DAVID GEMMEL

HALÁLJÁRÓ LEGENDÁJA

AJÁNLÁS

A Haláljáró legendáját szeretettel ajánlom

Hotz de Baaréknak: Nagy Óznak,

aki a holt számítógépek völgyében jár,

és megleli az űrbe veszett regényeket:

annak az embernek, aki ingyen bocsátja mások rendelkezésére

idejét, energiáját és zsenijét,

de a süteményét sosem;

Kicsi Óznak, aki megtanította nekem,

hogy a Civilization meghaladja erőmet;

nővérének, Claire-nek a grillpartikért,

amelyet sosem mondott le;

és Alisonnak az Upthorpe-ok vendégszeretetéért.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönöm szerkesztőmnek, Liza Reevesnek,

tesztolvasóimnak, Val Gemmellnek,

Edith Grahamnak és lányának, Stellának,

olvasószerkesztőmnek, Jean Maundnak

Köszönöm annak a sok-sok olvasónak is,

akik az elmúlt években írtak,

és újabb történeteket követeltek Drussról.

Mostanra annyira felduzzadt a postám,

hogy már nem tudok válaszolni a levelekre,

viszont mindet elolvasom, és feljegyzem

a leglényegesebb észrevételeket.

Előhang

A hold vékony sarlóként függött Dros Delnoch fölött, és Pellin némán nézte a holdfényben fürdő nadír tábort. Több ezer harcos gyűlt össze odalent, és holnap rikoltozva indulnak majd rohamra a vékony, vérmocskos földsávon, létrákat és csáklyákat cipelve magukkal. Vakogásuk csatáért és haláért üvölt majd, és akárcsak ma, a hang ismét megrémíti majd őt - olyan érzés lesz, mintha jeges tűkkel szurkálnák a bőrét. Pellin akkor jobban rettegett, mint rövidke életében bármikor, és el akart futni, el akart bújni, el akarta hajítani túlságosan nagy páncélját, hogy dél felé, az otthona irányába rohanjon. A nadírok pedig csak jöttek, egyik hullám a másik után, és rekedtes csatakiáltásukból messzire visszhangzott a gyűlölet. A bal felkarjára kapott sekély seb lüktetett és viszketett, de Gilad megnyugtatta, hogy ez csak annyit jelent, szépen gyógyul. A fájdalom íze azonban megmaradt, ami keserűen arra emlékeztette, hogy még ennél rosszabb kín vár majd rá. Látta vergődő és sikoltozó bajtársait, a fűrészes pengéktől feltépett gyomrukat... Pellin igyekezett elhessegetni ezeket az emlékeket. Észak felől hideg szél támadt, sötét esőfelhőket hajtva maga előtt. A fiú megborzongott, és eszébe jutott a meleg tanya, a nádtető és a nagy kőkandalló. Az ehhez hasonló fagyos éjeken Kara ott feküdt mellette az ágyban, fejét a vállára hajtotta, bal lába a combját melengette. Most is ott hevernének a kihunyó tűz halványpiros izzásában, és hallgatnák az odakint gyászosan tutuló szél hangját.

Pellin felsóhajtott.

- Kérlek, ne engedd, hogy itt haljak meg! - fohászkodott.

Abból a huszonhárom emberből, akik a falujában önként jelentkeztek, már csak kilencen éltek. Hátrapillantott a Hármas és a Négyes Fal között alvók soraira. Vajon ez a maroknyi ember ki tud tartani a valaha összegyűlt legnagyobb sereggel szemben? Pellin tudta, hogy nem.

Ismét a nadírok tábora felé nézett, és a hegy környékére tévedt a tekintete. A páncéljuktól és fegyverüktől megfosztott drenai holtakat odahordták, majd elégették őket. Ezután Dros felett órákon át olajos fekete füst gomolygott, ami magával hozta a megégett hús émelyítő és bűzét.

Én is ott lehetnék - gondolta magában Pellin, amikor eszébe ötlött, hogy milyen öldöklés folyt, amikor a Második Fal elesett.

Megborzongott. Dros Delnoch, a világ legerősebb erődítménye: hat toronymagas kőfal és egy széles, vaskos lakótorony. Korábban a várat még sosem foglalta el ellenség, de még sosem nézett szembe ilyen hatalmas sereggel. Pellinnek úgy tetszett, hogy a nadírok többen vannak, mint csillag az égen. A védők elkeseredett küzdelem után kénytelenek voltak feladni az Első Falat, amely a leghosszabb és egyben a legnehezebben védhető volt mind közül. Éjszaka vonultak vissza, emberveszteség nélkül. A Második Fal azonban már komoly vámot szedett, mivel az ellenség áttörte a védelmet, és előretört, hogy bekerítse a drenai harcosokat. Pellin éppen csak elérte a Harmadik Falat, és még mindig élesen emlékezett a félelem savanykás ízére, ahogy az eltömte a torkát, és hogy milyen rettenetesen remegtek a tagjai, miközben átkecmergett a mellvéden, és lerogyott a gyilokjáróra.

Azon töprengett, hogy végső soron, mire volt jó ez az egész? Mi változik, ha a drenaiak önmagukat kormányozzák, vagy ha a hadúr, Ulric uralkodik felettük? Talán a földeken kevesebb gabona terem? Talán a marhák elsorvadnak és meghalnak?

Tizenkét héttel ezelőtt, amikor a drenai toborzótisztek megérkeztek a falujába, még mindez csak egy nagy kalandnak tűnt. Alig néhány hétig kell csak járőrözniük a hatalmas falakon, majd hősökként térhetnek haza.

Hősökként! Sovil hős volt - amíg egy nyíl át nem fúrta a szemét, és ki nem tépte az üregéből. Jocan is hős volt, mialatt ott hevert, és sikoltozott, véres kezével pedig hiábavalóan próbálta visszatuszkolni előbuggyanó beleit.

Pellin egy kis szenet dobott a vas parázstartóba, és odaintett a harminclábnyira álló őrszemnek, aki egy helyben topogott, hogy felmelegítse a hidegben elgémberedett lábát. Ő és Pellin egy órája cseréltek helyet, és hamarosan ismét a férfi áll majd a parázstartó mellett. A tudat, hogy hamarosan ez a kevéske meleg is elvész, ezzel nagyobb jelentőséget kapott, így Pellin kinyújtotta az ujjait, és élvezte a parázstartóból felszálló hőt.

Ekkor egy hatalmas alakot vett észre, aki óvatosan lépkedett az alvók között, és a mellvéd felé tartott. Pellin szíve hevesebben kezdett dobogni, amikor Druss elindult felfelé a lépcsőn.

Legendás Druss, a Skeln-hágó Megmentője, a férfi, aki az egész világon átverekedte magát, hogy megmentse a feleségét. Csatabárdos Druss, az Ezüst Gyilkos. A nadírok Haláljárónak nevezték őt, és Pellin tudta, hogy miért. Látta, amikor a mellvéden harcolt, ahogy rettentő csatabárdja egyre csak ölt és ölt. Nem volt halandó ember: ő maga volt a háború komor istene. Pellin remélte, hogy a vénember nem megy oda hozzá. Ugyan mit is mondhatna egy zöldfülű katona egy olyan hősnek, amilyen Druss? Pellin jelentősen megkönnyebbült, amikor a Csatabárdos megállt a másik őrszemnél, és azok ketten beszélgetni kezdtek. Látta, ahogy a másik férfi idegesen egyik lábáról a másikra áll, miközben a vén harcos mond valamit.

Ekkor villant belé, hogy Druss igazából nem más, mint az ősi erődítmény, csak éppen emberi alakban: legyőzhetetlen, de az idő vasfoga mégis kikezdte már. Már kevesebb, mint volt, de még mindig elképesztő. Pellin elmosolyodott, amikor eszébe jutott a nadír hírnök, aki átadta Drussnak az ultimátumot: feltétel nélküli megadás vagy halál. A vén hős erre elnevette magát: “Északon talán megremegnek a hegyek, amikor Ulric elszellenti magát, de ez itt drenai föld, és számomra ő nem több egy pókhasú vadembernél, aki a seggét sem tudja kitörölni a combjára tetovált drenai térkép nélkül."

Pellin mosoly lehervadt, amikor látta, hogy Druss a másik őrszem vállára csap, és elindul felé. Az eső már csak szemerkélt, és a hold ismét fényesebben ragyogott. Pellin tenyere izzadni kezdett, mire markát a köpenyébe törölte. Az ifjú őrszem vigyázzba vágta magát, amikor a Legendás közelebb ért - miközben végigsétált a mellvéd mentén, bárdja ezüstösen csillogott az erős holdfényben. Pellin szája kiszáradt, öklét a mellvértjéhez nyomva tisztelgett a Csatabárdos előtt.

- Pihenj, cimbora! - mondta Druss, és a hatalmas csatabárdot nekitámasztotta a várfalnak. A vén harcos kinyújtotta erős kezét a parázstartó fölé, megmelengette, majd leült, hátát nekitámasztotta a mellvédnek, és intett az ifjúnak, hogy csatlakozzon hozzá. Pellin még sosem látta ilyen közelről a férfit, és most észrevette a széles arcba vésődött mély ráncokat, amitől úgy érezte, mintha egy ősi gránitlapot nézne. A Csatabárdos fakó szeme fényesen csillogott sűrű szemöldöke alatt, és Pellin ráébredt, hogy nem tudja állni az öreg pillantását. - Ma éjjel nem jönnek már - folytatta Druss. - Közvetlenül virradat előtt indul meg csak a roham. Nem lesznek csatakiáltások: némán támadnak majd.

- Honnan tudod mindezt, uram?

A Csatabárdos felnevetetett.

- Szívesen mondanám azt, hogy a háborúról szerzett hatalmas tudásomnak köszönhető mindez, de a válasz sokkal egyszerűbb. A Harmincak előre megjósolták, ők pedig okos fickók. Általában nem érdekelnek a varázslók, meg a hasonlók, de ezek a legények pazar harcosok. - Levette fejéről fekete sisakját, és beletúrt sűrű fehér hajába. - Ez a sisak jó szolgálatot tett nekem - forgatta meg a kezében a fejfedőt, a holdfény pedig megcsillant a sisak homlokán díszelgő ezüst csatabárd szimbólumon. - És nem kétlem, hogy holnap is hasznomra lesz.

A csata gondolatára Pellin idegesen átpillantott a várfalon, oda, ahol a nadírok táboroztak. Innen sokat ki tudott venni közülük, akik takaróikba burkolózva feküdtek, a több száz tábortűz valamelyikének közelében. Mások ébren voltak, és a fegyvereiket élezték, vagy kisebb csoportokban beszélgettek. Az ifjú megfordult, és tekintete végigsöpört a mellvéd mögött a földön alvó, kimerült drenaiak sorain, akik takaróikba burkolózva próbáltak néhány órányi üdítő, kincsnél is drágább alváshoz jutni.

- Ülj le, cimbora - szólalt meg Druss. - Az aggodalmad nem űzi el őket.

Pellin a falnak támasztotta lándzsáját, és leült. Kardhüvelye nekikoccant a kőnek, mire ügyetlenkedve odébb mozdította.

- Képtelen vagyok megszokni ezt a páncélt, és mindig beleakadok a kardomba. Attól tartok, nem vagyok katonának való.

- Három nappal ezelőtt a Második Falon ízig-vérig katonának tűntél - felelte Druss. - Láttam, hogy megöltél két nadírt, majd átverekedted magad a kötélig, amelyet erről a falról lógattak le. Még segítettél is felkapaszkodni annak a bajtársadnak, aki megsebesült a lábán.

- Láttad? De hát hatalmas zűrzavar tombolt, és te magad is ott voltál a csata sűrűjében!

- Sok dolgot látok, fiú. Hogy hívnak?

- Pellinnek... Cul Pellinnek - javította ki magát, majd sietve hozzátette: - Uram.

- Elhagyhatjuk ezeket a formaságokat, Pellin - közölte Druss barátságosan. - Ma éjjel csak két veterán üldögél itt, és csendben várják a hajnalt. Félsz?

Pellin bólintott, mire Druss elmosolyodott.

- És azt kérdezed magadtól: miért én? Miért kell nekem szembenéznem a nadírok hatalmával?

- Igen, így van. Kara nem akarta, hogy a többiekkel menjek. Azt mondta, hogy bolond vagyok. Úgy értem, hogy mit számít, győzünk-e vagy veszítünk?

- Száz év múlva egyáltalán semmit. De minden támadó sereg magával viszi a saját démonait, Pellin. Ha itt áttörnek, pusztítva és gyújtogatva, nőket erőszakolva és öldökölve söpörnek végig a Sentrai-síkságon, Ezért kell megállítanunk őket. És hogy miért pont neked? Mivel erre a szerepre te vagy a megfelelő ember.

- Azt hiszem, itt fogok meghalni - szólt Pellin. - És nem akarok meghalni. Az én Karám várandós, és látni akarom, ahogy a fiam felnő, sudár lesz és erős. Én... - Váratlanul elhallgatott, ahogy a torkába gyűlt gombóctól nem tudott kinyögni egy szót sem.

- Azt akarod, amit mi mindannyian, cimbora - felelte Druss szelíden. - De férfi vagy, és a férfiaknak szembe kell szállniuk azzal, amitől félnek, mert különben az elpusztítja őket.

- Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. Állandóan arra gondolok, hogy csatlakozom a többi dezertőrhöz, hogy éjszaka kilopózom, és elmenekülök délre. Haza.

- Akkor miért nem teszed meg?

Pellin egy pillanatra gondolataiba mélyedt.

- Nem tudom - nyögte ki sután.

- Majd én megmondom neked, fiú. Mert amikor körülnézel, látod a többieket, akiknek maradniuk kell, és még keményebben kell küzdeniük, mivel te már nem állsz a helyeden. Te nem olyan ember vagy, aki másokra hagyja azt a munkát, ami rád vár.

- Szeretném ezt hinni. Tényleg szeretném.

- Hidd el, cimbora, mert jó emberismerő vagyok. - Druss váratlanul elvigyorodott. - Egyszer ismertem egy másik Pellint, aki lándzsavető volt. Méghozzá jó lándzsavető. Első lett a gul-gothiri Szövetségi Játékokon.

- Azt hittem, Nicotas győzött. Emlékszem a felvonulásra, amikor a csapat hazatért, és Nicotas vitte a drenai zászlót.

Az öregember megrázta a fejét.

- Mintha csak tegnap lett volna - vigyorgott szélesen Druss. - De én az Ötödik Játékokról beszélek. Ha jól sejtem, az harminc évvel ezelőtt volt: jóval korábban, mint ahogy megcsillant volna anyád szemében a vágy, amiből fogantál. Ez a Pellin remek ember volt.

- Ezeken a játékokon vettél részt? Amelyet az Eszelős Király udvarában tartottak? - kérdezte a fiatal őrszem.

Druss bólintott.

- Nem mintha terveztem volna. Akkoriban földműves voltam, de Abalayn meghívott Gulgothirba, mint a drenai küldöttség tagját. A feleségem, Rowena megpróbált lebeszélni: azt hitte, unom az életet a hegyek között. - A vén harcos kuncogott. - És igaza is volt! Emlékszem, hogy átutaztunk Dros Delnochon. Negyvenöt versenyző indult, és még vagy száz léhűtő, ribanc, szolga és edző sürgölődött körülöttük. A legtöbbjüknek a nevére sem emlékszem már, de Pellin kivétel: meg tudott nevettetni, és remek társaságnak bizonyult. - Az öregember elhallgatott, ahogy elmerült emlékeiben.

- És miként lettél a csapat tagja, uram?

- Ó, hát persze! A drenaiaknak volt egy ökölvívójuk, akit úgy hívtak... átkozott legyek, ha emlékszem a nevére. Az öregség felfalja az emlékeket. No, mindegy: modortalan egy fickó volt. Minden öklöző magával hozta az edzőit, meg gyengébb verekedőket, akikkel gyakorolhattak. Ez az alak... megvan: Grawalnak hívták! ... szóval, ez a Grawal nagydarab barom volt, és már két edzőtársát tette harcképtelenné. Egy nap arra kértek, hogy álljak ki ellene én. Még háromnapi út állt előttünk Gulgothirig, és tényleg unatkoztam. Ez életem egyik rákfenéje: könnyen elunom magam. Így hát belementem, ami hiba volt. Rengeteg markotányosnő figyelte az öklözőket, és hamarosan rájöttem, hogy Grawal a közönség kedvence. De akkor már mindegy volt, és nekiálltunk edzeni. Kezdetben minden jól alakult: jól verekedett, erős vállai voltak, de ugyanakkor ruganyos maradt. Voltál már ökölvívóedzésen, Pellin?

- Nem, uram.

- Nos, úgy néz ki, mint az igazi küzdelem, csak éppen minden ütést visszafognak. Az a célja, hogy fejlessze a küzdők reflexeit. Hamarosan azonban megjelent egy csomó markotányosnő, és a közelben telepedtek le. Grawal meg akarta mutatni a nőknek, hogy milyen kemény fickó, és teljes erőből ütések garmadáját zúdította rám. Olyan érzés volt, mintha egy öszvér rúgott volna belém, és az igazat megvallva, felbosszantott. Hátraléptem, és megmondtam neki, hogy higgadjon le. A bolond ügyet se vetett rám, és nekem rontott. Így hát megütöttem. Átkozott legyek, ha az álla nem tört el legalább három helyen! Ennek köszönhetően a drenaiak elveszítették egyik nehézsúlyú öklözőjüket, én pedig becsületbeli kötelességemnek éreztem, hogy átvegyem a helyét.

- És azután mi történt? - érdeklődött Pellin, amikor Druss felállt, és kihajolt a mellvéd fölött. A pirkadatot hirdető halvány fény derengett fel a keleti láthatáron.

- Jobb, ha ezzel a történettel várunk ma estig, cimbora - felelte a Csatabárdos nyugodtan. - Itt jönnek!

Pellin talpra kászálódott. Több ezer nadír harcos áramlott némán a fal felé. Druss riadót kiáltott, mire felzendült egy kürt. Vörös köpenyes drenai harcosok ugrottak fel, ledobva magukról takaróikat.

Pellin remegő kézzel kardot húzott, miközben a rohamra lendülő nadírokat nézte. Több százan létrákat cipeltek, mások kötelet és csáklyát markoltak. Pellin szíve most már dübörögve vert.

- Édes Missael! - suttogta. - Semmi sem állítja meg őket! - Lépett egyet hátra, de Druss rátette hatalmas markát a fiú vállára.

- Ki vagyok, cimbora? - kérdezte, és jégkék tekintete nem eresztette Pellin pillantását.

- Ho...hogy? - hebegte Pellin.

- Ki vagyok én?

Pellin kipislogta a szemébe csorgó verítéket.

- Te Legendás Druss vagy - felelte.

- Állj mellém, Pellin - felelte az öregember -, és együtt megállítjuk őket. - Majd a Csatabárdos váratlanul elvigyorodott. - Még sok mesét nem mondtam el, cimbora, és utálom, ha félbeszakítanak, így, amikor majd visszavertük ezt a rohamocskát, fizetek neked egy kupa Lentriai Vöröset, és elmondom neked a gothiri istenkirályról és az Alchazzar Szeméről szóló regét.

Pellin nagy levegőt vett.

- Melletted állok, uram.

Első fejezet

Miközben a hatalmas tömeg vérért üvöltött, Sieben az irdatlan amfiteátrumot, óriási oszlopait, boltíveit, szobrait és széksorait mustrálta. Az aréna aranyszínű homokján két férfi verekedett országuk dicsőségéért. Immár tizenötezer ember ordítozott, kivehetetlen hangorkánban, ami olyan volt, akár valami történelem előtti fenevad bömbölése. Sieben arcához emelte illatos zsebkendőjét, és igyekezett letörölni magáról a mindenfelől záporozó verejtékcseppeket.

Az amfiteátrum lenyűgöző építészeti alkotás volt: oszlopai ősi hősöket és isteneket ábrázoltak, a legremekebb márványból készült székeket libatollal tömött zöld bársonyhuzatok fedték. Siebent bosszantották a párnák, mivel elütöttek élénkkék selyemtunikájától, amelynek buggyos ujjait opálszilánkok ékítették. A költő büszke volt öltözékére, amiért jelentős összeget fizetett Drenan legjobb szabójának, így szinte elviselhetetlennek érezte, hogy a rosszul megválasztott színű huzatok miatt a jelentéktelenségbe süpped. Amikor viszont mindenki leült, ruházata ismét teljes fényében tündökölhetett. A tömegben szolgák sürögtek-forogtak fáradhatatlanul, hűsítőkkel, édességekkel, süteményekkel, vajastésztával és egyéb ínyencségekkel megpakolt tálcákkal. A gazdagok széksoraira (szintén borzalmas zöld színű) selyemponyva vetett árnyékot, míg a nagyon-nagyon gazdagok vörösben pompázó székcsodákon foglaltak helyet, és rabszolgák legyezték őket. Sieben megkísérelt a nemesek soraiban helyet szerezni, de sem a hízelkedés, sem a megvesztegetés nem vezetett eredményre.

A poéta jobb kéz felé még éppen ki tudta venni az istenkirály erkélyének szegélyét, és az ezüst mellvértet, fehér köpenyt viselő két királyi gárdista egyenes hátát. Sisakjuk valósággal lenyűgözte a költőt: arannyal verték ki őket, és hófehér lószőrforgó húzódott végig rajtuk hosszában. 15

Ez az egyszerű színek szépsége - gondolta magában a poéta -, a feketéé, a fehéré, az ezüsté és az aranyé, amelyet csak ritkán tud háttérbe szorítani holmi üléshuzat - legyen az akármilyen színű.

- Győzni fog? - kérdezte Majon, a drenai nagykövet, és megrángatta Sieben ingujját. - Eddig félelmetes verést kapott. Tudod, a lentriai még sosem talált legyőzőre, és azt mondják, hogy múlt tavasszal két ökölvívót is megölt a mashrapuri versenyen. A fene egye meg, tíz arany raqot tettem Drussra!

Sieben finoman lefejtette a nagykövet ujjait a karjáról, végigsimított az összegyűrődött selymen, és elszakította tekintetét az építészeti csodáktól, hogy egy röpke pillantást vessen a lenti küzdelemre. A lentriai egy felütést, majd egy jobbhorgot vitt be Drussnak. A drenai hátratántorodott, és vér szivárgott a bal szeme feletti sebből.

- Milyen esélyekkel fogadtál? - érdeklődött Sieben.

A karcsú nagykövet beletúrt rövidre nyírt ezüstös hajába.

- Hat az egyhez. Nyilván megőrültem!

- Egyáltalán nem - felelte Sieben könnyedén. - A hazaszeretet vezetett. Nézd, tudom, hogy a követeket nem fizetik jól, úgyhogy átvállalom a fogadásod. Add csak ide a bilétát.

- Nem hiszem, hogy ez lehetséges... úgy értem, szinte agyonverik ott lent.

- Tedd csak meg nyugodtan. Végtére is Druss az én barátom, és már csak becsületből is fogadnom kellett volna rá. - Sieben látta a nagykövet sötét szemében felvillanó kapzsiságot.

- Hát, ha ennyire biztos vagy benne... - A férfi karcsú ujjai villámgyorsan beletúrtak az oldalán viselt gyönggyel kivarrt erszényébe, és előhúzták a viaszpecséttel ellátott, kis, négyzet alakú papiruszt, amelyen a feltett összeg szerepelt. Sieben átvette, Majon pedig kinyújtotta felé tenyerét.

- Nem hoztam magammal az erszényem, de ma este átadom az összeget.

- Jól van - felelte a követ nyilvánvaló csalódottsággal.

- Azt hiszem, sétálok egyet az amfiteátrumban - jelentette ki Sieben. - Annyi itt a látnivaló, és úgy tudom, hogy lejjebb képtárak és boltok is vannak.

- Nem aggódsz túlzottan a barátod miatt.

Sieben elengedte füle mellett a megrovó megjegyzést.

- Drága nagykövetem, Druss azért verekszik, mert imád verekedni. Általában azok miatt a szegény szerencsétlenek miatt kell aggódni, akik szembeszállnak vele. Az ünnepségen találkozunk.

Sieben felemelkedett szákéból, fellépdelt a márvány lépcsősoron, és a hivatalos fogadóiroda felé indult. A kis fülkében egy foghíjas írnok üldögélt. Mögötte egy katona állt, aki az eddig feltett téteket vigyázta.

- Fogadni akarsz? - érdeklődött az írnok.

- Nem: azért jöttem, hogy begyűjtsem a nyereményem.

- A lentriaira fogadtál?

- Nem. Én a győztesre tettem. Tudod, a megszokás nagy úr - mosolyodott el. - Légy oly jó, és szedj elő hatvan aranyat... no meg a feltett tízet.

Az írnok jót kacagott.

- A drenaira fogadtál? Előbb fagy be a pokol, minthogy viszontlátnád a befektetésedet.

- Úgy vélem, a lehűlés máris megkezdődött - mosolygott rá a poéta.

A hőségtől izzó arénában a lentriai bajnok fáradni kezdett. Törött orrából vér csöpögött, és jobb szeme teljesen bedagadt, de ereje még így is elképesztőnek tűnt. Druss belépett, lebukott egy jobbhorog elöl, és hatalmas ütést mért ellenfele törzsére, de a lentriai hasát mintha acélszálakkal szőtték volna át. A Csatabárdost nyakon találta egy lefelé zúduló csapás, és a drenai érezte, hogy a lába megroggyan. Fájdalmában morrantott egyet, és egy felütést vitt be a magasabb férfi szakállas állára, mire a lentriai feje hátranyaklott. Druss alulról felfelé sújtott a jobbjával, de támadása célt tévesztett, és ellenfele halántékán csattant. A lentriai letörölte arcáról a rácsorgó vért - majd bevitt egy mennydörgő balegyenest, amit egy jobbhorog követett, ami kevés híján ledöntötte a drenait a lábáról.

A tömeg most már valósággal őrjöngött, mert érezték, hogy közel a vége. Druss megpróbált közelebb lépni, és birkózófogásba rántani ellenfelét - de ekkor egy balegyenes csapott le rá, amitől hátratántorodott. Hárított egy jobbost, és egy újabb felütése talált célba. A lentriai megingott, de nem esett el. Ehelyett erős ütéssel felelt, ami Druss jobb füle mögött csattant. A drenai megrázta magát: ellenfele ereje rohamosan fogyatkozott, ütéséből hiányzott az erő és a gyorsaság.

Eljött hát a pillanat! Druss előretört, és ütések záporát zúdította ellenfele arcába: három balegyenest követett egy jobbhorog, amely a férfi állán robbant. A lentriai elvesztette az egyensúlyát, de megpróbálta visszanyerni - ám ehelyett arccal előre a homokba zuhant.

A váratlanul felmorajló égzengéshez hasonló hang tört elő, ellepve az egész arénát. Druss nagy levegőt vett, és hátralépett, fogadva az éljenzést. Az új drenai zászlót, a fehér paripát a kék háttér előtt, magasra vonták, és most ott lengedezett a délutáni szellőben. Druss elindult a királyi erkély felé, majd meghajolt az istenkirály előtt, akit lentről nem is látott.

Mögötte két lentriai rohant be, és térdelt le elbukott bajnokuk mellé. Saroglyavivők érkeztek, és kicipelték az eszméletlen férfit az arénából. Druss intett a tömegnek, majd lassan elindult a fürdőkhöz és atléták pihenőhelyéhez vezető alagút sötét torka felé. Pellin, a lándzsavető, vigyorogva várt rá a bejáratnál.

- Azt hittük, elkap téged, hegyi ember.

- Szoros volt - felelte Druss, és kiköpött némi vért. Az arca megdagadt, és több foga meglazult. - Erős fickó, és ezt meg is mondom majd neki.

A két férfi elindult az alagútban, és beléptek az első fürdőbe. Az aréna moraja ide már éppen csak elért, és a három márványmedencében vagy tucatnyi atléta pihent. Druss leült az első medence mellé, amelynek gőzölgő felszínén rózsaszirmok lebegtek, és édes illatuk megtöltötte a termet. Pars, a futó odaúszott hozzá.

- Úgy nézel ki, mintha egy ménes vágtatott volna végig az arcodon - köszöntötte.

Druss előredőlt, rátette markát Pars kopasz fejére, és lenyomta a víz alá. A futó odébbúszott, és néhány yarddal távolabb bukkant fel ismét, majd egy kézmozdulattal vizet zúdított a drenaira. Pellin, miután levetette nadrágját, és tunikáját, beugrott a medencébe.

Druss is lehámozta magáról nadrágját, és belesiklott a meleg vízbe. Sajgó izmai azonnal megkönnyebbültek, és az öklöző több percig úszott körbe-körbe, mielőtt kimászott volna. Pars csatlakozott hozzá.

- Nyújtózz ki, majd én megmasszírozlak - ajánlkozott a futó. Druss a masszírozó ágyhoz lépett, és hasra feküdt, mialatt Pars olajat dörzsölt a tenyerébe, és hozzáértőén munkához látott: gyúrni kezdte az ökölvívó hátát.

Pellin telepedett melléjük, megtörülte sötét haját, majd fehér leplet terített a vállára.

- Láttad a többi összecsapást? - kérdezte Drusstól.

- Nem.

- A gothir fickó, az a Klay lenyűgöző. Gyors. Erős az álla. Ráadásul a jobb keze helyén mintha pörölyt hordana. Kevesebb, mint húsz szívdobbanás alatt végzett. Még sosem láttam ilyesmit, Druss. A vagriai azt sem tudta, mi ütötte meg.

- Én is így hallottam - nyögött fel a drenai, amikor Pars ujjai belemélyedtek sajgó nyakizmaiba.

- De te elbánsz vele, Druss. Mit számít, hogy nagyobb, erősebb, gyorsabb és jóképűbb, mint te?

- És ráadásul jobb erőben van - vetette közbe Pellin. - Az a hír járja, hogy mindennap öt mérföldet fut a város melletti hegyekben.

- Igen, el is felejtettem, hogy jobb a kondíciója. És persze fiatalabb. Hány éves is vagy, Druss? - érdeklődött Pars.

- Harminc - mordult fel az öklöző.

- Egy vénember - kacsintott rá Pellin Parsra. - De még így is biztosra veszem, hogy győzöl. Vagyis... viszonylag biztosra.

Druss felült.

- Jó hallani, hogy az ilyen zöldfülű tacskók ennyire segítőkészek.

- Végtére is egy csapat vagyunk - felelte Pellin. - És mivel megfosztottál minket Grawal vidám társaságától, lényegében örökbe fogadtunk, Druss.

Pars masszírozni kezdte Druss feldagadt bütykeit.

- Komolyra fordítva a szót, a kezed csúnyán feldagadt, drága barátom - jelentette ki a futó. - Odahaza jeget használnék, hogy lelohadjon a daganat. Ma éjjel a helyedben hideg vízbe áztatnám.

- Még három nap van a döntőig. Addigra rendbe jövök. És hogyan sikerült a ti versenyetek?

- Második lettem - így legalább indulhatok a döntőben, bár az első háromban nem leszek benne. A gothir sokkal jobb nálam, akárcsak a vagriai és a csiatce. A döntőben nem tudom megverni őket.

- Meglephetnéd magad - mondta Druss.

- Nem vagyunk mindannyian olyanok, mint te, hegyi ember - jelentette ki Pellin. - Még mindig nehezen hiszem el, hogy felkészülés nélkül eljöttél a játékokra, és egészen a döntőig verekedted magad. Tényleg legendás vagy. - Ekkor váratlanul elvigyorodott. - És csúf, öreg, meg lassú... de attól még legendás - fűzte hozzá.

Druss jót kuncogott.

- Majdnem bolonddá tettetek, cimborák. Már azt hittem, hogy mutattok némi tiszteletet irántam. - A hátára feküdt, és becsukta a szemét.

Pars és Pellin odasétált, ahol egy szolga állt, kezében hideg vízzel telt korsóval. Amikor a férfi észrevette, hogy közelednek, megtöltött két kupát. Pellin azonnal felhajtotta, majd újratöltette, de Pars csak lassan kortyolgatott.

- Nem szóltál neki a jövendölésről - szólalt meg a futó.

- Mint ahogy te sem. De hamarosan úgyis megtudja.

- Mit gondolsz, megteszi? - kérdezte a tar futó. Pellin megvonta a vállát.

- Csak egy hónapja ismerem, de valahogy az az érzésem, nem akarózik majd követnie a hagyományt.

- Pedig úgy kell tennie! - bizonygatta Pars. A lándzsavető a fejét csóválta.

- Ő nem olyan, mint mások, barátom. A lentriainak nyernie kellett volna - de nem nyert. Druss olyan, akár egy természeti csapás, és nem hiszem, hogy a politika egy jottányit is tudna mozdítani rajta.

- Húsz arany raqban fogadok veled, hogy tévedsz.

- Nem állom a fogadást, Pars. Bár remélem, hogy mindannyiunk érdekében neked lesz igazad.

* * * * *

Klay, a szőke óriás magasan a tömeg fölé nyúló, különbejáratú erkélyéről Drusst figyelte, aki éppen akkor vitte be a végső ütést. A lentriai túl sok izmot épített a vállára és a karjaira, ami elképesztő ütőerőt biztosított neki, de egyben le is lassította... amit könnyű volt észrevenni. A drenai méltó ellenfélnek bizonyult, mire Klay elmosolyodott.

- Mulatságosnak találod azt az embert, Klay nagyúr? - Az öklöző meglepve pördült meg. A jövevény arcán semmilyen érzelem nem tükröződött, egyetlen izom sem moccant. Mintha egy maszk lenne, gondolta magában Klay, egy szorosra húzott, ránctalan csiatce aranymaszk. Még a nagyon szoros lófarokba kötött szénfekete haj is hamisnak tetszett a rákent sok viasz és festék miatt: mintha csak egy túlméretezett koponyára mázolták volna fel. Klay nagy levegőt vett: bosszantotta, hogy saját erkélyén lepték meg, és mérges volt, amiért nem hallotta meg a meglebbenő függöny neszét, sem a férfi bokáig érő, súlyos fekete bársonyköntösének suhogását.

- Úgy jársz, akár egy orgyilkos, Garen-cen - szólalt meg az ökölvívó.

- Néhanap szükség van a lopakodásra, nagyuram - jelentette ki a csiatce higgadt, dallamos hangon. Klay belenézett a férfi felemás szemébe, amely vágott volt, akár egy lándzsahegy. Az egyik különös barnában játszott, szürke foltokkal, míg a másik a nyári ég kékjét idézte.

- Lopakodásra csak ellenségek között van szükség, nem igaz? - kockáztatta meg a kérdést Klay.

- Így igaz, de az ember legügyesebb ellenségei mindig a barátjuknak mondják magukat. Mi az, amit ennyire mulatságosnak találsz a drenaiban? - Garen-cen kilépett az erkély peremére, és lenézett az arénára. - Semmi mulatságosat nem látok, csak egy barbárt, aki úgy is harcol. - Ezzel megfordult: hústalan arcát valósággal körbeölelte köntösének magas, ívelt gallérja.

Klay érezte, hogy egyre jobban idegesíti a férfi, de elrejtette érzelmeit, és inkább Garen-cen kérdésén töprengett el.

- Nem mulatok rajta, miniszter. Sőt! Csodálom őt. Ha megfelelő képzést kapna, nagyon jó lehetne. Amellett a tömeg imádja: a csőcselék mindig odavan a merész harcosokért. És az egekre mondom, Drussból aztán nem hiányzik a bátorság! Bárcsak lehetőségem lett volna edzeni őt! Akkor nagyobb kihívást jelentene.

- Szerinted gyorsan végzel?

Klay megrázta a fejét.

- Nem. Nagy erőtartalékai vannak: a büszkeségéből és abból a hitből táplálkoznak, hogy legyőzhetetlen. Magad is láthattad, miként harcolt. Hosszú és fárasztó csata lesz.

- De mégis te fogsz diadalmaskodni? Ahogy azt az istenkirály megjövendölte? - Klay most először vett észre némi változást a miniszter arckifejezésén.

- Legyőzném őt, Garen-cen. Nagyobb, erősebb, gyorsabb és képzettebb vagyok nála. Csakhogy minden harcban jelen van a véletlen, a kiszámíthatatlan. Megcsúszhatok, amikor lesújtok. Megbetegedhetek az összecsapás előtt, ami lelassíthat, és felemésztheti erőmet. Lehet, hogy nem figyelek eléggé, és rés nyílik a védelmemen. - Klay szélesen elmosolyodott, mivel a miniszter arcán megjelentek az aggodalom jelei.

- Ez nem következik be. A jövendölés beteljesül.

Klay alaposan átgondolta, mit feleljen.

- Az istenkirály belém vetett bizalma nagy büszkeséggel tölt el. Emiatt csak még jobban fogok küzdeni.

- Remek! Reméljük, hogy ez éppen ellentétes hatással lesz a drenaira. Jelen leszel a ma esti fogadáson, nagyuram? Az uralkodó számít a megjelenésedre. És azt kívánja, hogy mellette foglalj helyet.

- Nagy megtiszteltetésnek tartom - felelte Klay, és meghajolt.

- Valóban az is. - Garen-cen a bejárati függönyhöz lépett, de még visszafordult. - Ismersz egy Lepant nevezetű atlétát?

- A futót? Igen, az én gyakorlópályámon edz. Miért?

- Ma reggel a kihallgatás során meghalt. Pedig olyan erősnek tűnt. Esetleg láttad jelét annak, hogy gyenge a szíve? Előfordult, hogy szédült vagy fájt a melle?

- Nem - felelte Klay, és felidézte a csillogó szemű, szószátyár fiút, aki annyira szerette a tréfákat és a pletykákat. - Miért hallgatták ki?

- Rágalmakat terjesztett, és okunk volt azt hinni, hogy az istenkirály meggyilkolását tervező titkos csoportosulás tagja.

- Badarság. Csak egy ostoba fiú volt, aki rosszízű tréfákat mesélt.

- Nagyon úgy tűnik - bólintott Garen-cen. - Most viszont már csak egy halott fiú, aki sosem mesél többé egyetlen rosszízű tréfát sem. Nagyon tehetséges volt?

- Nem.

- Remek! Akkor nem vesztettünk semmit. - A felemás szempár hosszú pillanatokig meredt Klayre. - Jobban tennéd nagyuram, ha nem figyelnél ezekre a tréfákra. Árulás esetén a cinkosság is büntetést von maga után.

- Eszembe vésem tanácsodat, Garen-cen.

Miután a miniszter távozott, Klay leballagott az aréna galériájába. Idelent hűvösebb volt, és szeretett sétálgatni a régiségek között. A galéria a király erősködésére került bele a tervekbe - ez még jóval azelőtt történt, hogy a betegség végleg felfalta volna értelmét. Vagy ötven bolt és fülke állt itt, ahol a kifinomult ízlésű vásárlók régiségekhez vagy azok csodálatos másolataihoz juthattak hozzá. Ősi könyvek, festmények, porcelántárgyak, de még fegyverek is akadtak itt. A galériában sétálgató emberek megtorpantak, amikor közeledni látták, és tisztelettudóan fejet hajtottak a gothir bajnok előtt. Klay minden köszöntést mosollyal és fejbiccentéssel nyugtázott. Bár nagydarab volt, az atléták kecsességével mozgott - tökéletes egyensúllyal, és mindig éberen. Az istenkirály bronzszobra előtt megállt: remek műalkotás volt, de Klay úgy érezte, hogy a szemgolyóként szolgáló lapis lazulik groteszknek tetszenek a bronzarcon. A kereskedő, akié a szobor volt, előrelépett. Alacsony, zömök ember volt, villás szakállal és szolgálatkész mosollyal.

- Remekül néz ki, Klay nagyúr. Láttam a küzdelmet... már ha ez annak nevezhető. Lenyűgöző volt, nagyuram!

- Köszönöm, uram.

- Ha arra gondolok, hogy az ellenfele azért utazott ilyen messzire, hogy ilyen csúnyán megalázza magát!

- Nem alázta meg magát, uram, egyszerűen csak vereséget szenvedett. Amikor számos nagyon jó ökölharcost legyőzött, kivívta magának a jogot, hogy megküzdjön velem. És balszerencséje volt, hogy pont akkor csúszott meg a homokon, amikor ütöttem.

- Hát persze, hát persze! Szerénységed közismert, nagyuram - folytatta a kereskedő pörgő nyelvvel. - Látom, a bronzszobrot csodálod. Egy új szobrász csodálatos munkája. Még sokra viszi. - A férfi lehalkította a hangját. - Mindenki másnak ezer ezüstért adnám, nagyuram. De a hatalmas Klaynek nyolcszázért is odaadom.

- Már van két mellszobrom a császárról, amiket ő maga ajándékozott nekem. De azért köszönöm.

Klay otthagyta a kereskedőt, és ekkor egy fiatal nő lépett elé, akinek kezét egy tíz év körüli szőke fiúcska fogta.

- Bocsásd meg, nagyuram az arcátlanságomat, de a fiam nagyon szeretne találkozni veled - hajolt meg mélyen az asszony.

- Semmi baj - felelte Klay és fél térdre ereszkedett, hogy egy magasságba kerüljön a fiúcskával. - Hogy hívnak, kölyök?

- Ataknak, uram - felelte a gyermek. - Eddig minden küzdelmedet láttam. Te... te elképesztő vagy.

- Nagyon köszönöm. Megnézed a döntőt?

- Ó, hogyne, uram! Ott leszek, hogy lássam, amint elvered a drenait. Őt is láttam: majdnem veszített.

- Én ezt nem hiszem, Atak. Kemény ember, vasból és sziklából gyúrva. Én rá fogadtam.

- De téged nem tud legyőzni, uram. Igaz? - kérdezte a kisfiú, és kétkedés vegyült a hangjába.

Klay elmosolyodott.

- Minden embert le lehet győzni, Atak. Csak néhány napot kell várnod, és meglátod, mi lesz.

Klay felállt, és rámosolygott a piruló asszonyra.

- Remek fiú - mondta a bajnok. Megfogta a nő kezét, megcsókolta, majd továbbment, és a távolabbi falra akasztott képeket kezdte el nézegetni. Egyesek sivatagokat és hegyeket, mások különböző mértékben felöltözött fiatal nőket ábrázoltak. Akadtak vadászjelenetek is, de Klay szemét két olyan alkotás ragadta meg, amely vadvirágokat ábrázolt. A galéria túlsó végében hosszú asztal állt, mögötte pedig egy idős csiatce. Klay arrafelé vette az irányt, és szemügyre vette a gondosan elrendezett alkotásokat. Jobbára apró szobrocskák voltak, körülöttük elszórva melltűk, amulettek, gyűrűk, kar- és bokaperecek. Klay felvett egy elefántcsont szobrocskát, amely nem volt magasabb négy hüvelyknél, és egy fodrozódó ruhájú nőt ábrázolt. A hajába virágok voltak tűzve, kezében pedig a csuklója köré fonódó kígyót tartott.

- Ez nagyon bájos - szólalt meg.

A kis csiatce bólintott, és elmosolyodott.

- Ő Sul-szen, Démonölő Osikai arája. A szobrocska közel ezeréves.

- Ezt honnan tudod?

- Csorin-cü a nevem, nagyuram, és királyi balzsamozó vagyok - egyben történelemtudós. Erre a darabra ásás közben bukkantam, nem messze onnan, ahol a legendás Öt Sereg Csatája lezajlott. Biztosra veszem, hogy kilencszáz évnél régebbi. - Klay közelebbről is megnézte a parányi figurát. A nő arca kerekded volt, vágott szemmel, és mintha mosolygott volna.

- Ez a Sul-szen csiatce volt? - érdeklődött. Csorin-cü széttárta a kezét.

- Ez attól függ, nagyuram, honnan nézed. Ahogy azt mondtam, Osikai felesége volt, akit a nadírok atyjának tartanak. Ő vezette ki a lázongó törzseket a csiatcék földjéről, és átverekedte magát egészen azokig a földekig, amelyeket ma a gothirok uralnak. Halála után a törzsek szétszéledtek, és nekiálltak egymással háborúzni, ahogy most is teszik. Nos, ha ő volt az első nadír, akkor ki volt Sul-szen? Nadír vagy csiatce?

- Mindkettő - felelte erre Klay. - És egyben gyönyörű is. Mi történt vele?

A csiatce vállat vont, a bajnok pedig szomorúságot látott megcsillanni a sötét, vágott szempárban.

- Ez attól függ, hogy melyik történetet hiszed el. Magam azt tartom, hogy nem sokkal Osikai halála után gyilkosság áldozata lett. Minden feljegyzés erre utal, bár egyes regék szerint a tengerentúli mitikus földekre hajózott. Ha romantikus lelkületű vagy, talán érdemes ebbe a mondába kapaszkodni.

- Hajlamos vagyok ragaszkodni az igazsághoz, ahol csak lehet, de ebben az esetben szívesebben hinném azt, hogy boldogan élt tovább valahol. Gyanítom, hogy ezt már sosem fogjuk megtudni.

Csorin-cü ismét széttárta a kezét.

- Mint tudós, szeretném azt hinni, hogy a rejtély köde egy napon felszáll majd. Talán rábukkanok egyszer valami írásos bizonyítékra.

- Ha így lesz, tudasd velem. Addig is megvásárolom ezt a szobrocskát. Majd küldesd el valakivel a házamba!

- Kívánod tudni az árát, nagyuram?

- Biztosra veszem, hogy méltányos lesz.

- Való igaz, uram.

Klay elindult, de még visszafordult.

- Mondd csak, Csorin-cü, miként lehet az, hogy a királyi balzsamozó régiségekkel kereskedik?

- A balzsamozás a foglalkozásom, nagyuram, a történelem pedig a szenvedélyem. És mint minden szenvedélyt, ezt is meg kell osztani másokkal, hogy örömünket leljük benne. A szobrocska iránti elragadtatásod nagy örömömre szolgál.

Klay távozott, áthaladt a galéria boltívén, és az ínyencségek Csarnoka felé indult. Két őr nyitotta ki a nemességnek fenntartott, pazarul berendezett ebédlő ajtaját. Klay már régen leküzdötte idegességét, ami akkor fogta el, amikor hasonló helyekre lépett be: bár alacsony sorból származott, olyan legendás hírnévre tett szert, hogy a nemesek zöménél többre tartották. Csak kevesen ebédeltek odabent, de Klay megpillantotta a drenai nagykövetet, Majont, aki éppen heves vitába bonyolódott egy ékkövekkel kivarrott kék tunikát viselő ficsúrral. A piperkőc magas volt, karcsú, roppant jóképű, és világosbarna haját opállal ékített ezüst hajpánt fogta hátra. Klay elindult feléjük: Majon először észre sem vette az ökölharcost, és folytatta tirádáját.

- Szerintem ez nem tisztességes, Sieben, hiszen végül is nyertél... - Ebben a pillanatban megpillantotta Klayt, mire arckifejezése azonnal megváltozott, és széles mosoly ömlött el rajta. - Kedves barátom, úgy örülök, hogy újra látlak! Kérlek, tisztelj meg minket jelenléteddel. Éppen rólad beszélgettünk: ő Sieben, a poéta.

- Hallottam már több művedet, és érdeklődve olvastam Legendás Druss mondáját.

A költő farkasvigyorral felelt.

- Olvastad hát a művet, és hamarosan szembekerülsz az emberrel, akiről szól. Meg kell mondjam, uram, hogy ellened fogadok majd.

- Akkor, ha megbocsátasz, nem kívánok sok szerencsét hozzá - ült le Klay.

- Láttad a mai küzdelmet? - érdeklődött Majon.

- Láttam, nagykövet. Druss érdekes harcos: a fájdalom láthatóan csak még nagyobb erőbedobásra készteti. Rettenthetetlen, és roppant erős.

- És mindig győz - vidámkodott Sieben. - Tehetsége van hozzá.

- Sieben ma különösen örülhet - vágott közbe Majon jeges hangon. - Hatvan aranyat nyert.

- Én is nyertem - felelte Klay.

- Drussra fogadtál? - kérdezte a költő.

- Igen. Tanulmányoztam mindkettőjüket, és nem éreztem a lentriaiban, hogy elég szíve lenne a ti bajnokotok legyőzéséhez. Ráadásul a baljából hiányzott a gyorsaság, ami esélyt adott Drussnak, hogy együtt mozduljon az ütésekkel. Viszont tanácsos lenne, ha elmondanátok neki, hogy változtasson a támadó taktikáján. Hajlamos lebukni, és rohamozni, ami viszont kiszolgáltatja a felütéseknek.

- Megnyugodhatsz, hogy elmondom neki - ígérte meg Sieben.

- Az otthoni edzőtermem a rendelkezésére áll.

- Ez nagyon kedves tőled - vetette közbe Majon.

- Nagyon magabiztosnak tűnsz, uram - mondta a poéta. - Nem aggaszt, hogy Druss még sosem vesztett?

- Nem jobban, mint az, hogy még én sem vesztettem soha. Bármi történjék is, egyikünk makulátlan pályafutása csorbát szenved majd. De attól a nap még ugyanúgy fog sütni, és a föld sem nyílik meg a lábunk alatt. És most, barátaim, rendelünk valami harapnivalót?

* * * * *

A levegő üde és tiszta volt, mindössze enyhe szellő fodrozta a szökőkút vizét, lehűtve a környéket, miközben Sieben és Druss a meredek ösvényen igyekeztek a Nagypark legmagasabb dombja felé. Fölöttük az ég a késő nyár csodálatos kékjében tündökölt; mindössze sűrű fehér felhőpamacsok pöttyözték, amelyeket keletről terelt maga előtt a szél. A távolban napfénypászmák törtek át a fellegeken, megvilágítva a keleti hegység egyik szeletét, mélyvörösre és aranyszínűre színezve, amitől úgy ragyogott a hegy, mint a fáklyafényben sziporkázó drágakövek. És amilyen gyorsan a kóbor felhők eltakarták a napot, az aranyban fürdő sziklák éppen olyan gyorsan visszaszürkültek eredeti színükre. Druss vágyakozva nézett a hegyek felé, és eszébe ötlött az otthoni fenyők illata és a patakok csobogása. A felhők továbbsodródtak, és a nap ismét beragyogta a messzi hegyvonulatot. Gyönyörű volt a látvány, de Druss tudta, hogy fenyőerdőket ott nem találna. Gulgothirtól keletre a nadír sztyeppék nyújtóztak: egy száraz, könyörtelen, lakhatatlan, irdatlan sivatag.

Sieben letelepedett a szökőkútra, és kezét belemártotta a vízbe.

- Most már láthatod, miért hívják ezt a Hat Szűz Dombjának - szólalt meg. A medence közepén egy szobor állt, amely hat nőt ábrázolt: az egész alkotást egyetlen pazar márványtömbből faragták ki. A lányok körben álltak, mindegyikük előrehajolt és kinyújtotta a kezét, mintha esdekelnének. Mögöttük egy vénember magasodott föléjük, aki azt a hatalmas urnát tartotta, amelyből a szökőkút vize csobogott alá, megtöltve a medencét. - Több száz évvel ezelőtt, amikor észak felől egy fosztogató sereg rontott Gulgothirra, hat szüzet áldoztak fel itt, hogy megbékítsék a háború istenét - folytatta Sieben. - Rituális keretek között vízbe fojtották őket. Ezután az istenség pártfogásába vette a védőket, akik elkergették a támadókat.

A poéta elmosolyodott, amikor észrevette, hogy Druss fakó szeme összeszűkül. A harcos hatalmas keze önkéntelenül is mozdult, és megrángatta szögletesre nyírt fekete szakállát, ami biztos jele volt annak, hogy egyre bosszúsabb.

- Nem hiszel abban, hogy meg kell békíteni az isteneket? - kérdezte a költő ártatlanul.

- De nem ártatlanok vérével.

- Megnyerték a csatát, Druss. Áldozatuk tehát nem volt hiábavaló, nem igaz?

Csatabárdos megrázta a fejét.

- Ha hittek abban, hogy az áldozat megbékíti az isteneket, akkor ez arra ösztönözte őket, hogy jobban küzdjenek. De ezt egy hatásos szónoklat is megtette volna.

- És ha feltesszük, hogy az istenek valóban áldozatot akartak, és tényleg segítettek megnyerni az ütközetet?

- Akkor jobb lett volna, ha veszítenek.

- Aha! - kiáltotta Sieben diadalittasan. - De ha veszítenek, akkor sokkal több ártatlant ölnek le: nőket erőszakoltak és gyilkoltak volna le, a csecsemőkkel meg a bölcsőikben végeznek. Erre mit felelsz?

- Nem érzem úgy, hogy bármit is felelnem kellene. A legtöbb ember megérzi a különbséget az illatszer és a tehéntárgya között: semmi értelme erről vitázni.

- Gyerünk, vén csataló, erőltesd meg magad. A válasz olyan egyszerű: a jóság és a gonoszág alapelvei nem a számokon alapulnak. Az egyének vágyain alapulnak, azon, amit az egyének tesznek, vagy nem tesznek az igazért és a helyesért, mind lelkiismeretük, mind a törvények szavát követve.

- Szavak, szavak, szavak! Ezek nem jelentenek semmit! - fortyant fel Druss. - Az egyének vágya okozza a legtöbb gonoszságot. Ami pedig a lelkiismeretet és a törvényeket illeti, mi történik, ha az embernek nincs lelkiismerete, és a törvények támogatják a rituális emberáldozatot? Ettől az már helyes lesz? És most hagyd abba! Ne akarj bevonni egy újabb semmitmondó vitába.

- Mi, költők éppen az ilyen semmitmondó vitákért élünk - fojtotta vissza Sieben ingerültségét. - Hajlamosak vagyunk megtornásztatni elménket, hogy ezzel is fejlesszük azt. Ez hozzásegít minket ahhoz, hogy jobban értsük embertársaink igényeit. Nagyon savanyú hangulatban vagy ma, Druss. Azt hittem, hogy elönt a mámor, amiért hamarosan ismét verekedhetsz, és nemsokára újabb embert verhetsz péppé. És persze ott van a bajnoki cím. A tömeg ujjongása, honfitársaid imádata. Ó, a vér, a zúzódások és a tiszteletedre adott vége-hossza nincs parádék és lakomák!

Druss szitkozódott, és elsötétült az arca.

- Tudod, mennyire utálom mindezt.

Sieben megrázta a fejét.

- Egy részét talán, Druss. A legjobb részed megveti a tömeg morajlását, de miért van az, hogy minden egyes tetted egyre hangosabb morajt csal elő? Vendégnek hívtak ide... ha úgy tetszik, szerencsehozó kabalának. És te mit csinálsz? Eltöröd a drenai bajnok állát, majd átveszed a helyét.

- Nem akartam megnyomorítani a fickót. Ha tudtam volna, hogy porcelánból van az álla, inkább gyomron vágom.

- Biztosra veszem, hogy szeretnéd ezt hinni, vén csataló. Mint ahogy én is biztos vagyok benne, hogy nem hiszek neked. Mondd csak, mit éreztél, amikor a tömeg őrjöngve kiabálta a neved?

- Elég legyen ebből, poéta! Bökd ki, mit akarsz tőlem?

Sieben nagy levegőt vett, hogy lehiggadjon.

- Mindent szavakkal írunk le: hogy mit érzünk, hogy mit akarunk a másiktól. Nélkülük miként tanítanánk az ifjakat, vagy miként örökítenénk meg reményeinket, amit a jövendő nemzedékek majd elolvasnak? Druss, te annyira leegyszerűsítve nézed a világot, mintha minden tűzből és jégből állna. Ami önmagában jottányit sem számít. De mint az összes beszűkült elméjű, és kevés álmot ringató ember, te is azon gúnyolódsz, amit sosem érthetsz meg. A civilizációkat szavakkal építik, Druss, és csatabárdokkal rombolják szét. Mit mond ez neked, csatabárdos?

- Semmi olyasmit, amit eddig ne tudtam volna. Most már döntetlen az állás?

Sieben haragja elpárolgott, és a költő elmosolyodott.

- Kedvellek, Druss. Mindig is kedveltelek, de benned van meg a legtöbb abból a rejtélyes képességből, amivel alaposan fel tudsz bőszíteni.

Druss komoly arccal bólintott.

- Nem vagyok gondolkodó, de nem vagyok ostoba sem. Olyan vagyok, mint sokan mások. Lehettem volna földműves vagy ács, esetleg munkás. Tanító vagy írnok viszont soha. A szellem embereitől ideges leszek. Mint amilyen ez a Majon is. - Megcsóválta a fejét. - Rengeteg nagykövettel találkoztam, és mindegyik egyformának tűnt: őszintétlen, könnyed mosoly, és mindent látó szúrós szemek. Miben hisznek ők? Van bennük becsületérzés? Vagy hazaszeretet? Vagy csak nevetnek rajtunk, közembereken, miközben a mi aranyunkkal töltik meg erszényeiket? Nem tudok sokat, poéta, de azt tudom, hogy a Majonhoz hasonló emberek... egén, még te is... képesek arra, hogy mindent, amiben hiszek, olyan megfoghatatlanná tegyék, mint amilyen a nyáron hullott hó. És cserébe úgy tüntetnek fel, mintha bolond lennék. Ó, értem én, hogy a jót és a gonoszt korlátozni lehet számokra! Mint amilyenek azok a nők ott a szökőkútban. Egy ostromló sereg mondhatja azt: “Öljetek meg hat szüzet, és mi megkíméljük a várost." De erre csak egyetlen helyes válasz létezik. Azt viszont nem tudom megmondani, honnan tudom, hogy ez a helyes.

- Én viszont igen - felelte Sieben, és haragja teljesen elmúlt. - És ez olyan valami, amit részben tőled tanultam. A legnagyobb gonoszság, amit el lehet követni, nem más, mint másokat gonoszságra rávenni. Az ostromló sereg, amiről beszéltél, valójában azt mondja: “Ha nem követtek el egy kis gonoszságot, mi elkövetünk valami nagyot." A hősies válasz természetesen az elutasítás. De a diplomaták és a politikusok gyakorlatias emberek, Druss. Úgy élnek, hogy valójában fogalmuk sincs, mit jelent az igazi becsület. Igazam van?

Druss elmosolyodott, és vállon veregette Siebent.

- Egén, poéta, igazad van. De tudom, hogy egy szempillantás alatt képes lennél ennek az ellentétét állítani. Szóval vessünk véget ennek.

- Egyetértek! Egyezzünk ki döntetlenben.

Druss dél felé nézett. Alattuk terült el Ó-Gulgothir központja, házak, boltok, építkezések, és épületek zsúfolt, átláthatatlanul kusza halmaza, amelyet keskeny sikátorok és utak tucatjai szeltek darabokra. A régi várkastély állt a középpontban, szürke, ugrásra kész pókot idézve. Az egykori királyi lakhelyet mára raktárnak és magtárnak használták. Druss nyugatra pillantott, az istenkirály új palotája, a fehér kőből épült gigászi építmény felé, amelynek oszlopait aranylevelekkel ékesítették, szobrait pedig (amelyek zöme magát a királyt ábrázolta), ezüsttel és arannyal koronázták. A palotát pazar kertek ölelték körül, és a Csatabárdos még innen is ki tudta venni a pompázatos királyi virágágyásokat és fákat.

- Láttad már az istenkirályt? - kérdezte a poétától.

- Elég közel ültem a királyi páholyhoz, miközben te a lentriaival játszadoztál, de csak az őrök hátát láttam. Azt mesélik, hogy a haját igazi arannyal festeti.

- Hogy érted azt, hogy játszadoztam? Az a fickó kőkemény volt, és még mindig érzem az ütéseinek a súlyát.

Sieben kuncogott.

- Akkor várd csak ki, amíg találkozol a gothir bajnokkal. Az a férfi harcban nem is ember: azt mondják, olyan az ökle, mint a mennykőcsapás. Az esélyek kilenc az egyhez az ő javára.

- Akkor lehet, hogy veszítek - mordult fel Druss -, de ne fogadj rá!

- Ó, ezúttal egyetlen rezet sem kockáztatok. Találkoztam Klayjel, és mondhatom, különleges fickó. Amióta ismerlek, egyetlen emberrel sem találkoztam, akiről azt gondoltam, jobb lehet nálad. Egészen mostanáig.

- Bah! - horkant fel Druss. - Bárcsak kapnék egy aranyraqot mindahányszor azt mondod, hogy a másik erősebb, vagy gyorsabb, vagy jobb, vagy halálosabb. És hol vannak most ezek az emberek?

- Hát, vén csataló - felelte Sieben fesztelenül -, többségük halott. Áldozatul estek a jóság, tisztaság és igazság utáni végtelen kutatásodnak.

Druss szeme összeszűkült.

- Azt hittem, megegyeztünk döntetlenben. Sieben széttárta a kezét.

- Sajnálom, de ezt nem hagyhattam ki.

* * * * *

A nadír harcos, akit Talizmánként ismertek, beugrott a sikátorba, és végigrohant rajta. Üldözőinek ordítása mostanra elhalt, de tudta, hogy nem vesztették nyomát... még nem. Talizmán egy nyílt térre jutott, ahol megállt. Számos ajtót látott - hatot számolt a tér mindkét oldalán. Ekkor ismét meghallotta a felcsattanó kiáltozást - “Erre! Erre!" -, ami nem adott neki sok időt. A hold fénye beragyogta a nyugati és az északi falat, ő pedig a tér déli felébe futott, ahol beugrott az egyik ajtómélyedésbe. Az árnyékok közt láthatatlanná vált kámzsás, hosszú fekete köpenyében. Talizmán nagy levegőt vett, és igyekezett megnyugodni. Keze önkéntelenül is csípőjére csúszott, ahol hosszú vadászkése szokott lógni, majd magában elkáromkodta magát. Egyetlen nadír sem viselhetett fegyvert a gothirok városaiban. Utálta ezt a csupa kő és szikla helyet, a fortyogó embermasszát, és bűzös kipárolgását. Az ifjút elfogta a sóvárgás a végtelen nadír sztyeppék után. A lángoló ég alatt gyönyörű hegyek magasodtak, és végtelen síkságok meg völgyek terültek el, ahol az ember egy éven át is lovagolhatott anélkül, hogy bárkivel találkozott volna. A sztyeppéken az ember élt, ellentétben a városnak nevezett patkánylyukakkal, amelyeknek büdös, szennyezett levegőjében az ablakokból az utcára öntött, és ott szétrohadó emberi ürülék gyomorforgató bűze terjengett, amibe a szemét és a hulladék szaga keveredett.

Egy patkány surrant el a lába mellett, de Talizmán meg sem moccant. Az ellenség már közel járt. Ellenség? A Gulgothir legszegényebb negyedét lakó söpredék aligha szolgált rá erre a titulusra. Csupán az időt ütötték el azzal, hogy egy nadír harcosra vadásztak férgektől hemzsegő utcáikon. Élvezettel töltötte el őket, hogy nyomorúságos, jelentéktelen létezésüket beragyogja az efféle mulatság. Talizmán ismét elkáromkodta magát. Noszta kán figyelmeztette az utcai bandákra, megmondta, hogy a város mely részeit kerülje el, de Talizmán nem is figyelt oda. Még sosem járt olyan hatalmas városban, mint Gulgothir, és fogalma sem volt róla, milyen könnyű eltévedni a zsigereiben.

Rohanó léptek zaja ütötte meg a fülét, mire ökölbe szorította a kezét. Ha rábukkannak, megölik.

- Láttátok, merre ment? - kérdezte egy torokhangú fickó.

- Nem. Nézzük meg arra!

- Ti hárman a sikátorban mentek, mi átvágunk a Kocsma úton, és a téren találkozunk!

Talizmán az arcába húzta csuklyáját, így csak sötét szeme villogott elő. A nadír várt. A három férfi közül az első elrohant rejtekhelye előtt, majd a második is. A harmadik azonban felé pillantott - és azonnal észrevette. Talizmán előrevette magát. Támadója késsel döfött felé, de a nadír oldalra ugrott, és öklével a férfi arcába vágott, aki hátratántorodott, miközben Talizmán kilőtt balra, és beszáguldott egy másik sikátorba.

- Itt van! Itt van! - ordítozta támadója.

A nadír előtt egy jó kilenc láb magas fal tornyosult. Talizmán felugrott, ujjával elkapta a tetejét, és felhúzta magát. A másik oldalon a kertet holdfény ragyogta be. A nadír leugrott a fűbe, és a következő falhoz rohant, majd azon is átmászott. A túloldalon keskeny út húzódott: Talizmán könnyedén ért földet, és futva elindult, miközben haragja egyre gyűlt. Elöntötte a szégyenérzet, amiért futnia kell ezek elől a puhány, kerek szemű déliek elől.

Útkereszteződéshez ért, és észak felé indult. Üldözőinek nem volt semmi nyoma, de Talizmán ébersége nem lankadt. Fogalma sem volt, hol lehet, mivel ezek a dögletes szagú épületek mind egyformának tűntek. Noszta kán azt mondta neki, hogy keresse fel Csorin-cü, a balzsamozó házát, amely a Takácsok utcájában állt, a város északnyugati negyedében.

- De vajon most merre járhatok? - kérdezte magától a nadír. Az árnyékok közül egy magas férfi lépett elő, rozsdafoltos késsel a kezében.

- Elkaptalak, te kis nadír korcs! - köpte a szót. Talizmán a férfi kegyetlen szemébe nézett, és elöntötte a mindent felfaló, jéghideg düh.

- Nem találtál másra, csak a halálra.

A férfi felemelt késsel rohant rá, és Talizmán nyaka felé döfött. A nadír azonban elhajolt jobbra, bal alkarja felemelkedett, és elkapta támadója csuklóját. Jobb karja egyetlen sima mozdulattal emelkedett a férfi válla fölé, majd teljes súlyával, és egy éles rántással lefelé húzta támadója késes karját, amely könyökben elroppant. Az alak felsikoltott, és elejtette gyíklesőjét. Talizmán elengedte, felkapta a kést, és markolatig döfte a férfi bordái közé. A harcos belemarkolt áldozata zsíros hajába, sötét szemét pedig belefúrta az alak rémült arcába.

- Rohadj el az összes pokolban! - suttogta a nadír, és megcsavarta a kést. A halálra sebzett férfi szája egy utolsó fájdalomkiáltásra nyílt, de meghalt, mielőtt levegőt vehetett volna.

Talizmán elengedte a testet, letörölte a vért támadója mocskos tunikájában, és beleolvadt a sötétségbe. Körös-körül tökéletes csend honolt. Mindkét oldalon falak meredeztek körülötte, és bespalettázott ablakszemek meredtek az utcára. Az ifjú kilépett egy szélesebb sikátorba, amely nem volt hosszabb hatvan yardnál, és fény ütötte meg a szemét, amely az egyik kocsma ablakain szűrődött ki. Kámzsás köpenyébe rejtette a kést, és továbbindult. A kocsma ajtaja kinyílt, és egy szögletesre nyírt szakállú, termetes férfi lépett ki rajta. Talizmán odasietett hozzá.

- Bocsáss meg, nagyuram - szólította meg a nadír, bár a szavak savként égették a nyelvét -, meg tudnád mondani, merre találom a Takácsok utcáját?

- Cimbora, én már azon is meglepődnék, ha saját magam hazatalálnék - felelte a férfi, és imbolyogva lerogyott egy tölgy-lócára. - Magam is idegen vagyok itt, és már nem először tévedek el ma éjjel. Az égre mondom, fogalmam sincs, miért akar bárki is ilyen helyen élni? Te tudod?

Talizmán megfordult. Ebben a pillanatban érkeztek meg üldözői: öten a sikátor egyik, négyen a másik végében bukkantak fel.

- Kivájjuk a szívedet! - ordított fel vezérük, egy hájas, kopaszodó haramia. Talizmán előrántotta kését, amikor az első támadó megrohanta. Ekkor tőle balra váratlanul megvillant valami. A nadír szeme arrafelé vágott: a részeg idegen talpra kecmergett, és láthatóan megpróbálta megmozdítani a tölgylócát, és a nadír rájött, hogy nem is megmozdítani akarja, hanem megpróbálja felemelni. Olyan bizarr és hihetetlen volt az egész jelenet, hogy a nadírnak valósággal el kellett tépnie róla a tekintetét, pedig a támadói már majdnem rajta voltak. Hárman késsel, ketten husánggal rontottak rá, de ekkor váratlanul a súlyos tölgylóca lándzsaként elsuhant Talizmán mellett. A bandavezért a pad pont arcon találta, szétzúzta a fogait, és ledöntötte a lábáról, majd továbbvitte a lendület, és még két másik fickót is a földre küldött. A megmaradt két haramia átugrotta társait, és támadásba lendült. Talizmán pengével hárította a másik pengéjét, majd könyökkel állon vágta a férfit. Az alak arccal előre zuhant a macskakőre: megpróbált feltápászkodni, de Talizmán kétszer a képébe rúgott. A második rúgás után a haramia felnyögött, és eszméletlenül rogyott a kövezetre.

Talizmán megpördült - utolsó támadója azonban hiábavalóan rúgkapált az idegen acélos szorításában, aki nyakánál és ágyékánál fogva felemelte, és a feje fölé lendítette. A nadír ismét fordult, és látta, hogy a négy másik támadó a sikátor túlsó feléből feléjük lopakodik. Az ismeretlen rohanni kezdett feléjük, nyögött egyet az erőfeszítéstől, majd tehetetlenül vergődő áldozatát rájuk hajította. Hárman zuhantak a földre, de sikerült gyorsan talpra kecmeregniük. Az idegen közelebb lépett hozzájuk.

- Szerintem ennyi elég lesz, kölykök - szólalt meg fagyos hangon. - Eddig még senkit nem öltem meg Gulgothirban, úgyhogy szedjétek össze a cimboráitokat, és menjetek a dolgotokra!

Az egyik férfi óvatosan előrelépett, és végigmérte az ismeretlent.

- Te a drenai ökölvívó vagy, nem igaz? Az a Druss?

- Így igaz. Most pedig menjetek, fiúk! A mulatságnak vége... hacsak nem vágytok még többre.

- Klay véres péppé ver a döntőben, te fattyú! - A fickó egyetlen szó nélkül tokjába lökte kését, és társaihoz ment. Közös erővel kitámogatták a sebesülteket a sikátorból, és eszméletlen vezérüket is magukkal cipelték. Az ismeretlen Talizmánhoz fordult:

- Ronda egy hely - vigyorodott el szélesen -, de megvannak a maga örömei. Csatlakozol hozzám egy körre?

- Jól harcolsz - felelte a nadír. Körülnézett, és látta, hogy támadói még mindig a sikátor szája körül őgyelegnek. - Igen, iszom veled, drenai, de nem itt. Úgy érzem, addig biztatják egymást, amíg vissza nem tér a bátorságuk, és akkor ismét támadni fognak.

- Jól van, akkor tarts velem, cimbora. A gothirok szállást bocsátottak a rendelkezésünkre, ami azt hiszem nincs messze innen. És van még egy korsó lentriai vörösem, ami egész este a nevemet suttogta. - Együtt indultak nyugatra, amíg ki nem jutottak az amfiteátrumhoz vezető széles sugárútra. Támadóik nem követték őket.

* * * * *

Talizmán még sosem járt ilyen fényűző lakhelyen, így sötét, vágott szeme szinte itta a látványt: elidőzött a hosszú, tölgypadlózatú lépcsősoron, a bársony falikárpitokon, a díszes huzatú, faragott és aranyozott székeken, a csiatce selyemből szőtt szőnyegeken. A nagydarab harcos, akit Drussnak hívtak, felballagott az emeletre, ahol egy hosszú folyosóra fordult. Mindkét oldalon tizenöt lépésenként ajtók sorakoztak. Az idegen megállt az egyik előtt, lenyomta a bronzkilincset, az ajtó pedig feltárult, felfedve egy gazdagon bebútorozott szobát. Amikor Talizmán belesett, először egy hat láb magas, téglalap alakú tükröt vett észre. Erre pislogott egyet - bár már látta a tükörképét, sem teljes egészében, sem ilyen tisztán nem látta még magát. Az utazástól megviselt, lopott fekete köpenyt és tunikát az út pora fedte, saját szemében pedig felfedezte a leplezetlen fáradtságot. Szakálltalan arca jóval többnek tűnt tizennyolc esztendősnél, szája pedig zord, elszánt vonallá préselődött. A felelősség keselyűként telepedett rá, és felfalta ifjúságát.

Közelebb lépett a tükörhöz, és megérintette a felületét, amely üvegnek tűnt. De az üveg lényegében teljesen átlátszó -miként lehet hát, hogy ilyen tökéletesen tükrözi vissza őt? Közelebb hajolt, megvizsgálta a tükröt, és a jobb alsó sarokban felfedezett valamit, ami repedésnek tűnt. Letérdelt, és ráébredt, hogy a repedésen át látja a tükör mögötti szőnyeget.

- Valahogy sikerült ezüsttel megfesteniük az üveget - szólalt meg Druss. - Nem tudom, hogy csinálták.

Talizmán otthagyta a tükröt, és beljebb lépett. Hat, fényes bőrhuzattal fedett díványt látott, több széket, meg egy hosszú, alacsony asztalt, amelyen egy boroskancsó és négy ezüstserleg állt. A szoba olyan nagy volt, akár apjának otthoni sátra - és abban tizennégyen laktak! A másik oldalon kétszárnyú ajtó vezetett a széles erkélyre, amely az amfiteátrumra nézett. Talizmán átóvakodott a puha szőnyegen, és kilépett az erkélyre. A Nagy Arénát bronzoszlopok vették körül, amelyeken az amfiteátrum alsó felét vörösre festő fénnyel égő lámpák függtek. Úgy tűnt, mintha a hatalmas építmény lángokban állna. Talizmán azt kívánta bárcsak így lenne - és bárcsak égne az egész város is!

- Tetszetős, nemde? - kérdezte Druss.

- Te ott verekszel?

- Már csak egyszer, a gothirok bajnokával, Klayjel. Azután hazamegyek a tanyámra, a feleségemhez.

Druss átnyújtotta vendégének a lentriai vörössel megtöltött egyik serleget, Talizmán pedig belekortyolt.

- Rengeteg ország zászlaját lengeti odakint a szél. Miért? Talán háborúra készülnek?

- Amennyire én tudom, épp az ellenkezőjére. Ezek az országok a Szövetségi Játékokra gyűltek ide, aminek az a célja, hogy erősítse az országok közti barátságot és kereskedelmet.

- A nadírokat nem invitálták meg - felelte Talizmán, majd megfordult, és visszatért a szobába.

- Hát kölyök, ez a politika. Nem értek hozzá, és nem is támogatom. De még ha meg is akarnák hívni a nadírokat, kihez küldenék a meghívót? Több száz törzs létezik, és ők főként egymással háborúznak. Nem egységesek, nincs vezérük.

- Ez meg fog változni - jelentette ki Talizmán. - A vezér eljövetelét megjövendölték. Nagy ember lesz ő: ő lesz az Egyesítő!

- Úgy hallottam, hogy már számos úgynevezett Egyesítő létezett.

- Ő más lesz. Szeme lila lesz, és olyan nevet visel majd, amilyet nadír még sosem. És akkor világod jól teszi, ha vigyázz magára!

- No, sok szerencsét hozzá! - mondta Druss, aki letelepedett az egyik díványra, és csizmás lábát feltette az asztalra. - Lila szem, he? Ezt érdemes lesz megnézni.

- Olyan lesz, mint Alchazzar Szeme. Ő lesz a Hold-hegység Nagy Farkasának megtestesítője.

Az ajtó kinyílt, mire Talizmán megpördült, és látta, hogy egy magas, jóképű fiatalember lép be. Szőke haját szoros lófarokba fonta, és opállal díszített, hosszú kék selyemtunikája fölött karmazsinszínű köpenyt viselt.

- Remélem, hagytál valamennyit a borból, vén csataló - köszöntette a jövevény Drusst. - Kiszáradtam, akár egy gyík hónalja.

- Mennem kell - lépett Talizmán az ajtó felé.

- Várj! - állt fel Druss. - Sieben, tudod merre van a Takácsok utcája?

- Nem, de a hátsó szobában van egy térkép. Mindjárt hozom. - A költő kisvártatva visszatért, és az alacsony asztalkán kiterítette a térképet. - Melyik negyed? - kérdezte Talizmántól.

- Északnyugati.

Sieben karcsú ujja végigsiklott a földabroszon.

- Meg is van! A Régiségek Csarnoka mellett találod. - Felpillantott Talizmánra. - Kimész a főbejáraton, végigsétálsz a Sugárúton, amíg el nem éred a Hadistennő szobrát: sudár nőalak, kezében hosszú lándzsával, a vállán pedig egy sólyom ül. Ott balra fordulsz, mész egy mérföldet, amíg el nem jutsz a Költők parkjáig. Ott fordulj jobbra, és menj addig, amíg meg nem látod a Régiségek Csarnokát. Négy irdatlan oszlopot látsz majd, a magasban pedig egy architrávot, amire egy sast faragtak. A Takácsok utcája a csarnok utáni első utca, jobbra. Akarod, hogy elmondjam még egyszer?

- Nem - felelte Talizmán. - Megtalálom. - És a nadír egyetlen szó nélkül kisétált a szobából.

Amint az ajtó becsukódott, Sieben elvigyorodott.

- A hálája elsöprő. Honnan szeded ezeket a fickókat?

- Verekedésbe keveredett, és én segítettem neki.

- Sokan meghaltak? - érdeklődött a poéta.

- Amennyire én tudom, senki.

- Öregszel, Druss. Ez a fickó nadír volt, nem? Van benne kurázsi, ha Gulgothirban mászkál.

- Egén. Egészen megkedveltem. Mesélt nekem az eljövendő Egyesítőről, az emberről, akinek olyan lesz a tekintete, mint Alchazzar Szeme, bármit jelentsen is ez.

- Nem túl nehéz megfejteni - töltötte tele az egyik serleget Sieben. - Ez egy régi nadír legenda. Több száz évvel ezelőtt három nadír sámán, állítólag nagy hatalommal bíró emberek, úgy határoztak, hogy szobrot állítanak a Kő és Víz Isteneinek. Mágiájukat a földből nyerték, és szoborrá formázták azt, amely az Alchazzar nevet kapta. Az alkotás a Hold-hegység kövéből készült, és ahogy tudom, egy óriási farkast ábrázolt. Szeme hatalmas ametiszt lett, foga elefántcsont...

- Térj a lényegre, költő! - csattant fel a Csatabárdos.

- Semmi türelem nincs benned, Druss. Most viszont légy elnéző velem. A legendák szerint a sámánok a föld összes mágiáját kiszívták, és a farkasba irányították. Azért tették mindezt, hogy uralni tudják a nadírok sorsát. Csakhogy később az egyik sámán ellopta Alchazzar Szemét, és a mágia hirtelen kihunyt. Az istenüktől megfosztott nadír törzsek, amelyek addig békében éltek, egymás ellen fordultak, és rettenetes háborúkat vívtak, amelyek a mai napig tartanak. Na, kész is! Ez a szép kis mese majd segít álomba ringatni.

- És mi történt az emberrel, aki ellopta a Szemet? - kérdezte Druss.

- Fogalmam sincs.

- Ezt utálom a regéidben, poéta. Hiányoznak a részletek. Miért ejtették csapdába a mágiát? Miért lopta el a sámán a Szemet? Hol van most a Szem?

- Elengedem a fülem mellett a sértéseidet, Druss, vén csataló - mosolyodott el Sieben. - És tudod, miért? Mert amikor híre kel, hogy megbetegedtél, a Klay elleni esélyeid felmennek tizenkettő az egyhez.

- Beteg? Soha életemben nem voltam beteg. Honnan ered ez a pletyka?

Sieben megvonta a vállát.

- Gyanítom onnan, hogy elmulasztottál megjelenni az istenkirály tiszteletére adott fogadáson.

- A fenébe, elfelejtettem! Azt mondtad nekik, hogy megbetegedtem?

- Azt hiszem, nem azt mondtam, hogy beteg vagy... inkább azt, hogy... sérült. Igen, ez volt az! A sérüléseid miatt maradtál távol. Az ellenfeled ott volt, és rólad kérdezett. Rendes fickó. Azt mondta, reméli, hogy a jövendölés nem hat ki a stílusodra.

- Miféle jövendölés?

- Valami olyasmi, hogy elveszíted a döntőt - felelte Sieben fesztelenül. - Egyáltalán nincs semmi, ami miatt aggódnod kellene. Bárhogy is, nyugodtan megkérdezheted tőle, mert holnap estére meghívott a házába, és én hálás lennék, ha elfogadnád.

- Hálás lennél? Értsem ezt úgy, hogy nő van a dologban?

- Most, hogy említed, találkoztam egy elbűvölő szolgálólánnyal a palotában. Úgy tűnik, azt hiszi, én valami külföldi herceg vagyok.

- Vajon honnan juthatott ez az eszébe? - dünnyögte Druss.

- Fogalmam sincs, öreg cimbora. Mindenesetre holnapra meghívtam ide vacsorára. Ettől függetlenül úgy vélem, megkedveled majd Klayt. Szellemes és udvarias, önteltségét pedig ügyesen elrejti.

- Ó, igen - dörmögte Druss. - Máris megkedveltem.

Második fejezet

A Takácsok utcájában álló ház régi, szürke gothir kőépület volt, a vörös mázas cseréptető alatt két emelet húzódott. A benti szobákat azonban csiatce ízlés szerint alakították át. Egyetlen négyszögletes vagy téglalap alakú helyiség sem maradt meg, a falak immár tökéletesen ívesek lettek: ovális vagy kör alakú, esetleg oválisba oltott kör formájú szobákat hoztak létre. Az ívek mentén ajtók vagy ajtónyílások sorakoztak: még a kintről olyan jellegtelennek és célratörőnek tűnő súlyos, szögletes gothir ablakok belső keretét is gondosan faragott belső spaletta fedte.

Az aprócska dolgozószobában Csorin-cü lótuszülésben ült a hímzett csiatce selyemszőnyegen, és mélybarna szeme pislogás nélkül meredt az előtte térdeplő férfira. A jövevény arcából sötét és éber szempár tekintett a világba, és bár térdelt (ahogy az a vendéglátó előtt illett), teste megfeszült, ugrásra készen. Csorin-cüt egy összetekeredett kígyóra emlékeztette, amely mozdulatlanul hever, de bármikor kész arra, hogy megmarjon bárkit. Talizmán tekintete végigsuhant az ívelt falakon, a faragott, pácolt fa domborműveken és a lakozott keretek ölelte pompás festményeken. Szeme egyik műalkotásról a másikra suhant, de pillanatra sem állapodott meg, hogy alaposabban szemügyre vegye őket. Figyelme gyorsan visszaterelődött az apró csiatcéra.

Kedvellek vajon? - morfondírozott magában Csorin-cü, ahogy a csend egyre hosszabbra nyúlt. - Megbízható ember vagy? A végzet miért éppen téged választott arra, hogy megmentsd népedet? - Csorin-cü szemrebbenés nélkül tanulmányozta a fiatalember arcát. Magas volt a homloka, ami gyakran éles elmére vallott, bőre pedig közelebb állt a csiatcék aranyszínű bőréhez, mint a nadírok epebajos sárgájához. - Mennyi idős lehet? Tizenkilenc? Húsz? Annyira fiatal még! - És mégis erőt sugárzott, céltudatosságot. - Tapasztalatod meghaladja éveid számát - gondolta az öreg. - És mit látsz magad előtt, ifjú harcos? Egy ráncos aggastyánt... egy lámpást, amelyből már majdnem kifogyott az olaj, és lángja pislákolni kezd? Nyilván egy öregembert egy szép képekkel teli szobában. De egykor én is olyan erős voltam, akárcsak te, és nagyra törő álmokat szövögettem. - Amikor álmaira gondolt, egy röpke időre megfeledkezett a jelenről, majd riadtan tért vissza oda, és ébredt rá, hogy Talizmán szénfekete szeme mered rá. Egyetlen pillanatra megérintette a félelem, mivel az ifjú szeme fagyos és türelmetlen lett.

- Légy olyan kedves, és mutasd meg a jelet - szólalt meg Csorin-cü, a déliek nyelvén. Hangja alig volt több suttogásnál. Talizmán belenyúlt a tunikájába, és előhúzott egy apró érmét, amelyen egy farkasfej virított. Átadta az öregnek, aki remegő ujjakkal vette át, majd közelebb hajolt, hogy megvizsgálja. Talizmán önkéntelenül is Csorin-cü fehér copfjára meredt az egyébként teljesen simára borotvált fejen. - Érdekes érme, fiatalember. Sajnos ilyesmi bárkinek a birtokába kerülhet - folytatta a balzsamozó, reszelősen zihálva. - Akár az igazi hírnöktől is elszedhetted.

Talizmán fagyosan rámosolygott.

- Noszta kán elmondta nekem, hogy misztikus vagy, Csorin-cü. Így nem okozhat nehézséget megítélned, ki is vagyok valójában.

A selyemszőnyegre két, vízzel telt, lapos agyagkupát állítottak. Az ifjú nadír az egyikért nyúlt, de az öreg intett neki, és megrázta a fejét.

- Még ne, Talizmán. Bocsáss meg érte, de én mondom meg, mikor ihatsz. Ami pedig az állításod illeti, Noszta kán nem a szellem erejéről szólt. Én sosem voltam valódi misztikus. Egész életemben soha nem voltam más, mint tudós, Talizmán. Megtanultam a mesterségemet, tanulmányoztam a jelentős történelmi helyeket, de leginkább az embereket vizsgálgattam. És minél többet tanulmányoztam a fajtájukat, annál jobban megértettem a gyarlóságaikat. A tanulásban azonban az a furcsa, hogy ha nyitott elmével műveled, egyre kisebb leszel. De bocsáss meg ezért, mivel tudom, hogy a filozófia nem a nadírok kedvenc időtöltése.

- Úgy érted, hogy vademberek? - kérdezte Talizmán neheztelés nélkül. - Talán hagynom kellene, hogy a választ Dardalion, a filozófus pap adja meg, aki azt mondta: “Minden kérdés hét másik kérdéshez vezet. Így hát a tudást gyűjtögető diák egyre inkább ráébred, hogy mennyi mindent nem tud még." Ez elégséges válasz, balzsamozó?

Csorin-cü elrejtette meglepetését, és mélyen fejet hajtott.

- Bőségesen elég, fiatalember. És imádkozom, hogy bocsáss meg egy öregembernek az otrombaságáért. Mostanában mámorító napok járnak, és attól tartok, izgatottságom kihat a modoromra is.

- Nem sértettél meg. Az élet kemény a sztyeppéken, és az elmélkedésre kevés lehetőség nyílik.

Az öregember ismét fejet hajtott.

- Nem áll szándékomban tovább fokozni otrombaságomat, de érdekelne, hogy egy nadír harcos honnan ismeri a Harmincak vezérének, Dardalionnak a szavait.

- Úgy mondják, egy kis rejtély mindig megfűszerezi az ismeretségeket - felelte Talizmán. - Te viszont éppen a tanulmányaidról meséltél.

Csorin-cü azon kapta magát, hogy valamelyest felenged beszélgetőtársa irányába,

- Tanulmányozom az asztrológiát, a számmisztikát, a rúnaírást, a tenyérjóslást, a varázslatok formázását. És még mindig annyi minden maradt, mi tévútra vezetheti az elmét. Megmutatom, mire gondolok. - Az övéből előhúzott egy elefántcsontnyelű dobótőrt, és megcélozta vele az alig húsz lépéssel odébb a falon függő céltáblát. - Fiatal koromban a tábla arany közepébe tudtam hajítani ezt a tőrt. De ahogy azt láthatod, ujjaim meggörbültek és bütykösek lettek. Tedd meg hát helyettem, Talizmán. - Az ifjú nadír elkapta az odalökött tőrt. Egy pillanatig méregette a súlyát, hogy kitapasztalja az egyensúlyát, majd meglendítette a karját, és elhajította. Az ezüstös acél megcsillant a lámpások fényében, és átsüvített a szobán, majd belefúródott a céltáblába, egy ujjnyival eltévesztve az arany közepet. - A táblát aprócska szimbólumok díszítik. Nézd meg, és mondd el, melyik szimbólumot találta el a penge - utasította Csorin-cü a nadírt.

Talizmán felállt, és átszelte a szobát. A céltáblát arannyal festett furcsa csiatce hieroglifák ékítették. A legtöbbjüket nem ismerte, de a tőr egy ovális ábrát talált el, amelynek belsejében egy finoman megrajzolt karom látszott, és ennek jelentését megértette.

- Melyiket találta? - kiáltott oda Csorin-cü, mire Talizmán megmondta. - Remek, remek! Most pedig csatlakozz ismét hozzám.

- Megfeleltem a próbán?

- Az egyiken igen. Íme, itt a második. Igyál az egyik kupából!

- Melyikben van a méreg? - Csorin-cü nem felelt, Talizmán pedig a kupákra meredt. - Valahogy hirtelen elmúlt a szomjúságom.

- Pedig innod kell - bizonygatta a csiatce.

- Mondd meg, mi az értelme ennek a játszadozásnak, öreg, és utána döntök.

- Tudom, hogy tudsz kést dobni, Talizmán, hiszen láttam. De gondolkodni is tudsz? Méltó vagy arra, hogy szolgáld az Egyesitőt... hogy elhozd őt népünknek? Ahogy azt helyesen feltételezed, az egyik kupa halálos mérget rejt. Azonnal meghalsz, amint a szádhoz érinted. A másikban nincs más, csak víz. Hogyan döntesz?

- Nem tudok eleget a döntéshez.

- Tévedsz.

Talizmán némán ült, és a feladványon töprengett. Behunyta a szemét, felidézte magában az öregember minden szavát. Előredőlt, felemelte a bal oldali kupát, és megforgatta ujjai között, majd ugyanígy tett a jobbal is. Mindkettő egyforma volt, de amikor tekintete a szőnyegre tévedt, arcán felderengett ritka mosolyainak egyike. A szőnyeget ugyanis ugyanazok az ábrák díszítették, mint a céltáblát. A bal oldali kupa alatt az ovális és a karom látszott. Felemelte az ivóedényt, és megízlelte a vizet, amely hűsítő volt és kellemes.

- Remek! Jó megfigyelő vagy. De nem csodálatos, hogy éppen ezt az ábrát találtad el a késsel, pedig még tizenkét másik is volt ott?

- Honnan tudtad, hogy éppen azt találom el?

- Meg volt írva a csillagokban. Noszta kán is tudta. De míg ő az adottsága révén, addig én tanulmányaim révén jöttem rá. És most felelj nekem: mi a harmadik próba?

Talizmán nagy levegőt vett.

- A karom Démonölő Osikai jele, az ovális pedig a hitvese, Sul-szen szimbóluma. Amikor Osikai feleségül akarta venni Sul-szent, annak atyja három próba elé állította: először célba kellett találnia, a második az elméjét tette próbára, a harmadik pedig... egy áldozat meghozatalát kívánta. Osikainak meg kellett ölnie egy démont, aki a barátja volt. De én nem ismerek démonokat, Csorin-cü.

- Az összes mítosz valamiféle célt szolgál, fiam, a mese mögé rejtve. Osikai nyughatatlan ember volt, akit elsöprő harag uralt. A démon csupán önmaga része volt, személyiségének vadabbik és veszedelmesebb oldala. Sul-szen apja tudta ezt, és azt akarta, hogy Osikai élete végéig szeresse a lányát - és soha ne ártson neki, soha ne dobja el valaki másért.

- Mi köze ennek hozzám?

- Sok minden. - Csorin-cü tapsolt. - Az ajtó kinyílt, és egy ifjú csiatce nő lépett be, aki meghajolt mindkettőjük felé, majd letérdelt, és fejét a balzsamozó lábánál a padlóhoz érintette. Talizmán szemügyre vette a gyertyák fényében: elképesztően szép volt, hollófekete hajjal, és széles, mandulavágású szemmel. Szája telt volt, karcsú alakját pedig fehér selyemblúza, és hosszú szaténszoknyája sem tudta elrejteni.

- Ő Zsuszáj, az unokám. Az a kívánságom, hogy vidd magaddal a küldetésre. Egyben ez a kívánsága Noszta kánnak és atyádnak is.

- És ha nem engedelmeskedem?

- Akkor nincs miről beszélnünk. Elhagyod az otthonom, és visszatérsz néped sátraiba.

- És a küldetésem?

- A segítségem nélkül folytatod.

- Még nem állok készen arra, hogy feleségem legyen. Életemet a bosszúnak és az Egyesítő napja eljövetelének szenteltem. De még ha gondolkodnék is a házasságon, mint a törzsfőnök fiának jogomban áll kiválasztani, kit veszek el. És szinte bizonyos, hogy nadírt választanék. Nagy tisztelettel viseltetem a csi-atcék iránt... de ők nem a népem.

Csorín-cü előredőlt.

- A vezéreknek nincsenek jogaik: ez a vezérség egyik nagy titka. Azonban szem elől téveszted a lényeget, fiatalember. Zsuszáj nem a te feleséged lesz. Ő az Egyesítő arája: ő lesz korunk Osikaiának Sul-szenje.

- Akkor viszont nem értem - vallotta be Talizmán, aki láthatóan megkönnyebbült. - Milyen áldozatot követel ez tőlem?

- A szárnyaid alá veszed Zsuszájt? Az életed árán is megvédelmezed?

- Ha szükséges, ám legyen - ígérte meg a nadír. - De mi ebben az áldozathozatal?

- Talán semmi. Zsuszáj, mutasd meg vendégünknek a szobáját. - A fiatal nő ismét fejet hajtott, majd némán felállt, és kivezette Talizmánt a szobából.

A rövid folyosó végén a lány kinyitott egy ajtót és belépett. A padlót szőnyegek borították, és takarókat is leterítettek a földre. Sem székek, sem dísztárgyak nem voltak odabent.

- Ez a szobád, uram - szólalt meg Zsuszáj.

- Köszönöm. Mondd csak, jártál valaha a sivatagban?

- Nem, nagyuram.

- Aggodalommal tölt el az utazásunk gondolata? Ellenséges földeken haladunk majd keresztül, és számos veszély les ránk.

- Csak egyetlen veszély létezik, nagyuram: a félelem.

- Vagyis? - Alig tette fel a kérdést, Zsuszáj szeme megvillant, és arcizmai megfeszültek. A csendes, engedelmes csiatce kislány egy szempillantás alatt eltűnt, és helyén egy szúrós tekintetű nő állt. Majd ugyanilyen hirtelen a kislány maszkja ismét a helyére került.

- Nem jó a félelemről beszélni, nagyuram, mivel a félelem a mágiához hasonlatos. Jó éjt, és aludj jól!

Az ajtó nesztelenül csukódott be mögötte.

* * * * *

Sieben öblös kacagása betöltötte a szobát, és a drenai nagykövet elvörösödött.

- Szerintem te is rájössz majd, hogy nincs ebben semmi tréfás - jelentette ki fagyosan. - Itt a nemzetközi diplomáciáról van szó, ahol az egyénieskedésnek nincs helye. - A költő hátradőlt, és szemügyre vette a nagykövet sovány arcát. Gondosan fésült, és kellő mértékben illatosított acélszínű hajat, makulátlanul tiszta és roppant drága öltözéket látott. Majon fehér gyapjúköpenyt viselt, és arannyal szegett kék selyemtunikát. A követ karmazsinszínű sálját és a rangját jelző, az ágaskodó fehér lovat ábrázoló ünnepi melltűjét babrálta. A férfi dühös volt, és ezt ki is mutatta. Sieben megértette, hogy szándékos sértésről van szó. A diplomaták az alázatos hízelkedés mesterei voltak, és arckifejezésük végtelen nyájasságot sugárzott, amikor feljebbvalóikkal beszéltek. - Nem értesz egyet? - kérdezte Majon.

- Ritkán fordul elő, hogy nem értek egyet politikusokkal - felelte a poéta. - Úgy tűnik, hogy a legrosszabb, amiről meg tudsz győzni, nem más, minthogy a lótrágyának olyan az íze, mint a mézes süteménynek. És az a legjobb, hogy közben el tudod hitetni velem, a világon egyedül én nem részesültem még ebben a páratlan élvezetben.

- Ez nagyon sértő megállapítás! - fortyant fel Majon.

- Bocsánatodat kérem, nagykövet. Én ezt bóknak szántam.

- Megpróbálod rábeszélni vagy sem? Ez a kérdés roppant fontossággal bír. Missael emlékezetére esküszöm, hogy a háború forog kockán!

- Ó, ezt nem kétlem, nagykövet. Én is láttam az istenkirályt, emlékszel? - Majon szeme kerekre tágult, gyorsan a szájához emelte a kezét, és figyelmeztetően az ajkára tette az ujját, mire Sieben csak elvigyorodott. - Nagy tehetségű vezetőről beszélünk, nemde? - kacsintott rá Majonra. - Minden uralkodó, aki elcsapja miniszterét, és kedvenc macskáját nevezi ki a helyére, élvezi a támogatásom.

Majon felállt a székből, ahol eddig üldögélt, az ajtóhoz sétált, kinyitotta, és kikukucskált a folyosóra. Majd egyenesen odament Siebenhez, és megállt előtte.

- Nem bölcs dolog kigúnyolni egy uralkodót... főleg akkor nem, ha annak fővárosában tartózkodik az ember. A drenai és a gothir nép békében él egymással. És ez sokáig maradjon is így.

- Csakhogy a béke fenntartásához Drussnak veszíteni kell Klay ellen? - kérdezte Sieben, és mosolya lehervadt.

- Egyszerűen szólva, erről van szó. Nem lenne... helyénvaló... ha Druss győzne.

- Értem. Tehát nem nagyon hiszel az istenkirály jövendölésében?

Majon töltött magának egy kupa bort, és belekortyolt, mielőtt felelt volna.

- Ez nem hit kérdése, Sieben: egyszerűen politikáról van szó. Az istenkirály minden évben ekkoriban nyilatkoztatja ki jövendölését, és azok beigazolódnak. Akadnak, akik hisznek bennük, mivel a próféciái általában az emberi tettekről szólnak, és maguk az emberek gondoskodnak arról, hogy valóra váljanak. Mások egyszerűen elfogadják, hogy uralkodójuk isten. Bárhogy is, ebben az esetben ez a pont nem bír jelentőséggel. Az istenkirály megjövendölte, hogy Klay nyeri az aranyat. Ha Druss győzne, az sértés lenne az istenkirályra, és úgy vennék, mintha a drenaiak cselt szőnének a kormányzat meggyengítésére. Egy ilyen tett következményei pedig katasztrofálisak lennének.

- Gondolom, kinevezné macskáját a sereg élére, és megostromoltatná Dros Delnochot. Hátborzongató kilátások!

- Van agy is abban a csinos fejedben? A sereg, amiről beszélsz, több mint ötvenezer főt számlál, és zömük a nadír törzsekkel és a sathuli fosztogatókkal vívott csatákban edződött. De nem is ez a lényeg. Gothirban három nagyobb csoportosulás létezik. Az egyik úgy hiszi, hogy a gothiroknak istentől való joga a világ meghódítása. A másik anélkül törekszik a világ leigázására, hogy törődne az isteni jog kérdésével. Érted? A három frakció mindegyike gyűlöli a másikat, olyan okból, amit leginkább csak ők ismernek. Ez az ország állandóan a polgárháború szélén egyensúlyoz. És amíg ők egymás között torzsalkodnak, a drenaiaknak nem kell megfizetniük a háborúskodás rémítő költségét.

- Költségét? Tehát pénzről beszélünk?

- Hát persze, hogy pénzről beszélünk - felelte Majon, nem is palástolva ingerültségét. - Az emberek mozgósításáról, a kiképzésről, az új páncélokról, kardokról, mellvértekről. Az újoncok élelmezéséről. És hol találsz újoncokat? A földeken. Parasztokból és földművesekből lesznek a katonák, de akkor ki aratja le a termést? Számos gabonatábla betakarítatlan marad. És mi lesz a gabonaárakkal? Az égig szöknek majd, és végül, mit nyerünk az egésszel? Az erőd kitart, az emberek hazamennek, ahol azt találják, hogy az adók felmentek a háború miatt. Ötvenezer kiképzett katona fog majd haragudni a kormányzatra.

- Nem említetted a halottakat - közölte Sieben higgadtan.

- Jó észrevétel. Ott van a rothadó hullák jelentette fenyegetés, a temetési költségek. Meg a nyomorékok, akik végeláthatatlan terhet rónak a jóindulatú államra.

- Azt hiszem világosan kifejtetted az álláspontodat, nagykövet - vágott közbe Sieben. - Emberséged magáért beszél. De három csoportosulásról szóltál, és eddig csak kettőt említettél.

- Végül ott van a Királyi Gárda: tízezer ember, a gothir sereg krémje. Az utolsó felkelést követően ők ültették trónra az istenkirályt, és ők is tartják ott. A másik két frakció egyike sem elég erős ahhoz, hogy győzelmet arasson a gárda támogatása nélkül. Így hát mindenki egy helyben topog, és képtelen mozdulni. Ez pedig pontosan az a helyzet, aminek fennmaradását bátorítani kell.

Sieben felnevetett.

- Miközben egy eszelős ül a trónon, akinek uralmát gyilkosságok, kínzások és kierőszakolt öngyilkosságok fémjelzik?

- Ez legyen a gothirok gondja, poéta. A mi ügyünk a drenaiakkal törődni, akik közül közel háromezren élnek gothir földön, hiszen az ő életük kockára tétetik, ha az ellenségeskedés kitör. Kereskedők, kétkezi munkások, orvosok... na és persze diplomaták. Az ő életük sem bír fontossággal, Sieben?

- Kiválóan csináltad, Majon - tapsolt a poéta. - És most eljutottunk a lótrágyából készült mézes süteményhez. Hát persze, hogy fontos, de Druss nem felelős sem értük, sem egy eszelős tetteiért. Hát nem érted, nagykövet? Sem te, sem az istenkirály nem tud változtatni ezen. Druss nem ostoba, sőt nagyon is tisztán látja a világot. Odamegy, kiáll Klayjel, és mindent meg fog tenni azért, hogy győzzön. Nincs olyasmi, bárki is mondja neki, ami miatt kevésbé küzdene. Az égvilágon semmi. Az itt előadott összes érved mit sem számít neki. Druss azt mondaná, hogy bármit tesz vagy nem tesz az istenkirály, az egyedül az ő lelkiismeretét terheli. Druss azonban tud még egy ennél is egyszerűbb érvet, amiért megtagadná a kérésed.

- És mi lenne az?

- Azt mondaná: nem lenne helyes.

- Azt hittem azt mondod, hogy van esze! - fortyant fel Majon. - Helyes, hát persze! Mi köze van ehhez az egészhez annak, hogy mi helyes és mi nem? Nekünk egy... érzékeny és... egyedi uralkodóval van dolgunk...

- Nekünk egy tébolyodottal van dolgunk, akit ha nem lenne király, a saját érdekében bezárnának valahová - felelte Sieben.

Majon megdörgölte fáradt szemét.

- Kigúnyolod a politikát - közölte higgadtan. - De mit gondolsz, miként őrizzük meg a békét a világban? Elárulom neked, Sieben. A hozzám hasonló emberek ilyen helyekre utaznak, mint ez, és mi esszük meg a magadfajták lótrágyás süteményét. Közben mosolygunk, és azt mondogatjuk, mennyire tápláló. Befurakszunk mások egójába, és menetközben megmasszírozzuk azt. Mindezt nem nyereségért, hanem a békéért és a felvirágzásért tesszük. Mindezt a drenai földművesekért, kereskedőkért, hivatalnokokért, és munkásokért tesszük, hogy azok békében élhessenek családjukkal együtt. Druss hős: élhet saját kénye-kedvére, és kimondhatja saját igazságait. A diplomaták nem tehetik meg. Segítesz hát meggyőzni őt?

Sieben felállt.

- Nem, nagykövet, nem fogok segíteni. Ebben az ügyben tévedsz, bár meghagyom neked a kétkedés jogát éppúgy, mint a valódi indítékaidat. - Odalépett az ajtóhoz, de még megfordult. - Talán túl régóta eszed már azokat a süteményeket. Talán túlságosan rászoktál az ízükre.

A faburkolatú fal mögött egy szolga surrant tova, hogy beszámoljon a beszélgetésről.

* * * * *

Garen-cen felemelte hosszú bíborköntöse szélét, és óvatosan elindult lefelé a tömlöcszintre vezető megviselt kőlépcsőkön. Rémes bűz csapott az orrába, de a magas csiatce kizárta gondolatai közül a szagot. A tömlöcöktől elvárja az ember, hogy bűzölögjenek. Az ilyen helyekre hurcolt foglyokat lerohanta a félhomály, az állott levegő és a félelem rettentő szaga. Mindez megkönnyítette a vallatást.

A csiatce a tömlöc folyosójára érve megállt, és hallgatózott. Valahol balra egy férfi zokogott, de hangját eltompította cellájának vastag kőfala. A közelben két őr állt, és Garen-cen magához intette az egyiket.

-Ki sír?

Az őr (kövér, szakállas férfi, sárgás fogakkal), hangosan horkantott.

- Maurin az, uram. Tegnap hozták be.

- Látni akarom, miután beszéltem a szenátorral - utasította Garen-cen.

- Igen, uram. - A férfi elhátrált, a csiatce pedig lassan a kínzókamrához sétált. Odabent egy idősebb ember ült, feldagadt, szederjes arccal: jobb szeme szinte eltűnt egy monokli mögött. Fehér alsótunikáját vér mocskolta be.

- Jó reggelt, szenátor! - lépett Garen-cen egy magas támlájú székhez, amelyet az egyik őr máris megfelelő irányba állított. A miniszter helyet foglalt a megvert emberrel szemben, aki baljósan méregette. - Úgy értesültem, hogy továbbra sem kívánsz együttműködni. Igaz ez?

A fogoly zihálva nagyot kortyolt a levegőből.

- A királyi vérvonalhoz tartozom, Garen-cen. A törvény pedig tiltja a kínzást.

- Ó, hát persze, a törvény. Az a törvény, amely kifejezetten tiltja a király megölésére szőtt összeesküvést, legalábbis tudomásom szerint. És rosszallóan nézi azokat a konspirációkat, amelyek a törvényes kormányzat megdöntésére irányulnak.

- Hát persze, hogy ezt teszi! - csattant fel a fogoly. - Éppen ezért soha nem is keveredhetek ilyesféle ügyekbe! Az az ember az unokaöcsém! Gondolod, hogy tervet szőnék saját vérrokonom meggyilkolására?

- Éppen most írtad fel bűnlajstromodra az eretnekség vádját is - közölte Garen-cen szelíden. - Az istenkirályt sosem lehet embernek nevezni.

- Nyelvbotlás volt - motyogta a szenátor.

- Az efféle botlások sokba kerülnek. Most viszont térjünk a lényegre. Négy fiad, három lányod, hét unokád, tizennégy unokafivéred, egy feleséged, és két szeretőd van. Őszinte leszek veled, szenátor: meg fogsz halni. Az egyetlen kérdés csak az, hogy egyedül teszed-e vagy az egész családoddal egyetemben.

A fogoly arcából minden szín kifutott - de bátorsága nem hagyta el.

- Ocsmány egy ördög vagy te, Garen-cen. Unokaöcsém, a király... szegény fiú... egyetlen mentsége az, hogy tébolyult. De te... te egy értelmes, kulturált ember vagy. Az istenek átka szálljon rád!

- Igen, igen, biztosra veszem, hogy úgy lesz. Elrendelhetem hát családtagjaid letartóztatását? Nem hiszem, hogy a hitvesed élvezné ezeknek a tömlöcöknek a légkörét.

- Mit kívánsz tőlem?

- Már folyik annak az iratnak a megfogalmazása, amelyet csak alá kell írnod. Amikor kész lesz, és te aláírtad, mérget vehetsz be. A családod életben marad. - Garen-cen felállt. - Most pedig bocsáss meg, de más árulók is várnak vallatásra.

Az öregember felnézett a csiatcéra.

- Itt csak egyetlen áruló van, te csiatce kutya! És egy napon sikoltozol majd, amikor bevonszolnak ugyanebbe a kamrába!

- Talán tényleg így lesz, szenátor. Te azonban akkor már nem leszel itt, hogy lásd.

* * * * *

Egy órával később Garen-cen kiszállt illatos fürdővízéből. Egy ifjú szolga forró törülközőt terített a csiatce vizes testére, és óvatosan letörölte az aranyszínű bőrön csillogó vízcseppeket. Egy másik szolga illatos olajjal teli fiolát hozott, amelynek tartalmát belemasszírozta Garen-cen hátába és vállába. Amikor végzett, egy harmadik fiú lépett elő bíborszínű köntössel a kezében. A csiatce felemelte kezét, és belebújt a ruhadarabba. A szőnyegen már készen várta egy pár díszes papucs. Garen-cen belebújt, és a dolgozószobájába ballagott. A pazarul faragott tölgyasztalt nemrégiben kenték át méhviasszal, és illatosították levendulával. Három kalamáris állt az asztalon, és négy, még sosem használt fehér lúdtoll. Garen-cen leült a bélelt bőrszékbe, felemelte az egyik tollat, előhúzott egy még szűz papírlapot, és írni kezdte beszámolóját.

Amikor a kinti udvaron elkongatták a delet, valaki kopogtatott az ajtón.

- Szabad! - kiáltott a miniszter.

Karcsú, sötét hajú férfi lépett be, megállt az asztal előtt, és meghajolt.

- Oreth, tedd meg a jelentésed!

- Gyall szenátor fiait letartóztatták. A felesége öngyilkosságot követett el. A többi családtagja elmenekült, de már megkezdődött utánuk a hajsza. Maurin, a nemes hitvese egy drenani bankárnak nyolcvanezer aranyat juttatott el. Maurin két fivére már a drenai fővárosban van.

- Küldj üzenetet az embereinknek Drenanba! Az árulóknak bűnhődniük kell.

- Igen, uram.

- Van még valami, Oreth?

- Csak egy apróság, uram. A drenai ökölvívó, Druss. Úgy tűnik, megpróbál majd győzni. A nagykövete megkísérelte lebeszélni róla, de az öklöző barátja, Sieben állítja, hogy nem lehet meggyőzni.

- Kik követik az ökölvívót?

- Jarid és Copass.

- Beszéltem Klayjel, aki azt mondja, a drenai kemény ellenfél lesz. Rendezz meg egy rajtaütést, és kapjon sebet! Egy mély vágás is elég lesz.

- Tartok tőle, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű, nagyuram. Az a férfi nemrégiben belekeveredett egy csetepatéba, és több rablót elintézett. Előfordulhat, hogy meg kell ölni.

- Akkor végezzetek vele! Most sokkal fontosabb dolgok kötik le a figyelmemet, Oreth. Nincs időm foglalkozni ilyen semmiségekkel. - Garen-cen felemelte lúdtollat, a kalamárisba mártotta, és folytatta az írást.

Oreth meghajolt, és kihátrált.

A miniszter majdnem egy órán át dolgozott, de a szenátor szavai ott visszhangoztak a fejében: “És egy napon sikoltozol majd, amikor bevonszolnak ugyanebbe a kamrába!" Ez az esemény (legalábbis jelen pillanatban) igencsak elképzelhetőnek tűnt. Bár Garen-cen a hegy legtetején üldögélt, eléggé bizonytalan és ingatag volt pozíciója; minden hatalma egy eszelős döntésétől függött. A csiatce letette a tollat, és eltöprengett a jövőn. Eddigi erőfeszítéseinek hála mindkét rivális csoportosulás egyensúlyban maradt. De ezt a harmóniát nem lehetett sokáig fenntartani - úgy semmiképpen, hogy a király betegsége rémítő gyorsasággal súlyosbodott. Hamarosan már nagyon nehéz lesz irányítani tébolyát, és akkor vérfürdőre kerül sor. Garen-cen felsóhajtott.

- Méghogy hegytető - mondta ki hangosan. - Ez egyáltalán nem hegy, hanem egy kitörni készülő vulkán.

Ekkor az ajtó kinyílt, és egy középkorú katona lépett be. Erős felépítésű férfi volt, aki a Királyi Gárda hosszú, fekete köpenyét viselte. Garen-cen felemás tekintete a férfira szegeződött.

- Köszöntelek, lord Gargan. Miben állhatok a szolgálatodra?

A jövevény az egyik székhez lépdelt, és belerogyott. Levette ezüsttel és bronzzal díszített sisakját, rátette az asztalra, majd így szólt:

- Az eszelős megölte a feleségét.

* * * * *

Két királyi gárdista átvezette Csorin-cüt a palota udvarán. Mögötte két másik vitte a ládát, amelyben a balzsamozáshoz szükséges eszközök és anyagok kaptak helyet. Az öregember lélegzete sípolva tört elő, ahogy megpróbált lépést tartani a menettel, de nem kérdezett semmit.

A gárdisták áthaladtak a szolgák termein, majd rátértek a vastag szőnyeg fedte lépcsőre, amely a királyi lakosztályok felé vezetett. A katonák elhaladtak az Ágyasok Csarnoka mellett, amely pompájáról volt híres, majd beléptek a királyi kápolnába, ahol fejet hajtottak az istenkirály arany képmása előtt. A kápolna végébe érve lelassítottak, mintha csak kevesebb zajt akarnának ütni, és Csorin-cü kihasználta a lehetőséget, hogy kifújja magát. Végül megérkeztek egy kétszárnyú ajtóhoz, amely egy magánlakosztályba vezetett. Az ajtó előtt ketten várakoztak: az egyik férfi arcát vasszínű szakáll ékítette, a másik pedig nem volt más, mint az első miniszter, Garen-cen. A magas és karóvékony férfi arca nem árult el semmit.

Csorin-cü meghajolt honfitársa előtt.

- A magasságos ég ura árasszon el áldásával! - köszöntötte a balzsamozó csiatcéül.

- Illetlen és nem helyénvaló idegen nyelven szólani a királyi termekben! - rótta meg Garen-cen a déliek nyelvén. Csorin-cü erre ismét meghajolt, a miniszter pedig hosszú ujjaival megveregette jobb kezének második bütykét. Ezután karba fonta kezét, és mutatóujját rátette bicepszére. A balzsamozó értette, mit üzent a jelbeszéddel: Tedd, amit kérek, és életben maradsz!

- Bocsáss meg, nagyuram! Bocsáss meg alázatos szolgádnak! - Összekulcsolta kezét, és még mélyebben meghajolt, mint korábban, nagyujjával megérintve állát.

- A hozzáértésedre van szükség, balzsamozó mester. Senki más nem léphet be ebbe a szobába addig, amíg el nem végezted... a dolgodat. Megértettél?

- Természetesen, nagyuram. - Az egyik gárdista Csorin-cü ládáját az ajtó mellé tette. Garen-cen csak annyira nyitotta ki ajtót, hogy az idős csiatce beférjen, maga után vonszolva ládáját.

A balzsamozó hallotta, hogy mögötte becsukódik az ajtó, majd körülnézett a lakosztályban. A szőnyegeket a legfinomabb csiatce selyemből szőtték, akárcsak a királyi ágyat keretező függönyöket. Magát az ágyat is aranyozott, pazar faragványok díszítették. A szoba minden egyes tárgya gazdagságról és olyan pompáról árulkodott, amit csak a legelőkelőbbek engedhetnek meg maguknak.

Még maga a holttest is...

Az ágy felett, a mennyezetbe ágyazott gyűrűkhöz kapcsolt aranyláncokról függött alá karjainál fogva, alatta a lepedő vértől volt lucskos. Csorin-cü eddig csak kétszer látta a királynét - egyszer az esküvői parádén, másodszor pedig alig két héttel ezelőtt, amikor a Szövetségi Játékok kezdetüket vették. Akkor mint Bokát, a Bölcsesség Istennője jelent meg, hogy megáldja a nyitóünnepséget. Csorin-cü akkor látta őt közelebbről: szeme üresnek tűnt, és csak ledarálta az Áldás szavait. A balzsamozó odalépett az egyik székhez, leült és rámeredt a mozdulatlan testre.

Felsóhajtott. A királyné éppen a játékok nyitóünnepségén viselte Bokát Sisakját, a rikító szárnyakkal és hosszúkás arcvédővel felszerelt arany fejfedőt. Csorin-cü nem volt különösebben jártas a gothir mítoszokban, de azért volt róla némi fogalma. Bokát Missaelnek, a hadistennek volt a felesége. Fiuk, Caales, akiből később a Csaták Ura lett, felnőttként pattant elő anyja méhéből.

De nem ez a mítosz ihlette a szeme elé táruló őrületet. Nem. Bokatot egyszer elfogta az ellenség. A gothirok istenei hadba szálltak, és a világ lángra gyúlt Missael tüzes nyilaitól. Bokatot egy másik isten ragadta el, és láncoknál fogva lelógatta a Varázslatos Város falairól. Az istennő férjét, Missaelt figyelmeztették, hogy ha megtámadja a várost, hitvesét ölik meg elsőként. Az isten erre vette az íját és átlőtte Bokát szívét, majd társaival rárontott a városra, megmásztak a falakat, és megöltek mindenkit, akit odabent találtak. Amikor a csata véget ért, a hadisten kihúzta a nyilat felesége melléből, és megcsókolta a sebet, ami azonnal beforrt, mire az istennő felébredt, és átölelte kedvesét.

Ebben a szobában valaki megpróbálta újrateremteni a mítoszt. A vérmocskos nyíl a padlón hevert. Csorin-cü törődötten felkapaszkodott az ágyra, és kioldotta a halott királyné karcsú csuklóját az aranyláncokhoz rögzítő peckeket. A test az ágyra zuhant, a sisak leesett a fejéről, és tompa puffanással ért földet a padlón. A királyné szőke haja kibomlott, és a balzsamozó észrevette, hogy a haj töve tompa egérbarnában játszik.

Garen-cen lépett be; a két férfi kézjelekkel beszélgetni kezdett.

- Az Istenkirály megpróbálta megmenteni őt. Amikor a vérzés nem állt el, pánikba esett, és a királyi orvosért küldetett.

- Mindent vér borít - felelte Csorin-cü. - Ilyen körülmények között nem tudom gyakorolni a művészetemet.

- Pedig meg kell tenned! Senki sem tudhat erről az... - Garen-cen ujjai haboztak - ...ostobaságról

- Az orvos tehát halott?

- Igen.

- És én is az leszek, amikor végeztem a munkámmal.

- Nem. Már elrendeztem, hogy csempésszenek ki a palotából. Dél felé menekülj, Dros Delnochba!

- Köszönöm, Garen-cen.

- A lakosztályon kívül lerakatok egy ládát. Abba pakold az átázott vásznakat.

- Mennyi ideig tart előkészíteni őt? - kérdezte a miniszter, immár hangosan.

- Talán három óra, de lehet, hogy több.

- Akkor ismét visszajövök.

A miniszter elhagyta a szobát, mire Csorin-cü felsóhajtott. Garen-cen hazudott neki: nem lesz menekvés dél felé. A balzsamozó kényszerítette magát, hogy ne gondoljon rá, és az ajtónál álló ládájához ment, majd nekiállt kipakolni a balzsamozó folyadékkal teli korsókat, a metszőkéseket és a szikéket, majd gondosan elrendezte őket az ágy melletti asztalon.

A helyiség hátsó részében egy aranyozott falrész félresiklott. Csorin-cü térdre rogyott, és lesütötte a szemét, de már elkésett: még látta a királyi arcot borító aranyfestéket, és az uralkodó ajkára száradt vért, amely akkor került oda, amikor a hitvese mellén tátongó sebet csókolgatta.

- Most felébresztem - jelentette ki az istenkirály. Odalépett a tetemhez, letérdelt mellé, és ajkát a nőéhez nyomta. - Jöjj hozzám, nővérem-hitvesem! Nyisd ki a szemed, Holtak Istennője! Jöjj hozzám, parancsolom!

Csorin-cü továbbra is térdelt, csukott szemmel.

- Parancsolom neked! - süvítette a király. Majd sírni kezdett, és hosszú perceken át zokogott. - Ó! - kiáltott fel hirtelen. - Tudom, hogy csak incselkedik velem, és úgy tesz, mintha halott lenne. De te ki vagy?

Csorin-cü összerándult, amikor ráébredt, hogy a király őt szólította meg. Kinyitotta a szemét, és felnézett az őrült arcba. A kék szempár fényesen ragyogott az aranymaszkban: barátságosan és kedvesen. A balzsamozó lassan, és hosszan beszívta a levegőt.

- Én a királyi balzsamozó vagyok, fenség.

- A szemed vágott, de nem vagy nadír. A bőröd aranyszínű, akár a barátomé, Garené. Csiatce vagy?

- Igen, fenség.

- Imádnak engem ott? A hazádban?

- Negyvenkét éve élek itt, fenség. Sajnos semmiféle hírt nem kapok szülőföldemről.

- Gyere, beszélgessünk! Ülj le ide az ágyra! - Csorin-cü felállt, és sötét szeme felmérte az ifjú istenkirályt. Az uralkodó középmagas volt, és karcsú, akár a nővére. Haját aranyszínre festette, akárcsak bőrét. Szeme megdöbbentően kéken tekintett a világba. - Miért nem ébred fel? Megparancsoltam neki.

- Attól tartok fenség, hogy a királyné... átköltözött második birodalmába.

- A másodikba? Ó, értem már! Ő a Bölcsesség Istennője, a Holtak Királynője. Szerinted ez a helyzet? És mikor tér vissza?

- Miként jósolhatná meg ezt egy halandó, fenség? Az istenek messze fölötte állnak az olyan halandóknak, mint amilyen én vagyok.

- Felteszem, tényleg így van. Azt hiszem igazad van, balzsamozó. Ő most már a holtak felett uralkodik, és bízom benne, hogy boldog lesz ott. Rengeteg barátunk van odaát, akik szolgálják őt. Sok, nagyon sok. Szerinted ezért küldtem én őket oda? Hát persze, hogy ezért! Tudtam, hogy Bokát visszatér majd a holtakhoz, és rengeteg barátját előreküldtem, hogy majd fogadják őt. Csak úgy tettem, mintha haragudnék rájuk. - Az istenkirály boldogan elmosolyodott, és tapsolt. - Ez micsoda? - kérdezte, és felemelt egy hosszú, vörösrézből készült villás végű eszközt.

- Ez... segít nekem a munkámban, fenség. Segít, hogy... érdeklődésünk tárgya mindig gyönyörű maradjon.

- Értem. Nagyon éles, és erősen görbül. És mire való ez a sok kés és szike?

- A halott kevés hasznát látja a belső szerveinek, fenség. Azok csak beszennyezik őt, és ahhoz, hogy a test gyönyörű maradjon, el kell távolítani őket. - Az istenkirály felállt, és odasétált, ahol Csorin-cü ládája állt kinyitva az ajtó mellett. Belekukucskált, majd kiemelt egy üvegkorsót, amely tele volt kristályszemekkel.

- Úgy vélem ideje, hogy hagyjam gyakorolni mesterségedet, balzsamozó mester - mondta az uralkodó jókedvűen. – Számos dolgot kell még elrendeznem. Bokátnak még rengeteg barátja van, akik alig várják, hogy követhessék őt. Össze kell szednem a nevüket.

Csorin-cü mélyen meghajolt, és nem szólt semmit.

* * * * *

Sieben tévedett. Amikor Majon szóba hozta a jövendölést Drussnak, a drenai öklöző nem tagadta meg a kérést azon nyomban. A harcos szenvtelen arccal hallgatott, hideg, fakó szeme kifejezéstelenül meredt a diplomatára. Amikor a nagykövet befejezte mondókáját, Csatabárdos felállt székéből.

- Gondolkozni fogok rajta - közölte.

- De annyi szempontot kell figyelembe venni...

- Megmondtam, hogy gondolkozni fogok rajta. És most megyek. - A harcos hangjának fagyos szele úgy vágott végig Majonon, akár a téli szél.

Késő délután a széles ujjú, puha barna bőringet, gyapjúnadrágot és térdig érő csizmát viselő Druss átballagott a városmagon, anélkül, hogy pillantásra méltatta volna a körülötte tolongókat: a szolgákat, akik háztartásuk számára vásároltak készleteket és mindenféle árut, a fogadók és kocsmák köré gyűlt férfiakat, a piacokra és boltokba siető asszonyokat, a parkokban kéz a kézben sétáló szerelmeseket. Csatabárdos átnyomakodott közöttük, de gondolatai a nagykövet kérése körül jártak.

Amikor rabszolgavadászok törtek Druss falujára, és elragadták a fiatal nőket (köztük Rowenát), Druss ösztönének engedve a nyomukba eredt, és levadászta őket. Akkor helyesen cselekedett! Sem erkölcsi, sem politikai szempontokat nem kellett figyelembe venni.

De itt és most minden zavarossá vált. “Egy ilyen döntés is becsületes döntés" - nyugtatta meg Majon. Ugyan miért? Mert több ezer drenai életet menthet meg vele. Úgy, hogy enged egy eszelős kívánságának, elszenvedve a megaláztatást és a vereséget? Ez lenne a becsület?

Ám ha győz, az a legrosszabb esetben szörnyű háborúhoz vezethet. “Vajon megéri-e győzni ilyen áron?" - kérdezte tőle Majon. - “Csak azért, hogy meglegyen az elégtétel, mert földbe döngölt egy embert?"

Druss átszelte az Óriások parkját, és letért balra, áthaladt a Márványív alatt, majd ment tovább a Hattyú-völgy felé, ahol Klay háza állt. Itt emelkedtek a gazdagok otthonai, az utakat fák szegélyezték, az épületek ízlésről és eleganciáról árulkodtak, és mindenfelé tavacskákra, szökőkutakra vagy gyönyörűen faragott szobrokra bukkant az ember a tökéletesen nyírt kerteken átkígyózó ösvények mentén.

Itt minden a pénzről beszélt, elképesztő mennyiségű aranyról. Druss hegyvidéken nevelkedett, olyan közösségekben, ahol a házakat agyaggal tapasztott rönkfákból építették, és ahol a pénz olyan ritka volt, akár a becsületes szajha. Itt viszont a tekintete egyik fehér márványpalotáról a másikra esett, és aranyozott oszlopokat, színes freskókat, vésett domborműveket látott mindenfelé, az épületeket pedig vörös mázas cserép vagy fekete lentriai pala koronázta.

Druss ment tovább, amíg meg nem találta a gothir bajnok házát. A magas, kovácsoltvas kapu előtt két őr állt: mindketten ezüst mellvértet viseltek, és rövidkarddal voltak felfegyverezve. Klay háza impozáns volt, de korántsem olyan hivalkodó, mint a közelben emelkedő otthonok. A ház négyszögletes volt, lejtős vörös cseréptetővel, és sem díszes oszlopokkal, sem freskókkal, sem élénk színekkel nem dicsekedhetett. A bajnok otthona egyszerű, dísztelen fehér kőből épült. A főbejárat fölött kőarchitráv húzódott, és a számos ablak mind gyakorlati célokat szolgált: egyikben sem volt festett üveg, nem álltak a mélyedésben ólomszobrok, és még csak nem is díszítették őket. Druss legnagyobb bosszúságára azon kapta magát, hogy megkedveli azt az embert, akinek ilyen háza van, amely fűzfákkal és bükkökkel teli kertek között emelkedett.

Egyetlen elem tetszett hatásvadásznak: egy majdnem kétszeres életnagyságú harcos szobra állt egy talapzaton a gondosan nyírt pázsit közepén. Akárcsak a ház, ez is fehér kőből épült: festetlen és dísztelen volt, és Klayt ábrázolta, amint dacosan áll, és az égre emeli öklét.

Druss egy darabig még álldogált a kapu előtti széles úton. Az árnyékok közt mozgás vonta magára a figyelmét, és meglátott egy kisfiút, aki az egyik szilfa tövében kuporgott. Druss rávigyorgott.

- Azt várod, hogy vethess egy pillantást a nagy emberre? - kérdezte barátságosan. A kisfiú bólintott, de nem mondott semmit. Rettenetesen sovány volt, szeme mély üregben ült, arcán megfeszült a bőr, és elgyötörtségről árulkodott. Druss az övén viselt kis erszénybe nyúlt, előszedett egy ezüstpénzt, és odadobta a lurkónak. - Menj el, és vegyél magadnak valami ennivalót!

A gyermek elkapta az érmét, majd rongyos tunikájába rejtette - de maradt, ahol volt.

- Te tényleg látni akarod őt, nem igaz? Még az éhség sem tud eltántorítani, Akkor gyere velem, fiú! Majd én beviszlek. - A fiú arca azonnal felragyogott, és sietve talpra kászálódott. Állva még cingárabbnak festett, mint első látásra: könyöke és térde szinte jobban kidagadt, mint felkarja vagy combja. A hatalmas termetű drenai harcos mellett nem tűnt többnek vékonyka árnynál.

Együtt indultak a kapuhoz, ahol az őrök előléptek, és elálltak útjukat.

- Druss vagyok. Ide kaptam meghívást.

- A koldusgyereket senki sem hívta - mondta az egyik kapuvigyázó. Druss közelebb lépett hozzá, és fagyos tekintete összekapcsolódott a férfiéval: arcuk alig néhány hüvelykre volt egymástól. Az őr hátralépett, hogy távolságot tartson a drenaitól, de a harcos követte, és az őr mellvértjének háta a kapuszárnyon csattant.

- Őt én hívtam meg, cimbora. Van ezzel valami gondod?

- Nincs. Nincs semmi gond.

Az őrök oldalra léptek, és belökték a kovácsoltvas kaput. Druss és a kisfiú lassan elindultak befelé. Csatabárdos megállt a szobornál, szemügyre vette, majd ismét végigmérte a házat és a kertet. A szobor ide nem illőnek tűnt, és furcsán elütött a kert alkotta természetes kerettől. A drenai elindult a ház felé, ahol egy idős szolga kinyitotta a bejárati ajtót, és meghajolt.

- Üdvözöllek, Druss nagyúr.

- Nem vagyok nagyúr... és nem is kívánok az lenni. Ez a gyerek az árnyékok közt bujkált, remélve, hogy vethet egy pillantást Klayre. Megígértem neki, hogy közelről megnézheti.

- Hmm. Azt hiszem előbb egy kiadós evésre lenne szüksége. Elviszem őt a konyhába. A gazdám már vár rád, uram, a ház hátsó részében található edzőpályán. Csak kövesd a folyosót: nem tévesztheted el. - Az öreg kézen fogta a kisfiút, és távozott.

Druss elindult befelé. A ház mögötti kertben vagy húsz atléta edzett vagy öklözött egymással. A területet gondosan alakították ki: három homokkör, homokzsákok, súlyzók, masszázsasztalok, és folyóvizet köpő szökőkút várta a sportolókat. Az edzőpálya túlsó végén mély medence terült el, ahol többen úsztak. A látvány egyszerűsége megmelengette szívét, és érezte, ahogy a feszültség elpárolog belőle Az egyik homokkörben ketten öklöztek, mialatt egy harmadik férfi - akiben Druss a gigászi teremtű Klayre ismert -, élénk figyelemmel követte a fejleményeket. A gyérülő napfényben Klay rövidre vágott szőke haja aranyként csillogott. Kezét karba fonta, és Druss felfigyelt hatalmas váll- és hátizmaira, karcsú derekára és csípőjére.

- Gyorsaságról és erőről árulkodik ez a test - gondolta magában a drenai.

- Szétválni! - parancsolta Klay. Ahogy az ökölvívók eltávolodtak egymástól, a gothir bajnok belépett a homokkörbe. - Túl merev vagy, Calas, és a balod úgy mozog, akár egy beteg teknős. A mozgásod nélkülözi a harmóniát. A válladra és a karjaidra sok súlyt építesz, ami az erő miatt jó dolog, de a test alsó részét elhanyagolod. A leghalálosabb ütéseket pedig a láb teszi lehetővé, az az erő, amely a csípődön át áramlik felfelé, és csak azután jut el a válladba és a karodba. Amikor pedig eléri az öklödet, az olyan, mint amikor lesújt a villám. Holnap Shonannal dolgozol együtt. - Klay a másik férfihoz fordult, és a vállára tette a kezét. - Jó a technikád, fiú, de az ösztönösség hiányzik belőled. Bátor vagy, és stílusosan küzdesz, de a szíved nem egy harcosé. Csak a szemeddel látsz. Shonan elmondta nekem, hogy kiválóan bánsz a lándzsával. Szerintem erre összpontosíts egy darabig. - Mindkét férfi meghajolt, és távoztak.

Klay megfordult, és észrevette Drusst. Szélesen elmosolyodott, és átszelte az edzőpályát, majd amikor odaért, kezet nyújtott. A gothir egy fejjel volt magasabb a drenainál, és vállban is szélesebbnek bizonyult. Arca sima volt, sem a homlokon, vagy arcon kiugró csontok nem csúfították el. Valószínűtlennek tűnt, hogy a szeme alá vagy fölé mért ütéstől bármikor is felszakadt volna a bőre, szögletes álla pedig szintén erőről árulkodott. Arca a hamisítatlan harcost idézte. Druss megrázta a kezét.

- Ilyennek kell lennie egy gyakorlópályának - mondta Druss. - Remekül néz ki, és gondosan van felépítve.

A gothir öklöző bólintott.

- Nekem is tetszik, bár szeretném, ha nagyobb lenne. Nincs elég hely a lándzsadobáshoz, sem a diszkoszvetéshez. Az edzőm, Shonan a közeli mezőt használja ilyen célokra. Gyere, megmutatom az egészet. - A közelben négy masszőr állt munkában, hozzáértően lazítva és gyúrva a fáradt atléták izmait. Nem sokkal a gyakorlópályán túl egy fürdő állt, két melegvizes medencével. A két férfi egy darabig ide-oda sétált a pályán, majd Klay beinvitálta Drusst a házába.

A gothir bajnok dolgozószobájának falát az emberi testet ábrázoló festmények és rajzok borították, az izmok felépítését és kapcsolódását ábrázolva. Druss még sosem látott ilyesmit.

- Akad a barátaim között néhány orvos - mondta a gothir öklöző. - Képzésük része a holttestek boncolása, és az emberi test működésének tanulmányozása. Lenyűgöző, nem? Úgy tűnik, hogy az izmaink egymással ellentétesen mozognak. Ahhoz, hogy az egyik megfeszüljön, a másiknak el kell lazulnia, és meg kell nyúlnia.

- És ez miben segít neked?

- Segít megtalálnom az egyensúlyt. Vagy ha úgy tetszik, a harmóniát. Mindkét izom fontos a másik működéséhez, így ostobaság lenne az egyiket fejleszteni a másik kárára. Érted?

Druss bólintott.

- Volt egy barátom Mashrapurban, egy öklöző, akit Borchának hívtak. Ő éppen úgy le lenne nyűgözve, mint én.

- Hallottam róla. Ő képzett téged, és segített, hogy bajnok legyél. Miután elhagytad Mashrapurt, ő lett a Kör történelmében az első ökölharcos, aki visszaszerezte bajnoki címét. Hat évvel ezelőtt vonult vissza, miután alulmaradt Proseccisszel szemben egy közel kétórás összecsapásban.

Egy szolga érkezett, kezében korsóval, és megtöltött két serleget.

- Felfrissít - jegyezte meg Druss, miután belekortyolt a hűvös italba.

- Négyféle gyümölcs levéből készült. Én mindig úgy érzem, új erőre kapok tőle.

- Jobban kedvelem a bort.

- Úgy mondják, a vörösbor táplálja a vért - bólintott Klay -, de szerintem gátolja a teljes értékű edzést. - A két férfi több szívdobbanásig némán ült, majd a gothir hátradőlt karosszékében. - Azon töprengsz, miért hívtalak meg ide, igaz?

- Először arra gondoltam, hogy így próbálsz megrémíteni - felelte Druss. - De most már nem hiszem.

- Ez kedves tőled. Tudatni akartam veled, hogy mennyire kiábrándított a prófécia. Nyilván sértőnek találtad, Jómagam mindig is utálom, amikor a politika belekontárkodik abba, aminek becsületes versengésnek kellene lennie. Ezért azt szeretném, ha nem törnéd tovább ezen a fejed.

- És miként próbálod meg ezt elérni?

- Meggyőzlek, hogy a győzelemért verekedj. Hogy a lehető legtöbbet nyújtsd.

Druss hátradőlt, és szúrósan a gothir bajnokra meredt.

- Miért van az, hogy a saját országom nagykövete éppen ezzel ellentétes lépésre ösztönöz? Szeretnéd, ha a királyodat megaláztatás érné?

Klay felnevetett.

- Félreértesz, Druss. Láttalak verekedni. Nagyon jó vagy, és van hozzá bátorságod, és kellő ösztönös tehetséged. Amikor megkérdeztem Shonant, hogy milyennek lát minket, ő így felelt: “Ha minden pénzemet egy öklözőre kellene tennem, akkor rád tenném, Klay, de ha arról lenne szó, hogy ki védje az életemet, Drusst választanám." Öntelt vagyok, barátom, de ezt az önteltséget nem hamis büszkeség táplálja. Tudom, hogy ki vagyok, és tudom, hogy mire vagyok képes. Ahogy egy orvos barátom mondta, bizonyos értelemben a természet tréfája vagyok. Az erőm mesés, de a gyorsaságom emberfeletti. Állj fel egy pillanatra.

Druss engedelmeskedett, és Klay kartávolságra helyezkedett tőle.

- Kitépek egy szőrszálat a szakálladból, Druss. Azt akarom, hogy gátold meg, ha tudod. - Druss készenlétbe helyezkedett.

Klay keze meglendült, előrevillant, majd hátra, és Druss érezte a rántást, ahogy több szőrszála kitépődik a szakállából. Saját karját éppen csak meg tudta mozdítani. A gothir máris visszaült karosszékébe.

- Nem tudsz legyőzni, Druss. Egyetlen ember sem tud. Ezért nem kell hát törődnöd a jövendöléssel.

Druss elmosolyodott.

- Kedvellek, Klay, és ha aranyérmet adnának szőrszáltépésért, szerintem győznél. De majd az utolsó összecsapás után beszélgetünk erről.

- Azért fogsz küzdeni, hogy győzz?

- Mindig azért küzdök, cimbora.

- Az egekre mondom, kedvemre való ember vagy, Druss! Nem ismered a megadást, igaz? Ezért neveznek Legendásnak?

Druss megrázta a fejét.

- Elkövettem azt a hibát, hogy összebarátkoztam egy mondaköltővel, így most bármerre járok, ő mindenfelé új meséket talál ki, és mindegyik egyre furcsább, mint az előző. Ami igazán elképeszt, az az, hogy el is hiszik őket. Minél jobban tagadom őket, annál többen hiszik azt, hogy a történetek igazak.

Klay és Druss kisétáltak a ház mögötti gyakorlópályára. Az atléták mostanra eltűntek, és a szolgák fáklyákat gyújtottak.

- Ismerem az érzést, Druss. A tagadást szerénységnek veszik. És az emberek szeretnek hinni a hősökben. Egyszer elvesztettem a türelmemet az egyik edzés során, és tenyéréllel rávágtam az egyik kőszoborra. Három csontom eltört. Most viszont százak állítják, hogy az ütésemtől a szobor ezer darabra tört. És legalább hússzal többen esküdöznek, hogy látták, amint ez megtörtént. Maradsz estére, és vacsorázol velem?

Druss megrázta a fejét.

- Idefelé jövet elhaladtam egy kocsma mellett. Az orromat megcsapta a sülő fűszeres hús illata, és azóta vágyom rá, hogy megízlelhessem.

- Az ablakokat kék színű üveg fedte?

- Igen. Ismered a helyet?

- Törött Kardnak hívják, és Gulgothir legremekebb szakácsa dolgozik ott. Szívesen csatlakoznék hozzád, de meg kell beszélnem bizonyos dolgokat az edzőmmel, Shonannal.

- Örömmel fogadtam volna a társaságodat. A barátom, Sieben, egy hölgyet szórakoztat a szállásunkon, és nem örvendezne, ha túl korán érnék haza. Talán majd a holnapi döntő után sort keríthetünk rá.

- Csodás lenne.

- Mellesleg van egy vendéged. A házad előtt egy lurkóra bukkantam, aki téged várt. Hálás lennék, ha kedves lennél vele, és váltanál vele egy-két szót.

- Mi sem természetesebb. A vacsorához meg jó étvágyat!

Harmadik fejezet

Kells megnyalta az ujjait, majd újabb darabot tépett le a sötét kenyérből, amivel kitörölte a ragu maradékát. Az öreg szolga jóízűen kuncogott.

- Minden rendben, fiú, van még több is van ott, ahonnan ez jött. - Levette a fazekat a kemencéről, és ismét telemerte a tálat. Kells nem is leplezte örömét: felkapta a kanalat, és újult étvággyal esett a ragunak, hogy pillanatok alatt eltüntesse, majd végül hangosan böffentett egyet.

- Carnolnak hívnak - nyújtotta a kezét a vén szolga. Kells a kézre nézett, majd ő is kinyújtotta saját zsíros mancsát, amelyet Carnol megrázott.

- Szerintem most van itt az ideje, hogy eláruld a neved. Kells felnézett az öreg arcába, amelyet átszőttek a ráncok, főleg vidám szeme körül, amely kéken ragyogott.

- Miért? - A kisfiú hangjában nyoma sem volt pimaszságnak, csupán ártatlan kíváncsiságnak.

- Miért? Mert úgy tartják, az udvariasság ezt kívánja, ha két ember együtt eszik. Egyben így kezdődnek a barátságok is. - Az öregember kedvesen mondta mindezt, és mosolyában nem rejlett sunyiság.

- Fürgeujjúnak hívnak.

- Fürgeujjú - ismételte Carnol. - Anyád is így szólít?

- Nem, ő Kellsnek nevez, de mindenki más Fürgeujjúnak szólít. Ez a ragu nagyon finom. A kenyér pedig puha, és friss. Ettem már friss kenyeret, így tudom, milyen az íze. - Kells lekászálódott a lócáról, és ismét böffentett egyet. A meleg konyhában meghitt hangulat uralkodott, és csodás lett volna összegömbölyödni a kemence mellett a padlón, és aludni egyet. De még nem tehette, mivel küldetése még nem ért véget. - Mikor láthatom... Klay nagyurat?

- Mi dolgod vele? - érdeklődött Carnol.

- Nincs semmi dolgom vele - felelte Kells. - Én csak egy... koldus vagyok - közölte, mivel ez mégiscsak jobban hangzott, mint a tolvaj, vagy a zsebmetsző.

- Szóval koldulni jöttél?

- Igen, koldulni. Mikor láthatom?

- Ő nagyon elfoglalt ember. De én adhatok neked egy vagy két érmét... és még egy tál ragut.

- Nem akarok pénzt... - Elharapta a mondatot, és összevonta a szemöldökét. - Vagyis, tőled igenis akarok pénzt, de tőle nem. Klay nagyúrtól nem.

- Akkor mit akarsz tőle? - kérdezte Carnol, és letelepedett a lócára.

Kells közelebb hajolt hozzá. Csak nem árt, ha beavatja Klay nagyúr szolgáját a küldetésébe? Az öregből akár még a szövetségese is válhat.

- Azt szeretném, ha rátenné a kezét az anyámra.

Az öregemberből váratlanul kirobbant a kacaj, amitől a kisfiú zavarba jött: kérése nem volt nevetséges, így összehúzta a szemét. Carnol észrevette arckifejezését, és letörölte a mosolyt a képéről.

- Sajnálom, fiú. Megleptél. És mondd csak, miért kívánsz ilyesmit... a gazdámtól?

- Mert én tudom az igazságot - halkította le Kells a hangját.

- Nem mondtam el senkinek, így a titok biztonságban van. Viszont arra gondoltam, hogy egy kevés mágiát rászánhatna a mamámra. Eltüntethetné a duzzanatokat. Akkor ismét tudna járni és nevetni. Akkor pedig tudna dolgozni, és vehetne ennivalót.

Carnol most már egyáltalán nem mosolygott. Ehelyett kezét gyengéden rátette a fiú vállára.

- Te... azt hiszed, hogy Klay nagyúr mágiával bír?

- Ő egy isten - suttogta Kells. Az öreg egy pillanatig hallgatott, de az utcagyerek le nem vette róla a szemét. A kisfiú arca ellágyult, és aggodalom költözött a tekintetébe. - Esküszöm, hogy nem mondom el senkinek.

- És honnan jutottál ennek az ismeretnek a birtokába, ifjú Kells?

- Láttam, amint csodát tesz: az elmúlt évben történt mindez. A mamámnál éppen az egyik... barátja volt, így én a sikátor bejáratánál üldögéltem egy ponyva alatt. Vihar dühöngött odakinn, és vad villámok cikáztak az égen. Láttam, ahogy az egyik megvillan a sikátorban, és hallottam a hangos csattanást, ahogy lecsapott a közelben. Egy test repült felém, és nekivágódott a falnak. Akkor kirohantam a ponyva alól. A nő Hosszú Tess volt, a mamám egyik társa, aki a Hosszú fasorban dolgozott. A villám belecsapott, de bele ám! És halálra sújtotta. Megérintettem a nyakát, de nyoma sem volt érverésnek. A fülemet a melléhez nyomtam, és a szíve nem vert. Ekkor egy hintó jött arra, én pedig gyorsan visszarohantam a sötétségbe, mert attól féltem, azt hiszik majd, én öltem meg őt. A hintóból Klay nagyúr ugrott ki, és odafutott Tesshez. Ő is megtapintotta a nyakát, és meghallgatta a szívverését. És azután megtörtént. - Kells érezte, hogy egyre jobban kapkodja a levegőt, ahogy felidézi az emléket, és szíve vadul dübörgött.

- Mi történt? - kérdezte Carnol.

- A nagyúr fölé hajolt, és megcsókolta őt! Nem hittem a szememnek! Megcsókolt egy halott nőt. Szájon csókolta... mintha csak a szerelme lenne. És tudod, azután mi következett?

- Majd te elmondod.

- A nő felnyögött... és visszatért halottaiból. Tudtam, hogy ez történt. Semmit nem mondtam erről, még Tessnek sem. A lába megperzselődött, az egyik fülbevalója pedig beleégett a bőrébe. De még ő sem tudja, hogy halott volt.

Az öreg felsóhajtott.

- Ez aztán a lenyűgöző történet, fiú! Azt hiszem, beszélned kellene Klay nagyúrral. Ülj ide, és megnézem, rád tud-e szánni egy kevéske időt. Addig akad itt néhány gyümölcs, de ehetsz bármit, ami kedvedre való.

Kells nem kérette magát. Carnol még el sem hagyta a helyiséget, a kisfiú máris felkapott két érett narancsot, és több banánt. Sietve befalta mindet, majd leöblítette az egyik kőkorsóban talált gyümölcslével.

Micsoda gyönyör volt ez! Finom étek - ráadásul egy csoda a mamájának!

Jó munkát végzett aznap. Kells leült a meleg kemence mellé, és azon gondolkodott, mit mondjon majd az istennek, hogy magyarázza el, hogy anyja beteg, és nem tud dolgozni. Nem a lustaság terítette le. Amikor az első duzzanat megjelent a mellén, tovább dolgozott a Kurta fasorban, még ha a rátörő szédelgéstől gyakran el is ájult munka közben. Ahogy a duzzanat egyre keményebb és egyre csúnyább lett, több ügyfele elfordult tőle, így arra kényszerült, hogy tovább dolgozzon, köztük azokban a sikátorokban, ahol az üzlet gyorsan lezajlott a sötétség leple alatt. Hamarosan azonban a nyakán megjelent egy második duzzanat is - olyan nagy volt, akár az a narancs, amelyet az imént falt be. Ekkor már senki sem fizetett a kegyeiért. Az arcszíne is megváltozott: hamuszürkére sápadt az arca, és sötét karikák húzódtak a szeme alatt. És milyen sovány lett! Rettenetesen sovány, hiába lopott neki Kells ételt.

Mindezt elmondja majd az istennek - és Ő helyre teszi a dolgokat.

Nem úgy, mint a kirurgus, akit Hosszú Tess fizetett. Öt ezüstpénzt kért - és nem csinált semmit! Ő, persze megtapogatta a duzzanatokat, és anyja testét is összefogdosta. A mocskos kéjenc! Azután suttogott valamit Tessnek, és állandóan a fejét csóválta. Tess ezután sírva fakadt, és beszélt a mamival. A mami is sírt.

Kells lefeküdt a tűz mellé, és elszunyókált.

Egyszer csak felriadt, és látta, hogy az isten hajol föléje.

- Fáradt vagy, fiú - mondta az isten. - Ha akarsz, alhatsz.

- Nem, nagyuram - kászálódott térdre a kölyök. – Velem kell jönnöd! A mamim beteg.

Klay bólintott, majd felsóhajtott.

- Carnol elmondta, hogy mit láttál: nem csoda volt az, Kells. Az egyik orvos barátom tanított meg erre a trükkre. A villám okozta sokktól állt meg a nő szíve. Én levegőt fújtam a tüdejébe, majd megmasszíroztam a szívét. Esküszöm, hogy nem volt köze mágiához!

- Ő halott volt! Te hoztad vissza az életbe, nagyuram!

- De mágia nélkül.

- Akkor tehát nem segítesz, nagyuram?

- Megteszem, amit tudok, Kells. Carnolt már elküldtem az orvosért, akiről beszéltem. Amikor megérkezik, felkeressük anyádat, és meglátjuk, mit tehetünk.

* * * * *

Kells némán ült a sarokban, mialatt az ősz hajú orvos megvizsgálta Loirát Az öregember ujjaival finoman megnyomkodta a duzzanatokat, majd megtapintotta a nő hasát, hátát és ágyékát. A haldokló nő egész végig nyöszörgött, félig öntudatlan állapotban: egyedül a kín tartotta eszméletén. Vörös haja összetapadt és zsíros volt, arca sápadt és izzadság csillogott rajta. De Kells szemében még most is gyönyörűnek tűnt. Hallotta, hogy az orvos mit mond Klaynek, de nem értette, hogy miről van szó. De nem is kellett értenie: a gyászos hangszínt mindent elárult. A mami haldoklott - és egyetlen isten sem volt a közelben, aki kézrátétellel segíthetett volna rajta. A harag epeként áradt felfelé Kells torkán. Visszanyelte, ahogy a forró könnyek végigcsorogtak az arcán, utat vágva maguknak a koszban. Vadul pislogott, és igyekezett összeszedni magát. Hosszú Tess a másik sarokban állt, vézna karját összefonta. Még mindig azt a tépett vörös ruhát viselte, amely elárulta, hogy mi a foglalkozása.

- Az ispotályba kell vitetnünk - hallotta Kells az orvos lángját.

- Hogyan? - kászálódott talpra a kisfiú. A vén kirurgus letérdelt elé.

- Ez egy olyan hely, amelyet Klay nagyúr tart fenn, ahol a nagy fájdalom gyötörte emberek eltölthetik... ahol ellehetnek azok, akiknek túl súlyos a betegsége ahhoz, hogy meg lehessen őket gyógyítani. Ott vannak gyógyszerek, amelyek elmulasztják a kínokat. Te is jöhetsz, fiatalember, és mellette lehetsz.

- Meg fog halni, nem igaz?

Klay a kisfiú vézna vállára tette a kezét.

- Igen, fiam. Semmit nem tehetünk. Eduse Gulgothir legkiválóbb orvosa. Senki sem tud nála többet.

- Nem tudjuk megfizetni ezt a helyet - mondta Kells keserűen.

- Már fizetett érte valaki más: Klay nagyúr - felelte Eduse. - Az ispotályt azoknak építették, akiknek nincs semmijük. Érted? Klay nagyúr...

- Nincs szüksége arra, hogy előadást tarts rólam, barátom. Jóval kevesebb vagyok annál, mint aminek hitt, és nincs annyi szó, amivel csalódottságát eloszlathatnád. - A gothir bajnok az ágy fölé hajolt, felemelte a nőt, és fejét a melléhez ölelte.

A beteg nő ismét felnyögött, Tess pedig odalépett hozzá, és megsimogatta a haját.

- Minden rendben, kis galambom. Mi majd gondoskodunk rólad. Tess ott lesz veled, Loira. És Kells is.

Klay kivitte Loirát a fekete hintóhoz, és kinyitotta az ajtót. Kells és Tess bemásztak, a gothir bajnok lefektette az öntudatlan nőt a bélelt ülésre, és helyet foglalt mellette. Eduse, az orvos a kocsis mellé ült. Kells hallotta a gyeplő csattanását, ahogy a négy ló megindult, maguk után húzva a hintót. Anyja felébredt, és felkiáltott fájdalmában, amitől Kells úgy érezte, mindjárt megszakad a szíve.

Az út nem tartott sokáig, mivel az ispotály a szegénynegyed közelében épült. A kisfiú követte Klayt, aki bevitte anyját a fehérre festett épületbe. Hosszú fehér tunikát viselő ápolók rohantak segíteni, Loirát egy saroglyára fektették, majd vastag fehér gyapjútakarót terítettek rá. Eduse állt a menet élére, és egy hosszú folyosón a leghatalmasabb terembe jutottak, amelyet Kells valaha is látott. Az északi és a déli fal mentén priccsek álltak, amelyeken betegek és haldoklók hevertek. A teremben sokan jöttek-mentek - fehérbe öltözött ápolók, a rokonaikhoz vagy barátaikhoz jött látogatók, orvosságokat kiosztó orvosok. A saroglyavivők áthaladtak a termen, és rátértek egy újabb folyosóra, míg el nem értek egy nagyjából tizenkét láb hosszú szobácskába. Ott Loirát átemelték a ropogós fehér vászonnal leterített két ágy egyikére, majd betakarták egy fehér takaróval. Miután az ápolók távoztak, Eduse előszedett egy sötét folyadékkal teli fiolát. Megdöntötte anyja fejét, és a matériát beleöntötte a szájába. Loira először csak köhögött, de végül lenyelte a gyógyszert, bár egy része lefolyt az állán. Eduse felitatta egy szövetdarabbal, majd lassan visszaengedte a nő fejét a párnára.

- Itt megalhatsz, Kells - szólalt meg az orvos. - És te is - közölte Tess-szel.

- Nem maradhatok - felelte a nő. - Dolgoznom kell.

- Megfizetem... a béredet - mondta Klay. Tess foghíjas vigyort villantott rá.

- Nem erről van szó, jóképű barátom. Ha nem vagyok ott a helyemen, más ringyók elfoglalhatják azt. Ott kell hát lennem, de amikor csak tudok, jönni fogok. - Odalépett Klayhez, megfogta a férfi kezét, szájához emelte, és megcsókolta. Majd szégyenkezve megfordult, és elhagyta a szobát.

Kells az ágyhoz lépett, és megfogta anyja kezét. Loira mostanra elaludt, de bőre forró volt, és hámlott. A kisfiú felsóhajtott, és leült az ágyra.

Klay és Eduse elhagyták a szobát.

- Meddig tart? - hallotta Kells a bajnok hangját, pedig az alig volt több suttogásnál.

- Nehéz megmondani. A rákja nagyon előrehaladott: meghalhat még ma éjjel, de eltarthat akár egy hónapig is. Jobb lesz, ha most hazamész, hiszen holnap verekedned kell. Láttam a drenait küzdeni: a legjobb formádat kell nyújtanod.

- Azt fogom, barátom, de még nem megyek haza. Azt hiszem, sétálok egyet. Szívok egy kis friss levegőt. Tudod, sosem akartam isten lenni. Sosem: egészen a mai estéig.

Kells még hallotta a bajnok távolodó lépteit.

* * * * *

Jarid óvatos ember volt, aki használta a fejét. Kevesen ismerték őt, és csak egy nagydarab, széles vállú, cammogó medvét láttak benne, aki lassan beszélt, és ezért azt hitték róla, hogy buta. Ezen a téves felfogáson Jaridnak esze ágában sem volt változtatni. Egyáltalán nem. Gulgothir mocskába született bele, és gyorsan megtanulta, hogy az ember csak úgy boldogulhat, ha képes túljárni embertársai eszén. Az első lecke, amelyet elsajátított, arról szólt, hogy az erkölcs nem más, mint fegyver a gazdagok kezében. Nem volt - és sosem lesz - végső jó vagy végső rossz. Az életben minden tolvajlás volt így vagy úgy. A gazdagok adóknak nevezték tolvajlásukat, a királyok hódítás és háborúk útján egy egész országot orozhattak el, és az emberek mégis dicsőséges győzelemről beszéltek. Azt a koldus viszont, aki ellopott egy cipót, ugyanezek az emberek tolvajlással vádolták, és felakasztották. Jarid köszönte szépen, de ebből nem kért. Nem sokkal tizenkettedik születésnapja után ölt először embert, egy hájas kereskedőt, akinek a nevét már rég elfelejtette. Az ágyékába döfött, majd levágta az erszényét az övéről. A férfi hangosan és sokáig sikoltozott, és ez a hang végig üldözte a sikátorokban rohanó Jaridot. A pénzből gyógyírt vásárolt anyjának és nővérének, és ételt, amivel megtölthették korgó gyomrukat.

A negyvennegyedik évét taposó Jarid mostanra elismert gyilkosnak számított. Annyira ügyesnek bizonyult, hogy még az állam figyelmét is felkeltette, és munkáit mostanában közpénzből fizették. Még adózási számot is kapott, ami a polgárjog legfontosabb jelképének számított, és így joga volt szavazni a helyi választásokon. A város délkeleti negyedében volt egy kis háza, egy gazdasszonnyal, aki az ágyát is felmelegítette. Jarid távolról sem volt gazdag, de nagyon messzire jutott attól a tolvajkölyöktől, aki valaha volt.

A sikátorból nézte, ahogy Druss belép a Törött Kard tavernába, majd követte őt, kihallgatta, hogy mit rendel, és nem mulasztotta el a szolgálólány válaszát sem, aki közölte, hogy mivel majdnem teltház van, beletelik egy kis időbe, mire a vacsorája elkészül.

Jarid ekkor elhagyta a korcsmát, és visszafutott oda, ahol Copass várakozott: kiadta a parancsokat, majd elrejtőzött az árnyékok között, és várt. Copass hamarosan egy tucat férfival tért vissza: kemény, képzett verekedőkkel, akik főként késekkel és husángokkal voltak felfegyverezve. Az utolsó férfinál egy apró számszeríj volt. Jarid karon fogta a sovány íjászt, és a többiektől távolabb vezette, majd halkan belefogott mondandójába.

- Csak akkor lősz, ha a többiek kudarcot vallanak. A pénzedet mindenképpen megkapod: akár útjára küldöd a vesszőt, akár nem. A célpont a sötét színű bőringet viselő fekete szakállú drenai - nem okozhat gondot észrevenni.

- Miért nem lőhetem le akkor, amikor kilép az ajtón?

- Mert azt mondtam neked, hogy ne tedd, te félkegyelmű! Ő a drenaiak bajnoka. A mi céljainknak tökéletesen megfelel, ha csak megsebesül - megértetted?

- Kinek a céljairól beszélünk? - Jarid elmosolyodott.

- A holnapi küzdelemre nagy összegekkel fogadtak. Ha kívánod, elárulom neked a gazdám nevét. Viszont jobb, ha tudod, hogy amint megtettem, a nyakad köré fonom a kezem, és elroppantom a gigád. A döntés a tiéd. Akarod hát tudni?

- Nem. Felfogtam, amit mondtál, azt viszont neked kell felfognod, hogy ha az embereid kudarcot vallanak, akkor sötétben, mozgó célpontra kell lőnöm. És nem szolgálhatok bizonyossággal, hogy nem ölöm meg véletlenül! Akkor mi lesz?

- Attól még megkapod a fizetséged. Most pedig foglald el a helyed! - Jarid a többiekhez sietett, maga köré hívta őket, és suttogásnál alig hangosabban beszélni kezdett. - A drenai félelmetes harcos, és roppant erős. Amint bárkinek sikerül a felsőtestébe, vállába, mellébe vagy karjába kést döfni, azonnal kibontakoztok a harcból, és elrohantok. Megértettetek? Ez a harc nem halálig tart: mindössze egy mély sebre van szükségünk.

- Bocsáss meg, utam - szólalt meg egy szikár fickó, akinek az elülső fogai hiányoztak -, de én Klayre fogadtam. Nem fogják törölni a tétet, ha a drenai nem áll ki?

Jarid megrázta a fejét.

- A fogadás úgy szól, hogy Klay nyeri az aranyérmet. Ha a drenai nem verekszik, akkor az arany küzdelem nélkül Klayé lesz.

- És mi lesz akkor, ha a kés túl mélyre hatol, és ő meghal? - kérdezte egy másik férfi.

Jarid megvonta a vállát.

- Az élet nem más, mint szerencsejáték.

Otthagyta embereit, besurrant a sikátorba, majd balra átvágott egy szeméttelepen, és belépett egy árnyékok övezte ajtónyíláson. Hosszú Tess egy törött tükör előtt állt, vörös ruháját éppen kikapcsolta a mellénél, és letolta a csípőjéig, majd meztelen felsőtestét hideg vízzel és szivaccsal mosta le.

- Forró az éjszaka - vigyorgott rá a nő Jaridra. A férfi nem viszonozta a mosolyát, ehelyett odalépett hozzá, megragadta a karját, és fájdalmasan megcsavarta. Tess felkiáltott.

- Fogd be! - förmedt rá a gyilkos. - Megmondtam, hogy ma éjjel nincs több kuncsaft. Szeretem, ha a nőim üdék.

- Nem is volt egy sem, jóképű barátom. Egészen az ispotálytól futottam idáig, ezért izzadok!

- Ispotály? Miről beszélsz, te lány? - A férfi elengedte Tesst, és hátralépett. A nő megdörzsölte vézna felsőkarját.

- Loiráról. Ma vitték oda: maga Klay jött el érte. A hintójában vitte el, úgy bizony! Gyönyörű hintó volt, Jarid! Sötét fa, lakkozott fekete fa, bélelt bőrszékek, és szaténhuzat. Loira most már ágyban pihen, olyan fehér lepedőn, mintha azt magából a felhőkből szőtték volna.

- Nem is tudtam, hogy Klay is rajta volt a listáján.

- Nem is volt. Loira kölyke, Fürgeujjú ment el hozzá, és könyörögte ki a segítségét. Klay pedig segített. Így most már gondoskodnak Loiráról, kap orvosságokat és élelmet.

- Jobb, ha elmondod nekem az igazat, te lány - mondta rekedtes hangon Jarid, és markába fogta Tess egyik löttyedt mellét.

- Sosem hazudnék neked, jóképű barátom - suttogta a nő. - Te vagy az én kedvesem. Az egyetlen kedvesem. - Tess keze lefelé siklott, gondolatai elkalandoztak. Mostanra minden színészkedéssé vált, és annyira bágyasztóan ismerőssé lett minden mozdulat, hogy gondolkodás nélkül is ment. Miközben felnyögött, és simogatta, ingerelte, tapogatta a férfit, Loirára gondolt. Valahogy helytelennek tűnt, hogy egy nő tiszta fehér lepedőkön feküdjön csak azért, mert meg fog halni. Hányszor kuporogtak ők ketten együtt vékony takarók alatt fagyos téli éjszakákon, amikor a dermesztő szél távol tartotta a kuncsaftokat az utcákról! Akkor olyan fényűző dolgokról beszélgettek, mint az egész nap lobogó tüzek, a libatollal tömött párnák és paplanok, a legpuhább gyapjúból készült takarók. Kuncogtak és nevettek, és még jobban összekucorodtak, hogy egymást melengessék. Most pedig Loira megkapta azokat a lepedőket, amelyekre mindig is vágyott, de ezt már sosem tudja meg. Már nincs messze a nap, amikor meghal, belei pedig megnyílnak és tartalmát azokra a tiszta, fehér lepedőkre üríti.

A férfi csípője egyre nagyobb erővel és egyre gyorsabban mozgott. Tess azonnal ritmikus nyögésbe kezdett, és vézna testét ívbe görbítette. Jarid rekedtesen hörgött a fülébe, majd felnyögött, és teljes súlyával a nőre rogyott. Tess köré fonta karját, és megcirógatta a gyilkos tarkóját.

- Ó, csodálatos vagy, jóképű barátom. Te vagy az én kedvesem. Az egyetlen kedvesem.

Jarid lehengeredett róla, felrángatta bokáig csúszott nadrágját, és felállt. Tess megigazgatta vörös ruháját, és felült. A férfi egy ezüstpénzt lökött oda neki.

- Nem akarsz maradni még egy kicsit, Jarid? Van itthon borom.

- Nem maradhatok. Még dolgom van. - A férfi rámosolygott. - Ez a mai igazán remek volt.

- A legjobb.

Negyedik fejezet

Druss végzett a vacsorájával, és eltolta magától a fatányért. A hús remek volt: szálas, de puha, ínycsiklandó fűszerezéssel készült, és sűrű, sötét mártással öntötték le. Ám bármennyire finom volt is az étel, alig érezte az ízét. Gondolatai kuszák maradtak, és búskomorság telepedett rá. A Klayjel való találkozás sem segített. A fenébe is, megkedvelte a fickót!

Druss felemelte korsóját, és félig kiürítette. A sör híg volt, de frissítő, és felidézte benne ifjúságának emlékeit, meg a hegyek között főzött sört. Férfivá egyszerű emberek között érett: egyszerű örömöknek hódoló férfiak és nők között, akik a pirkadat első fényétől alkonyatig dolgoztak, és életüket családjuknak szentelték, küszködve azért, hogy elég kenyeret tehessenek le az asztalra. A nyári estéken gyakran összegyűltek a közösségi csarnokban, ahol sört ittak, énekeltek, és történeteket meséltek. A nagypolitika kérdései, a megalkuvások, az ideák elárulása nem az ő világuk volt. Az élet nehéz volt, de bonyodalmak nélküli.

Ebből az életből szakították ki, amikor a renegát Collan megtámadta a faluját, lemészároltatta a férfiakat és az öregebb nőket, a fiatalabbakat pedig elhurcoltatta, hogy eladja őket rabszolgának.

Az elraboltak között volt Druss felesége, Rowena is: szerelme és egész élete. A drenai éppen fákat döntött ki az irtáson, amikor a támadás megkezdődött. Már csak a falu romjai közé tért vissza, majd elindult a gyilkosok után, és rájuk is bukkant.

Druss számos haramiával végzett, kiszabadította a lányokat, de Rowena nem volt köztük: Collan magával vitte Mashrapurba, és eladta őt egy ventriai kereskedőnek. Druss beállt ökölharcosnak a mashrapuri homokkörbe, hogy így szerezzen pénzt ventriai utazásához. És az ifjú földműves egyik csonttörő pillanatról a másikra megváltozott: természetes erejét és vadságát addig csiszolta, amíg a város legfélelmetesebb verekedője nem lett.

Végül útra kelhetett, Sieben és egy ventriai tiszt, Bodasen társaságában. Részt vett a ventriai háborúkban, és gyorsan halálos hírnévre tett szert. Ezüst Gyilkosnak nevezték csillogó kétfejű csatabárdjával, Snagával véghezvitt tettei miatt.

Druss több tucat csatában és több száz kisebb-nagyobb csetepatéban harcolt. Sokszor kapott sebet, de a harcból mindig ő került ki győztesként.

Amikor sok-sok év után rátalált Rowenára, és hazavitte, úgy gondolta, hogy vándorlása és csatározásai immár a múlt véráztatta álmaivá lettek. Rowena azonban tudta, hogy más a helyzet. Druss a napok múlásával egyre morózusabb lett. Nem volt már többé földműves, és nem lelte örömét a szántásban, vagy a marhák tenyésztésében. Alig több mint egy év múlva elutazott Dros Delnochba, ahol beállt a polgárőrségbe, és segített a sathuli törzsek portyáinak visszaverésében. Hat hónappal később, amikor a sathuli erőket visszaszorították a hegyek közé, új sebekkel és vidám emlékekkel tért haza.

Druss lehunyta szemét, és felidézte magában Rowena szavait, amit azon az éjjelen mondott, amikor visszatért a sathuli hadjáratból. Felesége letelepedett a kandalló előtt leterített kecskebőrre, és megfogta a kezét.

- Én szegény Drussom! Hogyan élhet egy férfi a háborúnak? Olyan hiábavaló ez az egész.

A férfi szomorúságot látott hitvese mogyoróbarna szemében, és erejét megfeszítve próbált választ találni a kérdésre.

- Nem egyedül a harcról van szó, Rowena. A bajtársiasságról, a vérben lüktető tűzről, a félelemmel való szembenézésről is. Amikor veszély fenyeget, akkor én... férfivá leszek.

Rowena felsóhajtott.

- Az vagy szerelmem, ami vagy, de ettől még ez elszomorít. Rengeteg szépség bújik meg itt is: a mód, ahogy a földből élelmet termelsz, a hegyek mögé bukó nap látványa, és a tavak vizén táncoló hold tükörképe. Elégedettség és öröm ölel körül. De mindez nem neked való. Mondd csak, Druss, miért utaztad be értem a fél világot?

- Mert szeretlek. Te jelentesz nekem mindent. A nő megcsóválta a fejét.

- Ha ez igaz lenne, nem vágynál arra, hogy itt hagyj engem, és elcsavarogj, háborúkat keresve. Nézz csak körül, és figyeld meg a többi gazdát! Talán ők is csatákba rohangásznak?

Druss felállt, az ablakhoz lépett, szélesre tárta a spalettákat, és a távoli csillagokat nézte.

- Többé már nem kedvelem őket. Nem tudom, hogy valaha kedveltem-e őket egyáltalán. Engem a háború éltet, Rowena.

- Tudom - felelte hitvese szomorúan. - Ó, Druss, tudom...

A drenai felhajtotta a korsó tartalmát, és elkapta a szőke szolgálólány pillantását.

- Még egyet! - kiáltott oda, és meglengette a korsót a levegőben.

- Egy pillanat, uram - felelte a lány. A kocsma szinte teljesen megtelt mostanra, a hangulat oldott volt, a zaj felerősödött. Druss talált egy kis fülkét a sarokban, ahol hátát a falnak vetve fürkészhette a tömeget. Általában élvezte a tavernák finoman kaotikus lüktetését, a nevetések, a beszélgetések, a csörömpölő tányérok, az összecsattanó korsók, a dobogó lábak és a nyiszorgó székek egyvelegét. De ma éjjel nem.

A bögyös, széles csípőjű szolgáló kihozta neki az újabb korsó sört.

- Ízlett a vacsora, uram? - kérdezte, és előrehajolt, kezét a drenai vállára téve. Ujjai végigsimították a férfi rövidre nyírt, sötét haját. Rowena gyakran tett így, amikor Druss feszült vagy dühös volt. Ez mindig megnyugtatta őt. A csatabárdos rámosolygott a lányra.

- A hús felséges volt, de nem ízlett annyira, mint ahogy kellett volna. Túl sok megoldásra váró komoly gond terheli az elmémet.

- Egy nő társasága megnyugtatna - felelte a lány, és ujjai Druss sötét szakállába túrtak.

A férfi megfogta a kezét, és gyengéden eltolta az arcától.

- Az asszonyom messzire van innen, te lány. De mindig ott él a szívemben. És bármennyire csinos vagy is, alig várom már, hogy az ő társaságában lehessek. - Druss beletúrt az övén viselt erszénybe, és előhúzott két ezüstpénzt. - Az egyik a vacsoráért, a másik érted.

- Roppant kedves vagy. Ha meggondolnád magad...

- Nem fogom.

A lány lépett egyet, Druss arcán pedig fagyos levegő söpört végig.

Ebben a pillanatban minden elnémult. A drenai pislogott. A szolgálólány szobormereven állt, mozgás közben suhogó szoknyája meg sem rezdült. Körös-körül az összes vacsorázó és mulatozó megdermedt. Amikor Druss tekintete a tűz felé villant, látta, hogy a lángnyelvek már nem táncolnak a hasábok között, hanem egyenesen állnak, fölöttük pedig a füst tömören várakozik, úton a kémény felé. A kocsma megszokott illata - a sülő hús, a száraz fa és az állott izzadság szaga - elenyészett, és helyét a fahéj és az égő szantálfa émelyítően édes illata vette át.

Kecskeszőrbe burkolózott apró nadír bukkant fel, és indult el az elnémult mulatozók között. Öreg volt, de még nem aggastyán, gyérülő, vékony szálú fekete haja zsírosan tapadt a fejére. Gyors léptekkel átszelte a termet, és helyet foglalt Druss-szal szemközt.

- Üdvözöllek, Csatabárdos! - szólalt meg lágy, már-már dallamos hangon.

A drenai belenézett a férfi sötét, vágott szemébe, és ki tudta olvasni az ott lakozó gyűlöletet.

- Nagyon erős mágiára lesz szükséged, hogy megakadályozz abban, hogy elroppantsam vézna nyakadat.

Az öreg elvigyorodott, kivillantva elsárgult és töredezett fogait.

- Nem azért jöttem, hogy ártsak neked, Csatabárdos. Noszta kán vagyok, a Farkasfejű törzs sámánja. Segítettél egy ifjú barátomnak, Talizmánnak: az oldalán verekedtél.

- Mi van vele?

- Az az ifjú fontos nekem. És mi, nadírok szeretjük megfizetni az adósságainkat.

- Nincs szükségem viszonzásra. Semmit sem tudsz ajánlani nekem.

Noszta kán megcsóválta a fejét.

- Soha ne legyél túl magabiztos, Csatabárdos! Először is, meglepődnél, ha tudnád, hogy ebben a pillanatban tucatnyi férfi vár odakint, husángokkal és késekkel felfegyverezve? Az a céljuk, hogy meggátolják összecsapásodat a gothir bajnokkal. Azt az utasítást kapták, hogy bénítsanak meg, ha tudnak, és öljenek meg, ha nem megy másként.

- Úgy tűnik, mindenki azt akarja, hogy veszítsek - felelte Druss. - De miért figyelmeztetsz? És ne sérts meg azzal, hogy viszonzásról beszélsz nekem. Látom a szemedben izzó gyűlöletet.

A sámán egy pillanatig hallgatott, majd amikor megszólalt, hangját egyszerre öntötte el a malícia és a megbánás.

- A népemnek szüksége van rád, Csatabárdos.

Druss fagyosan elmosolyodott.

- Nehezedre esik kimondani, nem igaz?

- Való igaz - ismerte be a kis ember. - De én lángoló szenet is nyelnék a népemért, és egy kerek szeműnek mondott csekély igazság olyan kín, amivel együtt tudok élni. - Ismét elvigyorodott. - Az egyik ősöd segített nekünk a múltban. Gyűlölte a nadírokat, de mégis segített a nagyapámnak a gothirok ellen vívott nagy csatában. Hősiessége közelebb hozta az Egyesítő eljövetelének napját. Angyalnak hívták, de a nadírok csak Megölhetetlennek nevezték.

- Sosem hallottam róla.

- Tőletek, kerek szeműektől egyszerűen undorodom! Barbároknak neveztek minket, mégsem ismeritek ősietek tetteit. Bah! De lépjünk tovább. Az én hatalmam sem korlátlan, és ezt a bűzös tavernát hamarosan ismét megtölti ocsmány zaja és szaga. Angyal a nadírokhoz kötődött, Druss. Hozzájuk kapcsolta a vére, hozzájuk láncolta a sorsa. Akárcsak téged. Az életemet sokszor kockára tettem a lázálmokban, és mindig a te arcod jelent meg előttem lebegve. Még most sem tudom, hogy milyen szerepet kell játszanod a kibontakozó drámában. Lehet, hogy csak csekélyét, de ezt kétlem. De bárhogy legyen is, tudom, hova kell menned a következő napokban. Fontos, hogy elutazz Sul-szen Könnyeinek Völgyébe, amely ötnapi lovaglásra van innen, kelet felé. Ott egy szentélyre lelsz, amelyet Démonölő Osikainak, a legnagyobb nadír harcosnak szenteltek.

- Miért akarnék odamenni? - kérdezte Druss. - Azt mondod, fontos, de én nem így gondolom.

A sámán megrázta a fejét.

- Hadd meséljek neked a Gyógyító Kövekről, drenai! Azt mondják róluk, hogy nincs olyan seb, amit ne tudnának begyógyítani. Egyesek szerint még a holtakat is feltámasztják. A köveket pedig a szentélyben őrzik.

- Ahogy te is látod, nincs egyetlen sebem se.

A kis ember lesütötte pillantását, és viharvert ábrázatára titokzatos mosoly kúszott.

- Nem, valóban nincs. De Gulgothirban sok minden megeshet. Elfeledkeztél azokról, akik kint várnak rád? Ne felejtsd el, Druss: ötnapi lovaglásra kelet felé, Sul-szen Könnyeinek Völgyében.

Druss látása elhomályosult, és a taverna zaja ismét körülölelte. A drenai pislogott. A felszolgálólány szoknyája suhogott, ahogy lépkedett. A sámánnak nyoma sem volt.

Csatabárdos kiitta söre maradékát, és felállt. A nadír szerint tucatnyian várnak rá odakint: zsiványok, akiket arra béreltek fel, hogy meggátolják összecsapását Klayjel. Nagyot sóhajtott, és a hosszú, kecskelábú söntéshez lépett. A pocakos, vörös arcú kocsmáros odalépett hozzá.

- Még egy sört, uram?

- Nem - mondta Druss, és egy ezüstpénzt tett a pultra. - Add kölcsön a husángodat.

- A husángomat? Nem tudom, miről beszélsz.

Druss elmosolyodott, és összeesküvők módjára közelebb hajolt a férfihoz.

- Barátom, még sosem találkoztam olyan kocsmárossal, akinek ne lett volna kéznél egy megvasalt husángja. Na most, az én nevem Druss: én vagyok a drenai öklöző, és odakint egy banda vár rám. Megpróbálják meggátolni, hogy összecsapjak Klayjel.

- Magam is fogadtam rá - dünnyögte a kocsmáros. - Nézd, cimbora, miért nem jössz inkább velem? Együtt lemegyünk a pincébe, ahol van egy titkos ajtó, amelyen át észrevétlenül elsurranhatsz mellettük.

- Nincs szükségem titkos ajtóra - felelte Druss türelmesen. - Arra van szükségem, hogy kölcsönadd a husángodat.

- Egy napon, cimbora, talán rájössz majd, hogy értelmesebb elkerülni a bajt. Mert senki sem legyőzhetetlen. - A férfi előhúzott egy tizennyolc hüvelyk hosszú, fekete fémből készült ólmosbotot, és letette a pultra. - A külső borítás vasból van, de a belső ólomból. Ha végeztél, kérem vissza. - Druss megragadta a fegyvert: kétszer olyan súlyos volt, mint egy rövidkard. Jobb ingujjába csúsztatta a dorongot, majd átnyomakodott a tömegen. Kinyitotta az ajtót, és látta, hogy kint több nagy termetű fickó ácsorog. Ócska tunikáikban és nadrágjukban koldusoknak tűntek. A drenai jobbra nézett, és látta, hogy ott is egy kisebb csoport gyűlt össze. Azok megdermedtek, amint kilépett, és egy pillanatig senki sem mozdult.

- No, cimborák, ki akar első lenni? - vigyorodott el Druss.

- Leszek én - felelte egy bozontos szakállú, hórihorgas alak. Széles, izmos vállakkal bírt, és mocskos öltözéke nem tévesztette meg Drusst: tudta, nem koldussal áll szemben. Nyaka fehér és tiszta volt, akárcsak a keze. A kezében megvillanó kés pedig ventriai acélból készült: az efféle fegyverekhez pedig nem lehetett olcsón hozzájutni. - A szemedből látom, hogy rettegsz - mondta a késes fickó, és elindult Druss felé. - Érzem a félelmedet.

A drenai némán állt: a férfi váratlanul előrelendült, és kése Csatabárdos válla felé villant. Druss bal alkarjával védte a döfést, és ugyanezzel a mozdulattal egy balhorgot mért a késes állára. Az alak arccal előre zuhant a macskakőre, és nem mozdult. Druss szétnyitotta ujjait, és kicsúsztatta ingujjából az ólmosbotot. Az árnyékokból emberek rontottak elő, és megrohanták. Az elsőt vállával öklelte fel, majd az ólmosbot jobbra-balra lendült, és ütései nyomán testek zuhantak a földre. Egy késpenge megkarcolta a vállát, mire a drenai megragadta forgatója tunikáját, és lefejelte a férfit, szétzúzva az orrát, és arccsontját, hogy azután két másik támadó útjába lökje. Az első megbotlott, elesett, és ügyetlenül saját késébe zuhant: sikolya belehasított a levegőbe, ahogy a penge az oldalába fúródott. A másik hátraugrott. De helyükre újabbak érkeztek: nyolcan voltak, mind éles acélfegyvereket forgattak. Druss tudta, hogy többé már nem csak megbénítani akarják: érezte áradó gyűlöletüket, és az egyre dagadó vérszomjat.

- Hulla vagy, drenai! - kiáltotta egyikük, ahogy megindultak előre.

Váratlanul egy dörgő hang vágta szét a csendet.

- Tarts ki, Druss, jövök!

A drenai balra nézett, és Klayt pillantotta meg, aki az egyik sikátor mélyéről rontott elő. Ahogy a gothir óriás megérkezett, Druss támadói azonnal felismerték, majd szétszóródtak és elszaladtak. Klay odalépett a drenaihoz.

- Igazán izgalmas életet élsz, barátom - közölte széles vigyor kíséretében.

Ekkor valami fényes villant Druss arca felé, és Csatabárdos egyetlen rémítő pillanatig rengeteg mindent látott: a tőr pengéjén megcsillanó holdfényt, a fegyver dobóját, akinek szurtos arcán diadal fénylett - és Klay kezét, amint hihetetlen gyorsasággal lendül, és markolatánál fogva elkapja az elhajított kést, alig néhány hüvelyknyire a drenai arcától.

- Mondtam neked, Druss, hogy csak a sebesség számít - jelentette ki Klay.

Az Ezüst Gyilkos hosszan fújta ki a levegőt.

- Erről mit sem tudok, pajtás, de megmentetted az életemet, és ezt nem felejtem el.

Klay kuncogott.

- Gyere, barátom, menjünk, mert éhes vagyok. - Druss válla köré fonta a karját, és a taverna felé fordult. Ebben a pillanatban fekete tollú vessző suhant át a levegőn, és fúródott a gothír bajnok hátába. Klay felkiáltott, és Drussra rogyott. A Csatabárdos megingott a súly alatt, majd meglátta az öklöző hátából alul kiálló vesszőt. Óvatos mozdulattal leengedte a földre az óriást, majd az árnyékok felé nézett, a támadók nyomait keresve, és észre is vett két futó alakot. Az egyiküknél számszeríj volt: Druss szívesen üldözőbe vette volna, de nem hagyhatta magára a sebesült Klayt.

- Maradj nyugton, én kerítek egy felcsert.

- Mi történt velem, Druss? Miért fekszem a földön?

- Egy számszeríjvessző talált el. Ne mozogj!

- Nem tudom mozdítani a lábamat, Druss...

* * * * *

A vallatószoba hideg és dohos volt, a bűzös víz nyálkás csíkot húzott a mocskos falakon. Az egyik falon két bronzlámpás pislákolt, de hőt nem bocsátottak ki magukból. Csorin-cü egy nyersen faragott asztal mellett ült, amelyen régi és újabb vérfoltok látszódtak. A csiatce türelmesen várakozott, és közben gondolatait rendezgette. Az apró emberke egy szót sem szólt őréhez, a szurtos tunikát, és szakadt nadrágot viselő tagbaszakadt katonához, aki karba font kézzel állt az ajtónál. A férfi durva arcában kegyetlen szempár ült. Csorin-cü rá se nézett, ehelyett orvosi tárgyilagossággal mérte fel a szobát, de gondolatait mégsem tudta elszakítani az őrtől.

Számos jószívű, de ronda embert ismertem, és jó néhány jóképű gonosztevőt - gondolta magában. De elég volt egyetlen pillantást vetni erre az emberre, hogy meglássa a benne rejlő brutalitást: mintha csak aljas és durva természete valahogy kinyúlt volna belülről, és megformálta volna vonásait, zsírpárnák közé ültetve két közel ülő szemét, a vaskos, himlőhelyes orr és a vastag, petyhüdt száj fölé ragasztva azt.

Fekete patkány surrant át a szobán, mire az őr ugrott egyet, és felé rúgott, de messze elhibázta. Az állat máris eltűnt a fal másik sarkában tátongó lyukban.

- Átkozott patkányok! - sziszegte az őr, aki láthatóan szégyellte magát, amiért kimutatta a fogoly előtt riadalmát. - Te viszont láthatóan kedveled őket. Remek! Hamarosan úgyis velük fogsz élni. Akkor majd hadd csak, hadd rohangáljanak rajtad, hadd marjanak a húsodba, és aprócska bolháik hadd szívják véredet a sötétben!

Csorin-cü ügyet sem vetett rá.

Garen-cen váratlanul érkezett, és az ajtó szinte nesztelenül tárult fel. A lámpások fényében a miniszter arca betegesen sárgás fénnyel izzott, szeme pedig természetfelettien ragyogott. Csorin-cü nem köszöntötte. Mint ahogy nem is állt fel, és hajolt meg, ahogy pedig csiatce szokás szerint tennie kellett volna a miniszter jelenlétében. Ehelyett tovább ült az asztal mellett, nyugodt, szenvtelen arckifejezéssel.

A miniszter elbocsátotta az őrt, majd leült, szemközt a balzsamozóval.

- Bocsáss meg a kellemetlen környezetért! - szólalt meg Garen-cen csiatcéül. - A te biztonságod érdekében történt így. Viszont a királynéval csodálatos munkát végeztél: szépsége még sosem volt ilyen sugárzó.

- Köszönöm, Garen-cen - felelte Csorin-cü hűvösen. - De miért vagyok itt? Azt ígérted, hogy szabadon elmehetek.

- És ez így is lesz, honfitársam. De előbb beszélgessünk! Mondd el, miért érdekelnek a nadír legendák!

Csorin-cü a karcsú miniszterre meredt, és a szemébe nézett. Tudta, hogy most már játszanak, és ennek a játéknak csak egyetlen vége lehetett. Meg fogok halni - gondolta magában -, itt, ezen a hideg, nyomorúságos helyen. Minden gyűlöletét rá akarta zúdítani az előtte ülő szörnyetegre, hogy sikoltozva adja ki magából dühét. Az ellenszegülés vágyának hevessége meglepte, mivel ellentmondott minden csiatce tanításnak. Belső őrjöngéséből azonban szemernyi sem látszott arcán, és továbbra is nyugodtan, higgadt arckifejezéssel ült a helyén.

- Minden legendának van valami valóságalapja, Garen-cen. Történettudós vagyok, és a történelem tanulmányozása örömmel tölt el.

- Hát persze. De a tanulmányaid a közelmúltra összpontosulnak, nemde? Több száz órát töltöttél el a Nagykönyvtárban, Démonölő Osikairól és a Kőfarkas legendájáról szóló tekercsek tanulmányozásával. Miért?

- Megtisztelsz kitüntető figyelmeddel, bár meghökkent, hogy egy olyan rangú, és kötelezettségekkel bíró ember, mint te, miért foglalkozik azzal, ami végtére is nem több puszta időtöltésnél? - kérdezett vissza Csorin-cü.

- Minden külhoni polgár lépéseit és tevékenységét figyelemmel kell kísérni. Az én érdeklődésem azonban meghaladja az efféle köznapi ügyeket. Te viszont tudós vagy, és munkád szélesebb hallgatóságot érdemel. Megtisztelnél, ha elmondanád, miként vélekedsz a Kőfarkasról. Mivel azonban az idő sürget, talán az lenne a legjobb, ha egyszerűen felvázolnád, hogy mit találtál Alchazzar Szeméről.

Csorin-cü szinte észrevehetetlenül biccentett a fejével.

- Talán az lenne a legjobb, ha ezt a beszélgetést akkorra halasztanánk, amikor mindketten egy kényelmesebb helyiségben üldögélünk.

A miniszter hátradőlt, és ujjaival megtámasztotta hosszúkás állát. Amikor megszólalt, hangja fagyosan csengett.

- Drága és veszélyes lenne eltüntetni téged. Mennyit ér hát az életed?

Csorin-cü meglepődött. A kérdés nyers volt, és minden magas rangú csiatce méltóságon alulinak tekintette volna.

- Jóval kevesebbet, mint amennyit te gondolsz, és sokkal többet annál, amit meg tudok engedni magamnak.

- Szerintem hamarosan rájössz, hogy az ár alig karnyújtásnyira van tőled, balzsamozó mester. Hogy pontos legyek, két ékkőnyire. Alchazzar Szeme az ár. Úgy sejtem, hogy rábukkantál a rejtekhelyére. Tévedek?

Csorin-cü hallgatott. Hosszú évek óta tudta, hogy egyedül a halál lesz a jutalma, és úgy hitte, felkészült már rá. De most, ebben a dohos és hideg szobában, a szíve pánikszerűen kezdett verni. Élni akart! Felnézett és tekintete összeakadt honfitársa hüllőszerű pillantásával. Egyenletes, higgadt hangon szólalt meg:

- A vita kedvéért tegyük fel, hogy igazad van. Ha megosztom veled ezt az értesülést, milyen előnye származik ebből egy szerény balzsamozónak?

- Előnye? Szabad leszel. Megkapod egy csiatce nemes szavát, ami szent - ez talán nem elég?

Csorin-cü nagy levegőt vett, és összeszedte bátorsága maradékát.

- Egy csiatce nemesember szava valóban szent. És egy ilyen ember jelenlétében nem is haboznék átadni a tudásomat. Talán küldess érte, hogy folytathassuk beszélgetésünket!

Garen-cen elvörösödött.

- A legszerencsétlenebb hibát követted el, ezért most meg fogsz ismerkedni a királyi kínzómesterrel. Ez az, amire tényleg vágysz, Csorin-cü? Ő majd szóra bír téged: sikoltozni, fecsegni, sírni és könyörögni fogsz. Miért tennéd ki magad ilyen fájdalomnak?

Csorin-cü alaposan elgondolkodott a kérdésen. Egész életében nagy becsben tartotta a csiatce tanítást, főként azokat a törvényeket, amelyek a vasszigorral betartott etikettnek alárendelt énre vonatkozott. Önmagában ez teremtette meg a csiatce kultúra alapját. Most azonban itt ült, hogy megválaszoljon egy olyan kérdést, amelynek feltételére egy igazi csiatce még álmában sem gondolt volna. Visszataszító és tolakodó volt: olyan kérdés, amit csak egy barbár ejthetett volna ki a száján. A balzsamozó Garen-cen szemébe nézett, aki várta a választ. Csorin-cü felsóhajtott, és életében először úgy válaszolt, akár egy barbár.

- Azért, hogy keresztbe tegyek neked, te hazug kutya.

* * * * *

Hosszú és poros lovaglás volt, a nap teljes erővel tűzött a nyílt sztyeppén, és az erőt elszívó hőség mind a lovasokat, mind a pónikat a végsőkig kimerítette. A sziklás tavacska magasan terült el a dombok között, egy palakiszögellés alatt. Kevesen tudtak a létezéséről, és Talizmán egyszer egy utazó csontjaira bukkant, aki alig ötvenlábnyira a tótól halt szomjan. A víz mindössze húsz láb hosszú és tizenkét láb széles területet foglalt el, viszont nagyon mély volt, vize pedig fagyos, akár a tél. Miután Talizmán gondoskodott a pónikról, és kipányvázta őket, levetette zekéjét, és kibújt ingéből. Karját és vállát por és homok lepte. Lerúgta csizmáját, kioldotta övét, kilépett nadrágjából, és meztelenül a tavacska széléhez lépdelt. A nap égette a bőrét, és a nadír érezte a talpa alatt a sziklából felszálló hőt. Nagy levegőt vett, majd suta fejessel belevetette magát a szikrázó vízbe, mindenfelé csillogó vízpermetet szórva szét. Amikor a felszínre bukkant, sima fekete haját kisöpörte arcából.

Zsuszáj teljesen felöltözve ült a kis tó partján. Hosszú, fekete haját izzadság lepte, arcát por csíkozta, halványzöld selyemtunikája pedig - az a fényes, drága, pazar öltözék, amelyet Gulgothir-ban viselt - mocskos lett az utazástól, és por borította.

- Nem úszol egyet, Zsuszáj? - kérdezte az ifjú a lányt, aki a fejét rázta. - Szeretnéd, hogy megtanítsalak?

- Nagyon kedves tőled, Talizmán, de talán majd egy másik alkalommal.

A nadír a tavacska partjához úszott, és felhúzta magát a lány mellé az egyik sziklára. Zsuszáj letérdelt, a víz fölé hajolt, kezéből kupát formált, és bevizezte arcát és homlokát. A két nap alatt, amit együtt töltöttek, a csiatce lány egyszer sem kezdeményezett beszélgetést. Ha Talizmán mondott valamit, akkor válaszolt, a csiatcékra jellemző udvariassággal és előzékenységgel. Zsuszáj ismét feltette széles szalmakalapját, és panasz nélkül üldögélt tovább a fullasztó hőségben, miközben lesütötte szemét, és nem nézett a fiúra.

- Nem nehéz úszni - mondta a nadír. - Semmi veszéllyel nem járna, Zsuszáj, mert ott leszek veled a tavacskában, és segítek neked. Hidd el, a víz csodálatosan hűsít.

A lány bólintott, és behunyta a szemét.

- Köszönöm, Talizmán nagyúr. Valóban figyelmes útitárs vagy, de a nap nagyon forrón tűz. Talán most már fel kellene öltöznöd, mert könnyen leéghetsz.

- Azt hiszem, úszom még egy kicsit - felelte a nadír, és ismét beugrott a tavacskába. A csiatcékat csak hadviselési szokásaikról ismerte, amelyek a jelek szerint erős rituálékat követtek. A gothir beszámolók szerint számos hadjáratot vívtak, és nyertek meg vérontás nélkül: a seregek gyakran addig manővereztek ide-oda a csatamezőn, amíg az egyik vagy másik félnek sikerült előnyösebb helyzetbe kerülnie. Ez viszont semmit sem segített abban, hogy megértse Zsuszájt. Talizmán a hátára fordult, és a hűs víz tetején lebegett. A lány udvariasságát egyre nehezebben találta elviselhetőnek. Elmosolyodott, a tavacska széléhez úszott, és karjával átölelte az egyik meleg sziklatömböt.

- Megbízol bennem? - tette fel a kérdést.

- Természetesen. Te vagy a becsületem védelmezője.

Talizmán meglepődött.

- Megóvom az életed, Zsuszáj, ahogy erőmtől telik. De a becsületedet senki sem tudja megvédeni. Ez olyasmi, amit sem férfi, sem nő nem vehet el. A becsületet csak feladni lehet.

- Úgy legyen, ahogy mondod, nagyuram - felelte alázatosan a lány.

- Nem, nem! Ne érts egyet velem, pusztán az udvariasság kedvéért, Zsuszáj! - Tekintetük találkozott, és egy hosszú pillanatig a csiatce nem mondott semmit. Amikor megszólalt, hangja valahogy furcsán más lett: bár továbbra is dallamos és lágy maradt, olyan magabiztosság csendült ki belőle, ami megpendített egy húrt Talizmán lelkében.

- Attól tartok, hogy a titulusod fordítása nem kellően pontos. A becsület, amiről te beszélsz, lényegében férfias fogalom, amely vérben és csatákban fogan. A férfi szava, a férfi hazaszeretete, a férfi bátorsága. Valóban, ezt a fajta becsületet csak feladni lehet. Talán az “erényem őrizője" pontosabb kifejezés lenne. És bár csodás filozófiai vitába bonyolódhatnánk az erény szó jelentéséről, ezt olyan értelemben használom, ahogy azt egy férfi (legfőképpen egy nadír férfi) használja egy nővel kapcsolatban. Úgy tudom, hogy néped a megerőszakolt nőt kardélre hányja, míg az erőszaktevőt pusztán száműzik. - A csiatce lány elhallgatott, és ismét lesütötte a szemét. Ez volt a leghosszabb beszéd, amit Talizmán eddig hallott tőle.

- Mérges vagy.

Zsuszáj meghajolt, és megrázta a fejét.

- Csupán melegem van, nagyuram. Attól tartok, hogy ettől lettem tapintatlan.

Talizmán feltornászta magát a tavacska partjára, odasétált a kipányvázott pónikhoz, majd a nyeregtáskából előhúzott egy tiszta inget és nadrágot. Amint felöltözött, visszatért a még mindig a parton ücsörgő nőhöz.

- A mai napot és éjszakát itt töltjük, és pihenünk. - A tavacska déli felére mutatott. - Ott van egy víz alatti párkány, és ott csak négy láb mély a tó, tehát nyugodtan megfürödhetsz. Hogy egyedül lehess, visszasétálok az ösvényre, és fát gyűjtök az éjszakai tábortűzhöz.

- Köszönöm, nagyúr - hajtott fejet Zsuszáj.

Talizmán felhúzta csizmáját, és egy üres vászonzsákot lendített a vállára. Lassú léptekkel visszaballagott az ösvényhez, majd a gerinc előtt megállt és szemügyre vette az alatta szétterülő sztyeppét. Más lovasoknak nyoma sem volt. A gerinc felett perzselő, pusztító hőség tombolt. Talizmán lassan elindult lefelé a domboldalon, és időnként megtorpant, hogy ágakat dobáljon a zsákba. Errefelé sivatagi fák és bokrok nőttek, gyökereik mélyen beágyazódtak a száraz földbe, és létüket a telente lehulló, néhány napon át tartó esőzéseknek köszönhették. Bőséges tűzifának valót talált, és hamarosan degeszre tömte a zsákot. Éppen elindult visszafelé, amikor meghallotta Zsuszáj kiáltását. Talizmán félrehajította a zsákot, és rohanni kezdett felfelé az ösvényen, majd átszelte a dombgerincet. A lány valahogy lecsúszott a párkányról, és most vadul csapkodott karjával, de feje máris eltűnt a vízfelszín alatt.

A nadír odarohant a tavacskához, és egy fejessel belevetette magát a vízbe. A felszín alatt kinyitotta a szemét, és észre is vette a még mindig csapkodó csiatce lányt, vagy húsz lábbal lejjebb. Zsuszáj szájából levegőbuborékok törtek felfelé. Talizmán lefelé bukott, megragadta a haját, és irányt váltva a felszín felé rúgta magát. Kezdetben egy jottányit sem emelkedett, amitől rátört a pánik. A lány túl nehéz volt, és ha túl sokáig maradnak idelenn, mindketten megfulladnak! Körülnézett és észrevette a víz alatti párkányt, ahonnan a csiatce lecsúszott: mindössze tízlábnyira volt tőle, bal kéz felé.

Közel van a felszín - gondolta magában a nadír. Zsuszáj holt teherként nehezedett rá, és Talizmán kezdett kifogyni a levegőből. De nem engedte el a lányt, hanem megújult erővel próbált úszni felfelé. A feje áttörte a vízfelszínt, mire hatalmasat kortyolt a levegőből, majd odahúzta a csiatcét a párkányhoz, és átlódította rajta. A lány arccal előre hemperedett a sekély vízbe. Talizmán felkecmergett a kiszögellésre, és amikor megvetette lábát a tömör sziklán, a vállára emelte Zsuszájt, és kimászott a tavacskából. A hasára fektette társát, lovagló ülésben rátelepedett, majd nyomkodni kezdte a hátát. Minden egyes lökésre víz bugyogott elő a lány szájából, amíg a csiatce váratlanul fel nem köhögött, majd hányni kezdett. Talizmán felállt, Zsuszáj pónijához futott, és leszedte róla a takaróját. Mire visszaért, társa már ült, a nadír pedig belecsavarta a takaróba.

- Haldokoltam - nyögte ki a csiatce.

- Igen, de most már ismét az élők sorában vagy.

Egy pillanatig a lány nem szólt semmit, majd felnézett rá.

- Szeretnék megtanulni úszni.

Talizmán elmosolyodott.

- Akkor megtanítalak... de nem ma.

A nap lenyugvóban volt, és máris hűvösebbre fordult az idő. Talizmán felállt, és hamarosan a fával megpakolt zsákkal tért vissza. Addigra Zsuszáj kék tunikát és nadrágot öltött, és éppen portól lepett utazóruháját mosta. A nadír a sziklafal egyik öblös beugrójában tüzet gyújtott az előző tűzrakás hamvain. A lány csatlakozott hozzá, és egy darabig némán üldögéltek a jóleső csöndben.

- Te is történelemtudós vagy, akár a nagyapád? - kérdezte a nadír.

- Nyolcéves korom óta segítek neki, és sokszor utaztam el vele különböző szent helyekre.

- Jártál Osikai szentélyénél?

- Igen, kétszer is. Egykor egy templom állt ott. Nagyapám úgy hiszi, hogy messze a legrégebbi épület egész Gothirban. Úgy mondják, hogy Osikait odavitték a völgyben vívott csata után. A felesége mellette volt, amikor meghalt: azóta nevezik a környéket Sul-szen Könnyei Völgyének. Egyes látogatók szerint még mindig lehet hallani a sírását, ha hideg téli éjszakákon a szentély közelében üldögél az ember. Te is hallottad a sírását, Talizmán nagyúr?

- Én még sosem jártam ott - vallotta be a harcos.

- Bocsáss meg, nagyuram - felelte a lány gyorsan, és meghajtotta fejét, majd behunyta szemét. - Attól tartok, hogy könnyelműen kiejtett szavaimmal megsértettelek.

- Nem történt semmi, Zsuszáj. Most viszont mesélj nekem a szentélyről! írd le, hogy néz ki!

A csiatce felpillantott.

- Három éve jártam ott utoljára. Tizennégy éves voltam akkor, és nagyapám akkor adta asszonynevemet, a Zsuszájt.

- Mi volt a gyermekneved?

- Voni, ami csiatce nyelven Csacsogó Patkányt jelent.

Talizmán kuncogott.

- A nadírban... is hasonló... a jelentése.

- Nadírul Szellentős Kecskét jelent - billentette meg a lány a fejét, és olyan káprázatos mosolyt villantott fel, hogy Talizmán úgy érezte, egy ököl találta el a két szeme közt. A férfi pislogott, és nagy levegőt vett. A mosoly előtt a lány szépsége fagyosnak és távolinak tetszett, így a nadírt nem aggasztotta, hogy vele kell utaznia. Na de most? Furcsamód úgy érezte, alig kap levegőt. Amikor megmentette a lányt a fulladásos haláltól, hidegen hagyta útitársa meztelensége - nem teljesen indokolatlanul. Most azonban aranyló bőrének emléke beragyogta elméjét, akárcsak csípőjének és hasának íve, vagy a kicsiny mellekhez képest nagy és sötét mellbimbók rajzolata. Arra riadt, hogy Zsuszáj szól hozzá. - Jól vagy, nagyuram?

- Igen - felelte nyersebben, mint ahogy szándékában állt. A nadír felállt, otthagyta az összezavarodott lányt, és az ösvényen felsétált a dombgerincre, ahol letelepedett egy sziklatömbre. A lány mosolya felderengett elméjében, teste pedig sóvárogott utána. Mintha egy varázslatot mondtak volna rá. Idegesen visszanézett a tűz felé, ahol Zsuszáj némán üldögélt.

Nem, a lány nem boszorkány - gondolta magában. - Nem,távolról sem az. - Egyszerűen ő volt a leggyönyörűbb lány, akivel Talizmán valaha is találkozott. És a becsület arra kötelezte, hogy elvigye őt egy másik férfinak.

Csorin-cü áldozathozatalról beszélt.

Talizmán most már tudta, hogy mit értett alatta...

* * * * *

Zsuszáj némán ücsörgött a tüzecskénél, és sokszínű takarót maga köré csavarta. Talizmán a közelben aludt - egyenletesen és mélyen vette a levegőt. Amikor az egyik póni megmozdult álmában, patája megcsikordult a kövön, mire Talizmán megrezzent, de nem ébredt fel. A lány lepillantott a fiú holdfényben fürdő arcára. Nem volt sem jóképű, sem csúnya.

Mégis vonzó vagy - gondolta magában a csiatce, és eszébe jutott a gyengéd mozdulat, amivel a nadír a válla köré csavarta a takarót, és a szemében látható aggodalom, amikor magához tért a rémisztő vízi élmény után. Zsuszáj a nagyapja társaságában eltöltött hét év alatt számos nadírral találkozott. Akadtak, akiket megkedvelt, és akadtak olyanok is, akiket utált. De mindannyian megrémítették, mert személyiségük felszínéhez közel mindegyikükben ott lappangott valami vadság, vérre és erőszakra szomjazó rettentő éhség. Talizmán azonban más volt. Erővel bírt, és olyan hatalommal, amit csak ritkán lehetett találni hasonló korú ifjakban. A lány érezte, hogy nem szereti sem a kegyetlenkedést, sem a vérontást.

Zsuszáj az utolsó fadarabot is a tűzre vetette. Az éjszaka nem volt hideg, de a tüzecske megnyugtatta.

Ki vagy te, Talizmán? - töprengett el magában. Talizmán nadír volt, ehhez nem fért kétség. És már elérte a férfivá érés korát is, de akkor miért nem viselt nadír nevet? Miért hívták Talizmánnak? És akkor még ott volt a beszéde is. A nadír nyelv torokhangú beszéd volt, számos hangot a torok hátsó felében képeztek, ami általában esetlenül hangzott, amikor a kerek szemű déliek lágyabb nyelvét beszélték. Talizmánnal azonban nem ez volt a helyzet: ő folyékonyan beszélt és jól artikulált. Zsuszáj számos hónapot töltött el a nadírok között, amikor nagyapja sokfelé utazgatott, és történelmi helyszíneket keresett fel. A nadírok durva nép volt, éppen olyan nyers és engesztelhetetlen, mint a sztyepp, amelyen éltek. A nőket félvállról vették, és kegyetlen bánásmódban részesültek. Zsuszáj hátradőlt, és elmerengett a nap történésein.

Amikor Talizmán levetkőzött, és fejest ugrott a tavacskába, a csiatce lány egyszerre háborodott fel, és érezte furcsán felkavarva magát. Még sosem látott meztelen férfit. A fiú bőre halványaranyban játszott, teste inas volt, akár egy farkasé. Hátát, fenekét és combjait fehér hegek szabdalták keresztül-kasul: korbácsolás nyomai. Bár a nadírok kegyetlenül bántak asszonyaikkal, ritkán korbácsolták meg gyermekeiket, és biztos, hogy sosem tették ezt olyan erővel, ami ilyen nyomokat hagyott volna Talizmán bőrén.

Nem is lehetett kérdéses, hogy Talizmán egy élő talány.

- Az Egyesítő egyik hadvezére lesz belőle - mondta neki a nagyapja. - Gondolkodó alkat, de egyben a tettek embere. Az efféle férfiak pedig ritkák. A nadírokra dicső napok virradnak, amikor olyan emberek élnek majd közöttük, mint ő.

Csorin-cü fanatizmusa megzavarta Zsuszájt.

- Ők nem a mi népünk, nagyapa. Miért törődnénk velük?

- Az eredetünk viszont ugyanaz, kicsim. De nem ez az egyetlen ok. A csiatce gazdag, büszke nép. Büszkék vagyunk egyedi sajátosságainkra és kultúránkra. Ezek a kerek szeműek valódi vademberek, és gonoszságuk messze túlszárnyalja képzelőerőnket. Mennyi idő telik bele, mielőtt tekintetüket Csiatce felé fordítják, és háborút, dögvészt, és hasonló ocsmányságokat zúdítanak szülőföldünkre? Az egyesített nadír nép képez majd falat a hódítók előtt.

- Sosem fognak egyesülni, mivel gyűlölik egymást.

- Az, aki eljön majd, a lila szemű ember, birtokolja majd mindazt a hatalmat, amivel össze tudja fogni őket, és amivel beforrasztja az évszázadok sebeit.

- Bocsássd meg értetlenkedésemet, nagyapa, de még mindig nem értem. Ha ő úgyis eljön, mert meg van írva a csillagokban, akkor miért kell annyi időt töltened kutatással, utazgatással és azzal, hogy sámánokkal találkozz? Nem lesz talán elég erős ahhoz, hogy hatalomra tegyen szert a te erőfeszítéseid nélkül?

A férfi elmosolyodott, és a lány kicsiny kezét sajátjába fogta.

- Talán elég erős lesz, Voni. Talán. Egy tenyérjós sokat tud mesélni az életedről, a múltadról és a jelenedről. De amikor a jövőbe néz, azt mondja majd: “Ez a kéz megmutatja, hogy minek kellene történnie, és megmutatja, hogy esetleg mi történhet." De sosem mondja azt, hogy: “Ez a kéz megmutatja, mi fog történni." Értek némileg a csillagjósláshoz, és tudom, hogy a lila szemű ember valahol odakint jár. De azt is tudom, hogy veszélyek lesnek rá Nem elég, hogy bír bátorsággal, hatalommal, karizmával, mert ellene hatalmas erők fenekednek. Az az ember létezik, Zsuszáj: egyetlen különleges ember a rengeteg között. Hatalomra kellene jutnia. Esetleg megváltoztathatja a világot. De meg is fogja? Lehet, hogy az ellenségei hamarabb bukkannak rá? Lehet, hogy egy betegség végez vele? Nem ülhetek tétlenül, várva, hogy mi lesz. A kutatásaim azt súgják nekem, hogy valamilyen úton-módon én leszek a az elkövetkezendő dráma elindítója, a szélfuvallat, amely életet ad a viharnak.

Így hát utazásaik és kutatásaik folytatódtak, és tovább keresték a lila szemű embert.

Majd eljött a nap, amikor az alattomos kis sámán, Noszta kán felkereste nagyapját gulgothiri házában. Zsuszáj első pillantásra megutálta: szinte tapintható gonoszság és rosszindulat lengte körül. A nadír több órát töltött el nagyapjával bezárkózva, és amikor elment, Csorin-cü csak akkor fedte fel a történtek valódi rémségét. Zsuszáj annyira megdöbbent, hogy az összes csiatce tanításról elfeledkezett, és nyíltan buktak elő belőle a szavak.

- Azt akarod, hogy feleségül menjek egy vademberhez, Nagyapa? Hogy koszban és mocsokban éljek egy olyan nép között, ahol a nőket még a kecskéknél is kevesebbre becsülik? Hogyan tehetted ezt?

Csorin-cü nem szólt semmit az udvariassági formák megszegése miatt, bár Zsuszáj látta, hogy fájnak a szavai, és csalódottság öntötte el kitörése láttán.

- A vadember, ahogy te hívod őt, különleges férfi. Noszta kán járt a Ködökben, én pedig tanulmányoztam az ábrákat, és rúnákat vetettem. Semmi kétség afelől, hogy létfontosságú szerepet játszol ebben a történetben. Nélküled az Egyesítő napjai nem jönnek el.

- Ez a ti álmotok, nem az enyém! Hogyan tehetted ezt velem?

- Kérlek, uralkodj magadon, unokám! Ez a szokatlan kitörés rettenetesen elkeserít. Nem a saját fejemből pattant ki az ötlet. Hadd mondjam el, Zsuszáj, hogy sokszor elkészítettem az ábrádat, és az mindig azt mutatta, hogy nagy emberhez mész férjhez. Te is tudod, hogy ez igaz. Ez a nagy ember pedig nem más lesz, mint az Egyesítő. A legcsekélyebb kétely nélkül tudom mindezt.

A hold és a csillagok alatt üldögélő Zsuszáj lepillantott Talizmánra.

- Miért nem lehetsz te az? - suttogta. A nadír sötét szeme kinyílt.

- Te szóltál?

A lány megborzongott.

- Sajnálom, hogy megzavartam álmodat.

A férfi a könyökére hengeredett, és látta, hogy a tűz még mindig ég. Visszagördült a hátára, és ismét elaludt.

Amikor a lány felébredt, látta, hogy Talizmán ráterítette a saját takaróját is. Felült, és megpillantotta a nem sokkal odébb, a sziklákon neki háttal, lótuszülésben üldögélő nadírt. Lelökte magáról a takarókat, és felállt. A nap már elhagyta a hegyek csúcsát, és egyre melegebb lett. Zsuszáj nyújtózkodott, majd az fiú felé indult. A férfi lehunyt szemmel, mellén keresztbefont kézzel, széttárt tenyérrel, hüvelykujjait összeérintve ült a sziklán. A lány nagyapja gyakran helyezkedett el így, amikor meditált, általában akkor, amikor valamilyen kérdésen rágódott. A csiatce lány némán leült szemközt a harcossal.

- Hol jársz most, Talizmán? - töprengett fennhangon. - Hová reppen nyughatatlan lelked?

* * * * *

Kisfiú volt még, aki sosem járt városban. Gyermekéveit a sztyeppéken töltötte, apja népének sátrai között szaladgált és játszott. Ötévesen tudta, hogyan kell ellátni a kecskéket, hogyan kell sajtot készíteni tejükből, miként kell kifeszíteni és lekaparni a lenyúzott állatbőrt. Hétévesen már megülte a kis pónikat, és értett az íjhoz. Tizenkét évesen azonban páncélba öltözött férfiak vitték el apjától, a sztyeppéken túlra, a tenger mellett álló kővárosba.

Ez volt Talizmán életében az első igazi, komoly megdöbbenés. Atyja, a legerősebb és legbátrabb nadír törzsfő, némán ült, amikor a páncélt viselő kerek szemű férfiak megérkeztek. Ez az ember, aki száz csatában harcolt, egy szót sem szólt, még csak nem is nézett fia szemébe. Egyedül Noszta kán lépett oda hozzá, és tette vézna kezét Talizmán vállára.

- Velük kell menned, Okaj. A törzs biztonsága függ ettől.

- Miért? Mi a Farkasfejű törzs vagyunk, erősebbek mindenkinél.

- Mert atyád ezt parancsolja.

A férfiak az egyik magas ló hátára emelték Okajt, és kezdetét vette a hosszú utazás. Nem minden nadír gyereket tanítottak meg a kerek szeműek nyelvének minden finomságára, de Talizmánnak volt érzéke a nyelvhez, és Noszta kán sok órán át tanítgatta az apró részletekre is. Így a kisfiú megértette a csillogó öltözetű katonákat. Azokon a gyerekeken tréfálkoztak, akiket összegyűjtöttek, és ganéjlurkóknak nevezték őket. Ezt leszámítva azonban nem bántak rosszul foglyaikkal. Huszonnégy napon át tartott az út, míg el nem értek egy lidércnyomásos helyre, amelyet a nadír gyerekek ámulattal és rettegéssel bámultak. Minden kőből épült, a kő elfedte a földet, és az ég felé tört: irdatlan falak, magas házak, keskeny közök húzódtak mindenfelé. Hatalmas embertömeg tekergett óriáskígyóként a piacokon, az utcákban, a sikátorokban és a főutakon.

Tizenhét nadír ifjoncot, különféle törzsfők fiait vitték Bodacas városába a nyár végén. Talizmán-Okaj emlékezett a város utcáin megtett útra, a nadírokra mutogató gyerekekre, akik rikácsolva vették őket üldözőbe, és ujjal mutogattak feléjük. A felnőttek is megálltak, és komor arccal nézték őket. A menet a város peremén álló, fallal övezett építménynél torpant meg, ahol a bronzból és vasból készült hatalmas kapuszárnyak lassan feltárultak. Okaj úgy érezte magát, mintha egy hatalmas, sötét fenevad szájába lovagolna be, és a félelemmel együtt epe tolult a torkába.

A kapun túl lapos, kövezett gyakorlótér terült el, ahol Okaj karddal, pajzzsal, lándzsával és íjjal gyakorlatozó ifjakat és idősebb fiúkat látott. Mindannyian karmazsinszín tunikát, sötét nadrágot, és térdig érő, csillogó barna bőrcsizmát viseltek. Amikor a nadír ifjak és kíséretük megérkezett, mindenki abbahagyta, amit éppen csinált.

Egy szőke hajú ifjú előlépett, még mindig kezében tartva gyakorlókardját.

- Úgy látom, megfelelő célpont lesztek a nyilainknak - szólt oda társainak, akik jóízűen nevettek a tréfán.

A nadíroknak megparancsolták, hogy szálljanak le a lóról, majd bekísérték őket a ötemeletes épületbe, és egy végeérhetetlennek tűnő lépcsőn át felterelték őket az ötödik szintre. Itt egy hosszú, dohos folyosón eljutottak egy hatalmas terembe, ahol fényesre csiszolt íróasztal mögött vaskos testű, villás szakállú harcos ült. Szeme kéken csillogott, szája széles és telt volt. Orrának jobb oldalától görbülő heg futott állkapcsáig. Alkarján is közelharcban szerzett forradások virítottak. A férfi felállt, amint a nadír ifjak beléptek.

- Álljatok két sorba! - parancsolt rájuk mély és jeges hangon. A fiúk csoszogva engedelmeskedtek. Okaj, aki az egyik legkisebb termetű volt közöttük, az első sorba került. - Ti most janicsárokként vagytok itt. Nem tudjátok, mit jelent ez, de majd én elmondom nektek. A király - éljen örökké! - briliáns tervet fundált ki a nadír potyázások feltartóztatására, mind a jelenben, mind a jövőben. Váltságként vagytok itt, hogy apáitok megtanulják, mi az illem. Azonban ennél többről van szó: az itt töltött évek során megtanuljátok tőlünk, miként legyetek civilizáltak, hogy mit diktál a jó modor, és hogyan kell helyesen viselkedni, megtanultok olvasni, érvelni, gondolkodni. Tanulni fogtok majd költészetet, irodalmat, matematikát és térképészetet. Megtanítunk benneteket a hadművészetre, a stratégiára, az utánpótlás és a parancsnoklás fontosságára. Rövidesen hadapródok lesztek, majd tisztek a nagy gothir seregben. - Ekkor felnézett, és mondandóját a nadírokat a terembe kísérő két tiszthez címezte: - Lépjetek le, és mossátok le magatokról az út porát! Van még némi mondandóm ezekhez a... hadapródokhoz.

Amikor a tisztek távoztak, és az ajtó becsukódott mögöttük, a harcos odalépett közvetlenül a fiúk elé, és Okaj fölé tornyosult.

- Amit az imént hallottatok, ti trágyaevő majmok, az a Bodacas Akadémia hivatalos köszöntése. Az én nevem Gargan. Larness ura vagyok, és sebeim zömét a nyomorúságos fajtátokkal vívott harcban kaptam. Életem nagy részében nadír mocskokat öltem. Titeket nem lehet tanítani, mert nem vagytok emberek: annyi esély van rá, mint arra, hogy egy kutya megtanul furulyázni. Ez az ostobaság egy szenilis vénember zagyva elejéből pattant ki, és ez a botorság majd vele együtt hal. De addig az áldott napig keményen dolgoztok, mivel az ostobákat, a lustákat korbács várja. Most pedig menjetek a földszintre, ahol egy hadapród vár rátok. Ő majd elvisz titeket a szállásmesterhez, aki tunikát és csizmát ad nektek.

Talizmán visszazuhant a jelenbe, amikor meghallotta, hogy Zsuszáj mögé lép. Kinyitotta a szemét, és elmosolyodott.

- Ma óvatosan kell utaznunk. Ezt a területet, ahogy nagyapád elmondta nekem, a noták egyik csoportja, a Hátcsapkodók lakják. Ha van rá mód, inkább elkerülöm őket.

- Tudod, miért hívják őket Hátcsapkodóknak? - kérdezte a lány.

- Kétlem, hogy filantrópiai tanulmányaikról kapták a nevüket - felelte és a pónik felé indult.

- Filantrópiai tanulmányok? - ismételte Zsuszáj. - Miféle nadír vagy te?

- Én vagyok a furulyázó kutya - válaszolta, és meghúzta a nyeregszíjat, majd felpattant a póni hátára.

A délelőtt java részét lóháton töltötték, és csak délben álltak meg egy vízmosásban, ahol kipányvázták a lovakat, és elköltötték hideg sültből és sajtból álló ebédjüket. Egyetlen lélekkel sem találkoztak, de Talizmán friss nyomokra bukkant, egyszer pedig szinte teljesen lágy lótrágyát is találtak.

- Három harcos jár előttünk.

- Ez kellemetlen hír, de nem lehet, hogy csak egyszerű utazókról van szó?

- Nem valószínű. Nincs náluk sok felszerelés, és meg sem próbálják álcázni nyomaikat. Ha lehet, elkerüljük őket.

- Nálam van két dobókés: egy-egy mindkét csizmámban, nagyuram - hajtott fejet a lány. - Értek is hozzájuk. Bár persze egy pillanatig sem kétlem, hogy egy hozzád hasonló harcosnak gondot okozna három nota megölése - tette hozzá sietve.

Talizmán megemésztette a hallottakat.

- Gondolkodom majd azon, amit mondtál, de remélem nem lesz szükség vérontásra. Előbb megpróbálom szép szóval meggyőzni őket. Egyetlenegyet sem akarok megölni.

Zsuszáj ismét meghajtotta a fejét.

- Biztosra veszem, nagyuram, hogy megfelelő tervet ötölsz ki.

Talizmán kihúzta a dugót a vizeskulacsból, és lenyelt egy kortyot, a langyos folyadékkal megöblögetve száját. Csorin-cü térképe szerint a legközelebbi vízlelőhely félnapi lovaglásra esett kelet felé: itt szándékozott tábort verni, bár felmerült benne, hogy esetleg a noták is hasonló módon gondolkodnak. Átnyújtotta a kulacsot Zsuszájnak, és megvárta, amíg a lány iszik. Azután odalépett a kipányvázott pónikhoz, benedvesített egy ruhadarabot, és kitörölte a port és a homokot az orrukból. Visszatért a lányhoz, és letelepedett mellé.

- Elfogadom az ajánlkozásodat, de tisztázzuk, hogy csak az én egyértelmű parancsomra használhatod a késeid. Jobbkezes vagy? - A lány bólintott. - Akkor a tőled bal kézre eső, legtávolabbi férfi lesz a célpontod. Ha találkozunk a notákkal, lopva kell előhúznod a késed. Várd meg a parancsot: a nevedet mondom, az lesz a jel.

- Megértettem, nagyuram.

- Van még valami, amit el kell rendeznünk. A csiatcék udvariassága legendás, és jól megy a selyemhuzatú székekhez, a roppant könyvtárakhoz és a tízezer éves civilizációkhoz. De ide nem való. Vesd ki a gondolataid körül a gyámolító és gyámolított képét! Éppen az imént ötlöttünk ki egy harci tervet, és jelen pillanatban két harcos utazik együtt az ellenség földjén. Örülnék, ha mostantól kevésbé hivatalosan beszélnél.

- Azt akarod, hogy ne szólítsalak nagyúrnak?

Talizmán a lány szemébe nézett, és érezte, hogy kiszárad a szája.

- Ezt a megtiszteltetést tartogasd a férjednek, Zsuszáj. Hívj csak Talizmánnak.

- Legyen úgy, ahogy parancsolod... Talizmán.

A délutáni nap perzselően sütött a sztyeppén, a pónik pedig lehajtott fejjel baktattak a távoli hegyek felé. Habár a vidék laposnak és elhagyatottnak tűnt, Talizmán tudta, hogy rengeteg vízmosást és horpadást rejt, és a három nota a több száz rejtekhely bármelyikében meglapulhat. A nadír ifjú összehúzta szemét, úgy pásztázta az izzó hőségtől remegő tájat, de nem látott semmit. Meglazította szablyáját a tokjában, és lovagolt tovább.

* * * * *

Gorkaj gyilkos és tolvaj volt. Általában - de nem minden esetben - ebben a sorrendben. A nap vadul tűzött le rá, de egyetlen verítékcsepp sem gyöngyözött ronda, lapos arcán. A másik két férfi széles karimájú szalmakalapot viselt, fejüket és nyakukat védve a könyörtelen hőségtől, de Gorkaj mit sem törődött a forrósággal, miközben újabb áldozatára várt. Egykor többre vágyott annál, hogy tolvaj legyen. Saját kecskenyájat és az északi hágók szívós csődöreitől származó remek pónikat szeretett volna. Gorkaj gyakran álmodozott arról a napról, amikor megengedhet magának egy második feleséget is, bár még az elsőt sem nyerte el. És akadtak olyan esték is, amikor képzelete szárnyra kelt, és látta magát, amint a meghívásnak eleget téve, helyet foglal a Vének között. Mostanra minden álma füstként oszlott szét, pusztán az emlék kesernyés utóíze maradt meg belőle.

Most már nota volt - vagyis törzsnélküli.

Miközben a perzselő napsütésben ült, és a sztyeppét bámulta, nem álmodozott semmiről. A táborban a metszett orrú ribanc elvárja majd, hogy néhány csecsebecsével kedveskedjen neki, mielőtt a kegyeiben részesítené.

- Mit gondolsz, letérnek az ösvényről? - kérdezte a mellette kuporgó Baski. A lovakat a vízmosás mélyén pányvázták ki, és a két férfi az összehajló szihdzsiszbokrok takarásában lapult. Gorkaj rápillantott a köpcös harcosra.

- Nem. Lassan lovagolnak, kímélik a pónijaikat.

- Akkor támadunk rájuk, ha meglátjuk őket?

- Szerinted könnyen elkapjuk majd a fickót? - kérdezett vissza Gorkaj.

Baski harákolt, és köpött egyet, majd megvonta a vállát.

- Csak egyetlen emberről beszélünk, mi meg hárman vagyunk.

- Hárman? Okosabban tennéd, ha Dzsungot kihagynád a számításodból.

- Dzsung már ölt korábban - felelte Baski. - Magam láttam.

Gorkaj megrázta a fejét.

- Igen, tudom, hogy ő egy gyilkos. De mi egy harcossal állunk szemben.

- Még nem is láttuk. Honnan tudod, hogy harcosról van szó?

Az idősebb férfi felguggolt.

- Az embernek nem kell ismernie a madarakat ahhoz, hogy meglássa a sólyomban a vadászt, a galambban a prédát. Érted? Az éles karmok, a veszedelmesen ívelt csőr, az erős és sebesen repítő szárnyak árulkodnak. Akárcsak az emberek. Ez a fickó óvatos, éber, elkerüli azokat a helyeket, ahol rajta lehet ütni, ami arra utal, hogy jártas a lesvetésben. Továbbá azt is tudja, hogy ellenséges területen jár, de mégis lovagol tovább. Ez bátorságról és magabiztosságról árulkodik. Csak semmi kapkodás, Baski! Előbb megfigyeljük, azután megöljük.

- Meghajlok a bölcsességed előtt, Gorkaj.

A hátuk mögött zaj támadt, mire Gorkaj azonnal megpördült, és meglátta a lejtőn leereszkedő Dzsungot.

- Lassan! - sziszegte oda. - Port kavarsz!

Dzsung hájas arca duzzogóra váltott.

- Olyan messziről ezt észre sem lehet venni. Úgy aggódsz, akár egy vénasszony.

Gorkaj elfordult a fiatalabb férfitól: tudta, nincs semmi értelme a további beszélgetésnek. Dzsungnak tehetsége volt ahhoz, hogy ostoba legyen, és szinte misztikus képességekkel tudta tagadni a gondolkodás minden formáját.

A lovasoknak még mindig nem volt jele, és Gorkaj pihenőt rendelt elméjének. Egykor a jövendő emberének, a jövő hangjának tartották. Mára ezek a napok elenyésztek, és a múlt porába vesztek. Amikor először száműzték, csak azt hitte, hogy balszerencsés, de mára - köszönhetően mit sem érő utólagos éleslátásának -, tudta, hogy nem erről volt szó. Türelmetlen volt, és túl gyorsan, túl magasra akart emelkedni. Ilyen az ifjak önteltsége. Túl okos volt ahhoz, hogy felismerje önnön ostobaságát.

Alig volt tizenhét, amikor részt vett a Farkasfejű törzs elleni portyában, és Gorkaj egymaga harminc pónit zsákmányolt. A hirtelen jött gazdagság nagyzolóvá tette. Akkor úgy tűnt, mintha a Kő és a Víz Istenei rámosolyognának. Visszatekintve már tudta, hogy az ajándékot méreggel hintették be. Ha két pónit zsákmányolt volna, azért kapott volna egy feleséget; ha tízet, azzal az előkelők közé emelkedik. De harminc túl sok volt egy ifjúnak, és minél többet hencegett vele, annál kevésbé kedvelték. Ezt nehéz volt megértenie egy fiatalembernek: a nyári napfordulókor esedékes összejövetelen ajánlatot tett Li-sinek, Lon-cen lányának. Öt pónit ajánlott! Senki nem ajánlott még öt pónit egy szűzért.

És elutasították! A szégyen emlékébe még most is belepirult. Mindenki előtt nyilvánosan megalázták, amikor Lon-cen egy olyan harcosnak adta a lányát, aki egyetlen pónit és hét takarót kínált mindössze.

Az éktelen haragra gerjedt Gorkaj ezt a megaláztatást addig dédelgette, amíg olyan erős gyűlölet nem lett belőle, hogy amikor eszébe ötlött egy terv megtépázott büszkesége helyreállítására, azt elképesztően briliáns és agyafúrt ötletnek tartotta. Elrabolta Li-sit, megerőszakolta, majd visszavitte az apjához.

- És most lássuk, hogy ki akarja Gorkaj távoztát! - mondta a vénembernek. Nadír szokás szerint többé senki sem vehette el a lányt. A nadír törvény úgy rendelkezett, hogy apja vagy Gorkajhoz adja Li-sit, vagy megöli a lányt, hogy így oszlassa el a családját ért szégyent.

Éjjel jöttek Gorkajért, és a tanács elé vonszolták a férfit. Ott szemtanúja lehetett a lány kivégzésének, akit saját apja fojtott meg, és hallhatta a Vének ítéletét, akik száműzték.

Az azóta elkövetett összes gyilkosság dacára még mindig őszinte megbánással gondolt vissza a lány halálára. Li-si egyáltalán nem állt ellen, helyette tekintetét Gorkajra szegezte, és addig nézte a férfit, amíg a fény kialudt a szemében, és szája tátva maradt. A bűntudat a gyilkossal maradt, kőként húzva le szívét.

- Ott vannak - suttogta Baski. Gorkaj elszakadt emlékeitől, és összehúzta a szemét. A távolban megpillantotta a férfit, aki nem sokkal a nő előtt lovagolt. Eddig még sosem jártak ilyen közel hozzájuk. Gorkaj erőltette a szemét, és alaposan szemügyre vette a férfit. A nyeregkápára erősítette íjat és tegezt látott, a fickó derekára pedig szablyát kötött. A férfi alig hatvanlábnyira járt a gyilkostól, amikor megrántotta a zablát. Fiatal ember volt, ami meglepte Gorkajt, aki az eddig mutatott ügyessége alapján egy harmincas éveiben járó veterán harcosra számított.

A nő felzárkózott az ifjú mellé, mire Gorkajnak leesett az álla. Hollófekete hajú és karcsú egzotikus szépséget látott, de igazából az döbbentette meg, hogy mennyire hasonlított a lányra, akit egykor annyira szeretett. Az istenek tényleg adnak neki még egy esélyt, hogy végre meglelje a boldogságot? Ekkor megcsikorduló acél zaja törte meg a csendet, Gorkaj pedig haragos pillantást lövellt Dzsungra, aki előrántotta kardját.

A lovas megfordította hátasát, és bal felé kanyarodott, majd a nővel együtt elvágtatott.

- Idióta! - horkant fel Gorkaj.

- Mi hárman vagyunk, lovagoljunk utánuk - noszogatta a nota vezért Baski.

- Szükségtelen. Az egyetlen vízforrás negyven mérföldes körzeten belül a Kall-tó. Ott megtaláljuk őket.

Talizmán a tűz mellett heverészett, amikor a három lovas megérkezett a táborukba, amelyet kétszáz yardra vertek fel a Kall-tótól. Valójában ez is egy kőfalú medence volt, amelyet a kőzetréteg alatti mély források tápláltak. A tavacska partján karcsú fák nőttek, és élénk színű virágok kapaszkodtak a vízpart puha agyagjába. Zsuszáj a víz mellett akart tábort ütni, de Talizmán elvetette az ötletet, így a sziklafal tövében raktak tüzet, ahonnan ráláthattak a vízre. A lány már elaludt a parázsló tűznél, amikor a lovasok megérkeztek, de Talizmán nagyon is ébren volt - meztelen pengéjét maga előtt a földre fektette. Mellette hevert vadászíja és a tegezből kivett, a földbe szúrt három nyílvessző.

A lovasok megállították hátasukat, és kölcsönösen szemügyre vették egymást a nadír ifjúval. Középen egy erős testalkatú, rövidre nyírt üstökű férfi lovagolt - haja V alakot formázott homloka fölött, és nyílhegyként ugrott előre. Jobbján egy parázsló szemű, alacsonyabb, karcsúbb lovas érkezett, balján pedig egy kövérkés arcú, szőrmeszegélyes vassisakot viselő alak ült.

A három férfi várt, de Talizmán nem mozdult, és szólni sem szólt. Végül a vezér leszállt a nyeregből.

- Magányos hely ez - szólalt meg nyugodt hanghordozás: mire Zsuszáj felébredt, és felült.

- Minden hely kopár pusztaság a magányos embernek - felelte Talizmán.

- Ezt hogy érted? - kérdezte a harcos, és intett társainak, hogy csatlakozzanak hozzá

- A Kő és a Víz földjén hol látják szívesen a notákat?

- Nem vagy túl barátságos - felelte a férfi, és lépett egyet előre. A másik kettő oldara mozdult, kezüket a kardmarkolaton nyugtatták.

Talizmán felállt, de nem vette fel a földről a szablyát, kezét pedig lazán az oldala mellett lógatta. A hold fényesen ragyogott a kis csoport felett. Zsuszáj fel akart állni, de Talizmán rászólt.

- Maradj, ahol vagy... Zsuszáj! Hamarosan minden elrendeződik.

- Nagyon bízol magadban - felelte a vezér, akinek haja V-t formázott elöl. - Csakhogy idegen földön jársz, és nem barátok között.

- Ez a föld nem idegen számomra - felelte Talizmán. - Ez nadír föld, amelyet a Kő és Víz Istenei uralnak. Én nadír vagyok, és ez a föld az enyém a jognál és a véremnél fogva. Ti vagytok itt az idegenek. Hát nem érzitek halálotok szagát a levegőben, a szélben? Hát nem érzitek az undort, amit a föld érez irányotokban? Noták! Ez a név úgy bűzlik, akár egy három napja döglött disznó.

A vezér elvörösödött.

- Szerinted mi választottuk ezt a titulust, te öntelt korcs? Szerinted mi akartunk így élni?

- Miért beszélgetsz vele? - horkant fel a kövérkés arcú fickó. - Végezzünk vele! - A férfi kardja kígyóként röppent elő bőrtokjából, és az alak meglódult. Talizmán jobbja felemelkedett, hátralendült, és a kés a nota jobb szemébe fúródott, egészen elefántcsontnyelű markolatáig. A harcos még futott két lépést, majd balra dőlt, és arccal előre a földre zuhant. A második harcos is megindult, de Zsuszáj kése szinte azonnal a nyakába vágódott. Vér öntötte el a nota torkát, aki fuldokolni kezdett, eldobta kardját, és kitépte a kést a sebből, majd döbbenten és hitetlenkedve meredt a keskeny pengére. Térdre rogyott, és szólni akart, de a vér karmazsinpermetben tört fel a szájából. Talizmán a lábával perdítette a levegőbe saját szablyáját, és ügyes mozdulattal kapta el.

- A halott barátod feltett egy kérdést - mondta a még mindig kábult vezérnek. - Én viszont szívesen meghallgatnám a válaszod. Miért beszélgetsz velem?

A férfi pislogott, majd váratlanul lerogyott a tűz mellé.

- Igazad van. Én is érzem az undort, és egyedül vagyok, de ez nem mindig volt így. Kilátástalan ez az egész.

- Melyik törzshöz tartoztál?

- Az Északi Szürkékhez.

Talizmán a tűzhöz lépett, és leült szemközt a férfival.

- Talizmánnak hívnak, és azért élek, hogy az Egyesítőt szolgáljam, akinek a napja már közel. Ha ismét nadír akarsz lenni, akkor kövess.

A férfi elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.

- Az Egyesítőt? A lila szemű hőst? Te hiszel a létezésében? És ha valóban él, akkor miért fogadna el engem?

- Elfogad - ha velem leszel.

- Tudod, hol van?

- Tudom, hogy mi az, ami elhozza őt közénk. Követni fogsz?

- Melyik törzsbe tartozol?

- A Farkasfejűbe. Mint ahogy te is, ha velem tartasz.

A férfi komoran meredt a tűzbe.

- Minden gondom a Farkasfejűekkel kezdődött. Talán ott is érnek véget. - Felnézett, és tekintete találkozott Talizmán sötét pillantásával. - Követlek. Miféle véresküt kívánsz?

- Semmilyet. Amit mondtál, legyen úgy! Hogy hívnak?

- Gorkajnak.

- Akkor őrködj, Gorkaj, mivel fáradt vagyok.

Ezzel Talizmán a földre tette szablyáját, magára húzta a takarót, és már aludt is.

* * * * *

Zsuszáj némán ült, miközben Talizmán elnyúlt mellette, fejét az alkarjára fektette, és szuszogása egyenletessé vált. A lány szinte el sem hitte, hogy ilyet tesz! Ideges pillantást vetett Gorkajra, és jól látta a zavart a férfi arcán. Nem sokkal ezelőtt ez a férfi és két társa azért lovagolt be a táborukba, hogy megölje őket. Mostanra ketten meghaltak, a harmadik pedig némán ücsörgött a tűz mellett. Gorkaj felállt, a lány pedig összerezzent, de a nadír harcos csak az egyik hullához ment, és kivonszolta a táborból, majd ugyanezt megtette a másik tetemmel is. Miután visszatért, leguggolt a csiatce mellett, és kinyújtotta a kezét. A lány lepillantott, és látta, hogy a nota tenyérében az ő elefántcsont markolatú dobókését tartja. Szó nélkül vette el, Gorkaj pedig felállt, és tűzifát gyűjtött, mielőtt leheveredett volna a tűz mellé. Zsuszáj nem érezte álmosnak magát, és meg volt győződve róla, hogy amint lehunyja szemét, ez a gyilkos átvágja Talizmán torkát, őt pedig megerőszakolja, majd megöli.

Az éj lassan ballagott a maga útján, de Gorkaj egyetlen mozdulattal nem próbált közelebb kerülni sem hozzá, sem az alvó nadírhoz. A férfi törökülésben, gondolataiba merülve üldögélt. Talizmán egyszer csak felnyögött álmában, és hirtelenül gothirul szólalt meg: “Soha!" - kiáltott fel.

A nota a lányra nézett, és tekintetük találkozott. Zsuszáj állta a pillantását, mire Gorkaj felállt, és intett, hogy sétáljanak egyet. Vissza sem nézve odaballagott a pónikhoz, majd letelepedett egy sziklatömbre. A lány egy ideig nem mozdult, majd végül késsel a kezében odasétált a férfihoz.

- Mesélj róla - kérte Gorkaj.

- Nagyon keveset tudok róla.

- Figyeltelek mindkettőtöket. Nem érintetted meg őt: viszonyotok nem bensőséges.

- Nem a férjem - felelte a lány fagyosan.

- Honnan jött? Ki ő?

- Talizmán a Farkasfejű törzsből.

- A Talizmán nem nadír név. Az életemet adtam a kezébe; mivel megérintette álmaimat és vágyaimat. De többet kell tudnom róla.

- Hidd el, Gorkaj, majdnem annyit tudsz róla, mint én. Az biztos, hogy erős, és nagyszerű álmokat álmodik.

- Merre tartunk?

- Sul-szen Könnyeinek Völgyébe, Osikai sírjához.

- Aha, szóval zarándokúton vagyunk. Legyen hát. - Felállt, és nagy levegőt vett. - Nekem is vannak álmaim, bár mára szinte mindet elfeledtem. - Habozott, majd ismét megszólalt. - Ne félj tőlem, Zsuszáj! Sosem ártanék neked. - A nota visszasétált a tűzhöz, és leült.

Kisvártatva Zsuszáj is beburkolózott takarójába.

A felkelő napot vastag felhő takarta el, és a lány felrezzent álmából. Elszánta magát, hogy nem alszik el, de valamikor az éjszaka folyamán álomba szenderült. Talizmán már fenn volt, és éppen Gorkajjal beszélgetett. A csiatce kinyitotta a zsákot, és újra megrakta a tüzet, elkészítve a sós kásából és szárított húsból álló reggelit. A két férfi némán evett, majd Gorkaj összeszedte a fatányérokat, és elmosta őket a tavacskánál. Ezt a munkát nők vagy szolgák végezték, és Zsuszáj tudta, hogy a nota így szilárdítja meg helyzetét a kis csapatban. A lány a tányérokat a vászonzsákba pakolta, és azt az egyik nyereg mögé kötözte. Gorkaj segített a lóra szállásban, majd a kezébe nyomta a másik két póni kantárját.

Talizmán lovagolt elöl, a nota pedig felzárkózott mellé.

- Hány nota portyázik errefelé? - kérdezte a nadír ifjú.

- Harminc - felelte Gorkaj. - Mi... ők Hátcsapkodónak hívják magukat.

- Én is így hallottam. Jártál már Osikai sírjánál?

- Háromszor voltam ott.

- Mesélj róla!

- A sír egyszerű, faragott szarkofág egy fehér kőépületben. Egykor gothir erőd volt, mára szent hely.

- Ki őrzi most?

Gorkaj vállat vont.

- Nehéz megmondani. Mindig legalább négy törzs harcosai táboroznak a közelben. Egy vak pap szokott üzeneteket küldözgetni a törzseknek, hogy éppen ki a soros. Ő mondja meg azt is, hogy mikor térhetnek vissza saját földjükre, és ilyenkor egy másik törzs harcosai foglalják el a helyüket. Nagy megtiszteltetés Osikai nyughelyének őrzése. Amikor utoljára ott jártam, a Zöld Majom törzse járőrözött a sír körül. Az Északi Szürkék, a Kőtigrisek, és a Fürge Pónik pedig a sorukra vártak.

- Mennyien vannak egy-egy csapatban?

- Negyvennél nincsenek többen.

A felhők kezdtek felszakadozni, és a nap lángoló fénnyel tört elő. Zsuszáj felemelte a nyeregkápára tett széles karimájú szalmakalapot, és felvette. A szállingózó portól a torka kiszáradt, de elfojtotta a késztetést, hogy igyon.

A három lovas megállás nélkül lovagolt egész nap.

Ötödik fejezet

A lázongások három napig tartottak: a legszegényebb részeken kezdődtek, és gyorsan terjedtek. A környező területekről katonákat kellett mozgósítani, és lovasság rohamozta meg a csőcseléket. A halottak száma egyre nőtt, és a jelentések szerint a harmadik nap végére már négyszázan vesztették életüket, és további százak sebesültek meg.

A játékokat felfüggesztették a felfordulás idejére, az atléták azt a tanácsot kapták, hogy ne hagyják el szállásukat, és a környéken katonák járőröztek. Amikor az est leszállt, Druss rosszkedvűen bámult ki az emeleti ablakon, és a nyugati negyed égő épületeiből az égre törő lángnyelveket nézte.

- Őrület - mondta a mellé lépő Siebennek.

- Majon azt mondta, hogy elkapták a számszeríjászt, és darabokra tépték.

- A gyilkolás mégis folyik tovább. Miért, költő?

- Te magad mondtad az imént: az őrület miatt. Az őrület és a kapzsiság miatt. Szinte mindenki Klayre fogadott, és most úgy érzik, elárulták őket. Három szerencsebarlangot teljesen felperzseltek. - A széles sugárúton egy lovascsapat ügetett végig, a lázongások irányába tartva.

- Mi hír Klayről? - kérdezte Druss.

- Semmi, de Majon azt mondta, hogy a bajnoknak számos orvos barátja van. Klay gazdag ember, megengedheti magának a legjobbakat is, Druss.

- Meghaltam volna - felelte Druss higgadtan. - Egy kés repült a szemem felé, és abban a pillanatban semmit sem tudtam tenni. Az ő keze viszont úgy mozdult, akár a villám, költő. Még sosem láttam ehhez foghatót. Egyszerűen lerántotta a levegőből a pengét. - A drenai megrázta a fejét. - Még mindig nem hiszem el. És pillanatokkal később egy gyáva féreg nyila a földre terítette. Soha többé nem fog járni, Sieben.

- Ne mond ezt, vén csataló! Nem vagy kirurgus.

- Tudom, hogy a gerince szétzúzódott. Már tucatnyi ilyen sebet láttam. Nem fog felépülni. Hacsak... - Elhallgatott.

- Hacsak?

Druss ellépett az ablaktól.

- Egy nadír sámán keresett fel... nem sokkal a harc előtt. Olyan mágikus ékkövekről beszélt, amelyek minden sebet begyógyítanak.

- Gondolom eladta neked a legendás gyémántbánya térképét is? - mosolyodott el Sieben.

- Kimegyek - közölte Csatabárdos. - Látnom kell Klayt.

- Kimész? Abba a káoszba? Ugyan már, Druss! Legalább reggelig várj!

A drenai megrázta a fejét.

- Akkor vigyél magaddal fegyvert - javasolta a poéta. - A lázongók még mindig vérre szomjaznak.

- Akkor jobb, ha messze elkerülnek - horkant fel Druss -, különben annyit ontok, hogy belefulladnak!

* * * * *

A környék elhagyatott volt, és a kapu tárva-nyitva állt. Druss megállt, és rámeredt a pázsiton heverő széttört szoborra. Úgy nézett ki, mintha kalapáccsal verték volna szét a lábát. A nyakánál átmetszették a szobrot, és a fej most a fűben hevert, kőszeme mit sem látva meredt a kapuban álló fekete szakállú harcosra.

A drenai körülpillantott: a virágágyásokat feldúlták, a szobor körüli gyepet sárrá túrták. Odasétált a nyitott bejárati ajtóhoz. Egyetlen szolga sem sietett az üdvözlésére, ahogy átment a házon a gyakorlótérre. Mindenütt néma csend fogadta. A homokkörökben nem küzdöttek ökölvívók, a szökőkút sem csobogott. Ekkor egy öregembert vett észre, aki egy vödör vizet cipelt: ő volt az a szolga, aki a kisfiúról gondoskodott.

- Hol vannak a többiek? - érdeklődött Druss.

- Elmentek. Mindenki elment.

- Mi van Klayjel?

- A déli negyed egyik ispotályába vitték. Azok a szemét fattyak!

Druss visszasétált a főépületbe. A díványokat és a székeket összetörték, a függönyöket letépték. Klay arcképét is szétszaggatták, és az egész hely bűzlött az állott vizelet szagától. Druss értetlenül csóválta a fejét.

- Miért tették ezt a lázongók? Azt hittem, hogy szerették Klayt.

Az öreg letette a vödröt, odahúzott egy széket, és belerogyott

- Ó, egén, persze, hogy szerették addig, amíg a háta szét nem roppant. Most már gyűlölik. Az emberek egész életükben kuporgatott pénzüket tették fel rá. Azután meghallották, hogy belekeveredett egy részegek közti verekedésbe, és minden fogadást töröltek. Mivel a pénzük odaveszett, ellene fordultak. Méghozzá állatok módjára fordultak ellene! Végtére is mindig értük győzött, és helyettük küzdött. Tudod - pillantott fel, és vénséges arca elsötétült a haragtól -, az ispotály, ahova vitték, a Klay által adományozott pénzből épült. Azok között, akik idejöttek, és ocsmányságokat kiabáltak róla, sokan voltak olyanok, akiknek ő segített a múltban. Nincs bennük egy szemernyi hála sem! A legrosszabb azonban Shonan volt.

- Klay edzője?

- Ugyan! - köpött ki az öregember. - Edző, idomár, tulajdonos? Hívd, aminek csak akarod, de én csak egy vérszívó élősködőnek nevezem. Klaynek mostanra vége... és ezzel a gazdagságának is. Shonan azt állítja, hogy még ez a ház is az övé. Úgy tűnik, Klaynek nincs semmije. Elhiszed ezt az egészet? A fattyú még azt a kocsist sem fizette ki, aki Klayt az ispotályba vitte. A gothir bajnok egy dénár nélkül hal meg. - Az öreg keserűen felnevetett. - Az egyik pillanatban még ő a nép hőse, akit mindenki szeret, mindenki ajnároz. Most pedig szegény, egyedül van, és nincs egy barátja sem. Az istenekre, ez aztán elgondolkodtató, nem igaz?!

- Ott vagy neki te - felelte Druss. - És ott vagyok én.

- Te? Te a drenai öklöző vagy, aki alig ismeri.

- De ismerem, és ez elég. El tudsz vinni hozzá?

- Örömmel teszem. Itt már végeztem. Összeszedem a batyumat, és találkozunk a bejáratnál.

Druss kisétált a ház előtti pázsitra. Vagy egy tucat atléta érkezett a kapun át, és hahotázásuk felgerjesztette a drenai dühét. A csoport közepén egy ékkövekkel kivert arany nyakláncot viselő kopasz férfi lépkedett. Megálltak a szobornál, és Csatabárdos hallotta, amint az egyik ifjú így szól:

- Shemakra, ez a szörnyűség több mint 3000 raqot ér! Most nem több egy halom szemétnél.

- Ami elmúlt, elmúlt - felelte Arany Nyaklánc.

- És most mihez kezdesz, Shonan? - kérdezte egy másik atléta.

A férfi vállat vont.

- Találok egy másik öklözőt. Ne feledjétek, hogy nem lesz könnyű, mivel Klay minden kétséget kizáróan nagyon tehetséges volt.

Az öreg lépett oda Drusshoz.

- Hát nem fakadsz könnyekre fájdalmuk láttán? Klay mindannyiukat támogatta. Látod azt a szőke ifjút? Klay kifizette a adósságait, amelyeket szerencsejátékkal halmozott fel. Mindez alig egy hete történt. Valamivel több, mint ezer raqot fizetet és így köszönik meg neki!

- Egén, ocsmány egy banda. - Druss odasétált Shonanhoz. A férfi rávigyorgott a drenaira.

- Így buknak el a hatalmasok - mutatott rá az edző a ledöntött szoborra.

- És a nem annyira hatalmasok - felelte Druss, és ökle belevágott az edző arcába, ledöntve azt lábáról. Több atléta a drenai felé lódult, de Csatabárdos csak rájuk nézett, mire azok azonnal visszahőköltek, és lassan mindannyian elhátráltak, Druss pedig a leterített Shonanhoz lépett. A férfi két középső foga kitört, az állkapcsa is törötten fityegett. Az Ezüst Gyilkos letépte róla az arany nyakláncot, és az öregnek dobta. - Ez elég lesz egy-két számla kifizetésére az ispotályban.

- Elég bizony - bólintott a vénember. Az atléták még mindig a közelben ácsorogtak, Druss pedig rámutatott a hosszú szőke hajú ifjúra.

- Amikor ez a gané magához tér, megmondod neki, hogy Druss ismét meg fogja találni. Mondd meg neki azt is, hogy elvárom, gondoskodjék Klayról. Elvárom, hogy a gothir visszakerüljön saját házába, visszakapja saját szolgáit, és elég pénzt ahhoz, hogy kifizethesse őket. Ha ez a trágyakupac nem teszi meg, visszajövök, és megölöm. És azután téged is megtalállak, és letépem a csinos arcocskádat a koponyád többi részéről. - Az ifjú bólintott, mire Druss a többiek felé fordult. - Mindannyiótokat megjegyeztelek, férgek. Ha rájövök, hogy Klay bármiben is hiányt szenved, mindegyikőtöket felkeresem. Hogy ne essen tévedés, most mondom: ha Klayt egyetlen parányi méltánytalanság éri, mindannyian meghaltok. Druss vagyok, és ezt tekintsétek ígéretnek.

Ezzel a drenai, az öregemberrel az oldalán otthagyta őket.

- Az én nevem Carnol - vigyorgott rá szélesen a szolga. - És nagyon örülök, hogy újra találkoztunk!

Együtt sétáltak végig a lázongástól feldúlt városon. Imitt-amott tetemek hevertek az út mellett, és a szél az égő épületek bűzét sodorta feléjük.

Az ispotály a legszegényebb negyed közepén állt, fehér falai élesen elütöttek a környező nyomorúságos épületektől. A lázongás a közelben kezdődött, de azóta más helyszínekre tevődött át. Egy idős pap megmutatta nekik Klay szobáját: a kicsi és tiszta helyiségben egyetlen priccs állt az ablak alatt. A gothir bajnok aludt, amikor a látogatók beléptek, és a pap két széket hozott nekik. Az ökölvívó felriadt, amikor Druss leült.

- Hogy érzed magad? - kérdezte a drenai.

- Voltam már jobban is - felelte Klay, és kipréselt egy mosolyt. Egykor lesült arca szürkére sápadt, szeme beesett, és kék karikák húzódtak alatta.

Druss megfogta az öklöző kezét.

- Egy nadír sámán mesélt egy helyről keleten, ahol minden sebet begyógyító mágikus ékkövek vannak. Holnap indulok, és ha léteznek, megtalálom és elhozom őket neked. Érted, amit mondok?

- Igen - felelte Klay csüggedten. - Varázslatos drágakövek, amelyek meggyógyítanak...

- Ne add fel a reményt! - kérte Druss.

- A reménynek itt nincs helye, barátom. Ez egy ispotály, ahova meghalni jövünk. Ez az épület tele van emberekkel, akik mind a halált várják: egyesek rákosak, másokkal tüdővizenyő végez, de vannak olyanok is, akiket olyan kór emészt, amelynek még neve sincs. Feleségek, férjek, gyerekek vannak itt. Ha léteznek ezek a drágakövek, mások jobban rászorulnak, mint én. De azért jólesnek a szavaid.

- Ezek nem csak szavak, Klay. Holnap indulok. Ígérd meg, hogy küzdeni fogsz az életedért, amíg vissza nem térek.

- Én mindig küzdök, Druss: ez adottságom. Azt mondod, keletre? Az ott a nadírok földjének szíve: csak úgy hemzsegnek ott a tolvajok, rablók és gyilkosok. Nem akarsz te találkozni azokkal!

Druss kuncogott.

- Bízz bennem, cimbora! Ők azok, akik nem akarnak találkozni velem!

* * * * *

Garen-cen lebámult a balzsamozó testére: arca eltorzult halálában, megdermedt sikoly közben, szeme tágra nyílva meredt a semmibe. A vér már nem folyt számos sebéből, és eltört ujjai sem remegtek többé.

- Kemény fickó volt - közölte a kínzómester.

Garen-cen ügyet se vetett rá. A balzsamozótól kicsikart értesülés közel sem volt teljes: valamit még sikerült visszatartania. A csiatce a halott arcába nézett.

Pontosan tudod, hol van - gondolta magában. Csorin-cü hosszú évek munkájával összerakosgatta, hogy milyen utat követett az a renegát sámán, aki ellopta Alchazzar Szemét. A férfira végül a Hold-hegységben bukkantak rá, és ott végeztek vele. A Szemnek azonban nyoma sem volt. Bárhol elrejthette ugyan, de számos történés utalt arra, hogy Démonölő Osikai szentélyében (vagy a közelében) dugta el. Az a hír járta, hogy csodálatos gyógyulások történtek itt: több vak visszanyerte látását, egy béna ismét tudott járni. Önmagukban persze ezek a csodák még nem jelentettek semmit. A hősök és próféták sírjairól mindig is keringtek efféle hírek, és mivel Garen-cen is csiatce volt, jól ismerte a hisztéria szülte bénaság vagy vakság természetét. De ez volt az egyetlen nyom, ami a drágakövek hollétére utalt. A kérdés azonban továbbra is kérdés maradt, mivel a sírt már legalább háromszor tűvé tették a Szem után. De egyetlen elrejtett ékkőre sem bukkantak.

- Takarítsd el! - utasította Garen-cen a kínzómestert, mire a férfi bólintott. Az egyetem öt aranypénzt fizetett minden egyes friss hulláért, bár ez olyan siralmas állapotban volt, hogy valószínűleg csak hármat adnak érte.

A csiatce miniszter felemelte hosszú bársonyköntöse szegélyét, és kisétált a kamrából. Talán csak leveleket markolok a szélben? - töprengett magában. - Küldhetek csapatokat Sul-szen Könnyeinek Völgyébe, reménykedve a sikerben?

Miután visszatért saját szobájába, megszabadította elméjét a gondoktól, és átböngészte az aznapi jelentéseket. Titkos találkozóra került sor Borvan szenátor házában, az Angolna utca egyik kocsmájában kihallgattak valakit, aki az istenkirályt bírálta, Klay, az öklöző házánál verekedés tört ki. A Druss néven megakadt a szeme, és eszébe jutott a félelmetes drenai harcos. Olvasott tovább, átfutotta a jelentéseket, és közben jegyzetelt. Druss neve még egyszer előkerült: a délelőtt folyamán felkereste Klayt az ispotályban. Garen-cen pislogott párat, amikor elolvasta a rövidke feljegyzést. A szóban forgó személy gyógyító ékkövekre utalt, amelyeket majd elhoz az öklözőnek... Garen-cen felkapott egy apró ezüstcsengőt, és kétszer megrázta. Egy szolga lépett be, és hajolt meg.

Egy órával később az értesülést közlő férfi idegesen toporgott a miniszter íróasztala előtt.

- Mondj el mindent, amit hallottál! Minden egyes szót. Ne hagyj ki semmit! - parancsolt rá a csiatce. A férfi engedelmeskedett. Garen-cen ezután elbocsátotta, odasétált az ablakhoz, és elnézett a tornyok, meg a háztetők irányába. Egy nadír sámán beszélt Drussnak a drágakövekről, és a drenai hamarosan keletnek indul. Márpedig Suhszen Könnyeinek Völgye szintén keletre fekszik. Csorin-cü lánya pedig keletnek lovagolt Talizmánnal, a nadír harcossal.

Ismét megrázta a csengettyűt.

- Menj el Larness nagyúrhoz, és mondd meg neki, hogy még ma találkoznunk kell! - utasította a szolgát. - Egyben készítess egy utasítást, amely elrendeli a drenai öklöző, Druss letartóztatását!

- Igen, nagyúr. Mi legyen ellene a vád?

- Egy gothir polgár megtámadása, ami annak halálához vezetett.

A szolga láthatóan meghökkent.

- De nagyuram, Shonan nem halt meg, csupán elvesztette néhány fogát. - Garen-cen táskás szeme rátapadt a férfira, mire az ember elvörösödött. - Gondoskodom róla, nagyuram. Kérlek, bocsáss meg nekem!

* * * * *

Az alku elérte csúcspontját, és Költő Sieben megacélozta magát, készen a végső döfésre. A lókupec udvariasságát előbb udvarias közöny váltotta fel, majd ingerültség, most pedig csodálatosan tettetett harag.

- Számodra ez nyilván csak egy lónak tűnik, de számomra Ganael családtag - veregette meg az acélderes marját a kupec. - Imádjuk ezt a paripát. Nemzőatyja bajnok volt, anyja pedig sebesen száguldott, akár a keleti szél. Bátor és hűséges állat ez. És te megsértenél azzal, hogy annyit kínálsz érte, amennyit egy pókos gebéért szoktak ígérni?

Sieben felöltötte komolyságát, és tekintete nem eresztette a szürke szemű férfi pillantását.

- Nem mondom azt, hogy nem igaz, amit erről a... heréltről mondasz. És ha öt évvel fiatalabb lenne, kísértésbe esnék, hogy rászánjak még néhány ezüstöt. De ez a ló nem ér többet annál, mint amennyit kínáltam érte.

- Akkor az üzleteléssel végeztünk! - csattant fel a kereskedő. - Számos nemes él Gulgothirban, aki a kétszeresét is megfizetné annak, amennyit tőled kértem. És ezt a különlegesen olcsó árat csak azért kínáltam fel neked, mert kedvellek, és érzem, hogy Ganael is szível.

Sieben az acélderes felé fordult, és belenézett a szemébe.

- Alattomos a pillantása - jelentette ki.

- Tüzes jószág ez - hadarta a kupec. - Akárcsak én, ő sem szenvedheti a bolondokat. Viszont nem ismeri a félelmet és erős. A sztyeppére tartasz, és ott olyan lóra lesz szükséged, amely elég edzett ahhoz, hogy lefussa a nadírok dombi pónijait. Az égre esküszöm, ő képes rá!

- Harminc túl sok érte. Lehet, hogy Ganael erős, de az öregkor határán jár már.

- Ez badarság. Nincs több kilencnél... - Ahogy a férfi kimondta a szavakat, Sieben kérdően felvonta szemöldökét. -...nos, talán közelebb áll a tízhez vagy a tizenegyhez. De a szolgálatban eltöltött esztendők még így sem hagytak nyomot rajta. A lábai izmosak, és a patái sem repedeztek meg. Ráadásul a sztyeppi útra külön újrapatkoltatom. Mit szólsz ehhez?

- Remekül hangzik... huszonkét ezüstért.

- Az istenekre,- csak azért jöttél ide, hogy sértegess, ember? Ma reggel felébredtél, és azt gondoltad, hogy: “Azzal töltöm a mai napot, hogy egy becsületes gothir üzletembert a szívroham szélére juttatok?" Huszonhét.

- Huszonöt, és még megtoldod a legtávolabbi bokszban álló vén kancával, meg két nyereggel.

A kupec sarkon pördült.

- A kancával? Megtoldom? Megpróbálsz a tönk szélére juttatni? A kanca a legkiválóbb vérvonalból származik. Ő egy...

- ...családtag - szólt közbe Sieben fanyar mosollyal. - Látom, hogy erős, de ennél fontosabb, hogy öreg és megbízható. A barátom nem lovas alkat, és szerintem illik is hozzá. Úgysem akadna rá vevő, hacsak nem börtönkosztként vagy enyvként. Annak a hátasnak az értéke másfél ezüst.

A kupec sovány arcvonásai elernyedtek, és a férfi megrángatta hegyes szakállát.

- Micsoda véletlen, hogy éppen van két régi nyergem: mindkettő csodálatos alkotás, zsákokkal és kulaccsal. De mindegyik darab ára egy ezüst - ennél olcsóbban nem adhatom. Huszonhét, és megegyeztünk. Túl meleg van, hogy tovább alkudozzunk.

- Áll az alku - bólintott rá Sieben. - De azt akarom, hogy mindkét állatot patkoltasd újra, és három órán belül hozd el hozzám. - Az erszényéből kihalászott két ezüstöt, majd átnyújtotta a férfinak. - A teljes összeget az átadáskor kapod meg.

Miután a költő megadta a kupecnek a címét, elindult a piac felé, amely szinte teljesen elhagyatott volt, ami ékesen tanúskodott az előző éjjel itt dühöngő lázongásról.

Az egyik füsttől fekete épület kapualjából fiatal szajha lépett hozzá.

- Örömökre vágysz, nagyúr? - kérdezte a nő. Sieben rápillantott: az ifjú és bájos arcban a szempár megfáradtan és üresen tekintett a világba.

- Mennyi?

- Egy hozzád hasonló nemesembernek csupán negyed ezüst, nagyúr. Ha ágyat is akarsz, akkor fél.

- És ezért örömet szerzel nekem?

- Több órányi örömet - fogadkozott a nő. Sieben megfogta a kezét, és látta, hogy a szajha ujjai tiszták, akárcsak az olcsó ruha, amelyet viselt.

- Mutasd hát.

Két órával később tért vissza a Szállások Házába. Majon a távolabbi ablaknál üldögélt, és éppen a másnapi temetésen mondandó beszédén dolgozott. Felpillantott, amikor Sieben belépett, és letette a lúdtollat.

- Beszélnünk kell - kezdte, és intett a költőnek, hogy csatlakozzon hozzá.

A költő fáradt volt, és máris megbánta reggeli döntését, hogy Druss-szal tart. Leült az egyik bélelt díványra, és öntött magának egy kupa vizezett bort.

- Gyorsan végezzünk, nagykövet, mert szükségem van egy órányi alvásra, mielőtt lóra szállok.

- Na igen, a lóra szállás. Ez nem tűnik helyesnek, poéta. A királynő temetése holnap lesz, és Druss az egyik díszvendég. Ha most elmegy, az a legnagyobb sértések egyike. Főleg a lázongások után, amelyek végtére is miatta törtek ki. Nem várhatnátok legalább néhány napot?

Sieben megcsóválta a fejét.

- Attól tartok, itt valami olyasmivel állunk szemben, amit nem értesz, nagykövet. Druss becsületbeli adósságnak tekinti ezt az egészet.

- Ne akarj megsérteni, költő! Nagyon is jól ismerem a fogalmat. De Druss nem kérte ennek az embernek a segítségét, így semmiképpen sem felelős a sérüléséért. Nem tartozik neki semmivel.

- Elképesztő, ahogy tökéletesen alátámasztod a mondandómat. Én becsületről beszélek, te pedig adás-vételről. Figyelj ide... egy ember megbénult, amikor Drussnak próbált segíteni. Most haldoklik, és nem várhatunk tovább. A felcser azt mondta Drussnak, hogy Klay életéből talán még egy hónap van hátra. Ezért indulunk azonnal, ahogy a lovakat meghozták.

- De hát ez az egész értelmetlenség! - fakadt ki Majon. -A nadírok völgyében rejtegetett varázslatos ékkövek! Akad olyan értelmes ember, aki egyáltalán eltöpreng egy ilyen... színes mesén? Magam is utánanéztem a területnek, ahova menni akartok. Rengeteg törzs portyázik arrafelé. Egyetlen karaván sem halad át arra, legfeljebb erős őrizet alatt. A Hátcsapkodók néven ismert haramiák is arrafelé kószálnak. Na, ez hogy tetszik? Tudod, honnan kapták a nevüket? Eltörik foglyaik gerincét alul, és otthagyják őket a sztyeppén, farkasok prédájául.

Sieben felhajtotta borát, és remélte, hogy arcára nem ül ki a rettegés, ami elöntötte.

- Meghallgattam az érveidet, nagykövet.

- Igazából miért csinálja ezt?

- Már megmondtam neked. Druss adósa a férfinak... és a tűzön is átsétálna, hogy megfizesse azt.

Amikor Sieben felállt, Majon is így tett.

- Miért mész vele? Ő nem a legfényesebb elme, és megértem... bár éppen csak... egyszerű világszemléletét. De te? Neked megvan a magadhoz való eszed, és ritka intelligenciával bírsz. Hát nem látod, hogy mennyire hiábavaló ez a kaland?

- De igen - ismerte be Sieben. - És elszomorít, hogy látom, mivel ez csupán azt a rettenetes hiányosságot emeli ki, amit te intelligenciának hívsz.

* * * * *

Sieben, miután visszatért szobájába, megfürdött, majd elnyújtózott ágyán. A szajha által ígért örömök illékonynak, rövid életűnek bizonyultak. Akárcsak azok az örömök, amelyeket Sieben az életében hajszolt. A vágyat halvány szomorúság váltotta fel, mindazért, amit elszalasztott. A legvégső élmény, akárcsak az igazi nő mítosza, mindvégig elérhetetlen maradt.

Miért tartasz vele?

Sieben utált veszélybe kerülni, és megborzongott a rátörő félelemtől. Viszont Druss - minden hibája dacára -, teljes életet élt minden légvétele pillanatában. Sieben sosem érezte olyan elevennek magát, mint amikor Csatabárdossal tartott az elrabolt Rowena felkutatására, amikor a viharba került Vihargyermeket uszadékfaként dobálták és hajigálták a hullámok, vagy amikor olyan csatákba és háborúkba keveredett, ahol a haláltól csak egy szívdobbanás választotta el.

Dicsőségesen tértek meg Drenanba, ahol Sieben megalkotta eposzát, a Legendás Drusst. Jelenleg ezt a regét adták elő a leggyakrabban Drenaiban, és vagy tucatnyi nyelvre lefordították. A hírnév gazdagságot, a gazdagság pedig nőket hozott, és Sieben megdöbbentő gyorsasággal tért vissza a henye fényűzéssel töltött életbe. A poéta felsóhajtott, és felkelt. A szolgák már kikészítették a ruháit: a halványkék gyapjúinget és a vajszínű, puha, térdig érő lovaglócsizmát. Buggyos ujjú inge kék selyemből készült, csuklórészét felhasították, hogy látszódjon a gyöngyházszínű selyembélés. Királykék pelerin tette teljessé az öltözéket, amelynek nyakát finom szemű aranylánc fogta össze. Amikor végzett az öltözködéssel, az egészalakos tükör elé állt, és átvetette vállán a kardszíját. A szíjon négy fekete tok kapott helyet, mindegyikben elefántcsontnyelű dobókések sorakoztak.

Miért mész vele? Milyen remek lenne csak annyit mondani: “Mert ő a barátom." Sieben remélte, hogy legalább az igazságnak egy morzsája benne van ebben a mondatban. A valóság azonban teljesen más volt, és ezt hangosan ki is mondta:

- Azért megyek vele, hogy érezzem, élek.

* * * * *

- Vettem két lovat: egy remek telivért magamnak és egy igavonó hátast neked - közölte Sieben. - Mivel olyan kecsesen lovagolsz, akár egy zsák répa, gondoltam, éppen megfelel.

Druss nem törődött barátja csúfolódásával.

- Honnan szerezted ezeket a jópofa késeket? - kérdezte, és rábökött a díszes bőr kardszíjra, amelyet Sieben hanyagul a vállán átvetve viselt.

- Jópofa? Ezek csodásan kiegyensúlyozott, halálos fegyverek. - Sieben előhúzta az egyiket a tokból. A penge rombusz alakot formázott, és borotvaéles volt. - Gyakoroltam velük, mielőtt megvettem őket. Tíz lépésről egy legyet is eltalálok velük.

- Az még kapóra jöhet - morogta Druss. - Úgy értesültem, hogy a nadír legyek nagyon vérszomjasak.

- Ó, igen, a régi tréfák a legjobbak - dünnyögte Sieben. - De ez éppen csak áttántorgott a küszöbön.

Druss gondosan megpakolta szárított húsból, gyümölcsből, sóból, és cukorból álló ellátmánnyal a nyeregtáskáját.

- Majon nem ujjong az örömtől, hogy elmegyünk - mondta Sieben. - A királynő temetése holnap lesz, és attól tart, hogy a király sértésnek tekinti majd, hogy nem leszünk jelen szeretett hitvese búcsúztatásán.

- Összecsomagoltál már? - kérdezte Druss, és a vállára lendítette a nyeregtáskát.

- A szolgám már pakol - felelte a költő. - Utálom ezeket a táskákat, mivel összegyűrik a selymet. Egyetlen ing vagy tunika sem néz ki jól, ha ezekből a rémségekből húzza elő az ember.

Druss elkeseredetten csóválta a fejét.

- Selyemingeket hozol magaddal a sztyeppére? Szerinted a nadírok között mennyi divatbolond akad?

Sieben kuncogott.

- Amint meglátnak, azt hiszik majd, isten vagyok!

Druss a másik falhoz lépett, és felemelte csatabárdját, Snagát. Sieben rámeredt a lenyűgöző fegyverre, az ezüstösen sillogó, pillangószárnyat formázó acélfejekre, és az ezüstrúnákkal ékesített fekete nyélre.

- Utálom - közölte szívből jövően.

Druss kisétált a szobájukból, belépett a nappaliba, majd az előcsarnok felé vette az irányt. Majon éppen a Királyi Gárda három, tagjával, az ezüst mellvértet és fekete köpenyt viselő sudár férfiakkal beszélgetett ott:

- Ó, Druss - kezdte negédesen -, ezek az urak szeretnék, ha velük tartanál a Vizsgálódás Palotájába. Nyilvánvalóan tévedésről van szó, de feltennének neked néhány kérdést.

- Miről?

Majon megköszörülte a torkát, és idegesen végigsimított gondosan fésült ezüstös haján.

- Úgy tűnik, hogy Klay, az öklöző házánál verekedésre került sor, amiben egy Shonan nevezetű illető életét vesztette.

Druss a földre tette Snagát, a nyeregtáskát pedig ledobta a válláról.

- Meghalt? Egy szájbavágástól? Ugyan! Ezt nem hiszem! Amikor otthagytam, még élt.

- Velünk jössz! - mondta az egyik gárdista, és előrelépett.

- Az a legjobb, ha nem ellenkezel - mondta Majon csitítóan. - Biztosra veszem, hogy tudunk...

- Eleget beszéltél, drenai - mondta a gárdista. - Ezt az embert gyilkosságért körözik, és mi most elvisszük. - Az övéről leakasztott egy béklyót, mire Druss szeme összeszűkült.

- Szerintem hibát követ el, tiszt úr - szólalt meg az ekkor érkező Sieben, de már elkésett, mert a gárdista előrelépett: egyenesen bele Druss jobb öklébe, amely az állán csattant. A tiszt jobbra dőlt, és a feje akkorát koppant a falon, hogy még fehér lófarkas sisakja is leesett. A másik két gárdista azonnal Csatabárdosra rontott. Druss az elsőt egy balhoroggal, a másodikat pedig egy jobbkezes felütéssel terítette le.

Az egyik férfi még felnyögött, majd minden elcsendesedett. Majon remegő hangon szólalt meg:

- Mit tettél? Nem támadhatod meg a királyi gárdistákat!

- Épp az imént tettem meg. Készen vagy már, poéta?

- Kész vagyok. Hozom a zsákomat, és most azt hiszem az lesz a legjobb, ha a lehető leggyorsabban elhagyjuk a várost.

Majon az egyik párnázott székbe rogyott.

- Mit mondok nekik, ha majd... felébrednek?

- Azt javaslom, tarts nekik előadást a diplomácia előnyeiről az erőszakkal szemben - felelte Sieben, és kedvesen vállon veregette Majont, majd elrohant a szállásukra, hogy összeszedje a cókmókját.

A lovakat hátul, az istállóban kötötték ki. Druss felerősítette nyeregtáskáit, majd esetlenül nyeregbe szállt. A kanca tizenhat marok magas volt, és bár lapos volt a háta, erős jószágnak tűnt. Sieben hátasa hasonló termetű volt, de ahogy azt Drussnak mondta, valódi telivér volt, egy acélszürke és karcsú paripa.

Sieben nyeregbe lendült, és előrelovagolt, ráfordulva a főutcára.

- Rettenetesen keményen üthetted meg azt a Shonant, vén csataló.

- Nem elég keményen, hogy meghaljon - felelte Druss, és megingott, de még sikerült elkapnia a nyeregkápát.

- A comboddal szorítsd, ne a lábszáraddal! - tanácsolta a poéta.

- Sosem szerettem lovagolni. Ostobán érzem magam, ahogy itt kuporgok.

Számos lovas tartott a keleti kapu felé, és Druss, meg Sieben hamarosan egy hosszú sorban találták magukat, amely a keskeny utcákon kanyargott végig. A kapunál a katonák minden lovast kikérdeztek, amitől a költő egyre idegesebb lett.

- Nem kereshetnek máris, nem igaz? - kérdezte Drusst, aki erre csak vállat vont.

Lassan haladtak, de végül odaértek a kapuhoz. Az egyik őr előlépett.

- Iratokat.

- Drenaiak vagyunk - válaszolta Sieben. - Csak kilovagolunk egy kicsit.

- A kilépési őrtiszt által aláírt iratok nélkül aligha - felelte az őr, és Sieben látta, hogy Druss izmai megfeszülnek. A poéta gyorsan erszényébe nyúlt, és előhúzott egy kis ezüstpénzt, majd előrehajolt, és a katona kezébe nyomta.

- Az ember úgy érzi magát a városban, mintha börtönben lenne - villantott fel egy ragyogó mosolyt Sieben. – Egyórányi lovaglás a nyílt vidéken elég ahhoz, hogy az elme megkönnyebbüljön.

Az őr zsebre vágta az érmét.

- Magam is szeretek lovagolni. Érezzétek jól magatokat. - Intett, hogy mehetnek, mire a két lovas ügetésbe váltott, és a keleti dombok felé vették az irányt.

Két órával később Sieben megitta az utolsó korty vizét, és körülnézett. A távoli hegyeket leszámítva a vidék jellegtelen és kopár volt.

- Nincsenek folyók, sem patakok - jelentette ki a poéta. - Hol fogunk vizet találni? - Druss egy néhány mérfölddel távolabb húzódó sziklás dombvonulatra bökött. - Honnan veszed ezt? - kérdezte a költő. - Nem akarok szomjan halni.

- Nem fogsz - vigyorgott Siebenre Csatabárdos. - Harcoltam már sivatagokban, és tudom, hogyan találjak vizet. Van viszont egy trükk, amely eddig minden másnál jobban bevált.

- És mi lenne az?

- Magammal hoztam egy térképet, amelyen rajta vannak a vízlelőhelyek! Most pedig váltsunk lépésre egy darabig.

Druss lesiklott a nyeregből, és gyalog ment tovább. Sieben követte példáját, és felzárkózott mellé. Egy darabig némán bandukoltak egymás mellett.

- Miért vagy olyan mogorva, vén csataló? - kérdezte a költő, amikor a sziklás kiszögellések közelébe értek.

- Klayre gondolok. Hogyan fordulhattak az emberek olyasvalaki ellen, mint amilyen ő? Főleg mindazok után, amit értük tett.

- Az emberek időnként aljasok tudnak lenni, Druss: önzők, akik csak önmagukra gondolnak. De a valódi hiba nem bennük van, hanem bennünk, mert mi várunk többet tőlük. Amikor Klay meghal, majd mindenki úgy emlékszik rá, hogy milyen remek ember volt, és valószínűleg könnyet is ontanak érte.

- Jobbat érdemel ennél - morogta Druss.

- Talán igen - bólintott Sieben, és illatosított zsebkendőjével letörölte homlokáról a verítéket. - De ez mikor számított valamit is? Talán mi azt kapjuk, amit megérdemlünk? Nem hiszem. Azt kapjuk, amit el tudunk érni, amit meg tudunk szerezni, legyen az munka, pénz, nő vagy föld. Nézz magadra! Haramiák rabolták el az asszonyodat: megvolt hozzá a hatalmuk, hogy megtegyék, és meg is tették. Az ő szemszögükből sajnálatos, hogy neked elég erőd volt hozzá, hogy felkutasd őket, és végezz velük, majd puszta elszántságod hajtott tovább, át a tengeren, szerelmed nyomában. De te nem szerencsével szerezted őt vissza, és nem is valamelyik kelekótya istenség szeszélye folytán. A karod erejével érted el ezt. Százféle okból elbukhattál volna: betegség, háború, egy kilőtt nyílvessző, egy suhanó penge, a tengeren támadt hirtelen vihar miatt. Druss, te nem azt kaptad, amit megérdemeltél, hanem azt, amiért megharcoltál. Klay balszerencsés volt. Olyan nyíl találta el, amelyet neked szántak. Számodra ez viszont szerencse volt.

- Ezt egy szóval sem vitatom - felelte Csatabárdos. - Igen, balszerencséje volt. De ledöntötték a szobrát, a barátai kifosztották, és magára hagyták őt... olyan emberek, akiket támogatott, segített, védelmezett. Ezt nehezen tudom megemészteni.

Sieben bólintott.

- Az apám azt mondta, hogy életében legalább két jó barátra tett szert, akikre mindig számíthatott. Mindig azt tartotta, hogy az az ember, akinek sok barátja van, vagy gazdag, vagy ostoba, és szerintem ez nagyjából igaz is. Nekem egész életemben egyetlen barátom volt, és az te vagy, Druss.

- A nőket nem sorolod közéjük?

Sieben megrázta a fejét.

- Minden, ami köztük és köztem zajlott, egyfajta adásvétel volt. Nekik szükségük volt valamire tőlem, nekem pedig valamire tőlük. Mindannyian adtunk valamit egymásnak. Ők megadták nekem testük melegét és szófogadó húsukat, én pedig megadtam nekik a tökéletes szerető elképesztő hozzáértését.

- Hogy hívhatod magad szeretőnek, amikor szerelemről szó sem volt a kalandjaidban?

- Ne legyél ennyire szőrszálhasogató, Druss! Rászolgáltam erre a titulusra. Még a hírneves szajhák is azt mondták nekem, hogy én voltam a legjobb szeretőjük.

- Milyen meglepő! - vigyorodott el Csatabárdos. - Lefogadom, hogy ezt még soha nem mondták senkinek.

- A gúnyolódás nem megy neked, vén csataló. Mindkettőnknek megvannak az adottságai. A tiéd ahhoz a rémes fegyverhez kötődik, az enyém a szeretkezéshez.

- Lehet - bólintott Druss. - De úgy tűnik, hogy míg az én fegyverem véget vet a gondoknak, addig a tied csak előidézi azokat.

- Ó, hát ez mókás! Ebben a kopár pusztaságban sétálgatva nincs is szükségem másra, mint erkölcsi kioktatásra! - Sieben megcirógatta acélderesének marját, majd nyeregbe szállt. Kezével leárnyékolta szemét. - Minden olyan zöldnek tűnik. Még sosem láttam olyan vidéket, amely ilyen sokat ígért, és ilyen keveset adott. Hogyan maradnak életben a növények?

Druss nem felelt. Éppen megpróbált belelépni a kengyelbe, de a kanca elkezdett körbe-körbe járni. Sieben felkacagott, és odalovagolt, megfogta barátja hátasának kantárját, és egy helyben tartotta az állatot, amíg a harcos felkecmergett rá.

- Mélyek a gyökereik - mondta végül Druss. - Minden télen egy teljes hónapon át esik az eső. A növényeket és a bokrokat eláztatja a víz, és azután egy éven át küzdenek a túlélésért. Kemény vidék ez. Nyers és vad. '

- Mint azok, akik itt élnek.

- Egén. A nadírokról köztudott, hogy ádáz nép.

- Majon mesélt egy csoportjukról, akiket Hátcsapkodóknak hívnak.

- Azok renegátok - mondta Druss. - Notáknak hívják őket, vagyis törzsnélkülieknek. Száműzöttek, rablók és gyilkosok. Megpróbáljuk majd elkerülni őket.

- És ha nem sikerül?

Druss felnevetett.

- Akkor majd megmutathatod, mennyire értesz azokhoz jópofa késeidhez!

* * * * *

Noszta kán a kinyúló sziklaperem árnyékában üldögélt, vézna bal kezét a sziklás tavacska hűs vizébe lógatva. A nap magasan járt a feje fölött, az árnyékfolton túl kegyetlen hőség tombolt, egy pillanatnyi irgalmat sem adva. Noszta kánt azonban ez nem csüggesztette el. Sem hőség, sem fagy, sem fájdalom, sem szomorúság nem tudott most hozzáférkőzni, mivel ő volt az Út Mestere - a sámán.

Nem akart ő erre a misztikus útra lépni. Egyáltalán nem: fiatal korában arról álmodott, mint az összes többi nadír harcos: sok póniról, sok asszonyról, sok gyerekről. Rövid életről, amelyet a csaták vad öröme és a szeretkezések hörgő, sikamlós melege tölt ki.

De nem ez az élet jutott neki. Adottsága megfosztotta álmától. Noszta kánnak nem jutottak feleségek, és gyerekek sem játszadoztak lábai előtt. Kisfiúként elvitték Aszta kán barlangjához, ahol megismerte az Utat.

Kiemelte kezét a vízből, a homlokához érintette, és lehunyta szemét, amikor néhány csepp hideg víz hullott ráncos bőrére.

Hétéves volt, amikor Aszta kán őt és hat másik gyereket elvitt a Kősólyom-csúcshoz, ahol mindössze sarut és rövidre vágott nadrágot viselve kellett üldögélniük a perzselő napsütésben. A vén sámán fejüket és arcukat agyaggal kente be, és utasította őket, hogy addig üljenek ott, amíg az agyag keményre szikkad, és magától le nem esik. Minden gyerek kapott két nádszálat, amelyen át lélegezhetett. Az agyag börtönében nem létezett az idő, nem volt hang, sem fény. Noszta vállán a bőr leégett és felhólyagzott, de a fiú nem moccant. Három perzselő nappalon és három dermesztő éjszakán át ült a szikkadó agyag kriptájába zárva.

De az csak nem akart leesni, és ő már nem vágyott másra, minthogy letépje magáról. Mégsem tette... még akkor sem, mikor rémület kerítette hatalmába. Mi lesz, ha farkasok jönnek? Mi lesz, ha ellenség közeleg? Mi lesz, ha Aszta itt hagyja meghalni, mert ő, Noszta nem érdemes a kiválasztásra? Mégis moccanatlanul ült, alatta a földet átáztatta vizelete és ürüléke, legyek és hangyák másztak rá. Érezte a bőrét tapodó aprócska gyíkokat, amitől megborzongott. Mi lesz, ha nem legyek, hanem skorpiók jönnek?

A gyermek mégsem mozdult. A negyedik nap reggelén, amikor a nap meleget és fájdalmat hozott átfagyott, még nyirkos bőrének, egy agyagdarab letört, és így meg tudta mozdítani állának izmait. Előredöntötte fejét, és kinyitotta a száját. A két nádszál a földre esett, majd az orra fölött levált egy megszáradt agyagdarab. Egy kéz megérintette a fejét, amitől összerezzent. Aszta kán letépte róla a megmaradt agyagot.

A nap kegyetlen erővel tűzött, és a fiú szeméből könnyek csorogtak. A vén sámán bólintott.

- Ügyesen csináltad - közölte. Ez volt az egyetlen dicséret, amelyet valaha is hallott a sámántól.

Amikor végre Noszta már látott, körülnézett. Ő és az öregember egyedül voltak a Kősólyom-csúcson.

- Hol vannak a többiek?

- Elmentek, és visszatértek a falujukba. Te nyerted el a jutalmat.

- Akkor miért érzek szomorúságot? - hörögte kiszáradt torokkal.

Aszta kán egy darabig hallgatott. Átnyújtotta a vizestömlőt a fiúnak, és némán ült, amíg az ivott.

- Mindenkinek kell adnia valamit magából a jövőnek - mondta végül. - A legkevesebb az az ajándék, amelyet a gyermek jelent, aki tovább örökíti magodat. De a sámánok megfosztatnak ettől az örömtől. - Kézen fogta a fiút, és a bérc szélére vezette. Innen lepillanthattak a síkságra és a távoli sztyeppékre. - Nézd csak, ott vannak törzsünk kecskéi! Nem sok minden izgatja őket: csak az alvás, az evés és az üzekedés. De nézd meg a kecskepásztort! Neki ügyelnie kell a farkasokra és az oroszlánokra, a döglegyek húsevő lárváira, valamint biztonságos és dús füvű legelőket kell találnia. Szomorúságod abból a tudatból fakad, hogy nem lehetsz kecske, mert a sorsod nagyobb feladatot szánt neked.

Noszta kán sóhajtott, és ismét vizet fröcskölt az arcába. Aszta már régen meghalt, és ő nem túl nagy rokonszenvvel emlékezett rá.

Az ösvényen egy nőstényoroszlán és három kölyke bukkant fel. A sámán nagy levegőt vett, és összpontosított.

A feltoronyló sziklák a Kő és Víz Isteneinek testéhez tartoznak, és én egy vagyok a sziklával.

A nőstényoroszlán óvatosan közeledett, és beleszimatolt a levegőbe. Elégedetten, hogy családját nem fenyegeti veszély, odasétált a tavacska partjához, miközben a kölykök mögötte ugrabugráltak. Az utolsó kisoroszlán ráugrott egyik testvére hátára, és játékosan dulakodni kezdtek. A nőstény ügyet sem vetett rájuk, és hosszan ivott. Sovány állat volt, foltos irhával. Amikor eleget ivott, besétált az árnyékba, és letelepedett Noszta kán mellé. A kölykök követték, és döfködni kezdték emlőit. Az egyikük a sámán csupasz lábán kecmergett át, majd leült az öreg ölébe, és a combjára fektette fejét.

Noszta kán rátette kezét a nőstényoroszlán fejére, de az állat meg sem rezzent. A vénember szabad folyást engedett gondolatainak: magasan a dombok fölé emelkedett, és tekintetével végigpásztázta a föld redőit és a vízmosásokat. Alig egy mérföldre keletre rábukkant egy kis csapat ochpira: kurta, görbe szarvú hegyikecskékre. Egy hím, három nőstény és több kölyök alkotta a családot. Noszta visszatért a testébe, és lelkével megérintette az oroszlánt. Az állat felszegte busa fejét, orrlyukai kitágultak. Ebből a távolságból semmiképpen sem érezhette meg a szagot, de Noszta kán az állat elméjébe ültette az ochpik képét. A nőstényoroszlán feltápászkodott, szétszórta a kölyköket, majd elügetett. A kisoroszlánok először maradtak, ahol voltak, de ekkor anyjuk mélyen felmordult, mire azonnal a nyomába eredtek.

Kis szerencsével ma lesz mit enniük.

Noszta hátradőlt, és várt. A lovasok egy órán belül megérkeznek. Felidézte magában a drenai arcát, a széles, lapos arcot, a mélyen ülő, fagyos szempárt.

Milyen könnyű ezeket a délieket manipulálni - gondolta magában, és felidézte lelkének a kocsmában tett látogatását. Azután már könnyűszerrel hipnotizálhatta a számszeríjászt, és bírhatta rá, hogy lelője a gothir öklözőt. Noszta örömmel idézte fel a nyílvessző röptét, az émelyítő becsapódást, és a számszeríjász elsöprő döbbenetét, amikor felismerte, hogy mit tett.

A szálak most már lassan összeszövődtek, de még mindig sokat kellett befonni. A sámán ellazította testét és elméjét, majd félálomba merült a kellemes melegben.

Feltűnt a két lovas. A sámán nagy levegőt vett, és összpontosított, éppen úgy, mint amikor a nőstényoroszlán megjelent. Ismét szikla volt, örök, változatlan, amelyet az idő lassan morzsoló szelei sem érinthettek. Az első lovas, a magas, vékony, szőke hajú fiatalember, aki rikító öltözéket viselt, könnyed mozdulattal szállt le a nyeregből, és erősen tartotta acélderese kantárját, meggátolva, hogy lova igyon a hűsítő vízből.

- Még nem lehet, aranyom - mondta szelíden. - Először le kell hűlnöd. - A másik lovas, a fekete szakállú csatabárdos, átlendítette lábát a nyeregkápa felett, és leugrott. Hátasa vén volt már, és roppant fáradt. Druss a földre fektette fegyverét, majd leoldotta a nyerget, és leszedte lova hátáról. A kancát ellepte a tajték, és vadul fújtatott: a drenai egy rongydarabbal lecsutakolta, és azután kipányvázta a magas herélt mellé a tavacska keleti oldalának árnyékos szegélyén. A szőke férfi a tavacskához sétált, levetkőzött, kirázta ruháiból a port, majd gondosan összehajtogatta őket. Teste sápadt volt, akár az elefántcsont, sima és puha.

Ez nem harcos - gondolta magában Noszta kán, amikor az ifjú belevetette magát a vízbe. Druss közben felkapta csatabárdját, és besétált az árnyékba, ahol Noszta kán ült. Leguggolt, kezéből kupát formázott, és ivott, majd vizet fröcskölt sűrű, sötét hajára és szakállára.

A sámán lehunyta szemét, és kinyújtotta kezét, hogy megérintse Druss karját, és így elolvassa gondolatait. Azonban ekkor egy vasmarok ragadta meg a csuklóját, mire a szeme felpattant. A drenai egyenesen rámeredt.

- Rátok várok - szólalt meg Noszta, higgadtságot erőltetve a hangjába.

- Nem kedvelem azokat, akik lopva közelítenek hozzám - felelte Csatabárdos fagyosan. Noszta lepillantott a tavacskára, és a feszültsége azonnal elenyészett. Az elrejtésvarázslat nem hagyta cserben, Druss csupán kezének tükörképét pillantotta meg a vízben. A drenai elengedte a nadírt, és ismét ivott.

- A Gyógyító Drágaköveket keresitek, igaz? Helyes! Az embernek a barátai mellett kell állnia a legsötétebb pillanatokban is.

- Merre vannak pontosan? - kérdezte Druss. - Nincs sok időm: Klay haldoklik.

- Nem tudom megmondani, hogy pontosan hol vannak. Évszázadokkal ezelőtt egy renegát sámán ellopta. A nyomába eredtek, és amikor Osikai szentélyénél megpihent, utolérték és megölték. A legkegyetlenebb kínzások sem tudták rávenni, hogy árulja el rejtekhelyüket. Szerintem a szentélyben dugta el őket.

- Akkor miért nem kerested meg te magad?

- Azt hiszem, hogy Démonölő Osikai sírjába rakta az ékköveket. Márpedig egyetlen nadír sem szentségtelenítheti meg a szent szarkofágot. Csak egy... külhoni... szennyezheti be.

- Még mit rejtegetsz előlem, kis ember?

- Rengeteg mindent - vallotta be Noszta kán. - De ebből sok olyan van, amit nem is kell tudnod. Az egyetlen igazság, mely számodra értékkel bír, a következő: az ékkövek megmentik barátod életét, és visszaadják neki az egészségét.

Sieben kimászott a tavacskából, és a forró köveken átcsattogott az árnyékba.

- Ó, látom, új barátra tettél szert - mondta, és letelepedett a sámán mellé. - Gondolom, ez az az öregember, akivel a kocsmában beszélgettél? - Druss bólintott, mire a költő kezet nyújtott. - Siebennek hívnak, és poéta vagyok. Talán már hallottál rólam.

- Nem hallottam felőled - felelte Noszta, és ügyet sem vetett a kinyújtott kézre.

- Micsoda csapás ez az ember hiúságára! - mosolyodott el könnyedén a rímfaragó. - A nadíroknak vannak költőik?

- Már miért lennének? - kérdezett vissza a vénember.

- A művészetek, az öröm, a szórakoztatás miatt... - Sieben habozott, amikor meglátta a teljes értetlenségről árulkodó üres pillantást. - A történelem miatt! - kiáltott fel azután hirtelen. - A törzsek hogyan őrzik meg történelmüket?

- Minden ember megtanulja saját törzse történelmét az anyjától, családjáét pedig az apjától. A törzs sámánja pedig ismeri mindannyiuk históriáját, akárcsak az összes nadír hős tetteit.

- Nincs művészetetek, nincsenek szobrászaitok, festőitek, művészeitek?

Noszta kán szénfekete szeme megcsillant.

- Ötből három nadír gyermek még csecsemőkorában meghal. A nadír férfiak átlagosan huszonhat évet élnek. Az életünk állandó háborúskodás, amit egymással vívunk, miközben a gothir nemesek kedvtelésből vadásznak ránk. Ragály, pestis, éhínség és szomjhalál állandó fenyegetése: ezek a témák foglalkoztatják a nadírokat. Nincs időnk a művészetekre. - Noszta kán az utolsó szót úgy köpte, mintha csak sértés lenne.

- Ez borzasztóan szomorú. Még sosem éreztem sajnálatot a néped iránt... mostanáig. Most pedig bocsáss meg, de meg kell itatnom a lovakat. - Sieben felállt, és felöltözött. Noszta kán lenyelte ingerültségét, és tekintete ismét visszarebbent Drussra.

- Sok hozzá hasonló él a déliek földjén?

A drenai elmosolyodott.

- Nem sok hozzá hasonló akad, bármerre jársz is. - A nyeregtáskájából előhúzott egy kalikóba csavart kerek sajtot, és némi szárított húst. Egy darabot Noszta kán felé nyújtott, aki azonban nem kért belőle. Csatabárdos némán evett, majd hamarosan Sieben is csatlakozott hozzá. Amikor végeztek, Druss ásított egyet, és elnyúlt az árnyékban, majd pillanatokkal később már aludt is.

- Miért tartasz vele? - kérdezte Noszta kán a poétát.

- A kaland kedvéért, vén csataló. Mert Druss, bármerre megy is, biztos, hogy kaland vár rád. Nekem pedig megtetszett a mágikus drágakövek története. Biztos vagyok benne, hogy születik róla egy dal vagy rege.

- Ebben egyetértünk - bólintott a sámán. - Ebben a pillanatban ugyanis kétezer gothir harcos menetel Larness ura, lord Gargan vezetésével Démonölő Osikai szentélyéhez, hogy ostrom alá vegye, továbbá megöljön mindenkit, akit ott talál, és ajándékként elvigye az ékköveket ahhoz az eszelőshöz, aki a trónon ül. Egyenesen a hurrikán közepébe lovagolsz, poéta. Igen, biztosra veszem, hogy remek dalt írhatsz majd róla.

Noszta kánt élvezettel töltötte el a fiatalember szelíd szemében megjelenő félelem. A vézna sámán nyújtózott egyet, talpra kászálódott, és otthagyta a tavacskát. Eddig minden úgy alakult, ahogy tervezte, de a sámán mégis bizonytalanul érezte magát. Vajon Talizmán össze tudja gyűjteni a nadírokat, hogy azok ellenálljanak Larnessnek? Megtalálja Alchazzar Szemét? Noszta lehunyta a szemét, és lelke keletre szállt, átrepülve a hegyek és a kiszáradt völgyek felett. Messze alatta feltűnt a szentély, amelynek íves falai elefántcsont gyűrűként ragyogtak. Azon túl nadír védelmezőinek sátrai tarkállottak. Merre jársz, Talizmán? - töprengett magában Noszta. Felidézte magában az ifjú arcát, és lelke engedett a lefelé irányuló húzásnak, amikor Talizmán személyisége lefelé rántotta. A sámán kinyitotta szemét, és megpillantotta a nadír harcost, aki éppen a völgy előtti utolsó rézsűre kapaszkodott fel. Mögötte lovagolt a csiatce nő, Zsuszáj. Azután felbukkant egy újabb lovas, aki két pónit vezetett maga után. Noszta ezen meglepődött. Az idegen fölé suhant, és szellemujjai megérintették a férfi nyakát. A lovas megborzongott, és vastag köpenyét szorosabbra csavarta erős teste köré.

A sámán elégedetten húzódott vissza. Az egyetlen pillanatig tartó kapcsolat elég volt ahhoz, hogy átélje a Talizmán és a lány elleni támadást, majd Gorkaj megtérését, aki hajlandó volt szolgálni az Egyesítő ügyét. A fiú jól teljesített, remek munkát végzett. A Kő és a Víz Istenei örvendeni fognak. Noszta továbbrepült, és immár a szentély fölött lebegett. Egykor kicsiny határerőd volt, amelynek falait csupán fasáncok, és nem tornyok erősítették. A húsz lábnál alacsonyabb védműveket arra tervezték, hogy távol tartsák a portyázó törzseket - nem kétezer katona ostromának visszaverésére emelték őket. A nyugatra néző kapu már korhadozott bronzpántjain, a nyugati fal közepe beomlott, és a V alakú nyílás mögött törmelék halmozódott fel

A félelem rettegést gerjesztő ujjai érintették meg Noszta kán lelkét.

Ki tudnak vajon tartani a gothir gárdisták ellen?

És mi lesz Druss-szal? Milyen szerepet játszik majd csatabárdos? Nyugtalanító volt olyan sokat látni, és ilyen keveset tudni. Vajon az a szerepe, hogy csatabárddal a kezében a falakon álljon? Ebben a pillanatban futó látomás villant elméjében: fehér hajú harcos állt egy irdatlan magas falon, és csatabárdját dacos mozdulattal emelte a magasba. A látomás, éppen olyan gyorsan, ahogy jött, el is múlt.

Noszta visszatért testébe, és mélyen, reszketegen levegőt vett.

A tavacskánál a költő már aludt az óriás termetű harcos mellett.

A sámán sóhajtott, és elindult kelet felé.

* * * * *

Talizmán a legmagasabb fal tetején ült, és Sul-szen Könnyeinek Völgyét nézte. A nap fényesen sütött, de idefent enyhe szellő fújdogált, és ez a pusztító erejű hőséget szelíd meleggé változtatta. A távolban a hegyek a láthatáron tömörülő sötét viharfelhőknek tűntek, és a magasban a hőhullámok hátán két sas körözött. Talizmán sötét szeme végigpásztázta a völgyet. Osikai nyughelyének déli faláról két tábort látott. A közelebbinél hosszú, lófarkas zászlót tűztek a legnagyobb sátor elé, amihez vadbivaly koponyáját és szarvát erősítették. A Csavart Szarv törzs harminc harcosa a fakuló napsütésben ücsörgött, és a vacsorájukat főzték. Úgy ötszáz lépésnyire nyugatra kecskeirhából készített sátrak sorakoztak, és ott a Fürge Pónik lobogóját lebegtette a szellő.

Innen nem láthatta, de a szentély északi oldalán még két tábor terült el: a Magányos Farkasoké és az Églovasoké: mindegyik törzs egy-egy égtájat őrzött a legnagyobb nadír harcos nyughelye körül. A szellő elállt, Talizmán pedig leballagott a rozoga falépcsőkön az udvarra, majd a kút mellett felállított asztal felé vette az irányt. Innen jól láthatta a nyugati falat, amely középen beroskadt. A cakkos peremű lyukon át éppen ki tudta venni a nyugati dombok fáit a távolban.

Ez az egész hely korhadásnak indult - gondolta -, éppen úgy, ahogy annak az embernek az álmai is, akinek a csontjai itt nyugszanak. Talizmán küszködve fojtotta el a gyomrában támadt fagyos, mardosó haragot. Az elmúlt éjjel érkeztek, éppen időben ahhoz, hogy lássák két nadír harcos párbaját, ami a Fürge Póni törzshöz tartozó ifjú váratlan és véres kibelezésével végződött. A győztes, egy szikár fegyverforgató, aki az Églovasok fehér szőrmés csuklópántját viselte, rávetette magát a haldoklóra, kardját áldozata nyakba mélyesztette, majd átvágta a nyakcsigolyákat, és lemetszette a fejet. Ezután a véráztatta alak talpra szökkent, és az égre üvöltötte diadalát.

Talizmán pónija átügetett a kapun. A nadír Gorkajra bízta az állatokat, ő pedig átvágott az udvaron, és megállt a szentély kapuja előtt.

De nem lépett be rögtön, mert még nem léphetett be. Talizmán szája kiszáradt, gyomra görcsbe rándult a félelemtől. A ragyogó holdfényben álmai valósnak tűntek, magabiztossága megingathatatlannak. Azonban amint átlép ezen a kapun, úgy illanhatnak el, mint a fa füstje.

Higgadj le! A szentélyt már többször kifosztották, de a Szemet jól elrejtették. Lépj be és áldozz hódolattal a hős lelke előtt!

Nagy levegőt vett, lépett egyet előre, és belökte az ősrégi tölgykaput. A porral lepett terem hossza nem érte el a harminc lábat, szélessége pedig a húszat. A falba fapeckeket vertek, de azokra nem akasztottak semmit. Egykor Osikai páncélzata tétetett itt közszemlére, mellvértje és sisakja, valamint Kolmiszaj, az egyfejű fejsze, amely százakat terített le. Egykor faliszőnyegek és mozaikok díszítették a termet, a hős nadír életét és győzelmeit örökítve meg. Mostanra csupasz és üres falak maradtak csak. A szentélyt évszázadokkal ezelőtt kifosztották. Noszta kán elmondása szerint még a sírt is felnyitották, és a tetem ujjait is letépték, hogy hozzájussanak Osikai aranygyűrűihez. A terem kopár dísztelenségének közepén foglalt helyet az emelvényre állított kőkoporsó. Magát a szarkofágot nem ékítette semmi, egyedül egy fekete vaslapot erősítettek rá, amibe a következő szavakat vésték:

Démonölő Osikai - a Hadúr

Talizmán rátette kezét a koporsó hideg kövére.

- Azért élek, hogy lássam, amint álmaid visszatérnek - szólalt meg. - Hogy ismét egyek legyünk. Mi leszünk a nadírok, és a világ megremeg majd.

- Miért van az, hogy a férfiak álmai mindig háborúkat szülnek? - szólalt meg egy hang, mire Talizmán sarkon pördült, és megpillantott az árnyékok között egy öreg, vak embert, aki csuklyás szürke köpenyben ült ott. Sovány volt, akár egy karó, és teljesen kopasz. Botjára támaszkodva talpra állt, és odasétált a nadírhoz. - Tudod, tanulmányoztam Osikai életét, kiszűrve a valóságot legendákból és a mítoszokból. Ő sosem akart háborúzni, de mindig rákényszerült, és így vált rettegetté. Az álmai, amiről az imént beszéltél, lényegében nem szóltak másról, mint hogy meglelje az ígéret földjét, ahol népe békében és bőségben gyarapodhat. Osikai nagyszerű ember volt.

- Ki vagy te? - kérdezte Talizmán.

- A Forrás papja vagyok. - Amikor a férfi belépett a nyitott nyugati ablakon át besütő holdfénybe, az ifjú látta, hogy nadír. - Most itt élek és a történeteimet írom.

- Miként tud írni egy vak?

- Csak a testem szeme vak, Talizmán. Amikor írok, a lelki szemeimet használom.

A harcos megborzongott, amikor a férfi kimondta a nevét.

- Sámán vagy?

A pap megrázta a fejét.

- Ismerem az Utat, bár én más ösvényeken járok. Nem varázsolok, Talizmán, bár meg tudok gyógyítani bibircsókokat, és tudok olvasni az emberek szívében. Sajnos változtatni nem tudok rajta. Számos jövő ösvényén jártam már, de nem tudom, melyik következik be. Ha megtehetném, felnyitnám a koporsót, és feltámasztanám a benne fekvő férfit. De nem vagyok rá képes.

- Honnan tudod a nevem?

- Miért ne tudnám? Te vagy a lángoló nyíl, a hírvivő.

- Tudod, miért vagyok itt - halkította suttogásig hangját Talizmán.

- Természetesen. Alchazzar Szemét keresed, amelyet sok évvel ezelőtt rejtettek el itt.

A nadír ifjú megragadta övére erősített tőrét, és halkan előhúzta.

- Rábukkantál?

- Tudom, hogy itt van. De a megtalálása nem nekem jutott. Én történelmet írok, Talizmán: nem az én dolgom, hogy alakítsam is. A Forrás adjon bölcsességet neked!

Az öreg megfordult, és elindult a holdfényben fürdő kapunyílás felé, ahol megállt egy pillanatra, mintha várna valamire. Hangja még egyszer megzendült.

- Legalább három olyan jövőt láttam, ahol lesújtottál rám itt, ahol most állok, és tőröd a hátamba mélyedt. Miért nem tetted meg a valóságban?

- Fontolóra vettem, öreg.

- Ha megtetted volna, akkor kivonszolnak ebből a teremből, lábadat és kezedet négy póni nyergéhez erősített kötéllel kötötték volna meg, és darabokra tépnek. Ez történt volna, Talizmán.

- De nyilvánvalóan nem így történt, mert még mindig élsz.

- Valahol így történt - felelte az öreg, majd elment.

Az ifjú követte őt a kinti holdfénybe, de addigra a vénember már eltűnt valamelyik épületben. Megpillantotta viszont Gorkajt, aki vizet húzott a kútból, így odasétált hozzá.

- Hol van Zsuszáj?

- Az asszony alszik. Úgy tűnik, holnap újabb harcra kerül sor. A ma megölt fiú feje az Églovasok táborának egyik karójára került. Társai elhatározták, hogy megtorolják a sértést.

- Ostobaság.

- Úgy tűnik, ez a vérünkben van. Talán az istenek átkoztak meg minket.

Talizmán bólintott.

- Az átok akkor szállt fejünkre, amikor Alchazzar Szemét ellopták. Amikor visszakerül a Kőfarkasba, új nap virrad ránk.

- Hiszel benne?

- Az embernek hinnie kell valamiben, Gorkaj. Egyébként nem vagyunk többek a szélfútta, ide-oda sodródó homoknál. A nadírok több százezren vannak, talán millióan is, de mégis nyomorgunk. Körülöttünk mindenfelé gazdagságot találunk, amelyet olyan országok mondhatnak magukénak, amelyeknek serege nem haladja meg a húszezres létszámot. Még a szentélyt őrző négy törzs sem képes békességben élni. Céljaik azonosak,megvédeni a szentélyt, amelyet a minden nadír szemében hősnek tekintett férfiúnak szenteltek, ám mégis leplezetlen gyűlölettel méregetik egymást. Hiszem, hogy ez megváltozik majd. Mi fogjuk megváltoztatni!

- Csak te és én? - kérdezte Gorkaj higgadtan.

- Miért ne?

- Még sosem láttam lila szemű embert - felelte a nota.

- Esküszöm rá, hogy még fogsz.

* * * * *

Amikor Druss felébredt, Noszta kán már eltűnt. Közeledett az alkony, Sieben pedig a tavacska partján üldögélt, csupasz lábát a hűs vízbe lógatva. Csatabárdos ásított, és nyújtózkodott egy jóízűt. Felállt, lerángatta magáról zekéjét, csizmáját és nadrágját, majd belevetette magát a tóba, ami kellemesen lehűtötte testét. Felfrissülve mászott ki, és telepedett le a poéta mellé.

- Mikor ment el a kis ember? - kérdezte tőle.

- Nem sokkal azután, hogy elaludtál - felelte Sieben színtelen hangon.

Druss barátja arcára nézett, és észrevette a vonásaiban tükröződő feszültséget.

- Aggódsz a szentély felé tartó kétezer harcos miatt?

A költő visszanyelte dühödt felfortyanását.

- Az aggodalom nem fejezi ki, mit érzek, vén csataló. Viszont úgy tűnik, téged ez a hír nem lep meg.

Druss megrázta a fejét.

- Azt mondta nekem, hogy törleszti az adósságot, mivel segítettem a barátjának. A nadíroknál nem ez a módi. Nem: azért akarta, hogy a szentélybe menjek, mert tudta, hogy ott csatára kerül sor.

- Ó, értem már! A hatalmas Legendás Druss majd változtat a dolgok menetén, igaz?

A drenai harcos kuncogott.

- Talán igen, poéta. Talán nem. Bármi is a válasz, egyetlen módon találhatom meg az ékköveket: csak úgy, ha odamegyek.

- És akkor mi lesz, ha nincsenek mágikus ékkövek? Tegyük fel, hogy erről is hazudott.

- Akkor Klay meghal, én pedig megteszem, ami tőlem telik.

- Ez az egész olyan egyszerű neked, nem igaz?! - robbant ki Sieben. - Fekete és fehér, világos és sötét, tiszta és gonosz? Kétezer harcos tart a szentély felé, hogy kifossza. Nem fogod megállítani őket! Egyáltalán, miért próbálnád meg? Mi van Klayben, ami ennyire meghatott? Mások is szenvedtek már el korábban rettenetes sebeket. Éveken át láthattad, amint bajtársaid sorra elhullanak melletted.

Druss felállt, felöltözött, a lovakhoz sétált, és leakasztotta a takarmányos zsákot a nyeregkápáról. Táskájából elővett két abrakos tarisznyát, és átvetette őket a hátasok fülén. A költő odalépett mellé.

- Azt mondják, hogy a takarmánnyal etetett lovak lefutják azokat, amelyek füvet legelnek - szólalt meg Csatabárdos. - Te lovas vagy, így mondd meg nekem, igaz ez?

- Ugyan már, Druss, felelj a kérdésemre, a fenébe is! Miért éppen Klay?

- Emlékeztet valakire, akit sosem ismertem - felelte Druss.

- Sosem ismertél? Mit jelentsen ez?

- Azt jelenti, hogy meg kell próbálnom megtalálni azokat a drágaköveket, és egy fikarcnyit sem törődöm kétezer gothir kurafival, de még az egész nadír néppel sem! Most pedig hagyj békén, költő!

Patadobogás verte fel a csendet, és mindketten a hang forrása felé pördültek. Hat nadír lovas közeledett libasorban a tavacskához. Kecskebőr tunikát, és szőrmével szegett sisakot viseltek. Mindannyian íjjal és két rövidkarddal voltak felfegyverezve.

- És most mit csinálunk? - suttogta Sieben.

- Semmit. A vízlelőhelyek szent helyek, és egyetlen nadír sem harcol szent helyen. Egyszerűen megitatják a lovaikat, majd elmennek.

- És azután?

- Azután megpróbálnak majd megölni minket. De ezzel ráérünk akkor foglalkozni. Nyugodj már meg, költő: végül is te akartál kalandot. Most majd megkapod.

Druss visszaballagott az árnyékba, és letelepedett félelmetes csatabárdja mellé. A nadírok úgy tettek, mintha észre se vennék, de Sieben látta, hogy időről időre lopva felé sandítanak. Végül a vezérük (középkorú, köpcös harcos, vékony, gyér szakállal), odament hozzá, és leült vele szemközt.

- Messze kerültél az otthonodtól - mondta, törve a déliek a nyelvét.

- Mégis nyugodt vagyok - felelte a drenai.

- A galamb ritkán nyugodt a sólymok hazájában.

- Nem vagyok galamb, cimbora. Te pedig nem vagy sólyom.

A férfi felállt.

- Szerintem találkozunk még, kerek szemű. - Ezzel visszatért társaihoz, mindannyian nyeregbe pattantak, majd ellovagoltak kelet felé.

Sieben letelepedett Druss mellé.

- Ó, ezt ügyesen csináltad, vén csataló! Mindig az a legjobb módszer, ha kiengeszteljük a háromszoros túlerőben levő ellenséget.

- Semmi értelme sem lett volna. Tudja, hogy mit kell tennie. Akárcsak én. Te várj itt a lovakkal: nyergeld fel őket, és állj készen!

- Hova mész?

- Egy kicsit elnézek keletre. Látni akarom, milyen csapdát állítanak.

- Okos dolog ez, Druss? Hatan vannak.

Csatabárdos elvigyorodott.

- Szerinted tisztességesebb lenne, ha itt hagynám Snagát? - Ezzel felkapta fegyverét, és nekivágott a szikláknak. Sieben nézte egy darabig, majd visszaült, és várt. A sötétség gyorsan leszállt, és arra gondolt, bárcsak szedett volna tűzifát. A lángok szívesen látott barátot jelentettek volna ezen a sivár helyen. A hold azonban fényesen ragyogott, Sieben pedig takarót csavart maga köré, és jó mélyen behúzódott a sziklafal árnyékába.

Soha többé - gondolta. - Mostantól tárt karokkal, és hatalmas öleléssel fogadom az unalmat! Mit is mondott Druss? Klayről? Emlékeztet valakire, akit sosem ismertem. Hirtelen minden megvilágosodott a költő előtt. Csatabárdos Michanekről beszélt, a férfiról, aki beleszeretett Rowenába, és feleségül vette Ventriában. Akárcsak a drenai, Michanek is hatalmas harcos volt, a Gorben herceg elleni lázadók bajnoka. Az emlékeitől megfosztott Rowena pedig beleszeretett, és még öngyilkosságot is megkísérelt, amikor értesült férje haláláról. Druss is ott volt, amikor Michanek szembeszállt Gorben elit katonáival, a Halhatatlanokkal. A bajnok sok ellenféllel végzett egymaga, de végül még Michanek lenyűgöző ereje sem bírta tovább, és a tucatnyi sebből vérző test feladta a küzdelmet. Amikor meghalt, arra kérte Csatabárdost, hogy viselje gondját Rowenának.

Amikor Sieben egyik alkalommal meglátogatta Drusst és hitvesét hegyi tanyájukon, sétált egyet barátja feleségével a közeli réten. Michanekről kérdezgette, és a nő vidáman mosolyogva felelt.

- Sok tekintetben olyan volt, akár Druss, de ugyanakkor kedves és gyengéd is volt. Szerettem őt, Sieben, és tudom, hogy ezt a férjem nehezen viseli. De mivel nem voltak emlékeim, nem tudtam, ki vagyok, és egyáltalán nem emlékeztem Drussra. Csak annyit tudtam, hogy ez a hatalmas ember szeret, és törődik velem. Még mindig elszomorít a tudat, hogy a férjemnek is köze van a halálához.

- Nem ismerte Michaneket - felelte a költő. - A sok-sok év alatt nem álmodott másról, csak hogy megtalál, és hazavisz.

- Tudom.

- Ha választhattál volna a két férfi között, kit választottál volna? - kérdezte Sieben váratlanul.

- Ezt a kérdést sosem teszem fel magamnak. Csak azt tudom, hogy szerencsés vagyok, amiért mindketten szerettek, illetve szeretnek.

Siebennek még akadtak kérdései, de a nő a férfi ajkára tette az ujját.

- Elég, poéta! Menjünk vissza a házba.

Most már fagyos szél fújt a sziklás tavacska partján, így a költő még jobban beburkolózott köpenyébe. Egyetlen nesz sem hallatszott, csupán a szél fütyült a kövek között, a poéta pedig rettenetesen egyedül érezte magát. Az idő döbbenetes lassúsággal csordogált, a költő pedig többször is elszundikált, hogy azután mindig felriadjon, és rémülten nézzen körül, a mögé lopódzó nadír orgyilkosokat keresve.

Nem sokkal pirkadat előtt, amikor az ég alja kezdett világosodni, köveken csattogó paták verték fel a csendet. Sieben talpra kecmergett, előhúzta egyik kését, amit azonnal kiejtett a kezéből, de máris felkapta, és várt. Druss bukkant fel, négy nadír pónit vezetve maga után, mire a költő odasétált hozzá. Csatabárdos zekéjét és nadrágját vér mocskolta be.

- Megsebesültél? - kérdezte Sieben.

- Nem, költő. Az út immár tiszta, és van négy eladható pónink.

- Két nadír megúszta?

Druss megrázta a fejét.

- Nem a nadírok, hanem két pónijuk menekült el.

- Mind a hatot megölted?

- Csak ötöt. Az egyik leesett a szikláról, amikor üldözőbe vettem. Most pedig induljunk.

Hatodik fejezet

Nem sokkal éjfél előtt Talizmán belépett Démonölő Osikai kriptájába. Miközben Gorkaj odakint őrködött, a nadír harcos belopózott, és négy kis erszényt helyezett a földre a szarkofág előtt. Az egyikből piros port öntött ki, majd a mutatóujjával a tenyerénél nem nagyobb kört rajzolt bele. A nyitott ablakon besütő halvány holdfény megkönnyítette dolgát. A második erszényből száraz leveleket szedett elő, amelyeket golyóvá gyúrt, és szájába tette, a nyelve alá. A keserű íztől hányingert tört rá, de leküzdötte. Kecskebőr tunikája zsebéből taplósdobozt vett elő, lángot csiholt, és a piros porhoz tartotta, amely azonnal fellobbant, vérvörös lángot vetve. Füst gomolygott felfelé, Talizmán beszívta illatát, majd lenyelte a levélgubót.

Azonnal szédülés és émelygés tört rá, és mintha nagyon messziről halk zeneszót hallott volna, majd valaki felsóhajtott, látása elhomályosult, majd kitisztult. A szentély falán fények tallóztak, amitől könnybe lábadt a szeme. Összedörzsölte az ujjait, és erőlködve pislogott. A falba vert kampókon ott csillogott Démonölő Osikai páncélzata - a száztíz hajtogatással kalapásolt arany mellvért, az ezüstrúnákkal kivert szárnyas fekete sisak, és a rettegett fejsze, Kolmiszaj. Talizmán tekintete lasan végigpásztázta a helyiséget. Gyönyörű faliszőnyegek díszítették a falakat, mindegyik Osikai életének egy-egy jeles eseményét ábrázolta: a fekete oroszlán utáni hajszát, Csien-po felperzselését, a repülést a hegyek felett, a menyegzőt Sul-szennel. Az utolsó jelenet volt a legfenségesebb: hollók serege vitte az arát az oltárhoz, ahol Osikai várakozott, két démonnal az oldalán. Talizmán ismét pislogott, és vadul küzdött, hogy összpontosítani tudjon a vérében keringő kábítószer dacára. A harmadik erszényből egy aranygyűrűt vett elő, a negyedikből pedig egy ujjcsontot. Ahogy azt Noszta kán parancsolta, a gyűrűt ráhúzta csontra, és letette maga elé. Tőrével sekély vágást ejtett az alkarján, a vért pedig rácsorgatta a csontra és a gyűrűre.

- Szólítalak téged, Hadúr - mondta hangosan. - Alázatosan esedezem figyelmedért.

Először semmi sem történt, majd hűs szellő söpört végig a termen, de egyetlen porszemcsét sem kavart fel. A koporsó felett egy alak kezdett anyagiasulni. Az aranyvért körbefolyta, a fejsze a kezébe röppent. Talizmán szinte levegőt sem vett, amikor a szellem leereszkedett a földre, és leült vele szemközt, lótuszülésben. Bár Osikai széles vállú férfi volt, nem volt hatalmas termetű, ahogy azt Talizmán várta. Arca lapos és kemény volt, orra széles, orrlyukai tágak. Haját szoros lófarokba fogta, és sem szakállt, sem bajuszt nem növesztett. Lila szeme hatalmat sugárzott, és a céltudatosság csak úgy áradt egész lényéből.

- Ki szólítja Osikait? - kérdezte az áttetsző alak.

- Én, a nadír Talizmán.

- Híreket hozol Sul-szenről?

A kérdés váratlanul érte az ifjút, aki tétovázott.

- Én... én nem tudok róla semmit, nagyúr, leszámítva a legendákat és regéket. Egyesek szerint nem sokkal utánad halt meg, mások azt tartják, átkelt az óceánon a sötétség nélküli világba.

- Átkutattam a Szellemek Völgyeit, az Elátkozottak Völgyeit, a Hősök Mezejét, a Hatalmasok Csarnokait. Számolatlan időn át jártam az Ürességben, de sehol sem leltem őt.

- Azért vagyok itt, nagyúr, hogy lássam, amint álmaid valóra válnak - mondta Talizmán, éppen úgy, ahogy Noszta kán parancsolta. Osikai láthatóan oda sem figyelt rá. - A nadírokat egyesíteni kell - folytatta az ifjú. - Ehhez meg kell találnunk a lila szemű vezért, de nem tudjuk, hol keressük.

Osikai szelleme Talizmánra pillantott, és felsóhajtott.

- Akkor bukkannak majd rá, amikor Alchazzar Szeme visszakerül a megfelelő helyre. Akkor a mágia visszaáramlik a földbe, és a vezér megmutatkozik.

- Én a Szemet keresem, nagyúr. Azt mondják, itt rejtették el. Igaz ez?

- Bizony, igaz. Itt van a közelben, nadír Talizmán. De a te sorsod nem az, hogy megleld.

- Akkor kié, nagyúr?

- Egy idegen veszi magához a Szemet. Ennél többet nem mondok erről.

- És az Egyesítőről, nagyúr? Elárulod a nevét?

- Ulricnak fogják hívni. Most már mennem kell, hogy folytathassam a keresést.

- Miért folytatod, nagyúr? Hát nem az édenben élsz?

A szellem rámeredt.

- Miféle éden létezhet Sul-szen nélkül? A halált elviseltem, de lelkünk elválását nem. Megtalálom őt, még ha tucatnyi örökkévalóságig tart is. Ég veled, nadír Talizmán!

Mielőtt az ifjú szólhatott volna, az alak eltűnt. A harcos imbolyogva talpra állt, és az ajtóhoz hátrált. Gorkaj odakint, a holdfényben várt rá.

- Mi történt odabenn? Hallottam, hogy beszélsz, de válasz nem érkezett.

- Eljött, de nem tudott segíteni. Megkínzott lélek ő, aki a feleségét keresi.

- Sul-szent, a boszorkányt. Azt mondják elevenen égették el, hamvait a négy szél hordta szét, lelkét pedig varázslattal pusztították el.

- Még sosem hallottam ezt a történetet - felelte Talizmán. - Nem volt azok között, amelyek szerint átkelt a tengeren arra a földre, ahol sosem száll le az éj, és ahol azóta is él, abban reménykedve, hogy Osikai rábukkan.

- Ez is remek mese, és mindkettő magyarázatot ad arra, hogy a Hadúr miért nem találja őt - bólintott Gorkaj. - És most mihez kezdünk?

- Majd meglátjuk, mit hoz a holnap - felelte Talizmán, és öles léptekkel elsietett a szobák felé, amelyeket Gorkaj kerített nekik. Harminc szobácska helyezkedett el a főépületben: mindegyik a zarándokok rendelkezésére állt. Zsuszáj az ablak alatt terítette le takaróját a padlóra, és úgy tett, mintha aludna, amikor a nadír ifjú belépett. A férfi nem ment oda hozzá, hanem lerogyott az egyik székbe, és az ablakon át a csillagokat nézte. A lány nem bírta tovább a csendet, és megszólalt:

- Nem jött el a szellem?

- De igen, eljött. - Talizmán mindenféle sietség nélkül mesélte el Osikai Sul-szen utáni kutatását, és a királynő eltávozásáról szóló két legendát.

Zsuszáj felült, és magához szorította takaróját.

- Sul-szenről szólnak más történetek is: hogy ledobták a Hold-hegység egyik magas bércéről, hogy öngyilkos lett, hogy fává változott. Minden törzsnek van róla saját regéje. De az szomorú, hogy a hadúr nem találja őt.

- Több, mint szomorú. Azt mondta, hogy nélküle mit sem ér az éden.

- Milyen szép! - sóhajtott a lány. - Végtére is csiatce volt, és a mi népünk nagyra értékeli az érzékenységet.

- Eddigi életem során megtanultam, hogy azok, akik azzal hencegnek, hogy mennyire érzékenyek, valójában csak saját maguk iránt bírnak érzékenységgel, és teljesen közömbösek mások vágyai iránt. De bárhogy legyen is, most nincs kedvem ezen vitázni. - Felmarkolta takaróját, leheveredett a lány mellé, és már aludt is. Álmait, mint mindig, most is fájdalom töltötte meg.

* * * * *

A korbács mélyen belevágott a hátába, de nem kiáltott fel. Nadír volt, és nem számít, milyen nagy a fájdalom, ezt sosem mutatja ki ezeknek a gadzsinoknak - ezeknek a kerek szemű idegeneknek. Arra kényszerítették, hogy maga készítse el a korbácsot: a fanyél köré szorosan bőrt hurkolt, majd vékony csíkokra hasogatta, a végükre pedig apró ólomgolyókat erősített. Okaj minden csapást számolt: mind a tizenötöt. Amikor az utolsó süvítő csapás is nagyot csattant vérző hátán, elengedte magát, és előrehanyatlott a cölöpön.

- Még ötöt! - rendelkezett Gargan.

- Ez túllépné az előírtat, nagyuram - szólalt meg Premian. -A legtöbbet kapta, amit egy tizenöt éves hadapród kaphat. - Okaj alig akarta elhinni, hogy Premian szót emel az érdekében. A Ház prefektusa mindig egyértelműen kimutatta, mennyire utálja a nadír fiúkat.

Gargan hangja zendült ismét.

- Ez az előírás emberi lényeknek készült, nem a nadír mocskoknak, Premian. Amint azt te is láthatod, egyáltalán nem szenved. Egyetlen hangot sem adott ki. Akinek nincs esze, nem érez semmit. Még ötöt!

- Nem engedelmeskedhetem, nagyuram.

- Megfosztalak a rangodtól, Premian. Pedig ennél többre tartottalak.

- Én is téged, Gargan nagyúr. - Okaj hallotta, hogy a korbács a földre hull. - Ha még egy ütés éri ennek az ifjúnak a hátát, jelentem az esetet atyámnak a palotában. Tizenöt ütés éppen elég egy vétségért. Húsz már minden képzeletet felülmúló barbárság lenne.

- Hallgass! - dörögte Gargan. - Még egy szó, és te is hasonló büntetésben részesülsz, ráadásul csak egy lépés választ el attól, hogy kicsapjalak az akadémiáról. Nem tűröm az engedetlenséget, sem a függelemsértést. Te! - mutatott rá egy fiúra, akit Okaj nem láthatott. - Még ötöt, ha lennél szíves.

Okaj hallotta a földről felemelt korbács suhogását, és megacélozta magát. Csak amikor az első csapás lezúdult, akkor jött rá, hogy Premian visszafogta magát. Akinél most volt a korbács, teljes dühvel sújtott le. A harmadik csapásnál nyögés szakadt fel belőle, amit még jobban szégyellt, mint a büntetést magát, de keményen ráharapott a fogai közé erősített bőrszíjra, és nem adott ki magából újabb hangot. A vér most már patakokban csorgott a hátán, és összegyűlt nadrágszíja fölött, kicsiny tócsát alkotva. Az ötödik ütésnél néma csend telepedett a csarnokra, amelyet Gargan tört meg.

- És most, Premian, mehetsz, és írhatsz atyádnak. Vágjátok le onnan ezt a trágyakupacot!

Három nadír fiú rohant elő, és eloldozták az Okajt fogva tartó köteleket. Miközben karjukba rogyott, még körbefordult, hogy megnézze, kinél volt a korbács, és a látványtól csüggedés öntötte el. Dals-csin volt az, a Fürge Pónik törzséből.

Barátai félig támogatták, félig cipelték az ispotályba, ahol az egyik ápoló kenőcsöt kent a hátára, és három öltéssel összevarrta a vállán esett mélyebb sebet. Ekkor Dals-csin lépett be, és odaállt Okaj elé.

- Jól csináltad, Okaj - mondta a fiú nadírul. - A szívem dagadt a büszkeségtől.

- Akkor miért kényszerítettél arra, hogy felkiáltsak a gadzsi-nok előtt?

- Mert ha nem kiáltasz, újabb öt ütést rendelt volna el, majd még ötöt. Akaratok párharca volt ez, amelybe belehalhattál volna.

- Ne beszéljetek tovább ezen az undorító nyelven! - szólt rájuk az ápoló. - Tudjátok, hogy szabályellenes, és én sem tűröm!

Dals-csin bólintott, majd rátette kezét Okaj fejére.

- Rettenthetetlen vagy, ifjú barátom - mondta a déliek nyelvén. - Ezzel megfordult, és elhagyta a termet.

- Húsz korbácsütés azért, mert megvédted magad - szólalt meg Okaj legközelebbi barátja, Zsen-si. - Ez nem volt igazságos.

- Nem várhatsz igazságot egy gadzsintól - felelte az ifjú. - Csak fájdalmat.

- Engem már nem bántanak - felelte Zsen-si. - Talán mostantól mindannyiunknak jobb sora lesz.

Okaj nem mondott semmit, mivel tudta, hogy azért nem bántják már barátját, mivel Zsen-si teljesíti kéréseiket, kipucolja a csizmájukat, hajlong és bókol, úgy viselkedik, akár egy rabszolga. Amikor gúnyolódnak vele, ő akkor is csak mosolyog és bólogat. Ez elszomorította Okajt, de nem sokat tehetett. Minden embernek magának kell meghoznia a döntéseit. Ő úgy döntött, hogy minden lehetséges módon ellenszegül, de megtanul mindent, amit csak oktatnak neki. Zsen-sinek nem volt elég ereje ehhez az úthoz: puhány volt, és a nadír fiúkhoz képest szokatlanul gyenge.

Az ispotályban töltött rövid pihenő után Okaj segítség nélkül tért vissza szobájába, amelyet Lin-cével osztott meg. Az Églovas törzsből való Lin-ce magasabb volt a legtöbb nadír ifjúnál, arca szögletes, szeme éppen csak vágott. Az a híresztelés járta róla, hogy gadzsin vér csörgedezik az ereiben, de ezt senki sem mondta a szemébe. Lin-ce heves természetéről volt ismert, és arról, hogy sokáig tartott haragot. Amint Okaj belépett, felállt.

- Hoztam neked enni- és innivalót, valamint hegyi mézet hátsebeidre.

- Köszönöm, fivérem - használta Okaj a hivatalos formulát.

- A törzseink háborúban állnak, így nem lehetünk fivérek - vetette ellene Lin-ce. - De én tisztelem a bátorságodat. - Ezzel meghajolt, majd visszatért tanulmányaihoz.

Okaj hasra feküdt a keskeny priccsen, és megpróbált nem figyelni a felhasogatott hátából áradó égető kínra.

- Törzseink valóban háborúban állnak most, de egy napon fivérek leszünk, és akkor a nadírok lecsapnak ezekre a gadzsinokra, és elsöprik őket a föld színéről.

- Legyen így - felelte Lin-ce. - Holnap vizsga vár rád, nem igaz?

- De igen. A lovasság szerepe a megtorló hadjáratokban.

- Akkor majd én kikérdezlek a témából. Az majd segít elvonni a figyelmedet a téged gyötrő kínról.

* * * * *

Talizmán nem sokkal pirkadat előtt ébredt. Zsuszáj még mindig aludt, így némán felkelt, és elhagyta a szobát. A lenti udvaron a vak nadír pap éppen vizet húzott a kútból. A pirkadat előtti félhomályban a férfi fiatalabbnak tűnt: arca derűs volt és sápadt.

- Bízom benne, hogy jól aludtál, Talizmán - szólította meg a pap, amikor az ifjú leballagott hozzá.

- Elég jól.

- Álmaid a szokásosak voltak?

- Az álmaim egyedül rám tartoznak, öreg, és ha élni akarsz, hogy befejezhesd történetedet, tanácsos, ha nem felejted el szavaimat.

A pap letette a vödröt és leült a kút kávájára; fakó opálszínű szemében megcsillant a kihunyó holdfény.

- Az álmok sosem maradnak titkok, bármilyen erősen próbáljuk is megtartani őket magunknak. Olyanok, akár a sajnálat, amely mindig a fényre törekszik, mindig arra vágyik, hogy megosszák másokkal. És az álmok olyan jelentésekkel bírnak, amelyek meghaladják értelmünket. Majd meglátod, mert ezen a helyen a kör bezárul.

A pap a vödröt az egyik asztalhoz cipelte, és egy réz merőkanállal cserépcsuprokat kezdett megtölteni vízzel, amelyek a tornác gerendáira kötött vékony kötélen himbálóztak. Talizmán odasétált az asztalhoz, és leült.

- Miféle históriákat írsz?

- A legtöbb a csiatcékkal és a nadírokkal foglalkozik. Osikai élete viszont egyre jobban lenyűgöz. Tudod, mi a nadír név eredete?

Talizmán vállat vont.

- A déliek nyelvén a végső reménytelenséget jelenti.

- Csiatcéül pedig a halál keresztútját - felelte a pap. - Amikor Osikai kivezette népét a csiatcék földjéről, hatalmas sereg szegődött a nyomukba, hogy eltöröljék azokat, akiket ők lázadóknak tekintettek. Osikai Csu-csien síkján csapott össze velük, és szétverte őket. De ekkor már két másik sereg közeledett feléjük, így a Hadúr arra kényszerült, hogy népét a Jég-hegységen át vezesse tovább. Százak haltak meg ott, sokan elvesztették kéz- és lábujjaikat, karjukat és lábukat a rettenetes fagy szorításában. A dermesztően hideg hágókból kijutva borzalmas sósivatag várt rájuk. A csüggedés szinte mindenkit a földre sújtott, és Osikai ekkor egybehívta a Tanácsot. Ott elmondta, hogy ők nehézségek és veszélyek közepette született nép, és most már elérték a nadírt, vagyis a mélypontot. És ekkor új nevet adott nekik. Azután beszélt a sokaságnak is, és elmondta, hogy Sul-szen levezeti őket a vízhez, és hogy az ígéret földje vár rájuk a sósivatagon túl. Beszélt nekik egy álomról, amelyben a nadírok virágzó birodalma a csillogó tengertől a hósapkás csúcsokig terjedt. Ekkor adta nekik azt a verset, amelyet minden nadír gyermek megtanul, szinte az anyatejjel szívja magába:

Nadírok

Ifjak

Fejszések

Vérontók

Győztesek!

- Mi történt Sul-szennel? - kérdezte Talizmán. A pap elmosolyodott, ismét lerakta a vödröt, és leült az asztalhoz.

- Annyi mese van, és a legtöbb egymásba szövődik: egyesek csupán a fantázia szüleményei, másokat pedig olyan mitikus jelképrendszerrel ruháztak fel, hogy jelentésüket vesztették. Attól tartok, a valóság sokkal köznapibb ennél. Úgy vélem, hogy Osikai ellenségei elfogták, és megölték.

- Ha így történt volna, akkor ő megtalálta volna.

- Ki találta volna meg őt?

- Osikai. A szelleme évszázadok óta keresi hitvesét, de sehol sem találja. Ez miként lehet?

- Nem tudom - vallotta be a pap -, de majd gondolkodom rajta. De honnan tudsz ilyen dolgokat?

- Fogadd el, hogy tudom - válaszolta Talizmán.

- Mi, nadírok, titkolózó nép vagyunk, és egyben kíváncsiak is - mosolyodott el az agg nadír. - Majd visszatérek tanulmányaimhoz, és eltöprengek a kérdésen, amelyet feltettél.

- Azt állítod, hogy a jövő számos ösvényét járod. Akkor miért nem jársz a múlt útján, és nézed meg magad?

- Jó kérdés, fiatalember. A válasz egyszerű: az igazi történésznek tárgyilagosnak kell maradnia. Azok, akik szemtanúi valamilyen nagy eseménynek, azonnal kialakítják saját egyéni véleményüket róla, mivel az esemény rájuk is kihatással van. Igen, megtehetném, hogy visszamenjek, és megnézzem, de mégsem teszem.

- A gondolkodásod hibás, pap. Ha egy történész nincs jelen az eseményeknél, akkor azokra kell támaszkodnia, akik jelen voltak, és akik - a te szavaiddal élve - saját egyéni véleményüket alakították ki róla.

A pap hangosan felnevetett, és összecsapta a kezét.

- Ó, fiam! Bárcsak lenne időnk, hogy beszélgethessünk! Elvitatkozhatnánk az önzetlenségre törekvésben megbúvó önbecsapás rejtett köreiről, vagy a legfőbb létező nemlétéről szóló bizonyítékok hiányosságáról. - Mosolya ekkor elhalványult. - De nincs időnk.

A pap visszavitte a vödröt a kúthoz, és elballagott. Talizmán hátradőlt, és elgyönyörködött a keleti hegycsúcsok fölé kúszó nap fenséges látványában.

* * * * *

Kving-csin kilépett sátrából a napsütésbe. A mélyen ülő szemű, komoly arcú, magas férfi élvezte a vonásait melengető napsugarakat. Álomtalanul aludt, és felfrissülve ébredt, készen az édes bosszúra: tegnapi dühét mára felváltotta a hideg céltudatosság. Emberei nem mesze üldögéltek, kört formálva. Kving-csin a feje fölé emelte erős karjait, és lassan kinyújtóztatta hátának izmait. Barátja, Si-da otthagyta a kört, és átnyújtotta a kardját.

- Most már éles, bajtársam, és készen áll arra, hogy belehasítson az ellenfél húsába - mondta az alacsonyabb férfi. A kört alkotó hat másik férfi is felállt. Egyikük sem volt olyan magas, mint Kving-csin.

Az Églovas által megölt harcos, Sankvi kardtestvére lépett Kving-csin elé.

- Sankvi lelke bosszúra vár - ejtette ki a hivatalos szavakat.

- Szolgát küldök hozzá, aki ellátja majd - citálta a megfelelő formulát Kving-csin.

Egy ifjú lépett a férfiakhoz, kantárszáron vezetve egy tarka pónit. A sudár nadír átvette tőle a gyeplőt, és nyeregbe szökkent. Si-da átnyújtotta neki a kétszer megcsavart sötét lószőrrrel díszített hosszú kopját, amely jelezte, hogy a harcos a Fürge Pónik törzséből való, valamint a szőrmével szegett, festett, fekete fasisakot. Kving-csin hátralökte vállig érő sötét haját, és, fejébe nyomta a sisakot. Majd sarkával oldalba bökte a pónit, és kilovagolt a táborból Osikai nyughelyének fehér falai felé.

Az Églovasok táborában már nagy volt a nyüzsgés, amikor a harcos ellovagolt arra: már élesztgették a főzőtüzeket. A lovas ügyet sem vetett rájuk, és póniját a tizennyolc sátorból álló tábor legtávolabbi hajléka felé irányította. A bejárat előtt a földbe kopját tűztek, amelyen Sankvi feje díszelgett. A koponyából korábban vér csepegett a földre, és a halott arca hamuszürkére sápadt már.

- Gyere elő! - kiáltotta Kving-csin. A sátorlapot félrehúzták, és egy köpcös harcos lépett elő. Ügyet sem vetett a másikra, ehelyett elővette a szerszámát, és a földre vizelt. Majd felpillantott a levágott fejre.

- Azért vagy itt, hogy megcsodáld a fámat? Látod, máris virágzik. - Eddigre az Églovasok zöme a két férfi köré gyűlt, és hangos nevetésben törtek ki. Kving-csin megvárta, amíg a derültség elül. Amikor megszólalt, hangja fagyos volt és nyers.

- Tökéletesen igaz, hiszen csak egy Églovas fája hozhat rothadt gyümölcsöt.

- Ha! Ezen a fán ma friss gyümölcs terem. Milyen szomorú, hogy te már nem fogod megcsodálni.

- Ó, dehogynem! Magam fogom ápolni. De a beszéd ideje elmúlt. Várlak a nyílt térségen, ahol a levegőt nem tölti meg táborod bűze.

Kving-csin megrántotta a kantárt, és elvágtatott jó kétszáz lépést észak felé. A Fürge Pónik huszonnyolc harcosa már összegyűlt ott, és néma csendben ültek lovaik hátán. Kisvártatva a harminc Églovas is kilovagolt, és felsorakoztak Kving-csinnel és embereivel szemközt.

A köpcös Eglovas, hosszú kopjával a kézben megsarkantyúzta póniját, és vagy ötven lépést vágtatott, mielőtt vadul megrántotta volna a kantárt. Kving-csin a két törzs harcosai alkotta vonal közé lovagolt, majd megfordult, és felemelte kopjáját. A köpcös nadír előreszegezte saját fegyverét, és rohamra ösztökélte hátasát. A Fürge Pónik vezére mozdulatlanul ült, miközben ellenfele egyre közelebb ért hozzá. Az Églovas egyre csak közeledett, és Kving-csin a lehető legutolsó pillanatban rántotta meg a zablát, és harsogta el parancsát. Pónija megfeszítette izmait, és jobbra szökkent. A harcos egy szívdobbanás alatt átemelte kopjáját hátasa feje fölött, és balra döfött vele. A mozdulattal az volt a szándéka, hogy felnyársalja a másik lovas oldalát és hasát, de az Églovas gyorsabban rántotta meg a gyeplőt, mint ahogy arra Kving-csin számított, és kopjája csak az ellenfél hátasának nyakába fúródott - az állat megbotlott, és elzuhant, kitépve Kving-csin kopjáját a harcos kezéból. Az Églovas kirepült a nyeregből, és szaltót leírva a hátára zuhant. A Fürge Pónik vezére leugrott hátasáról, és megrohamozta, közben kardot rántott. Az Églovas talpra gördült, és bár a zuhanástól még mindig kótyagos volt, előhúzta saját pengéjét, és hárította az első vágást. Kving-csin lépett egyet, és bal lába az Églovas védtelen térde felé suhant. Ellenfele hátraugrott, bár fél térdre rogyott. Kving-csin már lépett is utána, és alattomos csapása feltépte a másik férfi zekéjét, felhasította arcának bal felét, húscafatokat tépve le és vérpermetet fakasztva. Az Églovas felsikoltott a fájdalomtól, és támadott. Kving-csin hárította a gyomrára irányuló döfést, majd megpördült a sarkán, és bal könyökével belevágott ellenfele vérmocskos arcába. A férfi elzuhant, de azonnal talpra szökkent, amint Kving-csin megindult: sebesen mozdult, és villámgyorsan a Fürge Pónik vezérének arca felé döfött. A magasabb férfi elhajolt oldalra, de penge így is belehasított a fülcimpájába. Saját kardja meglendült, és a köpcös alak nyaka felé zúgott, de csapás túl alacsonyra sikerült, és csak az Églovas bal vállába vágódott, aki előretántorodott, de még éppen időben lendítette meg kardját, hogy hárítsa a nyakára mért következő ütést. A két harcos most már óvatosabban körözött egymás körül, nagyobb tisztelettel a másik iránt. Kving-csint meglepte a férfi fürgesége, az arc- és vállsebéből vérző Églovas pedig tudta, hogy nagyon-nagy bajban van.

A Fürge Pónik vezére előreugrott, és torokvágást mímelt. Az Églovas fegyvere keresztbesuhant, hogy hárítson, de fürgesége most a kárára volt: a hárítás túl gyorsra sikeredett. Kving-csin pengéje a férfi mellébe fúródott, de a találat pillanatában ellenfele máris hátravetette magát, így a kard alig félhüvelyknyire fúródott a testébe, majd máris kitépődött belőle. Az Églovas hanyatt esett, de odébb hemperedett, és máris talpra kászálódott, majd így szólt:

- Nagyon jól forgatod a kardot. Büszke leszek rá, hogy fejedet a fámra tűzhetem. - A bal karja ernyedten csüngött, vér csorgott végig a kezén, és onnan le a földre. Ebben a pillanatban Kving-csint elöntötte egy pillanatnyi sajnálat. Sankvi öntelt, hencegő ifjú volt, aki kihívta ezt a harcost, és ebbe belehalt. És most a nadír szokás szerint a Fürge Pónik vezére ennek a férfinak a lelkét az örökkévalóságba küldi, hogy ott szolgálja őt. Felsóhajtott.

- Én is büszkeséget érzek. Férfi vagy a férfiak között. Tisztelgek előtted, Églovas.

Ellenfele bólintott... majd rohamra lendült. Kving-csin elhajolt oldalra a kétségbeesett döfés elől, és saját pengéjét a férfi hasába döfte, egészen fel annak szívéig. Az Églovas nekizuhant, feje a Fürge Pónik vezérének vállára hanyatlott, ahogy lába megroggyant alatta. Kving-csin elkapta, mielőtt elesett volna, és lassan a földre eresztette. Az Églovas reszelősen felsóhajtott, és meghalt.

Eljött a pillanat. A győztes letérdelt a férfi mellé, és előhúzta kését. A felsorakozott lovasok vártak, de Kving-csin felállt.

- Nem vágom ki a szemét. A barátai vigyék, és temessék el!

Si-da leugrott pontjáról, és odarohant hozzá.

- Meg kell tenned, fivérem! Sankvinak a kezében kell tartania a szemét, vagy különben nem lesz szolgája az Árnyékvilágban!

Az egyik Églovas előreösztökélte póniját, majd leszállt Kving-csin mellett.

- Jól harcoltál, Dals-csin - mondta neki.

A Fürge Pónik harcosa gyerekkori nevének hallatán a beszélő felé fordult, és az Églovas szomorú szemébe nézett. Lin-ce nem sokat változott a két év alatt, ami azóta telt el, hogy otthagyta a Bodacas Akadémiát: szélesebb lett a válla, és fejét kopaszra borotválta, csupán egy kurta hajfonatot hagyott meg a feje búbján.

- Jó, hogy újra látlak, Lin-ce - mondta Kving-csin. - Az viszont elszomorít, hogy éppen ilyen alkalommal kerül rá sor.

- Úgy beszélsz, akár egy gothir. Holnap eljövök a táborotokba, és akkor megöllek. Kivágom a szemed, és a fivéremnek adom őket. Addig szolgálod majd őt, amíg a csillagok porrá nem omlanak.

Miután Kving-csin visszatért sátrába, lehámozta magáról érmocskos zekéjét, és letérdelt a földre. A két év alatt, amióta elhagyta a Bodacas Akadémiát, azétt küzdött, hogy helyreállítsa nadír gyökereit, és tudatában volt annak, hogy népe úgy érzi, a gothirok között töltött évek megrontották őt. Még maga előtt is tagadta, hogy ez igaz lenne, de ma bebizonyosodott, hogy mégis így van.

Hallotta, hogy a lovasok visszatérnek Sankvi fejével, de ő a sátorban maradt, és komor gondolatok gyötörték. A bosszúpárviadal rituáléja törzsről törzsre változott, de az alapelvek változatlanok voltak. Ha kivágta volna az Églovas szemét, és a halott Sankvi kezébe helyezte volna, akkor az Églovas szelleme az örökkévalóságig Sankvihoz kötődött volna. A néphit szerint így az Églovas vakon bolyongana az Ürességben, egészen addig, amíg Sankvi kölcsön nem adja neki a szemét, ezzel kényszerítve engedelmességre. Kving-csin megtörte a rituálét, és mit ért el vele? Holnap ismét harcolnia kell. És ha győz, újabb harcos hívja majd ki.

Barátja, Si-da lépett a sátorba, és guggolt le mellé.

- Bátran harcoltál, és remek volt a harc. De holnap ki kell vágnod a szemét.

- Lin-ce szemét - suttogta Kving-csin. - Annak a szemét, aki egykor a barátom volt? Ezt nem tudom megtenni.

- Mi bajod van, fivérem? Ezek ott kint az ellenségeink!

Kving-csin felállt.

- Elmegyek a szentélybe. Gondolkodnom kell.

Magára hagyta Si-dát, átbújt a sátorlap alatt, és kilépett a napsütésbe. Az állati irhába csavart Sankvi testét néhány lépésnyire hagyták a sátrától. A tetem jobb keze szabadon volt hagyva, tenyere pedig szét volt nyitva, ujjai begörbültek. Kving-csin odaballagott tarka pónijához, felszállt rá, és odalovagolt a fehér falú szentélyhez.

- Vajon hogyan tudták megmérgezni nadír lelkemet? - töprengett magában. - Talán a könyvek, a kéziratok, a festmények tették? Vagy talán az erkölcsről szóló tanítások, vagy a végtelen filozófiai értekezések? Honnan tudhatnám?

A kapu nyitva állt, így Kving-csin belovagolt, és leszállt a nyeregből. Póniját az árnyékban hagyta, és elindult a tényleges szentély felé.

- Megtanítjuk őket a szenvedésre, éppen úgy, ahogy Zsen-si szenvedett - szólalt meg ekkor egy hang, mire Kving-csin megdermedt, majd lassan a beszélő felé fordult.

Talizmán lépett elő az árnyékból, és lépett oda a magasabb férfihoz.

- Örülök, hogy újra látlak, barátom.

Kving-csin hallgatott egy darabig, majd megszorította a nadír ifjú kinyújtott kezét.

- Öröm tölti el a szívem, Okaj. Jól vagy?

- Tűrhetően. Jöjj, osszuk meg vizünket és kenyerünket. A két férfi besétált az árnyékba, ahol leültek a fából készült naptető alá. Talizmán megtöltött két cserépkupát hűs vízzel egy kőkorsóból, és az egyiket átnyújtotta Kving-csinnek.

- Mi történt a ma reggeli harc során? - kérdezte a Farkasfejű törzs tagja. - Akkora volt a por, hogy semmit sem láttam a falról.

- Egy Églovas meghalt.

- Mikor ér véget ez az őrület? - kérdezte Talizmán szomorúan. - Mikor nyílik fel a szemünk, és látjuk meg, ki az igazi ellenségünk?

- Egyhamar aligha, Okaj. Holnap ismét harcolni fogok. -A harcos egyenesen Talizmán szemébe nézett. - Lin-ce ellen.

* * * * *

Lin-ce egy sziklatömbön üldögélt, és a kardját élezte: arca szenvtelen volt, gondosan leplezte haragját. A legkevésbé sem vágyott arra, hogy megölje Dals-csint. Ám mégis ez volt a sorsa, és egy igazi férfi sosem nyüszít, amikor a Kő és a Víz Istenei megcsavarják a kést! A fenőkő végigsiklott a szablya élén, és Lin-ce elképzelte, amint az ezüstös acélpenge átmetszi Dals-csin nyakát. Halkan káromkodott egyet, majd felállt és kinyújtózott.

A végén csak négy nadír janicsár maradt az akadémián - ő, Dals-csin, az a nyomorult fiú a Zöld Majom törzsből, Zsen-si, ő, végül az a furcsa alak a Farkasfejűek közül, Okaj. A többiek egy része elszökött, a legtöbben azonban egyszerűen gyalázatosan megbuktak a vizsgákon - Gargannak, Larness urának nagy megelégedésére. Az egyiket felakasztották, miután megölt egy lisztet, egy másik pedig öngyilkosságot követett el. A kísérlet, ahogy azt Larness ura előre megjósolta, kudarcba fulladt. Ám ez a négy nadír ifjú a gothir hadvezér nagy bosszúságára állhatatos maradt, és minden vizsgán átment. És egyikük - Okaj -, az összes többi diákon túltett, még a hadvezér saját fiát, Argót is túlszárnyalta.

Lin-ce tokjába dugta kardját, és sétált egyet a sztyeppén. Gondolatai visszatértek Zsen-sihez, rémült szeméhez és ideges mosolyához. Az állandóan gyötört és gúnyolt fiú ott csetlett-botlott a gothir hadapródok, főleg Argó körül, és rabszolga módjára szolgálta őket. Argó “Vigyorgó Majomnak" nevezte, Lin-ce pedig megvetette a nadírt gyávaságáért. Zsen-si testét heg borította, de benne testesült meg mindaz, amit a gothir fiúknak tanítottak a barbárokról - alázatos és alacsonyabb rendű volt, mint a civilizált népek tagjai.

Ám mégis elkövetett egy hibát - és ez az életébe került. Az év végi vizsgákon Okaj kivételével mindenkinél jobb eredményt ért el. Lin-ce még mindig emlékezett rá, hogy Zsen-si milyen arcot vágott, amikor kihirdették az eredményeket. Először jól láthatóan örült, de amikor Argóra és a többiekre nézett, belévillant helyzetének teljes szörnyűsége. Vigyorgó Majom mindenkit legyőzött. Többé már nem úgy tekintenek rá, mint a megvetés vagy gúny tárgyára. Mostantól gyűlölt alak lesz: a kis Zsen-si szinte összetöppedt a rosszindulatú tekintetek súlya alatt.

Azon az éjszakán Zsen-si lezuhant a tetőről, és teste szétzúzódott a hóborította udvar kövezetén.

Tél volt, rideg és fagyos éjszaka, és az üvegablakok belsején zúzmara képződött, Zsen-si mégis csak egy ágyékkötőt viselt? Amikor Lin-ce meghallotta sikolyát, amelyet zuhanás közbe hallatott, kinézett az ablakon, és akkor meglátta a hóban heverő szikár testet, amelyből ömlött a vér. Ő és Okaj, meg egy tucatnyi másik fiú kirohant az udvarra, és körülállták a tetemet. A fiú hátán, fenekén és combjain egy korbács hagyott vörös hurkákat, és Zsen-si csuklói még mindig véreztek.

- Megkötözték - szólalt meg Lin-ce.

Okaj nem válaszolt, ehelyett felnézett az oromzatra, ahonnan Zsen-si lezuhant. A legfelső szint szobái a nemesi származású, rangidős hadapródoknak voltak fenntartva. A legközelebbi ablak Argóé volt. Lin-ce követte Okaj pillantását: Gargan szőke fia kihajolt az ablakán, és mérsékelt érdeklődéssel követte a lent zajló eseményeket.

- Láttad, mi történt, Argó? - kiáltott oda neki az egyik fiú.

- A kis majom megpróbált felmászni a tetőre. Szerintem berúgott. - Ezzel eltűnt, és becsapta az ablakát.

Okaj odafordult Lin-céhez, és a két fiú visszatért a szobájába. Dals-csin már ott várt rájuk: lekuporodtak a padlóra, és halkan nadírul beszélgetni kezdtek.

- Három órával ezelőtt Argó Zsen-siért küldetett - suttogta Dals-csin.

- Megkötözték és megverték - felelte Okaj. - Mivel nem bírta a fájdalmat, nyilván be kellett tömni a száját, különben meghallottuk volna a sikoltozását. Az ügyből kivizsgálás lesz.

- És az majd kideríti, hogy Vigyorgó Majom túl sok pálinkát fogyasztott, amikor megünnepelte sikerét, és lezuhant a tetőről - tette hozzá Lin-ce. - Ez alapos lecke lesz, ami azt bizonyítja, hogy a barbárok nem bírják az erős italokat.

- Így igaz, barátom - mondta Okaj. - De mi majd megtanítjuk őket a szenvedésre... éppen úgy, ahogy Zsen-sí is szenvedett.

- Örömteli gondolat - közölte Lin-ce. - És hogyan érjük el ezt a csodát?

A Farkasfejű törzs tagja egy pillanatig hallgatott. Lin-ce soha sem felejtette el azt, ami ezután történt. Okaj még jobban lehalkította hangját, úgy suttogta:

- Az északi torony újjáépítése még nem fejeződött be. A munkások csak három nap múlva térnek vissza, így a hely elhagyatott. Holnap megvárjuk, amíg mindenki elalszik, azután odamegyünk, és előkészítjük bosszúnk színterét.

* * * * *

Gargan, Larness ura levette sisakját, és nagyot kortyolt a forró sivatagi levegőből. A nap vadul tűzött, és az izzó levegő párát képezett a sztyeppe fölött. A nagyúr hátrafordult a nyeregben, és végignézett a hadoszlopon. Ezer kopjás, nyolcszáz gyalogos gárdista, és kétszáz íjász haladt lassú ütemben - a por felhőként borította be őket. Gargan megrántotta a kantárt, és végigügetett az oszlop mentén, maga mögött hagyva a társzekereket, amelyeken vizet, illetve egyéb ellátmányt vittek. Két tisztje csatlakozott hozzá, és együtt lovagoltak fel az alacsony dombgerincre, ahol Gargan meghúzta a gyeplőt, és szemügyre vette a környező vidéket.

- Azon a gerincen verünk tábort - mutatott a nagyúr egy sziklás kiszögellésre, néhány mérfölddel kelet felé. - Ott sziklatavak egész sora bújik meg.

- Igen, uram - felelte Marlham, az őszülő, fehér szakállú hivatásos katona, aki már nem állt messze a kötelező nyugdíjazástól.

- Küldj ki egy csapat felderítőt! - utasította Gargan. - Ha nadírral találkoznak, öljék meg!

- Igen, uram.

Gargan a másik tiszt felé fordult: ez jóképű fiatalember volt, tiszta kék szempárral.

- Te pedig, Premian, vigyél magaddal négy századot, és kutassátok át a lápot! Ne ejtsetek foglyokat! Minden nadírt ellenségként kell kezelni. Megértetted?

- Igen, Gargan nagyúr! - A fiú még mindig nem tanulta meg, hogy elrejtse érzelmeit.

- Magam kértelek át téged ehhez a csapattesthez. És tudod, hogy miért?

- Nem, Gargan nagyúr.

- Mert puhány vagy, fiú! - fortyant fel a generális. - Láttalak az akadémián. A benned levő acélosság... már ha az acélosság... nincs megedzve. De majd ebben a hadjáratban másként lesz, ami alatt azt értem, hogy a sztyeppékét a nadírok vére áztatja majd. - Gargan megsarkantyúzta paripáját, és levágtatott a domboldalon.

- Vigyázz magadra, fiú! - szólt Marlham. - Ez az ember gyűlöl téged.

- Ez egy állat. Alattomos és rosszindulatú állat.

- Így igaz - bólintott Marlham. - Mindig is kemény ember volt, de amikor a fia eltűnt... nos, akkor történt vele valami. Azóta nem ugyanaz, aki volt. Te is ott voltál akkor, nem igaz?

- Ott, bizony. Csúnya történet ez - felelte Premian. - Vizsgálat indult annak a hadapródnak a halála ügyében, aki Argó ablakából zuhant ki. A kivizsgálás előtti éjszakán Argó eltűnt. Mindenfelé kerestük: a ruhái éppen úgy eltűntek, mint vászon hátizsákja. Először arra gondoltunk, hogy attól félt, a fiú halála miatt felelősségre vonják, de ez nevetséges volt: Gargan úgyis megvédte volna.

- Szerinted mi történt?

- Valami nagyon sötét dolog. - Premian finoman megrántotta a kantárt, és ellovagolt. Visszatért a menetoszlop végére, és intett tisztjeinek, hogy csatlakozzanak hozzá. Gyorsan ismertette velük az új parancsot, és az alá beosztott kétszáz ember megkönnyebbüléssel fogadta a hírt, mivel már torkig voltak a hadoszlop verte por nyelésével.

Miközben az embereknek kiosztották a fejadagokat, Premian gondolatai visszatértek az akadémián töltött utolsó napjaihoz, a két évvel ezelőtti nyárhoz. Az eredeti nadír csapatból már csak Okaj maradt, mivel két társát hazaküldték, miután elbuktak a végső vizsga előtti legkeményebb megmérettetésen. Kudarcuk elgondolkodtatta Premiant, mivel ő is velük dolgozott, és tudta, nem kevésbé voltak jártasak az adott tárgyakban, mint ő maga. Márpedig ő dicsérettel ment át. Egyedül Okaj maradt hát - aki olyan ragyogó elme volt, hogy semmiképpen sem bukhatott meg. De még ő is éppen csak átcsúszott.

Premian megosztotta gondolatait legidősebb és legjobb tanítójával, Fanlonnal, a nyugalmazott tiszttel. Az öregember dolgozószobájában késő éjjel elmondta, hogy úgy véli, a nadír ifjakat tisztességtelen módon buktatták meg.

- Sokat beszélünk a becsületről, de a valóságban nem sokszor gyakoroljuk - felelte Fanion szomorúan. - Mindig is így volt ez. Nem kaptam rá engedélyt, hogy belenézzek a dolgozataik értékelésébe: lord Larness és két cimborája láttamozta őket. De attól tartok, hogy igazad van, Premian. Mind Dals-csin, mind Lin-ce roppant tehetséges diákok voltak.

- Okaj mégis átment. Miért? - kérdezte Premian.

- Ö kivételes diák, de neki sem fogják engedni, hogy elvégezze az akadémiát. Találnak majd rá módot, hogy lepontozzák.

- Sehogy sem segíthetünk neki?

- Előbb azt mondd meg, Premian, miért tennél ilyet? Nem vagytok barátok.

- Az apám arra tanított, hogy gyűlöljem az igazságtalanságot. Ez nem elegendő?

- Dehogynem. Legyen hát: segítek neked.

A végső vizsga napján, a terembe lépő minden hadapród kapott egy apró, számozott korongot abból a fekete bársonyzsákocskából, amelyet a főprefektus, egy Jashin nevezetű, magas és sovány ifjú tartott a kezében. Minden korongot papírba göngyöltek, hogy a prefektus se láthassa a rajta szereplő számot. Ez a rituálé azt a célt szolgálta, hogy egyetlen diák se élvezhessen jogosulatlan előnyt a vizsga során: a hadapródok azután felírták a korongon szereplő számot papírlapjuk tetejére. A vizsga végeztével az összeszedett papírokat a bírákhoz viszik, akik azonnal értékelik is őket.

Premian Okaj mögött állt a sorban, és észrevette, hogy Jashin már akkor ökölbe szorította kezét, mielőtt belenyúlt volna a zsákocskába, és átadta volna a korongot a nadír fiúnak. Premian követte Okajt a vizsgaterembe, ahol az asztalokat már sorba rendezték.

A vizsga három órán át tartott, és az első részében utánpótlási vonalat és ellátási stratégiát kellett kidolgozni egy húszezer fős támadó seregnek, amely a Ventriai-tengeren át támad. A második feladatban levelet kellett írni a hadjáratot vezető tisztnek, tanácsokkal látva el őt, és fel kellett vázolni azokat a veszélyeket, amelyekkel Ventria megtámadása során számolnia kell.

Premian a végére alaposan elfáradt, de viszonylag biztosra vette, hogy jól teljesített. A kérdések egy-két évszázaddal korábbi, tényleges hadjáratra épültek, amelyet Bodacas, a legendás gothir hadvezér vezetett, akiről az akadémia a nevét kapta. Premian szerencsére nem olyan régen tanulmányozta át a hadjáratot.

Amikor a hadapródok kimasíroztak, az ifjú látta, hogy Gargan generális és a többi bíró megérkezik a terembe. Premian nem nézett a nagyúr szemébe, és megkereste Faniont. Az idős tanár vizezett bort töltött a hadapród kupájába, és jó darabig némán üldögéltek az öbölre néző egyik emeleti ablakban.

A délután elmúlt, és végre felcsendült a lakótorony harangja. Premian csatlakozott a többi hallgatóhoz, akik kiabálva özönlöttek a nagycsarnok felé, hogy megtudják eredményüket.

Gargan és a rangidős oktatók a csarnok déli végében álló emelvényen várták, hogy a kétszáz hadapród besorjázzon. Ezúttal Premian egyenesen a generális szemébe nézett, aki a rangjának kijáró díszpáncélját viselte: az aranyozott mellvértet, és a gárda főtisztjeinek fehér köpenyét. Mögötte, faállványzaton sorakozott a sok tucatnyi ezüstszablya. Amikor a hadapródok elfoglalták helyüket, Gargan előlépett az emelvényen, és hangja mennydörgésként tört elő.

- Száznegyvenhat hadapród ment át az utolsó vizsgán, és kapja meg a szablyát a mai napon. További tizenheten dicsérettel végeztek. Egyetlen hadapród akadt, aki kitüntetéssel fejezte be tanulmányait. Harminchatan megbuktak, és ezt a megbecsült helyet szégyennel a fejükön hagyják el, amit gyalázatos teljesítményükkel érdemeltek ki. A régi hagyományokat követve először a sikeresen levizsgázottakat szólítjuk, és így haladunk a kitüntetést kiérdemelt felé. Aki hallja a korongon szereplő számát, lépjen elő!

A hadapródok egymás után léptek elő, és nyújtották korongjukat, vették át szablyájukat, és hajoltak meg tanítóik előtt, majd visszatértek a csarnok végébe, ahol ismét felsorakoztak.

Következtek a dicséretet kiérdemelt diákok. Premian nem volt közöttük, mint ahogy Okaj sem. Premian szája kiszáradt: az emelvénytől nem messze állt, és Garganra meredt.

- És most - szólt a nagyúr -, eljutottunk a kitüntetett diákig, aki az akadémia legjobbja, és akinek katonai hozzáértése segít megőrizni Gothir dicsőségét. - Megfordult, és felemelte a szablyát az állványzatról. A penge ezüstösen csillogó acélból készült, markolatát arannyal díszítették. - Lépj elő, tizenhetes!

Okaj végigvonult a sorok között, és fellépdelt a falépcsőkön, miközben mindenfelől suttogás hangzott fel a csarnokban. Premian figyelme Gargan széles arcára terelődött: a férfi szeme tágra nyílt, és a fiú látta, hogy a nagyúr álla megrándul.

Gargan néma csendben állt, és leplezetlen gyűlölettel meredt a nadír ifjúra.

- Itt valami hiba történt - mondta végül. - Ez lehetetlen! Hozzátok ide a papírjait!

Néma csend honolt a csarnokban, amikor a főprefektus lerohant az emelvényről. A percek teltek-múltak és senki sem mozdult, de még csak szót sem ejtett. A főprefektus végül visszatért, és Gargan kezébe nyomott egy halom papírt, aki állva tanulmányozta át őket. Ekkor Fanion lépett elő.

- A kézírást illetően nem lehet vitás a helyzet, Gargan nagyúr - mondta csendesen. - Ezek Okaj papírjai. És látom, hogy te magad láttamoztad. Nem lehet szó hibáról.

Gargan pislogott. Okaj előlépett, és kinyújtotta a kezét. A nagyúr rámeredt, majd a saját remegő kezében tartott szablyára, és váratlanul Fanion kezébe nyomta a fegyvert.

- Te add át neki! - sziszegte, és levonult az emelvényről. Az idős tanító rámosolygott Okajra.

- Rászolgáltál erre, fiatalember - mondta, és hangja a csarnok legtávolabbi sarkába is eljutott. - Öt éven át sokat tűrtél, de mind a testi nehézségeket, mind az érzelmi szörnyűségeket átvészelted. Amiért kiérdemelted.... és remélem, hogy ez is valami... tiszteletemet és megbecsülésemet. Remélem, hogy amikor innen távozol, viszel majd magaddal vidám emlékeket is! Szeretnél néhány szót intézni hadapródtársaidhoz?

Okaj bólintott. Lépett egyet előre, majd megállt, és végighordozta tekintetét az összegyűlt apródokon.

- Sokat tanultam itt, és egy napon ennek a tudásnak még nagy hasznát látom. - Majd minden további szó nélkül elhagyta az emelvényt, és kisétált a csarnokból.

Fanion is elhagyta az emelvényt, és odalépett Premianhoz.

- Szólok az érdekedben, és a papírjaidat újra átnézik.

- Köszönöm, uram. Mindent köszönök. Igazad volt a korongokkal kapcsolatban. Láttam, hogy Jashin ujjai már akkor összezárulnak, mielőtt még belenyúlt volna a kis zsákba: már akkor a kezében volt az Okajnak szánt korong.

- Jashin komoly bajba kerül - felelte Fanion. - Gargan nagyúr nem arról híres, hogy könnyen megbocsátana.

Premiant nem sokkal később Gargan dolgozószobájába hívatták. A generális még mindig a páncélját viselte, és arca szürke volt.

- Ülj le, fiú! - kezdte, mire Premian engedelmeskedett. - Fel fogok neked tenni egy kérdést, és a becsületedre bízom, hogy igazat mondasz-e vagy sem.

- Igen, uram - felelte Premian, és elöntötte a csüggedés.

- Okaj a barátod?

- Nem, uram. Ritkán beszélgetünk: kevés közös dolog van bennünk. Miért kérded, uram?

Gargan egy hosszú pillanatig rámeredt, majd felsóhajtott.

- Nem számít. Belesajdul a szívem, hogy ő kapta meg a szablyát. De bárhogy is, ez nem a te dolgod. Azért hívattalak ide, hogy megmondjam, hiba történt az osztályozásod során. Dicsérettel átmentél.

- Köszönöm, uram. De... miként történhetett ez?

- Véletlen tévedés történt, és remélem elfogadod a bocsánatkérésemet.

- Természetesen, uram. Köszönöm, uram.

Premian távozott, és visszatért a szobájába, ahol éjfélkor arra ébredt, hogy kopognak az ajtaján. Felkelt, és elhúzta a reteszt. Okaj állt az ajtóban: öltözékéből ítélve útra készen állt.

- Elmész? De a díjátadásra csak holnap kerül sor.

- Megvan a szablyám - felelte a nadír. - Azért jöttem, hogy köszönetet mondjak. Azt hittem, hogy a gothir becsület nem létezik. Tévedtem.

- Sokat szenvedtél itt, Okaj, de végül diadalmaskodtál, és ezért csodállak. És most hova mész?

- Vissza a törzsemhez.

Premian kinyújtotta a kezét, és Okaj megrázta. Amikor a nadír megfordult, Premian még utánaszólt.

- Nem bánod, ha felteszek egy kérdést?

- Csak nyugodtan.

- Amikor ott voltunk a barátod, Zsen-si temetésén, kinyitottad a koporsót, és egy véres csomagocskát nyomtál a kezébe. Gyakran eltöprengek rajta, hogy mi lehetett az. Ez valami nadír rituálé volt?

- Igen. Adtam neki egy szolgát a túlvilágra - felelte a nadír, és távozott.

Három nappal később, miután többen folyamatosan panaszkodtak az északi torony új szakaszának egyik fala mögül áradó bűzre, a munkások elbontottak több kőtömböt. Mögöttük pedig egy rothadó hullára bukkantak, akinek kivágták a szemét.

Hetedik fejezet

Nüang Hszüan ravasz vén róka volt, és sosem vitte volna népét a Hátcsapkodók vidékére, ha a szerencse úgy nem dönt, hogy nem mosolyog rá többet. Kezével leárnyékolta szemét, és a körülötte fekvő vidéket pásztázta, majd megállapodott a nyugati sziklacsúcsokon. Mellette lovagló unokaöccse, Meng odafordult hozzá.

- Azok ott az Elátkozottak Tornyai? - kérdezte, és lehalkította hangát, mivel nem akarta felkelteni az ott lakozó szellemek figyelmét.

- Azok - felelte Nüang a fiúnak -, de nem megyünk közel hozzájuk, nehogy lecsapjanak ránk a démonok. - Az unokaöcs megfordította póniját, és visszalovagolt a kis karavánhoz. Nüang tekintetével követte. Tizennégy harcos, ötvenkét nő és harmincegy gyerek: nem valami nagy haderő ezen a vidéken. Ki gyanította, hogy egy gothir lovassereg ilyen közel kerül a Hold-hegységhez? Amikor Nüang a lápnál élő gothir földművesek ellen vezetett portyát, hogy lovakat és kecskéket zsákmányoljon, azt abban a tudatban tette, hogy a környéken öt éve nem állomásozik egyetlen katona se. Szerencsés volt, hogy tizennégy emberével együtt el tudott menekülni, amikor a kopjások rohamra lendültek. Több mint húsz harcosát vágták le az első rohamban, köztük két fiát és három unokaöccsét. Az átkozott gadzsinok azután a nyomukba eredtek, és neki nem maradt más választása, mint hogy népét erre az elátkozott vidékre vezesse.

Nüang vágtába ugratta póniját, és fellovagolt egy dombocskára. Hunyorgott a délelőtti napsütésben, és a maguk mögött hagyott tájat kémlelte. A kopjásoknak hírük-hamvuk sem volt. Talán ők is féltek a Hátcsapkodóktól. De miért mentek olyan közel a láphoz? Egyetlen gothir haderő sem hatolt be a keleti síkságra, csak háború esetén. Vajon most is háborúznak valakivel? Talán a Farkasfejűek vagy a Zöld Majmok törzsével? Nem valószínű: erről feltehetően hallott volna az utazó kereskedőktől és kalmároktól.

Itt valami rejtély lappangott, és Nüang nem szerette a rejtélyeket. Ismét kis csapatára pillantott - most már túl kicsi volt ahhoz, hogy klánját egy törzs befogadja.

Vissza kell őket vezetnem északra - gondolta magában, majd harákolt egyet és köpött. - Hogy fognak nevetni, amikor ismét bebocsátást kér a törzs területére! Szerencsenélküli Nüang, így hívják majd őt.

Meng és két másik ifjú vágtatott fel a dombocskára. Meng érkezett meg elsőnek.

- Lovasok - mutatott nyugat felé. - Két gadzsin. Megölhetjük őket, bátyó? - A fiú lelkes volt, szeme csillogott.

Nüang a mutatott irányba nézett. A hőségtől izzó levegőben, ebből a távolságból éppen csak ki tudta venni a lovasokat, és egy pillanatra irigyelte az ifjú éles tekintetét.

- Nem, még nem támadunk. Lehet, hogy egy nagyobb csapat felderítői. Hadd jöjjenek közelebb.

Megsarkantyúzta póniját, és visszalovagolt a síkságra, majd tizennégy lovasa felzárkózott mellé, laza csatárláncot alkotva. Nüang magához hívta Menget.

- Mit látsz, fiú?

- Még mindig csak ketten vannak, bátyó. Gadzsinok. Az egyik szakállas, és kerek fekete sisakot visel, meg ezüst vállvértes fekete zekét, a másik pedig szalmaszőke hajú, és nem hord magánál kardot. A vállán átvetve késtartó szíj csüng. Ó!

- Mi az?

- A fekete szakállúnál egy kétkezes, kétfejű csatabárd van. A két bárdlap csak úgy csillog a fényben! Gothir lovakon ülnek, de négy felnyergelt pónit vezetnek maguk után.

- Most már magam is látom őket - felelte zsémbesen Nüang. - Menj a hátvédbe!

- Én is részt akarok venni az öldöklésben, bátyó!

- Még tizenkettő sem vagy, és vagy engedelmeskedsz, vagy az üleped megérzi korbácsom haragját!

- Már majdnem tizenhárom vagyok - dacoskodott Meng, de azért tétovázva megrántotta a gyeplőt, és pónijával visszafarolt a hátvédbe. Nüang Hszüan várt, bütykös kezét elefántcsont markolatú szablyáján nyugtatta. A két lovas lassan egyre közelebb került, és most már a vezér is tisztán ki tudta venni vonásaikat. A szőke hajú gadzsin nagyon sápadtnak tűnt, és egész viselkedéséből áradt az idegesség és a félelem: keze erősen markolta a kantárt, és mereven ült a nyeregben. Nüang tekintete a csatabárdosra villant. Benne nyoma sem volt félelemnek. De akkor is, egy férfi és egy gyáva tizennégy harcos ellen? Biztos, hogy Nüang szerencséje megfordult? A lovasok nem sokkal a nadírok előtt állították meg hátasaikat, és a nadír vezér nagy levegőt vett majd nekikészült, hogy embereinek elrendelje a támadást. Már majdnem megtette, amikor tekintete ismét a csatabárdosra tévedt, és a valaha látott legfagyosabb szempárba mélyedt, amely az engesztelhetetlen és szürke téli viharfelhők színét idézte. Kétely vett erőt Nüangon, aki megmaradt fiaira és unokafivéreire gondolt, akik közül sokan sebet kaptak, amit a véres gyolcskötések is elárultak. A feszültség egyre nőtt, a nadír vezér pedig megnyalta ajkát, majd ismét nekikészült, hogy megadja a jelt.

A csatabárdos szinte észrevehetetlenül megrázta a fejét, majd megszólalt: hangja mély volt, és ha ez egyáltalán lehetséges, még fagyosabb volt a tekinteténél is

- Gondosan fontold meg, mit teszel, öreg. Úgy tűnik, hogy a szerencse mostanában nem kegyel téged. Az asszonyok mennyivel vannak többen, mint a férfiak? Talán háromszor annyian? A lovasaid pedig véresek és fáradtak.

- Talán megfordult a szerencsénk - hallotta Nüang saját gangját,

- Talán igen - bólintott a csatabárdos. - Viszont hajlandó vagyok megalkudni. Van négy nadír lovam, meg néhány kardom és íjam.

- Remek a csatabárdod. Az is része az alkunak?

A férfi elmosolyodott, de ez nem volt valami megnyugtató mosoly.

- Nem: ő Snaga, ami a régiek nyelvén annyit tesz, mint a Küldő, a soha vissza nem térés pengéje. Mindenki, aki próbára akarja tenni nevét, megteheti: csak kérnie kell.

Nüang érezte, hogy emberei mocorognak. Mindannyian fiatalok voltak, és frissen elszenvedett veszteségeik dacára, égtek a vágytól, hogy harcolhassanak. A nadír vezér vállára hirtelen teljes erővel rázúdult mind a hatvanegy éve. Váratlanul megfordította lovát, és utasította embereit, hogy éjszakára verjenek tábort a sziklatornyoknál, majd lovasokat küldött ki, hogy figyeljék, felbukkan-e az ellenség. Mindenki szó nélkül engedelmeskedett. Nüang visszafordult a csatabárdoshoz, és kipréselt magából egy mosolyt.

- Szívesen látunk benneteket a táborunkban. Ma éjjel megalkuszunk.

Később, amikor az alkony leszállt, a kis tűznél üldögélt a csatabárdossal és annak társával.

- Nem lenne biztonságosabb a sziklák között? - kérdezte a fekete szakállas harcos. I

- Az emberektől nagyobb biztonságban lennénk - felelte Nüang. - De ezek az Elátkozottak Tornyai, és az a hír járja, hogy démonok lesnek a sziklák között. Egy ősi varázslót temettek el ott, az ördögeivel együtt. Legalábbis a mondák szerint. Viszont inkább azt mondd meg, mit kívánsz cserébe azokért a ványadt pónikért?

- Ennivalót az útra, és egy vezetőt, aki elvisz minket a következő vízlelőhelyig, majd Démonölő Osikai szentélyéig.

Nüang meglepődött, de arckifejezése ebből mit sem árult el. Mit keresnek a gadzsinok a szentélynél?

- Ez egy nehéz és veszedelmes út. A Hátcsapkodók vidékén járunk. Két ember és egy vezető csábító... prédának... tűnhet.

- Már engedtek a csábításnak - felelte a csatabárdos. - Ezért vannak pónijaink és fegyvereink, amivel alkudhatunk.

* * * * *

A folytatódó alkudozásba belefáradt Sieben felállt, és otthagyta a tüzet. A nadír klán hevenyészett körben verte fel sátrait, és szélfogókat állított közéjük. A nők kis tüzeket raktak, és azon főztek, míg a férfiak hármas csoportokba verődve iszogatták a lyrddet, vagyis az avas kecsketejből erjesztett pálinkát.

Az éjszaka azonban a tüzek és szélfogók dacára is hideg volt. Sieben odasétált a lovakhoz, és leoldotta takaróját, majd hanyag mozdulattal a vállára vetette. Amikor először meglátta a nadír lovasokat, arra gondolt, hogy a halál gyorsan lesújt rájuk, Druss lenyűgöző ereje dacára is. Mostanra azonban az indulatok lecsillapodtak, és szinte ólmos fáradtság telepedett rá. Az egyik főzőtűznél felállt egy fiatal nadír nő, és hozott neki egy tál húslevest. A magas és karcsú asszonynak telt és csábító ajka volt, Sieben pedig azonnal megfeledkezett minden fáradtságáról: köszönetet mondott, és elmosolyodott. A nő egy szó nélkül hagyta ott, Sieben tekintete pedig hosszan elidőzött ringó csípőjén. A főtt hús forró volt és erősen csípős, ami újfajta élményt jelentett, a költő pedig jó étvággyal evett, majd a kiürült tálat odavitte a nőnek, ahol az négy másik társával üldögélt. A poéta leguggolt melléjük.

- Ez a vacsora fejedelmi volt. Köszönöm, hölgyem.

- Nem vagyok a hölgyed - felelte a nő színtelen és közömbös hangon.

Sieben felvillantotta legszebb mosolyát.

- Így van, nem vagy az, ami roppant sajnálatos. De ez csupán egy kifejezés, amelyet mi... gadzsinok használunk. Csak azt próbáltam mondani, hogy köszönöm a kedvességed, és a kiváló kosztot.

- Már háromszor megköszönted, pedig a kutyát nem nehéz elkészíteni, csak addig kell lógatni, amíg a férgek meg nem jelennek a szemüregében.

- Ez elragadó. Ezt a tanácsot sokáig nem felejtem el.

- És nem szabad, hogy a kutya túl öreg legyen - folytatta a nő. - A fiatal ebek finomabbak.

- Még jó - felelte a költő, és nekikészült, hogy felálljon.

A nő váratlanul félrebillentette a fejét, és tekintetük találkozott.

- Az emberemet megölték a gothir kopjások. A takaróim kihűltek, és nincs senki, aki felpezsdítené véremet a keserű éjszakákon.

Sieben gyorsabban ült le, mint ahogy eredetileg szándékozott.

- Ez tragédia - felelte szelíden, és mélyen belenézett a mandulavágású szemébe. - A gyönyörű nőknek sosem lenne szabad szenvedniük kihűlt takarók miatt.

- Az emberem nagy harcos volt: három kopjással végzett. De úgy üzekedett, akár egy égő farú kutya: gyorsan. Azután pedig elaludt. Te nem vagy harcos. Ki vagy hát?

- Tudós vagyok - hajolt közelebb Sieben. - Számos dologgal foglalkozom: történelemmel, költészettel, művészettel. De leginkább nőkkel: ők nyűgöznek le igazán. - Végigsimított az asszony hosszú sötét haján, kisöpörve azt homlokából. - Szeretem a női haj illatát, a bőrhöz simuló bőr érintését, az összeérő ajkak puhaságát. És nem vagyok gyors.

A nő elmosolyodott, és mondott valamit nadírul a barátnőinek, amin mindannyian jót derültek.

- Niobénak hívnak - mondta a poétának. - Lássuk, valóban olyan jól üzekedsz-e, ahogy azt mondod!

Sieben elmosolyodott.

- Mindig nagyra értékelem az egyenességet. De szabad ezt? Úgy értem, mit szólnak... - mutatott a tábortüzeknél ücsörgő férfiak felé.

- Gyere velem! - állt fel Niobe könnyed mozdulattal. - Látni akarom, hogy igaz-e, amit a gadzsinokról mondanak. - Ezzel megfogta a férfi kezét, és behúzta éjsötét sátrába.

A vezér tüzénél Nüang felkacagott.

- Látom, a barátod úgy döntött, hogy meglovagolja a tigrist. Niobéban annyi tűz van, hogy minden férfi vasát elolvasztja.

- Szerintem Sieben túl fogja élni - felelte Druss.

- Akarsz nőt, hogy felmelegítse a takaródat?

- Nem. Az asszonyom odahaza vár. Viszont mi történt a népeddel? Nagyon úgy tűnik, hogy szétvertek titeket.

Nüang beleköpött a tűzbe.

- Gothir kopjások támadtak ránk: a semmiből tűntek elő hatalmas hátasaikon. Húsz embert vesztettem. Nagyon igazat szóltál, amikor azt mondtad, hogy a szerencse nem kedvel engem. Nyilván valami olyasmit tettem, ami nem tetszik a Kő és Víz Isteneinek. De semmi értelme emiatt nyüszíteni. És ti kik vagytok? Azt látom, hogy nem gothirok. Honnan jöttetek?

- A drenaiak földjéről, a messze délen kéklő hegyekből.

- Messzire kerültetek otthonotoktól, drenai. Miért tartotok a szentélybe?

- Egy nadír sámán azt mondta nekem, hogy ott találok valamit, ami segít egy haldokló barátomon.

- Nagy kockázatot vállalsz, hogy segíts ezen a barátodon: ez nem éppen vendégszerető vidék. Magam is elgondolkoztam azon, hogy végzek veletek, és én még népem békésebb tagjai közé számítok.

- Nem könnyű velem végezni.

- Ezt azonnal tudtam, amint a szemedbe néztem, drenai. Sok csatát láttál, igaz? Számtalan sír húzódik mögötted. Egyszer, korokkal ezelőtt egy másik drenai jött el népem közé. Ő is harcos volt, úgy hívták: a Vén Megölhetetlen. Csatát vívott a gothirokkal, majd évekkel később eljött hozzánk, hogy köztünk éljen. Gyerekként mesélték a történetét, ez az egyetlen rege, melyet egy drenairól valaha is hallottam. A férfit Angyalnak hívták.

- Ismerősen cseng a neve - mondta Druss. - Mit tudsz még róla?

- Csak azt, hogy feleségül vette Marhakoponya lányát, és született két fiuk. Az egyik sudár volt és jóképű, és egyáltalán nem hasonlított Angyalra, de a másik hatalmas harcos lett. Nadír nővel házasodott, és együtt hagyták el a törzset, hogy délre menjenek. Ez minden, amit tudok.

Két nő jött oda, és térdelt melléjük, hússal teli tálat nyújtva a férfiak felé Niobe sátrából átható kiáltások sora csapott fel, mire az asszonyok nevetni kezdtek. Druss elvörösödött, és néma csendben enni kezdett. Az asszonyok távoztak, Nüang pedg így szólt.

- A barátod reggelre alaposan elfárad majd.

* * * * *

Druss némán üldögélt a csillagok alatt. Ritkán esett nehezére elaludnia, de ma éjjel nyugtalan volt. Felült, és ledobta magáról takaróját. A tábor néma volt, a tüzek parázsló hamuvá omlottak. Nüang felajánlotta neki saját sátrát, de Druss visszautasította: szívesebben aludt a szabadban.

Felkapta csatabárdját, sisakját, ezüsttel szegett páncélkesztyűjét, nyújtózott egyet, majd felállt. Hideg éjszaka volt, és fagyos szél susogott a sátrak közé kifeszített szélfogók alatt. Drusst nyomasztotta valami, így hát feltette sisakját, felhúzta kesztyűit, és nesztelenül elindult a táboron át, elhaladt a kifeszített vászon szélfogók mellett, és a nyílt sztyepp felé vette az irányt. Az egyik kreozotbokor mellett őrszem üldögélt, kecskebőr köpenyét maga köré csavarva. Amikor Druss közelebb ért, észrevette, hogy Meng az, akit Nüang legfiatalabb unokaöccseként mutatott be. Az ifjú felpillantott, de nem szólt semmit.

- Minden csendes? - kérdezte Druss, mire a fiú bólintott, láthatóan kelletlenül.

Druss a fekete sziklatornyok felé indult, és leült egy sziklatömbre, alig ötvenlábnyira Mengtől. Nappal a sztyeppe forró és barátságtalan arcát mutatta, de az éjszaka fagyos mágiája lappangó rosszindulattal itatta át, ami az árnyékba boruló sziklák között osonó névtelen rémségekről susogott. A szem furcsa játékot űzött az aggyal. A göcsörtös sziklák lapuló démonokká változtak, amelyek látszólag vibráltak, és megmozdultak, a sztyepp fölött süvítő szél pedig sziszegő hangot adott, ami fájdalmat és halált ígért. Drusst sem hagyta hidegen a hold szőtte varázs, de ezeket a gondolatokat erővel háttérbe szorította. Felnézett az éji égitestre, és Rowenára gondolt. Amióta megmentette, az eltelt évek alatt keményen próbálkozott, hogy éreztesse hitvesével, mennyire szereti, és mennyire szüksége van rá. De mélyen legbelül folytonosan rágta a kín, amit nem tudott figyelmen kívül hagyni. Rowena szerette Michaneket, a harcost, és ő is szerette a nőt. Drusst nem a féltékenység gyötörte, hanem a mélységes szégyenérzet. Amikor a haramiák elrabolták feleségét sok évvel ezelőtt, Druss olyan elszántsággal indult a felkutatására, ami előtt nem állhatott meg senki és semmi. Eljutott Mashrapurba, ahol pénzt kellett gyűjtenie ahhoz, hogy átkelhessen Ventriába, így ökölharcos lett belőle. Miután átszelte az óceánt, és kalózokkal meg tengeri haramiákkal vívott csatát, csatlakozott Gorben herceg szétzilálódott seregéhez, és a trónörökös bajnoka lett. Mindezt azért tette, hogy meglelje Rowenáját, és megmentse őt attól, amire csak úgy gondolt, mint a legszörnyűbb rabszolgaságra.

Végül azonban kiderült az igazság. Hitvese elvesztette emlékeit, beleszeretett Michanekbe, akinek tisztelt és szeretett hitvese lett, és fényűzésben, boldogan és elégedetten élt. Bár Druss tudta mindezt, mégis ott harcolt azoknak a katonáknak az oldalán, akik elpusztították a várost, ahol Rowena élt, és lemészárolták a férfit, akit hitvese szeretett.

Druss látta Michaneket, amint megküzd a Halhatatlanok legjobbjaival, és látta, amint azok lenyűgözve hátrálnak el a számtalan sebből vérző férfitól, aki körül vagy tucatnyi támadó hevert holtan.

- Férfi voltál, Michanek - suttogta Druss, és felsóhajtott. Rowena soha nem mutatta ki keserűségét Michanek halála miatt. Sőt, soha nem is beszéltek a harcosról. Csatabárdos ebben az elhagyatott pusztaságban ébredt rá, hogy ez hiba volt. Michanek ennél jobbat érdemelt, mint ahogy Rowena is, az édes és gyengéd Rowena. Nem akart ő mást, csak feleségül menni Drusshoz, a földműveshez, és nem akart többet, mint egy házat, és gyerekeket, akiket felnevelhet. Az Ezüst Gyilkos egykor földműves volt, de igazából már sosem lesz újra az. Megízlelte a csaták örömét, az erőszak szédítő kábulatát, és még felesége iránti szerelme sem tudta őt hegyi otthonához láncolni. Ami pedig a gyerekeket illeti? Az istenek nem voltak kegyesek hozzájuk, bármennyire is szeretett volna Druss egy fiút. A sajnálat átsuhant rajta, de gyorsan gátat szabott neki. Gondolatai Siebenre terelődtek, és elmosolyodott.

Nem is különbözünk egymástól annyira - gondolta magában. - Mindketten sötét, és terméketlen művészetet űzünk. Én a csatákért élek, anélkül, hogy okom lenne rá, te pedig a szeretkezésért élsz, anélkül, hogy a szerelemre gondolnál. Vajon mit nyújtunk mi ennek az elkínzott világnak? - töprengett magában. A szél feltámadt, Druss nyugtalansága pedig visszatért.

Összeszűkült szemmel pásztázta végig a sztyeppét. Mindenütt némaság honolt. Felállt, és odasétált a fiúhoz.

- Mit jelentettek a lovasok?

- Semmit - felelte Meng. - Nincs jele sem a gadzsinoknak, sem a Hátcsapkodóknak.

- Mikor lesz a következő őrségváltás?

- Amikor a hold eléri a legmagasabb hegycsúcsot.

Druss felpillantott, és látta, hogy erre hamarosan sor kerül.

Otthagyta a fiút, ismét a nyílt sztyepp felé sétált, és egyre nyugtalanabb lett. A sziklák között kellett volna táborozniuk, hogy a pokol falja fel a démonoktól való félelmet! Ekkor egy lovas bukkant fel, aki intett Mengnek, majd beügetett a táborba. Percekkel később a váltása már el is tűnt a sötétben. Újabb lovaa tűnt fel, majd még egy. Druss várt még egy darabig, majd visszatért a fiúhoz.

- Nem négyet küldtetek ki?

- De igen. Szerintem Dzsodaj máshol alszik. A bácsikám nem fog örülni.

A szél ismét megélénkült. Druss felemelte a fejét, és beleszimatolt a levegőbe. Megragadta a fiút a vállánál, és talpra rántotta.

- Azonnal ébreszd fel a bácsikádat! Mondd meg neki, hogy mindenkit vigyen a sziklák közé!

- Vedd le rólam a kezed! - A fiú küszködött, csapkodott, de a drenai közelebb rántotta magához.

- Hallgass rám, fiú! A halál közeleg! Érted? Lehet, hogy már nincs is időnk. Úgy rohanj, mint ha az életed függne tőle, mint ahogy valószínűleg úgy is van!

Meng megfordult, és elszáguldott a tábor felé. Druss, csatabárdjával a kezében a látszólag üres sztyeppét bámulta. Majd ő is megfordult, és szaladni kezdett visszafelé. Nüang már fent volt, amikor Druss átjutott a szélfogókon. A nők sietve kapkodták össze a takarókat és az ennivalót, miközben csendre intették a gyerekeket. A vezér odarohant a drenaihoz.

- Mit láttál? - kérdezte.

- Nem láttam: szagoltam. Méghozzá avas libazsírt. A kopjások ezzel kenik be a lószerszámokat, és így óvják láncingüket a rozsdától. Elrejtették a lovaikat, és már közelednek.

Nüang káromkodott egyet, és elrohant. Amikor Sieben felbukkant Niobe sátrából, és késes kardszíját átvetette vállán, Druss intett neki, és a néhány száz lépéssel távolabbi sziklák felé mutogatott. A sátraikból előözönlő nadírok rést nyitottak a szélfogókon, és futva indultak meg a nyílt sztyeppén. Druss látta, hogy a többi harcos a sziklák közti mély hasadék felé vezeti a pónikat. Felzárkózott az oszlop végére, és amikor az egyik szaladó nő elesett, felsegítette. A nő egy csecsemőt ölelt magához, szabad kezébe pedig egy totyogó kisgyerek kapaszkodott. Druss a karjába kapta a kisfiút, és rohantak tovább. Már csak egy maroknyi nadír nő nem érte el a sziklákat, amikor a közeli vízmosásból ötven kopjás bukkant elő. Gyalogosan lendültek rohamra, fegyvereik villogtak a holdfényben.

Druss a rémült anya kezébe nyomta a kisgyereket, előkapta Snagát, és szembefordult a közeledő katonákkal. Több nadír harcos felkapaszkodott a sziklákra, ahonnan fekete szárú nyílvesszőket lőttek ki az ellenségre. Csakhogy a gothirok erős páncélt viseltek: mellvértet, láncinget, és arcot takaró, zárt sisakot, a bal alkarjukra pedig kis, kerek pajzsot szíjaztak. A legtöbb nyíl ártalmatlanul pattant le róluk, egyet kivéve, amely az egyik katona combjába fúródott. A férfi megingott, és felbukott, fehér lófarkas sisakja legurult fejéről.

- A lábukra lőjetek! - rikoltotta Druss.

A sziklák közti hasadék keskeny volt és Druss ide hátrált vissza. Az első három támadó megrohanta a nyílást, és a drenai hatalmas ordítással vetette rájuk magát: Snaga átzúdult az első sisakján, a másodikat egy visszakezes vágás ölte meg, amely szétzúzta a férfi csípőjét, és feltépte a gyomrát. A harmadik megpróbált lesújtani szablyájával, de a penge lepattant Druss fekete sisakjáról. Snaga felzengett, és nekirobbant a férfi láncszemes nyakvédőjének. A láncing remek munka volt, és meggátolta, hogy a csatabárd elérje a gothir bőrét, de az ütés puszta ereje belepréselte a szemeket a katona nyakába, szilánkokra zúzva annak csigolyáit. Újabb kopjások lendültek rohamra: az első megpróbálta hárítani a süvítve lecsapó csatabárdot megvasalt fa alkarpajzsával, de az ezüstfej akadály nélkül szelte át a készséget, félig átvágva a harcos karját. A férfi fájdalmas sikollyal zuhant a földre, és a mögötte jövő két ember felbukott benne. A keskeny résben egyszerre csak hárman támadhattak, így a többi kopjás a társai mögött rekedt. Fentről a nadírok sziklákat hajigáltak rájuk, és nyilakat lődöztek védtelen lábukba.

Druss vágott és sújtott, a hatalmas csatabárd vérben úszott...

És a támadók visszahúzódtak. Druss lábánál felnyögött valaki: a félig levágott kezű katona volt az. Druss letérdelt mellé, letépte a gothir sisakját, és belemarkolt a sebesült harcos hajába.

- Mennyien vagytok? - kérdezte a drenai. - Beszélj, és élni fogsz: visszaengedlek a barátaidhoz.

- Két századnyian vagyunk. Esküszöm!

- Kelj fel, és rohanj, mert a felettünk levő íjászokért nem kezeskedem.

A férfi támolyogva indult a nyílt terep felé, és szaladni kezdett. Mellvértjéről két nyíl pattant le, egy harmadik pedig hátulról belefúródott a combjába. A gothir továbbsántikált, és sikerült eljutnia bajtársaihoz.

Két század... ötven ember. Druss végignézett a szanaszét heverő tetemeken. Hetet a csatabárdja ölt meg, hét másikat pedig a nyilak találtak el, így ők már nem harcolnak tovább. De még mindig körülbelül negyvenen maradtak - ahhoz nincsenek elegen, hogy lerohanják a sziklákat, de ahhoz igen, hogy lekössék őket, amíg újabb csapatokat küldenek.

Három nadír ifjú mászott le fentről oda, ahol a drenai állt, és nekiláttak leszedni a halottakról a páncélokat, és a fegyvereket. Nüang is csatlakozott Drusshoz.

- Szerinted elvonulnak?

Csatabárdos megrázta a fejét.

- Másik utat fognak keresni. Beljebb kell mennünk a sziklák közé, különben sikerül mögénk kerülniük. Hányan voltak azok, akik rátok támadtak a lápnál?

- Nem voltak többen száznál.

- Akkor már csak az a kérdés, hol van a másik két század?

A kopjások figyelmeztetés nélkül indultak ismét rohamra.

A nadír ifjak hátrarohantak, Druss pedig előlépett.

- Gyertek, és haljatok meg, kurafiak! - bömbölte, hangját pedig felerősítették és visszaverték a sziklák. Az első gothir szablyája süvítve csapott Druss torka felé, de Snaga felfelé villant, és szétzúzta azt. A katona azonnal hátravetette magát, ledöntve lábáról két társát. Amikor a drenai rájuk vetette magát, megfordultak, és elrohantak.

Nüang bukkant fel Csatabárdos mellett, karddal a kezében. A nadír táborból lángok csaptak fel, mire a vezér káromkodott egyet, de Druss csak kacagott.

- A sátrakat lehet pótolni, öreg. Úgy tűnik, hogy a szerencséd ismét fordul, méghozzá jobbra.

- Ó, igen! - dörmögte Nüang keserűen. - Mindjárt ugrándozni fogok az örömtől hatalmas szerencsém láttán!

* * * * *

Niobe a hasán feküdt, és a fekete bazaltszikla keskeny hasadékába meredt.

- A barátod nagy harcos - mondta, és kisöpörte hollófekete haját az arcából.

Sieben lekuporodott mellé.

- Adottsága van hozzá - ismerte el, és csalódottságot érzett a nő elismerő szavai hallatán, és ahogy sötét mandulaszemével végigmérte az odalent álló Csatabárdost.

- Miért nem harcolsz mellette, költő?

- Drágám, amikor Druss elkezdi lengetni azt a rettegett csatabárdot, a legutolsó hely, ahova az ember kívánkozik, az éppen mellette van. Druss amúgy is azt szereti, ha az esélyek ellene szólnak. Tudod, ez a legjobbat hozza ki belőle.

Niobe a könyökére gördült, és a férfi szemébe nézett.

- Miért nem rettegsz már, költő? Annikor idefutottunk, még remegtél a félelemtől.

- Nem szeretem az erőszakot - ismerte be Sieben -, főleg akkor nem, ha ellenem irányul. De ide nem fognak követni minket. Ezek nehézvértes kopjások, akiket arra képeztek ki, hogy nyílt terepen lovasrohamokban vegyenek részt. A csizmájuk vasalt, és magas sarkú, hogy a kengyelben tartsa a lábukat. Teljesen alkalmatlan arra, hogy ezeken a sziklákon ugrabugráljanak. Így hát biztonságban vagyunk, legalábbis pillanatnyilag.

A lány megrázta a fejét.

- Itt senki nincs biztonságban. Nézz csak körül, költő. Ezek a fekete sziklák az Elátkozottak Tornyaihoz tartoznak. Gonoszság lappang itt, és az is lehet, hogy már most démonok lopakodnak felénk!

Sieben megborzongott, de még a sápadt holdfényben is meglátta a nő szemében megvillanó vidámságot.

- Egy pillanatig sem hiszel ebben az egészben.

- Talán igen.

- Nem, te csak engem akarsz megrémíteni. Szeretnéd tudni, hogy a nadírok miért hiszik azt, hogy itt démonok vannak? - A lány bólintott. - Mivel ez a terület igen veszélyes... vagy legalábbis valamikor az volt. Tüzet, mérgező hamut és izzó lávát köpködött. Az erre járó utazók hatalmas robajt hallottak a föld alól előtörni. - Megfordult, és a világosodó ég hátterében felmagasodó iker sziklatoronyra mutatott. - Azok csupán üreges, kihűlt lávakúpok.

- Nem hiszel a démonokban?

- De igen - felelte a poéta komolyan -, hiszek. Akadnak fenevadak, amelyeket a Veremből lehet megidézni, de ezek csak kutyakölykök azokhoz a démonokhoz képest, amelyet minden ember a szívében hordoz. I

- A szívedben démon rejtőzik? - suttogta a lány, és a szeme kerekre tágult.

- Milyen fantáziátlan egy nép! - rázta meg a fejét a költő, és felállt. Fürgén lemászott oda, ahol Druss várakozott Nüanggal és több más nadírral. Sieben fanyarul elmosolyodott, amikor a nadírok körülállták Csatabárdost, csüngtek a szavain, és vigyorogtak, ahányszor megszólalt. Alig néhány órával ezelőtt még a vérére szomjaztak, most pedig hősként és barátként néztek rá.

- Mi van, vén csataló? - kiáltott oda a poéta Drussnak, aki erre felé fordult.

- Mit gondolsz, költő? Utoljára láttuk őket?

- Szerintem igen, de jobb lenne, ha más úton hagynánk el ezeket a dombokat. Nem szeretném, ha a nyílt sztyeppén csípnének el.

Druss bólintott. Zekéjét és szakállát vér mocskolta be, de csatabárdjának két fejét már megtisztította.

A felkelő nap első sugarai megcsillantak a távoli hegyek fölött, és Druss a hasadék szájához ballagott. A kopjások a sötétség leple alatt visszavonultak, és sehol nem lehetett látni őket.

A nadírok még egy órát vártak idegesen a sziklák között, majd többen elkúsztak táboruk füstölgő maradványaihoz, és összeszedték mindazt, ami nem veszett oda a tűzben.

Nüang lépett oda Drusshoz és Siebenhez.

- Niobe azt mondja, hogy szerinted a sziklák biztonságosak - kezdte, és a költő ismét elmagyarázta a vulkánok működését. Nüangot láthatóan ez nem nyűgözte le, mert lapos, sötét arca szenvtelen maradt, szemében pedig továbbra is óvatosság bujkált.

Csatabárdos felnevetett.

- Ha választanom kellene a láthatatlan démonok és a látható kopjások között, én tudom, mit választanék.

Nüang morgott valamit, majd harákolt egyet, és kiköpött.

- A csatabárdod démonokat is tud ölni?

Druss fagyosan rámosolygott, felkapta Snagát, és odatartotta a fegyver két fejét Nüang szeme elé.

- Amit meg tud vágni, azt meg is öli.

A nadír szélesen elmosolyodott.

- Azt hiszem, nekiindulunk az Elátkozottak Dombjainak.

- Veled egyetlen pillanat sem unalmas, Druss - dünnyögte Sieben. Amikor Csatabárdos vállon veregette, a poéta rápillantott barátja vérmocskos kezére. - Ó, és köszönöm. A kék selyemingnek semmi sem tesz olyan jót, mint egy alvadt vérfolt!

- Éhes vagyok - jelentette ki Ezüst Gyilkos, és vigyorogva otthagyta a költőt. A poéta nadrágja zsebéből előhalászott egy zsebkendőt, megnyomogatta vele az árulkodó foltot, majd követte társát a sziklák közé. Niobe hozott neki ételt: hideg sültet és kecskesajtot, majd letelepedett mellé, miközben a férfi evett.

- Víz is van? - kérdezte a költő.

- Még nincs. A gadzsinok egy hordó kivételével mindent elpusztítottak. A mai nap száraz és forró lesz. Bájos ez az ing - tette hozzá, és megsimogatta a selymet, majd ujjait végighúzta a nyak gyöngyházfényű gombjain.

- Drenanban csináltattam.

- Mindenütt olyan puha - mormolta a nő, és keze végigvándorolt a férfi gyapjúnadrágján, majd megállapodott Sieben combján. - Olyan puha.

- Emeld csak feljebb a kezed, és majd meglátod, hogy nem marad mindenütt puha - figyelmeztette a poéta. A nő egyik felhúzott szemöldöke alól rásandított, és keze a férfi combjának belső felére siklott. 1

- Ó, milyen igaz! - sóhajtott Niobe.

- Ideje indulni, költő! - kiáltott oda Druss.

- Hibátlan az időzítésed - felelte Sieben. A karaván két órán haladt a fekete dombok között. Nővényzet nem nőtt erre, és sötét, kihűlt lávafalak magasodtak körülőttük. A csapat csendben vonult, és a nadírok félős pillantásokat vetettek jobbra-balra. Még a gyerekek is hallgattak. Senki sem ült lóra, mivel a föld túlságosan becsapós volt ehhez. Déltájt a talaj beszakadt az egyik póni alatt, és az állat mellső lábai eltörtek. Addig rugdalózott, míg egy ifjú nadír harcos rá nem ugrott, és át nem metszette a torkát: a sziklákra sugárban ömlött a vér. A nők a hátas köré gyűltek, kirángatták a gödörből, és feldarabolták.

- Ma éjjel friss húst eszünk - közölte Niobe Siebennel.

Mostanra a forróság teljes erővel tombolt, a költő már verejtékezni sem tudott, és úgy érezte, agya mogyorónyira szikkadt össze. Alkonyatra a kimerült csapat elérte a dombok közepét, és az egyik ikertorony tövében tábort vert. Sieben valósággal sóvárgott már a vízért, és több mint egy órán át állt sorba az egyetlen megmaradt hordónál, hogy egy kupányit kapjon. A folyadék íze a nektáréval vetekedett.

Később, nem sokkal azelőtt, hogy leszállt az éj, otthagyta a tábort, és mászni kezdett a fűrészes sziklákon a nyugatra néző csúcs felé. Nem volt nehéz felkapaszkodni a köveken, de azért kifáradt. Sieben most magányra vágyott, és kicsit távol akart lenni a többiektől. A csúcson leült, és a környező vidéket fürkészte. Békés, derűs felhők pöttyözték az eget, és a lenyugvó nap mögéjük bukott, a messzi hegyvidéket aranyszínre festve. Idefent kellemesen hűs szél fújdogált, a kilátás pedig egyenesen pazar volt. A távoli hegyek színe megfakult, ahogy a nap lejjebb ereszkedett, és viharfelhőknek tetszettek a messzi láthatáron: fölöttük az ég mályvaszínt öltött, majd ezüstszürkére, végül sápadtaranyra váltott. A felhők színe is megváltozott: a hófehérből korallvörösek lettek a királykék tengerben. Sieben nekidőlt az egyik sziklának, és tekintete beitta a látványt. Az ég végül besötétedett, és megjelent a fénylő, tisztán ragyogó hold. A poéta felsóhajtott. Niobe kapaszkodott fel mellé.

- Egyedül akartam lenni - mondta neki a férfi.

- Egyedül vagyunk - mutatott rá a nadír nő.

- Ó, milyen ostoba vagyok! Hát persze, hogy egyedül vagyunk. - Tekintete elfordult Niobétól, és a torony formájú kúpra szegeződött. Holdfénypászma tört át a fellegeken, és bevilágította a kőoszlop belsejét.

A nő megérintette a vállát.

- Nézd azt a párkányt ott!

- Aranyom, most nincs kedvem szeretkezni. Ebben a pillanatban nincs.

- Nem, nézd! A párkány távolabbi végét! - A költő tekintete követte Niobe kinyújtott ujját. Húsz lábbal lejjebb, és jobbra a sziklába vájva egy bejárat tátongott... vagy legalábbis annak tűnt.

- Ez csak a fény játéka - mondta Sieben, és szemét meresztve nézte a kúp belsejét.

- Ott pedig lépcsők vannak! - A nőnek igaza volt. A párkány távolabbi végénél lépcsősort vágtak a torony falába.

- Menj, és hívd ide Drusst! - parancsol rá Niobéra a poéta.

- Ott élnek a démonok - suttogta a nő távozás közben.

- Mondd meg neki, hogy hozzon kötelet, fáklyákat és tűzszerszámot!

Niobe megtorpant, és hátranézett.

- Lemész oda? Miért?

- Mivel természetemnél fogva kíváncsi vagyok, kedvesem. Tudni akarom, hogy miért vájna bárki is nyílást egy tűzhányó belsejébe.

A hold most még fényesebben sütött, hogy a felhők szétoszlottak, Sieben pedig végigaraszolt a kráter körül, hogy közelebb kerüljön az ősrégi lépcsősorhoz. Már az első néhány fölött árkokat vájtak a puha sziklákba, ahova kötelet erősítettek egykor.

A lépcsősort vagy sietve vágták, vagy az idő viselte meg rettenetesen, de az is lehet, hogy mindkettő közrejátszott - gondolta magában a költő. Áthajolt a peremen, és ujjával megnyomkodta az első lépcsőfokot. A szikla az érintése nyomán szétmállott. Látszott, hogy ezek a lépcsők semmi esetre nem képesek megtartani egy ember súlyát.

Druss, Nüang és több nadír harcos kapaszkodott fel mellé. Niobe nem volt velük. A vén nadír törzsfő áthajolt a peremer és a lenti, négyszög alakú bejáratra meredt, de egy szót se szólt. Csatabárdos leguggolt a poéta mellé.

- A lány azt mondja, le akarsz menni oda. Bölcs dolog, költő?

- Talán nem az, vén csataló. De nem akarom életem hátralevő részét azzal tölteni, hogy ezen morfondírozok.

Druss is bekukucskált a kürtőbe.

- Ha leesel, jó hosszú utad lesz.

Sieben is lekukucskált a fekete mélységbe. Bármilyen erősen sütött is a hold, fénye nem érte el a kürtő fenekét.

- Eressz le arra a párkányra - mondta, bátorsága maradékába csimpaszkodva. Most már nem volt visszaút. - De ne engedj el akkor sem, ha elértem a kiszögellést. A szikla úgy porlik, akár a sószemcse, és lehet, hogy a párkányzat sem tart meg. - Kötelet hurkolt a dereka köré, majd megvárta, amíg Druss hatalmas vállán átveti azt, azután pedig átlépett a perem fölött. Csatabárdos lassan addig eresztette lefelé, amíg a poéta lába el nem érte a párkányt, amely erősnek és szilárdnak bizonyult.

Ott állt immár a bejárat előtt, és kétség sem férhetett hozzá, hogy azt egykor emberek vágták. A sziklába furcsa szimbólumokat faragtak: csillagok és spirálok tekeregtek egy ábra körül, ami leginkább egy törött kard körvonalának tűnt. A bejáraton túl vasrácsokat ágyaztak a fekete sziklába, amelyeket mára vörösre színezett a rozsda. Sieben megragadta az egyiket, és megrántotta, de az meg se moccant.

- Mi történt? - kiáltott le Druss.

- Gyere le és nézd meg! Leoldom a kötelet.

Kisvártatva megérkezett a meggyújtott fáklyát szorongató Druss.

- Állj odébb! - közölte Csatabárdos, és átadta a fáklyát Siebennek, miután letekerte magáról a kötelet. A harcos mindkét kezével megmarkolta az egyik rudat, és erősen megrántotta. A rács csikorgó nyögést hallatva meghajlott a közepén, majd kiszakadt sziklaágyából. A drenai harcos áthajította a válla fölött, és a poéta hallotta, amint csengve-bongva hullik végig a kürtő fala mentén. Hamarosan két újabb rúd jutott az első sorsára. - Csak utánad, költő - mondta Druss, miután végzett.

Sieben átcsusszant a résen, és felemelte a fáklyát. Egy apró, kör alakú kamrában találta magát. Amikor körbefordult, észrevette, hogy két lánc lóg le a mennyezetről. Druss is belépett, és közelebb ment az egyik lánchoz, amiről mintha valami himbálózott volna.

- Gyere közelebb a fáklyával! - szólt oda a harcos barátjának, és a poéta így is tett.

A láncon egy elszáradt és összeaszott kar függött, amely vállból kiszakadt, ahogy a tetem elrothadt. Sieben lejjebb tartotta a fáklyát, és lepillantott a rég halott, már szinte mumifikálódott testre. A pislákoló fáklyafény bomlófélben levő, hosszú fehér selyemruhát világított meg, amely furcsamód gyönyörűnek tetszett ebben a sötét és komor kamrában.

- Egy nő volt az - szólalt meg Druss. - Valaki élve eltemette. Sieben letérdelt a tetem mellé. A beesett szemüregekben

fény csillant, amitől majdnem elejtette a fáklyát. Druss is közelebb hajolt.

- A kurafiak aranyszögekkel tolták ki a szemét. - Megragadta a hulla fejét, és elfordította. Mindkét fülkagylóban is arany csillant, a költő pedig azt kívánta magában, Niobe bárcsak soha ne látta volna meg a párkányt. Szívét elöntötte a szomorúság, amikor a rég halott nőre és rettenetes szenvedésére gondolt.

- Tűnjünk el innen! - mondta halkan.

A kráter pereménél elmesélték Nüangnak, hogy mit láttak. A vén vezér némán ült, amíg be nem fejezték történetüket.

- Nyilván nagy varázslónő lehetett - szólt végül. - A bejáratnál látott spirálok és csillagok azt jelzik, hogy varázslatokat mondtak el, és ehhez a helyhez béklyózták a lelkét. A szögek pedig meggátolják abban, hogy lásson vagy halljon a szellemvilágban. Valószínűleg a nyelvét is átszúrták.

Sieben ekkor felállt, és ismét maga köré tekerte a kötelet.

- Mit csinálsz? - érdeklődött Druss.

- Visszamegyek, vén csataló.

- Miért? - kíváncsiskodott Nüang. A poéta nem felelt, hanem ismét átlépett a peremen.

Druss rávigyorgott, amikor ismét megragadta a kötelet.

- Mindig a romantika, mi, költő?

- Csak add ide a fáklyát!

A kamrába érve a rímfaragó letérdelt a tetem mellé, és undorát leküzdve beledugta ujjait a kiszáradt szemüregekbe, és kihúzta az aranyszögeket. Könnyedén kijöttek, akárcsak a jobb fülbe vert hosszú tű is. A balban levő azonban beszorult, és Siebennek kése pengéjével kellett kifeszegetnie. Amikor kinyitotta a tetem száját, az alsó állkapocs leesett. Megacélozta magát, és kiszedte az utolsó aranyszöget is.

- Nem tudom, hogy a lelked szabad lett-e ettől, hölgyem -mondta halkan maga elé. - De remélem, igen! - Már éppen fel akart állni, amikor a nő rothadó ruháinak fodrai között fémen csillant meg a fény. Felemelte, és látta, hogy egy kerek medál az, sötét aranyperemmel. A fáklya fényébe tartotta, és észrevette, hogy a közepe fényét vesztett ezüstből készült. A költőt olyan megkönnyebbülés öntötte el, amit nem tudott hova tenni. Zsebre tette a medált, visszaballagott a párkányhoz, és felkiáltott Drussnak, hogy húzza fel.

A táborba érve a poéta a holdfényben megtisztogatta az ékszert, amely hamarosan visszanyerte eredeti fényét. Druss kisvártatva csatlakozott hozzá, és leült mellé.

- Látom, kincsre akadtál - mondta Csatabárdos, mire a költő a kezébe nyomta a medált. Az egyik oldalán egy férfi arca látszott oldalról, a másikon pedig egy nőé. A nő feje körül szavak sorakoztak olyan nyelven, amelyet Sieben nem ismert.

A harcos alaposan szemügyre vette az ékszert.

- Talán valamikor egy pénz volt: a király és a királyné lehet rajta. Szerinted ez a nő volt az?

Sieben vállat vont.

- Nem tudom, Druss. De bárki volt is ő, a legundorítóbb kegyetlenséggel végeztek vele. El tudod képzelni, hogy milyen lehetett? Kivonszolták erre a kietlen helyre, ahol kitolták a szemét. Azután itt hagyták kezénél fogva felakasztva, vérző sebekkel, miközben a halál iszonytató lassúsággal jött el érte...

Csatabárdos visszaadta a medált.

- Talán egy szörnyűséges banya volt, aki csecsemőket evett. Talán igazságos büntetést róttak ki rá.

- Igazságost? Nincs olyan bűn, Druss, amiért ezt a büntetést igazságosnak lehet nevezni! Ha valaki gonosz, akkor öld meg! De nézd meg, hogy mit tettek vele! Bárki tette is ezt, élvezettel csinálta. Gondosan kitervelte, és aprólékos részletességgel valósította meg.

- Nos, te megtetted, ami tőled telt, költő.

- Ami nem sok, nem igaz? Szerinted kiszabadítottam a lelkét, hogy lásson, beszéljen, halljon?

- Jó lenne ezt gondolni.

Niobe lépett hozzájuk, és letelepedett Sieben mellé.

- Nagyon feszült vagy, költő. Szeretkezned kell.

Sieben elvigyorodott.

- Azt hiszem tökéletes igazad van - felelte, és felállt, a kezénél húzva fel a lányt.

* * * * *

Később, amikor Niobe elaludt mellette, Sieben a holdfényben üldögélt, és a sírban talált nőre gondolt.

Vajon ki lehetett ő, és milyen bűnt követett el? - töprengett magában. - Minden kétséget kizáróan varázslónő volt, és gyilkosai a végsőkig elmentek, hogy mindenáron elpusztítsák.

Niobe megmoccant mellette.

- Nem tudsz aludni, költő?

- A halott asszonyra gondoltam.

- Miért?

- Magam sem tudom. Kegyetlen halált halt: megvakították, megláncolták, és magára hagyták egy tűzhányó barlangjában. Brutális és alattomos módja ez a halálnak. És miért hozták ide, erre a kietlen helyre? Miért rejtették el a testét?

Niobe felült.

- Hova tér nyugodni a nap? Hol vannak a szél fújtatói? Miért teszel fel olyan kérdéseket magadnak, amelyekre nem tudsz felelni?

Sieben elmosolyodott, és megcsókolta.

- Az ember így tesz szert tudásra - felelte. - Az emberek olyasmiket kérdeznek, amire nincs azonnali válasz. A nap sehova sem tér meg nyugodni. Az egy hatalmas golyó az égbolton, és ez, a miénk, egy kisebb golyó, amely körülötte kering. - A nő kétkedve nézett rá, de nem szólt semmit. - Csak azt próbálom elmagyarázni, hogy mindig léteznek válaszok, még akkor is, ha azonnal nem is látjuk őket. A barlangban talált nő gazdag volt, valószínűleg nemesi származású, talán hercegnő vagy királyné. Az ott lelt medál mindkét oldalába egy fejet véstek: egy férfiét és egy nőét. Mindkettőnek nadír vagy csiatce vonásai vannak.

- Mutasd meg.

Sieben elővette a medált az erszényéből, és Niobe tenyerébe ejtette. A hold fényesen sütött, és a nadír lány szemügyre vette a két fejet.

- Nagyon bájos nő volt, de nem nadír.

- Honnan veszed ezt?

- A lon-csián szereplő írás miatt. Csiatcéül írták őket: már láttam ilyen szimbólumokat korábban is.

- El tudod olvasni őket?

- Nem - adta vissza a lány az érmét.

- Minek hívtad? Lon-csiának?

- Igen. Ez egy szerelmi zálog. Ráadásul nagyon drága. Ezek ketten feltehetően az esküvőjükre készíttették. A férfi a nő férje, és az asszony a saját lon-csiáját úgy viselte a szíve fölött, hogy a férfi arca befelé nézzen. A férje pont fordítva hordta a zálogot a szíve magasságában: a felesége arca nézett befelé. Ez régi csiatce szokás, de csak a gazdagok körében.

- Vajon mi történhetett a férjével?

Niobe odabújt hozzá.

- Nincs több kérdés, költő - suttogta. - Aludni akarok. - Sieben lefeküdt a lány mellé, akinek ujjai végigsimítottak az arcán, majd lesiklottak a mellére, és a hasára.

- Azt hittem, aludni akarsz?

- Az alvás mindig jobban esik szeretkezés után.

* * * * *

Másnap délután a kis csapat már elérte a sztyeppére néző utolsó sziklanyúlványokat. Nüang felderítőket küldött ki, és szétosztotta az utolsó csepp vizet a asszonyok és a gyerekek között. Druss, Nüang, és Meng felmásztak a sziklákra, és szemügyre vették a kopár, látszólag üres pusztát. Az ellenségnek híre-hamva sem volt.

Egy órával később visszatértek a felderítők, és jelentették, hogy a kopjások elvonultak. A lovasok követték nyomaikat az egyik mély vízmosásban található kiszáradt vízlelőhelyig, amelyet mostanra teljesen elhagytak.

Nüang idevezette törődött népét, ahol tábort vertek.

- Ezekbe a gadzsinokba nem szorult türelem - mondta Drussnak, miközben ott álltak a vízlelőhely feltúrt agyagos partján. - Ez egy átszivárgás, mégis engedték, hogy a lovaik belegázoljanak. Ha vártak volna, és egyszerre csak kevés vizet mernek, mind az embereknek, mint a hátasoknak jutott volna víz bőségesen. Így meg? Ha! A lovaik alig tudták benedvesíteni nyelvüket, és alkonyatra semmi hasznukat nem veszik már.

Több nadír nő ásni kezdett az agyagban és az alatta húzódó murvában, majd lassan megtisztították a vízlelőt. Azután leültek, és vártak. Egy órával később a kis átfolyás kezdett megtelni vízzel.

Nüang még egyszer kiküldte felderítőit, akik egy órával alkonyat előtt értek vissza. A vezér beszélt velük, majd odasétált, ahol Druss és Sieben nyergelték fel lovaikat.

- A gadzsinok északnyugat felé tartanak. Az embereim nagy porfelhőt láttak ott. Olyan közel lovagoltak, amennyire csak mertek, és egy felvonuló ellenséges sereget láttak. Mit keres itt egy ekkora had? Mi van itt, amiért harcolni akarnak?

Druss hatalmas tenyerét az öregember vállára tette.

- Sul-szen Könnyeinek Völgyébe lovagolnak. A szentélyt akarják kifosztani.

- Osikai csontjait akarják? - kérdezte az öreg hitetlenkedve.

- Milyen messze van a szentély? - kérdezte Druss.

- Ha kétszer váltotok lovat, és egész éjszaka lovagoltok északkelet felé, két nap múlva meglátjátok a falait - felelte Nüang. - De a gadzsinok nem sokkal mögöttetek lesznek majd.

- A jószerencse legyen veled! - nyújtotta kezet Csatabárdos. A nadír vezér bólintott, és kezet ráztak.

Sieben odament, ahol Niobe állt.

- Remélem találkozunk még, hölgyem!

- Vagy igen, vagy nem - felelte a lány, és otthagyta a költőt. A poéta visszasétált lovához, és nyeregbe lendült. Druss is felszállt a kancára, és a két tartalék pónit száron vezetve, elhagyták a tábort.

* * * * *

A gothir támadás hírei már azelőtt eljutottak a szentélybe, hogy Noszta kán megérkezett volna. A Csavart Szarv törzs egy lovasa vágtatott be, póniját tajték lepte. Saját népének sátraihoz lovagolt, ahol leugrott a nyeregből. A lovas jelentette, hogy egy lovascsapat a Csavart Szarv törzs két faluját megtámadta, és lemészárolta a férfiakat, nőket és gyerekeket, emellett több ezer katona tart a völgy felé.

A Csavart Szarv harcosok vezére, egy középkorú férfi, aki a Barcaj nevet viselte, a többi vezérért küldetett, és délben mindannyian összegyűltek a sátrában: ott volt Lin-ce az Églovasok-tól, Kving-csin a Fürge Póniktól, és Kzun, a Magányos Farkasok kopaszra borotvált fejű hadifőnöke. Néma csendben ültek, amíg a lovas beszámolt arról, hogy mit látott: beszélt a vonuló gothir seregről, amely minden útjába kerülő nadírt levág.

- Ennek semmi értelme - szólalt meg Kzun. - Miért indítanának háborút a Csavart Szarvúak ellen?

- És seregük miért tart a völgy felé? - szólt közbe Lin-ce.

- Talán fontosabb lenne azt eldönteni, hogy mitévők legyünk - mondta Kving-csin. - Kevesebb mint kétnapi járásra vannak tőlünk.

- Mit tegyünk? - kérdezte Barcaj. - Mit tehetnénk? Te talán látsz itt egy sereget? Még százhúszan sem vagyunk.

- Mi vagyunk a szent kegyhely őrzői - felelte Lin-ce. - A számok mit sem jelentenek: ha csak négyen lennénk, akkor is harcolnunk kellene.

- Beszélj csak a magad nevében! - csattant fel Barcaj. - Én semmi értelmét nem látom, hogy eldobjuk magunktól az életet. Ha nincsenek itt harcosok, akkor a gadzsinok elvonulnak a szentély mellett. Nincs itt semmi, csak Osikai csontjai. Se kincsek, se zsákmány. A szentélyt úgy tudjuk megvédeni, ha elmenekülünk.

- Bah! - hördült fel Lin-ce. - Ugyan mi mást is várhatnánk egy gyáva Csavart Szarvútól?

Barcaj talpra szökkent, övéből előrántotta görbe tőrét, mire Lin-ce is felpattant, és már nyúlt is a szablyájáért. Kving-csin közéjük ugrott.

- Ne! - kiáltotta. - Ez őrültség!

- Nem tűröm, hogy a saját sátramban sértegessenek! - ordította Barcaj, és tekintete szikrát vetett, ahogy a nála magasabb Lin-cére nézett.

- Akkor ne beszélj a menekülésről! - felelte Lin-ce, és tokjába lökte szablyáját.

- Mi másról lehetne még itt beszélni? - kérdezte Kzun. - Nem akarok elfutni a gadzsinok elől, de az embereim életét sem akarom szükségtelenül feláldozni. Nem szeretem a Csavart Szarvúakat, de Barcaj olyan harcos, aki számos csatát megért már. Nem gyáva, mint ahogy én sem. Amit mond, az igaz. Bármi is a gadzsinok szándéka, nadírokat keresnek, akiket megölhetnek. Ha senki nincs itt, tovább kell menniük. Beljebb csalhatjuk őket a sztyeppére, el a víztől, ahol a lovaik szomjan döglenek.

A sátorlap felnyílt, és egy kis ember lépett be. Öreg volt, ráncos, és emberi ujjcsontokból fűzött nyakláncot viselt.

- Ki vagy? - kérdezte Barcaj éberen, mivel a csontokból látta, hogy egy sámán érkezett.

- Noszta kánnak hívnak. - Beljebb lépett, majd leült Kzun és Barcaj közé. Mindkét férfi oldalra csúszott, hogy távolabb legyen tőle. - Most már tudjátok, hogy milyen veszéllyel néztek szembe. Nadírölő Gargan vezetésével kétezer gothir harcos masírozik a szent kegyhely felé. Amit nem tudtok, az az, hogy miért teszik ezt, de én most elmondom. Azért jönnek, hogy lerombolják a szentélyt, lerontsák falait, elvigyék Osikai csontjat és porrá morzsolják.

- De miért? - kérdezte Kzun.

- Ugyan ki tud olvasni a gadzsinok gondolataiban? – kérdezte Noszta kán. - Férgekként kezelnek minket, akiket tetszésük szerint pusztíthatnak el. Fikarcnyit sem törődöm azzal, hogy mi az oka tettüknek: elég azt tudnom, hogy jönnek.

- Mi tanácsolsz, sámán? - kérdezte Lin-ce.

- Jelöljetek ki egy vezért, és minden erővel álljatok ellen nekik. A szentély nem kerülhet a gadzsinok kezére.

- Bűzhödt kerek szemű férgek! - süvítette Kzun. – Nem elég, hogy hajszolnak és öldösnek minket, most még szent kegyhelyünket is be akarják mocskolni! Ezt nem tűrhetem! A kérdés csak az, melyikünk legyen a vezér? Nem akarok öntelt lenni, de én harminchét csatát vívtam már, így magamat javaslom.

- Hallgassatok ide! - szólalt meg Kving-csin higgadtan. – Tisztelek minden itt megjelent vezért, és szavaimmal senkit sem akarok megsérteni. A sátorban levők közül csak ketten vezethetnek: én és Lin-ce, mivel mindkettőnket a gadzsinok oktattak, így jól tudjuk, hogyan folyik egy ostrom. De van itt még egy férfi, aki mindenki másnál jobban ismeri a gadzsinok hadi stratégiáját.

- Ki ez a... hős? - kérdezte Barcaj. Kving-csin Lin-céhez fordult.

- Egykor Okajnak hívták, most Talizmánnak nevezik.

- És szerinted ez az ember győzelemre tud vezetni minket? - vágott közbe Kzun. - Hússzoros túlerő ellen?

- Az Églovasok követni fogják őt - szólalt meg váratlanul Lin-Ce.

- Akárcsak a Fürge Pónik - tette hozzá Kving-csin.

- Melyik törzsből való ez a férfi? - kérdezte Barcaj.

- A Farkasfejűek törzséből - felelte Lin-ce.

- Akkor keressük fel! A saját szememmel akarom látni, mielőtt alárendelem az embereimet - közölte a Csavart Szarvúak vezére. - Addig is lovasokat küldök ki, mivel a közelben törzsünknek több tábora is van. És szükségünk van minél több harcosra.

* * * * *

Zsuszáj zűrzavaros éjszakán volt túl: gondolataiba furcsa álmok fúrták be magukat. Férfiak vonszolták végig egy eltorzult vidéken, és láncolták le egy sötét, baljós üregben, miközben ilyeneket kiabáltak rá: “Boszorkány! Ringyó!". A testére és az arcára csapások záporoztak.

Kinyitotta a szemét, és szíve a rátörő pániktól vadul dobogott. Kipattant az ágyból, az ablakhoz rohant, kitárta, és mélyet szívott a hűs éjszakai levegőből. Túlságosan rémült volt ahhoz, hogy visszaaludjon, így inkább kisétált a szentély előtti nyílt terepre. Talizmán és Gorkaj ott üldögéltek, és amikor a nadír ifjú megpillantotta a lányt, felállt.

- Jól vagy, Zsuszáj? - kérdezte, és megfogta a karját. - Nagyon sápadtnak tűnsz.

- Rettenetes álmom volt, de már kezd halványulni. - A csi-atce elmosolyodott. - Leülhetek mellétek?

- Hát persze.

Beszélgetésbe merültek, és a szó az Alchazzar Szeme utáni kutatásról folyt. Talizmán alaposan átvizsgálta a szentélyt, rejtett rekeszeket keresett a falakon és a padlón, de nem talált semmit. Gorkaj segítségével még a kőkoporsó fedelét is felemelte, és megvizsgálta a benne heverő száraz csontokat. Ott sem bukkant semmire, kivéve egy vastag ezüst lon-csiát, amelybe Osikai és Sul-szen arcát faragták. A medált visszatette a csontok mellé, és gondosan visszaengedték a fedelet.

- A Hadúr szelleme azt mondta nekem, hogy a Szemet itt rejtették el, de fogalmam sincs, hogy merre keressem - vallotta be Talizmán.

Zsuszáj elnyújtózott a férfiak mellett, és álomba szenderült...

Parázsló szemű, karcsú férfi préselte arcát az övéhez, és addig harapta ajkát, amíg ki nem serkent a vére.

- És most meghalsz, boszorkány, de nem lesz gyors halálod. - Erre ő a férfi arcába köpött.

- Azután majd együtt leszek a szerelmemmel, és soha többé nem kell látnom a hitvány képedet! - kiabálta. A férfi ekkor nagy erővel többször megütötte, majd belemarkolt a hajába.

- Soha nem látod viszont őt az örökkévalóságban. - Az alak eltartotta kezét, hogy jól láthassa az öt apró aranyszöget. - Ezekkel tolom ki a szemed, és szúrom át a füled. Az utolsóval pedig a nyelvedet döföm át. A lelked az enyém lesz, korokon át. Hozzám leszel láncolva, ahogy annak az életben is lennie kellett volna. Nem akarsz könyörögni? Ha leváglak innen, térdre omlasz, és hűséget esküdsz nekem!

Zsuszáj igent akart mondani, de ekkor szájából egy hang tört elő, amely nem az övé volt.

- Hűséget esküdni egy féregnek? Semmi vagy, Csakata! Figyelmeztettem uramat, hogy vigyázzon veled, de nem hallgatott rám. Most pedig megátkozlak, és átkom addig üldöz, míg ki nem hunynak a csillagok!

A fejét ekkor hátrarántották. A férfi keze felemelkedett, és érezte, hogy egy csillogó tűt döfnek a szemgolyójába...

A csiatce lány fájdalmas kiáltással riadt fel, és Talizmánt látta, aki az ágya szélén ült.

- Hogy kerültem ide? - kérdezte tőle.

- Én hoztalak ide. Csiatcéül kezdtél beszélni, és ezen a nyelven nem értek: a hangod hihetetlenül más lett.

- Újra álmodtam, Talizmán. Olyan valóságos volt az egész! Egy férfi... sok férfi... elhurcolt egy sötét üregbe, ahol kitolták a szememet. Rettenetes volt. Boszorkánynak és ringyónak neveztek. Ők... azt hiszem... megölték a férjemet.

- Most pihenj! Még össze vagy zavarodva.

- Össze vagyok zavarodva - helyeselt a lány -, de... még sosem éltem át ilyen álmot, mint ez. A színek olyan élesek voltak, és... - A nadír gyengéden megsimogatta a fejét, a lány pedig kimerülten ismét álomba merült. Ezúttal nem álmodott semmiről.

Amikor felébredt, egyedül volt, és éles napfény ragyogta be a szobát. Az ablak melletti asztalon egy kancsó víz és egy mosdótál állt. Felkelt a keskeny ágyból, levetkőzött, megtöltötte vízzel a tálat, egy üvegcséből három csepp illatszert cseppentett bele, majd megmosta arcát és felsőtestét. Zsákjából elővett egy hosszú, fehér selyemtunikát, amely bár összegyűrődött, de tiszta volt. Amint felöltözött, kimosta előző nap viselt öltözékét, és lefektette az ablakpárkányra száradni. Ezután mezítláb elhagyta a szobát, és a keskeny falépcsőkön lement az udvarra.

Talizmán ezúttal egyedül üldögélt, és éppen kenyérből, valamint sajtból álló reggelijét fogyasztotta. Gorkaj az udvar másik felében a pónikat csutakolta. A csiatce lány leült a nadír ifjú mellé, aki töltött neki egy kupa vizet.

- Volt újabb álom? - kérdezte Zsuszájt.

- Nem. - A lány látta, hogy a férfi halálosan fáradt, és a szeme tompán fénylik. - Most mihez kezdesz?

- Tudom... hiszem... hogy a Szem itt van, de nem tudom, hogy hol kereshetném még.

Ekkor öt férfi lépett be a nyitott kapun. Zsuszájt elöntötte a csüggedés, amint felismerte Noszta kánt, így felállt, és az árnyékban keresett menedéket. Talizmán arca szenvtelen maradt, bár a férfiak egyenesen felé tartottak. Az első, egy kopaszra borotvált fejű, arany fülbevalós harcos megállt előtte.

- Kzun vagyok a Magányos Farkasoktól - közölte mély és fagyos hangon. Teste szikár és kemény volt, Zsuszájban pedig félelem villant, amikor rápillantott a férfira. Kihívó testtartásban állt ott, és magasodott Talizmán fölé. - Kving-csin a Fürge Pó-niktól azt állítja, hogy te vagy a vezér, aki követnünk kell. Nem látszol vezérnek.

Talizmán felállt, ellépett Kzun mellett, és ügyet sem vetett rá, ehelyett odasétált egy komoly arcú, magas harcoshoz.

- Örülök, hogy látlak, Lin-ce - köszöntötte.

- Én is téged, Okaj. A Kő és a Víz Istenei vezettek ide ebben az időben.

Nagydarab, középkorú alak lépett előre.

- Barcaj vagyok a Csavart Szarv törzsből. - Leguggolt, és kinyújtotta jobb kezét, tenyérrel felfelé. - Kving-csin a Fürge Póniktól elismerően beszélt rólad, és mi azért vagyunk itt, hogy szolgálatot kérjünk tőled.

- Még nem! - csattant fel Kzun. - Előbb bizonyítson!

- Miért kell nektek vezér? - kérdezte Talizmán, Lin-céhez intézve a kérdést.

- Gargan egy sereg élén erre jön. A gothirok el akarják pusztítani a szentélyt.

- Már több nadírt tábort megtámadtak - fűzte hozzá Kving-csin.

Talizmán otthagyta a frissen érkezetteket, és lótuszülésben helyet foglalt a földön. Négyen ugyanígy tettek. Kzun előbb habozott, majd végül ő is követte a többiek példáját. Gorkaj átballagott az udvar túlsó végéből, és karba font kézzel megállt Talizmán mögött.

- Mennyien vannak a gothirok? - kérdezte Talizmán.

- Kétezren - válaszolta Noszta kán. - Kopjások és gyalogosok.

- Mennyi időbe telik, mire ideérnek?

- Két nap, legfeljebb három - felelte Barcaj.

- Harcolni akartok?

- Mi másért kellene nekünk hadvezér? - kérdezett vissza Kzun.

Talizmán első alkalommal nézett a férfi szemébe.

- Tisztázzunk valamit, Kzun, a Magányos Farkasok törzséből - mondta, és szemernyi harag sem volt a hangjában. - A szentély teljességgel védhetetlen. Kétezer ember folyamatos rohamának nem tud ellenállni...bármi lesz is. A győzelemre semmi esély. Legjobb esetben néhány napig tudjuk tartani, legfeljebb egy hétig. Nézz csak körül! Az egyik fal már leomlott, a kapu használhatatlan. Az összes védő meg fog halni.

- Pontosan ezt mondtam én is - vágott közbe Barcaj.

- Akkor azt tanácsolod, meneküljünk el? - kérdezte Kzun.

- Ebben a pillanatban nem tanácsolok semmit, csak azt mondom, ami nyilvánvaló. Szándékodban áll harcolni?

- Igen - felelte Kzun. - Ez az egyik hely, amely szent minden nadír előtt. Harc nélkül nem adhatjuk fel.

Lin-ce szólalt meg:

- Okaj, te ismered a gothirok módszereit. Tudod, hogy harcolnak. Vezetsz minket?

Talizmán felállt.

- Térjetek vissza a harcosaitokhoz! Mondjátok meg nekik, hogy egy óra múlva gyűljenek itt össze! Akkor beszélek velük. - A nadír ifjú felállt, és magukra hagyta a többieket. Átsétált az udvaron, és felballagott a keletre néző mellvédre. Az összezavarodott vezérek szintén felálltak, és elhagyták a szentélyt. Noszta kán csatlakozott Talizmánhoz.

Zsuszáj csendben állt a fal mellett, amikor Gorkaj odalépett hozzá.

- Nem hiszem, hogy megéljük az Egyesítő napját - közölte a férfi komoran.

- Mégis maradsz.

- Farkasfejű vagyok - jelentette ki büszkén a nota. - Maradok.

Noszta kán egy darabig némán állt a falon Talizmán mellett, majd így szólt.

- Ezt nem láttam előre.

- Nem számít. Akár győzünk, akár vesztünk, a leszámolás napja hamarabb jön el.

- Hogyhogy?

- Négy törzs fog együtt harcolni, és ez megmutatja a követendő utat. Ha sikert aratunk, a nadírok tudni fogják, hogy a gothirok legyőzhetők. Ha elbukunk, a szentélyt ért gyalázat tüzes láncként köti össze a törzseket.

- Hogy járhatnánk sikerrel? Azt mondtad, hogy mindannyian meghalunk.

- Fel kell készülnünk a halálra, de van esélyünk, Noszta. A gothiroknak nincs vizük, így védenünk kell a kutakat, és meg kell gátolnunk őket abban, hogy hozzáférjenek. Kétezer embernek kétszázötven mérő vízre van szüksége naponta, míg a lovaknak háromszor ennyire. Ha több napon át sikerül őket megfosztanunk a víztől, a lovaik elkezdenek hullani. Azután pedig az emberek is...

- Szerinted ők nem gondolnak erre? - vetette fel Noszta kán.

- Kétlem, hogy így lenne. Arra számítanak, hogy egy nap alatt beveszik a szentélyt. Idebent pedig három mély kút is van.

- Tudod tartani őket száz emberrel, miközben megvéded a kinti kutakat és vízlelőket is?

- Nem. Több harcosra van szükségünk, de ők meg is jönnek.

- Ugyan honnan? - kérdezte a sámán.

- A gothirok küldik majd őket.

Nyolcadik fejezet

Talizmán egyedül ült a mellvéden, lótuszülésben, kinyújtott karral, csukott szemmel és arcát a perzselő nap felé emelte. Oly sok minden volt, amire annyira vágyott: elsősorban arra, hogy az Egyesítő oldalán lovagoljon be Gulgothirba, hogy lássa a gothirokat megalázkodni, magas falaikat leomlani, seregeiket széthullani. Elöntötte a düh, és egy ideig hagyta, hogy érzelmei vadul tomboljanak bensőjében, majd lassan lecsillapította önmagát. Amit Noszta kánnak mondott, az igaz volt. A Szentély Csatája egyesíteni fogja a törzseket, úgy, mint addig még semmi sem. És még ha ő itt is hal meg (ami nagyon valószínű), az itt bekövetkező események meggyorsítják az Egyesítő eljövetelének napját.

Azt mondta a törzsek vezéreinek, hogy lehetetlen győzniük. És ez is igaz volt. Ám az a hadvezér, aki úgy küzd, hogy fejében a vereség gondolata kering, biztosan veszít. Lassabban vette a levegőt, elcsitította háborgó szívét, és felülkerekedett a harag és csalódottság tengerén. A két sereg hamarosan összecsap. Tedd félre a számok szülte gondolatokat, és összpontosíts a lényegre! Ismét maga előtt látta Fanion fakazettás dolgozószobáját a Bodacas Akadémián, és az eltelt évek dacára is hallotta a vén katona suttogó szavait. “A had minden felelőssége egyetlen ember vállán nyugszik. Ő a sereg lelke. Ha egy seregnek nincs harci kedve, akkor a hadvezér szíve is oda. Rend és rendezetlenség, bátorság és gyávaság: ezeket a tulajdonságokat a szív uralja. Így hát az, aki képes hozzáértően irányítani ellenségét, képes csalódást csöpögtetni belé, és lépéseit ellene fordítani. Az ellenség bosszantása és ingerlése megfosztja az ellenfelet a szívétől, félelemmel tölti el, és kihat a tervezőkészségére is."

Talizmán maga elé képzelte Gargant, és dühe ismét fellobbant. Türelmesen várt, amíg el nem múlt ismét. Larness ura egyszer már elbukott ellene, pedig akkor is minden mellette szólt.

- Vajon újra meg tudom tenni? - töprengett a Talizmán.

Az az ember telve van gyűlölettel, de ettől még remek hadvezér és bátor harcos marad, és amikor nyugodt, egyáltalán nem ostoba. Meg kell hát fosztani őt a nyugalmától, hogy gyűlölete elfojtsa értelmét - ebben rejlett a titok.

Talizmán kinyitotta a szemét, és nyugat felé nézett. Innen ki tudta venni, hogy hol fog az ellenség tábort verni: a kiaszott, dombok lábánál, ahol a lovaik délután árnyékban lehetnek. Körülveszik vajon a szentélyt? Nem. A kopjások fognak járőrözni a környéken.

Leült a falon, és tekintete a szentélyre meg a falakra vándorolt. Ott húzódott Osikai lapos tetejű nyughelye, mellette pedig a kétemeletes épület, a zarándokoknak szánt tíz szobával. Amögött egy vén torony romjai emelkedtek. Az épületeket körülvevő húsz láb hosszú fal közül három még mindig erősnek számított, de a nyugatra néző szakasz - amelyen a méretes, V alakú hasadék tátongott -, volt a védelem gyenge pontja - a támadás zöme ide irányul majd. Gargan íjászokat küld ki, hogy lekösse a védőket, miközben az árkászfelszereléssel ellátott gyalogosok kitágítják a repedést, nagyobb lyukat vágva M falba. Azután a gothirok puszta számbeli fölényük révén betörnek a szentélybe.

Talizmán lesétált a kőlépcsőkön, majd végigbaktatott a falást mentén, és megállt a romos résznél. Ha elég embere és ideje lenne, ki tudná javítani - vagy legrosszabb esetben meg tudná erősíteni a ledőlt torony köveiből.

Emberek és idő. A Kő és a Víz Istenei mindkettőtől megfosztották.

Ekkor Kzun és a Magányos Farkasok lovagoltak be a kapun. Talizmán levette az ingét, és a földre dobta, majd ismét megmászta a mellvédre vezető lépcsőket. Kving-csin is megérkezett a Fürge Pónikkal, majd jött Lin-ce és az Églovasok. Végül a Csavart Szarvúak érkeztek Barcajjal az élen. A nadír harcosok némán ültek pónijaik hátán, tekintetük a falon álló Talizmánra szegeződött.

- A nevem Talizmán - kezdte az ifjú nadír. - Törzsem a Farkasfejű, a vérem nadír. Ezeket a földeket a Csavart Szarv törzs birtokolja, csatlakozzon hát hozzám vezérük, Barcaj! -A főnök leugrott lova nyergéből, majd felsétált a lépcsőkön a falra, és odaállt Talizmán mellé, aki kést húzott, és megvágta a bal tenyerét. A sebből vér csordult. Az ifjú kinyújtotta a kezét, és figyelte, ahogy a vörös cseppek a földre hullanak. - Ez a vérem, amelyet a Csavart Szarv törzsnek adok. A véremet és az ígéretemet adom, hogy halálig harcolok Démonölő Osikai csontjaiért! - Egy pillanatra elhallgatott, és némán állt, majd sorban szólította a többi vezért is. Amikor azok csatlakoztak hozzá, Talizmán lepillantott az odalent várakozó lovasokra. - Ezen a helyen, az időfolyam egy réges-régi napján vívta meg Osikai az Öt Sereg Csatáját. Győzött, de meghalt. Az elkövetkező időben a nadírok is úgy szólnak majd harcunkról, mint az Öt Sereg Csatájáról. Úgy mesélnek majd róla, hogy büszkeség honol a szívükben, mivel mi harcosok vagyunk, és férfiak fiai. Nadírok vagyunk, és nem félünk semmitől. - Felemelte a hangját. - És kik azok, akik ellenünk törnek? Mit gondolnak arról, hogy kik ők? Asszonyaink és gyermekeink mészárosai, akik kifosztják szent helyeinket. - Talizmán váratlanul rábökött a Csavart Szarv törzs egyik lovasára. - Te! - kiáltott oda neki. - Öltél már gothir harcost? - A férfi megrázta a fejét. -Majd fogsz. Kardoddal átmetszed a torkát, és vére a földre ömlik. Hallod majd a halálsikolyát, és látod, ahogy a fény kihuny a szemében. Látni fogod! Mint ahogy te is! És te! Minden férfi, aki itt van, esélyt kap arra, hogy megfizessen sértéseikért és gaztetteikért! Vérem... a nadír vér... áztatja a talajt a lábamnál. Addig nem hagyom el ezt a helyet, amíg a gothirok össze nem roppannak, vagy vissza nem vonulnak. Az, aki nem tud ilyen esküt tenni, szabadon távozhat!

Egyetlen lovas sem mozdult.

Lin-ce lépett Talizmán mellé. Görbe tőrével megvágta bal tenyerét, majd a magasba emelte kezét. A többi vezér egymás után követte példáját. Kzun odafordult Talizmánhoz, kinyújtotta vérző kezét, mire az ifjú nadír megszorította.

- Vértestvérek! - rikoltotta Kzun. - Testvérek a halálig!

Talizmán a mellvéd szélére lépett, előrántotta szablyáját, és lepillantott a lovasokra.

- Testvérek a halálig! - ordította, mire kardok szisszentek elő hüvelyükből. A nadírok egyként bömbölték:

- Testvérek a halálig!

* * * * *

A vak pap a szállásán ült, és a felcsapó ordítást hallotta.

A férfiak álmai a háború körül forognak - gondolta magában. - Csata, halál, dicsőség és fájdalom. A fiatalemberek élnek-halnak érte, az öregek szívesen beszélnek róla. - Hatalmas szomorúság telepedett rá, és lassan körbejárt a szobában, összegyűjtve papírjait.

Egykor ő is harcos volt, aki a sztyeppén lovagolva indult portyázni, és még jól emlékezett a csaták szédítő izgalmára. Énjének egy aprócska része azt kívánta, bárcsak itt maradhatna ezekkel a fiatalemberekkel, és lesújthatna az ellenségre. De csak egy nagyon aprócska része kívánta ezt. Tudta, hogy a világban csak egyetlen igazi ellenség létezik: a gyűlölet. Minden gonoszság ebből az ocsmány érzelemből született, amely halhatatlan, örökkévaló, és az emberek minden nemzedékének szívén végigsöpör. Amikor Osikai és seregei eljutottak erre a földre évszázadokkal ezelőtt, egy békés népre akadtak a buja déli tájakon. Osikai halála után leigázták őket, kifosztották falvaikat, elragadták asszonyaikat, és ezzel elvetették a gyűlölet magvait. A magvak pedig szárba szöktek, és az egyre szervezettebb déliek visszavágtak. Eközben a nadírok számtalan törzsre forgácsolódtak szét. A déliekből lettek a gothirok, akik a múltbeli igazságtalanságok miatt meggyűlölték a nadírokat, és gyilkos portyáik rettegést csempésztek az itt élők szívébe. Mikor lesz ennek vége? - kérdezte magában. Kéziratait, lúdtollait és tintásüvegeit lassan belepakolta vászontarisznyájába. Mindegyiknek azonban nem jutott elég hely, így a többit a padlódeszka alatti dobozba rejtette. A tarisznyát a vállára vetette, és kisétált a szobából, a napfényes délelőttbe, amelyet nem láthatott.

A lovasok visszatértek táboraikba, és a pap hallotta, hogy léptek közelednek felé.

- Elmész? - kérdezte Talizmán.

- Elmegyek. Néhány mérföldre délre van egy barlang, ahova gyakran járok, ha meditálni akarok.

- Te láttad a jövőt, öreg. Legyőzhetjük őket?

- Vannak ellenségek, amelyeken nem lehet győzedelmeskedni - felelte a pap, és már ment is tovább.

Talizmán nézte távolodó alakját. Ekkor Zsuszáj lépett mellé, és vászongyolcsot kötött a fiú sérült keze köré.

- Jól beszéltél - közölte a lány csodálattal a hangjában. A nadír megsimogatta Zsuszáj fekete haját.

- El kell menned innen.

- Nem. Itt maradok.

Talizmán elmerült a lány szépségégben, a napfényben tündöklő egyszerű fehér selyemtunikában, hosszú, csillogó fekete hajában.

- Bárcsak az enyém lehetnél! - mondta végül.

- A tiéd vagyok. Most és mindig.

- Ez nem lehet. Az Egyesítővel jegyezted el magad. A lila szemű emberrel.

Zsuszáj megvonta a vállát.

- Ezt Noszta kán mondja, de te ma öt törzset egyesítettél, és ennyi elég nekem. Maradok hát. - Közelebb lépett a fiúhoz, megfogta a kezét, és belecsókolt a tenyerébe.

Ekkor Kving-csin érkezett.

- Látni akartál, Talizmán?

Zsuszáj elhúzódott, de a nadír ifjú megfogta a kezét, és az ajkához emelte, majd megfordult, és intett Kving-csinnek, hogy kövesse.

- Le kell lassítanunk a haladásukat - mondta Talizmán, és a reggelizőasztalhoz vezette a harcost.

- Hogyan?

- Ha még két napra vannak tőlünk, akkor még egy éjszakára letáboroznak. Vigyél magaddal tíz embert, és derítsd fel a vidéket! Miután tábort vertek, kergess szét annyi gothir lovat, amennyit csak tudsz.

- Tíz emberrel?

- Ennél több csak akadályozna - felelte Talizmán. - Adrius példáját kell követned: emlékszel még, hogy mit tanított Fanion?

- Emlékszem - mosolyodott el fanyarul Kving-csin. - De én akkor sem hittem el.

- Bizonyítsd be, hogy igaz, barátom, mert időt kell nyernünk!

Kving-csin felállt.

- Azért élek, hogy engedelmeskedjem, generális - mondta gothirul, és a Királyi Kopjások módjára tisztelgett. Talizmán elvigyorodott.

- Most menj! És ne halj meg értem... még szükségem van rád.

- Ez a tanács közel áll a szívemhez - válaszolta a harcos. Ezután a Farkasfejű nadír magához hívatta Barcajt. A Csavart Szarvúak vezére leült, és töltött magának egy kupa vizet.

- Beszélj az innen legfeljebb egynapi lovaglásnyira található vízlelőhelyekről - kérte Talizmán.

- Három ilyen van, ebből kettő kisebb átfolyás. Csak egy képes ellátni egy egész sereget vízzel.

- Ez remek hír! Írd le nekem, hogy néz ki!

- Tizenkét mérföldre kelet felé található, a hegyek között. Nagyon mély és hideg, és még a legszárazabb évszakban is tele van.

- Mennyire könnyű megközelíteni?

Barcaj vállat vont.

- Ahogy mondtam, fenn van a hegyek között. Csak egy ösvény vezet fel oda, át a hágókon.

- Szekerekkel el lehet jutni oda?

- Igen, el lehet. Bár az ösvényt meg kell tisztítani a nagy szikláktól.

- Te hogyan védenéd meg?

- Miért védeném meg? - kérdezett vissza Barcaj. - Az ellenség ide jön!

- Vízre lesz szükségük, Barcaj, és nem szabad, hogy megszerezzék.

A vezér elvigyorodott, kivillantva töredezett fogait.

- Szóval erről van szó, Talizmán! Ötven emberrel akármekkora sereggel szemben meg tudom védeni a vízlelőhelyet.

- Ötvenet nem tudok nélkülözni. Válassz ki húszat, de a legkiválóbbakat!

- Magam vezetem őket.

- Nem, rád itt lesz szükség. Ahogy a gothirok közelebb érnek, a Csavart Szarv törzsből újabb lovasok érkeznek a szentélybe, és ők téged tekintenek majd vezérüknek.

Barcaj bólintott.

- Ez igaz. Az elmúlt éjjel heten jöttek, és felderítőket küldtem ki, hogy keressenek újabbakat. - Az öregember felsóhajtott. - Közel ötven évet éltem meg, Talizmán, és arról álmodoztam, hogy egy napon a gothirokkal harcolok. De nem így - nem egy maroknyi emberrel egy omladozó szentélyben.

- Ez csak a kezdet, Barcaj. Ezt megígérhetem.

* * * * *

Kzun újabb kőtömböt görgetett a helyére, majd hátralépett, és piszkos kezével letörölte az izzadságot homlokáról. Ő és emberei három órája cipelték át a ledőlt torony köveit a nyugati falhoz, közvetlenül a repedés alatt halmozva fel őket, és Talizmán parancsára egy húsz láb hosszú, tíz láb széles és öt láb magas küzdőteret építettek. Inszakasztó munka volt ez, és több embere panaszkodott, de Kzun elhallgattatta őket: csak nem fognak nyavalyogni a többi törzs előtt!

Tekintete arrafelé fordult, ahol Talizmán elmélyülten beszélgetett a hosszúkás arcú Églovassal, Lin-cével. Verejték csorgott Kzun szemébe: gyűlölte ezt a munkát, mivel arra a két évre emlékeztette, amit egy északi gothír aranybányában töltött. Az emléktől megborzongott, amikor felidézte azt a napot, amikor lábát béklyóba verve odavonszolták az egyik akna szájához, és ráparancsoltak, hogy másszon le. A láncokat nem vették le, Kzun lába pedig kétszer csúszott meg, és lógott ég és föld között a sötétségben. Végül csak lejutott az akna aljába, ahol két őr, fáklyával a kezében várt rá. Az egyik ököllel az arcába vágott, amitől a fiú a falnak csapódott.

- Ez emlékeztessen arra, hogy engedelmeskedned kell minden parancsnak, amit hallasz! Méghozzá azonnal, te ganéevő majom! - A tizenöt éves Kzun talpra kecmergett, és felnézett a férfi szakállas, csúf arcába. Látta a következő ütést, de kitérni már nem sikerült, így az felszakította az ajkát, és betörte az orrát. - Ez pedig majd az eszedbe vési, hogy sose nézz az őrök szemébe! Most kelj fel és kövess!

Ezután két év következett a sötétben, gennyedző kelésekkel a bokáján, ahol a láncok belevágtak, hólyagokkal a hátán és nyakán. És persze ott volt még a korbács csókja, amiben akkor részesült, amikor törődött teste képtelen volt olyan gyorsan engedelmeskedni, ahogy azt az őrök megkövetelték. Körülötte emberek haltak meg, és lelkük már jóval azelőtt megtört, hogy testük megadta magát a sötétségnek. Kzunt azonban nem lehetett megtörni. Mindennap vascsákánnyal törte a falat, vagy kurta nyelű ásóval dolgozott, sziklával teli kosarakat cipelt, amelyeket a vak pónik vontatta kordékra pakolt. És valahányszor eljött az alvás ideje - ki tudta megmondani, hogy mikor van nappal és mikor éjszaka? -, a parancs elhangzásakor a földre rogyott, és kimerült teste pihenni próbált az egyre hosszabbodó alagút padlóján. A járat kétszer omlott be, bányászokat ölve meg. A második omlás alkalmával Kzunt félig betemette a törmelék, de még azelőtt kiásta magát, hogy a felmentő csapat megérkezett volna.

A mellette dolgozó rabszolgák zöme gothir bűnöző volt - kisstílű tolvajok és betörők. A nadírokat csak “válogatott emberekként" emlegették. Kzun esetében ez azt jelentette, hogy egy csapat gothir katona belovagolt a falujába, és elfogtak minden ifjút, akit csak találtak. Tizenhetüket vitték el: a hegységben mindenfelé bányák álltak, és Kzun sosem látta viszont a barátait.

Azután egy napon a támaszdúcot készítő egyik munkás letörte reszelője hegyét. A férfi káromkodott egyet, és visszasétált az alagútban, hogy másikat hozzon helyette. Kzun felkapta a letört darabot, amely nem volt hosszabb a nagyujjánál. Minden egyes alvási idő alatt reszelgette egy kicsit a bokájára erősített béklyó reteszét. Az alagutakban sosem volt csend: a föld alatti folyók dübörögve zúdultak alá, a portól és piszoktól eltömődött tüdejű alvók pedig hangosan horkoltak. De a nadír még így is óvatos volt. Hol egyik, hol másik béklyót reszelgette, míg végül az egyik retesz engedett. Kzun ekkor lázasan nekiesett a másiknak is, amíg le nem vált az is. Ezután a szerszámraktár felé vette az irányt, ahol már nagyobb csend honolt, és a láncok csörgését meghallották volna az akna lejárata melletti kis kamrában tartózkodó őrök. De ezúttal az ifjún már nem voltak láncok. Kiválasztott egy rövid nyelű csákányt, felmarkolt még néhány másik szerszámot, és csendben odalopózott az őrök szobájához. Ketten voltak odabent, és valamit játszottak, amihez kockákat kellett használni. Kzun vett egy nagy levegőt, majd beugrott, és csákányát beleállította az egyik férfi hátába - a szerszám vashegye átütötte a bordakosarat, és a mellén jött ki. A nadír elengedte a fegyvert, előrántotta a haldokló őr kését, és az asztal fölött áthajította a másik gothirba. Az alak talpra szökkent, és saját késéért kapott, de elkésett. Kzun fegyvere a nyakába fúródott, átütötte a szegycsontját, és a szívébe hatolt.

A nadír gyorsan levetkőztette a férfit, majd belebújt ruháiba. A csizmája túl nagy volt rá, így azt félredobta.

Az aknához ment, és mászni kezdett felfelé a kőbe ágyazott vaslépcsőkön. Az ég sötéten húzódott fölötte, és látta a tisztán fénylő csillagokat. A torkába gombóc tolult, és lassabban kezdett kapaszkodni, majd amikor elérte az akna száját, gondosan körülnézett. Nem messze egy csomó épület húzódott: itt őrölték az érceket, illetve itt álltak a katonák barakkjai. Kzun átmászott az akna peremén, és lassan kisétált a nyílt terepre. Az éjszakai szellő lószagot sodort felé, így azt követve eljutott az istállóig.

Itt ellopott egy remek paripát, kilovagolt a bányatelepről, és bevette magát a hűs, mámorító levegőjű hegyek közé.

Ezután visszatért falujába, ahol senki sem ismert rá az alig két évvel korábban elhurcolt ifjúra. A haja kihullott, bőre és arca sápadt lett, akár egy friss hulláé. Szája jobb oldalán a fogai elrohadtak, és egykor oly erős teste szikár lett, akár egy farkasé.

A gothirok nem keresték. Nem jegyezték fel a “válogatott" nadírok nevét, így azt sem írták fel, hogy melyik faluból hurcolták el őket.

Kzun újabb ősrégi kőtömböt húzott a helyére, és hátralépett a frissen épülő faltól, amely már majdnem elérte a négy láb magasságot. Ekkor egy gyönyörű nő jelent meg mellette: egy csöbör vizet hozott, amelyből réz merőkanál kandikált ki. A lány mélyen meghajolt, és a nadír felé nyújtott egy rövid, fehér vászonkendőt.

- A fejedre, nagyuram - mondta, a formális megszólítást használva.

- Köszönöm - felelte, de nem mosolygott, mert nem akarta, hogy a nő meglássa elrothadt fogait. - Ki vagy? - kérdezte, és kopasz fejére kötötte a kendőt.

- Zsuszáj vagyok, Talizmán asszonya.

- Nagyon szép vagy, ő pedig a legszerencsésebb férfi.

A csiatce lány ismét meghajolt, és megkínálta Kzunt egy merőkanálnyi vízzel. A nadír vezér nagyot kortyolt, majd átadta a csöbröt várakozó embereinek.

- Mondd csak, miként lehetséges, hogy ez a Talizmán olyan sokat tud a gothirok módszereiről?

- Gyerekként elfogták, és túszként elhurcolták. A Bodacas Akadémián képezték ki, akárcsak Kving-csét és Lin-cét.

- Értem már: szóval egy janicsár. Hallottam már felőlük.

- Ő nagy ember, nagyuram.

- Csak egy nagy ember érdemelhet ki olyasvalakit, mint te. Köszönöm a kendőt.

A lány ismét meghajolt, majd távozott, Kzun pedig felsóhajtott. Az egyik embere tett egy durva megjegyzést, mire a nadír vezér ráförmedt:

- Még egy szó, Csiszk, és kitépem a nyelved!

* * * * *

- Hogyan vélekedsz a többi vezérről? - kérdezte Talizmán. Lin-ce egy pillanatig emésztette a kérdést, és összeszedte a gondolatait.

- Közülük Barcaj a leggyengébb, mert öreg, és nem akar meghalni. Kving-csin éppen olyan, mint akire emlékeztem: bátor és megfontolt. Hálás vagyok Gargannak, mert ha nem menetelne erre a seregével, meg kellett volna hogy öljem Kving-csint, és ez megsebezte volna a lelkem. Kzun? Abban a férfiban egy démon lakozik. Tébolyodott, de szerintem állni fogja a sarat.

- És mi van Lin-cével?

- Ő éppen olyan, amilyennek megismerted. A népem a Két-lelkű Embernek nevez. Nem hiszem, hogy igazuk van, de a Bodacasban töltött évek valóban megváltoztattak. Most meg kell próbálnom nadírnak lenni. Kving-csin esetében még rosszabb a helyzet. Megölte a legjobb harcosomat, és nem volt hajlandó kivágni a szemét. Én megtettem volna, de én is szívesen cselekedtem volna így. Megértesz, Talizmán?

- Megértelek. Elvettek belőlünk, de mi is elvettünk tőlük, és ennek most jó használt látjuk itt.

- Itt fogunk meghalni, barátom - mondta Lin-ce szelíden. - De jó halált halunk.

- Testvérek a halálig, és talán azután is. Ki tudhatja?

- Milyen parancsaid vannak számomra, generális?

Talizmán belenézett Lin-ce sötét, tűnődő tekintetébe.

- Fontos, hogy ezt a kalandot győzelemmel kezdjük... nem számít, milyen aprócska győzelemmel. Gargan serege előőrsével tart majd. A kopjások századai érnek ide elsőnek, ezért azt akarom, hogy te és az Églovasaid véreztessétek ki őket. Barcaj azt mondja, hogy innen nyugatra, tizenkét mérföldnyire egy keskeny szoros húzódik. Amikor a kopjások elérik, támadjatok... de ne rohamozzatok, csak nyilazzatok. Azután meneküljetek el, át a szoroson. A mai nap hátralevő része és a holnapi nap eleje a rendelkezésetekre áll, hogy felkészüljetek. Szerezzetek hadizsákmányt is, ha tudtok.

Lin-ce bólintott.

- Fecremre és a Hosszú Visszavonulásra gondolsz.

- Pontosan. Ahogy azt mondtam, fontos a győzelem. Azonban az is életbevágó, hogy ne vállaljatok felesleges kockázatot. Ha háromnál több század jön, ne ütközetek meg velük. A te harminc embered nélkülözhetetlen.

Lin-ce felállt.

- Megteszek mindent, ami tőlem telik, generális.

- Efelől nincs kétségem. Te vagy a leghiggadtabb, és ezért választottalak erre a feladatra.

Lin-ce arcvonásai meg se rezdültek, és a férfi szó nélkül távozott. Ekkor Gorkaj lépett Talizmánhoz.

- Kemény ember - jelentette ki.

- Kőből van - bólintott a nadír ifjú. - Hol van Zsuszáj?

- A szentélybe ment imádkozni.

Talizmán a lány után ment, akit a kőszarkofág mellett talált. Az árnyékos teremben hűvös volt, és a fiú egy darabig szótlanul állt: Zsuszájt nézte, aki lassan felé fordult, és rámosolygott.

- Olyan csendes itt minden - szólalt meg a csiatce.

- Láttam, hogy egy kendőt adtál Kzunnak. Miért tetted?

- Mert veszedelmes ember, olyan, aki esetleg... megkérdőjelezheti parancsaidat.

- Azt az embert arannyal sem lehet megvenni, de neked egyetlen vászondarabbal sikerült. Meglepő nő vagy, Zsuszáj.

- Nincs semmi, amit ne tennék meg érted, Talizmán. Megbocsátasz egyenességemért, de meg kell kérdeznem valamit, és az időnk nagyon kevés, igaz?

- Igaz - ismerte be a férfi, és a lányhoz lépett, aki megfogta a kezét, és a melléhez emelte.

- Voltál már nővel?

- Nem.

- Akkor még mindkettőnknek sok felfedeznivalója van. - Talizmán magához vonta a lányt, és ajkuk összeért. Zsuszáj illata körbefonta, és szájának íze eltompította érzékeit. Szédült, gyengének érezte tagjait, és elhúzódott a lánytól. - Szeretlek, Talizmán - suttogta a csiatce szépség.

A nadír ifjú néhány röpke pillanatra megfeledkezett a mindkettejükre leskelő veszélyekről, de a valóság most ökölcsapásként zúdult rá.

- Miért most? - kérdezte, és még jobban elhúzódott.

- Mivel a szerelem mindent körülölel - fordult vissza a lány a szarkofághoz, és ujjai végigsimítottak a vasból készült feliraton. - Démonölő Osikai, a Hadúr - olvasta a szöveget. - Ellenségek ostromolták, amikor feleségül vette Sul-szent. És olyan kevés idejük maradt, Talizmán. Mindössze négy évet töltöttek együtt, de a szerelmük hatalmas volt. A miénk is az lesz, tudom. Érzem, itt, ezen a helyen. És ha meghalunk, kéz a kézben járunk majd az Ürességben. Ezt is tudom.

- Nem akarom, hogy meghalj. Bárcsak soha ne hoztalak volna ide! Teljes szívemmel ezt kívánom.

- Én örülök, hogy mégis így tettél. Győzni fogsz, Talizmán, mivel igaz ügyet szolgálsz. A gonosz a gothiroktól jön.

- Megindító gondolat, Zsuszáj, és olyan, amit szeretném, ha igaz lenne. Sajnos a jó nem mindig győzedelmeskedik. Most mennem kell, mert még rengeteg a tennivaló.

- Amikor elvégeztél mindent, amit csak tudsz, és már késő éjszaka lesz, jöjj el hozzám, Talizmán. Megteszed?

- Eljövök hozzád.

* * * * *

Az eget elsötétítették a varjak és a keselyűk, amikor Druss és Sieben átkeltek a gerincen, és lelovagoltak a lapos völgybe. Alattuk vagy negyven, kecskebőrből készült sátor állt. Testek hevertek mindenfelé, a dögmadarak vonagló masszája alatt. Máshol apró sivatagi kutyák marcangolták a rothadó tetemeket.

- Magasságos egek! - suttogta Sieben, és megrántotta a kantárt.

Druss előreösztökélte hátasát, és lelovagolt a domboldalon. Sieben a tartalék pónikat száron vezetve követte. A keselyűk túl kövérek voltak, hogy elrepüljenek, így széttárták szárnyukat, és odébbtotyogtak a lovak útjából. A halál bűzétől megriadt hátasok megpróbáltak másfelé menni, de lovasaik nem engedték őket. Sieben kezdetben csak meredt maga elé, és igyekezett nem nézni a tetemekre. Imitt-amott gyerekek és nők hevertek; egyesek egy kupacban, mások - akiket futás közben öltek meg - szétszóródva. Az egyik csapkodó sátorlaphoz egy barna kutya óvakodott, majd felvonyított, és elszaladt. Druss megrántotta a zablát.

- Miért állunk meg? - kérdezte a költő. Csatabárdos leszállt a lóról, és a kanca kantárját barátja kezébe nyomta. Fegyverével a kezében a sátorhoz ment, majd fejét lehajtva belépett. A poéta nem szállt le a lóról, és kényszerítette magát, hogy tekintete végigpásztázza a környéket. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mi történt. A gyilkosok késő este támadtak, amikor éppen a főzőtüzeket rakták. A nadírok szanaszéjjel futottak, de könyörtelen hatékonysággal végeztek velük. Több testet megcsonkítottak - lefejezték őket, vagy levágták valamelyik végtagjukat.

Druss kilépett a sátorból, és a lovakhoz ment, ahonnan leemelt egy vízzel telt kulacsot.

- Egy nő van odabent - mondta. - Még él, de éppen csak. Van vele egy csecsemő is.

Sieben leszállt a nyeregből, és az egyik sátorrúdhoz kikötötte a lovakat. A gothir hátasokat megrémítették és idegesítették a kutyák és a keselyűk, de a nadír pónik nyugodtan álltak. A poéta gyorsan megbéklyózta a lovakat cserzetlen marhabőr kötéllel, majd követte Drusst. A sátorban egy meztelen fiatal nő hevert, akinek hasán és oldalán rettenetes seb húzódott. Az élénk színű takarót, amelyen hevert, vér mocskolta be. A nő szeme nyitva volt, de szája lefittyedt. Druss felemelte az asszony fejét, és a kulacsot az ajkához emelte. Víz csorgott végig az arcán, de sikerült lenyelnie egy keveset. Sieben a sebre pillantott: nagyon mély volt, a penge teljesen átdöfte a testet. A félig egy szőrmehalom alá rejtett csecsemő halkan nyöszörgött. Druss felvette, és a nő duzzadt melléhez tartotta. A baba szopni kezdett, de először még nagyon gyengén. A nő felnyögött, és karját a gyermek köré fonta, magához húzva a kicsit.

- Mit csináljunk? - kérdezte Sieben. Csatabárdos fagyos tekintete találkozott az övével, de a harcos egy szót sem szólt. Amikor a poéta meg akarta simogatni a nő arcát, már csak egy halott szempár bámult vissza rá. A baba folytatta a táplálkozást.

- Őt életben hagyták, hogy megerőszakolják - közölte Druss. - A korcs kutyák!

- Rohadjanak el a hét pokolban! - szólalt meg a költő. A csecsemő abbahagyta a szopást, Ezüst Gyilkos pedig széles vállára emelte, megtámasztotta a fejét, és gyengéden megmasszírozta a hátát. Sieben tekintete a nő duzzadt mellbimbóira tévedt, amelyből tej és vér csepegett. - Miért, Druss?

- Mit miért?

- Miért tették ezt? Mi volt vele a céljuk?

- Nem engem kellene kérdezned, poéta. Láttam már városok kifosztását, és láttam, hogy jó emberek gonosszá lesznek, ahogy a harag, a vágy és a félelem tüze átjárja testüket. Nem tudom, miért teszik. Azok a katonák, akik ezt tették, hazatérnek feleségükhöz, családjukhoz, és jó férjek meg apák lesznek. Számomra rejtély ez az egész.

A csupasz csecsemőt egy takaróba göngyölte, és kisétált vele a napsütésbe. Sieben követte.

- Győzelemként írnak majd erről, mit gondolsz? - kérdezte a költő. - Szólnak majd dalok erről a portyáról?

- Reméljük, hogy a szentélyben akad majd nő, akinek van teje - felelte barátja. A poéta levette a lovak lábáról a béklyót, és tartotta a babát, amíg Csatabárdos nyeregbe szállt. Azután átadta a kicsit, és ő is felpattant a lovára.

- Tejet és vért ivott - szólalt meg ismét Sieben. - Egy halottból ivott.

- Ő viszont él és lélegzik.

Lovagoltak tovább, és Druss ráterítette a takarót a csecsemő fejére, hogy megvédje a tűző napsütéstől. A gyermek mostanra elaludt, és Csatabárdos érezte a frissen sarjadt életet, a tejszagú lehelet krémes illatát. Rowenára gondolt, és arra, hogy felesége mennyire vágyódott rá, hogy egy gyermeket szoríthasson a mellére.

- Földműves leszek - jelentette ki hirtelen. - Amikor hazatérek, otthon maradok. Nem lesz több háború. Nem lesznek keselyűk.

- Hiszel is ebben, barátom? - kérdezte Sieben. Druss érezte, hogy elönti a csüggedés.

- Nem.

A hőségtől izzó sztyeppén lovagoltak tovább még egy órát, majd átrakták a nyergeket a két nadír pónira. A csecsemő felébredt, és idő után sírni kezdett. Druss megpróbálta megnyugtatni, majd Sieben vette át.

- Mit gondolsz, mennyi idős? - tette fel a kérdést a poéta.

- Talán egy hónapos. Esetleg kettő... nem tudom.

Sieben káromkodott egyet, mire Druss felnevetett.

- Téged is felszentelt, igaz?

- Rövid, eseménydús életem során sok dolgot megtanultam, Druss, te vén csataló - tartotta kartávolságra magától a gyermeket. - De sosem gondoltam volna, hogy amiatt kell aggódnom, mert valaki levizeli a selyemingemet. Szerinted ez tönkreteszi az anyagot, hm?

- Reméljük, hogy nem!

- Hogyan lehet őket rávenni, hogy hagyják abba a bőgést?

- Meséld el neki az egyik regédet, költő. Azoktól én mindig elalszom.

Sieben magához ölelte a kicsit, és énekelni kezdett egy kedves dalt Ulastay hercegnőről, aki arra vágyott, hogy a csillagokat a hajába tűzhesse. A költőnek remek hangja volt: erős és dallamos. A nadír gyermek a mellére hajtotta a fejét, és hamarosan elszunnyadt. Alkonyattájt porfelhőt pillantottak meg maguk előtt, így Druss letért az útról, egy kis vízmosásba. Két század kopjás lovagolt el felettük nyugat felé: páncéljuk fényesen csillogott. Sieben szíve vadul vert, mert a karjában tartott csecsemő mormogott, de a patadobogás elfojtotta a hangot.

Amint a lovasok elvágtattak, Druss északkelet felé fordult.

A halódó nappal a levegő is lehűlt, és a költő érezte, hogy milyen meleg a karjában tartott gyermek.

- Szerintem lázas - szólt oda Csatabárdosnak.

- Minden baba tűzforró.

- Tényleg? Vajon miért?

- Csak. Az egekre, muszáj mindenről kérdezősködnöd, költő?

- Kíváncsi elmével születtem.

- Akkor sürgősen kezdd el használni azt a kíváncsi elmédet, és találd ki, hogy etetjük meg a gyermeket, amikor felébred. Szenvedélyes lurkónak tűnik, és sírása valószínűleg messzire száll majd. Márpedig nem hiszem, hogy idekint barátokkal akadnánk össze.

- Csak így tovább, Druss! Te mindig megpróbálod megnyugtatóan lezárni a mondandódat.

* * * * *

Gargan, Larness ura türelmesen várt, amíg szolgája, Bren kikapcsolta súlyos mellvértje szíjait, és levette róla a páncélt. A derekára felszedett néhány fontot azóta, hogy utoljára viselte, így megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a vért lekerült róla. A múlt hónapban rendelt egy új páncélt, de az még nem készült el, amikor Garen-cen beszámolt neki a drágakövekről, és a sietség fontosságáról.

Bren kioldotta a comb- és lábszárvérteket is, Gargan pedig letelepedett egy vászonszékbe, és kinyújtotta lábait.

Az ország egyre lejjebb csúszik a gödörbe - gondolta magában keserűen. - A császár őrülete napról napra erősödik, és a két frakció az árnyékban leselkedik. A polgárháború egyre fenyegetőbb veszélyt jelent. Őrület ez az egész! És mi mindannyian áldozatul estünk neki - ismerte fel. - Mágikus ékkövek! Hát persze! Az egyetlen mágia, ami számított, ott ragyogott a Királyi Gárda kardjai hegyén, és a királyi kopják fénylő csúcsán!

A gothiroknak egy külső ellenségre volt most szükségük, hogy összefogjanak. A törzsekkel vívott háború csodálatosan lefoglalná az emberek gondolatait, és ezzel időt nyernének. A császárnak viszont mennie kell. A kérdés az volt, hogy mikor, és hogyan, és ki váltsa fel? Addig viszont Gargan adhat valamit a frakcióknak, amin elgondolkodhatnak.

Bren elhagyta a sátrat, majd egy tálcával tért vissza, amelyen bor, vaj, sajt és kenyér kapott helyet.

- A kapitányok tudni szeretnék, hogy mikor fogadod őket, nagyuram. - Gargan felpillantott a férfira, és az jutott eszébe, hogy a szolgája kezd öregedni, és egyre kimerültebb.

- Hány hadjáratban szolgáltál alattam? - kérdezte tőle Gargan.

- Tizenkettőben, nagyúr - felelte Bren, és levágott három szelet kenyeret, majd megvajazta őket.

- Melyikre emlékszel a legszívesebben?

Az öreg abbahagyta a vacsorakészítést.

- Gassimára.

Bren bort töltött egy ezüstserlegbe, majd vizet öntött hozzá, és átnyújtotta a generálisnak. Gargan belekortyolt. Gassima! Az utolsó polgárháború, amely majdnem huszonöt évvel ezelőtt zajlott. A túlerő ellen küzdő Gargan visszavonult a lápokon át, majd megfordította seregét, és támadást vezényelt, amelyet mindenki öngyilkosságnak tartott. Skallon, hatalmas fehér paripáján ülve bedübörgött az ellenséges tábor szívébe, és párviadalban végzett Barinnal. A háborút azon a napon megnyerték, és a belviszály véget ért. Gargan felhajtotta a bort, és átadta a kupát Brennek, aki újra megtöltötte.

- Missaelre, micsoda paripa volt Skall! Nem félt semmitől. Még a pokol tüzébe is bevágtatott volna.

- Lenyűgöző hátas volt - bólintott Bren.

- Soha nem ismertem hozzá foghatót. Tudod, hogy a csődör, amelyiken most lovagolok, Skall vére? Az unokája, egész pontosan, de mégsem bír nagyapja adottságaival. Skall fejedelem volt a lovak között. - Gargan kuncogott. - Azon a napon, amikor elpusztult, három kancát hágott meg... harminckét évet élt meg. Életemben csak kétszer sírtam, Bren. Először Skall halála napján.

- Igen, nagyuram. Mit mondjak a kapitányoknak?

- Egy óra múlva várom őket. Addig leveleket kell olvasnom.

- Igenis, nagyúr. - Bren az asztalra tette a vacsorát, és a sátorlapot felhajtva távozott. Gargan állt egy darabig, és töltött magának még egy kupa bort: ezúttal nem öntött hozzá vizet. A lovas futárok alkonyatkor érték be a sereg előőrsét, és három levelet adtak át neki. Felnyitotta az elsőt, amelyen Garen-cen pecsétje díszelgett. A generális szemét erőltetve próbálta kisilabizálni a póklábakhoz hasonló betűket. Az egyik rúdról leemelt egy lámpást, és rátette az asztalra. A szeme már nem volt olyan, mint egykor.

Semmi sem olyan - gondolta magában.

A levél a királyné temetéséről számolt be, és arról, hogy Garen-cennek miként sikerült kicsempésznie a királyt a városból, és a siccusi Téli Palotába vitette. A frakciók immár nyíltan beszéltek a szenátusban arról, hogy “változtatni kell". Garen-cen a hadjárat mielőbbi befejezését sürgette, és hogy Gargan mielőbb térjen vissza a fővárosba.

A második levél a hadvezér feleségétől jött. Gyorsan átfutotta: négyoldalnyi kevés érdemleges hír, beszámoló a háztartásban és a gazdaságokban történt apró-cseprő ügyekről. Az egyik szolgálólány eltörte a karját, amikor leesett a székről, miközben az ablakokat pucolta; az egyik díjnyertes csikót ezer raqért vásárolták meg; három rabszolga elszökött az északi gazdaságból, de a helyi bordélyházban ismét sikerült őket elfogni.

Az utolsó levél a lányától, Mirkeltől jött, aki kisfiúnak adott életet, és Argónak nevezte el. Remélte, hogy hamarosan Gargan is látni fogja.

A vén katona szeme könnybe lábadt.

Argó. Amikor megtalálták megcsonkított testét, mintha kést döftek volna Gargan szívébe, és még mindig érezte a fájdalmat. Mindvégig tudta, hogy ha beengedik a nadír mocskokat az akadémiára, az katasztrófához vezet majd. De még álmában sem gondolt arra, hogy ez saját fia halálát eredményezi. És milyen kegyetlen halál volt ez!

Harag és szomorúság tombolt benne.

Az öreg császár bölcs ember volt, és jól uralkodott élete nagy részében. De utolsó éveiben egyre zavarodottabb és egyre lágyszívűbb lett. És ezért az emberért harcolt Gargan Gassimánál!

Én adtam kezedbe a koronát - gondolta magában. - Én tettem a fejedre. És miattad halt meg a fiam.

Nadír janicsárok! Undorító és kárhozott ötlet. Miért nem látta a vénember, hogy micsoda badarságot tesz? A nadírok rengetegen vannak, és csak arról a napról álmodoznak, amikor az Egyesítő egyetlen, megállíthatatlan sereggé kovácsolja őket. És a császár mégis azt kívánta, hogy főnökeik fiait a gothir hadművészet módszereire okítsák. Gargan még most is alig akarta elhinni.

Az a nap, amikor Okaj kitüntetéssel végzett, komor napként maradt meg emlékezetében. Ennél is rosszabb volt az a tudat, hogy az az ember, aki fellépdelt az emelvényre, gyilkolta meg a fiát. Akkor nagyon közel volt hozzá: elég lett volna kinyújtania a kezét, és kitéphette volna a torkát.

A hadvezér a korsóért nyúlt... de habozott. A kapitányok hamarosan itt lesznek, és az erős ital nem segít a tervezésben.

Felállt az asztaltól, megdörzsölte fáradt szemét, és kilépett a sátorból. Odakint a két őr vigyázzba vágta magát. Gargan körbenézett a táborhelyen: elégedetten szemlélte az előírásosan felvert sátrakat, a gondosan felhúzott, karókból épített öt karámot. A tábortüzek körül a talajt gondosan megtisztították, felásták és fellocsolták, nehogy egy kóbor szikrától lángra gyúljon a sztyepp taplószáraz füve.

A generális sétált egyet, mindenütt a rendetlenség vagy a hanyagság jelei után kutatva. Nem talált semmit, kivéve, hogy az egyik árnyékszéknek ásott árok olyan helyre került, ahonnan az uralkodó széljárás a tábor felé fújhatta a szagot. Ezt megjegyezte magában, és ment tovább. Az egyik sátor előtti rúdhoz két nadír fejét kötözték. A közeli tábortűznél egy csapat kopjás üldögélt. Amikor Gargan arra indult, a férfiak talpra szökkentek, és feszesen tisztelegtek.

- Temessétek el őket! - bökött a fejekre Gargan. - Idevonzzák a szúnyogokat és a legyeket!

- Igen, uram! - zengték egyszerre a kopjások.

Gargan visszatért sátrába. Leült az asztala mellé, tollat és tintát vett elő, majd írt egy rövid levelet Mirkelnek, amelyben gratulált neki, és kifejezte azt a reményét és szándékát, hogy hamarosan velük lehet.

“Viseld gondját a kis Argónak - írta. - Ne bízd szoptatós dajkára! A gyermek sok mindent magába szív az anyatejből, és nemcsak táplálékot nyer belőle, hanem annak szellemét és bátorságát is. Nemesi származású gyermeknek soha nem lenne szabad pór mellét szopnia, mert az szétforgácsolja lelkét".

* * * * *

Kving-csin és kilenc lovasa körültekintően, kiszáradt vízmosásokban, és mélyebben fekvő részeken haladt, elkerülve az ellenséges őrjáratokat. Amikor leszállt a sötétség, elrejtőztek a gothir tábortól délre. Si-da a száraz bokrok takarásában térdelő, a gothirokat fürkésző barátja mellé kúszott.

Az éjszakai szellő feltámadt, és délkeletről fújt. Si-da megütögette Kving-csin vállát.

- Készen van, fivérem.

Kving-csin felguggolt: Ő is érezte a feltámadó szelet.

- Remek!

- Mikor? - kérdezte Si-da, s ifjú arca elárulta lelkesedését.

- Még ne! Megvárjuk, amíg nyugovóra térnek.

- Mesélj Talizmánról! - telepedett le a fiatalabb nadír barátja mellé. - Miért őt választották? Nem olyan erős, mint te.

- A testi erő mit sem számít egy hadvezérnél. Hatalmas szíve van, és elméje élesebb a tőrnél.

- Neked is nagy szíved van, fivérem.

Kving-csin elmosolyodott. A fiú hősimádata egyszerre volt bosszantó és felemelő.

- Én sólyom vagyok, ő sas. Én farkas vagyok, ő tigris. Talizmán egy nap a nadírok vezére lesz. Seregeket fog vezetni, kisöcsém. Megvan a megfelelő esze... - habozott. A nadír nyelvben nem volt szó az utánpótlásra. - Megvan az esze a tervezéshez - mondta végül. - Amikor egy sereg útra kel, ellátmányra van szüksége. Étel és víz kell neki, és legalább ilyen fontos, hogy híreket kapjon. Ritka az olyan ember, aki minden eshetőséggel képes számolni. Talizmán pedig ilyen.

- Ő is az akadémián tanult veled?

- Igen. És végül kitüntetett diák lett, aki mindenkit legyőzött.

- Mindenkivel megküzdött?

- Bizonyos értelemben igen. - Mögöttük egy póni felnyerített, Kving-csin pedig hátrasandított oda, ahol a többiek rejtőztek. - Menj vissza hozzájuk, és mondd meg Lingnek, hogy ha nem tudja jobban kordában tartani a lovát, szégyenszemre visszaküldöm.

Miközben a fiú leosont a vízmosás gerincéről, Kving-csin nekikészült a várakozásnak. Fanion gyakran mondogatta, hogy a parancsnok legnagyobb erénye a türelem: mert tudja, mikor kell lecsapni, és elég hidegvérű ahhoz, hogy kivárja a megfelelő pillanatot.

Ahogy a levegő egyre jobban lehűl, a szél egyre erősebben fog fújni. Ez pedig akár csapadékot is hozhat. Ezeknek a tényezőknek az együttese nagyon fontossá tette a megfelelő időzítést. Kving-csin az ellenséges tábor felé pillantott, és érezte, hogy elfogja a düh. Nem védekező alakzatban verték fel sátraikat, ahogy azt ellenséges területen tenniük kellett volna. Az erődítéseknek nem volt külső peremvonala. A békeidők hadgyakorlataira vonatkozó szabályok szerint állították fel a tábort: öt karókból épített karámot húztak fel, mindegyikben kétszáz ló kapott helyet, a sátrakat pedig ezredek szerint, négyszög alakban verték fel. Menyire önteltek ezek a gadzsinok! Milyen jól ismerik a nadírok észjárását!

Kelet felől három gothir felderítő vágtatott a tábor felé. Kving-csin lebukott a gerinc mögé, amíg el nem haladtak. A katonák lovaglás közben beszélgettek, és nevetgéltek. Holnap már nem fognak nevetni: a bőrszíjat harapják, mikor a korbács lesújt a hátukra.

Kving-csin óvatosan lekúszott a lejtőn várakozó embereihez. Taplót és cserjéket halmoztak fel, majd bőrszíjjal csomaggá kötötték őket, és végül egy hosszú kötélhez erősítették az egészet.

- Eljött az idő - közölte a vezér. Si-da lépett elő.

- Meglovagolhatom én a tüzet?

- Nem. - A fiú csalódottsága kiült az arcára, de Kving-csin elhaladt mellette, és megállt egy alacsony, karikalábú harcos előtt. - Tiéd a dicsőség, Nien - közölte vele. - Ne feledd: legalább egy negyed mérföldet lovagolj dél fel, mielőtt eloldod a kötelet! Ne legyél túl gyors, és azután térj vissza ugyanazon az úton.

- Úgy lesz - felelte a férfi, és gyorsan nyeregbe pattant, majd fellovagolt a vízmosás gerincére. Kving-csin és két másik harcos előszedték tűzszerszámukat, és meggyújtották a Nien pónija mögé erősített gyújtóshalmot. Lángok nyaltak a cserjékbe, majd a tűz hersegve életre kelt.

Nien mozgásra ösztökélte lovát, és lassú ügetésben nekivágott a kiszáradt sztyeppének. A tűz felpislákolt mögötte, és sötét, kormos füst kezdett felfelé gomolyogni. A szél felszította a lángokat, és hamarosan bömbölő tűzfal száguldott a gothirok tábora felé.

* * * * *

- Megérdeklődhetem uram, hogy mi a célja ennek a küldetésnek? - kérdezte Premian, amikor ő és tíz másik főtiszt egybegyűlt Gargan sátrában.

- Meg - felelte a generális. - A hírszerzőink jelentették, hogy a nadírok felkelésre készülődnek, és a mi feladatunk az, hogy erre ne kerüljön sor. Az összegyűjtött és összegzett jelentések arra mutatnak, hogy a Csavart Szarv törzs összevonja erőit, és nagyobb portyára készül Gulgothir környékén. Szét kell zúznunk őket, ami majd figyelmezteti a többi nadír törzsfőt is. Először azonban Osikai szentélyéhez kell menetelnünk, és földig kell rombolnunk. Hősük csontjait porrá kell őrölnünk, és szét kell szórnunk a sztyeppén.

Mariham, a veterán szólalt meg.

- De uram, a kegyhelyet minden törzs szentként tiszteli. A vezéreik nem fogják ezt kihívásnak tekinteni?

- Való igaz, annak látják majd - vicsorgott Gargan. - így tudatjuk velük egyszer s mindenkorra, hogy fajtájuk rabszolgának született. Bárcsak negyvenezres sereggel jöhettem volna a sztyeppére! Shemakra mondom, mindet megölném!

Premian kis híján ismét szóra nyitotta a száját, de látta, hogy Gargan ivott, arca vörös, és vérmes hangulatban van. A hadvezér íróasztalára támaszkodott, hatalmas karizmai élesen kirajzolódtak a lámpás fényében, szeme csillogott.

- Akad itt valaki, akinek gondja van a feladatunkkal?

A tisztek a fejüket rázták, mire Gargan kiegyenesedett, megkerülte az asztalt, és a nála alacsonyabb Premian fölé tornyosult.

- És mi van veled? Ahogy emlékszem, ezek a mocskok jelentik a gyenge pontodat.

- Katona vagyok, uram. Az a feladatom, hogy végrehajtsak minden parancsot, amit a feljebbvalóimtól kapok.

- De nem értesz egyet velük, igaz!? - acsargott rá Gargan, és szakállas arcát olyan közel dugta Premianéhoz, hogy a tiszt érezte a másik leheletében a savanykás bor illatát.

- Nem az én dolgom, hogy minősítsem a politikát, uram.

- Nem az én dolgom - utánozta gúnyosan a generális. - Nem, uram, nem a te dolgod. Tudod hány nadír van odakint?

- Nem, uram.

- Nem, uram. Én sem tudom, fiú. Egyetlen ember sem tudja. De rengetegen vannak. El tudod képzelni, hogy mi történne, ha egy vezér alatt egyesülnének? Szökőárként söpörnének végig rajtunk. - Gargan pislogott, és visszatért az asztalához, majd nehézkesen lerogyott vászonszékébe, amely felnyögött a váratlanul ránehezedő súly alatt. - Szökőárként - dünnyögte maga elé. Nagy levegőt vett, hogy leküzdje a belsejében keringő bort. - Megaláztatásban kell őket tartanunk. Szétverve. A csüggedésnek kell uralnia őket.

Odakint hangzavar támadt, és Premian hallotta, hogy emberek kiabálnak, mire a többi tiszttel együtt elhagyta a sátrat. Az éjszakai eget tűzfal világította meg, és a tábor körül mindenfelé füst gomolygott. Lovak nyerítettek a félelemtől. Premian tekintete végigsöpört a táboron: látta, hogy a tűz hamarosan eléri őket.

- A vízzel teli szekerekhez! - kiáltotta. - Fogjátok be eléjük a lovakat! - A tiszt rohanni kezdett a táboron át a négyszög alakzatba rendezett húsz szekér felé. Minden egyes kocsin tizenhat hordót tároltak. Egy férfi rohant felé pánikba esve, mire Premian vállon ragadta.

- Hozz lovakat a szekerekhez! - kiáltott rá, és hangjában a parancsoló él eltéveszthetetlen volt.

- Igen, uram! - tisztelgett a katona, és futva engedelmeskedett. Premian észrevett egy csapat gothirt, akik az egyik közös sátorból próbálták összeszedni ingóságaikat. - Hagyjátok azokat! - ordított rájuk. - Ha a szekereknek vége, nekünk is befellegzett! Ti hárman menjetek a sánckarámhoz, és hozzatok lovakat! A többiek kezdjék sorba állítani a szekereket, hogy be lehessen eléjük fogni az állatokat!

A lángok mostanra már a tábor peremét nyaldosták. Több száz ember próbálta eloltani a tüzet takarókkal és köpenyekkel, de Premian látta, hogy minden hiába. A katonák futva érkeztek vissza, kantárszáron vezetve a megriadt lovakat. Az egyik sátor lángra kapott. Az első szekérbe sikerült befogni az állatokat, mire az egyik katona felmászott a bakra, és megrántotta a gyeplőt. A hámba fogott négy ló mozgásba lendítette a szekeret.

Az elsőt hamarosan követte a második, majd a harmadik, és egyre több ember érkezett segíteni. Premian a legközelebbi sánckarámhoz rohant.

- A többi lovat engedjétek el! - utasította az egyik gothirt. - Majd holnap összetereljük őket!

- Igen, uram! - felelte a férfi, és késével átmetszette a karám ajtaját lezáró kötelet. Premian megragadta a legközelebbi ló zabláját, és felpattant az állat hátára. A pánikba esett hátas felágaskodott, de a tiszt kiváló lovas volt. Előredőlt, és megveregette az állat nyakát.

- Bátorság, szépségem - csitította, majd szőrén ülve meg a lovat, visszavágtatott a szekerekhez, ahol látta, hogy újabb hat szekér elé fogtak be lovakat, és azok már el is indultak, eltávolodva a tűztől. Mostanra több sátor is lángra kapott, és a levegőt füst meg szikrák töltötték meg. Tőle balra egy férfi sikoltozni kezdett, amikor a ruhája lángra kapott. Többen a földre döntötték, és takarókat dobáltak rá, eloltva a lángokat. A hőség mostanra pokolivá vált, és lélegezni is nehéz volt. Eddigre már a szekereket is elérték a lángok, de azért még kettő elé sikerült befogni a lovakat.

- Ennyi! - rikoltotta Premian a szekerekkel vesződő katonáknak. - Mentsétek magatokat!

A férfiak felpattantak a megmaradt lovakra, és kivágtattak az égő táborból. Premian megfordult, és látta, hogy mások az életükért rohannak. Akadtak, akik elbotlottak, és elestek, hogy azután beborítsák őket a lángok. A tiszt megfordította lovát, és a füstön át megpillantotta Gargant, aki zavarodottnak és elveszettnek tűnt.

- Bren! - kiáltozta a generális. - Bren!

Premian megpróbálta hátasát a férfi felé fordítani, de az állatnak nem akarózott a tűz felé indulnia. A tiszt erre letépte ingét, előredőlt a nyeregben, ingével bekötötte lova szemét, és lazán ráhurkolta az állat nyakára. Az immár semmit nem látó paripát megsarkantyúzta, és Garganhoz vágtatott.

- Uram! Szálljon fel mögém!

- Nem hagyhatom itt Brent. Merre van?

- Talán már sikerült elmenekülnie, uram. Ha tovább maradunk, elvág minket a tűz!

A generális káromkodott egyet, majd megragadta Premian kinyújtott kezét, és fellendült mögé. Az ifjú tiszt vágtába ugratta a csődört, és a lángfalakat kerülgetve északnyugat felé vágtatott, át az égő sztyeppén. A hőség még mindig perzselően forró volt, és a gothir alig látott valamit a füsttől, de a ló dübörögve száguldott tovább, bár oldalát már-már elérték a lángnyelvek.

Végül sikerült lehagyniuk a tüzet, és Premian megállította a kimerült paripát. Leugrott a hátáról, majd megfordult, és az égő tábort nézte.

Gargan is lesiklott az állat hátáról.

- Jól csináltad, fiú - tette egyik hatalmas kezét alárendeltje vállára.

- Köszönöm, uram. Azt hiszem sikerült megmentenünk a vízszállító szekerek többségét.

A csődör oldala megperzselődött, és felhólyagzott, a hatalmas paripa pedig remegve állt egy helyben. A gothir tiszt kelet felé indult, száron vezetve az állatot, arra, ahol a katonák zöme gyülekezett.

Ahogy a távolban lassan kialudt a tűz, az emberek a tábor felé vették az irányt, és nekiláttak kutatni a törmelékek között. Pirkadatra az összes tetemet megtalálták. A lángokban huszonhat ember és tizenkét ló veszett oda. Az összes sátor megsemmisült, de az ellátmány java része megmenekült: a tűz túl gyorsan kialudt, hogy az összes zsákot, amelyben lisztet, sót, zabot és szárított húst tartottak, elégethesse. A kilenc hátrahagyott vízszállító szekérből hat kapott lángra, és ment tönkre, viszont a kincset érő vizet rejtő hordók közül a legtöbb megmaradt. Csak három hasadt szét az abroncsai mentén.

Amikor a reggeli nap a megfeketedett talajú táborhely fölé emelkedett, Gargan szemügyre vette a romhalmazt.

- A tüzet délen gyújtották - mondta Premiannak. - Tudd meg, hogy azon a részen kik voltak éjszakai őrségben. Harminc korbácsütés mindegyiknek.

- Igen, uram.

- Kisebb a pusztítás, mint vártuk.

- Igen, uram, bár több mint ezer nyílvessző és nagyjából nyolcvan kopja odaveszett. Sajnálom a szolgádat: testét a sátor mögött találtuk meg.

- Bren jó ember volt, és jól szolgált. Kivontam a harcolók közül, amikor a csúz tönkretette kardforgató karját. Remek ember volt! Százan fizetnek meg a haláláért!

- Hat vízszállító szekeret is veszítettünk, uram. Engedélyeddel átszámolom a napi fejadagot, figyelembe véve a csökkentést, és felfüggesztem a parancsot, hogy minden kopjásnak naponta borotválkoznia kell.

Gargan bólintott.

- Még nem szedtük össze az összes lovat. A fiatalabbak egészen Gulgothirig futnak majd.

- Attól tartok, igazad van, uram - felelte Premian.

- Jól van. A kopjások közül egyeseket át kell majd irányítani a gyalogsághoz: ők majd a jövőben jobban megbecsülik hátasaikat. - A generális harákolt és kiköpött. - Küldj át a szoroson négy századot! Jelentést akarok a nadírok minden mozgásáról. És foglyokat akarok. A múlt éjszakai támadást gondosan hajtották végre: Adriusra és a téli hadjáratra emlékeztet, amikor tűzzel lassították le az ellenséget.

Premian egy darabig hallgatott, de ekkor észrevette, hogy Gargan rámered, és választ vár.

- Okaj Farkasfejű volt, uram, és nem Csavart Szarvú. Nem hiszem, hogy a Csavart Szarvúak közül egyetlen janicsár is kikerült volna.

- Nem ismered a nadír szokásokat, Premian. A szentélyt négy törzs őrzi. Talán ő is velük van, legalábbis remélem. Odaadnám a bal karomat, ha a markomba kaparinthatnám!

* * * * *

A hold magasan állt Sul-szen Könnyeinek Völgye fölött, és a halálfáradt Talizmán utoljára sétált végig a mellvéden, gondosan átlépve az ott alvó nadír harcosokat. A szeme sajgott és égett, teste szokatlan fáradtságtól lüktetett, miközben lassan felkapaszkodott a várfal lépcsőin. Az új faemelvény recsegett a léptei súlya alatt. Mivel szögek nem álltak rendelkezésre, a deszkákat összekötötték, de az állványzat így is elég szilárd volt, és holnap még szilárdabb lesz, mivel Barcaj és emberei folytatják majd a munkát. A Kzun és a Magányos Farkasok ácsolta küzdőtér már majdnem elkészült. Kzun remek munkát végzett, és fáradhatatlanul dolgozott. Talizmán ennek dacára aggódott. A férfi napközben gyakran kisétált a szentély udvaráról a sztyeppére, és most már nem az embereivel aludt, hanem a Magányos Farkasok táborhelye mellett.

Gorkaj lépett mellé. Talizmán utasítására az egykori nota Kzun embereivel dolgozott egész nap.

- Mire jutottál? - kérdezte a nadír ifjú lehalkítva hangját.

- Furcsa alak - felelte Gorkaj. - Soha nem alszik a sátrában: kiviszi a takaróját, és szétteríti a csillagok alatt. Soha nem volt felesége. És a Csavart Szarvúak földjén él, egyedül, távol a torzsétól. Nincsenek kardtestvérei sem.

- Akkor miért lett a Sírőrzők parancsnoka?

- Rendkívüli harcos. Tizenegy párviadalt vívott, és egyetlen sebet sem kapott. Minden ellenségét megölte. Az emberei egyszerre gyűlölik és tisztelik őt.

- Mi a te véleményed?

Gorkaj vállat vont, és megvakarta a fejét.

- Nem kedvelem őt, Talizmán, de ha sok ellenséggel néznék szembe, szeretném, ha az én oldalamon állna. - A nadír ifjú leült a mellvéd falára, az egykor nota pedig alaposabban szemügyre vette. - Aludnod kellene.

- Még nem. Sok mindenen kell még gondolkodnom. Hol van Noszta kán?

- A szentélyben. Éppen varázsol, de eddig nem talált semmit. Amikor idejöttem, hallottam, hogy szitkozódik.

Gorkaj végignézett a falon. Amikor először látta a szentélyt, kicsinek hitte, de most a hatvan lépés hosszú falak nevetségesen óriásinak tűntek.

- Tarthatjuk ezt a helyet? - kérdezte váratlanul.

- Egy ideig igen. Sok függ attól, hogy az ellenség mennyi létrát hoz magával. Ha jól felszereltek, elsöpörnek minket.

- Ezer átok szálljon rájuk! - sziszegte Gorkaj. Talizmán elvigyorodott.

- Nem lesz náluk elég létra. Nem számítanak arra, hogy ostromolniuk kell. És itt fák sincsenek, amit kidönthetnének. Most már közel kétszáz emberünk van, így ötven jut minden falra, ha az összes irányból támadnának. Fel tudjuk őket tartóztatni, Gorkaj - legalábbis néhány napig.

- És azután?

- Élünk vagy meghalunk - felelte Talizmán, és fáradtan vállat vont.

Messze délnyugaton az ég tompa, pislákoló vörhenyes színnel izzani kezdett.

- Mi ez? - kérdezte Gorkaj.

- Egy kis szerencsével az ellenség tábora ég - felelte a nadír ifjú zordan. - Nagyon nem lassítja le őket, de elejét veszi önelégültségüknek.

- Remélem, sokan meghalnak.

- Miért maradsz? - váltott témát váratlanul Talizmán. Gorkaj láthatóan meghökkent.

- Hogy érted ezt? Hova mehetnék? Most már Farkasfejű vagyok, Talizmán. És te vagy a vezérem.

- Lehet, hogy olyan ösvényre vezetlek, ahonnan nincs visszaút, Gorkaj.

- Minden ösvény a halálba vezet, Talizmán. De itt egy vagyok a Víz és a Kő Isteneivel. Újra nadír vagyok, és csak ez számít.

- Való igaz. És azt mondom neked, barátom, hogy az elkövetkező években még többet fog számítani. Amikor az Egyesítő seregei élére áll, a világ megremeg a nadír név hallatán.

- Ezzel a kellemes gondolattal térek nyugovóra - mosolyodott el Gorkaj.

Ekkor megpillantották a szálláshelyről kilépő Zsuszájt. A lány csupán fehér vászon hálóingét viselte, és lassan, álmodozva lépkedett a kapu felé. Talizmán lerohant a lépcsőn, szorosan a nyomában Gorkajjal, de már csak a nyílt sztyeppén érték utol a csi-atce nőt, akit a nadír ifjú gyengéden karon ragadott. A lány szeme kerekre tágult és pislogás nélkül nézett a férfira.

- Hol van az én uram? - kérdezte.

- Zsuszáj? Mi a baj? - suttogta Talizmán.

- Eltévedtem. Miért láncolták a lelkem a Sötét Helyre? - Könnycsepp gyűlt a szemébe, és gördült végig az arcán. A nadír ifjú megölelte, és homlokon csókolta.

- Ki beszél? - kérdezte Gorkaj, és megfogta Zsuszáj kezét.

- Ismered az én uramat?

- Ki vagy te? - tette fel a kérdést az egykori nota. Talizmán elengedte a lányt, és a harcos felé fordult, aki azonban csendre intette, és a csiatce nő elé lépett. - Mondd meg, hogy hívnak!

- Sul-szen vagyok, Osikai hitvese. Tudsz segíteni nekem?

Gorkaj megfogta a kezét, és megcsókolta.

- Milyen segítségre van szükséged, hölgyem?

- Hol van az én uram?

- Ő... - kezdte a harcos, majd elhallgatott, és Talizmánra nézett.

- Nincs itt - felelte a nadír ifjú. - Emlékszel, hogy jöttél ide?

- Vak voltam, de most már látok, hallok és beszélek. - A nő lassan körülnézett. - Mintha ismerném ezt a völgyet, de nem emlékszem erre az építményre. Megpróbáltam elhagyni a Sötét Helyet, de azt démonok őrzik, és a varázslataim mit sem érnek. A hatalmam elenyészett, és nem tudok elmenni.

- Mégis sikerült - szólalt meg Gorkaj. - Hiszen itt vagy.

- Nem értem. Álmodom talán? Valaki szólított, és én itt ébredtem. Ezek a ruhák nem az enyémek. És hol van a lon-csiám? Hol vannak a gyűrűim?

Hirtelen megrándult, mintha megütötték volna.

- Nem! - kiáltotta. - Visszaszippant magába! Segítsetek! Nem bírom tovább a Sötét Helyen! - Vadul megragadta Talizmán karját, de a következő pillanatban teste elernyedt, és ráomlott a férfira. Szemhéjai megremegtek, és Zsuszáj pillantott fel a nadírra. - Mi történik velem?

- Mire emlékszel?

- Álmodtam. Emlékszel a nőre a barlangban? Aki kézen fogva sétált egy férfival. Azután a nap kihunyt, és fekete sziklafalak formálódtak körülöttünk... a nő körül. Minden fény kihunyt, míg végül mindent elborított a sötétség. A férfi eltűnt... Én... a nő... megpróbált ajtót lelni a sziklában, de sehol nem talált. És mindenfelől nyögések és vicsorgások hallatszottak. Ez minden, amire emlékszem. Lehet, hogy megőrülök, Talizmán?

- Nem hiszem, hölgyem - felelte Gorkaj szelíden. - Mondd csak, voltak valaha látomásaid?

- Nem. De te miről beszélsz?

- Azt hiszem, hogy Sul-szen lelke valahogy beléd költözött. Nem tudom, hogy miért, de azt biztosan tudom, hogy nem tébolyodtál meg. Láttam már lelkeket, és beszéltem is velük. Az apámmal is hasonló történt. Amit az imént láttunk, az nem alvajárás volt. A hangod más lett, mint ahogy a viselkedésed is. Egyetértesz, Talizmán?

- Ez meghaladja a tudásomat - vallotta be a nadír vezér. - Mit kell tennünk?

- Nem tudom, hogy mit tegyünk - felelte Gorkaj. - Azt mondtad, hogy Osikai a hitvesét keresi, és most már tudjuk, hogy Sul-szen is keresi őt. De az ő világuk nem a miénk, Talizmán. Nem tudjuk elérni, hogy találkozzanak.

A hold a felhők mögé bukott, és sötétségbe borította a sztyeppét. A távolban egy férfi kiáltott fel, és Talizmán látta, hogy sietve fényt csiholnak, Kzun sátra mellett pedig egy lámpás kelt pislákolva életre.

Kilencedik fejezet

A vak nadír pap, Ensima némán üldögélt a sztyeppére néző sziklák peremén. Alatta, a rejtett forrásnál vagy két tucat reményvesztett menekült (főként idős nő és kisgyerek) bújt meg az árnyékban. Az éjjel tüzet látott a távolban, és megérezte az Ürességbe megtérő lelkeket. A pap halványkék köntösét por koszolta be, lába pedig felhólyagzott és vérzett a hegység éles, lávaszikláin való járkálástól.

Ensima magában hálát mormolt a Csavart Szarvúak megtépázott csapatáért, akik két nappal korábban érkeztek a forráshoz. Egy nagyobb csoporthoz tartoztak, amelyet gothir kopjások támadtak meg, de nekik sikerült magasabbbra jutniuk, ahova a nehézpáncélzatú lovasok nem tudták követni őket. A menekültek egyelőre biztonságban voltak. Éhesek, vigasztalanok és nincstelenek voltak, de megmenekültek. Ensima hálát rebegett a Forrásnak az életükért.

A lelke láncaitól megszabaduló nadír pap felrepült magasan a hegyek fölé, és tekintete végigpásztázta a hatalmas sztyeppét. Tizenkét mérföldre északkeletre ki tudta venni a szentély aprócska mellvédjeit, de most nem röppent arrafelé, hanem inkább azt a két lovast kereste, akikről tudta, hogy hamarosan elérik a forrást.

Attól a sziklától, ahol üldögélt, alig kétmérföldnyire pillantotta meg őket, amint előbukkantak egy vízmosásból. Csatabárdos két lovat vezetett maga után, míg Sieben hátul lovagolt, a piros takaróba bugyolált csecsemővel a karjában. Ensima közelebb szállt az első lovashoz, és alaposan szemügyre vette. A széles hátú kancán ülő férfi fekete bőrzekét viselt, ezüstösen csillogó vállvértekkel, és hatalmas, kétfejű csatabárdot markolt.

Az út, amelyen haladtak, a rejtett forrás mellett vezet majd el. Ensima most a költőt közelítette meg. Kinyújtotta szellemkezét, és megérintette a poéta vállát.

- Hé, Druss! - kiáltott előre Sieben. - Szerinted lesz víz azok között a sziklák között?

- Nem kell, hogy legyen - felelte Csatabárdos. - Nüang sze-rint a szentély innen nem lehet messzebb tíz mérföldnél.

- Lehet, hogy ez igaz, de a gyermek takarója kezd bűzleni, te vén csataló! És én is nagyra értékelném, ha kimoshatnám a ruhámat, mielőtt sor kerül a nagy belépésre.

Druss kuncogott.

- No egén, költő, nem tekintenéd helyénvalónak, ha nem teljes dicsőségedben tündökölnél. - A drenai balra rántotta a kantárt, és a sötét sziklák felé fordította lovát.

A költő felzárkózott mellé.

- Hogy fogod megtalálni azokat a gyógyító ékköveket?

A harcos eltöprengett a kérdésen.

- Szerintem a koporsóban lesznek. Ez lenne a megszokott, nem?

- Ez egy ősi szentély, és szerintem mostanra már kifosztották.

Druss hallgatott, majd végül vállat vont.

- A vén sámán azt mondta, hogy ott vannak. Majd megkérdezem tőle, amikor találkozom vele.

Sieben fanyarul elmosolyodott.

- Bárcsak én tudnék annyira bízni az emberi természetben, mint ahogy te bízol, drága barátom!

A kanca felemelte fejét, orrlyukai kitágultak, és meggyorsította lépteit.

- Most már bizonyos, hogy van víz - mondta Sieben. - A lovak érzik a szagát.

Fellovagoltak a keskeny, tekergőző ösvényen, és amikor elérték a gerincet, két nadír harcos lépett eléjük: mindketten kardot fogtak a kezükben. Ekkor egy kifakult kék köpenyt viselő apró termetű pap jelent meg, és szólt néhány szót a fegyverforgatókhoz, mire azok morogva elhátráltak. Druss odalovagolt a forráshoz, leszállt a nyeregből, és éber tekintete végigsiklott a közelben ücsörgő nadírokon.

A pap odalépett hozzá.

- Szívesen látunk a táborunkban, Csatabárdos - köszöntötte. A férfi szeme vakon meredt a semmibe, szemgolyója a füstopált idézte. Druss az egyik sziklának támasztotta Snagát, átvette a gyermeket Siebentől, és megvárta, amíg a költő lepattan a nyeregből.

- A gyermeknek tejre van szüksége - mondta a drenai harcos a papnak, aki elkiáltott egy nevet, mire az egyik fiatal nő tétován odament hozzájuk. Miután átvette a gyermeket Csatabárdostól, visszatért övéihez.

- Ők egy gothir rajtaütés túlélői - szólalt meg a vak ember. - Én pedig Ensima vagyok, a Forrás papja.

- A nevein Druss - közölte a drenai. - Ő pedig Sieben. Úton vagyunk...

- Osikai szentélyéhez - vágott közbe az öreg. - Tudom. Gyertek, és üljetek le! - A forrás melletti egyik sziklahalom felé indult. Druss követte, míg Sieben megitatta a lovakat, és vízzel töltötte meg a kulacsokat.

- A szentélynél nagy csatára kerül sor - közölte Ensima. - És ezt te is tudod.

Csatabárdos leült a pap mellé.

- Tudom, de nem érdekel.

- Ó, dehogyisnem, mivel a te küldetésed is kapcsolódik hozzá. A csata kezdete előtt nem leled meg az ékköveket, Druss.

A harcos letérdelt a forráshoz, és ivott. A víz hűs volt, és felüdítette, de kesernyés utóízt hagyott maga után. A drenai felpillantott a papra.

- Te látnók vagy?

- Ami azt illeti, igen.

- Akkor meg tudod nekem mondani, hogy miről szól ez az átkozott háború? Mert én semmi értelmét nem látom.

Ensima kesernyésen elmosolyodott.

- Ez a kérdés feltételezi, hogy a háborúnak általában van értelme.

- Nem vagyok filozófus, pap, úgyhogy kímélj meg az elmélkedésedtől.

- Nem, Druss, nem vagy filozófus, de idealista az vagy - felelte Ensima barátságosan. - Miről szól ez a háború? Amiről minden háború: a kapzsiságról és a félelemről. A kapzsiságról, mert a gothirok gazdagok, és azok is akarnak maradni, és a félelemről, mert a nadírokban gazdagságuk és jelenlegi helyzetük jövőbeli fenyegetését látják. Mikor vívtak háborút bármi másért?

- Akkor hát a drágakövek léteznek - váltott témát Druss.

- Ó, igen, léteznek. Alchazzar Szemét évszázadokkal ezelőtt készítették. A kövek olyanok, akár az ametiszt, nagyok, mint egy tojás, és mindegyiket átitatja ennek a vad vidéknek a lenyűgöző hatalma.

- Miért nem találom meg őket a csata előtt? - kérdezte Csatabárdos. Közben Sieben is megérkezett, és letelepedett melléjük.

- Mert nem ez a sorsod.

- Van egy barátom, akinek szüksége van rá. Nagyra becsülném, ha segítenél nekünk.

Ensima elmosolyodott.

- Nem szolgál örömömre, hogy nem árulom el, Csatabárdos. De olyasmit kérsz, amit nem adhatok meg neked. Holnap a hegy mélyére vezetem ezeket az embereket, abban a reményben (bármilyen hiú is ez), hogy életben tudom őket tartani. Te pedig továbbmész a szentély felé, ahol harcolni is fogsz, mivel ez az, amihez a legjobban értesz.

- Akad számomra néhány megnyugtató, vidám szavad, öreg? - kérdezte Sieben.

A pap elmosolyodott, és megveregette a költő karját.

- Akadt egy komoly gondom, de te segítettél megoldani, amiért fogadd köszönetem. Amit a halálkamrában tettél, nemes és jó cselekedet volt, és remélem, hogy ezért a Forrás megáld téged. Most mutasd meg a lon-csiátl - Sieben beletúrt a zsebébe, és előhúzta a súlyos ezüstmedált. A vénember az arca elé emelte, és lehunyta füstszemét. - A férfi nem más, mint Démonölő Osikai, a nő pedig a hitvese, Sul-szen. Az írás csiatce, és szó szerinti fordítása így szól: Oska-Sul-szen: együtt. De valódi értelme a következő: lélekfonat. Hatalmas volt egymás iránti szerelmük.

- Miért akarta bárki is megkínozni őt? - kérdezte a poéta.

- Erre nem tudok felelni, fiatalember. A gonoszok útjai talányt képeznek számomra: nem értem az efféle barbárságot. Sun-szen lelkének bebörtönzéséhez óriási erejű mágiát alkalmaztak.

- Kiszabadítottam őt?

- Nem tudom. Egy nadír harcos azt mondta nekem, hogy Osikai az Üresség végeérhetetlen és sötét völgyeiben keresi őt. Talán most már megtalálja, legalábbis remélem. De ahogy mondtam, nagyon erős varázslatokat használtak.

Enisma visszaadta a lon-csiát Siebennek.

- Erre is varázslatot mondtak.

- Remélem nem átkot - felelte a poéta, és óvatosan vette kézbe a medált.

- Nem, nem átkot. Szerintem egy rejtővarázst szőttek bele, hogy elfedjék az emberek tekintete elől. A viselése biztonságos, költő.

- Remek! De mondd, miért mondtad azt, hogy a férfi Osikai volt, míg a medálon szereplő név csupán Oska. Ez valami rövidítés?

- A csiatce ábécé nem ismeri az i betűt. Mindössze az azt megelőző betű fölé kerülő apró görbe ékezet jelöli.

Sieben zsebre vágta a medált, Ensima pedig felállt.

- A Forrás óvjon mindkettőtöket!

Druss odaballagott a lovakhoz, és felnyergelte a kancát.

- Itt hagyjuk nektek a két pónit.

- Nagylelkűek vagytok.

A költő odalépett a vénemberhez.

- Hányan védik majd a szentélyt?

- Úgy számítom, hogy nem egészen kétszázan lesznek, amikor a gothirok megérkeznek.

- És a drágakövek ott vannak?

- Ott.

Sieben káromkodott, egyet, majd kissé szégyenkezve elvigyorodott.

- Pedig reménykedtem benne, hogy nincsenek ott. Nem jeleskedem a csatákban.

- Mint ahogy egyetlen civilizált ember sem - válaszolta a pap.

- És miért rejtették oda a drágaköveket?

Ensima a vállat vont.

- Több száz évvel ezelőtt készítették őket, és egy kőfarkas fejébe kerültek. Azután egy sámán ellopta őket, nyilvánvalóan azért, hogy magának szerezze meg a hatalmukat. Mivel vadásztak rá, elrejtette a drágaköveket, azután pedig megpróbált elmenekülni a hegyeken át, de elfogták, megkínozták és megölték, nem messze attól a helytől, ahol Sul-szen csontjaira bukkantál. De nem árulta el, hogy a Szem rejtekhelye merre van.

- Ennek a történetnek semmi értelme. Ha a drágaköveket nagy hatalom itatja át, akkor a sámán miért hagyta őket hátra? Nyilván használhatta volna ezt az erőt az üldözői ellen, nem?

- Az emberek tetteinek, ahogy te mondtad, mindig van értelme? - kérdezett vissza a pap.

- Többé-kevésbé - érvelt Sieben. - Miféle hatalma van a Szemnek?

- Ezt nehéz megmondani. Sok függ annak az embernek a képességeitől, aki használja. Minden sebet meg tud gyógyítani, minden varázslatot meg tud törni. Úgy mondják, hogy képes megújulni, és pótolni tudja azt, ami elveszett.

- Elrejthette volna a Szem hatalma a sámánt üldözői elől?

- Igen.

- Akkor miért nem használta?

- Attól tartok, hogy ez örökre rejtély marad, fiatalember.

- Gyűlölöm a rejtélyeket. Viszont az imént megújulásról beszéltél. A Szem képes feltámasztani a holtakat?

- A szövetek regenerálódásáról beszéltem... mondjuk mély sebek vagy valamilyen kór esetén. Úgy mondják, hogy egy vén harcos ismét fiatallá válik, miután a Szemmel meggyógyítják. De szerintem ez csak egy színes mese.

Druss intett Siebennek.

- Ideje mennünk, költő.

Egy fiatal nadír nő lépett hozzájuk, karjában a csecsemővel, és a poéta felé nyújtotta a gyermeket. A rímfaragó lépett egyet hátra.

- Nem, nem, kedvesem. Bármennyire imádjuk is a kis lurkót, jobb lesz neki itt, a saját népe körében.

* * * * *

Talizmán végigsétált az északi fal fából ácsolt mellvédje mentén, és felmérte, hogy milyen erős az építmény, megvizsgálta az ősrégi gerendákat, hogy vajon tartanak-e még. Tömörnek és szilárdnak tűntek: a fasáncokba lőréseket vágtak, így az íjászok a réseken át lőhettek az ostromlókat. Csakhogy minden nadír harcosnak legfeljebb húsz nyila volt, és ezeket már az első roham során elhasználják majd. Igaz hogy az ellenség is nyilazni fog, és ezeket a veszőket össze lehet majd szedni, viszont mindezek dacára a csatát nem az íjászok fogják eldönteni. A vezér körülpillantott, és észrevette Kzunt, aki a berogyott fal alatt irányította a munkálatokat, ahova erős, harcra használható állványzatot építettek. A Magányos Farkasok törzsének főnöke még mindig viselte azt a kendőt, amelyet Zsuszájtól kapott. A férfi észrevette, hogy Talizmán őt nézi, de nem intett felé. Kving-csin egy másik csapattal a kapunál dolgozott, állati zsiradékkal kente be a zsanérokat, próbálva mozgásra bírni őket.

- Vajon mióta nem mozdulhattak meg? - töprengett magában a nadír ifjú. - Tíz éve? Száz?

Barcaj és tíz embere a keleti falszakasznál ügyködött, ahol a gyilokjáró egy része beomlott. A közeli épületekből feltépett padlódeszkákkal pótolták a hiányzó darabokat.

Kving-csin felbaktatott a falra, és gothir módra tisztelgett Talizmánnak.

- Legyen ez az utolsó gothir tiszteletadás, amiben részesítesz - szólalt meg fagyosan a Farkasfejű törzs tagja. - Az emberek nem találják mulatságosnak.

- Bocsáss meg, fivérem.

Az ifjú elmosolyodott.

- Nincs miért bocsánatot kérned, barátom. Nem állt szándékomban megfeddni téged, hiszen a múlt éjjel remek munkát végeztél. Kár, hogy sikerült megmenteniük a vízszállító szekereiket.

- Nem mindet, Talizmán. Csökkentették az adagokat.

- Miként cselekedtek, amikor a katasztrófa bekövetkezett?

- Roppant hatékonyan. Jól vezetik őket - felelte Kving-csin. - Majdnem sikerült végeznünk Gargannal. A gerincről néztem, hogy mi történik, és láttam, amint a lángok között botladozik. Egy fiatal tiszt lovagolt oda és mentette meg... ugyanaz, aki a szekereket is kimenekítette.

Talizmán rákönyökölt a mellvédre, és a völgyet bámulta.

- Bármennyire gyűlölöm is Gargant, el kell ismernem, hogy tehetséges hadvezér. Beírta nevét a gothir történelemkönyvekbe: huszonkét évesen, mint a gothir történelem legfiatalabb generálisa, ő vezette a polgárháborút lezáró rohamot.

- Csakhogy most már nem huszonkét éves, hanem öreg és hájas.

- A bátorság megmarad, még ha az ifjúság el is múlik - mutatott rá Talizmán.

- Rengeteg keserűség lakik abban az emberben - vette le Kving-csin szőrmével bélelt sisakját, és túrt bele izzadságtól csatakos hajába. - Állandó rosszindulat égeti belülről, és szerintem úgy fog dühöngeni, mint a tegnap esti tűzvész, amikor megtudja, hogy te vagy itt a vezér.

- Némi szerencsével igazad lesz, mivel a haragvó ember ritkán hoz értelmes döntéseket.

Kving-csin a sáncfalhoz lépett, és leült a tövébe.

- Gondolkoztál már azon, hogy ki vezesse a harcosokat a vízlelőhelynél?

- Igen. Kzun lesz az.

A nadír fegyverforgató arca kétkedést tükrözött.

- Azt hittem, azt akarod, hogy a Csavart Szarvúak védelmezze a vizet.

- Ők is fogják, de Kzun vezetésével.

- Egy Magányos Farkaséval? Küzdeni fognak érte?

- Majd meglátjuk - felelte Talizmán. - Az embereiddel hordass súlyos köveket és sziklákat egybe, majd helyeztesd el őket a mellvédek mentén. Szükségünk lehet rájuk, hogy a gyalogság fejére zúdítsuk őket, amikor megpróbálják megmászni a falakat.

A Farkasfejű nadír minden további szó nélkül távozott, és otthagyva a falat, Barcajhoz ment, aki éppen szünetet rendelt el a javítási munkálatok során, hogy emberei szusszanhassanak, és igyanak egyet a kútból.

- Kiválasztottad a harcosokat? - kérdezte tőle az ifjú.

- Ki. Húszat, ahogy parancsoltad, de még többet is rendelhetünk oda, mivel újabb harminckét harcos érkezett.

- Ha a forrás olyan, amilyennek leírtad, húsznak elégnek kell lennie. Hívasd ide az embereid: beszélni akarok velük.

Barcaj már indult is, Talizmán pedig odament, ahol Kzun és emberei az utolsó simításokat végezték a frissen épített részen. A tetejét a régi toronyból leszedett deszkákkal fedték be. Talizmán felkapaszkodott rá, és átkukucskált a csipkézett szélű hasadékon.

- Jó lesz - szólalt meg, amikor Kzun odalépett.

- Megteszi - felelte a harcos. - Azt akarod, hogy az embereim és én itt harcoljunk?

- Az embereid igen, de te nem. Jelölj ki közülük egy vezért. Azt akarom, hogy átvedd a Csavart Szarvúak parancsnokságát a forrásnál.

- Mi? - vörösödött el a férfi. - Azt akarod, hogy azokat a rémült majmokat vezessem?

- Ha a gothirok elfoglalják a forrást, azzal beveszik a szentélyt - felelte Talizmán halkan és higgadtan. - Az a védelmünk szíve. Víz nélkül az ellenség kénytelen lesz általános támadást indítani, ha pedig elég hosszú ideig fel tudjuk őket tartani, akkor elkezdenek hullani. Ha van vizük, akkor tucatnyi lehetőség közül választhatnak: még akár ki is éheztethetnek minket.

- Nem kell arról győzködnöd, hogy a víz milyen fontos, Talizmán! - csattant fel Kzun. - De miért kellene nekem vezetni a Csavart Szarvúakat? Ők puhányok. A saját embereim meg tudnák tartani a kutat. Megbízom bennük, és tudom, hogy halálig harcolnak majd.

- Te fogod vezetni a Csavart Szarvúakat. Te harcos vagy, és ők követni fognak.

Kzun pislogott.

- Csak azt mondd meg, miért! Miért én?

- Mivel én azt parancsolom.

- Nem, itt többről van szó. Mit rejtegetsz előlem?

- Semmit - hazudta Talizmán könnyedén. - A forrás létfontosságú, és én úgy ítélem meg, hogy te vagy a legjobb ember a védelem vezetésére. A víz viszont a Csavart Szarvúak földjén található, és ők sértve éreznék magukat, ha másik törzset kérnék fel a megóvására.

- Szerinted nem fogják sértve érezni magukat, ha megmondod, hogy én leszek a vezérük?

- Ezt a kockázatot vállalni kell. Most gyere velem, mivel már várnak rád.

* * * * *

Barcaj dühös volt, de visszafojtotta haragját, miközben a harcosokat figyelte, akik Kzun vezetésével kilovagoltak a kapun. A mellébe hasító fájdalom visszatért - mintha a felső bordái köré szoros vasabroncsot fontak volna. Pedig már alig várta a forrásnál vívott harcot. Számos menekülési útvonalat ismert ott: ő és emberei megvédelmezhették volna a vizet, de ha szükség úgy hozza, könnyedén el is osonhattak volna. Most pedig csapdába esett ebben a szétmálló erődféleségben. Ekkor Talizmán lépett oda hozzá.

- Gyere, beszélnünk kell - közölte. Az ifjú láttára a fájdalom újult erővel döfött az öreg vezér mellébe.

- Beszélni? Elegem van a beszélgetésekből. Ha helyzet nem lenne ennyire kétségbeejtő, kihívnálak.

- Megértem, hogy dühös vagy. De hallgass ide: Kzunnak valószínűleg semmi hasznát nem vettük volna az ostrom alatt. Láttam, amint fel-alá járkál az udvaron, és éjszakánként láttam lámpása pislogását. A szabadban alszik. Észrevetted ezt?

- Egén, furcsa egy alak. De miből gondoltad azt, hogy neki kell vezetnie az én embereimet?

Talizmán az árnyékban álló asztalhoz vezette Barcajt.

- Nem tudom, hogy miféle démonok gyötrik Kzunt, de az nyilvánvaló, hogy fél a bezártságtól. Nem szereti a sötétséget sem, és kerüli a zárt helyeket. Amikor pedig az ostrom megkezdődik, mindannyian be leszünk ide zárva. Úgy érzem, hogy ez megtörte volna Kzunt, aki viszont harcos is egyben, és az élete árán is megvédi a forrást.

- Mint ahogy én is megvédeném - felelte Barcaj, de nem nézett a másik szemébe. - És a többi vezér is.

- Mindannyiunknak megvannak a maga félelmei - felelte Talizmán szelíden.

- Hogy érted ezt?! - csattant fel elvörösödve a Csavart Szarvúak vezére, és idegesen nézett bele az ifjú sötét, talányos szemébe.

- Úgy értem, hogy én is félek az elkövetkező napoktól. Akárcsak Kving-csin, Lin-ce, és az összes többi harcos. Egyikünk sem akar meghalni. Ez az oka annak, amiért ragaszkodom az ittlétedhez, Barcaj. Te idősebb és tapasztaltabb vagy a többi vezérnél. Nyugalmad és erőd nagyon fontos lesz, amikor a gothirok megindulnak.

Barcaj sóhajtott, és a fájdalom csökkent.

- Amikor fiatal voltam, száz mérföldet is lovagoltam volna, hogy részt vegyek ebben a csatában. Most azonban már a halál jeges leheletét érzem a tarkómon, és ettől a zsigereim kocsonyává olvadnak, Talizmán. Túl öreg vagyok, és az lesz a legjobb, ha nem számítasz rám túlzottan.

- Tévedsz, Barcaj. Csak az ostobák nem ismerik a félelmet. Én ugyan fiatal vagyok, de jól ítélem meg az embereket. Te kitartasz majd, és ezzel ösztönződ a körülötted levő harcosokat is. Hisz nadír vagy!

- Nincs szükségem szép szónoklatokra. Tudom, mi a kötelességem.

- Ez nem szónoklat volt. Tizenkét évvel ezelőtt, amikor a Hátcsapkodók kifosztották a faludat, húszfős csapattal támadtál a táborukra. Szétszórtad őket, és visszaszerezted az elhajtott pónikat. Öt évvel ezelőtt kihívott egy fiatal kardforgató a Magányos Farkasok törzséből, aki négyszer döfött meg, de te mégis végeztél vele. Azután sebesülten odasétáltál a pónidhoz, és ellovagoltál. Igazi férfi vagy, Barcaj.

- Nagyon sokat tudsz rólam, Talizmán.

- Minden embernek ismernie kell azokat, akik őt szolgálják, de mindezt csak onnan tudom, hogy az embereid ezzel hencegnek.

Az öreg nadír elvigyorodott.

- Álni fogom a sarat. Most viszont jobb, ha visszamegyek a mellvédnél folyó munkához, különben nem lesz hol állnom a sarat!

Talizmán elmosolyodott, és Barcaj távozott. Ekkor Noszta kán lépett ki a szentély épületéből, és szelte át az udvart. Az ifjú jó hangulata azonnal elpárolgott, amint a sámán felbukkant.

- Semmi nincs ott - közölte a vajákos. - Keresővarázslatokat mondtam el, de nem jutottam semmire. Talán Csorin-cü tévedett, talán egyáltalán nincs is itt.

- A Szem itt van, de elrejtették előlünk. Osikai szelleme azt mondta nekem, a sors úgy akarja, hogy egy idegen találja meg.

Noszta kán a porba köpött.

- Ketten úton vannak ide: Druss és a költő. Reméljük, hogy közülük az egyik a sors embere lesz.

- Miért jön ide Druss?

- Azt mondtam neki, hogy a Szem meggyógyítja azt a barátját, aki megsebesült a verekedésben.

- És meggyógyítja?

- Hát persze... de a drenainak soha nem lesz rá lehetősége, hogy megszerezze. Mit gondolsz, hagynám, hogy a nadírok szent jövendője egy gadzsin kezébe kerüljön? Nem, Talizmán. Druss remek harcos, aki hasznunkra lesz az eljövendő csatában, de azután halnia kell.

Az ifjú nadír alaposan szemügyre vette a kis embert, de nem szólt semmit. A sámán leült az asztalhoz, és töltött magának egy kupa vizet.

- Azt mondod, hogy a lon-csia a koporsóban van?

- Igen. Ezüstből készült.

- Ez furcsa - mondta Noszta kán. - A szentélyt évszázadokkal ezelőtt kifosztották. Miért hagynának hátra a tolvajok egy ezüstékszert?

- Szinte teljesen rátapadt Osikai bőrére, és az inge alatt viselte - mutatott rá Talizmán. - Talán egyszerűen nem vették észre. Az ing később szétmállott, és ezért találtuk meg.

- Hmm - dünnyögte a sámán, akit nem győztek meg az érvek. - Szerintem inkább egy varázslatot mondtak rá, amely az idő múlásával meggyengült. - Csillogó tekintete rátapadt az ifjú arcára. - De most beszélgessünk a lányról. Nem lehet a tiéd, Talizmán: ő az Egyesítőnek ígérte el magát, és nem neked. Az Egyesítő vérvonalából jönnek el a jövendő nagy emberei, és Zsuszáj lesz az első hitvese.

A nadír vezér érezte, hogy gyomra összeszorul, és fellobbant benne a harag.

- Nem akarok több jövendölést hallani, sámán! Úgy szeretem őt, mint ahogy az életet szeretem. Ő az enyém.

- Nem! - sziszegte Noszta kán, és közelebb hajolt. - A nadírok jóléte a te legfőbb feladatod... pontosabban az egyetlen feladatod. Meg akarod látni az Egyesítő napját? Mert ha igen, akkor ne kontárkodj bele a jövőjébe. Valahol odakint - lendült a levegőbe a sámán vézna karja -, van az a férfi, akire várunk. Végzetének szálai pedig összefonódnak Zsuszájéval. Értesz, Talizmán? Ő nem lehet a tiéd!

Az ifjú nadír az öreg sötét szemébe nézett, és látta az ott megbújó rosszindulatot. De ennél többet is látott: látta, hogy a férfi őszintén meg van rémülve. Az ő élete még Talizmánénál is jobban kötődött egyetlen célhoz: az Egyesítő eljöveteléhez.

A fiatalember úgy érezte, mintha megdermedt volna a szíve.

- Értelek - felelte végül.

- Jó. - A kis ember megkönnyebült, és körülpillantott a falakon dolgozó harcosokon. - Lenyűgöző! Jó munkát végeztél.

- Velünk maradsz a csatára? - kérdezte Talizmán fagyosan.

- Egy darabig igen. Hatalmamat használni fogom a gothirok ellen, de én nem halhatok meg itt, ahhoz a munkám túlságosan fontos. Ha a védelem összeomlik, elmegyek, és a lányt is magammal viszem.

Talizmán erre megkönnyebbült.

- Meg tudod menteni őt?

- Hát persze. Beszéljünk nyíltan, Talizmán: ha elveszed az erényét, hátrahagyom őt.

- A szavamat adom, Noszta kán. Ez elég?

- Mindig elég. Ne gyűlölj, fiú, hiszen annyian vannak, akik így tesznek - tette hozzá a sámán szomorúan. - A legtöbbjüknek okuk is van rá. Fájni fog nekem, ha te is közéjük tartozol. Tudom, hogy jól fogod szolgálni az Egyesítőt.

- Láttad a sorsomat?

- Igen. De vannak dolgok, amikről nem beszélek. Most viszont pihennem kell. - Ezzel a sámán elballagott, de az ifjú még utána kiáltott.

- Ha tekintettel vagy rám, Noszta kán, elmondod, hogy mit láttál!

- Semmit sem láttam - felelte a sámán, de nem fordult meg, és a válla megroggyant. - Semmit. Nem látlak az Egyesítő oldalán lovagolni. Nincs számodra jövő, Talizmán. Ez a te pillanatod, élvezd hát ki! - Majd anélkül, hogy hátranézett volna, ment tovább.

Az ifjú egy darabig némán állt, majd a szálláshelyek felé fordult, és felment a lépcsőn Zsuszáj szobájához. A lány már várt rá, hosszú fekete haját simára kefélte, és illatos olajjal varázsolta csillogóvá. Amikor a férfi belépett, odafutott hozzá, a nyaka köré fonta a karját, és megcsókolta az arcát. Talizmán finoman elhúzódott tőle, és elmesélte, hogy mit mondott a sámán.

- Nem érdekel, hogy mit mond - felelte Zsuszáj. - Még sosem éreztem egyetlen férfi iránt sem azt, amit irántad érzek. Még soha!

- Mint ahogy én sem éreztem ilyet egyetlen nő iránt sem. Üljünk le egy kicsit! Szükségem van rá, hogy érezzem a kezed érintését. - Az ifjú a keskeny ágyhoz vezette a lányt, aki megfogta a kezét, és megcsókolta, Talizmán pedig érezte, ahogy meleg könnycseppek hullnak a bőrére. - Amikor minden elbukik, Noszta kán kivisz innen egy biztonságos helyre. A sámán hatalmas mágiával bír, és a gothir vonalakon is át tud juttatni. Élni fogsz, Zsuszáj.

- Nem akarok élni nélküled. Nem fogok elmenni.

Szavai meghatották az ifjút, de egyben meg is rémítették.

- Ne mondd ezt, szerelmem! Meg kell értened, hogy számomra a te biztonságod lesz az igazi győzelem. Akkor boldogan halhatok meg.

- Nem akarom, hogy meghalj! - kiáltotta a lány remegő hangon. - Veled akarok lenni, valahol mélyen a hegyek között! A fiaiadat akarom a szívem alatt hordani!

Talizmán magához ölelte, beszívta hajának és bőrének illatát, ujjai végigsimítottak Zsuszáj nyakán és arcán. Nem talált szavakat, és a rettentő szomorúság pörölyként sújtott le rá. Korábban azt gondolta, hogy a nadír egységről szőtt álmai romosabbak, mint az élete. Most már másként vélekedett erről. Ez a karcsú nő megmutatta neki az igazságot, aminek létezéséről nem is tudott. Érte képes lett volna elárulni a sorsát. Majdnem megtette. A szája kiszáradt, de hatalmas erőfeszítéssel kibontakozott az ölelésből, és felállt.

- Most mennem kell - közölte.

A lány megrázta a fejét, és ő is felállt.

- Nem, még ne menj! - mondta nyugodt hangon. - Én csi-atce vagyok, Talizmán, és számos dologhoz értek. Vesd le az inged!

- Nem tehetem. A szavamat adtam Noszta kánnak.

A lány ekkor elmosolyodott.

- Vesd el az inged! Feszült vagy és fáradt, az izmaid csomósak. Megmasszírozom a vállad és a nyakad. Azután pedig aludnod kell! Tedd meg ezt értem, Talizmán!

Az ifjú levette kecskebőr zekéjét, kibújt ingéből, leoldotta kardszíját, és leült az ágyra. A lány letérdelt mögé, nagyujjával megnyomkodta a férfi izmain a csomókat. Egy idő után ráparancsolt a nadír vezérre, hogy feküdjön hasra. Az ifjú engedett, ő pedig illatos olajat dörzsölt a hátába. Finom illat kezdett terjengeni, Talizmán pedig érezte, hogy a feszültsége elenyészik.

Amikor felébredt, Zsuszáj mellette feküdt, ugyanazon takaró alatt. A lány karja a férfi mellén átvetve hevert, arca szinte összeért az övével. Az ablakon a hajnali napsugarak tűztek be. Talizmán leemelte magáról a lány karját, és felkelt. Zsuszáj ekkor felébredt.

- Hogy érzed magad, nagyuram?

- Remekül. Nagyon ügyes vagy.

- A szerelem varázslat - ült fel az ágyban az ifjú csiatce. Meztelen volt, és a napfény arannyá változtatta bőrét.

- A szerelem varázslat - bólintott a férfi, és nagy nehezen szakította el tekintetét a lány melléről. - Nem álmodtál Sul-szenről?

- Csak rólad álmodtam, Talizmán.

A nadír ifjú felvette ingét, és zekéjét, felöltötte kardszíját, és elhagyta a szobát. Odalent Gorkaj várt rá.

- Két lovas közeledik. Lehet, hogy gothir felderítők. Egyiküknél egy hatalmas csatabárd van. Élve vagy halva akarod őket?

- Sértetlenül. Rájuk várok.

* * * * *

Druss a nyugati fal előtt megrántotta a zablát, és szúrósan meredt a falon átfutó recés szélű résre.

- Láttam már jobb erődöket is - mondta Siebennek.

- És barátibb fogadtatást - dünnyögte a költő, és felpillantott a mellvéden álló íjászokra, akik viszont őket nézték. Csatabárdos elvigyorodott, megrántotta a kantárt, és a kanca ismét elindult. A kapu vén volt, és félig elrothadt már, de látta, hogy a zsanérokat nemrégiben tisztították meg a rozsdától. A két kapuszárny alatt a föld félkörben alaposan fel volt túrva, ami arról árulkodott, hogy a kapu nemrégiben még zárva volt.

A harcos sarkával oldalba bökte hátasát, és belovagolt az udvarra, ahol leszállt a nyeregből. Ekkor észrevette Talizmánt, aki felé tartott.

- Hát ismét találkozunk, barátom - üdvözölte az ifjút. - Ezúttal nem üldöznek rablók?

- Ezúttal kétezren vannak. Kopjások, talpasok és íjászok.

- Jobban tennéd, ha az embereid lelocsolnák a kaput. A fa kiszáradt, és nem lesz nehéz betörni, de akár fel is gyújthatják. - A drenai harcos értő tekintete végigsuhant a védelmen, és lenyűgözte, amit látott. A falsáncokat kijavították, és a nyugati falon tátongó résnél küzdőállványt építettek. Minden egyes oldalon sziklákat és köveket halmoztak fel a mellvédeken, hogy majd azokat zúdítsák rá az előnyomuló gyalogságra. - Hány embered van?

- Kétszáz.

- Harcosokként kell küzdeniük.

- Ők nadírok, és minden idők legnagyobb nadír harcosának csontjait védelmezik majd. Küzdeni fognak. Hát te?

Druss kuncogott.

- Szeretem a jó harcot, fiú, de ez nem az enyém. Egy nadír sámán azt mondta, hogy itt drágakövek vannak, méghozzá gyógyító drágakövek. Szüksége van rájuk egy barátomnak.

- Én is így tudom, de még nem találtuk meg őket. Mondd csak, ez a sámán neked ígérte az ékköveket?

- Nem egészen - ismerte be a drenai. - Csak annyit mondott, hogy itt vannak. Gond lenne, ha megkeresnénk?

- Egyáltalán nem. Mivel tartozom neked az életemmel, ez a legkevesebb, amit megtehetek. - Rámutatott a főépületre. - Az ott Démonölő Osikai szentélye. Ha a drágakövek tényleg itt vannak, akkor ott rejtőznek. Noszta kán (a sámán, akiről beszéltél), varázslatokkal kereste őket, de nem bukkant nyomukra. Én megidéztem Osikai szellemét, de ő sem árulja el hollétüket. Úgyhogy sok szerencsét, Csatabárdos!

Druss a vállára kapta Snagát, és átsétált az udvaron, oldalán Siebennel. A szentélyben halvány fény derengett, és a drenai harcos megállt a kőszarkofág előtt. A termet por lepte el, és hiányzott belőle mindenféle díszítés.

- Ezt már kifosztották - szólalt meg a költő. - Nézd a falba vert rudakat! Egykoron azok tartották a Hadúr páncélját és harci lobogóját.

- Nem illik így bánni egy hőssel. Van valami ötleted, hol keressük?

- A szarkofág belsejében, de ott nem találod meg a drágaköveket.

Druss letámasztotta csatabárdját, és a koporsóhoz lépett. Megragadta a kőfedelet, megfeszítette izmait, és odébb taszította a fedőlapot. A kő nyögve és csikorogva csusszant félre. A poéta belepillantott a szarkofágba.

- Nocsak, nocsak...

- Ott vannak?

- Természetesen nincsenek itt! - fortyant fel Sieben. - Viszont a tetemnek pontosan olyan lon-csiája van, mint amilyet a nőnél találtunk.

- Semmi más?

- Semmi. Még ujjai sincsenek, Druss. Valaki nyilván levágta őket, hogy megszerezze a gyűrűit. Told vissza a fedelet!

Csatabárdos így is tett.

- És most mi lesz? - kérdezte.

- Gondolkodni fogok a dolgon - felelte a költő. - Valami itt nincs rendjén. Majd rájövök.

- Nem ártana sietni, poéta, mert egyébként egy háború kellős közepén találod magad.

- Bűbájos gondolat.

Patadobogás szűrődött be az udvarról. Druss az ajtóhoz ment, és kilépett a napfénybe. Sieben is követte, és még látta, amint Nüang Hszüan leugrik pónijáról, és emberei beözönlenek a kapun.

- Azt hittem, hogy épp az ellenkező irányba tartasz! - kiáltott oda a drenai harcos, mire Nüang harákolt egyet, és kiköpött.

- Így is történt, Csatabárdos. De valami bolond tüzet gyújtott az utunkban, és nem volt más lehetőségünk, mint hogy elmeneküljünk előle. Amikor megpróbáltunk átvágni kelet felé, kopjások hadoszlopát pillantottuk meg. A Kő és a Víz Istenei tényleg gyűlölnek engem.

- De még mindig élsz, öreg.

- Bah, már nem soká! Több ezren vannak, és mind erre tartanak. Az embereim legalább ma éjszaka nyugodtan alhatnak.

- Rosszul hazudsz, Nüang Hszüan. Harcolni jöttél ide: azért, hogy megvédd a szentélyt. Sehogy sem fordíthatsz a szerencséden.

- Azt kérdem magamtól, hogy tényleg nincs határa a gothirok gyűlölködésének? Mi előnyük származik abból, ha elpusztítják azt, amit mi olyan nagyra tartunk? - A nadír főnök nagy levegőt vett. - De igazad van: maradok. Elküldöm a nőket és a gyerekeket, de én és a harcosaim maradni fognak. Ami pedig a szerencsét illeti, Csatabárdos, egy szent hely védelme közben elesni kiváltság. És még nem is vagyok olyan öreg. Szerintem egymagam végzek majd százzal. De te is maradsz, igaz?

- Ez nem az én harcom, Nüang.

- Amit tenni akarnak, az gonoszság, Druss. - Az öreg ekkor váratlanul foghíjas vigyort villantott fel. - Szerintem te is maradsz. Szerintem a Kő és a Víz Istenei hoztak téged ide, hogy lásd, amint végzek azzal a százzal. Most viszont meg kell keresnem a vezért.

Sieben odasétált, ahol Niobe álldogált az árnyékban. A nőnél egy vászonzsák volt, amelyet éppen akkor ejtett a lába elé. A költő elmosolyodott.

- Hiányoztam? - kérdezte.

- Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy szeretkezzem - felelte a nadír asszony színtelen hangon.

- Hiába, ez a nadír romantika! Hozhatok vizet?

- Tudok vizet hozni magamnak.

- Ebben biztos vagyok, aranyom, de szeretném élvezni a társaságodat. - Megfogta a nő kezét, és az árnyékban álló asztalhoz vezette, melyen vízzel töltött kőkorsók és cserépkupák álltak. Sieben vizet öntött az egyik kupába, és átnyújtotta Niobénak.

- A te országodban a férfiak szolgálják a nőket? - kérdezte a nadír lány.

- Így vagy úgy, de igen - bólintott a férfi. Niobe felhajtotta a vizet, és újra kinyújtotta a kupát, amelyet Sieben ismét megtöltött.

- Te itt idegen vagy, és nem is vagy harcos. Mit fogsz csinálni, amikor megkezdődik a vérontás?

- Kis szerencsével már nem leszek itt, amikor kezdetét veszi az ostrom. De ha mégis... - Széttárta a kezét. - Értek valamennyire a sebekhez, és én leszek az erőd kirurgusa.

- Én is értek a sebek összevarrásához. Szükségünk lesz gyolcsra a kötszerekhez, és sok cérnára, valamint tűkre. Én majd összeszedem ezeket. Továbbá kell majd egy hely a halottaknak, különben bűzleni fognak, felpüffednek, felrepednek, és odavonzzák a legyeket.

- Ezt nagyon szépen mondtad. De most már beszélhetnénk valami másról?

- Miért?

- Mivel ez a téma... lehangoló.

- Nem ismerem ezt a szót.

- Nem. Azt hiszem, tényleg nem. Mondd csak, félsz te egyáltalán?

- Mitől?

- A gothiroktól.

A lány megrázta a fejét.

- Ha jönnek, majd megöljük őket.

- Vagy ők ölnek meg minket - mutatott rá a poéta. Niobe vállat vont.

- Mindegy - közölte zord hangon.

- Te egy fatalista vagy, édesem.

- Tévedsz, mert én a Magányos Farkasok közé tartozom. Egykor a Nüang vezette Sasszárny törzs voltunk. Mivel már nem vagyunk elegen, ismét Magányos Farkasok leszünk.

- Csodállak téged, Niobe, a Magányos Farkasok közül - mosolyodott el a költő. - Friss légfuvallat vagy csömörtől átitatott életemben.

- Én csak harcoshoz megyek feleségül - jelentette ki a lány komoran. - De amíg megfelelőt nem találok, addig veled alszom.

- Melyik úriember utasítana el ilyen finom közeledést?

- Furcsa vagy - dünnyögte a lány, és otthagyta Siebent. Druss vágott át az udvaron.

- Nüang azt mondja, hogy belefáradt a futásba. Ő és az emberei itt maradnak, és harcolnak - közölte Csatabárdos.

- Győzhetnek?

- Kemény fickóknak tűnnek, és Talizmán jó munkát végzett az erődben.

- Ez nem válasz a kérdésre.

- Nincs válasz - jelentette ki Druss. - Csak esélyek vannak. Egy fél rézpénzt sem tennék arra, hogy egy napnál tovább tudják tartani magukat.

Sieben felsóhajtott.

- Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ezúttal értelmesen cselekszünk... mondjuk, hogy elmegyünk?

- A gothiroknak nincs joguk meggyalázni ezt a szentélyt - felelte Druss, és szürke szeme fagyossá vált. - Ez nem helyes. Ez az Osikai minden nadír hőse volt, és a csontjainak békében kellene nyugodniuk.

- Bocsáss meg, hogy kimondom a nyilvánvalót, vén csataló, de ezt a kriptát már kifosztották, a hős csontjait pedig szétszórták. Szerintem ő már túl van azon, hogy emiatt izgassa magát.

- Nem róla van szó, hanem róluk - mutatott Csatabárdos a nadírokra. - A szentély meggyalázása megfosztja őket az örökségüktől. Az efféle tettben nincs semmi dicső. Ezt a rosszindulat szüli, amit nem tűrhetek.

- Akkor hát maradunk?

Druss elmosolyodott.

- Te elmehetsz. Ez nem költőnek való hely.

- Csábító gondolat, vén csataló. Így is teszek... amint meglátjuk a harci lobogóikat.

Ekkor Nüang kiáltott oda a drenai harcosnak, aki távozott. Sieben leült az asztalhoz, és kortyolt egy kis vizet. Kisvártatva Talizmán sietett oda, és foglalt helyet.

- Mesélj arról a barátodról, aki haldoklik - kérte a poétát, aki elmondott mindent a verekedésről, amelyben Klay megnyomorodott. Talizmán komoly arccal hallgatta végig.

- Helyes, hogy egy ember mindent kockára tesz a barátságért, mert ez azt mutatja, hogy jó szíve van. Druss sok csatában harcolt?

- Sokban - felelte Sieben keserűen. - Biztos tudod, hogy a magas fák miként vonzzák a villámokat a viharban. Nos, Druss is ilyen. Bárhol jár is, úgy tűnik, arrafelé csaták teremnek. Rettentő kellemetlen tulajdonság.

- Ám ő mégis túléli mindet.

- Ez az adottsága. Bárhol jár is, a halál a nyomában suhan.

- Akkor nagyon szívesen látjuk. De mi a helyzet veled, Sieben? Niobe azt mondja, hogy a kirurgusunk akarsz lenni. Miért tennél ilyet?

- Mert az ostobaság nálam családi örökség.

* * * * *

Lin-ce a póniján ült, és a hágót pásztázta. Tőle jobbra a Templomkő néven ismert meredek vörös sziklafal emelkedett, toronymagas emlékműként hódolva a természet fensége előtt. Oldalát az idő szelei faragták, alakját az egykor ezt a vidéket elborító, rég feledésbe merült tenger vájta ki. Lin-cétől balra fűrészes szegélyű lejtők sora húzódott, teleszórva sziklákkal. Az ellenség a Templomkő alatti keskeny csapáson fog majd áthaladni. A nadír leszállt lováról, felrohant az első lejtőn, és csak az előreugró sziklatömböknél torpant meg. Ha elég embere és ideje lenne, több hatalmas követ kilazíthatna, és leguríthatná az ösvényre. Ezen egy darabig eltöprengett.

Visszarohant pónijához, felpattant a nyeregbe, és kis csapatát beljebb vezette a sziklák közé. Talizmánnak győzelemre volt szüksége, valami olyasmire, ami bátorságot önt a védők szívébe.

De hogy lehet itt győzni? Talizmán Fecremet és a Hosszú Visszavonulást említette, aminek során többször, villámgyorsan rajtaütöttek az ellenséges utánpótlási vonalakon. Fecrem Osikai unokaöccse volt, és remek lovas. A póni patája vörös porfelhőt vert, Lin-ce torka pedig kiszáradt, ahogy hátasa nyakára dőlve, a meredek lejtőn felfelé ösztökélte paripáját. A gerincen megállította hátasát, és ismét leszállt. Az ösvény itt kiszélesedett, és balról hosszú sziklanyúlvány ugrott előre, a jobb oldali sziklatömbök felé nyújtózva. A kettő között tizennyolc láb volt a távolság. Lin-ce maga elé képzelte a vonuló kopjásokat. Lassan fognak haladni, feltehetően kétsoros oszlopban. Ha sikerülne elérni, hogy itt jobban siessenek... Ismét nyeregbe pattant, és tekintete végigpásztázta a mögötte elterülő ösvényt. Meredek lejtő húzódott ott, de egy hozzáértő lovas vágtában is le tud rajta lovagolni. A kopjások pedig hozzáértő lovasok voltak.

- Várjatok itt - utasította embereit, majd megrántotta a kantárszárat. A póni felágaskodott, és elfordult, de Lin-ce vágtába ugratta, és nekiindult a lejtőnek. Amikor leért, vadul megrántotta a gyeplőt. Mögötte felvert por terjengett, vörös ködként lebegve az ösvény fölött. Lin-ce jobbra haladt tovább, de ezúttal óvatosabban. Az ösvényről letérve töredezett, morzsalékos talajra ért, amely egy hasadékhoz, és jó háromszáz láb mély szakadékhoz vezetett. Itt leszállt a lováról, és a tátongó mélység szélére lépett, majd elindult a peremen. A legszélesebb pontján közel ötven láb volt a két perem között, de ahol végül letérdelt, mindössze tíz láb húzódott. A repedés másik oldalán a föld emelkedett, és sziklatömbök hevertek szanaszét, viszont itt lehetett jutni egy szélesebb csapáshoz, amelyen Lin-ce tekintete végigkúszott, és látta, hogy a Templomkő nyugati oldalához vezet.

Egy darabig némán ült, és tervét formálgatta magában, majd visszalovagolt az embereihez.

* * * * *

Premian kétszáz kopjása élén mélyen benyomult a vörös sziklás vidékre. Fáradt volt, szemét vérerek hálózták, és égett. Az emberei kétsoros oszlopban, némán lovagoltak mögötte: mindannyian borostásak voltak, vízadagjuk a harmadára csökkent. Premian aznap délelőtt negyedszer emelte a levegőbe karját, mire katonái megrántották a kantárt. Mikal, az ifjú tiszt a parancsok mellé lovagolt.

- Mit látsz, uram?

- Semmit. Küldj ki egy felderítőt az északkeleti magaslatra!

- Nincs sereg, amely szembeszállna velünk – zsörtölődött Mikal. - Miért hát ez az óvatoskodás?

- Megkaptad a parancsot. Engedelmeskedj! - Az ifjú tiszt erre elvörösödött, és megfordította hátasát. Premian nem akarta, hogy Mikal is részt vegyen ebben a feladatban, mivel a fiú heves vérű és még nagyon fiatal volt. Ennél is rosszabb volt, hogy lenézte a nadírokat, még a tábort elemésztő tűzvész után is. Azonban Gargan szava érvényesült, a generális pedig kedvelte Mikalt, akiben ifjúkori önmagát látta. Premian tudta, hogy az emberei nem fognak tiltakozni az ellenséges terepen való lassú előrehaladás miatt. A Királyi Kopjások már harcoltak a nadírokkal a múltban, és zömében elég eszesek voltak ahhoz, hogy inkább elviseljék a nyeregben zötykölődés kellemetlenségeit, mint azt, hogy belefussanak egy rajtaütésbe.

Egyvalami azonban biztos volt: annak az embernek, aki megtervezte a tábor elleni támadást, akadt még néhány nyílvessző az íjhúrján. Premian még sosem járt ezen a vidéken, viszont áttanulmányozta a gulgothiri Nagykönyvtár részletes térképeit, és tudta, hogy a Templomkő körüli terep bővelkedik rejtekhelyekben, ahonnan íjászok nyilazhatnak katonáira, vagy sziklákat gördíthetnek rájuk. Elszánta magát, hogy semmilyen körülmények között nem vezeti embereit fejetlenül az ellenség karjába. Nem szállt le a nyeregből, úgy figyelte a magaslatra fellovagoló felderítőt. A férfi elérte a gerincet, majd kört írt le a kezével, jelezve, hogy tiszta a vidék. Premian négy százada ismét megindult.

A tiszt szája kiszáradt, így belekotort nyeregtáskájába, és előhúzott egy apró ezüstpénzt, amelyet a szájába vett, hogy elősegítse a nyálképződést. Tudta, hogy az emberei figyelik őt, és ha ő iszik, ők is inni fognak. A térkép szerint ezen a vidéken nem akadtak nagyobb vízlelőhelyek, viszont kiszáradt folyómedrek igen. Ezekben előfordult, hogy kitartó ásással sikerült apró átfolyásokra lelni, amelyek legalább a lovakat ellátták vízzel. Persze akadhattak rejtett sziklatavak is, amelyekről a térképészek nem is tudtak. Premian figyelte, hogy nem lát-e esetleg méheket, amelyek sosem távolodtak el messzire a víztől. Eddig azonban semmilyen árulkodó jelre nem bukkant, mint ahogy a lovak sem jeleztek, bár forró szél fújt, és ilyenkor nagy távolságokról is képesek voltak megérezni a vizet.

Premian magához hívatta főstrázsamesterét, Jomilt. A férfi ötven felé közeledett, és a nadír hadjáratok veteránja volt. A katona a tiszt mellé rúgtatott, és feszesen tisztelgett. Ráncok szabdalt arca most még öregebbnek tűnt a kétnapos őszes borostával.

- Mit gondolsz? - kérdezte tőle a parancsok.

- Közel vannak - felelte Jomil. - Szinte érzem a szagukat.

- Larness urának foglyokra van szüksége. Tudasd ezt az emberekkel!

- Jó lenne egy kis jutalom érte - javasolta a főstrázsamester.

- Lesz, de ezt ne mondd el nekik. Nem akarok semmi hebehurgyaságot.

- Óvatos ember vagy, uram - vigyorodott el Jomil. Premian elmosolyodott.

- Szeretném, ha majd az unokáim is ezt mondanák rólam, amikor velük üldögélek egy kert hűvösében ősszel: “Ő egy óvatos ember volt."

- Nekem már vannak unokáim.

- Valószínűleg több is, mint amennyiről tudsz.

- Nem csak valószínűleg, uram. - Ezzel Jomil visszatért embereihez, és továbbította a foglyokról szóló utasítást. Premian levette fejéről fehér lószőrforgós sisakját, és beletúrt izzadságtól nedves szőke hajába. Egy pillanatra a hűs szél elpárologtatta az izzadtságot, de azután ismét visszatért a perzselő hőség. A tiszt újra a fejébe nyomta sisakját.

Előtte az ösvény elfordult, és a férfi megpillantotta a Templomkövet. Az óriási harang fenségesen tört az ég felé. Premian lenyűgözőnek találta a látványt, és azt kívánta, bárcsak lenne ideje, hogy lerajzolja. Az ösvény meredeken emelkedett egy dombgerinc felé. Így magához hívatta Mikalt, akit utasított, hogy huszonöt fős csapatát vezesse fel a gerincre, és ott várja be a főcsapattestet. Az ifjú tisztelgett, és embereivel ellovagolt kelet felé. Premian összevonta szemöldökét - a forrófejű ifjonc túl gyorsan haladt. Hát nem fogta fel, hogy a lovak fáradtak, és nagyon kevés a víz?

Mikal és katonái elérték a gerincet - épp időben ahhoz, hogy lássák, amint négy meglepett nadír harcos rohanni kezd pónijai felé. Gargan nagyúr foglyokat akart, és az ifjú tiszt már szinte hallotta a dicsérő szavakat, amelyekkel a generális elhalmozza majd.

- Egy aranyraq annak, aki elfogja valamelyiket! - ordította, és megsarkantyúzta hátasát. A herélt vágtába ugrott, miközben a nadírok felkapaszkodtak lovaikra, és mozgásra ösztökélték őket, majd vörös porfelhőt kavarva lefelé száguldottak a lejtőn. A pónik nem mérkőzhettek a gothir lovakkal, és csak pillanatok kérdése volt, hogy Mikal és emberei mikor érik el őket. Az ifjú tiszt előrántotta szablyáját, hunyorogva kémlelte a porfelhőt, és rádőlt lova nyakára, még nagyobb gyorsaságra sarkalva azt. A nadírok elérték az út kanyarulatát... amit éppen csak ki tudott venni a porfelhőn át. Lova teljes sebességgel vágtatott, emberei pedig mögötte dübörögtek, amikor bevette a kanyart. Kissé balra megpillantotta a nadírokat, akiknek lovai egy töredék pillanatra megtorpantak, majd elrugaszkodtak a földtől, mintha egy alacsony kerítésen ugranának át.

Mikal ebben a rettentő pillanatban látta meg az előtte ásító szakadékot, amely olyan volt, akár egy óriási fenevad szája. Hátravetette magát a nyeregben, és vadul megrántotta a gyeplőt - de már elkésett. A teljes vágtában robogó herélt már ki is ugrott az iszonytató mélység fölé, majd fejjel előre zuhanni kezdett, kivetve Mikalt a nyeregből. A tiszt sikoltozva hullott a messzi sziklák felé.

Mögötte a kopjások szintén megrántották a kantárt. Heten azon nyomban parancsnokuk sorsára jutottak, a többiek pedig a hasadék peremén fékezték meg hátasaikat. Ekkor tizenöt nadír harcos rontott elő rejtekhelyéről, a sziklák közül, és torka szakadtából üvöltve rohanni kezdett a lovasok felé. A megriadt lovak megugrottak, újabb tíz kopjást rántva magukkal a halálba. A megmaradt nyolc katona a szakadék szélén leugrott a nyeregből, és támadói felé fordult. A túlerővel szembeszálló, harci kedvüket vesztett gothirokat gyorsan és könyörtelenül levágták. Egyetlen nadír harcos sebesült meg: az arca felhasadt, és a bőrdarab szabadon fityegett. A győztesek sietve összeterelték a gothirok lovait, összeszedték az elesettek sisakjait, majd gyorsan ellovagoltak az ösvényen.

Premian és három százada nem sokkal később érkezett a gerincre. Jomil lelovagolt, rábukkant a tetemekre, majd miután visszatért kapitányához, jelentést tett.

- Mind meghaltak, uram. Úgy tűnik, hogy a többségük a szakadékba zuhant. Testük a lenti sziklákon hever szanaszét. Jó emberek is odavesztek, uram.

- Jó emberek - ismételte Premian, aki alig tudta visszafojtani dühét. - Akiket egy olyan tiszt vezetett, akinek az agya egy beteg kecskéé volt.

- Hallottam, hogy milyen parancsot adtál neki, uram. Azt mondtad neki, hogy várjon. Nem vagy hibás, uram.

- Megkeressük a levezető utat, és eltemetjük őket. Mit gondolsz, mennyien lehettek a támadók?

- A nyomokból ítélve húsznál nem voltak többen, uram. Néhány nadír a mi fiaink előtt lovagolt. A legkeskenyebb pontnál ugratták át a hasadékon.

- Szóval huszonhat ember veszett oda...és az ellenségből mennyien?

- Néhányan megsebesültek. Vért találtam ott, ahol a pónijaikat elrejtették... talán tízen kaphattak sebet.

Premian szúrós pillantást vetett a főstrázsamesterre.

- Nos, talán egy vagy kettő - vallotta be az igazat Jomil.

Több mint három órába került, mire lejutottak a szakadék lábához. Mire leértek, már majdnem alkonyodott.

A tizennyolc tetemnek már nem volt páncélja és fegyvere, ráadásul mindegyiket lefejezték.

Tizedik fejezet

Sieben felállt, és körülnézett a vénséges raktárházban. Niobe és a többi nadír nő kitakarította az épületet, megtisztították a portól, a földtói és az ősrégi pókhálóktól, és öt lámpást helyeztek el a falikarokban. Jelenleg csak az egyik világított, és a költő a pislákoló fényben mérte fel az új ispotály berendezését. Két, vízzel teli hordó állt a nagy, négyzet alakú szoba egyik sarkában, nem messze attól a két hosszú asztaltól, amelyet nem sokkal korábban a nadírok cipeltek be. Sieben megvizsgálta a kikészített eszközöket: akadt ott egy öreg fogó, három éles kés, több görbe szarutű, és egy hosszú, egyenes fémtű is. A poéta azon kapta magát, hogy remeg a keze. Niobe lépett nesztelenül mellé.

- Ez minden, amire szükséged van, költő? - kérdezte, és cérnával teli dobozkát tett az egyik asztalra.

- Takarók. Takarók is kellenek. És tálak az ételnek.

- Minek a tálak? - kérdezte lány. - Ha egy sebesültnek van ereje enni, akkor van ereje harcolni is.

- A sebesült vért veszít, és így veszít az erejéből is. Az élet és a víz segít neki visszanyerni azt.

- Miért remegsz?

- Életemben háromszor segédkeztem kirurgusoknak. Egyszer még egy vállsebet is összevarrtam. De az anatómiáról... az emberi testről... való tudásom nagyon korlátozott. Például nem tudom, hogy mit csináljak egy mély gyomorsebbel.

- Semmit - felelte a nő egyszerűen. - A mély gyomorseb halálos.

- Ó, ez megnyugtató! Megpróbálhatnám mézzel... Az jót tesz a sebeknek, főleg ha borral keverjük: megakadályozza a fertőzést.

- Itt nincsenek méhek, költő. Nincsenek méhek... és nincs méz sem. Viszont vannak szárított lorassiumleveleink. Azok jók a fájdalomra és az álmokra. És akad néhány feafelcagyökér is, amely elriasztja a kék bőrű démonokat.

- Kék bőrű démonok? Azok meg kik?

- Te tényleg keveset tudsz a sebekről. Ők azok a láthatatlan ördögök, akik bekúsznak a nyílt sebbe, és elkékítik azt, amitől a seb bűzleni kezd, az emberek pedig meghalnak.

- Értem már: te az üszkösödésről beszélsz. És mit tesznek ezekkel a démonokkal a feafelcagyökerek?

- Kenőcsöt készítünk belőle, és rákenjük a sebre. Mivel nagyon büdös, a démonok elkerülik.

- És miféle gyógyírod van hölgyem a remegő kezekre?

A lány felnevetett, keze pedig a férfi hasára, majd még lejjebb siklott.

- Van egy nagyszerű orvosságom rá. - Bal karjával átfogta a költő nyakát, lefelé húzta a fejét, és megcsókolta. Sieben érezte Niobe nyelvének melegét és puhaságát, és elöntötte a vágy.

De a nadír nő elhúzódott tőle.

- És most nézz a kezedre! Már nem remegnek. Ugye mondtam, hogy nagyszerű orvosság?

- Ezt nem vitathatom. Hova mehetünk?

- Sehova. Most rengeteg a dolgom. Hamarosan Si-saj vajúdni kezd, és én megígértem neki, hogy segítek, amikor a vize elfolyik. De ha éjszaka is remegne a kezed, az északi falnál megtalálsz.

Még egyszer megcsókolta a férfit, majd kibontakozott az ölelésből, és elhagyta a termet. Sieben vetett még egy pillantást az ispotályra, majd elfújta a lámpást, és kisétált az udvarra. A holdfényben helyenként még folytak a munkálatok: a nyugati falban ásítozó repedésnél a mellvédet javítgatták. Máshol nadír harcosok kuporogtak tábortüzeik körül. Druss éppen Talizmánnal és Barcajjal beszélgetett a kapu feletti gyilokjárón.

A poéta arra gondolt, hogy csatlakozik hozzájuk, de azután ráébredt, hogy nem akar több beszélgetést végighallgatni csatákról és halálról. Gondolatai Niobéra terelődtek. A lány nem hasonlított egyetlen nőre sem, akivel valaha is találkozott. Amikor először meglátta, csak enyhe vonzalmat érzett iránta: ennél többet biztos, hogy nem. Amikor közelebb került hozzá, a nő vidám szeme gondolatai átértékelése késztette. De Niobe még így is elhalványult azokhoz a szépségekhez képest, akikkel egykor megosztotta az ágyát. Viszont valahányszor szeretkezett vele, úgy tűnt, mintha egyre szebb lenne. Megfoghatatlan és rejtélyes ügy volt: Sieben összes korábbi szeretője szajhának tűnt a nadír lányhoz képest. Miközben ezen töprengett, két vágott szemű harcos lépett oda hozzá, és az egyik nadírul szólította meg.

- Sajnálom, cimborák - mosolyodott el idegesen a poéta. - Nem értem a nyelveteket.

A kettő közül a magasabb, egy vérszomjas tekintetű, keskeny, gonosz szemű férfi, rámutatott a társára és így szólt:

- Neki nagy fájdalmai vannak.

- Nagy fájdalmai - ismételte Sieben.

- Te orvos. Gyógyítsd meg! - Sieben rápillantott a másik harcosra. A férfi arca szürke volt, szeme beesett, állán összerándultak az izmok. - Bemegyünk - dünnyögte az első fickó, és barátjával elindult az új ispotály felé. A poéta csüggedten követte őket, és miután meggyújtotta a lámpást, az egyik asztalhoz vezette a nadírokat. Az alacsony harcos megpróbálta levetni kifakult, vérszínű ingét, de felnyögött a fájdalomtól. A magasabb alak lerángatta róla a ruhadarabot, és Sieben a pislákoló fényben a férfi gerinctájékán egy alma nagyságú duzzanatot pillantott meg. Körülötte a bőr piros volt, duzzadt és gyulladt. - Te felvágni - közölte a magasabb nadír.

A poéta mutatta, hogy a harcos feküdjön fel az asztalra, majd nagyon óvatosan megtapintotta a daganatot. A férfi teste megfeszült, de egy hang sem hagyta el az ajkát. A kinövés kemény volt, akár egy szikla.

- Hozd ide a lámpást! - utasította Sieben a magasabbik harcost, aki engedelmeskedett, a költő pedig alaposabban szemügyre vette a duzzanatot. Majd fogta a legélesebb kést, és nagy levegőt vett. Fogalma sem volt, hogy miféle duzzanat lehet ez: leginkább egy hatalmas kelésnek tűnt, de amennyit tudott, akár rákos daganat is lehetett. Az viszont biztos volt, hogy nem maradt más választása: a két férfi várakozva pillantott rá. Kése élét a dudorhoz érintette, majd keményen lefelé nyomta. A vágás nyomán sűrű, sárgás genny tört elő, a bőr pedig úgy hasadt fel, ahogy a rothadó gyümölcs héja válik le. A harcos elfojtott, szinte nem is emberi hangon felkiáltott. Sieben letette a kést, megmarkolta a duzzanatot, és megszorította. Újra genny folyt elő (ezúttal vérrel keveredve), amely bemocskolta az ujjait. A sebesült felsóhajtott, és teste elernyedt. A költő az egyik vizeshordóhoz lépett, ahol lemosta kezét és csuklóját. Ezután visszatért a nadírhoz, akinek a hátán ejtett háromhüvelykes vágásból vér folyt az asztallapra. Sieben egy tiszta gyolcsruhával kitisztította a sebet, majd megparancsolta a férfinak, hogy üljön fel, miközben egy darab gyolcsot erősített a sebre, amit azután a derékon átkötött bandázzsal rögzített. A beteg nadírul mondott valamit a társának, majd a két férfi egy szó nélkül elhagyta az épületet.

Sieben leült.

- Szívesen, máskor is - motyogta, de csak olyan hangosan, hogy a távozók ne hallják meg.

A poéta ismét eloltotta a lámpást, és egy oldalajtón át elhagyta el az ispotályt, amelyen át a szentély főbejáratához jutott. Mivel Niobe el volt foglalva, neki pedig semmi más dolga nem akadt, a költő belökte az ajtót, és belépett.

Volt valami a helyiségben, ami birizgálta a tudatalattiját, de képtelen volt ezt a felszínre emelni. Tekintete a kőkoporsóra erősített megfeketedett vaslemezre tévedt. Az ott látható szimbólumok csiatcék voltak: részben az ábécé betűivel, részben hieroglifákkal íródtak. Talizmán felolvasta neki, hogy mi áll ott:

Démonölő Osikai - a Hadúr

Sieben letérdelt a szarkofág elé, és alaposabban szemügyre vette a szimbólumokat. Azokat mélyen bevésték a vaslapba, és semmit sem tudott kivenni belőlük. Csalódottan, hogy nem sikerült megoldani a rejtélyt, otthagyta a szentélyt, és felsétált az északi fal mellvédjére, ahol letelepedett a sáncra, és a holdfényben fürdő távoli hegyeket nézte. Gondolatai ismét Niobéra, és a szépségére terelődtek, és egy darabig a fülét hegyezte, hogy meghallja-e a felsíró újszülöttet - de hiába.

- Légy türelmes - rótta meg magát gondolatban. Zsebéből előszedte a lon-csiát, és megszemlélte a rávésett női arcélt. Ez az asszony is gyönyörű volt. Megfordította az érmét, és szemügyre vette Osikai arcképét.

- Rengeteg gondot okozol olyasvalakihez képest, aki tíz évszázada halott - mondta hangosan.

És ekkor rájött...

Felállt, lesietett a lépcsőn, és visszatért a szentélybe, majd letérdelt a vaslemez előtt. Ismét szemügyre vette a lon-csián Osikai nevét, és észrevette, hogy a vaslapon kettővel több, bár egyforma szimbólum található. Még közelebb hajolt, és látta, hogy mindkét jel beljebb áll, mint a többi ábra.

- Mit találtál? - szólalt meg az ajtóban álló Talizmán. A karcsú nadír vezér belépett a szentélybe, és letérdelt a költő mellé.

- Ez az eredeti lemez? - kérdezett vissza Sieben. - Osikai követői készítették?

- Úgy vélem, hogy ők. De miért?

- Mik ezek a szimbólumok?

- Ezek a nadír i betűk.

- De a csiatcék nem használnak ilyen betűket. Tehát a lemez vagy nem eredeti, vagy megváltoztatták rajta a feliratot.

- Nem értem, mire gondolsz.

A költő leült a földre.

- Nem szeretem a rejtélyeket. Ha ez az eredeti, akkor nem lennének i betűk. Ha ez nem az eredeti, akkor miért van csi-atcéül? Miért nincs teljesen nadírul írva?

Sieben feltérdelt, kezét rátette a lapra, és ujjával benyomta mindkét faragott szimbólumot. Azok engedtek a nyomásnak, és tompa kattanás hallatszott, mire a névtábla leesett. Mögötte egy sekély bemélyedés rejlett, abban pedig egy állatbőrből készült aprócska erszény. Talizmán félrelökte a poétát, és megragadta a zsákocskát. Ahogy széthúzta száját, az állatbőr engedett, és tartalma a poros padlóra zuhant. Akadt ott két ujjcsont, fekete szimbólumokkal megfestve, egy befont hajfürt és egy összegöngyölt pergamenlap. A nadír ifjú csalódottnak tűnt.

- Azt hittem, hogy megtaláltad Alchazzar Szemét.

Sieben felemelte a pergament, és megpróbálta kigöngyölni, de az darabokra esett érintése nyomán.

- Mik ezek a tárgyak?

- Ez egy sámán orvosságos szütyője. Az ujjcsontokat a jövendölő varázslatokhoz használják, a haj pedig a sámán legnagyobb ellenségéé. Hogy a pergamen micsoda? Azt nem tudom.

- Miért rakhatták ide?

- Fogalmam sincs! - fortyant fel Talizmán. Sieben kézbe vette az ujjcsontokat.

Ekkor megpördült körülötte a világ. Felkiáltott, de valami lerántotta a sötétségbe...

* * * * *

A költő váratlan összeesésétől döbbent Talizmán letérdelt az eszméletlen szőke drenai mellé, és mutatóujját annak nyaki ütőerére tette. Az ér lüktetett, de elképesztően lassan. A nadír ifjú durván megrázta Sieben vállát, de semmi sem történt. Ekkor felállt, és kirohant a szentélyből. Gorkaj odakint üldögélt, és éppen a kardját élezte egy fenőkővel.

- Hozd ide Noszta kánt és a drenai csatabárdost! - parancsolt rá Talizmán, és visszatért a poétához mellé.

Druss érkezett először.

- Mi történt? - térdelt le a barátja mellé.

- Beszélgettünk, amikor egyszer csak összerogyott. Szoktak rohamai lenni?

- Nem. - Csatabárdos halkan szitkozódott. - Alig ver a szíve. - A nadír ifjú a férfira pillantott, és észrevette a félelmet a másik széles, szakállas arcán. Ekkor Noszta kán is megjött, és Talizmán látta, hogy a sámán szúrós tekintete a koporsó hiányzó névlemezét keresi.

- A Szem? - kérdezte a vajákos.

- Nem - felelte az ifjú vezér, és elmesélte, hogy mi történt.

- Te bolond! - sziszegte Noszta kán. - Hívatnod kellett volna.

- Csak egy orvosságos batyu volt. Nem voltak benne a drágakövek - válaszolta Talizmán, és érezte, felgerjed benne a harag.

- Ez egy sámán orvosságos batyuja! - csattant fel a vén nadír. - Amire varázslatot mondtak.

- Én is megérintettem, és nem történt semmi - érvelt a vezér.

A kis sámán letérdelt Sieben mellé, és szétfeszítette a drenai jobb kezének behajlított ujjait. A poéta markában ott voltak az ujjcsontok, amelyek azonban most fehéren és tisztán világlottak - a fekete szimbólumok átvándoroltak a költő tenyerébe.

- Csakhogy a szütyő szétnyílt, és nem te vetted fel a látócsontokat.

A drenai kiegyenesedett, és Noszta kán fölé tornyosult.

- Nem érdekel, hogy kinek a hibája - szólalt meg baljóslatúan higgadtan, miközben fakó szeme vészesen csillogott. - Azt akarom, hogy hozd őt vissza! Méghozzá most!

Noszta kán megérezte a veszélyt, és egy pillanatra hatalmába kerítette a pánik, amikor a drenai fagyos szemébe nézett. Kezét villámgyorsan a férfi szívére tette, és elsuttogott két hatalomszót. Druss teste megfeszült, a férfi pedig felnyögött. A varázslat ősi volt, és áldozatát a tüzes kínok béklyójába verte. Ha Csatabárdos mozdítani próbálja bármelyik tagját is, az elképesztő fájdalmat okoz neki, majd ezután elveszíti az eszméletét.

Most végre ez a drenai gadzsin is megismeri a nadírok hatalmát! - gondolta magában diadalittasan a sámán. Éppen mondani akart valamit, amikor Druss mély, torokhangú hördülést hallatott. Ezüst gyilkos szeme felparázslott, keze pedig kígyóként villant, és hatalmas ujjai ráfonódtak Noszta kán torkára, a levegőbe emelve a nadírt. Az apró emberke tehetetlenül kalimpált kezével-lábával, miközben a kínok tengerében fürdő drenai megszólalt:

- Szüntesd meg... a varázst, kisember... vagy... eltöröm... a nyakad! - Talizmán kést rántott és odaugrott, hogy megvédje a sámánt. - Még egy mozdulat, és meghal - figyelmeztette Csatabárdos, mire Noszta kán fojtott hangon felhördült, és sikerült kipréselnie magából három szót, amelyet sem a nadír ifjú, sem a drenai nem értett. Druss fájdalma elenyészett. A férfi elengedte az apró emberkét, és ujjával mellbe bökte. - Még egy ilyen, te gennypók, és megöllek!

Talizmán tisztán látta a sámán arcára kiülő döbbenetet és rémületet.

- Mindannyian barátok vagyunk - mondta nyugodt hangon, és tokjába csúsztatta a kését, majd Noszta kán és a fenyegető testtartású Druss közé lépett. - Gondolkodjunk, hogy mit tehetnénk.

A sámán megnyomogatta felhorzsolt torkát. Megdöbbentette, ami történt, és alig volt képes rendezni gondolatait. Tudta, hogy a varázslat működött. Azonban egyetlen halandó sem kerekedhetett felül ilyen fájdalmon. Ekkor azonban ráébredt, hogy a két másik férfi arra vár, hogy megszólaljon, így összeszedte magát, és felemelte a fehér ujjcsontokat, szorosan öklébe zárva azokat.

- A lelkét elszippantották - nyögte ki reszelős hangon. - Az orvosságos zacskó a renegát Saosadé volt. Ő volt az a sámán, aki ellopta a Szemet... legyen a lelke átkozott örökre, és égjen a tízezer tűzben!

- De miért rejtené el ezt éppen itt? - kérdezte Talizmán. - Miféle célt szolgálna ezzel?

- Nem tudom, de lássuk, meg tudom-e fordítani a varázslatot. - Noszta kán megfogta Sieben ernyedt kezét, és kántálni kezdett.

* * * * *

Sieben egy örökkévalóságig zuhant, pörögve és forogva, majd felriadt. Egy tűz mellett feküdt, amelyet állókövek gyűrűjében raktak. Az aprócska tábortűz mellett egy öregember ücsörgött. Teljesen csupasz volt, csupán egyik vézna válláról lógott le egy dudorodó tarisznya: arca két oldalán hosszú, ritkás szakáll hullt alá, amely egészen beesett melléig nyúlt. Haját feje bal oldalán csupaszra borotválták, míg a jobb felén szoros lófarokba fonták.

- Köszöntelek! - szólalt meg a vénember. Sieben felült, és már éppen szóra nyitotta a száját, amikor megrökönyödve vette észre, hogy az öreget megcsonkították. Mindkét kezét levágták, és a csonkokból vér szivárgott.

- Magasságos egek, elképesztő kínokat állhatsz ki!

- Egyfolytában - mosolyodott el az öreg. - De ha valami sosem múlik el, és állandóvá válik, azzal együtt elviselhető is lesz- - Megvonta a vállát, mire a tarisznya leesett, majd belenyúlt lemetszett, vérző csonkjaival. A tarisznyából előszedett egy kezet, amelyet vigyázva tartott két kézcsonkja között. Ezután levágott jobb kezét a térdéhez szorította, majd a csuklójához nyomta. Az ujjak azonnal mozogni kezdtek. - Ó, ez jó - sóhajtott fel a férfi, és belenyúlt a tarisznyába, ahonnan előszedte a bal kezét is, és a másik csonkhoz nyomta. Miután mindkét végtagja a helyére került, tapsolt egyet. Ezt követően kiszedte a szemét, és a zsákba dobta.

- Miért csinálod ezt? - érdeklődött Sieben.

- Ez egy késztetés, amelyet varázslat idéz elő - felelte az ismeretlen joviálisán. - Nem elégedtek meg azzal, hogy egyszerűen megöljenek. Ó, nem! Most már lehet kezem vagy szemem, de egyszerre mindkettő sosem. Ha megpróbálkozom vele... márpedig meg szoktam próbálni... akkor a kín elviselhetetlenné válik. Minden elismerésem azé, aki a varázslatot szőtte. Nem hittem, hogy ilyen sokáig kitart majd. A fülemre és nyelvemre mondott átkot már sikerült megszüntetnem. Ellenben látom, megtaláltad az orvosságos batyumat.

A tűz kialudt, de az öreg intett a kezével, mire a lángok ismét életre keltek. Sieben azon kapta magát, hogy tekintete a férfi üres szemgödrébe mélyed.

- Megpróbálkoztál azzal, hogy egyszerre használd az egyik kezed és az egyik szemed?

- Van itt valami, ami azt súgja neked, hogy tökkelütött vagyok? Hát persze, hogy meg. A dolog működik is... de a fájdalom leírhatatlan.

- El kell mondjam, hogy eddig ez a legrosszabb álmom.

- Ez nem álom. Te tényleg itt vagy. - Sieben éppen újabb kérdést akart feltenni, amikor a köveken túlról mély, nem emberi morgás tört elő. A vénember felemelte kezét, és abból egy kétágú villám tört elő, hatalmas robajjal csapódva be a menhirek közé. Ezután csend lett.

- Látod, szükségem van a kezemre, hogy életben maradjak, de a szemem nélkül nem mehetek sehova. Ez aztán az édesen alattomos büntetés. Bárcsak magam találtam volna ki!

- Mi volt az a... dolog? - kérdezte a költő, és nyakát nyújtogatva kukucskált a kövek közé, de nem látott semmit. Mindenütt mélységes és végleges sötétség honolt.

- Nehéz megmondani, de az biztos, hogy számunkra semmi jó. Amúgy Saosad vagyok.

- Sieben. Költő Sieben.

- Egy poéta? Régóta nem gyönyörködtem már a szavak csodás hangzásában, de attól tartok, nem leszel itt sokáig, így talán majd egy másik alkalommal... Mondd el inkább, hogy találtad meg a batyumat.

- A nadír i betű segítségével - felelte a rímfaragó.

- Ó, igen. Tudod, ez egy talány volt. Tudtam, hogy a nadírok nem fogják kitalálni. A talányok nem a nadíroknak valók. Mindvégig Alchazzar Szemét keresték. És milyen ábra jelöli az i-t? Bizony, a stilizált szem. Szem és szem. ]ó, nem?

- Roppant elmés - bólintott Sieben. - Gondolom, te nem vagy nadír?

- Csak részben. Részben csiatce, részben szecsüin, részben nadír. Viszont szeretném, ha megtennél nekem valamit. Persze semmit sem tudok felkínálni cserébe.

- Mit az, amit akarsz?

- Ott van az orvosságos batyumban a hajtincs: azt akarom, hogy égesd el. Az ujjcsontokat dobd vízbe! A pergament szét kell tépni, és a szélbe kell szórni, a szütyőt pedig el kell ásni. Emlékszel, hogy mit kell tenni?

- Hajat elégetni, ujjcsontokat vízbe dobni, papírt szélbe szórni, batyut elásni. Es ez mire jó?

- Úgy hiszem, hogy az elemi erők szabadon engedése véget vet az átokvarázsnak, és visszakapom a kezemet, meg a szememet. Ha már erről van szó... - Kivette a szemét a batyuból, és mindkettőt visszacsúsztatta az üregébe. Karját a tarisznya fölé tartotta, majd leválasztotta kezeit a csuklójáról, amelyek belehulltak a zsákba. A csonkokból azonnal vér kezdett bugyogni. - Jóképű fickó vagy, és becsületes az arcod. Azt hiszem, bízhatok benned.

- Te az az ember vagy, aki ellopta Alchazzar Szemét.

- Így igaz. Ritka nagy hiba volt, de mint tudjuk, csak az nem hibázik, aki nem csinál semmit, igaz?

- Miért tetted?

- Támadt egy látomásom... amiről kiderült, hogy hamis volt. Azt hittem, hogy öt évszázaddal hamarabb hozhatom el népemnek az Egyesítőt. Mindig is az önteltség okozta a bukásaimat. Azt hittem, a Szem segítségével visszahozhatom Osikait a halálból, hogy megújíthatom a testét, és megidézhetem a lelkét. Nos, a lelkét sikerült is visszahívnom.

- Mi történt azután?

- Nem fogod elhinni. Én még most is alig hiszem.

- Azt hiszem, tudom - felelte Sieben. - Nem fogadta el az életet Sul-szen nélkül.

- Pontosan. Okos fickó vagy. Sejted, hogy azután mi következett?

- Elindultál, hogy megtaláld Sul-szen testét: ezért fogtak el olyan közel a végső nyughelyéhez. Csak azt nem értem, miért nem használtad a drágakövek hatalmát.

- Ó, dehogynem használtam! Éppen ezért fogtak el, és öltek meg.

- Mondd el! - suttogta lenyűgözve Sieben...

* * * * *

Felnyögött, és kinyitotta a szemét. Noszta kán hajolt fölé, mire a poéta elkáromkodta magát. Druss megragadta a karját, és talpra rántotta.

- Az égre mondom, megrémisztettél minket, költő! Hogy érzed magad?

- Bosszúsan! Még egy pillanat, és elmondta volna, hol rejtette el a drágaköveket.

- Beszéltél Saosaddal? - kérdezte Noszta kán.

- Igen. Elmondta, hogy miért vitte el a köveket.

- Írd le, hogy néz ki!

- Fura a szakálla, és le lehet csatolni a kezeit, meg ki tudja venni a szemét.

- Áh! - rikkantott fel a sámán boldogan. - A varázslat tehát még tart! Szenved?

- Igen, de elég jól viseli. Vissza tudsz küldeni hozzá?

- Csak ha kivágom a szíved, és hét varázslatot mondok rá - felelte neki a sámán.

- Felteszem, ez nemet jelent.

Kintről felhangozott egy újszülött sírása, mire Sieben elmosolyodott.

- Remélem, most megbocsátotok, de ez egy fárasztó élmény volt, és pihenésre van szükségem. - Lehajolt, és összeszedte a hajtincset, az ujjcsontokat, a szütyőt meg a pergamen foszlányait.

- Mit csinálsz velük? - kérdezte Noszta kán.

- Egy érdekes élmény emléktárgyai ezek. Mutogatni fogom őket az unokáimnak, és elhencegek előttük az alvilágba tett látogatásommal.

* * * * *

Zsuszáj félt, bár ez nem egyszerű félelem volt, mint amikor az ember a halálra gondol. Rá kellett ébrednie, hogy ez sokkal rosszabb annál. A halál csupán egy ajtóval odébb várt rá, de amit most érzett, mintha maga lett volna a megsemmisülés. Kezdetben a Sul-szenről szóló álmai meg sem közelítették ezt az érzést, csupán furcsán kellemetlen látomások gyötörték alvás közben. Mostanra azonban már hangokat hallott suttogni az elméjében, saját emlékei pedig elhalványultak és összefolytak. Nem úgy a másik élet emlékei: az életé, amelyben a renegát törzsfőnek, Démonölő Osikainak volt az ágyasa. És ezek az emlékek egyre élesebbek, egyre világosabbak lettek. Emlékezett rá, ahogy az elnyúló dombokon lovagol, ahogy a Zsiang-sin, a Hegyek Anyja árnyékában szeretkezik a fűben, és emlékezett, hogy fehér selyemruháját viselte esküvője napján a pecsüini Fehér Palotában.

- Elég! - kiáltotta, ahogy az emlékek elborították. - Ez nem én vagyok! Ez nem az én életem. Én... születtem... - De az emlékek nem jöttek elő. - A szüleim meghaltak. A nagyapám nevelt fel... - Egy pillanatra nem jutott eszébe a neve, de azután felkiáltott: - Csorin-cü! - harsogta diadalittasan. Ekkor Talizmán lépett a szobába, és a lány a karjaiba vetette magát. - Segíts! - könyörgött Zsuszáj.

- Mi a baj, szerelmem?

- Megpróbál megölni - zokogta a lány. - És nem tudok harcolni vele.

Mandulaszeme kerekre tágult, és félelem áradt a testéből.

- Ki akar megölni? - kérdezte a nadír ifjú.

- Sul-szen. Az életemet akarja... a testemet. Érzem magamban, ahogy az emlékei elözönlenek.

- Nyugodj meg! - csitította a férfi, és az ágyhoz vitte Zsu-szájt, majd leültette az ágy szélére. Talizmán az ablakhoz lépett, és lekiáltott Gorkajnak, aki futva érkezett. A vezér beszámolt neki a csiatce lány félelmeiről.

- Már hallottam ilyesmiről - mondta az egykori nota zordan. - Lélekbitorlásnak hívják.

- Mit tehetünk?

- Tudjuk meg, mit akar! - javasolta Gorkaj.

- És mi van akkor, ha egyszerűen csak engem akar? - kérdezte Zsuszáj. - Az életemet?

- Miért nem beszélsz a sámánoddal? - tette fel a kérdést Gorkaj. - Ezekben a kérdésekben nagyobb tudással bír, mint én.

- Őt nem engedem a közelembe - jelentette ki Zsuszáj megtört hangon. - Soha. Nem bízom benne. Azt akarná, hogy... az a nő végezzen velem. A nő, aki nem más, mint Sul-szen, a Nadírok Anyja. Egy boszorkány. Hatalma van, és megpróbálja használni is. Nekem nincs semmim.

- Nem bírok kellő hozzáértéssel, hogy megoldjam ezt a kérdést, Talizmán - közölte Gorkaj. - Nem tudok varázsolni.

A nadír ifjú megfogta a csiatce lány kezét.

- Akkor Noszta kánnak kell megtennie. Hozd őt ide!

- Nem! - kiáltotta Zsuszáj, és megpróbált felállni, de Talizmán erősen fogta, és visszahúzta az ágyra.

- Bízz bennem! - bátorította a lányt a fiú. - Nem engedem, hogy ártson neked. Gondosan figyelni fogom a sámánt. Ha veszély les rád, megölöm. Bízz bennem!

A nő teste vadul rángatózott, és szeme egy pillanatra lecsukódott. Amikor ismét kinyílt, minden félelem eltűnt belőle.

- Ó, én bízok benned, Talizmán - búgta szelíden a lány. A nadír vezér érezte, hogy a nő hátrahúzza az egyik vállát, és hatodik érzéke azt súgta neki, hogy távolodjon el tőle, így még éppen időben látta meg a késpengét. Jobb karjával hárította a döfést, baljával pedig állon vágta Zsuszájt, akinek feje hátravágódott, teste pedig az ágyra csuklott. A nadír vezér kivette a kést az elernyedő kézből, és áthajította a szobán.

Noszta kán lépett be.

- Mi történt itt?

- Előrántotta a késemet, és megpróbált megölni. De nem Zsuszáj volt. Megszállták a testét.

- A szolgád már mesélt róla. Sul-szen lelke szabadulni akar. Korábban kellett volna értem küldetned, Talizmán. Még hány titkot rejtegetsz előlem?

Anélkül, hogy választ várt volna, a sámán odasétált az ágyhoz.

- Kösd hátra a lány kezét! - utasította az apró emberke Gorkajt. A harcos az ifjú vezérre pillantott, aki kurtán bólintott. Az egykori nota saját vékony zsinórövével összekötötte a nő két csuklóját, majd ő és Noszta kán felemelték Zsuszájt, és nekitámasztották az ágy egyik oszlopának. A sámán az övén lógó régi erszényből előhúzott egy emberi fogakból álló nyakláncot, és az eszméletlen lány nyakába akasztotta.

- Ettől a perctől fogva senki sem beszél - mondta, és kezét rátette a nő fejére, majd kántálni kezdett.

A két férfi úgy érezte, hogy a szobában a meleg csökkeni kezd, és az ablakon át fagyos szél tör be.

A kántálás folytatódott, Noszta kán hangja hol felerősödött, hol halkult. Talizmán nem ismerte ezt a nyelvet - ha egyáltalán nyelv volt ez -, de megdöbbentő hatással járt. Az ablakkereten és a falakon jég képződött, Gorkaj pedig egész testében remegni kezdett, amit képtelen volt megfékezni. A sámán ellenben semmiféle jelét nem adta annak, hogy a hideg zavarná. Egyszer csak elhallgatott, majd levette kezét Zsuszáj homlokáról.

- Nyisd ki a szemed, és mondd meg, hogy hívnak! - parancsolta az apró ember.

A sötét szempár kinyílt.

- Én... - Elmosolyodott. - Én az vagyok, aki áldottabb minden nőnél.

- Démonölő Osikai hitvesének, Sul-szennek a lelke vagy?

- Az vagyok.

- Halott vagy, asszony. Itt nincs helyed.

- Nem félek a holtaktól, sámán. Érzem, hogy a szívem ver, és érzem a kötelet a csuklóm körül.

- Ez annak a teste, akit birtokolsz. A csontjaid egy tűzhányó sziklakamrájában hevernek. Vagy talán nem emlékszel halálod éjszakájára?

- Dehogynem emlékszem - felelte a nő, és ajka elvékonyodott, szeme csillogott. - Emlékszem Csakatára, és az aranyszögeire. Akkor még ember volt. Még mindig érzem a kínt, ahogy lassan befelé tolja őket... elég mélyen ahhoz, hogy megvakítson, de nem elég mélyen, hogy megöljön. Emlékszem. Ó, igen, emlékszem mindenre! De most visszatérek. Oldozd el a kezem, sámán!

- Nem teszem. Te halott vagy, Sul-szen, mint ahogy a férjed is halott. Az időd lejárt.

A nő ekkor felnevetett, és kacagása betöltötte a szobát. Talizmán érezte, hogy rettenetes fagy lopódzik a csontjaiba. Mellette Gorkaj alig bírt talpon maradni, és most már egyfolytában reszketett és remegett. A nevetés ekkor elhalt.

- Nagy hatalommal bíró boszorkány vagyok. Osikai tudta ezt, és ki is használta. A lány emlékeiből tudom, hogy egy sereggel nézel szembe, sámán. Segíthetek neked, de akkor engedj el!

- Hogyan segíthetnél?

- Engedj el, és megtudod.

Talizmán keze késének tokjára csúszott, de az üres volt. Ekkor előrántotta Gorkaj pengéjét. A nő sötét szeme rászegeződött.

- Meg akar ölni téged - szólt oda Noszta kánnak.

- Ne szóljatok; egyikőtök se! - figyelmeztette a sámán a két másik nadírt, és a nőhöz fordult, majd kántálni kezdett. Zsuszáj teste összerándult, ajkáról pedig vadállatias morgás szakadt fel. A nő egyetlen hatalomszót ejtett ki, Noszta kán pedig lerepült az ágyról, és nem sokkal az ablak alatt csapódott a falnak. A kis ember a térdére gördült, de a boszorkány ismét megszólalt, az aprócska nadír pedig ismét hátrarepült, feje nekicsattant az ablakpárkánynak, és eszméletlenül a padlóra rogyott.

A nő Gorkajra nézett.

- Engedj el! - Az egykori nota reszketegen megindult felé.

- Maradj, ahol vagy! - parancsolt rá Talizmán. A harcos fájdalmában felkiáltott, de sikerült megállnia. Térdre rogyott, felnyögött, és arccal a padlódeszkákra zuhant.

- Szóval te is hatalommal bírsz - nézett a nő a nadír vezérre. - A fájdalom dacára, amit érez, a szolgád engedelmeskedik. Ez remek, de most már elengedhetsz.

- Nem szeretted Osikait? - kérdezte a férfi váratlanul.

- Hogy? Megkérdőjelezed az elkötelezettségemet, te tudatlan paraszt?

- Őszinte kérdés volt.

- Akkor felelek rá: szerettem őt. Szerettem érezni leheletét a nyakamon, hallani a nevetését, és látni fenséges őrjöngéseit! De most már oldozz el!

- Ő még mindig téged keres.

- Ezer éve halott, és lelke az édenben van.

- Nem egészen, hölgyem. Amikor először jöttem ide, beszéltem vele. Megidéztem a lelkét, és az első kérdése így szólt: “Híreket hozol Sul-szenről?" Mondtam neki, hogy számos legenda létezik, de nem tudom, mi történt veled. Azután így szólt: “Átkutattam a Szellemek Völgyeit, az Elátkozottak Völgyeit, a Hősök Mezejét, a Hatalmasok Csarnokait. Számolatlan időn át jártam az Ürességben. De sehol sem leltem őt." Az édenről pedig a következőt mondta: “Miféle éden létezhet Sul-szen nélkül? A halált elviseltem, de lelkünk elválását nem. Megtalálom őt, még ha tucatnyi örökkévalóságig tart is."

A nő egy darabig hallgatott, de a vadállatias csillogás elhalványult a szemében.

- Tudom, hogy igazat szólsz, mivel olvasok az emberek szívében. De Osikai sosem fog megtalálni. Csakata a Sötét Helyre bilincselte a lelkemet, amelyet olyan démonok őriznek, akik egykor emberek voltak. Csakata is ott van, de mára senki sem ismerné fel őt: gúnyolódik, és kínoz, amikor csak kedve tartja. Vagy legalábbis így tett, mielőtt kiszabadultam. Én sem juthatok el Osikaihoz, Talizmán. Ha meghalok, lelkem visszakerül a Sötét Helyre.

- Odaküldted Zsuszájt? - kérdezte az ifjú.

- Oda. De mit számít az ő élete az enyémhez képest? Én királynő voltam, és ismét az leszek.

- Akkor hagyod, hogy Osikai az örökkévalóságig keressen téged, kockára téve lelkét az Üresség rémségei között?

- Ott semmit nem tehetek! - kiáltotta a nő. Az ablaknál Noszta kán megmoccant, de hallgatott. Gorkaj is némán hevert, és alig lélegzett.

- Hol van ez a Sötét Hely? - kérdezte Talizmán. - És Osikai miért nem találja?

- Mert nem része az Ürességnek - felelte Sul-szen színtelen hangon. - Ismered az alvilág felépítését? Az Üresség két szint között helyezkedik el. A legegyszerűbben úgy mondhatnám, hogy az Éden és Giragast, vagyis a menny és a pokol között húzódik. Az Üresség az a hely, ahol a lelkek vándorolnak, végső nyughelyük után kutatva. Csakata úgy döntött, hogy Giragast sötét magjában zár csapdába, a tűztavak közepén álló veremben. Egyetlen lélek sem menne oda önszántából, és Osikainak semmi oka feltételezni, hogy én ott lennék. Megbízott Csakatában, de sosem gyanította annak mélységes bujaságát, sem azt, hogy árulása milyen hatalmas lehet. De ha tudná, akkor másodszor is meghalna, immár véglegesen. Mivel nincs rá mód, hogy egyetlen harcos (még olyan hatalmas harcos sem, amilyen az én uram), átjusson a démonok uralta folyosókon. És nem is győzhetne azon a lényen, amivé Csakata lett.

- Én vele tartok - fogadkozott Talizmán.

- Te? Ki vagy te? Csak egy gyermek egy férfi testében. Mennyi idős vagy, gyermek? Tizenhét? Húsz?

- Tizenkilenc vagyok, és átszelem Osikaijal az Ürességet Giragast Kapujáig.

- Nem, ez nem elég. Látom, hogy bátor vagy, Talizmán. Gyors vagy és értelmes, de a kapun való bejutáshoz ennél több kell. Azt kéred tőlem, hogy kockára tegyem a lelkemet az örökkévaló sötétségben és kínzatásban, és annak a férfinak a lelkét is, akit szeretek. A misztikum száma a hármas. Van olyan harcosod aki felér Osikaijal? Van olyan, aki veled tartana az Ürességbe?

- Én megteszem - tápászkodott fel Gorkaj.

A nő szeme a harcosra meredt, és fogva tartotta a másik tekintetét.

- Még egy bátor ember. De nem elég ügyes.

Talizmán az ablakhoz lépett, és kihajolt a párkányon. Odalent megpillantotta a derékig meztelen Drusst, aki éppen a kútnál mosakodott. A nadír vezér lekiáltott neki, és megkérte, hogy jöjjön fel. A drenai vállára vetette zekéjét, és felballagott az emeletre. Amint belépett a szobába, fakókék szeme fürkészően nézett körbe. Gorkaj még mindig a padlón térdelt, Noszta kán pedig az ablak alatt ült, és vér csorgott a homlokán felszakadt bőrből. Csatabárdos látta, hogy Zsuszáj keze meg van kötve, de nem szólt semmit.

- Ez az ember már járt az Ürességben, amikor a feleségét kereste - közölte Talizmán. - És megtalálta.

- Képes vagyok olvasni a gondolataiban, Talizmán. Őt nem köti hűség a nadírokhoz. Azért van itt, hogy meglelje... - Itt szúrósan Drussra meredt. - ...a gyógyító köveket egy haldokló barátjának. Miért kockáztatná meg Giragast rémségeit? Nem is ismer.

A nadír ifjú a drenaihoz fordult.

- Ő nem Zsuszáj. Testét megszállta Sul-szen lelke. Ahhoz, hogy kiszabadítsam, a lelkemet az Ürességbe kell küldenem. Velem tartasz?

- Ahogy a nő is mondta, azért jöttem ide, hogy megtaláljam a drágaköveket, amelyekről a sámán szólt. Ő pedig hazudott. Miért tennék hát ilyet?

Talizmán felsóhajtott.

- Nincs ok, amire hivatkozhatnék, csak annyi, hogy a nő, akit szeretek, csapdába esett egy sötét és gonosz helyen. Legnagyobb hősünk, Osikai pedig ezer éve keresi hitvese lelkét, és nem tudja, hol találja. Én most már elmondhatom neki, de Sul-szen azt állítja, hogy ha útra kelne, lelke végleg ellobbanna. Még két ember sem tud megküzdeni az ott élő démonokkal.

- Három igen? - kérdezte Druss.

- Erre nem tudom a választ. Sul-szen viszont csak akkor engedi el Zsuszáj lelkét, ha találok olyan embert, aki felér Osikai-jal. Te vagy itt az egyetlen, aki köré legendák szövődnek. Mi mást mondhatnék még?

Csatabárdos ellépett mellette, és a megkötözött nőhöz ment.

- Hogy haltál meg?

- Csakata aranyszögeket döfött a... - Elhallgatott, majd felvillant a szeme. - Te! Te és a barátod szabadítottatok ki! Most már látom, mi történt a kamrában. Ő visszajött, és kihúzta a szögeket. És meglelte a lon-csiámat.

Druss felállt, és Talizmán szemébe nézett.

- Ha veled tartok, a szavadat kell adnod valamire.

- Mondd!

- Megengeded, hogy a drágakövekkel megmentsem a barátomat.

- Nem ezért vagy itt? - bújt ki a válasz elől a nadír.

- Ez nem elég - felelte a drenai, és az ajtó felé indult.

- Legyen hát! A szavamat adom. Amikor megleljük a drágaköveket, átadom őket neked, te pedig elviheted Gulgothirba.

- Ne! - ordított fel Noszta kán. - Miket beszélsz?

Talizmán felemelte a kezét.

- Én viszont azt kérem, hogy ígérd meg, azonnal visszajuttatod, amint a barátod meggyógyult.

- Úgy lesz.

- Gyere ide, fekete szakállú! - szólalt meg Sul-szen, mire Druss visszatért az ágyhoz, és leült rá. A nő mélyen a férfi szemébe nézett. - Mindenem, amim van, vagy lehet, most a te kezedbe helyezem. Olyan ember vagy, akiben megbízhatok?

- Olyan vagyok.

- Hiszek neked. - A boszorkány Talizmánra nézett, mielőtt ismét beszélni kezdett volna. - Visszatérek a Sötét Helyre, és kiszabadítom Zsuszáj lelkét. Ne valljatok kudarcot!

Lehunyta szemét, majd megrebbentek a pillái. A torkából hosszú, reszelős sóhaj tört elő. A nadír ifjú odarohant hozzá, és kioldozta a csuklóját összekötő kötelet. A lány kinyitotta a szemét, és ajka sikolyt formált, de Talizmán magához ölelte őt.

- Minden rendben, Zsuszáj. Ismét itt vagy velünk!

Noszta kán lépett az ágy mellé, és kezét a lány fejére tette, majd kisvártatva így szólt:

- Visszajött. Ő tényleg Zsuszáj. Most pedig varázslatokat mondok rá, és meggátolom, hogy a boszorkány ismét birtokolhassa a testét. Ügyesen csaptad be őt, Talizmán.

- Nem csaptam be őt - felelte a nadír fagyosan. - És teljesítem az alku rám eső részét.

- Bah! Ez őrültség! Egy sereg masírozik ellenünk, és a nadírok sorsa a te kezedben van. Most nincs idő a becsületes embert játszani.

Talizmán a távolabbi falhoz sétált, és felvette tőrét a földről, majd lassan Noszta kánhoz ballagott.

- Ki itt a vezér? - kérdezte higgadtan, de jéghideg hangon.

- Te vagy, de...

- Igen, én vagyok, te nyomorult féreg. Én vagyok a vezér. Te pedig az én sámánom vagy! És nem tűrök további engedetlenséget. És a becsületes embert nem játszom, mert én az vagyok. A szavam akár az acél. Most és mindörökké. A szentélybe megyünk, ahol megidézed Osikait, azután megteszed, amit kell, hogy Drusst és engem az Ürességbe küldj! Világos, sámán?

- Világos, Talizmán.

- Neked nem vagyok Talizmán! - dörögte a harcos. - Tehát világos?

- Világos... nagyuram.

* * * * *

- Miért fogod a kezem, költő? - kérdezte Niobe, amikor Siebennel végigsétáltak a nyugati fal mellvédjén. A poéta, akinek szenvedélye a nővel töltött elmúlt két óra után csillapodott, fáradtan elmosolyodott.

- Ez egy szokás a népem körében. - Ajkához emelte a lány kezét, és megcsókolta. - A szerelmesek gyakran járnak kéz a kézben. Talán ez a lelkek eggyéolvadása, vagy legalábbis az érintés azt hivatott kifejezni, hogy ők ketten szerelmesek egymásba. Ugyanakkor kellemesnek is tekintjük a dolgot. Neked nem tetszik?

- Úgy érzem, mintha itt lennél bennem - húzta el a kezét a lány, és leült a mellvédre. - Szeretem, amikor a nyelved az enyémhez ér. Szeretem azt a rengeteg örömet, amit a kezed nyújt. De szeretem szabadnak érezni magam, amikor sétálok. A kézfogás az anyához és a kisgyermekéhez illik. Én pedig nem vagyok a gyermeked.

Sieben kuncogott, és ő is leült a mellvédre, megcsodálva a Niobe hosszú haján megcsillanó holdfényt.

- Örömet okozol nekem. Te vagy a friss levegő a dohos termekben töltött emberöltő után.

- Nagyon csinosak a ruháid - simogatta meg a lány a poéta kék selyemingét. - A gombok is sok árnyalatot rejtenek.

- Gyöngyházfényűek. ízlésesek, nem? - A férfi váratlan ötlettől vezérelve felegyenesedett, és kibújt az ingéből, felfedve meztelen felsőtestét. - Tessék, legyen a tiéd.

Niobe kuncogott, majd levette saját megfakult szürke gyapjúingét. Sieben rámeredt telt kebleire, és a megkeményedő mellbimbókra. A vágy új erővel tört rá. Közelebb lépett a lányhoz, és kinyújtotta kezét, hogy megcirógassa, de Niobe fürgén elugrott, és a kék a selyeminget a testéhez szorította.

- Nem. Előbb beszéljünk!

- Beszéljünk? Miről akarsz beszélni?

- Miért nincs feleséged? A barátodnak van felsége, és te már öreg vagy.

- Öreg? Harmincnégy évesen az ember még nem öreg. Életem virágában járok.

- A fejed búbján már kopaszodsz. Láttam.

Sieben megérintette szőke haját, és ujjával kitapogatta a fejbőrét.

- Kopaszodom? Az lehetetlen!

A lány gyöngyözve felkacagott.

- Olyan vagy, akár egy páva. Rosszabb, mint egy nő.

- A nagyapámnak rengeteg haja volt, amikor kilencvenegy-néhány évesen meghalt. A kopaszság nem jellemző a családomra.

Niobe belebújt a kék ingbe, majd Sieben mellé lépett, megfogta a kezét, és elhúzta a hajától.

- Szóval, miért nincs feleséged?

- Csak tréfáltál a hajammal kapcsolatban, ugye?

- Nem. Miért nincs feleséged?

- Nehéz kérdés. - A poéta vállat vont. - Számos gyönyörű nőt ismertem, de egyikkel sem akartam leélni az életemet. Szóval szeretem az almát, de azért nem örülnék, ha állandóan azt kellene ennem.

- Mik azok az almák?

- Gyümölcsök. Őöö... olyanok, mint a fügék.

- Azok jót tesznek a beleknek.

- Pontosan. De nem beszélhetnénk másról, hm? Csak azt akartam mondani, hogy szeretem, ha sok nő vesz körül, ugyanis könnyen elunom magam.

- Nem vagy erős ember - mondta Niobe szomorúan. - Rémült ember vagy. Sok nővel lenni könnyű. Gyereket csinálni könnyű. De velük élni, felnevelni őket... az nehéz. Látni, ahogy a kisbabák meghalnak... az is nehéz. Két férjem volt, és mindketten meghaltak. Mindketten jó emberek voltak, és erősek. A harmadik férjem is erős lesz. Sok kisbabánk lesz, így majd akadnak olyanok, akik életben maradnak.

Sieben fanyarul elmosolyodott.

- Hajlamos vagyok azt hinni, hogy az élet többről szól, mint erős kisbabák nemzéséről. Én az élvezetekért élek, a váratlan örömkitörésekért. A meglepetésekért. Éppen elég ember csinál kisbabákat, és kapar ki magának unalmas életet a sivár pusztaságban vagy a csodás hegyek között. A világ nem fogja hiányolni az én gyermekeimet.

A lány alaposan fontolóra vette a poéta szavait.

- Népem Osikai vezetésével kelt át a magas hegyeken. Kisbabákat csináltak, akik erősek és büszkék lettek. Vérüket adták a földért, és cserébe a föld táplálta gyermekeiket ezer éven át. És most itt vagyok én, aki adósa vagyok őseimnek, amiért életet hoztak erre a földre, hogy az még ezer év elteltével is őrizze Niobe és őseinek vérét. Jó szerető vagy, költő. Szeretkezés közben sokszor megreszketek az örömtől, de ezt a reszketést könnyű előcsalni: magam is képes vagyok megtenni magamnak. Nagyon-nagyon szeretlek, de egy rémült emberhez nem megyek hozzá. A Csavart Szarv harcosai között láttam egy erős férfit, akinek nincs felesége. Azt hiszem, őt választom majd.

Sieben úgy érezte magát, mintha gyomron vágták volna, de kipréselt magából egy mosolyt.

- Hát persze, aranyom! Menj csak, és csinálj kisbabákat!

- Vissza akarod kapni az ingedet?

- Nem. Jól áll neked. Nagyon pazarul... nézel ki benne.

A lány egy szó nélkül távozott. A poéta megborzongott, mintha fagyos szél söpört volna végig meztelen felsőtestén.

- Mit csinálok én itt? - töprengett magában. Ekkor egy kurtára nyírt hajú nadír harcos kapaszkodott fel a lépcsőkön. A férfi, akinek üstöke elöl V alakot formázott, ügyet sem vetett Siebenre, és elnézett nyugat felé.

- Kellemes az éjszaka - szólalt meg a költő. A férfi a drenai felé fordult, és rámeredt.

- Hosszú lesz - jegyezte meg mély és fagyos hangon. Sieben észrevette, hogy gyertyafény villan a szentély ablakában.

- Még mindig keresik őket.

- Most nem keresnek, hanem az én uram, Talizmán és a te barátod elutazik Giragastba.

- Attól tartok, valamit félreértettem. Giragast nem egy hely, csupán egy mítosz.

- Az egy hely - makacskodott a férfi. - Testük a hideg kövön fekszik, és a lelkük útnak indult Giragastba.

Sieben szája hirtelen kiszáradt.

- Azt mondod, hogy meghaltak?

- Nem haltak meg, de a holtak nyughelyére indultak. Szerintem nem térnek vissza.

A poéta otthagyta a férfit, és lerohant a szentélybe. Ahogy a nadír mondta, Druss és Talizmán egymás mellett feküdtek a poros padlón. Noszta kán, a sámán ott ült mellettük. A kőszarkofág fedelén egy meggyújtott gyertya égett, és fekete tintavonalak látszottak rajta.

- Mi történik itt? - kérdezte a költő a vajákost.

- Osikaijal útra keltek, hogy megmentsék a boszorkányt, Sul-szent - suttogta Noszta kán.

- Az Ürességbe mentek?

- Túl az Ürességen. - A sámán sötét és rosszindulatú szeme a költőre szegeződött. - Láttam, amint a szélbe szórod a pergament. Az ujjcsontokat a kútba vetetted?

- Igen. És elégettem a hajat, az erszényt pedig elástam.

- Ti, gadzsinok puhányak és gyengék vagytok. Saosad rászolgált a büntetésre.

- Vissza akarta hívni Osikait és Sul-szent az életbe, hogy egyesítse a nadírokat. Ez nem tűnik olyan rettenetes bűnnek.

Noszta kán megcsóválta a fejét.

- Hatalmat, és hírnevet akart. Ó, fel tudta volna támasztani a testet, és még talán Osikai lelkét is bele tudta volna plántálni. De a testnek folytonosan szüksége lett volna az ékkövek mágiájára, így Osikai Saosad rabszolgájává vált volna. Most viszont, köszönhetően az önteltségének, nincsenek drágakövek, és a föld hatalma is elveszett. A hozzád hasonló gadzsinok pedig úgy kezelnek minket, mint a férgeket. Saosad hatalomvágya ötszáz éves szolgasorba döntött minket. Rohadnia kellene az örökkévalóságig.

Sieben leült Noszta kán mellé.

- Nem vagytok irgalmas nép, igaz?

A sámán felvillantotta ritka mosolyainak egyikét.

- A csecsemőink nem érik meg a gyerekkort. A népünkre úgy vadásznak, mintha állatok lennének. A falvainkat felégetik, és öldösnek minket. Miért lennénk hát irgalmasok?

- Mi hát a válasz, öreg? Egyetlen hatalmas sereggé gyúrni a nadírokat, állatokként vadászni a gadzsinokra, felégetni falvaikat, városaikat, lemészárolni asszonyaikat és gyermekeiket?

- Igen! Remélem, hamarosan kezdetét veszi mindez! Amíg meg nem hódítjuk az egész világot, és le nem igázunk minden népet.

- Akkor ti sem fogtok különbözni az annyira gyűlölt gadzsinoktól. Nem így van?

- Nem törekszünk arra, hogy mások legyünk. Mi a diadalra törünk.

- Elbűvölően őszinte álláspont - felelte a poéta. - Mondd csak, miért szelik át az Ürességet?

- Becsületből - mondta Noszta kán elismerően. - Talizmán nagy ember. Ha az lenne a sorsa, hogy éljen, kiváló generális válna belőle az Egyesítő seregében.

- Meg fog halni?

- Igen - felelte a sámán szomorúan. - Számos jövőben jártam, de egyikben sem láttam. Most pedig hallgass, mert sok a dolgom!

Noszta kán erszényéből előhúzott két apró, száraz levelet, amelyet a nyelve alá helyezett. Felemelte a kezét, csontos ujjait széttárta, és lehunyta a szemét. Druss és Talizmán teste ragyogni kezdett, sokszínű fényt árasztva magából - bíbort a szívük körül, izzó fehéret a fejüknél, vöröset törzsük alsó részén, sárgásfehéret a lábuknál. Különös látvány volt, és Sieben egy szót sem szólt, amíg a sámán fel nem sóhajtott, és ki nem nyitotta a szemét. Akkor viszont megkérdezte:

- Mit csináltál velük?

- Semmit - érkezett a válasz. - Pusztán láthatóvá tettem az életerejüket. Ez a Druss nagyon erös ember. Látod, ahogy az ő zsi energiája mellett mennyire eltörpül Talizmáné? És Talizmán a legtöbb embernél hatalmasabb. - A költő a két izzó alakra pillantott, és látta, hogy Noszta kánnak igaza van. A Druss körüli ragyogás majdnem három láb széles volt, míg Talizmáné alig egylábnyira nyúlt az ifjú testétől.

- Mi ez a... zsi? - kérdezte Sieben. A sámán hallgatott egy darabig.

- Egyetlen ember sem érti teljesen ezt a rejtélyt - vallotta be végül. - Ez az energia körülfolyja az ember testét, egészséget és életet hozva magával. Pislákolni kezd, és megváltozik, amikor betegség sújt le a testre. Láttam olyan vénembereket, akiknek csúzos karjában már egyáltalán nem folyt zsi. És láttam gyógyító misztikusokat, akik saját zsijüket áramoltatták a betegekbe, ismét visszaadva azok egészségét. Ez valahogy a lélekhez kötődik. A halál után a zsi az eredeti nagyságának ötszörösére duzzad, és három napig így marad, majd egy szívdobbanás alatt eltűnik.

- De miért tetted láthatóvá?

- Lelkük egy olyan helyre indult, ahol elmondhatatlan veszélyek lesnek rájuk, ahol démonokkal fognak harcolni. Minden vágás, amit kapnak, minden seb, amit elszenvednek, hatással van a zsire. Én figyelni fogom őket, és ha látom, hogy közel a halál, remélhetőleg vissza tudom őket hozni.

- Úgy érted, nem vagy benne biztos, hogy képes leszel-e megtenni?

- Giragastban semmi sem biztos! - csattant fel Noszta kán. - Képzeld el, hogy zajlik itt egy harc. Az a katona, aki elveszti a karját, szenved, de attól még él. Egy másikat szíven döfnek, és ő azonnal meghal. Ilyesmi előfordulhat az Ürességben is. Így láthatom, hogy milyen sebeket kapnak, de a halálos csapás azonnal, egy szemvillanás alatt kioltja a zsit.

- De az imént azt mondtad, hogy a zsi a halál után még három napig vibrál - érvelt Sieben.

- Amikor a lélek a testben van. Az övék viszont nincs.

A két férfi elhallgatott. Hosszú perceken át semmi sem történt, amikor Talizmán teste megrándult. Körülötte a fénylő színek felragyogtak, és a jobb lábánál zöld izzás jelent meg. Noszta kán hangja alig volt több suttogásnál.

- Kezdődik.

* * * * *

Egy óra telt el, és a gyertya leégett az oldalára festett első fekete vonalig. Sieben szinte megőrült a feszültségtől. Felállt, kisétált a szentélyből, és a keleti falhoz ment, ahol a nyeregtáskáját hagyta. Elővett egy ropogós fehér vászoninget, amelyet aranyhímzés díszített, majd belebújt. Talizmán szolgája, Gorkaj lépett oda hozzá.

- Még élnek? - kérdezte.

- Igen.

- Velük kellett volna tartanom.

- Miért nem jössz be? Akkor magad is láthatnád, mi történik.

A férfi megrázta a fejét.

- Kint akarok várni.

Sieben otthagyta, és visszatért a szentélybe. A Druss körüli izzás éppen olyan erős volt, mint eddig, de Talizmán zsije gyengült. A poéta leült a falhoz, és nekitámasztotta a hátát. Olyan volt az egész, mintha Druss önként jelentkezett volna, hogy elutazik a pokolba.

Mi lehet most veled, barátom? - töprengett magában. - Miért lelsz élvezetet ilyen szükségtelen kalandokban? Talán azt hiszed, hogy te halhatatlan vagy? Vagy azt hiszed, hogy a Forrás áldása rajtad erősebb mindenkinél? - Sieben elmosolyodott. - Talán így is van - gondolta. - Talán tényleg van valami elpusztíthatatlan a lelkében. - Ekkor Talizmán teste megrándult, és zsi-e élénkzölden felparázslott. Druss is megremegett, és ökölbe szorította a kezét.

- Csatáznak - suttogta Noszta kán, és kinyújtott kézzel letérdelt a nadír vezér mellé. Talizmán zsije pislákolt, és halványulni kezdett, majd izzása teljesen elhalt. Noszta kán három szót ordított, nyers és disszonáns szavakat. Talizmán háta ívbe görbült, és az ifjú felnyögött. Szeme felpattant, kerekre tágult, és elfojtott kiáltás hagyta el ajkát. A karja meglendült, mintha még mindig kardot szorongatna benne.

- Nyugodj meg! - kiáltott rá a sámán. - Biztonságban vagy.

A nadír vezér térdre gördült, arca verítékben úszott. Hatalmas kortyokban nyelte a levegőt.

- Küldj... küldj vissza!

- Nem. A zsid túl gyenge. Meghalnál.

- Küldj vissza, a fene beléd! - Talizmán megpróbált felállni, de arccal előre a porba rogyott.

Sieben odafutott hozzá, és segített neki felülni.

- A sámánodnak igaza van. Haldokoltál. Mi történt?

- Bestiák, olyanok, amilyeneket még sosem láttam! Hatalmasak! Pikkelyesek! A szemük akár a tűz! Az utazás első napján semmivel sem találkoztunk. Azután farkasok támadtak ránk. Hatalmas lények voltak, szinte póni nagyságúak. Négyet megöltünk, a többi elmenekült. Azt gondoltam, hogy éppen elég rosszak ők is, de a Kő és a Víz Isteneire mondom, kölykök voltak azokhoz képest, akik később jöttek! - Hirtelen megborzongott. - Hány napot voltam távol?

- Kevesebb, mint két órát - felelte Sieben.

- Az lehetetlen.

- Az idő mit sem jelent az Ürességben - mondta Noszta kán.

- Meddig jutottatok?

- Elértük Giragast Kapuját. Ott találkoztunk egy emberrel, akit Osikai ismert: egy kis sámán volt az, villás szakállal. - Talizmán Siebenhez fordult. - Azt üzente, hogy köszöni neked az ajándékot, és hogy nem felejti el.

- Saosad, az átkozott - sziszegte Noszta kán.

- Lehet, hogy átkozott, de nélküle sosem kerekedtünk volna felül a kapu démonain. Druss és Osikai... elsöprőek voltak. Még sosem láttam ilyen hatalmat, ilyen kordában tartott dühöt. Amikor a pikkelyes fenevadak megindultak, azt hittem, végünk. Osikai azonban rájuk rontott, oldalán Druss-szal. Én akkor már megsebesültem, és alig tudtam mozogni. - Kezét az oldalára tapasztotta, a sebet keresve, majd elmosolyodott. - Gyengének érzem magam.

- Pihenned kell - közölte a sámán. - A zsid elenyészett. Amint elaludtál, gyógyító varázslatokat bocsátok rád.

- Nem járhatnak sikerrel. Mindenfelé nyüzsögnek a démonok.

- Hogy voltak, amikor visszajöttél? - kérdezte Sieben.

- Druss kapott egy sebet a combjára, és a bal vállára. Osikai a mellén és a csípőjén vérzett. Utoljára akkor láttam őket, amikor beléptek egy fekete alagútba. A kis ember, Saosad vezette őket. Kezében egy gallyat tartott, amely fáklyaként lobbant lángra. Megpróbáltam követni őket... de azután itt találtam magam. Nem lett volna szabad belelegyeznem Sul-szen kérésébe. Megöltem Drusst, és elpusztítottam Osikai lelkét.

- Druss még mindig erős - mutatott rá Sieben a Csatabárdos körüli izzásra. - Régóta ismerem őt, és lefogadom, hogy visszatér. Bízz bennem!

Talizmán ismét megborzongott. Noszta kán a vállára terített egy takarót.

- Most pihenj! Engedd, hogy az alvás elmossa a gyengeséged.

- Várnom kell - motyogta az ifjú fáradtságtól elcsukló hangon.

- Legyen úgy, ahogy kívánod, nagyuram - suttogta Noszta kán. Amikor Talizmán lefeküdt, a sámán mély hangon kántálni kezdett. A nadír ifjú szeme lecsukódott. A kántálás hosszú perceken át folytatódott, végül a vajákos elhallatott. - Hosszú órákon át aludni fog. Aja! Viszont a szívemet elönti az iránta érzett büszkeség. Harcos ő a harcosok között, és hozzá becsületes ember!

Sieben Druss testére pillantott. Az izzás kezdett fakulni.

- Jobb lenne, ha őt is visszahoznád.

- Még nem. Eddig minden rendben.

* * * * *

Druss hatalmas alakja nekidőlt egy fekete sziklafalnak, majd a drenai térdre rogyott. Szinte minden ereje elhagyta, és tejszínű vér csorgott a felsőtestére kapott számtalan sebből. Osikai aranyszínű fejszéjét egy sziklának támasztotta, és leült. Ő is súlyosan megsebesült. Saosad, az apró sámán odalépett Csatabárdoshoz, és rátette vézna kezét a férfi vállán tátongó mély sebre, amely azonnal meggyógyult.

- Már majdnem ott vagyunk - mondta a kistermetű férfi. - Már csak egy hídon kell átkelni.

- Nem hiszem, hogy képes vagyok akár egyetlen lépést is megtenni - jelentette ki Druss. Saosad megérintette az összes sebét, és a sebekből folyó tejszerű vér bugyogása elapadt.

- Még egy híd, drenai - ismételte Saosad, és Osikaihoz ment, majd az ő sebeit is ellátta.

- Talizmán meghalt? - kérdezte a hadúr elhaló hangon a sámánt.

- Nem tudom, de már nincs itt. Akárhogy is, nem segíthet rajtunk. Továbbmehetünk?

- Megtalálom Sul-szent - makacskodott a nadír uralkodó. - Semmi sem állíthat meg!

Druss körülpillantott az irdatlan fekete barlangban. Óriási sztalagmitok tornyosultak a magas, kupolás mennyezet felé, ahol gigászi sztalaktitokkal találkoztak - mintha csak egy óriási pofában sorakozott volna két sor fog. Az egyetlen túlélő denevérlényt még mindig lehetett látni, amint magasan felettük egy párkányon gubbasztott. Druss belebámult a gyűlölködő rőt szempárba. A lény társainak kinyújtott szárnyú, összezúzott tetemei szanaszét hevertek a barlang talaján. A magányos túlélő nem adta jelét, hogy támadásra készülne. Az idáig tartó út hosszú volt, és gyötrelmes; olyan tájon vezetett át, amilyet még soha nern látott. Druss járt már korábban az Ürességben, amikor Rowenát hozta vissza halottaiból. De akkor a Lelkek Útján járt, amely valóságos édenkert volt ehhez az utazáshoz képest. A vidék fittyet hányt a Csatabárdos által ismert természeti törvényeknek. A palaszürke ég alatt a vidék folytonosan, megállás nélkül változott: a kopár síkságból váratlanul szirtek magasodtak fel, és háznyi sziklatömbök záporoztak az égből. Szakadékok nyíltak a lábuk alatt, mintha csak egy láthatatlan eke hasította volna fel a fekete talajt. Fekete és göcsörtös fák türemkedtek elő az erdők földjéből, és ágaik karmokként kapkodtak az utazók felé. Egy idő elteltével - napok vagy talán csak órák múltával - aláereszkedtek egy szurdokba, amelynek talaját mintha eldobált, rozsdás sisakok borították volna el. Az égen szüntelenül cikáztak a villámok, iszonytató árnyékokat vetve köréjük. Talizmán haladt az élen, amikor a sisakok remegni kezdtek. A föld szétvált, és rég eltemetett harcosok robbantak ki a fekete földből. Arcukon a bőr elrohadt, és kukacok rágták alatta a húsukat. A harcosok egyetlen hang nélkül indultak meg feléjük. Talizmán lefejezte az elsőt, de a második mély sebet ejtett rajta. Druss és Osikai rohamra lendültek, fegyvereik belehasítottak a rothadó húsba.

A csata sokáig tartott, és kemény volt. Saosad tűzgolyókat robbantott a holtak rémítő soraiban, és a levegőt megtöltötte az égő húsból felszálló füst. Végül Druss és Osikai hátrébb húzódtak, hogy szemügyre vegyék a hullahalmokat. Talizmánnak nyoma sem volt.

A szurdok túlsó felén beléptek egy alagútba, amely a legmagasabb hegy szívébe vezetett, amit Druss valaha is látott. A közepén tátongó hatalmas barlangban azután visszaverték a démoni denevérek őrjöngő rohamát.

- Mondd azt, hogy nincs több őr! - fordult a drenai Saosad-hoz. - Ezt nagyon szívesen hallanám.

- Még bőségesen vannak, Csatabárdos. De tudod, hogy szól a mondás? - tette hozzá a sámán csínytevő vigyorral. - Mindaz, ami értékes, nem jön könnyen. Hát nem igaz?

- Mire számíthatunk?

- A Nagymedve őrzi a hidat. Azután nem tudom mi lesz, de egyvalaki még mindenképpen marad. Ő Csakata. Ő gyilkolta meg Sul-szent a lehető legalávalóbb módon. Ő itt lesz... ilyen vagy olyan alakban.

- Ő az enyém - szólalt meg Osikai. - Hallod, Druss? Ő az enyém!

A drenai a megtépázott aranypáncélt viselő zömök alakra pillantott.

- Nem vitatkozom, cimbora.

A nadír felkacagott, átballagott a drenaihoz, majd leült mellé.

- A Kő és a Víz Isteneire mondom, te olyan ember vagy Druss, akit büszkén hívnék a fivéremnek! Bárcsak ismertelek volna az életben is! Tucatnyi korsó bort dönthettünk volna le, és egész éjjel henceghettünk volna tetteinkkel!

- A bor jól hangzik, de én sosem voltam valami nagy hencegő.

- Igen, ez megtanulandó képesség - bólintott Osikai. - Mindig úgy találtam, hogy egy történet sokkal jobban hangzik, ha tízszer annyi ellenség szerepel benne, mint amennyi valójában volt. Persze csak akkor, ha nem közismert, hogy csak hárman voltak. Azokból viszont lehetnek óriások.

- Van egy barátom, aki nagyon jól ért az ilyesmihez.

- Remek harcos?

Druss Osikai ibolyaszínű szemébe nézett.

- Nem. Ő egy költő.

- Ő! Én mindig vittem magammal egy poétát, hogy feljegyezze győzelmeimet. Magam sem vagyok kezdő a hetvenkedésben, de amikor a tetteimről szóló dalokat hallgattam, bizony szégyenben maradtam. Mert amíg én óriások megöléséről meséltem, ő magának az isteneknek a leigázásról dalolt. Kipihented magad?

- Már majdnem - hazudta Druss. - Mondd csak, kis ember - fordult Saosadhoz -, mi ez a Nagymedve, amiről beszéltél?

- Ő Giragast hídjának őrzője. Úgy mondják, hogy nyolc láb magas és két feje van: az egyik egy éles agyarú medvéé, a másik egy kígyóé. A kígyó mérget köp, amely átéget minden páncélt. A karmai olyan hosszúak, akár egy rövidkard, és élesebb minden pengénél. Két szíve van: az egyik magasan fent a mellében, a másik lent a hasában.

- És mit tanácsolsz, miként jussunk túl a medvén?

- A varázslataimat szinte teljesen elhasználtam már, de el tudok mondani még egy rejtővarázst, hogy elfedjem Osikait. Azután én itt megpihenek, és megvárom, amíg visszatértek.

Osikai felállt, és kezét rátette a kis ember vállára.

- Jól szolgáltál, Saosad. Nem vagyok többé király, de ha létezik igazság ebben az ocsmány birodalomban, megkapod jutalmadat. Sajnálom, hogy amikor visszautasítottalak, az a halálodat okozta.

- Minden ember meghal, nagy király, és a halálomat a saját tetteim okozták. Senki iránt nem viseltetek rossz szándékkal. De ha... amikor... eljutsz az édenbe, szólj egy-két szót az érdekemben az ottani kapuőrnek.

- Megteszem. - A harcos felkapta aranyfejszéjét, Kolmiszajt, és Drusshoz fordult. - Készen állsz, fivérem?

- Már késznek születtem - morogta Druss, és talpra kecmergett.

- A híd nagyjából száz lépésre van arrafelé - mutatta Saosad. - A Tűzszakadék fölött nyúlik át. Ha beleestek, az örökkévalóságig zuhantok, majd a lángok elemésztenek titeket. A híd eleinte széles, talán ötven láb is megvan, de folyamatosan szűkül. A medvét a széles részre kell csalnod, Druss, hogy Osikai el tudjon osonni mellette.

- Nem - felelte a nadír király. - Együtt szállunk szembe vele.

- Bízz bennem, nagy király, és tedd, amit kérek! Amikor a medve meghal, Csakata megtudja, hogy jöttök, és akkor megöli Sul-szent. Létfontosságú, hogy még ezelőtt átkelj a hídon, és elérd a Sötét Helyet.

- Addig én táncikáljak a medvével, és próbáljam meg nem megölni? - érdeklődött Druss.

- Tartsd fel, ameddig csak tudod, és ne nézz a szemébe! - tanácsolta Saosad. - Csak a halált láthatod ott. - A sámán lehunyta szemét, és felemelte mindkét kezét. Osikai körül szikrázni kezdett a levegő, és élénk fények villantak. A nagy király alakja elhalványult, átlátszóvá és áttetszővé vált, majd teljesen elenyészett.

Saosad kinyitotta a szemét, majd vidáman összecsapta a kezét.

- Lehet, hogy öntelt vagyok, de egyben tehetséges is - vihogott jóízűen. A mosolya azonban máris elhalványult, és Drusshoz fordult. - Amikor a hídhoz érsz, Osikainak szorosan a nyomodban kell lennie, egyébként a medve megérzi mindkettőtök lelkét. Amint a fenevad harcolni kezd Drussszal, neked, nagy király, el kell osonnod mellette, és futásnak kell eredned. Ne csapj zajt! Ne kiáltsd Sul-szent nevét... úgyis megérzed majd, ha a közelébe érsz.

- Értem - érkezett Osikai válasza. - Indulj hát Druss, én majd követlek.

A drenai felkapta csatabárdját, és elindult. Lábait nehezen emelte, karját a fáradtság húzta le. Életében még sosem érzett ilyen testi kimerültséget - még a börtöncellában töltött évek alatt sem. A félelem nagy erővel tört fel benne. Lábát beverte egy kőbe, és megbotlott.

Ekkor szárnycsapkodás zaja ütötte meg a fülét. Hátranézett, és megpillantotta az utolsó denevérlényt, amely zuhanórepülésben közeledett felé - fekete szárnyát széttárta, szürke karmú kezét kinyújtotta. Snaga felfelé villant, és szétzúzta a vézna nyakat... de a karmok már beleszántottak az arcába, és feltépték a bőrét. A lény teste nekicsapódott, ledöntve őt a lábáról. Érezte, hogy Osikai keze megragadja a csuklóját, és talpra rántja.

- Kimerült vagy, barátom. Pihenj meg itt, én addig megpróbálok elosonni a medve mellett.

- Nem! Megteszem - mordult fel Druss. - Ne aggódj miattam!

Továbbvánszorgott, és a fekete barlang kanyarulatához érkezett. Előtte egy irdatlan híd ívelt át egy szakadék felett. Druss rálépett, és átpillantott a peremén. Úgy tűnt neki, mintha a végtelenbe tekintene. Elszédült a látványtól, és gyorsan visszalépett a fekete kőre. Két kézzel markolta meg Snagát, és elindult előre. Innen még nem látta a híd túlsó végét.

- Nyilván több mérföld hosszú - suttogta, és csüggedés öntötte el a szívét.

- Egyszerre csak egy lépés - szólalt meg Osikai.

Druss botorkált tovább, küszködve a csontig hatoló kimerültséggel. Fagyos szél söpört végig a szakadékon, és Druss keserű füstszagot érzett. Küszködve ment tovább, minden egyes fáradt lépéssel továbblódítva testét.

Óráknak tűnt, mire elérték a híd közepét. Most már lehetett látni a túloldalt: fekete szikladomb magasodott a palaszürke ég hátterében. A hídon egy alak mozgott, mire Druss hunyorított, hogy jobban lásson. A lény lassan mozgott, a hátsó lábára állva, és hatalmas karját széttárta. Amikor közelebb ért, Druss látta, hogy Saosad leírása minden részletében pontos volt: két fej nőtt a testből, az egyik medve, a másik kígyó. Amiről Saosad nem tett említést, az a mérhetetlen gonoszság volt, ami a démonból áradt. A hóvihar zsibbasztó karmaival csapott le Drussra, elképesztő erővel, ami mellett eltörpült az ember hatalma.

A híd itt kevesebb, mint tízlábnyira szűkült össze. Úgy tűnt. hogy a lassan közeledő lény kitölti az egészet.

- A Kő és a Víz Istenei mosolyogjanak rád, Druss! - suttogta Osikai.

A drenai lépett egyet előre. A fenevad rettenetes hangon elbődült - mintha fülsiketítő mennydörgés csapott volna fel. A hang viharként söpört végig Csatabárdoson, aki hátratántorodott, mintha csak megütötték volna.

A fenevad ekkor így szólt:

- Mi vagyunk a Nagymedve, lelkek felfalói. Halálod pokolian fájdalmas lesz, halandó!

Druss kurtán felelt:

- Álmodozz csak, kurafi!

* * * * *

- Hozd vissza! - ordította Sieben. - Hiszen látod, hogy haldoklik!

- Jó ügyért teszi - felelte Noszta kán. A poéta rápillantott a kis emberre, és látta a rosszindulatot a szemében.

- Te áruló fattyú! - sziszegte, majd talpra szökkent, és rávetette magát a sámánra. Noszta kán a levegőbe lökte jobb kezét, mire tüzes tűk döftek a poéta fejébe. A férfi felsikoltott, és hátratántorodott, de még a fájdalom ködén át is a késtokjához kapott. Noszta kán ekkor kimondott egy szót, mire Sieben karja megdermedt.

- Ne csináld ezt vele! - könyörgött a költő. - Ennél jobbat érdemel.

- Ennek semmi köze ahhoz, hogy mit érdemel, vagy mit nem, te bolond! Ő döntött úgy, hogy alászáll a pokolba, nem én kényszerítettem. De még nem teljesítette azt, amiért elindult. Ha meghal, hát legyen úgy! Most pedig hallgass! - Sieben beszélni próbált, de a nyelve hozzátapadt a szájpadlásához. A fájdalom alábbhagyott, de mozdulni nem tudott.

* * * * *

A fenevad hangja mindkét fejéből egyszerre dörgött elő:

- Gyere ide, és ismerd meg a halált, Druss!

A drenai megmarkolta csatabárdját, és előrelépett. A Nagymedve káprázatos sebességgel négy lábára huppant, és rohamra lendült. Snaga felfelé villant, majd pokoli erővel lefelé csapott, és utat vágott magának a két fej között, átmetszve az inakat és a csontot. A fenevad teste nekizúdult a harcosnak, és ledöntötte a lábáról. Druss elengedte beragadt fegyverét, és a hátán szánkázott végig a hídon. Lába már a mélység fölé nyúlt, de gyorsan hasra gördült, és belekapaszkodott a fekete kövekbe, megállította a csúszást, majd visszakecmergett a hídra. A Nagymedve felágaskodott, és a két feje találkozásából fekete vér fröcskölt elő. Druss talpra szökkent, és megrohamozta a bestiát. A lény egyik karmos mancsa meglendült, feltépte Csatabárdos zekéjét, és belemart a húsába, izzó kínnal árasztva el testét. A drenai megmarkolta Snagát, és kitépte a fegyvert. Az arcába vér fröccsent, amely égetett, akár a sav. A kígyó kinyitotta a száját, és sugárban mérget köpött, ami beterítette a férfi zekéjét, és az lángra lobbant. Druss mit sem törődött a fájdalommal, és Snagával lecsapott a kígyófejre, amely lehullt, és végigpattogott a fekete kövezeten, miközben a nyak csonkjából füst gomolygott elő. A Nagymedve ismét meglendítette mancsát. Druss elrepült, és hatalmasat esett, de máris talpra pattant, csatabárdjával a kezében, mert a fenevad máris felé imbolygott. A méreg átrágta magát a drenai zekéjén, egészen a húsáig, de a harcos fájdalmában és dühében felordított, majd rávetette magát a halálos sebet kapott hídőrre. A mancsok ismét suhogva csaptak le, de Druss gyorsabb volt, és az ütések elsüvítettek fölötte, míg ő vállával nekicsapódott a bestia mellének. A Nagymedve hátratántorodott, és lezuhant a hídról. Druss a híd szélére mászott, lepillantott, és egy darabig figyelte a pörögve hulló testet.

Ezután Ezüst Gyilkos a fekete kövezetre rogyott, és hátára gördült. A kimerültség hatalmába kerítette, és nem vágyott másra, csak az alvás mámorára.

Ekkor Saosad hangja ütötte meg a fülét:

- Ne hunyd le a szemed! - Druss pislogott, és látta, hogy a kis ember letérdel mellé. A sámán karcsú keze megérintette Druss sebeit, mire a kín alábbhagyott. - Ha itt elalszol, az a halálodat jelenti.

* * * * *

Osikai rohant, villámgyorsan maga mögött hagyta a hidat, és éppen akkor érte el a másik oldalt, amikor a Nagymedve aláhullt a szakadékba. Előtte magasodott a fekete domb. Fürgén felkapaszkodott az oldalán, és gondolatai Sul-szent szólongatták. Először semmi nem történt, de azután megpillantott maga előtt a domboldalba vájva egy négyszögletes, fekete kőajtót. Érezte, hogy mögötte ott van Sul-szen lelke. A Hadúr nekifeszült a kőlapnak, de az ajtó nem engedett egy jottányit sem. Ekkor hátralépett és aranyfejszéjével rácsapott a kőre, amelyből szikrák pattogtak,, és egy tátongó repedés nyílt rajta. Osikai még kétszer sújtott le Kolmiszajjal. A harmadik csapásra az ajtó négyfelé hasadt.

Mögötte fekete alagút tátongott. Osikai alig lépett be, máris egy parázsló szemű oroszlán vetette rá magát a sötétségből. Kolmiszaj meglendült, és a fejsze éle feltépte a lény mellét, a fenevad pedig rettentő sikollyal zuhant el a Hadúr balján. A király ismét megsuhintotta a fegyvert, és az átmetszette a vastag nyakat, lefejezve a lényt. A nadír sörényénél fogva a magasba emelte a fejet, és úgy indult tovább. A szemek izzása mostanra már elhalványult, de még így is tompa fényt vetettek az alagút falaira.

Osikai rendületlenül haladt tovább, amikor balról valami nesz ütötte meg a fülét. A király arra pördült, és elhajította a démonfejet. Hatalmas, kígyószerű pofa csapott le a fejre, szétmorzsolva a koponyacsontot: az agy kicsorgott a hosszú pofában ülő, krokodilt idéző fogak közül. A gyíkbestia kitátotta száját, és megrázta a fejét, majd kiköpte az összeroppantott koponyát. Osikai ebben a pillanatban előrevetette magát, és Kolmiszajjal lecsapott a vaskos, pikkelyes fejre - az aranyszínű penge átmetszette még a csontot is. A fenevad a földre rogyott, majd még egyszer mélyen felmordult, és elpusztult.

Osikai a teljes sötétségben indult tovább, kezével a falat tapogatva.

- Sul-szen! - kiáltotta. - Hallasz?

- Itt vagyok - érkezett a nő hangja. - Ó, te vagy az, én uram? - A hang elölről, és bal kéz felől érkezett. Osikai otthagyta a falat, és átment az alagút túloldalára, ahol rábukkant egy keskeny ajtóra. Vakon csapott le, de az ajtó széthasadt, és bedőlt. A mögötte levő szobában szurokfekete sötétség fogadta a királyt.

Karcsú kéz érintette meg Osikai arcát.

- Tényleg te vagy az? - suttogta Sul-szen.

- Tényleg - felelte a férje, és hangja megsűrűsödött a rátörő érzelmektől. Bal karjával átkarolta a nőt, lehajtotta fejét, és minden tagjában remegve magához vonta hitvesét. - Szerelmem, szívem egyetlené - suttogta. Ajkuk összeforrt, és a férfi érezte, hogy Sul-szen könnyei összevegyülnek az övével. Egy pillanatra mindenről elfeledkezett, minden veszélyről és veszedelemről, ami még rájuk várt.

De ekkor a folyosóból halk nesz ütötte meg fülét - mintha valaki odakint ólálkodna. Osikai kézen fogta a nőt, és kihátrált az ajtón. A neszek jobbról jöttek, a nadír pedig balra fordult, és még mindig fogva Sul-szen kezét, beljebb merészkedett az alagútban. Egy idő után a padló emelkedni kezdett, és az emelkedő egyre meredekebb és meredekebb lett. Felülről halvány fény szűrődött le, a domboldal sziklájának egyik hasadékén át.

Osikai megtorpant, és várt.

A lángszemű oroszlánszörny tűnt fel ismét, és hatalmas bömböléssel indult rohamra. A nadír uralkodó eléugrott, Kolmiszaj lesújtott, és belehasított a lény koponyájába. A fenevad a földre omlott.

Osikai a sziklákon felmászott a hasadékig, és lesújtott fejszéjével. A rés két láb szélesre tágult - kisebb kövek záporoztak alá, beterítve a királyt. A repedésnél egy sziklatömb meglazult, a Hadúr pedig addig feszegette, míg sikerült félrelöknie. Azonban a kőtömb aláhullt, a harcos pedig kimászott a nyíláson, és lenyújtotta kezét Sul-szennek. Ekkor talpa alatt a mohás talaj megremegett, Osikai pedig balra zuhant, és majdnem elejtette fejszéjét. Amit eddig mohának gondolt, az most rázkódni kezdett, és elemelkedett a földtől, a levegőbe hajítva a Hadurat. Ügy tűnt, hogy az egész domboldal remeg, ahogy a két hatalmas szárny kibomlott. A dombgerinc felfelé mozdult, és egy hatalmas denevér fejévé alakult. Osikai belekapaszkodott a gigantikus lény szárnyába, amikor az felröppent. A teremtény egyre magasabbra és magasabbra emelkedett, messze a híd és feneketlen szakadék fölé. Osikai ujjait belemélyesztette a lény bundájába, és teljes erejével kapaszkodott. A denevér ekkor hátrafordította fejét, és kitátotta irdatlan száját. A pofájában uralkodó sötétségben egy arc ragyogott fel, amelyet a király jól ismert.

- Hogy tetszik az új alakom, nagy király? - vicsorodott el Csakata. - Hát nem lenyűgöző?

Osikai nem felelt, ehelyett mászni kezdett a teremtény nyaka felé.

- Elmondjam, hányszor töltöttem kedvem Sul-szennel? Leírjam, hogy milyen örömökben kellett részesítenie engem? - A király egyre közelebb jutott, Csakata pedig elmosolyodott. A denevér hirtelen oldalra dőlt, Osikai pedig zuhanni kezdett, de meglendítette fejszéjét, és mélyen belevágta az egyik fekete szárnyba. Lassan közelebb húzta magát a szörnyeteg nyakához, kitépte a fegyverét, és újra, meg újra lecsapott, átütve a bundát, lassan araszolva ellensége felé.

- Ne legyél bolond, Osikai! - ordította Csakata. - Ha megölsz, velem együtt zuhansz alá. És akkor sosem látod viszont Sul-szent!

A király fáradhatatlanul tört előre. A denevér a hátára fordulva kezdett zuhanni, majd átfordult, és meglendítette szárnyait, megpróbálva lerázni magáról az aprócska alakot. Osikai azonban kitartóan csimpaszkodott, és egyre közelebb, és közelebb jutott a fejhez. A denevér pofája felé kapott, de a király félregördült előle. Kitépte fejszéjét, és hatalmas csapást mért a lény nyakára. A sebből fekete vér fröcskölt elő, Osikai még kétszer sújtott le. A denevér váratlanul összezárta szárnyait, és a gigantikus test zuhanni kezdett a mesze alant húzódó híd felé. A Hadúr fejszéjével tovább csépelte a félig átvágott nyakat, csontot és inakat hasítva szét. A lény feje ekkor leszakadt, és pörögve zuhant a szakadékba.

Osikai úgy határozott, nem kíván együtt halni egy ilyen féreggel, így levetette magát a tetemről.

Messze alant a meztelen Sul-szen kikecmergett az alagútból, és onnan nézte a szürke égen zajló, eposzokba illő csatát. A Csakata által rámondott varázslatoktól megszabadulva, érezte, hogy hatalma kezd visszatérni. Azonnal ezüst selyeminget és nadrágot öltött, amit felhőfehér köpeny egészített ki. Válláról letépte a köpönyeget, és kimondta a Tizenegyedik Varázslat Öt Szavát. Majd a levegőbe hajította a köpenyt, mely vadul pörögve szállt el, fehér szövetkerékként csillogva a füstszürke ég háttere előtt.

Sul-szen kinyújtotta kezét, és minden erejével, amit csak össze tudott gyűjteni, a ruhadarabot irányította. A halott lény, amely egykor Csakata volt, aláhullt a szakadékba. Osikai is zuhant, de a köpeny felé suhant, és beburkolta a testét. Zuhanása azonban csak egy pillanatra lassúdott, utána ismét folytatódott, immár a teste köré fonódó köpennyel. Sul-szen ekkor felkiáltott, a köpeny felvillant, Osikai szélvészgyors zuhanása pedig lelassult. A köpeny fellebegett a hídra, a király pedig ráugrott a fekete kövezetre. Sul-szen kinyújtott karral szaladt felé a domboldalon. Az uralkodó eldobta fejszéjét, és ő is rohanni kezdett, majd szoros ölelésbe rántotta hitvesét. Egy pillanatra összeölelkezve álltak, majd a férfi hátrahúzódott, és a nő meglátta az arcán végigcsorgó könnycseppeket.

- Olyan régóta kereslek. Már kezdtem azt hinni, sosem talállak meg - suttogta Osikai.

- De megtaláltál, én uram - felelte Sul-szen és megcsókolta a száját, majd könnyáztatta arcát.

Hosszú ideig álltak így, szorosan ölelve egymást. Azután a Hadúr kézen fogta hitvesét, és odavezette, ahol Druss hevert a hídon. A nadír király letérdelt a drenai harcos mellé.

- Mindenre, ami szent, még sosem találkoztam Drusshoz fogható emberrel! Imádkozom, hogy ismét találkozzunk.

- De nem itt! - mordult fel Csatabárdos. - Talán választhatnál valami... ennél vendégszeretőbb helyet is, nem?

Ekkor két izzó alak jelent meg a hídon, és perzselő fény sugárzott testükből. Druss hunyorgott, és tenyerével leárnyékolta szemét, ahogy az alakok közelebb értek. Nem áradt belőlük fenyegetés, Osikai pedig hozzájuk lépett.

- Itt az idő - szólalt meg egyikük szelíden.

- Mindkettőnket elvihettek - mondta Osikai.

- Nem. Csak téged.

- Akkor én sem megyek.

Az egyik izzó alak a Hadúr hitvese felé fordult.

- Még nem állsz készen, Sul-szen! Még túl sok sötétséget hordozol magadban. Minden jó ezzel az emberrel való egyesülésedből ered: az összes önzetlen tettedet miatta követted el. Ő már kétszer megtagadta az édent. A harmadik lesz az utolsó... többet nem jövünk érte.

- Adjatok egy percet! - mondta a nő. - És hagyjatok magunkra!

Az izzó alakok vagy ötvenlépésnyire eltávolodtak, Sul-szen pedig odalépett Osikaihoz.

- Nem hagylak el - jelentette ki a férfi. - Még egyszer nem.

A király felesége férje nyaka köré fonta karját, és lefelé vonta fejét, hosszú-hosszú csókba. Amikor végül szétváltak, Sul-szen megcirógatta a férfi jóképű arcát, és sóvárogva elmosolyodott.

- Megtagadnád tőlem az édent, szerelmem? - kérdezte a Hadurat.

- Hogy érted ezt?

- Ha most visszautasítod őket, sosem látod meg a Mennyei Álmok Földjét. És ha te nem látod meg, hogyan láthatnám meg én? Ha elutasítod őket, akkor mindkettőnket arra ítélsz, hogy örökké az Ürességet járjuk.

Osikai hitvese kezét az ajkához emelte, és finoman megcsókolta az ujjait.

- De olyan sokáig vártam rád. Nem tudnék elviselni egy újabb elválást.

- Mégis meg kell tenned - préselt ki magából egy mosolyt Sul-szen. - Ismét egyesültünk, Osikai, és ez újra megtörténik majd. De amikor legközelebb látlak, kék ég lesz felettünk, és patakok csörgedeznek a közelben. Most viszont menj, és várj rám!

- Szeretlek. Te vagy számomra a hold és a csillagok.

A nő elhúzódott tőle, és az izzó alakok felé fordult.

- Vigyétek, hadd ismerje meg az örömet! - Ahogy azok közelebb lebegtek, szúrósan rámeredt egyikük izzó arcára. -Mondd csak, kivívhatok egy helyet mellette?

- Amit az imént tettél, az első lépés ezen az úton, Sul-szen. Tudod, hol találsz minket. Az utazás hosszú lesz, és sokan szólítanak majd. Utazz együtt Saosaddal - neki is sokat kell tanulnia.

A másik alak Druss mellé lebegett, és aranyszínű kezével megérintette. A drenai minden sebe begyógyult, és a férfi érezte, hogy új erő költözik tagjaiba.

Azután a két alak egy pillanat alatt eltűnt, akárcsak Osikai. Ekkor Sul-szen térdre omlott, és hosszú, sötét haja előrehullt, eltakarva arcát, Saosad lépett mellé.

- Megtaláljuk őt, úrnőm. Együtt. És hatalmas lesz az öröm, amikor sikerrel járunk.

Sul-szen mélyen és reszketegen felsóhajtott.

- Akkor tűnjünk innen! - mondta, és felállt. Druss ugyanígy tett.

- Bárcsak segíthettem volna.

A nő megfogta a drenai kezét, és megcsókolta.

- Tudtam, hogy ti egyek vagytok. Te sok tekintetben olyan vagy, mint ő. És most térj vissza abba a világba, amelyet ismersz!

A boszorkány keze megérintette Druss fejét, és Csatabárdost elnyelte a sötétség.

Tizenegyedik fejezet

Druss arra ébredt, hogy a hajnal fénye besüt a kripta ablakán. Még sosem érzett ilyen boldogságot, hogy láthatja egy új nap születését. Sieben odalépett mellé, majd Noszta kán furakodott előre, testével eltakarva a napfényt.

- Beszélj! - parancsolta a sámán. - Sikerrel jártatok?

- Egén - motyogta Csatabárdos, és felült. - Egyesültek.

- Megkérdezted őt Alchazzar Szeméről?

- Nem.

- Hogy?! - toporzékolt a kis nadír. - Akkor mi értelme volt ennek az eszelős utazásnak?

Druss ügyet sem vetett rá, ehelyett odasétált, ahol Talizmán hevert. Hatalmas kezét rátette az ifjú vállára, és nevén szólította. A vezér felnyitotta a szemét.

- Győztünk? - kérdezte.

- Bizonyos értelemben győztünk, cimbora. - Druss halkan elmesélte az angyalok felbukkanását, és a szerelmesek második elválását.

Talizmán talpra küzdötte magát.

- Remélem, Sul-szen megtalálja őt! - mondta, és elhagyta az épületet, nyomában Noszta kánnal.

- A hálájuk könnyet csal vén szemembe - jegyezte meg Sieben fanyarul.

Druss vállat vont.

- Sikerült, és csak ez számít.

- Akkor mesélj el mindent!

- Nem hiszem, hogy megteszem. Erről nem akarok dalokat hallani.

- A becsületszavamat adom, hogy nem lesznek dalok - hazudta a költő.

Druss kuncogott.

- Talán majd később. Most viszont harapok valamit, és hosszan, lassan hűs vizet döntök le a torkomon.

- Gyönyörű volt a boszorkány?

- Kivételes szépség, de az arca rideg - felelte Druss, és faképnél hagyta a poétát. Sieben követte őt, Csatabárdos pedig megállt odakint a napfényben, és felpillantott a kék égre. - Az Üresség csúf hely: nincs benne semmi szín, csak a lángok vöröse, meg a kő, a hamu és az ég szürkéje. Rémítő gondolat, hogy egyszer mindannyiunknak fel kell keresnie.

- Rémítő. Való igaz - bólintott Sieben. - Halljuk a történetet, Druss! Mondd el, mi történt!

Fölöttük, a mellvéden Talizmán lepillantott a drenai harcosra és a költőre. Mellette Gorkaj és Noszta kán állt.

- Meg kellett volna halnia - mondta a sámán. - Az életereje már majdnem elfogyott, de azután egyszer csak ismét visszatért.

A vezér bólintott.

- Még sosem láttam ilyet - vallotta be. - Amikor Drusst és Osikait figyeltem, ahogy vállvetve csatáztak démonokkal és szörnyekkel... az valami elképesztő volt. Találkozásuk pillanatától fogva olyanok voltak, mintha kardtestvérek lennének, és amikor egymás mellett küzdöttek, úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság óta ismernék egymást. Nem versenyezhettem velük, sámán. Olyan voltam, akár gyermek a férfiak között. És mégsem éreztem keserűséget. Sőt, úgy éreztem... kiváltságos vagyok.

- Igen - suttogta Gorkaj. - Démonölő Osikai oldalán harcolni valóban kiváltság.

- Mégsem jutottunk közelebb a Szemhez! - fortyant fel Noszta kán. - Lehet, hogy Druss nagy harcos, de ugyanakkor bolond is! Saosad elmondta volna neki, ha megkérdezi!

- Vagy megtaláljuk, vagy nem! Több álmatlan éjszakát nem vesztegetek rá - közölte Talizmán, és otthagyta a sámánt, majd lesietett a mellvéd lépcsőin, és átvágott az udvaron a szálláshelyek felé.

Zsuszáj az ágyában aludt, az ifjú pedig leült mellé, és megsimogatta a haját. A lány sötét szeme kinyílt, és a csiatce szépség álmosan elmosolyodott.

- Addig vártam, amíg Gorkaj meg nem mondta, hogy biztonságban vagy: azután elaludtam.

- Mind biztonságban vagyunk, és Sul-szen nem kísért többet. - Talizmán elhallgatott, a nő pedig felült, megfogta a férfi kezét, és észrevette a szomorúságot a másik szemében.

- Mi az, Talizmán? Miért vagy olyan szomorú?

- Szerelmük egy örökkévalóságig tartott - mondta az ifjú mély hangon. - Ám számunkra nem lesz egyesülés. Egész életemben arra vágytam, hogy segítsem az Egyesítőt népünk összekovácsolásában. Azt hittem, nincs ennél nagyobb ügy. Most viszont te töltöd ki a gondolataimat, Zsuszáj, és már tudom, hogy amikor az Egyesítő feleségül vesz téged, nem fogom tudni követni. Egyszerűen nem tudom majd...

- Akkor dacoljunk a jóslattal! - ölelte át a lány. - És legyünk egymáséi!

Az ifjú gyengéden, de határozottan lefejtette magáról a másik karjait, és elhúzódott tőle.

- Egyiket sem tehetem. Megmondtam Noszta kánnak, hogy vigyen el innen téged. Méghozzá holnap.

- Nem! Nem megyek!

- Ha igazán szeretsz, elmész, Zsuszáj. A közelgő csata előtt tiszta fejre lesz szükségem. - Talizmán felállt, kiment a szobából, és leballagott az udvarra. A következő órában szemügyre vette az erődítéseket, és ellenőrizte a mellvéd javításait. Végül kiküldte Kving-csint és három lovasát, hogy derítsék ki, merre van az ellenség.

- Ne csapjatok össze velük, barátom! - mondta Kving-csin-nek. - Szükségem lesz rád, amikor megkezdődik az ütközet.

- Itt leszek - fogadkozott a harcos, és kilovagolt az erődből. Ekkor Gorkaj lépett Talizmánhoz.

- El kellene venned a nőt - jelentette ki szelíden. Az ifjú vezér dühösen fordult felé.

- Hallgatóztál?

- Igen. Minden szót hallottam - bólogatott az egykori nota barátságosan. - El kellene venned őt.

- És mi lesz a kötelességgel? Mi lesz a nadírok sorsával?

Gorkaj elmosolyodott.

- Nagy ember vagy, Talizmán, de ezt nem gondoltad át. Az ostromot nem fogjuk túlélni: mindannyian meg fogunk halni. Szóval, ha feleségül veszed, néhány nap múlva mindenképpen megözvegyül. Noszta kán azt mondja, el tudja küldeni a lány lelkét. Ami jó, és azután az Egyesítő már feleségül veheti az özvegyedet, így is változik a végzet?

- És mi lesz, ha győzünk?

- Arra gondolsz, ha a kölyökkutya felfalja az oroszlánt? - vont vállat a harcos. - Egyszerűen nézem ezt a dolgot, Talizmán. Én téged követlek. Ha az Egyesítő a hűségemet akarja, akkor legyen itt, és harcoljon velünk! Az elmúlt éjjel egyesítetted Osikai és Sul-szen lelkét. Nézz körül! Öt törzsből vannak itt emberek, és te egyesítetted őket: ez nekem elég, hogy te legyél az én Egyesítőm!

- Nem én vagyok az, akinek eljövetelét megjövendölték.

- Nem érdekel. Te az vagy, aki most és itt van. Öregebb vagyok nálad, fiú, és számos hibát elkövettem már. Te éppen most készülsz elkövetni egyet, Zsuszájjal kapcsolatban. Az igaz szerelem ritka: ha rábukkansz, ragadd meg! Ez minden, amit mondanom kellett.

* * * * *

Druss némán üldögélt a mellvéden, és a védőket nézte, akik folytatták munkájukat a falakon, és kődarabokat cipeltek fel, hogy majd később a támadó gyalogosok fejére zúdíthassák. Valamivel kevesebb, mint kétszáz harcos volt már a szentélyben, zömük a Csavart Szarv törzsből került ki. Nüang Hszüan keletnek küldte népét, de több nő hátramaradt, köztük Niobe is. Az öregember odaintett a drenainak, majd megmászta a falra vezető lépcsőket. Zihált, mire felért.

- Remek nap a mai, Csatabárdos - kezdte, majd vett egy nagy levegőt.

- Egén - bólintott Druss. - Jó kis erőd ez, nem?

- Jó erőd, vén kapuval. Ez a gyenge pontja.

- Az az én helyem - közölte Nüang, és arcán nem látszott semmiféle érzelem. - Talizmán azt mondta nekem, hogy ott álljak a többi védővel együtt. Ha a kaput betörik, tetemekkel torlaszoljuk el a rést. - A vén vezér kipréselt magából egy mosolyt. - Rég nem éreztem már ilyen félelmet... de most jó érzés.

Druss bólintott.

- Ha a kaput betörik, öreg, ott leszek melletted.

- Ha! Akkor aztán lesz vérontás! - Nüang vonásai ellágyultak. - Ismét harcolni fogsz a saját népeddel. Milyen érzés ez?

A drenai megvonta a vállát.

- Ők nem az én népem, és nem én fogok rájuk vadászni. Ők jönnek hozzám, és haláluk a saját fejükre száll.

- Kemény ember vagy, Druss. Talán nadír vér is van benned.

- Talán. - Nüang észrevette odalent unokaöccsét, Menget, és lekiáltott neki, majd búcsúszó nélkül leballagott a lépcsősoron. Csatabárdos tekintete nyugatra vándorolt, az ottani dombhátak felé. Az ellenség hamarosan megérkezik. Gondolatai Rowenára, a tanyára, az állatok között munkával töltött napokra és a tágas faházra, meg a csendes éjszakákra terelődtek.

Miért van az, hogy amikor Rowenától távol vagyok, a társaságára vágyódom, és amikor vele vagyok, akkor a kürtök rivallása után sóvárgok? - töprengett magában. Gondolatai vissza-szálltak gyerekkorába, amikor apjával vándorolt, megpróbálva elmenekülni a hírhedt Gyilkos Bardan név jelentette átok elől. Druss lepillantott a sáncnak támasztott Snagára. Akkor a fegyverben még egy démon lakozott, aki Bardant dühöngő gyilkossá és mészárossá változtatta. A démon Ezüst Gyilkost is megkísértette. Ezért vagyok az, aki vagyok? - gondolta magában. Habár a démont réges-régen kiűzték, rosszindulata még hosszú ideig ott munkált benne, miközben Rowenát kereste.

A befelé fordulásra általában nem hajlamos Druss arra lett figyelmes, hogy egyre komorabb hangulatba lovallja magát. Nem harcolni jött a gothirok földjére, hanem azért, hogy részt vegyen a játékokon. Most pedig - önhibáján kívül -, egy hatalmas sereg érkezésére vár, miközben kétségbeesetten szerette volna megtalálni a két gyógyító drágakövet, ami visszaadhatja Klay egészségét.

- Dühösnek tűnsz, vén csataló - szólalt meg Sieben, aki ekkor érkezett. Csatabárdos felpillantott barátjára: a poéta halványkék inget viselt, csiszolt csontgombokkal. Vállszíját fényesre suvickolta, a dobókések markolatai csillogtak. Szőke haját frissen fésülte, és egy fejpánttal kötötte hátra, amelynek közepébe egy opált illesztettek.

- Hogy csinálod ezt? - érdeklődött Druss. - Mindannyian egy porlepte pusztaságban vagyunk, te pedig mégis úgy nézel ki, mintha most léptél volna ki egy fürdőből.

- A szintet mindig fenn kell tartani - vigyorodott el szélesen a költő. - Meg kell mutatni ezeknek a vadaknak, hogy a civilizált emberek miként viselkednek.

Csatabárdos felkacagott.

- Jókedvre derítesz, poéta. Mint ahogy mindig.

- Miért vagy olyan búskomor? Már csak néhány nap, és megjön a háború meg a halál. Azt gondoltam, hogy táncra kelsz az örömtől.

- Klayre gondoltam. A drágakövek nincsenek itt, én pedig nem tudom megtartani a neki tett ígéretemet.

- Ó, ebben ne legyél annyira biztos, vén csataló! Van egy elméletem, de addig ne beszéljünk erről többet, amíg el nem jön a megfelelő pillanat.

- Szerinted meg tudod találni őket?

- Ahogy mondtam, van egy elméletem. De még nem jött el az idő. Tudod, Noszta kán azt akarja, hogy meghalj, és majdnem teljesült is a kívánsága. Nem bízhatunk benne, Druss. Sem Talizmánban. Az ékkövek túl fontosak nekik.

- Ebben igazad van - dörmögte a harcos. - A sámán egy undorító gazember.

- Mi ez?! -kiáltotta Sieben, és a dombvonulat felé mutatott. - Ó, magasságos egek, itt vannak!

Druss összehúzta szemét. Fényes páncélt viselő kopjások lovagoltak le libasorban a domboldalon. Az egyik falon valaki felkiáltott, mire az udvaron levő harcosok rohanva foglalták el helyüket, kezükbe ragadva íjukat.

- Pónikon lovagolnak - dünnyögte Csatabárdos. - A pokolba is, mi...

Talizmán és Noszta kán érkezett Druss mellé. A lovasok vágtába ugratták hátasaikat, és magasra emelt kopjával dübörögtek végig a síkságon. Minden egyes lándzsára egy fej volt tűzve.

- Ez Lin-ce! - rikoltotta Talizmán. A nadír védők ujjongani és kiabálni kezdtek, amikor a harminc lovas ügetésbe váltott át, és végiglovagolt a fal mentén, magasba emelve fegyverét, felmutatván véres trófeájukat. Egymás után a földbe szúrták kopjáikat, majd belovagoltak az azonnal kinyitott kapun. Lin-ce leugrott pónijáról, és levette fejéről a gothir sisakot. A falakról harcosok özönlöttek lefelé, és körbevették őt meg az Églovasokat.

A vezér kántálni kezdett a nadírok nyelvén. Ide-oda ugrált, és táncolt, ami vad ujjongásra bírta a harcosokat. A mellvédnél álló Sieben lenyűgözve figyelte, de egy szavát sem értette. Odafordult Noszta kánhoz.

- Mit mond?

- Elmeséli az ellenség lemészárlását, és azt, hogy az emberei miként lovagoltak az égre, hogy győzelmet arassanak.

- Az égre lovagoltak? Mit jelent ez?

- Azt jelenti, hogy az első győzelem a miénk! - csattant fel a sámán. - Most pedig maradj csendben, hogy halljam, mit mond!

- Bosszantó egy ember - dünnyögte Sieben, és visszaült Druss mellé.

Lin-ce története majdnem egy fertályórán át tartott, és amikor véget ért, a harcosok megrohanták, és a vállukra kapták. Amikor a férfit visszaengedték a földre, a nadír odalépett Talizmánhoz, és kurtán bólintott.

- Engedelmeskedtem a parancsodnak. Sok kopjás meghalt, és megszereztem a páncéljukat.

- Jól csináltad, fivérem.

Talizmán a mellvédre vezető lépcsőkhöz sétált, majd felbaktatott a falra, ahol megfordult, és lepillantott az odalent egybegyűltekre.

- Le lehet őket győzni - mondta, továbbra is a nadír nyelvet használva. - Nem legyőzhetetlenek. Megízleltük a vérüket, és még többet kóstolunk majd belőle. Amikor eljönnek, hogy meggyalázzák a szentélyt, megállítjuk őket. Mert mi vagyunk a nadírok, és felvirrad a napunk! De ez csak a kezdet. Amit itt tenni fogunk, az legendáink része lesz. Hősiességetek híre tűznél is sebesebben terjed majd, eljut minden nadír törzshöz, minden táborba és sátorba. És ez közelebb hozza az Egyesítő napját. Egy nap majd ott állunk Gulgothir falai alatt, és a város megremeg előttünk. - Lassan felemelte ökölbe szorított jobbját. - Mi, a nadírok! - kiáltotta. A harcosok követték példáját, és mindenki átvette a kántálást:

Nadírok

Ifjak

Fejszések

Vérontók

Győztesek!

- Ettől megfagy az ember vére - jegyezte meg Sieben. Druss bólintott.

- Okos ember. Tudja, hogy közeleg a katasztrófa, így büszkeséggel tölti el őket, mire az bekövetkezik. Mostantól fogva ördögökként harcolnak majd érte.

- Nem is tudtam, hogy beszéled a nadírt.

- Nem beszélem... de nem kell nyelvésznek lenned ahhoz, hogy megértsd, mi történik. Talizmán azért küldte ki Lin-cét, hogy az ellenség vérét ontsa, hogy adjon nekik egy győzelmet, hogy összekovácsolja őket. Valószínűleg azt mondta nekik az imént, hogy mindannyian hősök, és hogy együtt minden seregnek ellen tudnak állni. Vagy valami ilyesmit.

- És meg tudják tenni?

- Nincs rá mód, hogy megítéljük, poéta. Addig nem, amíg el nem esik az első ember. A sereg olyan akár a kardpenge. Addig nem tudod, mire képes, amíg át nem esett a tűzpróbán.

- Igen, igen, igen - darálta Sieben ingerülten -, de ha eltekintünk harcias hasonlataidtól, mit súg a megérzésed? Ismered az embereket, és én megbízom az ítélőképességedben.

- Ezeket az embereket nem ismerem. Ó, az persze biztos, hogy vérszomjasak! De egyben fegyelmezetlenek is, és babonásak. Történelmükben nincs olyan siker, amire támaszkodhatnának, ami a sötét órákban felvidítaná őket. Még sosem győzték le a gothirokat. Minden a csata első napjától függ. Majd kérdezz meg akkor, ha túléltük azt!

- A fenébe is, ma aztán igencsak komor hangulatban vagy, barátom! Mi ütött beléd?

- Ez nem az én háborúm, költő. Nincs kedvem hozzá, érted? Harcoltam Osikai oldalán, és tudom, hogy fittyfenét sem számít neki, mi történik a csontjaival. Ez a csata a semmiért folyik, és semmit sem nyerünk általa, akár győzünk, akár veszítünk.

- Szerintem viszont tévedsz, vén csataló. Az Egyesítőről szóló sok beszéd mind fontos ezeknek az embereknek. Azt mondod, hogy történelmükben nincs olyan siker, amelyre támaszkodhatnának: nos, lehet, hogy ez lesz az első. - Sieben felhúzta magát a falra, és felült rá, majd rápillantott barátjára. - De ezt te is tudod. Van még valami más is, nem igaz, Druss? Valami, ami mélyebben rejlik.

Csatabárdos fanyarul elmosolyodott, majd hatalmas kezével megdörgölte fekete szakállát.

- Egén, van. Nem kedvelem őket, poéta. Ilyen egyszerű az egész. Nem érzek rokonszenvet irántuk. Nem tudom, hogyan gondolkodnak, vagy hogy mit éreznek. Egy dolog azonban átkozottul biztos: nem úgy gondolkodnak, mint mi.

- Viszont Nüangot és Talizmánt kedveled, pedig ők is nadírok - mutatott rá Sieben.

- Igen, tudom. Képtelen vagyok megérteni ezt.

A költő kuncogott.

- Pedig nem nehéz megérteni, Druss. Te drenai vagy: ott születtél és nevelkedtél, a föld legnagyszerűbb népe között. Azt mondták nekünk, hogy mi vagyunk a civilizált emberek a vadak világában. Nem okozott gondot, hogy a ventriaiak oldalán harcolj, mivel ők is olyanok, mint mi: kerek szeműek és sudárak. Közös a mitológiánk. A nadírok azonban a csiatcéktól származnak, és semmi nyilvánvalóan közös tulajdonságunk nincs velük. Mint a kutyák és a macskák, Druss. Vagy a farkasok és az oroszlánok, ha úgy tetszik. Viszont azt hiszem, tévedsz, amikor úgy véled, nem úgy gondolkodnak, mint mi, vagy nem úgy éreznek, mint mi. Csak éppen másképp mutatják ezt ki - ez minden. Mások a kulturális gyökereik.

- Nem vagyok fanatikus - védekezett a harcos. Sieben felnevetett.

- Már hogyne lennél az, hiszen beléd nevelték! Ugyanakkor jó ember is vagy, Druss, és ez a nevelés egy pikulányit sem hat arra, miként viselkedsz. Lehet, hogy a drenai tanítások beágyazódtak a fejedbe, de a szíved csodás. És ez mindig mindenen átsegít.

Csatabárdos megnyugodott, és érezte, hogy a feszültség kiáramlik belőle.

- Remélem, igazad van. A nagyapám vérszomjas gyilkos volt, és rémtettei még mindig kísértenek. Soha nem akarok ilyenfajta gonoszságokat elkövetni. Soha nem akarok a rossz oldalon harcolni. Hiszem, hogy a ventriai háború igazságos volt, és ez jelent valamit. A nép élén most Gorben áll, és ő a legnagyszerűbb ember, akivel valaha is találkoztam.

- Talán - felelte Sieben kétkedve. - A történelem jobban megítéli majd mindezt, mint te vagy én. De ha aggaszt ez a jelenlegi... gonoszság, pihentesd az elmédet. Ez egy szentély, ahol a nadírok valaha élt legnagyobb hősének csontjai nyugszanak. Ez a hely az egész népnek jelent valamit. Azok viszont, akik erre tartanak, egy őrült uralkodót szolgálnak, és nem másért akarják meggyalázni a szentélyt, hanem azért, hogy így alázzák porig a törzseket, és békére bírják őket. A Forrás tudja, hogy mennyire gyűlölöm az erőszakot, de nem mi állunk a rossz oldalon, Druss! Az égre mondom, nem mi!

A harcos vállon veregette.

- Kezdesz úgy beszélni, akár egy igazi fegyverforgató - vigyorodott el szélesen.

- No, ez csak azért van, mert az ellenség még nem jött meg. Amikor megjönnek, majd az üres liszteshordóban találsz meg elbújva.

- Ezt egy pillanatra sem hiszem el.

* * * * *

A hevenyészett ispotály melletti kis szobában Zsuszáj csendben ült, mialatt Lin-ce és Talizmán megtárgyalták a rajtaütés lefolyását. A két férfi alkatilag élesen elütött egymástól: Lin-ce magas volt, és komoly arca kevert vérű ősökről árulkodott: szeme éppen csak vágott volt, arc- és állcsontja erős. Haja sem a nadírokra oly jellemző szénfekete üstök volt, hanem vörösbarna csíkok tarkították. Talizmán viszont, aki szoros lófarokba kötötte haját, minden ízében nadír harcosnak tűnt: halványarany bőre, lapos arca, kifürkészhetetlen sötét szeme mind erről árulkodott.

És mégis, a két férfiban van valami hasonlóság, amit nem a testük szül - gondolta magában Zsuszáj. A körülöttük kialakult légkör már-már testvérekre vallott. - Vajon ez a Bodacas Akadémián átélt közös élményeknek tulajdonítható, vagy annak a vágynak, hogy a nadírokat ismét szabadnak és büszkének lássák? Talán mindkettő az oka - töprengett a csi-atce lány.

- Legkésőbb holnap délutánra itt lesznek - mondta éppen Lin-ce.

- Ennél többet már nem tehetünk. A harcosok készen állnak: ennél akkor sem lennének jobbak, ha örökké várnánk.

- De vajon kitartanak majd, Talizmán? Én még sosem hallottam semmi jót a Csavart Szarvúakról. Ami meg a Magányos Farkasokat illeti... nos, ők elég idegesnek tűnnek a vezérük nélkül. És azt látom, hogy a különféle csoportok egyáltalán nem keverednek.

- Kitartanak majd. Arról pedig, hogy mit hallottál a Csavart Szarvúakról, szeretném tudni, hogy ők vajon mit hallottak az Églovasokról. Nem szokásunk sokra tartani törzsünk ellenségeit. Bár az feltűnt, hogy a Fürge Pónikat nem említetted. Lehet azért, mert közös barátunk, Kving-csin a vezérük?

Lin-ce halványan elmosolyodott.

- Értem mire célzói. A csatabárdos viszont harcra termett fickónak tűnik.

- Az is. Jártam vele az Ürességben, barátom, és azt hiszem, lenyűgöző látványban lesz részünk.

- Még így is kényelmetlenül érzem magam, hogy gadzsinok vannak a falakon belül. Ez a harcos barát?

- A nadírok barátja? Nem. Az enyém? Talán, de örülök, hogy itt van. A megtörhetetlenség légkörét árasztja magából. - Talizmán ekkor felállt. - Most menj, és pihenj le, Lin-ce! Kiérdemelted: bárcsak láthattam volna, amint az embereid élén átugratsz a szakadékon! Abban a pillanatban valóban Églovasok voltatok. Az emberek az elkövetkező években énekelni fognak róla.

- Csak akkor, ha életben maradunk, generális.

- Akkor meg kell tennünk, mert magam is szeretném meghallgatni ezt a dalt.

Lin-ce is felállt, és a két férfi megszorította egymás kezét. Az Églovasok vezére meghajolt Zsuszáj felé, és elhagyta a szobát, Talizmán pedig beleroskadt székébe.

- Fáradtabb vagy nála - rótta meg a csiatce lány. - Neked kell pihenned.

Az ifjú elgyötörten rámosolygott.

- Fiatal vagyok, és tele vagyok erővel.

Zsuszáj odament hozzá, letérdelt mellé, és kezét rátetette a férfi combjára.

- Nem megyek el Noszta kánnal. Sokat gondolkodtam ezen. Tudom, hogy a nadírok közt az a szokás, hogy az apa választja ki a férjet a lányának, de az én apám nem nadír volt, és nagyapámnak nem volt joga ilyesmire kényszerítenie engem. Elmondom neked, hogy ha távozásra kényszerítesz, akkor várni fogom a rólad szóló híreket. Ha meghalsz...

- Ne mondd ki! Megtiltom!

- Semmit nem tilthatsz meg nekem - felelte a lány halkan. - Nem vagy a férjem, csupán a védelmezőm, és nem több. De legyen, nem mondom ki. De tudod, hogy mit teszek akkor.

Az ifjú dühösen megragadta Zsuszáj vállát, és talpra rántotta.

- Miért gyötörsz így?! - ordított rá. - Hát nem látod, hogy a te biztonságod ad nekem erőt és reményt? - A csiatce szépség a férfi fogásában elernyedt, és belehuppant az ölébe.

- Remény? Miféle remény marad Zsuszájnak, ha te meghalsz, szerelmem? Mit rejt számára a jövő? Házasságot egy névtelen, lila szemű férfival? Nem, számomra nem. Vagy te leszel a férjem, vagy senki.

Közelebb hajolt, és megcsókolta Talizmánt, aki megérezte ajkán a lány puha nyelvét. Elméje azt sikoltotta, hogy húzódjon el tőle, de a vágy végigsöpört rajta, és inkább még közelebb rántotta Zsuszájt, olyan hévvel viszonozva a csókot, amiről nem is tudta, hogy sajátja. Keze a lány vállára siklott, kitapintva puha fehér selyemingét, és alatta a bőrét. Tenyere követte a test vonulatát, le a bal mellén, ahol a kemény mellbimbón elidőzött, hüvelyk- és mutatóujja közé zárva azt.

Nem hallotta, hogy nyílik az ajtó, de a kintről betörő meleg légáramlatot megérezte. Elhúzódott a lánytól, és fejét a bejárat felé fordította, ahol Nüang Hszüan állt.

- Rosszkor jöttem, mi? - kacsintott rá az öreg harcos.

- Nem - felelte rekedten Talizmán. - Gyere be! - Zsuszáj felállt, és arcon csókolta az ifjút, aki tekintetével követte, ahogy kimegy a szobából: szeme rátapadt a karcsú, ringó csípőre.

Nüang Hszüan ügyetlenül helyet foglalt a fából ácsolt széken.

- Jobb szeretem a nadírok szokását, a földön ülést, de nem akarok lentről felbámulni rád.

- Mit kívánsz tőlem, öreg?

- Azt akarod, hogy a kaput vigyázzam, de én a falon akarok állni Druss oldalán.

- Miért?

Nüang felsóhajtott.

- Úgy érzem, itt fogok meghalni, Talizmán. Nem ellenkezem a sorsommal, mert sokáig éltem. És sok embert megöltem. Nem kételkedsz benne?

- Miért kételkednék?

- Mert nem igaz - vigyorodott el csúfondárosan a vénember. - Egész életemben öt embert öltem meg: hármat párbajban, még fiatalkoromban, és két kopjást, amikor azok ránk támadtak. Azt mondtam a csatabárdosnak, hogy száz embert ölök meg a falon. Ő pedig azt mondta, hogy majd számolja nekem.

- Csak százat? - érdeklődött Talizmán. Nüang elmosolyodott.

- Nem érzem jól magam.

- Mondd el, mi az igazi oka annak, hogy mellette akarsz állni.

A vén vezér összehúzta szemét, és nagy levegőt vett.

- Láttam őt harcolni, és tudom, hogy halálos. Sok gadzsin fog elhullani körülötte. Ha én ott lehetnék, az emberek engem is látnának harcolni. A százat nem fogom elérni, de azoknak, akik figyelni fognak engem, úgy tűnik majd. Megértesz?

- Nüang és a Haláljáró - mondta Talizmán halkan. - Igen, megértelek.

- Miért hívod így?

- Mert ő és én jártunk az Ürességben, és ez a név illik hozzá.

- Tényleg remek: Nüang és a Haláljáró. Ez tetszik. Szóval lehet így?

- Legyen. Én is figyelni foglak, öreg, és számolok.

- Ha! Most már boldog vagyok, Talizmán. - Nüang felállt, és megdörgölte az ülepét. - Nem szeretem ezeket a székeket.

- Amikor legközelebb beszélünk, a padlón fogunk ülni - ígérte meg az ifjú.

Nüang megcsóválta a fejét.

- Már nem sok megbeszélnivaló maradt. A gadzsinok holnapra ideérnek Az asszonyod is itt marad?

- Igen.

- Így is kell lennie. Nagyon szép lány, és a vele való szeretkezés segít neked abban, ami rád vár. Tartsd azonban észben, hogy a csípője nagyon keskeny. Az ilyen nőknél az első szülés mindig nagyon nehéz.

- Észben tartom majd, öreg.

Nüang az ajtóhoz sétált, majd ott megállt egy pillanatra, és visszapillantott Talizmánra.

- Nagyon fiatal vagy, de ha megéled, nagy ember lesz belőled - ezekhez a dolgokhoz van orrom - mondta, majd távozott.

Talizmán a szoba hátsó részében található másik ajtóhoz lépett, és átment az ispotályba. Sieben éppen takarókat terített a padlóra, és egy ifjú nadír nő a port söpörte fel.

- Itt minden rendben, generális - jelentette a költő lelkesen.

- Rengeteg a cérna és az éles tű. Vannak kötözőgyolcsok is, és a legundorítóbb szagú gyógynövények, amelyekkel valaha is találkoztam. Úgy vélem, hogy puszta jelenlétük elég lesz arra, hogy a sebesültek rémülten rohanjanak vissza a falakra.

- Ezek szárított fagombák, amelyek meggátolják az elfertőződést. Szesz is van?

- Nem értek az operáláshoz, és arra semmi szükség, hogy az emberek berúgjanak.

- Használd a sebek és az eszközök tisztítására. A szesz is segít meggátolni az elfertőződést.

- Talán neked kellene a felcsernek lenned. Úgy tűnik, jóval többet tudsz a dologról, mint én.

- A Bodacasban oktatták a sebészkedést is. Rengeteg könyv foglalkozott velük.

Talizmán beljebb sétált, a nadír nő pedig odament hozzá. A lány nem egyszerűen bájos volt, hanem elsöprően vonzó. Egészen közel állt meg az ifjúhoz.

- Generális létedre fiatal vagy - kezdte, és melle az ifjú melléhez ért. - Igaz, amit rólad és a csiatce nőről beszélnek?

- Mit beszélnek?

- Azt mondják, hogy elkötelezte magát az Egyesítőnek, és ezért nem lehet a tiéd.

- Ezt mondják hát? És ha így is van, mi dolgod vele?

- Én nem köteleztem el magam az Egyesítőnek. És egyetlen generálisnak sem kellene aggódnia a két feje, a fenti és a lenti miatt. Azt mondják, hogy egyetlen férfiban sincs annyi vér, hogy egyszerre mindkét fejét megtöltse. Talán ki kellene ürítened az egyiket, hogy a másik működhessen.

Talizmán hangosan felnevetett.

- Te Nüang törzsének egyik asszonya vagy... Niobe?

- Igen, Niobe vagyok - örült meg a lány, hogy felismerték.

- Nos, Niobe, köszönöm az ajánlatodat. Nagy megtiszteltetésnek veszem, és könnyít a lelkemen.

- Ez akkor most igen, vagy nem? - kérdezte zavartan a nő.

A hadvezér elmosolyodott, sarkon fordult, és kisétált a napsütésbe. Amikor Niobe Sieben felé fordult, a költő kacagni kezdett.

- Az egekre, te aztán szemtelen egy fruska vagy! Mi történt a harcossal, akire szemet vetettél?

- Két felesége van, és csak egy pónija. Ráadásul rosszak a fogai.

- No, azért ne csüggedj, mert van még vagy kétszáz másik, akik közül választhatsz.

A nő rápillantott, majd lehajtotta a fejét.

- Nincs itt senki. Gyere, hálj velem!

- Tudod, kedvesem, vannak férfiak, akik sértőnek és megalázónak tekintetnék, hogy csak olyan ember után jöhetnek szóba, akinek rosszak a fogai és csak egy pónija van. Ami engem illet, én nem nyafogok az efféle pimasz ajánlat hallatán, és elfogadom azt. De hát a családom férfi tagjai mindig is bolondultak a vonzó nők után.

- A családod minden férfi tagja ennyit beszél? - kérdezte a lány, és kioldotta zsinórövét, amitől szoknyája a földre hullt.

- A beszéd a második legkiválóbb adottságunk.

- Melyik az első?

- Szarkazmus és szépség együtt, aranyom? Ó, te aztán varázslatos egy teremtény vagy! - Sieben levette ruháit, leterített egy újabb takarót a padlóra, és magához vonta a nőt.

- Sietned kell - mondta neki Niobe.

- Az ágyék dolgaiban a sietség olyan adottság, amely úgy tűnik, nekem nem adatott meg. Hála érte az egeknek!

* * * * *

Kzunt elsöprő ujjongás kerítette hatalmába, amikor látta, hogy a két szekér lángra kap. Sziklákon ugrálva rohant le oda, ahol a nyakán meglőtt gothir kocsihajtó megpróbált elkúszni. A nadír tőrét a férfi lapockái közé döfte, és vadul megcsavarta: a kocsis felordított, majd fuldokolni kezdett saját vérében. Ekkor Kzun felpattant, és vérfagyasztó kiáltást hallatott, mire a Csavart Szarvúak otthagyták rejtekhelyüket, és futva csatlakoztak hozzá. A szél feltámadt, és a csípős füst marta a vezér szemét. Gyorsan megkerülte a lángoló szekereket, és szemügyre vette a környéket. Összesen hét szekér volt, és tizenöt kopjás kísérte őket. Közülük tizenkettő már holtan hevert: nyolcat nyilak ütöttek át, négyen pedig vad kézitusában vesztették életüket. Maga Kzun kettővel végzett. A gothirok mostanra megfordították a megmaradt szekereket, és elmenekültek. A vezér szívesen a nyomukba eredt volna, de a parancs úgy szólt, hogy őrizze a tavacskát, és ne engedje át azt az ellenségnek.

A Csavart Szarv törzs tagjai jól harcoltak, és csak egyikük kapott súlyos sebet.

- Szedjétek össze a páncélokat és a fegyvereket, aztán térjetek vissza a sziklák közé! - ordította Kzun.

A kopjások fehér lófarkas sisakját viselő ifjú lépett hozzá.

- És most elmegyünk, igaz? - kérdezte a nadír.

- Hova mennénk? - kérdezett vissza a parancsnok.

- Hova? - lepődött meg a másik. - El innen, mielőtt még visszajönnek.

Kzun faképnél hagyta, és felsétált a tavacskához vezető, sziklákkal teleszórt ösvényen. A víznél letérdelt és lemosta a vért meztelen felsőtestéről. Majd leoldotta fejéről a fehér kendőt, és belemártotta a tóba, mielőtt ismét felkötötte volna kopasz koponyájára.

A harcosok köré gyűltek.

A vezér felállt, és szembefordult velük. Szemügyre vette arcukat, és látta rajtuk a félelmet. Gothir katonákat öltek, és most majd még több gothir jön - sokkal több.

- El akartok futni? - tette fel nekik a kérdést. Egy őszülő hajú, karcsú férfi lépett előre.

- Nem küzdhetünk meg egy sereggel, Kzun. Elégettük a szekereiket, nem? Így majd visszajönnek. Talán százan, talán kétszázan. Nem küzdhetünk meg velük.

- Akkor fussatok el! - mondta a vezér undorodva. - Nem is várhattam mást a gyáva Csavart Szarvúaktól. Én viszont a Magányos Farkasok törzséből származom, és én nem futok. Nekem azt mondták, hogy tartsam ezt a tavat, hogy az életem árán is védjem meg. És én így is teszek. Amíg én élek, egyetlen gadzsin sem iszik ebből a vízből.

- Nem vagyunk gyávák! - ordította a férfi elvörösödve, mire dühös mormogás csapott fel a harcosok köréből. - De mi értelme van annak, ha itt halunk meg?

- Mi értelme van bárhol máshol meghalni? - kérdezett vissza Kzun. - Kétszáz ember áll Osikai szentélyénél, készen arra, hogy megvédjék a csontokat. Köztük vannak a fivéreitek is. Szerintetek ők elfutnak?

- Mi akarsz, mit tegyünk? - kérdezte egy másik harcos.

- Nem érdekel, hogy mit tesztek! - dühöngött Kzun. - Csak azt tudom, hogy én maradok, és harcolok.

Az ősz hajú harcos magához szólította bajtársait, és együtt elvonultak a tavacska túlsó partjára, majd nagyjából kört formálva leguggoltak, és megbeszélték a kérdést. A vezér ügyet sem vetett rájuk. Bal kéz felől nyögés hallatszott, és amikor arra nézett, megpillantotta a sebesült Csavart Szarv harcost, aki hátát a vörös sziklának vetve ült, vérmocskos kezét mély gyomorsebére szorítva. Kzun felvette a földről az egyik kopjás sisakját, vizet mert vele, majd a haldoklóhoz vitte. Leguggolt mellé, és a sisakot a harcos ajkához emelte. A férfi kettőt kortyolt, majd köhögni kezdett, és felkiáltott fájdalmában. Kzun leült mellé.

- Jól harcoltál - mondta neki. Az ifjú nadír rávetette magát az egyik gothirra, és lerántotta a nyeregből. Ekkor a kopjás tőrt rántott, és a nadír hasába döfte. Kzun a fiú segítségre sietett, és végzett az ellenséggel.

A nap a vörös szirtek fölé emelkedett, és beragyogta az ifjú arcát: a vezér látta, hogy tizenöt évesnél nem idősebb.

- Elejtettem a kardom - nyögte a harcos. - És most meg fogok halni.

- A föld védelmében halsz meg. A Kő és a Víz Istenei szívesen fogadnak majd.

- Nem vagyunk gyávák - mondta a haldokló fiú. - De mi... életünk java részében arra kényszerülünk... hogy elfussunk a gadzsinok elől.

- Tudom.

- Megrémít az Üresség. Ha... megvárlak... velem jössz majd a sötétségbe?

Kzun megborzongott.

- Én a sötétségben éltem, fiú. Tudom, mi az a félelem. Igen, várj csak meg, és majd együtt megyünk. - A fiatalember fáradtan elmosolyodott, majd a feje hátracsuklott. A vezér lezárta a szemét, majd felállt. Megfordult, és átsétált a tó túlsó partjára, ahol a harcosok még mindig vitatkoztak. Amikor közelebb ért, mindannyian felnéztek. Kzun átnyomakodott a körön, és megállt középen. - Ideje van a harcnak, és ideje van a futásnak. Gondoljatok csak a saját életetekre. Hát nem futottatok még eleget? És hova mennétek? Milyen messze tudtok futni, hogy elkerüljétek a kopjásokat? A szentély harcosai halhatatlanokká válnak. Milyen messze kell futnotok, hogy ne halljátok a róluk szóló dal újra és újra felcsendülő szavait? Az ellenség csak addig tud harcolni, amíg van vize, és ez az egyetlen mély tó. Amíg távol tudjuk őket tartani a víztől, az minden egyes nappal tovább növeli fivéreink győzelmi esélyét, és így mi is részesei leszünk a nagyszerű dalnak. Nekem nincsenek barátaim, nincsenek kardtestvéreim. Az ifjúságomtól megfosztott a gothirok bányája: a sötétben dolgoztam, testemet kelések lepték el. Nincs feleségem, nincs fiam. Kzun nem tud ajándékot adni a jövendőnek. Amikor meghalok, ki gyászol meg? Senki. Kzun vére egyetlen élőlényben sem csörgedezik tovább. A gothirok láncra verték a lelkemet, és amikor megöltem az őröket, és kiszabadítottam a testem, a lelkem ott maradt, csapdába esve a sötétben. Azt hiszem, még mindig ott van, ott él a fekete szennyben, elrejtőzve a sötét alagutakban. Soha nem éreztem... soha nem érzem... azt a valahova tartozást, amely ott van mindannyiótok szívében. Nem maradt más vágyam, mint látni a nadírokat... a népem... kihúzott derékkal és szabadon járni-kelni. Nem kellett volna gyávának hívni titeket, mert mindannyian bátrak vagytok, de a ti lelketeket is megbéklyózták a gadzsinok. Úgy születünk, hogy félünk tőlük, elfutunk előlük, vagy meghajtunk előttük. Ők a világ urai, mi pedig a sztyepp férgei vagyunk. Csakhogy Kzun ebben nem hisz többé. Kzun keserű és elveszett ember - folytatta elcsukló hangon. -Kzunnak nincs mit veszítenie. A bajtársatok az imént halt meg. Azt kérdezte tőlem, hogy vele tartok-e, és azt mondta, hogy a lelke várni fog rám. És azóta tudom, hogy én itt halok meg. Készen állok rá. Talán ismét egyesülni fogok a lelkemmel? Akárhogy is lesz, találkozni fogok a fiúval a sötét úton, és együtt lépünk be az Ürességbe. Ha akad köztetek olyan, aki nem áll készen ugyanerre, menjen el most. Nem fogok átkokat szórni a fejére. De ezen a helyen Kzun állni fog, és itt is esik el. Ez minden, amit mondani akartam.

A vezér elhagyta a kört, és felsétált a sztyeppére néző sziklákra. A szekerek már nem égtek, de a szénné égett fából még mindig füst szállt fel. A tetemeket már keselyűk szaggatták.

Kzun leguggolt az árnyékban: a keze remegett, és rátört a félelem, torkába pedig epe gyűlt.

A sötétben megismert örökkévaló várt rá, és a férfi ennél nagyobb rémséget el sem tudott képzelni. Felpillantott a tiszta kék égre. Amit a többieknek mondott, mind igaz volt: hogy amikor meghal, nem lesz a sztyeppén egyetlen olyan élőlény sem, aki meggyászolná. Nem volt semmije sebhelyes, szőrtelen testén és rothadó fogain kívül, semmi, amit felmutathatott volna az életben. A bányában nem létezett a barátság fényűzése. Mindenki egyedül küszködött. Amikor pedig kiszabadult, a sötétben töltött évek újra és újra kinyúltak érte. Többé nem tudott sátorban aludni a többiekkel együtt, mert szüksége volt a tiszta és hűs levegőre és a magány csodálatos ízére. Egyetlen nő volt, akire vágyott, de erről sosem beszélt senkinek. Ha Kzun olyan harcos lett volna, akinek sok a pónija, feleségül kérhette volna. De mivel nem volt semmije, csak mélységesen elcsüggedve nézhette, ahogy mással házasodik össze.

Egy kéz nehezedett a vállára. Az őszülő hajú harcos guggolt mellé.

- Azt mondod, nincsenek kardtestvéreid. Most már vannak. Még mindig melletted állunk, Kzun, a Magányos Farkasok törzséből. És veled együtt lépünk a sötét útra!

Első ízben azóta, hogy kivonszolta magát a bányából, a férfi érezte, hogy forró könnyek csorognak végig az arcán. Lehajtotta a fejét, és szégyenérzet nélkül zokogni kezdett.

* * * * *

Gargan, Larness ura megrántotta a hatalmas szürke csődör gyeplőjét, és előrehajolt a magas nyeregkápa fölött. Nem messze épületek álltak: ezek adtak otthont Démonölő Osikai szentélyének. A generális mögött a csapatai várakoztak: a nyolcszáz gyalogos türelmesen állt négyes sorokba rendeződve, a kétszáz íjász a talpasok két szárnyát biztosította, míg a Királyi Kopjások négy, egyenként kétszázötven fős oszlopot képeztek, közrefogva a többieket. Gargan szúrós tekintettel méregette a fehér falakat, és azonnal észrevette a V alakú repedést.

Tenyerével leárnyékolta szemét, és a védőket fürkészte, Okaj ocsmány arcát keresve. De ebből a távolságból minden arc összefolyt.

A hadvezér kinyitotta, majd ismét összezárta tenyerét, és olyan erővel markolta meg a nyeregkápát, hogy bütykei belefehéredtek napbarnította öklén.

- Elkaplak Okaj! - suttogta maga elé. - Tízezer kínzási módszert próbálok ki rajtad, mielőtt meghalsz.

Gargan felemelte karját, és a hírnökért kiáltott. Az ifjú odalovagolt hozzá.

- Tudod, mit kell mondanod! Tedd hát! És próbálj meg lőtávolon kívül maradni. Ezek a vadak nem tudják, mi az a becsület.

A katona tisztelgett, majd vágtába ugratta fekete csődörét, és vörös porfelhőt kavarva maga után, elszáguldott a falak felé. Ott a ló felágaskodott, majd felcsendült a hírnök hangja.

- Tudjátok meg, hogy az istenkirály teljes felhatalmazását élvező lord Gargan érkezett Démonölő Osikai szentélyének meglátogatására. A kapu egy órán belül nyíljon meg, és az áruló Okajt, aki Talizmánnak hívja magát, hozzátok Gargan nagyúr elé! Ha ez így történik, senkinek sem esik bántódása a szentélyben. - Ekkor szünetet tartott, hagyta, hogy szavait emésszék kicsit, majd folytatta: - Ha nem teszitek, Lord Gargan a falakon belül mindenkit árulónak tekint. A sereg bekerít titeket, és minden embert foglyul ejt. Mindenkinek levágják a kezét, és kinyomják a szemét, mielőtt felakasztanák őket. Mindannyian vakon és csonkán járjátok majd az Ürességet. Ezek Gargan nagyúr szavai. Egy órátok van.

Az ifjú kopjás megfordította lovát, és visszalovagolt a hadoszlophoz.

Premian zárkózott fel Gargan mellé.

- Nem fogják megadni magukat, uram.

- Tudom - felelte a generális.

A tiszt felnézett a nagyúr kemény arcába, és észrevette a szemében megcsillanó diadalt.

- Csak harminc lajtorjánk maradt, uram. És a falak megrohamozása sokba fog kerülni.

- Ezért fizetik a katonákat. Verjetek tábort, és küldj ki ötven kopjást, hogy járőrözzenek a környező vidéken! Alkonyatkor indítjuk az első támadást. A meghasadt falra összpontosítunk, azután pedig felgyújtjuk a kaput.

Gargan megfordította lovát, és átlovagolt katonái sorai közt, Premian pedig megparancsolta a csapatoknak, hogy málházzanak le, és verjenek tábort. A generális sátra odaveszett a tűzben, de sikerült egy újat eszkábálni a tűzvészt túlélt vászonzsákokból és szövetekből. A vezér a paripáján ült, míg a katonák felállították sátrát, majd leszállt a nyeregből, és bement. A széke szintén elégett, de a tábori ágya megmaradt. A nagyúr leült rá, és örült, hogy végre nem tűz rá a perzselő nap. Levette tollforgós sisakját, kikapcsolta mellvértjét, és elnyújtózott a priccsen.

Az előző délutánon egy lovas érkezett Gulgothirból. A Garen-centól kapott üzent szerint a városban egyre nagyobb lett a nyugtalanság, de a titkos rendfenntartók letartóztattak több tucat nemest, és egyelőre sikerült uralni a helyzetet. Az istenkirály elrejtőzött, és Garen-cen kegyencei vigyáznak rá. A levél sürgette Gargant, hogy minél előbb hajtsa végre feladatát, és a lehető leghamarabb térjen vissza.

Pirkadatra be kellene vennünk a szentélyt - gondolta magában. Akkor egy kis szerencsével tíz napon belül Gulgothirban lehet.

Ekkor egy szolga lépett a sátorba, vízzel telt kupával a kezében. A nagyúr belekortyolt a meleg és poshadt folyadékba, majd így szólt.

- Hívasd ide Premiant és Marlhamot!

- Igen, uram. - A tisztek hamarosan megjöttek, tisztelegtek, levették sisakjukat, és a hónuk alá fogták őket. Marlham rettenetesen fáradtnak tűnt: a vasszürke borosta tíz évet öregített rajta. Habár Premian sokkal fiatalabb volt, ő is elgyötörtnek látszott, és halványkék szeme alatt fekete karikák éktelenkedtek.

- Milyen a harci kedv? - kérdezte Gargan az öregebb tisztet.

- Most már jobb, hogy ideértünk. A nadírok nem arról híresek, hogy jeleskednének a védekezésben. A legtöbb emberünk azt gondolja, hogy amint feljutunk a mellvédekre, a nadírok elfutnak majd.

- Valószínűleg így is lesz. Azt akarom, hogy a kopjások vonjanak gyűrűt a fal körül. Nem menekülhetnek el... egyetlenegy sem. Értetted?

- Értettem, uram.

- Szerintem nem fognak elfutni - szólt közbe Premian. - Sőt! A halálukig fognak harcolni: ez a szentély az egyik nagy kegyhelyük.

- Ez a nadíroknak nem szokásuk - acsarogta Gargan. - Te nem érted ezeket a férgeket: a gyávaság ott lapul bennük! Szerinted érdekelni fogja majd őket, hogy mi lesz Osikai csontjaival, amint a nyilak záporozni kezdenek, és hideg acél tép a húsukba? Nem, nem fogja.

Az ifjú tiszt nagy levegőt vett.

- Okajt igen. Ő nem gyáva, viszont képzett taktikus: a legjobb, akit valaha is láttak a Bodacas falai.

Gargan talpra szökkent.

- Ne dicsérd őt! - bömbölte. - Az az ember meggyilkolta a fiamat!

- Meggyászoltam a veszteséged, generális, hiszen Argó a barátom volt. De ez a gonosztett nem változtat azon, hogy Okaj tehetséges. Össze fogja tartani ezeket az embereket, és tudja, mi az a fegyelem és a harci kedv. Nem fognak elfutni.

- Akkor maradjanak, és dögöljenek meg! - üvöltötte Gargan. - Még soha nem láttam, hogy tíz nadír le tudott volna gyűrni egyetlen gothir kardforgatót! Hány emberük van? Kétszáz. Alkonyatra kétszer ennyi gyalogos rohamozza majd a falakat. Lényegtelen, hogy maradnak, vagy elfutnak.

- Velük van az a férfi, az a Druss is.

- Mit nem mondasz! Ez a Druss netán egy félisten? Hegyeket fog ránk omlasztani?

- Nem, uram, de a saját népe körében élő legenda - felelte Premian higgadtan. - És mi a saját bőrünkön tapasztaltuk meg, hogy tud harcolni. Hét kopjással végzett, amikor megtámadtuk a renegátok táborát. Félelmetes harcos, és az emberek máris róla beszélnek. Senki sem örül, hogy esetleg szembekerülhet a csatabárdjával.

Gargan szúrósan meredt az ifjúra.

- Mit javasolsz? Menjünk haza?

- Nem, uram. Parancsot kaptunk, és azt végre kell hajtani. Én mindössze azt mondom, hogy kicsivel több tiszteletet kellene tanúsítanunk irántuk. Egy óra múlva a gyalogság megrohamozza a falakat. Ha ők, helytelenül, azt hiszik, hogy az ellenállás csak jelképes lesz, akkor rettenetes meglepetés éri őket. Mielőtt leszáll a nap, akár száz embert is veszthetünk. A katonák máris fáradtak és szomjasak, és ez súlyos csapást mérne a harci kedvre.

- Nem értek egyet, uram - szólalt meg Marlham. - Ha azt mondjuk nekik, hogy gyilkos roham várható, akkor azt kockáztatjuk, hogy elhintjük bennük a vereségtől való félelem magvait. Az efféle félelmek pedig önbeteljesítő próféciák szoktak lenni.

- Én nem ezt mondom - ragaszkodott igazához Premian. - Mondjuk meg nekik, hogy a védők készen állnak feláldozni az életüket, és hogy nem lesz könnyű csata. Azután pedig beléjük kell sulykolni, hogy ők gothir katonák, és senki nem állhat meg ellenük.

Gargan visszatért ágyához, ahol hosszú perceken át némán üldögélt. Végül felnézett rájuk.

- Még mindig azt hiszem, hogy el fognak futni. Azonban oktalan az a hadvezér, aki nem csökkenti a hibázás lehetőségét. Tedd meg hát, Premian! Figyelmeztesd és lelkesítsd fel őket!

- Igen, uram. Köszönöm, uram.

- Amikor üt az óra, engedjétek el a foglyot. Küldjétek a falak felé. Amikor elég közel jut, hogy a védők meglássák, három lóra ültetett íjász lője le.

Az ifjú tiszt tisztelgett, és feltette a sisakját.

- Semmi rosszallás, Premian? - kérdezte Gargan.

- Nincs, uram. A gyomrom nem veszi be az efféle dolgokat, de a fogoly látványa idegességgel tölti majd el a védőket. Efelől semmi kétségem.

- Remek. Látom, kezdesz tanulni.

* * * * *

Sieben tekintete végigsiklott a gothir seregen, és gyomrában a pánik fagyos érintése lopózott.

- Azt hiszem jobb lesz, ha megvárlak az ispotályban, vén csataló - szólt oda Drussnak.

Csatabárdos bólintott.

- Valószínűleg az lesz a legjobb - felelte zordan. - Hamarosan bőven lesz tennivalód.

Sieben rogyadozó léptekkel hagyta el a mellvédet. Ekkor Nüang Hszüan sétált oda a drenai harcoshoz.

- Melletted állok majd - közölte holtsápadt arccal, miközben szaporán pislogott.

Nagyjából húsz nadír állt a közelükben.

- Melyik törzsből vagytok? - kérdezte Druss a legközelebbit, egy ideges tekintetű ifjút.

- A Magányos Farkasokból - felelte az, és megnyalta kiszáradt száját.

- No akkor figyeljetek! - mondta Csatabárdos kedélyesen, és hangja eljutott a nyugati falon álló többi harcoshoz is. - Ez az öregember itt mellettem megfogadta, hogy száz gothirt öl meg. Én fogom számolni, és nem akarom, hogy egyetlen Magányos Farkas is útban legyen. Száz ember legyilkolása nagy összpontosítást igényel!

Az ifjú vetett egy pillantást Nüangra, és elvigyorodott.

- Én többet ölök meg, mint ő.

- Nocsak, talán éppen egy fogadás van itt készülőben? Hogy hívnak?

- Csiszk a nevem.

- No, Csiszk, egy ezüstpénzt teszek arra, hogy mire leszáll az éj, a vén Nüang neve mellett több rovás sorakozik majd.

A férfit láthatóan elcsüggesztette a javaslat.

- Nincs ezüstöm, amit feltehetnék.

- Akkor mid van? - kérdezte Csatabárdos.

A nadír harcos mélyen beletúrt bűzös kecskebőr zekéje a zsebébe, és előhúzott egy lapis lazulival berakott talizmánt.

- Ez elriasztja a gonosz szellemeket. Sok ezüstpénzt megér.

- Elfogadom - bólintott Druss. - Akkor hát megalkudtunk?

A férfi bólintott.

- És fogadok, hogy nálad is többet ölök meg - fűzte hozzá a nadír.

A drenai felnevetett, és vállon veregette a harcost. - Egy embernek egy fogadás éppen elég, cimbora. Van még a Magányos Farkasok között olyan, aki fogadni akar?

A harcosok tülekedni kezdtek, díszes öveket, görbe tőröket és faragott szarugombokat kínáltak fel. Druss minden felajánlást elfogadott.

Egy mélyen ülő szemű, tagbaszakadt alak megveregette a karját.

- De ki fogja számolni? Senki sem figyelhet mindannyiunkra.

Druss elmosolyodott.

- Ti mind hősök, és megbízható emberek vagytok. Számoljátok hát magatok! Ma éjjel, amikor az ellenség visszakullog a táborába, összegyűlünk, és megnézzük, ki győzött. Most pedig foglaljátok el újra a helyeteket! Az óra már majdnem letelt.

Nüang közelebb lépett hozzá.

- Azt hiszem sok ezüstöt vesztesz majd, Csatabárdos - suttogta.

- Ez csak pénz.

Talizmán érkezett.

- Mi ez a zsivaj? - kérdezte Drusstól, mire több harcos gyűlt köré, és nadírul kezdtek magyarázni. Az ifjú bólintott, és fáradtan elmosolyodott. - Szerintük te rettenetesen bolond vagy - mondta a drenainak.

- Mondták már rám korábban is - vallotta be Druss.

Az ellenséges táborból három lovas közeledett, egyikük egy foglyot vonszolt maga után. Amikor közelebb értek, megfaroltatták lovukat: a fogoly hatalmasat esett, és tántorogva próbált talpra állni.

- Ez Kving-csen - szólalt meg Talizmán színtelen hangon. Arcáról semmit sem lehetett leolvasni.

A fogoly kezeit levágták, a csonkokat fekete szurokkal kenték be. A lovas elvágta a kötelet, mire a nadír botladozva megtett egy félkört.

- Meg is vakították - suttogta Nüang.

A falakról több nadír kiabálni kezdett a megcsonkítottnak. Kving-csin felemelte a fejét, és támolyogva megindult a hang irányába. A három lovas hagyta, hogy közelebb jusson, majd felajzották íjukat és vágtatni kezdtek felé. Az első nyíl a hátába csapódott, de a harcos nem kiáltott fel. A második a lapockái közé fúródott. Kving-csin ekkor elesett, és kúszva haladt tovább. A harmadik lovas közvetlenül mellette fékezte meg lovát, és mélyen a hátába küldte a következő vesszőt.

A mellvédről kilőttek egy nyilat, amely azonban jóval a cél előtt hullt a földre.

- Senki se lőjön! - bömbölte Talizmán.

- Fájdalmas halál - suttogta Nüang Hszüan. - Az ellenség ezt ígéri mindannyiunknak.

- Ez volt az ő pillanatuk - szólalt meg Druss fagyosan és keserű hangon. - Hadd élvezzék ki! Már nem kell sok, és eljön a mi pillanatunk. Azt majd nem élvezik ennyire!

Az ellenséges táborban feldübörgött egy dob, és több száz gyalogos indult meg a nyugati fal felé: a napfény megcsillant ezüst mellvértjükön és sisakjukon. Mögöttük jött a kétszáz íjász, akik a vesszőket az íjhúrra illesztették.

Druss Talizmánhoz fordult, aki kivonta szablyáját.

- Nem itt van a helyed, generális - közölte higgadtan.

- Harcolnom kell - sziszegte Talizmán.

- Ők éppen ezt akarják. Te vagy a vezér, és nem halhatsz meg az első rohamban: az hatalmas csapást mérne a harci kedvre. Bízz bennem, és hagyd el a falat! Nem hagyom, hogy elessen.

Talizmán egy pillanatig mozdulatlanul állt, majd tokjába lökte kardját, és sarkon fordult.

- No akkor, cimborák! - ordította Druss. - Húzzátok le a fejeteket, mert először nyilakkal szórnak meg minket! Szóródjatok szét, és tegyétek el a kardotokat! Amikor a létravivők elérik a falat, köveket hajigálunk a kurafiakra! Azután meg tőrt használjatok, mert az jobb közelre! A hosszú pengéket tartogassátok akkorra, amikor feljutnak a gyilokjáróra!

A gothir gyalogosok lassítottak, de még lőtávolon kívül. Druss letérdelt, úgy figyelte, ahogy az íjászok átrohannak a sorok között. Több száz nyílvessző szelte át a levegőt.

- A földre! - rikoltotta Druss, és a falon a nadírok mind lebuktak a csipkézett mellvéd mögé. Csatabárdos hátrapillantott az udvarra, ahol a Talizmán és Lin-ce vezette húszfős tartalék még az udvaron volt, amikor a nyilak átsüvítettek a falak fölött. Az egyik embert a lábán találta egy nyíl, mire a többiek berohantak a szállások fala mögé, és ott kerestek menedéket. A síkságon a gyalogság újra megindult: a gothirok először lassan haladtak, majd ahogy közelebb értek a falakhoz, maguk elé emelték kerek pajzsukat, és rohamra lendültek. Nadír nyilak süvítettek feléjük, és többen elestek. A gothir íjászok egyik nyílzáport a másik után zúdították a védőkre a gyalogosok feje fölött. Két nadír íjászt lelőttek.

A létravivők elérték a nyugati falat. Druss letérdelt, karját egy bikafej nagyságú kőtömb köré fonta, és egy mordulással a mellvédre emelte. Az egyik lajtorja nekidübbent a falnak. Csatabárdos két kézzel megmarkolta a kőtömböt, a feje fölé emelte, és lezúdította. A lajtorján hét ember mászott: az elsőt a kőtömb fejen találta, és szilánkokra zúzta koponyáját. A hatalmas szikla ezután vállon csapta a harmadikat, és eltörte a kulcscsontját: a férfi leesett, és magával sodort három másikat. A támadókra sziklák és kövek záporoztak, de csak nyomultak tovább.

Az első ember elérte a mellvédet, fejét pajzsával védte. Csiszk odaugrott, és tőrével kidöfte a férfi szemét, aki gurgulázó hörgéssel zuhant alá.

- Egy Csiszknek! - rikoltotta a nadír. Még két másik katona jutott fel. Druss Csiszk jobbjára ugrott, és Snaga átszakította a gothir fasisakját, majd egy visszakezes suhintással kiloccsantotta a másik agyát. Nüang előreugrott, és tőrével fejbedöfött egy felfelé mászó katonát. A penge felhasította a gothir homlokát, de a harcos előredöfött rövidkardjával, és eltalálta a nadír bal csuklóját, feltépve annak húsát. Snaga szétzúzta a gyalogos vállát, és kettéhasította mellvértéjét. A sebből vér fröccsent, és az ostromló aláhullt.

Drusstól balra a gothirok felküzdötték magukat a gyilokjáróra, és harci ékbe tömörültek, hogy így többen juthassanak fel a falra ellenállás nélkül. Snaga gyilkos ívben lendült meg: egy ember azonnal meghalt, a következőnek Csatabárdos vállal rohant neki, és letaszította a gyilokjáróról a szentély udvarára, ahol arccal előre ért földet. A harmadikat egy rettenetes csapással taglózta le, beszakítva a bordáit. A negyedik kardjával Druss gyomra felé döfött. Ekkor Nüang pengéje lecsapott, hárította a döfést, majd felfelé villant, és belehasított a katona nyakába. A gothir harcos elejtette kardját, és hátratántorodott, miközben vér fröcskölt átmetszett torkából.

A drenai ledobta csatabárdját, torkánál és ágyékánál fogva megragadta a haldoklót, és a levegőbe emelte. Megpördült, és a gyilokjáróra lépő két katonára hajította a testet: a gothirok alázuhantak. Ekkor Nüang rontott elő, és kardját annak a szakállas katonának a nyitott szájába födte, aki éppen akkor érte el a létra utolsó fokát. A penge áttört a férfi szájpadlásán, és a tarkóján bukkant elő. Ahogy a harcos aláhullt, kirántotta a fegyvert Nüang kezéből.

Druss felkapott egy rövidkardot a gyilokjáróról, és az öregember felé lökte. A nadír szakértő mozdulattal kapta el.

A nyugati falon a védők mindent megtettek, hogy megállítsák a hullámokban özönlő támadókat.

Odalent Talizmán állt húsz harcossal, várva a legmegfelelőbb pillanatot, hogy a pihent erőket csatába küldje. Az ifjú nadír oldalán kivont karddal várakozott Lin-ce. A védelmet egy rövid időre áttörték: öt katona vadul vagdalkozva eljutott a lépcsőkig. Lin-ce tett egy lépést előre, de Talizmán visszahívta. Druss máris rárontott a gothirokra, és néhány szívdobbanás alatt levágott hármat.

- Rémítő! - lehelte Lin-ce. - Még sosem láttam ilyesmit.

A vezér nem felelt. A Magányos Farkasok démonokként küzdöttek, a fekete öltözetű csatabárdos félelmetes teljesítménye űzte-hajtotta őket. A többi falon álló nadír harcos tiszteletteljes csodálattal figyelte az eseményeket.

- Megindultak a kapu felé! - ordította Gorkaj. - Hozzátok a vizesvödröket és a fejszéket!

Talizmán felemelte karját, hogy jelezze, hallotta, de nem mozdult. A nyugati fal védői közül több mint egy tucatnyian megsebesültek már. Közülük öten tovább küzdöttek, míg a többiek a lépcsők felé támolyogtak, az ispotályba tartván.

- Most! - utasította Lin-cét.

A magas Églovas futva indult meg, és felrohant a lépcsőkön.

Fejszék csattantak a kapun, és Talizmán látta, hogy Gorkaj és a Fürge Pónik sziklákat hajigálnak a mellvédről. Az ősrégi fán füst szivárgott át, de hallgatva Druss javaslatára, mindennap locsolták a kaput, így a tűz nem tudott erőre kapni.

A vezér jelzett Gorkajnak, hogy tíz embert küldjön át hozzá.

A csata tovább dühöngött. A vérrel borított Druss végigrobogott a gyilokjárón, leugrott a hasadék előtti küzdőemelvényre, és szétszórta azokat a gothirokat, akiknek sikerült átjutnia a mellvéden. Talizmán tíz emberét a segítségére küldte, majd ő is kardot rántott és követte őket. Tudta, hogy a drenainak igaza van, amikor azt mondta, hogy a halála elsöprő csapást mérne a harci kedvre. Ugyanakkor viszont az embereinek látniuk kell, amint harcol.

Felkapaszkodott az emelvényre, és szablyájával felhasította egy rohamozó gothir torkát. Még ketten rontottak rá. Druss csatabárdjával belehasított az első katona vállába, majd Nüang Hszüan, a vénember kibelezte a másodikat.

A gothirok ekkor visszavonultak, és magukkal vitték létráikat is.

A nadírok hatalmas ordításban törtek ki. Gúnyosan kacagtak, és a fejük felett lengették szablyáikat.

Talizmán magához intette Lin-cét.

- Számold meg a sebesülteket, és azokat, akik komolyabb sebet kaptak, vitesd az ispotályba!

A Magányos Farkasok Druss köré gyűltek, a hátát veregették, és dicsérték. Annyira izgatottak voltak, hogy nadírul beszéltek, és a drenai egy mukkot sem értett belőle. Csatabárdos odafordult a zömök Csiszkhez.

- No, fiam, mennyit öltél meg?

- Nem tudom, de jó sokat.

- Szerinted többet, mint az öreg? - kérdezte Druss és átkarolta Nüang vállát.

- Nem érdekel! - bömbölte Csiszk boldogan. - Hadd csókoljam arcon! - Ezzel ledobta a kardját, megragadta a meghökkent vénember vállát, és alaposan megölelgette. - Megmutattuk nekik, hogy harcolnak a nadírok, nem igaz? Megkorbácsoltuk a gadzsin kutyákat!

Nüang elvigyorodott, lépett egyet, majd meglepett arckifejezéssel a földre zuhant. Csiszk letérdelt mellé, és feltépte az öreg zekéjét. Nüang testén három seb éktelenkedett, és folyt belőlük a vér.

- Tarts ki, testvér - mondta Csiszk. - A sebek nem vészesek. Mindjárt elviszünk a gyógyítóhoz! - Két Magányos Farkas segített a nadírnak elcipelni Nüangot az ispotályba.

Druss otthagyta a falat, lesétált a kúthoz, és húzott egy vödör tiszta, hideg vizet. Övéből előhúzott egy öreg rongyot, bevizezte, majd letörölte az arcára és zekéjére tapadt vért, a maradék vizet pedig a fejére öntötte.

A mellvédről nevetés harsant.

- Nektek sem ártana egy fürdő, kurafiak! - kurjantott vissza. A vödröt ismét ledobta a kútba, majd húzott még egy vödör vizet, és alaposan belekortyolt. Ekkor Talizmán lépett hozzá.

- Hetvenet öltünk vagy sebesítettünk meg - közölte a nadír vezér. - Nekünk kilenc halottunk és tizenöt sebesültünk van. Szerinted most mi következik?

- Ugyanez, csak friss csapatokkal. És még sötétedés előtt sor kerül rá. Úgy sejtem, ma még legalább két támadás lesz.

- Egyetértek. Mi pedig kitartunk majd - most már tudom.

Druss felkacagott.

- Remek harcosok ezek! Holnap viszont a gothirok a kapu ellen intéznek majd összehangolt támadást.

- Miért nem ma éjjel?

- Még nem tanulták meg a leckét.

Talizmán elmosolyodott.

- Jó tanár vagy, Csatabárdos. Biztos vagyok benne, hogy meg fogják tanulni a leckét, mielőtt leszáll az éj.

Druss kortyolt még egyet a vízből, majd rámutatott egy csoport emberre, akik a régi torony tövében dolgoztak. Gránittömböket válogattak, és hordtak távolabb a torony romjaitól.

- Ezzel mi a célod?

- A kapu el fog esni, de készítünk egy kis meglepetést azoknak, akik elsőként jutnak be!

* * * * *

Nüang Hszüan némán feküdt az ágyon, feje alá szalmával tömött párna került, és egy takarót terítettek rá. Az öltések a mellén és a vállán még feszesek voltak, a sebei fájtak, de az öreget mégis elöntötte a nyugalom. Ott állt Csatabárdos mellett, és öt ellenséggel végzett. Öttel! A szoba másik felében valaki felkiáltott. Nüang vigyázva az oldalára fordult, és látta, hogy a felcser a férfi gyomorsebét varrja össze: a harcos vadul csapkodott, mire Niobe megragadta a karját.

Időpazarlás - gondolta magában Nüang, és kisvártatva a sebesült hörögni kezdett, majd elhallgatott. A kirurgus elkárom-kodta magát, Niobe pedig legördítette a tetemet az asztalról, ketten pedig máris egy újabb sebesültet fektettek a helyére.

Sieben szétnyitotta a férfi zekéjét. A nadír kapott egy vágást a mellére, amely az oldalánál ért véget, jó mélyen: a kard a csípő felett tört bele a sebbe.

- Ehhez fogó kell - törölte meg Sieben véres kezével a homlokát, karmazsinszínű foltot hagyva rajta. Niobe átnyújtott neki egy rozsdás készséget, a költő pedig ujjaival beletúrt a sebbe, kitapintva a törött pengét. Amint sikerült megfognia, a fogót benyomta a felhasított húsba, és hatalmas rántással kitépte a vasdarabot. Közben a teremben két nadír nő a kisebb sebeket varrta és kötözte.

Noszta kán lépett be, körülnézett, majd átszelte a szobát: elhaladt Nüang mellett, és belépett az ispotályhoz tapasztott kis helyiségbe.

A vén nadír még éppen ki tudta venni az ezt követő beszélgetést.

- Ma éjjel távozom - ütött meg fülét a sámán hangja. - Fel kell készítened a nőt az útra.

- Ő marad - mondta Talizmán.

- Hát nem értetted meg, amit a sorsról mondtam?

- Te vagy az, aki semmit nem ért! - bömbölte Talizmán. -Nem ismered a jövőt, sámán! Csak szívfájdító és röpke pillantásokat vetsz rá. Minden hatalmad dacára sem tudtad megtalálni Ulricot. Pedig mennyire nehéz meglelni egy lila szemű vezért? Nem találod Alchazzar Szemét sem. És nem figyelmeztettél, hogy elfogják Kving-csint. Ha menned kell, menj hát! De egyedül kelsz útra.

- Te bolond! - ordította Noszta kán. - Az idő nem alkalmas árulásra! Minden, amiért éltél, késélen táncol! Ha elviszem a nőt, élni fog. Hát nem érted?

- Ismét tévedsz, sámán. Ha elviszed őt, megöli magát: ezt ő maga mondta, és én hiszek neki. Menj hát! Keresd meg a lila szemű embert! Már építhet arra, amit mi itt elértünk.

- Itt fogsz meghalni, Talizmán. Meg van írva a csillagokban. Druss megmenekül, mert őt számos jövőben láttam. Számodra viszont nem marad hely.

- Itt van az én helyem - felelte Talizmán. - Itt, ahol állok.

A sámán mondott még valamit, de Nüang ezt már nem hallotta, mert a beszélgetők halkabban folytatták a vitát.

Niobe letérdelt az öreg mellé, és a kezébe nyomott egy lyrddel teli kupát.

- Idd meg, öregapám! Ez majd erőt önt vén csontjaidba.

- Lehet, hogy vének, de a vérem fiatalos, Niobe. Ötöt öltem ma meg. Olyan erősnek érzem magam, hogy még egy veled töltött éjszakát is túlélnék.

- Annyira erős sosem voltál - veregette meg a nő a vénember arcát. - Mindenesetre Csiszk azt mondta, hogy legalább egy tucattal végeztél.

- Ha! Ezek a Magányos Farkasok jó emberek!

A lány felállt, és visszatért az asztalhoz. Fogott egy tiszta ruhát, és letörölte a vért meg az izzadságot Sieben homlokáról.

- Jó munkát végzel - jegyezte meg. - Nem hibázol.

Kintről sebesültek ordítása és kardcsattogás szűrődött be.

- Ez undorító! Ez az egész undorító!

- Azt mondják, hogy a barátod maga a hadisten. Haláljárónak nevezik.

- Illik hozzá ez a név.

Az ajtó kinyílt, és újabb két férfit hoztak be.

- Még több gyolcsot és cérnát! - szólt oda a poéta Niobénak. A falon álló Druss ellazult: az ellenség másodszor is visszavonult. Ekkor Csiszk lépett mellé.

- Megsebesültél, Haláljáró?

- Ez nem az én vérem.

- Tévedsz: vérzik a vállad.

Druss lepillantott felhasadt zekéjére: a szakadásból vér szivárgott. Levette a ruhadarabot, és megvizsgálta az alatta húzódó vágást, amely két hüvelyknél nem volt hosszabb, viszont mélynek tűnt. A drenai káromkodott egyet.

- Tartsátok ezt az átkozott falat, amíg visszajövök!

- Addig tartjuk, amíg a hegyek porrá nem omlanak - fogadkozott Csiszk. Amikor Csatabárdos elindult, még utánaszólt: - De nem tart majd soká, ugye?

Az ispotályba érve Druss odakiáltott Niobénak, aki azonnal hozzárohant.

- Ne zargassuk Siebent ezzel - közölte a drenai. - Nem mélyebb egy kutyaharapásnál. Hozz tűt és cérnát, majd magam megcsinálom.

A lány visszatért a kért eszközökkel, és egy hosszú kötözőpólyával. A seb éppen a szegycsont alatt húzódott, így Druss ügyetlenkedve varrta össze a sebszájakat.

- Rengeteg sebed van - mérte végig Niobe a férfi felsőtestét.

- Az ember idővel egyre óvatlanabb lesz - felelte a drenai. A sebe kezdett lüktetni, de máris felállt, és kisétált a teremből a gyengülő napfénybe. A kapu mögött vagy harmincan félkör alakú falat húztak fel kőtömbökből. A munka lassan haladt és ínszakasztó volt, de mégsem panaszkodott senki. Sietve eszkábáltak egy hevenyészett emelőszerkezetet az egyik mellvéden, és a gránittömböket azzal emelték a helyükre, elzárva a kaput. Ekkor a csörlő elroppant, és egy hatalmas kőtömb aláhullt, két embert a földre terítve. Druss odarohant, ahol a harcosok hevertek: az egyik halott volt, betört a koponyája, a másikat azonban éppen csak meglegyintette a szikla. A többiek félrehúzták az útból a tetemet, majd zord arccal visszatértek munkájukhoz. A kőtömböket négy sor mélyen rakták, és egy nyolc láb hosszú, íves falat képeztek belőlük.

- Csúfos meglepetés vár rájuk, ha átjutnak - mondta a fenti gyilokjáróról érkező Lin-ce Drussnak.

- Milyen magasra tudjátok rakni?

- Úgy gondoltuk, hogy elöl tizenkét láb lesz, hátul pedig tíz, de ehhez erősebb emelővas és dúcok kellenek.

- Tépjétek fel a szállások padlódeszkáit az emeleten - tanácsolta a drenai. - Használjátok a keresztgerendákat.

Druss visszatért a falra, felvette zekéjét, és ezüsttel kivert vállvértjét. Talizmán szolgája, Gorkaj lépett mellé.

- A következő támadáskor a Csavart Szarvúak fognak melletted állni. Ő itt Barcaj, a vezérük.

Csatabárdos bólintott, majd kezet rázott a zömök nadírral.

- No, cimborák, harcoltok olyan jól, mint a Magányos Farkasok? - kérdezte tőlük széles mosollyal.

- Jobban - mordult fel egy ifjú harcos.

- Fogadnál is erre, kölyök?

Tizenkettedik fejezet

A hold fényesen sütött, miközben Talizmán és Lin-ce a halottakat és a sebesülteket elcipelő gothirokat nézték. A saroglyavivők gyorsan dolgoztak, és nem kevés bátorságról tettek tanúbizonyságot: közel merészkedtek a falakhoz, hogy elvihessék azokat, akik sebet kaptak. A nadírok azonban nem lőttek rájuk, mert Talizmán megtiltotta: nem könyörületből cselekedett így: egyszerűen azért, mert tudta, a sebesült gothirokat el kell látni, és etetni kell, ez pedig apasztja majd az ellenség készleteit. A nadírok halottaikat takarókba csavarták, és a szentély hűvösében helyezték el őket.

- Hatvannégy embert vesztettek, továbbá nyolcvanegy sebesültet - örvendezett Lin-ce. - A veszteségeink az övékének a harmadát sem érik el.

- Huszonhárom halottunk van, és kilenc olyan sebesültünk, akik sosem fognak fegyvert többé - felelte Talizmán.

- Ez jó, nem?

- Tízszer annyian vannak, mint mi. Ha ötször annyit ölünk meg, mint ahányat vesztünk, még az sem elég jó. Azonban, ahogy Fanion mondogatta, először mindig a legrosszabbak esnek el: a legügyetlenebbek és a legkevésbé szerencsések. Ma azért jó munkát végeztünk.

- A kopjások nem lovagoltak ki - jegyezte meg Lin-ce.

- A hátasaik szomjasak és fáradtak, akárcsak az emberek. Ma délelőtt ismét elküldték a szekereiket, és azok még nem tértek vissza: Kzun még mindig távol tartja őket a vízlelőtől.

Lin-ce a mellvédnek támaszkodott.

- Bárcsak be tudtuk volna hozni Kving-csin testét! Elszomorít, ha arra gondolok, hogy lelke vakon és csonkán bolyong.

Talizmán nem felelt. Két évvel ezelőtt a három nadír harcos együtt állt bosszút bajtársuk halálért. Elégtételt vettek, amikor elrabolták és megölték Gargan fiát: őt is megvakították és megcsonkították. Az erőszak kereke most ismét lódult egyet, és Kving-csin teste volt az elrettentő bizonyíték a bosszú irgalmatlan valóságára. Az ifjú megdörgölte a szemét.

Égett fa szaga csapott az orrába. A kaput kétszer rohamozták meg, és a gothirok még olajjal is megpróbálták felgyújtani a bejáratot. Azonban ez sem járt sikerrel, és húsz gothir fizetett érte az életével.

- Mi a baj, fivérem? - kérdezte Lin-ce.

- Már nem gyűlölöm őket.

- Kiket nem gyűlölsz? A gothirokat? De miért?

- Ne érts félre, Lin-ce! Harcolni fogok ellenük, és ha a Kő és a Víz Istenei megadják, látni fogom, amint tornyaik leomlanak, és a városaik elesnek. De többé már nem tudom gyűlölni őket. Amikor megölték Zsin-sit, vérre szomjaztunk. Emlékszel a rémületre, ami Argó szemében tükröződött, amikor betömtük a száját, és elhurcoltuk?

- Hogyne.

- Most az apja táplálja ugyanezt a gyűlöletet, és az denevérként csüng a torkán, készen arra, hogy átköltözzön másra.

- De ezt az egész gyűlölködést éppen az apja kezdte a nadírokkal - vitatkozott Lin-ce.

- Pontosan. És annak mi volt az oka? Valami nadír rémtett, amit még ifjúként élt át? Álmaimban látom a nadírokat, amint egyesülnek, kihúzzák magukat, és büszkén állnak. De soha többé nem fogom gyűlölni az ellenséget.

- Fáradt vagy Okaj, pihenned kellene. Ma éjjel már nem jönnek többet.

Talizmán lesétált a mellvédről. Noszta kán elment, és senki sem látta, mikor ugrott le a falról. A sámán megpróbálta megközelíteni Zsuszájt, de a nő ajtajában Gorkajba ütközött.

A nadír ifjú éppen a lányra gondolt, amikor meglátta, amint az udvaron halad át. Csillogó fehér selyeminget és ezüstszürke nadrágot viselt. A nő intett neki, és odasietett hozzá, nyaka köré fonva a karját.

- Együtt vagyunk, most és mindörökké - suttogta Zsuszáj.

- Most és mindörökké - bólintott a vezér.

- Gyere! Van illatos olaj a szobámban, és eloszlatom a fáradtságod. - Kézen fogta Talizmánt, és maga után húzta a szállására.

Druss és Sieben a nyugati fal gyilokjárójáról figyelték őket.

- Szerelem a halál sűrűjében - szólalt meg Csatabárdos. - Ez jó dolog.

- Nincs itt semmi, ami jó lenne! - csattant fel a költő. - Ez az egész dolog úgy bűzlik, akár egy tízhetes hal! Bárcsak sose jöttem volna ide!

- Azt mondják, kiváló felcser vagy.

- Sokkal inkább kiváló varrónő. Tizenegy ember halt meg a kezeim között, Druss, vért köhögve. El sem tudom mondani, mennyire csömöröm van itt mindentől. Gyűlölöm a háborút, és gyűlölöm a harcosokat. Ők a föld mocska!

- De ez nem gátol meg abban, hogy énekelj róla, ha életben maradunk - mutatott rá a Csatabárdos.

- Ezzel meg mire célzol?

- Ki az, aki a háború dicsőségéről, becsességéről és lovagiasságáról beszél? - kérdezte Druss szelíden. - Ritkán mondják ezt azok a katonák, akik látják az előtüremkedő beleket és a halottak szemgolyóján lakmározó varjakat. Nem: ezt a mondaköltő teszi. Ő az, aki az ifjakat a hősiességről szóló történetekkel tömi. Hány drenai fiatal hallotta a verseidet és a dalaidat, hogy azután csatákra áhítozzanak?

- No, ez aztán az ügyes csavar! Akkor hát a költők a hibásak, igaz?

- Nem csak a költők. A pokol fogaira, erőszakos egy fajta vagyunk! Én csak azt mondom, hogy a katonák nem a föld mocska. Mindenki, aki itt harcol, azért teszi, mert hisz valamiben. Ezt te is tudtad, még azelőtt, hogy megkezdődött az öldöklés. És újra tudni fogod, amikor vége lesz.

- Sosem lesz vége, Druss - felelte Sieben szomorúan. - Addig legalábbis nem, amíg lesznek fejszés és kardos férfiak. Azt hiszem jobb lesz, ha visszamegyek az ispotályba. Hogy van a vállad?

- Szúr, akár a pokol.

- Az jó - mosolyodott el a poéta fáradtan.

- Hogy van Nüang?

- Most pihen. Sebei nem halálosak, de nem fog többé harcolni.

A költő távozott, Druss pedig elnyúlt a gyilokjárón. A fal mentén kimerült nadír harcosok aludtak: sokak számára ez lesz utolsó éjszaka. Talán nekem is - gondolta Csatabárdos. - Talán holnap meghalok, talán nem - töprengett magában, és álomtalan álomba merült.

* * * * *

Gargan meglátogatta a sebesülteket, elbeszélgetett velük, és megdicsérte őket hősiességükért. Miután visszatért a sátrába, magához kérette Premiant.

- Úgy tudom, hogy a nadírok még mindig tartják a vízlelőt. Mennyien védik azt a tavat?

- Nehéz megmondani, uram. A tavacskához vezető ösvény keskeny, és embereinket a sziklák közt rejtőző harcosok támadják. Azt mondanám, nem lehetnek többen harmincnál. Egy eszelős vezeti őket, aki fehér kendőt csavart a fejére: húsz láb magasból vetette alá magát a tiszt lovára, és eltörte annak gerincét. Azután megölte a lovast, megsebesített egy másikat, és visszarohant a sziklák közé.

- Ki volt a tiszt?

- Mersham, uram. Frissen léptették elő.

- Ismerem a családját. Jó fajta. - Gargan leült a priccsére: arca nyúzott volt és feszült, szája kicserepesedett. - Vigyél magaddal száz embert, és söpörd el őket! A vizünk már majdnem teljesen elfogyott, és ha nem szerzünk, akkor végünk. Még ma éjjel indulj.

- Igen, uram. A keletre fekvő patakmeder kanyarulatában ásattam az embereimmel, és ők találtak egy átfolyást. Nem nagy, de néhány hordót meg lehet tölteni vele.

- Jó - felelte Gargan törődötten. A generális elnyúlt az ágyon, és becsukta a szemét. Premian éppen távozni akart, amikor ismét megszólalt: - Megölték a fiamat. Kivágták a szemét.

- Tudom, uram.

- Csak a délelőtt közepén támadunk. Addigra vissza kell érned a vízzel.

- Igen, uram.

* * * * *

Sieben áthaladt az udvaron, és ügyelve, hogy ne csapjon zajt, felébresztette Drusst.

- Kövess! - súgta neki. Csatabárdos felkelt, és mindketten lesiettek az udvarra vezető lépcsőn, majd a szentély bejárata felé vették az irányt. Odabent sötét volt, és egy darabig némán álldogáltak, várva, hogy szemük megszokja az egyetlen ablakon beszűrődő halvány holdfényt. A nadírok halottaikat az északi fal mellé fektették, és most már érződött a halál bűze.

- Mit keresünk mi itt? - suttogta Druss.

- A gyógyító köveket akarom. Többen nem halnak meg a kezeim között.

- Már átkutattuk a helyet.

- Így igaz, és szerintem már láttuk is őket. Emeld fel a fedelet. - Druss a kőkoporsóhoz lépett, és nekifeszült a tetejének, majd lassan tolni kezdte az egyik irányba, míg elég helyet nem csinált ahhoz, hogy Sieben bedugja a kezét. A költő ujjai szikkadt csontokat és elporladt ruhadarabokat tapintottak. Gyorsan felfelé húzta a kezét, míg el nem érte a koponyát. Lehunyta szemét, összpontosított, és a törött állkapocs alatt addig motoszkáltak ujjai, amíg meg nem érintették Osikai lon-csiájának hideg fémét. Kiszedte a medált a sírból, és felemelte a sápadt holdfényben.

- Akkor most már kettő van belőle - mondta Druss. - Na és aztán?

- Saosad azért jött ide, hogy Osikai beleegyezését kérje a feltámasztásához. Osikai elutasította, mert Sul-szen nem lehetett vele. És ezután hogyan látott hozzá, hogy megtalálja?

- Nem tudom - felelte Druss, fékezve magát. - Nem értek a mágiához.

- Figyelj rám, barátom, és te is meglátod azt, ami nyilvánvaló! Mind Osikai, mind Sul-szen viselték a lon-csiájukat. Osikai sírját kifosztották, a medált mégsem találták meg. Miért? A vak pap azt mondta nekem, hogy Sul-szen lon-csiájára rejtővarázslatot mondtak. Logikus azt feltételezni, hogy hasonló varázslatot mondtak arra is, amelyet Osikai hordott. Mármost, én azt hiszem, hogy Saosad ezen a medálon megszüntette a varázslatot - emelte fel a lon-csiát. - De miért? Azért, hogy segítsen a Hadúrnak megtalálni Sul-szent. Talizmán szolgája, Gorkaj azt mondta nekem, hogy a gazdagok lon-csiáját számos varázslattal szőtték tele. Szerintem Saosad valahogy ezt a medált használta arra, hogy megtalálja a másikat. Tudsz követni?

- Nem, de igyekszem - felelte Druss elnyűtten.

- Miért nem voltak a sámánnal a kövek, amikor elfogták őt?

- Abbahagynád, hogy olyan kérdéseket teszel fel nekem, amikre nincs válasz?! - csattant fel a Csatabárdos.

- Ez csak költői kérdés volt. Most már ne szakíts többet félbe! Szóval, Gorkaj szerint a keresővarázslat olyan, akár egy szaglászó kutya. Szerintem Saosad az egyik kő erejével felruházta Osikai medálját, a másikat pedig Sul-szen lon-csiájának keresésére küldte. Azután megpróbálta követni a szellem ösvényén. Ezért fogták el őt ott, ahol elfogták: a szentély és aközött a pont között, ahol Sul-szen csontjaira bukkantunk.

- És mindez hova vezet? - érdeklődött Druss.

Sieben a zsebébe nyúlt, és előhúzta a másik lon-csiát, majd odatartotta a párja mellé.

- Ide vezet - jelentette ki diadalittasan, és összenyomta két kezét, egymáshoz érintve a két medált.

Semmi sem történt...

- Hova vezet?

A költő kinyitotta a tenyerét. A két lon-csia ott tündökölt a holdfényben, mire elkáromkodta magát.

- Pedig biztosra vettem, hogy igazam van. Azt hittem, hogy a medálok összeérintése előadja a köveket.

- Na, én visszamegyek aludni - közölte Druss, és sarkon fordult, majd elhagyta a termet.

Sieben zsebre rakta a két medált, és már majdnem követte barátját, amikor eszébe jutott, hogy a koporsó teteje nyitva maradt. Káromkodott egyet, megragadta a fedelet, és erőlködve próbálta visszarángatni a helyére.

- Olyan közel vagy, barátom - szólalt meg ekkor egy suttogó hang, és amikor a poéta megfordult, Saosad apró, izzó alakját pillantotta meg, aki lótuszülésben ült a padlón. - De a Szemet nem a lon-csiákban rejtettem el.

- Akkor hát hol? És egyáltalán miért rejtetted el?

- Sosem lett volna szabad megalkotni őket - mondta Saosad, akinek hangjába szomorúság vegyült. - A mágia a mostanra kopárrá vált földben lapult. Elképesztő önhittség volt ezt tenni. Ezért rejtettem el a Szemet, még akkor is, ha tudtam, hogy ezzel az elfogatást kockáztatom. Nem volt más mód, hogy megakadályozzam a visszaszerzését. Még most is elszomorít, hogy tudom, ismét elő kell kerülnie.

- Hol vannak hát?

- Itt. Majdnem igazad volt: valóban arra használtam a köveket, hogy megtaláljam Sul-szen sírját, és felruházzam a lon-csiáját annyi hatalommal, hogy új életre támassza. És most figyelj... és nyűgözzön le a látvány!

A két medál felemelkedett Sieben tenyeréből, és átrepült a kőkoporsóhoz, majd lebegni kezdtek a faragott névtábla előtt.

- Sejted már? - kérdezte a sámán szelleme.

- Igen! - kiáltotta a költő, aki lépett egyet, és megragadta a lebegő lon-csiákat. A lemezbe vésett Osikai szóhoz tartotta őket, és az oldaluknál fogva nekinyomta a két i betűnek. Mindkét medál eltűnt, a koporsóból pedig lilás izzás kezdett terjengeni. Sieben felállt, és belekukucskált: Démonölő Osikai koponyájának szemgödrében két drágakő pihent. A költő kiemelte a verébtojás nagyságú ékköveket.

- Senkinek se mondd el, hogy megtaláltad őket! - figyelmeztette Saosad. - Még Drussnak se. Nagyszerű ember, de nem ért a fortélyokhoz. Ha a nadírok rájönnek, megölnek érte, ezért ne használd túl feltűnően a Szem erejét. Amikor ellátod a sebesülteket, varrd össze a sebeiket, és kötözd be őket, majd összpontosíts a gyógyításra. Ehhez nem kell elővenned a köveket: ha elrejted őket a ruhádban, hatalmuk így is átsugároz majd rajtad.

- Honnan fogom tudni, hogyan gyógyítsak?

Saosad elmosolyodott.

- Nem kell tudnod: ez a mágia szépsége, poéta. Egyszerűen helyezd kezedet a sebre, és gondold azt, hogy a seb begyógyult. Ha már egyszer megtetted, többet fogsz érteni belőle.

- Köszönöm, Saosad.

- Nem, költő, én tartozom köszönettel. Használd bölcsen a köveket, és most told vissza a helyére a koporsó fedelét!

Sieben megragadta a kőlapot, és miközben visszanyomta, még egyszer belepillantott a sírba. Egy pillanatra látta, hogy Osikai lon-csiája megcsillan a csontok között, majd a medál elenyészett. A helyére taszította a tömböt, és a sámán felé fordult.

- Ismét viseli - jegyezte meg.

- Egén, így is kell lennie, mert a rejtővarázs ismét működésbe lépett, és így senki sem fogja tudni ellopni. A másik pedig visszatért Sul-szen nyughelyére.

- Győzhetünk? - kérdezte Sieben, amikor a sámán fakulni kezdett.

- A győzelem és a vereség attól függ, hogy miért harcolunk - felelte Saosad. - Lehet, hogy itt mindenki meghal, de mégis győztök. Vagy lehet, hogy mindenki életben marad, de mégis vesztetek. Ég veled, költő!

A szellem elenyészett. Sieben megborzongott, majd kezét af zsebébe dugta, és ujjait a kövek köré fonta.

* * * * *

Miután a költő visszatért az ispotályba, halkan végigsétált a sebesültek között. A távolabbi sarokban egy férfi felnyögött, mire Sieben odasietett, és letérdelt a takarón heverő nadír mellé. A falra erősített lámpás erős fényt vetett a harcos szikár arcára. A férfit gyomron döfték, és bár Sieben összevarrta a lifegő sebszéleket, belső vérzés lépett fel. A nadír szeme a láztól fényesen csillogott. A poéta óvatosan rátette kezét a kötésre, behunyta szemét és megpróbált összpontosítani. Egy pillanatig nem történt semmi, majd élénk színek villantak fel a fejében, és látta a széthasított izmokat, a felszakított beleket, és a sebből ömlő vért. Ebben a pillanatban ismert minden izmot és rostszálat, kötőszövetet, véreret, a kín és a fájdalom minden forrását. A tátongó sebből vér folyt egy csavarodó bíborszínű csőbe... de amikor Sieben odapillantott, a seb összezárult és begyógyult. Továbbhaladt, és lezárta az összes többi vágást, és gondolatai kifelé szüremlettek a seb mélyéről, folyamatosan gyógyítva azt. Végül elérte a külső varratokat, és itt megállt. Arra gondolt, hogy jobb lenne, ha a férfi érezné az öltéseket, amikor felébred. Ha minden seb teljesen begyógyul, akkor kitudódik, hogy megvannak a kövek. A harcos pislogott egyet.

- Hosszú időbe telik, mire meghalok.

- Nem fogsz meghalni - nyugtatta meg Sieben. - A sebed gyógyul, és te erős ember vagy.

- Átdöfték a gyomromat.

- Most aludj! Reggel már erősebbnek érzed magad.

- Az igazat mondod?

- Az igazat. A seb nem olyan mély, mint ahogy azt hiszed. Szépen gyógyulsz, de most aludj! - A költő megérintette a férfi homlokát: a nadír szeme azonnal lecsukódott, és feje oldalra billent.

A poéta egymás után felkereste az összes sebesültet. A legtöbben aludtak. Azokkal, akik ébren voltak, halkan elbeszélgetett, és meggyógyította őket. Végül odalépett Nüanghoz. Miközben az öreg sebeiben lebegett, úgy érezte, hogy valami vonzza a szív felé, és itt talált egy teljesen elvékonyodott, szinte áttetsző részt. A költő felismerte, hogy Nüang bármikor meghalhatott volna, mert a nagy erőfeszítés közepette nedves papírként szakadhatott volna szét a szíve. Sieben az adott területre összpontosított, és nézte, ahogy az megvastagszik. A nadír ütőerei merevek voltak, a belsejük eltömődött és összeszűkült: megtisztította és ruganyossá tette őket.

Amikor végül elhagyta a vén nadírt, leült. Nem érzett fáradtságot, sokkal inkább az ujjongás és a ritkán érzett elégedettség vett erőt rajta

Niobe a szoba egyik sarkában aludt. A költő a drágaköveket erszényébe rakta, és elrejtette azt egy vizeshordó mögé, majd Niobéhoz sétált, és lefeküdt mellé, kiélvezve a lányból áradó melegséget. A takarót ráterítette mindkettejükre, majd a nő fölé hajolt és arcon csókolta. Niobe felnyögött, és felé gördült, majd elsuttogott egy nevet, amely nem a költőé volt. A poéta erre elmosolyodott.

A lány ekkor felébredt, és felkönyökölt.

- Miért mosolyogsz, költő?

- Miért ne? Csodás ez az éjszaka.

- Akarsz szeretkezni?

- Nem, de örülnék egy ölelésnek. Bújj közelebb.

- Nagyon meleg a tested - ölelte át a nő szorosan a férfit, karját annak mellére téve.

- Mit akarsz az élettől? - suttogta Sieben.

- Mit akarok? Mit lehet akarni? Egy jó férfit és erős kisbabákat leszámítva?

- Ez minden?

- Szőnyegeket - mondta a lány némi gondolkodás után. - Jó szőnyegeket. És egy vasból készült parazsasvödröt. A bácsikámnak van egy vas parazsasvödre: azzal fűti a sátrat a fagyos éjszakákon.

- És mi van a gyűrűkkel, karperecekkel, arany- és ezüsttárgyakkal?

- Igen, azokat is szeretnék - bólintott Niobe. - Adsz nekem ilyeneket?

- Szerintem igen. - A költő elfordította fejét, és arcon csókolta a nőt. - Bármilyen elképesztőnek tűnik is, de beléd szerettem. Azt akarom, hogy legyél velem. Elviszlek a saját országomba, és ott megkapod a vas parazsasvödrödet, meg egy egész hegynyi szőnyeget.

- És a kisbabákat?

- Akár húszat is.

- Hetet. Hetet akarok.

- Akkor legyen hét.

- Ha gúnyolódsz velem, költő, kivágom a szíved.

Sieben kuncogott.

- Nem gúnyolódom, Niobe. Te vagy a legnagyobb kincs, amit valaha is találtam.

A lány felült, és körülnézett a tágas ispotályban

- Mindenki alszik - mondta váratlanul.

- Igen.

- Szerintem van aki meghalt.

- Nem hiszem. Sőt, biztosra veszem, hogy nem így van, mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy néhány óráig egyikük sem ébred fel. Térjünk hát vissza a korábbi ajánlatodhoz!

- Most már akarsz szeretkezni?

- Nagyon is. Talán először életemben.

* * * * *

Jomil főstrázsamester vaskos ujját arcsebéhez nyomta, megpróbálva elállítani a vérzést. A sekély sebbe izzadság csorgott: a só csípte a heget, mire a férfi elkáromkodta magát.

- Kezdesz lassulni, Jomil - jegyezte meg Premian.

- A kis mocskok majdnem kivágták a szememet... uram -tette még hozzá az altiszt.

A nadír védők tetemeit kihúzgálták a sziklák közül, és a tavacskától távolabb sorba rakták őket. A tizennégy gothir halottat köpenyükbe csavarták: a hat elesett kopjást lovuk nyergéhez kötözték, a gyalogosokat pedig ott ásták el, ahol meghaltak.

- Missael vérére, keményen harcoltak! Nem igaz, uram? - kérdezte Jomil.

Premian bólintott.

- Büszkén, hazaszeretetből küzdöttek, és ennél nagyobb erő nincs is. - A lejtőn felfelé maga a tiszt vezette a rohamot, miközben a gyalogosok a sziklákat tisztították meg. A számbeli fölény meghozta a diadalt, de a nadírok jól harcoltak. - Össze kell varratnod ezt az arcsebet. Azonnal gondoskodom róla.

- Köszönöm, uram - felelte Jomil minden lelkesedés nélkül. Premian rávigyorgott.

- Hogy van az, hogy valaki szemrebbenés nélkül képes szembenézni kardokkal, fejszékkel, nyilakkal és lándzsákkal, de megrémíti egy aprócska tű és egy kevés cérna?

- A kardos és a fejszés szarháziak levágáshoz már hozzászoktam - felelte Jomil, mire a tiszt elnevette magát, majd a tavacskához sétált. A víz mély volt, tiszta és hideg. Premian letérdelt, és.hosszan ivott, majd felállt, és a sorba fektetett nadír tetemekhez sétált. Tizennyolcan voltak, a legtöbben alig nőttek ki a kamaszkorból. A haragtól felkavarodott a gyomra: micsoda pazarlás ez az egész! Milyen hiábavaló ez az aprócska háború! Kétezer kiválóan képzett gothir katona átszeli a pusztaságot, hogy kifosszon egy szentélyt.

Premian azonban érezte, hogy valami nincs rendjén. Valami megfoghatatlan aggodalom motoszkált a tudatalattijában. Ekkor egy gyalogos katona lépett hozzá, és tisztelgett. A férfi fején átvérzett kötés díszelgett.

- Meggyújthatjuk a főzőtüzeket, uram?

- Igen, de távolodjatok el a szikláktól. Nem akarom, hogy a füst megriassza a szekereket húzó lovakat, amikor azok megérkeznek, így is elég nehéz lesz feljutni a lejtőn.

- Igen, uram.

Premian lesétált a lovához, majd a nyeregtáskából tűt és cérnát vett elő. Jomil észrevette, és alig halhatóan elkáromkodta magát. Alig két órával múlt pirkadat, de a hőség már most elviselhetetlen volt, csak úgy áradt a vörös sziklákból. A tiszt letérdelt a főstrázsamester mellé, és a lifegő arcbőrt a helyére simította, majd ügyes mozdulatokkal összevarrta a sebet.

- Íme, most már van egy szép kis heged, amivel elkápráztathatod a hölgyeket - mondta, amikor végzett.

- Már több mint elég sebem van, amivel henceghetek - zsörtölődött Jomil, de azután elvigyorodott. - Emlékszel a Lincairn-szorosnál vívott csatára, uram?

- Hogyne! Ha emlékezetem nem csal, egy igen szerencsétlen sebet kaptál ott.

- Én nem tudok szerencsétlenségről. A hölgyek viszont szeretik hallani a történetét. Nem egész tudom viszont, hogy miért.

- A fenéksebek mindig nagy vidámság forrásai. Ahogy emlékszem negyven aranykoronát kaptál a bátorságodért. Maradt még belőle valami?

- Egy rézgaras sem. A legtöbbet erős italokra, hájas nőkre és szerencsejátékokra költöttem. A többit elpocsékoltam. -Premian a nadír tetemek felé pillantott. - Zavar valami, uram? - kérdezte a főstrázsamester.

- Igen... de nem tudom, mi az.

- Több halottra számítottál, uram?

- Talán valamivel tényleg többre. - Premian a kiterített harcosokhoz sétált, és magához intett egy fiatal gothir kopjást. A férfi odarohant hozzá. - Te részt vettél az első támadásban. Melyikük volt a vezér? - A gothir végignézte az összes arcot.

- Nehéz megmondani, uram. Mind egyformának tűnnek: színük mint az okádék, a szemük vágott.

- Igen, igen - bosszankodott a tiszt. - De mire emlékszel a vezérből?

- Fehér kendőt hordott a fején. És igen... rothadtak a fogai. Erre emlékszem. Sárgásfeketések voltak. Undorítóak.

- Nézd meg a hullák fogait! - parancsolt rá Premian. - Keresd meg!

- Igen, uram - felelte a férfi minden lelkesedés nélkül. Premian visszaballagott Jomilhoz, megragadta az altiszt kinyújtott kezét, és talpra húzta.

- Ideje munkához látni, főstrázsamester. Tereld ki a gyalogosokat a lejtőre! Azt akarom, hogy az összes sziklatömböt gördítsék félre az útból. Tizenkét szekerünk van úton, és így is elég rázós lesz felhozni őket az emelkedőn. Nincs szükség még arra is, hogy a szanaszét heverő sziklákat kerülgessék.

- Igen, uram.

A holttesteket vizsgálgató kopjás lépett a tiszthez.

- Nincs itt, uram: nyilván elmenekült.

- Elmenekült? Az az ember, aki húsz láb magasból ráveti magát egy csapat kopjásra? Az az ember, aki arra buzdítja embereit, hogy haljanak meg érte? Elmenekült? Ez valószínűtlen. Ha viszont nincs itt... magasságos Karna! - Premian Jomil felé pördült. - A szekerek... a szekerekhez ment!

- Legfeljebb maroknyi embere lehet - ellenkezett a főstrázsamester. - Tizenkét hajtónk van, mind kemény és harcedzett.

Premian a lovához rohant, és a nyeregbe pattant. Magához intett két tisztet, utasította őket, hogy szedjék össze a századaikat, és kövessék. Ezután vágtába ugratta lovát, és maga mögött hagyva a tavacskát, lerobogott a lejtőn. Alig érte el a gerincet, több mint egy mérföldre dél felé már észre is vette a füstöt. Hátasát még gyorsabb vágtára ösztönözve száguldani kezdett arrafelé, nyomában az ötven kopjással.

Percek alatt elérték az útkanyarulatot, és mögötte megpillantották az égő szekereket. A lovak hámját elvágták, és több kocsis hevert a földön, nyílvesszőtől átjárt mellel. Premian megrántotta kimerült hátasa gyeplőjét, és gyorsan szemügyre vette a jelenetet. Mindenfelé füst gomolygott, ami csípte a szemét. Öt szekér égett.

A füstfelhőn át hirtelen egy alakot pillantott meg, aki lángoló fáklyával futott. Az alak fehér kendőt kötött a fejére.

- Kapjátok el! - bömbölte Premian, és megugratta lovát. A kopjások legyező alakzatba rendeződtek mögötte, és áttörtek az kormos füstfelhőn.

Néhány nadír harcos minden igyekezetével azon volt, hogy a megmaradt szekereket is felgyújtsa. A patadobogás hangja túlszárnyalta még a lángok ropogását is, mire a gyújtogatók ledobták fáklyáikat, és pónijaik felé rohantak.

A kopjások rájuk rontottak, és darabokra vágták őket.

Premian megfordította lovát, éppen akkor, amikor valami feketeség ugrott ki az egyik lángoló szekérből. A tiszt ösztönösen is lebukott, amikor a fehér kendős nadír harcos nekivágódott, és kilökte a nyeregből. Mindketten nagyot estek, de Premian máris odébb gördült, és kardjáért kapott. Támadója azonban nem törődött vele, hanem megragadta a nyeregkapát, és fellendült a herélt hátára. Kirántotta szablyáját, és vagdalkozva-kaszabolva rárontott a kopjásokra. Az egyik gothir kizuhant a nyeregből, ahogy a penge felhasította a torkát, egy másik balra dőlt, amikor a villogó penge az arcába döfött. Ekkor egy lovassági lándzsa vágódott a nadír hátába, félig kiemelve a nyeregből. A harcos vadul csavart egyet a testén, és megpróbálta elérni a kopjást. Egy másik katona közelebb ugratott hozzá, és hosszúkardját belevágta a férfi vállába. Az immár haldokló nadír még döfött egyet a kardos gothir felé, és pengéje beleszúrt a karjába. A nadír ekkor jobbra dőlt, a herélt felágaskodott, és levetette a földre: a lándzsa még mindig ott rezgett a hátában. A kendős nadír megpróbált felállni, és megmarkolta elejtett szablyáját: a szájából vér csorgott, lábai rogyadoztak alatta. Az egyik lovas közelebb léptetett, de a kard máris lendült, és véres sebet ejtett a hátas oldalán.

- Vissza onnan! - ordította Premian. - Már haldoklik!

A nadír megtántorodott, de még a tiszt felé fordult.

- Nadírok! - bömbölte kihívóan.

Az egyik kopjás megugratta lovát, és kardja lecsapott a férfira. A harcos lebukott a csapás elől, majd előreugrott, megragadta a katona köpenyét, és belerántotta a szablyájába, amely felhasította a gothir hasát. A kopjás sikoltozva zuhant ki a nyeregből, és mindketten a földre hulltak. Ekkor lovasok ugrottak le a nyeregből, körülvették a földre került nadírt, és vágták, szúrták, ahol csak érték.

Premian odarohant hozzájuk.

- Vissza, bolondok! - rikoltotta. - A szekereket mentsétek!

A kopjások köpenyeik segítségével próbálták oltani a lángokat, de minden hiábavaló volt. Mostanra a száraz fa lángra kapott, a tűz pedig megfékezhetetlenül tombolt, és újabb két kocsi kapott lángra. A gothir tiszt megparancsolta, hogy az öt megmaradt szekeret húzzák odébb, majd lovasokat küldött ki a szétszéledt igavonó lovak összeterelésére: az állatok megérezték a vizet, és lassan elindultak a tavacska felé. Az egyik vízmosásban rábukkantak a tíz elrejtőzött kocsisra is, akiket szintén Premian elé vezettek.

- Elrohantatok hét nadír harcos elől - mondta nekik a gothir tiszt. - És most a szekerek fele odaveszett! Gyávaságotokkal az egész sereget veszélybe sodortátok!

- Rikoltozva rontottak ránk a sztyeppről, hatalmas porfelhőben - érvelt egyikük. - Azt hittük, egy egész sereg van belőlük.

- Üljetek fel a megmaradt szekerekre, gondoskodjatok róla, hogy megpakolják őket, majd vigyétek vissza a vizet a táborba. Ha megérkeztetek, jelentkezzetek Gargan nagyúrnál! Nem kétlem, hogy a hátatok megérzi majd a korbács ütéseit! Most pedig pusztuljatok a szemem elől!

Premian sarkon pördült, és számolgatni kezdett magában. Öt szekér maradt, mindegyiken nyolc hordóval. Minden hordóba tizenöt gallon víz fér. Az adott körülmények között minden egyes harcosnak legalább napi kétpintnyi vízre van szüksége. Durván számítva, egy hordó hatvan embert tud ellátni vízzel. Negyven hordó szűken elég lenne a katonáknak, de még ott vannak a lovak is. És egyedül a lovaknak egy napra kell... Mostantól fogva megállás nélkül fognak jönni-menni a szekerek a tábor és a tavacska között.

Lehetett volna rosszabb is - töprengett magában. Ha nem cselekedett volna időben, az összes szekér odavész. De ettől sem derült jobb kedvre. Ha hagyott volna őrséget a szekerek mellett, a nadírok támadása teljesen kudarcba fullad.

Gondolatait vad hahotázás és suhogó kardok zaja zavarta meg. A fehér kendős nadír vezért lefejezték, és levágták a végtagjait. Premian dühösen odarohant a hullán gúnyolódókhoz.

- Vigyázz! - bömbölte, mire az emberek idegesen sorba rendeződtek. - Hogy merészelitek?! - tombolt a tiszt. - Hogy merészeltek úgy viselkedni, mint a vadak?! Van róla fogalmatok, hogy néztek most ki? Szeretnétek, ha most látnának a szeretteitek, amint ide-oda ugráltok és egy halott harcos tagjait lengetitek a fejetek fölött? Ti gothirok vagytok! Hagyjuk meg ezt a... barbárságot az alantasabb fajoknak.

- Szólhatok, uram? - kérdezte egy szikár katona.

- Ki vele!

- Lord Gargan nem azt mondta, hogy minden nadírnak le kell vágni a kezét, uram?

- Ez csak a nadírok megrémítését szolgáló fenyegetőzés volt, mert ők azt hiszik, hogy ha elvesztik valamelyik végtagjukat, akkor az úgy marad az örökkévalóságig. Szerintem ezt a fenyegetést Gargan nagyúr sem akarta valójában betartani. Persze lehet, hogy tévedek, de itt és most, én vagyok a parancsnok. Ássatok egy sírt ennek a férfinak, és helyezzétek bele a tagjait is. Az ellenségem volt, de bátran harcolt, és életét adta egy olyan ügyért, amiben hitt. Ezért csonkítatlanul temetjük el. Megértettétek?

A katonák bólintottak.

- Akkor lássatok hozzá!

Ekkor Jomil érkezett, és lépett oda Premianhoz. A két férfi eltávolodott a faragatlan harcosok csoportjától.

- Ez nem volt okos dolog, uram - mondta a főstrázsamester halk hangon. - Meg fogod kapni a Nadírkedvelő melléknevet. El fog terjedni, hogy engedékeny vagy az ellenséggel.

- Ez egy percig sem érdekel, barátom. Amint ennek a csatának vége, azonnal kérvényezem a felmentésemet.

- Ha megbocsátasz az őszinteségemért, szerintem lord Gargan nem üres fenyegetőzésnek szánta, amit mondott. Azt pedig nem akarom, hogy engedetlenségért bíróság elé állítsanak.

Premian elmosolyodott, és a vén katona ráncos arcába nézett.

- Remek barát vagy, Jomil, és én sokra tartalak, de az apám azt mondta, hogy soha ne vegyek részt olyasmiben, amiben nincs becsület. Egyszer azt mondta, hogy az ember nem kaphat nagyobb elégtételt, mint amikor borotválkozás közben a tükörbe néz, és büszke arra, amit lát. Ebben a pillanatban nem vagyok büszke magamra.

- Pedig annak kellene lenned.

* * * * *

Három órával múlt dél, és az ellenség még mindig nem támadott. A gyalogosok a táborban üldögéltek: sokan földbe szúrt kardjukra terítették köpenyüket, és ebben a kicsinyke árnyékban kerestek menedéket a könyörtelenül perzselő nap sugarai elől. A kopjások lovainak karámját nyugaton állították fel. A legtöbb hátas bágyadtan lehajtotta a fejét, mások a földre rogytak a vízhiánytól.

Druss leárnyékolta a szemét, és úgy figyelte az elsőként visszaérkező öt szekeret, mire halkan elkáromkodta magát. Gothir katonák rohantak az érkezők köré, és körülvették a kocsikat.

Ekkor Talizmán érkezett a mellvédre, és megállt Druss mellett.

- Több embert kellett volna Kzunnal küldenem - szólalt meg. A drenai megvonta a vállát.

- Amennyire emlékszem, az elmúlt éjjel tizenkét szekérrel indultak útnak. Az embered jó munkát végzett. A szekereken a víz éppen csak elég, és egy napig sem fog kitartani. Egyedül a lovaknak több vízre van szüksége, mint amennyi a szekerekre fér.

- Vettél már részt ostromban?

- Egén, fiacskám. Túl sokban is.

- Akkor mi a véleményed?

- Szerintem mindent bevetnek majd ellenünk. Nem játszhatnak kivárásra. Nincsenek árkászaik, hogy aláássák a falakat, és nincs faltörő kosuk, hogy betörjék a kaput. Valószínűleg bevetik az összes emberüket: a kopjásokat és a talpasokat. Emberfölényüket kihasználva rohanják majd le a falakat.

- Szerintem nem - vitatkozott Talizmán. - Úgy vélem, inkább háromoldalú támadással próbálkoznak. A nyugati fal kapja a zömét, miközben megkísérlik betörni a kaput, és felkapaszkodni egy másik falon. Az erőink megosztására törekednek majd. Csak ha ez kudarcot vall, akkor indítják meg a végső rohamot.

- Hamarosan megtudjuk. Ha az történik, amit te gyanítsz, akkor mit teszel majd ellene?

Talizmán fáradtan elmosolyodott.

- Lehetőségeink korlátozottak, Druss. Ellenállunk, ahogy erőnkből telik.

A drenai megcsóválta a fejét.

- Azt kell feltételezned, hogy több katonájuk átjut a falon, és talán még az udvarra is. Akkor döntő jelentőségű lesz, hogy miként cselekszünk. Az ösztön azt mondatja az emberrel, hogy a legközelebbi ellenséggel kell elbánni, de az ilyen helyzetekben az ösztön hajlamos végzetes hibák elkövetésére. Ha a falat áttörik, az első feladat, hogy betömjük a rést. A már bejutottakkal való foglalkozás csak ezután következik.

- Mit javasolsz?

- Már van egy kis tartalékod, amely készen áll a rések betömésére. Növeld meg a létszámukat, és oszd őket két csoportra! Ha az ellenség elfoglalja az egyik falszakaszt, az egyik csoport csatlakozzon a védőkhöz, hogy visszafoglalják azt. A második csoport támadjon azokra, akik bejutottak. Csak egyetlen külső védővonalunk van, nincs hova visszavonulni, így ezt kell tartanunk. Egyetlen védő sem hagyhatja el a helyét, nem számít, mit lát lent az udvaron. Talizmán, nem számít más, csak a fal!

Az ifjú nadír bólintott.

- Értem, amit mondasz, Csatabárdos, és továbbítom az embereknek. Tudtad, hogy a törzsek sorsot húztak, hogy melyikük részesülhet abban a kiváltságban, hogy melletted állhat a falon?

Druss felkacagott.

- Szóval ez volt az? És kiket kaptam?

- Az Églovasokat, akik roppantmód örültek. Ritkaság, hogy egy gadzsin ilyen népszerű.

- Gondolod? - Druss megmarkolta a csatabárdját. - Ilyenkor általában népszerű vagyok. Ez lehetne akár a harcosok dala is, nem? Amikor a háború, és a háborútól való félelem lesújt a népre, tisztelik a harcosokat. Ám amint a vész elmúlt, a fegyverforgatót is elfeledik, vagy meggyűlölik. És ez sosem változik.

- Elég keserűen mondtad mindezt - jegyezte meg Talizmán.

- Nem kesergem a naplemente vagy a fagyos északi szél miatt sem. Ezek az élet részei. Egyszer részt vettem egy portyán, ahol megmentettünk vagy tucatnyi földművest a sathuliktól. Ó, ők persze ékesszólóan ecsetelték hősiességünket, és hogy mindig mennyire becsültek minket. Akadt egy fiatal katona, aki aznap elvesztette karját a harcban. Ő ebből a városkából jött, és alig hat hónappal később a családjával együtt az éhhalál szélére jutott. Ezek is az élet részei.

- És meghaltak?

- Nem, mert visszamentem a Sentrai-síkságra, és beszéltem a földművesek elöljárójával, emlékeztetve őt a kötelességére.

- Nem lep meg, hogy ezt hallom - nézett Talizmán Druss fagyos kék szemébe. - De nálunk erre nem kerül sor, mert a nadírok emlékezete hosszúra nyúlik. Te a Haláljáró vagy, és legendád velünk él majd.

- Legendák! Ugyan! Elegem van a legendákból! Ha elég bátor lennék a fölműveléshez, otthon ülnék a feleségemmel, és a földemmel foglalkoznék.

- Nincsenek fiaid?

- Egy sincs, és nem is lesz - közölte Druss jegesen. - Nem. Nem hagyok hátra mást, csak azokat az átkozott legendákat.

- Egyesek meghalnának ilyen hírnévért.

- Rengetegen meg is teszik - mutatott rá a drenai.

A két harcos némán üldögélt egy darabig, miközben a vízszállító szekerek köré gyűlt gothir harcosokat figyelték.

- Megbántad, hogy idejöttél?

- Igyekszem nem megbánni semmit. Semmi értelme. - Az Églovasok húsz harcosa felsorakozott a mellvéden, és némán álltak, amíg a két férfi beszélgetett. Druss rápillantott az elsőre, egy barna szemű, sólyomarcú ifjúra. - Te is azok között voltál, akik átugrattak a szakadékon?

A férfi szélesen elvigyorodott, és bólintott.

- Szeretnék többet tudni erről. Később, amikor majd elzavartuk a gothirokat, elmondhatnád nekem, hogy történt.

- Megteszem, Haláljáró.

- Jó! Most pedig gyertek ide, fiúk, és hadd adjak néhány tanácsot az ostromlásról.

Talizmán elhagyta a falat, és már az udvaron járt, amikor a Druss köré gyűlt harcosok felől nevetés ütötte meg a fülét. Lin-ce lépett oda hozzá.

- Nekem is ott kellene lennem az embereimmel a falon.

- Nem. - A nadír ifjú közölte vele, hogy válogasson ki negyven harcost a többi törzs tagjai közül. - Te vezeted az első csapatot, Gorkaj a másodikat. - Ezután felvázolta Druss elképzelését a falak megvédésre.

Ekkor egy fiatal harcos haladt el mellettük, az északi fal felé tartva. Talizmán utána szólt.

- Hogy hívnak?

- Si-dának, generális.

- Kving-csin barátja voltál?

- Igen.

- Láttam, tegnap megsebesültél a hasadon és a melleden.

- Nem volt olyan mély a vágás, mint amilyennek gondoltam. A felcser meggyógyított, így már harcolhatok.

- Nem fájnak a sebeid?

- De igen, fájnak. A varratok nagyon feszesek még, de ott fogok állni a falon a Fürge Pónikkal, generális.

- Hadd nézzem azt a sebet! - mondta a vezér, majd az árnyékba vezette az ifjút, és mondta neki, hogy üljön le az asztalhoz. Si-da levetette kecskebőr zekéjét, így látszott, hogy a derekára tekert kötésen átütött a vér. Az ifjú nekilátott letekerni a gyolcsot, de Talizmán megállította.

- A sebet jól ellátták, ne háborgassuk. Jó harcot mára, Si-da!

A fiatalember zord arccal bólintott, és távozott.

- Mi volt ez? - kérdezte Lin-ce.

- Minden sebesült a falon van. A költő tényleg remek sebész. De én láttam, amikor Si-dát eltalálták, és megesküdtem volna, hogy a penge szinte teljesen átjárta a testét.

- Szerinted megtalálta Alchazzar Szemét? - suttogta az Églovasok vezére.

- Ha igen, akkor elveszem tőle.

- Nem azt mondtad, hogy Drussnak kellenek?

- Druss olyan harcos, akit mindenkinél jobban csodálok, de a Szem a nadíroké. Része a sorsunknak, és nem engedhetem, hogy egy gadzsin elvigye.

Lin-ce Talizmán karjára tette a kezét.

- Ha ezt túléljük, fivérem, és ha tényleg Siebennél vannak az ékkövek, tudod, mi történik, ha megpróbálod elvenni őket. Druss küzdeni fog értük. Ő nem olyan ember, akit számokkal meg lehet rémíteni, és akkor meg kell ölnünk őt.

- Akkor megöljük, bár a szívem bele fog szakadni.

Talizmán vizet töltött a kőkorsóból, felhajtotta a cserépkupa tartalmát, és elindult a kapu köré újonnan emelt fal felé, oldalán Lin-cével. Niobe kilépett a hátuk mögül az árnyékból, és az ispotály felé sietett.

Odabent Sieben ült Zsuszájjal. Épp nevettek valamin, és Niobe meghökkent, hogy láttukra enyhe harag tőr rá. A csiatce lány karcsú volt, és gyönyörű, gyöngyházszín árnyalatú fehér selyemruhát viselt. Ő pedig még mindig a költő kék selyemingét hordta, de azt mostanra elcsúfította a sebesültek vére, és saját fáradt testének verítéke. A poéta észrevette, hogy jön, mire széles mosoly terült szét jóképű arcán. Átszelte az üres termet, és megölelte a nadír nőt.

- Olyan vagy, akár egy látomás - üdvözölte csókkal.

- Ő miért van itt?

- Felajánlotta, hogy segít a sebesültek ellátásában. Gyere, és köszönj szépen!

Kézen fogta Niobét, és odavezette Zsuszájhoz. A csiatce nő idegesnek tűnt a nadír szúrós pillantását látva, miközben Sieben bemutatta őket egymásnak.

- Már korábban fel kellett volna ajánlanom a segítségemet - mondta Zsuszáj a másik lánynak. - Kérlek bocsássatok meg emiatt!

Niobe vállat vont.

- Nincs szükségünk segítségre. A költő nagyon ügyes.

- Ebben biztos vagyok, de én sokat tudok a sebek ellátásáról

- Értékes segítség lesz - szólt közbe. Sieben.

- Nem akarom, hogy itt legyen - közölte Niobe nyíltan.

A poéta meglepődött, de nem mutatta, ehelyett Zsuszájhoz fordult.

- Talán ruhát kellene váltanod, hölgyem. A vér tönkre fogja tenni ezt a drága selymet. Visszatérhetsz hozzánk, amint megkezdődik a csata.

A csiatce lány kurtán bólintott, és kisétált a teremből.

- Mi ütött beléd? - kérdezte Sieben Niobétól. - Féltékeny vagy, galambom?

- Nem vagyok a galambod. És szó sincs féltékenységről. Ugye nem tudod, hogy miért van itt?

- Azt mondta azért, hogy segítsen.

- Nagy veszély fenyeget, költő.

- Az ő részéről? Ezt nem hiszem.

- Nem csak az ő részéről, te bolond! Minden nadír ismeri Alchazzar Szemének, a hatalom lila drágaköveinek történetét. Talizmán úgy véli, hogy megtaláltad, és én is azt hiszem. Tegnap még haldoklók hevertek itt, és most a falakon állnak.

- Ez badarság! Ők csupán...

- Ne hazudj nekem! - csattant fel a lány. - Hallottam Talizmánt. Azt mondta, ha nálad vannak a drágakövek, el fogja venni, és ha Druss közbeavatkozik, akkor végez vele. Add oda az ékköveket neki, és akkor biztonságban leszel!

A poéta leült a frissen lecsutakolt asztal mellé.

- Ezt nem tehetem, szerelmem. Druss ígéretet tett egy haldoklónak, és ő az az ember, aki megtartja a szavát. Érted? Azt viszont megígérhetem, hogy nem fogom magamnál tartani a köveket. Ha túléljük ezt az egészet, ami legjobb esetben is kétséges, elviszem őket Gulgothirba, és meggyógyítom Druss barátját. Azután visszajuttatom őket Talizmánhoz.

- Nem fogja megengedni. Ezért küldte ide a nőt, hogy kígyóként figyeljen téged. Nem gyógyíthatsz meg több haldoklót.

- Meg kell tennem. Erre való a kövek ereje.

- Most nincs idő az érzelgősségre. A csatában férfiak halnak meg. Ők a földbe térnek, és táplálják a földet. Érted? - A nő belenézett a férfi kék szemébe, és tudta, hogy nem győzte meg. - Bolond! Bolond vagy! Jól van hát! Tartsd őket életben! De ne gyógyítsd meg őket annyira, hogy kisétáljanak innen. Hallod, amit mondok?

- Hallom, Niobe. És igazad van: nem kockáztatom meg, hogy Drusst megöljék a kövekért. - Elmosolyodott, és beletúrt a lány sötét hajába. - Szeretlek. Te vagy a fény az életemben.

- Te pedig a baj az enyémben! Nem vagy harcos, és puhány vagy, akár egy kölyökkutya. Semmit sem kellene éreznem egy ilyen férfi iránt.

- De érzel, nem igaz? - szorította magához Niobét a poéta. - Mondd ki!

- Nem.

- Még mindig haragszol rám?

- Igen.

- Akkor csókolj meg, és felejtsük el.

- Nem akarom elfelejteni - húzódott el tőle a lány. Odakint felrivallt egy harci kürt, mire Sieben felsóhajtott.

- Hát kezdődik újra.

* * * * *

A gothir gyalogság három csoportba rendeződött, egyenként körülbelül kétszáz fővel. Druss alaposan szemügyre vette őket, és észrevette, hogy csak két csoportban vannak létravivők.

- A harmadik megy tehát a kapuhoz - jegyezte meg csak úgy önmagának.

A gyalogság mögött ötszáz gyalogos kopjás várakozott kettős vonalban - lándzsáikat félretették, és szablyát fogtak a kezükbe. Lassú ütemű dobolás hangzott fel, és a sereg lassan megindult előre. Druss tisztán érezte a körülötte állók félelmét.

- Ne törődjetek a számokkal, csak a létrák a lényegesek: abból pedig még harminc sincs nekik. Egyszerre csak harmincan juthatnak fel a falra: a többi csak lejjebb fog őgyelegni, hasznavehetetlenül. A számok soha ne bizonytalanítsanak el!

- Te nem ismered a félelmet, Csatabárdos? - kérdezte Nüang Hszüan.

Druss felé fordult, és rávigyorgott.

- Te meg mit csinálsz itt, öreg? Hiszen megsebesültél.

- Szívós vagyok, akár a farkas, és erős, mint a medve. Milyen messze vagyok még a száztól?

- Úgy számoltam, hogy több mint kilencven hátravan még.

- Bah, nyilván rosszul számoltál!

- Maradj a közelben, Nüang - mondta Druss csendesen. - De ne túl közel.

- Itt leszek még akkor is, amikor a nap véget ér, és a gothir halottak halomban állnak majd.

Az ellenséges sorok között íjászok futottak előre, és több tucat vesszőt lőttek ki a védőkre, akik lebuktak a mellvéd mögé. Senkit sem ért találat. A dobpergés felgyorsult, és Druss hallotta a rohanó lábak zaját, ami még a dobszót is elnyomta. Létrák csattantak a falaknak, és Csatabárdostól balra az egyik férfi fel akart állni, de a drenai visszanyomta.

- Még ne, kölyök! Az íjászok csak erre várnak.

A harcos idegesen pislogott. Druss még tíz szívdobbanásig várt, majd felfelé lökte magát, és hatalmas csatabárdján megcsillant a napfény. Alig magasodott fel, egy gothir máris elérte a létra tetejét, Snaga pedig lecsapott, és széthasította a férfi fejét.

- Másszátok és haljatok! - bömbölte Ezüst Gyilkos, és egy visszakezes vágással felhasította egy szakállas harcos arcát.

Körülötte a nadírok vágták-szúrták a támadókat. Két gothir bejutott a gyilokjáróra, de azonnal le is vágták őket. Egy nadír harcos ugyanakkor nyílvesszőtől átjárt halántékkal hanyatlott a földre.

A kapu fölötti falon Talizmán figyelte Druss és az Églovasok küzdelmét a nyugati mellvédért. A második gothir csapat az északi fal felé kanyarodott, ahol Barcaj és a Csavart Szarvúak szálltak harcba velük.

Fejszék csapódtak a kapunak, szétzúzva az ősöreg fát. A nadír védők köveket hajigáltak a lent kavargó ellenséges katonákra, de a hasadó fa hangja folyamatosan hallatszott.

- Készüljetek! - figyelmeztette Talizmán a Fürge Pónikat, azok pedig vesszőket illesztettek az íjhúrra, és letérdeltek a gyilokjárón, meg a frissen felhúzott íves falon. Ebben a pillanatban vezérüket elöntötte a szívdobogtató büszkeség. Ezek az emberek nadírok, az ő népe! És együtt küzdenek a közös ellenség ellen!

Így kellene ennek lennie - gondolta az ifjú. - Nem lenne többé ez a megalázó rabszolgaság, a behódolás az átokverte gadzsinoknak. Nem kellene többé futni a kopjások elöl, nem lennének megtorló portyák sem mészárlások.

A kapu hirtelen széthasadt, és többtucatnyi gothir nyomult be, hogy azonnal megállítsa őket a nyolc láb magas kőfal.

- Most! Most! Most! - rikoltotta Talizmán. A lent összetömörült támadókra nyilak záporoztak. A gothirok olyan sűrűn voltak, és hátulról olyan nyomás érte őket, hogy csak kevesen tudták fejük fölé emelni pajzsukat. Nyílvesszők téptek a húsukba, és szikladarabok terítették le őket. Talizmán erőlködve próbált felemelni egy fűrészes élű kőtömböt, mire ketten ugrottak oda segíteni, és közös erővel lezúdították a halálcsapdába. Az immár pánikba esett gothirok hátrálni próbáltak, letaposva saját sebesültjeiket.

Talizmán zord elégtétellel pillantott le a több mint harminc tetemre. Ekkor egy nyílvessző süvített el az arca mellett, mire lebukott. A betört kapunál ellenséges íjászok gyülekeztek, nyilakkal árasztva el a védőket. Két nadír vesszőtől átjárt mellel hanyatlott le.

- Lebukni! - ordította a nadír vezér. Amikor a mögötte húzódó falszakaszhoz létrák csattantak, elkáromkodta magát. A hátulról lődöző íjászok, és az elölről létrán mászó támadók közé kerülve nagyon nehéz lesz megtartani a falat.

Talizmán hasra vetette magát, és a gyilokjáró széléig kúszott, majd odakiáltott az íves falon álló íjászokhoz.

- Tízen kössétek le az íjászaikat! A többi hozzám!

A nyilak jelentette veszéllyel nem törődve talpra szökkent, és szablyát rántott. A mellvéden három ellenséges katona bukkant fel. Az ifjú előreugrott, és kardjával az első arca felé szúrt, és bedöfött a nyitott szájon.

Az udvaron Gorkaj várakozott húsz emberével. Izzadság csorgott végig az arcán, miközben a gyilokjárót elözönlő gothirokkal tusakodó Talizmánt és a Fürge Pónikat figyelte.

- Indulnom kellene - mondta Lin-cének.

- Még nem, fivérem. Maradj a helyeden!

Az északi falon Barcaj és emberei hátráltak a gyilokjáróra zúduló kopjások elől. A védelmi vonal rémítő hirtelenséggel roppant össze, és tucatnyi ellenséges katona tört át rajta, lerobogva a lépcsőkön az udvarra.

Lin-ce és emberei megrohamozták őket. Gorkaj átvette szablyáját a baljába, és izzadó jobbját nadrágjába törölte. A Csavart Szarvúak az összeomlás szélére kerültek, és az egykori nota felkészült, hogy a segítségükre induljon.

Ebben a pillanatban a veszélyt megérző Druss végigrobogott a nyugati fal mentén, és átugrotta a két fal gyilokjárója közti hatalmas rést: a drenai irdatlan alakja becsapódott a támadók közé, és szétszórta őket. Csatabárdjának ezüstfeje suhogva kaszálta le az ellenséges katonákat. Váratlan felbukkanása új erőt öntött a Csavart Szarvúakba, akik vadul vetették magukat a hátráló gothirokra.

Lin-ce nyolc embert vesztett, de a tizenkét gothir kopjásból mostanra csak négy maradt, akik két párt alkotva, egymásnak vetett háttal verekedtek tovább. Két újabb nadír esett el, mire végeztek velük.

Gorkaj tekintete Talizmánra terelődött. A fal még tartotta magát, de több mint tíz nadír halt meg, és a támadás alig néhány perce indult meg. Néhány sebesült az ispotály felé vette az irányt, mások ott maradtak, ahol elzuhantak, és kezükkel próbálták elállítani vérük folyását.

Lin-ce és megmaradt emberei visszatértek Gorkajékhoz. A sudár nadír főnök, akinek arcsebéből vér folyt, a Farkasfejűre pillantott.

- A következő áttörés a tiéd lesz - mosolyodott el.

Gorkajnak nem kellett sokat várnia. Talizmán embereit elsöpörték, amikor a mellvéd egy szakasza beszakadt. Maga a nadír főnök is kapott egy lándzsaszúrást a mellébe. Az egykori nota csatakiáltást harsogott, és megindult embereivel, kettesével véve a gyilokjáróra vezető lépcsőket. Talizmán közben kibelezte a lándzsást, kitépte a törött fegyvert a melléből, majd elzuhant. Gorkaj átugrotta a testet, ahogy egyre több gothir özönlött a mellvédre.

A nadír ifjú látása elhomályosult, és rettenetes szédülés tört rá. Nem halhatok meg - gondolta -, most nem! - Térdre küzdötte magát, és szablyájáért nyúlt. Egy pillanatra minden sötétbe borult, de sikerült legyűrnie rosszullétét.

Gorkaj és emberei visszafoglalták a gyilokjárót, és hátraszorították a gothirokat. Talizmán melléből vér bugyborgott elő, és ő tudta, hogy átdöfték a tüdejét.

- Vigyétek a kirurgushoz! - parancsolta Gorkaj.

A vezért félig támogatták, félig cipelték az ispotályba. Az ifjú hallotta Zsuszáj sikolyát, amikor bevitték. Kétségbeesve próbálta magát összeszedni, még látta maga fölött Sieben arcát... azután elájult.

A gothirok felhagytak az északi fal támadásával, így Druss, akinek a sisakját leverték a fejéről, újra átugrotta a gyilokjárók közti mélységet, és újfent csatlakozott az Églovasokhoz. Nüang Hszüan, aki ismét megsebesült a mellén és a karján, a földön hevert, hátát a falnak támasztva. A gothirok itt is visszavonultak.

Druss letérdelt a vén nadír vezér mellé.

- Na, hogy megy?

- Már száznál is többnél tartok - felelte Nüang. - Szerintem már az összes gothirt megöltem, és amit odakint látsz, azok csupán szellemek.

Csatabárdos felállt, és szemügyre vette a védelmet. Az északi falon mindössze tizennyolc nadír állt. Körülötte, a nyugati mellvédnél az Églovasok huszonöt harcosa élt még. A kapu felett harmincat számlált, köztük Talizmán szolgáját, Gorkajt. Lent az udvaron Lin-cének kevesebb mint egy tucat embere maradt. Druss megpróbálta összeadni a számokat, de a fáradtság tengere minden gondolatot kisöpört a fejéből. Nagy levegőt vett, és újra megszámolta a védőket.

Kevesebb mint száz nadírt látott, és mindenfelé nadír tetemek hevertek. Megpillantotta a Csavart Szarvúak vezérét, Barcajt, aki a gyilokjáró alatt hevert: hullája körül három gothir feküdt holtan.

- Vérzel, Haláljáró - szólalt meg az egyik Églovas.

- Semmiség - felelte Druss, aki beszélőben felismerte a sólyomarcú fiatalembert, akivel korábban szót váltott.

- Vedd le a zekédet! - mondta az ifjonc.

Csatabárdos felnyögött, amikor kibújt az összevissza hasogatott, és szinte teljesen szétfoszlott bőrruhából. A vállára és a felkarjára négy vágást kapott, de a jobb lapockája alatt egy mélyebb seb húzódott. A vér tócsába gyűlt az öve felett.

- Ezt össze kell varratnod! Különben elvérzel.

Druss kihajolt a mellvéden, és lepillantott a gothirokra, akik nyíllövésnyi távolságon kívülre vonultak vissza.

- Vidd magaddal az öreget! - vigyorgott a nadír. - Olyan jól harcol, hogy mindannyian szégyellhetjük magunkat.

Haláljáró kipréselt magából egy vigyort, és talpra segítette Nüang Hszüant.

- Sétáljunk egyet, öreg. - Majd a nadír harcoshoz fordult, és így szólt: - Hamarabb itt leszek, mint azt gondolnád.

* * * * *

Talizmán érezte, hogy fájdalma csökken. Kopár domboldalon találta magát: feje fölött szürke ég húzódott. Szíve kétségbeesetten dübörgött mellében, amikor felismerte, hogy az Ürességben van.

- Nem haltál meg - hallott meg ekkor egy nyugodt hangot. Az ifjú felült, és látta, hogy a kis sámán, Saosad üldögél egy lobogó tűz mellett. A sudár Sul-szen mellette áll, ezüstköpenye csak úgy csillog a tűz fényében.

- Akkor miért vagyok itt?

- Hogy okulj - mondta Sul-szen. - Amikor Osikai és én a sztyeppére jöttünk, elbűvölt bennünket szépsége, de ennél sokkal több volt az, ami megérintett minket: az a valami, amit mi mágiának hívtunk. Minden kő hordozta, minden növény ebben növekedett. A hegyekből elementáris erővel sugárzott, és ott folyt a patakokban. Mi a Kő és a Víz Isteneinek neveztük el. És tudod, hogy mi adott életet ennek a varázslatnak, Talizmán?

- Nem.

- Az élet és a halál. Többmilliónyi ember, állat, rovar és növény életereje. Minden élet a földből jön, és a földbe tér vissza. Ez a harmónia köre.

- Mi közöm van nekem ehhez?

- Közel sem annyi, amennyi nekem, fiam - szólt közbe Sao-sad. - Egyike voltam a Hármaknak, akik megfosztották a földet mágiájától. Kiszipolyoztuk, és beleolvasztottuk Alchazzar Szemébe, pusztasággá változtatva ezzel a vidéket. Pedig mi csupán az erő véletlenszerű kisugárzását próbáltuk meg irányítani, hogy így segítsünk a nadíroknak. De eközben elpusztítottuk a nadírok és a Kő és a Víz Istenei közti kapcsot. Népünk egyre inkább nomáddá vált, és nem érzett többé szeretetet sem a talpa alatt húzódó föld, sem a feje fölé tornyosuló hegyek iránt. Ezután szétváltak és elszigetelődtek egymástól, megosztottá lettek.

- Miért mondjátok el ezt nekem? - kérdezte Talizmán.

- Mit gondolsz? - kérdezett vissza Sul-szen.

- Nincs nálam a Szem. Azt hittem, hogy a költőnél van, de most már úgy vélem, csupán remek felcser.

- Ha nálad lenne, azt tennéd, ami jó a földnek? - kérdezte Saosad.

- És mi lenne az?

- Visszaadni azt, amit eloroztak.

- Lemondani a Szem hatalmáról? A segítségével egyetlen megállíthatatlan sereggé tudnám kovácsolni az összes törzset.

- Talán igen - ismerte el Sul-szen -, de a föld szeretete nélkül miért harcolnának? A zsákmányért, az erőszakért, a bosszúért és a gyilkolásért? És ez a sereg, amiről beszélsz, olyan emberekből állna, akiknek élete csupán a szívdobbanás egy töredéke az örökkévalóságban. A föld viszont halhatatlan. Add vissza mágiáját, amit ő ezerszeresen fizet vissza! És ő megadja neked az Egyesítőt, akiről álmodtál. Megadja neked Ulricot.

Talizmán csak suttogni bírt.

• És ezt hogyan érhetem el?

* * * * *

- Nem olyan mély, mint ahogy azt gondoltad - mondta Sieben az asztalon fekvő Drussnak, aki érezte, hogy barátja ujjai a nyaksebét tapintják ki óvatosan. Egy kevés fájdalom azért még maradt, a nyers varratokon felül is.

- Kellemesen megleptél - mondta Csatabárdos, és felmordult, amikor felült, mert a sebszélek még húzódtak. - Ki gondolta volna?

- Valóban, ki? Hogy áll a helyzet odakint?

- A nagy támadás megindul... hamarosan. Ha azt is visszaverjük... - Itt elhalt a hangja.

- Veszíteni fogunk, nem igaz?

- Szerintem igen, költő, bár fáj ezt mondanom. Talizmán meghalt?

- Nem, csak alszik. A sebei nem olyan vészesek, mint ahogy attól tartani lehetett.

- Jobb, ha visszamegyek a falra. - Druss megmozgatta hátizmait. - Csodálatos! Úgy érzem magam, mintha nyolc órát aludtam volna. Érzem, ahogy az erő átáramlik rajtam. Ez a kenőcs nagyon hatékony: szívesen megtudnám, mi van benne.

- Én is, mert Niobe készítette.

Druss belebújt zekéjébe, és felcsatolta az övét.

- Sajnálom, hogy rád szabadítottam ezt az egészet.

- Szabad ember vagyok, aki maga hozza a döntéseit, és én egyáltalán nem sajnálom, mert így találkoztam Niobéval. A magasságos égre mondom, szeretem ezt a nőt, Druss!

- Te minden nőt szeretsz.

- Ezúttal tényleg más a helyzet. És ami mégis hihetővé teszi, az az, hogy ha lehetőségem lenne változtatni a történteken, akkor sem tenném. Igazán rettenetes lett volna, ha úgy halok meg, hogy nem ismerem meg az igazi szerelmet.

Nüang lépett hozzájuk.

- Készen állsz, Csatabárdos?

- Szívós vén kecske vagy - felelt neki Druss, és együtt indultak vissza a mellvédre. A költő tekintetével követte őket egy darabig, majd visszatért a sebesültek közé. Elkapta Niobe pillantását, és elmosolyodott, amikor a lány odamutatott, ahol Zsuszáj ült Talizmán mellett, kezébe fogva az alvó ifjú kezét. A csiatce lány sírt. A poéta átszelte a termet, és letelepedett mellé.

- Életben marad - mondta szelíden. A lány hitetlenül bólintott.

- Ígérem - tette rá a poéta a kezét finoman Talizmán mellére.

A nadír harcos megmozdult, és kinyitotta a szemét.

- Zsuszáj...? - suttogta.

- Igen, szerelmem?

A férfi felnyögött, és megpróbált felkelni. Sieben segített neki talpra állni.

- Mi a helyzet?

- Az ellenség újabb rohamra készül.

- Ott kell lennem.

- Nem, pihenned kell! - erősködött Zsuszáj. Talizmán sötét szeme a költőt fürkészte.

- Adj nekem több erőt!

Sieben megvonta a vállát.

- Nem tudok. Rengeteg vért vesztettél, és gyenge vagy.

- Nálad van Alchazzar Szeme.

- Bárcsak úgy lenne, vén csataló, mert akkor mindenkit meggyógyítanék. Az égre mondom, még a holtakat is feltámasztanám!

Talizmán alaposan szemügyre vette a poéta arcát, de Sieben egykedvűen viszonozta pillantását. A vezér karját Zsuszáj válla köré fonta, és arcon csókolta a lányt.

- Segíts eljutnom a falra. Együtt fogunk ott állni.

Amikor elindultak, a poéta egy halk hangot hallott, amely a fülébe suttogott.

- Menj velük! - Megfordult, de nem volt senki a közelében. A költő megborzongott, és maradt, ahol volt. - Bízz bennem, fiam! - mondta Saosad hangja.

Sieben kisétált a napsütésbe, majd futva indult Talizmán és a lány után. Megfogta a harcos másik karját, és segített neki feljutni a nyugati falra.

- Nos, megint gyülekeznek - dünnyögte Druss.

A síkságon a gothirok ismét harci alakzatba rendeződtek, és már csak a dobszóra vártak. A falakon a fáradt nadír védők kivont karddal várakoztak.

- Több mint ezren lehetnek - szólalt meg Sieben, akire rátört a rettegés.

A dobok megdöndültek, és a gothir sereg megindult. Zsuszáj teste megrándult, és a lány levegő után kapott.

- Tedd a kezed a vállára! - érkezett Saosad utasítása. Amikor Sieben finoman megérintette a csiatce nőt, érezte, ahogy a kövek ereje kiárad belőle, mintha csak egy gát szakadt volna át. A lány elengedte Talizmánt, és közelebb lépett a mellvédhez.

- Mit csinálsz, Zsuszáj? - kérdezte a nadír ifjú rekedtes hangon.

A lány felé fordult, és vakító mosolyt villantott rá.

- Vissza fog jönni - mondta Sul-szen hangján.

A lány felállt a mellvédre, és az égre emelte mindkét karját. Odafent a tiszta, kék égen ragyogó nap elárasztotta fényével a véres ruhát viselő nőt. Ekkor feltámadt a szél, és megborzolta Zsuszáj hollófekete haját. Megdöbbentő gyorsasággal felhők torlódtak az égen: a kis fehér bárányfelhők megduzzadtak, és megnőttek, egyre feketébbek lettek, míg végül eltakarták a napot. A szél ekkor már bömbölt, és a védők meg-meginogtak erejétől. Az ég egyre feketébb és feketébb lett, majd mennydörgés csapott fel a szentély fölül. Egy villám cikázott alá, és lesújtott a gothir sereg közepére. A becsapódás ereje embereket vert le a lábukról. Vakító fényű cakkos lándzsák süvítettek az ellenséges sereg felé, az ég pedig újra és újra megdördült.

A gothirok sorai megbomlottak, a katonák futásnak eredtek, de a villámok újra meg újra lesújtottak, és emberek repkedtek szanaszét. A vadul üvöltő szél az égő hús bűzét sodorta a megrökönyödött védők felé. A gothir lovak elszakították pányváikat, és kitörve a karámokból, elvágtattak. A síkságon emberek cibálták le magukról páncéljukat, és hajították félre fegyvereiket, bár látszólag ez mit sem ért. Sieben látta, ahogy egy gothirra lesújt a villám, szétrobbantva mellvértjét. A robbanás a közelben állókat a földbe préselte, testük vadul rázkódott.

Egyszer csak a nap áttört a felhők felett, mire a fehér ruhás nő megfordult, és leszállt a mellvéd pereméről.

- Az én uram az édenben van - mondta Talizmánnak. - Az adósságot leróttam. - Ezzel Zsuszáj rárogyott az ifjúra, aki szorosan magához ölelte.

A síkságon a gothir seregnek több mint a fele holtan hevert, és sokan rettenetes égési sérüléseket szenvedtek.

- Ők már nem fognak harcolni - szólalt meg Gorkaj, ahogy a felhők szétoszlottak.

- Ők viszont igen - dörmögte Druss, és rámutatott arra a lovasoszlopra, amely akkor bukkant fel a dombokon, és ereszkedni kezdett a szétzúzott gothir tábor felé.

Sieben szívét marokra kapta a csüggedés, amikor meglátta a több mint ezer embert, akik kettős oszlopban közeledtek. Nüang feljajdult.

- Ki vihette el a szerencsémet?

Tizenharmadik fejezet

Premian a hasára gördült, és megégett kezeit a hűs agyagba nyomta. A villám három embert sújtott le mellette: mindhárman a felismerhetetlenségig szétégtek. Nagy nehezen talpra állt: lábai meg-megrogytak alatta, és ájulás környékezte. Mindenfelé halottak és haldoklók hevertek, az élők pedig úgy tántorogtak ide-oda, mintha berúgtak volna.

A tiszt bal kéz felé megpillantotta a döglött lova mellett ülő lord Gargant. A generális most valóban öregnek tűnt, és fejét tenyerébe temette. Premian nem viselt páncélt: Gargan megfosztotta őt rangjától, és harminc korbácsütésre ítélte engedetlenségéért. Ez mentette meg az életét: nem volt rajta fém, amikor a villámok lecsaptak rájuk a viharban.

Az ifjú lassan a hadvezér felé vette útját. Gargan arcának egyik fele feketére perzselődött. A generális felnézett, amikor meghallotta a közeledő Premiant, és a tisztnek össze kellett szednie magát, hogy a látványtól rátörő rettenet ne üljön ki az arcára. Gargan bal szeme kifolyt, és vér csorgott az üres szemgödörből.

- Mindennek vége - motyogta a hadvezér. - A vadak győztek. - Premian letérdelt mellé, és megfogta a kezét, de képtelen volt megszólalni. - Meggyilkolták az anyámat - folytatta a generális. - Ötéves voltam. Elrejtett a zsákok közé. Megerőszakolták és meggyilkolták. És én végignéztem. Én... segíteni akartam. De nem tudtam. Csak feküdtem ott, és bevizeltem a félelemtől. Azután a fiamat... - A generális lassan, reszelősen beszívta a levegőt. - Hozz egy kardot!

- Nincs szükség kardra, nagyuram. Vége van.

- Vége? Szerinted vége? Sosem lesz vége. Vagy ők, vagy mi, Premian. Most és mindörökké. - Gargan eldőlt jobbra, a tiszt pedig elkapta, és gyengéden leengedte a földre. - Lódobogást hallok - mondta a hadvezér, és meghalt.

Az ifjú gothir felpillantott, és látta, hogy lovasok sora közeledik felé, és felállt. Egy generális lovagolt oda hozzá, és lepillantott Larness halott urára.

- Parancsot kaptam, hogy tartóztassam le, és azonnal végeztessem ki. De jobb, hogy így halt meg, mert én nagyra tartottam.

- Letartóztatni? Mi a vád?

- Ki vagy te? - kérdezett vissza a generális.

- Premian, uram.

- Ó, remek! Számodra is vannak parancsaim. Te veszed át a kopjások vezetését, és visszatértek Gulgothirba! - Megfordult a nyeregben, és szemügyre vette a káoszt. - Attól tartok, nem lesz valami nagy haderőd. Mi történt itt?

Premian gyorsan elmesélte, majd feltett egy kérdést:

- A támadás folytatódik, uram?

- A szentély kifosztása? A magasságos egekre mondom, dehogy! Micsoda felesleges emberpazarlás! El sem tudom képzelni, hogy mi szállta meg Gargant, amikor belefogott ebbe az eszelős kalandba.

- Úgy vélem, parancsot kapott, uram.

- Mostanra minden parancs megváltozott, Premian. Új császárunk van: az Eszelős halott. Saját gárdistái végeztek vele. Az értelem ismét visszatért Gulgothirba.

- Áldassák ezért a Forrás! - áradt szét a tisztben a megkönnyebbülés.

* * * * *

A szentély falain Druss, Talizmán, és a védők látták, amint egy lovas hagyja el lassan a szétrombolt tábort, és indul a falak felé. Nem viselt páncélt, és ezüstös haja csillogott napfényben.

- Shemak golyóira, ez Majon! - kiáltott fel Sieben. - Egy zsák répa kecsességével lovagol.

- Ki az a Majon? - kérdezte Talizmán, akinek arca szürkére sápadt a sebeiből rátörő kín miatt.

- A drenai nagykövet. Az lesz a legokosabb, ha megmondod az embereidnek, ne lőjék le! - A nadír vezér kiadta a parancsot, amikor a nagykövet közelebb ért: a férfi arca merev volt és elgyötört, Csatabárdos pedig érezte a belőle áradó félelmet.

- Hé, Druss! - kiabált fel Majon. - Fegyvertelen vagyok, és hírnökként jöttem.

- Senki sem fog bántani, nagykövet. Leeresztünk egy kötelet.

- Köszönöm, de itt is elég kényelmes - felelte a férfi remegő hangon.

- Badarság! - kiabált vissza Haláljáró. - Vendégszeretetünk közismert, és a barátaim sértve éreznék magukat, ha nem csatlakoznál hozzánk.

A kötelet leengedték, a nagykövet pedig leszállt lováról. Levette égkék pelerinjét, amelyet ráterített a nyeregre, majd megragadta a kötelet, és a nadírok felhúzták a mellvéden. Odafent Druss bemutatta neki Talizmánt.

- Ő a nadírok egyik királya - mondta Csatabárdos. - Fontos ember.

- Miféle üzenetet hozol az ellenségtől? - kérdezte a nadír vezér.

- Itt nincsenek ellenségek, uram. A... csatának vége. A lovasok, akiket a falak alatt látsz, azért jöttek, hogy letartóztassák a renegát Gargant. Generálisuk, Cuskar, engem kért meg arra, hogy biztosítsalak, az ellenségeskedésnek vége, és a szentélyt egyetlen gothir katona sem fogja meggyalázni. Ugyanígy, te és az embereid szabadon távozhattok. A renegát Gargan elleni tetteitek nem számítanak az új császár ellen elkövetett bűnnek.

- Új császár? - szólt közbe Druss.

- Igen. Az Eszelős halott: két gárdistája végzett vele. Ismét rend honol Gulgothirban. A városban csodálatos jelenetek játszódnak le, amelyeket érdemes látni. Mindenki az utcákon énekel és táncol. Az új császár kormányát egy ritka kulturált és jeles személyiség vezeti: Garen-cennek hívják, és úgy tűnik, már jó ideje azon ügyködött a színfalak mögött, hogy megdöntse az istenkirályt. Elbűvölő ember, aki remekül ért a diplomáciához. Máris aláírtunk vele három kereskedelmi egyezményt.

- Úgy érted, hogy győztünk? - kérdezte Sieben. - És mindannyian élni fogunk?

- Úgy hiszem, ez a tények szabatos összefoglalása. Viszont van itt még egy apróság, Druss, kedves barátom - húzta félre a követ Csatabárdost. - Garen-cen arra kért, hogy említsem meg, miszerint itt állítólag drágakövek vannak elrejtve.

- Nincsenek drágakövek - felelte Haláljáró keserűen. - Csak vén csontok, és új halottak.

- Te... ööö... átkutattad a koporsót, ugyebár?

- Igen, át. De nincs semmi. Azt egész csak egy mítosz.

- Ah, értem. Biztosra veszem, nem lényeges. - A nagykövet odalépett Talizmánhoz, és meghajolt. - Cuskar generális három kirurgust is hozott magával. Arra kért, hogy ajánljam fel segítségüket a sebesültek ellátásban.

- Van már egy remek felcserünk, de azért köszönöm a generális nagylelkűségét. Hogy viszonozzam jóakaratát, mondd el neki, hogy ha a falakhoz küldi a vízszállító szekereit, gondoskodom róla, hogy a hordókat megtöltsék vízzel.

Druss és Gorkaj leengedték Majont, aki lóra szállt, intett, majd könnyű vágtában visszatért a gothir táborba. Talizmán lerogyott a mellvédre.

- Győztünk - mondta ki hangosan.

- Így igaz, kölyök. De éppen csak.

A nadír vezér kinyújtotta a kezét.

- Férfi vagy a férfiak között, Haláljáró. A népem nevében, köszönöm.

- Vissza kellene menned az ispotályba, ahol majd remek felcserünk gondoskodik rólad.

Az ifjú elmosolyodott, majd Zsuszáj és Gorkaj segítségével elindult lefelé a lépcsőn. Az udvaron a nadírok kisebb csoportokra bomlottak, és izgatottan beszélgettek a csatáról. Lin-ce szenvtelen arccal figyelte őket, és szemébe szomorúság költözött.

- Mi a baj? - kérdezte tőle Sieben.

- Semmi olyan, amit egy gadzsin láthatna - felelte a harcos, és faképnél hagyta a költőt.

- Miről beszél ez, Druss?

- Mindannyian a saját törzsük tagjaival beszélgetnek. A keveredésnek vége. Erre a csatára egyesültek, és most ismét elválnak útjaik: talán ez a nadírok sorsa mindörökké. - Csatabárdos felsóhajtott. - Rettenetesen fáradt vagyok, poéta. Ismét látnom kell Rowenát, ismét be kell szívnom a hegyek levegőjét. Az egekre, remek lesz ismét érezni a magas füvön és a fenyőligeteken átfúvó szél illatát!

- Valóban az lesz, vén csataló.

- De először még vissza kell térnünk Gulgothirba. Látni akarom Klayt. Pihenünk néhány órát, majd útra kelünk.

A költő bólintott.

- Niobe is velünk tart. Feleségül fogom venni őt, Druss, és kisbabákat meg egy vas parazsasvödröt adok neki!

Druss felkacagott.

- Gondolom, ebben a sorrendben!

* * * * *

Sieben visszatért az ispotályba, ahoi Talizmán hangosan horkolt. A kis helyiségben talált egy darab pergament, egy lúdtollat, és egy majdnem teljesen kiszáradt kalamárist. Öntött egy kis vizet a tintatartóba, majd gyorsan üzenetet körmölt a pergamenre. Amikor a tinta megszáradt, négyrét hajtotta a lapot, és visszatért a nagyterembe. Letérdelt Talizmán mellé, és az üzenetet az ifjú mellét fedő kötés egyik redőjébe csúsztatta, majd Alchazzar Szemét használva meggyógyította a vezért.

Ezután felkereste az összes többi sebesültet, és gyógyító álmot küldött rájuk.

Végül megállt az ajtónyílásban, és elégedetten visszanézett. Sokan haltak meg a szentély védelmében, de akadtak mások - köztük Talizmán is -, akik szintén meghaltak volna, ha ő nincs. Ez a gondolat örömmel töltötte el a poétát.

Felpillantott a mellvédre, ahol Druss aludt elnyúlva a gyilokjárón. Sieben felsétált a lépcsőkön, és őt is meggyógyította.

Lin-ce és az Églovasok éppen a kapunál felhúzott falat bontották le. A költő leült a falra, úgy nézte őket. Az ég ragyogó kéken tündökölt, és most még a forró szellő sem zavarta.

Élek - gondolta. - Élek és szerelmes vagyok. Ha van ennél jobb érzés a világon, akkor azt még ki kell próbálnom.

Tizennegyedik fejezet

Okar, a ispotály hájas kapuőre káromkodott egyet, amikor a bejárati kapun a dörömbölés csak nem hagyott alább. Legördült priccséről, felhúzta nadrágját, végigbotorkált a folyosón, és elhúzta a reteszeket.

- Csend legyen! - kiáltotta, amikor a súlyos kapuszárnyat kitárta. - Itt betegek vannak, akik aludni próbálnak.

Egy sűrű, fekete szakállú, hatalmas termetű férfi lépett elő, megragadta Okart, és a levegőbe emelte.

- Már nem sokáig lesznek betegek - közölte vigyorogva. A kapuőr nem volt éppen kis termetű ember, de az óriás olyan könnyedén emelte fel, és rakta odébb, mintha gyerek lenne.

- Meg kell bocsátanod a barátomnak, mert rettentően izgatott - szólalt meg ekkor egy karcsú, jóképű férfi.

A két férfit egy fiatal nő követte. Nadír volt, és lehengerlően gyönyörű.

- Mit gondoltok, hova mentek? - kérdezte Okar, amikor a kis csapat elindult felfelé a lépcsőn. Ők azonban nem válaszoltak, mire utánuk loholt. Az apát már a lépcső tetején várt rájuk: még mindig hálóingét viselte, kezében egy gyertyatartót fogott, és elállta a jövevények útját.

- Mit jelentsen ez a behatolás? - kérdezte a férfi komoran.

- Azért jöttünk, hogy meggyógyítsuk a barátunkat, apát úr - felelte az óriás. - Megtartottam, amit ígértem.

Okar biztosra vette, hogy elöljárója nyers szavakkal illeti majd a betolakodókat. Ehelyett azonban a férfi néma csendben állt egy darabig, a pislogó gyertyafényben semmit sem lehetett leolvasni az arcáról.

- Kövessetek - mondta végül szelíden -, és maradjatok csendben.

Áthaladtak az első kórtermen, majd az épület nyugati felében álló kis helyiségbe jutottak. Az apát itt két lámpást gyújtott, majd leült papíroktól lepett íróasztalához.

- És most magyarázzátok el!

Az óriás szólalt meg elsőként.

- Megtaláltuk a gyógyító köveket, atyám. És tényleg gyógyítanak! Mindenre, ami szent, tényleg gyógyítanak! Most vezess minket Klayhez!

- Ez lehetetlen - sóhajtott fel az apát. - Klay három nappal azután távozott az életből, hogy útnak indultál. A kertek mögött egyszerű sírba temettük, és egy sírkövet állítattam neki. Rettentően sajnálom.

- Megígérte nekem - suttogta Druss. - Megígérte nekem, hogy életben marad, amíg vissza nem térek.

- Ezt az ígéretet nem tarthatta meg. A nyílvesszőt, amely eltalálta, valamiféle gonosz anyaggal kenték be, és az üszkösödés azonnal megindult. Egyetlen ember sem állhatott volna ellen ennek a halálos támadásnak.

- Nem hiszem el - suttogta Csatabárdos. - Nálam vannak a kövek!

- Miért olyan nehéz bármit is elhinni a harcosoknak?! - fortyant fel az apát. - Azt gondoljátok, hogy a világ egyedül a ti vágyaitok körül forog. Tényleg azt hiszed, hogy az univerzum természetét és törvényeit megváltoztathatod a puszta akaratoddal? Már hallottam rólad, Druss. Számos csatában küzdöttél, és rettenthetetlen vagy. De te is csak hús-vér ember vagy. Élsz és meghalsz, éppen úgy, mint akárki más. Klay nagyszerű ember volt, kedves és értelmes. Meghaladja képességeimet, hogy érzékeltessem, halála mekkora tragédia. Ám mégis az élet körforgásának része, és nem kétlem, hogy a Forrás örömmel fogadja majd be őt. Vele voltam, amikor eljött a vég. Akart hagyni számodra egy üzenetet, így pennáért és tintáért küldettünk, de a halál túl hirtelen ragadta el őt. Én azonban azt hiszem, tudom, mit akart kérni tőled.

- És mi az? - kérdezte a drenai zsibbadtan.

- Mesélt nekem a fiúról, Kellsről, és arról, hogy a lurkó azt hitte róla, a bajnok egy isten, aki kézrátétellel meg tudja gyógyítani az anyját. A kisfiú még mindig itt van. Ott ült Klay mellett, fogta a kezét, és keserűen sírt, mikor meghalt. Az anyja viszont még mindig él: ha a köveknek tényleg olyan hatalmuk van, mint ahogy mondod, akkor szerintem Klay azt akarná, hogy gyógyítsd meg a nőt.

Druss nem mondott semmit, csak magába roskadva ült, és a kezét bámulta. Ekkor Sieben lépett elő.

- Szerintem ennél egy kicsivel többet is tehetünk, atyám. Vezess a fiúhoz!

Csatabárdost magára hagyták az irodában, a költő, Niobe és az apát pedig csendesen áthaladtak az ispotályon, míg végül elérkeztek egy hosszú, keskeny teremhez, ahol húsz ágy állt a falhoz tolva - tíz-tíz mindkét oldalon. Kells összekucorodva aludt a padlón az első ágy lábánál: mellette egy magas, vézna nő szunyókált egy székben ülve. A magas ablakon beszűrődő hold fénye egy csont és bőr haldoklót világított meg az ágyban: a nő arcbőre szorosan rátapadt koponyájára: szinte már nem is maradt húsa, szeme alatt fekete karikák sötétlettek.

Sieben letérdelt a fiú mellé, és finoman megérintette a vállát. Kells azonnal felriadt, és szeme tágra nyílt félelmében.

- Minden rendben, fiú. Ajándékot hoztam Klay nagyúrtól.

- Ő halott.

- Mégis ajándékot hoztam tőle. Állj fel!

Kells engedelmeskedett. A mozgás és a beszéd felébresztette a széken ülő vékony nőt.

- Mi történik itt? - suttogta. - Elment?

- Nem ment el - felelte Sieben. - Hazajött. - Azután odafordult a fiúhoz: - Fogd meg anyád kezét! - Kells így tett, a költő pedig előrehajolt, és tenyerét rátette a haldokló nő lázban égő homlokára. A bőre száraz és forró volt. A poéta lehunyta szemét, és érezte, hogy a kövek ereje átáramlik rajta. Az ágyban fekvő nő halkan felnyögött, az apát pedig közelebb lépett, és csodálkozva látta, hogy a beteg arcszíne visszatér, és a szeme alatti sötét karikák lassan elhalványulnak. Kiugró arccsontjai ellágyultak, ahogy arc- és állizmai ismét egészségesre híztak. Száraz és fénytelen haja most csillogott a párnán. Sieben vett egy nagy levegőt, és hátralépett.

- Te a Forrás egyik angyala vagy? - suttogta a vézna nő.

- Csupán egy ember vagyok. - A költő letérdelt Kells mellé, és észrevette a kisfiú szemébe gyűlő könnyeket. – Édesanyád meggyógyult, és most alszik. Szeretnél segíteni nekem meggyógyítani a többieket is?

- Igen. Igen, szeretnék. Tényleg Klay nagyúr küldött?

- Így is mondhatjuk.

- És anyám tényleg élni fog?

- Bizony, élni fog.

Síében és a fiú együtt haladtak egyik ágytól a másikig, és amikor megvirradt Gulgothir fölött, az ispotály falai közül kacagás és határtalan öröm hangjai szűrődtek ki az utcára.

Druss mindebből mit sem vett észre: a drenai egymagában üldögélt a szürke cellában, eltompult elmével. Minden nehézséggel dacolva megvédett egy várat, de azt nem tudta megakadályozni, hogy barátja meghaljon. Át tudott kelni az óceánon, és meg tudott vívni száznyi csatát. Szembe tudott szállni minden élő emberrel, de Klay mégis meghalt.

Felállt székéből, és az ablakhoz sétált. A felkelő nap sugarai színekkel töltötték meg a lenti kertet: vérvörös rózsák nőttek a fehér márvány szökőkutak között, bíborszínű gyűszűvirágok tűntek elő a földet sárga takaróként borító virágokból, és ösvények tekergőztek ide-oda.

- Ez nem tisztességes - mondta ki Druss hangosan.

- Nem emlékszem, hogy bárki is azt mondta volna, hogy az - szólalt meg az apát.

- Azt a nyilat nekem szánták, atyám, de Klayt találta. Miért én élek, és miért ő halt meg?

- Az efféle kérdésekre sosincs válasz, Druss. Rengetegen fognak majd nagy örömmel emlékezni rá, és lesznek köztük olyanok is, akik annyira tisztelik emlékét, hogy megpróbálják követni példáját. És egyikünk sincs itt túl sokáig. Szeretnéd látni a sírkövét?

- Igen, megnézném.

A két férfi elhagyta a helyiséget, és a hátsó lépcsőn lesétáltak a kertbe. A levegő illatos volt, és a nap ragyogott az égen. Klay sírja egy kőfal mellé került, egy fűzfa alá. A földbe egy hosszú, négyszögletes márványtömböt állítottak, amelyre a következő szavakat vésték:

Mindazt a jót, amit megtehetek, hadd tegyem meg most, mert soha többé nem lépek már erre az útra.

- Ez egy ősi műből vett idézet - mondta az apát. - Nem ő kérte, de én azt gondolom, illik hozzá.

- Egén, illik hozzá - bólintott Csatabárdos. - Mondd csak, ki az a nő, akit Klay meg akart menteni?

- Egy utcalány, aki azt hiszem a déli negyedben dolgozik.

Druss megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit.

- Szerinted egy szajha nem érdemli meg, hogy megmentsék?

- Sosem mondanék, és sosem gondolnék ilyet. De éppen most jövök egy csatából, atyám, ahol sok százan haltak meg. Visszajöttem ide, ahol halva találtam egy nagyszerű embert. És mindennek a végén annyit értem el csupán, hogy egy szajhával több fog dolgozni a déli negyedben. Most hazamegyek - mondta Druss szomorúan. - Bárcsak sose jöttem volna Gulgothirba!

- Ha nem tetted volna, akkor nem ismerted volna meg Klayt. És az lett volna az igazi veszteség. Azt tanácsolom, hogy őrizd meg annak emlékét, ki is volt ő, és gondolj rá, miközben éled a saját életedet. Eljöhet az az idő, amikor ezekbe az emlékekbe kapaszkodsz, hogy valami jót tegyél másokkal - éppen úgy, ahogy ő tette volna.

A drenai nagy levegőt vett, vetett még egy pillantást az egyszerű sírra, majd elfordult.

- Hol a barátom? Most már indulnunk kellene.

- A feleségével együtt elment, Druss. Arra kért, mondjam meg neked, hogy majd az úton találkoztok, de előbb még visszaviszi a köveket egy Talizmán nevezetű embernek.

* * * * *

Talizmán, Gorkaj és Zsuszáj fellovagoltak a poros rézsűre, majd elérve a gerincet, megrántották fáradt pónijaik zabláját. Az alattuk elterülő völgyben az északi Farkasfejűek sátrai álltak.

- Hazaértünk - szólalt meg Talizmán.

- Most talán elmondhatnád, hogy miért vágtattunk ilyen keményen, generális - mondta Gorkaj.

- Ez a Kőfarkas napja. A Farkasfejű törzs összes vezére összegyűlik ma. Délben kerül sor a szertartásra a Nagybarlangban.

- És neked ott kell lenned?

- Ma népem elé állok, és felveszem a nadír nevem. Ezt a jogot megtagadták tőlem, amikor visszatértem az akadémiáról: a Vének között akadtak olyanok, akik úgy hitték, a gothirok tanai megrontottak. Noszta kán a Talizmán nevet adta nekem, és azt mondta, addig viselem majd, amíg rá nem bukkanok Alchazzar Szemére.

- És milyen nevet veszel fel, szerelmem? - kérdezte Zsuszáj.

- Még nem döntöttem el. De most menjünk. - Talizmán a kis csapat élén elindult lefelé, a völgybe.

A magasan a domboldalba vájt barlang szájában ott állt Noszta kán, és őket figyelte. Vegyes érzelmek háborogtak benne. Érezte a Szem jelenlétét, és tudta, hogy Talizmán teljesítette küldetését. Ez önmagában elég lett volna az ujjongásra, mert ha a kövek visszakerülnek a Kőfarkasba, azzal az Egyesítő napjának eljövetele jelentősen közelebb kerül. Ám harag is keveredett érzései közé, mivel az ifjú nem engedelmeskedett, és meggyalázta a nőt, aki már teherbe is esett, és majdnem elveszett az ügy számára. Erre csak egyetlen megoldás kínálkozott, és ez elszomorította Noszta kánt. Talizmánnak, minden ereje és ügyessége dacára, halnia kell. Azután majd gyógyfüvekkel és bájitalokkal elveteti Zsuszáj gyermekét. Akkor talán minden úgy történik majd, ahogy annak történnie kell.

Hátat fordított a napfénynek, és besétált barlangba, amely hatalmas félgömböt formázott, és a mennyezetről cseppkövek függtek alá, lándzsák gyanánt. A Kőfarkast évszázadokkal ezelőtt a hátsó falból faragták ki, és még mindig ott ült, kitátva hatalmas pofáját - mit sem látó szeme pedig arra várt, hogy visszaköltözzön belé a fény..

Ma délben a Szem ismét ragyogni fog - még ha nem is sokáig. A Szem túl hatalmas ahhoz, hogy a kő szemüregekben maradjon, és áldozatul essen egy tolvajnak, akinek elég esze vagy bátorsága van hozzá, hogy elorozza. Nem. Mostantól kezdve Alchazzar Szemét Noszta kán, a Farkasfejűek sámánja fogja magánál tartani.

Három akolitus lépett be a barlangba, és olajba mártott fejű fáklyákat hoztak, amelyeket a Kőfarkas körül a falba vert rozsdás tartókba helyeztek.

Noszta kán ismét kiballagott a napfénybe, és a domboldalon felfelé haladó emberek sorát nézte.

- Gyújtsátok meg a fáklyákat! - kiáltott hátra az akolitusoknak.

Visszatért a Kőfarkashoz, leguggolt elé, lehunyta szemét, és összpontosította hatalmát. Több mint negyven vezér lesz ma jelen: egyiküknek sem lila a szeme, de a szertartás után mindegyiküket kikérdezi majd. Az Egyesítő ott volt kint, valahol a sztyeppéken. A Szem hatalmával pedig Noszta kán rábukkan majd.

A vezérek beléptek a barlangba, és széles félkörben helyet foglaltak a Kőfarkas előtt, jó húsz lábra attól. Minden egyes vezér magával hozta bajnokát is, válogatott harcosokat, akik megálltak haduruk mögött, kezüket a kardmarkolaton nyugtatva, felkészülve minden esetleges árulásra.

Hát, valóban megosztott nép vagyunk - gondolta magában Noszta kán.

Amikor minden vezér leült, a sámán előlépett.

- Nagy nap ez a mai - intézte szavait az egybegyűltekhez. - Ami elveszett, most visszatér hozzánk. Ez az Egyesítő első napja, mert megtalálták Alchazzar Szemét!

A tömegben mindenki levegő után kapkodott, majd dermedt csend telepedett a hallgatóságra.

- Lépj elő, Talizmán! - parancsolta a sámán. Az ifjú előlépett a csoport közepéből, és sorok között áthaladva, odaállt Noszta kán mellé. - Ez a férfi vezette Démonölő Osikai szentélyének védelmét. Ez a férfi mért vereséget a gadzsinokra. Ma büszkén veszi fel nadír nevét, és minden időkön át úgy emlékeznek majd rá, mint a Farkasfejűek nagy hősére. - Noszta kán Talizmánhoz fordult, és így szólt: - Add ide a Szemet, fiú!

- Egy pillanat. - Az ifjú a tömeg felé fordult. - Osikai szentélye áll - kezdte messze csengő hangon. - Azért áll, mert a nadír harcosoknak határozott célja volt, és kihúzott derékkal kitartottak mellette. Itt, ezen a helyen dicsőséggel említem Barcaj, a Csavart Szarvúak vezérének nevét, aki Osikai csontjainak védelmében esett el. Itt, ezen a helyen dicsőséggel említem Kzun nevét, a Magányos Farkasok törzséből, aki akkor lelte halálát, amikor a Csavart Szarvúakat vezetve védelmezte legszentebb szentélyünket. Itt, ezen a helyen dicsőséggel említem Kving-csin nevét, a Fürge Pónik törzséből, akit a gadzsinok megcsonkítottak, és leöltek, akár egy állatot. Itt, ezen a helyen dicsőséggel említem Lin-ce nevét, az Églovasok közül. És egy új harcost is hoztam a Farkasfejűek közé. Lépj elő, Gorkaj!

Az egykori nota felállt, és a tömeg elé lépett. A vállán hosszú nyelű, vasfejű kalapácsot nyugodott.

- Ő Gorkaj, aki nota volt, és most Farkasfejű. Noszta kán azt mondta nekem, hogy közel az Egyesítő Napja, és igaza volt. Itt az idő, hogy félredobjuk a múlt botorságait. Nézzetek magatokra! Farkasfejűek vagytok, ám mégis úgy ültök itt, hogy mögöttetek magasodnak bajnokaitok, mert féltek a mellettetek ülő fivéretektől! És jogosan féltek tőlük! Nincs itt senki, aki ne végezne a másikkal, ha a helyzet úgy hozná. Minden jelenlevő a másik ellensége. És ez a legrosszabb fajta ostobaság. Míg a gothirok gazdagsága egyre hízik, mi éhezünk. Míg a gothirok falvainkat fosztogatják, mi egymás ellen fondorkodunk. Miért van ez? Talán mert ostobának születtünk? Évszázadokkal ezelőtt a nadírok bölcsei elképesztő ostobaságot hajtottak végre. Kiszipolyozták a mágiát a földből, és ezekbe helyezték azt - vette elő Alchazzar Szemét kecskebőr zekéjének zsebéből. Az ékkövek felszikráztak a fáklyafényben, ahogy a magasba emelte őket. - Íme, a sztyeppék és a hegyek hatalma! A Kő és Víz Isteneinek mágiája! Itt van csapdába ejtve... ezekkel a lila ékkövekkel bármely jelenlevőből kán lehetne. Halhatatlanná válhatna. Láttam a kövek hatalmát. A szentélyben leterítettek, átdöfték a testemet, ám a sebnek mégsem maradt nyoma.

Mostanra már minden szem a drágakövekre tapadt, és az ifjú érezte a tekintetekben izzó vágyat.

- Alchazzar Szeme! - kiáltotta, és hangja visszhangot vert a barlangban. - Van itt olyan ember, aki azt hiszi, hogy Barcaj, Kzun vagy Kving-csin azért halt meg, hogy a Farkasfejűek valamelyik jelentéktelen vezére uralhassa a Kő és a Víz Isteneinek mágiáját? Van itt valaki, aki érdemes arra, hogy birtokolja ezt a hatalmat? Ha van, álljon fel most, és mondja el, miért is szolgált rá erre a tisztességre!

A vezérek egymásra pillantottak, de senki sem mozdult.

Talizmán sarkon pördült, és a Kőfarkashoz lépett, a köveket pedig belenyomta a szobor szemgödreibe. Azután ismét megfordult, és intett Gorkajnak, aki felé hajította a hosszú nyelű kalapácsot. Az ifjú elkapta.

- Ne! - sikoltotta Noszta kán.

Talizmán lépett egyet hátra, majd hatalmas ütésre lendítette a pörölyt: a vasfej belecsapódott a kőhomlokba, és szétzúzta a farkas fejét. Ebben a pillanatban a drágakövek vakító lilás fénnyel felizzottak: ez a fény beburkolta Talizmánt, és elöntötte az egész barlangot. A cseppkövek között villámok cikáztak, és hatalmas döndülés hallatszott, mintha valahol a távolban megdördült volna az ég: a barlang padlója remegni kezdett és felnyögött.

A mennyezetről por szitált, és a lilás izzás megcsillant a porszemcséken, amelyek ezernyi drágakőként ragyogtak a levegőben. Amikor a por leülepedett, és a fény kihunyt, Talizmán ledobta a kalapácsot, és csak állt ott, rámeredve a Kőfarkas maradványaira. Alchazzar Szemének nyoma sem volt.

- Mit tettél?! - sikoltotta Noszta kán, aki odarohant az ifjúhoz, és karon ragadta. Talizmán felé fordult, mire a sámán levegőért kapkodva hátrált el, leesett állal.

Gorkaj előrelépett... és megtorpant. Talizmán szeme megváltozott: mintha csak a drágakövek vakító lilás fénye költözött volna át oda, és csillant volna meg a fáklyafényben. Az ifjú szeme többé nem sötét volt már, hanem lilásan fénylett.

- A szemed... - suttogta Gorkaj.

- Tudom.

Talizmán ellépett a döbbent sámán mellett, és megállt az eseményeket áhítattal bámuló tömeg előtt.

- Ma felveszem nadír nevemet. Talizmán mától nincs többé. Meghalt, amikor a mágia visszatért a földre. Ettől a naptól kezdve Farkasfejű Ulric vagyok.

Dros Delnoch

Harminc évvel később

Legendás Druss a fiatal katona mellett ült, és kuncogott, miközben befejezte a történetet.

- Szóval mindent, amit tettünk, végül egy fiatal szajháért tettük! De Siebent ez láthatóan nem zavarta: ott volt neki Niobe, akit hazavitt, és vett neki egy mesésen díszes parazsas-vödröt. Niobe remek asszony volt... tíz évvel élte túl a költőt. A poéta nem volt hozzá hű: nem hiszem, hogy Sieben tudta, mit is jelent a hűség. Viszont kitartott mellette, és úgy sejtem, azért ez is számít valamit.

Calvar Syn, a kirurgus lépett Csatabárdos mellé.

- A fiú meghalt, Druss.

- Tudom, hogy meghalt, a fenébe is! Mindenki meghal körülöttem. - Gyengéden megveregette Pellin még meleg kezét, majd felállt az ágy mellől. - Tudod, jól harcolt. Rémült volt, de nem futott el. Úgy állta a sarat, ahogy azt egy férfinak kell. Szerinted hallott valamit is a történetből?

- Nehéz megmondani, de talán igen. Most viszont nyugovóra kellene térned. Már nem vagy suhanc.

- Egén, ezt tanácsolta Rek, Hogun és mindenki más is. Hamarosan megpihenek, mint ahogy mindannyian. Tudod, mind elmentek már - az összes barátom. Bodasent saját magam öltem meg, Sieben pedig elesett Skelnnél.

- És mi van Talizmánnal? Találkoztál még vele?

- Nem. Szerintem elesett Ulric valamelyik csatájában. - Druss kipréselt magból egy kacagást, és bütykös kezével végigsimított ezüstös szakállán. - Büszke lenne, ha most láthatná a törzseket, mi? Hiszen az egyesült törzsek Dros Delnochot ostromolják.

- Pihenj le, öregember! - parancsolt rá Calvar Syn. - Egyébként holnap te is az egyik ágyban fogsz heverészni, és nem mellette ücsörögsz majd.

- Hallgatok rád, gyógyító.

Druss felkapta csatabárdját, és kisétált a holdfénybe, majd a falak felé vette az irányt, és a mellvédről lebámult a nadírok irdatlan táborára, amely kitöltötte a szorost, ameddig a szem ellátott.

A hat óriási falból három már elesett, és Haláljáró most a Negyedik Fal kaputornyában állt.

- Mire gondolsz, vén csataló? - kérdezte az árnyékok közül előlépő íjász.

- Ulric azt mondta, hogy a sámánja figyelmeztette, itt fogok meghalni... ennél a kapunál. Ez éppen olyan jó helynek tűnik, mint bármely másik.

- Nem fogsz meghalni, Druss. Te halhatatlan vagy... ezt mindenki tudja.

- Öreg vagyok és fáradt. És még mielőtt idejöttem, már tudtam, hogy ez lesz a végső nyughelyem. - A drenai elvigyorodott. - Végtére is alkut kötöttem a halállal.

Az íjász megborzongott, és témát váltott.

- Kedveled őt, nem igaz? Úgy értem, Ulricot. Még mit mondott neked?

Druss nem felelt. Volt valami az Ulrickal való találkozásban, ami zavarta őt, de még nem jött rá, mi az. És sosem tudta meg...

* * * * *

Napokkal később a sátrában üldögélő Ulric Csatabárdosra gondolt, és felidézte utolsó találkozásukat az Első és a Második Fal közti csatatéren. A nap fényesen ragyogott az égen, és az ellenség visszavonult az Első Falról, Eldibarról.

Ulric kisétált a csatatérre, és leterített egy bíborszínű szőnyeget a földre. Egy korsó bort, datolyákkal megrakott tálat, és sajtot hozatott az egyik emberével, majd a nagykán leült, s várt.

Nézte, ahogy Drusst leeresztik a Második Falról. A férfi öregnek tűnt, szakálla ezüstösen csillogott a napsütésben.

Emlékszel majd rám, Druss? - gondolta magában. - Nem fogsz. Hogy is emlékezhetnél? A harminc évvel ezelőtt megismert sima arcú, sötét szemű ifjúból mára egy lila szemű sebhelyes harcos lett. - Ahogy Csatabárdos közeledett, Ulric azon kapta magát, hogy a szíve őrülten ver. A drenai kezében ott volt rettenetes fegyvere, Snaga, amely olyan hatalmas vámot szedett az ellenségen Osikai szentélyénél. - Vajon használni fogod ellenem? - töprengett el a kán, de már tudta a választ. Nem. Druss, mint mindig, most is becsületesen viselkedik majd.

- Idegen vagyok a táborodban - mondta az öregember.

- Légy üdvöz, idegen, és egyél! - felelte Ulric, és Haláljáró törökülésben letelepedett vele szemközt. A nadír vezér lassan kikapcsolta lakkozott fekete mellvértéjének szíjait, levette a páncélt, majd gondosan lefektette maga mellé. Azután lecsatolta éjszínű lábvértjeit, és alkarvédőjét is. - A nevem Farkasfejű Ulric.

- Az enyém pedig Csatabárdos Druss. - A drenai fakókék szeme összeszűkült, ahogy a nagykánra meredt.

Vajon halvány felismerés lobbant benne? - morfondírozott magában Ulric. - Mondd el neki! Beszélj vele! Fejezd ki a háládat!

- Örülök, hogy találkoztunk. Egyél!

Druss kivett egy maroknyi datolyát az ezüsttálból, és lassan elmajszolta. Ezt követte a kecsketejből készített sajt, amit egy kupányi vörösborral öblített le. Ekkor szemöldöke felszaladt, és Csatabárdos elvigyorodott.

- Lentriai vörös. Nincs benne méreg - szólalt meg ismét Ulric.

- Nehéz engem megölni. Adottságom van az élethez - mosolygott Druss.

- Jó munkát végeztél, és én örülök ennek.

- Szomorúan hallottam, hogy meghalt a fiad. Nekem nincsenek fiaim, de tudom, milyen nehéz, amikor az ember elveszti valamelyik szerettét.

- Kegyetlen érzés, mert jó fiú volt. De hát az élet is kegyetlen, nem igaz? A férfinak pedig felül kell kerekednie fájdalmán.

Csatabárdos hallgatott, és bekapott még néhány datolyát.

- Nagy ember vagy, Druss, és sajnálom, hogy itt halsz meg.

- Igen, tényleg remek lehet örökké élni. Másrészt viszont kezdek lassulni. Néhány embered átkozottul közel került ahhoz, hogy megjelöljön, ami azért kínos.

- Aki megöl téged, jutalmat kap: száz lovat, amelyet az én istállómból választhat ki.

- És miként bizonyítja be, hogy ő ölt meg?

- Elhozza a fejedet, és két tanút, akik látták a végső csapást.

- Kérlek, ezt ne híreszteld el az embereim között. Ők már ötven lóért is megtennék.

- Ezt kötve hiszem! Ahogy mondtam, remek munkát végeztél. És hogy boldogul az új gróf?

- Jobban örült volna egy kevésbé zajos fogadtatásnak, de szerintem kezdi élvezni. És jól harcol.

- Mint ahogy mindannyian jól harcoltok. De persze ez sem lesz elég.

- Majd meglátjuk. Ízletesek ezek a datolyák.

- Azt hiszed, hogy meg tudsz állítani? Mondd meg őszintén, Haláljáró!

- Szívesen szolgáltam volna alattad, és évek óta csodállak. Számos királyt szolgáltam már: egyesek gyengék voltak, mások akaratosak. Akadtak köztük remek emberek is, de te... te magadon viseled a nagyság bélyegét. Azt hiszem, végül megszerzed azt, amit akarsz... de addig nem, amíg én élek.

- Nem élsz már soká, Druss - felelte Ulric szelíden. - Van egy sámánunk, aki jártas az efféle dolgokban. Azt mondta nekem, hogy látott a Negyedik Fal... azt hiszem, Sumitosnak hívják... kapujában állni, és a halál vigyorgó koponyája lebegett a vállad felett.

Csatabárdos elnevette magát.

- A halál mindig ott lebeg, ahol én állok, Ulric! Hiszen én vagyok az, aki együtt jár a halállal. A sámánod nem ismeri talán saját legendáitokat? Talán úgy döntök, hogy a Sumitosnál halok meg. Talán úgy, hogy a Musifon. De bárhol halok is meg, tudd meg: amikor megtérek az Árnyak Völgyébe, jó pár nadírt viszek magammal az útra!

- Büszkék lesznek, hogy veled tarthatnak. És most menj békével!

A sátorlap felcsapódott, és Ulric gondolatai visszatértek a jelenbe. Alvezére, a rég halott Gorkaj fia, Ogaszi lépett be. Öklét a melléhez szorítva tisztelgett a kán előtt.

- A sírhalom készen áll, nagyuram.

Ulric vett egy nagy levegőt, és kisétált az éjszakába.

Legendás Druss teste a sírhalmon hevert, karját keresztbe fektették a mellén, hatalmas csatabárdját a kezébe igazították. Ulricba beledöfött a fájdalom, ahogy tekintete a kurgánra esett, amit a veszteséggel járó üresség érzése követett. Druss párviadalban végzett a nadírok bajnokával, Nogusával, aki azonban mérget kent kardja pengéjére. Amikor azonban megindult a következő támadás, a fájdalomtól gyötört és haldokló Druss még mindig harcolt, és hatalmas csatabárdja halált osztott, míg végül a nadír harcosok gyűrűbe fogták, és levágták.

- Miért tiszteled meg őt ezzel, nagyuram? - kérdezte Ogaszi. - Hiszen gadzsin volt, és az ellenségünk.

Ulric felsóhajtott.

- Mert apád mellett és mellettem harcolt Osikai szentélyénél. Ő segített visszahozni a mágiát a nadírok földjére. Nélküle most nem lenne nadír sereg, és talán nem lenne jövője sem a népünknek.

- Akkor annál nagyobb bolond volt - jelentette ki Ogaszi.

Ulric elfojtotta a rátörő haragot. Alvezére bátor volt és hűséges, de sosem fogja megérteni az olyan emberek nagyszerűségét, mint amilyen Legendás Druss volt.

- Megtiszteltetés és kiváltság volt mellette állni - felelte a kán. - Olyan ember volt ő, aki mindig azért harcolt, amiben hitt, és nem számított neki, hogy milyenek az esélyek. Tudom, hogy gyűlölöd a gadzsinokat, Ogaszi, de Druss különleges volt, aki felülemelkedett fajtáján. Réges-régen ő és én együtt jártunk az Ürességben, hogy megmentsük Sul-szen lelkét, így találkozhasson Osikai szellemével. Igen, most ellenünk harcolt, de minden gyűlölet nélkül. Nagyszerű ember volt, és egy időre a barátom is. Értem mutass iránta tiszteletet!

- Úgy lesz, nagyúr - mondta Ogaszi. A harcos egy darabig hallgatott, majd elmosolyodott. - A Kő és a Víz Isteneire mondom, ő aztán tudott harcolni, igaz?

- Igen - felelte Ulric csendesen. - Ő aztán tudott harcolni.