskén, majd beszaladt az egyik mellékutcába. Előtte feltűnt a rakpart. Itt már nagyobb volt a forgalom, így Sieben lökdösődve haladt tovább. Többen sértéseket kiabáltak neki, és egy fiatal nő el is esett mögötte. Hátrapillantott – legalább egy fél tucat alak üldözte.

A pánik szélére sodródva érte el a rakpartot. Balról egy csapat férfi bukkant fel az egyik mellékutcából: mindegyik fegyvert szorongatott, mire Sieben elkáromkodta magát.

A Vihargyermek éppen akkor távolodott el a rakparttól, amikor a költő átrobogott a kockaköveken, és a levegőbe vetette magát, kezét kinyújtva az egyik felé kígyózó kötél után. Ujjai rázárultak, teste pedig a hajópalánknak csattant. Ettől majdnem elengedte kötelet, de még mindig belecsimpaszkodott, amikor egy kés fúródott a fába a feje mellett. A félelem erőt adott neki, és mászni kezdett felfelé.

Ismerős arc hajolt fölé – Druss kihajolt, megragadta az ingét, és felrántotta a fedélzetre.

– Látom, meggondoltad magad – mondta a csatabárdos. Sieben halványan elmosolyodott, és visszapillantott a rakpartra. Legalább egy tucat fegyveres nyüzsgött már ott.

– Úgy gondolom, hogy a tengeri levegő jót tenne nekem – felelte a poéta.

Az ötvenes éveiben járó szakállas kapitány nyomakodott át a tömegen.

– Mi folyik itt? – dörögte. – Csak ötven embert szállítok. Ez a véghatár.

– Nem nyom túl sokat – közölte Druss kedélyesen.

Ekkor egy másik férfi lépett közelebb. A magas, széles vállú alak horpadt mellvértet, két rövidkardot, és egy vállszíjat viselt, amelybe négy kést tűztek.

– Először megváratsz minket, kutyaképű, most meg a kis barátodat is a fedélzetre hozod. Kardforgató Kelva nem hajózik együtt a hozzátok hasonlókkal.

– Akkor ne tegye! – Druss bal keze megvillant, ujjai elkapták a férfi torkát, jobbja pedig belecsapódott a harcos ágyékába. A csatabárdos egyetlen hatalmas rántással a levegőbe emelte a vergődő férfit, és áthajította a hajó oldalán. Kelva hatalmas loccsanással ért vizet, és ahogy páncélja súlya lefelé húzta, csapkodni kezdett.

A Vihargyermek eltávolodott a parttól, Druss pedig a kapitányhoz fordult.

– Most már ismét ötvenen vagyunk – mosolygott rá.

– Ezt nem vitatom – bólintott a férfi, és az árbocnál várakozó matrózok felé fordult. – Fővitorlát kibontani! – bömbölte.

Sieben a korláthoz lépett, és látta, hogy a rakparton állók kötelet vetnek a vízben vergődő harcosnak.

– Lehetnek barátai a hajón levők közt – jegyezte meg.

– Szívesen utána küldöm őket is.

3

Eskodas minden reggel végigsétált a fedélzeten a bal oldali korlát mellett, egészen az orrig, majd visszasétált a jobb oldali palánknál a tatig, és megmászta a kormányfedélzetre vezető hat lépcsőt. A kormánynál általában ott állt a kapitány vagy az első tiszt a hajlott tölgy kormánykar mellett.

Az íjász félt a tengertől, és leplezetlen rettegéssel nézte a gördülő hullámokat, átérezve azt a rettentő erőt, amely a hajót uszadékfaként emelte fel, vagy ejtette le. Az indulás délelőttjén Eskodas felkapaszkodott a kormányfedélzetre, és odalépett Milus Bar kapitányhoz.

– Ide nem jöhetnek utasok – közölte a kapitány zord arccal.

– Lenne néhány kérdésem, uram – szólalt meg Eskodas udvariasan.

Milus Bar háncskötelet tekert a kormánykar köré, rögzítve azt.

– Miről?

– A csónakról.

– A hajóról! – csattant fel Milus.

– Igen, a hajóról. Bocsáss meg, uram, de nem vagyok járatos a tengerészeti kifejezésekben.

– Tengerbíró a kicsike. Háromszázötvenöt lábnyi remek faanyag. Nem ereszt be több vizet, mint amennyit egy férfi kiizzad, és meglovagol minden vihart, amit csak az istenek kavarni tudnak. Karcsú és gyors a kis drága. Mi mást kell még tudnod?

– Úgy beszél a hajóról... mintha... egy nő lenne.

– Jobb bármelyik nőnél, akit valaha is ismertem – vigyorodott el Milus. – Soha nem csap be.

– Olyan aprónak tűnik az irdatlan vízen – jegyezte meg Eskodas.

– Mindannyian aprók vagyunk a tengerhez képest, kölyök. De az évnek ebben a szakában kevés a vihar. A veszélyt a kalózok jelentik, és ti ezért vagytok itt. – Rámeredt az ifjú íjászra, és szürke szemét összehúzta sűrű szemöldöke alatt. – Ha nem haragszol meg, kimondom, hogy egy kissé elütsz ezektől a gyilkosoktól, meg a többi gazfickótól.

– Nem tiltakozom a szavaid miatt, de ha ők hallanának, lehet, hogy kifogást emelnének. Köszönet az idődért és a szívélyességedért.

Az íjász lemászott a főfedélzetre. Mindenütt férfiak ácsorogtak – egyesek kockáztak, mások beszélgettek. A bal oldali korlátnál néhányan karlenyomóversenyt rendeztek. Eskodas átnyomakodott köztük, az orr felé tartva.

A nap fényesen ragyogott a kék égen, és jó hátszelük volt. Magasan a hajó felett sirályok köröztek, és északon Eskodas ki tudta venni Lentria partjait. Ebből a távolságból a vidék ködösnek és valótlannak tűnt, szellemek és legendák földjének.

Az orrban két ember ült. Egyikük az a karcsú fiatalember volt, aki olyan látványosan szállt fel a hajóra. A jóképű férfi, hosszú szőke haját ezüstpánttal fogta hátra. Drága ruhákat viselt – finom selyemből szőtt halványkék inget, és puha bőrrel szegett báránygyapjúból készült sötétkék nadrágot. A másik alak hatalmas teremtű volt: úgy emelte fel Kelvát, mintha a harcos csak néhány unciát nyomott volna, és lándzsaként hajította a tengerbe. Eskodas közelebb lépett hozzájuk. Az óriás fiatalabb volt, mint ahogy először gondolta, csak a kiütköző szakállkezdemény mutatta idősebbnek. Eskodas belenézett a szemébe. Fagyos kék szempár nézett vissza rá – kemény volt, akár a kovakő, és legalább olyan barátságtalan. Az íjász elmosolyodott.

– Jó reggelt, – Az óriás erre morgott valamit, de a szőke piperkőc felállt, és kezet nyújtott.

– Üdv. A nevem Sieben. Ő Druss.

– Á, igen. Ő győzte le Grassint a viadalon... azt hiszem eltörte az állát.

– Több helyen is – felelte Sieben.

– Eskodas vagyok. – Az íjász leült egy összetekert kötélcsomóra, és nekitámaszkodott az egyik szövetbálának. Lehunyta szemét, és élvezte az arcát melengető napsütést. Egy darabig csend honok, majd a két férfi ismét visszatért a beszélgetéshez.

Eskodas nem nagyon figyelt oda... valami nőről és orgyilkosokról esett szó.

Az előtte álló utazáson töprengett. Még sosem ját Ventriában, amely a históriás könyvek szerint elképesztő gazdagságáról, sárkányairól, kentaurjairól, és mindenféle egyéb fajzatáról híres. Eskodas hajlott rá, hogy a sárkányokról szóló résznek ne adjon hitelt: sok vidéket bejárt már, és minden országban szóltak róluk mesék, de Eskodas még egyet sem látott. Csiatcében állt egy múzeum, ahol összerakták egy sárkány csontjait. A csontváz hatalmas volt, de szárnyak nélküli, a nyaka pedig legalább nyolc láb hosszúra nyúlt. Ilyen torokból sehogy sem lehet tüzet fújni – gondolta akkor.

De akár lesznek sárkányok, akár nem, Eskodas nagy izgalommal várta, hogy megérkezzenek Ventriába.

– Nem beszélsz valami sokat, nem igaz? – szólt oda Sieben.

Eskodas kinyitotta a szemét, és elmosolyodott.

– Majd ha lesz valami mondandóm, beszélek.

– Esélyed sem lesz rá – mordult fel Druss. – Sieben tíz ember helyett is beszél.

Eskodas udvariasan mosolyra húzta a száját.

– Te a mondaköltő vagy.

– Igen. Megtisztelő, hogy felismersz.

– Láttalak Corteswainban, ahol Karnak dalát adtad elő. Nagyon jó volt: főleg Dros Purdol ostromát élveztem. Ellenben a hadistenek érkezése, és a villámokat hajigáló titokzatos hercegnő már kevésbé nyűgözött le.

– Ez a drámai túlzás – mosolyodott el Sieben erőltetetten.

– Az emberi bátorságnak nincs szüksége túlzásokra – felelte Eskodas. – Ez csökkenti a védők hősiességét, mert azt sugallja, az istenek segítettek nekik.

– Ez nem történelemlecke volt – magyarázta Sieben, immár mosolytalanul –, hanem egy költemény... egy dal. Az istenek érkezése csupán annak az ötletnek a művészi kifejezése, hogy a bátorság időnként szerencsével párosul.

– Hmmm – dünnyögte Eskodas, aki hátradőlt, és behunyta a szemét.

– Mit jelent ez? – dörögte Sieben. – Nem értesz egyet?

Eskodas felsóhajtott.

– Nem kívánok vitát provokálni, poéta úr, de szerintem ez elég szegényes kifejezési eszköz. Te azt állítod, hogy a drámai hatás kedvéért került a darabba. A további beszélgetésnek tehát nincs értelme: nem akarlak felmérgesíteni.

– Nem vagyok mérges! – dühöngött Sieben.

– Nem viseli túl jól a bírálatot – közölte Druss.

– Nagyon tréfás – csattant fel Sieben –, ezt hallani attól az embertől, aki egyetlen rossz szó hallatán áthajítja utastársait a korláton! No, miért is volt ez gyenge kifejezési eszköz?

Eskodas előrehajolt.

– Számos ostromban vettem részt. A legnagyobb bátorságra mindig a végén van szükség, amikor már úgy tűnik, hogy minden elveszett: a gyengék ilyenkor megtörnek, és elfutnak vagy az életükért könyörögnek. Nálad az istenek éppen ebben a pillanatban érkeznek, és segítséget ajánlanak a vagriaiak elűzésére, így az igazi csúcspont elvész, mert amint megjelennek az istenek, mi tudjuk, hogy a győzelem biztos.

– Akkor elvesznének a legszebb soraim. Főleg a végén, mikor a harcosok azon töprengenek, hogy viszontlátják-e valaha az isteneket.

– Igen, emlékszem... a varázsrímek, a varázslatok, a csengő tünde harangok. Ez az.

– Pontosan.

– Én jobban kedvelem a korábbi versszakok harciasságát és valóságosságát.

„Eljön a nap, mikor az ifjú meghal

és egykor tűz-acélnak vélt erő

röpke és múló pillanat

a múló évek súlya alatt.

Nagyot tévednek az ifjak,

kik a titokban s varázsban hisznek.”

Eskodas elhallgatott.

– Az összes művemet ismered? – kérdezte a láthatóan megdöbbent Sieben.

Eskodas elmosolyodott.

– A corteswaini előadásod után keresni kezdtem a versesköteteidet. Azt hiszem, ötöt találtam. Kettő még mindig megvan: a legkorábbi műveid.

– Szóhoz sem jutok.

– Ez lesz aztán a nap – dörmögte Druss.

– Ó, hallgass már! Végre találtam egy épelméjű embert egy olyan hajón, amely csirkefogókkal van tele. Talán nem is lesz olyan rettenetes ez az utazás. Mondd csak Eskodas, mi vett rá, hogy Ventria felé indulj?

– Szeretek embereket ölni – felelte az íjász.

Druss hahotája az egekig csapott.

* * * * *

Az első néhány napban a tengeri utazás újdonsága lekötötte a legtöbb zsoldost.

Nappal a fedélzeten üldögéltek, kockáztak vagy történeteket meséltek. Éjszakánként a bal és jobb oldali korlátok köré hurkolt és kifeszített ponyva alatt aludtak.

Drusst lenyűgözte a tenger és a végtelen láthatár. A Mashrapurban horgonyzó Vihargyermek gigantikusnak, legyőzhetetlennek tetszett, a nyílt tengeren azonban olyan törékenynek látszott, mint egy virágszál a folyó sodrában. Sieben nagyon gyorsan ráunt az utazásra. Nem úgy Druss. A sóhajtozó szél, a hajó ringása, a felettük szárnyaló sirályok rikoltása mind-mind felpezsdítette az ifjú harcos vérét.

Egy délelőtt felkapaszkodott a fővitorlát tartó hatalmas keresztrúdra. Ott letelepedett, hátha valahol földet pillant meg, de csak a tenger végtelen kékje tárult a szeme elé. A vitorlarúdon egy matróz indult meg felé mezítláb, anélkül, hogy bármibe is kapaszkodott volna. Csípőre tett kézzel tartotta meg egyensúlyát, miután megállt, és lenézett Drussra.

– Utasoknak tilos ide felmászniuk – közölte.

Druss elvigyorodott.

– Hogyan tudsz itt úgy állni, mintha csak egy széles úton tennéd? Egyetlen szélroham elfújhat.

– Mint például ez? – kérdezte a tengerész, és lelépett a rúdról. Testét megcsavarta a levegőben, és keze megragadta az egyik vitorlakötelet. Egy pillanatig ott függött, majd egy mozdulattal fellendült a csatabárdos mellé.

– Nagyon ügyes – gratulált Druss. Odalent a vízben észrevette egy ezüstös-kékes villanást, mire a matróz felkuncogott.

– A tenger istenei – magyarázta az utasnak. – Delfinek. Ha jókedvük van, csodálatos látványban lehet részed. – Csillogó test tört elő a víz alól, megpördült a levegőben, majd ismét visszahullt a vízbe, szinte csobbanás nélkül. Druss lekecmergett a kötélzeten, mert elszánta magát, hogy közelebbről is szemügyre veszi a vízben úszó gyönyörű állatokat. Éles füttyögés hasított a levegőbe, amikor a delfinek kidugták a fejüket a vízfelszín fölé.

Ekkor egy nyílvessző röppent ki a hajóról, és belefúródott az egyik levegőbe ugró delfinbe.

Az állatok egy szemvillanás alatt eltűntek.

Druss az íjászra meredt, miközben mások ráüvöltöttek a fickóra – a vidámság eloszlott, és harag vette át a helyét.

– Csak egy hal volt! – kiáltotta az íjász.

Milus Bar nyomakodott át a tömegen.

– Te bolond! – bődült el, és arca szinte szürkére váltott szakálla alatt. – Ők a tenger istenei: azért keresnek fel minket, hogy hódoljunk előttük. Időnként még a veszélyes vizeken is segítenek átjutni. Miért lőttél rá?

– Jó célpontot nyújtott. Miért ne tettem volna? Én így döntöttem.

– Egen, te döntöttél, cimbora, de ha a szerencsénk rosszra fordul, akkor én úgy döntök, hogy kiontom a beled, és a cápáknak vetem – közölte Milus. Ezzel a tagbaszakadt hajóskapitány visszacsörtetett a kormányfedélzetre. A korábbi jó hangulat mostanra megsavanyodott, és az emberek mogorván tértek vissza korábbi elfoglaltságaikhoz.

Sieben lépett oda Drusshoz.

– Az istenekre, gyönyörűek voltak! – áradozott. – A legenda szerint Asta szekerét hat fehér delfin húzza.

Druss felsóhajtott.

– Ki gondolta volna, hogy bárkinek is eszébe jutna megölni közülük egyet? Talán jó az ízük?

– Nem – felelte Sieben. – Északon időnként belegabalyodnak a hálókba, és megfulladnak. Találkoztam emberekkel, akik megfőzték őket: rettenetes volt az ízük, és ehetetlennek bizonyultak.

– Annál rosszabb – dörmögte Druss.

– Ez semmiben sem különbözik a szórakozásból folytatott vadászattól, Druss. Egy őzsuta nem ugyanolyan gyönyörű, mint egy delfin?

– Egy őzet megehetsz. Az őzhús nagyon finom.

– De a legtöbben nem a húsáért vadásszák, ugye tudod? A nemesek aztán nem. Ők élvezetből teszik. Élvezik a hajszát, a zsákmány rettegését, az ölés végső pillanatát. Ne egyedül ezt az embert hibáztasd az ostobaságáért. Egy kegyetlen világból jött, ahogy mi mindannyian.

Eskodas lépett hozzájuk.

– Nem túl biztató a fickó, igaz? – kérdezte az íjász.

– Kicsoda?

– Az ember, aki meglőtte a halat.

– Éppen erről beszélgettünk.

– Nem is tudtam, hogy értetek az íjászat tudományához – hökkent meg Eskodas.

– Az íjászathoz? Miről beszélsz?

– Az íjászról. Egyetlen mozdulattal feszítette meg, és engedte el a húrt. Habozás nélkül. Életbevágó, hogy szünetet tarts, és célba vedd a célpontodat: ő viszont alig várta már, hogy ölhessen.

– Akárhogy legyen is – mondta az egyre bosszúsabb Sieben –, mi a vadászat erkölcsiségéről beszélgettünk.

– Az ember természeténél fogva gyilkos – közölte Eskodas barátságosan. – Született vadász. Mint az ott – Sieben és Druss megfordultak, és észrevették a hullámokat hasító ezüstfehér uszonyt. – Az egy cápa. Megérezte a sebesült delfin vérének szagát. Most a nyomába ered, és akár a sathulik partvidékéig is követi.

Druss áthajolt a korláton, és úgy nézte a hajó mellett elsuhanó csillogó testet.

– Szép nagy.

– Ennél nagyobbra is megnőnek – mondta Eskodas. – Rajta voltam egy hajón, amely viharba került, és a lentriai partok mellett elsüllyedt. Negyvenen éltük túl a hajtótörést, és kezdtünk kifelé úszni. Azután megjöttek a cápák. Csak hárman jutottunk ki, és az egyiknek leharapták a lábát. Három nappal később meg is halt.

– Azt mondtad, vihar tört ki? – kérdezte Druss.

– Egen.

– Olyan, mint az? – kérdezte Druss, és kelet felé mutatott, ahol ormótlan fekete fellegek torlódtak össze. Villám hasította át az eget, amelyet elsöprő erejű dörgés követett.

– Igen, olyasmi. Reméljük, hogy nem kerülünk az útjába!

Az ég percek alatt beborult, a tenger felkorbácsolódott, és nagy hullámokat vetett. A Vihargyermek hol felemelkedett, hol áttörtetett az óriás hullámokon, hogy azután lecsússzon a még nagyobb hullámvölgyekbe. Majd az eső is rákezdett, egyre szaporábban és szaporábban vert, jeges tűszúrásai mintha az égből kilőtt nyilak lettek volna.

A bal oldali korlátnál kuporgó Sieben odapillantott, ahol a balszerencsés íjász kucorgott. A férfi, aki rálőtt a delfinre, egyedül volt, és erősen markolt egy kötelet.

– Szerintem megfordult a szerencsénk – jegyezte meg a poéta.

Csakhogy sem Druss, sem Eskodas nem hallotta őt az üvöltő szélben.

Eskodas karjait a bal oldali korlát köré fonta, és úgy csimpaszkodott, miközben a vihar rázendített. Hatalmas hullám vágódott a hajó oldalának, több embert elhajítva, hiába kapaszkodtak kétségbeesetten a kötelekbe és a bálákba. A férfiak végigcsúsztak a fedélzeten, és nekicsattantak a megdőlő jobb oldali palánknak. Az egyik tartóoszlop megreccsent, de az éjsötétre váló ég baljós dörgése minden más hangot elnyomott. A Vihargyermek felfutott egy gigantikus hullámtaréjra, majd lecsúszott a dühöngő tenger teremtette völgybe. Az egyik matróz összetekercselt kötéllel a kezében végigrohant a fedélzeten, és megpróbált eljutni a jobb oldali palánkhoz szorult harcosokhoz. A következő hullám telibe találta, és a küszködő férfiak csoportjába röpítette. A jobb oldali palánk engedett, és egy szívdobbanás alatt vagy húsz ember zuhant a vízbe a fedélzetről. A hajó rémült lóként ágaskodott fel. Eskodas érezte, hogy szorítása meggyengül a tartóoszlopon, és igyekezett fogást váltani, de a hajó ismét meglódult. Ez kitépte viszonylag biztonságos helyéről, és fejjel előre csúszni kezdett a széttört palánkon tátongó rés felé.

Egy hatalmas kéz fonódott a bokája köré, és rántotta vissza. A csatabárdos rávigyorgott, majd a kezébe nyomott egy darab kötelet. Eskodas gyorsan a dereka köré kötötte, másik végét pedig az árbochoz hurkolta. Azután Drussra nézett. A nagydarab fickó élvezte a vihart. Az immár biztonságba került Eskodas végigpásztázta a fedélzetet. A költő a jobb oldali korlát egyik nem túl erősnek tűnő darabjába csimpaszkodott, a kormányfedélzeten pedig Milus Bar birkózott a kormányrúddal, igyekezve a Vihargyermeket a fergeteg előtt tartani.

Újabb irdatlan hullám söpört végig a fedélzeten. A jobb oldali palánkozat megreccsent, Sieben pedig átcsúszott a hajó oldalán. Druss kioldotta saját kötelét, és felállt. Eskodas ráordított, de a csatabárdos vagy nem hallotta, vagy nem törődött vele, mert átrohant a megdőlő fedélzeten – egyszer elvágódott, de sikerült elvergődnie a kiszakadt korlátig. Térdre rogyott, kihajolt, majd visszarántotta Siebent a fedélzetre.

Mögöttük az a férfi, aki meglőtte a delfint, a kötél után nyúlt, amellyel hozzá akarta kötni magát a fedélzet padlózatába vert vontatógyűrűsor egyik szeméhez. A hajó ismét felágaskodott. A férfi a fedélzetre zuhant, majd csúszni kezdett a hátán, és belerobbant Drussba, aki hatalmasat esett. Az egyik kezével még mindig Siebent tartó csatabárdos megpróbálta elkapni a balsorsú íjászt, de a férfi már el is tűnt a dühöngő tengerben.

Kisvártatva a nap áttűzött a felszakadó felhőzeten, az eső lecsillapodott, a tenger elcsitult. Eskodas kioldotta az árbochoz csomózott kötelet, és rogyadozó lábakkal felállt. Odasétált, ahol Druss állt Siebennel.

A költő arca fehérre sápadt a megrendüléstől.

– Soha többé nem szállok hajóra. Soha!

Eskodas kinyújtotta a kezét.

– Köszönöm, Druss. Megmentetted az életemet.

A csatabárdos kuncogott.

– Meg kellett tennem, cimbora. Ezen a lélekvesztőn te vagy az egyetlen, aki képes elnémítani mondaköltőnket.

Bodasen mászott le a kormányfedélzetről.

– Meggondolatlan tett volt, barátom – mondta Drussnak –, de remekül csináltad. Értékelem a mellettem harcolók bátorságát.

A ventriai otthagyta őket, hogy megszámolja a megmaradtakat. Eskodas megborzongott.

– Szerintem közel harminc embert vesztettünk.

– Huszonhetet – közölte Druss.

Sieben odamászott a hajó oldalához, és beleokádott a tengerbe.

– Vele együtt huszonhét és felet – fűzte hozzá Eskodas.

4

Az ifjú császár elhagyta a mellvédet, és végigsétált a rakparton. Mögötte főtisztjei, mellette segédtisztje, Nebuchad lépkedett.

– Hónapokig kitarthatunk, nagyúr – mondta Nebuchad, és hunyorgott a császár aranyozott mellvértjén megcsillanó napfénytői. – A falak vastagok és magasak, a katapultok pedig meggátolnak minden betörési kísérletet a tenger felől.

Gorben megcsóválta a fejét.

– A falak nem védenek meg minket – mondta az ifjúnak. – Kevesebb mint háromezer emberünk van. A naashaniak húszszor ennyit számlálnak. Láttad, milyen az, amikor a tigrishangyák megtámadnak egy skorpiót?

– Igen, nagyúr.

– Elözönlik őt – az ellenség éppen így fogja lerohanni Capalist.

– Halálig harcolunk – fogadkozott az egyik tiszt.

Gorben megtorpant, és megfordult.

– Tudom – mondta, és sötét szemébe harag költözött. – De a halál nem hoz győzelmet, igaz, Jasua?

– Igaz, nagyúr.

Gorben továbbindult a szinte teljesen kihalt utcákon, a bedeszkázott, elhagyott üzletek és üres kocsmák mellett. Végül elérte a Magisztrátusok Csarnokának bejáratát. A városi elöljárók már régen elmentek, és az ősi építményből a capalisi polgárőrség főhadiszállása lett. Gorben belépett a folyosóra, és a lakosztályába ment. Elbocsátotta tisztjeit, és az elé siető két szolgát – egyikük bort hozott aranykupában, a másik pedig meleg, illatosított vízbe áztatott törülközőt.

Az ifjú császár lakosztályába érve lerúgta csizmáját, fehér köpenyét pedig az egyik székre hajította. Hatalmas ablak nézett keletre, előtte pedig tölgyfa asztal állt, amelyen számos térkép, valamint a felderítők és kémek jelentései hevertek. Gorben leült, és a legnagyobb térképre nézett: a Ventriai Császárságot ábrázolta, és hat évvel ezelőtt apja megrendelésére készítették.

Lesimította a bőrlapot, és leplezetlen dühvel meredt a földabroszra. A birodalom kétharmada elveszett. Hátradőlt székében, és felidézte nusai palotáját, ahol megszületett, és ahol nevelkedett. A zöldellő völgyre és a csillogó fehér márványvárosra néző dombon álló palota építése tizenkét évig tartott, és egy időben több mint nyolcezer munkás dolgozott rajta, gránit- és márványtömböket, hatalmas cédrus-, tölgy- és szilfarönköket cipelve fel, amelyeket a királyi kőművesek, és ácsok munkáltak meg.

Nusa az első városok között esett el.

– A pokol isteneire, átok reád, apám! – sziszegte Gorben. Apja csökkentette az ország seregének létszámát, a szatrapák gazdagságára és hatalmára bízva az egyes tartományok védelmét. De a kilenc szatrapából négy elárulta, és átengedték a támadó naashaniakat. Apja összegyűjtött egy sereget, és szembeszállt velük, de katonai képességei a nullával voltak egyenlők. Gorben úgy tudta, hogy bátran harcolt: de rögvest ezután közölték vele, ő az új császár.

Az új császár! Gorben felállt, és a távolabbi falon lógó ezüsttükörhöz sétált. Egy fiatal, jóképű férfit látott benne, akinek fekete haja csillogott az illatos olajtól. Az erős arcban mélyen ülő szempár foglalt helyet – vajon egy császár arca volt ez? Az uralkodó némán azt kérdezte magától, hogy felül tud-e kerekedni az ellenségen. Tisztában volt vele, hogy a szolgák minden szavát kihallgathatják, és továbbadhatják. Az aranyozott harci mellvértet a császárok kétszáz éve viselték, míg a bíborköpeny a legfőbb királyi méltóságot jelképezte. De ezek csupán külsőségek voltak. Az számított, hogy milyen a férfi, aki viseli őket. Eléggé férfi vagy ehhez? Szúrósan rámeredt tükörképére, végigmérve a széles vállat, a karcsú derekat, az izmos lábakat és erős karokat. De tudta, hogy ezek is csupán külsőségek. Nem más, mint a lelket fedő köpeny ráncai.

Eléggé férfi vagy ehhez? – kérdezte magától.

A gondolat újra és újra visszatért hozzá, miközben dolgozószobájába tartott. Gorben könyökével az asztalra támaszkodott, előrehajolt, és ismét rámeredt a térképre. Szénkrétával rárajzolták az új védelmi vonalat: nyugaton állt Capalis, keleten pedig Larian és Ectanis. Hirtelen félrelökte a földabroszt. Alatta egy másik térkép feküdt: Capalis kikötővárosát ábrázolta. A délen fekvő tengertől az északon magasodó szirtig egyetlen fal húzódott félkörben, rajta négy kapu és tizenhat torony. A két mérföld hosszú, negyven láb magas falat háromezer katona védte – köztük számos újonc, pajzs, és mellvért nélkül.

Gorben felállt, az ablakhoz ment, majd kilépett az erkélyre. Tekintete a kikötőre és a nyílt tengerre esett.

– Ó, Bodasen, fivérem, merre jársz? – suttogta. A tenger békésnek tetszett a tiszta kék ég alatt, az ifjú császár pedig belerogyott párnázott székébe, és lábát feltette az erkély korlátjára.

Ezen a meleg, nyugodt napon elképzelhetetlennek tűnt az a rengeteg halál és pusztulás, ami oly rövid idő alatt szakadt a császárságra. Gorben behunyta szemét, és felidézte az előző évi Nyári Lakomát Nusában. Apja negyvennegyedik születésnapját, és trónra léptének tizenhetedik évfordulóját ünnepelte. A lakoma nyolc napig tartott, és sor került cirkuszi játékokra, színdarabokra, lovagi viadalokra, íjász-, futó-, birkózó- és lovaglóversenyekre. Mind a kilenc szatrapa jelen volt – mosolyogtak, és pohárköszöntőket mondtak a császárra. Ott volt a magas, karcsú, sólyomszemű, kegyetlen szájú Shabag. Gorben felidézte alakját: mindig fekete kesztyűt viselt, még a legforróbb nyárban is, és nyakig begombolt selyemtunikát. Ott volt a hájas és kapzsi Berish, aki remekül tudott anekdotázni orgiáiról, és tréfás kalandjairól, jelen volt Darishan, Észak Rókája, a Lovas vagy Dárdás, ahogy nevezték, asszonyok módjára befont hosszú ezüst hajával. És Páva Ashac, a gyíktekintetű, aki a fiúkat szerette. Abban a megtiszteltetésben lehetett részük, hogy a császár oldalán ülhettek, míg az uralkodó legidősebb fia az alsó asztalhoz kényszerült, hogy onnan nézzen fel ezekre a nagy emberekre!

Shabag, Berish, Darishan és Ashac! A nevek és arcok emlékére Gorben szíve és lelke lángra gyúlt. Árulók! Férfiak, akik hűséget esküdtek apjának, azután pedig eltűrték, hogy kardélre hányják, földjét meghódítsák, népét lemészárolják.

Gorben kinyitotta a szemét, és nagy levegőt vett.

– Felkereslek benneteket... mindegyikőtöket, és akkor megfizettek az árulásért – fogadkozott.

A fenyegetés persze olyan üres volt, akár a kincstár, és Gorben ezt nagyon is jól tudta.

Valaki halkan kopogott a külső ajtón.

– Szabad! – kiáltott ki.

Nebuchad lépett be, és mélyen meghajolt.

– A felderítők megérkeztek, nagyúr. Az ellenség alig két napi járóföldre van a falaktól.

– Mi hír keleten?

– Semmi, nagyúr. Talán a lovasaink nem jutottak át.

– Mi a helyzet a készletekkel?

Nebuchad tunikájába nyúlt, és előhúzott egy pergamentekercset, amelyet kigöngyölt.

– Tizenhatezer kovásztalan kenyerünk, ezer hordó lisztünk, hatszáz vágómarhánk, és száznegyven kecskénk van. A juhokat még nem számolták össze. Maradt még egy kevés sajt is, valamint nagy mennyiségű köles és szárított gyümölcs.

– Mi a helyzet a sóval?

– A sóval, nagyúr?

– Ha levágjuk a marhákat, hogyan fogjuk frissen tartani a húst?

– Csak akkor vágjuk le őket, ha szükség lesz rá – javasolta Nebuchad, és elvörösödött.

– Ha életben tartjuk a marhákat, akkor etetnünk is kell őket, márpedig takarmányunk az nincs. Ezért le kell őket vágnunk, és a húst be kell sózni. Fésültesd át a várost! Még egy szóra, Nebuchad!

– Nagyúr?

– Még nem tettél említést a vízről.

– De nagyúr, a folyó átfolyik a városon.

– Való igaz. De mit iszunk, ha az ellenség eltorlaszolja, vagy megmérgezi?

– Azt hiszem, vannak fúrt kutak is.

– Kutasd fel őket!

Az ifjú feje lekókadt.

– Attól tartok, nagyúr, hogy nem szolgállak jól. Előre kellett volna látnom ezeket a dolgokat.

Gorben elmosolyodott.

– Sok mindenre kell gondolnod, és én elégedett vagyok veled. De segítségre lesz szükséged. Vedd magad mellé Jasuát!.

– Ahogy parancsolod, nagyúr – nyögte ki Nebuchad kényszeredetten.

– Nem kedveled őt?

Nebuchad nagyot nyelt.

– Nem arról van szó, hogy kedvelem-e, nagyúr. Ő egyszerűen... megvet.

Gorben szeme összeszűkült, de hangjában egy csepp harag sem érződött.

– Közöld vele, hogy az én parancsomra segít neked! Most pedig távozz.

Ahogy az ajtó becsukódott, Gorben lerogyott szaténhuzatú foteljébe.

– A Mennyek Áldott Uraira, a jövőm ilyen súlytalan emberektől függ? – suttogta maga elé. Felsóhajtott, és tekintete ismét a tengert pásztázta. – Szükségem van rád, Bodasen. Mindenre, ami szent, szükségem van rád!

* * * * *

Bodasen a kormányfedélzeten állt, jobb kezével leárnyékolta szemét, és a távoli láthatárt fürkészte. A főfedélzeten a matrózok serényen dolgoztak a palánk pótlásán, míg a többiek a kötélzetén munkálkodtak, vagy a vihar alatt meglazult bálákat erősítették ismét a helyükre.

– Elég kalózt láthatsz még, ha közel érnek – jegyezte meg Milus.

Bodasen bólintott, és a hajóskapitányhoz fordult.

– Huszonnégy harcossal a fedélzeten, remélem eggyel sem futunk össze – jegyezte meg halkan.

A kapitány kuncogott.

– Az életben nem mindig azt kapjuk, amit akarunk, ventriai barátom. Én nem vágytam a viharra. Nem akartam, hogy az első feleségem elhagyjon... sem arra, hogy a második maradjon. – Megvonta a vállát. – De az élet már csak ilyen, nem?

– Láthatóan nem aggódsz különösebben.

– Fatalista vagyok, Bodasen. Ami lesz, az lesz.

– Le tudnánk hagyni őket?

Milus Bar ismét megvonta a vállát.

– Ez attól függ, hogy merről jönnek. – Felemelte a kezét. – A szél a hátunk mögül fúj? Igen. Akkor a tengeren nincs gyorsabb hajó a Vihargyermeknél. Szembeszéllel nyugat felé: valószínűleg megcsinálnánk. Szembeszéllel kelet felé: nem. Meglékelnének minket. Van egy nagy előnyük: mivel számos hajójuk triemisz, három sor evező hajtja őket. Elcsodálkoznál barátom, hogy milyen gyorsan tudnak fordulni és öklelni.

– Milyen messze van még Capalis?

– Még két nap... talán három, ha a szél gyengül.

Bodasen átment a kormányfedélzeten, és lelépdelt a főfedélzetre vezető hat lépcsőn. Az orrban észrevette Drusst, Siebent és Eskodast, így feléjük indult. Druss észrevette őt, és odafordult.

– Az ember, akire éppen szükségünk van – mondta a csatabárdos. – Éppen Ventriáról beszélgetünk. Sieben szerint akadnak hegyei, amelyek a holdat súrolják. Így van?

– Nem láttam az egész császárságot – felelte Bodasen. – De csillagászaink szerint a hold több mint negyedmillió mérföldre van a földfelszíntől. Szóval, kétlem, hogy igaz lenne.

– Micsoda keleti badarság – gúnyoldódott Sieben. – Élt egyszer egy drenai íjász, aki vesszőt lőtt a holdba. Volt egy hatalmas íja, amelyet Akasinnak hívtak: tizenkét láb hosszú, varázslattal átszőtt fegyver. Kilőtt belőle egy fekete nyilat, amelyet Pakának nevezett el. De előtte még ezüstzsineget erősített hozzá, és ezen mászott fel aztán a holdba. Majd ráült, és ezen utazta körül a hatalmas és lapos földet.

– Ez csak mese – ellenkezett Bodasen.

– A drenani könyvtárban elolvashatod – a Történelem részlegnél.

– Mindez csak arról árulkodik, hogy mennyire keveset tudtok a világegyetemről – közölte Bodasen. – Talán még mindig azt hiszitek, hogy a nap egy aranyszekér, amelyet hat fehér, szárnyas ló húz? – Leült egy köteg összetekert kötélre. – Vagy hogy a föld talán egy elefánt vagy valami hasonló állat hátán nyugszik?

Sieben elmosolyodott.

– Nem, nem hisszük. De nem lenne jobb, ha azt hinnénk? Nincs talán valami szépség ebben a mesében? Egy napon készítek egy íjat, és fellövök a holdba.

– Ne törődj a holddal – szólt közbe Druss. – Én Ventriáról akarok tudni.

– A cenzus szerint, amelyet a császár tizenöt évvel ezelőtt rendelt el, és csak a múlt évben fejeződött be, a Nagy Ventriai Császárság 214 969 négyzetmérföld. Becsült népessége tizenöt és fél millió ember. Váltott, gyors lovakkal haladó lovas, ha körül akarná járni a határait, valamivel kevesebb, mint négy év alatt érne vissza az indulás helyére.

Druss elcsüggedt, és nyelt egy nagyot.

– Ilyen hatalmas?

– Ilyen hatalmas – bólintott Bodasen.

Druss szeme összeszűkült.

– Meg fogom találni – mondta ki végül.

– Hát persze – felelte Bodasen. – A feleséged Kabuchekkel tartott, márpedig ő hazafelé indult, ectanisi otthonába, ami azt jelenti, hogy ki kellett kötnie Capalisban. Kabuchek híres ember, és Shabag szatrapa főtanácsosa. Nem lesz nehéz megtalálni. Hacsak...

– Hacsak mi? – kérdezte Druss.

– Hacsak Ectanis el nem esett mostanra.

– Vitorla! Vitorla! – kiáltott le valaki a kötélzetről. Bodasen felpattant, és tekintete végigsiklott a csillogó vízfelszínen. Azután keleten észrevette a kibontott vitorlájú hajót, és a pillangószárnyakként tündöklő három sor evezőt. Visszafordult a főfedélzet felé, és előhúzta szablyáját.

– Készítsétek a fegyvereiteket! – harsogta.

Druss felöltötte zekéjét, sisakját, és leült az orrba, a feléjük sikló háromsorevezős gályát figyelve. Még ebből a távolságból is ki tudta venni a fedélzeten nyüzsgő fegyvereseket.

– Gyönyörű hajó – jelentette ki.

Sieben bólintott.

– A legjobb. Kétszáznegyven evező. Nézd az orrát!

Druss a közeledő hajóra meredt, és megpillantott a vízvonalon az arany csillanást.

– Látom.

– Az a döfőorr. A hajógerinc meghosszabbítása, amelyet bronzzal erősítettek meg. Ha teljes erővel húzzák a három sor evezőt, a döfőorr a legerősebb hajó törzsét is át tudja szakítani!

– Ez a tervük? – kérdezte Druss.

Sieben megrázta a fejét.

– Kétlem. A miénk kereskedőhajó, tele zsákmánnyal. Közel jönnek, bevonják az evezőket, és megpróbálnak minket megcsáklyázni.

Druss felkapta Snagát, és hátrapillantott a fedélzetre. A megmaradt drenai harcosok mostanra felfegyverkeztek, és zord arccal várakoztak. Az íjászok, köztük Eskodas, felkapaszkodtak a kötélzetre, jóval a fedélzet fölé, készen arra, hogy nyilakkal árasszák el az ellenséget. Bodasen a kormányfedélzeten állt, és éppen fekete mellvértéjét csatolta fel.

A Vihargyermek nyugat felé kanyarodott, azután vissza keletnek. A távolban két másik vitorla tűnt fel, mire Sieben elkáromkodta magát.

– Nem harcolhatunk meg az összessel – közölte. Druss a duzzadó vitorlára nézett, majd tekintete ismét visszatért az újonnan felbukkant hajókra.

– Úgy tűnik, nem egyformák. Ezek ormótlanabbak és nincs evezőjük. Ráadásul szél ellen haladnak. Ha el tudunk bánni a triemisszel, azok nem kapnak el.

Sieben felkacagott.

– Értettem, kapitány! Fejet hajtok a nagyobb tengerismerő előtt.

– Sosem hallgatsz rám. Már rég nem számolom, hogy hányszor aludtál el a beszélgetéseink alatt ezen az úton.

A Vihargyermek ismét fordult, és elkanyarodott a háromsorevezős gályától. Druss szitkozódott, és hátrarohant, át a fedélzeten, és gyorsan felkapaszkodott a kormányrúdnál álló Bodasenhez és Milus Barhoz.

– Mit csinálsz? – ordított rá a hajóskapitányra.

– Le innen! – bömbölte Milus.

– Ha tartod ezt az irányt, három hajóval kell harcolnunk – mordult fel Druss.

– Milyen más választásunk van? – kérdezte Bodasen. – Nem győzhetünk le egy triemiszt.

– Miért ne? – kérdezett vissza Druss. – Ők is csak emberek.

– Közel száz harcosuk van... és az evezősök. Mi huszonnégyen vagyunk, meg még néhány tengerész. Az esélyek önmagukért beszélnek.

Druss a nyugat felől közeledő vitorlásokra pillantott.

– Mennyi ember van rajtuk?

Bodasen széttárta a kezét, és Milus Barra nézett. A kapitány egy pillanatig hallgatott. – Több mint kétszáz ember egy-egy hajón.

– Le tudjuk hagyni őket?

– Ha köd kerekedik, vagy ha alkonyatig távol tudjuk őket tartani, akkor igen.

– Mennyi esély van bármelyikre? – kérdezte a csatabárdos.

– Módfelett kevés – felelte Milus.

– Akkor legalább adjuk meg nekik a harcot, amire vágynak.

– Mit javasolsz, hogyan tegyük ezt, fiatalember?

Druss elmosolyodott.

– Én nem vagyok tengerész, de úgy tűnik, hogy a legnagyobb előnyt az evezőik jelentik. Megpróbálhatjuk szétzúzni őket?

– Meg, de ekkor elég közel kerülünk hozzájuk, hogy megcsáklyázzanak minket. És akkor végünk: lerohannak minket.

– Vagy mi rohanjuk le őket! – fortyant fel Druss.

Milus hangosan felnevetett.

– Te eszelős vagy!

– Eszelős, de igaza van – szólalt meg Bodasen. – Különben becserkésznek minket, ahogy a farkasok teszik a szarvassal. Gyerünk, Milus, rajta!

A kapitány egy pillanatig csak állt, és a két harcosra bámult, majd elkáromkodta magát, és nekidőlt a kormányrúdnak. A Vihargyermek pedig a közeledő háromsorevezős felé fordult.

* * * * *

Earin Shadnak hívták, bár a legénység sosem szólította így. Szemtől szembe a Tengerek Urának, vagy Nagyságos Úrnak nevezték, míg a háta mögött a naashani elnevezését használták rá: ő volt Bojeeba, vagyis a Cápa.

Earin Shad magas és karcsú férfi volt, széles vállú, hosszú nyakú, gyöngyszürke szeme kidülledt, ajaktalan szája pedig sosem húzódott mosolyra. A Sötét Szél fedélzetén senki sem tudta, hogy honnan jött, de már több mint két évtizede volt kalózvezér. A tengert uraló hatalmasságok, a kalózhercegek közé tartozott, és azt rebesgették róla, hogy több palotája van az Ezerszigeteken, és éppen olyan gazdag, akár egy keleti király. A megjelenése ezt nem tükrözte. Egyszerű, bronz mellvértet viselt, fejére pedig szárnyas sisakot tett, amelyet tizenkét évvel korábban zsákmányolt egy kereskedőhajóról. Csípőjén csiszolt fából készült egyszerű hüvelyben hordta dísztelen bronz markolatvédős szablyáját. Earin Shad nem kedvelte a különcködést.

A hajó tatján állt, miközben a dobok egyenletes, ritmikus dübörgése még nagyobb erőkifejtésre sarkallta az evezősöket, és időnként fel-felhangzott az ostor csattanása, ahogy végigvert egyik-másik lazsáló evezős hátán. A kapitány fakó szeme összeszűkült, ahogy a kereskedőhajó a Sötét Szél felé kanyarodott.

– Mit csinál ez? – kérdezte az óriás termetű Patek.

Earin Shad felpillantott a férfira.

– Meglátta Reda hajóját, és megpróbál átvágni köztünk, de nem fog sikerülni. – A kormányos, egy alacsony, fogatlan vénember, bizonyos Luba felé fordult, de látta, hogy a tengerész máris irányt vált. – Ennyi elég lesz. Nem meglékelni akarjuk.

– Értettem, Tengerek Ura!

– Készítsétek a csáklyákat! – harsogta Patek. Az óriás látta, hogy az emberek nekilátnak kibontani az összetekercselt köteleket, és rákapcsolják azokat a háromkarmú hajítókampókra. Patek tekintete ekkor ismét a közeledő hajóra rebbent. – Ezt nézd, Tengerek Ura! – mutatott rá a Vihargyermekre. Ott egy feketébe öltözött férfi állt: kétfejű csatabárdját magasan a feje fölé emelte, mintegy dacos gesztusként.

– Az összes kötelet úgysem tudják elvágni – mondta Patek, Earin Shad nem felelt: az ellenséges hajó fedélzetét kémlelte, női utasok után kutatva. Egyet sem látott, és ettől rossz hangulata támadt. Csalódottságát palástolandó, eszébe idézte a három héttel ezelőtt elfogott hajót, amelyen a szatrapa lánya utazott. Az emlék hatására megnyalta az ajkát. Büszke volt, dacos és bájos – sem az ostor, sem a nyaklevesek nem törték meg. A szeme még azután is gyilkos tűzben égett, hogy többször megerőszakolta. Hát igen, csinos volt, efelől semmi kétség. De meglelte a gyengéjét: éppen úgy, ahogy mindig, és amikor megtörtént, elöntötte a diadalérzet és a csalódottság, mint mindig,. A hódítás pillanata eksztatikus volt: amikor a lány azért könyörgött, hogy vigye el onnan, és megígérte, hogy örökké szolgálni fogja, ahogy csak akarja. De a szomorúság máris hatalmába kerítette, amit a harag követett. Gyorsan ölte meg, ami elkedvetlenítette embereit. De kiérdemelte – gondolta akkor magában. Öt napig bírta a hajófenék sötétjében, a fekete patkányok társaságában.

Earin Shad horkantott egyet, majd megköszörülte a torkát. Most nincs idő a kellemes emlékek felidézésére.

Mögötte kinyílt az egyik kabinajtó, és az ifjú bűvmester puha lépteit hallotta közeledni.

– Jó napot, Tengerek Ura! – köszöntötte Gamara. Patek odébb lépett, gondosan kerülve a bűvmester tekintetét.

Earin Shad bólintással köszöntötte a karcsú csiatcét.

– Felteszem, az előjelek kedvezőek?

Gamara elegáns mozdulattal tárta szét a kezét.

– Erőpazarlás lenne kivetnem a köveket, Tengerek Ura. A viharban az embereik fele odaveszett.

– Biztos vagy benne, hogy aranyat visznek?

A csiatce elvigyorodott, feltárva tökéletesen fehér fogsorát. Olyan, akár egy gyereké – gondolta Earin Shad, és belenézett a sötét, vágott szempárba.

– Mennyit visznek?

– Kétszázhatvanezer aranyat. Bodasen gyűjtötte össze Mashrapur ventriai kalmáraitól.

– Ki kellett volna vetned a köveket.

– Sok vért fogunk látni – felelte Gamara. – Aha! Nézd csak, nagyuram: a cápák, mint mindig, most is a nyomodban járnak. Olyanok, akár az ölebek, nem igaz?

Earin Shad oda sem pillantott a vizet könnyedén hasító szürke testekre, amelyek hátuszonya felemelt kardpengeként meredt ki a tengerből.

– Ők a tenger keselyűi, és egyáltalán nem kedvelem őket.

A szél fordult, és a Vihargyermek táncosként suhant a fehértarajú hullámokon. A Sötét Szél fedélzetén a harcosok tucatjával kuporodtak le a jobb oldali palánk mellett, ahogy a két hajó egyre közelebb ért. Közel jönnek – gondolta magéban Earin Shad –, majd ismét elkanyarodnak, és megpróbálnak eltávolodni. A manőverre számítva odaordított Pateknak, aki mostanra a főfedélzeten állt az emberek között. Az óriás áthajolt a palánkon, és továbbította a parancsot az evezősök parancsnokának. A jobb oldali evezők azonnal kiemelkedtek a vízből, míg a bal oldalon a százhúsz evezős tovább húzott. A Sötét Szél jobbra kanyarodott. A Vihargyermek csak száguldott tovább, majd a közeledő gálya felé fordult. A hajó orrában a fekete szakállú harcos még mindig lengette csillogó csatabárdját – és Earin Shad ebben a pillanatban értette meg, hogy elszámította magát.

– Evezőket behúzni! – ordította.

Patek döbbenten meredt rá.

– Hogyan, nagyúr?

– Az evezőket, ember! Ők támadnak meg minket!

De már túl késő volt. Patek alig hajolt állt a palánkon, hogy továbbítsa a parancsot, amikor a Vihargyermek támadásra lendült, és egy vad kanyart leírva a Sötét Szél felé lódult, orra pedig beleszántott az első evezősorba. Az evezők hangos reccsenésekkel engedtek, amibe belevegyült a rabszolgák sikolya, ahogy a súlyos lapátok szétzúzták karjukat, koponyájukat, vállukat vagy bordáikat.

Csáklyák repültek, vaskampók martak a fába, vagy akadtak a Vihargyermek kötélzetébe. Az egyik kalóz mellébe nyílvessző vágódott: a férfi elzuhant, majd megpróbált felállni, de ismét összerogyott. A tengeri haramiák megrántották a csáklyák köteleit, és a két hajó egyre közelebb került egymáshoz.

Earin Shad dühöngött. A jobb oldalon az evezők fele odalett, és csak az istenek tudják, hogy mennyi rabszolga nyomorodott meg. Így kénytelen lesz a bal oldalt is megkurtítani.

– Átszállásra készülj! – harsogta.

A két hajó összecsattant. A kalózok felugráltak a palánkra.

Ebben a pillanatban az ellenséges hajó orrában álló fekete szakállú harcos ellendült helyéről, és a várakozó kalózok sűrűjébe vetette magát. Earin Shad szinte hinni sem akart a szemének. A fekete ruhás csatabárdos érkezése több embert a földre taszított, miközben ő maga is majdnem elesett, de azután meglendítette fegyverét. Egy ember felsikoltott, ahogy vér fröccsent elő a mellén tátongó rettenetes sebből. A bárd felemelkedett és lehullott, a kalózok pedig elhátráltak a láthatóan eszét vesztett harcostól.

A férfi megrohanta őket, és fegyvere rendet vágott köztük. A tengeri rablók a fedélzet más pontjairól is megpróbáltak átszállni a kereskedőhajóra, ahol a drenai harcosok vad ellenállásába ütköztek – de a főfedélzet közepén maga a káosz tombolt. Hátulról egy kalóz rontott a csatabárdosra, és görbe kését a magasba emelte, hogy ledöfje. Ekkor egy nyílvessző fúrta át a fickó torkát, mire az megtántorodott, és elzuhant.

Újabb drenai harcosok ugráltak át, hogy csatlakozzanak a csatabárdoshoz. Earin Shad káromkodott egyet, előrántotta szablyáját, átlendült a korláton, és könnyedén ért földet a fedélzeten. Amikor egy kardos fickó rohanta meg, hárította a szúrást, majd máris riposztozott, ami elkerülte ugyan a nyakat, de járomcsonttól állig felhasította a férfi arcát. A harcos hátratántorodott, Earin Shad pedig a férfi száján keresztül az agyába döfte a kardját.

Egy fekete mellvértet és sisakot viselő, ruganyos alak levágott egy kalózt, és Earin Shad felé lépett. A kalózkapitány hárított egy vad döfést, majd riposzttal próbálkozott, de hátra kellett ugrania, ahogy ellenfele pengéje az arca felé suhant. A sötét arcú, sötét szemű férfi mesteri kardforgatónak bizonyult.

Earin Shad még egyet lépett hátra, és előhúzta tőrét.

– Ventriai vagy? – kérdezte.

A férfi elmosolyodott.

– Így igaz. – Egy kalóz vetette rá magát hátulról. A férfi megpördült, és kibelezte támadóját, majd éppen időben pördült vissza, hogy hárítsa Earin Shad szúrását. – A nevem Bodasen.

* * * * *

A kalózok kemény, szívós emberek voltak, akik már régen hozzáedződtek a csatákhoz, és a halál kockázatához. De még sosem láttak a csatabárdos harcoshoz foghatót. A Vihargyermek kormányfedélzetén álló Sieben látta, amint Druss őrjöngő, fáradhatatlan támadásai újra és újra és újra visszavetik őket. Habár meleg nap volt, Sieben mégis úgy érezte, hogy megfagy a vére, amint a szinte védtelennek tűnő haramiák közé sújtó csatabárdot nézte. Druss megállíthatatlannak tűnt – és Sieben tudta is, hogy miért. A kardvívásnál a végeredmény az ügyességen alapult, de a rettenetes kétfejű bárddal felfegyverkezett embernek nem volt szükség ügyességre, csak erőre és harci kedvre – és ez a harci láz csillapíthatatlannak tetszett. Senki sem tudott megállni előtte, mivel csak úgy győzhették volna le, ha belépnek a halálos ikerfej csapástávolságán belülre. A halál azonban nem egyszerűen kockázat volt többé, hanem bizonyosság. Emellett úgy látszott, hogy Druss rendelkezik valamiféle hatodik érzékkel is. Mögötte félkörben kalózok sorakoztak fel, de amikor megrohanták, feléjük pördült, és a bárd pengéi bőrt, húst és csontot hasítottak szét. A tengeri rablók közül többen elhajigálták fegyvereiket, és elmenekültek a hatalmas termetű, vérborította harcos elől. Druss nem is törődött velük.

Sieben tekintete odébb rebbent, és az ellenséges gálya kapitányával vívó Bodasent figyelte. A napfényben csillogó kardok szinte törékenynek és anyagtalannak tetszettek Druss és csatabárdja nyers erejéhez viszonyítva.

Egy vaspörölyt lengető óriási alak vetette magát a drenaira – éppen akkor, amikor Snaga belemélyedt egy rohamozó kalóz mellébe. Druss lebukott a süvítve érkező fegyver elől, és balhorgot mért a férfi állára. Az óriás eldőlt, Druss pedig máris kitépte csatabárdját, és szinte lefejezte azt a másik kalózt, aki vakmerően megrohanta. Drenai harcosok futottak mellé, a rémült és csüggedt kalózok pedig hátrálni kezdtek.

– Dobjátok el a fegyvereiteket, és élni fogtok! – bömbölte Druss.

Rövid habozás után kardok, szablyák, rövidkardok és kések hullottak a fedélzetre. Druss Bodasen felé nézett, aki éppen hárított egy szúrást, majd villámgyors visszavágása feltépte az ellenséges hajó kapitányának torkát. A sebből vér fröccsent. A kapitány fél térdre rogyott, és megpróbálkozott még egy végső döféssel, de az ereje már cserbenhagyta, és arccal előre a fedélzetre zuhant.

A kormányfedélzet korlátjánál lobogó zöld köntöst viselő alak bukkant fel. A karcsú, magas, haját viasszal lesimító férfi felemelte mindkét kezét. Sieben pislogott. Úgy tűnt, mintha a jövevény két izzó rézgömböt tartana a kezében – de a költő rádöbbent, hogy a gömbök nem rézből, hanem tűzből vannak!

– Druss, vigyázz! – ordította.

A bűvmester előrelökte mindkét kezét, és lángnyelv vágódott ki belőle, a csatabárdos felé. Snaga felvillant, és a lángok ezüst fejének csapódtak.

A költőnek úgy tűnt, mintha megállt volna az idő. Egy szívdobbanás tört része alatt olyan jelenet szemtanúja volt, amelyet sosem felejtett el. Abban a pillanatban, amikor a lángok belecsapódtak a csatabárdba, egy démoni jelenés tűnt fel Druss fölött – vasszürke, pikkelyes teste volt, erős kezei pedig karmos ujjakban végződtek. A lángok lepattantak a lényről, és visszacsapódtak a bűvmesterre. A férfi köntöse fellobbant, mellkasa pedig szétrobbant – tátongó lyuk jelent meg a törzsén, amelyen át Sieben tisztán látta az eget. A bűvmester a fedélzetre omlott, a démon pedig eltűnt.

– Cires édesanyukájára! – suttogta Sieben, és Milus Barhoz fordult.

– Láttad?

– Még szép! A csatabárd megmentette az életét.

– A csatabárd? Nem láttad a lényt?

– Miről beszélsz, ember?

Sieben érezte, hogy a szíve dübörögve ver. Észrevette a kötélzetről lemászó Eskodast, és odarohant hozzá.

– Mit láttál, amikor a lángok elérték Drusst? – ragadta meg az íjász karját.

– Láttam, hogy a bárdjával üti vissza a lángokat. Mi van veled?

– Semmi. Egyáltalán semmi.

– Jobb, ha elvágjuk ezeket a köteleket. A másik két hajó közeledik.

A Sötét Szél fedélzetén álló drenai harcosok szintén észrevették, hogy a két hadihajó egyre közelebb ér. A legyőzött kalózok félreálltak, ők pedig elnyesték a köteleket, majd visszaugráltak a Vihargyermekre. Druss és Bodasen érkezett utolsónak. Senki sem próbálta megállítani őket.

Az óriás, akit Druss terített le, rogyadozó lábakkal felállt, majd a korláthoz rohant, és átvetődött rajta: a drenai harcosok között ért földet, és szétszórta őket.

– Még nincs vége! – rikoltott rá a csatabárdosra. – Állj ki velem!

A Vihargyermek elkanyarodott a kalózhajótól, és a szél ismét belekapott vitorlájába, miközben Druss a fedélzetre dobta Snagát, és odalépett az óriáshoz. A vérborította csatabárdosnál majdnem egy fejjel magasabb óriás mérte az első ütést, egy lecsúszó jobbost, ami így is feltépte a bőrt Druss bal szeme fölött. A drenai a találat dacára előretört, és egy horogütést mért a másik bordáira. A kalóz felmordult, és balhorga Druss állán csattant, amitől a csatabárdos megingott, mire az óriás megsorozta jobbal és ballal. Druss megrázta magát, és alulról felfelé lendített jobbját – az iszonytató ütéstől ellenfele félig megpördült. A drenai utánalépett, és többször térden rúgta a fickót. Druss ekkor hátralépett, és irdatlan rúgásától a kalóz szinte elemelkedett a fedélzetről. A férfi a deszkákra rogyott, majd megpróbált felállni, de visszazuhant.

– Druss! Druss! Druss! – kiabálták az életben maradt drenai harcosok. A Vihargyermek gyorsult, és maga mögött hagyta üldözőit.

Sieben leült, és barátjára meredt.

Nem csoda, hogy olyan halálos vagy – gondolta magában. – Hiszen egy démon szállt meg!

* * * * *

Druss fáradtan ballagott oda a jobb oldali korláthoz, és még csak egy pillantást sem vetett a Vihargyermek mögött egyre jobban lemaradó üldözőkre. Arcára vér tapadt, és megdörgölte bal szemét, amelynek szempillája tiszta ragacs volt. A fedélzetre lökte Snagát, és kibújt zekéjéből, hogy a tengeri szél lehűtse bőrét.

Eskodas jelent meg mellette, egy vödör vízzel a kezében.

– Ebből mennyi a te véred? – kérdezte az íjász.

Druss közönyösen vállat vont. Levetette kesztyűjét, kezét a vödörbe dugta, majd vizet fröcskölt arcára és szakállára. Azután felemelte a csöbröt, és fejére zúdította tartalmát.

Eskodas szemügyre vette testét.

– Akadnak kisebb sebeid – mutatott rá a Druss vállán húzódó nem túl mély vágásra, és az oldalára kapott sebre. – Egyik sem mély. Hozok tűt és cérnát.

Druss hallgatott. Hatalmas fáradtság telepedett rá, lelke eltompult, ami minden energiáját kiszívta. Rowenára gondolt, a lány kedvességére, nyugalmára és az oldalán megismert békére. Felemelte fejét, és hatalmas kezét a korlátra tette. Mögötte nevetés harsant, és amikor megfordult, látta, hogy néhány harcos az óriás kalózzal heccelődik. Hátrakötötték a kezét, és késekkel döfködték, arra kényszerítve, hogy ugrándozzon, és táncoljon.

Bodasen mászott le a kormányfedélzetről.

– Elég legyen ebből! – förmedt rájuk.

– Csak egy kicsit megtornáztatjuk, mielőtt a cápáknak vetnénk – felelte egy fekete-ezüst szakállas, inas harcos.

– Senkit sem vetünk a cápák elé! – csattant fel Bodasen. – Most pedig oldozzátok el!

Az emberek morogtak, de engedelmeskedtek a parancsnak, az óriás pedig talpra állt, felhorzsolt csuklóját dörzsölgetve. Tekintete Druss szemébe mélyedt, de arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Bodasen a kormányállás alatti kis szobába vezette a férfit.

Eskodas érkezett, majd összevarrta a csatabárdos vállán és oldalán a sebeket. Gyorsan és ügyesen dolgozott.

– Az istenek nyilván veled voltak, és gondoskodtak arról, hogy szerencséd legyen.

– Az ember saját szerencséjének kovácsa.

Eskodas kuncogott.

– Egen. Egykori tanárom gyakran mondogatta, hogy bízzunk a Forrásban... de azért tartsuk készen a tartalék íjhúrt.

Druss felidézte a háromevezősoros gályán történeteket.

– Segítettél nekem – mondta, ahogy eszébe jutott a nyílvessző, amely megölte a hátulról rárontó férfit.

– Jó lövés volt – bólintott rá Eskodas. – Hogy érzed magad?

Druss vállat vont.

– Egy hétig tudnék aludni.

– Ez teljesen természetes, barátom. A harci kedv felforralja az ember vérét, de utána elviselhetetlen lehangoltság telepszik a harcosra. Nem sok poéta énekli ezt meg. – Eskodas felkapott egy rongyot, és ledörgölte a vért Druss zekéjéről, majd a csatabárdos kezébe nyomta. – Nagyszerű harcos vagy Druss... talán a legjobb, akit valaha is láttam.

Druss belebújt zekéjébe, felkapta Snagát, és az orrba sétált, ahol elnyúlt két bála között. Kevesebb, mint egy órát aludt, amikor Bodasen felébresztette: a csatabárdos kinyitotta szemét, és látta, hogy a lenyugvó nap fényében a ventriai hajol fölé.

– Beszélnünk kell, barátom – mondta Bodasen, mire Druss felült. Az oldalán az öltések megfeszültek, ahogy kinyújtózott, mire halkan elkáromkodta magát.

– Fáradt vagyok – közölte a drenai. – Szóval fogd rövidre.

– Beszéltem a kalózzal. Pateknak hívják...

– Nem érdekel, hogy hívják.

Bodasen felsóhajtott.

– A kalózhajókról átadott értesülésekért cserébe megígértem, hogy szabadon engedem, amint elérjük Capalist. A szavamat adtam neki.

– Mi közöm van hozzá?

– Szeretném, ha te is a szavadat adnád, hogy nem ölöd meg.

– Nem akarom megölni. Egyáltalán nem érdekel.

– Akkor add a szavad, barátom!

Druss a ventriai sötét szemébe nézett.

– Van itt valami... valami, amit nem mondasz el.

– Való igaz – bólintott Bodasen. – Mondd, hogy tiszteletben tartod Pateknek adott ígéretemet, és akkor elmondom, mi az.

– Legyen hát. Nem ölöm meg. Most pedig mond, amit mondanod kell... és azután hagyj aludni.

Bodasen nagyon nagy levegőt vett.

– A kalózgályát Sötét Szélnek hívták. Earin Shad volt a kapitánya, a főkalózok... ha úgy tetszik, a kalózkirályok egyike. Hónapok óta járják ezeket a vizeket. Az egyik hajó... amit kifosztottak... – Bodasen elhallgatott, majd nyelvével benedvesítette kiszáradt ajkát. – Druss, sajnálom. Kabuchek hajóját elfogták, elsüllyesztették, az utasokat, és a legénységet pedig a cápáknak vetették. Senki sem élte túl.

Druss néma csendben ült. Minden harag elpárolgott belőle.

– Bárcsak mondhatnék valamit, vagy enyhíthetném a fájdalmadat. Tudom, hogy mennyire szeretted őt.

– Hagyj békén... – suttogta Druss. – Egyszerűen csak hagyj békén...

5

A hatalmas csatabárdost ért tragédia híre gyorsan terjedt a harcosok és a legénység között. Sokan nem értették fájdalma mélységét, mert semmit nem tudtak a szerelemről, de mindannyian látták a benne zajló változást. A hajó orrában ült, kezében irdatlan csatabárdjával, és a tengert bámulta. Egyedül Sieben ment oda hozzá, de még a költő sem maradt vele sokáig.

Az utazás maradék három napjában ritkán csendült nevetés, és úgy tűnt, hogy Druss borongós kedve az egész hajóra rátelepedett. Patek, az óriás termetű kalóz olyan messze maradt a harcostól, amennyire csak lehetett, és csak ritkán hagyta el a tatfedélzetet.

A negyedik nap reggelén feltűntek a távolban Capalis napfényben tündöklő fehér márványtornyai.

Sieben lépett oda Drusshoz.

– Milus Bar fel akar pakolni egy szállítmány fűszert, és megkockáztatná a visszautat. A hajón maradunk?

– Én nem megyek vissza.

– Nincs itt semmi keresnivalónk – jelentette ki a poéta.

– Ott van az ellenség – mordult fel Druss.

– Miféle ellenség?

– A naashaniak.

Sieben megcsóválta a fejét.

– Nem értelek. Hiszen egyetlen naashanit sem ismerünk!

– Ők ölték meg Rowenámat; és ezért megfizetnek.

Sieben már majdnem vitába szállt az állítással, de még időben észbe kapott. A naashaniak vásárolták meg a kalózok szolgálatait, és Druss szemében ez bűnössé tette őket. Sieben vitatkozni akart, emlékeztetni akarta Drusst, hogy a valódi gazember Earin Shad volt, aki már halott. De mi értelme lett volna? A bánatába temetkezett Druss nem hallgatta volna meg. Fagyos, szinte élettelen tekintettel meredt előre, és úgy kapaszkodott a csatabárdjába, mintha az lenne az egyetlen barátja.

– Nagyon különleges nő lehetett – jegyezte meg Eskodas, miközben Siebennel az oldalán a korlátnál állt. A Vihargyermek éppen ekkor hajózott be a kikötőbe.

– Sosem találkoztam vele. De mindig hódolattal beszélt róla.

Eskodas bólintott, majd a rakpartra mutatott.

– Nincsenek rakodómunkások, csak katonák. A város nyilván ostrom alatt áll.

Sieben mozgást vett észre a rakpart másik végén: ezüsttel díszített fekete mellvértet viselő katonák oszlopa masírozott elő egy széles vállú, magas nemes nyomában.

– Ő lesz Gorben. Úgy lépked, mintha övé lenne a világ.

Eskodas kuncogott.

– Többé már nincs így, de abban egyetértek, hogy figyelemreméltóan jóképű fickó.

A császár egyszerű fekete köpenyt viselt dísztelen mellvértje fölött, de a legendák hőseihez hasonlóan mégis kivívta a figyelmet. Az emberek abbahagyták a munkát, amikor a közelükbe ért, és Bodasen még azelőtt leugrott a hajóról, hogy a hajóköteleket rögzítették volna. A ventriai könnyedén ért földet, és átölelte a másikat. A császár hátba veregette, és megcsókolta Bodasen mindkét orcáját.

– Úgy tűnik, barátok – jegyezte meg Eskodas szárazon.

– Furcsa szokások uralkodnak idegen országokban – vigyorodott el Sieben.

A pallót leeresztették, és egy osztag katona masírozott fel a fedélzetre, majd tűnt el a raktérben, hogy kisvártatva rézzel pántolt, súlyos tölgyfa ládákat cipelve tűnjenek fel ismét.

– Szerintem arany – suttogta Eskodas, mire Sieben bólintott. Mind a húsz ládát partra vitték, még mielőtt a drenai harcosok kiszállhattak. Sieben az íjász mögött ballagott le a pallón. Alig lépett partra, úgy érezte, mintha a föld megindulna alatta, és majdnem elesett, de azután összeszedte magát.

– Földrengés van? – kérdezte Eskodastól.

– Nem, barátom: csupán annyira megszoktad már a hajó ringását, és imbolygását, hogy lábaid teljesen elszoktak a szilárd talajtól. Nagyon gyorsan elmúlik, meglásd.

Druss is csatlakozott hozzájuk, Bodasen pedig közelebb lépett, oldalán a császárral.

– Ez itt az a harcos, nagyuram, akiről beszéltem: Csatabárdos Druss. Szinte egymaga végzett a kalózokkal.

– Bárcsak láthattam volna – közölte Gorben. – De lesz még idő, hogy megcsodáljuk hősiességedet. Az ellenség letáborozott a város előtt, és hamarosan támadni fog.

Druss hallgatott, de a császárt ez látszólag nem zavarta.

– Megnézhetem a csatabárdodat? – Druss bólintott, és átadta a fegyvert az uralkodónak. Gorben átvette, és az arca elé emelte a pengét. – Figyelemreméltó alkotás. Sehol egy csorbulás vagy rozsdafolt: a felszíne makulátlanul tiszta. Ritka acélból készült. – Megvizsgálta a fekete nyelet és az ezüstrúnákat is. – Ősrégi fegyver, és rengeteg halált látott már.

– És még többet fog – felelte Druss mély, dörgő hangon. Ennek hallatán Sieben megborzongott.

Gorben elmosolyodott, visszaadta a csatabárdot, majd Bodasenhez fordult.

– Ha elhelyezted az embereidet a szállásukon, a Magisztrátusok Csarnokában megtalálsz. – Majd szó nélkül távozott.

Bodasen arca fehérre sápadt haragjában.

– A császár jelenlétében illik mélyen meghajolni, mivel ő tiszteletreméltó személyiség.

– Mi, drenaiak nem vagyunk túl járatosak a megalázkodásban – közölte Sieben.

– Ventriában az efféle tiszteletlenséget kibelezéssel büntetik – felelte Bodasen.

– Szerintem meg tudjuk tanulni – vágta rá kedélyesen Sieben.

Bodasen elmosolyodott.

– Gondoskodj róla, hogy úgy legyen, barátom. Ezek nem drenai földek, itt más szokások dívnak. A császár jó ember, sőt remek ember. De fenn kell tartania a fegyelmet, mert legközelebb már nem fogja eltűrni ezt a neveletlenséget.

* * * * *

A drenai harcosokat a város közepén szállásolták el, Druss és Sieben kivételével, akik nem írtak alá semmit, és így nem kellett a ventriaiakért harcolniuk. Őket kettejüket Bodasen egy elhagyott fogadóhoz vezette, ahol kedvükre válogathattak a szobák közül. A ventriai közölte velük, hogy ételt a két nagy barakkban kaphatnak, bár a város közepén még működött néhány bodega és bolt.

– Meg akarod nézni a várost? – kérdezte Sieben, miután a ventriai hadvezér távozott. Druss az egyik keskeny ágyon ült, és a kezét bámulta. Láthatóan nem is hallotta a kérdést. A költő letelepedett mellé. – Hogy érzed magad?

– Mintha kiürültem volna.

– Mindenki meghal, Druss. Még te is. Nem a te hibád volt.

– Nem érdekelnek a hibák. Csak a hegyekben együtt töltött időre tudok gondolni. Még mindig érzem... az érintését. Még mindig hallom... – hirtelen elhallgatott, arca elvörösödött, álla megfeszült- – Mit akartál a várossal? – mordult fel.

– Gondoltam, kicsit szétnézhetnénk.

– Gyerünk! – Druss felállt, felkapta csatabárdját, és kisétált az ajtón. A fogadó a Szőlő utcában állt. Bodasen elmagyarázta nekik, mi merre található a városban, így könnyen eligazodtak a széles utcákon; ráadásul többnyelvű útjelzőket is felállítottak (többek között a nyugatiak nyelvén is). Az épületeket fehér vagy szürke kőből emelték, és akadtak háromemeletesnél magasabbak is. Láttak csillogó tornyokat, kupolás palotákat, kerteket, és fákkal szegélyezett sugárutakat. Mindenfelé jázmin és rózsa illata érződött.

– Ez gyönyörű – áradozott Sieben. Elhaladtak a szinte teljesen üres barakkok mellett, majd a keleti fal felé indultak. Már ebből a távolságból is hallották a pengecsattogást, a sebesültek tompa kiáltásait. – Azt hiszem, én eleget láttam – jelentette ki Sieben, és megtorpant.

Druss fagyosan rámosolygott.

– Ahogy gondolod.

– Van itt egy templom, amelyet szeretnék jobban megnézni. Tudod azt, ahol a fehér lovak vannak.

– Emlékszem – felelte Druss. A két férfi visszaindult, amíg egy hatalmas térre nem értek. A kupolás templomot tizenkét művészien kifaragott, az életnagyságúnál háromszor nagyobb, ágaskodó lószobor vette körbe. Az irdatlan, boltíves kapunyílásban a csiszolt réz és ezüst kapuszárnyak nyitva álltak, arra csábítva az arra vetődőket, hogy lépjenek beljebb. A kupolára hét színes üvegablak került, és a megemelt oltárra fénynyalábok hulltak. Sieben úgy számolta, hogy a padokban akár ezer ember is elférhet. Az oltáron egy asztal állt, amelyre ékkövekkel kirakott, arany vadászkürtöt fektettek. A költő kiballagott az oldalhajóból, és felsétált az oltárhoz.

– Valóságos vagyont érhet – mondta ki hangosan.

– Éppen ellenkezőleg – zendült egy mély hang. – Az ára megfizethetetlen. – Sieben megfordult, és megpillantott egy ezüstszállal átszőtt, szürke gyapjúköntöst viselő papot. A magas férfi kopaszra borotválta a fejét, hosszú orra pedig madárszerű kifejezést kölcsönzött arcának. – Üdvözöllek benneteket Pashtar Sen szentélyében.

– Az itteni városlakók hatalmas bizalmat élvezhetnek – mondta Sieben. – Ennek a tárgynak a birtokosa elképesztő gazdagságra tehet szert.

A pap halványan elmosolyodott.

– Nem igazán. Emeld fel!

Sieben kinyújtotta a kezét, de ujjai csak a levegőt markolták. Az annyira valóságosnak tűnő aranykürt csupán egy képmás volt.

– Hihetetlen! – suttogta a költő. – Ez hogy lehet?

A pap vállat vont, és széttárta sovány karját.

– Pashtar Sen ezer évvel ezelőtt hajtotta végre ezt a csodát. Poéta volt, és tudós, de egyben harcos is. A mítosz szerint találkozott Cires istennővel, aki ezt a vadászkürtöt ajándékozta neki bátorságáért. Pashtar Sen itt helyezte el a kürtöt, és abban a pillanatban, amint elengeded, ugyanolyan lesz, mint amilyennek először láttad.

– Mire használható? – kérdezte Sieben.

– Gyógyításra. Azt mondják, hogy a meddő nők termékenyek lesznek, ha ráfekszenek az oltárra, és letakarják a kürtöt. Bizonyíték is van rá, hogy ez igaz. Azt is regélik, hogy tízévenként egyszer a kürt ismét tömörré válik, és akkor vissza lehet vele hozni egy embert a halál csarnokából, vagy el lehet juttatni a lelkét a csillagokba – nekünk legalábbis így mondták.

– Láttad, hogy valaha is megszilárdult?

– Nem. Pedig harminchét éve szolgálok itt.

– Érdekes. És mi történt Pashtar Sennel?

– Nem volt hajlandó harcolni a császárért, ezért egy vaskaróval felnyársalták.

– Nem valami szép vég.

– Valóban nem, de ő az elvek embere volt, és úgy vélte, a császár téved. Azért vagytok itt, hogy Ventriáért harcoljatok?

– Nem. Csupán látogatóba érkeztünk.

A pap bólintott, és Drusshoz fordult.

– A gondolataid máshol járnak, fiam. Gondok gyötörnek?

– Hatalmas veszteség érte – mondta Sieben gyorsan.

– A szerelmét vesztette el? Ó, már értem. Kívánod, hogy összeolvadjak vele, fiam?

– Hogy érted ezt? – mordult rá Druss.

– Megidézhetem a szellemét, ami békét adhat neked.

Druss előrelépett.

– Meg tudod tenni?

– Megpróbálhatom. Kövess. – A pap elvezette őket a templom hátsó részének egyik árnyékos alkóvjába, ahonnan egy keskeny folyosón kicsi, ablaktalan szobába jutottak. – A fegyvereiteket kinn kell hagynotok – mondta a pap. Druss a falnak támasztotta Snagát, Sieben pedig ráakasztotta késes vállszíját a nyelére. A szobában két szék állt, egymással szemben: a pap leült az egyikbe, és intett Drussnak, hogy foglaljon helyet a másikban. – Ez a szoba a harmónia lakhelye, és trágár szavakat még sosem hallott. Ez az imádkozás és a gyengéd gondolatok szobája. Ezer év óta áll itt. Bármi történik is, kérlek, emlékezzetek erre! Most pedig nyújtsd ide a kezed!

Druss kinyújtotta a kezét, a pap pedig megfogta, és megkérdezte, hogy mi a kívánsága. Druss elmondta.

– Hogy hívnak, fiam?

– Drussnak.

A férfi megnyalta ajkát, és csukott szemmel, hosszú perceken át ült némán. Majd szóra nyitotta száját.

– Szólítlak téged, Rowena, hegyeknek lánya! Druss nevében szólítlak. Kiáltásom átszáll a Mennynek síkságán, szavam ott visszhangzik a Földnek völgyeiben. Kezem kinyúlik éretted még a világ óceánjai alatti sötét zugokba, és a Pokol terméketlen sivatagaiba is. – Egy pillanatig semmi sem történt, majd a pap megmerevedett ültében, és felkiáltott. Azután összecsuklott, és feje a mellére bukott.

Szája kinyílt és egyetlen szó tört elő belőle:

– Druss! – De a hang nem a pap hangja, hanem egy nőé volt. Sieben döbbenten nézett, és amikor tekintete a csatabárdosra rebbent, látta, hogy a férfi arcából minden szín kifut.

– Rowena!

– Szeretlek, Druss. Merre vagy?

– Ventriában. Érted jöttem.

– Itt várok rád, Druss. Ó, ne! Minden elhalványul. Druss, hallod...?

– Rowena! – bömbölte a drenai, és talpra szökkent. A pap megrándult, és felébredt.

– Sajnálom. Nem találtam meg őt.

– Beszéltem vele – rántotta talpra Druss a férfit. – Hozd vissza!

– Nem tudom. Nem volt ott senki. Nem történt semmi!

– Druss! Engedd el! – kiáltotta Sieben, és megragadta a drenai karját. A csatabárdos elengedte a pap köntösét, és kirohant.

– Nem értem – suttogta a pap. – Semmi nem történt!

– Női hangon beszéltél – közölte vele Sieben. – Druss felismerte a hangot.

– Ez nagyon furcsa, fiam. Amikor eggyéolvadok a holtakkal, értem minden szavukat. De most olyan volt, mintha aludtam volna.

– Ne törődj ezzel! – halászott elő Sieben egy ezüstpénzt az erszényéből.

– Nem fogadok el pénzt – mosolygott szégyenlősen a pap. – Összezavarodtam, de gondolkodni fogok a történteken.

– Biztosra veszem, hogy ő is ezt fogja tenni – fűzte hozzá Sieben.

* * * * *

Drussra az oltárnál akadt rá – a drenai a csillogó aranykürtöt próbálta megfogni, hatalmas ujjait köré fonva. A csatabárdos arca összpontosításról árulkodott: sötét szakállán átsejlettek az állán megfeszülő izmok.

– Mit csinálsz? – kérdezte szelíden Sieben.

– Azt mondta, hogy ez visszahozza a holtakat.

– Nem, barátom: azt mondta, hogy így szól a legenda. Van egy kis különbség. Most pedig gyere: keresünk egy tavernát a városban, és inni fogunk.

Druss ökle nagyot csattant az oltáron, amitől úgy tűnt, mintha az aranykürt a kezéből nőne ki.

– Nem kell ital! Az istenekre mondom, harcolnom kell! – Felkapta csatabárdját, és kiviharzott a templomból.

A pap lépett oda Sieben mellé.

– Jószándékom dacára attól tartok, hogy munkám eredménye nem a kívánt hatást érte el.

– Túl fogja élni, atyám – fordult felé a költő. – Mondd csak, tudsz valamit a démoni megszállottságról?

– Túl sokat... és túl keveset. Azt hiszed, hogy megszállt téged egy démon?

– Nem, nem engem. Hanem Drusst.

A pap megrázta a fejét.

– Mivel a barátod annyira... szomorú... ha így lenne, éreztem volna, amikor megfogtam a kezét. Nem: a barátod saját maga ura.

Sieben leült az egyik padba, és elmesélte a papnak, hogy mit látott a kalózgálya fedélzetén. A férfi némán hallgatta végig.

– Hogyan került hozzá a csatabárd?

– Úgy értesültem, hogy családi örökség.

– Ha valóban démoni jelenlétről van szó, akkor azt szerintem a fegyverben találod meg, fiam. Számos ősi pengét varázslattal készítettek, hogy forgatójukat nagyobb erővel vagy több ravaszsággal ruházzák fel. Egyesek még arra is képesek, hogy sebeket gyógyítsanak... legalábbis így regélik. Nézd majd meg a csatabárdot!

– Mi van, ha tényleg a bárdban van? Segíteni fogja őt a harcban?

– Bárcsak így lenne! – csóválta a fejét a pap. – De a gonosz nem azért létezik, hogy szolgáljon, hanem azért, hogy uralkodjon. Ha a csatabárdot megszállták, akkor annak története is van... méghozzá sötét története. Kérdezd meg Drusst a fegyver múltjáról. Amikor elmondja neked, és mesél majd a forgatóiról, megérted a szavaimat.

Sieben megköszönte a tanácsot, és elhagyta a templomot. Drusst semerre sem látta, de esze ágában sem volt túl közel merészkedni a falakhoz. Nekiindult a szinte teljesen üres városnak, mígnem egy közeli udvarból zeneszó ütötte meg a fülét. Odalépett a kovácsoltvas kapuhoz, és három nőt pillantott meg a kertben. Egyikük lanton játszott, a másik kettő pedig szívhez szóló szerelmes dalt énekelt, amikor Sieben belépett a kapun.

– Jó napot, hölgyeim – villantotta fel legszédítőbb mosolyát. A zene elhallgatott, és mindhárom nő felpillantott. Mindhárom fiatal volt, és csinos: Sieben a legidősebbet, a sötét hajú, sötét szemű, telt ajkú és karcsú lányt tizenhét évesnek becsülte. A másik kettő alacsonyabb volt, szőke hajjal és kék szemmel. Mindannyian csillogó selyemruhát viseltek: a sötét hajú szépség kéket, társnői fehéret.

– A fivérünkhöz jöttél, uram? – kérdezte a sötét hajú lány, és felállt székéből, letéve a lantot.

– Nem. Engem játékod, és az azt kísérő édes hangok szépsége csalt ide. Idegen vagyok itt, aki szereti a gyönyörű dolgokat, és csak köszönetet mondhatok a Párkáknak a szemem elé táruló látványért. – A fiatalabb lányok felnevettek, de az idősebb csak elmosolyodott.

– Szép szavak, uram, ügyesen megfogalmazva, és gyanítom, nem most először mondtad el őket. Láthatólag remekül forgatott fegyverek sima élét rejtik magukban.

Sieben meghajolt.

– Való igaz, hölgyem: az én örömem és kiváltságom, hogy a világban fellelt szépségben gyönyörködjek, neki hódoljak, és előtte hajtsak térdet. De ettől szavaim még nem lesznek kevésbé őszinték.

A lány szélesen elmosolyodott, majd felnevetett.

– Azt hiszem, uram, hogy te egy csirkefogó vagy, és kicsapongó életet élsz: érdekesebb időkben hívatnék egy szolgát, hogy tegye ki a szűrödet. De mivel háborúban állunk, ami a legunalmasabb szórakozások egyike, üdvözöllek körünkben, de csak addig, amíg szórakoztatónak bizonyulsz.

– Édes hölgyem, azt hiszem bátran ígérhetem, hogy mind szavakkal, mind tettekkel elszórakoztatlak majd. – Örült, hogy a lány nem pirult el, bár a két fiatalabb elvörösödött.

– Milyen hangzatos ígéretek, uram! De talán kevésbé lennél ilyen hencegő, ha tudnád, hogy milyen remek mulatságoknak hódoltam a múltban.

Most Siebenen volt a sor, hogy felnevessen.

– Ha azt mondanád, hogy Azhral, a mennyei herceg kereste fel szobáidat, és röpített el a Végtelen Változatosság Palotájába, akkor kissé aggódnék.

– Efféle könyvről nem illendő beszélni társaságban – csipkelődött a lány.

A férfi közelebb lépett, megfogta a kezét, az ajkához emelte, és belecsókolt a tenyerébe.

– Ez nem így van – mondta kedvesen. – Ez a könyv hatalmas érdemmel bír, hiszen lámpásként világítja be a rejtett zugokat. Széthúzza a fátyolt, és az öröm ösvényeire vezérli lépteinket. Minden új szerelmesnek csak ajánlani tudom a tizenhatodik fejezetet.

– A nevem Asha, és tetteidnek éppen olyan csodásnak kell lenniük, mint szavaidnak: ugyanis rosszul viselem a csalódásokat.

* * * * *

– Álmodtál, Pahtai – szólalt meg Pudri, amint Rowena kinyitotta a szemét, és látta, hogy még mindig a tó partján ül a napsütésben.

– Nem tudom, mi történt – mondta a kis eunuchnak. – Mintha a testemből kitépték volna a lelkemet. Egy szobába kerültem, Druss pedig ott ült velem szemben.

– A szomorúság a remény számos virágának ad életet – citálta Pudri.

– Nem, ez valóság volt. De a szorítás meglazult, és én visszatértem, még mielőtt megmondhattam volna neki, hogy hol vagyok.

Az eunuch megpaskolta a kezét.

– Talán újra megtörténik majd – nyugtatgatta a lányt –, de most össze kell szedned magad. Gazdám a nagy szatrapát, Shabagot szórakoztatja. A Capalis környéki erők parancsnokává fogják kinevezni, ezért nagyon fontos, hogy jó előjelekről beszélj neki.

– Én csak az igazságot mondhatom.

– Számos igazság létezik, Pahtai. Mondjuk, van egy ember, akinek már csak pár nap van hátra az életéből, de ezalatt rátalál a nagy szerelemre. Az a látnoknő, aki azt mondja neki, hogy meg fog halni, elszomorítja őt – de az igazságot mondja. Az a próféta, aki arról szól, hogy a szerelemtől már csak néhány óra választja el, szintén igazat mond, de hatalmas örömet szerez a megpecsételt sorsú férfinak.

Rowena elmosolyodott.

– Nagyon bölcs vagy, Pudri.

Az eunuch vállat vont, és elmosolyodott.

– Öreg vagyok, Rowena.

– Először mondtad ki a nevemet.

A férfi kuncogott.

– Szép név, akárcsak a Pahtai, ami szelíd galambot jelent. Most viszont indulnunk kell a szentélybe. Mondjak valamit Shabagról? Segítené ez a képességedet?

A lány felsóhajtott.

– Nem. Ne mondj semmit. Látni fogom, amit látni kell... és nem felejtem el a tanácsod.

Kart karba öltve sétáltak vissza a palotába, végighaladtak a drága szőnyegekkel borított folyosókon, maguk mögött hagyták a felső lakosztályokba vezető gyönyörű, faragott lépcsősort. A folyosó mindkét oldalán, tízlábnyira egymástól márványbüsztöket helyeztek el a fal beugróiban, a mennyezetét a ventriai irodalmi alkotásokból vett jelenetek díszítették az architrávokat pedig aranylevelek fonták be.

A szentély felé haladtukban egyszer csak egy sudár termetű harcos lépett elébük az egyik oldalajtóból. Rowena levegőért kapott, mert egy pillanatra azt hitte, hogy a férfi Druss. Ugyanolyan széles válla, előreugró álla volt, és a sűrű szemöldök alatt megdöbbentően kék szempár ült. Amint a férfi meglátta, elmosolyodott, és meghajolt.

– Ő Michanek, Pahtai. A naashani császár bajnoka: nagyszerű kardvívó, és hírneves tiszt. – Pudri is meghajolt a harcos felé. – Ő Rowena úrhölgy, Kabuchek nagyúr vendége.

– Hallottam már rólad, hölgyem – szólalt meg Michanek, és ajkához emelte a lány kezét. A férfi mély, zengő hangon beszélt. – Megmentetted a kereskedőt a cápáktól, ami nem csekély tett. De most, hogy láttalak, már értem: még egy cápa sem lenne képes elcsúfítani ezt a szépséget. – Nem engedte el Rowena kezét, hanem elmosolyodott, és közelebb lépett. – Meg tudod mondani, hogy mi lesz a sorsom?

Rowena torka kiszáradt, de belenézett a férfi, szemébe.

– Eléred... eléred, amire a legjobban vágysz, és legnagyobb reményed valóra válik.

A férfi tekintetébe cinizmus költözött.

– Ez minden, hölgyem? Ennyit bármelyik utcai sarlatán fel tudna mutatni. Hogy halok meg?

– Ahol most állsz, onnan alig ötven lábra ér a vég. Odakint az udvaron. Fekete köpenyes és sisakos katonákat látok, amint megrohamozzák a falat. Embereidet magad köré gyűjtőd, hogy a végsőkig védjétek a palotát. Melletted áll majd... legerősebb fivéred és másod-unokatestvéred.

– És mikor következik ez be?

– Egy évvel azután, hogy megházasodsz. Napra pontosan.

– Hogy hívják a hölgyet, akit feleségül veszek?

– Ezt nem mondom meg.

– Mennünk kell, nagyuram – szólt közbe Pudri. – Kabuchek és Shabag nagyúr már vár.

– Rendben. Öröm volt találkozni veled, Rowena. Remélem, látlak még!

A lány nem felelt: némán követte Pudrit a szentélybe.

* * * * *

Alkonyatkor az ellenség visszavonult, Druss pedig meghökkenve látta, hogy a ventriaiak otthagyják a falakat, és elindulnak befelé a városba.

– Hova megy mindenki? – kérdezte a mellette álló harcost. A férfi levette sisakját, és egy ronggyal megtörölte verejtéktől csatakos arcát.

– Enni és pihenni.

Druss szemügyre vette a falakat. Csak egy maroknyian maradtak, és ők is letelepedtek a földre, hátukat a mellvédnek vetve.

– Mit tesztek, ha újra támadnak? – érdeklődött a csatabárdos.

– Nem fognak. Ez volt a negyedik.

– Negyedik? – lepődött meg Druss.

A kerek arcú, szúrós kék szemű, középkorú harcos rávigyorgott Drussra.

– Felteszem, nem vagy a stratégia tudora. Ez az első ostromod? – A csatabárdos bólintott. – Nos, az ostromlásnak pontos szabályai vannak. Huszonnégy óra leforgása alatt legfeljebb négy támadásra kerülhet sor.

– Miért csak négyre?

A férfi megvonta a vállát.

– Elég régen olvasgattam utoljára a kézikönyvet, de ha jól emlékszem, akkor a harci kedv miatt. Amikor Zsan-cü megírta A háború művészetét, abban ezt úgy magyarázta, hogy négy roham elteltével a támadók szívében felüti fejét a csüggedés.

– Nem nagyon ülne szívükben csüggedés, ha most támadnának... vagy akkor, ha leszáll az éj – mutatott rá Druss.

– Nem... fognak... támadni – mondta bajtársa tagoltan, mintha csak egy gyerekhez beszélne. – Ha éjszakai rohamot fontolgatnának, akkor csak háromszor támadhattak volna napközben.

Druss elképedt.

– És ezeket a szabályokat leírták egy könyvben?

– Igen, egy csiatce hadvezér remekművében.

– És ezeket a falakat egész éjszakára azért hagyjátok lényegében védtelenül, mert egy könyv ezt írja?

A férfi felnevetett.

– Nem a könyv, hanem az ostromlás szabályai miatt. Kísérj el a barakkba, és akkor több magyarázattal szolgálok.

Menet közben az Oliquar nevezetű harcos elmesélte Drussnak, hogy több mint húsz éve szolgál a ventriai seregben.

– Még tiszt is voltam egyszer, az Opál hadjáratban. Átkozottul kevés kellett ahhoz, hogy elsöpörjenek minket: így lettem én negyven ember parancsnoka. De nem tartott sokáig. A hadvezér felajánlotta a tiszti kinevezést, de nem engedhettem meg magamnak egy páncélt, így ennyiben maradt a dolog. Visszakerültem a közkatonák soraiba, de ott sem rossz az élet. Vannak jó bajtársak, és naponta kétszer finom ételt kapunk.

– Hogyhogy nem engedhettél meg magadnak egy páncélt? A tiszteket nem fizetik?

– Dehogynem. De a tisztek csak napi egy dishát kapnak: én most ennek a kétszeresét keresem.

– A tisztek kevesebbet kapnak, mint a közemberek? Ez ostobaság.

Oliquar a fejét csóválta.

– Naná, hogy nem az. Így csak a gazdagokból lehetnek tisztek, vagyis csak a nemesekből és a nemesi címre vágyó kereskedők fiaiból. A nemesi családok ily módon őrzik meg hatalmukat. Honnan jöttél, ifjú barátom?

– Drenaiból.

– Ó, igen. Természetesen még sosem jártam ott, de azt hallottam, hogy a Skeln-hegység gyönyörű szép. Zöld és buja, akár a Saurab. Hiányoznak a hegyek.

Druss leült Oliquarral a nyugati barakkban, ahol hagymás marhasültet ettek, majd felkerestek egy üres kocsmát. Felhőtlen, nyugodt éjszaka volt, és a holdfény a fehér, szellemszerű épületeket tompaezüstre színezte.

Sieben nem volt a szobájukban, Druss pedig leült az ablak mellé, és a kikötőt nézte, a holdfényben fürdő hullámokat, s az olvasztott vasnak látszó vizet. Aznap a négy rohamból háromban részt vett: a vörös köpenyes, fehér lószőrforgós sisakot viselő ellenség létrákat cipelve tört elő mindahányszor, a lajtorjákat a falnak támasztva. A védők sziklákat hajigáltak rájuk, és nyilakkal szórták meg őket, de azok csak jöttek. A falat elsőként elérőket lándzsával fogadták, vagy karddal vágták le, de néhány szívós harcosnak mégis sikerül feljutnia a mellvédekre, ahol azután a védők végeztek velük. A második támadás közepén tompa, döngő hang hallatszott, mintha csak a távolban vihar dühöngene.

– Faltörő kos – mondta Drussnak a mellette harcoló katona. – Sokra nem mennek vele, mivel a kaput vassal és rézzel erősítették meg.

Druss hátradőlt székében, és rámeredt Snagára. A csatabárdot főként a létrák ellökésére használta, amelyek a falak mentén dőltek fel, a rajta kapaszkodókat a lenti sziklákra szórva. Fegyvere csak kétszer ontott vért. Hálásan végigsimított a fekete nyélen, és eszébe jutottak az áldozatai: a csupasz állú, magas harcos, és a füstös képű, pókhasú, vassisakos férfi. Az első akkor halt meg, amikor Snaga szétzúzta fa mellvértjét, a második pedig akkor, amikor az ezüst bárdfej kettészelte vassisakját. Lassan végighúzta hüvelykjét a penge élén: sehol egy karcolás, vagy csorbulás.

Sieben nem sokkal éjfél előtt érkezett. A szeme karikás volt, és gyakran ásítozott.

– Mi történt veled? – érdeklődött Druss.

A költő elmosolyodott.

– Új barátokra tettem szert. – Lehúzta csizmáját, és elnyúlt az egyik keskeny ágyon.

Druss beleszimatolt a levegőbe.

– Olyan szagod van, mintha rózsaágyásban hemperegtél volna.

– Virágágyásban – mosolyodott el Sieben. – Igen, én is majdnem ezeket a szavakat használtam volna.

Druss összevonta szemöldökét.

– Jó, hagyjuk. Viszont tudsz bármit is az ostromlás szabályairól?

– Mindent tudok az én ostromlásom szabályairól, de felteszem, te a ventriai hadviselésről beszélsz. – Felült az ágyon, és lábát letette a földre. – Fáradt vagyok Druss, szóval szabjuk rövidre ezt a beszélgetést. Holnap délelőtt találkám lesz, és erőt kell gyűjtenem.

Druss ügyet sem vetett a Sieben szavait kísérő eltúlzott ásításra.

– Ma százakat láttam megsebesülni, és több tucatot meghalni. Most azonban alig néhány ember van a falakon, miközben az ellenség csak ül odakint, és a napkeltére vár. Miért? Senki nem akar győzni?

– Valaki győzni fog – felelte Sieben. – De ez egy civilizált ország. Évezredek óta foglalkoznak hadviseléssel. Az ostrom eltart néhány hétig, netán néhány hónapig, és a küzdő felek minden nap számba veszik a veszteséget. Ha nem sikerül áttörést elérni, egy idő múlva egyik vagy másik oldal döntésre jut.

– Mit értesz döntés alatt?

– Ha az ostromlók úgy határoznak, hogy nem győzhetnek, visszavonulnak. Ha a védők úgy vélik, hogy minden elveszett, átpártolnak az ellenséghez.

– Akkor mi lesz Gorbennel?

Sieben vállat vont.

– Vagy saját katonái ölik meg, vagy átadják a naashaniaknak.

– Az istenekre, hát a ventriaiak nem ismerik a becsületet?

– Dehogynem ismerik. De a legtöbb itt szolgáló katona zsoldos, akik a keleti törzsekből származnak. Ahhoz hűségesek, aki többet fizet nekik.

– Ha a háború szabályai itt olyan civilizáltak, akkor a városlakók miért menekültek el? Miért nem várják meg, amíg a harc véget ér, és miért nem szegődnek utána a győztes szolgálatába?

– A legjobb esetben rabszolgák lesznek, a legrosszabb esetben pedig leöldösik őket. Lehet, hogy civilizált ország, de attól még kemények a törvényei, Druss.

– Győzhet Gorben?

– A dolgok nem úgy állnak, de szerencséje is lehet. Ventriában az ostromokat gyakran a bajnokok közti küzdelem dönti el, bár ilyen eseményre csak akkor kerülne sor, ha mindkét fél egyforma erős lenne, és mindkét oldalon lennének önmagukat legyőzhetetlennek tartó bajnokok. Ez nem következik be, mivel Gorben nyomasztó túlerővel néz szembe. Most azonban, hogy Bodasen ennyi aranyat hozott, kémeket fog küldeni az ellenséges táborba, hogy lefizesse a katonákat, átállítva őket a saját oldalára. Valószínűtlen, hogy sikerrel járna, de lehet, hogy tévedek. Ki tudja?

– Honnan tudtad meg mindezt? – kérdezte Druss.

– Eltöltöttem egy érdekes délutánt Asha hercegnővel, Gorben húgával.

– Micsoda?! – robbant ki Drussból. – Mi van veled? Hát semmit nem tanultál a Mashrapurban történtekből? Egyetlen nap telt el, és te máris üzekedsz!

– Én nem üzekedem! – csattant fel Sieben. – Én szeretkezem, és hogy mit csinálok, ahhoz semmi közöd.

– Ez igaz – ismerte el Druss. – Majd amikor elvisznek kibelezni, vagy karóba húzni, emlékeztetni foglak erre.

– Ó, Druss! – dőlt hátra Sieben az ágyon. – Vannak dolgok, amikért érdemes meghalni. Ő pedig gyönyörű. Az istenekre, egy férfi nem is tehetne rosszabbat vele, minthogy feleségül veszi!

Druss felállt, és elfordult az ablaktól. Sieben azonnal megbánta szavait.

– Sajnálom, nem gondolkoztam. – Odalépett Drusshoz, és a vállára tette a kezét. – Sajnálom, ami a papnál történt.

– Az ő hangja volt – nyelt nagyot Druss, és erőt vett érzelmein. – Azt mondta, vár rám. Arra gondoltam, hogy ha felmegyek a falra, talán megölnek, és akkor ismét vele lehetek. De senkinek nem volt hozzá elég tudománya vagy bátorsága, hogy megöljön. Soha nem is lesz senkinek... ahhoz pedig nincs bátorságom, hogy magam tegyem meg.

– Ez nem bátorság lenne, Druss, és Rowena sem akarná. Azt akarja, hogy boldog légy, és nősülj meg ismét.

– Soha!

– Még húsz sem vagy, barátom. Léteznek más nők is.

– Hozzá fogható nincs. De ő eltávozott, én pedig nem beszélek róla többet. Itt fogom hordozni – megérintette a mellét –, és sosem feledem el. De most térjünk vissza arra, amit a keleti hadviselésről mondtál..

Sieben felemelte az ablakpárkányon álló agyagkupát, lefújta róla a port, megtöltötte vízzel, amit azonnal fel is hajtott.

– Az istenekre, ennek ocsmány az íze! Rendben... beszéljünk a keleti hadviselésről. Mit akarsz pontosan tudni?

– Nos – kezdte Druss lassan –, tudom, hogy az ellenség naponta négyszer támad. De miért csak az egyik falat támadják? Elegen vannak ahhoz, hogy bekerítsék a várost, és egyszerre több helyen támadhatnának.

– Meg fogják tenni, Druss, de nem az első hónapban. Ez még csak a kóstolgatás ideje. A gyakorlatlan újoncok az első néhány héten próbára teszik bátorságukat, majd felvonulnak az ostromgépek. Erre a második hónapban szokott sor kerülni. Ezt követően valószínűleg a balliszták hatalmas sziklákat hajigálnak majd a falakra. Ha a hónap végére nem járnak sikerrel, hívatják a hadmérnököket, és alagutat ásnak a falak alá, megpróbálva beomlasztani őket.

– És milyen szabályok vonatkoznak a védőkre? – kérdezte a csatabárdos.

– Nem értelek.

– Nos, tegyük fel, hogy mi támadunk rájuk. Csak négyszer ronthatunk ki? Támadhatunk éjjel? Mik a szabályok?

– Ez nem a szabályokról szól, Druss, hanem a józan észről. Gorben nagyjából hússzoros túlerővel néz szemben: ha ő támad, elsöprik.

Druss bólintott, és csend telepedett rájuk. Végül a drenai ismét megszólalt.

– Elkérem Oliquartól a könyvet. Te elolvasod nekem, és akkor már érteni fogok mindent.

– Aludhatnánk már? – érdeklődött Sieben.

Druss igent intett, és felemelte csatabárdját. Nem vetette le sem a csizmáját, sem a zekéjét, és kezében Snagával végignyúlt a másik ágyon.

– Nincs szükséged fegyverre ahhoz, hogy ágyban aludj.

– Megnyugtat – felelte Druss, és lehunyta a szemét.

– Honnan került hozzád?

– A nagyapámé volt.

– Nagy hős volt az öreg? – kérdezte Sieben reménykedve.

– Nem, eszelős volt, és rettenetes gyilkos.

– Hát ez remek – mondta Sieben, és leült a saját ágyára. – jó tudni, hogy van egy családi örökséged, amihez visszatérhetsz, ha nehéz idők járnak.

6

Gorben hátradőlt székében, szolgája, Mushran pedig gondosan leborotválta ura álláról a borostát. Az ifjú felpillantott a vénemberre.

– Mit bámulsz?

– Fáradt vagy, fiam. A szemed vörös, és lila karikák húzódnak alatta.

Gorben elmosolyodott.

– Egy nap majd hatalmas nagyúrnak vagy császáromnak szólítasz. Ezért a napért élek, Mushran.

A vénember kuncogott.

– Mások felruházhatnak ezekkel a címekkel, és hasra vethetik magukat előtted, homlokukat a földhöz ütögetve. De amikor rád nézek, fiam, én azt a gyermeket látom, aki a férfi előtt volt, és azt a kisdedet, aki a gyermek előtt volt. Ételt készítettem neked, és kitöröltem az ülepedet. Én már túl öreg vagyok ahhoz, hogy vén fejemet szétzúzzam a kövön, valahányszor besétálsz a szobába. Emellett eltértél a témától: több pihenésre van szükséged.

– Talán elkerülte a figyelmedet, hogy egy hónapja ostrom alatt állunk? Meg kell jelennem az emberek előtt, látniuk kell, hogy harcolok, különben elcsüggednek. Meg kell szervezni az utánpótlást, el kell rendezni a fejadagokat... százféle feladat vár rám. Keress nekem néhány szabad órát a napban, akkor ígérem, pihenni fogok.

– Nincs szükséged időre! – fortyant fel az öreg. Felemelte borotváját, és letörölte róla az olajat, meg a szőrszálakat. – Jobb emberekre viszont igen. Nebuchad jó fiú, de buta. És Jasua... – Mushran az égre emelte tekintetét. – Káprázatos gyilkos, de az agya ott helyezkedik el közvetlenül a...

– Elég ebből! – vágott közbe Gorben kedélyesen. – Ha a tisztjeim tudnák, miként beszélsz róluk, elkapnának egy sikátorban, és halálra vernének. Na mindegy; és mi a helyzet Bodasennel?

– Ő a legjobb. De legyünk őszinték: ezzel nem mondtam sokat.

Gorben válasza elakadt, amikor megérezte, hogy a borotva a torkához él, majd az éles penge felfelé csusszant az állán, egészen a szája sarkáig.

– Na! – jelentette ki Mushran büszkén. – Legalább most már császárnak tűnsz.

Gorben felállt, és az ablakhoz ballagott. Éppen a negyedik támadás zajlott: tudta, hogy visszaverik, de még ebből a távolságból is látta a holnapi támadáshoz közelebb húzott ostromtornyokat. Elképzelte a több száz embert, amint húzzák és vonják őket, lelki szemei előtt felderengett, amint a hatalmas támadóhidak csattanva zuhannak rá a mellvédekre, és hallotta a belső lépcsőkön felfelé törtető, a rohampallóra lépő és védőkre zúduló naashani katonák csatakiáltását. Naashaniak? Keserűen felkacagott. Az ellenséges csapatok kétharmadát ventriaiak alkották, az egyik áruló szatrapa, Shabag hívei. Ventriaiak ölnek ventriaiakat! Undorító ez az egész. És miért folyik mindez? Hogy Shabag még gazdagabb legyen? Hány palotában lakhat egyszerre az ember? Gorben atyja gyenge volt, és rosszul ítélte meg az embereket, de minden ízében olyan császár volt, aki törődött népével. Minden város egyetemmel büszkélkedhetett, amelyeknek építését a királyi kincstár pénzalapja tette lehetővé. Léteztek kollégiumok, ahol a legragyogóbb tanítványok az orvostudományt sajátíthatták el Ventria legkiválóbb herbalistáinak óráin. Voltak iskolák, ispotályok, és Ventria a kontinensen egyedülálló úthálózatot tudhatott magáénak. De apja legnagyobb eredménye a Királyi Lovasok intézményének felállítása volt: a Lovasok a birodalom egyik végétől a másikig kevesebb mint tizenkét hét alatt tették meg az utat. Ez a gyors érintkezési forma azt eredményezte, hogy ha bármelyik tartományban természeti katasztrófa következett be – járvány, éhínség, áradás –, a segítség szinte azonnal útnak indulhatott.

Mostanra majdnem az összes város elesett, vagy ostrom alatt állt, a halálozások száma meredeken ívelt felfelé, az egyetemeket bezárták, és a háború káosza mindent elpusztított, amit apja felépített. Gorben nagy erőfeszítés árán elfojtotta kilobbanni készülő haragját, és azokra a gondokra összpontosított, amelyek Capalisban vártak rá.

A holnapi nap döntő jelentőségű lesz. Ha a harcosok kitartanak, csüggedés ütheti fel a fejét az ellenség soraiban. Ha nem... – zordan elmosolyodott. – Ha nem, akkor végünk. Shabag a naashani császár elé vonszol majd. – Gorben erre felsóhajtott.

– Sose engedj a csüggedésnek – mondta Mushran. – Semmi haszon nem származik belőle.

– Jobban olvasol a gondolatokban, mint bármelyik látnok.

– Nem a gondolatokban, hanem az arcokban. Szóval töröld le róla ezt a kifejezést, én meg idehozom Bodasent.

– Mikor jött meg?

– Egy órája. Mondtam neki, hogy várjon. Szükséged volt egy borotválásra... és egy kis szusszanásra.

– Előző életedben csodás anya lehettél – szólt erre Gorben, mire Mushran felnevetett, és elment. Hamarosan visszatért, maga előtt terelve Bodasen generálist, és meghajolt.

– Itt van Bodasen generális, hatalmas nagyúr, császárom – mondta, majd kihátrált, és behúzta az ajtót.

– Nem tudom, hogy miért tűröd meg ezt az embert, nagyúr! – csattant fel Bodasen. – Állandóan pimaszkodik.

– Látni kívántál, generális?

Bodasen vigyázzállásba merevedett.

– Igen, uram. Csatabárdos Druss felkeresett múlt éjjel: van egy terve az ostromtornyokkal kapcsolatban.

– Tovább.

Bodasen megköszörülte a torkát.

– Meg akarja támadni őket.

Gorben szúrósan meredt a hadvezérre, látva a harcos arcára telepedő pírt.

– Megtámadni őket?

– Igen, nagyúr. Ma éjjel, a sötétség leple alatt – megtámadná az ellenséges tábort, és felgyújtaná a tornyokat.

– Szerinted ez kivitelezhető?

– Nem, nagyuram... nos... talán. Láttam, ahogy ez az ember rárontott a kalózgályára, és arra kényszerített negyven embert, hogy letegye a fegyvert. Nem tudom, hogy ezúttal sikerrel jár-e, de...

– Hallgatlak.

– Nincs választásunk. Harminc ostromtornyuk van, nagyúr. Elfoglalják a falakat: nem tudjuk tartani őket.

Gorben odalépett az egyik székhez, és leült.

– Hogyan akar tüzet gyújtani? És mit gondol, mit csinál az ellenség eközben? A faanyag mellesleg vaskos, régi, és viharvert rönkökből áll. Hatalmas tűz kell ahhoz, hogy akár csak egy is leégjen.

– Én is így vélem, nagyúr. De azt mondja, hogy a naashaniak túlságosan el lesznek foglalva mással, hogy a tornyokkal törődjenek. – Megköszörülte a torkát. – Be akar törni a tábor közepébe, hogy megölje Shabagot és a többi hadvezért, s ezzel elég nagy felfordulást okozzon. Eközben egy csapat ember kioson Capalisból, és tüzet gyújt a tornyok alatt.

– Hány embert kért?

– Kétszázat. Azt mondja, már ki is választotta őket.

– Ő választotta ki őket?

Bodasen tekintete a padlót fürkészte.

– Ő nagyon... népszerű ember, nagyúr. Minden nap harcol, és az emberek jó részét ismeri. Ők pedig tisztelik.

– A tisztek közül választott valakit?

– Csak egyet... nagyúr.

– Hadd találgassak. Téged?

– Igen, nagyúr.

– Megtiltom. Viszont megmondhatod Drussnak, hogy jóváhagyom a tervét, de én választom ki a tisztet, aki vele tart majd.

Bodasenen látszott, hogy legszívesebben tiltakozna, de fékezte a nyelvét, és mélyen meghajolt, majd az ajtó felé hátrált.

– Generális! – kiáltott utána Gorben.

– Igen, nagyúr?

– Módfelett elégedett vagyok veled – közölte Gorben, de nem nézett a férfira. Majd kisétált az erkélyre, és mélyet kortyok az esti levegőből. Hűs volt, és a tengerről érkezett.

* * * * *

Shabag a lenyugvó napot figyelte, amely tűzbe borította a hegyeket – az ég úgy lángolt, akár Hadész barlangjai, mélyvörösét csak itt-ott törte meg a felvillanó narancsszín. A férfi megborzongott. Sosem kedvelte a naplementét: az mindig a végről, a változásról szólt. A nappal haláláról.

Az ostromtornyok zord sora Capalis felé nézett – a szörnyűséges gigászok diadalt ígértek. Felpillantott az elsőre. Holnap majd a falakhoz vonszolják, és ekkor az óriás szája kinyílik, a rohamrámpák pedig merev nyelvekként csapódnak rá a mellvédre. Eltöprengett, vajon hogyan lehetne folytatni a hasonlatot. Elképzelte a szörnyeteg gyomrából előmászó harcosokat, amint az ellenségre vetik magukat. Ekkor felkuncogott. Olyan lesz, akár a halál lehelete, akár a sárkány tüze? Nem: sokkal inkább olyan, mint a savat felbüfögő démon. Igen, ez tetszik – gondolta Shabag.

A tornyokat darabokban, hatalmas szekereken szállították ide az északi Reshából, hogy azután összeállítsák őket. Húszezer aranyba kerültek, és Shabag még mindig mérges volt, amiért elvárták, hogy egyedül ő fizesse ki ezt az összeget. A naashani császár fösvény egy fickó volt.

– Holnap elkapjuk őt, uram? – kérdezte egyik segédtisztje. Shabag gondolatai visszakanyarodtak a jelenhez, tekintete pedig főtisztjei felé fordult. Az ő Gorbenre vonatkozott. Shabag megnyalta vékony ajkait.

– Élve akarom! – mondta, és hangjában nem érződött fortyogó gyűlölete. Ó, pedig mennyire utálta Gorbent! Mennyire megvetette őt és visszataszító gőgjét! A sors szeszélye folytán neki jutott a trón, amely jogosan Shabagot illette. Ugyanazok voltak az őseik: dicső királyok, akik a történelemben páratlan birodalmat emeltek. És Shabag nagyapja még ült is ezen a trónon. De amikor egy csatában meghalt, csak lányok maradtak utána. Így hát Gorben apja lépkedett fel az aranylépcsőkön, és az ő fejére került a rubinos korona.

Majd mi történt ezután a birodalommal? Hanyatlás következett be. Seregek, hódítás, és dicsőség helyett iskolák, csodás utak és ispotályok. És mi végre? A gyengéket életben tartották, hogy még több puhányt nemzzenek. A parasztok megtanulták a betűvetést, és rögeszméjükké vált a feltörekvés gondolata. Olyan kérdésekről vitáztak nyíltan a városok terein, amelyeknek sosem lett volna szabad felmerülniük: A nemesi családok milyen jogon uralkodnak rajtunk? Szabadok vagyunk, vagy sem? Hogyhogy milyen jogon? A vér jogán – gondolta Shabag. – Az acél és a tűz jogán!

Nagy élvezettel gondolt vissza arra a napra, amikor fegyveresekkel vétette körül a reshai egyetemet, mivel a diákok tiltakozni merészeltek a háború ellen. Előszólította vezérüket, aki nem karddal, hanem egy tekerccsel érkezett. Az ősi írás Pashtar Sen egyik műve volt, és a fiú hangosan felolvasta. Remek hangja volt! Pashtar Sen kiváló munkát végzett, írása hemzsegett a becsületről, a hazafiságról és a testvériségről szóló gondolatoktól. De amikor Pashtar Sen megírta, a jobbágyok még tudták, hogy hol a helyük, a parasztok pedig a fellettük állókra hódolattal tekintettek. A érzelgősség ideje lejárt.

Hagyta, hogy a fiú befejezze a felolvasást, mert ha nem így tesz, az modortalanság lett volna, és nem illő egy nemesemberhez. Azután kibelezte, akár egy a halat. Ó, hogy rohantak el a bátor diákok! Persze nem volt hova futniuk, így százával vesztek oda, éppen úgy, mint amikor a férgeket kimossák a gennyedző sebből. A Ventriai Császárság a rothadás útjára lépett az agg császár uralma alatt, és fenségének megújítására csak egyetlen esély maradt: a háború. Igen, a naashaniak azt hiszik, hogy ők győznek, én pedig a bábkirályuk leszek – gondolta Shabag. – De nem sokáig.

Nem sokáig...

– Bocsáss meg, uram – szólalt meg egyik tisztje, mire Shabag felé fordult.

– Igen?

– Egy hajó hagyta el Capalist, és észak felé tart, a part mentén. Számos embert láttak a fedélzetén.

Shabag káromkodott egyet.

– Gorben elmenekült – jelentette ki. – Meglátta az óriásainkat, és rájött, hogy nem győzhet. – A csalódottság keserűsége telepedett rá, mivel a holnapi napnak nagy várakozásokkal nézett elébe. Tekintete a távoli falakra révedt, és félig-meddig azt várta, hogy megpillantja a Megadás Hírnökét. – A sátramban leszek. Amikor előállnak a feltételeikkel, küldessetek értem!

– Igen, uram.

Belépett a sátrába, és haragja egyre csak gyúlt. Most lehet, hogy valami ribanc szülte kalóz fogja majd el Gorbent, és esetleg végez is vele. Shabag felpillantott az egyre sötétebb égre, és így szólt:

– A lelkemet is odaadnám érte, ha Gorben előttem állna!

* * * * *

De nem jött álom a szemére, és Shabag azt kívánta, bárcsak magával hozta volna azt a datiai rabszolgalányt. A fiatal, ártatlan, végsőkig engedelmes lány álomba ringatná, édes álmokat hozva.

Felkelt, és meggyújtott két lámpást. Gorben szökése – már ha sikerül kijátszania a kalózokat – elnyújtja a háborút. De csak néhány hónappal – vélekedett Shabag. – Capalis holnapra az övé lesz, majd Ectanis is elesik. Gorben visszakényszerül a hegyek közé, ahol ki lesz szolgáltatva az ott élő vad törzsek kénye-kedvének. Időbe telik majd, mire megtalálják, de nem túl sok időbe. És a vadászat legalább egy kis szórakozást hoz majd a sivár téli hónapok idejére.

Gondolatai visszaszálltak reshai palotájához, és elhatározta, hogy miután elrendezte Capalis megadását, hazatér megérdemelt pihenőre. Shabag maga elé képzelte palotája kényelmét, a reshai színházakat, az arénát, a kerteket. Mostanra a cseresznyefák már virágzanak a tó mellett, szirmaik a kristálytiszta vízbe hullnak, és édes illat tölti meg a levegőt.

Valóban csak egy hónap telt el azóta, hogy a tó partján ült, Darishannal az oldalán, akinek befont ezüstös haján megcsillant a napfény?

– Miért viselsz kesztyűt, kuzin? – kérdezte Darishan, és egy kavicsot dobott a tóba. A váratlanul felkavarodó vízben az egyik nagy aranyhal ijedtében csapott egyet a farkával, majd eltűnt a mélyben.

– Jóleső érzés – felelte Shabag bosszúsan. – De nem azért jöttem ide, hogy az öltözködésről beszélgessek.

Darishan kuncogott.

– Mindig ilyen komoly vagy? A diadal már csak karnyújtásnyira van.

– Fél évvel ezelőtt is ezt mondtad – közölte Shabag.

– És akkor is igazam volt. Ez olyan, akár az oroszlánvadászat, kuzin. Amíg a sűrű bokrok között kushad, van esélye, de ha a nyílt mezőre tereled, és a hegyek felé űzöd, már csak idő kérdése, mikor merül ki. Gorbennek fogyóban van az ereje, és az aranya is.

– Még mindig három sereggel bír.

– És héttel kezdte. Ebből kettő mostanra az én parancsnokságom alatt áll, egy a tiéd alatt, egyet pedig szétvertek. Ugyan, kuzin, miért vagy hát ily borúlátó?

Shabag vállat vont.

– Szeretném már látni a háború végét, hogy nekiláthassak az újjáépítésnek

– Nekifoghassak? Úgy érted, hogy mi nekifoghassunk, ugye?

– Csupán nyelvbotlás volt, kuzin – mondta Shabag sietve, és kipréselt egy mosolyt. Darishan hátradőlt a márványpadon, és babrálni kezdte egyik hajfonatát. Bár még nem volt negyven, haja meglepően fakó volt (fehér és ezüst), amelyet arany- és rézszálakkal font be.

– Ne árulj el, Shabag! – figyelmeztette a szatrapát. – Egyedül nem tudod legyőzni a naashaniakat.

– Nevetséges gondolat, Darishan. Egy vérből valók vagyunk... ezenfelül barátok is.

Darishan hideg tekintete összekapcsolódott Shabagéval, majd a férfi elmosolyodott.

– Igen – suttogta –, barátok és rokonok vagyunk. Azon merengek, hogy vajon hol rejtőzik éppen kuzinunk... és egykori barátunk: Gorben.

Shabag elvörösödött.

– Sosem volt a barátom. Én nem árulom el a barátaimat. Az efféle gondolatok méltatlanok a részedről.

– Valóban, igazad van – állt fel Darishan. – Indulnom kell Ectanisba. Nyélbe ütünk egy kis fogadást, hogy melyikünk diadalmaskodik hamarabb?

– Miért is ne? Ezer arany arra, hogy Capalis hamarabb esik el, mint Ectanis.

– Ezer... és a datiai rabszolgalány?

– Áll az alku – rejtette el bosszúságát Shabag. – Légy óvatos, kuzin! – Ezzel a két férfi kezet rázott.

– Az leszek. – Az ezüsthajú Darishan megfordult, majd hátrapillantott a válla felett. – Mellesleg, találkoztál azzal a nővel?

– Igen, de csak kevés használható dolgot mondott. Szerintem Kabucheket felültették.

– Lehet, hogy igazad van, de mégis megmentette őt a cápáktól, és előre megjósolta, hogy egy hajó jön értük. Azt is elmondta, hogy hol találom meg a három éve elvesztett opálos bogláromat. Neked mit jövendölt?

Shabag vállat vont.

– Beszélt a múltamról, ami érdekes ugyan, de hát Kabuchek könnyedén kitaníthatta. Amikor a közelgő hadjáratról kérdeztem lehunyta a szemét, és megfogta a kezemet. Talán három szívdobbanásig tartotta, majd elhátrált, és nem tudott semmit mondani.

– Egyáltalán semmit?

– Semmi értelmeset. Azt mondta... közeleg! Először szinte ujjongott, de egy pillanattal később már rémültnek tűnt. Azután még azt mondta, hogy ne menjek Capalisba. Ennyi volt.

Darishan bólintott, és szóra nyitotta száját. De végül csak elmosolyodott, és távozott.

Shabag gondolatai elszakadtak Darishantól, a szatrapa pedig a sátor bejáratához lépett. A táborban csend honolt. Lassan lehúzta kesztyűjét bal kezéről. Bőre viszketett, és piros, nyílt kelések tátongtak rajta, mint kamaszkora óta mindig. Gyógyfüves főzetek, és puhító krémek enyhítették a tüneteket, de semmi sem tudta begyógyítani a keléses bőrt, sem teljesen eltávolítani a hátán, a mellén, a combjain és a lábikráján tenyésző fekélyes sebeket.

Majd lassan levette kesztyűjét a jobb kezéről is. Bőre itt sima és hibátlan volt. Ezt a kezét fogta meg a lány.

Hatvanezer aranyat kínált érte Kabucheknek, de a kalmár udvariasan visszautasította. Amikor az ostrom véget ér, elhurcoltatom tőle – gondolta Shabag.

Már majdnem visszafordult, hogy bemenjen a sátrába, amikor egy csapat katonát vett észre, akik lassan vonultak a tábor felé: páncéljukon megcsillant a holdfény. Kétsoros oszlopban haladtak, élükön egy tiszttel, aki halványan ismerősnek tűnt, de tollas sisakjának vastag orrvédője kettéosztotta arcát. Shabag megdörgölte fáradt szemét, hogy alaposabban szemügyre vehesse a férfit: nem az arca, hanem a járása tűnt ismerősnek. Darishan egyik tisztje lenne? – morfondírozott magában. – Hol láttam már korábban?

Bah, hát nem mindegy? – gondolta, és behúzta a sátorlapot maga mögött. Éppen elfújta az első lámpást, amikor sikoly hasított az éjszakába. Majd egy újabb. Shabag a bejárathoz futott, és feltépte a lapot.

Harcosok rohantak át a táboron, öldökölve. Valaki felkapott egy égő fahasábot, és a sátrak felé hajította. A csontszáraz ponyvákba lángnyelvek martak, a szél pedig a többi sátor felé sodorta a tüzet.

A küzdelem sűrűjében Shabag tekintete megakadt egy feketébe öltözött hatalmas harcoson, aki egy kétfejű csatabárdot lengetett. Hárman rontottak rá, és haltak meg pillanatok alatt. Shabag ekkor ismét megpillantotta a tisztet – és a felismerés villámcsapásként lobbant emlékezetének csarnokában.

* * * * *

Gorben katonái körülvették a tábor közepén álló Shabag sátrát, amelyet harminc lépés sugarú körben elgereblyézett földsáv vett körül, elkülönítve a szatrapát a többi ostromlótól. Most fegyveresek nyüzsögtek ezen a területen.

Shabagot megrémítette a gyorsaság, amivel az ellenség lecsapott, de biztosra vette, hogy ezzel az égvilágon semmit sem nyernek. Huszonötezer ember táborozott az ostromlott kikötőváros falai alatt. Mennyi ellenség lehet most a táborban? Kétszáz? Háromszáz? Vajon miben reménykednek, vajon mit remélnek elérni ettől, leszámítva azt, hogy végeznek vele? És mi hasznuk van ebből, ha az életükkel fizetnek érte?

Elképedve állt – csendesen és némán szemlélte a dühöngő csatát és az elharapózó tüzet. Képtelen volt levenni tekintetét a zord, vérmocskos csatabárdosról, aki halálos hatékonysággal ölt, a legcsekélyebb erőkifejtés nélkül. Ekkor felrivallt egy kürt, és a magas, éles dallamok elnyomták a csata zaját. Shabag megriadt. A kürtös a fegyverszünet dallamát fújta, és az egy pillanatra megzavarodott katonák elhátráltak. Shabag rájuk akart ordítani, hogy „Harcoljatok! Harcoljatok!”, de egy hang sem jött ki a száján. A félelem megbénította. A körülötte álló katonák némán, harcra készen álltak, pengéjük csillogott a holdfényben. Úgy érezte, ha csak egy mozdulatot is tesz, azok úgy vetnék rá magukat, mint vadászkopó a szarvasra. A szája kiszáradt, a keze remegett.

Két férfi egy hordót görgetett elő, a talpára állították, és megnézték, tart-e a teteje. Azután az ellenséges tiszt előlépett, felkapaszkodott a hordóra, majd Shabag embereinek összetömörült sora felé fordult. A szatrapa érezte, hogy epe gyűlik a torkába.

A tiszt hátravetette a köpenyét. Aranypáncél csillant a mellén, és levette sisakját.

– Ismertek – bömbölte ércesen zengő, parancsoláshoz szokott hangján. – Gorben vagyok, az Istenkirály fia, az Istenkirály örököse. Ereimben Pashtar Sennek, és a Csaták Urának, Cyriosnak, meg a Halálhidat megjárt Meshan Sennek a vére folyik. Én vagyok Gorben! – A név dübörögve tört elő, és az emberek némán, megigézve álltak. Még Shabag is érezte, hogy libabőrös lesz.

Druss visszasétált a körbe, és rámeredt az összetömörült ellenséges katonákra. A jelenetet belengte egyfajta isteni őrület, amit a drenai hihetetlenül élvezett. Mérges volt, amikor Gorben személyesen jelent meg a kikötőben, hogy átvegye a csapat vezetését, és haragja kétszeresére nőtt, amikor a császár mintegy félvállról közölte vele, hogy a terv megváltozott.

– Mi baj van a tervünkkel? – kérdezte Druss.

A császár jót kacagott, megfogta Druss karját, és a többiektől hallótávolságon kívülre húzta.

– Semmi baj nincs vele, csatabárdos... kivéve a célját. Te a tornyokat akarod elpusztítani. Ez dicséretes. Csakhogy nem a tornyok döntik el az ostrom sikerét vagy kudarcát: az embereken áll vagy bukik minden. Ma éjjel nem hátráltatni akarjuk őket, hanem megpróbálunk vereséget mérni rájuk.

Ezúttal Druss kuncogott.

– Kétszázan huszonötezer ellen?

– Nem. Egy az egy ellen. – Felvázolta elképzelését, Druss pedig áhítatos, néma csendben hallgatta végig. A terv merész volt, és roppant kockázatos, de Druss imádta.

Az első szakaszt megcsinálták: Shabagot elcsípték, és az ellenség hajlandó volt meghallgatni Gorbent. De most jött el a próbatétel ideje. Siker és dicsőség, vagy kudarc és halál? Druss nem tudta, mi következik, de érezte, hogy most minden borotvaélen táncol. Elég egyetlen rossz szó Gorbentől, és az egész horda rájuk zúdul.

– Én vagyok Gorben! – bömbölte a császár ismét. – És közületek erre az árulásra nem más vett rá mindenkit, mint ez a... ez a nyomorult gazfickó, aki itt áll mögöttem. – Megvető mozdulattal Shabag felé intett. – Nézzetek rá! Úgy áll ott, akár egy megrettent nyúl. Ezt az embert akarnátok trónra ültetni? Tudjátok, nem lenne könnyű feladat a számára. Fel kellene lépkednie a királyi lépcsőkön. Márpedig hogy sikerülhetne ez, ha nyelve egy naashani seggét nyalja?

A katonák összetömörült soraiból ideges nevetés csapott fel.

– Bizony, mulatságos egy gondolat – bólintott Gorben –, még ha nem is lenne olyan tragikus. Nézzetek rá! Miféle harcos tudna követni egy ilyen embert? Az apám emelte magas posztra, aki megbízott benne, ő pedig elárulta azt, aki saját fiaként szerette. De nem elégedett meg apám halálával, hanem mindent megtett, ami csak hatalmában állt, hogy romlásba döntse Ventriát. A városaink égnek. A népünk rabláncra fűzve. És miért? Azért, hogy ez a reszkető patkánykirály lehessen, így hát négykézláb csúszik, hogy leboruljon egy naashani kecskepásztor lábai előtt.

Gorben tekintete végigsöpört a sorokon.

– Hol vannak a naashaniak?! – kiáltotta. – Hátulról moraj csapott fel. – Ó, igen, mindig leghátul! – A naashaniak kiáltozni kezdtek, de kiabálásukat elnyomta Shabag híveinek felcsapó röhögése. Gorben felemelte kezét, csendet parancsolva. – Nem! – bömbölte. – Hadd beszéljenek! Udvariatlanság kinevetni, vagy kigúnyolni másokat, csak mert nem bírnak a ti tudásotokkal, a becsületről alkotott felfogásotokkal, a történelemszemléletetekkel. Egyszer volt egy naashani rabszolgám, aki apám egyik kecskéjével kezdett ki. Azt viszont be kell vallanom... hogy csinosát választott! – A nevetés hangorkánná erősödött, és Gorben megvárta, amíg elül. – Ó, cimborák – sóhajtott fel végül. – Mit teszünk az országgal, amelyet szeretünk? Hogy engedhettük, hogy a naashaniak meggyalázzák húgainkat és lányainkat? – Hátborzongató csend ereszkedett a táborra. – Majd én elmondom, hogyan. A Shabaghoz hasonló emberek nyitották ki a kaput nekik. „Gyertek ide, és tegyétek, amit akartok!” – kiabálta Shabag. „A kutyátok leszek. De kérve kérlek benneteket, hadd ehessem meg az asztalotokról lehullott morzsákat. Hadd nyaljam ki a tányérotokból az ételmaradékot!” – Gorben előrántotta a kardját, és a magasba emelte, miközben dörgő hangon kiáltotta: – Én ebből nem kérek! Én vagyok a császár, akit az istenek kentek fel, és a halálomig harcolok, hogy megmentsem népemet!

– Mi pedig melletted állunk! – harsant egy hang jobbról. Druss felismerte a tulajdonosát. Bodasen volt az, aki mögött Capalis háromezer védője sorakozott fel. Csendben elosontak az ostromtornyok mellett, amíg a csetepaté tartott, és elrendeződtek az ellenség sorai mögött, miközben azok Gorben szónoklatát hallgatták.

Shabag hívei idegesen mocorogni kezdtek, a császár pedig ismét beszélni kezdett.

– Az itt jelenlevők közül Shabag minden követője bocsánatot nyer, kivéve a naashanikat! Sőt, megengedem, hogy engem szolgáljatok, ezzel jóvá tegyétek bűneiteket és felszabadítsátok Ventriát. Ezenkívül mindegyikőtök megkapja fizetségét, ami jár neki... és tíz arany jár azoknak, akik megesküsznek, hogy harcolnak országukért, népükért, és császárukért. – A hátul álló, egyre idegesebb naashaniak eltávolodtak az összetömörült soroktól, és nem sokkal odébb négyszögbe rendeződtek.

– Nézzétek, hogy reszketnek! – ordította Gorben. – Eljött az idő, hogy kiérdemeljétek az aranyat. Hozzátok el nekem az ellenség fejét!

Bodasen áttört a tömegen.

– Kövessetek! – dörögte. – Halál a naashaniakra! – A kiáltást mások is átvették, és hamarosan közel harmincezer ember vetette magát a néhány száz naashanira.

Gorben leugrott a hordóról, és odasétált, ahol Shabag várt.

– Nos, kuzin – kérdezte nyájasan, bár hangja szinte mart –, tetszett az én kis beszédem?

– Mindig is mesterien bántál a szavakkal – felelte Shabag, és keserűen felkacagott.

– Bizony, mint ahogy tudok énekelni, lanton játszani, és el tudom olvasni a legkiválóbb tudósok műveit is. Ezek a dolgok kedvesek számomra, és bizton tudom, hogy számodra is, kuzin. Ó, micsoda iszonyú sors vakon születni, vagy elveszíteni a beszéd képességét, netán az érintés adományát.

– Nemesenszületett vagyok – mondta Shabag, és izzadtság gyöngyözött a homlokán. – Nem csonkíttathatsz meg.

– Én vagyok a császár – sziszegte Gorben. – Az akaratom a törvény!

Shabag térdre rogyott.

– Könyörgöm, könnyű halált adj nekem... kuzin!

Gorben előhúzta tőrét a csípőjén viselt ékkőberakásos tokból, és a földre dobta, Shabag mellé. A szatrapa nagyot nyelt, miközben megmarkolta a fegyvert, és zord tekintettel meredt gyötrőjére.

– Magad választhatod meg elmúlásod módját – közölte Gorben.

Shabag megnyalta az ajkát, majd a tőr hegyét melléhez nyomta.

– Megátkozlak, Gorben! – sikoltotta, majd mindkét kezével ráfogott a markolatra, és keresztvasig döfte magába a pengét. Felnyögött, és elzuhant. Teste megrándult, záróizmai elernyedtek.

– Távolítsátok el... ezt! – utasította Gorben a közelében álló katonákat. – Keressetek egy árkot, és temessétek oda. – Druss felé pördült, és vidáman felnevetett. – Nos, Csatabárdos, bevégeztetett.

– Való igaz, nagyuram – felelte Druss.

– Nagyuram? Hát ez valóban a csodák éje!

A tábor szélén az utolsó, életéért könyörgő naashanit is levágták, és komor némaság ereszkedett a környékre. Bodasen érkezett, és mélyen meghajolt a császár előtt.

– A parancsodat teljesítettük, fenség.

Gorben bólintott.

– Bizony, jó munkát végeztél, Bodasen. Most fogd Jasuát, Nebuchadot, és fogdossátok össze Shabag tisztjeit. – ígérjetek nekik bármit, de vigyétek be őket a városba, távol a többiektől! Faggassátok ki őket, és öljétek meg azokat, akiket gyanúsnak találtok!

– Úgy lesz, ahogy parancsolod.

* * * * *

Michanek kiemelte Rowenát a hintóból. A lány feje a férfi vállára bukott, és a naashani érezte édes leheletét. Pudri a fékkarhoz kötötte a kantárt, lekászálódott a bakról, és aggódó pillantást vetett az alvó nőre.

– Nincs vele semmi baj – mondta Michanek. – Elviszem a szobájába. Te hozd a szolgákat, és pakoltasd le a ládákat! – A sudár harcos megindult Rowenával a ház felé. Egy rabszolgalány kinyitotta a kaput, és a férfi belépett, majd felkapaszkodott a keleti szárny napsütötte szobájához vezető lépcsőn. A szobába érve gyengéden lefektette, szaténtakaróval, és báránygyapjúból szőtt vékony pokróccal betakarta. Leült mellé, és felemelte a kezét: bőre a láztól volt forró. Rowena felnyögött, de nem rezzent fel.

Egy másik rabszolgalány jelent meg az ajtóban, és meghajolt. A harcos felállt.

– Maradj mellette! – utasította a lányt.

Pudrira a ház kapujában bukkant. A kis ember szomorúnak és elveszettnek tűnt, sötét szemében félelem ült. Michanek a hatalmas, ovális könyvtárba invitálta, és megkérte, hogy foglaljon helyet. Pudri a kezét tördelve rogyott le az egyik székre.

– Most pedig kezdjük az elejétől! – rendelkezett Michanek. – Mindent hallani akarok!

Az eunuch felpillantott az erős harcosra.

– Nem tudom, mi történt, nagyúr. Először csupán zárkózottnak tűnt, de Kabuchek nagyúr minél többször mondatott vele jövendőt, ő annál furcsább lett. Leültem mellé, és ő azt mondta, hogy az Adottság egyre hatalmasabb lesz benne. Kezdetben összpontosítania kellett az adott személyre, és akkor jöttek a látomások... rövid, összefüggéstelen képek villantak fel. Egy idő után azonban már nem kellett összpontosítania. A látomások azonban nem szűntek meg azután sem, miután elengedte Kabuchek nagyúr... vendégeinek kezét. Azután jöttek az álmok. Úgy beszélt, mintha megöregedett volna, majd mások hangján szólalt meg. Nem evett, és úgy mozgott, mintha transzban lenne. Majd három nappal ezelőtt összeesett. Kirurgusokat hívattak, akik megköpölyözték, de eredmény nélkül. – Az eunuch ajka megremegett, és könnyek folytak végig sovány arcán. – Haldoklik, nagyúr?

Michanek felsóhajtott.

– Nem tudom, Pudri. Él itt egy orvos, akinek adok a véleményére. Azt mondják róla, hogy misztikus úton gyógyít: egy órán belül itt lesz. – A harcos is leült, szemközt a kis emberrel. Szinte olvasni tudott az eunuch szemében tükröződő félelemben. – Nem számít, mi történt, Pudri, neked helyed lesz a házamban. Azért vettelek meg Kabuchek nagyúrtól, mert olyan közel állsz Rowenához. Ha ő... nem épül fel, akkor sem küldelek el.

Pudri bólintott, de arckifejezése nem változott. Michanek ezen meglepődött.

– Ó, te is szereted őt, éppen úgy, ahogy én – mondta szelíden.

– Nem úgy, mint te, nagyúr. Olyan ő nekem, mintha a lányom lenne. Olyan aranyos, és még egy tollpihényi rosszindulat sincs benne. De az Adottságot nem lett volna szabad ilyen meggondolatlanul használnia. Még nem készült fel, nem állt készen. – Az eunuch felállt. – Ott lehetek mellette, nagyúr?

– Hát persze.

Az eunuch kisietett a teremből, Michanek pedig felállt, és kinyitotta a kertbe vezető ajtót, majd kilépett a napfénybe. Az ösvényeket virágzó fák szegélyezték, és a levegőt jázmin-, ibolya-, és rózsaillat lengte be. Három kertész szorgoskodott odakint – locsoltak és gyomláltak. Amint a harcos megjelent, rögvest abbahagyták a munkát, térdre hulltak, homlokukat a földhöz érintették.

– Folytassátok – mondta nekik, miközben elsétált mellettük, és belépett a sövénylabirintusba. Gyors léptekkel haladt, míg el nem érte az útvesztő közepén álló márványpadot, ahol egy kör alakú tavacska középpontjában az Istennő szobra magasodott. A fehér márványból faragott alkotás egy gyönyörű, meztelen ifjú nőt ábrázolt, aki széttárta a kezét, fejét pedig hátrahajtotta, hogy az eget nézhesse. Tenyerén kitárt szárnyú, repülni készülő sast tartott.

Michanek leült, és kinyújtóztatta hosszú lábát. Hamarosan az egész városban híre megy a történteknek. A császár bajnoka kétezer ezüstöt fizetett egy haldokló varázslónőért. Micsoda ostobaság! Azonban képtelen volt kiverni őt a gondolatai közül azóta, hogy először meglátta. Még a hadjáraton is, amikor Gorben katonáival küzdött, még akkor is csak rajta járt az esze. Ismert sokkal gyönyörűbb nőket is, de huszonöt évesen még mindig nem talált senkire, akivel megosztotta volna az életét.

Egészen mostanáig. A gondolatra, hogy a lány haldoklik, elfogta a remegés. Eszébe jutott az első találkozásuk, és felidézte Rowena jóslatát, miszerint ebben a városban hal meg, a végsőkig küzdve a fekete köpenyes katonákkal.

Gorben Halhatatlanjaival. A ventriai császár ismét felállította a híres ezredet, amelyet a legkiválóbb harcosok alkottak. Eddig hét várost foglaltak vissza – ebből kettőt egyetlen összecsapás után, amely Gorben új bajnoka, a Haláljárónak nevezett drenai csatabárdos, és két naashani harcos között zajlott. Michanek ismerte mindkettőt: jó emberek voltak, erősek, bátrak, és olyan képzettek, amiről a legtöbb katona csak álmodhat. Mégis meghaltak.

Michanek engedélyt kért, hogy csatlakozhasson a sereghez, és kihívhassa ezt a csatabárdost. De a császár megtagadta kérését.

– Túlságosan becsüllek ehhez – mondta az uralkodó.

– De nagyuram, hát nem ez az én feladatom? Nem én vagyok a bajnokod?

– A látnokaim azt mondják, hogy ezt a férfit te nem ölheted meg, Michanek. Azt állítják, hogy a bárdját démonok áldották meg. Nem lesz több párviadal: seregeink erejével zúzzuk szét Gorbent.

De a férfit nem sikerült szétzúzni. Az utolsó csata egy véres döntetlennél nem hozott többet, amelyben ezrek haltak meg mindkét oldalon. Michanek vezette a rohamot, ami majdnem megfordította a csata sorsát, de Gorben visszavonult a hegyek közé. Igaz, két tisztjét Michanek levágta.

Nebuchadot és Jasuát. Az első nem volt valami nagy ügy: fehér lován ülve megrohamozta a naashani bajnokot, és Michanek dárdájával a torkában halt meg. A második már agyafúrt és gyors harcos volt, aki nem ismerte a félelmet: de nem volt elég gyors, és képtelen volt beismerni, hogy nálánál jobb vívóval hozta össze a sors. Szitkokkal az ajkán végezte be életét.

– A háború nem áll győzelemre – mondta Michanek a márvány istennőnek. – Lassan, napról napra egyre közelebb kerülünk a vereséghez. – Gorben eddig három renegát szatrapával végzett: Shabaggal Capalisnál; a hájas és kapzsi talpnyalóval, Berishsel Ectanisnál, akit felakasztatott; valamint a délnyugati szatrapia urával, Ashackal, akit a gurunuri vereség után karóba húzatott. Csak Darishan, Észak ezüsthajú rókája maradt életben. Michanek kedvelte a férfit. A többieket alig leplezett megvetéssel kezelte, de Darishan született harcos volt. Erkölcstelen, elvek nélküli, de bátor harcos.

Gondolatait megzavarta az útvesztőbe lépő férfi.

– Hol a pokolban van ez az átkozott kölyök? – zúgott fel egy mély hang.

– Azt hittem, misztikus vagy, Shalatar! – kiáltott oda.

A válasz egyszerre volt ocsmány, és fogalmazott meg egy tanácsot.

– Ha ezt meg tudnám csinálni – kuncogott Michanek – egy vagyont kereshetnék nyilvános fellépéseken.

Hosszú, fehér tunikát viselő potrohos, kopasz férfi bukkant fel, és ült le Michanek mellé. Kerek és vörös arca volt, füle pedig elállt, akár a denevéré.

– Utálom az útvesztőket. Egyáltalán, mi értelmük van? Az ember háromszor annyit gyalogol, hogy elérje a célját, és amikor megérkezik, nincs ott semmi. Hiábavalóság az egész!

– Megnézted őt? – kérdezte Michanek.

Shalatar arckifejezése megváltozott, és tekintete a harcoséba mélyedt.

– Igen. Érdekes eset. Miért vetted meg őt?

– Ez nem lényeges. Mit jósolsz?

– Ő a legtehetségesebb látnok, akivel valaha is találkoztam... de az Adottság lehengerelte őt. El tudod képzelni, hogy milyen lehet mindent tudni mindenkiről, akivel csak összefutsz? Ismerni a múltjukat, és a jövőjüket? Minden kéz, amit megérintesz, egy egész életet és az illető halálát égeti az elmédbe. Az ily gyorsan szerzett tudás áradata borzalmas hatással járt. Ő nem csak látja azokat az életeket, de át is éli, meg is tapasztalja azokat. Nem Rowena lesz belőle, hanem száz különféle ember... hozzáteszem, köztük te is.

– Én?

– Igen. Csak futólag érintettem meg az elméjét, de a te képmásodat is láttam.

– Életben marad?

Shalatar megrázta a fejét.

– Misztikus vagyok, barátom, és nem próféta. Azt mondanám, hogy csak egy esélye van: be kell zárnunk Tehetsége kapuját.

– Meg tudod ezt tenni?

– Egyedül nem, de összegyűjtöm azokat a társaimat, akik jártasak az efféle dolgokban. Az eljárás nem sokban különbözik a démonok elűzésétől Le kell zárnunk a hatalma forrásához vezető folyosókat az elméjében. És ez sokba fog kerülni, Michanek.

– Gazdag vagyok.

– Szükséged is lesz a pénzedre. Az egyik ember, akire szükségem lesz, egy egykori Forrás-pap; ő legalább tízezer ezüstöt kér a szolgálataiért.

– Megkapja.

Shalatar barátja vállára tette a kezét.

– Hát ennyire szereted őt?

– Az életemnél is jobban.

– Viszonozza az érzelmeidet?

– Nem.

– Akkor még van esélyed, hogy újrakezdhesd. Miután végeztünk, nem lesznek emlékei. Mit mondasz neki akkor?

– Nem tudom. De a szerelmem az övé.

– El akarod venni?

Michaneknek eszébe jutott Rowena jóslata.

– Nem, barátom. Úgy döntöttem, sosem házasodom meg.

* * * * *

Druss az újonnan elfoglalt város sötét utcáit rótta, szédelgő fejjel, komor hangulatban. A csata véres volt, de túlságosan kurta, és most a hatalmas csalódás furcsa érzése telepedett rá. Érezte a belsejében végbemenő kellemetlen, de mégis sürgető változást: a harc vágyát, az érzést, amint csatabárdja csontba és húsba vág. Látni akarta, amint az élet fénye elhalványul ellensége szemében.

Szülőföldje hegyei mintha egy örökkévalóságra távolodtak volna tőle, elveszve egy másik időben.

Hány embert ölt meg azóta, hogy Rowena keresésére indult? Már nem tudta, de nem is érdekelte. A bárdot könnyűnek érezte kezében – meleget sugárzott, és jól esett kézbe venni. A szája kiszáradt, és hideg vízre vágyott. Felpillantott, és tekintete az utcatáblára esett: „Fűszer utca” hirdette a felirat. Békésebb időkben a kereskedők innen indították el a bálákba csomagolt fűszernövényeket nyugat felé. Még most is érződött a bors halvány illata. Az utca másik végén, ahol a piactér kezdődött, szökőkút állt, mellette pedig egy hosszú, görbe karú rézkút, valamint egy vasgyűrűhöz vékony lánccal kapcsolt rézkupa. Druss teletöltötte a kupát, majd a szökőkút oldalának támasztotta bárdját, ő pedig leült, és nyugodt kortyokkal ivott. Időről időre megérintette Snaga fekete nyelét.

Amikor Gorben parancsot adott a megpecsételődött sorsú naashaniak elleni támadásra, Druss alig már bírta kivárni, hogy az ellenségre vethesse magát, és érezze a vér hívását, a gyilkolás szükségét. Minden erejét latba kellett vetnie, hogy ellen tudjon állni háborgó lelke követelőzésének. A várban rekedt ellenség esdekelve kérte, hogy megadhassa magát, és Druss teljes bizonyossággal tudta, hogy a leölésük gonosztett lenne. Shadak szavai ötlöttek fel benne:

„Az igazi harcos elvek szerint él. Így kell tennie. Minden ember másként látja a dolgokat, de lényegében mindegyiknek van egy közös magja: Sose tégy erőszakot nőn, sose bánts gyermeket! Ne hazudj, csalj, vagy lopj! Ezek a dolgok a gyenge jellemű emberek ismertetőjelei. Védelmezd a gyengét az erősek gonoszságától! És sose engedd, hogy a bírvágy vezessen, amikor a gonoszok nyomába eredsz!”

Az alig néhány száz főt számláló naashaniaknak semmi esélyük nem maradt. De Druss valahogy úgy érezte, mintha becsapták volna, főleg amikor felidézte magában a lelkét elöntő meleg, megnyugtató, diadalittas érzést, ami a Harib Ká táborában lezajlott harc alatt tört rá. Vagy amikor átugrott a kalózgálya fedélzetére, és megkezdődött a vérontás. Levetette sisakját, fejét a szökőút medencéjébe nyomta, majd felállt, levette zekéjét és megmosta felsőtestét. Balról mozgást vett észre a szeme sarkából – szürke gyapjúköntöst viselő, magas, kopasz férfi sétált be a térre.

– Jó estét, fiam – köszöntötte a capalisi templom papja. Druss kurtán bólintott, majd felöltötte zekéjét, és leült. A pap látszólag nem szándékozott továbbmenni, és egy darabig némán nézte a csatabárdost. – Hónapok óta kereslek.

– Megtaláltál – közölte Druss higgadtan.

– Zavarhatlak néhány percre?

– Miért is ne? – felelte Druss, és odébb csúszott a medence peremén, helyet adva a papnak, aki letelepedett a fekete ruhás harcos mellé

– Az utolsó találkozásunk alaposan felkavart, fiam. Számos estét töltöttem azóta imádkozással és meditálással: végül ráléptem a Köd Ösvényére, hogy megkeressem szerelmed, Rowena lelkét. De hiába. Olyan sötét utakon jártam az Ürességben, amiről jobb nem beszélni. De nem találtam sehol, mint ahogy egyetlen olyan lelket sem, aki tudott volna a haláláról. Azután rábukkantam egy szellemre, egy hihetetlenül gonosz lényre, aki életében az Earin Shad nevet viselte. A Bojeebának, azaz Cápának is hívott kalózkapitány tudott a feleségedről, mivel az ő gályája fosztotta ki azt a hajót, amelyiken asszonyod utazott. Elmondta nekem, hogy amikor az emberei megcsáklyázták a vitorlást, a Kabuchek nevezetű kereskedő, egy másik férfi, és egy fiatal nő a vízbe vetette magát. Mindenütt cápák nyüzsögtek, és rengeteg vér került a vízbe, ahogy a mészárlás kezdetét vette a fedélzeten.

– Nem akarom tudni, hogy halt meg! – fortyant fel Druss.

– Ó, éppen ez a lényeg – mondta a pap. – Earin Shad azt hiszi, hogy a lány és Kabuchek meghalt. Csakhogy téved.

– Hogy?

– Kabuchek Reshában van, és a vagyonát halmozza. Van vele egy látnoknő, akit Pahtainak, vagyis kis galambnak hívnak. Láttam őt, legalábbis a lelkét: ő Rowena, a te Rowenád.

– Életben van?

– Igen – felélte a pap szelíden.

– Magasságos Egek! – Druss felnevetett, és karját a pap keszeg vállai köré fonta. – Az istenekre, hatalmas szolgálatot tettél nekem! Nem felejtem el. Ha valaha is szükséged lenne bármire, csak kérned kell.

– Köszönöm, fiam, és minden jót kívánok a kutatásodhoz. De van még valami, amiről beszélnünk kell: a csatabárdodról.

– Mi van vele? – kérdezte Druss, és hirtelen éberré vált, keze pedig ráfonódott a nyélre.

– Ősrégi fegyver, és szerintem varázslatokat szőttek a kettős fejbe. A távoli múltban valaki, akinek nagy hatalma volt, varázslattal erősítette meg a fegyvert.

– Hogyan?

– Többféle módszer, is létezett. Egyes esetekben a varázslathoz a fegyverkovács vérét kellett ráfröcskölni a pengére. Máskor megkötő mágiát kellett alkalmazni. A penge éle így sosem tompult el, és jobban vágott. Ezek aprócska varázslatok, Druss. Időnként azonban a misztikus művészetek mestere arra használta tudását, hogy azt egy fegyverbe öntse... olyan fegyverbe, amelyet általában egy király vagy nagyúr forgatott. Egyes pengék sebeket tudtak gyógyítani, mások még a legkiválóbb páncélt is átvágták.

– Akárcsak Snaga – ragadta fel Druss a csatabárdot. A pengéken megcsillant a holdfény, mire a pap elhátrált. – Ne ijedezz. Nem bántalak, ember.

– Nem tőled félek, fiam – felelte a pap. – Hanem attól, ami a kettős fejben lakozik.

Druss felnevetett.

– Szóval valaki ezer évvel ezelőtt varázslatot mondott rá? Attól még csak egy csatabárd marad.

– Igen, egy csatabárd. Csakhogy ezekbe a pengékbe a legnagyobb varázslatokat szőtték, Druss. Döbbenetes erejű bűvigéket alkalmaztak. Barátod, Sieben elmondta nekem, hogy amikor megtámadtad a kalózhajót, egy bűvmester tűzvarázslatot használt ellened. Amikor felemelted a bárdot, Sieben egy pikkelyes, szarvas démont látott: ő fordította vissza a varázsló tüzét.

– Ez badarság: a kettős fejről pattant vissza. Tudod, atyám, nem kellene túl nagy figyelmet szentelned annak, amit Sieben mond. Ő egy igric. Remekül mond meséket, de kiszínezi és megtoldja őket. Még hogy egy démon!

– Nem kellett semmit hozzátoldania, Druss. Ismerem Snagát, a Küldőt. Miközben feleséged után kutattam, megtudtam valamit rólad is és a fegyverről is. Bardan fegyveréről. Gyilkos Bardanról, a kisdedek mészárosáról, a nők meggyalázójáról, a vérengzőről. Egykor hős volt, nem igaz? Csakhogy megrontották. A gonoszság utat fúrt magának a lelkébe, és a rossz ebből jött! – mutatott rá a csatabárdra.

– Ezt nem hiszem. Én nem vagyok gonosz, pedig már majdnem egy éve forgatom a fegyvert.

– És nem vetted észre a lezajlott változást? Nem vágyódsz vér és halál után? Nem érzed szükségét, hogy kézbe fogd a csatabárdot, még akkor is, ha nincs csata? Nem alszol mellette?

– Nem szállta meg semmi! – bömbölte Druss. – Ez egy remek fegyver. Ő az én... – váratlanul elhallgatott.

– Az én barátom? Ezt akartad mondani?

– És akkor mi van? Harcos vagyok, és a háborúban csak ez a bárd tart életben. Jobb bármely barátnál, nem? – Miközben beszélt, felemelte a fegyvert... amely kicsúszott a markából. A pap az égnek lökte kezét, amikor Snaga a torka felé zuhant, de Druss balja egy pillanat alatt rácsapott a nyélre, pont akkor, amikor a pap is félrelökte a csillogó kettős fejet. A csatabárd a kövezeten csattant, szikrazuhatagot csiholva a kockakövek réseibe illesztett kovából.

– Az istenekre! Sajnálom, de kicsúszott a kezemből! – mondta Druss. – Megsérültél?

A pap felállt.

– Nem, nem vágott meg. Te viszont tévedsz, fiatalember. Nem csúszott ki a kezedből: a halálomat akarta, és ha nem lettél volna olyan fürge, el is éri célját.

– Biztosíthatlak, atyám, hogy baleset volt.

A pap szomorkásán rámosolygott.

– Láttad, hogy félrelöktem a pengéket?

– Ühüm – felelte Druss zavartan.

– Akkor nézz ide! – nyújtotta ki a pap a kezét, tenyérrel előre. Húsa megégett, elfeketedett, a sebből vér meg nedvek patakzottak. – Vigyázz, Druss, mert a bárdban lakozó fenevad meg akar majd ölni mindenkit, aki őt fenyegeti.

Druss felkapta a csatabárdot, és elhátrált a paptól.

– Lásd el a sebed! – mondta kurtán, majd megfordult, és elment.

Megdöbbentette, amit látott. Ami keveset tudott a démonokról, és a varázslatokról, azt a falusi mesemondók dalaiból tudta. De ismerte a Snagához hasonló fegyverek értékét: főleg ezen az idegen, háború tépázta országban. Druss megtorpant, felemelte a fegyvert, és megnézte önnön tükörképét a kettős pengében.

– Szükségem van rád – mondta szelíden –, hogy megtaláljam Rowenát, és hazavigyem. – A nyél meleget sugárzott, a fegyver könnyűnek tűnt kezében. – Nem mondok le rólad. Nem tudok. De bárhogy legyen is, az enyém vagy, a fene beléd!

Az enyém vagy! – zendült egy távoli visszhang a fejében. – Az enyém!

HARMADIK KÖNYV

A Káoszharcos

1

Varsava éppen csak belekortyolt második kupa borába, amikor a test az asztalra csapódott. Fejjel előre érkezett, szétzúzva a kecskelábú asztal közepét, szanaszét szórta a tányérokat, és egyenesen Varsava felé csúszott. A pengeforgató nagy lélekjelenlétről téve tanúságot, magasra emelte kupáját, és hátradőlt székében, miközben a test elzúgott mellette, és fejjel előre nekicsapódott a falnak. Olyan erővel érkezett, hogy a fehér vakolaton repedés futott végig – okozója azonban egy szót sem szólt, csak csendesen lehanyatlott az asztalról, és tompa puffanással ért földet.

Varsava jobbra pillantott, és bár a fogadó zsúfolásig megtelt, a mulatózok mind elhátráltak, kört formálva a kis csoport körül, amely megpróbálta leteríteni a fekete szakállú óriást. Az egyik harcos – Varsava egy kisstílű tolvajra és zsebmetszőre ismert benne – az óriás vállán csimpaszkodott, karját a férfi torka köré fonva. Egy másik a kolosszus rekeszizmát püfölte, míg a harmadik éppen tőrt rántott, és rohamra lendült. Varsava belekortyolt a borba: legalább tízéves lehetett, száraz és testes.

Az óriás egyik kezét válla fölé lendítette, és megragadta az ott kapaszkodó harcos zekéjét. Megpördült, és a férfit a közeledő késes fickó útjába hajította, aki elbotlott benne, és egyenesen az óriás felemelkedő csizmája elé zuhant. Émelyítő reccsenés hallatszott, és a késelő a padlóra rogyott – vagy a nyaka vagy az állkapcsa tört el.

Az óriás utolsó ellenfele kétségbeesetten vette célba a fekete szakállú alak állát, és talált is – de semmi sem történt. A kolosszus megragadta a harcost, és maga felé rántotta, lefejelve a fickót. Ettől a hangtól még Varsava is összerezzent. A harcos két tántorgó lépést tett hátrafelé, majd elvágódott, tökéletesen utánozva egy kidöntött fát.

– Még valaki? – kérdezte az óriás mély és fagyos hangon. A tömeg eloszlott, a férfi pedig megindult az ivóban, egyenesen Varsava asztala felé.

– Foglak ez a hely? – kérdezte, és leroskadt, szemközt a kardforgatóval.

– Most már az – felelte Varsava. Felemelte kezét, és intett az egyik szolgálólánynak, majd amikor észrevették, rámutatott a kupájára. A lány elmosolyodott, és hamarosan egy újabb kancsó bor érkezett az asztalhoz. Mivel a gyalult asztal középen beszakadt, a kancsó megdőlve állt csak meg a két férfi között.

– Megkínálhatlak borral? – kérdezte Varsava.

– Miért is ne? – kérdezett vissza az óriás, és megtöltötte az agyagkupát. Az asztal alól elfojtott nyögés hallatszott.

– Kemény feje lehet – jegyezte meg Varsava. – Azt hittem meghalt.

– Ha újra a közelembe téved, így is lesz – fogadkozott a feketeszakállas. – Mi ez a hely?

– Az a neve, hogy Egy Híján.

– Furcsa név egy fogadónak.

Varsava a férfi fakó szemébe nézett.

– Nem igazán. Egy ventriai pohárköszöntőről kapta a nevét: Váljon valóra minden álmod – egy híján.

– Mit jelent ez?

– Egyszerűen csak azt, hogy az embernek mindig legyen beteljesítetlen álma. Mi lehet annál rosszabb, mintha elérsz mindent, amiről csak álmodtál? Akkor mihez kezdesz?

– Újabb álmot keresek – felelte az óriás.

– Úgy beszélsz, mint aki semmit sem tud az álmokról.

Az óriás szeme összeszűkült.

– Sértegetsz?

– Csak megjegyeztem valamit. Mi szél hozott Laniába?

– Átutazóban vagyok – felelte a férfi. Mögötte a két sebesült talpra kászálódott: mindketten tőrt húztak, és megindultak felé, de Varsava keze elővillant az asztal alól, és egy hatalmas vadászkés csillogott benne. A fegyvert belevágta az asztalba, és az remegve állapodott meg a fában.

– Elég legyen! – közölte a támadni készülőkkel: hangja nyájasan csengett, arcán mosoly ült. – Kapjátok fel a barátotokat, és keressetek másik ivót!

– Nem hagyjuk, hogy megússza! – kiáltott az egyik fickó, akinek a szeme szinte teljesen bedagadt, körülötte pedig fekete karika éktelenkedett.

– Márpedig megússza, barátaim. És ha ragaszkodtok ehhez az ostobasághoz, szerintem végez veletek. Most pedig tűnjetek el: beszélgetni szeretnék. – A két férfi zsörtölődve tokjába csúsztatta tőrét, és eltűntek a tömegben. – Tehát átutazóban vagy. És merrefelé? – kérdezte az óriást, aki láthatóan jól mulatott.

– Ezt ügyesen elintézted. A barátaid?

– Ismernek – felelte a pengeforgató, és kezet nyújtott az asztal fölött. – Varsava vagyok.

– Druss.

– Hallottam már ezt a nevet. Capalis ostrománál harcolt ez a csatabárdos. Úgy emlékszem, még egy dal is szól róla.

– Dal! – horkant fel Druss. – Egen, tényleg van ilyen dal, de semmi közöm a születéséhez. Az az átkozott poéta, akivel együtt utaztam, ő ötlötte ki az egészet. Badarság, úgy ahogy van.

Varsava elmosolyodott.

– Suttognak Drussról és a csatabárdról, a démonok is szétfutnak, mikor táncol.

Az óriás elvörösödött.

– Asta csöcseire! Tudod, hogy több száz soros a vers? – Megcsóválta a fejét. – Hihetetlen ez az egész!

– Rosszabb sors is adódik az életben annál, minthogy halhatatlanná tegyen egy dal. Nincs benne szó egy elvesztett feleségről? Vagy talán ez is kitaláció?

– Nem, ez tényleg igaz – vallotta be Druss, és arckifejezése megváltozott, miközben kiitta borát, és töltött még egy kupával. Az ezt követő csendben Varsava hátradőlt, és a szemközt ülő férfit tanulmányozta. Az óriásnak hatalmas vállai voltak, nyaka pedig egy bikáét idézte. De Varsava ráébredt, hogy a férfit nem a termete miatt látta óriásnak, hanem a belőle áradó kisugárzás miatt. A verekedés alatt hét láb magasnak tűnt, és a többiek szinte eltörpültek mellette. Ahogy azonban Druss itt ült, és némán iszogatott, nem tűnt többnek egy megtermett, erős izomzatú ifjúnál. Érdekes – gondolta Varsava.

– Ha jól emlékszem, ott voltál Ectanis, és négy másik déli város felmentésénél is – faggatta tovább, mire a férfi bólintott, de hallgatott. Varsava egy harmadik kancsó bort is rendelt, és megpróbált felidézni mindent, amit csak hallott az ifjú csatabárdosról. Azt mesélték, hogy Ectanisnál megküzdött a naashaniak bajnokával, Cuerllel, és az elsők között hágott a falra. Két évvel később pedig ötven emberrel megtartotta a Kishtay-hágót a naashaniak teljes légiójával szemben, amíg Gorben meg nem érkezett az erősítéssel.

– Mi történt a költővel? – kérdezte Varsava, és biztonságos útvonalat keresett, hogy kielégítse kíváncsiságát.

Druss felkacagott

– Találkozott egy nővel... pontosabban több nővel. Amikor utoljára hallottam róla, Pushában élt egy ifjú tiszt özvegyével. – Felnevetett és megcsóválta a fejét. – Hiányzik: vidám társaság volt. – A mosoly lassan leolvadt Druss arcáról. – Sokat kérdezősködsz.

Varsava vállat vont.

– Érdekes ember vagy, és mostanában nem sok izgalom adódik Laniában. A háború unalmassá teszi az életet. Megtaláltad a feleségedet?

– Nem, de meg fogom. Mi vagy te? És miért vagy itt?

– Fizetnek azért, hogy itt legyek. Még egy kancsóval?

– Jöhet, de én fizetem – közölte Druss, majd megragadta és könnyedén kihúzta az asztallapba vágott kést. – Remek fegyver: nehéz, de jó az egyensúlya. Kiváló acélból készült.

– Lentriai. Tíz évvel ezelőtt csináltattam, és még sosem költöttem el ilyen hasznosan a pénzemet. Neked egy csatabárdod van, nemde?

Druss megcsóválta a fejét.

– Egykor az volt, de elveszett.

– Hogyan veszíthet el valaki egy csatabárdot?

Druss elmosolyodott.

– Mondjuk úgy, hogy valaki leejti azt egy szikláról a tomboló folyóba.

– Igen, most már magam elé tudom képzelni – felelte Varsava. – És most mit forgatsz?

– Semmit.

– Egyáltalán semmit?! Hogyan keltél át a hegyeken Laniába, fegyver nélkül?

– Gyalogoltam.

– És a rablók nem zaklattak? Talán egy nagyobb csapattal utaztál?

– Elég kérdésre feleltem, most rajtad a sor. Ki fizet neked azért, hogy itt üldögélj és iszogass?

– Egy reshai nemes, akinek birtokai vannak a közelben. Amíg ő Gorben oldalán harcolt, haramiák törtek elő a hegyekből, és kifosztották a palotáját. A feleségét, és a fiát elhurcolták, a szolgái pedig vagy meghaltak, vagy elmenekültek. Azért bérelt fel, hogy találjam meg a fiát – ha még él.

– Csak a fiát?

– Miért akarná visszakapni a feleségét, nem igaz?

Druss arca elkomorodott.

– Akarná, ha szerette volna őt.

Varsava bólintott.

– Hát persze, te drenai vagy. Itt a gazdagok nem szerelemből házasodnak, Druss, hanem szövetségekért vagy vagyonért, netán a családi vérvonal továbbörökítéséért. Nem ritkaság, hogy a férfi beleszeret a nőbe, akivel össze kell házasodnia, de nem is gyakori. Egy ventriai nemes köznevetség tárgya lenne, ha visszavenné a feleségét, akit – mondjuk úgy – megbecstelenítettek. Nem, ő már el is vált a nőtől, és csak a fia számít. Ha megtalálom, száz arany üti a markomat. Ha megmentem, a jutalom eléri az ezret is.

Újabb kancsó bor érkezett. Druss megtöltötte kupáját, és borral kínálta Varsavát, aki elhárította.

– Már így is kezdek elszédülni, barátom. A te lábaid nyilván üregesek.

– Hány embered van? – kérdezte Druss.

– Egy sincs. Egyedül dolgozom.

– És tudod, hogy hol a fiú?

– Igen. Mélyen a hegyek között áll egy Valia nevezetű erőd, ahol tolvajok, gyilkosok, törvényenkívüliek, és renegátok élnek. Cajivak uralkodik ott. Hallottál már róla? – Druss megrázta a fejét. – Az az ember minden ízében egy szörnyeteg. Nagyobb még nálad is, és rettenetes a csatában. Ugyanakkor ő is csatabárdot forgat, és emellett eszelős.

A drenai megitta borát, böffentett egyet, majd előrehajolt.

– Számos kiváló harcost tartanak őrültnek.

– Tudom, de Cajivak más. Az elmúlt évben vezetett portyáin olyan esztelen mészárlást vitt végbe, amit el se hinnél. Áldozatait karóba húzatta, vagy elevenen megnyúzatta. Találkoztam egy férfival, aki öt éven át szolgálta: így jöttem rá a fiú hollétére is. Azt mesélte, hogy Cajivak időnként nem a saját hangján szól, hanem mély és vérfagyasztó hangon, és ilyenkor furcsán csillog szeme. S valahányszor rátör ez az őrület, gyilkol. Lehet az egy szolga, vagy felszolgálólány, vagy éppen az, aki felpillant, és Cajivak szemébe néz. Nem, Druss... itt mi egy őrülttel állunk szembe... vagy egy megszállottal.

– Hogyan akarod megmenti a fiút?

Varsava széttárta a kezét.

– Éppen ezen töprengtem, amikor megérkeztél. Eddig még nem jöttem rá a megoldásra.

– Segítek neked – közölte Druss.

Varsava szeme összeszűkült.

– Mennyiért?

– A pénz a tiéd lehet.

– Akkor miért? – kérdezte a harcos értetlenül.

De Druss csak elmosolyodott, és újra megtöltötte kupáját.

* * * * *

Druss kellemes társnak bizonyult. A magas harcos keveset beszélt, miközben átvágtak a hegyeken, és egyre feljebb hágtak a síkság fölött emelkedő hegységben. Mindkét férfi málhát cipelt, Varsava pedig széles karimájú bőrkalapot tett a fejére, amelybe sastollat tűzött. A kalap régi és megviselt darab volt, a toll pedig tépett, színtelen. Druss kinevette, amikor először meglátta, mivel Varsava egyébként elegánsan öltözött – ruhái finom zöld szövetből készültek, csizmáját puha báránybőrből varrták.

– Elvesztettél egy fogadást? – kérdezte Druss.

– Fogadást? – kérdezett vissza Varsava.

– Aha. Máskülönben miért viselne bárki is ilyen kalapot?

– Á! Azt hiszem, ez az, amit ti, barbárok tréfának neveztek. Ezúton közlöm veled, hogy ez a kalap az apámé volt. – Elvigyorodott. – Ez egy varázsfejfedő, és nemegyszer megmentette már az életemet,

– Azt hittem, a ventriaiak sosem hazudnak.

– Csak a nemesek – mutatott rá Varsava. – Ez esetben azonban az igazat mondom. Ez a kalap segített megszökni egy tömlöcből. – Levette a fejfedőt, és odalökte Drussnak. – Nézd meg a belső szalagot!

Druss így is tett, és észrevette a jobb oldalon elhelyezett vékony, fűrészes pengét, a bal oldalon pedig a görbe acéltűt. Elöl három pénzdarabot tapintott ki, és az egyiket előhúzta: arany volt.

– Mindent visszavonok – közölte Druss. – Ez egy remek kalap!

A friss és hűvös levegőn Druss szabadnak érezte magát. Közel négy év telt el azóta, hogy elvált Siebentől Ectanisban, és egyedül utazott az elfoglalt Reshába, hogy felkutassa Kabucheket, a kalmárt, és rajta keresztül Rowenát. Rábukkant a házra, ahol megtudta, hogy a kereskedő egy hónappal korábban elutazott, meglátogatni a barátait Naashanban. Követte hát Pieropoliszba, ahol minden nyom elveszett.

Ismét visszatért Reshába, ahol arról értesült, hogy Kabuchek eladta palotáját, és senki sem tudja, hova ment. A pénzből és ennivalóból is kifogyott Druss munkát vállalt egy gazdag kőfaragónál a fővárosban, akit azzal bíztak meg, hogy építse újjá a város lerombolt falait. Négy hónapon át robotolt minden egyes nap, míg elég pénzt nem gyűjtött ahhoz, hogy visszatérjen délre.

A capalisi és ectanisi győzelmet követő öt esztendőben Gorben, a ventriai császár nyolc nagy csatát vívott a naashaniak és ventriai szövetségeseik ellen. Az első kettőben egyértelmű diadalt aratott, mint ahogy az utolsóban is. A többi azonban csak döntetlent hozott, amelyekben mindkét fél hatalmas veszteségeket szenvedett. Ötévnyi véres háborúskodás után egyik fél sem került a háború megnyerésének még csak a közelébe sem.

– Erre – szólalt meg Varsava. – Van valami, amit szeretném, ha látnál.

A pengeforgató letért az ösvényről, és felkapaszkodott egy rövid lejtőn oda, ahol egy rozsdás vasketrecet állítottak a földbe. A kupolás ketrecben mohlepte csontok hevertek, és egy koponya, amelyre még mindig bőrfoszlányok, és hajmaradványok tapadtak.

Varsava letérdelt a ketrec mellé.

– Ő volt Vashad, a békéltető. Megvakították, és kivágták a nyelvét. Majd ide láncolták, ahol éhen halt.

– Mi volt a bűne? – kérdezte Druss.

– Már mondtam: békéltető volt. A háború és kegyetlenkedések korában nincs helyük olyan embereknek, mint Vashad. – Varsava leült, és levette széles karimájú bőrkalapját.

Druss lecsúsztatta válláról a zsákját, és letelepedett új társa, a pengeforgató mellé.

– De miért ölték meg így?

Varsava elmosolyodott, de vidámság nem csillant a szemében.

– Olyan sokat láttál, és mégis oly keveset tudsz, Druss? A harcos a dicsőségért és a csatáért él, összeméri magát a hasonszőrűekkel, és halált oszt. Szívesen tekint úgy magára, mint nemesemberre, mi pedig elfogadjuk ezt a hiúságot, mivel csodáljuk őt. Dalokat szerzünk róla, és meséket mondunk a nagyságáról. Gondolj csak a drenai legendákra. Hány foglalkozik poétákkal vagy békéltetőkkel? Ezek a mesék hősökről szólnak: a vérontás és az öldöklés mestereiről. Vashad filozófus volt, aki hitt abban, amit ő csak az ember nemességének hívott. Olyan volt, akár egy tükör, és amikor a háborúk kirobbantói belenéztek a szemébe, önmaguk valódi énjét látták ott tükröződni. A sötétséget, a kegyetlenséget, a bujaságot és hihetetlenül ostoba életüket látták meg benne. Nem tudtak ellenállni a késztetésnek, hogy megöljék őt, és szét kellett zúzniuk ezt a tükröt is, így hát kinyomták a szemét, és kitépték a nyelvét. Azután itt hagyták... Így most már itt nyugszik.

– El akarod temetni? Segítek sírt ásni.

– Nem – felelte Varsava szomorúan. – Hadd lássák csak mások is őt, és tudják meg, milyen ostobaság megpróbálni megváltoztatni a világot.

– A naashaniak ölték meg?

– Nem. Jóval a háború előtt végezték vele.

– Ő volt az apád?

Varsava megrázta a fejét, és arcvonásai megkeményedtek.

– Ismeretségünk csak addig tartott, amíg kitoltam a szemét. – Szúrósan Druss szemébe nézett, megpróbálva kiolvasni a másik reakcióját, majd folytatta. – Katona voltam. Micsoda szempár volt az, Druss! Hatalmas, csillogó és kék, akár a nyári ég. Utoljára az én arcomat látta, meg a lángoló vasat, amivel kiégettem.

– Még kísért az emléke?

Varsava felállt.

– Bizony, kísért. Gonoszságot cselekedtem, Druss. De parancsot kaptam, és végrehajtottam, ahogy azt egy ventriainak tennie kellett. Rögvest ezután visszaadtam a kinevezésemet, és kiléptem a seregből. – Drussra nézett. – Te mit tettél volna a helyemben?

– Nem lettem volna a helyedben – lódította fel Druss a vállára zsákját.

– Képzeljük el, hogy így történt. Mit tettél volna?

– Megtagadtam volna a parancsot.

– Bárcsak én is így cselekedtem volna – vallotta be Varsava, és visszatértek az ösvényre. Vagy egy mérföldön át némán lépkedtek, majd a pengeforgató leült az út szélére. A hatalmas hegyek toronyszerűén magasodtak fel körülöttük, és csípős szél fütyült a csúcsok között. A magasban két sas körözött. – Megvetsz, Druss?

– Igen – ismerte be a drenai –, de kedvellek is.

Varsava vállat vont.

– Nagyra becsülöm az őszinteséget. Időnként én is megvetem magam. Tettél valaha olyasmit, amit szégyellsz?

– Még nem, de Ectanisban közel kerültem hozzá.

– Mi történt? – kérdezte Varsava.

– A város hetekkel korábban elesett, és amikor a sereg elérte a falakat, már rés tátongott rajtuk. Az első rohamot vezettem, és sokakat megöltem. Miközben a vérszomj tombolt bennem, a barakkok felé vettem utamat. Egy gyerek rohant rám, kezében lándzsával, és még mielőtt meggondolhattam volna, hogy mit teszek, lesújtottam rá a csatabárdommal. A gyerek megcsúszott, így a penge csak lapjával érte, és elájult. De megpróbáltam megölni őt. Ha sikerül, az fájdalommal töltött volna el.

– Ez minden?

– Éppen elég.

– Sosem erőszakoltál meg nőt? Vagy öltél meg fegyvertelent? Sosem loptál?

– Nem, és sosem fogok.

Varsava felállt.

– Furcsa ember vagy, Druss. Azt hiszem, ez a világ vagy gyűlölni, vagy bálványozni fog.

– Nem nagyon érdekel, hogy melyikre kerül sor. Milyen messze van még az a hegyi város?

– Még két nap. A magas fenyők között ütünk tábort, ahol ugyan hideg van, de a levegő csodálatosan friss. Emellett még nem mondtad el, hogy miért ajánlottad fel a segítségedet.

– Ez igaz – vigyorodott el Druss –, de most pedig keressünk táborhelyet.

Továbbindultak, keresztül egy hosszú hágón, amely egy fenyőligethez vezetett, amely mögött széles, körte formájú völgy nyújtózott. A völgyben házak álltak, főként a keskeny folyó két partján összezsúfolódva. Druss végignézett a tájon.

– Legalább ötven ház lehet itt.

– Így van – bólintott Varsava. – Főleg földművesek élnek ott. Cajivak békén hagyja őket, mivel a téli hónapokban gabonával és hússal látják el őt. De az lesz a legjobb, ha tábort verünk a fenyvesben, mivel Cajivaknak kémei vannak a faluban, és nem akarom világgá kürtölni érkezésünket.

A két férfi eltávolodott az úttól, és bevette magát a fenyvesbe. A szél itt már nem fújt olyan erősen, és kisvártatva megfelelő táborhelyre bukkantak. A vidék emlékeztette Drusst szülőföldjének hegyeire, és hirtelen azon kapta magát, hogy ismét a Rowenával töltött boldog napokra gondol. Amikor útnak indult Shadakkal, hogy felkutassa, meg volt róla győződve, hogy csak néhány napig lesznek távol egymástól. Még a hajó fedélzetén is úgy gondolta, kutatása hamarosan véget ér. De a hónapokon, éveken át tartó hiábavaló üldözés kikezdte magabiztosságát. Tudta, hogy sosem adja fel a hajszát, de mi értelme lesz? Mi lesz, ha már férjhez ment, és gyerekei születtek? Mi lesz, ha már megtalálta a boldogságot nélküle is? És mi lesz, ha ő ismét besétál az életébe?

Merengését a fák között felcsapó nevetés szakította szét. Varsava megállt, és halkan leóvakodott az ösvényről, nyomában Druss-szal. Előttük, balra egy horpadás húzódott, amelyen át egy patak szalagja futott, és középtájon egy csapat férfi éppen késeket dobált egy fatönkbe. A tönkhöz széttárt karral egy vénembert kötöztek. Az egyik penge megkarcolta az arcát, és sebek látszottak mindkét karján, combjából pedig egy kés állt ki. Druss rögtön megértette, hogy ezek a férfiak játszanak az öreggel, igyekezve minél közelebb dobni hozzá a késeiket. A késdobálóktól balra egy fiatal lány küszködött három fickóval – a lány felsikoltott, amikor letépték ruháját, és a földre lökték. Druss levette zsákját, és elindult lefelé a lejtőn, amikor Varsava megragadta a karját.

– Mit csinálsz? Tízen vannak!

Druss azonban már le is rázta magáról, és a fák között a hét késhajigáló mögé került. Azokat annyira lekötötte áldozatuk, hogy észre sem vették közeledését. Druss megragadta a két legközelebbi késes fejét, és összecsapta őket: émelyítő roppanás hallatszott, és a két férfi nyikkanás nélkül rogyott a földre. Egy harmadik ember megpördült a zajra, de még csak meglepődni sem maradt ideje, mert egy ezüstös kesztyű csapódott a szájába, szilánkokra törve a fogait. Az eszméletlen férfi ágyúgolyóként zuhant neki egyik bajtársának. Egy harcos ugrott Drussra, pengéjével a hasa felé döfött, de a drenai félrecsapta a kést, és egy balegyenest mért a támadója állára. A még talpon maradt harcosok megrohanták, és az egyik késpenge felhasította zekéjét, sekély vágást ejtve a csípőjén. Druss elkapta legközelebbi ellenfelét, és maga felé rántva, iszonyatos erővel lefejelte, majd megpördült, és visszakézből arcon csapta másik támadóját. A férfi hátrabukfencezett a horpadásban, és megpróbált felállni, de végül feladta: lerogyott a földre, hátát egy fának támasztotta, és minden érdeklődését elvesztette a harc iránt.

A megmaradt két férfival viaskodó Druss vérfagyasztó sikolyt hallott, támadói pedig megdermedtek. Ő kitépte karját a szorításukból, és rettenetes csapás mért egyikük nyakára. A másik elengedte a Csatabárdost, és elrohant. Druss fakó tekintete végigkúszott a tájon, újabb ellenfeleket keresve, de csak Varsavát látta, aki távolabb állt, és hatalmas vadászkéséről vér csepegett. Mellette két hulla hevert. Azok közül, akiket Druss leterített, hárman még mindig a földön hevertek, és a visszakezes pofont kapott férfi továbbra is a fának vetett háttal üldögélt. Druss odaballagott hozzá, és talpra rántotta.

– Ideje menni, kölyök! – közölte vele.

– Ne ölj meg! – könyörgött a férfi.

– Ki beszél itt gyilkolásról? Tűnj el!

A férfi rogyadozó léptekkel, tántorogva távozott, Druss pedig odament a fához kötözött öregemberhez, akinek csak az egyik sebe volt mély. A drenai kioldozta a köteleket, és lassan a földre eresztette az öreget. Egy gyors mozdulattal kirántotta a kést a férfi combjából, miközben Varsava is odaballagott hozzá.

– Össze kell varrni. Hozom a zsákomat – mondta a pengeforgató.

Az öreg kipréselt magából egy mosolyt.

– Köszönöm, barátaim. Már felkészültem a halálra. Hol van Dulina?

Druss körülpillantott, de sehol sem látta a lányt.

– Nem lett semmi baja – mondta. – Szerintem elrohant, amint megkezdődött a harc. – Druss érszorító kötést tett a combsebre, majd felállt, és körbejárt, megnézve a testeket. Varsava mindkét áldozata meghalt, akárcsak egy másik, akinek a nyaka tört el. Ketten csupán az eszméletüket vesztették el. Druss a hátukra gördítette, felrázta, majd talpra rángatta őket. Az egyik férfi azonnal összeesett.

– Ki vagy? – kérdezte a talpon maradt harcos.

– Drussnak hívnak.

– Cajivak ezért megöl téged. Ha a helyedben volnék, itt hagynám a hegyeket.

– Nem vagy a helyemben, kölyök. Oda megyek, ahova nekem tetszik. Most pedig kapd fel a cimborádat, és vidd haza!

Druss ismét talpra rántotta az ájuldozó harcost, és tekintetével követte a horpadást elhagyó két férfit. Amikor Varsava visszatért zsákjával, egy fiatal lány lépkedett mellette, aki megtépázott ruháját a testéhez szorította.

– Nézd csak, mit találtam – mondta Varsava. – A bokrok között rejtőzött. – Druss még csak oda sem pillantott a lányra, csak felmordult, a patakhoz ment, ahol letérdelt és ivott.

Ha Snaga vele lett volna, a horpadásban most testek hevernének, és vér borítana mindent. Leült a patak mellett, és a fodrozódó vizet nézte.

Amikor a csatabárd elveszett, Druss úgy érezte, mintha egy szikla gördült volna le a szívéről. A capalisi papnak igaza volt: démoni fegyvert birtokolt. Érezte, ahogy ereje egyre nő a csaták őrületében, és egyre jobban élvezte azt az elsöprő, mindent elárasztó vérszomjat, amely szökőárként borította be. A csaták után azonban üresség és kiábrándultság kerítette hatalmába, Még a legfűszeresebb étel is íztelennek tűnt, a nyári napok pedig megszürkültek, és színüket vesztették.

Majd eljött az a nap, ott a hegyek között, amikor a naashaniak rajtaütöttek. Ötöt megölt közülük, de több mint ötven ember eredt a nyomába a fák között. Megpróbált megmászni egy szirtet, de a csatabárd lelassította, és akadályozta a mozgásban. Azután a párkány leszakadt, ő pedig lezuhant, zuhanás közben többször megpördülve. Még esés közben elhajította a fegyvert, és megpróbált fejjel előre leérni, de már elkésett: hatalmas csobbanással ért vizet a hátán, és minden levegő kiszaladt a tüdejéből. A folyó éppen áradt, és több mint két mérföldön át sodorta magával, mielőtt sikerült megkapaszkodnia egy, a folyópartról kinyúló gyökérben. Kikászálódott a partra, majd leroskadt, és csak nézte a vizet.

Snaga eltűnt.

Druss pedig szabadnak érezte magát.

– Köszönöm, hogy segítettél a nagyapámnak – mondta ekkor egy kedves hang, mire megfordult, és elmosolyodott.

– Bántottak?

– Csak egy kicsit – felelte Dulina. – Ököllel arcba vágtak.

– Hány éves vagy?

– Tizenkettő... majdnem tizenhárom. – A bájos gyermeknek nagy, mogyoróbarna szeme, és világosbarna haja volt.

– Most már elmentek. A faluban éltek?

– Nem. A nagyapám üstfoltozó, és városról városra járunk: késeket élez, és megfoltozza, amit kell. Nagyon ügyes.

– Hol vannak a szüleid?

A lány megvonta a vállát.

– Sosem voltak: nekem csak a nagyapám van. Te nagy erővel bírsz... de vérzel!

Druss felkacagott.

– Gyorsan gyógyulok, kicsim. – Levette zekéjét, és szemügyre vette a csípőjére kapott sebet. A kés felhasította a bőrt, de nem ejtett mély vágást.

Varsava lépett oda hozzájuk.

– Ezt is össze kellene varrni, hatalmas hős – közölte bosszús hangon.

A vér még mindig folyt a sebből, így Druss lefeküdt a földre, és némán tűrte, amíg a pengeforgató nem éppen gyengéden összehúzta a szétnyílt bőrt, majd görbe tűvel összeöltötte azokat. Amikor végzett, Varsava felállt.

– Azt javaslom, menjünk innen, és térjünk vissza Laniába! Úgy vélem, barátaink hamarosan visszatérnek.

Druss felvette zekéjét.

– És mi lesz a várossal, meg az ezer arannyal?

Varsava lemondóan csóválta a fejét.

– Ez a te kis... virtuskodásod... tönkretette minden tervemet. Visszatérek Laniába, és bezsebelem a fiú megtalálásért járó száz aranyat. Ami téged illett, te oda mész, ahova csak akarsz.

– Nagyon könnyen feladod, pengeforgató. Betörtünk néhány fejet, és mit számít az? Cajivaknak több száz embere van, és nem törődik minden egyes verekedéssel.

– Nem Cajivak miatt aggódom, Druss. Hanem miattad. Nem azért vagyok itt, hogy hajadonokat mentsek, vagy sárkányokat öljek, vagy olyasmiket tegyek, mint a mesék hősei. Mi történik akkor, ha besétálsz a városba, és meglátsz néhány... szerencsétlen áldozatot? Elsétálsz mellettük? Ki tudsz tartani egy olyan terv mellett, ami a siker esélyével kecsegtet? Druss egy pillanatig töprengett csak.

– Nem – felelte. – Nem. Sosem fogok elsétálni mellettük.

– Gondoltam, hogy nem, a fene essen beléd! Mit próbálsz meg bebizonyítani, Druss? Még több dalt akarsz magadról? Vagy csak fiatalon akarsz meghalni?

– Semmit sem akarok bebizonyítani, Varsava. És lehet, hogy fiatalon halok meg, de sosem fogok úgy belenézni a tükörbe, hogy szégyenkeznem kelljen, mert hagytam megkínozni egy öregembert, vagy megerőszakolni egy gyermeket. És engem sosem fog kísérteni egy igaztalanul megölt békéltető emléke. Oda mész, ahova akarsz, Varsava. Vidd vissza őket Laniába. Én a városba tartok.

– Meg fognak ölni.

Druss megvonta a vállát.

– Mindenki meghal. Én sem vagyok halhatatlan.

– Valóban nem: csak hülye! – csattant fel Varsava, majd sarkon pördült, és elballagott.

* * * * *

Michanek a mellvédnek támasztotta véres kardját, kioldotta bronzsisakjának álladzóját, levette sisakját, és élvezte a verítékben ázó fejét hűsítő, heves szélrohamokat. A ventriai sereg rendezetlenül vonult vissza, hátrahagyva a kapu előtt a hatalmas faltörő kost, amely körül tetemek hevertek. Michanek a belső mellvédhez lépett, és parancsokat kiáltott a lent álló egyik osztagnak.

– Nyissátok ki a kaput, és vonszoljátok be azt az átkozott kost! – dörögte. Az övéből előhúzott egy rongydarabot, letörölte kardjáról a vért, majd tokjába csúsztatta a fegyvert.

A negyedik támadást is visszaverték, így újabb rohamra már nem kerül sor. Azonban csak kevesen siettek mielőbb elhagyni a falat, a városban ugyanis a pestis tizedelte a lakosságot.

Nem – gondolta Michanek. – Nem tizedelte. Sokkal többen estek áldozatul a járványnak, mint a lakosság egytizede.

Gorben nem torlaszolta el a folyót. Ehelyett mindenféle rothadó anyagot dobatott bele – állattetemeket, felfúvódott, féregrágta, romlott ételt és tizenegyezer fős seregének ürülékét. Nem csoda, hogy a járvány felütötte a fejét.

A vizet mostanra a fúrt kutakból nyerték, de senki nem tudta, hogy milyen mélyre nyúlnak, és meddig lesz még friss vizük. Michanek felpillantott a tiszta, kék égre: egyetlen felhőt sem lehetett látni, és eső sem esett közel egy hónapja.

Egy ifjú tiszt lépett oda hozzá.

– Kétszázan kaptak kisebb sebeket, hatvanan meghaltak, és harminchármán váltak harcképtelenné – jelentette.

Michanek bólintott, de gondolatai máshol jártak.

– Mi hír a városból, öcsém?

– A pestis alábbhagyott. Tegnap csak hetvenen haltak meg: többségük gyerek és öreg.

Michanek felállt, és rámosolygott az ifjúra.

– A te falszakaszod ma jól harcolt – ragadta meg öccse vállát. – Gondoskodom róla, hogy erről a császár is értesüljön, amint visszatérünk Naashanba. – Fivére nem szólt egy szót sem, de amikor tekintetük találkozott, mindketten tudták, mire gondol a másik: ha ugyan visszatérnek egyáltalán Naashanba. – Pihenj le, Narin. Kimerültnek tűnsz.

– Akárcsak te, Michi. Én csak az utolsó két roham során voltam itt – te pedig már hajnal óta a falakon vagy.

– Igen, fáradt vagyok. Majd Pahtai feléleszt, ahogy mindig.

Narin kuncogott.

– Sosem gondoltam volna, hogy a szerelem ilyen sokáig eltarthat nálad. Miért nem veszed el a lányt? Soha nem találsz nála jobb feleséget. A városban is tiszteletnek örvend mert tegnap felkereste a legszegényebb negyedet, hogy a betegeket gyógyítsa. Egyszerűen csodálatos: nagyobb tudással bír, mint bármelyik kirurgus. Úgy tűnik, csak rá kell tennie a kezét a haldoklóra, és annak fekélyei máris eltűnnek.

– Úgy hangzik, mintha te is szerelmes lennél belé – mondta Michanek.

– Szerintem az is vagyok... egy kicsit – vörösödött el Narin. – Még mindig kísértik azok az álmok?

– Nem – hazudta Michanek. – Este találkozunk. – Lement a mellvéd lépcsőm, és elindult hazafelé. Úgy tűnt, mintha minden második házon krétával húzott fehér kereszt éktelenkedne, a pestist jelölve. A piactér elhagyatott volt, az asztalok üresen álltak. Mostanra mindenki fejadagot kapott, az ételt (négy uncia lisztet, és egy font szárított gyümölcsöt) a nyugati és keleti raktárházakban porciózták minden nap.

Miért nem veszed el?

Két olyan okból, amit nem oszthatott meg mással. Először: Rowena már valaki más felesége volt, bár ezt még ő maga sem tudta. Másodszor pedig ez olyan lett volna, mintha Michanek saját halálos ítéletét írná alá. Rowena megjósolta, hogy itt fog meghalni, oldalán Narinnal, napra pontosan egy évvel azután, hogy feleségül veszi őt.

A lány azonban már nem emlékezett a jóslatra, mivel a varázslók jó munkát végeztek. Adottsága elveszett, mint ahogy a Drenaiban leélt ifjúságának emlékei is. Michanek nem érzett emiatt bűntudatot. Rowenát Adottsága ízekre tépte volna, így meg legalább boldog volt, és mosolygott. Csak Pudri ismerte a teljes igazságot, ő pedig elég bölcs volt ahhoz, hogy mélyen hallgasson.

Michanek ráfordult a Babér fasorra, és hamarosan belökte házának kapuját. A kertészek nem művelték már a kertet, a virágágyásokat ellepte a gaz. A szökőkút sem csobogott többé, a halakkal teli medence is kiszáradt, és az alja megrepedezett. A ház felé tartott, amikor Pudri rohant elé lélekszakadva.

– Gazdám, siessen! A Pahtai...

– Mi történt? – kiáltotta Michanek, és tunikájánál fogva megragadta a kis embert.

– A pestis, gazdám – suttogta az eunuch, és sötét szemébe könnyek gyűltek. – A pestis.

* * * * *

Varsava északabbra talált egy barlangszerű bemélyedést a sziklafalban: mély volt, keskeny, és kanyarokat írt le, a hatos számra emlékeztetve. A hátsó fal tövében kis tüzet rakott, közvetlenül egy sziklahasadék alá, amely természetes kéményként működött. Az öregember, akit Druss cipelt a barlangig, hamar gyógyító álomba merült, a gyermekkel, Dulinával együtt. Varsava kisétált a hasadékból, hogy megnézze, kintről látszik-e a tűz izzása, majd letelepedett a bejárat elé, és az éj sötétjébe burkolózó erdőt nézte.

Druss csatlakozott hozzá.

– Miért vagy olyan mérges, pengeforgató? – kérdezte. – Nem tölt el némi elégedettséggel, hogy megmentetted őket?

– Egyáltalán nem – feleit Varsava. – És legalább senki nem költ rólam dalokat. Mellesleg csak magammal törődöm.

– Ez nem magyarázza haragodat.

– Mint ahogy én sem tudom elmagyarázni úgy, hogy a te egyszerű elméd is megértse. Borza Vérére! – förmedt rá Drussra. – A világ elmezsibbasztóan egyszerű helynek tűnik a számodra, Druss. Vannak jók, és vannak gonoszak. Felmerült benned valaha is, hogy létezik egy hatalmas tömeg, amely se nem kristálytisztán jó, se nem egyértelműen rosszindulatú? Hát persze hogy nem! Vegyük csak például a mai napot. Az öregember lehetett volna egy aljas varázsló is, aki ártatlan kisdedek vérét itta; az őt kínzók pedig a csecsemők apái. Te nem tudtad, mi a helyzet, csak berontottál, és leverted őket. – Varsava megcsóválta a fejét, és nagy levegőt vett.

– Tévedsz – felelte Druss higgadtan. – Hallottam már hasonló érveket korábban is, Siebentől és Bodasentől, meg másoktól. Azzal egyetértek, hogy egyszerű ember vagyok. A nevemet is alig bírom elolvasni, és nem értem a bonyolult érveket. De nem vagyok vak. A fához kötözött férfi házilag szőtt, régi ruhákat viselt, és a gyermek hasonlóan öltözött. Nem voltak gazdagok, mint ahogy egy varázsló lett volna. És hallottad a késdobálók röhögését? Kegyetlen volt, és durva. Nem földművelőktől eredt: mellesleg piacon vett ruhákat hordtak, és finom bőrcsizmát viseltek. Látszott rajtuk, hogy gazfickók.

– Talán azok voltak – bólintott Varsava –, de mi közöd volt hozzájuk? Ide-oda szaladgálsz a világban, azt kutatva, hogy miként tehetsz jót, és miként védheted meg az ártatlanokat? Erre sarkall a becsvágyad?

– Nem – felelte Druss –, bár nem lenne rossz elhivatottság. – Hosszú perceken át hallgatott, elveszve gondolataiban. Shadak megmutatta neki az alapelveket, és meggyőzte arról, hogy a vasfegyelem nélkül éppen olyan gonosszá válna, mint akármelyik martalóc. Ehhez adódott még apja, Bress, aki egész életében hordozta azt a rettenetes terhet, hogy ő Bardan fia. Végül ott volt maga Bardan, akit egy démon arra sarkallt, hogy a történelem egyik leggyűlöltebb gonosztevője váljék belőle. Ennek a három embernek az élete, szavai és tettei teremtették meg azt a harcost, aki most ott ült Varsava mellett. De Druss ezt nem tudta elmagyarázni, és meglepte, hogy szerette volna elmondani: sosem érezte szükségét annak, hogy elmondja Siebennek vagy Bodasennek. – Nem volt választásom – bökte ki végül.

– Nem volt választásod? – ismételte Varsava. – Hogyhogy?

– Mert itt voltam, és nem volt itt senki más.

Megérezte, hogy Varsava őt nézi, és amikor ránézett, csak teljes értetlenséget látott a másik szemében. Druss elfordult, és az éjszakai eget kémlelte. Tudta, hogy badarság volt, de jó érzéssel töltötte el a lány és az öreg megmentése. Lehet, hogy badarság volt, de akkor is helyesen cselekedett.

Varsava felállt, és bement a barlangba, magára hagyva Drusst. Hideg szél söpört végig a hegyoldalon, és Druss megérezte a közelgő eső illatát. Eszébe jutott egy sok-sok évvel ezelőtti hideg éjszaka, amikor Bress és ő Lentria hegyei között táborozott. Druss még gyermek volt, hét- vagy nyolcéves, és rettentően boldogtalan. Korábban emberek kiabáltak az apjával, és körülvették azt a műhelyt, amelyet ő épített fel egy kis faluban. A fiú arra számított, hogy apja kiront, és szétüt közöttük, de amikor az éj leszállt, Bress összeszedte kevéske motyójukat, és fiával nekivágott a hegyeknek.

– Miért futunk el? – kérdezte Bresstől.

– Mert most összegyűlnek, azután pedig eljönnek, hogy megégessenek.

– Meg kellett volna ölnöd őket.

– Ez nem lett volna megoldás! – csattan fel Bress. – A legtöbbjük jó ember, de most rémültek. Olyan helyet kell keresnünk, ahol senki nem ismeri Bardan nevét.

– Én nem futok el, soha – jelentette ki a fiú, mire Bress felsóhajtott. Ekkor észrevettek egy férfit, aki a tábortüzük felé tartott. Öreg volt és kopasz, rongyos ruhát viselt, de szeme metszőn csillogott.

– Csatlakozhatok hozzátok? – kérdezte a férfi, Bress pedig hellyel, szárított hússal és gyógyteával kínálta, amit az öregember hálásan fogadott. Druss elszunnyadt, miközben a két férfi beszélgetésbe merült, de néhány órával később felébredt. Apja már elaludt, de az öreg még ott ült a tűznél, gallyakkal táplálva a lángokat. Druss ledobta takaróit, és leült mellé.

– Megrémít a sötétség, fiú?

– Nem rémít meg semmi – felelte Druss.

– Az jó – felelte az öreg –, mert engem igen. Megrémít a sötétség, megrémít az éhínség, megrémít a halál. Egész életemben csak rémüldöztem, hol ettől, hol attól.

– Miért? – kérdezte a fiú érdeklődve.

Az öreg felnevetett.

– Micsoda kérdés! Bárcsak meg tudnám válaszolni. – Felkapott egy maroknyi gallyat, és a halódó lángokra szórta őket. Druss észrevette, hogy a jobb karját hegek karcolják összevissza.

– Hogy szerezted őket? – kérdezte.

– Életem javarészében katona voltam, fiú. Harcoltam nadírok, vagriaiak, sathulik, kalózok, brigantik ellen. Mondj egy ellenséget, és biztos, hogy összemértem a kardom velük.

– De azt mondtad, hogy gyáva voltál.

– Nem mondtam ilyet, kölyök. Azt mondtam, hogy rémüldöztem. Van különbség. A gyáva az, aki tudja, mi a helyes, de nem meri megtenni: rengeteg ilyen ember van. De a legrosszabbakat könnyű észrevenni: hangoskodnak, nagyokat mondanak, és ha esélyük van rá, olyan kegyetlenek, akár maga a bűn.

– Az apám gyáva – mondta a fiú szomorúan.

Az öregember vállat vont.

– Ha az, fiú, akkor hosszú-hosszú idő óta ő az első, aki bolondot csinált belőlem. És ha ezt abból gondolod, hogy elfutott a faluból, akkor tudd meg, vannak alkalmak, mikor a futás a legbátrabb dolog, amit csak ember tehet. Ismertem egyszer egy katonát. Úgy ivott, akár a gödény, úgy üzekedett, akár a macskák a sikátorban és megküzdött volna mindennel, ami járt, kúszott, vagy úszott. De azután megtért, és a Forrás papja lett belőle. Amikor egy férfi, akit valamikor ismert, és ökölharcban legyőzte őt, meglátta a papot Drenan egyik utcáján, odament hozzá és ököllel az arcába vágott, a földre küldve őt. Én magam is jelen voltam. A pap talpra szökkent – harcra vágyott. Minden porcikája harcolni akart. De azután eszébe jutott, hogy mivé lett, és visszafogta magát. Olyan nagy lelki tusát vívott magával, hogy könnyekben tört ki. Azután fogta magát, és elment. Az istenekre mondom, fiú, ez aztán a bátorság!

– Szerintem ez nem bátorság – közölte Druss.

– Az összes bámészkodó is ugyanígy gondolta. De van valami, amit remélem, hogy megtanulsz majd. Hiába hisznek millióan egy ostobaságban, attól az még ostobaság marad.

Druss gondolatai visszaröppentek a jelenbe. Nem tudta, miért jutott most az eszébe ez a találkozás, de az emlék hatására elöntötte a szomorúság, és a csüggedés.

2

Kitört a vihar a hegyek felett, és a hatalmas mennydörgésekbe bele-belerezdült a barlang fala. Druss is beljebb lépett, amikor az eső ostorozni kezdte a barlang száját. A tájat cakkos villámlándzsák fénye világította meg, ami mintha magát a völgyet is átformálta volna – a kedves fenyő- és szilfák árnyékba borult barlangokká lettek, a barátságos otthonok pedig a Pokol folyosójáról nyíló kriptákká változtak.

Vad szélrohamok cibálták a fákat, és Druss látott egy csapat őzet, amint kimenekültek az erdőből: a felizzó villámcsapások fényében mozgásuk szaggatottnak és imbolygónak tűnt. A villám belecsapott az egyik fába, amely úgy tűnt, mintha belülről robbant volna szét, és kétfelé hasadt. A szétzúzódott fatörzs egy darabig lángolt, de a zuhogó eső perceken belül eloltotta a tüzet.

Dulina kúszott a drenai mellé, szorosan hozzápréselődve. A férfi érezte, hogy oldalán a varrás meghúzódik, amikor a lány befészkelte magát mellé, de ennek ellenére karját Dulina válla köré fonta.

– Ez csak egy vihar, gyermek – mondta. – Nem árthat nekünk. – A lány nem szólt semmit, mire Druss közelebb húzta magához, és szorosan átölelte. Dulina teste meleget, szinte lázas meleget áraszt – gondolta a csatabárdos.

Druss nagyot sóhajtott, ahogy a veszteség érzete ismét rátelepedett, és azon töprengett, vajon hol lehet Rowena ezen a sötét és félelmetes éjszakán. Vajon ott is vihar tombol? Vagy csendes az éj? Érzi-e ő is a veszteséget, vagy Druss csupán egy halvány emlék egy másik életből, a hegyek közül? Lepillantott, és látta, hogy a gyermek elaludt, fejét könyökhajlatába dugva.

Druss határozottan, de mégis gyengéden karjába vette, és visszavitte a tűz mellé, ahol lefektette a takarójára, majd a maradék gallyat a tűzre szórta.

– Jó ember vagy – mondta egy szelíd hang. Druss felnézett, és látta, hogy az agg üstfoltozó sem alszik

– Hogy van a lábad?

– Fáj még, de meg fog gyógyulni. Szomorúnak tűnsz, barátom.

Druss vállat vont.

– Szomorú idők járnak.

– Hallottam, miről beszélgettél a barátoddal. Sajnálom, hogy elvesztettétek a lehetőséget mások megmentésére, azáltal, hogy segítettetek rajtam. – Elmosolyodott. – Nem mintha bármit is megváltoztatnék, ugye, megérted?

Druss kuncogott.

– Én sem tenném.

– Üstfoltozó Ruwaq vagyok – nyújtotta az öregember csontos kezét.

Druss megrázta, és leült a férfi mellé.

– Honnan jössz?

– Eredetileg? Matapesh földjéről: messze keletre Naashantól, és északra az Opál-dzsungeltól. De mindig olyan ember voltam, aki új hegyeket akart látni. Az emberek azt hiszik, hogy minden hegy egyforma, de ez nem így van. Akadnak dúsak, zöldek, míg másokat szikrázó jég és hó borít. Egyesek hegyesek, akár a kard, mások vének és kerekdedek; s az örökkévalóság nyugalmát árasztják. Szeretem a hegyeket.

– Mi történt a gyermekeiddel?

– A gyermekeimmel? Ó, sosem voltak gyermekeim. Sosem házasodtam meg.

– Azt hittem, hogy a lány az unokád.

– Nem. Resha közelében bukkantam rá. Egyedül volt, és éhezett. Jó kislány, és én imádom. Sosem tudom leróni az adósságot, amivel azért tartozom, hogy megmentettétek őt.

– Nincs adósságod.

Az öreg felemelte kezét, és nemet intett az ujjával.

– Ezt nem fogadom el, barátom. Neki... és nekem... az élet ajándékát adtátok. Nem szeretem a viharokat, de most ezt a legnagyobb örömmel szemlélem. Ha nem érkeztek meg a horpadásba, mostanra halott lennék, Dulinát pedig megbecstelenítették, és valószínűleg meggyilkolták volna. Ez a vihar gyönyörűséges látvány. Még soha senki nem adott ennél nagyobb ajándékot nekem. – Az öreg szemébe könnyek gyűltek, Druss pedig egyre kényelmetlenebbül érezte magát. – Ahelyett, hogy fellelkesült volna a vénember hálájától, elöntötte a szégyenérzet. Úgy vélte, egy igazi hős igazságérzetétől hajtva, meggyőződésből siet az emberek segítségére. Druss tudta, hogy nem ezért mentette meg őket.

Még csak véletlenül sem. A helyes tettet... rossz indok szülte. Vállon veregette a vénembert, és visszatért a barlang szájához. Látta, hogy a vihar kelet felé mozog, az eső pedig alábbhagy. Druss egyre rosszabb hangulatba került, és azt kívánta, bárcsak vele lenne Sieben. Bármennyire bosszantó is tudott lenni a költő, tehetsége volt hozzá, hogy miként javítson a csatabárdos hangulatán.

De Sieben nem volt hajlandó vele tartani: többre becsülte a város örömeit, mint a fáradságos utazást a hegyeken át Reshába. Nem – gondolta Druss –, nem az utazás volt az ok: ez csak a kibúvót jelentette.

– Hajlandó vagyok megalkudni veled, vén csataló – mondta Sieben az utolsó napon. – Hagyd itt a bárdot, és meggondolom magam. Ásd el, hajítsd a tengerbe: nem érdekel, milyen módot választasz.

– Nehogy azt mondd, hogy elhiszed azt a badarságot?

– Láttam őt, Druss. Tényleg. És a halálodat okozza... vagy legalábbis annak az embernek a halálát, akit ismerek.

Így most nem volt sem csatabárdja, sem barátja, sem Rowenája. A csüggedéshez nem szokott Druss elveszettnek érezte magát, és ezen ereje sem tudott segíteni.

Már pirkadt, és láthatóvá vált az esőtől felfrissült és csillogó talaj, amikor Dulina lépett mellé.

– Csodásat álmodtam – jelentette ki ragyogva. – Egy fehér lovagot láttam, aki egy hatalmas lovon ült. Odalovagolt, ahol én és nagyapa vártunk, előrehajolt a nyeregben, és maga elé ültetett engem. Azután levetette aranysisakját és így szólt: „Én vagyok az apád.” Majd elvitt engem a várába. Még sosem álmodtam ilyesmit. Szerinted valóra válik?

Druss nem felelt. Az erdőt nézte, ahonnan fegyveresek tartottak a barlang felé.

* * * * *

A világ mostanra a kínok és a sötétség parányi zugává zsugorodott. Druss nem érzett mást, csak fájdalmat, ahogy ott hevert az ablaktalan tömlöcben, és hallgatta a testén mászkáló, láthatatlan patkányok neszezését. Fény sehonnan sem jutott a cellába, csak a nap végén, amikor a foglár végigballagott a börtön folyosóján, és apró, imbolygó fénysugár szökött be egy pillanatra a kőajtó keskeny kémlelőnyílásán. Druss csak ezekben a pillanatokban látta környezetét. A mennyezet alig négy lábra volt a földtől, de ha magasabbra építik sem lehetett volna két lépésnél többet megtenni a levegőtlen kis lyukban. A falakról víz csepegett, és hideg volt odabenn.

Druss lesöpört egy patkányt a lábáról, mire a sebeiből újabb fájdalomhullám tört rá. Alig tudta mozgatni a nyakát, jobb válla feldagadt, és tüzelt. Azon töprengett, hogy vajon eltört-e a csontja, miközben rátört a reszketés.

Hány napja már? Hatvanháromig számolta, de azután egy darab elveszett az életéből. Sejtése szerint a hetvenedik napon kezdte az újraszámlálást. Csakhogy gondolatai el-elkószáltak. Időnként hegyek között álló otthonáról álmodott, a kék égről és a homlokát hűsítő friss északi szélről. Máskor megpróbálta felidézni életének egyes eseményeit.

– Megtörlek, és azután a halálért fogsz könyörögni – közölte vele Cajivak azon a napon, amikor Drusst várának csarnokába hurcolták.

– Álmodozz csak, te ronda kurafi!

Cajivak akkor megverte, hatalmas ütéseket mérve arcára, és testére. Mivel kezét hátrakötötték, és szoros hurkot vetettek a nyaka köré, Druss nem tehetett mást, csak tűrte az ütlegeket.

Az első két hétben nagyobb zárkában tartották fogva. Valahányszor elaludt, keskeny ágya mellett botokkal és husángokkal felfegyverzett férfiak tűntek fel, és nekiestek. Először még küzdött ellenük. Egyiküket torkon ragadta, és koponyáját széttörte zárkája falán. De amikor napokon át sem ételt, sem vizet nem kapott, és ereje cserbenhagyta, már csak szorosan összegömbölyödött, és úgy tűrte a könyörtelen csapásokat.

Azután belökték ebbe a kicsiny tömlöcbe, ő pedig rémülten nézte, amint a kőajtó a helyére csúszik. Kétnaponta egyszer az őrök száraz kenyeret és egy kupa vizet toltak be a keskeny kémlelőnyíláson. Kétszer kapott el egy-egy patkányt, és falta fel nyersen, megvágva ajkát a kicsiny csontokkal.

Most már csak azért a néhány pillanatnyi fénysugárért élt, amikor az őrök visszatértek a külvilágba.

– Elkaptuk a többieket – vetette oda neki egyik nap a foglár, miközben betolta a kenyeret a kémlelőnyíláson. De Druss nem hitt neki. Ismerte már Cajivakot: a férfi volt olyan kegyetlen, hogy kicipeltette volna Drusst, hadd lássa, amint meghalnak.

Maga előtt látta, amint Varsava felfelé tolja a gyermeket a barlang kürtőjében, és sürgeti, hogy másszon. Eszébe jutott, amint felemeli Ruwaqot, olyan magasra, hogy Varsava már felhúzhassa oda, ahonnan lentről nem lehet látni. Druss is mászni készült, amikor meghallotta a barlanghoz érő harcosok lépteit. Megfordult.

És megrohanta őket...

De túl sokan jöttek, és a legtöbben husángot forgattak, így végül kisöpörték alóla a lábát. Csizmák rúgtak bele, és öklök ütötték, majd arra eszmélt, hogy kötelet vetettek nyaka köré, kezét pedig megkötözték. Egy lovas mögött kellett lépkednie, és jó néhányszor elesett, ilyenkor a kötél mindig belevágott nyakába.

Varsava szörnyetegnek festette le Cajivakot, és tökéletesen igaza volt. A férfi majdnem hét láb magasra nőtt – irdatlan széles vállakkal dicsekedhetett, karja pedig olyan vaskos volt, akár más embernek a combja. Sötét, szinte fekete szempár ült arcában; feje jobb oldalán nem nőtt haj: itt a bőre fehér és pikkelyes volt, és olyan hegek fedték, amelyek csak súlyos égési sebektől eredhettek. Őrület csillogott a szemében, és amikor Druss balra pillantott, észrevette a magas támlájú trónnak támasztott fegyvert.

Snaga volt az!

Druss lerázta magáról az emléket, és kinyújtózott. Az ízületei megreccsentek, és keze reszketett a nedves falakból áradó hidegtői. Ne gondolj rá! – buzdította magát. – Összpontosíts valami másra! Megpróbálta maga elé képzelni Rowenát, de ehelyett az a nap ötlött az eszébe, amikor Pashtar Sen papja rátalált a Laniától négynapi járásra fekvő kis faluban. Druss a fogadó kertjében üldögélt, hagymás sült húsból és korsó sörből álló ebédjét élvezve. A pap meghajolt, és letelepedett a csatabárdossal szemközt. Kopasz feje rózsaszínben tündökölt, és hámlott, ott, ahol a nap megégette.

– Örülök, hogy jó egészségben talállak, Druss. Hat hónapja kutatok utánad.

– Megtaláltál.

– A csatabárdról van szó.

– Ne törődj vele, atyám, mert odaveszett. Igazad volt: valóban gonosz fegyver, és örülök, hogy megszabadultam tőle.

A pap megcsóválta a fejét.

– Előkerült. Jelenleg egy Cajivak nevezetű rabló birtokában van. Mivel világéletében gyilkos volt, a fegyver sokkal gyorsabban felemésztette, mint egy hozzád hasonló erős embert. Jelenleg a Lania környéki területeken garázdálkodik: embereket kínoz, öl és csonkít meg. Mivel a háború miatt katonáink mással vannak elfoglalva, nem sokat lehet tenni a megfékezésére.

– Miért mondod el ezt nekem?

A pap egy pillanatig hallgatott, és lesütötte szemét Druss fürkésző pillantása elől.

– Figyeltelek – mondta végül. – Nemcsak a jelenben, de a múltban is: születésedtől gyerekkorodon át, amikor összeházasodtál Rowenával, majd amikor nekiláttál, hogy felkutasd őt. Ritka ember vagy, Druss. Vaskézzel kormányzod lelked azon zugait, ahol a gonosz tanyát verhetne. És rettegsz attól, hogy Bardan váljon belőled. Nos, Cajivak az újjászületett Bardan. Ki más tudná megállítani őt, ha nem te?

– Nincs vesztegetnivaló időm, pap. A feleségem ebben az országban él valahol.

A pap elvörösödött, és lehajtotta a fejét. Csak suttogni bírt, és kiérződött hangjából a szégyenkezés.

– Szerezd vissza a bárdot, és én megmondom, hol van.

Druss hátradőlt, majd sokáig és szúrósan meredt az előtte ülő vékony alakra.

– Ez méltatlan hozzád.

A pap felnézett.

– Tudom. – Széttárta a karját. – Nincs más... fizetségem... amit felajánlhatnék.

– Megragadhatnám azt a ványadt nyakadat, és kifacsarhatnám belőled az igazat – közölte drenai.

– De tudom, hogy nem teszed meg, Druss.

A harcos felállt.

– Megtalálom a csatabárdot – tett ígéretet. – Hol fogunk találkozni?

– Te csak leld meg a bárdot – én pedig meglellek téged.

A sötétben egyedül kuporgó Drusst keserűség öntötte el, amikor felidézte magában korábbi magabiztosságát. Megtalálja Cajivakot, visszaszerzi a csatabárdot, és rábukkan Rowenára. Olyan egyszerű ez!

Mekkora bolond vagy – gondolta magában. Az arca viszketett, és amikor megvakarta, mocskos ujja lehántott egy darab vart az arcáról. A lábán patkány szaladt végig, mire Druss utánakapott, de elhibázta. Térdre küzdötte magát, és érezte, hogy feje a mennyezet kövét súrolja.

Fáklyafény villant, ahogy az őr végigment a folyosón. Druss a kémlelőlyukhoz mászott, bár fény égette a szemét. A foglár, akinek arcát a drenai nem látta, lehajolt, és egy agyagedényt lökött be a kőajtós zárkába. Kenyeret most nem kapott. Druss felvette a csuprot, és felhajtotta a vizet.

– Látom, még élsz – mondta a foglár mély és fagyos hangon. – Szerintem Cajivak nagyúr már megfeledkezett rólad.. Az istenekre, szerencsés vagy! Életed végéig elélhetsz idelent a patkányokkal. – Druss hallgatott, de a hang folytatta. – Az utolsó ember, akit ebbe a zárkába dugtak, öt évet töltött benne. Amikor kivonszoltuk, már megőszült, és minden foga elrohadt. Megvakult, és kétrét görnyedve járt, akár egy vénember. Rád is ez a sors vár.

Druss a fényt figyelte, a sötét falon játszó árnyékokat. A foglár felállt, és a fény lassan kihunyt. A drenai ismét leült. Nincs kenyér...

Életed végéig elélhetsz idelent a patkányokkal... A kétségbeesés pörölycsapásként zúdult rá.

* * * * *

Pahtai érezte, hogy a kín alábbhagy, ahogy kirepült a pestis szaggatta testből. Haldoklom – ötlött az eszébe –, de nem érzett félelmet, pánik sem tört rá, csupán a harmónia békéje öntötte el, ahogy felemelkedett a levegőbe.

Éjszaka volt, és a lámpások égtek. A mennyezet alatt lebegve lepillantott Michanekre, ahogy az ágyban fekvő törékeny nő mellett ül, fogja a kezét, és meg-megsimogatja a láztól kiszáradt bőrt, miközben szerelmes szavakat sugdos. – Ez én vagyok – gondolta Pahtai, ahogy a nőt nézte.

– Szeretlek, szeretlek – suttogta Michanek. – Kérlek, ne halj meg!

A férfi nagyon fáradtnak tűnt, és Pahtai meg akarta érinteni őt. A naashani jelentette mindazt a biztonságot és szerelmet, amit valaha is kapott, és eszébe jutott az első reggel, amikor felébredt Michanek rashai otthonában. Emlékezett a ragyogó napsütésre, a kertből beáradó jázminillatra, és tudta, hogy a mellette ülő szakállas férfit ismernie kellene. De amikor a saját gondolatai közé túrt, semmit sem talált róla. Nagyon kínosan érezte magát.

– Hogy érzed magad? – kérdezte a férfi. A hangja ismerősnek tűnt, de képtelen volt emlékezetéből előcsalni a nevét. Megpróbált arra gondolni, hogy hol találkozhattak. Ekkor érte a második megdöbbenés, amely jóval erősebb volt az elsőnél.

Nem voltak emlékei! Semmi! Az arca nyilván tükrözte döbbenetét, mivel a férfi közelebb hajolt, és megfogta a kezét.

– Ne aggódj emiatt, Pahtai. Beteg voltál, nagyon beteg, de most már javulsz. Tudom, hogy nem emlékszel rám, de az idő múlásával emlékezni fogsz. – Elfordította a fejét, és odakiáltott egy másik férfinak. Az utóbbi alacsony volt, karcsú és sötét bőrű. – Nézd csak, itt van Pudri – mondta Michanek. – Aggódott miattad.

Ekkor ő felült, és könnyeket látott a kis ember szemében.

– Te vagy az apám?

A férfi megrázta a fejét.

– A szolgád és a barátod vagyok, Pahtai.

– És te, uram? – nézett Michanekre. – Te vagy az én... fivérem?

A férfi elmosolyodott.

– Ha ezt kívánod, az leszek. De valójában nem vagyok a fivéred. Mint ahogy a gazdád sem vagyok. Szabad vagy, Pahtai. – Megfogta a kezét, megcsókolta a tenyerét: puha szakálla végigcirógatta bórét.

– Akkor hát a férjem vagy?

– Nem. Csupán egy férfi vagyok, aki szeret téged. Fogd meg a kezem, és mondd el, mit érzel?

Engedelmeskedett.

– Jó kezed van: erős és meleg.

– Nem látsz semmit? Nem látsz... látomásokat?

– Nem. Kellene?

A férfi megrázta a fejét.

– Persze, hogy nem. Csak... képzelődtél, amikor magas lázzal feküdtél. Ez is csak azt jelzi, hogy mennyivel jobban vagy már. – A férfi ismét megcsókolta a kezét.

Éppen úgy, ahogy most is tette.

– Szeretlek – gondolta a lány, és hirtelen szomorúság öntötte el, hogy haldoklik. Átrepült a mennyezeten, ki az éjszakába, és a csillagokra meredt. Szellemszeme többé nem pislákoló foltoknak látta őket, hanem az éj roppant táljában ülő tökéletes és kerek testeknek. A városban béke honolt, és még a Resha körüli ellenséges tábortüzek is csupán izzó nyakláncnak tűntek

Sosem fedezte fel teljesen múltja titkait. Úgy tűnt, valamiféle próféta volt, és egy Kabuchek nevezetű kalmár birtokolta, aki azonban jóval az ostrom kezdete előtt elmenekült a városból. Pahtainak eszébe jutott, hogy egyszer elsétált a házához, abban reménykedve, hogy annak látványa előcsalja emlékeit. Ehelyett azonban csak egy feketébe öltözött, kétfejű csatabárdot markoló erős férfit látott, aki az egyik szolgával beszélgetett. A lány ösztönösen, és kalapáló szívvel osont vissza a sikátorba. A férfi olyan volt, mint Michanek, csak keményebbnek és halálosabbnak tűnt. Képtelen volt levenni róla a szemét: az eddigi legfurcsább érzések kavarogtak benne.

Gyorsan megfordult, és visszarohant arra, amerről jött.

Azóta nem próbálta meg felkutatni a múltját. De amikor Michanekkel szeretkezett, általában a kertben a virágzó fák alatt, időnként váratlanul felmerült előtte a csatabárdos férfi képe, amit félelem, és az árulás érzete követett. Michanek szerette őt, és Pahtainak úgy tűnt, mintha hűtlen lenne hozzá, amikor a másik férfi képe – akit még csak nem is ismert –, időnként betolakodott a gondolatai közé.

A lány feljebb szállt, lelke átsuhant a háború szaggatta országon, át a kizsigerelt házak, romba dőlt falvak, és a kísérteties, elhagyatott városok fölött. Azon töprengett, hogy vajon a Paradicsom felé tart-e. Hegyláncokhoz ért, ahol csúf, szürke kőerőd terpeszkedett. Ismét a csatabárdos férfira gondolt, és valami húzni kezdte a vár felé. Egy csarnokba ért, ahol egy sebhelyes arcú, gonosz tekintetű, hatalmas termetű férfi ült. Mellette volt a bárd, amelyet korábban a feketébe öltözött férfinál látott.

Utazása lefelé folytatódott, a mély, sötét, fagyos és bűzös tömlöcbe, ahol hemzsegtek a patkányok és a tetvek. A csatabárdos ott hevert, bőrét ellepték a tályogok. Aludt, és szelleme messze járt testétől. Pahtai megpróbálta megérinteni az arcát, de szellemkeze becsusszant a bőre alá. Ebben a pillanatban vette észre a vékony, lüktető és fénylő fonalat, amely a testből áradt. Keze végigsimította fényt, és azonnal megtalálta a férfit.

Egyedül volt, és rettentő csüggedés kerítette hatalmába. A lány szólt hozzá, megpróbálva erőt adni neki, de a férfi kinyúlt felé, és amit mondott, az megdöbbentette, és félelemmel töltötte el. Majd eltűnt, Pahtai pedig gyanította, hogy felébredt álmából.

Átrepült a fellegváron, végig a folyosókon, a termeken, az előszobákon és a csarnokokon. Az üresen tátongó konyhában egy öregember üldögélt. Ő is álmodott, és ez az álom vonzotta magához a lányt. Ő is ugyanabban a tömlöcben raboskodott: éveket töltött el ott. Pahtai behatolt a gondolatai közé, és szólott az álomlélekkel, majd visszarebbent az éjszakai égre.

Nem haldoklom – gondolta. – Csupán szabad vagyok.

Egy pillanat alatt visszatért Reshába, és a testébe. Elárasztotta a kín, húsának súlya pedig lehúzta, mintha csak lelke börtönébe tért volna vissza. Érezte Michanek kezének érintését, és a csatabárdosról szóló minden gondolata szertefoszlott, akár a köd a napsütésben. A kínok dacára hirtelen boldogság árasztotta el.. A férfi olyan jó volt hozzá, és mégis...

– Ébren vagy? – kérdezte Michanek mély hangja.

A lány kinyitotta a szemét.

– Igen. És szeretlek.

– Én is téged. Az életemnél is jobban.

– Miért nem házasodtunk össze soha? – kérdezte kiszáradt torokkal. A szavak reszelősen törtek elő szájából. Látta, hogy a férfi elsápad.

– Erre vágysz? Szeretnéd?

– Ez... boldoggá... tenne – felelte a lány.

– Elküldetek a papért.

* * * * *

A lány a komor hegyoldalban talált rá, ahol a téli szelek üvöltöttek a csúcsok között. Druss átfagyott, gyenge volt, végtagjai remegtek, tekintete tompán meredt a világba.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte a lány.

– Várom a halált – felelte.

– Nem viselkedhetsz így. Te harcos vagy, és egy harcos sosem adja fel.

– Nem maradt erőm.

Rowena leült mellé, és a férfi érezte, hogy meleg karja a válla köré fonódik, érezte édes leheletét.

– Légy erős – simogatta meg a haját a lány. – A csüggedés csak vereséget hoz.

– Nem tudom legyűrni a hideg követ. Nem tudok fényként ragyogni a sötétségben. A végtagjaim elrohadnak, a fogaim meglazulnak az ínyemben.

– Nincs semmi, amiért élhetnél?

– De igen – nyúlt felé a férfi. – Érted élek! Mindig is érted éltem. De sehol nem talállak.

* * * * *

A sötétségben ébredt, a tömlöc bűzében. Odamászott a kőajtó kémlelőréséhez, amelyet kezével tapogatott ki. A folyosón hűvös levegő suhant végig, amit mélyen beszívott. Fáklyafény villant, ami égette a szemét. Hunyorított, és látta, hogy a foglár végigtrappol a folyosón, majd a sötétség visszatért. Druss gyomra összeszorult, mire felnyögött. Szédülni kezdett, és hányinger tört fel a torkában.

Halvány fény derengett fel – nagy kínnal térdre gördült, és arcát a keskeny nyíláshoz nyomta. Gyér fehér szakállú öregember térdelt le odakint a folyosó kövezetére. A piciny agyaglámpásból kínzóan erős fény áradt, ami könnyet csalt Druss szemébe.

– Ó, szóval élsz! Remek – suttogta a vénember. – Ezt a lámpát, és a régi tűzszerszámot neked hoztam. Óvatosan használd. Segít megszokni a fényt. És hoztam egy kis ennivalót is. – Vászoncsomagot dugott be a kőajtó résén át, Druss pedig szó nélkül átvette. Szája túlságosan kiszáradt ahhoz, hogy szólni tudjon. – Visszajövök, amint tudok – folytatta az öreg. – Ne feledd: csak akkor gyújts fényt, ha a foglár elment.

Druss hallotta, ahogy a férfi lassan elindul a folyosón. Mintha ajtócsapódást is hallott volna, de ezt nem tudta biztosan megmondani. Remegő kézzel behúzta a lámpást a tömlöcébe, és letette a földre maga mellé. Majd megragadta a csomagot, és az apró tűzszerszámot is.

A fénytől nedvedző szemmel kibontotta a batyut, amelyben két almát, egy darab sajtot és szárított húst talált. Amikor beleharapott az egyik almába, elviselhetetlenül ízletesnek érezte, bár a leve szúrta vérző ínyét. A nyelés már-már a fájdalom határát súrolta, de a kisebb kellemetlenséget elnyomta a hűs íz. Majdnem kiokádta az egészet, de visszafojtotta hányingerét, és lassan befalta a gyümölcsöt. Összeszorult gyomra a második alma után lázadt fel; utána már csak ült sötétben, a drágakőnél és aranynál is értékesebb kincsként szorongatva a sajtot és a húst.

Miközben arra várt, hogy gyomra elcsituljon, körülnézett kicsiny cellájában, és most először vette észre a benn uralkodó mocskot és rothadást. A kezére meredt, és látta, hogy bőre felrepedt, csuklóját és karját pedig kelések csúfítják el. Bőrzekéjét elvették tőle, gyapjúingében pedig csak úgy hemzsegtek a tetvek. Az egyik fal sarkában észrevett egy apró lyukat: ezen át közlekedtek a patkányok.

A csüggedést a harag váltotta fel.

A fénytől elszokott szeme folyamatosan könnyezett. Levette ingét, és lepillantott csont és bőr testére. Karjai már nem duzzadtak az erőtől, csuklója és könyöke szinte átdöfték borét. De élek – mondta magában. – És túlélem ezt is.

Megette a sajtot és a hús felét. Bármennyire be akarta falni az egészet, nem tudhatta, hogy visszajön-e az öreg, így visszacsomagolta a húst, és az övébe gyömöszölte.

Szemügyre vette a tűzszerszámot, és látta rajta, hogy régies megmunkálású: egy éles kovadarabot kellett nekiütni a dobozka fűrészes belsejének, ami lángra lobbantotta a szerszám alján elhelyezett porított taplót. Elégedetten állapította meg, hogy a sötétben is tudja majd használni, de azért habozva fújta el a lámpást.

Az öregember visszatért – de csak két nap múlva. Ezúttal szárított barackot hozott, egy darab sonkát, valamint egy szütyőben taplót.

– Fontos, hogy ruganyos maradj – mondta Drussnak. – Nyújtózz ki a padlón, és tornázz!

– Miért teszed ezt értem?

– Évekig ültem ebben a cellában, szóval tudom, hogy milyen. Erőt kell gyűjtened, és erre két mód is van: legalábbis én kettőt fedeztem fel. Feküdj hasra, kezedet tedd a padlóra a vállad alá, és egyenesen tartott lábbal lökd magad felfelé, csak a karodat használva. Ezt annyiszor ismételd meg, ahányszor csak bírod. És számolj! Mindennap próbálj meg eggyel többet csinálni. A másik mód: feküdj a hátadra, és emeld fel a lábadat, egyenesen tartva! Ez megerősíti a hasizmokat.

– Mennyi ideig voltál itt? – kérdezte Druss.

– A legjobb nem gondolni erre – tanácsolta az öreg. – A testedre összpontosíts. Legközelebb hozok kenőcsöt a fekélyeidre, és tetűirtó port is.

– Hogy hívnak?

– Az a legjobb, ha nem ismersz. Tudod, ara az esetre, ha esetleg megtalálnák a lámpát.

– Az adósod vagyok, barátom, és én mindig megfizetem az adósságomat.

– Erre nem lesz lehetőséged – csak akkor, ha ismét megerősödsz.

– Úgy lesz – fogadkozott Druss.

Amikor az öregember távozott, a drenai meggyújtotta a lámpást, és lefeküdt a hasára. A válla alá nyomta kezét, és felfelé tolta testét. Nyolcig jutott, mielőtt a mocskos padlóra rogyott volna.

Egy héttel később már harmincat tudott csinálni. A hónap végére pedig százat.

3

A főkapunál álló őr összehúzta szemét, ahogy a három lovasra meredt. Egyiket sem ismerte, de azok hányaveti magabiztossággal közeledtek, fecserészve és nevetgélve. Az őr eléjük lépett, hogy megállítsa őket.

– Kik vagytok?

Az első férfi, egy szőke hajú, karcsú harcos, akinek vállszíjából négy kés meredt elő, leszállt a pej kancáról.

– Éjszakai szállást kereső utazók vagyunk. Van valami gond? Csak nem dühöng pestis a városban?

– Pestis? Persze, hogy nem dühöng a pestis – felelte az őr, és sietve felrajzolta a levegőbe az óvó szarv jelét. – Honnan jöttetek?

– Laniából lovagoltunk, és Capalisba, meg a tengerpart felé tartunk. Nem vágyunk másra, csak egy fogadóra.

– Itt nincsenek fogadók. Ez Cajivak nagyúr erődje.

A másik két lovas nem szállt le hátasáról. Az őr felpillantott rájuk: egyikük karcsú és sötét hajú volt, vállán íjat vetett át keresztbe, nyeregkápájáról pedig tegez lógott alá. A másik széles karimájú bőrkalapot viselt, és fegyvertelen volt, leszámítva irdatlan vadászkését, amely már-már rövidkardnak is beillett.

– Tudunk fizetni a szállásért – mosolyodott el fesztelenül a szőke férfi. Az őr megnyalta az ajkát. A jövevény keze eltűnt az övén viselt erszényben, és egy vaskos ezüstöt húzott elő, amelyet az őr tenyerébe ejtett.

– Nos... faragatlanság lenne elzavarni benneteket – vágta zsebre a pénzt a kapuálló. – Rendben van. Lovagoljatok egészen a főtérig, és ott forduljatok balra! Egy kupolás épületet fogtok majd látni, amelynek keleti oldalán keskeny köz fut. Ott áll egy taverna. Ügyeljetek, mert kemény hely, és sok a verekedés. De Ackae-nak, a tulajnak vannak hátul szobái. Mondjátok meg neki, hogy Ratsin küldött titeket.

– Ez roppant kedves a részedről – mondta a szőke férfi, és nyeregbe szállt.

Ahogy belovagoltak a városba, az őr megcsóválta a fejét. Valószínűtlen, hogy újra látom őket – gondolta magában. – Valószínűtlen, ennyi arannyal a zsebükben, és egyetlen kard nélkül.

* * * * *

Az öreg szinte minden nap eljött, és Druss egyre becsesebbnek tekintette ezeket a látogatásokat. A vénember sosem maradt sokáig, de amit mondott, azt velősen, okosan és lényegretörően tette.

– Amikor kijutsz, a legnagyobb veszély a szemedre leselkedik. Túlságosan hozzászokott már a sötétséghez, és a nap megvakíthat – akár örökre is. Én majdnem egy hónapig nem láttam azután, hogy kivonszoltak innen. Bámulj bele a lámpa fényébe, hajolj olyan közel, ahogy csak tudsz, és kényszerítsd a szembogaradat, hogy összehúzódjon!

Druss mostanra olyan erős lett, amilyen erős csak lehetett ezen a helyen, így az utolsó éjjel így szólt az öreghez:

– Se holnap, se azután ne gyere!

– Miért?

– A távozást fontolgatom – felelte a drenai, mire az öreg felnevetett. – Komolyan beszélek, barátom. Két napig ne gyere!

– Innen nincs kiút. A kőajtót csak két ember tudja megmozdítani, és két csap tartja a helyén.

– Ha igazad van, akkor három nap múlva itt találkozunk.

Most pedig némán üldögélt a sötétben. A balzsam, amit barátja hozott, a legtöbb fekélyt begyógyította, a tetűirtó por pedig a legszívósabb élősködők kivételével mindegyiküket meggyőzte, hogy máshol keressenek szállást – bár a portól úgy viszketett, mintha maga az ördög vakargatná a hátát. Az eltelt hónapokban kapott étel visszaadta Druss erejét, és a fogai többé már nem lötyögtek az ínyében. Eljött az idő – gondolta magában. – Ennél jobb alkalmam úgysem adódik.

Némán várta, míg véget ér a nap.

Végül meghallotta a foglár lépteit odakint. Az őr agyagcsuprot lökött be a nyíláson, majd egy darab száraz kenyeret. Druss moccanás nélkül ült a sötétben.

– Itt az étel, fekete szakállú patkányom! – kiáltotta a foglár.

Néma csend honolt.

– Jól van, ahogy tetszik. Nemsokára másként gondolod majd.

Teltek-múltak az órák. Fáklyafény lobbant a folyosóban, és hallotta, hogy a foglár megáll cellája előtt, majd továbbindul. Druss még egy órát várt, azután meggyújtotta lámpását, és befalta az utolsó darab húst, amelyet még az öreg hagyott nála az előző éjszakán. Az arcához emelte a lámpást, és összehúzott szemmel rámeredt a piciny lángra, amelyet ide-oda mozgatott. A fénye nem szúrt már annyira, mint korábban. Elfújta a lámpást, a hasára fordult, és százötven fekvőtámaszt csinált.

Majd elaludt...

Arra ébredt, hogy megérkezik a foglár. A férfi letérdelt a keskeny nyílásnál, de Druss tudta, hogy alig néhány hüvelykre lát csak be a sötétbe. Az étel és a víz érintetlen volt. Az egyetlen kérdést azt jelentette, hogy a foglár törődik-e azzal, hogy foglya él-e, hal-e. Cajivak azzal fenyegetőzött, hogy amikor Drusst ismét a színe elé vonszolják, a drenai a megváltó haláért fog könyörögni. Vajon örülni fog a nagyúr, ha megtudja, hogy a foglár megfosztotta ettől az örömtől?

Hallotta, amint a férfi szitkozódik, majd elindul arra, ahonnan jött. Druss szája kiszáradt, szíve hevesen vert. Teltek a percek – a hosszú, végtelennek tűnő percek. Majd a foglár visszatért, és éppen valakihez beszélt.

– Nem az én hibám. Maga a nagyúr rendelkezett a fejadagjáról.

– Szóval az ő hibája. Ezt akarod mondani?

– Nem! Nem! Senki nem hibás! Talán gyenge volt a szíve, vagy ilyesmi. Talán csak megbetegedett. Igen, valószínűleg csak beteg. Egy időre nagyobb zárkába visszük.

– Remélem igazad van! – mondta egy hang higgadtan. – Egyébként saját beleid szolgálnak majd nyakláncodul.

Valami megcsikordult, majd ismét, és Druss gyanította, hogy a reteszcsapokat húzták félre.

– Rendben, és most egyszerre! – kiáltotta az előbbi hang. – Húzd! – A kő felnyögött, ahogy a férfiak kifelé rántották az ajtót.

– Az istenekre, micsoda bűz! – zsörtölődött az egyik őr, ahogy bedugta fáklyáját a cellába. Druss torkon ragadta a fickót, berántotta, majd kivetődött a résen, és vetett egy bukfencet. Felállt, de a rátörő szédüléstől megtántorodott, mire az egyik őr felnevetett.

– Itt van hát a hullád – közölte a foglárral, és Druss hallotta a tokjából előhúzott kard csikordulását. Alig látott: három fáklya égett vakító fénnyel. Egy alak lépett felé.

– Vissza a lyukba, te patkány! – kiáltotta az őr, ám a fogoly előrevetette magát, és arcon vágta a férfit. A vassisak lerepült a fickó fejéről, ahogy teste hátracsapódott, feje pedig hatalmasat koppant a tömlöc falán.

De máris jött a következő. Druss szeme azonban már hozzászokott a fényhez, így látta, hogy a férfi a fejét veszi célba. Lebukott, belépett az ütés mögé, és öklével belecsapott az őr hasába. A katona azonnal kétrét görnyedt, és a levegő hangos süvítessél távozott tüdejéből. A rab ökölbe szorított keze lesújtott a férfi nyakára: émelyítő reccsenés hallatszott, az őr pedig arccal előre a földre zuhant.

A foglár éppen megpróbált kikecmeregni a zárka nyílásán át, amikor Druss felé fordult. A férfi rémülten felvisított, és visszaaraszolt a cellába. Druss a bejárathoz rántotta az első őrt, és belökte az eszméletlen alakot. A másik fickó halott volt, de teteme követte az elsőt. A levegőért kapkodó Druss a kőajtóra meredt. A harag váratlanul, lángnyelvként lobbant fel benne. Leguggolt, mindkét kezével megragadta az ajtót, és befelé lökte. Ezután leült, és lábával teljesen benyomta. Perceken át hevert kimerülten a kövön, majd odamászott a reteszekhez, és a helyükre tolta őket.

Druss szeme előtt fények táncoltak, szíve pedig olyan gyorsan vert, hogy nem is tudta számolni a dobbanásokat. Mégis talpra kászálódott, és óvatosan a résnyire nyitott ajtóhoz lépett, majd kikukucskált a folyosóra. Az ablakon át napfény ömlött be, és a fénysugárban porszemcsék táncoltak a levegőben. Leírhatatlanul gyönyörű látvány volt.

A folyosó üresen tátongott. Két széket látott, meg egy asztalt, rajta két kupával. Elindult a folyosón, megállt az asztalnál, belenézett a kupákba, és mindkettőből kiitta a vizezett bort. A falak mentén zárkák sorakoztak, de mindegyiket vasrácsos ajtó zárta le. Elért egy újabb faajtóhoz, amely mögött sötét, megvilágítatlan lépcsősor húzódott.

Ahogy lassan felfelé lépdelt, ereje egyre fogyott, de dühe egyre csak űzte felfelé.

* * * * *

Sieben leplezetlen rémülettel meredt a kézfején mászó apró fekete rovarra.

– Ez elviselhetetlen – jelentette ki.

– Hogyan? – kérdezte a keskeny ágyán heverő Varsava.

– A szobában hemzsegnek a bolhák – felelte Sieben, nagy-és mutatóujja közé csippentve és szétmorzsolva a rovart.

– Úgy tűnik, kedvelnek téged, költő – vetette közbe Eskodas, és kisfiúsán elvigyorodott.

– A halált kockáztatni egy dolog – felelte Sieben fagyosan. – A bolhák meg egy másik. Még meg sem néztem az ágyat, de gyanítom, hogy csak úgy nyüzsögnek benne az állatvilág jeles tagjai. Szerintem azonnal neki kellene látnunk a mentésnek.

Varsava felkacagott.

– Valószínűleg sötétedés után lenne a legjobb – közölte. – Három hónappal ezelőtt jártam itt, amikor a gyermeket visszavittem az apjának. Így tudtam meg, hogy Druss is itt raboskodik. A tömlöcök, ahogy az várható volt, a legalsó szinten vannak. Fölöttük húzódnak a konyhák, afölött pedig a nagy csarnok. A tömlöcökből csak a csarnokon át lehet kijutni, ami azt jelenti, hogy az alkony leszálltával be kell jutnunk a vártoronyba. A foglárok éjszaka nem dolgoznak, vagyis ha el tudunk bújni a várban, és kivárjuk az éjfélt, rábukkanhatunk Drussra, és kimenekíthetjük. Az erődítmény elhagyása már más kérdés. Ahogy ti is láttátok, nappal mindkét kaput őrzik, éjszakára pedig bezárják őket. Őrszemek állnak a falakon, és a tornyokban is.

– Mennyien vannak? – kérdezte Eskodas.

– Amikor utoljára itt jártam, öten tartózkodtak a főkapu közelében.

– Hogy jutottál ki a gyerekkel?

– Mivel még csak egy kisfiú volt, zsákba dugtam, és nem sokkal pirkadat után távoztam, a nyereg mögé kötözve a zsákot.

– Nem hiszem, hogy Druss beleférne egy zsákba – jegyezte meg Sieben.

Varsava felkelt, és leült a poéta mellé.

– Ne úgy gondolj rá, ahogy egykor megismerted őt, költő. Több mint egy évet töltött el egy kicsiny, ablaktalan cellában. Aligha kaphatott több ételt annál, mint ami éppen csak életben tartotta. Már nem az az óriás, akinek megismertük. És valószínűleg megvakult... vagy megőrült. Talán mindkettő.

Csend telepedett a szobára, ahogy mindannyian felidézték magukban a csatabárdost, akivel egykor együtt harcoltak.

– Bárcsak hamarabb tudomást szereztem volna róla – dünnyögte Sieben.

– Magam sem tudtam – mondta Varsava. – Azt hittem, megölték.

– Ez furcsa – szólalt meg Eskodas. – Sosem hittem, hogy bárki is legyőzheti Drusst... még egy sereg sem. Mindig olyan... lebírhatatlannak látszott.

Varsava kuncogott.

– Tudom. Néztem őt, ahogy fegyvertelenül besétál a horpadásba, ahol vagy egy tucat férfi kínzott egy öregembert. Úgy tört át rajtuk, ahogy a kasza hasítja a füvet. Lenyűgöző volt.

– No, és hogyan tovább? – kérdezte Sieben.

– Felkeressük a nagycsarnokot, hogy lerójuk tiszteletünket Cajivak nagyúr előtt. Már ha nem végez velünk azonnal!

– Ó, ez remek terv – jelentette ki Sieben, és hangja csak úgy csöpögött a gúnytól.

– Akad jobb?

– Szerintem igen. El lehet képzelni, hogy az efféle mocskos helyen milyen kevés szórakozási lehetőség adódik. Egyedül megyek, és bejelentem magam, majd felajánlom, hogy a vacsorámért elszórakoztatom őket.

– Megkockáztatom, hogy udvariatlannak tűnjek, de nem hiszem, hogy hőskölteményeidet olyan jól fogadnák, ahogy azt te gondolod – közölte Eskodas.

– Kedves fiam, én énekművész vagyok. Olyan dalt zengek, amely bármely hallgatóságot kielégít.

– Nos, ez a hallgatóság Ventria, Naashan, valamint kelet és nyugat söpredékéből áll. Akadnak köztük drenai renegátok, vagriai zsoldosok, és ventriai zsiványok.

– Elkápráztatom őket – fogadkozott Sieben. – Adjatok egy fél órát, hogy bemutatkozhassam, majd induljatok a csarnokba! Fogadom, hogy senki sem fogja észrevenni, amikor beléptek.

– Honnan fakad ez a szerénység? – érdeklődött Eskodas.

– Ez egy olyan ajándék, amire nagyon büszke vagyok.

* * * * *

Druss elérte a második szintet, és megállt a lépcső tetején. Hallotta, hogy nem messze tőle csomó ember jön-megy, hallotta a tisztogatott edények és az előszedett evőeszközök csörömpölését. Érezte a frissen sütött kenyér illatát, amibe a roston sült hús nyálcsordító szaga keveredett. Nekidőlt a falnak, és megpróbált gondolkodni. Itt nem juthat át észrevétlenül. A lába sajgott, ezért leguggolt.

Mihez kezdjen?

Közeledő léptek zaját hallotta, és talpra lökte magát. Egy iszonyatosan hajlott hátú, karikalábú vénember jött, kezében egy vizes vödörrel. Felemelte fejét, ahogy Druss közelébe ért, és orrlyukai kitágultak. Druss látta, hogy szemét hályog borítja, és átlátszatlan hártya fedi. Az öreg letette a vödröt, és felé nyúlt.

– Te vagy az? – suttogta.

– Vak vagy?

– Majdnem teljesen. Mondtam, hogy öt évet töltöttem a zárkában. Gyere utánam. – Az öreg a földön hagyta a vödröt, és elindult visszafelé, befordult egy tekergőző folyosóra, majd egy keskeny lépcsőn lefelé indult. Belökött egy ajtót, és bevezette Drusst. A kicsiny szobába egy ablaknyíláson át tűzött be a napsugár. – Itt várj! Hozok neked enni- és innivalót.

Rövid időn belül visszatért, egy frissen sütött fél cipóval, egy darab sajttal és egy korsó vízzel. Druss befalta az ételt, és nagyot kortyolt a vízből, majd letelepedett a priccsre.

– Köszönöm a kedvességedet. Nélküled rosszabb sors várt volna rám még a halálnál is: mindörökre elvesztem volna.

– Csak egy adósságot róttam le – felelte a megrokkant férfi. – Egy ember táplált engem is, éppen úgy, ahogy én téged. Őt ezért megölték: Cajivak karóba húzatta. De nekem sose lett volna ehhez bátorságom, ha egy istennő nem keres fel álmomban. Ő hozott ki a tömlöcből?

– Istennő?

– Beszélt rólad, a szenvedésedről, és engem elöntött a szégyen gyávaságom miatt. Megesküdtem neki: mindent megteszek, ami csak az erőmből telik, hogy segítsek rajtad. Ő megérintette a kezemet, amikor pedig felébredtem, elmúlt a hátfájásom. Ő tüntette el a követ?

– Nem. Átvertem a foglárt. – Elmesélte, hogy miként csapta be a férfit, majd harcát az őrökkel.

– Késő éjjelig nem bukkannak rájuk – mondta a nyomorék.

– Ó, de szeretném hallani a sikolyaikat, amikor a patkányok rájuk másznak a sötétben!

– Miért mondtad, hogy az álmodban látott asszony istennő volt? – kérdezte Druss.

– Elárulta a nevét: Pahtainak hívták, aki a földanya lánya. És álmomban azon a zöldellő dombvidéken sétált velem, ahol a fiatalságomat töltöttem. Sosem feledem el őt.

– Pahtai – suttogta maga elé Druss. – Engem is felkeresett a zárkámban, és erőt öntött belém. – Felállt, és rátette kezét a vénember hátára. – Sokat kockáztattál, hogy megments, és én nem töltök annyi időt ebben a világban, hogy vissza tudjam fizetni ezt.

– Hogyhogy nem töltesz? – ismételte az öreg. – Elrejtőzhetsz itt, és sötétedés után elmenekülhetsz. Kerítek egy kötelet, amelyen leereszkedhetsz a fal mentén.

– Nem. Meg kell találnom Cajivakot, és végeznem kell vele.

– Jó – felelte az Öreg. – Az istennő felruház a hatalmával, ugye? Ő tölt el majd erővel?

– Attól tartok, nem. Csak egymagam leszek.

– Meg fogsz halni! Ne próbáld meg – könyörgött az öreg, és könnyek csorogtak hártyás szeméből. – Kérve kérlek. Szét fog zúzni, hiszen Cajivak egy szörnyeteg, aki tíz ember erejével bír. Nézz magadra! Én nem látlak tisztán, de tudom, hogy milyen gyenge lehetsz. Van esélyed, hogy élj, hogy szabad legyél, hogy a nap süsse arcodat. Még fiatal vagy: mit érsz el azzal, ha megpróbálkozol ezzel a bolondsággal? Szét fog zúzni, és vagy megöl, vagy visszaküld a föld alatti lyukba

– Nem arra születtem, hogy elfussak – mondta Druss –, bízz bennem: nem vagyok olyan gyenge, ahogy azt hiszed. Amúgy te is láttad. Most mesélj a lakótoronyról, és arról, hogy hova vezet a lépcső.

* * * * *

Eskodas nem érzett halálfélelmet, mivel az életet sem szerette – ezt a tényt már évek óta beismerte önmaga előtt. Amióta apját kivonszolták otthonukból, és felakasztották, igazi örömet sosem érzett. A veszteség rátelepedett, de nyugodtan és hűvösen fogadta. A hajón azt mondta Siebennek, hogy szeret embereket ölni, de ez nem volt igaz. Nem érzett semmit, amikor nyila célba talált, leszámítva a pillanatnyi elégedettséget, ha különösen jól célzott.

Miközben Varsava oldalán a szürke és vészjósló csarnok felé lépdelt, azon merengett, hogy meg fog-e halni. Drussra gondolt, aki odalent raboskodott az öregtorony alatt egy sötét, büdös tömlöcben, és azon kezdett töprengeni, vajon mit tenne vele egy ilyen rabság. Nem lelte különösebb örömét a világban: sem a hegyekben, sem a tavakban, sem az óceánokban, sem a völgyekben. Hiányoznának vajon? Kételkedett benne.

Varsavára pillantott, és látta, hogy a harcos feszült és éber. Eskodas elmosolyodott. Nem kell félnem – gondolta magában.

Hiszen csak a halál az.

A két férfi megmászta a lakótorony nyitott és őrizetlen kapujához vezető kőlépcsőket. Eskodas belépett, és hatalmas nevetést hallott a csarnok felől. Odamentek a főbejárathoz, és benéztek. Vagy kétszázan ülték körül a három hatalmas asztalt, és a terem túlsó felén, egy nagyjából hat láb magas emelvényen, ott trónolt maga Cajivak. A férfi egy díszesen faragott, óriási ébenfa széken foglalt helyet, és mosolygott. Előtte, az egyik asztalon állt Sieben.

A költő rázendített. Olyan obszcén, vérforraló történetet adott elő, hogy Eskodasnak tátva maradt a szája. Hallotta már Siebent, amint eposzokat mond, ősi költeményeket citál, vagy a filozófiáról értekezik, de még sosem hallotta a poétát szajhákról és szamarakról verselni. Varsava hangosan nevetett, amikor Sieben egy vulgáris, kétértelmű kifejezéssel zárta le a történetet.

Eskodas körbenézett a csarnokban. Fölöttük karzat húzódott, és meglátta az oda vezető mélyített lépcsősort. Jó rejtekhelynek tűnt, így oldalba bökte Varsavát.

– Körülnézek odafent – súgta oda. A pengeművész bólintott, Eskodas pedig észrevétlenül átballagott a tömegen, és elindult felfelé. A keskeny karzat körbefutott a csarnokban. Ajtók nem nyíltak rá, és ha valaki leült, akkor odalentről senki nem vehette észre.

Sieben éppen egy történet adott elő a hősről, akit a gonosz ellenség elfogott. Eskodas megállt, hogy hallgassa.

– A vezér elé hurcolták, aki azt mondta, hogy kap egy lehetőséget az életben maradásra, ehhez négy próbát kell kiállnia. Először mezítláb kell végigsétálnia egy forró parázzsal teli árkon. Másodszor meg kell innia egy iccényit a legerősebb pálinkából. Harmadszor be kell mennie egy barlangba egy fogóval, és ki kell húznia a fogát egy emberevő oroszlánnak. Végül szeretkeznie kell a falu legrondább banyájával.

– Hősünk tehát lehúzta csizmáját, és rálépett a forró parázsra. Férfiasan áthaladt az árkon, a másik oldalon felkapta a literes butykost, és felhajtotta a pálinkát, majd elhajította az edényt. Ezután betámolygott a barlangba, ahonnan kisvártatva rettenetes zajok szűrődtek ki: szitkozódás, morgás, sikoltozás és dörömbölés. A hallgatózóknak mind jéggé fagyott a vére. Végül a harcos kibotorkált a napfénybe. „Na, ez megvolt – mondta. – És most lássuk azt a fogfájós nőszemélyt!”

A felcsapó röhögés még a gerendákat is megrázta, Eskodas pedig ámultan csóválta a fejét. Látta Siebent Capalisban, amint a költő a tréfákat és adomákat mesélő harcosokat hallgatta. A poéta egyszer sem nevetett, de még csak nem is szórakozott jól ezeken a történeteken. Most viszont itt állt, és láthatóan nagy élvezettel adta elő őket.

Az íjász tekintete Cajivakra esett, és látta, hogy a vezér már nem nevet, hanem hátradől trónján, és ujjaival a karfán dobol. Eskodas számtalan gonosz embert ismert, és jól tudta, hogy egyesek olyan szépek, akár az angyalok: jóképűek, tiszta tekintetlek, aranyhajúak. De Cajivak annak tűnt, ami valójában volt: sötétnek és rosszindulatúnak. Druss fekete bőrzekéjét viselte, az ezüst vállvérttel, és Eskodas észrevette, hogy időnként végigsimít a trónhoz támasztott csatabárd fekete nyelén. Snaga volt az.

A gigászi harcos hirtelen felemelkedett ültéből.

– Elég ebből! – bömbölte, mire Sieben elhallgatott. – Nem tetszik az előadásod, bárd, úgyhogy karóba húzatlak. – A csarnokra néma csend telepedett. Eskodas előhúzott egy nyilat a tegezből, és az íjhúrra illesztette. – No? Van még tréfád, mielőtt meghalsz?

– Már csak egy – felelte Sieben, és farkasszemet nézett az eszelőssel. – A múlt éjjel álmodtam, méghozzá rettenetes álmot. Azt álmodtam, hogy beléptem a Pokol kapuján: odabent tűz és gyötrelem lakozott, rettentő kísérteties volt minden. Én borzasztóan megrémültem, de ekkor megpillantottam egy őrálló démont. „Van innen kiút?” – kérdeztem tőle, mire azt felelte, hogy csak egyetlen ilyen út létezik, és eddig még senki sem jutott ki rajta. Elvezetett egy tömlöchöz, amelynek keskeny kémlelőnyílásán benézve a legborzalmasabb nőt pillantottam meg, akit csak valaha is láttam. Leprás volt, szivárgó tályogok borították testét, nem volt foga, és vénebb volt magánál az időnél is. Maradék hajában férgek másztak. Az őr így szólt: „Ha egész éjjel tudsz vele szeretkezni, elmehetsz.” És tudod, nekikészültem, hogy megpróbáljam. De amikor előreléptem, megpillantottam egy másik ajtót, és benéztem oda. Tudod, mit láttam odabent, nagyúr? Téged láttalak. A leggyönyörűbb nővel szeretkeztél, akit valaha is láttam. És én így szóltam az őrhöz: „Miért kell nekem ezzel a banyával összefeküdnöm, amikor Cajivak ilyen szépséget kap?” És ő így felelt: „Nos, úgy tisztességes, hogy a nőknek is legyen esélyük a kijutásra.”

Eskodas még a karzatról is látta, hogy Cajivak arcából minden szín kifut. Amikor megszólalt, hangja durván, de reszketegen tört elő.

– Az örökkévalóságig nyújtom haláltusád – fogadkozott.

Eskodas megfeszítette az íjhúrt... és megtorpant. Az emelvény mögött egy férfi tűnt fel: csimbókos és mocskos szakállt viselt, arca feketére színeződött a beleivódott kosztól. A férfi rohanni kezdett, vállával nekiszaladt a trón magas háttámlájának, amitől a hadúr lerepült az emelvényről, Cajivak fejjel zuhant neki az asztalnak, amelyen Sieben állt.

A tetőtől talpig mocskos harcos meglendítette a csillogó csatabárdot, és hangja átzúgott a csarnokon.

– No, akarsz könyörögni, te nyomorult kurafi?

Eskodas felkacagott, és rádöbbent, hogy mégis maradtak az életben olyan pillanatok, amelyeket élvezni tud.

* * * * *

Ahogy meglendítette a csatabárdot, és megérezte markában a hűvös, fekete nyelet, új erő töltötte el. Mintha tűz dübörgött volna végig erein, elárasztva minden izmát és porcikáját. Druss ebben a pillanatban úgy érezte magát, mintha megújult és újjászületett volna. Még sosem volt olyan pompásan, mint most. Könnyűnek érezte magát, élettel telinek – mintha egy béna ismét használni tudná a végtagjait.

Nevetése betöltötte a csarnokot, és lepillantott Cajivakra, aki most kászálódott talpra a tányérok és kupák halma alól. A hadúr arca szinte ellilult, szája eltorzult.

– Az az enyém! – bömbölte Cajivak. – Add vissza!

A körülötte állók meglepődve néztek rá ennek hallatán. Dühöt és erőszakot vártak, ehelyett azt látták, hogy a rettegett nagyúr szinte könyörögve nyújtja ki a kezét.

– Gyere és vedd el! – hívta Druss.

Cajivak habozott, és megnyalta a száját.

– Öljétek meg! – rikoltotta váratlanul A harcosok erre talpra ugrottak, és a legközelebb álló férfi kardot rántott, majd az emelvény felé rohant. Nyílvessző fúródott a torkába, ledöntve a lábáról. Minden mozgás megszűnt a teremben, ahogy a több tucatnyi fegyveres a csarnokot pásztázta, a rejtőzködő íjászt keresve.

– Miféle embert választottatok vezéreteknek! – törte meg váratlanul Druss dörgő hangja a csendet. – Lába a levesetekben ázik, mert túl rémült ahhoz, hogy szembenézzen azzal az emberei, akit tömlöcbe dugott, és maradékkal etetett. A csatabárdot akarod? – kérdezte Cajivaktól. – Ismét csak azt mondom: gyere és vedd el. – Megpörgette a fegyvert, és lecsapott a trónra. A fegyver remegve állt meg a fában, pillangószárny formájú pengéje mélyen belefúródott a deszkázatba. Druss ellépett a bárdtól, a harcosok pedig várták, hogy mi lesz.

Cajivak hirtelen megmozdult, két gyors lépést tett, és az emelvény felé vetődött. A hatalmas teremtű ember irdatlan vállakkal és óriási karokkal dicsekedhetett, de most Mashrapur egykori bajnokának balegyenesébe ugrott, amitől szája rálapult fogaira, azt ezt követő jobbhorog pedig telibe találta az állát. A rablóvezér az emelvényre zuhant, ahonnan leesett a padlóra, és a hátára érkezett. De máris felpattant, és ezúttal lassan indult felfelé az emelvény lépcsőin.

– Összetörlek, te fattyú! Kitépem a beleidet, és megetetem veled!

– Álmodozz csak! – gúnyolódott Druss. Amikor Cajivak rárontott, a drenai elélépett, hogy fogadja, és egy balegyenest mért a hadúr szívgödrére. A nagyobb termetű férfi felmordult, de alulról indított jobbkezese Druss homlokán csattant, hátralökve a csatabárdost. Cajivak balja máris villant, és kinyújtott ujjai ellenfele szeme felé kaptak. Druss leszegte a fejét, így az ujjak a homlokába döftek, és a hosszú körmök felhasították bőrét. Cajivak megragadta őt, de marka alig zárult össze Druss ingén, az elrohadt anyag máris szétszakadt. A hadúr egyensúlyát vesztve hátratántorodott, a drenai pedig lépett egyet előre, és két irtózatos ütést mért a férfi hasára, amitől rögtön olyan érzése támadt, mintha ujjai kőfalba csapódtak volna. A gigászi teremtű alak felröhögött, és felütése majdnem a levegőbe emelte Drusst. Az orra eltört, és vér csorgott belőle, de amikor Cajivak ráugrott, hogy végezzen vele, a csatabárdos ellépett oldalra, és elgáncsolta a nagyobb fickót, aki hatalmasat esett, de vetett egy bukfencet, és rögvest talpra szökkent.

Druss kezdett fáradni, ahogy a csatabárdból áradó erő elszivárgóit izmaiból. Cajivak ismét rávetette magát, de a drenai balra cselezett, mire ellenfele kissé elfordult tőle – és egyenesen belevetődött a száján csattanó jobbhorogba, amitől alsó ajka felnyársalódott a fogaira. Druss ballal csapott, majd megint jobbal. Cajivak jobb szeme felett felhasadt a bőr, vér csorgott végig az arcán, és a férfi hátratántorodott. Majd elhúzta átszúrt ajkát a fogairól – és véres vigyort villantott a drenaira. Druss egy pillanatra megzavarodott, Cajivak pedig előrehajolt, és kitépte Snagát a fából.

A csatabárd vörösen csillant a lámpások fényében.

– Most megdöglesz, kis ember! – acsarogta Cajivak.

Felemelte a fegyvert, Druss pedig meglódult, lépett egyet, majd felugrott a levegőbe, jobb lábával telibe találva a hadúr térdét. Az ízület robbanásszerű reccsenést hallatott, az óriás pedig sikoltozva a földre zuhant, elejtve a bárdot. A fegyver megpördült a levegőben – majd aláhullt, és a fej két felső csúcsa pontosan a hadúr lapockája alatt fúródott a testbe, átütve a bőrzekét, és az alatta levő húst. Cajivak rántott egyet a testén, mire a fegyver kiszakadt belőle, mire Druss letérdelt, és ismét kézbe vette a csatabárdot.

A fájdalomtól eltorzult arcú sebesült ülő helyzetbe tornászta magát, és leplezetlen gyűlölettel meredt a drenaira.

– Tiszta vágás legyen! – kérte higgadtan.

A még mindig térdelő Druss bólintott, majd vízszintes ívben megsuhintotta Snagát. A bárd éle belevágott Cajivak bikanyakába, átmetszve izmot, inat, és csontot. A test jobbra dőlt, a fej balra gurult, ahol egyet pattant az emelvényen, majd lebucskázott a csarnok padlatára. Druss felállt, és szembefordult a döbbent harcosokkal. Hirtelen fáradtság tört rá, így lerogyott Cajivak trónjára.

– Valaki hozzon egy kupa bort! – parancsolta.

Sieben felkapott egy flaskát, és lassan odaballagott az ülő csatabárdoshoz. Druss rámeredt.

– A fenébe is, nem kapkodtad el az érkezésed!

4

A csarnok túlsó végében álló Varsava gyönyörködött a látványban. Cajivak teste a emelvényen hevert, és vére bemocskolta a fapadlózatot. A teremben harcosok álltak, le nem véve szemüket a Cajivak trónján ücsörgő férfiról. Varsava felpillantott a karzatra, ahol Eskodas várt, még mindig húrra tett vesszővel.

És most mi lesz? – gondolta Varsava, és körülnézett a csarnokban. Több mint száz gyilkos tartózkodott idebent. A pengeforgató szája kiszáradt: a természetellenes csendnek bármely pillanatban vége szakadhatott. Mi lesz hát? Megrohanják vajon az emelvényt? És mit tesz Druss? Felkapja a bárdját, és rájuk támad?

Nem akarok itt meghalni – gondolta, miközben azon töprengett, hogy mit tenne, ha a haramiák megtámadnák Drusst. Közel állt a hátsó kijárathoz – senki nem venné észre, ha kisurranna az éjszakába. Végtére is semmivel sem tartozott ennek az embernek. Már eddig is többet tett, mint ami ráhárult: megtalálta Siebent, és kitervelte a szabadítást. Badarság lenne meghalni itt, egy jelentéktelen csetepatéban.

Mégsem mozdult, csak állt némán, és várt, akárcsak a többiek: Drusst nézte, aki az imént hajtotta fel a harmadik kupa bort, majd lassan felállt, és elindult a teremben, az emelvényen hagyva fegyverét. Odament a legközelebbi asztalhoz, és kitépett egy darabot az egyik frissen sütött cipóból.

– Egyikőtök sem éhes? – kérdezte a többiektől.

Egy karmazsinpiros inget viselő délceg, karcsú férfi lépett közelebb hozzá.

– Mik a terveid? – kérdezte.

– Enni fogok – felelte Druss. – Majd megfürdöm. Azután azt hiszem egy hétig alszom.

– És utána? – A csarnok elnémult, és a harcosok közelebb léptek, hogy hallják a győztes válaszát.

– Egyszerre csak egyet, cimbora. Amikor egy tömlöcben üldögélsz a sötétben, és csak a patkányok adják az egyetlen társaságot, megtanulod, hogy sose kovácsolj túl sok tervet.

– El akarod foglalni a helyét? – makacskodott a harcos, és a levágott fejre mutatott.

Druss felnevetett.

– Az istenekre, nézzetek rá! Te el akarnád foglalni a helyét? – A drenai a kenyeret rágcsálva visszatért az emelvényre, és leült. Majd előrehajolt és beszélni kezdett. – Drussnak hívnak. Akadnak köztetek olyanok, akik emlékeznek arra, amikor idehurcoltak. Mások talán tudják, hogy a császárt szolgálom. Nem viseltetek haraggal az irányotokba... de ha bárki meg akar halni, akkor kapja fel a fegyverét, és jöjjön ide. Szívesen segítek. – Felállt, és megmarkolta csatabárdját. – Van valaki? – kiáltotta. Senki sem mozdult, mire Druss bólintott. – Mindannyian harcosok vagytok, de pénzért harcoltok, ami érthető. A vezéretek halott... úgyhogy legjobb, ha befejezitek az evést, és választotok egy másikat.

– Jelölöd magadat? – kérdezte a karmazsinpiros inges fickó.

– Elegem van ebből az erődből, cimbora. Amúgy más terveim vannak.

Druss Siebenhez fordult, de Varsava nem hallotta, miről beszélnek. A harcosok kisebb csoportokba gyűltek, megvitatva Cajivak alvezéreinek erényeit és fogyatékosságait, a pengeforgató pedig átsétált a termen, zavartan a látottaktól. A termen túl egy tágas előcsarnok nyílt, ahol a férfi leült egy hosszú padra – érzelmei kavarogtak, szívét ólomsúly húzta lefelé. Eskodas lépett hozzá.

– Hogy csinálta? – kérdezte Varsava. – Száznyi gyilkos, és egyszerűen csak tudomásul veszik vezérük meggyilkolását. Hihetetlen!

Eskodas vállat vont, és elmosolyodott.

– Ez Druss.

Varsava halkan szitkozódott.

– És ezt válasznak nevezed?

– Ez attól függ, hogy mit keresel – felelte az íjász. – Talán magadtól kellene megkérdezned, hogy miért vagy mérges. Azért jöttél ide, hogy megments egy barátot, aki most szabad. Mi többet akartál még?

Varsava felnevetett, de hangja szárazon és nyersen csengett.

– Az igazat akarod hallani? Félig-meddig azt kívántam, hogy lássam a megtört Drusst. Megerősítésre vágytam az ostobaságát illetően! A hatalmas hős! Megmentett egy öregembert, meg egy gyereket, és ezért több mint egy évet töltött el egy pöcegödörben. Érted? Ennek semmi értelme. Semmi értelme!

– Druss másként gondolja.

– Mi olyan különleges benne? – dühöngött Varsava. – Nem áldották meg ravasz elmével, nem bír említésre méltó ésszel. Ha bárki más tette volna azt, amit ő tett az imént, darabokra szaggatta volna ez a rühes csőcselék. De nem Drusst! Ó, nem! Miért? Lehetett volna a vezérük is... ennyi erővel! Elfogadták volna.

– Nem tudok határozott választ adni. Láttam őt, amint ráront egy hajóra, amelyen csak úgy nyüzsögtek a vérszomjas kalózok, akik megjuhászodva letették a fegyvert. Úgy vélem, ez a dolog természetéből fakad. Volt egyszer egy tanárom, egy kiváló íjász, aki azt mondta, hogy ha meglát egy embert, azt ösztönösen is prédának vagy fenyegetésnek sorolja be. Azért, mert vadászó, gyilkoló állatok vagyunk. Ragadozók. Halálos fajzatok vagyunk, Varsava. Amikor Drussra nézünk, a legnagyobb fenyegetést látjuk benne – az embert, aki nem bocsátkozik alkuba. Áthágja a szabályokat. De nem is, szerintem ennél többet tesz. Számára nincsenek szabályok. Vegyük azt, ami itt történt. Egy hétköznapi ember talán megölhette volna Cajivakot... bár kétlem. De ő nem lökte volna félre a csatabárdot, és küzdött volna meg puszta kézzel azzal a szörnyeteggel. Majd amikor megölte a vezért, végignézett volna a gyilkosokon, és a szíve mélyén felkészült volna a halálra. Azok pedig megérezték volna... és megölik. De Druss nem érzett semmi ilyesmit, nem érdekelte a dolog. Egyszerre csak egyet, vagy egyszerre mindet. Mindükkel megküzdött volna.

– És a végén meghal – szólt közbe Varsava.

– Valószínűleg, de nem ez a lényeg. Miután megölte Cajivakot, leült, és inni kért. Ilyet nem tesz az ember, ha harcra számít. Ez összezavarta, elbizonytalanította őket. Tudod, nincsenek szabályok. És amikor lesétált közéjük, hátrahagyta csatabárdját. Ő tudta, hogy nem lesz rá szüksége... és ők is tudták. Úgy játszott rajtuk, mint a lanton. De nem tudatosan tette mindezt: egyszerűen ilyen a természete.

– Képtelen vagyok kedvelni – mondta Varsava szomorúan, mert eszébe jutott a békéltető, és annak rettenetes halála.

– Kevesen képesek rá – bólintott Eskodas. – Ezért lesz belőle legenda.

Nevetés csapott fel a csarnokban.

– Sieben ismét szórakoztatja őket – mondta az íjász. – Gyerünk, hallgassunk bele. Most már nyugodtan berúghatunk.

– Nem akarok berúgni. Ismét fiatal akarok lenni. Meg akarom változtatni a múltamat, nedves szivaccsal akarom letörölni a mocskos palatáblát.

– Holnap új nap kezdődik – közölte Eskodas szelíden.

– Hogy érted ezt?

– A múlt halott, pengeforgató, míg a jövő jobbára megíratlan. Egyszer egy hajón utaztam egy gazdag emberrel, amikor vihar tört ki, és a hajó elsüllyedt. A gazdag ember annyi aranyat szedett össze, amennyit csak el bírt vinni, majd belefulladt a vízbe. Én hátrahagytam mindenemet, és túléltem.

– Szerinted a bűntudatom súlyosabb az ő aranyánál?

– Szerintem hátra kellene hagynod – állt fel Eskodas. – Most pedig gyere, és nézzük meg Drusst... aztán rúgjunk be!

– Nem – mondta Varsava szomorúan. – Nem akarom látni őt. – Felállt, és fejére tette széles karimájú bőrkalapját. – Add át neki jókívánságaimat, és mondd meg neki... mondd meg neki... – A hangja elhalt.

– Mit mondjak meg neki?

Varsava megcsóválta a fejét, és kesernyésen elmosolyodott.

– Mondd meg neki, hogy ég vele.

* * * * *

Michanek követte a fiatal tisztet a fal tövéhez, majd mindketten leguggoltak, és fülüket a kőhöz tapasztották. Michanek először nem hallott semmit, majd megütötte fülét a kaparászás hangja, mintha csak óriási patkányok furkálnának a föld alatt. Elkáromkodta magát.

– Okosan cselekedtél, Cicharin; a falak alá ásnak. A kérdés csak az, merről? És most kövess! – Az ifjú követte a hatalmas teremtű bajnokot, fel a mellvédre vezető lépcsőkön, ahol kihajoltak a fal fölé. Előttük táborozott a ventriai fősereg, a város előtti síkon verve tábort. Balra alacsony dombsor húzódott, amögött a folyó kígyózott. Jobbra magasabb dombok emelkedtek, sűrű erdővel borítva. – Gyanítom, hogy annak a dombnak a túloldalán kezdték a munkát, nagyjából félúton. Mostanra betájolták magukat, és tudják, hogy ha tartják a magasságot, nagyjából két lábbal a falak alatt lyukadnak ki.

– Mennyire komoly az ügy, uram? – kérdezte Cicharin idegesen.

Michanek rámosolygott az ifjúra.

– Elég komoly. Voltál már alagútban?

– Nem, uram.

Michanek felkacagott. Hát persze, hogy nem volt. Ő volt a naashani szatrapa legidősebb fia, akit szolgák, borbélyok, inasok és vadászok sereglettek körül egészen az ostromig. Ruháit minden reggel kikészítették, reggelijét ezüsttálcán vitték az ágyába, ahol szaténlepedőn pihent.

– A katonáskodásnak számos területe létezik. A ventriaiak aláássák a falainkat, és eltávolítják az alapzatot. Miközben ásnak, a falakat és a mennyezetet nagyon száraz farönkökkel dúcolják alá. A városfal vonaláig ásnak, majd tovább fúrnak a folyómenti dombokig, és nagyjából... ott bukkannak ki. – Az alacsony dombsor legmagasabb pontjára mutatott.

– Nem értem – közölte Cicharin. – Ha aládúcolják az alagutat, mi kárt okozhatnak?

– Erre a kérdésre könnyű válaszolni. Amint két kijárata lesz a folyosónak, léghuzat támad benne: ekkor olajjal meglocsolják a farönköket, és amikor megfelelő a szél, felgyújtják az alagutat. A szél továbbfújja a lángokat, a mennyezet beomlik, és ha jó munkát végeztek, a városfal ledől.

– Semmit nem tehetünk, hogy megállítsuk őket?

– Semmi érdemlegeset. Kiküldhetnénk egy csapatot, hogy támadják meg a munkásokat, és esetleg végezhetnének néhány árkásszal, de csak még többet hoznának Nem, nem tudunk lépéseket tenni, tehát ellenlépéseket kell tennünk. – Elfordult a mellvédtől, és a fal mögötti házak sorát vette szemügyre. A városba több sikátor és két nagyobb út vezetett. – Fogj ötven embert, és torlaszoljátok el a sikátorokat, meg az utakat! És töltsétek fel földdel a házakat a földszintig. Szükségünk lesz egy második védelmi vonalra.

– Igen, uram – mondta az ifjú, és lesütötte a szemét.

– Légy bizakodóbb, fiú! – tanácsolta Michanek. – Még nem haltunk meg.

– Nem, uram. De az emberek nyíltan beszélnek a felmentő seregről: azt mondják, hogy nem jön. Azt mondják, hogy a sorsunkra hagytak minket.

– Bármi legyen is a császár döntése, elviseljük – közölte Michanek zordan. Az ifjú elvörösödött, majd tisztelgett, és távozott. Michanek nézte, ahogy elmegy, majd visszatért a mellvédre.

Nem lesz felmentő sereg. A naashani sereg két csatában hatalmas vereséget szenvedett, és most a határ felé menekült. Resha volt az utolsó megszállt város. Ventria meghódítása irtózatos katasztrófával zárult.

De Michanek parancsot kapott. Neki, és a renegát ventriainak, Darishannak, addig kellett tartania a várost, ameddig csak lehetséges, hogy ezzel lekösse a ventriai csapatokat, amíg a császár vissza nem jut a biztonságos naashani hegyek közé.

Michanek beletúrt az övén viselt erszénybe, és előhúzta azt a kicsiny pergamendarabot, amelyen az üzenet érkezett. Lepillantott a sietve odafirkált mondatra.

Tarts ki minden áron, amíg más parancs nem érkezik! Ne add meg magad!

A harcos lassan darabokra szaggatta az üzenetet. Semmi búcsúzás, semmi tiszteletadás, sem sajnálkozó szavak. Ilyen hát a fejedelmek hálája – gondolta. Lejegyezte saját válaszát, gondosan összehajtogatta, majd egy apró fémcsőbe tuszkolta, amelyet azután egy galamb lábára erősített. A madár szárnyra kelt, és elrepült keletre, elszállítva a császárnak az uralkodót kisfiú kora óta szolgáló Michanek utolsó üzenetét:

Úgy lesz, ahogy parancsolod.

Oldalán az összevarrt seb viszketni kezdett, ami biztos jele volt a gyógyulásnak. Oda se figyelve megvakarta a heget. Szerencsés voltál – gondolta magában. Bodasen majdnem elkapott.

Már a nyugati kapunál járt, amikor észrevette a ventriai táboron átkígyózó élelmiszerszállítmány elejét, és kisétált a szekerek elé. Az első hajtó odaintett neki, amikor észrevette: az unokatestvére, Shurpac volt az. A férfi leugrott a kocsibakról, a kantárt a mellette ülő hájas férfinak dobva.

– Örülök, hogy találkozunk – köszöntötte Shurpac, majd átölelte Michaneket, és kétfelől megcsókolta a férfi szakállas arcát. Michanek megdermedt, és borzongató félelem kúszott végig a testén, ahogy eszébe jutott Rowena figyelmeztetése: „Fekete köpenyes és sisakos katonákat látok, amint megrohamozzák a falat. Embereidet magad köré gyűjtőd, hogy a végsőkig védjétek a palotát. Melletted áll majd... legerősebb fivéred és másod-unokatestvéred.”

– Mi a baj, Michi? Úgy nézel ki, mintha kísértetet láttál volna.

Michanek kipréselt magából egy mosolyt. – Nem számítottam arra, hogy itt látlak. Azt hallottam, a császárral tartasz.

– Úgy is volt. Szomorú idők járnak, kuzin, az uralkodó megtört ember lett. Hallottam, hogy itt vagy, és megpróbáltam eljutni hozzád. Azután értesültem a párviadalról. Csodálatos lehetett! Legendába illő! Miért nem ölted meg őt?

Michanek megvonta a vállát.

– Jól és bátran harcolt. De átszúrtam a tüdejét, mire elesett. Ezután már nem jelentett fenyegetést rám, így semmi szükség nem volt a végső döfésre.

– Szívesen megnéztem volna Gorben arcát. Azt mondják, úgy hitte, Bodasent senki sem győzheti le pengével a kezében.

– Senki sem legyőzhetetlen, kuzin. Senki.

– Badarság – tiltakozott Shurpac. – Te legyőzhetetlen vagy. Ezért akartam itt lenni, hogy melletted harcolhassak- Azt hiszem, mutatunk egy-két dolgot ezeknek a ventriaiaknak. Hol van Narin?

– A barakkban, az élelmet várja. A ventriai foglyok kapnak belőle először.

– Szerinted Gorben megmérgeztette?

Michanek vállat vont.

– Nem tudom... talán. Gyerünk, hajtsuk be őket.

Shurpac visszamászott a bakra, felemelte ostorát, és könnyedén megcsördítette azt a négy öszvér feje fölött. A hámba fogott állatok megindultak, és a szekér megindult. Michanek kiballagott a kapun, és számolni kezdte a kocsikat. Ötvenet vett számba: mind teli volt liszttel, szárított gyümölccsel, kölessel, takarmánnyal és kukoricával. Gorben kétszáz szekeret ígért. Vajon megtartja a szavát? – morfondírozott magában Michanek.

Mintha csak válaszolni akarna, egy magányos lovas bukkant fel az ellenség táborából. A jó tizenhét markos magas fehér csődört gyorsasága és ereje miatt tenyésztették ki – csodálatos paripa volt. A lovas Michanek felé vágtatott, aki karba font kézzel várta be, mozdulatlanul. A ventriai az utolsó pillanatban rántotta meg a kantárt. A ló felágaskodott, lovasa pedig lepattant róla. Michanek meghajolt, amikor felismerte a ventriai császárt.

– Hogy van Bodasen? – érdeklődött a naashani bajnok.

– Él. Köszönöm, hogy nem vitted be a végső szúrást. Bodasen sokat jelent nekem.

– Jó ember.

– Akárcsak te – felelte Gorben. – Túl jó, hogy itt halj meg egy uralkodóért, aki cserbenhagyott.

Michanek felnevetett.

– Amikor hűségesküt tettem, tudtommal nem volt benne olyan záradék, ami arról szólt, mikor szeghetem meg. A te hűségesküd tartalmaz ilyen záradékot?

Gorben elmosolyodott.

– Nem. A népem arra esküdött, hogy halálig szolgál engem.

Michanek széttárta a karját.

– Nos hát, nagyuram, akkor mi mást várnál ettől a szegény naashanitól?

Gorben mosolya elhalványult, és a császár közelebb lépett.

– Reméltem, hogy megadod magad, Michanek. Nem vágyom a halálodra – tartozom neked egy élettel. Tudnod kell, hogy még ezekkel a készletekkel sem tarthatsz ki sokáig. Miért kell beküldenem a Halhatatlanokat, akik darabokra vágnak? Miért nem vonultok el békében, és tértek haza? Szabad átvonulást kaptok, a szavamat adom.

– Ez ellentétes lenne a parancsommal, nagyuram.

– Megkérdezhetem, hogy mi az?

– Kitartás addig, amíg más parancs nem jön.

– Az urad fejvesztve menekül. Elfogtam a holmiját, közte három feleségét, és a lányait. Egyik hírnöke még most is a sátramban tartózkodik, és a szabadon bocsátásukról alkudozik. De semmit nem kérdezett felőled, én hűséges katonám. Nem találod ezt sértőnek?

– Dehogynem – bólintott Michanek –, de ez semmin nem változat.

Gorben megcsóválta a fejét, és visszafordult a paripája felé. Megragadta a kantárt, és egy mozdulattal nyeregbe szállt.

– Remek ember vagy, Michanek. Bárcsak engem szolgálnál.

– Te pedig, uram, tehetséges hadvezér vagy, akit öröm volt ilyen sokáig feltartani. Add át üdvözletemet Bodasennek, és ha egy újabb párviadalon mindent kockára akarsz tenni, kiállok bárkivel, akit küldesz.

– Ha a bajnokom itt lenne, a szavadon fognálak – vigyorodott el szélesen Gorben. – Szívesen megnézném, miként boldogulsz Druss-szal és a csatabárdjával. Ég veled, Michanek. Az istenek adjanak neked csodás létet a túlvilágon!

A ventriai császár vágtába ugratta lovát, és visszarobogott a táborba.

* * * * *

Pahtai a kertben ült, amikor az első látomás rátört. Egy méhet nézett, amely éppen egy lila virágba próbált bejutni, amikor hirtelen megjelent előtte a csatabárdos férfi képe – csak ezúttal nem volt nála fegyver, és nem viselt szakállt sem. A hegyoldalban üldögélt, alatta egy félig elkészült sánccal övezett kis falu terült el. A kép olyan gyorsan tűnt el, ahogy felbukkant. A látomás összezavarta, de a Resha falain vívott állandó összecsapások, és a Michanek biztonsága miatt érzett félelem hamar félresöpörte rossz érzéseit.

De a második látomás jóval erősebb volt, mint az első. Egy hajót látott, azon pedig egy magas, sovány férfit. Gondolatainak fodrai közül egy név bukkant elő.

Kabuchek.

Egykor a férfi tulajdona volt, réges-régen, még akkor, amikor Pudri azt mondta neki, hogy ritka adottság birtokosa, egy olyan adományé, amellyel látja a jövőt, és olvas a múltban. A Tehetsége mostanra elveszett, de nem sajnálta. Egy rettentő polgárháború közepén talán áldásos volt nem tudni, hogy milyen veszélyeket tartogat a jövő.

Mesélt Michaneknek a látomásairól, és látta, hogy a férfi jóképű arcára a szomorúság árnya vetül. A naashani karjaiba vette, szorosan magához ölelte, éppen úgy, mint amikor beteg volt. Michanek akkor azt kockáztatta, hogy elkapja a pestist, de a lány még láztól gyötört álmában is hatalmas erőt merített a férfi jelenlétéből, és eltökéltségéből. Így életben maradt, bár minden kirurgus a halálát jósolta. Igaz, azt mondták, hogy szíve meggyengült, és minden erőfeszítés kimerítette. Ám hónapról hónapra egyre erősebb lett.

A nap magasan ragyogott a kert fölött, és Pahtai kisétált, hogy virágokat gyűjtsön a nagyszoba feldíszítéséhez. Felkapott egy lapos fonott kosarat, amelybe beletette virágmetsző kését. Amikor a napfény végigsimított arcán, hátrahajtotta fejét, és élvezte a bőrét cirógató meleget. A távolban felhangzó éles hangú sikolyra felkapta a fejét, és arrafelé pillantott. Halványan hallotta az összecsattanó acélpengék keltette csengést, és a kétségbeesetten küzdő harcosok ordításait és kiáltásait.

Hát már sosem lesz vége? – kérdezte magától.

Árnyék vetült rá, és amikor megfordult, két férfit látott belépni a kertbe. Soványak voltak, és rongyos, koszos ruhát viseltek.

– Adj ételt! – dörrent rá az egyik, miközben a két alak egyre közeledett.

– A raktárakhoz kell mennetek – felelte, leküzdve félelmét.

– Te nem fejadagon élsz, te, te naashani ribanc! – kiáltotta a második férfi, és még közelebb jött. Az állott izzadtság és az olcsó sör szagát árasztotta, és Pahtai látta, hogy a férfi fakó tekintete a mellére tapad. Aznap vékony kék selyemtunikáját viselte, amely fedetlenül hagyta lábait. Az első férfi megragadta a karját, és maga felé rántotta. A lány arra gondolt, hogy a virágmetsző késért nyúl, de ebben a pillanatban egy kicsiny szobában találta magát, egy keskeny ágy mellett. Az ágyban egy asszony, és egy beteg gyermek feküdt: nevük felvillant emlékezetében.

– És mi lesz Katinával? – kérdezte hirtelen. A férfi felnyögött, hátratántorodott, és elengedte a karját. Szeme tágra nyílt, és jól látszott benne a feltámadó bűntudat. – Csecsemő fiad haldoklik – mondta a lány szelíden. – Haldoklik, miközben te iszol, és nőket támadsz meg. Mindketten menjetek a konyhába. Keressétek Pudrit, és mondjátok meg neki... – folytatta pillanatnyi szünetet követően –, hogy Pahtai azt üzeni, adjon nektek ennivalót. Akad még néhány tojás, és némi kovásztalan kenyér. Most menjetek!

A férfiak elhátráltak, majd megfordultak, és elrohantak a ház felé. A döbbentettől remegő Pahtai lerogyott a márványpadra.

Pahtai? Rowena... A név emlékezete legmélyebb bugyrából merült fel, ő pedig úgy üdvözölte, ahogy a viharos éjszaka után a hajnalt dicsőítő éneket szokás.

Rowena. Rowena vagyok.

Egy férfi jelent meg a kerti ösvényen, és azonnal meghajolt, amint észrevette a lányt. Ezüstös haját befonva viselte, és fiatal arcát szinte egyetlen ránc sem szabdalta. A férfi ismét meghajolt.

– Üdvözöllek, Pahtai. Jól vagy?

– Jól vagyok, Darishan. De te fáradtnak tűnsz.

– Az biztos, hogy belefáradtam az ostromokba. Leülhetek melléd?

– Hát persze. Michanek ugyan nincs itt, de örömmel veszem, ha megvárod.

A férfi hátradőlt, és beleszimatolt a levegőbe.

– Imádom a rózsákat. Pompás az illatuk, és a gyerekkoromra emlékeztetnek. Tudod, hogy régen együtt játszottam Gorbennel? Barátok voltunk. Ehhez hasonló bokrokban bujkáltunk, és úgy tettünk, mintha orgyilkosok elől rejtőzködnénk. Most ismét bujkálok, de már nincs olyan nagy rózsabokor, amiben elrejtőzhetnék.

Rowena hallgatott, de a jóképű arcra nézett, és látta a mélyben megbújó félelmet.

– A rossz lovat nyergeltem fel, kedvesem – tettetett derűt a férfi. – Azt hittem, hogy a naashaniak szívesen végignéznék amint Gorben apja szétrombolja a birodalmat. De csak annyit értem el, hogy a fiatalabb oroszlánnak megtanítottam a háborúskodás és a hódítás módozatait. Gondolod, hogy meg tudnám győzni Gorbent arról, valójában szívességet tettem neki? – Belenézett a lány arcába. – Nem, felteszem, nem tudnám. Csak annyi maradt, hogy szembenézzek a halállal, ahogy az egy ventriaihoz illik.

– Ne beszélj a halálról! – rótta meg a lány. – A falak még állnak, és most ennivalónk is van.

Darishan elmosolyodott.

– Igaz. Remek volt a párviadal, de nem szégyellem bevallani, hogy a szívem végig a torkomban dobogott. Elég lett volna, ha Michanek megcsúszik, és akkor hol lennék én, amikor megnyílnak a kapuk Gorben előtt?

– Nincs élő ember, aki le tudná győzni Michaneket.

– Eddig. De Gorbennek egykor volt egy másik bajnoka... Azt hiszem, Drussnak hívták. Egy csatabárdos. Úgy emlékszem, rémisztően halálos volt.

Rowena megborzongott.

– Fázol? – kérdezte Darishan hirtelen támadt aggodalommal. – Ugye nem kaptad el a lázat? – Tenyerét a lány homlokára tette. Amint megérintette, Pahtai meglátta a férfi halálát: a mellvéden harcolt, és fekete köpenyes harcosok vették körül, kardjaik és késeik a húsába vágtak.

Lehunyta szemét, és elnyomta magában a képeket.

– Nem vagy jól – hallotta Darishan szavait, de azok mintha nagyon messziről jöttek volna.

Rowena nagy levegőt vett.

– Kicsit gyenge vagyok – ismerte be.

– Pedig erősnek kell lenned az ünnepségre. Michanek talált három énekest és egy lantost: nyilván remek mulatság lesz. Nekem meg van egy egész hordó lentriai vörösborom, amelyet majd átküldetek.

Az évforduló említésére Rowena felderült. Majdnem egy év telt el azóta, hogy felépült a pestisből... Egy év telt el azóta, hogy Michanek teljessé tette boldogságát. Rámosolygott Darishanra.

– Tehát csatlakozol hozzánk holnap? Remek lenne: tudom, hogy Michanek nagyra becsüli a barátságodat.

– És én is az övét – állt fel Darishan. – Tudod, ő jó ember; sokkal jobb, mint a többségünk. Büszke vagyok rá, hogy ismerhetem őt.

– Holnap találkozunk – mondta a lány.

– Holnap – bólintott a férfi.

* * * * *

– Be kell vallanom, vén csataló, hogy unalmas lenne nélküled az élet – közölte Sieben. Druss hallgatott, de az aprócska tűzbe bámult, a táncoló és pislákoló lángokat figyelve. Snaga mellette állt, fejjel felfelé nekitámasztva egy fiatal tölgynek, nyele a kiálló gyökerek közé dugva. A tűz másik oldalán Eskodas éppen két nyulat húzott nyársra. – Amikor megvacsoráztunk – folytatta Sieben –, elszórakoztatlak benneteket Legendás Druss újabb kalandjaival.

– Nem, a fenébe is, nem! – morrant rá Druss.

Eskodas felnevetett.

– Tényleg hallanod kellene, Druss. Leküldött a Pokolba, hogy megmentsd egy hercegnő lelkét.

Druss megcsóválta a fejét, de a fekete szakállból kivillanó röpke mosoly láttán Sieben kicsit felvidult. Egy hónap telt el azóta, hogy Druss megölte Cajivakot, és a csatabárdos csak ritkán beszélt. Két hét alatt eljutottak Laniába, majd keletnek indultak, át a hegyeken. Most már csak két napra jártak Reshától, és egy kis falura néző erdős domboldalban táboroztak. Druss korábbi súlyának javát visszanyerte, és válla már majdnem kitöltötte az ezüstgombos zekét, amelyet Cajivaktól szerzett vissza.

Eskodas a tűz fölé tette a nyársra húzott nyulakat, és leült, letörölve a zsírt és a vért az ujjairól.

– Az ember éhen halhat, ha nyulat eszik – közölte. – Nem sok falnivaló akad rajtuk. Le kellett volna mennünk a falba.

– Jobb szeretek idekint lenni – felelte Druss.

– Ha tudtam volna, hamarabb jövök – mondta Sieben halkan, mire a csatabárdos bólintott.

– Tudom, poéta. De ez már a múlt. Csak az számít, hogy megtaláljam Rowenát. Felkeresett álmomban, amikor a tömlöcben raboskodtam, és erőt adott nekem. Megtalálom őt. – Felsóhajtott. – Valamikor.

– A háborúnak már majdnem vége – szólt Eskodas. – Miután megnyertük, szerintem hamarosan rábukkansz. Gorben lovasokat küldhet minden faluba és városba. Bárkinek a tulajdonában van is a feleséged, meg fogja tudni, hogy a császár visszaköveteli őt.

– Ez igaz – derült fel Druss –, és Gorben megígérte, hogy segít. Máris jobban érzem magam. A csillagok ragyognak, az éj hűs. Ó, de jó is élni! Rendben, poéta, mondd el, miként mentettem meg a hercegnőt a Pokolból. És legyen benne egy-két sárkány isi

– Nem – nevetett fel Sieben –, ehhez túl jó hangulatban vagy. Ez csak akkor szórakoztató, ha az arcod elsötétül, mintha vihar lenne, és bütykeid kifehérednek az öklödön.

– Van benne igazság – dünnyögte Druss. – Szerintem csak azért találod ki ezeket a meséket, hogy engem bosszants.

Eskodas megfogta a nyársát, és megfordította a sülő húst.

– Nekem kifejezetten tetszett a mese, Druss. Van benne igazság. Ha a Káoszszellem lerántotta volna a lelkedet a Pokolba, biztosra veszem, hogy letépted volna a farkát.

A beszélgetésnek vége szakadt, amikor az erdőből mozgást hallottak: Sieben előhúzta egyik kését, Eskodas felkapta íját, és vesszőt illesztett a húrra, de Druss csak némán, várakozva üldögélt. Egy férfibukkant fel a fák közül. Portól szürke, hosszú, lebegő köntöst viselt, bár öltözéke ezüstösen csillogott a holdfényben.

– A faluban vártam rád – mondta Pashtar Sen papja, és leült a csatabárdos mellé.

– Jobban érzem magam itt – felelte Druss fagyos és barátságtalan hangon.

– Sajnálom a szenvedéseidet, fiam, és a szégyen súlya telepszik rám, amiért arra kértelek, hogy vedd magadra a csatabárd terhét. De Cajivak elpusztította a vidéket, és a hatalma egyre növekedett. Mit tettél...

– Azt tettem, amit kellett – vicsorogta Druss. – Most pedig teljesítsd az alku rád eső részét.

– Rowena Reshában van. Ő... egy Michanek nevezetű katonával... él. A férfi naashani hadvezér, és a császár bajnoka.

– Vele él?

A pap habozott.

– Összeházasodott vele – mondta ki gyorsan.

Druss összehúzta a szemét.

– Ez hazugság. Sok mindenre rákényszeríthetik, de arra soha, hogy férjhez menjen valakihez.

– Hadd mondjam el, hogy mi történt! – könyörgött a pap. – Amint tudod, sokáig és szívósan kerestem őt, de sehol nem találtam. Mintha megszűnt volna létezni. Végül véletlenül bukkantam rá: nem sokkal az ostrom kezdete előtt láttam meg Reshában, és megérintettem az elméjét. Nem voltak emlékei Drenairól; egyáltalán semmi. Követtem őt haza, és láttam, hogy Michanek köszönti őt. Akkor beléptem a férfi, gondolatai közé. A naashaninak volt egy barátja, egy misztikus, akit arra bérelt fel, hogy elzárja Rowena látnoki adottságát. Eközben azonban megfosztották az emlékeitől is. Most már csak Michaneket ismeri.

– Varázslattal csapták hát be. Az istenekre, ezért megfizetnek! Szóval Resha? – Druss csatabárdja nyele köré fonta ujjait, és magához rántotta a fegyvert.

– Nem, még nem érted – mondta a pap. – Michanek remek ember. Amit ő...

– Elég! – dörögte Druss. – Miattad több mint egy évet töltöttem egy földbe vájt lyukban, ahol a patkányok jelentették az egyetlen társaságot. Most pedig tűnj a szemem elől! És soha, de soha ne kerülj ismét az utamba!

A pap feltápászkodott, és elhátrált a csatabárdostól. Látszott, hogy szólni akar, de Druss fakó szeme rámeredt, mire a férfi elbotorkált a sötétbe.

Sieben és Eskodas némán hallgatott.

* * * * *

Messze keleten, a magas hegyek között ült a naashani császár, gyapjúköpenyét szorosan maga köré csavarva. Ötvennegyedik esztendejét taposta, de hetvennek nézett ki gyér fehér hajával és beesett szemével. Mellette foglalt helyet egyik főtisztje, Anindais: a borotválatlan férfi arcába szinte bevésődött a vereség fájdalma.

Mögöttük, odalent a hosszú szorosban a hátvéd megállította az előnyomuló ventriaiakat. Biztonságban voltak... egy időre.

Nazhreen Connitopa, a Bércek Ura, a Felföldek Fejedelme, Naashan császára úgy érezte, mintha epe tolulna a szájába, és szíve elfacsarodott a csalódottságtól. Közel tizenegy éven át tervezte a Ventria elleni támadást, és a császárság már a markában volt. Gorbent legyőzték – ezt mindenki tudta, a legutolsó paraszttól a leghatalmasabb szatrapáig. Mindenki, kivéve Gorbent.

Nazhreen magában megátkozta az isteneket, amiért elorozták tőle a diadalt. Azért volt még életben, mert Michanek tartotta Reshát, és két ventriai sereget is lekötött. Nazhreen megdörzsölte arcát, és a tűz fényében látta, hogy a keze milyen koszos, körmein a festék megrepedezett, lepattogzott.

– Meg kell ölnünk Gorbent – szólalt meg Anindais váratlanul. Hangja nyers volt, és fagyos, akár a csúcsok között jajongó szél.

Nazhreen komoran pillantott unokafivérére.

– És hogy csináljuk? – kérdezte. – A seregei elsöpörték a mieinket. Halhatatlanjai máris a hátvédünkkel csatáznak.

– Most kellene megtennünk, amit már két évvel ezelőtt is javasoltam, rokon. Használjuk a Sötétfényt. Küldess az Öregasszonyért!

– Nem! Nem használok boszorkányságot!

– Ó, ilyen sok választásod van, kuzin? – A lekicsinylő hangnem és a gúnyolódás hallatán Nazhreen nagyot nyelt. Anindais veszélyes ember volt, és Nazhreen a vesztes császár helyzetében ki volt szolgáltatva neki.

– A boszorkányság visszaüt azokra, akik használják – mondta higgadtan. – Ha démonokat idézel, vérrel kell fizetned nekik.

Anindais előrehajolt, fakó szeme csak úgy csillogott a tűz fényében.

– Amint Resha elesik, számíthatsz rá, hogy Gorben benyomul Naashanba. És akkor bőven fog folyni a vér. Ki fog megvédeni téged, Nazhreen? A katonáinkat darabokra vágják, legjobb embereink pedig beszorultak Reshába, ahol leöldösik őket. Csak abban reménykedhetünk, hogy Gorben meghal: a ventriaiak ekkor egymás között fognak harcolni, hogy megválasszák az utódát, ami időt ad nekünk az újjászerveződésre, a tárgyalásokra. Ki más szavatolhatná a halálát? Azt mondják, az Öregasszony még sosem hibázott.

– Azt mondják – gúnyolódott a császár. – Talán te magad is igénybe vetted a szolgálatát? Ezért halt meg a fivéred éppen kellő időben? – Alighogy kimondta a szavakat, máris megbánta őket, mivel Anindais nem vette félvállról sértéseket, még a legjobb időkben sem. Márpedig most határozottan nem a legjobb idők jártak.

Nazhreen megkönnyebbült, mikor látta, hogy unokatestvére szélesen elmosolyodik, miközben előrehajol, és kezét a vállára teszi.

– Ó, kuzin, olyan közel kerültél a diadalhoz. Merész hazárdjátékot űztél, és én ezért becsüllek. De az idők változnak, és változást követelnek.

Nazhreen válaszolni akart, de ekkor meglátta a tűz fényében megcsillanó tőrpengét. Nem maradt ideje sem ellenállni, sem sikoltani, ahogy a fegyver beledöfött bordái közé, felnyársalva szívét.

Nem érzett fájdalmat, csak megkönnyebbülést, ahogy oldalra esett, és feje ráhanyatlott Anindais vállára. Utoljára még azt érezte, hogy unokafivére végigsimít a haján.

Olyan megnyugtató volt...

Anindais ellökte magától a testet, és felállt. Az árnyékból egy alak csoszogott elő, egy farkasbőr köpenybe burkolózó asszony. Letérdelt a tetem mellé, csontvázszerű ujjait belemártotta a vérbe, majd lenyalta őket.

– Ó, a királyok vére édesebb a bornál.

– Ez elég lesz az áldozáshoz?

– Nem, de kezdetnek megteszi. – A nő megborzongott. – Hideg van itt, nem úgy, mint Mashrapurban. Azt hiszem, visszatérek, amint vége ennek az egésznek. Hiányzik a házam. – Hogyan fogod megölni őt? – kérdezte Anindais.

A nő felpillantott a hadvezérre.

– Legyünk költőiek, mivel Gorben ventriai nemes, és házának jelvénye a medve, elküldöm hozzá Kalithot.

Anindais megnyalta kiszáradt ajkát.

– De hát Kalith csak egy sötét legenda, nem?

– Ha magad is akarod látni, elintézhetem – sziszegte az Öregasszony.

Anindais hátrahőkölt.

– Ne! Hiszek neked.

– Kedvellek, Anindais – mondta a nő nyájasan. – Egyetlen erényed sincs, és ez ritkaság. Úgyhogy kapsz tőlem egy ajándékot, amiért nem kérek cserébe semmit. Maradj mellettem, és végignézheted, ahogy Kalith végez a ventriaival. – Az asszony felállt, és odasétált a szirtfalhoz. – Gyere – intett, és Anindais követte. Az Öregasszony rámutatott a szürke kőre, mire az füstté olvadt. Megfogta a hadvezér kezét, és beléptek.

Hosszú, sötét alagút tárult elébük, mire Anindais visszariadt.

– Egyetlen erényed sincs – ismételte a vénasszony –, sem bátorságod. Maradj mellettem, hadvezér, és nem esik bajod.

Nem mentek messzire, de Anindaisnak úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart az út. Tudta, hogy olyan világba lépnek, amely nem az övé, és a távolból nem emberi sikolyokat és kiáltásokat hallott. Hatalmas denevérek szárnyaltak a sötét hamuszín égen, és egyetlen élő növényt sem látott. Az Öregasszony követte a keskeny csapást, amely egy irdatlan szakadékot átívelő keskeny hídhoz vitt. Átkeltek rajta, majd elérkeztek egy útelágazáshoz, és balra mentek tovább, egy kicsiny barlangig. A bejáratot egy háromfejű kutya őrizte, de az állat a vénasszony láttán elhátrált, és utat engedett nekik. A kör alakú szoba zsúfolásig telve volt kódexekkel és tekercsekkel. A mennyezetről két csontváz lógott kampókra akasztva: csontjaikat aranydrótok tartották egyben. A hosszú asztalon egy hulla hevert, felhasított mellkassal és hassal, a test mellett fekvő szív pedig úgy nézett ki, akár egy ökölnyi szürke kő.

Az Öregasszony felemelte a szívet, és megmutatta Anindaisnak.

– Ez itt az élet titka. Négy kamra és számos billentyű, artéria és véna. Olyan, mint egy fújtató. Nincsenek érzelmei, nincs rejtett raktára a léleknek. – A banya csalódottnak tűnt, Anindais pedig hallgatott. – A vért a tüdőbe juttatja, hogy ott levegővel feldúsuljon, amit azután kamrákon és pitvarokon át eljuttat mindenhova. Olyan, akár egy fújtató. Na, miért is vagyunk itt? Ja igen: Kalith miatt.

Hangosan szipákolt, a szívet pedig visszadobta az asztalra: az a hullára esett, onnan pedig a poros padlóra. A vénasszony gyorsan átnézte a felső polcon álló könyveket, majd az egyiket kihúzta, és lapozgatni kezdte a megsárgult oldalakat. Majd leült egy másik asztalhoz, és rátette a könyvet az asztallapra. A bal oldali lapon apró betűs, takaros kézírás látszott. Anindais nem tudta elolvasni, de ekkor a jobb oldalon meglátta a képet. Egy acélkarmú, tűzben izzó szemű gigászi medvét ábrázolt, amelynek fogairól méreg csöpögött.

– Ez a föld és a tűz lénye, rengeteg erőt igényel a megidézése – közölte az Öregasszony. – Ezért van szükségem a te segítségedre.

– Nem értek a boszorkánysághoz – felelte Anindais.

– Nem is kell, hogy érts! – csattant fel a nő. – Én mondom a szavakat, te pedig ismétled! És most kövess!

Beljebb vezette a barlangba, egy oltárkőhöz, amelyet sztalagmitokhoz erősített aranydrótok vettek körül. A kő az aranyszálak közepén foglalt helyet, az öregasszony pedig arra kérte Anindaist, hogy lépje át a drótokat, és menjen az oltárhoz, amelyen egy vízzel teli ezüsttál állt.

– Nézz a vízbe, és ismételd a szavakat, amelyeket mondok!

– Te miért maradsz a drótokon kívül?

– Van itt egy szék, és vénséges lábaim már fáradtak. Most pedig kezdjük.

5

Oliquar volt az első Halhatatlan, aki észrevette a domboldalon lefelé tartó Drusst. A katona egy felfordított hordón ücsörgött, és nadrágját foltozta, amikor a csatabárdos feltűnt. Oliquar letette a megviselt ruhadarabot, majd felállt, és elkiáltotta Druss nevét. A közelben üldögélők közül többen felkapták a fejüket, miközben Oliquar az érkező elé rohant, izmos karját a drenai nyaka köré fonva.

Több száz harcos gyűlt köréjük, alig várva, hogy láthassák a császár bajnokát, a nevezetes csatabárdost, aki úgy harcolt, akár tíz tigris. Druss rá vigyorgott régi bajtársára.

– A szakálladban több az ősz szál, mint amennyire emlékeztem.

Oliquar nagyot nevetett.

– Mindegyiket kiérdemeltem. A Szentséges Kezekre mondom, jó újra látni, barátom!

– Unalmas volt az élet nélkülem?

– Nem igazán – felelte Oliquar, és Resha falai felé intett. – Ezek a naashaniak jól küzdenek. És van egy bajnokuk is: Michanek, aki nagy harcos.

Druss arcáról lefagyott a mosoly.

– Majd meglátjuk, mennyire nagy.

Oliquar Siebenhez és Eskodashoz fordult.

– Hallottuk, hogy nem kellett megmentenetek a barátunkat. Azt regélik, hogy végzett a rettentő gyilkossal, Cajivakkal, és az erődjében élők felével. Igaz ez?

– Várj addig, amíg meghallgatod a dalt – javasolta Sieben.

– Egen, még sárkányok is vannak benne – szólt közbe Eskodas.

Oliquar a három jövevényt a harcosok néma sorai között a folyó partján felvert sátrához vezette. Előszedett egy korsó bort, és több agyagkupát, majd leült, és barátjára nézett.

– Kicsit lefogytál, és a szemedben fáradság ül.

– Tölts egy italt, és a szemem ismét csillogni fog! Mik ezek a fekete köpenyek és sisakok?

– Mi vagyunk az új Halhatatlanok, Druss.

– Amit az illeti, egyáltalán nem tűnsz halhatatlannak – mutatott rá a drenai az Oliquar jobb karjára tekert vérfoltos kötésre.

– Ez egy cím... komoly cím. A Halhatatlanok két évszázadon át adták a császár által személyesen kiválogatott testőrséget. Ők a legkiválóbb katonák, Druss: ők az elit. De vagy húsz évvel ezelőtt a Halhatatlanok hadvezére, Vuspash, felkelést robbantott ki, és az ezredet feloszlatták. A Császár most ismét megalakította őket: belőlünk! Hatalmas megtiszteltetés Halhatatlannak lenni. – Előredőlt, és kacsintott egyet. – És a fizetség is jobb: kétszer annyi!

Megtöltötte a kupákat, majd átnyújtotta őket a frissen érkezetteknek. Druss egy hajtásra kiitta a magáét, Oliquar pedig azonnal újra töltötte.

– Hogy halad az ostrom? – kérdezte a csatabárdos.

Oliquar vállat vont.

– Ez a Michanek tartja bennük a lelket. Olyan akár az oroszlán, Druss: fáradhatatlan és halálos. Kiállt párviadalra Bodasennel. Mi azt hittük, vége a háborúnak. A császár kétszáz szekér élelmet ajánlott fel, mivel a város éhezik. A fogadás szerint, ha Bodasen veszít, a védők megkapják az ételt, de ha nyer, a város megnyitja kapuját, a naashaniak pedig szabadon elvonulhatnak.

– Megölte Bodasent? – kérdezett közbe Eskodas. – Pedig kiváló kardforgató volt.

– Nem ölte meg: sebet ejtett a mellén, amivel leterítette, majd hátralépett. Az első ötven szekér alig egy órával ezelőtt érkezett meg a városba, a többi pedig az éj leszálltával követi. Úgyhogy egy darabig fogytán lesz az ennivalónk.

– Miért nem vitte be a gyilkost csapást? – kérdezte Sieben. – Gorben megtagadhatta volna a díj átadását. Úgy tudom, hogy a párviadalok halálig tartanak, nem?

– Egen, addig. De ahogy mondtam, ez a Michanek különleges ember.

– Úgy tűnik, mintha kedvelnéd! – csattant fel Druss, és végzett a második kupával.

– Az istenekre, Druss, nehéz nem kedvelni őt! Reménylem, megadja magát, mert nem tölt el örömmel a gondolat, hogy lemészárolnak egy ilyen jó kiállású harcost. Úgy értem, a háborúnak vége: ez az utolsó csetepaté. Mi értelme a további öldöklésnek és halálnak?

– Michaneknél van a feleségem – közölte Druss mély és fagyos hangon. – Becsapta őt, hogy feleségül menjen hozzá, és ellopta az emlékeit. A hitvesem egyáltalán nem fog megismerni.

– Nehezemre esik elhinni – mondta Oliquar.

– Hazugnak nevezel? – sziszegte Druss, és keze ráfonódott a csatabárd nyelére.

– Ezt is nehezemre esik elhinni – felelte Oliquar. – Mi ütött beléd, barátom?

Druss keze remegett a nyélen, majd szinte letépte onnan, és megdörgölte a szemét. Nagy levegőt vett, majd kipréselt egy mosolyt.

– Ó, Oliquar! Fáradt vagyok, és a bor megbolondít. De amit mondtam, az igaz: Pashtar Sen papja mondta el nekem. Holnap felhágok a falra, és megtalálom Michaneket. Azután majd meglátjuk, mennyire különleges.

Azzal talpra lökte magát, és bement a sátorba. A három férfi egy darabig némán üldögélt, majd Oliquar szólalt meg, elfojtott hangon.

– Michanek feleségét Pahtainak hívják. Az egyik városi menekült beszélt róla. Kedves teremtés, és amikor kitört a pestis a városban, felkereste a haldoklók és a betegek házát, megnyugtatta őket, és orvosságot vitt nekik. Michanek bálványozza, és az asszony is őt: ez köztudott. Ismét csak azt mondom, hogy nem olyan ember, aki csalással szerez magának asszonyt.

– Ez nem számít – mondta Eskodas. – Mintha csak a sors véste volna kőbe: két férfi és egy asszony. Itt vérnek kell folynia. Nem igaz, poéta?

– Sajnos igazad van – bólintott Sieben. – De képtelen vagyok nem gondolni arra, hogy mit fog érezni a lány, amikor Druss annak a férfinak a vérében úszva sétál oda hozzá, akit szeretett. Mi lesz akkor?

A sátorban, a takarón fekvő Druss minden szót hallott. A szavak mintha tüzes késsel szabdalták volna a lelkét.

* * * * *

Michanek kezével árnyékolta le szemét a lenyugvó nap sugarai elől, és a ventriai tábor felé ballagó csatabárdos apró alakját figyelte. Látta, hogy harcosok gyűlnek köré, és hallotta ujjongásukat.

– Mit gondolsz, ki lehet ez? – kérdezte unokafivére, Shurpac.

Michanek nagy levegőt vett.

– Szerintem a császár bajnoka, Druss.

– Megküzdesz vele?

– Nem hiszem, hogy Gorben megadja nekünk ezt az esélyt – felelte Michanek. – Nincs rá szüksége: már nem tarthatunk ki sokáig.

– Ahhoz elég sokáig, hogy Narin visszaérkezzen az erősítéssel – vágott közbe Shurpac, de Michanek nem felelt. Segélykérő levéllel küldte el Narint a városból, bár tudta, hogy Naashanból nem jöhet segítség. Csupán az volt a célja, hogy megmentse öccsét.

És magadat. A gondolat kéretlenül ugrott elő elméje rejtett zugából. Holnap lesz az első házassági évfordulója, amelyről Rowena azt jósolta, hogy aznap hal meg, egyik oldalán Narinnal, a másikon pedig Shurpackal. Mivel Narin elment, talán a prófécia sem teljesül. Michanek összeszorította fáradt szemhéjait. Úgy érezte, mintha homok szorult volna a szemhéjai alá.

A falak alatti alagútásás mostanra befejeződött, és hamarosan, amint kedvező lesz a széljárás, a ventriaiak meggyújtják a dúcokat. Michanek a ventriai tábor fel nézett. Mostanra legalább tizenegyezer harcos gyűlt Resha elé, a védők pedig csak nyolcszázán maradtak. Jobbra és balra pillantott, és látta, hogy a naashani katonák megroskadva ülnek a mellvédeknél. Kevesen beszélgettek, és az imént a városba hozott étel javarésze érintetlenül állt.

Michanek odalépett a legközelebbi katonához, egy ifjúhoz, aki fejét a térdére hajtotta. A sisakja a földön hevert: a tetején széthasadt, amitől meglazult a fehér lószőr forgó.

– Nem vagy éhes, kölyök? – kérdezte a hadvezér.

A fiú felnézett. Sötétbarna szempár ült a szakálltalan, nőies arcban.

– Túl fáradt vagyok, hogy egyek, uram.

– Higgy nekem, az étel erőt ad.

A fiú felemelt egy darab sózott húst, és rámeredt.

– Meg fogok halni – mondta, és Michanek látta, hogy könnycsepp gördül le porlepte arcán.

A hadvezér a fiú vállára tette a kezét.

– A halál csupán egy újabb utazás, fiú. De nem mész majd egyedül ezen az úton, én veled leszek. És ki tudja, milyen kalandok várnak ránk?

– Régebben én is ezt hittem – felelte a katona szomorúan –, de olyan sok halált láttam már. Tegnap láttam meghalni a fivéremet. Kiontották a beleit, és rettenetes hangon sikoltozott. Megrémít a halál, uram.

– Hát persze. De mi a császár katonái vagyunk. Tudtuk,.mit kockáztatunk, amikor először felöltöttük a mell- és a lábvértet. És mi a jobb kölyök: addig élni, amíg kihullanak a fogaink, s már csak nyöszörögni tudunk, és izmaink rothadó zsinórokká válnak, vagy ha erőnk teljében nézünk szembe ellenségeinkkel? Mindannyiunknak az a sorsa, hogy egy napon meghaljunk.

– Nem akarok meghalni! Ki akarok jutni innen! Meg akarok nősülni, és gyerekeket akarok nemzeni! Látni akarom, amint felnőnek! – A fiú most már nyíltan sírt, Michanek pedig leült mellé, megfogta a kezét, és megsimogatta a haját.

– Akárcsak én – suttogta alig hallhatóan.

Egy idő múlva a zokogás alábbhagyott, és a fiú összeszedte magát.

– Sajnálom, generális. Tudd meg, hogy nem fogok csalódást okozni neked.

– Ezt amúgy is tudtam. Figyeltelek, és tudom, hogy bátor kölyök vagy: egyike a legjobbaknak. Most edd meg az ételt, és aludj egy kicsit!

Michanek felállt, és visszasétált Shurpachoz. – Menjünk haza. Szeretnék kiülni a kertbe Pahtaival, és gyönyörködni a csillagokban.

* * * * *

Druss némán feküdt, lehunyt szemmel, és már nem figyelt a duruzsoló beszélgetésre. Nem emlékezett rá, mikor volt utoljára ilyen rosszkedvű – még akkor sem volt ilyen, amikor Rowenát elrabolták. Azon a rettenetes napon haragja mindent felemésztett, és azóta csak az a vágy tüzelte lelkét, hogy megtalálja őt, ez a cél adott neki erőt, amivel acélláncok módjára megköthette érzelmeit. Még a tömlöcben is talált rá módot, hogy a csüggedésnek gátat vessen. De most a gyomra összeszorult, érzelmei pedig összegabalyodtak.

Rowena egy másik férfit szeret. A szavak a fejében születtek meg, de úgy beékelődtek szívébe, ahogy az üvegszilánk a sebbe.

Megpróbálta gyűlölni Michaneket, de még ebben is kudarcot vallott. Rowena sosem szeretne egy értéktelen vagy gonosz embert. Druss felült, és rámeredt a kezére. Azért kelt át a tengeren, hogy megtalálja a feleségét, és ez kéz csak gyilkolt, gyilkolt és gyilkolt, hogy Rowena ismét az övé lehessen.

Lehunyta a szemét. Hol kellene lennem? – kérdezte magától. – Az első sorokban, rohamozva a falat? Vagy a falakon, védelmezve Rowena városát? Vagy egyszerűen el kellene mennem innen?

Elmenni.

A sátorlap felcsapódott, ahogy Sieben dugta be a fejét.

– Hogy érzed magad, vén csataló? – kérdezte a költő.

– Szereti őt – mondta Druss kásás hangon, ahogy a szavak fojtogatták.

Sieben leült barátja mellé, és nagy levegőt vett.

– Ha az emlékeit elvették, akkor az nem árulás, amit tett. Nem ismer téged.

– Értem én. Nem viseltetem rosszindulattal irányába... hogy is tehetném? Ő a... leggyönyörűbb... nem tudom elmagyarázni, költő. Nem ismeri a gyűlöletet, a kapzsiságot, az irigységet. Puha, de nem gyenge, gondoskodó, de nem ostoba. – Káromkodott egyet, és megrázta a fejét. – Ahogy mondtam, nem tudom elmagyarázni.

– Remekül csinálod – mondta Sieben szelíden.

– Amikor vele vagyok, nincs... nincs tűz a fejemben. Nincs harag. Amikor gyerek voltam, utáltam nevetni. Nagydarab és esetlen voltam. Feldöntöttem a fazekakat, elbotlottam saját irdatlan lábamban. De amikor az emberek kinevették az ügyetlenségemet, azt akartam... nem is tudom... össze akartam zúzni őket. De egy napon Rowenával voltam a hegyoldalban, és esett az eső. Kicsúszott alólam a lábam, és fejjel előre egy saras pocsolyába zuhantam. A nevetése derűs és üde volt. Felültem, és vele együtt nevettem. És jó érzés volt, poéta: nagyon jó.

– Még mindig ott van, Druss. A fal túloldalán.

A csatabárdos bólintott.

– Tudom. Mit tehetek? Megmászom a falat, megölöm a férfit, akit szeret, majd besétálok, és azt mondom neki: „Emlékszel rám?” Nem győzhetek.

– Egyszerre csak egyet lépj, barátom. Resha el fog esni. Az alapján, amit Oliquartól megtudtam, Michanek a végsőkig, a halálig fog küzdeni. Nem kell megölnöd őt, a sorsa már úgyis megpecsételődött. Rowenának utána szüksége lesz valakire. Nem adhatok tanácsot, Druss, mert sosem voltam szerelmes, és ezért irigyellek. De nézzük meg előbb, hogy mit hoz a holnap. Mit szólsz?

Druss bólintott, és nagy levegőt vett.

– Holnap – suttogta.

– Gorben magához hívatott téged, Druss. Miért ne mennénk együtt? Bodasen is ott van – valamint lesznek finom falatok és jó borok.

Druss felállt, és felszedte Snagát. A sátor közepén álló parázstartóból áradó fény megcsillant a pengéken.

– Azt mondják, hogy az ember legjobb barátja a kutya – mondta Sieben, aki hátralépett, amikor a drenai felemelte fegyverét.

Csatabárdos ügyet sem vetett rá, és kilépett az éjszakába.

* * * * *

Rowena hosszú köntöst tartott a kezében, amikor Michanek kilépett a fürdőből. A lány mosolyogva lesöpört két rózsaszirmot férje válláról, és felemelte a köntöst. A naashani belebújt, majd megkötötte a szaténövet, és feleségéhez fordult. Megfogta kezét, és a kertbe vezette. Rowena nekidőlt, Michanek pedig megállt, és átölelte, csókkal illetve feje búbját. A férfi teste a rózsaolaj sűrű illatát árasztotta magából, a lány pedig férje köré fonta a karjait, és a puha köntöshöz törleszkedett. Hátravetette fejét, és felnézett a férfi sötétbarna szemébe.

– Szeretlek.

A naashani kezébe fogta a lány állát, és hosszan megcsókolta. Szája átvette a fürdőben elfogyasztott barack ízét, de a csókban nem érződött szenvedély, és Michanek elhúzódott Rowenától.

– Mi a baj? – kérdezte a nő.

A férfi vállat vont, és kipréselt egy mosolyt.

– Semmi.

– Miért mondod ezt? – szidta meg játékosan Rowena. – Utálom, amikor hazudsz nekem.

– Az ostromnak hamarosan vége – felelte Michanek, és feleségét az egyik, virágba borult fa alatt álló félkör alakú lócához vezette.

– Mikor adod meg magad?

Férje ismét vállat vont.

– Amikor parancsot kapok rá.

– De semmi szükség erre az ütközetre, hiszen a háborúnak vége. Ha megalkuszol Gorbennel, ő szabad elvonulást ad nekünk, és te megmutathatod nekem naashani otthonodat. Mindig azt ígérted, hogy elviszel birtokodra, a Tavakhoz; azt is mondtad, hogy az ottani kertek elbűvölnek majd szépségükkel.

– Így is lesz – felelte Michanek, és a lány dereka köré csúsztatta kezét, majd gyorsan felkapta, és futó csókot lehelt az ajkára.

– Tegyél le. Felszakadnak a varratok... tudod, mit mondott a kirurgus.

A férfi, jót kuncogott.

– Bizony, hallgattam is rá. De a seb már majdnem begyógyult. – Még kétszer megcsókolta feleségét, majd leengedte a földre, és sétáltak tovább. – Bizonyos dolgokról beszélnünk kell – szólalt meg egy idő után, de amikor Rowena ránézett, várva, hogy folytassa, a férfi felpillantott a csillagokra, és a csend sziruppá sűrűsödött.

– Miféle dolgokról?

– Rólad – nyögte ki végül. – Az életedről. – Rowena ránézett, és meglátta a feszültség ráncait a holdfényben fürdő arcon, és az áll megmerevedő izmait.

– Az életem hozzád kötődik. Ez minden, amire vágyom.

– Néha többre vágyunk, mint amink van.

– Ne mondd ezt!

– Régebben látnok voltál – méghozzá remek látnok. Kabuchek kétszáz ezüstöt kapott egyetlen jövendölésedért, mert sosem tévedtél.

– Mindezt jól tudom, hiszen elmondtad már korábban. Miféle jelentősége van most ennek?

– A világon a legnagyobb. Drenaiban születtél, ahonnan rabszolgavadászok hurcoltak el. De élt ott egy férfi...

– Nem akarom hallani – húzódott el tőle a lány, és a tavacska partjához sétált. A férfi nem követte, de a szavai igen.

– Ez a férfi volt a férjed. – Rowena leült a víz szélére, ujjait végighúzta a felszínén, amitől a hold tükörképe fodrozódni kezdett.

– A csatabárdos férfi – mondta tompán.

– Emlékszel rá? – kérdezte Michanek, aki odasétált, majd leült mellé.

– Nem. De egyszer láttam Kabuchek házánál. És álmomban is, amikor egy tömlöcben hevert.

– Nos, most már nincs tömlöcben, Pahtai. A város falai előtt jár. Ő Csatabárdos Druss, Gorben bajnoka.

– Miért mondod el ezt nekem? – fordította Rowena holdfényben tündöklő arcát a férfi felé.

Michanek fehér köntöse csillogott, és a naashani kísértetiesnek, már-már éterinek tűnt.

– Gondolod én szívesen teszem? – kérdezett vissza. – Előbb küzdenek meg puszta kézzel egy oroszlánnal, mint hogy folytassam ezt a beszélgetést. De szeretlek, Pahtai. Már első találkozásunkkor beléd szerettem. Pudrival az oldaladon álltál Kabuchek házának folyosóján, és megjósoltad a jövőmet.

– Mit mondtam?

– Azt mondtad, hogy elveszem azt a nőt, akit szeretek. De ez most nem fontos. Azt hiszem hamarosan találkozni fogsz... az első... férjeddel.

– Nem akarok. – Rowena szíve hevesen vert, és úgy érezte, mindjárt elájul. Michanek átölelte.

– Nem sokat tudok róla, de téged ismerlek. Drenai vagy, és a szokásaitok mások, mint a mieink. Nem születtél előkelőnek, tehát valószínűleg szerelemből mentél hozzá. És gondolj csak bele: Druss átkelt a fél világon, és hét éven át követett. Nyilván nagyon-nagyon szeret.

– Nem akarok erről beszélni! – kiáltotta a nő, és hangja felerősödött, ahogy rátört a pánik. Megpróbált felállni, de férje még jobban magához szorította.

– Mint ahogy én sem – suttogta rekedten Michanek. – Szerettem volna egyszerűen itt üldögélni veled, és bámulni a csillagokat. Meg akartalak csókolni, és arra vágytam, hogy szerelmeskedjünk.

A férfi lehajtotta a fejét, és Rowena könnyeket látott megcsillanni a szemében.

A pánik tovatűnt, és a félelem jeges érintése simított végig a lelkén. Felnézett férje arcába.

– Úgy beszélsz, mintha közel lenne a halálod.

– Ó, egy napon engem is utolér – mosolyodott el Michanek. – De most mennem kell. Darishannal, és a többi tiszttel lesz találkozóm, amelyen a holnapi stratégiát vitatjuk meg. Hamarosan megérkeznek a házba.

– Ne menj! – könyörgött Rowena. – Maradnál még egy kicsit... csak egy kicsit?

– Mindig veled leszek – felelte a férfi, szelíden.

– Darishan holnap meghal. A falon éri a vég: egy látomás mutatta meg nekem. Ma itt volt, és láttam meghalni. Az adottságom visszatérőben van. Add ide a kezed! Hadd nézzem meg a jövőnket!

– Nem! – pattant fel a férfi, és elhátrált Rowenától. – Egy férfi saját sorsának kovácsa. Egyszer már kiolvastad jövőmet, és egyszer éppen elég volt, Pahtai.

– Megjósoltam a halálodat, igaz? – mondta, és nem kérdezte, mivel a választ már azelőtt tudta, hogy megszólalt volna.

– Meséltél az álmaimról, és említetted a fivéremet, Narint. Már nem sokra emlékszem belőle. Később még beszélünk.

– Miért tettél említést Drussról? Azt hiszed, ha meghalsz, én egyszerűen odamegyek hozzá, és felvállalok egy olyan életet, amiről mit sem tudok? Ha meghalsz, nem lesz semmi, amiért élhetnék. – Tekintete a férfiét kereste. – És nem fogok élni.

Az árnyékok közül egy alak lépett elő.

– Michi, miért váratsz minket? – Rowena látta, hogy férje összerezzen, és amikor felpillantott, a közeledő Narint pillantotta meg.

– Elküldtelek – mondta Michanek. – Mit keresel itt?

– Egészen a dombokig jutottam, de a ventriaiak ott nyüzsögnek mindenhol. A csatornákon át jöttem vissza: hála az égieknek, az őrök felismertek. Mi ütött beléd? Nem örülsz, hogy látsz?

Michanek nem felelt. Rowenához fordult, és elmosolyodott, de felesége látta a félelmet a szemében.

– Nem leszek sokáig távol, szerelmem. Később még beszélünk.

Rowena ülve maradt, miközben a két férfi elballagott. Lehunyta szemét, és a csatabárdosra gondolt, maga elé képzelve a fakó szempárt, és a széles, lapos arcot. De alig gondolt rá, máris egy újabb kép rohanta meg.

Egy iszonyatos fenevad képe – egy acélkarmú, tűzben izzó szemű fenevadé.

* * * * *

Gorben hátradőlt a heverőn, és elismeréssel nézte a hatalmas tűz előtt mozgó kardzsonglőröket: az öt, borotvaéles penge pörögve szelte a levegőt a két férfi között. Különleges ügyességre vallott, ahogy a zsonglőrök elkapták a kardokat, majd máris repítették vissza azokat. A két férfi csak ágyékkötőt viselt, bőrük vörösben-aranyban csillant a tűzfényben. Körülöttük több mint ötszáz Halhatatlan foglalt helyet, élvezve a harci bemutatót.

Gorben a tábortűz táncoló lángjain túl ki tudta venni Resha falait, és a maroknyi védőt. Már majdnem vége volt. Minden eséllyel dacolva, ő győzött.

Mégsem költözött öröm a szívébe. A csatákkal, félelmekkel és szorongásokkal töltött évek súlyos vámot szedtek az ifjú császáron. Minden győzelmekor gyerekkori barátait kellett látnia elhullani: Nebuchadot Ectanisnál, Jasuát a Porchia feletti hegyekben, Bodasent Resha kapui előtt. Jobbra pillantott, ahol Bodasen feküdt a megemelt ágyon, sápadt arccal. A kirurgusok azt mondták, életben marad, és sikerült levegőt juttatniuk összeomlott tüdejébe. Olyan vagy, akár a császárság – gondolta Gorben. – Szinte halálra sebeztek. Mennyi ideig fog tartani Ventria újjáépítése? Évekig? Évtizedekig?

Hatalmas ujjongás csapott fel a nézősereg soraiból, amikor a kardzsonglőrök befejezték előadásukat. A két férfi meghajolt a császár felé, Gorben pedig felállt, és arannyal degeszre tömött erszényt dobott oda nekik. Hatalmas nevetés tört ki, amikor az egyik zsonglőrnek nem sikerült elkapnia az erszényt.

– A pengékkel jobban bánsz, mint a pénzzel – mondta Gorben.

– A pénz mindig kifolyik az ujjai közül, nagyúr – felelte a zsonglőr társa.

Gorben visszaült, és rámosolygott Bodasenre.

– Hogy érzed magad, barátom?

– Az erőm visszatérőben van, nagyúr. – Elhaló hangon beszélt, és akadozva lélegzett. Gorben vállon veregette, de az ujjai alatt érzett forró bőr és kiálló csontok érintésekor majdnem visszahőkölt. Bodasen a szemébe nézett. – Ne aggódj miattam, nagyúr. Nem hagylak cserben. – A kardforgató tekintete balra villant, és szélesen elmosolyodott. – Az istenekre, ez aztán üdítő látvány!

Gorben arra fordult, és észrevette a feléjük tartó Drusst, és Siebent. A költő fél térdre rogyott, és meghajtotta fejét, Druss pedig kurtán bólintott.

– Üdvözöllek, Csatabárdos – lépett hozzá Gorben, majd átölelte. Megfordult, megfogta Sieben karját, és talpra húzta. – Hiányoltam a tehetségedet, mondaköltő. Gyertek, csatlakozzatok hozzánk.

A szolgák két heverőt hoztak a császár vendégeinek, és remek borral töltötték meg az aranyserlegeket. Druss Bodasenhez lépett.

– Olyan gyengének tűnsz, akár egy háromnapos kölyökmacska. Életben maradsz?

– Megteszem, ami tőlem telik, Csatabárdos.

– Kétszáz szekér ennivalóba került – mondta Gorben. – Csak magamat hibáztathatom azért, hogy azt hittem, legyőzhetetlen.

– Milyen jó ez a Michanek? – kérdezte Druss.

– Elég jó ahhoz, hogy elintézzen, és most alig kapjak levegőt – felelte Bodasen. – Gyors, és nem ismeri a félelmet. A legjobb, akivel valaha is találkoztam. Megmondom őszintén: nem állnék ki vele még egyszer.

Druss Gorbenre nézett.

– Akarod, hogy megmérkőzzem vele?

– Nem – felelte Gorben. – A város egy-két napon belül elesik: nincs szükség párviadalra ahhoz, hogy eldöntsük a kérdést. A falak alá alagutat fúrunk. Holnap, ha kedvező a széljárás, lángra lobbantjuk. A város a miénk lesz, és ez az iszonyú háború véget ér. Most pedig mesélj a kalandjaidról. Jól hallottam, hogy fogságba kerültél?

– Elmenekültem – felelte Druss, majd kiitta serlegét. Az egyik szolga odarohant, hogy újratöltse.

Sieben felnevetett.

– Majd én elmesélem, nagyuram – és belekezdett Drussnak Cajivak tömlöcében töltött gazdagon kiszínezett történetébe.

A hatalmas tábortűz mostanra lelohadt, és többen is elindultak, hogy fát dobjanak rá. Egyikük alatt a föld váratlanul felpúposodott, ledöntve lábáról a férfit. Gorben felpillantott, és nézte, ahogy az ember megpróbál talpra kászálódni. A tűz körül ülők mind hátrébb csúsztak.

– Mi történik itt? – kérdezte a császár, és felállt, majd közelebb ment. A föld megremegett alatta.

– Csak nem földrengés? – hallotta meg Gorben a kérdést, amelyet Sieben Drusshoz intézett.

A császár némán állt, és lepillantott. A föld rángatózott, és a tábortűz hirtelen fellobbant, fénylő szikrákat lőve az éjszakai égre. Hihetetlen hőség támadt, Gorben pedig elhátrált tőle, miközben a lángokba meredt. A tűzből hasábok robbantak ki, és egy irdatlan alak jelent meg a lángok között: egy kinyújtott karú bestia. A lángok elhalták, Gorben pedig ott állt, és farkasszemet nézett egy több mint tizenkét láb magas szörnyeteggel.

Többen megrohanták a teremtményt, lándzsával a kezükben, és célba vették hatalmas hasát. Az első lándzsa kettétört az ütközés erejétől. A bestia fülsüketítően felbömbölt – mintha csak egy elfogott mennydörgést engedtek volna szabadon. Az egyik irdatlan kar félkört írt le a levegőben, és az acélkarmok beletéptek az első katonába, derékban kettészakítva azt.

A fenevad kirontott a lelohadó tűzből – és Gorbenre vetette magát.

* * * * *

Ahogy felbukkant a tűzlény, a Bodasen mellett üldögélő Sieben úgy érezte, mintha idő- és valóságérzéke cserbenhagyta volna. Tekintetét a fenevadra szegezte, és emlékezete tárházából egy kép villant az agyába, összekapcsolva a való életben látott iszonyatot azzal a három évvel ezelőtti röpke emlékkel, amit a drenani könyvtárban élt át. Egy eposzhoz keresett forrásokat, és a levéltárban egy ősrégi bőrkötéses könyvet lapozgatott. A lapok megsárgultak, és kiszáradtak, a tinta és a festék megfakult, de az egyik oldal még mindig élénk, vad színekben pompázott – izzó aranyban, tüzes karmazsinban, fénylő sárgában. A megfestett alak gigantikus volt, és szeméből lángok bomlottak ki, megannyi virágsziromként. Sieben még most is maga előtt látta a festmény fölé írt betűket:

A numari Kalith

A fejléc alatt a következő szavak sorakoztak:

A Káoszbestia, a Cserkelő, a Legyőzhetetlen Véreb, akinek bőrét ember alkotta penge nem döfheti át. Amerre ő jár, követi a halál.

Amikor Sieben később visszaemlékezett arra az éjszakára, újra és újra elcsodálkozott azon, hogy nem érzett még csak fikarcnyi félelmet sem. Látott embereket iszonyú módon meghalni, látta, ahogy a Pokol bugyrából jött fenevad emberi végtagokat szaggat szét, harcosokat belez ki, és kitépi belőlük az életet. Hallotta rémisztő üvöltését, és az éjszakai szellő a halál bűzét csapta az orrába. Mégsem félt.

Egy baljós legenda kelt életre, és ő, a mondaköltő, jelen volt.

Gorben még mindig szélütötten állt, földbe gyökerezett lábbal. Egy katona vetette magát a fenevadra – Sieben felismerte Oliquart –, és rácsapott a szablyájával, de a penge nekicsattant a teremtmény oldalának, amit olyan hang követett, mintha a távolban egy harang, kondult volna meg tompán. Meglendült egy karmos mancs, Oliquar arca és feje pedig szétzúzott csontok véres permetfelhőjévé robbant. Néhány íjász nyilakat lőtt ki, de ezek vagy szétzúzódtak a becsapódástól, vagy lepattantak a szörnyetegről. A teremtmény ekkor megindult Gorben felé.

Sieben látta, hogy a császár összerezzen, majd jobbra veti magát, és könnyedén talpra gördül. Az irdatlan fenevad esetlenül fordult utána, és az izzó parázsszemek Gorbent keresték.

A hűséges katonák hihetetlen bátorságról tettek tanúbizonyságot, és a szörnyeteg útjába vetődtek, de hatástalanul döfködtek kardjaikkal. Valahányszor a mancsok lecsaptak, vér fröccsent a földre. Alig néhány szívdobbanás alatt legalább húsz halott vagy megcsonkított katona hevert szanaszét. A Káoszbestia karmai beletéptek egy harcos mellébe, felemelték a férfit a földről és áthajították a halódó tűz fölött. Sieben hallotta, ahogy a katona bordái elroppannak, és látta, amint belei kiömlenek, és megtépázott zászlóként lobognak, ahogy a tetem elrepül.

Druss, csatabárdjával a kezében, a teremtmény elé lépett. A katonák elhátráltak a szörnyeteg elől, de továbbra is falat alkottak a bestia és a császár között. A gigászi Kalithhoz képest kicsinek és jelentéktelennek tűnő Druss útját állta a fenevadnak. A hold fényesen ragyogott az éjszakai égen, a fény megcsillant a drenai vállvértjén, és megvillant Snaga rémítő pengéin.

A Káoszbestia megtorpant, és mintha lebámult volna az előtte álló apró alakra. Sieben szája kiszáradt, és érezte, hogy szíve őrülten ver.

És akkor a Kalith megszólalt, mély, dörgő hangon, és a szavak egymásba folyva gördültek elő szájából. A lény nyelve legalább egy láb hosszú volt.

– Állj félre, fivérem! – zúgta a szörnyeteg. – Nem érted jöttem.

A csatabárd olyan vörösen kezdett csillogni, mintha vér borította volna. Druss nem mozdult, és mindkét kezével megragadta Snagát.

– Állj félre – ismételte a Kalith. – Mert ha nem, akkor meg kell ölnöm téged!

– Álmodozz csak – felelte erre Druss.

A lény meglódult, és egyik irdatlan mancsa a csatabárdos felé lendült. Druss fél térdre rogyott, és meglendítette a vérvörös bárdot – a penge belevájt a bestia csuklójába, s átmetszette. Ahogy a karmos mancs a földre hullt a csatabárdos mellett, a Kalith visszahőkölt. A sebből nem vér folyt, hanem olajos füst gomolygott elő, egyre sűrűbben. A lény szájából tűz csapott ki, és a bestia ismét a halandóra vetette magát. De Druss, ahelyett hogy hátraugrott volna, előreszökkent, magasan a feje felett meglendítette Snagát, és halálos ívben lecsapott a Kalith mellére, szétzúzva annak szegycsontját, és torkától az ágyékáig húzódó sebet ejtett.

A szörnyetegből lángok robbantak ki, és beburkolták a harcost. Druss megtántorodott – a Kalith pedig hátrazuhant, és ahogy a gigászi test a földbe csapódott, még a harminclábnyira ülő Sieben is érezte, ahogy a föld megremeg. Szélroham támadt, mire a füst eloszlott.

És a Kalithnak már nyoma sem volt.

Sieben felpattant, és odarohant, ahol Druss állt. A csatabárdos szemöldöke és szakálla megperzselődött, de égési sebeket nem szenvedett.

– Az istenekre, Druss! – kiáltotta a poéta, és hátba veregette barátját. – Ezek után olyan dalt írok, ami mindkettőnknek gazdagságot és hírnevet hoz!

– Megölte Oliquart – rázta le magáról a drenai Siebent, és elejtette csatabárdját.

Gorben lépett oda hozzájuk.

– Nemesen cselekedtél, barátom. Nem feledem el: adósod vagyok az életemmel. – Lehajolt, és felvette a földről a bárdot, amely ismét feketében és ezüstben pompázott. – Ez varázslatos fegyver – suttogta a császár. – Húszezer aranyat adok érte.

– Nem eladó, nagyuram – felelte a drenai.

– Ó, Druss, azt hittem, kedvelsz.

– Így is van, cimbora. Ezért nem eladó.

* * * * *

Fagyos szél örvénylett a barlangban. Anindais megérezte a hideget, és elpördült az oltártól. Látta, hogy az Öregasszony feláll székéből, az aranyszálak körén túl.

– Mi történik? – kérdezte. – A csatabárdos megölte a fenevadat. Küldhetünk másikat?

– Nem. De nem ölte meg, csupán visszaküldte a Verembe.

– No, és most mi lesz?

– Most megfizetünk Kalith szolgálataiért.

– Azt mondtad, hogy a fizetség Gorben vére lesz.

– Gorben nem halt meg.

– Akkor nem értem. És miért van itt ilyen hideg?

Árnyék vetült a naashanira, aki sarkon pördült, és látta, hogy egy hatalmas alak magasodik fel mögötte. Karmok villantak, és hasították fel a mellét.

– Még csak esze sincs – mondta az Öregasszony, és hátat fordított a sikolyoknak. Visszatért lakrészébe, majd leült egy ódon fonott karosszékbe.

– Ó, Druss – suttogta maga elé. – Talán jobb lett volna, ha hagylak meghalni Mashrapurban.

6

Rowena kinyitotta a szemét, és látta, hogy Michanek ül az ágya szélén. Bronz és arany díszpáncélját viselte, a vörös forgós, lakkozott arcvédős sisakot, az ábrákkal és motívumokkal díszített öntött mellvértet.

– Nagyon fess vagy – mondta a lány álmosan.

– Te pedig gyönyörű.

Rowena megdörgölte a szemét, és felült.

– Miért viseled ezt ma? Nem olyan erős, mint a régi, acélból kovácsolt mellpáncélod.

– Növeli az emberek harci kedvét. – Michanek megfogta a kezét, megcsókolta a tenyerét, majd felállt, és az ajtó felé indult. Ott megállt, és anélkül, hogy visszanézett volna, így szólt: – Hagytam valamit a számodra a dolgozószobámban, bársonyba csomagolva.

Ezzel távozott.

Pudri néhány perc múlva érkezett egy tálcával, amelyet az ágy szélére tett. Három mézes sütemény és kupa almalé volt rajta.

– A nagyúr ma káprázatosan néz ki – mondta a kis ember, és Rowena látta, hogy szomorúság ül az arcán.

– Mi a baj, Pudri?

– Nem kedvelem a csatákat. Olyan sok a vér és a fájdalom, de még rosszabb, ha az okot, amiért a csatát vívják, már régen túlhaladták az események. Ma értelmetlenül fognak emberek meghalni. Életük kialszik, akár az éjfélkor kilobbanó gyertyák. És ugyan miért? Talán ezzel vége lesz? Ó, nem. Mert amikor Gorben eléggé megerősödik, bosszúhadjáratot vezet majd a naashani nép ellen. Hiábavalóság és ostobaság az egész! – Megvonta a vállát. – Talán azért nem értem az efféle dolgokat, mert eunuch vagyok.

– Nagyon is jól érted őket. Mondd csak, jó látnok voltam?

– Ó, nem szabad ilyesmit kérdezned, hölgyem. Ez már a tegnap, és emléke a múltba vész.

– Michanek nagyúr kért arra, hogy ne áruld el nekem a múltamat?

Az eunuch komoran bólintott.

– Szerelemből kért erre. Az adottságod majdnem megölt, és ő nem akarta, hogy ismét szenvedj. Bárhogy is, a fürdőd készen áll. Forrón gőzölög, és sikerült némi rózsaolajat találnom, amit beleöntöttem.

Rowena egy órával később a kertben sétált, amikor észrevette, hogy Michanek dolgozószobájának ablaka nyitva áll. Ez különös volt, mivel számos papír volt odabenn, és a nyári szellők könnyen szanaszét szórhatták őket. A lány bement a házba, kinyitotta az ajtót, és becsukta a kis ablakot. Majd észrevette a tölgyasztalon heverő csomagot. Kicsi volt, és ahogy Michanek mondta, bíbor bársonyba göngyölték.

Lassan kitekerte a bársonyt, és egy dísztelen, zsanéros faládikát talált benne. Felhajtotta a fedelet. Benne egy egyszerű, már-már durván megmunkált melltű hevert, amelyben puha rézszálak fontak körül egy holdkövet. Rowena szája hirtelen kiszáradt. Elméje egy része azt súgta neki, hogy sosem látta még ezt a brosst, de lelke legmélyebb zugában egy piciny harangocska riadót vert.

Ez az enyém!

Jobb keze lassan a melltű felé mozdult, majd megállt, és ujjai kis híján megérintették a holdkövet. Rowena ekkor hátralépett, és leült. Hallotta, hogy Pudri lép a szobába.

– Ezt viselted, amikor először találkoztunk – mondta az eunuch szelíden. A lány bólintott, de nem felelt. Az apró termetű ventriai közelebb lépett, és átnyújtott egy piros pecsétes levelet.

– A nagyúr arra kért, hogy adjam át, amikor észreveszed ezt a kis... ajándékot.

Rowena feltörte a pecsétet, és kinyitotta a levelet, amely Michanek merész, szép kézírásával íródott.

Kedvesem!

Én a kardhoz értek, de ebben a pillanatban odaadnám a lelkemet is, hogy legalább olyan jól értsek a szavakhoz. Réges-régen, amikor haldokolva feküdtél, három varázslót béreltem fel arra, hogy lepecsételjék a benned rejtőző Adottságot. Ezzel egyben lezárták emlékezeted kapuit is.

Úgy mondták nekem, hogy a melltűt szerelmi zálogul kaptad. Ez a múltadhoz vezető kulcs, és egyben ajándék a jövőre. Az összes kín közül, amelyet megismertem, egyik sem nagyobb a tudatnál, hogy ebben a jövőben már nem lesz részem. De még mindig szeretlek, és egy nap alatt ez nem múlik el. Ha valami csoda folytán visszatérhetnék a múltba, és ismét udvarolhatnék neked, ugyanígy tennék, hiába ismerném az események végkimenetelét.

Te vagy az életemet beragyogó fénysugár, és szívemnek szerelme.

Ég veled, Pahtai. Legyen utad könnyű, és lelked ismerjen meg számos örömet.

A levél kihullott a lány kezéből, és szinte lebegve földet ért. Pudri gyorsan előrelépett, és karcsú kezét Rowena vállára tette.

– Vedd el a melltűt, hölgyem!

Rowena megrázta a fejét.

– Meg fog halni.

– Igen – ismerte be a ventriai. – De arra kért, hogy vegyelek rá, vedd el a melltűt. Ez volt az utolsó kívánsága. Kérlek, ne tagadd meg tőle.

– Elveszem a melltűt – mondta a lány ünnepélyesen –, de ha meghal, én is vele halok.

* * * * *

Druss leült a szinte teljesen kiürült táborban, és a falak elleni támadást figyelte. A távolból a rohamozók hangyáknak tűntek, akik piciny létráikon sereglenek felfelé. Látta a magasban megingó és alázuhanó testeket, hallotta a harci kürtök rivallását és a szél neszezését időnként túlharsogó, magas hangú sikolyokat. Sieben ott ült mellette.

– Első ízben látom, hogy kihagysz egy csatát, Druss. Öregkorodra elpuhultál?

Druss nem felelt. Fakó szeme a harcot figyelte, és látta, ahogy füst szivárog fel a városfal alól. – Az alagútban a dúcok és a felhalmozott faanyag mostanra tüzet fogott, és fal alapzata hamarosan összeomlik. Ahogy a füst egyre sűrűbb lett, a támadók visszahúzódtak, és vártak.

Az idő lassan telt a síkságra szakadt csendben. A füst előbb sűrűn gomolygott, majd ritkulni kezdett. Semmi sem történt. Druss felkapta csatabárdját, és felállt. Sieben követte példáját.

– Nem működött – mondta a költő.

– Adjunk még egy kis időt – mordult fel Druss, és megindult. Sieben követte, és a faltól harmincyardnyira megálltak. Gorben is ott várt, tisztjeivel együtt. Mindenki hallgatott.

Póklábhoz hasonló, fekete, cakkos vonal jelent meg a falon, amelyet magas hangú recsegés követett. A rés egyre szélesebb lett, majd az egyik toronyból hatalmas kőtömb zuhant le, és iszonyatos robajjal szakadt rá az alatta húzódó falra. Druss látta, hogy a védők elhátrálnak. Újabb repedés jelent meg... majd egy harmadik. Óriási faldarab omlott le, a magas torony jobbra billent, és rádőlt a megrongálódott falra, mire irdatlan porfelhő csapott fel. Gorben szája elé emelte köpenyét, és megvárta, amíg a por eloszlik.

Ahol pillanatokkal azelőtt még egy kőfal állt, most már csak fűrészes romok meredeztek – olyan volt, akár egy óriás megviselt fogsora.

A harci kürtök felzengtek, és a Halhatatlanok fekete sora meglódult.

Gorben Drusshoz fordult.

– Csatlakozol hozzájuk?

Druss megcsóválta a fejét.

– Nincs gyomrom az öldökléshez.

* * * * *

Az udvaron tetemek hevertek, és vértócsák borították a földet. Michanek jobbra pillantott, ahol fivére, Narin feküdt a hátán – melléből egy dárda állt ki, és mit sem látó tekintettel meredt a karmazsinvörös árnyalatú égre.

Közel az alkony – gondolta Michanek. Vér csorgott a halántékára kapott sebből, és érezte, ahogy lefolyik a nyakán. A háta sajgott, és amikor megmozdult, érezte a bal lapockája fölött a testébe fúródott nyílvesszőt, amely átütötte a húst, és az izmokat. Emiatt a súlyos pajzs megtarthatatlanná vált, és Michanek már régen eldobta. Kardja markolata iszamós volt a vértől. Balra felnyögött valaki: unokafivére, Shurpac volt az. Iszonyatos seb húzódott a hasán, és a férfi megpróbálta a kezével visszatartani kiomlani készülő beleit.

Michanek tekintete a körülötte álló ellenséges katonákra rebbent. Most éppen hátrahúzódtak, és fenyegető gyűrűbe fogták. Michanek lassan megfordult. Már csak ő volt az egyetlen, állva maradt naashani. Rámeredt a Halhatatlanokra, és odakiáltott nekik:

– Mi van veletek? Berezeltetek a naashani acéltól?

A ventriaiak nem mozdultak. Michanek megtántorodott, és majdnem elesett, de azonnal összeszedte magát.

Mostanra minden fájdalom tovatűnt.

Micsoda egy nap volt! Az aláásott fal összeomlott, több tucat embert temetve maga alá, de a többiek ügyesen újrarendeződtek, és Michaneket büszkeség öntötte el ennek láttán. Senki sem kért kegyelmet. Visszavonultak a második védelmi vonalba, és nyilakkal, lándzsákkal, de még kövekkel is fogadták a ventriaiakat. Azok viszont túl sokan voltak, és a vonalat nem lehetett többé tartani.

Michanek a megmaradt ötven harcost a belső vár felé vezette, de elvágták őket, és egy mellékútra terelték, amely Kabuchek régi házának udvarára vezetett.

Mire vártok még?

A válasz szinte azonnal meg is érkezett: A halálodra.

A kör szélén mozgásra lett figyelmes: az emberek félreálltak, ahogy Gorben közeledett. Most aranyszínű köpenyt viselt, fejére pedig hétágú koronát tett. Minden ízében császárnak tetszett. Mellette állt a csatabárdos, Pahtai férje.

– Készen állsz egy újabb párviadalra... nagyuram?! – kiáltotta oda Michanek. Reszelős köhögés tört elő tüdejéből, és szavai nyomán vért köpött.

– Tedd le a kardod, ember. Vége! – mondta Gorben.

– Vegyem ezt úgy, hogy megadod magad? – kérdezte Michanek. – Ha nem, akkor hadd küzdjek meg a bajnokoddal!

Gorben a csatabárdoshoz fordult, aki bólintott és előrelépett. A naashani felkészült, de gondolatai máshol jártak. Eszébe jutott az a nap, amit a vízesésénél töltött Pahtai-jal. A lány fehér vízililiomból font koszorút helyezett a homlokára. A virágok még nedvesek voltak, és hűvösen tapadtak a bőrére: még most is érezte őket...

Nem! Harcolj! Győzz!

Felpillantott. A csatabárdos most már valóságos kolosszusnak tűnt, ahogy fölétornyosult, és Michanek rájött, hogy térdre zuhant.

– Nem. Nem halok meg térdre rogyva – mondta, de szavai már összefolytak. Előredőlt, és megpróbált felállni, de ismét elesett. Két erős kéz ragadta meg a vállánál fogva, felfelé rántotta, és egyszer csak Csatabárdos Druss fakó szemébe nézett.

– Tudta... hogy... eljössz. – Druss odacipelte a haldokló harcost az udvar falánál álló márványpadhoz, és gyengéden lefektette a hűvös kőre. Az egyik Halhatatlan levetette a köpenyét, és párnaként a naashani hadvezér feje alá gyűrte.

Michanek felpillantott a sötétedő égre, majd elfordította a fejét. Druss letérdelt mellé – a csatabárdos mögött a Halhatatlanok némán álltak, és vártak. Gorben parancsára kardot húztak, és a magasba lendítették őket, tisztelegve Michanek előtt.

– Druss! Druss!

– Itt vagyok.

– Bánj... vele... gyengéden!

Michanek már nem hallotta a választ.

A fűben ült, a vízesés mellett, és a vízililiom-koszorú hűvösen tapadt a homlokára.

* * * * *

Fosztogatásra nem került sor Reshában, és a lakosságot sem mészárolták le. A Halhatatlanok járőröztek a városban, és elsőként masíroztak be a város központjába a tömeg ujjongása közepette. Az emberek zászlókat lengettek, és virágszirmokat szórtak a katonák lábai elé. Az első néhány órában elszigetelt összecsapásokra került sor, amikor a dühös polgárokból álló csőcselék nekiindult levadászni azokat ventriaiakat, akiket a naashani hódítókkal való összejátszással vádoltak.

Gorben elrendelte a csőcselék feloszlatását, és bírói eljárást ígért azoknak, akiket árulással vádoltak. A hullákat két tömegsírba temették a városfalon túl: a császár parancsára a ventriai halottak fölé emlékművet állítottak, egy hatalmas kőoroszlánt, amelynek talapzatába az elesettek nevét vésték. A naashaniak sírja jelöletlen maradt. Michaneket azonban a Resha központját koronázó dombon álló Nagy Palota alá épült Elesettek Csarnokában helyezték örök nyugalomra.

Élelmet hoztak a városba, hogy ellássák a lakosságot, és az építőmunkások máris munkához láttak: lebontották a város folyóját eltorlaszoló gátat, újjáépítették a falakat, kijavították az elmúlt három hónapban a városfalon átlőtt ballisztalövedékek által megrongált házakat és boltokat.

Druss nem törődött a várossal. Minden nap Rowena ágya mellett találta – ott ült, és fogta a lány hideg, sápadt kezét.

Miután Michanek meghalt, Druss megkereste a hadvezér házát, egy, az utolsó rohamot túlélt naashani katona útmutatásai alapján. Siebennel és Eskodasszal a város utcáin rohantak, míg el nem érték a dombon álló házat, majd beléptek a csodaszép kertbe. A mesterséges tó mellett egy apró termetű, sírdogáló férfit találtak. Druss megragadta az alak gyapjútunikáját, és talpra rántotta.

– Hol van?! – dörögte.

– Meghalt! – sikoltotta a férfi, és csak úgy ömlöttek a könnyei. – Megmérgezte magát. Egy pap van a teste mellett. – A ház felé mutatott, majd ismét sírni kezdett. Druss elengedte, berohant a házba, fel a kanyarodó lépcsőn. Az első három szoba üresen állt, de a negyedikben rábukkant az ágy szélén ülő Pashtar Sen papjára.

– Az istenekre, ne! – kiáltotta Druss, ahogy megpillantotta Rowena mozdulatlan alakját. A nő szürke arccal, lehunyt szemmel hevert az ágyon. A pap fáradt tekintettel pillantott fel.

– Semmit ne szólj! – mondta a pap elhaló hangon, mintha valahol messze, nagyon messze járna. – Elküldettem egy... barátomért, mert minden erőmre szükségem van, hogy életben tartsam őt. – A férfi lehunyta szemét. Druss tanácstalanul az ágy túloldalára ment, és lepillantott a nőre, akit oly régóta szeretett. Hét éve nem látta, és felesége szépsége most acélkaromként tépett bele. Nagyot nyelt, és leült az ágy szélére. A pap Rowena kezét fogta, és izzadság folyt végig az arcán, szürke csíkokat húzva maga után. A férfi halálosan kimerültnek tűnt, és amikor Sieben Eskodasszal belépett a szobába, Druss intett nekik, hogy maradjanak csendben, mire azok is leültek, és némán vártak.

Közel egy óra telt el, mielőtt egy újabb ember lépett be: kopasz, potrohos férfi, kerekded, pirospozsgás arccal és komikusan elálló fülekkel. Hosszú fehér tunikát viselt, és a válláról aranyszállal hímzett, hosszú vállszíjon egy zsák lógott alá. Egy szót sem szólt a három harcoshoz, hanem azonnal az ágy széléhez sietett, és egyik ujjával megérintette Rowena nyakát.

Pashtar Sen papja kinyitotta a szemét.

– Yasrootot vett be, Shalatar – mondta a pocakosnak.

A kopasz férfi bólintott.

– Mikor?

– Három órája. Bár megakadályoztam, hogy a legnagyobb része szétterjedjen a vérében, ám egy csekélyke mennyiség így is elérte a nyirokrendszert.

Shalatar összecsattintotta fogait, majd belekotort a bőrzsákjába.

– Egyikőtök hozzon vizet! – nézett a harcosokra. Eskodas felállt, és kiment, majd kisvártatva egy ezüstkancsóval tért vissza. Shalatar utasította, hogy álljon az ágy fejéhez, majd a zsákból előszedett egy kis csomagot, és a benne levő port az ezüstkancsóba öntötte. A víz habzott egy darabig, majd felszíne ismét kisimult. A férfi ismét belekotort a zsákba, előhúzott egy hosszú, szürke csövet, és egy tölcsért. Ezután szétfeszítette Rowena száját.

– Mit csinálsz?! – ragadta meg Druss Shalatar karját.

A kirurgus nem zavartatta magát.

– A mérget a gyomrába kell juttatnunk. Amint te is látod, nincs olyan állapotban, hogy igyon, így hát ledugom ezt a csövet a torkán, és a gyógyitalt a tölcsér segítségével beletöltöm. Finoman kell eljárni, nehogy víz kerüljön a tüdejébe. Márpedig az nehéz lesz törött karral.

Druss elengedte, és némán gyötrődve nézte, ahogy a cső becsusszan felesége torkába. Shalatar a helyére illesztette a tölcsért, és utasította Eskodast, hogy öntse bele az italt. Amikor a kancsó félig kiürült, Shalatar hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette a csövet, és kihúzta. Letérdelt az ágy mellé, és fülét Rowena mellére nyomta.

– Nagyon lassú és gyenge a szívverése. Egy évvel ezelőtt én kezeltem őt, amikor elkapta a pestist: majdnem belehalt, és a betegség rajtahagyta a kézjegyét. Nem elég erős a szíve. – A férfiakhoz fordult. – Most menjetek! Mozgásban kell tartanom a vérkeringését, ehhez pedig olajat kell dörzsölnöm a kezére, a lábára és a hátára.

– Én nem megyek – közölte Druss.

– Uram, ez a hölgy Michanek nagyúr özvegye. Nagyon szereti őt mindenki, annak dacára, hogy egy naashanihoz ment feleségül. Nem illendő, hogy férfiak meztelenül lássák: és az, aki ilyen szégyent hoz rá, nem éli meg a holnapot.

– A férje vagyok – sziszegte Druss. – A többiek mehetnek. Én maradok.

Shalatar megdörgölte az állát, de látszott rajta, hogy nem akar tovább vitázni. Pashtar Sen papja megérintette a karját.

– Ez egy hosszú történet, barátom, de az igazat mondja. Most pedig tegyél meg minden tőled telhetőt!

– Lehet, hogy az nem lesz elég – mormolta alig hallhatóan Shalatar.

* * * * *

Három nap telt el. Druss keveset evett, és az ágy mellett aludt. Rowena állapota nem változott, és Shalatar egyre levertebb lett. Pashtar Sen papja a negyedik nap reggelén érkezett vissza.

– A méreg eltávozott a testéből, de mégsem ébred fel – közölte vele a kirurgus.

A pap értően bólintott.

– Amikor először jöttem ide, és éppen kómába esett, megérintettem a lelkét. Elmenekült az élettől: nem akart tovább élni.

– Miért? – kérdezte Druss. – Miért akarna meghalni?

A férfi vállat vont.

– Rowena gyengéd teremtés. Először téged szeretett, saját hazátokban, és ezt a tiszta szerelmet magával hozta erre a bemocskolt földre is. Tudta, hogy eljössz érte, és várt rád. Adottsága azonban riasztóan gyorsan fejlődött, és ez maga alá gyűrte. Shalatar és a többiek megmentették az életét, amikor elzárták az Adottságához vezető ösvényeket, de eközben elvették tőle az emlékezetét. Itt ébredt fel, Michanek házában. Michanek jó ember volt, Druss, és szerette a lányt... éppen úgy, ahogy te szereted őt. Ápolta, amíg fel nem gyógyult, és elnyerte Rowena szívét. De nem mondta el neki a lány legnagyobb titkát... hogy ő, a látnoknő megjósolta szerelme halálát... ami egy évvel azután következik be, hogy összeházasodtak. Éveken át éltek együtt, és akkor Rowenát megfertőzte a pestis. Nekem úgy mondták, hogy betegsége alatt megkérdezte Michaneket, miért nem házasodtak össze; nem tudhatta a választ, hiszen nem emlékezett arra, hogy ő valaha látnoknő volt Mivel a hadvezér féltette kedvesét, úgy gondolta, a házasság megmentheti. Talán igaza is volt. Most értünk el Resha bevételéhez: Michanek hátrahagyott neki egy ajándékot... ezt – nyújtotta át a melltűt Drussnak.

Druss hatalmas markába vette a kicsiny brosst, és összezárta az ujjait.

– Én csináltam. Mintha egy emberöltővel ezelőtt történt volna.

– Ez volt a kulcs, amelyről Michanek tudta, hogy visszaadja majd az emlékezetét. Úgy hitte – ahogy attól tartok, a férfiak általában gondolják –, hogy a lány emlékezetének visszatérése segít enyhíteni az ő eltávozása miatt érzett gyászt. Azt gondolta, ha Rowena emlékezni fog rád, és arra, hogy te még mindig szereted őt, akkor hitvese jövője biztosítva van. De rosszul okoskodott, mert amikor a lány megérintette a melltűt, a lehető legszörnyűbb bűntudat tört rá. Ő kérte Michaneket arra, hogy vegye feleségül, amivel biztossá tette a férfi halálát – legalábbis ő így látta. Ő látott téged, Druss, Kabuchek házánál, és elrohant, mert félt múltjának felderítésétől, és megrémítette, hogy az elpusztíthatja frissen meglelt boldogságát. A megvilágosodás pillanatában árulónak, szajhának – és attól tartok –, gyilkosnak tartotta magát.

– Egyik sem az ő hibája volt – felelte Druss. – Miként gondolhatta így?

A pap elmosolyodott, de ezúttal Shalatar szólalt meg.

– Minden halál bűntudatot szül, Druss. Ha egy fiú meghal pestisben, az anyja magát okolja, amiért nem vitte el a gyermeket biztonságos helyre, még azelőtt, hogy a járvány kitört volna. Ha egy férfi lezuhan, és halálra zúzza magát, a felesége azt gondolja majd: „Bárcsak arra kértem volna, hogy maradjon ma itthon.” A jó emberek sajátja az, hogy magukra veszik mások terhét. Minden tragédia elkerülhető lenne, ha tudnánk róla; így amikor lesújt, magunkat hibáztatjuk. De Rowena esetében a bűntudat súlya legyűrte őt.

– Mit tehetek? – kérdezte a csatabárdos.

– Semmit. Reménykednünk kell, hogy visszatér.

A pap szóra nyitotta a száját, de végül csak felállt, és az ablakhoz sétált. Druss észrevette, hogy mi történt.

– Beszélj. Mit akartál mondani?

– Nem számít – felelte a pap halkan.

– Ha Rowenával kapcsolatos, hadd döntsem el ezt én.

A pap leült, és megdörzsölte fáradt szemét.

– Élet és halál között lebeg – mondta végül –, és lelke a Holtak Völgyében bolyong. Talán, ha találunk egy varázslót, utána küldhetjük a szellemét, hogy hazahozza Rowenát. – Széttárta a kezét. – De nem tudom, hol találunk egy ilyen férfit... vagy nőt. És nem hiszem, hogy van időnk keresgélni.

– Mi a helyzet a te Adottságoddal? – kérdezte Druss. – Úgy tűnik, ismered azt a helyet.

A férfi elkapta pillantását.

– Én... én valóban birtoklom az Adományt, de a bátorságot nem. És a Holtak Völgye iszonyatos hely! – Kipréselt egy mosolyt. – Gyáva vagyok, Druss, és meghalnék ott. Az nem való gyenge lelkű embereknek.

– Akkor küldj oda engem! Én megtalálom őt.

– Nem lenne esélyed. Amiről beszélünk az nem más, mint... a sötét mágia és a démonok földje. Védtelen lennél velük szemben, Druss: lebírnának.

– De oda tudsz küldeni?

– Nincs értelme. Őrültség lenne.

Druss Shalatarhoz fordult.

– Mi történik vele, ha semmit nem teszünk?

– Talán egy napja van hátra... esetleg kettő. Már most is romlik az állapota.

– Akkor nincs más választásunk, pap – mondta Druss, majd felállt, és odalépett a férfihoz. – Mondd meg, hogyan jutok el a Völgybe!

A pap hangja nem volt több egy suttogásánál:

– Ahhoz meg kell halnod.

* * * * *

Szürke köd gomolygott, bár szellő sem rezdült, és mindenfelől hátborzongató és furcsa hangok hallatszottak.

A pap már eltűnt, Druss pedig egyedül maradt.

Egyedül?

Körülötte alakok mozogtak a ködben – akadtak hatalmas árnyak, és lent, a földön kúszó-mászó formák mocorogtak.

– Maradj az ösvényen – tanácsolta a pap. – Kövesd az utat a ködön át. Semmilyen körülmények között ne térj le az útról.

Druss lepillantott. A szürke úton nem látszott illesztés – mintha csak lávából formálták volna. Sima, lapos felszínén megült a köd, amely lebegett, és gomolygott, fagyos csápjait a csatabárdos lábai és teste alsó része köré fonva.

Az út széléről egy női hang kiáltott. A férfi megállt, és jobbra pillantott. Az egyik sziklán egy sötét hajú nő – alig több egy kislánynál – ült szétvetett lábakkal, és jobb kezével combját simogatta. Megnyalta ajkát, és hátrahajtotta a fejét.

– Gyere ide! – kiáltotta. – Gyere ide!

Druss megrázta a fejét.

– Más dolgom van.

A nő felnevetett.

– Itt? Más dolgod van itt? – Gyöngyözve kacagott, és közelebb lépett a drenaihoz, aki észrevette, hogy lába nem érinti a földet. Az asszonynak nagy és aranyszín szeme volt, de szembogár nélkül: csupán fekete csík ült az aranyló szempárban. Amikor kinyitotta a száját, villás nyelv cikázott az ajkai között, amelyek szürkéskékben játszottak, ezt Druss azonnal megfigyelte, amint közelebb ért. A nőnek apró és hegyes fogai voltak.

A csatabárdos ügyet se vetett rá, hanem ment tovább. Az út közepén egy megroskadt vállú vénember ült. Druss megállt.

– Merrefelé, testvér? – kérdezte az öreg. – Merrefelé menjek? Oly sok ösvény nyílik.

– Csak egyetlenegy van – felelte Druss.

– Oly sok az ösvény – ismételte a másik. A csatabárdos ismét továbbindult, és maga mögül meghallotta, ahogy a nő odakiált az öregnek: „Gyere ide! Gyere ide!” A drenai nem nézett vissza, de kisvártatva rettentő sikoly csapott fel.

Az út egy pillanatra sem bukkant ki a ködből – egyenletesen és egyenesen húzódott, akár egy lándzsa. Mások is jártak az úton: egyesek kihúzott derékkal haladtak, mások csoszogva. Egyikük sem beszélt. Druss némán haladt el közöttük, és belenézett mindegyikük arcába, Rowenát keresve.

Egy fiatal nő letámolygott az útról, és térdre esett. Abban a pillanatban egy pikkelyes kéz megragadta a köpenyét, és berántotta a ködbe. Druss túl messze volt, hogy segíthessen, így káromkodott egyet, és ment tovább.

Számos ösvény csatlakozott az úthoz, és Druss azon kapta magát, hogy a némán ballagó emberek között halad – látott ott öreget és ifjat egyaránt. Arcukon üresség honolt, láthatóan gondolataikba merültek. Sokan letértek az útról, és nekiindultak a ködnek.

A csatabárdos úgy érezte, már napok óta megy. Elvesztette az időérzékét, de nem érzett sem fáradtságot, sem éhséget. Amikor maga elé nézett, rengeteg lelket látott a ködbe burkolózó úton haladni.

Csüggedés tört rá. Hogyan találja meg hitvesét ilyen sok ember között? A félelmet azonban kérlelhetetlenül kisöpörte gondolatai közül, és csak arra összpontosított, hogy szemügyre vegye azok arcát, aki mellett elhaladt. Arra gondolt, hogy az emberek soha semmit nem érnének el, ha hagynák, hogy az előttük tornyosuló gondok eltérítsék őket céljaiktól.

Druss egy idő után észrevette, hogy az út emelkedik. Immár messzebb látott, ahogy a köd is gyérült. Az oldalösvények eltűntek, és az út több mint százlábnyira szélesedett ki.

Ő pedig csak ment és ment tovább, átnyomakodva a néma tömegen. Az út hamarosan ismét szétvált, több tucatnyi leágazás vezetett a sötét és vészjósló boltíves alagutakhoz.

A lelkek tömegével szemben egy barna, durva gyapjúköntöst viselő emberke haladt. Észrevette Drusst, és elmosolyodott.

– Menj tovább, fiam – veregette vállon a csatabárdost.

– Várj! – kiáltott rá a drenai, ahogy a férfi elhaladt mellette. Barnaköntös meglepve pördült hátra. Odalépett Drusshoz, és intett neki, hogy ballagjanak az út szélére.

– Hadd nézzem a kezed, fivérem! – szólt.

– Hogyan?

– A kezed, a jobb kezed. Mutasd a tenyered! – erősködött a kis ember. Druss kinyújtotta a kezét, Barnaköntös pedig megragadta, és tanulmányozni kezdte a kérges tenyeret. – Még nem állsz készen az áthaladásra, fivérem. Akkor miért vagy itt?

– Keresek valakit.

– Ó! – sóhajtotta a férfi láthatóan megkönnyebbülve. – A te szívedet is kétségbeesés környékezi. Sokan próbáltak meg átjutni közületek. Meghalt a kedvesed? Durván bánt veled a világ, igaz? Bármi is válasz, fivérem, vissza kell térned oda, ahonnan jöttél. Itt nincs semmi számodra... hacsak le nem térsz az ösvényről. Ott pedig csak az örökkévaló szenvedés vár rád. Menj vissza!

– Nem tehetem: itt van a feleségem. És ő is él – akárcsak én.

– Ha életben van, fivérem, akkor nem fog átlépni előtted a kapun. Egyetlen élő lélek sem léphet be oda. És nincs érméd – mondta, majd kinyújtotta a kezét. A tenyerén egy fekete és alaktalan árnyékfolt sötétlett. – A Révésznek, a Paradicsomhoz vezető útra.

– De ha még nem léphetett be az alagutakba, akkor hol lehet? – kérdezte Druss.

– Nem tudom, fivérem. Én sosem hagytam még el az ösvényt, és nem tudom, azon túl mi található, leszámítva az elátkozott lelkeket. Menj a Négyes Kapuhoz, és kérdezd Dormitori testvért. Ő az Őrző.

Barnaköntös elmosolyodott, majd továbbment, és a tömeg pillanatok alatt magába nyelte. Druss is visszatért a lelkek sodrába, és a Negyedik Kapu felé nyomakodott, ahol megpillantott egy másik, kámzsás barna köntöst viselő férfit, aki némán állt a boltív mellett. Magas, széles vállú alak volt – szeme szomorúságot és komolyságot sugárzott.

– Te vagy Dormitori testvér? – kérdezte Druss.

A férfi bólintott, de hallgatott.

– A feleségemet keresem.

– Haladj tovább, fivérem. Ha a lelke él, megtalálod.

– Nincs érméje. – Dormitori erre bólintott, és egy keskeny, tekergőző ösvényre mutatott, amely felkúszott egy alacsony dombra, majd az oldalában kígyózott tovább.

– Sokan vannak ilyenek a domb mögött – mondta a kámzsás férfi. – Hol felvillannak, hol elenyésznek, egészen addig, amíg készen nem állnak az útra: amikor testük feladja a harcot, és szívük megszűnik dobogni.

Druss megfordult, de Dormitori utána kiabált.

– A domb mögött nincs többé út! Az ott már a Holtak Völgyei Az a legjobb, ha felfegyverzed magad.

– Nincsenek fegyvereim.

Dormitori felemelte a kezét, mire a lelkek áramlása megszűnt. A férfi Drusshoz lépett.

– Bronznak és acélnak nincs itt helye, bár kardokat és dárdákat fogsz majd látni. Ez a Lelkek helye, és az ember lelke lehet acél vagy víz, fa vagy tűz. Ahhoz, hogy átkelj a dombon és visszatérj, bátorságra és sok minden másra lesz szükséged. Hiszel?

– Miben?

A férfi nagyot sóhajtott.

– A Forrásban? Magadban? Mi számodra a legdrágább?

– Rowena – a hitvesem.

– Akkor kapaszkodj szorosan a szerelmedbe, barátom. Ne számítson, hogy mi támad rád. Mitől félsz a legjobban?

– Attól, hogy elveszítem őt.

– És még?

– Nem félek semmi mástól.

– Minden ember fél valamitől. Ez a gyengétek. Ez az Elátkozottak nyughelye, és a Holtak páratlan adottsággal tudják szembesíteni az embert azzal, amitől fél. Imádkozom, hogy a Forrás vezesse lépteidet. Béke veled, fivérem.

Visszatért a Kapuhoz, ismét felemelte kezét, és a bejárat megnyílt, a lelkek komor, néma folyama pedig megállás nélkül hömpölygött tovább.

* * * * *

– Te gyáva kurafi! – dühöngött Sieben. – Meg kellene öljelek!

Shalatar, a kirurgus Sieben és Pashtar Sen papja közé lépett.

– Nyugodj meg – csitította a költőt. – Beismerte, hogy nem bátor ember, és nem kell bocsánatot kérnie érte. Vannak magasak és alacsonyak, bátrak és nem annyira bátrak.

– Lehet, hogy így van – engedett Sieben –, de milyen esélye van Drussnak a varázslatok és boszorkányság világában? Ezt mondd meg nekem!

– Nem tudom – ismerte be Shalatar.

– Valóban nem, de ő tudja – felelte a költő. – Olvastam az Ürességről: rengeteg mesém játszódik ott. Beszéltem olyan látnokokkal és misztikusokkal, akik átkeltek a Ködön. Egy kérdésben mindannyian egyetértettek: aki nem rendelkezik varázserővel, annak vége. Nem igaz, te pap?

A férfi bólintott, de nem nézett fel. A széles ágy szélén üldögélt, amelyen ott hevert Druss és Rowena mozdulatlan alakja. A csatabárdos arca sápadt volt, és láthatóan nem lélegzett.

– Mivel kerül majd szembe? – kérdezte Sieben. – Nyögd már ki, emberi

– Múltjának rémeivel – felelte a pap alig hallhatóan.

– Az istenekre, te pap, jól figyelj rám! Ha meghal, követni fogod.

* * * * *

Druss elérte a dombtetőt, és lepillantott a kiszáradt völgyre. Fekete és halott fák álltak odalent, körvonalaik kirajzolódtak a palaszürke földön, mintha csak faszénnel pingálták volna fel őket. Szellő sem rezdült, és semmi sem mozdult, leszámítva azt a néhány lelket, aki céltalanul bolyongott fel s alá a völgyben. A csatabárdos nem sokkal odébb, a dombról levezető úton megpillantott egy öregasszonyt, aki lehajtott fejjel, és megroggyant vállakkal ült a földön. Druss elindult felé.

– A feleségemet keresem – közölte.

– Ennél több után kutatsz – válaszolta az asszony. A drenai leguggolt, szemközt vele.

– Nem. Csak a feleségem érdekel. Tudsz segíteni?

A nő felemelte fejét, és a csatabárdos rosszindulattól csillogó, mélyen ülő szempárt pillantott meg.

– Mit tudsz adni nekem, Druss?

– Hogyhogy ismersz? – kérdezett vissza a férfi.

– A Csatabárdos, az Ezüst Gyilkos, a férfi, aki megküzdött a Káoszbestiával. Miért ne ismernélek? No, mit tudsz adni nekem?

– Mit akarsz?

– Ígérj meg valamit.

– Mit ígérjek meg?

– Azt, hogy nekem adod a bárdodat.

– Nincs nálam.

– Tudom! – csattant fel a nő. – De a felvilágban nekem adod a csatabárdodat.

– Miért kell az neked?

– Ez a magyarázat nem része az alkunak. Viszont nézz csak körül, Druss: hogyan látsz neki, hogy megtaláld őt az alatt az idő alatt, ami még hátravan az életéből?

– Megkapod a bárdot. Merre van Rowena?

– Át kell kelned a hídon, és ott megtalálod. De a hidat egy rettentő harcos őrzi, Druss.

– Csak azt mondd, merre kell mennem.

Az öregasszony mellett egy bot hevert, és a nő most ennek segítségével kászálódott talpra.

– Gyere – indult meg lefelé a dombról. Druss menetközben látta, hogy számos új lélek érkezik a völgybe.

– Miért jönnek ide? – kérdezte.

– Mert gyengék. Áldozatul estek a csüggedésnek, a bűntudatnak, a sóvárgásnak. Főként öngyilkosok jönnek ide. Amíg itt bolyonganak, testük haldoklik – akárcsak Rowenáé.

– Ő nem gyenge.

– Hát persze, hogy az. Ő a szerelem áldozata – akárcsak te. És a szerelem az Ember végső bukása. A szerelem nem tartós, Druss. Lerombolja az ember veleszületett erejét, megrontja a vadász szívét.

– Nem hiszek neked.

A nő felkacagott – száraz nevetése olyan volt, akár a csontcsörgés.

– De igen, hiszel. Nem vagy szerelmes fajta, Druss. Vagy talán a szerelem vezetett, amikor átugrottal a kalózhajó fedélzetére, hogy ott ölj és pusztíts? A szerelem vezérelt Ectanis falaira? A szerelem segített, hogy túléld a mashrapuri homokkörben vívott verekedéseket? – A nő megállt, és szembefordult a csatabárdossal. – Így volt?

– Igen, így volt. Minden Rowenáért történt – azért, hogy megtaláljam. Szeretem őt.

– Ez nem szerelem, Druss: ez csak a jól felfogott igény. Nem bírod elviselni azt, ami nélküle vagy: egy vadember, egy gyilkos, egy brutális ember. De ha vele vagy, minden megváltozik. Piócaként szívod magadba tisztaságát; magadba döntöd, mintha csak egy remek bort innál. Mert ekkor észreveszed a virágok szépségét, és érzed a nyári szellőben megbúvó életet. Nélküle értéktelennek tartod magad. És mondd meg nekem, Csatabárdos: ha tényleg szeretnéd, nem azt akarnád-e mindennél jobban, hogy boldog legyen?

– Igen, azt akarnám. És azt is akarom!

– Tényleg? És amikor megtaláltad, s boldogan élt a férfival, akit szeretett, gazdagságban és biztonságban, ugyan mit tettél? Talán meggyőzted Gorbent, hogy kímélje meg Michanek életét!

– Hol az a híd? – kérdezte Druss.

– Nem könnyű szembenézni ezzel, mi?

– Nem értek a vitákhoz, asszony. Én csak azt tudom, hogy Rowenáért odaadnám az életem.

– Igen, igen. Jellemzően férfi: mindig a könnyű megoldást keresi, az egyszerű válaszokat. – Mentek tovább, megmásztak egy újabb dombot, és ekkor a vénasszony megállt, botjára támaszkodva. Druss lepillantott az alant tátongó szakadékba. Messze, nagyon messze odalent a fekete szurdokban tűzfolyó hömpölygött – innen keskeny lángszalagnak tűnt csupán. A hasadékon fekete kötélből, és szürke fából készült híd ívelt át. A közepén pedig egy feketébe és ezüstbe öltözött harcos állt, hatalmas csatabárddal a kezében.

– Hitvesed a túlparton van – mondta az öregasszony. – De hogy eljuss hozzá, át kell jutnod az őrzőn. Felismered, ki az?

– Nem.

– Majd fel fogod.

A hidat két kőtömbhöz erősített fekete kötelek tartották a levegőben. Az építmény legnagyobb részét kitevő falécek Druss becslése szerint három láb hosszúak, és egy hüvelyk vastagok voltak. A drenai rálépett a hídra, amely azonnal himbálózni kezdett. Fogódzókötelek nem voltak, és amikor a csatabárdos lenézett, rátört a tériszony, és émelyegni kezdett.

Lassan elindult a szakadék felett, tekintetét a deszkákra szögezve. Már a fele utat megtette a fekete-ezüst harcosig, amikor felpillantott. A döbbenet pörölycsapásként zúdult rá.

A férfi elmosolyodott, és csillogó fogak villantak fehéren a fekete-ezüst szakállban.

– Én nem te vagyok – közölte. – De én vagyok mindaz, amivé lehettél volna.

Druss szúrósan meredt rá. A férfi éppen úgy nézett ki, mint a drenai, csak öregebb volt, és a fagyos, fakó szempár mintha számos titkot rejtett volna.

– Te Bardan vagy – mondta Druss.

– És büszkén vállalom is. Kihasználtam az erőmet, elértem, hogy az emberek remegjenek a félelemtől, amikor meglátnak. Akkor töltöttem a kedvemet, amikor akartam. Nem olyan vagyok, mint te: testileg erős, de szívében gyenge. Bressre ütöttél.

– Ezt bóknak tekintem. Sosem akartam olyan lenni, mint te: kisdedek gyilkosa, nők megbecstelenítője. Ez nem hordoz magában semmiféle erőt.

– Férfiakkal küzdöttem meg. Senki sem vádolhatja Bardant gyávasággal. Shemak golyóira, te fiú, seregekkel csaptam össze!

– Mégis azt mondom, gyáva voltál – felelte Druss. – Ráadásul a legrosszabb fajtából való. Az összes erőd ebből származott – bökött rá a csatabárdra. – Nélküle semmi voltál. Nélküle semmi vagy.

Bardan elvörösödött, majd elsápadt.

– Nincs szükségem erre, hogy elbánjak veled, te reszkető lábú kurafi. Puszta kézzel el tudnálak intézni.

– Álmodozz csak! – gúnyolódott Druss.

Bardan úgy tett, mint aki le akarja tenni a bárdot, de azután meggondolta magát.

– Nem tudod megtenni, igaz? – kötekedett Druss. – A hatalmas Bardan! Az istenekre mondom, köpök rád!

Bardan kihúzta magát, de a csatabárd még mindig ott volt a kezében.

– Miért kellene eldobnom magamtól egyetlen barátomat? Senki más nem állt mellettem a magány évei alatt. És itt... még itt is állandóan segít.

– Segít? – kérdezte Druss. – Elpusztított téged, ahogy elpusztította Cajivakot, és mindazokat, akik a szívükbe emelték. De nem kell, hogy meggyőzzelek, nagyapa. Te is tudod, csak túl gyenge vagy, hogy beismerd.

– Majd megmutatom, ki a gyenge! – bömbölte Bardan, és felemelt csatabárddal a kezében előreszökkent. A híd veszedelmesen megingott, de Druss a lendülő fegyver alá ugrott, és iszonyatos erejű ütést mért Bardan állára. Ahogy a másik férfi hátratántorodott, Druss lépett egy hatalmasat, majd a levegőbe vetette magát, és csizmája nagyapja mellén csattant, hátrataszítva a férfit. Ellenfele elejtette csatabárdját, és a híd szélére tántorodott.

Druss talpra gördült, és rávette magát nagyapjára. Bardan visszanyerte egyensúlyát, felmordult, és fogadta unokája rohamát. Druss bevitt egy ütést a másik férfi állára, de a harcos együtt pördült az ütéssel, és felütése nyomán a fiatalabb drenai feje hátracsapódott. Az ütés letaglózó erejű volt, és Druss megszédült. A következő ütés a füle fölött érte, amitől a deszkákra zuhant. Odébb görgött, és egy csizmás láb süvített el a feje mellett. Megragadta Bardan lábát, és megrántotta, mire a harcos hatalmasat esett. Druss talpra szökkent, de nagyapja már talpon volt, és rávetette magát, kezét torka köré fonva. A híd vadul kilengett, mire mindketten elestek, és a perem felé gördültek. Druss beakasztotta a lábát két deszka közé, de most már mindketten kilógtak a rettentő mélység fölé.

A fiatalabb drenai kitépte magát Bardan szorításából, és hatalmas ütést mért a férfi állára. A harcos felmordult, és lezuhant a hídról. Karja azonban kicsapott, és megragadta unokája karját – a hatalmas rántástól Druss is majdnem átbucskázott a peremen.

Bardan most a tűzfolyó felett lógott, és fakó szeme a másik tekintetébe fúródott.

– Pazar harcos vagy, kölyök – közölte higgadtan. Druss megragadta nagyapja zekéjét, és megpróbálta visszahúzni a hídra.

– Ideje meghalni végre – mondta Bardan. – Igazad volt: a csatabárd volt az, mindig a csatabárd. – Elengedte unokája karját – Hadd menjek, fiú! Vége van.

– Ne! A fene beléd, fogd meg a kezem!

– Az istenek mosolyogjanak rád, Druss! – Bardan csavart egyet a testén, és rávágott unokája karjára, amitől annak szorítása elernyedt. A híd ismét megingott, a fekete-ezüst harcos pedig aláhullt a mélybe. Druss nézte, ahogy pörögve zuhan, lefelé, egyre lefelé, amíg a fekete pöttyöt el nem nyelte a tűzfolyó.

Térdre lökte magát, és a csatabárdra pillantott. A fegyverből vörös köd örvénylett elő, amely karmazsinszín alakká állt össze, pikkelyes bőrrel, homlokból előugró szarvakkal. Orra nem volt, csupán két rés a cápát idéző száj fölött.

– Igazad volt, Druss – mondta a démon nyájasan. – Gyenge volt. Akárcsak Cajivak, és az összes többi. Csak te bírsz elég erővel ahhoz, hogy forgass.

– Egyetlen porcikám sem kíván.

A démon hátravetette a fejét, úgy nevetett.

– Könnyű ezt mondani, Halandó. De nézz csak oda!

A híd másik végén ott állt a hatalmas és toronyszerű Káoszbestia, csillogó karmokkal és parázsló szemmel.

Druss érezte, hogy elönti a csüggedés, és kétségbeesés kerítette hatalmába. A bárd démona közelebb lépett hozzá, és duruzsoló, baráti hangon így szólt:

– Miért habozol, Ember? Mikor vallottam én kudarcot? Earin Shad hajóján talán nem mentettelek meg a tűztől? Nem csúsztam talán ki Cajivak markából? A barátod vagyok, Halandó. Mindig is a barátod voltam. És ezek alatt a hosszú és magányos évszázadok alatt mindig is olyan emberre vártam, aki a te erőddel és elszántságoddal bír. Velem meg tudod hódítani a világot. Nélkülem soha nem hagyod el ezt a helyet, soha nem érzed az arcodat melengető napsugarakat. Bízz bennem, Druss! Öld meg a fenevadat – és utána hazamehetünk.

A démon ismét füstté állt össze, és visszaáramlott a fegyver fekete nyelébe.

Druss felpillantott, és látta, hogy a Káoszbestia a híd túlsó végén várakozik. Most még szörnyűbbnek tűnt: fekete szőre alatt irdatlan vállak domborodtak, hatalmas pofájából nyál csöpögött. A harcos előrelépett, megragadta Snaga nyelét, és meglengette a feje fölött a fegyvert.

Ereje abban a pillanatban visszatért, és vele érkezett a gyűlölet szárnyaló érzése, és a gyilkolás, az öldöklés vágya. Szája kiszáradt, annyira vágyott már a harcra, és megindult a lángoló szemű medve felé.

Druss úgy látta, hogy a világ összes gonoszsága a gigászi lényben összpontosul – az élet minden csalódása, az összes harag, féltékenység, aljasság. Mindent, amit csak el kellett szenvednie, most a Káoszbestia fekete lelkébe vetítette át. A dühtől és az őrülettől tagjai remegni kezdtek, és érezte, hogy ajka vicsorra húzódik, amint magasra emelt csatabárddal megrohanta a lényt.

A fenevad nem moccant. Teste mellett lógó karral, lehajtott fejjel állt tovább.

Druss lassított. Öld meg! Öld meg! Öld meg! Megszédült a pusztítás vágyának hevességétől, majd lepillantott saját kezére.

– Nem! – ordította, és hatalmas lendülettel elhajította magától a bárdot, ki a szakadék fölé. A fegyver meg-megcsillanva pörgött a tűzszalag felé, és a drenai látta, hogy a démon kiröppen belőle: fekete árny az ezüst bárdfejek előtt. Majd a csatabárd belecsapódott a tűzfolyóba. Druss kimerülten fordult szembe a fenevaddal.

De ott csak Rowena állt meztelenül, szelíd tekintetét férjére szegezve.

A férfi felnyögött, és felé lépett.

– Hol a fenevad? – kérdezte a drenai.

– Nincs bestia, Druss, csak én. Miért gondoltad meg magad? Miért nem öltél meg?

– Téged? Sosem bántanálak! Te jóságos ég, hogy gondolhatsz ilyet?

– Gyűlölködve néztél rám, majd megrohantál, a csatabárddal a kezedben.

– Ó, Rowena, én csak egy démont láttam! Megbabonáztak! Bocsáss meg, kérlek! – Közelebb lépett a lányhoz, hogy átölelje, de az elhátrált előle.

– Szerettem Michaneket.

A férfi felsóhajtott, és bólintott.

– Tudom. Jó ember volt – talán nagy ember is. A végén ott álltam mellette, és ő arra kért... arra buzdított, hogy gondoskodjak rólad. De nem kellett volna kérnie. Mindig is te jelentettél nekem mindent. Nélküled az életem fénytelenné válik. És oly régóta várok erre a pillanatra: gyere vissza hozzám, Rowena! Élj!

– Őt kerestem – felelte a lány, és könnyek gyűltek a szemébe –, de nem találtam meg.

– Odament, ahova nem követheted. Gyere haza!

– Egyszerre vagyok feleség és özvegy. Hol az otthonom, Druss? Hol? – A lány lehajtotta fejét, és fénylő könnyek húztak csíkot az arcára. Druss átölelte, és magához húzta.

– Bárhol akarsz is otthont magadnak, én megépítem neked – suttogta. – De ott kellene felépíteni, ahol süt a nap, ahol hallod a madárdalt, érzed a virágok illatát. Ez a hely nem neked való: Michanek sem akarna itt látni. Szeretlek, Rowena, de ha nélkülem akarsz élni, én azt is elviselem; addig, amíg élsz. Gyere vissza, és beszéljünk erről a fényben.

– Nem akarok itt maradni – csimpaszkodott bele a lány. – De annyira hiányzik ő.

A szavak belemartak Drussba, de még szorosabban ölelte Rowenát, és belecsókolt a hajába.

– Hazamegyünk. Fogd meg a kezem!

* * * * *

Druss kinyitotta szemét, és hatalmasat kortyolt a levegőből. Rowena ott feküdt mellette, és aludt. Pánik tört a férfira, de ekkor egy hang így szólt.

– Életben van. – Druss felült, és az ágy mellett, egy székben ülve az Öregasszonyt pillantotta meg.

– A csatabárdért jöttél? Vidd!

A nő fagyos és száraz hangon felkuncogott.

– Elsöprő a hálád, csatabárdos. De nem: nincs szükségem Snagára. Kiűzted a démont a fegyverből, és így eltűnt, de majd megtalálom. Jó munkát végeztél, fiú. Micsoda gyűlölet, és halálvágy! Te mégis felülkerekedtél rajta. Milyen bonyolult teremtmény is az ember!

– Hol vannak a többiek? – kérdezte Druss.

A nő megmarkolta botját, és segítségével talpra állt.

– A barátaid alszanak. Kimerültek, és nem került sokba elaltatni őket. Sok szerencsét neked, Druss. Neked és hitvesednek csupa jót kívánok. Vidd vissza őt Drenai hegyei közé, és élvezd a társaságát, amíg teheted. A szíve gyenge, és soha nem látja meg az emberek telét. De te igen, Druss.

A nő szipogott egyet, és kinyújtózott – csontjai csak úgy recsegtek.

– Mit akarsz a démontól? – kérdezte Druss, amikor a vénasszony az ajtó felé indult.

A nő megfordult.

– Gorben egy kardot kovácsoltat – egy pallost. Fizetni fog nekem, hogy készítsek neki egy varázslatos fegyvert. És én megteszem, Druss – meg én.

Ezzel eltűnt.

Rowena megmoccant, és felébredt.

A felhőkön áttört a nap, és sugaraival elárasztotta a szobát.

NEGYEDIK KÖNYV

Legendás Druss

Druss visszavitte Rowenát Drenaiba, és a hálás Gorbentől kapott aranyból vett egy tanyát, fenn a hegyek között. A férfi két éven át csendesen éldegélt, küszködve igyekezett szerető férj és békés ember lenni. Sieben eközben beutazta az országot, hercegek udvarában adta elő dalait és meséit, Druss legendája pedig bejárta az egész kontinenst.

Két hadjárat között Csatabárdos visszatért tanyájára, de újra és újra hallotta a csaták hívó szavát, Rowena pedig újra és újra búcsút intett neki, amikor ismét harcba szállt, amiről mindig megígérte, hogy az lesz az utolsó.

A hűséges Pudri mindvégig Rowena mellett maradt. Sieben továbbra is botrányokat kavart, és Druss-szal közös utazásai általában a felbőszült férjek bosszúja elöli menekülésbe torkollottak.

Keleten Gorben, a ventriai császár meghódította összes ellensége birodalmát, és figyelmét a függetlenségéhez görcsösen ragaszkodó Drenai felé fordította.

Druss negyvenöt éves lett, és ismét megígérte Rowenának, hogy többé nem megy el távoli háborúkba.

Csak azt nem tudta, hogy ezúttal a háború jön el hozzá.

Druss a napsütésben üldögélt, a hegyek felett lassan sodródó felhőket nézte, és az életére gondolt. A szerelem és a barátság mindig kísérői voltak – az előbbin Rowenával, az utóbbin Siebennel, Eskodasszal és Bodasennel osztozott. De negyvennégy évének legnagyobb részét vér és halál, valamint a sebesültek és haldoklók sikolyai töltötték ki.

Felsóhajtott. Az embernek többet kell hátrahagynia, mint hullákat – döntötte el magában. A felhők összesűrűsödtek, és árnyék hullott a földre: a füves domboldal nem csillogott már az élettől, és a virágok sem tündököltek már pazar színekben. Druss megborzongott. Közeledett az eső – köszvényes válla tompán, lágyan lüktetni kezdett.

– Öregszel – mondta hangosan.

– Kihez beszélsz, szerelmem? – Druss megfordult, és elvigyorodott. Rowena ült le mellé a falócára, karját a dereka köré fonta, fejét a vállára hajtotta. A férfi hatalmas keze megsimogatta haját, és elidőzött őszülő halántékánál.

– Magamban beszélek. Ez előfordul időnként, ha öregszel.

Felesége ránézett a zord vonású arcra, és elmosolyodott.

– Sosem öregszel meg. Te vagy a legerősebb ember a világon.

– Egykor az voltam, hercegnő. Egykor.

– Badarság. A faluban azt a homokkal teli hordót könnyedén a fejed fölé lendítetted. Senki más nem tudta utánad csinálni.

– Ettől még csak a falu legerősebb embere leszek.

Rowena elhúzódott tőle, és megcsóválta a fejét, de arca, mint mindig, most is szelíd maradt.

– Hiányoznak a háborúk, és a csaták?

– Nem. Én... én boldog vagyok itt. Veled. Te adsz békét a lelkemnek.

– Akkor mi az, ami zavar?

– A fellegek. A nap előtt haladnak el, és árnyékot vetnek, majd eltűnnek. Én is ilyen vagyok, Rowena? Én sem hagyok hátra semmit?

– Mit szeretnél magad mögött hagyni?

– Nem tudom – felelte, és félrenézett.

– Szerettél volna egy fiút – monda Rowena halkan. – Akárcsak én, de nem lehetett. Engem hibáztatsz érte?

– Nem, nem! Soha! – Átölelte, és magához húzta felségét. – Szeretlek. Ahogy mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak. A feleségem vagy!

– Szerettelek volna fiúval megörvendeztetni – suttogta Rowena.

– Nem számít.

Némán ültek, amíg a felhők feketébe nem öltöztek, és az első esőcseppek a földre nem hullottak.

Druss felállt, karjába emelte Rowenát, és nekivágott a kőházhoz vezető hosszú sétának.

– Tegyél le! – parancsolt rá felesége. – Megfájdul a hátad.

– Badarság. Olyan könnyű vagy, akár egy veréb szárnya. És talán nem én vagyok a világ legerősebb embere?

A kandallóban tűz lobogott, és Pudri, a ventriai szolga forralt bort készített nekik. Druss letette Rowenát a széles hátú bőrszékbe.

– Teljesen kipirultál az erőlködéstől – rótta meg férjét a nő.

A férfi elmosolyodott, és nem vitatkozott. A válla lüktetett, háta alsó része pedig pokolian sajgott. A sovány Pudri rávigyorgott mindkettőjükre.

– Milyen gyermetegek vagytok – jegyezte meg, majd elcsoszogott a konyhába.

– Igaza van – mondta Druss. – Veled még mindig az tanyasi fiú vagyok, aki ott állt a Nagy Tölgy alatt egész Drenai legszebb lányával.

– Sosem voltam szép, de örülök, hogy ezt mondod – felelte Rowena.

– Tévedsz: az voltál... és most is az vagy – biztosította férje.

A tűz fénye táncoló árnyékokat vetített a szoba falára, ahogy odakint gyérülni kezdett a fény. Rowena elaludt, Druss pedig némán ült, és figyelte őt. Felesége az elmúlt négy évben háromszor esett össze, és a kirurgusok mindannyiszor figyelmeztették a harcost, hogy hitvesének gyenge a szíve. Az öregedő harcos megjegyzés nélkül hallgatta meg őket, és jégkék szeme semmiféle érzelmet nem tükrözött. De bensőjében rettentő félelem vert gyökeret. Felhagyott a csatákkal, és letelepedett, hogy a hegyek között éljen, azt remélve, hogy jelenléte életben tartja Rowenát.

Folyamatosan szemmel tartotta hitvesét, sosem engedte, hogy túlságosan kifárassza magát, pörlekedett vele, mert nem eszik rendesen, és amikor éjszakánként felriadt, megnézte szívverését, de azután képtelen volt elaludni.

– Nélküle semmi vagyok – vallotta meg barátjának, Poéta Siebennek, aki alig egy mérföldre építette fel otthonát az övétől. – Ha ő meghal, egy részem is vele hal.

– Tudom, vén csataló – felelte Sieben. – De biztosra veszem, hogy a hercegnőnek nem lesz semmi baja.

Druss elmosolyodott.

– Miért csináltál belőle hercegnőt? Ti, költők, képtelenek vagytok igazat mondani?

Sieben széttárta kezét, és felkacagott.

– Az embereket szórakoztatni kell. Legendás Druss mondájához pedig szükség van egy hercegnőre. Ki akarná meghallgatni annak a férfinak a meséjét, aki birodalmakon verekedte át magát, hogy megmentsen egy tanyasi fruskát?

– Legendás Druss? Bah! Nincsenek többé igazi hősök. Az Egelhez, Karnakhoz és Árnyjáróhoz hasonlóak réges-rég eltűntek. Ők hősök voltak – hatalmas emberek, tűzben égő szemmel.

Sieben hangosan felnevetett.

– Ezt csak azért mondod, mert hallottad a dalokat. Néhány év múlva az emberek ugyanígy fognak beszélni rólad is. Rólad és arról az átkozott csatabárdról.

Az az átkozott csatabárd.

Druss felpillantott a falra akasztott fegyverre: a kettős acélfej ezüstösen csillogott a tűz fényében. Snaga, a Küldő, a soha vissza nem térés ikerpengéje. Felállt, és halkan átsétált a szobán, leemelve a bárdot a tartókarokról. A fekete nyél melegen simult tenyerébe, és mint mindig, most is érezte a csaták borzongását, ahogy kézbe vette a fegyvert. Majd némi habozás után visszaakasztotta a csatabárdot a helyére.

– Hívnak téged – szólalt meg Rowena. Férje megpördült, és látta, hogy asszonya felébredt, és őt nézi.

– Kik hívnak engem?

– A háború kutyái. Hallom a csaholásukat.

Druss megborzongott, de kipréselt egy mosolyt.

– Senki sem hív engem – felelte, de hangjában nem csendült meggyőződés. Rowena misztikus képességei soha nem halványultak el.

– Gorben közeledik, Druss. Hajói máris a tengert hasítják.

– Ez nem az én háborúm. A hűségem megoszlana.

Rowena egy darabig hallgatott, de végül így szólt:

– Kedvelted őt, igaz?

– Jó császár... vagy az volt. Fiatal, büszke és rettentően bátor.

– Túl nagy súlyt fektetsz a bátorságra. Olyan őrület izzott benne, amit te sosem vettél észre. Remélem, hogy nem is fogsz.

– Ahogy azt mondtam, ez nem az én háborúm. Negyvenöt éves vagyok, a szakállam őszül, az ízületeim merevek. Drenai ifjainak nélkülem kell elbánniuk vele.

– De a Halhatatlanok is vele vannak – vitatkozott tovább Rowena. – Egyszer azt mondtad, hogy nincs náluk a világon jobb harcos.

– Emlékszel minden szavamra?

– Igen – felelte Rowena egyszerűen.

Patadobogást hallatszott az udvarról, mire Druss az ajtóhoz lépett, és kiballagott a verandára.

A lovas a drenai tisztek páncélját viselte – hozzá fehér tollú sisakot, ezüst mellvértet, hosszú, skarlátszín köpenyt. Leszállt a nyeregből, az állatot kikötötte a kerítéscövekhez, és elindult a ház felé.

– Jó estét! Csatabárdos Drusst keresem. – A férfi levette fejéről a sisakot, és beletúrt izzadságtól csatakos üstökébe.

– Megtaláltad.

– Én is úgy gondoltam. Certak dun vagyok, és üzenetet hoztam Abalayn nagyúrtól. Azt szeretné tudni, hogy nem lovagolnál-e el skelni táborunkba.

– Miért?

– A harci kedv miatt, uram. Egy legenda vagy. A Legenda. Javítanál az emberek hangulatán a végeérhetetlennek tűnő várakozás alatt.

– A válaszom nem. Már visszavonultam.

– Hova tetted a modorodat, Druss?! – kiáltott rá Rowena. – Kérd meg a fiatalembert, hogy fáradjon be.

– Örülök, hogy találkoztunk, hölgyem. Már sokat hallottam rólad.

– Mekkora csalódást okozhatok neked – felelte Rowena, és barátságosan rámosolygott. – Egy hercegnőről hallottál, és ehelyett egy kövérkés háziasszonyt találsz.

– Azt akarja, hogy utazzam Skelnbe – mondta Druss.

– Hallottam. Szerintem menned kellene.

– Nem vagyok szónok – morogta Druss.

– Akkor vidd magaddal Siebent. Ő jó hatással lesz rád. Fogalmad sincs róla, mennyire bosszantó, hogy egész nap láb alatt vagy. Légy őszinte: te magad is rettentően fogod élvezni.

– Nős vagy? – kérdezte a csatabárdos Certakot, bár hangja alig volt több egy mordulásnál.

– Nem, uram.

– Nagyon okos. Maradsz éjszakára?

– Nem, uram, de azért köszönöm. Még át kell adnom más üzeneteket is. De Skelnben találkozunk... és már alig várom. – A tiszt ismét meghajolt, és az ajtó felé hátrált.

– Maradj vacsorára! – rendelkezett Rowena. – Az üzenetek várhatnak még egy órát.

– Sajnálom, hölgyem, de...

– Add fel, Certak! – tanácsolta Druss. – Nem győzhetsz.

A tiszt elmosolyodott, és széttárta a kezét.

– Legyen hát egy óra.

* * * * *

Másnap reggel Druss és Sieben kölcsönkért lovakra szálltak, búcsút intettek, és keletnek indultak. Rowena addig integetett, és mosolygott, amíg el nem tűntek szem elől, majd visszatért a házba, ahol Pudri várta.

– Nem kellett volna elküldened, hölgyem – mondta a ventriai szomorúan. Rowena nagyot nyelt, és ömleni kezdtek a könnyei. Pudri odalépett hozzá, és vékony kezével átölelte.

– Meg kellett tennem. Nem lehet itt, amikor eljön az idő.

– Itt akarna lenni.

– Sok tekintetben ő a legerősebb férfi, akivel valaha is találkoztam, de ebben igazam van. Nem szabad, hogy itt legyen, amikor meghalok.

– Én melletted leszek, hölgyem, és fogom a kezed.

– Elmondod neki, hogy hirtelen jött, és fájdalom nélkül vitt el – még akkor is, ha ez hazugság?

– Elmondom, hölgyem.

* * * * *

Hat nappal és egy tucatnyi váltott lóval később Certak bevágtatott a táborba. Négyszáz fehér sátrat vertek fel négyszögbe rendezve a Skeln árnyékában, és mindegyikben tizenkét embert szállásoltak el. Négyezer ló legelészett a szomszédos mezőn, és hatvan főzőtűz égett a vasbográcsok alatt. A ragu szaga a tiszt orrába csapott, miközben kikötözte hátasát a generális és főtisztjei által használt vörös csíkos sátor mellett.

Certak átadta a parancsokat, tisztelgett, majd csatlakozott századához a tábor északi végében. Tajtékverte hátasát egy lovász gondjaira bízta, levette sisakját, majd félrelökte a szállására vezető ponyvát. Odabent bajtársai kockáztak és iszogattak. A játék azonnal félbeszakadt, ahogy belépett.

– Certak! – vigyorodott el Orases, aki felállt, és odalépett hozzá. – Na, milyen volt ő?

– Kicsoda?

– Hát Druss, te tökfilkó.

– Nagy – felelte Certak. Ellépett a tagbaszakadt szőke tiszt mellett, és sisakját a szűk priccsre dobta. Kioldotta mellvértjét, és hagyta, hogy az a földre essen. A súlytól megszabadulva, nagy levegőt vett, és megvakarta a mellét.

– Ne bosszants már, jó cimbora! – halványult el Orases mosolya. – Mesélj róla!

– Igen, mesélj róla neki! – nógatta a fekete szemű Diagoras is. – Azóta, hogy elmentél, egyfolytában a Csatabárdosról beszél.

– Ez nem igaz – mormogta Orases elpirulva. – Mind róla beszéltünk.

Certak vállon veregette a férfit, majd felborzolta a haját.

– Hozz italt, Orases, és akkor mindent elmondok nektek.

Amikor a tiszt visszatért a boroskancsóval, és a négy kupával, Diagoras könnyed mozdulattal talpra állt, odahúzott magának egy széket, és leült Certakkal szemben, aki elnyújtózott az ágyán. Archytas, a negyedik tiszt is csatlakozott hozzájuk: átvette a könnyű mézbort Orasestól, és gyorsan felhajtotta.

– Ahogy mondtam, nagy – kezdte Certak. – Nem olyan magas, mint ahogy a mesék mondják, de a felépítése olyan, akár egy kisebb erődé. Mekkora a karja? Olyan széles, akár a combod, Diagoras. Szakállas, és a haja sötét, bár már őszül. A szeme kék, és olyan, mintha keresztüllátna rajtad.

– És Rowena? – kérdezte Orases lelkesen. – Olyan mesésen gyönyörű, ahogy a versek mondják?

– Nem. Elég helyes, olyan asszonyos módon. Felteszem, egykor bájos lehetett, de ezt már nehéz megmondani az idősebb nőknél. A szeme viszont tündöklően szép, és csodás a mosolya.

– Láttad a csatabárdot? – kérdezte Archytas, a lentriai határról érkezett karóvékony nemes.

– Nem.

– Kérdezted Drusst a csatáiról? – érdeklődött Diagoras.

– Hát persze, hogy nem, te bolond. Lehet, hogy ma már csak földműves, de attól még ő Druss. Nem masírozhatsz be csak úgy hozzá, és kérdezheted meg tőle, hogy hány sárkányt terített le.

– Nincsenek sárkányok – közölte Archytas leereszkedően.

Certak megcsóválta a fejét, és összehúzott szemmel meredt rá a férfira.

– Olyan volt, mint a mondákban. De bárhogy is, meghívott vacsorára, és lovakról, meg a tanyákról csevegtünk. Megkérdezte, hogy mi a véleményem a háborúról, és én elmondtam neki, hogy szerintem Gorben a Penrac-öböl felé veszi az irányt.

– Ez szinte biztosra vehető- mondta Diagoras.

– Nem szükségszerűen. Mert ha biztosra lehet venni, akkor miért rostokolunk itt öt ezreddel?

– Abalayn túlságosan óvatos – vigyorodott el Diagoras.

– Ez a baj veletek, nyugatiakkal – közölte Certak. – Olyan hosszú ideje éltek már együtt a lovaitokkal, hogy ti is úgy kezdtek gondolkodni, mint ők. A Skeln-hágó a Sentrai-síkság kapuja. Ha Gorben elfoglalja, a télen éhen halunk. Ami azt illeti, velünk együtt fél Vagria is.

– Gorben nem bolond – szólalt meg Archytas. – Tudja, hogy kétezer ember az örökkévalóságig tudja védeni Skelnt. A hágó túl szűk ahhoz, hogy az övéhez hasonló sereg számbeli fölényét kamatoztatni tudja. Más út pedig nincs. Penracnak már több értelme van. Az csak háromszáz mérföldre található Drenantól, és a vidék arrafelé olyan lapos, akár egy tó felszíne. Serege ott szétbontakozhat, és komoly gondokat okozhat.

– Különösebben nem érdekel, hol száll partra, amíg elég közel vagyok ahhoz, hogy lássam – jelentette ki Orases.

Certak és Diagoras egymásra néztek. Mindketten harcoltak már a sathulik ellen, ismerték a csaták valódi, véres arcát, és látták, ahogy a hollók kivájják elesett barátaik szemét. Orases nemrégiben érkezett – miután az hódító flottáról szóló hírek elérték Drenant, addig rágta apja fülét, amíg az meg nem vásárolta kinevezését Abalayn dárdásaihoz.

– És mi van a Szarvazó Királlyal? – kérdezte Archytas. – Ő is ott volt?

– Sieben? Igen, vacsorára befutott. Ősöregnek tűnt, és nem hiszem, hogy a hölgyek elalélnának a láttán. Kopasz, akár egy szikla, és vékony, mint egy pálca.

– Mit gondolsz, Druss mellettünk akar majd harcolni? – érdeklődött Diagoras. – Akkor lenne miről mesélni a gyerekeinknek.

– Nem fog harcolni. Már túl van ezen. Elfáradt, de ezt majd ti is meglátjátok rajta. Én viszont megkedveltem: nem hencegő fajta, annyi szent. Sőt, földhözragadt. Sosem hinnétek el, hogy annyi dal és ballada szól róla. Azt mondják, Gorben sosem felejtette el őt.

– Talán csak azért indult útnak flottája élén, hogy ismét találkozzon barátjával, Druss-szal – vicsorodott el Archytas. – Talán fel kellene vetnetek ezt az ötletet a generálisnak, és akkor mindannyian hazamehetnénk.

– Remek ötlet – ismerte el Certak, visszafojtva ingerültségét. – De ha az ezredek feloszlanak, akkor nélkülöznünk kellene örömteli társaságodat, Archytas. És ennyit nem ér az egész.

– Én kibírnám – közölte Diagoras.

– Én is meglennék anélkül, hogy egy sátron kell osztoznom rossz alomból való ebekkel – felelte Archytas. – De a szükség nagy úr.

– Na igen, vau-vau – vakkantott Diagoras. – Szerinted megsértettek minket, Certak?

– Senki olyan, aki említésre érdemes – érkezett a felelet.

– Ez viszont sértés – állt fel Archytas. A kibontakozó drámának a kintről fennhangzó zajongás vetett véget. A sátorlapot félrehúzták, és egy fiatal katona dugta be a fejét.

– A jelzőtüzeket meggyújtották – jelentette. – A ventriaiak partra szálltak Penracnál.

A négy harcos talpra szökkent, és rohantak felvenni páncélzatukat.

A mellvértjét felszíjazó Archytas megfordult.

– Ez semmit sem változtat meg. Ez becsületbeli ügy.

– Nem – felelte Certak. – Ez a halál ügye. És remek lesz gyönyörködni a tiédben, te fennhéjázó disznó.

Archytas örömtelenül rávigyorgott.

– Majd meglátjuk.

Diagoras lehúzta bronzsisakjának fülvédőjét, és bekapcsolta az álladzót. Majd összeesküvők módjára, közel hajolt Archytashoz.

– Van valami, amit jó ha az eszedbe vésel, kecskeképű. Ha megölöd őt, amit igencsak kétlek, álmodban átvágom a torkodat. – Nyájasan elmosolyodott, és megveregette Archytas vállát. – Tudod, én nem vagyok úriember.

A táborban hatalmas felfordulás uralkodott. A part mentén jelzőtüzek lobogtak egészen a Skeln csúcsaiig. Gorben a várakozásoknak megfelelően, délen szállt partra. Abalayn húszezer emberrel állomásozott ott, de még így is legalább kétszeres túlerővel áll majd szemben. Penracig ötnapi kemény vágta várt a lovasokra, így a parancsokat sietve adták ki, a lovakat felnyergelték, a sátrakat lebontották. A főzőtüzeket eloltották, a szekereket megpakolták, miközben emberek rohangáltak ide-oda, láthatóan a legteljesebb káoszban.

Reggelre csak hatszáz harcos maradt a Skeln-hágóban – a sereg zöme délnek dübörgött, hogy megsegítse Abalaynt.

Delnar gróf, Észak Őrzője, pirkadat után összehívatta embereit. Archytas állt az oldalán.

– Ahogy azt tudjátok, a ventriaiak partra szálltak – mondta a gróf. – Mi itt maradunk, arra az esetre, ha egy kisebb erőt küldenének erre, hogy az északi országrészt háborgassák. Tudom, hogy közületek sokan szerettek volna délre menni, de ha nem lenne nyilvánvaló, valakinek itt kell maradnia, hogy megvédje a Sentrai-síkságot. A választás ránk esett. Az itteni táborra nincs többé szükségünk, úgyhogy beköltözünk a szorosba. Van kérdés?

Nem volt, így Delnar elbocsátotta az embereket, majd Archytashoz fordult.

– Nem tudom, hogy miért hagytak itt téged, de egyáltalán nem kedvellek, cimbora. Bajkeverő vagy, és azt gondolom, hogy ennek a tulajdonságodnak Penracnál hasznát látnák. Mindegy: ha így esett, hát legyen így. De okozz csak bármi bajt, és nagyon megbánod.

– Megértettem, Lord Delnar – felelte Archytas.

– Akkor értsd meg ezt is: mint a segédtisztemnek, dolgoznod kell, és pontosan úgy kell átadnod az utasításaimat, ahogy azt tőlem hallottad. Nekem azt mondták rólad, hogy hihetetlen önhittség szorult beléd.

– Ez aligha igaz.

– Talán. Nem értem, hogy ez miként lehetséges, mivel nagyapád még szatócs volt, és nemesi címetek alig két nemzedékre nyúlik vissza. Ahogy öregszel, majd ráébredsz, hogy csak az számít, amit az ember tesz, és nem az, amit az apja tett.

– Köszönet a tanácsodért, nagyuram. Észben fogom tartani – felelte Archytas ridegen.

– Kétlem, hogy így lesz. Nem tudom, mi hajt, de nem is érdekel különösebben. Nagyjából három hétig leszünk itt, és utána megválok tőled.

– Ahogy akarod, nagyuram.

Delnar intett, hogy leléphet, majd a mezőt nyugat felől határoló fasor felé nézett. Két férfi tartott abból az irányból feléjük. Delnar állkapcsa megfeszült, amikor felismerte a költőt. Archytas után kiáltott.

– Uram?

– Két ember tart errefelé. Fogadd őket, és kísérd a sátramba.

– Igen, uram. Tudod, kik azok?

– A nagydarab Legendás Druss. A másik Sieben, a mondaköltő.

– Úgy értesültem, hogy őt jól ismered – felelte Archytas, és alig tudta elrejteni rosszindulatú vigyorát.

* * * * *

– Nem úgy néz ki, mint egy sereg – mondta Druss, és leárnyékolta szemét a Skeln csúcsai fölé emelkedő nap sugarai elől.

– Nem lehetnek többen néhány száznál.

Sieben nem felelt: teljesen kimerült. Az előző napon Druss végleg ráunt a Skodában kölcsönkapott nagy paripa lovaglására, így hát otthagyta egy lótenyésztőnél, a harminc mérföldre nyugatra fekvő városkában, és elhatározta, hogy elgyalogol Skelnbe. Ekkor a költő úgy határozott, hogy ő is követi példáját – amire később súlyos, de mulandó ostobaságként tekintett. Az ok valószínűleg az volt, hogy úgy emlékezett, a gyaloglás jót tesz neki. Most azonban a poéta fáradtan botorkált a mindkettejük csomagját cipelő Druss mellett – lábai rogyadoztak, elzsibbadtak, bokája, csuklója megdagadt, és reszelősen zihált.

– Tudod, hogy mit gondolok? – kérdezte társa, mire a költő csak a fejét rázta, és minden erejével a sátrakra összpontosított.

– Szerintem elkéstünk. Gorben partra szállt Penracnál, és a sereg elvonult. De az utazás így is kellemesnek bizonyult. Jól vagy, költő?

Sieben szürke arccal bólintott.

– Nem úgy nézel ki. Ha nem állnál itt mellettem, azt hinném, már meghaltál. Sőt, már láttam jobb színben levő hullákat is. – A poéta rámeredt. Gyorsan fogyó erejéből már csak ennyire futotta. Druss jót kuncogott. – Kifogytál a szavakból, he? Már ezért megérte eljönni.

Egy magas és fiatal tiszt közeledett feléjük, ügyelve arra, hogy kikerülje a sárfoltokat, és az előző éjjel még a mezőn kikötött lovakra utaló egyértelmű jelzéseket.

Megtorpant előttük, és kecsesen meghajolt.

– Legyetek üdvözölve Skelnben. A barátod beteg?

– Dehogy: mindig így néz ki – felelte Druss, és tetőtől talpig végigmérte a harcost. A férfi harmonikusan és magabiztosan mozgott, de a keskeny zöld szempár és az arcvonások valahogy gyanakvással töltötték el Csatabárdost.

– Delnar gróf arra kért, hogy kísérjelek titeket a sátrába. A nevem Archytas. És a tiétek?

– Druss vagyok. Ő meg Sieben. Induljunk!

A tiszt gyors iramot diktált, amit az idős harcos meg sem próbált tartani az utolsó néhány száz, emelkedőn megtett lépés alatt. Ehelyett lassan ballagott Sieben mellett. Az igazat megvallva, maga Druss is elfáradt. Az éjszaka nagyobb részét átgyalogolták, és mindketten megpróbálták bizonyítani, hogy még mindig fiatalok.

Delnar elbocsátotta Archytast, és leült a kicsiny, összehajtható asztalka mellé, amelyen papírok és napiparancsok hevertek szanaszét. Sieben, aki nem vette észre, milyen feszült a férfi, leroskadt a keskeny ágyra. Druss egy kancsó bort emelt az ajkához, és három nagy korttyal eltüntette az egészet.

– Őt nem látjuk itt szívesen... és ennélfogva téged sem – mondta Delnar, amikor Druss letette a kancsót.

A csatabárdos kézfejével megtörölte száját.

– Ha biztosan tudtam volna, hogy itt vagy, nem hoztam volna magammal. Gondolom, a sereg elvonult.

– Igen. Délnek tartanak, mivel Gorben ott szállt partra. Kaphattok kölcsönbe két lovat, de azt akarom, hogy napnyugtára tűnjetek el innen.

– Azért jöttem ide, hogy adjak az embereknek valamit, amin elgondolkozhatnak a várakozás ideje alatt – felelte Druss. – Erre most már nincs szükségük. Úgyhogy néhány napot pihenek, és utána visszamegyek Skodába.

– Már mondtam, hogy itt nem látunk benneteket szívesen.

Csatabárdos szeme megfagyott, ahogy a grófra nézett.

– Hallgass ide! – mondta olyan nyájasan, ahogy csak tőle telt. – Tudom, miért érzel úgy, ahogy érzel. A helyedben én is ugyanúgy éreznék. De nem vagyok a helyedben. Én Druss vagyok, és oda megyek, ahova akarok. Ha azt mondom, hogy itt maradok, akkor így lesz. Most még kedvellek, fiacskám, de állj az utamba, és megöllek.

Delnar bólintott, és megdörgölte az állát. A helyzet elérte azt a pontot, ameddig még elmerészkedhetett. Remélte, hogy Drussék elmennek, de nem kényszeríthette őket. Mi lenne komikusabb annál, minthogy Észak grófja parancsot ad a drenai harcosoknak, támadják meg Legendás Drusst? Főként azok után, hogy a férfit a Seregek Ura hívta meg táborába. Delnar nem félt a harcostól, mivel nem félt a haláltól sem. Az élete hat évvel ezelőtt ért véget. Felesége, Vashti azóta számos viszonyt folytatott, amivel megszégyenítette őt. Három évvel ezelőtt egy kislányt hozott világra, akit a gróf bálványozott, még ha kételkedett is abban, hogy köze volt a fogantatásához. Vashti nem sokkal ezután a fővárosba utazott, a gyermeket Delnochban hagyva. A gróf úgy hallotta, hogy felesége most egy ventriai kereskedővel él a gazdag nyugati negyedben. Mély levegőt vett, hogy lecsillapítsa magát, és belenézett Druss szemébe.

– Maradjatok hát! De őt nem akarom látni.

Druss bólintott, és lepillantott Siebenre, aki eddigre elszunnyadt.

– Sosem kellett volna ennek megtörténnie – mondta Delnar.

– Ezek a dolgok megtörténnek – felelte Druss. – Siebennek mindig is a szép nők voltak a gyengéi.

– Nem kellene gyűlölnöm őt, de ő volt az első, akiről tudtam. Ő volt az, aki szétzúzta az álmaimat. Megérted ezt?

– Holnap elmegyünk – közölte Druss törődötten. – De most tegyünk egy sétát a szorosban. A tüdőmnek friss levegőre van szüksége.

A gróf felállt, felöltötte sisakját, vörös pelerinjét, és a két harcos kiballagott a táborból, majd rátértek a hágó szájához vezető meredek, sziklás emelkedőre. A szoros közel egy mérföld hosszan nyúlt el, a közepén szélessége nem érte el az ötven lépést – itt a talaj enyhe ívben lejtett a völgyet keresztülszelő patakig, amely a három mérföldre található tenger felé futott. A hágó szájából látni lehetett a fűrészes csúcsok mögött a megtört napsugarak fényében csillogó, arany-kék tengert. Az üde keleti szél lehűtötte Csatabárdos arcát.

– Jól védhető hely – jegyezte meg Druss, miután tekintete végigpásztázta a szorost. – A közepén a támadók kénytelenek összetömörülni, és számbeli fölényük semmivé foszlik.

– Amellett dombnak felfelé kell rohamozniuk – mutatott rá Delnar. – Szerintem Abalayn azt remélte, hogy Gorben itt száll majd partra. Akkor az öbölbe szoríthattuk, és a seregét kiéheztettük volna, miközben flottánk a hajóit zargatja.

– Ehhez túlságosan agyafúrt. Nála fortélyosabb harcost nem találtok.

– Kedvelted?

– Mindig tisztességesen bánt velem – felelte Druss, és ügyelt, hogy kijelentése ne áruljon el semmit.

Delnar bólintott.

– Az a hír járja, hogy zsarnokká vált.

A csatabárdos megvonta a vállát.

– Egyszer azt mondta nekem, hogy ez a királyok átka.

– Igaza volt. Azt tudod, hogy Bodasen barátod még mindig a legmagasabb rangú generálisok egyike?

– Nem kétlem, hogy így van. Hűséges, és jó érzéke van a stratégiához.

– Szerintem megkönnyebbültél, hogy kihagytad ezt a csatát, barátom – jegyezte meg Delnar.

Druss bólintott.

– Az igaz, hogy a Halhatatlanok szolgálatában töltött évek boldog évek voltak, és több barátom is akad közöttük. Abban is igazad van, hogy utálnék szembeszállni Bodasennel. A csatákban fivérek voltunk, és nagyon szeretem őt.

– Térjünk vissza! Elrendelem, hogy készítsenek ételt nektek.

A gróf tisztelgett a szoros szájánál álló őrszemnek, és a két férfi felkapaszkodott a táborba vezető emelkedőn. Delnar egy négyszögletes fehér sátorhoz vezette Drusst – felemelte előtte a sátorlapot, így a csatabárdos lépett be elsőként. Odabent négyen üldögéltek, akik azonnal talpra szökkentek, amint a férfi nyomában a gróf is megérkezett.

– Pihenj! – mondta Delnar. – Ő itt Druss, régi barátom, és egy darabig velünk marad. Szeretném, ha szívesen látnátok. – A csatabárdoshoz fordult. – Azt hiszem Certakot és Archytast már ismered. Ez a fekete szakállú semmirekellő Diagoras. – Drussnak tetszett a fickó: a felvillanó barátságos mosoly és a csillogó sötét szempár jó kedélyről árulkodott. De volt benne valami más is, valami, amit a katonák csak úgy neveznek, hogy „sasszerű”: Druss azonnal tudta, hogy ez a férfi született harcos.

– Örülök, hogy találkoztunk, uram. Már rengeteget hallottam rólad.

– Ő pedig Orases – mondta Certak. – Újonnan csatlakozott hozzánk Drenanból.

Druss kezet rázott az ifjúval, és észrevette a másik derekán a hájat, meg puha kézszorítását. Mindent összevetve tűrhetőnek látszott, de Diagorashoz és Certakhoz viszonyítva kisfiús, és esetlen benyomást keltett.

– Szeretnél enni valamit? – érdeklődött Diagoras, miután a gróf elment.

– Határozottan – dünnyögte Csatabárdos. – A gyomrom már azt gondolja, hogy a torkomat átvágták.

– Hozom – mondta Orases gyorsan.

– Azt hiszem, egy kicsit bálványoz téged – jegyezte meg Diagoras, miután az ifjú kiviharzott a sátorból.

– Előfordul. Miért nem kértek meg, hogy üljek le?

Diagoras kuncogott, és odahúzott egy széket. Druss megfordította és leült. A többiek követték példáját, és a hangulat máris oldódott. A világ egyre fiatalabb – gondolta Druss, és azt kívánta, bárcsak ne jött volna el.

– Megnézhetem a csatabárdodat, uram? – kérdezte Certak.

– Nyugodtan – felelte Druss, és könnyed mozdulattal előhúzta Snagát beolajozott tokjából. Az idős férfi kezében szinte súlytalannak tetszett a fegyver, de amikor Certak átvette, felnyögött.

– A fegyver, amely lesújtotta a Káoszkopót – suttogta a tiszt, és megforgatta, majd visszaadta a csatabárdosnak.

– Te mindent elhiszel, amit hallasz? – kérdezte Archytas vicsorogva.

– Megtörtént, Druss? – érdeklődött Diagoras, mielőtt Certak felelhetett volna.

– Igen. Réges-régen. De éppen csak átvágta a bőrét.

– Igaz az is, hogy feláldoztak egy hercegnőt?

– Nem. Két kisgyereket áldoztak fel. De meséljetek inkább magatokról. Akárhova megyek, az emberek mindig ugyanazt kérdezik, és én már nagyon ráuntam erre.

– Ha ennyire unod, miért viszed magaddal a költőt minden kalandodra? – tette fel kérdést Archytas.

– Hogy érted ezt?

– Egyszerűen csak úgy, hogy elég furcsa egy olyan szerénynek tűnő embertől, mint amilyen te vagy, hogy magával visz egy mondaköltőt. Még ha nagyon kényelmes is lehet.

– Kényelmes?

– Nos, hiszen ő teremtett téged, nem? Legendás Drusst. A hírnevest és a szerencsést. Minden vándorló harcosból legenda lenne, ha ilyen útitárssal dicsekedhetne?

– Azt hiszem, ez igaz. Rengeteg embert ismerek saját időmből, akinek tetteit elfeledték, pedig megérdemelték volna, hogy fennmaradjanak egy dalban, vagy mesében. Igazából még sosem gondoltam bele.

– Sieben nagyszerű mondái mennyire túloznak? – érdeklődött Archytas.

– Ó, fogd már be! – csattant fel Diagoras.

– Ne – emelte fel a kezét Druss. – Fogalmatok sincs, hogy milyen jó ezt hallani. Az emberek mindig a történetekről kérdeznek, és amikor elmondom nekik... hogy úgy mondjam, lekerekítve, nem hiszik el. Pedig ez az igazság. A történetek nem rólam szólnak. Az igazságra épülnek, de túlnőnek azon. Én voltam a mag, de a mesék fává terebélyesedtek. Még sosem találkoztam például hercegnővel. De hogy válaszoljak az első kérdésedre, én sosem vittem magammal Siebent. Egyszerűen csak jött. Szerintem unatkozott, és világot akart látni.

– De a vérvadat azért megölted Pelucid hegyei között? – kérdezte Certak.

– Nem. Én csak egy csomó embert öltem meg egy csomó csatában.

– Akkor miért engeded meg a költőknek, hogy rólad énekeljenek? – tette fel a kérdést Archytas.

– Ha le tudnám állítani őket, megtenném. Miután visszatértem, az első néhány év olyan volt, akár egy lidércnyomás, de mára megszoktam Az emberek azt hiszik, amit hinni akarnak, és az igazság csak ritkán lényeges. Az embereknek hősökre van szükségük, és ha nincs nekik, kitalálnak egyet.

Orases visszatért egy tál raguval, és egy fekete kenyérrel.

– Lemaradtam valamiről? – érdeklődött.

– Nem igazán – felelte Csatabárdos. – Csak fecsegtünk.

– Druss épp most mondta el nekünk, hogy a legendája csupán hazugság. – közölte Archytas. – Roppant tanulságos volt.

Druss őszinte jókedvvel kuncogott, és megcsóválta a fejét.

– Látjátok – fordult Diagorashoz és Certakhoz –, az emberek azt hiszik, amit hinni akarnak, és csak azt hallják meg, amit meg akarnak hallani. – Vetett egy pillantást az összeharapott szájjal ülő Archytasra. – Fiú, volt idő, amikor véred a beszélgetés ezen pontján már rég a sátor falát mocskolta volna. De akkor még fiatalabb voltam, és önfejű. Most már nem lelek élvezetet kutyakölykök legyilkolásában. De még mindig Druss vagyok, úgyhogy mostantól lábujjhegyen közlekedj, ha a közelembe jössz.

Archytas kipréselt magából egy nevetést.

– Nem okozol gondot nekem, öreg. Nem gondolom...

Druss villámgyorsan felpattant, és visszakézből szájon vágta.

Archytas lezuhant a székéről, és nyögve elterült a földön. Az orra betört, és vér csorgott belőle.

– Nem, te nem gondolod. Most pedig add ide azt a ragut, Orases. Mostanra biztos kihűlt.

– Üdvözlünk Skelnben, Druss – vigyorodott el Diagoras.

* * * * *

Druss három napon át nem hagyta el a tábort. Sieben Delnar sátrában ébredt, és arról panaszkodott, hogy fáj a mellkasa. Az ezredkirurgus megvizsgálta, és pihenőt rendelt neki, majd közölte Druss-szal és Delnarral, hogy a költőnek komoly szívgörcsei voltak.

– Mennyire súlyos a helyzet? – kérdezte Druss.

A kirurgus szeméből semmit nem lehetett kiolvasni.

– Ha egy-két hétig pihen, remekül lesz. A veszélyt azt jelenti, hogy a szíve váratlanul begörcsölhet, és felmondhatja a szolgálatot. Már nem fiatal, és az ideút nagyon megviselte.

– Értem, és köszönöm. – Druss Delnarhoz fordult. – Sajnálom, de maradnunk kell.

– Ne izgasd magad emiatt, barátom – legyintett a gróf. – Bármit mondtam is, amikor megérkeztetek, szívesen látlak benneteket. De mondd csak, mi történt közted és Archytas között? Úgy néz ki, mintha egy hegy zuhant volna az orrára.

– Az orrával kopogtatott az öklömön – morogta Druss.

Delnar elmosolyodott.

– Van benne valami visszataszító. De jobb, ha vigyázol vele. Elég ostoba ahhoz, hogy kihívjon.

– Nem, nem teszi meg. Lehet, hogy ostoba, de nem szerelmes a halálba. Még egy kutyakölyök is tudja, hogy el kell bújnia a farkas elől.

A negyedik nap reggelén, amikor Druss éppen Sieben mellett üldögélt, az egyik őrszem rohant be hanyatt-homlok a táborba. Perceken belül felfordulás támadt, és az emberek páncéljaikért rohantak. A hangzavar hallatán Druss kisétált a sátorból. Egy fiatal katona rohant el mellette – a csatabárdos karja kivágódott, megragadta a férfi köpenyét, és egy rántással megállította az ifjút.

– Mi folyik itt? – kérdezte.

– Itt vannak a ventriaiak! – kiáltotta a katona, majd kitépte magát, és rohant tovább a hágó felé. Druss káromkodott egyet, és utánaindult. A hágó szájánál megtorpant, és elnézett a patak felé.

Csillogó lándzsáikkal a kézben, ott sorakoztak Gorben páncélos harcosai, egyik sor a másik után, a két hegy között húzódó völgyet teljesen kitöltve. A sereg közepén magasodott a császár sátra, körülötte pedig a Halhatatlanok fekete-ezüst tömege komorlott.

Drenai harcosok rohantak el mellette, miközben Druss lassan Delnar mellé ballagott.

– Mondtam, hogy fortélyos – közölte Csatabárdos. – Nyilván jelképes erőt küldött csak Penracba, tudván, hogy az majd délre csalja seregünket.

– Igen, így történhetett. Most mi lesz?

– Nem maradt sok választásod.

– Ez igaz.

A drenai harcosok három sorban álltak fel a hágó keskeny középső részén. Kerek pajzsaik csillogtak a felkelő nap sugaraiban, sisakjaikon a fehér lószőr forgót meg-meg lebbentette a szél.

– Hány veteránod van? – kérdezte Druss.

– Nagyjából a csapat fele. Őket rendeltem előre.

– Mennyi idő alatt ér el egy lovas Penracba?

– Már elküldtem egy embert. A seregnek nagyjából tíz napon belül itt kell lennie.

– Szerinted van tíz napunk? – érdeklődött Druss.

– Nincs. De ahogy mondtad, nem maradt túl sok választásom. Szerinted Gorben mit fog tenni?

– Először beszélni fog, és arra kér, hogy add meg magad. Jobb, ha kérsz néhány órát, hogy átgondold a dolgot. Azután beküldi a panthiánokat. Fegyelmezetlen csürhe, de úgy verekszenek, akár az ördögök. Őket el tudjuk intézni. Fonott pajzsaik és döfőlándzsáik nem érnek fel a drenai páncélzattal. Azután majd próbára teszi a többi csapatát is...

– A Halhatatlanokat is?

– Csak a legvégén: amikor már fáradtak vagyunk, és erőnk végére járunk.

– Baljós helyzetkép.

– Szar ügy – bólintott Druss.

– Mellettünk fogsz állni, csatabárdos?

– Azt vártad, hogy elmegyek?

Delnar váratlanul felkacagott.

– Miért ne tennéd meg? Bárcsak én is megtehetném.

* * * * *

Az első drenai sorban álló Diagoras tokjába csúsztatta kardját, és vörös köpenyébe törölte izzadó tenyerét.

– Elég számosan vannak – jegyezte meg.

Certak bólintott.

– Mesteri szépítés. Úgy tűnik, mintha egyszerűen le tudnának gázolni minket.

– Meg kell adnunk magunkat, nem igaz? – suttogta Orases mögöttük, és kipislogta a verítéket a szeméből.

– Valahogy ezt nem tartom valószínű választásnak – felelte Certak. – Bár elismerem, szívmelengető a gondolat.

Fekete csődört megülő lovas gázolt át a patakon, és vágtatott a drenaiak felé. Delnar átsétált a sorok között, Druss-szal az oldalán, majd megálltak, és vártak.

A lovas a Halhatatlanok generálisának fekete-ezüst páncélzatát viselte. A két férfi előtt megzabolázta paripáját, és előrehajolt.

– Druss? – kérdezte. – Te vagy az?

Az idős harcos szemügyre vette a szikár vonásokat, és a két varkocsba fogott ezüstös sötét hajat.

– Köszöntelek Skelnben, Bodasen – mondta a drenai.

– Sajnálom, hogy itt talállak. Szándékomban állt ellovagolni Skodába, miután elfoglaltuk Drenait. Rowena jól van?

– Jól. És te?

– Láthatod. Egészséges és ép vagyok. Na és te?

– Nem panaszkodom.

– Sieben?

– A sátrában alszik.

– Mindig tudta, hogyan kell elkerülni a csatákat – erőltetett magára egy mosolyt Bodasen. – És aminek ez az egész tűnik, teljesen feleslegessé válik, ha a józan ész diadalmaskodik. Te vagy a vezér? – kérdezte Delnart.

– Az vagyok. Milyen üzenetet hoztál?

– Csupán ennyit: császárom holnap reggel átlovagol ezen a hágón. Udvariasnak tartana, ha addigra elvonultatnád a csapataidat az útból.

– Megfontoljuk – felelte Delnar.

– Azt tanácsolom, jól fontoljátok meg – fordította vissza hátasát Bodasen. – Még találkozunk, Druss. Vigyázz magadra!

– Te is.

A ventriai generális megsarkantyúzta a csődört, és elvágtatott a patak felé, át a panthiánok sorain.

Druss félrehívta Delnart, távol az embereitől.

– Értelmetlen egész nap itt álldogálniuk, és bámulniuk az ellenséget. Miért nem adod ki a parancsot, hogy oszoljanak, és küldöd vissza az embereid felét, hogy takarókat és tűzifát hozzanak?

– Szerinted ma már nem támadnak?

– Nem. Miért tennék? Tudják, hogy ma éjjel nem kapunk erősítést. Holnap viszont korán fognak jönni. – Druss visszatrappolt a táborba, és benézett a költőhöz. Sieben még mindig aludt. A csatabárdos odahozott magának egy széket, és egy darabig a poéta ráncos arcát nézte, majd tőle szokatlan módon megsimogatta a kopasz fejet. Sieben kinyitotta a szemét.

– Ó, te vagy az! Mi ez a nagy nyüzsgés?

– A ventriaiak becsaptak minket. A hegy túloldalán állnak.

Sieben halkan szitkozódott, Druss meg kuncogott.

– Te csak heverj itt, poéta, én meg mindent elmesélek, amint megfutamítottuk őket.

– A Halhatatlanok is itt vannak?

– Hát persze.

– Csodás. Kellemes kis kirándulást ígértél nekem, meg néhány szónoklatot. Erre mibe csöppentünk? Már megint egy háborúba.

– Találkoztam Bodasennel. Jól néz ki.

– Pazar. Akkor ha végzett velünk, talán leülhetünk inni egyet, és elcseveghetünk a régi szép időkről.

– Túl komolyan veszed a dolgokat, poéta. Most pihenj. Később néhány emberrel felvitetlek a hágóhoz. Nem szívesen hagynád ki a látványosságot, nem igaz?

– Nem tudnád rávenni őket, hogy visszavigyenek Skodába?

– Majd később – vigyorodott el Druss. – Most viszont vissza kell mennem.

A csatabárdos merev léptekkel felsétált az emelkedőn, és leült egy sziklatömbre a szoros szájában. Tekintete az ellenséges táborra meredt.

– Mire gondolsz? – kérdezte az odaballagó Delnar.

– Az jár a fejemben, amit egy régi barátomnak mondtam réges-régen.

– Mi volt az?

– Ha győzni akarsz, támadj.

* * * * *

Bodasen leszállt lováról a császár előtt, és letérdelt, homlokát a földhöz nyomva, majd felállt. A távolból a ventriai uralkodó, mint mindig, most is erősnek, fekete szakállúnak, éles szeműnek tűnt. De a közelebbi vizsgálódás próbáját már nem állta ki. Haja és szakálla a vastag, sötét festékréteg egészségtelen fényét tükrözte, festett arca természetellenes színben játszott, szeme pedig minden árnyékfoltban árulást keresett. Hívei – még a Bodasenhez hasonlók is, akik már évtizedek óta szolgálták – tudták, hogy soha nem nézhetnek a szemébe, így minden közlendőjüket a mellvértre kovácsolt aranyozott griffnek címezték. Senki sem mert a közelébe menni fegyverrel az oldalán, és a császár évek óta nem fogadott senkit magánkihallgatáson. Mindig páncélt viselt – az a hír járta, még alvás közben sem vetette le. Ételeit rabszolgák kóstolták meg, és az uralkodó puha bőrkesztyűt viselt, nehogy az aranykupákra rákent méreg végezzen vele.

Bodasen türelmesen várt, hogy szólhasson, és gyorsan felpillantott, hogy leolvassa a császár arckifejezését. Gorben rosszkedvűek tűnt.

– Druss volt az? – kérdezte végül.

– Bizony, nagyuram.

– Szóval ő is ellenem fordult.

– Ő drenai, nagyuram.

– Vitába szállsz velem, Bodasen?

– Nem, fenség. Természetesen nem.

– Jó. Az akarom, hogy hozd elém Drusst. Ítélkezni fogok felette. Az efféle árulás gyors megtorlást kíván. Megértetted?

– Igen, fenség.

– A drenaiak átengednek?

– Nem hiszem, fenség. De nem tart majd sokáig megtisztítani a hágót, még ha Druss van is ott. Adjak parancsot az embereknek, hogy oszoljanak és verjenek tábort?

– Nem. Egy darabig maradjanak még sorokba rendeződve. Hadd lássák a drenaiak hatalmukat és erejüket.

– Igen, fenség.

Bodasen elhátrált.

– Még hűséges vagy hozzám? – kérdezte hirtelen a császár.

A generális szája kiszáradt.

– Mindig az voltam, nagyúr.

– De Druss a barátod volt.

– Még ha ez így is van, fenség, akkor is láncra verve hozatom eléd. Vagy átnyújtom a fejét, amennyiben elesne a harcban.

A császár bólintott, majd festett arca a hágó felé fordult.

– Azt akarom, hogy meghaljanak. Haljanak meg mind – suttogta maga elé.

* * * * *

A pirkadatot megelőző hűvös éjszakában sorakoztak fel a drenaiak – mindegyik harcos kerek pajzsot, és rövid döfőkardot fogott. A szablyákat félretették, mivel zárt alakzatban a hosszú kardok lengetése éppen olyan halálos lehetett a közelben álló bajtársakra, mint a leterítendő ellenségre. Az emberek idegesek voltak, újra és újra ellenőrizték mellvértjük szíjait, vagy ráébredtek, hogy a bronz lábszárvédőket túl szorosan, túl lazán vagy túl akárhogy kötötték meg. A köpenyek lekerültek, és a sorok mögött emelkedő hegyoldalba rakták le a szorosan összetekert vörös ruhadarabokat. Druss és Delnar tudták, hogy az emberi bátorság ilyenkor van a legnagyobb nyomásnak kitéve. Gorben rengeteg mindent tehetett – a lapok az ő kezében voltak. A drenaiak nem tehettek mást, minthogy vártak.

– Szerinted azonnal támadást vezényel, amint felkel a nap? – kérdezte Delnar.

Druss megrázta a fejét.

– Nem hiszem. Hagyja, hogy a félelem egy órán át kifejtse hatását. De ne feledjük, hogy nála sosem lehet tudni.

Az első sort alkotó kétszáz embert nagyjából egymáshoz hasonló érzelmek árasztották el, eltérő hevességgel, Büszkeség, mert őket válogatták ki az első sorba; félelem, hogy ők fognak elsőként elesni. Egyesek búslakodtak: akadtak, akik már hetek óta nem írtak haza levelet, mások keserűséggel a szívükben váltak el rokonaiktól vagy barátaiktól. A fejeket sokféle gondolat uralta.

Druss az első vonal közepéig tört előre, Diagorast és Certakot kérve meg, hogy álljanak a két oldalára.

– Egy kicsivel menjetek távolabb – mondta nekik. – Hadd legyen helyem a lendítésre. – A vonal jobban szétterült, Druss ellazította vállát, és kinyújtóztatta kar- és hátizmait. Az ég kezdett világosodni, mire a csatabárdos káromkodott egyet. A védők hátrányára a felkelő nap a szemükbe fog sütni – mintha nem lenne elég az ellenség túlereje.

A patak túlpartján a fekete bőrű panthiánok lándzsáikat élezték, és nem igazán féltek. A velük szemben álló elefántcsont arcúak kevesen voltak. Úgy fognak majd szétfutni, mint a bozóttűz elől menekülő antilopcsorda. Gorben addig várt, amíg a nap a csúcsok fölé emelkedett, majd parancsot adott a támadásra.

A panthiánok talpra ugrottak, és gyűlölködő ordítás szakadt fel torkukból – az üvöltés falként gördült előre a hágóban, és beterítette a védőket.

– Hallgassátok csak ezt! – bömbölte Druss. – Nem az erőt halljátok benne, mivel ez a rettegés ordítása!

Ötezer harcos lódult meg hágóban – lábuk vad ritmust dobolt a sziklás lejtőn, ami egészen a hegyek csúcsáig visszhangzott.

Druss harákolt egyet, és kiköpött. Majd hahotázni kezdett – a szívből jövő, vaskos nevetésre a körülötte állók kuncogni kezdtek.

– Az istenekre, mennyire hiányzott ez! – harsogta. – Gyertek csak, marhapásztorok! – kiáltott rá a panthiánokra. – Mozogjatok már!

A második sor közepén álló Delnar elmosolyodott, és kivonta kardját.

Amikor az ellenség alig száz lépésre ért, a harmadik sor emberei Archytasra néztek. A tiszt felemelte a karját. A drenaiak ledobták pajzsukat, lehajoltak, majd szakállas gerellyel a kezükben egyenesedtek fel. Mindegyikük lábánál öt gerely hevert.

A panthiánok már majdnem rajtuk voltak.

– Most! – rikoltotta Archytas.

Karok lendültek meg, és kétszáz halálhozó gerely csapódott a feketék tömegébe.

– Újra! – bömbölte a tiszt.

A rohamozó horda első sora sikoltozva tűnt el, de a mögöttük érkezők máris letiporták őket. A roham lendülete megtört, ahogy a vademberek megbotlottak, és rázuhantak elesett bajtársaikra. A homokóraként keskenyedő szoros még inkább lelassította a rohamot.

Majd a vonalak összecsaptak.

Egy lándzsa lendült Druss felé, aki fegyvere fejével hárította azt, visszakezes vágása pedig áthasította a fonott pajzsot és a mögötte levő húst. A panthián felmordult, ahogy Snaga belevágott a bordái közé. Druss kitépte a csatabárdot, hárított egy újabb döfést, majd ellenfele arcába sújtott. A mellette álló Certak a pajzsával védett egy szúrást, és mesterien döfte rövidkardját ellenfele csillogó fekete mellébe. Egy lándzsa belehasított a combjába, de nem érzett fájdalmat. Riposztszúrása talált, és a panthián az első sor előtt egyre gyarapodó hullahalomra hanyatlott.

A vademberek most már bajtársaik tetemeire ugráltak fel, kétségbeesetten próbálva meg áttörni a védelmet. A hágó talaja iszamóssá vált a vértől, de a drenaiak kitartottak.

Egy sudár termetű harcos félrehajította fonott gyékénypajzsát, és felemelt lándzsával vetette át magát a hullák falán. Egyenesen Druss felé zuhant. Snaga belefúródott a mellébe, de a férfi puszta súlya a földre terítette a csatabárdost, fegyvere pedig kiesett a kezéből. Ebben a pillanatban újabb panthián vetette rá magát. Druss páncélkesztyűjével ütötte félre a felé lendülő lándzsát, és irtózatos ütést mért az ember állára. Amikor a harcos összerogyott, Druss a torkánál és az ágyékánál fogva megragadta, a feje fölé lendítette, és áthajította a hullahalmon, egyenesen rohamozó társai útjába. Majd megpördült, és kiszakította a bárdot az előbb megölt férfi testéből.

– Gyerünk, cimborák! – bődült el. – Ideje, hogy hazaküldjük őket!

Ráugrott a tetemekre, jobbra és balra vágott, rést nyitva a panthiánok sorában. Diagoras nem hitt a szemének: káromkodott egyet, majd Druss után vetette magát.

A drenaiak meglódultak, és vöröslő karddal, zord tekintettel tapostak át a halott panthiánokon.

A vademberek seregének közepén a harcosok előbb azzal küszködtek, hogy legyűrjék az eszelős csatabárdost, majd ahogy a többi drenai is csatlakozott hozzá, elhátráltak előle.

A félelem ragályként söpört végig soraikon.

Percekkel később már visszafelé özönlöttek a völgyben.

Druss visszavezette a harcosokat az eredeti alakzatba. Zekéjét vér mocskolta össze, szakállában karmazsinszín foltok virítottak. Szétnyitotta ingét, előhúzott alóla egy törülközőt, és megtörölte verítékes arcát. Lerántotta fekete-ezüst sisakját, és megvakarta üstökét.

– No, legények, milyen érzés tudni, hogy megdolgoztatok a fizetségért? – kiáltotta, és mély hangját a bércek verték vissza.

– Megint jönnek! – ordította valaki.

Druss hangja az erősödő félelmet kardként vágta szét.

– Hát persze, hogy jönnek! – bömbölte. – Nem tudják, mikor verték meg őket! Első sor hátra, második sor előre! Osztozzon mindenki a dicsőségben!

Druss az első sorban maradt, oldalán Certakkal, és Diagorasszal.

Alkonyatra négy rohamot vertek vissza, és csak negyven embert vesztettek – harminc halottat, tíz sebesültet.

A panthiánok közül több mint nyolcszázán maradtak a csatatéren.

Aznap éjjel kísérteties látványban volt részük az apró tábortüzeket körülülő drenaiaknak – a táncoló lángok hátborzongató árnyékokat vetettek a hágóban heverő tetemek falára, amitől úgy tűnt, mintha a hullák a sötétben vergődnének. Delnar utasítást adott, hogy szedjék össze a használható gyékénypajzsokat, valamint minél több gerelyt és lándzsát gyűjtsenek össze.

Éjféltájban legtöbb veterán elaludt, de a többieknek még túl friss élményt jelentettek az aznapi izgalmak, így kis csoportokban üldögéltek, és halkan beszélgettek.

Delnar csoportról csoportra járt, leült melléjük, tréfálkozott velük, és javított hangulatukon. Druss Sieben sátrában aludt, feljebb, közelebb a hágó szájához. A költő az aznapi történéseket ágyából figyelte, amíg el nem aludt a hosszúra nyúlt délutánban.

Diagoras, Orases és Certak, meg vagy fél tucat ember üldögélt egymás mellett, amikor Delnar lépett oda hozzájuk, és foglalt helyet körükben.

– Hogy érzitek magatokat? – kérdezte a gróf.

A férfiak elmosolyodtak. Ugyan mit lehetett erre válaszolni?

– Kérdezhetek valamit, uram? – érdeklődött Orases.

– Természetesen.

– Hogy maradt Druss életben ilyen sokáig? Úgy értem, nincs is említésre méltó védőfelszerelése.

– Jó meglátás – felelte a gróf, és lecsatolta sisakját, majd beletúrt hajába, élvezve az éj hűvösét. – Az ok ott rejlik a kérdésben. Az a rettenetes csatabárd ritkán sújt le úgy, hogy ne ejtsen halálos sebet. Ahhoz, hogy megöld Drusst, fel kell készülnöd a halálra. Nem is, nem egyszerűen fel kell készülnöd. Amikor megtámadod őt, azt azzal a biztos tudattal teszed, hogy meg fog ölni. Na most, a legtöbb ember élni akar. Érted már?

– Nem igazán, uram – vallotta be Orases.

– Ismered azt a fajta harcost, akivel senki nem akar szembekerülni? – kérdezte Delnar.

– Nem, uram.

– A berszerk, vagy más néven a berzerker olyan ember, aki gyilkos őrjöngésében ügyet sem vet fájdalomra, és nem törődik az életével. Ledobja páncélját, megtámadja az ellenséget, és addig öl és gyilkol, amíg darabokra nem vágják. Egyszer láttam egy olyan berzerkert, akinek levágták a karját. Amíg vér fröcskölt a csonkból, addig azt a támadói arcába fröcskölte, és addig harcolt, amíg össze nem esett.

– Senki sem akar megküzdeni az ilyen emberrel. Nos, Druss még félelmetesebb, mint egy berzerker. Rendelkezik annak minden erényével, de gyilkos őrjöngését kordában tudja tartani. Képes hideg fejjel gondolkodni. És ha ehhez hozzáveszed bámulatos erejét, valóságos pusztító gépezet áll előtted.

– De van esély rá, hogy egy szúrás eltalálja a harcban – felelte Diagoras. – Elég váratlanul megcsúszni egy vértócsában, és ő is éppen úgy meghalhatna, mint bárki más.

– Ez igaz – ismerte el Delnar. – Nem azt mondom, hogy nem halhat meg, csak éppen az esélyek mind Druss mellett szólnak. Közületek a legtöbben láttátok ma őt harcolni. Azoknak, akik mellette verekedtek, nem maradt idejük tanulmányozni a technikáját, de a többiek vethettek egy pillantást a Legendára. Mindig megtartja egyensúlyát, mindig mozgásban van. Szeme sosem pihen meg, és mintha hátul is lenne! Még a legteljesebb káosz közepén is megérzi a veszélyt. Ma egy roppant bátor panthián harcos rávetette magát a csatabárdra, kitépve azt Druss kezéből. És máris jött a következő harcos. Látta valaki a jelenetet?

– Én igen – felelte Orases.

– De nem tanultál belőle. Az első panthián azért halt meg, hogy Druss fegyverét semlegesítse. A másodiknak kellett elintéznie a Legendást, hogy azután a többiek áttörhessék a vonalat. Ha átjutnak, azzal erőnket kettévágják, és a hegyek lábához nyomják. Druss ezt egy szemvillanás alatt átlátta. Habár második támadóját csak leütötte, ezért hajította vissza a fickót a résbe, és csak ezután szerezte vissza csatabárdját. És most gondoljatok csak bele: Druss egy pillanat alatt észlelte a veszélyt, kidolgozott egy tervet, majd végrehajtotta. Sőt, ennél többet tett. Miután felkapta fegyverét, azonnal nekirontott az ellenségnek, és ez törte meg őket. Druss pontosan a megfelelő pillanatot választotta a támadásra. Ez pedig a született harcosok ösztöne.

– De honnan tudta, hogy követni fogjuk? – tette fel a kérdést Diagoras. – Darabokra vághatták volna.

– Még ekkor is magabiztos volt. Ezért kért téged, és Certakot, arra, hogy álljatok mellé, és ezt tekintsétek bóknak. Tudta, hogy ti utána mentek, és azok, akik nem követnék őt, titeket követni fognak.

– Ő mondta ezt neked? – érdeklődött Certak.

A gróf kuncogott.

– Nem. Druss bizonyos értelemben éppen olyan meglepetten hallaná mindezt, mint ti. A tetteit nem érvekkel támasztja alá. Ahogy mondtam, az ösztön vezérli őt. Ha ezt túléljük, sokat tanulhattok.

– Szerinted sikerülni fog, uram? – kérdezte Orases,.

– Ha erősek leszünk, igen – hazudta Delnar könnyedén, önmagát is meglepve.

* * * * *

A panthiánok hajnalban ismét jöttek, a hágóban lopakodtak előre, miközben a drenaiak kivont karddal vártak. De a vagriaiak nem támadtak. A zavartan álló védők szeme láttára vonszolták el bajtársaik tetemeit.

Bizarr jelenet volt: Delnar húsz lépést hátravezényelte a drenaiakat, hogy az ellenségnek legyen helye a munkálatokhoz. A gróf tokjába csúsztatta kardját, és az első sorban álló Druss mellé lépett.

– Mit gondolsz?

– Szerintem a harci szekereknek készítik elő a terepet.

– A lovak sosem támadnának tömör alakzatra. Csak a rövidebbet húznák – mutatott rá a gróf.

– Akkor vess egy pillantást oda! – dörmögte a csatabárdos.

A patak túlpartján a ventriai sereg szétvált, utat adva a tantriaiak csillogó, bronz harci kocsijainak. A hatalmas kerekekre sarlószerű, fűrészes, és halálos pengéket szereltek. Minden szekeret két ló húzott, és egy hajtó, meg egy lándzsavető alkotta a személyzetét.

A testek elhordása egy órán át tartott, miközben a kocsik odalent a völgyben vonalban felsorakoztak. Amikor a panthiánok elvonultak, Delnar előrerendelte azt a harminc embert, aki a tegnapi csatából megmaradt gyékénypajzsokat vitte. A pajzsokat nagyjából egy vonalban szétszórták a hágóban, és lámpaolajjal locsolták meg a fonott készségeket.

Delnar Druss vállára tette a kezét.

– Az első sor ötven lépéssel nyomuljon előre, a pajzsok elé. Amikor támadnak, az alakzat térjen ki jobbra és balra, majd húzódjon a sziklák fedezékébe. Amint átjutottak, meggyújtjuk a pajzsokat, és remélhetőleg ez megállítja őket. A második sor összecsap a szekerekkel, míg a te sorod feltartóztatja a harci kocsikat követő gyalogságot.

– Jól hangzik – mondta Druss.

– Ha nem sikerül, nem próbálkozunk meg vele újra – felelte Delnar.

A csatabárdos elvigyorodott.

A felsorakozott harci kocsik hajtói feltették a selyem szemellenzőket a lovakra. Druss kétszáz embere előrenyomult, maga mögött hagyva a gyékénypajzsok vonalát. Diagoras, Certak és Archytas is vele tartott.

A völgy alján felhangzó mennydörgő patadobogást visszaverték a bércek, amint a kétszáz kocsihajtó megcsördítette ostorát, és vágtába ugratta lovait.

Amikor a szekerek már majdnem rajtuk voltak, Druss elordította magát, és az alakzat felbomlott. Miközben az emberek a két hegyoldal biztonságába rohantak, az ellenség máris tovadübörgött a második vonal felé. Lángoló fáklyák röppentek az olajjal átitatott gyékénypajzsok felé, mire azonnal fekete füst kezdett gomolyogni, majd a lángok is táncra keltek. A szél kelet felé sodorta a füstöt, ami facsarta a szemellenzős lovak tágra nyílt orrlyukát. Az állatok rémülten nyerítettek, és megpróbáltak elfutni, ügyet sem vetve a kocsihajtók lecsapó ostoraira.

Egy pillanat alatt elszabadult a káosz. A szekerek második sora belerohant az elsőbe: lovak zuhantak el, kocsik fordultak fel, és sikoltozó emberek hullottak a fűrészes sziklákra.

És ebbe az óriási felfordulásba gázoltak bele a drenaiak, a lángoló pajzsokat a ventriai lándzsásokra hajítva, akiknek a fegyvere ilyen közelről hasznavehetetlennek bizonyult.

Gorben, a fél mérföldre álló magaslatról egy légiónyi gyalogost vezényelt a küzdelembe.

Druss és a kétszáz drenai kardforgató újra felvette az alakzatot a hágóban, és pajzsfalat képeztek az új támadók előtt – az ezüstös páncélzatú gyalogság csillogó pengefallal találta magát szemközt.

Druss bezúzott egy koponyát, kibelezett egy ventriait, majd hátralépett, és villámgyors pillantást vetett jobbra és balra.

A vonal kitartott.

Ebben a támadásban már több drenai esett el, mint előző nap, de kevés embert veszítettek a ventriaiak által hozott áldozathoz képest.

Csak egy maroknyi harci kocsi törte át hátulról a drenaiak első vonalát, hogy ott rögtön belerobbanjon a saját gyalogságába, ahol ösvényt vágott köztük, csakhogy mielőbb kijusson a hágóból.

A véres csata órákon át folytatódott – mindkét oldal vadul verekedett, és senki sem kegyelmezett a másiknak.

Az ezüstvértezetű ventriai gyalogság nyomása nem lankadt, de alkonyatra már meggyőződés és harci kedv nélkül harcoltak.

A dühödt Gorben a hágóba parancsolta generálisukat.

– Indíts elsöprő rohamot, vagy könyörögni fogsz a halálért! – fenyegette meg.

A generális alig egy óra múlva már halott volt, a gyalogság pedig visszabotorkált a patakon át, az alkony egyre gyérülő fényében.

* * * * *

Gorben ügyet sem vetett az előtte táncoló színtársulatra – elnyúlt selyemhuzatú heverőjén, és halk hangon beszélgetett Bodasennel. A császár teljes harci díszben pompázott, mögötte pedig ott magasodott hatalmas izomzatú panthián testőre, aki az elmúlt öt évben az uralkodó hóhéra volt. A férfi puszta kézzel ölt: időnként lassan fojtotta meg áldozatait, máskor nagyujját nyomta bele a tehetetlen foglyok szemgödrébe. Minden kivégzésre a császár előtt került sor, és ritkán telt el hét ilyen szörnyűség nélkül.

A panthián egyszer úgy ölt meg valakit, hogy két tenyere között roppantotta össze a fejét, Gorben és udvaroncai tapsa közepette.

Bodasent émelyítette az egész, de saját cselszövésének hálójába gabalyodott. Az évek során a puszta becsvágy űzte a hatalom csúcsaira. Mára ő lett a Halhatatlanok parancsnoka, és Gorben után Ventria leghatalmasabb embere. Ám ez egyben veszedelmes helyzetet is teremtett. A császár annyira elveszítette a józan eszét, hogy már nem bízott senkiben; csak kevés generális élt sokáig, és mostanában Bodasen is úgy érezte, hogy az uralkodó tekintete egyre gyakrabban időzik el rajta.

Ma éjjel ő hívta meg Gorbent a sátrába, mulatságot ígérve, de a császár goromba, vitatkozós kedvében volt, így a hadvezér nagyon meggondolta, mit beszél.

– Sejtetted, hogy a panthiánok és a harci kocsik kudarcot vallanak majd, nem igaz? – kérdezte Gorben. A kérdés komoly veszélyt hordozott magában. Ha igennel felel, a császár megkérdezi majd, miért nem mondta el véleményét korábban. Talán nem ő az uralkodó katonai tanácsadója? Mi értelme egy olyan tanácsadónak, aki nem ad tanácsot? Ha nemmel felel, akkor viszont a megfelelő ítélőképesség hiánya nyer bizonyságot.

– Az évek során számos háborút vívtunk, nagyuram – felelte. – A legtöbb háborúban szenvedtünk el vereségeket. És te mindig azt mondtad: „Ha nem próbáljuk meg, sosem tudjuk meg, hogy működne-e”.

– Szerinted a Halhatatlanokat kellene küldenünk? – kérdezte Gorben. A császár korábban mindig az ő Halhatatlanjainak nevezte őket. Bodasen megnyalta az ajkát, és elmosolyodott.

– Nem kétséges, hogy gyorsan meg tudnák tisztítani a szorost. A drenaiak jól harcolnak, és fegyelmezettek, de tisztában vannak vele, hogy a Halhatatlanokat nem tudják megállítani. Ám a döntés egyedül a tiéd, nagyuram. Egyedül te rendelkezel a hadászat isteni ismeretével. A hozzám hasonló emberek csupán nagyságod jelentéktelen visszfényei.

– Akkor hol vannak azok, akik saját maguktól is képesek gondolkodni? – fortyant fel a császár.

– Őszinte leszek hozzád, fenség – felelte Bodasen gyorsan. – Nem találsz ilyen embert.

– Miért nem?

– Olyan embereket keresel, akik éppen olyan fürgén gondolkodnak, mint te, akik bírnak a te mindent átlátó bölcsességeddel. Ilyen emberek nem léteznek. Hihetetlen adomány birtokosa vagy, fenség. Az istenek ilyetén bölcsességgel tíz nemzedékenként egyszer ruháznak fel valakit.

– Igazat szólsz. De nem sok öröm rejtőzik abban, ha mindenkinél különb vagy, ha társaidtól az istenek adta adományok választanak el. Tudod, gyűlölnek – suttogta, miközben tekintete a sátor bejáratánál álló őrszemekre villant.

– Mindig lesznek olyanok, aki féltékenyek rád, fenség.

– Te féltékeny vagy rám, Bodasen?

– Igen, fenség.

Az uralkodó az oldalára gördült, és felcsillant a szeme.

– Beszélj!

– A hosszú évek alatt szerettelek, és szolgáltalak, fenség. Mindig azt kívántam, bárcsak jobban hasonlíthatnék hozzád, és bárcsak jobban szolgálhatnálak. Bolond lenne az az ember, aki nem lenne féltékeny rád. De eszelős, ha azért gyűlöl, mert te az vagy, ami ő sosem lehet.

– Jól mondod. Őszinte ember vagy, egyike a keveseknek, akiben megbízom. Nem olyan, mint Druss, aki azt ígérte, hogy engem szolgál, és most gátolja, hogy betöltsem sorsomat. Holtan akarom látni, generális. Azt akarom, hogy hozd elém a fejét.

– Úgy lesz, fenség.

Gorben hátradőlt, és, körülnézett a sátorban.

– A szállásod majdnem olyan fényűző, mint az enyém.

Bodasen sietve felelt:

– Csak azért, mert a te ajándékaid töltik meg.

* * * * *

Olajjal kevert földdel kenték be arcukat és páncéljukat – Druss és az ötven kardforgató halkan gázolt előre a keskeny patak vizében a holdtalan ég alatt.

A drenai azért imádkozott, nehogy a fellegek szétváljanak, miközben egysoros vonalban vezette embereit a keleti part felé, kezében csatabárdjával, bekoszolt pajzsát maga előtt tartva. Amint kiértek a partra, Druss leguggolt a kicsiny csapat közepén, és a haldokló tűznél szendergő két őrszem felé mutatott. Diagoras és még ketten kiváltak a csoportból, majd tőrrel a kezükben némán odalopóztak az őrökhöz. Az emberek hang nélkül haltak meg. A panthián harcosok gyékénypajzsaiból sietve összeeszkábált fáklyákat elvették tőlük, Druss és katonái pedig elindultak az őrtüzek felé.

Csatabárdos átlépett a tetemeken, meggyújtotta a fáklyáját, és a legközelebbi sátor felé rohant. Emberei követték példáját, sátorról sátorra rohantak, amíg a lángok már harminc láb magasra csaptak fel az éjszakai égen.

Hatalmas felfordulás támadt, ahogy sikoltozó férfiak rohantak elő az égő vásznak közül, hogy azután a drenaiak kardélre hányják őket. Druss előretört, vérvörös ösvényt vágva a megzavarodott ventriaiak között. Tekintete az előtte magasodó sátorra meredt, amelynek falán a felcsapó lángok fényében jól látszott az izzó griffmadár. Szorosan a nyomában rohant Certak, és jó húsz harcos, kezükben fáklyát szorongatva. Druss félrerántotta a sátorlapot, és beugrott.

– A fenébe! – mordult fel. – Gorben nincs itt! Átok reá!

Druss a selyemfalra hajította fáklyáját, majd ráordított embereire, hogy rendeződjenek át, és máris megindult vissza, a patak felé. Összehangolt ellenállással nem találkoztak, mivel a ventriaiak még mindig megzavarodva rohangáltak – sokan félmeztelenek voltak, míg mások vízzel töltötték meg sisakjaikat, és élőláncot formáltak, hogy eloltsák a ventriai táborban dühöngő tüzes poklot, amit a feltámadó szél csak még tovább fokozott.

A patak felé rohanó Druss egy csapat Halhatatlannal futott össze. Snaga meglendült, és kiloccsantotta az első kardos ventriai agyát. A második akkor halt meg, amikor Diagoras visszakezes vágása átmetszette a torkát. Az összecsapás rövid volt, és véres, de a meglepetés ereje a drenaiakat segítette. Druss áttört a kardforgatók vonalán, csatabárdjával szétzúzta egyikük bordáit, majd süvítő visszakezes vágása átmetszette egy másik vállát.

Bodasen karddal a kezében rontott elő sátrából. Gyorsan összeszedett egy kis csapat Halhatatlant, és máris rohanva indult a csata felé, maga mögött hagyva a lángokat. Egy drenai harcos ugrott az útjába – döfése a ventriai védtelen testére irányult. Bodasen hárított, és elsöprő riposztja feltépte a férfi torkát. A generális átlépett a tetem fölött, és vezette tovább az embereit.

Druss megölt még két embert, majd ráüvöltött a drenaiakra, hogy vonuljanak vissza. A. mögötte felhangzó lábdobogás hallatán megpördült, és szembefordult az ellenséggel. Mivel az újonnan jöttek mögött lobogtak a tüzek, az arcukat nem tudta kivenni.

Archytas nem messze tőle elintézett egy harcost, majd észrevette, hogy Druss magára maradt.

Gondolkodás nélkül száguldani kezdett a Halhatatlanok felé, éppen abban a pillanatban, amikor Druss is rohamra lendült. A drenai csatabárdja lecsapott, és felemelkedett, vértet és csontot zúzva szét. Diagoras és Certak csatlakozott hozzá, majd négy másik harcos is. Az összecsapás hamar véget ért. Csak egy ventriainak sikerült kitörnie – a férfi jobbra vetette magát, és Archytas mögött szökkent talpra. A magas tiszt sarkon pördült, és rávetette magát. A drenai elvigyorodott, ahogy kardjaik összecsattantak. A férfi öreg volt már, és bár képzett, nem mérkőzhetett vele. Kardjuk meg-megcsillant a tűz fényében: hárítás, riposzt, visszavágás, szúrás, védekezés. Egyszer csak a ventriai látszólag megbotlott. Archytas előreugrott, de ellenfele lebukott, majd egyetlen könnyed mozdulattal máris talpra pattant, kardját a drenai ágyékába döfve.

– Élj és tanulj, fiú! – sziszegte Bodasen, és kitépte pengéjét. A generális megfordult, ahogy egyre több Halhatatlan rohant el mellette. Gorben Druss fejét akarja: ma éjjel megadhatja neki.

A csatabárdos kirántotta fegyverét egy testből, majd eliramodott a patak és a hágó viszonylagos biztonsága felé.

Egy harcos vetette magát az útjába. Snaga átzengett a levegőn, szilánkokra törve a férfi kardját. Visszakezes vágása összezúzta a ventriai bordáit. Ahogy Druss elfutott mellette, a férfi utánanyúlt, és vállon ragadta. A tüzek fényében a drenai Bodasent pillantotta meg. A Halhatatlanok haldokló generálisa belekapaszkodott Druss zekéjébe, megpróbálva lelassítani őt. A csatabárdos elrúgta az útból, és rohant tovább.

Bodasen elzuhant, majd az oldalára gördült, és a patakon átgázoló nagydarab drenai és társai után nézett.

A ventriai látása elhomályosult. Lehunyta szemét, és a fáradtság köpenyként borult rá. Emlékek villantak fel gondolatai között. Valami nagyot loccsant, mintha csak a tenger hullámai csapdostak volna, és újra maga előtt látta a múltból elősikló, rájuk rontó kalózhajót. Ismét Druss mellett rohant, hogy átugorjon rá, és előretörjön a tatfedélzet felé.

A fenébe! Tudnia kellett volna, hogy Druss sosem változik meg.

Támadni. Mindig csak támadni.

Kinyitotta a szemét, és pislogott, hogy kitisztuljon a látása. Druss mostanra biztonságban elérte a patak túlpartját, és visszavezette harcosait a drenai vonalakhoz.

Bodasen megpróbált megmoccanni, de gyötrő fájdalom hasított belé. Óvatosan megérintette az oldalára kapott sebet – ragacsos ujjai megtapintották törött bordáit, kezét pedig elárasztotta a tátongó sebből fröcskölve ömlő vér.

Vége volt hát.

Nincs több félelem. Nincs több őrület. Nincs több hajlongás és bókolás a festett arcú eszelős előtt.

Bizonyos értelemben megnyugvás töltötte el.

Egész élete egyetlen nagy csalódás volt a Druss-szal a kalózok ellen vívott csatát követően. Abban az egyetlen, kiemelkedő pillanatban élt, amikor ott állt Druss-szal a...

A hajnal első fénynél vitték testét a császár színe elé.

Ekkor Gorben sírva fakadt.

A tábor egy merő romhalmazzá vált. A császár hadvezérei nyugtalanul és némán álltak az uralkodó trónusa mellett. Gorben saját köpenyével takarta le a halottat, és fehér vászontörülközővel itatta fel könnyeit. Majd az előtte térdelő férfira meredt, akit a Halhatatlanokból álló őrség fogott közre.

– Bodasen halott, a sátram megsemmisült, a táborom lángokban áll. És te, te szánalmas korcs, te voltál az őrség tisztje. Alig húszan támadtak a táboromra, megölték szeretett generálisomat, és te még mindig élsz. Erre adj magyarázatot!

– Nagyuram, veled voltam Bodasen sátrában – a te parancsodra.

– Szóval az én hibám, hogy a tábort megtámadták!

– Nem, fenség...

– Nem, fenség – utánozta Gorben. – Én sem hinném. Az őrszemeid aludtak, és most már halottak. Nem gondolod, hogy illő lenne csatlakozni hozzájuk?

– Fenség?

– Azt mondtam, csatlakozz hozzájuk! Fogd a pengéd, és nyisd fel az ereid!

A tiszt előhúzta dísztőrét, hegyét maga felé fordította, majd a hasába döfte. Egy pillanatra senki sem mozdult, majd a férfi sikoltozni és vergődni kezdett. Gorben előhúzta kardját, és átvágta vele a haldokló torkát. A császár ekkor így szólt:

– Még ezt a kegyet sem érdemelte ki.

* * * * *

Druss belépett Sieben sátrába, és a földre hajította csatabárdját. A költő ébren volt, de az ágyban fekve, némán figyelte a csillagokat, amikor barátja megérkezett. A nagydarab férfi leült a padlóra, busa feje a mellére csuklott, és tekintete a kezét vizsgálgatta – hol ökölbe szorította kezét, hol szétnyitotta öklét. A poéta szinte tapintani tudta csüggedését. Erőlködve felült, mire mellének sajgása szúró fájdalommá erősödött. Erre felmordult, Druss pedig felemelte a fejét, és kihúzta magát.

– Hogy érzed magad? – kérdezte a csatabárdos.

– Remekül. Felteszem, a portya sikertelen volt.

– Gorben nem volt a sátrában.

– Mi a baj, Druss?

Barátja feje lekókadt, és a férfi nem válaszolt. Sieben kimászott az ágyból, és harcoshoz lépett, majd leült mellé.

– Ki vele, vén csataló. Mondd el nekem.

– Megöltem Bodasent. Az árnyak közül támadt rám, és én levágtam.

Sieben Druss válla köré fonta karját.

– Mit is mondhatnák?

– Elmondhatnád, hogy miért? Miért nekem kellett lennem?

– Nem tudom megmondani. Bárcsak tudnám. De nem te keltél át az óceánon, hogy megkeresd, és megöld. Ő jött ide – egy sereggel együtt.

– Csak néhány barátom volt az életben – felelte Druss. – Eskodas a házamban halt meg. Én öltem meg Bodasent. És idehoztalak téged, hogy meghalj pár szikláért egy elfeledett hágóban. Olyan fáradt vagyok, költő. Soha nem kellett volna idejönnöm.

A drenai felállt, és elhagyta a sátrat. Beledugta kezét a kinti vizes hordóba, és megmosta az arcát. A háta sajgott, különösen a lapockái alatt, ahol sok évvel ezelőtt az a lándzsa belefúródott. A jobb lábán megdagadt ér is folyton gyötörte.

– Nem tudom, hogy hallasz-e, Bodasen – suttogta, és felnézett a csillagokra –, de sajnálom, hogy nekem kellett lennem. Jó barát voltál boldogabb időkben, és olyan ember, akivel szívesen járnám a hegyeket.

Visszatért sátrába, és Siebent székében alva találta. Druss óvatosan felemelte, és az ágyba fektette, ráterítve egy vastag takarót.

– Elkoptál, poéta – Megtapintotta barátja pulzusát. Az szaggatott volt, de erős. – Maradj velem, Sieben! – kérte az alvót. – Haza foglak vinni.

Amikor a hegycsúcsok megfürödtek a hajnal sugaraiban, Druss lassan lesétált a sziklás lejtőn, hogy elfoglalja helyét a drenai sorban.

Skeln nyolc nap alatt kriptává változott. Felfúvódott tetemek hevertek mindenfelé, és az oszlás bűze lengett be mindent. Gorben egyik légiót a másik után vezényelte a hágóba, csakhogy lássa őket megverve, és elcsüggedve visszabotorkálni. A védők egyre apadó csapatát a fekete ruhás csatabárdos elképesztő bátorsága tartotta össze, akinek rémisztő harci tudása megfélemlítette a ventriaiakat. Egyesek azt suttogták, hogy démon, mások a háború istenének nevezték. Régi meséket idéztek fel.

A ventriai tábortüzek körül mondott történetekben a Káoszharcos alakja újjáéledt.

Csak a Halhatatlanokat nem érintette meg a félelem. Tudták, hogy az ő feladatuk lesz megtisztítani a hágót, és tudták azt is, hogy nem lesz könnyű dolguk.

A nyolcadik éjszakán Gorben végül engedett generálisai unszolásának. Kezdtek kifogyni az időből. A hágót másnapra el kellett foglalni, különben a drenai sereg csapdába ejti őket ebben az átkozott öbölben.

A parancsot tehát kiadták, és a Halhatatlanok kifenték kardjukat.

Hajnalban nesztelenül felsorakoztak, fekete-ezüst vonalat képezve a patak mentén, és kőmerev tekintettél méregették a köztük és a Sentrai-síkság között felsorakozott háromszáz embert.

A drenaiak fáradtak voltak: hullafáradt és beesett szemű férfiak várták a ventriaiakat.

Abadai, a Halhatatlanok új generálisa a sorok elé lépdelt, és felemelt karddal, némán tisztelgett a drenaiak előtt, a Halhatatlanok szokása szerint. A penge lefelé suhant, és a sorok megindultak. Hátul három dobos verni kezdte a szomorú menetindulót, a Halhatatlanok kardjai pedig megvillantak.

A ventriai sereg krémjét alkotó férfiak zord arccal, lassan masíroztak a drenaiak felé.

Az ezúttal pajzsot fogó Druss nézte, ahogy közelednek, és fagyos kék szeme nem árult el semmit érzelmeiből. Álla megfeszült, szája vékony vonallá préselődött. Megfeszítette vállizmait, és nagy levegőt vett.

Eljött a próba ideje. Eljött a napok napja.

Gorben sorsának lándzsahegye ma megmérkőzik a drenai elszántsággal.

Tudta, hogy a Halhatatlanok átkozottul jó harcosok, de most egyedül csak a dicsőségért küzdöttek.

A drenaiak viszont büszkék voltak: büszke emberek fiai, egy harcos nép leszármazottai. Otthonukért, feleségükért, fiaikért és még meg nem született fiaikért küzdöttek. Országuk szabadságáért és saját sorsuk irányításért verekedetek – azért, hogy élhessék életüket, hogy betölthessék egy szabad nép sorsát. Egel, Karnak és még számosan ezért az álomért harcoltak az évszázadok során.

A csatabárdos mögött Delnar gróf is a közeledő ellenséget figyelte. Lenyűgözte őt fegyelmezettségük, és azon kapta magát, hogy furcsán kívülállónak érzi magát, aki csodálja őket. Tekintete átvándorolt Drussra. Nélküle soha nem tarthattak volna ki ilyen sokáig. Ő volt a hajó horgonya a viharban, amely az orrot a széllel szemben tartja, amely lehetővé teszi, hogy dacoljanak az elemek hatalmával és meglovagolják azt, anélkül, hogy a hajó szétzúzódna a sziklákon, vagy a tenger ereje felborítaná. Az erősek bátorságot merítettek a jelenlétéből. A folytonosan változó világban ő jelentette az állandóságot – ő volt az a gigantikus erő, amiben bízni lehetett, hogy mindent átvészel.

Ahogy a Halhatatlanok közelebb értek, Delnar érezte az emberek között elharapózó félelmet. A vonal megmoccant, ahogy a pajzsokat erősebben markolták. A gróf elmosolyodott. Ideje megszólalnod, Druss – gondolta magában.

Egy háborúskodásban leélt élet ösztönének engedve, Druss a magasba emelte csatabárdját, és elbődült, mondandóját a közeledő Halhatatlanoknak címezve.

– Gyertek, és haljatok meg, kurafiak! Én Druss vagyok, és ez itt a halálotok!

* * * * *

Rowena virágokat szedett a ház mögötti kis kertben, amikor rátört a fájdalom, és a bordái alatt belehasított a testébe. A lábai kicsúsztak alóla, ő pedig a virágok közé rogyott. Pudri a réti kapuból vette észre, hogy mi történt, és odarohant hozzá, miközben segítségért kiabált. Sieben felesége, Niobé futva érkezett a réten át, és ők ketten emelték fel az eszméletlen nőt, majd vitték be a házba. Pudri egy kevés gyűszűvirág-port kényszerített az ajkai közé, majd vizet töltött egy agyagkupába. A kupát Rowena szájához tartotta, összecsippentette orrát, és kényszerítette, hogy nyelje le a vizet, és vele a port.

De a fájdalom nem múlt el, így Rowenát felvitték az emeletre, az ágyába, miközben Niobé ellovagolt a faluba a gyógyítóért.

Pudri ott ült úrnője ágya mellett – ráncos, öreg arca beesett, és aggodalom telepedett rá. Hatalmas szemét elfutották a könnyek.

– Kérlek, ne halj meg, hölgyem! – suttogta. – Kérlek!

Rowena kiröppent testéből, kinyitotta szellemszemét, és sajnálkozva pillantott le az ágyban fekvő asszonyi testre. Látta ráncos arcát, és őszülő haját, szeme alatt a sötét karikákat. Ez volt hát ő? Ez a fáradt, megviselt burok volt az a Rowena, akit évekkel ezelőtt Ventriába hurcoltak?

És szegény Pudri is hogy megöregedett, és összetöpörödött. Szegény, hűséges Pudri.

Rowena érezte a Forrás vonzását. Lehunyta szemét, és Drussra gondolt.

A tegnapi álmok Rowenája a szelek szárnyán a tanya fölé röppent, megízlelte az édes levegőt, és kiélvezte az égen szárnyalók szabadságát. Zöld és termékeny földek suhantak el alatta, amelyeket aranyló kukoricamezők pettyeztek. A folyók szatén szalagokká lettek, a tengerek fodrozódó tavakká, a városok céltalanul szaladgáló rovarok fészkévé.

A világ annyira összezsugorodott, hogy már csak egy kék és fehér ékkövekkel teleszórt tányérrá lett, majd egy tengerek határolta szikladarabbá, végül pedig egy piciny drágakővé. Rowena még egyszer Drussra gondolt.

– Ó, még ne! – könyörgött. – Hadd lássam őt még egyszer! Csak egyszer...

Színek úsztak el a szeme előtt, ő pedig pörögve és forogva zuhant keresztül a felhőkön. Zöld és arany föld terült szét alatta – a buja s zöldellő Sentrai-síkság kukoricamezői és rétjei. Keleten úgy tűnt, mintha csak egy óriás dobta volna le hanyagul köpenyét a szürke és élettelen földre – Skeln hegyei csupán redők voltak ebben a köpenyben, Rowena közelebb repült, míg végül már ott lebegett a szoros fölött, és lepillantott a csatázó seregekre.

Drusst nem volt nehéz megtalálnia.

Mint mindig most is az öldöklés sűrűjében állt, gyilkos csatabárdjával ölve-vágva.

Ekkor Rowenán szomorúság simított végig, olyan mély bánat, ami már-már fájdalmat okozott lelkének.

– Ég veled, szerelmem – búcsúzott.

Majd az égbolt felé emelte arcát.

* * * * *

A Halhatatlanok a drenai vonalra vetették magukat, és az acélcsengés még a dobok dübörgését is elnyomta. Druss Snagával belevágott egy szakállas arcba, majd ellépett egy gyilkos döfés elől, és kibelezte támadóját. Lándzsa sebezte meg arcát, egy kardpenge pedig sekély vágást ejtett a vállán. Druss egy lépést hátrálni kényszerült, de ott megvetette lábát, és véres csatabárdja belehasított az előtte tömörülő fekete-ezüst sorba.

A Halhatatlanok tömege visszaszorította a drenaiakat.

A Druss pajzsára mért hatalmas csapás kettéhasította a készséget. A csatabárdos elhajította a pajzsot, két marokra kapta Snagát, és vérvörös utat vágott az ellenség soraiban. A haragot düh váltotta fel.

Druss szeme lobot vetett, és fáradt, sajgó izmaiban szétáradt az erő.

A drenaiakat majdnem húsz lépéssel vetették vissza. Még tíz, és a hágó kiszélesedik – és azt már nem fogják tudni tartani.

Druss szája halálfejes vicsorba rándult. A vonal íjként hajlott meg körülötte mindkét oldalon, de a csatabárdost nem lehetett kimozdítani helyéről. A Halhatatlanok egyre csak jöttek és jöttek, de a drenai könnyedén vágta le őket. Erő töltötte el minden tagját.

És ekkor nevetni kezdett.

Rémisztő hang volt – az ellenfél vére jéggé fagyott. Druss Snagával belecsapott egy szakállas Halhatatlan arcába, és a férfi nekizuhant társainak. A csatabárdos előreugrott, és a következő harcos mellébe vágta fegyverét. Majd lesújtott jobbra és balra. Emberek hullottak el az útjából, rést nyitva a sorok között. Druss az égre üvöltötte minden dühét, és, megrohamozta az embermasszát. Certak és Diagoras követték.

Bár öngyilkosság volt, a drenaiak éket formáltak – Druss volt az ék hegye, amely belehasított a ventriaiak tömegébe.

Az óriási csatabárdos megállíthatatlannak bizonyult. Mindenfelől harcosok vetették rá magukat, de bárdja úgy villant ide-oda, mint a villám. Egy Eericetes nevű fiatal katona, aki alig egy hónapja nyert felvételt a Halhatatlanok közé, látta, hogy Druss felé tart, mire a félelem epeként öntötte el torkát. Eldobta kardját, megfordult, és nekifeszült a mögötte jövőknek.

– Vissza! – ordította. – Gyerünk vissza!

Az emberek utat adtak neki, és kiáltását mások is átvették, mivel azt hitték, a parancs a tisztektől jön.

– Vissza! Vissza a patakhoz! – A kiáltás végigsöpört a sorokon, és a Halhatatlanok megfordultak, majd szaladni kezdtek a ventriai tábor felé.

A trónusán ülő Gorben rémülten nézte, ahogy emberei rendezetlenül és megzavarodva belegázolnak a sekély patakba.

Tekintete a hágó felé villant, ahol ott állt a csatabárdos, Snagát lengetve.

Druss hangja lecsapott rá, ahogy a bércek visszaverték minden szavát.

– Hová lett a legendád, keleti szajhák fia?

Abadai lépett oda császárhoz, térdre ereszkedett, és lehajtotta a fejét. A generális homlokán egy sekély vágásból vér szivárgott.

– Hogy történhetett ez? – dörögte az uralkodó.

– Nem tudom, fenség. Az egyik pillanatban még hátraszorítottuk őket, de azután a csatabárdos megőrült, és megrohamozta a vonalunkat. Pedig már a markunkban voltak. Tényleg megvoltak. De ekkor valaki elkiáltotta magát, hogy vonuljunk vissza, és azután minden káoszba fúlt.

A hágóban Druss csatabárdjának eltompult élét fente.

– Legyőztük a Halhatatlanokat – veregette vállon Diagoras a drenait. – Missael összes istenére, legyőztük az átkozott Halhatatlanokat!

– Visszajönnek, kölyök, méghozzá nagyon hamar. Jobb, ha azért imádkozol, hogy a sereg szélvészgyorsán ideérjen.

Amikor Snagát ismét borotvaélesre fente, Druss megnézte sebeit. Az arcára kapott vágás úgy szúrt, mint a fene, de már nem vérzett. A vállsebe már komolyabb gondot jelentett, de amennyire csak lehetett, bekötözte. Ha túlélik ezt a napot, majd éjszaka összevarrja. A lábán és a karján is akadtak kisebb vágások, de a vér itt már megalvadt, és a sebek maguktól beforrtak.

Árnyék vetült rá, mire felnézett. Sieben állt előtte, mellvértben és sisakban.

– Hogy nézek ki? – kérdezte a költő.

– Nevetségesen. Mit gondolsz, mit csinálsz?

– Belegázolok a sűrűjébe, Druss, te vén csataló. És ne hidd, hogy megállíthatsz.

– Nem is álmodnék róla.

– Nem is mondod, hogy ostoba vagyok?

Druss felállt, és megragadta barátja vállát.

– Ezek jó évek voltak, költő. A legjobbak, amiket csak kívánhattam. Az ember életében kevés kincsre tesz szert. Ezek közül az egyik az a tudat, hogy az embernek van egy barátja, aki ott áll az oldalán, amikor minden elsötétül. És legyünk őszinték, Sieben... Ennél már nem sokkal lehetne sötétebb, igaz?

– Most, hogy említed, kedves Drussom, valóban egy kicsit reménytelennek tetszik a dolog.

– Nos, mindenkinek meg kell halnia valamikor. Amikor eljön érted a halál, köpd szemen, költő.

– Megteszem, ami tőlem telik.

– Mint ahogy mindig megtetted.

A dobok ismét feldübögtek, és a Halhatatlanok felsorakoztak. A szemükben most már düh izzott, és vészjósló pillantással méregették a védőket. Most nem fognak megfutni. Még Druss elől sem. Sem attól a kétszáz szánalmas embertől, aki még szemben állt velük.

A drenai vonalat már az első összecsapáskor hátranyomták. Még Druss is, akinek hely kellett csatabárdja meglendítéséhez, még ő is csak úgy tudta ezt megtenni, ha hátrált egy lépést. Majd még egyet. És még egyet. Fáradhatatlanul küzdött, véresen és mocskosan – Snaga karmazsinszínű felhőben emelkedett és hullt alá, könyörtelen hatékonysággal csapva le.

Újra és újra maga köré gyűjtötte a drenaiakat. De a Halhatatlanok csak jöttek és jöttek, rátaposva saját bajtársaik tetemére – komor tekintettel, megingathatatlanul.

A drenai vonal hirtelen megtört, és a csata pillanatok alatt kisebb összecsapások sorára hullott szét – a harcosok köröket formáltak, egymásnak illesztett pajzzsal dacolva a hágót elözönlő fekete-ezüst tengerrel.

A Sentrai-síkság megnyílt a hódítók előtt.

A csata elveszett.

De a Halhatatlanok kétségbeesetten igyekezték eltörölni vereségüknek még az emlékét is. Elálltak a nyugatnak vezető utat, és elszánták magukat, hogy mind egy szálig végeznek a védőkkel.

A keleti dombtetőn felállított magaslaton Gorben dühében elhajította jogarát, és Abadaihoz fordult.

– Győztek! De miért nem nyomulnak tovább? Vérszomjuk miatt lehetetlen előrejutni a hágóban!

Abadai nem hitt a szemének. Mintha csak arra vártak volna, hogy a megfelelő időben elárulhassák Ventriát, a Halhatatlanok öntudatlanul is folytatták a védők munkáját. A szűk hágót ellepték a harcosok, miközben Gorben serege mögöttük toporgott, arra várva, hogy végre szétbontakozhasson a síkságon.

Druss, Delnar, Diagoras és még vagy húszan acélgyűrűt formáltak a földből kiálló sziklák körül. Ötven lábbal arrébb, jobb kéz felé Siebent, Certakot és harminc drenait körülzártak, de a védők vadul küzdöttek. A költő arca elszürkült, és a rettentő fájdalom egyre erősödött a mellében. Leejtette kardját, és felkecmergett az egyik sötét sziklára, előrántva hajítókését csuklótokjából.

Certak hárított egy szúrást, de egy lándzsa átdöfte mellvértjét, és feltépte tüdejét. Vér öntötte el torkát, és összeesett. Egy magas ventriai felugrott a sziklára, Sieben pedig elhajította pengéjét. A kés átütötte a férfi, jobb szemét.

Egy lándzsa suhant át a levegőn, és csapódott Sieben mellébe. Furcsamód egyáltalán nem okozott fájdalmat, ellenben megszabadította a költőt a szívét göcsbe rántó kíntól. A poéta lebucskázott a szikláról, és azonnal elnyelte a fekete-ezüst horda.

Druss látta, hogy aláhull – és őrjöngeni kezdett.

Megtörte a pajzsgyűrűt, és hatalmas alakja belegázolt az előtte tömörülő harcosok sorába – úgy vágta le őket, ahogy a kasza aratja le a gabonát. Delnar lépett a helyére – bezárta a gyűrűt, kibelezett egy ventriai dárdást, és pajzsát Diagoraséhoz nyomta.

Druss a Halhatatlanok sűrűjében tört előre. Egy lándzsa hátba találta, mire megpördült, és kiloccsantotta támadója agyát. Kardcsapás csúszott le a sisakjárói, felhasítva arcát. Az oldalába kapott egy lándzsaszúrást, és halántékán egy kardlap csattant. Megragadta egyik ellenfelét, és magához rántotta, elképesztő erővel fejelve le a ventriait. A férfi elernyedt szorításában. Még többen gyűltek a csatabárdos közé. Az eszméletlen ventriait pajzsként tartva maga fölé, Druss a földre vetette magát. Kardok és lándzsák villantak felé.

És ekkor felbúgtak a kürtök.

Druss megpróbált feltápászkodni, de egy csizmás láb halántékon rúgta, és ő aláhullt a sötétségbe.

* * * * *

Amikor magához tért, felkiáltott. Az arcát kötések borították, a testét fájdalom szaggatta. Megpróbált felülni, de egy kéz gyengéden visszanyomta a vállát.

– Pihenj, csatabárdos. Rengeteg vért vesztettél.

– Delnar?

– Igen, én vagyok. Győztünk, Druss. A sereg éppen időben érkezett, de te most pihenj.

A csata utolsó pillanatai belerobbantak Druss fejébe.

– Sieben!

– Még él. Bár csak alig.

– Vezess hozzá.

– Ne bolondozz. Igazából halottnak kellene lenned: a testedet vagy húsz döfés érte. Ha megmozdulsz, a varratok felszakadnak, te meg elvérzel.

– Vezess hozzá, a fene beléd!

Delnar káromkodott egyet, és talpra segítette a csatabárdost. Behívott egy ápolót, aki Druss baljára állt, és közös erővel áttámogatták az óriást a sátor hátuljába, ahol Mondaköltő Sieben mozdulatlan, alvó alakja pihent.

A csatabárdos letelepedett egy székre az ágy mellé, Delnar és az ápoló pedig visszahúzódtak. Druss előrehajolt, rámeredt a poéta mellét borító kötésre, amelynek közepén lassan terjedt szét a vérfolt.

– Költő! – szólalt meg szelíden.

Sieben kinyitotta a szemét.

– Hát semmi nem tud megölni, Csatabárdos? – suttogta a poéta.

– Úgy tűnik, nem.

– Győztünk. És tudatni akarom veled, hogy nem bújtam el.

– Nem is vártam tőled mást.

– Rettenetesen fáradt vagyok, Druss, vén csataló.

– Ne halj meg! Kérlek, ne halj meg! – könyörgött a csatabárdos, és a szemébe gyűlő könnyek vad pislogásra késztették.

– Vannak dolgok, amiket még te sem tudsz elérni, vén csataló. A szívem szinte alig ver. Nem tudom, miért éltem ilyen sokáig, de igazad volt: jó évek voltak, és én semmiért nem cserélném el őket. Még ezt sem. Gondoskodj Niobéról és a gyerekekről. És intézd el azt is, hogy egy mondaköltő igazságot szolgáltasson nekem. Megteszed?

– Persze, hogy meg.

– Bárcsak ott lehetnék, hogy elmondjam ezt a legendát is. Ez aztán a méltó csúcspont!

– Igen, valóban méltó. Hallgass ide, költő. Nem értek a szavakhoz, de el akarom mondani neked, hogy... Az akarom, hogy tudd: olyan, mintha a fivérem lettél volna. Te vagy a legjobb barát, akit valaha ismertem. A legeslegjobb. Költő? Sieben?

Sieben szeme mit sem látva meredt a sátor mennyezetére. Arcára békesség ült, és mintha ismét megfiatalodott volna. A ráncok szinte Druss szeme láttára tűntek el. A csatabárdos remegni kezdett, mire Delnar odalépett Siebenhez, lezárta a költő szemét, és egy kendővel letakarta az arcát. Majd visszatámogatta az óriást az ágyába.

– Gorben halott, Druss. Saját emberei ölték meg menekülés közben. A flottánk beszorította a ventriaiakat az öbölbe. Egyik generálisuk jelenleg is a megadásról tárgyal Abalaynnal. Megtettük: megtartottuk a szorost. Diagoras látni akar – túlélte a csatát. És nem fogod elhinni, de a pufók Orases is vetünk van még! Pedig tízet tettem volna egy ellenében, hogy nem marad életben.

– Adj innom, légy szíves... – suttogta Druss.

Delnar hozott egy kupa hideg vizet, amelyet a csatabárdos lassan kortyolgatott. Diagoras lépett be a sátorba, kezében Snagával. A csatabárdról lepucolták a vért, és most úgy ragyogott, akár az ezüst.

Druss rápillantott a fegyverre, de nem nyúlt érte. A sötét szemű ifjú elmosolyodott.

– Megcsináltad! Még sosem láttam ehhez foghatót. Sosem hittem, hogy ez lehetséges.

– Minden lehetséges – felelte Druss. – Ezt soha ne feledd, kölyök.

Könnyek gyűltek a csatabárdos szemébe, és elfordította arcát. Egy pillanattal később hallotta, hogy a többiek kimennek. Csak ekkor engedett szabad folyást könnyeinek.