David Gemmel

Árnyjáró

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

David A. Gemmel

Waylander

Copyright © 2003 by David A. Gemmel

All Rights Reserved

Fordította: Sziklai István

Tördelés: Zaránd Gábor

Borítógrafika: Louis Royo

Kiadja: Delta Vision Kft.

Felelős kiadó: Terenyei Róbert

ISBN: 963-9474-22-3

Terjeszti: Delta Vision Kft.

Budapest 1094 Ferenc krt. 27.

Telefon: [phone]

Telefon/Fax: [phone]

www.deltavision.hu

Köszönetnyilvánítás

Köszönöm ügynökömnek, Leslie Floodnak, aki támogatott az ínséges időkben; helyi szerkesztőmnek, Ross Lemprerie-nek, aki nélkül Árnyjáró soha nem lopózhatott volna sötét erdők ölén; Stella Grahamnak, a legkiválóbb korrektornak, valamint Liza Reevesnek, Jean Maundnak, Shane Jervisnek, Jonathan Poore-nak, Stewart Dunnak, Julia Laidlaw-nak és Tom Taylornak.

Külön köszönöm Robert Breare-nek az összes mókát és azt is, amiért minden esélytelenség ellenére tartotta az erődöt.

Ajánlás

Ezt a könyvet sok szeretettel ajánlom Denis és Audrey Ballardnak, apósomnak és anyósomnak, két évtizedes barátságukért.

És lányuknak, Valerie-nek, aki 1965. december 22-én megváltoztatta a világomat.

Prológus

A szörnyeteg az árnyékból figyelte, ahogy a fegyveresek magasra emelt fáklyákkal belépnek a hegy sötét gyomrába. Hátrálni kezdett, ahogy azok feléje közeledtek, ügyelve arra, hogy hatalmas teste mindig látótávolságon kívül maradjon.

A férfiak egy durván kivájt terembe igyekeztek, ahol fáklyáikat a gránitfalra erősített rozsdás vastartókba dugták.

A húsz fős csoport közepén egy bronzpáncélos alak állt, akinek vértjén megcsillant a fáklyafény és táncot jártak a lángok. A férfi levette szárnyas sisakját, két csatlós pedig felállított egy faállványzatot. A harcos a sisakot az alkalmatosság tetejére helyezte, majd kioldotta mellvértjének szíjait. A férfi túljutott már élete delén, de még mindig erős volt, bár haja gyérült és hunyorognia kellett a szikrázó fényben. Átadta a mellvértet az egyik csatlósnak, aki ráhúzta azt a faállványra, és ismét összekapcsolta a szíjakat.

– Bízik a tervben, nagyuram? – kérdezte egy kék köntöst viselő, vékony és idősebb alak.

– Bízom annyira, mint bármi másban, Derian. Az álom most már lassan egy éve kísért és én hiszek benne.

– De a Páncél oly sokat jelent Drenainak!

– Ezért van itt.

– Nem gondolhatná át, akár még most is? Niallad fiatalember, és még várhatna legalább két évet. Ön még mindig erős, nagyuram.

– A szemem gyengül, Derian. Hamarosan megvakulok. Gondolod, hogy ez jót tesz egy királynak, aki a harci képességeiről híres?

– Nem akarom elveszíteni Önt, nagyuram! Lehet, hogy nem tartozik rám, de a fia...

– Ismerem a gyengéit – csattant fel a király –, mint ahogy ismerem a jövőjét is. Mindazt veszély fenyegeti, amiért küzdöttünk. Nem most... és nem is öt éven belül. De hamarosan véres napok jönnek, és akkor Drenainak szüksége lesz a reményre. És a Páncél lesz a remény.

– De nagyuram, a vért még csak nem is mágikus! Ön volt mágikus! Ez csupán egy fémdarab, amelyről eldöntötte, hogy viselni fogja. Lehetett volna ezüst, arany vagy akár bőr is. Orien, a király az, aki létrehozta Drenait. És ő az, aki most elhagy minket.

Az őzbőrből készült barna tunikát viselő király mindkét kezét az államférfi vállára tette.

– Az elmúlt néhány évben rengeteg bajból kellett kivágnom magam, de te mindig ott voltál és segítettél a tanácsaiddal. Bízom benned, Derian és tudom, hogy ügyelni fogsz Nialladra és tőled telhetően utat mutatsz neki. De a véres napokban nem hallgat majd a tanácsaidra. Sötét a látomás, ami gyötör: látom, ahogy rettentő sereg ront Drenai népére. Látom, ahogy csapatainkat szétzúzzák és azok elrejtőznek, és látom a fáklyaként ragyogó Páncélt, amint magához vonzza az embereket, hittel töltve el őket.

– És győzelmet is látsz, nagyuram?

– Egyesek győzni fognak. Mások meghalnak.

– De mi történik akkor, ha nem igaz a látomás? Mi van, ha csupán a Káoszszellem kitervelte cselről van szó?

– Nézz a Páncélra, Derian – mondta Orien és maga után vonta tanácsosát.

A vért még mindig csillogott a fáklyafényben, de mostanra már éteri jelleget öltött, ami elmosta kontúrjait.

– Nyújtsd ki a kezed, és érintsd meg – parancsolta a király.

Amikor Derian engedelmeskedett, keze áthatolt a páncélon, mire a tanácsos visszahőkölt, mintha kígyó marta volna meg.

– Mit tett vele?

– Nem tettem semmit. Ezt ígérte meg az álom elsőként. Csak a Kiválasztott öltheti fel a Páncélt.

– De mi van, ha valaki kijátssza a varázslatot, és ellopja a Páncélt?

– Ez valóban előfordulhat, Derian. De fordítsd tekinteted a fáklyák fénykörén túlra!

Az államférfi pillantását szemek tucatjai viszonozták a sötétségből. Derian hátrált egy lépést.

– Az Istenekre! Mik ezek?

– Úgy mondják, egykor emberek voltak. Az errefelé élő törzsek egy patakról beszélnek, amelynek vize nyáron feketére színeződik. A víz közönséges víz, de amikor egy terhes nő iszik belőle, ritka méreggé változik, amely eltorzítja a méhben növekvő gyermeket. A nadírok a csecsemőket a hegyen hagyják meghalni... de nyilvánvalóan nem mindegyikre vár ez a sors.

Derian kirántotta az egyik fáklyát a tartóból, és az ajtó felé lépett, de a király megállította.

– Ne akard látni őket, barátom, mert kísérteni fognak egészen halálod napjáig! Biztos lehetsz benne, hogy vadságuk nem ismer határt. Nagy erőre van szükség, hogy idáig jusson valaki, és ha nem a Kiválasztott próbálja meg elvinni a Páncélt, a vakmerőt darabokra szaggatják a sötétben lakozó rémségek.

– És most mihez kezdesz, nagyuram?

– Búcsút mondok.

– Hová mész?

– Oda, ahol senki sem tudja rólam, hogy király vagyok.

Derian szemében könnyek csillantak és térdre rogyott Orien előtt, de a király felsegítette.

– Tegyük félre a címeket, öreg barátom, és váljunk el bajtársakként!

A két férfi megölelte egymást.

1

Éppen nekiláttak kínozni a papot, amikor az idegen kilépett a fák árnyékából.

– Elloptátok a lovam – mondta csendesen, mire az öt férfi azonnal megpördült. Mögöttük az ifjú pap ernyedten csüngött az őt fogva tartó kötelek szorításában, csak a fejét emelte föl, hogy bedagadt szemével hunyorogva meredjen a jövevényre. A férfi magas volt, széles vállú és fekete bőrköpeny simult alakjára.

– Hol a lovam? – kérdezte.

– Kihez beszélsz? A ló csak ló, az a gazdája, aki megüli – felelte Dectas. Amikor az idegen először szólalt meg, Dectas érezte, ahogy a félelem végigkúszik a testén, és felkészült rá, hogy további harcra kész fegyvereseket talál majd. De amint végigpásztázta a tájat az erősödő szürkületben, már tudta, hogy a férfi egyedül van. Egy magányos eszelős. A pap elég gyengécske szórakozásnak bizonyult: összeszorította a fogát, és se nem átkozódott, se nem könyörgött. Viszont ez az alak sokáig fogja dalolni a fájdalom dalát az éjben.

– Adjátok vissza a lovam – mondta a férfi, akinek mély hangja unalomról árulkodott.

– Kapjátok el! – parancsolta Dectas és a kardok suhogva törtek elő, ahogy az öt férfi támadásra lendült. A jövevény fürgén átvetette köpenyét az egyik válla fölött és felemelte jobb karját. A legközelebbi férfi mellébe fekete vessző csapódott, a második nyíl pedig a felemelt karddal támadó nagydarab harcos hasát találta el. Az idegen a földre ejtette a könnyű ismétlő számszeríjat, és sima mozdulattal hátraugrott. Egyik támadója meghalt, a másik pedig térdre rogyva markolta a hasából kiálló nyilat.

A jövevény kioldotta a köpenyét tartó bogot, és hagyta, hogy a ruhadarab a földre hulljon mögötte, majd két fekete pengéjű tőrt rántott elő.

– Adjátok vissza a lovam! – parancsolta.

A két megmaradt haramia habozott, majd Dectasra pillantottak, utasításra várva. A fekete pengék pörögve szelték át a levegőt, és mindkét férfi hang nélkül rogyott össze.

Dectas egyedül maradt.

– Tiéd a ló – mondta, és beharapta ajkát, miközben hátrálni kezdett a fák felé. A férfi megcsóválta a fejét.

– Túl késő – felelte szelíden.

Dectas megfordult és rohanni kezdett a fák irányába, de a hátát érő erős ütéstől elvesztette egyensúlyát, és arccal előre nekicsapódott a puha földnek. Maga alá csúsztatva kezeit, megpróbált felállni. Vajon a jövevény kővel dobta meg? Gyengeség hullámzott végig testén és ismét visszarogyott a földre... puha volt, akár egy tollal telitömött párna és ibolyaillatot árasztott magából. A férfi lábai még egyszer, utoljára megrándultak. A jövevény felvette a földről köpenyét, és kisöpörte redői közül a port, mielőtt megkötötte volna vállánál a bogot. Majd összeszedte három kését és tisztára törölte azokat a halottak ruháiban. Végül visszaszerezte a nyílvesszőket is – a sebesültnek egy gyors mozdulattal vágta át a torkát. Felkapta számszeríját és ellenőrizte, nem lett-e poros a mechanizmus, mielőtt visszacsatolta volna széles fekete övére. Anélkül, hogy egy pillantást vetett volna maga mögé, elindult a lovakhoz.

– Várj! – kiáltotta a pap. – Szabadíts ki! Kérlek!

A férfi megfordult.

– Miért? – kérdezte.

A kérdést olyan közönyösen tette fel, hogy a pap egy pillanatig képtelen volt választ találni rá.

– Meg fogok halni, ha itt hagysz – mondta végül.

– Ez nem elég indok – szólt a férfi, és vállat vont. A lovakhoz sétált, és elégedetten látta, hogy hátasa és nyeregtáskái érintetlenek. Eloldotta lovát, és visszasétált a tisztásra.

Hosszú pillanatokig bámulta a papot, majd halkan szitkozódni kezdett és elvágta kötelékeit. A férfi ernyedten rogyott a karjaiba. Csúnyán megverték, és mellét több helyen felhasogatták; húsa vékony csíkokban lógott róla, kék köntösét pedig vér mocskolta be. A harcos a hátára gördítette a papot, feltépte köntösét, majd a lovához sétált és egy kulaccsal tért vissza. Lecsavarta a kupakját, és vizet öntött a sebekre. A pap megrándult, de egyetlen hangot sem adott ki. A harcos hozzáértően simította vissza a húscsíkokat a helyükre.

– Feküdj nyugodtan egy kicsit – utasította a sebesültet, majd tűt és cérnát vett elő a kisebbik nyeregtáskából, és takarosan összevarrta a lifegő sebszéleket. – Fényre van szükségem – mondta. – Az orromig se látok!

Amint a tűz lángra kapott, a pap figyelte a harcost, aki visszatért munkájához. A férfi szemei összeszűkültek az összpontosítástól, de a sebesült még így is észrevette, hogy különösen sötétek: mélybarnák, fel-felvillanó arany pöttyökkel. A harcos borostás volt, és álla körül a szakállába ősz szálak vegyültek.

Azután a pap elaludt...

Amikor felébredt, felnyögött, amint a verés okozta kín acsargó kutyaként tépett ismét belé. Felült és összerezzent, ahogy a mellén az öltések megfeszültek. Köntöse eltűnt, és mellette világi öltözékek hevertek – nyilvánvalóan a halottaké, a mellényen díszelgő barnás vérfoltból ítélve.

A harcos éppen a nyeregtáskájába pakolt, és a takaróját kötötte fel a nyeregre.

– Hol van a köntösöm? – érdeklődött a pap.

– Elégettem.

– Hogy merészelted?! Az szent ruhadarab volt!

– Csak egyszerű kék pamut. Bármelyik városban vagy faluban hozzájuthatsz. – A harcos visszatért a paphoz és letelepedett mellé. – Két órán át foltoztam a puhány testedet, pap. Örömömre szolgálna, ha élnél még néhány napot, mielőtt a vértanúság tüzébe veted magad. Mindenfelé megégetik, felakasztják vagy megcsonkítják a fajtádat. És mindezt azért, mert a papoknak nincs elég bátorsága, hogy levegyék magukról azt az átkozott köntöst.

– Nem fogunk bujkálni – mondta a pap dacosan.

– Akkor meghaltok.

– És az olyan rettenetes?

– Nem tudom, pap, de te elmondhatod nekem. Te kerültél közel hozzá az előző estén.

– De akkor jöttél te.

– A lovamat kerestem. Ne tulajdoníts neki túl nagy jelentőséget.

– És egy ló többet ér manapság a piacon, mint egy ember?

– Mindig is többet ért, pap.

– De nem nekem.

– Tehát ha engem kötöztek volna a fához, megmentettél volna?

– Megpróbáltam volna.

– És mostanra mindketten hullák lennénk. Így viszont te élsz, és ami még fontosabb, nekem megvan a lovam.

– Találok majd köntöst magamnak.

– Nem kétlem, hogy így lesz. Most azonban mennem kell. Ha velem akarsz lovagolni, szívesen látlak!

– Nem hiszem, hogy így teszek.

A férfi vállat vont és felállt.

– Ez esetben, ég veled!

– Várj! – kiáltotta a pap, és talpra küzdötte magát. – Nem akartam hálátlannak mutatkozni, és a legőszintébben köszönöm a segítséged! Csak arról van szó, hogy ha veled tartanék, az téged is veszélybe sodorna.

– Roppant figyelmes vagy – felelte a férfi. – Akkor hát legyen, ahogy akarod!

A lovához sétált, meghúzta a hevederszíjat, majd felkapaszkodott a nyeregbe és maga mögé lendítette köpenyét.

– Dardalion vagyok – kiáltott oda a pap.

A harcos előredőlt a nyeregkápára.

– Engem Árnyjárónak hívnak – mondta. A pap erre hátrahőkölt, mintha megütötték volna. – Látom, hallottál már rólam.

– Semmi jót – felelte Dardalion.

– Akkor csak az igazat hallottad. Ég veled!

– Várj! Veled tartok.

Árnyjáró megrántotta a kantárt.

– És mi lesz a veszéllyel?

– Engem csak a vagriai hódítók akarnak holtan látni, de legalább van néhány barátom, ami több, mint amit el lehetne mondani Árnyjáróról, a Gyilkosról. A fél világ fizetne azért, hogy leköphesse a sírodat.

– Mindig megnyugtató, ha értékelik az embert – mondta Árnyjáró. – Dardalion, ha jössz, bújj bele azokba a ruhákba és tűnjünk el innen!

Dardalion letérdelt és kinyúlt az egyik gyapjúing felé, de amint ujjai megérintették az anyagot, visszahőkölt és minden szín kifutott az arcából.

Árnyjáró lecsusszant a nyeregből, és odalépett a paphoz.

– Megint a sebeid gyötörnek? – kérdezte.

Dardalion megrázta a fejét és amikor felnézett, Árnyjáró meglepve látta, hogy könnyek csillognak a szemében. Ez megdöbbentette a harcost, mert látta, amint ez a férfi úgy tűrte a kínzást, hogy jelét sem mutatta fájdalomnak. Most pedig úgy sírt, akár egy kisgyerek, pedig senki sem bántotta.

Dardalion reszelősen beszívta a levegőt.

– Nem viselhetem ezeket a ruhákat!

– Nincs bennük tetű, és a vér nagy részét kivakartam belőlük.

– Emlékeket hordoznak, Árnyjáró... rettenetes emlékeket... erőszakról, gyilkosságokról, leírhatatlan ocsmányságokról. Már a puszta érintésük bemocskol... képtelen vagyok viselni őket!

– Te afféle misztikus vagy?

– Igen, misztikus vagyok. – Dardalion vacogva dőlt hátra a takarón a reggeli napfényben. Árnyjáró megvakarta az állát, visszament a lovához és nyeregtáskájából elővette tartalék ingét, bricseszét és mokaszinját.

– Ezek tiszták, pap. De az emlékek, amiket hordoznak, lehet, hogy ugyanolyan fájdalmat okoznak neked – mondta, és a ruhákat odalökte Dardalionnak. Az ifjú pap habozva nyúlt a gyapjúingért. Megérintette a szövetdarabot, de nem érzett gonoszságot, csak minden gyötrelmet felülmúló fájdalomhullámot. Lehunyta szemét és lecsillapította elméjét, majd felnézett és elmosolyodott.

– Köszönöm, Árnyjáró! Ezeket viselhetem.

Tekintetük találkozott, és a harcos féloldalasan elmosolyodott.

– Feltételezem, most már ismered az összes titkomat?

– Nem. Csak a fájdalmadat.

– A fájdalom viszonylagos – felelte Árnyjáró.

* * * * *

A délelőtt folyamán a háború karmai szaggatta dombokon és völgyeken lovagoltak keresztül. Keletre füstoszlopok tekergőztek az ég felé, hogy elvegyüljenek a felhőkkel. Városok égtek, és lelkek tértek meg az Ürességbe. Körülöttük az erdőkben és a mezőkön hullák hevertek – sokuktól elvették fegyverét és páncélját –, miközben a fejük felett varjak fekete szárnyú hordái kerengtek, mohó szemekkel fürkészve a lent megterített asztalt. A halál bőségesen aratott.

Minden egyes völgyben kiégett falvakat találtak és Dardalion arca egyre nyúzottabb lett. Árnyjáró ügyet sem vetett a háború jeleire, de éberen lovagolt. Újra meg újra megállt, hogy szemügyre vegye a maguk mögött hagyott csapásokat, és végigfürkészte a távoli dombokat dél felé.

– Követnek téged? – kérdezte Dardalion.

– Mindig – felelte komoran a harcos.

A pap utoljára öt évvel ezelőtt lovagolt, amikor elhagyta apja hegytetőre épült villáját, hogy az onnan öt mérföldre fekvő Sardia templomába menjen. Most, ahogy sebei egyre jobban sajogtak és lábait feldörzsölte a kanca oldala, meg kellett küzdenie az egyre erősödő kínnal. Dardalion kényszerítette elméjét, hogy összpontosítson, és tekintete az előtte lovagló harcost követte. Az könnyedén ült a nyeregben, a kantárt mindig bal kézzel tartotta és jobbja soha nem kalandozott el túl messzire a széles fekete övtől, amelyen halálosztó fegyverei függtek. Amikor az út kiszélesedett, egymás mellett lovagoltak, és a pap a harcos arcát tanulmányozta. Az erős csontozatú volt, és a maga módján csinosnak mondható, de a száj csak zord vonal, szeme pedig szúrós és rideg. A harcos köpenye alatt vállvédős láncinget viselt, az alatt pedig bőrzekét, amelyen számos vágás, horzsolás és gondosan kijavított szakadás látszott.

– Régóta járod a háború útjait? – kérdezte Dardalion.

– Túl régóta – felelte Árnyjáró és ismét megállt, hogy szemügyre vegye az ösvényt.

– Amikor a papok haláláról beszéltél, azt mondtad, hogy azért haltak meg, mert nem volt bátorságuk levenni a köntösüket. Mit értettél ezalatt?

– Nem volt nyilvánvaló?

– Nekem úgy tűnik, hogy nagyobb bátorságra vall meghalni valamiért, amiben hiszünk – mondta Dardalion.

Árnyjáró felnevetett.

– Bátorságra? A halálhoz nem kell bátorság. Az élethez viszont idegek kellenek.

– Furcsa ember vagy. Nem félsz a haláltól?

– Mindentől félek, pap: mindentől, ami jár, kúszik vagy repül. De tartogasd a mondanivalódat a tábortűzhöz. Gondolkodnom kell! – Csizmába bújtatott lábával megérintette lova oldalát, és beljebb léptetett az apró erdőbe, ahol egy szelíden csordogáló patak mellett megbúvó völgyecske tisztásán leszállt és meglazította a hevederszíjat. A ló már alig várta, hogy ihasson, de Árnyjáró előbb lassan körbevezette, hogy teste lehűljön a hosszú lovaglás után, és csak azután engedte a patakhoz. Majd levette a nyerget, és a kápához kötözött zsákból előszedett zabbal és szemes takarmánnyal megetette az állatot. Miután kikötötte a lovat, Árnyjáró kis tüzet rakott egy sziklakörben, és leterítette takaróját a tűz mellé. A hideg húsból – amelyet Dardalion visszautasított – és szárított almákból álló étkezést követően Árnyjáró átvizsgálta fegyvereit. Övéről három kés függött alá, és mindegyiket élesre fente egy apró köszörűkővel. Majd szétszedte az ismétlő számszeríjat – amely feleakkora volt, mint legtöbb társa – és megtisztogatta.

– Érdekes fegyver – jegyezte meg Dardalion.

– Igen. Ventriában készítették a számomra. Nagyon hasznos: két vesszőt lehet vele kilőni, és húsz lábon belül halálos.

– Akkor viszont közel kell férkőznöd az áldozatodhoz.

Árnyjáró komor tekintete állta Dardalion pillantását.

– Ne akarj ítélkezni felettem, pap!

– Csupán egy megfigyelés volt. Hogyan vesztetted el a lovad?

– Éppen egy nővel voltam.

– Értem.

Árnyjáró elvigyorodott.

– Az Istenekre, mindig nevetségesnek hat, amikor egy fiatal fickó ilyen fennhéjázó arckifejezést ölt. Voltál valaha nővel?

– Nem. És az elmúlt öt évben húst sem ettem. Mint ahogy alkoholt sem kóstoltam.

– Unalmas, ám boldog élet – mutatott rá a harcos.

– Az életem még csak unalmas sem volt. Többről szól az élet, mint a testi vágyak kielégítéséről.

– Ebben biztos vagyok. Mégis, senkinek sem árt csillapítani őket újra meg újra.

Dardalion erre nem szólt semmit. Mi értelme lenne elmagyarázni egy harcosnak a szellem erejének építésével eltöltött élet harmóniáját? A napszél szárnyain történő súlytalan és kötetlen repülés örömét, az utazást a távoli napokhoz és az újonnan születő csillagokhoz? Vagy az erőfeszítés nélküli szökellést, át az idő homályos gátjain?

– Mire gondolsz? – kérdezte Árnyjáró.

– Arra, hogy miért égetted el a köntösöm – felelte Dardalion, aki váratlanul ráébredt, hogy a hosszú nap során végig ez a kérdés marcangolta.

– Szeszélyből tettem. Nincs benne semmi különös. Rég volt már társaságom.

Dardalion bólintott, és két fahasábot lökött a tűzre.

– Ez minden? – kérdezte a harcos. – Nincs több kérdés?

– Csalódott vagy?

– Azt hiszem, igen – ismerte be Árnyjáró. – Azon töprengek, hogy miért?

– Elmondjam?

– Ne! Szeretem a rejtélyeket. És most mihez fogsz kezdeni?

– Megkeresem rendem többi tagját, és visszatérek a feladataimhoz.

– Más szóval meghalsz.

– Talán.

– Szerintem ennek semmi értelme – mondta Árnyjáró –, de az életnek sincs semmi értelme. Így válik mindez érthetővé.

– Valaha volt értelme az életednek, Árnyjáró?

– Igen, volt. Még jóval azelőtt, hogy megismertem volna a sasokat.

– Ezt nem értem.

– Ennek örülök – mondta a harcos. A feje alá igazította a nyerget és lehunyta a szemét.

– Magyarázd el, kérlek! – nógatta Dardalion. Árnyjáró a hátára gördült, kinyitotta szemét és elnézett valahova a csillagokon túlra.

– Egykor szerettem az életet, és a nap maga volt az aranyló boldogság. De a boldogság időnként rövidéletű, pap. És amikor meghal, az ember számvetést végez és megkérdezi: miért? A gyűlölet miért erősebb a szeretetnél? A gonosztevők miért tehetnek szert busás jutalomra? Az erő és a gyorsaság miért számít többet, mint az erkölcsösség és a kedvesség? És akkor az ember rájön, hogy... nincsenek válaszok. Egyáltalán nincsenek. És önnön épelméjűsége megóvásáért változtatnia kell felfogásán. Egykor bárány voltam, aki a zöld mezőn játszadozott. De azután jöttek a farkasok. Most sas vagyok, és egy másik világegyetemben repülök.

– És most te ölöd a bárányokat – suttogta Dardalion.

Árnyjáró kuncogott, és hátat fordított neki.

– Nem, pap! A bárányokért senki nem fizet!

2

A zsoldosok ellovagoltak, maguk mögött hagyva a halottakat. Tizenhét test hevert az út szélén: nyolc férfi, négy nő és öt gyermek. A férfiak és a gyerekek gyorsan meghaltak. A menekülők húzta öt kordéból négy hevesen lángolt, míg az ötödik csendesen füstölgött. Amint a gyilkosok elérték a déli dombok gerincét, egy vörös hajú fiatal nő mászott elő az utat szegélyező bokrok rejtekéből, és három gyereket vezetett a füstölgő kordéhoz.

– Oltsátok el a tüzet, Culas – mondta a fiúnak. Az csak állt ott és a hullákat bámulta, nagy kék szeméből csak úgy áradt a rémület és a döbbenet. – A tüzet, Culas! Segíts a többieknek eloltani a tüzet! – Ekkor a kisfiú meglátta Sheera testét és felnyögött.

– Nagymama... – motyogta Culas, és remegő lábakkal előrelépett. Ekkor a fiatal nő odafutott hozzá, karjaiba vette, a kisfiú pedig a vállába fúrta a fejét.

– Ö már halott és nem érez többé fájdalmat. Gyere velem és oltsuk el a tüzet! – A kordéhoz vezette a fiút és a kezébe nyomott egy takarót. A két fiatalabb gyerek (két hétéves ikerlány) egymás kezét fogta, hátat fordítva a halottaknak.

– Gyertek ide, gyerekek! Segítsetek a fivéreteknek. Utána indulunk.

– Hová megyünk Danyal? – kérdezte Krylla.

– Északra. Úgy mondják, Egel hadvezér északon van, nagy sereggel. Oda megyünk!

– Nem szeretem a katonákat – mondta Miriel.

– Segítsetek a fivéreteknek! Gyerünk, igyekezzetek!

Danyal hátat fordított nekik, elrejtve előle könnyeit. Ocsmány világ! Három hónappal ezelőtt, amikor a háború kitört, hírek érkeztek a falujába arról, hogy a Káoszkopók Drenan felé menetelnek. A férfiak csak nevettek ezen, mert bíztak a gyors győzelemben.

Az asszonyok azonban nem, mert ösztönösen tudták, hogy az a sereg, amely a Káoszkopó nevet viselheti, kemény ellenség kell, hogy legyen. De hogy mennyire kemény, azt csak kevesen ismerték fel. Az alávetést Danyal megértette – ugyan melyik nő nem értette volna? De a Kopók ennél többet hoztak magukkal; totális gyilkolást és rémületet, kínzást, csonkítást és minden képzeletet felülmúló iszonyatot.

A hódítók felkutatták és megölték a Forrás papjait, rendjüket törvényen kívül helyezték. És a Forrás papjai mégsem álltak ellen az új kormányzatnak, továbbra is csak a békéről, a harmóniáról és a tekintélynek kijáró tiszteletről prédikáltak. Vajon miféle fenyegetést jelenthettek?

Földművelő közösségeket égettek porig és pusztítottak el. Ki fogja majd betakarítani a termést ősszel?

Vég nélküli erőszaktétel, fosztogatás és gyilkolás. Érthetetlen volt ez a vadság – Danyal sem volt képes felfogni. Mostanáig háromszor erőszakolták meg. Egyszer hatan voltak – csak színésznői adottságaink köszönhette, hogy nem ölték meg, mert mindig úgy tett, mintha élvezné és mindannyiszor megmenekült: zúzódásokkal borítva és megalázva, de mosolyogva. Az ösztöne azonban azt súgta neki, hogy ma másként lesz, és amikor az első lovasok felbukkantak, összegyűjtötte a gyerekeket és elmenekült velük a bokrok közé. A lovasok nem nőket akartak erőszakolni, hanem fosztogatni és pusztítani jöttek.

Húsz fegyveres, akik megálltak, hogy lemészároljanak egy csapatnyi menekülőt.

– Eloltottuk a tüzet – kiáltott oda Culas. Danyal felmászott a kordéra, kiválogatta a takarókat és az elemózsiát, amit a fosztogatók hátrahagytak, túl értéktelen zsákmánynak tartva őket. A gyerekeknek hosszú irhacsíkokkal átkötött hátizsákot fabrikált a három takaróból, majd összeszedte a megmaradt vizes tömlőket és a vállára lendítette azokat.

– Mennünk kell – mondta és kis csapatát észak felé vezette. Nem jutottak túl messzire, amikor patadobogás hangja ütötte meg a fülüket, Danyal pedig megrémült, mert nyílt terepen voltak. A két kislány sírni kezdett, de az ifjú Culas kést rántott elő az összehajtogatott takaróba rejtett tokból.

– Add ide! – kiáltott rá Danyal és kicsavarta kezéből a kést, amit messzire hajított, el az úttól. Culas rémülten meredt rá. – Semmire sem mennénk vele. Most pedig figyeljetek rám. Bármit csinálnak is velem, ti csak csendben üljetek. Értitek? Ne kiabáljatok és ne sikoltsatok. Megígéritek?

Két lovas tűnt fel az út kanyarulatában. Az első az a fajta harcos volt, akit a lány mostanra már túlságosan is jól ismert: zord arcú, még az arcánál is ridegebb szemekkel. A másik meglepetést okozott neki, mivel karcsú volt és aszkétikus alkatú, finom csontozattal és látszólag gyengéd tekintettel. Danyal hosszú vörös haját átvetette a válla fölött és lesimította zöld tunikájának redőit, ahogy a lovasok közelebb értek, arcára pedig örömteli mosolyt erőltetett.

– A menekülőkkel tartottatok? – kérdezte a harcos.

– Nem. Csak éppen erre jártunk.

A kedves arcú fiatalember óvatosan leszállt a nyeregből és összerezzent, mintha fájdalmai lennének. Közelebb lépett Danyalhoz és kinyújtotta felé a kezét.

– Nem kell hazudnod nekünk, nővérem; mi nem affélék vagyunk. Osztozom a fájdalmadban.

– Pap vagy?

– Igen. – A gyerekek felé fordult. – Gyertek ide, gyertek Dardalionhoz – mondta, letérdelt és széttárta karjait. A gyerekek csodálatos módon engedelmeskedtek neki, először a két kislány. A férfi vékony karja átölelte mindhármukat. – Egy ideig biztonságban vagytok. Ennél többet nem tudok adni.

– Megölték a nagymamát – szólalt meg a kisfiú.

– Tudom, Culas! De Krylla, Miriel és te még mindig éltek, bár hosszú út áll mögöttetek. Mi pedig segítünk nektek. Elviszünk benneteket Egel ganhoz, északra.

Hangja lágy volt és megnyugtató, mondatai rövidek, egyszerűek és könnyen érthetőek. Danyal csak állt ott, mozdulatlanná dermesztette a gyerekekre kifejtett hatás. És bár hitt a papnak, tekintete mégis a sötét hajú harcosra vándorolt, aki még mindig a lován ült.

– Te nem vagy pap – mondta.

– Nem. Te pedig nem vagy ribanc.

– Ugyan honnan tudhatnád?

– Onnan, hogy ribancok vesznek körül – felelte. Átemelte lábát a nyeregkápa fölött és a földre csusszant, majd odalépett a lányhoz. Danyal a pállott izzadtság és a ló szagát érezte rajta, és közelről épp olyan rémítő volt, mint bármelyik fosztogató. Ám furcsamód ezt a rettegést kívülről nézte, mintha csak egy színdarabot játszana és tudná, hogy a férfi egy rettenetes gonosztevő, aki nem hagyhatja el a színpadot. A férfiban rejlő erő fenyegetés nélkül árasztotta el a lányt.

– A bozótosban rejtőztetek el – mondta a harcos. – Okos. Nagyon okos.

– Figyeltetek minket?

– Nem. A nyomokból olvastam ki. Ugyanezektől a portyázóktól rejtőztünk el egy órával korábban. Zsoldosok voltak, nem igazi Kopók.

– Nem igazi Kopók? Mit kellett volna még tenniük, hogy rászolgáljanak erre a kiváltságra?

– Hanyagok voltak – életben hagytak benneteket. Ilyen könnyen nem menekültetek volna el a Kopók elől.

– Miként lehet az – kérdezte Danyal –, hogy egy olyan ember, mint te, a Forrás egyik papjával utazik?

– Egy olyan ember, mint én? Milyen gyorsan ítéletet mondasz felettem, asszony – felelte a férfi kimérten. – Talán meg kellene borotválkoznom.

A lány elfordult tőle, mivel Dardalion közeledett.

– Táborhelyet kell találnunk – mondta a pap. – A gyerekeknek alvásra van szükségük.

– Még csak három órával múlt dél – tiltakozott Árnyjáró.

– Különleges alvás kell nekik – válaszolta Dardalion. – Bízz bennem! Találsz megfelelő helyet?

– Sétáljunk egyet – javasolta a harcos, és mintegy harminc lábnyira eltávolodott az ösvénytől. Dardalion követte. – Mi ütött beléd? Nem vihetjük őket magunkkal a nyeregben. Két lovunk van, és a Kopók ott vannak mindenfelé. Ahol pedig nincsenek, ott a zsoldosaik tanyáznak.

– Nem hagyhatom itt őket! De igazad van – te csak menj.

– Mit tettél velem, te pap? – csattant fel a harcos.

– Én? Semmit.

– Varázslatot mondtál rám? Felelj!

– Nem ismerek varázslatokat. Azt teszel, amit jónak látsz, annak a szeszélyednek engedelmeskedsz, amelyiknek csak akarsz.

– Nem szeretem a gyerekeket. És nem szeretem azokat a nőket sem, akikért nem fizetek.

– Találnunk kell egy pihenőhelyet, ahol enyhíthetem szenvedéseiket. Segítesz ebben, mielőtt elmész?

– Elmenni? Hova mennék?

– Azt hittem el akarsz meni, hogy megszabadulj tőlünk.

– Nem tudok. Az Istenekre, ha azt hinném, hogy varázslatot mondtál rám, megölnélek. Esküszöm, hogy megölnélek!

– De nem tettem – felelte Dardalion. – Akkor sem tenném, ha tudnám.

Alig hallhatóan sötét átkokat morogva, Árnyjáró visszament Danyalhoz és a gyerekekhez. Ahogy a közelükbe ért, a kislányok megragadták a nő szoknyáját, és szemük kerekre tágult a félelemtől.

Árnyjáró a lovánál várt, míg Dardalion is visszatért a gyerekekhez.

– Akar valaki velem lovagolni? – kérdezte a harcos. Mivel nem érkezett válasz, felnevetett. – Nem hinném. Gyertek utánam, azokhoz a fákhoz. Ott találunk megfelelő helyet.

Később, amikor Dardalion a gyerekek mellett ülve lágy és hipnotikus hangján csodálatos meséket mondott nekik az ősi mágiáról, Árnyjáró leheveredett a tűz mellé, tekintetét a lányon tartva.

– Akarsz? – kérdezte a nő váratlanul, megtörve a férfi összpontosítását.

– Mennyi? – érkezett a válasz.

– Neked ingyen van.

– Akkor nem akarlak. A szemed nem hazudik – ellentétben a száddal.

– Mit értesz azalatt?

– Azt, hogy undorodsz tőlem. De nem érdekel: rengeteg olyan nővel voltam már, aki undorodott tőlem.

– Nem kétlem.

– Végre egy kis őszinteség?

– Nem akarom, hogy bármi baj érje a gyerekeket.

– Azt hiszed ártanék nekik?

– Igen, ha tudnál.

– Rosszul ítélsz meg, asszony!

– Te pedig alábecsülsz! Talán nem próbáltad meg lebeszélni a papot arról, hogy segítsen nekünk? Nos?

– Igen, de...

– Nincsenek de-k. Segítség nélkül nincs esélyünk a túlélésre. Ezt sem neveznéd ártásnak?

– Asszony, olyan a nyelved, akár az ostor! Nem tartozom neked semmivel és nincs jogod, hogy bírálj engem!

– Nem bírállak. Ez ugyanis azt feltételezné, hogy törődöm veled és megpróbállak jobbá tenni. Utállak téged és az undorító fajtádat! Most pedig hagyj békén, a fene beléd!

* * * * *

Dardalion addig maradt a gyerekekkel, amíg az utolsó is el nem aludt, majd kezét a homlokukra tette és elsuttogta a Békeimát. A két kislány egymást átölelve hevert közös takarójuk alatt, Culas pedig mellettük nyúlt el, karját párnának használva. A pap befejezte imáját, és kimerülten dőlt hátra. Valahogy nehezére esett összpontosítani most, hogy Árnyjáró ruháit viselte. A fájdalom és a tragédia képei mostanra már elhalványultak, de még mindig távol tartották Dardaliont a Forráshoz vezető Út végső szakaszától.

Távoli sikoly ébresztette rá, hogy hol is van. Valahol a sötétben egy másik lélek szenvedett.

Dardalion összerezzent és a tábortűzhöz lépett, ahol a fiatalasszony, Danyal üldögélt egyedül. Árnyjáró eltűnt.

– Megsértettem – mondta a nő, ahogy a pap leült vele szemközt. – Olyan fagyos. Olyan rideg. Illik a mostani időkhöz.

– Igen, ő ilyen – felelte Dardalion –, de ő az a férfi, aki biztonságba vezet minket.

– Tudom. Szerinted visszajön?

– Azt hiszem, igen. Honnan jöttél?

Danyal vállat vont.

– Innen és amonnan. Drenanban születtem.

– Kedves város, sok könyvtárral.

– Igen.

– Mesélj arról, hogy milyen volt színésznőnek lenni – kérte Dardalion.

– Honnan jöttél... hát persze, a Forrás előtt nincsenek titkok.

– Ennek semmi köze a mágiához, Danyal. A gyerekek mondták el nekem. Azt is elmondták, hogy egyszer eljátszottad Circea Szellemét Niallad király előtt.

– A hatodik lányt játszottam és három sorom volt – mondta Danyal mosolyogva. – De emlékezetes élmény volt. Azt mondják, hogy a király halott: árulók végeztek vele.

– Én is így hallottam – felelte Dardalion. – De inkább hagyjuk az efféle dolgokat. Az éjszaka tiszta, a csillagok gyönyörűek, a gyermekek pedig szépeket álmodnak. Holnap majd aggódhatunk a halál és a kétségbeesés miatt.

– Képtelen vagyok nem gondolni rá – mondta a lány. – A sors kegyetlen. Bármikor martalócok törhetnek elő a fák közül, és akkor ismét kezdődik a rettegés. Tudod, hogy kétszáz mérföldre vagyunk Delnoch vidékétől, ahol Egel képezi ki a seregét?

– Tudom.

– Harcba szállsz értünk? Vagy csak félreállsz és hagyod, hogy megöljenek minket?

– Nem harcolok, Danyal. De kiállok értetek.

– És a barátod harcolni fog?

– Igen. Ez minden, amihez ért.

– Akkor hát gyilkos – mondta Danyal és a válla köré tekerte a takarót. – Nem különbözik a zsoldosoktól vagy a vagriaiaktól. És én mégis azt remélem, hogy visszajön... hát nem furcsa?

– Próbálj meg aludni – nógatta Dardalion. – Én pedig gondoskodom róla, hogy álmaid zavartalanok legyenek.

– Csodás lenne – és olyan mágia, ami felmelegít.

A lány leheveredett a tűzhöz és behunyta a szemét. Dardalion nagy levegőt vett és ismét összpontosított: felidézte a Békeimát és csendben kiterjesztette azt, beburkolva Danyal testét. A nő légzése egyenletesebbé vált, Dardalion pedig eloldotta szellemének láncait és felszárnyalt az éjszakai égbe: pörögve szállt felfelé a ragyogó holdfényben, míg teste görnyedten dőlt előre a tűz mellett.

Szabad volt!

Egyedül volt az Ürességben.

Kényszerítenie kellett magát, hogy megállítsa a felfelé pörgést, és pásztázni kezdte a földet, Árnyjáró nyomát keresve.

Messze északkeleten égő városok világították meg az éjszakai eget, tépett karmazsin ívet rajzolva rá, miközben északon és nyugaton őrtüzek lángoltak – rendszerességük elárulta, hogy a vagriai őrszemek táboroznak ott. Délen egyetlen lángocska lobogott egy apró erdőben, és a kíváncsi Dardalion arra suhant.

Hat férfi aludt a tűz körül, míg a hetedik egy sziklán ült és ragut kanalazott egy rézkondérból. Dardalion az alvók fölé lebegett, és kezdte átjárni a félelem. Rettentő gonoszságot érzett, és felkészült a távozásra.

Az ülő ember ekkor váratlanul felpillantott rá és elvigyorodott.

– Megtalálunk, pap – suttogta.

Dardalion nem mozdult. A férfi a rézkondért a lábához tette és behunyta a szemét... Dardalion pedig nem volt már többé egyedül.

Mellette egy fegyveres harcos lebegett, pajzzsal és fekete karddal a kezében. A fiatal pap az ég felé süvített, de a harcos szelleme gyorsabb volt és könnyedén megérintette a hátát, ahogy elhúzott mellette. Fájdalom döfött Dardalionba, aki felkiáltott. A harcos előtte lebegett és vigyorgott.

– Még nem öllek meg, pap. Árnyjárót akarom! Add át nekem és életben maradsz!

– Ki vagy? – suttogta Dardalion, megpróbálva időt nyerni.

– A nevem semmit sem mondana neked. A Testvériség tagja vagyok és feladatom elrendeltetett. Árnyjárónak meg kell halnia!

– A Testvériségé? Pap vagy?

– Pap? Olyan pap, amelyet sosem értenél meg, te ájtatos disznó! Erő, fortély, ravaszság, rettegés – ezek azok a dolgok, amiket követek, mivel ezek adnak hatalmat. Valódi hatalmat.

– Akkor hát a Sötétséget szolgálod? – kérdezte Dardalion.

– Sötétség vagy Fény... zavaros játék a szavakkal. A Hazugságok Hercegét, a Káosz Teremtőjét szolgálom.

– Miért vadászol Árnyjáróra? Ő nem misztikus.

– Nem a megfelelő embert ölte meg, bár a fickó kétségtelenül rászolgált a halálra. És most elrendeltetett, hogy neki is meg kell halnia. Át fogod adni őt nekem?

– Nem tehetem.

– Akkor hát menj utadra, féreg! Tétlenséged sért engem. Holnap megöllek – valamivel sötétedés után. Azután megkeresem a szellemed, bárhol rejtőzzék is és elpusztítom.

– Miért? Mit nyersz általa?

– Pusztán a szórakozás miatt teszem – felelte a harcos. – De ennyi elég.

– Várni foglak.

– Hát persze, hogy így teszel. A te fajtád szeret szenvedni – így lesznek a szentjeitek.

* * * * *

Árnyjáró dühös volt, ami meglepte és nyugtalan lett tőle – nyomasztotta nevetséges sértődöttsége. Ellovagolt az erdős dombok közé és ott leszállt a nyeregből. Hogyan utálhatnád azt, ami igaz, kérdezte magától.

És mégis fájt neki, hogy egy kalap alá veszik a zsoldosokkal, akik ártatlanokat fosztanak ki és erőszakolnak meg, mert félelmetes, halálosztó hírneve dacára sosem ölt meg sem nőt, sem gyereket. Mint ahogy soha nem erőszakolt meg és alázott meg senkit. Miként érte el a nő, hogy mégis úgy érezze, bemocskolta magát? Miért látta most magát ilyen sötét színben?

A pap miatt.

Az átkozott pap miatt!

Árnyjáró élete utóbbi húsz évét az árnyékok közt élte le, de Dardalion olyan volt, akár egy lámpás, amely bevilágítja lelkének sötét zugait.

Leült a fűbe. Az éj hűs volt és tiszta, édes illatot árasztott magából.

Húsz év enyészett el az emlékezés űrjében. Húsz év harag nélkül, mialatt Árnyjáró piócaként kapaszkodott az élet rideg sziklatömbjébe.

De mi történt most?

– Meg fogsz halni, te bolond – mondta hangosan. – A pap öl meg a tisztaságával.

Ez volt az? Ez volt az a varázslat, amitől annyira félt?

Árnyjáró húsz éven át járta a civilizált népek hegyeit és síkságait, a nadír vadak sztyeppéit és távol eső vidékeit, a nomádok messzi sivatagait. Ezalatt egyetlen barátja sem akadt. Senki sem került hozzá közel. Mint egy vastag falú és biztonságos mozgó erőd, Árnyjáró olyan magányosan suhant át az életen. Olyan magányosan, amennyire erre egy férfi képes lehet.

Miért mentette meg a papot? Ez a kérdés gyötörte őt, lerombolta erődjét, és védelme ázott pergamenként hullott szét.

Az ösztönei azt súgták, hogy szálljon lóra és hagyja magára a kicsinyke csapatot – és bízott az ösztöneiben, amelyeket a foglalkozásával együtt járó veszélyek fentek élesre. A mozgékonysága és a fürgesége tartotta életben: kígyóként csapott le, és még hajnal előtt távozott.

Árnyjáró, a Gyilkos, az orgyilkosok hercege. Csak véletlenül kaphatták volna el, mivel nem volt otthona – csak kapcsolatainak véletlenszerű listája létezett, azoknak a listája, akikkel szerződést kötött vagy egy tucat városban. Mindig a legnagyobb sötétség idején bukkant fel, átvette a szerződést vagy a jutalmat, és még hajnal előtt távozott. A mindenhol üldözött és gyűlölt Gyilkos az árnyékokban mozgott, sötét helyeken tört magának utat.

Most is tudta, hogy üldözői közel vannak. Jobban, mint bármikor, arra vágyott, hogy eltűnjön a messzeségben vagy átkeljen a tengeren Ventriába és a keleti királyságokba.

– Te bolond – suttogta. – Meg akarsz halni?

Ám a pap fogva tartotta őt el nem mondott varázslatával.

– Lenyested a sas szárnyait, Dardalion – mondta halkan. Tanyája virágoskertje, amely ragyogott a jácintoktól, a tulipánoktól és a hervadó nárciszoktól. A fia látszólag olyan békésen hevert ott és vére sem ütött el a virágok színes szirmaitól. A fájdalom belémart: az emlékei mindmegannyi törött üveg. Tányát az ágyhoz kötözték, majd kibelezték, akár egy halat. A két kislány... a két kisbaba...

Árnyjáró az elveszett évekért sírt...

Egy órával hajnal előtt tért vissza a táborhelyre, ahol még mindenki aludt. Megcsóválta a fejét ostobaságuk láttán, és életre keltette a tüzet, a rézserpenyőben forró zabkását készítve reggelire. Dardalion ébredt fel először: üdvözlésül elmosolyodott és kinyújtózott.

– Örülök, hogy visszajöttél – mondta, és a tűzhöz lépett.

– Szükségünk lesz ennivalóra – szólalt meg Árnyjáró –, mivel kezdünk kifogyni a készletekből. Kétlem, hogy találnánk olyan falut, amelyet nem égettek fel, így hát vadásznunk kell. Talán feladhatnád az alapelveidet, pap, ha nem akarsz összerogyni az éhségtől.

– Beszélhetek veled? – kérdezte Dardalion.

– Furcsa kérés. Azt hittem, hogy már beszélgetünk.

Dardalion otthagyta a tüzet, Árnyjáró pedig sóhajtott és levette a serpenyőt a parázsról, mielőtt csatlakozott volna hozzá.

– Miért vagy ilyen levert? Megbántad, hogy felkaroltuk az asszonyt és az ivadékait?

– Nem. Én... én szeretnék egy szívességet kérni tőled. Nincs jogom...

– Ki vele, ember! Mi a baj?

– Biztonságban eljuttatod őket Egelhez?

– Azt hittem, hogy ez a terv. Jól vagy, Dardalion?

– Igen... Nem... Meg fogok halni. – Dardalion hátat fordított a harcosnak, és elindult a völgy gerincére vezető emelkedőn. Árnyjáró követte. Odafent Dardalion elmondta neki, hogy a szelleme miként találkozott a vadásszal. A harcos némán hallgatta végig. A misztikusok módszerei el voltak zárva előtte, de ismerte hatalmukat, és nem kételkedett abban, hogy Dardalion igazat mond. Nem lepte meg, hogy vadászok járnak a sarkában. Végül is, megölte egyiküket.

– Így már érted – fejezte be Dardalion –, hogy miután eltűntem, miért remélem azt, hogy te fogod biztonságba vinni Danyalt és a gyerekeket.

– Ennyire jártas lennél a védekezésben, Dardalion?

– Nem ölhetek – és ez az egyetlen mód, hogy megállítsam őt.

– Merre volt a táboruk?

– Dél felé. De nem mehetsz oda. Heten vannak.

– Szerinted azonban csak az egyikük bírja a Hatalmat?

– Amennyire meg tudom ítélni, igen: azt mondta, hogy nem sokkal sötétedés után fog megölni. Kérlek, ne menj oda, Árnyjáró. Nem akarom, hogy bárki is miattam haljon meg!

– Ezek a férfiak rám vadásznak, pap és nincs sok választásom. Ha megígérem, hogy a nővel maradok, akkor mindenképpen meg fognak találni. Jobb hát, ha én találom meg őket és a saját feltételeimmel küzdök meg velük. Ma itt kell maradnod! Várj rám! Ha reggelig nem jövök, induljatok el északra!

Árnyjáró összecsomagolta a nyeregtáskáját és felszerelését, majd hajnalhasadáskor dél felé indult. Már a nyeregből kiáltott vissza:

– Oltsd ki a tüzet – a füst mérföldekre ellátszik. Alkonyatig ne is gyújtsd meg újra!

Dardalion komoran bámult utána.

– Hová megy? – kérdezte Danyal, aki ekkor lépett a pap mellé.

– Megmenti az életem – mondta Dardalion és ismét elbeszélte szellemutazásának történetét. A nő láthatóan megértette, és a pap látta a sajnálatot a szemében. Abban a pillanatban felismerte, hogy valójában meggyónt az asszonynak és azt is tudta, hogy rossz megállapodást kötött magával. Azzal, hogy az egészet elmondta Árnyjárónak, arra kényszerítette a férfit, hogy harcoljon érte.

– Ne hibáztasd magad – mondta Danyal.

– Semmit nem kellett volna mondanom.

– És nem ez okozta volna mindannyiunk végzetét? Tudnia kellett, hogy vadásznak rá.

– Úgy mondtam el neki, hogy megmentsen.

– Nem kétlem. De akkor is tudnia kellett! El kellett mondanod neki!

– Igaz. De csak az önzés járt a fejemben.

– Ember vagy, Dardalion, és egyben pap is. Túl szigorúan bánsz magaddal! Mennyi idős vagy?

– Huszonöt. És te?

– Húsz. Mióta vagy pap?

– Öt éve. Apám építésznek nevelt, de sosem volt kedvem hozzá. Mindig is a Forrást akartam szolgálni. Gyerekként rendszeresen voltak látomásaim, és a szüleim szégyellték ezt. – Dardalion hirtelen elmosolyodott és megrázta a fejét. – Atyám meg volt győződve róla, hogy valami megszállt, és amikor nyolc éves voltam elvitt a sardiai Forrás templomába, hogy kiűzzék belőlem az ördögöt. Dühöngött, amikor megmondták neki, hogy mindössze az adománnyal rendelkezem! Attól kezdve a templom iskolájába jártam. Tizenöt évesen akolitussá kellett volna, hogy váljak, de apám ragaszkodott hozzá, hogy maradjak otthon és ismerkedjem meg az üzlettel. Mire sikerült lebeszélnem róla, már húsz lettem.

– Él még az apád?

– Nem tudom. A vagriaiak felégették Sardiát és legyilkolták papjait. Felteszem, hogy ugyanezt tették a szomszédos városok népével is.

– Hogy menekültél meg?

– Nem voltam ott, amikor a rémségek történtek. Az Apát üzenettel küldött Kodába, a Hegyi Kolostorba, de mire odaértem, az már lángokban állt. Úton voltam visszafelé, amikor elfogtak, majd jött Árnyjáró és kiszabadított.

– Nem olyan embernek tűnik, aki hajlandó megmenteni másokat.

Dardalion kuncogott.

– Valóban nem. Igazából a lováért jött, amelyet a zsoldosok elloptak tőle és én – némileg megalázó módon –, a csomagja részét alkottam.

Dardalion ismét felnevetett és megfogta Danyal kezét.

– Köszönöm neked, nővérem.

– Mit?

– Az időt, amit rám szántál, hogy kivezess az önsajnálat gödréből. Sajnálom, hogy ezzel terheltelek.

– Nem volt teher. Kedves ember vagy és segítesz nekünk.

– Nagyon bölcs vagy és örülök, hogy találkoztunk – mondta Dardalion és kezet csókolt. – Gyere, ébresszük fel a gyerekeket!

Dardalion és Danyal az egész napot az erdőben töltötték, a gyerekekkel játszva. A pap meséket mondott nekik, Danyal pedig kincsvadászatra indult velük – virágokat szedtek és koszorút fontak belőlük. A nap délelőtt fényesen sütött, de a délután közepére beborult az ég és az eső visszaűzte a kis csapatot a táborhelyre, ahol menedéket kerestek a széles fenyők alatt. Itt költötték el utolsó kenyerüket és az Árnyjáró hátrahagyta szárított gyümölcsöket.

– Kezd sötétedni – mondta Danyal. – Gondolod, hogy biztonságos tüzet gyújtani?

Dardalion nem felelt. Tekintete a fák között kivont karddal közeledő hét emberre tapadt.

3

Dardalion nehézkesen talpra kászálódott. A varratok megfeszültek mellén és a megrándult bordái környékén keletkezett zúzódások okozta fájdalomtól. Még ha harcos lett volna, akkor sem szállhatott volna szembe egyedül a lassan felé lépdelő férfiak egyikével sem.

Élükön az a férfi haladt, aki az előző éjszaka félelemmel töltötte el – szája most mosolyra húzódott. Mögötte félkört alkotva lépdelt a fekete mellvért fölött hosszú kék köpenyt viselő hat katona. Sisakjuk elfedte arcukat és csupán szemük látszott a fémbe vájt négyszögletes réseken át.

Dardalion mögött Danyal hátat fordított nekik, átölelte a gyerekeket és magához szorította őket, hogy legalább ne kelljen látniuk a rettenetes gyilkosságot.

A pap érezte, ahogy a rémítő reménytelenség lassan markába fogja. Néhány nappal ezelőtt még hajlandó lett volna elviselni bármilyen kínzást – kínzást és halált. De most érezte a gyerekek félelmét és azt kívánta, bárcsak lenne nála kard vagy íj, hogy megvédje őket.

A katonák megálltak, és az elöl haladó harcos megpördült, el Dardaliontól és a mélyedés másik oldalára meredt. Dardalion is arra nézett.

Az alkony gyengülő vörös fényében Árnyjáró állt ott, szorosan maga köré tekert köpennyel. A nap mögötte nyugodott le és sugarai a vérvörös égre rajzolták a harcos alakját – a szótlan figuráét, aki mégis olyan erőteljesnek tűnt. Olyan volt az egész, mintha valaki varázslatot bocsátott volna a tisztásra. Árnyjáró bőrköpenye csillogott a halódó fényben, és Dardalion szíve nagyot dobbant. Korábban már látta ennek a drámának a lefolyását és tudta, hogy köpenye alatt Árnyjáró a megtöltött és lövésre kész gyilkos számszeríjat markolja.

De amilyen gyorsan a remény felszikrázott, épp oly gyorsan ki is aludt. Mert amíg korábban öt gyanútlan zsoldosról volt szó, most Árnyjáró hét, talpig páncélba öltözött harcossal nézett szembe. Képzett gyilkosokkal. A vagriai Káoszkopókkal.

Árnyjáró nem állhat meg velük szemben.

Az első dermedt pillanatokban Dardalion azon töprengett, hogy a harcos vajon miért jött vissza – hiszen a helyzet kétségbeejtő volt. Árnyjárónak nem volt rá oka, hogy az életét adja bárkiért is – nem hitt semmiben, nem volt semmiféle szilárd meggyőződése.

De most mégis ott állt, akár egy erdei szobor.

A csend idegesítő volt – a vagriaiaknak még inkább, mint Dardalionnak. A harcosok tudták, hogy másodpercek töredéke alatt életek vesznek el, hogy a halál sújt le a tisztásra és vér öntözi majd a földet. Háborúban edződött férfiak voltak, állandó társuk a halál, akit ügyességükkel vagy dühükkel tartottak sakkban, félelmüket pedig vérszomjukkal csillapították. De most ráfáztak... és mindegyikük úgy érezte, egyedül van.

A Testvériség sötét papja megnyalta az ajkát, kardja ólomsúllyal húzta lefelé kezét. Tudta, hogy az esélyek csapatának kedveznek, és biztosra vette, hogy Árnyjáró meghal, ha kiadja a támadási parancsot. De ez a tudat kétélű fegyver volt, mert ott rejlett benne a másik bizonyosság is... a pap tudta, hogy abban a pillanatban, amint megszólal, meghal.

Danyal nem bírta tovább a feszültséget és megpördülve Árnyjáróra meredt. Mozdulatától Miriel kinyitotta a szemét és meglátta a sisakos harcosokat.

Felsikoltott.

A varázslat megtört...

Árnyjáró köpenye megrezdült és a Testvériség sötét papját hátralökte a szemébe fúródó fekete vessző. Másodpercekig vergődött, majd elcsendesedett.

A hat harcos nem mozdult, majd a középen álló férfi lassan tokjába csúsztatta kardját, mire a többiek is így tettek. Végtelen óvatossággal hátráltak vissza a fák közti egyre sűrűbb homályba.

Árnyjáró meg se moccant.

– Hozzátok a lovakat – mondta halkan – és szedjétek össze a takarókat!

Egy órával később tábort vertek feljebb, egy nem túl mély barlangban; a gyerekek aludtak, Danyal pedig mellettük feküdt ébren, miközben Dardalion és Árnyjáró egymás mellett üldögéltek a csillagok alatt.

Egy idő után Dardalion bement a barlangba és életre keltette a tüzet. A füst átkígyózott a barlang mennyezetén lévő repedésen, de az aprócska menedékben még így is érezni lehetett az égő fenyő szagát. Megnyugtató illat volt. A pap odalépett, ahol Danyal feküdt és látva, hogy ébren van, letelepedett mellé.

– Jól vagy? – kérdezte.

– Furcsán érzem magam – ismerte be a lány. – Már felkészültem a halálra és minden félelem kiszállt belőlem. Ám mégis élek. Miért jött vissza?

– Nem tudom. Ő sem tudja.

– Miért mentek el?

Dardalion nekidőlt a barlang falának, lábait a tűz felé nyújtva.

– Nem tudom biztosan. Sokat gondolkodtam rajta, és azt hiszem talán azért, mert ilyen a katonák természete. Arra képezték ki őket, hogy megadott parancsok alapján harcoljanak és öljenek – hogy kérdés nélkül engedelmeskedjenek. Nem egyénekként cselekszenek. És amikor eljön a csata, általában minden egyértelmű: ott van egy város, amelyet el kell foglalni, vagy egy ellenséges csapat, amelyet le kell gyűrni. A parancsot kiadták, az izgatottság fokozódik – eltompítva a félelmet –, és a katonák tömegként indulnak támadásra, erőt nyerve a körülöttük lévő csőcselékből.

– De ma nem volt parancs és Árnyjáró, aki némán állt ott, nem adott okot rá, hogy a vérét ontsák.

– De Árnyjáró nem tudhatta, hogy elfutnak majd – makacskodott a lány.

– Nem. Nem is törődött vele.

– Nem értem.

– Igazából én sem vagyok biztos benne, hogy értem. De azokban a pillanatokban ezt éreztem. Nem érdekelte... és azok tudták. De őket érdekelte, nagyon is érdekelte. Nem akartak meghalni és ezért nem indultak rohamra.

– De megölhették volna... megölhettek volna mindannyiunkat.

– Megtehették volna, igen. De nem tették és ezért hálát adok. Menj aludni, nővérem! Nyertünk még egy éjszakát.

Odakint Árnyjáró a csillagokat nézte. Még mindig zsibbadt volt a találkozástól, és újra meg újra végigszáguldottak rajta az emlékek.

A Káoszkopók táborát elhagyatva találta és követte őket, miközben a félelem egyre jobban marcangolta. Az erdő alján leszállt lováról és elérte a tisztást, épp időben ahhoz, hogy meglássa a közeledő Kopókat. Felajzotta számszeríját, majd megtorpant. Ha közelebb megy, az egyenlő a halállal és minden ösztöne azt sikította, hogy tűnjön el onnan.

De mégis előrelépett, félredobva az óvatosság éveit, hogy értelmetlenül feláldozza az életét.

A Pokol nevére, miért mentek el?

Nem számít, hogy hányszor töprengett el rajta, válasz sohasem érkezett.

A balján támadt mozgás kitépte merengéséből és amikor odafordult, látta, hogy az egyik gyerek kijött a barlangból. A kislány nem nézett se jobbra, se balra. Árnyjáró odalépett hozzá és gyengéden megérintette a karját, de az csak ment tovább, ügyet sem vetve rá. A harcos lehajolt és felnyalábolta. A kislány szemei be voltak csukva és feje a vállára nyaklott. A harcos pihekönnyűnek érezte, ahogy elindult vele a barlanghoz, hogy lefektesse testvére mellé. De a barlang szájánál megtorpant és leült háttal a falnak, köpenyét a gyermek köré csavarva.

Órákon át ült ott szótlanul, érezve nyakán a kislány leheletét. A gyermek kétszer riadt fel, majd újra elszunnyadt. Ahogy a hajnal világosra festette az eget, a harcos visszavitte őt a barlangba és lefektette testvére mellé.

Majd visszatért a barlang szájához...

Egyedül.

* * * * *

Danyal sikolya tépte ki Árnyjárót álmából – a szíve vadul vert. Talpra gördült, késsel a kezében és berohant a barlangba, ahol a nő Dardalion mozdulatlan alakja mellett térdelt. Árnyjáró térdre rogyott és megemelte a pap csuklóját. A férfi halott volt.

– Hogy lehet ez? – suttogta Danyal.

– A fenébe veled, te pap! – ordította Árnyjáró. Dardalion arca fehér volt és viaszos, bőre hideg. – Nyilván gyenge volt a szíve – mondta Árnyjáró keserűen.

– Harcolt a férfival – szólalt meg Miriel. Árnyjáró a gyermek felé fordult, aki a barlang hátuljában ült, testvére kezét szorongatva.

– Harcolt? – kérdezte. – Kivel harcolt? – Miriel azonban nem nézett rá.

– Ki vele, Miriel – nógatta Danyal. – Kivel harcolt?

– A férfival, akinek nyíl volt a szemében – mondta a kislány.

Danyal Árnyjáró felé fordult.

– Csak egy álom volt, ami nem jelent semmit. Mihez kezdünk most?

Árnyjáró nem felelt. A gyermek kikérdezése közben továbbra sem engedte el Dardalion csuklóját és most érezte, hogy a pap pulzusa nagyon gyengén ver.

– Nem halt meg – suttogta. – Menj és beszélj a gyerekkel! Tudj meg mindent az álomról! Gyerünk már!

Danyal percekig halkan beszélgetett a kislánnyal, majd visszatért.

– Azt mondja, hogy a férfi, akit megöltél, megragadta őt és ettől sírva fakadt. Ekkor jött a pap és a férfi ráordított: kard volt nála és megpróbálta megölni Dardaliont. Azután elrepültek – magasabbra, mint a csillagok. Ez minden.

– Félt ettől az embertől – mondta Árnyjáró – és úgy hitte, démoni erőknek parancsol. Ha igaza volt, akkor talán a halál sem állította meg. Talán most is Dardalionra vadászik.

– Túlélheti?

– Ugyan hogy? – csattant fel Árnyjáró. – Dardalion nem fog harcolni. – Danyal előrehajolt és kezét Árnyjáró karjára tette. A férfi izmai megfeszültek és megremegtek. – Vedd le rólam a kezed, asszony vagy csuklóból lemetszem! Senki se érjen hozzám! – Danyal égő zöld szemmel hőkölt hátra, de sikerült úrrá tennie haragján és visszatért a gyerekekhez.

– A fenébe mindnyájatokkal! – sziszegte Árnyjáró. Nagy levegőt vett, elfojtva a belsejében fortyogó dühöt. Danyal és a gyerekek némán ültek és feszülten figyelték. Danyal tudta, hogy mi marcangolja a férfit: a pap veszélyben forgott és a harcos, minden halálos képessége dacára, tehetetlen volt. A csata egy másik világban zajlott, és Árnyjáró tétlenségre volt kárhoztatva.

– Hogy lehettél ennyire ostoba, Dardalion? – suttogta a harcos. – Minden élet a túlélésért küzd. Azt mondod, hogy a Forrás alkotta a világot? Akkor hát ő teremtette a tigrist és az őzet, a sast és a bárányt. Azt hiszed, hogy a sast fűevésre kényszerítette?

Percek teltek el néma csendben – a harcos felidézte a pap alakját, amint az meztelenül térdel a rablók ruhái mellett. „Nem viselhetem ezeket a ruhákat, Árnyjáró...” Elengedte a pap csuklóját és megragadta a tenyerét – ahogy ujjai megérintették a markát, az egy picit megrezdült. Árnyjáró szeme összeszűkült. Erősebben szorította a kezét, mire Dardalion karja időről időre megrándult, arca pedig eltorzult a fájdalomtól.

– Mi történik veled, pap? A Pokol nevére, hol vagy?

A Pokol említésére Dardalion ismét összerezzent, és halkan felnyögött.

– Bárhol van is, szenved – mondta Danyal, aki odalépett és letérdelt a pap mellé.

– Akkor kezdődött, amikor megérintettem a tenyerét – mondta Árnyjáró. – Hozd ide a számszeríjat, asszony! Ott van a barlang szájánál. – Danyal elment a fegyverért és odavitte a harcosnak. – Tedd a jobb kezébe és zárd rá az ujjait! – Danyal szétfeszítette Dardalion tenyerét, és ujjait az ébenszínű markolat köré fonta. A pap felsikoltott, ujjai szétnyíltak és a nyílpuska a földre koppant. – Tartsd összeszorítva az ujjait!

– De ez fájdalmat okoz neki. Miért csinálod ezt?

– A kín az élet, Danyal. Vissza kell hoznunk őt a testébe, érted? A hullaszellem ott nem férhet hozzá. Vissza kell vonszolnunk.

– De ő pap. Egy tiszta lelkű ember.

– És?

– Bemocskolod a lelkét.

Árnyjáró felnevetett.

– Lehet, hogy nem vagyok misztikus, de igenis hiszek a lélekben. Amit te szorongatsz, az csupán fa és fém. Dardaliont megszurkálja, de nem hiszem, hogy a lelke olyan törékeny lenne, hogy ez megölné. Viszont az ellensége megteszi – úgyhogy dönts!

– Én abban hiszek, hogy gyűlöllek – mondta Danyal és szétnyitotta Dardalion tenyerét, ismét az ébenszín markolat köré kényszerítve ujjait. A pap rángatózott és sikoltozott. Árnyjáró az övéből előhúzta egyik kését, és vágást ejtett az alkarján. Vér buggyant elő a sebből, majd szivárogni kezdett. Árnyjáró a karját Dardalion arca fölé tartotta, vérrel szórva tele bőrét – a vér rácsorgott lehunyt szemére, onnan pedig még lejjebb, át az ajkai között, végig a torkán.

Egy utolsó, rettentő sikoly tört elő a papból és felpattant a szeme. Majd elmosolyodott és ismét becsukta a szemét. Hosszú, remegő sóhaj tört elő tüdejéből, és elaludt. Árnyjáró megnézte a pulzusát – erős volt és egyenletes.

– A Fény Kegyes Urára! – kiáltotta Danyal. – Miért? Miért a vér?

– A Forrás szerint egyetlen pap sem ízlelhet vért, mivel az hordozza a lelket – magyarázta Árnyjáró halkan. – A fegyver nem volt elég, de a vér visszahozta.

– Nem értelek. És nem is akarlak megérteni – mondta a lány.

– Életben van, asszony. Mit akarsz még?

– Tőled semmit.

Árnyjáró elmosolyodott, és talpra szökkent. Elővett egy kis vitorlavászon zsákot a nyeregtáskájából, abból kiszedett egy köteg lenvászon kötszert, majd esetlenül a karján ejtett sekély vágás köré tekerte.

– Nem kötnél rá egy csomót? – kérdezte a nőt.

– Attól félek, nem tehetem – felelte. – Ahhoz meg kellene, hogy érintselek, és nem akarom, hogy csuklóból levágják a kezem!

– Sajnálom! Nem kellett volna ezt mondanom!

Anélkül, hogy válaszra várt volna, Árnyjáró elhagyta a barlangot, a kötés végét a ráncok közé dugva.

A nappal hűvös volt és ragyogóan tiszta, Koda havas csúcsai felől pedig csípős szél fújt. Árnyjáró felsétált az egyik közeli dombtetőre és elnézett a kéklő messzeségbe. A Delnoch-hegység túl távol volt ahhoz, hogy szabad szemmel ki lehessen venni.

A következő három vagy négy napban az út könnyű lesz, egyik erdőből a másikba jutnak majd, és csak rövid szakaszokat kell nyílt terepen tölteniük. De azután a lapos és jellegtelen Sentrai-síkság vár rájuk.

A pusztaság észrevétlen átszeléséhez több szerencsére lenne szükségük, mint amihez egy embernek joga van. Hat ember és két ló! Ezzel a sebességgel közel egy hétig lesznek a síkságon – egy hétig tűz és meleg ennivaló nélkül. Árnyjáró szemügyre vette az északkeletre vezető lehetséges utakat, Purdol, a Tengermelléki Város felé. Az a hír járta, hogy a vagriai flotta horgonyt vetett a kikötő torkolatában, és ostrom alá vette a fellegvárat. Ha ez igaz – és Árnyjáró valószínűnek tartotta –, akkor a vagriai útonállók átfésülik a vidéket élelem és készletek után.

Északnyugatra maga Vagria terült el és Segril fellegvára, ahonnan most csapatok özönlöttek a drenai földekre. A Sentrai-síkság északra terült el, és azon túl volt Purdoltól nyugatra a Drenai utolsó erődjének mondott Skultik-erdő, és a hegyek.

De vajon Egel tartja-e még Skultikot?

Képes-e bárki is egyben tartani egy legyőzött sereg maradványait a Káoszkopókkal szemben? Árnyjáró kételkedett benne... de minden kétely ellenére ott volt a remény szikrája. Egel kora legtehetségesebb drenai hadvezére volt; nem igazán lángelme, de alapos – makacsul hitt a fegyelemben, eltérően az udvaroncoktól, akiket Niallad király általában a csapatai élére kinevezett. Egel északi volt, kulturálatlan és időnként faragatlan, de karizmatikus és energikus. Árnyjáró egyszer látta egy felvonulás alkalmával Drenanban, és a férfi úgy állt ott, mint egy vadkan a gazellák között.

Most pedig a vadkan megvetette a lábát Skultikban.

Árnyjáró remélte, hogy képes lesz tartani, legalább addig, amíg el nem viszi oda a nőt és a gyerekeket.

Már ha el tudja vinni őket.

* * * * *

Árnyjáró aznap délután elejtett egy apró őzet. A tetemet fellógatta az egyik fára, és kivágta az értékesebb részeket, majd a húst visszacipelte a barlangba. Már kezdett sötétedni, mire megérkezett, és a pap még mindig aludt. Danyal tüzet rakott, amíg Árnyjáró összeeszkábált egy durva nyársat, amelyre ráhúzta a vadat. A gyerekek odaültek a tűzhöz, korgó gyomorral és mohó szemekkel figyelték, ahogy a zsír lecsöpög a lángokba.

Árnyjáró levette a húst a nyársról, és lefektette egy lapos sziklára, hogy kihűljön, majd darabokat szelt le belőle a gyerekeknek és végül Danyalnak.

– Kicsit rágós – panaszkodott a nő.

– Az őz meglátott, éppen akkor, amikor útjára küldtem a vesszőt – mondta Árnyjáró. – Az izmai megcsomósodtak, ahogy el akart rohanni.

– Ugyanakkor jó az íze – ismerte el Danyal.

– Miért alszik még mindig Dardalion? – kérdezte Miriel és rámosolygott Árnyjáróra, fejét pedig oldalra billentette, amitől hosszú szőke haja az arcába hullt.

– Nagyon elfáradt – felelte a harcos –, az általatok látott férfival folytatott tusakodás után.

– Apró darabokra vágta – mondta a gyermek.

– Igen, ebben biztos vagyok – válaszolta Danyal. – De a gyerekeknek nem kellene történeteket kitalálnod, főleg nem ilyen csúfakat! Megrémíted a testvéred!

– Láttuk őt – mondta. Krylla és Miriel jóváhagyóan bólintott. – Amikor Dardalion mellett ültetek, becsuktuk a szemünk és figyeltünk. Teljesen ezüstbe öltözött és egy ragyogó kard volt nála: üldözőbe vette a rossz embert és apró darabokra vágta. És közben nevetett!

– Mit láttok, amikor behunyjátok a szemetek? – kérdezte Árnyjáró.

– Hol? – kérdezett vissza Miriel.

– A barlangon kívül – mondta szelíden a harcos.

Miriel behunyta a szemét.

– Semmi nincs odakinn – felelte, még mindig lehunyt szemmel.

– Menj tovább az ösvényen, egészen a nagy tölgyig. Most mit látsz?

– Semmit. Fákat. Egy kis patakot. Ó!

– Mi az? – érdeklődött Árnyjáró.

– Két farkas. Egy fa alatt ugrálnak – mintha táncolnának.

– Menj közelebb.

– A farkasok elkapnak – tiltakozott Miriel.

– Nem, nem fognak – amíg itt vagyok, addig nem. Nem vesznek észre. Menj közelebb!

– A fán lógó szegény kis őzet próbálják elérni.

– Jól van, gyere vissza és nyisd ki a szemed!

Miriel felpillantott és ásított.

– Fáradt vagyok – közölte.

– Megértem – mondta Árnyjáró halkan. – De mégis mesélj el mindent Dardalionról és a másikról: mintha csak esti mese lenne.

– Mondd el neki te, Krylla! Te jobban tudsz mesélni!

– Nos – kezdte Krylla és előrehajolt – a csúnya ember nyíllal a szemében megfogott engem és Mirielt. Bántott minket. Azután jött Dardalion, és akkor az ember elengedett bennünket. Ekkor egy nagy kard termett a kezében. Mi pedig elrohantunk, nem igaz, Miriel? Kimentünk és elaludtunk az öledben, Árnyjáró. Ott biztonságban voltunk. Dardaliont sok vágás érte és nagyon gyorsan repült, mi pedig nem tudtuk utolérni. De újra láttuk őt, amikor te és Danyal lefogtátok. Úgy tűnt, mintha nagyon magasra nőne és ezüstpáncél borította be a testét, köntöse pedig tüzet fogott és elégett. Azután kard termett a kezében és nevetni kezdett. A másik ember kardja fekete volt és az eltört, nem igaz, Miriel?

– Azután a fekete ember térdre rogyott, és sírni kezdett. Dardalion pedig levágta a karjait és a lábait, mire a férfi eltűnt. Dardalion pedig csak még jobban nevetett. Majd ő is eltűnt, és visszajött ide, ahol a teste volt. És most már minden rendben van.

– Igen, most már minden rendben van – helyeselt Árnyjáró. – Azt hiszem itt az ideje, hogy aludjatok. Fáradt vagy Culas? – A fiú morcosan bólintott.

– Mi a baj, fiú?

– Semmi.

– Gyerünk, mondd el!

– Nem!

– Azért mérges, mert nem tudott velünk repülni – kuncogott Krylla.

– Nem, nem vagyok mérges – csattant fel Culas. – Úgyis csak ti találtátok ki az egészet.

– Hallgass ide, Culas – szólalt meg Árnyjáró –, én sem tudok repülni, és nem is akarok. Most pedig fejezzétek be a vitát és aludjatok! Holnap hosszú napunk lesz.

A gyerekek összekucorodtak a távolabbi falnál, Danyal pedig odalépett Árnyjáróhoz.

– Szerinted az igazat mondták? – kérdezte.

– Igen, mivel Miriel látta, hogy hova rejtettem az őzet.

– Akkor hát Dardalion megölte az ellenségét?

– Olybá tűnik.

– Ez nyugtalanít – de nem tudom, miért.

– Gonosz szellem volt. Mit vártál, mi mást csinál vele egy pap? Megáldja?

– Miért vagy mindig ilyen kötekedő, Árnyjáró?

– Mert úgy döntöttem, hogy ilyen leszek.

– Felteszem, nem lehet sok barátod.

– Egyetlen barátom sincs.

– Ettől vagy ilyen magányos?

– Nem. Ettől maradok életben.

– És micsoda életed lehet, teli vidámsággal és kacagással! – gúnyolódott a nő. – Meglep, hogy nem vagy költő.

– Miért vagy mérges? – kérdezte a harcos. – Miért zavar ez téged?

– Mivel része vagy az életünknek. Amíg élünk, megmaradsz az emlékeinkben. Ami engem illet, jobban örülnék egy másik megmentőnek.

– Igen, én is láttam színdarabokat – mondta Árnyjáró. – A hősnek aranyhaja van és fehér köpenye. Nos, én nem vagyok hős, asszony, csak egy férfi, aki csapdába esett a pap hálójában. Azt hiszed, hogy Dardalion bemocskolódott? Ő éppúgy bemocskolódott, akárcsak én. A különbség csak az, hogy a túléléshez neki az én sötétségemre van szüksége. A Fény viszont elpusztít engem.

– Ti ketten sosem hagyjátok abba a veszekedést? – kérdezte Dardalion, aki felült és kinyújtotta a karját.

Danyal odafutott hozzá.

– Hogy érzed magad?

– Farkaséhes vagyok! – Félredobta a takarót, és a tűzhöz lépett, majd két húscsíkot húzott a nyársra. Miután elrendezte, fát rakott a lassan kialvó parázsra.

Árnyjáró egy szót sem szólt, de a szomorúság sötét köpenyként borult rá.

4

Árnyjáró ébredt elsőnek és kilépett a barlangból. Levetette ingét és nadrágját, belelépett a jeges patakba, majd a hátára feküdt és hagyta, hogy a víz elborítsa. A csermely alig néhány hüvelyk mély volt és lekerekített köveken rohant tova, de az áramlat erős volt és a harcost finoman úsztatta lefelé a lejtős patakmederben. A férfi a hasára fordult, vizet fröcskölt az arcára és a szakállára, majd felállt és kikecmergett a vízből. Leült a fűbe és várta, hogy a hajnali szellő megszárítsa bőrét.

– Úgy nézel ki, akár egy három napja döglött hal – szólalt meg Danyal.

– Te pedig kezdesz úgy bűzleni – válaszolta vigyorogva a férfi. – Gyerünk, mosakodj meg!

Egy pillanatra a lány alaposan szemügyre vette, majd vállat vont és levetette zöld gyapjúruháját. Árnyjáró hátradőlt és végigmérte. Karcsú derék, sima csípő, a bőre akár...

Elfordult és azt a vörös mókust figyelte, amelyik a közeli ágakon ugrált, majd felállt és kinyújtózott. A patak mellett sűrű bozótos nőtt és benne csomókban citromfű. Letépett egy maroknyit a pajzsformájú levelekből, majd visszavitte oda, ahol Danyal ük.

– Nesze, morzsold szét a markodban és töröld végig a tested!

– Köszönöm – mondta az és kinyúlt érte.

Árnyjáró hirtelen ráébredt, hogy meztelen, így odalépett a ruháihoz és felöltözött. Azt kívánta, bárcsak meglenne még a tartalék inge, de azt most a pap viselte, így maradt az eredeti ing és porosságának kényelmetlen tudata.

Árnyjáró visszatért a barlangba, és felöltötte vállvédős láncingét a fekete bőrzeke fölé. Felvette csizmáit, kiszedte belőlük két tartalék kését és megfente őket a fenőkővel, mielőtt óvatosan visszacsúsztatta volna őket a lábbelikbe varrt tokba.

Dardalion őt figyelte és látta, milyen gondosan bánik a fegyvereivel.

– Van számomra egy késed? – kérdezte.

– Hát persze! Könnyű vagy nehéz?

– Nehéz.

Árnyjáró felkapta az övét, és előszedett egy fekete hüvelyt, amelyben ébennyelű penge pihent.

– Ez megfelelő lesz. A kétélű penge elég éles ahhoz, hogy megborotválkozz vele.

Dardalion keskeny övére fűzte a tokot, és a jobb csípőjére igazította.

– Balkezes vagy? – érdeklődött Árnyjáró.

– Nem.

– Akkor a bal csípődről lógasd le! Így amikor előrántod, a penge éppen szemben lesz az ellenfeleddel.

– Köszönöm!

Árnyjáró saját övét a helyére csatolta, majd megdörgölte az állát.

– Aggasztasz, te pap – mondta.

– Miért?

– Tegnap még a porban mászó bogarat is kikerülted volna. Most pedig kész vagy megölni bárkit. Ilyen gyenge a hited?

– A hitem megmarad, Árnyjáró. De a dolgokat most egy kicsivel tisztábban látom. A véred miatt.

– Azon töprengek, vajon ez ajándék volt vagy... lopás? Úgy érzem, megfosztottalak valami értékestől.

– Ha így van, megnyugtatlak: ez nem kerülné el a figyelmemet.

– Majd az idő eldönti, pap.

– Hívj Dardalionnak! Tudod, hogy mi nevem.

– A „pap” már nem is elég jó neked?

– Egyáltalán nem! Jobban szeretnéd, ha orgyilkosnak hívnálak?

– Hívj, ahogy akarsz! Bármit mondasz is, nem befolyásolja, hogy mit gondolok magamról.

– Megsértettelek? – kérdezte Dardalion.

– Nem.

– Nem kérdeztél az ellenségemmel vívott párviadalról.

– Valóban nem.

– Azért, mert nem érdekel?

– Nem, Dardalion. Nem tudom miért, de igenis érdekel. Sokkal egyszerűbb oka van. Én a halállal üzletelek, barátom – a halállal, amely végleges. Te itt vagy, tehát a másik halott, és ezért ő már nem érdekel engem többé. Az viszont zavar, hogy levágtad a karját és a lábát, de túlteszem magam rajta, mint ahogy túlteszem magam rajtad is, amint biztonságban eljuttok Egelhez.

– Reméltem, hogy barátok lehetünk.

– Nincsenek barátaim. Nem is akarok!

– Mindig így volt ez?

– A mindig hosszú idő. Voltak barátaim, mielőtt Árnyjáróvá lettem volna. De az egy másik világegyetem volt, pap.

– Mesélj róla!

– Nem látom okát, miért tenném – felelte Árnyjáró. – Ébreszd fel a gyerekeket! Hosszú nap áll előttünk.

Árnyjáró kisietett a barlangból oda, ahova a lovakat pányvázta ki, felnyergelte őket, majd heréltjén ellovagolt a fához, amelyre az őzet akasztotta. Elővette a vitorlavászon zsákot, és több húscsíkot kihasított a tetemből, majd elpakolta őket vacsoránakvalónak. Azután leszedte a maradványokat a fáról, és a fűbe fektette, hogy a farkasok megtalálják.

– Voltak barátaid, kicsi suta? – kérdezte, és belenézett az üres szürke szemekbe.

Visszafordította lovát a barlang felé, és felidézte a bajtársaival Dros Purdolban töltött napokat. Kitűnt, mint fiatal tiszt, de hogy miért, arról fogalma sem volt: sosem kedvelte a feletteseit, bár szerette a fegyelmet.

Ő és Gellan közelebb álltak egymáshoz, mintha testvérek lettek volna – mindig együtt mentek járőrözni vagy kurvázni. Gellan szellemes társ volt és csak az Ezüst Kard tornán kerültek szembe egymással ellenfélként. Gellan mindig nyert, de hát emberfelettien gyors volt. Útjaik elváltak, amikor Árnyjáró találkozott a Skeln-hágótól délre lévő kisváros, Medrax-gázló egyik kereskedőjének lányával, akit Tányának hívtak. Árnyjáró szerelmes lett, mielőtt észbe kaphatott volna és feladta hivatását, hogy életét egy tanyán élje le.

Gellan vigasztalhatatlan volt.

„Bár – mondta az utolsó napon –, én is úgy számítom, hogy nemsokára követem a példádat. Az élet a seregben rettenetesen unalmas!”

Árnyjáró azon töprengett, hogy Gellan tényleg így tett-e. Vajon valahol gazdálkodik? Vagy kereskedő lett? Esetleg meghalt a Drenai által vívott számtalan vesztes csata egyikében?

Ha az utóbbi történt, akkor Árnyjáró úgy sejtette, hogy testét hullák takaros halma veszi körül – pengéje gyorsabb volt, mint a kígyó nyelve.

– Maradnom kellett volna, Gellan – mondta. – Maradnom kellett volna!

* * * * *

Gellan izzadt és fáradt volt, a verejték lecsorgott tarkóján, be vállvédős láncinge mögé, amitől a háta elviselhetetlenül viszketett. Levette fekete sisakját, és végigsimította haját. Szellő sem rezdült, mire káromkodott egyet.

Negyven mérföldnyire voltak Skultiktól és Egel táborának viszonylagos biztonságától – a lovak kimerültek, az emberek fáradtak és letörtek voltak. Gellan magasba emelte ökölbe szorított jobb kezét, kiadva a „Lépésben” jelet. Mögötte ötven lovas szállt le a nyeregből – senki sem kezdeményezett beszélgetést.

Sarvaj hátasával Gellan mellé rúgtatott, és a két lovas egyszerre szállt le. Gellan sisakját ráakasztotta a nyeregkápára, és előhúzott egy vászonrongyot az övéből. Letörölte arcáról az izzadtságot, és Sarvaj felé fordult.

– Nem hiszem, hogy találunk még épen maradt falut – mondta. Sarvaj bólintott, de nem felelt. Fél éve szolgált Gellan alatt és mostanra már megtanulta, hogy parancsnoka melyik megjegyzése szónoki.

Egymás mellett haladtak vagy fél órán keresztül, majd Gellan jelezte, hogy a többiek álljanak meg, mire a férfiak letelepedtek lovaik mellé.

– A harci kedv csekély – szólalt meg Gellan, és Sarvaj erre is bólintott. Gellan kikapcsolta vörös köpenyét, és ráterítette a nyeregre. Kezét csípőre tette és kinyújtózott, miközben jóízűt nyögött. Akárcsak a legtöbb magas ember, ő is fárasztónak találta a nyeregben töltött hosszú órákat, és állandó hátfájás gyötörte.

– Túl sokáig maradtam, Sarvaj. Az elmúlt évben ki kellett volna lépnem. Túl öreg vagyok negyvenegy évesen a Légió tisztjének.

– Esterik dun ötvenegy – jegyezte meg Sarvaj.

Gellan elvigyorodott.

– Ha kiléptem volna, te vehetted volna át a parancsnokságot.

– És milyen remek időben: a sereget szétverték, a Légió pedig az erdőben bujkál. Köszönöm, de inkább nem!

Megálltak egy apró szilfaligetben, és Gellan távolabb telepedett le, hogy egyedül lehessen. Sarvaj nézte távolodó lépteit, majd levette sisakját: sötétbarna haja erősen gyérült és fejbőre ragyogott a verítéktől. Haját öntudatosan rásimította a kopasz foltokra, majd visszavette a sisakot. Tizenöt évvel volt fiatalabb Gellannál, de most öregembernek tűnt. Ekkor elvigyorodott a hiúságán, és letépte fejéről a sisakot. Zömök ember volt – esetlen, ha nem ült a nyeregben – és egyike annak a néhány hivatásos katonának, aki a Légióban maradt, miután az előző ősszel olyan drasztikusan megritkították soraikat, Niallad király új, polgárőrségről szóló rendelkezése után. Tízezer katonát bocsátottak el, és csak Gellan határozottsága óvta meg Sarvajt.

Mostanra Niallad halott volt, és szinte egész Drenait meghódították.

Sarvaj nem ontott könnyeket a királyért, mert az az ember bolond volt... rosszabb, mint bolond!

– Ismét sétálni indult? – szólalt meg egy hang, mire Sarvaj felpillantott. Jonat telepedett le a fűbe, és teljes hosszában kinyújtóztatta csontos testét, kezét a feje alá rakva.

– Gondolkodnia kell – mondta Sarvaj.

– Igen. Gondolkodnia kell azon, hogy miként juttat át minket a nadírok földjén. Elegem van Skultikból.

– Mindnyájunknak elege van Skultikból, de nem hinném, hogy ha északra lovagolnánk, az segítene rajtunk. Egyszerűen csak a nadír törzsekkel kellene harcolnunk a vagriaiak helyett.

– Ott legalább lenne esélyünk! Itt nincs szemernyi se! – Jonat megvakarta vékony fekete szakállát. – Ha hallgattak volna arra, hogy mit pofázunk tavaly, most nem lennénk ekkora szószban.

– De nem tették – mondta Sarvaj megtörten.

– Ragyaverte udvaroncok! Bizonyos módon a Kopók szívességet tettek nekünk, hogy lemészárolták a kurafiakat.

– Ezt ne mondd Gellannak – rengeteg barátja veszett oda Kodában és Drenanban.

– Mindannyian vesztettünk el barátokat – csattant fel Jonat – és még jó párat el is fogunk. Meddig fog még Egel bezárva tartani minket abban az átkozott erdőben?

– Nem tudom, Jonat. Gellan sem tudja és kétlem, hogy maga Egel tudná.

– Megfogadtuk, hogy kitörünk észak felé, Gulgothiron át és elérjük a keleti kikötőket. Szívesen letelepednék Ventriában. Ott mindig meleg van és rengeteg a nő. Dolgozhatnánk zsoldosokként.

– Igen – mondta Sarvaj, aki túl fáradt volt, hogy vitatkozzon. Képtelen volt megérteni, hogy Gellan miért léptette elő Jonatot az egyik Negyed élére: a férfi tele volt keserűséggel és epével.

Viszont – és ez volt a bosszantó –, igazat mondott. Amikor Niallad polgárőrségről szóló tervét első ízben előterjesztették, a Légió tagjai hevesen tiltakoztak. Minden jel arra vallott, hogy a vagriaiak támadásra készülnek. De Niallad erre azt hozta fel, hogy a vagriaiak maguk is félnek az erős drenai sereg támadásától, és hogy gesztusa tartós békét hoz, valamint a kereskedelmi kapcsolatok javulását eredményezi majd.

– A fattyút forró tűzön kellett volna megpirítaniuk – mondta Jonat.

– Kit? – kérdezte Sarvaj.

– A királyt, hogy az Istenek rohasszák meg a lelkét! Az a hír járja, hogy egy orgyilkos végzett vele. Láncra verve kellett volna végigvonszolni a birodalmon, hogy lássa ostobasága eredményét.

– Azt tette, amit a legjobbnak tartott – felelte Sarvaj. – A legjobb szándék vezérelte.

– Ó, igen – gúnyolódott Jonat. – A legjobb szándék! Pénzt akart megtakarítani. A mi pénzünket! Ha származik valami jó ebből a háborúból, az az lesz, hogy a nemesek elvesztik a vagyonukat.

– Lehet. De Gellan is nemes.

– Igazán?

– Nem gyűlölöd őt, igaz?

– Ő sem jobb, mint a többi.

– Azt hittem kedveled.

– Mondjuk nem rossz tiszt. De túl puhány. Titokban pedig lenéz minket.

– Sosem vettem észre – mondta Sarvaj.

– Mert nem nézted meg elég alaposan – felelte Jonat.

Egy lovas vágtatott be a ligetbe, és a férfiak talpra ugrottak, kezüket a kardmarkolatukon tartva. Kapra érkezett, a felderítő.

A férfi leszállt a nyeregből, mire Gellan sétált ki a fák közül.

– Van valami keletre? – kérdezte.

– Három kizsigerelt falu, uram. Néhány menekült. Láttam a vagriai gyalogság egyik menetoszlopát is – talán kétezren lehetnek. Ostry közelében vertek tábort, a folyó mentén.

– Lovasságnak nincs jele?

– Nincs, uram.

– Jonat! – kiáltotta Gellan.

– Igen, uram.

– A gyalogság a készleteket várja. Vigyél magaddal két embert és derítsétek fel, mi van keletre – amikor meglátjátok a szekereket, olyan gyorsan gyertek vissza, ahogy csak tudtok!

– Igen, uram.

– Kapra, egyél valamit, majd szerezz egy pihent hátast és tarts Jonattal! Itt várunk rátok.

Sarvaj elmosolyodott. A Gellan viselkedésében beállt változás meghökkentő volt, most, hogy lehetőség adódott a cselekvésre – szeme ragyogott, élettel telt meg, mondatai kurták és tekintélyt parancsolok lettek. Eltűnt a szokásos görnyedtség és a közönyös távolságtartás.

Egel azért küldte ki őket, hogy készleteket találjanak a körülzárt seregnek és immár három napja lovagoltak eredmény nélkül. A falvakat vandál módon elpusztították, az élelmiszert pedig elvitték vagy elégették. A marhákat elhajtották, a juhokat pedig a legelőkön mérgezték meg.

– Sarvaj!

– Uram?

– Kössétek ki a lovakat, és az embereket oszd öt csoportra! A bozótoson túl van egy mélyedés, ahol rakjanak három tüzet – de addig ne égjenek, amíg az északi csillag nem látszik tisztán és fényesen! Megértetted?

– Igen, uram.

– Négy ember álljon őrséget és négy óránként legyen váltás. Te jelöld ki a helyüket!

– Igen, uram.

Gellan végigsimította sötét bajszát és kisfiúsán elmosolyodott.

– Remélem sózott húst visznek – mondta. – Imádkozz sózott húsért, Sarvaj!

– És csekély kíséretért. Megéri imádkozni, hogy csak egy Tízes kísérje őket.

A mosoly eltűnt Gellan arcáról.

– Ezt valószínűtlennek tartom. Legalább egy Negyed lesz velük, de talán még több. És akkor még ott vannak a kocsisok. Mire elérjük őket, addigra át kell kelnünk azon a folyón. Amíg az emberek pihennek, rendeld el, hogy ellenőrizzék a szablyáikat: nem akarok tompa fegyverekkel harcba indulni!

– Igen, uram. Miért nem pihen egy kicsit?

– Remekül vagyok.

– Nem ártana – erősködött Sarvaj.

– Úgy téblábolsz körülöttem, akár egy vénasszony! És ne hidd, hogy nem értékelem, de szavamra mondom, jól vagyok! – Gellan elmosolyodott, hogy elrejtse a hazugságot, de Sarvajt nem tudta becsapni.

Az emberek örültek a pihenőnek, és Jonat távollétében hangulatuk is javult. Sarvaj és Gellan katonáiktól távolabb telepedtek le, és könnyed csevegésbe merültek a múltról. Sarvaj körültekintően kerülte azokat a témákat, amelyek Gellant a feleségére és a gyerekeire emlékeztették volna, és főként az ezredben töltött időről beszélt.

– Nem bánja, ha felteszek egy kérdést? – kérdezte váratlanul

– Miért tenném? – felelte Gellan.

– Miért léptette elő Jonatot?

– Mert tehetséges – csak még nem ismerte fel.

– Nem kedveli magát.

– Ez nem számít. Nézd meg őt – jól fog teljesíteni!

– Lehangolja az embereket, rombolja a harci kedvet.

– Tudom. Légy türelemmel!

– Állandóan azt hajtja, hogy fussunk észak felé, hogy törjünk ki Skultikból.

– Ne aggódj emiatt! Bízz bennem!

Bízom benned, gondolta Sarvaj. Bízom abban, hogy te vagy a Légió legkiválóbb kardforgatója, hogy gondos és körültekintő tiszt vagy és erős barát. De Jonat? Jonat kígyó volt és Gellan túlságosan bízott benne, hogy ezt észrevegye. Az idő múlásával Jonat lázadást fog kirobbantani, ami futótűzként terjed majd Egel seregének kedélybeteg soraiban.

Ezen az éjjelen Gellan a tűztől távolabb tért nyugovóra, köpenyébe burkolózva – mélyen aludt, és az álmok visszatértek. Felriadt, csorogtak a könnyei, bár visszanyelte sírását, ami fájdalmasan lüktetve akart előtörni belőle. Felállt, és távolabb sétált a tábortól, mire Sarvaj arrafelé fordult és kinyitotta a szemét.

– A fene egye meg! – suttogta.

* * * * *

Hajnal felé Sarvaj felébredt és ellenőrizte az őrszemeket, ilyenkor volt a legnehezebb összpontosítani, és gyakran előfordult, hogy az az ember, aki szürkülettől éjfélig volt őrségben, másnap éjjel képtelen volt ébren maradni éjféltől hajnalig. Sarvajnak fogalma sem volt, hogy mi az oka ennek a jelenségnek, de tudta, hogy miként gyógyítsa: akit őrségben alváson kapott, arra húszat veretett, és a második alkalommal már a halál várt rá. Mivel Sarvaj nem kívánta embereit fellógatva látni, ezért éjszakánként sétára indult.

Ezen az éjjelen hangtalanul kúszott át az erdőn, és mind a négy embert ébren és éberen találta. Elégedetten indult vissza takaróihoz, ahol Gellan várt rá. A tiszt fáradtnak tűnt, de a szeme ragyogott.

– Nem aludt – mondta Sarvaj.

– Nem. A menetoszlopon gondolkodtam. Amit nem tudunk elvinni, azt el kell pusztítanunk: a vagriaiaknak meg kell ismerniük a szenvedést. Nem értem, hogy miért így vívják ezt a háborút. Ha a gazdálkodó falvakat épen hagynák, mindig lenne elegendő készletük, de ők erőszakkal, gyilkolással és gyújtogatással pusztasággá változtatják az országot. És ez majd visszaüt rájuk. Eljön a tél, kifogynak az eleségből és akkor – ha az Istenek velünk lesznek –, lecsapunk rájuk.

– Mit gondol, mennyi szekér lesz ott?

– Egy kétezres csapatnak? Huszonötnél nem kevesebb.

– Tehát – mondta Sarvaj –, ha veszteség nélkül fogjuk el az oszlopot, körülbelül húsz kísérő lovasunk marad, és három napba telik, mire a nyílt terepen elérjük Skultikot. Ehhez nagy szerencse kell.

– Egy kevésre rászolgáltunk, barátom – felelte Gellan.

– A rászolgálás nem jelent semmit! Tíz egymást követő napon veszítettem a kockán!

– És a tizenegyediken?

– Ismét vesztettem. Tudja, hogy sosem nyerek!

– Tudom, hogy sosem fizeted meg az adósságod – mondta Gellan. – Még mindig tartozol neked három ezüsttel. Szedd össze az embereket! Jonatnak hamarosan itt kell lennie.

De már a délelőtt közepén jártak, mire Jonat és a többiek beügettek a tisztásra. Gellan eléjük sietett, Jonat pedig átemelte lábát a nyeregkápa fölött és lesiklott a nyeregből.

– Mi hírt hozol? – kérdezte a parancsnok.

– Igaza volt, uram: három órányira keletre menetoszlop közeledik. Huszonhét szekér. De húsz, lóra ültetett őr és két lovas felderítő is van velük.

– Megláttak titeket?

– Nem hinném, uram – felelte Jonat mereven.

– Beszélj a terepről!

– Csak egyetlen helyen kaphatjuk el őket, de az közel van Ostryhoz és a gyalogsághoz. Az ösvény két, fával benőtt domb között kanyarog: mindkét oldalon rengeteg a fedezék és a szekereknek le kell lassítaniuk, mivel a csapás sáros és meredek.

– Mennyi idő alatt lehetünk ott és készülhetünk fel?

– Két óra. De nagyon szoros lesz, uram. Nagyjából akkor érünk oda, amikor a szekerek a másik oldalon beérnek az erdőbe.

– Ez túlságosan is szoros, a fenébe is – mondta Sarvaj –, főleg mivel felderítőik is vannak!

A kockázat túl nagy volt, és ezt Gellan is tudta, de Egelnek kétségbeejtő szüksége volt a készletekre. Ennél is rosszabb volt, hogy nem maradt idő tervezgetni, átgondolni a dolgot.

– Nyeregbe! – kiáltotta el magát.

Miközben a katonák kelet felé vágtattak, Gellan önnön hiányosságai miatt szitkozódott. Mielőtt felkerekedtek volna, megrázó erejű, rövid beszédet kellett volna intéznie az embereihez, hogy feltüzelje őket. De sosem értett igazán az emberekhez, és tudta, hogy katonái fagyos, távolságtartó vezérnek ismerik. Most kényelmetlenül ébredt rá arra, hogy közülük egyeseket – talán mindet –, a halálba vezeti egy olyan esztelen támadás során, amit a legjobb volt az olyan vakmerő, színes emberekre hagyni, mint Karnak vagy Dundas. Az őket követők épp olyanok voltak, mint ők maguk – fiatalok, hetykék és félelmet nem ismerők –, akik Centuriáikat újra és újra a vagriaiak ellen vezették, lecsapva és elmenekülve, csak hogy az ellenség tudja: Drenai még harcol.

Nem sok hely maradt a Gellanhoz hasonló veteránoknak. Talán ez így is van rendjén, töprengett magában, amint a szél belemart az arcába.

Vissza kellett volna vonulnom, gondolta. Már megfordult a fejében, hogy idén ősszel leszerel, de egy drenai tiszt most nem remélhetett nyugodt visszavonulást.

Két óra előtt elérték az erdőt, és Gellan gyors megbeszélésre hívta össze altisztjeit. Két legjobb íjászát kijelölte, hogy bánjanak el az előretolt felderítőkkel, majd csapatát az ösvénytől jobbra és balra osztotta el. Ő maga a jobb kézre eső lejtőn parancsnokolt, és Jonatra bízta a balszárnyat, figyelmen kívül hagyva Sarvaj rosszalló pillantását.

A parancsok elhangzása után az emberek letelepedtek, és vártak, míg Gellan beharapta ajkát, elméje pedig dühödt köröket futott, megpróbálva hibát találni tervében – azt a hibát kereste, amelyről biztosra vette, hogy mindenki világosan látja.

A bal kézre eső lejtőn Jonat egy sűrű bokor mögött kuporgott, és a nyakát masszírozta, hogy enyhítse feszültségét. Két oldalán az emberei várakoztak, készenlétben tartott, felajzott íjakkal.

Azt kívánta, Gellan bárcsak Sarvajnak adta volna a parancsnokságot: egészen belebetegedett a felelősségbe.

– Miért nem jönnek? – sziszegte a balján lévő férfi.

– Maradj nyugton – hallotta Jonat saját hangját. – Jönni fognak. És ha itt lesznek, végzünk velük. Minddel. Megtanítjuk őket, mit jelent megtámadni Drenait.

Rávigyorgott a katonára, az pedig visszavigyorgott, és Jonat érezte, hogy feszültsége oldódik. Gellan terve jó volt, de Jonat nem is nagyon várt mást egy ilyen jéghideg alaktól. Ha őt hallotta az ember, olyan érzése volt, mintha csak egy újabb manőverről lenne szó. De hát Gellan a harcosok osztályának egyik tagja volt, a fenébe vele! Nem egy gazda fia, aki arról volt a leghíresebb, hogy részegen képes táncolni. A haragja felcsapott, de Jonat elcsitította, amint a szekerek nyikorgásának zaja elért hozzá.

– Készüljetek! – suttogta. – Senki sem lőhet a parancsom nélkül! Adjátok tovább: élve nyúzom meg azt, aki nem engedelmeskedik!

A szekerek előtt hat lovas jött, szarvas fekete sisakkal a fejükön, kezükben kivont karddal. Mögöttük túrták a sarat a súlyos szekerek, és az ösvény két szélén huszonkét lovas léptetett.

Lassan közeledtek és ahogy az első lovas elhaladt Jonat előtt, a férfi nyílvesszőt illesztett íjára és csak várt, csak várt...

– Most! – kiáltotta, ahogy az utolsó szekér is felfelé kezdett kapaszkodni.

A fák közül mindkét oldalról fekete vesszők záporoztak. Lovak ágaskodtak fel nyihogva, és a pokol tört rá az erdőre. Az egyik lovas rábukott lova hátára, két nyíllal a mellében. Egy másik előrezuhant, ahogy egy vessző felhasította a torkát.

A kocsisok fedezéket kerestek a szekerek alatt, miközben folytatódott a mészárlás. Lova nyakára hajolva három lovas nyugat felé vágtatott. Az egyik a földre zuhant, amikor egy nyíl csapódott lova nyakába: alig kecmergett talpra, máris három vessző fúródott a hátába. A másik két lovas eljutott a dombtetőre és felegyenesedett a nyeregben...

Ekkor vették észre, hogy egyenesen Sarvaj és tíz íjásza felé vágtatnak. Nyilak záporoztak rájuk és mindkét ló holtan zuhant el, lovasaikat a földre szórva. Sarvaj és emberei előrerontottak és végeztek a vagriaiakkal, mielőtt azok felkelhettek volna.

Az erdőben Jonat vakmerő rohamra vezette embereit a szekerek ellen. Több kocsis felemelt kézzel mászott elő, de a drenaiak nem akartak foglyokat ejteni, és irgalom nélkül intézték el őket.

A rajtaütés harmadik percére az összes vagriai halott volt.

Gellan lassú léptekkel ment le a szekerekhez. Az első szekeret húzó hat ökröt lelőtték, így megparancsolta, hogy vágják le őket az istrángról. A támadás jobban sikerült, mint ahogy azt remélte: hetven vagriai halt meg, és egyetlen embere sem sebesült meg.

De a neheze még csak most jön: el kell juttatnia a szekereket Skultikba.

– Jó munka, Jonat! – mondta. – Kitűnő volt az időzítés!

– Köszönöm, uram.

– Szedjétek le a köpenyeket és a sisakokat a halottakról, és a testeket rejtsétek el az erdőben.

– Igen, uram.

– Egy kis időre vagriaiak leszünk.

– Hosszú az út Skultikig – mondta Jonat.

– De megtesszük – felelte Gellan.

5

Árnyjáró megállt a füves domb lábánál, és leemelte Culast és Mirielt a nyeregből. A fák itt már ritkultak és a dombtetőn tát ismét nyílt terep következett. Árnyjáró elfáradt: nehéznek érezte végtagjait, szeme lüktetett. Erős ember lévén szokatlan volt számára ez a testi gyengeség, és képtelen volt megérteni az okát. Dardalion megállt mellette, és Danyal leeresztette Kryllát a pap karjába.

– Miért állunk meg? – kérdezte a lány.

Dardalion vállat vont.

Árnyjáró felsétált a dombtetőre és ott hasra feküdt, majd végigpásztázta a lenti síkságot. A messzi távolban szekéroszlop tartott észak felé, vagriai lovasság kíséretében. Árnyjáró beszívta az ajkát és összevonta szemöldökét.

Észak felé?

Egel irányába?

Ez csak azt jelenthette, hogy Egelt kiszorították Skultikból vagy azt, hogy elmenekült Purdol felé. Bármi is történt, így már nem sok értelme volt a gyerekeket elvinni az erdőbe. De hova mehetnének? Árnyjáró tekintete végigsöpört a síkságon: több ezer négyzetmérföldnyi lapos, végtelen puszta, itt-ott fákkal és földhöz tapadó bozótosokkal. De tudta, hogy a látszat csal. Ami lapálynak tűnt, az tucatnyi vízmosást és mélyedést rejtett, váratlan horpadásokat és kanyarulatokat. Az egész vagriai sereg látótávolságon belül táborozhatott, anélkül, hogy észrevette volna őket. Hátrapillantott és meglátta a két kislányt, akik harangvirágot szedtek. Kacajuk visszhangot vert a domboldalban, Árnyjáró pedig halkan szitkozódott. Óvatosan lekúszott a dombtetőről, majd felállt és a többiek felé indult.

Még lefelé haladt a dombról, amikor a négy ember kilépett a fák közül.

Árnyjáró összehúzta a szemét, de ment tovább. Dardalion nem látta meg a férfiakat és tovább beszélgetett Culasszal. A férfiak szétváltak, ahogy Árnyjáró közelebb ért. Mind a négyen szakállasak voltak, zord arccal. Mindnyájuknál volt hosszú kard és kettejüknél íj is. Árnyjáró számszeríját az övén viselte, de a szerkezet használhatatlan volt, mivel a fémkarok össze voltak zárva.

Dardalion megfordult, ahogy Árnyjáró elhaladt mellette és ekkor ő is meglátta a jövevényeket. A lányok abbahagyták a virágszedést, és Danyalhoz rohantak. Culas is melléjük lépett, miközben Dardalion felzárkózott Árnyjáró mögé.

– Szép lovak – szólalt meg a csoport közepén álló férfi. Magasabb volt a többieknél, és házilag szőtt gyapjúból készült zöld köpenyt viselt.

Árnyjáró egy szót sem szólt, és Dardalion érezte a növekvő feszültséget. Tenyerét ingébe törölte és mutatóujját beleakasztotta övébe, közel kése markolatához. A zöld köpenyes jövevény észrevette a mozdulatot és elmosolyodott, kék szeme pedig visszavillant Árnyjáróra.

– Ez nem igazán szívélyes fogadtatás, barátom – mondta.

Árnyjáró is elmosolyodott.

– Meghalni jöttetek ide? – kérdezte szelíden.

– Miért beszélsz halálról? Mindnyájan drenaiak vagyunk. – A férfi most már feszengett. – Baloc vagyok, ők pedig a testvéreim: Lak, Dujat és a legfiatalabb, Meloc. Nem azért vagyunk itt, hogy ártsunk nektek.

– Az sem számítana, ha azért jöttetek volna – felelte Árnyjáró. – Mondd meg a testvéreidnek, hogy helyezzék magukat kényelembe!

– Nem tetszik a modorod – mondta Baloc és megmerevedett. Kicsit hátralépett, testvérei pedig félkörbe fogták Árnyjárót és a papot.

– Az, hogy neked mi tetszik és mi nem, számomra lényegtelen – közölte Árnyjáró. – És ha a testvéred tesz még egy lépést jobbra, megölöm!

A férfi azonnal megállt, Baloc pedig megnyalta az ajkát.

– Eléggé fenyegetően lépsz fel ahhoz képest, hogy még kardod sincs.

– Ez el kellene, hogy áruljon valamit – mondta Árnyjáró. – De mivel ostoba embernek tűnsz, lebetűzöm neked. Nincs szükségem kardra ahhoz, hogy a hozzátok hasonló mocskokkal elbánjak. Ne, ne szólj egy szót se, csak hallgass! Ma jó hangulatban vagyok, érted? Ha tegnap jöttetek volna, valószínűleg mindenféle csevegés nélkül végeztem volna veletek. De ma bőbeszédűnek érzem magam. A nap szépen süt, és elégedett vagyok. Fogd hát a testvéreid és menjetek vissza arra, amerről jöttetek!

Baloc belebámult Árnyjáró szemébe – elbizonytalanodott, és egyre jobban nyugtalankodott. Két férfi négy ellen és sehol egy kard. A jutalom két ló és egy nő. Mégis bizonytalan volt.

A férfi annyira magabiztos, annyira kimért volt. Szemernyi feszültség sem látszott a testtartásán, sem a beszédén... a szemei pedig olyan hidegek volt, akár a sírkövek.

Baloc hirtelen elvigyorodott, és széttárta karját.

– Ez az egész beszélgetés a halálról és a gyilkolásról... Hát nincs elég baj a világban? Rendben, elmegyünk. – Szemmel tartva Árnyjárót, hátrálni kezdett és testvérei is csatlakoztak hozzá, majd eltűntek a fák között.

– Futás – mondta Árnyjáró.

– Hogyan? – kérdezte Dardalion, de a sötét hajú harcos máris a lovak felé iramodott, előhúzta számszeríját és kicsattintotta a szárnyakat.

– A földre! – rikoltotta és Danyal a földre vetette magát, magával rántva az ikreket.

A fák közül fekete szárú vesszők szisszentek elő. Az egyik Dardalion feje mellett süvített el, mire a pap lebukott a fűbe; a másik néhány hüvelykkel kerülte el Árnyjárót. A harcos két lövedéket tolt a helyére és felhúzta az ideget, majd cikázva és időnként lebukva a fák felé rohant. A nyilak veszélyesen közel repültek el mellette. Az egyik Dardalion fölött szisszent tova, és a pap elfojtott kiáltást hallott, mire a hátára gördült. A kisfiú, Culas állva maradt, de most a fájdalomtól térdre rogyott, és apró kezével a hasába fúródott vesszőt markolta.

Dardalion haragra gerjedt és késsel a kezében Árnyjáró után rohant. Az erdőben sikoly harsant... majd egy újabb. Dardalion futva érkezett a fák közé és látta, hogy két ember a földön hever, a másik kettővel pedig Árnyjáró néz farkasszemet, mindkét kezében egy-egy késsel. Baloc előrerontott, kardja Árnyjáró nyaka felé villant, de a harcos lebukott a süvítő penge alá, és a jobb kezében tartott kés a férfi ágyékába csapódott. Baloc kétrét görnyedt és elzuhant, magával rántva Árnyjárót. Ahogy az utolsó rabló felemelt karddal rohamra lendült, Dardalion karja meglendült, és kifelé csapott. A fekete penge belevágódott a martalóc torkába – a férfi hátrazuhant, és vergődni kezdett a sötét talajon. Árnyjáró kicsavarta a kést Baloc testéből, majd megragadta a férfi haját és hátrahúzta a fejét.

– Vannak, akik semmiből sem tanulnak – mondta, és felnyitotta a férfi torkát.

Felállt, odalépett a még mindig vergődő banditához, akit Dardalion terített le, kitépte belőle a kést, majd beletörölte a pengét a fickó zekéjébe, mielőtt visszaadta volna a papnak. A másik két hullából kiszedte a két vesszőt, megtörölgette számszeríját, majd az íjkarokat visszanyomta a nyél mellé.

– Szép dobás! – szólalt meg.

– Megölték a fiút – mondta Dardalion.

– Az én hibám – nyögte Árnyjáró keserűen. – Azonnal meg kellett volna ölnöm őket!

– Nem tudhattuk, hogy ártani akarnak-e nekünk – felelte Dardalion.

– Szedj össze két kardot és hüvelyt, meg az egyik íjat – kérte Árnyjáró. – Megnézem a fiút.

Dardaliont hátrahagyta az erdőben, és lassan visszasétált a lovakhoz. Az ikrek egymás mellett ültek, dermedt csendben. Danyal sírt, Culas pedig csak feküdt ott, feje a lány ölében: szeme nyitva volt, keze még mindig a nyílvesszőt markolta.

Árnyjáró letérdelt mellé.

– Nagyon fáj?

A fiú bólintott. Beharapta az ajkát, és csorogtak a könnyei.

– Meg fogok halni! Tudom, hogy meghalok.

– Még szép, hogy nem fogsz – mondta Danyal hevesen. – Csak pihenünk itt egy kicsit, majd kiszedjük a nyilat.

Culas elengedte a vesszőt és felemelte a kezét, amelyet beborított a vér.

– Nem érzem a lábam – sírta.

Árnyjáró kinyújtotta a kezét és a markába fogta a fiú tenyerét.

– Figyelj ide, Culas! Semmi okod, hogy rémüldözz! Egy ideig aludni fogsz, ez minden. Csak egy hosszú alvás... nem lesz fájdalom.

– Nagyon fáj – mondta Culas. – Éget, mint a tűz.

Ahogy Árnyjáró lepillantott a kíntól eltorzult ifjú arcra, újra a virágok közt fekvő fiát látta.

– Hunyd le a szemed, Culas és figyelj a hangomra! Régen volt egy tanyám. Egy szép kis tanyám, egy fehér pónival, amely úgy száguldott, akár a szél... – Miközben beszélt, Árnyjáró előhúzta kését és megérintette vele Culas combját. A fiú nem reagált. Árnyjáró tovább beszélt mély, nyugodt hangon, és a kés hegyét Culas ágyéka felé fordította, átmetszve a combtőnél az artériát. A sebből vér buggyant elő, de Árnyjáró csak beszélt tovább, miközben Culas arca egyre sápadtabb lett és a szemhéja kezdett elkékülni.

– Aludj mélyen – suttogta Árnyjáró és a kisfiú feje oldalra nyaklott. Danyal pislogott és amikor felnézett, meglátta a harcos kezében a kést. Keze meglendült és arcon csapta a férfit.

– Te disznó, te alávaló disznó! Megölted őt!

– Igen – felelte az. Felállt és megérintette az ajkát. Szája sarkából vér szivárgott, ahol a lány ökle eltalálta.

– Miért? Miért tetted ezt?

– Élvezem, ha kisfiúkat ölhetek – mondta a férfi gunyorosan, és a lovához sétált. Dardalion is csatlakozott hozzá, immár Baloc hosszúkardjával az oldalán.

– Mi történt? – kérdezte, és átadta a másik kardot és övet Árnyjárónak.

– Megöltem a fiút... napokig is szenvedhetett volna. Az Istenekre, te pap, bárcsak sose találkoztam volna veled!

Egy órán át lovagolt egyedül, éberen és figyelve, míg egy sekély horpadásra nem bukkant. Lelovagolt, és egy kidőlt fa mellett megfelelő táborhelyre bukkant, ahol leszállt a nyeregből. Miután megetette lovát a takarmány utoljával, leült a fatönkre, ahol mozdulatlanul újabb órát töltött el, míg a világosság fakulni nem kezdett, majd felsétált a lejtőn és ott is maradt, Dardalionékat várva.

A kis csapat éppen akkor érkezett meg, amikor a nap lehanyatlott a nyugati hegyek mögé. Árnyjáró levezette őket a táborhelyre, és leemelte az ikreket a nyeregből.

– Egy ember keres téged, Árnyjáró – mondta Krylla, és karjait a harcos nyaka köré fonta.

– Honnan tudod?

– Ő mondta nekem: azt üzente, hogy vacsorára itt lesz.

– Mikor láttad őt?

– Nem sokkal ezelőtt. Már majdnem elaludtam, mire Danyal a karjába vett, és én elpilledtem. A férfi azt mondta, ma éjjel meglátogat.

– Kedves ember volt? – kérdezte Árnyjáró.

– A szeme tűzben égett.

* * * * *

Árnyjáró aprócska tüzet gyújtott, amit kövekkel rakott körbe, majd kisétált a síkságra, hogy megnézze, látszanak-e a lángok. Elégedetten, hogy a táborhelyük rejtve van, lassan elindult vissza a magas fűben a horpadás felé.

Felhő sodródott a hold elé, és a síkságra sötétség borult. Árnyjáró megdermedt. Jobbról valami neszezést hallott, amitől a földre vetette magát, késsel a kezében.

– Kelj fel, fiam – mondta egy hang mögötte.

Árnyjáró balra gördült és féltérdre emelkedett, kését előre tartva.

– Nem lesz szükséged a fegyveredre. Öreg vagyok és egymagam.

Árnyjáró az ösvényen hátrált, kissé jobb felé oldalazva.

– Óvatos ember vagy – mondta a hang. – Nagyon helyes. Akkor hát megyek és találkozunk a tüzednél.

A felhő elvonult, és a síkság ezüstös fényben fürdött. Árnyjáró kiegyenesedett: egyedül volt. Gyorsan felmérte a vidéket, de semmit sem látott. Visszatért a tűzhöz.

Ahol a lángok felé kinyújtott kézzel egy öregember üldögélt, oldalán Kryllával és Miriellel. Dardalion és Danyal szemközt foglaltak helyet.

Árnyjáró óvatosan közeledett, de a férfi nem nézett fel. Kopasz volt, és szakáll nélküli arcán a bőr vékony redőkbe gyűrődött. Árnyjáró széles vállából meg tudta ítélni, hogy egykor nagyon erős lehetett. Most szinte csontsovány volt, és szemhéjai beesetten lapultak szemüregére.

Egy vak!

– Neked miért nem szép az arcod? – kérdezte Miriel.

– Egykor az volt – felelte az öregember. – Ifjúkoromban jóképűnek mondtak; akkor a hajam még aranyszínű volt, a szemem pedig smaragdzöld.

– Most rettenetesen nézel ki – mondta Krylla.

– Ebben biztos vagyok! Szerencsére többé nem láthatom magam, és ez megkímél egy nagy csalódástól. Áh, a Vándor visszatért – jegyezte meg az öreg, és oldalra hajtotta a fejét.

– Ki vagy te? – kérdezte Árnyjáró.

– Egy utazó, akárcsak te.

– Egyedül utazol?

– Igen... de nem annyira egyedül, mint te.

– Te vagy az a misztikus, aki Kryllával beszélt?

– Enyém volt a megtiszteltetés. Krylla igazán elbűvölő gyermek. Fiatal kora ellenére nagyon tehetséges. Azt mondja, hogy te nagy hős vagy, aki megmentette őket.

– Egy gyermek szemével látja a dolgokat. Nem minden az, aminek látszik – válaszolta Árnyjáró.

– A gyerekek számos olyan dolgot látnak, amit mi már nem. Ha látnánk, vívnánk ilyen rettenetes háborút?

– Pap vagy, ember? Átkozottul torkig vagyok a papokkal – csattant fel Árnyjáró.

– Nem. Én csupán az életet tanulmányozom. Szívesen lettem volna pap, de attól félek az étvágyam mindig fölém kerekedett volna. Sosem tudtam ellenállni a bájos pofikáknak sem, mint ahogy a zamatos boroknak sem. Most, hogy megöregedtem, már más élvezetekre vágyom, de még azokhoz sem juthatok hozzá.

– Hogy találtál meg minket?

– Krylla mutatta meg az utat.

– Felteszem, szeretnél velünk utazni? A férfi elmosolyodott.

– Bárcsak megtehetném! De nem; csak ma éjszakára maradok veletek. Holnap már másik utazás vár rám.

– Nincs sok ennivalónk – mondta Árnyjáró.

– De ami van, azt megosztjuk veled – szólt közbe Dardalion, és leült az öreg mellé.

– Nem vagyok éhes, de azért köszönöm. Te vagy a pap?

– Igen.

Az öregember kinyújtotta a kezét, és megérintette Dardalion tőrének markolatát.

– Különös viselet egy papnak.

– Különös napokat élünk – felelte Dardalion, de az arca elvörösödött.

– Azoknak kell lenniük. – Az öreg Árnyjáró felé fordította a fejét. – Nem látlak, de érzem az erődet. És a haragodat. Mérges vagy rám?

– Még nem – felelte Árnyjáró. – Csak azon töprengek, mikor jutunk el látogatásod céljához.

– Azt hiszed, valami hátsó szándék vezérel?

– Egyáltalán nem – mondta Árnyjáró szárazon. – Egy vak meghívatja magát vacsorára egy megrémített gyermek misztikus adottságait kihasználva, és rábukkan a tüzünkre az irdatlan vadon kellős közepén. Mi lehetne ennél természetesebb? Ki vagy és mit akarsz?

– Muszáj mindig ilyen utálatosnak lenned? – kérdezte Danyal. – Engem nem érdekel kicsoda; szívesen látom. Vagy talán szeretnéd megölni? Végtére is már órák óta nem öltél meg senkit.

– Az Istenekre, asszony, a mondandódtól felfordul a gyomrom – acsargott a harcos. – Mit akarsz tőlem? A fiú meghalt. A háborúban megesik az ilyesmi... emberek halnak meg. És még mielőtt megérkezik vitriolos válaszod, emlékeztesd magad erre: amikor elkiáltottam magam, hogy „Földre!”, láttam, hogy képes vagy megvédeni magad. Talán, ha gondoltál volna a fiúra is, nem kapott volna nyilat a gyomrába.

– Ez nem tisztességes! – kiáltotta a lány.

– Az élet már csak ilyen. – Összeszedte takaróját és otthagyta a többieket: a szíve vadul vert, ahogy haragja azzal fenyegette, hogy maga alá gyűri. Felsétált a rézsű tetejére, és végigmérte a síkságot. Valahol ott lovasok vadásznak rá, és nem hagyhatják életben. Ha kudarcot vallanak, az életükkel fizetnek érte. Árnyjárót pedig csapdába ejtette egy pap és egy asszony: hálót dobtak rá, mint egy majomra, és az oroszlánok már közeledtek.

Dőreség. Színtiszta dőreség.

Sosem kellett volna elfogadnia az ajánlatot attól a vagriai kígyótól, Kaemtől. A férfi neve egyet jelentett az álnoksággal: Kaem, a Kegyetlen, Kaem, a Népek Gyilkosa – ő volt a hálószövő a vagriai sereg szívében.

Árnyjáró minden ösztöne azt sikította, hogy utasítsa vissza Kaem ajánlatát, de nem hallgatott rájuk. Most pedig a vagriai hadvezér orgyilkos-különítményeket indít útnak minden irányban: nyilván tudják, hogy nem nyugatra vagy délre tart és hogy a keleti kikötők is lezárultak előtte. Csak észak maradt – és a gyilkosok figyelni fogják a Skultikba vezető összes ösvényt.

Árnyjáró halkan szitkozódott. Kaem 24000 aranypénzt ajánlott a szerződésben és – nagyúri gesztusként – az összeg felét elhelyeztette Árnyjáró nevére Cherosnál, Gulgothir első számú bankáránál. Árnyjáró a szerződést a szokásos ügyességgel teljesítette, bár az emlék még mindig szégyennel töltötte el. Ismét maga előtt látta az útjára induló vesszőt és szorosan összezárta a szemét...

Az éjszaka hűs volt, a csillagok lándzsacsúcsként ragyogtak. Árnyjáró kinyújtózott, és gondolatait visszaterelte a jelenre, de áldozata arca újra és újra visszatért... a kedves arc, amelyre rátelepedett a sikertelenség... nyugodt szemek és finom mosoly. Éppen lehajolt egy virágért, amikor Árnyjáró nyila hátba találta....

– Nem! – ordította Árnyjáró és felült, kezével vadul csapkodva, mintha csak az emléket akarná elűzni magától. Gondolj valami másra... akármi másra!

A gyilkosság után keletre tartott, Vagria és a Kaem ígérte arany felé. Az úton találkozott egy kereskedővel, aki észak felől jött, és beszélgetésük során beszámolt Bankár Cheros haláláról. Az otthonában végzett vele három orgyilkos, akik magukkal vitték minden aranyát és ékkövét.

Árnyjáró ekkor már tudta, hogy becsapták, de valami ösztön – valami belső késztetés – tovább űzte előre. Elérte Kaem palotáját, és megmászta a magas kertfalat. Amint bejutott, megölt két őrkutyát, és bejutott a főépületbe. Kaem szobájának megtalálása okozott némi gondot, de felkeltett egy szolgálólányt, és a késével kényszerítette, hogy vezesse őt a hadvezér szobájához. Kaem a harmadik emeleten lévő lakosztályában aludt. Árnyjáró tarkón vágta a lányt, elkapta, amint elzuhant, majd leengedte a padlót borító fehér szőrmebundára. Ezután az ágyhoz lépett, és késével megérintette Kaem torkát. A hadvezér szeme azonnal felpattant.

– Nem jöhettél volna egy elfogadhatóbb órában? – kérdezte higgadtan.

Árnyjáró kése egészen aprót mozdult és vér kezdett csöpögni a vágásból, Kaem pedig belenézett a rámeredő sötét szemekbe.

– Látom, hallottál már Cherosról. Remélem nem hiszed, hogy az én művem. – A kés még mélyebbe vágott és ezúttal Kaem összerezzent.

– Tudom, hogy a te műved – sziszegte Árnyjáró.

– Beszélhetnénk róla?

– Beszélhetünk 24000 aranypénzről.

– Persze.

Kaem hirtelen félreperdült, karja pedig kicsapott és lelökte Árnyjárót az ágyról A támadás gyorsasága meglepte az orgyilkost, és amikor talpra gördült, szembetalálta magát az inas hadvezérrel, aki közben kipattant az ágyból és előhúzta kardját az ágy egyik oszlopán függő tokból.

– Öregszel, Árnyjáró – mondta Kaem.

Az ajtó kicsapódott, és egy fiatalember rohant be, kezében íjjal és húrra fektetett vesszővel.

Árnyjáró karja kilőtt, és a fiatalember fekete pengéjű késsel a torkában zuhant el. Árnyjáró az ajtóhoz rohant, átugorva a hullát.

– Ezért meghalsz! – sikoltotta Kaem. – Hallod? Meg fogsz halni! Zokogás hangja követte Árnyjárót, miközben a harcos lefelé rohant a széles lépcsőkön: a halott Kaem egyetlen fia volt... És most a vadászok a gyilkosát keresik.

* * * * *

A takarójába burkolózott, hátát egy recés sziklának támasztó Árnyjáró hallotta a közeledő öregembert, ahogy köntösének durva anyaga suhogott a magas fűben.

– Csatlakozhatok hozzád?

– Miért ne?

– Lenyűgöző éjjel, nem igaz?

– Honnan tudja egy vak, hogy valami lenyűgöző?

– A levegő friss és hűs, a csend pedig álarcként borul ránk – köpenyként, amely oly sok életet elrejt. Tőlünk jobbra egy nyúl ücsörög, és azon töpreng, hogy miért ül két ember ilyen közel az üregéhez. Távolabb, balra egy róka jár – a szagából ítélve nőstény –, amely a nyúlra vadászik. És a fejünk felett denevérek szállnak, élvezve az éjt, akárcsak én.

– Ez túl derűs kép az én ízlésemnek – mondta Árnyjáró.

– Mindig nehéz dolog üldözöttnek lenni.

– Az az érzésem, hogy tudod.

– Mit tudok? Azt, hogy milyen üldözöttnek lenni vagy azt, hogy a Sötét Testvériség téged keres?

– Bármelyiket. Mindkettőt. Nem számít.

– Igazad volt, Árnyjáró. Téged kerestelek, és hátsó szándék vezérel. Abbahagyhatjuk hát a mellébeszélést?

– Ahogy akarod.

– Üzenetem van a számodra.

– Kitől?

– Ez nem része a feladatomnak. És több időbe telne elmagyarázni, mint amennyi nekem van. Hadd mondjak csak annyit, hogy kapsz egy esélyt, amivel mindent jóvátehetsz!

– Igazán kedves tőled. Nekem azonban nincs mit jóvátennem.

– Ha te mondod! Nem akarok vitatkozni veled. Hamarosan eléritek Egel táborát, ahol egy felbomlott sereget találsz majd, egy olyan haderőt, amely végleges vereségre ítéltetett. Segíthetsz rajtuk.

– Megbuggyantál, öreg? Semmi sem mentheti meg Egelt.

– Nem „megmentésről” beszéltem, csupán „segítségről”.

– Mi értelme segítenie egy halotton?

– Mi értelme volt megmenteni a papot?

– Szeszélyből tettem, a fene beléd! És sok idő telik majd el, mire újra ilyesmire vetemedem.

– Miért vagy mérges?

Árnyjáró kuncogott, de semmi vidámság nem volt ebben a hangban.

– Tudod, hogy mi történt veled? – kérdezte az öreg. – Megérintett a Forrás, és ezek azok a láncok, amelyeknek nekifeszülsz. Egykor remek ember voltál és tudtad, mi az a szeretet. De a szeretet meghalt, és azóta nincs ember, aki abban az ürességben élne, amelyet nem gyűlölettel, hanem a puszta semmivel töltöttél meg. Az elmúlt húsz évben nem éltél, csupán egy járkáló hulla voltál. A pap megmentése volt az első tisztességes cselekedeted két évtized óta.

– Azért jöttél, hogy prédikálj?

– Nem. Szándékom ellenére prédikálok. Nem tudom elmagyarázni neked, mi az a Forrás. A Forrás valami bolondság, valami csodás bolondság: olyasmi, mint a tisztaság és az öröm. De a világ bölcsességével szemben elbukik, mert a Forrás nem tud semmit a kapzsiságról, a bujaságról, az ármányról, a gyűlöletről, sem a gonoszság bármely fajtájáról. Ám mégis mindig diadalmaskodik. A Forrás mindig ad valamit a semmiért cserébe: jóságot a gonoszságért, szeretetet a gyűlöletért.

– Álbölcselkedés. Tegnap meghalt egy kisfiú – nem gyűlölt senkit, de egy gonosz kurafi végzett vele. Az országban ezrével halnak meg a jó és tisztességes emberek. Ne beszélj nekem diadalról! A diadal az ártatlanok véréből táplálkozik.

– Látod? Bolondságokat beszélek. De azzal, hogy találkoztam veled, tudom, mit jelent a diadal Egy újabb darabkáját értettem meg.

– Örülök, hogy hasznodra voltam – gúnyolódott Árnyjáró, és undorodott magától, amiért ezt mondta.

– Hadd magyarázzam meg – felelte az öregember szelíden. – Volt egy fiam. Nem valami káprázatos fiú, nem is a legokosabb. De számos dologgal törődött. Volt egy kutyája, amelyik megsebesült egy farkassal vívott küzdelemben. Végezni akarunk vele, annyira csúnyán megsérült. De a fiam nem engedte: maga varrta össze a sebeket, és öt nap öt éjszaka ült a kutya mellett, annyira szerette volna, hogy éljen. De az elpusztult. A fiam vigasztalhatatlan volt. Az élet ilyen sokat jelentett neki. Amikor férfivá érett, átadtam neki mindent, amit csak tudtam. Háznagy lett belőle, és én mindent rábíztam, amikor elutaztam. A fiam sosem felejtette el a kutyát, és ettől minden tette más színezetet kapott...

– Van valami teteje ennek a történetnek?

– Ez rajtad áll, mivel ekkor lépsz be te a történetbe. A fiam látta, hogy mindaz, amit a gondjaira bíztam, veszélybe került és kétségbeesetten próbálta megmenteni. De túlságosan engedékeny volt, és martalócok rontottak a földemre, leöldösve a népemet. A fiam ekkor felismerte hibáit, és igazi férfi lett belőle, mivel ettől kezdve tudta, hogy az élet gyakran kemény döntéseket követel. Így hát összehívta hadvezéreit és kidolgozott egy tervet, hogy megmentse népét. És ekkor egy orgyilkos megölte. Az élete véget ért... és amikor meghalt, úgy látta, hogy minden tette kudarc volt. Rettenetes kétségbeesés szakadt ki belőle, ami több ezer mérföld távolságból is eljutott hozzám.

– Elképesztő düh töltött el és arra gondoltam, hogy megöllek. Még most is meg tudnám tenni. De ekkor a Forrás megérintett. És most csak pusztán beszélgetni jöttem ide.

– A fiad volt Niallad király?

– Igen. Én vagyok Kétpengés Orien. Vagyis pontosabban egykor Orien voltam.

– Sajnálom a fiadat. De ami történt, megtörtént.

– Ártatlanok haláláról beszéltél. Talán – ha a fiam élne – számos ártatlan is élne.

– Tudom. És bánom... de változtatni nem tudok rajta.

– Ez nem fontos – mondta Orien. – De te fontos vagy. A Forrás téged választott, de a döntés a tiéd.

– Mire választott? Egyetlen adottságom aligha az, amit a te Forrásod csodálna.

– Nem ez az egyetlen adottságod. Ismered ifjúi éveimet?

– Tudom, hogy nagy harcos voltál, akit sosem győztek le csatában.

– Láttad a szobromat Drenanban?

– Igen, láttam a Bronzpáncélost.

– Erről van szó. A Páncélról. Sokan szeretnének tudni a hollétéről és a Testvériség is keresi, mivel az fenyegetést jelent a vagriai birodalomra.

– Akkor hát mágikus?

– Nem – legalábbis nem abban az értelemben, ahogy te érted. Réges-régen készítette el nekem a nagy Axellian. Kiváló alkotás, akárcsak a párjanincs fémből készült két kard – ezüstacél, amely sosem csorbul ki. A Páncéllal Egelnek van esélye – enélkül semmi.

– De azt mondod, hogy nem mágikus?

– A mágia az emberek fejében van. Amikor Egel viseli a Páncélt, az olyan lesz, mintha Orien tért volna vissza. És Orient sosem győzték le. Az emberek özönleni fognak Egelhez, ő pedig erősödik általuk – ő a legjobb közülük, egy megzabolázhatatlan akaratú vasember.

– És te azt akarod, hogy hozzam el ezt a Páncélt.

– Igen.

– Felteszem jár némi veszéllyel.

– Azt hiszem ez mértéktartó kijelentés.

– De a Forrás velem lesz?

– Talán igen. Talán nem.

– Azt hittem azt mondtad, hogy engem választott ki erre a feladatra. Mi értelme van egy hatalomnélküli Isten segítségének?

– Jó kérdés, Árnyjáró. Remélem megleled a választ!

– Hol van a Páncél?

– Egy barlang mélyén rejtettem el egy magas hegy oldalában.

– Valahogy ez nem lep meg. Hol?

– Ismered a Nadír-sztyeppéket?

– Ez nem fog tetszeni.

– Lefogadom, hogy így lesz! Nos, kétezer mérföldre Gulgothirtól nyugatra van egy hegyes vidék...

– A Hold-hegység.

– Pontosan! A terület közepén áll a Raboas...

– A Szent Óriás.

– Igen – vigyorgott Orien. – És ez az a hely, amiről beszéltem.

– Ez őrület! Egyetlen drenai sem hatolt be még ilyen mélyen a nadírok földjére.

– Én megtettem.

– Miért? Mi volt a szándékod, amikor így tettél?

– Már akkoriban is eltöprengtem rajta. Fogjuk mondjuk a szeszélyre, Árnyjáró: te ismered a szeszélyt. Elhozod a Páncélt?

– Mondd csak Orien, mennyiben vagy te misztikus?

– Hogy érted ezt?

– Látod a jövőt?

– Részeit – ismerte el Orien.

– Milyen esélyem van a sikerre?

– Ez attól függ, ki szegődik melléd.

– Mondjuk, hogy a Forrás a megfelelő társaságot választja.

Az öreg megdörgölte szemöldökének maradványait, és hátradőlt.

– Nincs esélyed – vallotta be.

– Pontosan erre gondoltam.

– De ez nem ok arra, hogy visszautasítsd.

– Arra kérsz, hogy lovagoljak kétezer mérföldet a vadaktól nyüzsgő ellenséges földeken. Azt mondod, hogy a Testvériség is a Páncélt keresi? Tudják, hogy a nadírok földjén van?

– Tudják.

– És egyben rám is vadászni fognak?

– Máris vadásznak rád.

– Egyetértünk. De azt nem tudják, hogy merre tartok. Ha nekivágok a küldetésednek, hamarosan kitalálják.

– Pontosan.

– Tehát... lesznek nadír harcosok, harcos varázslók és vagriai katonák. És ha átjutok rajtuk, még meg kell másznom a Szent Óriást, a sztyeppék legszentebb helyét és le kell merészkednem a sötét hegy gyomrába. Azután már csak egyszerűen el kell lovagolnom onnan, alig fél tonna páncéllal a hátamon.

– Nyolcvan fonttal.

– Akármennyivel!

– Vannak még vérvadak is Raboas barlangjaiban. Nem szeretik a tüzet.

– Ez megnyugtat – mondta Árnyjáró.

– Akkor hát mész?

– Kezdem érteni a bolondságról szóló megjegyzéseidet – mondta a harcos. – De igen, útra kelek.

– Miért? – kérdezte Orien.

– Kell lennie oknak?

– Nem. De kíváncsi vagyok.

– Akkor mondjuk azt, hogy egy kutya miatt, amelyiknek nem kellett volna meghalnia.

6

Dardalion lehunyta a szemét. Danyal az ikrek mellett aludt, és a fiatal pap útjára bocsátotta szellemét az Ürességben. A hold vérfagyasztó lámpásként függött az égen, ezüst fényében fürösztve a hatalmas Sentrai-síkságot, míg Skultik erdeje foltként terült el, kinyúlva a Delnoch-hegységből.

Dardalion a felhők felett lebegett, kételyek és gondok gyötörte gondolatok nélkül. Amikor repült, általában csillogó halványkék köntöst viselt. Most azonban meztelen volt, és bármennyire próbálkozott is, a köntös nem jelent meg. Azután már nem törődött vele. Egy asztrális szemvillanás alatt ezüstpáncélba burkolózott, vállán fehér köpeny lobogott. Oldalán két ezüstkard függött, és amint előhúzta őket, jókedv ömlött végig rajta. Messze nyugaton a vagriai sereg tábortüzei hullócsillagokként fénylettek. Dardalion tokjaiba csúsztatta a kardokat, és a tüzek felé repült. Több, mint tízezer ember táborozott a Koda-hegység lábánál. Nyolcszáz sátor emelkedett ott négyes sorokban és egy fakarám, amelyet sietve eszkábáltak össze kétezer lónak. A hegyoldalban marhák legeltek, és egy gyorsan robogó patak mellé juhaklot építettek. Dardalion délnek fordult a folyók és síkságok, a dombok és erdők fölött. Drenan mellett egy másik vagriai had táborozott – legalább harmincezer ember és húszezer ló. A város tölgyből és bronzból készült kapuit bedöntötték, és egyetlen városlakót sem lehetett látni a falak között. A várostól keletre egy roppant árkot vájtak a földbe, és Dardalion arrafelé suhant – majd undorodva elkanyarodott. Az árkot testek töltötték meg. A kétszáz yard hosszú és hat yard széles hatalmas sír több, mint ezer holttestet rejtett. Senki sem viselte a katonák páncélját. Dardalion megacélozta magát és visszatért az árokhoz.

Több, mint tíz láb mély volt.

A pap ismét felszállt az éjszakai égre, és keletre indult, ahol egy újabb vagriai sereg állomásozott Lentria határán. A mindössze kétezer főből álló lentriai sereg egy mérfölddel odébb táborozott, komoran készülve a támadásra. Dardalion északnak fordult, követve a tengerpartot, amíg el nem érte a keleti völgyeket, és végül Purdol tengeri fellegvárát. A fáklyák fényében is dühöngött a Purdolért folyó csata. A drenai flotta a kikötő torkolatában süllyedt el és a vagriai sereg a dokkok környékén állomásozott. A hatezer drenai harcos védte Purdol erőd több, mint negyvenezres vagriai sereget tartóztatott fel, akiket ráadásul Kaem, a Háború Hercege vezetett.

A vagriai haderő első ízben kényszerült megtorpanásra.

Ostromgépek nélkül nem tudták lerontani a harminc láb magas falakat és csak létrákra, meg kötelekre hagyatkozhattak. Az emberek százával hulltak.

Dardalion nyugatra lebbent, míg el nem érte Skultikot, a sötét legendák erdejét. Irdatlan nagy volt, több ezer négyzetmérföldnyi fa, tisztás, domb és völgy. Az erdőben három városka – az egyik már majdnem város –, épült: Tonis, Preafa és Skarta. Az utóbbiba repült Dardalion.

Itt táborozott Egel a Légió négyezer harcosával. Ahogy Dardalion megközelítette a tisztást, megérezte egy másik elme jelenlétét, és kardjai máris a kezében termettek. Előtte a Forrás papjainak kék köntösét viselő karcsú férfi lebegett.

– Nem mehetsz tovább – mondta a férfi halkan.

– Ha te mondod, akkor nem, testvér – felelte Dardalion.

– Miért hívsz engem a testvérednek?

– Én is pap vagyok, akárcsak te.

– Minek a papja?

– A Forrás papja.

– Egy pap kardokkal? Nem hiszem. Ha meg kell ölnöd, tedd meg!

– Nem azért vagyok itt, hogy megöljelek. Az vagyok, akinek mondom magam.

– Tehát pap voltál?

– Pap vagyok.

– Érzem rajtad a halált. Öltél.

– Igen. Egy gonosz embert.

– Ki vagy te, hogy ítélkezz?

– Nem én ítéltem meg őt, hanem a tettei.

– Miért vagy itt?

– Figyelünk.

– Ki az a mi?

– A testvéreim és én. Tudatjuk Egel nagyúrral, ha közeledik az ellenség.

– Hány testvér van itt?

– Majdnem kétszáz. Kezdetben háromszázheten voltunk. Száztizenketten megtértek a Forráshoz.

– Meggyilkolták őket?

– Igen – mondta a férfi szomorúan. – Lemészárolták őket. A Sötét Testvériség végzett velük. Igyekszünk óvatosak lenni, amikor repülünk, mivel gyorsak és könyörtelenek.

– Egyikük megpróbált megölni – mondta Dardalion –, én pedig megtanultam harcolni.

– Minden ember maga választja meg az útját.

– Nem helyesled?

– Nem az én tisztem, hogy helyeseljem vagy elvessem. Nem ítéllek meg. Hogyan tehetném?

– Azt hitted, hogy a Testvériséghez tartozom?

– Igen, mivel kard van nálad.

– És még mindig itt állsz előttem. Nagyon bátor vagy!

– Nekem nem nehéz megtérnem az Istenemhez.

– Mi a neved?

– Clophas. És a tied?

– Dardalion.

– A Forrás áldjon meg, Dardalion. De azt hiszem, most már menned kellene. Amint a hold eléri zenitjét, a Testvériség birtokba veszi az eget.

– Akkor hát várok veled!

– Nem vágyom a társaságodra!

– Nincs választásod.

– Ám legyen!

Csendben várakoztak, míg a hold magasabbra kúszott. Clophas nem volt hajlandó beszélgetni, így Dardalion a lenti erdőt kezdte tanulmányozni. Egel a seregét Skarta déli falainál állomásoztatta, és a pap látta a fák szélénél járőröző felderítőket. A vagriaiaknak nem lesz könnyű legyőzniük Észak Grófját, mivel kevés hely volt alkalmas nyílt csatára Skultikban. Másrészt, ha megtámadják a városkákat, ott marad még Egel érintetlen serege, amivel szemben nem tudnak védekezni. Egel azonban maga is hasonló gondokkal nézett szembe. Ha ott marad, ahol most van, az rövid távra biztonságot jelent, de ezzel nem nyerhette meg a háborút. Skultikot elhagyni öngyilkosság lenne, mivel nem volt elég erőforrása ahhoz, hogy legyőzze valamelyik vagriai sereget. Ha marad, veszít, ha megy, meghal.

És miközben a gondok csak szaporodtak, Drenai a kontinens halottasházává vált.

Dardaliont a gondolat mélységesen lehangolta, és már éppen visszatért volna a testébe, amikor meghallotta Clophas lelkének sikolyát.

Körbepillantott és látta, hogy a pap eltűnt, alatta pedig öt fekete páncélos harcos lebegett, sötét kardjukkal a kezükben.

Dardalion dühödten kardot rántott és támadott. Az öt harcos csak akkor vette észre, amikor rájuk rontott, és ketten máris elenyésztek a semmibe, ahogy az ezüstpengék átdöfték asztrál-testüket. Amikor a megmaradt három rárontott, Dardalion az első döfést balkezes pengéjével hárította, egy nagyívű csapást pedig a jobbjával blokkolt. Haragja villámgyorssá tette, és szeme lángolt, miközben harcolt. Csavart egyet a jobb csuklóján, amivel kardja átcsusszant az egyik harcos védelme alatt, és átszúrta a férfi torkát. A harcos szertefoszlott. A két megmaradt alak kihátrált a harcból és nyugat felé menekült, de Dardalion utánuk vetette magát és az elsőt a Koda-hegység felett beérte, majd egy erőteljes vágással megölte. A magányos túlélő visszatért teste menedékébe, de csak egy hajszálon múlt a dolog...

A férfi szeme felpattant, ő pedig felsikoltott. Katonák rohantak a sátrába, a harcos pedig talpra ugrott. A földön mellette ott hevert négy társa – tagjaikat a halál rántotta görcsbe.

– A Pokol nevére, mi folyik itt? – dörögte egy tiszt és félrelökdöste az embereket, hogy beférjen a sátorba. Lepillantott a holttestekre, majd a túlélőre.

– A papok megtanultak harcolni – motyogta a harcos, aki szaggatottan beszélt, és a szíve vadul vert.

– Azt akarod mondani, hogy ezeket az embereket a Forrás papjai ölték meg? Felfoghatatlan.

– Egyetlen pap – mondta a férfi.

A tiszt intett katonáinak, hogy tisztuljanak, azok pedig örömmel engedelmeskedtek. Bármennyire megkeményítette is őket a halál és a pusztítás, a vagriai katonák nem akartak belekeveredni a Sötét Testvériség dolgaiba.

A tiszt leült egy vitorlavászon támlájú székre.

– Úgy nézel ki, mintha szellemet láttál volna, Pulis.

– Kérlek ne tréfálkozz – felelte Pulis. – Az a férfi majdnem megölt.

– Nos, az elmúlt hónapokban épp elég barátjával végeztél.

– Igaz. De mégis nyugtalanító.

– Tudom. Mi lesz a világgal, ha a Forrás papjai is hajlandóak megvédeni magukat?

A harcos rápillantott a fiatal tisztre, de egy szót sem szólt.

Pulis nem volt gyáva – már vagy tucatszor bebizonyította, hogy nem az –, de az ezüstpap megrémítette. Akárcsak a Testvériség legtöbb harcosa, ő sem volt igazi misztikus, aki a Levél erejére támaszkodva szabadul ki a testéből. De még így is, ahogy ereje növekedett, átélt látomásokat... felvillanásokat... amelyek rosszat sejtettek. Ugyanez volt a helyzet a pappal is.

Pulis rettentő veszélyt érzett, amely az ezüstharcosból áradt – nem csak személyes veszélyt, hanem időtlen fenyegetést is, ami mostantól kezdve támadni fogja hitét egészen az idők végezetéig. Ám minden olyan homályos volt; inkább érzelmi reakciónak tűnt, semmint látomásnak. Habár mintha látott volna valamit... de mi volt az? Átkutatta emlékezetét.

Ez az! Az égen rúnákkal írt szám tündökölt, lángokkal övezve.

Egy szám. Mit jelenthet ez? Napokat? Hónapokat? Évszázadokat?

– Harminc – mondta ki hangosan.

– Hogyan? – kérdezte a tiszt. – A Harminc?

Fagyos borzongás futott végig Pulison – mintha egy démon lépett volna át a sírja fölött.

* * * * *

A hajnal egyedül találta Árnyjárót, amikor kinyitotta a szemét és ásított egyet. Furcsa, gondolta, mivel nem emlékezett rá, hogy elaludt volna. De az Oriennek tett ígéretére igenis emlékezett, és meglepve rázta meg a fejét. Körbepillantott, de az öreg eltűnt.

Megdörzsölte az állát, megvakargatva a szakálla alatt a bőrt.

Orien Páncélja.

Micsoda egetverő ostobaság.

– Ez a feladat végez veled – suttogta magának.

Előhúzta egyik kését az övéből, és percekig élezte, majd óvatosan nekilátott a borotválkozásnak. Bőre durva lett a penge nyomán, de a reggeli szellő lehűtötte arcát.

Dardalion bukkant elő a mélyedésből, és leült mellé. Árnyjáró biccentett, de nem szólalt meg. A pap fáradtnak tűnt, szeme mélyen ült az arcában: most még vékonyabb, gondolta Árnyjáró, és kissé megváltozott.

– Az öreg meghalt – mondta Dardalion. – Beszélned kellett volna vele.

– Megtettem – felelte Árnyjáró.

– Nem. Úgy értem tényleg beszélned kellett volna vele. Azt a pár szót a tűznél nem nevezném beszélgetésnek. Tudod, hogy ki volt?

– Orien – mondta Árnyjáró. Dardalion meglepett arckifejezése komikusnak hatott.

– Felismerted?

– Nem. A múlt éjjel felkeresett.

– Nagy hatalma lehetett – mondta Dardalion szelíden. – Mivel úgy halt meg, hogy ott sem hagyta a tüzünket. Számos történetet mesélt az életéről, majd ledőlt és elaludt. Mellette voltam, és álmában érte a halál.

– Tévedsz – közölte Árnyjáró.

– Aligha. Miről beszélt veled?

– Arra kért, hogy hozzak el neki valamit. Azt mondtam, megteszem.

– Mi volt az?

– Nem a te dolgod, pap.

– Túl késő, hogy hátat fordíts nekem, harcos! Amikor megmentetted az életemet, megnyitottad előttem a lelked. Amikor véred a torkomba csorgott, megismertem az életed és lényed minden pillanata elöntött engem. Ha most egy tükörbe nézek, téged látlak.

– Rossz tükörbe nézel.

– Beszélj nekem Dakeyrasról – kérte Dardalion.

– Dakeyras halott – csattant fel Árnyjáró. – De ráhibáztál, Dardalion. Megmentettem az életed. Kétszer! Tartozol nekem annyival, hogy magamra hagyj.

– Hogy ismét az az ember legyél, aki voltál? Nem hinném. Nézz magadba! Az életed felét elpocsékoltad. Nagy tragédia ért – és ez összetört. Meg akartál halni, de ehelyett csak önmagad egy részét ölted meg. Szegény Dakeyras két évtizedet elvesztegetett, miközben Árnyjáró a világot járta, öldökölve az aranyért, amelyet sosem fog elkölteni. Az összes lelket az Ürességbe küldte. És miért? Hogy enyhítse a kínt, amit nem érinthet.

– Hogy merészelsz prédikálni nekem! – kiáltotta Árnyjáró. – Tükrökről beszélsz? Mondd meg, mivé váltál, amióta megölted azt a két embert!

– Hat embert. És még több is lesz – felelte Dardalion. – Igen, épp ezért értelek meg. Lehet, hogy minden amit teszek, hibás, de amikor majd odaállok Istenem elé, azt fogom mondani neki, hogy csak azt tettem, amit helyesnek éreztem: megvédtem a gyengéket a gonoszság erejétől. Te tanítottál meg erre. Nem Árnyjáró, aki pénzért öl, hanem Dakeyras, aki megmentett egy papot.

– Nem akarok tovább beszélgetni – közölte Árnyjáró, és félrenézett.

– Orien tudta, hogy te ölted meg a fiát? Az orgyilkos visszarántotta a fejét.

– Igen, tudta. Ez volt a legocsmányabb tettem. De megfizetek érte, pap. Orien látta ezt. Tudod, régebben azt hittem, hogy a gyűlölet a leghatalmasabb erő a földön. Az elmúlt éjjel azonban megismertem valamit, ami még ennél is keserűbb. Megbocsátott nekem... és ez rosszabb, mintha izzó vasat nyomnának a húsomba. Érted ezt?

– Azt hiszem igen.

– Így most meghalok érte, és ezzel lerovom az adósságom.

– A haláloddal semmit sem egyenlítesz ki. Mire kért meg?

– Hogy hozzam vissza a Páncélt.

– Raboasról, a Szent Óriásról.

– Elmondta neked?

– Igen. Azt is elmondta, hogy egy Kaem nevezetű ember ugyanerre a kincsre vadászik.

– Kaem rám vadászik. De okosabban tenné, ha nem találna meg.

* * * * *

Kaem álmát megzavarták. A vagriai hadvezér elrekvirált egy, a purdoli kikötőre néző csodás házat – a kertben őrök járőröztek, és két legmegbízhatóbb katonája állt az ajtaja előtt. Az ablakot eltorlaszolták, és fojtogató volt a hőség a kis szobában.

A hadvezér riadtan ébredt, és miközben felült, kardja után kapkodott. Az ajtó kinyílt és Dalnor rohant be, csupasz pengével a kezében.

– Mi az, nagyuram?

– Semmi, csak egy álom. Kiáltottam?

– Igen, nagyúr. Maradjak veled?

– Ne. – Kaem felemelt egy vászontörülközőt az ágya melletti székről és letörölte az izzadtságot az arcáról és a fejéről. – Átok reád, Árnyjáró – suttogta.

– Nagyuram?

– Semmi. Hagyj magamra! – Kaem felkelt az ágyból és az ablakhoz lépett. Vékony férfi volt, és teljesen szőrtelen: ráncos bőre a páncéljától megfosztott, partra sodródott teknősre emlékeztetett. Első ránézésre sokan komikus alaknak tartották, de a legtöbben azt látták benne, ami valóban volt: korának legkiválóbb stratégáját, aki a Háború Hercege melléknevet kapta. Katonái tisztelték őt, bár nem azzal a csodálattal néztek fel rá, mint más, karizmatikusabb hadvezérekre. De ez elég is volt neki, mivel az érzelmek kényelmetlenül érintették, és a férfiak között az ilyesfajta érzelemkinyilvánítást gyerekesnek és ostobának tartotta. Tisztjeitől engedelmességre, embereitől pedig bátorságra tartott igényt. Mindkettőt elvárta. Mindkettőt megkövetelte.

Most saját bátorsága tétetett próbára. Árnyjáró megölte a fiát, ő pedig megesküdött, hogy megbosszulja. De Árnyjáró ügyes vadász volt és Kaem biztosra vette, hogy egy sötét éjjel majd arra ébred, hogy kés nyomódik a torkának...

Vagy ami még rosszabb... lehet, hogy egyáltalán fel sem ébred. A Testvériség vadászott az orgyilkosra, de az első jelentések nem voltak túl biztatóak. Egy nyomkövető meghalt, és a Testvériség soraiban szóbeszéd terjengett egy misztikus harcos papról, aki az orgyilkossal utazik.

Kaem – köszönhetően stratégiai érzékének – óvatos ember volt. Amíg Árnyjáró él, addig fenyegetést jelent Kaem terveire.

Márpedig nagyívű tervei voltak – amikor hódítása véget ér, Vagriánál is nagyobb terület felett uralkodik majd. Lentria, Drenai és északon a sathuli földek – tizenhat kikötő, tizenkét nagyobb város, és a keletre vezető fűszerútvonalak.

Majd kitör a polgárháború, és Kaem összeméri erejét a Császár hanyatló ravaszágával. Kaem a távolabbi falon lévő bronztükör elé tévedt és végigmérte tükörképét. A korona nem mutat majd jól csontos fején, de nem kell túl gyakran viselnie.

Immár nyugodtabban tért vissza az ágyába. Elaludt.

Egy sötét hegyen találta magát, furcsa csillagok alatt, kavargó és szédelgő fejjel. Előtte egy rongyos barna köntöst viselő öregember ült. Megszólalt, de a szemét nem nyitotta ki.

– Üdv néked, generális, A Páncélt keresed?

– Páncélt? – kérdezte Kaem. – Miféle páncélt?

– A Bronzpáncélt. Orien Páncélját.

– Elrejtette – felelte Kaem. – Senki sem tudja, hová.

– Én tudom.

Kaem leült az öreggel szemközt. Mint a kora történelmével foglalkozó összes tudós, ő is hallott erről a páncélról. Egyesek szerint mágikus erői biztosították viselőjének a győzelmet, de akik ezt mondták, azok egyszerű lelkek voltak vagy mondaköltők. Kaem sokat tanulmányozta a háborúkat és tudta, hogy Orien mesterstratéga volt. Ám a Páncél mégis jelkép maradt, méghozzá hatalmas jelkép.

– Hol van? – kérdezte.

Az öregember nem nyitotta ki a szemét.

– Mennyire vágyódsz rá?

– Szeretném – mondta Kaem –, de nem fontos.

– Miként határozod meg a fontosságát?

– Győzök vele vagy nélküle.

– Biztos vagy benne, hadvezér? Purdol dacol veled és Egel serege Skultikban állomásozik.

– Purdol az enyém. Lehet, hogy beletelik egy hónapba is, de elesik. Egel pedig csapdában van – nem árthat nekem.

– Akkor igen, ha nála a Páncél

– Ugyan miként? Mégiscsak mágikus?

– Nem, csupán holt fém. De jelkép, és a drenaiak özönleni fognak a férfihoz, aki viseli. Még saját katonáid is tudnak a neki tulajdonított erőről, és ez gyengíteni fogja a harci kedvüket. Te is tudod, hogy ez igaz.

– Legyen hát – szólt Kaem. – Elismerem, hogy árthat nekem. Hol van?

– A nadírok földjén.

– Az hatalmas terület, öreg.

– A Hold-hegység szívében van elrejtve,

– Miért mondod el nekem? Ki vagy te?

– Álmodó vagyok egy álomban – a te álmodban, Kaem. Minden szavam igaz és az esélyeid attól függnek, hogy miként értelmezed őket.

– Hogyan fogom megtalálni a Páncélt?

– Kövesd a férfit, aki keresi.

– Ki ő?

– Akitől a legjobban félsz ezen a világon.

– Árnyjáró.

– Pontosan.

– Miért keresi a Páncélt? Nincs köze ehhez a háborúhoz.

– Megölte neked a királyt, Kaem. És te mégis vadászol, rá. A drenaiak megölik, ha rájönnek, mit tett és a vagriaiak megölik, ha megtalálják. Talán alkut akar kötni.

– Honnan tudja, merre keresse?

– Én mondtam el neki.

– Miért? Miféle játék ez?

– Halálos játék, Kaem.

Az öregember kinyitotta a szemét és Kaem felsikoltott, ahogy a lángnyelvek lecsaptak rá. És ekkor felébredt.

* * * * *

Kaem álmát három éjszakán át kísértette a bronzpáncél és a két mesés kard látomása. Először a Skultik-erdő fölött látta lebegni a Páncélt, amely második napként ragyogott. Majd lassan aláhullt, le a fák felé és a hadvezér látta, amint Egel seregét beborítja a fény. A sereg egyre duzzadt, ahogy a fák emberekké lettek – hatalmas, legyőzhetetlen sereggé.

A második éjjelen Árnyjárót látta, amint a fák között jött, kezében az egyik rettentő karddal és ekkor ráébredt, hogy az orgyilkos az ő nyomában jár. Futni kezdett, de lábai gyengék voltak, ólomsúlyúak és rettegve nézte, ahogy Árnyjáró lassan megcsonkítja.

A harmadik éjjelen önmagát látta Orien Páncéljába öltözve, amint a vagriai trónhoz vezető márványlépcsőkön lépdel. A tömeg ujjongása örömmel töltötte el, és amikor belenézett új alattvalói szemébe, csodálatot látott bennük,

A negyedik nap reggelén azon kapta magát, hogy elméje elkalandozik, miközben alárendelt generálisai jelentéseit hallgatja.

Kaem kényszerítette magát, hogy a háborúban álló sereggel adódó apró-cseprő gondok végtelen sorára összpontosítson. A készletek lassan érkeztek nyugatról, mivel a vártnál kevesebb szekér akadt – az újakat már ácsolták. Hatszáz lovat vágtak le Drenan mellett, miután észrevették, hogy néhány közülük vért köhög – úgy vélték, ezzel sikerült elejét venni a betegségnek. A katonák közötti engedetlenséget szigorúan büntették, de azt is észben kellett tartani, hogy a fejadagok szűkösek voltak.

– Mi van a lentriaiakkal? – kérdezte Kaem.

Egy fiatal tiszt – Xertes, a császár távoli rokona – lépett előre. – Első támadásunkat visszaverték, nagyuram. De mostanra visszaszorítottuk őket.

– Azt ígérted, hogy tízezer fős sereggel egy hét alatt elfoglalod Lentriát.

– Az emberek híján voltak a bátorságnak – mondta Xertes.

– Ez sosem volt jellemző a vagriaiakra. A megfelelő vezetés volt az, ami hiányzott.

– De nem miattam – makacskodott Xertes. – Utasítottam Misalast, hogy foglalja el a magaslatokat a balszárnyon, így én a centrumban éket formázva előnyomulhattam volna. De kudarcot vallott. Nem az én hibám.

– Misalasnak könnyűlovassága volt – bőr mellvértes, szablyás lovassága.. Az ellenség jobbszárnya beásta magát, és a dombot fák borították. A Szellem nevére, miként várhattad, hogy a könnyűlovasság elfoglalja ezt az állást?! Az íjászok cafatokra lőtték őket.

– Nem engedem, hogy így megalázzanak! – ordította Xertes. – Írni fogok a nagybátyámnak.

– A nemesi származás nem mentesít a kötelességed alól – jelentette ki Kaem. – Számos ígéretet tettél, és egyetlenegyet sem teljesítettél! Visszaszorultak, azt mondod? Úgy értesültem, hogy a lentriaiak beverték az orrod, majd új állásokba vonultak, hogy ismét orrba vágjanak. Mondtam neked, hogy gyorsan hatolj be Lentriába, és ne adj időt nekik, hogy beássák magukat! És te mit csináltál? A határon állomásoztál, és kirendelted a felderítőket, hogy nézzenek szét, amiből még egy vak is kitalálta volna, hogy hol akarsz támadni. Kétezer emberembe kerültél.

– Ez nem tisztességes!

– Hallgass, te csúszómászó! Elbocsátalak a szolgálatomból! Menj haza, fiú!

Xertes arcából minden szín kifutott, és keze díszes tőrére fonódott.

Kaem elmosolyodott...

Xertes megdermedt, gyorsan meghajolt és merev léptekkel kimasírozott a szobából. Kaem végigmérte a jelenlévőket: tíz tisztje figyelte dermedten a jelenetet, de egyikük sem mert a szemébe nézni,

– Lelépni – mondta a hadvezér, és amikor azok távoztak, behívta Dalnort. A fiatal tiszt belépett, és Kaem hellyel kínálta.

– Xertes hazamegy – kezdte a generális.

– Hallottam, nagyuram.

– Veszélyes út ez... sok minden történhet közben.

– Valóban, nagyuram.

– Például ott van Árnyjáró, az orgyilkos.

– Igen, nagyuram.

– A császár elszörnyedne, ha egy ilyen ember végezne valakivel, aki Vagria királyi véréből származik.

– Minden bizonnyal, nagyuram. Minden erőforrást felhasználna, hogy a nyomára bukkanjon, és megölesse.

– Akkor gondoskodnunk kell arról, hogy semmi kellemetlenség ne érje az ifjú Xertest. Gondosodj a számára kíséretről!

– Úgy lesz, nagyuram.

– És Dalnor...

– Igen, nagyuram.

– Árnyjáró apró számszeríjat használ, fekete vesszőkkel.

7

A régi erődnek három jó fala volt, mindegyik húsz láb magas – a negyediket a falusiak részben lebontották, és köveit felhasználták a házak alapozásához. Mára a falu elnéptelenedett, és az erőd megnyomorított őrként állt a maradványok fölött. A lakótorony – már amennyire annak lehetett nevezni – nedves volt és hideg, bizonyos jelek pedig arra utaltak, hogy a központi termet marhaistállónak használták, mivel a bűz jóval azután is megmaradt, hogy az állatokat elvitték.

Gellan a szekereket a lebontott negyedik falhoz állíttatta, egyfajta gátat képezve a vagriai támadás ellen. Az eső ömleni kezdett, végigverve az ősi mellvédek kövét, amitől azok márványként csillogtak.

Villám cikázott át az éjszakai égen, és keleten megdördült az ég – Gellan maga köré csavarta köpenyét, és észak felé meredt. Sarvaj mászott fel a recsegő, rothadó lépcsőkön a mellvédre, és lépett parancsnoka mellé.

– Remélem igaza lesz – mondta, de Gellan nem felelt. Szinte teljesen hatalmába kerítette a kétségbeesés.

Az első napon meg volt győződve arról, hogy a vagriaiak megtalálják őket. A másodikon aggodalma tovább erősödött. A harmadikon elhitette magával, hogy van remény arra, hogy fanfárok hangja mellett diadalmasan vonuljanak be Skultikba.

Azután megkezdődött az esőzés, és a szekerek beleragadtak a sárba. Ekkor kellett volna megsemmisítenie a készleteket, és elmenekülni az erdő felé – most már tudta. De túl sokáig tétovázott, és a vagriaiak elékerültek.

Még lett volna idejük, hogy kivágják magukat és elmeneküljenek – ahogy arra Jonat rámutatott –, de addigra Gellannak rögeszméjévé vált, hogy elviszi a készleteket Egelnek.

Remélte, hogy kétszáznál kevesebb vagriaival áll szemben, és a szekereket nyugatnak fordíttatta, Masin rombadőlt erődje felé. Ötven ember talán képes három napig tartani a várat egy kétszáz fős sereg ellen. Közben Skultikba elküldött három lovast, hogy sürgős segítséget kérjen.

De Gellan szerencséje szokványosan alakult. Felderítői jelen tették, hogy a vele szemben álló erő ötszáz főt számlál, és így a vagriaiaknak esélyük volt arra, hogy az első támadásnál lerohanják embereit.

A felderítőket elküldte Egelhez, így az erődben senki sem ismerte az ellenséges erő nagyságát. Gellan árulónak érezte magát, amiért nem mondta el Sarvajnak, de a harci kedv a legjobb esetben is kiszámíthatatlan fenevadnak bizonyult.

– Kitarthatunk – szólalt meg végül Gellan –, még ha több emberük is van, mint amire számítunk.

– A nyugati fal egy romhalmaz. Szerintem egy mérges gyerek is be tudná dönteni – mondta Sarvaj. – A szekerek nem alkotnak komoly akadályt.

– Megteszik.

– Maga szerint kétszázan vannak.

– Talán háromszázan.

– Remélem nem.

– Emlékezz a kézikönyvre: „Jó erődítményeket a védekező félnél tízszer erősebb ellenséggel szemben is tartani lehet.”

– Nem szeretek vitatkozni a feljebbvalómmal, de a kézikönyv nem „ötszörös” számról beszél?

– Majd megnézzük, amikor elérjük Skultikot.

– Jonat már megint panaszkodik. De az emberek örülnek, hogy fedél van a fejük felett: tüzet gyújtottak a lakótoronyban. Miért nem megy be egy kicsit?

– Kezdesz aggódni öreg csontjaim miatt?

– Szerintem pihennie kellene. Holnap kicsit sűrű napunk lesz.

– Igen, igazad van. Ügyelj, hogy az őrök éberek legyenek!

– Megteszem, ami tőlem telik.

Gellan odasétált a lépcsőkhöz, majd visszatért.

– Több, mint ötszáz vagriai van odakint – mondta.

– Sejtettem – felelte Sarvaj. – Aludjon egy kicsit. És vigyázzon azokkal a lépcsőkkel: valahányszor megmászom őket, mindig imádkozom!

Gellan óvatosan lépdelt lefelé, majd végighaladt a lakótoronyhoz vezető kőlapokon. A kapu zsanérjai elrozsdásodtak, de a katonák több ponton kiékelték. Gellan átnyomakodott a szárnyak között és a hatalmas kandalló felé indult. A tűz kellemes volt és felmelegítette a kezét. A férfiak elcsendesedtek, ahogy belépett, majd egyikük – Vanek –, odament hozzá.

– A keleti szobában gyújtottunk magának tüzet, uram... Van ott egy szalmazsák is, ha aludni vágyik.

– Köszönöm, Vanek. Jonat, csatlakoznál hozzám egy pillanatra?

A magas, csontos Jonat talpra kecmergett és követte a tisztet. Gyanította, hogy Sarvaj ismét panaszkodott rá és felkészült a vitára. Az apró szobában Gellan levetette köpenyét és mellvértjét, majd a ropogó tűz elé állt.

– Tudod, hogy miért léptettelek elő? – kérdezte Gellan.

– Úgy gondolta, hogy meg tudok birkózni a feladattal? – kockáztatta meg Jonat.

– Ennél több okom volt rá. Tudtam, hogy megbirkózol vele. Bízom benned, Jonat.

– Köszönöm, uram – mondta Jonat nyugtalanul.

– Akkor hadd mondjam el – és azt akarom, hogy ma éjjel ne mondd el senkinek –, hogy legalább ötszáz vagriai sorakozott fel ellenünk.

– Nem fogunk tudni kitartani.

– Remélem, hogy igen, mivel Egelnek szüksége van ezekre a készletekre. Mindössze három napig fog tartani. Azt akarom, hogy te védd a nyugati falat! Vigyél magaddal húsz embert – a legjobb íjászokat, a legkiválóbb kardforgatókat –, de tartsd a falat!

– Ki kellene vágnunk magunkat és elmenekülni – még mindig megtehetnénk.

– Egelnek négyezer embere van, és fogytán van a felszerelésük, az élelmük és a gyógyszerük: Skarta népe éhezik, hogy ellássa őket. De ez nem mehet így tovább. Ma este megnéztem a szekerek tartalmát. Több, mint húszezer nyíl, tartalék íj, kard és lándzsa van ott, meg sózott hús, szárított gyümölcs és több, mint százezer ezüst.

– Száz... ez a zsoldjuk!

– Pontosan. De ezzel Egel kereskedelmi kapcsolatokat létesíthet még akár a nadírokkal is.

– Nem csoda, hogy ötszáz embert küldtek a visszaszerzésére. Meglep, hogy nem ezren jöttek.

– Majd gondoskodunk róla, hogy azt kívánják, bárcsak így tettek volna – mondta Gellan. – Tudod tartani a nyugati falat húsz emberrel?

– Megteszem, ami tőlem telik.

– Ez minden, amit kérek.

Miután Jonat elment, Gellan leheveredett a szalmazsákra. Poros volt és dohos, de jobb volt bármilyen baldachinos selyemágynál.

Gellan két órával hajnal előtt szunnyadt el. Utolsó tudatos gondolatával a gyerekeit látta, azon a napon, amikor kivitte őket játszani a hegyre.

Ha tudta volna, hogy ez lesz az utolsó együtt töltött napjuk, másként viselkedik. Magához ölelte volna a gyerekeket és elmondja nekik, hogy mennyire szereti őket...

* * * * *

A vihar még aznap éjjel elvonult, és hajnalban már nyoma sem volt a felhőknek – ragyogóan kék volt az ég. Gellan alig egy órával azután ébredt, hogy a lovasokat megpillantották keleten. Gyorsan felöltözött és megborotválkozott, majd felment a falakra.

A távolban két lovat lehetett látni, amint lassan és terhekkel megrakottan haladnak. Ahogy közelebb értek, Gellan észrevette, hogy az egyiken egy férfi és egy nő, a másikon pedig egy férfi és két gyermek ül.

Amikor a falakhoz értek, intett nekik, hogy kerüljék meg a nyugati fal romos kapuját, és a szekereket hátrahúzatta, hogy a lovak beférjenek.

– Menj és kérdezd ki őket – utasította Sarvajt.

A fiatal katona lemászott az udvarra, éppen akkor, amikor a kis csapat leszállt a nyeregből és azonnal a fekete bőrköpenyes férfi köré húzódtak. A férfi magas volt, ősz csíkokkal tarkított sötét hajjal és olyan sötétbarna szemmel, hogy úgy tűnt, nincs is pupillája. Arca zord és merev – vigyázva mozgott, mindig megőrizve egyensúlyát. Kezében egy apró fekete számszeríjat tartott és széles fekete övéről több kés lógott.

– Jó reggelt – mondta Sarvaj. – Messzire mennek?

– Elég messzire – felelte a férfi és tekintete a szekerek felé fordult, amelyeket éppen visszahúztak a helyükre.

– Biztonságosabb lenne, ha továbbindulnának.

– Nem – felelte a férfi halkan. – A vagriai portyázok ott vannak mindenfelé.

– Ránk vadásznak – felelte Sarvaj. A férfi bólintott és a mellvéd felé indult, Sarvaj pedig a másik ember felé fordult, aki a fiatal nővel és a két gyerekkel álldogált ott.

– Köszöntelek benneteket Masinban – mondta és kinyújtotta kezét, amelyet Dardalion melegen megszorított. Sarvaj meghajolt Danyal felé, majd leguggolt a gyerekek elé. – A nevem Sarvaj – szólt és levette tollas sisakját. A megrémült ikrek belekapaszkodtak Danyal ingébe, és elfordították a fejüket.

– Mindig szót értettem a gyerekekkel – jegyezte meg a férfi félmosollyal az arcán.

– Nagyon sokat szenvedtek – felelte Danyal –, de nemsokára valamivel barátságosabbak lesznek. Van valami ennivalójuk?

– Ó, mennyire hanyag vagyok! Jöjjenek velem!

Bevezette őket a lakótoronyba, ahol a szakács forró zabkását és hideg disznósültet készített reggelire, ők pedig leültek a hevenyészett asztalhoz. A szakács felszolgálta a kását, de a gyerekek – miután egyikük megízlelte –, eltolták maguktól az ételt.

– Ez rettenetes – mondta Miriel.

A közelben ücsörgő egyik férfi odalépett az asztalhoz.

– Mi a baj vele, hercegnő?

– Savanyú – felelte az.

– A hajadban rejtegetsz egy kis cukrot. Miért nem édesíted meg vele?

– Nincs nálam semmilyen cukor – mondta a kislány. A férfi előrehajolt, összekócolta Miriel haját, majd szétnyitotta a tenyerét és megmutatta az abban tartott picinyke bőrzacskót. Ki bontotta és cukrot szórt a kására.

– Az én hajamban is van cukor? – kérdezte Krylla lelkesen.

– Nincs, hercegnőm, de biztosra veszem, hogy a testvéred nem bánja, ha meg kell osztania veled. – A maradékot rászórta Krylla tányérjára, az ikrek pedig enni kezdtek.

– Köszönöm – mondta Danyal.

– Szívesen, hölgyem. Vanek vagyok.

– Maga kedves ember.

– Szeretem a gyerekeket – felelte a férfi, majd visszatért az asztalához. Danyal észrevette, hogy kissé biceg.

– Két évvel ezelőtt egy ló zuhant rá – szólalt meg Sarvaj. – Összezúzta a lábát. Jó ember.

– Vannak itt tartalék fegyverek? – kérdezte Dardalion.

– Elfogtuk a vagriai utánpótlás egy részét. Vannak kardok, íjak, mellvértek.

– Muszáj harcolnod, Dardalion? – kérdezte Danyal.

Kihallva az aggodalmat a lány hangjából, Sarvaj tekintete a fiatalember felé fordult. Elég erősnek tűnt, bár az arca szelíd volt – inkább egy tudósé, mint egy harcosé, gondolta Sarvaj. A férfi kinyúlt és megfogta Danyal kézét, de nem mondott semmit.

– Nem kell harcolnia, uram – szólt Sarvaj. – Nem kötelező.

– Köszönöm, de magam választom meg az utamat. Segítene kiválasztani a fegyvert? Nem értek az ilyesmihez.

– Természetesen! Meséljen a barátjáról.

– Mit szeretne hallani?

Sarvaj elvigyorodott.

– Magánakvalónak tűnik – próbált meg ravaszkodni. – Nem olyasvalaki, akiről azt gondolnám, hogy nők és gyerekek társaságában szokott utazgatni.

– Megmentette az életünket – felelte Dardalion – és ez jóval többet árul el róla, mint a kinézete.

– Való igaz – ismerte el Sarvaj. – Hogy hívják?

– Dakeyras – vágta rá Dardalion gyorsan. Sarvaj elcsípte a Danyal arcára kiülő meghökkentést, de nem erőltette tovább a témát: most sokkal fontosabb dolgok forogtak kockán, mint egy álnév. Valószínűleg Dakeyras törvényenkívüli volt, ami hat hónappal ezelőtt még jelentett volna valamit. Mostanra lényegtelenné vált.

– Beszélt a vagriai portyázókról. Látták őket?

– Odakint kevesebb, mint hatszáz katona van – felelte Dardalion. – Egy vízmosásban táboroztak északkeletre.

– Táboroztak?

– Egy órával hajnal előtt elindultak, a szekerek nyomait kutatva.

– Nagyon sokat tud a mozgásukról.

– Misztikus vagyok, egykor a Forrás papja.

– És mégis fegyvert akar?

– Megváltozott a felfogásom, Sarvaj.

– Látja, hogy most hol vannak a vagriaiak?

Dardalion fejét a könyökére támasztotta és lehunyta a szemét. Másodpercekkel később ismét kinyitotta.

– Rábukkantak a csapásra, ahol maguk lekanyarodtak nyugat felé. Erre tartanak.

– Melyik ezred?

– Fogalmam sincs.

– Írja le a páncéljukat.

– Kék köpeny, fekete mellvért, arcot takaró sisak.

– A sisakrostély egyenes vagy domború?

– A homlokrészen egy vicsorgó farkas képe van.

– Köszönöm, Dardalion! Ha most megbocsát... – Sarvaj felállt az asztaltól, és visszatért a mellvédre, ahol Gellan felügyelte a nyilak szétosztását: minden íjász ötven vesszőt tehetett a tegezébe.

Sarvaj levette a sisakját és végigsimította gyérülő haját.

– Megbízol ebben az emberben? – kérdezte Gellan, miután Sarvaj beszámolt a hírekről.

– Azt mondanám, hogy őszinte, de persze tévedhetek is.

– Egy órán belül megtudjuk.

– Igen. De ha igaza van, akkor a Kopókkal nézünk szembe.

– Ők is emberek, Sarvaj. Nincs bennük semmi természetfeletti.

– Nem a természetfeletti aggaszt engem – mondta a katona. – Hanem a tény, hogy mindig győznek.

* * * * *

Árnyjáró lenyergelte a lovát és nyeregtáskáját lepakolta a lakótoronyban. Majd magához vette fegyvereit és felment a nyugati fal omladozó mellvédjére. Hat dobókése, és számszeríjához két tegeznyi vesszője maradt. Nekidőlt a sáncnak, és ekkor meglátta Dardaliont és Sarvajt, akik a keleti fal tövében álló egyik szekér mellett beszélgettek: az idehúzott szekerekből itt alakítottak ki karámot az ökröknek.

Árnyjáró keresztülhaladt az udvaron. Dardalion letette a halott rablótól elvett kardot és tokot, és kiválasztott helyettük egy kék acélból készült szablyát, mivel a pallos túl súlyos volt a karcsú papnak. Sarvaj előszedett egy mellvértet is a ponyva alól. Az olajos bőrbe volt göngyölve, és amikor a katona kibontotta, a napfényben ezüstként csillogott.

– A vagriai Kék Lovasok egyik tisztjéé – szólalt meg Sarvaj. – Rendelésre készült. Próbálja fel! – Még jobban beletúrt a szekérbe és előhúzott egy nagy csomagot. Feltépte, és előkerült belőle egy bőrszegélyes fehér köpeny.

– Olyan leszel, mint egy galamb a varjúk között – szólalt meg Árnyjáró, de Dardalion csak vigyorgott, és a vállára lendítette a köpenyt. Árnyjáró megrázta a fejét és felmászott a szekérre, ahol kiválasztott két, kékezüst színű rövid kardot, a hozzáillő tokokkal, amelyeket az övére fűzött. A pengék éle tompa volt, így elindult a mellvédre, hogy megfenje őket.

Amikor Dardalion csatlakozott hozzá, Árnyjáró gúnyosan és hitetlenkedve pislogott. A pap fehér lószőrforgós, álladzós sisakot viselt, és bőrszegélyes köpenye rásimult a repülő sassal díszített domború és csillogó mellvértre. Ezüsttel kivert bőrkilt védte Dardalion combjait, lábszárára pedig ezüst lábvértet csatolt. Oldaláról lovassági szablya függött, és bal csípőjén hosszú, görbe kés pihent ékköves hüvelyben.

– Nevetségesen nézel ki – jegyezte meg Árnyjáró.

– Roppant valószínű. De megteszi?

– Megteszi: úgy vonzza majd hozzád a vagriaiakat, mint legyeket a tehénlepény.

– Rettenetesen ostobán érzem magam.

– Akkor vedd le és keress valami kevésbé rikítót!

– Nem! Nem tudom elmagyarázni, hogy miért, de ez így helyes.

– Akkor maradj tőlem távol, pap! Én életben akarok maradni!

– Nem öltesz magadra valami páncélt?

– Nekem itt a láncingem. Nem szándékozom annyi ideig egy helyben maradni, hogy levágjanak.

– Nagyra értékelnék némi tanácsot a kardforgatásról.

– Az Irgalom Isteneire! – csattant fel Árnyjáró. – Évekig tart elsajátítani és neked csak egy órád van rá, legfeljebb kettő. Semmit sem tudok neked tanítani, csak azt, hogy emlékezz a torokra és az ágyékra. Védd a tied, sújts le az övére!

– Mellesleg azt mondtam Sarvajnak – a minket fogadó katonának –, hogy Dakeyrasnak hívnak.

– Nem számít. De azért köszönöm.

– Sajnálom, hogy a megmentésem miatt keveredtél bele ebbe az egészbe – mondta Dardalion.

– Magam miatt keveredtem bele, úgyhogy ne hibáztasd magad! Csak próbálj meg életben maradni, pap!

– A Forrás kezében vagyok.

– Akárhogy legyen is, a nap mindig legyen a hátadban – így elvakítod őket a ragyogásoddal! És vegyél magadhoz egy kulacs vizet – rájössz majd, hogy a háború kiszárítja a torkot.

– Rendben, máris megteszem. Én...

– Csak semmi szónoklat, Dardalion. Vegyél magadhoz vizet és helyezkedj el lent a szekereknél! Ott zajlanak majd az események.

– Úgy érzem, mondanom kellene valamit. Adósod vagyok az életemmel... De egy szót sem tudok kinyögni.

– Semmit nem kell mondanod. Jó ember vagy, pap – és én örülök, hogy megmentettelek. Most pedig az ég szerelmére, menj már!

Dardalion visszatért az udvarra, Árnyjáró pedig felajzotta számszeríját, próbára téve a húrok feszességét. Elégedetten fektette le a kősáncra a fegyvert, majd előszedett egy rövid nyersbőr szíjat és a tarkójánál hátrakötötte a haját.

Egy fiatal, szakállas katona lépett elé.

– Jó reggelt, uram! A nevem Jonat. Ez az én falszakaszom.

– Dakeyras – felelte Árnyjáró, és kezet nyújtott.

– A barátja úgy néz ki, mintha a király fogadására lenne hivatalos.

– Ez volt a legjobb, amit talált. De szilárdan kitart majd.

– Biztos vagyok benne, hogy így lesz. Itt szándékozik maradni?

– Éppen ezt forgatom a fejemben – mondta Árnyjáró szárazon.

– A helyzet az, hogy ez a legjobb hely a rés fedezésére, és szeretném itt elhelyezni az egyik íjászom.

– Értem – válaszolta Árnyjáró és felkapta nyílpuskáját, majd hátrahúzta a felső húrt. Vesszőt kattintott a vájatba és lepillantott a rogyadozó kaput eltorlaszoló szekérre: a szekér nyelvét felfelé állították, keresztet képezve a zablarúddal. Árnyjáró felhúzta az alsó húrt is, helyére csúsztatva egy újabb vesszőt.

– Milyen szélesnek mondaná a rudat? – kérdezte.

– Elég keskenynek ahhoz, hogy nehéz célpont legyen – felelte Jonat.

Árnyjáró karja felemelkedett és fekete lövedék suhant át a levegőn, útja végén belecsapódva a jobb oldali rúdba. A második vessző a baloldaliba csapódott.

– Érdekes – jegyezte meg Jonat. – Megpróbálhatnám?

Árnyjáró átadta a fegyvert, Jonat pedig megforgatta a kezében.

Csodálatos alkotás volt. Jonat csak egy nyílvesszőt töltött be, majd célba vette a középső nyelvet és lőtt. A nyíl lepattant a fáról és belecsapódott a kőlapos udvarba, szikrákat vetve.

– Remek fegyver – mondta Jonat. – Szívesen gyakorolnék vele.

– Ha valami történik velem, a magáé lehet – mondta Árnyjáró.

– Akkor hát itt marad?

– Maradok.

Váratlanul a keleti falról figyelmeztető kiáltás harsant, és Jonat a mellvéd lépcsőjéhez rohant, csatlakozva az emberekhez, akik futottak, hogy megnézzék az ellenséget. Árnyjáró nekidőlt a sáncnak; ő már látott seregeket korábban is. Ivott egy kortyot a kulacsából, és megöblögette szájában a meleg vizet, mielőtt lenyelte volna.

A keleti falon Jonat csatlakozott Gellanhoz és Sarvajhoz.

A síkságon közel hatszáz vagriai lovas bontakozott szét, majd az ellenség soraiból két felderítő vált ki, vágtában igyekezve a nyugati fal felé, majd visszafordultak. Percekig nem történt semmi, majd a vagriai tisztek leszálltak lovukról és középen összegyűltek; ezután az egyik felállt és ismét nyeregbe szállt.

– Egy kis csevely – morogta Sarvaj.

A tiszt a keleti falhoz lovagolt, felemelt kézzel. Levette sisakját a fejéről és felkiabált:

– Ragic vagyok. Ceoris gróf nevében szólok. Ki szól a drenaiak nevében?

– Én – ordított vissza Gellan.

– A neved?

– Nem tartozik rád. Mi a mondandód?

– Ahogy te is láthatod, számbeli hátrányotok óriási. Ceoris gróf felkínálja a lehetőséget a megadásra.

– Milyen feltételekkel?

– Amint leraktátok a fegyvereiteket, szabadon távozhattok.

– Roppant nagylelkű!

– Akkor hát elfogadod?

– Hallottam már Ceoris grófról. Azt mondják, hogy a szava annyit ér, mint egy lentriai szajháé. Ennek az embernek nincs becsülete.

– Akkor hát elutasítod?

– Nem egyezkedem sakálokkal – felelte Gellan.

– Ezt a döntést még keservesen megbánod – kurjantotta a hírnök és megrántva a kantárt, megsarkantyúzta lovát és visszavágtatott az ellenséges sereghez.

– Azt hiszem valószínűleg igaza van – motyogta Jonat.

– Az emberek készüljenek – szólt Gellan. – A vagriaiaknak nincsenek köteleik, sem ostromgépeik, ami azt jelenti, hogy a résnél kell támadniuk. Sarvaj!

– Uram!

– Minden falnál csak öt embert hagyj! A többi Jonattal megy! Intézkedj azonnal!

Sarvaj tisztelgett és elhagyta a mellvédet. Jonat követte.

– Ki kellene vágni magunkat és elmenekülni – mondta Jonat.

– Pihentesd egy kicsit a szád – förmedt rá Sarvaj.

A vagriaiak jobb felé kanyarodtak lovaikkal, majd vágtába ugratták őket, míg szembe nem kerültek a nyugati fallal, ahol nyíllövésnyi távolságon kívül megálltak.

Leszálltak a nyeregből. Dárdáikat a földbe döfték és hozzákötötték a hátasaikat; ezután felemelt pajzzsal és kivont karddal megindultak.

Dardalion nézte, ahogy jönnek és megnyalta az ajkát. Tenyere izzadt, és köpenyébe törölte a verejtéket. Jonat rávigyorgott.

– Tetszetős kurafiak, mi?

Dardalion bólintott. Körülötte mindenki feszült volt és a pap ráébredt, hogy nemcsak ő fél. Még Jonat szeme is fényesebben csillogott, és arca is merevebb volt. Dardalion felpillantott oda, ahol Árnyjáró ült, hátát a falnak támasztva, maga elé pakolva a nyílpuska vesszőit. Egyedül ő nem figyelte a közeledő katonákat. A jobbján álló katona kilőtt egy nyílvesszőt, amely a vagriaiak felé suhant. Az egyik ellenséges harcos felemelte a pajzsát, amiről a nyíl lepattant.

– Várjatok, amíg parancsot nem adok! – ordította Jonat.

A vagriaiak hirtelen felbömböltek és rohamra lendültek. Dardalion nagyot nyelt és kivonta a kardját.

Az ellenség alig harminc lábnyira volt már csak a réstől, amikor Jonat elordította magát:

– Most! – vesszők záporoztak az előnyomuló vonalra, de a legtöbbet félreütötték a rézperemű kerek pajzsokkal. Mások lepattantak a fekete sisakokról, de több ellenséges katona is elesett, amikor a nyilak belefúródtak védtelen nyakukba.

Újabb sortűz ért célba, mire a vagriaiak elérték a rést. Ezúttal több, mint egy tucat harcos hanyatlott le. És még ott voltak a szekerek is. Egy nagydarab harcos felemelt karddal felkapaszkodott a faalkalmatosságra, de Árnyjáró nyila átütötte a sisakját a jobb füle fölött és a férfi hang nélkül zuhant le. A második vessző a mögötte jövő katona torkát fúrta át.

Jonat jól helyezte el a védőket. Az északi mellvéden tucatnyian térdeltek, egyik nyilat a másik után küldve az ellenség soraiba, amely igyekezett félretolni a szekereket. Húsz másik íjász az udvaron állt és könnyűszerrel szedte le a vagriaiakat. A holttestek halma egyre nőtt, de a vagriaiak még mindig nyomultak előre.

Árnyjáró kaparászó zajt hallott maga mögül, és megpördülve látta, hogy egy kéz ragadja meg a kősánc peremét és egy vagriai katona löki magát felfelé. Őt egy újabb követte... majd még egy. Árnyjáró felajzotta íját és lőtt, mire az első katona hátrazuhant és lebucskázott a sáncról. A második nyilat kapott a vállába, de rohant tovább, világgá ordítva gyűlöletét. Az orgyilkos ledobta íját és kardot rántott, hárítva egy lefelé zúduló vágást, majd ágyékon rúgta a férfit. Ahogy a katona megtántorodott, Árnyjáró kardja lesújtott a nyakára – a sebből vér buggyant elő, a férfi, pedig lezuhant az udvarra. Árnyjáró térdre vetette magát, ahogy egy másik harcos erőteljes csapást mért a feje irányába. Felfelé döfött és érezte, hogy kardja belefúródik a férfi ágyékába. Árnyjáró lerúgta a mellvédről, és újabb katonával került szembe, de a vagriai váratlanul előrebukott, nyílvesszővel a tarkójában. A torony ajtajából egy drenai katona lépett elő, íjjal a kezében és rávigyorgott Árnyjáróra, majd előrebicegett. Odalent négy vagriainak sikerült áttörnie a kereszttűzön és bejutnia az udvarra. Jonat az elsőt a nyakára mért visszakezes vágással ölte meg. Dardalion vadul dobogó szívvel rontott előre és kardjával az egyik ellenséges harcos felé döfött. A férfi félresöpörte a pengét és pajzsával rásújtott a papra. Dardalion hátrált, meg-meg botolva a kőlapokban. A vagriai felécsapott, de a pap félregördült, a penge pedig nagyot csattant a kövön. Dardalion talpra szökkent, előhúzta másik kardját és szembefordult a harcossal. A férfi előremozdult, kardja Dardalion ágyéka felé döfött. A pap jobbkezes pengéjével hárított, előrelépett és balkezes pengéjét az alak torkába döfte: a fekete sisak alól vér tört elő és a vagriai térdre zuhant.

– Vigyázz! – kiáltotta Árnyjáró, de Dardalion túl későn emelte kardját, amikor egy újabb vagriai katona rontott rá, csapást mérve a fejére. A penge lepattant az ezüstsisakról és a pap vállán csattant. A kábult Dardalion hátratántorodott, a vagriai pedig követte, hogy végezzen vele.

Jonat elintézett még egy embert, majd megpördült és látta, hogy Dardalion bajban van. A levegőbe rúgta magát és csizmája talpa telibe találta a vagriait, ledöntve azt a lábáról Jonat talpra kecmergett, és a férfi hátára vetette magát – előrántott egy keskeny pengéjű tőrt, letépte a férfi sisakját és átvágta a torkát.

Kürtszó hasított bele a csatazajba és a vagriaiak visszahúzódtak, lőtávolon kívülre.

– Takarítsátok el a testeket! – üvöltötte Jonat.

Árnyjáró felszedte számszeríját és megszámolta a megmaradt vesszőket. Tizenkettő. Lemászott az udvarra és nekilátott átkutatni a testeket – tizenöt használható nyilat talált.

Dardalion az északi falnak vetette a hátát és csak ücsörgött – szédült, és képtelen volt talpra állni. Árnyjáró odasétált és letérdelt mellé.

– Igyál – mondta.

Dardalion erőtlenül félrelökte a kulacsot.

– Rosszul érzem magam.

– Nem ülhetsz itt, pap! Perceken belül visszajönnek. Menj be a lakótoronyba!

Dardalion maga alá húzta a lábát, és küszködve próbált talpra állni. Árnyjáró felrántotta.

– Meg tudsz állni a lábadon?

– Nem.

– Akkor támaszkodj rám!

– Nem szerepeltem túl jól, Árnyjáró.

– Megölted az első embered közelharcban. Ez a kezdet.

Együtt mentek be a lakótoronyba és Árnyjáró lefektette a papot az egyik lócára. Danyal odafutott hozzájuk, arca sápadt volt a döbbenettől.

– Nem halt meg, csak megszédült – mondta Árnyjáró. A lány ügyet sem vetett rá, hanem Dardalionhoz lépett, lehúzta róla a sisakot és megvizsgálta a sekély vágást a fején, ahol a fejfedő behorpadt.

Kürtszó harsant odakint a síkon.

Árnyjáró csendesen átkozódott, és a kapu felé indult.

8

Hogy megszabaduljon a fájdalomtól és a szédüléstől, Dardalion szabadjára engedte szellemét és repült, át a lakótorony falain, ki a ragyogó déli napsütésbe.

Odalent tombolt a csata. Árnyjáró, hátát a mellvédnek vetve, gondosan célzott, és egyik lövedéket a másik után lőtte a benyomuló vagriaiakba. Jonat – szinte már eszelős energiától hajtva – húsz harcost gyűjtött maga köré, és megrohanta a szekereket félretoló ellenséget. A mellvédeken balra és jobbra a drenai íjászok alapos célzás után lőtték ki vesszőiket. A keleti falon az ellenség megvetette a lábát, megmászva a lyukacsos külső sáncot. Itt hárman küzdöttek keményen, hogy megállítsák az áradatot, és Dardalion feléjük röppent.

Középen egy középkorú tiszt állt, aki lenyűgözően vívott. Nem vagdalkozott vadul, nem támadott fanatikus dühvel: finom eleganciával és kecsességgel harcolt, kardja ide-oda cikázott és mintha éppen csak megkarcolta volna ellenfeleit. De azok saját vérükben fuldokolva hullottak el. A férfi arca nyugodt volt, sőt szelíd.

Szellemszemével a pap látta a vibráló aurákat, amelyek a férfiak hangulatát fejezték ki. Mindenütt élénkpiros színek lüktettek, de akadt két kivétel.

A tiszt a harmónia kékjében tündökölt, míg Árnyjáró a visszafojtott düh bíborában.

Egyre több vagriai jutott fel a keleti fal mellvédjére, Jonatot és embereit pedig visszaszorították a nyugati falban tátongó réstől. Árnyjáró, miután vesszői elfogytak, előhúzta kardját és leugrott a kősáncról az alatta levő szekérre, a vagriaiak közé, ledöntve őket a lábukról. Kardját suhogtatva emelkedett fel és végzett kettővel, még mielőtt azok visszanyerhették volna egyensúlyukat. A harmadik akkor halt meg, amikor csapásra lendítette kardját. Árnyjáró hárította a vágást, és egy lefelé irányuló suhintással feltépte a férfi torkát.

A lakótoronyban Danyal felvitte az ikreket a csigalépcsőn a toronyba, és ott leült velük, háttal a kőpárkánynak. Itt a csatazaj letompult, és a lány magához ölelte a két kisgyereket.

– Nagyon meg vagy ijedve, Danyal – szólalt meg Krylla.

– Igen, így van. Gondoskodnotok kell majd rólam – válaszolta Danyal.

– Meg fognak ölni minket? – kérdezte Miriel.

– Nem... Nem tudom, kicsim.

– Árnyjáró majd megment minket, ahogy mindig – jelentette ki Krylla.

Danyal lehunyta a szemét és Árnyjáró arca töltötte be elméjét: vékony szemöldöke alatt mélyen ülő sötét szemei, szegletes arca és széles álla, meg telt ajka azzal az enyhén gúnyos félmosollyal.

A haldoklók sikolya túlharsogta a csata moraját.

Danyal elengedte a gyerekeket és felállt, lepillantva a pártázatos fal fölött.

Árnyjáró egy maroknyi ember közepén állt, akik megpróbálták visszaküzdeni magukat a lakótoronyhoz, de már szinte teljesen körülvették őket. Nem bírta tovább nézni és visszasüppedt a kislányok mellé.

A lakótoronyban Dardalion felrázta magát és megragadta kardjait. Most már nem érezte magát annyira kábának, a közelgő halál fenyegetése felülkerekedett fájdalmán. A kapuhoz ment és feltépte a szárnyakat. Odakint a napfény olyan erős volt, hogy könnyeket csalt a szemébe; pislogott és látta, hogy négy ember rohan felé.

A félelem marokra fogta, de ahelyett, hogy elfojtotta volna, szabadjára engedte, rettenetes erővel hajítva rettegését a négy katonának. Azok az elmecsapástól hátratántorodtak. Az egyik a szívéhez kapott és másodpercek alatt meghalt, egy másik elejtette kardját és sikoltozva rohant a rés felé. A megmaradt kettő – az átlagosnál erősebbek – hátrálni kezdett.

Dardalion a harcolók legnagyobb csoportja felé tartott, tágra nyílt és megdöbbentően kék szemmel – szembogara szinte láthatatlanná vált. Erőt gyűjtött, és félelmét a kékköpenyes támadók sűrűjébe vetette. Férfiak sikoltottak fel, ahogy a félelem rájuk zúdult, és a pánik pestisként terjedt szét a vagriaiak soraiban. Körbepördültek, ügyet sem vetve a drenaiak kardjaira és szembefordultak a feléjük közeledő ezüstharcossal. Az első sorban egy férfi térdre rogyott, miközben folyamatosan remegett, majd eszméletlenül terült el a földön. Később, a legállhatatosabb kikérdezés dacára sem tudta egyetlen vagriai katona sem leírni azt a rémületet, amit érzett, sem azt a rettenetes fenyegetést, ami kiváltotta... bár a legtöbben vissza tudtak emlékezni egy fehér tűzben izzó harcosra, akinek a szeméből halál és reménytelenség sugárzott.

A vagriaiak megtörtek és futásnak eredtek, eldobálva fegyvereiket.

A drenaiak ámultan nézték, ahogy Dardalion a résig követi őket, mindkét kezében egy-egy karddal.

– A Fény Isteneire – suttogta Jonat. – Varázsló lenne?

– Úgy tűnik – felelte Árnyjáró.

A sorok felbomlottak és a harcosok a paphoz rohantak, megdöngetve a hátát. Dardalion megtántorodott és majdnem elesett, de két katona a vállára kapta és visszavitték a lakótoronyba. Árnyjáró elmosolyodott és megcsóválta a fejét.

– Dak? – szólalt meg egy hang. – Te vagy az? – Árnyjáró megpördült és szembetalálta magát Gellannal. A tiszt idősebb lett, haja meggyérült, szeme fáradtságról árulkodott.

– Igen, én vagyok. Hogy vagy, Gellan?

– Egy jottányit sem változtál.

– Te sem.

– Mivel töltötted az elmúlt éveket?

– Elég sokat utazgattam. Látom, te maradtál a Légiónál – azt hittem, meg akarsz nősülni és ki akarsz lépni.

– Megházasodtam és maradtam – felelte Gellan. Árnyjáró látta a fájdalmat az arcán, bár a férfi megpróbálta elrejteni. – Örülök, hogy látlak! Később majd beszélgetünk. Most sok a tennivalóm.

Gellan magára hagyta, de a férfi, akivel Árnyjáró először beszélt, ottmaradt.

– Régi barátok vagytok? – kérdezte Sarvaj.

– Hogyan? Ja, igen.

– Mióta nem láttad őt?

– Húsz éve.

– A gyerekei meghaltak a Kodában kitört pestisben, a felesége pedig nem sokkal később öngyilkos lett.

– Köszönöm, hogy elmondtad.

– Jó tiszt.

– Mindig is az volt. Jobb, mint ahogy azt hiszi.

– Ebben az évben akart visszavonulni – vásárolt egy tanyát Drenan mellett.

Árnyjáró Gellant figyelte, aki utasította embereit, hogy lássák el a sebesülteket és takarítsák el a megöltek tetemeit. Másokat felküldött a mellvédekre, hogy figyeljék a vagriaiakat.

Árnyjáró a mondat közepén otthagyta Sarvajt, és visszasétált a nyugati falsánchoz, hogy felszedje számszeríját. Egy drenai harcos ücsörgött mellette – az a férfi, aki korábban a jól irányzott nyíllövéssel megmentette. Mivel Árnyjárónak nem volt kedve beszélgetni, átlépett felette és felkapta fegyverét.

– Italt? – kérdezte a férfi és egy kulacsot nyújtott Árnyjárónak.

– Nem.

– Nem víz – mondta a katona vigyorogva. Árnyjáró belekortyolt és ettől kidülledt a szeme.

– Lentriai Tűznek hívják – jegyezte meg Vanek.

– Már értem, hogy miért!

– Édes álmot hoz – szólt Vanek. Kinyújtózott, majd a karjára fektette a fejét. – Ugye felébresztesz, ha visszajönnek?

* * * * *

A vagriaiak lőtávolon kívülre vonultak vissza és összegyűltek, hogy meghallgassák generálisukat. Árnyjáró nem hallotta ugyan, hogy miről beszélnek, de a mozdulatok sokkal többet árultak el. A parancsnok nagy szürke lovon ült, fehér köpenyét a délutáni szellő lebegtette: öklével széles mozdulatokat tett, emberei pedig félve húzódtak hátra. Árnyjáró megvakarta az állát, és nagyot kortyolt a Lentriai Tűzből.

Azon töprengett, hogy a pap vajon milyen varázslatot mondhatott, amivel ennyire demoralizálni tudta ezeket a kiváló fegyverforgatókat? Felpillantott az égre és a felhők felé emelte a kulacsot.

– Talán mégis van valamiféle hatalmatok – ismerte el. Hosszan ivott és szinte azonnal le is ült, kába fejjel. Majd nagy gonddal a helyére illesztette a dugót, és a kulacsot maga mellé fektette.

Ostoba vagy, mondta magában. A vagriaiak visszajönnek. Kuncogni kezdett. Majd Dardalion elbánik velük! Nagy levegőt vett és fejével nekidőlt a hideg kőnek. Az ég tiszta volt és ragyogó, de az erőd felett sötét alakok kavarogtak és buktak alá.

– Kiszagoljátok a halált, nem igaz? – motyogta Árnyjáró és a varjak károgása eljutott hozzá a szél szárnyán. Árnyjáró megborzongott. Látta már korábban, hogyan táplálkoznak ezek a madarak: kitépik a szemeket a szemgödrökből és összeverekednek az ízletes maradványokon a még meleg testek fölött. Tekintete visszatért az udvarra.

Férfiak ügyködtek a testek elszállításán. A vagriaiakat halomba hányták a rés túlfelén, a drenai halottakat pedig egymás mellé fektették le az északi falnál, köpenyükkel fedve le arcukat. Huszonkét test hever ott, és Árnyjáró megszámolta a megmaradtakat. Csak tizenkilencet látott – nem voltak elegen, hogy tartsák az erődöt egy újabb rohammal szemben. Árnyék vetődött rá és amikor felnézett, Jonatot pillantotta meg, aki egy kis tarisznyában a számszeríjvesszőit hozta.

– Úgy gondolom, még szükséged lehet ezekre – szólalt meg az altiszt. Árnyjáró féloldalas vigyorral vette át a tarisznyát.

– Iszol? – kérdezte.

– Nem, köszönöm.

– Nem víz – mondta Árnyjáró.

– Tudom. Felismerem Vanek kulacsát! Gellan dun látni szeretne.

– Tudja ki vagyok.

Jonat leguggolt és zordan elmosolyodott.

– Kedvellek, Dakeyras. Méltánytalannak érezném, ha három emberemmel kellene becipeltetnem téged a lakótoronyba – méltánytalannak és nevetségesnek.

– Igaz. Segíts fel!

Árnyjáró ingatag járással baktatott Jonat mellett, át a nagytermen a hátul levő kis szobáig. Gellan egy szalmazsákon üldögélt, tollal a kezében – éppen a jelentését fejezte be.

Jonat tisztelgett és az ajtóból visszafordult, behúzva azt maga mögött. Árnyjáró jobb híján a padlóra ült, hátát a falnak vetve.

– Tévedtem – kezdte Gellan. – Megváltoztál.

– Mindannyian változunk. Ez is része a haldoklásnak.

– Azt hiszem tudod, hogy értem.

– Mondd el – ez a te várad.

– Fagyos vagy, Dak. Egyszer barátok voltunk. Testvérek. Odakint mégis úgy üdvözöltél, mint egy régen látott ismerőst.

– Igazán?

– Mondd el, hogy mi történt veled!

– Ha gyónni akarok, templomba megyek. Emellett fontosabb dolgaid is vannak. Mint például egy sereg, amely el akar söpörni.

– Rendben van – mondta Gellan szomorúan. – Elfeledhetjük, hogy egykor barátok voltunk. Mesélj Dardalionról! Milyen hatalmas erőknek parancsol és honnan nyeri őket?

– Átok rám, ha tudom – felelte Árnyjáró. – Ő a Forrás egyik papja. Meggátoltam néhány fickót abban, hogy halálra kínozzák és attól fogva koloncként nehezedik rám. De hatalmának a mai napig semmiféle jelét nem adta.

– Értékes lehet a számunkra.

– Minden bizonnyal. Miért nem beszélsz vele?

– Fogok. Eljössz Skultikba?

– Feltehetően igen. Ha túléljük.

– Na igen, ha túléljük. Nos, ha így teszel, ne viseld ezt a számszeríjat!

– Jó fegyver – mondta Árnyjáró.

– Igen, és roppant sajátos. Minden tisztnek felhívták a figyelmét, hogy keresse azt a férfit, akinél ilyen fegyver van; úgy mondják, ő ölte meg a királyt.

Árnyjáró semmit sem szólt, de sötét tekintete találkozott Gellan pillantásával és az orgyilkos félrenézett. Gellan bólintott.

– Most menj, Dakeyras! Beszélni szeretnék a barátoddal.

– Nem minden az, aminek látszik – szólalt meg Árnyjáró.

– Nem akarok hallani róla! Most menj!

Árnyjáró alig távozott, máris nyílt az ajtó és Dardalion lépett be. Gellan felállt, hogy köszöntse őt és kezet nyújtott. A pap megrázta. Fogása határozott, de nem erős, gondolta magában Gellan.

– Ülj le – kezdte a tiszt, felajánlva az ágyat. – Mesélj a barátodról.

– Dakeyrasról vagy Danyalról?

– Dakeyrasról.

– Megmentett engem... mindnyájunkat. Remek barátnak bizonyult.

– Mindig Dakeyrasként ismerted?

– Miért aggaszt ez téged, uram?

– Akkor tehát más néven ismerted őt korábban?

– Erről nem beszélek.

– Már váltottam szót a gyerekekkel.

– Akkor nincs szükség arra, hogy megerősítsem, amit mondtak.

– Nincs. Valamikor ismertem egy Dakeyrast – vagy legalábbis azt gondoltam. Egy becsületes embert.

– Az elmúlt néhány napban ilyen embernek mutatkozott – felelte Dardalion. – Érje be ennyivel!

Gellan elmosolyodott és bólintott.

– Talán. Mesélj magadról és arról a rettentő hatalomról, amelyet ma mutattál!

– Nem sok mindent mondhatok. Én... a Forrás papja vagyok... voltam. Bírok némi hatalommal az Utazás és a Kapcsolatteremtés terén.

– De mitől eredt futásnak az ellenség?

– A félelemtől – felelte Dardalion egyszerűen.

– Mitől?

– Pusztán a félelemtől. A félelmemet vetítettem ki az elméjükbe.

– Gerjessz bennem rettegést!

– Miért?

– Talán, hogy megérthessem?

– De most nem félek! Semmit sem használhatok fel!

– Az ellenség el fog menekülni? Meg tudod ezt mondani nekem?

– Nem hiszem, hogy megteszik. Van köztük egy férfi – Ceoris –, aki támadásra ösztökéli őket, de a többiek félnek. Ha elég ideje lesz, akkor meggyőzi őket, de egy órán belül itt az erősítés.

– Ki jön?

– Egy Karnak nevezetű, nagydarab ember. Négyszáz lovas van vele.

– Ez igazán jó hír. Tudd meg, hasznos ember vagy, Dardalion. Mik a terveid?

– Tervek. Nincsenek terveim. Nem gondoltam...

– Vannak papok Skultikban – több, mint kétszáz. Ők nem szeretnek harcolni, ellentétben veled – ha így tennének, Drenai sokat nyerne. Felhasználva hatalmadat és százszorosára erősítve, az egész vagriai sereget megfutamíthatnánk.

– Igen – mondta Dardalion törődötten –, de ez nem a Forrás módszere. Gyengeségem miatt lettem azzá, aki vagyok. Ha olyan erős lettem volna, mint számos testvérem, akkor ellenálltam volna és még most is ellenállnék a hatalmammal való visszaélésnek. Nem kérhetem, hogy azzá váljanak, amit megvetnek. A Forrás igazi ereje mindig is a hatalom elutasításában rejlett. Érti ezt?

– Nem vagyok benne biztos, hogy igen.

– Olyan ez, mintha egy lándzsát nyomna az ellenfele mellének, majd félredobná azt. Még ha az ellenfele meg is öli – már ha megteszi –, tudni fogja, hogy nem az ereje révén győzött, hanem azért, mert maga így döntött.

– De – folytatva a hasonlatot – attól még halott maradok.

– A halál lényegtelen. Tudja, a Forrás papjai úgy hiszik, hogy az élet létezéséhez harmóniára van szükség, amit az egyensúly teremt meg. Minden emberre, aki lop vagy öl, jutnia kell egy másiknak, aki ad és megment másokat. A templomomban szeretetárnak nevezték ezt: az apát előszeretettel idézte fel. Mondjuk egy kereskedő több pénzt ad vissza, mint amennyi jár. Maga megtartja a pénzt és örül a szerencséjének. De amikor elmegy, a boltos rájön, hogy tévedett és haragudni fog önmagára és a vevőre is. Amikor a következő ember belép a boltjába, becsapja, hogy visszanyerje a pénzét. Ez az ember később rájön erre, mérges lesz és lehet, hogy haragját valaki máson tölti ki. Az áradat így terjed tovább, minden hullám egyre több és több embert érint.

– A Forrás arra tanít, hogy csak kegyes tetteket hajtsunk végre – legyünk becsületesek és úgy éljünk, hogy jót cselekedjünk a gonoszságokért, visszafordítva az áradatot.

– Mindez nagyon nemes – mondta Gellan –, de elképesztően gyakorlatlan. Amikor farkas ólálkodik a nyáj körül, nem úgy zavarod el, hogy bárányokkal eteted! Viszont most nincs időnk teológiai vitára. És már úgy is bizonyítottad, hogy hova húznak az érzelmeid.

– Kérdezhetek valamit, Gellan dun?

– Hát persze!

– Figyeltem, ahogy ma harcolt és az összes többi harcostól különbözött. Nyugodt volt és higgadt. A mészárlás és a félelem közepén csak egyedül maga maradt szenvtelen. Hogy csinálta?

– Nem volt semmi vesztenivalóm – felelte Gellan.

– Ott volt az élete.

– Á, igen, az életem. Van még valami, amit tudni akarsz?

– Nincs, de ha megbocsát, hadd mondjak valamit: minden gyermek örömteli lény, és minden ember képes a szeretetre. Úgy érzi, hogy mindent elveszített, de volt idő, amikor még tudott örülni, pedig akkor még nem ismerte a feleségét és nem voltak gyerekei sem. Nem lehetséges, hogy van valahol egy asszony, aki szerelemmel tölti majd ki az életét és gyereket szül, hogy örömöt okozzon magának?

– Most menj el, te pap – felelte Gellan halkan.

* * * * *

Árnyjáró visszatért a falhoz és az ellenséget figyelte. Vezérük befejezte beszédét és a férfiak most ott üldögéltek, mogorván bámulva az erődöt. Árnyjáró megdörgölte a szemét. Tudta, hogy mit érezhetnek. Ma reggel még bíztak képességeikben, arrogánsak voltak és büszkék. Mostanra demoralizálta őket a vereség lehetősége.

Saját gondolatai ugyanezt a kétségbeesést tükrözték vissza. Egy héttel ezelőtt ő volt Árnyjáró, a Gyilkos, aki bízott adottságaiban és nem volt bűntudata.

Most magányosabbnak érezte magát, mint életében bármikor. Milyen furcsa, hogy a magány érzése éppen akkor telepedett rá, amikor emberek veszik körül, gondolta magában. Sosem érezte, amikor egyedül élt a hegyekben vagy az erdőben. Gellannal folytatott beszélgetése mély sebet ejtett rajta és mint mindig, most is a pimaszságba menekült előle. Az emlékeit kitöltő összes ember közül egyedül Gellanra tekintett szeretettel.

De mit mondhatott volna neki? Nos, Gellan, látom, a seregnél maradtál. Én? Ó, én orgyilkos lettem. Bárkit megölök pénzért – még a királyodat is. Olyan könnyű volt: hátba lőttem, míg a kertben sétált.

Vagy talán beszélhetett volna a családja legyilkolásáról. Vajon Gellan megértené kétségbeesését és hogy ez mit tett vele? De miért kellene megértenie? Hisz nem saját magát veszejtette el?

Az az átkozott pap volt az. Ott kellett volna hagynia a fához kötözve. A pap hatalommal bírt: amikor megérintette a rablók ruháit, érezte a gonoszságot a szöveten át. Árnyjáró gyilkossá változtatta őt, bemocskolva tisztaságát. De nem volt ez kétélű fegyver? A pap nem azzal viszonozta a szentségtelen ajándékot, hogy jóságával megérintette Árnyjárót? A harcos elmosolyodott.

Észak felől egy vagriai lovas érkezett vágtában és a generális előtt zabolázta meg a lovát. A vagriaiak pillanatok alatt lóra ültek és keletnek indultak.

Árnyjáró megrázta a fejét és kioldotta számszeríjának húrjait. Drenai katonák futottak a falakra, hogy figyeljék az ellenség elvonulását, és bágyadt éljenzés tört ki. Árnyjáró leült. Vanek ásított és nyújtózkodott.

– Mi történt? – kérdezte és felült, majd újra ásított.

– A vagriaiak elmennek.

– Az jó. Az Istenekre, éhes vagyok.

– Mindig aludni szoktál a csata közepén?

– Nem tudom. Ez az első csata, amiben részt vettem – ha leszámítjuk a szekerek elfoglalását, de az inkább mészárlás volt. Majd tudatom, hogy mi a helyzet, ha már néhányon túlleszek. Maradt még valami a kulacsomban?

Árnyjáró odadobta neki a félig kiürült kulacsot, majd felállt és elbaktatott a lakótoronyhoz. A szakács kinyitott egy almával teli hordót – a harcos kivett belőle kettőt, megette őket, majd elindult felfelé a csigalépcsőn a toronyba és kilépett a napfénybe, ahol ott találta a kőpárkánynak dőlő Danyalt, aki észak felé nézett.

– Vége – közölte Árnyjáró. – Most már biztonságban vagytok.

A lány megfordult és rámosolygott.

– Egy darabig.

– Ez a legtöbb, amit kérhetünk.

– Maradj és beszélgessünk – kérte Danyal. A férfi ránézett és azt figyelte, ahogy a napfény megcsillan vörösarany haján.

– Nincs mit mondanom.

– Féltettelek a harcban. Nem akartam, hogy meghalj – mondta a lány sietve, ahogy a férfi belépett az ajtónyílás árnyékába. Árnyjáró megállt, másodpercekig nem moccant, majd megfordult.

– Sajnálom a fiút – mondta halkan. – De a sebe súlyos volt és órákig, talán napokig haldoklott volna, kínok között.

– Tudom.

– Nem élvezem, ha kisfiúkat ölhetek. Nem tudom, miért mondtam. Nem értek a szavakhoz... az emberekhez. – Odaballagott a mellvédhez és lepillantott a katonákra, akik az ökröket fogták be a szekerek elé és felkészültek a Skultikba vezető hosszú útra. Gellan a sürgés-forgás közepén állt, oldalán Sarvajjal és Jonattal. – Valamikor tiszt voltam. Sok minden voltam már. Férj. Apa... Olyan békésnek tűnt, ahogy ott hevert a virágok között. Mintha csak aludt volna a napsütésben. Csak egy nappal korábban tanítottam meg, hogyan ugrathat a pónival. Vadászni mentem... és ő szeretett volna velem jönni. – Árnyjáró rámeredt a szürke kőre. – Hétéves volt, mégis megölték. Tizenkilencen voltak; renegátok és katonaszökevények.

Érezte, hogy a lány a vállára teszi a kezét és hagyta, hogy átölelje. Danyal nem sokat értett abból, amit mondott, de érezte szavaiban a gyötrelmeket. A férfi hátát a falnak vetve leült, magával húzva a lányt – arcuk egymáshoz simult és a lány érezte a harcos könnyeit az arcán.

– Olyan békésnek tűnt – mondta Árnyjáró.

– Mint Culas – suttogta Danyal.

– Igen. Mindet megtaláltam, bár évekbe telt. Vérdíj volt a fejükre kitűzve és minden egyes jutalmat arra használtam, hogy megkeressem a következőt. Amikor az utolsót is elkaptam, azt akartam, hogy tudja, miért hal meg. És amikor elmondtam, hogy ki vagyok, nem emlékezett a gyilkosságokra. Úgy halt meg, hogy nem emlékezett.

– Mit éreztél?

– Ürességet. Azt, hogy elvesztem.

– És most, mit érzel?

– Nem tudom. Ez nem olyasmi, amiről gondolkodni akarok.

A lány feljebb csúsztatta mindkét kezét és közéjük fogta a férfi arcát. Oldalra döntötte a fejét és előbb megcsókolta az arcát, majd az ajkát. Azután elhúzódott tőle és talpra segítette.

– Életet adtál nekünk, Dakeyras – nekem és a gyerekeknek. Ezért mindig szeretni fogunk.

Mielőtt Árnyjáró válaszolhatott volna, újabb üdvrivalgás harsant a falak tövéből.

Karnak érkezett meg négyszáz lovasával.

9

Gellan megparancsolta, hogy a szekereket húzzák félre a réstől, és Karnak tíz tisztjével az oldalán belovagolt az erődbe. Hatalmas termetű, hízásnak indult ember volt, aki idősebbnek tűnt harminckét événél. Gellan mellett szállt le a lováról és elvigyorodott.

– Az Istenekre, ember, te aztán valóságos csoda vagy! – mondta. Körbeperdült, kikapcsolta zöld köpenyét és ráborította a nyeregre. – Gyűljetek körém, emberek! – ordította el magát. – Látni akarom Masin hőseit. Ez rád is vonatkozik, Vanek – kiáltott fel. – Meg rád, Parac!

A huszonöt túlélő előrelépett, zavartan vigyorogva. Sokan megsebesültek, de mégis vigyázzba vágták magukat karizmatikus generálisuk előtt.

– Az Istenekre, mindnyájatokra büszke vagytok! Láthattátok, amint a vagriaiak egyik legjobb csapatteste megverve távozik. Ennél is fontosabb, hogy egy hónapra elegendő utánpótlást szereztetek. De még ennél is jobb, hogy megmutattátok, mire képes a drenai bátorság. Amit tettetek, az fáklyaként fog lobogni a drenai nép szemében – és megígérhetem, hogy ez csak a kezdet! Lehet, hogy most lent vagyunk, de még nem végeztek velünk – addig nem, amíg hozzátok hasonló férfiak vannak. Ez a háború ellenségünk földjén folytatódik majd és megtanítjuk őket, hogy mi a szenvedés! A szavamat adom erre! Most pedig irány Skultik és ott majd megmutatom, hogy mi az igazi ünneplés!

Odalépett Gellanhoz és húsos karját a tiszt vállára tette.

– Merre jár az a varázsló?

– A lakótoronyban van, uram. Honnan tud róla?

– Ezért vagyok itt, ember. Az elmúlt éjjel felvette a kapcsolatot az egyik papunkkal és beszámolt szorult helyzetetekről. A fenébe is, ez fordulópont lehet!

– Remélem, hogy az, uram.

– Csodálatos, amit tettél, Gellan.

– Az embereimnek közel a felét elvesztettem, uram. Két nappal ezelőtt ott kellett volna hagynom a szekereket.

– Badarság, ember! Ha nem érkeztünk volna meg időben és mindnyájatokat megölnek, egyetértenék veled. De a győzelem megérte a kockázatot. Őszintének kell lennem – nem vártam volna tőled. Nem mintha kételkednék a bátorságodban, de te óvatos ember vagy.

– A maga szóhasználatában az „óvatos” kifejezés sértésnek számít, uram.

– Lehetséges. De ezek kétségbeesett idők és szokatlan kockázatokat követelnek. Az óvatosság nem készteti a vagriaiakat csomagolásra. És ne ess tévedésbe, Gellan, mert amit az embereidnek mondtam, az nem pusztán szónoki fogás volt! Győzni fogunk! Elhiszed?

– Nagyon nehéz nem elhinni azt, amit mond, generális. Az emberek szerint, ha maga azt akarja, hogy az ég kék helyett zöld legyen, akkor felmászik egy hegyre és átfesti az eget.

– És mit gondolsz te?

– Szégyellem, hogy be kell valljam, de egyetértek velük.

– Az embereknek vezetőkre van szükségük. Férfiakra, akiknek van vér a pucájukban. Ha nincs harci kedv, nincs győzelem sem. Emlékezz erre!

– Tisztában vagyok vele, uram. De én nem vagyok jó szónok.

– Emiatt ne aggódj! Majd én szónokolok. Ma remek munkát végeztetek és büszke vagyok rátok. Tudod, hogy Purdol még mindig kitart?

– Örülök, hogy ezt hallom, uram.

– Holnap odamegyek.

– De hát be van kerítve.

– Tudom, de fontos, hogy az erőd kitartson, mivel leköti a vagriai erők zömét.

– Tisztelettel mondom, uram, de az még fontosabb, hogy maga szabad maradjon. Az a hír járja, hogy 10000 arany vérdíjat tűztek ki a fejére – majdnem annyit, mint magára Egelre.

– Hát már ilyen gyorsan elfelejtetted, amit az imént mondtam a kockázatról?

– De ha rájönnek, hogy maga Purdolban van, megkettőzik erőfeszítéseiket, hogy bevegyék és még több katonát vonnak oda.

– Pontosan!

– Sajnálom, uram, de szerintem ez őrültség.

– Ebben különbözünk, te és én, Gellan. Te nem nagy léptékkel méred a dolgokat. Nézz rám! Túl nagy vagyok, hogy magabiztosan megüljek egy lovat és nem vagyok lovassági tábornok – de adj egy erődöt és máris elememben leszek! Egel viszont stratéga, továbbá remek és fortélyos hadvezér. Nincs szüksége rám Skultikban, de ha bejutok Purdolba, a vagriaiak odavonják csapataikat, lehetőséget adva Egelnek, hogy kitörjön az erdőből.

– Értem a dolog logikáját és nem akarok talpnyalónak tűnni, de szükségünk van magára. Ha elfogják vagy megölik, Drenai közel kerül a vereséghez.

– Kedves, hogy ezt mondod. De a terv elkészült. Lenne kedved velem tartani?

– A világért sem hagynám ki – vigyorodott el Gellan.

– Ez az én emberem – mondta Karnak. – Na, merre van az a varázsló?

Gellan elvezette a generálist a lakótoronyba, ahol Dardalion üldögélt a gyerekekkel.

– Ez a varázsló? – kérdezte Karnak és rámeredt az ezüstpáncélos fiatalemberre.

– Attól tartok, igen – felelte Gellan.

Dardalion megfordult, amint beléptek és felállt, meghajtva magát a generális előtt.

– Te vagy Dardalion?

– Én vagyok.

– Karnak.

– Tudom. Fogadja szívélyes üdvözletem.

– Te vagy a legkülönösebb varázsló, akivel valaha is találkoztam.

– Aligha vagyok varázsló; egyetlen varázslatot sem ismerek!

– Egyet biztosan mondtál a vagriaiakra – megmentetted az erődöt és minden ittlévőt. Velem tartasz?

– Megtiszteltetésnek veszem.

Karnak rámosolygott a gyerekekre, de azok Dardalion mögé bújtak.

– Tudod, szerintem fordul a kocka. Ha el tudom kerülni a katonákat Purdol körül és az átkozott Sötét Testvériséget, akkor szerintem készen állunk, hogy halálos csapást mérjünk a vagriaiak reményeire.

– A Sötét Testvériség vadászik magára? – kérdezte Dardalion.

– Hónapok óta. Ehhez jön még, hogy az hír járja, miszerint Árnyjárót, a Gyilkost felbérelték, hogy öljön meg.

– Ez roppant valószínűtlen – mondta Dardalion.

– Igazán? Egyben jövendőmondó is vagy?

– Nem... igen... ez nem Árnyjáró módszere.

– Ismered őt? – kérdezte Karnak.

– Igen, ismeri – szólalt meg Árnyjáró és lejött a lépcsőn, számszeríjjal a kezében.

Karnak lassan megfordult, Gellan pedig elélépett.

– Én vagyok Árnyjáró és ha a halálodat akarnám, már halott lennél. Így mindössze a Testvériség miatt kell aggódnod.

– Szerinted hinnem kellene neked?

– A körülményeket tekintve bölcs dolog lenne.

– Négyszáz ember van hallótávolságon belül – csak kiáltanom kell.

– De ők nincsenek itt, generális.

– Ez igaz – értett egyet Karnak. – Tehát nem azért vagy itt, hogy megölj?

– Nem. Más dolgom van.

– Érinti ez Drenai sorsát?

– Mert ha igen? – érdeklődött Árnyjáró.

– Akkor kitöröm a nyakad – mondta Karnak.

– Szerencsére ez segítheti az ügyed – felelte Árnyjáró. – Arra kértek, hogy szállítsak le Egelnek egy új Páncélruhát!

* * * * *

Mindannyian éberen lovagoltak és egy tucatnyi felderítő fogta gyűrűbe a fő csapattestet, amelynek közepén a generális haladt, körülötte hat lovassal. Dardalion a balján lovagolt, Gellan a jobbján. Mögöttük jöttek a hatökrös szekerek.

Danyal és a gyerekek az első szekéren utaztak, Vanek oldalán. A lány szórakoztató társaságnak találta a katonát. Egyszer, amikor a két vezérürü ellentétes irányba húzott, Vanek fapofával csak ennyit mondott:

– Ezek roppant jól idomított állatok – minden parancsnak engedelmeskednek. Erre is én tanítottam őket.

A szekerek mögött lovagolt a száz fős hátvéd, akiket Karnak fiatal segédtisztje, a szőke hajú és barátságos, nyílt arcú Dundas vezetett. A tiszt mellett lovagolt Árnyjáró és kétsége sem volt afelől, hogy lényegében fogoly: négy katona szinte közrefogta, kezük kardjuk markolatán nyugodott. Árnyjáró, elrejtette bosszúságát és hagyta, hogy gondolatai elkószáljanak, míg szeme itta a zöld Sentrai-síkság szépségét, ott ahol az előbukkant észak szürkéskék hegyeiből. Végül is, mit számít, ha megölik? Hiszen meggyilkolta a királyukat vagy nem? És mi olyan különleges az életben, amiért annyira vágyódnia kellene annak elnyújtására?

Ez az egész mit sem számít, jött rá, ahogy egyre közelebb értek a hegyekhez. Mennyi halált láttak már ezek a csúcsok? Kit érdekel majd ez a jelentéktelen háború ezer év múlva?

– Nem vagy valami beszédes útitárs – jegyezte meg Dundas, aki levette sisakját és beletúrt a hajába.

Árnyjáró nem felelt. Balra rántotta a kantárt és megpróbált előrevágtatni, de az egyik lovas elállta az útját.

– A generális úgy véli, tartanunk kell az alakzatot, amíg veszélyes területen járunk – mondta Dundas könnyedén. – Nincs ellene kifogásod?

– És ha lenne?

– Megnyugtatlak, hogy nem fog sokáig tartani.

Ahogy telt-múlt az idő, Dundas belefáradt, hogy megpróbáljon beszélgetésbe elegyedni a sötéthajú harcossal. Nem tudta, hogy Karnak miért őrizteti és igazából nem is érdekelte. Karnak már csak ilyen volt – csak akkor adott magyarázatot, ha szükségesnek vélte, azt viszont elvárta, hogy a parancsait szó szerint teljesítsék. Emiatt időnként rettentően bosszantó tudott lenni.

– Milyen? – kérdezte váratlanul Árnyjáró.

– Sajnálom, éppen elgondolkoztam – felelte Dundas. – Mit kérdeztél az imént?

– A generális – milyen?

– Miért akarod tudni?

– Kíváncsi vagyok. Úgy tudom, hogy első dun volt egy dombtetőn álló erődben. Most pedig generális.

– Nem hallottál Hargate ostromáról?

– Nem.

– Valójában hagynom kellene, hogy a generális maga mesélje el. Mostanra a történetben annyi csodás betoldás keletkezett, hogy meglepődnék, ha sárkányok nem szerepelnének benne. Még mindig hallani akarod?

– Ott voltál?

– Igen.

– Jó. Szeretem az első kézből származó beszámolókat.

– Nos, ahogy te is mondtad, Karnak Hargate első dunja volt. Az erőd nem volt valami nagy – talán kétszer akkora, mint Masin és a váron kívül... volt... egy kis város is. Karnak hatszáz embernek parancsolt. A vagriaiak benyomultak Kodába, bekerítették Hargate-et és követelték, hogy adjuk meg magunkat. Elutasítottuk az ajánlatot és aznap visszavertük az első támadásukat, majd figyeltük, ahogy éjszaka tábort vernek. Hatvan embert vesztettünk azon a napon, de kitartottunk, a vagriaiak viszont azt hitték, hogy mindnyájan benne vagyunk a hálójukban.

– Mennyien voltak? – kérdezte Árnyjáró. – Nyolcezerre becsültük őket. Mindenesetre Karnak felderítőket küldött ki, hogy figyeljék a vagriaiakat, mivel soha nem bízott a békeajánlataikban, így előre értesültünk a támadásukról. Ismered Hargate-et...? – Árnyjáró bólintott. – Akkor tudod, hogy keletre, mintegy mérföldnyire, van egy kis erdő. Karnak a támadást megelőző éjjel háromszáz embert rejtett ott el. Miközben a vagriaiak a táborukban aludtak, ő az éj legsötétebb órájában lecsapott rájuk, felgyújtotta a sátrakat és szétzavarta a lovaikat. Harcosaink elég zajt csaptak ahhoz, hogy az ellenség azt higgye, egy drenai sereg ütött rajtuk, mi pedig kinyitottuk a kapukat és szemből támadtunk. A vagriaiak visszavonultak, hogy rendezzék soraikat, de hajnalra mi már úton voltunk Skultik felé. Több, mint nyolcszázat vágtunk le belőlük.

– Okos – mondta Árnyjáró –, de aligha győzelem.

– Hogy érted ezt? Több, mint tízszeres túlerőben voltak.

– Pontosan. Amikor megkaptátok a híreket a támadásról, azonnal vissza kellett volna vonulnotok. Mi értelme volt egyáltalán a harcnak?

– Nincs benned semmi becsület? Jól orrba vágtuk őket – megmutattuk nekik, hogy a drenaiak nemcsak futni, de harcolni is tudnak.

– De mégis bevették az erődöt.

– Nem értelek, Dakeyras... vagy bárhogy is hívnak. Ha a menekülés ennyire sokat számít neked, miért mentél Masinba és segítettél Gellannak, meg az embereinek?

– Az volt az egyetlen biztonságos hely. Vagyis a legbiztonságosabb, amit találtam.

– Nos, Skultikban elég biztonságban leszel. A vagriaiak nem merik megtámadni.

– Remélem a vagriaiak is tudják ezt.

– Hogy érted ezt? – csattant fel a fiatal tiszt.

– Sehogy. Mesélnél nekem Egelről?

– Miért? Csakhogy gúnyolódhass az ő teljesítményén is?

– Fiatal vagy és tele tűzzel, így ott is gúnyt látsz, ahol nincs. Nem szentségtörés megkérdőjelezni egy hadmozdulatot. Lehet, hogy Karnak döntése, miszerint jól orrba vágja a vagriaiakat, ügyes húzás volt: például javíthatta a harci kedvet. De nekem az az érzésem, hogy kockázatos kaland volt, ami visszaüthetett volna rá. Mi van akkor, ha az ellenség átfésüli az erdőt? Kénytelen lett volna elmenekülni és akkor te, meg háromszáz ember csapdába esik.

– De nem tették.

– Így van – és te most hős vagy. Számos hőst ismertem. Főleg mások haltak meg azért, hogy legendájuk terjedjen.

– Büszke lennék, ha meghalhatnék Karnakért – ő nagyszerű ember. És vigyázz a sértéseiddel, hacsak nem akarsz pengét akasztani a hallótávolságon belül levőkkel.

– Úgy vélem, a mondandód elég világos, Dundas. Tisztelik őt.

– Méghozzá joggal. Nem küldi az embereit a veszélybe, anélkül, hogy maga ne kockáztatná az életét. Mindig a harc sűrűjében jár.

– Nagyon okos – felelte Árnyjáró.

– Most azt tervezi, hogy Purdol segítségére siet. Tesz ilyet egy dicsőséghajhász?

– Purdolba megy? Hiszen azt bekerítették.

Dundas az ajkába harapott és egy pillanatra elfordította a fejét, mert elvörösödött.

– Leköteleznél, ha erről nem beszélnél. Nem kellett volna elmondanom.

– Nem arról ismernek, hogy fecsegek – szólalt meg Árnyjáró. – El van felejtve.

– Köszönöm, hálás vagyok. Csak azért történt, mert mérges voltam. Karnak nagyszerű ember.

– Biztosra veszem. És most, hogy így megbízunk egymásban, bízom benne, hogy nincs kifogásod az ellen, hogy előrelovagoljak a társaimhoz.

Dundas arca maga volt a megtestesült zavarodottság, de azután lemondás költözött a vonásaira.

– Persze, hogy nincs. Én is szeretném már érezni, ahogy a szél az arcomba csap. Veled tartok.

A két férfi vágtába ugratta lovát és Árnyjáró a menetoszlop közepe felé tartott. Ahogy közelebb ért, nyomában a fiatal tiszttel, Karnak feléjük fordult.

– Köszöntelek kis csapatunkban, Árnyjáró – fogadta a generális. – Éppen lekésted Hargate ostromát.

– Nem egészen. Dundas mesélt róla. A beszámolódban voltak sárkányok?

– Még nem, de már dolgozom rajta – felelte Karnak. – Gyere, lovagolj mellettem! Úgy értesültem, hogy te és Gellan régi barátok vagytok.

– Egykor ismertük egymást – szólalt meg Gellan –, de nem igazán jól.

– Nem számít – mondta Karnak. – Mondd csak Árnyjáró, a Testvériség miért vadászik rád?

– Megöltem Kaem fiát.

– Miért?

– Az apja pénzzel tartozott nekem.

– Az Istenekre, rosszul vagyok tőled! – csattant fel Gellan. – Bocsáss meg, generális, de szükségem van egy kis lovaglásra és hogy kinyújtóztassam a hátam. – Karnak bólintott, Gellan pedig elmaradt mellőlük.

– Különös ember vagy – jegyezte meg Karnak.

Árnyjáró fagyosan elmosolyodott.

– Akárcsak te, generális. Mi az, amit hajszolsz?

– A győzelmet. Mi mást?

– Netán a halhatatlanságot?

Karnak elmosolyodott.

– Nem tévedsz velem kapcsolatban, Árnyjáró – senki bolondja nem vagyok. Hiú vagyok és önhitt. Az erőm éppen abban van, hogy tudom, mi vagyok. Én vagyok a legremekebb generális, akivel valaha is találkoztál és én vagyok korom legnagyobb harcosa. Nem úgy emlékeznek majd rám, mint egy gáláns vesztesre. Ezt lefogadhatod.

* * * * *

Habár az éjszaka nagy részét az úton töltötték, egy váratlan viharban megrekedtek a szekerek, így Karnak megálljt vezényelt. A szekerek oldalához sietősen ponyvákat erősítettek, hevenyészett sátrakat hozva létre, ahol a férfiak összekucorodhattak a zuhogó eső elől.

Karnak maga mellett tartotta Árnyjárót, de az orgyilkos figyelmét nem kerülte el a két fegyveres, akik folyamatosan szemmel tartották. Mint ahogy az a mérges pillantás sem, amelyet Karnak vetett az embereihez visszatérő Dundasra. Mindezek ellenére azonban a generális látszólag humoránál maradt. Árnyjáró megítélése szerint Karnaknak nevetségesen kellett volna festenie a testére tapadó nedves ruhában, a sátornak csúfolt tákolmányban üldögélve. A férfi túlsúlyos volt és zöld, kék és sárga ruhadarabok különös egyvelegét viselte. De mégis lenyűgöző jelenség volt.

– Min gondolkodsz? – kérdezte Karnak, és maga köré csavarta köpenyét.

– Az égre, azon töprengek, ugyan mi vehetett rá arra, hogy így öltözködj – vigyorodott el Árnyjáró. – Kék ing, zöld köpeny, sárga nadrág! Úgy tűnik, mintha részegen öltöztél volna fel.

– A divatos ruhákat nem nekem találták ki – ismerte el Karnak. – Szeretek kényelmesen öltözni. Most pedig mesélj nekem Egel Páncéljáról!

– Egy öregember kért meg arra, hogy hozzam el és én megígértem neki. Nincs ebben semmi rejtély.

– Csodásan leegyszerűsíted a feladatod. Az öregember Orien király volt, a Páncél pedig Orien legendás páncélja, amelyet a nadírok földjén rejtettek el.

– Dardalion beszélt róla neked. Akkor viszont nincs szükség rá, hogy tovább kérdezgess! Mindent tudsz, amit tudnod kell!

– Nem tudom, Orien miért téged választott. Mi hasznod van az egészből?

– Az az én dolgom.

– Ez igaz. De a Páncél nagyon sokat számít Drenainak, ez pedig az én dolgom.

– Rövid idő alatt messzire jutottál, generális. Ez aligha egy rogyadozó erőd első dunjának a dolga.

– Figyelj rám, Árnyjáró. Szívélyes ember vagyok, akinek aranyszíve van... amíg az emberek jókedvre derítenek. Na most, én kedvellek téged és megpróbálom elfelejteni, hogy egy feketébe öltözött, apró számszeríjat viselő férfi ölte meg Niallad királyt. Erre az emberre gyors ítélet vár.

– Miért kell tudnod?

Karnak hátradőlt, világos szemének pillantása összekapcsolódott Árnyjáróéval.

– Ha használhatnám a Páncélt, az segítene nekem.

– Nem illene rád, generális.

– Ezen lehet segíteni.

– Csakhogy Egelnek ígérték.

– Még csak nem is tud róla.

– Tele vagy meglepetésekkel, Karnak. Itt ücsörögsz a vereség peremén és mégis ragyogó jövődet tervezgeted. Vajon mi lesz az? Karnak király? Érdekesen cseng. Talán Karnak gróf?

– Nem nézek ennyire messzire, Árnyjáró. Bízom az ítélőképességemben. Egel remek harcos és jó hadvezér. Igaz óvatos, de akarata, mint az acél. Ha bizonyos előnyre tesz szert, meg tudja fordítani a háború menetét.

– A Páncél éppen ilyen előny lenne – jegyezte meg Árnyjáró.

– Valóban az. De máshol még jobb hasznát lehetne venni.

– Hol?

– Purdolban – felelte Karnak, aki előredőlt és éberen figyelte Árnyjárót.

– Az erődítményt már körülvették.

– De be lehet jutni.

– Mit forgatsz a fejedben?

– Elküldöm veled a húsz legjobb emberem, hogy elhozzátok a Páncélt. Azután leszállítod Purdolba – nekem.

– Te pedig ott fogsz állni a mellvéden Orien Bronzpáncéljában, és kikaparod a magad szerepét a drenai nép történetében.

– Így van. Mit szólsz?

– Azt, hogy felejtsd el! Orien szívességet kért tőlem és én megígértem, hogy megpróbálom teljesíteni. Lehet, hogy nem vagyok valami nagy jellem, Karnak, de ha kimondok valamit, akkor lehet számítani a szavamra. Ha egyáltalán lehetséges megszerezni a Páncélt, megteszem... és átadom Egelnek Skultikban, vagy akárhol is lesz. Ez választ ad a kérdésedre?

– Felfogod egyáltalán, hogy az életed a kezemben van?

– Nem érdekel, generális. Ez adja a feladat egyszerű szépségét. Nem érdekel, hogy sikerrel járok-e – és még kevésbé érdekelnek a fenyegetések. Nincs semmi, amiért érdemes élnem – a vérem egy élettelen lényben csörgedezik. Érted, amit mondok?

– Tehát nem tudlak megkísérteni sem gazdagsággal, sem fenyegetésekkel?

– Így van. A hírnevemet tekintve elég nagy dőreség, nem igaz?

– Van valami, amivel segíthetem a feladatod?

– Ez némileg váratlan fordulat a hozzáállásodat illetően, generális.

– Realista vagyok. Tudom, mikor kell távozni. Ha nem lehet enyém a Páncél, akkor Egel a második legjobb választás Drenai számára. Még egyszer kérdem: szükséged van valamire?

– Semmire nincs szükségem. Elég tőkém van Skartában.

– De azt csak nem gondolod komolyan, hogy egyedül mész?

– Ideális esetben szívesen magammal vinnék egy sereget – de ennek híján egy embernek nagyobb esélye van a sikerre.

– Mi van Dardalionnal?

– Az ő sorsa másfelé vezet. Hasznosnak bizonyulhat a számodra és az is lesz.

– Milyen hamar akarsz indulni?

– Nagyon hamar.

– Még mindig nem bízol bennem?

– Nem bízom senkiben, generális. A bizalom azt feltételezi, hogy szükségünk van valakire, ez pedig törődést von maga után.

– És te nem törődsz semmivel? Még a nővel és a gyerekekkel sem?

– Nem törődöm semmivel.

– Úgy olvasok az emberekben, ahogy mások a nyomokban. Nyitott könyv vagy előttem, Árnyjáró és szerintem hazudsz – mint ahogy akkor is hazudtál, amikor Kaem fiáról kérdeztelek. De meghagyunk a hazugságaidban, hisz ez egy fikarcnyit sem számít senkinek, leszámítva téged. Most magadra hagylak.

A nagydarab generális talpra kecmergett és kilépett az éjszakába. Az eső már elállt, Karnak pedig kinyújtózott és elindult a menetoszlop mentén, oldalán két testőrével.

– Mit gondolsz róla, Ris? – kérdezte a magasabbik őrt.

– Nem tudom, generális. Azt mondják, jól harcolt Masinnál. Higgadt és hűvös.

– De megbíznál benne?

– Azt hiszem, igen. Az viszont egészen biztos, hogy előbb bíznék meg benne, mintsem harcolnék vele.

– Jól mondod.

– Lenne egy kérdésem, generális.

– Az Istenekre, ember, nem kell engedélyt kérned! Ki vele!

– Ez az egész ügy a Páncéllal. Mit tett volna vele?

– Elküldtem volna Egelhez.

– Ezt nem értem. Hiszen ő is pont ezt tervezi.

– Az élet tele van talányokkal.

10

Skarta városa két domb között, egy tisztáson terült el, Skultiktól délnyugatra. Falak nem vették körbe, bár mindenütt látszottak a sietősen emelt védművek – mély árkok és mögöttük a környéken talált sziklákból összetákolt, lazán illeszkedő sáncok. Katonák dolgoztak mindenfelé, növelve a barikádok magasságát vagy betömve a város szélén álló házak ablakait. De minden munka abbamaradt, amikor az immár a menetoszlop elején haladó Karnak vezetésével begördültek a szekerek a városba.

– Üdv neked, generálisi – kiáltotta egy katona, aki az egyik fal tetején ücsörögve munkálkodott.

– Ma este lesz hús. Hogy hangzik? – kiáltott oda Karnak.

Az oszlop végén Árnyjáró Dardalionnal lovagolt.

– Karnak újabb nagy győzelme – jegyezte meg Árnyjáró. – Nézd, hogy gyűlik köré a tömeg! Azt hihetnénk, hogy ő maga védte Masint. Hol van Gellan a diadal pillanatában?

– Miért nem kedveled? – kérdezte Dardalion.

– Nem arról van szó, hogy nem kedvelem. De ez egy pozőr.

– És szerinted nem kellene annak lennie? Van egy demoralizált serege – a katonáinak pedig szüksége van egy hősre.

– Lehet. – Árnyjáró tekintete a védművekre rebbent. Akárki találta is ki őket, jó munkát végzett: az árkok elég mélyek voltak ahhoz, hogy lovasok ne tudják lerohanni, a várost és a falakat úgy építették meg, hogy az íjászok súlyos veszteségeket okozhassanak a támadó seregnek. De elhúzódó összecsapásnál használhatatlanok voltak, mivel nem voltak sem magasak, sem erősek. Nem is kapcsolódtak egymáshoz. Skartából nem lehetett erődöt csinálni és Árnyjáró gyanította, hogy a védművek sokkal inkább a városlakók hangulatának javítása miatt épültek és nem azért, hogy ténylegesen megállítsák a vagriaiakat.

A külső sáncokat elhagyva a szekerek Skultik központja felé haladtak. Az épületek főleg az északon elterülő Delnoch-hegységben bányászott fehér kőből készültek. A zömében földszintes házakból álló város a centrumban elterülő régi és megerődített villa köré települt – a villa volt egyben a városháza és Egel főhadiszállása is.

Árnyjáró megzabolázta lovát, amint a menetoszlop beért a városba.

– Később találkozunk – kiáltott oda Dardalionnak, majd ellovagolt a keleti negyed felé. Bár Karnakkal folytatott társalgása óta nem őrizték, mégis óvatosan haladt és többször is ellenőrizte, hogy nem követik-e. A házak errefelé szegényesebbek voltak, a falakat fehérre festették, az északi negyed előkelőbb gránit- és márványépületeit utánozva, de itt silányabb köveket használtak.

Árnyjáró a Takácsok utcájától nem messze található fogadóhoz lovagolt, és hátasát a hátul felhúzott istállóban hagyta. A fogadó zsúfolásig tele volt, és szinte vágni lehetett a savanyú izzadtság és az olcsó sör szagát. A harcos átnyomakodott a hosszú, fából készült söntéspultig, miközben tekintete a tömeget fürkészte; amint a csapos meglátta, hogy közeledik, felemelt egy ónkancsót.

– Sört? – kérdezte.

Árnyjáró bólintott.

– Durmastot keresem.

– Sokan keresik Durmastot. Nyilván népszerű ember.

– Egy ártány. De meg kell találnom.

– Pénzzel tartozik, nem igaz? – A csapos elvigyorodott, kivillantva mocskos és töredezett fogait.

– Szégyellem, hogy be kell ismerjem, de a barátom.

– Akkor tudnod kéne, hogy hol van.

– Ekkora zűrben van?

A csapos ismét elvigyorodott és teletöltötte Árnyjáró korsóját habos sörrel.

– Ha keresed, meg is találod! Élvezd az italod!

– Mennyi?

– A pénz itt nem sokat ér, barátom. Így hát ajándékba adjuk.

Árnyjáró nagyot kortyolt a sorból.

– Inkább neked kéne fizetni, hogy megigyák! – A csapos odébb lépett, Árnyjáró pedig rákönyökölt a pultra és várt. Percek múlva egy baltával faragott arcú, vékony fiatalember veregette meg a karját.

– Kövess – mondta.

Áttolakodtak a tömegen a fogadó hátuljában nyíló keskeny ajtóhoz, amely egy kis udvarra és sikátorok labirintusára nyílt. A vézna férfi sietett elöl, jobbra és balra kanyarogva az útvesztődben, míg végül megtorpant egy rézveretes széles ajtó előtt. Háromszor koppantott a fán, szünetet tartott, majd kétszer újra koppantott, mire az ajtót kinyitotta egy hosszú zöld ruhát viselő nő. Fáradt mozdulatokkal vezette be kettőjüket a ház hátuljában lévő szobához, ahol a férfi ismét kopogott. Majd rávigyorgott Árnyjáróra és ellépett az útjából.

A harcos keze megragadta a kilincset, majd félbehagyta a mozdulatot. Árnyjáró oldalt lépett, hátát az egyik falnak vetette, lenyomta a kilincset és belökte az ajtót. Egy nyílpuska lövedék csapódott a szemközti falba, szikrát hányva a folyosóban.

– Hát így kell fogadni egy régi jó barátot? – kérdezte Árnyjáró.

– Az ember legyen óvatos a barátaival – érkezett a válasz.

– Pénzzel tartozol nekem, te semmirekellő!

– Gyere és hajtsd be!

Árnyjáró ellépett az ajtótól, a folyosó másik oldalára és két gyors lépés után fejjel előre bevetődött a szobába, bukfencet vetve és kést rántva, amint teste a padlónak ütődött.

– A játéknak vége, te pedig meghaltál! – érkezett a hang, ezúttal az ajtóból. Árnyjáró lassan megfordult. Az ajtó mögött egy hatalmas, medvetermetű férfi állt, kezében fekete számszeríjjal, amely egyenesen Árnyjáró gyomrára szegeződött.

– Öregszel és lassulsz, Árnyjáró – közölte Durmast. Kivette a vesszőt a fegyverből, a húrt előrecsattintotta, a számszeríjat pedig nekitámasztotta a falnak. Árnyjáró megcsóválta a fejét és tokjába csúsztatta a kését. A nagydarab férfi átszelte a szobát és csonttörő medveölelésbe kapta az orgyilkost, felemelve a földről. Még egy csókot is nyomott Árnyjáró homlokára, mielőtt elengedte volna.

– Bűzlesz a hagymától – közölte vele Árnyjáró.

Durmast elvigyorodott és hatalmas teste lerogyott egy székre. A férfi még annál is nagyobb volt, mint amire az orgyilkos emlékezett; barna szakálla bozontos és fésületlen. Úgy öltözött, mint mindig: zöld és barna gyapjú háziszőttesbe, amitől úgy nézett ki, mintha emberi fa vagy valami varázslat teremtette lény lenne. Durmast éppen csak nem érte el a hét lábnyi magasságot és többet nyomott, mint három nagydarab fickó együtt. Árnyjáró tizenegy éve ismerte és az óriás élvezte bizalmát – már amennyire élő ember élvezhette.

– Nos, térjünk a tárgyra. Kire vadászol?

– Senkire.

– Akkor ki vadászik rád?

– Szinte mindenki. De főleg a Testvériség.

– Jól választod meg az ellenségeidet, barátom. Itt van, olvasd el ezt! – Durmast beletúrt egy rendezetlen pergamenhalomba és előhúzott egy szorosan összetekert ívet, amelyen fekete viaszkörpecsét virított. A pecsét fel volt törve. Árnyjáró átvette a tekercset és gyorsan átfutotta.

– Ötezer arany? Sokra tartanak.

– Csak holtan.

– Ezért hát a számszeríjas üdvözlés.

– A hivatás büszkesége. Ha a dolgok kezdenek komolyra fordulni, mindig számíthatok rád – és a díjra, amit arra az ordas fejedre kitűztek.

– A segítségedre van szükségem – mondta Árnyjáró és egy széket húzott oda magának, az óriással szemben.

– A segítség sokba lesz neked.

– Tudod, hogy meg tudom fizetni. Amúgy is tartozol nekem hatezer ezüsttel.

– Akkor legyen ez az ár!

– Még nem is tudod, hogy milyen segítségre van szükségem!

– Ez igaz – de mégis ez az ár.

– És ha nem fogadom el?

A mosoly eltűnt az óriás arcáról.

– Akkor begyűjtöm a Testvériség által rád kiszabott vérdíjat.

– Keményen alkudozol.

– Nem keményebben, mint te, ott a ventriai hegyekben, amikor eltört a lábam. Hatezer egy sínért és egy lóért?

– Az ellenség már közel járt – felelte Árnyjáró. – Vagy az életed ilyen keveset ért?

– Más ember barátságból is megmentett volna.

– De az olyan embereknek, mint mi, Durmast, nincsenek barátai.

– Akkor elfogadod az árat?

– Igen.

– Remek. Mire van szükséged?

– Valakire, aki elkalauzol Raboasra, a Szent Óriásra.

– Miért? Tudod, hogy merre van.

– Élve akarok visszajönni – és valamit magammal akarok hozni.

– Az a szándékod, hogy ellopd a nadírok kincsét legszentebb helyükről? Neked nem kalauzra, hanem egy egész seregre van szükséged! Kérd meg a vagriaiakat – ők talán elég erősek, bár kétlem.

– Olyan valakire van szükségem, aki ismeri a nadírokat és szívesen látják őt a táboraikban. Nem nadír kincset keresek – az a valami Drenaié. De nem fogok hazudni neked, Durmast: az út nagyon veszélyes. A Testvériség a nyomomban lesz, és nekik is ugyanarra fáj a foguk.

– Értékes ez a valami?

– Többet ér, mint egy király váltságdíja.

– És mekkora részesedést ajánlasz nekem?

– A felét annak, amit kapok.

– Ez tisztességes. Mennyit kapsz?

– Egyáltalán semmit.

– Csak nem azt mondod nekem, hogy ez olyasmi, amit az anyukádnak ígértél meg a halálos ágyán?

– Nem. Egy haldokló vak embernek tettem ígéretet.

– Egy szavadat sem hiszem! Ebben az életben semmit sem tettél ingyen. Az Istenekre, én kétszer mentettelek meg kockára téve az életem, de amikor én voltam bajban, te ezüsttel fizettetted meg velem a segítséged. Most pedig azt mondod, hogy önzetlenségből teszed? Ne dühíts, Árnyjáró! Nem tetszene, ha feldühödnék!

Árnyjáró vállat vont.

– Magam is meglepődöm magamon. De ennél többet nemigen mondhatok.

– De igen! Beszélj az öregről!

Árnyjáró hátradőlt. Mit mondhatna neki? Miképpen vázolhatná fel a történetet úgy, hogy Durmast is megértse, mi történt vele? Sehogy. Az óriás könyörtelen és erkölcstelen gyilkos volt – akárcsak néhány nappal ezelőttig Árnyjáró. Miképpen foghatná fel a szégyent, amit az öregember ébresztett benne? A harcos vett egy nagy levegőt és belekezdett a történetbe, mindenféle szépítgetés nélkül. Durmast csendben hallgatta – széles vonásai egy fikarcnyit sem rezdültek, zöld szemében nem csillant érzelem. Végül Árnyjáró széttárta a kezét és elhallgatott.

– A drenaiak mindent megadnának azért, hogy az övék legyen a Páncél? – kérdezte Durmast.

– Igen.

– És a vagriaiak még többet fizetnének?

– Így van.

– Te pedig mégis ingyen fogod csinálni?

– A te segítségeddel.

– Mikor akarsz indulni?

– Holnap.

– Ismered az északra fekvő tölgyligetet?

– Igen.

– Ott találkozunk, és a Delnoch-hágó felé indulunk.

– Mi lesz a pénzzel? – kérdezte Árnyjáró halkan.

– Hatezer, ahogy mondtam. Ez tiszta lapot teremt.

Árnyjáró elgondolkodva bólintott.

– Arra számítottam, hogy többet kérsz, tekintettel a feladat nagyságára.

– Az élet teli van meglepetésekkel, Árnyjáró!

Miután az orgyilkos távozott, Durmast behívta a baltával faragott arcú fiatalembert a szobába.

– Mindent hallottál? – kérdezte.

– Igen. Megőrült?

– Nem, csak elpuhult. Előfordul, Sorak, de ne becsüld alá! Ő az egyik legkiválóbb harcos, akivel valaha találkoztam és nem lesz könnyű megölni.

– Miért nem öljük meg most a vérdíjért?

– Mivel én a Páncélt is és a jutalmat is akarom.

– Ennyit a barátságról – vigyorodott el Sorak.

– Hallottad a fickót. Az olyan embereknek, mint mi, nincsenek barátai.

* * * * *

Danyal a gyerekeket elvitte a városház mellett működő apró iskolaépületbe. A Forrás három papja vezette az intézményt és több, mint negyven gyermek lakott ott – háborús árvák. További háromszázat szállásoltak el Skarta lakóinál. Krylla és Miriel láthatóan elégedettnek tűntek, hogy ott maradhatnak és boldogan integettek a játszótérről, amikor Danyal távozott. Egy idősebb pap kikísérte.

– Mondd csak, húgom – mondta az, amikor megálltak a kovácsoltvas kapunál –, mit tudsz Dardalionról?

– Épp olyan pap, mint te – felelte a lány.

– Olyan pap, aki öl – szólt a férfi szomorúan.

– Nem segíthetek. Azt tette, amit szükségesnek tartott, hogy életeket mentsen – nincs benne gonosz.

– A gonosz mindnyájunkban ott van, húgom és az embert az határozza meg, hogy miként dacol a benne lévő gonosszal. A fiataljaink sokat beszélnek Dardalionról és attól tartok, rettenetes fenyegetést jelent a Rendre.

– Vagy talán éppen segít megmenteni – kockáztatta meg a lány.

– Ha arra van szükségünk, hogy emberek mentsenek meg minket, akkor minden, amiben hittünk, badarság. Mert ha az Ember végeredményben hatalmasabb, mint Isten, akkor mi szükség van arra, hogy Isteneket imádjunk? De nem akarlak terhelni a gondjainkkal! A Forrás áldjon meg, húgom!

A lány otthagyta és ide-oda kószált a fehér falú utcákon. Ruhája tépett volt és bűzlött, ő pedig koldusnak érezte magát, ahogy a városiak tekintete rászegeződött. Egy alacsony, hájas ember lépett oda hozzá és pénzt ajánlott neki, de Danyal mérges pillantással elzavarta. Azután egy nő érintette meg a karját.

– Kedvesem, csak nemrég érkeztél, igaz? – kérdezte.

– Igen.

– A csapatban volt egy Vanek nevezetű férfi?

– Igen. Ő volt az, aki sántított.

Az asszony láthatóan megkönnyebbült. Telt asszonyság volt és egykor csinos lehetett, de mára arca megráncosodott és a jobb oldalon több fogát elvesztette, amitől arca felemás kinézetet öltött.

– A nevem Tacia és a házam mellett van egy fürdő, ahol nyugodtan megtisztálkodhatsz.

A fürdőház elhagyatott volt és a központi medence üresen tátongott, de az oldaltermekben több kád megmaradt. Tacia segített Danyalnak megtölteni az egyik rézalkalmatosságot a fürdőház hátsó részében elhelyezett kútból hozott vízzel, majd leült, míg Danyal levette a ruháját és beleereszkedett a hideg vízbe.

– Többé nem melegítik a vizet – szólalt meg Tacia. – Azóta nem, hogy a tanácsos elment. A ház az övé volt, ő pedig Drenanba költözött.

– Csodás – felelte Danyal. – Szappan nincs?

Tacia elment és néhány perccel később visszajött, szappant, törülközőt, szoknyát és tunikát hozva.

– Túl nagy lesz neked, de gyorsan rád tudom igazítani – mondta.

– Vanek felesége vagy?

– Az voltam – felelte az asszony –, de ő most a déli negyedben él egy fiatal lánnyal.

– Sajnálom.

– Sose menj katonához – hát nem ezt mondják ők is? A gyerekek hiányolják – nagyon jól ért a gyerekekhez.

– Sokáig voltatok házasok?

– Tizenkét évig.

– Később még összejöhettek – mondta Danyal.

– Talán – ha a fogaim ismét kinőnek és az évek eltűnnek az arcomról! Van már hol laknod?

– Nincs.

– Szívesen megosztom veled a házam. Nem valami nagy szám, de kényelmes – ha a gyerekek nem zavarnak.

– Köszönöm, Tacia, de nem vagyok biztos benne, hogy Skartában maradok.

– Hova mehetnél? Úgy hallottam, hogy Purdol már majdnem elesett, Karnak és Egel minden fogadkozása dacára. Nyilván azt hiszik, hogy ostobák vagyunk. Senki sem fog sokáig ellenállni a vagriaiaknak... nézd meg, milyen gyorsan meghódították az országot.

Danyal nem szólt semmit, mivel tudta, hogy nincs ellenszer a nő kétségbeesésére.

– Van valakid? – kérdezte Tacia.

Danyal azonnal Árnyjáróra gondolt, de azután megrázta a fejét.

– Szerencsés vagy – mondta az asszony. – Mi a férfiakba szeretünk bele, ők pedig a puha bőrünkbe és a csillogó szemünkbe. Tudod, tényleg szerettem. Nem érdekelt volna még az sem, ha időnként lefekszik vele. De miért kellett elhagynia?

– Sajnálom. Nem tudom, mit mondjak.

– Valóban nem. Egy napon azonban majd te is megtudod, amikor szép vörös hajadba szürke csíkok kúsznak és a bőröd megkeményedik. Bárcsak ismét fiatal lehetnék. Bárcsak szép vörös hajam lenne ismét és bárcsak ne tudnék felelni egy öregasszony kérdésére.

– Nem vagy öreg.

Tacia felállt és letette a ruhákat egy székre.

– Ha elkészültél, gyere a szomszéd házba! Készítettem vacsorát neked – sajnos csak zöldségből, de van némi fűszer, amivel ízletesebbé lehet tenni.

Danyal nézte, ahogy a nő elmegy, majd beszappanozta a haját és ledörzsölte testéről a piszkot és a zsírt. Végül felállt, és megtörülközött a terem másik felében álló bronztükör előtt.

Most valahogy szépségének látványa sem javított hangulatán.

* * * * *

Dardalion kiballagott a város peremére és átkelt a keskeny patak fölött átívelő kőhídon. A fák itt már ritkásabbak voltak – szil- és nyírfák, karcsúak és kecsesek az erdő óriás tölgyeihez képest. A patak mentén virágok nyíltak – a harangvirágok mintha zafírködben lebegtek volna a föld felett. Nyugalom honol itt, gondolta magában Dardalion. Harmónia.

A papok sátrai rendezett körben egy réten álltak. A közelben egy frissen ásott temető terült el – a kis buckákat virágok borították.

Dardalion kényelmetlenül érezte magát páncéljában, ahogy keresztülment a réten és figyelte a felé forduló papok tekintetét. Az ott látható érzelmi kavalkád – gyötrődés, fájdalom, csalódottság, ujjongás, büszkeség, kétségbeesés – szinte arcul ütötte. Magába nyelte mindet, mint ahogy az érzelmekhez tartozó elme-arcokat is, ő pedig a szeretetből születő szomorúsággal felelt.

Ahogy közelebb ért, a papok csendben köré gyűltek, szabadon hagyva a központi sátorhoz vezető sávot. Már közel járt, amikor egy idős ember lépett ki a sátorból és mélyen meghajolt. Dardalion térdre rogyott az Apát előtt és meghajtotta a fejét.

– Üdvözöllek, Dardalion testvér – szólalt meg halkan az öreg.

– Köszöntöm, Apátatya.

– Leveszed hadi öltözeted és ismét csatlakozol testvéreidhez?

– Sajnálom, de ezt a kérést meg kell tagadnom.

– Akkor nem vagy többé pap és nem kellene előttem térdelned. Állj úgy, mint egy férfi, akit feloldottak fogadalma alól!

– Nem kívánom, hogy feloldjanak a fogadalmam alól.

– A sas nem húzza az ekét, Dardalion és a Forrás nem fogad el felemás hősöket.

Az öreg kinyújtotta kezét és gyengéden felhúzta Dardaliont. A fiatal harcos pap belenézett a szemébe és a jogos haragot kereste, de csak szomorúságot talált. Az Apát nagyon öreg volt, arcára hálót font az élet súlya. Ám szemei az értelemtől elevenen csillogtak.

– Nem kívánok feloldást! Más úton akarom követni a forrást!

– Minden ösvény a Forráshoz vezet, legyen az az ítélkezésé vagy az örömé.

– Ne játssz a szavakkal, Apátatya! Nem vagyok gyerek! De nagy gonoszságot láttam az országban és nem fogok csak ülni és hagyni, hogy győzedelmeskedjen!

– Ki mondja meg, hogy mi a győzelem? Mi az élet, ha nem Isten keresése? Csatatér, pöcegödör, édenkert? Látom a kínt, amit te is látsz és szomorúsággal tölt el. Ahol fájdalmat találok, oda megnyugvást hozok, ahol szomorúságot találok, oda elhozom a jövendő öröm ígéretét. A gyógyításért létezem, Dardalion! A kard nem hoz győzelmet!

Dardalion kihúzta magát és körbepillantott, érezve a kimondatlan kérdések súlyát. Minden tekintet rászegeződött, ő pedig felsóhajtott és útmutatásért imádkozott. De imája megválaszolatlan maradt és nem érezte, hogy megszabadulna a tehertől.

– Két gyermeket hoztam Skartába – eleven, okos apróságokat, akik ritka adottsággal bírnak. Láttam gonosz emberek halálát és tudom, hogy haláluk miatt lesznek ártatlanok, akik megismerik az életet. Állandóan imádkozom az utam, a tetteim és a jövőm miatt. Úgy látom, Apátatya, hogy a Forrás egyensúlyt akar a világban. Vannak vadászok és prédák. A csordában a leggyengébb borjút kapják el a farkasok. Ettől még a csorda vérvonala erős marad. De a túl sok farkas elpusztítja a csordát, így a vadászok űzőbe veszik a farkasokat, elejtve a leggyengébbeket és a legöregebbeket.

– Mennyi példa kell nekünk ahhoz, hogy belássuk: a Forrás a méltányosság istene? Miért létezik a sas és a farkas, a sáska és a skorpió? Az egyensúly mindenütt ott van. De még amikor a Testvériség és a földet bemocskoló Káosz gonoszságát látjuk, akkor is csak üldögélünk sátrainkban és a csillagok misztériumán elmélkedünk. Hol van hát az egyensúly, Apátatya?

– Meg akarjuk tanítani a világot arra, hogy kövessék értékeinket. De ha mindnyájan követnék a cölibátusunkat, hová lenne a világ? Az emberi faj megszűnne létezni.

– És nem lenne több háború – mondta az Apát. – Sem kapzsiság, bujaság, kétségbeesés, szomorúság.

– Igaz. De szeretet, öröm vagy elégedettség sem.

– Elégedett vagy, Dardalion?

– Nem. Sajog a szívem és eltévedtem.

– Papként elégedett voltál?

– Igen. Tökéletesen.

– És ez nem mutatja meg, hogy hol rejlik gondolkodásod buktatója?

– Nem, viszont sokkal inkább felfedi előttem lelkem önzőségét. Az önzetlenségre törekszünk, mivel sóvárgunk a Forrás áldására. De akkor nem is az önzetlenség és nem is a szeretet vezet minket, hanem az önérdek. A szeretet üzenetét nem magáért a szeretetért terjesztjük, hanem saját jövőnkért. Megnyugvást hozol azoknak, akiknek fájdalmai vannak? Hogyan? Hogyan érthetnéd meg fájdalmukat? Mindannyian a gondolkodásnak szenteljük magunk és a világ valóságától elvonultan élünk. Még halálunk is erkölcsi szégyen, mert úgy köszöntjük azt, mintha szekér vinne minket a paradicsomba. Hol van az áldozat? Az ellenség elhozza nekünk azt, amire vágyunk és kezükből a halált ajándékként fogadjuk. A Káosz ajándéka ez – bemocskolt, véres, ocsmány kegy, magától az Ördögtől.

– Úgy beszélsz, mint azok, akiket megrontott a Káosz. Mindaz, amit mondasz, érthető, de mégis a Káoszszellem ereje van benne. Ezért hívták őt Hajnalcsillagnak és nevezik most a Hazugságok Hercegének. A hiszékeny magába szívja ígéreteit, ő pedig felfalja azokat. Beléd látok, Dardalion és nem találok gonoszságot benned. De bukásod a tisztaságod okozta, amikor nem hagytad ott Árnyjárót, az orgyilkost és együtt utaztál vele. Túlságosan is bíztál a tisztaságodban és annak gonoszsága felülkerekedett rajtad.

– Nem úgy látom, hogy gonosz lenne – mondta Dardalion. – Erkölcstelen és kegyetlen, de nem gonosz. Azonban igazad van, amikor azt mondod, hogy hatott rám. De a tisztaság nem köpeny, amelyet a vihar összemocskolhat. Ő csupán elvezetett oda, hogy megkérdőjelezzem az értékeket, amiben hittem.

– Badarság! – fortyant fel az Apát. – A vérével és ezáltal a lelkével táplált. Te pedig összeforrtál vele és ő még most is küzd az ellen, amivel beszennyezted a gonoszságát. Egyek vagytok, Dardalion, mint két egymástól függő iker. Ő azért küzd, hogy jót tegyen, míg te gonoszságot akarsz elkövetni. Hát nem látod? Ha rád hallgatunk, akkor Rendünknek vége és tanításunkat elfújja a sivatag szele. Amit kérsz, azt önzésből teszed, mert menedéket akarsz találni a Forrás papjainak soraiban. Ha befogadunk, akkor enyhítjük kételyeid. De nem fogadunk be.

– Önzésről beszélsz, Apátatya. Akkor hadd kérdezzem meg: ha életünk arra tanít minket, papokat, hogy iszonyodjunk az önzéstől, miért hagyjuk, hogy a Testvériség végezzen velünk? Mert ha az önzetlenség azt jelenti, hogy feladjuk azt, amire vágyunk, azért, hogy segítsünk másokon, akkor a Testvériséggel vívott harccal nem ezt érnénk el? De nem akarunk harcolni. Meg akarunk halni, így hát amikor harcolunk, akkor azt önzetlenségből tesszük és segítünk az ártatlanokon, akiket egyébként megölnének.

– Távozz, Dardalion – romlottságodon az én szerény tanácsom sem segíthet!

– Akkor hát egyedül fogok küzdeni – mondta Dardalion, és mereven meghajolt.

Megfordult, a papok pedig hátraléptek, hogy utat engedjenek neki, ő pedig úgy haladt el közöttük, hogy nem fordította feléjük a fejét, nem nézett bele az arcukba és még elméjét is lezárta érzelmeik elől.

Átjutva közöttük, végigment a kőhídon, majd megállt, hogy szemügyre vegye a patakot. Többé már nem érezte kényelmetlennek a páncélt, és a lelke megkönnyebbült a tehertől. Léptek zaja arra késztette arra, hogy megforduljon és látta, hogy egy csapatnyi pap jön át a hídon – mind fiatalok voltak. Elsőnek egy ragyogó kék szemű, lenyírt szőke hajú, zömök férfi érkezett.

– Beszélni szeretnénk veled, testvér – szólalt meg. Dardalion bólintott, a papok pedig félkört alkottak körülötte és leültek a fűbe. – Astilának hívnak – mondta a szőke férfi –, és a testvéreimmel már vártunk rád. Nem ellenzed, hogy eggyéolvadjunk veled?

– Mi célból?

– Meg akarjuk ismerni az életed és a változást, amin keresztülmentéi. Jobban megértjük, ha osztozunk veled az emlékeidben.

– És mi lesz, ha a tisztaságotok beszennyeződik?

– Elegen vagyunk, hogy ellenálljunk neki, ha sor kerülne ilyesmire.

– Akkor beleegyezem.

A papok lehajtották fejüket és behunyták a szemüket. Dardalion megborzongott, ahogy a papok beúsztak elméjébe, ő pedig beleolvadt a tömegük kínálta feledésbe. Az emlékek kaleidoszkópszerűen cikáztak és villantak fel. Gyerekkor, öröm és bánat. Tanulás és álmok. A kép vad rohanása meglassúdott, amikor a zsoldosok a fához kötözték és munkához láttak késeikkel, a kín pedig visszatért. Azután pedig...

Árnyjáró. A megmenekülése. A barlang. A vér. A csata vad öröme és a halál. Masin falai. És közben az útmutatásért könyörgő folyamatos, megválaszolatlan imák. Hányinger söpört végig rajta, amikor a papok visszatértek testükbe.

Dardalion kinyitotta a szemét és szinte elesett, de ahogy beszívta a levegőt, összeszedte magát.

– Nos? – kérdezte. – Mit találtatok?

– Bemocskolódtál – szólalt meg Astila –, abban a pillanatban, amikor Árnyjáró vére hozzád ért. Ezért vágtad darabokra az ellenfeled. De ahogy azt az Apát is megmondta, azóta küzdesz, hogy kordában tartsd a gonoszt.

– Viszont azt hiszitek, hogy tévedek?

– Igen. Mégis csatlakozunk hozzád. Mindannyian.

– Miért?

– Mert gyengék vagyunk. Még te is. Minden erőlködésünk dacára hitvány papok voltunk. Felkészültem, hogy a Forrás ítéli meg tetteim és ha az Ő ítélete örökké tartó halál, ám legyen. De belefáradtam abba, hogy csak nézzem, ahogy a testvéreimet megölik. Belebetegedtem a drenai gyerekek halálába és kész vagyok elpusztítani a Testvériséget.

– Akkor miért nem tetted ezt meg már korábban?

– Erre nem könnyű felelni. Csak a magam nevében beszélhetek: attól féltem, hogy talán én is olyan leszek, mint a Testvériség tagjai. A gyűlöletem egyre nőtt – nem tudtam, hogy az ember megőrizheti-e a tisztaságát, az istenképét. Te jöttél, én pedig követlek téged.

– Vezetőre vártunk – tette hozzá egy másik férfi.

– És találtatok. Mennyien vagytok?

– Veled együtt harmincan.

– Harmincan – mondta Dardalion. – Ez a kezdet.

11

Árnyjáró elbocsátotta a két szolgálólányt és kijött a fürdőből, lesöpörve testéről a virágszirmokat. Törülközőt csavart a dereka köré, majd odasétált a teljes alakos tükörhöz és lassan megborotválkozott. A válla sajgott, az izmai merevek és csomósak voltak a masini ütközet miatt és az oldalán csúf zúzódás éktelenkedett. Kicsit megnyomta, mire összerezzent. Tíz évvel ezelőtt egy ilyen véraláfutás már régen eltűnt volna – húsz évvel ezelőtt pedig még csak ki sem alakul.

Az idő volt a legnagyobb ellenfél, akivel valaha is szembekerült.

Belenézett saját barna szemébe, majd végigfürkészte arcát: a halvány ráncokat és a halántékán kiütköző ősz szálakat. Tekintete lejjebb mozdult. Teste még mindig erős volt, az izmai feszesnek és szálasnak tűntek. Már nem sok éve volt hátra – legalábbis ebben a szakmában.

Árnyjáró bort töltött magának, majd belekortyolt – egy ideig csak ízlelgette a csípős, szinte már kesernyés italt.

Az ajtó félrecsúszott és Cudin lépett be: alacsony volt és kövér, arcán izzadtság gyöngyözött. Árnyjáró köszönésképpen biccentett. A kereskedő mögött egy fiatal lány lépkedett, kezében ruhákkal, amelyeket lehelyezett egy aranyozott székre, majd lesütött szemmel távozott – Cudin maradt és idegesen babrált a kezével.

– Minden úgy van, ahogy kérted, drága barátom?

– Szükségem lesz még ezer ezüstre is.

– Természetesen.

– A befektetéseim jól állnak?

– Nos, mostanában nehéz idők járnak, de úgy vélem, hogy a kamatot kielégítőnek találod majd. A nyolcezer nagyobb részét Ventriában fektettem be a fűszerkereskedelembe, így a háború nem érinti. Isbasnál, a tyrai bankban veheted fel az összeget.

– Miért vagy ilyen ideges, Cudin?

– Ideges? Nem vagyok ideges, csak a meleg teszi. – A kövér férfi megnyalta az ajkát és mosolyogni próbált, de nem járt sikerrel.

– Valaki érdeklődött utánam, igaz?

– Nem... igen. De semmit nem mondtam neki.

– Persze, hogy nem: hisz semmit sem tudsz a lépéseimről. De megmondom, hogy mit ígértél nekik – azt mondtad, hogy tudatod velük, ha felbukkanok. És beszéltél nekik a tyrai bankról.

– Nem – suttogta Cudin.

– Ne félj, kereskedő! Nem hibáztatlak érte! Nem vagy a barátom és nincs okod rá, hogy miattam kockáztass – nem is várom el. Sőt, azt hinném, hogy bolond vagy, ha mégis így tettél volna. Értesítetted már őket az érkezésemről?

A kereskedő leült a ruhák mellé. Bőre mintha összeesett volna, ahogy arcizmai látszólag megszűntek tovább működni.

– Igen, futárt küldtem Skultikba. Mit mondhatok erre?

– Ki keresett?

– Lopódzó Cadoras volt. Árnyjáró, olyan a szeme, akár a Pokol. Megrémültem.

– Hány ember volt vele?

– Nem tudom. Úgy emlékszem azt mondta, hogy az Opálcsermelynél ütnek tábort.

– Mikor volt ez?

– Öt napja. Tudta, hogy jönni fogsz.

– Azóta láttad őt?

– Igen. A tavernában volt és egy törvényenkívüli óriással ivott – a fickó olyan volt, akár egy hatalmas medve. Ismered?

– Ismerem. Köszönöm, Cudin.

– Nem fogsz megölni?

– Nem. De ha nem vallottad volna be nekem...

– Értem. És köszönöm.

– Nincs mit köszönnöd... És most valami más – nemrég két gyerek érkezett Skartába és jelenleg a Forrás papjainál laknak. Kryllának és Mirielnek hívják őket. Elintézed, hogy gondoskodjanak róluk? Van egy nő is, Danyal: neki is szüksége lesz pénzre. Ha ezt megteszed, tiéd a befektetéseim után járó kamat. Minden világos?

– Igen. Krylla, Miriel, Danyal. Minden világos.

– Azért jöttem hozzád Cudin, mert becsületes üzleteidről híresültél el. Ne okozz csalódást nekem!

A kereskedő kihátrált a szobából és Árnyjáró a ruhákhoz lépett. A halom tetején egy új vászoning feküdt: a harcos az arcához emelte és érezte rajta a rózsaillatot. Felvette és megkötötte kézelőit. Ezután következett a vastag pamutnadrág, majd a gyapjúhátú bőrzeke és a combig érő fekete lovaglócsizma. Az ablakhoz lépett, felnyalábolta láncingét és a vállára csatolta. A szemeket frissen zsírozták – a fém hidegen tapadt bőrére. Gyorsan befejezte az öltözést, felcsattintva késtartó övét és kardját. Számszeríja a széles ágyon hevert, az ötven vesszőt rejtő új tegezzel: mindkettőt az övére csíptette és kilépett a szobából.

A kinti csarnokban a lány várt rá, Árnyjáró pedig négy ezüstöt adott neki. A lány elmosolyodott és elindult, de a férfi visszahívta, amikor észrevette a véraláfutást a felkarján.

– Sajnálom, hogy durva voltam veled – mondta.

– Mások még rosszabbak – felelte az. – Nem vetted észre, hogy mit csinálsz.

– Nem. Valóban nem. – A harcos még egy ezüstöt adott neki.

– Sírtál álmodban – szólt a lány csendesen.

– Sajnálom, ha felébresztettelek. Mondd csak, Hewla még Skartában él?

– A várostól északra van egy faháza. – A lány rémült volt, de útbaigazította Árnyjárót, aki kilépett a kereskedő házából, felnyergelte lovát és észak felé indult.

A faházat rosszul építették meg: a nem kellően kiszáradt fa helyenként meghajlott és a sár kezdett benyomakodni a résekbe. A bejárati ajtót rosszul illesztették be és mögé egy függönyt akasztottak, hogy enyhítsék a huzatot. Árnyjáró leszállt a lováról, az állatot kikötötte egy alacsony bokorhoz és bekopogott az ajtón. Nem érkezett válasz, így éberen belépett.

Hewla a fenyőfából készült asztalnál üldögélt és egy vízzel csordultig megtöltött réztálba bámult. A nő öreg volt, szinte teljesen kopasz és még véznább, mint két évvel ezelőtt, amikor Árnyjáró utoljára látta.

– Köszöntlek, Sötét Ember – vigyorodott el a nő. Fogai fehérek és épek voltak, ami furcsán hatott megviselt arcában.

– Alászálltál a világra, Hewla.

– Minden élet egy inga. Én is visszatérek – felelte a nő. – Tölts magadnak bort vagy vizet, ha inkább arra vágysz!

– A bor megteszi – mondta a férfi, és a kőkorsóból bort töltött egy agyagkupába, majd leült a nővel szemben.

– Két évvel ezelőtt – fogott bele a harcos halkan –, figyelmeztettél Kaemre. Hercegek haláláról szóltál és egy tűzkardos papról. Csodás volt, költői és értelmetlen. Most viszont értelmet kapott... én pedig többet akarok tudni.

– Nem hiszel az eleve elrendelésben, Árnyjáró. Nem segíthetek.

– Nem vagyok fatalista, Hewla.

– Háború dúl.

– Meglepő. – A férfi hangja ironikusan csengett.

– Fogd be a szád, fiú! – csattant fel a nő. – Semmit nem tudsz meg, ha jártatod a bagólesőd.

– Bocsánatod kérem! Kérlek folytasd!

– A háború egy másik síkon folyik, olyan erők között, melyeknek a puszta természetét sem értjük. Egyesek ezeket az erőket Jónak és Gonosznak hívják, mások Természetnek és Káosznak. Megint mások szerint ez a hatalom az egyetlen Forrás, amely önmagával viaskodik. De bármi is az igazság, a háború valóban dúl. Magam a leegyszerűsítők táborába tartozom: a jó és a gonosz harcol. Ebben a küzdelemben csak aprócska győzelmek vannak és nincs végső diadal. Most már te is része vagy a háborúnak – egy zsoldos, aki a döntő pillanatban váltott oldalt.

– Beszélj a feladatomról – mondta Árnyjáró.

– Látom, hogy az átfogó kép nem izgat különösebben. Rendben van! Szövetkeztél Durmasttal, ami bátor döntés, mivel Durmast lelkiismeretlen gyilkos és ölt már férfiakat, nőket és csecsemőket. Erkölcs nélkül való – se nem jó, se nem rossz és el fog árulni, mivel nem tudja, mi az az igaz barátság. Rád vadászik Sebhelyes Cadoras, a Lopódzó és halálos, akárcsak te – még senki sem bizonyult nála jobbnak karddal vagy íjjal. A Sötét Testvériség is keres, mivel Orien páncélját és a halálod akarják, a ventriai császár pedig egy orgyilkos különítményt küldött ki utánad, mivel megölted az unokaöccsét.

– Nem öltem meg – mondta Árnyjáró.

– Való igaz. Kaem rendezte így.

– Tovább!

Hewla belenézett a vízzel teli tálba.

– Mindenfelől vonzod a halált. A sors hálójának közepében ragadtál, és a pókok már közelednek.

– De sikerrel járok?

– Attól függ, hogy mit értesz sikeren.

– Csak semmi talány, Hewla! Nincs időm!

– Ez igaz. Legyen hát, de hadd mondjak egy-két dolgot a próféciákról! Sok függ az értelmezéstől, mert semmi sem kristálytiszta. Ha előrántanád a késed és bedobnád az erdőbe, milyen esélyed lenne arra, hogy eltaláld azt a rókát, amely megölte a tyúkjaim?

– Egyáltalán semmi.

– Ez nem teljesen igaz. A valószínűség szabályai azt mondják, elképzelhető, hogy megölöd. És a te feladatod is hasonló.

– Miért én, Hewla?

– Ezt a kérdést mintha már hallottam volna: ha csak egy évvel fiatalabb lennék valahányszor megkérdezték, akkor előtted most egy szépséges szűz ülne. De mivel őszintén kérded, megadom a választ. Ebben a játszmában te vagy a katalizátor. A tetteid révén új erő született erre a világra. Abban a pillanatban jött létre, amikor megmentetted a papot. Sebezhetetlen, halhatatlan és századokon át létezik, egészen az idők végezetéig. De senki nem fog emlékezni rád, Árnyjáró. A történelem pora elborít téged.

– Ez nem érdekel. De nem válaszoltál a kérdésemre!

– Igaz. Miért te? Mivel egyedül neked van esélyed – bármily csekély is –, hogy megváltoztasd ennek a népnek a történelmét.

– És ha visszakozom?

– Értelmetlen kérdés – nem fogsz.

– Miért vagy ebben olyan biztos?

– Becsület, Árnyjáró. Meg vagy átkozva vele.

– Nem úgy érted, hogy megáldva?

– A te esetedben nem. Ez fog megölni.

– Furcsa. Azt hittem, örökké élek.

Felállt, hogy távozzon de az öregasszony felemelte a kezét.

– Van valami, amire figyelmeztetlek: vigyázz az élet szeretetével! Az erőd abban rejlik, hogy nem törődsz a halállal. A Káosz hatalma sokféle és nem mindegyik jár kínnal és éles pengékkel.

– Nem értelek.

– A szerelem, Árnyjáró! Vigyázz a szerelemmel! Látok egy vöröshajú lányt, aki gyötrelmet okozhat neked.

– Nem fogom őt látni többé, Hewla.

– Talán – morogta az öregasszony.

Ahogy Árnyjáró kilépett a faházból, a balján árnyalak moccant, a harcos pedig előrevetette magát és kardpenge süvített el a feje fölött. A vállán ért földet, majd gurulva érkezett térdre, kése pedig átszelte a levegőt és az álla alatt találta el támadóját. A sebesült férfi térdre rogyott és kitépte a kést a sebből – a torkából vér bugyogott elő, ahogy előrezuhant. Árnyjáró megpördült, szemügyre vette a fákat, majd felállt és odalépett a hullához. Még sosem látta a férfit korábban. Letisztogatta a kését és a tokjába csúsztatta, épp amikor Hewla jelent meg az ajtóban.

– Veszélyes ember hírében állsz – vigyorodott el.

A férfi sötét szeme a ráncos arcot fürkészte.

– Tudtad, hogy itt van, vén szipirtyó!

– Igen. Sok szerencsét a küldetésedhez, Árnyjáró! Légy óvatos!

* * * * *

Árnyjáró keletnek lovagolt, át az erdő legsötétebb részén, felhúzott nyílpuskával – sötét szeme az aljnövényzetet pásztázta, mozgás után kutatva. Fölötte az ágak összeértek és a napfény sugarai áttűztek a fák között. Egy óra elteltével észak felé fordult – a feszültség addig fokozódott benne, míg végül már lüktetett a tarkója.

Cadoras nem olyan ember volt, akit félvállról lehetett venni. A tiltott városok legsötétebb sikátoraiban is csak suttogva merték kiejteni ezt a nevet: Cadoras, a Lopódzó, az Álmok Bevégzője. Az a hír járta, hogy senki sem veheti fel vele a versenyt ravaszságban, és csak kevesen mérkőzhetnek vele kegyetlenségben, de Árnyjárót nem érdekelték a hajmeresztő históriák, mivel tudta, hogy a legenda még a legártatlanabb tetteket is kiszínezi. Mert ő, minden ember közül, meg tudta érteni Cadorast. Ő, Árnyjáró, a Gyilkos, a Lélekorzó, a Káoszpenge.

A mondaköltők sötét dalokat énekeltek a vándorló orgyilkosról, az idegenről, az Árnyjáróról és a róla szóló történeteiket mindig akkor fejezték be, amikor a tűz már csak pislákolt és a tavernák vendégei hazafelé készülődtek. Árnyjáróval egyszer előfordult, hogy észrevétlenül ott üldögélt a fogadóban, miközben a tömeg hírhedt kalandjait hallgatta. A bárdok előadásukat aranyhajú hősökkel, csodaszép hercegnőkkel, árnyékjárta kastélyokban játszódó, bátorságról szóló mesékkel és ezüstpáncélos vitézekkel indítják. De ahogy az órák telnek, előhúzzák a félelmet, a rettegés ízét és az emberek a sötét utcákra riadt tekintettel lépnek ki, Lopódzó Cadorast vagy Árnyjárót keresve az árnyékok között.

A költők táncolnának örömükben, ha tudnák, hogy Cadorast azzal bízták meg, hogy cserkéssze be a Gyilkost!

Árnyjáró nyugatnak fordult a Delnoch-hegységgel párhuzamosan, amíg el nem ért egy hatalmas tisztásra, ahol harminc szekér várakozott. Férfiak, nők és gyerekek ültek a tűz mellett, reggelijüket fogyasztva, míg az óriástermetű Durmast a csoportok között sétált, begyűjtve járandóságát.

Amint kijutott a fák közül, Árnyjáró megnyugodott és beügetett a táborba. Kivette a lövedéket a nyílpuskából és kiakasztotta a húrokat; a fegyvert az övére csatolta és lesiklott a nyeregből. Durmast – két bőr nyeregtáskával a vállán –, észrevette és odaintett neki. Odaballagott az egyik közeli szekérhez, feltornyozta odabent a táskákat, majd Árnyjáróhoz sétált.

– Üdv – mondta vigyorogva. – A háború jó üzleteket hoz.

– Menekültek? – érdeklődött Árnyjáró.

– Igen. Gulgothir felé mennek. Minden evilági javukkal.

– Miért bíznak benned?

– Mert ostobák – felelte Durmast és még szélesebben vigyorgott. – Az ember könnyen meggazdagodhat.

– Nem kétlem. Mikor indulunk?

– Már csak rád vártunk, barátom. Gulgothir hat napra van, majd jön a folyó északkeleten. Mondjuk három hét az út. Azután következik Raboas és a Páncél. Könnyűnek tűnik, nem igaz?

– Épp annyira, mint megfejni egy kígyót. Hallottad, hogy Cadoras Skultikban van?

Durmast szeme a tettetett meglepetéstől tágra nyílt.

– Ne!

– Azt mondják, hogy rám vadászik.

– Reméljük nem talál meg.

– Az ő érdekében – mondta Árnyjáró. – Hány embered van?

– Húsz. Jó emberek és kemények.

– Jó emberek?

– Igazából nem. Ami azt illeti, söpredék mindahány. De tudnak harcolni. Szeretnél találkozni velük?

– Nem, már ettem. Hány ember jön?

– Százhatvan. Akadnak köztük csinos nők is. Ez a néhány nap kellemes lesz.

Árnyjáró bólintott és körbepillantott a táborban. Mindnyájan földönfutók voltak, de mégis sajnálta a családokat, hogy olyan emberben kell megbízniuk, mint Durmast. A többségük élve megússza, de koldusokként érnek majd Gulgothirba.

Tekintete délre, a fákkal szegett dombokra tévedt. Valami megvillant ott, így egy darabig még a távoli lejtőket vizslatta.

– Mi az? – kérdezte Durmast.

– Talán semmi. Talán napfény egy darab kvarcon.

– Szerinted Cadoras?

– Ki tudja? – felelte Árnyjáró és lovát távolabb vezette a szekerektől, majd letelepedett egy széles fenyő árnyékában.

* * * * *

Magasan a dombok között, Cadoras visszatette a hosszú látüveget bőrtokjába, és hátradőlt a kidőlt fán. Magas, vékony férfi volt fekete hajjal és szögletes vonásokkal. Forradás futott végig a homlokától az álláig, kettészelve az ajkát, amitől mosolya gúnyos és ördögi lett. Szeme szürke volt, akár az esőfelhő és hideg, mint a téli köd. Fekete láncinget, sötét nadrágot és lovaglócsizmát viselt, csípőjén pedig két rövid kard függött.

Cadoras egy órán át várt és figyelte, ahogy az ökröket a szekerek elé fogják, majd észak felé fordítják őket. Durmast az oszlop élén lovagolt és a hegyek, meg a Delnoch-hágó felé indult. Árnyjáró alkotta a hátvédet.

Mögötte reccsent valami, mire Cadoras megpördült. A bokrok közül egy fiatalember bukkant elő és meglepetten pislogott, amikor meglátta a kést Cadoras felemelt kezében.

– Nem jött – szólalt meg a férfi. – Ott vártunk, ahol mondtad, de nem jött.

– De jött – csak megkerült titeket.

– Vulvin eltűnt. Elküldtem Macast, hogy keresse meg.

– Már csak a hulláját találja meg.

– Hogy lehetsz ennyire biztos benne?

– Mivel azt akartam, hogy meghaljon – felelte Cadoras, majd odébbsétált és a szekerek után bámult. Az Istenekre, miért adtak mellé ilyen bolondokat? Hivatalnokok! Hát persze, hogy Vulvin halott. Megparancsolta neki, hogy figyelje Hewla kunyhóját, de azt is, hogy ne akaszkodjon össze Árnyjáróval. Azt kérdezte, hogy miért ne, hiszen az is csak ember. Cadoras tudta, hogy a bolond valami ostobaságot követ majd el, így Vulvin nem számított veszteségnek.

Egy órával később az alacsony, pocakos, nagypofájú és mindig ingerlékeny Macas visszatért. Cadorashoz lépett, ügyet se vetve fiatalabb társára.

– Halott – mondta egyszerűen.

– Megölted a vénasszonyt?

– Nem. Két farkas volt vele – éppen Vulvint ették.

– Te pedig nem akartad megzavarni az ebédjüket?

– Nem, Cadoras. Nem akartam meghalni.

– Nagyon okos. Hewla egy szemvillanás alatt megölt volna: ritka nagy hatalommal bír. Mindamellett nem voltak farkasok.

– De én láttam őket...

– Azt láttad, amit ő láttatni akart veled. Megkérdezted tőle, hogy halt meg Vulvin?

– Nem kellett. Azt mondta, hogy értelmetlen sakálokat küldeni az oroszlán után – azt is mondta, hogy mondjam el neked.

– Igaza van. De ti, sakálok is része vagytok a szerződésnek. Nyeregbe!

– Nem kedvelsz minket, igaz? – kérdezte Macas.

– Kedvelni téged, kis ember? Mi az, hogy kedvelni? Most pedig nyeregbe!

Cadoras a lovához lépett és könnyed mozdulattal fent termett az állat hátán. A szekerek most már nem látszottak, így leügetett lovával a lejtőn – hátradőlt a nyeregben, hátasa fejét felfelé húzva.

– Ne legyen könnyű, Árnyjáró – suttogta maga elé. – Ne okozz csalódást nekem!

12

Amikor Karnak belépett a tanácsterembe, mind a húsz tiszt felállt és tisztelgett. Intett nekik, hogy üljenek le, ő pedig az asztalfőn álló székhez lépdelt, levette köpenyét és ráterítette a támlára.

– Purdol eleste közel – jelentette ki, és kék szeme végigfutott a zord arcokon, – Degas gan öreg, fáradt és nemsokára megtörik. A Forrásnak nincsenek papjai Purdolban és a gan már több, mint egy hónapja nem kapott híreket. Úgy hiszi, egyedül maradt.

Karnak kivárt – hagyta, hogy mondandója leülepedjen, és felmérte a fokozódó feszültséget. Figyelte Gellant, akin továbbra sem látszott semmilyen érzelem. Nem úgy a fiatal Sarvajon, aki hátradőlt és arcára a csalódottság vésett ráncokat. Jonat Gellannak sustorgott valamit és Karnak tudta, miről beszél: a múlt hibáit cibálta elő. Az ifjú Dundas várakozóan ült, a generálisba vetett töretlen hittel. Karnak tekintete körbejárt. Minden jelenlevőt ismert, ismerte gyengéiket és erősségeiket – a mélabúra hajló tiszteket és azokat, akiknek vakmerő bátorsága sokkal veszélyesebb volt, mint a gyávaság.

– Purdolba megyek – folytatta, amikor úgy vélte, eljött a megfelelő pillanat. A férfiak felhördültek, ő pedig felemelt kézzel intette őket csendre. – Három sereg sorakozott fel ellenünk és Purdol kapta az oroszlánrészét. Ha az erőd elesik, 40000 ember szabadul fel és indul meg Skultik ellen. Ilyen haderővel szemben nem tudunk megállni. Ezért megyek oda.

– Sosem fog bejutni – szólalt meg a Légió egyik tisztje, egy bizonyos Emden. – A kapukat lezárták.

– Van más út – felelte Karnak. – Át a hegyeken.

– Sathuli földek – motyogta Jonat. – Voltam már ott. Becsapós hágók, jégborította párkányok. Járhatatlan az egész.

– Nem – mondta Dundas és felállt. – Nem járhatatlan: több, mint ötven emberünk dolgozik az út megtisztításán.

– De a hegyek nem vezetnek az erődbe – tiltakozott Gellan. – Purdol mögött egy meredek szirt emelkedik. Lehetetlenség ott lemászni.

– Nem a hegyeken át megyünk – közölte Karnak. – Hanem azokon keresztül. Barlangok és alagutak szövevénye húzódik a mélyben, és az egyik járat a központi bástya alatti tömlöcökhöz vezet: jelenleg el van torlaszolva, de megtisztítjuk. Jonatnak igaza van: az út nehéz és lovaknak nem való. Ezer embert szándékozok vinni, egyenként hatvan fontnyi ellátmánnyal. Azután addig tartjuk a várat, amíg Egel ki nem tör Skultikból.

– De mi van akkor, ha nem jár sikerrel? – kérdezte Jonat.

– Akkor visszavonulunk a hegyekbe, és apró portyázó csapatokra oszlunk.

Sarvaj felemelte a kezét.

– Csak egy kérdés, generális. Az erődítmény sajátosságai folytán, Purdolt 10000 emberrel kellene védeni. Még ha át is jutunk, akkor is csak hatvan százalékos lesz a védők feltöltöttsége. Ki tudunk így tartani?

– Csak az építészek és a hivatalnokok dolgoznak számokkal, Sarvaj. Purdol első fala már elesett, ami annyit jelent, hogy a kikötő és a dokkok a vagriaiak kezében vannak, így hajón tudják szállítani a katonákat és az ellátmányt. A második falon csak két kapu van, de azok erősek. A harmadik falnak csak egy kapuja van – és azután ott van még a Bástya. Egy erős sereg legalább három hónapig képes tartani Purdolt. Ennél többre nincs is szükségünk.

Gellan megköszörülte a torkát.

– Van valakinek valami elképzelése, hogy mennyi a veszteségünk Purdolban?

Karnak bólintott.

– Nyolcszáz ember. Hatszáz halott, a maradéknak pedig túl súlyos a sebe, hogy harcoljon.

– És mi van Skartával? – kérdezte Jonat. – Az itteni drenai családok a mi védelmünktől függenek.

Karnak megdörgölte a szemét és hagyta, hogy csend telepedjen rájuk. Ettől a kérdéstől tartott.

– A nehéz döntések korát éljük. Itteni jelenlétünk reményt adhat az embereknek, de ez hamis remény. Skarta védhetetlen. Egel tudja, én is tudom – és ezért indít portyákat nyugatra, hogy mozgásban tartsa a vagriaiakat, hogy összezavarja őket és remélhetőleg megakadályozza az itteni nagyméretű támadást. De az itt lekötött csapatokra égető szükség lenne máshol. Itt hagyunk majd egy jelképes erejű, mintegy 200 fős csapatot... de ez minden.

– Az embereket le fogják gyilkolni – mondta Jonat, és vörös és haragos arccal felállt.

– Mindenképpen legyilkolják őket – magyarázta Karnak –, ha megindul a vagriai támadás. Most az ellenség Purdol elestére vár és nem kockáztatják meg, hogy behatoljanak az erdőbe. Skartának és Skultik többi városának az adja a legnagyobb esélyt, ha Purdolt tartani tudjuk. Egelnek valamivel kevesebb, mint 4000 embere maradt itt, de jönnek még csapatok a Koda-hegységből is. Időt kell nyernünk neki.

– Tudom, hogy mit gondoltok: azt, hogy ez őrültség. És egyetértek veletek! De minden előny a vagriaiaké. Minden nagyobb kikötő az ő kezükben van. A lentriai sereget visszaszorították. Drenan elesett és a mashrapuri utakat lezárták. Egyedül Purdol dacol még velük. Ha az is elesik, mielőtt Egel kitörne, akkor végünk és Drenainak befellegzett. A vagriai gazdáknak drenai földeket fognak kínálni, a kereskedők pedig máris tervezgetik a napot, amikor országunk teljes egészében Nagy-Vagria része lesz. Sorsunk megpecsételődött, hacsak nem vesszük az irányítást a saját kezünkbe és teszünk mindent kockára.

– Barátaim, módfelett egyszerű a helyzet: nincs elég terünk, hogy manőverezzünk. Választási lehetőségek híján a tigrist torkon kell ragadni és reménykedni abban, hogy hamarabb fárad ki, mint ahogy mi gyengülünk. Holnap elindulunk Purdolba.

Gellan valahol mélyen tudta, hogy az út veszedelmes, sőt a kétely apró szikrája azt súgta neki, hogy Karnak valódi oka Purdol megsegítésére nem annyira a stratégiai ésszerűségen, hanem személyes becsvágyán alapszik. És mégis...

Hát nem jobb követni egy karizmatikus vezért a Pokol kapujához, mint egy középszerű generálist a várható vereségbe?

A megbeszélés alkonyatkor ért véget, Gellan pedig elballagott apró szobájába, hogy összepakolja kevés személyes ingóságát vászon és bőr nyeregtáskáiba. Három ing, két gyapjúnadrág, a Légió megviselt, bőrborítású, kézzel írt kézikönyve, egy ékköves tőr és egy ovális fafestmény, amely egy szőke nőt és két kisgyermeket ábrázolt. Gellan leült az ágyra, levette sisakját és szemügyre vette a portrét. Amikor elkészültekor a kezébe nyomták, nem tetszett neki – hiányolta, hogy nem sikerült visszaadni valódi mosolyukat, életörömüket. Mára azonban egy páratlan lángelme művének tartotta a képet. Gondosan olajos bőrbe bugyolálta, majd a nyeregtáskába tette, az ingek közé. Felvette a tőrt és előhúzta a tokjából: két évvel ezelőtt érdemelte ki, mivel ő lett az első, aki hatszor nyerte el az Ezüst Kardot. A gyermekei olyan büszkék voltak rá a fogadáson. A legjobb ruhájukat vették fel és úgy ültek ott, mint apró felnőttek, tágra nyílt szemmel és fülig érő mosollyal. Karys fehér ruhájára egyetlen csepp leves sem fröccsent, amit nem is mulasztott el az este folyamán újra meg újra felemlegetni. Csak a felesége, Ania nem vett részt a fogadáson: a zajtól, mondta, úgyis csak megfájdulna a feje.

Mára mind meghaltak, lelkük megért az Ürességbe. A gyerekek halála után nehéz volt, keservesen nehéz. Gellan visszahúzódott önmagába – nem hagyott semmit, amivel nyugtathatta volna Aniát. Felesége azonban egyedül nem tudott megbirkózni a tudattal és tizennyolc nappal a tragédia után felakasztotta magát egy selyemsállal... Gellan talált rá. A pestis elragadta tőle a gyermekeit. Az öngyilkosság megfosztotta a feleségétől. Mára nem maradt neki más, csak a Légió.

És holnap elindulnak Purdol és a Pokol kapuja felé.

* * * * *

Dardalion csendben várt látogatójára. Egy órával ezelőtt Karnak, a drenai hadvezér érkezett a rétre és felvázolta elképzelését Purdol felmentésére. Megkérdezte Dardaliont, hogy tudna-e segíteni, sakkban tartván a Sötét Testvériség szellemeit?

– Létfontosságú, hogy észrevétlenül érkezzünk meg – mondta Karnak. – Ha a legcsekélyebb suttogás is elterjed a mozgásunkról, a vagriaiak várni fognak minket.

– Megteszem, amit tőlem telik, Karnak nagyúr.

– Ennél is több kell, Dardalion! Öld meg a kurafiakat!

Miután távozott, Dardalion letérdelt a sátra elé a fűbe és imára hajtotta fejét. Több, mint egy óráig maradt így – amíg az Apát meg nem érkezett és le nem térdelt elé.

Dardalion megérezte jelenlétét és kinyitotta a szemét. Az öregember fáradtnak tűnt, szeme véreres volt és bánat ült benne.

– Köszöntelek, Apátúr – mondta Dardalion.

– Mit tettél? – kérdezte az öregember.

– Uram, nagyon sajnálom a fájdalmat, amit érzel, de csak azt tehetem, amit helyesnek tartok.

– Megosztottad a testvériségemet. Immár huszonkilenc pap készül a háborúra és a halálra. Ez nem lehet helyes.

– Ha tévedek, megfizetünk érte, mivel a Forrás igazságos és mentes a gonosztól.

– Dardalion, azért jöttem ide, hogy könyörögjek. Hagyd el ezt a helyet, keress egy távoli kolostort egy másik országban és térj vissza a tanulmányaidhoz. A Forrás megmutatja az utat.

– Már megmutatta az utat, Apátúr.

Az öreg lehajtotta a fejét és könnyei a fűbe hulltak.

– Nincs hát hatalmam feletted, igaz?

– Igaz, nagyuram. Ami fordítva nem mondható el.

– Immár te vagy a vezér – azok választottak, akik követni fognak. Milyen címet veszel fel, Dardalion? Te leszel a Halálapát?

– Nem, én nem vagyok apát. Gyűlölet nélkül harcolunk majd és nem lelünk örömet a csatában. És amikor megnyerjük – vagy elveszítjük –, visszatérünk oda, ahonnan jöttünk.

– Nem látod, hogy milyen értelmetlenséget beszélsz? A gonosszal a saját területén harcoltok majd, a saját fegyvereivel. Le fogjátok győzni. De véget vet ez a háborúnak? Megállíthatja a Testvériséget, de léteznek más testvériségek és más gonoszok is. A gonosz nem hal meg, Dardalion. Ez a dudva az élet kertjében. Kivághatod, kiégetheted, kitépheted a gyökerét, mégis mindig visszatér – még erősebben. Az általatok választott útnak nincs vége – csupán a háborúk változnak.

Dardalion nem szólt semmit, mivel az Apát szavainak igazsága kalapácsként ért célba.

– Belátom, hogy ebben igazad van, Apátúr. És azt is látom, hogy pontosan fogalmaztál, amikor „Apátnak” neveztél. Nem lehetünk pusztán csak Lélekharcosok. Rendnek kell lennie és missziónk véges kell, hogy legyen. Fontolóra veszem a szavaid.

– De ez nem változtat közvetlen céljaidon?

– Az már elrendeltetett. Amit tettem, az a hitemből fakadt és nem visszakozom – mint ahogy a te hited sem fog megtörni.

– Miért nem, Dardalion? Egyszer már visszakoztál. Esküt tettél, hogy minden emberi élet – minden élet –, szent lesz neked. Mostanra azonban már több embert megöltél és húst ettél. Miért aggasztana „hited” egy újabb törvénye?

– Ebben nem szállhatok vitába veled, Apátúr – mondta Dardalion. – Szavaid igazsága fájdalmat okoz nekem.

Az Apát talpra kecmergett.

– Remélem, hogy a történelem nem emlékszik majd rád és a Harmincakra, Dardalion, de attól félek, hogy mégiscsak fog. Az embereket mindig is lenyűgözik az erőszakos tettek. Óvatosan építsd hát legendád, nehogy elpusztítson mindent, amiért kiállunk!

Az Apát nekiindult a szürkületnek, arrafelé, ahol Astila és a többi pap várakozott csendben. Azok meghajoltak, ahogy elhaladt mellettük, de ő ügyet sem vetett rájuk.

A papok gyűrűbe fogták Dardaliont és megvárták, amíg befejezi imáját. Amikor végzett, felnézett.

– Köszöntelek titeket, barátaim! Ma éjjel segítenünk kell Karnak nagyúrnak, de ennél is fontosabb, hogy meg kell ismernünk magunkat. Nem elképzelhetetlen, hogy az ösvény, amit követünk, a végpusztulásba vezet és minden, amit teszünk, a Forrás akarata ellen való. Így hát szívünkben meg kell őriznünk hitünk erejét és az ügyünkbe vetett bizakodást. Ma éjjel lehet, hogy lesznek, akik meghalnak közülünk. Ne gyűlölettel a szívünkben térjünk meg a Forráshoz. Kezdetnek egyesítsük imáinkat. Imádkozni fogunk ellenségeinkért és őszintén megbocsátunk nekik.

– Hogyan bocsáthatnánk meg nekik, ha megöljük őket? – kérdezte egy fiatal pap.

– Ha nem bocsátunk meg, akkor a gyűlölet szárba szökken. Gondoljatok bele: ha van egy kutyátok, amelyik megvesz, akkor irgalomból ölitek meg. Nem fogjátok gyűlölni ezért. Ez az, amit kérek. Most pedig imádkozzunk!

Ahogy a sötétség rájuk borult, megkezdték az eggyéolvadást, majd szellemük felszárnyalt az éjszakai égre.

Dardalion lepillantott. Minden pap ezüstpáncélt viselt, karjukra ragyogó pajzsot csatoltak, kezükben tűzkardot tartottak. A csillagok parázsló ékkövekként ragyogtak és a hold hegyei éles árnyékokat vetettek, miközben a Harmincak a Testvériségre vártak. Teljes volt a csend.

Dardalion érezte a feszültséget a papok között, hiszen elméjük összekapcsolódott. Kételyek és bizonytalanságok villantak fel, majd enyésztek el. Az éjszaka tiszta volt és nyugodt, odalent az erdő ezüst fényben fürdött.

Az órák hihetetlenül hosszúra nyúltak és a félelem hol felduzzadt, hol elapadt a papok között, mindegyiküket megérintve jeges ujjaival. Az éj egyre fenyegetőbb lett és nyugaton komor fellegek gyülekeztek, kioltva a holdfényt.

– Jönnek! – lüktette Astila. – Érzem.

– Csak nyugalom – csitította Dardalion.

A sötét fellegek közelebb értek, Dardalion kardja pedig máris a kezében termett és pengéje izzófehér lobot vetett.

A felhők föléjük magasodtak és fekete köpenyes harcosokat okádtak magukból, akik a Harmincakat beburkoló gyűlölet-hullámmal zúdultak alá. A sötét érzelem körbezárta Dardaliont, de kiszabadította magát és feljebb röppent, hogy fogadja a támadókat. Pengéje szúrt és vágott, a pajzsán pedig csengve vástak el az ellencsapások. A Harmincak száguldva siettek a segítségére és megkezdődött a csata.

Több, mint ötven fekete harcos érkezett, de nem mérkőzhettek az ezüstvértes papokkal és tűzkardjaikkal, így visszavonultak a felleg irányába. A Harmincak üldözőbe vették őket.

Astila váratlanul figyelmeztető sikolyt hallatott és Dardalion – aki már éppen beröppent volna a felhőbe –, elkanyarodott.

A felhő összetömörült – pikkelyes és felfúvódott sötét test lett belőle. Kibomlottak irdatlan szárnyai és a fenevad kinyitotta tátongó vörös pofáját. A Testvériség feloldódott a masszában, amely egyre jobban megszilárdult.

– Vissza! – lüktette Dardalion és a Harmincak menekülőre fogták a dolgot az erdő felett.

A fenevad űzőbe vette őket, Dardalion pedig megtorpant – gondolatai vadul rajzottak. A Testvériség együttes ereje hozta létre ezt a valamit. Vajon valóságos-e? Ösztönösen tudta, hogy igen.

– Hozzám! – pulzálta, mire a Harmincak köré gyűltek. – Egy harcos. Egy elme. Egy küldetés – kántálta és a Harmincak egybeforrtak. Dardalion eltöltekezett velük és megszédült, ahogy hatalma megsokszorozódott.

Ahol az előbb még a Harmincak voltak, most már csak az Egyetlen létezett, amelynek szeme tűzben égett, kardja pedig cakkozott volt, akár a megfagyott villám.

Az Egyetlen dühödt ordítással vetette magát a fenevadra. A lény felágaskodott és karmos mancsa lecsapott a harcosra, de az Egyetlen villámpengéje átszelte a testét és egy csapással levágta az egyik karját. A bestia bömbölt fájdalmában és szélesre tárt állkapoccsal vetette magát támadójára. Az Egyetlen felnézett az irdatlan pofára, amelyben jól látszottak az egymás mögött ülő, a Testvériség sötét kardjait utánzó fogak. Meglendítette pengéjét és mennykőként hajította bele a barlangnyi szájba. Ahogy a fegyver célba ért, az Egyetlen újabbat teremtett, majd még egyet és egyre mélyebbre hajította azokat a szörny testébe. A fenevad visszahőkölt, alakja eltorzult és megváltozott, ahogy a villámpengék átütötték a testét.

Apró sötét formák rajzottak elő és a fenevad összetöppedt. Ekkor az Egyetlen széttárta kezét és nyílként repült be a felhő szívébe, feltépve annak húsát. Elméje megtelt a sikolyokkal és a kínnal, ahogy a Testvériség tagjai egymás után haltak meg. Amikor a felhő szétoszlott, a túlélő harcosok testük menedékébe szálltak vissza, az Egyetlen pedig fénylövedékeket küldött utánuk – majd csak lebegett a csillagok alatt, most látva őket először.

Milyen csodálatos, gondolta magában. Messzire ellátó tekintete átfutott a planétákon, a változó színeken, a kiszáradt óceánok felett a távolban örvénylő felhőkön és messze-messze észrevett egy, a galaxist átszelő üstököst. Oly sok volt a látnivaló.

Az Egyetlen mélyén Dardalion önmagáért küzdött, de a nevét elfeledte és álomba szenderült. Astila tovább harcolt, gondolatai hol erősödő, hol gyengülő ködben úsztak. Egy. Az Egyetlen. Több, mint az Egyetlen. Számok. Öröm söpört végig rajta, miközben harcolt és látását teljesen kitöltötte a légkörben szivárványszínűen szétrobbanó meteorzápor. Az Egyetlen kimondhatatlanul elégedett volt a bemutatóval.

Astila a feladatába kapaszkodott. Számok. Egy szám. Nem… nem az Egy. Lassan kényszerítette magát arra, hogy számoljon, keresvén megmaradt emlékezetében azt, ami egyedül csak az ő gondolata volt. Ekkor egy név villant fel előtte. Dardalion. Ez volt az ő neve? Nem. Egy másik. Erőtlenül kiáltott, de nem érkezett válasz. Egy szám.

Harminc. Ez volt a hatalom száma. Harminc. Az Egyetlen megremegett és Astila kitört belőle.

– Ki vagy? – kérdezte az Egyetlen.

– A nevem Astila.

– Miért bújtál ki belőlem? Mi vagyunk az Egyetlen.

– A benned rejlő Dardaliont keresem.

– Dardaliont? – kérdezte az Egyetlen és a mélyén egy fiatal pap életre rezzent. Astila egymás után kiáltotta a Harmincak nevét és a papok magukhoz tértek, majd zavarodottan és bizonytalanul kiemelkedtek.

Közelgett már a hajnal, mire Astila hazavezette őket.

Amint ismét a testükben voltak, órákon át tartó álomba merültek.

Dardalion ébredt elsőnek. Felrázta a többieket és magához hívta Astilát.

– A múlt éjjel megmentettél minket – mondta Dardalion. – Tehetséged van ahhoz, hogy átláss a fondorlaton.

– De te alkottad meg az Egyetlent – felelte Astila. – Anélkül nem éltük volna túl.

– Kis híján egyáltalán nem éltük túl. Az Egyetlen épp olyan nagy veszélyt jelentett ránk, mint a Felhővad és másodszor is megmentettél minket. Tegnap az Apát figyelmeztetett, mire én azt mondtam, hogy átgondolom a szavait. Szükségünk van formára, Astila... fegyelemre. Én leszek a Harmincak Apátja. De neked kell kiegészítened engem. Én leszek a Hang, te pedig a Szem. Együtt megtaláljuk a Forrás akaratának megfelelő utat.

13

Árnyjáró hátradőlt a nyeregben és átbámult a Delnoch-hágó felett a mögötte fekvő nadír síkságra. A háta mögött a szekereket éjszakára egymáshoz húzták, felkészítve azokat a másnapi veszélyes leereszkedésre. A hágó több mint egy mérföldön át lejtett becsapós, kőtörmelékes párkányok során át, és bátor ember volt az, aki végighajtott egy szekeret a szűk és tekergőző ösvényen. A menekültek zöme csinos summát fizetett Durmast embereinek, hogy vegyék át a gyeplőt a leereszkedés idejére, míg ők a szekér után baktatnak majd, viszonylagos biztonságban.

Észak felől hűvös szél fújt és Árnyjáró engedett magának egy kis lazítást. Nyoma sem volt Cadorasnak, sem a Testvériségnek, márpedig körültekintően fürkészte a maguk mögött hagyott csapásokat. Váratlanul elvigyorodott. Cadorasról az a hír járta, hogy amikor észreveszed, akkor veszélyben vagy – de amikor nem látod, már meg is haltál. Árnyjáró lecsusszant lova hátáról és a kikötéshez használt kötelekhez vezette az állatot. Levette a nyerget, lecsutakolta a lovat, megetette takarmánnyal, majd besétált a tábor közepébe, ahol tüzek ropogtak a vasbográcsok alatt.

Durmast az utazók egyik csoportjával üldögélt és a Gulgothirról szóló mesékkel kápráztatta el őket. A tűz fényében arca kevésbé tűnt durvának, mosolya pedig meleg és barátságos volt. Gyerekek vették körbe, akik csodálattal bámultak fel az óriásra, és szinte falták hihetetlen történeteit. Nehéz volt elhinni, hogy ezek az emberek egy rettenetes háború elől menekülnek, hogy közülük sokan elveszítették barátaikat, testvéreiket és fiaikat. A menekülés ígérete jelentette megkönnyebbülésről árulkodott túlságosan hangos kacagásuk és a tréfáik is. Árnyjáró tekintete átvándorolt Durmast embereire, akik külön csoportot alkottak. Kemény fickók, mondta róluk Durmast és Árnyjáró ismerte a fajtájukat. De nem kemények voltak, hanem gyilkosok. A béke és bőség napjaiban a derék polgárok, akik most itt nevettek és énekeltek, bereteszelték volna ajtajukat az ilyenek elől. Nem fizethettél volna eleget nekik, hogy Durmasttal utazzanak. Most azonban úgy kacagtak, akár a kisgyerekek és képtelenek voltak meglátni a veszélyt, legyen az bármilyen nagy.

Árnyjáró elfordult, hogy elővegye takaróját – és megdermedt. Kevesebb, mint tíz lábra tőle, szemben a tűzzel, neki háttal, ott állt Danyal. A tűzfény táncolt vörösarany haján és új ruhája volt: hosszú, hímzett gyapjútunika, aranyvarrással szegve. Árnyjáró nagyot nyelt és mélyet szívott a levegőből. A lány a hajához emelte a kezét, megfordult és ő is észrevette a harcost. Mosolya őszinte volt – és a férfi gyűlölte ezért.

– Hát végre észrevettél – mondta a lány és odalépett hozzá.

– Azt hittem, hogy Skartában maradsz a gyerekekkel.

– A Forrás papjainál hagytam őket. Belefáradtam a háborúba, Árnyjáró. Olyan helyre akarok menni, ahol anélkül alhatok, hogy nem kell félnem a holnaptól.

– Nincs ilyen hely – felelte a férfi keserűen. – Gyere, sétáljunk!

– Éppen vacsorát készítek.

– Később – szólt a férfi és elindult a hágó felé. A lány követte őt egy füves halomra, ahol leültek az ott meredező sziklatömbökre. – Tudod, ki a karaván vezetője?

– Igen – válaszolta a lány. – Egy Durmast nevű férfi.

– Egy gyilkos.

– Akárcsak te.

– Nem értesz. Nagyobb veszélyben vagy itt, mint Skultikban voltál.

– De te is itt vagy.

– És mi köze ennek az egészhez? Durmast és én megértjük egymást. Szükségem van a segítségére, hogy megtaláljam a Páncélt. Ismeri a nadírokat és nélküle aligha juthatok át.

– Engedni fogod, hogy ártson nekünk?

– Engedni, asszony? Az égre, mit gondolsz, mit tehetnék, hogy megállítsam? Húsz embere van. A fenébe, Danyal, miért lógsz a nyakamon?

– Hogy merészeled...? – fortyant fel a lány. – Nem is tudtam, hogy velünk tartasz. Az önteltséged mérhetetlen.

– Nem így értem – mondta a férfi védekezésbe szorulva. – Csak úgy tűnik, hogy bárhova is megyek, te mindig ott vagy.

– Mennyire lehangoló egy alak vagy!

– Az ég szerelmére, asszony – képtelen vagy visszafogni magad és muszáj állandóan a torkomnak ugranod? Nem akarok harcolni veled.

– Ebben az esetben, hadd mondjam meg, hogy sajnálatos irányba tévedt a csevegésünk.

Egy ideig csendben ültek, figyelve a Delnoch-hágó fölé kúszó holdat.

– Nem fogok sokáig élni, Danyal – szólalt meg végül a harcos. – Talán még három hétig, talán addig sem. Nagyon szeretném az életemet sikeresen befejezni...

– Pontosan effajta ostoba megjegyzéseket várok egy férfitól! Ki fog törődni azzal, hogy megtalálod-e a páncélodat? Ami még csak nem is mágikus, hanem csupán fém. És még csak nem is nemesfém.

– Én törődöm vele.

– Miért?

– Miféle kérdés ez?

– Az időt húzod, Árnyjáró?

– Nem. Már értem. Azt hiszed, hogy a férfiak ostobák, amikor dicsőségre áhítoznak. Igazad van. De ez nem a dicsőségről szól – hanem a becsületről. Sok éven át szégyenben éltem és olyan szintre süllyedtem, amit soha nem tartottam lehetségesnek. Megöltem egy jó embert... pénzért vetettem véget az életének. Ezt a tettet nem tudom semmissé tenni. De jóvátehetem. Igenis hiszek az Istenekben, akik törődnek az emberekkel. De nem valami felsőbb hatalomtól akarok megbocsátást. Magamnak akarok megbocsátani. Meg akarom találni a Páncélt Egelnek és Drenainak és teljesíteni akarom azt, amit Oriennek ígértem.

– Nem kell meghalnod, hogy ezt megtedd – mondta a lány gyengéden és kezét finoman hozzáérintette a férfiéhoz.

– Nem, nem kell... és szeretnék is élni. De űzött vad vagyok. Cadoras vadászik rám. A Testvériség égre-földre kutat utánam. És Durmast is elad, ha eljön az ideje.

– Akkor miért maradsz itt, mint valami kikötözött kecske? Sújts le te!

– Nem! Utazásom első részében szükségem van Durmastra. És van egy előnyöm! Ismerem az ellenségeim és senkiben sem bízom.

– Ennek semmi értelme.

– Csak azért, mert nő vagy és nem érted a szavak egyszerűségét. Egyedül vagyok, így senki sem lassít le. Amikor futok – már ha futok –, nem cipelek magammal ballasztot. Önelégült vagyok és nagyon, de nagyon halálos.

– Ami elvezet minket az első kijelentésedhez. Azt próbálod meg bemagyarázni nekem, hogy ballaszt vagyok, aki lelassít.

– Igen. Durmast semmi esetre sem tudhatja meg, hogy ismerjük egymást, különben felhasznál téged ellenem.

– Már túl késő – szólt Danyal és félrenézett. – Eltöprengtem, hogy miért változtatta meg a véleményét és engedte, hogy a szekerek mellett lovagoljak, pedig nem is volt pénzem. Azt hittem, hogy a testemre vágyik.

– Magyarázd meg – mondta Árnyjáró törődötten.

– Találkoztam egy asszonnyal, aki útba igazított Durmasthoz, de ő azt mondta, hogy pénz nélkül semmit sem érek neki. Azután megkérdezte, hogy honnan jöttem, mivel még sosem látott korábban Skartában, én pedig megmondtam neki, hogy veled érkeztem. Ekkor váltott, mindenféléket kérdezgetett rólad és végül azt mondta, hogy jöhetek.

– Valamit kihagytál.

– Igen. Megmondtam neki, hogy szeretlek.

– Miért? Miért tettél volna ilyet?

– Mert igaz! – fortyant fel a lány.

– És megkérdezte, hogy én is így érzek-e?

– Igen. Megmondtam neki, hogy nem.

– De nem hitt neked.

– Honnan tudod?

– Mert itt vagy. – Árnyjáró elhallgatott és eszébe ötlöttek Hewla szavai a vörös hajú nőről és Orien rejtélyes figyelmeztetése útitársairól. Mit is mondott az öregember?

A siker vagy a kudarc Árnyjáró társain múlik. Pontosabban azon, hogy kiket választ maga mellé.

– Mire gondolsz? – kérdezte a lány, látva mosolyát és az arcáról eltűnő feszültséget.

– Arra, hogy örülök az ittlétednek. Ez nagy önzés a részemről, mivel meg fogok halni, Danyal. Realista vagyok és túlságosan kevés az esély a sikerre. De azt tudni, hogy velem leszel, még ha csak néhány napig is, örömmel tölt el.

– Még akkor is, ha Durmast felhasznál ellened?

– Még akkor is.

– Van egy apró rézpénzed? – kérdezte a lány.

A férfi belekotort erszényébe, elővett egy aprócska érmét, amelyre Niallad király fejét vésték és odaadta Danyalnak.

– Mit kérsz érte cserébe?

– Egyszer azt mondtad, hogy neked nem kell olyan nő, akiért nem fizettél. De most már fizettél.

Előrehajolt és puhán megcsókolta a férfit, akinek karja ráfonódott a derekára és magához húzta a lányt.

A fák közt rejtőző Durmast nézte, ahogy a szerelmesek lehuppannak a sziklák mellett a fűbe. A nagydarab férfi megcsóválta a fejét és elmosolyodott.

* * * * *

Eljött a hajnal, de északon sötét fellegek tornyosultak, mire Durmast hangosan szitkozódni kezdett.

– Eső – köpte a szót. – A fenébe is, pont erre van szükségünk! Az első szekér elérte a hágó gerincét. A hat ökör vontatta alkalmatosság mintegy húsz láb hosszú volt, telipakolva ládákkal és dobozokkal. A hajtó megnyalta az ajkát, szemét pedig összehúzta, felmérve az ösvény veszélyeit. Azután a vezérürü feje fölött megcsördítette ostorát és a szekér meglódult. Árnyjáró a szekér mögött haladt Durmasttal és hét emberével. Az első kétszáz yard meredek volt, bár viszonylag egyszerűen járható a széles és sziklás úton. De azután összeszűkült és balra lejtett. A hajtó megrántotta a gyeplőt, teljesen lenyomta a kerékféket, de a szekér még így is lassan oldalra csúszott, a balra ásítozó meredély felé.

– Köteleket! – bömbölte Durmast, és az emberei előrerohantak, hogy a hüvelyknyi kenderköteleket beakasszák a kocsitengelybe. A szekér csúszása megállt. Árnyjáró, Durmast és a többiek megragadták a két kötelet, lazára engedve őket.

– Most! – kiáltotta Durmast, és a hajtó finoman kiengedte a féket. A szekér előrearaszolt, mintegy húsz lépést téve meg, majd megállt. Az ösvény itt elkanyarodott és a szekeret a súlya a szakadék felé húzta. De a köteleket tartó férfiak erősek voltak és hozzáedződtek már a Delnoch-hágó veszélyeihez.

Több, mit egy órán át küszködtek, mire a szekér végre egyenletes terepre ért.

Messze mögöttük a második szekér ereszkedett lefelé, Durmast hét másik emberével a köteleknél. Az óriás hátradőlt és vigyorogva figyelte az erőlködőket.

– Megérdemlik a pénzüket, ha velem dolgoznak – szólalt meg.

Árnyjáró bólintott – túl fáradt volt, hogy megszólaljon.

– Elpuhultál, Árnyjáró. Egy könnyű kis testmozgás és máris úgy izzadsz, mint a disznó a nyárson!

– A szekérhúzás nem tartozik a szokványos elfoglaltságaim közé – mondta Árnyjáró.

– Jól aludtál? – kérdezte Durmast.

– Igen.

– Egyedül?

– Miféle kérdés ez egy olyan embertől, aki bokrokban rejtőzik és leskelődik?

Durmast kuncogott és megvakarta a szakállát.

– Nem sok minden kerüli el a figyelmed, barátom! Lehet, hogy puhány vagy, de a szemed semmit sem vesztett az élességéből!

– Köszönöm, hogy velünk tarthat – mondta Árnyjáró. – Az utazás első pár napját élvezetesebbé teszi.

– Ez a legkevesebb, amit megtehettem egy régi barátért. Belebolondultál?

– Szeret engem – vigyorgott Árnyjáró.

– És te?

– Gulgothirban búcsút mondok neki, bár sajnálni fogom.

– Akkor hát kedveled?

– Durmast, a múlt éjjel figyeltél minket. Láttad mi történt, mielőtt szeretkeztünk?

– Láttam, hogy odaadsz neki valamit.

– Láttad, hogy pénzt adok neki. Szerelem? Te mondtad.

Durmast hátradőlt és behunyta a szemét, védve a reggeli napfénytől.

– Soha nem akartál letelepedni? Családot alapítani?

– Megtettem. Meghaltak – felelte Árnyjáró.

– Velem is ez volt. Csak az enyém nem halt meg – lelépett egy ventriai szatóccsal és magával vitte a fiaimat.

– Meglep, hogy nem mentél utána.

Durmast felült és nyújtózkodni kezdett.

– Megtettem, Árnyjáró.

– És?

– Kibeleztem a szatócsot.

– És a feleséged?

– Szajha lett a dokkoknál.

– Milyen remek párost alkotunk! Én fizetek a gyönyörért, mert nem akarom megkockáztatni, hogy szerelmes legyek, míg téged a szerelmed árulása kísért.

– Ki mondta, hogy kísért? – dörögte az óriás.

– Én. És ne gurulj dühbe, barátom, mert bár lehet, hogy puhány vagyok, de nem tudsz elbánni velem.

Durmast dühödt pillantása még másodpercekig megmaradt, majd kihunyt és a férfi elmosolyodott.

– Legalább a régi Árnyjáró egy része nem változott – mondta. – Gyerünk, ideje, hogy felmásszunk és lehozzunk egy újabb szekeret!

A nap folyamán a férfiak tolták-vonták a szekereket és alkonyatra mindegyik biztonságban volt a hágó lábánál. Árnyjáró a délutánt pihenéssel töltötte, mivel ösztöne azt súgta, hogy az elkövetkező néhány napban minden erejére szüksége lesz.

Az eső elkerülte őket és mire leszállt az éj, fellobbantak a tábortüzek és a sülő hús illata töltötte be a levegőt. Árnyjáró Caymal, a pék szekere felé vette útját – ő volt az, aki megengedte Danyalnak, hogy vele és a családjával lovagoljon. Caymal éppen feldagadt szemét borogatta – felesége, Lyda segített neki.

– Hol van Danyal? – kérdezte Árnyjáró.

Caymal vállat vont. Lyda, egy sötét hajú, harmincas évei végén járó karcsú nő felnézett.

– Állatok! – sziszegte.

– Hol van?

– Várj a sorodra – mondta remegő ajakkal Lyda.

– Hallgass ide, asszony – Danyal barátja vagyok. Hol van?

– Egy férfi vitte el. Nem akart menni és a férjem megpróbálta megállítani, de a férfi leütötte egy bunkósbottal.

– Merre ment?

A nő egy kis facsoport felé mutatott. Árnyjáró leemelt egy kötelet a szekér hátuljából, feltekerte a vállára és kocogva elindult arrafelé. A hold ragyogóan sütött a tiszta égen és a liget közelébe érve a harcos lelassított – lehunyta szemét és csak a hallására koncentrált.

Arra! Balról a fakéregnek súrlódó durva ruha hangja hallat-szőtt, jobbról pedig elfojtott kiáltás. Árnyjáró lassan elindult előre, balra sasszézva és amikor elérte a fákat, rohanni kezdett.

Egy kés suhant el a feje mellett, mire a földre vetette magát és átgördült a vállán. Sötét árny vált ki a fák közül és a holdfény megcsillant görbe kardján. Árnyjáró talpra szökkent és ugrott – jobb talpa nekicsattant a férfi fejének és amikor az megingott, Árnyjáró megpördült a sarkán és jobb könyökével fültövön vágta a fickót. Az hang nélkül zuhant el, a harcos pedig jobb felé osont. Danyal egy sekély horpadásban hevert, ruhája feltépve, lába széttárva. Egy férfi éppen fölé térdelt, Árnyjáró pedig lecsúsztatta a kötelet a válláról, előkészítve a hurkot.

Csendesen mozdult és felmagasodott a férfi mögött, rácsúsztatva a hurkot a nyakára, majd erősen megrántotta a kötelet. A fickó hátrazuhant és a kötélhez kapkodott, de Árnyjáró kirántotta alóla a talajt és átvonszolta őt a horpadáson egy magas szilfáig. A kötelet gyorsan átvetette a földtől mintegy tíz lábnyira növő ágon és a kapálódzó embert talpra rántotta. A támadó szeme kidülledt és sötét szakálla fölött ellilult az arca.

Árnyjáró korábban még sosem látta.

A háta mögött halk suhogás kelt, ő pedig azonnal elengedte a kötelet és jobbra vetette magát. Egy nyílvessző suhant el mellette és csapódott a szakállas támadóba. A férfi felnyögött, térde megroggyant. Árnyjáró maga alá húzta a lábát és rohanni kezdett, jobbra és balra cikázva, hogy megnehezítse a rejtőző orgyilkos célzását. Amint beért a. fák közé, a földre vetette magát és kúszva indult el a bokrok között, megkerülve a horpadást.

A lódobogás zajára szitkozódni kezdett és felegyenesedett, tőrét tokjába csúsztatva. A tisztásra visszatérve ott találta az eszméletlen Danyalt. Meztelen mellén egy lúdtollas nyílvesszőt fektettek keresztbe. Árnyjáró kettéroppantotta a nyilat.

Cadoras!

Felemelte Danyalt, visszavitte a szekerekhez és otthagyta a pék feleségénél, majd visszatért a ligetbe. A férfi, aki rátámadt, ott hevert, ahol leterítette: Árnyjáró remélte, hogy kikérdezheti őt, de valaki már átvágta a torkát. Gyorsan átkutatta a testet, de nem volt semmi, ami alapján azonosíthatta volna. A másodiknak három aranypénzt talált az erszényében. Árnyjáró visszament a táborba és a pénzt Lydának adta.

– Rejtsd el – mondta az asszonynak.

Az bólintott és felemelte a vászonponyvát, hogy Árnyjáró bemászhasson a szekérbe.

Danyal már felébredt – ajka felduzzadt és arcát véraláfutás csúfította. Caymal mellette ült. A szekér szűk volt és a pék két kisgyereke is ott aludt Danyal mellett.

– Köszönöm – mondta a lány és kipréselt magából egy mosolyt.

– Nem fognak többé háborgatni.

Caymal kinyomakodott Árnyjáró mellett és átmászott a hátsó saroglyán. Árnyjáró leült Danyal mellé.

– Megsérültél? – kérdezte.

– Nem. Nem nagyon. Megölted őket?

– Igen.

– Hogyan tudsz ilyen dolgokat csinálni?

– Gyakorlat – felelte.

– Nem, nem így értettem. Caymal megpróbálta megállítani a férfit... és Caymal erős, de mégis úgy söpörték félre, mint egy gyereket.

– Ez mind a félelem miatt van, Danyal. Akarsz pihenni?

– Nem, levegőre van szükségem. Sétáljunk egyet.

Árnyjáró lesegítette őt a szekérről, majd elballagtak a szirtfalhoz és ott leültek a sziklákra.

– Mesélj nekem a félelemről – szólalt meg a lány.

A férfi ellépett mellőle és lehajolt, felkapva egy kavicsot.

– Kapd el – mondta és a követ a lány felé pöckölte, akinek a keze kicsapott és ügyesen elkapta a kavicsot. – Könnyű volt, nem igaz?

– Az volt – ismerte el Danyal.

– Na most, ha Krylla és Miriel is itt lenne és két férfi kést nyomna a torkuknak és azt mondanák neked, hogy ha nem kapod el a kavicsot, megölik a gyerekeket, akkor is könnyű lenne? Gondolj életedben azokra a pillanatokra, amikor ideges voltál és a mozdulataid esetlenné váltak.

– A félelem mindannyiunkból bolondot csinál. Akárcsak a harag, a düh vagy az izgatottság. Ilyenkor túl gyorsan mozgunk és elveszítjük az irányítást. Tudsz követni?

– Azt hiszem, igen. Amikor először léptem fel a király előtt Drenanban, ledermedtem. Annyi volt csak a dolgom, hogy átmenjek a színpadon, de úgy éreztem, mintha a lábam fából faragták volna.

– Pontosan ez az! A félelem a legegyszerűbb cselekvéseket is összetetté és bonyolulttá változtatja. Amikor harcolunk, akkor sincs másról szó... és én azért harcolok jobban, mint a többség, mert minden figyelmemet képes vagyok apró dolgokra összpontosítani. A kavics kavics marad – nem számít, hogy mi függ a sikertől vagy a kudarctól.

– Tanítasz?

– Nincs időm.

– Saját mottódhoz sem vagy hűséges. Ez egy apró dolog. Felejtsd el a feladatod és összpontosíts rám, Árnyjáró – szeretnék tanulni!

– Azt, hogy hogyan harcolj?

– Nem. Hanem azt, hogy hogyan győzzem le a félelmem. Azután megtaníthatsz harcolni.

– Legyen hát. Kezdetnek mondd meg, mi a halál.

– A vég.

– Kicsit csúnyábban.

– Férgek és rothadó szürke hús?

– Jó. És hol vagy te?

– Eltávoztam. Bevégeztem.

– Érzel bármit is?

– Nem... talán. Ha van paradicsom.

– Felejtsd el a paradicsomot.

– Akkor nem érzek semmit. Többé már nem élek.

– A halál elkerülhető?

– Természetesen nem.

– De késleltetheted?

– Igen.

– És mit nyersz ezzel?

– Még több lehetőséget a boldogságra.

– És a legrosszabb esetben?

– Még több lehetőséget a kínra – felelte a lány. – Öregséget, ráncokat, hanyatlást.

– Mi a rosszabb? A halál vagy a hanyatlás?

– Még fiatal vagyok. Jelenleg mindkettőtől félek.

– Ahhoz, hogy legyőzd a félelmed, rá kell ébredned, hogy nincs menekvés attól, amitől rettegsz. Fel kell szívnod magadba. Élj vele! Ízleld meg! Értsd meg! És kerekedj felül rajta!

– Értem.

– Jó. Mitől félsz legjobban ebben a pillanatban?

– Attól, hogy elveszítelek.

A férfi ellépett a lánytól és felemelt egy kavicsot. A felhők részben eltakarták a holdat és Danyalnak erőltetnie kellett a szemét, hogy lássa Árnyjáró kezét.

– Most ez odadobom neked. Ha elkapod, maradsz – ha elvéted, visszafordulsz Skartába.

– Nem! Ez nem tisztességes! Alig van fény.

– Az élet nem tisztességes, Danyal. Ha nem fogadod el, egyedül lovaglok tovább!

– Akkor elfogadom.

A férfi egyetlen szó nélkül felé pöckölte a kavicsot – rossz dobás volt, a kő gyorsan repült és kissé balra a lánytól. Danyal keze megvillant és a kavics megpattant a tenyerén, de másodszorra sikerült elkapnia. Megkönnyebbülés söpört végig rajta és szemében diadal izzott.

– Miért vagy ennyire elégedett? – kérdezte a férfi.

– Győztem!

– Nem. Mondd el, hogy mit csináltál.

– Legyőztem a félelmemet?

– Nem.

– Akkor mi történt? Nem értelek.

– Pedig meg kell, hogy érts, ha tanulni akarsz.

A lány hirtelen elmosolyodott.

– Megfejtettem a talányt, Árnyjáró.

– Akkor mondd meg, hogy mit tettél.

– Elkaptam egy kavicsot a holdfényben.

* * * * *

Az elkövetkező három nap során Danyal fejlődése lenyűgözte Árnyjárót. Azt már tudta, hogy erős, ruganyos és fürge észjárású, de azt is felfedezte, hogy megdöbbentően gyorsak a reflexei és minden képzeletet felülmúlóan képes elsajátítani a tanultakat.

– Elfelejted – mondta neki a lány –, hogy Drenan színpadain léptem fel! Tanultam táncolni, zsonglőrködni és három hónapot töltöttem egy akrobatacsoporttal.

Minden reggel ellovagoltak a szekerektől, ki a sztyeppe egyhangú vidékére. A harcos az első napon megtanította, hogyan kell kést dobni: a könnyedség, amivel a lány elsajátította, arra késztette Árnyjárót, hogy gondolja át tanítási módszereit. Kezdetben azt tervezte, hogy jó móka lesz az egész, de most már komoly munkára sarkallta Danyalt. A lányt zsonglőrtudása páratlan egyensúlyérzékkel ruházta fel. A férfi kései különböző súlyúak és hosszúságúak voltak, de a lány egyforma ügyességgel bánt mindegyikkel. Csupán az ujjai közé fogta a pengét, felmérte súlyát és azután elhajította a célpont felé. Első öt dobásából csak egy nem találta el a villámsújtotta fát.

Árnyjáró talált egy magas mésztartalmú szikladarabot és a fatörzsre felrajzolt egy emberalakot. Kést nyomott Danyal kezébe, majd háttal fordította a lányt a fának.

– Azt akarom, hogy megtorpanás nélkül fordulj meg és dobd el a kést, a nyakat célozva – mondta neki. A lány megpördült a sarkán, karja felfelé vágódott és a kés belecsapódott a fába, alig valamivel a krétával rajzolt alak jobb válla fölött.

– A fenébe! – kiáltotta Danyal.

Árnyjáró elmosolyodott és visszahozta a kést.

– Azt mondtam, hogy fordulj, nem pedig, hogy pördülj. Még mindig balra mozogtál, amikor dobtál – így a karod túlmozdult a célon. De még így is remek kísérlet volt.

A második napon Árnyjáró kölcsönkért egy íjat és egy tegezre való vesszőt. A lány kevésbé volt ügyes a fegyverrel, bár jó szeme volt hozzá. Árnyjáró egy ideig figyelte, majd megkérte, hogy vegye le az ingét. Az ujjainál fogta meg a ruhadarabot, a lány mögé lépett és szorosan a teste köré csavarta, melleit a bordájához szorítva.

– Ez nem túl kényelmes – tiltakozott Danyal.

– Tudom. De amikor megfeszíted az íjat, meghajlítod a hátad, hogy a húr ne érjen a testedhez – és ez kihat a célzásodra.

De a dolog így sem működött, így Árnyjáró rátért a kardra. Durmast egyik embere eladott neki egy elefántcsont markolatú, finoman megmunkált kosarú, karcsú szablyát. A fegyvernek jó volt az egyensúlya és elég könnyű volt, hogy Danyal érvényesíthesse gyorsaságát kisebb testi erejével szemben.

– Soha ne feledd – mondta a harcos, miután leültek egy órányi gyakorlás után –, hogy a legtöbb kardot vágófegyvernek használják. Ellenfeleid többsége jobbkezes lesz. Kardját a jobb válla fölé emeli és jobbról balra sújt le, a fejedre célozva. De két pont között a legrövidebb út az egyenes. Így hát szúrj! Használd a kardod hegyét. Tíz esetből kilencszer megölöd az ellenfeled. A legtöbb ember képzetlen, csak dühödten vagdalkozik és könnyű őket elintézni. – Felkapott két botot, ezeket kard alakúra farigcsálta és az egyiket odaadta Danyalnak. – Gyerünk! Én alakítom az ellenfeled.

A negyedik napon elkezdte okítani a lányt a fegyvertelen harc alapelveire.

– Ezt a gondolatot sulykold a fejedbe: gondolkozz! Zabolázd meg az érzelmeid és ez a gyakorlás az ösztönös cselekvésre serkent majd. A düh haszontalan, így felejtsd el! Gondolkozz! – Fegyvered az öklöd, az ujjaid, a talpad, a könyököd és a fejed. Célpontod a szemek, a torok, a has és az ágyék. Egy jól irányzott csapással elintézheted az ellenfeled – ebben a fajta harcban nagy előnyt élvezel, mert nő vagy. Ellenségeid félelmet, rettegést várnak majd... és hogy végül behódolsz előttük. Ha nyugodt maradsz, akkor túléled – ők pedig meghalnak.

Az ötödik nap délutánján, amikor Árnyjáró és Danyal éppen visszafelé lovagoltak a szekerekhez, egy csapat nadír harcos vágtázott feléjük, kurjongatva és hujjogva. Amikor közelebb értek, Árnyjáró megrántotta lova kantárát. Mintegy kétszázan lehettek, alaposan megpakolva takarókkal, csereárukkal, nyeregtáskáik pedig csak úgy duzzadtak a pénztől és az ékszerektől. Danyal még sosem látott nadírokat, de tudta, hogy veszett gyilkosok hírében állnak. Zömök és erős emberek voltak, vágott szemekkel és lapos arccal: sokan viseltek lakkozott mellvértet és szőrmebéléses sisakot – a legtöbben két kardot és egy csomó kést hordtak maguknál.

A nadírok lefékeztek, szétszóródva az ösvény mentén. Árnyjáró eközben némán ült a nyeregben és igyekezett kiszúrni, hogy ki lehet a vezér.

Feszült másodperceket követően egy középkorú harcos vált ki a csoportból: sötét szeme rosszindulatot, szája kegyetlenséget sugárzott. Tekintete Danyalra villant és Árnyjáró szinte olvasott a gondolataiban.

– Ki vagy? – kérdezte a vezér és rádőlt a nyeregkápájára.

– A Jégszeművel utazom – felelte Árnyjáró, Durmast nadír nevét használva.

– Ezt mondod te.

– Ki vagy te, hogy kételkedsz benne?

A sötét szemek megállapodtak Árnyjárón és a nadír biccentett.

– A Jégszemű szekereitől jövünk. Sok ajándék. Vannak ajándékaid?

– Csak egy – mondta Árnyjáró.

– Akkor add ide.

– Már megtettem. Megkaptad tőlem az élet ajándékát.

– Ki vagy te, hogy azt adod nekem, ami már az enyém?

– Én vagyok a Lélekorzó.

A nadír érzelemmentes maradt.

– A Jégszeművel utazol?

– Igen. Testvérek vagyunk.

– Vértestvérek?

– Nem. Kardtestvérek.

– Lovagolj hát békében ezen a napon – mondta a nadír. – De ne felejtsd: lesznek még más napok is!

A nadír vezér felemelte karját és intett az embereinek, mire a csapat eldübörgött a két lovas mellett.

– Mi volt ez az egész? – kérdezte Danyal.

– Nem akart meghalni – válaszolt Árnyjáró. – Ez is egy lecke, ha figyelmesen átgondolod.

– Erre a napra elég volt a leckékből. Mit értett sok ajándék alatt?

Árnyjáró megvonta a vállát.

– Durmast elárulta a szekereseket. Elvette a pénzüket, mondván, hogy elvezeti őket Gulgothirba, de addigra már megalkudott a nadírokkal. Így a nadírok kirabolják a szekereket és Durmast részesedést kap belőle. Ebben a pillanatban még megvannak a szekerek, de a nadírok még Gulgothir előtt visszatérnek és elveszik azokat is. A túlélők koldusként érkeznek meg Gulgothirba.

– Ez undorító.

– Nem. Így működik a világ. Csak a gyengék menekülnek... és most meg kell fizetniük a gyengeségükért.

– Tényleg ennyire érzéketlen vagy?

– Attól tartok, igen, Danyal.

– Ez szégyen.

– Egyetértek.

– Dühítő egy alak vagy!

– Te pedig nagyon különleges nő – de majd este töprengjünk el ezen. Most válaszold meg a nadír lovas talányát: Miért engedett el minket élve?

Danyal elmosolyodott.

– Mivel elszigetelted őt az embereitől és mint egyént fenyegetted meg. Az Istenekre, hát ezeknek a leckéknek már sosem szakad vége?

– De. Túlságosan is hamar – felelte Árnyjáró.

14

Danyal és Árnyjáró a szekerektől távolabb, egy sekély horpadásban szeretkezett, és az élmény velejéig megrázta a harcost. Képtelen volt visszaemlékezni a behatolás pillanatára vagy a szenvedély egyes mozzanataira. Eltöltötte a vágy, hogy minél közelebb legyen Danyalhoz, hogy valamiképpen magába olvassza a lány testét – vagy talán, hogy a sajátja vesszen el a lányban. És évek óta először nem volt tudatában, hogy mi történik körülötte. Teljesen elveszett a szeretkezésben.

Most, hogy egyedül maradt, belemart a félelem.

Mi lett volna, ha Cadoras becserkészi őket?

Mi lett volna, ha a nadírok visszatérnek?

Mi lett volna, ha a Testvériség...?

Mi lett volna?

Hewlának igaza volt. A szerelem a komoly ellenségek közé tartozott.

– Öregszel – mondta magában. – Öregszel és fáradsz.

Tudta, hogy már nem olyan gyors és erős, mint régen és ezüst hajszálai is megsokasodtak. Valahol máshol, a világ roppant feketeségében létezett egy, a legendás Árnyjárónál gyorsabb, halálosabb fiatal gyilkos. Cadoras volt az? Vagy a Testvériség egyik tagja?

A nadírokkal folytatott találkozás árulkodó volt. Árnyjáró tapasztalatára és blöffölésre építve élte túl, mivel nem akarta, hogy Danyal meghaljon. Legnagyobb erőssége mindig is az volt, hogy nem érzett félelmet, de most – amikor pedig minden adottságára szükség volt –, a félelem visszatért.

Megdörgölte a szemét – tudta, hogy alvásra van szüksége, de mégis habozott elszunnyadni. Az alvás a Halál testvére, mondja a dal, még ha gyengéd és kedves testvér is. A fáradtságtól melegség kúszott az izmaiba és a szikla, amelyen ült, puhának és hívogatónak tűnt. Túl fáradtan ahhoz, hogy magára húzza takaróját, hanyatt feküdt a sziklán és elaludt. Amint aláhullt a sötétségbe, Dardalion arcát látta: a pap rákiáltott, de szavait már nem hallotta.

* * * * *

Durmast az első szekér alatt aludt és álmodott. Egy ezüstpáncélos férfit látott: egy csinos, jóképű és erős fiatalembert. Durmast éppen egy csillogó gesztenyebarna hajú nőről álmodott – meg egy szívós és erős gyermekről. Félretaszította a harcos képét, de az újra meg újra visszatért.

– Mit akarsz? – ordította az óriás, ahogy a nő és a gyerek képe megvillant és eltűnt. – Hagyj békén!

– Hasznod semmivé lesz, ha nem ébredsz fel – szólalt meg a harcos.

– Felébredni? Hisz ébren vagyok.

– Álmodsz. Durmast vagy és szekereket vezetsz Gulgothirba.

– Szekereket?

– Ébredj fel, ember! Az éjszaka vadászai rajtatok vannak!

Az óriás felnyögött és a hátára gördült: felült és fejét azonmód beleverte a szekér aljába, amitől hangosan szitkozódni kezdett. Kigördült a takarásból és felállt – az álom eltűnt, de a motoszkáló kétely megmaradt.

Felkapta kurta kétfejű fejszéjét és nyugat felé indult.

Danyal felriadt. Az álom nagyon valósághű volt és abban Dardalion nógatta, hogy keresse meg Árnyjárót. Kióvakodott az alvó pék és családja mellett, előhúzta szablyáját a tokjából és leugrott a hátsó saroglyáról.

Durmast megpördült, amikor a lány megjelent mellette.

– Ne csinálj ilyet! – csattant fel. – Le is vághattam volna a fejed.

Ekkor észrevette a kardot.

– Mit gondolsz, mit fogsz csinálni ezzel?

– Volt egy álmom – felelte Danyal esetlenül.

– Maradj mellettem – parancsolt rá a férfi és eltávolodott a szekerektől.

Az éjszaka tiszta volt, de felhők sodródtak a hold előtt és Durmast szitkozódott egyet, miközben a szemét erőltetve fürkészte a sötétséget. Balra megmoccant valami! Az óriás karja kicsapott, ledöntve Danyalt a lábáról. Nyílvesszők süvítettek el mellette, amikor a földre vetette magát. Majd egy sötét árnyék ugrott rá és a fejsze suhogva vágódott a támadó oldalába, szilánkokra zúzva a bordáit, mielőtt vért fröcskölve elő nem bukkant ismét. Danyal talpra szökkent és ekkor a felhők hirtelen eltisztultak a hold elől, felfedve a két fekete páncélos férfit, akik magasra emelt karddal rohantak felé. A lány előrevetette magát, átgördülve a vállán – a férfiak belerohantak és fejjel előre a porba zuhantak. Danyal máris felpattant és szablyájának hegyét gyorsan az egyik férfi tarkójába döfte – a másik megpördült és a lányra vetette magát, de Durmast fejszéje belevágódott a hátába. Szeme tágra nyílt, de halott volt, még mielőtt egyet sikolthatott volna.

– Árnyjáró! – bömbölte Durmast, ahogy újabb fekete alakok rajzottak elő a sötétségből.

Árnyjáró megmoccant a sziklatömbön, szeme lassan kinyílt, de teste elnehezült a mély alvástól. Fölötte egy férfi guggolt, gonoszul ívelő pengével a kezében.

– Most meghalsz – mondta a férfi és Árnyjáró semmit sem tehetett, hogy megállítsa. Váratlanul a férfi megdermedt és tátva maradt a szája. Az álom kiszállt az orgyilkosból és keze ostorként vágódott előre, ledöntve lábáról támadóját. Ahogy az elzuhant, Árnyjáró látta, hogy hátul, a koponya és a nyak találkozási pontjából egy lúdtollas nyílvessző áll ki.

Árnyjáró balra gördült és késekkel a kezében pattant fel, amikor egy sötét alak ugrott rá. A harcos hárította támadója lefelé irányuló csapását, lefogva a markolatvédőt balkezes késével. Leengedte a vállát és alulra döfött, egyenesen bele támadója ágyékába: a férfi csapkodva zuhant el, kitépve a kést Árnyjáró kezéből.

A felhők ismét összezárultak és Árnyjáró a földre vetette magát, majd odébb gördült néhány yardot és némán hevert.

Semmi mozgás.

Perceken át hegyezte a fülét, behunyt szemmel, elcsitított elmével.

Elégedetten, hogy támadói elmenekültek, lassan talpra állt. Az ég kitisztult...

Árnyjáró megpördült a sarkán és keze korbácsként vágódott előre. A fekete pengéjű kés a térdelő íjász vállába csapódott. Árnyjáró rohanni kezdett, de közben a férfi talpra szökkent, oldalra vetette magát és eltűnt a sötétben.

A fegyvertelen Árnyjáró féltérdre ereszkedett és várt.

Sikoly hangzott fel arról, amerre a sebesült menekült. Majd egy hang jutott el a térdelő orgyilkos fülébe.

– Jobban tennéd, ha óvatosabb lennél, Árnyjáró. – Egy sötét tárgy szelte át a levegőt és tompa dobbanással ért földet mellette. A kése volt.

– Miért mentettél meg?

– Mert az enyém vagy – felelte Cadoras.

– Várni foglak.

– Remélem is.

Durmast és Danyal érkezett futva.

– Kivel beszélgettél? – kérdezte az óriás.

– Cadorasszal. De nem számít – menjünk vissza a szekerekhez.

A hármas együtt tért vissza a tábor viszonylagos menedékébe, ahol Durmast életre keltette a kihunyó tüzet és letisztogatta a vért a fejszéjéről.

– Ez aztán a nő – szólalt meg. – Három disznóval végzett! És te még elhitetted velem, hogy csupán egy jelentéktelen ágyas! Körmönfont egy ördög vagy, Árnyjáró.

– A Testvériség harcosai voltak – mondta az orgyilkos – és valamiféle varázslattal altattak el. Gyaníthattam volna.

– Dardalion mentett meg – jelentette ki Danyal. – Eljött hozzám álmomban.

– Egy szőke hajú, ezüstpáncélos harcos? – kérdezte Durmast.

Danyal bólintott.

– Hozzám is eljött. Hatalmas barátaid vannak – egy nőstényördög és egy varázsló.

– És egy csatabárdos óriás – tette hozzá Danyal.

– Ne keverd össze az üzletet a barátsággal – morogta Durmast. – Most pedig, ha megbocsátotok, van némi alvás, amit be kell hoznom.

* * * * *

Az egykori purdoli palotában az öregember megfáradt tekintettel nézte az előtte ülő vagriai harcosokat. Arcukon a győzelem szülte arrogancia ült és az öreg túlságosan is jól tudta, hogy milyennek tűnik a szemükben: vénnek, fáradtnak és gyengének.

Degas generális levette sisakját és az asztalra tette.

Vele szemközt ült a kőmerev arcú Kaem.

– Felteszem, készen állsz a megadásra – mondta Kaem.

– Igen. Ha bizonyos feltételek teljesülnek.

– Nevezd meg őket.

– Az embereimnek nem esik bántódása – szabadon hazatérhetnek otthonaikba.

– Beleegyezek... de csak ha letették fegyvereiket és az erődítmény a miénk.

– Számos polgár menekült be a várba: nekik is szabad elvonulást kérek és azt, hogy visszakapják otthonukat, amelyet az embereid elvettek tőlük.

– Egyszerű hivatali eljárás – felelte Kaem. – Nem okoz gondot.

– Milyen biztosítékot adsz arra, amit vállaltál? – kérdezte Degas.

Kaem elmosolyodott.

– Milyen biztosíték van arra, amit bárki mond? A szavamat adom – ennek elégnek kell lennie generálisok között. Ha nem, akkor csak tartsd zárva a kapukat és harcolj tovább.

Degas lesütötte a szemét.

– Legyen hát. A szavadat adod?

– Természetesen, Degas.

– A kapuk hajnalban megnyílnak.

Az öreg harcos talpra kecmergett és megfordult, hogy távozzon.

– Ne felejtsd itt a sisakod – gúnyolódott Kaem.

Nevetés visszahangzott végig a folyosón, ahogy Degas két feketeköpenyes őr kíséretében elhagyta a fogadócsarnokot. Odakint éjszaka volt – a generális végighaladt a dokkok mentén, majd a keleti kapu felé fordult. A kaputoronyból egy kötelet lógattak le: Degas a csuklója köré tekerte, mire felhúzták az erődbe.

A palotában Kaem csendre intette tisztjeit és Dalnorhoz fordult.

– Mintegy négyezer ember van az erődben. Mindannyiuk megölése némi tervezést igényel: nem akarok egy hegynyi rothadó hullát, amely pestist és ragályt terjeszt. Azt javaslom, hogy a foglyokat húszas csoportokba oszd és egymás után vitesd őket a kikötőbe! Ott van egy tucatnyi üres raktárház! Ölesd meg őket és testüket kordékon szállítasd a már kirakodott gabona-szállító hajókra! Utána dobasd a hullákat a tengerbe!

– Igen, nagyuram. De időbe fog telni.

– Van időnk. Ezer embert hagyunk majd Purdolban, mi pedig nyugat felé nyomulunk, Skultikba. A háború már majdnem befejeződött, Dalnor.

– Ez igaz – köszönet neked, nagyuram.

Kaem a jobbján ülő sötét szakállú tiszt felé fordult.

– Mi hír Árnyjáróról?

– Még mindig él, Kaem nagyúr. A múlt éjjel ő és a barátai visszaverték Testvéreim támadását. De még többen vannak úton.

– Kell nekem a Páncél!

– Megkapod, nagyuram. A Császár megbízta Cadorast, az orgyilkost, hogy vadássza le Árnyjárót. És húsz Testvérem is közel jár már. Ide tartozik még, hogy hírt kaptunk Durmasttól, a rablótól. 20000 ezüstöt kér a Páncélért.

– Természetesen beleegyeztetek?

– Nem, nagyúr: lealkudtuk 15000-re. Gyanakodott volna, ha vita nélkül elfogadjuk az ajánlatát. Most már megbízik bennünk.

– Legyetek óvatosak Durmasttal – figyelmeztette Kaem. – Olyan, akár egy kóbor oroszlán: mindenkinek nekiugrik.

– Több embere a mi szolgálatunkban áll, nagyuram: minden eshetőségre felkészültünk. A Páncél a miénk. Árnyjáró a miénk... mint ahogy Drenai is a miénk.

– Óvakodj a túlzott önbizalomtól, Nemodes! Ne számolgasd addig az oroszlán fogait, amíg legyeket nem látsz a nyelvén!

– De nagyuram, csak nem mondja komolyan, hogy az ügy még nem dőlt el?

– Volt egyszer egy lovam – a leggyorsabb hátas, amelynek valaha is tulajdonosa voltam. Nem tudott veszíteni és egy vagyont tettem fel rá. De pont a rajt előtt egy méh szemen csípte. A dolgokra mindig a kétely árnyéka vetül.

– De azt mondta, hogy a háború már majdnem véget ért – tiltakozott Nemodes.

– És így is van. De amíg véget nem ér, ébernek kell maradnunk.

– Igen, nagyuram.

– Három embernek kell még meghalnia. Karnak az egyik. Egel a másik. De leginkább Árnyjáró fejét akarom egy dárda hegyére tűzve látni.

– Karnak miért? – kérdezte Dalnor. – Egy csata nem elég ahhoz, hogy veszélyesnek tartsuk.

– Mivel vakmerő és becsvágyó. Nem építhetünk rá – felelte Kaem. – Vannak emberek, akik jó kardforgatók, íjászok vagy stratégák. Azután vannak mások, akiket láthatóan az Istenek áldottak meg, mivel mindenhez értenek, bármibe is fogjanak. Karnak is ilyen: nem tudok olvasni benne és ez zavar.

– Azt mondják, Skartában van és Egel alatt szolgál – mondta Dalnor. – Hamarosan őt is elkapjuk.

– Talán – válaszolta Kaem kétkedve.

* * * * *

Kaem igyekezett kordában tartani a feszültségét, ahogy ott állt a Második Légió élén a keleti kapu árnyékában. A hajnal már percekkel ezelőtt eljött, de még mindig nem mozdult semmi a kapun túl. Nagyon is tudatában volt a kaputorony mellvédjein álló íjászok rámeredő, ellenséges tekintetének, ahogy tetőtől-talpig vörös és bronz harci öltözékében ott várakozott, miközben lapockái között verejték csordogált lefelé.

Dalnor mögötte állt, oldalán kardforgatókkal, az Első Elitosztag sötét szemű harcosaival: a Káoszkopók Második Légiójának leghalálosabb fegyvereseivel.

Megfeszülő kötelek és felnyögő rozsdás reteszek zaja vetett véget Kaem feszengésének – a tölgyből és vasból ácsolt kapu túloldalán leemelték a megerősített hatalmas bronz keresztrudat. Teltek a percek, majd a kapu nyikorogva megnyílt. Diadalérzet hullámzott végig Kaemen, de visszanyelte – haraggal töltötte el, hogy érzelmei felülkerekedtek rajta.

Mögötte az emberei mocorogni kezdtek, alig várva már, hogy véget érjen az ostrom és beléphessenek a gyűlölt erődbe.

A kapu szélesre tárult.

Kaem belépett a csapórács árnyékába és onnan ki a napfényes udvarra...

És azonnal meg is torpant, méghozzá olyan hirtelen, hogy Dalnor nekiütközött, előrelökve a generálist, akinek sisakja a szemére csúszott és meg kellett igazítania. Az udvaron körben fegyveresek álltak, kivont karddal. Középen kétfejű csatabárdra támaszkodva várakozott egy hátborzongatóan rosszul öltözött nagydarab harcos. A férfi, átadta a fejszét egyik társának és előrelépett.

– Ki ez a hájas bohóc? – suttogta Dalnor.

– Hallgass! – parancsolta Kaem, akinek fejében dühödten rajzottak a gondolatok.

– Köszöntelek Dros Purdolban – mosolygott a kövér férfi.

– Ki vagy te és hol van Degas gan?

– A gan lepihent. Arra kért, hogy tárgyaljam meg veled a megadásod feltételeit.

– Miféle badarság ez?

– Badarság, kedves generálisom? Hogy érted ezt?

– Degas gan beleegyezett, hogy ma megadja magát nekem, ha teljesítjük a feltételeit. – Kaem idegesen megnyalta a szája szélét, amikor a hatalmas termetű harcos rávigyorgott.

– Á, igen, a feltételek. Azt hiszem itt valami félreértés van. Amikor Degas gan emberei biztonságának szavatolását kérte, akkor azt nem egészen úgy értette, hogy húszas csoportokban vigyék őket a raktárházakba és ott végezzenek velük. – A férfi szeme összeszűkült és minden vidámság eltűnt a mosolyából. – Megnyitottam a kaput előtted, Kaem, hogy láthass engem. Hogy megismerj... Hogy megérts. Nem lesz megadás! Háromezer embert hoztam magammal – hazudta Karnak –, és én parancsolok az erődben.

– Ki vagy te?

– Karnaknak hívnak. Ezt a neved vésd az eszedbe, vagriai, mert ez okozza a halálod!

– Nagy zajt csapsz Karnak, de kevesen félnek a csaholó ebtől.

– Ez igaz, de te félsz tőlem, kisember – felelte higgadtan Karnak. – Most pedig húsz másodperced van, hogy eltüntesd az embereidet a kaputól. Ezután a levegő megtelik nyílvesszőkkel és halállal. Tűnés!

Kaem sarkon fordult és azt látta, hogy több száz harcos – seregének elitje – mered rá. A megaláztatás pörölycsapásként érte. Bent volt már a várban, a kapu tárva-nyitva, de mégsem rendelhetett el támadást, mert minden íjász felajzott íja őt vette célba. És ahhoz, hogy megmentse magát – és magát meg kellett mentenie –, ki kell adnia a parancsot a visszavonulásra. Ázsiója csökkenni fog az emberei között és emberei harci kedve komoly csorbát szenved.

Visszapördült, a dühtől lila arccal.

– Élvezd ki a pillanatot, drenai! Mert ezután kevés ilyen örömben lesz részed!

– Tizenöt másodperc – mondta Karnak.

– Vissza! – harsogta Kaem. – Vissza, át a kapun!

Gúnyos nevetés lármája kísérte a vagriai generálist, aki vállával tört utat katonái között.

– Zárjátok be a kaput – kiáltotta Karnak – és utána álljatok készen a kurafiak fogadására!

Gellan Karnak mellé lépett.

– Mit jelentett ez az egész a raktárházakkal és a kivégzésekkel?

– Dardalion mondta, hogy ez volt a tervük. Kaem megígérte Degasnak, hogy az embereinek nem esik bántódása. Ocsmány hazugság volt az egész – pontosan az a fajta, amit Kaemtől várnál, de Degas túl fáradt volt ahhoz, hogy átlásson rajta.

– Ha már fáradtságról beszélünk – mondta Gellan –, több, mint tíz órát töltöttünk a tömlöcök alatti szikla megfúrásával. Kissé elhasználtnak érzem magam.

Karnak jó alaposan hátba vágta, a két lapockája között.

– Az embereid jó munkát végeztek. Csak az Istenek tudják, hogy mi történt volna, ha egy órával később érkezünk. Mégis jó tudni, hogy szerencsés lóra tettél, nem?

– Szerencsés, generális? Utat vájtunk magunknak egy ostromlott várba és felbőszítettük a kontinens leghatalmasabb hadvezérét. Mondja meg, mi ebben a szerencse!

Karnak kuncogott.

– Ő volt a kontinens leghatalmasabb hadvezére, de ma vereséget szenvedett. Megalázták. Ez nem tesz jót neki: legyőzhetetlenségének köpenyén apró szakadás keletkezett.

* * * * *

Jonat fel-alá járkált a fal mentén, miközben ötven emberével üvöltözött. Ma reggel szégyenben maradtak: pánikba estek, amikor a vagriaiak megtisztították a kaputorony melletti falrészt. Jonat tíz kardfogatóval rohant oda, hogy betömje a rést és valami csoda folytán a Légió fekete szakállú, nyúlánk lovasa túlélte a rohamot, de hat bajtársa odaveszett. Karnak felismerte a veszélyt és Jonat segítségére sietett, hatalmas kétfejű csatabárdját lengetve, nyomában száz fegyveressel. A kaputoronynál vívott csata rövid volt és véres – a végére a Jonat falszakaszát védő emberek is csatlakoztak a harchoz.

Most már alkonyodott, és a nap tűzben égve süllyedt a láthatár alá – Jonat nyelve pedig korbácsként vágott végig emberein. Minden haragja dacára a magas harcos tudta, hogy miért estek pánikba és meg is értette őket. Az emberei felét a Légió katonái tették ki, a másik felét besorozott gazdák és kereskedők. A harcosok nem bíztak abban, hogy a gazdák ellen tudnak állni a nyomásnak, ezért a parasztok kikeveredtek a soraik közül és elvesztek a vagdalkozó kardok és a bénító rikoltások őrült poklában.

És ami még ennél is rosszabb volt: a harcosok törtek meg.

– Nézzetek körül – ordította Jonat, tudatában annak, hogy mások is nyomon követik az eseményeket. – Mit láttok? Egy kővárat? Ez csak annak tűnik – ez egy homokvár és a vagriaiak úgy rontanak neki, mint a haragvó tenger. Csak addig áll, amíg a homok összetartja. Értitek ezt, tökfejek? Ma rémülten menekültetek és a vagriaiak áttörtek. Ha nem vettük volna gyorsan vissza a falat, beözönlenek a kapu mögötti udvarba és az erőd hatalmas kriptává változik.

– Képtelenek vagytok felfogni, hogy itt sehová sem futhattok? Harcolunk vagy meghalunk.

– Ma hat ember halt meg az oldalamon. Jó emberek – jobbak, mint ti. Rájuk gondoljatok holnap, amikor menekülni akartok!

Az egyik férfi, egy fiatal kereskedő, harákolt egyet és kiköpött.

– Nem kértem, hogy itt legyek – közölte keserűen.

– Mondtál valamit, nyuszi? – sziszegte Jonat.

– Hallotta.

– Igen, hallottalak. És figyeltelek is ma: úgy rohantál el a faltól, mintha tűz égetné a hátsódat.

– Csak megpróbáltam utolérni a Légió katonáit – csattant fel a férfi. – Ők kezdték a visszavonulást. – Haragos mormogás fogadta a szavait, de azonnal csend lett, amint egy magas férfi jelent meg a mellvéden. A kezét Jonat vállára tette és bocsánatkérően elmosolyodott.

– Mondhatok néhány szót, Jonat?

– Természetesen, uram.

A tiszt leült az emberek közé és levette a sisakját. Szürkéskék szeme az elkeseredett küzdelem hat napjának és hat éjszakájának minden fáradtságát tükrözte. Fáradtan megdörgölte a szemét, majd ránézett az ifjú kereskedőre.

– Mi a neved, barátom?

– Andric – felelte gyanakvóan.

– Gellan vagyok. Amit Jonat mondott a homokvárról, az olyan igazság, amit nem szabad elfelejtenetek! Itt mindannyian fontosak vagytok. A pánik olyan ragály, amely megfordíthat egy csatát – de ilyen a bátorság is. Visszajöttetek – szerintem ti vagytok az erősebbek. Ezeken a falakon túl egy rosszakaratú ellenség tanyázik, amely végigdúlta egész Drenait, férfiakat, nőket és gyerekeket gyilkolva le. Olyan, akár egy veszett állat. De itt megtorpan, mert Dros Purdol a póráz az őrjöngő eb nyakán, és Egel lesz a dárda, amely elpusztítja. Nem értek a beszédekhez, ahogy azt Jonat majd bizonyítja, de azt szeretném, ha mindnyájan testvérek lennénk, mivel mi vagyunk Drenai és valójában mi vagyunk a drenai nép utolsó reménye. Ha nem tudunk együtt kiállni ezekre a falakra, akkor nem érdemeljük meg, hogy éljünk!

– Most pedig nézzetek körül és ha olyan valakit láttok, akit nem ismertek, kérdezzétek meg a nevét! Van még néhány órátok a következő támadásig. Használjatok ezt arra, hogy megismerjétek a testvéreiteket!

Gellan feltápászkodott, a fejére rakta a sisakját és elindult az egyre sűrűsödő sötétségbe, Jonattal az oldalán.

– Na, ez aztán az úriember – mondta Vanek és nekitámasztotta hátát a falnak, miközben kicsatolta sisakja álladzóját. Egyike volt a tíznek, aki Jonat oldalán küzdött és ő is egy karcolás nélkül úszta meg, bár a sisakja két helyen behorpadt és most csak ferdén ült meg a fején. – Hallottátok, mit mondott: úgy vegyétek, mintha kőtáblára írták volna. Azoknak a „testvéreknek” mondom, akik nem ismernek: Vaneknak hívnak. Szerencsés gazfickó vagyok, így bárki, aki szeretne élni, jobban teszi, ha a közelemben lesz. Aki futni szeretne, az fusson felém, mert ezt a két beszédet én még egyszer meg nem hallgatom.

– Szerinted tényleg képesek vagyunk tartani ezt a helyet, Vanek? – kérdezte Andric és odalépett hozzá, majd leült mellé. – Egész nap csak jöttek a hajók, még több vagriait hozva és most már ostromtornyot is építenek.

– Felteszem, ez eléggé leköti őket – felelte Vanek. – Ami az embereket illeti, mit gondolsz, honnan jönnek? Minél többel állunk szemben itt, annál kevesebb marad máshol. Röviden, Andric testvér, egybegyűjtjük őket, mint a gennyedző fekélyt. Szerinted Karnak idejött volna, ha úgy véli, hogy veszíthetünk? Az az ember egy átokverte politikus. Purdol jelenti neki az előrejutást a dicsőséghez.

– Ez egy kicsit igazságtalan – szólalt meg egy szegletes állkapcsú, mélyen ülő szemű katona.

– Lehet hogy az, Dagon testvér, de azt mondom, amit gondolok. Ne érts félre – tisztelem őt, sőt még rá is szavaznék! De nem olyan, mint mi: a nagyság bélyegét hordozza, amit ő maga ragasztott magára, már ha érted, mire gondolok.

– Nem értem – felelte Dagon. – Amennyire én látom, Karnak remek harcos és éppúgy harcol Drenaiért, akárcsak én.

– Akkor hagyjuk ezt ennyiben – mondta Vanek. – Mindketten egyetértünk abban, hogy remek harcos és az olyan testvérek, mint mi, nem torzsalkodnak.

Fölöttük a kaputoronyban Karnak, Dundas és Gellan ültek az apránként megjelenő csillagok alatt és hallgatták a beszélgetést. Karnak szélesen elvigyorodott és a torony másik oldalára intette Gellant, ahol beszélgetésüket nem lehetett kihallgatni.

– Értelmes ember ez a Vanek – szólalt meg Karnak halkan, míg tekintete Gellan arcát vizslatta.

Gellan elmosolyodott.

– Igen, az, uram. Leszámítva a nőket!

– Nincs élő ember, aki tudná, hogyan kell bánni a nőkkel – felelte Karnak. – Én már csak tudom: háromszor nősültem és a fenébe is, sosem tanultam semmit.

– Aggaszt Vanek, uram?

Karnak összehúzta a szemét, de humor csillant meg benne.

– És ha igen?

– Ha így lenne, maga nem az az ember lenne, akit követek.

– Jól mondod. Kedvelem azokat, akik kiállnak a maguk igaza mellett. Osztod a véleményét?

– Természetesen, mint ahogy maga is. Nincsenek mondaköltők által megénekelt hősök. Minden embernek megvan az oka arra, hogy felkészüljön a halálra és a legtöbb ok önző – mint saját magunk, a feleségünk vagy az otthonunk megvédése. Generális, ön a legtöbb embernél többről álmodik, de ez nem baj.

– Örülök, hogy így gondolod – mondta Karnak, árnyalatnyi gúnnyal a hangjában.

– Ha már nem kívánja hallani többé az igazságot, tudassa velem, uram! Épp olyan folyékonyan tudok hazudni, mint bárki más.

– Az igazság veszélyes fegyver, Gellan. Egyeseknek olyan, akár az édes bor, míg másoknak méreg, de mégis ugyanaz. Most menj és pihenj le – kimerültnek tűnsz, ember!

– Mi volt ez az egész? – kérdezte Dundas, amikor Gellan visszatért a fáklyákkal megvilágított lépcsőházba.

Karnak vállat vont és a falhoz lépett – kinézett fölötte, végigmérve a kikötő körül táborozó vagriai sereg tábortüzeit. A szénfekete tengeren két hajó siklott a dokkok felé, katonákkal a fedélzetükön.

– Aggaszt engem Gellan – szólalt meg Karnak.

– Hogyhogy? Éppen maga mondta, hogy jó tiszt.

– Kezd túl közel kerülni az embereihez. Azt hiszi magáról, hogy cinikus, de valójában romantikus. Hősöket keres egy olyan világban, ahol nincs számukra hely. Mitől válik valaki hőssé?

– A legtöbb ember hősként gondol magára, uram.

– De Gellan nem egy színlelt hőst akar, Dundas. Minek is nevezett Vanek? Átokverte politikusnak? Bűn az, hogy erős országot akarok, ahova nem nyomulhatnak be barbár hadak?

– Nem, uram, de maga nem színlelt hős. Maga az a hős, aki azt színleli, hogy másvalaki.

De úgy tűnt, hogy Karnak ezt már nem hallotta. A kikötőt bámulta, ahol három újabb hajó siklott a mólók felé.

* * * * *

Dardalion megérintette a sebesült katona homlokát, mire a férfi szemei lecsukódtak és a fájdalom véste ráncok eltűntek az arcáról. Fiatal volt, és az álla még csak nem is pelyhedzett. Jobb karját azonban csak egy izomszál tartotta és feltépett gyomrát széles bőröv tartotta a helyén.

– Nincs remény a számára – lüktette Astila elméje.

– Tudom – felelte Dardalion. – Már alszik... a halál álmát alussza.

A hevenyészett kórházat megtöltötték az ágyak, saroglyák és szalmazsákok. A sérült férfiak között asszonyok lépkedtek – kötést cseréltek, letörölték az izzadtságot a homlokokról és megnyugtató, puha hangon beszélgettek a sebesültekkel. Karnak kérte meg a nőket, hogy segítsenek és jelenlétük még többet nyújtott a férfiaknak, mint a kirurgusok kése, mivel egyetlen férfi sem szeret gyengének mutatkozni egy nő előtt – így a sérültek összeszorított szájjal úgy tettek, mintha sebük csak karcolás lenne. A főkirurgus – egy Evris nevezetű, sovány és törékeny férfi – lépett oda Dardalionhoz. Ők ketten azonnal barátságot kötöttek és a kirurgus hihetetlen megkönnyebbülést érzett, amikor a papok megerősítették kicsiny csapatát.

– Több szobára van szükségünk – mondta Evris, és egy véres rongyba törölte izzadó homlokát.

– Meleg van itt – felette Dardalion. – Érzem a betegség szagát a levegőben.

– Amit érzel, az a lenti hullák bűze. Degas gan valahol ott földeltette el őket.

– El kellett volna őket égetni!

– Szerintem is, de gondolj arra, hogy ez milyen hatás gyakorol a harci kedvre. Egy dolog azt látni, hogy levágják a barátod és más végignézni, amint belökik a dühöngő tűzbe.

– Beszélni fogok Karnakkal.

– Láttad valahol Degas gant? – kérdezte Evris.

– Nem. Valójában már napok óta nem.

– Büszke ember.

– Mint a legtöbb harcos. Büszkeség nélkül nem lennének háborúk.

– Karnak súlyos vádakkal illette – gyávának és megalkuvónak nevezte. Egyik sem igaz. Sosem élt még nála bátrabb és erősebb ember. Mindent megpróbált, amit csak ő és emberei megtehettek és ha tudta volna, hogy Egel még harcol, sosem gondolt volna a megadásra.

– Mit akarsz tőlem, Evris?

– Beszélj Karnakkal – győzd meg, hogy kérjen bocsánatot, hogy kímélje egy öregember érzéseit! Ez Karnaknak semmibe sem kerül, de megmentené Degast a kétségbeeséstől.

– Jó ember vagy, kirurgus, ha ilyen dolgokra is gondolsz, miközben tántorogsz a fáradtságtól. Megteszem, amit kérsz.

– És azután pihenj le! Tíz évvel öregebbnek tűnsz, mint amikor hat napja megérkeztél.

– Ez azért van, mivel nappal dolgozunk, éjjel pedig az erődöt védelmezzük. De megint csak igazad van. Arrogáns lennék, ha azt hinném, hogy örökké tudom ezt folytatni. Hamarosan megpihenek, ígérem neked!

Dardalion kilépett az ispotályból egy apró oldalszobába és letépte magáról véres kötényét. Sietve megmosakodott, friss vizet öntve a favödörből egy zománcozott lavórba, majd felöltözött. Nekilátott felölteni mellvértjét, de a súlya lehúzta, így a vértet otthagyta a keskeny priccsen és elindult az egyik hűvös folyosón. Amikor elérte az udvarra nyíló kaput, meghallotta a csatazajt – a kardcsattogást, az állati üvöltéseket, az elordított parancsokat és a haldoklók gyötrődő sikolyát.

Lassan bandukolt felfelé a Bástyába vezető megviselt kőlépcsőkön, maga mögött hagyva a rettenetes lármát. Degas szobái a Bástya tetején kaptak helyet – Dardalion bezörgetett az ajtaján és várt, de válasz nem érkezett. Kinyitotta az ajtót és belépett. A spártaian bútorozott nagyteremben egy fából faragott asztal és hét szék kapott helyet. A széles kandalló előtt szőnyegek borították a padlót, és az ablaknál egy vitrin állt. Dardalion nagyot sóhajtott és a vitrinhez lépett. Odabent több, mint negyven évnyi háborúskodás során kapott kitüntetések hevertek és még néhány személyes emlék: egy lovasroham emlékére Degas dunnak ajándékozott fapajzs, egy tiszta aranyból készült tőr, egy hosszú ezüstszablya – a pengébe savval maratták az EGYETLENNEK szót.

Dardalion leült és kinyitotta a vitrint. Az alsó polcon Degas naplói sorakoztak, katonai szolgálata minden évéről egy. Dardalion véletlenszerűen felütötte az egyiket. Az írás precízen lekerekített betűkkel készült és tanult kézről árulkodott, bár maguk a szavak egy katonaember megfogalmazását hordozták.

A tíz évvel korábbi bejegyzésben ez állt:

* * * * *

„A tizenegyediken sathulik fosztogatók csapata támadt Skarta külvárosára. Két Ötvenest küldtek ki, hogy vegye fel velük a harcot és pusztítsa el őket. Albar vezette az Elsőt, én a Másodikat. Katonáimat csapdába csalták az Ekarlason túli lejtőkön. A frontális roham veszélyes lett volna, mivel két oldalról sziklák védték a sathulikat. Három részre osztottam az erőimet, megkerültük az ellenséget és föléjük másztunk, majd nyilakkal kimozdítottuk őket. Alkonyatkor megkísérelték a kitörést, de addigra Albar embereit már elhelyeztem a lenti patakmederben és minden martalóccal végeztünk. Sajnálattal számolok be arról, hogy két embert vesztettünk: Esdricet és Garlant. Mindkettő remek lovas volt. Tizennyolc fosztogató vesztette életét.”

* * * * *

Dardalion gondosan visszatette a naplót a helyére, és a legújabb után nézett.

Az írás itt már reszketegebb volt:

* * * * *

„Második hónapja folyik az ostrom és nem látok reményt a sikerre. Képtelen vagyok úgy aludni, ahogy szoktam. Álmok. Éjszakáimat csúf álmok töltik meg.”

* * * * *

Majd hátrább:

„Százak halnak meg. A legkülönösebb látomásokat kezdem átélni. Érzem, hogy az éjszakai égen repülök és odalent látom Drenai földjét. Mindenütt tetemek. Niallad halott. Egel halott. Az egész világ halott és csak mi csúfítjuk a szellemek világát.”

* * * * *

Tíz nappal ezelőtt Degas azt írta:

* * * * *

„Ma a kaputoronynál meghalt Elnar, a fiam. Huszonhat éves volt és erős, akár a bika, de egy nyílvessző leterítette, ő pedig átzuhant a falon, le az ellenség közé. Jó ember volt és az anyja – áldassék a lelke –, büszke lenne rá. Most már meg vagyok róla győződve, hogy egyedül állunk Vagriával szemben és nem tarthatunk ki sokáig. Kaem megfogadta, hogy minden férfit, nőt és gyermeket keresztre feszít Purdolban, ha nem adjuk meg magunkat. És az álmok újra kezdődtek, démonokként susognak a fejemben. Olyan nehéz tisztán gondolkodni.”

* * * * *

Dardalion lapozott.

* * * * *

„Ma megérkezett Karnak ezer emberrel. A szívem megdobbant, amikor elmondta, hogy Egel még mindig harcol, de azután rádöbbentem, hogy milyen közel kerültem ahhoz, hogy eláruljak mindent, aminek a védelmére szenteltem az életem. Kaem leölette volna az embereim és akkor Drenainak vége. Az ifjú Karnak nyers szavakkal illetett, de bőségesen rászolgáltam erre. Kudarcot vallottam.”

* * * * *

Az utolsó oldal következett:

* * * * *

„Az álmok megszűntek és megnyugodtam. Csak most merül fel bennem, hogy házaséveim során sosem beszéltem Rulának az iránta érzett szerelmemről. Sosem csókoltam meg a kezét, ahogy az udvaroncok teszik, nem hoztam neki virágot. Milyen furcsa. Mégis minden ember tudta, hogy szeretem, mivel mindig vele kérkedtem. Egyszer faragtam neki egy virágmintás széket. Egy hónapba telt és szerette azt a széket. Még mindig megvan.”

* * * * *

Dardalion becsukta a könyvet és hátradőlt a székben, végigpillantva a szépen faragott és lecsiszolt fán. Volt benne valami művészi. Talpra állt és a hálószobába ment, ahol Degas hevert a véráztatta lepedőn, kését még mindig a kezében tartva. A. szeme nyitva volt és Dardalion gyengéden lezárta szemhéjait, mielőtt lepedőt borított volna az öregember arcára.

– Minden Dolgok Ura – szólalt meg Dardalion –, vezesd haza ezt az embert!

15

Cadoras figyelte, ahogy Árnyjáró ellovagol a szekerektől észak felé, a lapos dombok irányába. A vadász a hasán feküdt, arcát tenyerébe támasztva – lovát a domb másik oldalán kötötte ki. Lekúszott a dombtetőről, majd lassan lesétált az acélszürke herélthez, kicsatolta a nyeregre erősített vastag tekercset és szétterítette a földön. A zsákvászonba tekerve fegyverek lapultak: egy szétszedett számszeríj és egy készlet elefántcsont nyelű hajítókés. Cadoras összerakta a nyílpuskát és kiválasztott tíz lövedéket, amelyet az övén függő őzbőr tegezbe tett. Majd gondosan egy-egy hajítókést csúsztatott combközépig érő lovaglócsizmájának mindkét szárába és két másikat az övén függő tokokba. Kardját a nyeregre kötözte, akárcsak az aranyvégű vagriai lovassági íjat: a tegez a nyeregkápáról függött alá. Miután felszerelkezett, Cadoras visszahelyezte a vászontekercset a nyeregre és a helyére csattintotta. Ezután szárított húst szedett elő a nyeregtáskából, leült a fűbe és az égre bámult, a kelet felől sodródó, gyülekező viharfelhőket figyelve.

Eljött a gyilkolás ideje.

Kevés örömét lelte a vadászatban. Vagy tucatszor megölhette volna Árnyjárót – de hát a játékot ketten játsszák és Árnyjáró nem volt hajlandó részt venni benne. Kezdetben ez ingerelte Cadorast, mivel az az érzése támadt, mintha áldozata lenézné. De ahogy a napok teltek, rájött, hogy Árnyjáró egyszerűen nem törődik vele. Így hát Cadoras nem engedte útjára a végzetes vesszőt.

Tudni akarta, hogy miért. Eltöltötte a késztetés, hogy lelovagoljon a szekerekhez, leüljön Árnyjáróval szemben és megkérdezze...

Cadoras több, mint egy évtizede volt vadász és jobban ismerte ezt a szerepet, mint bárki más, A leghalálosabb játékban ő volt a mester – ismert minden szempontot, minden aranyszabályt: a vadász osont, a préda kitért és menekült vagy megfordult és visszatámadott. De a zsákmány sosem volt közömbös.

Miért?

Cadoras arra számított, hogy Árnyjáró vadászni fog rá, ezért még bonyolult csapdákat is elhelyezett a táborhelye körül. Éjszakáról éjszakára a fákon rejtőzött, felajzott íjjal, míg a meleg tűz mellett takarója hevert, sziklatömbökkel és ágakkal kitömve.

Ma véget vet az égető kérdéseknek. Megöli Árnyjárót és hazamegy.

Haza?

Magas falak, lélektelen szobák és hideg szemű hírnökök vártak rá, akik aranyat kínálnak a halálért cserébe. Olyan, mint egy kripta, ablakokkal.

– A fenébe veled, Árnyjáró! Miért könnyítetted meg ennyire?

– Ez volt az egyetlen védekezési mód – felelte Árnyjáró és Cadoras körbepördült, ahogy egy csillogó acélkard érintette meg a hátát. Megdermedt, majd ellazult, jobb keze pedig araszolni kezdett a csizmájába rejtett kések felé. – Ne légy bolond – mondta Árnyjáró. – Hamarabb felhasítom a torkod, minthogy pisloghatnál!

– És most mi lesz, Árnyjáró?

– Még nem döntöttem el.

– Meg kellett volna öljelek.

– Igaz, de az élet tele van ilyen „kellett volnákkal”. Vedd le a csizmád... lassan. – Cadoras engedelmeskedett. – Most az öved és a zekéd. – Árnyjáró kiszedte a fegyvereket és a fűbe hajította azokat.

– Így tervezted? – kérdezte Cadoras és leült, a könyökére támaszkodva. Árnyjáró bólintott és tokjába csúsztatta kardját, majd a vadásztól jó tíz lábnyira ő is leült. – Kérsz egy kis szárított húst? – érdeklődött Cadoras. Árnyjáró megrázta a fejét és előhúzott egy hajítókést, a jobb kezében próbálgatva annak egyensúlyát.

– Mielőtt megölsz, fel tehetek egy kérdést?

– Hát persze.

– Honnan tudtad, hogy ilyen sokáig fogok várni?

– Nem tudtam, csak reméltem. Mindenki másnál jobban kellene tudnod, hogy minden előny a vadásznál van. Senki sincs biztonságban az orgyilkostól, legyen az király vagy paraszt. De te valamit bizonyítani akartál, Cadoras – és így könnyű préda lettél.

– Semmit nem akartam bizonyítani.

– Valóban? Még magadnak sem?

– Mint például mit?

– Mondjuk hogy jobb vagy, hogy te vagy a legkiválóbb vadász?

Cadoras hanyatt dőlt és az eget bámulta.

– Büszkeség – szólalt meg. – Hiúság. Mindannyiunkból bolondot csinál.

– Ettől függetlenül is bolondok vagyunk – egyébként gazdák lennénk, és azt figyelnénk, hogyan nőnek fel a fiaink.

Cadoras félkönyökre támaszkodott és elvigyorodott.

– Ezért döntöttél úgy, hogy hős leszel?

– Talán – ismerte be Árnyjáró.

– Jól fizet?

– Nem tudom. Még nem csinálom túl régóta.

– Tudod, hogy a Testvériség visszajön?

– Igen.

– Nem fogod túlélni.

– Ezt is tudom.

– Akkor miért csinálod? Láttalak a nővel – miért nem viszed Gulgothirba és mentek keletre, Ventriába?

– Szerinted ott biztonságos lenne?

Cadoras megrázta a fejét.

– Rátapintottál a lényegre. De legalább lenne esélyed – mert így nincs semmi.

– Meghat az aggodalmad.

– Nem kell elhinned, de valóban őszinte. Tisztellek, Árnyjáró, de sajnálatot érzek irántad. Neked befellegzett... és saját magad vagy az oka.

– Hogyhogy saját magam?

– A hozzáértésed megingott. Nem tudom, hogy mi történt veled, de te nem vagy többé Árnyjáró, a Gyilkos. Ha az lennél, mostanra már halott lennék. A gyilkos nem állt volna meg beszélgetni.

– Ezt nem vitathatom, de a régi Cadoras sem várt volna, mielőtt útjára engedi nyilát.

– Talán mindketten öregszünk.

– Szedd össze a fegyvereidet és távozz – mondta Árnyjáró, tokjába csúsztatva kését és könnyed mozdulattal felegyenesedett.

– Nem ígérek semmit – felelte Cadoras. – Miért csinálod ezt?

– Csak menj el!

– Miért nem adod ide a késed és kínálod fel nekem a torkod? – csattant fel Cadoras.

– Mérges vagy, mert nem öltelek meg?

– Gondolj arra, hogy ki voltál, Árnyjáró és akkor érteni fogod, miért vagyok mérges. – Cadoras a fegyvereihez lépett és felszedte őket, majd belebújt a csizmáiba, meghúzta a nyeregszíjat és lóra szállt.

Árnyjáró nézte, ahogy az orgyilkos délnek lovagol, majd visszaballagott a dombtetőre a saját lovához és nyeregbe ült. A szekerek elvesztek a forróság keltette párában, de Árnyjáró nem akarta beérni őket, míg az éj le nem száll.

A nappalt az erdős dombok felderítésével töltötte, és két órát szunyókált egy sziklás tavacska partján, lucfenyők árnyékában. Szürkületkor füstöt látott felszállni az égre északon és fagyos rettegés kerítette hatalmába. Gyorsan felnyergelte a heréltet és a fák felé robogott, hátasát vad vágtára fogva. Majdnem egy mérföldön át tartotta a sebességet, majd visszatért józansága és ügetésbe váltott. Gondolatai elzsibbadtak és tudta, hogy mit fog találni, még mielőtt elérte volna az utolsó dombtetőt. A füst túl nagy volt, hogy tábortűz vagy akár tíz tábortűz legyen. A dombtetőre érve, lova hátáról pillantott végig a kiégett szekereken. Hevenyészett félkörbe állították őket, mintha a hajtóknak csak másodpercei lettek volna a veszély felismerésére és megpróbáltak védőkört létrehozni. A földön testek hevertek és a keselyűk egymással verekedő csoportokba gyűltek.

Árnyjáró lassan lelovagolt a domboldalon. Sokan voltak, akiket élve fogtak el és azután darabokra vágtak – végeredményben nem ejtettek foglyokat. Az egyik gyermeket egy fához szegezték és több nőt karóval nyársaltak fel, tüzet rakva a mellükön. Nem messze észak felé Durmast emberei hevertek, nagyjából kört alkotva – körülöttük halott nadírok. A keselyűk már munkához láttak és Árnyjáró nem bírta rávenni magát, hogy megkeresse Danyal testét. Nyugat felé fordította lovát.

A csapást nem volt nehéz követni, még a holdfényben sem, és Árnyjáró útközben összerakta számszeríját.

Képek villantak a fejében és felbukkant Danyal arca...

Árnyjáró pislogott, ahogy a könnyek csípni kezdték a szemét. Visszanyelte a torkát fojtogató zokogást és valami meghalt benne. Kiegyenesítette a hátát, mintha csak valami súlyt vettek volna le róla és a közelmúlt úgy suhant el lelki szemei előtt, mintha azt valaki más álmodta volna. Látta a pap, Danyal és a gyerekek megmentését, a masini csatát és az Oriennek tett ígéretét. Csodálkozva figyelte, ahogy Cadoras ellovagol, hogy majd újra lesújtson. Hallotta magát, ahogy Cadorasszal beszélget a hősökről és száraz kuncogás szakadt fel belőle. Milyen ostobának tűnhetett!

Hewlának igaza volt – a szerelem nagyon közel áll a bukáshoz. De most a nadírok megölték Danyalt és ezért meglakolnak. Nem számít, hogy több százan vannak. Nem számít, hogy nem győzhet.

Csak egyetlen igazság volt fontos.

Csak az, hogy Árnyjáró, a Gyilkos, visszatért.

* * * * *

Danyal Durmast mellett térdelt az összevissza faépületekből álló, folyammenti városra néző domb lejtőjén. A dombot sűrűn borították a fák, és lovaikat a mintegy hatvan lábnyira elterülő sekély mélyedésben rejtették el.

A lány fáradt volt. Az előző napon alig néhány másodpercen múlt, hogy sikerült elmenekülnie a nadír portyázok elől és még mindig mély szégyenérzet töltötte el, ha arra gondolt, hogy elfutott. Durmast éppen nyugatra ment felderíteni és a lány látta, amint egy nadír harci különítmény kergeti a fejszéjét lóbáló óriást. Nyilak süvítettek felé, ahogy pej heréltjén berobogott a szekerek sorába, majd lovát a pék kocsija felé irányította és Danyal nevét kiáltozta. A lány gondolkodás nélkül mászott mellé a nyeregbe, a férfi pedig megsarkantyúzta lovát és a dombok felé vágtatott. Hazudott volna magának, ha azt mondja, nem tudta, hogy Durmast a biztonságba viszi, míg körülötte mindenkire vad és kegyetlen halál várt. És most gyűlölte magát ezért a gyengeségéért.

Négy nadír lovas üldözte őket tovább a dombok között. Ahogy elérték az erdőt, Durmast ledobta a lányt a nyeregből és megfordította lovát, úgy várva be a rohamot. Az első nadír akkor halt meg, amikor a férfi fejszéje szétzúzta a bordáit. A második az óriás felé döfött a dárdájával, amit az félresöpört, majd levágta a nadír fejét. Ami ezután következett, az olyan gyors és összevissza volt, hogy Danyal ki sem tudta venni. Durmast megrohamozta a megmaradt lovasokat és a lovak összerogytak, csak rugdosódó patáik látszottak. Durmast állt talpra elsőnek – úgy magasodott fel, akár a háború istene, kezében a napfényben csillogó ezüstfejszével. Amikor mind a négy támadó halott volt, átkutatta nyeregtáskáikat élelem és víz után, majd szó nélkül a lányhoz vezette az egyik nadír póniját. Ezután északnak indultak a fák között.

Azon az éjszakán, mivel a hőmérséklet nagyot zuhant, egy takaró alatt aludtak és Durmast – aki még mindig nem szólt egy szót sem – levette ruháit és a lányért nyúlt.

Danyal édes mosollyal fordult felé, de a férfi szeme tágra nyílt, amikor megérezte a hideg acél érintését az ágyékán.

– A kés nagyon éles, Durmast. Azt javaslom, hogy hűtsd le magad – és aludj!

– Egy egyszerű „nem” is megtette volna, asszony – felelte a férfi, haragtól fagyos kék szemmel.

– Akkor azt mondom, hogy „nem”. A szavadat adod, hogy nem nyúlsz hozzám?

– Persze.

– Mivel tudom, hogy az ígéreted annyira erős, mint egy korhadt pálca, hadd mondjak neked valamit: ha megerőszakolsz, mindent megteszek, hogy megöljelek.

– Nem erőszakolok nőket, asszony! Sosem tettem.

– A nevem Danyal. – Eltette a kését és hátat fordított a férfinak.

Az felült és megvakarta a szakállát.

– Nem tartasz valami sokra, Danyal. Miért?

– Aludj, Durmast]

– Válaszolj i

– Micsoda kérdés! Azokat az embereket a vágóhídra terelted és azután úgy menekültél el, hogy még vissza se néztél. Állat vagy – az embereid legalább ott maradtak és meghaltak, de te elfutottál.

– Mi futottunk el – mutatott rá a férfi.

– Igaz – és ne gondold, hogy nem gyűlölöm magamat ezért!

– Mit vártál tőlem, Danyal? Ha maradok, talán megölhettem volna hat vagy hét nadírt és utána én is meghalok a többiekkel együtt. Nem lett volna értelme.

– Mindnyájukat elárultad.

– Igaz, de azután engem is elárultak – pedig megegyeztem a nadír törzsfővel, Butasóval.

– Lenyűgözöl. Az utazó fizet neked és ezért jogosan vár el hűséget cserébe – te meg eladod őt a nadíroknak.

– Fizetned kell azért, ha biztonságban akarsz átkelni a nadírok földjén.

– Mondd ezt a halottaknak.

– A halottak nem hallanak valami jól.

A lány felült és távolabb húzódott tőle, elrángatva a takarót, amit a válla köré csavart.

– Nem hatnak meg, igaz? A haláluk sem?

– Már miért hatna meg? Egy barátot sem veszítettem el. Minden dolog meghal és nekik lejárt az idejük.

– Emberek voltak... családok. Az életüket a te kezedbe tették le.

– Mi vagy te, a lelkiismeretem?

– Van neked olyan?

– A nyelved épp olyan éles, akár a tőröd. Megfizettek, hogy legyek a kalauzuk – és most én vagyok a felelős azért, mert néhány kutyazabáló nadír megszegte a szavát?

– Miért vetted a fáradságot, hogy megments?

– Mert le akartam veled feküdni. Ez is bűn?

– Nem, csak nem éppen hízelgő bók.

– Az Istenekre, asszony, Árnyjáró meg van áldva veled! Nem csoda, hogy megváltozott – savként marod az ember lelkét. Most pedig megosztozhatnánk a takarón?

Másnap néma csöndben utaztak tovább, amíg el nem érték a folyó előtti utolsó dombsort. Durmast megállította a lovakat és rámutatott az északnyugatra emelkedő, távolban kéklő hegyekre.

– A legmagasabb csúcs a Raboas, a Szent Óriás és a folyó, amit látsz, száz mérföldre Purdoltól északra ömlik a tengerbe. Rostriasnak hívják, a Holtak Folyójának.

– Mi a terved?

– Amott van egy város. Foglalok helyet valamelyik hajóra és utána irány a Raboas.

– Mi lesz Árnyjáróval?

– Ha még él, ott találkozunk vele.

– Miért nem várjuk be a városban?

– Nem fog erre jönni – északnyugatra tart. Mi északkelet felé haladtunk, hogy elkerüljük az üldözőket. Butaso a Lándzsának, az egyik nyugati törzsnek a feje, ez meg itt a Farkasfejűek földje.

– Azt hittem, hogy Gulgothirig mész.

– Meggondoltam magam.

– Miért?

– Mert drenai vagyok. Miért ne segíteném Árnyjárót a Bronzpáncél visszaszerzésében?

– Mivel semmi hasznod nincs belőle.

– Gyerünk – csattant fel a férfi és megsarkantyúzva a lovát, bevágtatott a fák közé.

Miután elrejtette a lovakat a horpadásban, Durmast fellopódzott a városra néző dombnyeregre. Húsz házat és hét raktárépületet emeltek a vastag famóló köré. A raktárak mögött hosszú és lapos épület húzódott, árnyékos tornáccal.

– Az ott a fogadó – szólalt meg Durmast – és egyben a legnagyobb bolt is. Egyetlen nadír lovast sem lehet a közelben látni.

– Azok az emberek nem nadírok? – kérdezte Danyal, rámutatva a mólónál ücsörgő férfiak csoportjára.

– Nem. Ők noták – nem tartoznak törzshöz. Eredetileg számkivetettek, akik mostanra gazdálkodásból vagy a folyami kereskedelemből élnek. A nadírok hozzájuk jönnek vaseszközökért és fegyverekért, takarókért, meg hasonlókért.

– Ismernek erre?

– Számos helyen ismernek, Danyal.

Együtt lovagoltak be a városkába, ahol lovaikat kikötötték a fogadó előtti korláthoz. Az épületben tompa fényviszonyok uralkodtak és izzadtság, állott sör és zsírban tocsogó ételek szaga érződött. Danyal az egyik bespalettázott ablak melletti asztalhoz lépett, felemelte a rudat és kifelé lökte a zsalut, ami nekicsapódott a kint álldogáló férfi hátának.

– Te esetlen tehén! – ordított rá az alak. Danyal hátat fordított neki és leült, de amikor a fickó ordibálva berohant, felállt és előhúzta kardját. A férfi azonnal megállt, ahogy Danyal elindult felé. Zömök férfi volt és szőrmekabátot viselt vastag fekete övvel, amelyről két hosszú kés lógott.

– Tűnj el vagy megöllek – förmedt rá Danyal.

Durmast bukkant fel a férfi mögött, hátulról megragadta, felemelte a levegőbe és elhaladt vele Danyal mellett.

– Hallottad a hölgyet – szólalt meg. – Tűnj el! – Meglendítette a fickót és áthajította a nyitott ablakon, majd elégedetten figyelte, ahogy az belezuhan a porba, több lábbal a fa gyalogjárón túl. Majd széles vigyorral Danyal felé fordult.

– Látom, továbbra is ragaszkodsz hírnevedhez, amelyet kedvességeddel szereztél.

– Nem volt szükségem a segítségedre!

– Tisztában vagyok vele. Csupán szívességet tettem neki. Ha szerencsés, csupán megdöföd, de ha elveszíted a hidegvéred és maró nyelvedet használod ellene, azt sosem heverte volna ki.

– Ez egyáltalán nem vicces.

– A te szempontodból nyilván nem. Foglaltattam helyet magunknak egy holnap délelőtt induló vitorláshajóra. Kivettem egy szobát is... két ággyal – tette hozzá célzatosan.

16

Butaso a sátrában ült és mogorván meredt az előtte guggoló vén sámánra. Az öreg egy darabka cserzett kecskebőrt terített a földre, és tucatnyi ujjcsontot szórt rá közönyös mozdulattal. A csontokat kockaformára faragták és minden oldalukra furcsa szimbólumokat véstek. A sámán egy ideig a csontokra meredt, majd felnézett és vágott sötét szeme szinte lángolt a rosszindulatú jókedvtől.

– A fondorlatod megölt téged, Butaso – szólalt meg.

– Beszélj világosan.

– Ez nem elég világos? Véged van. Már most is sötét árnyék lebeg a lelked felett.

– Erős vagyok, mint mindig – felelte Butaso, és talpra szökkent. – Semmi sem árthat nekem.

– Miért szegted meg a Jégszeműnek adott szavad?

– Látomásom volt. Számos látomásom van. A Káoszszellem támogat – ő vezet engem.

– A Sötét Tettek Szelleme a nadír neve, Butaso. Miért nem használod azt? Ő a cselszövő.

– Ha te mondod, öreg. Ő adott nekem hatalmat, gazdagságot és sok feleséget.

– Meg a halálod. Mit kért tőled?

– A Jégszemű szekereinek elpusztítását.

– A Jégszemű még él. Akárcsak barátja, a Lélekorzó.

– Mit érdekel ez engem?

– Azt gondolod, hogy nekem nincs hatalmam? Ostoba halandó! Mivel a Lélekorzó azon a napon félelemmel töltötte el szíved, neked adva az életed, égtél a vágytól, hogy bosszút állj. Mostanra megölted a barátait, ő pedig rád vadászik. Hát nem érted?

– Értem, hogy száz emberem rója a sztyeppét és őt keresi. Hajnalra elém hozzák a fejét.

– Az az ember a gyilkosok hercege. Elkerüli az embereid.

– Ennek örülnél, nem igaz, Kesa kán? Mindig is gyűlöltél.

– Felfuvalkodott vagy, Butaso! Nem gyűlöllek – utállak, de ez sem akkor nem számított, sem most! Meg kell állítani ezt a férfit!

– Miért segítenél nekem?

– Mert ez az ember veszélyt jelent a nadírok jövendő nemzedékeire. A Bronzpáncélt keresi, a Nadírok Átkát: meg kell halnia és így feladata kudarcba fúl.

– Használd akkor az Alakváltókat – majd ők levadásszak.

– Ők jelentik a végső tartalékot – fortyant fel Kesa kán és felállt. – Gondolkodnom kell! – Visszatette az ujjcsontokat a kecskebőr erszénybe, majd kilépett a sátorból és felnézett a csillagokra. Körös-körül alig mozdult valami, leszámítva a Butasót vigyázó őröket. Nyolc férfi vette körbe a sátrat kivont karddal, némán figyelve a sztyeppét és csak időnként toporogtak egy kicsit a hideg miatt.

Kesa kán a saját sátrához ment, ahol Voltis, a rabszolgalány egy vaskosárban szenet hevített, hogy felmelegítse a levegőt. Egy tálba lyrrdet öntött és a sámán ágyába három felmelegített követ rakott. Az öregember rámosolygott és egyetlen hajtásra megitta a lyrrdet – az alkohol tűzként száguldott végig testén.

– Remek lány vagy, Voltis! Nem érdemellek meg.

– Maga mindig kedves hozzám – felelte, és meghajolt.

– Szeretnél hazatérni?

– Nem, nagyuram. Téged kívánlak szolgálni. – A férfit meghatotta a lány őszintesége és előrehajolt, hogy felemelje az állát... majd megdermedt.

Nyolc!

Butaso sátrát általában hét őr vette körül!

* * * * *

Butaso megfordult, amikor az őr belépett.

– Mit akarsz?

– Visszaveszem az ajándékom – mondta Árnyjáró. Butaso megpördült a sarkán és sikoly tolakodott a torkába... sikoly, amelynek a nyakába csapódó hat hüvelyknyi csillogó acél vetett véget. Ujjai a pengéjét keresték, szeme tágra nyílt a fájdalomtól, majd térdre hullt és tekintete rámeredt az előtte álló, magas, szenvtelen alakra.

Szeme lecsukódott és az utolsó dolog, amit még hallott, az acélcsengés volt, amikor az őrök berontottak a sátrába.

Árnyjáró megpördült és kardja hárította a lendületes vágást. Csavart egyet a csuklóján, amitől ellenfele pengéje a levegőbe repült. Az őr előrántotta kését és meghalt, amikor Árnyjáró kardja átütötte a bordáit. Újabb őrök nyomakodtak befelé, visszaszorítva az orgyilkost a sátor közepére.

– Tedd le a kardod – szisszent rá Kesa kán a bejárattól.

Árnyjáró hűvös pillantással méregette az egyre összébb szoruló acélgyűrűt.

– Gyere és vedd el – mondta.

A nadírok előrerontottak, Árnyjáró kardja pedig megvillant, és az egyik ember sikoltozva elzuhant. Azután egy penge csapódott oldalról az orgyilkos fejének, és ő elesett. Küszködve próbált felállni, de ökölcsapások záporoztak rá, visszanyomták, míg végül a sötétség tengere átcsapott rajta....

A fájdalom ébresztette – vadul lüktető, állhatatos fájdalom. Ujjai megdagadtak és a nap könyörtelenül tűzött meztelen testére. A csuklóinál fogva egy rúdhoz kötözték a nadír tábor közepén. Letépték róla nadír ruháit és kifüggesztették a napra – máris úgy érezte, mintha márványfehér bőre lángolna. Arca és karja nem volt veszélyben, mivel azok már korábban cserzett bőrszínűre barnultak, de teste többi része mostanáig nem volt kitéve a kegyetlen napsütésnek – olyan volt, mintha a mellét és a vállait tűzbe dugta volna. Megpróbálta kinyitni a szemét, de csak a bal működött – a jobb bedagadt. Szája kiszáradt, nyelve merev volt, akár egy bot.

A keze sajgott és szinte teljesen ellilult. Maga alá húzta lábát és felfelé lökte testét, enyhítve a megduzzadt csuklóira nehezedő nyomást. Azonnal egy ököl vágódott a gyomrába, mire összerándult és olyan erősen harapta be az ajkát, hogy vér csordult belőle, végig az állán.

– Remek dolgokat tartogatunk neked, ribanc anyád kerekszemű fia – szólalt meg egy hang. Árnyjáró oldalra billentette a fejét, hogy jobban lásson. Előtte egy középmagas férfi állt, aki zsíros haját lófarokba fogta, arcát pedig a gyász jeléül hamuval szórta be.

Árnyjáró oldalra nézett és a férfi ismét megütötte.

– Hagyd békén! – parancsolt rá Kesa kán.

– Ő az enyém.

– Engedelmeskedj, Gorkai – harsogta az öreg.

– Nehéz halála lesz és utána majd atyámat fogja szolgálni az Ürességben.

A fiatalember távozott, Árnyjáró pedig az öregre nézett.

– Jól tetted Lélekorzó, hogy elvetted a bolond életét, aki a romlásba vitt volna minket.

Árnyjáró nem szólt semmit. Szája teliment vérrel, ami benedvesítette kiszáradt nyelvét és végigcsorgott a torkán.

– A vér nem fog életben tartani. Ma elviszünk a sivatagba, ahol végignézzük, amint lelkedet kiszívja a perzselő nap.

* * * * *

A nap hosszúra nyúlt és a fájdalom erősödött. Árnyjáró kizárta gondolataiból égő húsát és küzdött, hogy nyugodt maradjon – lassan és mélyeket lélegzett, elraktározva minden energiát arra a pillanatra, amikor a nadírok lekötözik a rúdról. Ha a sivatagba akarják vinni, először le kell vágniuk a póznáról – akkor pedig támadni fog és arra kényszeríti őket, hogy megöljék.

Gondolatai elkalandoztak, vissza a múltba. Ismét látta a fiatal, idealista Dakeyrast: a gyermeket, aki sóvárgott, hogy katona lehessen, hogy szolgálhassa Orient, a Bronz Harcoskirályt. Emlékezett a napra, amikor Orien végigvezette győzedelmes erőit Drenan utcáin, emlékezett az ujjongó és virágokat dobáló tömegre. A király óriásnak tűnt a tízéves Dakeyras szemében – páncélja tündökölt a déli nap sugaraiban. Orien maga elé ültette hároméves fiát, akit megrémisztett a tömeg zsivaja és zokogásban tört ki. Ekkor a király a magasba emelte és gyengéden megpuszilta. Dakeyras pedig szinte fürdött a pillanat nyújtotta melegségben.

Gondolatai elszakították a képtől és ismét felidézték a pillanatot, amikor Niallad király elzuhant, hátában Árnyjáró nyílvesszejével. A jelenet visszarántotta a jelenbe és a kín visszatért. Miként vált a lelkes kisgyerekből lelketlen gyilkos? A csuklója lüktetett és rájött, hogy a lába ismét kisiklott alóla – felfelé lökte magát és kinyitotta ép szemét. Egy csapatnyi nadír gyerek kuporgott előtte és az egyik pálcával püfölte a lábát.

Megjelent egy nadír harcos és jól irányzott rúgással a földre küldte a fiút.

Árnyjáró gondolatai ismét elkalandoztak, szeme lecsukódott. Szíve belesajdult, ahogy visszatért a gyermekét magasba emelő imádott atya képe. A puszi megnyugtatta a gyermeket, aki nevetni kezdett és utánozta a tömegnek integető királyt. A kicsiny Niallad, a holnap reménysége. Egy nap – gondolta akkor Dakeyras –, szolgálni fogom őt, éppúgy, ahogy apám szolgálja Orient.

– Árnyjáró – szólította meg egy hang, mire kinyitotta a szemét. Senki sem volt a közelben, de ismét hallotta a hangot, elméje mélyén. – Hunyd le a szemed és lazíts! – Árnyjáró azt tette, amire a hang kérte és a kín elenyészett, ahogy mély álomba merült. Egy kopár domboldalon találta magát, ragyogó, közeli, tökéletesen kerek és ismeretlen csillagok alatt. Két hold függött az égen – az egyik ezüstszínű volt, a másik kékkel és zölddel átszőtt, mint az erezett márvány. A domboldalon Orien ült; fiatalabb volt és jobban emlékeztetett az Árnyjáró emlékeiben élő királyra.

– Gyere, ülj le mellém!

– Meghaltam?

– Még nem, de már nincs sok hátra.

– Kudarcot vallottam.

– Megpróbáltad. Ennél többet senki sem kérhet.

– Megölték a nőt, akit szerettem.

– Te pedig bosszút álltál. Édes volt?

– Nem. Nem éreztem semmit.

– Ez olyan igazság, amit sok-sok évvel ezelőtt fel kellett volna ismerned, amikor levadásztad azokat, akik legyilkolták a családod. Gyenge ember vagy, Árnyjáró, akit az események manipulálnak. De nem vagy gonosz.

– Megöltem a fiad. Pénzért.

– Nem felejtettem el.

– Hiábavalónak tűnik azt mondani, hogy sajnálom, de mégis megteszem.

– Sosem hiábavaló. A gonoszság nem szikla, nem állandó és mozdulatlan – olyan, mint a rák, amely önmagát dagasztja. Kérdezd meg akármelyik katonát, aki járt már háborúban! Sosem felejted el az első embert, akit megöltél, de a világ minden aranyáért sem tudsz visszaemlékezni a tizedikre.

– Én emlékszem a tizedikre – mondta Árnyjáró. – A martalócot Kityannak hívták; félvér nadír volt. Követtem Skelntől keletre, egy kisvárosba...

– És puszta kézzel ölted meg, miután kinyomtad a szemét.

– Igen. Ő is ott volt azok között, akik végeztek a feleségemmel és a gyerekeimmel.

– Mondd csak, miért nem kerested Danyalt a halottak között?

Árnyjáró elfordította a fejét és nagyot nyelt.

– Láttam már egy nőt, akit szerettem, azután, hogy a gyilkosok végeztek vele. Nem tudtam volna elviselni még egy ilyen látványt.

– Ha lett volna erőd a kereséshez, most nem lennél kikötözve egy nadír oszlophoz. A lány él – Durmast megmentette.

– Nem!

– Hazudnék neked, Árnyjáró?

– Tudsz segíteni a szökésben?

– Nem.

– Akkor meghalok.

– Igen – felelte Orien szomorúan. – Haldokolsz. De fájdalommentesen.

Árnyjáró biccentett, de azután hirtelen oldalra kapta fejét.

– Úgy érted, hogy most?

– Hát persze.

– Vigyél vissza, a fene egyen meg!

– Vissza akarod kapni az agóniát és a halált?

– Ez az én életem, Orien. Az enyém! Ismerem a fájdalmat és kibírom, de a halál pillanatáig nem adom meg magam. Sem neked, sem a nadíroknak, sem senkinek. Vigyél vissza!

– Hunyd le a szemed, Árnyjáró és készülj a fájdalomra!

Árnyjáró felnyögött, ahogy a kín belevágott – a hang belemart kiszáradt, megdagadt nyelvébe. Hallotta, hogy egy férfi felröhög és amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy tömeg gyűlt köré. A Gorkai nevezetű fiatal nadír szélesen vigyorgott.

– Mondtam, hogy él. Remek! Adjatok neki inni. Azt akarom, hogy minden vágást érezzen. – Egy mokány harcos hátranyomta Árnyjáró fejét, vizet csorgatva egy kőkorsóból felrepedezett ajkára. Először nem tudott nyelni, de hagyta, hogy a folyadék végigcsörgedezzen kiszáradt torkán.

– Ennyi elég! – kiáltotta Gorkai. – Tudd meg, orgyilkos, hogy sekély sebeket fogunk ejteni a testeden, majd bekenünk mézzel. Ezután beásunk a földbe egy hangyaboly mellé. Megértettél? – Árnyjáró egy szót sem szólt. A szája tele volt vízzel és néhány másodpercenként lenyelt belőle egy kicsit. Gorkai előhúzott egy görbe kést és előrelépett, de ekkor patacsattogás zaja megtorpanásra késztette. Megpördült, miközben a tömeg szétvált a táborba bevágtató lovas előtt. Árnyjáró felpillantott, de a nap közvetlenül az újonnan érkező háta mögül sütött.

A nadírok szétszóródtak a lovas útjából, a szemét leárnyékoló Gorkai pedig felrikoltott:

– Öljétek meg! – A nadírok a fegyvereikért rohantak, Gorkai pedig megmarkolta kését és visszafordult Árnyjáróhoz. A penge felemelkedett... De ekkor egy számszeríjvessző ütötte át a nadír halántékát, a földre taszítva őt. A lovas megrántotta a kantárt a pózna mellett és kardja átmetszette az Árnyjáró csuklói fölött ívelő kötelet. Az orgyilkos lerogyott, majd összeszedte magát és a ló felé tántorgott – két nadír rontott rá kivont pengével. A lovas a földre dobta számszeríját és keresztbe maga elé rántotta Árnyjárót a nyeregbe, majd megsuhogtatta kardját, mire a nadírok hátraugrottak. Nyílvesszők süvítettek a harcos felé, aki vágtába ugratta lovát.

A nyeregkápa belevágott Árnyjáró oldalába és majdnem leesett, ahogy a ló száguldani kezdett a dombok felé. Figyelte, ahogy a sátrak elvillannak mellette és kétszer látott íjat feszítő nadírokat. A ló már zihált, mire elérték a fákat. A hátuk mögül Árnyjáró patadobogást és üldözőik dühödt rikoltozását hallotta. A lovas egy horpadásban megállította hátasát és ledobta Árnyjárót a nyeregből. Az orgyilkos keményen ért földet, majd térdre emelkedett – keze még mindig meg volt kötve. Cadoras föléhajolt, Árnyjáró pedig felé nyújtotta karjait – a kard lesújtott és elvágta a kötelet. Árnyjáró körbepillantott és az egyik bokorhoz kikötve észrevette lovát, a nyeregre erősített ruháit és fegyvereit. A fák között ott hevert az előző éjjel meggyilkolt nadír harcos lemeztelenített teste. Odabotorkált a lovához, eloldotta a kötőféket és felkecmergett a nyeregbe. Azután máris indultak, követve a fák szegélyezte keskeny csapást.

Mögöttük a nadírok közeledtek és nyilaik veszélyes közelségben süvítettek el a menekülők mellett, akik már kiértek a fák közül és nyílt terepen találták magukat.

– Remélem tud a lovad ugratni – kiáltotta Cadoras.

Árnyjáró meresztette a szemét és a félelem egyre nőtt benne, amikor meglátta, hogy az ösvény hirtelen szakadékban ér véget. Cadoras megsarkantyúzta hátasát.

– Kövess! – harsant a kiáltása.

Hatalmas szürke heréltje átrepült a szakadék fölött, Árnyjáró pedig belevágta sarkát hátasa oldalába és követte. A távolság kevesebb volt tíz lábnál, odalent pedig egy folyó rohant tova fehér sziklákon át. Cadoras lova biztosan ért földet, tovacsúszva a törmeléken. Árnyjáró kis híján lezuhant, amikor lova elrugaszkodott, de makacsul kapaszkodott. Hátasa megbotlott a túloldalon, de visszanyerte egyensúlyát és nyíllövésnyi távolságon túlra röpítette lovasát. Árnyjáró megfordult a nyeregben és látta, hogy a nadír lovasok a szakadék szélén gyülekeznek – a hasadék túl széles volt ahhoz, hogy pónijaikkal átugrassák. A két férfi beljebb lovagolt a hegyekbe, sziklákon és patakokon át. Árnyjáró már szédelgett a nyeregben, így leemelte a bőrtömlőt a nyeregkápáról és hosszan ivott. Hátrafordult, előhúzta tiszta köpenyét a nyeregre erősített göngyölegből és ráterítette égő vállára. Már alkonyodott, amikor Cadoras váratlanul lezuhant a lováról. Árnyjáró leszállt, kipányvázta lovát és letérdelt a földre zuhant férfi mellé. Csak ekkor vette észre, hogy három nyílvessző áll ki Cadoras hátából, akinek köpenyét átáztatta a vére. Árnyjáró felültette, mire a férfi feje hátranyaklott az orgyilkos mellére. Árnyjáró lepillantott és látta, hogy egy negyedik vessző mélyen belefúródott a férfi bal oldalába.

Cadoras kinyitotta a szemét.

– Jó helynek tűnik, hogy letáborozzunk – suttogta.

– Miért jöttél vissza értem?

– Ki tudja? Adj innom! – Árnyjáró vigyázva nekitámasztotta a haldoklót egy fának, mielőtt a tömlőért ment volna. Cadoras mohón ivott. – Követtelek. Megtaláltam a nadírt, akit megöltél és láttam, hogy elvetted a ruháit. Sejtettem, hogy valami értelmetlen bolondságba kevered magad.

– Olyan értelmetlenbe, mint például egyedül megtámadni egy nadír tábort?

Cadoras kuncogott, mire összerándult.

– Ostobaság volt, nem igaz? De hát sosem voltam hős. Azt gondoltam, egyszer kipróbálom – szerintem többet ilyet nem teszek.

– Akarod, hogy kihúzzam a nyílvesszőket?

– Mi értelme lenne? Csak darabokra szaggatnál. Tudod... mindössze egyszer sebesültem meg, és az is csak egy felszíni karcolás volt, amiből ez a csúf seb lett. Hát nem furcsa? Egész életemben sötét dolgokat követtem el és amikor valami jót próbálok tenni, megölnek. Ez nem igazság!

– Miért tetted? De komolyan.

Cadoras hátradöntötte a fejét és becsukta a szemét.

– Bárcsak tudnám. Szerinted van mennyország?

– Van – hazudta Árnyjáró.

– Szerinted egy ilyen tett eltörölheti egy élet gonoszságát?

– Nem tudom. Remélem igen.

– Valószínűleg nem. Tudtad, hogy sosem nősültem meg? Sosem találkoztam olyasvalakivel, aki tetszett volna nekem. Aligha meglepő – magamat se kedveltem valami nagyon. Figyelj ide – ne bízz Durmastban, mert már eladott! Megbízást kapott Kaemtől, hogy vigye el neki a Páncélt.

– Tudom.

– Tudod? És mégis vele tartasz?

– Az élet teli van rejtéllyel – mondta Árnyjáró. – Hogy érzed magad?

– Nevetséges kérdés: nem érzem a lábam és pokolian ég a hátam. Voltak valaha barátaid, Árnyjáró?

– Igen. Régebben.

– Jó érzés volt?

– Igen.

– El tudom képzelni. Azt hiszem, most már menned kellene. A nadírok hamarosan itt lesznek.

– Maradok még egy darabig.

– Ne legyél nemeslelkű – csattant fel Cadoras. – Menj és szerezd meg azt a Páncélt! Utálnék arra gondolni, hogy hiába halok meg. És vidd magaddal a lovam is! Nem akarom, hogy valami kutyazabáló vademberé legyen. De vigyázz vele, mert utálatos egy bestia: leharapja a kezed, ha teheti!

– Vigyázni fogok. – Árnyjáró megfogta Cadoras kezét és megszorította. – Köszönöm, barátom.

– Most pedig menj! Egyedül akarok meghalni.

17

Sarvaj hol elaludt, hol felébredt. A mellvéd szélvédett részén kuporgott, vastag takarót csavarva maga köré – fejét az istállók környékén talált felszakadt nyeregtáskán nyugtatta. Fázott és láncingének minden egyes szemét érezte, még a bőrbélés és a gyapjú alsóing dacára is. A páncélban alvás sosem volt kényelmes, de a szél és az eső elviselhetetlenné tette. Sarvaj megfordult, mire a füle beleakadt egy bronzcsatba: szitkozódni kezdett, felült és előhúzta kését. Perceken át fűrészelte a nedves bőrt, majd a fémdarabot áthajította a mellvéden. Odafent mennydörgés robajlott méltóságteljesen és friss zápor csapott le a szürke kőfalakra. Sarvaj beolajozott bőrpelerinre vágyott, de még az sem tartotta volna szárazon ebben a viharban. Mellette Jonat és Vanek aludt – szerencséjükre őket nem zavarta az időjárás. Igazából mindannyian örültek neki, mivel véget vetett a védők hangulatát jelentősen romboló éjszakai támadásoknak. Villám döfte át az eget, megvilágítva a Bástyát, amelynek szürke gránittömbje csorba fogként magasodott fel. Sarvaj felállt és kinyújtózott. Megfordult, kipillantott a kikötőre és a mögötte elterülő öbölre. Vagriai három evezősoros gályák ringtak fel-alá horgonyaikon, ahogy a viharos szelek végigsöpörtek az öblön. Most már több, mint negyven hajó állomásozott Purdolban és Kaem serege közel 60000 főre duzzadt – ez annak a jele, biztosította Karnak a védőket, hogy a vagriaiak egyre kétségbeesettebbek. Sarvaj ebben nem volt biztos. Közel ezer ember halt meg az elmúlt tizennégy véres napon, és közel ugyanennyi esett ki a harcokból súlyos sebeik miatt. Amikor a szél irányt váltott, hallani lehetett sikolyaikat az ispotályból. Elbannak, a remek lovasnak, levágták a lábát, még mielőtt elüszkösödött volna, de belehalt az iszonyatos műtétbe. Sidrik, az ezred bohóca nyilat kapott a torkába. A nevek elöntötték Sarvaj elméjét – arcok és homályos emlékek rohanták meg.

És Gellan is olyan fáradtnak tűnt. Haja szinte ragyogott már az ősz szálaktól, szeme beesett és lila árkok keretezték. Csak Karnak tűnt ugyanolyannak. Hajának egy része eltűnt, de még mindig elképesztően hatalmas volt. Az előző napi harcok elültével felkereste Sarvaj falszakaszát.

– Egy nappal közelebb a győzelemhez – közölte Karnak és vigyora szinte már kisfiússá változtatta arcát az alkonyi fényben.

– Remélem is – felelte Sarvaj és letörölte a vért a kardjáról, majd a tokjába csúsztatta. – Lefogyott, generális.

– Elmondok neked egy titkot: egy vékony ember nem lenne képes tartani ezt a tempót! Az apám kétszer ekkora volt és több, mint kilencven évet élt.

– Csodás lehetett – vigyorgott Sarvaj. – Én szeretném megélni a huszonötöt.

– Nem fognak legyűrni minket, mert nincs hozzá gyomruk.

A legdiplomatikusabbnak az tűnt, ha egyetért, és Karnak már ment is, hogy felkeresse Gellant.

És most Sarvaj a mennydörgést hallgatta – mintha kelet felé haladt volna. Átlépve az alvó katonák fölött, a keleti kaputorony felé indult és felkapaszkodott a tekergőző lépcsőn. Még itt is emberek aludtak – azok, akik szárazak akartak maradni. Rátaposott valakinek a lábára, de az illető csak felmordult és nem ébredt fel.

Kilépett a felső mellvédre és meglátta az öbölre meredő, kőszéken ücsörgő Gellant. Az eső már csak szemerkélt, mintha valamelyik sötét isten ráébredt volna, hogy hajnalig mindössze egy óra van hátra és a vagriaiaknak jó időre lesz szükségük, hogy megostromolják a falakat.

– Sosem alszik? – kérdezte Sarvaj.

Gellan elmosolyodott.

– Nem úgy tűnik, hogy ne lenne szükségem rá. Azért időnként szendergek itt-ott.

– Karnak azt mondja, hogy győzelemre állunk.

– Remek! Kezdek csomagolni.

Sarvaj leroskadt mellé.

– Olyan ez, mintha már egy örökkévalóság óta itt lennénk – mintha minden, ami előtte volt, csak álom lenne.

– Ismerem az érzést – mondta Gellan.

– Tegnap két ember támadott rám és megöltem mindkettőt, miközben a tavalyi drenani táncmulatságra gondoltam. Ijesztő élmény volt – mintha a testem átvette volna az irányítást, a gondolataim pedig szabadon kóborolhattak.

– Ne engedd őket túl messzire kóborolni, barátom! Egyikünk sem sebezhetetlen.

Egy darabig csendben üldögéltek, Gellan nekitámasztotta fejét a kőfalnak és elszunyókált. Sarvaj szólalt meg újra.

– Hát nem lenne csodás felébredni Drenanban?

– Búcsút mondani a rossz álomnak?

– Igen... Tegnap meghalt Sidrik.

– Nem is hallottam.

– Nyilat kapott a torkába.

– Akkor gyorsan vége lett, igaz?

– Igen. Remélem, én is gyorsan távozom.

– Utánam halsz meg, és nem fizetek neked többet – mondta Gellan.

– Emlékszem erre a fizetés dologra – somolygott Sarvaj. – Ez nem az, amit akkoriban szoktunk kapni, amikor a világ még normális volt?

– Gondolj arra, hogy mennyit fogsz kapni, ha ennek vége!

– Vége? – motyogta Sarvaj, és jókedve épp olyan gyorsan elmúlt, mint a vihar. – Sosem lesz vége. Még ha győzünk is, azt hiszi, hogy megbocsátunk a vagriaiaknak? A földjüket halottasházzá változtatjuk és megnézzük, befogadja-e a gyomruk.

– Ez az, amit akarsz?

– Most? Most igen. De holnap... valószínűleg nem. Mit érnénk vele? Azon töprengek, vajon Egel hogy boldogul?

– Dardalion azt mondja, hogy alig egy hónap múlva megkísérli a kitörést. A lentriaiak szétzúzták a vagriai sereget és benyomultak Drenaiba. Emlékszel még az öreg Vasreteszre?

– A vénemberre a fogadásról?

– Igen.

– Akinek nem volt foga és levest, meg puha kenyeret kellett ennie?

– Pontosan. Nos, ő vezeti a lentriai sereget.

– Nem hiszem el! Mindannyian nevettünk rajta.

– Nevettünk vagy sem, de ő szorítja vissza őket.

– Ezt nehéz lehet lenyelniük. Nem szoktak hozzá, hogy vesztésre álljanak.

– Ez a gyengéjük – mondta Gellan. – A férfinak vagy a seregnek egyszer az életben veszítenie kell. Olyan ez, mintha acélt dugnánk a tűzbe: ha nem törik szét, még erősebben kerül ki onnan.

– Karnak még sosem vesztett.

– Tudom.

– A filozófiája rá is igaz?

– Mindig rábukkansz a bonyolult kérdésekre. De igen, szerintem igaz. Amikor Karnak a biztos győzelemről beszél, őszintén hisz benne.

– És mi van magával?

– Te a barátom vagy, Sarvaj és nem becsüllek alá. Van esélyünk – ennyi és nem több.

– Nem mond többet, mint amit már tudok. Amit viszont tudni akarok: maga szerint győzünk?

– Miért lennék én megbízhatóbb jövendőmondó, mint Karnak?

– Mivel bízom magában.

– Én pedig nagyra értékelem ezt a bizalmat, de nem tudok felelni rá.

– Szerintem már megtette.

* * * * *

Fent a Bástyában Karnak egyre türelmetlenebbül hallgatta Evrist, a kirurgust. Küzdött, hogy megőrizze nyugalmát, de a férfi érveinek csak az asztalon döndülő ököl vetett véget.

– Nem engedélyezem, hogy a sebesülteket behozzák a Bástyába! Megértetted? Mit kell még mondanom, Evris? Nem elég világos, amit mondok?

– Ó, épp elég világos, generális! Arról beszélek, hogy az emberek húszasával halnak meg feleslegesen – és maga nem törődik vele!

– Törődni? Természetesen törődök vele – dörögte Karnak. – Te arcátlan gazember! A kihallgatás véget ért. Kifelé!

– Kihallgatás, generális? Azt hittem, azt csak királyok tarthatnak. Nem pedig mészárosok! – Karnak két lépessel megkerülte az asztalt és megragadta a vékony felépítésű kirurgust vérrel borított kötényénél fogva. Evris a levegőbe emelkedett és most ott imbolygott a dühös harcos előtt.

Karnak másodpercekig a magasban tartotta, majd nekidobta a távolabbi ajtónak. Evris nagyot csattant a fán, majd lecsusszant a földre.

– Tűnj el, mielőtt megöllek – hörögte Karnak. Dundas, aki csendben figyelte a jelenetet, felállt, felsegítette a kirurgust és kitámogatta az ajtón.

– Túl messzire mentél, felcser – mondta Dundas halkan. – Megsérültél?

Evris letépte magáról Dundas támogató kezét.

– Nem, nem sérültem meg. Nekem nem üszkösödik egyik végtagom sem. A sebemből nem kelnek ki kukacok.

– Próbáld átfogóbban nézni a dolgokat – győzködte Dundas. – Számos ellenséggel nézünk szembe, nemcsak a pestis jelentette fenyegetéssel. Nem vihetjük be a sebesülteket a Bástyába.

– Azt hiszed, annyira nem értek a stratégiához, hogy neked is olyan gyermetegen kell velem beszélned, mint a vezérednek? Tudom, hogy mire gondol és sokkal jobban tisztelném, ha beismerné. A falakat már nem tarthatjuk sokáig. És akkor a katonák visszavonulnak majd a Bástyába. Karnak ott csak harcolókat akar látni – nincs szüksége a helyet foglaló ezernyi vagy még több emberre, akiket etetni kell... itatni... ellátni és ápolni.

Dundas nem szólt semmit és Evris elmosolyodott.

– Köszönöm, hogy nem mondasz ellent. Amikor a visszavonulás elérkezik, a vagriaiak minden sebesültet megölnek majd – az ágyukban mészárolják le őket.

– Karnaknak nincs választása.

– Tudom, hogy a fene egye meg!

– Akkor miért ágálsz ellene?

– Mivel ő az, aki! Ez a kötelessége – együtt jár a hatalommal. És mert utálom őt.

– Hogy mondhatsz ilyet, amikor azért harcol, hogy megvédje mindazt, amiért éltél?

– Megvédje? Amiért éltem, azt nem védheted meg karddal. Nem látod, igaz, Dundas? Igazából nincs különbség Karnak és Kaem között. Ők Lélektestvérek. De nem ácsoroghatok itt és beszélgethetek veled, miközben emberek halnak meg. – Botorkálva elindult, de még a lépcsőnél visszafordult.

– Ma reggel három embert halva találtam az istálló pincéjében, ahova kényszerűségből kerültek. A patkányok élve falták fel őket.

Ezzel Evris elment, Dundas pedig sóhajtott és visszatért a generális szobájához. Nagy lélegzetet vett és kinyitotta az ajtót. Karnak az asztalánál ült, láthatóan még mindig dühösen.

– Ízetlen féreg! – kiáltotta, ahogy Dundas belépett. – Hogy merészelte ezt mondani nekem? Amikor ennek vége, majd elszámoltatom.

– Nem, nem teszi, generális – felelte Dundas. – Kitüntetést ad neki és bocsánatot kér.

– Soha! Azzal vádolt meg, hogy én kergettem öngyilkosságba Degast... hogy nem törődöm az embereimmel.

– Jó kirurgus és gondoskodó ember. És tudja, hogy miért nem engedi be a sebesülteket a Bástyába.

– Hogyan? Honnan tudja?

– Mert ő is katona.

– Ha tudja, akkor mi a Pokolért rontott rám?

– Nem tudom, generális.

Karnak elvigyorodott és a mérge alábbhagyott.

– Kis ember létére képes volt szembeszállni velem.

– Elég jól csinálta.

– Csak egy kis medált adok neki... és semmi bocsánatkérés – mondta Karnak. – Most pedig beszélj, mi a helyzet a vízzel?

– Hatszáz hordót vittünk be a Bástyába. Ennyi fér.

– Meddig lesz elég?

– Attól függ, hány emberünk marad.

– Mondjuk kétezer, ha megkezdődik a visszavonulás.

– Akkor nagyjából hat hétig.

– Az nem elég, közel sem elég. Egel mi a Pokolért nem tör ki?

– Még nem jött el az idő. Még nem áll készen.

– Túlságosan óvatos.

– Tudja, hogy mit csinál, uram. Furmányos a gondolkodása.

– Nincs hozzá érzéke.

– Úgy érti, hogy nem vakmerő?

– Te csak ne mondd meg, hogy miként értem – fortyant fel Karnak. – Távozz és pihenj le!

Dundas visszatért a szállására és lefeküdt keskeny ágyára. Nem volt értelme levenni a páncélját; alig egy óra volt már csak hajnalig. Ahogy lassan álomba szenderült, Karnak és Egel képe töltötte meg gondolatait. Mindketten bámulatos emberek voltak. Karnak olyan, akár a vihar, drámai és ösztönző, Egel pedig, mint a haragvó tenger – mély, sötét és halálos. Sosem lesznek barátok. Nem lehetnek barátok. A képek elmosódtak és Dundas egy tigrist és egy medvét látott, acsargó farkasok gyűrűjében. Amíg a közös ellenség közel jár, a két állat egymás oldalán fog harcolni.

De mi történik, ha a farkasok elmennek?

* * * * *

Sarvaj becsatolta sisakjának álladzóját és megfente kardját egy fekete fenőkővel. Mellette Jonat néma csendben figyelte, ahogy az ellenség megindul, létrákat és összetekercselt köteleket cipelve. A falakon most már csak kevés íjász maradt – a nyilak lényegében három napja elfogytak.

– Mit nem adnék, ha most itt lenne a Légió ötezer lovasa – motyogta Vanek, és lebámult az erőd felé özönlő gyalogság tömör soraira.

Sarvaj bólintott. Egy lovasroham ízekre szabdalná őket, mint ahogy a dárda nyársalja fel a disznóhájat. A vagriaiak elérték a falat és a védők néhány lépést hátráltak, ahogy a súlyos hajítókampók átrepültek a mellvéden és a kötelek megfeszültek.

– Újabb nap kezdődik – mondta Vanek. – Azt hinnéd, hogy mostanra már belefáradtak.

Sarvaj azon kapta magát, hogy elkalandoznak a gondolatai, amíg az első felbukkanó katonára várt. Miért akarna bárki is első lenni? Ők azok, akik mindig meghalnak. Azon töprengett, hogy mit érezne, ha támadóként állna a létra aljánál. Mire gondolna, miközben a halál felé mászik?

Egy kéz ragadta meg a mellvédet, széles ujjak markolták meg a követ. Vanek kardja lesújtott és a rángatódzó ujjú kéz Sarvaj lába elé esett. Felragadta ás áthajította a kőfalon. Újabb harcosok bukkantak fel és Sarvaj kifelé döfött – pengéje áthatolt a támadó fogai között és a tarkóján jött ki. Visszarántotta a kardot, majd visszakezes csapással átmetszette egy másik mászó torkát. A karja máris kezdett fáradni és a csata valójában még csak most kezdődött.

Az ellenség egy órán át képtelen volt megvetni a lábát a falakon, de ekkor egy nagytermetű harcos utat tört magának a kaputorony nyugati falához, rést ütve a védők soraiban. Ostromlók rontottak a mellvédre, és gyorsan sikerült ékbe tömörülniük. Gellan felismerte a veszélyt, és a toronyból öt emberrel elsöprő támadást intézett az oldalukba. A hatalmas vagriai megpördült és rávágott a magas drenaira. Gellan lebukott, ugrott és pengéjét belenyomta a másik oldalába. A vagriai felnyögött, de még messze nem volt vége. Pengéjével lefelé suhintott, de Gellan hárított és mozgásba lendült.

– Megöllek! – rikoltotta a vagriai. Gellan nem szólt egy szót se. A vagriai előrevetette magát, Gellan ellépett a penge útjából és torkon döfte ellenfelét. A vérében fuldokló harcos elzuhant, de még halálában is lesújtott és pengéje eltalálta a Gellan melletti férfi lábát. A vagriai ék összeomlott, Gellan pedig előreküzdötte magát – tőrt húzott és ledöfte azt a katonát, aki éppen akkor mászott át a falon. A férfi hátrazuhant és szétzúzódott a lenti sziklákon. Gellan nem hallotta, hogy az ék másik oldalán Sarvaj parancsokat ordít embereinek, előrenyomulásra sarkallva őket. A vagriaiak lassan visszaszorultak és a falszakaszt megtisztították – de harminc lépéssel jobbra máris újabb rés támadt.

Ezúttal Karnak vezette az ellentámadást, kétfejű csatabárdját lengetve – a fegyver szétzúzta a páncélt, átszakította a bordákat és kibelezte a támadókat.

Sarvaj megbotlott egy testben és nagyot esett – fejét beütötte a mellvéd lépcsőjébe. A hátára gördült és látta, hogy kardpenge villan az arca felé. Egy kard állította meg a csapást, eltérítve a pengét, amely Sarvaj feje mellett csattant a kövön. Sarvaj talpra szökkent, míg Vanek végzett a támadóval, de nem volt ideje köszönetet mondani, mert máris belevetették magukat a harcba.

Folyamatos dübörgés harsogta túl az acélcsattogást, és Sarvaj tudta, hogy a faltörő kost ismét sikerült felállítani és a bronzfej most a megerősített tölgykaput döngeti. A nap perzselően sütött a tiszta égen, és a sós veríték csípte a harcos szemét.

Délben a támadás félbeszakadt és a vagriaiak visszahúzódtak, magukkal cipelve sebesültjeiket – közben a drenai saroglyavivők a lenti udvarra szállították a sebesülteket. Máshol már nem maradt hely.

A mellvédre vödrökben hordták a vizet, amellyel a védők megtöltötték kulacsaikat. Voltak, akik a vért mosták le a falakról és fűrészporral szórták be a követ. Sarvaj három embert elküldött, hogy hozzanak kenyeret és sajtot a falszakaszát védőknek, majd leült és levette a sisakját. Eszébe jutott, hogy Vanek megmentette az életét és körbenézett, Őt keresve, míg meg nem látta, hogy a kaputorony falánál ül. Törődötten talpra kecmergett és utat tört hozzá.

– Kemény délelőtt volt – mondta.

Vanek fáradtan elmosolyodott.

– Még keményebb lesz – felelte.

– Köszönöm, hogy megmentettél.

– Nem gond. Bárcsak valaki engem is megmentett volna!

Sarvaj látta, hogy Vanek arca szürke a fájdalomtól és vértócsában ül, kezét az oldalára tapasztva.

– Hozom a saroglyavivőket – szólt Sarvaj, és félig felemelkedett ültéből.

– Ne... nincs értelme. Semmiképpen sem akarom, hogy éjszaka felfaljanak a patkányok. Nem számít már – nem érzek fájdalmat és úgy tudom, hogy ez nem jó jel.

– Nem tudom, mit mondjak.

– Emiatt ne aggódj! Hallottad, hogy elhagytam a feleségem?

– Igen.

– Ostoba voltam. Túlságosan szerettem és nem voltam képes végignézni, ahogy megöregszik. Érted? Kikezdtem egy fiatal nővel. Gyönyörű lány volt. A szépsége elvakított és közben volt egy fiatal szeretője. Miért öregszünk meg?

Sarvaj nem szólt semmit, de közelebb hajolt, mert Vanek már csak suttogott.

– Egy évvel ezelőtt még láttam volna ezt a csapást. Túl lassú voltam... bár azért megöltem a nyavalyást. Oldalra csavartam a testem, hogy csapdába ejtsem a pengéjét, majd átvágtam azt az átkozott torkát. Azt hiszem az a csavarintás ölt meg. Érted? Az Istenekre, bárcsak itt lenne a feleségem! Hát nem ostobaság? Ide kívánom őt, a vérontásba és a halálba. Mesélj neki rólam, Sarvaj – mondd el, hogy rá gondoltam. Olyan szép volt egykor. Az emberek olyanok, akár a virágok... Az Istenekre! Nézd!

Sarvaj megpördült, de semmit sem látott.

– Mi az?

De Vanek már halott volt.

Jonat kiáltása harsant a mellvéden. /

– Jönnek!

18

Árnyjáró sok fájdalmat átélt már életében és mindig úgy tekintett magára, mint aki képes minden kínt elviselni, amit a világ csak rámér. Mostanra többet tudott. Felperzselt bőre olyan volt, mintha ezernyi méh csipkedné állandóan, a feje pedig a testét szaggató hányinger hullámainak ritmusára lüktetett. Kezdetben, amikor maga mögött hagyta a tisztást és a haldokló Cadorast, a kín még elviselhető volt, de most, hogy az éj leszállt, kibírhatatlanná vált. Az agónia újabb áradata rohanta meg, ő pedig felnyögött, átkozva magát gyengeségéért. Vacogva ült fel és beljebb ment a barlangba, ahol reszkető kezekkel háncsot szaggatott szét tűzifa gyanánt, majd aprócska tüzet gyújtott. A barlang végében kipányvázott lova felnyerített, és a hang belehasított a testébe. Dülöngélve felállt, majd miután visszanyerte egyensúlyát, odament a két hátashoz és megveregette a nyakukat. Meglazította saját hátasának nyeregszíját, takarót terített a ló hátára, majd visszatért a tűzhöz.

Vastagabb gallyakat rakott a tűzre és érezte, hogy a meleg kezd szétterjedni a testében – levette hát az ingét és össze-összerándult, ahogy a gyapjú hozzáért felhólyagzott vállához. Majd kinyitotta övén hordott bőrerszényét és elővette a napszállta előtt szedett hosszú zöld leveleket. A Lorassium használata nem volt veszélytelen. Kis adagban enyhítette a fájdalmat és szép álmokat hozott, de nagy mennyiségben maga volt a halál. És Árnyjárónak fogalma sem volt róla, hogy mennyi a sok és mennyi a kevés – vagy hogy miként használja fel. Az egyik levelet szétmorzsolta a markában, majd megszagolta és a szájába tömte. Lassan rágta – a levél keserű volt és fuldokolni kezdett tőle. A harcosban feltámadt a harag – szinte szétfeszítette a koponyáját –, és gyorsabban rágott. Amikor tíz perc múlva sem érezte, hogy a fájdalom alábbhagy, megevett egy második levelet is.

Most viszont már lángtáncosok szökelltek az aprócska tűz fölött, piruettezve és ide-oda pattogva, magasra lendítve a karjukat – apró ujjaikból szikrák patakzottak elő. A barlang fala megrepedezett és kitágult, Árnyjáró pedig kuncogott, amikor lova szárnyakat és szarvat növesztett. Kuncogása elenyészett, amikor meglátta, hogy saját kezén pikkelyek és karmok nőnek. A tűz átalakult: egy arc formáját vette fel, egy széles és jóképű arcét, lángoló hajjal.

– Miért hátráltatod terveim, ember? – kérdezte a tűz.

– Ki vagy te?

– Hajnalcsillag vagyok, a Sötét Fény Ura.

Árnyjáró hátradőlt és egy gallyat dobott a tűzre. A szájból tűz csapott elő, elemésztve az ágacskát. Árnyjáró észrevette, hogy a nyelv villás.

– Ismerlek – mondta az orgyilkos.

– Kell is, hogy ismerj, gyermek, mivel sok éven át szolgáltál engem. Szomorúsággal tölt el, hogy most az elárulásomra készülsz.

– Sosem szolgáltalak. Mindig a magam ura voltam.

– Úgy véled? Akkor hagyjuk ennyiben.

– Ne... Mondd el!

– Mit kell ezen elmondani, Árnyjáró? Sok éven át vadásztál és öltél. Azt hiszed, hogy tetteid a Forrást segítették? Nem; a Káosz ügyét szolgálták. Az én ügyem! Az enyém vagy, Árnyjáró – mindig is az enyém voltál. És a magam módján megvédtelek minden bajtól, eltérítettem az éjszaka tőreit. Még most is védelek a nadír vadászoktól, akik megesküdtek, hogy felfalják a szíved.

– Miért tennéd ezt meg értem?

– Jó vagyok azokhoz, akik engem szolgálnak. Hát nem küldtem el Cadorast, amikor szükséged volt rá?

– Nem tudom. Azt viszont igenis tudom, hogy te a Csalók Hercege vagy, így kételkedem mindenben , amit mondasz.

– Durva szavak ezek, halandó. A halál szavai, ha úgy tetszik.

– Mit akarsz tőlem?

– Meg akarlak szabadítani a mocsoktól. Kevesebb lettél, mióta Dardalion megérintett a gyengeségével. El tudom tüntetni – már majdnem sikerült, amikor Butaso nyomába eredtél –, de látom, hogy rákként ismét gyökeret vert a szívedben.

– Hogyan fogsz megszabadítani ettől a szennytől?

– Csak annyit kell mondanod, hogy akarod és eltűnik.

– De nem akarom.

– Azt hiszed, hogy a Forrás magához emel? Téged beszennyez az ártatlanok vére, azoké, akiket megöltél. Miért kockáztatod a halált egy olyan Istenért, aki megvet?

– Ennek nincs köze semmiféle Istenhez. Csak magamért teszem.

– A halál nem a vég, Árnyjáró – az olyanoknak nem, mint amilyen te vagy. Lelked az Ürességbe kerül, hogy elvesszen a sötétségben, de én megtalálom és lángnyelvekkel korbácsolom az idők végezetéig. Érted mi az, amit kockáztatsz?

– A fenyegetésedet sokkal elfogadhatóbbnak találom, mint az ígéreteidet. Sokkal inkább szolgálja a hírneved. Most pedig hagyj magamra!

– Legyen hát, de tudd meg: nem olyan ellenség vagyok, akire vágynál, orgyilkos. A kezem messzire elér és a karmaim halálosak. Halálod már elrendeltetett: a jelenet megíratott a Lelkek Könyvében és örömmel olvastam. De van valaki, akit illene figyelembe venned – Danyal. Olyasvalakivel utazik, akinek a lelke az enyém.

– Durmast nem fogja bántani – mondta Árnyjáró, bár szavai üresen csengtek és inkább reménykedés, mintsem meggyőződés volt mögöttük.

– Majd meglátjuk.

– Hagyj békén, démon!

– Még egy utolsó ajándék, mielőtt elmegyek. Figyelj és tanulj! – Az arc csillogni kezdett és össze töppedt, majd a lángok ismét felszöktek és Árnyjáró a lobogásban látta Durmastot, amint Danyalt üldözi egy sötét erdőben. A férfi a folyóparton érte utol a lányt és maga felé pördítette. Danyal az arca felé sújtott, de Durmast hárított. Majd megütötte a nőt, aki elesett – azután durva kezek ragadták meg és tépték le a tunikáját...

Árnyjáró figyelte az ezt követő jelenet és csak akkor sikoltott fel, amikor Durmast késével átvágta a lány torkát. Ekkor elájult.

A fájdalom pedig megszűnt.

* * * * *

Dardalion és a Harmincak a nyitott udvaron térdeltek az istállóknál, összekapcsolódott elmével és összpontosítottak – szellemük átszivárgott az istálló alatti gerendákon és víznyelőkön.

Az első patkány aludt, de gombszeme riadtan pattant fel és a lény arrébb szaladt, ahogy megérezte az Ember jelenlétét. Orrlyukai kitágultak, de nem érződött ellenség-szag a dohos levegőben. Megfordult és iszonytató rémülettel telve felvisított, majd eliramodott a kijárat felé. Egyre több és több társa csatlakozott hozzá, ahogy pánikba esve rohantak az életükért. A patkányok a víznyelőkből, a kanálisokból, az elfeledett csatornákból özönlöttek a várudvarra, ahogy magához vonzotta őket a papok köre. Az első patkány Astila mellett bújt meg – csak azt tudta, hogy idekint megszűnt a félelme. Semmi sem árthat neki, amíg itt kucorog az Ember holdárnyékában. A többiek követték példáját és nagy kört formáztak a papok körül.

A fenti mellvédről Karnak lenyűgözve bámulta a jelenetet, míg körülötte tisztjei és emberei az Óvó Szarv jelét vetették magukra.

Több száz patkány gyűlt a papok köré, felcsimpaszkodva köntösükre és vállukra. Sarvaj nagyot nyelt és félrenézett. Gellan megcsóválta a fejét és megvakarta a karját.

Dardalion lassan felemelte a kezét és Gellan vette a jelet.

– Nyissátok ki a kaput. Csak finoman és mindössze egy lábnyira! – Gellan felpillantott a kaputoronyban álló katonára. – Mit látsz?

– Nincs mozgás, uram.

Olyan csendesen, ahogy csak tudták, a harcosok leemelték a megerősített bronzrudakat a kapuról és kitárták azt.

Az első patkány pislogott és összerezzent, ahogy a biztonság kényelmes takarója lecsusszant róla. A kapu felé iszkolt és a horda követte.

Az éjszaka hűvös volt még, amikor a fekete massza leözönlött a dombról Purdol városának kihalt utcáira, a piacterekre és a vagriai sereg sátraiba. A patkányok egyre csak áramlottak, a macskaköves utcákon végig, be a sátrakba.

Valaki felébredt, amikor egy fekete patkány szaladt végig az arcán; sikoltozva felült és csapkodni kezdett. Ekkor egy másik rágcsáló zuhant le a válláról, egyenesen az ölébe és belemart a combjába. Újabb sikolyok töltötték meg az éjszakát, ahogy a patkányok továbbvonultak. Az emberek elroppant sátorrudakkal hadonásztak és belegabalyodtak a fehér vásznakba; akadtak, akik végigrohantak az utcákon és a tengerbe vetették magukat. Az egyik parázstartó felborult és lángok nyalták végig a száraz vásznat, a keleti szél pedig felszította a tüzet, egyik sátorról a másikra röpítve azt.

Magasan Purdol falain Karnak nevetése visszhangot vert a hegyekben, míg odalent a városban a pánikra utaló hangok egyre erősödtek.

– Nem gyakori, hogy a látogatóba érkező rokonokat ilyen fogadtatásban részesítik – szólalt meg Sarvaj.

Jonat kuncogott.

– Az Istenekre, micsoda ricsaj – mondta Gellan. – Dardalion! – kiáltott le. – Gyertek fel és nézzétek meg, mit műveltetek!

Az ezüstpáncélos pap megrázta a fejét és a Harmincak élén visszatért az ispotályba, ahol Evris várt rájuk.

– Elképesztő, fiatalember – köszöntötte a kirurgus és megragadta Dardalion kezét. – Tényleg elképesztő. Mit tudnátok kezdeni a csótányokkal?

Dardalion elvigyorodott.

– Azt hiszem, ezt egy másik napra hagyjuk, Evris, ha nem bánod...

A mindig éber Astila elkapta Dardaliont, még mielőtt elesett volna.

– Hozzátok ide – mondta Evris, és belökte a szobájába vezető ajtót. Astila lefektette Dardaliont a keskeny ágyra és levette róla az ezüstpáncélt, miközben Evris felemelte Dardalion csuklóját. – A pulzusa erős. Szerintem csak kimerült. Mióta nem aludt?

Astila vállat vont.

– Nem tudom, kirurgus. Az elmúlt nyolcvan órából én csak hármat aludtam. Olyan sok a tennivaló – olyan sok a sebesült és a haldokló. És akkor még ott az éjjel...

– Tudom. A Testvériség a sötétben kel útra.

– Nem tudjuk már őket túl sokáig visszatartani. Hamarosan meghalunk.

– Mennyien vannak?

– Ki tudja? – kérdezte Astila fáradtan. – Erősítést kaptak. A múlt éjjel majdnem elvesztettük Baynhát és Epwayt. Ma éjjel pedig...?

– Pihenjetek! Túl sokat vállaltok!

– Ez a bűntudat ára, Evris.

– De hát semmi okotok a bűntudatra.

Astila a kirurgus vállára tette a kezét.

– Minden viszonylagos, barátom. Minket arra tanítottak, hogy az élet szent. Minden élet. Egyszer, amikor felkeltem az ágyból, rátapostam egy bogárra – és úgy éreztem, valahogy bemocskolódtam. Mit gondolsz, mit érzek most, amikor emberek tucatjai halnak meg odalent a városban? Mit gondolsz, mit érzünk mindannyian? Nem lelünk itt örömet, és az öröm hiánya nem hoz mást, csak kétségbeesést.

* * * * *

A sámán előtt hat ember térdepelt, hat csillogó szemű, zord arcú harcos: Bodai, aki két éve vesztette el a jobb karját; Askadi, akinek gerince elferdült, amikor leesett egy sziklafalról; az egykor kiváló kardforgató, Nenta, akit mára lebénított az ízületi gyulladás; a vak Belikai; a Mithega barlangjaiból előrángatott Nontung, a leprás; Lenlai, a megszállott, akire egyre gyakrabban törtek rá a rohamok, és aki mindig elharapta a nyelvét a rettenetes rángatózás közepette.

Az ezúttal emberi skalpokból készült köpenyt viselő Kesa kán mindenkinek adott egy korty hegyi gyógyfüvekkel ízesített lyrrdet. A szemüket figyelte, ahogy itták és látta, amint pupillájuk kitágul és az értelem kezd eltűnni belőle.

– Gyermekeim – tagolta lassan –, ti vagytok a Kiválasztottak. Ti, akiktől az élet megfosztatott, ismét erősek lesztek. Szikárak és izmosak. Erő fog folyni az ereitekben. És miután próbára tettétek erőtöket, meghaltok, lelketek pedig megtér az Ürességbe, az öröm óceánjába. Véretek vérét szolgáljátok majd és sorsotok a nadírok sorsa. – Azok csendben ültek, szemük el nem mozdult róla. Egyetlen mozdulatot sem tettek. Nem pislogtak, még csak levegőt sem vettek. Kesa kán elégedetten tapsolt néhányat, mire hat beavatott lépett a barlangba, hat szájkosaras, feszült szürke prérifarkast vezetve be.

Kesa kán egymás után odalépett a farkasokhoz és először a pórázt, majd a szájkosarat vette le. Csontos ujjait ráfektette a szemükre és mindannyian engedelmesen ültek le oda, ahova vezette őket, míg végül mind a hatan ott kuporogtak a csonka harcosok előtt. A beavatottak távoztak.

Kesa klán becsukta a szemét – gondolatai körbefolytak a barlangot, majd kiáramlottak a nadír éj sötétjébe, átérezve a föld lüktetését és ráhangolódva arra. A sámán érezte, ahogy elméjébe beáramlik a hegyek irdatlan hatalma, ami felduzzasztja testét, keresve a módot, hogy szétrobbantsa az őt visszatartó törékeny burkot. A sámán kinyitotta a szemét, elcsendesítve az ereiben zubogó adrenalint.

– Az orgyilkos ebben a barlangban pihent. A szaga érződik a sziklákon. Erről az emberről ez legyen az utolsó emléketek: ő az a magas, kerekszemű drenai, aki meg akarja gátolni, hogy népünk betöltse végzetét. Égessétek képét az elmétekbe, míg a farkasok orrukban érzik a szaga keltette perzselő gyűlöletet! Ő Árnyjáró, a Gyilkos. Az árnyakban rejtőző Lélekorzó. Erős ember – de nem olyan erős, mint amilyenek ti lesztek. Gyors és halálos – de nem olyan gyors, mint ti, gyermekeim.

– A húsa finom lesz, a vére olyan, akár a hegyek bora. Más húson nem tudtok élni. Minden más étel méreg lesz nektek. Egyedül ő jelenti számotokra az életet.

Kesa kán nagy levegőt vett és felállt, majd odalépett a farkasokhoz és egymás után finoman megérintette a nyakukat. Ahogy hozzájuk ért, azok megfeszültek és felmordultak, tekintetük a néma férfiakra meredt.

A sámán váratlanul felrikoltott és a farkasok ugrottak – hatalmas agyaraik összecsattantak az előttük ülő emberek torkán. Azok nem moccantak, bár a fogak átharapták a húst, a csontot...

A farkasok megremegtek.

És nőni kezdtek...

Miközben az emberek összementek, bőrük cafatokban lógott, a farkasok megnyúltak, mancsuk szőrrel borított ujjakká alakult, körmük elsötétedett és karmokká görbült. Mellkasuk kitágult és új izmok duzzasztották; vállak öltöttek formát és a lények két lábra álltak, miközben a földre potyogott belőlük valami, ami mintha vén csontokat rejtő rongyos zsák lett volna.

– Forduljatok felém, gyermekeim – szólalt meg Kesa kán. A hat fenevad engedelmeskedett, és a sámán érezte a rámeredő véreres szemekben rejlő erőt, a tekintetekben rejlő határtalan vadságot.

– Menjetek és öljetek – suttogta.

A hat bestia elügetett az éjszakába.

Nemsokára visszatértek a beavatottak.

– Távolítsátok el a testeket – mondta nekik a sámán.

– Hívhatjuk ezeket az izéket még testeknek? – kérdezte egy hamuszürke arcú fiatal fiú.

– Hívd ahogy akarod, fiú, de távolítsd el!

Kesa kán figyelte, ahogy távoznak, majd tüzet rakott és magára öltötte kecskebőr köntösét. A rituálé kiszívta belőle az erőt – nagyon öregnek és nagyon fáradtnak érezte magát. Voltak idők, amikor csak a legerősebb harcosokat használták, de ezt Kesa kán visszataszítónak találta. Így jobb volt – felcsillantani még egyszer a valódi élet reményét azok előtt, akiket valami tragédia ért.

Levadásszák Árnyjárót és felfalják. Azután meghalnak. Ha vizet isznak, az megfojtja őket. Ha húst esznek, az megmérgezi őket. Egy hónap alatt éhen halnak.

De legalább egyszer finom lakoma vár rájuk, amikor hatalmas agyaraik belemélyednek Árnyjáró húsába.

* * * * *

Kaem csendben ülve hallgatta végig a jelentéseket: hatvannyolcan meghaltak, negyvenheten megsebesültek. Négyszáz sátor tönkrement és két raktárház porig égett, a bennük felhalmozott gabonával és hússal együtt. A kikötőben horgonyzó egyik hajó elveszítette vitorláit a tűzben, de egyébként ép maradt. A patkányok azonban beszivárogtak a megmaradt élelmiszerraktárakba és most is éppen a raktárházakban dúlnak. Kaem elküldte a tiszteket, és a mellette ülő fekete köpenyes alak felé fordult.

– Hozd vissza a jókedvemet, Nemodes! Mondd el még egyszer, a Testvériség miként is áll győzelemre a papok ellen!

Nemodes vállat vont, vastag szemhéjú szeme kerülte a generális tekintetét. A Testvériség vezére alacsony, vézna emberke volt, vékony vonásaitól élesen elütő vaskos, húsos orral. Szinte nem is volt ajka; szájában fogai sírkövekként álltak.

– A múlt éjjel hárman meghaltak. Hamarosan végük – suttogta.

– Hárman? Én negyvennyolcat veszítettem.

– Az a három többet ér, mint a söpredéked – fortyant fel Nemodes. – Hamarosan nem lesz erejük arra, hogy távol tartsanak minket és akkor kezelésbe vesszük Karnakot, éppúgy, ahogy elpusztítottuk Degast is.

– Az ígéreted olyan, akár a disznófing – mondta Kaem. – Erős, de nem tartós. Tudod te, hogy milyen rettenetes szükségem van erre a várra? Vasretesz szétzúzta seregünket délen és Drenan felé tör. Nem küldhetek embereket, hogy állítsák meg, mert Egel még mindig szabadon kószál Skultikban, Karnak pedig tartja ezt az utolsó erősséget. Nem veszíthetek... de mégsem tudok győzni.

– Megöljük a renegát papokat – biztosította őt Nemodes. – Nem azt akarom, hogy végelgyengülésben haljanak meg,

– Nemodes! Azt ígérted, hogy az erőd elesik. Nem esett el. Azt ígérted, hogy a papok meghalnak. Élnek. Nekem ígérted Árnyjárót. Milyen rossz hírekkel szolgálsz ennek kapcsán?

– Cadoras elárult minket. Kimentette az orgyilkost egy nadír faluból, ahol a biztos halál várt volna rá.

– Miért? Miért tenne Cadoras ilyesmit?

Nemodes vállat vont.

– Meghaladja az értelmemet. Cadoras egész életében csak önérdekből cselekedett. Talán ő és Árnyjáró megalkudtak, de nem számít, mert Cadoras halott. Jelenleg kilencen tartanak a Raboas felé; ők Rendem legjobb harcosai, ami azt jelenti, hogy a kontinens legjobbjai. És még mindig ott van nekünk Durmast.

– Nem bízom benne.

– Ezért lehet megbízni benne. A kapzsiság sarkallja őt, és mindig a legmagasabb árat ajánlónak dolgozik.

– Elkedvetlenítesz, Nemodes.

– Vannak jó híreim is, generális.

– Alig akarom elhinni.

– Találtunk egy bejáratot az erődbe a hegyek felől – megleltük az utat, amelyen át Karnak is ment.

Kaem nagy levegőt vett és elmosolyodott.

– Azt akarom, hogy két órán belül ezer ember álljon készen az indulásra!

– Magam gondoskodom róla.

19

Az erdő nem volt nagy, de Árnyjáró talált egy horpadást, ahol tüzet rakhatott. Alaposan megfázott és bár felépülőben volt, még mindig érezte a megkínzott bőre okozta láz tüneteit. Három napon át pihent a barlangban, majd északnak indult, ahol találkozott egy kisebb csapat notával, akiktől vett valami szörnyű szagú kencét – ezzel bekente a vállát és háta felső részét. Amíg velük volt, egy fiatalasszony ellátta a halántéksebét, a noták vén vezére pedig új nevet adott neki: Marhakoponyának nevezte el. Árnyjáró egy bronztükörben megvizsgálta a sebet. Az megduzzadt, belilult és felgyűlt, bőre pedig szaggatott vonalban felhasadt. Emlékezett a fejének csapódó kardpengére és ráébredt, hogy nyilván elfordíthatta fejét, így a kard csak lapjával érte a halántékát. Szemén a duzzanat jelentősen lelohadt, de az éles napfényben még mindig nehezen látott – a szeme ilyenkor könnyben úszott. A noták vezére – ráncos, joviális aggastyán –, megvizsgálta a fejét: megnyomkodta és megütögette.

– Nincs törés, Marhakoponya. Élsz.

– Milyen messze van a Raboas?

– Ha sietsz, öt nap alatt ott vagy. Hét nap, ha nyitva tartod a szemed.

Egy lány lépett elő, kövön hűtött vízzel teli korsóval és megmosta Árnyjáró fejét. A lány csinos volt és törékeny alkatú, gyengéd ujjakkal.

– A legfiatalabb feleségem – mondta az öreg. – Jó, mi?

– Jó – értett egyet Árnyjáró.

– Sok fegyvert viselsz, Marhakoponya. Háborút vívsz?

Árnyjáró bólintott.

– Nem örülnék annak, ha kevesebbel távoznék, mint amivel érkeztem.

– A fekete lovad szilaj állat – riposztozott a vénséges vezér. – Vállon harapta a legidősebb fiam.

– Indulatos fajta. Ha az embereid egy helyre gyűjtik össze a felszerelésem, betekerem őket a takarómba. A ló engem nem fog megharapni.

Az öreg felhorkant és elbocsátotta a lányt, de arcáról eltűnt a mosoly, ahogy a sátorlap a helyére csattant és ő, meg az idegen egyedül maradtak.

– Vadásznak rád, Marhakoponya. Sok-sok lovas keres.

– Tudom.

– Egyesek nadírok. Mások Déllovasok. A Déllovasok fekete köpenyt hordanak és fagyos a szemük. Olyanok, akár a napot eltakaró felhő és a gyermekeink félnek tőlük – a fiatalok annyira érzékenyek.

– Azok gonosz emberek – mondta Árnyjáró. – Ígéretük por, de fenyegetésük vérrel írt eskü.

– Tudom – felelte a noták vezére. – Aranyat ígértek a tudásért és halált a hallgatásért.

– Ha visszatérnek, mondd meg nekik, hogy itt jártam.

– Ezt mindenképp megtenném. Miért keresnek? Talán száműzött király vagy?

– Nem.

– Akkor hát mi?

Árnyjáró széttárta a kezét.

– Egy ember, aki sok ellenséget szerzett magának.

Az öreg zordan bólintott, fekete szeme rátapadt az orgyilkosra.

– Tudod, hogy miért éltem ilyen sokáig? – kérdezte, miközben oldalra dőlt és egy kehelybe lyrrdet öntött vendégének.

Árnyjáró vállat vont, majd átvette a kelyhet és nagyot kortyolt az italból.

– Mert áldás van rajtam. Az elmék ködében dolgokat látok. A szellemek útját járom és látom a hegyek születését. Semmi sem marad rejtve előttem. A Déllovasok a sötétséget imádják és csecsemők szívével táplálják. Hosszú zöld levelet nyelnek le és az éjszakai szél repíti őket. De nem találnak rád. Ezek az emberek, akik még a legkisebb denevért is meglelik egy éjsötét barlangban, nem találnak egy lovast a kopár pusztaságban. Becsukom a szemem, látok mindent – a sátrak mögött játszó gyerekeket, a füvet legelő lovaidat, legfiatalabb feleségem, aki éppen azt mondja a legöregebbnek, hogy fél az érintésemtől, mert az a halálra emlékezteti. Téged viszont nem látlak, Marhakoponya. Miért van így?

– Nem tudom.

– Az igazat mondod. De én tudom. Valahol van egy barátod – egy nagyhatalmú barátod, aki bűbájt rakott a szellemedre. Csak a valódi szemek láthatnak.

– Van ilyen barátom.

– Egy ostrom alatt álló erődben van?

– Lehet. Nem tudom.

– Nagy veszély les rá.

– Nem segíthetek neki.

– Szerintem te vagy a kulcs.

– Majd meglátjuk. Mikor voltak itt a lovasok és mikorra mondták, hogy visszajönnek?

– Nem mondták.... de én tudom. Napszálltakor lovagolnak be a táboromba.

– Merről jönnek?

– Keletről. Mivel északra tartasz, elkerülöd őket – ezúttal. Utatok keresztezi egymást és ezen semmi sem változtathat. Több barátra van szükséged, Marhakoponya – egyedül elvesztél.

A vén nota becsukta a szemét és megborzongott. Hirtelen hűvös szellő süvített át a sátron, amitől csöpögni kezdtek a gyertyák, az öreg megrázkódott és remegni kezdett, majd felpattant a szeme.

– El kell menned innen, nekem pedig tábort kell bontanom – mondta és félelem csillant vágott szemében.

– Mit láttál?

– Valóban hatalmas ellenségeid vannak. Megnyitották a Pokol kilencedik kapuját és kiengedték az Alakváltókat. Gyorsan és messzire kell jutnod, Marhakoponya.

– Mik azok az Alakváltók?

– Nem mondhatok többet. Az idő fogy és minden szívdobbanással közelebb kerülünk a pusztuláshoz. Ezt viszont még vésd az eszedbe: ne akarj harcolni velük! Fuss! Ők maguk az erő és a halál. Fuss!

Az öregember talpra szökkent és kirohant a sátorból. Árnyjáró hallotta, amint parancsokat ordibál és a pánik előszele érződött a hangjában. A harcos holmiját takaros halomban találta lova mellett, így gyorsan felpakolta hátasára és kilovagolt a táborból, Cadoras hátasát pedig hátrahagyta, mintegy fizetségként.

Most pedig – immár nyolc mérföldnyire táborozva tőlük – az öreg szavain merengett: „Ne harcolj! Fuss!”

Mik ezek az Alakváltók? Miért nem tudja megölni őket? Nem dobog a szívük? Miféle lény lenne képes túlélni egy találkozást Árnyjáróval, a Gyilkossal?

Az öreg nem volt gyáva. Érezte a Testvériség lovasainak gonoszságát, de az nem félemlítette meg. Ám erre az újabb fenyegetésre szinte minden bátorság kiveszett belőle. Miért bontott tábort? Árnyjáró gallyakat vetett a tűzre és megmelengette a kezét. Az éji szellő felborzolta a fák ágait, a távolból pedig farkasüvöltés szállt az égre.

Az orgyilkos átnézte fegyvereit és megfente hajítókéseit. Majd ellenőrizte számszeríját, a csodálatos fegyvert, amelyet személyes rendelésére készített egy ventriai fegyverkovács. A tus csiszolt ébenfából készült, míg a két ravasz mattszínű bronzból. A fegyver páratlan mestermű volt és Árnyjáró kisebb vagyont fizetett a férfinak opálokban. Az, hogy lopott ékkövek voltak, mit sem vont le az ajándék értékéből és a fegyverkovács döbbenten pislogott, amikor Árnyjáró kinyújtott tenyerébe öntötte őket.

– Művész vagy, Arles és ez a mesterműved.

Árnyjáró lova hirtelen rémülten felnyerített, mire a bérgyilkos könnyed mozdulattal talpra szökkent, felajzotta számszeríjat és két vesszőt csúsztatott a hornyokba. Hátasa a kötőfékét rángatta, megpróbálva letépni azt a lelógó ágakról, amelyekhez az orgyilkos kötözte. Fülei rálapultak a koponyájára, szeme kerekre tágult a félelemtől.

„Ne harcolj! Fuss!” – dübörögtek az öregember szavai a harcos fejében.

Árnyjáró felmarkolta takaróját a tűz mellől, átgördült a vállán és a lovához rohant. Néhány másodpercbe tellett meghúznia a nyeregszíjat és helyére erősítenie a takarót, majd kiszabadította a kötőféket és nyeregbe pattant. Majdnem lezuhant, amikor lova vágtába ugrott, de már ki is jutottak az erdőből és észak felé száguldottak.

Árnyjáró hátrafordult a nyeregben – mögöttük sötét foltok bukkantak elő az erdőből. Pislogott, de felhő takarta a holdat és az alakok elvesztek a sötétben. Küszködve próbálta megfékezni lova őrült vágtáját, a kantárt rángatva. Csak egy eszelős vágtatna át a sztyeppén éjszaka. Elég egy gödör, egy nyúlüreg, egy nagy szikla és lova máris törött lábbal fetreng a földön.

Nagyjából egy mérfölddel később az állat kezdett kifogyni a szuflából és Árnyjárónak sikerük lelassítania, majd lassú lépésre váltania. Hátasa oldalát tajték borította és a szerencsétlen pára hatalmasokat fújtatott. Árnyjáró megsimogatta hosszú nyakát és megnyugtató szavakat sugdosott neki. A harcos hátrapillantott, de semmit sem látott. Csak egy röpke pillantást tudott vetni üldözőire – azok mintha farkasbőr köpenybe bújt nagydarab emberek lettek volna, akik kétrét görnyedve futottak. Megrázta a fejét – nyilván a fény csapta be a szemét, mert úgy látta, mintha elképesztő sebességgel mozognának. Most, hogy immár visszafogottabb sebességgel haladtak, kiszedte a vesszőket a nyílpuskából és kiengedte a húrokat. Bármiféle emberek üldözték is, gyalogosan voltak és ma éjjel már nem érhetik utol.

Leszállt a lováról és észak felé vezette az állatot – csak annyi időre állt meg, hogy letörölje róla a tajtékot.

– Azt hiszem megmentetted az életem – suttogta és végigsimította az állat bársonyos nyakát.

A felhők elvonultak, és a hold ezüstösen ragyogott a távoli hegyek felett – Árnyjáró még egy mérföldet vezette hátasát, mielőtt ismét nyeregbe szállt volna.

Megdörgölte a szemét és ásított, majd szorosan maga köré csavarta köpenyét. Az alváshiány mintha meleg takarót borított volna az elméjére.

Egy bagoly röppent el a feje fölött, majd kimeresztett karmokkal, kőként zuhant alá... egy apró rágcsáló felvisított, ahogy a madár lecsapott.

Sötét árnyék moccant Árnyjáró jobbján és ő arra pördült a nyeregben, de nem látott semmit, csak az alacsony bokrok sűrűjét. Azonnal felébredt és balra pillantott, ahonnan rettentő sebességgel két sötét folt tört elő a magas fűből. Lova felágaskodott és vágtázni kezdett, amint Árnyjáró sarka a véknyába vágott. A harcos előredőlt a nyeregben és már száguldottak is.

Valami feltornyosult előttük és a ló megfarolt. Árnyjáró ereiben megfagyott a vér, amikor az alak rájuk ugrott és meglátta a feléjük tartó démoni pofát és a kivicsorított agyarakat. Az orgyilkos meglendítette öklét és a lény fejét oldalról találta el, lova pedig belerobbant a fenevadba, a földre taszítva azt. Ezúttal Árnyjáró nem is próbálta megfékezni hátasa eszeveszett száguldását. Saját maga is rettentően félt, ahogy gondolatait elárasztották az iszonyatos vörös szemek és csöpögő agyarak képei. Szíve vadul dörömbölt a mellében. Nem csoda, hogy az öreg olyan sietve bontott tábort – minél jobban el akart távolodni Árnyjáró szagától.

Három mérfölddel odébb a harcos összeszedte magát. Lova nagyon kimerült és már csak ügetni tudott. Árnyjáró lelassította hátasa lépteit és hátrapillantott.

Semmit sem látott, de tudta, hogy ott vannak: ott ügetnek a nyomában, a félelmét szaglászva. Átkutatta a látóhatárt valami rejtekhely után kutatva, de semmit nem talált. Így hát lovagolt tovább, bizton tudván, hogy a fenevadak utol fogják érni: lova elfáradt és bár rövid távon gyorsabb náluk, egy hosszú üldözést nem fog bírni.

Vajon hány ilyen bestia lehet? Legalább hármat látott. Három nem olyan rettenetesen sok – de vajon elbírna-e hárommal? Kételkedett benne.

Haragra gyúlt. Dardalion azt mondta, hogy ezzel az úttal a Forrást fogja szolgálni, de miféle Isten sodor egy embert ilyen veszélyekbe? Miért van az, hogy minden erő az ellenség oldalán van?

– Mit akarsz tőlem? – ordított fel az égre.

Előtte egy alacsony dombsor lankái váltak el a síkságtól; fák azonban itt sem voltak és csak néhány fedezéket látott. Lova lassan felbaktatott a lejtőn és amikor felért, Árnyjáró megrántotta a kantárt, szemügyre véve a maga mögött hagyott utat. Először semmit sem látott, de azután a távolban észrevette őket – hat sötét árnyalak rohant egymás mellett, követve az általa hagyott csapást. Már csak percekre voltak.

Árnyjáró felajzotta számszeríját és a helyükre csattintotta a vesszőket. Két fenevadat gyorsan el tud intézni és talán a kardjával a harmadikkal is végezhet.

A domb túloldalára pillantott és meglátta a hegyek felé ezüstszalagként kanyargó folyót. A domb lábánál egy kalyiba állt, amögött pedig egy kis komp. Remény ébredt benne és elindult lefelé.

Félúton járhatott, amikor kiabálni kezdett a révész után.

Lámpás villant a kalyiba ablakában és egy magas férfi lépett ki az éjszakába.

– Vigyen át a folyón – mondta Árnyjáró.

– Reggel átviszem – felelte a férfi. – Megalhat a házban.

– Reggelre halottak leszünk. Hat pokolbéli bestia liheg a sarkamban. Ha van családja a házban, őket is vigye fel a kompra.

A révész felemelte lámpását. Magas férfi volt, széles vállakkal és sűrű fekete szakállal: vágott szemei kevert származásra vallottak.

– Jobb lenne, ha elmagyarázná.

– Higgyen nekem, erre most nincs idő. Húsz ezüstöt adok az átkelésért, de ha nem mozog elég gyorsan, megpróbálom átúsztatni a folyón.

– Nem sikerülne – túl erős az áramlás. Várjon itt!

A férfi visszament a házba és Árnyjáró káromkodni kezdett lassúsága miatt. Percekkel később a férfi három gyerekkel az oldalán bukkant fel – az egyik rongybabát szorított az arcához. A révész a komphoz vezette őket és felemelte a rudat, hogy Árnyjáró lova is fel tudjon evickélni. Az orgyilkos leszállt a nyeregből, majd eloldotta a kötelet a mólótól, míg a révész előrement, megragadta a vezérkötelet és megrántotta. Az alkalmatosság néhány arasznyit előremoccant, mire a férfi keményebben kezdte húzni a kötelet – Árnyjáró a hajó farában állt és a domboldalt figyelte.

Üldözői felbukkantak és gyorsítottak.

A komp még mindig csak néhány yardnyira volt a mólótól.

– Az istenekre, mik ezek? – ordította a révész és elengedte a kötelet.

– Húzzon, ha kedves az élete! – harsogta Árnyjáró, mire a férfi megragadta a kötelet és teljes erőből megrántotta. A lények leviharzottak a lejtőn és a mólón, élükön egy csillogó szemű óriással. Kimeresztett karmokkal érték el a móló végét és a levegőbe vetették magukat. Árnyjáró megrántotta az első ravaszt és a számszeríj vessző beröppent a szörnyeteg pofájába, átütötte a koponyacsontot és felnyársalta az agyat. A lény nekizuhant a komp hátsó rúdjának, amely kettéroppant. Árnyjáró lova felágaskodott és rémülten nyerített, ahogy a második bestia is ugrott. A második lövedék lepattant a lény koponyájáról – a fenevad rázuhant a kompra, de kibillent az egyensúlyából. Árnyjáró futni kezdett és talppal előre a levegőbe vetette magát – csizmája mellkason találta a szörnyeteget, az örvénylő folyóba repítve azt.

A többi fenevad dühödten bömbölt, miközben Árnyjáró felállt és két lövedéket csattintott a nyílpuskába. Az egyiket húsz lábról engedte el – figyelte, ahogy az belefúródik egyikük bundás mellébe. A lény haragosan felüvöltött, majd kitépte a vesszőt és a folyóba hajította.

Egy karmos kéz ragadta meg Árnyjáró bokáját. A harcos elengedte számszeríját, tokjából kirántotta kardját és teljes erőből lefelé vágott. A penge mélyen belehasított a lény karjába, de csontot nem ért. Árnyjáró háromszor sújtott le, mire a karmok elernyedtek. Az orgyilkos kirántotta a lábát és hátraugrott.

A lény a hátára gördült – számszeríj vessző meredt ki a szájából és vér fröcskölt lemetszett karjából. A komp szélén hevert – Árnyjáró odalépett és belerúgta a vízbe. A test úgy süllyedt el, akár egy kődarab.

– Hol tudnak még átkelni? – kérdezte Árnyjáró.

– Húsz mérfölddel feljebb vagy tizenöttel lejjebb. Mik voltak ezek?

– Nem tudom. De nem is akarom tudni.

A gyerekek a komp legtávolabbi sarkában kucorogtak – még ahhoz is túlságosan féltek, hogy sírjanak.

– Jobb, ha megnézi őket – mondta Árnyjáró. – Majd húzom egy darabig. – A férfi átadta a kötelet és letérdelt a gyerekek mellé. Halkan beszélt hozzájuk és a karjaiba vette őket. Majd kinyitotta a komp elejére erősített ládát, takarókat vett ki belőle és lefektette a fedélzetre a gyerekeket, akik összebújtak.

Alig valamivel több, mint egy óra alatt értek át, és Árnyjáró őszintén hálás volt, hogy nem kellett átúsztatnia. A folyó közepén túl erős volt a sodrás, hogy egy ember megbirkózzon vele.

A révész előrement és felemelte a horgonykötelet, amikor felbukkant a móló. A rév mögött az előzőhöz hasonló kalyiba állt, amibe ő és Árnyjáró bevitték a mostanra már elszenderedett gyerekeket, lefektetve őket a távolabbi falnál összetolt két ágyra. A férfi tüzet rakott, és mindketten leültek a lassan fellobbanó lángok mellé.

– Épp elég baj van a törzsekkel is – szólalt meg a révész –, de azt hiszem elköltözöm.

– A fenevadak rám vadásznak. Nem hiszem, hogy visszatérnének zargatni magukat.

– Végtére is mindegy, mert nekem a gyerekekre is kell gondolnom – ez a hely nem nekik való.

– Mennyi ideje vannak itt?

– Három éve. Akkor költöztünk ide, amikor a feleségem meghalt. Volt egy tanyám Purdol mellett, de a martalócok kifosztottak – elvitték az összes kukoricamagot és a télre félretett ennivalót. Itt találtam munkát; egy vén notának segítettem. A múlt évben halt meg, amikor a folyóba esett.

– A törzsek nem zargatják?

– Addig nem, amíg a komp működik. De nem szeretnek. A kevert vér miatt.

– Magasabb, mint a legtöbb nadír – jegyezte meg Árnyjáró.

– Anyám vagriai volt. Apám nota, így legalább senkivel nem állok vérviszályban. Jól hallottam, hogy háború dúl délen?

– Igen,

– És maga Árnyjáró.

– Akkor hát a lovasok jártak erre. Nadírok voltak vagy vagriaiak?

– Mindkettő – felelte a férfi. – De nem fogom elárulni. Négy élettel vagyok az adósa.

– Semmivel sem az adósom – épp fordítva. Én vezettem őket ide. Amikor a lovasok visszajönnek, mondja el nekik, mi történt. Mondja el nekik, hogy északnak lovagoltam.

– Miért tennék ilyet?

– Két okból. Először, mert ez az igazság és másodszor, mert úgyis tudják, hogy merre tartok.

A férfi bólintott és ismét életre keltette a tüzet, fát rakva rá.

– Ha tudják, miért megy arra? Várni fogják.

– Nincs más választásom.

– Ez badarság. Az élet teli van választással. Innen bármerre folytathatná az útját.

– A szavamat adtam.

A révész mindentudóan elmosolyodott.

– Ezzel nem szállhatok vitába. Meg sem próbálnám. De kíváncsivá tesz – mi vesz rá egy embert arra, hogy ilyen fogadalmat tegyen?

– Az ostobaságot nem húzhatjuk ki – mondta Árnyjáró.

– De maga nem ostoba.

– Minden ember ostoba. Úgy tervezünk, mintha örökké élnénk. Azt hisszük, hogy tetteink felérnek a hegyekével. De csak magunkat bolondítjuk – semmit sem számítunk és a világ sosem változik.

– Keserűséget vélek kihallani a hangjából, Árnyjáró. De a tettei nem illenek a szavaihoz. Bármiféle feladatba fogott is, annak igenis számítania kell. Különben miért kockáztatná az életét?

– Akár sikerrel járok, akár elbukom, száz év múlva – vagy még hamarabb –, már senki sem fog emlékezni rá. Senki sem fog törődni vele. Egy órára napsütést csalhatok a hegyoldalra; ha elbukom, akkor egy órán át zuhogni fog. Törődik ezzel a hegy?

– Talán nem – mondta a révész –, de maga igen. És ez elég. A világban túl kevés a törődés – túl sok a kapzsiság és az erőszak. Szeretem látni, ahogy a dolgok növekednek, szeretem hallani a nevetést.

– Romantikus vagy, révész.

– A nevem Gurion – felelte a férfi, és kezet nyújtott.

Árnyjáró megragadta és elvigyorodott.

– Egykor Dakeyrasnak hívtak.

– Te is romantikus vagy, Dakeyras, mert csak a romantikusok tartják magukat a szavukhoz, bármilyen is a világ. Ez erősebbé kéne, hogy tegyen minket, de nem tesz. A becsület súlyos lánc, amely lefékez minket.

– Filozófus és romantikus is vagy egyszerre, Gurion? Tanítónak kellene lenned, nem révésznek.

– Mi a küldetésed, Dakeyras?

– A Bronzpáncélt keresem.

– Mi okból?

– Van egy Egel nevezetű drenai generális. Neki viszem. Segíteni fogja a háborúját.

– Láttam a vértet.

– Voltál a Raboasnál?

– Egyszer, sok évvel ezelőtt. Van egy barlang, mélyen a hegy gyomrában. De őrzik.

– A nadírok?

– Nem. Sokkal rosszabb teremtmények – a hegy mélyén, a sötétben vérlények lapulnak.

– Akkor te hogy láthattad a vértet?

– Feleségem népével, a Farkasfejűekkel voltam: Ötvenedmagammal jártam ott. A kán legfiatalabb fiának házassági szertartása zajlott éppen, és a fiú látni akarta a legendás Páncélt.

– Meglep, hogy a nadírok nem vitték el.

– Nem tudták – felelte Gurion. – Tudtad ezt? A vért nem létezik.

– Beszélj világosan, ember.

– A Páncél csak egy képmás: a kezed áthatol rajta. Azt mondják, hogy a valódi Páncélt valahol a hegyben rejtették el, de senki sem tudja, hogy hol. Csak egy szellemszerű, csillogó képet lehet látni és épp ezért hódolnak előtte.

Árnyjáró nem szólt semmit. A tűzbe bámult, elveszve gondolatai között.

– Azt hittem tudod, hogy az igazi Páncélt elrejtették – mondta Gurion.

Árnyjáró kuncogott és megrázta a fejét, majd nevetni kezdett. Gurion elfordult, ahogy megérezte a másik szomorúságát.

– Átok minden romantikára – szólt Árnyjáró, miután abbahagyta a nevetést. – Rothadjon meg a hetedik pokolban!

– Nem gondolod komolyan – mondta Gurion.

Árnyjáró beletúrt a hajába és felállt.

– Még csak meg sem próbálom elmondani, mennyire fáradt vagyok. Úgy érzem magam, mintha a futóhomok tengerében fuldokolnék és a barátaim úgy próbálnak segíteni rajtam, hogy köveket kötnek a lábamra. Érted? Gyilkos vagyok, aki pénzért öl. Ez romantikusan hangzik? Embervadász vagyok. Most azonban rám vadásznak... emberek, fenevadak és sötét szellemek. A barátom, Dardalion szerint ez a küldetés a Forrást szolgálja. Hallottál már a Forrásról? – Gurion bólintott. – Nos, barátom, hadd mondjak csak annyit, hogy a Forrást nem könnyű szolgálni! Nem láthatod, nem hallhatod és egészen biztos, hogy nem segít még a saját ügyében sem.

– Elvezetett a kompomhoz – vetette ellen Gurion.

Árnyjáró kuncogott.

– Az ellenségeim láthatatlan démonokként tudnak szárnyalni az éjszakában, farkaslényeket idéznek a Pokolból és olvasnak a gondolatokból. És a mi oldalunkon egy olyan Isten áll, aki el tud vezetni egy komphoz!

– És te mégis élsz.

– Ma még igen, Gurion. De a holnap már más lapra tartozik.

20

Dardalion hátat fordított Astilának és rákönyökölt a széles ablakpárkányra. Mint a Bástya összes ablakának, ennek is széles volt az alja, amely vékony réssé szűkült össze – inkább védelemre szolgált, és nem annyira a kilátás vagy a világosság kedvéért építették. Az íjászok innen lőhettek jobbra, balra vagy középre, nagy teret fogva át, míg a támadók nyilai nem találtak utat a Bástyába, hacsak a szerencse nem szegődött melléjük és nem sikerült pont valamelyik résen belőniük. Dardalion rátámaszkodott a könyökére és a lenti mellvédre bámult. Egyre több vér és halál tapadt a falakhoz, de a védők kitartottak. A falon túl két vagriai ostromtorony elszenesedett maradványai, körülöttük pedig megfeketedett hullák hevertek. A harmadik ostromtornyot lassan vonszolták a mellvéd felé, ahol a védők olajjal és tűzzel várták. A tornyokon túl a vagriai sereg egyik egysége pihent és várta a támadási parancsot. Dardalion pislogott és tekintete az ablak szürke kövére tapadt.

– Miért nem hallgatsz meg, Dardalion? – kérdezte Astila.

Dardalion felé fordult.

– Hallgatlak, testvérem, de nem segíthetek.

– Itt van szükségünk rád. Haldoklunk. Mostanra már heten tértek meg a Forráshoz és szükségünk van az erődre.

– Árnyjárónak is. Nem hagyhatom el őt.

– Kezdünk csüggedni, Dardalion. – Astila lerogyott a keskeny ágyra és arcát a kezébe temette. Dardalion most először látta fáradtnak a szőke papot: a meggörnyedt vállakat, a lila árnyalatot az egykor csillogó szemek alatt. Otthagyta az ablakot és leült Astila mellé.

– Oly keveset tudok tenni és oly sok lenne a tennivaló. Őszintén hiszem, hogy Árnyjáró küldetése oldja meg Drenai gondjait. Nem tudom megmagyarázni, miért. De a Páncél minden imámban visszajár kísérteni és minden éjjel látom ragyogását a sötét barlangban. Ám fontossága dacára csak egy emberünk van arra, hogy keresse. Egyetlen ember, Astila! És vele szemben ott a Testvériség, ott vannak a nadírok és most már szentségtelen lények is... Nincs esélye nélkülem. Próbáld megérteni! Kérlek!

Astila egy pillanatig semmit sem szólt, majd felemelte fejét és belenézett Dardalion szemébe. Ragyogó kék tekintete üres és véreres volt.

– Te vagy a vezér, én pedig követni foglak a halálig és azon túl is. De azt mondom neked, hogy nagyon közel a vég. Mindenféle felvágás nélkül állítom, hogy én vagyok a testvérek közül a legerősebb, de már én is elkészültem az erőmmel. Ha ma éjjel útnak indulok, nem térek vissza. Ha ezt akarod, ám legyen. De higgy nekem, Dardalion: vagy a Harmincak vagy Árnyjáró. Elfogadom, bárhogy is dönts.

Dardalion rátette kezét Astila vállára.

– Én is erőm végén járok. Nagyon sokba kerül fenntartanom a pajzsot Árnyjárón. És nem tudom megtörni, még érted sem.

– Értem – felelte Astila tompán. – Megyek és felkészülök az éjszakára.

– Ne! El kell ismernünk, hogy a nagyobb csatát elveszítettük – csak Karnakra és azokra a tisztekre tegyetek pajzsot, akiket védeni tudunk.

– A Testvériség le fogja rohanni az erődöt.

– Ám legyen! A katonák erős emberek, Astila. Jó emberek. Kitartanak, még a kétségfelhőkkel szemben is.

– Így hiszed? Igazán?

– Mi mást hihetnék, amikor kifogytunk a lehetőségekből? Lesznek, akik meginognak, lesznek, akik meghalnak. Mások harcolni fognak. Nem hiszem, hogy a gonosz fog győzni. Nem tudom ezt hinni.

– Máshol már diadalmaskodott és az ország most romokban hever.

– Itt még nem győzött, Astila.

– A háború még nem ért véget, Dardalion.

* * * * *

Jonat pihenését rossz álmok zavarták meg és riadtan ébredt. Halott apját látta táncolni, miután levágták a bitóról – arca lila volt, nyelve kilógott. De mégis táncolt, miközben a nemesek röhögtek és rézpénzeket dobáltak neki – a nemesek, akik pacsirtanyelvet lakmároztak, míg apja kenyérért koldult; a nemesek, akik többet fizettek egy kupa borért, mint amennyit családja egész hónapban látott. Gúnyolták, sértegették.

Vacogva ült fel. Fent a falon Karnak sétált Gellannal és Dundasszal. Jonat kiköpött.

Ha egy évvel ezelőtt hallgatnak rá, a vagriaiak sosem támadtak volna. De a nemesek másként gondolkodtak. Csökkentsük a Légió létszámát. Rúgjuk ki a becsületesen szolgáló katonákat. Hadd éhezzenek, hiszen a tanyák nem tudják mindet eltartani. És ki törődik a közkatonával? Senki. Legkevésbé a selyemköntösű, ékkőberakásos kardú nemesek. Mit csinálnának, ha a közkatonák hazamennének? A vagriaiak és drenaiak is? A nemesek egymással harcolnának? Aligha. A játéknak vége lenne, mert elrontották a mulatságukat.

Gellan érkezése rezzentette fel gondolataiból. A tiszt letelepedett mellé.

– Látom, felébredtél. Nem bánod, ha csatlakozom?

– Miért is ne?

– Hogy boldogulsz?

– Elég jól.

– Bárcsak én is elmondhatnám. Nem hiszem, hogy ki bírok húzni még sok olyan napot, mint a mai. Érzel néha ilyesmit?

– Időnként. De elmúlik, uram – amikor holnap megindul az első támadás.

– Remélem is! Ma jól csináltad, Jonat: összetartottad őket, amikor úgy tűnt, hogy minden elveszett. Nem sok ember lett volna képes erre. Ez adottság, és én már kezdettől fogva láttam benned. Úgy értem, büszke vagyok rád! Ezért léptettelek elő.

– Nem azért, mert bajkeverő voltam? – csattant fel Jonat.

– Nem. Azért voltál olyan, mert megvolt benned a törődés. Törődtél a Légióval, az igazi Légióval: az emberekkel. És volt benned tűz, energia és tiszteletet vívtál ki magadnak. Egy tisztnek szüksége van a tiszteletre. A cím semmit sem jelent, ha nincs mögötte megfelelő ember. Igazad volt. Te megfelelő ember vagy.

– De nem a születésem révén – mondta Jonat.

– Nem ismerem a felmenőidet, de nem is érdekelnek: ha viszont neked ez számít valamit, akkor hadd mondjam el, hogy apám halárus volt. Semmi több. És én büszke vagyok rá, mivel éjt nappallá téve robotolt, hogy taníttasson.

– Az én apám részeges volt – felakasztották, mert ellopta egy nemesember lovát.

– Te nem vagy az apád.

– A fenébe is, persze, hogy nem! És hadd mondjam meg: sosem fogok más királyt szolgálni.

– Én sem. De ez a csata egy másik napra marad. Most megyek és szundítok egy kicsit.

Ahogy Gellan felállt, Jonat elvigyorodott.

– Az apja tényleg halárus volt?

– Nem. Gróf volt. Csak azért mondtam, hogy bosszantsalak.

– Ezt hamarabb elhiszem.

– Akárcsak én. Jó éjt, Jonat!

– Jó éjt, uram!

– Mellesleg Dardalion azt mondja, hogy a papok nem tudnak tovább ellenállni a Testvériség hatalmának. Azt üzeni, hogy figyeljük a kétségbeesés jeleit az emberek között – az ellenség a gyengéken kezdi meg munkáját. Tartsd nyitva a szemed!

– Úgy lesz.

– Tudom. A te falszakaszod miatt nem aggódom.

Gellan elindult a sötétben és halkan kuncogott. Apjának öt halászflottája volt és Gellan eltöprengett, hogy a gróf mennyire lelte volna örömét a halárus titulusban.

* * * * *

Árnyjáró egy órát aludt, majd felnyergelte lovát és búcsút mondott a révésznek. Az éjszaka felhőtlen volt és a távoli hegyek úgy magasodtak az égre, mint a világ végének falai.

– Légy óvatos – javasolta Gurion és kinyújtotta a kezét.

– Te is, barátom. Ha a helyedben lennék, visszamennék a túlpartra! Azok a fenevadak rám vadásznak – nem jönnek vissza, hogy téged háborgassanak.

Három napon át lovagolt fáradtan és tőle telhetően igyekezett eltüntetni a nyomait – gyors folyású patakokban és sziklás lejtőkön haladt, álcázva mind szagát, mind lábnyomait. De kételkedett benne, hogy erőfeszítései a késedelmen túl feltarthatnák démoni üldözőit. Ehhez járult még, hogy figyelnie kellett emberi ellenfeleire is. Kétszer állt meg a noták táboránál, egyszer pedig egy csapatnyi vadász osztotta meg vele az ebédjét. A négy férfi hűvösen köszöntötte és fontolóra vették, hogy kirabolják. De volt valami a magas délvidékiben, ami féken tartotta őket – nem az íja, nem is a kései vagy a kardja, hanem sokkal inkább mérlegelő pillantása és a testtartása sugallta magabiztosság. Így hát adtak neki az ételükből és jól látható megkönnyebbüléssel figyelték távozását.

Az éj beálltával egy nagyobb nadír csapat meglepte a vadászokat és hosszan faggatóztak, mielőtt halálra kínozták volna őket.

A testekre másnap a Testvériség kilenc harcosa bukkant rá, akiknek érkezése felzavarta a keselyűket. A lovasok nem maradtak soká.

Már alkonyodott, amikor az első Alakváltó is megérkezett, akit a vér szaga vonzott a helyszínre. Pofájából nyál csöpögött, vörös szeme csillogott. Érkeztére a keselyűk felröppentek, hatalmas szárnyaikkal csapkodva emelték fel telizabált hasukat. Emberfeletti erőfeszítéssel érték el a környező fák ágait és onnan meredtek az újabb betolakodókra.

A többi farkasszörny is előbukkant és megközelítették a maradványokat. Az egyik belenyomta orrát a véres cafatokba, majd amikor az éhség felülkerekedett rajta, fogai összezárultak egy húsos csontdarabon. A lény hörögni kezdett és kiköpte szájából a húst. Üvöltésétől megremegett az ég.

A négy fenevad észak felé ügetett tovább.

Negyven mérföldnyire onnan, Árnyjáró már majdnem elérte a hegyvidék déli peremét. A sztyeppén már feltünedeztek a fogazott mély kanyonok, amelyek gigantikus vágásnyomként húzódtak a tájon. A szurdokokban bőséggel akadtak fák, patakok és imitt-amott elhagyatott házakra meg kunyhókra bukkant. A lejtőkön vadjuhok és vadkecskék legelésztek, északkelet felé pedig egy vízesés mellett egy vádló ménest is látott.

Mozgásra ösztökélte hátasát és a dombhátról leereszkedett az árnyas erdőbe.

Az itteni föld jó volt, gazdagabb, mint a kopár sztyeppe – a zsíros, fekete föld volt olyan termékeny, mint a Sentrai-síkság talaja. De itt mégsem voltak tanyák. Sem búza, sem más gabona, sem gyümölcsfák, sem aranyló kukorica.

A nadírok nomádok voltak: vadászok, harcosok és gyilkosok, akik nem építettek semmit és keveset törődtek sivár jövőjükkel. „Hódíts vagy halj meg” – ez volt a törzsek leggyakoribb jelmondata. Árnyjáró felismerte, hogy végső soron a pontos kifejezés a hódíts és halj meg.

Milyen jövője lehet egy gyökértelen népnek?

Hol voltak a könyvek, a versek, az építészeti alkotások, a filozófiai művek? És a civilizáció pompája?

A nadírok sorsa megpecsételtetett – eljövendő történelmüket vér és háború fogja egybe és az, hogy a bolygó felszínén kóboroljanak haragvó viharként.

Milyen célt szolgálnak? – töprengett a harcos. Gyűlölettel teli, egymással háborúzó, szétszóródott törzsek voltak, akik sosem forrnak össze egységes néppé.

De legalább némi vigaszt nyújtott, hogy a törzsek sosem fogják háborgatni a délen élőket. Persze nekik így is megvolt a maguk baja.

Árnyjáró rövid időre tábort ütött a kanyon oldalából nyíló barlangban. Elővett egy drótkefét a nyeregtáskájából és nekilátott lesöpörni a bojtorjánokat lova hátáról, majd a vízhez vezette az állatot. Aprócska tüzet rakott és szárított húsból ragut készített, majd két órát szendergett. Utána ismét nyeregbe ült és nekivágott a kanyonból kivezető hosszú emelkedőnek. Időnként szemügyre vette a maga mögött hagyott utat és a komp óta első alkalommal látta meg üldözőit. Épp elérte az északi gerincet, amikor azok megjelentek a kanyon déli bejáratánál.

A nadír lovasok nagyjából húszan lehettek.

Árnyjáró lovagolt tovább. Négy órányi előnye volt, de az éjszaka folyamán még növelheti ezt a távolságot.

Nem tartott az üldözőktől, mivel előtte már ott magasodott a Raboas, a Szent Óriás, ahol utazása véget ér – ahol a vadász és a vad elkerülhetetlenül találkozni fog.

Gondolatai visszaröppentek Cadorashoz. Miért dobta el az orgyilkos az életét, hogy megmentsen egy embert, akit alig ismert, egy férfit, akinek a megölésére bérelték fel? Mi késztette a jéghideg gyilkost arra, hogy így cselekedjen?

Ekkor felkacagott.

Mi késztette Árnyjárót arra, hogy megmentse Dardaliont? Miért harcolt olyan keményen, hogy megvédje Danyalt és a gyerekeket? És most miért lovagol a biztos halálba, ezt a vakmerő és lehetetlen feladatot kergetve?

Danyal arca rebbent a szeme elé, amelyet egy pillanat alatt felváltottak a szakállas Durmast erős vonásai. Ismét eszébe jutott a tűzben látott jelenet, de képtelen volt elhinni. Talán Durmast nem ölt nőket? Gyerekeket?

Lova fáradtan haladt tovább, miközben a nap lesüllyedt a nyugati láthatár mögé. Az este hideg volt, így Árnyjáró előhúzta köpenyét és a vállára terítette. Az éjszaka közeledtével a farkasrémek miatti félelme erősödött. Hol járhatnak most?

Szeme jobbra-balra cikázott és megfordult a nyeregben, hogy szemügyre vegye a maga mögött hagyott utat a gyorsan halványuló fényben. Megragadta számszeríját, de ellenállt a kísértésnek, hogy megtöltse. Ha a fémkarok sokáig vannak felhúzva, az meggyengítheti a fegyvert és ezekkel a fenevadakkal szemben a legnagyobb átütőerőre lesz szüksége. Miután a felhők elvonultak, előbukkant a fehér fényben izzó hold, amely megvilágította a fákkal sűrűn benőtt domboldalt. Árnyjáró nem akart a fák között haladni éjszaka, de az erdő vonala messze elnyúlt keletre és nyugatra. Elfojtott szitkozódással rántotta meg a kantárt és lovagolt tovább.

Amint beért a fák közé, ráébredt, hogy a szíve gyorsabban ver és már szinte kapkodja a levegőt, ahogy a pánik kezdett rátörni. Holdfény ömlött végig a tájon és ezüstpászmák törtek át a feje feletti ágak nyiladékain. Lova patája tompán dobbant a puha pázsiton – balra egy borz törtetett át az aljnövényzeten, keresztezve a harcos útját. Az állat szőrét a fény ezüstpáncéllá változtatta. Árnyjáró káromkodott és engedett a késztetésnek: megtöltötte számszeríját.

Hirtelen farkasüvöltés zúzta szét az éjszaka csendjét. Árnyjáró összerándult és számszeríjából kilőtte az egyik vesszőt, amely a feje feletti ágak között tűnt el.

– Te tökfej! – szidta magát. – Szedd össze magad, ember!

Másik lövedéket illesztett a vájatba, majd ismét felajzotta a nyílpuskát. Az üvöltés keletről érkezett, és a hangból Árnyjáró úgy sejtette, hogy a farkasfalka sarokba szorította zsákmányát – feltehetően egy szarvast –, és most már a végjáték zajlik. A farkasok nyilván mérföldeken át űzték prédájukat, kifárasztva és meggyengítve a hatalmas izmokban rejlő erőt. Most pedig sarokba szorították.

Árnyjáró lovagolt tovább, de a farkasok elcsendesedtek és az orgyilkos tudta, hogy zsákmányuk ismét egérutat nyert. Megrántotta a kantárt, mert nem akarta keresztezni az üldözés vonalát. Lova felnyihogott és megpróbált megfordulni, de Árnyjáró visszafordította.

Egy rohanó alak bukkant fel a fák között harminc lépéssel arrébb. Megsebesült és húzta a bal lábát: kezében hatalmas husángot tartott. Egy farkas robbant elő és vetette rá magát. A férfi megfordult – a husáng megcsillant a holdfényben és nekicsattant az ordas bordáinak, beszakítva azokat. Az állat tíz lábbal odébb ért földet.

A férfi nagydarab fickó volt, nagyobb, mint bármely ember, akit Árnyjáró valaha is látott és úgy tűnt, mintha valami iszonyatos maszkot viselne, fehér gömbbel a homlokán. A maszk alsó részén ajak nélküli, agyarakkal keretezett száj nyílt. Árnyjáró nem látta őt tisztán, de nem úgy nézett ki, mint egy nadír.

Újabb farkasok tűntek fel – a férfi felbömbölt dühében és csalódottságában, majd az egyik fához bicegett és szembefordult a falkával. Az ordasok óvatosan félkörbe fogták és közelebb sompolyogtak. Jobbról az egyik váratlanul kitört és a férfi arrafelé fordult. Balról azonnal egy másik állat lőtt ki és ugrott. A férfi hátraszökkent és az agyarak éppen csak elvétették a torkát. Meglendítette a husángot, de a harmadik farkas máris támadott.

Számszeríjvessző ütötte át a nyakát és az állat a földre rogyott.

Árnyjáró torkaszakadtából rikoltott egyet, majd vágtába ugratta lovát. A farkasok szétspricceltek, de előtte még az egyik fenevad nyilat kapott a fejébe.

A fánál álló férfi megingott és előrezuhant. Árnyjáró leugrott a nyeregből és a kantárt egy alacsony bokorhoz kötözte. Ismét megtöltötte a számszeríjat és szemügyre vette az aljnövényzetet. A farkasok elszeleltek... egyelőre.

A férfihoz lépett, aki most már térdelt, kezét a felkarján tátongó csúf sebre szorítva.

– Szerencsés vagy, barátom – szólalt meg Árnyjáró.

A férfi felnézett... és Árnyjáró elsápadt.

Nem viselt maszkot. Egyetlen szeme volt a homloka közepén, két szemgolyóval, amelyeket aranyszínű írisz keretezett. Az orra hiányozott – a szeme alatt két hártyával borított rés húzódott. A szája iszonytató volt.

Alakja akár egy fordított V betű – benne fogak sorakoztak, hegyesek, mint a nyílhegy. Árnyjáró egyszer látott egy hatalmas fehér halat, amelynek ilyen szája volt és sosem felejtette el a látványt. Félelemmel töltötte el és megesküdött, hogy sosem merészkedik többé a tengerbe.

Na de ez?

Felajzott számszeríjjal azon töprengett, hogy hátralép és mindkét vesszőt beleereszti az emberutánzatba, még mielőtt az rátámadhatna. De a nagy kerek szem lecsukódott és a lény a földre rogyott.

Szinte kihagyhatatlan lehetőség volt és Árnyjáró visszahátrált a lovához, készen a távozásra. De nem tudta megtenni. A természetével valami homlokegyenest ellentétes megállította és visszafordította a sebesült lény felé.

Éppen úgy, mint Dardalion esetében oly régen, Árnyjáró most is összevarrta a lény karján és lábán a sebeket, majd a tőle telhető módon bekötözte azokat. A lény meztelen volt, leszámítva egy molyrágta öreg szőrmedarabot, így Árnyjáró körécsavarta a takaróját és tüzet rakott.

Egy óra elteltével a teremtmény kinyitotta a szemét és felült. Árnyjáró szárított húst nyújtott neki, amit a másik szó nélkül elvett. Az agyarak összezárultak a húson és az már el is tűnt.

– Tudsz beszélni? – kérdezte Árnyjáró.

A hatalmas szem rámeredt. Árnyjáró vállat vont és újabb szárított húsdarabot adott a lénynek, amit az szinte azonnal eltüntetett barlangszerű szájában.

– Érted, amit mondok?

A lény bólintott.

– Nem maradhatok, hogy segítsek rajtad. Vadásznak rám. Fenevadak és emberek. Érted?

A lény felemelte a kezét és délre mutatott.

– Így van, dél felől jönnek. Mennem kell, de hagyok neked ennivalót.

Árnyjáró a lovához lépett, ott megállt egy pillanatra, majd szétnyitotta összetekert takaróját és előszedte két csontnyelű, borotvaéles vadászkését. Visszavitte őket a tűzhöz.

– Tessék! Szükséged lehet ezekre! – Az emberutánzat a késekért nyúlt. Ujjai hihetetlenül hosszúak voltak, körmei sötét karmokká görbültek és most ráfonódtak a csontmarkolatokra. A lény a késeket a szeme elé emelte. Megpillantotta bennük a tükörképét, mire pislogott és elfordította a fejét, majd bólintott és talpra kecmergett, Árnyjáró fölé tornyosulva.

Az orgyilkos nagyot nyelt. Nehéz volt olvasni a szörny arcvonásaiból, de Árnyjáró kényelmetlenül érezte magát a lény kezében lévő kések miatt.

– Ég veled, barátom – mondta és kipréselt egy mosolyt.

A lovához ment és nyeregbe szállt, letépve a kantárt a bokorról. A teremtmény is megmoccant, állkapcsa fel-le járt, mély morgó hangot bocsátva ki, amitől Árnyjáró hátasa hátrálni kezdett. A lény feje oldalra biccent az erőfeszítéstől.

– Évled, rátom – mondta. Árnyjáró értetlenül bólintott és elindult.

– Égveld, brátom.

Árnyjáró ekkor megértette, megfordult a nyeregben és intett a lénynek.

– Ég veled, barátom! – kiáltotta és ellovagolt az éjszakába.

21

Purdoltól keletre, egy hegyi hágóban két fiatalember fogyasztotta sajtból és kenyérből álló reggelijét és közben magasröptű társalgást folytattak a purdoli dokkok legendás szajháiról. A nap fényesen sütött és kettejük közül a magasabb – Tarvicnak hívták és már öt éve szolgált – felállt és odasétált a szirt pereméhez, lepillantva az észak felé húzódó sivatagra. Elégedett volt ezzel a feladatkörrel: egy szirti utat figyelni jóval kevésbé veszélyes, mint a falakat védeni.

Még akkor is vigyorgott, amikor nyílvessző csapódott a torkába, átütötte a szájpadlását és belefúródott az agyába.

A másik katona körbepillantott, amikor társa remegő kezekkel tántorodott hátra.

– Mi a baj, Tarvic? – kiáltotta Milis. Amikor Tarvic a hátára zuhant és feje nekicsapódott egy fogazott fehér sziklának, Milis meglátta a nyilat és társa eltátott száját. Félelem tört rá és rohanni kezdett. Jobbján nyílvessző pattant le a sziklafalról és suhant el az arca mellett. Milis lábai vad és gyors ritmust vertek, ahogy gazdájukat a barlang felé röpítették. Valami keményen hátba találta, de nem lassított.

Feltűnt előtte a barlangnyílás és még kétszer találták el a hátán, de nem érzett fájdalmat és sikerült bejutni az alagút menedékébe. Most, hogy végre biztonságban volt, lassított.

Arca a sziklás talajnak csapódott, amikor lába alól kifutott a föld. Megpróbált felállni, de a karjában nem volt erő. Kúszni kezdett, de ekkor kezek rántották fel és fordították meg.

– Jönnek a vagriaiak – mondta.

– Tudom – felelte a vagriai és késével átvágta Milis torkát.

* * * * *

Egyedül volt, mint mindig. A vízililiomokkal borított, zavaros vizű tavacska partján ült, és a vadászkés ezüst acélpengéjében látható tükörképére meredt. Tudta, hogy szörnyeteg: már a kezdetektől ezt vágták a fejéhez – meg köveket, lándzsákat és nyilakat. Vadásztak rá dárdás harcosok, éles fogú és ravasz farkasok, majd a tél beálltával a hegyekből leereszkedő hosszúfogú havasi tigrisek.

De sosem kapták el. Gyorsasága páratlan volt, ereje rettenetes.

Széles hátával nekitámaszkodott a fűzfa törzsének és felemelte hatalmas fejét, hogy rámeredjen a magasan a fák fölött látható két holdra. Mostanra megtanulta, hogy csak egy hold van, de hatalmas szemének szemgolyói nem úgy fókuszáltak, mint egy igazi szem. Megtanult együtt élni ezzel, mint ahogy megtanult együtt élni a természet többi barbár ajándékával is.

Valamilyen okból emlékezete messzebbre nyúlt, mint másoké, bár ezt nem tudta. Tisztán emlékezett születésének pillanatára és az Öregasszony arcára, aki erre a világra vezette az Üresség vörösfekete alagútjából. Amint meglátta, sikoltozni kezdett és leejtette, ő pedig megütötte magát – karja a teste alá szorult és a fából készült ágy sarkának csapódott.

Ekkor egy férfi jelent meg és felkapta a földről. Kést rántott, de egy másik nő sikolya hallatán megtorpant.

Emlékezett, hogy egy ideig egy sötét hajú, szomorú szemű fiatal lány melle táplálta. De azután a fogai megnőttek, élesek és hegyesek lettek – a tejjel vörös vér keveredett és a lány sírt, amikor szoptatta.

Nem sokkal később kivitték az éjszakába és magára hagyták a csillagok alatt – ő pedig hallotta, ahogy a távolban elenyészik a patadobogás. Elenyészett, elhalt...

A száraz talajon dobogó paták zaja még mindig szomorúsággal töltötte el.

Nem volt neve, sem jövője.

Ám valami érte jött a hegyekből és magával vonszolta a sötétségbe...

Ott már sokan voltak – ide-oda csoszogtak, rikácsoltak, megérintették, megcsipkedték. Köztük nőtt fel a Sötétség évei alatt és csak ritkán látta a nap fényét.

És akkor, egy nyári reggelen, vidám rikoltást hallott. Odakintről jött és végigvisszhangzott a sziklarepedések között, majd visszaverődött a hegy szívének alagútjaiban. Csábította a hang és kimászott a fényre. Magasan a feje fölött nagy fehér madarak köröztek és buktak alá, Ő pedig úgy érezte, hogy vijjogásukban benne van az egész élete. Ettől a pillanattól fogva Kajnak hívta magát és minden nap órákat töltött el a magas sziklákon heverészve. Nézte a madarakat és várta, hogy a nevén szólítsák.

Ezután kezdődtek a Hosszú évek, amikor is ereje nőttön-nőtt. A nadír törzsek rendszeresen összegyűltek a hegyek lábánál és a zöldebb rétekre, meg a mélyebb patakok felé vonultak. De amíg táboroztak, ő figyelte őket: látta a játszadozó gyerekeket, a kart karba öltve sétálgató asszonyokat és hallgatta kacajuk. Időnként túl közel merészkedett és a nevetésből a már ismerős sikolyok lettek – ekkor a vadászok lóra szálltak. Kaj elfutott, majd megfordult és tépte-szaggatta őket, míg újra egyedül nem lett megint.

Hány hosszú év telt el így? – kérdezte magától.

Az erdő, ahol most ült, egykor vékony fákból álló liget volt. Hosszú idő telt el vajon? Nem volt viszonyítási alapja. Egyszer az egyik nadír törzs a szokásosnál tovább maradt és ő megfigyelte, ahogy az egyik kislány nővé érik, majd haja ezüstösbe fordul, háta pedig meghajlik. Hát ilyen rövid éltűek voltak ezek a nadírok.

Kaj rámeredt a kezére. Tudta, hogy ezek különleges kezek. Lassan letekerte a kötést a karjáról és kipiszkálta Árnyjáró öltéseit. A vér előbb csak csordogált, majd bőségesen kezdett ömleni. Kaj leszorította a sebet a tenyerével és erősen összpontosított. A sérült terület felforrósodott, mintha csak ezernyi tű szurkálta volna húsát. Percek múlva felemelte a tenyerét... És a seb eltűnt, bőre ismét sértetlen és rugalmas volt. A lábáról is leszedte a kötést és eltávolította az öltéseket, majd megismételte az eljárást.

Most, hogy visszanyerte erejét, könnyedén talpra szökkent és nagy levegőt vett. Végül úgyis megölte volna a farkasokat, de az ember segített neki és neki adta késeit.

Kajnak nem kellettek kések. Le tudott futni egy antilopot és el tudta intézni a puszta kezével, utána pedig agyaraival szaggatta szét a meleg húst. Mi szüksége lett volna ehhez csillogó fémre?

De a kések ajándékok voltak – az első ajándék, amit valaha kapott és a markolatokat szépen és ügyesen faragták meg. Egyszer volt egy kése, de csillogó szürkéje hamar vörösbarnává változott – törékeny és használhatatlan lett.

Az ajándékozóra gondolt – a lovon ülő alacsony kis emberre. Miért nem sikoltozott és támadta meg? Miért ölte meg a farkasokat? Miért kötözte be a sebeit? Miért adta neki a késeket?

Csupa-csupa rejtély.

Ég veled, barátom. Vajon mit jelenthetett?

Az évek során Kaj megtanulta az emberek nyelvét, a hangok kavalkádját egybekapcsolt mondatokká rakta össze. Nem tudott beszélni, mivel senki sem volt, aki meghallgatta volna, de érteni értette a beszédet. Az ember azt mondta, hogy vadásznak rá. Kaj ezt felfogta.

Fenevadak és emberek? Kaj azon töprengett, hogy miért tette ezt a megkülönböztetést.

Vállat vont és sóhajtott. Furcsamód, ma valahogy magányosabbnak érezte magát, mint tegnap.

Hiányzott neki a kis ember.

* * * * *

Karnak a nagy csarnok padlóján aludt – egyetlen takaró borította hatalmas testét. A tágas kandallóban az égő fahasábokból izzó parázs lett, a drenai generális a kecskebőr szőnyegen hevert és elmerült gyerekkoráról és becsvágyának születéséről szóló álmaiban.

Gazdagsága ellenére a Karnak család puritán életvitelt folytatott és a gyerekeket már korán megtanították az önellátás fontosságára. Az ifjú Karnak egy juhásznál töltötte tanoncéveit a család északi birtokán és az egyik éjjel – amikor magasan táboroztak az erdős dombok között –, egy nagy szürke farkas lopódzott a nyáj közelébe. A hétéves Karnak felragadott egy közelben heverő vaskos botot és elindult a fenevad felé. A farkas néhány másodpercig állt ott, sárga szemét a közeledő gyermekre meresztve, majd meghátrált és elrohant.

Amikor Karnak hazatért, roppant büszkén elmesélte apjának, hogy mi történt.

– Tudok róla – felelte apja fagyosan. – De csökkentetted a tetted értékét azzal, hogy elhencegtél vele.

Valamilyen okból sosem felejtette el apja elutasítását és ez a kép időről időre visszatért, hogy álmában kísértse. Időnként azt álmodta, hogy tucatnyi tigrissel küzd, majd haldokolva odamászik az apjához.

Az öreg mindig jeges közönnyel reagált.

– Miért nem öltöztél át a vacsorához? – kérdezte tetőtől talpig véres fiát.

– Tigrisek támadtak rám, apa.

– Már megint hencegsz, Karnak?

Az alvó felnyögött és kinyitotta a szemét. A csarnokban csend honolt, de valami nesz mégis megzavarta szendergését és most halk dobogás ütötte meg a fülét. Karnak hasra fordult és fülét a szőnyegre nyomta. Majd félrelökte a kecskebőrt és fülét a kőhöz érintette.

A föld alatt emberek mozogtak – sok-sok ember.

Karnak káromkodott egyet és felragadta fejszéjét a nagy tölgyfa asztalról. A folyosón katonák kockáztak. Odakiáltott nekik és már rohant is a tömlöclépcső felé. Egy bekötözött karú fiatal harcos éppen akkor jött fel a lépcsőn és Karnak megállította.

– Találd meg Gellant és mondd meg neki, hogy azonnal hozzon száz embert a tömlöchöz. Értetted? Azonnal!

Ezzel a generális félrelökte a férfit és lerobogott a lépcsőkön. Kétszer majdnem elesett a nyálkás kövön, de már ott is volt a szűk cellasornál. A sor végén ajtó vezetett egy tágas üregbe és ennek a végéből Karnak ráláthatott a hegybe vájt alagút hevenyészett bejáratára. Karnak zöld tunikájába törölte izzadó kezét, meglóbálta fejszéjét és berohant a fáklyákkal megvilágított üregbe, majd tovább az alagútba. Itt hideg volt és víz csillogott a sötét és éles peremű falakon. Az alagút szűk volt: csak három ember fért el egymás mellett. Karnak megállt hallgatózni, amikor egyik katonája lépett mögé és káromkodni kezdett.

– Hallgass! – förmedt rá a generális.

Valahonnan elölről a sziklás talajon lopakodó lépések alig kivehető neszét hallották. A távolabbi falakon fáklyák vetette árnyékok táncoltak, ott, ahol a folyosó balra fordult.

Karnak felemelte fejszéjét és lassan, tiszteletteljesen megcsókolta mindkét bárdfejet.

A vagriaiak befordultak a kanyarban – ahol fülsiketítő rikoltás és az élen haladó harcos bordáit szétzúzó, ezüstösen villanó acélfejsze fogadta őket. Fáklyák hulltak a földre, ahogy a férfiak a kardjuk után kotorásztak, majd sikolyok harsantak, ahogy a fejsze lesújtott és lekaszálta az összetorlódott embereket. Csizmás lábak tiporták szét a fáklyákat és a sötétben a rémület csak fokozódott. Karnaknak könnyű dolga volt – egyedül harcolt ellenségei sorai között, így bárhová vágott, nagy valószínűséggel vagriai testet talált. A vagriaiaknak maga volt a lidércnyomás: az emberek saját bajtársaikat döfték le vagy a kőfalon csattant a kardjuk. A zűrzavarból káosz lett és a behatolók megfutottak.

Hirtelen egy rövid penge csapódott Karnak arcának, megpattant bal járomcsontján és belefúródott a szemébe. A férfi hátratántorodott. Az elhajított kés a földre hullt, a generális pedig kezét az arcához kapta, ahonnan vér bugyogott elő. Átkozódva botorkált a vagriaiak után, rikoltozva és kiabálva – a zaj olyan visszhangot vert, mintha egy felbőszített óriástól származna.

Sérült szemébe éles fájdalom hasított, és szinte semmit sem látott, de még mindig rohant, magasba emelt fejszével. Előtte az alagút kiszélesedett és a sötétség enyhült valamelyest.

Három, hátvédnek hátrahagyott vagriai rohanta meg. Az első meghalt, amikor kettéhasította koponyáját, majd követte a második is, amikor egy visszakezes csapás széthasította a bordáit. A harmadik a generálisra vetette magát, de az oldalra lépett és beletérdelt ugró ellenfele arcába – a férfi feje hátranyaklott és a vagriai már nem volt eszméleténél, mire földet ért. Karnak fejszéje tompa puffanással csapódott a hátába.

A generális rohant tovább, a támasztó köteleket keresve és közben imádkozott, hogy a vagriaiak ne vegyék észre azokat.

Az alagút legszélesebb részén bukkant rájuk, összehurkolva és félig-meddig elrejtve egy kiugró fekete sziklatömb mögé. Balra indult, felemelte a kötéltekercset és lazára engedte. Kezdte kitekerni a kötelet, miközben visszafelé hátrált az alagútban, de ekkor már a vagriaiak is észrevették, hogy csak egy ember áll velük szemben és futva indultak meg felé. Karnak tudta, hogy neki befellegzett és rettentő haragra gyúlt, A földre dobta fejszéjét, két kézre fogta a kötelet és teljes erőből megrántotta. A fentről lehallatszó reccsenés tudatta vele, hogy a csigák és a csörlők továbbították az energiát.

A vagriaiak most már csak húsz lépésre voltak a küszködő alaktól és dühödt rikoltásuk fülsiketítőén robajlott a zárt alagútban. Karnak jobb talpát nekivetette a folyosó falának és nagyot rántott a kötélen. Elkínzott nyögés érkezett fentről és egy hatalmas szikla zuhant a rohamozókra. Majd a teljes mennyezet berogyott és hatalmas repedés nyílt a gránitfalon.

Karnak látta, amint a vagriaiak sikoltozva tűnnek el a több tonnányi szikla és föld alatt. Ekkor megfordult és rohanni kezdett.

Sziklák és kőtömbök záporoztak körülötte, ahogy a sötétben szaladt. Megbotlott és elesett – valami éles és súlyos csapódott a bordáinak. A hátára gördült és köhögni kezdett, ahogy az örvénylő por benyomakodott a torkába. Furcsának és ostobának tűnt berohanni a sötétbe és a halálba, de felállt és ment tovább. Fölötte a szikla szétrobbant és a robbanás feldöntötte – a lábát részben elborította a törmelék. Kikecmergett alóla és addig botorkált előre, amíg a talaj meg nem billent, ő pedig előre nem esett.

– Gellan! – rikoltotta, ahogy a falak összezárultak körülötte és magukba nyelték. Egy szikla fejen találta, majd egyre több és több temette be a lábát és a derekát. Karját az arca fölé emelte és megpróbált továbbkúszni. Ekkor valami nekicsattant a homlokának és Karnak nem mozdult többé.

* * * * *

Egy teljes napon és éjszakán át hordták a sziklákat Gellan emberei, óvatosan, hüvelykről hüvelykre araszolva előre, miközben kint a falakon szünet nélkül dühöngött a csata. Mostanra számos tiszt meghalt, így Gellan előléptetette Sarvajt és Jonatot – mindketten ötszáz embernek parancsoltak. A sebesültek száma döbbenetes arányokat öltött és már kevesebb, mint 2000 harcos tartotta sakkban a vagriai sereget.

De Gellan mégis ott maradt a veszedelmes alagútban, dühödten rázva le magáról tiszttársai érveit.

– Már halott. Mi értelme ennek az egésznek? – vitatkozott vele az egyik.

– Szükségünk van rá – felelte Gellan.

– A mennyezet beomlott, ember! Minden láb, amit megteszünk, csak még jobban megnövelni egy újabb omlás kockázatát. Ez őrültség!

De ügyet sem vetett rájuk és nem volt hajlandó engedni érveiknek, még ha a gondolatai újra meg újra azt harsogták is, hogy el kellene fogadnia mondandójuk logikáját. Tudta, hogy bizonyos mértékig tényleg őrültség, amit tesz. De nem állt meg. És az emberei sem. Fáradhatatlanul dolgoztak, törékeny testükkel újra és újra bemerészkedtek a feketeségbe, a felettük és körülöttük húzódó, roppant ingatag sziklák tonnái közé.

– Hogy a pokolba fogjuk megtalálni? Akik vele voltak azt mondták, hogy előrerohant. Évekbe telne utat fúrnod a másik oldalra – és a kötelek száz lépésre voltak az első saroktól.

– Tűnj el és hagyj békén minket!

– Eszelős vagy, Gellan.

– Távozz vagy megöllek!

De a második napra még a legfáradhatatlanabbak is feladták a reményt, bár azért hordták a sziklákat tovább.

– Szükségünk van rád a falakon, Gellan! A kétségbeesés egyre nő.

Ezúttal a szavak eljutottak hozzá, mert ott értek célt, ahol Gellannak nem volt védelme ellenük.

– Még egy óra – mondta, egyre fogyatkozó reménnyel. – Még egy óra és ott leszek!

* * * * *

A szeméből áradó kín ébresztette Karnakot, aki megpróbált mozdulni – pánik tört rá, amikor rájött, hogy csapdába esett... élve temették el. Őrjöngeni kezdett és eszeveszetten kapálózott, míg meg nem érezte, hogy a feje felett megmoccannak a sziklák. Lassan és hosszan vette a levegőt és próbált megnyugodni.

– Miért nem öltöztél át a vacsorához, Karnak?

– Rám zuhant egy hegy, apám.

Eszelős röhej bugyogott fel a torkán, de leküzdötte és sírva fakadt.

– Hagyd abba! Te Karnak vagy – mondta neki a benne rejlő erő.

– Én egy darab hús vagyok, aki csapdába esett egy sziklasírban –, sikoltotta gyengesége.

Mostanra minden tervének befellegzett és ez talán így is van rendjén, gondolta. Arroganciájában azt képzelte, hogy le tudja győzni a vagriaiakat és kiszorítja őket Drenaiból. Újonnan elnyert hősi címe biztosította volna vezető helyét a nép élén. Egelnek esélye sem lett volna vele szemben. Egel nem értett a csőcselékhez – hiányzott belőle a karizma. És voltak más módszerek is a politikai ellenlábasok félreállítására.

Könnyű találni Árnyjáróhoz hasonló embereket.

De ebből már nem lesz semmi. Nem lesz bíbor talár. Sem általános éljenzés.

Miért kellett egymagában szembeszállnia az ellenséggel?

Mivel nem állt le gondolkodni. Dundas keresztüllátott rajta: ő az a hős, aki másnak tetteti magát.

– Nem éppen ezt a halált szántad magadnak, Karnak – szólalt meg az ereje. – Hová lett a dráma? Hol voltak a hódoló tömegek?

Ha egy fa kidől az erdőben és senki sem hallja, csap-e zajt egyáltalán?

Ha az ember mindenkitől távol hal meg, hogyan jegyzik fel a halálát?

– A fenébe veled, apa – suttogta Karnak. – A fenébe veled! Nevetés rázta a testét. Majd csorogni kezdtek a könnyei.

– A fenébe veled! – bömbölte.

Mellette a szikla megmoccant és Karnak megdermedt, várva a többtonnás halált. Fény vetült vonásaira és az emberek torkából reszketeg éljenzés tört elő. Karnak hunyorgott a fáklyafényben, majd erőltetetten elvigyorodott.

– Jó sok időbe telt, Gellan – suttogta. – Már azt hittem, hogy ki kell ásnom magam!

22

Danyal elnyújtózott a folyami bárka tatján, és a hajótörzsnek csapódó hullámok halk moraját hallgatta. Néhány lépéssel odébb Durmast dőlt a korlátnak, a partot fürkészve.

Időnként a lányra pillantott, aki mindig becsukta a szemét, amikor a férfi bozontos feje felé fordult. Az elmúlt három napban Durmast vagy hallgatott, vagy mogorva volt és akármikor nézett is a férfira, annak csillogó szeme mindig őt vizslatta. Először bosszantotta, de később ez az érzés félelemmé nőtt, mivel Durmast nem volt közönséges ember. Minden porcikájából energia sugárzott. A nyers őserő testesük meg benne, a veleszületett vadság, amit csupán az értelem és a logika hártyavékony fonatai tartottak kordában. Danyal érezte, hogy a férfi mindent megszerzett, amire csak vágyott, akár erővel, akár ravaszsággal, akár kiszámított kegyetlenséggel érte el azt.

És most őt akarta.

Danyal tudta – ott volt a szemében, a mozdulataiban, a szótlanságában.

Nem sokat tehetett, hogy csökkentse vonzerejét. Egyetlen tunikája volt csupán, ami szinte semmit sem rejtett el testéből.

Durmast hátat fordított a korlátnak és felé indult – óriásként magasodott fel a sötétben.

– Mit akarsz? – kérdezte a lány és felült.

A férfi leguggolt mellé.

– Tudtam, hogy nem alszol.

– Beszélgetni akarsz?

– Nem... igen.

– Akkor beszélj! Nem megyek sehová.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Csak annyit, hogy a foglyod hallgatni fog.

– Nem vagy a foglyom. Mehetsz vagy maradhatsz, ahogy neked tetszik.

A férfi leült, hátradőlt és megvakarta a szakállát.

– Miért hozol ki mindenből összetűzést?

– Te hozod ki belőlem, Durmast – érd be ennyivel! Mikor fogunk kiszállni?

– Holnap. Lovakat veszünk és mire az est leszáll, a Raboasnál verünk tábort.

– És azután?

– Megvárjuk Árnyjárót – ha nincs máris ott.

– Bárcsak hihetnék neked – mondta a lány keserűen.

– Miért ne tennéd?

Danyal nevetni kezdett, mire a férfi marka rászorult a karjára és magához rántotta a lányt.

– Te szajha! – sziszegte. Szemében Danyal látta az őrületet, az őrjöngök halálos tébolyát.

– Vedd le rólam a kezed – mondta a lány, és nyugalmat próbált erőltetni magára.

– Miért? Szeretem szagolni a félelmedet. – A testéhez szorította a lány testét, karjait az oldalához lapítva. Az arcát Danyaléhoz nyomta, aki érezte a férfi leheletét.

– Azt hittem, azt mondtad, nem vagy erőszaktevő – suttogta.

A férfi felnyögött és elengedte, eltaszítva magától.

– Megszédíted a fejem, asszony. Minden mozdulatod, pillantásod arra buzdít, hogy tegyelek a magamévá. Tudom, hogy akarsz.

– Tévedsz, Durmast. Semmit sem akarok tőled.

– Ne játszd meg magad! A hozzád hasonló nők nem maradnak sokáig egy férfival. Tudom, hogy mi kell neked.

– Semmit nem tudsz – olyan vagy, akár egy állat!

– Azt hiszed Árnyjáró más? Ő és én ugyannak az éremnek a két oldala vagyunk. Gyilkosok. Miért bujálkodnál csak az egyikkel és a másikkal nem?

– Bujálkodás? – acsarogta a lány. – Ez az, amit te sosem fogsz megérteni! A bujálkodásnak ehhez kevés köze van. A férfi az, akit szeretek és akivel együtt akarok lenni. Beszélni akarok hozzá, meg akarom érinteni.

– És engem nem?

– Ki szeretne téged, Durmast? – csattant fel a lány. – El vagy telve magadtól. Azt hiszed bolonddá teszel, amikor arról beszélsz, hogy segítesz Árnyjárónak? Magadnak akarod a Páncélt, hogy eladhasd a legtöbbet kínálónak.

– Ennyire biztos vagy benne?

– Hát persze, hogy az vagyok – hiszen ismerlek. Fizikailag erős vagy, de erkölcsileg még egy csatornapatkánnyal sem érsz fel.

A férfi felé mozdult, a lány pedig megdermedt, mert ráébredt, hogy túl messzire ment, túl sokat merészelt. De a férfi nem emelt kezet rá. Csak elmosolyodott és a tekintete kitisztult – vidámság költözött a rosszindulatú csillogás helyébe.

– Legyen hát, Danyal! Beismerem: valóban a legtöbbet kínálónak szándékozom eladni a Páncélt. És ez Kaem és a vagriaiak lesznek. Szintén szándékomban áll megölni Árnyjárót és beszedni az érte járó fejpénzt. És most mi lesz veled?

A lány keze a férfi arca felé mozdult, markába szorítva az ezüstös acéltőrt, de Durmast keze meglendült és megcsavarta a csuklóját. A kés kihullott az ujjai közül.

– Nem tudsz megölni, Danyal – suttogta a férfi. – Még Árnyjárónak is nehéz lenne, te pedig csak egy tehetséges tanítvány vagy. Más megoldást kell találnod!

– Mihez? – kérdezte a lány, elzsibbadt csuklóját dörzsölgetve.

– Hogy túllicitáld Kaemet.

Ekkor megértette: mintha arcul csapták volna.

– Te undorító disznó! Gazember!

A férfi bólintott.

– Mi az ajánlatod?

– Ennyire akarsz engem?

– Igen. Akarlak, asszony. Mindig is akartalak; már azóta, hogy láttam, ahogy Árnyjáróval szeretkeztél a Delnoch fölötti dombokon.

– És mit adsz nekem cserébe, Durmast?

– Hagyom, hogy Árnyjáróé legyen a Páncél. És nem fogom megpróbálni megölni őt.

– Rendben – felelte a lány nagyon halkan.

– Tudtam, hogy így lesz – felelte a férfi és kinyújtotta a kezét.

– Várj! – kiáltott rá Danyal és ezúttal a férfi dermedt meg, mert meglátta a lány szemében a diadalittas csillogást. – Elfogadom a feltételeid és kifizetlek, amint Árnyjáró ellovagol a Páncéllal. Te és én a Raboason maradunk.

– Nagyfokú bizalmat vársz el tőlem, Danyal.

– Nos, tőled eltérően, bennem meg lehet bízni.

A férfi bólintott.

– Azt hiszem igen – vetette oda és eltűnt a sötétben.

A lány végre egyedül volt és ígéretének súlya szinte a földhöz szegezte.

* * * * *

Dundas, Gellan és Dardalion a kinti előszobában toporgott, mialatt Evris, a kirurgus az egyelőre eszméletlen Karnakot ápolta.

Az alagútban töltött napoktól még mindig büdös Gellan egy széles bőrfotelba rogyott – páncélja nélkül törékenynek tűnt. Dundas ide-oda járkált a szobában az ablaktól a hálószoba ajtajáig – időnként megállt és hallgatózott, mintha csak hallhatná a munkáját végző kirurgust. Dardalion némán ült és leküzdötte a késztetést, hogy elaludjon: érezte a két emberben rejlő feszültséget és lecsillapította elméjét, hogy összeolvadjon velük.

Eggyéforrt Gellannal és először a férfi belső erejére összpontosított – ami a végsőkig feszült és kétségek gyötörték. Dardalion tudta, hogy jó ember és az emberi szenvedés rettenetesen bántja. Karnakra gondolt és a felépüléséért imádkozott – attól tartott, hogy valami belső sérülés mégis megfosztja Drenait reménysugarától. A falakra is gondolt és a rettenetes vámra, amelyet azok mindennap szedtek.

Ekkor Dardalion elhúzódott Gellantól és összeolvadt a magas, szőke Dundasszal. Ő is Karnakért imádkozott, de nemcsak barátságból. A felelősség súlya hegyként tornyosult Dundas fölé. Ha Karnak meghalna, nemcsak legkiválóbb barátját veszítené el – neki kellene viselnie a védekezés irányításával járó iszonyatos kötelezettséget is. És ez rettenetes dilemmával járt. A falakat nem lehetett tovább tartani, de a visszavonulás az ezer sebesült sorsát is megpecsételné. Dundas magában elképzelte a jelenetet: a védők a Bástya törékeny biztonságából figyelik, ahogy a sebesülteket kivonszolják az udvarra és a szemük előtt gyilkolják le. Dundas katona volt, méghozzá jó katona, de az emberek természetes kedvességéért és megértéséért is tisztelték. Az emberben ezeket a tulajdonságokat csak csodálni lehetett. A harcosban azonban ezek olyan gyengeségek voltak, amelyeket ki lehetett használni.

Dardalion visszavonult saját gondolatai közé. Nem volt sem fegyverforgató, sem taktikus. Vajon ő mit tenne, ha a választás az ő ajtaján kopogtatna?

Visszavonulna?

Kitartana?

Megrázta a fejét, mintha így el tudná hessegetni a gyötrő gondolatokat. Fáradt volt, és Árnyjáró pajzsának fenntartása minden órával egyre többet szívott ki belőle. Behunyta a szemét és kiterjesztette elméjét, érezve az erődöt átjáró csüggedést. A Testvériség ott volt mindenhol: eddig négyen követtek el öngyilkosságot, míg másik kettőt akkor kaptak el, amikor megpróbálták kinyitni az árokfolyosó északi eltorlaszolt kapuját.

A hálószoba ajtaja feltárult és Evris lépett ki rajta, kezét vászontörülközőbe törölgetve. Gellan talpra szökkent, de a kirurgus felemelte kezét és halkan megszólalt.

– Minden rendben. Pihen.

– Mi van a sérüléseivel? – kérdezte Gellan.

– Amennyire meg tudom ítélni, elvesztette a bal szemét. De semmi több. Komoly zúzódások, talán egy-két törött borda. Nincs vérveszteség. A termete mentette meg.

Evris elhagyta a szobát, hogy ellássa a többi sebesültet, Dundas pedig belerogyott az ovális íróasztal székébe.

– Egy kis reménysugár – mondta. – Ha holnap Egel megérkezik ötvenezer emberrel, hinni fogok a csodákban is.

– Én egyszerre egy csodával is beérem – közölte Gellan. – De döntenünk kell: a falakat nem lehet tartani.

– Szerinted vissza kellene húzódnunk? – kérdezte Dundas.

– Szerintem meg kell tennünk.

– De a sebesültek...

– Tudom.

Dundas nekikeseredetten szitkozódott, majd minden vidámság nélkül kuncogni kezdett.

– Tudod, mindig is generális akartam lenni – Első gan, az irányításom alatt álló lovasság élén. És tudod miért? Mert akkor fehér lovam és vörös bársonyköpenyem lett volna. Az istenekre, azt hiszem tudom, mit érzett szegény Degas!

Gellan hátradőlt és becsukta a szemét. Dardalion egy pillanatig figyelte a két férfit, majd megszólalt.

– Várjátok meg Karnakot! Hadd döntsön ő – tanácsolta halkan.

Gellan szeme felpattant.

– Hát nem lenne könnyű? Nehéz döntéseket kell hozni, rakjuk hát őket a legszélesebb vállra. Kezdünk kifogyni a nyílvesszőkből – már ha maradt még egyáltalán. Nincs hús, a kenyér férges, a sajt megzöldült a penésztől. Az emberek kimerültek és van, aki már transzba esve harcol.

– Szinte ugyanilyen nehéz a vagriaiaknak is, Gellan – mondta Dardalion. – Lehet, hogy erősek, de kezdenek kifogyni az élelemből és táborukban dúl a kór. Délen megállították ugyan Vasreteszt, de csak nagy áldozatok árán. Túlfeszítették magukat, és két hónap múlva itt a tél.

– Nincs két hónapunk – felelte Dundas. – Amint beveszik Purdolt, rázúdulnak Delnoch vidékére és átrobognak Kodán, bekerítve Vasreteszt. A tél fittyfenét sem fog számítani nekik.

– Bejártam ezeket a falakat – közölte Dardalion –, de nem úgy, ahogy te. Te fegyvereseket látsz. De én a lélek útján jártam végig a falakat és éreztem az ott rejlő erőt. Ne légy annyira biztos a kudarcban!

– Ahogy mondtad, Dardalion – csattant fel Gellan –, te nem úgy jártad a falakat, ahogy mi.

– Bocsáss meg, Gellan! Nem akartam leereszkedő lenni.

Gellan megrázta a fejét.

– Ne törődj velem, ifjú pap! Ismerem az embereim. Erősebbek annál, mint amilyennek hiszik magukat és mindig képesek csodákra. Senki sem várta volna, hogy eddig kitartanak. Én csak azon töprengek, hogy még meddig bírják.

– Egyetértek Gellannal – szólalt meg Dundas. – Ez olyan döntés, ami hátralevő életünkben keserű epével tölt el minket, mégis meg kell hoznunk. Vissza kell húzódnunk.

– Ti vagytok a katonák – helyeselt Dardalion –, és meg sem próbállak megingatni titeket. De az emberek démonokként küzdenek és nincs bennük megadás. Ma reggel azt mesélték, hogy egy ember, akinek levágták az egyik karját, három vagriait ölt meg, mielőtt lezuhant volna a mellvédről. És még ekkor is lerántott magával egy ellenséges katonát. Ez a történet nem úgy hangzik, mintha a vereségről szólna.

– A kaputoronyból láttam az egészet – mondta Dundas. – Az az ember gazda volt. Egyszer beszéltem vele: az egész családjával zsoldosok végeztek.

– Egy ember nem változtatja meg a helyzetet – jegyezte meg Gellan. – Amire az embereket kérjük, az embertelen, és a katonák előbb vagy utóbb össze fognak roppanni.

A hálókamrába vezető ajtó kivágódott és amikor a három férfi arra fordult, látták, hogy Karnak tornyosul az ajtóban, egyik kezével az ajtófélfába kapaszkodva.

– Nem fognak összeroppanni, Gellan – mondta. A szemét borító kötés alól vér szivárgott és arca hamuszürke volt, de a belőle áradó erő betöltötte a szobát.

– Pihennie kellene, generális – szólt Dardalion.

– Pihentem az alagútban. El sem tudjátok képzelni, milyen pihenés volt az, öreg cimborák! De most már visszatértem. Egy ideig hallgattalak benneteket és minden érv mellett szól valami. De enyém a végső szó és ez a következő: tartjuk a falakat. Nem vonulunk vissza a Bástyába.

– Azok az emberek odakinn bámulatosak – és továbbra is azok lesznek. De ha visszavonjuk őket és látják, ahogy bajtársaikat lemészárolják, elveszítik acélosságukat. És akkor a Bástya napokon belül elesik.

Előrelépett és belerogyott a tágas karosszékbe.

– Dundas, szerezz nekem valami ruhát – valami rikítót! Találj valami bőr szemkötőt, amit a kötés fölött viselhetek! És hozz egy másik fejszét! A mellvédre megyek.

– Ez őrültség, uram – mondta Gellan. – Nincs olyan állapotban, hogy harcoljon.

– Harcolni? Nem fogok harcolni, Gellan. Azért megyek, hogy lássanak. Azt mondják majd, hogy itt van Karnak. Egy hegy omlott rá és mégis visszajött! Most pedig elő azokkal a ruhákkal! – Dardalion felé fordult. – Napokkal ezelőtt az egyik papod azt mondta nekem, hogy a Testvériség visszaszorításához szükséges hatalmatokat csökkentettétek, hogy fenntarthass valamiféle mágikus pajzsot Árnyjárón. Ez igaz?

– Igen, uram.

– Hol van most Árnyjáró?

– Közel a hegyhez.

– Akkor vedd le róla a pajzsod.

– Nem tehetem.

– Hallgass rám, Dardalion: te hiszel a Forrás erejében, a Káosz minden hatalma ellenére és állhatatosan küzdöttél hited nevében.

– De most úgy vélem, az arrogancia bűnébe estél. Ezt nem félvállról mondom és még csak nem is megrovóan, jómagam arrogáns ember vagyok. De úgy döntöttél, hogy Árnyjáró fontosabb Drenainak, mint Purdol. Lehet, hogy igazad van. De ő most már közel jár a Páncélhoz és te juttattad el eddig. Engedd, hogy a Forrás hozza haza!

Dardalion felpillantott és Karnak szemébe nézett.

– Meg kell értenie, uram, hogy az ellenség, akivel Árnyjáró szembenéz, nem csak emberekből áll. A nadírok és a Testvériség a nyomában van ugyan, de vannak mások is – fenevadak a pokol vermeiből. Ha leveszem a pajzsot, egyedül marad.

– Te pedig ezt értsd meg: ha egyedül van, az csak azt jelentheti, hogy nincs Forrás. Követed a logikámat?

– Azt hiszem igen, bár attól félek, ez félrevezető.

– Ezt az arroganciád mondatja veled. A Forrás már azelőtt is létezett, hogy megszülettél és létezni fog akkor is, amikor te már meghaltál. Nem te vagy az egyetlen fegyvere.

– De mi van, ha téved?!

– Akkor Árnyjáró meghal, Dardalion. De a fák továbbra is nőni fognak, a folyók belefutnak a tengerekbe és a nap is sütni fog. Vedd le róla azt az átkozott pajzsot!

A pap talpra kecmergett és az ajtó felé indult.

– Megteszed? – kérdezte Karnak.

– Már megtörtént – felelte Dardalion.

– Jó! És most szorítsátok ki a Testvériséget Purdolból!

* * * * *

Közel volt már az éjfél és az utolsó vagriai is visszasántikált a tábortüzeikhez. Jonat felugrott a mellvédre és utánuk kurjantott:

– Gyertek vissza, fattyak, még nem végeztünk veletek!

A falak mentén saroglyavivők cipelték el a sebesülteket, a halottakat pedig lehajigálták a mellvédről. Jonat elküldött egy tucat embert, hogy hozzanak ételt és vizet, mielőtt elindult volna a falszakasza mentén felmérni a veszteségeket. Napok óta érezte, hogy új felelősségének terhe milyen súllyal nehezedik rá és saját mély keserűségének kútja egyre közelebb vonzotta a kétségbeeséshez. A tudat, hogy a Testvériségnek is köze van ehhez, valamit segített és ma éjjel szabadnak érezte magát. A csillagok ragyogtak, a tenger felől friss és üde szellő fujt, az ellenség pedig megvert kutyaként somfordált vissza táborába. Jonat erősebbnek érezte magát, mint életében bármikor, és szélesen vigyorgott, miközben katonáival tréfálkozott. Még a kaputoronynál álló Sarvajnak is intett – a férfi iránti erős ellenszenve elenyészett frissen meglelt jókedvében.

Váratlanul örömujjongás hallatszott jobb kéz felöl és amikor Jonat megfordult, látta, hogy Karnak lépked felfelé a mellvéd lépcsőjén. Mögötte négy katona boroskancsókat cipelt.

– Látlak, Jonat, te csirkefogó – bömbölte Karnak. Jonat kuncogni kezdett és elkapta a palackot, amelyet Karnak lódított oda neki. – Lefogadom, hogy iszol velem!

– Miért is ne, generális?

Karnak leült és maga köré szólította az embereket.

– Valószínűleg már hallottátok, hogy le kellett zárnom az alagutat – mondta vigyorogva. – Ez azt jelenti, hogy csak a főkapun át juthatunk ki. Hogy vélekedtek erről?

– Csak tudassa velünk, generális, mikor áll készen a távozásra! – kiáltotta oda egy ember.

– Nos, azt mondanám, hogy még ma éjjel, de az ellenség elég szárnyaszegettnek tűnik – felelte Karnak. – Végső soron nem akarjuk, hogy beleüssék az orruk.

– Igaz, hogy beomlasztotta a hegyet? – kérdezte egy másik katona.

– Attól tartok igen, öreg cimbora. A mérnökeim csigákat és csörlőket hagytak az alagútban, és az egyik főtartógerendánál bonyolult kelepcét helyeztek el. A lényeg az, hogy nem vezet szabad út az erődbe.

– Azt hallottuk, hogy meghalt – mondta Jonat.

– A Jóság Isteneire, ember, csak nem gondoltad, hogy egy hegy meg tud ölni? Mennyire kishitű vagy! Végül is, hogy boldogultatok?

Karnak percekig ült még ott és csevegett velük, majd továbbindult. Két órával később visszatért a szobájába – szeme perzselő fájdalommal égett és szinte teljesen elhagyta az ereje. Lerogyott az ágyra, a hátára gördült és felnyögött.

A lenti csarnokban Dardalion kinyitotta a szemét és körbenézett. Nyolc pap viszonozta pillantását és másik kilenc is mocorgott még, de az asztalra hat élettelen test dőlt.

– A Testvériség többé nem jelent fenyegetést – mondta Astila –, de nagy árat fizettünk a győzelemért.

– Az ár mindig nagy – mondta Dardalion. – Imádkozzunk.

– Miért kellene imádkoznunk, Dardalion? – kérdezte a Baynha nevezetű fiatal pap. – Hogy még több ellenséget öljünk meg? Ma éjjel a Testvériségnek több, mint hatvan tagja halt meg. Képtelen vagyok sokkal tovább folytatni ezt a végeláthatatlan öldöklést.

– Azt hiszed, rosszat teszünk? – kérdezte Dardalion szelíden. – Ennek többnek kell lennie, mint egy egyszerű „nem tudhatjuk” kérdésnek, ha valóban igazunk van.

– Szólhatnék, Dardalion? – kérdezte Astila, és a kérdezett bólintott.

– Szellemiekben nem vagyok annyira képzett, mint Rendünk némely tagja – kezdte Astila –, de nézzétek el nekem, testvéreim. Hadd idézzem fel azt, amit az Apát mondott nekem, amikor még papnövendék voltam. Azt mondta: „Amikor a bolond annak látja magát, ami, többé már nem bolond; és amikor a bölcs meg van győződve önnön bölcsességéről, bolonddá lesz.” Ez a mondás komoly fejtörést okozott nekem, mivel nem tűnt többnek, mint a szavakkal űzött játéknak. De oly sok év múltán, levontam a következtetést: csak a bizonyosságban rejtőzik erkölcsi veszedelem. A kétely az az adomány, amelyet nagy becsben kell tartanunk, mivel ez kényszerít minket arra, hogy folyamatosan megkérdőjelezzük indítékainkat. Ez vezet el minket az igazsághoz. Nem tudom, hogy bölcsen választottuk-e az ösvényt, amelyre léptünk. Nem tudom, hogy helyesen tesszük-e, amit teszünk. De hittel eltelve járjuk az utat.

– Gyűlölöm az öldöklést, de folytatni fogom a harcot a Testvériség ellen minden erővel, amit a Forrás megad nekem. De ha te, Baynha, úgy hiszed, hogy ez rossz, akkor nem kellene tovább harcolnod!

Baynha aprót biccentett, majd elmosolyodott.

– Nem vagyok bölcs, Astila. Ez a tudás vajon bölccsé tesz?

– Emberré tesz, testvérem és ez olyasmi, aminek örülök. A legnagyobb félelmem az, hogy egyre jobban megszeretjük a harcot.

– Harcolni fogok – mondta Baynha –, és a tanácsodra hallgatva, becsben tartom kételyeim. Ám mégis eltöprengek azon, hogy mit tartogat a jövő mindannyiunknak. Mi történik, ha győzünk? Létrehozzuk a harcos papok templomát? Visszatérünk korábbi életünkhöz? Itt valami olyasmit kezdtünk el, amit még nem látott ez a világ. Mi a célunk?

Dardalion felemelte kezét, mire a többiek felé fordultak.

– Barátaim, ezek bizony komoly kérdések. De nem most kellene megválaszolnunk őket. Akik közülünk életben maradnak, azoknak kell dönteniük a jövőnkről. Ám most azt is el kell mondanom, hogy az elmúlt napokban számos álmot láttam – rettegéssel teli álmokat. De mindegyik ugyanúgy ért véget. Látom a megtört lelkek és az élőholt fenevadak sivatagát. A sivatag közepén áll egy oázis – abban pedig egy fa. Ágai alatt emberek gyűlnek össze, hogy árnyékában megpihenjenek és békét leljenek. Egyetlen élőholt szörnyeteg sem férkőzhet még a közelébe sem, a gonosz egyetlen teremtménye sem közelítheti meg.

– És mit gondolsz, mit jelent mindez? – kérdezte Astila.

– A fának Harminc ága van – felelte Dardalion.

23

Árnyjáró aludt és álmában ismét a magányos dombon találta magát, oldalán a vak Orien királlyal. Kinyitotta szemét és felnézett az égre, meg az ismeretlen csillagokra.

– Köszöntelek! – mondta Orien.

Árnyjáró felült, az öregember pedig megfogta a kezét és atyáskodóan megveregette.

– Örömet okoztál nekem, Árnyjáró. Teljes mértékben helyreállítottad a hitem. Nagy bátorságról tettél tanúbizonyságot és bizonyítottad, hogy becsületes ember vagy.

– Kényelmetlenül érintenek a bókok – felelte Árnyjáró és elfordult, miközben kihúzta kezét az öreg markából.

Orien bólintott.

– Akkor kérdezz arról, amitől félsz!

– Hol a páncél?

– Meg fogod találni. Holnap, ha a Forrás áldása rajtad, eléred a Raboas lejtőit. Ott találsz egy keskeny ösvényt, amely egy barlanghoz vezet. A barlang egy sziklapárkányra néz és ott találsz egy másik ösvényt. Csak ezen a két úton juthatsz el a hegy mélyébe. Lépj be a barlangba, ahol három alagútra bukkansz majd. A jobb kézre esőn indulj el és menj addig, amíg egy széles, boltíves üreghez nem érsz! Ott van a Páncél, amit mindenki láthat.

– Az csak egy kép, amelyet senki sem mozdíthat el – mondta Árnyjáró.

– A Páncél valóságos, de csak a Kiválasztott veheti el.

– És én vagyok a Kiválasztott?

– Holnap megtudod.

– Danyal biztonságban van?

– Nem mondhatom meg, mert magam sem tudom. Nem vagyok Isten, Árnyjáró!

– Akkor hát mi vagy?

– Semmi más, csak egy kép az álmaidban.

– Ennél több kell, hogy legyél.

– Akkor gondolj rám úgy, mint Orien szellemére, az egykori király utolsót pislákoló bizonyságára. Amikor elveszed a Páncélt, én eltűnök és nem térek vissza soha többé.

– Hová mész? Valóban létezik paradicsom? Létezik a Forrás?

– Nem válaszolhatok a kérdéseidre. Csak te dönthetsz. De most menned kell, mivel nagy veszélyben forogsz! Dardalion többé nem rejt el a Testvériség elől. Most pedig menj!

Árnyjáró újra kinyitotta a szemét és hirtelen felült. Ismét takaróiba csavarva találta magát a Raboas lábánál.

És a lova nem volt sehol.

Talpra szökkent és észrevette, hogy a bokrot, ahová a lovát kötötte ki, feltúrták. Hátasát nyilván valami megrémítette. De mi?

Árnyjáró felajzotta számszeríját és tekintete végigpásztázta az aljnövényzetet.

Semmi szokatlant nem látott, így behunyta a szemét és hallgatózott. Jobbról halk neszt hallott.

Megpördült és mindkét lövedéket kilőtte a felmagasodó és felé szökkenő vérfarkasra. A vesszők célba találtak, de a fenevad hatalmas mellkasának csomós izmai meggátolták, hogy elérjék a szívet és a tüdőt, a teremtmény pedig megtorpanás nélkül tört előre.

Árnyjáró oldalra vetődött és ekkor a második bestia is fölémagasodott. A harcos talpra szökkent, kardja ívet írt le és lepattant a lény fejéről.

Hátrálni kezdett, ahogy a négy fenevad megindult felé, szélesre tárva hatalmas pofájukat – nyelvük elő-elővillant, míg vörös szemük rezzenetlenül meredt rá. Árnyjáró két kézre fogta kardját és a jobb válla fölé emelte – legalább egyet magával akart vinni.

A szörnyetegek mögött sötét árnyalak magasodott fel és Árnyjáró csak pislogott, ahogy egy irdatlan kéz megragadta az egyik szőrös nyakat és megszorította. Rémítő üvöltés harsant, ami azonnal elhalt, amint a vérfarkas elemelkedett a földtől. Ezüst kés vágódott a bordái közé és hullája tíz lábbal arrébb ért talajt a bokrok között. A többi fenevad a támadó felé pördült, de az egyetlen szökkenéssel máris közöttük termett és a második kés is célba talált, kibelezve a lényt, aki egykor a megszállott Lenlai volt. Agyarak záródtak össze Kaj vállán, ahogy a harmadik bestia rávetette magát. Kaj azonban letépte magáról, hatalmas tenyere ráfonódott a torkára és meglengette maga előtt a vérfarkast. Árnyjáró összerezzent, ahogy meghallotta az eltörő nyak reccsenését, majd roppanását. Kaj félrelökte a hullát.

A negyedik vérvad elmenekült.

Árnyjáró tokjába csúsztatta kardját és zord csodálattal figyelte, ahogy a szörnyeteg a saját vállán tátongó sebre helyezi tenyerét. Percekkel később, amikor levette a kezét, a sebnek már nyoma sem volt. Kaj odalépett a tetemekhez és kihúzgálta belőlük a késeit. Árnyjáró remegő lábakkal ült le, hátát egy fának támasztva. Kaj odalépett hozzá és lekuporodott mellé, a késeket markolatuknál fogva nyújtva át neki. Árnyjáró mindenféle megjegyzés nélkül vette el őket.

Kaj még nézte őt egy darabig, majd felemelte a kezét és megütögette irdatlan mellkasát.

– Varát – szólalt meg.

– Barát – mondta Árnyjáró.

Egy idő múlva Árnyjáró odalépett a zsákjához és némi szárított húst, meg gyümölcsöt nyújtott oda Kajnak. Az étel gyorsan eltűnt, Kaj pedig böffentett egyet és újra megütögette a mellét.

– Kaj – mondta és a feje oldalra bukott a beszéd okozta erőfeszítéstől.

– Árnyjáró.

Kaj bólintott, elnyújtózott, fejét a karjára fektette és lehunyta hatalmas szemét.

Az aljnövényzetben valami zörgés támadt, ami felriasztotta az orgyilkost, aki már mozdult is, hogy felálljon.

– Lhó – mondta Kaj és meg se moccant.

Árnyjáró lova ügetett be a tisztásra. A harcos megveregette a nyakát és megetette a zab maradékával, mielőtt kipányvázta volna egy erős faághoz.

Fogta a takaróját, leheveredett az emberutánzat mellé és egészen hajnalig aludt. Amikor felébredt, egyedül volt. A farkasszörnyek eltűntek, akárcsak Kaj.

Árnyjáró elfogyasztotta maradék ételét, majd felnyergelte lovát. Amikor elindult a tisztásról, felpillantott az előtte magasodó hegyre – a Raboasra.

A Szent Óriásra.

* * * * *

Furcsa, ám mégis tökéletes nyugalom telepedett Árnyjáróra, ahogy lovát a Raboas lejtőin irányította. A nap áttűzött a fátyolfelhőkön, ami csodálatos mélységet adott a gyönyörű égnek – a feje fölött sirályok suhantak és buktak alá, pirinyó felhőfoszlányokként. Árnyjáró megrántotta a gyeplőt és tekintete végigfutott a környező vidéken. Korábban még sosem látott szépséget talált itt: vad és elemi fenséget, ami az örökkévalóság arroganciáját hirdette.

Tőle jobbra patak csobogott a fehér sziklák között, a hegyben tátongó résből törve elő. Árnyjáró leszállt a lováról és levetkőzött, majd megfürdött, megborotválkozott és megfésülte a haját, összekötve azt a tarkóján. A víz hideg volt, így gyorsan felöltözött, miután kirázta ruhájából az utazás porát. A csomagjából elővett egy fekete selyemsálat és a válla, meg a feje köré tekerte, a sathuli burnuszok mintájára. Majd felöltötte vállvértes láncingét. A zsákjából elővett két ezüst csuklóvédőt, amelyeket felcsatolt, majd előszedte hat hajítókését rejtő kardszíját. Kifente késeit és kardját, majd felállt és felpillantott a hegyre.

Ma meghal.

Ma megleli a békét.

A távolban látta, hogy porfelhő tart a Raboas felé. Sok-sok lovas vágtázott a hegy felé, de Árnyjáró nem törődött vele.

Ez az ő napja volt. A szépségnek ez a tündökletes órája csak az övé volt.

Nyeregbe szökkent és tekintetével megkereste a sziklák közti keskeny ösvényt, majd mozgásra ösztökélte lovát.

Tudta, hogy egész életében efelé az ösvény felé tartott. Létének minden történése arra szövetkezett, hogy ma itt legyen.

Abban a pillanatban, amikor megölte Nialladot, úgy érezte, mintha elért volna egy hegycsúcsot, ahonnan nincs visszatérés. Minden ösvény lezárult előtte, így csak egy választása maradt: lelépni a csúcsról és repülni!

Hirtelen már nem számított többé, hogy megtalálja-e a Páncélt, mint ahogy az sem, hogy Drenai győz-e vagy veszít.

Mert ez Árnyjáró órája volt.

Két évtized óta első ízben volt képes felidézni fájdalom nélkül szeretett Tányája alakját, amint házuk ajtajában áll és int neki. Látta a virágoskertben játszadozó fiát és két lányát. Annyira szerette őket.

De a martalócoknak nem voltak többek egyszerű játékszereknél. Feleségét meggyalázták és meggyilkolták, gyermekeit gondolkodás nélkül, irgalmatlanul megölték. Egy órányi kielégített bujaság, több zsáknyi gabona és egy maroknyi ezüstpénz volt a zsákmányuk. Büntetésük az iszonyatos és bosszúszomjas halál lett – egyikük sem halt meg egy óránál hamarabb. Dakeyras, a gazda odaveszett a családjával együtt. A martalócok megteremtették Árnyjárót, a Gyilkost.

De most a gyűlölet eltűnt... elenyészett, akár füst a szélben. Árnyjáró elmosolyodott, amikor eszébe jutott első beszélgetése Dardalionnal.

„Egykor bárány voltam, aki a zöld mezőn játszadozott. De azután jöttek a farkasok. Most sas vagyok és egy másik világegyetemben repülök.”

„És most te ölöd a bárányokat?” – suttogta Dardalion.

„Nem, pap. A bárányokért senki nem fizet.”

Az ösvény ide-oda tekergett a tornyosuló sziklatömbök és recés kövek között.

Orien azt mondta, hogy vérlények őrzik a Páncélt, de Árnyjáró nem törődött vele.

Leszáll a lováról, besétál a barlangba, elveszi a Páncélt és várja az ellenséget, akit nem tud megölni.

Lova zihált, mire ismét egyenletes terepre értek. Előttük széles barlangnyílás tátongott, ahol a tűz mellett Durmast és Danyal üldögélt.

– Szép kényelmesen csináltad – vigyorgott rá az óriás.

Árnyjáró leszállt a nyeregből, Danyal pedig odarohant hozzá és átölelte. A harcos belecsókolt a hajába és lehunyta szemét, hogy visszafojtsa könnyeit. Durmast félrenézett.

– Szeretlek – mondta Árnyjáró gyengéden és ujjai megérintették a lány arcát. Ez a szó annyi bűntudatot hordozott, hogy Danyal kibontakozott a férfi karjaiból.

– Mi az?

A férfi megrázta a fejét.

– Semmi. Jól vagy?

– Jól. És te?

– Soha jobban. – Megfogta a kezét és együtt sétáltak vissza Durmasthoz. Az óriás talpra kecmergett és tekintete az egyikről a másikra villant.

– Jó újra látni – mondta Árnyjáró. – Tudtam, hogy megcsinálod.

– Akárcsak te. Minden rendben van veled?

– Hát persze!

– Furcsán tartózkodónak tűnsz.

– Hosszú volt az út és elfáradtam. Láttátok a porfelhőt?

– Igen. Kevesebb, mint egy óránk van.

Árnyjáró egyetértése jeléül bólintott.

Kipányvázták a lovakat, majd előszedték a fáklyákat és beléptek a barlangba. Odabent sötét volt és büdös, és ahogy Orien mondta, három alagút vezetett tovább. Árnyjáró ment elöl és egyre mélyebbre hatoltak a sötétségben.

A vizenyős gránitfalakon árnyékok ugrándoztak és hajladoztak, Danyal pedig – karddal a kezében –, a harcosok közelében maradt. Egyszer csak egy mélyen fekvő barlangüregbe jutottak, ahol a pislákoló fáklyafény már nem tudta áttörni a sötétséget. Danyal megrántotta Árnyjáró köpenyét, aki hátrafordult.

– Mi az?

A fáklya fénykörének határán tucatnyi vadállati szem csillogott.

– Ügyet se vess rájuk – mondta Árnyjáró.

Durmast nagyot nyelt és előhúzta csatabárdját a tokjából.

Továbbhaladtak és a szemek lecsukódtak körülöttük.

Végül elérték az üreget, amelyről Orien beszélt.

Odabent a falakra fáklyatartókat helyeztek, amelyekbe szurokkal bekent botokat tűztek. Árnyjáró egymás után gyújtotta meg őket, míg végül az egész üreg fényárban úszott.

A terem másik végében, egy fakeretre húzva, állt a Bronzpáncél: a szárnyas sisak, a széttárt szárnyú sassal ékített díszes mellvért, a bronzkesztyűk és a két ritka szép kard.

A három vándor csendben állt a Páncél előtt.

– Valóban azt hihetnéd, hogy mágikus – suttogta Durmast.

– Ki veszíthet, ha ezt viseli? – kérdezte Danyal.

Árnyjáró előrelépett és kinyújtotta a kezét.

Az áthatolt a páncélon, így újra próbálkozott.

De a kép továbbra is ott maradt.

– Na, vedd már el, ember! – morogta Durmast.

– Nem tudom. Nem én vagyok a Kiválasztott.

– Micsoda? – szisszent fel Durmast. – Miről beszélsz?

Árnyjáró kuncogott, majd leült a Páncél elé.

– Varázslat van rajta, Durmast. Orien, az öreg király beszélt erről. Csak a Kiválasztott viheti el a Páncélt. Feltételezem, ez egyfajta óvintézkedés – a Páncél létfontosságú Drenainak, így nem kockáztathatták meg, hogy az ellenség kezébe kerüljön. De nem számít.

– Nem számít? – háborgott Durmast. – Az életünket kockáztattuk, hogy megszerezzük ezt az átkozott bádogruhát! A nadírok már most gyülekeznek és nem érzem magam valami fenenagy biztonságban azok miatt a szemek miatt sem. Hát persze, hogy számít!

– Csak az számít, hogy megpróbáltuk – felelte Árnyjáró.

Durmast válasza tömör volt, durva és dühvel teli.

– Lószart! A világ teli van sajnálkozó próbálkozókkal és én ebben nem veszek részt. Most mihez kezdünk? Várunk valami aranyhajú, vigyorgó drenai hősre, akit valami mágikus szökőkút vize áldott meg?

Danyal odalépett a Páncélhoz és megpróbálta megérinteni, de az továbbra is éteri maradt.

– Mit gondolsz, mit csinálsz? – csattant fel Durmast.

– Most próbáld meg te – mondta a lány.

– Mi értelme? Úgy nézek ki, mint egy drenai hős?

– Tudom, hogy mi vagy, Durmast. Mégis próbáld meg! Mit veszíthetsz?

Az óriás talpra kecmergett és odament a Páncélhoz.

Olyan átkozottul szilárdnak tűnt. A férfi megvonta a vállát, a tenyere lecsapott...

És fémnek ütődött.

Danyalnak pedig leesett az álla.

– Az Istenekre! Ő az!

Durmast döbbenten állt, majd nagyot nyelt és ismét kinyújtotta a kezét. Ezúttal felemelte a sisakot és tiszteletteljes mozdulattal Árnyjáró elé tette. Majd rámeredt a kezeire és Árnyjáró látta, hogy azok megállíthatatlanul remegnek. Durmast egymás után emelte le a Páncél darabjait az állványról. Majd leült Árnyjáró mellé és egy szót sem szólt.

A fáklyák mostanra már csonkig égtek és Danyal megveregette Árnyjáró karját.

– Indulnunk kellene.

Árnyjáró és Durmast összeszedték a Páncélt, majd követték Danyalt a bejárathoz. Odakint szemek tengere meredt rájuk. Danyal megdermedt, majd felemelte a fáklyát és a szemek visszahúzódtak az árnyékba.

– Hosszú séta lesz – mormogta Durmast.

Előrelépett és a fáklyafény rávetült a Bronzpáncélra. Körülöttük mindenfelől sziszegő sustorgás kélt, majd hirtelen csend támadt. De a szemek eltűntek és Danyal elindult kifelé, a fénybe.

Amint ismét a szabadban voltak, Durmast és Árnyjáró rákötözték a Páncélt Durmast tartalék pónijára és a csillogó fémet szürke takaróval borították be.

A kövön kopogó paták zajára Durmast káromkodni kezdett és előkapva íját, a lejtős ösvényhez rohant. Árnyjáró felzárkózott mellé, kezében számszeríjával.

Két nadír harcos rontott elő lovon, kezükben dárdával. Kirepültek a nyeregből – az egyik nyíllal a szemében, a másik a bordái közül kiálló hosszú vesszővel.

– Ez csupán az előőrs. Azt hiszem, bajban vagyunk – mondta Durmast és újabb nyilat húzott elő a tegezből. – Úgy vélem csapdába estünk.

– A másik ösvény még lehet, hogy szabad – felelte Árnyjáró. – Fogd Danyalt és fuss! Feltartom őket és később csatlakozom hozzátok!

– Te fogd őt és fuss – mondta Durmast. – Elegem van a társaságából.

– Hallgass ide, barátom! A Testvériség minden erejével utánam kutat. Ha elfutok, követni fognak. Ha itt maradok, lámpásként vonzóm őket, ami esélyt ad nektek, hogy elvigyétek a Páncélt Egelnek. Most pedig menjetek – még mielőtt késő lenne.

Durmast szitkozódott, majd visszahátrált Danyalhoz.

– Nyergeld fel a lovad – mondta. – Elmegyünk.

– Nem.

– Az ő ötlete – és átkozottul jó ötlet. Menj és búcsúzz el tőle! Majd én felnyergelem azt az átkozott lovat.

Danyal odarohant Árnyjáróhoz.

– Ez igaz? – kérdezte és könnyek csorogtak a szeméből.

– Igen, mennetek kell. Sajnálom, Danyal – sajnálom, hogy sosem volt esélyünk arra, hogy együtt éljünk. De jobb ember lettem, hogy megismertelek. Akár elfutok, akár maradok, a sorsom megpecsételődött... Így hát maradok. De könnyebb szívvel teszem, tudván, hogy segítek nektek diadalmaskodni.

– Durmast elárul téged.

– Ha megteszi, hát tegye! Én eljátszottam a rám osztott szerepet és többet nem tehetek. Kérlek menj!

A lány felé nyújtotta a kezét, de ebben a pillanatban egy nadír harcos rohant elő. Árnyjáró félresöpörte Danyalt és kilőtt egy vesszőt, amely vállon találta a férfit, aki elesett, majd visszaiszkolt, fedezéket keresve.

– Szeretlek, Dakeyras – suttogta Danyal.

– Tudom. És most menj!

Árnyjáró hallotta az elvágtató lovak zaját, de nem fordult meg, hogy figyelje, amint elmennek, így azt sem látta, hogy Danyal a lovával küszködve próbál még egy utolsó pillantást vetni rá.

A nadírok rohanva törtek elő és kettő abban a pillanatban halott volt. Újabb kettő zuhant el, amikor Árnyjáró használatba vette Durmast íját. De már rajta is voltak, ő pedig rémítő rikoltással ugrott előre és kardja suhogó ívet rajzolt közöttük. Az ösvény szűk volt és nem tudták bekeríteni. Kardja kaszaként suhogott és a nadírok meghátráltak dühe elől.

Hatan már nem tehették.

Árnyjáró visszatántorgott a számszeríjáért és megtöltötte – a lábán esett sebből bőven ömlött a vér. Kitörölte az izzadtságot a szeméből és hallgatózott.

A sziklán súrlódó szövet alig hallható zaja ütötte meg a fülét és felpillantva egy nadír harcost látott, aki az egyik sziklatömbről vetette rá magát, kezében magasra emelt késsel. Árnyjáró hátravetődött és ujjai ráfonódtak számszeríjának két bronzravaszára. Mindkét vessző belefúródott az ugró harcosba, de annak teste az orgyilkosra zuhant és kése belemélyedt Árnyjáró vállába. A harcos lelökte magáról a hullát és talpra szökkent. A nadír kése még mindig kiállt a testéből, de nem nyúlt hozzá – ha kitépi, azzal csak azt éri el, hogy elvérzik. Nehézkesen felajzotta számszeríját.

A nap lebukott a láthatáron és az árnyak meghosszabbodtak.

A nadírok megvárják az éjszakát...

És Árnyjáró nem tudja megállítani őket.

Bal kezének ujjait zsibbadtnak érezte és éppen csak sikerült őket ökölbe szorítania. Fájdalom söpört végig a kezén és a vállából kiálló nadír kés körül, mire elkáromkodta magát. Amennyire tudta, elkötötte combján a sebet, de abból továbbra is szivárgott a vér.

Fázni kezdett és reszketett. Felemelte a kezét, hogy kitörölje a verejtéket a szeméből, de ekkor egy nadír ugrott elő és íjából vesszőt lőtt ki rá. Árnyjáró balra lendült és tüzelt, mire az íjász eltűnt a szeme elől. Ahogy Árnyjáró hátát nekitámasztva az ösvényt szegélyező sziklafalnak, lerogyott a földre, lepillantott és észrevette a fekete tollú nyilat, amely a bal csípője felett találta el, átdöfve húsát és izmait. Óvatosan a háta mögé csúsztatta a kezét. A nyíl hegye magasan a bordái fölött bukkant elő, ő pedig nagyot nyögve kettétörte a vesszőt.

A nadírok rohamra indultak...

Két nyíl célba talált, az ellenség pedig visszakushadt a sziklák mögé.

De most már közelebb jutottak és tudták, hogy komolyan megsebesült. A harcos küszködve próbálta újra felajzani a számszeríjat, de ujjai iszamosak voltak az izzadtságtól és az erőfeszítés belemart sérült oldalába.

Még hányan maradhattak?

Rájött, hogy képtelen felidézni, eddig hányat ölt meg.

Kiszáradt nyelvével végignyalta az ajkát és nekidőlt a falnak. Mintegy tizenkét lépésnyire tőle egy kerek sziklatömb állt, ő pedig tudta, hogy mögötte egy nadír harcos kuporog. Az amögött lévő fal nem volt több görbülő kiszögellésnél. Árnyjáró célra tartotta számszeríját és kilőtt egy vesszőt, amely eltalálta a falat és onnan lepattant jobb kéz felé. Fülsiketítő sikoly tépett a levegő be és egy harcos alakja magasodott fel – a halántékán lévő sebből patakzott a vér. Árnyjáró második nyila a lapockái közé fúródott és a nadír hang nélkül zuhant el.

Az orgyilkos ismét felajzotta a nyílpuskát. Bal karja szinte teljesen használhatatlan volt már.

Hirtelen rettenetes kiáltás dermesztette meg a vért Árnyjáró ereiben. Megkockázatott egy pillantást az ösvény felé, ahol meglátta a nadír harcosok gyűrűjében az utolsó vérfarkast. Azok ütötték-vágták a fenevadat, de annak karmai újra meg újra megvillantak és hatalmas pofája beletépett a húsukba.

Hatan elestek már és három másiknak is csak másodpercei voltak hátra – már csak ketten maradtak, hogy megvívjanak a bestiával. Az ráugrott az elsőre, aki bátran megpróbálta hasba döfni a kardjával és a penge éppen akkor fúródott a szőrrel borított húsba, amikor a fenevad agyarai összezárultak a harcos fején, akinek arca karmazsinszínű permetben tűnt el. Az utolsó nadír lemenekült a lejtőn.

A vérvad pedig megindult Árnyjáró felé.

Az orgyilkos talpra lökte magát és tántorogva próbálta visszanyerni egyensúlyát.

A bestia pedig lassan, kínoktól gyötörve csak jött tovább – számtalan sebéből csorgott a vér. Szánalomraméltóan soványnak tűnt, nyelve feldagadt és megfeketedett. A nadír kardja előmeredt a hasából.

Árnyjáró felemelte számszeríját és várt.

A fenevad vörösen csillogó szemekkel tornyosult fölé.

Árnyjáró meghúzta a két ravaszt, mire két fekete vessző röppent be a fenevad szájába, felnyársalva az agyát. A lény hátratántorodott és elzuhant, miközben Árnyjáró térdre esett.

A fenevad még egyszer talpra állt, karmos mancsa begörbülve lendült az ég felé.

Majd a szeme üvegessé vált és visszarogyott az útra.

– Most pedig elrothadsz a Pokolban – mondta ekkor egy hang. Árnyjáró megfordult.

A Testvériség kilenc harcosa bukkant fel a bal oldali ösvényen – kezükben sötét kardjukat tartották, fekete páncéljuk pedig mintha lángolt volna a haldokló nap egyre halványuló fényében, ahogy közeledtek. Árnyjáró megpróbált talpra állni, de visszazuhant a hideg kőre és felnyögött, ahogy a nyílhegy belenyomódott a húsába. A Testvériség harcosai egyre közelebb értek – fekete sisakjuk elfedte arcukat, fekete köpenyüket pedig felborzolta a beléjük kapó fuvallat. Árnyjáró előhúzott egy hajítókést a kardövéből és eldobta, de a pengét megvető könnyedséggel ütötte félre egy fekete kesztyűs kéz.

Félelem mart az orgyilkosba, túlszárnyalva még fájdalmát is.

Nem akart meghalni. A korábban érzett béke elpárolgott, magára hagyta őt, amitől borzongani kezdett, mint egy gyerek a sötétben.

Erőért imádkozott. Megszabadulásért. A mennyből lecsapó villámokért...

A Testvériség tagjai nevettek.

Egy csizmatalp csapódott Árnyjáró arcába, a földre taszítva őt.

– Pestises féreg, komoly gondokat okoztál nekünk!

Az egyik harcos elé térdelt és megragadta az Árnyjáró oldalából kiálló törött nyilat, majd erőteljesen megcsavarta. Az orgyilkos önkéntelenül is felsikoltott. Bronzszegecsekkel kivert bőrkesztyűs ököl vágódott az arcába és Árnyjáró hallotta, ahogy az orra eltörik. Szemét elöntötték a fájdalom könnyei és érezte, hogy ülő helyzetbe rántják. Majd látása kitisztult és azon kapta magát, hogy a fekete sisak szemrései mögé rejtőző eszelős fekete szemekbe bámul.

– Az eszelős te vagy – mondta a férfi –, mivel azt hiszed, hogy ellen tudsz állni a Szellem hatalmának. Mibe került ez neked, Árnyjáró? Az életedbe biztosan. Durmasté a Páncél – és az asszonyod. És mindkettőt használni fogja. Meggyalázza mindkettőt.

A férfi megragadta az Árnyjáró vállából kiálló kés markolatát.

– Szereted a kínt, orgyilkos? – Árnyjáró felnyögött, ahogy a férfi lassan nyomást fejtett ki a késre. – Mert én szeretem.

Elvesztette az eszméletét és visszasodródott a nyugalom sötét tengerébe. De még ott is megtalálták és lelke menekülni kezdett a szénfekete égen, nyomában tűznyelvű fenevadakkal. Röhögésük ébresztette és látta, hogy a hold magasra kúszott már a Raboas fölé.

– Most már tudod, hogy mi az a kín – mondta a vezér. – Amíg élsz, szenvedni fogsz és ha meghalsz, utána is szenvedés vár rád. Mit adsz nekem, hogy véget vessek a kínjaidnak?

Árnyjáró hallgatott.

– Most azon töprengsz, hogy bárcsak lenne erőd kést rántani és megölni. Próbáld meg, Árnyjáró! Kérlek, próbáld meg! Nézd, segítek neked. – Előhúzott egy hajítókést az orgyilkos vállszíjából és a másik kezébe nyomta. – Próbálj megölni.

Árnyjáró nem tudta megmozdítani a kezét, bár addig erőlködött, amíg vér nem buggyant a vállán lévő sebből. Lerogyott, hamuszínű arccal.

– Ennél még rosszabb vár rád, Árnyjáró – ígérte a vezér. – Most pedig döfd magad lábon!

Árnyjáró figyelte, ahogy keze felemelkedik és elfordul... majd felsikoltott, ahogy a penge belefúródott a combjába.

– Az enyém vagy, orgyilkos. A tested és a lelked.

Egy másik férfi térdelt le a vezér mellé és szólalt meg.

– Üldözzük Durmastot és a lányt?

– Ne! Durmast a miénk. Elviszi a Páncélt Kaemnek.

– Akkor, ha megengeded, szívesen csatlakoznék az orgyilkossal folytatott társalgáshoz.

– Természetesen, Enson! Mennyire önző vagyok! Folytasd az imát!

A férfi letérdelt Árnyjáró mellé.

– Húzd ki a kést a lábadból – utasította. Az orgyilkos érezte, hogy a könyörgés peremére sodródik, de összeszorította a fogát. Keze lecsapott és könyörtelen erővel csavarta meg a pengét, de az nem jött ki.

– Maradj higgadt, Enson – mondta a vezér. – Izgatottságod csökkenti az erejét.

– Bocsáss meg, Tchard! Megpróbálhatom újra?

– Hát persze!

Árnyjáró keze ismét megrántotta a pengét és ezúttal a kés kiszabadult a sebből.

– Nagyon jó – mondta Tchard. – Most pedig próbálj meg valami kifinomultabbat! Lassan nyomasd ki vele az egyik szemét!

– Az Istenekre, ne! – suttogta Árnyjáró. De a kés lassan felemelkedett és vérrel borított hegye kérlelhetetlenül közeledett az arca felé.

– Bűzölgő kurafiak! – bömbölte Durmast. Tchard tekintete oldalra mozdult és megpillantotta az ösvényen álló, kezében kétfejű csatabárdot tartó szakállas óriást. Enson is arra fordult, Árnyjáró pedig érezte, hogy az őt fogva tartó varázs elenyészik. Rámeredt a szemétől alig néhány hüvelyknyire megálló késpengére és harag ébredt benne, elsöpörve fájdalmát.

– Enson – szólalt meg halkan. A férfi sisakja felé fordult, Árnyjáró pedig átdöfte a kést a szemrésen, addig, amíg a markolat neki nem csapódott a sisaknak.

Tchard ökle pörölyként sújtott le Árnyjáró fejére, az orgyilkos pedig a halott Enson mellé rogyott a földre.

Ekkor a Testvériség vezetője felállt és szembenézett Durmasttal.

– Miért vagy itt? – kérdezte.

– Érte jöttem.

– Nincs szükség rá, mert ő a miénk. De ha a vérdíj miatt aggódsz, gondoskodunk róla, hogy megkapd.

– Nem a vérdíjat akarom. Őt akarom... élve!

– Mi ütött beléd, Durmast? Ez az előadás alaposan elüt a jellemedtől.

– Ne beszélj nekem a jellememről, te nagy halom szar! Csak lépj el mellőle!

– Vagy különben mi lesz? – acsarogta Tchard.

– Különben meghalsz – felelte Durmast.

– Azt hiszed meg tudod ölni a Testvériség nyolc tagját? Meggárgyultál.

– Tégy velem próbát – nógatta Durmast és felemelt fejszével előrelépett.

Tchard szintén mozdult, eléje lépve, míg a másik hét harcos félkört alkotott és kivonták kardjukat.

Tchard váratlanul rámutatott Durmastra.

– Nem tudsz mozogni! – ordította, mire Durmast megtántorodott és megtorpant. Tchard zordan felnevetett, lassan elővonta kardját és megindult előre.

– Te nagydarab cammogó bolond! Mindazok között, akikre nem illik a hős szerepe, előkelő helyet töltesz be. Olyan vagy, akár egy nagy gyerek a felnőttek és a nálad jobbak között – és mint minden rendetlen gyerek, te is büntetést érdemelsz. Sok-sok órán át fogom hallgatni fájdalomüvöltésed.

– Na ne mondd – szólt Durmast és fejszéje lesújtott Tchard vállára, szétzúzta a bordáit és előrobbant a szétzúzott csípőből.

– Akar még valaki szónokolni? – kérdezte Durmast. – Esetleg további játékokra vágyik az elmével? Nem? Akkor lássunk hozzá egymás legyilkolásához!

Rémítő kiáltással rohanta meg a harcosokat és fejszéje megvillanó, gyilkos ezüstívet írt le. Azok hátraugrottak, az egyiknek sikerült odébbgördülnie, de egy másik elterült, ahogy a fejsze feje belehasított a koponyájába. Árnyjáró térdre küzdötte magát, de képtelen volt feltápászkodni. Előhúzott egy hajítókést és várt, miközben azért imádkozott, hogy legyen ereje segíteni az óriásnak.

Egy kard siklott Durmast hátába, ő pedig megpördült, kitépve a pengét támadója kezéből és egy visszakezes csapással áthasította annak torkát. Egy újabb kard nyársalta fel a mellét és forgatója haldokolva zuhant el, amikor Durmast ökle torkon találta. A harcosok körbefogták az óriást és kardjukat mélyen beledöfték a hatalmas testbe. De a fejsze még mindig kaszaként suhogott. A Testvériség tagjai közül már csak ketten maradtak és ők most elhúzódtak a sebesült Durmasttól.

Árnyjáró várt, miközben azok felé hátráltak. Megtörölte ujjait a zekéjében, hogy megtisztítsa az izzadtságtól és a vértől, majd megragadta hajítókését és eldobta. A penge a baloldali harcos sisakja alá fúródott, felhasítva annak nyakát. Vér tört elő a sebből és a férfi elzuhant balra. Keze ráfonódott nyakára, hiábavalóan próbálva elállítani a vörös zuhatagot.

Durmast megrohanta a megmaradt harcost, aki lebukott a fejsze suhogó íve alá és pengéjét beledöfte Durmast hasába. Az óriás elejtette a fejszét és torkon ragadta ellenfelét, majd hevesen megrántotta a csuklóit és eltörte a másik nyakát. Azután térdre esett.

Árnyjáró kínoktól gyötörve kúszott végig a sziklák között oda, ahol a haldokló térdelt, akinek nagy keze most a testéből kiálló kardmarkolatra fonódott.

– Durmast!

Az óriás lecsusszant a földre, Árnyjáró mellé. Véres ajkát mosolyra húzta.

– Miért? – suttogta Durmast.

– Hogyan, barátom?

– Miért én voltam a kiválasztott?

Árnyjáró megrázta a fejét. Megragadta Durmast kezét és erősen megszorította. Az óriás testén esett tucatnyi sebből vér szivárgott.

Durmast halkan káromkodott, majd elmosolyodott.

– Csodaszép az éjszaka.

– Igen.

– Lefogadom, hogy a fattyú meglepődött, amikor kettévágtam.

– Hogy csináltad?

– Átkozott legyek, ha tudom! – Durmast összerándult és a feje hátranyaklott.

– Durmast?

– Itt vagyok... még egy darabig. Az Istenekre, rettentő ez a kín! Gondolod, hogy a hatalma azért nem működött ellenem, mert én vagyok a Kiválasztott?

– Nem tudom, de valószínű.

– Csodás lenne.

– Miért jöttél vissza?

Durmast kuncogott, de köhögésroham tört rá és vér buggyant elő a szájából. Nagyot nyelt és vért köpött.

– Azért jöttem, hogy megöljelek a vérdíjért – mondta végül.

– Nem hiszem.

– Időnként magam sem hiszek magamnak!

Egy ideig némán feküdtek.

– Szerinted ez rendes dolog volt tőlem? – kérdezte Durmast, akinek hangja most már alig volt több suttogásnál.

– Szerintem igen – mondta Árnyjáró mosolyogva.

– Ne mondd el senkinek – kérte Durmast. Feje oldalra nyaklott és reszelős hang tört elő a torkából.

Reccsenés vonta magára Árnyjáró figyelmét.

A barlangból szörnyetegek tucatjai jöttek elő – megannyi eltorzult és kifacsarodott testű lény. Odarohantak a tetemekhez és közben örömittas, gurgulázó hangokat hallattak. Árnyjáró nézte, ahogy a hullákat bevonszolják a hegy mélyének feketeségébe.

– Nem mondom el senkinek – suttogta a halott Durmastnak.

A teremtények fölé tornyosultak.

24

A mellvéd alatt Gellan, Jonat, és még száz harcos várakozott és a fenti csatazajt hallgatták. Mindannyian a vagriai Kopók fekete páncélzatát viselték – és a kék pelerint a díszes mellvért fölött. Egyedül Gellan fejét díszítette a fehér lószőrforgós tiszti sisak.

Már majdnem éjfél volt és a támadás kezdett kifulladni. Gellan nagyot nyelt és még jobban meghúzta a sisak álladzóját.

– Még mindig azt mondom, hogy ez őrültség – suttogta Jonat.

– Tudom. Ebben a pillanatban hajlok arra, hogy egyetértsek veled.

– De mindenképpen megyünk – motyogta Jonat. – Ha mostanában bárki is meghallgatja a tanácsomat, valószínűleg belehalok a döbbenetbe!

Egy drenai katona rohant le a mellvéd lépcsőin, véres karddal a kezében.

– Visszavonulnak – mondta. – Álljatok készen!

A férfi lekuporodott a lépcsőkön és a fal tetejét figyelte.

– Most! – ordította. Gellan intett és a száz katona követte őt felfelé a lépcsőkön és át a falon. A létrák és kötelek még mindig a helyükön voltak, így Gellan megragadta az egyik falajtorját és lepillantott. Három ember még a létrán volt és már majdnem elérték a fal alját. Átlendítette lábát a mellvéden és elkezdett lemászni. Őt követték katonái, kardjaikat lengetve. Úgy tettek, mintha harcolnának, hogy megtévesszék azokat, akik esetleg a vagriai táborból figyelik az ostromot. Gellan egyáltalán nem találta őket meggyőzőnek. Gyorsan lemászott és odalent megvárta az embereit. Majd megkezdték a hosszú utat a vagriaiak táborába.

Több ellenséges katona csapódott melléjük, de senki sem beszélgetett. Az emberek halálfáradtak voltak és elcsüggesztette őket az újabb keserves, eredménytelen nap.

Gellan gyors pillantást vetett Jonatra. A férfi feszült volt, de arcán eltökéltség látszott és mint mindig, most is félrelökte keserűségét. Készen állt, hogy mindent bevessen a küszöbön álló feladat érdekében.

Körülöttük férfiak üldögéltek a tábortüzeknél és tőlük jobbra egy csapatnyi szakács forró vacsorát készített három bugyogó üstben.

Az illat eltompította Gellan érzékszerveit és kiszáradt szája hirtelen megtelt nyállal. Purdolban három napja nem evett senki.

A vakmerő terv Karnak ötlete volt. Vagriaiaknak álcázva, egy csapatnyi drenai harcos kifoszthatja az egyik raktárházat és értékes élelmet juttathat az éhező védőknek. Mindez remekül hangzott, míg Purdol tanácstermének hatalmas asztala mellett ültek. Most azonban, hogy az ellenség táborában jártak, öngyilkosságnak tetszett.

Egy tiszt lépett elő a sötétből.

– Hová mentek? – kérdezte Gellantól,

– Átkozottul semmi közöd hozzá – felelte a drenai, aki felismerte a bronzcsíkokat a másik váll-lapján.

– Csak egy pillanatra – szólt a tiszt jóval visszafogottabb modorban. – Nekem azt mondták, hogy senki sem léphet be a keleti negyedbe engedély nélkül.

– Nos, mivel minket éppen a dokkok őrzésére küldtek, nagyra értékelném, ha elmondanád, hogyan teljesítsük a parancsot, ha nem juthatunk oda.

– A harmadik szárny van őrszolgálatban a dokkoknál – mondta a férfi. – Magam írtam be.

– Remek – jelentette ki Gellan. – Ebben az esetben figyelmen kívül hagyom az Első Generális utasításait és visszaviszem az embereimet, hogy pihenjenek. De ha esetleg megkérdezné, hogy miért tettem így, ki az, akire hivatkozhatok?

– Antasy, hatodik szárny – felelte a tiszt és vigyázzba vágta magát. – De biztosra veszem, hogy nem lesz szükség a nevem említésére! Nyilvánvalóan valami hiba csúszott a parancsokba.

– Nyilvánvalóan – helyeselt Gellan és ellépett mellőle. – Előre!

Ahogy a katonák fáradtan elvonultak a tiszt mellett és nekivágtak a dokkoknál húzódó kanyargós utcáknak, Jonat felzárkózott Gellan mellé.

– Most jön a neheze – mondta halkan.

– Így igaz.

Előttük hat főből álló különítmény vigyázta a fából ácsolt raktárház bejáratát. Ketten üres ládákon ültek, míg a többiek kockáztak.

– Talpra! – bömbölte Gellan. – Ki a rangidős?

Egy vöröslő fejű fiatal harcos szaladt hozzá, a kockákat az oldalán függő erszénybe csúsztatva.

– Én vagyok, uram.

– Mit jelentsen ez?

– Sajnálom, uram. Mi csak... csak unatkoztunk, uram.

– Kevés esélyed lesz aggódnod az unalom miatt, ha százat veretek a hátadra, fiú!

– Igen, uram.

– Nem az én szárnyamból való, vagy és nem áll szándékomban az időmet végtelen pörlekedésre és ügyintézésre fecsérelni. Így elnézem a hanyagságodat. Mondd csak, a barátaid a másik oldalon szintén kockáznak?

– Nem tudom, uram.

– Hány ember van ott?

– Tíz, uram.

– Mikor jön a váltás?

A férfi felpillantott az égre.

– Két óra múlva, uram.

– Rendben van. Nyisd ki a raktárházat!

– Hogyan mondta, uram?

– Nem csak hanyag vagy, de még rosszul is hallasz?

– Nem, uram. Csupán nincs hozzá kulcsunk.

– Úgy érted, hogy nem küldték el a kulcsot?

– Hogy érti ezt, uram?

– Az Első Generális – kezdte Gellan lassan és végtelen türelemmel magyarázni –, utasított minket, hogy vigyünk át bizonyos árukat ebből a raktárházból a szállására. A másodparancsnokod... hogy is hívják?

– Ertholdnak, uram.

– Igen, ez az. Szóval Ertholddal itt kellett volna találkoznom vagy itt kellett volna hagynia a kulcsot. Most hol van?

– Nos...

– Nos, micsoda?

– Alszik, uram.

– Alszik – mondta Gellan. – Miért is nem gondoltam erre az eshetőségre? Egy csapatnyi katona őrségben henyél. Nem csinálnak mást, csak kockáznak, így azután száz fegyveres észrevétlenül felvonulhat. A tisztjük pedig ugyan mi mást csinálna, mint hogy alszik? Jonat!

– Igen, uram.

– Légy olyan jó és törd be a kaput!

– Igen, uram – felelte Jonat örömmel és két másik katonával nekiestek az ajtónak. Másodpercek alatt szétforgácsolták az oldalajtót, bementek az épületbe, felemelték a főkaput lezáró rudat és szélesre tárták a két kapuszárnyat.

Gellan intett a katonáinak, mire emberei besiettek a raktárházba.

– Erthold dühös lesz, uram – szólalt meg a katona. – Elküldjék valakit érte, hogy felébressze?

– Ahogy tetszik – felelte a mosolygó Gellan. – De lehet, hogy megkérdezi, ki adott engedélyt neki, hogy elhagyja a posztját. Ez a te feladatköröd?

– Úgy véli, a legjobb lenne nem zavarni? – kérdezte a férfi.

– Rád bízom.

– Valószínűleg ez lesz a legjobb – jelentette ki a katona és Gellanra nézett, megerősítést keresve. Gellan ellépett mellőle, de megfordult, amikor rohanó léptek zaja ütötte meg a fülét. Tíz férfi rohant elő a raktárház mögül, kezükben kivont karddal.

Észrevették Gellant és megtorpantak. Hárman idegesen tisztelegtek és a többiek követték példájukat.

– Vissza a helyetekre – parancsolta Gellan.

A férfiak ideges pillantást vetettek parancsnokukra, aki vállat vont és intett, hogy leléphetnek.

– Sajnálom ezt az egészet, uram – mondta –, de hálás vagyok, hogy nem gondolta azt, a kockázás fontosabb számunkra, mint az őrszolgálat.

– Időnként magam is játszom őrködés közben – felelte Gellan.

Az alaposan megrakott drenaiak kezdték elhagyni a raktárházat. Jonat felügyelte az ételhordást és gondoskodott róla, hogy csak száraz élelmiszert vigyenek: lisztet, szárított gyümölcsöt és húst, kölest és sót.

Hátul talált egy kisebb orvosi részleget is, és felpakolt három erszényre való gyógynövényt, amiről biztosra vette, hogy Evris hasznát fogja majd látni.

Bezárta a nagykaput és helyére illesztette a keresztrudat – ő távozott utolsónak. Az emberek menetoszlopba rendeződtek, a zsákokat a vállukra pakolva.

Jonat odament az őrszemek parancsnokához.

– Nem akarom, hogy bárki belépjen a raktárházba, a betört ajtó dacára sem. Ha a benti alkoholból egy csepp is eltűnik, nagy baj lesz! – És ezzel kacsintott egy hatalmasat.

A katona tisztelgett, Gellan pedig visszavezette embereit a vagriai táborba.

A menetoszlop elhagyatott utcákon haladt át, el a sátrak és az őrszemek között, ki az erőd előtti feltúrt terepre. Gellan jobbra nézett és a látványtól meghűlt ereiben a vér.

Az egyik házsor mögött, ott, ahova az erődből nem lehetett odalátni, három hatalmas gépezet volt készülőben. Már látott ilyeneket, amikor Ventriában tett látogatást. Katapultok voltak, hatalmas kővetők, amelyek irdatlan sziklákat voltak képesek elhajítani. Elképzelhetetlen pusztítást visznek végbe, ha elkészülnek. Nyilván darabokban küldték el őket Vagriából, megkerülve Lentria Szarvát, hogy itt rakják össze őket. Gellan vállon veregette Jonatot és rámutatott a lámpások fényénél is folyó munkálatokra.

Jonat káromkodott egyet, majd belenézett Gellan arcába.

– Csak nem arra gondol...?

– Vidd vissza az embereket Purdolba, Jonat! Ott találkozunk!

– Nem teheti...

– Nincs vita. Mozgás!

* * * * *

Dardalion visszatért az erődbe és szunnyadó testébe. Szeme felpattant és lelendítette lábát az ágyról. Szomorúság telepedett rá, és arcát a kezébe temette, majd sírva fakadt.

A haldokló Árnyjárót figyelte, ahogy becipelik a hegybe és érezte a hegylakók éhségét.

Astila lépett be csendesen a szobába és leült a zokogó pap mellé.

– Árnyjáró halott – mondta neki Dardalion.

– A barátod volt – szólalt meg Astila. – Sajnálom.

– Nem tudom, hogy ilyen körülmények között hogyan határozhatjuk meg a barátságot. Úgy érzem, bajtársak voltunk. Új életet adott nekem, új célt szabott. A véréből jöttek létre a Harmincak.

– Kudarcot vallott a rá bízott feladatban?

– Még nem. A Páncél jelenleg biztonságban van, de egy magányos nő viszi magával, át a nadír földeken. El kell jutnom hozzá.

– Ez lehetetlen, Dardalion.

A harcos pap váratlanul elmosolyodott.

– Minden, amibe eddig fogtunk, kezdetben lehetetlennek tűnt.

Astila behunyta a szemét.

– Az emberek élelemmel megrakodva térnek vissza – jelentette. – Baynha arról számol be, hogy nincs veszteségük, de a tisztjük még nem jött vissza.

– Jó. Mi van a Testvériséggel?

– Ma éjjel nem volt támadás.

– Azon töprengek, hogy vajon az erejüket gyűjtögetik vagy sikerült megvernünk őket?

– Nem hinném, hogy legyőztük volna őket, Dardalion.

– Nem – mondta Dardalion szomorúan. – A gondolatot csak a túlzott reménykedés szülte.

Astila megérezte, hogy vezére egyedüllétre vágyik, így távozott és Dardalion odaballagott a hosszúkás ablakhoz, hogy felnézzen a távoli csillagokra.

Nyugalom öntötte el, ahogy rápillantott az örökkévalóra és Durmast arca jelent meg a gondolatai között. Megrázta a fejét, ahogy eszébe ötlött döbbenete, amikor szélvészgyorsan a Raboasra sietett, alig várva, hogy láthassa Árnyjárót. Amikor megérkezett, az orgyilkost éppen kínozták, az óriás Durmast pedig szembeszállt a Testvériséggel. Dardalion minden erejét összeszedve pajzsot vont Durmast köré, blokkolván a Tchard nevezetű férfi elmevarázsát. De az óriásba fúródó rettenetes kardokat nem állíthatta meg. Végighallgatta Árnyjáró és Durmast beszélgetését és nagy szomorúság öntötte el, amikor az óriás azt kérdezte:

„Gondolod, hogy a hatalma azért nem működött ellenem, mert én vagyok a Kiválasztott?”

Dardalion teljes szívéből azt kívánta, bárcsak ez lenne az igazság, de minden csupán a véletlenen múlott: egy ember, egy lélek a megfelelő helyen volt, a megfelelő időben.

Úgy érezte, hogy Durmast valahogy többet érdemelt ennél.

Dardalion azon kapta magát, hogy eltöpreng, vajon a Forrás befogadja-e Durmastot. Az élethosszig tartó kicsinyes gonoszkodás többet nyom-e a latban, mint a pillanatnyi hősiesség? Így kellene lennie, de mégis...

A pap lehunyta szemét és a két ember lelkéért imádkozott. Majd elmosolyodott. Vajon mihez kezdenének ezek az emberek az ősök által ígért békés édennel? Az örökkétartó dicsőítő énekekkel! Nem örülnek-e jobban annak, hogy létezésük véget ér?

A régi vallások egyike szerint a túlvilágon a hősök csarnoka vár ránk, ahol az erős férfiakat harcos hajadonok köszöntik, megénekelve bátor tetteiket.

Durmastnak valószínűleg tetszene.

Dardalion a holdat bámulta... és remegni kezdett.

A kérdés dárdaként fúródott elméjébe.

Mi az, hogy csoda?

A válasz egyszerűségétől megszédült, ahogy az előpattant elméjének mélyéről, hogy megválaszolja a hívatlan kérdést.

A csoda olyasvalami, ami teljesen váratlanul következik be abban a pillanatban, amikor szükség van rá. Semmi több. És nem is kevesebb.

Az, hogy megmentette Durmastot, csoda volt, mivel Durmast egyáltalán nem számított ilyen segítségre. De mégis, miért volt Dardalion kéznél, éppen a megfelelő pillanatban?

Azért, válaszolta meg magában, mert Árnyjárót választottam.

Miért döntöttél így?

A papra ráborult az egész történet gigantikus vetülete – ellépett az ablaktól és leült az ágyára.

Durmast évekkel ezelőtt lett kiválasztott, még születése előtt. De Árnyjáró nélkül Durmast gyilkos és tolvaj maradt volna. Dardalion nélkül pedig Árnyjáró sem maradt volna más, mint egy űzött orgyilkos.

Minden egyetlen mintába rendeződött, ami a látszólag véletlen elrendezésű szálak egymásba fonódásából jött létre.

Dardalion térdre rogyott, ahogy végigsöpört rajta rettenetes szégyenérzete.

* * * * *

Gellan a lámpások izzásának határán túl ült és figyelte a katapultokat összeszerelő mérnököket. Vagy kétszáz ember dolgozott, a helyükre rángatva a kővetők hatalmas karjait, majd bekalapálva a fadugókat az ellensúlyként szolgáló rúdba. Minden egyes kar végére vászonbugyrot helyeztek, amelyben akár egy negyed tonnás sziklatömb is elfért. Gellannak fogalma sem volt, milyen messzire hordanak a vagriai szerkezetek, de a Ventriában látottak több száz láb távolságra hajították a köveket.

A katapultokat favázra erősítették, amelynek minden sarkára két hatalmas kereket szereltek fel. A falak elé fogják vontatni őket – a legvalószínűbb célpontnak a kaputorony tűnt.

A bronzveretes tölgykapu eddig minden támadást visszavert. De a pusztítás ezen eszközeivel szemben nem fog tudni megállni.

Gellan a holdfényben ezüstfehéren csillogó erődítményre pillantott. Az utolsó embert éppen ekkor emelték át mellvéden – mostanra az élelmiszert már eltárolták és a ropogó tüzek fölé odakerültek a bronzüstök, bennük pedig hús és kása rotyogott.

Gellan azt kívánta, bárcsak elbúcsúzott volna Jonattól. Valahogy faragatlanságnak érezte, hogy istenhozzád nélkül bocsátotta útjára.

Talpra szökkent és vakmerően besétált az építési területre – időnként meg-megállt, hogy szemügyre vegye a szerkezeteket. Felmérte a hatalmas kapcsolóelemeket és lenyűgözte a megmunkált fa mennyisége. Majd zavartalanul továbbsétált, míg egy raktárként szolgáló kunyhóra nem bukkant. Belépett és amikor körbenézett, felfedezte, hogy lámpaolajat rejtő hordók és üres vödrök vannak benn.

Levette sisakját és mellvértjét, majd megtöltötte a vödröket olajjal és kivitte azokat a kunyhó elé. Mikor mind a hat vödör kint volt, talált még egy üres korsót is, amibe szintén olajat öntött. A közeli tartóoszlopok egyikéről leemelt egy lámpást, odasétált a legtávolabbi ostromgéphez és higgadtan olajat locsolt a hatalmas hajítókart a fakerethez rögzítő széles eresztékre.

Majd odalépett a második szerkezethez is, és kiürítette a korsó tartalmát, rácsorgatva az olajat a fára. A lámpásból kiemelte az üvegfalat, majd a szabadon lobogó lángot az átáztatott eresztékhez emelte. Tűz csapott fel a favázon.

– Mit csinál maga itt? – rikoltott rá az egyik hadmérnök.

Gellan ügyet sem vetett rá, hanem odament az első gépezethez és a lángot az olajhoz érintette.

A férfi vállon ragadta és megpördítette, de Gellan tőre becsusszant a bordái közé. Most már mások is a gépezetek felé rohantak.

– Gyorsan! – ordította Gellan. – Hozzatok vizet. Onnan!

Többen azonnal engedelmeskedtek, felragadva a vödröket, amelyeket Gellan hagyott a kunyhónál.

Perzselő lángtenger szökött az égre, ahogy az olaj ráfröccsent a tűzre. A másik szerkezetből is lángnyelv tört elő, bár ez korántsem volt annyira látványos.

Mivel nem maradt ideje, hogy elpusztítsa a harmadik katapultot, Gellan elhátrált a lángoló gépezetektől. Még mindig alig akarta elhinni, hogy ilyen szerencséje volt.

Olyan egyszerű volt az egész. Még most sem sietett, és így sikerült elkerülnie, hogy felkeltse mások figyelmét. Most már eléri az erődöt, ahol finom vacsora várja.

Megfordult, hogy futásnak eredjen – és szembetalálta magát vagy húsz fegyveressel, akiket egy ezüstös acélszablyát szorongató sötét hajú tiszt vezetett.

A tiszt előlépett és felemelte kezét, megállásra késztetve katonáit.

– Gellan, nem igaz? – kérdezte. Gellan lassan kivonta kardját.

– Így van.

– Két évvel ezelőtt találkoztunk, amikor díszvendégként voltam jelen a drenai Ezüst Kard viadalon. Úgy emlékszem, te győztél.

Gellan felismerte a vagriai kardforgatót: Dalnornak hívták és Kaem generális segédtisztje volt.

– Örülök, hogy újra látlak – mondta Gellan.

– Felteszem nem áll szándékodban megadni magad.

– Ez a gondolat fel sem merült bennem. Te akarod, hogy megadjam magam?

Dalnor elmosolyodott.

– Figyeltem, ahogy vívtál, Gellan. Nagyon jó voltál – de ez csak feltételezés. A védekezésedben találtam néhány hibát. Megmutathatom?

– Megkérlek rá.

Dalnor előrelépett és kinyújtotta kardját. Gellan hozzáérintette a pengéjét, majd mindketten hátraugrottak és körözni kezdtek. Dalnor karcsú szablyája elővillant, de máris hárították a támadását: cserébe gyorsan parírozta a riposztvágást és a két férfi ellépett egymástól. Mögöttük a hajítógépek lángoltak és a lángok fényében a két párbajozó árnyéka óriásira nőtt.

A szablyák újra meg újra összecsattantak, de sebet egyik harcos sem kapott. Dalnor balra cselezett, majd egyetlen csuklómozdulattal jobbra kaszált a pengéjével. Gellan blokkolta a mozdulatot és egy hasra irányzott döféssel riposztozott. Dalnor ellépett oldalra, félreütötte a másik kardját, majd visszakezes csapást mért Gellan fejére. A drenai lebukott.

A szablyák újra keresztezték egymást és ezúttal Dalnor fent csinált egy cselt, majd pengéjével beledöfött Gellan oldalába a jobb csípője felett. A fegyver áthatolt a húson és az izmon, majd a másodperc tört része alatt már elő is csusszant.

– Látod, Gellan? – szólalt meg Dalnor. – Itt a rés a lenti védelmedben: túl magas vagy.

– Köszönöm, hogy rámutattál. Majd dolgozni fogok rajta.

Dalnor kuncogott.

– Kedvellek, Gellan! Bárcsak vagriai volnál!

Gellan fáradt volt és az éhezés kiszívta erejét. Nem felelt, csak ismét előrenyújtotta pengéjét, mire Dalnor felhúzta a szemöldökét.

– Még egy leckét? – kérdezte, majd előrelépett és a pengék újra összecsaptak. Másodperceken át egyenlő volt az állás, de ekkor Gellan ügyetlenül hárított és Dalnor kardja becsusszant a bordái közé. Gellan marka azonnal lecsapott a pengére, csapdába ejtve azt saját testében – szablyája pedig villámgyorsan mozdult, felhasítva Dalnor nyakát.

Dalnor a torkát markolászva tántorodott hátra.

Gellan botorkálva lépett egyet előre, szablyája a földre hullott.

– Élveztem a leckét, vagriai – nyögte.

Egy katona rohant elő és kardja átmetszette Gellan nyakát. Dalnor felemelte a kezét, hogy megállítsa, de életadó vére habosan bugyborgott elő a torkából és a halott drenai mellé zuhant.

A háttérben lángoltak a katapultok és fekete füstbokréta kúszott a szürke erőd fölé, hatalmas ökölként tornyosulva a védők fölé.

Kaem hajnalban szemügyre vette a romhalmazt. Két gépezet elpusztult.

De egy megmaradt.

És az elég lesz, döntötte el Kaem.

25

Karnak figyelte, ahogy a lángok magasra csapnak a gerinc mögött és tekintete végigfutott a feltúrt tájon, Gellant keresve. Nem számított arra, hogy meglátja, de mégis reménykedett. A jövőt illetően – már ha lesz jövő-, valószínűleg még jó is, ha Gellan meghalt. Sosem lett volna belőle jó követő: túl független gondolkodású volt ahhoz, hogy engedelmes szolgaként meghajoljon bárki előtt. De Karnak tudta, hogy mégis hiányozni fog neki: ő volt az a tüske a rózsán, amely a hús gyöngeségére emlékezteti az embert.

– Két tűznek tűnik – mondta Dundas és a generális mellé lépett.

– Eddig. Jonat azt mondja, hogy három katapult van.

– Kettő mégis csodás eredmény egyetlen embertől.

– Egyetlen ember mindent megtehet, ha teljes szívével akarja – felelte Karnak halkan.

– Ma háromszáz embert vesztettünk, generális.

Karnak bólintott.

– Egel hamarosan itt lesz.

– Nem hiheti ezt.

– Kitartunk, amíg ide nem ér, Dundas. Nincs választásunk. Mondd meg Jonatnak, hogy vegye át Gellan helyét!

– Sarvaj a rangidős.

– Tudom, hogy ki a rangidős! Nevezd ki Jonatot!

– Igen, uram. – Dundas távozni készült, de Karnak megállította.

– Békében Jonatot még egy istálló takarításával sem bíznám meg. De ez most a halál játszmája.

– Igen, uram.

Karnak lepillantott a kaputorony mellvédjéről és a falak mentén gyülekező embereket figyelte. Voltak akik ültek és ettek, mások a földön elterülve aludtak, megint mások pedig a szakadatlan harcban eltompult kardjukat élesítették.

Túl kevesen vannak, gondolta. Visszapillantott a Bástyára.

Hamarosan nehéz döntéseket kell hoznia.

Odalent a fal tövében Jonat és Sarvaj egymás mellett ücsörögtek. Egy ideig mindketten azt figyelték, jön-e már Gellan. Mostanra mindketten tudták, hogy vagy elfogták vagy megölték.

– Jó ember volt – szólalt meg végül Sarvaj.

– Bolond volt – szisszent fel Jonat. – Nem kellett volna megöletnie magát.

– Nem – értett egyet Sarvaj –, de hiányozni fog.

– Nekem nem! A legkevésbé sem törődöm vele, mennyi tiszt hal meg. Csak azon töprengek, hogy miért maradok ebben az átokverte erődben. Régebben volt egy álmom, vagy ha úgy tetszik, egy nagyratörő tervem....Jártál valaha a Koda-hegységben?

– Nem.

– Ott vannak olyan csúcsok, amelyeket nem mászott meg senki: az év kilenc hónapjában ködben úsznak. Az egyik csúcs közelében akartam felépíteni az otthonom – van ott egy védett lapály, ahol hófehér lovakat lehet tenyészteni. Értek a lovakhoz. Kedvelem őket.

– Örömmel hallom, hogy van valami, amit kedvelsz.

– Egy csomó dolgot kedvelek, Sarvaj. De nem sok embert.

– Gellan kedvelt téged.

– Hagyd abba! Nem akarok többet hallani Gellanról! Megértetted?

– Nem hinném, hogy értem.

– Azért nem, mert bánt a dolog. Ez elegendő? Ezt akartad hallani? Sajnálom, hogy elment. Tessék! És... nem akarok beszélni erről.

Sarvaj levette a sisakját és nekidőlt a hideg kőnek.

– Egyszer nekem is volt egy álmom. Volt egy lány, még Drenanban – okos, tehetséges és elérhető. Az apjának kereskedőflottája volt, amely Mashrapurtól keletre járta a tengert. Úgy volt, hogy feleségül veszem a lányt és belőlem is kereskedő lesz.

– Mi történt?

– Valaki máshoz ment feleségül.

– Nem szeretett?

– Azt mondta, hogy szeret.

– Jobban jártál nélküle.

Sarvaj kuncogott.

– Ez neked jobbnak tűnik?

– Legalább barátok közt vagy – mondta Jonat és kinyújtotta kezét. Sarvaj megszorította.

– Mindig is barátok közt akartam meghalni.

– Nos, ez az álmod teljesülni fog.

* * * * *

Danyal négy napon át lovagolt a dimbes-dombos síkságon. Ezalatt nem látott senkit, de most, hogy a sűrű erdőben haladt, tudta, hogy nincs egyedül. Jobbra tőle, az aljnövényzetben egy sötét árnyat látott mozogni a sűrű bozótos fedezékében – az árny ide-oda cikázott a fák között.

Megsarkantyúzta a lovát, a teherhordó póni pedig követte.

De az árnyék továbbra is ott ólálkodott a közelben. A lány ritkán tudott egy töredékpillantásnál többet vetni rá, de azt még így is látta, hogy gyorsan és természetfelettien csendesen mozog.

A világosság lassan elenyészett, Danyal pedig egyre jobban félt. Szája kiszáradt, keze viszont úszott a verejtékben. Azt kívánta, bárcsak itt lenne Árnyjáró – vagy akár Durmast.

Egy rövid időre enyhült a félelme, ahogy eszébe ötlött utolsó beszélgetése Durmasttal.

Alig tettek meg öt mérföldet, amikor fekete vértbe öltözött harcosok csapatával találkoztak. Durmast káromkodott egyet és a csatabárdjáért nyúlt, de azok úgy lovagoltak el mellettük, hogy szinte nem is pillantottak rá a két utazóra.

Durmast dühöngése igazi látványosság volt.

– Ügyet sem vetettek rám – mondta.

– Örülök neki – felelte a lány. – Harcolni akartál velük?

– A Testvériség harcosai voltak, akik a Páncélt keresik. Képesek olvasni a gondolatok között és tudják, hogy nálunk van.

– Akkor miért nem vették el?

A férfi leszállt lováról és egy közeli sziklához sétált, majd leült és csak nézte a most már távolba vesző Raboast.

Danyal csatlakozott hozzá.

– Nem maradhatunk itt. Árnyjáró az életét kockáztatja, hogy időt nyerjen nekünk.

– Ismerték – szólalt meg Durmast.

– Mit ismertek?

– A gondolataim.

– Nem értelek.

– Tudod, hogy ki vagyok, Danyal... hogy mi voltam. Nincs bennem tényleges erő, csak annyi, amennyit ennek a túlméretezett testnek az izmai hordoznak. Gazember vagyok, mindig is az voltam. Fogd a Páncélt és menj!

– És te mihez kezdesz?

– Keletnek indulok – talán Ventriába. Azt mondják, hogy ritka élmény télen látni az Opál-hegységet.

– Egyedül nem tudom végigcsinálni.

– Nem érted, igaz? Elárulnálak, Danyal és ellopnám a Páncélt. Egy egész vagyont ér.

– A szavadat adtad.

– A szavam nem ér még egy disznópottyantást sem.

– Visszamész, hogy segíts Árnyjárónak!

Durmast felnevetett.

– Hülyének látszom? Egy háborodott tenne csak ilyet. Gyerünk! Indulj! Menj, mielőtt meggondolom magam!

A napok teltek és Danyal remélte, hogy megpillantja Árnyjárót valahol a háta mögött, a távolban. Nem fogadta el, hogy esetleg meghalt – erre képtelen lett volna. A férfi erős volt. Legyőzhetetlen. Senki sem tudta legyűrni. Emlékezett arra a napra, amikor szembeszállt a harcosokkal az erdőben. Egyetlen ember állt ott erőtől duzzadóan a halványuló fényben és mindent beborított körülötte az alkonyi izzás. És ő győzött. Mindig győzött – nem lehet hát, hogy meghalt.

Visszatért a jelenbe. A könnyek elhomályosították a látását, szapora pislogásra késztetve. Az ösvény keskeny volt és egyre sötétebb lett: a táborverésnek még a gondolata is iszonyattal töltötte el, de a lovak kimerültek. Jobbra pillantott, végigfürkészve az aljnövényzetet, de sehol sem látta jelét útitársának. Talán csak egy vadászó medve volt. Talán csak a félelem táplálta képzelete játszott vele.

Danyal addig lovagolt, amíg meg nem hallotta a vízcsobogást és akkor tábort vert a sekély patak partján. Elhatározta, hogy ébren marad egész éjszaka, kezében kardjával.

Hajnalban ébredt és megmozgatta izmait. Gyorsan megfürdött a jeges patakban és a víztől minden álmosság kiszállt belőle. Majd meghúzta kancáján a hevederszíjat és nyeregbe szállt. Durmast azt mondta neki, hogy tartson délkeletnek, amíg el nem éri a folyót. Ott talál egy kompot – azon keljen át, majd haladjon délnek, a Delnoch-hágó felé.

Az erdő csendes volt, az idő pedig meleg és fülledt.

Hirtelen négy nadír bukkant fel, Danyal pedig megrántotta a gyeplőt – szíve vadul vert, ahogy a lovasok közelebb értek. Egyikük nyergében egy halott antilop feküdt keresztben, a többieknél pedig íjat látott. Az első lovas lecövekelt előtte.

– Elállod az utat – közölte.

Danyal balra kormányozta kancáját, a férfiak pedig továbblovagoltak.

Aznap éjjel aprócska tüzet gyújtott és pillanatok alatt elaludt.

Nem sokkal éjfél után arra ébredt, hogy egy toronymagas alak ül a tűznél és gallyakat dobál a lángokba. Amilyen csendesen csak tudta, tőrt húzott és letolta magáról a takarót. Az alak háttal ült neki, csupasz bőre megcsillant a holdfényben – hatalmas volt, még Durmast is eltörpült volna mellette. A lány felállt. Az alak megfordult...

Danyal azon kapta magát, hogy egyetlen rettenetes szembe bámul – az arcot két vágott orrnyílás és agyarakkal teli száj-féleség egészítette ki.

– Varát – morogta Kaj és megütögette a mellét. – Varát.

Danyal érezte, hogy megbicsaklik a lába, de nagy levegőt vett és előrenyújtva kését, lépett egyet.

– Tűnj el – szólalt meg.

Kaj egyik karmos ujjával kapargatni kezdte a földet. Nem nézett a lányra. Danyal megfeszült, készen arra, hogy ugorjon és a lénybe döfje kését, de ekkor meglátta, hogy mit csinál Kaj: a kemény agyagba pálcikaembert rajzolt, aki kezében aprócska számszeríjat tartott.

– Árnyjáró – bukott ki Danyalból. – Te ismered Árnyjárót?

– Varát – bólintott rá Kaj. A lányra mutatott.

– Anyal.

– Danyal. Igen, igen. Én vagyok Danyal. Árnyjáró él?

– Varát. – Kaj ökölbe szorította kezét, mintha csak tőrt fogna benne. Majd úgy tett, mintha a vállába és a csípőjébe döfné.

– Súlyosan megsebesült? Ezt akarod mondani?

A szörny csak meredt rá.

– A Testvériség harcosai. Megtalálták? Magas férfiak fekete páncélban.

– Halottak – mondta Kaj és kardok, meg egy fejsze mozdulatait utánozta. Danyal tokjába csúsztatta kését és leült a lény mellé, megérintve annak karját. – Figyelj ide! A férfi, aki megölte őket, él?

– Halott – felelte Kaj.

Danyal hátradőlt és becsukta a szemét.

Néhány hónappal ezelőtt még a király előtt táncolt. Hetekkel később beleszeretett az orgyilkosba, aki megölte a királyt. Most pedig egyedül ül az erdőben egy beszélő szörnnyel. Nevetni kezdett az egész őrületen.

Kaj hallgatta nevetését, hallotta, amint megváltozik és sírás lesz belőle és figyelte, ahogy könnyek csorognak végig a lány bájos arcán. Milyen bájos, gondolta. Mint a nadír lányé, akit meglesett. Olyan apró, törékeny és madárcsontú.

Valamikor régen Kaj szerette volna, ha a puha húsú lények egyike a barátja lesz. Ezért felkapott egy lányt, aki a patakban mosta a ruháit és elvitte a hegyekbe, ahol gyümölcsöt és színes köveket gyűjtött neki. Csak amikor megérkeztek, akkor vette észre Kaj, hogy a lány teste összezúzódott és már nincs benne élet – bordái összetörtek az ölelésében. Gyógyító ereje sem tudott már segíteni rajta.

Többé hát nem érintette őket...

* * * * *

Hatszáz ember vonta a katapultot a megfelelő helyre a kaputól ötven lépésre. Majd megjelent hat, ökrök vontatta szekér, a drenaiak pedig figyelték, ahogy az emberek a szekerek körül szorgoskodnak, leszedve a hámot az ökrökről. Ezután a katapult mögött felállítottak egy csörlőrendszert.

Karnak parancsot adott Dundasnak, Jonatnak és a körülötte álló többi tisztnek.

– Vigyétek az emberek zömét a Bástyába! Csak jelképes erőt hagyjatok a falakon!

A katonák perceken belül átsorjáztak a Bástya kapuján, elfoglalva helyüket annak mellvédjén.

Karnak kinyitotta az oldalán viselt bőrerszényt, kivett belőle egy kőkemény köleskekszet és megcukrozta. A süteményből leharapott egy darabot és gondolataiba merülve rágni kezdte, miközben az előkészületek folytatódtak. Odalent katonák görgettek egy hatalmas sziklatömböt az egyik szekér végébe és köteleket erősítettek rá. Amikor megkapták a jelet, négy katona a katapult kosarába csörlőzte a követ. Az egyik tiszt a magasba emelte a kezét, mire sietve megrántottak egy kart és a katapult kivágódott.

Karnak nézte, ahogy a szikla átszeli a levegőt – úgy tűnt, minél közelebb ér, annál nagyobb lesz. Egetrengető roppanással csapódott a falba a kaputorony mellett. Szikladarabok záporoztak és a mellvéd egy teljes szakasza beomlott.

A generális végzett a keksszel és kilépett a kősánc szélére, a lőrésekkel tarkított fal peremére.

– Itt vagyok fent, kurafiak! – bömbölte, majd hátralépett és lassan átsétált a központi mellvéd lépcsőihez.

– Emberek, le a falról! – harsogta. – Vissza a Bástyába!

A generálistól alig harminc lábnyira újabb falszakasz robbant szét és a feje körül szikladarabok és kövek süvítettek el. Két ember leröpült a mellvédről és testük nagyot csattant az udvar kőlapjain.

Karnak szitkozódott és lerohant hozzájuk. Mindketten halottak voltak.

Egy sziklatömb csapódott a kaputoronynak és gellert kapva rázuhant a tábori ispotály tetejére. A gerendák recsegtek, de megtartották a kődarabot. A kaputorony még két ilyen találatot vészelt át, de a harmadikra az egész építmény megrogyott és megingott. A falakat alkotó kőtömbök reccsenve nyögtek fel és a torony jobbra csúszott, rázuhanva a főkapu mögötti részre.

Az ispotályban Evris éppen végzett egy fiatal katona gyomorsebének összevarrásával. A fiú szerencsés volt: a testébe fúródó kard egyetlen létfontosságú szervet sem hasított szét, így már csak az üszkösödéstől kellett tartania.

A fal darabokra szakadt és Evris utoljára még azt látta, hogy a termet irdatlan nagy fekete felhő burkolja be. A vékony kirurgus a távolabbi falnak csapódott, beteg teste mellé. Négy további kőtömb zuhant az ispotályba, és egy földre hulló lámpás lángra lobbantotta az egyik vászonkosarat. Lángok nyalták végig az ajtókeretet és az ispotály falait. A tűzvész hamarosan valóságos pokollá változott. Számos teremnek nem volt ablaka, és a füst sebesültek százaival végzett. Az ápolók megpróbálták megfékezni a tüzet és biztonságos helyre cipelni a sérülteket, de csak annyit értek el, hogy maguk is csapdába estek.

A főkapu széthasadt, amikor egy hatalmas szikla áttörte a tölgygerendákat. A második lövedék bevégezte a munkát és az erős bronzzsanérok meghajlottak – a bal oldali kapuszárny megrogyott és a földre zuhant.

Karnak kiköpött és hangosan szitkozódott. Majd odasétált a Bástya kapujához.

– Mindennek vége, generális – szólalt meg az egyik katona, amikor belépett a kapun.

– A helyzet nem tűnik túlságosan reménykeltőnek – értett egyet Karnak. – Zárjátok be a kaput!

– Még valaki kijuthat az ispotályból – tiltakozott a férfi.

– Senki sem éli túl ezt a poklot. Zárjátok be a kaput!

Karnak a Nagycsarnok felé vette az irányt, ahol Dardalion és a Harmincak tizenkét megmaradt papja imájába mélyedt.

– Dardalion!

A pap kinyitotta a szemét.

– Igen, generális?

– Mondd, hogy Egel úton van!

– Nem tehetem. A testvériség ott van mindenütt, mi pedig nem tudunk kitörni.

– Egel nélkül végünk! Készek vagyunk! Minden ami történt, a semmiért volt!

– Megtettünk mindent, ami tőlünk telt, generális. Senki sem kérhet többet.

– Ezt átkozottul jól tudom. A próbálkozás azonban a vesztesek dolga – csak a győzelem az, ami számít.

– Árnyjáró halott – mondta Dardalion váratlanul –, de a Páncél úton van Egelhez.

– A Páncél már nem segíthet rajtunk: túl késő, hogy köré gyűljenek. Ha Egelnek eddig nem sikerült felállítania egy sereget, már semmit sem fog számítani.

– Nekünk nem, generális. De Egel egyesítheti erőit Vasretesszel.

Karnak nem szólt semmit. Cáfolhatatlan logika volt és talán Egel mindvégig ezt tervezte. Tudta, hogy Karnak hosszú távon potenciális ellenség lehet – van-e jobb mód arra, hogy elbánjon vele, mintha engedi, hogy a vagriaiak vessenek véget nagyravágyásának? És ha egyesül Vasretesszel, azzal éket verhet a vagriai seregek közé és felszabadíthatja a fővárost.

Purdol pedig várhat.

Egelé lesz minden: a Páncél, a sereg és az ország.

– Eljön, ha el tud jönni, generális – szólalt meg Dardalion.

– Miért tenné?

– Mert Egel becsületes ember.

– Mit jelentsen ez? – csattant fel Karnak.

– Remélem azt, hogy Egel pontosan azt fogja tenni, amit maga is tenne, ha a helyében lenne.

Karnak felnevetett, ahogy jókedve visszatért.

– Én nem reménykedem, Dardalion. Sokkal inkább számítok arra, hogy megérkezik!

* * * * *

Danyal aludt, amikor tudatára ébredt az álmain áthasító hangnak, amely egybeolvadt álmos gondolataival. Egyre jobban öntudatra ébredt, mígnem felismerte Dardalion hangját: most vékonyabbnak és öregebbnek tűnt, mintha valami hatalmas teher nehezedne rá.

– Danyal, hallasz engem?

– Igen – felelte a lány és fáradtan elmosolyodott.

– Jól vagy?

– Sértetlen vagyok, de nem több.

– Még nálad van a Páncél?

– Igen.

– Merre jársz?

– Kevesebb, mint egy napra a folyótól és a komptól. Van velem valaki – egy szörnyűséges lény. Látta, hogy Árnyjáró meghalt.

– Nyisd ki a szemed és mutasd meg – mondta a férfi, mire Danyal felült. Kaj még mindig a tűz mellett kucorgott; hatalmas szeme lehunyva, irdatlan szája tátva.

– Nincs benne gonoszság – közölte Dardalion. – Most pedig figyelj rám, Danyal! Megpróbálnom elérni Egelt és arra kérem, hogy küldjön ki egy csapatot, amely elkísér téged hozzá. Várj a kompnál, amíg újra nem hallasz felőlem!

– Hol vagy?

– Dros Purdolban, de a helyzetünk kétségbeejtő: alig néhány nap választ el minket a pusztulástól. Kevesebb, mint hatszáz ember védi az erődöt és már a Bástyába voltunk kénytelenek elsáncolni magunkat. Az élelem szinte teljesen elfogyott és már csak állott vizünk van.

– Mit tehetek?

– Várj a kompnál! A Forrás áldjon meg, Danyal!

– Téged is, pap.

– Nem vagyok többé pap. A háború eljött értem és én öltem.

– Mindannyian csüggedtek vagyunk.

– Igaz. De a vég már nagyon közel – és akkor majd megtudom.

– Mit tudsz meg?

– Hogy igazam volt-e. Most mennem kell. Várj a kompnál!

Danyal és Kaj másnap alkonyatkor bukkantak rá az átkelőre.

Életnek nem volt semmi jele, a komp pedig a folyó másik partján horgonyzott. Danyal lenyergelte lovát, Kaj pedig becipelte az apró kunyhóba a Páncélt rejtő szép nagy csomagot. A lány tüzet rakott és vacsorát csinált – lesütötte a szemét, amíg Kaj evett. A szörnyeteg ujjaival kanalazta szájába a kását.

A lány a keskeny ágyon aludt, miközben a szörnyeteg keresztbevetett lábbal ült a tűz előtt.

Nem sok telt még el a hajnalból, amikor Danyal arra ébredt, hogy egyedül van. Szárított gyümölcsből álló reggelije elköltése után leballagott a folyóhoz és megmosdott: levetette tunikáját és meztelenül belegázolt a part menti, derékig érő vízbe. A folyó sebes sodrású volt és csak nehezen tudott talpon maradni. Perceket töltött el a vízben, majd visszatért a fövényre és amennyire tudta, kimosta tunikáját, nekicsapdosva azt egy sziklának, hogy kiverje belőle az utazás porát.

Tőle balra két férfi bukkant elő a bozótosból. A lány jobbra perdülve felkapta a kardját és elhajította a tokot.

– Tüzes fajta – szólalt meg az egyik férfi, egy zömök és köpcös harcos, aki barna bőrzekét viselt, keze pedig görbe tőrt markolt. Amikor a lányra vigyorgott, látszott, hogy elöl két foga hiányzik: borostás volt és piszkos, akárcsak társa, egy testes fickó, lekonyuló bajusszal.

– Nézd már! – kiáltott fel az első. – A teste akár egy angyalé.

– Nézek – vigyorgott a másik.

– Hé, ti heréltek, még sosem láttatok nőt korábban? – kérdezte Danyal.

– Heréltek? Majd megmutatjuk, hogy ki a herélt – vicsorgott rá a foghíjas harcos.

– Puhány trágyafalók! Semmit sem fogtok megmutatni nekem, csak a beleiteket.

Felemelte a kardját, mire a két férfi hátrált egy lépést.

– Kapd el, Cael! – parancsolta Foghíjas. – Vedd el tőle a kardot.

– Vedd el te!

– Megijedtél?

– Nem jobban, mint te.

Amíg vitatkoztak, mögöttük Kaj hatalmas alakja magasodott fel. Kinyújtotta két karját és összekoccintotta a fejüket – émelyítő reccsenés hallatszott és mindkét férfi a földre rogyott. Kaj föléjük hajolt, megragadta Foghíjas övét és egy könnyed mozdulattal jó messze bevágta a folyóba. Őt követte a társa, és mindketten lesüllyedtek a hullámok közé.

Kaj cammogva előrelépett.

– Rosszak – mondta és megcsóválta a fejét.

– Többé már nem – felelte Danyal. – De én is elbántam volna velük.

Aznap este, amikor Danyal fát cipelt a kunyhóba, a talpa alatt beszakadt az egyik korhadt padlódeszka és a lába csúnyán felhasadt. Sántikálva leült és vizet kezdett csorgatni a sebére, de Kaj letérdelt mellé és rátette kezét a sérülésre. Fájdalom hasított Danyal lábába és küszködve próbált kiszabadulni a szorításból. De a fájdalom elenyészett és amikor Kaj elengedte a lábát, látta, hogy a sebnek nyoma sem maradt.

– Eltűnt! – kiáltott fel a lány és oldalra billentette a fejét. Majd vigyázva próbálgatni kezdte a lábát: a bőre újra sima volt.

– Ezt meg hogy csináltad?

A lény felemelte kezét és rámutatott a tenyerére.

– Varát – mondta. Majd megütögette a saját vállát és csípőjét. – Rnyáró.

De a lány nem értette.

Másnap déltájban a Légió egy lovascsapata jelent meg a másik parton, Danyal pedig figyelte, ahogy megkezdik az átkelést a kompon. Végül Kaj felé fordult.

– Menned kell – mondta. – Nem értenének meg.

A lény kinyújtotta kezét és gyengéden megérintette a lány karját.

– Égveld, Anyal.

– Ég veled, Kaj! És köszönöm!

Kaj az erdő széléhez sétált és megfordult, pont akkor, amikor a komp partot ért. Ujja észak felé mutatott.

– Rnyáró – kiáltott, a lány pedig intett neki, majd a közeledő tiszt felé fordult.

– Te vagy Danyal? – kérdezte a férfi.

– Igen. A Páncél a kunyhóban van.

– Ki volt az a nagydarab alak, maszkkal a fején?

– Egy barát. Egy jóbarát.

– Nem szeretnék az ellenségemnek tudni senkit, aki ekkora. – A tiszt jóképű fiatalember volt, mosolyra álló szájjal. A lány követte őt a kompra és amikor a Páncélt a fedélzetre hozták, leült, napok óta először ellazulva. Majd hirtelen egy gondolat vágott bele és a komp hátuljához rohant.

– Kaj! – ordította. – Kaj!

De az erdő néma maradt. Az óriás eltűnt.

Rnyáró! Árnyjáró.

Az óriás meggyógyította őt és ezt próbálta elmondani neki.

Árnyjáró életben van!

* * * * *

A Bástya öt napon át tartotta fel az ellenséget, míg végül a bronzfejű faltörő kos be nem törte a kaput. Katonák özönlöttek előre, fejszével és kampókkal tépve szét a fát, tátongó rést ütve magába a Bástyába.

A kapuszárnyakon túl, a csapórács boltíve alatt Sarvaj várakozott ötven kardforgatóval és húsz íjásszal. A megmaradt nyílvesszők a térdelő íjászok előtt feküdtek, azok pedig egymás után lőtték ki őket, amikor a kapu kinyílt és vagriaiak árasztották el a rést. Az ellenség első sora elesett, ahogy a vesszők célba értek, de újabb harcosok nyomultak előre, magasra emelt pajzzsal. Az íjászok visszavonultak, Sarvaj pedig vad rohamra vezette kardforgatóit – a pengék csak úgy villogtak a betört kapun át beszűrődő fényben.

A két csapat egymásba robbant, pajzs csattant pajzsnak és a vagriaiak majdnem egy percen át hátrálni kényszerültek. De azután érvényesült a létszámfölényük és kezdték visszaszorítani a drenaiakat, vissza a boltív vérrel borított kőlapjain át.

Sarvaj szúrt és vágott, kardja újra meg újra belemerült az előtte hullámzó testek tengerébe. Érzékszerveit eltompították a visszhangzó sikolyok és harci kiáltások, meg az összecsattanó kardok és pajzsok zaja. Egy tőr vágódott a combjába, mire kardja átszelte forgatójának nyakát és figyelte, ahogy a férfi eltűnik bajtársainak csizmás talpa alatt. Sarvaj és még vagy tucatnyian kiverekedtek magukat a küzdelemből és megpróbálták bezárni a Nagycsarnokba vezető kaput. A mellvédekről újabb drenaiak siettek a segítségükre, de a vagriaiak túl erősek voltak és visszaszorították őket, be a csarnokba. Itt az ellenség körbefogta a harcoló védőket és gúnyolni kezdte őket. A drenaiak harci kört formáltak és zord tekintettel tartották állásukat.

Egy vagriai tiszt lépett a csarnokba és mutatott rá Sarvajra.

– Adjátok meg magatok – mondta. – Vége van!

Sarvaj a körülötte levőkre pillantott. Nem voltak még húszan sem.

– Érez valaki késztetést a megadásra? – kérdezte.

– Ennek a csőcseléknek? – felelte az egyik embere.

A vagriai intett embereinek, hogy előre.

Sarvaj hátralépett, ahogy az ellenség rohamra indult és lebukott egy suhogó penge elől. Saját kardját a férfi ágyékába döfte, majd gyorsan kirántotta, mert következő ellenfele máris rajta volt. Hárított egy nagyerejű csapást, majd hátratántorodott, amikor egy dárda csattant a mellvértjén. Kard vágott az arcába, mire elesett, de félregördült. Még a földön fekve is felfelé döfött, mire valaki felsikoltott. Újabb harcosok gyűltek köré, és újra meg újra az arcába döfték kardjukat.

Nem érzett fájdalmat, amikor vére felfelé tört a torkán és megfojtotta.

Odafent a mellvéden a hajadonfőtt, kezében csorba kardját forgató Jonat tehetetlenül figyelte, ahogy a vagriaiak átzúdulnak a mellvéden. Egy harcos rontott rá, ő hárította a csapást, majd szélvészgyors riposzttal feltépte annak torkát. Jonat eldobta kardját, felkapta a másik szablyáját és megvizsgálta az élét. Az még nem tompult el, így elvigyorodott.

A drenai harcosok hátráltak az előnyomuló ellenség elől és lassan, harcolva vonultak vissza a csigalépcsőn a következő emeletre. Lentről Jonat csatazajt hallott és abban a pillanatban tudta, hogy az ostrom véget ért. Harag gyúlt keblében és huszonhét évének minden keserűsége elöntötte őt. Soha senki nem hallgatott rá. Attól kezdve, hogy gyerekként apja életéért könyörgött, valójában soha senki sem hallgatta meg. Most pedig eljött a végső megaláztatás pillanata – meghal egy vesztes háborúban, alig öt nappal azután, hogy előléptették. Ha győztek volna, Jonatot hősként ünneplik és ő lett volna a Légió egyik legfiatalabb első dunja. Tíz év alatt generális lehetett volna.

Ebből már nem lesz semmi... még egy lábjegyzetet sem kap a történelemben.

Dros Purdol, mondják majd... nem vívtak ott egyszer egy csatát?

Amint lejutottak a lépcsőről, a drenaiak harci éket formáltak a folyosóban, de a vagriaiak most már lentről és fentről is jöttek. Karnak és Dundas bukkant fel balról húsz harcossal és csatlakoztak Jonat csapatához.

– Sajnálom, öreg cimbora – mondta Karnak. Jonat semmit sem szólt, mert az ellenség balról rohamra indult, ami Karnakot eszelős ellentámadásra sarkallta. Fejszéje rendet vágott soraik között. Dundas, aki mint mindig, most is mellette járt, felbukott, amikor lándzsa járta át a szívét, de Karnak dühödt rohama miatt észre sem vette. Jonat haragjában és csalódottságában rikoltozva vágta és szúrta az előnyomuló harcosokat. Egy fejsze belemart a mellvértjébe és végigcsikordulva rajta, oldalról nekicsapódott a fejének. Jonat elzuhant, vér szivárgott a halántékán ejtett sekély vágásból; megpróbált felállni, de egy drenai harcos, akinek fejét vette egy baltacsapás, ráesett. A csatazaj elhalkult, Jonat pedig belesüppedt a sötétségbe.

A drenaiakat egymás után vágták le, míg végül csak Karnak maradt. Hátrált, magasra tartva kétkezes fejszéjét, míg a vagriaiak felemelt pajzzsal és kardjukat kinyújtva nyomultak előre. Karnak levegőért kapkodott, és vér csorogott a karján és lábán kapott sebekből.

– Élve fogjátok el! – kiáltotta egy tiszt. – A generális élve akarja.

A vagriaiak meglódultak és a fejsze lesújtott. Ökölcsapások záporoztak a drenai generálisra, aki a vértől iszamos padlóra zuhant. Csizmatalpak csapódtak az arcába, a testébe, mire feje hátranyaklott, egyenesen neki a falnak. Ökle még egyszer gyengén kifelé csapott, majd Karnak nem mozdult többé.

A második emeleten a Harmincak életben maradt tagjai elsáncolták magukat a Bástya könyvtárába. Dardalion az ajtón csattogó ütéseket hallgatta, majd magához szólította papjait. Egyiküknél sem volt fegyver, őt leszámítva.

– Vége van, testvéreim – mondta.

Astila lépett elő.

– Nem fogok harcolni velük. De azt akarom, hogy tudd, Dardalion, egyetlen cselekedetem sem bántam meg, egyetlen tettem se.

– Köszönöm, barátom.

Az ifjú Baynha lépett elő és fogta meg Dardalion kezét.

– Bánom, hogy patkányokat használtunk a közönséges katonák ellen, de nem érzek szégyent, amiért megvívtunk a Testvériséggel.

– Azt hiszem imádkoznunk kellene, testvéreim, mert kevés az időnk.

A könyvtár közepén letérdeltek és elméjük egymásba olvadt. Nem hallották, ahogy az ajtó utolsót nyög, sem azt, ahogy áttörnek a sáncon, de mindannyian érezték, amikor az első kardpenge átjárta Astila szívét, majd levágta Baynha fejét és azt is, ahogy az éles kardok belemélyednek ellenállást nem tanúsító testükbe. Dardaliont hátba döfték és a fájdalom végigsöpört rajta...

Kaem szállásának erkélyén állt és alig titkolt örömmel figyelte, ahogy a csata utolsó szakaszába lép.

A kopasz vagriai generális máris a hadjárat következő lépését tervezgette. Jelentős erőt hagy Purdolban az erőd védelmére, csapatait pedig megindítja a Skultik-erdőbe, hogy kiszorítsa onnan Egelt, majd délre fordul és elbánik Vasretesszel és a lentriaiakkal.

Valami fényeset és vakítót vett észre a szeme sarkából és balra pillantott, ahol a lapos dombvonulat fákkal szegélyezett pereme már a Skultik-erdő előőrsét hirdette. Ott a déli napsütésben szikrázó páncélban egy harcos ült egy csodálatos fekete paripa hátán.

A Bronzpáncél! Kaem hunyorgott a ragyogásban és hirtelen kiszáradt a szája. A harcos felemelte kezét és úgy tűnt, mintha váratlanul a domb megmozdult volna, ahogy lovasok ezrei özön lőttek az erőd felé. Már nem maradt idő megszervezni az oldalvédet – Kaem rettegve nézte, ahogy a harcosok egyik sora a másik után zúdul le a dombokon.

Ötezren? Tízezren? Húszezren?

Azok csak jöttek. Az első vagriai katonák is észrevették őket és csak álltak, megdermedve. Majd rádöbbentek, hogy mi történik és kardot rántottak, csakhogy elnyelje őket a rohamozó tömeg.

Kaem tudta, hogy minden elveszett. A számok most már sem mit sem jelentettek. Az ellenség ékként tör majd át sorain, seregét szétforgácsolják és szétverik.

A Bronzharcos a domb tetejéről fürkészte az erődöt. Kaem látta, amint feje a kikötő felé fordul és hirtelen megborzongott, mert megértette, hogy a harcos őt keresi.

Kaem elhátrált az ablaktól, gondolatai sebesen szárnyaltak. Hajói a közelben horgonyoztak – még elmenekülhet a purdoli katasztrófából és csatlakozhat déli csapataihoz. Ott már meg tudja tervezni, hogy miként húzzák ki a telet és tavasszal új támadást indíthat.

Megfordult...

Az ajtónyílásban egy csuklyás alak állt, magas és karcsú, vállán fekete köpennyel, kezében apró, fekete számszeríjjal.

Kaem nem látta az arcát a csuklya alatt, de tudta, ki az. Tudta.

– Ne ölj meg – könyörgött. – Ne tedd!

Kihátrált az erkélyre és kilépett a ragyogó napsütésbe.

A néma alak követte.

Kaem megpördült és átugrott az erkély korlátján, le a harminc lábbal lentebb fekvő kövezett udvarra. Talpra érkezett és mindkét lába eltört a zuhanástól – bal combcsontja átszakította csípőjét és belefúródott a gyomrába. A hátára esett és azt vette észre, hogy tekintete az üres erkélyre mered. Fájdalom mart belé és sikoltozva halt meg.

A csuklyás alak kiballagott a kikötőbe, ahol a kötélhágcsón felkapaszkodott egy aprócska vitorláshajó fedélzetére. A szél feltámadt és a hajó gyorsan siklott a hullámokon, elhagyva a kikötőt.

A Bástyában a vagriaiak a vérmocskos folyosón vonszolták végig Karnakot. Ép szeme bedagadt, ajka felhasadt és vérzett. Lehurcolták a lépcsőkön, keresztül a Nagycsarnokban lezajlott vérontás maradványain. Karnak küszködve próbált járni, de a bal lába felpüffedt és a bokája nem bírta el a súlyát.

Kiérve a napfénybe, a férfiak megálltak és döbbenten pislogtak.

Az udvar tele volt drenai katonákkal és közöttük ott állt egy férfi, a ragyogó Bronzpáncélt viselve, oldalán két karddal.

– Engedjétek el – parancsolta a harcos tompa, szinte már-már fémes hangon.

A vagriaiak elhátráltak.

Karnak megtántorodott és majdnem elesett, de a bronzvértes harcos előrelépett és megtámasztotta.

– A vagriaiak szétfutottak – szólalt meg Egel. – A háború menete megfordult.

– Megcsináltuk? – suttogta Karnak.

– Az összes Istenekre esküszöm, hogy meg – felelte Egel.

– Kaem?

– Öngyilkos lett.

Karnak megpróbálta kinyitni a szemét, de csak könnyek csorogtak belőle.

– Vigyél el innen – mondta. – Úgy, hogy senki se lásson.

Epilógus

Kaem halála és a vagriai fősereg kapitulációja után a háború véget ért az ősz utolsó napján, amikor az Egel és Karnak vezette drenai sereg egyesült a lentriai generális, Vasretesz csapataival Drenan közelében. A következő évben Karnak irányította a Vagria elleni támadást, ami megdöntötte a császárt.

A drenai nemesi házak elvetették a monarchiának még a gondolatát is és köztársaságot vezettek be – a kormány élére Egelt jelölték. A generális nem fogadta el a felkérést, viszont felvette a Bronzgróf titulust és visszatért Delnochba, ahol megkezdte a hágót védő, hatalmas hatfalú erődítmény építését. Tanácsadója egy Dardalion nevezetű pap volt, akire Purdol könyvtártermében bukkantak, súlyos sebekkel borítva. Egelt sok bírálat érte Dros Delnoch építésének költségei miatt, de a gróf bízott Dardalion látomásának igazságában. Öt évvel a purdoli siker után Egel orgyilkosság áldozatául esett saját erődjében. Az ezt követő polgárháború Karnak felemelkedését hozta, aki magához ragadta a hatalmat. Jonat túlélte Purdol ostromát és a Légió generálisa lett. Hat évvel később halt meg egy csatában, amikor a lázadók egyik csapatát vezette Karnak ellen a polgárháborúban.

Abból a pénzből, amelyet Egel adott neki a Páncélért, Danyal vett egy házat Skartában, ahol Kryllával és Miriellel élt. De gyakran látták kilovagolni a Delnoch-hágóhoz, ahol az északi láthatárt fürkészte. Hat hónappal a vagriaiak veresége után ő és a gyerekek eltűntek otthonukból. Eltűnésükről két szomszédja beszélgetett a Déli Kapunál strázsáló őrszemmel.

– Láttam őket, amikor elmentek – mondta az őr. – Volt velük még valaki. Egy férfi.

– Felismerted őt?

– Nem. Egy idegen volt. Egy árnyjáró.